A Vatikán kínos titkai 9789633556061 [PDF]

Zitiervorschau

Frédéric Martel

A VATIKÁN KÍNOS TITKAI HOMOSZEXUALITÁS, HATALMI JÁTSZMÁK, KÉPMUTATÁS

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Frédéric Martel: Sodoma. Enquête au cœur du Vatican Robert Laffont, Párizs, 2019 Fordította Moldvay Tamás (Szerzői és kiadói megyjegyzés, Elöljáróban, 1–7. fejezet) Pataki Pál (8–17. fejezet) Gyárfás Vera (18–24. fejezet, Epilógus, Források) A jegyzetek, ha másként nem jelezzük, a fordítóktól származnak. Copyright © Éditions Robert Laffont, S.A.S., Párizs, 2019 Hungarian translation © 2020 Gyárfás Vera, Moldvay Tamás, Pataki Pál Magyar kiadás © 2020 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Kovács János ISBN 978 963 355 584 2 Felelős szerkesztő Szalay Marianne A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér A mutatót készítette Joó Gabriella

Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Az elektronikus könyvet Ambrose Montanus készítette

Szerzői és kiadói megjegyzés Úgy terveztem, hogy könyvem legalább 8 nyelven és mintegy 20 országban egyszerre jelenik meg többek között az alábbi kiadóknál: Robert Laffont (Franciaország), Feltrinelli (Olaszország), Bloomsbury (Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália), Agora (Lengyelország), Roca Editorial (Spanyolország, Latin-Amerika), Balans (Hollandia), Románia (RAO) és végül Sextante Editora (Portugália). A könyv nemzetközi szerkesztője Jean-Luc Barré volt. A Vatikán kínos titkai gazdag forrásanyagra támaszkodik. A szerző több mint négy éven át folytatott helyszíni nyomozása során közel 1500 személyt interjúvolt meg a Vatikánban és 30 országban, közöttük 41 bíborost, 52 püspököt és monsignorét, 45 apostoli nunciust és külföldi nagykövetet, valamint több mint 200 papot és papnövendéket. Az összes beszélgetésre helyben került sor, szemtől szemben (vagyis nem telefonon keresztül és nem e-mailben). Ehhez az első kézből származó forrásanyaghoz kiterjedt bibliográfia járul, ezernél is több referenciával, könyvvel és cikkel. Végül egy 80 fős, „segédkutatókból”, tudósítókból, tanácsadókból, összekötőkből és fordítókból álló csapat dolgozott azon, hogy a könyv 30 országra kiterjedő kutatómunkáját sikeresen lebonyolítsák. Ezek a források, a jegyzetek, a bibliográfia, a kutatócsoport, továbbá három, a jelen könyvben terjedelmi okokból nem szereplő fejezet, amelyek együtt egy 300 oldalas dokumentumot tesznek ki, az interneten hozzáférhetők az alábbi weboldalon: www.sodoma.fr. A témával kapcsolatos rendszeres frissítéseket a #sodoma hashtaggel tesszük közzé a szerző Facebook-oldalán:

@fredericmartel, Instagram-oldalán: @martelfrederic és Twitter-oldalán: @martelf

Elöljáróban – Ő is „a parókiához tartozik” – suttogja fülembe a főpap az összeesküvők hangján. A Római Kúria egyik érseke ejti ki első ízben előttem ezt a kódolt kifejezést. – Tudja, ő nagyon „buzgólkodik”. „A parókiáról való” – ismétli lehalkított hangon, a Vatikán egyik híres bíborosának, II. János Pál pápa hajdani „miniszterének” az erkölcseire célozva, akit mindketten jól ismerünk. Majd hozzáteszi: – Ha elmesélném, amit tudok, nem hinne a fülének! És természetesen elmesélte. Többször találkozunk még e könyv lapjain ezzel az érsekkel, az elsővel ama papok hosszú sorából, akik leírták nekem a valóságot, amit már sejtettem ugyan, de amit sokan merő koholmánynak fognak tartani. Légből kapott mesének. – A baj csak az, hogy ha elmondja az igazságot „a szekrényben rejlő csontvázakról”, a Vatikánt átszövő különös baráti szálakról, senki nem fog hinni magának. Merő kitalációnak fogják tartani. Mert a valóság itt meghaladja a fikciót – panaszolta el bizalmasan egy ferences pap, aki maga is a Vatikánvároson belül él és dolgozik több mint harminc éve. És mégis szép számmal akadtak olyanok, akik kiteregették előttem a szennyest.

Egyeseket

szorongással

töltött

el,

hogy

mit

készülök

nyilvánosságra hozni. Mások először suttogva tárták fel előttem a titkokat, majd hamarosan már hangosan beszéltek a botrányokról. Megint mások

bőbeszédűnek mutatkoztak, csak úgy folyt belőlük a szó, mintha évek óta arra vártak volna, hogy végre megtörhetik a csendet. Körülbelül 40 bíboros és több száz püspök, főpap, pap és nuncius (pápai nagykövet) egyezett bele, hogy találkozzon velem. Köztük néhány vállaltan homoszexuális személy, aki nap mint nap jelen van a Vatikánban, bevezetett a beavatottak világába. Nyílt titok? Vagy puszta szóbeszéd? Rágalom? Olyan vagyok, mint Szent Tamás: ahhoz, hogy higgyek, szükségem van a megbizonyosodásra. Hosszas nyomozásba kellett hát kezdenem, alá kellett merülnöm az egyházban. Havonta egy hétre áttelepültem Rómába, sőt rendszeresen a Vatikánvároson belül kaptam szállást azoknak az egyházi főméltóságoknak a vendégszeretetét élvezve, akikről néhány esetben szintén kiderült, hogy ők is „a parókiáról valók”. Beutaztam továbbá több mint 30 országot Latin-Amerikában, Ázsiában, az Egyesült Államokban és a Közel-Keleten, hogy találkozzam az ottani papsággal, így ezernél is több beszámolót és vallomást sikerült összegyűjtenem. Hosszú oknyomozásom folyamán minden évben közel 150 napot voltam riporteri úton, távol az otthonomtól, Párizstól. Vizsgálódásom négy éve alatt soha nem titkoltam el írói, újságírói és kutatói kilétemet csak azért, hogy közelebb kerüljek esetenként a megközelíthetetlenség hírében álló bíborosokhoz és papokhoz. Az összes találkozót a saját nevemen egyeztettem le, és beszélgetőpartnereimnek elég volt rákeresniük a Google, a Wikipédia, a Facebook vagy a Twitter weboldalán, hogy megismerjék írói és oknyomozó riporteri életrajzom részleteit. Gyakran előfordult, hogy a különböző rendű és rangú prelátusok óvatosságból körüludvaroltak, néhányuk egészen közvetlenül és rámenősen – és már a legkevésbé sem csak óvatosságból. Ez is része a szakmai kockázatoknak… Vajon miért szánták rá magukat, hogy megtörik a hallgatás törvényét, holott annyira megszokták már, hogy némák maradjanak? Ez a jelen könyv

egyik misztériuma – és egyben létoka. Amit elmondtak nekem, sokáig kimondhatatlan volt. Egy ilyen témájú könyvet húsz vagy akár csak tíz évvel ezelőtt is nehezen lehetett volna megjelentetni. Az Úr útjai, ha szabad így fogalmaznom, hosszú időn át kifürkészhetetlenek voltak. Ma már kevésbé azok, mivel XVI. Benedek leköszönése

és

Ferenc

pápa

reformszándéka

kedvezően

hat

a

szólásszabadságra. A társadalmi hálózatok, a sajtó növekvő merészsége és az egyházi „erkölcsök” körül kipattant számtalan botrány mára lehetővé tette, sőt kikényszerítette, hogy lehulljon a lepel erről a titokról. Ez a könyv tehát nem az egyházat állítja célkeresztbe a maga egészében, hanem inkább a gay közösség egy igen sajátos „zsánerét” vagy „nemzetségét”. A bíborosi kollégiumban és a Vatikánban többséget alkotó csoport történetét beszéli el. A Római Kúriában szolgáló bíborosok és főpapok között sokan, a Michelangelo festette Sixtus-kápolna freskói alatt a pápaválasztó konklávéra összegyűlő főméltóságok között pedig többségben vannak az azonos „vonzalmakat” tápláló személyek – az utóbbi egyébként a gay kultúra egyik leggrandiózusabb jelenete: az Ignudik, e megtermett mezítelen adoniszok körében összesereglő férfiúi testek. Úgy néznek ki, „mint egy nagy család”. Vagy ahogyan egy pap, inkább amolyan disco queen-es áthallással, a fülembe suttogta: „We are family!” A Szent Péter-bazilika erkélyére fellépő monsignorék, akik a VI. Pál és Ferenc pápasága között eltelt időben szomorúan jelentették be pápájuk halálhírét, vagy őszintén örvendezve kürtölték világgá: Habemus papam!, többségükben ugyanazt a közös titkot őrzik. „Buzgólkodók”,

„homofilok”,

„beavatottak”,

„unstraightek”,

„mondénok”, „verzatilok”, „questioningek/queerek” vagy egyszerűen csak „rejtőzködők”: az általam feltárt világ a gay ötven árnyalatával ép ésszel felfoghatatlan. Ezeknek az embereknek – akik nyilvánosan ájtatos ábrázattal

járnak-kelnek, ám magánéletükben egész másként viselkednek, mintha nem is ugyanarról a személyről lenne szó – a belső élettörténete kusza gombolyag, amely kibogozásra vár. Talán soha nem volt még egy olyan intézmény a világon, amelynek a külszíne ennyire megtévesztő lett volna, és amelynek a látszólag elfogadott hittételei a papi nőtlenségről és a szűzi tisztaságról ennyire más valóságot rejtenének. A Vatikán legféltettebb titka Ferenc pápa előtt nem titok. Ő ismeri a „parókiáját”. Rómába érkezése óta megértette, hogy a maga nemében elég különös társasággal van dolga, amely szemben azzal, ahogyan sokáig hitték, nem korlátozódik egy-két engedetlen bárányra. Ez egy rendszer, egy igencsak népes nyáj. Hogy hányan vannak? A pontos szám voltaképpen lényegtelen. Elégedjünk meg annyival: ők vannak többségben. A pápát elsőre természetesen meglepte ez a „mérges nyelvű kolónia” a maga „elbűvölő tulajdonságaival és elviselhetetlen hibáival”, amelyről Marcel Proust beszél Szodoma és Gomorra című, híres regényében. Ám Ferenc számára nem is annyira az oly elterjedt homofília a tűrhetetlen, mint inkább az a szédületes képmutatás, amellyel azok az emberek, akik a legszigorúbb erkölcsi fegyelem elkötelezettjeinek vallják magukat, szexuális partnerükkel élnek, kalandokba bocsátkoznak és olykor escortok szolgáltatásait veszik igénybe. Emiatt korholja folyamatosan a hamis szenteskedőket, a hazug bigottakat, az álszenteket. Ferenc gyakran ostorozta ezt a kétszínűséget, ezt a skizofréniát a Domus Sanctae Marthaeban (Szent Márta-ház) mondott reggeli homíliáiban. Megfogalmazása méltó arra, hogy e könyv mottója legyen: „A merevség mögött mindig valamilyen rejtett dolog húzódik meg, sok esetben kettős élet.”1 Kettős élet? Végre kimondta valaki, ráadásul ezúttal egy támadhatatlan tanú. Ferenc gyakran elismételte a Római Kúriával szembeni kritikákat:

rámutatott a „képmutatókra”, akik „rejtett és gyakran léha életet” élnek, rámutatott azokra, akik „kikozmetikázzák a lelküket és a kozmetikázásból élnek”, a „hazugságra”, amely immár rendszerré lett és „sok bajt okoz”. A képmutatás „sok bajt okoz: ez egy életforma”. Azt csináljátok, amit mondok, ne azt, amit csinálok! Ferenc nyilvánvalóan jól ismeri azokat, akikhez ezekkel a szavakkal fordul, anélkül hogy néven nevezné őket: a bíborosokat, a pápai ceremóniamestereket, a régi államtitkárokat, helyetteseket, fogalmazókat és bíboros kamarásokat. Az esetek többségében nem pusztán szertefolyó vonzalomról, valamiféle cseppfolyósságról, homofíliáról vagy „hajlamokról” van szó, ahogyan azt valamikor mondták, és nem is elfojtott vagy szublimált szexualitásról, habár ezek is gyakoriak a római egyházon belül. Rengeteg bíboros – aki „nem szerette a nőket – bár szenvedélyes volt”,2 ahogyan a Költő mondja – jeleskedik a buzgólkodásban. Milyen körülírásokat használok ezekre az egyszerű dolgokra! Hisz ami tegnap még megbotránkoztató volt, mára mindennapossá lett! Buzgólkodnak tehát, csak épp suttyomban, a „színfalak mögött”. Fölösleges bemutatnom azt a bíborost, aki a nyilvánosság előtt megjelent a római bazilika erkélyén, miközben egy prostitúciós ügybe keveredett, amit gyorsan eltussoltak; vagy azt a francia bíborost, akinek hosszú időn keresztül anglikán szeretője volt Amerikában; vagy azt a másikat, aki fiatalkorában úgy szökdelt egyik kalandról a másikra, ahogy a jámbor nővérek sorjázzák ujjaik közt a rózsafüzér szemeit. És ne felejtsük el azokat sem, akikkel én találkoztam a Vatikán palotáiban, és akik úgy mutatták be élettársukat, mint az asszisztensüket,

a fogalmazójukat, a helyettesüket, a sofőrjüket, a

szobainasukat, a tótumfaktumukat vagy akár mint a személyi testőrüket! A Vatikánban található a világ egyik legnépesebb homoszexuális közössége. A magam részéről kétlem, hogy San Francisco Castro negyedében,

ebben a manapság már vegyesebb képet mutató emblematikus gay negyedben annyi meleget találnánk, mint itt! Az idősebb bíborosoknál ez a titok a múltjukban keresendő: viharos ifjúságuk és csintalankodással telt éveik a homoszexuális felszabadulást megelőző időkre estek, ami megmagyarázza kettős életüket és régi vágású homofóbiájukat. Nyomozásom során gyakran fogott el az az érzés, mintha visszamennék az időben, és a számomra ismeretlen 1930-as vagy 1950-es évekbe csöppennék, amikor még a választott nép és az elátkozott nép kettős mentalitása uralkodott, amely azt mondatta az egyik pappal, akivel gyakran találkoztam: „Benvenuto a Sodoma!” („Isten hozta Szodomában!”) Nem én vagyok az első, aki szóba hozza ezt a jelenséget. Több újságíró feltárta már a katolikus egyházon belül folyó kétes ügyeket és botrányokat. Könyvemben nem erről akarok írni. E Vatikán-szakértőkkel szemben, akik leleplezik ugyan az egyéni „eltévelyedéseket”, de közben elfedik a „rendszert”, én nem annyira a mocskos ügyekre akarok koncentrálni, mint inkább az egyházi méltóságok többségének teljességgel hétköznapi kettős életvitelére. Nem a kivételek érdekelnek, hanem a szisztéma, a működési modell, a „pattern”, ahogyan az amerikai szociológusok mondanák. Az egyéni körülmények számomra érdektelenek. Ami számít, az az általános eset, a kollektív pszichológia, az általánossá lett homoszociabilitás. A maga részleteivel persze, de ugyanígy a maga törvényszerűségeivel is – amint látni fogják, 14 általános szabályt fogok megfogalmazni ebben a könyvben. Témám tehát a papság belső társadalma, a rendszer által rájuk kényszerített cölibátusból eredő szenvedésük és törékenységük. Nem akarok pálcát törni e bujkáló homoszexuálisok feje fölött – én a magam részéről nagyon is szeretem őket! –, hanem meg akarom érteni a titkukat és a közösségi életmódjukat. Nem megvádolni, nem is leleplezni akarom ezeket a férfiakat, sem „outolni” őket még életükben. Célom nem a „name and shame”, ez az

amerikai gyakorlat, amely abból áll, hogy nyilvánosságra hozzák a neveket, hogy viselőik így közszemlére tétessenek. Szeretném világosan leszögezni: az én szememben az, hogy egy pap vagy egy bíboros homoszexuális, a legcsekélyebb okot sem szolgáltatja a szégyenkezésre, sőt éppenséggel úgy vélem, a homoszexuális papi létnek helyet kellene kapnia az elfogadott társadalmi státusok között. Mégis kénytelen vagyok, mert nem tehetek mást, feltárni azt a rendszert – a legkisebb papi szemináriumoktól a „szentek szentjéig”, a bíboros kollégiumig

felépülő

szisztémát

–,

amelyet

egyszerre

jellemez

a

homoszexuális kettős életvitel és a legradikálisabb homofóbia. Ötven évvel Stonewall, az Egyesült Államok melegforradalma után a Vatikán maradt az utolsó felszabadítandó bástya! Ma már sok katolikus sejti ezt a hazugságot, ám még soha nem adták a kezükbe Szodoma leírását. E sajátos sorvezető nélkül a Vatikán és a katolikus egyház jelenkori története homályos marad. Ha nem ismerjük a homoszexuális dimenziót, elesünk az egyik legfontosabb megértési kulcstól, amely segít értelmezni a szentszék közelmúltbeli történetén foltokat ejtő események többségét: VI. Pál titkos indítékait, amelyek a mesterséges fogamzásgátlás tiltásának szentesítésére, az óvszerhasználat elutasítására és a szigorú papi cölibátus megerősítésére ösztönözték; „a felszabadítás teológiája” elleni háborút; a Vatikáni Bank botrányait a hírhedt Marcinkus érsek idején, aki maga is homoszexuális főpap; az óvszerhasználatnak mint az AIDS elleni küzdelemnek az elutasítását, miközben a járvány több mint 35 millió áldozatot szed majd; segít megérteni továbbá a VatiLeaks I. és II. ügyeit; a nőmentes környezetben élő bíborosok és püspökök

jelentős

hányadánál

visszaköszönő,

gyakran

szélsőséges

nőgyűlöletet; XVI. Benedek pápa lemondását és a Ferenc pápa elleni jelenlegi

áskálódást… A homoszexualitás minden alkalommal kulcsszerepet játszik, amire talán sokan rájöttek már, de amit még soha nem meséltek el igazán. A gay dimenzió természetesen nem ad magyarázatot mindenre, ám az egyik meghatározó olvasási kulcs annak, aki meg akarja érteni a Vatikánt és erkölcsi állásfoglalásait. Ugyanígy megkockáztathatjuk azt a hipotézist – jóllehet a jelen könyvnek nem témája –, hogy a női kolostorok, a szigorú klauzúrában vagy azon kívül élő szerzetesnők, nővérek, apácák életének egyik legfontosabb megértési kulcsa a leszbikusság. Végül, sajnálatos módon, a homoszexualitás az egyik magyarázata annak is, hogy a szexuális bűncselekmények és kihágások esetében, amelyek száma ma már több tízezerre tehető, intézményesült cover-up (eltussolási) gyakorlat épült ki. Miért? Hogyan? Azért, mert a „titkolózás kultúrája” – amely nélkül nem lehetett volna elhallgatni azt a tényt, hogy az egyházban erőteljesen jelen van a homoszexualitás – hozzájárult ahhoz, hogy a szexuális visszaélések rejtve maradjanak, az elkövetők pedig az intézmény háta mögé bújva hasznot húzzanak abból, hogy a rendszer védelmezi őket – bár a pedofília szintén nem tartozik szorosan könyvünk témájához. „Csak szeplők az egyházon” – mondta Ratzinger bíboros, akinek ugyancsak tudomására jutott, mennyi „csontváz van a szekrényben”; három bíboros

jelentéséből

értesült

erről,

amelynek

a

tartalmát

én

is

megismerhettem. Ez volt leköszönésének egyik fő oka. A jelentés nem is annyira egy – úgymond – meleglobbi létezéséről számol be, sokkal inkább a homoszexuálisok vatikáni omniprezenciájáról (mindenütt jelenlévőség), valamint a rendszerré emelt zsarolásról és zaklatásról. Ahogyan Hamlet mondaná: valami bűzlik a Vatikánban. A katolicizmus homoszexuális szociológiája alapján egy másik tényleges folyamatra is magyarázatot adhatunk: a papi hivatások számának drámai visszaesésére. Mint majd látni fogjuk, hosszú időn keresztül jellemző volt,

hogy azok az olasz fiatalemberek, akik felfedezték, hogy homoszexuális beállítottságúak, vagy legalábbis tanácstalanok voltak hajlamaikat illetően, a papi hivatást választották menedékül. Így a kitaszítottakból egyszerre kiválasztottak lettek, a gyengeségből egyszeriben erőt kovácsoltak. Az 1970es évek homoszexuális felszabadulásával és az 1980-as évek gay szocializációjával a katolikus papi hivatásnak ez a forrása érthető módon elapadt. Egy mai meleg tinédzsernek más választási lehetőségei is vannak, még Olaszországban is, mint az, hogy elmenjen papnak. A hivatások elapadásának sok más oka is van, de a homoszexuális forradalom paradox módon egyike a legfőbbeknek. Ez a magyarázati keret végül választ ad arra a kérdésre is, hogy miért indult háború az egyházban Ferenc pápa ellen. Itt a józan eszünkkel szemben kell gondolkodnunk, hogy megértsük a dolgot. Ez a latin-amerikai pápa az első, aki használta a „gay” – és nem csupán a „homoszexuális” – szót, és elődeivel összehasonlítva úgy tekinthetünk rá, mint aki a regnáló modern pápák közül a leginkább „melegbarát”. Bűvös és egyben ravaszul körmönfont állásfoglalást tett a homoszexualitásról: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” Joggal gondolhatjuk, hogy ennek a pápának valószínűleg nincs olyan beállítottsága vagy hajlama, amilyet az őt megelőző négy elődjének tulajdonítottak. És mégis, Ferenc ellen ma erőszakos kampány folyik állítólagos szabadelvűsége miatt a szexuáletikai kérdések terén, méghozzá éppenséggel a konzervatív és szélsőségesen homofób bíborosok részéről, akiknek többsége titokban homofil. Micsoda kifordult világ! Akár azt is mondhatnánk, hogy van egy íratlan szabály, amely szinte mindig igaznak bizonyul Szodomában: minél inkább homofób egy egyházi méltóság, annál nagyobb eséllyel homoszexuális. Ezek a konzervatívok, ezek a „tradicionalisták”, ezek a „dubiák” nem mások, mint azok a hírhedt „merevek”, akikről Ferenc pápa oly gyakran beszél, rámutatva

arra, hogy rugalmatlanságuk „mögött mindig valamilyen rejtett dolog húzódik meg, sok esetben kettős élet”.3 „Vége a karneválnak!” – állítólag ezekkel a szavakkal fordult Ferenc a ceremóniamesteréhez azután, hogy pápává választották. Azóta az argentin egyházfő jócskán beletenyerelt a homoszexuális barátság és cinkos összekacsintás ama játékocskáiba, amelyek VI. Pál pápa köpenyegéből bújtak elő, II. János Pál alatt szöktek szárba, hogy aztán XVI. Benedek alatt már teljességgel irányíthatatlanná váljanak, meggyorsítva ezzel a pápa bukását. A maga nyugodt személyiségével és a szexualitással szembeni szelíd viszonyával Ferenc robbanást idézett elő. Ő bizony nem „a parókiáról való”! Vajon a pápa és szabadelvű teológusai egyszeriben megértették, hogy a papi cölibátus eszményének már leáldozott? Hogy ez olyan fikció, amely a gyakorlatban jóformán sohasem létezett? És vajon megérezték, hogy II. János Pál és XVI. Benedek Vatikánjának harca a melegek ellen eleve kudarcra ítélt háború? Ez a háború immár az egyház ellen fordult, hiszen ma már mindenki látja az igazi mozgatórugókat: azt, hogy itt a rejtőzködő homoszexuálisok harcolnak a nyíltan melegek ellen! Röviden: melegek belháborújáról van szó. Mindazonáltal Ferenc, aki e rágalmakat szóró társaságba tévedt, meglehetősen

jól

informált.

Asszisztensei,

legközelebbi

munkatársai,

ceremóniamesterei és más liturgikus szakértői, teológusai és bíborosai, akik között ugyancsak seregnyi érintettet találunk, mind tisztában vannak vele, hogy a Vatikánban a homoszexualitás sokat nyom a latban, és hogy sokan vannak a meghívottak, de egyszersmind sokan vannak a választottak is. Ők egyenesen azt sugallják, amikor erről beszélgetünk velük, hogy a papok nősülésének tilalmával az egyház szociológiailag homoszexuálissá vált, és hogy a természetellenes önmegtartóztatás kikényszerítésével, a titoktartás kultúrájának kiépítésével az egyházat részben felelősség terheli azért a sokezernyi szexuális visszaélésért, amely belülről rohasztja. Azt is tudják,

hogy a szexuális vágy és mindenekelőtt a homoszexuális vágy az egyik legfőbb hajtóerő és mozgatórugó a Vatikán életében. Ferenc tudja, hogy jóval erősebb pozíciót kell szereznie az egyházban, és hogy ez csak azon az áron valósulhat meg, ha kérlelhetetlen harcot indít mindazok ellen, akik a nemi erkölcsöt és a homofóbiát arra használják, hogy ezzel leplezzék el saját képmutatásukat és kettős életüket. A bökkenő csak az, hogy a rejtőzködő homoszexuálisok többségben vannak, hatalmasak és befolyásosak,

és

közülük

a

„legridegebbek”

kürtölik

világgá

a

leghangosabban a homoszexualitást elítélő nézeteiket. Íme a pápa! Immáron Szodoma uralkodója. Fenyegetettségben, minden oldalról támadva és bírálva – Ferenc, mint mondani szokás, „a farkasok között”. De ez nem teljesen pontos megfogalmazás. Én inkább azt mondanám: Ferenc az őrült nők ketrecében.

ELSŐ RÉSZ

Ferenc

(A könyvben szereplő négy szervezeti diagramot leegyszerűsítettük, az áttekinthetőség kedvéért néhány posztot és posztot betöltő személyt, hivatali dátumot leegyszerűsítettünk vagy mellőztünk. Az Államtitkárság alatt 2017-ben egy harmadik új hivatal is létrejött.)

1

Domus Sanctae Marthae „Jó estét – mondja a hang. – Meg akartam önnek köszönni.” A hüvelyk- és kisujját a füléhez emelve Francesco Lepore eljátssza előttem a telefonbeszélgetést. Épp letette a telefont, és a testbeszéde most ugyanolyan fontosnak tűnik, mint rejtélyes beszélgetőtársa erős olasz akcentussal elhangzó szavai. Lepore a hívás legapróbb részleteire is emlékszik: – 2015. október 15-én történt, nagyjából délután háromnegyed öt körül, nagyon jól emlékszem rá. Apám néhány nappal korábban halt meg, magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam. És akkor megcsörrent a mobilom. A hívás anonim. Kissé gépiesen vettem fel. „Pronto. (A hang folytatja:) Buona sera! Ferenc pápa vagyok. Megkaptam a levelét. Farina bíboros továbbította nekem, és meg kell hogy mondjam, nagyon meghatott az ön bátorsága, és nagyon megfogott levelének őszintesége és következetessége. – Szentatyám, én vagyok meghatva az ön hívásától, és hogy vette a fáradságot, hogy visszahívjon. Nem kellett volna. Nekem volt szükségem rá, hogy írjak önnek. – Nem, nem – erősködik Ferenc –, megérintett az őszintesége, a bátorsága. Nem tudom, mit tehetnék most, hogy segítsek önnek, de nagyon szeretnék segíteni.

Francesco Lepore hangja megremeg, a hívás teljesen váratlanul érte. Habozik. A pápa töri meg a csöndet: – Kérhetek öntől egy szívességet? – Milyen szívességet? – Nem imádkozna értem? Francesco Lepore csöndben marad. – Végül is azt válaszoltam neki, hogy felhagytam az imádkozással. De ha a pápa úgy akarja, imádkozhat értem. Ferenc elmagyarázza neki, hogy ő „már imádkozik” érte, majd megkérdi: „Megáldhatom önt?” – Ferenc pápa e kérdésére természetesen igennel feleltem. Ezután támadt egy kis csend, ő ismét köszönetet mondott nekem, és a beszélgetés ezzel véget ért. Kisvártatva Francesco Lepore hozzáteszi: – Tudja, én nem vagyok nagyon elragadtatva ettől a pápától. Nem szoktam védeni Ferencet, de ez a gesztusa tényleg meghatott. Soha nem beszéltem erről, magamban tartottam, mint egy személyes titkot, mint valami jó dolgot. Most beszélek erről először. (Farina bíboros, akit két ízben is vallatóra fogtam vatikáni apartmanjában, megerősítette nekem, hogy ő adta át a pápának Lepore levelét, és hogy tud Ferenc telefonhívásáról.) A telefonhívás idején Francesco Lepore már hátat fordított az egyháznak. Nem sokkal korábban elhagyta a papi pályát, és a szentesített kifejezés szerint „visszahelyezték a laikus állapotba”. Az értelmiségi pap, akire oly büszkén tekintettek a vatikáni bíborosok, levetette a reverendát. Megírta levelét Ferenc pápának, gyötrelmek között tengerbe vetette a palackba zárt üzenetet, amelyben feltárja annak a homoszexuális papnak a történetét, aki odáig vitte,

hogy a pápa latin fordítója lett. De vége. Vége a meghasonlottságának, vége a képmutatásnak. Ezzel a gesztussal Lepore felégette a hidat maga mögött. És mégis, ez a szent telefonhívás akaratlanul is visszaidézi a múltat, amit próbált elfelejteni, élettörténetének azt a fejezetét, amelyet végleg le akart zárni: a latin nyelv és a papi hivatás iránti szeretetét, vallásos elköteleződését, pappá szentelését, életét a Domus Sanctae Marthaeban, a megannyi püspökhöz

és

bíboroshoz

fűződő

baráti

szálakat,

a

végeérhetetlen

beszélgetéseket Krisztusról és a homoszexualitásról, reverendában és olykor latinul. Elveszett illúziók? Igen, nyilván. Hamar magasra jutott: fiatal pap létére a legtekintélyesebb bíborosok mellé nevezték ki, nemsokára pedig három pápa mellett is szolgált. Nagy jövőt láttak benne, karriert ígértek neki az Apostoli Palotában, talán még püspökséget is, vagy ki tudja, talán bíborosi ruhát és vörös süveget! Ez még a döntése előtt volt. Francescónak választania kellett a Vatikán és a homoszexualitás között, és szemben oly sok pappal és bíborossal, akik inkább kettős életet élnek, ő azt választotta, hogy összhangban marad önmagával: a szabadság mellett döntött. A beszélgetésben Ferenc pápa nem hozta fel nyíltan a gaykérdést, de nyilvánvaló, hogy a pap tisztességes magatartása indította arra, hogy személyesen is felhívja Francesco Leporét. – Úgy tűnt, megérintette őt a történetem és talán az is, hogy felfedtem előtte, miféle üzelmek folynak a Vatikánon belül, és milyen érzéketlenül bántak velem a feljebbvalóim: a Vatikánban sok protektor van, és él még az első éjszaka elhálásának joga. De milyen gyorsan eltűntek mellőlem, mihelyt nem voltam többé pap! Még sokatmondóbb az, hogy Ferenc pápa kifejezetten megköszöni Francesco Leporénak, hogy ügyelt „a diszkrécióra” homoszexualitása kapcsán, s hogy kellő „alázattal” kezelte a „titkot”, ahelyett hogy zajos

botránnyal a nyilvánosság előtt színt vallott volna szexuális beállítottságáról (ez a fortélyos pápa burkoltan új munkát szeretne találni neki). Valamivel ezután történik, hogy Mons. Krzysztof Charamsa, a Ratzinger bíboros környezetéhez tartozó prelátus már jóval nagyobb lármával, a média jelenlétében coming outol, és ez a nyílt színvallás erőszakos reakciót vált ki a Vatikánból. Nos, őt nem hívja fel a pápa… Ezen a ponton megértjük Szodoma íratlan szabályát: ha a Vatikánhoz tartozol, jobb, ha tartod magad egy törvényhez, a „titoktartás törvényéhez”, miszerint tolerálnod kell a papok és püspökök homoszexualitását, adott esetben még ki is élvezheted, ám minden körülmények között titokban kell tartanod. A tolerancia együtt jár a diszkrécióval. Olyan ez, mint Al Pacino A Keresztapában, soha nem kritizálhatod, soha nem hagyhatod cserben a „családodat”: „Don’t ever take sides against the family.” Amint e hosszú nyomozás folyamán lassacskán felfedeztem, a papság köreiben a gay mivolt hozzátartozik egyfajta normához. Az egyetlen vörös vonal, amit tilos átlépni, a médianyilvánosság vagy az aktív mozgalmárság. Homoszexuálisnak lenni szabad az egyházi intézményrendszer kebelén belül, könnyű és mindennapos dolog, amit néha még bátorítanak is, de a nyilvános beszéd, a láthatóság tilos. Ha diszkréten homoszexuális vagy, „a parókiához tartozol”, ám ha botrányt okozol, kizárod magad a családból. Ha e „kód” felől nézzük a dolgokat, Ferenc pápa telefonhívása Francesco Lepore ügyében immár egészen más értelmet nyer. Leporéval első ízben nyomozásom kezdetén találkoztam, pár hónappal az előtt, hogy megírta volna levelét és a pápa telefonon felhívta volna őt. Ez a foglalkozásából eredően csöndes ember, aki diszkréten fordít a szentatyának, beleegyezett abba, hogy felfedett arccal beszélgessen velem. Épp csak belekezdtem a könyvembe, kevés embert ismertem a Vatikán belső köreiből.

Francesco Lepore volt az egyik első meleg pap, akivel találkoztam, ezt aztán később több tucat hasonló találkozás követte. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy a szentszék prelátusai ilyen nagy számban fognak megnyílni előttem. Miért beszélnek? Mindenki kitárulkozik Rómában: a papok, a svájci gárdisták, a püspökök, a rengeteg monsignore, és mindegyiküknél inkább a bíborosok. Igazi lepcsesszájúak! Ezek az eminenciás és excellenciás urak rendkívül bőbeszédűek, ha tudunk bánni velük. Néha egyenesen lyukat beszélnek az ember hasába, mindenesetre sok mindent lazán kifecsegnek. Mindegyiknek

megvan

a

jó

oka,

amiért

megnyilatkozik:

egyesek

meggyőződésből, hogy állást foglaljanak abban az ádáz ideológiai összecsapásban, amely immár a Vatikánon belül folyik a tradicionális szárny és a liberális szárny között, mások azért, mert befolyásra szomjúhoznak, mondjuk ki, hiúságtól és önteltségtől hajtva. Van, aki azért beszél, mert homoszexuális és mindent el akar mesélni a többiekről, anélkül persze, hogy önmagáról szót ejtene. És végül ott vannak azok, akik a keserűségüknek engednek szabad folyást azzal, hogy rágalmakat és rosszmájú pletykákat terjesztenek. Az öreg bíborosok a pletykákból és az ócsárlásból élnek. Az 1950-es évek kétes hírű homofil klubjainak mondén és vitriolos nyelvű törzsközönségére emlékeztetnek, akik mindenkit durván leszóltak, mert nem merték felvállalni a természetüket. A „csontvázakat rejtő szekrény” elképesztően kegyetlen hely. Francesco Lepore ki akart törni ebből. Azonnal elárulta nekem a valódi nevét, és beleegyezett abba, hogy beszélgetéseinkről publikus hangfelvétel készüljön. Első találkozásunkkor, amelyet egy közös barátunk, Pasquale Quaranta, a La Repubblica újságírója szervezett, Lepore az épp esedékes közlekedési sztrájk miatt kissé késve érkezett meg a római piazza della Repubblicán

található Eataly étterem második emeletére, ahová a találkozónkat megbeszéltük. Azért az Eatalyra esett a választásom, túl azon, hogy a konyhája a slow food divatot meglovagolva tisztességes ételeket és „made in Italy” nemzeti érzést kínál, mivel az étterem a Vatikántól távolabb eső helyen húzódik meg, ahol az ember szabadon beszélgethet mindenféléről. Az étlap tízféle tésztát kínál, ez némiképp csalódás, és 73 fajta pizzát – a választék bajosan egyeztethető össze low carb diétámmal. Mindazonáltal gyakran találkoztunk itt Leporéval, hogy hosszú beszélgetéseket folytassunk, szinte havi rendszerességgel, egy tál all’amatriciana spagetti felett, ami a kedvencem. És a hajdani papba mindannyiszor hirtelen elevenség költözött, amikor leült az asztalom mellé. A régi fotó, amit magáról mutat, kissé már megsárgult, a fekete reverendából kirí a krétafehér papi gallér: Francesco Lepore, közvetlenül a pappá szentelése után. Jól fésült, rövid haj, simára borotvált arc, a fordítottja annak, ahogyan ma kinéz: bozontos szakálla van és teljesen kopasz. Vajon ugyanaz az ember? Az elfojtásos pap és a vállaltan homoszexuális férfi – két arca ugyanannak a valóságnak. – Beneventóban születtem, egy campaniai városkában, Nápolytól kissé északra – meséli Lepore. – A szüleim katolikusok voltak, de nem nagyon jártak templomba. Én viszont már igen korán mély vonzalmat éreztem a vallás iránt. Szerettem a templomokat. Számos homoszexuális pap, akivel beszélgettem, leírta ezt a „vonzalmat”. A rejtélyes tapogatózást a kegyelem irányába. Azt, ahogyan lenyűgözték őket a szentségek, a tabernákulum csillogása és kettős függönye, a szentségtartók: a cibórium és a monstrancia. A gyóntatófülkék varázsa, amint ott kísértenek bennük az elsuttogott fogadalmak. A körmenetek, az ájtatosságok, a címeres zászlók. A tündöklő ruhák, a reverenda, a karing, a stóla. A vágy, hogy

behatoljanak a sekrestyék mélyén rejtőző titokba. Aztán a zene, az énekelt vesperások, az emberi hang, az orgona zengése. És el ne felejtsük: az imazsámolyok! Sokan mondták azt is, hogy az egyházban „mintegy második anyjukra” leltek: mint tudjuk, a szent szűz mindig irracionális és mindig önként adódó kultusza a papi testvériség nagy klasszikusa. Mama! Marcel Prousttól Julien Greenen, Roland Barthes-on vagy akár Jacques Maritainen át Pasoliniig mennyi homoszexuális író zengedezett az anyjához fűződő szenvedélyes szerelemről, és ez a túlcsorduló érzelem nem csupán lényegi vonásuk, hanem gyakran öncenzúrájuknak is az egyik kulcsa. (Az írók és a papok közt számos olyan akad, aki csak anyjának halála után fogadta el a homoszexualitását.) A mama, aki mindig hű maradt fiacskájához – viszonozta heves szeretetét, úgy féltve-óva idősödő fiát, mintha a saját teste volna –, nos, ő sokszor mindent megértett. Francesco Lepore viszont az apja nyomdokaiba szeretne lépni: – Apám latintanár volt, és én is meg akartam tanulni ezt a nyelvet, hogy közelebb kerüljek ehhez a világhoz – folytatja Lepore. – Perfekt latinos akartam lenni. És 10-11 éves koromtól fogva be akartam lépni a papi szemináriumba. Ezt annak ellenére megteszi, hogy szülei ellenzik: 15 évesen már eltökéli magát az egyházi hivatás mellett. A fiatal papok klasszikus útja ez: kisszeminárium egy katolikus gimnáziumban, majd felsőfokú tanulmányok filozófiából és teológiából öt éven át, amit a „szolgálatok” követnek – ezeket Olaszországban még ma is „kisebb rendeknek” hívják: lektorrá és akolitussá avatás –, és csak ezek után jön a diakonátus és a pappá szentelés. – Huszonnégy éves koromban lettem pap, 2000. május 13-án, a szentév és a World Gay Pride idején – foglalja össze frappánsan Francesco Lepore.

A fiatalember hamar megértette, hogy a papi hivatás és a homoszexualitás viszonya nem ellentmondásos, de nem is véletlenszerű, ahogyan kezdetben gondolta. – Mindig tudtam, hogy homoszexuális vagyok. Ugyanakkor egyszerre éreztem vonzást és taszítást az effajta vágyak kapcsán. Olyan környezetben nőttem fel, amely a homoszexualitást eleve rossznak tekinti. Olyan teológiai könyveket olvastam, amelyek bűnként határozzák meg, ezért sokáig bűntudatom volt. A szüzességet és a szemináriumot azért választottam, hogy megszabaduljak tőle: szexuális vonzalmam áttevődjék a vallásos kötődésre. Papnak menni egyfajta megoldást jelentett: vezeklést egy olyan hibáért, amelyet nem követtem el. Miközben Rómában az Opus Dei egyetemén tanultam, teljes erőmmel az imádságnak szenteltem magam, önmegtartóztató életet éltem, még sanyargattam is a testemet, és megpróbáltam belépni a ferencesekhez, hogy szerzetesként még intenzívebb vallásos életet éljek. Sikerült is öt éven keresztül megőriznem a tisztaságot, még csak nem is maszturbáltam. Francesco Lepore bűn és önsanyargatás között kanyargó életútja, a mardosó belső késztetés, hogy vágyaitól a legnagyobb megpróbáltatások és kényszerek árán is megszabaduljon, majdhogynem átlagosnak mondható a 20. századi Olaszországban. Az egyházi karrier ideális megoldás volt sok olyan ember számára, akik nem vállalták föl belső hajlamaikat. Olasz papok ezrei hitték őszintén, hogy a vallási elhivatottság jelenti „a” megoldást „problémájukra”. Ez Szodoma első szabálya: A papi hivatás hosszú időn keresztül

ideális

mentsvára

volt

a

fiatal

homoszexuálisoknak.

A

homoszexualitás elhivatottságuk egyik kulcsa. Álljunk meg egy pillanatra ennél a szociológiai mintázatnál. Ahhoz, hogy megértsük a bíborosok többségének és annak a rengeteg papnak a

pályafutását, akikkel e könyv lapjain találkozni fogunk, egy olyan, mondhatni darwini, kiválasztási folyamatból kell kiindulnunk, amelynek megvan a maga szociológiai magyarázata, és amely Olaszországban sokáig szabályként funkcionált. Ezeknek a nőies fiatalembereknek, akik szorongva fedezték fel saját vágyaikat, ezeknek a fiúknak, akikben vonzalom ébredt a legjobb barátjuk iránt, és akiket a többiek kigúnyoltak affektált modoruk miatt, ezeknek az önmagukat kereső homoszexuálisoknak, akik nem akarták nyíltan felfedni magukat, ezeknek a papnövendékeknek, akik nem a saját útjukat járták, bizony nem sok választási lehetőségük volt az 1930-as, 1940-es vagy 1950-es évek Olaszországában. Néhányuk nagyon hamar, szinte az ősi ösztöntől vezérelve megértette, hogy miként válhat az elszenvedett vonzalom erővé, hogyan lehet a gyengeségből adut kovácsolni azzal, ha papnak állnak. Ez lehetővé tette számukra, hogy kezükbe vegyék az életüket abban a hitben, hogy egyszerre válaszolnak vágyaik és Krisztus kettős hívására. Vajon volt más választásuk? Olaszországban egy lombardiai kisvárosban vagy egy piemonti falucskában, ahonnét sok bíboros származik, a homoszexualitást még ebben az időben is a legfőbb Rossznak tekintették. Nemigen tudtak mit kezdeni ezzel a „vesztő sötéttel”, féltek ennek a „sokszoros és bonyolult szerelemnek az ígéretétől”, visszarettentek ettől a „mondhatatlan, sőt elbírhatatlan boldogságtól”,4 hogy a Költő szavaival éljek. Ha engednek ezeknek a vágyaknak – még ha teljes titokban is –, egy hazugságokkal teli, bujkáló életmód mellett döntenek. Ezzel szemben a papi pálya egyfajta kiútnak ígérkezik. A klérushoz csatlakozva minden egyszerűbbé válik a rejtett homoszexuális számára: fiúk közé kerül, szoknyaszerű köntösbe bújik, már nem faggatják barátnőkről, a régi osztálytársai, akik azelőtt annyit cukkolták, most lenyűgözve nézik, tisztelet és elismerés övezi, őt, akit korábban csúfoltak, mert most már a kiválasztottak és nem a kitaszítottak kasztjához tartozik, mint régebben. És a Mama,

mondom még egyszer, aki egy árva szó nélkül mindent megértett, bátorítja ezt a csodás hivatásválasztást. A legfontosabb azonban az, hogy a nőkkel szembeni önmegtartóztatás és a cölibátus fogadalma csöppet sem félelmetes a jövendő pap számára, éppen ellenkezőleg, örömmel veszi magára ezt a kényszert! Olaszországban tehát az 1930-as és 1960-as évek között az, hogy egy homoszexuális fiatalember a felszentelést választja és „férfiak közti nőtlen életre tesz fogadalmat”, a dolgok – avagy társadalmi kényszerek – megszokott, természetes rendje. Egy olasz bencés szerzetes, a római Pápai Szent Anzelm Egyetem egyik vezetője így magyarázza nekem a dolgok logikáját: – A papi hivatást először mély és élő hitből fakadóan választottam. Ám visszatekintve ma már azt is látom, hogy ezen a módon próbáltam megzabolázni a szexualitásomat. Mindig is tudtam, hogy meleg vagyok, de csak jóval később, negyven év múltán fogadtam el az identitásomnak ezt az alapvető aspektusát. Természetesen minden életút más és más. Számos olasz pap mondta nekem, hogy csak a felszentelése után, vagy miután elkezdett a Vatikánban dolgozni, fedezte fel homoszexuális irányultságát. Sokan vannak olyanok is, akik csak jóval később, negyvenen túl vagy az 1970-es évek folyamán lépték át a határvonalat. A papság e szociológiai kiválasztódásához hozzájön még a püspökök kiválasztása, ami felerősíti ezt a jelenséget. A homofil bíborosok előnyben részesítik azokat a főpapokat, akik maguk is hajlamosak meleg papokat kiválasztani. A nunciusok, a pápa nagykövetei, akiknek megbízatása arra szól, hogy kiválasszák a püspököket, és akik között a homoszexuálisok aránya rekordokat dönt, egyfajta „természetes” szelekciót végeznek. Az általam összegyűjtött összes beszámoló szerint amikor egy nuncius érzékeli a homofília meglétét, azokat a papokat fogja előnyben részesíteni, akiknek a

hajlama ebbe az irányba húz. Prózaibban fogalmazva, nem ritka, hogy egy nuncius vagy egy püspök olyan papot emel magasabb rangra, aki „a parókiához tartozik”, mivel néminemű hasznot remél ettől. Ez Szodoma második szabálya: A homoszexualitás annál elterjedtebb, minél jobban közeledünk a szentek szentjéhez: a katolikus hierarchiában felfele lépdelve egyre nagyobb arányú a homoszexuálisok jelenléte. Ez a szelekciós folyamat a bíborosi kollégiumban és a Vatikánban éri el a tetőpontját: itt a homoszexualitás szabállyá válik, a heteroszexualitás kivétellé. Ezt a könyvet ténylegesen 2015 áprilisában kezdtem el. Az olasz kiadóm, Carlo Feltrinelli egy este meghívott vacsorázni Milánóban a via Tivolin található Rovello étterembe. Már korábbról ismertük egymást, hiszen ő három könyvemet is kiadta, és szerettem volna beszélni vele új könyvtervemről. Már több mint egy éve foglalkoztam a katolikus egyházon belüli homoszexualitás kérdésével, számos interjún voltam túl Rómában és különféle országokban, rengeteg művet elolvastam, de a projektem még csak körvonalazódott. A téma megvolt, de nem tudtam, hogyan írjam meg. Hogy, hogy nem, ebben az évben egy Nápolyban és egy Rómában tartott nyilvános előadáson mégiscsak fejest ugrottam a témába, amikor a meleg katolikusokról beszélve ezt mondtam: „Egy nap még el kell mesélnünk a Vatikánnak ezt a történetét.” Egy fiatal nápolyi író később emlékeztetett engem erre a kijelentésemre, és egyik barátom, Pasquale Quaranta, a La Repubblica újságírója ugyancsak visszaidézte nekem ezt a mondatot. Ám a témámról továbbra sem lehetett beszélni. A szóban forgó vacsora előtt úgy képzeltem, hogy Carlo Feltrinelli el fogja vetni a tervemet, én pedig ez esetben felhagyok vele, és a könyvem nem fog megjelenni. Épp az ellenkezője történt. Borisz Paszternak, Günter Grass

és újabban Roberto Saviano műveinek a kiadója kérdésekkel bombázott, kifaggatott elképzeléseimről, majd arra bátorított, hogy dolgozzam a könyvön. Egyben figyelmeztetett: – Ki kellene adni ezt a könyvet Olaszországban, de egyidejűleg Franciaországban és az Egyesült Államokban is, hogy így nagyobb súlyt kapjon. Lesznek hozzá fényképei? És egyben azt is meg kell mutatnia, hogy többet tud a témáról, mint amennyit elmond. Töltött magának a remek évjáratú borból, és folytatta a hangos gondolkodást. Majd hirtelen így szólt, hangos ciccegéssel: – Magát aztán szét fogják cin-cál-ni! Zöld utat kaptam. Belevetettem magam a kalandba, és elkezdtem havi rendszerességgel áttelepülni Rómába. De még nem tudtam, hogy több mint harminc országban és négy éven keresztül kell majd nyomozást folytatnom. A kocka el volt vetve. Lesz, ami lesz! Via Ostiense 178., Róma déli része. Itt található az Al Biondo Tevere nevű népszerű vendéglő. A Tevere a terasz lábainál folyik, innen az étterem neve. Banális, excentrikus, kis forgalmú hely, ebben a januári hónapban borzalmasan hideg. Vajon Francesco Gnerre mi az ördögnek hívott beszélgetni épp ebbe a távoli kurtakocsmába? Gnerre nyugalmazott irodalomprofesszor, aki kutatásainak jelentős részét az itáliai gay irodalomnak szentelte. Munkásságának jó negyven éve alatt több száz könyvkritikát is írt különféle homoszexuális magazinokba. – A hozzám hasonló melegek ezrei annak alapján állították össze könyvtárukat, amit Francesco Gnerre cikkeiben olvastak a Babilonia és a Pride hasábjain – magyarázza nekem Pasquale Quaranta újságíró, aki a találkozót szervezte. Gnerre szándékosan választotta ezt a helyet. Az Al Biondo Teverébe tért be Pier Paolo Pasolini filmrendező 1975. november 1-jének éjszakáján egy

fiatal prostituált, Pelosi társaságában, akiről feltételezik, hogy néhány órával később meggyilkolta őt az ostiai tengerparton. Ezt az Olaszország történetének egyik leghíresebb és legborzalmasabb bűntényét megelőző „utolsó vacsorát” megörökítették az étterem telepingált, különös kegyhelyként funkcionáló falain. Újságkivágások, forgatásokról készült fényképek, filmkockák, a teljes Pasolini-univerzum megelevenedik itt. – A legnagyobb itáliai gay egyesület a Vatikán – ejti el előétel gyanánt Francesco Gnerre. És az irodalomtudós hosszú előadásba kezd az olasz papság és a homoszexualitás összefonódásának történetéről. A katolikus regényírók, akiket szóba hoz, jelentik az összekötő kapcsot a klérus és a homoszexualitás között. Dantéról is beszél: – Dante nem volt homofób – magyarázza Gnerre. – Csupán négy ízben hivatkozik az Isteni Színjáték a homoszexualitásra a Pokolban és a Purgatóriumban, ámbár a Paradicsomban egyszer sem! Dante szimpátiával tekintett meleg szereplőjére, Brunetto Latinira, hajdani retorikatanárára. És noha a pokol hetedik körének harmadik bugyrába helyezi őt, tiszteletet tanúsít a homoszexuális beállítottság iránt. Az irodalom, a latin, a kultúra ösvényére lépve Francesco Lepore atya is éveket töltött azzal, hogy az irodalomban vagy a filmművészetben megpróbálja megfejteni a kimondatlan dolgokat – Pasolini, Leopardi, Carlo Coccioli költeményeiben, Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékezései című regényében, Visconti filmjeiben, és nem utolsósorban Dante Isteni Színjátékának homoszexuális alakjaiban –, hátha így megoldást talál a saját dilemmájára. Sok pap és olasz homoszexuális életében, akik rosszul érezték magukat a bőrükben, nagy szerepet játszott az irodalom. Mint mondják: ez volt „a legbiztosabb menedék”.

– Az irodalom révén értettem meg nagyon sok dolgot – teszi hozzá Lepore. – Kódok és jelszavak után nyomoztam. Ha meg akarjuk fejteni a kódokat, egy másik kulcsfigura is a képbe kerül. Neve Francesco Gnerre professzorral beszélgetve kerül szóba: Marco Bisceglia. Három élete volt. Ő volt az egyik alapítója az elmúlt negyven év legbefolyásosabb itáliai homoszexuális egyesületének, az Arcigaynek. Ez az egyesület még napjainkban is több százezer tagot számlál, ha az olasz csizma ötvennél is több városában jelen levő helyi szervezeteit összeadjuk. Bisceglia ezt megelőzően pap volt. – Marco papi szemináriumba ment, mert meg volt győződve róla, hogy Isten erre szólítja. Elmesélte nekem, hogy őszintén hitte: a vallás a hivatása, és csak ötven év múltán jött rá, hogy valódi hivatása nem ez, hanem a homoszexualitás. Hosszú időn keresztül elfojtotta szexuális irányultságát. Azt hiszem, nagyon jellemző életút ez Olaszországban. Egy fiú, aki jobban szeret olvasni, mint focizni; egy fiú, aki nem érez vonzalmat a lányok iránt, és nem nagyon érti vágyainak természetét; egy fiú, aki nem akarja bevallani családjának és édesanyjának, hogy milyen vágyak dúlnak benne: mindez szinte természetesen tereli a fiatal olasz homoszexuálisokat a papi szeminárium felé. Ami viszont alapvető Marco Bisceglia hozzáállásában, az a képmutatás elutasítása. Évtizedeken keresztül, amíg az egyház tagja volt, bele sem kóstolt a gay életvitelbe, csak utána, amikor viszont már a frissen megtértek túlzásaiba esve élte meg saját homoszexualitását. Ez a baráti portré, amelyet Gnerre fest Biscegliáról, akit oly jól ismert, valószínűleg elfedi az egykori pap gyötrelmeit és lelki kríziseit. Bisceglia utóbb a felszabadítás teológiája felé fordult, és úgy tűnik, összetűzésbe került a katolikus hierarchiával is. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy átnyergelt a gay militantizmus oldalára. Melegjogi aktivistaként eltöltött évei után, élete végén visszatért a papsághoz. 2001-ben hunyt el AIDS-ben.

Három élet tehát: a papé, a militáns gay aktivistáé, aki megtagadja a papot, és az AIDS-es betegé, aki végül kibékül az egyházzal. Életrajzírója, Rocco Pezzano, akinél érdeklődöm róla, nem győz csodálkozni ezen a „lúzer életen”: Marco Bisceglia kudarcot kudarcra halmozott, soha nem találta meg igazán a saját

útját.

Francesco

Gnerre

megbocsátóbb

ennél,

ő

Bisceglia

személyiségének a „koherenciáját” és a „gyötrelmes, de csodálatos életutat” domborítja ki. Papok és homoszexuálisok: két oldala ugyanannak az érmének? Az itáliai gay mozgalom egy másik figurája, Gianni Delle Foglie, aki homoszexuális katolikus írókkal foglalkozik és a gay irodalomra szakosodott első könyvesbolt alapítója Milánóban, a következő híres kijelentést tette: „A melegeket jóformán magukra hagyták a Vatikánnal szemben. De talán jól is van ez így: hagyjanak minket magunk között! A harc a melegek és a Vatikán között buzik háborúja egymás közt [una guerra tra froci]!” Francesco Lepore Rómában éli át első szexuális kalandjait. Mint oly sok itáliai pap esetében, a főváros, Hadrianus és Michelangelo városa, felszínre hozta különleges vonzalmait. Itt fedezi fel, hogy a szüzességi fogadalmat nemigen szokás betartani, és hogy a papok között többségben vannak a homoszexuálisok. – Teljesen egyedül voltam Rómában, ekkor fedeztem fel a titkot: a papok gyakran elmerülnek a léha élvezetekben. Ez egy teljesen új világ volt a számomra. Viszonyt kezdtem egy pappal, amely öt hónapig tartott. Amikor szétváltunk, mély válságot éltem át. Az első spirituális krízisemet. Hogyan lehetek pap, és élhetem meg egyben a homoszexualitásomat? Lepore a gyóntatói előtt is szóba hozza a témát, aztán beszélget róla egy jezsuita pappal (akinek minden részletet elmond), s végül egy püspökkel (akit megkímél a részletektől). Mind arra biztatják, hogy tartson ki a papi hivatás

mellett, ne beszéljen többet a homoszexualitásról és ne érezze magát bűnösnek. Kertelés nélkül megértetik vele, hogy szabadon kiélheti a szexualitását, feltéve hogy teljes diszkrécióval teszi, és nem akar gay aktivistaként föllépni. Ettől a perctől kezdve neve felmerül a Vatikán Apostoli Palotájában székelő, nagy tekintélyű Államtitkárság egyik posztjának várományosaként (az Államtitkárság hozzávetőlegesen a pápa miniszterelnöki hivatalának felel meg). – Egy olyan papot kerestek, aki tökéletesen beszél latinul, és amint híre ment, hogy válságban vagyok, valaki javaslatot tett a nevemre. Mons. Leonardo Sandri, aki azóta bíboros lett, puhatolózott a püspökömnél, és meghívott, hogy találkozzam a latin szekció tagjaival. Csináltattak velem egy latin tesztet, és már fel is voltam véve. Emlékszem, hogy ezzel együtt óva intettek, ami azt bizonyítja: tudták, hogy meleg vagyok. Fogalmazásmódjuk tele volt burkolt célzással, amikor ezt mondták: „ha megvan a szintem, amely alkalmassá tesz a poszt betöltésére”, akkor legjobb volna, ha mostantól „a pápának szentelném életemet, és minden mást elfelejtenék”. 2003. november 30-án a nápolyi pap bekerül a Domus Sanctae Marthaeba, a Vatikán bíborosi rezidenciájába – amely egyben Ferenc pápa jelenlegi lakhelye. Az ember nem léphet be csak úgy a Domus Sanctae Marthaeba. Különleges engedély kell hozzá, és a belépés csak szerdai és csütörtöki napokon lehetséges, délelőtt 10 és 12 óra között, amikor a pápa a Szent Péterbazilikában tartózkodik. A rezidencia híres igazgatója, Mons. Battista Ricca, akinek az épületben van az irodája, kiállította számomra a nélkülözhetetlen engedélyt. Aprólékosan elmagyarázza, hogyan menjek át a biztonsági őrök, majd a svájci gárdisták ellenőrzésén. A későbbiekben még sokszor találkozom

ezzel a vizenyős szemű főméltósággal, ezzel a Ferenc pápa belső köréhez tartozó magányos farkassal, aki megismerte a dicsőséget és a bukást. Neki köszönhetem, mint majd látni fogjuk, hogy szállást kaphattam a Vatikán egyik rezidenciáján. Ha a pápa nem itt lakna, a Domus Sanctae Marthae a maga öt emeletével és százhúsz szobájával akár egy átlagos Atlanta vagy Houston környéki motel is lehetne. Ez a modern, személytelen és fakó rezidencia szöges ellentéte az Apostoli Palota szépségének. Amikor Fabrice Rivet diplomata társaságában megtekintem ennek az impozáns palotának a híres III. loggiáját, elámulok a falakra festett világtérképeken, a raffaellói vadállatokon és a svájci gárdisták egyenruháiban visszatükröződő művészi mennyezeteken. A Domus Sanctae Marthaeban semmi sincs ebből. – Kissé csakugyan rideg – ismeri el Harmony, egy szicíliai származású fiatalasszony, aki azt a feladatot kapta, hogy megmutassa nekem az épületet. A bejárati táblán ezt olvasom: „Ügyeljen a megfelelő öltözékre!”, majd lejjebb: „Rövidnadrág és szoknya nem engedélyezett.” A Domus Sanctae Marthae recepciójánál megpillantok néhány gazdájára várakozó Gammarelli táskát – a főpapi öltözékek luxusmárkája. A tárgyalóterem, mellette a sajtószobával, szintén elég szürke, és mind egyforma: a rossz ízlés diadala. A pápai tanácsteremben óriási műalkotásba botlok – a guadalupei Szűz Máriát ábrázolja, de az egész latin-amerikai vallásosságot jelképezi. Norberto Rivera Carrera, Mexikó bíboros érseke ajándékozta a pápának, talán így próbált bocsánatot kérni gyakori látogatásaiért. (A bíborost bírálat érte azért, mert falazott a híres pedofil papnak, Marcial Macielnek, és Ferenc végül nyugdíjazta őt.) Néhány méterrel arrébb található a pápának fenntartott kápolna. A pápa minden reggel hétkor szűk körben misét celebrál itt. Csúnyácska terem,

csakúgy, mint a jóval nagyobb ebédlő, amely leginkább egy sodexós étteremre hasonlít. Harmony megmutatja azt a félreeső asztalt, ahol Ferenc szokott étkezni, legfeljebb hatfős társaságban. A második emeleten van a szentatya magánlakosztálya, ami nem látogatható, de megmutatják nekem a pontos mását az átellenes szárnyban: szerény hajlék, egy kis nappaliból áll és egy hálószobából, ahol egy egyszemélyes ágy van. Utóbb egy svájci gárdista, aki tagja a pápa testőrségének, és gyakran a pápai lakosztály ajtaja előtt tölti az éjszakát, megerősíti ezeket az információkat. Gyakran találkozom majd vele Rómában, és többször le is ülünk a Borgo negyedben található Makasar bisztróban, amely kissé távolabb esik a Vatikántól. Azokkal az emberekkel fogok itt összejönni, akik szeretnék, ha a beszélgetéseink titokban maradnának. Ahogy telnek-múlnak a hónapok, ez a fiatalember az egyik informátorommá növi ki magát: sokat megtudok tőle a Vatikánon belüli gay életformáról. És máris beléptünk a mosodába. Anna kedves, szolgálatkész, alacsony termetű nő, akit Harmony „a pápa mosónőjeként” mutat be. A pápai kápolnától balra eső két helyiségben ez a nővér példás odaadással foglalkozik Ferenc ruházatával. Aprólékosan összehajtogatja a ruhadarabokat, mintha szent gyolcsok, miseruhák, albák volnának, és így mutatja meg nekem őket. (Elődeitől eltérően Ferenc nem hajlandó karinget és piros mozettát viselni.) – Itt látja őszentsége különféle liturgikus ruháit. Általában fehéret visel, zöldet a napi misékhez, pirosat és lilát különleges alkalmakra, végül van ezüst is, de ezt a színt a szentatya nem használja – mondja Anna. Amikor a Domus Sanctae Marthae kijárata felé tartok, összetalálkozom Gilberto Bianchival, a pápa kertészével, ezzel a joviális olasz emberrel, a Santo Padre hű alattvalójával. Láthatóan aggódik őszentsége citrusfáiért, amelyeket pontosan a pápai kápolna elé ültettek ki.

– Ez Róma, nem Buenos Aires! – mondja Gilberto sokatmondóan, és az orchideákat öntözve hozzáteszi: – Túl hideg volt az éjszaka a narancsfáknak, a citromfáknak, a mandarinfáknak. Nem tudom, kibírják-e ezt a fagyos időt. Rátekintek, magam is nyugtalankodva, a fal mellé ültetett fákra, remélve, hogy átvészelik valahogyan a telet. Hát igen, ez bizony nem Buenos Aires! – Az a fal, ahová néz, a kápolna mellett, ahol a narancsfák állnak, a határvonalat jelzi – szólal meg hirtelen Harmony. – Milyen határvonalat? – A Vatikán határát! A másik oldal már Olaszország. A Domus Sanctae Marthaeból kifelé tartva beleütközöm a rezidencia bejáratánál egy esernyőtartóba, amelyből jól látható módon kikandikál egy a szivárvány minden színében pompázó, hatalmas ernyő: egy rainbow flag! – Ez nem a pápa esernyője – siet leszögezni Harmony, mintha hirtelen észrevette volna a gikszert. Miután a svájci gárdisták szalutáltak nekem, és a csendőrök már nem néznek felém, mivel távolodom az épülettől, morfondírozni kezdek. Vajon kié lehet ez a szépséges esernyő, amely ilyen természetellenes színekben virít? Mons. Battista Riccáé, a Domus Sanctae Marthae igazgatójáé, aki oly kedvesen meghívott, hogy látogassam meg az általa igazgatott rezidenciát? Vagy a pápa valamelyik munkatársa felejtette ott? Vagy egy bíboros, akinek a cappa magnájához olyan jól passzolna ez a szivárvány esernyő? Mindenesetre elképzelem a jelenetet: az ernyő boldog tulajdonosa, talán egy bíboros vagy egy monsignore, sétára indul a Vatikán kertjeiben ezzel a rainbow flaggel a kezében! Ki ő? Hogyan merészeli? Vagy talán fogalma sincs róla, hogy minek a jelképe ez? Lefogadom, hogy a via delle Fondamentán megy végig az ernyővel a kezében, majd rátér a Rampa dell’Archeologiára, hogy meglátogassa XVI. Benedeket, aki a Mater

Ecclesiae-monostorban elvonultan él. Már amennyiben nem tesz egy kis kitérőt e szép sokszínű ernyő alatt a Szent Officium palotája felé, amely hajdanán az inkvizíció főhadiszállása volt, ma pedig a Hittani Kongregáció székhelye. Talán a szivárvány esernyőnek nincs is ismert gazdája, és neki is a csontvázakat rejtő szekrényben van a helye. Oda húz. Az ember kölcsönveszi, fölkapja, leteszi, újra fölveszi, használja. Elképzelem, hogyan adogatják kézről kézre, hogyan passzolgatják egymás között a főméltóságok, aszerint hogy beborul az ég vagy kisüt a nap. Ki azért, hogy imádkozzon vele a szivárványhoz, ki azért, hogy a Vatikán kertjeiben a kagylós szökőkútnál vagy a Szent János-toronynál sétálgasson, ki azért, hogy tiszteletét tegye a kert legbecsesebb szobránál, amely a nagy reformer egyházdoktort, Clairvaux-i Szent Bernátot ábrázolja, aki arról híres, hogy homofil szövegeket írt és gyengéd érzelmeket táplált az ír Máel Máedóc, Armagh érseke iránt. Vajon jelképnek kell tekintenünk ezt a ridegen fölmagasló szobrot, amely épp itt, a római katolicizmus középpontjában kettős életet él? Milyen szívesen lettem volna titkos megfigyelő, egy őrszolgálatra beosztott svájci gárdista vagy a Domus Sanctae Marthae recepciósa, hogy elkísérjem útján ezt a színpompás ernyőt, ezt a borosdugónál is könnyebb „részeg hajót”, amely ide-oda táncol a Vatikán hullámzó kertjeiben. Ez a rainbow flag, melyet „kárhozatra ítélt a szivárvány”,5 vajon annak a „rettentő menetnek”6 a titkos kódja, amelyről a Költő beszél? Meglehet, persze ha épp nincs használatban puszta és közönséges esernyőként! – 2003 végén érkeztem a Domus Sanctae Marthaeba – folytatja tovább történetét Francesco Lepore egy másik éttermi beszélgetésünk alkalmával. Noha ő a legfiatalabb pap a szentszék munkatársai közül, mostantól vatikáni püspökök, érsekek és idős nunciusok között él. Mindegyikőjüket

ismeri: sokaknak volt már asszisztense, tudja, hogy ki miben tehetséges, kinek mi a rögeszméje. Megfejtette titkaikat. – Az emberek, akik velem dolgoztak, ott éltek. Még Mons. Georg Gänswein is, aki később XVI. Benedek pápa személyi titkára lett, ő is velünk élt. Lepore egy évet tölt el a híres rezidencia falain belül, mely, mint kiderült, elképesztő homoerotizmusnak adott otthont. – A Domus Sanctae Marthae a hatalom helye – pontosít Lepore. – Ambíciók és cselszövések hatalmas útkereszteződése, olyan hely, ahol soksok versengés és irigység találkozik össze egymással. Tény és való, az ott élő papok között jelentős számban vannak homoszexuálisok – emlékszem, a közös étkezések alkalmával szüntelenül erről a témáról folyt a viccelődés. A meleg bíborosokra nőies beceneveket aggattak, ez mindenkit megnevettetett az asztalnál. Név szerint tudták, hogy kiknek van partnerük, vagy kik hívtak fiatal srácokat a Domus Sanctae Marthaeba, hogy velük töltsék az éjszakát. Sokan kettős életet éltek: nappal papok voltak a Vatikánban, éjjel homoszexuálisok a bárokban és a klubokban. Gyakori volt, hogy ezek az egyházi méltóságok bepróbálkoztak a fiatalabb papoknál, amilyen én is voltam, a szeminaristáknál, a svájci gárdistáknál vagy épp a Vatikánban dolgozó világi személyeknél. Sokan meséltek nekem ezekről a „pletykaebédekről”, ahol a papok fennhangon beszéltek a pápai udvar különféle ügyeiről és halkan suttogva a fiúügyekről – ezek gyakran azonosak voltak. Ó, azok a szabadszájú beszélgetések a Domus Sanctae Marthaeban! Ó, azok a csendes misék, amelyeknek véletlenül tanúja lettem a Domus Internationalis Paulus VI-ban, a Domus Romana Sacerdotalisban vagy a vatikáni lakosztályok falai között, amikor magam is ott laktam és étkeztem! Francesco Lepore folytatja:

– Az egyik prelátus a Domus Sanctae Marthaeból az Államtitkárságon dolgozott. Giovanni Battista Re bíboros közeli munkatársa volt. Ekkoriban volt egy fiatal szláv barátja, akit esténként rendszeresen bevitt a rezidenciára. Utóbb úgy mutatta be nekünk, mint családtagot: mint az unokaöccsét. Természetesen senki nem dőlt be neki! Egy napon a papot előléptették, és akkor a személyével kapcsolatos pletykák felhangosodtak. Erre jött Giovanni Battista Re bíboros és Fernando Filoni püspök, akik nyilvánosan tisztázták a félreértéseket azzal, hogy megerősítették: a fiatal szláv az illető pap rokona. És ezzel az ügy le volt zárva! Látjuk, a homoszexuálisok omniprezenciája a Vatikánban nem puszta eltévelyedés, nem „fekete bárányokról” van szó, nem arról, hogy – amint Joseph Ratzinger fogalmazott – „rossz halak keveredtek a hálóba”. Ez nem „lobbi”, nem afféle különutas csoport, nem is szekta vagy szabadkőműves páholy a szentszéken belül: ez egy rendszer. Nem szűk kisebbség, hanem elsöprő többség. Beszélgetésünknek ezen a pontján megkérdeztem Francesco Leporét, hogy szerinte mennyire jelentős közösségről van szó, pártállástól függetlenül, a Vatikánon belül. – Úgy gondolom, nagyon jelentősről. Azt mondanám, úgy 80% körül van a homoszexuálisok aránya. Egy nem olasz származású érsek, akivel több alkalommal is találkoztam, az egyik beszélgetésünk során ezt a magyarázatot adta: – Azt mondják, az utolsó öt pápa közül három homofil volt, néhány közeli munkatársuk és államtitkáruk nemkülönben. A Római Kúria püspökeinek és érsekeinek többsége szintén. A kérdés azonban nem az, hogy ezeknek a vatikáni papoknak van-e ilyen irányú hajlama: van. A kérdés az, és ez az igazi vitapont, hogy vajon ők aktív homoszexuális életet élnek-e vagy sem. És itt a dolgok komplexebbé válnak. Néhány főpap, akinek ilyen hajlama van, nem

aktív homoszexuális. Életükben és életfelfogásukban lehetnek ugyan homofilok, ám ettől még nem élnek homoszexuális életet. Tucatnyi beszélgetésünk során Francesco Lepore mesélt nekem a Vatikánban folyó pajkosságokról. Beszámolója kétségbevonhatatlan. Több szeretője volt a főméltóságok és az érsekek között, bíborosok csípték fel, akikről majd még szót ejtünk. Én minden egyes történetének a legapróbb részletekig utánajártam, kapcsolatba léptem az érintettekkel, bíborosokkal, érsekekkel, monsignorékkal, nunciusokkal, fogalmazókkal, asszisztensekkel, egyszerű papokkal vagy a Szent Péter-bazilika gyóntatóatyáival, jószerivel mindenkivel a parókián. Lepore sokáig része volt a gépezetnek. Így persze könnyű kiszúrni a „rejtőző” személyeket, a buzgólkodókat, amikor egy bíboros diszkréten megkörnyékezi az embert, vagy amikor egy monsignore szemérmetlenül ajánlatot tesz. Magam is a saját bőrömön tapasztaltam. Túl könnyű játék! Hiszen még ha az ember lakatok mögött él is, harcedzett agglegényként, elbújva a színfalak mögé, amelyek páncélszekrényként zárulnak köré, akkor is mindig eljön a pillanat, amikor az illető elárulja magát. Hála Leporénak – és hamarosan, a hajszálerek hálózatában beinduló híráramlásnak köszönhetően, huszonnyolc másik informátoromnak, papoknak és laikusoknak, akik mind a Vatikánban dolgoznak és nyíltan elismerték előttem gay beállítottságukat: ők négy éven keresztül igen fontos forrásaim lesznek – nyomozásom elejétől fogva mindvégig tudtam, hová kell mennem. Azonosítottam az érintett bíborosokat, még azelőtt, hogy láttam volna őket. Tudtam, mely munkatársakat kell megközelítenem, és ismertem azoknak a monsignoréknak a nevét, akikkel barátságot kell kötnöm. Azt a sok-sok embert, aki „nyakig benne van”.

Sokáig

emlékezni

fogok

a

Leporéval

folytatott

végeérhetetlen

beszélgetésekre a római éjszakában, arra, hogy lénye miként elevenedett meg hirtelen egy általam felhozott bíboros vagy érsek nevének hallatán, hogyan tört elő belőle a jókedv, és kezdett el kezével gesztikulálva harsogni: „Gayissimo!” Francesco Lepore sokáig a Vatikán egyik legkedveltebb papja volt: fiatal és elbűvölő, sőt szexi, ráadásul egy művelt értelmiségi. Vonzó volt fizikailag és intellektuálisan. Nappal a pápa hivatalos dokumentumait fordította latinra és válaszolt a szentatyának címzett levelekre. Emellett kulturális cikkeket írt a L’Osservatore Romanóba, a Vatikán hivatalos lapjába. Ratzinger bíboros, a jövőbeli XVI. Benedek pápa, ekkoriban még a Hittani Kongregáció prefektusa, kész volt előszót írni az ifjú pap tudós írásainak gyűjteményes kötetéhez, amiben ódákat zengett róla. – Kellemes emléket őrzök erről az időszakról – mondja Lepore –, de a homoszexualitás problémája megmaradt, sőt égetőbb lett, mint bármikor. Az volt az érzésem, hogy a saját életem már nem tartozik hozzám. És aztán igen gyorsan beszippantott a római gay kultúra: elkezdtem sportklubokba járni, először heteroszexuálisokba, de ez kitudódott. Egyre ritkábban és ritkábban celebráltam misét, elkezdtem civil ruhában kijárni a Vatikánból, reverenda és papi gallér nélkül, és hamarosan már aludni sem tértem vissza a Domus Sanctae Marthaeba. A feljebbvalóimat tájékoztatták erről. Azt akarták, hogy más posztra helyezzenek át, talán a Vatikántól messzebb, ám ekkor Mons. Stanisław Dziwisz, II. János Pál pápa személyi titkára, valamint a L’Osservatore Romano főszerkesztője, azé a lapé, ahová írogattam, közbenjártak az érdekemben. Kijárták, hogy a Vatikánban maradjak. Sokszor fogunk találkozni még e könyv lapjain Stanisław Dziwiszsel, aki jelenleg nyugalmazott bíborosként él Lengyelországban, Krakkóban, ahol

oknyomozásom során két ízben találkoztam vele. Dziwisz hosszú időn keresztül az egyik legbefolyásosabb személy volt a Vatikánban, amelynek irányítását II. János Pál egészségi állapotának romlásával egyre inkább ő és Angelo Sodano bíboros államtitkár vette át, mintegy kétszemélyes kormányzást megvalósítva. Ha azt mondjuk, hogy sötét emlékek tapadnak ehhez a tettvágyó lengyelhez, enyhén fogalmazunk. De ne szaladjunk ennyire előre, az olvasónak lesz még ideje megérteni a rendszert. Dziwisznek köszönhetően tehát Francesco Leporét kinevezik Jean-Louis Tauran francia bíboros személyi titkárává. Tauran igen befolyásos és tapasztalt diplomata, II. János Pál pápa „külügyminisztere”. Én négy alkalommal fogok találkozni vele, ő lesz az egyik rendszeres kapcsolatom és informátorom a Vatikánban. Személy szerint határtalan szeretetet érzek, mély skizofréniával, e rendkívüli bíboros iránt, aki hosszú időn keresztül a borzalmas Parkinsonkórban szenvedett, mielőtt 2018 nyarán, pontosan akkor, amikor könyvem nyomdakész változatát átolvastam, elvitte a betegség. Lepore Tauran mellett folytatja értelmiségi életét a Vatikánban, az utóbbi tökéletesen tisztában van beosztottja erkölcseivel. Nemsokára már az olasz Raffaele Farina bíborosnak dolgozik, aki a szentszék könyvtárát és titkos levéltárait igazgatja, majd később ennek utódjánál, Jean-Louis Bruguès érseknél – mindketten jól informáltak Lepore hajlamait illetően. Ritka kéziratok kiadását bízzák rá, teológiai kongresszusok gyűjteményes köteteit publikálja a Vatikán hivatalos kiadójának szerkesztésében. – A kettős életem, ez a gyötrelmes képmutatás folyamatosan hatalmas súlyként nehezedett rám – folytatja Lepore. – De nem voltam elég bátor ahhoz, hogy mindent felrúgjak, és hátat fordítsak a papi életnek. Ekkor a pap aprólékosan megszervezi a kilépését, anélkül hogy keresné a botrányt.

– Túl gyáva voltam ahhoz, hogy lemondjak. Gyengeségből úgy jártam el, hogy a döntést ne nekem kelljen meghoznom. A nekem elmondott verziója szerint (amit Jean-Louis Tauran és Farina bíborosok is megerősítettek) Lepore „előre megfontolt szándékkal” gay weboldalakat nyitott meg a vatikánbeli számítógépéről, majd a böngészőjét nyitva hagyta a kompromittáló cikkekkel és site-okkal. – Nagyon jól tudtam, hogy az összes számítógépet szigorú kontroll alatt tartják, és hamar le fognak nyomozni. Így is történt. Beidéztek, és minden igen gyorsan lezajlott: nem volt sem tárgyalás, sem büntetés. Azt javasolták, hogy térjek vissza az egyházmegyémbe, és ott foglaljak el egy jelentős pozíciót. Ezt visszautasítottam. Az incidenst komolyan vették. Francesco Lepore kiérdemelte a Vatikán figyelmét: Tauran bíboros magához hívatja, és tudtára adja, hogy „rendkívül szomorú a történtek miatt”. – Tauran szeretetteljesen felrótta nekem a naivitásomat, hogy nem tudtam, hogy „a Vatikánnak mindenütt van szeme”, és hogy jóval óvatosabbnak kell lennem. Nem dorgált meg azért, hogy meleg vagyok, csupán azért, mert rajtacsíptek! És az ügy ezzel le is volt zárva. Néhány nappal később elhagytam a Vatikánt, és végleg hátat fordítottam a papságnak.

2

A genderelmélet Előszoba? Dolgozószoba? Budoár? Raymond Leo Burke amerikai bíboros magánapartmanjának

a

szalonjában

vagyok,

a

Vatikán

hivatalos

rezidenciáinak egyikében, a via Rusticucciban. Aprólékosan szemügyre veszem a furcsa, rejtélyes helyiséget. Egyedül vagyok. A bíboros még nem érkezett meg. – Őeminenciáját a külső elfoglaltságai marasztalják. Ám hamarosan itt lesz – közli velem don Adriano, egy elegáns és kissé feszült kanadai pap, Burke asszisztense. – Hallotta már a legújabb hírt? Látogatásom napján Ferenc pápa magához hívatta az amerikai bíborost, hogy megdorgálja őt. Meg kell hagyni, Burke annyi provokációt és kirohanást intézett már a szentatya ellen, hogy őt tekinthetjük a pápa első számú ellenlábasának. Ferenc szemében Burke egy farizeus – és ez egy jezsuitától semmiképpen nem egy bók. A pápa környezetében a bíborosok és a monsignorék, akikkel beszéltem, csak mulatnak rajta: – Burke őeminenciája bolond! – veti oda egyikük, egy francia, aki a „folle” nőnemű alakot használva nyelvtanilag logikusan egyeztet az „Éminence” nőnemű főnévvel. A férfititulusok e feminizációja elég meglepő, némi időbe telt, amíg megszoktam, hogy a vatikáni bíborosok és érsekek így beszélnek. Ha VI. Pálnak az volt a szokása, hogy királyi többesben beszélt („Mi azt

mondjuk…”), most elkönyvelem, hogy Burke azt szereti, ha a nőnemű alakot használják vele kapcsolatban: „Őeminenciája méltán lehet orgogliosa (büszke)”; „Őeminenciája magnifica (nagyszerű)”; „Őeminenciája túlságosan buona (jóságos).” Walter Kasper, egy Ferenchez közeli bíboros óvatosabban reagál, amikor megemlítem előtte Burke nevét: csak csóválja a fejét a hitetlenkedés és szörnyülködés jeléül, aztán mégiscsak kicsusszan a száján a „bolond” jelző – ezúttal hímnemben. Racionálisabb kritikát fogalmaz meg Antonio Spadaro jezsuita atya, akire a pápa egyik szürke eminenciásaként tekintenek, és akivel többször elbeszélgettem a La Civiltà Cattolica folyóirat szerkesztőségében, amelynek ő a főszerkesztője: – Burke bíboros a pápa ellenzékének a vezéregyénisége. Ennek az ellenzéknek a tagjai roppant vehemensek, olykor nagyon gazdagok is, de nincsenek túl sokan. Egy vatikáni munkatárs elárulta nekem, milyen gúnynevet aggattak az amerikai bíborosra, erre a tömzsi emberkére a Kúrián belül: „The Wicked Witch of the Midwest”, „a közép-nyugati gonosz boszorkány”. Ám e rebellis főméltósággal szemben, aki a hagyományt akarja védeni, Ferenc pápa nem a szavakkal játszik. A külsőre vidám, mosolygós ember kemény belsőt takar. „Egy fanatikus”, mondják a bírálói, akik immár igen sokan vannak a Vatikánban. A szentatya büntetéssel sújtotta Burke bíborost, előzetes értesítés nélkül elmozdította az Apostoli Szignatúra, az egyház Legfelsőbb Bírósága prefektusi posztjáról. Vigaszdíjul ezután kinevezték a Máltai Lovagrendhez delegált pápai megbízottá. Ám a „Cardinalis Patronus” – a Lovagrend Bíboros Patrónusa – hangzatos cím viselője továbbra is dacolt Péter utódjával, amivel újabb feddést érdemelt ki a főpásztortól, történetesen a látogatásom napján.

Hogy mi volt ennek az újabb összecsapásnak a kiindulópontja, biztosan nem találják ki: óvszerosztás! A Máltai Lovagrend, ez a szuverén keresztény rend, a világ számos országában folytat karitatív tevékenységet. Mianmarban a rend néhány tagja állítólag óvszereket osztott szeropozitív embereknek, hogy így elejét vegyék az újabb fertőzéseknek. Egy rajtaütésszerű belső vizsgálat végén a rend „nagymestere” megvádolta a rend második emberét, a „nagykancellárt”, hogy ő adott felhatalmazást a gumiosztásra. A megalázás nem összeférhetetlen a katolicizmussal, főleg annak Pasolini-féle formájával, bár ritkán éri el a Salò, avagy Szodoma 120 napja szintjét. Az első ember fölmentette hivatalából a másodikat, mindezt a pápai megbízott, Burke bíboros jelenlétében. Ite missa est? A fenéket. Az ügy nem zárul le ezzel, hanem tovább terebélyesedik, amikor a pápa megtudja, hogy homoszexuálisok közötti leszámolások állhattak az affér hátterében, és megérti a polémia pénzügyi vonatkozásait (egy 110 millió eurós csinos kis összeg lapul egy genfi bankszámlán, és a főméltóságok ezen marakodnak). Ferenc dühösen magához hívatja Burke-öt, hogy magyarázatot kérjen, majd úgy dönt, erővel visszahelyezi hivatalába a nagykancellárt, dacára a nagymester nyílt tiltakozásának, aki a pápával szemben a lovagrend szuverenitására és Burke támogató kiállására hivatkozik. Ez a szkanderezés, amely az egész Római Kúriát izgalomban tartja, végül azzal zárul, hogy a nagymester lemond, a Máltai Lovagrendet pedig pápai gyámság alá helyezik. Burke a maga részéről komolyan helyteleníti ezt, és ha a címét meg is tarthatja, a hivatalából felmentik, hatásköre átkerül a pápa helyetteséhez. „A szentatya meghagyta a Cardinalis Patronus címemet, de már nincs semmilyen funkcióm. Még csak nem is informál senki, sem a lovagrend, sem a pápa” – panaszolja Burke.

Épp e fordulatos szappanopera egyik epizódja alatt érkezem megbeszélt találkozónkra Burke-höz: akkor, amikor a pápa magához hívatja a bíborost. És mialatt Burke-öt a Vatikánban leckéztetik, én a szalonjában magányosan várakozom. Voltaképpen már nem is egyedül, mivel Daniele Particelli is csatlakozik hozzám. Ezt a fiatal olasz újságírót néhány hónappal korábban ajánlották a figyelmembe a tapasztalt kollégák, azóta gyakran elkísér találkozóimra. Danielével, ezzel a kitartó összekötővel, tolmáccsal és kutatóasszisztenssel sokszor találkozunk még ebben a könyvben: négy éven keresztül ő lesz a fő munkatársam Rómában. Még emlékszem az első beszélgetésünkre: – Nem vagyok hívő – mondja –, ezért nyitottabban és szabadabban tudok gondolkodni. Minden érdekel, ami a római LMBTQ közösséggel kapcsolatos, a bulik, az appok, az underground gay világ. És nagyon rá vagyok kattanva az informatikára, nagyon geek vagyok, nagyon digitális. Szeretnék jobb újságíróvá válni, megtanulni történeteket elmesélni. Így kezdődött szakmai együttműködésünk. Daniele boyfriendje egzotikus növényekkel kertészkedett, neki pedig esténként Argóval, egy Pembroke welsh corgi kutyával kellett foglalkoznia, aki különleges bánásmódot igényelt. A nap többi részében ráért, sokszor mellettem volt tehát a nyomozásban. Daniele előtt több másik római újságírónak is megpróbáltam igénybe venni a segítségét, de mindegyik nemtörődömnek vagy szórakozottnak, túl militánsnak vagy épp túl kevéssé militánsnak tűnt. Daniele szerette a témámat. Nem akart se revansot venni az egyházon, se elnéző lenni vele szemben. Nem akart mást, mint egy tárgyilagos újságírói tényfeltárást, mint mondta, annak mintájára, ahogyan a The New Yorkerben írnak remekebbnél remekebb cikkeket a narrative nonfictionnek nevezett műfajban. Ez egybevágott az én elképzelésemmel is. A „straight journalism” lebegett tehát a

szeme előtt, ahogyan az Egyesült Államokban mondják: a tényszerű, csak a tényekre és azok ellenőrzésére, a fact checkingre összpontosító újságírás. Soha nem képzelte volna, hogy a világ, amit majd az oldalamon fölfedez, mennyire valószínűtlen lesz és milyen kevéssé „straight”. – Elnézést. Őeminenciája most tudatta velem, hogy még egy kicsit késni fog – lép oda hozzánk ismét Burke asszisztense, don Adriano, láthatóan zavarban. Hogy fenntartsam a beszélgetést, megkérdezem tőle, hogy a helyiség, ahol vagyunk, a bíboros otthona-e vagy a dolgozószobája. – Őeminenciájának nincs dolgozószobája – feleli a fiatal pap. – Ő az otthonában dolgozik. Kérem, itt várakozzanak tovább. Burke bíboros előszobája tágas legénylakás, amely örökre bevésődött az emlékezetembe: egyszerre klasszikus, fényűző és jellegtelen szalonféle. Amerikában „bland”-nek mondanák: lapos. A helyiség közepén sötét faasztal, egy régi modell modern másolata, alatta egy stílusban hozzá illő szőnyeg, az asztal körül pedig vörös, sárga és bézs fotelek díszes fafaragással, ívelt karfájukon szfinxfejekkel vagy sörényes oroszlánfejekkel. Egy komódon olvasóállványra helyezett Biblia kinyitva, az asztalon összefűzött száraz fenyőtobozokból álló kompozíció – az idős dandyk díszítőművészete. Egy komplikált lámpaernyő. Néhány drágakő és pár rettenetes kegyszobor. És az asztalterítők! A falakon sűrűn telepakolt könyvespolc és egy hatalmas festmény, amelyről egy egyházi személy néz le ránk. Burke portréja? Nem – de a gondolat átfut a fejemen. Rájövök, hogy fiatal asszisztense szemében Burke egy hős. Bizonyára bálványozza őt – a szó szebben cseng az amerikai angolban: „to lionize”. Megpróbálok beszélgetést kezdeményezni vele az angyalok neméről, de don Adriano visszafogottnak és szűkszavúnak mutatkozik, mielőtt újra magunkra hagy bennünket.

A várakozás nyomasztóan hosszúra nyúlik, végül kimegyek a szalonból. Kicsit körülnézek a bíboros lakosztályában. Egyszer csak belebotlom egy különös oltárba, amely egy mű jéghegy dekorációba van beleépítve. Színes oltárképe nyitott kápolnához hasonlatos triptichont formáz, amely villogó fényfüzérrel van díszítve, és a közepére helyezve ott áll a bíboros híres vörös sisakja. Mit sisak! Fejdísz! Ekkor eszembe jutnak Raymond Leo Burke extravagáns fotói, amelyeken oly gyakran gúnyolódnak az interneten: a díva kardinális, a dandy bíboros, a drámakirálynő kardinális. Csak nézzék meg őket, ha nem hiszik! E fotók láttán az ember elkezdi más fényben látni a Vatikánt. Burke-öt szinte túl könnyű kinevetni! Személyes

kedvencem

az

amerikai

főpap

fotói

közül

nem

a

leglátványosabb kép. Kedvenc fotómon a hetvenéves bíborost látjuk, amint egy spárgazöld színű trónuson ül, amely kétszer akkora, mint ő, körülötte ezüstözött drapéria. Fluoreszkáló sárga püspöksüveg van a fején, magasan felnyúlik, mint a pisai ferde torony, kezén hosszú, türkizkék kesztyűt visel, mely mint két vasököl mered előre. Mozettája káposztazöld, körben sárga hímzéssel, ornátusa póréhagyma színű, alóla lilás-gránátvörösbe hajló csipkés karing kandikál elő. Váratlan színek, elrugaszkodott öltözék, a kép nagyon excentrikus és „camp”. Könnyű karikatúrát készíteni egy karikatúráról. Don Adriano riaszt fel a bíboros vörös kalapja előtt folytatott meditációmból, kamarási szelídségével a toalett felé irányít, amelynek keresésére indultam. – Erre van – mormolja, cinkos pillantást vetve rám. Amíg Burke őeminenciája fejmosásban részesül Ferenctől, én a fürdőszobában, a bíboros mosakodóhelyén tartózkodom. Különös vizes helyiség egy luxus spa resorthoz méltóan fölszerelve, olyan meleg van benne, mint egy szaunában. A legfinomabb márkás parfümszappanok sorakoznak

japános rendben, mellettük kis méretű összehajtogatott kéztörlők közepes méretű törülközőkre ráhelyezve, azok alatt még nagyobbak, a még nagyobbak pedig nagyon nagyokra vannak ráfektetve. A vécépapír vadonatúj, védőburok veszi körül, ami garantálja makulátlan tisztaságát. Amikor kilépek a folyosóra, többtucatnyi pezsgősüveget pillantok meg. Márkás pezsgőket! Mi az ördögnek van szüksége egy bíborosnak ennyi alkoholra? Az evangéliumok nem puritán életmódot írnak elő? Néhány lépésre innen egy tükrös szekrényt vélek fölfedezni, vagy talán egy toalett-tükröt, azokkal a nagy, hajlítható tükrökkel, amelyekben az ember teljes alakban szemügyre veheti magát, ami egészen megbabonáz. Ha egyszerre kinyitnám a három szárnyát, úgy látnám magam, ahogyan a bíboros látja magát minden reggel: ruhaköltemények közepette, önnön képétől körülvéve, önmagát átölelve. A szekrény előtt szebbnél szebb vörös táskák, mind most érkeztek az üzletből – vajon megint a Gammarelliből, a pápai divatszabászatból? E kalaposdobozok belsejében a bíboros fejdíszei, „enlarged” méretezésű ruházatai és műszőrme kabátjai. Az az érzésem, mintha Fellini Rómájának filmkulisszái

közé

csöppennék,

ahol

épp

az

extravagáns

egyházi

divatbemutató darabjait állítják össze. Nemsokára feltűnnek majd a szerelmesen görkorcsolyázó papok (hogy így gyorsabban érjenek a mennyországba), a cornette fejfedős jámbor nővérek, az esküvői ruhába bújt papok, a villogó fényfüzérekkel övezett püspökök, az állólámpának álcázott bíborosok, és a látványosság fő attrakciójaként a Napkirály teljes díszben, tükör- és lámpakoszorúval felékesítve. (A Vatikán 1972-ben a film cenzúráját követelte, ám mint azt megerősítették nekem, azóta is folyamatosan fut néhány papi szeminárium melegbarát körleteiben.) Az amerikai prelátus gardróbja nem tárta fel előttem összes titkát. Don Adriano, a bíborosi ruhatár megbízott felügyelője bölcsen visszatessékelt a

szalonba, véget vetve felfedezőutamnak, s megfosztva attól az örömtől, hogy megtekinthessem a bíboros nevezetes cappa magnáját. Közismert, hogy Burke ezt a régi időkből való fura uszályt viseli. A fotók, amelyeken a bíboros ebben az ünnepélyes alkalmakkor felöltött liturgikus ruhában látható, bejárták a világot. Testes ember, cappa magnában pedig egyenesen óriás – egy óriási viking dáma! Performansz. Happening. Hosszú bohócruhájába öltözve (mintha valami függönybe bújna) Burke parádézik, egyszerre mutogatja szép tollazatát és csicsergő hangját. Ez a levegőben úszó zsakett egy vörös moaréselyem palást, egy nyaknál gombolt vállköpeny fedi, amely elöl zárt (a kezek egy résből bújnak elő), és – úgymond a méltóságtól függően – hosszabb-rövidebb nyúlványban végződik. Burke uszálya alkalomadtán akár tizenkét méter hosszúságúra is megnyúlhat. A „larger than life” bíboros vajon így próbál mind nagyobbnak és nagyobbnak mutatkozni, ahányszor csak a pápa megpróbálja őt egyre kisebbé tenni? Ferenc, aki nem fél szembeszállni a Vatikán piperkőc arisztokráciájával, állítólag Burke értésére adta, hogy mostantól fogva vége a cappa magnázásnak Rómában. „Vége a karneválnak!” – mondta állítólag, a média híradása szerint, ami persze, mint a legszebb replikáknál oly gyakran előfordul, sajnos könnyen lehet, hogy csupán egy legenda. A pápának, elődeivel ellentétben, nem tetszenek a „retró” kardinálisok frufrui és sallangjai. Meg akarja kurtítani a ruháikat. Igazából sajnálnánk, ha Burke engedelmeskedne: a portréi olyan eretnekek! Az internet közönsége valósággal őrjöng e fura jelmezviseletekről készült fotók láttán. Emitt bíborosi galero van a fején: széles karimájú, bojtos, vörös kalap, amelynek viselésével gyakorlatilag az összes egyházi méltóság fölhagyott 1965 után, kivéve Burke-öt, aki töretlenül hordja, jóllehet a majd hetvenéves bíboros úgy néz ki benne, mint egy bosszúszomjas öregasszony. A Máltai Lovagrendben, ahol kevésbé számít megbotránkoztatónak – egy olyan

rituális szektában, amelynek ugyancsak megvannak a maga pelerinjei, keresztjei és rendi jelképei –, Burke úgy öltözködhet, ahogy egy középkori emberhez

illik,

anélkül

hogy

tartania

kellene

szektatestvérei

megrökönyödésétől. Amott őeminenciája verdugado ruházatot hord, amelyek kiterebélyesítik alakját és elrejtik hurkáit. Ezen a fotón köpenyével és a nyaka köré tekert terebélyes fehér hermelinnel feltűnősködik, amely tripla tokaként csügg rajta. Megint egy másikon térde felett térdszalagokat, térde alatt harisnyát hordva mosolyog – viselete a francia királyokhoz teszi őt hasonlatossá, amint a guillotine előtt állnak. Gyakran látjuk a bíborost fiatal papnövendékek körében, akik kezet csókolnak neki – csodásak, meg kell hagyni: a mi Hadrianusunk láthatólag a görög szépségideálnak hódol, amely, mint tudjuk, mindig is előnyben részesítette a férfiakat a nőkkel szemben. Az állandóan szolgálók népes kíséretében megjelenő Burke egyszerre gúny és csodálat tárgya Rómában, apródjai megannyi Antinooszként térdepelnek előtte, vagy épp cappa magnájának hosszú vörös uszályát cipelik mögötte, mintha egy menyasszony koszorúslányai volnának. Micsoda látványosság! A szoknyás bíboros lekezelően kiosztja adoniszait, az apródok pedig viszonzásképpen gondosan eligazgatják a ruházatán levő gyűrődéseket! Engem Margaréta infánsnőre emlékeztet Velázquez Las Meninas (Az udvarhölgyek) című festményéről! Az igazat megvallva sohasem láttam még ennyire elrugaszkodott dolgot. A férfiassága fitogtatása kedvéért álruhákat öltő férfiú láttán az ember meginog, töprengeni kezd, de a végén kifogy a tudományból. Lányos fiú? Fiús lány? Puhány? Girly, tomboy, sissy…? Nincsenek rá szavak, még angolul sem, amelyek leírnák ezt a női ruhatárat magára öltő bíborost. A genderelmélet, ez az! Ahogyan Burke oly természetességgel pocskondiázta: „A genderelmélet kitaláció, mesterséges kreálmány. Olyan őrültség, amely

rengeteg szerencsétlenséget fog okozni a társadalomban és azok életében, akik ezt az elméletet támogatják… Néhány férfi [az Egyesült Államokban] azért ágál, hogy bemehessen a női vécébe. Ez embertelen” – mondja el a legcsekélyebb aggályok nélkül véleményét egy interjúban. Burke-nek nem ez az egyetlen ellentmondásos megnyilvánulása. A témában igen magasra teszi a lécet. Ő nyugodtan sétafikálhat teljes díszben, cappa magnában, extra hosszúra nyúló szoknyás ruházatban, fehér csipkeerdőben vagy háziköntösszerű lebernyegben, s közben egy teljes interjún keresztül kikelhet a tradíció nevében az ellen, hogy „az egyház túlzottan elnőiesedett”. – Burke bíboros azonos azzal, ami ellen fellép – fogalmazza meg frappánsan egy Ferenchez közeli személy. Aki azt is valószínűnek tartja, hogy a pápa a bíborosra gondolt, amikor kikelt a „kozmetikázott lelkű, hipokrita” méltóságok ellen. – Tény, hogy Burke ma egyedül érzi magát a Vatikánon belül. De ő inkább egyedülálló, mintsem magányos – helyesbít az angol Benjamin Harnwell, a bíboros egyik híve, akivel öt alkalommal beszélgettem a témáról. Valóban, Burke bíboros számíthat még néhány barátra, akik megpróbálnak a nyomába érni rikító vörös, libafossárga vagy gesztenyebarna glaszé rucijukkal: ilyen Antonio Cañizares spanyol bíboros, Angelo Bagnasco olasz bíboros, Albert Patabendige Srí Lanka-i bíboros, Francesco Moraglia pátriárka, Velence érseke, az argentin Héctor Aguer érsek, Robert Morlino amerikai püspök és a svájci Vitus Huonder püspök, akik vele együtt mind beneveztek a cappa magna-szépségversenyre. Ám ez a faj kihalóban van. „Önmaguk karikatúrái”, akik egytől egyig szerencsét próbálhatnának a Drag Race tévéműsorban, ahol az Egyesült Államok legszebb transzvesztitáit választják ki, de Rómában mind mellékszereplőkké váltak, és a pápa megfosztotta őket funkcióiktól.

Maradék párthívei a szentszéknél azt állítják, hogy Burke „visszahozza korunkba a spiritualitást”, de kerülik, hogy vele mutatkozzanak. XVI. Benedek pápa, aki annak idején Burke-öt Rómába hívta, mert jó kánonjogásznak tartotta, nem emelte fel hangját, amikor Ferenc megrótta a bíborost. Burke bírálói, akik nem akarták, hogy a nevüket felfedjem, a fülembe súgták, hogy a bíboros kissé „flepnis”, és hogy pletykák keringenek fura viselkedéséről, ám ez idáig senki nem állt elő a legcsekélyebb bizonyítékkal sem, amely valódi kételyeket ébresztene a személyével szemben. Maradjunk tehát csak annyiban, hogy Burke, mint minden egyházi ember, „unstraight” (hogy ezzel a szép amerikai neologizmussal éljünk; a beatgeneráció egyik írója, Neal Cassady találta ki, amikor barátjának, Jack Kerouacnak írt leveleiben így utalt a nem heteroszexuális vagy az önmegtartóztató életet élő férfiakra). Ami miatt Burke úgy kitűnik a többiek közül, az a fellépése. Az egyházi méltóságok

többségével

ellentétben,

akik

azt

hiszik,

hogy

a

homoszexualitásukat eltitkolhatják azzal, ha időnként homofób kiszólásokat tesznek, ő nagyon is őszintén viselkedik. Nyíltan melegellenes, és nyilvánosan átkozza a melegeket. Ő nem akarja véka alá rejteni az ízlését, hanem szenvedélyesen és provokatívan kinyilvánítja. Nincs semmi nőies Burke-ben: ő csupán, mint mondja, hű akar maradni a hagyományhoz. Ám ettől még ruhatára és arcátlan viselkedése akarva-akaratlanul egy pucckirálynőre emlékeztet. Julien Fricker német transzvesztita művész, aki megpróbálja az alakváltó előadásokat kimagasló művészi igényességgel újrafogalmazni, egy berlini beszélgetésünk alkalmával magyarázza nekem: – Ami engem megragad a cappa magnában, a virágdíszítésektől hemzsegő ruhákban vagy sapkákban az olyan bíborosoknál, mint Burke, az a túlzás. Minél nagyobb, minél hosszabb, minél magasabb, annál jobb: ez tipikusan a

traveszti pucckirálynő kódjait működtető teatralitás. Itt is megtaláljuk az „extravaganzát”, a túlzásba vitt mesterkéltséget, a „realness” (a valódiság) visszautasítását, amiről a transzvesztita zsargonban szoktunk beszélni akkor, amikor valaki önmagát akarja parodizálni. Van némi „camp” irónia is e bíborosok ruhaválasztásában, hiszen ezeket a ruhákat akár a hermafrodita Grace Jones vagy Lady Gaga is felvehette volna. Ezek a papok mintha a genderelmélettel és a nemi identitásokkal játszanának, amelyek nem szilárdak, hanem cseppfolyósak és queerek. Burke nem átlagos jelenség. Nem megszokott, nem közönséges. Komplex és egyedi, tehát megigéző. Egy csodabogár. Bizonyos értelemben remekmű. Oscar Wilde imádta volna. Burke bíboros a „tradicionalisták” szószólója és a homofóbia fő bujtogatója a Római Kúria köreiben. A kérdésben rengeteg harsány kijelentést tett, amelyek valóságos melegellenes rózsafüzérré fűzhetők össze. „Nem szabad meleg párokat vendégségbe hívni családi vacsorákra, ahol gyermekek is jelen vannak” – nyilatkozta 2014-ben. Egy évvel később annak a nézetének adott hangot, hogy a szilárd párkapcsolatban élő homoszexuálisok olyanok, mint azok a „bűnözők, akik meggyilkoltak valakit, és közben jópofizni próbálnak a többiekkel”. Bírálta a pápát, „aki nem dönthet szabadon arról, hogy megváltoztatja

az

egyház

tanításait

a

homoszexuális

cselekedetek

erkölcstelenségét vagy a házassági kötelék felbonthatatlanságát illetően”. Egy interjúkötetben odáig ment, hogy az azonos nemű személyek közti szerelem elvi lehetetlensége mellett érvelt: „Homoszexuális szerelemről mint házastársi szerelemről beszélni képtelenség, mivel két férfi vagy két nő nem élheti meg a házastársi egyesülés jellegzetes mozzanatait.” Az ő szemében a homoszexualitás „súlyos bűn”, mivel a klasszikus katolikus katekizmus formulája szerint „belső természete szerint rendetlen”.

– Burke XVI. Benedek pápa tradicionalista irányvonalának a követője – mondja Francesco Lepore, a kiugrott pap. – Én személy szerint nagyon visszataszítónak találom az állásfoglalásait, de bevallom, értékelem az őszinteségét. Nem szeretem azokat a bíborosokat, akik kettős beszédet folytatnak. Burke azon ritka kivételek egyike, akiknek van bátorságuk kimondani a véleményüket. Ferenc pápa radikális kritikusa, akit emiatt megbüntettek. A

„homoszexuális

agenda”

és

a

genderelmélet

rögeszmés

megszállottjaként Burke bíboros lerántotta a leplet az Egyesült Államokban szárnyra kapó disneylandi „gay napokról” és arról, hogy a Disney Worldben engedélyezik, hogy férfiak egymással táncoljanak. Az „azonos neműek házassága” az ő szemében, a napnál is világosabb, „ellenszegülés Istennek”. Egy beszélgetésben a melegházasság kapcsán ama nézetének ad hangot, hogy „az efféle hazugságnak csak ördögi eredete lehet: maga a Sátán”. A bíboros folytatja a maga keresztes hadjáratát. 2015-ben Írországban a melegházasság engedélyezéséről tartott népszavazás körüli vitákban oly erőszakosan szólalt fel, hogy az ír püspöki konferencia elnöke kénytelen volt elhatárolódni tőle (az igenek 62%-ot kaptak az elutasítók 38%-ával szemben). Rómában Burke olyan, mint elefánt a porcelánboltban: mértéktelen homofóbiája már a leghomofóbabb olasz bíborosokat is zavarja. Legendás „heteropánikja” derültséget kelt: egy olyan heteroszexuális férfi jellegzetes megnyilvánulása ez, aki a homoszexualitástól való túlzott rettegésével kétséget ébreszt környezetében igazi hajlamait illetően. Burke nőgyűlölete irritáló. Az olasz sajtó gúnyolódik kékharisnyás követelőzésein, sáfrányszín ruháin és csipkés katolicizmusán. Amikor Ferenc pápa ellátogatott a portugáliai Fátimába, Burke odáig ment, hogy nyíltan provokálta: mialatt a pápa a szentbeszédét mondta, a bíboros végig szemtelenül a rózsafüzért recitálta, olvasóját kezében tartva és a

Vulgatát lapozgatva. E méltatlan gesztusról készült fotó a portugál újságok címlapjára került. – Burke szó szerint megbolondul ettől a pápától, aki nem hord piros cipellőt és hóbortos ruhakölteményeket – ironizál egy pap. – Miért van annyi homoszexuális itt, a Vatikánban a legkonzervatívabb és leghagyományhűbb bíborosok között? A Burke bíboroshoz közel álló Benjamin Harnwellnek szegeztem neki ezt a kérdést röpke egyórányi beszélgetés után. Harnwell épp az egyház jobbszárnyához tartozó „tradicionalista” és „konzervatív” bíborosok közti különbséget fejtegette nekem. Az ő szemében Burke, amint Sarah bíboros is, a tradicionalistákhoz tartoznak, míg Müller és Pell konzervatívok. Az előbbiek elutasítják a II. vatikáni zsinatot, míg az utóbbiak elfogadják. Kérdésem meglepi. Fürkésző tekintettel rám néz, majd így szól: – Jó kérdés. Harnwell a negyvenes éveiben jár, angol, és erős akcentussal beszél. Kissé ezoterikus figura, egzaltált agglegény jó adag nőgyűlölettel és részrehajlással a szélsőjobb felé, eléggé kusza életpályával a háta mögött. Vele mintha visszamennénk az időben: konzervativizmusa láttán az volt az érzésem, mintha nem is II. Erzsébet kortársával, hanem Viktória királynő idejéből való személlyel volna dolgom. Harnwell könyvem háttérszereplője, aki még csak nem is pap. Ám hamar megtanultam értékelni ezeket a mellékszereplőket, akik révén az olvasó oldalirányból nyerhet bepillantást a dolgok kusza logikájába. Főként pedig megtanultam szeretni ezt az egyszerre radikális és törékeny konvertita katolikust. – Támogatom Burke-öt, védelmembe veszem őt – figyelmeztet jó előre Harnwell, akiről csak annyit tudok, hogy a „tradicionalista” (és mint ő maga hangsúlyozza, nem „konzervatív”) bíboros egyik híve és titkos tanácsadója.

2017-ben egy délutáni órán találkozom vele. Majdnem négy órán át beszélgetünk, először a Termini pályaudvar egyik hervatag bisztrójának az első emeletén – óvatosságból oda beszélte meg velem a találkozót, később átmegyünk egy belvárosi bobo étterembe. Benjamin Harnwell egy fekete Panizza kalappal a kezében: ő áll a Dignitatis Humanae Institute élén. Ez egy tucatnyi bíborost felölelő ultrakonzervatív egyesület és politikai lobbicsoport, amelynek a főpapok részéről

Burke

bíboros

az

elnöke.

„Tradicionalista”

szekta,

igazgatótanácsában a Vatikán legszélsőségesebb főméltóságai foglalnak helyet és a katolicizmus legobskúrusabb rendjei lépnek szövetségre egymással: legitimista monarchisták, a Máltai Lovagrend és a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend ultrái, a régi rítus hívei és néhány keresztény fundamentalista európai parlamenti képviselő (Harnwell sokáig egy angol EP-képviselő parlamenti asszisztense volt). A vatikáni konzervatívoknak ez a zászlóshajója leplezetlenül homofób és zsigerileg melegházasság-ellenes lobbicsoport. Ugyanakkor a forrásaim szerint (valamint Mons. Viganò Testimonianzája szerint, amelyről nemsokára még szót ejtünk) a Dignitatis Humanae Institute tagjai között van néhány Rómában, illetve az Egyesült Államokban élő személy, akik feltehetően homofil beállítottságúak vagy akár aktív homoszexuálisok. Ezért teszem fel a kérdést nyíltan Benjamin Harnwellnek és ismétlem meg: – Miért van annyi homoszexuális itt, a Vatikánban a legkonzervatívabb és leghagyományhűbb bíborosok között? Így terelődött más mederbe és nyúlt jóval hosszabbra a beszélgetésünk. Különös módon kérdésem felszabadítólag hatott emberemre. Míg korábban udvarias és unalmas társalgást folytattunk, most hirtelen másként néz rám. Mi jár Burke bíboros e katonájának a fejében? Minden bizonnyal tájékozódott felőlem. Elég volt kettőt klikkelnie az interneten, hogy megtudja, korábban

már három könyvet írtam a gay kérdésről, és elszánt híve vagyok a homoszexuálisok házasságának és polgári élettársi kapcsolatának. Vajon elsiklott a figyelme e részletek felett? Hogy lehet az? Vagy épp a tiltás csábítása, a paradox helyzet dendisége sarkallta arra, hogy találkozzon velem? Avagy talán az érinthetetlenség érzése, amely annyi deviancia gyökere? Az angol azt bizonygatja, mintegy hierarchiába rendezve a bűnöket, hogy különbség van a „gyakorló” homoszexuálisok és az önmegtartóztató homoszexuálisok között: – Ha nincs aktus, nincs bűn sem. És egyébiránt, ha nincs választás, akkor sincsen bűn. Benjamin Harnwell, akinek kezdetben oly sietős volt, s csak kevés időt kívánt rám szánni két vonat között, most mintha nem akarna többé tágítani mellőlem. Meghív még egy italra. Beszélgetni akar velem Marine Le Penről, a francia szélsőjobb politikusnőjéről, akivel szimpatizál, és Donald Trumpról, akinek helyesli a politikáját. És beszélgetni akar a gay kérdésről is. Most, hogy témám kellős közepébe csöppentünk, Harnwell nem ereszt többé. Indítványozza, hogy menjünk el vacsorázni. „The lady doth protest too much, methinks.” Ennek a shakespeare-i mondatnak a mélyebb értelmét, amely akár könyvem vezérmotívuma is lehetne, csak a Benjamin Harnwell-lel folytatott első beszélgetésem és a Burke bíborosnál tett látogatásom után fedeztem fel. Kár, hiszen így nem kérdezhettem meg ezeket az angolszász úriembereket a Hamlet híres replikájáról, amely fordításban így hangzik: „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék”,7 vagy: „A nő túl sokat fogadkozik, szerintem.”8 Miután megjelent előtte apja szelleme, Hamlet fejébe befészkeli magát a gondolat, hogy nagybátyja ölte meg a királyt, hogy elvegye feleségül anyját, a királynét. Így került trónra a mostohaapja, apja helyét elbitorolva. Bosszút kell

állnia rajta? Hogyan bizonyosodhat meg a bűntényről? Hamlet habozik. Miként derítheti ki az igazságot? Shakespeare itt találja ki híres pantomimjátékát, amely valóságos színház a színházban (III. felvonás, 2. szín): Hamlet megpróbálja lépre csalni a trónbitorló királyt. Ehhez vándorkomédiásokhoz fordul segítségért, azt kérve tőlük, hogy játsszanak el egy jelenetet az igazi szereplők előtt. Ez az árnyjáték a király és a királyné komédiájával, a tragédia közepén, lehetővé teszi Hamlet számára, hogy felfedje az igazságot. A felvett szerepeket alakító komédiásoknak sikerül pszichológiailag a valóságos szereplők mélyére ásniuk, és feltárniuk személyiségük legtitkosabb aspektusait. E pillanatban Hamlet az anyjához fordul: „Felséges anyám, hogy tetszik a darab?” Az anyja úgy válaszol neki, hogy közben a saját személyéről beszél: – A nő túl sokat fogadkozik, szerintem. Ez a megfogalmazás, amely leleplezi a képmutatást, azt jelenti, hogy amikor valaki túl élénken tiltakozik valami ellen, akkor nagy eséllyel őszintétlen. Túlzásai árulkodóak. Hamlet ért anyja reakciójából és a királyéból – a komédia királynéja és királya váltja ki belőlük –: megérti, hogy a királyi pár nagy valószínűséggel megmérgezte az apját. Íme, Szodoma egy újabb szabálya, a harmadik: Minél vehemensebben ágál egy egyházi méltóság a melegek ellen, minél rögeszmésebben homofób, annál valószínűbb, hogy nem őszinte, és hogy a vehemenciájával valamit el akar titkolni előttünk. A magam részéről, Hamlet pantomimjátékát alapul véve, így találtam megoldást nyomozásom problémájára. Vizsgálódásom célja nem az, hogy „coming outra” bírjam a köztünk élő homoszexuálisokat, akik gyakran a homofóbia álcája mögé bújnak. Senkit sem akarok megvádolni, és egészen bizonyosan nem akarom tetézni a papok, szerzetesek és bíborosok drámáját, akik a maguk homoszexualitását – miként közülük majdnem százan

bevallották nekem – már amúgy is szenvedéssel és félelemmel élik meg. Az én megközelítésem „non-judgmental”, hogy ezzel a szép angol kifejezéssel éljek: nem vagyok ítélőbíró! Szó sem lehet tehát arról, hogy ítélkezzem a meleg papok felett. Nagy létszámuk sok olvasót megdöbbenthet, de az én szememben önmagában véve nem botrány. Ha jogunkban áll is leleplezni képmutatásukat – és könyvem témája voltaképpen

ez

–,

nincs

jogunk

szemükre

hányni

homoszexuális

beállítottságukat, ezért hát fölösleges túl sok nevet kiadni. Inkább arra van szükség, ahogyan a Költő mondja, hogy „a láthatatlant kutassuk és a hallatlant meghalljuk”.9 Így tehát a „túl sokat fogadkozók” színielőadásával magyarázom és egy jóformán teljes egészében a titokra, a titkolózásra épülő rendszer „tündérmeséin” keresztül fogom láttatni a dolgokat. Egyelőre azonban, amint a Költő mondja, még „csak én ismerem a kulcsát ennek a rettentő menetnek!”.10 Majd egy évvel a Benjamin Harnwell-lel való első találkozóm után, melyet több közös ebéd és vacsora követett, meghívást kaptam, hogy töltsek el vele egy hétvégét Trisulti karthauzi kolostorában, a Rómától távoli Collepardóban, ahová időközben áttette a székhelyét. A Dignitatis Humanae Institute, amelyet Burke-kel kettesben irányítanak, megbízást kapott az olasz kormánytól, hogy átvegye ennek az egykor karthauzi, később ciszterci monostornak az igazgatását, azzal a feltétellel, hogy

biztosítaniuk

kell

a

nemzeti

műemlékké

nyilvánított

épület

állagmegóvását. Két szerzetes maradt a monostorban – érkezésem estéjén meglepetten látom, hogy az U alakú asztal egy-egy végénél ülve csendben eszegetnek. – Ők a két utolsó szerzetes testvér abból a népes szerzetesi közösségből, amelynek minden tagja meghalt már. Az asztalnál mindenkinek megvolt a

maga állandó helye, a két utolsó szerzetes ott maradt azon a helyen, ahol mindig is ültek, miközben a közbenső székek lassacskán megüresedtek – magyarázza Harnwell. Miért maradt itt ez a két öregember ebben az elszigetelt monostorban, továbbra is naponta megtartva a hajnali misét a ritkán betévedő híveknek? Eltűnődöm e szerzetesek megrendítő, ugyanakkor nagyszerű szándékán. Még a magamfajta nem hívő embert is lenyűgözheti ez az odaadás, ez a jámborság, ez az aszketizmus, ez az alázat. Mélységesen tisztelem ezt a két szerzetest, számomra a hit misztériumát jelenítik meg. Az étkezés végeztével, amikor a dísztelen, de tágas konyhában elpakoljuk az evőeszközöket, megpillantok egy falinaptárt, amely a Duce dicsőségét hirdeti. Minden hónapnál Mussolini egy-egy fotója virít. – Itt, Dél-Olaszországban elég gyakran belebotlik az ember Mussolini fotóiba – próbál mentegetőzni Harnwell, akit láthatólag zavarba hoz a felfedezésem. Harnwell és Burke terve az, hogy a monostort a szervezetük itáliai székhelyévé és az ultrakonzervatív katolikusok képzési központjává alakítsák. Harnwell tervei közt szerepel az is – elképzeléseit hosszan ecseteli előttem –, hogy

amerikai

szeminaristák

és

vallásos

hívek

százai

számára

„lelkigyakorlatokat” tartsanak. Belőlük újfajta misszionáriusok lesznek, akik néhány hetet vagy hónapot töltenek majd el a Trisulti-kolostor falai közt, ahol oktatásban részesülnek, megtanulnak latinul, közösen imádkoznak és feltöltődnek. Végső soron kiterjedt mozgalmat szeretne létrehívni, amelynek célja a mozgósítás, az egyház visszaterelése „a helyes útra”. Azonnal megértem, hogy ez egyben a Ferenc pápa eszméivel való leszámolást is jelenti. A sikeres harchoz Burke szervezete, a Dignitatis Humanae Institute megkapta Donald Trump és hírhedt exfőtanácsadója, a szélsőjobbos Steve

Bannon támogatását. Harnwell, aki összehozta Burke és a katolikus Bannon találkozóját, amelyre ugyanabban a római előszobában került sor, ahol most én magam is ülök, arról számol be, hogy a két ember „rögtön” megtalálta a hangot egymással. Közelségük találkozóról találkozóra, konferenciáról konferenciára nőtt. Harnwell úgy beszél Bannonról, mint „tanítómesteréről”, és valahányszor Bannon ott fondorkodik a Vatikánban, Harnwell mindig feltűnik az amerikai stratéga római testőrségében. Mivel a „fundraising” a háború éltető ereje, Harnwell harcostárs pénzgyűjtésre is törekszik, amivel ultrakonzervatív tervét finanszírozhatja. Bannonhoz és az amerikai jobboldali pénzalapokhoz fordul segítségért. Kénytelen jogosítványt szerezni, hogy önállóan eljuthasson a Trisultiapátságba! És az egyik, Rómában elköltött ebédünkön vidáman bejelenti a jó hírt: –

Megvan!

Negyvenhárom

évesen

végre

megszereztem

a

jogosítványomat! Az utóbbi években Trump egy másik ügynököt is küldött a szentszékhez az Egyesült Államok képviselőháza egykori republikánus elnökének harmadik felesége, Callista Gingrich személyében. Amióta a nagykövet asszony elfoglalta székhelyét Rómában, Harnwell és Burke körülötte is ott legyeskednek. Kézzelfogható szövetség született az amerikai és a vatikáni ultrajobbosok között. (Burke ugyanígy udvariassági fogadások sorával környékezi meg az európai politikusokat is, szalonjába fogadva Matteo Salvini olasz belügyminisztert vagy Lorenzo Fontana családügyekért felelős minisztert, aki a szélsőjobbhoz közel álló homofób). Mivel céltudatosan dolgozom, kihasználom a Harnwell-lel töltött időt a monostorban: újra az egyházon belüli melegproblémáról kérdezem. Az, hogy II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc belső környezetében számos homoszexuális személy található, mindenki előtt ismert – nyílt titok. Ám hogy

egy hajdani bíboros államtitkár meleg legyen, ezt már az angolom nem hiszi el. Rám mered, és elismétli: – A bíboros államtitkár meleg! A bíboros államtitkár meleg! A bíboros államtitkár meleg! És ez és ez a pápai asszisztens szintén meleg! És az a másik, ő is meleg! Harnwell egyik ámulatból a másikba esik. Utóbb egy római ebédünkön fog beszámolni róla, hogy időközben ő is végzett egy kis nyomozást, és az ő forrásai is megerősítik az állításaimat: – Igen, igaza volt. A bíboros államtitkár csakugyan meleg! Benjamin Harnwell egy pillanatra megáll a beszédben. Az ételektől roskadozó asztalok között egyszerre keresztet vet, hangosan elmond egy imát, mielőtt evéshez látna. A gesztus kissé furcsának hat Róma e laikus negyedében, de senki nem törődik vele, ő pedig komótosan nekifog a lasagnénak, egy pohár (remek) olasz fehérbor kíséretében. A beszélgetésünk most egyszerre különös fordulatot vesz. Minden alkalmat megragad, hogy védelmébe vegye „az ő” Raymond Burke bíborosát: „ő nem politikus”, „ő nagyon szerény”, még ha cappa magnát is hord. Harnwell jó szándékú, a cappa magna kényes kérdésében a hagyományt védi foggal-körömmel, nem a transzvesztitizmust. Ezzel szemben más területeken és más egyházi szereplők esetében kitárulkozik, vállalja a kockázatot. Most leplezetlenül lép elő. Hosszasan mesélhetném ezeket a beszélgetéseket és az együtt elköltött öt ebédünket és vacsoránkat, leírhatnám, milyen pletykákat terjesztenek a konzervatívok. Tartogassuk ezt a későbbiekre, hiszen az olvasó biztosan megneheztelne rám, ha már most lelőném az összes poént. Ezen a ponton elég legyen annyit megjegyeznem, hogy ha elmondták volna nekem azt az elképesztő történetet, amit hamarosan részleteiben is elmesélek, bizony nem

hittem volna a fülemnek. A valóság kétségkívül túltesz a fikción. The lady doth protest too much! Még mindig Burke bíboros szalonjában ülök, a házigazda sehol, én pedig azzal vigasztalódom, hogy egy lakótérbe való betekintés olykor többet ér minden hosszú interjúnál, s közben lassacskán tudatosul bennem a probléma súlyossága. Lehet, hogy Raymond Burke és hithű kollégája, Benjamin Harnwell nem számoltak azzal, hogy mennyi gay egyházi méltóság tömörült a Vatikánba?

Az

amerikai

bíboros

egyszerre

sasszemű

vadásza

a

homoszexuálisoknak és szenvedélyes tudósa a régi korok történelmének. Bárkinél jobban ismeri Szodoma árnyékos oldalát. Ez egy hosszú történet. Már a középkorban, XII. János és IX. Benedek pápák is vétkeztek ezzel az „utálatos bűnnel”, a Vatikánban mindenki ismeri IV. Adorján pápa barátjának nevét (ő volt a híres Salisburyi János) és VIII. Bonifác pápa szeretőit. II. Pál pápa csodásan botrányos élete ugyanilyen közismert: a pápa, mondják, szívrohamban halt meg egy apród karjaiban. IV. Szixtusz pápa több szeretőjét is bíborossá nevezte ki, köztük „unokaöccsét”, Raffaele Riariót, akit mindössze 17 évesen emelt bíborosi rangra (a „bíboros-unokaöccs” kifejezés innen hagyományozódott át az utókorra). II. Gyula és X. Leó pápákat, akik Michelangelo patrónusai voltak, illetve III. Gyula pápát általában úgy szokták bemutatni, mint biszexuális pápákat. Néha, mint azt már Oscar Wilde megjegyezte, bizonyos pápák antifrázissal élve vették fel az Innocentius (Ince) nevet.11 Ami időben közelebb van hozzánk: Burke bíboros, mint mindenki más, jól ismeri a XII. Piusz, XXIII. János és VI. Pál pápák erkölcseivel kapcsolatos, vissza-visszatérő pletykákat. Vannak pamfletek és gúnyiratok, a filmrendező Pasolini például verset címez XII. Piuszhoz, amelyben egy feltételezett szeretőre utal (A un Papa). Lehetséges, hogy ezek a pletykák a Római Kúrián

belüli különféle bosszúk és megtorlások részeként röppentek fel, ám a Vatikán és a rágalmakat terjesztő bíborosok mélyen hallgatnak róluk. Persze Burke-nek nem kell ilyen messzire visszamennie. Ahhoz, hogy pontos képet alkosson ezekről a különleges baráti vonzalmakról, elég körülnéznie saját hazájában, az Egyesült Államokban. Eleget élt itt ahhoz, hogy kívülről fújja papkollégái nevét és azt a végtelen hosszú botránylistát, amelyben oly szép számmal szerepelnek amerikai bíborosok és püspökök. És hogy,

hogy

nem,

ők

egyben

a

legkonzervatívabb,

leghomofóbabb

főméltóságok is, akiket olykor egy általuk molesztált papnövendék vagy egy túl sokat fecsegő prostituált vagy egy perverz olé olé! fotó kényszerített nyílt színvallásra. Kétsebességes erkölcs? Amerikában, ahol minden sokkal nagyobb, sokkal extrémebb, sokkal képmutatóbb, én inkább tízsebességes erkölccsel találkoztam. A Boston Globe Spotlight12 riportja által kirobbantott óriási botrány idején épp Bostonban éltem, és ahogyan mindenkit, engem is megdöbbentettek a történtek. Az újság tényfeltáró cikke az egész országban felszabadítólag hatott a közbeszédre, és ennek köszönhetően a szexuális visszaélések valóságos rendszere került napvilágra: 8948 papot helyeztek vád alá és több mint 15 ezer áldozatot számoltak össze (akiknek a 85%-a 11 és 17 év közötti fiú). Boston érseke, Bernard Francis Law bíboros a botrány szimbólumává vált: az ő cover-up kampánya és az, hogy számos pedofil papot a védelmébe vett, végül oda vezetett, hogy kénytelen volt lemondani tisztségéről (ám előtte még sikerült Rómába szöknie Angelo Sodano bíboros államtitkár hathatós segítségével, aki diplomáciai védelmet biztosított a számára; így végül kicsúszott az amerikai igazságszolgáltatás markából). Burke az amerikai püspöki kar jó ismerőjeként nem hunyhat szemet afölött, hogy országa katolikus hierarchiája, a bíborosok és a püspökök többségükben homoszexuálisok: New York hírneves és nagy hatalmú bíboros

érseke, Francis Spellman „egy szexuálisan farkasétvágyú homoszexuális” volt, ha hihetünk az életrajzainak, az író, Gore Vidal beszámolójának vagy az egykori FBI-főnök, J. Edgar Hoover bizalmas információinak. Ugyanígy Wakefield Baum, Washington nemrégiben elhunyt bíborosa hosszú éveken keresztül a személyi titkárával élt együtt – ami klasszikus esetnek mondható. Theodore McCarrick bíboros, Washington hajdani érseke úgyszintén igen aktív

homoszexuális:

ő

az

általa

csak

„unokaöccseinek”

nevezett

papnövendékekkel és fiatal papokkal kialakított sleeping arrangementjeiről híres. (Végül szexuális visszaélésért vád alá helyezték, és a pápa 2018-ban eltiltotta őt a közfeladatok ellátásától.) Rembert Weakland érseket egy hajdani partnere ugrasztotta ki a bokorból (ő azóta emlékirataiban megírta homofil életútját). Megint egy másik amerikai bíborost kirúgtak a Vatikánból és visszaküldtek az Egyesült Államokba, mert nem megfelelően viselkedett egy svájci gárdistával. Egy újabb amerikai bíboros, az Egyesült Államok egyik nagyvárosának a püspöke „évek óta együtt él partnerével, egy volt pappal”, míg egy másik város érseke, aki a régi rítus híve és egyben megrögzött fiúcsábász, „fiatal szeminaristák felhőjében él”, mint azt Robert Mickens, az Egyesült Államok katolikus elitjének gay kultúráját jól ismerő amerikai vatikanista megerősíti. John Clayton Nienstedt, Saint Paul és Minneapolis érseke állítólag szintén homoszexuális: vizsgálat indult ellene „sexual misconduct with men” gyanújával (az érsek tagadta a tényeket), majd utóbb le kellett mondania, mivel kiderült, hogy szexuális visszaéléseknek falazott – Ferenc pápa az ő lemondását is elfogadta. Az amerikai bíborosok magánélete ebben az országban, ahol a katolicizmus kisebbségben van, és már régóta rossz a sajtója, gyakran kerül terítékre oknyomozó riportokban a helyi médiában, amely az olaszországinál, spanyolországinál vagy franciaországinál sokkal kevésbé aggályos az egyházi

főméltóságok kettős életvitelének leleplezésében. Olykor, mint például Baltimore-ban, a bíboros környezete volt az, amely ujjal mutogatott elöljárója rossz szokásaira és viharos életvitelére. A szóban forgó bíboros, Edwin Frederick O’Brien egykori érsek, nem óhajtott válaszolni kérdéseimre az egyházmegyéjében szövődött különös barátságokról. Ma már Rómában él, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend nagymesteri címét és jelvényeit viseli – ezt azért nem hittem volna. O’Brien nem személyesen, hanem asszisztensén, Agostino Borromeón, majd rokonszenves francia szóvivőjén, François Vayneen keresztül fogadott – utóbbi mindhárom találkozónk során gondosan cáfolt minden híresztelést. Ugyanakkor információim szerint, amelyeket kutatási asszisztenseim majd egy tucatnyi országban ellenőriztek és egybevetettek, a lovagrend helytartói, perjelei, elöljárói és kancellárjai között – azokban az országokban persze, ahol a rend jelen van – gyaníthatóan sok a „rejtőző” és „buzgólkodó” személy. Olyannyira, hogy egyesek azon viccelődnek, hogy e lovagrendet „őrült amazonok serege” irányítja. – Senki előtt nem titok, hogy milyen sok homoszexuális buzgólkodik a lovagrend szervezeti hierarchiájában – biztosít a rend egyik elöljárója, aki maga is nyíltan meleg. James M. Harvey amerikai bíborost, aki korábban a vatikáni Pápai Ház prefektusának kényes posztját töltötte be, XVI. Benedek pápa gyorsított eljárásban távolíttatta el, promoveatur ut amoveatur (léptessük elő, hogy elmozdíthassuk). Neki rótták fel azt, hogy alkalmazásba vette Paolo Gabrielét, a pápa inasát, a VatiLeaks-akták későbbi kiszivárogtatóját. Vajon Harvey-nak is szerepe volt ebben a botrányban, amelyről azt mondják, hogy a „meleglobbihoz” is köze van? Inkább csak anekdota: a híres Levada bíborost, aki a Hittani Kongregáció prefektusa volt XVI. Benedek alatt, és aki szintén amerikai, 2015 egyik

estéjén, éjféltájban letartóztatta a hawaii rendőrség ittas vezetés miatt. A bulvársajtó akkoriban megemlítette, hogy a látványos tetthely a Hina Lani Street közelében található, a Big Island melegnegyede. (Levada bíboros elismerte a tényeket, és egy hivatalos kommünikében azt állította, hogy a szigeten „pap barátokkal” nyaralt.) Vajon mit gondol Burke bíboros ezekről az ismétlődő botrányokról, ezekről a furcsa egybeesésekről és e nagyszámú bíborosról, akik mind „a parókiához tartoznak”? Hogyan képes az erkölcs védelmezőjének szerepében tetszelegni, amikor az amerikai püspöki kar ennyire hitelét vesztette? Ne felejtsük el azt sem, jóllehet már egy másik témához tartozik, hogy közel egy tucatnyi amerikai bíboros szexuális zaklatási botrányba keveredett – némelyek tettesként (mint a hivataláról lemondott Theodore McCarrick), mások az elkövető papok védelmezőjeként azzal, hogy egyik plébániáról a másikra helyezték át a vétkeseket (mint a hivatalukról lemondott Bernard Law és Donald Wuerl), ki pedig azzal, hogy érzéketlenséget tanúsított az áldozatok sorsa iránt, és az intézmény jó híre érdekében megpróbálta kisebbíteni a szenvedéseiket (mint Roger Mahony Los Angeles-i, Timothy Dolan New York-i, William Levada San Franciscó-i, Justin Rigali philadelphiai, Edwin Frederick O’Brien baltimore-i vagy Kevin Farrell dallasi bíborosok). Mindegyikőjüket bírálta a sajtó, mindet meggyanúsították az áldozatok egyesületei vagy épp Mons. Viganò Testimonianzája, amely megannyi főpapot leleplez. Még magát Burke bíborost is beidézte a mértékadó amerikai Bishop Accountability (püspökelszámoltató szervezet), azzal vádolva őt, hogy alábecsüli a tényeket és kevés megértést mutat a wisconsini és a missouri egyházmegyében történt visszaélések panaszosai iránt, ahol pedig ő volt püspök, majd később érsek. (Burke tagadott minden vétséget.) Ferenc pápa, kifejezetten az amerikai bíborosokra célozva, kemény szavakat mondott egyesült államokbeli utazásáról visszatérőben 2015

szeptemberében a repülőgépe fedélzetén: „Akik ezeket a dolgokat [a szexuális visszaéléseket] eltussolják, maguk is bűnösök, beleértve néhány püspököt.” Ferenc az amerikai helyzeten felháborodva egyébként 2016-ban három vadonatúj bíborost nevezett ki: Blase Cupicht chicagói érsekké, Joseph Tobint Newark érsekévé, Kevin Farrellt pedig Rómába hívta, hogy ő legyen a világiakért és a családokért felelős dikasztérium (minisztérium) bíboros prefektusa. Burke reakciós és homofób profiljának ellenpólusaként ezek az új bíborosok olyan lelkipásztorok, akik jóval fogékonyabbak a migránskérdésre vagy az LMBT személyek ügyére, és a szexuális visszaélések terén a zéró tolerancia hívei. Ha hármójuk között lehet is homoszexuális (Mons. Viganò mindegyiküket azzal vádolja, hogy a „pro-gay ideológiát” védelmezik), kettő közülük feltehetőleg nem az – ami alátámasztani látszik Szodoma negyedik szabályát: Minél inkább melegpárti egy egyházi méltóság, annál kevésbé valószínű, hogy meleg; míg minél inkább homofób, annál esélyesebb, hogy homoszexuális. És aztán a másik oldalon ott van Mychal Judge. Az Egyesült Államokban ez a ferences testvér Burke szöges ellentéte. Példamutató életet élt egyszerűségben és szegénységben, gyakran a kiközösített csoportok mellé állva. Egy alkoholmámoros pillanatában Judge-nak sikerül félretolnia az italt, innentől kezdve szerzetesi életét a szegényeknek, drogosoknak, hajléktalanoknak és AIDS-eseknek szenteli, akiket – az 1980-as években ritka az ilyen kép – adott esetben akár a karjaiba véve gondoz. Ezután kinevezik a New York-i tűzoltóság lelkészévé, amely tisztségében tűzoltókat kísér a tűzesetek helyszínére. 2001. szeptember 11-én reggel az elsők között van, akik a World Trade Center ikertornyai felé sietnek. Itt éri a halál délelőtt 9 óra 59 perckor; végzetes koponyasérülést szenved.

Testét négy tűzoltó viszi ki a romok közül, mint az a szeptember 11-éről készült egyik leghíresebb képen, a Reuters fotóriporterének, Shannon Stapletonnak a felvételén látható – egy igazi „modern Pietà”. A kórházban azonnal azonosítják a holttestet, Mychal Judge atya így kerül nyilvántartásba szeptember 11-e első hivatalos áldozataként: No. 0001. Ezután Mychal Judge a terrortámadás történetének egyik hősévé vált: 3000 ember vett részt a manhattani Assisi Szent Ferenc-templomban tartott temetésén, amelyen jelen volt Bill és Hillary Clinton is, valamint New York republikánus polgármestere, Rudolph Giuliani, aki kijelentette, hogy a barátja „egy szent” volt. New York egyik háztömbjét átkeresztelték a nevére, a tűzoltósisakját II. János Pál pápának adományozták Rómában, Franciaország pedig posztumusz Becsületrenddel tüntette ki. Amikor 2018-ban New Yorkban több tűzoltót megkérdezek és kapcsolatba lépek a városi tűzoltóság szóvivőjével, azt tapasztalom, hogy emléke még mindig elevenen él. Kevéssel a halála után barátai és munkatársai felfedték a tényt, hogy Mychal Judge meleg pap volt. Életírói, valamint a New York-i tűzoltóság hajdani parancsnoka megerősítették szexuális beállítottságát. 2002-ben elfogadtak egy törvényt, amely a szeptember 11-én életüket vesztett rendőrök és tűzoltók homoszexuális partnerei számára szociális jogokat biztosít. A törvényt The Mychal Judge Actnek hívják. A homofób Raymond Burke bíboros és a melegbarát Mychal Judge lelkész: íme, az amerikai katolikus egyház két ellentétes arca. Ám ez a kettő ugyanannak az éremnek a két oldala. Amikor nyomozásom első eredményeit és ezeket a nyers információkat átadom James Francis Stafford amerikai bíborosnak, Denver egykori érsekének, akivel két alkalommal beszélgetek római magánlakásában, a főpap megdöbben. Jámboran végighallgat, állja a záporozó ütéseket. Első pillantásra

tudom, az első benyomás (az amerikai angol „blink”-et mond) szinte mindig helytálló. A „gaydarom”, mint mondják, jól működik: a bíboros hozzáállása, őszintesége meggyőz arról, hogy Stafford valószínűleg nem homoszexuális: – Nem, Frédéric, ez nem igaz. Tévedés. Maga téved. Előhozakodom egy befolyásos amerikai bíboros nevével, akit jól ismer – Stafford kategorikusan cáfolja, hogy homoszexuális volna. Megsebeztem. Ugyanakkor tudom, hogy nem tévedek, hiszen első kézből származó tanúvallomásokkal rendelkezem, amelyeket később megerősítettek. Látom azonban, hogy a bíboros soha nem tette fel magának a kérdést barátja esetleges kettős életéről. Most mintha elgondolkodna. Hezitál. Kíváncsisága legyőzi legendás óvatosságát. Magamban belső monológot folytatva megállapítom, hogy a bíboros „néz, de nem lát”. Kicsit később bizalmasan közli majd velem, hogy „néha egy kissé naiv”, és hogy gyakran előfordult, hogy csak később vett észre olyan dolgokat, amiket már mindenki tudott. Hogy enyhítsek a feszültségen, kissé félrehúzom a bíborost, és oldalról jövök más nevekkel, pontos eseteket ismertetek előtte, mire Stafford elismeri, hogy hallott ezekről némi szóbeszédet. Meglehetősen nyíltan beszélünk a homoszexualitásról, arról a számtalan ügyről, amelyek bepiszkították az egyház imázsát az Egyesült Államokban és Rómában. Stafford őszintén meg van döbbenve, sőt elkeseredik attól, amit mesélek, és amit már aligha tud cáfolni. Majd a katolikus irodalom néhány kiemelkedő alakjáról ejtek szót, mint például François Mauriacról, aki oly nagy hatást gyakorolt rá ifjúkorában: Jean-Luc Barré alaposan dokumentált életrajzot jelentetett meg róla, amelyben bebizonyítja, hogy az író kétségkívül homoszexuális volt. – Látja, néha csak utólag értjük meg az emberek igazi indítékait és legféltettebb titkaikat – mondom neki.

Stafford összeroppan. „Még Mauriac is” – motyogja, mintha valami eget rengető

hírt

közöltem

volna

vele,

miközben

manapság

a

világ

legtermészetesebb dolgai közé tartozik, ha egy író homoszexuális. Stafford kissé elveszettnek tűnik. Már semmiben sem biztos. Látom a tekintetében a feneketlen kétségbeesést, a félelmet, a fájdalmat. Szeme, ez a csodálatos szempár, elhomályosul és megtelik könnyel. – Nem sírok gyakran – mondja Stafford. – Engem nehéz megríkatni. James Francis Stafford a francia Jean-Louis Tauran bíborossal együtt hosszú nyomozásom legkedvesebb alakjai maradnak. Stafford maga a szelídség, nagyon megszeretem ezt a törékeny, idős embert, akit talán épp a törékenysége miatt zártam a szívembe. Tudom, hogy a hite őszinte. – Remélem, hogy téved, Frédéric. Ó, bárcsak így volna! Beszélgetünk közös szenvedélyünkről Amerika iránt, az apple pie-okról és az ice creamekről, mint Kerouac Útonjában, amelyek úgy válnak egyre finomabbá és krémesebbé, ahogy az ember az amerikai Nyugat irányába autózik. Habozok, hogy elmondjam-e neki a Coloradóban tett utazásomat (végül is Denver

érseke

volt)

és

a

Colorado

Springs

leghagyományőrzőbb

templomaiban tett látogatásaimat, amelyek az amerikai evangelikál jobboldal bástyái. Kedvem volna beszélni vele azokról a szélsőségesen homofób papokról és lelkipásztorokról, akikkel a Focus on the family vagy a New Life Church weblapján készítettem interjút. Ennek a divatos egyháznak az alapítójáról, Ted Haggardról kiderült, hogy homoszexuális, miután egy escort, akit megdöbbentett Haggard képmutató magatartása, kitálalt róla. De vajon kell-e még tovább provokálnom őt? Hiszen nem ő a felelős Isten e bolondjaiért. Jól tudom, hogy Stafford pro-life és anti-Obama beállítottságú konzervatív, aki, ha puritánnak és rigorózusnak mutatkozott is, soha nem volt

fanatikus. Ő nem polemizál, és aligha támogatja azokat a bíborosokat, akik az ultrakonzervatív Dignitatis Humanae Institute vezetőségéhez csatlakoztak. Tudom, hogy Burke-től már nem vár semmit, még ha tesz is egy kedves, bár konvencionális megjegyzést a személyére: – Ő remek ember – mondja nekem. Vajon beszélgetésünk élete alkonyán – a bíboros 86 éves – az illúziók végét jelentette? – Hamarosan végleg visszatérek az Egyesült Államokba – közli bizalmasan, miközben elsétálunk az egymás mellett sorjázó könyvespolcai előtt a bíboros piazza di San Calistó-i hatalmas lakásában. Megígértem, hogy küldök neki egy kis ajándékot, egy kötetet, amelyet nagyon szeretek. Ez a fehér könyvecske egyébként, mint majd látni fogjuk, nyomozásom során egyfajta titkos kódként funkcionált számomra – rejtjelként, amelynek jobbnak látom megőrizni a kulcsát. Játékból hónapról hónapra elküldök belőle egy-egy példányt több mint húsz bíborosnak, többek közt Paul Poupard, Camillo Ruini, Leonardo Sandri, Tarcisio Bertone, Robert Sarah, Giovanni Battista Re, Jean-Louis Tauran, Christoph Schönborn, Gerhard Ludwig Müller, Achille Silvestrini, továbbá természetesen Stanisław Dziwisz és Angelo Sodano bíborosoknak, valamint Rino Fisichella és JeanLouis Bruguès érsekeknek és Mons. Battista Riccának is. Más eminenciás és excellenciás méltóságoknak is juttatok belőle, akiknek a nevét itt nem írhatom le. Az egyházi méltóságok többsége értékelte ezt a skizofrén ajándékot. Sokan szóba is hozták nekem később, hol mámorosan, hol visszafogottabban. Néhányan írásban köszönték meg, hogy nekik ajándékoztam ezt a bűnhalász könyvet. Az egyetlen, aki valószínűleg el is olvasta, Jean-Louis Tauran – azon ritka vatikáni bíborosok egyike, akik valóban műveltek –, ő azt mondta

nekem, hogy a fehér könyvecske igazán inspiráló olvasmány volt számára. És hogy gyakran idéz belőle a szentbeszédeiben. Ami a jó öreg Francis Stafford bíborosomat illeti, ő meleg hangon beszélt erről az alabástromszínű könyvecskéről, amikor pár hónappal később viszontláttam őt. Majd a szemembe nézve így szólt: – Frédéric, imádkozni fogok magáért. Messzire kalandozó merengéseimből hirtelen don Adriano riasztott fel. Burke bíboros asszisztense bekukkant a szalonba. Ismét bocsánatot kér, mielőtt átadná a legfrissebb üzenetet: a bíboros nem fog tudni ideérni a találkozóra. – Őeminenciája a bocsánatát kéri. Valóban nagyon sajnálja [mondja nőnemű alanyt használva]. Akarom mondani, nagyon sajnálom – ismétli el újra don Adriano, gyámoltalanul, engedelmességtől izzadva, lesütött szemmel intézve hozzám szavait. Az újságokból tudom meg kevéssel később, hogy Ferenc újból büntetéssel sújtotta a bíborost. A rideg főpap talán kettős életet él? Semmi bizonyíték rá. Ám a pápa tapasztalatból tudja – és mert olvasta az előde által ráhagyott terjedelmes jelentést a témában, amelyről hamarosan mi is szót ejtünk majd –, hogy ugyanolyan alaptalan azt gondolni, hogy valaki erényes életű, csak mert az erkölcsről prédikál, mint hitelt adni egy homofóbiáját világgá kürtölő bíboros szavainak önnön szűzi tisztaságát illetően – főleg ha az illető „túl sokat fogadkozik”. Távozom a bíboros szalonjából, sajnálkozva, hogy nem tudtam kezet szorítani őeminenciájával. – Majd áttesszük a találkozót egy másik időpontra – ígéri meg don Adriano. Urbi vagy orbi.

2018 augusztusában, amikor immár magán a Vatikánvároson belül kaptam szállást néhány hétre, és épp a könyvem végére értem, Carlo Maria Viganò érsek derült égből villámcsapásként megjelenő Testimonianzája valóságos ribilliót idézett elő a Római Kúrián belül. Ha azt mondom, hogy ez a főként az Egyesült Államokra koncentráló írás „bombaként robbant”, eufemisztikusan és egyben túl szerényen fogalmazok. Az emberek azonnal Raymond Burke bíborost és amerikai köreit (köztük Steve Bannont, Donald Trump egykori politikai főtanácsadóját) gyanúsították meg azzal, hogy ők állnak a dolog hátterében. A jó öreg Stafford bíboros legrosszabb rémálmában sem tudott volna egy ilyen levelet elképzelni. Ami Benjamin Harnwellt és a Dignitatis Humanae Institute tagjait illeti, ők boldogok voltak… amíg egy pillanattal később le nem hűtötték a kedélyüket. – Ön volt az első, aki beszélt nekem ezekről a homoszexuális hírében álló bíborosokról és erről az államtitkárról, és igaza volt – mondta Harnwell az ötödik vacsoránk alkalmával Rómában, a viszályok kirobbanásának másnapján. Carlo Maria Viganò egykori washingtoni nuncius tizenegy oldalas, két nyelven fogalmazott levélben jelentette meg különféle ultrakonzervatív újságokban és weboldalakon a Ferenc pápát támadó vitriolos pamfletjét. Az írás közlésére szándékosan a pápa írországi látogatásának napját választó Viganò

–

Írországban

a

katolicizmust

ekkortájt

elárasztották

a

pedofilbotrányok – azzal vádolja a pápát, hogy személyesen járta ki egy hajdani amerikai bíboros, a ma már 87 éves Theodore McCarrick homoszexuális visszaéléseinek az eltussolását. McCarricket – aki befolyásos főpap volt, az észak-amerikai püspöki kar hajdani elnöke, és aki halmozta a kincseket és a szeretőket – Ferenc pápa megfosztotta bíborosi címétől és elbocsátotta. Ám Viganò számára a McCarrick-affér pusztán ürügy ahhoz, hogy – bármiféle „felettes én” nélkül – rendezze a személyes számláját.

Állítását, melyet rengeteg adattal, jegyzettel, dátummal támaszt alá, a legkevésbé sem elegáns módon azzal toldja meg, hogy a szentatyának azt sugalmazza: mondjon le. Még ennél is alattomosabban provokál azzal, hogy név szerint megemlíti a Római Kúria és az amerikai püspöki kar azon bíborosait és érsekeit, akik a véleménye szerint részt vettek ebben a kiterjedt cover-up műveletben: végtelen hosszú lista ez egyházi főméltóságok neveivel – sokan közülük a legjelentősebb vatikáni személyiségek –, akiket így, akár igazat mond, akár nem, sikerült kipellengéreznie a nyilvánosság előtt. (A pápa környezetéből azt hozták fel nekem a szentatya mentségére, hogy Ferencet „kezdetben arról informálta Viganò, hogy McCarrick bíboros homoszexuális viszonyt folytat nagykorú papnövendékekkel, ami a pápa szerint még nem elég ok arra, hogy a bíborost elítéljék”. Ám amikor Ferenc 2018-ban biztos forrásokból megtudta, hogy McCarricknek kiskorúakkal is volt homoszexuális viszonya, azaz szexuális bűncselekményt követett el, „a pápa azonnal megbüntette a bíborost”. Ugyanez a forrásom kétli, hogy XVI. Benedek pápa komolyabb intézkedéseket foganatosított volna McCarrickkel szemben – ha születtek is ilyen intézkedések, alkalmazni már nem alkalmazták őket.) Mons. Viganò Testimonianzája, ez az igazi VatiLeaks III., példátlan nemzetközi visszhangot kelt 2018 nyárutóján. Ezernyi cikk jelenik meg róla a világ minden táján, a hívek szörnyülködnek, Ferenc pápa imázsa darabokra hull. Viganò, készakarva vagy sem, érveket ad azok kezébe, akik már régóta sejtették, hogy a Vatikán nyakig benne van a szexuális visszaélésekben és bűntényekben. És bár a L’Osservatore Romano csupán egyetlen sort szentel a nunciusi jelentésnek („A belső ellenzék támadásainak egy újabb fejezete” – tálalja szűkszavúan a szentszék hivatalos orgánuma), a konzervatív és a szélsőjobb sajtó ádázan követeli a belső vizsgálatot és adott esetben a pápa lemondását is.

Raymond Burke bíboros – aki néhány nappal korábban jelentette ki: „Azt hiszem, legfőbb ideje elismerni, hogy egyházunkban igen nagy problémát jelent a homoszexualitás” – az elsők között fújja meg a harci kürtöt: „Az egyházba beszüremkedett romlottságot és becstelenséget gyökerestül ki kell irtani” – mennydörgi a főpap. Viganò Testimonianzájának „kivizsgálását” követeli, és megemlékezik a vádló tiszteletre méltó előéletéről, akinek a „tekintélyéhez” szerinte kétség nem férhet. – Burke bíboros Mons. Viganò barátja – erősíti meg nekem Benjamin Harnwell, rögtön a sorsdöntő levél publikálása után. (Azt is közli, hogy aznapra találkozója van Burke-kel, hogy „eszmecserét folytassanak”.) A kavarodásban több ultrakonzervatív főméltóság is kihasználja az alkalmat, hogy odavágjon egyet Ferencnek. San Francisco reakciós érseke, Salvatore Cordileone például harciasan követeli Viganò „komoly” és „pártatlan” beszámolójának hivatalos ellenőrzését és hitelesítését, valamint nagy hangon kikel az egyház homoszexualizációja ellen – ami azért mosolyt fakasztó. A Római Kúria jobbszárnya nem sokkal korábban üzent hadat Ferencnek. Még az sem kizárt, hogy a Kúrián belül az egyik gay klikk indított offenzívát a másik gay klikk ellen, az első egy szélsőjobbos, Ferenc-ellenes frakció, a második egy liberálisabb, Ferenc-párti frakció. Figyelemre méltó skizofrénia, amit James Alison teológus pap ebben a beszédes formulában foglal majd össze egy madridi beszélgetésünk alkalmával: – It’s an intra-closet war! A Viganò-affér az öreg sunnyogók háborúja az újonnan érkezett sunnyogók ellen! Lehet, hogy Carlo Maria Viganò érsek nagy szaktekintély, akinek szavahihetőségét mindenki elismeri, de gesztusa nem áll minden gyanú felett. Ez az ingerlékeny és „rejtőző” ember nem az a típus, aki riadót szokott fújni! Kétségtelen, hogy a nuncius jól ismeri az amerikai egyház helyzetét, hiszen öt

évig élt az Egyesült Államokban a szentszék nagyköveteként. Ezt megelőzően a Vatikánvárosi Állam Kormányzóságának főtitkára volt, és e jogkör birtokosaként betekintést nyerhetett számtalan belső ügybe és dossziéba, köztük azokba, amelyek az egyházi főméltóságok skizofrén erkölcseivel kapcsolatosak. Akár az is lehetséges, hogy megőrzött számos kényes információt rejtő dossziét. (Viganò Mons. Renato Boccardótól vette át ezt a posztot, aki ma Spoleto érseke, itt készítettem vele interjút: az érsek megosztott velem néhány érdekes információt.) Viganò feladatai közé tartozik az is, hogy kijelölje a szentszék diplomatáit – ezt az elit testületet, amelynek a tagjai jelentős részben a Római Kúria bíborosai közül kerülnek ki –, így tehát hiteles tanúnak, a levele pedig támadhatatlannak tűnik. Sokszor hallottam azt a véleményt, hogy a Testimonianza az egyház kemény magjának Ferenc destabilizálását célzó hadművelete, hiszen Viganò szoros kapcsolatot ápol a katolikus szélsőjobbos hálózatokkal. Információim szerint azonban ez a feltevés téves. Nem annyira „összeesküvésről” vagy „puccskísérletről” van szó, mint inkább egy gyaníthatóan elszigetelt és némiképp elrugaszkodott tettről. Lehet, hogy Viganò konzervatív és „rigid”, ám mindenekelőtt „kúriabeli”, azaz a Római Kúria embere és a Vatikán terméke. Az egyik forrásom szerint, aki jól ismeri őt, „az a típusú ember, aki rendszerint lojális a pápához: pro-Wojtyła II. János Pál pápa idején, proRatzinger XVI. Benedek pápa alatt és pro-Bergoglio Ferenc pápa alatt”. – Mons. Viganò nagy konzervatív, aki nagyjából a XVI. Benedek által járt utat követi, de mindenekelőtt nagy szaktekintély. Úgy vádol, hogy dátumokat és tényeket sorol, támadásai nagyon pontosan irányzottak – magyarázza Marco Politi, a híres olasz Vatikán-szakértő, amikor egyszer együtt ebédelünk Rómában.

Mindazonáltal Giovanni Battista Re bíboros, aki egyike azon ritka kivételeknek, akiket a dokumentum pozitív színben tüntet fel, szigorú arccal válaszol, amikor 2018 októberében interjút készítek vele vatikáni otthonában: – Szomorú! Nagyon szomorú! Hogyan tehetett Viganò ilyet? Valami baj lehet a fejével… [és itt egy olyan mozdulatot tesz, mintha egy bolondról volna szó]. Ez egyszerűen felfoghatatlan! Ellenben Federico Lombardi atya, XVI. Benedek, majd Ferenc pápa egykori szóvivője rendszeres találkozóink egyikén ezt sugallja nekem a levél megjelenése után: – Mons. Viganò mindig meglehetősen szigorú és bátor ember volt. Ugyanakkor bármelyik poszton szolgált is, mindig megosztotta a környezetét. Mindig háborúban állt valakivel. Érthető, ha közismert reakciós újságírók kezei közé kerülve egyszer csak egy Ferenc-ellenes hadművelet élére áll. Semmi kétség, hogy a Viganò-ügy csak a Ferenc pápa irányvonalával szemben álló ultrakonzervatív média és újságírók hathatós segítségével robbanhatott ki (és itt legfőképpen Marco Tosatti és Aldo Maria Valli olasz újságírókat, a National Catholic Registert, a LifeSiteNews.com weboldalt vagy az EWTN katolikus televíziócsatornából a dúsgazdag amerikai Timothy Buscht kell megemlítenünk). – Viganò szövegét azonnal felkapta a reakciós katolikus sajtó – magyarázza Luigi Gioia olasz bencés szerzetes, az egyház kiváló ismerője egy londoni beszélgetésünk alkalmával. – A konzervatívok körömszakadtukig tagadják a szexuális visszaélések és az egyház cover-up gyakorlatának a valódi okát: a klerikalizmust. Vagyis azt az oligarchikus és lekezelő rendszert, amelynek nincs más célja, mint a hatalom bármi áron való megtartása. Hogy ne kelljen elismerniük, hogy maga az egyházi struktúra áll a bajok hátterében, fekete bárányokat keresnek: a melegeket, akik csak azért szivárogtak be az intézménybe és azért ásták alá azt, mert zabolátlan természetük miatt

képtelenek gátat szabni szexuális étvágyuknak. Ez Viganò tézise. A jobboldal kapva kapott ezen a nem remélt alkalmon, hogy megpróbálja homofób nézeteit érvényesíteni. Ha ez a Ferenc-ellenes kampány igazolhatóan létezik is, nekem mégis inkább úgy tűnik, hogy Viganò gesztusa irracionálisabb és elszigeteltebb, mint gondolnánk: elkeseredett lépés, személyes bosszú, amely egy mély lelki sebzettség gyümölcse. Viganò farkas, de magányos farkas. De akkor miért szakít hirtelen a pápával? Egy befolyásos személy Mons. Becciu környezetéből – aki ekkoriban a pápa helyettese, más szóval „belügyminisztere” – a következő hipotézissel áll elő kevéssel a levél megjelenése után (ezt a beszélgetést, mint az interjúim legtöbbjét, az érintett jóváhagyásával vettem fel): – Carlo Maria Viganò érsek, aki mindig is hiú és kissé megalomániás volt, arról ábrándozott, hogy bíborosi rangra fogják emelni. Ez volt a végső álma, voltaképpen az egyetlen álma. Egy élet álma. És valóban, az elődjei általában megkapták a bíborosi ruhát. De ő nem! Ferenc először Washingtonba küldte, majd megfosztotta pompás apartmanjától itt, a Vatikánban, és be kellett költöznie egy másik rezidenciába a nyugalmazott nunciusok közé. Ezen idő alatt Viganò végig tűkön ült. De még mindig remélt! Ám miután a 2018 júniusában tartott bíborosi konzisztóriumon sem emelték bíborosi rangra, a végső reménye is szertefoszlott: hamarosan betölti 78. évét, és megértette, hogy minden esélye odalett. Elkeseredésében úgy döntött, hogy bosszút áll. Ilyen egyszerű. Levelének kevés köze van a szexuális visszaélésekhez, inkább ehhez a csalódáshoz van köze. Viganò személye hosszú időn keresztül kritika tárgya volt önteltsége, rosszmájúsága, paranoiája miatt, és már korábban is meggyanúsították azzal, hogy a sajtónak szivárogtat, olyannyira, hogy emiatt távolították el Rómából és helyezték át Washingtonba XVI. Benedek alatt, Tarcisio Bertone bíboros

államtitkár parancsára (a VatiLeaks-iratok nyíltan beszélnek ezekről). Szóbeszédek keringenek a hajlamairól is: melegellenes megszállottsága oly fokig irracionális, hogy az már elfojtást és „internalizált homofóbiát” jelezhet. Legalábbis ezt állítja Michael Sean Winters amerikai katolikus újságíró, aki „outolta” Viganòt: szerinte a főpap „öngyűlölete” miatt gyűlöli annyira a homoszexuálisokat, így leleplezésével voltaképp önmagát leplezi le. A pápa, aki tartózkodott attól, hogy azon melegében kommentálja a pamfletet,

egy

hasonló

elemzést

sugallt.

2018.

szeptember

11-i

szentbeszédében virágnyelven értésünkre adja, hogy „a Nagy Vádoló, aki kikel az érsekek ellen”, s aki „fel akarja fedni a bűnöket”, jobban tenné, ha mások vádolása helyett „önmagát vádolná”. Néhány nappal később Ferenc visszatér erre: újra Viganòt támadja, anélkül hogy néven nevezné őt, egy másik homíliájában, amely a „hipokritákat” célozza meg – ez a szó vagy tízszer elhangzik a beszédben. „A hipokriták belül és kívül – hangsúlyozza a pápa, majd hozzáteszi: – Az Ördög a hipokritákat használja […], hogy lerombolja velük az egyházat.” The lady doth protest too much! Hogy egy önnön internalizált homofóbiájáról árulkodó „drama queen” írta-e a Testimonianzát vagy sem, végső soron mindegy is, hiszen a pamflet legérdekesebb vetülete nem ez. A legizgalmasabb az egészben – Mons. Viganò titkos mozgatórugóin túl, amelyekből valószínűleg sokat és sokfélét találnánk – az általa felfedett tények igazságtartalma. És levele pontosan e tekintetben páratlan dokumentumnak minősül, perdöntő és sok tekintetben cáfolhatatlan tanúvallomásnak az egyházban eluralkodó homoszexualitásról és „néma összeesküvésről”, a „titkolózás kultúrájáról”. Bár szövege homályos, tényeket kever befeketítő vádaskodásokkal, Viganò mégis nyíltan, köntörfalazás nélkül fogalmaz: szükségesnek tartja „a

nyilvánosság színe előtt megvallani az eddig rejtve őrzött igazságokat”, és úgy gondolja, hogy „az egyházban jelen levő homoszexuális hálózatokat gyökerestül ki kell irtani”. Ezen ügyködve név szerint megnevezi a legutolsó három bíboros államtitkárt: Angelo Sodanót II. János Pál idejéből, Tarcisio Bertonét XVI. Benedek idejéből és Pietro Parolint Ferenc idejéből – mint írja, mindhárom azzal gyanúsítható, hogy eltussolták a szexuális visszaéléseket, és hogy

a

Vatikán

„pro-homoszexuális

vonalához”,

corrente

filo-

omossessualéjához tartoznak. Az ördögbe! Első ízben áll elő egy magas beosztású vatikáni diplomata azzal, hogy lerántja a leplet a Vatikán pedofilügyeiről és arról, hogy az egyház központját milyen

mélyen

átitatja

a

homoszexualitás.

Én

mindazonáltal

megkockáztatnám, több tapasztalt vatikáni szakértő elemzéséhez csatlakozva, hogy Mons. Viganòt nem annyira a szexuális visszaélések érdeklik (amelyek eltussolásával ő is meggyanúsítható vatikáni főtitkársága vagy washingtoni tartózkodása idején), mint inkább a gay kérdés: vagyis levelének az egyetlen és igazi célja a rejtőzködő melegek „kiugrasztása a bokorból”. (2018-ban megjelent újabb „memoárja” már semmi kétséget nem hagy efelől.) Csakhogy ezzel a nuncius két nagy hibát is elkövet. Egyrészt egyazon kritikán belül több olyan kategóriát mos össze, amelyeknek kevés közük van egymáshoz – nevezetesen azokat a papokat, akiket azzal gyanúsítanak, hogy szexuális visszaéléseket követtek el (például a washingtoni Theodore McCarrick bíborost); aztán azokat az egyházi méltóságokat, akik feltehetően falaztak ezeknek a hiénáknak (a levél szerint közéjük tartoznak Angelo Sodano és Donald Wuerl bíborosok); aztán azokat a méltóságokat, akik „a homoszexuális irányvonalhoz tartoznak” (közéjük sorolja, anélkül hogy bizonyítani tudná, az amerikai Edwin Frederick O’Brien és az olasz Renato Raffaele Martino bíborosokat), és végül azokat, akiket „elvakított emezek progay ideológiája” (például az amerikai Blase Cupich és Joseph Tobin

bíborosokat). Összességében közel 40 bíborost vagy érseket pellengérez ki és „ugraszt ki a bokorból”. (Cupich és Tobin bíborosok a leghatározottabban tagadták a nuncius állításait; Donald Wuerl benyújtotta a lemondását a pápának, amit az elfogadott. A többiek nem kommentálták a levelet.) Viganò tanúskodásában a legvisszatetszőbb az, hogy nagyvonalúan egy kalap alá veszi a bűncselekményeket elkövető, illetve nekik falazó papokat a homoszexuális vagy pusztán csak gay-friendly papokkal. Ez a súlyos intellektuális becstelenség, amely összemossa a bűnözőket, a túlságosan elnézőket és az egyszerű homoszexuálisokat, csak egy komplikált elme szüleménye lehet. Viganò leragadt az 1960-as évekre jellemző homofíliánál és homofóbiánál – ekkoriban járt ő a húszas éveiben –, és nem értette meg, hogy azóta megváltoztak az idők: Európában és Amerikában az 1980-as évektől kezdve a homoszexualitás kriminalizációjától eljutottunk a homofóbia kriminalizációjáig! Avítt gondolkodásmódja egyébként némileg emlékeztet az olyan tipikusan homofób írásokra, mint amilyen a francia Tony Anatrella atyáé vagy a kolumbiai Alfonso López Trujillo bíborosé, akikről hamarosan alkalmunk nyílik majd szót ejteni. Mindenesetre a bűnösöknek és az áldozatoknak ez az elfogadhatatlan összemosása a szexuális visszaélések kérdésének a centrumába vezet: Viganò voltaképpen a karikatúrája annak, amit leleplez. E súlyos, általánosító intellektuális összemosás mellett Viganò második hibája, amely stratégiai téren még súlyosabb a „testamentuma” későbbi megítélése szempontjából, az, hogy nem csupán azokat a tekintélyes és befolyásos bíborosokat „outolta”, akik Ferenc környezetéhez tartoznak (Parolin, Becciu), hanem azokat is, akik II. János Pál pápasága alatt (Sodano, Sandri, Martino), illetve XVI. Benedek pápasága alatt (Bertone, Mamberti) játszottak főszerepet. Persze aki ismeri a Vatikán történetét, az tisztában van vele, hogy a McCarrick-affér a II. János Pál pápasága alatti rendszerszintű

devianciákban gyökeredzik, csakhogy ezt leírva a nuncius számos konzervatív támogatójától megfosztja magát. Viganòt nem annyira stratégia vezérli, mint inkább a saját dühöngése, a vak bosszúszomj, amellyel „outolja” azokat a személyeket, akiket nem kedvel, minden terv és taktika nélkül, azt gondolván, hogy puszta szava elegendő bizonyíték ahhoz, hogy leleplezze paptársai homoszexualitását. Így a jezsuitákét, akik nagyban gyanúsíthatók azzal, hogy „deviánsok” (értsd: homoszexuálisok)! Viganò mindenkit megvádol, kivéve önmagát,

így

akarva-akaratlanul

látványosan

megmutatja,

hogy

a

fundamentalisták teológiája talán maga sem egyéb, mint a homoszexualitás szublimált formája. Viganò ezzel szövetségesek nélkül maradt: bármennyire kritikus is Ferenccel szemben, a Vatikán jobboldala számára elfogadhatatlan, hogy bárki is kétségeket ébresszen II. János Pál és XVI. Benedek korábbi pápaságainak makulátlanságával kapcsolatban. Azzal, hogy Angelo Sodanót és Leonardo Sandrit célkeresztbe állítja (még ha különös módon Giovanni Battista Re, Jean-Louis Tauran és főként Stanisław Dziwisz bíborosokat meg is kíméli), Viganò óriási stratégiai hibát vét, függetlenül attól, hogy állításai igazak-e vagy sem. Az egyház szélsőjobb szárnya, amely eleinte támogatta a nunciust és védte a hitelességét, hamar megértette, hogy csapdáról van szó. Burke bíboros először tett egy dörgedelmes kirohanást, majd elhallgatott, mert feldühödött azon, hogy egyik közeli jóbarátja, az ultrakonzervatív Renato Raffaele Martino neve is szerepel a levélben. (Burke kiadott egy sajtóközleményt – megfogalmazója Benjamin Harnwell volt –, amelyben határozottan cáfolja, hogy Martino a „homoszexuális irányzat” tagja volna, természetesen anélkül, hogy cáfolatát bizonyítékokkal támasztaná alá.) Ugyanígy Georg Gänswein, a nyugalmazott XVI. Benedek pápa legközelebbi munkatársa szintén gondosan ügyelt arra, hogy – kerül, amibe kerül – ne erősítse meg a levél állításait. Hitelt adni Viganò leleplezésének annyit jelentene tehát a konzervatívok

számára, mint ha lábon lőnék magukat, miközben azt is kockáztatnák, hogy belháborút robbantanak ki, amelyben minden fegyver megengedett. Mivel a rejtőzködő homoszexuálisok nagyobb számban fordulnak elő az egyház jobbszárnyán, mint a balon, a bumerángeffektus hatalmas tarolást végezne. A Római Kúria egyik Ferenchez közeli érseke, akivel a levél megjelenésekor találkoztam, ezekkel a szavakkal igazolta a pápa óvatosságát: – Mit akar, mit feleljen a pápa egy olyan levélre, amely a Vatikán több egykori államtitkárát és több tucat bíborosát azzal vádolja, hogy szexuális bűntények cinkosa vagy hogy homoszexuális? Erősítse meg? Cáfolja? Tagadja

a

szexuális

visszaéléseket?

Tagadja

a

Vatikánon

belüli

homoszexualitást? Jól látja, milyen keskeny ösvényen lavírozhat csak. És ha XVI. Benedek sem reagált a levélre, ő ugyanezekből az okokból nem tette. Egyikük sem tudott mit reagálni egy ennyire perverz szövegre. Hazudozás, kettős élet, eltussolás: Mons. Viganò Testimonianzája egy dolgot legalábbis megmutat, amit megértünk majd ebben a könyvben: a Vatikánban mindenki befogja a száját, és mindenki hazudozónak tűnik. Hannah Arendt hazugsággal kapcsolatos elemzései köszönnek vissza, amelyeket A totalitarizmus gyökereiben, illetve az Igazság és politika című cikkében fogalmazott meg: a filozófusnő szerint „amikor egy közösség belelovalja magát a szervezett hazugságba”, „amikor mindenki hazudik mindenről, ami fontos”, folyamatosan és megállás nélkül, amikor az emberek „elkezdik a tényt véleményként kezelni”, és elutasítják a „tényszerű igazságokat”, akkor az eredmény nem annyira az lesz, hogy az emberek a hazugságokban fognak hinni, mint inkább az, hogy elpusztítják „a közmegegyezésen alapuló valóságot”. És a Kúria érseke levonja a következtetést: – Viganòt aligha érdekli a szexuális visszaélések kérdése, a memoárja kevéssé hasznos e tekintetben. Ami őt érdekelte ezzel szemben, az a Vatikán

homoszexuális személyeinek a listázása, vagyis az, hogy nyilvánosságra hozza, milyen sok homoszexuális ember férkőzött a szentszék közelébe. Ez volt az igazi célja. És ha ma egy titkos helyen rejtőzködik, az nem azért van, mert lerántotta a leplet a szexuális visszaélések rendszeréről, ez inkább dicsőséget hozott volna neki, hanem azért, mert mindenkit „outolt”! Mondjuk azt, hogy e második pontot illetően a levele kétségkívül közelebb van az igazsághoz, mint az első pont esetében. (Ebben a könyvben Viganò Testimonianzáját fenntartásokkal fogom kezelni, hiszen bizonyított vagy valószínű tényeket kever puszta rágalmakkal. S bár ezt a dokumentumot ultrakonzervatív bíborosok és püspökök tucatjával ítélték hitelesnek, szó szerint érteni éppúgy hiba volna, mint alábecsülni.) Íme hát, Szodomában vagyunk. Ezúttal a tanú hitelessége, függetlenül attól, hogy olykor túlzásokba esik, vitán felül áll: egy kiváló nuncius és nyugalmazott érsek minden teketória nélkül kimondja, hogy a Vatikánt tömegével elárasztották a homoszexuálisok. Kimondja a féltve őrzött titkot. Kinyitja Pandora szelencéjét. Ferenc pápa bizony az Őrült nők ketrecében van!

3

Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? „Chi sono io per giudicare?” Giovanni Maria Vian megismétli e formulát, melynek mintha még most is a mélyebb értelmét keresné. „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”: vajon ez egy új doktrína? Vagy csak egy véletlenszerűen kiejtett mondat? Vian nemigen tud mit kezdeni vele. Ki ő, hogy ítélkezzen? E formulát kérdés formájában tette fel Ferenc pápa 2013. július 28-a éjjelén a Brazíliából visszatérőben levő repülőgépének fedélzetén. A kérdés, amelyet világszerte azonnal felkapott a média, a pápa leghíresebb mondásává vált. Empatikus hangvételével Ferencre, a melegbarát pápára vall, aki szakítani akar elődei „homofób” nyelvezetével. Giovanni Maria Vian, akinek a szakmája nem annyira a pápa szavainak kommentálása, mint a közvetítése, óvatos marad. Átadja nekem annak a rögtönzött sajtókonferenciának a hivatalos leiratát, amelyen Ferenc ezzel a mondással élt. Ha a formulát visszahelyezzük a kontextusába, a Ferenc válaszában elhangzó mondatok közé, akkor már nem olyan biztos, hogy melegbarát értelmet kell tulajdonítanunk neki, mondja Vian. Vian egy egyetemi közegben mozgó laikus, aki „professzornak” hívatja magát, és a L’Osservatore Romanónak, a szentszék napilapjának a főszerkesztője. Ezt a hivatalos lapot nyolc nyelven szerkesztik, székhelye a Vatikánvárosban van. – A pápa sokat beszélt ezen a reggelen – magyarázza Vian, amikor megérkezem.

Újságja a szentatya összes megszólalását, üzenetét, szövegét lehozza. Mondhatni a Vatikán Pravdája. – Hivatalos lap vagyunk, nyilvánvalóan, de van egy szabadabb részünk is véleményrovatokkal, cikkekkel a kultúráról, autonómabb szövegekkel – teszi hozzá Vian, aki persze tudja, hogy szerkesztőként igen szűkös a mozgástere. Talán hogy szabaduljon vatikáni kötelezettségeitől és kimutassa pajkosabb oldalát, a Tintin-képregény figuráival vette körül magát. Az irodája tele van A Fekete-sziget, az Ottokár jogara képregényeivel, Tintin, Milou és Haddock kapitány miniatúráival. Pogány ereklyék különös inváziója ez a szentszék szívében! És még azt mondják, hogy Hergé nem tervezett Tintin a Vatikánban képregényt! Elhamarkodottan beszéltem. Vian kijavít, megmutatja a L’Osservatore Romano egy hosszú cikkét Tintinről, amely azt bizonygatja, hogy dacára annak, hogy a képregényben hitetlen szereplők és emlékezetes káromkodások vannak, a fiatal belga riporter egy „katolikus hős”, aki a „keresztény humanizmus” szellemében alkotott. – A L’Osservatore Romano ugyanolyan bergogliánus Ferenc idején, amilyen ratzingeriánus volt XVI. Benedek alatt – helyezi összefüggésbe a dolgot a szentszéknél dolgozó egyik diplomata. A lap egy másik munkatársa megerősíti, hogy az újság arra van, hogy „hatástalanítsa az összes kirobbanni készülő botrányt, és új munkahelyet találjon a Vatikán leszerepelt munkatársainak”. – A L’Osservatore Romano hallgatásai is beszédesek – világítja meg más oldalról a dolgokat Vian, nem minden humor nélkül. Nyomozásom során gyakran keresek majd fel helyi újságokat. Vian professzor beleegyezik, hogy interjút készítsek vele, „on the record” formában öt alkalommal, „off the record” formában pedig ennél is többször. Emellett

elbeszélgetek majd hat másik kollégájával is, akik az újság spanyol, angol és francia kiadását szerkesztik. Egy brazil újságírónő, Ilze Scamparini, a TV Globo televíziótársaság vatikáni tudósítója volt az, aki szemtől szembe fel merte tenni a kérdést a pápának a meleglobbiról. A jelenet a Rióból Rómába visszatérő repülőgép fedélzetén zajlik. Már a vége felé vagyunk a rögtönzött sajtótájékoztatónak, a pápa fáradt, Federico Lombardi, a pápa szóvivője Ferenc mellett áll, mint mindig. „Egy utolsó kérdés?” – kérdezi Lombardi, aki szeretné sietősen lezárni az eseményt. Ekkor emelkedik a magasba Ilze Scamparini keze. Itt most hosszabban idézem a Giovanni Maria Vian által rendelkezésemre bocsátott eredeti leiratban szereplő dialógust: – Szabad legyen feltennem egy kissé kényes kérdést. Egy másik kép is bejárta a világot: Mons. Ricca képe és a magánéletével kapcsolatos információk. Szeretném tudni, hogy a szentatya mit szándékozik tenni ez ügyben. Milyen lépéseket fontolgat őszentsége e probléma kezelésére, és miként szándékozik szembenézni a meleglobbi kérdésével? – Ami Mons. Riccát illeti – feleli a pápa –, azt tettem, amit a kánonjog javasol: investigatio praeviát [előzetes vizsgálatot] kezdeményeztem. Ez a nyomozás nem tárt fel semmi olyat, amivel őt vádolják. Semmit sem találtunk. Ez a válaszom. Ám szeretnék hozzáfűzni ehhez még valamit: azt látom, nemcsak a jelen esetben, de ebben az esetben is, hogy szokássá lett az egyházban „fiatalkori vétkek” után kutakodni és azokat nyilvánosságra hozni. Nem bűntettekről beszélek, ugye. A bűntett az más, a kiskorúakkal szembeni visszaélés az bűntett. Nem, én vétkekről beszélek. Ám ha egy világi személy vagy egy pap vagy egy nővér elkövetett egy bűnt, és ezután megtért, az Úr megbocsát neki… De térjünk vissza az ön konkrétabb kérdéséhez: meleglobbiról beszél. Hát igen, sokat írnak a meleglobbiról. Én soha senkit

nem találtam még a Vatikánban, aki megmutatta volna nekem a személyi igazolványát, és az állt volna benne, hogy „meleg”. Azt mondják, vannak ilyenek. Azt hiszem, hogy ha találunk egy ilyen személyt, különbséget kell tennünk a tény között, hogy az illető „meleg”, és a között, hogy egy ilyen lobbinak a tagja. Mivel a lobbik között nem csak jók vannak. Ez egy rossz lobbi. Ha valaki meleg és az Urat keresi, ha bizonyságát adta jó szándékának, ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette? … A probléma nem az, ha valaki ilyen hajlamú, [hanem] az, ha ebből a hajlamából egy lobbit csinál. Énszerintem ez a legsúlyosabb probléma. Nagyon köszönöm, hogy feltették a kérdéseiket. Köszönöm szépen! Talpig feketébe öltözve, kissé náthásan jelenik meg Federico Lombardi atya az első találkozónkon. Nagyon jól emlékszik erre a sajtótájékoztatóra. Jó jezsuitaként értékelni tudta az új pápa finom megfogalmazását. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Ferenc talán egyetlen mondása sem volt még a jezsuita dialektika ennyire tökéletes mesterműve. A pápa válaszol egy kérdésre… egy másik kérdéssel! A Ratzinger Alapítvány székhelyén vagyunk, egy vatikáni épület földszintjén a via della Conciliazionén. Lombardi ennek az alapítványnak lett az igazgatója. Öt alkalommal találkozom vele itt, beleegyezésével hangfelvételt készítek hosszú beszélgetéseinkről, melyekben arról faggatom, hogy miként szolgált a három pápa – II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc – alatt, akik közül az elsőnek a sajtófőnöke, a másik kettőnek pedig a szóvivője volt. Lombardi szelíd és egyszerű ember, modora elüt a vatikáni főméltóságok oly jellegzetes glamour és mondén stílusától. Alázata megkapó, sokakra hatással volt, akik korábban vele dolgoztak. Míg Giovanni Maria Vian például egymaga lakik egy csodás kis toronyban a vatikáni kertekben, addig Lombardi

szívesebben osztja meg életét jezsuita társaival közösségük egy szerény szobácskájában. Ez messze van a bíborosok több száz négyzetméteres apartmanjaitól, amelyeket oly gyakran láttam Rómában Raymond Burke, Camillo Ruini, Paul Poupard, Giovanni Battista Re, Roger Etchegaray, Renato Raffaele Martino és sok más bíborosnál – nem is beszélve Betori bíboros palotájáról, amelyet Firenzében láttam, vagy Carlo Caffarra bíboros bolognai és Carlos Osoro bíboros madridi palotájáról. És végképp semmi köze azokhoz az általam nem látott apartmanokhoz, amelyekben Angelo Sodano és Tarcisio Bertone volt államtitkárok laknak, és amelyek extravagáns mérete és elrugaszkodott luxusa felhördülést váltott ki. – Amikor Ferenc pápa kiejtette ezeket a szavakat: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”, a szentatya mellett álltam. A reakcióm kissé vegyes volt, azt is mondhatnám, ambivalens. Tudja, Ferenc nagyon spontán, nagyon kötetlenül beszél. A riporterek bármit kérdezhettek, és ő a kérdéseket nem ismerte, nem készült fel rájuk. Amikor Ferenc szabadon beszél mindenféléről másfél órán keresztül egy repülőgépen, jegyzetek nélkül, 70 újságíró jelenlétében, az nagyon spontán, nagyon őszinte. Ám amit mond, az nem feltétlenül a pápai tanítás része, hanem beszélgetés, így is kell felfogni. Ez egy hermeneutikai probléma. Amikor Lombardi kimondta a „hermeneutika” szót – az ő szakmája a pápa szóvivőjeként mindig is az volt, hogy értelmezze a szövegeket, fontossági sorrendet állítson fel közöttük, megvilágítsa a pápa által mondottak értelmét –, az volt a benyomásom, hogy a jezsuita atya csökkenteni akarja Ferenc pro-gay megfogalmazásának a súlyát. Majd így folytatja: – Vagyis azt akarom mondani, hogy ez a mondat nem jelenti azt, hogy a pápa letette volna a voksát egy új doktrína mellett, vagy hogy változás állt volna be az egyházi tanításban. Ugyanakkor a mondatnak volt egy igen pozitív aspektusa: az, hogy személyes élethelyzetekből indul ki. Ez egy baráti,

segítő jobbot nyújtó, lelkipásztori megközelítés. De nem jelenti azt, hogy ez [melegnek lenni] jó dolog. Hanem azt jelenti, hogy a pápa nem érzi magát ítélőbírónak ebben a kérdésben. – Ez egy jezsuita fogalmazásmód? A jezsuiták jellegzetes kétszínű, ravasz beszéde? – Igen, ha úgy akarja, ez egy jezsuita megközelítés. Döntés az irgalmasság, a lelkipásztori magatartás mellett, a személyes helyzetek útja. Bölcs belátásról tanúskodó beszéd. Ferenc utat keres. Valamiképp ezt mondja: „Veled vagyok, hogy megtaláljuk az utat.” De Ferenc egy egyéni élethelyzetre [Mons. Ricca esetére] reagál egy lelkipásztori válasszal. A dogmatikához eközben hű marad. Egy másik alkalommal, amikor ugyanerről a szemantikai vitáról kérdezem Paul Poupard bíborost az otthonában, rendszeres találkozóink egyikén, a Római Kúria e szakértője, aki saját szavai szerint „öt pápa bizalmasa” volt, a következő kommentárt fűzi Ferenc szavaihoz: – Ne felejtse el, hogy Ferenc argentin jezsuita pápa. Hangsúlyozom: jezsuita és argentin. Mindkettő egyformán fontos. Ez azt jelenti, hogy amikor kiejti e szavakat, „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”, nem feltétlenül az számít, amit mond, hanem az, hogy hogyan fogadják azt, amit mond. Kicsit olyan ez, mint a megértés elmélete Aquinói Szent Tamásnál: minden dolgot aszerint fogunk fel, ahogy érteni akarjuk! Francesco Leporét aligha győzte meg Ferenc pápa magyarázata. És nem osztja szövegmagyarázóinak „hermeneutikai” nézeteit sem. A Mons. Riccát jól ismerő expap számára a pápa válasza a kettős beszéd tipikus esete. – Ha a pápa gondolatmenetét követjük, abból az derül ki, hogy Mons. Ricca fiatalkorában meleg volt, de amióta pappá szentelték, már nem az.

Vagyis egy ifjúkori félrelépéssel volna dolgunk, amit az Úr megbocsátott. Csakhogy a pápa tudhatta jól, hogy az ügyben előkerült tények új keletűek. Hazugság? Félhazugság? Egy jezsuitánál, mondják, a félhazugság egyben féligazság is. Lepore hozzáteszi: – A Vatikánban van egy íratlan szabály: egy egyházi méltóság mellett minden körülmények között ki kell állni. Ferenc mindenkivel szemben védelmébe vette Battista Riccát, és nem mozdította el őt a pozíciójából, ahogyan II. János Pál falazott Stanisław Dziwisznek és Angelo Sodanónak, vagy ahogyan XVI. Benedek a végsőkig védte Georg Gänsweint és Tarcisio Bertonét, dacára a mindenfelől érkező kritikáknak. A pápa egy uralkodó. Ő mindig meg tudja védeni azokat, akiket kedvel, anélkül hogy ebben bárki megakadályozhatná. Az egész ügy az olasz L’Espresso magazin 2013. júliusi számából pattant ki, amelynek címlapján a vakmerő „LA LOBBY GAY” felirat állt, és amely exkluzív tényfeltáró riportot hozott le a Vatikán belső ügyeiről. Ebben a riportban szerepelt nevesítve Mons. Ricca, mint aki viszonyt folytatott egy svájci katonával, aki a szentszék svájci, majd uruguayi nagykövetségén teljesített szolgálatot. Battista Ricca éjszakai életét Montevideóban különösen részletesen ecsetelte a lap: egy este állítólag megütötték egy nyilvános találkahelyen, és feldagadt arccal tért vissza a nunciatúrára az általa segítségül hívott papok kíséretében. Egy másik alkalommal az éjszaka kellős közepén egy balszerencsésen meghibásodott lift ejtette fogságba a szentszék követségi épületében, és csak hajnalban szabadították ki onnan a tűzoltók egy „szépfiúval” együtt, aki vele volt összezárva a liftben. Pech. A lap, amely forrásként egy nunciust idéz, beszámol a svájci katona, Ricca feltételezett szeretője bőröndjeiről is, amelyekben állítólag „egy pisztolyt, hatalmas mennyiségű óvszert és pornográf anyagot” találtak. Ferenc pápa

szóvivője, Federico Lombardi ezúttal is, mint mindig, cáfolta a tényeket, amelyek szerinte „nem hitelt érdemlőek”. – A Vatikán meglehetősen komikus módon kezelte az ügyet. A pápa válasza szintén komikus volt. A bűn bocsánatot nyert! Már elévült! Ez kicsit olyan, mint amikor Bill Clinton elnököt azzal vádolták, hogy drogot fogyasztott, mire ő azzal mentegetőzött, hogy bár marihuánát szívott, de nem tüdőzte le a füstöt! – ironizál egy római poszton levő diplomata, aki jól ismeri a Vatikánt. A sajtó nem győzött gúnyolódni a prelátus viszontagságain, feltételezett kettős életén és liftes malőrjein. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a támadás Sandro Magistertől, ettől a 75 éves, rettegett ratzingeriánus vatikanistától jött! Vajon miért éppen Mons. Riccáról rántja le váratlanul a leplet, tizenkét évvel a történtek után, és nem más híres konzervatív bíborosokról, akiknek a magánéleti viszonyaival valószínűleg ugyanígy tisztában van? A Ricca-ügy valójában egy leszámolás a Vatikán konzervatív szárnya, nevezzük ratzingeriánus szárnynak, és a Ferenc által képviselt mérsékelt szárnya között, más szóval két homoszexuális klán között. Battista Ricca a szentatya legközelebbi munkatársai közé tartozik: diplomata, de soha nem szolgált nunciusként, továbbá a Prelato d’Onore di Sua Santità (a pápa tiszteletbeli prelátusa) cím viselője, akit nem emeltek püspöki rangra. Ő igazgatja a Domus Sanctae Marthaet, a hivatalos pápai rezidenciát, valamint két másik pontifikális rezidenciát is. Végül ő a római egyházfő egyik képviselője az igen vitatott helyzetű Vatikáni Banknál (IOR). Látjuk, mennyire kirakatban volt Ricca. Feltételezett homoszexualitása tehát csak ürügy volt arra, hogy Ferencet meggyengítsék. Amikor nyilvánosságra került Ricca magánélete, agresszív módon rászálltak, noha katolikusabb lett volna védeni őt a támadói ellenében, akik erőszakot alkalmaztak vele szemben. Ami azt a fiatalembert illeti, akivel

együtt szorult be a liftbe, kell-e mondanunk, hogy egy saját akaratából ott levő, felnőttkorú ember volt? Tegyük hozzá azt is, hogy Ricca egyik vádlója információim szerint arról ismert, hogy egyszerre homofób és homoszexuális! A vatikáni erkölcsökre igencsak jellemző kétszínű játék. Így a Ricca-ügy csak egy a Római Kúria különféle meleg csoportosulásai között zajló leszámolások hosszú sorában, amelyeknek annyi áldozata volt már: Dino Boffo, Cesare Burgazzi, Francesco Camaldo, vagy épp Vatikán Állam Kormányzóságának hajdani főtitkára, Carlo Maria Viganò. Lesz még alkalmunk folytatni a sort. Ezeket az egyházi vagy világi figurákat olyan főpapok nyomták fel, akik a leggyakrabban maguk is korrumpálódtak pénzügyileg vagy rejtőzködő szexuális életet éltek. Koncot dobtak a sajtónak, hogy védjék a titkukat – és csak ritkán azért, hogy szolgálják az egyházat. Íme, itt van Szodoma egy újabb szabálya, az ötödik: A hírbe hozások, befeketítések, leszámolások, a bosszú, a szexuális zaklatás olyan dolgok, amelyek gyakran előfordulnak a szentszéknél. A gay kérdés az ármánykodások egyik fő mozgatórugója. – Maga nem tudta, hogy a pápát homoszexuálisok veszik körül? – kérdezi tőlem színlelten szende ábrázattal a Római Kúria egyik érseke. Vatikáni gúnyneve: „La Païva”, a híres márkiné és kurtizán tiszteletére. Én is így fogom hívni könyvemben. La Païva őexcellenciája, akivel rendszeresen együtt ebédeltem vagy vacsoráztam, a Vatikán összes titkát ismeri. Tettetett naivitással kérdem: – Heteroszexuális gyakorlatot értelemszerűen senki sem folytat a Vatikánban, nem igaz? – A melegek sokan vannak – folytatja La Païva –, nagyon sokan. – Tudtam, hogy II. János Pál és XVI. Benedek környezetében voltak homoszexuálisok, de azt nem, hogy Ferenc környezetében is.

– Hajjaj, sokan vannak a Domus Sanctae Marthaeban, akik „a parókiához tartoznak” – ismétli meg La Païva, aki előszeretettel él ezzel a finom körülírással. „A parókiához tartoznak”: La Païva nevet. Büszke erre a kifejezésre, mintha csak ő találta volna fel a spanyolviaszt. Rájövök, hogy bizonyára több százszor használta már hosszú karrierje során ezt a beavatottak számára fenntartott formulát, amely elcsépelt volta ellenére még mindig oly hatásos. „A parókiához tartoznak” – ez akár alcíme is lehetne a könyvemnek. A kifejezés nem új a franciában, sem az olaszban: az 1950-es és 1960-as évek homoszexuális szlengjében is rátaláltam. Lehet, hogy még régebbi, annyira hasonlít Marcel Proust Szodoma és Gomorrájának vagy Jean Genet NotreDame-des-Fleurs-jének valamelyik szófordulatára, még ha emlékezetem szerint nem szerepel is ezekben a könyvekben. Vajon közszájon forgó zsargon volt az 1920-as és 1930-as évek kétes hírű bárjaiban? Lehetséges. Mindenesetre hősiesen ötvözi az egyházi univerzumot a homoszexuális világgal. – Tudja, nagyon kedvelem magát – vallja be hirtelen La Païva. – De neheztelek is magára, mert nem árulja el, hogy a férfiakat vagy a nőket kedveli-e. Miért nem akarja elmondani nekem? Legalább szimpatizáns? La Païva tolakodása lenyűgöz. Az érsek hangosan gondolkodik, átadja magát annak az élvezetnek, hogy a szavain keresztül bepillantást nyerhetek a világába. Azt hiszi, ezzel talán engem is jobban magához édesgethet. Nekilát, hogy leleplezze Ferenc Vatikánjának misztériumait, ahol a homoszexualitás csodásan kifürkészhetetlen titok. A kérkedő La Païva beavat titkos kódjaiba: ó, azok a kíváncsi férfiak! Kétszer kíváncsibbak e témában, mint az átlag: bicurious. És íme, részletesen elmondja nevekkel és titulusokkal, hogy kik azok, akik „buzgólkodnak”, és kik azok, akik „nem buzgólkodnak”, elismerve

a tényt, hogy ha a homofilokat és a homoszexuálisokat összeadjuk, együttvéve – mint mondja – ők teszik ki a bíborosi kollégium döntő többségét. A legérdekesebb az egészben persze maga a „rendszer”. La Païva szerint a homoszexuálisok hangsúlyos jelenléte a Római Kúrián nagy állandóságot mutat, függetlenül attól, hogy épp ki a pápa. Így XXIII. János, VI. Pál, I. János Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc alatt a pápák környezete zömében „a parókiához tartozik”. Ferenc pápa, aki arra ítéltetett, hogy ezen igen sajátos fauna közegében éljen, teszi, amit tud. A kérdésével, „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”, megpróbálta megváltoztatni a leosztást. Ha ennél messzebb menne, azzal már az egyházi tanítást érintené, és azonnali háborút robbantana ki a bíborosi kollégiumon belül. Vagyis a legjobb, amit tehet, és ami e jezsuita pápától kitelhet, a kétértelmű állásfoglalás, amellyel egyetlen mondaton belül állít valamit és az ellenkezőjét. Így egyszerre lehet melegbarát és melegellenes – micsoda tehetség! A pápa nyilvános szavai gyakran éles ellentétben állnak a zárt ajtók mögött meghozott döntéseivel. Így Ferenc állhatatosan védi a migránsokat, ám a melegházasság intézményét ellenezve megakadályozza, hogy a külföldi homoszexuálisok törvényes státust kaphassanak, amikor állandó partnerrel élnek együtt. Hasonlóképpen „feministának” vallja magát, de megfosztja a választás lehetőségétől azokat a nőket, akiknek nem lehet gyerekük, elutasítva az orvosilag ellenőrzött mesterséges megtermékenyítést. 2018-ban Mons. Viganò

azzal

vádolja

meg

Testimonianzájában

Ferencet,

hogy

homoszexuálisok veszik körül és túl melegbarátnak mutatkozik, miközben a pápa ekkortájt azzal a javaslattal áll elő, hogy a fiatal homoszexuálisokat „pszichiátriára” kellene küldeni (később sajnálatát fejezi ki emiatt).

A pápaválasztó konklávét és a megválasztását megelőző beszédében Jorge Bergoglio kimondta, hogy számára mi a prioritás: „a perifériára szorultak”. E szép jövőre érdemes koncepció az ő szemében magában foglalja a „földrajzi” perifériákat, Ázsia, Dél-Amerika és Afrika keresztényeit, akik messze vannak a nyugatias római katolicizmustól, és az „egzisztenciális” perifériákat, amelyek mindazokat felölelik, akiket az egyház az út szélén hagyott. Többek között az újraházasodott elváltakat, a kisebbségeket és a homoszexuálisokat, legalábbis a szerint az interjú szerint, amelyet az újonnan megválasztott pápa a jezsuita Antonio Spadarónak adott. Az eszméken túl ott vannak a szimbólumok. Így Ferenc nyilvánosan találkozott a szentszék washingtoni követségén Yayo Grassival, ezzel a 67 éves meleggel, aki egykor a tanítványa volt, és aki ráadásul boyfriendje, az indonéz származású Iwan kíséretében jelent meg. Szelfik és egy videofelvétel mutatják, amint a meleg pár megöleli a szentatyát. Több forrás is állítja, hogy a meleg pár és a pápa találkozója nem a puszta véletlennek köszönhetően kapott médianyilvánosságot. Először „tisztán magánjellegű találkozóként”, majdhogynem spontán eseményként jelentette be a pápai szóvivő, Federico Lombardi, majd nem sokkal később ugyanő már valóságos „pápai audienciaként” tálalta. Azt is meg kell említenünk, hogy időközben igazi polémia robbant ki. A pápa ugyanezen az egyesült államokbeli útján az igencsak homofób Mons. Carlo Maria Viganò – ekkoriban washingtoni pápai nuncius – nyomására találkozott Kentucky egyik helyi képviselőnőjével, Kim Davisszel, aki saját körzetében elutasította a homoszexuális házasságok elismerését (miközben ő maga kétszer is elvált). Az, hogy a fogadással a pápa egy kiemelkedő homofób közszereplőt tüntet ki, hatalmas felháborodást keltett, ezért Ferenc visszakozott, és cáfolta, hogy osztaná Mrs. Davis nézeteit (a képviselőnőt korábban letartóztatták és rövid elzárásra ítélték, mivel megtagadta az

amerikai törvényeknek való engedelmességet). A pápa, hogy megmutassa: nem hagyja, hogy belerángassák egy ilyen polémiába, és mert jóvá akarta tenni a nunciusának a háta mögött kifőzött szabotázsakcióját (Viganòt egyébként Ferenc hamarosan hazarendeli majd Washingtonból), az első homofób gesztusát kiegyensúlyozta azzal, hogy nyilvánosan fogadta egykori meleg tanítványát élettársa kíséretében. Irénizmussal átitatott kettős machináció – tényleg nagyon jezsuita vonás. Egy másik példa, egy francia nagykövet szentszéki kinevezésének kaotikus példája ugyanezt az ambivalenciát mutatja, és talán némi machiavellizmust is Ferenc pápa részéről. A szóban forgó személy Laurent Stéfanini: megbecsült szakember, magas rangú diplomata, gyakorló katolikus, inkább jobboldali beállítottságú, a Máltai Lovagrend (világi) tagja. Stéfanini az Élysée-palota protokollfőnöke volt Nicolas Sarkozy elnöksége alatt, és a múltban már helyettes nagykövetként szolgált ugyanezen a szentszéki követségen. 2015 januárjában François Hollande francia elnök őt szándékozott kinevezni Franciaország vatikáni nagykövetévé, és a kinevezést hivatalosan a pápa elé terjesztették. A bejelentést megszellőztette a Le Canard enchaîné hetilap – vajon elhamarkodottan? Mert bizony a pápa vonakodott jóváhagyni a kinevezést. Az indok: a diplomatáról úgy hírlik, meleg! Nem ez az első alkalom, hogy egy francia nagykövetet visszautasítanak Rómában a homoszexualitása miatt. Ez történt 2008-ban Jean-Loup KuhnDelforge jelölt esetében is, aki nyíltan vállalta homoszexualitását, és törvényesen együtt élt élettársával, egy diplomatával, akit Nicolas Sarkozy át szándékozott helyezni a Vatikánba. XVI. Benedek pápa egy éven át vonakodik a jelölt elfogadásától, és másik jelöltet követel. A contrario azt is hozzá kell tennünk, hogy a múltban több olyan francia nagykövet is teljesített

szolgálatot a szentszéknél, aki nyíltan homoszexuális volt, ami azt bizonyítja, hogy itt nem kőbe vésett szabályról van szó. Stéfanini esete ezúttal a felsőbb körökben vált ki ellenállást. Maga Ferenc pápa vétózza meg. Vajon mert megsértődött azon, hogy megpróbálják rákényszeríteni a kinevezés aláírására? Vagy mert azt gondolja, hogy így akarják manipulálni: nyakába varrva egy meleg nagykövetet? Vagy megkerülték a bevett jóváhagyási procedúrát, amely a párizsi pápai nunciatúrán keresztül történik? Stéfanini esetleg egy ellene irányuló franciaországi összeesküvés áldozata (azt mondják, hogy a Máltai Lovagrendhez közel álló Bertrand Besancenot nagykövet szintén kinézte magának ezt a posztot, és ő is ott tevékenykedett a színfalak mögött)? Vagy épp ellenkezőleg, az összeesküvés kitervelője a Római Kúria jobbszárnya, amely arra akarja használni a diplomáciai affért, hogy csapdába csalja a pápát? Mindenesetre a bonyodalom egész kis diplomáciai válsággá növi ki magát „a két Ferenc” között, amikor Hollande elnök csak azért is fenntartja Stéfanini jelölését, amit a pápa ismételten visszautasít. Nem lesz francia nagykövet Vatikánban, szögezi le Hollande, ha nem akarják elfogadni Monsieur Stéfaninit! Ebben az afférban a bajkeverők aligha törődnek az érintett személy sorsával, akinek a magánélete egyszerre rivaldafénybe kerül. Arra hivatkoznak, hogy az egyházat védik, miközben inkább gyengítik, amikor a pápát ilyen kínos helyzetbe hozzák. Ferenc kénytelen teljes tiszteletadással fogadni Stéfaninit, hogy elnézését kérje, és a tudtára adja – micsoda jezsuita álszenteskedés –, hogy semmi kifogása nincs a személye ellen! Párizs érsekét is mozgósítják, hogy próbálja elsimítani az ügyet, ahogyan a pápához közel álló Jean-Louis Tauran francia bíborost is, aki semmi kivetnivalót nem lát egy meleg nagykövet kinevezésében – épp ellenkezőleg!

Római oldalról Pietro Parolin bíboros, a Vatikán második embere személyesen utazik Párizsba, hogy találkozzon François Hollande-dal, aki egy feszült megbeszélésen nyíltan felteszi neki a kérdést, hogy vajon „Stéfanini homoszexualitása” okozza-e a problémát. Az elnök az egyik tanácsadójának elmondott beszámolója szerint Parolint láthatóan nagyon kényelmetlenül érintette a kérdés, magára vette, szégyenpír öntötte el az arcát, minden tagja görcsbe rándult, és csak annyit tudott hápogni, hogy a problémának semmi köze a homoszexualitáshoz… Ezen affér alkalmával derült ki, hogy Ferenc pápa mennyire rosszul ismeri Franciaországot. Ő, aki nem nevezett ki egyetlen francia érdekeltségű bíborost sem, ő, aki összes elődjével ellentétben nem beszél franciául, és szemlátomást összekeveri, sajnos, a laicitást az ateizmussal, ezúttal mintha manipuláció áldozata lenne, amelynek nem érti a kódjait. A másik oldalon Laurent Stéfanini az áldozat, aki kritikák kereszttüzébe kerül egy feje fölött zajló csatában, amelyben a személye puszta ürügy. Rómában a bábukat a ratzingeriánus szárny mozgatja, amely maga is mélyen át van itatva a homoszexualitástól, és azért indít offenzívát, hogy zavart keltsen Ferenc pápa hadállásaiban. A Máltai Lovagrend, amelynek a francia diplomata is tagja, megosztott a kérdésben, merev „rejtőző” irányvonala és rugalmasabb „rejtőző” irányvonala egymásnak esik (Raymond Burke bíboros, a szuverén lovagrend feje állítólag „atombombát dobott” Stéfanini jelöltségére). A párizsi pápai nuncius, Mons. Luigi Ventura, az egykor Chilében szolgálatot teljesítő pápai nuncius (Angelo Sodano bíboros híve és a Marcial Maciel alapította Krisztus Legionáriusai Kongregáció embere, akit manapság azért kritizál a sajtó, mert nem fedte fel Karadima atya pedofil bűntényeit) kétkulacsos politikát folytat, amit a párizsi és a római érintetteknek időbe telik megfejteni. Franciaországban az ügy kapóra jön a jobboldalnak és a baloldalnak arra, hogy összecsapjanak a melegházasságot

támogató törvény körüli heves vitákban: François Hollande összecsap Nicolas Sarkozyvel; a La Manif pour tous13 (LMPT; Tüntetés mindenkinek) melegházasság-ellenes szervezet összecsap Hollande-dal; a szélsőjobb összecsap a jobbközéppel. Hollande államfő, aki őszintén támogatja Stéfanini kinevezését, a végén már azon viccelődik, hogy a jobboldal kettészakad a sarkozysta csúcsdiplomata sorsán rágódva, aki egyszerre buzgó katolikus… és homoszexuális. Frappáns kioktatás ez a jobboldalnak saját képmutató hozzáállásáról! (Itt több olyan beszélgetésre támaszkodom, amit Hollande elnök, illetve Manuel Valls francia miniszterelnök tanácsadóival, továbbá a párizsi pápai nunciatúra főtanácsosával, Mons. Rubén Darío Ruiz Mainardival folytattam.) François Hollande egyik tanácsadója még inkább machiavellista javaslattal él: azt tanácsolja, hogy ha Stéfanini jelöltségét megtorpedózzák, akkor a Párizsban szolgálatot teljesítő három magas rangú nuncius vagy vatikáni küldött közül azonnal rendeljenek be egyet és küldjék haza, miután a Quai d’Orsay-n senki előtt sem titok az illető homoszexuális volta (Quai d’Orsay-nak

hívják

Franciaországban

a

külügyminisztériumot,

ahol

ugyancsak szép számmal előfordulnak homoszexuális diplomaták, olyannyira, hogy néha csak „Gay d’Orsay”-ként emlegetik). – Ismeri jól, milyen vatikáni diplomaták vannak Párizsban, Madridban, Lisszabonban, Londonban! Visszautasítani Stéfaninit a homoszexualitása miatt e pápaság legnevetségesebb húzása! Ha mi visszautasítanánk a gay nunciusokat, mi maradna a pápai külképviseletekből szerte e világon? – mondja széles mosollyal a francia nagykövet, aki egykor maga is a szentszéknél teljesített szolgálatot. Ami a külügyminisztert, Bernard Kouchnert illeti, amikor a párizsi otthonában beszélgetünk erről, a következőket mondja:

– A Vatikán nincs igazán abban a helyzetben, hogy visszautasíthatna homoszexuális jelölteket! Én ugyanezzel a problémával küzdöttem akkor, amikor Jean-Loup Kuhn-Delforge-ot akartuk kinevezni Franciaország vatikáni nagykövetévé, aki élettársi kapcsolatban élt a barátjával. Ugyanilyen nemleges választ kaptunk. Teljességgel tűrhetetlen azon az alapon diszkriminálni egy magas rangú diplomatát, hogy homoszexuális. Ezt nem fogadhattuk el! Ma már elmondhatom önnek, hogy felhívtam a szentszéken a külügyminiszteri pozícióval egyenértékű posztot betöltő kollégámat, Mons. Jean-Louis Taurant, és megkértem, hogy rendelje vissza Párizsból a Vatikán pápai nunciusát, amit ő meg is tett. Azt mondtam neki: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! (Két vatikáni diplomatát megkérdeztem erről az esetről, ám ők vitatták ezt a verziót. Szerintük a nuncius ötéves rendes szolgálati idejének leteltével távozott a posztjáról.) Van itt még egy jelentős forrás: az argentin Eduardo Valdés, aki közel áll a pápához, és aki a Stéfanini-ügy idején a szentszéknél volt nagykövet. Egy Buenos Aires-i beszélgetésünkön, amiről a beleegyezésével hangfelvételt készítettem, a diplomata ezt mondja nekem a történtekről: – Biztos vagyok benne, hogy akik ellenezték Stéfanini nagykövetté való kinevezését, ugyanolyanok [homoszexuálisok], mint ő. Mindig ugyanaz a farizeusi képmutatás! Mindig ugyanaz a kettős mérce! A legbuzgóbb homoszexuálisok épp azok, akik pálcát törnek a többi homoszexuális felett. A poszt több mint tizennégy hónapig betöltetlen marad, míg végül François Hollande enged, és közös megegyezéssel kinevez Rómába egy karrierje vége felé járó diplomatát, egy házas embert és példás családapát. Stéfanini tréfásan kijelenti, hogy a maga részéről lezárt ügynek tekinti ezt a diplomáciai kinevezést, amint azt is, hogy homoszexuális! (A „Stéfaniniaktákat” illetően a forrásaim voltak a már megnevezetteken túl: Tauran bíboros, François Bacqué érsek és vagy egy tucat vatikáni diplomata, továbbá

a szentszéknél szolgálatot teljesítő négy francia nagykövet: Jean Guéguinou, Pierre Morel, Bruno Joubert és Philippe Zeller; és persze Bertrand Besancenot és Laurent Stéfanini nagykövetek.) Ferenc vajon tényleg annyira melegbarát, mint beszélik? Néhányan ezt gondolják, és bizonyságul a következő anekdotát mesélik el nekem. Az egyik pápai kihallgatáson történt, hogy Gerhard Ludwig Müller német bíboros, a tekintélyes Hittani Kongregáció prefektusa egy dossziéval jelent meg, amelyben egy idősebb teológus homofil beállítottságával kapcsolatos leleplező iratok voltak. A bíboros megkérdezte a pápát, hogy milyen szankcióval kíván élni. A pápa erre állítólag azt felelte (a Hittani Kongregáció két belső tagjának elmondása szerint, akik Müller saját szájából hallották ezt): „Nem kéne inkább meghívnunk egy sörre, elbeszélgetni vele mint a testvérünkkel, és megoldást találni a problémára?” Müller bíboros, aki nem csinál titkot a melegek iránti nyílt ellenszenvéből, szó szerint ledermedt Ferenc válaszától. Az irodájába visszatérve azon melegében, tajtékozva mesélte el a történteket munkatársainak és személyi titkárának. Állítólag keményen kritizálta a pápát, hogy mennyire nem ismeri a Vatikánt, hogy milyen tévesen ítéli meg a homoszexualitás kérdését, hogy milyen hanyagul kezeli a dossziékat. Ezek a kritikák később visszajutnak Ferenc fülébe, aki módszeresen móresre tanítja majd Müllert: először szép sorjában eltávolítja mellőle a munkatársait, aztán nyilvánosan megalázza, majd néhány évvel később nem újítja meg munkaviszonyát a posztján, azaz idő előtt nyugdíjba küldi. (Magam is beszéltem Müllerrel a pápához fűződő kapcsolatáról, amikor két alkalommal az otthonában jártam, így részben az ő beszámolójára támaszkodom.) A pápa vajon az olyan konzervatív bíborosokra gondol, mint Müller vagy Burke, amikor kikel a Kúrián folyó rágalmazások ellen? 2014. december 22-

én, nagyjából egy évvel a megválasztása után, a szentatya egy vatikáni ünnepi misén lendül támadásba. E napon a karácsony ünneplésére összegyűlt bíborosok és érsekek előtt Ferenc szépen felsorolja a Római Kúria 15 „betegségét”, köztük a „spirituális Alzheimer-kórt” és az „egzisztenciális skizofréniát”. Legfőképpen a képmutatást rója fel a bíborosoknak és érsekeknek, akik „titokban gyakran léha életet” élnek, és bírálja „gonosz beszédüket”, ezt a valóságos „pletykaterrorizmust”. Súlyos vádak, de a pápa még nem találta meg a legtalálóbb megfogalmazást. Ez csak egy évvel később sikerül a Domus Sanctae Marthae egyik reggeli miséjén, 2016. október 24-én, amikor a következőket mondja szentbeszédében (a Vatikáni Rádió hivatalos leirata14 szerint, amelyet az ügy fontosságára való tekintettel itt most kissé hosszabban idézek): „A merevség mögött van valamilyen rejtett dolog egy ember életében. A merevség nem Isten ajándéka. A szelídség igen, a jóság igen, a jó szándék igen, a megbocsátás igen. A merevség viszont nem! A merevség mögött mindig valamilyen rejtett dolog áll, sok esetben kettős élet, de van benne valami beteges is. És mennyire szenvednek a merevek: amikor őszinték, és észreveszik merevségüket, szenvednek!” Ferenc végre fején találta a szöget: „A merevség mögött mindig valamilyen rejtett dolog áll, sok esetben kettős élet.” Ezt a mondatot rövidebb és frappánsabb formában gyakran elismétli a pápa környezete: „A kettős életet élő merevek.” És ha nevek nem hangzanak is el a pápa szájából, nem nehéz kitalálni, mely bíborosokra és főméltóságokra gondol. Néhány hónappal később, 2017. május 5-én a pápa visszatér a vádakra, szinte ugyanezekkel a szavakkal: „Vannak kettős életet élő merevek: ők szépnek, becsületesnek láttatják magukat, de amikor senki sem látja őket, rossz dolgokat cselekednek… [A] merevség arra szolgál, hogy elfedjék vele a

gyengeségeket, a bűnöket, a személyiség betegségeit… A hipokrita merevek, a kettős élet merev arcú képmutatói.” 2017. október 20-án Ferenc újból a Kúria bíborosait, ezeket a „látszatnak élő képmutatókat” támadja: „Mint a szappanbuborék, úgy rejtik el [ezek a hipokriták] az igazságot Isten elől, a többiek elől és önmaguk elől, ájtatos képet mutatva, hogy az életszentség látszatát keltsék… Kívülről igazaknak, jóknak látszanak: szeretik megmutatni magukat, amikor imádkoznak, amikor böjtölnek, amikor alamizsnálkodnak. [De] az egész csak látszat és a szívük üres… Az ilyenek kikozmetikázzák a lelket, a kozmetikázásból élnek: az életszentség náluk csak egy smink… A hazugság sok bajt okoz, a képmutatás sok bajt okoz: ez egy életmód.” Ferenc újra és újra elismétli ezt, így például 2018 októberében is: „Ők merevek. És Jézus ismeri a lelküket. És ez minket megbotránkoztat… Ők merevek. De a merevség mögött vagy alatt mindig problémák rejlenek, súlyos problémák… Óvakodjatok azoktól, akik merevek. Óvakodjatok azoktól a keresztényektől,

legyenek

világiak,

papok

vagy

püspökök,

akik

»tökéletesnek« mutatkoznak előttetek. Ők merevek. Vigyázzatok velük. Nincs [meg bennük] Isten Szentlelke.” Ezek a súlyos, már-már vádló szavak olyan sokszor elhangzanak Ferenc szájából, amióta megválasztották pápának, hogy annak kell tartanunk őket, amik: üzenetnek, figyelmeztetésnek. Vajon a pápa a konzervatív ellenzékét támadja így, leleplezve kétszínűségét a szexuális erkölcs és a pénz terén? Nem kétséges. Sőt akár messzebb is mehetünk: a pápa így figyelmeztet bizonyos konzervatív vagy tradicionalista bíborosokat, akik visszautasítják a reformjait, értésükre adva, hogy tisztában van eltitkolt életvitelükkel. (Több bergogliánus bíboros, érsek, nuncius és pap megerősítette nekem, hogy ez a pápa stratégiája.)

Mindeközben a mosolygós Ferenc továbbra is beszél a melegkérdésről a maga módján, azaz jezsuitaként. Két lépés előre, két lépés hátra. A kis lépések eme politikája ambivalens és gyakran ellentmondásos. Ferencnek mintha nem mindig volna határozott elképzelése arról, hogy merre tart. Vagy ez csak kommunikációs fogás? Perverz stratégia, hogy játszadozzon az ellenzékével, olykor felingerelve, máskor hitegetve, hiszen jól tudja, hogy számukra a homoszexualitás elfogadása alapvető probléma és mélyen személyes kérdés? Vagy teszetosza volna a pápa, aki intellektuális gyengeségből és meggyőződés hiányában meleget és hideget is fúj, ahogyan bírálói mondták nekem? Bizonyos, hogy még a legtájékozottabb vatikáni szakértők is kissé tanácstalanok. Melegbarát vagy melegellenes? Nem tudják. „Miért ne innánk meg egy sört egy meleggel?” – vetette fel Ferenc. Lényegében több alkalommal is így tett magánlakosztályában, a Domus Sanctae Marthaeban vagy utazásai során. Például nem hivatalosan fogadja Diego Neria Lejárragát, ezt a nőnek született transzszexuális férfit, aki barátnője társaságában látogatja meg. Egy másik alkalommal, 2017-ben Ferenc hivatalosan fogadja a Vatikánban Luxemburg miniszterelnökét, Xavier Bettelt férje, Gauthier Destenay belga építész társaságában. E viziteket többnyire Fabián Pedacchio, a pápa személyi titkára és Georg Gänswein, a Pápai Ház prefektusa szervezi. Fotókon látjuk, amint Georg melegen üdvözli az LMBT meghívottakat, amiben azért van némi pikantéria, ha arra gondolunk, hogy Gänswein ismételten bírálta a homoszexuálisokat. Ami az argentin Pedacchiót illeti, aki kevésbé ismert a nagy nyilvánosság előtt, ő 2013 óta tartozik a pápa legközelebbi munkatársai közé, a szentatyával lakik a Domus Sanctae Marthaeban, a pápai lakosztály mellett, a 201-es szobában (egy általam megkérdezett svájci gárdista elmondása szerint). Pedacchio rejtélyes figura: ritkán ad interjút, vagy azokat már eltávolították a netről, keveset beszél, hivatalos életrajza igen szűkszavú. Az ő személyét is

övön aluli ütésekkel támadta a Római Kúria jobbszárnya, illetve Mons. Viganò Testimonianzája. – Kemény ember. Ő kicsit az a rosszfiú, akit minden jó és önzetlen embernek a maga oldalán kell tudnia – mondja nekem Eduardo Valdés, Argentína volt szentszéki nagykövete. A „jó rendőr-rossz rendőr” e klasszikus dialektikájában Pedacchiót azok kritizálják, akiknek nincs bátorságuk szemtől szemben támadni a pápát. Így a Kúria bíborosai és püspökei nehezményezik e prelátus zaklatott életét, előásnak egy felhasználói fiókot, amelyet Pedacchio a Badoo társkereső oldalon „barátok keresése” céljából nyitott (ezt a weboldalt bezárták, amikor az olasz sajtó felkapta a hírt, de továbbra is hozzáférhető az internet memóriájában, amit szokás nem indexelt vagy láthatatlan világhálónak, röviden deep webnek is nevezni). Mons. Pedacchio a Badoo felhasználói profiljában, valamint az általa – ritkán – adott interjúkban elmondja, hogy szereti az operát, „imádja” Almodóvar spanyol rendező filmvilágát, akinek „az összes filmjét” látta, amelyekben, mint elismeri, „meleg szexuális jelenetek” vannak. Vallási elhivatottsága egy „elég különös” papnak köszönhető, aki megváltoztatta az életét. A Badoo kapcsán Pedacchio kijelenti, hogy összeesküvés áldozata, és megesküszik, hogy hamis felhasználói fiókról van szó. A pápánál süket fülekre találtak a belső köreit támadó kritikák, és Ferenc tovább folytatta a kis lépések politikáját. Egy melegklubot ért támadás után, melynek során 49 embert öltek meg a floridai Orlandóban, a pápa, fájdalma jeléül lehunyt szemmel, kijelenti: – Úgy gondolom, az egyháznak bocsánatot kell kérnie az általa támadott meleg személyektől, [és ugyanígy] bocsánatot kell kérnie a szegényektől, a kizsákmányolt nőktől, a munkától megfosztott fiataloktól, és azért is, hogy annyi [háborús] fegyverre adta áldását.

E szánakozó szavaktól függetlenül Ferenc hajlíthatatlannak tűnik a genderelmélet kérdésében. 2015 és 2017 között nyolc alkalommal szólalt fel ezen ideológia ellen, amit a maga részéről „ördöginek” titulál. Néha felszínes megjegyzéseket tesz a tárgy ismerete nélkül, mint például 2016 októberében, amikor vádakkal illette a francia tankönyveket, amiért „alattomos módon a genderelméletet népszerűsítik”, hogy a francia kiadók és az oktatásügyi miniszter ezután előálljanak a cáfolattal: „A tankönyvekben nincs semmilyen utalás, sem említés ezen elmélettel kapcsolatban.” A pápai baklövés minden jel szerint a francia szélsőjobbhoz közel álló katolikus szervezetek által továbbított fake newsra vezethető vissza, amelyeket őszentsége anélkül vett át, hogy ellenőrizte volna az igazságtartalmukat. Ferenc egyik tollnoka egy diszkrét monsignore, aki minden héten nagyjából ötven, a pápához intézett levélre válaszol, köztük a legkényesebbekre is. Beleegyezik egy találkozóba velem azzal a feltétellel, hogy névtelenségben maradhat. – A szentatya nem tudja, hogy az egyik tollnoka egy meleg pap! – vallja be büszkén. Funkciójából eredően mindenhová bejárása van a Vatikánban, és az utóbbi években szokásunkká lett, hogy időről időre találkozunk egymással. Egy ilyen közös étkezés alkalmával a Coso étteremben, a via in Lucinán, forrásom megoszt velem egy titkot, amelyet senki sem ismer, és amely Ferenc egy újabb oldalát mutatja meg. Emlékezetes kijelentése óta – „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” – a pápához nagy számban kezdtek özönleni homoszexuális emberek levelei, akik köszönetet mondanak a szentatya e szavaiért, és kikérik a tanácsát. Ezt a kiterjedt levelezést az Államtitkárság alosztályai bonyolítják le a Vatikánban, egészen pontosan Mons. Cesare Burgazzi részlege, amely a szentatya

levelezéséért

felel.

megkérdeztem,

ezek

Burgazzi a

munkatársai

levelek

„gyakran

szerint,

akiket

kétségbeesettek”,

szintén olyan

papnövendékektől vagy papoktól származnak, akik olykor „készek véget vetni életüknek”, mivel nem tudják összeegyeztetni homoszexualitásukat a hitükkel. – Sokáig rendkívül lelkiismeretesen válaszoltunk ezekre a levelekre, és válaszleveleink a szentatya aláírásával kerültek kipostázásra – meséli a forrásom. – A homoszexuálisoktól érkező leveleket mindig különös figyelemmel és tapintattal kezeltük, miután az Államtitkárságon szép számban vannak jelen gay monsignorék. Egy napon Ferenc pápa mégis úgy gondolta, hogy levelezését nem megfelelően kezeljük, ezért arról a döntéséről értesített bennünket, hogy osztályunk átszervezésre kerül. A tollnok elmondása szerint a szentatya ezt egy zavarba ejtő tilalommal toldotta meg: – A pápa egyik napról a másikra azt kérte tőlünk, hogy ne válaszoljunk többé a homoszexuális személyeknek. Ezeket a leveleket félre kellett raknunk. Döntése váratlan volt, mindannyiunkat meglepett. – Forrásom hozzáfűzi: – Ellentétben azzal, ahogyan gondolhatnánk, ez a pápa nem melegbarát. Ugyanolyan homofób, mint az elődei. (Az Államtitkárság két másik papja megerősíti, hogy létezik ilyen tiltás, de nem biztosak benne, hogy személyesen a pápától ered. Az is lehet, hogy a pápa egyik közeli munkatársa kezdeményezte ezt a lépést.) Információim

szerint

mindazonáltal

az

Államtitkárságon

dolgozó

monsignorék folyamatosan „ellenszegülnek”, ahogyan egyikük fogalmaz, és amikor homoszexuálisok vagy meleg papok öngyilkossági szándékukról írnak levelükben, a pápa tollnokai úgy intézik, hogy egy megértő, de szubtilis körülírásokat használó válaszra rákerüljön a pápa szignója. A jezsuita pápa tehát, akaratán kívül, továbbra is irgalmas szívű leveleket küldözget a homoszexuálisoknak.

4

Buenos Aires A kép így ismert: „a három Jorge fotója”. Egy fekete-fehér fénykép. A jövendő pápa, Jorge Bergoglio a bal oldalon áll, boldogan mosolygó lelkész. Jobbfelől Jorge Luis Borgesra, a legnagyobb argentin íróra ismerünk: vaksi, óriási szemüveget hord, komoly arcot vág. Kettejük között egy fiatal, nyúlánk szeminarista papi gallérban, felkavaró szépség: lefelé néz, a fényképezőgépét állítgatja. 1965 augusztusában járunk. A fotó, amelyet az utóbbi években fedeztek fel, elindított egy-két pletykát. A képen szereplő fiatal papnövendék ma már több mint 80 éves, Ferenccel azonos korú, a neve Jorge González Manent. Egy Buenos Airestől harminc kilométerre nyugatra fekvő városban lakik, nem messze attól a jezsuita kollégiumtól, ahol a jövendő pápával együtt tanult. Huszonhárom éves korukban együtt tettek szerzetesi fogadalmat. Közeli barátok tíz éven át, bejárták

Argentínát,

beutazták

Latin-Amerikát,

főként

Chilét,

ahol

Valparaísóban együtt diákoskodtak. Egy híres honfitársuk ugyanezt az utat járta néhány évvel korábban: Che Guevara. 1965-ben Jorge Bergoglio és Jorge González Manent továbbra is elválaszthatatlanok, együtt dolgoznak egy másik intézményben, a Colegio de la Inmaculada Concepción jezsuita iskolában, Santa Fében. Ide hívják meg 29 éves korukban az író Borgest az egyik irodalomórájukra. A híres fotó feltehetőleg az óra után készült.

1968–69-ben a két Jorge útja elválik: Bergogliót pappá szentelik, González Manent pedig otthagyja a Jézus Társaságot. Zakóra cseréli a csuhát, hogy elkerülje a zakót! „Amikor elkezdtem a teológiát, nagyon közelről bepillantottam a papi hivatásba, és kényelmetlenül éreztem magam. [És] amikor eljöttem onnan, azt mondtam az anyámnak, hogy inkább szeretnék jó laikus lenni, mint rossz pap” – mondja majd erről Jorge González Manent. Ellentétben azzal, amiről a pletykák szólnak, González Manent, úgy tűnik, nem a hajlamai miatt hagyott fel a papi hivatással. Igazából azért jött el, hogy feleségül vegyen egy nőt. Nemrégiben megírta a pápa mellett töltött éveinek emlékeit egy kis könyvben, melynek címe Yo y Bergoglio: Jesuitas en formación. Mi titkot rejthet ez a mű? Különös módon a könyvet kivonták a könyvesboltokból, és még annak a kiadónak a boltjában is elérhetetlen, amelyik kiadta, és ahol – a saját szememmel láttam a helyszínen – csupán annyit jeleznek: „a szerző kérésére visszavonva”. A kiadó a Yo y Bergoglióból az Argentin Nemzeti Könyvtárnak sem juttatott példányt. Kerestem ott, de nem találtam, pedig törvényileg kötelező. Talány! Ferenc pápáról gyakran mindenféle mendemondák keringenek. Ezek közül néhány igaz: a pápa csakugyan dolgozott egy harisnyagyárban, és kidobófiú is volt egy éjszakai mulatóban. Más rosszmájú állítások, amelyeket az ellenlábasai főztek ki, hamisak, mint az állítólagos betegsége, vagy az, hogy „hiányzik az egyik tüdeje” (miközben csak egy kisebb részt távolítottak el a jobb tüdejéből). A Colegio Máximo de San José jezsuita szeminárium Buenos Airestől nyugatra egyórányi autóútra található, San Miguelben. Itt találkozom Juan Carlos Scannone teológus pappal, a pápa egyik legközelebbi barátjával. Kísérőm Andrés Herrera, legfontosabb kutatási asszisztensem LatinAmerikában, Argentínában, ő az, aki a találkozót leszervezte.

Scannone egy kis szalonban fogad bennünket. Már elmúlt 86 éves, de még mindig tisztán emlékszik a Bergoglióval és Manenttel töltött évekre, ugyanakkor teljesen elfeledkezett a három Jorge fotójáról és a szőrén-szálán eltűnt könyvről. – Jorge tizenhét évet élt itt, először diákként filozófiát és teológiát tanult, majd mint jezsuita tartományfőnök, végül mint a kollégium rektora – meséli Scannone. A teológus közvetlen, őszinte, semmilyen kérdéstől nem riad vissza. Minden mellébeszélés nélkül szóba hozzuk több befolyásos argentin prelátus homoszexualitását, akikkel Bergoglio nyílt összetűzésbe keveredett. Scannone névről névre haladva megerősít vagy cáfol. A melegházasság kérdésében ugyanilyen nyílt: – Úgy gondolom, hogy Jorge [Bergoglio] jogokat szeretett volna adni a homoszexuális pároknak, valóban ez volt az elképzelése. De nem támogatta a házasságot, mivel az szentség. A Római Kúria ezzel szemben ellenségesen állt hozzá a polgári élettársi kapcsolatokhoz, ebben a kérdésben Sodano bíboros különösen merev volt. És a pápai nuncius itt, Argentínában ugyancsak nagyon elutasító volt a polgári élettársi kapcsolatokkal szemben. (Az akkori pápai nuncius Adriano Bernardini volt, Angelo Sodano cimborája, aki ki nem állhatta Bergogliót.) Szóba hozzuk Ferenc intellektuális és pszichológiai alkatát is, amelyet döntő módon befolyásol jezsuita múltja és az, hogy olasz bevándorlók gyermeke. Az a néphit, hogy „az argentinok lényegében olaszok, csak épp spanyolul beszélnek”, az ő esetében nagyon is találó! „A

felszabadítás

teológiája”

kérdésében

Scannone

mechanikusan

megismétli azt, amit már több helyen leírt: – A pápa mindig támogatta azt, amit mi úgy hívunk: a szegények iránti kiemelt elkötelezettség. Tehát a pápa nem veti el a felszabadítás teológiáját,

ám ellenzi annak marxista hangvételét és bármifajta erőszakos fölhasználását. Ő leginkább annak pártján áll, amit mi itt, Argentínában úgy nevezünk: „teologia del pueblo”. A felszabadítás teológiája a katolikus egyház egyik nagy áramlata, különösen Latin-Amerikában, és mint majd látni fogjuk, kulcsfontosságú összetevője a könyvünkben vizsgált témának. Kénytelen vagyok itt kissé belemenni ennek a teológiai irányzatnak a részleteibe, mivel központi jelentőségűvé válik a Vatikán homoszexuális klánjai közti nagy csatározásban II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc idején. Ez a posztmarxista ideológia radikalizálja Krisztus alakját, aki immár a szegények, a kivetettek és a szolidaritás egyházának szószólójaként tűnik fel. 1968-ban a kolumbiai Medellínben tartott latin-amerikai püspöki konferencián kezdett népszerűvé válni az áramlat, de nevet csak később, Gustavo Gutiérrez perui teológus tollából kapott, aki fáradhatatlanul a nagyobb társadalmi igazságosságra hív fel. Az 1970-es évek folyamán ez a sokféle gondolkodóra és heterogén szövegekre támaszkodó összetett eszmeáramlat egész Latin-Amerikában elterjed. A felszabadítás teológusai nézeteik különbözősége ellenére egyetértenek abban, hogy a szegénység és a nyomor gazdasági és társadalmi okokra vezethető vissza (ekkor még figyelmen kívül hagyják a faji, identitásbeli és genderrel kapcsolatos faktorokat). Aktívan szót emelnek „a szegények iránti kiemelt elkötelezettség” mellett, méghozzá úgy, hogy közben szembemennek a klasszikus egyházi szólamokkal a jótékonykodásról és az együttérzésről: a felszabadítási teológusok a szegényekben már nem segítségre szoruló „alanyokat” látnak, hanem „cselekvő ágenseket”, akik saját történelmük és felszabadításuk urai. Végül ez az eszmeáramlat lényegileg közösségi: a földből nő ki, alulról indul el, a helyi egyházközösségekből, a

favelákból, a szegény tömegek lelkipásztori segítéséből – ennyiben szakít a Római Kúria „eurocentrikus” látásmódjával és centralizmusával. – A felszabadítás teológiája eredetileg az utcákról, a favelákból, a kis helyi közösségekből indult el. Nem az egyetemi körökben találták ki, hanem az egyházi bázisközösségekben, a híres CEB-ekben (Comunidades Eclesiais de Base). Csak ezután rendszerezték ezeket az eszméket a teológusok, mint például

Gustavo

Gutiérrez

és

Leonardo

Boff:

leegyszerűsítve

azt

mondhatnánk, a bűn nem személyes kérdés, hanem társadalmi kérdés. Vagyis durván fogalmazva nem annyira az egyéni maszturbálással kell foglalkozni, hanem a tömegek kizsákmányolásával! Jézus Krisztus maga is a szegényeket állítja cselekvése modelljéül – magyarázza Frei Betto brazil Domonkos-rendi szerzetes, a gondolatáramlat egyik nagy alakja, amikor Rio de Janeiróban találkozom vele. Néhány felszabadítási teológus kommunista, mások Che Guevara követői vagy a latin-amerikai gerillamozgalmak támogatói, megint mások Fidel Castro-szimpatizánsok. Néhányuk képes a megújulásra a berlini fal ledőlése után, gondolataikat kiterjesztik a környezetvédelemre, a bennszülöttek identitásának kérdésére, a latin-amerikai nők és feketék problémáira, valamint a gender kérdéskörre. Az 1990-es és 2000-es években leghíresebb teológusai, Leonardo Boff és Gustavo Gutiérrez érdeklődni kezdenek a szexuális identitás és a gender kérdései iránt, amivel szembemennek II. János Pál és XVI. Benedek pápák hivatalos állásfoglalásaival. Vajon Jorge Bergoglio közel állt a felszabadítás teológiájához? Ez a kérdés élénk vitákat váltott ki, annál is inkább, mivel az 1980-as években a szentszék erőszakos kampányba kezdett e teológiai áramlat ellen, és annak több gondolkodóját is elhallgattatta. A Vatikánban Ferenc „felszabadítási” múltját és e rakoncátlan lelkipásztorok iránti szimpátiáját ellenségei felnagyítják, míg közeli támogatói kisebbítik. Egy megrendelésre íródott propagandakönyvben,

melynek címe Ferenc, az amerikai pápa, a L’Osservatore Romano két újságírója határozottan kizárja, hogy a pápának bármiféle szorosabb köze volna ehhez a teológiához. Azok a Ferenchez közeli személyek, akikkel Argentínában interjút készítettem, már kevésbé kategorikusak. Pontosan tudják, hogy a jezsuita rend általánosságban, Ferenc pedig személyesen a hatása alá került ezeknek a baloldali eszméknek. – A felszabadítás teológiájának négy áramlatát különböztettem meg, és közülük az egyik, a nép teológiája az, ami a legjobban tükrözi Jorge Bergoglio gondolkodását. Mi nem használtuk az osztályharc marxista kategóriáját, és nyíltan elutasítottuk az erőszakot – magyarázza Juan Carlos Scannone. A pápa barátja ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy annak idején jó viszonyt ápolt Argentínában, és még ma is Rómában, a felszabadítás teológiájának két fő ideológusával, Gustavo Gutiérrezzel és Leonardo Bofffal, akiket Joseph Ratzinger szankcióval sújtott. Hogy többet megtudjak a dologról, Uruguayba utazom hajóval a Río de La Platán át – Buenos Airesből indulnak rendszeres kompjáratok, köztük van egy Papa Francisco nevű komp is, az átkelés három órát vesz igénybe. Montevideóban Daniel Sturla bíborossal van találkozóm: fiatal, meleg szívű és barátságos prelátus, aki Ferenc pápa modern egyházvonalának a megtestesítője. Sturla engem és Andrést fekete, rövid ujjú ingben fogad, a csuklóján észreveszek egy Swatch karórát, amely élesen elüt az oly sok olasz bíboros által hordott luxusóráktól. A húszpercesre tervezett beszélgetés több mint egy óráig tart. – A pápa ahhoz az irányvonalhoz tartozik, amit itt a „nép teológiájának” nevezünk. Ez az emberek, a szegények teológiája – mondja Sturla matéteáját kortyolgatva.

Che Guevara mintájára, aki megosztotta italát katonáival, Sturla buzgón kínálgat ezzel a kesernyés ízű és stimuláló hatású hagyományos itallal, amit egy ivótökből kell szívószállal iszogatni. Sturla szemében az erőszak kérdése az, ami gyökeresen megkülönbözteti egymástól „a felszabadítás teológiáját” és „a nép teológiáját”. Szerinte jogos lépés volt, hogy az egyház kivetette magából a guevaratista papokat, akik fegyvert ragadtak, és csatlakoztak a latin-amerikai gerillamozgalmakhoz. Mindazonáltal egy Buenos Aires-i evangélikus lelkipásztor, Lisandro Orlov kisebbíti ezt a különbséget: – A felszabadítás teológiája és a nép teológiája hasonlítanak egymásra. Azt mondanám, hogy ez utóbbi az első argentin verziója. Mindvégig populista, mondhatni perónista [Juan Perón egykori argentin elnök nevéből]. Tipikusan bergogliánus, ő soha nem volt baloldali, de mindig is perónista volt! Végül a protestáns Marcelo Figueroa, aki Bergoglióval együtt több éven keresztül vezetett egy híres televízióműsort a vallások közötti toleranciáról, ezt nyilatkozza nekem Buenos Airesben, a Tortoni kávézóban: – Azt mondhatjuk, hogy Bergoglio baloldali, még akkor is, ha a teológia terén inkább konzervatív. Hogy perónista lenne? Nem hiszem. És nem is igazán

a

felszabadítás

teológusa.

Guevaratista?

Lehet,

hogy

a

gondolkodásában van valami Che Guevarából, de a tetteiben semmi esetre sem. Egyik skatulyába sem illik bele. Ő legfőképpen jezsuita. Figueroa az első, akinek volt elég bátorsága Bergogliót Che Guevarához hasonlítani, és más argentin papok, akiket megkérdeztem, szintén ezzel a képpel hozakodtak elő. Érdekes. Persze nem Havanna harcos és erőszakos Che Guevarájáról van szó, a fanatikus forradalmi compañeróról, akinek vér tapad a kezéhez, és nem is Bolívia ideológiailag kiképzett guérillerójáról. Che elméleti és gyakorlati erőszaka nem hasonlít Ferencre. Ám a jövőbeli pápa

nem maradt közömbös e „népi poézis” iránt, és Che mítosza lenyűgözte őt, mint annyi más argentint és lázadó fiatalt szerte a világon (Bergoglio 23 éves a kubai forradalom idején). És miért is ne bűvölte volna el honfitársa, a fiatal Buenos Aires-i orvos, aki motorra szállva elhagyja hazáját, hogy elutazzon Latin-Amerika „peremre szorult tömegeihez”; aki on the road felfedezi a szegénységet, a nyomort, a kizsákmányolt munkásokat, az indiánokat és a „föld istenverte” népségét? Ez tetszik meg a pápának: az „első” Che Guevara, aki még együttérző, nagylelkű, kevéssé ideologikus, érzékeny lázadó, szociális aszkéta, aki elutasítja a privilégiumokat és mindig könyv van a kezében, verseket olvasgat. Ha Ferenc gondolkodása valamiképp a guevaratizmus felé hajlik, ez kevésbé a lenini katekizmusára, mint inkább a naivan őszinte romantikus álmaira igaz, és arra a legendára, amelynek végső soron nem sok köze van a valósághoz. Látjuk, messze vagyunk attól, ahogyan a katolikus szélsőjobb próbálja beállítani Ferencet – „kommunista” vagy „marxista pápának”; minden további nélkül így titulálták a fülem hallatára bizonyos római püspökök és nunciusok. Felhánytorgatják, hogy Leszbosz szigetéről muzulmán migránsokat hozott be (és nem keresztényeket); hogy a hajléktalan csavargók oldalára áll; hogy ki akarta árusítani a templomokat, hogy a befolyó pénzből a szegényeket segítse; és persze hogy melegbarát szavak hagyták el a száját. Ezek a kritikák politikai és nem katolikus hozzáállásról tanúskodnak. Ferenc kommunista volna? Van értelme ezeknek a szavaknak? Figueroa elcsodálkozik az antibergogliánus ellenzék rosszhiszeműségén, amely a maga szélsőjobbos bíborosaival, Raymond Burke-jeivel és Robert Sarah-ival valóságos amerikai Tea Party mozgalomként bontakozik ki! Mielőtt rómaivá lettek volna, Ferenc pápa fő ellenségei argentinok voltak. Érdekes dolog a forrásig visszakövetni az antibergogliánus ellenzéket, annyira

megvilágító erejű a témánk szempontjából. Álljunk meg itt három személynél, akik az argentin diktatúra sajátos háttere előtt kiemelkedő szerepet játszottak: Pio Laghi pápai nunciusnál, Héctor Aguer La Plata-i érseknél és Leonardo Sandri jövőbeli bíborosnál. Az első Buenos Airesben volt pápai nuncius 1974 és 1980 között, és csak jóval később került konfliktusba Jorge Bergoglióval, miután bíborossá választották és átvette a Katolikus Nevelés Kongregációjának az irányítását. Argentin évei alatt azonban közel állhatott a katonai juntákhoz, amelyek legalább 15 ezer lelőtt áldozatért, 30 ezer desparecidosért (eltűnt személyért) és egymillió száműzöttért felelősek. Pio Laghi magatartása hosszú idő óta kritika tárgya, különösen az, hogy szívesen teniszezett az egyik diktátorral. Ugyanakkor az általam megkérdezett személyek közül számosan vitatják – így a pápa teológus barátja, Juan Carlos Scannone vagy Argentína egykori vatikáni nagykövete, Eduardo Valdés – ennek a barátságnak és Laghi katonai hatalommal való kollaborációjának a súlyát. Claudio Maria Celli érsek, aki Pio Laghi megbízott helyettese volt Argentínában az 1980-as évek végén, egy római beszélgetésünk alkalmával ezt mondja erről: – Az igaz, hogy Laghi szóba állt Videlával [az egyik diktátorral], de ez egy finomabb politika volt annál, mint aminek ma beállítják. Megpróbálta mérsékelt irányba hajlítani Videlát. Az amerikai kormány által hozzáférhetővé tett archívumok és az általam Buenos Airesben és Rómában összegyűjtött tanúvallomások ezzel szemben azt mutatják, hogy Pio Laghi egyszerre volt a katonaság bűntársa, a CIA informátora és egy introvertált homoszexuális. Ezzel szemben a vatikáni archívumok, amelyeket részben szintén feloldottak a titkosítás alól, megpróbálják őt, nem meglepő módon, ártatlannak beállítani.

A titkosítás alól feloldott állambiztonsági és CIA-iratok átolvasásából – 4600 titkos feljegyzésről és dokumentumról van szó, amelyeket részletesen átbogarászhattunk – mindenekelőtt az derül ki, hogy a pápai nuncius igen közel állt az Egyesült Államok nagykövetéhez. Egy sor olyan, 1975 és 1976 között született feljegyzés van a birtokomban, amelyek szerint Laghi mindent elmond az amerikai nagykövetnek és munkatársainak. Előttük folyamatosan támogatja Videla és Viola diktátorok ügyét, akik szerinte „jó emberek”, és nem akarnak mást, mint „korrigálni” a diktatúra „túlkapásait”. A pápai nuncius mentegeti a milicisták által elkövetett bűnöket, mondván, az erőszak éppúgy jellemző a kormányra, mint a „marxista” ellenzékre. Ugyanígy tagadja azt is az amerikai ügynökök előtt, hogy a papokat üldöznék Argentínában. (A milicisták legkevesebb egy tucat papot kivégeztek.) Forrásaim szerint Pio Laghi homoszexualitása magyarázatot adhat magatartására és a juntához közeli pozíciójára – gyakori az ilyen együttállás. Persze nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a homoszexualitás kollaborációra predesztinálta volna őt, inkább arról, hogy a hajlamait jól ismerő katonaság szemében sebezhetővé vált, így néma engedelmeskedésre kényszeríthették. Ám Laghi messzebb ment ennél: úgy döntött, hogy aktívan összejár a rezsim körül legyeskedő fasiszta gay maffiával. – Pio Laghi a diktatúra szövetségese volt – mondja ki kereken Lisandro Orlov, az argentin katolikus egyházat kitűnően ismerő evangélikus lelkipásztor, aki hajdanán valódi ellenállást tanúsított a katonai juntával szemben, és akivel több alkalommal elbeszélgettem Buenos Aires-i otthonában, majd Párizsban. Az áldozatok híressé vált édesanyáinak egyike – ők a „madres de la Plaza de Mayo”, akik minden csütörtökön délután fél négykor szervezett nyilvános felvonulást tartanak Buenos Airesben a Mayo téren, amit magam is végignézhettem egyszer – ugyancsak Laghi ellen vallott a bíróság előtt.

Végül több olyan oknyomozó újságíróval találkoztam, akik jelenleg a Laghi és a diktatúra közti kapcsolatokat, valamint a pápai nuncius kettős életét kutatják. Ők főleg a nuncius „taxi-boys” hálózatáról mesélnek, ami egy argentin eufemizmus az escortra. A témában új híradások várhatók a következő években. Héctor Aguer és Leonardo Sandri a diktatúra alatt még fiatal argentin papok voltak, némi befolyással persze, de azért különösebb felelősség nélkül. Előbbi csak jóval később válik La Plata érsekévé, míg a másodikat, a jövőbeli nunciust és bíborost, 2000-ben nevezik ki a Vatikán „helyettes vezetőjévé”, más szóval a szentszék „belügyminiszterévé”, és e tisztében a katolikus egyház egyik legbefolyásosabb főméltósága lesz II. János Pál és XVI. Benedek alatt. Mindketten Jorge Bergoglio régi ellenségei, aki, miután pápává választották, Aguert alig egy héttel 75. életévének betöltése után nyugdíjba küldi, míg Sandrit folyamatosan távol tartja a pápai udvartól. Több beszámoló is azt állítja, hogy a két argentin, akik barátságot kötöttek egymással, igen „megértőek” voltak a diktatúrával szemben. A katolicizmus legreakciósabb áramlataihoz közel álló papokként (Aguer az Opus Dei köreiben, Sandri pedig valamivel később a Krisztus Legionáriusainak köreiben forgolódott) mindketten a legádázabb ellenségei voltak a felszabadítás teológiájának. Nekik a rezsim „Dios y Patria” jelszava volt kedvükre való, amely a nemzeti forradalmat és a katolikus hitet ötvözi. Héctor

Aguert

a

sajtó

csak

„ultrakonzervatívként”,

„jobboldali

fasisztaként” (la derecha fascista), „keresztes lovagként”, „a diktatúra cinkosaként”

vagy

„fundamentalistaként”

emlegeti.

Noha

affektált

hanghordozással beszél – találkozásunk alkalmával kívülről idéz olaszul részleteket

a

Pillangókisasszonyból

–,

leginkább

megveszekedett

homofóbiájáról híres. Egyébként elismeri, hogy ő volt Argentínában a

melegházasság elleni küzdelem élharcosa. És ha cáfolja is, hogy ideológiailag közel állt volna szívéhez a diktatúra, ellenségesnek mutatkozik a felszabadítás teológiájával szemben, „amely mindig is magában hordozta a marxista vírust”. – Aguer az argentin egyház szélsőjobbja – magyarázza nekem Miriam Lewin, a Channel 13 argentin újságírója, akit a diktatúra idején bebörtönöztek. (Amikor Buenos Airesben tartózkodtam, nem tudtam találkozni Aguerrel, hanem argentin-chilei munkatársam, Andrés Herrera készített vele interjút az érsek nyári rezidenciáján Tandilban, e Buenos Airestől 360 kilométerre fekvő városban. Aguer szünidejét töltötte itt vagy 30 szeminarista társaságában, és Andrés meghívást kapott, hogy a „los muchachosoktól”15 körüldongott idős érsekkel együtt ebédeljen.) Ami Sandrit illeti, akivel Rómában tudtam interjút készíteni, és akiről lesz még alkalmunk bővebben szót ejteni, amikor a személye megkerülhetetlenné válik a Vatikánban, ő már ebben az időben is a katolikus politikai sakktábla ultrajobbján tűnik fel. Sandri Pio Laghi pápai nuncius barátja és Jorge Bergoglio ellensége, viselkedése a katonai diktatúra alatt látványosan kilóg a sorból, rengeteg pletyka kering kapcsolatteremtő képességéről, bizalmas barátkozásairól és politikai kíméletlenségéről. Egy jezsuita pap elmondása szerint, aki a kisszemináriumban volt iskolatársa, ifjúsága igen viharosan telt és „rosszasága” már akkoriban közismert volt. Serdülőkorában „meglepett bennünket azzal a vágyával, hogy intellektuálisan el akarta bűvölni a feljebbvalóit, akiknek minden pletykát elmesélt, ami csak a papnövendékekről keringett”, avat be a forrásom. Több más személy is, mint például Juan Carlos Scannone teológus vagy Lisandro Orlov bibliatudós, beszámol Sandrini argentin éveiről – elhalmoznak első kézből származó információkkal. Elbeszéléseik egybehangzóak. Vajon mivel antikonformista hírében állt, a személye körüli pletykák miatt volt

kénytelen elhagyni Argentínát a katonai diktatúra után? Úgy érezte, hogy meggyengültek a pozíciói, ezért kelt át az óceánon? Lehetséges. Akárhogy is, Sandrit, aki időközben a Buenos Aires-i érsek, Juan Carlos Aramburu bizalmi emberévé válik, Rómába küldik, hogy diplomatakarrierbe kezdjen. Soha nem tér vissza szülőhazájába. Először a madagaszkári, majd az amerikai pápai nunciatúrán teljesít szolgálatot, ez utóbbi helyen Pio Laghi helyettesévé válik Washingtonban, és az amerikai keresztény ultrakonzervatívok társaságában tűnik fel. Később Venezuelában, majd Mexikóban szolgál pápai nunciusként, ahová elkísérik a mondén életviteléről és szélsőséges allűrjeiről szóló pletykák – az erről szóló beszámolókat Caracasban és Mexikóban gyűjtöttem be. Ezután 2000-ben Rómában állapodik meg, ahol II. János Pál pápa „belügyminiszterévé” lép elő. (Viganò érsek Testimonianzájában azzal fogja gyanúsítani Sandrit – anélkül, hogy bizonyítékot mutatna fel –, hogy venezuelai, illetve római hivatali ideje alatt szexuális visszaéléseket tussolt el, és „kész volt összejátszani az elleplezésükben”.) Ebben a tágabb kontextusban Jorge Bergoglio magatartása a diktatúra alatt bátrabbnak tűnik, mint mondták. Pio Laghival, Héctor Aguerrel, Leonardo Sandrival és egy olyan püspöki karral összehasonlítva, amely a cinkosságig menően óvatos volt, valamint sok más pappal is összevetve, akik vevők voltak a fasizmusra, a jövendő pápa vitathatatlanul az ellenállás szelleméről tesz tanúbizonyságot. Nem volt ugyan hős, de nem is paktált le a rezsimmel. Eduardo Valdés ügyvéd, aki Argentína szentszéki nagykövete volt a 2010es években, valamint közel állt Cristina Kirchner argentin elnök asszonyhoz, Buenos Airesben a saját belvárosi „perónista” kávézójában fogad bennünket Andrésszel. Bőbeszédű ember, ami kapóra jön – hagyom beszélni az asztalra kitett diktafon előtt. Összefoglalja, hogy mit tart Ferenc ideológiájának (egy argentin

és

perónista

szósszal

leöntött

felszabadítási

teológia),

és

információkkal szolgál az egyháznak a katonai juntával való cinkosságáról. Beszélgetésünkben kitérünk Pio Laghi nunciusra, Héctor Aguerre, La Plata érsekére, Leonardo Sandri bíborosra és több más egyházi méltóságra is, akik közismerten ellenlábasai voltak Bergoglio bíborosnak. A nagykövet ma már minden óvatoskodás nélkül, perónista hahotázások kíséretében idézi fel, hogy az argentin püspöki konferencia néhány püspöke, illetve a környezetükhöz tartozó személyek milyen züllött és buja életet éltek. Ha hihetünk a szavainak, az argentin főpapok közt számtalan olyan merev figura van, akik valójában kettős életet élnek. (Ezeket az információkat más püspökök és érsekek is megerősítették, akikkel Buenos Airesben találkoztam, valamint a militáns LMBT, Marcelo Ferreyra is, akinek az ügyvédei által összeállított igen részletes dossziék vannak a birtokában Argentína leghomofóbabb és legkétszínűbb főpapjairól.) Nemsokára Chilében, Mexikóban, Kolumbiában, Peruban, Kubában és 11 latin-amerikai országban, ahol nyomozást folytattam, az argentinhoz hasonló viselkedésformákat fedezek fel. És Szodomának azt az immáron biztosan kijelenthető szabályát, amit a jövendőbeli pápa bizonyára megértett az argentin évei alatt: a papság leghomofóbabb tagjai gyakran azonosak a legbuzgólkodóbbakkal. Egy pont van még hátra, amely segíthet megmagyarázni a pápává választott Bergoglio pozícióit: az élettársi kapcsolatról, illetve a házasságról folyó vita (2002–2007, illetve 2009–2010 között). Minden várakozásra rácáfolva 2010 júliusában Argentína lett az első olyan latin-amerikai ország, amely elismerte az azonos nemű párok házasságát. Sokat írtak már a jövendő pápa felemás magatartásáról Buenos Aires-i időszakában – ő maga soha nem foglalt egyértelműen állást ebben a kérdésben. Pozícióját úgy összegezhetnénk, hogy Ferenc viszonylag toleráns

az élettársi kapcsolatokkal szemben, elutasítja, hogy a püspököket az utcára kellene vinni ez ügyben, de minden erejével ellenzi a homoszexuálisok házasságát. Meg kell hagyni persze, hogy az élettársi kapcsolatok helyi döntések nyomán szép lassan elterjedtek Argentínában, így nehéz lett volna széles körű mozgósítást elérni ebben a kérdésben. Ellenben a házasság kérdése, amelyet a parlament tárgyalt és Kirchner elnök asszony támogatott, országos vitát váltott ki. Bergoglio kritikusai megjegyzik, hogy még az élettársi kapcsolatok kérdésében is ambivalens volt, mindent mondott és mindennek az ellenkezőjét is mondta, amikor Buenos Aires körzetében bevezették azokat – ám valójában alig-alig szólalt meg a kérdésben. Lám, ott tartunk, hogy már a meg nem szólalásait is interpretálják! – Úgy gondolom, Jorge [Bergoglio] támogatta a bejegyzett élettársi kapcsolatokat. Az ő szemében ez egy olyan törvény volt, amely az állampolgári jogokat tükrözi. El is fogadta volna őket, ha [a Vatikán] nem viszonyult volna hozzá olyan ellenségesen – állítja Marcelo Figueroa. A jövendő pápa közeli barátai, akikkel találkoztam, azt hangsúlyozzák, hogy Bergoglio Róma miatt nehezen tehetett bármit is a homoszexuálisok jogainak előmozdítása érdekében Argentínában. Magánemberként támogatta a törvényjavaslatot mint jó kompromisszumot a házasság kikerülésére. „Nagyon elszigetelt volt” – állapítják meg ugyanakkor a barátai. Szerintük rendkívül erőszakos csatározás folyt a Vatikán és a jövendő pápa között ebben a kérdésben. A küzdelembe a megosztott helyi papság is bekapcsolódott – Bergoglio végül e harc miatt jutott odáig, hogy lemondott nyíltabb elgondolásairól. Fő ellenlábasa Argentínában nem más, mint Héctor Aguer, La Plata érseke, aki zsigeri ellenszenvvel viseltetik a homoszexuálisok iránt. Az érsek XVI. Benedek bizalmasa, a pápa tőle várja, hogy szálljon szembe Bergoglio

„erőszakosan mérsékelt” eszméivel. XVI. Benedek minél hamarabb meg akart szabadulni Buenos Aires-i bíborosától, ezért állítólag megígérte Aguernek, hogy amint eléri a 75 éves kort, őt fogja kinevezni Bergoglio helyére (Aguer néhány megszólalása ezt engedi sejtetni). A többnyire lagymatag Aguer a legmagasabb helyről érkező támogatás tudatában macsó túllicitálásba kezd. A cuki pofák rajától és szeminarista szépfiúktól körülvett főpap olyan erőszakos kampányt indít a melegek élettársi kapcsolata és házassága ellen, amilyet egyedül csak a hozzá hasonló merevek tudnak. – Rómából Sodano és Sandri bíborosok, majd hozzájuk csatlakozva Bertone bíboros, helyben, Argentínában pedig Héctor Aguer érsek és Adriano Bernardini pápai nuncius irányították a Bergoglio-ellenes kampányt – magyarázza Lisandro Orlov. (Ferenc pápává választásának napján Aguer olyannyira csalódott lesz, hogy a hagyománnyal szakítva elutasítja, hogy megkongattassa a La Plata-i érsekség harangjait. Bernardini nuncius szintén annyira megdöbben, hogy beteget jelent…) A jövőbeli pápának tehát helyben nincs semmi mozgástere Rómával szemben. Több tanú is megerősíti például, hogy az összes olyan pap nevét, akiket Bergoglio bíboros püspöknek javasolt – általában haladó szellemiségű papokról volt szó –, a Vatikán lesöpörte az asztalról, és helyettük konzervatív püspökjelölteket választott. – Héctor Aguer csapdába akarta csalni Bergogliót. Radikalizálta a katolikus egyház házassággal kapcsolatos megnyilatkozásait, hogy az addig hallgatag Bergoglio kénytelen legyen megszólalni. Ha meg akarjuk érteni Bergogliót, hallgatásait az élettársi kapcsolatokról ugyanúgy meg kell hallanunk, mint szavait a melegházasság ellen! – magyarázza tovább Lisandro Orlov.

Ezt erősíti meg Guillermo Marcó atya is, Bergoglio bíboros hajdani személyi titkára és szóvivője, aki irodájában, egy egyetemi lelkészséggé átalakított régi nunciatúrán fogad bennünket Andrésszal Buenos Aires belvárosában: – Mivel a Vatikán ellenséges volt az élettársi kapcsolatokkal szemben, Bergogliónak érsekként ezt az irányvonalat kellett követnie. Szóvivőként magam is azt javasoltam neki, hogy kerülje a témát és ne nyilatkozzon, nehogy belekössenek a szavaiba. Végtére is puszta egybekelésről volt szó, nem szentségi házasságról – miért beszélnénk róla? Jorge jóváhagyta ezt a stratégiát. Tudattam Buenos Aires homoszexuális szervezeteivel, hogy nem nyilatkozunk a témáról, és megkértem őket, hogy ne avatkozzanak bele a küzdelembe. Ez volt a szándékunk – mondja Marcó. Marcó atya fiatal és barátságos, jó szakember. Hosszan beszélgetünk egy kis Nagra hangfelvevő – a profi rádióriporterek kedvenc masinája – előtt. A klasszikus csatáról beszélve elmagyarázza, hogy örök konfliktus van a városi és a vidéki plébánosok között: – Bergoglio bíboros Buenos Airesben élt, városi környezetben, ellentétben más püspökökkel, akik vidéki városokban vagy falusi környezetben működtek. A nagyvárossal kapcsolatba kerülve nagy fejlődésen ment át. Megértette a drog, a prostitúció kérdését, a favelák vagy a homoszexualitás tétjét. Városi püspökké vált. Két különböző forrás szerint Bergoglio bíboros megértőnek mutatkozott azok iránt az argentin papok iránt, akik megáldották a homoszexuális párok egybekelését. Ám amikor 2009-ben kirobbant a vita az azonos neműek házasságáról, Jorge Bergoglio érsek magatartása megváltozott. Ez már az után történt, hogy vereséget szenvedett a konklávéban: nem sikerült meggyőznie bíborostársait

Joseph Ratzingerrel szemben, akit végül pápává választottak. Talán garanciákat akart adni, hogy megőrizze az esélyeit – ki tudja, mit hoz a jövő? Akárhogy is, Bergoglio beleveti magát a csatába. Kemény szavakat mond az azonos neműek házassága ellen („olyan támadás, amely romba akarja dönteni Isten terveit”), odáig megy, hogy berendeli Buenos Aires választott elöljáróit, köztük a polgármestert, és prédikációt tart nekik az egyház álláspontjáról. Nyilvánosan szembeszegül Cristina Kirchner elnök asszonnyal, politikai szkanderozásba kezd vele, ami azután átmegy kölcsönös adokkapokba. Ebben végül vesztes marad. A jövendő pápa azokat a papokat is megpróbálja elhallgattatni, akik támogatólag nyilatkoznak a házasságról. Szankcióval sújtja őket, a katolikus iskolákat pedig arra biztatja, hogy tiltakozásképpen vonuljanak az utcára. Ez a keménykedés meglehetősen ellentétes annak a pápának a képével, akitől a nevezetes „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” mondás származik. – Bergoglio nem Ferenc – foglalja össze egy csípős megjegyzéssel Miriam Lewin újságíró. Lisandro Orlov argentin evangélikus lelkész pedig hozzáteszi: – Ez a magyarázata annak, hogy Buenos Airesben azelőtt mindenki antibergogliánus volt! Még ha időközben mindenki Ferenc-pártivá vált is azóta, hogy pápa lett belőle! A harcos homoszexuálisok, akik összecsaptak Bergoglióval a házasság kérdésében, ugyanakkor kénytelenek voltak számot vetni a kialakult helyzettel. Ezt teszi Osvaldo Bazan, akinek a homoszexualitás történetéről írt művét sokan idézik. – Emlékezzünk csak rá: Antonio Quarracino bíboros, Buenos Aires érseke egy szigetre akarta deportálni a homoszexuálisokat, Héctor Aguer pedig, ez a karikatúra… jobb, ha nem is beszélünk róla! Bergogliónak ha tetszik, ha nem, számolnia kellett ezzel a zsigerileg homofób környezettel.

Bergoglio bíboros ugyanígy megértést tanúsított Santiago del Estero püspöke, Juan Carlos Maccarone iránt is, amikor leleplezték mint homoszexuálist. Ez a köztiszteletben álló prelátus, aki a felszabadítás teológiájával szimpatizált, kénytelen volt lemondani az után, hogy eljuttattak a médiához és a Vatikánba egy videokazettát, amelyen együtt látható egy 23 éves fiatalemberrel. Bergoglio meg volt győződve róla, hogy leszámolás és zsarolás áll az ügy hátterében, ezért megbízta szóvivőjét, Guillermo Marcót, hogy vegye védelmébe a főpapot, és fejezze ki iránta való „szeretetét és együttérzését”. XVI. Benedek pápa ezzel szemben ragaszkodott hozzá, hogy megfosszák őt minden tisztségétől. (Nem térek itt ki Julio Grassi atya ügyére – ez egy másik dosszié –, mivel az meghaladná e könyv kereteit. Több médium szerint Bergoglio bíboros védelmébe vette a papot, akit 17 rendbeli, kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaéléssel gyanúsítottak. Bergoglio állítólag az általa elnökölt püspöki konferenciától kért pénzt a vádlott védelmére, és ellenkeresetet nyújtott be felmentése érdekében. 2009ben Grassi atyát 15 év börtönre ítélték, a büntetést az argentin legfelsőbb bíróság 2017-ben jóváhagyta.) Az argentin katolicizmus egyik szakértője, a jelenlegi kormány befolyásos tanácsadója így foglalja össze a vitát: – Mit várnak Ferenctől? Ő egy 82 éves perónista pap. Hogyan várhatják el, hogy az ő korában valaki modern és progresszív legyen? Ő társadalmi kérdésekben inkább baloldali, erkölcsi és a szexualitással kapcsolatos kérdésekben viszont inkább jobboldali. Kissé naiv dolog azt várni egy idős perónistától, hogy haladó reformerként lépjen fel! Ebben a tágabb kontextusban kell tehát elhelyeznünk Bergoglio bíboros állásfoglalásait. Bergoglio „konzervatív volt a házasságot illetően, de nem volt homofób”, jegyzi meg egy hozzá közel álló személy, és hozzáteszi, hangosan kimondva azt, amit kimondatlanul mindenki gondol:

– Ha Jorge Bergoglio a melegházasság támogatója lett volna, soha nem választják meg pápává.

5

A szinódus – Jött a reakció. Lorenzo

Baldisseri

Beszélgetésünknek

bíboros

simulékony,

ezen a pontján még

nyugodt

ember.

lassabban beszél, különös

óvatossággal válogatja meg a szavait. A család témájában összehívott szinódus kapcsán némi tűnődés után végre kiböki: – Jött a reakció. Baldisseri zongorázik, én hallgatom. Komótosan billent, ellentétben oly sok zongoristával, akiknek ujja megállás nélkül szaladgál a billentyűkön. Nyugodt marad akkor is, amikor azokat a szerzőket játssza, akiket szeret: Vittorio Montit, Erik Satie-t, Claude Debussyt vagy Frédéric Chopint. Én pedig szeretem a tempóját, különösen azokban a darabokban, ahol brillírozik, mint Enrique Granados Spanyol táncában vagy Giulio Caccini Ave Mariájában. A bíboros beállíttatta hatalmas vatikáni dolgozószobájába közepes méretű zongoráját, amelyet még Miamiban vásárolt, amikor Haitiban pápai nunciusként szolgált, és amelyet azóta is mindenhová magával cipelt. Világot járt zongora, beutazta már Paraguayt, Indiát, Nepált, és kilenc évet élt Brazíliában! – Minden este zongorázom ebben a dolgozószobában 8-tól 11-ig. Nem tudok meglenni nélküle. Itt, a Vatikánban csak úgy hívnak: Isten zongoristája! – mondja nevetve.

Egy bíboros, aki magányosan zongorázik éjjel egy néptelen vatikáni palotában: elbűvölő kép, tetszik nekem. Baldisseri felém nyújt egy tasakot, három CD van benne a Libreria Editrice Vaticana kiadásában. A saját felvételei. – Koncerteket is adok. Játszottam XVI. Benedek pápának a Castel Gandolfo-beli nyári rezidenciáján. De ő német, ő Mozartot szereti! Én viszont olasz vagyok, romantikus alkat! Hogy ne rozsdásodjanak be az ujjai, a muzsikus bíboros 78 évesen is mindennap játszik, ahol csak megfordul: dolgozószobájában, otthonában, vagy ahol éppen nyaral. – Még Ferenc pápának is játszottam. Nagy kihívás volt, nem szereti a zenét! Baldisseri Ferenc egyik bizalmi embere. Az új pápa a megválasztását követően – amelyben Baldisseri a bíborosi konklávé titkáraként működött közre – azzal bízta meg az olasz püspököt, hogy készítsen elő egy rendkívüli szinódust a családról 2014–15-ben, majd az ifjúságról 2018-ban. És azonmód bíborossá is kreálta őt, hogy meglegyen az ehhez szükséges hatalma. Fontos pillanat az egyház életében, ha a pápa szinódust hív össze. A bíborosok és nagyszámú püspök egybegyűlése jó alkalom arra, hogy alapvető tanbeli kérdéseket vitassanak meg. A család ilyen kérdés, sok másnál kényesebb. Ferenc kezdettől fogva tudta: ahhoz, hogy elfogadtassa gondolatait és ne haragítsa magára a rideg bíborosokat, akiket nagyrészt II. János Pál és XVI. Benedek nevezett ki, diplomáciai ügyeskedésre lesz szükség. Baldisseri nuncius, aki még a nagynevű Casaroli- és Silvestrini-féle iskolában kapott diplomáciai képzést, nem az újabb, manapság eléggé rossz hírű Sodano- és Bertone-félében.

– Nyitott szellemben dolgoztam. Mintánk a II. vatikáni zsinat volt: legyen élénk vita, szólítsuk meg a világiakat és az értelmiségieket, válasszunk új módszert, járjunk új utakat. Ilyen volt egyébként Ferenc stílusa: egy nyitott, mindenkit meghallgató latin-amerikai pápa, aki úgy viselkedik, mintha csak egy egyszerű püspök volna. – Volt elég tapasztalata? Nem volt elővigyázatlan? – Újonc voltam, ez igaz. Mindent az első szinódus szervezése közben tanultam meg. Számunkra nem volt semmilyen tabu, semmilyen fenntartás. Minden kérdés nyitott volt. Égető kérdések! Semmit sem söpörtünk le az asztalról: ott volt a papi cölibátus kérdése, a homoszexualitás kérdése, az újraházasodott

elváltak

szentáldozásának

a

kérdése,

a

nők

pappá

szentelésének kérdése… Minden vitás kérdést feldobtunk. Egy fogékony csapattól körülvéve, amely olyan vidám és mosolygós emberekből állt, mint Bruno Forte érsek, Erdő Péter és Fabio Fabene püspök – néhányukkal magam is összefutottam a szinódusi titkárság helyiségeiben –, Baldisseri valóságos hadigépezetet állít Ferenc pápa szolgálatába. A

Baldisseri-csapat

az

első

perctől

fogva

a

legnyitottabb

és

legmelegbarátabb bíborosokkal dolgozik együtt: a német Walter Kasper bíborossal, a Vatikán liberális irányvonalának vezérével, aki az előkészítő jelentés megfogalmazására kapott megbízást, valamint az osztrák Christoph Schönborn és a hondurasi Óscar Maradiaga bíborosokkal. – Alapjában véve azt az utat követtük, amit Kasper is. Ám a módszer ugyanilyen fontos volt. A pápa ki akarta tárni az ajtókat és az ablakokat. Azt szerettük volna, ha a vita a legszélesebb körben zajlik, a püspöki konferenciákon, az egyházmegyékben, a hívek között. Isten népének kellett megszólalnia – meséli Baldisseri. Teljesen szokatlan módszer. Milyen messze van ez II. János Pál pápától, aki a „control-freak” archetípusa volt, vagy XVI. Benedektől, aki elvből és

félelemből elutasította, hogy ilyen típusú vitát nyisson! Ferenc azt gondolja, hogy megváltoztathatja az erőviszonyokat, ha széles körű konzultációt kezdeményez 38 kérdésben a világ minden pontján, így készítve elő a talajt a szinódushoz. Ezzel a lépéssel leginkább a Római Kúriát és a helyi bíborosokat akarja

megkerülni,

akik

az

abszolút

teokráciához

és

a

pápai

tévedhetetlenséghez voltak szokva, így rögtön megérezték a csapdát. – Megváltoztattuk a szokásokat, ez igaz. A módszerünk meglepetést keltett – magyarázza megfontoltan a bíboros. Baldisseri csapata gyorsan tör előre, nem kétséges. A bizakodó vagy talán meggondolatlan Walter Kasper nyilvánosan tudatja még a szinódus előtt, hogy „a homoszexuálisok egybekelése, ha a felek tartósan és felelősségteljesen éltek együtt, respektálható”. Respektálható? Ez az egy szó már önmagában mindent elárul. A széles körű helyi konzultációk alapján a szinódus titkársága összeállít egy szövegtervezetet, amit a bíborosoknak kell majd megvitatniuk. – A vitára való felhívást meghallották. A válaszok tömegével érkeztek, mindenünnen, minden nyelven. Válaszoltak a püspöki konferenciák, válaszoltak a szakértők, sok egyéni válasz is érkezett – mondja boldogan Baldisseri. Több mint egy tucatnyi papot mozgósítanak, hogy sebtében átolvassák az ezerszámra érkező leveleket, észrevételeket, ezt a váratlan, példa nélküli üzenetzáport. Fel kell dolgozni a 114 püspöki konferenciától és majd 800 katolikus egyesülettől bejövő, a legkülönfélébb nyelveken megfogalmazott válaszokat is. Ezzel párhuzamosan több írnokot is mozgósítanak (köztük egy homoszexuálisat is, akivel felvettem a kapcsolatot), hogy papírra vessék annak a szövegnek az első vázlatait, amelyből később a nevezetes apostoli buzdítás lesz: az Amoris laetitia (A szeretet öröme).

Ebbe a szövegtervezetbe szándékosan beleírják a következő mondatot: „A homoszexuális emberek olyan tehetségekkel és tulajdonságokkal vannak megáldva, amelyek a keresztény közösség szolgálatába állíthatók.” Egy másik mondat pedig nyíltan utal az AIDS-re: „Anélkül, hogy tagadnánk a homoszexuális

személyek

élettársi

kapcsolatával

összefüggő

morális

problémákat, elismerjük, hogy vannak olyan esetek, amikor a partnerek önfeláldozó kölcsönös támogatása értékes segítséget jelent az életükben.” – Ferenc minden héten ide jött – meséli Baldisseri. – Személyesen vezette azokat az üléseket, ahol a javaslatokat megvitattuk. Vajon miért döntött úgy Ferenc, hogy a család és a szexuális erkölcs kérdései felé mozdul el? Baldisseri bíboroson és néhány munkatársán kívül több tucat bíborost, püspököt és nunciust megkérdeztem erről Rómában és vagy 30 országban Ferenc bírálói és hívei közül, a szinódus támogatói és elutasítói közül. E beszélgetések alapján kirajzolódni látszik előttem a pápa titkos terve és az a hihetetlen csata, amelyre hamarosan sor kerül az egyház két homoszexuális frakciója között. Pápasága kezdetétől fogva Ferenc óva intette a Római Kúriát úgy a financiális, mint a szexuális ügyeket illetően: „Mindannyian bűnös emberek vagyunk, de nem vagyunk mind korruptak. A bűnösöket el kell fogadnunk, de a korruptakat nem.” Szorgalmazza a kettős életet élők leleplezését, és zéró toleranciát hirdet. Korábban

már

láttuk,

Ferenc

még

a

tradicionalistáknál

és

a

konzervatívoknál is jobban viszolyog a merev farizeusoktól. Miért elleneznénk töretlen kitartással a szentségek kiszolgáltatását az újraházasodott elvált emberek számára, amikor a papok maguk is oly sok esetben vadházasságban élnek egy nővel Latin-Amerikában vagy Afrikában? Miért gyűlölnénk töretlenül a homoszexuális embereket, amikor oly sok ilyen

beállítottságú ember van a bíborosok között és a pápa körül a Vatikánban? Hogyan reformáljuk meg a Kúriát, amely belegabalyodott a hazugság és a tagadás hálójába, amikor az 1980-as évek óta a bíborosok bődületesen nagy számban, az államtitkárok pedig többségükben a keresztény erkölcsökkel összeegyeztethetetlen életet élnek (négy közül három az információim szerint)? Ha itt az ideje a rendrakásnak, mint mondják, hol kezdjük el, amikor az egyház történetének egyik legsúlyosabb válságát éli, és már a szakadék szélén táncol? Amikor Ferenc meghallgatja az ellenzékét, azokat a rideg bíborosokat, akik a nőgyűlölő és homofób konzervatívok szólamait szajkózzák, és a pápa szexuális liberalizmusával ellentétes írásokat publikálnak – Raymond Burke, Carlo Caffarra, Joachim Meisner, Gerhard Ludwig Müller, Walter Brandmüller, Mauro Piacenza, Velasio De Paolis, Tarcisio Bertone, George Pell, Angelo Bagnasco, Antonio Cañizares, Kurt Koch, Paul Josef Cordes, Willem Eijk, Joseph Levada, Marc Ouellet, Antonio Rouco Varela, Juan Luis Cipriani, Juan Sandoval Íñiguez, Norberto Rivera, Javier Errázuriz, Angelo Scola, Camillo Ruini, Robert Sarah bíborosokat és a többieket –, hát bizony a szentatyának leesik az álla a döbbenettől. „Hogyan merészelik?” – gondolja magában Ferenc, akit a bizalmasai nagyon is jól informálnak erről a nem mindennapi parókiáról. Főként azok a szexuális bűnügyek bőszítik fel igazán, amelyek ezerszám, sőt igazából tízezerszám fertőzik a katolikus egyházat szerte a világon. Minden héten új és új panaszt nyújtanak be, ujjal mutogatnak a püspökökre, vagy épp vád alá helyezik őket, papokat ítélnek el, botrány botrányt követ. Az esetek 80%-ában homoszexuális visszaélésekről van szó, és csak igen ritkán heteroszexuális ügyekről. Latin-Amerikában

a

püspökségek

rendkívüli

mértékben

kompromittálódtak, azzal gyanúsítják őket, hogy gyakran elbagatellizálták a

tényeket, mint például Mexikóban (Norberto Rivera és Juan Sandoval Íñiguez) és Peruban (Juan Luis Cipriani). Chilében akkora a botrány, hogy az ország teljes püspöki karának mennie kell, és még a nunciusok és az egyházi méltóságok többsége is – Javier Errázuriz és Ricardo Ezzati bíborosoktól kezdve (akiknek az ügyét a chilei igazságszolgáltatás vizsgálja) – nyakig benne van a dologban. Az egyházat mindenütt a legmagasabb szinten kritizálják: Ausztriában (Hans Hermann Groër), Skóciában és Írországban (Keith O’Brien, Sean Brady), Franciaországban (Philippe Barbarin), Belgiumban (Godfried Danneels), és ugyanígy az Egyesült Államokban, Németországban stb. Ausztráliában a Vatikán gazdasági „miniszterét”, George Pell bíborost helyezik vád alá, majd ítélik el végül Melbourne-ben. Több tucat bíborost név szerint megnevez a sajtó vagy beidéz a bíróság, azzal vádolva őket, hogy a tétlenségükkel vagy képmutatásukkal papok által elkövetett szexuális vétségeket hallgattak el – már amikor épp nem őket magukat vádolják e vétkek elkövetésével. Olaszországban is megsokasodnak az ilyen jellegű ügyek, bár az olasz sajtó furcsamód mintha ódzkodna a szennyes kiteregetésétől. De a pápa és a testőrsége jól tudják, hogy a gát hamarosan átszakad, még Olaszországban is. Egy Rómában folytatott informális megbeszélésünkön Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa részletesen ecseteli, hogyan terjednek futótűzként a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyek. A bíboros a kettős beszéd szakértője: egy ratzingeriánus, aki azt állítja, hogy Ferenc pápa védelmében lép fel. Mégis, a számok, amelyeket a québeci püspök megoszt velem, ijesztőek. Úgy festi le az egyházat, mint amely szó szerint széthullóban van. Szerinte a földkerekség összes plébániája, az összes püspöki kar, az összes egyházmegye besározódott. A kép, amit Ouellet felfest előttem, hátborzongató: az egyház úgy jelenik meg rajta, mint a süllyedő Titanic, amelyen még játszik a zenekar. A tragédia „megállíthatatlan”, mondja

majd jeges rémülettel Ouellet egyik meleg munkatársa, akivel szintén interjút készítettem. (Később Mons. Viganò a második „memoárjában” leleplezi Marc Ouellet bíboros homoszexuális környezetét.) Ferencnek tehát nincs szándékában szemet hunyni a szexuális visszaélések felett, ahogyan az sokáig – túlontúl sokáig – gyakorlat volt II. János Pál pápánál és jobbkezeinél, Angelo Sodanónál és Stanisław Dziwisznél, és nem akar türelmet sem tanúsítani, mint az szokás volt XVI. Benedek alatt. Legalábbis nyilvánosan ezt hangoztatja. Az ő helyzetértékelése egészen más, mint Joseph Ratzingeré és helyetteséé, Tarcisio Bertonéé, akik szerint itt a homoszexualitásban gyökerező probléma orvoslásáról van szó. A vatikáni szakértők, illetve a pápa két közeli munkatársának bizalmas közlése szerint Ferenc velük ellentétben azon a véleményen van, hogy a szexuális visszaélések valódi gyökere a külső arculat „merevségében” keresendő, amely eltakarja a kettős életet, és talán abban is, sajnos, hogy a papok cölibátusra vannak kényszerítve. A szentatya úgy véli, hogy e visszaéléseknek nem igazán azért falaznak a bíborosok és a püspökök, mert támogatnák a pedofíliát, hanem azért, mert félnek. Attól félnek, hogy napvilágra kerül homoszexuális beállítottságuk, ha botrány robbanna ki vagy bíróság elé kerülne egy ügy. Íme, Szodoma egy újabb szabálya, a hatodik, és talán az egész könyv szempontjából a leglényegesebb. Így hangzik: A szexuális visszaélések napvilágra került ügyei mögött többnyire olyan papok és püspökök állnak, akik azért védik az elkövetőket, mert maguk is homoszexuálisok, és félnek, hogy ha botrány törne ki, ők is lelepleződnének. A titkolózás kultúrája, amely azért épült ki, hogy hallgatás övezze azt a tényt, hogy milyen mélyen átitatja a homoszexualitás az egyházat, egyben

kedvező

körülményeket

elkövetéséhez és elleplezéséhez.

teremtett

a

szexuális

visszaélések

Mindezeket átlátva Ferenc megértette, hogy a szexuális visszaélések botránya nem pusztán felszíni jelenség és nem is „ideig-óráig tartó pletyka”, ahogy Angelo Sodano bíboros fogalmazott, hanem a nagy egyházszakadás óta a legsúlyosabb válság, amellyel az egyház intézményrendszerének szembe kell néznie. A pápa azt is előre látja, hogy a neheze még csak ezután jön: korunkban, a felszabaduló közbeszéd és a modern társadalmakban tapasztalható növekvő jogállami szabályozás idején, a közösségi hálózatok és a VatiLeaks órájában – hogy a Spotlight-hatásról ne is beszéljünk – az egyház hasonlatossá vált a ledőlni készülő pisai ferde toronyhoz. Mindent újjá kell építeni, mindent át kell alakítani, különben azt kockáztatjuk, hogy egy vallás el fog tűnni a föld színéről. Ez a 2014-es szinódus mélyebb filozófiája. Ferenc tehát úgy dönt, hogy beszél. Elkezdi kiprédikálni a Római Kúria „gyakran léha és rejtett életvitelű” tagjainak képmutató magatartását – méghozzá szigorú rendszerességgel: a Domus Sanctae Marthaeban celebrált reggeli miséin, repülőgépen rögtönzött sajtótájékoztatókon vagy egyéb szimbolikus jelentőségű találkozókon. Említettük már, hogyan sorolta fel a pápa a „Kúria betegségeit”, azt a 15 mételyt, amely oly sok római bíborost és püspököt – Ferenc neveket nem említ

–

megfertőzött

„spirituális

Alzheimer-kórral”,

„egzisztenciális

skizofréniával”, „gonosz beszéddel”, „korrupcióval”, „a reptéri püspökök” életvitelével. Az egyház történetében most először a kritikák nem a katolicizmus ellenségei felől jönnek, nem a volteriánus pamfletszerzőktől és más „katofóboktól”, hanem személyesen a szentatyától. Ez Ferenc „forradalmának” a jelentősége. A pápa nemcsak beszél, cselekedni is akar. „Le akarja dönteni a falat”, ahogy az egyik munkatársa fogalmaz. Ledönteni szimbólumokkal, tettekkel és a konklávé segítségével. Azzal kezdi, hogy egy tollvonással kihúzza a

bíborosi cím várományosainak listájáról a II. János Pál és XVI. Benedek alatt kompromittálódott érsekeket, nunciusokat és püspököket. Castel Gandolfo palotáját, a pápa nyári rezidenciáját, amelyről úgy hírlik, zajos mulatozások színhelye volt II. János Pál idején, meg akarja nyitni a turisták előtt, hogy végül majd eladja. A homoszexualitás kérdésében a pápa hosszú távú pedagógiai munkába fog. Az egyház esetében gyökeresen új módon kezd különbséget tenni a bűncselekmények – amilyen a pedofília, a 15 évesnél fiatalabb kiskorúakkal szemben elkövetett visszaélések vagy erőszakok, valamint a beleegyezés nélkül, illetve hatalmi helyzetben (hittanóra, gyónás, papi szemináriumok stb.) kikényszerített szexuális aktusok – és a felnőttek közötti, beleegyezésen alapuló

homoszexuális

kapcsolatok

között.

Új

fejezetet

nyit

az

óvszerhasználatról folyó vitában is, áthelyezve a hangsúlyt a „törődés kötelességére”. De mit tegyen a papi hivatások drámai visszaesése ellen, nem szólva arról az évi néhány száz papról, akik felmentésüket kérik a papi fogadalmuk alól, mert szeretnének megházasodni? Nem volna itt az ideje elgondolkodni azon, hogy mik a jövő kihívásai, és mi legyen a jó ideje függőben hagyott kérdésekkel? És nem kellene az egyháznak továbblépnie az elmélet területéről, hogy a konkrét szituációkra adhasson válaszokat? Ez a szinódus értelme. És amikor a pápa ezeken a feladatokon töpreng, tudja, hogy tojástáncot jár. – Ferenc jól látta az akadályt. Hivatalából eredően hatalmas felelősség van a vállán. Ő kormányoz. Nem hamarkodta el tehát a dolgot, minden szempontot figyelmesen meghallgatott – magyarázza Lorenzo Baldisseri bíboros. A püspökségekből visszaérkező szövegek meglepőek. Az elsők, amelyeket Németországban, Svájcban, Ausztriában tettek közzé, nem

hivatkoznak az egyházra. A római katolicizmus mintha elszakadt volna a való élettől. Mozaikcsaládok milliói számára már semmit sem jelent az egyházi tanítás. A hívek már nem értik Róma álláspontját a fogamzásgátlás, az óvszerhasználat, a kötetlen együttélés, a papi cölibátus és – ami egy részük számára ugyanilyen fontos – a homoszexualitás kérdésében. A szinódus „agya”, Walter Kasper bíboros közelről követi a németországi vitát, és örömmel tapasztalja, hogy elképzeléseit visszaigazolták a helyi reakciók. Vajon túl magabiztos? Vagy a pápa bízik benne a kelleténél jobban? Akárhogy is van, az előkészítő szöveg Kasper irányvonalát követi, és az egyház álláspontjának újragondolását javasolja az elváltaknak történő szentségkiszolgáltatás és a homoszexualitás kérdésében. A Vatikán most kész elismerni

a

fiatalok

életközösségében,

az

újraházasodott

elváltak

együttélésében és a homoszexuálisok élettársi kapcsolatában rejlő sajátos „értékeket”. És akkor jött, ahogyan Baldisseri visszafogottan megfogalmazza, „a reakció”. A szöveget, amint kikerül a nyilvánosság elé, rögvest kritikai tűz alá veszi a bíborosi kollégium konzervatív szárnya, melynek élén az amerikai Raymond Burke áll. A tradicionalisták szembehelyezkednek a kiosztott dokumentumokkal, és egyesek, mint például Wilfrid Napier dél-afrikai bíboros, habozás nélkül kijelentik, hogy ha elismernék, hogy a „rendezetlen élethelyzetben” levő személyek is részesülhetnek szentáldozásban, az egyenes úton vezetne a poligámia legitimálásához. Más afrikai vagy brazil bíborosok stratégiai megfontolásokból arra figyelmeztetik a pápát: nem engedhető meg, hogy a rendkívül konzervatív és mostanság nagyon felívelő evangéliumi protestáns áramlatok konkurenciája felpuhítsa az egyház szigorú álláspontját. Ezek a főpapok természetesen azt mondják magukról, hogy nyitottak a vitára,

készek

továbbá

lábjegyzeteket

és

kiegészítéseket

fűzni

a

szövegtervezethez ott, ahol szükségesnek tűnik. Ám titkos mantrájuk nem más, mint a herceg sokat idézett híres mondása Lampedusa regényében, A párducban: „Mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi ne változzon.”16 Ferenc egyébként nyilvánosan, de név nélkül elítéli majd azokat a „kőszívűeket”, akik „azt akarják, hogy minden maradjon a régiben”. Teljes diszkrécióban öt ultrakonzervatív bíboros (Raymond Burke, Gerhard Ludwig Müller, Carlo Caffarra, Walter Brandmüller és Velasio De Paolis) részt vesz egy, a hagyományos házasságot védelmező mű összeállításában, amely az Egyesült Államokban jelenik meg az Ignatius katolikus kiadó gondozásában. Az a szándékuk, hogy a szinódus összes résztvevőjéhez eljuttatják a művet – ám Baldisseri elkobozza a pamfletet. A konzervatív szárny cenzúrát kiált! A szinódus kezd bohózatba fordulni. Az újraházasodott elváltak szentáldozásával és a homoszexualitással kapcsolatos vitapontok már az első ülésszaktól kezdve éles összecsapásokat eredményeznek, ezek hatására a pápa kénytelen revideálni az alapszöveget. Néhány

nap

leforgása

alatt

a

dokumentum

módosításon

esik

át,

visszafogottabbá válik, a homoszexualitással kapcsolatos álláspontja pedig megmerevedik. A végső szavazás alkalmával azonban ezt a lájtosabb új verziót is elutasítják a szinódus résztvevői. A szöveget olyan vehemensen, olyan keményen támadják, hogy nyilvánvaló: a támadások célpontja maga a pápa. A bíborosi kollégium egy része nem kér a pápa módszeréből, stílusából, eszméiből. A „legmerevebbek”, a fő-fő tradicionalisták és a leginkább nőgyűlölők fellázadnak. Ők volnának azok, akikben a legerősebb az a bizonyos „hajlam”? Mindenesetre beszédes, hogy a konzervatívok és a liberálisok közötti háború a melegkérdés frontján, egymás hátbatámadásával zajlik. Itt tehát a spontán megérzéseinkkel szemben kell haladnunk, ha meg akarjuk fejteni az események értelmét. Ennél is beszédesebb, hogy a Ferenc-ellenes harci tábor számos vezetője titkon kettős

életet él. Vajon ezek a bujkáló homoszexuálisok, akik tele vannak ellentmondásokkal és interiorizált homofóbiával, ezek lázadnának fel öngyűlölettől hajtva vagy attól való félelmükben, hogy lelepleződnek? A szentatya olyannyira felbőszül az elutasításon, hogy a bíborosokat már célzatosan az Achilles-sarkukon támadja: a túlzott konzervativizmusuk paravánja mögé rejtett személyes életüket hánytorgatja fel. Ez az, amit a vállaltan meleg angol pap, James Alison – aki számos elismert teológiai mű szerzője ebben a témában – a következőképpen foglal össze, rafináltabb formában, mint elsőre tűnik, amikor több alkalommal interjút készítek vele Madridban: – A csontváz a szekrényben visszavág és megbosszulja magát! Alison atya a maga módján foglalja össze a helyzetet: a „szekrényben” rejtőzködő homoszexuális bíborosok háborút indítottak Ferenc ellen, aki arra bátorítja a melegeket, hogy lépjenek elő „a szekrényből”! Luigi Gioia olasz bencés szerzetes, aki a római Pápai Szent Anzelm Egyetem oktatója és kutatásvezetője volt, más olvasási kulcsot ad, hogy megfejtsük, mi történt a Vatikánban: – Egy homoszexuális szemében az egyház stabil struktúrának tűnik. Szerintem ez az egyik magyarázata annak, hogy miért választ annyi homoszexuális férfi papi hivatást. Ha el kell rejtőznöd, neked is arra van szükséged, hogy biztonságban érezd magad, hogy a kontextus ne mozduljon el körülötted. Azt akarod, hogy a struktúra, amelyben menedéket találtál, stabil és védelmező legyen, és azután belül már szabadon mozoghatsz errearra. Csakhogy Ferenc a reformszándékával instabillá tette a struktúrát a bujkáló homoszexuális papok számára. Ez magyarázza erőszakos reakciójukat és az iránta táplált gyűlöletüket. Egyszerűen félnek. A szinódus fáradhatatlan szervezője és legfőbb tanúja, Baldisseri bíboros a maga részéről – és tényszerűbben – így összegzi e tájképet csata után:

– Mindenben konszenzus volt. Kivéve három kényes pontot. A valóság az, hogy a szinóduson „liberális” többség bontakozott ki, de a vitatott cikkelyek elfogadásához szükséges kétharmados szavazati többség nem volt meg. A 62 cikkelyből tehát 3 – a 3 legemblematikusabb – elutasításra került. A pápának nem volt meg a többsége. Ferencnek a családdal és a homoszexualitással kapcsolatos forradalmi kezdeményezése elbukott. Ferenc elvesztett egy csatát, de nem vesztette el a háborút. Ha azt mondjuk, hogy elégedetlen volt a szinóduson vallott kudarcával, enyhén fogalmaztunk. A Római Kúria konzervatív bíborosainak a vétója vérig sértette ezt az autoriter, de ha kell, egyenes és szókimondó embert. Képmutatásuk, kétszínűségük, hálátlanságuk láttán csak viszolyogni tud. A kulisszák mögött zajló

manőverezések,

a

cselszövés,

a

Kúria

törvényeivel

nyíltan

szembeforduló módszer több a soknál. Ferenc zárt ajtók mögött munkatársai tudtára adja, hogy esze ágában sincs meghátrálni. Harcolni fog és ellentámadást indít. – Önfejű ember. Nyakas, önfejű ember – avat be egy monsignore, aki jól ismeri őt. A pápai főhatalom ellentámadása több lépésben bontakozik ki. Először is készül a második szinódusra, amely a következő évre van előirányozva, közben rendezi sorait. Aztán úgy határoz, hogy széles körű kampányt indít 2014 végétől javaslatainak elfogadtatása érdekében, hogy győztesen kerüljön ki az eszmék harcából. Vereségéből győzelmet akar kovácsolni. Ez a háború már legnagyobbrészt titokban zajlik, szemben az előzővel, amely a teljes klérust be akarta vonni a vitába és a válaszok kidolgozásába. A demokratizálás csapdájába esett Ferenc ezúttal meg akarja mutatni az ellenzékének, hogy ő a császári teokrácia abszolút fejedelme!

– Ferenc haragtartó. Bosszúálló természetű. Autoriter. Ő egy jezsuita: soha nem akar veszíteni! – foglalja össze az egyik, vele szemben ellenséges pápai nuncius. Ferencnek három eszköz áll a rendelkezésére, amellyel erőfölényt tud szerezni. Rövid távon megpróbálhatja befolyásolni a püspöki karokat és a katolikus közvéleményt, s rajtuk keresztül szerte a világon előmozdítani a vita korszerűbb formáját – ezzel az új feladattal bízza meg Baldisserit és csapatát. Középtávon büntetéssel sújthatja azokat a bíborosokat, akik megalázták – nyilvánvaló, hogy a sort Gerhard Ludwig Müller, az egyházi tanításért felelős bíboros kezdi majd. Hosszú távon pedig megváltoztathatja a bíborosi kollégium összetételét: olyan püspököket nevezhet ki, akik támogatják reformelképzeléseit, illetve ellenzéke a nyugdíjkorhatár érvényesítésével apránként magától is fogyatkozni kezd – ez a legfőbb fegyvere, amellyel egyedül az egyházfő élhet. Ferenc konok sziú harcos: amikor támadásba lendül, ezt a három technikát hallatlan gyorsasággal, és mint a bírálói mondják, erőszakossággal alkalmazza. A 2015 októberére előirányzott második szinódus „előkészítő” munkálatai megindultak. Valóságos háborús gépezet lendül mozgásba a világ öt kontinensén. Mindenkit mozgósítanak: a szimpatizáns bíborosokat, a szövetségeseket, a pápai nunciusokat. Mintha V. Henriket látnánk az azincourt-i csata előestéjén. Ferenc egész királysága a hadszíntér: „Keresztény király, nem zsarnok vagyunk: / Kegyelmünk alá vetve szenvedélyünk.”17 Kegyelem van persze, de még több a szenvedély. A világ számos országában közelről követhettem ezt az offenzívát, és fölmérhettem, hogy miként oszlanak a püspöki karok két kibékíthetetlen

táborra többek közt Argentínában, Uruguayban, Brazíliában vagy az Egyesült Államokban. A helyi frontokon dúlt a csata. Nézzük először Argentínát: a pápa mozgósítja hátországát, az argentin barátait. Víctor Manuel Fernández teológus, Ferenc személyes jóbarátja és tollnokainak egyike, akit mostanában léptettek elő püspökké, hirtelen előbújik könyvei közül, hogy a Corriere della Serában (2015 májusában) hosszú interjút adjon. Ebben harciasan kikel a Római Kúria konzervatív szárnya ellen, és anélkül, hogy néven nevezné, Müller bíboros ellen: „A pápa lassan halad előre, mert biztos akar lenni abban, hogy nem támadják hátba. Ő visszafordíthatatlan reformokat akar… És ezzel nincs egyedül. Az emberek [a hívek] mellette állnak. Ellenfelei pedig gyengébbek, mint gondolnák… Egyébként is lehetetlen, hogy egy pápa mindenkinek tetsszen. Vajon XVI. Benedek mindenkinek tetszett?” Ez „hadüzenet” a Kúria ratzingeriánus szárnya felé. Buenos Airestől nem messze, az uruguayi Montevideo „bergogliánus” érseke, Daniel Sturla ugyanilyen hirtelen lendül támadásba, és a homoszexuálisokkal kapcsolatos egyházi kérdésekről kezd beszélni, sőt tanulmányt jelentet meg arról, hogy a szinódus hogyan foglalkozott a gaykérdéssel. – Ekkoriban még nem ismertem Ferenc pápát. Spontán léptem fel, mivel az idők megváltoztak itt, Montevideóban, és már lehetetlen volt nem együttérezni a homoszexuálisokkal. És tudja, mit mondok? Pro-gay állásfoglalásaim itt, helyben semmi ellenkezést nem váltottak ki. Azt hiszem, a társadalom mindenütt fejlődésben van, ami segíti az egyházat abban, hogy előrelépjen

ebben

a

kérdésben.

Az

emberek

felfedezik,

hogy

a

homoszexualitás magán az egyházon belül is igen általános jelenség – mondja Sturla egy hosszú beszélgetésünk alkalmával montevideói dolgozószobájában. (Ferenc pápa 2015-ben emelte őt a bíborosok sorába.)

A szentatya egy másik barátja számolatlanul szórja a pénzt: Óscar Maradiaga, Honduras bíborosa. Ő a C9-nek, a Ferenc mellé kinevezett kilenc bíborosból álló tanácsnak a koordinátora, és mint ilyen, Latin-Amerikában fővárosról fővárosra repül, gyűjtve a kilométereket Platinum kártyáján. Ez a „reptéri püspök”, ahová csak beteszi a lábát, elhinti Ferenc gondolatait a nyilvánosságban, és ismerteti stratégiáját a szűkebb körű megbeszéléseken. Egyben támogatókat verbuvál, informálja a pápát az ellenzékéről és előkészíti a haditerveket. (2017-ben Óscar Maradiaga belekeveredik egy financiális természetű korrupciós ügybe, amelynek egyik anyagi haszonélvezője a helyettese és jóbarátja: a sajtó „komoly visszaélésekkel és homoszexuális kapcsolatokkal” gyanúsítja meg ezt a segédpüspököt, aki emiatt végül 2018ban benyújtja lemondását. Mons. Viganò a Testimonianzájában ugyancsak komoly vádakkal illeti Maradiagát a homoszexuális visszaélések kapcsán. Az eljárás jelenleg is zajlik, ezért az említett prelátusokat megilleti az ártatlanság vélelme.) Brazíliában, ebben az óriási országban – amely a világ legfontosabb katolikus országa 135 milliósra becsült hívő közösségével és 10 bíborosával, akik már valódi befolyást tudnak gyakorolni a szinódusra – a pápa a hozzá közel állókhoz fordul támogatásért: Cláudio Hummes bíboroshoz, São Paulo emeritus érsekéhez, João Bráz de Aviz bíboroshoz, Brazíliaváros egykori érsekéhez és Sérgio da Rochához, a brazil főváros új érsekéhez, aki kulcsszerepet játszik majd a szinóduson – a pápa ezt azzal hálálja később meg, hogy bíborosi rangra emeli. Ferenc azzal bízza meg őket, hogy szorítsák a partvonalon kívülre a konzervatív szárnyat, különösen annak legfőbb képviselőjét, Odilo Scherer melegellenes bíborost, São Paulo érsekét, aki XVI. Benedek pápa embere. A már nagy hagyományokra visszatekintő Hummes–Scherer-ütközet, amely jó ideje meghatározza a brazil püspöki karon belüli erőviszonyokat, most új erőre kap.

Ez egy folyton kiújuló feszültség, foglalja össze sommásan Frei Betto, a hajdani Lula elnökhöz közel álló híres domonkos szerzetes és brazil értelmiségi, a felszabadítás teológiájának egyik kulcsfigurája: – Hummes bíboros haladó gondolkodású főpap, aki mindig előnyben részesítette a társadalmi ügyeket. Ferenc egyik barátja, akire a pápa mindig számíthat. Scherer bíboros ezzel szemben egy korlátolt konzervatív, akit semmilyen szál nem fűz a társadalomhoz. Ő csak a hagyományt nézi – tudatja velem bizalmasan Betto egy Rio de Janeiró-i beszélgetésünkön. Amikor interjút készítek Odilo Schererrel, a bíboros egészen kedvező benyomást tesz rám. Nyájas, kissé hamiskás személy, pompás São Pauló-i érseki irodájában fogad égszínkék ingben, amelynek zsebéből kikandikál egy fekete-fehér Montblanc toll. Kellemes beszélgetést folytatunk itt, ennek során a bíboros mindvégig ügyel arra, hogy ne tüntesse fel drámainak a feszültségeket a brazil egyházban, amelynek ő a legmagasabb rangú tisztségviselője: – Van egy pápánk, és csak egy van: Ferenc. Nincsen két pápánk, még ha van is egy nyugalmazott pápánk. Néha az emberek nem szeretik azt, amit Ferenc mond, és akkor XVI. Benedekhez fordulnak. Mások nem szeretik Benedeket, és akkor Ferenc oldalára állnak. Minden pápának megvan a maga egyénisége és karizmája. Az egyik pápa kiegészíti a másikat. Együtt adnak kiegyensúlyozott képet az egyházról. Nem szabad egyik pápát egy másik ellen tüzelni. Az Egyesült Államok egy másik meghatározó ország, amelynek 17 bíborosa és 10 szavazata van. Furcsa világ ez, amit Ferenc rosszul ismer, és ahol sok olyan merev bíboros van, aki kettős életet él. A pápa, aki nemigen bízik az amerikai püspöki konferencia magát liberálisnak valló elnökében, Daniel DiNardóban, ebben a Ratzinger alatt ratzingeriánus, míg Ferenc alatt egyszerre Ferenc-pártivá lett, köpönyegforgató bíborosban, meghökkenve

tapasztalja, hogy milyen kevés szövetségese van ebben az országban. Ezért úgy dönt, hogy három kevéssé ismert melegbarát püspökre támaszkodik: Blase Cupichre, akit nemrégiben nevezett ki Chicago érsekévé, és aki jóindulatúnak mutatkozik a homoszexuális párok iránt; Joseph Tobinra, Indianapolis és ma már Newark érsekére, aki homoszexuális házaspárokat és katolikus LMBT aktivistákat fogadott; végül Robert McElroyra, erre a liberális és pro-gay San Franciscó-i papra. Ferenc e három észak-amerikai támogatója pénzt és fáradságot nem kímélve tevékenykedik a szinódus érdekében, ami az első kettőnek egy-egy bíborosi címben térül majd meg 2016-ban, míg McElroyt San Diego püspökévé fogják kinevezni a szinódusi viták alatt. Ferenc pápa Spanyolországban, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Svájcban és Belgiumban is szövetségeseket keres, és a liberálisabb bíborosok felé közeledik, mint amilyen a német Reinhard Marx, a barátságos osztrák Christoph Schönborn vagy a spanyol Juan José Omella y Omella (akit nemsokára Barcelona érsekévé nevez ki, majd nyomban ezután bíborossá kreálja). A német Die Zeit című hetilapnak adott interjújában a pápa egyébként felvet egy szép reményekre jogosító ötletet: közmegbecsülésnek örvendő viri probatik felszentelését. Vagyis ahelyett, hogy a nők pappá szentelését vagy a papnövedékekre nehezedő szüzességi fogadalom eltörlését javasolná – mindkettő casus belli a konzervatívok szemében –, Ferenc azt szeretné, ha érett korú katolikus családfőket lehetne pappá szentelni. Ez választ adhatna a papi hivatások drámai csökkenésére, gátat vethetne a homoszexualitásnak az egyházban és visszaszoríthatná a szexuális visszaélések számát. A helyi frontokon zajló viták sokaságával a pápa védekezésre kényszeríti a konzervatívokat. „Sarokba szorítja” őket, ahogyan egy pap fogalmaz, aki a

szinódus előkészítésén dolgozott, és megmutatja, hogy a saját hazájukban kisebbségben vannak. A pápa már 2014-ben világosan kimondta: „Az emberek többsége számára a család [abban a formában, ahogyan II. János Pál az 1980-as évek elején elképzelte] nem létezik többé. Válások vannak, szivárványcsaládok, egyszülős családok, a béranyaság jelensége, gyermektelen párok, azonos neműek együttélése… A hagyományos tanítás ettől még megmarad, de a lelkipásztori kihívások ma olyan válaszokat követelnek, amilyeneket sem a tekintélyelvű parancsolgatás, sem a moralizálás nem adhat.” (A pápának ezekről a merész és nem cáfolt felvetéseiről Óscar Maradiaga hondurasi bíboros, Ferenc személyes jóbarátja számolt be.) A 2014-es és a 2015-ös szinódus között tehát kiéleződik a liberálisok és a konzervatívok küzdelme, és kiterjed az összes püspökségre. Eközben Ferenc folytatja a kis lépések politikáját. – Nem szabad leegyszerűsíteni a vitát – árnyalja a képet Romilda Ferrauto, a Vatikáni Rádió újságírója, aki maga is részt vett a két szinóduson. – Valódi vita volt, amely megrengette a szentszéket. De nem az volt, hogy az egyik oldalon állnak a liberálisok, a másikon pedig a konzervatívok. A törésvonal nem volt ennyire egyértelmű a jobboldal és a baloldal között, hanem sokkal több árnyalat volt, sok-sok dialógus folyt. Voltak bíborosok például, akik követni tudták a szentatyát a pénzügyi reform terén, de az erkölcsi reform vonatkozásában már nem. Magát Ferenc pápát a sajtó haladáspártiként állította be. De ez sem pontos: ő az irgalmasság pártján állt. A pápa jó pásztorként közelített a problémához, mint aki kinyújtja a kezét a bűnös felé. A kettő nem ugyanaz. A pápa csapata, túl azon, hogy a nyugtalanul háborgó Római Kúrián és szerte a világon mozgósította bíborosait, az értelmiségiek felé is nyitott. Ezek az

„influenszerek”, véli a Baldisseri-csoport, létfontosságúak lehetnek a szinódus sikeréhez. Ezért egy nagyszabású titkos kommunikációs tervet dolgoznak ki. A kulisszák mögött egy befolyásos jezsuita atya aktivizálódik ezen a fronton, Antonio Spadaro, a La Civiltà Cattolica lapigazgatója. – Nem vagyunk hivatalos kiadvány, de összes cikkünket átolvassa az Államtitkárság, és a pápa „hitelesítő pecsétje” kerül rá. Azt mondhatnám, hogy jóváhagyott folyóirat vagyunk, félhivatalos kiadvány – mondja római irodájában Spadaro. És micsoda iroda! A szerkesztőség a Villa Malta épületében kapott helyet a via di Porta Pincianán, a Villa Medici és a Palazzo Borghese szomszédságában. A mindig jetlages és koffeines Antonio Spadaróval, őszentsége e „kalauzhalával” hat alkalommal beszélgettem, illetve ebédeltem együtt. Spadaro teológus, aki a tetejébe még entellektüel is – kevés ilyen embert találunk ma a Vatikánban. Az, hogy Ferenc köreiben forgolódik, féltékenységet vált ki: azt mondják, ő a pápa egyik szürke eminenciása, de legalábbis az egyik hivatalos tanácsadója. Fiatal, dinamikus, sármos, lehengerlő. A gondolatai gyorsan és nyilvánvaló intelligenciával törnek elő. A jezsuitát a kultúra minden ága érdekli, de legfőképpen az irodalom. Már több mű is megjelent a neve alatt, köztük egy futurológiai esszé a cyberteológiáról,18 és két életrajzi könyv egy olasz íróról, Pier Vittorio Tondelliről, aki egy 36 éves korában AIDS-ben elhunyt homoszexuális katolikus volt. – Minden érdekel, még a rockzene is – mondja Spadaro egy alkalommal, amikor együtt ebédelünk Párizsban. Ferenc alatt a jezsuita folyóirat kísérleti tereppé vált, ahol különféle eszméket lehet tesztelni és vitákat lehet indítani. 2013-ban Spadaro itt közli az

első hosszabb interjút az újonnan megválasztott Ferenc pápával. A szöveget korszakalkotó jelentőségűnek tekintik: – Három délutánt töltöttünk el együtt ezzel a beszélgetéssel. Meglepett Ferenc nyílt szelleme, dialóguskészsége. Ez a híres szöveg már sejtetni engedi a jövőbeli szinódus ütemtervét. Ferenc a beszélgetésben előadja elképzeléseit – igencsak új eszmék ezek – és módszerét. A kényes kérdésekben, amilyen a szexuális erkölcs vagy az elvált párok szentáldozása, a közös és decentralizált vita mellett teszi le a voksát. Ebben a beszélgetésben fejti ki Ferenc első ízben a homoszexualitással kapcsolatos nézeteit is. Spadaro nem engedi elsiklani interjúalanyát a melegkérdés felett, alaposan megizzasztja Ferencet, és rábírja, hogy igazi keresztény nézőpontot vázoljon fel a témában. A pápa azt kéri, hogy a homoszexuálisokat „irgalmas szívvel” kísérjük az útjukon, jó pásztori hozzáállást képzel el a „rendezetlen élethelyzetű” és a „társadalmilag sérült” emberek iránt, akik úgy érzik, „az egyház elítéli őket”. Soha pápa még nem tanúsított ilyen empátiát, és mondjuk ki, ilyen testvériséget a homoszexuálisok iránt. Valóságos galileiánus forradalom! Ezúttal a pápa bizonyosan nem rögtönzött javaslatokkal hozakodik elő, mint ahogy feltételezhetően a híres „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” formula esetében tette. A beszélgetést a pápa aprólékosan átolvasta, és minden szavát gondosan mérlegelte (erősíti meg Spadaro). Ferenc számára a hangsúly mégis máson van: itt az ideje, hogy az egyház kilépjen a széthúzást keltő és a híveket megosztó vitakérdésekből, hogy végre a valódi kihívásokra koncentráljon: a szegénységre, a migránsokra, a nyomorra. „Nem sulykolhatjuk csak az abortusszal, a homoszexuális házassággal és a fogamzásgátló módszerek alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket. Ez nem lehetséges… Nem kell állandóan ezekről beszélnünk” – jelenti ki a pápa.

E

meghatározó

jelentőségű

beszélgetésen

túl

Antonio

Spadaro

mozgósítani fogja kiterjedt nemzetközi kapcsolatait, hogy támogatást szerezzen a pápa családdal kapcsolatos álláspontjának. Így 2015-ben a La Civiltà Cattolica folyóiratban csak úgy burjánzanak a Ferenc nézeteivel rokonszenvező beszélgetések és vélemények. Spadaro vagy a szinódus titkársága szakértőket is bevet, így Maurizio Gronchi és Paolo Gamberini olasz teológusokat, valamint Jean-Miguel Garrigues (Schönborn bíboros közeli barátja) és Antoine Guggenheim francia teológusokat. Ez utóbbi egyszeribe védelmébe veszi az azonos neműek együttélésének elismerését a francia La Croix napilap hasábjain. „Megfontolandó felvetésnek tartom – írja – két azonos nemű személy között szövődött hűséges és tartós szeretet elismerését, függetlenül attól, hogy mennyire szűzi tisztaságú ez a kapcsolat. Az elismerés történhetne abban a formában, amit az egyház szokásosan az imádságnak ad: lehetne áldás.” Amikor Spadaro ez idő tájt Brazíliába látogat, találkozik egy pro-gay pappal, Luís Corrêa Limával, aki hozzá hasonlóan jezsuita. Rio de Janiero katolikus egyetemének jezsuita rezidenciáján hosszú eszmecserét folytatnak a „homoszexuálisok pasztorációjáról”, amit Lima atya szervez. Az ötlettől fellelkesülten Spadaro egy cikk írására kéri fel Limát a témában a La Civiltà Cattolica számára, amelyet azonban végül nem publikálnak. (Mons. Baldisseri, Kasper és Spadaro mellett interjút készítettem Antoine Guggenheimmel és Jean-Miguel Garrigues-gal is, akik megerősítették az együttes fellépés stratégiáját. Találkoztam Lima atyával is Rio de Janeiróban, és meglátogattam vele a Rocinha favelát, ahol a híres vasárnapi miséit tartja, valamint azt a helyiséget, ahol az LMBT „pasztorációja” zajlik.) Egy másik magas értelmiségi is nagy figyelemmel kíséri a szinódus előkészítése körül folyó vitákat: egy diszkrét és megbízható olasz Domonkos-

rendi szerzetes, ugyancsak teológus, aki a Szent Jakab-kolostorban él Párizsban, a híres Saulchoir könyvtár tőszomszédságában. Adriano Oliva atya elismert középkorkutató történész, tapasztalt latinista, a teológia doktora. Ám mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás munkásságának világszerte az egyik legelismertebb szakértője: ő az elnöke a híres Commissio Leoninának, amely a középkori gondolkodó műveinek a kritikai kiadásáért felel – nem akármilyen referencia. Vajon Oliva miért lép akcióba váratlanul 2015 elején és fog bele egy kockázatos könyv megírásába, amely az újraházasodott elváltak érdekében és a homoszexuális házasságok megáldása mellett szólal fel? Elképzelhető, hogy az olasz dominikánust közvetlenül a szinódus titkársága vagy akár maga a pápa buzdította arra, hogy minden egyéb elfoglaltságát félretéve nyilvánítsa ki a véleményét ebben a vitában? Aquinói Szent Tamás tudvalevőleg az a dogmatikai tekintély, akire előszeretettel hivatkoznak a konzervatívok az elváltaknak, illetve a homoszexuális pároknak kiszolgáltatandó szentségek megtagadásánál. Nyílt problémafelvetés tárgyává tenni ezt a témát tehát igen kockázatos, ha nem vakmerő lépés, ám egyben egy stratégiai húzás is. A hamarosan megjelenő könyv címe: Amours (Szeretetek). Ritkán olvasni manapság egy ennyire bátor könyvet. Az Amours, bár egy egzegetikus, a specialistáknak szánt tudományos mű, a maga röpke 160 oldalával mégis aprólékos aknamunkával ássa alá II. János Pál és XVI. Benedek Vatikánjának moralizáló ideológiáját. Oliva testvér az egyház kettős dogmatikai csődjéből indul ki: az újraházasodott elváltakkal kapcsolatos diskurzusának az ellentmondásosságából, és abból a zsákutcából, amelybe a homoszexualitás kapcsán lavírozta magát. Oliva projektje világos: „A jelen tanulmány célja az, hogy megmutassa: a homoszexualitás és a homoszexuális párok szexuális gyakorlata kérdésében az Egyházi Tanítóhivatal részéről

kívánatos változás nem csupán korunk antropológiai, teológiai és egzegetikai kutatásaival, hanem a teológiai tradíció és különösen a tomista hagyomány fejlődésével is összhangban állna.” A Domonkos-rendi szerzetes Aquinói Szent Tamás gondolkodásának szokásosan elfogadott interpretációját támadja: tanítása velejét, és nem a külső rétegét. Ezt írja: „Magától értetődő módon »természetellenesnek« tekintjük nemcsak a szodómiát, de a homoszexuális hajlamot is. Szent Tamás ezzel szemben ezt a hajlamot a homoszexuális személy »természet szerinti« hajlamának tekinti, amely magában az illető individualitásában foglaltatik benne.” A teológus az angyali doktor „zseniális intuíciójára” támaszkodva azt állítja, hogy „a természetes »természetellenesség«” alapján magyarázhatjuk a homoszexualitás eredetét. És Oliva majdhogynem darwiniánus módon mutat rá arra, hogy „Szent Tamás a faj természetes alapjainak a szintjén helyezi el a homoszexualitás eredetét”. Szent Tamás gondolkodásában az ember a maga rendellenességeivel és egyedi sajátosságaival együtt része az isteni tervnek. A homoszexuális hajlam nem természetellenes. Amihez Oliva hozzáfűzi: „A homoszexualitásban önmagában nincs semmi jogellenes, hanem az elvét tekintve ko-naturális az individuummal, és abban gyökeredzik, ami az individuumot emberi lényként élteti. Ha pedig a célját tekintjük, egy másik személyt szeretni jó cél.” Oliva konklúziója az a felhívás, hogy „a homoszexuális személyeket az egyház fogadja a szívébe, és ne csak megtűrje maga körül”. Számos bíboros, püspök és pap mondta nekem, hogy az Amours elolvasása után másként tekintenek Aquinói Szent Tamásra, és hogy a homoszexualitás tilalomfája ezzel végleg ledőlt. Néhányan, hívek és különféle rangfokozatú papok, még azt is elárulták nekem, hogy a könyv olyan hatást tett rájuk, mint André Gide Corydonja – egyébként Adriano Oliva a Ha el nem hal a magra tett gide-i utalással zárja szövegét. (Megkereséseim ellenére

Oliva testvér elutasította, hogy kommentálja könyvének keletkezéstörténetét, illetve azt, hogy milyen kapcsolatok fűzik Rómához. Kiadója, Jean-François Colosimo, az Éditions du Cerf igazgatója már bőbeszédűbb volt, ahogyan Baldisseri bíboros csapata is. Megtudtam tőlük, hogy a múltban „elemzéseket rendeltek szakértőktől”, köztük Oliva testvértől. Végül azt a hírt is megerősítették, hogy Adriano Olivát fogadta a Vatikánban Baldisseri, Bruno Forte és Fabio Fabene – a szinódus előkészítésének a főszervezői.) Mint várható volt, tomista körökben a könyv nem maradt észrevétlen. A puskaporos írás bombaként robbant. A polémia lángba borította a legortodoxabb katolikus berkeket, annál is inkább, mivel a támadás belülről jött, egy nehezen megcáfolható paptól, tomisták közt a legtomistábbtól. A római Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem (Angelicum) öt Domonkos-rendi szerzetese lélekszakadva dolgozik a kíméletlen, egyszersmind skizofrén riposzton, tekintve hogy homofilok is vannak köztük… Megjelennek a militáns identitásvédők, és hevesen támadják a vakmerő papot, aki képes volt Aquinói Szent Tamásból melegbarát gondolkodót csinálni! A katolikus szélsőjobb internetes oldalai és blogjai harsogva háborognak. A dominikánusok rendfőnöke, akitől Oliva is függ, védelmébe vette szerzetestársa nézeteit, mire újabb támadások érték őt a renden belül, ezúttal tudományos formában, több tomista folyóiratban, köztük egy 47 oldalas tanulmányban. Válaszul egy másik, ezúttal 48 oldalas írás védelmébe veszi Olivát a Revue des sciences philosophiques et théologiques folyóiratban, amelynek főszerkesztője a Domonkos-rendi Camille de Belloy (vele én is elbeszélgettem). Azóta újabb és újabb pengeváltások történnek… Látjuk, mennyire kényes témáról van szó. Oliva testvérnek, aki azt állítja, „teljesen szabadon ragadott tollat”, ez volt pályafutása legkockázatosabb témaválasztása. Bármilyen bátor is azonban a Domonkos-rendi szerzetes, nemigen valószínű, hogy egy ilyen kaliberű kutató magányosan belevetette

volna magát egy efféle, Aquinói Szent Tamásról és a gaykérdésről szóló munkába magasabb helyről kapott felhatalmazás nélkül. Vajon ki adott neki zöld utat? Baldisseri és Kasper bíboros? Nem kétséges. Vagy akár maga Ferenc pápa? Walter Kasper megerősíti nekem, hogy Ferenc személyesen avatkozott közbe: – Adriano Oliva egy este eljött meglátogatni. Beszélgettünk. Átadott egy levelet, amelyet megmutattam a pápának: Ferenc le volt nyűgözve tőle. Ezért megkérte

Baldisserit,

hogy

rendeljen

Olivától

egy

szöveget,

amit

szétküldhetnének a püspökségekre. Azt hiszem, ez az a szöveg, amiből később az Amours lett. És Kasper hozzáteszi: – Adriano Oliva szolgálatot tett az egyháznak, anélkül hogy aktivista lett volna. A szinódus alatt az Amours-t a pápa javaslatára kiosztják majd a résztvevők között. A könyv nem egy pamflet a sok közül, és nem is egy elszigetelt, némiképp öngyilkos esszé, aminek olykor beállítják, hanem egy fegyver, és mint fegyver, egy átfogóbb terv része, amit maga a pápai főhatalom tervelt ki. A pápa ellenfelei előtt nem maradt titokban Ferenc stratégiája, manőverezése, az egyház konzervatív szárnya ellen meginduló háborús gépezete. Amikor ezeket a Ferenc-ellenes személyeket kérdeztem – vannak köztük bíborosok és egyszerű monsignorék –, ők csak „off the record” voltak hajlandók reagálni. Hagyomány, hogy egy bíboros soha nem mond rosszat a pápáról kifelé, a Vatikánon kívülieknek. A jezsuiták és az Opus Dei tagjai még inkább hallgatnak egyet nem értésükről. A Domonkos-rendiek óvatosak és általában haladáspártiak, hasonlóan a ferencesekhez. Mégis, a Ferenccel szembeni ad

hominem kritikák szinte azonnal felcsattannak, amint nincs jelen a mikrofon: valóságos gyűlöletzuhatag indul be. A viperanyelvek egyike a Kúria egyik megkerülhetetlen prelátusa, akivel vagy tízszer találkoztam Rómában, együtt ebédelve vagy vacsorázva vele. Mulatságos, gonosz, viperanyelvű tehát Aguisel (a nevét megváltoztattam), egy komplexusoktól mentes homoszexuális, aki dacára élemedett korának, nagy csábító marad. Aguisel egy egyszemélyes melegparádé! Kikezd a papnövendékekkel, akiket vacsorára hív, szőröstül-bőröstül. Amikor együtt betérünk valahová, megpróbálja megfűzni a kávéházi pincérfiúkat, a római éttermek felszolgálóit, akiket a keresztnevükön szólít. És hogy, hogy nem, Aguisel engem is nagyon csíp. – Én az Ószövetségből származom – mondja nekem egy mulatságos, önironikus formulával, amely találóan igaz. Aguisel gyűlöli Ferencet. Szemére hányja „kommunista” elhajlását, liberális

családfelfogását

és

persze

a

túlontúl

homoszexuális

párti

állásfoglalásait. – Ez a pápa tele van hévvel – mondja nekem, ami az ő szájából nem éppen dicséret. Egy másik alkalommal, amikor a La Campanában vacsorázunk – egy tipikus római étterem a Vicolo della Campanában (azt mondják, Caravaggio törzshelye ebben a házban volt) –, Aguisel rámutat Ferenc összevisszaságaira és inkoherenciáira. Szerinte a pápa „elgondolásaiban nincs semmi következetesség”. A homoszexualitás terén egy lépést tesz előre, majd kettőt hátra, ami azt bizonyítja, hogy hasraütésszerűen kormányoz: – Hogyan támadhatja Ferenc a genderelméletet úgy, hogy közben a Vatikánban hivatalosan fogad egy spanyol transzszexuálist a „barátjával” vagy „barátnőjével” együtt… Látja, még azt sem tudja az ember, hogyan

fogalmazzon! Ez inkoherens, és azt mutatja, hogy nincs tanítás, csak kommunikációs hókuszpókusz van. A főpap bizalmas hangnemben folytatja, most már suttogva: – De tudja, a pápa sok ellenséget szerzett magának a Kúrián. Gonosz egy ember. Mindenkit kipenderít. Nem tűri az ellentmondást. Nézze, mit tett Müller bíborossal! Felvetem, hogy Ferenc egyéb okokból is neheztelhet Müllerre (akit 2017ben minden előzetes értesítés nélkül elbocsátott). Beszélik, hogy a Hittani Kongregáció büdzséjénél felvetődött a hűtlen kezelés gyanúja, és persze ott vannak a szexuális visszaélések, amelyek súlyát a bíboros hajlamos volt alábecsülni, például Németországban. Beszélgetőtársam mindent tud ezekről, és megállapítja, milyen jól informált vagyok. De őt rögeszmésen csak a Müllert és a hozzá közel állókat ért apróbb sérelmek foglalkoztatják. – A pápa felülről, személyesen avatkozott be, hogy kirúgja a Hittani Kongregációból Müller legközelebbi munkatársait. Egyik napról a másikra visszaküldték őket az országukba! Úgy tűnik, rosszat mondtak a pápáról. Hogy hűtlenek? Ez nem igaz. Pusztán csak ellenzékben voltak. Nem jó dolog az, ha egy pápa személyesen von felelősségre egyszerű monsignorékat! Némi habozás után Aguisel merészen kiböki: – Ferencnek van egy kéme a Hittani Kongregációban, aki mindenről jelent neki. Tudja ezt? Van egy kéme! A kém a titkárhelyettes! Számos találkozónk alkalmával nagyjából ilyen jellegű csevegést folytattunk. Aguisel ismeri a Római Kúria titkait, és persze a „buzgólkodó” bíborosok és monsignorék nevét. Örömet okoz neki, ha kiadja nekem ezeket az információkat, ha mindent kifecseg, jóllehet valahányszor „outolja” valamelyik paptársát, a fejét csóválja, mintha csak hitetlenkedne a saját merészségén:

– Most túl sokat beszélek. Túl sokat beszélek. Nem lenne szabad. Most biztosan szemérmetlennek tart! Engem lenyűgözött e főpap kiszámított meggondolatlansága, amellyel a több

éven

keresztül

folytatott

rendszeres

találkozóinkon

–

ezek

összességükben több tucat órányi beszélgetést tesznek ki – annyi mindent kikotyogott előttem, dacára annak, hogy mint az összes egyházi méltóság, akivel csak beszélgetek, ő is nagyon jól tudja, hogy oknyomozó riporter és számos, a gay kérdéskörrel foglalkozó könyv szerzője vagyok. Ha tehát Aguisel beszél előttem, mint annyi más Ferenc-ellenes bíboros és püspök, akkor az nem puszta véletlen vagy szerencse, hanem „a kibeszélés, a befeketítés és a rossznyelvűsködés betegségében” keresendő, melyet olyan találóan figurázott ki a pápa. – A szentatya kissé speciális – teszi hozzá a főpap. – Az emberek, a tömegek, világszerte mindenki nagyon szereti őt, de nem tudják, hogy kicsoda. A pápa brutális! Kegyetlen! Nyers! Mi itt jól ismerjük őt, és nálunk közutálatnak örvend. Egy nap, amikor együtt ebédelünk a római piazza Navona közelében, Mons. Aguisel az étkezés végén egyszer csak karon ragad, és elvezet a San Luigi dei Francesi-templom felé. – Itt három Caravaggiót láthat, teljesen ingyen. Kár lenne kihagyni. A vászonra festett olajfestmények egy oldalkápolna falait díszítik, pompázatosak

a

maguk

brutális

feketeségében

és

mély

alkonyi

félhomályában. Egy egyeurós pénzérmét dobok a kápolna előtti kis készülékbe, és ekkor a festmények hirtelen kivilágosodnak. Aguisel odaköszön az egyik „sekrestyebolondnak”, akit felismert – mint mindenütt, ebben a francia templomban is számos meleg személy van a papnövendékek és a papok között –, majd mézesmázosan elcseverészik egy

csoport fiatal turistával. Előhozakodik előttük tekintélyes főpapi rangjával. Az intermezzo

után

folytatjuk

megkezdett

beszélgetésünket

Caravaggio

homoszexualitásáról. A Szent Máté mártíromságából áradó erotika a Szent Máté és az angyalt visszhangozza, amelynek első verziója ma már nincs itt, mivel túlságosan homoerotikusnak ítélték, hogysem méltó volna egy kápolnához! A Lanton játszó fiú, a Fiú gyümölcskosárral és a Bacchus készítésénél Caravaggio modellje saját szeretője, Mario Minniti volt. Az olyan képek alapján, mint a Nárcisz, a Koncert, a Keresztelő Szent János vagy a különös Amor Vincit Omnia (Győzedelmes Ámor, amelyet Berlinben a Gemäldegalerie-ben láttam), régóta igazolt tény, hogy a festő vonzódott a fiúkhoz. Így írhatta az író Dominique Fernandez, a Francia Akadémia tagja, hogy „Caravaggio számomra minden idők legnagyobb homoszexuális festője, akarom mondani az, aki a legnagyobb hévvel dicsőítette a férfiak közötti vágykapcsolatot”. Nem furcsa viszont így, hogy Caravaggio az egyik kedvenc festője mind Ferenc pápának, mind a rejtekező rideg bíborosoknak, mind pedig azoknak a militáns melegeknek, akik LMBT City Toursokat szerveznek Rómába, amelynek egyik állomása éppenséggel az, hogy leróják tiszteletüket „az ő” festőjük előtt? – Itt, a San Luigi dei Francesi-templomban tömött buszokkal érkező látogatók tömegét fogadjuk. Egyre kevesebben jönnek egyházközségekből, egyre több a low cost turista! Csak azért jönnek, hogy megnézzék Caravaggiót. Olyan vulgárisan viselkednek, ahogyan egy múzeumban soha nem mernének! Úgy kell kiűznöm őket! – magyarázza Mons. François Bousquet, a francia templom igazgatója, akivel két alkalommal ebédelek együtt. Mons. Aguisel egyszer csak egy másik dologra hívja fel a figyelmemet. Egy kis kitérőt téve felkapcsolja a gyönyörű kápolna fényeit, és íme,

megpillantom Szent Sebestyént! A képet Numa Boucoiran festette, a 19. században került a templomhoz, a vatikáni francia nagykövet kérésére (a nagykövetek közül „legalább öt homoszexuális volt a háború óta”, teszi hozzá Aguisel, aki aprólékosan számontartja az ilyesmit). Ez a Szent Sebestyén meglehetősen konvencionális, különösebb művészi géniuszt nem tükröző kép, amely azonban a gay ikonográfia összes kódját magán hordozza: a fiú áll, alakja egyszerre lángoló, dacos és alélt, mezítelenségét kiemelik szépséges izmai, atletikus testét hóhérának – talán szeretőjének – a nyilai lyuggatják keresztül. Boucoiran hű marad a mítoszhoz, még ha nincs is meg benne Botticelli, Il Sodoma, Tiziano, Veronese, Guido Reni, El Greco vagy Rubens tehetsége, akik mind megfestették ezt az ikonikus gay alakot, Leonardo da Vinciről nem is beszélve, aki nyolc alkalommal rajzolta meg. Több Szent Sebestyént láttam a Vatikáni Múzeumban, köztük Girolamo Siciolante da Sermoneta festményét, amely olyan expliciten csábító és libidinózus, hogy akár az LMBT-kultúra enciklopédiájának a borítóján is szerepelhetne. És ott van még a római Szent Péter-bazilika Szent Sebestyéne, ez a prózaibb mozaik, a szentnek dedikált kápolnában, a bejárattól jobbra, rögtön Michelangelo Pietàja után. (Ebben a kápolnában van nem olyan régóta II. János Pál síremléke is.) Szent Sebestyén mítosza, tudatosan vagy sem, igen népszerű burkolt kód a vatikániak között. A lemeztelenítés sok mindent napvilágra hoz, habár sokféle olvasatot kínál. A lemeztelenítést felfoghatjuk efebofil motívumként, vagy épp ellenkezőleg, szadomazochista motívumként. Ábrázolhatja az ifjonc behódoló passzivitását, vagy fordítva, egy katona harciasságát, aki ellenáll, kerül, amibe kerül. És főleg ezt: a fához kötözött Sebestyén a maga abszolút sebezhetőségében mintha szerelmes lenne hóhérába, mintha ölelkezne vele. Ez a „gyönyör a fájdalomban”, a hóhér és az áldozat eme összefonódása, egyetlen lélegzetben való egyesülése csodálatos metaforája a Vatikánban

uralkodó homoszexualitásnak. Szodomában Szent Sebestyént ünneplik nap mint nap. Ferenc ellenzékében ritka kivétel George Pell ausztrál bíboros, a pápa „gazdasági minisztere”: ő hajlandó nyilvánosan elmondani a véleményét. A Vatikán Apostoli Palotájának I. Loggiájában egy apró váróhelyiségben ülök, amikor Pell odajön hozzám, hogy üdvözöljön. Megáll előttem, én pedig hirtelen egy óriást látok magam fölé tornyosulni. Hórihorgas alak. Enyhén megingató módja ez a köszöntésnek. A bíboros az asszisztense kíséretében érkezik, aki ugyanolyan hatalmas, mint ő, hanyagul lépked, végig gondosan jegyzetelni fog eszmecserénkről. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire kicsinek. Kettejükhöz legalább négy méter magasnak kellene lennem! – A pápával dolgozom, kéthetente találkozunk egymással – kezdi mesélni Pell igen előzékenyen. – Nem vitás, hogy különböző a kulturális hátterünk: ő Argentínából származik, én Ausztráliából. Lehetnek nézeteltérések közöttünk, mint például a klímaváltozás kérdésében. Mi azonban egy vallási szervezet vagyunk, nem pedig egy politikai párt. Egységes platformot kell alkotnunk a hit és a morál kérdéseiben. Ezen túlmenően azt mondanám, hogy szabadok vagyunk, vagy ahogyan Mao Ce-tung mondotta, virágozzék minden virág… George Pell profi módon, tömören és humorral válaszol angolszász stílusban feltett kérdéseimre. Hatékony. Ismeri a dossziéit, ismeri a nótát. Egyszer sem kell kikapcsolnom előtte a felvevőmet, minden mehet „on the record”. A bíboros udvariassága meglepő, hiszen a paptársai úgy jellemezték nekem, mint „brutális”, „konfrontatív” embert, sőt mint egy ijesztő „buldogot”. Pell vatikáni gúnyneve csak „Pell-Pot”. Beszélgetünk a szentszék financiális ügyeiről, miniszteri munkájáról, az átláthatóságról, amelyet jelenleg megpróbál megvalósítani ott, ahol eddig átláthatatlan összevisszaság uralkodott.

– Amikor hivatalba léptem, felfedeztem közel 1,4 milliárd alvó eurót, amelyet az összes könyvelt számlából kifelejtettek! A pénzügyi reform azon ritka témák közé tartozik, amelyekben a Vatikán jobboldala, baloldala és a centruma egységes, mind politikailag, mind szociológiailag. – Van jobboldal és baloldal a Vatikánban? – akasztom meg egy kérdéssel a bíborost. – Úgy gondolom, hogy itt mi mindannyian a radikális centrum valamilyen variánsát képviseljük. George Pell, akit általában a Vatikán jobbszárnyához sorolnak és „ratzingeriánus” konzervatívnak tartanak, azok közé a bíborosok közé tartozik, akik a szinóduson kritikusan léptek fel Ferenccel szemben. Ahogy azt vártam, a bíboros elbagatellizálja azokat a vitás pontokat, amelyek kiszivárogtak a sajtóban, és egyúttal egy igen ravasz, azazhogy semmitmondó hivatali nyelvre vált: – Én nem vagyok Ferenc ellen. Én a pápa lojális szolgája vagyok. Ferenc bátorítja a szabad és nyílt vitákat, és szereti meghallgatni azok véleményét, akik mást gondolnak, mint ő. George Pell többször is úgy hivatkozik az egyház „erkölcsi tekintélyére”, mint amely az egyház létoka és befolyásának alapja az egész világon. Úgy gondolja, hogy hűnek kell maradni a dogmatikához és a tradícióhoz: nem változtathatjuk meg a törvényt, csak mert a társadalom változik. No lám, az ő szemében Ferenc irányvonala a „perifériákat” illetően, valamint a homoszexuálisok iránti empátiája hiábavalónak, ha nem épp elhibázottnak tűnik. – Nagyon helyes, ha érdeklődünk a „perifériák” iránt. De mégiscsak a hívek egy kritikus tömegét kell magunk mögött tudnunk. Nem vitás, foglalkoznunk kell az eltévedt báránnyal, de ugyanígy szem előtt kell tartanunk a kilencvenkilenc másik bárány sorsát is, akik a nyájban maradtak.

(Beszélgetésünk

óta

Pell

elhagyta

Rómát,

miután

az

ausztrál

igazságszolgáltatás vizsgálatot indított ellene egy régebbi, fiatal fiúkkal szemben elkövetett szexuális visszaélés ügyében, amelyben személyesen őt gyanúsították meg a bűncselekménnyel, valamint több más vádpontban, amiért püspökként hosszú időn keresztül pedofil papoknak falazott, plébániáról plébániára helyezgetve őket. Az üggyel kimerítően foglalkozott a média. Az első ügyben folyó tárgyalás, amelynek leirata több ezer oldalas jegyzőkönyvet tesz ki, 2018 végén a bíboros elítélésével zárult.) A közel két éven át zajló feszült viták a szinódus körül végül olyan eredménnyel zárultak, amely csinos nevet kapott: Amoris laetitia (A szeretet öröme). Ez a zsinatzáró apostoli buzdítás magán hordozza Ferenc személyes bélyegét és kulturális jegyeit. A pápa hangsúlyozza a tényt, hogy egyetlen család sem tökéletes. Ám függetlenül attól, hogy milyenek, ugyanazt a lelkipásztori gondoskodást kell tanúsítani irántuk. Milyen messze vagyunk a melegházasság-ellenes

konzervatívok

patriarchális

és

családcentrikus

diskurzusától! Néhány egyházi vezető azt gondolja és amellett érvel, hogy Ferenc feladta reformtörekvéseit, és a legkényesebb kérdésekben a status quo fenntartása mellett döntött. Ferenc védelmezői ezzel szemben az Amoris laetitiát jelentős fordulatnak tekintik. A szöveg egyik megfogalmazója szerint a homoszexuálisok csatát vesztettek a szinóduson, de sikerült három kódolt homoszexuális utalást belecsempészni az apostoli buzdításba: egy rejtett formulát a „baráti szeretetről” (127. §); egy utalást Keresztelő Szent János vidámságára, akiről tudjuk, hogy milyen nőies testalkattal festette meg Caravaggio és Leonardo da Vinci, akinek a fiúszeretője, Salaì állt modellt a képhez (65. §); és végül egy katolikus gondolkodó nevét, aki élete vége felé bevallotta, hogy

homoszexuális: Gabriel Marcelét (322. §)… Hát mit mondjak, sovány győzelem. – Az Amoris laetitia két szinódus eredménye – tudatja velem Baldisseri bíboros. – Ha elolvassa a 4. és 5. fejezetét, látni fogja, hogy csodálatos szöveg a szerelemről és a szeretetről. A kényesebb témákkal foglalkozó 8. fejezet viszont, való igaz, kompromisszum eredménye. A

Vatikán

konzervatív

szárnya

nem

szerette

a

szóban

forgó

kompromisszumot. Öt bíboros, köztük a pápa két „minisztere”, Gerhard Ludwig Müller és Raymond Burke, már korábban, jóval a szinódus előtt hangot adtak egyet nem értésüknek egy könyvben, amelynek a címe: Megmaradni Krisztus igazságában. A könyv egy ritka lármás nyilvános helytelenítés. Ferenc egy másik minisztere, George Pell bíboros, valamint Angelo Scola bíboros csatlakoztak az előbbiekhez, nyíltan beálltak az ellenzék soraiba. Georg Gänswein, XVI. Benedek pápa elhíresült személyi titkára, bár hivatalosan nem csatlakozott hozzájuk, kiadott egy homályos közleményt, amely ugyancsak az ellenzéki vonalat támogatta. Ugyanez a csoport a második szinódus vitáinak lezárultával újra tollat ragad, hogy nyilvánosan világgá kürtölje egyet nem értését. A levelet, amelynek szándéka az, hogy „tisztázza” az Amoris laetitia körüli „kételyeket”, négy bíboros írta alá: az amerikai Raymond Burke, az olasz Carlo Caffarra és két német, Walter Brandmüller és Joachim Meisner (akik hamarosan megkapták a négy „dubia” – „kétely” latinul – ragadványnevet). Levelüket 2016 szeptemberében hozták nyilvánosságra. A pápa válaszra sem méltatta őket. Álljunk meg egy pillanatra ennél a négy „dubiánál” (közülük kettő azóta elhalálozott). E homofób konzervatív bíborosok között, akik a szexuális erkölcs terén szembe mennek a pápával, kettő állítólag „rejtőző” – legalábbis számos forrás ezt állítja Németországban, Svájcban, Olaszországban és az

Egyesült Államokban. Mindkettőnek sok „mondén” kapcsolata és privát barátja volt. A német sajtó azon gúnyolódott, hogy az egyik német dubia környezetében lényegében csak nőies szépfiúk forgolódnak. Azóta a német újságírók bizonyítékokat szolgáltattak az illető homofil beállítottságára. Ami pedig Carlo Caffarrát, Bologna egykori érsekét illeti, akit XVI. Benedek emelt a bíborosok sorába, és aki „a házasság és a család kérdéseivel foglalkozó” Pápai II. János Pál Intézet alapítója, ő megveszekedetten melegházasságellenes pozíciójával azon szélsőségesek közé tartozik, akiknél ez a régimódi megszállottság csakis egyetlen dologban gyökerezhet. Hiszen a „dubiák” egyszersmind egy stílust is képviselnek: az egyik oldalon a sekrestyebolondok, a „liturgy queen”-ek, a jól fésült ministránsfiúk jobb oldali hajválasztékkal, akik az iskolában jó apák, a másik oldalon az inkvizíció; egyfelől látszólagos alázat, másfelől extravagáns önteltség; a körülöttük rajzó apollók és adoniszok szervilis nevetése és az autodafék; nyakatekert, valójában kerékbe tört nyelvezet és középkori hozzáállás a szexuális erkölcshöz. És mindennek a tetejébe micsoda fásult érzéketlenség a szebbik nem képviselőivel szemben! Micsoda nőgyűlölet! Micsoda isteni derű és micsoda viril ridegség – vagy vice versa? The lady doth protest too much! A jól informált pápa tökéletesen tisztában van egynémely „dubia” homofil beállítottságával és ellenzékének – a morális hajlíthatatlanság és a ridegség eme példaképeinek – paradoxonoktól hemzsegő életvitelével. És most már valósággal fellázítja ez a tömérdek kétszínűség. Ezzel kezdetét veszi a Ferenc és ellenzéke közötti csata harmadik felvonása, mind közül a legluciferibb. A pápa nekifog ellenségei módszeres megbüntetésének. Bíborosról bíborosra haladva hol megfosztja őket a tisztségüktől (Gerhard Ludwig Müllert eltávolítja a Hittani Kongregáció éléről, Mauro Piacenzát minden teketória nélkül áthelyezteti, Raymond Burke-öt kipenderíti a legfőbb bíróság elnöki székéből), hol teljesen kiüresíti

és névlegessé teszi az általuk betöltött funkciókat (Robert Sarah egy olyan dikasztérium élén találja magát, amely minden támogatástól megfosztva már csak egy üres váz), hol áthelyezteti máshová a közvetlen munkatársaikat (Sarah és Müller munkatársai helyére „Ferenc-párti” személyek kerülnek), hol pedig úgy, hogy hagyja, hogy a bíborosok maguktól meggyengüljenek (a szexuális visszaélések vádjai George Pell személye ellen, a szexuális ügyek hanyag kezelésének gyanúja Gerhard Ludwig Müller és Joachim Meisner esetében, a Máltai Lovagrend belső harcai Raymond Burke esetében). Ki mondta, hogy Ferenc pápa irgalmas szívű? Azon a reggelen, amikor Gerhard Ludwig Müllerrel van találkozóm a bíboros Vatikánvároshoz közeli, a piazza della Città Leoninán található magánlakásán, olyan érzésem támad, mintha épp kiugrasztottam volna az ágyból. Vajon a bíboros átkukorékolta az éjszakát? A Hittani Kongregáció teljhatalmú prefektusa, Ferenc pápa első számú ellensége személyesen nyit nekem ajtót… alsóneműben. Ő az első pizsamás bíborosom! Előttem áll: egy nagy embert látok gyűrött trikóban, széles, hosszú, elasztikus, Vittorio Rossi márkájú alsóruházatban és papucsban. Kissé zavartan hebegem: – Ugye 9 órára beszéltük meg a találkozót? – Hogyne, hogyne. De ugye nem úgy készült, hogy fényképezni fog? – kérdez vissza az emeritus bíboros prefektus, aki mintha csak most jönne rá, hogy milyen kirívóan alulöltözött. – Nem, nem készítek fotót. – Akkor maradhatok így – mondja Müller. Letelepedünk a hatalmas dolgozószobájában, amelyben egy lenyűgöző faltól falig könyvespolc fut végig. Izgalmas beszélgetésbe merülünk. Müller

jóval komplexebbnek tűnik annál, mint amilyennek a kritikusai próbálták lefesteni. XVI. Benedekhez közel álló entellektüel, aki az emeritus pápához hasonlóan tökéletesen ismeri Hans Urs von Balthasar és Jacques Maritain műveit. Hosszan elbeszélgetünk erről. Müller megmutatja nekem a könyvespolcokon fegyelmezett rendben sorakozó könyveit, mintegy így bizonyítva előttem, hogy mindet elolvasta. Lakása klasszikus, rondasága kevéssé katolikus. Ez egyébként közös vonása annak a pár tucatnyi bíborosi lakásnak, ahová alkalmam volt bepillantani: félig-meddig mondén, luxusba hajló berendezés, egymáshoz nem igazán illő stílusok halmozása, több az utánzat és a felszínesség, mint a mélység. Egyetlen szóval úgy nevezném: middlebrow! Így hívják az Egyesült Államokban azt, ami se nem elitista, se nem populáris: a kettő közötti középkultúra, az amerikai middle class kulturális középútja. Egy méretes, fényűző, art deco utánzatú falióra, amely nem működik; egy pompázatos barokk komód; egy ordenáré giccses asztal – mindez egymás hegyén-hátán. Egyfajta „Moleskine notesz”-kultúra, az apokrif legendák, Bruce Chatwin és Hemingway irkafüzeteiről lekoppintott bőrutánzat és pamutbársony stíl. Ez a stílustalan stílus, ez a „bland” és fakó ízlés közös Müllerben, Burke-ben, Ruiniban, Dziwiszben, Staffordben, Farinában, Etchegarayban, Herranzban, Martinóban, Rében, Sandovalban és megannyi más, általam meglátogatott bíborosban, akik a self-aggrandizementet hajszolták (azaz megpróbáltak minél nagyobbnak látszani). Müller mentségére legyen mondva, hogy épp azelőtt „zsugorodott össze”, hogy interjúra mentem hozzá. A pápa se szó, se beszéd, kitette a szűrét a Hittani Kongregációból, amelynek XVI. Benedek óta ő volt a prefektusa. – Hogy milyennek tartom Ferenc pápát? Azt mondanám, hogy Ferencnek megvan a maga egyéni modora, kétségkívül nagyon sajátos a stílusa. De meg

kell hogy értse, a Ferenc „mellettiséget” vagy „elleniséget” firtató kérdéseknek számomra nemigen van értelmük. A bíborszín ruha, amit viselünk, annak a jele, hogy készek vagyunk a vérünket áldozni Krisztusért, és Krisztust szolgálni minden bíboros számára annyit tesz, mint Krisztus helytartóját szolgálni. Ám az egyház nem robotok gyülekezete, Isten gyermekeinek a szabadsága lehetővé teszi, hogy más véleményeink, más elgondolásaink, más érzelmeink legyenek, mint a pápának. De ismétlem és hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy ne akarnánk mélységesen lojálisak lenni a pápához. Lojálisak vagyunk hozzá, mivel mélyen lojálisak akarunk lenni az Úr iránt. A lojális Müller mégis a Júdások hosszú sorát gyarapítja Raymond Burkekel, Robert Sarah-val, Angelo Bagnascóval vagy Mauro Piacenzával együtt, akik alattomos és epés támadások sorozatát intézik Ferenc ellen. A kritikus bíboros a maga konfrontatív természetével meg akarta leckéztetni a szentatyát. Nyájas benedeki szellemben, ha fogalmazhatok így, kíméletlenül bírálta a pápa irányvonalát a szinóduson. Interjúkat adott, ahol erkölcsi kérdésekben ellentmondott Ferencnek, feszültségeket gerjesztett, hamarosan pedig már-már szakadár álláspontra helyezkedett. Ha azt mondjuk, kegyvesztett lett, azzal azt is mondanánk, hogy volt idő, amikor kegyben állt. A bíborosi galerójára már hónapokkal ezelőtt vérdíjat tűztek ki. Ferenc végül habozás nélkül megfosztotta piros kalapjától egy megbeszélésen, amely Müller szerint „egy percig tartott”. És most íme, itt van előttem alsógatyában! Hirtelen megjelenik egy kedvesnővér, aki az imént halkan bekopogtatott az ajtón, hogy buzgó odaadással felszolgálja a bíboros teáját. Az őeminenciáját megillető klerikális gonddal – amelyen az sem változtat, hogy őeminenciája immár kiesett a pikszisből – készítette el. A mogorva bíborost láthatóan bosszantja, hogy handabandázó csevegése közben megzavarták. Szinte rá se néz az apácára, amikor az elébe teszi a csészét, majd egy

„köszönöm” nélkül nyersen kiküldi. A kortalan kedvesnővér, aki oly lelkesen lépett be, most tüntetőleg kivonul. Még egy cseléddel sem bánnak ilyen lekezelően egy polgári családban! Megszánom a nővért. Később, amikor már távozóban vagyok, kedvem volna benézni hozzá, hogy elnézést kérjek tőle a durva bánásmódért. Müller bíboros bővelkedik az ellentmondásokban. Bajorországban, ahol püspök volt, az általam Münchenben és Regensburgban begyűjtött tucatnyi információ szerint „ambivalens”, sőt talán „skizofrén” (hogy a pápa szótárának e gyakori jelzőjével éljek) főpap emlékét hagyta maga után. Papok és újságírók elmondták, hogy világi körökben forgolódott, és csatlakozott a Regensburgi Hálózat (Regensburger Netzwerk) mozgalomhoz. Akkoriban úgy tűnt, hogy Joseph Ratzinger és Georg Gänswein hatása alatt áll. – Amikor Müller Regensburg püspöke volt itt, Bajorországban, a személyét nem nagyon értették meg. Viszonya a híres Karl Lehmann német bíboroshoz, ehhez a liberális és haladó szellemű egyházi főméltósághoz különösen feszültségekkel terhes volt a melegkérdést illetően: rendkívül kemény és csípős hangvételű levélváltást folytattak, kölcsönösen a másik fegyverével támadva egymást, lévén Lehman inkább melegbarát és heteroszexuális, Müller pedig erősen melegellenes beállítottságú. Eközben viszont Müller törzsvendége volt Gloria von Thurn und Taxis hercegné fogadásainak a Szent Emmerám-kastélyban – magyarázza a Süddeutsche Zeitung müncheni újságírója, Matthias Drobinski, aki huszonöt éve foglalkozik a német egyházzal. A regensburgi kastély merészen és mondhatni boldogan halmoz egymásra egy román és gótikus kerengőt, egy bencés apátságot, egy barokk épületszárnyat, egy rokokó, valamint egy neorokokó báltermet. A stílusokkal és korszakokkal játszadozó palota arról is híres, hogy Sissi császárné nővérének birtokában

volt. Ebben a palotában lakik Gloria von Thurn und Taxis hercegné, egy vagyonos iparmágnás özvegye, akinek a családja abból gazdagodott meg, hogy monopóliuma volt a postai szolgáltatásokra a Német-római Császárság idején, mielőtt Napóleon kisajátította volna. Ez a szerény kis hajlék a német katolikus egyház legkonzervatívabb frakciójának főhadiszállása – feltehetőleg innen kapta a hercegné a „Gloria TNT” gúnynevet: célzás robbanásveszélyes konzervativizmusára. A kastély úrnője épp a szokásos teniszórájáról érkezik rózsaszín feliratos pólóban, hozzá passzoló élénk színű, ovális szemüvegben, sportos Rolex karórában és keresztekkel telezsúfolt gyűrűkben. Beleegyezik, hogy fogad engem. Micsoda nő! Micsoda cirkusz! A Café Antoinette-be ülünk be egy italra – a kávéház neve a lefejezett francia királynőre utal –, és Gloria von Thurn und Taxis, akit rideg és férfias nőnek festettek le, különösmód kedvesen és nyájasan viselkedik velem. Tökéletesen beszél franciául. Gloria TNT hosszan ecseteli „királynői” életét: milliárdokat érő családi örökségét, 500 szobás kastélyát, amelyről gondoskodnia kell, nem is beszélve a 40 ezer négyzetméteres tetőzetről: „borzasztóan drága”, panaszolja kikerekedett

szemmel.

Beszél

még

politikai

elköteleződéséről

a

legreakciósabb jobboldal felé, majd arról, hogy mennyire szereti a Római Kúria főméltóságait, köztük „drága barátját”, Müller bíborost, és mesél mozgalmas életéről, amely a Németország–New York–Róma háromszögben zajlik (Rómában együtt lakik egy kis belvárosi hajlékban egy másik hercegnővel, Alessandra Borghesével, ami őrült pletykákra ad alkalmat a hercegnők royalista irányultságáról). Gloria TNT különösen fontosnak tartja, hogy kitérjen zilált katolicizmusára: – Hívő katolikus vagyok. Van egy magánkápolnám, pap barátaim akkor miséznek benne, amikor csak akarnak. Imádom, amikor használják a

kápolnákat. Most épp van egy káplánom, egy házi papom, aki több mint egy éve nálunk lakik. Nyugdíjba vonult, én pedig idehívattam. A kastély egyik apartmanjában kapott szállást, ő a magánlelkészem – mondja Gloria TNT. Az említett papot Mons. Wilhelm Imkampnak hívják. Bár a „monsignore” címet viseli, nem püspök. – Imkamp egy közismert ultrakonzervatív pap. Szeretett volna püspök lenni, de személyes okokból elgáncsolták. Nagyon közel áll a német egyház radikális konzervatív szárnyához, különösen Müller bíboroshoz és Georg Gänsweinhez – világosít fel Münchenben a Süddeutsche Zeitung újságírója, Matthias Drobinski. Mindenesetre furcsa pap ez a hányatott sorsú Imkamp: úgy tűnik, jól bevette magát a Vatikánba, ahol több kongregációnak is a „konzulense” volt, továbbá az egyik legkifinomultabban homofób német bíboros, Walter Brandmüller asszisztenseként szolgált. Vajon miért nem segítették hozzá ezek a személyes kapcsolatok és ratzingeriánus barátai, hogy püspökséget kapjon XVI. Benedek alatt? Itt valami titok lappang, amit érdemes lenne megfejteni. David Berger, egy hajdani szeminarista és teológus, aki időközben militáns meleggé vált, a következőket magyarázza nekem egy berlini beszélgetésünkön: – Mons. Imkamp minden reggel latin nyelvű misét celebrál a régi szertartás szerint Gloria von Thurn und Taxis kápolnájában. Ő egy Georg Gänsweinhez közel álló ultrakonzervatív, a hercegné pedig a melegek Madonnája. A dekadens arisztokrata Gloria TNT bővelkedik az eszközökben és a paradoxonokban. Leírja nekem, milyen kortárs képzőművészeti kollekció van a birtokában, amelyben Jeff Koons, Jean-Michel Basquiat, Keith Haring vagy akár a fényképész Robert Mapplethorpe művei is megtalálhatók. Ez utóbbitól van egy nagyszerű, híres portréfotója, amit a mester készített róla. Koons még

él, de két másik homoszexuális művész, Haring és Mapplethorpe már elhunyt AIDS-ben. Basquiat kábítószerfüggő volt, Mapplethorpe-ot pedig egyenesen lepfujolta az amerikai katolikus szélsőjobboldal: művészetét homoerotikusnak és szadomazochistának ítélték. Skizofrénia? A hercegné így foglalta össze a homoszexualitással kapcsolatos ellentmondásos nézeteit egy a bajor konzervatív párt (CSU) által szervezett vitán, ahol Mons. Wilhelm Imkamp is jelen volt: „Mindenki azt tehet, amit akar a hálószobájában, de ebből még nem kell politikai programot csinálni.” Értjük a kódolt üzenetet: teljes tolerancia a „rejtőző” homoszexuálisok iránt, de zéró tolerancia a melegek láthatóságát illetően! Csakugyan robbanókoktél ez a Gloria TNT: egyszerre bigott szentfazék és a világ körül repkedő milliárdos ariszto-punk; hóbortos, buzgó katolikus és gay férfiaktól körülvett sültbolond fundamentalista. Gloria von Thurn und Taxis a legmagasabb röptű tyúkanyó kerek e világon! A hercegné hagyományosan közel áll a bajor CSU konzervatívjaihoz, de az utóbbi években mintha átvett volna néhány gondolatot a német reakciós jobboldal pártjától, az AfD-től is anélkül, hogy hivatalosan csatlakozott volna hozzájuk. Ott sétál az AfD-képviselők oldalán a Demo für Allékon, ezeken a melegházasság-ellenes

tüntetéseken,

és

egy

interjúban

kifejezte

nagyrabecsülését Beatrix von Storch hercegnő, az AfD alelnöke iránt, egyben elismerve azt is, hogy nem mindenben ért egyet pártjának nézeteivel. – Von Thurn und Taxis asszony tipikus alakja a keresztényszociális CSU és a keményvonalas jobboldali AfD közötti szürke zónának. Az ide tartozók ellenzik a genderelméletet, harcolnak az abortusz ellen, elutasítják a melegházasságot és Angela Merkel kancellár asszony migrációs politikáját – magyarázza Münchenben Michael Brinkschröder német teológus. Ez itt a kellős közepe annak, amit csak úgy hívnak: Regensburgi Hálózat, és e konstellációnak a Napkirálynő, Gloria TNT a fénylő csillaga, aki körül „a

légben ezer kék ördög bokáz”. Gerhard Ludwig Müller, Wilhelm Imkamp és Georg Gänswein egyházi méltóságok mindig otthonosan forgolódtak e baráti klikkben, ahol a komornyikok libériában szolgálnak, a tortákat „hatvan, pénisz alakú marcipán” díszíti (ahogy a német sajtóból megtudtuk), és a papok természetesen mind nagyon homofóbok. Gloria TNT fejedelmi természet, még a vásárlás utáni vevőszolgálatot is biztosítja: részt vállal reakciós bíboros barátai melegellenes tematikájú műveinek reklámozásában, így például Müller, a guineai ultrakonzervatív Robert Sarah vagy a német Joachim Meisner esetében – utóbbival közösen írtak egy beszélgetőkönyvet. A homofil és egyidejűleg ordas homofób Meisner a katolikus képmutatás kvintesszenciája: ő egyszerre volt Ferenc pápa ellensége (a négy „dubia” egyike); alamuszi püspök, aki Berlinben és Kölnben olyan férfiakat szentelt pappá, akikről tudta, hogy szexuálisan aktív melegek; egy késői pubertáskora óta háromszorosan kulcsra zárt „rejtőző” figura; s végül afféle esztéta, aki egy puhány, elnőiesedett, többségében LMBT-slepptől körülvéve élte az életét. Vajon komolyan kell vennünk Müller bíboros gondolatait? A nagy német bíborosok és teológusok kritikusan viszonyulnak írásaihoz, amelyek nem örvendnek túl nagy tekintélynek, gondolkodását nem tartják igazán hitelesnek. Álnok módon hangsúlyozzák, hogy ő koordinálta Ratzinger összes művének a kiadását, azt sejtetve ezzel, hogy ez a szoros kapcsolat magyarázza Müller bíborosi címét és kinevezését a Hittani Kongregáció prefektusává. Ezeket a szigorú ítéleteket mindazonáltal árnyalnunk kell: Müller Ferenc alatt, és nem XVI. Benedek alatt emeltetett a bíborosok sorába. Papként szolgált

Latin-Amerikában,

mélyenszántó

könyveket

írt

például

a

felszabadítás teológiájáról, ami, ha konzervativizmusát nem kérdőjelezi is meg, mindenesetre komplexebbnek mutatja. Két beszélgetésünkkor elmondta,

hogy barátja e vallási áramlat „alapító atyájának”, Gustavo Gutiérreznek, akivel csakugyan kiadott egy izgalmas párbeszédkötetet. Ezzel szemben nőgyűlölete és homofóbiája tagadhatatlan. Amikor a pápa egy magánkihallgatáson fogadja Juan Carlos Cruzt, ezt a szexuális erőszak áldozatául esett homoszexuális férfit, és együttérzést tanúsít iránta („Az, hogy maga meleg, annak semmi jelentősége. Isten olyannak teremtette magát, amilyen, és olyannak szereti magát, amilyen. Csak ez számít. A pápa így szereti magát. Boldognak kell lennie, amiért létezik” – mondja majd Ferenc), Müller bíboros azonnal szélsőséges nyilatkozatok sorával áll elő, tagadva a melegellenes diszkrimináció létét, és hangsúlyozva azt a tényt, hogy „a homofóbia csak egy kitaláció” (egy „hoax”, mondja). Ez a szigor, ez a magabiztosság éles ellentétben áll azzal az elnéző magatartással, amelyet Müller bíboros a tudomására jutott szexuális visszaélési ügyeknél tanúsított. Regensburg püspökeként, majd a Hittani Kongregáció prefektusaként, a vatikáni pedofilakták kezelőjeként az intézkedések foganatosításánál állítólag késedelmet késedelemre halmozott (ezt határozottan cáfolja előttem), és oly csekély együttérzést mutatott az áldozatok iránt, hogy emiatt kritikával illette a sajtó, mi több, mostanában a német és a francia igazságszolgáltatás is beidézte. Ezenfelül része volt a befolyásos laikus ír hölgy, Marie Collins lemondatásában a Vatikán kiskorúak védelmében felállított apostoli bizottságának (Pontificia commissio pro tutela minorum) éléről, amely az egyház szexuális visszaélései ellen próbál fellépni, miközben az ír hölgy gyerekként maga is pedofil papok áldozata volt. A családról szóló szinóduson Müller nyíltan csatlakozott Ferenc pápa ellenzékéhez, még ha ma azt állítja is nekem ez a Tartuffe, hogy nem akarja „a zavart zavarral, a keserűséget keserűséggel, a gyűlöletet gyűlölettel tetézni”. A „dubiák” oldalán masírozott Ferenccel szemben, dogmává emelte az újraházasodottak szentáldozásának teljes elutasítását, és mélyen ellenségesnek

mutatkozott a nők, de még a viri probatik pappá szentelésével szemben is. Az ő szemében – aki kívülről ismeri az Ószövetség összes versét és mindazokat az újszövetségi leveleket, amelyek kitérnek erre a „Rosszra” – a homoszexuális emberek respektálandók, de csak akkor, ha erényesek és tiszták maradnak. Végül a bíboros indulatosan kikelt a genderelmélet ellen, amelyből elnagyolt karikatúrát csinál, sutba vágva azt a gondolkodói precizitást, amellyel annak idején a felszabadítás teológiáját elemezte. Ferenc pápa kevéssé értékelte Müllernek a családról szóló szinódus ellen és különösen az Amoris laetitia ellen intézett kritikáit. 2017-es karácsonyi üdvözlőbeszédében név nélkül kipellengérezi Müllert, amikor megdorgálja azokat a személyeket, „akik visszaélnek a bizalommal [a pápáéval], és ambícióból vagy dicsőséghajhászásból hagyják magukat korrumpálni; amikor pedig szelíden félreállítják őket, hamis módon a rendszer mártírjának kiáltják ki magukat, ahelyett hogy mea culpával magukba szállnának”. A pápa még szigorúbban megdorgálta a „bajkeverőket” és azokat, akik ezekben a kis körökben „rákos daganatként” vannak jelen. Mint látjuk, Ferenc és Müller kapcsolata igazán felhőtlennek mondható… Beszélgetésünket váratlanul megszakítja egy telefonhívás. Anélkül, hogy elnézést kérne, a bíboros felpattan, és felveszi a kagylót. Az előbb még zsémbes öregember, amint meglátja a hívószámot, egyszeribe pózba vágja magát és elkezd modoroskodni: most látom, hogy megvannak az eszközei… Németül beszél, lágy, parfümös hangon. A cseverészés csak néhány percig tart, de megértem, hogy személyes természetű. Ha nem egy szüzességi fogadalmat tett férfi állna előttem, és főleg ha a kagyló túloldaláról nem egy bariton hangot hallanék, azt hinném, szentimentális évődés folyik. A bíboros visszaül mellém, mintha kissé nyugtalan volna. És egyszerre nekem szegezi a kérdést, inkvizítori tekintettel: – Ért maga németül?

Rómában az embernek néha az a benyomása támad, mintha egy Hitchcockfilmbe csöppenne. Müller otthona ugyanabban az épületben van, ahol legnagyobb ellensége, Walter Kasper is lakik. Lassan kiismerem magam ebben a háztömbben, sőt a végén még a lélektelen art deco épület kertészével is megismerkedem, akinek bizalmasan elejtek egy-két szót a két rivális bíborosról, illetve arról a híres fehér könyvről, amelyet Müllernek szánok ajándékul. A két német régóta csörtézik egymással, teológiai párviadalaik igen emlékezetesek. Újrajátsszák a 2014–15-ös partit: Kasper Ferenc ihletőjeként és hivatalos teológusaként felkérést kapott a pápától, hogy tartsa meg a családról szóló szinódus nyitóelőadását, és Müller volt az, aki ezt ízekre szedte! – Ferenc pápa meghátrált, ez tény. Nem volt más választása. Ám ő mindig egyértelmű volt. Elfogadta a kompromisszumot, de közben megpróbálta megőrizni az általa helyesnek vélt irányt – mondja Kasper, amikor az otthonában beszélgetünk. A német bíboros gondosan ápolt, sötét zakót visel, csengő hangon és végtelen lágysággal beszél. Meghallgatja a beszélgetőpartnerét, némán figyel, majd hosszas filozófiai fejtegetésbe kezd, amelyet csak ő ért – azokra a hosszú eszmecserékre

emlékeztet,

amiket

az

Esprit

folyóirat

katolikus

gondolkodóival folytattam Párizsban. Kasper most már Aquinói Szent Tamásnál tart, akit mostanában olvas újra, és akit a véleménye

szerint

eltorzítottak a neotomisták,

ezek a

szövegmagyarázó tudósok, akik radikalizálták és új ruhába öltöztették, pontosan úgy, ahogyan azt a marxisták tették Marxszal és a nietzscheiánusok Nietzschével. Beszél Hegelről és Arisztotelészről, mialatt Emmanuel Levinas egyik művét keresi és egy másikat is meg akar mutatni Paul Ricœurtől –

megértem, hogy egy vérbeli entellektüellel van dolgom. A könyvek iránti rajongása nem színlelt. Kasper, aki Hitler hatalomra kerülésének évében született, a Tübingeni Egyetemen tanul tovább, melynek rektora a svájci Hans Küng teológus, és itt találkozik Joseph Ratzingerrel. E meghatározó évektől datálódik ez a két fontos barátság, amely még ma is tart, dacára annak, hogy Kaspernek apránként egyre több kérdésben eltér a véleménye a jövendő XVI. Benedek pápáétól. – Ferenc gondolkodása közelebb áll hozzám. Nagyon sokra becsülöm, nagyon szeretem őt, még ha végső soron keveset is látjuk egymást. De nagyon jó

viszonyban

vagyok

Ratzingerrel

is,

dacára

a

köztünk

levő

nézeteltéréseknek. A „nézeteltérés” 1993-ra megy vissza – már akkor is az újraházasodott elváltak körül forgott a vita. Ez Kasper igazi témája, sokkal inkább, mint a homoszexuális kérdéskör. Kasper két másik püspökkel egyetemben, és minden bizonnyal Hans Küng támogatását élvezve, aki addigra már szakított Ratzingerrel, kiad egy püspöki körlevelet egyházmegyéjében, hogy vitát nyisson az elváltak szentáldozásáról. Ebben az irgalmasságról és az egyéni élethelyzetek bonyolultságáról beszél, kicsit úgy, ahogy manapság Ferenc. Ezen enyhe elpártolás láttán Ratzinger bíboros, aki ekkoriban a Hittani Kongregációt irányítja, megálljt parancsol a kalandor kezdeményezésnek. Egy szigorú, rideg hangú levélben ráparancsol az ötletgazdákra, hogy lépjenek vissza a sorba. Ezzel az egyszerű szamizdattal Kasper máris átkerült a jövendő XVI. Benedek ellenzékébe, pontosan úgy, ahogyan Müller is átkerül majd, házszomszédjával szemben haladva, Ferenc ellenzékébe. A Kasper–Müller-ellentét tehát a szinódus törésvonala, egy újrajátszott ütközet 2014–15-ben, huszonöt évvel azután, hogy ugyanezen témában és majdhogynem ugyanezekkel a szereplőkkel már volt összecsapás Kasper és

Ratzinger között! A Vatikánban néha az az érzése az embernek, mintha egy mozgásban levő nagy hajón lenne, amely ring a vízen, de nem megy sehová. – Én pragmatikus vagyok – helyesbít Kasper. – A Ferenc által járt út, a kis lépések stratégiája helyes. Ha túl gyorsan haladunk, mint a nők felszentelésével vagy a papi nőtlenséggel, akkor a katolikusok között szakadás támad, amit nem akarok az egyházamnak. Az elváltaknál viszont megpróbálhatunk messzebbre menni. Régóta dédelgetem ezt a gondolatot. Viszont a homoszexuális párok elismerése már nehezebb téma: megpróbáltam a szinódus elé vinni a vitát, de nem hallgattak meg. Ferenc megtalálta a középutat azzal, hogy személyekről, egyénekről beszél. Innen lépésről lépésre el lehet mozdítani a vonalakat. Ő szakít a nőgyűlölettel is: mindenhová nőket nevez ki, a bizottságokba, a dikasztériumokba, a szakértők közé. Halad előre a maga tempójában, a maga módján, célirányosan. Walter Kasper arra az álláspontra helyezkedett, miután Írországban az „azonos neműek házassága” győzelmet aratott, hogy az egyház fogadja el a szavazóurnák ítéletét. A 2015 májusában lezajlott ír népszavazás a két szinódus közé esett, és a bíboros akkoriban úgy gondolta, hogy az eredménnyel számolni kellene, mint azt a Corriere della Sera olasz napilapban kifejtette. Szerinte a házasság kérdése, amely az első szinódus előtt még „marginális” volt, egyszerre „központi kérdés” lett azután, hogy „népszavazás jóvoltából” első ízben vált lehetségessé, hogy azonos nemű párok házasságot kössenek egymással. És a bíboros ugyanebben az interjúban hozzáteszi: „Egy demokratikus államnak tiszteletben kell tartania a népakaratot. Ha a többség [egy ország lakosainak a többsége] ezt a típusú egyesülést akarja, akkor az államnak kötelessége elismerni ezeket a jogokat.” Mindezekről a kérdésekről két alkalommal beszélgetek el a bíborossal otthonában. Csodálom őszinteségét és becsületességét. Kötetlen hangvételű csevegést folytatunk a homoszexualitás kérdéséről, Kasper nyitottnak

mutatkozik, meghallgat, kérdéseket tesz fel. Több forrásomtól is tudom – de azzal, amit gaydarnak szoktak nevezni, magamtól is rájöttem már –, hogy valószínűleg a Római Kúria azon ritka bíborosainak egyikével ülök szemben, aki nem homoszexuális. Ez Szodoma hetedik szabálya, ami szinte mindig igaznak bizonyul: A legmelegbarátabb papok, püspökök, bíborosok és akik alig-alig

beszélnek

a

homoszexualitás

kérdéséről,

rendszerint

heteroszexuálisok. Név szerint felemlegetünk néhány bíborost, Kasper láthatólag tisztában van azzal, hogy több paptársa homoszexuális. És mit ad isten, ők nagyrészt azonosak Kasper ellenlábasaival és a Római Kúria „legmerevebb” példányaival. Néhány név esetében kétségeink vannak, másoknál azonnal egyetértünk. Beszélgetésünknek ez a része már bizalmas jellegű, megígérem neki, hogy ez a kis „coming out”-játékunk közöttünk marad. Mintha egy felkavaró felfedezést tett volna, csak ennyit mond: – Rejtőzködnek. Leplezik magukat. Ez a kulcs. Ezután az „anti-Kasperekről” beszélgetünk, és első ízben érzem azt, hogy a bíboros bosszankodik. Ám Ferenc teológusának 85 évesen már nincs kedve torz, képmutató lelkekkel hadakozni. Egyetlen mozdulattal véget vet a vitának, és azt mondja nekem, egy olyan formulával, amelyet hiábavalónak, fölöslegesnek vélhetnénk, de amely valójában egy szigorú verdikt e valóságtól elszakadt, és ami rosszabb, saját valójuktól elszakított főpapok haszontalan kis játékairól: – Győzni fogunk. És amikor kiejti ezeket a szavakat, szép mosoly jelenik meg a bíboros többnyire szigorú arcán. A dohányzóasztalon a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik száma hever, a bíboros ezt az újságot olvassa nap mint nap. Kasper Bachról és Mozartról beszél, érzem, hogy szavaiban német lelke visszhangzik. A „világ

varázstalanítása” a vesszőparipája. A szalon falán egy várost ábrázoló képet látok. Rákérdezek. – Látja, ez itt a valóság. A német szülővárosom. Minden nyáron visszatérek ide. Vannak harangtornyai, templomai. Manapság azonban az emberek már nem nagyon járnak misére, és úgy tűnik, boldogok Isten nélkül. Ez a nagy kérdés. Ez az, ami aggodalommal tölt el. Hogyan találjunk vissza Isten útjára? Az a benyomásom, hogy elvesztettük. Elvesztettük a csatát.

6

Roma Termini Mohamed épp egy lánnyal beszélget, kezében egy sörrel. A „csaj” egyike azoknak, akiket szeretne „felcsípni”, ahogy később majd fogalmaz nekem. Késő délután van, Happy Hour a Twinsben: „With Your Cocktail, A Free Shot”, hirdeti az angol nyelvű szórólap, amit a kezembe nyomtak. Mohamed egy motoron ül az aprócska bár előtt, az utcán. A motor nem az övé, ő csak használja, arra, mint mindenki ebben a negyedben: hogy ne kelljen egész este álldogálnia. Körülötte migránsok csoportja: a bandája. Hangosan beszélgetnek, keresztnéven szólítják egymást, füttyögetnek, agresszívan és szeretetteljesen marháskodnak, kiabálásuk belevegyül a Termini pályaudvar környékének lármájába. Most azt látom, hogy Mohamed bemegy a Twinsbe, ki akarja használni a Happy Hourt, hogy meghívja a könnyen kapható lányt egy italra. Az apró bár csodálatosan ütött-kopott, a római központi pályaudvar déli bejáratával szemben áll a via Giovanni Giolittin. A Twins egész éjjel nyitva van a legegzotikusabb vendégkör előtt, egyformán szívesen látják a migránsokat, a drogfüggőket, a transzokat, a prostituáltakat, fiúkat és lányokat. Ha úgy adódik, vehet itt az ember hajnali 4-kor szendvicset vagy egy olcsó pizzaszeletet, lehet táncolni a hátsó teremben a divatjamúlt reggaetónra. A környező járdákon free-style-ban forog a kábítószer. Hirtelen azt látom, hogy Mohamed a lányt és a motorját hátrahagyva elindul valahová, mintha egy rejtélyes hívást kapott volna. A tekintetemmel

követem. Kiér a piazza dei Cinquecentóra, a via Giovanni Giolitti és a via Manin kereszteződéséhez. Egy autó megáll a járda mellett. Mohamed vált néhány szót a sofőrrel, majd egyszerre beül a kocsiba, és elindulnak. A Twins előtt a lány tovább cseveg egy másik sráccal, egy fiatal románnal, aki szintén motoron ül. (A migránsok nevét megváltoztattam ebben a fejezetben.) „Én vagyok az egyik migráns, akit Ferenc pápa védelmez” – osztja meg velem bizalmasan néhány nappal később a mosolygó Mohamed. Megint a Twinsben vagyunk, a fiatal tunéziaiak főhadiszállásán, akik itt jönnek össze a barátaikkal: „Ha beszélni akarsz velem, tudod, hol találsz, délután 6-tól minden este itt vagyok” – közli majd velem egy másik alkalommal. Mohamed

muzulmán.

Egy

kis

halászhajó

fedélzetén

érkezett

Olaszországba, amelyen még motor sem volt, az életét kockáztatta a Földközitengeren hánykolódva. Első ízben akkor találkoztam vele Rómában, amikor belefogtam könyvem írásába. Közel két éven keresztül követtem a sorsát, mígnem szem elől tévesztettem. Mohamed telefonja egy szép napon nem válaszolt többé, „A szám nem kapcsolható” – mondja a gépi női hang olaszul. Nem tudom, mi történhetett vele. Addig azonban már vagy tíz interjút készítettem vele, gyakran ebéd közben, amikor órákon át beszélgettünk franciául. Tudta, hogy el akarom mesélni a történetét. Amikor Ferenc pápa 2016-ban a görög Leszbosz szigetről visszatért Rómába, magával vitt a repülőgépén három szíriai muzulmán családot, hogy ezzel a szimbolikus gesztussal is hangsúlyozza a menekültek melletti kiállását és a szabad bevándorlással kapcsolatos vízióját. Mohamed, aki egy csepp volt ebben a hatalmas menekülthullámban, melynek tömegei talán az utolsók voltak, akik még hittek az „európai álomban”, nem a pápával érkezett Európába. Ő csak kapva kapott az

alkalmon, ám olyan meglepő módon kovácsolt tőkét belőle, amit maga sem gondolt volna, amikor elhagyta Tuniszt, hogy Szicílián keresztül Nápolyba utazzon. Hiszen, noha ez a 21 éves fiatalember heteroszexuális, itt, Olaszországban arra ítéltetett – ha meg akar élni –, hogy estéről estére áruba bocsássa testét a főváros főpályaudvara, a Roma Termini környékén. Mohamed „szexmunkás”. Nekem „escortot” mond, hiszen az jobban hangzik. De még különösebb az, hogy ennek a muzulmánnak lényegében katolikus papok és főméltóságok a kliensei, akik Róma templomaiban vagy a Vatikánban tevékenykednek. „Én vagyok az egyik migráns, akit Ferenc pápa véd” – hangsúlyozza Mohamed ironikusan. A Roma Termini muzulmán prostituáltjai és a Vatikán katolikus papjai közötti természetellenes liezonok nyomozása során három év alatt mintegy 60 migráns prostituálttal készítettem interjút Rómában (az esetek többségében egy tolmács vagy kutatási asszisztens is jelen volt ezeken a beszélgetéseken). Rögtön kezdjük azzal, hogy a prostituáltak „órarendje” épp megfelelő volt számomra: korán reggel és napközben papokkal, püspökökkel és bíborosokkal találkoztam a Vatikánban, ezek a személyek azonban soha nem állnak rendelkezésre 18 óra után. A prostituáltakkal ellenben este készítettem interjút, ők ritkán kezdenek el dolgozni 19 óra előtt. Az egyházi méltóságokkal készített interjúimra akkor került sor, amikor a prostituáltak még aludtak, az escortokkal pedig akkor kezdtem el interjúzni, amikor a papok már bóbiskoltak. Rómában töltött heteimet tehát ideális munkabeosztás jellemezte: nappal a bíborosok és a monsignorék, este a migránsok. Csak lassacskán esett le, hogy ez a két világ – ez a két szexuális nyomorúság – valójában mélyen összefonódik egymással, és hogy ennek a két csoportnak az időbeosztása tökéletesen illeszkedik egymáshoz.

Ahhoz, hogy betekintést nyerhessek a Roma Termini éjszakai életébe, több nyelven kellett dolgoznom – a francián, az angolon és az olaszon túlmenően románul, arabul, portugálul, spanyolul –, ezért aztán barátokhoz és „kémekhez” fordultam segítségért, olykor pedig hivatásos tolmácsokat is igénybe vettem. A Termini negyed utcáit kutatási asszisztenseimmel derítettem fel: Thalysonnal, a brazil építészhallgatóval, Antonio Martínez Velázquezzel, a mexikói származású latin-amerikai újságíróval és Loïc Fellel, egy önkéntes aktivistával, aki jól ismeri a Párizsból érkezett szexmunkásokat és drogfüggőket. Ezen értékes barátokon túl a Roma Termini környékén eltöltött éjszakák során apránként kiszemeltem bizonyos számú „kémet”. Ők általában escortok voltak,

mint

Mohamed,

és

nélkülözhetetlen

informátoraimmá

és

felvilágosítóimmá lettek, miután beleegyeztek, hogy egy ital vagy egy ebédmeghívás fejében rendszeres információkat szolgáltassanak a negyed prostitúciójáról. Három olyan helyet választottam ki, ahol a leginkább garantálható diszkrécióval találkozhattunk: a Hotel Quirinale kerti kávézóját, a piazza dei Cinquecentón található NH Collection hotel bárját, és végül az Eataly étterem második emeletét, melynek helyén pár évvel ezelőtt még egy McDonald’s állt, amely előtt éppenséggel Róma fizetős meleg fiúi randevúzgattak a partnereikkel. Mohamed elmeséli nekem, miként kelt át a Földközi-tengeren. – Az út 3000 tunéziai dináromba (1000 euróba) került – mondja. – Hónapokon keresztül látástól vakulásig dolgoztam, hogy összegyűjtsem ezt az összeget. A családom is összedobott valamennyit, hogy segítsen. Felelőtlen voltam, nem gondoltam a veszélyekre. A halászhajó nem volt valami biztos, könnyen vízbe fulladhattam volna.

Két barátja, Billal és Sami hozzá hasonlóan Tunéziából indultak el, hogy Szicílián keresztül Rómába érkezve ugyancsak a Roma Termini prostituáltjai legyenek. Egy „halal” pizzériában beszélgetünk a via Maninon egy 4 eurós, nem túl gusztusos kebabot majszolva. Billal Adidas pólót visel, haja kétoldalt leborotválva. Ő 2011-ben érkezett, egy kis csónakkal, egyfajta motoros tutajjal kelt át a tengeren. A rézvörös bőrszínű, gesztenyebarna hajú Sami 2009-ben szállt partra. Ő nagyobb hajón utazott, 190 személlyel a fedélzetén, és az út 2000 dinárjába került: többe, mint egy fapados légitársaság repülőjegye. Miért jöttek? – Szerencsét próbálni – mondja nekem Mohamed. Furcsa egy megfogalmazás. Sami hozzáteszi: – El kell jönnünk, mert ott nincsenek lehetőségek. A Roma Terminiben most tiltott viszonyt folytatnak a római templomok papjaival és a vatikáni prelátusokkal. Van protektoruk? Úgy tűnik, nincs se stricijük, se futtatójuk, vagy csak nagyon ritkán. Egy másik napon együtt ebédelek Mohameddel a Pomodoro étteremben, San Lorenzóban, a via Tiburtina negyedben – az étterem arról híres, hogy itt vacsorázott Pasolini a kedvenc színészével, Ninetto Davolival azon az estén, amikor meggyilkolták. Pasolini valamivel később, az éjszaka folyamán találkozhatott, épp a Termini pályaudvarhoz közeli árkádok alatt, a 17 éves dzsigolóval, Giuseppe Pelosival, aki a gyanú szerint megölte. Mint az Al Biondo Tevere étteremben, ahová a két férfi később betért, az áldozat és a hóhér alakja összefonódott a kollektív emlékezetben; Itália mindkét étteremben Pasolini „utolsó vacsoráiról” emlékezik meg. Az étterem bejáratánál ki van akasztva egy üveg mögé a vacsora eredeti – nem inkasszált – számlája, rajta Pasolini aláírása: furcsa kegyeleti trófea. Ha Pelosi a ragazzo

di vitát és a Pasolini-típust testesíti meg – dzsekit, feszes farmert visel, alacsony homlokú, göndör hajú, az ujján egy vörös kővel díszített titokzatos gyűrű, rajta „United States” felirat –, akkor Mohamed inkább az arab szépség kvintesszenciája. Keményebb, férfiasabb, barnább, magas homlokú, a haja rövidre nyírt. Kék berber szeme van, alig-alig mosolyog. Nincs gyűrű az ujján – az túl nőies lenne. A maga módján az arab mítoszt testesíti meg, ami annyira tetszett a maszkulin vágyaktól duzzadó „orientalista” íróknak. Ez az arab stílus, amely kissé még magában hordozza Karthágónak és Flaubert Salammbôjának az emlékét, manapság nagyon népszerű a Vatikánban. Tény: a homoszexuális papok imádják az arabokat és az „orientális típust”. Úgy szeretik ma ezt a migráns szubproletariátust, mint Pasolini szerette tegnap az olasz falvak fiatal szegénylegényeit, a római külvárosiakat. Ugyanaz a hányatott sorsú élet, ugyanaz a tündérmese. Mindenki hátrahagy egy részt magából, aki a Termini pályaudvarra érkezik: a ragazzo leveti római dialektusát, a migráns az anyanyelvét. Mindkettőnek olaszul kell beszélnie az árkádok alatt. A hajóval frissen érkezett arab fiúnak és az új Pasolini-modellnek. Mohamed kapcsolata az általa látogatott papokkal hosszú történet. Furcsa, irracionális ügylet ez, amely kívül esik minden normán, és mind katolikus, mind muzulmán oldalról nem csupán „természetellenes”, de valóságos szentségtörés is. Hamar átláttam, hogy a férfi prostituáltak után kujtorgó papok a Termininél egy jól bejáratott üzlet részei. Egy egész kis iparág épült köréjük. Számos egyházi méltóság, közöttük a Római Kúria magas rangú püspökei és bíborosai nyakig benne vannak az egészben, és a nevük nem titok. Ezek a liezonok egyébként alkalmat adnak egy figyelemre méltó szociológiai szabály, Szodoma nyolcadik szabályának kimondására: A papok és az arab escortok közt folyó római prostitúcióban két szexuális nyomor párosodik egymással: a katolikus papok mélységes szexuális frusztrációja

visszhangra talál az iszlámban érvényesülő tiltással, amely egy muzulmán fiatalember számára megnehezíti azt, hogy házasságon kívül heteroszexuális kapcsolatokat létesítsen. – A papokkal mintha arra teremtettünk volna, hogy jól megértsük egymást – mondja Mohamed. Elképesztő megfogalmazás. Mohamed nagyon hamar megértette, hogy a szex „bomba üzlet”, és az általa látogatott papok legtöbbje számára „az egyetlen igazi szenvedély” e mulandó világban. Mennyire komolyan veszik ők a „vétküket”! Ez a felfedezés elbűvölte őt, nemcsak mert annyira furcsa, állatias volt, és mert annyi szerepjátékot sejtetett, hanem mert ez teremtette meg virágzó üzleti modelljének az alapjait. Mohamed kis vállalkozása nem ismeri a krízis fogalmát. Mohamed hangsúlyozza, hogy egyedül dolgozik. A start-upja nem függ semmilyen futtatótól. – Szégyellném is magamat, hiszen akkor bekerülnék egy rendszerbe. Nem akarok prostituálttá válni – bizonygatja nekem teljes komolysággal. Mint a Roma Termini összes prostituáltja, Mohamed is szereti a törzsvendégeket. Szeret „kapcsolatokat kötni”, mint mondja, elkéri kliensei mobilszámát, hogy „valami tartós dolog jöjjön létre”. Elmondása szerint a papok

a

„leghűségesebb”

ügyfelek

közé

tartoznak:

„ösztönösen”

ragaszkodnak a prostituáltakhoz, akiket megszeretnek és ismételten látni szeretnének. Mohamed nagyra értékeli ezt a rendszerességet, amely túl azon, hogy jól hoz a konyhára, a saját társadalmi státusát is emeli a szemében. – Az escort olyan valaki, akinek állandó partnerei vannak. Ő nem prostituált – hangsúlyozza az ifjú tunéziai. – Bună ziua.

– Ce faci? – Bine! Foarte bine! Gabival

beszélek

a

saját

nyelvén,

elemi

románnyelv-tudásomat

hasznosítva, amin először csodálkozott, de most már inkább megnyugtatja. Azelőtt egy évet éltem Bukarestben, innen maradt meg néhány egyszerű kifejezés. Gabi 25 éves, és a románok számára „fenntartott” területen dolgozik. Mohameddel ellentétben Gabi törvényes bevándorló, miután Románia tagja az Európai Uniónak. Némiképp a véletlennek köszönhetően került Rómába. A két fő migrációs útvonal, a „balkáni”, amely Közép-Európából, illetve rajta túl Szíriából és Irakból indul, és a „földközi-tengeri”, amelyen az Afrikából és a Magrebből származó migránsok többsége érkezik, a Termini pályaudvaron halad át. A Termini megannyi bevándorló szó szoros értelemben vett „terminusa”, azaz végállomása. Mindenki megáll itt. Gabi, aki, mint a legtöbb prostituált, csupán átutazóban van, már gondolkodik a hazatérésen. Ám addig is keres valami „normális” munkát Rómában. Rendes képzettség és szakma híján kevés lehetősége adódik, ezért kényszerült rá arra, hogy a nemiségével kezdjen pénzt keresni. Bukaresti újságíró barátaim már felhívták a figyelmemet erre a jelenségre: Románia prostituáltexportjára. Olyan újságok foglalkoztak a témával, mint az Evenimentul Zilei, ironikusan felemlegetve az új román „rekordot”: Románia első lett a szexmunkásokat exportáló európai országok között. A Tampep nevű holland civil szervezet szerint az Európában található prostituáltak – férfiak és nők – közel fele migráns, közülük nyolcból egy román. Gabi Iași-ból (Jászvásár) származik. Először Németországot szelte át, de mivel nem beszélte a nyelvet és nem ismert senkit, nem telepedett le, hanem továbbállt Hollandiába. Nem sokáig maradt, az ott eltöltött időszak „nagyon kiábrándító” volt. Hollandia után Rómába vetődött, pénz nélkül, de egy román

barátja címével a zsebében. Ez a srác, aki szintén prostituált, szállást adott neki, és bevezette a „szakmába”. Megosztotta vele a titkos jelszót: a legjobb kliensek a papok! Gabi általában este 8 óra felé kezdi éjszakai munkáját a Termini környékén, és a forgalomtól függően reggel 6-ig van ott. – A csúcsidő este 8 és 11 óra között van. A délutánt átengedjük az afrikaiaknak. A románok este jönnek. A legjobb kliensek a fehéreket szeretik – mondja némi büszkeséggel. – A nyár jobb, mint a tél, amikor kevés a kliens, de az augusztus nem igazán jó, mivel a papok nyaralni mennek, és a Vatikán szinte üres. Gabi szerint a péntek este az ideális. A papok „civilben” jönnek ki, értsd: „papi gallér nélkül”. A másik ígéretes üzleti lehetőség Mohamed szerint a vasárnap délután, ő ekkor sem lógatja a lábát. Nincs pihenő a hetedik napon! Az úrnapi unalomnak köszönhetően a Termini negyed a vasárnapi vesperás előtt vagy után sem néptelenedik el. Kezdetben észre sem vettem ezeket a diszkrét szemkontaktusokat, ezeket a sajátos gesztikulációkat a via Giovanni Giolitti, a via Gioberti és a via delle Terme di Diocleziano környékén, de Mohamed és Gabi jóvoltából ma már kiszúrom a jeleket. – Többnyire magyarnak adom ki magamat, mivel a kliensek nem nagyon szeretik a románokat. Egy kalap alá vesznek bennünket a cigányokkal – magyarázza Gabi, és érzem rajta, hogy ez a hazugság megviseli, hiszen mint oly sok román, ő is gyűlöli hagyományos ellenségüket, a szomszédos magyarokat. A környék prostituáltjai életeket és fantáziavilágokat találnak ki maguknak. Egyikük azt mondja nekem, hogy spanyol, de az akcentusából kitalálom, hogy latin-amerikai. Egy cigányos fizimiskájú szakállas srác, aki Pitbullnak hívatja magát, általában bolgárként mutatkozik be, miközben

craiovai román. Egy másik, alacsonyabb termetű, aki nem árulja el a nevét – nevezzük Shortynak –, azt magyarázza, hogy azért van itt, mert lekéste a vonatát, de másnap újra ott látom. Ám a kliensek is hazudoznak és életeket költenek. – Azt mondják, átutazóban vannak vagy üzleti úton, de minket nem vernek át, rögtön levesszük, hogy miről van szó. Messziről látszik, hogy papok – magyarázza Gabi. Ezek a papok egy elkoptatott, de még ma is használatos formulával szólítják le a srácokat: – Cigarettát kérnek tőlünk, de persze nem is dohányoznak! Általában meg sem várják, hogy mit válaszolunk. Amint megvan a szemkontaktus, amint vettük a jelet, minden teketória nélkül csak annyit mondanak: „Andiamo.” Mohamed, Gabi, Pitbull vagy Shorty bevallják, hogy néha ők teszik meg az első lépést, főleg akkor, amikor a papok már többször elhaladtak előttük, de nem merik leszólítani őket. – Akkor segítek nekik – mondja Mohamed –, és megkérdezem tőlük, akarnak-e kávét csinálni. A „kávét csinálni” (faire café) szép francia kifejezés, amely az arabok nyelvébe is átment, akik még csak keresgélik a megfelelő szavaikat erre az ügyletre. Nyomozásom első két évében Róma Termini negyedében éltem. Átlagosan havonta egy hétre egy kis lakást béreltem Airbnb-n, vagy S.-nél, egy építésznél, akinek mindig is imádtam a Santa Maria Maggiore-bazilikához közeli lakását, vagy amikor ez foglalt volt, a via Marsala vagy a via Montebello airbnb-s lakásaiban szálltam meg a Termini pályaudvartól északra.

A barátaim mindig furcsállták, hogy Rómának ezt a lélektelen negyedét választom. Való igaz, az Esquilino – Róma hét dombja közül az egyik – környéke sokáig elég mocskos városrész volt, ám a Terminin manapság teljes gőzzel folyik a „gentrificazione”, ahogyan a helyiek mondják, olaszosított anglicizmussal. A rómaiak azt tanácsolták nekem, hogy inkább a Trasteverén lakjak, a Pantheon környékén, a Borgóban, vagy akár a Pratiban, hogy közel legyek Vatikánvároshoz. De hű maradtam a Terminihez: megszoktam. Amikor az ember utazik, megpróbál sebtében új rutint kialakítani, új támpontokat találni. A Termini negyedben közel vagyok a Leonardo Expressnek keresztelt gyorsvonathoz, amely kivisz a nemzetközi repülőtérre. A metrók és a buszok mind megállnak itt, van egy kis mosoda is a via Montebellón, a Lavasciuga, és főként itt van a többnyelvű Feltrinelli könyvesbolt a piazza della Repubblica közelében, ahol könyveket tudok vásárolni és irkafüzeteket a jegyzeteléshez. Az irodalom a legjobb útitárs. És minthogy mindig is azt gondoltam, hogy három dolog van az életben, amin soha nem szabad spórolni – a könyvek, az utazások és a kávézók, ahol barátokkal találkozik az ember –, örömmel maradtam hű ehhez az elvhez Olaszországban is. Ám végül mégiscsak „kiköltöztem” a Terminiből, amikor 2017-ben François Bacqué érsek és az igen jó kapcsolatokkal rendelkező Mons. Battista Ricca közbenjárására engedélyezték, hogy a Vatikán hivatalos rezidenciáiban kapjak szállást. Innentől a felettébb hivatalos Casa del Cleróban, ebben a piazza Navonához közel eső, a Vatikánváros területén kívüli épületben vagy a szentszék egyéb rezidenciáiban laktam, majd végül, bizonyos főméltóságok nem minden érdektől mentes meghívására, több hónapon keresztül magán a Vatikánvároson belül szálltam meg, alig ötven méterre a pápa lakhelyétől – fájó szívvel eltávolodtam a Terminitől.

Több hónapnyi megfigyelésembe és kérdezősködésembe telt, míg lassan föltérképeztem a Termini pályaudvar környéki srácok életterének szubtilis földrajzát. Minden egyes prostituáltcsoportnak megvan a maga kvázi hivatalos helye és kijelölt territóriuma. Ez az eloszlás a fajok hierarchiájáról és az árak széles skálájáról tanúskodik. Így az afrikaiak rendszerint a pályaudvar délnyugati bejárata előtti korlátnál ücsörögnek; a magrebiek és olykor az egyiptomiak a via Giovanni Giolittin, a via Manin kereszteződésében vagy a piazza dei Cinquecento árkádjai alatt tartózkodnak; a románok a piazza della Repubblica közelében találhatók, a Najádok kútja meztelen vízi nimfáinak az oldalán vagy az Obelisco di Dogali körül; végül a latin-amerikaiak nagyrészt a tér északi részén csoportosulnak, a viale Enrico de Nicola vagy a via Marsala környékén. Olykor területi háborúk robbannak ki a csoportok között, és ki-ki az öklével rendezi a nézeteltéréseket. Ez a földrajz nem szilárd, hanem az évektől, évszakoktól, bevándorlási hullámoktól függően változik. Voltak „kurd”, „jugoszláv”, „eritreai” periódusok, a közelmúltban jött a szírek és az irakiak áradata, jelenleg pedig azt látjuk, hogy a Terminit nigériaiak, argentinok és venezuelaiak lepik el. De van egy dolog, ami viszonylag állandó: a piazza dei Cinquecentón kevés olasszal találkozik az ember. A

homoszexualitás

elszaporodása,

a

dekriminalizációja,

mobilapplikációk,

a

a

bárok

és

melegházassággal

a

szaunák

kapcsolatos

jogalkotás, a melegek társadalmi elfogadottsága Európa-szerte hozzájárult ahhoz, hogy a férfi prostitúciós piac szép lassan kiszoruljon az utcáról. Egy kivétel van: Róma. A magyarázat pedig elég egyszerű: a papoknak köszönhetően él és virul ez az internet korában már egyre anakronisztikusabbá váló piac. És mivel névtelenségben akarnak maradni, ők főként a migránsokat keresik.

A „menetnek” nincs fix ára a Termini negyedben. A javak és szolgáltatások piacán a szexuális aktus árfolyama jelenleg alacsonyan van. Túl sok a „munkára fogható” román, túl sok a papír nélküli afrikai, túl sok a latinamerikai transzvesztita és egyéb csavargó alak, hogysem emelni lehetne az árakat. Mohamed átlagosan 70 eurót keres menetenként. Shorty 50 eurót kér, de azzal a kikötéssel, hogy a kliens fizeti a szobát. Gabi és Pitbull ritkán tárgyalják le az árat előre, ami egyszerre mutatja azt, hogy félnek a civil ruhás rendőröktől és hogy mennyire nyomorúságos és anyagilag kiszolgáltatott helyzetben vannak. – Amikor vége van, 50 eurót kérek, ha nem ajánl a kliens árat. Ha 40 eurót mond, akkor 10 euróval többet kérek, de néha csak 20-at kapok, ha a fickó zsugori. De ami a legfőbb, nem akarok problémát, mivel minden este visszajövök ide – mondja Gabi. Nem azt mondja, hogy a „reputációjával” törődik, de értem, hogy mire gondol. – Itt mindenki rendszeresen visszatérő vendéget szeretne, de ez nem könnyű – hangsúlyozza Florin, egy Erdélyből származó román prostituált, aki folyékonyan beszél angolul. Florinnal és Christiannal 2016 augusztusában készítettem interjút Rómában, kutatási asszisztensem, Thalyson jelenlétében. Mindketten 27 évesek, és mint mondják, együtt laknak egy kis alkalmi lakásban, a centrumtól távol, az egyik külvárosi negyedben. – Brassóban nőttem fel – mondja Christian. – Nős vagyok, van egy fiam. Enni kell adnom neki! A szüleimnek és a feleségemnek azt mondtam, hogy kávéházi pincér vagyok Rómában. Florin azt adta be a szüleinek, hogy az építőiparban dolgozik, és nekem elárulja, hogy „annyit keres 15 perc alatt, amennyit 10 óra alatt keresne egy építkezésen”.

– A piazza della Repubblica környékén dolgozunk. Ezt a teret vatikáni emberek látogatják. Itt mindenki tudja ezt. A papok kocsival felszednek bennünket. Vagy a lakásukra visznek, vagy, ami gyakoribb, egy hotelbe – mondja Christian. Az általam megkérdezett más prostituáltaktól eltérően Christian azt állítja, hogy nem okoz nehézséget kivenni egy szobát. – Nincs ezzel semmi probléma. Fizetünk. Nem utasíthatnak vissza. Van személyi igazolványunk, minden szabályszerű. És ha a hotelben dolgozóknak nem tetszik is, hogy két férfi kivesz egy szobát egy órára, semmit sem tehetnek ellene. – Ki fizeti a hotelt? – Természetesen ők – válaszol Christian, meglepődve a kérdésemen. Christian a Termini sötét éjszakáinak árnyoldalát is elmeséli. Az egyházi személyek bujasága olykor túlmegy mindenen, állítja számos, általam begyűjtött beszámoló. – Volt egy pap, aki azt akarta, hogy vizeljek rá. Vannak, akik azt akarják, hogy öltözzünk be nőnek, mint a transzvesztiták. Mások kissé aljas szadomazó szexet akarnak. [Megkímél a részletektől.] Volt egy pap, aki bokszmeccset akart vívni velem anyaszült meztelenül. – Honnan tudod, hogy papokkal van dolgod? – Benne vagyok a szakmában! Azonnal felismerem őket. A többi klienssel összehasonlítva itt a papok a legeltökéltebbek. És felismerni őket a keresztjükről, amikor levetik a ruhájukat. – De sok ember visel keresztet. Nem lehet, hogy az csak egy keresztelői medál? – Nem, az nem olyan kereszt. Messziről felismerjük őket, még akkor is, ha civil ruha mögé bújnak. Érezni a viselkedésükön, sokkal feszültebbek, mint a többi kliens. Nincsenek benne az életben…

Boldogtalanok – folytatja Christian. – Nem élnek, nem szeretik magukat. A közeledésük, a kis játékuk, ahogyan a fülükhöz tartják a mobiljukat, hogy ezzel nyugalmat erőltessenek magukra és a társas élet látszatát keltsék, miközben nem beszélnek senkivel. Kívülről fújom ezt. És ami még fontosabb: nekem visszatérő klienseim vannak. Ismerem őket. Sokat beszélgetünk. Gyónnak nekem. Én is keresztet viselek a nyakláncomon, keresztény vagyok. Ez máris kapcsolatokat teremt! Nagyobb biztonságban érzik magukat egy ortodox kereszténnyel, ez megnyugtatja őket! Beszélek nekik II. János Pálról, akit románként nagyon szeretek, verhetetlen vagyok ebből a pápából. És aztán egy olasz ember jóformán soha nem visz minket hotelbe. Akik hotelbe visznek bennünket, azok egyedül a papok, a turisták és a rendőrök! – Rendőrök? – Igen, a visszatérő klienseim között vannak rendőrök… De én jobban szeretem a papokat. Amikor a Vatikánba megyünk, nagyon-nagyon jól megfizetnek bennünket, hiszen ők gazdagok… A Termininél dolgozó srácok soha nem szolgálnak túl precíz információval e magasröptű klienseket illetően, de a negyed azért őrzi a Vatikánban rendezett orgiák emlékét. Többen is beszéltek nekem a péntek esti „szexpartikról négyesben”, amelyeken „egy sofőr jött Mercedesszel prostituáltakat felszedni, hogy a Vatikánba vigye őket”. De a mesélők egyike sem vett részt személyesen ezen a „sofőrös” vatikáni látogatáson, és az az érzésem, hogy mindannyian másodkézből származó információkat adtak tovább nekem. A Termini-srácok kollektív emlékezetében fel-felbukkan ez a sztori, anélkül hogy tudhatnánk, valóban megtörtént-e valaha. Mindenesetre Christian azt állítja, háromszor is előfordult vele, hogy egy pappal a Vatikánba ment, az egyik barátja pedig, Razvan, aki odaül hozzánk beszélgetni, azt mondja, egy alkalommal történt vele ilyen.

– Ha a Vatikánba megyünk és egy nagy hal akad a horgunkra, akkor sokkal jobban megfizetnek. Ez nem az 50-60 eurós, hanem inkább a 100-120 eurós kategória. Mindenki ilyen nagy halról álmodozik. Christian folytatja: – A papok és a vatikáni emberek többsége állandó partnert akar. Az kevésbé van szem előtt, kevésbé kockázatos a számukra. Akkor már nem kell kijönniük ide a piazza della Repubblicára, hogy gyalog vagy kocsival egy prostituáltat keressenek, akkor már elég csak egy SMS-t küldeniük! Az agyafúrt, hétpróbás Christian megmutatja a mobiljában tárolt híváslistáját, sorra legörgetve előttem a neveket és mobilszámokat. Végtelen hosszúságú a lista. Amikor róluk beszél, azt mondja: „a barátaim”. Ez megnevetteti Florint: – Barátaidnak nevezed azokat, akikkel két órával korábban találkoztál! Hát akkor ezek fast friendek! Olyanok, mint a fast food! Sok olyan kliens lehet Christian listáján, akik valószínűleg hamis nevet adtak meg, de a telefonszámok igaziak. És azt gondolom magamban, ha nyilvánosságra hoznánk az egyházi személyek mobilszámainak ezt a bődületesen hosszú listáját, bizony lángba borítanánk az olasz püspöki konferenciát! Hányan vannak a Terminihez rendszeresen kijáró escortos papok? Hány „rejtőző” egyházi méltóság, hány „unstraight” monsignore jön ki ide, hogy fölmelegedjen a Kelet e napocskáinak fényében? A szociális munkások és a rendőrök megadnak számokat: „több tucat” minden egyes este, „több száz” minden hónapban. Maguk a hencegő prostituáltak „ezres” nagyságrendű számról beszélnek. De mindenki alulbecsüli vagy túlbecsüli a felmérhetetlen piacot. Valójában senki sem tudja, mekkora ez a szám. Christian abba akarja hagyni.

– Régi arc vagyok itt. Nem azt mondom, hogy öreg vagyok – még csak 27 éves –, de nagyon is érzem, hogy ez már sok. Gyakran előfordul, hogy a papok elhaladnak mellettem, rám köszönnek: „Buongiorno”, de már nem csípnek fel. Amikor egy fiatal srác érkezik a Terminire, ő vadonatúj. Mindenki őt akarja. Ő a jackpot. Rendkívül keresett. Ő tényleg rengeteg pénzt kereshet. De nekem már leáldozott. Szeptemberben hazamegyek. Végeztem. Kutatási asszisztenseimmel, Thalysonnal, Antonióval, Danielével és Loïckal több estét szánunk arra, hogy végigjárjuk a Termini körüli szállodákat. Meglepő vidék ez, annyival is fantasztikusabb, hogy teljességgel „magaslati”. A Termini környékén több mint száz kisebb hotelt számoltunk össze a via Principe Amedeo, a via Giovanni Amendola, a via Milazzo, illetve a via Filippo Turati épületeinek az emeletein. Itt a csillagoknak nincs nagy jelentőségük: egy kétcsillagos hotel is lehet gyanús kinézetű, és egy egycsillagos, „teljes komfortot” ígérő hotel is konghat az ürességtől. Néha, mint felfedezem, a bordélyhotelek az Airbnb-n is hirdetik magukat, hogy akkor is megtöltsék a szobákat, amikor kevesebb a vendég: a törvényesség határát súroló magánosítás ez… Több szálló menedzserét vagy vezetőjét is megkérdeztük a prostitúcióról, és több alkalommal próbáltunk szobát kivenni egy órára, hogy lássuk, hogyan reagál a vezetőség. Egy harminc év körüli bangladesi muzulmán szerint, aki a via Principe Amedeo egyik kis hoteljét vezeti, a prostitúció „igazi istencsapás a negyedben”. – Ha azzal jönnek, hogy egyórás szobaárat kérdeznek, szóba se állok velük. De ha kivesznek egy szobát egy éjszakára, nem dobhatom ki őket. A törvény tiltja ezt. A Termini környéki szállodákban, köztük a leglepukkantabbakban, nem ritka, hogy a vezetőség valóságos háborút indít a férfi prostitúció ellen, nem

törődve azzal, hogy így a legbecsesebb vendégkörnek fordítanak hátat: a papoknak! Egyre több kódos kapubeléptetőt szerelnek fel, keménykötésű, megvesztegethetetlen

éjjeliőröket

alkalmaznak,

biztonsági

kamerákat

szerelnek fel a bejáratoknál, a folyosókra, sőt még a vészkijáratokra és a belső udvarokra is, mivel „ezeket a prostituáltak időnként arra használják, hogy a recepciót megkerülve hozzák be a kliensüket” (avat be Fabio, egy tősgyökeres római, enyhén antiszociális, harmincas férfi, aki feketén dolgozik az egyik ilyen hotelben). Az „Area videosorvegliata” feliratú táblák, amelyeket gyakran láttam ezekben a hotelekben, elvben elriasztják a klérus embereit. Gyakori, hogy a migráns prostituáltaktól elkérik az irataikat, hogy megpróbálják távol tartani őket, vagy a duplájára emelik a szobaárat (Olaszország azon régimódi országok egyike, ahol a vendégéjszakát olykor még a vendégek száma alapján számolják). Ha már minden lehetségest megtettek, hogy elapasszák ezt a piacot, az üzemeltetőknek nem marad más eszközük, mint „Fanculo i froci!”-t és hasonló sértegetéseket ordibálni azokra, akik klienseket visznek be az egyágyas szobájukba. – Esténként van itt minden – mondja Fabio. – Sok prostituáltnak nincsen semmilyen okmánya. Hát akkor kerítenek egyet, kölcsönvesznek egyet valakitől. Láttam olyat, hogy egy fehér ember fekete papírokkal jött be. Őszintén, ez már túlmegy minden határon! De persze behunyjuk a szemünket, és hagyjuk, hadd csinálják. Fabio szerint nem ritka az sem, hogy egy szállodavezető megtiltja a prostitúciót az egyik hotelében, de felkarolja egy másikban. Átnyújtja ennek a másik hotelnek a reklámkártyáját, és az alkalmi párocskának sokat sejtetően ezt a jobb címet ajánlja. Néha a szállodavezető odáig megy, hogy gondoskodik a kliens biztonságáról, és mert a férfiak veszélyesek, a recepciónál tartja a prostituált személyi okmányát, amíg az le nem jön a partnerével, hogy így kerülje el a lopásokat és az erőszakos jeleneteket. Ez az

elővigyázatosság bizonyára jó néhány további egyházi botrányt akadályozott meg! A Termini negyedben az átutazó turista, a látogató, az olasz polgár, akinek nincsen harcedzett szeme, csak a felszínt látja: a Vespa-kölcsönzőket és a magukat féláron hirdető Hop On, Hop Off városnéző buszok reklámstandjait. Ám a Palatinus-domb megtekintésére csábító, harsogó hirdetőtáblák mögött ott van egy másik, egy nem kevésbé csalogató élet a Temini aprócska hoteljeinek az emeletein. A piazza dei Cinquecentón ácsorogva figyelem a fiúk és a kliensek között zajló játékot. A fiúfelhozatal nem épp parádés, de a kliensek sem túl fényesek. Sokan autóval vadásznak, lehúzott ablakkal, meg-megállnak, tétováznak, visszafordulnak, tolatnak, majd végül felszedik ifjú escortjaikat, és elhajtanak velük az ismeretlenbe. Mások sétálnak, nem túl magabiztosan, hogy bibliai párbeszédüket végül a negyed valamelyik hervatag hotelszobájában fejezzék be. De lám, ott jön egy hetykébb és magabiztosabb alak: mintha egy afrikai misszionárius legény lenne! És megint egy másik, aki meg úgy vizsgálgatja a bestiákat, mintha valami szafarivadászaton volna! Megkérdezem Florint, a román prostituáltat, akinek a neve emlékeztet a II. Gyula pápa idején forgalomban levő régi pápai pénzérmére, hogy megnézte-e már a múzeumokat, a Pantheont és a Colosseumot. – Nem, csak a Vatikánt néztem meg, a kliensekkel. Nekem nincs 12 euróm arra, hogy múzeumokat nézegessek. Florin háromnapos borostaszakállt hord, amit gondosan ápol, mivel, ahogy mondja, ez is része a „vonzerejének”. Kék szeme van, a haja tökéletesen fésült, Garnier hajzselével van formára állítva. Azt mondja, hogy „a karjára akarja tetoválni a Vatikánt, annyira szép”. – A papok néha fizetik nekünk a szabadságot – magyarázza Florin. – Három napra elutaztam egy pappal. Mindent fizetett, természetesen. Vannak

olyan kliensek is – teszi hozzá –, akik rendszeres alkalmakra kibérelnek bennünket, mondjuk, heti rendszerességgel. Mintegy előfizetnek ránk. Mi pedig árengedményt adunk nekik! Megkérdezem Gabitól, ahogyan feltettem a kérdést a többieknek is, hogy milyen ismertetőjelek alapján tudja kideríteni, hogy papokkal van dolga. – Ezek az ügyfelek diszkrétebbek, mint a többi. Szexuális téren magányos farkasok. Félnek. Soha nem beszélnek csúnyán. És persze mindig hotelbe akarnak menni, mintha nem volna lakásuk: ez az a jel, amiről felismerni őket. Majd hozzáteszi: – A papok nem akarnak olaszokat. Kényelmesebb nekik olyanokkal, akik nem beszélnek olaszul. A migránsokat akarják, mert az könnyebb, diszkrétebb. Látott már olyat, hogy egy migráns a rendőrségre menjen feljelentést tenni? Gabi folytatja: – Vannak olyan papjaim, akik csak azért fizetnek, hogy velem aludhassanak. Szeretetről beszélnek meg szerelmi ügyekről. Eszementen gyengédek. Mintha tinilányok volnának! Szemrehányást tesznek, hogy rosszul ölelgetem őket, és ezek a szeretkezések láthatóan fontosak a számukra. Van közöttük olyan is, aki „meg akar menteni”. A papok mindig segíteni akarnak rajtunk, mindig „ki akarnak emelni az utcáról”… Elég sokszor hallottam ezt a megjegyzést ahhoz, hogy azt gondoljam, valódi és visszatérő tapasztalatokon alapszik. A papok egy pillanat alatt beleszeretnek a migránsukba, akinek most már a fülébe suttogják tört angolsággal, hogy „I luv you”, mint az amerikai angol mondja az eredeti kifejezést megkerülve, ugyanúgy, ahogyan a szitkozódásnál a szentségtörő „Oh my God!” helyett az „Oh my Gosh!”-t használják. A prostituáltak gyakran

elképednek

a

papok

túlzott

gyöngédsége,

eszeveszett

szerelemhajszolása láttán. Szó se róla, az utazás, amely a Földközi-tenger túlpartjára vetette őket, tele van meglepetéssel! A srácok előtt egy csomó kérdésen merengek: vajon a klienseik közül a papok gyakrabban lesznek szerelmesek, mint a többiek? Miért akarják „megmenteni” a prostituáltakat, amikor hasznuk van belőlük? Vajon ez a keresztény morál maradéka volna bennük, amely emberivé teszi őket még abban a pillanatban is, amikor megszegik a szüzességi fogadalmukat? Florin megkérdezi tőlem, hogy Franciaországban van-e joguk a férfiaknak összeházasodni. Azt felelem, igen, az azonos nemű személyek törvényes joga, hogy összeházasodhatnak. Nem gondolkodott túl sokat rajta, de végül is ez „normálisnak” tűnik neki. – Itt, Olaszországban ez tilos. A Vatikán miatt, meg azért, mert ez egy kommunista ország. Florin mindig hangsúlyozza a mondataiban azt a szót, hogy „normális”, miközben az élete minden, csak nem normális. Ami

meglepő

a

számomra

a

Christiannal,

Florinnal,

Gabival,

Mohameddel, Pitbull-lal, Shortyval és másokkal folytatott számtalan beszélgetés során, az az ítélkezéstől való tartózkodásuk: nem ítélkeznek a papok felett, akikkel lefekszenek, nem akadnak fenn az erkölcsösség és a bűnösség

kérdésén.

Ha

egy

imám

meleg

lenne,

a

muzulmánok

megbotránkoznának rajta; ha egy pópa homoszexuális volna, a román emberek furcsállnák; ellenben azt „normálisnak” érzik, hogy katolikus papok prostituáltakhoz járnak. Akárhogy is, számukra ez kész főnyeremény. A bűn nem rájuk tartozik. Mohamed hangsúlyozza a tényt, hogy ő továbbra is „aktív”, ami úgy tűnik, megnyugtatja az iszlámmal szemben érzett rossz lelkiismeretét. – Van joga egy muzulmánnak ahhoz, hogy lefeküdjön egy katolikus pappal? Az ember mindig felteheti ezt a kérdést, ha van választása – mondja

Mohamed. – De nekem nincs választásom. Egy másik este Gabit az Agenzia Viaggi nevű internetkávézóban találom a via Maninon (a hely azóta bezárt). Vagy 30 román prostituált van itt, akik interneten

csetelnek

Bukarestben,

Konstancában,

Temesváron

vagy

Kolozsváron maradt barátaikkal és családtagjaikkal. Skype-on vagy WhatsAppon beszélgetnek, frissítik státusukat a Facebookon. Amíg az anyjával beszél, Gabi online életrajzában ezt olvasom: „Life lover”, így, angolul. És hogy „a jelenlegi lakóhelye: New York”. – Anyámnak mesélek az itteni életemről. Ő boldog, amikor látja, hogy bejárom Európát: Berlint, Rómát, és hamarosan Londont. Érzem, hogy kicsit irigyel. Sok kérdést tesz fel, és tényleg nagyon örül nekem. Olyan ez neki, mintha egy filmben látna. Természetesen nem tudja, hogy mit csinálok. Soha nem mondanám el neki. (Gabi a többi sráchoz hasonlóan a lehető legkevesebbszer használ előttem olyan szavakat, hogy „prostituált” vagy „prostitúciót űzni”, ehelyett inkább metaforákban vagy képekben fejezi ki magát.) Mohamed nagyjából ugyanezt mondja nekem. Ő az Internet Phone nevű internetes kávézóba jár a via Giobertire, ahová elkísérem. Az anyjával való internetes beszélgetés negyedóránként 50 centet, vagyis óránként 2 eurót taksál. Facebookon hívja fel az anyját, végighallgatom. Nagyjából tíz percet beszélget vele arabul. – Én leginkább a Facebookot használom. Az anyám jobban tudja kezelni, mint a Skype-ot. Az előbb elmondtam neki, hogy minden rendben van, és hogy dolgozom. Nagyon örült. Néha azt mondja: örülne, ha hazamennék. Ha ott lennék, akár csak néhány percre. Azt mondja: „Gyere haza egy percre, csak egy percre, hogy lássalak!” Meg azt mondja: „Te vagy a mindenem az életben!”

Mohamed, hogy megbocsátassék a távolléte, rendszeres időközönként némi pénzt küld haza az anyjának, amit a Western Unionon keresztül utal át (elpanaszolja, hogy milyen szemtelenül magas díjakat számítanak fel, mire én a Paypalt ajánlom neki, ám Mohamednek nincs bankkártyája). Mohamed

arról

ábrándozik,

hogy

„egy

napon”

majd

hazatér.

Visszaemlékezik a jó öreg TGM vasútvonalra, a kisvonatra, amely Tunis Marine-t összeköti La Marsával, a legendás megállóhelyek érintésével, amelyeket hangosan felsorol előttem, kívülről fújva a megállók nevét helyes sorrendben: Le Bac, La Goulette, L’Aéroport, Le Kram, Carthage-Salammbo, Sidi Bousaïd, La Marsa. – Tunézia hiányzik nekem. Az anyám gyakran kérdezi tőlem, hogy nem fázom-e. Azt mondom neki, hogy sapkát húzok, meg hogy van kapucnim is. Hiszen itt szuper hideg van télen. Ő elhiszi, de el sem tudja képzelni, milyen hideg van itt. Mohamed arab társaságában Rómában nem mindenki a prostitúció felé mozdult el. Sok barátja van, aki inkább a hasis és a kokain terítéséből él (a heroin túl drága, és az általam megkérdezett prostituáltak elmondása alapján úgy tűnik, nincs jelen a negyedben, míg az MDMA csak szórványosan bukkan fel). A drog? Az nem Mohamednek való. Az érvelése cáfolhatatlan: – A drog illegális, és nagy kockázattal jár. Ha börtönbe kerülnék, az anyám előtt minden kitudódna. És ezt soha nem bocsátaná meg nekem. Amit viszont én csinálok Olaszországban, az teljesen legális. Giovanna Petrocca íróasztala felett két feszület lóg a falon. Egy közeli asztalon fotók állnak, amelyeken II. János Pál pápával pózol. – Az én pápám – mondja mosolyogva Petrocca.

A Roma Termini központi rendőrkapitányságán járok, Giovanna Petrocca asszony irányítja ezt a jelentős rendőrőrsöt. Rendőrkapitányi rangban van, titulusa az irodájának ajtaján olasz nyelven így szerepel: „Primo dirigente, commissariato di Polizia, Questura di Roma.” A találkozót az olasz rendőrség központi igazgatóságának a sajtóosztálya szervezte le hivatalos úton. Giovanna Petrocca köntörfalazás nélkül válaszol minden kérdésemre. A rendőrkapitány asszony profi szakember, kiválóan ismeri a szakterületét. Nyilvánvaló, hogy a Termini prostitúciója nem kerülte el a rendőrség figyelmét, amely mindent tud erről, a legapróbb részletekig. Petrocca a feltevéseim többségét megerősíti, és főként alátámasztja azt, amit a prostituáltak elmondtak nekem. (Az alábbiakban azokat az információkat is felhasználom, amelyeket Stefano Chirico alezredes osztott meg velem, aki a Direzione Centrale della Polizia Criminale diszkriminációellenes osztályát irányítja

az

olasz

állami

rendőrség

Róma

déli

részén

található

parancsnokságán, ahol szintén látogatást tettem.) – A Termini környéki prostitúció hosszú múltra tekint vissza – magyarázza Giovanna Petrocca rendőrkapitány asszony. – A jelenség a migrációtól, a háborúktól, a szegénységtől függően hullámzik. Az egyes nemzetiségek a nyelvük szerint verődnek csoportokba, elég spontán módon, mintha csak a vadonban lennénk. Az olasz törvények nem büntetik az egyéni prostitúciót, így tehát mi csupán megpróbáljuk keretek között tartani a jelenséget és korlátozni az elburjánzását. És persze ügyelünk arra, hogy betartsák a szabályokat: tilos az utcán a megbotránkoztató viselkedés, vagyis a közszeméremsértés, tilos továbbá a kiskorúakkal folytatott prostitúció, a drogok, a prostik futtatása, a szexkereskedelem. Ezekben nincs kecmec, keményen büntetünk. A La Sapienza Egyetemen jogi diplomát szerzett Petrocca először hosszú ideig a terepen teljesített szolgálatot a városi rendőrség kötelékében, majd

ezután

csatlakozott

a

bűnügyi

rendőrség

2001-ben

létrehozott

prostitúcióellenes, új egységéhez, ahol tizenhárom évig dolgozott, mielőtt előléptették volna kapitánnyá. Ez idő alatt végigkövethette a prostitúció demográfiai változásait: a maffiák által erővel prostitúcióra kényszerített albán nőket, a moldávok és románok megérkezését és a szexkereskedelmet, a nigériai hullámot, amit Petrocca „középkorinak” nevez, hiszen a nők azért prostituálják magukat, hogy a törzsi szabályoknak és a vudu előírásoknak megfeleljenek! Ő felügyeli azokat a lakásokat, ahol „happy ending” masszázst hirdetnek – ez a kínaiak specialitása, nehezebben ellenőrizhető prostitúció, hiszen magánházakban folyik. Ismeri a Termini bordélyhoteleit, és természetesen részletes információi vannak a negyed férfi prostitúciójáról. A rendőrkapitány asszony tudományos precizitással részletezi előttem az új keletű ügyeket, az öngyilkosságokat, a transzvesztiták találkahelyeit, amelyek nem azonosak a transzszexuálisokéival. De Giovanna Petrocca, akinek az előadását római asszisztensem, Daniele Particelli tolmácsolásában hallgatom, nem akar túl nagy feneket keríteni a dolognak. Szerinte a Termini ugyanolyan prostitúciós hely, mint a többi, és pont úgy fest, mint az itáliai nagy pályaudvarok körzeteinek többsége, amelyek Nápolytól Milánóig eléggé hasonlóak. – Mit tehetünk? Ellenőrizzük a nyílt utcán folyó tevékenységeket, és hetente körülbelül két alkalommal véletlenszerű razziát tartunk a Termini negyed szállodáiban. Ha egy hotel hivatalosan prostituáltakat fogad, az törvényellenes, de ha kiad egy szobát egy órára, az Olaszországban legális. Akkor lépünk fel tehát, ha szervezett szexkereskedelemmel, droghasználattal vagy kiskorúakkal találkozunk. Giovanna Petrocca ráérősen beszélget velünk – arról csevegünk, hogy milyen típusú drogok vannak forgalomban a negyedben, a hotelekről, amelyeket felkerestem, és amelyeket ő is ismer. Ritkán találkoztam még olyan

rendőrhivatalnokkal, aki ennyire kompetens, ennyire profi és ennyire jól informált lett volna. Roma Termini kiváló „felügyelet alatt” áll. A rendőrkapitány asszony bekapcsolt mikrofon előtt nem ment bele annak taglalásába, hogy milyen fontos szerepet játszanak a Roma Termini prostitúciójának életében a papok, de más rendőrök és csendőrök, akik mélyebben beleásták magukat a témába, részletesen megtették ezt, persze csak a rendőrőrsük falain kívül. Ebben a fejezetben, de az egész könyvben is, sokszor számos olyan információt használok, amely a Polis Aperta szervezettől származik – ez körülbelül száz olasz LMBT rendőrt, carabinierét és katonát tömörít magában. Rómában, Castel Gandolfóban, Milánóban, Nápolyban, Torinóban, Padovában és Bolognában a szervezet több tagja is, de legfőképpen az egyik csendőr alezredes részletesen beszámolt a Termini prostitúciójáról és általánosságban az egyházi személyek pénzért vásárolt szexuális életéről. (Néhány esetben olyan, anonimmá tett információkat és statisztikákat is felhasználok – feljelentésekről, kihágásokról és bűntényekről –, amelyek az SDI-ből, az olaszországi rendfenntartó erők közös adatbankjából származnak.) Ezek a rendőrök és csendőrök megerősítik, hogy nagy számban fordulnak elő a legkülönfélébb esetek ezeken a nem jóváhagyott találkahelyeken: megkopasztott, megzsarolt vagy megerőszakolt, letartóztatott és olykor meggyilkolt papok is. Vannak zsarolási esetek, szexvideók, „katolikus bosszúpornó” és számtalan más, a klérus „erkölcseivel” kapcsolatos ügy. Az érintett papok, dacára annak, hogy bűncselekmények áldozatai, ritkán tesznek panaszt, hiszen túl nagy árat kellene fizetniük a rendőrségi feljelentésért. Erre csak a legsúlyosabb

esetekben hajlandóak.

Legtöbbször hallgatnak,

rejtőzködnek, és csöndben hazamennek, magukkal cipelve vétküket, eltakarva lila foltjaikat.

Ritkábban ugyan, de előfordulnak emberölések is, amelyek mégiscsak kitudódnak. Andrea Pini újságíró Omocidi (Homogyilkosságok) című könyvében feltárta, milyen nagy számban ölnek meg homoszexuális embereket

a

prostituáltak

Olaszországban,

különösen

az

éjszakai

találkahelyeken lebonyolított anonim találkozók alkalmával. Az egybehangzó rendőrségi források szerint az áldozatok között az átlagnál nagyobb számban fordulnak elő papok. Francesco Mangiacapra egy nápolyi luxusescort. Vallomása kulcsfontosságú, hiszen a többi prostituálttal ellentétben vállalja, hogy a saját nevén nyilatkozik nekem. Mangiacapra egy kissé paranoid jogász, ám helyén van az esze, és ami a legfontosabb, listába szedte azokat a Nápoly és Róma környéki meleg papokat, akik valaha igénybe vették a szolgáltatásait. Ezt a maga nemében egyedülálló adatbankot az évek során fotókkal, videókkal gazdagította, legfőképpen pedig bejegyezte e klienseinek valódi személyazonosságát. Amikor megosztja velem ezt a bizalmas információhalmazt, kilépek a névtelen, minőségi interjú keretei közül – amilyet például a Roma Termini környéki utcákon készítettem –, és átlépek végre a mennyiségi keretek közé. Most már kézzelfogható bizonyítékok vannak a kezemben. Mangiacaprát Fabrizio Sorbara, a nápolyi Arcigay Egyesület egyik vezetője mutatta be nekem. Több interjút is készítek vele Nápolyban és Rómában, amelyeken Daniele, valamint René Buonocore aktivista és tolmács is jelen van. Egy vonzó fiatalemberrel ülök szemben, mellkasnál nyitott fehér inget visel, vékony szálú, szép gesztenyebarna haja van, arca hosszúkás, ápoltan borostás. Bár az első találkozásunk eléggé visszafogott, Mangiacapra gyorsan feloldódik mellettem. Nagyon jól tudja, ki vagyok, hiszen néhány hónappal

korábban részt vett a nápolyi Francia Intézetben a Global Gay című könyvem olaszországi megjelenése alkalmából tartott előadásomon. – Nem a pénz miatt vágtam bele ebbe a szakmába, hanem hogy megismerjem az értékemet. A híres Nápolyi II. Frigyes Egyetemen szereztem jogi diplomát, de amikor nekifogtam munkát keresni, minden ajtó bezárult előttem.

Itt,

Dél-Itáliában

nincs

munka,

nincsenek

lehetőségek.

Évfolyamtársaim ügyvédi irodákban helyezkedtek el, ahol havi 400 euróért kizsákmányolták őket. Az első kliensem, emlékszem rá, egy ügyvéd volt: húsz percért annyit fizetett, amennyit az ügyvédbojtárjainak félhavi munkájukért! Ahelyett, hogy fillérekért eladnám a szellemem, inkább vagyonokért eladom a testem. Mangiacapra nem olyan escort, mint a többi. Egy itáliai politikus prostituáltat hallok beszélni, aki, mint említettem, igazi nevén, arcát vállalva beszél, szégyenkezés nélkül. Vallomásának ereje azonnal megfogott. – Ismerem az értékemet és a pénz értékét. Keveset költök, amennyit csak tudok, félreteszek. Gyakran azt hiszik – teszi hozzá –, hogy a prostitúció gyorsan és könnyen szerzett pénz. Nem. Ez bizony vérrel-verítékkel szerzett pénz. Francesco Mangiacapra hamarosan felfedez egy aranybányát, amiről soha nem is álmodott volna. A prostitúciót a meleg papokkal. – Az elején ez valahogy magától beindult. Voltak pap klienseim, akik más papoknak ajánlottak; ők meghívtak olyan partikra, ahol újabb papokkal találkoztam. Nincs hálózat, nincsenek orgiák, ahogyan azt olykor képzelik. Ezek csupán teljesen hétköznapi papok, akik teljesen hétköznapi módon más papbarátoknak ajánlanak engem. Ennek a klientúrának az előnyei hamar kiderültek: hűség, rendszeresség és biztonság.

– A papok ideális kliensek. Hűségesek és jól fizetnek. Ha tehetném, csak papoknak dolgoznék. Nálam ők mindig elsőbbséget élveznek. Szerencsém van, mert kapós vagyok, így válogathatok a klienseim között, nem úgy, mint a többi prostituált, akik között meg a kliensek válogatnak. Nem mondanám, hogy boldog vagyok ezzel a munkával, de amikor a többi prostituáltat, a többi diákot nézem, akik nem találnak munkát, azt mondom magamban, hogy végül is szerencsés vagyok. Ha máshol vagy máskor születtem volna, használhattam volna a diplomáimat és az intelligenciámat, hogy valami mást csináljak. De Nápolyban a prostitúció a legelérhetőbb szakma, amit találhattam. A fiatalember köhögni kezd. Érzem, hogy törékeny. Vékonydongájú. Érzékeny. Azt állítja, hogy „30 visszatérő papja” van jelenleg, olyan kliensek, akikről biztosan tudja, hogy papok, és van még sok más olyan is, akikben nem teljesen biztos. Amióta elkezdte a prostitúciót, állítása szerint „több száz papja” volt. – A papok lettek a specialitásom. Mangiacapra szerint az egyházi személyek azért szeretik a prostitúciót, mert egyfajta biztonságot, anonimitást nyújt, és jól összeegyeztethető a kettős életükkel. Ezzel szemben a „normális” ismerkedés még homoszexuális körökben is sok időt vesz igénybe, hosszú beszélgetésekkel jár, ahol az illetőnek meg kell nyílnia, és el kell mondania, hogy ki ő. A prostitúció gyors, anonim és nem igényel feltárulkozást. – Amikor egy pap felveszi velem a kapcsolatot, nem ismerjük egymást, nincsenek előzmények köztünk. Ők jobb szeretik ezt a helyzetet, ez az, amit keresnek. Sokszor voltak olyan pap klienseim, akik nagyon szépek voltak. Akár ingyen is szívesen lefeküdtem volna velük! Könnyen találhattak volna szeretőt

a

melegbárokban

vagy

összeegyeztethetetlen a papi hivatásukkal.

a

szórakozóhelyeken.

De

ez

A fiatal escort nem áll ki az út szélére, mint Rómában a Termini migránsai. Nem Cabiria éjszakáinak a ritmusában él. Az interneten lép kapcsolatba ügyfeleivel az erre szakosodott weboldalakon vagy a Grindr közösségi hálózaton. Rendszeresen cseveg velük WhatsAppon és hasonló alkalmazásokon, ha pedig nagyobb diszkréciót akar, a Telegram Messengeren. Megpróbálja minél inkább magához kötni őket. – Rómában nagyon nagy a verseny, itt, Nápolyban nyugodtabb a helyzet. De vannak olyan papok, akik felhívnak a fővárosba, fizetik a vonatomat és a hotelszobámat. Többtucatnyi, ha nem több száz pappal szerzett szexuális tapasztalattal a háta mögött Mangiacapra megoszt velem néhány szociológiai törvényt: – A pap ügyfelek nagyjából két típusra oszthatók. Vannak, akik tévedhetetlennek hiszik magukat, és roppant biztosnak érzik a pozíciójukat. Ezek a kliensek arrogánsak és zsugoriak. Alig tudják türtőztetni elfojtott vágyaikat, ezért elvesztik morális érzéküket és kivetkőznek emberi mivoltukból: úgy érzik, a törvények felett állnak. Még az AIDS-től sem félnek! Gyakran nem is leplezik, hogy papok. Követelőzőek, kemények, ők akarnak irányítani. Szemrebbenés nélkül azt mondják, hogy ha probléma támad, téged fognak feljelenteni a rendőrségen prostitúció miatt! De elfelejtik, hogy ha akarom, én jelenthetem fel őket mint papokat! A második típusba tartozó kliensek, akikkel Francesco dolgozik, más természetűek: – Ezek olyan papok, akik nagyon rosszul érzik magukat a bőrükben. Igénylik a szeretetet, a simogatást, egész idő alatt csak ölelgetni akarnak. Hihetetlenül ki vannak éhezve a gyengédségre. Olyanok, mint a gyerekek. Ezek

a

kliensek,

állítja

Mangiacapra,

selyemfiújukba, és meg akarják őt „menteni”.

gyakran

belezúgnak

a

– Ők soha nem alkudoznak az áron. Mély bűntudatuk van. Gyakran előfordul, hogy egy kis borítékban pénzt adnak, amit előre összekészítettek. Azt mondják, ajándék, hogy segítsenek, hogy vásárolhassak magamnak valamit, amire szükségem van. Próbálják igazolni magukat. Velem beszélgetve Mangiacapra explicitebb kifejezéseket is megenged. Azt mondja magáról, hogy prostituált, sőt marchettaro – szó szerint „bárcás kurva” (a szleng kifejezés a „bárca”, illetve „bélyeg” jelentésű marchettából ered, amellyel számon lehetett tartani egy bordélyházban, hogy egy prostituáltnak hány kliense volt). Az escort szabadon él ezzel a sértéssel, hogy visszájára fordítsa az előítéletet, mintha csak visszalőne a rá irányított puskával. – Ezek a papok szeretnék viszontlátni az ő marchettarójukat. Kapcsolatot akarnak. Kapcsolatban akarnak maradni. Gyakran tagadásban élnek, nem értenék meg, hogy az emberek elítélik őket, hiszen ők jó papoknak érzik magukat. Ezért aztán úgy gondolják, hogy „barátok” vagyunk, és ezt gyakran hangoztatják is. Bemutatnak a közeli barátaiknak, más papoknak. Hatalmas kockázatot vállalnak. Meghívnak a templomba, megmutatják a sekrestyében a nővéreket. Nagyon hamar a bizalmukba fogadnak, mintha csak gyerekkori pajtások lennénk. Gyakran adnak ajándékot borravaló gyanánt: egy ruhát, amit előre megvettek vagy egy üveg kölnit. Nagyon figyelmesek. Francesco Mangiacapra vallomása józan – és borzalmas. Nyers és brutális vallomás, amilyen nyers és brutális az a világ, amit leír. – Az ár? Nem kérdés, nyilvánvalóan a legmagasabb ár, amit a kliens hajlandó kifizetni. Ezért az ár inkább a marketingen múlik. Vannak escortok, akik szebbek, elbűvölőbbek, mint én, de az én marketingem jobb. Abból, amit a kapcsolatfelvételi weboldalon vagy appon a leendő ügyfelek elmondanak nekem, csinálok egy kiinduló árkalkulációt. Amikor találkozunk, kiigazítom ezt az árat, megkérdezve tőlük, hogy melyik városnegyedben laknak, mi a

foglalkozásuk, megnézem, milyen ruhát hordanak, milyen az órájuk. Ebből könnyedén fölbecsülöm az anyagi lehetőségeiket. A papok készek többet fizetni, mint egy átlagos kliens. Félbeszakítom a fiatal escortot, és megkérdezem tőle, hogyan képesek a papok, akiknek általában havi ezereurós fizetésük van, ilyen kalandokat finanszírozni. – Allora… A pap olyan valaki, akinek nincsen választása. Tehát ő jobban ránk van szorulva, mint mi őrá. Ez kényesebb kategória. A papok olyan férfiak, akik nem találhatnak más partnereket, tehát többet számlázunk nekik. Kicsit olyan, mint a fogyatékosok esete. Rövid szünet és az elmaradhatatlan elnyújtott „Allora…” után Mangiacapra így folytatja: – A papok többsége jól fizet, ritkán alkudoznak. Szerintem spórolnak az egyéb szórakozásaikon, de a szexen soha. Egy papnak nincs családja, nem kell lakbért fizetnie. A nápolyi escort sok más, Rómában meginterjúvolt prostituálttal összhangban megerősíti, hogy milyen fontos szerepet játszik a szex a papok életében. Életüket láthatóan a homoszexualitás irányítja és uralja, méghozzá sokkal nagyobb mértékben, mint a homoszexuális emberek többségénél. Nekik soha nincs részük hétköznapi szerelemben. A fiatal prostituált most megoszt velem egy-két „marketingfogást”: – A kulcs az ügyfél megtartása. Ha a pap érdekes, ha jól fizet, akkor vissza kell hogy jöjjön. Ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy soha ne zuhanjon

vissza

a

valóságba;

az

kell,

hogy

benne

maradjon

a

fantáziavilágában. Soha nem úgy mutatkozom be, mint egy „prostituált”, mert az megtöri a varázst. Soha nem mondom róla, hogy a „kliensem”, azt mondom, hogy ő a „barátom”. Mindig a keresztnevén szólítom, ügyelve rá, hogy soha ne keverjem össze a többiek nevével! Hiszen meg kell mutatnom

neki, hogy egyedülálló számomra. Az ügyfelek szeretik és akarják is, hogy emlékezzünk rájuk, de nem akarják, hogy más klienseink is legyenek! Így hát csináltam egy katalógust a mobilomon. Minden egyes kliensnél feljegyzek minden információt: leírom, milyen keresztnevet adott nekem, milyen korú, milyen erotikus pozíciókat kedvel, milyen helyekre mentünk el együtt, mi lényegeset mondott el magáról stb. Aprólékosan számontartom mindezt. És természetesen lejegyzem azt is, hogy mi az a maximális ár, amit hajlandó kifizetni, hogy ugyanannyit kérjek tőle, vagy kicsivel többet. Mangiacapra megmutatja nekem a „dossziéit”, valamint többtucatnyi pap nevét és keresztnevét is megosztja velem, akikkel állítása szerint intim viszonya volt. Természetesen nem áll módomban ellenőrizni az információit. Mangiacapra 2018-ban tárja majd a nyilvánosság elé 34 pap szexuális életét egy 1200 oldalas dokumentumban, amelyben szerepelnek az érintett egyházi személyek nevei, fotói, hang- és képernyőfelvételek arról, ahogyan szexuális tartalmú csevegést folytat velük WhatsAppon vagy Telegramon. Ebből szép kis botrány kerekedik Olaszországban, több tucat cikk és tévéműsor foglalkozik majd az esettel. (Volt alkalmam belelapozgatni ebbe a Preti gay néven futó „dossziéba”: látunk benne papokat, amint miseruhában misét celebrálnak, majd egyszerre anyaszült meztelenül látjuk őket, más típusú, buja szertartások celebrálása közben, a webkamerájukon keresztül. A felváltva homíliákat és szextingeket mutató fotók egészen elképesztőek. Ezt a dossziét, úgy, ahogy van, Mangiacapra személyesen adta át – nem minden irónia nélkül – Nápoly érsekének, a verzatil Crescenzio Sepe bíborosnak. Az érsek Sodano bíboros köréhez tartozik, és mint Sodano, ő is társas lény, az összekacsintó, hibrid kapcsolatok embere, aki, miután átvette a dossziét, azonnal szaladt is vele a Vatikánba. Mons. Crescenzio Sepe később titokban találkozott Mangiacaprával – ez utóbbi elmondása szerint – azért, hogy kikérdezze a dologról.)

– Amikor gazdag, nős ügyvédekkel, nagynevű doktorokkal vagy ezekkel a kettős életet élő papokkal lefekszem, érzékelem, hogy nem boldogok. A boldogság nem jár együtt a pénzzel vagy a papi hivatással. Ezeknek a klienseknek nincs meg az a boldogsága és szabadsága, ami nekem. A vágyaik fogságában vergődnek, hihetetlenül boldogtalanok. Némi tűnődés után a fiatalember hozzáteszi, mintha csak élét akarná venni annak, amit az imént mondott: – Ennek a szakmának a nehézsége nem szexuális természetű. Nem az, hogy olyanokkal folytatsz viszonyt, akiket nem szeretsz vagy akiket csúnyának találsz. A nehézség az, hogy olyankor kell szexelned, amikor nincs kedved hozzá. Lassan leszáll az éjszaka Nápolyra, és nekem el kell érnem a vonatomat, hogy visszatérjek Rómába. Francesco Mangiacapra mosolyog, láthatóan örül annak, hogy beszélgetett velem. Egyébként ezután is kapcsolatban maradunk egymással, még azt is elvállalom, hogy rövid előszót írok az „escortos” tapasztalatairól beszámoló könyvéhez, amit később ő maga fog megjelentetni. E kis kötetnek hála Mangiacapra megízleli egy pillanatra a dicsőséget, feltűnik az olasz televízióban, ahol népszerű műsorokban mesél majd az élményeiről. De csak az ő beszámolójára támaszkodhatunk. Amikor elválunk, a fiatalember hirtelen még mondani akar nekem valamit: – Senkit nem ítélek el. Nem ítélem el ezeket a papokat. Megértem a döntésüket és a helyzetüket, de nagyon szomorúnak találom. Én nyitott könyv vagyok. Nem élek kettős életet. A mának élek, minden képmutatás nélkül. A klienseim nem ezt teszik. Sajnálom őket emiatt. Ateista vagyok, de nem egyházellenes. Nem ítélkezem senki felett. De amit én csinálok, az azért mégiscsak jobb, mint amit a papok csinálnak, nem? Morálisan jobb, nincs igazam?

René Buonocore, a Rómában élő és dolgozó, venezuelai származású szociális munkás kísért el engem Nápolyba, hogy interjút készítsek Mangiacaprával, és ő vezetett be Rómában a homoszexuálisok éjszakai életébe. Öt nyelvet beszélő jobbkezem részt vett a római szexmunkásokat segítő mobil Egységcsapat által szervezett „Io faccio l’attivo” (csak aktív fél vagyok) projektben. Ezekben a körökben az MSM rövidítést használják: Men who have Sex with Men, ami olyan férfiakat jelöl, akik más férfiakkal létesítenek szexuális viszonyt, anélkül hogy homoszexuális beállítottságúnak tartanák magukat. Buonocore és más források szerint a rejtőzködő papok jellemzően előnyben részesítik a migránsokat és a parkok névtelenségét a kereskedelmi létesítményekkel szemben. Rómában a Villa Borghese övezetét, a Villa Medici körüli utcákat, illetve a Colosseum és a Capitolium tér környéki parkokat látogatják. Vezetőmmel megfigyelem, ahogyan a férfiak járó motorral álló autóban ülnek a Galleria Nazionale d’Arte Moderna környékén, vagy réveteg ábrázattal sétálgatnak a Tempio di Esculapio tavának partján. Ugyanezt a faunát találjuk a Villa Giulia körüli, gyönyörű, zegzugos utcákban is. Nagyon megkapó e helyek éjszakai nyugalma, a csönd, ahogyan telnek az órák lassan egymás után, majd hirtelen minden felgyorsul, egy találkozás, jön egy kocsi, egy fiú sietősen beszáll, hogy elmenjen egy ismeretlennel. Néha erőszakos cselekményre is sor kerül. Ha elindulunk kelet felé, és átvágunk a parkon, egy másik „utcasarkon” lyukadunk ki, amely tele van MSM-esekkel: a Villa Medicinél. Itt az éjszakai élet lényegében a viale del Galoppatoión zajlik, amely olyan kacskaringós, mint a fiatal Tadzio göndör haja Thomas Mann Halál Velencéjében. Jól ismert találkahely, ahol a férfiak általában kocsival köröznek. A Villa Borghese és a Villa Medici közti utcákban botrányos dolgok történtek. Az Avilai Szent Teréz-templom melletti plébániaépületből több pap is rendszeresen kijárt ide alsóruhában. A kaland folytatódott is volna, ha az

egyik pap szeretője, egy hajléktalan férfi, fel nem ismeri partnerét egy misén. Az ügy tovább eszkalálódott, miután több más papot is felismertek a plébánia hívei. A sajtóbotrányt és nagyjából száz hívőnek a szentszékhez benyújtott petícióját követően az összes érintett papot és feletteseiket, akik falaztak nekik, áthelyezték más plébániákra – és más parkokba. A Colosseummal szemben található kert, melynek neve Colle Oppio, az 1970-es és 1980-as években ugyancsak szabadtéri cirkálóhely volt (az utóbbi években kerítéssel vették körül), ahogyan a via di Monte Caprino parkja is a Michelangelo tervezte híres Capitolium tér mögött. Rendőrségi források szerint itt igazoltatták II. János Pál pápa egyik asszisztensét. A rendőrség egy másik jelentős holland egyházi méltóságot, aki II. János Pál és XVI. Benedek alatt eléggé a kirakatban volt, a Colosseum melletti kis parkban tartóztatott le egy fiú társaságában. Ezeket az ügyeket, amelyeket névtelenül szivárogtatott ki a sajtó, sorra eltussolták a későbbiekben. (Az érintettek nevét megerősítették nekem.) II. János Pál idején az egyik legbefolyásosabb püspök, akit azóta már bíborosi rangra emeltek, szintén arról volt ismert, hogy a Campidoglio körüli parkokban szed fel szeretőket. Ez a francia prelátus előrelátó módon visszautasította, hogy hivatalos autóját a Vatikán diplomatarendszámával lássák el, hogy így észrevétlenebb maradjon. Sosem lehet tudni! Végül egy további, a papok által nagyra becsült szabadtéri találkahely nem más, mint maga a Szent Péter tér, hiszen a Vatikán voltaképpen Róma egyetlen igazi „gayborhoodja”. – Emlékszem, hogy az 1960-as és 1970-es években a Szent Péter tér Bernini-féle oszlopcsarnokai voltak a vatikániak titkos találkahelyei. A bíborosok kimentek egy kis sétára, és közben megpróbálták felcsípni a ragazzókat – magyarázza nekem Francesco Gnerre irodalomtudós.

A

közelmúltban

egy

amerikai

bíboros

sportos

felbuzdulásával

szórakoztatta a vatikániakat: rendszeresen ott futott rövidnadrágban az oszlopok körül. De még ma is előfordul, hogy néhány prelátus és monsignore feltűnik itt: az éjszaka beálltával sétára indulnak – teremtő aszkézis, mely „térdükre ülteti a Szépséget”19 –, jó ürügyet szolgáltatva ezzel a rögtönzött találkozásokra, amelyek akár messzebb is vezethetnek… A szélesebb nyilvánosság előtt ismeretlen jelenség – miközben teljesen hétköznapi dolog – az olaszországi homoszexuális papok fizetett escortokkal lebonyolított légyottjainak kiterjedt rendszere. Ez a szexuálisan aktív egyházi személyek előtt álló két választási lehetőség egyike – a másik ugyanis az, hogy az egyházon belül kerítenek maguknak partnert. – Sok megpörkölődött lélek van itt, a Vatikánban – osztja meg velem bizalmasan Julius atya, a Szent Péter-bazilika egyik gyóntatója, akivel többször találkozom a Parlatorióban. (Nevét kérésére megváltoztattam.) Az atya egy zöld velúrkanapén ül, és így folytatja: – Gyakran azt hiszik, ahhoz, hogy szabadon beszélhessenek a Kúriáról, ki kell menni a Vatikán falain kívülre. Sokan azt gondolják, hogy rejtőzködniük kell. Pedig a legegyszerűbb módja annak, hogy beszéljünk, anélkül hogy felfigyelnének ránk, ha itt, a Vatikán kellős közepén beszélünk! Don Julius feltárja előttem Szodoma lakóinak hányattatott életútját. Így foglalja össze, hogy milyen alternatíva kínálkozik megannyi pap számára: vagy az egyházon belül szednek fel valakit, vagy az egyházon kívül. Az előbbi esetben a dolog „papok közt” marad. Paptársaik felé vagy épp az olasz vidékről frissen érkezett fiatal szeminaristák felé nyitnak. Elkezdődik az óvatos udvarlás, amely a püspöki palotákba vagy a római sekrestyékbe vezet, a tetszelgés és flörtölés társasági komédiája, ahol a tekintetek levetkőztetnek. Ez a kapcsolatteremtés biztonságosabb formája, hiszen ilyen

jellegű szerelmi életvitelük során a papok kevés világi emberrel futnak össze. A fizikai biztonságnak azonban megvan a hátulütője: szinte bizonyosan megindul a pusmogás, a pletyka, aztán ott van az elhappolás, az első éjszaka elhálásának joga, olykor a zsarolás is. Robert Mickens amerikai Vatikán-szakértő, a vatikáni gay életmód finomságainak jó ismerője úgy véli, a legtöbb bíboros és püspök, aki nem vállalja a kockázatot, hogy a falakon kívül valaki felismeri, ezt a lehetőséget részesíti előnyben. Az ő szabályuk: „Don’t fuck the flock” – mondja nekem egy nyilvánvaló bibliai felhangokkal terhes vakmerő formulával (a mondásnak megvan a brit megfelelője: „Don’t screw the sheep”, avagy „Don’t shag the sheep”: soha ne keféld a bárányaidat, vagyis a népedet, az eltévedt nyájat, amely a pásztor eljövetelére vár). Tehát

itt

„extraterritoriális”

liezonokról

beszélhetünk,

hiszen

Olaszországon kívül szövődnek, a szentszék szuverén államának és csatolt részeinek a határain belül. Ez a „belső” homoszexualitás kódja. A

„külső”

homoszexualitás

teljesen

más.

Akik

ezt

választják,

tartózkodnak attól, hogy egyházi közegből szedjenek fel partnereket, nehogy a nyelvére vegye őket a többi pap. Az ilyen meleg papok az éjszakai életet, a nyilvános parkokat, a szaunákat és a prostitúciót részesítik előnyben. Az effajta homoszexuális életmód, amely fizetős szolgáltatások igénybevételével, escortokkal és arabeszkekkel jár, noha veszélyesebb, mégis ugyanolyan gyakori, mint az előző. Nagyobbak a kockázatok, de nagyobb a nyereség is. – A papok minden este e két választási lehetőség előtt állnak – foglalja össze Don Julius. Vatikán „in”, Vatikán „out”: mindkét útnak megvannak a maga hívei, követői, specialistái, és mindkettőnek megvan a maga sajátos kódja. Néha a papok sokáig haboznak a kettő között (már ha épp nem halmozzák azokat): a kinti randevúzgatás komor és kemény világa, az erőszakos és veszélyes városi

éjszaka, ahol a vágynak megvannak a maga törvényei, a „Swannék oldala”, Szodoma ezen igazi sötét verziója között; és a másik oldal, a benti randevúzgatás napfényes világa, mindazzal, ami vele jár, a társasági élet, a kifinomult rituálék, szellemeskedések, játékok, azaz a „Guermantes-ék oldala” között, amely Szodoma fehér verziója, egy sugárzóbb és fényesebb szodomita világ, amely reverendát és pileólust hord. Ám bármelyik utat választják is, bármelyik irányba indulnak is el a vaksötét római éjben, egy biztos: soha nem fognak békés és rendezett életet élni. Ebben az alapvető ellentétben kell elbeszélni a Vatikán történetét. Magam is ezt fogom tenni a következő fejezetekben, visszamenve VI. Pál, II. János Pál, majd XVI. Benedek pápaságának az idejébe. A „belső” Szodoma és a „külső” Szodoma közötti feszültség megértetheti velünk a szentszék működésének legtöbb rejtélyét, hiszen a dogmatikus merevség, az egyházi személyek kettős élete, az atipikus kinevezések, a számtalan intrika, az ilyenolyan személyes ügyek szinte mindig e két kód egyikébe vagy másikába íródnak bele. Miközben hosszan beszélgetünk ebben a vatikáni Parlatorióban, amely nemsokára a törzshelyemmé válik, néhány méterre csupán Ferenc pápa lakosztályától, a Szent Péter-bazilika gyóntatója egyszer csak odaveti nekem: – Isten hozta Szodomában!

MÁSODIK RÉSZ

Pál

7

A Maritain-kód Paul Poupard bíborosnak van az egyik legszebb könyvtára a Vatikánban: tizennyolc könyvszekrényt számolok össze, mindegyik tizenegy polcos. A könyvtár

méretre

készült,

körívesen

fut

végig

a

hatalmas

ovális

fogadóhelyiség fala mentén. – Összességében majd 15 ezer könyv van itt – mondja teátrális hangon a bíboros, aki papucsban fogad fóliói és autográfiái között, számos találkozónk egyikén. A francia Poupard bíboros egy, a szentszékhez csatolt palota legfelső emeletén

lakik

a

piazza

di

San

Calistón,

a

Trastevere

divatos

bohémnegyedében. A palota hatalmas, a bíborosi lakosztály úgyszintén. Két mexikói nővér áll őeminenciája szolgálatára, aki hercegként trónol a palotájában. A könyvtárral szemben a bíboros portréja áll egy festőállványon. A nagy méretű képet egy orosz festőművésznő, Natalia Carkova jegyzi, akinek annak idején már II. János Pál és XVI. Benedek is modellt állt. A képen Poupard bíboros méltóságteljesen pöffeszkedik egy magas székben, egyik keze finoman érinti az állát, a másikban egy beszéd kéziratának a lapjait tartja. Jobb gyűrűsujján püspöki gyűrű, Veronese-zöld drágakőberakással. – Közel két éven át kellett modellt állnom a művésznőnek. Azt akarta, hogy tökéletes legyen a kép, hogy az egész világom átitassa a festményt. Látja, itt vannak a könyvek, ott van a vörös birétum, az egész nagyon

személyes – mondja nekem Poupard, mielőtt hozzátenné: – Itt még sokkal fiatalabb voltam… E Dorian Gray mögött, melynek modellje, úgy tűnik, gyorsabban öregedett, mint a portréja, észreveszek két másik festményt is, amelyek diszkrétebben helyezkednek el a falon. – Jean Guitton alkotásai, tőle magától kaptam őket – magyarázza Poupard. Nézem a szépséges mázolmányokat. Amilyen érdekes az állványon levő portré, olyan unalmasak a Guittonok. Jámbor kékségükkel mintha Chagall sápadt utánzatai volnának. A bíboros egy zöld lépcsős zsámoly segítségével bármelyik, általa kiválasztott könyvet leveheti a grandiózus könyvtár polcairól. Amit meg is tesz, megmutatva saját könyveit és teológiai folyóiratokban megjelent számtalan írásának különlenyomatait, amelyek önmagukban egy egész polcot tesznek ki. Hosszan taglalja, hogy a francia nyelvű szerzők közül kik a kedvencei: Jean Guitton, Jean Daniélou, François Mauriac. Amikor pedig kimondom Jacques Maritain nevét, Poupard bíboros felegyenesedik, megborzong az örömtől. Odamegy egy másik polchoz, hogy megmutassa a francia filozófus műveinek összkiadását. – Maritaint VI. Pál mutatta be Poupard-nak. Ez 1965. december 6-án volt, nagyon jól emlékszem rá. A bíboros most harmadik személyben beszél önmagáról. Beszélgetésünk elején jól éreztem a homályos nyugtalanságot: hogy engem inkább Maritain érdekel, mint Poupard nagybecsű munkássága. És most íme, fenntartások nélkül belemegy a játékba! Hosszan eldiskurálunk Maritain munkásságáról, André Gide-hez, Julien Greenhez, François Mauriachoz és Jean Cocteau-hoz fűződő, olykor viharos kapcsolatairól, és közben arra gondolok, hogy mekkora tehetségek is voltak

ezek a világháború előtti francia keresztény írók! És egyben homoszexuális írók! Mindannyian. Közben visszasétáltunk Jean Guitton mázolmányai elé, amelyeket Poupard most úgy vizsgálgat, mintha egy titkot keresne. Elmondja, hogy közel 200 levelet őrzött meg, amelyeket tőle kapott: egy kiadatlan levélváltás, amely minden bizonnyal sok-sok titkot rejt. Guitton festményei előtt Poupard bíborost mentorának szexualitásáról faggatom. Hogyan lehetséges, hogy ez a művelt laikus és nőgyűlölő férfiú, a Francia Akadémia tagja, aki Jacques Maritain mintájára lényegében szűzi tisztaságban élte életét, egyszer csak megkésve elvesz egy nőt, akiről nagyon keveset beszélt, akit alig-alig látott valaki, és amikor igen korán megözvegyül, soha többé nem akar újraházasodni? A bíborosból lefojtott mefisztói kacaj tör elő, majd némi habozás után kiböki: – Jean Guitton annyira volt alkalmas férjnek, ahogyan én cipésznek! [Mondja papucsban.] Majd elkomolyodva, gondosan mérlegelve minden egyes szót, hozzáteszi: – Mi mind jóval bonyolultabbak vagyunk, mint azt bárki gondolná. A nyílegyenes vonal látszata mögött minden sokkal komplexebb. A bíboros, aki mindig oly fegyelmezett, oly hárító és annyira leplezi érzelmeit, most először kitárulkozik. Majd így folytatja: – Az önmegtartóztatás Maritain számára, Guitton számára az ő sajátos útjuk volt, amellyel rendbe tették az életüket. Az ő választásuk. Régi, személyes ügy… Semmi többet nem mond erről. Rájön, hogy talán már így is túl messzire ment. És egy piruettel, amihez csak ő ért, kissé felvágósan megtoldja az eddigieket egy idézettel, amelyet oly gyakran elismétel találkozóink során:

– Ahogyan Pascal, a kedvenc szerzőm mondaná: mindez egy másik rendhez tartozik. Jacques Maritain jó belépő ahhoz, hogy megértsük, milyen volt a Vatikán és a katolikus egyház VI. Pál idejében, és sok tekintetben még ma is. Apránként fedeztem fel e kódex jelentőségét, ezt a titkos és bonyolult kódrendszert, amely valóságos kódfejtő kulcs Szodoma olvasásához: a Maritain-kódot. Jacques Maritain francia író és filozófus, aki 1973-ban halt meg. Ma már kevéssé ismert a nagyközönség előtt, életműve felett mintha eljárt volna az idő. Annál nagyobb volt a hatása az európai vallási életre a 20. században, különösen

Franciaországban

és

Olaszországban,

ezért

nyomozásunk

szempontjából kiváló esettanulmány. Ennek a keresztény hitre tért írónak a könyveit még ma is idézi XVI. Benedek pápa és Ferenc, két korábbi pápához, XXIII. Jánoshoz és VI. Pálhoz fűződő szorosabb viszonya pedig különösen érdekes számunkra. – VI. Pál úgy tekintett magára, mint Maritain-tanítványra – erősíti meg Poupard. Giovanni Montini, a későbbi VI. Pál pápa, 1925-től Maritain buzgó olvasója, olyannyira, hogy az egyik könyvét (Trois réformateurs: Luther – Descartes – Rousseau) lefordítja olaszra, és előszót ír hozzá. Pápaként is igen szoros marad a viszonya a francia teológus-filozófushoz, állítólag még az is felmerül benne, hogy bíborba öltözteti, azaz bíborosi rangra emeli. – Szeretnék egyszer s mindenkorra véget vetni ennek a pletykának. VI. Pál nagyon kedvelte Maritaint, de soha nem volt szó arról, hogy bíborossá kreálja – mondja nekem Poupard, aki, mint oly sokan, a szentesített „bíborossá kreálni” formulát használja. Szó sem volt tehát bíborosságról, ám ettől még Maritain nagyon is hatott VI. Pálra. Hogyan magyarázható ez a tipikusnak a legkevésbé sem nevezhető

hatás? A megkérdezett tanúk szerint kapcsolatuk nem személytelen barátság vagy együttműködés volt, mint majd VI. Pál és Jean Guitton esetében, hanem a „maritainizmus” tartósan megbabonázza az olasz egyházat. Meg kell hagyni, Maritain gondolkodása, amely a bűnösség körül forog, és középpontjában a kegyelem áll, nemes lelkű, bár olykor naiv katolicizmusra vall. Jacques Maritain extrém vallásossága, őszinte és bámulatosan mély hite olyan példa, amely lenyűgözi Rómát. Munkásságának politikai vetülete ugyancsak jelentős hatást gyakorol: a posztfasiszta Itáliában Maritan azt a nézetet védelmezi, hogy a demokrácia az egyetlen legitim politikai berendezkedés, így olyan utat mutat a katolikusoknak, amely szükségképpen szakít az antiszemitizmussal és a szélsőjobb elhajlással. Valójában tehát azon munkálkodik, hogy a keresztényeket összebékítse a demokráciával, ami Olaszországban hosszú időre megalapozza a Vatikán és a kereszténydemokrácia szövetségét. A Római Kúria egykori papja, Francesco Lepore megerősíti, hogy mekkora hatása volt Maritainnek a Vatikánra: – Maritain munkássága elég fontos ahhoz, hogy még napjainkban is tanulmányozzák a pápai egyetemeken. Még ma is léteznek „Maritain-körök” Olaszországban, és az olasz köztársasági elnök a minap avatott föl egy Maritain-katedrát. Giovanni Battista Re bíboros, II. János Pál „belügyminisztere”, akivel két alkalommal

beszélgettem

a

Vatikánban,

elmeséli,

mennyire

rajong

Maritainért, és ezzel nincs egyedül a hasonló lelkesedést érző főméltóságok között: – Életemben kevés időm volt olvasni. De olvastam Maritaint, Daniélout, Congart, a Jézus életét Mauriactól. Fiatalon mindegyiküket olvastam. A francia a második anyanyelvünk volt. És Maritain – ő volt a referencia.

Ugyanezzel a csodálattal beszél Jean-Louis Tauran bíboros, II. János Pál „külügyminisztere”, akivel Rómában készítek interjút: – Jacques Maritain és Jean Guitton nagyon nagy hatást gyakorolt itt, a Vatikánban. Mindketten nagyon közel álltak VI. Pálhoz. Még II. János Pál pápa alatt is igen gyakran idézték Maritaint. Egy, a szentszék mellé kirendelt befolyásos külföldi diplomata mindazonáltal árnyalja ezt a vonzerőt: – Az olasz katolikusok szeretik Maritain misztikus oldalát és nagyra értékelik a hitét, de ha mélyebbre nézünk, Maritain az ő szemükben kissé túlságosan is tüzes. A szentszék mindig is tartott ettől a túlontúl egzaltált laikustól! A bíborosi kollégium dékánhelyettesének, a francia Roger Etchegaraynak – a római piazza di San Calistón található nagy lakásában két alkalommal is látogatást tettem – egyszerre kikerekedik a szeme, amikor kiejtem a kódnevet: – Maritain… jól ismertem! A bíboros, aki hosszú ideig II. János Pál „repülő” nagykövete volt, szünetet tart, megkínál csokoládéval, majd így folytatja: – Ismerni… Olyasvalami ez, ami nem lehetséges. Nem ismerhetjük a másik embert. Csak Isten ismer igazán bennünket. Etchegaray, mint mondja, magával viszi Maritain könyveit délfranciaországi házába, ha majd nyugdíjba vonul – amit már vagy húsz éve halogat. Az eltűnt idő nyomába eredő bíboros könyveinek csak egy kis hányadát fogja magával vinni: a Maritain-köteteket tehát, továbbá Julien Green, François Mauriac, André Gide, Henry de Montherlant és végül Jean Guitton műveit. Ez utóbbinak szintén közeli barátja volt. Ezek a szerzők egytől egyig homofilok vagy homoszexuálisok. Roger Etchegaray hirtelen megragadja a kezemet, Caravaggio alakjainak ájtatos mozdulatával:

– Tudja, hány éves vagyok? – kérdi tőlem. – Azt hiszem, igen… – Kilencvennégy. Nem hinné, igaz? Kilencvennégy éves. Az én koromban az olvasmányaim, az ambícióim, a terveim már kissé behatároltak. Maritain

maradandó

hatása

teológiai

reflexiójában

és

politikai

gondolkodásában gyökeredzik, de példaszerű életútja is táplálja. A Maritainrejtély középpontja a feleségével, Raïssával kötött házassága és az őket összekötő titkos paktum. Álljunk meg egy pillanatra ennél a kapcsolatnál, amely témánk velejébe vág. Jacques és Raïssa találkozása mindenekelőtt kettejük látványos megtérésén alapszik: a férfi protestáns, a nő zsidó, ám mindkettő áttér a katolikus hitre. Őrült szerelem szövődik köztük, házasságuk nem érdek- vagy látszatházasság. Ez a frigy nem egyszerűen polgári házasság, de nem is házasságpótlék, habár lehetséges, hogy Maritain így akart menekülni

a

magánytól

és

attól,

amit

olykor

„a

nőtlen

férfiak

boldogtalanságának” neveznek. Ebből a szempontból házasságuk az olyan írók házasságára emlékeztet, mint amilyen Verlaine-é, Aragoné vagy később Jean Guittoné volt. És némileg hasonlít André Gide híres házasságára is kuzinjával, Madeleine-nel, amit valószínűleg soha nem háltak el: „Gide felesége az író anyjának a helyét foglalta el, mint a fegyelmezettség és a lelki erény pólusát, amelyhez mindig vissza kellett találnia, és amely nélkül a másik pólus, az öröm, a felszabadultság, a perverzió minden jelentőségét elvesztette volna” – véli George Painter, Gide életrajzírója. A Vatikán titka című könyv szerzője tehát a szabadságot a kötöttséggel egyensúlyozza ki. Maritain számára ugyancsak két pólus létezik: a felesége, Raïssa és egy másik világ, nem a perverzió, hanem a baráti „vonzalmak” világa. Ha nem

engedett a „Rossz” csábításának, az Ördög a barátság erejével próbálja majd kísértésbe hozni. Jacques és Raïssa ideális párt alkottak, ám életük legnagyobb részében nem volt szexuális kapcsolat közöttük. Ez a kirakat-heteroszexualitás nem csupán egy vallásos döntésnek tudható be, ahogyan azt sokáig hitték. A Maritain házaspár 1912-től úgy dönt, hogy tisztasági fogadalmat tesznek egymás között, ami sokáig titokban maradt. A testi vágynak ez a feláldozása vajon az Istennek szánt áldozati ajándék? Az üdvözülés ára? Meglehet. A Maritain házaspár kettejük „spirituális szövetségéről” beszélt. Azt mondták, hogy „kölcsönösen segíteni akarják a másikat az Isten felé vezető úton”. Ám a nemek közötti, e majdhogynem kathar jellegű viszony mögött a kor jellegzetes döntését is láthatjuk, amellyel előszeretettel élt megannyi homofil ember. Hiszen Maritain környezetében hihetetlen mennyiségű homoszexuális személyt találunk. Maritain egész életében a nagy „szeretetteljes barátságok” embere volt. Századának olyan híres homoszexuális alakjaival ápolt baráti vagy bizalmas viszonyt, mint Jean Cocteau, Julien Green, Max Jacob, René Crevel, Maurice Sachs vagy épp az ugyancsak rejtőzködő életmódot folytató író, François Mauriac, akinek valódi szerelmi vonzalmai – amelyek nem csupán szublimált formában törtek maguknak utat – ma már senki előtt nem kétségesek. Maritain és Raïssa meudoni házában egymásnak adják a kilincset a nőtlen katolikusok, a homoszexuális értelmiségiek és az ifjú adoniszok, akiket a házigazdák a legszívélyesebb vendégszeretetükkel tüntetnek ki. A filozófus a maga bölcs megjelenésével, amely annyira tetszik nőies környezetének, véget nem érően értekezik a homoszexualitás bűnéről, miközben „Szeretem önt!” felkiáltásokkal halmozza el ifjú barátait, akiket csak a „keresztfiainak” hív – ő, aki úgy döntött, hogy nem lesz szexuális kapcsolata a feleségével, így persze gyereke sem.

A homoszexualitás Maritain egyik vesszőparipája. VI. Pál barátja unosuntalan ehhez a témához kanyarodik vissza, amint arról a ma már nyilvánosságra hozott levelezése tanúskodik. Persze elég távolságtartóan, mondhatni „ratzingeriánus” modorban teszi ezt. Maritain meg szeretné menteni a meleg fiatalembereket, akiket meghív magához a meudoni cönákulumába, hogy megoltalmazza őket a „Rossztól”. Önutálat, nem vitás, de a másokkal való törődés is benne van ebben az őszinte és becsületes gesztusban. És persze egy egész korszak. Ellentétben azzal, ahogy a naiv kívülálló gondolná, ez a hitbuzgó katolikus

nem

igazán

érdeklődik

a

legortodoxabb

–

értsd:

legheteroszexuálisabb – katolikusok iránt. Jó-jó, tartós levelezésben áll Henri de Lubac jezsuita atyával, a későbbi bíborossal, és kevésbé kitartó levelezést folytat a nehezen megfogható Paul Claudellel; de például összeveszik Georges Bernanos

íróval,

aki

mindig

szembemegy

vele.

A

baráti

szeretetmegnyilvánulások ritkák ezen az oldalon. Maritain ezzel szemben korának egyetlen nagy homoszexuális alakjától sem zárkózik el. Micsoda rendkívüli gaydarja van, mondanánk ma. Tény, hogy a homofil barátságokra specializálja magát, azzal az ürüggyel, hogy megpróbálja visszatéríteni a hithez és a szűzi tisztasághoz a 20. század egyikmásik, „homokosnak” nevezett nagy íróját. És hogy megóvja őket a bűntől és talán a pokoltól – hiszen a homoszexualitás ez idő tájt még kénköves szagot áraszt –, Maritain felajánlja, hogy vigyáz rájuk, vagy ahogy ő mondja, „megoldja a problémájukat”. Ezért aztán szorgosan összejár velük. Így André Gide, Julien Green, Jean Cocteau, François Mauriac, Raymond Radiguet, Maurice Sachs mind párbeszédet folytatnak vele, ahogyan a kor szinte összes nagy homoszexuális alkotója is. Maritain a beszélgetésük közben mellesleg megpróbálja megtéríteni őket, és visszaterelni a romlatlan tisztaság útjára. Tudjuk, hogy a megtérés és az önmegtartóztatás, mint az ilyen jellegű

hajlamok elfojtására irányuló igyekezet, klasszikus modellnek számít egészen az 1960-as évekig. Ennek a vitának a kihatásai könyvünk témája szempontjából igen jelentősek. Nem érthetjük meg XXIII. János, VI. Pál és XVI. Benedek pápát, sem a Római Kúria bíborosainak többségét, ha a „maritainizmust” nem úgy dekódoljuk, mint szublimált lelki tényezőt. Olaszországban, ahol mind Maritain, mind pedig az egyszerre katolikus és homoszexuális francia irodalom nagy hatást gyakorolt, a teljes vatikáni hierarchia kívülről fújja a maritaini leckét. A gay irodalomtörténet egyik legkiválóbb kutatója, Francesco Gnerre professzor, aki fontos írásokat publikált többek közt Dantéról, Leopardiról és Pasoliniről, Rómában folytatott beszélgetéseinken így magyarázza ezt a jellegzetes tényezőt: – Szemben Franciaországgal, ahol ott volt Rimbaud és Verlaine, Marcel Proust, Jean Cocteau vagy Jean Genet – és még sokan mások –, Olaszországban 1968-ig egyáltalán nem vagy csak alig-alig létezett homoszexuális irodalom. A homoszexualitásról való nyílt beszéd csak az 1970-es évektől kezdődően jelenik meg az újságok hasábjain, mondjuk, Pasolinivel. A homoszexuálisok egészen addig a franciákat olvasták. Egyébként némileg hasonló volt a helyzet az olasz katolikusoknál, akik sokáig a nálunk olyannyira befolyásos francia katolikusokat olvasták. De az teljesen példátlan, hogy ezek ugyanazok a szerzők voltak! Mélyedjünk el kissé a részletekben! Nem tehetünk másként, hiszen Szodoma titka valahol a „Maritain-kód” és azon „csaták” közelében lappang, amelyek Jacques Maritaint szembeállítják kora négy nagy francia írójával: André Gide-del, Jean Cocteau-val, Julien Greennel és Maurice Sachsszal. Kezdjük Gide-del, akivel a vitának hamar vége szakad. Maritain levelezése a protestáns Gide-del, Gide Naplója és egy 1923 végén sorra kerülő

hosszú találkozás köztük mind azt tanúsítják, hogy Maritain el akarta tántorítani a nagy írót attól, hogy kiadja a Corydont, ezt a bátor tanulmányt, amelyben Gide felfedi magát, és négy dialógusban harciasan kiáll a homoszexualitás mellett. Maritain tehát elmegy Gide lakására, hogy Krisztus nevében könyörögve kérje, ne jelentesse meg ezt a művet. Aggódik az író „lelki üdvéért” is, hiszen művének megjelentetésével bevallaná, hogy homoszexuális. Gide látja, honnan fúj a szél. S minthogy életelve – miként Nourritures terrestres (Földi táplálékok) című könyvének erkölcsi tanulsága is – az, hogy az ember soha többé ne álljon ellen a kísértésnek, esze ágában sincs lemondania szabadságáról csak azért, hogy engedjen egy sápítozó erkölcscsősznek. – Irtózom a hazudozástól – válaszolja Gide Maritainnek. – Lehet, hogy ez a protestantizmusomra vezethető vissza. A katolikusok nem szeretik az igazságot. Maritain több kísérletet is tesz, hogy lebeszélje az írót kis értekezése publikálásáról. Mindhiába. Találkozásuk után néhány hónappal André Gide, aki szűkebb körben már régóta felvállalta homoszexualitását, saját neve alatt közzéteszi a Corydont. Jacques Maritain és François Mauriac elborzadnak. Soha nem bocsátják meg a szerzőnek, hogy a „coming out” úttörője lett. A második csatát Maritain Jean Cocteau-val vívja ugyanerről a témáról. Az 1920-as évek elejétől fogva barátságot ápol Cocteau-val, és jóval nagyobb hatással van a fiatal konvertita íróra, mint nagy protestáns írókollégájára. Cocteau Meudonban, Maritainéknél még bölcsnek és lelkiismeretes katolikusnak tűnik. De amikor távol van tőlük, szép számmal fogyasztja a szeretőket, akik közül a fiatal Raymond Radiguet-t végül bemutatja a filozófusnak. Különös módon Meudon ura ahelyett, hogy elutasítaná ezt a zsigerileg

természetellenes

homoszexuális

viszonyt,

megpróbálja

megszelídíteni Cocteau ifjú szeretőjét. Radiguet, aki A test ördöge című

regényével egyfajta irodalmi csodagyerekként robban be, és kevéssel ezután, 20 éves korában meghal hastífuszban, a következő szép mondatban foglalja össze korát: „Amikor az ember már nem házasodott – megtért.” Maritain azonban ez alkalommal is veszít. Jean Cocteau megteszi a döntő lépést, és először csak a szerző neve nélkül, majd utóbb az igazi kilétét felfedve

kiadja

a

Le

livre

blanc-t

(Fehér

könyv),

amelyben

homoszexualitásáról vall. „Ez a terv az ördögtől való – írja neki Maritain. – Ez az első alkalom, hogy nyilvános aktussal a Rosszhoz kíván csatlakozni. Emlékezzen csak Oscar Wilde-ra és a halálig tartó hanyatlására! Jean, az üdvössége forog kockán, nekem a lelkét kell védenem. Az ördög és énköztem dönt: válassza azt, akit szeret! Ha szeret, ne adja ki ezt a könyvet, hanem engedje, hogy én legyek a kéziratának őrzője!” Ám Cocteau az Ördög felé hajlik. „Szükségem van szeretetre és arra, hogy lelkekkel szeretkezzem” – válaszolja Maritainnek hetykén. A Fehér könyv így hát megjelenik. A két férfi között a későbbiekben a meg nem értés egyre mélyül, ám a köztük levő „baráti szeretet”, félárbócra eresztve, mindennek dacára megmarad, ahogyan arról levelezésük tanúskodik. Amikor nemrégiben felkerestem azt a Domonkos-rendi kolostort Toulouseban, ahol Jacques Maritain az utolsó éveit töltötte, Jean-Miguel Garrigues testvér megerősítette, hogy Jean Cocteau a haláláig rendszeresen látogatta Maritaint, és állítólag még Toulouse-ba is eljött meglátogatni. A harmadik csata már kedvezőbb kimenetelű volt Maritain számára, jóllehet ez is úgy végződött, hogy le kellett tennie a fegyvert Julien Green előtt. A két férfi majd negyvenöt éven keresztül kitartóan levelezik egymással. Párbeszédük légies magasságokban folyik, misztikus és mélyen vallásos regiszterekben. Ám dinamikáját most is egy „sérülés” adja, a homoszexualitás sebe. Julien Greent folyamatosan kísérti a maszkulin vágy, amit ifjúkorától kezdődően az Isten iránti szeretettel nehezen összeegyeztethető csapásként él

meg. Maritain igen hamar rájön, hogy mi Green titka, noha az levelezésük első évtizedeiben soha nem beszél róla nyíltan. Sem egyik, sem másik nem nevezi néven a lelküket felőrlő „vonzalmat”, úgy kerülgetik a témát, mint két (pokolian jóképű) macska a forró kását. Maritain, aki maga is konvertita, csodálja Julien Greent 1939-ben történt megtérése miatt, amely egy Domonkos-rendi testvér „kampányának” volt az eredménye, aki úgy gondolta, hogy a homoszexualitásra az a megoldás, ha az ember papnak áll (azóta kiderült, hogy ez a pap ugyancsak meleg volt). Maritain szintén csodálja az írót önmegtartóztató életmódjáért, ami annál is bámulatra méltóbb, hogy a hit erejével áll ellen hajlamának. Ám ahogy telnek-múlnak az évek, Julien Green tovább fejlődik, és egyszer csak megteszi a döntő lépést: előbb felfedi magát az egyik művében, amely immár nyíltan homoszexuális tematikájú (Sud – Dél – című drámájára gondolok), egyszersmind elkezdi fényes nappal felvállalni szerelmeit – amint azt Naplója tanúsítja és azok a szeretői, akikről tudunk. Maritain nem szakít Greennel, ahogy azt Gide-del tette. (Julien Green cenzúrázatlan Teljes naplója hamarosan megjelenik; információim szerint kiderül belőle, hogy Green kifejezetten aktív homoszexuális életvitelt folytatott.) A negyedik csatát, amely ugyancsak elveszett – méghozzá micsoda vereséggel! –, az őszinte baráttal, a két világháború közötti időszak érzékeny lelkű írójával, Maurice Sachsszal vívja meg Maritain. Sachs katolikus hitre áttért zsidó, akit a hozzá közel álló Maritain csak „Jacques chérinek” hív. Ám Sachs egyúttal egzaltált homoszexuális fiatalember is, aki buzgón imádkozik, de ettől még egy botrányos szeminarista, különleges és mérgező baráti kapcsolatokkal. Le Sabbat című regényében a narrátort, aki elmeséli barátainak, hogy „szemináriumba” ment, megkérdezik, hogy vajon nem egy újabb melegklubról van-e szó. Angelo Rinaldi irodalomkritikus így írja le Maurice Sachsot: „Hol reverendát, hol rózsaszín alsógatyát viselő abbé… aki

bevette magát egy szaunakabinba, és ott egy falánk szopós bébi boldog napjait pergeti.” Sachsot hamarosan elnyeli a történelem örvénye: Jacques Maritain védence 1940-től Pétain-párti náci kollaboránssá válik, és dacára zsidó származásának, náci besúgóként végzi, mielőtt a háború végén meghalna egy árokszélen, feltehetően egy SS-katona golyójával a tarkójában – elképesztő egy életút. Ez a négy vesztes csata, sok egyéb tény mellett, rávilágít a filozófus Maritain homoszexuális megszállottságára. Az, ahogyan Maritain a gaykérdéshez viszonyul, az én szememben felér egy vallomással. Szándékosan és szándékolt anakronizmussal írom le itt a „gay” szót. Rendszerint jobb olyan szavakhoz nyúlni, amelyek egy-egy kor bevett kifejezései voltak – ezért használok, amikor szükséges, olyan fogalmakat, mint a „homofília”, a „baráti szeretet” vagy a „vonzalmak” –, de időnként néven kell neveznünk a dolgokat. Túl régóta írják már az iskolai tankönyvekben Rimbaud és Verlaine kapcsán, hogy „barátok” vagy „cimborák” voltak, és még ma is azt olvasom például a Vatikáni Múzeum tájékoztató füzetében, hogy Antinoosz Hadrianus császár „kedvence” volt – holott a szeretője volt. A „gay” szó anakronisztikus alkalmazása itt politikailag termékeny. Jacques Maritain másik nagy szívügye tehát – Krisztus és Aquinói Szent Tamás mellett – a gaykérdés. Valószínűleg nem gyakorolta aktívan a homoszexualitást, vagy csak alig-alig, de ugyanazzal a parttalan, zaklatott nyugtalansággal élte meg, mint katolikus hitét. És íme, ez Maritain titka, egyszersmind a katolikus papi lét egyik legrejtettebb titka: a cölibátus és a szűzi tisztaság melletti döntés mint a szublimáció vagy az elfojtás eredménye. Hiszen máskülönben mivel magyarázzuk, hogy Maritain a kor összes gay írójával kapcsolatot tartott – ő, aki annyira gyűlölte a homoszexualitást? Vajon homofóbiából? Vagy voyeurizmusból? Vagy mert, némelyek szerint,

megbabonázta a saját ellentéte? Azt hiszem, e feltételezések egyike sem igazán meggyőző. Az igazság sokkal egyszerűbbnek tűnik. Maritain gyónása egy 1927-es, Julien Greenhez írott levélben található. Kettejük dialógusa itt úgy zajlik, mintha szerepet cseréltek volna: míg a felkavart Julien Green nem tér napirendre a homoszexualitás bűne felett, addig Jacques Maritain a levelezés tanúsága szerint megoldást talált erre az általa „talányos rosszaságnak” nevezett hajlamra. Vajon mit ajánl Greennek? A szüzességet. A homoszexualitás „steril szerelmével” szemben, „amely mindig rossz, mindig a kereszt mélyről jövő tagadása”, Maritain „az egyetlen megoldás” védelmében lép fel, ami az ő szemében nem más, mint „Isten szeretete mindenek felett”, vagyis az önmegtartóztatás. A gyógyír, amelyet Greennek ajánl, ugyanaz, mint amit már Gide-nek, Cocteau-nak vagy Maurice Sachsnak is tanácsolt, és amit ők elutasítottak; nevezetesen az, amit Maritain Raïssa oldalán választ: a szexuális aktus szublimációja a hiten és a szűzi tisztaságon keresztül. „Az evangélium sehol nem mondja azt, hogy csonkítsuk meg a szívünket, hanem azt tanácsolja, hogy váljunk eunuchhá, hogy elnyerjük Isten országát. Az én szememben így vetődik fel a kérdés” – írja Julien Greennek. A homoszexualitás problémáját a szüzességgel megoldani, Isten kedvéért a kasztrációt is vállalni – lenyűgöző erejű gondolat. Maritain mazochizmussal átitatott bölcselete iskolát fog teremteni a második világháború után a Vatikánban a bíborosok és püspökök körében. „Kínjaid királya légy”20 – mondaná Aragon, egy másik zseniális író, aki nyilvánosan ódákat zengett felesége, Elsa szeméről, hogy aztán a magánéletében éppenséggel a fiúk után kujtorogjon. Cocteau-hoz írt egyik levelében Maritain egy további szűkszavú vallomást is tesz: Isten szeretete az egyetlen, amely képes elfeledtetni az általa megízlelt

földi szerelmeket, „amelyeket, kimondom, kerül, amibe kerül, nem csak a könyvekből ismerek”. „Nem csak a könyvekből”?! Megsejthetjük, milyen égető kérdés volt a homoszexualitás problémája az ifjú Jacques Maritain, e nőiesen lágy és érzékeny fiatalember számára, akin már-már karikatúraszerű odaadással csüngött az anyja, és aki jobbnak látta megsemmisíteni intim naplóit, nehogy az életrajzírói „túl messzire merészkedjenek”, vagy ráakadjanak egy „régi személyes ügyre” (amint életrajzírója, Jean-Luc Barré fogalmaz). – Maritainről írt életrajzomban nem akartam leírni a „homoszexualitás” szót vagy címkét, hiszen akkor mindenki csak ezen lovagolt volna – mondja Barré egy közös párizsi ebédünkön. – De le kellett volna írnom. Ha ma írnám ezt a könyvet, jóval világosabban fogalmaznék. Nyilvánvaló, hogy Maritain esetében lappangó homoszexualitásról, ha nem épp valódi homoszexualitásról beszélhetünk. Jacques Maritain nagy fiatalkori szerelmét Ernest Psicharinak hívják. A két fiatalember még serdülőkorában találkozik egymással a párizsi IV. Henrik gimnáziumban, 1899-ben. (Jacques ekkor 16 éves.) Szerelem első látásra. Igen gyorsan hihetetlen erejű „szeretetteljes barátság” szövődik köztük. Kapcsolatuk egyedi, megingathatatlan, Maritain anyjának szavaival „egy nagy csoda”. Ernest bizalmasan megosztja az apjával: „Már nem tudnám elképzelni az életet Jacques barátsága nélkül. Olyan lenne, mintha elképzelném magam önmagam nélkül.” A szenvedély „fatális”, írja Maritain egy másik levelében. Kettőjük szenvedélyes viszonya ma már elég jól ismert. A két fiatalember nemrégiben kiadott levelezése – amely 175 szerelmes levelet ölel fel – szédületet kelt az olvasóban: „Érzem, hogy két ismeretlenünk finoman, félénken, lassan egymásba hatol” – írja Maritain. „Ernest, te vagy a barátom. Egyedül te.” „A szemeid splendescens (sic!; ragyogó) fároszok. Hajad szűz

erdő, tele suttogásokkal és csókokkal.” „Szeretlek, benned élek, rád gondolok.” „Benned, egyedül tebenned élek.” „Apolló vagy (…) Akarsz-e eljönni velem Keletre, oda el, Indiába? Egyedül leszünk a sivatagban.” „Szeretlek, ölellek.” „A leveleid, drága kincsem, végtelen örömöt okoznak nekem, szakadatlanul újraolvasom őket. Szerelmes vagyok minden egyes leveledbe, az a-idba, d-idbe, az n-eidbe és r-eidbe.” És mint Rimbaud és Verlaine, a két szerelmes úgy írja alá a költeményeit, hogy egymásba fonják nevük kezdőbetűit. Ez a szeretett lénnyel való teljes összeolvadás vajon testi egyesülést is jelentett, vagy megmaradt szűzi tisztaságúnak? Nem tudjuk. Yves Floucat tomista filozófus, Maritain és Julien Green életművének specialistája, a Centre Jacques Maritain társalapítója, akit toulouse-i otthonában kérdezek, úgy gondolja, hogy „szenvedélyes, de szűzi tisztaságú barátságról” volt szó. És hozzáteszi, hogy bár semmiféle bizonyítékunk nincs sem arra, hogy a két barát a tettek mezejére lépett volna, sem ennek ellenkezőjére, az azért tagadhatatlan, hogy „igazi szerelem volt két azonos nemű személy között”. Ugyanezt így magyarázza Jean-Miguel Garrigues testvér, aki abban a toulouse-i dominikánus rendházban él, ahol Maritain az utolsó napjait töltötte: – Jacques és Ernest kapcsolata jóval mélyebb volt egyszerű osztálytársi kapcsolatnál. Én inkább mondanám szeretetteljes kapcsolatnak, mintsem szerelmi kapcsolatnak, abban az értelemben, hogy inkább az a szívbéli vágy hajtotta,

hogy

hozzásegítsék

a

másikat

a

boldogsághoz,

mintsem

szenvedélytől vagy testiségtől fűtött nemi vágy. Jacques esetében inkább „baráti szeretetről” volt szó, mintsem homofíliáról, ha ezen többé-kevésbé szublimált szexuális vágyat értünk. Ernest ezzel szemben éveken keresztül aktív homoszexuális életet élt. Psichari homoszexuális aktivitása felől manapság már csakugyan semmi kétség: alátámasztja ezt nemrégiben megjelent életrajza, közzétett Útijegyzetei

(Carnets de route), valamint számos, újabban napvilágra került vallomás. Ráadásul Psichari igen aktív homoszexuális volt: számtalan intim kalandba bonyolódott Afrikában – pontosan úgy, ahogyan Gide –, francia földön pedig élete végéig férfi prostituáltakhoz járt. Egy sokáig kiadatlan levélváltás Jacques Maritain és Henri Massis katolikus író között azt támasztja alá, hogy Ernest Psichari két legjobb barátja tökéletesen tisztában volt barátjuk homoszexualitásával. Massis egyenesen amiatt nyugtalankodik, hogy „a szörnyű igazság egyszer napvilágra kerül”. És ha már itt tartunk, ne hallgassuk el azt sem, hogy André Gide habozás nélkül „outolta” Psicharit a La Nouvelle Revue Française 1932. szeptemberi számában. Paul Claudel katolikus írót rendkívül elszomorítja ez a leleplezés, ezért úgy vág vissza, ahogy már Arthur Rimbaud védelmében is tette: ha Ernest homoszexuális létére megtért, az Isten csodálatos győzelmét bizonyítja. Claudel így summázza érvelését: „Isten műve egy ilyen lélekben csak még nagyobb csodálatot érdemel.” Így vagy úgy, Ernest Psichari 1914. augusztus 22-én, 31 évesen meghal a csatatéren – egy halántékába fúródó német golyó végez vele. Jacques néhány héttel később értesül a haláláról. Életrajzírója szerint Ernest váratlan halálhírét mély megrendüléssel és fájdalommal fogadja Jacques Maritain, aki soha nem vigasztalódott meg szeretett barátja elvesztése után, és soha nem tudta elfelejteni nagy ifjúkori szerelmét – Krisztus előtt, és persze Raïssa előtt. Évekkel később elindul halott barátja nyomán Afrikába, ahol hosszú időn keresztül összejár Ernest nővérével, és a második világháború idején fegyvert akar ragadni, hogy „úgy menjen a halálba, mint Psichari”. Jacques egész életében vissza-visszaidézi a szeretett lény emlékét, és Eurüdikéjét elveszítve arról beszél, hogy „az élet sivataggá vált” Ernest halála óta. Olyan fájdalom ez, amelyet valóban „nem csak a könyvekből” ismer.

Ha meg akarjuk érteni – könyvem témájának szempontjából – a katolicizmus és azon belül is a Vatikán igencsak sajátos szociológiáját, akkor legjobban tesszük, ha arra támaszkodunk, amit én csak „Maritain-kódnak” hívok. A szublimált vagy akár elfojtott homoszexualitás gyakran fordul át a cölibátus és a szűzi tisztaság melletti elköteleződésbe, és még gyakrabban fordul át interiorizált homofóbiába. Márpedig tény, hogy a „Maritain-kódnak” ebben az atmoszférájában és gondolkodásmódjában nőtt fel a ma hatvan évnél idősebb püspökök, bíborosok és pápák többsége. Ha a Vatikán teokrácia, akkor egyben gerontokrácia is. Nem érthetjük meg az egyház életét VI. Páltól XVI. Benedekig, vagy akár Ferencig, nem érthetjük meg a bíborosokat, az erkölcseiket, az ármánykodásaikat, ha a jelenkori meleg életstílusból indulunk ki. Ha az egyházat a maga komplexitásában akarjuk megragadni, akkor vissza kell mennünk a hajdani keretekig, még ha mai szemmel idejétmúltnak tűnnek is. Vissza kell mennünk abba a korba, amikor az ember nem homoszexuális volt, hanem „homofil”, amikor a homoszexuális identitást megkülönböztették a belőle fakadó gyakorlati következményektől; vissza abba az időbe, amikor gyakori volt a biszexualitás, abba a titkos világba, ahol a látszatházasságok voltak a szabály, és a melegpárok voltak a kivétel. Abba a korba, ahol a papság heteroszexuális önmegtartóztatása és cölibátusa boldog frigyre lépett Szodoma fiatal homoszexuálisaival. Nem kétséges, hogy a papi hivatás természetes út volt azon férfiak számára, akik azt hitték magukról, hogy természetellenes erkölcseik vannak. Ám az életutak és az életmódok igen nagy változatosságot mutatnak a misztikus szeplőtelenségtől a spirituális válságokon át a kettős életekig, vagy olykor a szublimációtól a túlfűtöttségig és a perverziókig. De mindegyikben megmarad egy általános bizonytalanságérzés, amelyet oly jól ábrázolnak a francia katolikus homoszexuális írók, akik „folyamatosan egyensúlyozni

próbálnak a fiúk között, akiknek a szépsége kárhozatba taszítja, és Isten között,

akinek

jósága

feloldozza

őket”

(ahogyan

Angelo

Rinaldi

megfogalmazza). Ezért olyan fontos témánk szempontjából a kontextus még akkor is, ha egy másik kor teológiai és irodalmi vitáinak a hangulata árad belőle. Az 1930as években még aszexuális pap az 1950-es években nagyon is homofillá válhat, az 1970-es években pedig aktív homoszexuális életet kezdhet. Számos, manapság hivatalban levő bíboros ezt a fejlődési utat járta be: először interiorizálták a vágyat, harcoltak önmaguk ellen, a homofília ellen, majd felhagytak

azzal,

hogy

„szublimálják”

vagy

„meghaladják”

homoszexualitásukat, és elkezdtek élni – eleinte csak óvatosan, majd egyre merészebben és szenvedélyesebben, néha már megittasulva. Természetesen ezek a bíborosok, akik ma már tiszteletre méltó korban vannak, aligha „buzgólkodnak” 75–80 évesen, ám egy életre beléjük égett ez a komplex identitás, amely belsőleg meghatározza őket. És ami érdekes, az általuk bejárt út mindig egyirányú utca, szemben azzal, amit egyesek feltételeznek: mindig a tagadástól vezet a dacolásig, vagy hogy Marcel Proust Szodoma és Gomorra című könyvének a kifejezésével éljünk, az „átkozott rassz” elutasításától a „választott nép” védelmezéséig. És ezzel máris Szodoma egy újabb szabályához érkeztünk, immár a kilencedikhez: A homofilok a Vatikánban általánosságban egy olyan fejlődési utat járnak be, amely a szűzi tisztaságtól a homoszexualitás felé vezet. Ezzel szemben a vatikáni homoszexuálisok soha nem járják be az ellenkező irányú utat, soha nem változnak vissza homofilokká. Amint arra Eugen Drewermann teológus-pszichoanalitikus már rámutatott, „egyfajta titkos cinkosság van a katolikus egyház és a homoszexualitás között”. Ezzel a dichotómiával gyakran találkozom a Vatikánban, és akár azt is mondhatnám, hogy a Vatikán egyik alapelvéről van szó: erőszakosan

elutasítani a homoszexualitást a Vatikánon kívül és extravagánsan kiaknázni a szentszéken belül. Innen ered az a bizonyos, a Vatikánban nagy nyomatékkal jelen levő „gay szabadkőműves páholy”, amely a külső szemlélő számára oly megközelíthetetlen, ha nem egyenesen láthatatlan. Nyomozásom folyamán számtalan bíboros, érsek, monsignore és egyéb pap fejezte ki a fülem hallatára úgyszólván Krisztust megillető hódolatát François Mauriac, André Gide vagy Julien Green munkássága előtt. Körültekintően,

szavaikat

gondosan

megfontolva

adtak

így

kulcsot

szívszaggató küzdelmükhöz, ahhoz a belső harchoz, amelyet a „Maritain-kód” irányít. Rá kell jönnöm, hogy ezen a módon, végtelen szelídséggel és elfojtott félelemmel fedték fel előttem azt a titkot, amely nap mint nap oly nyomasztóan jelen van életükben.

8

Baráti szeretet Amikor először találkoztam Jean-Louis Bruguès érsekkel a Vatikánban, megbocsáthatatlan baklövést követtem el. Igaz persze, hogy nem könnyű átlátni a Római Kúria rangjait és címeit: nem feltétlenül azonosak a különböző dikasztériumokban, szerzetesrendekben, és használatuk a hierarchiától és olykor egyéb kritériumoktól is függhet. A bíborosoknak az „eminenciás” megszólítás dukál, az érsekeknek és püspököknek az „excellenciás”, másoknak (akik többek a papoknál, de kisebbek a püspöknél) a „monsignore”. Egy prelátus néha egyszerű atya, néha testvér, olykor püspök. Hogyan szólítsunk meg egy nunciust, akinek érseki rangja van? És akkor még nem is beszéltem a pápa által prelátusoknak és egyszerű papoknak is adományozott – tiszteletbeli – monsignore címről. Amikor

a

államtitkárával

Tarcisio való

Bertone

bíborossal,

beszélgetésre

készültem,

XVI.

Benedek

személyi

egykori

asszisztense

előzékenyen megírta nekem egy e-mailben, hogy az volna a szerencsés, ha „eminenciás bíboros úrnak” szólítanám. E címek használata egyfajta kódfejtés és játék lett számomra. Nekem franciaként a monarchiát és az arisztokráciát idézik az ilyen szavak – és nálunk lefejezték azokat, akik visszaéltek velük! Vatikáni beszélgetéseim során szórakozásból túlzásba vittem, halmoztam őket, félig-meddig Tartuffe vagy Bouvard és Pécuchet módjára. Kidekoráltam velük a szentszéknek küldött leveleimet is, természetesen kézzel, szép gótikus betűkkel írtam rájuk

az

értelmetlen

formulákat,

és

episztoláim

végére

rányomtam

egy

monogramos, egy címeres és egy számot tartalmazó bélyegzőt is – az volt az érzésem, hogy kéréseim annál pozitívabb fogadtatásra találnak, minél több sallangos titulussal és barna tintás pecséttel látom el őket. Pedig mi sem áll távolabb tőlem, mint ezek a hivalkodó megszólítások, amelyek egy letűnt kor etikettjéhez tartoznak. Ha lett volna merszem, parfümöt is szórtam volna a leveleimre! Nagyon szép válaszokat küldtek. Csupa elegáns fejléc, terjedelmes, kék tintás aláírás és nyájasság („Pregiatissimo Signor Martel” – írta nekem Angelo Sodano), szinte mindig kifogástalan franciaság és sok ájtatos formula. „Tartalmas nagyböjti készülődést kívánok Önnek” – írta Mons. Battista Ricca. Mons. Fabrice Rivet így zárta sorait: „Abban a reményben, hogy nemsokára in Urbe üdvözölhetem Önt.” Rino Fisichella érsek: „Biztosíthatom, hogy imádkozni fogok Önért.” A néhai Darío Castrillón Hoyos bíboros: „Krisztushoz intézett jámbor imáimban Ön is helyet kap.” „Krisztus áldását kérve, tiszteletteljes szeretettel” – írta kézzel Robert Sarah bíboros. Óscar Maradiaga bíboros, aki két levél után barátjául fogadott, mindig spanyolul válaszolt: „Le deseo une devota Semena Santa y una feliz Pascua de Ressurección, su amigo.”.21 E bíborosok többsége ma is a reneszánsz korba illő, hatalmi színjátékban él. Mindig magamba kell fojtanom a nevetést, amikor meghallom a saját hangomat, amint azt mondja: „Eminenciás úr!” Én Ferenc pápa egyszerűségét szeretem, aki le akart számolni a fennhéjázó címekkel. Hát nem nevetséges, hogy még a jegyzőkönyvek összeállítói is monsignorénak

hívatják

magukat?

Hogy

a

félreállított

nunciusok

ragaszkodnak az excellenciás címhez? Hogy a bíborosok komolyabban vesznek valakit, aki eminenciásnak titulálja őket? Én a helyükben azt kérném, hogy Sodano úrnak vagy Bertone úrnak szólítsanak. Vagy inkább Angelónak, Tarcisiónak.

Amint tapasztalhatták, a francia laicitás hűséges fiaként úgy döntöttem, hogy ebben a könyvben nem mindig tartom magam a vatikáni szokásokhoz. „Szentszék” helyett „szentszéket” írok, továbbá nem kezdem nagybetűvel sem a szentatyát, sem a szent szüzet. Sosem mondom azt, hogy őszentsége, és azt írom, hogy „a szentek szentje”. Ha az „őeminenciája” fordulatot használom, nyilvánvalóan ironizálok. Továbbá nem használom a „Szent II. János Pál” megnevezést, különösen az után nem, hogy rávilágítottam környezetének kettős játékaira! A Rómában oly kevéssé értett francia laicitás minden vallást tiszteletben tart, de egyiknek sem juttat kiváltságos helyet. Ugyanakkor nagybetűvel írom a „Költő” szót, amely ebben a könyvben mindig Rimbaudra utal! Nagy szerencse, hogy Franciaországban inkább hisznek a költészetben, mint a vallásban. Mons. Bruguès esetében helyesen használtam az „Excellenciád” megszólítást, de sajnos azzal folytattam: nagy öröm számomra, hogy egy francia bíborossal találkozhatom. Ilyen súlyos hibát csak egy zöldfülű követ el! Jean-Louis Bruguès, akinek ez bizonyára rosszulesett, nem szakította félbe mondókámat, viszont válaszának két mondata közé beszúrt egy megjegyzést olyan ártatlan, szerénykedő arckifejezéssel, mintha a rangjának semmilyen jelentősége nem volna: – Egyébként nem vagyok bíboros. Az nem megy csak úgy magától. Érsek vagyok csupán. Bruguès szép délnyugat-franciaországi akcentussal beszélt, amivel azonnal elnyerte a rokonszenvemet. Azért kerestem fel, hogy interjút készítsek vele egy rádióműsor számára, és megígértem, hogy ki fogom törölni a felvételről a „bíboros” szót. Ezt követően gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és természetesen soha többé nem követtem el ezt a hibát. Megtudtam,

hogy

hosszú

ideig

rajta

volt

a

bíborosi

kinevezésre

legesélyesebbek listáján, mivel közel állt XVI. Benedek pápához, akinek

felkérésére ő koordinálta a homoszexualitásra vonatkozó kényes passzusokat a Katolikus Egyház Új Katekizmusában. Igen ám, de a pápa lemondott, és utóda, Ferenc soha nem bocsátotta meg Bruguès érseknek, hogy annak idején a Katolikus Nevelés Kongregáció főtitkáraként megakadályozta egyik barátjának a Buenos Aires-i egyetem rektorává történő kinevezését. Ennek következtében Bruguès elszalasztotta a bíborszínű ruhát. (Mivel 2018-ban a pápa nem hosszabbította meg lejárt főkönyvtárosi megbízatását, távozott Rómából.) – A szentatya soha semmit nem felejt. Nagyon haragtartó. Ha egyszer valaki megsértette vagy egyszerűen csak felbosszantotta, sokáig emlékszik rá. Bruguès nem lesz bíboros, amíg Bergoglio a pápa – adta értésemre egy másik francia érsek. Jean-Louis Bruguès hosszú ideig állt a híres Biblioteca Apostolica Vaticana és a nem kevésbé híres titkos levéltár élén. Ebben a könyvtárban áhítatos gonddal őrzik a Vatikán kódexeit, az antik könyveket, a felbecsülhetetlen értékű papiruszokat, az ősnyomtatványokat és a Gutenbergbiblia egy velinpapírra nyomott példányát. – Mi vagyunk az egyik legrégibb és leggazdagabb könyvtár a világon. Összesen 54 kilométer nyomtatott könyv és 87 kilométer levéltári anyag van itt – mondja Bruguès, aki súlyt fektet az adatok pontosságára. Elődjével, Raffaele Farina bíborossal folytatott beszélgetéseim – több interjút is készítettem vele vatikáni lakásán – világossá tették számomra, hogy a

legkényesebb

levéltári

aktákat,

nevezetesen

a

papok

szexuális

visszaéléseiről szólókat inkább az Államtitkárságon őrzik: a titkos levéltár csak a nevében titkos. (Az egyik beszélgetés során, amikor a pedofília leküzdésére létrehozott szentszéki bizottságról esett szó, Farina ártatlan képpel megjegyezte: „Semmit sem csinálnak.”)

Urien atya (a nevét megváltoztattam) hosszú ideig dolgozott az Államtitkárságon, ahol ezeket a szenzitív dossziékat tárolják. Ő egyértelműen fogalmaz: – Az Államtitkárságon őrzik a Vatikán pénzügyi botrányairól készült összes jelentést és a homoszexualitásról szóló dossziékat, beleértve mindazt, amit VI. Pálról lehet tudni. Ha ezeket a dokumentumokat nyilvánosságra hoznánk, lehetséges, hogy pápáknak, bíborosoknak, püspököknek tartaniuk kellene az igazságszolgáltatástól. Ez az archívum nem csupán az egyház sötét arca. Ez maga az ördög. Öt találkozásunk során Bruguès érsek rendkívül óvatosnak mutatkozik, kerüli a kényesebb témákat, pedig beszélgetéseink főleg az irodalomról szólnak. Bruguès rajongó olvasója Proust, François Mauriac, André Gide, Jean Guitton, Henry de Montherlant, Toy Duvert, Christopher Isherwood könyveinek; Pierre Loti nyomában elutazott Valparaisóba, megismerkedett Jacques Maritainnel a toulouse-i domonkos kolostorban és hosszú levelezést folytatott Julien Greennel. Ami engem a legjobban érdekelt, arról Bruguès nem mondott sokat: – Az újabb levéltári anyagok zárolva vannak. Kronológiai rendben, pápák szerint dolgozzuk fel őket, egyedül a szentatya dönthet arról, hogy egy újabb periódust nyilvánossá tegyünk. Jelenleg XII. Piusz archívumait nyitjuk meg, tehát a második világháború időszakát. VI. Pálra sokáig kell még várni. Vajon van-e VI. Pál-titok? Számtalan híresztelés kering a katolikus egyházat tizenöt éven át, 1963-tól 1978-ig vezető pápa homoszexualitásáról. Valaki, akinek hozzáférése van az Államtitkárság titkos levéltárához, azt bizonygatta nekem, hogy több dosszié is van ott erről a témáról. De ezek nem hozzáférhetők, és nem tudjuk, mi van bennük.

A VI. Pált övező rejtélyek felfejtéséhez tehát nem láthatunk hozzá úgy, ahogy a józan ész diktálná. Mivel nem állnak rendelkezésre meggyőző bizonyítékok, egyszerre kell végigmenni az összes nyomon. Az egyik nyom VI. Pál olvasmányaiból tevődik össze, ami a „Maritain-kód” kvintesszenciája; egy második nyom szoros barátsága Maritainnel és Jean Daniélouval; egy harmadik pedig a pápa látványosan homofil vatikáni környezete. És itt van még Jean Guitton. E művelt, frankofil pápa különös hajlamainak, szenvedélyeinek és szívbéli barátságainak komplex gombolyagában egyetlen fonal tűnik állandónak. Az olvasó most már eleget tud. Talán bele is unt a cseppekben adagolt vallomásokba, abba, hogy kódolva mondanak el neki végeredményben banális dolgokat. Mégis vissza kell térnem ezekre, mert mindennek jelentősége van, és ezek a részletek – akár egy nagy kincsvadászatban – VI. Pál után hamarosan II. János Pál különös pápaságának fókuszába vezetnek, egyúttal pedig közelebb visznek a nagy ratzingeri tűzijátékhoz. De ne rohanjunk túlságosan előre! A jobboldali katolikus, francia író, Jean Guitton (1901–1999) a 20. századdal együtt született és halt meg. Termékeny szerző volt, Maritain barátja, de ugyanúgy a vállaltan homoszexuális Jean Cocteau-é is. A második világháború alatti tevékenysége még megírásra vár, de annyit tudni lehet, hogy támogatta a német propagandát és magasztalta Pétain marsallt. Teológiai és filozófiai munkássága nem kiemelkedő, könyvei mára szinte teljes feledésbe merültek, egyedül Mitterrand elnökkel és VI. Pál pápával folytatott híres beszélgetései vészelték át az irodalmi hajótörést. – Jean Guittont Franciaországban soha nem vették igazán komolyan. A katolikus polgárság teológusa volt. Kissé rejtélyes, miért állhatott közel VI. Pálhoz – mondja Jean-Louis Schlegel, az Esprit főszerkesztője, amikor a folyóirat szerkesztőségében beszélgetünk.

Ugyanez a véleménye Poupard bíborosnak, aki hosszú időn át volt a barátja: – Jean Guitton kiváló irodalmár, de nem igazi gondolkodó. Nagyon különös barátság volt ez, VI. Pál részéről afféle rigolya. Azt, hogy Guitton – műveinek felszínessége ellenére – barátságot tudott kötni VI. Pál pápával, bizonyára nézeteik közössége alapozta meg, különösen ami az erkölcsi, közelebbről pedig a nemi erkölcsre vonatkozó kérdéseket illeti. Két történelmi jelentőségű szöveg viszi közelebb őket egymáshoz. Az első az 1968-ban megjelent nevezetes, Humanae vitae kezdetű enciklika a házasságról és a születésszabályozásról, amely a korántsem hízelgő tablettaenciklika néven vált ismertté, ugyanis végérvényesen betiltotta a fogamzásgátló tabletta használatát, és kijelentette, hogy minden nemi aktusnak lehetővé kell tennie az élet továbbadását. A második, ugyancsak elhíresült szöveg az 1975. december 29-én publikált „nyilatkozat”, a Persona humana. E döntő jelentőségű dokumentum célja „az erkölcsi lazaság” stigmatizálása: szorgalmazza a házasság előtti önmegtartóztatást (ugyanis divat lett a fiatalok kötetlen együttélése, és ennek az egyház véget akar vetni), szigorúan elítéli az önkielégítést („önmagában és súlyosan rendetlen cselekedet”) és tiltja a homoszexualitást. („Az objektív erkölcsi rend szerint a homoszexuális kapcsolatok olyan nemi aktusok, amelyekből

hiányzik

a

lényegi

és

nélkülözhetetlen

princípium.

E

kapcsolatokat a Szentírás súlyos romlottságként ítéli el, és az istentagadás szomorú következményének tekinti.”) E nagy horderejű szövegek hamar anakronisztikussá váltak. A tudományos közösség már megjelenésük idején rosszul fogadta őket, mivel figyelmen kívül hagyták a biológia, az orvostudomány és a pszichoanalízis felfedezéseit. Még negatívabban reagált a közvélemény. A katolikus egyház éles ellentétbe került a társadalommal, a közte és a hívők valóságos élete

közötti távolság attól kezdve szüntelenül növekszik. A katolikusok java része soha nem fogja érteni, mire jók ezek az archaikus szabályok, amelyeket az új párok és a fiatalok semmibe se vesznek vagy kikacagnak és a hívők nagy többsége fölényesen elvet. Sőt még egy csendes egyházszakadás lehetősége is felmerül, ami a papi hivatást választók számának zuhanását és a katolikus vallásgyakorlás összeomlását vonhatja maga után. – Nem az a baj, hogy az egyház megnyilvánult a nemi erkölcs kérdésében. Ez kívánatos volt, és továbbra is kívánatosnak tartja a keresztények többsége – mondja sajnálkozva az egyik bíboros, akit meginterjúvoltam Rómában. – A szexualitás humanizálása (hogy XVI. Benedek kifejezésével éljek) olyan témakör, amelyről az egyháznak beszélnie kellett. A hiba ott történt, hogy az egyház túl magasra tette a lécet: a valóságtól elszakadva és hallótávolságon kívül rekedve önmagát helyezte partvonalon kívülre a szexuális morálról folytatott vitában. Az abortusszal kapcsolatos merev álláspont talán érthetőbb lett volna, ha a fogamzásgátlást illetően rugalmasak lettünk volna. Az egyház azzal, hogy az önmegtartóztatást állította követelményként a fiatalok, az elváltak vagy a melegek elé, megszakította a dialógust saját híveivel. Ma már tanúk beszámolói és levéltári dokumentumok alapján tudjuk, hogy hosszan tartó viták folytak a fogamzásgátló tabletta betiltásáról, s talán az önkielégítés és a homoszexualitás erkölcsi elítéléséről, illetve a papi nőtlenségről is. A történészek szerint a kemény vonal kisebbségben volt, de VI. Pál önmaga, ex cathedra hozta meg a döntést. A konzervatív szárnyhoz csatlakozva határozott, amelyet az idős Ottaviani bíboros testesített meg, valamint egy újonnan érkezett főpap: Karol Wojtyła bíboros, utóbb II. János Pál pápa, aki kései, de meghatározó szerepet játszott abban, hogy ilyen látványosan merevvé vált a szexuális morállal kapcsolatos egyházi állásfoglalás. Jean Guitton a heteroszexuális önmegtartóztatás militáns híveként szintén a papi nőtlenség fenntartása mellett állt ki.

Találkozásaim során számos teológus és szakértő vetette VI. Pál szemére, hogy téves stratégiai vagy személyes megfontolások folytán a kemény vonal mellé állt. Elmagyarázták, hogy az egyház történetében a cölibátust hagyományosan a homofil és homoszexuális elemek védelmezték. Az egyik teológus ki is fejtette nekem: „Ritka az olyan heteroszexuális pap, aki nagyra becsüli az önmegtartóztatást; különleges értéknek lényegileg a homoszexuális papok tekintik, valamint azok, akiknek saját szexualitásuk vonatkozásában erős kétségeik vannak.” Lehetséges, hogy VI. Pál csendes rejtélyére a papi nőtlenség melletti kiállása derít fényt? Sokan gondolják így napjainkban. Ez a korunkban elavultnak számító prioritás sokat elárul a Vatikán gondolkodásmódjáról. Továbbá arra késztet, hogy végiggondoljunk egy kvázi szociológiai megfigyelést, amely legalább a középkorig visszavezethető (ha hihetünk John Boswell történésznek), és amely egyúttal Szodoma újabb szabálya – mégpedig a tizedik: A homoszexuális papok és teológusok sokkal inkább hajlamosak a cölibátus kötelezővé tételére, mint heteroszexuális hittestvéreik. Önként vállalják, betartják és másokkal is szigorúan betartatják a szüzesség-önmegtartóztatás eleve természetellenes parancsát. Az önmegtartóztatási fogadalom legbuzgóbb védelmezői természetesen a leggyanúsabbak. És itt kerül VI. Pál és Jean Guitton párbeszéde rivaldafénybe, igazi kortárs drámaként. Az önmegtartóztatás fogalma visszatérő téma az általunk már említett homoszexuális íróknál, François Mauriactól Julien Greenig, nem beszélve Jacques Maritainről, de Guittonnál a téboly szintjére emelkedik. Jean Guitton polgári katolikus családból származik, ahol az emberek „távolságot tartanak”. Soha nem teregette ki a magánéletét, így az sokáig rejtély maradt. Ez a puritán aszkéta soha nem számolt be az érzelmeiről, és – bár nem volt egyházi ember – nem beszélt szerelmi élményeiről. Általam megkérdezett ismerősei megerősítik, hogy Jean Guittont kevéssé érdekelték a

nők. „Dekoratívnak, csinosnak” találta őket, úgy beszélt róluk, mint a Dorian Gray arcképe nőgyűlölő szereplői. Mégis megházasodott; már idősebb volt, amikor feleségül vette MarieLouise Bonnet-t. Un siècle, une vie (Egy század, egy élet) című önéletrajzának egyik fejezete a hitveséről szól, s ebből szintén az tűnik ki, hogy nem sokra tartja a nőket: „Kerestem egy angyalt, hogy tartsa rendben és tisztán a házat. Az angyal Marie-Louise alakjában jelent meg, aki művészettörténetet

és

háztartási

ismereteket

tanított

a

montpellier-i

gimnáziumban.” Gyerekeik nem lettek, azt sem tudni, hogy elhálták-e egyáltalán a házasságukat. Úgy éltek, „mint fivér és nővér” – állítólag ezt a kifejezést használta Guitton, és miután hitvese korán meghalt, nem nősült meg újból. Ez feltűnt Florence Delay-nek is, akit Guitton helyére választott tagjának a Francia Akadémia. Az írónő a hagyománynak megfelelően elődje laudációjának szentelte beiktatási beszédét a híres kupola alatt. Az már szokatlanabb volt, hogy az elhunyt akadémikus magasztalása közben többször célzott legendás nőgyűlölő voltára: „Vajon mit gondolt volna arról, hogy egy nő lép a helyébe, ő, aki befejezetlen lénynek tekintett bennünket?” Kései házasságát sem vette túlságosan komolyan: „Egyesek csodálkoznak vagy tréfásnak tartják, hogy Monsieur Guitton, aki, úgy tűnik, szerzetesi tisztaságra, avagy filozófusan szólva kanti cölibátusra volt hivatva, esszét írt az emberi szeretetről, így a férfi és nő közötti szeretet lényegéről, még mielőtt őszi házasságra lépett volna Marie-Louise Bonnet-val. Pedig az emberi szeretet fogalmába beletartozik az is, amit a tanítvány érez a mestere iránt és amit a mester a tanítvány iránt.” Hú, de elegánsan fogalmaz Florence Delay! Ha az új akadémikus asszony perverzebb vagy ironikusabb, finoman utalhatott volna Alfred Kinsey szexológus egyik nevezetes megjegyzésére is. Az amerikaiak szexualitásáról készült, híres-hírhedt jelentés szerzője ugyanis

elsőként mutatta ki tudományosan a melegek jelentős arányát a teljes populációban. S mivel a homoszexualitás ennyire elterjedt, nem nevezhető anomáliának vagy eltévelyedésnek. Kinsey csúfondárosan hozzátette, hogy ezek után csupán három igazi perverzió maradt: az önmegtartóztatás, a cölibátus és a kései házasság! Guitton tehát háromszorosan volt perverz! Guitton nem szerette a nőket, és soha nem beszélt a – számára láthatatlan – szebbik nemről, viszont számos férfit „szeretett barátilag”. Kezdhetjük Poupard bíborossal, akivel hosszú ideig levelezett (amiből, ahogy már mondtam, több mint 200 kézzel írt levél kiadatlan, de egy nap talán sokat megtudhatunk belőlük). Szenvedélyes férfibarátsággal fordult egyetemi tanítványai felé is: nevezetesen egy fiatal diák, bizonyos Louis Althusser felé, „aki olyan szép és olyan szőke volt, hogy szívesen tette volna apostolává” (megint az igencsak merész Florence Delay szavai!). Jean Guitton kapcsolata XXIII. János pápával (aki megismerkedésük idején Roncalli néven pápai nuncius volt Párizsban), úgy tűnik, szintén atipikus volt, és a „baráti szeretet” is szerepet játszhatott benne. Szintén ilyen jellegű volt az a kapcsolat, amelyet már korán kialakított Giovanni Battista Montinivel, aki VI. Pál néven lett később pápa. Közelségük sok értetlenséget szült és pletykákra adott alkalmat. A befolyásos teológus, Jean Daniélou atya egyenesen azt mondta, hogy „a pápa [VI. Pál] óvatlanságot követett el, amikor Guittont meghívta a zsinatra”. Mások kinevették a szentatyát, hogy „beleszeretett egy másodosztályú, irodalmi szempontból jelentéktelen íróba”. Volt egy visszatérő vicc róla a Vatikánban, mesélte nekem a Vatikáni Rádió egy korábbi igazgatója: „Guitton nem tekinthető a konklávé világi tagjának, mivel nincs gyereke…” A Dialogues avec Paul VI (Beszélgetések VI. Pállal) című, Jean Guitton és a pápa valóságos vagy elképzelt, mindenesetre túlfűtötten lelkes párbeszédeit tartalmazó könyvet olvasva (előszavát Paul Poupard bíboros írta)

rögtön szembeötlik az a különös dialógus, ahol a szentatya és a világi férfiú az önmegtartóztatásról és a Jézus és Péter közötti kapcsolatról beszél, melyet ők amour22 plusnek neveznek, és amely „ijesztő követelményt” foglal magába. Ezt a nyelvezetet már jól ismerjük: a korai Gide és a kései Mauriac nyelvezete, valamint Henri de Montherlant-é és végül Maritainé. A bűnösség és (a VI. Pál által használt nevezetes kifejezéssel élve) a civiltà dell’amoréba23 vetett remény szókincse. Platóné, akit éppen VI. Pál rehabilitált azáltal, hogy végleg eltörölte az Indexet, a katolikus egyház által tiltott művek jegyzékét, amelyen Platón is szerepelt, olyanok társaságában, mint Montaigne, Machiavelli, Voltaire, Gide és sokan mások. De újból vigyáznunk kell, nehogy túlzásba essünk. Lehet, hogy Jean Guitton ezeket a vitákat „Maritain-módban” élte meg, ártatlanul és naivan, és nem tudatosodott benne, hogy gondolkodásában valószínűleg szerepet játszik a homoszexuális hajlam és szublimáció. Guitton egyébként azt állította, hogy egyáltalán nem érti a homoszexualitást. Ez paradox módon a homofil érzelmi irányultság jele lehet, ami ebben az esetben valóban nem tudatos. Marie-Louise Bonnet kivételével egyetlen nőt találunk Jean Guitton környezetében: a nagy francia katonai vezető, Lattre de Tassigny marsall özvegyét. Lattre de Tassignyről az a hír terjedt makacsul – különösen a hadseregben –, hogy biszexuális (Daniel Guérin francia író állította ezt Homosexualité et révolution című könyvében, és ugyanezt gondolja Jean-Luc Barré is, aki kiadta a marsall műveit). A marsall 1952 -ben halt meg, özvegye 96 évesen hunyt el 2003-ban, párizsi szalonjában hosszú évtizedeken át nagyszámú homoszexuális társaság vette őt körül. Egy tanú szerint a vidám, pajkos Jean Guitton törzsvendég volt e szalonban „mindig az erősebbik nem jóképű képviselői és cuki feminin fiúk” kíséretében. Egy másik tanú azt állítja, hogy „Guitton szerette férfiszépségek és bájos fiúk társaságát”.

Íme egy világi férfiú, aki pap módjára él, nem akar apa lenni, későn házasodik, egész életében homofil érzelmeket táplál, és kívánatos fiatalemberekkel veteti magát körül. „Elfojtott homoszexuális” volt? Valószínű, és mindmáig semmi nem bizonyítja az ellenkezőjét. Mégis más szót kell találnunk az efféle viszony meghatározására. Márpedig Guitton éppen egy ilyen – még ha távolról sem tökéletes – szót használ: „pajtásság”. Hallgassuk meg őt magát, hogyan beszél saját szavaival Le Christ de ma vie (Életem Krisztusa) című könyvében, ahol Joseph Doré atyával, a későbbi strasbourgi érsekkel beszélget. „Van valami, ami felette áll a férfi által a nő iránt érzett szeretetnek/szerelemnek (az amournak), ez pedig a pajtásság. Az a szeretet/szerelem, amit Dávid érez Jonatán, amit Akhilleusz érez Patroklosz iránt… Egy jezsuita egy másik jezsuita iránt érezheti ezt a pajtási amourt, ami jóval felette áll annak az amournak, amit ugyanő érezne, ha nős volna… A pajtásságban (amit gyakran félreértenek a homoszexualitás miatt) van valami egészen unikális, rendkívüli.” Varázslatos vallomás, amelyben Dávidot és Jonatánt nem véletlenül említi egy olyan ember, akinek tisztában kell lennie ennek a leplezetlen gay kódnak a homoerotikus töltetével (Franciaországban a legfontosabb keresztény homoszexuális egyesület ezt a nevet viseli). Jean Guitton, Jacques Maritainhez hasonlóan, megpróbál nyelvezetet kreálni a maszkulin kebelbaráti kapcsolat olyatén megnevezésére, amely e kapcsolatot nem redukálja a szexre. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a kifejezéshez, amely sokkal tartósabbnak bizonyul, mint Guitton gyengécske „pajtássága”, ez pedig az amour d’amitié.24 Régóta létező fogalomról van szó. Olyannyira könyvünk témájának a középpontjában helyezkedik el, hogy mindenképpen érdemes röviden kitérni a történetére. A „baráti szeretet” az ókori görögök, elsősorban Szókratész és Platón gondolkodásában gyökerezik, majd Arisztotelész foglalja rendszerbe.

Cicero és Szent Ágoston révén a késő ókoron keresztül eljut a középkorig. Gondolata (bár nem megnevezve) megtalálható egy 12. században élt, szerelmeit soha nem titkoló ciszterci szerzetesnél, Rievaulx-i Boldog Eldrédnél is, aki az első LMBT szentnek számít. Egy évszázaddal később, amikor a „homoszexualitás” fogalma még nem létezik (ismeretes, hogy ezt a szót a 19. század végén találták ki), a középkor feltámasztja a „baráti szeretet” fogalmát. Aquinói Szent Tamás különbséget tesz a buja szerelem (amor concupiscentiae) és a baráti szeretet (amor amicitiae) között; az előbbi a saját, önző jólétéért kívánja a társat, a második, éppen ellenkezőleg, a társ, a barát jólétét kívánja, akit úgy szeret, mint másik önmagát. Utóbbira ma – pontatlanul – azt mondanánk: „plátói szerelem”. Később a „baráti szeretet” fogalmát használták Shakespeare és a szonettjeiben Fair Youthnak nevezett fiatalember viszonyának leírására, Leonardo da Vinci és Salaì nevű fiatal tanítványa, valamint Michelangelo és a fiatal Tommaso dei Cavalieri kapcsolatára. Szerelem? Barátság? A szakemberek ma úgy vélekednek, hogy mindhárom esetben valószínűleg homoszexualitásról van szó. Viszont mit mondjunk a két francia író, Montaigne és La Boétie kapcsolatáról, amelyre szintén használták a „baráti szeretet” kifejezést? Ne forgassuk ki természetéből kapcsolatukat, amely talán soha nem volt szexuális, és amelyet bármilyen magyarázatnál jobban summáz Montaigne egyik híres mondata: „Mert ő volt, mert én voltam.” Ugyancsak a „baráti szeretet” kifejezést használták a Franciaországban 1790-ben betiltott Domonkos-rendet helyreállító Henri Lacordaire atya és „barátja”, Charles de Montalembert viszonyára. Az egyház hosszú ideig kizárólag a barátságukról beszélt, szemet hunyt a kapcsolat – ma már egyértelmű – homoszexuális volta felett (az 1989-ben publikált Lacordaire– Montalembert-levelezés nem csupán a francia liberális katolicizmusról szóló

példaértékű párbeszédet tárta fel, de a két férfi közötti explicit szerelmi viszonyt is). A „baráti szeretet” fogalma tehát végtelenül sokféle élethelyzetet takarhat, különböző korszakokban összevissza használták a viszonyok széles skálájára, amely a férfias barátságtól a szigorú értelemben vett homoszexualitásig terjed. Pedig a téma szakértői szerint (elég nagy számban vannak a Vatikánban) e fogalmat csak a szűzies homofília esetére lenne szabad használni. Szerintük nem kétértelmű érzésről, szerelem és szeretet összekeveredéséről van szó, hanem tiszta szeretetről, két férfi makulátlanul tiszta kapcsolatáról. A 20. század katolikus homofil köreiben azért volt sikere ennek a fogalomnak, mert a hangsúlyt sokkal inkább a szeretett férfi erényeire, mintsem a testi vágyra helyezi – utóbbit nem győznek tagadni –, és ezzel lehetővé teszi az érzelmi vonzalom deszexualizálását. Végül pedig a legkonzervatívabb (és a leginkább homofób) bíborosok, úgymint az amerikai Raymond Burke, a német Joachim Meisner, az olasz Carlo Caffarra vagy a guineai Robert Sarah, akik maguk is önmegtartóztatási fogadalmat tettek, azt követelik, hogy a homoszexuálisok érjék be a „baráti szeretettel”, tehát az önmegtartóztatással, hogy ne kelljen bűnben élniük. És ezzel visszaértünk a kiindulóponthoz. A „baráti szeretet” világa Jacques Maritaintől Jean Guittonig földalatti véleményvezérként működik a II. vatikáni zsinaton. Maga Jacques Maritain ugyan nem vett részt a zsinaton, de VI. Pálhoz fűződő barátsága révén nagy hatást gyakorolt rá. Ugyanez volt a helyzet más befolyásos teológusokkal, így Yves Congar, Charles Journet, Henri de Lubac vagy

Jean

Daniélou

atyával

is.

Mind

közül

Daniélou

esete

a

legszemléletesebb: a neves francia jezsuita teológust XXIII. János pápa mint szakértőt hívta meg a II. vatikáni zsinatra, majd VI. Pál bíborosi rangra emelte. Daniélout barátja, Jean Guitton, akivel közösen könyvet is írt,

hozzásegítette, hogy a Francia Akadémia tagja lehessen. Az inkább haladó szelleműnek számító Daniélou VI. Pál közeli barátai közé tartozott. Rengetegen szaporították a szót Daniélou legalább olyan rendhagyó, mint amilyen váratlan halála kapcsán, amely 1974. május 20-án egy „Mimi” Santoni nevű prostituált karjaiban érte a párizsi rue Dulong-ban. Halálának oka valószínűleg orgazmus közben bekövetkezett infarktus volt. A hírt természetesen cáfolták a jezsuiták, akik az ügy által kiváltott botrány láttán előálltak a saját verziójukkal, amit rögtön közzétett a Le Figaro: a bíboros pénzt vitt a prostituáltnak, hogy segítsen rajta, és „az élő Istennel való találkozás apostoli igyekezetében” halt meg. Ezt a verziót erősítette meg egy beszélgetésünk során Giovanni Battista Re olasz bíboros is, aki II. János Pál „belügyminisztere” volt: – Sokat olvastuk Jean Daniélout. Nagyon szerettük. A halála? Azt gondolom, hogy meg akarta menteni a prostituált lelkét, igen. Talán meg akarta téríteni. Véleményem szerint apostoli küldetésben halt meg. Paul Poupard bíboros, Daniélou barátja (együtt írtak egy könyvet) kezét az égnek emelve nyomatékosítja: a nagylelkű bíboros azért ment szívbéli alázattal és jósággal a prostituálthoz, hogy megváltsa bűneitől, és megpróbálja kiszabadítani rossz élete börtönéből. Túl azon, hogy mekkora gúnykacajt váltottak ki akkor ezek a magyarázkodások – a mentők anyaszült meztelenül találták Daniélout –, a lényeg számunkra másutt rejlik. Daniélou valószínűleg aktív heteroszexuális volt, tehát nem tartozott Szodomához. Ellenben öccse, Alain, az elismert indológus, az isteni rangra emelt erotika, Síva és a jóga szakértője, François Mauriac és Maurice Béjart barátja egyértelműen homoszexuális volt. Hosszú ideje tudták róla, hogy meleg, amit nemrégiben önéletrajza, valamint fivére, Jean Carnets spirituels (Lelki feljegyzések) című műve is visszaigazolt. Tudjuk, hogy Alain sokáig együtt élt Raymond Burnier svájci fotográfussal.

Érdekes a Daniélou testvérek egymás közötti viszonya: ma már kijelenthetem, hogy Jean szolidáris volt Alain választásával, támogatta őt homoszexuális életvitelében. Vállalni akarta Alain „bűneinek” terhét, és gondjába vette a lelkét. Jean Daniélou bíboros azonban ennél is messzebbre ment. 1943-tól minden hónapban misét celebrált a melegeknek. Ez tényszerűen megjelenik Alain önéletrajzában és a két fivérnek szentelt egyik részletes életrajzban. Úgy tűnik, ezek a misék, amelyeken a híres – keresztény és meleg – iszlámszakértő, Louis Massignon is részt vett, több éven át folytatódtak. A csattanó tehát nem is annyira az, hogy Jean Daniélou egy prostituált karjaiban halt meg, hanem hogy egy, a pápához közel álló neves teológus, a bíborosi rang várományosa rendszeresen miséket szervezett a melegek „lelkiüdvéért”. Vajon tudott erről VI. Pál? Lehetséges, de nem biztos. Mindenesetre tény, hogy pápasága történetének aktív részese ez a jócskán homofil, melegpárti környezet – ami az ún. Maritain-kód leglényege. „Aki e műveket nézi, azon töpreng, hogy milyen kapcsolatban vannak velünk ezek az erőtől duzzadó alakok…” Michelangelo születésének ötszázadik évfordulója alkalmából, 1976. február 29-én VI. Pál pápa meglepően melegbarát beszéddel tisztelgett az olasz szobrász előtt a római Szent Péterbazilikában. A szentatya teljes díszben zengi „a páratlan művész” emlékezetét az általa tervezett fenséges kupola alatt, egész közel a csodálatos Pietàhoz, amelyet ez „a fiú, aki még nincs 25 éves”, a legnagyobb „szeretettel” bontott ki a hideg márványból. Kétlépésnyire van a Sixtus-kápolna és mennyezeti freskója férfiak tömegével, akik közül VI. Pál az angyalokat magasztalja – de mellőzi az Ignudikat, e kihívó szépségű, izmos testű, lemeztelenített fiúalakokat. Beszédében a pápa szót ejt a szibillákról és főpapokról, de nem tesz említést

Michelangelo mezítelen Krisztusáról, sem a ruhátlan szentekről, sem az oltár felett található Utolsó ítélet meztelen kavargásáról. E szándékos elhallgatással a pápa újból megcenzúrázza a testeket, amelyeket egy szemérmetes elődje már kasztrált azzal, hogy leplet festetett a férfigenitáliákra. VI. Pált ekkor elragadja saját merészsége, tűzbe jön, könnyekig meghatja az összekeveredő testek és az izmok játékának látványa. És „Micsoda tekintet!” – mondja a pápa. Mármint „a fiatal atlétáé, a firenzei Dávidé” (akinek teste meztelen, hímtagja formás). És az utolsó mű, a Rondanini Pietà: „csupa zokogás” és non finito.25 A pápát szemmel láthatóan elbűvölték a „titkos szépség látnokának” művei, amelyek „a hellén tökéletességgel” egyenértékű esztétikai elragadtatásba ejtik bámulóikat. És a szentatya hirtelen Michelangelo egyik szonettjének felolvasásába kezd. Tényleg, „milyen kapcsolatban vannak velünk ezek az erőtől duzzadó alakok”? A Vatikán történetében ilyen szent helyen bizonyára soha nem hangzott még el ennyire girly méltatás, amely ráadásul egy vakmerően meleg művésznek szól. – VI. Pál saját kezűleg írta a beszédeit. Az összes kéziratot megőriztük – adja tudtomra a Vatikáni Múzeumok egyik igazgatója, a rendkívül művelt, energikus Micol Forti asszony. VI. Pál művészet iránti rajongása ekkoriban egy politikai stratégia keretébe illeszkedett. Olaszországban a kultúra épp átbillent a jobboldalról a baloldalra; a művészek körében hanyatlóban volt a vallásgyakorlás. Míg a művészet kódjait és hálózatait hosszú századok óta a katolikusok uralták, hegemóniájuk az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején megszűnt. VI. Pál azonban úgy gondolta, hogy még nem késő: az egyház új erőre kaphat, ha képes magához csábítani a múzsákat. Az általam megkérdezett tanúk megerősítik, hogy VI. Pál művészeti elkötelezettsége őszinte volt, és személyes művészet iránti rajongásán alapult.

– VI. Pál „Michelangelo-függő” volt – mondja egy püspök, aki a szentatya mellett dolgozott. A pápa 1964-ben bejelenti egy nagy modern és kortárs művészeti gyűjtemény létrehozásának tervét. És beleveti magát élete nagy kulturális csatájába, hogy visszahódítsa a színészeket és az írókat. – VI. Pál először is bocsánatot kért azért, hogy az egyház nem törődött a modern művészettel, azután arra kérte az egész világ művészeit és entellektüeljeit,

hogy

segítsenek

a

Vatikáni

Múzeumok

modern

gyűjteményének kialakításában – folytatja Micol Forti. Azok

a

bíborosok

és

püspökök,

akiktől

megkérdeztem,

mivel

magyarázzák VI. Pál szenvedélyét a művészetek iránt, több hipotézissel is előállnak. Egyikük megjegyzi, hogy döntő hatással volt rá Jacques Maritain egyik könyve, az Art et scolastique (Művészet és skolasztika) című esszé: Maritain ebben olyan művészetfilozófiát képzel el, amely teljes szabadságot ad a művészeknek. A Vatikán VI. Pál pápasága alatti kulturális életének egy másik alapos ismerője a pápa személyi titkárának, Pasquale Macchinak a szerepét hangsúlyozza: a szenvedélyes művészetrajongó és bizonyítottan homofil olasz pap jó kapcsolatot ápolt a művészekkel. – Pasquale Macchi segítségével VI. Pál maga köré gyűjtötte az értelmiségieket, és megpróbálta visszahívni a művészeket a Vatikánba. Mindketten felmérték, hogy milyen mély árok választja el őket a művészet világától. És Macchi maga is fontos munkát végzett az új gyűjtemények felállításában – meséli egy pap, a Kultúra Pápai Tanácsának (Pontificio Consiglio della Cultura) tagja. Több ízben is elmentem a Vatikáni Múzeumok modern szárnyába. Semmilyen módon nem ér fel a régi gyűjteményekkel – hogyan is érne? –, de el kell ismerni, hogy a vatikáni múzeumi vezetők széles látókörűen

választották ki a műveket. Így két kevéssé ortodox alkotó is jelen van a gyűjteményben: a biszexuális Salvador Dalí Keresztre feszítés című, harciasan mazochista konnotációjú szép képével. Főként pedig a nyíltan meleg Francis Bacon! VI.

Pál

állítólagos

homoszexualitása

régi

híresztelés,

amely

Olaszországban makacsul tartja magát. Számos újságcikk utalt rá, sőt a Wikipédia róla szóló lapja is, ahol egyik feltételezett szeretőjének a neve is szerepel. Nagyszámú római tartózkodásom során a Vatikánban dolgozó több tucat monsignorén kívül bíborosok és püspökök is beszéltek erről. Némelyek viszont cáfolták. – Megerősíthetem, hogy ez a híresztelés létezett. Attól kezdve, hogy Montinit (VI. Pál) pápává választották, gúnyiratok jelentek meg, amelyek erkölcstelenséggel vádolták – mondja nekem négyszemközt Poupard bíboros, aki a pápa egyik munkatársa volt. Battista Re bíboros arról biztosít, hogy a hír alaptalan: – Hét évig dolgoztam VI. Pál pápával. Nagy pápa volt, hamis minden szóbeszéd. A híresztelések szerint VI. Pálnak állítólag hosszan tartó kapcsolata volt egy nála huszonöt évvel fiatalabb olasz színpadi és televíziós színésszel, Paolo Carlinivel. Akkor ismerkedtek meg, amikor Giovanni Montini Milánó érseke volt. Olaszországban gyakran hallani erről a liezonról, de a történet egyes elemei kronológiailag nem állnak össze, vagy finoman szólva tévesek. Kitaláció, hogy Montini Paolo Carlininek akart örömet szerezni azzal, hogy az ő keresztnevét választotta pápai nevéül: VI. Pál (Paolo VI). Aminthogy az sem stimmel, hogy Paolo Carlini „két nappal VI. Pál halála után, szomorúságában” szívinfarktust kapott és meghalt – ugyanis, noha akkor már valóban beteg volt, csak jóval később hunyt el. Egyetlen hitelt érdemlő forrás

sem erősítette meg azt sem, hogy Montininek és Carlininek közös lakása lett volna az érseki palota közelében. Végül a sokszor felemlegetett milánói rendőrségi dossziét Montini és Carlini kapcsolatáról soha nem hozták nyilvánosságra. Mindmáig semmi nem utal arra, hogy létezne. Az állítólag mindenkinél jobban informált francia író és melegaktivista, Roger Peyrefitte egész sor interjúban igyekezett „outolni” VI. Pált: először a Gay Sunshine Pressben, majd a francia Lui magazinban – ez utóbbi cikket az olasz Il Tempo című hetilap is közölte 1976 áprilisában. Nyilatkozataiban és később könyveiben Peyrefitte ismételten kijelentette, hogy „VI. Pál homoszexuális”, és hogy erre „bizonyítéka van”. Az „outing” volt a specialitása, már François Mauriacot hírbe hozta ezzel az Arts című folyóiratban 1964 májusában (ez esetben okkal), valamint Baudouin királyt, az edinburghi herceget és az iráni sahot is – míg ki nem derült, hogy forrásai részben hamisak voltak, s hogy Peyrefitte újságírói átverés áldozata lett! Fiatal újságíró koromban, nem sokkal halála előtt alkalmam volt megkérdezni Roger Peyrefitte-et VI. Pál állítólagos homoszexualitásáról. A csavaros észjárású idős író nem tűnt túl jól informáltnak, igazából csak a botrány szaga izgatta fel. Mindenesetre szenzációs információját soha, a legcsekélyebb mértékben sem tudta bizonyítékkal alátámasztani. Valószínű, hogy Peyrefitte a melegekkel szemben ellenséges Persona humana kezdetű nyilatkozat miatt akarta kellemetlen helyzetbe hozni VI. Pált. Annyi bizonyos, hogy ez a szélsőjobbhoz közel álló, középszerű, kénköves szagot árasztó, provokatívan polemizáló író élete vége felé a hamis információk, homofób pletykák specialistájává vált – sőt olykor még antiszemitává is. Angelo Rinaldi kritikus ekképpen kommentálta Peyrefitte Propos secrets (Titkos szóbeszédek) című könyvének megjelenését: „Roger Peyrefitte, aki tegnap a zsidók és a szabadkőművesek listázásával foglalkozott – ami jövőbeni elhurcolásuk

szempontjából

hasznos

tevékenység

–,

ma

az

erkölcsrendészetnek segédkezik új könyvével, amely körülbelül olyan vonzó olvasmány, mint egy besúgói jelentés. És képes azt állítani, hogy ezzel »egy elátkozott ügyet kíván előmozdítani«… Ha nem létezne ez az elavult pletykákat gyűjtő író, a »heteró zsaruknak« kellene kitalálniuk: a fürtös hajú, hetvenéves férfiút, akinek rendszeres felbukkanása a képernyőn jókora derültséget kelt az egyszerű emberek otthonában, és persze erősíti előítéleteiket.” Hogyan reagált VI. Pál? Többen a megkérdezettek közül (nevezetesen a mellette dolgozó bíborosok) azt mondták, hogy a szentatyát nagyon

bántották

az

állítólagos

homoszexualitásáról

szóló

cikkek.

Szemlátomást nem vette félvállról a pletykát. Úgy hírlik, több ízben is kérte politikusok közbenjárását, hogy állítsák le a hírverést. Személyesen kérhette az akkori olasz miniszterelnök, Aldo Moro segítségét is, aki közeli barátai közé tartozott. Hogy mit tett Moro? Nem tudjuk. Néhány hónappal később elrabolta a Vörös Brigádok, és váltságdíjat követeltek. VI. Pál nyilvánosan kérte az emberrablókat, hogy kíméljék meg a miniszterelnök életét, állítólag a szükséges pénzösszeg összegyűjtésével is próbálkozott. De Morót végül meggyilkolták, ami kétségbeesésbe taszította VI. Pált. A pápa végül úgy dönt, hogy személyesen fogja cáfolni a Peyrefitte által elindított pletykát: 1976. április 4-én nyilvánosan is megszólal. A Vatikán sajtóirodáján megtaláltam VI. Pál nyilatkozatának hivatalos szövegét: „Drága testvéreim és gyermekeim! Tudjuk, hogy bíboros helynökünk és nyomában az olasz püspöki konferencia arra kért benneteket, imádkozzatok szerény személyemért, aki gúny és borzasztó, rágalmazó megtévesztések tárgya lettem bizonyos sajtótermékek részéről, amelyek semmibe veszik a tisztességet és az igazságot. Köszönjük nektek gyermeki tiszteletetek, erkölcsi érzékenységetek, szeretetetek megnyilvánulásait… Köszönjük, teljes szívünkből köszönjük… És mivel ezt az epizódot és másokat is a Hittani Kongregációnak a nemi erkölcs bizonyos kérdéseiről szóló nyilatkozata váltotta ki, kérünk benneteket,

olvassátok e dokumentumot erényes figyelemmel. Így erősítsétek magatokat a tisztaság és szeretet szellemében, amely szembeszáll a mai világ erkölcseiben terjedő, kicsapongó hedonizmussal.” Súlyos kommunikációs hiba! Míg a reakciós, kevéssé hiteles író által terjesztett híresztelés csupán néhány egyházellenes homofil körben vált ismertté, VI. Pálnak a virágvasárnapi Úrangyala-imádság ünnepélyes légkörében elmondott nyilvános cáfolata révén világszerte elterjedt. Újságcikkek százai számolnak be a cáfolatról, nevezetesen Olaszországban, és ez kételyre is okot ad. Ami addig csak híresztelés volt, abból most kérdés lesz, sőt talán téma. A Római Kúria most megtanulja a leckét: a pápák vagy bíborosok homoszexualitásáról szóló híresztelésekről jobb nem venni tudomást, mert a cáfolattal csak felhívnák rájuk a média figyelmét! Azután más tanúk is megtámogatták a „borzalmas” híresztelést: először is egy nem túl jelentős olasz költő, Biagio Arixi, Carlini barátja, akinek állítása szerint a színész röviddel halála előtt felfedte a pápához fűződő viszonyát. Franco Bellegrandi, XXIII. János és VI. Pál kamarása és szertartásmestere is megpendítette ezt a témát egy igen kétséges könyvben. Juliusz Paetz lengyel érsek hosszas fejtegetésekbe bocsátkozott a pápa feltételezett homofíliájáról, még fotókat is közreadott, és újságíróknak azt sugallta, hogy neki is romantikus kapcsolata volt vele (de Paetz tanúságát soha nem vették igazán komolyan). Egy volt svájci gárdista a maga részéről szintén ebbe az irányba mutató információkkal szolgált, és VI. Pál több valódi vagy önjelölt korábbi szeretője is megpróbált tanúskodni, többnyire oktalanul, legalábbis nem meggyőzően. Viszont számos bíboros és több komolyan vehető életrajzíró határozottan cáfolta a fenti állításokat. Ami lényegesebb: VI. Pál boldoggá avatási perében nem vették félvállról homoszexualitásának és Paolo Carlinivel való viszonyának hipotézisét. Az általam megkérdezett két forrás szerint az eljárást előkészítő papok rendkívüli

alapossággal vizsgálták meg a dosszié tartalmát. Azért volt vita, azért létezik dosszié, mert kétely is felmerült. VI. Pál állítólagos homoszexualitásának kérdése explicit formában szerepel a XVI. Benedek pápának átadott, Antonio Marrazzo atya által írt dokumentumokban. Egyik forrásom szerint, aki jól ismeri a Marrazzo által összeállított, terjedelmes dossziét, és beszélt is vele a szentatyának tulajdonított erkölcsökről, a kérdés több dokumentumban és írásos tanúvallomásban is megjelenik. Ugyanez az elsődleges forrás azt is elmondta nekem, hogy Marrazzo az adatok rendkívül alapos ellenőrzése és összevetése után arra a konklúzióra jutott, hogy VI. Pál valószínűleg nem volt meleg. Ezt az álláspontját végül magáévá tette XVI. Benedek, aki, miután maga is hosszasan vizsgálta a dossziét, úgy döntött, hogy „hősies erényeit” elismerve boldoggá avatja VI. Pált – és így ideiglenesen véget vetett a polémiának. Egy utolsó rejtély megmaradt VI. Pál körül: a környezetében fellelhető homofilok és homoszexuálisok nagy száma. A szexualitásnak ezt a formáját szigorúan tiltó pápa – tudatosan vagy sem – számos olyan embert gyűjtött maga köré, akik gyakorolták e tiltott formát. Közéjük tartozott VI. Pál személyi titkára, Pasquale Macchi, aki huszonhárom éven át dolgozott mellette, először a milánói érsekségen, majd Rómában.

Nem

csak

a

Vatikáni

Múzeumok

modern

művészeti

gyűjteményének létrehozásában volt jelentős szerepe; ez a nagyszerű művészi vénával megáldott pap közel állt Jean Guittonhoz, és a pápa nevében számos kapcsolatot ápolt korának alkotóival és értelmiségével. Homofil voltát megerősítette több mint egy tucat tanú. John Magee ír pap, későbbi püspök, VI. Pál egyik asszisztense és bizalmasa valószínűleg meleg volt (amint ez a cloyne-i botrány pere során elhangzott több tanúvallomásból is kiderült).

Meleg lehetett továbbá VI. Pál egy másik közeli munkatársa, Loris Francesco Capovilla, aki elődjének, XXIII. Jánosnak is személyi titkára és a zsinat egyik kulcsfigurája volt (2014-ben nevezte ki bíborosnak Ferenc pápa, 100 éves korában halt meg 2016-ban). – Mons. Capovilla nagyon diszkrét és nagyon kedves ember volt. Levélkéket küldött a fiatal papoknak. Igazán finoman csábítgatta őket. Nekem is írt egyszer – erősítette meg nekem Francesco Lepore, a Római Kúria volt papja (Capovilla hajlamait egy bíboros, több érsek és prelátus is megerősítette hangfelvételen rögzített interjúkban). Ugyancsak „extrovertált homofil” hírében állt VI. Pál hivatalos teológusa, a Domonkos-rendi Mario Luigi Ciappi, aki három domonkos pap egybehangzó elmondása szerint együtt élt „sociusával”, azaz személyi titkárával. (A kíméletlen humorú, firenzei Ciappi 1955-től 1989-ig öt pápának volt az egyik hivatalos teológusa. VI. Pál nevezte ki bíborosnak 1977-ben.) Ugyanez vonatkozik VI. Pál pápai szertartásmesterére, az olasz „monsignore” Virgilio Noèra, aki később szintén bíboros lett. A Vatikánban az a vicc járta a protokollfőnökről, hogy szolgálatban mindig szálfaegyenesen áll, de a magánéletében inkább görbe úton jár. – Mindenki tudta, hogy Virgilio gyakorló. Egymás közt azzal élcelődtünk, hogy sűrűn gyakorló – erősítette meg a Római Kúria egyik papja. A pápa komornyikjáról is tudott volt, hogy meleg, akárcsak a híres érsekről, Paul Marcinkusról, aki a szentatya egyik fő tolmácsa és testőre volt – róla a későbbiekben lesz még szó. Ami pedig VI. Pál bíborosait illeti, köztük is számosan „a parókiához tartoztak”, kezdve mindjárt Sebastiano Baggióval, akire bíborosi kinevezése után a pápa rábízta a Püspöki Kongregációt. És végül: VI. Pálnak az a közeli embere, aki uralkodása idején a svájci gárda egyik vezetője volt, még ma is a boyfriendjével él Rómában, ahol az egyik forrásom találkozott vele.

Vajon mit üzen nekünk a pápa azzal, hogy a környezetébe többségében homofil papokat (rejtőzködőket, bizonytalan identitásúakat vagy gyakorlókat) verbuvált? Ezt az olvasóra bízom, akinek most már a kezében van a dosszié minden kulcsa, a puzzle összes eleme. Mindenesetre a „Maritain-kód”, a VI. Pál idején kidolgozott mátrix működni fog az utána következő pápák, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc alatt is. A pápa a „baráti szeretetet” ravaszul a vatikáni testvéri közösség általános szabályává tette. A „Maritain-kód” jó előjelekkel született, és máig fennmaradt.

HARMADIK RÉSZ

J á n o s P ál

9

Sacrum Collegium – VI. Pál idején még a „homofília” és a „hajlam” volt napirenden. II. János Pállal teljesen megváltozik a dolgok természete és kiterjedése. Környezetében jóval több a gyakorló homoszexuális, és elképesztő mértékű a pénzéhség és a korrupció. A szentatyát valóságos „bujasággyűrű” vette körül – mondja a Kúria egyik papja, aki a Vatikánban élte át ezt az időszakot. A „bujasággyűrű” kifejezéssel olyan jelenségre utal, amelyet már XVI. Benedek és Ferenc pápa is szóvá tett. Mindkettőjüket megdöbbentette II. János Pál hibrid környezete, de óvakodtak név szerint megemlíteni egyik vagy másik bíborost, tartózkodtak lengyel elődjük bírálatától. Ferenc sosem beszél vaktában. Amikor megindítja a támadást a Kúrián tapasztalt korrupció ellen, nyilván nevek ismeretében teszi. 2013 júniusában vagyunk, uralkodása elején: a pápa spanyolul beszél latin-amerikai katolikus képviselők egy csoportja előtt. A téma nem mindennapi: a meleglobbi. Az új pápa a „korrupciós gyűrű” kifejezést használja, ami arra utal, hogy bizonyítékokkal rendelkezik: konkrét bíborosokra céloz. Olasz, német és persze latin-amerikai bíborosokra gondol, vagy olyan nunciusokra, akik LatinAmerikában képviselték a Vatikánt. Közismert, hogy II. János Pál pápaságát botrányok tarkították, és hogy szorosabb környezetében számos bíboros volt homoszexuális és korrupt is. De azért a jelen könyvemhez végzett kutatásaim előtt nem tudtam igazán

elképzelni, milyen mértékűvé vált a Római Kúria képmutatása Karol Wojtyła alatt. Pontifikátusa „inherensen zavaros” lett volna? II. János Pál ifjúságom pápája, sok rokonom és barátom mindig is nagyra becsülte őt. A katolikus szellemiségű, antitotalitárius Esprit folyóirat szerkesztői (akikkel egy időben együttműködtem) Wojtyłát a kommunizmus bukásában kiemelkedő szerepet betöltő történelmi személyiségnek tartották. Több könyvet és életrajzot olvastam a 20. századnak erről az óriásáról, aki bejárta az egész világot. A vele dolgozó bíborosokkal, püspökökkel, papokkal folytatott beszélgetéseim során fedeztem fel rendkívül hosszú pápaságának rejtett – és sötét – oldalát. Ezt a pápát intrikusok vették körül – többségükben rejtőző melegek, akik a nyilvánosság előtt gyakran homofóbnak mutatkoztak, nem beszélve azokról, akik a pedofil papokat védelmezték. – VI. Pál elítélte a homoszexualitást, de csak II. János Pállal indult valóságos háború a melegek ellen – mondja nekem a Kúria egy másik papja, aki II. János Pál külügyminisztere mellett dolgozott. – A történet iróniája, hogy a melegek ellen indult féktelen kampány vezetőinek többsége maga is meleg volt. Amikor a homofóbiát hivatalos politikává tették, II. János Pál és környezete nem mérte fel, hogy mekkora csapdát állítottak saját maguknak, és hogy milyen kockázatot jelent ez az egyház számára, hiszen így belülről aknázták alá. Öngyilkos morális háborúba kezdtek, amely elkerülhetetlenül a saját vereségükkel fog végződni, hiszen e háború célja a homoszexuálisok – tehát saját maguk – elítélése. Ennek a végső következménye lesz XVI. Benedek bukása. Hogy megérthessem II. János Pál pápaságának egyik legjobban őrzött titkát, számos bíborost megkérdeztem Rómában, köztük a pápa fő „minisztereit”: Giovanni Battista Rét, Achille Silvestrinit, Leonardo Sandrit, Jean-Louis Taurant és Paul Poupard-t, akik akkoriban mind a Római Kúria legbelsőbb köréhez tartoztak. Lengyelországban felkerestem a pápa személyi

titkárát, Stanisław Dziwiszt. Találkoztam továbbá tíz nunciussal, akik a pápa diplomáciáját

valósították

meg,

valamint

több

sajtótanácsosával,

ceremóniamestereivel, teológusaival és asszisztenseivel, az Államtitkárság 1978 és 2005 között tevékenykedő tagjaival, számos püspökkel és egyszerű monsignorékkal is. Sok információra és bizalmas értesülésre tettem szert más külföldi útjaimon, a terepen végzett kutatómunkám során Latin-Amerikában és természetesen Lengyelországban. Végül pedig meghatározó jelentőségűnek bizonyultak a chilei diktatúra nemrégiben kutathatóvá vált levéltárai. Egyvalami változatlanul rejtély maradt számomra, s rejtély még ma is, amikor megkezdem ezt a pokoljárást. Mit tudott II. János Pál abból, amit itt el fogok mondani? Mit tudott környezete többségének kettős életéről? Naiv volt és nem tudott róla? Vajon csak engedte, vagy jóvá is hagyta környezete pénzügyi botrányait és szexuális romlottságát (minthogy pontifikátusa idején a végletes pénzéhség mértéktelen testi kicsapongással párosult)? Válaszom nem lévén e rejtélyre, szeretném azt hinni, hogy a nagyon korán beteggé, majd hamarosan szenilissé vált pápa semmit nem tudott erről: nem fedezte a kihágásokat, amelyekről most szó lesz. II. János Pál korszakának két főszereplője két bíboros: Agostino Casaroli és Angelo Sodano. Mindketten olaszok, egyszerű piemonti családból jöttek. Ők voltak a szentatya legfőbb munkatársai, egymást követték az államtitkári poszton, amely a legfontosabb funkció a szentszéken: az államtitkár tulajdonképpen a pápa első minisztere. Az 1998-ban elhalálozott Casaroli bíboros hosszú időn át kifinomult, fortélyos diplomataként dolgozott, XXIII. János és VI. Pál megbízásából ő foglalkozott a kommunista országokkal, majd II. János Pál erős embere lett. Az ő párbeszéden, kompromisszumokon, kis lépéseken alapuló, diszkrét diplomáciájáról még most is csodálattal beszél az általam megkérdezett

diplomaták többsége, így például François Bacqué nuncius, Mons. Fabrice Rivet és Gabriele Caccia nuncius, akivel Bejrútban találkoztam. Az Államtitkárságon gyakran hallottam olyan kijelentéseket, hogy ez vagy az a nuncius „a Casaroli-féle nagy diplomácia szellemében” tevékenykedik. E névnek ma is mágikus hatása van: sokak számára minta, jó referencia, olyasmit jelent, mint az amerikai diplomáciában a „kissingeri” vagy a franciában a „De Gaulle-i”. Ám valójában finom elhatárolódás utódja, Angelo Sodano diplomáciájától, amely 1991-től lépett működésbe. Casarolié még a „türelmen” alapul, amint azt posztumusz emlékiratainak címe26 is jelzi. Ő „klasszikus” diplomata, már ha egyáltalán jelent ez a szó valamit a Vatikánban. Pragmatikus: a reálpolitikát részesíti előnyben az erkölccsel szemben, a hosszú távú tevékenységet a látványos akciókkal szemben. Az emberi jogok fontosak ugyan, viszont az egyháznak hagyományai vannak, s ezeket ugyanúgy tiszteletben kell tartani. Ez a tudatos realizmus nem zárja ki sem a közvetítéseket, sem a párhuzamos diplomáciát, amilyet olyan szervezetek folytattak, mint a Szent Egyed Közösség, vagy amilyet a „repülő nagykövetek” hajtottak végre, mint a II. János Pál által titkos misszióra Iránba, Kínába vagy Kubába küldött Roger Etchegaray bíboros. Megkérdeztem Etchegarayt is. Szerinte Agostino Casaroli „igazi entellektüel” volt, sokat olvasott, jelesül a franciákat, Jacques Maritaint és Jean Guittont (aki a barátja volt, és előszót is írt az egyik könyvéhez). És ami még fontosabb: Casaroli bátran végzett terepmunkát, sokszor inkognitóban utazott a vasfüggönyön túlra, és értékes helyi informátorokból hálózatot hozott magának létre, hogy követni tudja a Szovjetunióban és a szatellitállamokban történő fejleményeket. Paul Poupard bíboros, aki dolgozott Casarolival, így beszél nekem róla:

– Ügyelt a nüanszokra. Világos és udvarias szavakkal fejezte ki, ha nem értett egyet valamivel. Ahogy fogalmazott, az maga a vatikáni diplomácia kvintesszenciája. Aztán meg olasz volt. Az előző bíboros államtitkár, a francia Jean Villot jól tudott együttműködni az olasz VI. Pállal. De mivel más a helyzet egy lengyel pápával, Villot azt javasolta II. János Pálnak, hogy olaszt vegyen maga mellé. Azt mondta neki: „Önnek egy olaszra van szüksége.” Casaroli minden kritériumnak megfelelt. Casaroli, miután államtitkár lesz – tehát a pápa miniszterelnöke – és bíborossá nevezik ki, először a kommunista kérdés kezelésében fogja kibontakoztatni különleges tehetségét. II. János Pál beszédeivel és utazásaival az antikommunizmust emeli prioritássá, segítőjeként az államtitkár fortélyos vagy éppenséggel titkos akciókat hajt végre, amelyek ma már jól ismertek. Titokban jelentős összegekkel finanszírozzák

a lengyel

Szolidaritás

szakszervezetet, magánszerveződéseket támogatnak Kelet-Európában; a Vatikán bankja a híres érsek, Paul Marcinkus irányításával megszervezi az ellenpropagandát. (Viszont két bíboros, Giovanni Battista Re és Jean-Louis Tauran határozottan cáfolta nekem, hogy a szentszék valaha is közvetlenül finanszírozta volna a Szolidaritást.) Ez a csata II. János Pál személyes döntése volt. A pápa egyedül gondolta ki ezt a stratégiát, amelyet csak csekély számú munkatársa tudott fokozatosan dekódolni (főleg személyi titkára, Stanisław Dziwisz; a két államtitkár, Casaroli, majd Sodano; és pápasága elején Varsó bíboros érseke, Stefan Wyszyński). Különösen Stanisław Dziwisz játszott benne döntő szerepet, és itt ki kell térnem a részletekre is. Ez a lengyel prelátus belülről ismeri a kommunista rendszert: ő volt II. János Pál első számú munkatársa Krakkóban, majd Rómában. Tanúk állítják, hogy az összes antikommunista műveletben ő volt a kulcsember; ismert minden titkos dossziét és párhuzamos finanszírozást.

Tudjuk, hogy gyalázatosan rossz viszonyban volt Ratzinger bíborossal, aki pápává választása után, talán a haldokló II. János Pálnak tett ígéretét tiszteletben tartva, mégis kinevezte őt Krakkó érsekévé, majd bíborossá, bármilyen nehezére is esett. – Mons. Dziwisz egészen kiváló személyi titkár volt, rendkívül hűségesen szolgálta a pápát. Állandóan a szentatya mellett volt, és mindenről beszámolt neki – így összegzi nekem róla a véleményét Giovanni Battista Re. Renato Boccardo, II. János Pál korábbi protokollfőnöke, aki gyakran kísérte el őt utazásaira, szintén Dziwisz döntő befolyásáról beszél nekem a Rómától 130 kilométer távolságra levő Spoletóban, amelynek ma ő az érseke: – Dziwisz megkerülhetetlen volt. Nagyon aktívan tevékenykedett a pápa valamennyi utazása során, és a lengyelországi látogatásokkor természetesen még inkább kézben tartotta a dolgokat. Ilyenkor a lengyelek intézték az utazást: Grocholewski bíboros, Deskur bíboros és Dziwisz. Emlékszem a 2002-es utazásra, amelyről mindnyájan tudtuk, hogy ez lesz a pápa utolsó látogatása szülőhazájában. Dziwisz, aki persze velünk volt, mindenkit ismert. Fantasztikus volt a fogadtatás. Anélkül, hogy Renato Boccardo kimondaná, világossá válik előttem, hogy II. János Pál pápaságának vége felé a sokáig árnyékban maradó Dziwisz lesz a Vatikán igazi ura. – Sok szó esett a Stanisław Dziwiszből, Andrzej Deskurból, Zenon Grocholewskiből, Stefan Wyszyńskiből, illetve Józef Glempből27 álló lengyel „maffiáról”. Lengyelek bandájának is nevezték őket. Azt gondolom, hogy ez legenda. Az egyetlen, akinek valóban befolyása volt II. János Pálra, a személyi titkára, Stanisław Dziwisz – mondta Jacek Moskwa lengyel Vatikánszakértő, amikor interjút készítettem vele Varsóban. Az időközben nyugállományba vonult, ma Krakkóban élő Dziwisz mindazonáltal felemás hírnevet hagyott maga után Rómában. Csodálják a

pápa iránti hűségét, de bírálják képmutatását. Nem könnyű megfejteni beavatottaknak szóló autoreferenciális kódjait, különös szeszélyeit – szeretett Robinsonként magányba vonulni a Villa Medici környékén, mintha azt mondaná a Költővel: „El vagyok rejtve, s nem az vagyok.”28 Amióta távozott Rómából, megoldódott egykori kollégái nyelve. A Vatikán jelenkori történetének egyik leginkább rejtőzködő embere (Dziwisz harminc éven át volt Karol Wojtyła bizalmasa, és ezalatt gyakorlatilag soha nem adott interjút) lassan-lassan kilép a fényre. Casaroli egyik közeli munkatársától, aki még ma is a Vatikánban dolgozik, megtudom, hogy Dziwisz többszörös élete a Vatikán legnagyobb titkai közé tartozik: – Dziwisznek adtak egy csúfnevet: „a pápa-azt-mondta”. János Pál megkerülhetetlen titkára volt, minden rajta ment keresztül. Persze gyakran szűrőként működött, azaz csak azt adta át a pápának, amit át akart adni. Ahogy II. János Pál betegsége súlyosbodott, elkezdett a pápa helyett beszélni, és nem nagyon lehetett tudni, hogy ki adta az utasítást, a pápa vagy Dziwisz. Ez volt a helyzet a pedofília és a pénzügyi botrányok dossziéival: ezekkel kapcsolatban növekedett meg a feszültség közte és Ratzinger között. Dziwisz nagyon kemény volt vele. Olyannyira, hogy Ratzinger állítólag többször sírva fakadt. A Kúria egyik papja megerősíti ezeket az információkat: – Dziwisz igencsak kiszámíthatatlan volt és meglehetősen agresszív. Merészen kezdeményezett, és gond nélkül vitte végbe, amibe belekezdett, hiszen ő volt a szentatya legközelebbi munkatársa. Tudta, hogy védelem alatt áll, nem árthat neki senki. Wdowa (az „özvegyasszony”). Nem igazán szerencsés Mons. Stanisław Dziwisz

vicces

lengyel

beceneve,

amely

úton-útfélen

felbukkan

Lengyelországban. Nyomozásom alatt Varsóban és Krakkóban olyan sokszor

mondták ki fülem hallatára ezt a csúfnevet – hol ironikusan, hol gonoszkodásból –, hogy nehéz volna hallgatnom róla. –

Én

magam

nem

használom

ezt

a

kifejezést.

Azok,

akik

„özvegyasszonynak” csúfolják, rágalmazást követnek el. Igaz viszont, hogy Dziwisz állandóan II. János Pálról beszél. Semmi más nem számít az életében. Az egyetlen célja: II. János Pál; az ő története, emlékezete. Mindig is háttérbe húzódott a nagy ember mögött. Ma végrendeletének végrehajtója – mondja Jacek Moskwa, aki sokáig Rómában volt sajtótudósító, és négykötetes életrajzot írt a pápáról. Papok, püspökök és bíborosok tucatjait kérdeztem Stanisław Dziwisz életútjáról. Az ezekből a beszélgetésekből kialakult kép tele van kontrasztokkal. Varsóban a lengyel püspöki konferencia székházában azt hangsúlyozzák, hogy „kiemelkedő”, és „meghatározó” szerepe volt II. János Pál mellett. Hasonló dicséreteket hallok a Papieskie Dzieła Misyjne pápai alapítványnál, amelynek ugyancsak a lengyel fővárosban van a székhelye. – Mi itt mindnyájan Wojtyła árvái vagyunk – magyarázza nekem Paweł Bieliński, a katolikus hírügynökség (KAI) újságírója. Włodzimierz Rędzioch, aki harminckét évet dolgozott a L’Osservatore Romanónál, és jól ismeri Dziwiszt, találkozásunkkor dicshimnuszokat zeng II. János Pál személyi titkáráról. Szavai szerint „bíboros úr őeminenciája napjaink egyik legbecsületesebb, legerényesebb férfiúja”, akinek rendkívüli „nagy szíve, tisztasága és jámborsága” olyan, mint egy „szenté”. Stanisław Dziwisz, aki szegény család gyermekeként egy kis déllengyelországi

faluban született,

valóban

egyetlen

embernek, Karol

Wojtyłának köszönheti egész karrierjét. Ő szenteli pappá 1963-ban a fiatal szeminaristát, ő nevezteti ki püspökké 1998-ban. Több évtizeden át elválaszthatatlanok: Krakkóban Dziwisz lesz Wojtyła érsek, majd Rómában II.

János Pál pápa személyi titkára. Mellette van és testével védi a merényletkor, 1981-ben. Ismeri a pápa minden titkát, megőrizte bizalmas naplóját. Hosszú betegsége és fájdalmas halála óta, amely az emberi szenvedés egyetemes szimbólumává vált, Dziwisz relikvia gyanánt őriz egy, a szentatya véréből levett mintát, ami számtalan morbid megjegyzést váltott ki az emberekből. – Stanisław Dziwisz bíboros a lengyel egyház nagy tisztelettel övezett alakja. Gondoljon csak bele: ő volt II. János Pál pápa jobbkeze – mondja varsói beszélgetésünk során Krzysztof Olendzky nagykövet, aki ma a hatalmon levő ultrakonzervatív, katolikus jobboldalhoz közel álló állami kulturális ügynökséget, a Lengyel Intézetet vezeti. Más tanúk kevésbé nagylelkűek. Azt mondják Dziwiszről, hogy „nem túl érdekes, falusi figura”, vagy hogy „egyszerű ember, aki némiképp elbonyolódott”. Egyesek szigorúbban fogalmaznak: „idióta”, „II. János Pál rossz szelleme”. Azt is mondták, hogy úgy kellett a turbulens krakkói érsekre ügyelni, mint „a tűzhelyen fövő tejre”, nehogy túlzottan elengedje magát például egy interjúban. – Tény, hogy nem egy entellektüel, de azért az évek során sokat fejlődött – árnyalja a képet az őt jól ismerő újságíró, Adam Szostkiewicz, aki a Polityka című lap befolyásos katolicizmus-szakértője. Vannak, akik a pápa és személyi titkára közötti atipikus kapcsolat megértéséhez más magyarázatot javasolnak: a lojalitást. – Igaz, hogy nem nagy formátumú személyiség, lényegileg II. János Pál árnyékában élt – mondja megengedően Jacek Moskwa, aki a Szolidaritás tagja volt. Aztán mindjárt hozzá is teszi: – Viszont ideális titkár volt. Én akkor ismertem meg, amikor fiatal papként dolgozott II. János Pál mellett. Megbízható volt és hűséges: ezek nagyon fontos kvalitások. Dziwisz sokáig inkább tartózkodónak és diszkrétnek volt

mondható. Soha nem fogadott újságírókat, de velem gyakran beszélt telefonon „off the record”. Ahhoz képest, hogy milyen szerény környezetből származik, végül csodálatos pályát futott be az egyházban. A pápához fűződő kapcsolatának kulcsa a lojalitás volt. Dziwisz, akit XVI. Benedek érsekként küldött vissza Krakkóba, majd bíborossá is kinevezte, ma egy régi palotában lakik a Kanonicza utcában. Ott fogad engem. – A bíboros úr nemigen ad újságíróknak interjút – mondta olasz titkára, Andrea Nardotto –, de önt kész fogadni. A napsütötte patióban, leanderek és fiatal törpefenyők között várakozom az „özvegyasszonyra”. Az előcsarnokban II. János Pál zavarba ejtően barna bronzból készült pápai címere; a patióban oldalt II. János Pál krétaszínű szobra. A távolból apácák csicsergő hangját hallom. Néhány futár suhan el, úgy látom, előre elkészített ételeket hoznak. Stanisław

Dziwisz

hirtelen

erős

kézmozdulattal

kinyitja

dolgozószobájának masszív fából készült ajtaját, és megtorpan előttem. Őeminenciája, akit római galléros ifjak és apácafőkötős idős nők vesznek körül, szigorúan végigmér, majd szélesen elmosolyodik. Kedveli az ilyen váratlan történéseket, előre nem látott találkozásokat. Nardotto titkár minden körülményeskedést mellőzve francia publicista-íróként mutat be neki. Stanisław Dziwisz bevezet a barlangjába. Hatalmas szoba három, fából készült asztallal. Az egyik kis méretű, négyszögletes, papírokkal borított íróasztal; a másik négyzet alakú, üres étkezőasztal, amelyet bizonyára megbeszélések résztvevői szoktak körülülni; van továbbá még egy íróasztal, amely inkább iskolai padra hasonlít, és amelyet impozáns, bíborvörös bársonnyal behúzott fotelek vesznek körül. Mons. Dziwisz int, hogy üljek le.

A bíboros „az Egyház legidősebb lányáról”, azaz Franciaországról kérdez, de a válaszaimra nem nagyon figyel oda. Utána én kérdezem őt, de a kérdéseimet se hallgatja figyelmesebben. A francia katolikus értelmiségről beszélünk: Jacques Maritain, Jean Guitton, François Mauriac… – És André Frossard meg Jean Daniélou! – sorolja határozottan tovább a bíboros azoknak a nevét, akiket olvasott, vagy legalább találkozott velük. Ez a felsorolás, a nevekkel dobálózás azt jelzi számomra, hogy nem értelmiségivel van dolgom. Az eszmék vajmi kevéssé érdeklik a nyugalmazott bíborost. Ebben megerősít Olga Brzezińska, aki több kulturális alapítványt és egy irodalmi fesztivált irányít Krakkóban: – Dziwisz nagyon ismert, inkább megosztó személyiség nálunk, ám nem tekintik őt városunk kiemelkedő értelmiségi alakjának. Tekintélyének egyetlen oka, hogy II. János Pál munkatársa volt. Ő őrzi a naplóit, a titkait és még a vérét is! Nagyon morbid… Dziwisz dolgozószobájának falán három, II. János Pált ábrázoló festményt látok és egy szép arcképet saját magáról, bíborosi ruhában. Az egyik asztalon a fejfedője hever a protokollnak fittyet hányva, felfordítva. A parkettán mozdulatlan ingaóra, a mutatói is megálltak. Dziwisz ijesztően vidám, nem értem, hogy miért. – Maga nagyon szimpatikus nekem – szólal meg hirtelen a déllengyelországi bíboros nyájasan és barátságosan. Ő maga is kimondottan rokonszenves. Mons. Dziwisz elnézésemet kéri, hogy abba kell hagynunk a beszélgetést. A Máltai Lovagend képviselőjét kell fogadnia, aki már vár rá az előcsarnokban. Az arcjátékával mintha azt mondaná: „Hú, de unalmas lesz!” Azt javasolja, hogy jöjjek vissza hozzá másnap. Készítünk egy szelfit. Dziwisz igazán kedves, nem sieti el a dolgot, egy nőies mozdulattal – de persze domináns pozícióját fel nem adva – karon fog,

hogy egymáshoz közel hajolva nézzünk a kamerába. Őrültségeit, indulatait, kalandjait visszafogva „Őrszem, tiszta lélek”29 módjára taktikázik velem, én is játszom vele. De fellángol benne a büszkeség, visszakozik, én pedig a Költőre gondolok, amint azt kérdi: „Néznél-e rézvörös meteor-zuhogásba?”30 De nyolcvanéves korban már elszökik a boldogság. Olyan hosszan tanulmányoztam előzetesen ezt az embert, hogy szembesülve tanulmányom élő tárgyával, aki papi öltözetet visel és kénköves szagot áraszt, el vagyok bűvölve. Soha nem képzeltem volna, hogy egyszer csodálni fogom az égnek ezt a teremtményét „vad szabadságáért”,31 szívességéért, varázslatáért. Kedvelem, hogy egyszerre „kötéltáncos, koldus, művész, bandita – pap!”32 Zsonglőr, kötéltáncos; titkolt utak nomád vándora. Miközben utolsó kételyeim is elenyésznek, megigézve csodálom az előttem ülő egyházfejedelem „perzselő türelmét”33. Érinthetetlen. Felülemelkedett minden kényszeren. Nem változott. Javíthatatlan. Micsoda élet! Micsoda ember! Krakkóban sokakat meghökkent a bíboros életvitele. Mesélnek nekem bőkezűségéről, újgazdagokra jellemző nagylelkű adakozásairól, különösen a szülőfalujának több ízben juttatott adományairól. Pocakot eresztett, szereti a kényelmet, a jó ételeket és a kellemes meglepetéseket – nincs ebben semmi különös. Amikor első találkozásunk után este bementem a belvárosba, láttam, amint a sokcsillagos Fiorentina vendéglőben vacsorázott, és ott is maradt majdnem három óra hosszat. Az éttermet vezető Iga később elmondja nekem, hogy ez a város egyik legjobb étterme, és hogy a tulaj Dziwisz barátja. Honnan van ennyi pénze és vagyona? Hogy tud a papi nyugdíjából ilyen nagyvilági életet élni? Ez a szisztéma egyik kulcsa. Ugyanilyen rejtély számomra, hogy miért támogatta Dziwisz a pápa személyi titkáraként az egyház legsötétebb figuráit. A lengyelországi vizsgálatban az ottani kutatótársammal, Jerzy Szczęsnyvel és a lengyel

napilap, a Gazeta Wyborcza oknyomozó újságíróival (Mirosław Wlekły, Marcin Kącki és Marcin Wójcik) dolgoztam együtt. II. János Pál személyi titkára sötét arcának egyes durva vonásaira már fény derült, s hamarosan még elképesztőbb leleplezések következnek. (Az a tény, hogy a Kler című film – amely a lengyelországi papok pedofíliájáról szól, és amelynek egyik alakját valamelyik eminenciás ihlethette – hatalmas sikert aratott 2018 őszén, azt igazolja, hogy Európa legkatolikusabb országában megkezdődött a vita az egyház képmutatásáról.) Stanisław Dziwisz neve számos, szexuális visszaélési ügyekről szóló könyvben és cikkben felbukkan. Nem mintha őt vádolnák ilyesmivel, hanem mert azzal gyanúsítják, hogy vatikáni pozíciójából erkölcstelen papokat fedezett. Jól ismertek a mexikói Marcial Macielhez, a chilei Fernando Karadimához, a kolumbiai Alfonso López Trujillóhoz, az amerikai Bernard Law-hoz és Theodore McCarrickhez fűződő kapcsolatai. A neve előkerül több lengyelországi szexuális botrányban, nevezetesen a híres Juliusz Paetzügyben: ez a püspök úgy vetette ki hálóját papnövendékekre, hogy „ROMA” feliratú alsónadrágokat ajándékozott nekik; a felirat – miként tudtukra adta – fordítva is olvasható: „AMOR”. Szintén személyesen ismerte Józef Wesołowskit, akit Krakkóban szenteltek pappá: ezt az érseket nunciusnak nevezték ki a Dominikai Köztársaságba, ahol egy nagy homoszexuális visszaélési botrány középpontjába került, minekutána Ferenc pápa kérésére Rómában letartóztatta a vatikáni csendőrség. Pontosan mit tudott ezekről az ügyekről Stanisław Dziwisz? Átadta II. János Pál pápának ezeket az információkat, vagy megtartotta magának? Vajon – Angelo Sodano bíborossal együtt – ő szervezte meg számos hasonló ügy eltussolását? Az általam megkérdezett lengyel főpapok egy része úgy véli, hogy Dziwisz nem köthető ezekhez a botrányokhoz, mivel semmit nem tudott róluk. Mások viszont úgy gondolják, hogy cinkossága miatt „ma börtönben

kellene ülnie”. E két, homlokegyenest ellenkező állásponton túlmenően némelyek minden alap nélkül azt állítják: Dziwiszt sebezhető pontjai folytán beszervezhették a lengyel, a bolgár és a keletnémet titkosszolgálatok. Ám a Vatikánba történt beépülésre – ami egyébként vissza-visszatérő híresztelés – a leghalványabb bizonyíték sem áll rendelkezésre. A lengyel vatikanista, Jacek Moskwa elfogadható magyarázattal szolgál: szerinte II. János Pál és Dziwisz abban a hiszemben ítélte meg tévesen a szexuális visszaélések elkövetésével gyanúsított és vádolt papok ügyeit, hogy mindez a kommunista propaganda kreálmánya. – Ne feledkezzen meg a történelmi kontextusról: 1989 előtt a lengyel titkosszolgálatoknál többször előfordult,

hogy

a rendszer ellenfeleit

lejáratásuk céljából koholt híresztelésekkel homoszexuálisnak és pedofilnak állították be. II. János Pál és titkára, Dziwisz jól ismerték a zsarolásnak és a politikai manipulációnak ezt a gyakorlatát, és soha nem akartak hitelt adni az efféle híreszteléseknek. Észjárásuk az ostromlott erőd mentalitásának felelt meg: az egyház ellenségei megpróbálták kompromittálni a papokat. Szolidárisnak kellett mutatkozni minden áron. Adam Szostkiewicz a Polityka című újságtól osztja, de árnyalja is ezt a nézetet: – II. János Pál pontos célkitűzéssel és politikai agendával rendelkezett Lengyelországot és a kommunizmust illetően. Soha nem tért le kijelölt útjáról. Így nemigen foglalkozott a környezetével, és talán nem eléggé törődött támogatóinak erkölcseivel. Valószínűnek tartom, hogy a nemzeti igazságszolgáltatások, amelyek jelenleg több tucat országban vizsgálják az egyházban elkövetett szexuális visszaéléseket, egy napon fényt fognak deríteni e rejtélyekre. Stanisław Dziwiszsel egyelőre nem foglalkozott az igazságszolgáltatás, sosem folyt vizsgálat, sosem tettek panaszt ellene, békében és aktívan tölti Krakkóban

nyugdíjas napjait. Ám ha egy napon vizsgálatot indítanának ellene, II. János Pál pápaságának imázsa rendülne bele. Másnap újból ott vagyok a Kanonicza utcában, Dziwisz másodszor is fogad informális beszélgetésre. Ezúttal nem olyan óvatos, kevésbé fogja vissza magát, mint bíboros barátai, Sodano, Sandri vagy Re. Sokkal közvetlenebb. Elvittem

neki

a

kis

fehér

könyvet,

kedvtelve

bontja

ki

az

ajándékcsomagolást. – Ez a maga könyve? – kérdezi nyájasan, mert eszébe jut, hogy író vagyok. – Nem, ajándék, egy kis fehér könyv, amit nagyon szeretek. Csipetnyit meglepve néz rám, mulatságosnak találja, hogy eljön hozzá Párizsból egy idegen, és egy könyvet hoz ajándékba. Nem tudom levenni a szememet az övéről. Pontosan olyan, mint amilyennek a fényképeken láttam: mohó,

rajongó

pillantása

rendkívül

beszédes.

Tekintete

tele

van

szemrehányással. Folytatjuk játékunkat. A bíboros arra kér, hogy dedikáljam neki az ajándékomat, és felém nyújtja a töltőtollát. Míg írok, eltűnik egy másik szobában, hallom, hogy fiókokat húz ki. Négy nekem szánt ajándékkal jön vissza: egy fénykép, egy szép album és két rózsafüzér, az egyik fehér gyöngyökből, a másik feketékből, egy-egy szürkészöld dobozban, tetejükön a bíboros címere és arcmása. Püspöki jelmondata egyszerű: „Sursum corda” (Emeljük fel szívünket!). Az egyik rózsafüzért Varsóba visszatértemkor a vonaton egy kerekesszékben ülő utasnak ajándékozom. Ez a Parkinson-kórban szenvedő férfi, aki gyakorló katolikus, elmondja, hogy a krakkói II. János Pál Egyetemen végezte tanulmányait, ismeri Dziwisz nevét, és nagyon tiszteli őt. A fénykép II. János Pált ábrázolja, aki karjában egy állatot tart. – Ez egy bárány – mondja nekem Dziwisz olyan szelíden, mint egy bárány.

A bíboros fekete tintával töltött elegáns tollával ajánlást készül írni a könyvbe. – Maga író, Frédéric: hogyan írja a nevét franciául? – Frédéric, mint Frédéric Chopin. Átnyújtja az ajándékot, én pedig köszönetet mondok érte, bár a könyv rémes és teljesen érdektelen. – Maga nagyon szimpatikus ahhoz képest, hogy újságíró. Igazán nagyon szimpatikus – mondja nyomatékosan Dziwisz. Úgy látom, hogy mivel a nők társasága tiltott a számára, Dziwisz, aki korábban rivaldafényben állt, közvetlenül a világ folyását irányító pápa mögött, Krakkóban unatkozik. Rómában minden papnövendéket ismert, tudta mindegyik svájci gárdista keresztnevét. Elszállt felette az idő, és magányában már nem is számolja, hány barát ment már el és hagyta őt özvegysorban. A reverendába öltözött öregember és friss nyugdíjas itt, Krakkóban kérdéseket vet fel bennem. Még egy pajtása sincs. – Nem, Frédéric, nem unatkozom. Krakkót jobban szeretem Rómánál – cáfol meg Dziwisz, aki nem az az elpiruló fajta. El vannak feledve a titkos pénzek és a vidám italozások? Feledve a „közönséges nagylelkűség”34 és a korcs bölcsességek? Elhasználódott az élet – de semmi lelkifurdalás. Hogy lehet ez? Most már nem vagyunk kettesben. Egy püspök lépett be, földig hajolt, és „Eminenciás úrnak” szólította Dziwiszt. Ironizálva és kicsit szégyenkezve megjegyzem a bíborosnak, hogy én elmulasztottam az „eminenciás” megszólítást. Erre felkacag, és megfogja a kezem, mintha egyedül engem avatna a bizalmába, és azt mondaná: nem gond, a címeknek semmi jelentőségük, magasról tesz rá. Mintha azt mondaná a pokolban töltött évadjáról visszatérve: nem vagyok eminenciás! Özvegy vagyok!

II. János Pál pápaságának megértéséhez a pápát övező koncentrikus körökből kell kiindulnunk. A legközelebbi munkatársak alkotják az első kört, amelynek legfőbb láncszeme Stanisław Dziwisz. Az államtitkár, Agostino Casaroli nem része ennek. A valóságban nem működött jól a kettős fogat, amelyet a pápával kellett volna alkotniuk. Kettejük kapcsolatában elég hamar jelentkeztek – olykor heves – feszültségek, és Casaroli, aki nem szerette a konfliktusokat, egybevágó források szerint többször is felajánlotta a lemondását. Ebből semmi nem szivárgott ki: viszonyuk mindig súrlódásmentesnek látszott, mivel Casaroli alkalmazkodott a pápa kívánalmaihoz. Jó diplomataként elvégezte, amit előírtak neki, akkor is, ha nem értett egyet vele. De a nyilvánosság mögött nem volt harmonikus a viszony közöttük sem az elvek, sem a személyzeti politika terén. Először is a kommunizmust illetően Casaroli a hidegháború embere volt, óhajtotta ugyan, de nem látta előre a kommunista rendszer közeledő bukását. XVI. Benedek pápa megerősíti ezt később egy beszélgetőkönyvében: „Nyilvánvaló volt, hogy Casaroli politikája alapvetően megbukott… Ő kompromisszumokkal igyekezett felpuhítani a kommunista rezsimeket, ahelyett hogy dacolt volna velük. Az utóbbi volt II. János Pál álláspontja, és én vele értettem egyet.” E tekintetben nyilvánvaló, hogy a történelem a lengyel pápát igazolta, akit ma a kommunizmus bukásának egyik vezéralakjaként tartanak számon. A feszültségek másik forrása az emberek kiválasztása volt. Vajon igaz-e az, amit egyesek mondtak nekem, hogy Casaroli életének drámája az utódlása lett volna? Mindenesetre tény, hogy a nagy hatalmú, idős bíboros, akinek 1990 decemberében vissza kellett vonulnia, mivel elérte a korhatárt (noha a pápa meghosszabbíthatta volna), azt akarta, hogy helyettese, Achille Silvestrini legyen az utódja. Vele hosszú idő óta nagyon jó kapcsolata volt. Sokáig dolgoztak tandemben: Silvestrini a személyi titkára volt, mielőtt a

helyettese lett, később ő írta az előszót főnöke posztumusz kiadott visszaemlékezéseihez. Az olasz sajtó még kettőjük állítólagos társulásáról szóló dokumentumokat is felemlegetett – e szerint a két főpap cinkostárs lett volna maguk között megosztott kenőpénzek ügyében. Ez soha nem nyert bizonyítást. (Találkoztam Mons. Achille Silvestrinivel vatikáni magánlakásán. Néhány szót és egy-egy tekintetet váltottunk, apparátusa ragaszkodott hozzá, hogy szelfit is készítsünk – de beteg volt, és 95 évesen túl idős ahhoz, hogy érdemi információval szolgálhasson.) Az viszont vitathatatlan, hogy közel álltak egymáshoz: amikor bíborosokat és püspököket kérdezek erről a különös kapcsolatról, kérdésemre többnyire bennfentes mosollyal reagálnak. Kevés főpap van, aki kiteríti a kártyáit, megtalálja a jó szavakat az igaz dolgok definiálására. Metaforákkal felelnek, néha költői választ adnak, és persze megértem, hogy e mosolyok mögött olyan titkok rejtőznek, amelyeket senki nem akar leleplezni. Tehát erős célzást tartalmazó képekhez folyamodnak: „A parókiához tartoznak?” „Ettek a tiltott briósból?” „Furcsa párt” alkotnak? Azt fogják mondani, hogy túl merész vagyok a hipotéziseimmel; az az igazság, hogy nem vagyok elég merész; néhányszor feltételes módban kell írnom arról, amiről tudom, hogy kijelentő módba lehetne tenni. Tessék, most ezt írhatom, ezúttal merészebben: A számtalan híresztelés ellenére sem valószínű, hogy Casaroli Silvestrini szeretője volt. Hallgassuk meg a Kúria volt papját, Francesco Leporét, aki több bíborosnak is a titkára volt, és először beszél nyilvánosan Casaroli és Silvestrini állítólagos együttéléséről: – Kezdjük azzal, hogy Casaroli meleg volt, ezt mindenki tudta a Vatikánban. A férfiakat szerette, de nem a kiskorúakat, hanem a fiatal felnőtteket. Szinte biztos, hogy Silvestrini is az ő protezsáltja volt, de

valószínűleg soha nem volt közöttük szexuális kapcsolat, mert Silvestrini már nem volt elég fiatal a számára. (Több mint tíz pap megerősítette nekem Casaroli ilyetén hajlamait, közülük néhányan kijelentették, hogy intim kapcsolatba kerültek vele.) Federico Lombardi atya, aki három pápa szóvivője volt, Casaroli homoszexuális voltának még a feltételezéséről sem kíván beszélni, amikor egyik beszélgetésünk alkalmával erről a témáról kérdezem: – Ezek a vádaskodások igencsak túloznak. Persze hogy vannak melegek az egyházban, ez nyilvánvaló. És vannak, akik valamivel nyilvánvalóbban melegek, mint mások. De visszautasítom a dolgok ilyen irányú olvasatát, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a homoszexualitás mint indítóok bármit megmagyarázna. Annyi biztos, hogy e furcsa pár két tagja, Casaroli és Silvestrini mindig kölcsönösen gyűlöletekben.

segítették Mindig

egymást,

osztoztak

bizalmatlanul

a

figyelték

barátságokban II.

János

és Pál

a új

külügyminiszterét, Angelo Sodanót, aki már Chiléből való 1989-es visszatérése óta szemet vetett Casaroli tisztségére. A cselszövő akarná megszerezni a Silvestrininek ígért funkciót? Azzal nyugtatják magukat, hogy II. János Pál kinevezte Silvestrinit a szentszék legfelsőbb bírósága, az Apostoli Szignatúra prefektusává, és bíborossá kreálta, ami mégiscsak a támogatás jele a hőn óhajtott előreléptetés előtt. – A végzetes dátum előtt néhány nappal találkoztam Silvestrinivel, aki már úgy viselkedett, mintha ő lenne az államtitkár – mondja Franc Rode szlovén bíboros, amikor vatikáni dolgozószobájában beszélgetünk. A szovjet tömbből érkezett Rode elemzése szerint a Silvestrini és Sodano közötti választás racionális, politikai döntést igényelt. – Szlovéniában voltam akkor, és II. János Pálhoz hasonlóan én is úgy érzékeltem, hogy a kommunizmus a végét járja. Elmondhatjuk, hogy Casaroli

a balszárnyat képviselte. Sőt egyesek szerint Casaroli volt a puha vonal, Silvestrini pedig a puhánál is puhább vonal. II. János Pál inkább jobboldalról érkező embert akart. Sodano jobboldali volt, ráadásul egyenes, bölcs és hűséges ember. Mindenki megértette, hogy II. János Pál habozik. És ami elvileg egyszerű formaság lehetett volna, végtelenül sokáig elhúzódik. De a pápa megnyugtatja Casarolit, megerősíti, hogy mivel nem ismeri ki magát a római intrikákban, és nem is nagyon érdeklik az itáliai ügyek, egy olaszt akar maga mellé venni segítségül. Casaroli derekas harcot folytatott a védence érdekében. Akik közelről látták a kampányát, shakespeare-i drámaként beszélnek róla: úgy készítette elő, mint V. Henrik angol király az azincourt-i csatát; mások – többnyire franciák – inkább napóleoni hódításként írják le, amely Austerlitzcel kezdődött, de Waterlooval végződött; megint mások – valószínűleg ők járnak közelebb az igazsághoz – alattomos kampányra emlékeznek, amelyből nem hiányoztak az övön aluli ütések és az önérzetromboló sértések. Végül egy pap Casaroli harca kapcsán Platónt idézi, aki azokat a katonákat dicsőíti, akik párban mennek a csatába, és akik ezáltal a legbátrabbak és legyőzhetetlenek – mindhalálig. – Azt mondani, hogy Casaroli Silvestrinit „akarta” utódjának, nem igazán felel meg a valóságnak – árnyalja a fentieket Paul Poupard bíboros. – Casaroli Silvestrinit preferálta, de tudta, hogy a pápáé a választás joga. Ami persze nem gátolta abban, hogy pártfogolja Silvestrini jelöltségét, és mindent megmozgasson az érdekében. Casaroli kitartó nyomása ellenére II. János Pál végül Angelo Sodano javára döntött. És mivel a Vatikán kemény teokrácia, ahol, akárcsak az amerikai választási rendszerben, a győztes mindent visz, Casaroli azonnal visszavonult, és élete utolsó szakaszát elítélt fiúk támogatásának szentelte, akik egy római börtönben töltötték büntetésüket. A

sértődött, depressziós Silvestrini rövidesen csatlakozott a Sodano és Ratzinger liberális ellenzékeként fellépő úgynevezett Sankt Gallen-csoporthoz, és a római Cornelia negyed árvái számára fenntartott iskolával kezdett foglalkozni (ahová el is mentem, hogy interjút készítsek Silvestrini barátaival, elsősorban Claudio Maria Celli érsekkel). Két vatikáni férfi rendszeresen találkozott Casarolival élete utolsó éveiben, ők elmesélték vele való beszélgetéseiket. Ezek tehát első kézből származó információk. A pápa egykori „miniszterelnöke” nem titkolta előttük sem a fiúk iránti vonzódását, sem II. János Pállal szembeni keserűségét, sem Sodanóról kialakított negatív véleményét. Amikor a bíborost meglátogatták vatikáni magánlakásában, igencsak meglepődtek a falakra akasztott fényképek láttán, amelyek meztelen férfiakat ábrázoltak. – Lehetett volna azt mondani, hogy ezek művészi fotók, de én nem dőltem be ennek – vallotta be nekem Casaroli egyik barátja. A Kúria egyik érseke azt is elmesélte, hogy Casarolinak volt egy Szent Sebestyént ábrázoló műtárgya ebben a lakásban: – Sokan viccelődtek e kép kapcsán, volt is valaki, aki azt tanácsolta a volt államtitkárnak, hogy rejtse el a hálószobájában. És az érsek, aki attól félt, hogy túlságosan messzire ment el, hozzátette, hogy enyhítsen a dolgon: – Azért azt tudni kell, hogy Casaroli igazi műértő volt… Egy megbízható diplomáciai forrás szerint Angelo Sodano jelöltségének támogatói felhasználták Casaroli ellen művészi hajlamait és férfikapcsolatait. Silvestrini jelöltségét azzal torpedózták meg, hogy a pápának elmondták az ellentmondásos híreszteléseket arról, miféle személyekkel érintkezik. – Ez a rosszindulatú pletyka volt Júdás csókja – így kommentálta az ügyet egyik jó ismerője.

Más bíborosok és Vatikán-szakértők ezzel szemben úgy gondolják, hogy a kampány durvaságának és a híresztelések összjátékának nem volt szerepe Silvestrini félreállításában. Egyikük arról biztosított, hogy II. János Pál számára ez nem személyi kérdés volt. – Két politikai irányvonal között kellett választania. Mihelyt ledőlt a berlini fal, II. János Pál úgy döntött, hogy megszabadul Casarolitól. Ez szinte automatikusan zajlott. Ezután magától értetődik, hogy a pápa Casaroli irányvonalának folytatódását sem akarta, márpedig ez történt volna, ha Silvestrinit nevezi ki a helyére. Valójában Silvestrininek eleve nem volt semmi esélye. Így esett Sodanóra a választás. Angelo Sodanót egész más fából faragták. Ő a „gonosz” II. János Pál pápaságában – és ő a „gonosz” ebben a könyvben is. Most hát vele fogunk megismerkedni. A Casarolihoz hasonlóan diplomatikus, ám kirívóan szűkszavú, acélos tekintetű, számos pedofil pap botrányának eltussolásában részes Sodanót ismerői olyan machiavellista bíborosként írják le, aki számára a cél mindig szentesíti az eszközt. Ő nem csupán „szürke”, hanem igazi „fekete” eminenciás, a kifejezés legsötétebb, legátláthatatlanabb értelmében. Egy idő óta ő is kénköves szagot áraszt. Hatékonyan kampányolt azért, hogy II. János Pál „miniszterelnöke” lehessen. Sodano kommunistaellenessége győzelmet aratott Casaroli – és közvetve Silvestrini – mérsékelt irányzata felett. A berlini fal leomlása, ami néhány nappal korábban történt, nyilván végképp meggyőzte a pápát arról, hogy a „soft” vonallal szemben a „hard” vonalat kell választania. Nemcsak az általuk képviselt ideológia, hanem személyiségük is különbözött. – A pápának már chilei látogatásakor feltűnt, hogy az ottani nuncius, a máskülönben nőies megjelenésű Sodano, milyen erős személyiség. Igen

magas és testes volt, akkora, mint egy hegy. Roppant tekintélynek örvendett, ugyanakkor nagy erőssége volt a lojalitás és az engedelmesség. Casaroli teljes ellentéte – meséli Francesco Lepore. Federico Lombardi, aki akkor a Vatikáni Rádió igazgatója volt, és később II. János Pál, majd XVI. Benedek szóvivője lett, néhány vonással kiegészíti ezt a portrét: –

Angelo

Sodano

hatékony

volt,

kiváló

rendszerező-

és

szervezőképességgel rendelkezett. Igaz, nem volt nagyon kreatív, de részéről nem kellett meglepetésektől tartani. Épp ilyen embert keresett a pápa. A kinevezésben szerepe volt persze II. János Pál személyi titkárának, Stanisław Dziwisznek is, aki Sodano mellett tette le a garast. Egy, a Vatikánban befolyásos világi személyiség szerint Casaroli nagy hatalmú államtitkár volt. – Tudott „nemet” mondani a pápának. Dziwisz erre a posztra megbízható, jó tisztviselőt akart, aki képes lesz elvégezni a munkát, de „igent” fog mondani. És mindannyian, akik II. János Pál pápasága idején – hozzám hasonlóan – végig a Vatikánban éltek, pontosan tudják, hogy Dziwisz volt a parancsnok. A pápa mellett kialakuló furcsa duó hatása távolról sem jelentéktelen. E két személyiség hosszan leköti majd figyelmünket ebben a könyvben. Angelo Sodano ma egy hallatlanul fényűző penthouse-lakásban él a Pápai Etióp Kollégium tetején, a Vatikán szívében – minden titkát és legszebb kapcsolatainak emlékét afrikai elefántcsonttornyába zárta. Ha létezett valaha az édenkert, akkor hasonló lehetett ehhez a kis földi paradicsomhoz. Amikor odamegyek, egy hídon átkelve csodálatosan nyírt gyepszőnyeghez érkezem, szabályosra nyírt ciprusok és illatozó virágokkal borított magnóliák közé. Igazi mediterrán kert fenyőkkel és persze olajfákkal. Körös-körül a cédrusok ágain elegáns, tarka tollazatú, bíborvörös fejű, bajszos énekes papagájok

üldögélnek, kellemes dalukkal nyilván ők ébresztik reggelente a visszavonult főpapot. Miközben gondolataim a Pápai Etióp Kollégium hosszú farkú, szép madarai körül forognak, váratlanul megszólít egy átmenetileg itt lakó etiópiai püspök, a kapucinus Musie Ghebreghiorghis, aki az Addisz-Abebától 180 kilométerre fekvő, Emdibir nevű kisvárosból érkezett. A püspök megmutatja nekem és Antonio Martínez Velázquez mexikói újságírónak (ő az egyik fő segítőm a nyomozásban) a kollégiumot, és hosszan beszél Angelo Sodanóról, akit igen sötét figurának tart: – Ez visszaélés. Sodanónak nem lenne szabad itt laknia. Az Etióp Kollégiumot az etiópok számára létesítették. Ghebreghiorghis és a többi itt lakó etióp pap haragjának az az oka, hogy Sodano kisajátította magának az épület felső emeletét. Musie Ghebreghiorghis szerint nem lett volna szabad engedélyezni, hogy Sodano itt lakjon. (Ezt a privatizációt később XVI. Benedek pápa és Bertone bíboros is bírálta.) Azt is hozzá kell tennünk, hogy a penthouse-t kifejezetten úgy alakították át, hogy megfeleljen a volt államtitkárnak, aki jól előkészített mindent, hogy kellemesen tölthesse öreg napjait. Külön lift áll rendelkezésére, hogy ne kelljen a lépcsőn felmennie. A folyosókon több fotón látni XVI. Benedek társaságában a bíborost – holott köztudott, hogy ők ketten kibékíthetetlen ellenségek voltak. A bútorzat rémes, mint a Vatikánban oly gyakran. És mennyire elszigetelten él itt Sodano! Egyetlen olasz bíboros lakik mellette: Giovanni Lajolo, Sodano védence és bizalmasa, aki a külföldi államokkal való kapcsolatok titkáraként közvetlen helyettese volt az Államtitkárságon. Akárcsak Silvestrini, azzal a különbséggel, hogy ő sikerrel járt. A volt államtitkár riasztóan rossz híre több okra vezethető vissza. Az ÉszakOlaszországból származó Angelo Sodano, akinek apja hosszú ideig

kereszténydemokrata parlamenti képviselő volt, s akit 23 éves korában szenteltek pappá, jó hatalomtechnikus, erős akaratú férfi, aki hatalmával élve sokak karrierjét indította el és sokakét tette tönkre. Becsvágya korán megmutatkozott. VI. Pál akkor figyelt fel rá, amikor az Államtitkárságon Magyarországgal foglalkozott. Ő nevezte ki nunciusnak Chilébe. Tizennégy éven át volt a Vatikán második embere és a bíborosi testület dékánja – kevés embernek volt előtte az egyházban annyi funkciója, mint neki. Általában pozitívnak ítélték tevékenysége mérlegét a jugoszláv válságban, az öbölháborúban, a koszovói és az afganisztáni konfliktusban és a Szentföldön hivatali ideje során kialakult számos konfliktushelyzetben. Sodanót néha az olasz származású Mazarin bíboroshoz hasonlították, aki főpapként és államférfiként egyszerre szolgálta a pápát és a francia királyokat, akinek ellenségei nagy számán túl hatalmi túlkapásai és titkos szerelmi kapcsolatai is legendásak voltak; és aki szerint az államérdek hazugságra kényszerít. Abban az évtizedben, amelynek során II. János Pál, a fiatal, kisportolt, keménykötésű, dinamikus pápa átalakult a szenvedés pápájává, aki a Parkinson-kórtól legyengülve, mozgás- és beszédképességét fokozatosan elveszítve képtelenné vált a Kúria irányítására, ebben az átmeneti időszakban – minden tanú egybehangzó állítása szerint – Sodano volt a valódi pápa. Említettem már, hogy elvben duót alkotott Stanisław Dziwiszsel, II. János Pál személyi titkárával, sőt ők ketten triót alkottak Ratzinger bíborossal, a Hittani Kongregáció prefektusával. Az előbbi a pápa bizalmasa ugyan, de még nem püspök, az utóbbit pedig – bár a Vatikán központi alakja – lényegében a tanrendszer és a teológiai eszmék tudósaként skatulyázták be. E két férfiú ambíciója fokozatosan bontakozik ki, egészen addig Sodano a Vatikán belügyeinek és diplomáciájának kizárólagos irányítója. Köztudott Rómában, hogy sokan haragszanak rá, és ezeket az indulatokat csak fokozza a politikai nézetei által kiváltott gyűlölet. Casaroli bíboros és az

utódjának kiszemelt Achille Silvestrini a kompromisszumok emberei voltak, Sodano velük tökéletes ellentétben merev, zárkózott, nem tűri az ellentmondást. Eredményességének fő eszközei: a hallgatás és a dühkitörés. Ideológiájának legfőbb erőforrása a kommunistaellenesség. Ennek révén kerül olyan gyorsan közel II. János Pálhoz a pápa vitatott chilei utazása során, 1987-ben. Angelo Sodano ekkor nunciusként tevékenykedik Santiagóban. Ez a zavaros chilei múlt, amelynek részleteit mindazonáltal senki sem ismeri, sokat fog ártani a bíboros államtitkár imázsának. Az 1990-es és 2000-es évek Vatikánjának története tehát már tíz évvel korábban formát öltött a chilei fővárosban, ahol megkezdődött Sodano pályájának felívelése. Kétszer is jártam ott anyaggyűjtés céljából, tanúk tucatjait kérdeztem meg. A diktatúra egyes levéltárai is elkezdtek „beszélni”, miközben még folytak Pinochet cinkosainak perei. Ha nincsenek is meg az akkori chilei titkosszolgálatok

írásos

dokumentumai

(ezeket

valószínűleg

megsemmisítették), az amerikai külügyminisztérium és a CIA fontos levéltári anyagainak titkosságát nemzetközi nyomásra nemrég feloldották. Az Egyesült Államok átadta a chilei kormánynak az eredeti iratok másolatait, amelyek már hozzáférhetők Santiagóban, a Museo de la Memoria y los Derechos Humanosban. E több ezer kiadatlan dokumentumból sokat felhasználtam e könyv Angelo Sodanóról szóló részének megírásához. Sok minden, amiről néhány éve még nem tudtunk, lassan felszínre kerül, hasonlóan a holttestekhez, amelyeket Pinochet el akart tüntetni. „Azokban az időkben a jóakaratú ember összeért a gonosz emberrel.” Chateaubriand-nak ez a mondata jól illik Sodanóra. Nyomozásom során megérkeztem tehát Santiago de Chilébe, ahol – bár ezt nem terveztem – Sodano egyfajta életrajzírója lett belőlem. Nagyon

szerettem

volna,

hogy

a

bíboros

és

életrajzírója

személyesen

is

megismerkedjenek; a többszöri, tartalmas, baráti hangú levélváltás ellenére a találkozóra nem került sor. Kár. Így még inkább tisztában vagyok a felelősségemmel. Tudom, hogy a bíboros államtitkár pályafutása mostantól talán – sajnos – az itt következő lapokon leírtakra redukálódik. Ecce homo. Angelo Sodano 1978 márciusától 1988 májusáig volt a Vatikán chilei képviselője. „A bolond remények korában” érkezik Santiagóba, nem sokkal Augusto Pinochet puccsa után. Ismeri Chilét, hiszen 1966 és 1968 között már dolgozott ott a nuncius helyetteseként. Az ország kulcsfontosságú a Vatikán számára, mivel a chilei diktátorral való kapcsolatok „különösen szenzitívnek” számítanak. Sodano olyan tartós kapcsolatot épít ki Pinochettel, amelyet az általam megkérdezett tanúk habozás nélkül „mély barátságnak”, sőt „fúziószerű barátságnak” minősítenek. – Angelo Sodano nagyon figyelt az emberi jogokra. Megtettük a maximumot abból, amit tenni lehetett. Ne felejtsék el, hogy körülbelül 30 politikai üldözöttnek adtunk menedéket a santiagói nunciatúra épületeiben – védi Sodanót François Bacqué érsek, aki a helyettese volt Santiagóban. Többször is alkalmam volt négyszemközt beszélgetni és vacsorázni ezzel a tapasztalt, ma már nyugdíjas diplomatával. Nagy szerencsémre Bacqué ugyanolyan beszédes, amilyen szófukar Sodano, és épp annyira nyájas és vidám, amennyire elzárkózó és kellemetlen a volt államtitkár. Az egyik arra törekszik, hogy szeressék, a másik arra, hogy gyűlöljék. Bacquéval ellentétben Sodano szellemes megjegyzéseket csak kevés bizalmasa előtt engedett meg magának. És mégis: ez az annyira különböző természetű két ember, a sikeres nuncius és a bukott nuncius hasonlítanak egymásra – cinkostársak. A tanúk és szakértők, akiket meginterjúvoltam Santiagóban, nagy többségükben nem osztják a Bacqué által adott pozitív (kissé erőltetett)

értékelést. Az ő szemükben Sodano múltja igazából „feketébb, mint a reverendája”. Először is: lám, milyen életet folytatott! Pinochet egyik közeli tanácsadója, Osvaldo Rivera szerint Sodano fényűzően élt: – Egy nap vacsorameghívást kaptam a nunciustól. Érkezéskor jöttem rá, hogy én vagyok az egyetlen vendég. Leültünk egy rendkívül elegánsan, ezüst evőeszközökkel megterített asztalhoz, és én azt mondtam magamban: „Ez a pap meg akarja mutatni, mi a hatalom, az abszolút hatalom, s hogy egy utolsó senki vagyok.” Mert nem elég, hogy a környezet fényűző, maga a teríték is hivalkodó volt. Riverán kívül számos más, Santiagóban megkérdezett tanúnk is emlékszik a káprázatos életvitelre, amely meglepő volt egy pap részéről, még ha nuncius is az illető. Sodano szemében a szerénység nem számított erénynek. – Nagyon jól emlékszem Sodanóra: olyan volt, mint egy fejedelem. Sokszor láttam, milyen nagy életet él. Rendőri felvezetéssel közlekedett, gépkocsiján kék fény villogott, amin nagyon csodálkoztunk. Minden megnyitóünnepségen megjelent, és megkövetelte, hogy az első sorban tartsanak fenn számára helyet. A chilei katolikus egyházzal szöges ellentétben Pinochet-barát volt! – mondja Pablo Simonetti író, emberjogi aktivista. A neves szociológus, Ernesto Ottone Fernandez hosszú ideig a Chilei Kommunista Párt egyik vezetője volt. Jól ismerte Sodanót, ő így mesél róla: – Chilében Sodano egyáltalán nem keltette egyházi ember benyomását. Szerette a jó ételeket és a hatalmat. Megdöbbentett, hogy nőgyűlölő, ami ellentétben állt kimondottan nőies modorával. Egészen elképesztő volt, ahogy kezet adott: nem szorította meg a kezedet, hanem csak finoman megsimogatta, akárcsak egy elalélni készülő 19. századi kurtizán, aki repülősó után kiált. A tanúk azon is elképedtek, hogy Sodano ténylegesen földig hajolt, amikor a diktátorral találkozott. Az alárendeltekkel persze közvetlenebb volt:

hátba veregette őket. Nők viszont nem voltak jelen a nuncius életében, akinek mizogíniája valóban ijesztő méreteket öltött. E magányos ember néha egyedül volt, máskor viszont hozzá testestül-lelkestül ragaszkodó hímek gyülekezete vette körül. A gonoszság idővel gyökeret ver. Egyik korábbi munkatársa, aki Sodano mellett dolgozott a nunciatúrán, megerősíti, hogy ebben az irányban történt a változás: – Kezdetben Sodano óvatosnak és visszafogottnak mutatkozott. Amikor Chilébe érkezett, osztotta Rómának a diktatúráról alkotott véleményét: kritikusan szemlélte Pinochetet, és védelmezni akarta az emberi jogokat. De ahogy kapcsolatba került a chilei valósággal és a diktátorral, pragmatikusabbá vált. Egyezkedni kezdett a rezsimmel. François Bacqué, aki Sodano helyettese volt Chilében, ugyanígy emlékszik: – Kezdetben nem akarta kompromittálni magát Pinochettel. Emlékszem arra a napra, amikor egy katonai ceremónián mellette kellett volna mutatkoznia. A nuncius ilyenkor hagyományosan jelen van, de Sodano nem akart odamenni, mivel tartott tőle, hogy rossz hírét kelti az egyháznak. A titkosság alól feloldott amerikai diplomáciai levéltári dokumentumok valóban megerősítik, hogy az első években még voltak feszültségek Sodano és Pinochet között. Nevezetesen 1984-ben, amikor négy ultrabalos személy politikai menedéket kérve behatolt az apostoli nunciatúrára. Sokkal több azonban az olyan irat, amely azt bizonyítja, hogy Sodano megingathatatlanul támogatja Pinochetet: a nuncius még afölött is szemet huny, hogy a chilei kormány papokat tartóztat le politikai felforgató tevékenység vádjával. Tény, hogy Angelo Sodano akarva-akaratlanul Pinochet őrangyalává válik. Egy idő után jelentéktelennek tünteti fel a diktátor bűneit, s ezzel átveszi santiagói elődjének magatartását, aki 1973-ban kommunista propagandának minősítette a tényeket, és egyszerűen nem vett tudomást róluk

(ez az amerikai diplomáciai képviseleteknek a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott irataiból derült ki). Sodano is tagadni igyekszik, hogy a brutális, tömeges kínzások rendszeresek volnának, és minden erejével azon van, hogy a szentszék fenntartsa a diplomáciai kapcsolatot Chilével azután is, hogy több állam, köztük Olaszország megszakította. Számos santiagói interjúalanyom (köztük Cristián Precht pap, Santiago érsekének, Raúl Silva Henríqueznek egyik legközelebbi munkatársa) közlése szerint Sodano nagyban segítette apolitikus vagy Pinochet-barát püspökök kinevezését azáltal, hogy a jelölésből kizárta a rezsimmel szemben álló papokat. Sőt 1983-ban azért vetette latba befolyását, hogy váltsák le érseki posztjáról a mérsékelt Silva Henríquezt, aki korábban közel állt Salvador Allende köztársasági elnökhöz, majd bírálta a diktátor által gyakorolt erőszakot. Sodano az ő helyére Pinochet egyik közismert szövetségesét, Juan Francisco Fresno Larraínt neveztette ki, akit minden beszélgetőpartnerem „jelentéktelen” püspöknek minősített. – Fresnót igazából csak a narancsos pite érdekelte – adja tudtomra a neves chilei oknyomozó újságírónő, Mónica González Santiagóban. Csakhogy

Fresno,

akit

1985-ben

bíborossá

avatott

a

pápa,

ellentmondásosabb személyiségnek tűnik: a hírek szerint ez a mélységesen kommunistaellenes főpap magánemberként keményen bírálta Pinochetet, és a diktátor, aki kezdetben nagyra tartotta őt, hamarosan a rezsim ellenségének tekintette. Azt mondják, Pinochet panaszkodott rá Sodanónak, és azzal fenyegetőzött, hogy „vallást változtat”. Sodano ezután állítólag (a CIA titkosság alól feloldott táviratai és feljegyzései szerint) nyomást gyakorolt Fresnóra, hogy fogja vissza kritikus véleményét. Sodano egyre hidegvérűbb, egyre könyörtelenebb lett. Hallgatott arról, hogy letartóztattak és meggyilkoltak négy, a felszabadítás teológiájával rokonszenvező papot – ettől kezdve bírálták őt a chilei haladó katolikus körök

(jelesül a También Somos Iglesia mozgalom, amely a diktatúrával való cinkossággal vádolta). Megrendszabályozott számos papot, aki részt vett Pinochet elleni erőszakmentes akciókban. Sodano egyháza a progresszista papok, a munkáspapok, a gyengék ellen lép fel – ahelyett, hogy megvédené, oltalmazná őket. A nuncius cseles politikával – amelyet aztán rendszeresen fog alkalmazni II. János Pál államtitkáraként – cselekvésképtelenné tette a chilei püspöki konferenciát: négy, az Opus Deihez közel álló püspököt neveztetett ki, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a konferenciát és korlátozza a belső vitákat. (Ezeknek az ultrakonzervatív püspököknek a többsége szeminarista korában gyakori vendég volt Fernando Karadima plébániáján, aki, mint látni fogjuk, központi figura ebben a történetben.) Sodano, miután II. János Pál államtitkára lesz, Rómából is folytatja a chilei szálak mozgatását. 1998-ban Francisco Javier Errázurizt nevezteti ki Santiago érsekének, és előmozdítja bíborosi kinevezését. Mit sem számít, hogy Errázuriz is több pedofil papot fedezett, és hogy Santiagóban gúny tárgya lett, amiért mondén társaságokban forgolódott, de a magánélete miatt is – Sodano tűzön-vízen át kitart mellette, mindenkivel szemben megvédi. Óscar Contardo újságíró, akinek nemrég jelent meg könyve egy pedofil papról, akit Francisco Javier Errázuriz bíboros fedezett, keményen bírálja Sodanót Errázuriz pártolásáért: – Itt, Chilében, a legtöbb botrány középpontjában Angelo Sodano nevével találkozunk. Sodano nem csak hitbéli kérdésekkel foglalkozott Santiagóban. Egy másik santiagói újságíró, aki sokat írt a diktatúra bűneiről, még szigorúbban ítéli meg a volt nunciust: – Nevezzük nevükön a dolgokat: Sodano Chilében úgy viselkedett, mint egy fasiszta, és a fasiszta diktátor barátja volt. Ez az igazság.

A Vatikánban néhányan magánbeszélgetésben nem haboznak Sodanót Pietro Tacchi Venturi atyához hasonlítani. Ez az ugyancsak reakciós olasz jezsuita közvetített XI. Piusz pápa és Mussolini között, és a történészek feltáró munkájának köszönhetően ma már tudjuk, hogy antiszemita volt és fasisztabarát, ezenkívül szexuális ragadozó (fiúkkal). 1987 áprilisában II. János Pál chilei látogatásának lebonyolítását Angelo Sodano irányítja, szoros együttműködésben Stanisław Dziwiszsel, a pápa személyi titkárával. E kockázatos látogatás előkészítő megbeszélései két résztvevő elmondása szerint „nagyon feszült hangulatban” zajlottak a Pinochet-hívek és az ellenzékiek közötti éles viták következtében. A tárgyalások külön érdekessége volt, hogy az egymásnak feszülő két táborban egyaránt „főleg homoszexuális papok ültek”. A látogatás előkészítését koordináló, konzervatív chilei püspök, aki végig kiemelkedően hatékony munkát végez, egy bizonyos Francisco Cox: ő később fontos funkciót kap a Család Pápai Tanácsában (Pontificium Consilium pro Familia), ahol erősen homofóbnak mutatkozik. Végül eljárás indul ellene Chilében elkövetett homoszexuális visszaélések miatt. A látogatás szervezésének egy másik aktív résztvevője Cristián Precht, Santiago haladó szellemű érsekének egykori munkatársa: ő képviseli a másik oldalt

a

chilei

püspökök

jobb-

és

baloldalának

vitájában.

Egyik

beszélgetésünk során Precht apró részletekbe menően írja le ezeket a megbeszéléseket, amelyeken Angelo Sodano nuncius „háromszor vagy négyszer” vett részt. Precht erről megjegyzi („on the record”, a nyilvánosságnak

szánt

információt

közölve):

„Bizonyos

témákkal

kapcsolatban Sodano úgy viselkedett, mintha a kormányt képviselné, és nem a pápát.” (2011-ben, majd 2018-ban Precht ellen is eljárás indult fiúk sérelmére

elkövetett szexuális abúzus vádjával, Róma felfüggesztette, majd elbocsátotta a klerikusi állapotból.) II. János Pál chilei látogatása nem remélt nemzetközi legitimitást adott a diktátornak egy olyan pillanatban, amikor bűnei kezdtek egyre szélesebb körben ismertté válni, és nemzetközi hitelessége megcsappant. Sodano és Dziwisz ezüsttálcán nyújtották át Pinochetnek az erkölcsi bizonyítványt. – Ebben az időszakban még az Egyesült Államok is eltávolodott Pinochettől, akit kezdetben támogatott. Már csak a Vatikán védte a diktatúrát! Senki sem akarta legitimálni Pinochet politikáját, kivéve Angelo Sodanót – mondja a chilei oknyomozó újságírónő, Alejandra Matus, aki a diktatúra korszakáról

végez

kutatásokat.

Santiagóban,

egyetemének

Starbucks

kávéházában beszélgetünk. A látogatás során Sodano megengedte – más verzió szerint ő szervezte – a pápa és Pinochet tábornok szimbolikus jelentőségű együttes megjelenését az elnöki palota, a Moneda erkélyén. A két mosolygó férfit ábrázoló fotót az egész világon bírálták, elsősorban persze a chilei demokratikus ellenzék és a chilei katolikus egyház egy része. Az utazáson Piero Marini, II. János Pál ceremóniamestere is részt vett. Két római

beszélgetésünk

során

(„nyomozóm”,

Daniele

jelenlétében)

megkérdőjelezte a tényeknek ezt a beállítását: – Mindent aprólékosan előkészítettünk, de Pinochet teljesen váratlanul a palota erkélyére invitálta és mindjárt ki is kísérte a pápát. Ez nem szerepelt az előzetesen rögzített forgatókönyvben. A pápát akarata ellenére rángatták bele. Másnap

az

egymillió

ember

részvételével

zajló

mise

közben

összetűzésekre került sor a rendőrséggel, amely megrohamozta a zavargókat; az incidens után 600 sebesültet számoltak össze. Számos jelenlévő beszámolója

és

több

vizsgálat

szerint

a

rendbontókat

Pinochet

titkosszolgálatai bérelték fel. Sodano viszont olyan kommünikét adott ki,

amely a demokratikus ellenzéket tette felelőssé, és amely szerint a rendőrök voltak az áldozatok. II. János Pálnak ez a látogatása Pinochet – tehát Sodano – egyik legjobban sikerült politikai akciója. A diktátor nem fogy ki az apostoli nuncius dicséretéből, és néhány hónappal később díszebédet ad számára abból az alkalomból, hogy tíz éve van Santiagóban. Találkoztam valakivel, aki ott volt az ebéden. Beszámolója megerősíti, hogy a nuncius és a diktátor közötti viszonyra „szokatlan” „hallatlan”, „nem normális” baráti cinkosság volt a jellemző.

(Az

amerikai

külügyminisztérium

titkosság

alól

feloldott

dokumentumai is ezt igazolják.) Néhány héttel később, 1988 májusában, amikor már körvonalazódik Pinochet számára egy szenzitív népszavazás (amelyet októberben el fog veszíteni, és emiatt távozni kényszerül a hatalomból), Sodanót visszahívják Rómába, ahol II. János Pál a Vatikán külügyminiszterévé nevezi ki. 1990-ben a pápa „miniszterelnöke” lesz. Mézeshetei Pinochettel mindazonáltal nem érnek véget. Montesquieu óta tudjuk, hogy „minden ember, akinek hatalma van, hajlik arra, hogy azzal visszaéljen, és hogy hatalmát egészen addig terjessze, amíg az korlátokba nem ütközik”.35 Sodano nem ütközött korlátokba, és miután miniszter, majd kormányfő lett a Vatikánban, egyre inkább kalandorrá, szélsőségessé vált, és egyre kevésbé tisztelte az evangéliumot. Továbbra is ügyelt diktátor barátjára, még a bukása után is támogatta. 1993-ban elérte, hogy II. János Pál „Isten áldását” küldje Pinochet tábornoknak aranylakodalma alkalmából. Amikor pedig 1998-ban Pinochet kórházba került Nagy-Britanniában, és őrizetbe vették, mert Spanyolország nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene és a kiadatását kérte, Sodano továbbra is rajta tartotta a szemét: a Vatikán tiltakozott, támogatta a diktátort, és nyilvánosan ellenezte a kiadatását.

Santiago Schulerrel először az El Toro vendéglőben találkoztam, amelynek ő a tulajdonosa. Ez a melegbarát vendéglő, a chilei éjszakai élet egyik emblematikus helye Santiago Bellavista negyedében található. Szimpatikusnak találtuk egymást, utána többször is újra találkoztunk, így 2017-ben, amikor másodszor jártam Santiagóban, és interjút készítettem vele chilei munkatársam, Andrés Herrera jelenlétében. Santiago Schuler különleges eset. Meleg és Pinochet-hívő. Továbbra is csodálattal adózik a diktátornak. – Nálam a bejáratnál még mindig két Pinochet-arckép van – mondja mindjárt a zavar leghalványabb jele nélkül. Az El Toro 71 éves tulajdonosa elmeséli pályafutását – életében furcsa koktél állt össze a katolicizmusból, a fasizmusból és a homoszexualitásból. Chilében, francia szőlőtermelő családban született Svájcból származó apától. Katolikus hitben nevelkedett az Opus Dei közelségében. Megnősült, kilenc gyermek apja. Sokáig rejtőzködött, későn coming outolt – csak miután véget ért a diktatúra, több mint hatvanéves korában. Azóta megpróbálja behozni az elvesztegetett időt. Melegbarát vendéglője, az El Toro, amely belül kicsi, de az utcára kitelepülve, a ponyvával fedett terasznak köszönhetően igencsak megnő, Santiago gay életének a központja. Micsoda paradoxon! Chile emblematikus LMBT találkozóhelyét egy volt szélsőséges katolikus, Pinochet egykori személyes barátja vezeti! – Pinochet alatt nem nagyon bántották a melegeket, bár a rezsim persze elég macsó volt – bizonygatja Santiago Schuler. Schuler és más források szerint Pinochet feleségének, aki gyakorló katolikus volt, egyáltalán nem voltak előítéletei a melegekkel szemben. Sőt Pinochetéket meleg katolikusokból álló valóságos udvartartás vette körül. Az elnöki pár szívesen jelent meg estélyeken és gálavacsorákon helyi meleg

notabilitások társaságában, amint szívesen mutatkozott Angelo Sodano nunciussal is. Az

általam

Santiago de Chilében megkérdezett

történészek és

melegaktivisták nem feltétlenül értenek egyet ezzel az elemzéssel. Sokan vitatják, hogy a chilei diktatúra kifejezetten megengedő lett volna a melegekkel. Azt azonban mindnyájan elismerik, hogy néhány találkozóhelyet megtűrt a rezsim. – Én inkább azt mondanám, hogy a melegkérdés nem létezett Pinochet idején – magyarázza Pablo Simonetti író, aktivista. – Igaz, hogy a diktatúra után előkerült dokumentumokban nincs nyoma annak, hogy bárkit megkínoztak vagy kivégeztek volna az erkölcsei miatt. A szodómia azonban büntetendő maradt az 1990-es évek végéig, és semmilyen intézkedés nem történt az AIDS leküzdésére. Valójában az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a pinocheti diktatúra alatt is léteztek meleg társaságok magánklubokban, diszkókban, bárokban, de a résztvevők általában a ruhatárban hagyták politikai nézeteiket. Egyes kávéházakat bezártak, néhány kávéházi

társaságba

beépültek

rendőrségi

ügynökök.

Üldöztek,

sőt

megkínoztak melegeket, volt gyilkosság is, de Óscar Contardo, Pablo Simonetti és más szakértők egybehangzó véleménye szerint a diktatúra nem a homoszexualitásuk miatt üldözte őket. (Egyébként a kubai Castro-rezsimhez hasonlóan a diktatúra előtti chilei kormányzat, Allende szocialista kormánya sem volt elnéző a melegekkel szemben.) Különös, sőt részben meghökkentő, hogy Pinochet környezetében valóságos „gay udvartartás” is létezett. Ezt még soha senki nem írta le részletesen – most megteszem, mivel témám közepébe vág. A „homoszexuális udvartartásról” kérdezem Santiago Schulert egy másik vacsoránk során, amikor megkóstoltat velem egy különleges évjáratú vörösbort, amelynek ő a kizárólagos forgalmazója Chilében. Egész sor név

elhangzik a beszélgetésünkben, és Schuler mindegyik esetében fogja a telefonját és felhívja egy-egy barátját, aki szintén közel állt Pinochethez, hogy együtt rekonstruáljuk a diktátor meleg vagy melegbarát környezetét. Hat név tér vissza rendszeresen. Mindhárom erősen köthető Angelo Sodano nunciushoz. A legismertebb Fernando Karadima. Katolikus pap, ő vezette az 1980-as években az El Bosque-plébániát. Elmentem oda: Santiago de Chile elegáns Providencia negyedében van, alig néhány száz méterre a nunciatúrától. Angelo Sodano tehát Karadima szomszédja volt. Gyalog ment hozzá látogatóba. Ebbe a templomba jártak Pinochet környezetének emberei. A diktátor jó viszonyban volt Karadimával, akit sokáig védelmezett, noha már az 1980-as évektől kezdve visszatérően sokat beszéltek az ott zajló szexuális abúzusokról. Több forrás szerint Karadima plébániájára és Sodano nunciatúrájára egyaránt beépültek a rezsim titkosszolgálatának ügynökei. A chilei plébános magánélete és az általa elkövetett szexuális visszaélések már ekkor ismertek voltak a hatóságok előtt. – Pinochetet nagyon foglalkoztatták a homoszexuálisokról szóló információk, amelyeket barátai és ügynökei szállítottak neki. Különösen érdekelték a katolikus egyház meleg vezetői – mondta Schuler. Ernesto Ottone, a Chilei Kommunista Párt egyik korábbi vezetője, aki sokáig száműzetésben élt, figyelemre méltó elemzéssel szolgál: – Pinochetet kezdetben nem nézte jó szemmel az egyház. Létre kellett hát hoznia a saját egyházát. Pinochet-hű papokat, plébánosokat és persze püspököket kellett találnia. Karadima templomának jutott a verbuválás és kiképzés megszervezésének a feladata. Sodano támogatta ezt a stratégiát. És mivel a nuncius hírhedt antikommunista és rendkívül hiú ember volt, a hatalom vonzásának nyilván nem tudott ellenállni. Sodano keményen jobboldali, az én szememben pinochetista volt.

(Egy másik baloldali vezető, Marco Enríquez Ominami, aki többször is jelöltként indult a chilei elnökválasztáson, ugyancsak megerősíti nekem Sodano pinochetista beállítottságát.) Az apostoli nuncius tehát Karadima feltétlen híve lesz – olyannyira, hogy a plébánia egyik épületszárnyában számára fenntartott termet la sala del nunciónak nevezik el. Itt számos szeminaristával és fiatal pappal ismerkedik meg, akiket Karadima személyesen mutat be neki. A chilei közvetítőként, kísérőtolmácsként segíti az olaszt, aki nagyon hálás neki ezért a szolgálatkészségért. Az említett fiatalok a plébánia és a Papi Egység nevű szervezet vonzásában élnek – utóbbinak a plébános is tagja. Az öt püspököt és több tucat erősen konzervatív papot tagjának tudó csoport annyira odaadó híve Karadimának, mint Krisztus Legionáriusai kongregációjuk alapítójának, Marcial Macielnek. – Ez egyfajta szekta, amelynek Karadima volt a főnöke – mondja Juan Pablo Hermosilla ügyvéd. – Akkor még az Opus Dei és a Krisztus Legionáriusai nem eresztett gyökeret Chilében, szerepüket Karadima csoportja töltötte be. Papi hálózata és személyes homoszexuális kapcsolatai révén Karadima pontos ismeretekkel rendelkezett a chilei klérusról. – Karadima és Sodano szorosan együttműködött – teszi hozzá Hermosilla. A pap kijelenti látogatóinak, hogy messzire elér a keze. Azzal hivalkodik, hogy a nuncius révén Rómában is kiváló kapcsolatai vannak, II. János Pál közvetlenül is támogatja őt – ami valószínűleg erős túlzás. – Szentnek állította be magát, a papnövendékek egyébként úgy is szólították, hogy „el santo, el santito”. Gyakran mondta, hogy halála után szentté fogják avatni – állítja még Hermosilla. Mónica González egyetért ezzel:

– Karadima mindent tudni akart a papok magánéletéről, figyelmesen meghallgatott minden mendemondát, minden pletykát. Érdeklődött a progresszista papokról, tudni akarta, hogy melegek-e. Az információkat átadta Sodanónak, hogy megakadályozzák a baloldaliak előbbre jutását az egyházi ranglétrán. Valószínű, hogy ezek az információk – akár Sodano továbbította őket fasiszta barátainak, akár Karadimától közvetlenül jutottak el Pinochethez – számos haladó gondolkodású pap letartóztatásához vezettek. Több tanú is beszámol arról, hogy Sodano titkos megbeszéléseket folytatott a Pinochet jobbkezének számító Sergio Rillónnal, és hogy bizalmas aktákat osztottak meg egymással. Ezek szerint a Karadimával bensőséges viszonyban levő Sodano, aki büszke volt arra, hogy milyen tájékozott, megoszthatta bizalmas információit a chilei diktatúrával. Karadima plébániáján törzsvendégnek számít sok katonatiszt és titkosrendőr, Pinochet több személyes tanácsadója, mint például a volt katonatiszt Rodrigo Serrano Bombal vagy Osvaldo Rivera kulturális tanácsadó. Pinochet miniszterei és tábornokai pedig jó katolikusokként misére járnak oda. Kimondhatjuk, hogy az 1970-es és 1980-as években El Bosque a diktatúra plébániája, fasiszta fészek lett. Oly sokan jártak ide, annyi bűnért és gonosztettért kellett bűnbocsánatot nyerniük, hogy felmerül a kérdés: hogyan reménykedhettek abban, hogy az áldozással elkerülhetik a tisztítótüzet? Hacsak úgy nem, hogy Karadima megígérte nekik a paradicsomot, méghozzá a nuncius áldásával. Angelo Sodano minden beszámoló szerint mindig ott van az El Bosquéban és állandóan Karadima társaságában mutatkozik, néha együtt misézik vele. II. János Pál képviselője (aki katolikus óráiban fasiszta, máskor éjszakai pillangó) bizonyos alkalmakkor Pinochet oldalán is megjelenik. Egyébként

mindig fasisztabarát és veszettül kommunistaellenes miliőben lehet látni őt: közvetlen kapcsolatban van Sergio Rillónnal, Pinochet szürke eminenciásával, aki személyesen felügyeli az egyházi ügyeket, amiként Francisco Javier Cuadrával, a diktátor ördögi különtanácsadójával, miniszterével és vatikáni nagykövetével is. (Mindezt a CIA kutatható dokumentumai is megerősítik, és ugyanezt mondta Pinochet egy másik közeli tanácsadója, Osvaldo Rivera, akivel alkalmunk volt interjút készíteni.) Sodano jól érzi magát ebben a fasiszta körben. Pinochet legközelebbi munkatársai befogadják maguk közé, mert a nuncius teljesen megbízható és tud hallgatni. S mivel közvetlen kapcsolatban van a pápával, és van esélye, hogy bíboros legyen, értékes figura lesz egy átfogó játszmában. Ő pedig büszke rá, hogy ilyen nagy vonzerőt tud gyakorolni, és viszonzásul megduplázza a hízelkedést és becsvágyát. Roosevelt egyik ismert mondása, hogy soha nem szabad alábecsülni valakit, aki túlbecsüli saját magát. Sodanónál hiúbb nuncius nem nagyon volt a történelemben: a bíborosi testület jövendő dékánjának XXL méretű a gőgje és az egója. Az ambiciózus Sodano több identitása között lavírozva ügyel arra, hogy ne keverje össze hálózatait, és ne hagyjon nyomot maga után. Olyan jól sikerül válaszfalakat építenie különböző életei közé, hogy nem könnyű dekódolni chilei éveit. Mintha a karikatúrája lenne egy olyan embernek, akinek – manapság divatos kifejezéssel – „kontrollmániája” van. Tartózkodó, sőt megfejthetetlen személyiség, aki már Chilében, amint később Rómában is, óvatosnak, diszkrétnek, csupa titoknak mutatkozik – kivéve amikor nem az: például egy bizonyos Rodrigo Serrano Bombalhoz fűződő különleges kapcsolatában. Micsoda név ez a Bombal! Micsoda pedigré! És milyen életrajz! Tartalékos tengerésztiszt, Pinochet titkosszolgálatának ügynöke, az El Bosque törzsvendége, valamint sokak szerint rejtőzködő homoszexuális. (Azt, hogy a

titkosszolgálat ügynöke volt, Mónica González szerint a kinevezési okmánya bizonyítja, amelyet a saját szemével látott; ügynöki beszervezéséről, továbbá valószínűsíthető homoszexualitásáról a diktatúra elleni perek során több tanúvallomásban is szó esett.) Hogyan tudhatunk hitelt érdemlően minderről? Ezek az információk mind hozzáférhetőek a Karadima-ügy iratait tartalmazó vaskos dossziékban és a tanúvallomásokban. 1984 óta Fernando Karadima ellen több feljelentés is érkezett szexuális abúzusok tárgyában. Egyszerűen kizárt, hogy Angelo Sodano, miközben az adott időszakban szorosan együttműködött vele, ne tudott volna e tényekről. – Fernando Karadima kiválasztotta magának a családi problémákkal küszködő fiúkat, és úgy intézte, hogy nagyon jól érezzék magukat a plébániáján, hogy fokozatosan eltávolodjanak a családjuktól, majd elvette őket a szüleiktől, végül abúzust követett el rajtuk. Ez a szisztéma azonban elég kockázatos volt, mert ezek a fiúk többnyire a chilei elit családjaiból kerültek hozzá – meséli több áldozat ügyvédje, Juan Pablo Hermosilla. Karadima cselekedetei az 1980-as és 1990-es évek során felháborodást keltenek, de Pinochet meleg környezete és a chilei püspöki kar megvédi az atyát, és az összes ügyet eltussolják. A Vatikán, ahol közben Sodano államtitkár lett, ugyancsak fedezi Karadimát, sőt még fel is kéri a chilei egyházat, hogy ne jelentsék fel. (A hivatalos verzió szerint a Vatikán csak 2010-ben értesült a Karadima-ügyről, amikor Sodano már nem volt államtitkár. E verzió szerint egyedül a santiagói érsek, Francisco Javier Errázuriz bíboros hibája, hogy késlekedett eljuttatni a dossziét a szentszékre, magánál tartotta hét éven át, anélkül hogy bármit tett volna – emiatt indított ellene nemrég vizsgálatot a chilei igazságszolgáltatás.)

Nem világos, hogy milyen okok késztették Sodanót (valamint Errázuriz bíborost és Bertone bíborost, aki 2006-ban váltja Sodanót az államtitkári poszton) arra, hogy védelmezze ezt a pedofil papot. Minden arra vall azonban, hogy itt nem csupán egy szexuális abúzussal vádolt papot akartak fedezni, hanem egy egész rendszert, amelyben szorosan összefonódott a katolikus egyház és Pinochet diktatúrája, és mindkettőnek sok vesztenivalója lett volna, ha a pap beszélni kezd. Sodano mindig védeni fogja a szexuális visszaéléssel vádolt papokat, hogy megóvja az intézményt, megvédje barátait, és talán saját magát is. A perben szereplő 14 tanú és kb. 50 feljelentés szerint az abúzusok a 60-as években kezdődtek, és egészen 2010-ig folytatódtak. Karadima ötven éven át 12–17 éves, általában fehér bőrű és szőke fiúk tucatjait molesztálta szexuálisan. Csak jóval a diktatúra bukása után, 2004-ben indult ellene hivatalos vizsgálat. De 2011-ig kellett várni, hogy négy, pontos részleteket tartalmazó feljelentést (noha elévültek) érdemlegesnek ítéljenek. Ekkor a Vatikán – miután XVI. Benedek pápa 2006-ban elmozdította államtitkári tisztségéből Sodano bíborost – kánoni eljárást rendel el. Karadima atyát bűnösnek ítélték és szankcionálták kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélések miatt, de csak 2018-ban, már Ferenc pápa fosztotta meg egyházi státusától. Információim szerint a közel 90 éves Karadima ma is Chilében él, elszigetelten, titokban tartott helyen, világi személyként. A chilei egyház e miatt az ügy miatt 2010 óta – Pablo Simonetti szavaival – „nagymértékben elvesztette hitelét”. A hívők száma nagyot zuhant, és a katolicizmus bizalomindexe 50%-ról 22% alá csökkent. Ferenc pápa 2018-as látogatása alkalmával újra kinyíltak a sebek: először úgy tűnt, hogy Ferenc véd egy Karadimához közel álló papot, akit szexuális abúzusok fedezésével vádoltak, és ez a hiba sajnos nem annyira egyszerű tévedésnek tudható be, mint inkább egy kétségbeesett próbálkozásnak annak

elkerülésére, hogy a teljes Karadima-rendszer – a bíborosokkal, Angelo Sodanóval, Ricardo Ezzatival és Francisco Javier Errázurizzal való összejátszást is beleértve – lelepleződjék. Alapos vizsgálat után Ferenc pápa végül nyilvános levélben kért bocsánatot „a helyzet felmérésében és értékelésében elkövetett súlyos tévedései miatt, amelyeket megbízható és kiegyensúlyozott tájékoztatás hiányában követett el”. Azóta a teljes püspöki kar lemondott, és a botrány nemzetközi méreteket öltött. A chilei igazságszolgáltatás több bíboros és püspök ellen vizsgálatot rendelt el. Számos leleplezés fog még történni. (Ebben a fejezetben a periratokra, továbbá az áldozatok vallomásaira támaszkodom – köztük Juan Carlos Cruzéra, akivel interjút készítettem –, valamint azokra a dokumentumokra, amelyeket fő ügyvédjük, a kutatásaimhoz sok segítséget nyújtó Juan Pablo Hermosilla küldött meg nekem. Egy Karadimához közel álló másik pap, a megbánást tanúsító Samuel Fernández szintén vállalta, hogy beszélget velem.) Chilei évei alatt Angelo Sodano tehát szorgosan ápolta kapcsolatát Pinochet embereivel és az El Bosque-plébániával. Vajon miről volt pontos tudomása? És mik voltak a motivációi? Le kell szögeznem: egy pillanatig sem merült fel olyan gyanú – sem a Karadima-per során, sem a sajtóban, sem a több tucat, általam lefolytatott beszélgetésben –, hogy Sodano maga is részt vett volna az El Bosquén kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélésekben. Ezt az áldozatok ügyvédje, Juan Pablo Hermosilla is egyértelműen megerősíti: – A Karadima és a Sodano nuncius közötti kapcsolatokból kiindulva alapos nyomozást folytattunk Sodanónak a Karadima által elkövetett szexuális abúzusokban való esetleges személyes részvétele ügyében, de egyetlen olyan bizonyítékot, egyetlen olyan tanúvallomást sem találtunk, amely igazolná, hogy részt vett volna e bűnös cselekedetekben. Soha senkitől nem hallottam

arra való utalást, hogy Sodano jelen lett volna, amikor Karadima elkövette ezeket a tetteket. Azt gondolom, hogy ez nem fordult elő, különben ennyi év után már feltétlenül tudnánk róla. Az áldozatok ügyvédje azonban hozzáteszi: – Viszont figyelembe véve Karadima szexuális bűntetteinek súlyát, gyakoriságát, a hosszú ideje terjedő híreket, valamint azt a tényt, hogy az áldozatok és a tanúk többsége papnövendék, illetve pap, gyakorlatilag lehetetlen, hogy Sodano ne tudott volna a történtekről. De maradt még egy utolsó rejtély: a nuncius és Pinochet környezetének kapcsolata. Annak az álláspontnak az ismeretében, amelyet a katolikus egyház az 1980-as években hangoztatott a homoszexualitásról, legalábbis furcsa Sodano fesztelen, élénk érintkezése ezzel a valóságos meleg maffiával. A diktátorral való visszás összejátszás következtében kapta a nuncius (több tanú beszámolója szerint) a „Pinochette” gúnynevet. Angelo Sodano védelmezői – köztük François Bacqué nuncius – azt hozzák fel mentségére, hogy egy vatikáni diplomata a diktatúrában aligha tevékenykedhetett volna ellenzékiként; nélkülözhetetlen volt a kapcsolattartás Pinochet környezetével. A diktátorral való szembehelyezkedés a Vatikánhoz fűződő diplomáciai kapcsolatok végéhez, a nuncius kiutasításához és talán papok letartóztatásához is vezetett volna. Ebben az érvben van igazság. A bíborosok, akiket megkérdeztem Rómában, kiemelik, hogy Sodano nem sokkal Chilébe érkezése után, 1978-ban fontos diplomáciai sikert ért el. Szerintük kulcsszerepet játszott a Chile és Argentína közötti tűzföldi határkonfliktus

békés

rendezésében.

(Ugyanakkor

más

megbízható

beszámolók szerint Sodano kezdetben ellenezte, hogy a Vatikán közvetítsen a két katolikus ország között, és a konfliktus feloldása főleg Raúl Silva

Henríquez bíborosnak, valamint az olasz nunciusnak, Antonio Samorènek köszönhető, akit a pápa mediátornak küldött a helyszínre.) Azt is hangsúlyozzák, hogy II. János Pál nem fogta vissza magát, és bírálta Pinochetet, méghozzá a nyilvánosság előtt is, ami meghatározó jelentőségűnek bizonyult. 1987-es chilei utazása alkalmával az általa celebrált misén lehetőséget adott ellenzékieknek és másként gondolkodóknak a kritikus megnyilvánulásra: a pápa mellett állva vádolták a rezsimet cenzúrával, kínzásokkal és politikai gyilkosságokkal. Ennek az utazásnak nagy szerepe volt abban, hogy Chile 1990-től kezdődően elindulhatott a demokrácia felé. – II. János Pál demokratikus pressziót gyakorolt Pinochetre, és ez eredménnyel járt. Egy évvel a pápalátogatás után népszavazás nyitott utat a demokratikus átmenetnek – erősíti meg Luis Larraín, az egyik fontos chilei LMBT szervezet elnöke, akinek az apja miniszter volt a diktátor kormányában. Hátra van még az a különös szerep, amelyet Pinochet politikai rendőrsége játszott Sodanóval szemben. – Az 1980-as években Pinochet kulcsfontosságúnak tekintette a Vatikánhoz fűződő diplomáciai kapcsolatait. Érthető tehát, hogy Sodanót a nyilvánosság előtt az elnöki pár köszöntötte ünnepélyesen, míg a magánszférában a titkosszolgálat „kezelte”. Meglepő viszont, hogy Sodano különleges viszonyt létesített, bizalmas kapcsolatot alakított ki a diktátor legmagasabb rangú ügynökei, tanácsadói közé tartozó férfiakkal – emeli ki egy chilei újságíró, aki sokat írt a diktatúra bűneiről. Pinochet négy fontos beosztású embere „foglalkozott” személyesen Sodanóval. Először Sergio Rillón kapitány, a diktátor egyházi ügyekkel megbízott személyes tanácsadója és összekötő tisztje, akinek az elnöki palota, a Moneda legelegánsabb emeletén volt az irodája.

– Rillón szélsőjobboldali, sőt „nemzetiszocialista”. Ő volt Pinochet egyik guruja, a kemény vonalat képviselte – mondja Alejandra Matus újságíró Santiagóban. Rillónról, bár nős volt, mindenki tudta, hogy közeli kapcsolatban állt Karadimával és Sodanóval. – Rillón Pinochet legközelebbi bizalmasai közé tartozott és Sodanónak is az egyik legközelebbi bizalmasa volt – hangsúlyozza Santiago Schuler. Egy másik fontos figura, aki Sodanóra volt ráállítva, Osvaldo Rivera: ő világi ember, aki Pinochet kulturális szakértőjének kiáltotta ki magát, és akinek szintén bejárása volt a Moneda legelegánsabb traktusaiba. „La Puri” volt a gúnyneve (a „puritán” ironikus rövidítésének nőnemű formája). – Rivera a rezsim „kulturális cárjaként” tetszelgett. Őrá bízta Pinochet a televízió cenzúrázását. Mindnyájan tudtuk róla, hogy a szélsőjobboldali gay miliőben mozog – mondja róla Pablo Simonetti. Rivera ma is nagyon jól emlékszik Angelo Sodanóra. Alig lehet leállítani, ha róla kérdezzük. Részletesen beszél Sodano chilei életéről. A nuncius úgy jelenik meg emlékeiben, mint aki „whiskyt iszik pajkos, gazdag barátaitól körülvéve”, majd haza kell kísérni, mert „meglehetősen részeg”. A

harmadik,

Rodrigo

Serrano

Bombal

szintén

Pinochet

titkosrendőrségének (DINA) az ügynöke volt, és mint fentebb már írtam, Sodano meghitt barátja. Gúnyneve „El Rey Pequeño” (a „kiskirály” – voltaképpen a „Kis Karadima”, utóbbit ugyanis „El Rey”-nek szólították). És végül a negyedik, akihez Sodano ugyancsak nagyon közel áll, Francisco Javier Cuadra: ő Pinochet dzsókere – szóvivő, miniszter vagy vatikáni nagykövet, amire épp szükség van. Cuadra elváltként, nyolc gyerek apjaként ugyancsak mozgalmas magánéletet élt – amit egy kulcsregény mutat be közelebbről.

Még két zavaros alakot érdemes itt megemlítenünk, mert ők is a diktátor körül forgolódtak, s ugyanahhoz a „maffiához” tartoztak. Az első, az extravagáns Arancibia Clavel (rejtőzködő homoszexuális) közel állt Pinochethez és a hadsereghez, amelynek megbízásából ellenzékiek fizikai megsemmisítését eredményező, speciális műveleteket hajtott végre. Bűneiért súlyos ítéletet kapott, még mielőtt meggyilkolta volna egy bértáncos. A második, Jaime Guzman egyike a rezsim teoretikusainak: ez a rendkívül merev, ultrakatolikus jogászprofesszor a chilei titkosszolgálatok levéltára és tucatnyi egybehangzó tanúvallomás szerint maga is meleg volt; 1991-ben a szélsőbal gyilkolta meg. Mindketten ismerték Sodanót, már ha az „ismer” szó jelent valamit ebben az összefüggésben. Pinochet homoszexuális hálózatát soha nem tárták fel: nagy revelációt tartogat sok chilei számára. Jelenleg kutatók és újságírók vizsgálják ezt a paradox networköt csakúgy, mint a Pinochet és a Vatikán közötti esetleges titkos pénzügyi akciókat. (Utóbbiak a diktátornak a Riggs Banknál vezetett titkos számláin elkülönített pénzalap útján valósulhattak meg, amiből a lengyelországi Szolidaritáshoz közel álló antikommunista szervezeteket finanszírozhatták). Minderről számos leleplezésre lehet a jövőben számítani. Mindenesetre a politikai és a szexuális botrányoknak ez az összefonódása remekül példázza az Oscar Wilde-nak tulajdonított és a Kártyavár (House of Cards) című televíziós sorozatban is visszatérő mondást: „A világon minden a szexről szól, kivéve a szexet. A szex a hatalomról szól.” Magyarázatra szorul még, hogy Angelo Sodano apostoli nuncius miért látogatta olyan szívesen ezt a homoszexuális miliőt. Miért fordult meg rendszeresen ebben a csoportban egy olyan időszakban, amikor II. János Pál a homoszexualitást minősítette?

hivatalosan rettentő bűnnek, az abszolút

rossznak

Három hipotézist fogalmazhatunk meg. Az első az lehet, hogy Angelo Sodanót manipulálták a chilei titkosszolgálatok. Nem tudott róla, hogy figyelik, naivitását, tapasztalatlanságát és baráti kapcsolatait kihasználva épültek be a nunciatúrára. A második hipotézis szerint Angelo Sodano sebezhető lehetett, lévén maga is homoszexuális, és kénytelen volt a rezsimmel kompromittálódni, hogy megőrizhesse a titkát. Az bizonyos, hogy Pinochet politikai rendőrsége a legmesszebbmenőkig ismerte szakmai és magánéletének minden részletét, talán meg is zsarolták. Végül a harmadik hipotézis az lehet, hogy Angelo Sodano, a nagy manipulátor, aki osztotta Pinochet tanácsadóinak politikai eszméit és osztozott erkölcseikben, szabadon mozgott egy olyan közegben, amely hasonló volt hozzá.

10

Krisztus Legionáriusai Ötven év óta valószínűleg Marcial Maciel a legördögibb figura, akit „világra hozott” és felnevelt a katolikus egyház. Észveszejtő nagyságú vagyon birtokosa és egy szexuális erőszakra szakosodott vállalkozás vezetője, akit évtizedeken át védelmezett II. János Pál, Stanisław Dziwisz, a pápa személyi titkára és Angelo Sodano bíboros, aki a Vatikán „kormányfője” lett. Mindenki, akit róla kérdeztem Mexikóban, Spanyolországban és Rómában, nagyon szigorúan elítéli azt a támogatást, amelyet a Vatikántól kapott. Ritka kivétel Giovanni Battista Re bíboros, a pápa akkori „belügyminisztere”,

aki

egyik,

vatikáni

magánlakásán

folytatott

beszélgetésünk alkalmával így fogalmazott: – II. János Pál 1979-es mexikói útja során találkozott először Marcial Maciellel. Ez volt egyébként az új pápa első külföldi útja, nem sokkal megválasztása után. II. János Pál nagyon pozitív képet kapott róla. Krisztus Legionáriusai rengeteg új papnövendéket verbuváltak, rendkívül hatékony szervezetet alkottak. Nem tudtunk a pedofíliáról. Csak II. János Pál pontifikátusa végén jutottak el hozzánk bizonyos híresztelések, csak akkortájt kezdtek kétségeink támadni. II. János Pál „külügyminisztere”, Jean-Louis Tauran bíboros, akivel négyszer folytattam beszélgetést a via della Conciliazionén levő irodájában, az alábbi magyarázatot adja:

– Nem tudtuk ezt Marcial Macielről. Erről az egészről egyáltalán nem tudtunk. Ez egy extrém eset, a skizofrénia egyszerűen elképzelhetetlen szintje. Marcial Maciel Degollado 1920-ban született Cotija de la Pazban, a Mexikóvárostól nyugatra fekvő Michoacán államban. Nagybátyja szenteli pappá 1944-ben, de még papnövendékként alapít egy oktatási és karitatív célzatú katolikus szervezetet, a Krisztus Legionáriusai Kongregációt. A mexikói egyháznak ezt az atipikus kinövését szektaszerű jellege miatt kezdetben nem nézték jó szemmel sem Mexikóban, sem a Vatikánban. Ennek ellenére Marcial Maciel – rendkívüli energiájának és a már akkor zavaros finanszírozásnak köszönhetően – néhány év múlva már több mexikói iskolát, egyetemet és karitatív egyesületet vezet Mexikóban. 1959-ben megalapítja a Regnum Christit, a Krisztus Legionáriusai világi ágát. Több újságíró (az olasz Franca Giansoldati, a mexikói Carmen Arustegui, valamint két amerikai, Jason Berry és Gerald Renner) megírta Marcial Maciel látványos felemelkedésének és bukásának történetét; a következőkben nagy vonalakban összefoglalom, amire ők jutottak, és támaszkodom arra a több tucat interjúra is, amelyet e könyvre készülve készítettem négy mexikói utazásom során. Krisztus Legionáriusainak mantrája a pápa iránti lojalitás. Fanatikusan rajonganak érte. Vezetőjük, Maciel atya ezerszámra toborozza e „hadseregbe” a szeminaristákat, és tízmilliós nagyságrendben kapja az adományokat. Maciel pénzgyűjtő szisztémája a katolikus fundraising modelljévé válik, a sikeres toborzás egybevág az új evangelizációval, ami VI. Pál és főleg II. János Pál álma. Ők azzal már nem törődnek, hogy Maciel „irgalma végül is meg van babonázva”.36 Eszünkbe jut Lukács evangéliumából az a jelenet, ahol Jézus egy ördögtől megszállt emberrel találkozik. „…megkérdezte tőle: »Mi a neved?«, »Légió«,

válaszolta, mert sok ördög tartotta megszállva.” Lehet, hogy Marcial Maciel erre a jelenetre gondolt, amikor létrehozta ördögi hadseregét? A mexikói papnak mindenesetre látványos sikerei vannak. Kemény, szigorú és fanatikus szervezetre támaszkodik, amelyben a papnövendékek önmegtartóztatási fogadalmat tesznek, de egyúttal szegénységet is fogadnak (minden vagyonukat és javaikat – még a karácsonyi ajándékul kapott pénzt is – Krisztus Legionáriusaira bízzák). Maciel ezt megtoldja egy további kötelességvállalással, amely ellentétes a kánoni törvénnyel: ez pedig a hallgatási fogadalom. Szigorúan tilos bírálni a feljebbvalókat, kivált Macielt, akit a szeminaristák csak nuestro padre névvel illethetnek. A Legionáriusok tehát, még mielőtt a szexuális zaklatások intézményévé válna, eleve üzemszerű erkölcsi zaklatást folytató vállalat. A Maciel atyának járó feltétlen engedelmesség a szadomazochizmus felfoghatatlan formája, pedig még el sem jutottunk a szexuális abúzusig. Mindnyájan készek felnégyeltetni magukat, csak hogy szeresse őket az atya. Eszükbe sem jut, milyen árat kell majd fizetniük ezért. A guru szigorú kontroll alatt kívánja tartani a rövid hajú, fiatal regrutákat, akik kettes sorban masíroznak – nyáron rövidnadrágban, télen dupla soros kabátban, cserélhető keménygallérral –, ezért félelmetes belső felügyeleti rendszert vezet be: levelezésüket elolvassák, telefonbeszélgetéseiket listázzák, baráti kapcsolataikat megritkítják. A legkészségesebbeket, főként pedig a legszebbeket, az atletikus testalkatúakat beveszik Marcial Maciel belső körébe. Az atya szereti magát körülvétetni fiatal szeminaristákkal: adunak számít a szépség, hátránynak az őslakos fizimiska. Ha valaki jól játszik hangszeren, az pluszt jelent; ha pedig csenevész, mint Bernanos fiatal falusi plébánosa,37 már nem számít teljes értékűnek. Jól értik: a testi felépítés fontosabb, mint a szellemi képességek. Ezt fogalmazza meg frappánsan James Alison, egy angol pap, aki sokáig élt

Mexikóban, és aki Madridban válaszol a kérdéseimre: – Hogy milyenek a Krisztus Legionáriusai? Képzeljen el olyan Opus Deitagokat, akik nem olvasnak könyveket! A Legionáriusok vezetőjét kettős élete miatt – ellentétben a Vatikán állításával – nagyon korán feljelentették. Már az 1940-es években kétszer is elküldték a papi szemináriumból szexualitásával kapcsolatos, zavaró események miatt. Az első szexuális abúzusok az 1940-es és 1950-es évekből datálódnak, ezekről hivatalos bejelentést kaptak a korabeli mexikói püspökök és bíborosok. Marcial

Maciel

beteges

kábítószer-függősége,

amely

homoszexuális

szeánszainak kísérőjelensége volt, szintén több jelentés tárgyát képezte, ezek eljutottak Rómába is. 1956-ban Valerio Valeri bíboros utasítására a Vatikán felfüggeszti Marcial Macielt – csak elegendő bizonyíték ez arra, hogy ügye már akkor ismert volt! Marcial Maciel azonban – amint az többször is megismétlődik e zseniális hazudozó és hamisító pályafutása alatt – eléri, hogy megbocsássanak neki: ügyét 1958 vége felé tisztára mossa Clemente Micara bíboros. Sőt VI. Pál pápa 1965-ben hivatalosan elismeri a Krisztus Legionáriusait egy olyan dekrétumban, amely közvetlenül a szentszéknek rendeli őket alá. 1983-ban II. János Pál újból legitimálja Marcial Maciel szektáját azáltal, hogy jóváhagyja a Legionáriusok alkotmányozó kartáját, bár az súlyosan sérti a kánoni törvényt. Meg kell mondanunk, hogy időközben a Krisztus Legionáriusai olyan hatékony harci gépezetté vált, amely mindenütt komoly elismerést, dicsérő szavakat

vált

ki

–

ugyanakkor

az

alapítóját

vádló

híresztelések

megduplázódnak. Marcial Maciel ekkor már egy olyan birodalom élén áll, amely pályafutása végén 15 egyetemet, 50 papi szemináriumot és felsőfokú oktatási intézményt, 177 középiskolát, 34 hátrányos helyzetű tanulókkal foglalkozó iskolát, 120 rendházat, 1200 templomot és kápolnát foglal magába,

és akkor még nem beszéltünk a karitatív egyesületekről. Mindenütt a Legionáriusok zászlói lobognak a szélben. Marcial Maciel atya, miután VI. Pál és II. János Pál is ártatlannak nyilvánította és újra legitimálta, megkettőzött energiával fejleszti mozgalmát, és megkettőzött elvetemültséggel elégíti ki ragadozói hajlamát. Egyrészt kiváló kapcsolatot épít ki multimilliárdosokkal, például a mexikói telekommunikáció császárával, Carlos Slimmel, akinek esküvőjét ő celebrálja, és aki valójában a Legionáriusok egyik legbőkezűbb adományozója. Becslések szerint Marcial Maciel holdingokon és alapítványokon keresztül egy tucat spanyolországi, mexikói és római ingatlanból, valamint titkos számlákon levő több száz millió dollárnyi készpénzből álló vagyont szedett össze. Természetesen a pénz a Maciel-szisztéma egyik kulcsa. Másrészt, a gyóntatás során szerzett információkra és a számos fiatal szeminaristáról vezetett kartonokra támaszkodva zsarolja azokat, akiknél homoszexuális viselkedést figyeltek meg, és szexuális abúzust követ el rajtuk teljes büntetlenségben. A ragadozó Maciel összesen több tucat gyerek és számtalan szeminarista ellen követett el szexuális agressziót: ma már több mint 200 áldozatról tudni hivatalosan. Életvitele is kivételesnek számít az adott időszakban – különösen hogy egy papról van szó. Maciel atya, aki a nyilvánosság előtt abszolút alázatot és minden próbát kiálló szerénységet tanúsít, magánéletében páncélozott ajtajú lakásban lakik, luxushotelekben száll meg, megfizethetetlen árú sportkocsikat vezet. Több hamis személyazonossággal rendelkezik, két nőt is kitart, akiktől legalább hat gyereke születik, és attól sem riad vissza, hogy szexuálisan kihasználja saját fiait, akik közül ketten később panaszt tesznek ellene. Az 1970-es, 1980-as és 1990-es években gyakran utazik Rómába, ahol az egyház alázatos szolgájaként fogadja őt VI. Pál, és sztárvendégként II. János Pál, aki „személyes barátja”.

1997-ig kell várni, hogy egy új, hihető és jól alátámasztott panasz érkezzen a pápa asztalára. Hét pap nyújtotta be, a Legionáriusok volt szeminaristái, akik azzal vádolják Macielt, hogy szexuális abúzust követett el rajtuk. Eljárásukat az evangéliumra hivatkozva teszik, több neves hittudós támogatásával. Levelüket minden további intézkedés nélkül az irattárba helyezték. Vajon Angelo Sodano államtitkár és Stanisław Dziwisz személyi titkár megmutatta a pápának? Nem tudjuk. Nincs ebben semmi meglepő: láttuk, hogy Angelo Sodano mindig elvből megvédte a szexuális abúzussal gyanúsított papokat. Az ő nézete megfelelt annak a híres feliratnak, amelyet a pápai palota Raffaello freskóival díszített termeiben láttam: „Dei Non Hominum Est Episcopos Iudicare” (A püspökök feletti ítélkezés Istenre, nem az emberekre tartozik). De Maciel esetében Sodano bíboros jóval messzebbre ment el: egy húsvéti ceremónián felemelte szavát a pedofíliával való vádaskodások ellen, amelyeket „pillanatnyi pletykáknak” minősített. Később név szerint őt fogja felelőssé tenni egy másik bíboros, a rokonszenves és bátor bécsi érsek, Christoph Schönborn, amiért eltussolta elődje, Hans Hermann Groër szexuális visszaéléseit. (Ez az ügy 1995-ben hatalmas botrányt váltott ki Ausztriában, és lemondásra kényszerítette Groërt.) – Angelo Sodano azt a szabályt állította maga elé, hogy soha nem szabad elengedni egy pap kezét, még ha a legsúlyosabb vád is van ellene. Soha nem tért el ettől. Azt gondolom, feltétlenül el akarta kerülni az egyházon belüli viszályokat, semmiképpen nem akart támadási felületet hagyni az egyház ellenségeinek. Visszatekintve mondhatjuk ugyan, hogy tévedés volt, de Sodano bíboros az 1920-as években született, egy másik korban. Marcial Maciel esetében azonban biztos, hogy hibázott – magyarázza nekem egy nyugdíjba vonult érsek, aki jól ismeri a bíborost.

És nem csak arról van szó, hogy Angelo Sodano államtitkárként megvédte a szentatyánál Macielt: még nunciusként, majd a vatikáni diplomácia vezetőjeként ő volt Krisztus Legionáriusainak egyik fő támogatója és terjedésének előmozdítója Latin-Amerikában. Sodano érkezése előtt a szervezet nem volt jelen Chilében. Ő épített ki kapcsolatot Marcial Maciellel, és hozzásegítette, hogy szervezete megjelenjen és meghonosodjon ebben az országban, majd Argentínában, és később talán Kolumbiában. Buenos Airesben kérdezem Sol Prieto argentin katolicizmus-szakértőt, aki igyekszik megmagyarázni a bíboros racionális indítékait: – Angelo Sodano következetesen arra törekedett, hogy gyengítse a hagyományos szerzetesrendeket: a jezsuitákat, a dominikánusokat, a bencéseket és a ferenceseket. Vagy azért, mert nem bízott meg bennük, vagy mert baloldalisággal gyanúsította őket. Velük szemben előnyben részesítette a laikus mozgalmakat és a konzervatív kongregációkat: az Opus Deit, a Comunione e Liberazionét, a Megtestesült Ige Rendjét vagy Krisztus Legionáriusait. Úgy gondolta ugyanis, hogy az egyház háborúban áll, és ehhez katonákra van szüksége, nem csupán szerzetesekre! Nemsokára minden körülményre kiterjedő, új pedofíliavádak érkeztek Rómába a Hittani Kongregációhoz, amelynek akkoriban Ratzinger bíboros volt a vezetője. A nemi erőszak számos esetéről is érkeznek bejelentések az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején, miközben lassan kiderül, hogy nem elszigetelt bűncselekmények sorozatáról van szó, hanem a Gonosz szisztematikus tevékenységéről. 1997-ben egy komplett dosszié készült el, és már csak a Vatikánon múlik, hogy véget vet-e a ragadozó üzelmeinek. 2003-ban a Vatikánt Marcial Maciel személyi titkára tájékoztatja főnökének bűnös cselekedeteiről, személyesen megy Rómába, ahol a bizonyítékokat átadja II. János Pálnak, Stanisław Dziwisznek és Angelo

Sodanónak is, de ők nem hallgatják meg (ezt igazolja egy XVI. Benedeknek címzett feljegyzés, amelyet Gianluigi Nuzzi hozott nyilvánosságra). Hiába érkeznek az új bejelentések a Vatikánba, ezek a dossziék megint intézkedés nélkül kerülnek irattárba. Ratzinger bíboros nem indít egyetlen eljárást sem. XVI. Benedek szóvivője, Federico Lombardi szerint Ratzinger ismételten jelezte II. János Pál pápának Marcial Maciel bűncselekményeit, azt javasolva, hogy küldje el funkcióiból és bocsássa el a klerikusi állapotból, ám ez Angelo Sodano vagy Stanisław Dziwisz ellenállásába ütközött. Mégis úgy tűnik, hogy Ratzinger bíboros elég komolyan veszi az ügyet, s nem adja fel: II. János Pál békülékeny álláspontja ellenére új dossziét nyit Marcial Macielről, és összegyűjti benne a bizonyítékokat. De azért óvatos, nagyon is: addig nem mozdul, míg az összes lámpa zöldre nem vált. Ám amikor újra próbálkozik II. János Pálnál, kénytelen tudomásul venni, hogy a lámpák továbbra is pirosat mutatnak: a pápa azt kívánja, hogy ne zaklassák „a barátját”, Marcial Macielt. Hogy világos legyen, milyen volt a Vatikánban ez idő tájt uralkodó mentalitás, elég arra emlékeztetnünk, hogy Ratzinger helyettese, Tarcisio Bertone, XVI. Benedek leendő államtitkára 2003-ban még előszót ír Marcial Maciel Ma

vie,

c’est

le

Christ

(Krisztus

az

én

életem)

című

beszélgetőkönyvéhez (az interjút készítő spanyol újságíró, Jesús Colina utóbb elismeri, hogy manipulálták). Ezzel egy időben a L’Osservatore Romano laudációt közöl Macielről – a szöveg tananyag lehetne azoknak, akiknek az a feladatuk, hogy erényként tüntessék fel a bűnöket. Ugyancsak ebben az időszakban Franc Rode szlovén bíboros többször is támogatásáról biztosítja a Legionáriusok alapítóját: „Maciel atya nagyszerű példa azok számára, akik Krisztust szeretnék követni” (amikor erről kérdezem Rodét, arról biztosít, hogy „ő nem tudta”, és azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy Maciel kapcsolatban volt Stanisław Dziwiszsel: „Amikor

Dziwisz velem együtt bíboros lett, a Legionáriusok hatalmas ünnepséget rendeztek neki – nekem nem.”). Marc Ouellet bíboros, aki ma a Püspöki Kongregáció prefektusa, azzal az érvvel menti fel saját dikasztériumát a felelősség alól, hogy Maciel szerzetes volt, tehát nem függött tőlük. Szerinte egyébként az a tény, hogy Macielt soha nem szentelték püspökké, soha nem kreálták bíborossá, eleve azt bizonyítja, hogy nem bíztak benne. És végül: mit gondoljunk az utolsó nyilvános támogatásról, amelyben a halál küszöbén álló II. János Pál részesíti Macielt azzal, hogy pappá szentelésének hatvanadik évfordulóján, 2004 novemberében személyesen megy el hozzá Mexikóba, és egy szép ceremónia keretében köszön el tőle? Az egymás nyakába boruló két férfi fényképe bejárja a világot. Több újság címlapján szerepel Mexikóban, ahol hitetlenkedést és nyugtalanságot kelt. II. János Pál haláláig nincs is új fejlemény, 2005-ben már az újonnan megválasztott XVI. Benedek pápa veszi újra elő a dossziét. A vizsgálat lefolytatásához megnyitja a Vatikán levéltárát és feloldja a Legionáriusokat „hallgatási fogadalmuk” alól. – A történelemkönyvekben az áll majd, hogy Szent Péter trónjára kerülve XVI. Benedek volt az első, aki elítélte a szexuális abúzusokat és megbüntette Marcial Macielt – mondja Federico Lombardi, XVI. Benedek volt szóvivője, aki ma már a Ratzinger Alapítvány elnöke. 2005-ben a pápa valamennyi funkciója alól felmenti Marcial Macielt, és arra kötelezi, hogy vonuljon vissza a közéletből. „Bűnbánó hallgatásra” kényszerül, véglegesen felfüggesztik a divinis.38 Azonban XVI. Benedek a hivatalos szankciók leple alatt valójában megint megkímélte Macielt. Tény, hogy élete végéig nem szolgáltathat ki szentségeket. Ettől még büntetése meglehetősen enyhe, sokkal enyhébb annál, amit ugyancsak Joseph Ratzinger mért ki olyan nagy hittudósokra, mint Leonardo Boff vagy Eugen Drewermann, holott egyetlen bűnük az volt, hogy

kitartottak saját progresszista eszméik mellett. Marcial Macielt az egyház nem jelenti fel az igazságszolgáltatásnak, nem közösíti ki soraiból, nem tartóztatja le, nem börtönzi be. „Előrehaladott korára és törékeny egészségére való tekintettel” még kánoni pert sem indítanak ellene. Maciel, akit az egyház arra szólított fel, hogy „imával és bűnbánattal töltse életét”, 2005 és 2007 között továbbra is utazgatott egyik helyről a másikra Mexikótól Rómáig, kihasználva a hatalmas vagyona által biztosított lehetőségeket. Utána pedig egyszerűen átköltözött az Egyesült Államokba, hogy elkerülje az esetleges pereket – megelevenítve ezzel a közmondást: „Szegény Mexikó! Túl távol az Istentől, de túl közel az USA-hoz!” Végül a hasnyálmirigyrák gyűrte le. Utolsó heteit magányosan töltötte egy pompás floridai villában, 2008-ban, 88 éves korában luxuskörülmények között érte a halál. Csak a rá következő évben, 2009-ben indított vizsgálatot XVI. Benedek a Krisztus Legionáriusaihoz kapcsolódó összes szervezetben és a Legionáriusok laikus ágában, a Regnum Christiben. Öt püspök kap megbízást az öt kontinensen végrehajtandó ellenőrző misszióra. Ezek eredménye, amelyet 2010-ben titokban adtak át a pápának, olyannyira kritikus lehetett, hogy a Vatikán egy közleményben végül is elítéli Marcial Maciel „objektíve erkölcstelen cselekedeteit” és „valóságos bűntetteit”. Róma azonban, tudatosan vagy sem, beéri egy részleges ítélettel. Azzal, hogy csak a fekete bárányt bélyegezte meg, megkímélte a környezetét, elsősorban Maciel helyetteseit, Luis Garza Medina és Álvaro Corcuera atyát. A 2017-ben nyilvánosságra hozott Paradise-iratokból kiderül, hogy a Bermudák, Panama és a brit Virgin-szigetek offshore cégeinél elhelyezett pénzekből Medina és Corcuera is részesedett, valamint kb. húsz más legionárius pap, akiket nem nevesítettek, s akiket XVI. Benedek békén hagyott. Azt is feltárták, hogy a Krisztus Legionáriusaihoz tartozó további 35

pap érintett a szexuálisabúzus-botrányokban, nem csak az alapítójuk. Még több évnek kell eltelnie ahhoz, hogy XVI. Benedek pápa a Vatikán gyámsága alá helyezze a Legionáriusokat, és kinevezzen egy ideiglenes gondnokot (nevezetesen Velasio De Paolis bíborost). Attól kezdve a dossziét lezártnak tekintik; a Legionáriusok csak leakasztották a guru számtalan fényképét a falakról, könyveit betiltották, eltörölték minden nyomát, majd élték tovább szokásos életüket, mintha mi sem történt volna. Nemrég új botrányok törtek ki. Lemondásra kényszerült a Legionáriusok Nemzetközi Pápai Kollégiumának (Maria Mater Ecclesiae) rektora. Óscar Turrión elismerte, hogy titokban együtt él egy nővel, és van két gyermeke. Száz szeminarista él ebben a tekintélyes római intézményben, ahová a világ minden tájáról érkeznek növendékek. Még ma is terjengenek hírek Mexikóban, de Spanyolországban és Rómában is a Legionáriusok laikus ágáról, a Regnum Christiről és pápai egyetemükről, az Ateneo Pontificio Regina Apostolorumról, ahonnan eltévelyedésekről érkezett bejelentés. Emiliano Ruiz Parra mexikói újságíró és katolicizmus-szakértő nem titkolja előttem, mennyire frusztrált: – Sem XVI. Benedek, sem Ferenc nem mérte fel igazán e jelenség kiterjedését. És a probléma nem oldódott meg: ma a Vatikánnak már nincs kontrollja a Legionáriusok fölött, és bizonyos rossz szokásaik újra felüthették a fejüket. Juan Sandoval Íñiguez bíboros nagyon elegáns katolikus rezidencián lakik Tlaquepaque-ban, a mexikói Guadalajara agglomerációjában. A Calle Morelosban látogatom meg egy helyi kutató, Eliezer társaságában, ő a kalauzom ebben a régióban. Sikerült megszereznie a bíboros telefonszámát, aki simán beleegyezett a beszélgetésbe, és még aznap este fogadott is az otthonában. Emeritus érseki rezidenciája buja növényzetű kis trópusi

paradicsom, amelyre két fegyveres mexikói rendőr vigyáz. A kerítésen belülre jutva feltárul előttem a bíboros uradalma: három hatalmas, színes ház, közöttük egy magánkápolna és garázsok, amelyekben több Ford terepjáró csillog-villog. Van továbbá négy kutya, hat papagáj és egy selyemmajom. Guadalajara érseke nyugdíjba ment, de úgy tűnik, nem nagyon csökkent az elfoglaltsága. – A mexikói katolikus egyház nagyon gazdag volt. De most szegény egyház. Képzelje csak el: egy 120 milliós országban már csak 17 ezer papunk van! Üldöztetésben volt részünk! – mondja hangsúlyosan a prelátus. Juan

Sandoval

Íñiguez

egyike

Mexikó

leginkább

melegellenes

bíborosainak. Gyakran használja a sértő maricón (buzi) szót a homoszexuális helyett, megnyilatkozásaiban élesen elítélte az óvszerek használatát. Képes volt

misét

celebrálni

a

homoszexuálisok

„sátánizmusa”

ellen,

ő

kezdeményezte Mexikóban a melegek házasságát ellenző mozgalmat, és ő állt a kormányellenes tüntetések élén. Gyakran a Krisztus Legionáriusai (akikhez Juan Sandoval igen közel áll) alkották ezeknek az utcai felvonulásoknak a legerősebb hadoszlopát. Egyébként mexikói tartózkodásom idején alkalmam volt végignézni a la grande Marcha por la familiát, a melegek házasságának terve elleni nagy menetelést. – A civil társadalom spontán módon mozdult meg – magyarázza a bíboros. – Én személyesen nem kötelezem el magam. De nyilvánvaló, hogy a természettörvény maga a Biblia. A madárkedvelő bíboros nagy sármőr, több órán át beszélget velem franciául. Közben egyszer-kétszer megfogja a kezem, hogy nyomatékot adjon érveinek, máskor kedvesen Eliezerhez fordul, és spanyolul érdeklődik, hogy mit gondol erről, vagy az életéről kérdezgeti. Furcsa egyébként, hogy ez a melegellenes érsek valósággal megszállottja a melegkérdésnek. Végig szinte csak erről a témáról beszélünk. És tessék,

most meg Ferenc pápát támadja implicit módon. Szemére hányja, hogy kedvező jelzéseket küld a melegeknek, aztán csak úgy mellékesen sorolni kezdi néhány püspök és bíboros nevét a pápa környezetéből, akiknek szerinte hasonló lehet az ízlése. –Tudja, amikor Ferenc azt mondja, hogy „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”, nem a homoszexuálisokat védelmezi. Az egyik munkatársát védi, ez nagy különbség! A sajtó hamisítása az egész! Engedélyt kérek a bíborostól, hogy megnézhessem a könyvtárát. Azonnal fel is áll, hogy megmutassa a kincseit. Szereti fitogtatni a műveltségét, maga is írt néhány könyvet, örömmel mutat ezekre a polcon. Micsoda meglepetés! Juan Sandoval Íñiguez könyvtárában több polc van fenntartva a melegtematikának. A homoszexuális bűnről, a leszbikuskérdésről és a kigyógyító terápiákról szóló művek, melegellenes értekezések mellett egész gyűjteménye van a melegek egyenjogúságát hirdető könyvekből! Mintha a bíboros által mindenhol szorgalmazott könyvégetés a saját otthonában nem volna érvényes… Vagy a bíboros beleszeretett volna azokba a könyvekbe, amelyeket tűzre akar vetni? Hirtelen megdöbbenek, mert egy jól látható helyen a híres Liber Gomorrhianus angol fordításának több példánya ötlik szemembe: The Book of Gomorrah. – Nagy könyv, a középkorban keletkezett, és nézze csak, én írtam az előszót ehhez az új fordításhoz – büszkélkedik a bíboros. Különös könyv ez az 1051-ből származó esszé, melyet egy itáliai szerzetes, Petrus Damianus (a későbbi Damiani Szent Péter) írt. Ebben a IX. Leó pápának elküldött, hosszú értekezésben a korabeli papság körében szerinte igencsak elterjedt homoszexualitást ostorozza. Azt sem hagyja szó nélkül, hogy e papok úgy leplezik hajlamukat, hogy egymásnak gyónnak, sőt megnevez néhány érintett római prelátust. A pápa azonban visszautasítja

Damiani Péter állításait, és nem hozza meg az általa követelt szankciókat, sőt a történetet megíró John Boswell professzor szerint el is koboztatja a vitairatot, annál is inkább, mert a bíborosi kollégium abban az időben aktív homoszexuális volt. Ez nem csökkenti Damiani művének történelmi jelentőségét, ugyanis ennek a 11. századi pamfletnek a megjelenése nyomán változik meg Szodoma isteni büntetésének értelmezése: addig ugyanis a vendégszeretet megtagadását tartották a kiváltó oknak (ahogy a Biblia sugallja), azóta viszont a „szodómia” bűnét. A homoszexualitás tehát förtelmessé vált. Juan Sandoval Íñiguezzel ezután azokról a terápiákról beszélünk, amelyekkel „kigyógyítják” a homoszexuálisokat, de a pedofilokat is – utóbbiakat a bíboros következetesen összemossa az előbbiekkel, mintha egyenlő mértékben lennének bűnösök. Mi szóba hozzuk azt a speciális klinikát is, amelyet a „leggyógyíthatatlanabb” pedofilok számára létesítettek, de a bíboros ügyesen kikerüli ezt a témát. Pedig pontosan tudom, hogy ez a szanatórium létezik, Casa Alberionénak hívják, 1989-ben alapították Sandoval kezdeményezésére vagy az ő támogatásával saját tlaquepaque-i egyházközségében. Olyan külföldi pedofil papokat kezeltek itt, akiket – a téma egy jó ismerőjének szavaival – „úgy küldözgettek egyik országból a másikba, mint a nukleáris hulladékokat”. Ebben a rehabilitációs intézetben nemcsak kezelték őket, de megőrizhették papi státusukat, és nem adták át őket a világi igazságszolgáltatásnak. A 2000es évek elején, miután XVI. Benedek pápa elrendelte, hogy az egyház nem védelmezheti a pedofilokat, megszűnt a Casa Alberione létjogosultsága. Egy mexikói napilap, az El Informador feltáró cikke után Juan Sandoval Íñiguez elismerte e szanatórium létezését, ahol egyébként a Krisztus Legionáriusait is ápolták, de azt állította, hogy „2001 óta nem fogad már pedofil papokat”.

(Hasonló intézmény Chilében is létezett: a The Club, amelyről Pablo Larraín filmet39 készített.) „Hola!” – harsan fel hirtelen egy kiáltás a hátam mögül, miközben a parkban sétálunk a bíborossal. Összerezzenve megfordulok, de annyira azért nem rémülök meg, mint Robinson Crusoe, amikor először szólította meg egy papagáj a szigeten. Nagy ketrecéből egy szép példány kezdeményez velem beszélgetést. Vajon egy titkot fog megosztani velem? Spanyolul papagayónak hívják, de Mexikóban egy másik neve is van ennek a fajtának: guacamayo. Pávák és kakasok között sétálunk. A bíboros boldognak látszik, nem siet. Elképesztően kedves velem és Eliezerrel, mexikói nyomkeresőmmel. Az Oso (magyarul Medve) nevű kutya játszani kezd velünk, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy négyesben focizunk: a bíboros, Oso, Eliezer és én. Jól elszórakoztatjuk a négy apácát, akik teljes munkaidőben végzik a bíboros háztartásának teendőit. Megkérdezem Juan Sandoval Íñiguezt: – Nem érzi itt kissé egyedül magát? Kérdésem megmosolyogtatja. Elmondja, milyen tartalmas társadalmi életet él. Én Rousseau-t idézem neki, aki szerint a cölibátusi fogadalom „természetellenes”. – Gondolja, hogy a nős lelkészek vagy imámok kevésbé magányosak? – válaszol kérdéssel a bíboros. – Látja – teszi hozzá az apácákra mutatva –, nem vagyok egyedül. A bíboros erős kézzel karon fog, majd hosszú szünet után újra megszólal: – És van itt egy pap is, egy fiatal pap, aki minden délután csatlakozik hozzám. És miután csodálkozom, hogy késő délután miért nincs még itt, hozzáteszi – s mintha ártatlanul mosolyogna is közben: – Ma este tízkor végez.

Ma még nem eléggé ismeretes, hogy ki mindenki védte Marcial Macielt Mexikóban és Rómában. Juan Sandoval Íñiguezt a pedofil pap több áldozata is megvádolta, mert nem tett bejelentést Maciel üzelmeiről. Azt is felrótták neki, hogy állítólag szexuális visszaéléssel vádolt papokat fogadott be a szanatóriumába, a Casa Alberionéba „átnevelésre”. (A bíboros cáfol minden hibát, elhárít minden felelősséget.) Hasonló támadások érik Mexikóváros érsekét, Norberto Rivera bíborost. Ő ugyanolyan megszállottan melegellenes, mint Juan Sandoval Íñiguez. Rengeteg beszédet mondott ebben a szellemben, nevezetes megfogalmazása szerint „a végbélnyílás nem használható szexuális aktusra”. Egy másik híres mondatában elismerte, hogy sok meleg pap van Mexikóban, „de Isten már megbocsátott nekik”. Nemrégiben még azt is kijelentette, hogy „egy gyermeket nagyobb valószínűséggel erőszakol meg az apja, ha az apa homoszexuális”. Mexikóban az ügyet jól ismerő újságírók úgy vélik, hogy Norberto Rivera, aki Marcial Maciel egyik híve és támasza volt, mindvégig kételkedett a bűnösségében, és ezért nem volt hajlandó bizonyos panaszokat a Vatikánba továbbítani. Mexikóváros érseke mindezen okokból, és mert a panaszosokat nyilvánosan beteges hazudozóknak minősítette, ma erős bírálatok tárgya szexuális bűncselekmények elhallgatása, illetve az elkövetőkkel való cinkosság miatt. A sajtó rendszeresen támadja, mexikóiak tízezrei írtak alá egy petíciót, hogy megakadályozzák Rivera részvételét a pápaválasztó konklávéban. Előkelő helyet foglal el a Survivors Network of those Abused by Priests (SNAP, Papok általi Zaklatásokat Túlélők Hálózata) „Piszkos tizenkettő” listáján azon bíborosok között, akiket azzal vádolnak, hogy fedezték a pedofil papokat.

Sandoval Íñiguezt és Riverát II. János Pál nevezte ki bíborosnak, bizonyára Angelo Sodano és Stanisław Dziwisz ajánlására. Mindketten indulatosan

szembeszálltak

a

felszabadítás

teológiájával

és

a

melegházassággal. Ferenc pápa, aki élesen bírálta Rivera bíborost homofóbiájáért, ünnepélyesen felkérte a mexikói egyházat, hogy fejezze be a melegek elleni támadásokat, ő maga pedig sietett lezárni a Rivera-fejezetet: amikor 2017-ben elérte a korhatárt, a pápa azonnal nyugdíjba küldte. Erről a csendben meghozott döntésről mondta nekem egy pap Mexikóvárosban: „azonnal hatályba lépő isteni büntetés”. – Tudjuk, hogy azoknak a püspököknek, akik támogatták Marcial Macielt, most meg ellenünk és a melegházasság ellen tüntetnek, jelentős része maga is homoszexuális! Tényleg hihetetlen, de a többségük meleg! – kiált fel a mexikói kormány kulturális minisztere, Rafael Tovar y de Teresa a hivatali szobájában zajló beszélgetésünk során, amelyen mexikói kiadóm, Marcela González Durán is jelen van. És a neves miniszter hozzáteszi: – Mexikóban homoszexuális az egész egyházi apparátus, homoszexuális a hierarchia, többnyire a püspökök is azok. Hihetetlen, nem? Amikor bizalmasan elmondom neki, milyen témáról írok könyvet, a miniszter megerősíti, hogy a kormány pontos információkkal rendelkezik ezekről a meleg melegellenes püspökökről, a több tucat közül néhányat meg is nevez. Hozzáteszi, hogy másnap tájékoztatni fogja az államfőt, Enrique Peña Nietót és belügyminiszterét, megkéri őket, hogy adjanak nekem további információkat. (Ezután még több beszélgetésre is alkalmam nyílt Rafael Tovar y de Teresával. Ugyancsak interjút készíthettem Marcelo Ebrarddal, Mexikóváros

korábbi

főpolgármesterével.

Neve

elválaszthatatlan

a

melegházasságot engedélyező törvényjavaslattól; jól ismerte annak katolikus ellenzőit, ma pedig ő Mexikó külügyminisztere. Több más személyiség is

fontos információkat közölt velem, úgymint a milliárdos Carlos Slim junior, a történész-közíró Enrique Krauze, aki Enrique Peña Nieto elnök befolyásos tanácsadója volt; Mexikó vezető tévécsatornájának, a Televisának több vezetője, valamint José Castañeda volt külügyminiszter. Négyszer jártam Mexikóvárosban, ezenkívül még nyolc másik mexikói városba is elutaztam. Támogatást és információkat kaptam egy tucat meleg írótól és aktivistától, nevezetesen Guillermo Osornótól, Antonio Martínez Velázqueztől és Felipe Restrepótól. Két mexikói nyomozóm, Luis Chumacero és Eliezer Ojedo, utóbbi Guadalajarában, is hozzájárult e történet megírásához.) Jól ismert és immár jól dokumentált a mexikói klérus homoszexuális élete. Becslések szerint a mexikói bíborosok, érsekek és püspökök több mint kétharmada gyakorló homoszexuális. Egy fontos homoszexuális egyesület, a FON ki is adta a nyilvánosságnak 38 katolikus egyházi méltóság nevét. Arányuk valószínűleg kisebb az őslakos papok és püspökök körében. Bartolomé Carrasco Briseño, Oaxaca érseke egy jelentésben arról tájékoztatta a Vatikánt, hogy három szövetségi államban (Oaxaca, Hidalgo és Chiapas), ahol a lakosság többsége indián, a papok 75%-a titokban megnősült vagy vadházasságban él. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a klérus a falvakban aktív heteroszexuális, a városokban pedig gyakorló homoszexuális! Kérdésemre több, a katolikus egyház ügyeire szakosodott újságíró is megerősíti ezt a tendenciát. Például Emiliano Ruiz Parra, aki több könyvet írt e témáról, és korábban a Reforma című napilap egyházi szakújságírója volt, ezt mondja: – Ha minimális számot kérnek tőlem, azt mondanám, hogy Mexikóban a katolikus papok 50%-a meleg, de a 75% reálisabb válasz. A papi szemináriumok zöme meleg, a katolikus hierarchia látványosan meleg.

Ruiz Parra hozzáteszi, hogy Mexikóban nem jelent problémát az egyházon belül melegnek lenni, sőt… Inkább beavatási rítus, szokványos „hatalmi” viszony az újonc és mestere között, az előmenetelt szolgáló eszköz. – Az egyházon belül nagy a tolerancia, amíg kifelé nem beszél erről az ember. És természetesen a titok megőrzése szempontjából hasznos, ha valaki kimondottan homofóbnak mutatja magát a nyilvánosság előtt. Ez a kulcs. Vagy a trükk. Emiliano Ruiz Parra, aki alapos vizsgálatot folytatott Krisztus Legionáriusairól és Marcial Macielről, különösen kritikus a (tegnapi és a mai) Vatikánnal és a mexikói ragadozó sok-sok támogatójával szemben. Másokhoz hasonlóan ő is financiális magyarázattal szolgál – korrupció, kenőpénzek –, de felhoz egy új érvet is: a támogatók egy részének homoszexualitását. – Ha Marcial Maciel beszél, a mexikói katolikus egyház teljes egészében összeomlott volna. Marcial Maciel egyik első nagy jótékonysági akciója, amely kezdeti aljasságait feledtetve elindította karrierjét, a guadalupei bazilika felépítése Rómában. Ez kicsinyített mása akar lenni a hasonló nevű mexikóvárosi bazilikának,

a

világ

egyik

leghíresebb

templomának

és

egyben

leglátogatottabb Mária-kegyhelyének, amelyet évente sok millió zarándok keres fel. Mind a két templomban mellbevágó a hívők magas hőfokú áhítata és a szertartások úgyszólván szektásan archaikus jellege. Amikor meglátogattam a mexikói bazilikát, megdöbbentem a földre boruló tömegek láttán. Francia vagyok, akihez hazám némiképp intellektuális katolicizmusa áll közel: Pascal Gondolatai, Bossuet Gyászbeszédei vagy Chateaubriand A kereszténység szelleme című könyve. Nehezemre esik azonosulni ezzel a fajta buzgósággal, a népi vallásossággal.

– A mexikói katolicizmus elképzelhetetlen a guadalupei szűz nélkül. A szűzanya szeretete testvéri és anyai szeretetként sugározza be az egész világot – magyarázza Mons. Monroy, a mexikóvárosi bazilika volt rektora. Végigvezet az egész vallási központon, ahol a két bazilika mellett kolostorok, múzeumok és hatalmas emléktárgyboltok vannak. Valóságos turisztikai nagyüzem – legalábbis ilyen érzés fog el. Az egykori rektor több olyan festményt is megmutat, amely őt magát ábrázolja mindenféle papi ornátusban, köztük egy csodálatos portrét, amelyet egy meleg festő, Rafael Rodriguez készített (vele is készítettem interjút az északnyugat-mexikói Santiago de Querétaróban). Több újságíró szerint a guadalupei bazilika környezetében frivol események zajlanak, papjainak viselkedése folytán egyfajta „gay fraternity” alakult ott ki. Mexikóvárosban csakúgy, mint Rómában. A

Vatikántól

nyugatra

található

via

Aurelián

van

a

Krisztus

Legionáriusainak hivatalos olaszországi központja, amelyet a fiatal Maciel finanszírozott az 1950-es évek elejétől kezdve. Az építkezés a Mexikóban, Spanyolországban és Rómában elképesztő hatékonysággal megszervezett adománygyűjtő hadjáratnak köszönhetően 1955-ben kezdődött, 1958-ban pedig már elkészült a Basilica di Nostra Signora di Guadalupe, amelyet Clemente Micara olasz bíboros szentelt fel. A Vatikánban épp ebben az időszakban, a XII. Piusz halála és XXIII. János trónra lépése között tűnt el az a dosszié, amely a Marcial Maciel kábítószer-függőségét és homoszexualitását leleplező iratokat tartalmazta. A Maciel-jelenséget – a guadalupei szűzanya tisztaságának árnyékában – csak akkor érthetjük meg, ha kiderítjük, kiknek a védőszárnyai alatt cselekedett, és feltárjuk azt a szerteágazó rendszert, amely Mexikóban és Rómában is lehetővé tette ezt a hatalmas botrányt. Mexikói püspökök és bíborosok több generációja és a Római Kúria számtalan bíborosa hunyt

szemet a 20. század egyik legnagyobb pedofil bűnözőjének üzelmei felett vagy támogatta őt a tények ismeretében. Mit gondoljunk a Maciel-jelenségről? Egy ördögi, mitomániás, perverz személyiség kóresete vagy egy rendszer terméke? Véletlen és elszigetelt baleset vagy a kollektív eltévelyedés jele? Másképpen fogalmazva: egyetlen ember története ez, ahogy az intézmény mentegetői érvelnek, vagy pedig egy kormányzási modell terméke, amelyet az önmegtartóztatási fogadalom, az egyházon belüli titkos, járvány módjára elterjedt homoszexualitás, a hazudozás és a hallgatás törvénye idézett elő? A magyarázat – akárcsak a chilei Karadima atya ügye és számos más latin-amerikai ügy esetében – a megkérdezett tanúk szerint öt tényezőre bontható, amelyeket itt egy hatodikkal is ki kell majd egészítenem. Az első tényező a siker, amely elvakít. A Krisztus Legionáriusainak villámgyors sikerei sokáig lenyűgözték a Vatikánt, miután sehol máshol nem volt ilyen bámulatra méltó a papnövendék-toborzás, ilyen lelkes a papi elhivatottság, ilyen busás a pénzbevétel. II. János Pál 1979-es első mexikói utazásakor Marcial Maciel megmutatta, hogy nagyszerű érzéke van a szervezéshez, kiterjedt politikusi és újságírói hálózattal rendelkezik, asszisztenseinek seregével képes a legapróbb részletekig mindent megoldani, és mindeközben alázatos és diszkrét maradt. II. János Pált a szó szoros értelmében elbűvölte. Négyszer is visszatér még Mexikóba, és egyre jobban lenyűgözi „kedves barátja”, Maciel ügyessége és készségessége. A második tényező II. János Pál és az élesen antikommunista, szélsőségesen jobboldali Krisztus Legionáriusai közötti ideológiai közelség. Az ultrakonzervatív Marcial Maciel vezető szerepet töltött be a marxista rezsimek és a felszabadítás teológiája elleni harcban, először Mexikóban, majd egész Latin-Amerikában és Spanyolországban. A megszállottan, sőt

paranoiásan kommunistaellenes Maciel megelőlegezte, hogy mit vár el a pápa, aki kemény vonalának támaszára talált benne. Jó pszichológiai érzékkel nagyon okosan legyezgette a misztikus pápa, II. János Pál büszkeségét, akit az őt közelről ismerők nőgyűlölőnek és igencsak hiúnak mondtak. A harmadik tényező, amely az előzőhöz kapcsolódik, az, hogy II. János Pálnak sok pénzre volt szüksége kommunistaellenes ideológiai missziójához, jelesül Lengyelországban. Bármennyire is tagadja a szentszék, mára bizonyítottnak tűnik, hogy Marcial Maciel hozzájárult a latin-amerikai antimarxista szervezetek finanszírozásához és talán közvetve a lengyel Szolidaritáséhoz is. Egy Mexikóban megkérdezett miniszter és egy magas rangú diplomata szerint ezek a pénzügyi transzferek „egyházi” keretben zajlottak. Varsóban és Krakkóban újságírók és történészek is megerősítik, hogy voltak pénzügyi mozgások a Vatikán és Lengyelország között. – Kétségtelen, hogy volt pénzmozgás, mégpedig szakszervezeti, egyházi csatornákon keresztül – mondja a lengyel vatikanista, Jacek Moskwa, aki hosszú ideig sajtótudósítóként dolgozott Rómában és egy négykötetes II. János Pál-életrajz szerzője. De ugyanebben a varsói interjúban Moskwa határozottan visszautasítja, hogy a Vatikán ebben közvetlenül benne lett volna: – Sokan mondogatták, hogy a Vatikán bankja vagy az olasz Ambrosiano Bank is részt vett ebben. Én ezt nem tartom igaznak. Zbigniew Nosowskinak, a varsói katolikus szellemiségű folyóiratnak, a Więz főszerkesztőjének erős fenntartásai vannak a – szerinte nem is létezett – finanszírozással kapcsolatban: – Nem hiszem el, hogy pénzmozgás lehetett volna a Vatikán és a Szolidaritás között. E két kategorikus véleménytől eltérően sok más forrás épp az ellenkezőjét állítja. Lech Wałęsa, a Szolidaritás egykori elnöke, aki később köztársasági

elnök lett, maga is elismerte, hogy szakszervezete kapott pénzt a Vatikántól. Több újság és könyv szintén utal rá, hogy voltak pénzmozgások: a feladó a Marciel Maciel vezette Krisztus Legionáriusai, a címzett a Szolidaritás szakszervezet. Latin-Amerikában egyesek azt is gondolják – bizonyítékuk persze nincs rá –, hogy a chilei diktátor, Augusto Pinochet is hozzájárulhatott bizonyos finanszírozásokhoz (Angelo Sodano nuncius közreműködésével), sőt még kolumbiai kábítószer-kereskedők is (Alfonso López Trujillo bíboros közreműködésével). Jelenleg ezek csupán meg nem erősített hipotézisek. „Piszkos pénz jó ügyekre?” – teszi fel a kérdést a dosszié egyik jó ismerője. Attól, hogy a források homályosak voltak, az ügy nem vált kevésbé jogossá… – Közvetlen tanúktól tudjuk, hogy Stanisław Dziwisz, II. János Pál személyi titkára pénzzel teli borítékokat adott egyes lengyel látogatóinak, civileknek is, papoknak is. Abban az időben, az 1980-as években a Szolidaritás szakszervezet be volt tiltva. Dziwisz megkérdezte vendégeitől: „Hogyan tudnánk segíteni nektek?” A fő gond gyakran a pénzhiány volt. A pápa titkára ilyenkor néhány pillanatra eltűnt egy szomszédos szobában, és egy borítékkal jött vissza – meséli Adam Szostkiewicz egyik varsói interjúnk során. (Szostkiewicz a Polytika című hetilap befolyásos újságírójaként hosszú idő óta kíséri figyelemmel a lengyel katolicizmust. A Szolidaritás tagjaként hat hónapig volt politikai fogoly a kommunista rezsim börtönében.) Szostkiewicz szerint más utakon is bejuthattak Lengyelországba mindennapi fogyasztási cikkek, gyógyszerek, élelmiszerek és talán pénzes bőröndök is. Ezek az utak elsősorban „egyházi utak” voltak: a segítség a papok és az NSZK-ból érkező humanitárius konvojok révén érkezett. A pénz soha nem az NDK-n keresztül lépett be Lengyelországba, mert ott sokkal szigorúbbak voltak a határellenőrzések. – A katolikusok szabadabban mehettek át a határon, mint a többiek, a rendőrség elnézőbb volt velük, nem nézték át olyan alaposan a holmijaikat.

Könnyebben kapták meg a kiutazási engedélyt is – teszi még hozzá Szostkiewicz. (Az Il caso Marcinkus című, nemrég megjelent könyvében Fabio Marchese Ragona korábban nem publikált tanúbeszámolókra és olasz vizsgálati iratokra támaszkodva kimutatja, hogy a Vatikán igenis „több mint egymilliárd dollárt” juttatott el a Szolidaritáshoz. A komplex pénzügyi műveleteket eszerint Paul Marcinkus amerikai érsek és Stanisław Dziwisz irányította, de szerepet játszhatott bennük a pápa másodtitkára, a Mietek atyaként ismert Mieczysław Mokrzycki lengyel pap, aki ma Ukrajnában érsek, valamint a szintén lengyel Casimiro Przydatek jezsuita szerzetes – mindkettő Dziwisz közeli barátja. Ezeken az ügyeken jelenleg lengyel oknyomozó újságírók dolgoznak, nevezetesen a Gazeta Wyborcza szerkesztőségében. A következő hónapokban vagy években további leleplezések várhatók.) II. János Pál uralkodása idején tehát megvolt a lehetőség a piszkos pénzek mozgatására. Lehet vitatni ezt az eljárást, de a lengyel kommunista rezsim bukása és azt követően a berlini fal leomlása utólag legitimálhatja a szent pénz e sajátos használatát. Következik a negyedik tényező: az egyes személyeknek juttatott kenőpénzek – ezt a szót kell használnunk. Marcial Maciel rendszeresen „kente” a II. János Pálhoz közel álló bíborosokat és prelátusokat. A pszichopata pap folyamatosan és minden képzeletet felülmúló mértékben jutalmazta római pártfogóit. Luxusautókat ajándékozott nekik, pompás utazásokkal kényeztette őket, vastag borítékokat osztogatott, hogy növelje saját befolyását, kedvezményeket szerezzen legionárius szektája számára, és persze azért, hogy fedezzék a bűneit. Ezek már megállapított tények, de egyik megvesztegetett bíborost sem kereste meg az igazságszolgáltatás, egyet sem közösített ki az egyház szimónia40 miatt. Egyébként kevesen utasították vissza a piszkos pénzt. Közéjük tartozott a szigorúan cölibátusban élő Ratzinger bíboros. Ő állítólag Mexikóban kapott egy pénzes borítékot, amit azonnal

visszaküldött a feladónak. Bergoglio bíboros is nyílt ellensége volt Marcial Macielnek: már kezdettől szót emelt ellene, annál is inkább, mivel Maciel nemcsak a felszabadítás teológiájának „vörös” papjait gyűlölte, hanem a jezsuitákat is. Az erkölcsi szempontok mellett a Vatikánt veszélyeztető pénzügyi kockázatok is olyan tényezőt jelentenek – az ötödiket –, amely magyarázatot adhat arra, hogy miért hallgat az egyház. Még ha nem tagadja is a tényeket, fizetni nem akar! Az Egyesült Államokban a szexuális bűncselekmények miatt már sok százmillió dollár kártérítést fizettek ki az áldozatoknak. Ha a Vatikán elismeri a hibáját, azzal pénzügyi felelősségét is elfogadja. A jóvátétel költsége központi szerepet tölt be minden szexuális visszaélési ügyben. Végül pedig – és ezzel belépünk a kimondhatatlan dolgok zárt övezetébe – a Marcial Macielt Mexikóban, Spanyolországban és a Vatikánban támogató tényezők

között

ott

van,

amit

én

szemérmesen

„szekrénybe

zárt

klerikalizmusnak” nevezek. Ez a hatodik tényező, amely lehetővé teszi, hogy megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant. A tényezők közül bizonyára ez a legfájdalmasabb, de a legmélyebb is, és ez a legfontosabb kulcs. II. János környezetében sok mexikói, dél-amerikai, spanyol vagy olasz pap valójában kettős életet folytat. Nyilvánvalóan nem pedofilok, nem szükségszerű, hogy szexuális visszaéléseket kövessenek el; viszont többségükben melegek, és egész életük a kétszínűség jegyében zajlik. E bíborosok közül többen rendszeresen férfi prostituáltakhoz és kétes pénzforrásokhoz folyamodnak, hogy kielégítsék érzékeiket. Bizonyos, hogy a sötét lelkű Marcial Maciel messze túllépett a tűréshatáron és a törvényességen – ebben mindenki egyetért a Vatikánban –, ám a Maciel-mentalitás rendszerszerűségének leleplezése kiki saját életének megkérdőjelezéséhez vezetne. És kitennék magukat annak, hogy a maguk esetleges homoszexualitására is fény derülhet.

Ismétlem: a kulcs talán a szisztematikus titoktartás (a titok kultúrája), amire a Mexikóban és Rómában – nevezetesen nagy számban a pápa közvetlen

környezetében

–

szolgáló

papok,

püspökök,

bíborosok

homoszexualitásának elfedése érdekében volt szükség, s ami lehetőséget teremtett a pedofil Macielnek arra, hogy a klerikalizmus sajátos eltorzításával maga is titokban, tartós védettségben, teljesen szabadon, kényére-kedvére ügyködjön. Addig-addig mosták össze a pedofíliát a homoszexualitással, hogy a különbség elhomályosodik. Ha minden összekeveredik – szexuális abúzus, pedofília, homoszexualitás és prostitúció –, és ha a bűnök között csak a mértékük, nem pedig a természetük szerint tesznek különbséget, akkor kit is kell megbüntetni? Így aztán a papok tanácstalanok: hol van a fent és hol van a lent? Hol van a Jó és a Gonosz? Mi a természetes és mi a kifinomult? Melyik törvény vonatkozik rám és melyik a többiekre? Vajon kiközösíthetjük-e Marcial Macielt a szexuális bűneiért, ha kicsit hozzá hasonlóan mi is bent ragadtunk egy szexuális hazugságban, és mi magunk is „inherensen zavarosak” vagyunk? Ha jelentjük a visszaéléseket, magunkat is exponáljuk, és ki tudja, nem azt kockáztatjuk-e, hogy bennünket is feljelentenek. Ezzel lényegében meg is magyaráztuk, miért titkolták oly sokáig a Maciel-ügyet és általában a papok által elkövetett bűnöket, amelyek elkövetői a Vatikánban és az egész klérusban seregnyi támogatóra, számtalanul sok mentségre és végtelen elhallgatásra leltek, és lelnek továbbra is.

11

A bujasággyűrű – A Vatikánban Platinette-nek nevezik, és mindenki csodálja a vakmerőségét! – mondja nekem Francesco Lepore; a név az olasz televízió híres, platinaszőke parókát viselő drag queenjéről ragadt át rá. Igazán szórakoztatónak találom, hogy több bíborosnak vagy prelátusnak is van csúfneve belső használatra. Ne higgyék, hogy én találtam ki – csak azt adom tovább, amit a Kúria több papja árult el nekem, mivel a gonoszkodás még kíméletlenebb az egyházon belül, mint kívül. Egy befolyásos diplomatától megtudom, hogy egy másik bíborosnak „La Mongolfiera”41 a csúfneve. Hogy miért éppen ez? „Jól néz ki, belül üres, és alig van súlya” – kapom a választ forrásomtól, aki kiemeli a szóban forgó személy arroganciáját és hiúságát: „Egy konfetti, amely hőlégballonnak képzeli magát.” E két bíboros, Platinette és La Mongolfiera II. János Pál idején élte fénykorát, akihez mindketten közel álltak. Benne voltak a szentatyát körülvevő „bujasággyűrű” legbelső körében. További élvhajhász körök is voltak a pápa környezetében, amelyek a hierarchia alacsonyabb fokán álló, gyakorló homoszexuális személyekből tevődtek össze. II. János Pál közeli emberei között csak kevés heteroszexuális prelátust lehetett találni, és még kevesebb olyat, aki teljes önmegtartóztatásban él. Tisztáznom kell valamit, mielőtt folytatom a főpapi erkölcstelenségek leleplezését. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nem kívánok senki fölött pálcát

törni. Nem akarok élő egyházi személyeket „outolni”. Egy rendszert igyekszem leírni, nem nevezem meg tehát a szóban forgó prelátusokat. Az én szememben bíborosoknak, püspököknek és papoknak joguk van szeretőket tartani, joguk van kiélni velük született vagy szerzett hajlamukat. Nem lévén katolikus, számomra végső soron nincs nagy jelentősége annak, hogy megszegik önmegtartóztatási fogadalmukat vagy hogy vétenek az egyházi törvény ellen. Az ebben a körben oly gyakori prostitúció Olaszország területén legális, a szentszék területenkívüliséget élvező övezetében pedig az ott érvényes kánonjog láthatóan egész jól megtűri! Egyedül határtalan képmutatásuk az, ami megkérdőjelezhető: erről szól ez a könyv, amely megerősíti, hogy a pápa tévedhetetlensége büntetlenséggé válik, amikor környezetének erkölcseiről van szó. Az érdekel, hogyan működött ez a dupla fenekű világ II. János Pál idejében, ebben a világban szeretném az olvasót körbevezetni. La Mongolfierára és Platinette-re még vissza fogok térni, előbb azonban Paul Marcinkus alakját kell felidéznem: ő a pénzügyek és a titkos küldetések embere volt, egyike azoknak, akik a Vatikánvárosi Államot menedzselték a szentatya számára. Marcinkus amerikai érsek – diplomata, testőr, angol tolmács, golfjátékos, titkos pénzalapok fuvarozója és szélhámos egy személyben – már hosszú vatikáni múltra tekinthetett vissza, amikor II. János Pált megválasztották. Ő volt XXIII. János egyik angol fordítója, VI. Pál bizalmasa (ő védte meg a pápa életét, amikor egy merénylő megsebesítette), és több diplomáciai posztot is betöltött nunciatúrákon, mielőtt megkezdődött volna látványos római felemelkedése. Rejtélyes okokból Marcinkus lett II. János Pál egyik kedvence már uralkodásának kezdetétől fogva. Több forrás szerint a pápa őszintén megkedvelte a Vatikánnak ezt az ellentmondásos figuráját. Marcinkust

hamarosan kinevezték a Vatikán híres bankjának élére, amely számtalan pénzügyi bonyodalmat és néhány látványos botrányt élt meg igazgatása alatt. Az olasz igazságszolgáltatás vádat emelt ellene korrupció címén, de vatikáni diplomáciai

státusa

mindvégig

biztosította

mentelmi

jogát.

Még

gyilkosságokra való felbujtás gyanúja is vetült rá, ezek között felmerült I. János Pál rejtélyes halála is, amely egy hónappal megválasztása után következett be, ám ezeket a híreszteléseket soha nem bizonyították. Kétségtelen viszont, hogy Marcinkus homoszexuális volt. Egy tucat kúriai prelátus, aki kapcsolatba került vele, megerősítette nekem, hogy az amerikai mohó kalandor volt. – Marcinkus meleg volt: nagyon kedvelte a svájci gárdistákat. Gyakran kölcsönadta nekik a kocsiját, egy metálszürke Peugeot 504-est szép bőrülésekkel. Emlékszem, egy időben elég sokáig járt egy svájci gárdistával – mondja az egyik forrásom, az amerikai érsek egyik világi barátja, aki a Vatikánon belül dolgozott (és ott dolgozik ma is). Konkrétan tudunk Marcinkus egy másik partnerkapcsolatáról is, egy svájci papról, aki egyik forrásomnak megerősítette, hogy viszonyuk volt. Marcinkus akkor is folytatta a szégyentelen partnervadászatot, amikor nem hagyhatta el vatikáni lakhelyét, mivel az olasz hatóságok vádat emeltek ellene. Később nyugdíjasként az Egyesült Államokba vonult vissza, ahová magával vitte titkait. 2006-ban halt meg az arizonai Sun Cityben, a gazdag nyugdíjasok paradicsomában. (Piero Marini, aki II. János Pál szertartásmestere volt, teljes naivitással azt emelte ki mindkét beszélgetésünk során, hogy Marcinkus mennyire „közel állt a munkásokhoz”. Néhány értékes információt kaptam továbbá Pierre Blanchard-tól, aki világi emberként hosszú ideig az APSA-nak, az Apostoli Szentszék Vagyonkezelőségének a titkára volt, tehát jól ismerte a vatikáni hálózatokat.)

II. János Pál legközelebbi munkatársai, asszisztensei között az ellentmondásos Marcinkuson kívül is voltak homofilok és gyakorló homoszexuálisok. Először is egy ír pap, John Magee, aki VI. Pál egyik irodistája, majd rövid ideig I. János Pál személyi titkára volt, és II. János Pál idején is megőrizte posztját. Később Írországban Cloyne püspöke lett, és belekeveredett az országot megrázó szexuális abúzusok eltussolásába. Nyilvánosságra hoztak és a periratokhoz csatoltak tanúbeszámolókat, amelyekből kiderült, hogy előszeretettel közeledett fiúkhoz és ölelgette őket. Ha részéről formálisan nem bizonyosodott is be szexuális zaklatás, az abúzusügyek eltussolása miatt XVI. Benedek nyomására lemondásra kényszerült. A pápa egy másik, aktívan gyakorló homoszexuális asszisztense egy olyan pap volt, aki pénzeket sikkasztott és fiúkat csábítgatott (utóbbiak tudomásom szerint nagykorúak voltak). Sokat sürgölődött a svájci gárdisták és a papnövendékek körül, hódításait testvériesen megosztotta a pápai utazások egyik szervezőjével. Egy fiatal bolognai szeminarista megtapasztalta ezt: több beszélgetésünk során részletesen elmesélte kínos élményeit. Amikor a pápa 1997 szeptemberében Bolognába látogatott, az utazás szervezéséért felelős két pap találkozni akart a szeminaristákkal. A csapatból azonnal kiszemeltek egy szép szőke fiatalembert, aki 24 éves volt akkor. – Felsorakoztattak minket szemlére, s hirtelen ujjal rám mutattak: „Te!” Azt kérték, hogy menjek velük, és attól kezdve nem szálltak le rólam. Mindig velük kellett lennem. Nagyon rámenős csábítási módszerük volt – mondja az egykori papnövendék (aki húsz év múltán is, amikor találkozunk, igencsak vonzó). A pápai látogatás alatt II. János Pál két közeli munkatársa állandóan előtérbe tolja a szeminaristát, babusgatják, hízelegnek neki. Bemutatják a

pápának, és háromszor is mellé állítják az emelvényen. – Megértettem, hogy partnerre vadásznak, fiatal férfiaknak csapják a szelet. Minden óvatoskodás nélkül simán megkörnyékeztek. A pápa látogatása végén meghívtak, keressem fel őket Rómában, és lakjam náluk. Azt mondták, el tudnak szállásolni a Vatikánban, és megmutatják a pápa dolgozószobáját. Jól tudtam, mit remélnek tőlem. Ajánlataikra nem válaszoltam. Ezzel el is szúrtam a papi karrieremet! Különben – teszi hozzá a volt szeminarista – ma talán püspök lennék! A vakmerőség nem ismer határokat. Hasonló féktelenséggel éli ki szexuális hajlamait a szentatya két másik hűséges munkatársa: egy érsek, aki a tanácsadója, és egy nagy tekintélyű nuncius. Ugyanez egy kolumbiai bíborosra is áll, akit még nem ismerünk, de hamarosan találkozni fogunk vele: a „sátáni doktor”, aki azt a megbízást kapta II. János Páltól, hogy koordinálja a Vatikán családpolitikáját, esténként elképesztő rendszerességgel veszi igénybe férfi prostituáltak szolgáltatásait. A pápa közvetlen környezetében van egy három püspökből álló trió is – tagjai azért érdemelnek figyelmet, mert bandában tevékenykednek. Ez is egy buja gyűrű a pápa körül. A fenséges bíborosokhoz vagy prelátusokhoz képest, akikről eddig beszéltem, ezek a szentatya körüli homoszexuális kalandorok középszerűek: kispályás játékosok. A trió első tagját mindig angyalként írták le, aki a „jó apostol”42 arcvonásait viseli, és akinek szépsége fénykorában legendaszámba ment. Amikor ma, közel harminc évvel később találkozom vele, még mindig jóképű férfi. Közel állt Angelo Sodanóhoz, a pápa is rajongott érte. Hajlamait több forrás is megerősíti, sőt állítólag eltávolították a vatikáni diplomáciai szolgálatból, miután „rajtakapták az ágyban egy négerrel” (ez utóbbi

pontosítással az Államtitkárság egyik papja szolgál, aki a szóban forgó férfival maga is többször lefeküdt). A trió második tagja ugyancsak II. János Pálhoz közel álló püspök, központi szerepe van a pápai ceremóniák előkészítésében, egyébként fel is bukkan a fényképeken a pápa oldalán. Ismert volt szadomazó gyakorlatairól – mesélik róla, hogy tetőtől talpig bőrszerelésbe öltözve gyakori vendég volt a Sphinxben, egy római meleg találkozóhelyen, amely azóta bezárt. Róla mondták azt, ami azóta szállóigévé vált a Vatikánban: „Lace by day; leather by night” (nappal csipkét,43 este bőrt hord). Ami a harmadik lator püspököt illeti, róla úgy tartják, hogy különösen perverz

volt:

halmozta

a

pénzügyi

botrányokat

és

a

botrányos

fiúkapcsolatokat. Személyét az olasz sajtó már régóta beazonosította. A három püspök tehát ahhoz a körhöz tartozott, amelyet a II. János Pált övező második „bujasággyűrűnek” nevezhetünk. Ők nem a páholyok első sorában ültek, hanem a hátsókban vagy a pótszékeken. Ferenc pápa, aki régóta ismeri a három jómadarat, gondoskodott róla, hogy ne kaphassanak bíbor kalpagot. Mindhármukat félreállították. Más-más szerepet töltöttek be – mikor mire volt szükség: kerítő, lakáj, komornyik, kamarás, szertartásmester, kanonok vagy éppen II. János Pál protokollfőnöke. Szolgálatkészek, ha éppen az kell, olykor „szolgálatokat” nyújtanak a legbefolyásosabb bíborosoknak, a fennmaradó időben saját szakállukra vétkeznek. (Egy interjúsorozatban, amelyet Angelo Becciu bíboros, Ferenc pápa akkori „belügyminisztere” környezetében készítettem, közülük kettőnek a nevét megerősítik, továbbá azt is, hogy aktív melegek. E beszélgetésekről hangfelvétel készült.) E három testőr közül kettővel hosszú beszélgetést folytattam, amelyen olasz főnyomozóm, Daniele is részt vett. Az első hű maradt gentlemanhíréhez. Mivel nem állt szándékában coming outolni, nagyon óvatos volt,

mindazonáltal nem maradt kétségünk afelől, hogy meleg. A második, akivel többször is találkoztunk a területenkívüliséget élvező övezetben, egy vatikáni palotában, teljesen megdöbbentett. Amikor fogadott bennünket a hatalmas épületben, amelyben több bíboros is lakik, olyan nagy szemeket meresztett, mintha a Halál Velencében Tadziója toppant volna be hozzá. És milyen csúnya volt! Minden bevezető nélkül azonnal nekilátott szelet csapni Danielének, engem meg különféle bókokkal halmozott el (noha akkor látott először). Megadta nekünk több személy elérhetőségét, akikkel érdemes felvennünk a kapcsolatot. Ki is nyílt előttünk néhány ajtó, illico presto44 fogadtak minket az Államtitkárság protokollosztályán, majd a Vatikáni Bankban, ahol a triónak szemmel láthatóan sok közeli ismerőse volt. Búcsúzáskor ígéretet tettünk rá, hogy újra találkozni fogunk (ez meg is történt). Daniele végig kellemetlenül érezte magát, főleg akkor, amikor néhány percre magára hagytam a házigazdával, hogy kimenjek a mosdóba: – Féltem, hogy nekem esik! – vallotta be nevetve, miután kijöttünk a palotából. II. János Pál közeli környezetének tagjai nem egyformán viszonyulnak a szexualitáshoz és a cruisinghoz.45 Egyes bíborosok és püspökök vállalják a kockázatot, mások igyekeznek viszonyukat mindenáron titokban tartani. Egy később bíborossá kinevezett francia érsek stabil párkapcsolatban élt egy anglikán lelkésszel, majd egy olasz pappal (egykori asszisztensétől kapott információ). Egy olasz bíboros viszont, óvatosan, „elhunyt nővére férjeként” mutatta be nekem vele együtt lakó partnerét, noha kapcsolatuk természetével mindenki tisztában volt a Vatikánban – kezdve mindjárt a svájci gárdistákkal, akik

elmondták

nekem.

Egy

harmadik

bíboros,

akinek

szokásai

nyilvánosságra kerültek, az amerikai William Baum, szintén Rómában élt a szeretőjével, aki nem volt más, mint az egyik asszisztense.

Egy másik, II. János Pálhoz szintén közel álló frankofón bíboros, akivel több alkalommal is találkoztam, sajátos partnerszerzési technikájáról volt ismert: szeminaristákat vagy nunciusgyakornokokat hívott meg ebédre magához, majd az étkezés vége felé fáradtságára hivatkozva azt javasolta vendégének, hogy sziesztázzanak közösen. Azután előzetes figyelmeztetés nélkül lefeküdt az ágyába, és többé egy szót sem szólt: azt remélte, hogy az ifjú novícius csatlakozik hozzá. Vágyától megrészegülve, türelmesen, mozdulatlanul várakozott, mint egy pók a hálója közepén. II. János Pál egy másik bíborosa arról volt ismert, hogy a Vatikánon kívül, nevezetesen a Capitolium körüli parkokban szedett fel magának partnereket. Hivatali gépkocsijára nem volt hajlandó diplomáciai rendszámtáblát felrakatni, hogy szabadabban mozoghasson. (Ezt az információt közvetlenül két olyan paptól kaptam, aki mellette dolgozott.) Megint egy másik bíborost, aki fontos „miniszteri” posztot foglalt el II. János Pál uralkodása idején, hirtelen visszaküldtek a hazájába egy fiatal svájci gárdistához kapcsolódó botránya miatt, amelyben a pénznek is szerepe volt; később szexuális abúzusok eltussolása címén emeltek vádat ellene. Más befolyásos papok II. János Pál környezetéből homofilok voltak, és sokkal diszkrétebben viselkedtek. A dominikánus Mario Luigi Ciappi, a pápa egyik

személyes

teológusa

testvériesen

osztotta

meg

életét

egyik

asszisztensével. A pápa egyik gyóntatója is óvatosan homofil volt. (Ciappi egy korábbi asszisztensétől kapott információk.) De térjünk vissza az első „bujasággyűrűre”: ennek La Mongolfiera és Platinette bíborosok képviselik a kemény magját, amely körül a többi csillag kering. E két csillogó díva mellett a második gyűrű és más periferikus bíborosok igencsak fakónak tűnnek. Mert ezt a kettőt egészen kivételessé teszik „szörnyeteg szerelmeik”46 és „pokoli koncertjük”.47

Fiúügyeiket titkáraik, munkatársaik és bíboros kollégáik mesélték el nekem, sőt magát Platinette-et is megkérdezhettem. Megerősíthetem, hogy tényleg vakmerő: megragadta a vállamat, jó ideig férfiasan szorította az alkaromat, bár ennél azért nem ment tovább a szentszéken zajlott beszélgetésünk alkalmával. Lépjünk

be

tehát

ebbe

a

párhuzamos

világba,

ahol

a

bűn

szélsőségességével egyenes arányban nyeri el jutalmát! Lehet, hogy az ilyesfajta gyakorlatra illik az angolok szellemes mondása: „They lived in squares and loved in triangles.”48 Mindenesetre La Mongolfiera és Platinette bíborosokhoz hamarosan csatlakozik egy püspök is (akinek a becenevét jótékonyságból elhallgatom), és azontúl három rendszeres ügyfele lesz több római férfi prostituáltnak, akivel négyes partit játszanak. Vajon sokat kockáztat a züllés örvényébe került La Mongolfiera és Platinette? Azt

gondolhatnánk,

hogy

igen.

Csakhogy

bíborosként

diplomáciai

mentességük van, ráadásul a pápa és minisztereinek barátaiként a Vatikán legmagasabb fokú védelmében részesülnek. Meg aztán ki leplezhetné le őket? Olyan időszakban történik ez, amikor a szexuális ügyek tajtéka még nem fröcskölte be a Vatikánt: az olasz sajtó nagyon ritkán ír az ilyen témákról; a tanúk hallgatnak; a bíborosok magánélete tabu. A közösségi hálók még nem léteznek, csak később, II. János Pál halála után fogják felforgatni a médiahelyzetet: ma valószínűleg kompromittáló videókat, egyértelmű fotókat közölnének róluk a Twitteren, az Instagramon, a Facebookon vagy a YouTube-on. De ekkor még hatékonyan működött az álcázás. Azonban La Mongolfiera és Platinette mégiscsak óvintézkedéseket tesznek, hogy megelőzzenek bárminemű pletykát: szofisztikált szisztémával, tripla szűrőn át rendelnek escort boyt. Szükségletüket az egyik „gentilhomme de Sa Saintetének” (pápai nemes) jelzik. Az e címmel rendelkező urak a pápa

udvartartásához tartozó világi emberek, nős férfiak. A szóban forgó pápai nemes tehát feltehetőleg heteroszexuális, megrendelőitől eltérő prioritásai vannak. Nyakig benne van kétes pénzügyekben, szolgálataiért cserébe elsősorban a Római Kúrián jól pozicionált személyek támogatására és jól hangzó névjegyre van szüksége. Jelentős tiszteletdíj fejében egy másik közvetítővel lép kapcsolatba. Az illetőnek Negretto a fedőneve, nigériai énekes, a Vatikán kórusának tagja, aki az évek során meleg szeminaristákból, olasz escort boyokból és külföldi férfi prostituáltakból álló, termékeny hálózatot alakított ki. A rendszer némiképp az egymásba rakható orosz matrjoska babákra emlékeztet: Negretto egy harmadik közvetítőhöz fordul, aki reléállomásként és felhajtóként működik. Mindenfelé verbuválnak, különösen migránsokat, akiknek tartózkodási engedélyre van szükségük. A pápai nemes megígéri nekik: ha „megértőnek” mutatkoznak, közbenjár, hogy megkapják a papírokat. (Itt az olasz rendőrség által lehallgatott telefonbeszélgetésekről készült jelentéseket használtam fel, amelyeket csatoltak az ebben az ügyben lezajlott per anyagához.) A szisztéma, amely több éven át működik – II. János Pál pápasága idején és XVI. Benedek uralkodása kezdetén –, La Mongolfierán, Platinette-en és püspök barátjukon kívül még egy negyedik prelátust is kiszolgál (az ő személyét nem sikerült beazonosítanom). Maga a célművelet a Vatikán határain kívül eső helyszíneken zajlik, nevezetesen egy úszómedencés villában, Róma központjában található luxuslakásokban és két tanúbeszámoló szerint a pápa nyári rezidenciáján, Castel Gandolfóban. Ez utóbbi, amelyet egy vatikáni érsek társaságában tekinthettem meg, kifejezetten alkalmas, mivel területenkívüliséget élvező ingatlan: a szentszék tulajdona, ahová az olasz csendőrök nem léphetnek be (ezt ők maguk is megerősítették). Itt, a kíváncsi tekintetektől távol, az egyik

prelátus arra hivatkozva, hogy ott szokta futtatni a kutyáit, állítólag kedvenc férfiszeretői között is futóversenyt rendezett. A luxusescort-hálózat kritikus pontja több forrás szerint a finanszírozási módszer volt. Nemcsak az volt a probléma, hogy bíborosok férfi prostituáltakat vesznek igénybe libidójuk kielégítésére, és hogy közben a nyilvánosság előtt a homoszexuálisok ellen gyűlöletet szítanak, hanem hogy ráadásul úgy intézték, hogy ne nekik kelljen fizetniük a szexuális szolgáltatásért! Valójában a Vatikán pénzesládáiból merítenek pénzt, hogy kifizessék az idővel változó közvetítőket és a nagyon drága escortokat (az olasz rendőrségnek az ügy feltárása során szerzett információi szerint esetenként 2000 euróig is felment egy luxusescort ára). A Vatikánban a rossz nyelvek ATM-papoknak nevezték a fösvény prelátusokat. Az olasz igazságszolgáltatás végül akaratlanul vetett véget ennek a prostitúciós hálózatnak azzal, hogy súlyos korrupciós ügyek miatt a szisztéma több szereplőjét is letartóztatta. A közvetítők közül kettőt tartóztattak le, miután azonosították őket a pápai nemes telefonjának lehallgatása során. A prostitúciós hálózatot tehát felszámolta a rendőrség. Bár sikerült átlátniuk nagyszabású működését, nem juthattak el a két fő megrendelőig, La Mongolfiera és Platinette bíborosokig, hiszen ők vatikáni diplomáciai mentességgel rendelkeztek. Rómában megkérdeztem erről egy olasz csendőrségi alezredest, aki jól ismeri a szóban forgó ügyeket. Íme a válasza: – Úgy tűnik, azonosították a két bíborost, de diplomáciai mentességük miatt nem lehetett sem kikérdezni, sem előállítani őket. Minden bíborosnak immunitása van. Mihelyt botrányba keverednek, azonnal megvédik őket. Elbújnak a szentszék várfalai mögé. Amúgy a poggyászukat sem lehet átkutatni, még akkor sem, ha például kábítószer-csempészés gyanúja merül fel.

És a csendőr alezredes folytatja: – Elméletileg a vatikáni csendőrség, mivel nem függ az olasz hatóságoktól, kihallgathatta volna a bíborosokat, és eljárást indíthatott volna ellenük. Persze ehhez az kellett volna, hogy a szentszék utasítást adjon rá. Márpedig ebben az ügyben a szolgáltatás megrendelői közvetlenül voltak bekötve a szentszék legfelsőbb vezetőihez… Tartózkodom

a

bíborosok

cselekedeteinek

részletezésétől,

bár

a

lehallgatott beszélgetések arról tanúskodnak, hogy igen kreatív igényeik voltak. Egyébként az „escort” szót nem ejtik ki a szájukon, helyette „dossziét” és „helyzetet” mondanak. A közvetítők minden kérést teljesítenek, adekvát profilokat ajánlanak, csak a testmagasság és a súly változó. Íme néhány kivonat a periratokból: „– Nem is mondok többet róla. Két méter magas, ennyi és ennyi a súlya, 33 éves. – Van egy helyzet Nápolyban… Hogy is mondjam, ez olyan valami, amit vétek volna kihagyni… 33 éves, 193 centi magas… gyönyörű… – Van egy kubai helyzetem. – Most jövök Németországból egy némettel. – Van két négerem. – X-nek van egy horvát barátja, aki tudni szeretné, volna-e önnek egy órája az ő számára. – Van egy futballistám… – Van egy Abruzzóból stb.” Előfordul, hogy a párbeszédben egyszerre esik szó Krisztusról és a Viagráról – ami már önmagában jó rezümé volna e botrányos ügy leírásához. Egy hosszú per és több fellebbviteli eljárás után a pápai nemest elítélték korrupcióért; a Vatikán énekkarát feloszlatták; Negretto ma már külföldön él egy katolikus otthonban, ahol bizonyára jó ellátással vásárolják meg a

hallgatását; a többi közvetítőnek, akiről tudomást szereztem, nem jutottam a nyomára. Az érintett bíborosokat soha nem ítélték el, még csak ki sem hallgatták őket, sőt az igazi nevük meg sem jelent, sem a per jegyzőkönyveiben, sem a sajtóban! II. János Pál pápa, ha egyáltalán tájékoztatták az ügyről, nem volt képes a környezetében elválasztani a búzát a konkolytól, valószínűleg azért, mert egy ilyen méregtelenítő kúra túl sok embert érintett volna. XVI. Benedek pápa ismerte ezt a dossziét, és mindent megtett, hogy a peremre szorítsa a főszereplőket. Kezdetben sikerrel járt, de, mint látni fogjuk, ez a törekvése végül a bukásához vezet. Ferenc pápa, aki szintén tisztában volt az üggyel, szankció gyanánt visszautasította a botrányban szereplő egyik püspök bíborosi kinevezését, noha egy korábbi államtitkár ígéretet tett rá. Platinette egyelőre megőrizte a tárcáját. A hálózat agya, a csatatér nagymestere, La Mongolfiera a bíborosoknak kijáró magas nyugdíjat élvezi. Aranyélete van: továbbra is luxuskörülmények között él, méghozzá – mint hírlik – a szeretője társaságában. Ezek a prelátusok ma természetesen Ferenc ellenzékéhez tartoznak; hevesen bírálják a pápa melegek számára kedvező kijelentéseit, és még szigorúbb önmegtartóztatást követelnek – ők, akik ezt oly kevéssé gyakorolták. Ez az affér több egyszerű bűnügynél. Olyan sablon, amelybe beilleszthetők a Római Kúrián vissza-visszatérő magatartásformák. Nem kiugró anomália, hanem maga a rendszer. Ezek a prelátusok sérthetetlennek érzik magukat, visszaélnek a diplomáciai mentességgel. Üzelmeiket és romlottságukat ma azért ismerjük, mert megszólaltak a tanúk. Annak ellenére, hogy megpróbálták őket hallgatásra bírni. Itt érdemes hosszabban kitérnünk egy fordulatos történetre, amely szorosan kapcsolódik a Vatikán férfi prostituáltjainak ügyéhez. Mekkora

sztori! „Zseniális meseszövés”, mondaná a Költő! A nyilvánosságra került eset egy csöndes, visszahúzódó egyházi méltóságot érint: Mons. Cesare Burgazzit, aki irodafőnök az Államtitkárságon. (Mivel ő nem kívánt válaszolni a kérdéseimre, az alábbiakban két papkollégájának részletes tanúbeszámolójára, a rendőrségtől kapott kiegészítő információkra és az ügyben lefolyt per ítéleteire támaszkodom.) 2006 májusának egyik éjjelén a Villa Borghese melletti Valle Giulia városrészben, amely Rómában a homoszexuális párkeresés és prostitúció színhelyeként ismert, a rendőrség leállította Mons. Burgazzi kocsiját, egy Ford Focust, amelyet többször is láttak ezen a területen körözni. A rendőrök igazoltatás közben mozgó árnyékokat véltek felfedezni az autó sötét belsejében, ahol, nekik úgy tűnt, az ülések le voltak hajtva. Ekkor megkísérlik Burgazzit előállítani szeméremsértés vagy voyeurizmus miatt, mire a szerencsétlen prelátus megijed, és elhajt az autójával. Húsz percig tartó autós üldözésre kerül sor Rómában, amely – akárcsak egy igazi hollywoodi filmben – nagy karambollal végződik. Két rendőrségi autó megrongálódik, egy rendőr megsérül. „Fogalmuk sincs, hogy ki vagyok! Nem tudják, kivel van dolguk!” – ordítja letartóztatásakor Burgazzi hatalmas monoklival a szeme körül, miután kissé túlzásba vitte a dodzsemezést. Az ügy annyira banális, oly gyakori a Vatikánban, hogy úgy tűnik, nem kell neki nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Ám a dolgok ez esetben nem olyan egyszerűek. A rendőrök, akik állításuk szerint szabályosan felmutatták az igazolványukat, elmondják, hogy Burgazzi kocsijában óvszereket és papi öltözetet találtak (letartóztatásakor civil ruhát viselt). A rendőrség lefoglalta a prelátus telefonját, és azonosított rajta „egy Wellingtonnak nevezett brazil transzszexuális személyhez intézett hívást”. Cesare Burgazzi mindig is azt mondta, hogy a rendőrök civilben voltak, és az autójukon nem volt rendőrségi jelzés. Vallomása szerint azt hitte, ki akarják

rabolni, ezért többször is hívta a segélykérő számot. A prelátus tagadja, hogy bármiféle kapcsolatba került volna a transzszexuális Wellingtonnal, és hogy óvszerek lettek volna az autójában. Állítja, hogy a rendőrök nyilatkozatának több pontja hamis, és hogy állításukkal ellentétben a megsérült rendőr csak könnyű sérülést szenvedett. Összegezve: Burgazzi megesküszik rá, hogy csak azért próbált elmenekülni, mert azt hitte, szélhámosok próbálkozásával van dolga. Az útonállóknak álcázott rendőrök vagy rendőröknek álcázott útonállók tézise legalábbis fantazmagóriának tűnik. Ugyanakkor a prelátus olyan állhatatosan ismétli, és a rendőrség olyannyira képtelen volt az ellenkezőjének a bizonyítására, hogy a per a vártnál hosszabb ideig tartott. Első fokon Burgazzit felmentették a rendőrségi állításokat övező homály miatt. De fellebbez, akárcsak a vád képviselője: Burgazzi azért, hogy egyértelműen kimondják ártatlanságát, a rendőrség azért, hogy elítéljék Burgazzit. Ez történik másodfokon, ahol a bíróság a rendőrség verzióját elfogadva bűnösnek ítéli őt. Burgazzi ezután a Semmítőszékhez fordul, ahol az ügy nyolc évvel a történtek után teljes felmentéssel ér véget. Az ítélet világos, de az ügy körülményei legalábbis homályban maradnak. Az a hipotézis sem zárható ki, hogy Burgazzinak csapdát állítottak. Ezzel a gondolattal többen is előálltak azok közül, akik jól ismerik a dossziét. Alátámasztja az a tény, hogy Burgazzi óvatos, jól informált ember. A Vatikánban betöltött funkciói lehetővé tették, hogy felfedezze több, II. János Pál pápa közvetlen környezetéhez tartozó bíboros botrányos pénzügyi praktikáit és kettős homoszexuális életét: a Vatikán bankjából kiszivattyúzott pénzek, a párhuzamos számlák és a prostitúciós hálózatok hajmeresztő elegyét. E feltételezés szerint a megvesztegethetetlen ember hírében álló, talpraesett

Burgazzi

a

dosszié

teljes

anyagáról

elővigyázatosan

fénymásolatokat készített, és ezeket egy olyan páncélszekrényben helyezte el,

amelynek kódját csak az ügyvédje ismerte. Nem sokkal ezután találkozót kért az érintettek közül a legbefolyásosabb bíborostól, közölte vele felfedezését, és magyarázatot kért tőle. Nem ismerjük e beszélgetés tartalmát. Azt viszont tudjuk, hogy Burgazzi nem adta át a dossziét a médiának – ami annak bizonyítéka, hogy hűséges az egyházhoz és irtózik a botránytól. Vajon van-e kapcsolat a Burgazzi által követelt magyarázat és a Villa Borghese közelében lezajlott elképesztő történet között? Lehetséges-e, hogy a dosszié által érintett nagy hatalmú bíboros megijedt, és megpróbálta semlegesíteni a prelátust? Csapdát állított volna Burgazzinak, hogy kompromittálja és hallgatásra kényszerítse az olasz rendőrséghez közel álló emberek, esetleg igazi rendőrök közreműködésével? (Egy rendőrségi vezető közismerten jó viszonyt ápolt a szóban forgó bíborossal.) Azért akarták kompromittálni, hogy esetleges leleplezései hiteltelenné váljanak? Ezek a kérdések valószínűleg még sokáig megválaszolatlanok maradnak. Azt azonban tudjuk, hogy XVI. Benedek, akit az ezt követő hosszú jogi procedúra idején választottak pápává, ragaszkodott hozzá, hogy Burgazzi visszakapja az Államtitkárságon betöltött állását. Sőt úgy tűnik, hogy egyszer találkozott is vele egy misén, és azt mondta neki: „Mindent tudok; folytassa!” (Ezt első kézből tudom egy olyan személytől, akinek Burgazzi elmondta.) A pápa váratlan személyes támogatása jól jelzi, mekkora zavart okozott az ügy a Vatikánban, és némi hitelt is ad a csapdáról szóló hipotézisnek. Mert jogosan csodálkozhatunk a rendőrök gyenge lábakon álló kijelentésein, kétséges bizonyítékain, amelyeket végleg elvetett az igazságszolgáltatás. Lehet, hogy mindez koholmány volt? Milyen célból? És ki lehetett az esetleges megrendelő? Lehetséges, hogy Cesare Burgazzi machináció áldozata lett, amelyet a Vatikánból irányított egy másik pap, hogy elhallgattassa vagy zsarolja? Azáltal, hogy a Semmítőszék bűnügyi kollégiuma véglegesen

ártatlannak mondta ki őt, és nem fogadta el a rendőrség verzióját, ezek a feltételezések hihetővé váltak. A Vatikánban nemritkán szorosan összekapcsolódó pénzügyi és erkölcsi botrányok adják Szodoma egyik kulcsát. Erre az összefonódásra elsőként Raffaele Farina bíboros, a kétes pénzügyek egyik legkiválóbb ismerője hívta fel a figyelmemet (Ferenc pápa felkérésére ő volt a Vatikáni Bank reformjával foglalkozó bizottság elnöke). A két hosszú beszélgetés során, amelyet szentszéki lakásán folytathattam vele olasz nyomozóm, Daniele jelenlétében, Farina beszélt nekem e titkos összjátékról, arról, hogy a két botránysorozat párban jár, „s mint két ikerördög / Egy célra tör”.49 A bíboros természetesen nem mondta ki a neveket, de mindketten tudtuk, kikre céloz. A Vatikánban a fiúk imádata kéz a kézben jár az Aranyborjú imádatával. A Farina által vázolt magyarázat, amelyet egyébként több más bíboros, püspök és Vatikán-szakértő is megerősít, valójában szociológiai szabályt rögzít. A homoszexuálisok magas aránya a Római Kúrián belül először is – statisztikailag, ha mondhatom így – érthetővé teszi, hogy számosan vannak közülük a pénzügyi visszaélések középpontjában is. Tegyük hozzá: egy ilyen zárt és szigorúan ellenőrzött világban, a svájci gárda, a vatikáni csendőrség és a pletykák gyűrűjében nagyon óvatosnak kell lennie annak, aki szerelmi kapcsolatokat akar fenntartani. Erre csak négy megoldás létezik: az első a monogámia – ezt választja a prelátusok jelentős része; nekik valóban kevesebb kalandjuk van, mint a többieknek. A melegek számára viszont, ha nem stabil párkapcsolatban élnek, bonyolultabbá válik az élet. Csak három lehetőségük marad: utazgatni, s közben élvezni a szexuális szabadságot (gyakran ezt a királyi utat választják a nunciusok, továbbá az Államtitkárság fogalmazói és jegyzőkönyvírói, amint ezt később látni fogjuk); melegbárokba járni; külső prostituáltakat igénybe venni. Mindhárom esetben sok pénzre van

szükség. Márpedig a szolgálati lakáson és teljes ellátáson kívül járó havi 1000–1500 eurós papi fizetés nem elég e komplex vágyak kielégítésére. A Vatikán papjai és püspökei pénzszűkében vannak, azt tartják róluk, hogy ők „azok a minimálbéresek, akik nagyúri életet élnek”. Mire van tehát szükség egy homoszexuális pap kettős életéhez a Vatikánban? Magánéletének szigorú kontrolljára, a titoktartás kultúrájára és anyagi forrásokra: megannyi késztetés a hazudozásra és álcázásra. Ez a magyarázat a pénz és a szex veszélyes összefonódására, a pénzügyi botrányok és a homoszexuális kalandok elszaporodására, valamint a „bujasággyűrűk” kialakulására II. János Pál idején ebben a különös városban, ahol diadalt ült a korrupció.

12

A svájci gárdisták Nathanaël két nehézségbe ütközött a Vatikánban: a lányokba és a melegekbe. Előbbiek ritkán fordulnak elő, utóbbiak mindenütt jelen vannak. Véletlenül találkoztam ezzel a svájci gárdistával a Vatikánban. Eltévedtem a lépcsőházak labirintusában, és ő megmutatta, merre kell mennem. Nem volt mogorva, beszélgetni kezdtünk. Először azt hittem, hogy egy külső cég alkalmazottjaként jött megjavítani valamit. Kék munkaruhája láttán azt gondoltam róla, hogy egy olasz szerelő. Így aztán rendesen meglepődtem, amikor néhány nap múlva a díszes pirossárga-kék egyenruhában pillantottam meg: svájci gárdista! Egy svájci gárdista, akinek a minap szerszámosláda volt a kezében! Később, amikor újból Rómában jártam, felhívtam telefonon, ám akkor udvarias, de nagyon határozott elutasításba ütköztem: nem akart találkozni velem. Később tudtam meg, hogy ezt írja elő számukra a svájci gárda szabályzata. Bizonyos okokból, amelyekről e helyütt inkább nem beszélek, mégis beleegyezett egy beszélgetésbe, majd többször találkoztunk a Borgo negyedben, a csendes Makasar bisztróban, amely gyalog három perc a svájci gárda kaszárnyájától, és azért is nagyon megfelelt nekünk, mert messze volt a turisták és a monsignorék által frekventált helyektől. A szép magas Nathanaël sármos ovális arcával igazán barátságos volt. Már

első

találkozásunkkor

megmondta

a

keresztnevét

(amelyet

megváltoztattam) és a telefonszámát; a vezetékneve csak később, véletlenül

derült ki számomra, mert amikor bepötyögtem az okostelefonomba a mobilszámát, automatikusan megjelent a Google+ profilja. Viszont Nathanaël nem szerepel sem az Instagramon, sem a Facebookon, és egy fotó sem jelenik meg róla, ha a Google Képekre kattintunk – ugyanis a Vatikán egy másik szigorú szabálya a legteljesebb diszkréciót írja elő a svájci gárdisták számára. – Nem lehet sem profilunk, sem szelfink a közösségi hálókon – erősíti meg Nathanaël. Tehát a lányok és a homoszexuálisok jelentették a két fő problémát a szentszék svájci gárdistája számára. Amióta megkezdte szolgálatát, „tíz lánnyal” sikerült lefeküdnie, mondja nekem, de nagyon nyomasztja a cölibátus. Nagyon szigorúak a szabályok. – Éjfél előtt már a kaszárnyában kell lenni, nem lehet kimaradni éjszakára. Tilos párkapcsolatban élnünk, a házasságot csak a magas rangú tiszteknek engedélyezik, és szigorúan tilos lányokat bevinni a kaszárnyába. Arról is lebeszélnek, hogy a városban randevúzzunk velük, sőt elvárják, hogy bejelentsük, ha más ezt teszi. A vatikáni vén krampuszok prűd rögeszméi nagyon bosszantják Nathanaëlt, aki úgy véli, a gárda eredeti küldetését érintő lényegi kérdésekkel viszont nem foglalkoznak. Így szerinte a pápa személyének védelme sok kívánnivalót hagy maga után. Elmondom neki, hogy gyakran úgy léptem be a Vatikánba az Arco delle Campanének nevezett kapun keresztül – a Szent Péter-bazilikától balra levő óra alatti, varázslatosan szép bejáratnál –, hogy semmilyen igazolványt nem kellett felmutatnom, és a táskámat sem nyitották ki, mivel egy bíboros vagy egy egyszerű, bentlakó pap kijött értem. Egy következő alkalommal megmutatom Nathanaëlnek, hogy van egy kulcsom, amellyel minden ellenőrzés nélkül be tudok jönni esténként, amikor bent lakom. Tapasztalataim megdöbbentik a svájci gárdistát.

Talán tízszer találkoztunk titokban a Makasar bisztróban. Beszélgetéseink során Nathanaël elárulja, hogy mi zavarja igazán a Vatikánban: egyes bíborosok kitartó, néha agresszív nyomulása. – Ha egy is hozzám mer nyúlni, betöröm a pofáját és felmondok – jelenti ki határozottan. Nathanaël nem meleg, még csak nem is melegbarát: rettenetesen dühös a sok bíborosra és püspökre, akik közeledni próbáltak hozzá (neveket mond). Sokkolta, amit a Vatikánban tapasztalt: kettős élet, párvadászat, sőt zaklatás. – Undorodom attól, amit láttam. Még mindig nem térek magamhoz. És ha belegondolok: esküt tettem rá, hogy ha kell, „életemet áldozom” a pápáért! De nem volt-e már kezdettől fogva férges az alma? A svájci gárdát 1506ban II. Gyula pápa alapította, akinek biszexuális voltát több korabeli beszámoló igazolja. A világ legkisebb hadseregének színpompás egyenruháját a legenda szerint Michelangelo tervezte: szivárványszínű reneszánsz zeke és kétcsúcsos, gémtollal díszített alabárdossisak. Egy olasz csendőr alezredes Rómában megerősíti nekem, hogy a svájci gárdisták számára kötelező a szigorú hivatali titoktartás: – Hihetetlen omerta működik náluk. Államérdekből meg kell tanulniuk hazudni a pápáért. Gyakori a szexuális erőszak: zaklatások, visszaélések. Ezeket eltussolják, és mindig úgy döntenek, hogy a svájci gárdistát közvetett felelősség terheli azért, amit el kellett szenvednie. Értésükre adják, hogy ha beszélnek, soha többé nem lesz munkájuk. Ha viszont jól viselkednek, segítenek majd nekik, hogy jó állást kapjanak, amikor majd civilként visszatérnek Svájcba. Jövőbeli karrierjük a hallgatásuktól függ. Nyomozásom során tizenegy svájci gárdistával készítettem interjút. Nathanaël kivételével, akivel rendszeresen összejártunk Rómában, ismeretségeim többségét a lourdes-i katonai zarándoklat alatt kötöttem, illetve Svájcban, ahol

több

mint

harminc

tartózkodásom

alkalmával

korábbi

gárdistákkal

találkozhattam Zürichben, Bázelben, Churban, Sankt Gallenben, Luzernben, Genfben és Lausanne-ban. Ők megbízható forrást jelentettek e könyv megírásához, nekik köszönhetően első kézből kaptam információkat a Kúria erkölcseiről és számos bíboros kettős életéről, akik természetesen flörtöltek velük. A Le Versailles nevű sörözőben ismerkedtem meg Alexis-vel. A nagy zarándoklat alkalmával minden év májusában a világ összes tájáról érkező vallásos katolikus rendőrök, csendőrök és katonák ezrei találkoznak a Pireneusok lábánál fekvő francia városban, Lourdes-ban. Hagyományosan részt vesz ezen egy svájci gárdistákból álló csoport, ennek volt tagja Alexis (a keresztnevét megváltoztattam) abban az évben, amikor én is elmentem oda. – Na végre, itt vannak a svájci gárdisták – kiált fel Thierry, a Le Versailles tulajdonosa, nagy örömmel fogadva a színes ruhájú katonák érkezését. Az ő látványuk sok vendéget vonz az étterembe és megemeli a bevételt. A lourdes-i nemzetközi katonai zarándoklat khaki- és sokszínű fesztivál, amelyen országok tucatjai képviseltetik magukat; láthatunk fénylő tollú kalapokat, csillogó, éles kardokat, pomponokat, skót szoknyás férfiakat, mindenféle katonazenekarokat. Buzgón imádkoznak emitt, vadul leisszák magukat amott, nevezetesen az Öreg hídon. Odébb lerészegedett katolikus katonák százai dalolnak, táncolnak, udvarolnak. A nők kevesen vannak, a melegek a ruhásszekrényben rejtőznek. Óriási ivászat megkereszteltek számára! E hatalmas tivornya első számú attrakcióját mindazonáltal a svájci gárdisták jelentik, ahogy azt előre jelezte nekem az az olasz csendőr alezredes, aki segített elintézni, hogy jelentkezhessem a zarándoklatra. – Meg fogja látni – mondta –, a svájci gárdisták egy kicsit elengedik magukat, amikor kiteszik a lábukat Rómából. Kisebb rajtuk a nyomás, mint a

Vatikánban, lazul a tisztek által gyakorolt ellenőrzés, az alkohol megoldja a nyelveket. Elkezdenek beszélni. És valóban, Alexis enged az óvatosságból. – Lourdes-ban nem viseljük állandóan a díszegyenruhát – mondja nekem a Le Versailles sörözőben. – Tegnap este civilben voltunk, csak nyakkendőt kötöttünk. Nem tesz jót az imázsunknak, ha piros-sárga-kék uniformist viselünk, és közben be vagyunk csiccsentve. Alexis sem tolerálja jobban a melegeket, mint Nathanaël. Vehemensen cáfolja azt az elterjedt vélekedést, mely szerint a pápai gárdában magas a homoszexuálisok száma. Négy vagy öt társáról gyanítja, hogy „valószínűleg meleg”, és ismeri a gárda egy korábbi (VI. Pál idejében aktív) vezetőjének homoszexualitásáról szóló híreket – az illető ma Róma környékén él, férfipartnerével együtt. Mint mindenki, ő is tudja, hogy több bíboros és püspök botrányt okozott a Vatikánban azzal, hogy svájci gárdistával volt párkapcsolatban. És természetesen tud a Vatikánon belül 1998-ban történt hármas gyilkosságról, amikor a svájci gárda egy fiatal altisztje, Cédric Tornay pillanatnyi elmezavarában állítólag megölte a gárda parancsnokát és feleségét, majd önmagával is végzett. – Ez a hivatalos verzió, de a gárdisták közül senki sem hiszi el – mondja Alexis.

–

Valójában

Cédricet

megöngyilkolták!

Azaz

ugyanúgy

meggyilkolták, mint a parancsnokot és feleségét, majd horrorisztikusan átrendezték a helyszínt, hogy elhitessék a kettős gyilkosság után elkövetett öngyilkosság teóriáját. (Nem fogok itt részletesen kitérni e drámai ügyre, amelyről már rengeteget írtak, és amellyel kapcsolatban a legezoterikusabb hipotézisek vannak forgalomban. Könyvünk témája szempontjából elég, ha csak egyet, a fiatal altiszt és a parancsnoka közötti liezont említem itt meg, amely többször is felmerült, ha nem is volt meggyőző. Bár az is lehet, hogy ezt a szerelmi

viszonyt – akár valóságos volt, akár kitalálták – a bűn valódi indítékának leplezésére használták. Mindenesetre a rejtély továbbra is rejtély. Az igazság érdekében Ferenc pápa igazán megtehetné, hogy újra felnyissa ezt a sötét aktát.) Nathanaëlhez hasonlóan Alexis-t is megkörnyékezte több tucat bíboros és püspök, ezért már felmerült benne, hogy kilép a gárdából. – Olyan kitartóan zaklatnak, hogy már arra gondoltam, azonnal hazatérek. Sokunknak nagyon elegünk van már a bíborosok és püspökök nem túl finom közeledéséből. Alexis elmondja, hogy egyik bajtársát éjszaka rendszeresen felhívta egy bíboros azzal, hogy szüksége van rá a szobájában. A sajtó hasonló jellegű incidenseket tárt fel, az egyik svájci gárdista ágyára névjegy kíséretében helyezett egyszerű ajándéktól kezdve az olyan nyílt próbálkozásokig, amelyeket zaklatásnak vagy szexuális agressziónak lehet minősíteni. – Időbe telt, mire ráeszméltem, hogy kielégítetlen emberek vannak körülöttünk, akik a svájci gárdistákban friss húst látnak. Azért kényszerítik ránk a cölibátust, azért nem engednek minket megházasodni, mert maguknak akarnak megőrizni bennünket – ilyen egyszerű ez. Annyira gyűlölik a nőket, annyira perverzek! Azt szeretnék, ha olyanok lennénk, mint ők: rejtőző homoszexuálisok! Alexis, Nathanaël és még legalább három korábbi svájci gárdista (akikkel a zarándoklaton beszélgettem) úgy véli, hogy a gárda belső szabályzata elég világos e tekintetben, noha a homoszexualitás mint olyan nem szerepel benne. A svájci gárdistáknak „igen nagy előzékenységet” kell tanúsítaniuk a bíborosokkal, a püspökökkel és „minden monsignoréval” szemben. A gárdistáknak, akiket „pipiknek” tekintenek, szolgálatkészen és rendkívül udvariasan kell viselkedniük. Soha nem szabad egy eminenciás vagy

excellenciás urat kritizálniuk vagy tőlük bármit is megtagadniuk. Végül is egy bíboros Krisztus apostola itt, a földön. Ugyanakkor a gárda egyik íratlan szabálya szerint az udvariasságnak csupán a látszata kötelező. Ha egy bíboros megadja a telefonszámát egy ifjú gárdistának vagy meghívja egy kávéra, udvariasan meg kell köszönni és ugyancsak udvariasan azt mondani: nem érek rá. Ha a bíboros tovább erősködik, minden alkalommal ugyanazt a választ kell kapnia; ha a félénk fiatalember nem merte visszautasítani a meghívást, a találkozót mindenképpen le kell mondania bármilyen szolgálati kötelezettségre való hivatkozással. Súlyos zaklatás esetén a gárdista beszéljen erről feljebbvalójának, de semmiképpen ne válaszoljon, ne kritizáljon és ne panaszoljon be egy prelátust. Az ilyen esetet szinte mindig intézkedés nélkül az irattárba (ad acta) helyezik. A többi svájci gárdistához hasonlóan Alexis is megerősíti nekem a homoszexuálisok magas arányát a Vatikánon belül; mindenütt ott vannak, és fölényben érzik magukat. Erős szavakat használ: „dominancia”, „hegemónia”. A melegeknek ez a fajta hatalma traumaként érte az általam megkérdezett svájci gárdisták többségét. Nathanaël, ha majd befejezi a szolgálatát, és végre „szabadon engedik”, soha többé nem akarja betenni a lábát a Vatikánba, „legfeljebb turistaként a feleségével”. Egy másik svájci gárdista, akivel Bázelben beszélgettem, megerősíti, hogy a bíborosok és prelátusok homoszexualitása az egyik olyan téma, amiről a legtöbb szó esik a kaszárnyában, és hogy azok a történetek, amelyeket a társaiktól hallanak, sokszor még súlyosabbak azoknál, amelyeknek maguk voltak a tanúi. Akárcsak korábban Nathanaëllel és a többi svájci gárdistával, Alexis-vel is kimondunk konkrét neveket. Azoknak a bíborosoknak és püspököknek a listája, akik megkörnyékezték őket, egyre több ismétlődő nevet tartalmaz, és már olyan hosszú, mint Burke bíboros cappa magnája. Jól informáltnak tartom

magam ebben a kérdésben, mégis meglepnek a tanúbeszámolók: a kiválasztottak száma nagyobb, mint hittem. Vajon miért voltak hajlandók annyira szabadon beszélni velem, hogy maguk is elcsodálkoztak a saját merészségükön? Nem féltékenységből vagy hiúságból, mint számos bíboros és püspök; nem is azért, hogy előmozdítsák az ügyet, mint a legtöbb meleg kapcsolatom a Vatikánban. Hanem mert nagyot csalódtak, és már nincsenek illúziók. Alexis most újabb titkot oszt meg velem. Igaz, hogy a tisztek között (akiknek, mint láttuk, szabad házasodniuk) csak elvétve akad egy-egy meleg, egészen más a helyzet a gyóntatópapokkal, a káplánokkal, a tábori lelkészekkel, akik szintén a gárdisták közvetlen közelében vannak. – Elvárják tőlünk, hogy hetente legalább egyszer elmenjünk gyónni a számunkra fenntartott kápolnába. Mondhatom, soha nem láttam annyi homoszexuálist, mint a svájci gárda tábori lelkészei között – közli velem Alexis. Meg is nevezi a svájci gárda két gyóntatópapját, aki szerinte meleg (amit meg is erősít egy másik, német-svájci gárdista és a Kúria egyik papja). Beszéltek nekem egy olyan tábori lelkészükről is, aki AIDS-ben halt meg (a nevét Michael Meier svájci újságíró hozta nyilvánosságra a TagesAnzeigerben megjelent cikkében). Nagyszámú svájci utam alkalmával (évek óta minden hónapban elmegyek Svájcba) több, ilyen ügyekre szakosodott ügyvéddel és számos emberi jogi szervezet (mint például az SOS Rassismus und Diskriminierung Schweiz) vezetőivel találkoztam. Megtudtam tőlük, hogy a svájci gárdistákat a diszkrimináció különböző formái sújtják, a felvételi procedúrától kezdve egészen a Vatikánon belül érvényes magatartási kódexig.

Egy svájci ügyvéd szerint a jövendőbeli gárdisták svájci toborzásával foglalkozó egyesület alapszabálya nem egyértelmű. Vajon a svájci törvények, az olasz jogrend vagy a szentszék területén érvényes egyházjog szerint működik

ez

az

egyesület?

A

Vatikán

szándékosan

lebegteti

a

bizonytalanságot, hogy egyszerre három táblán sakkozhasson. Márpedig svájci állampolgárok Svájcban zajló felvételét az ottani munkajognak megfelelően kellene lebonyolítani, hiszen ez vonatkozik az országban működő külföldi vállalkozásokra is. Így a gárdisták toborzásának szabályai diszkriminatívak: a nőket kizárják (holott a svájci hadseregbe felvehetők); házasságban vagy élettársi kapcsolatban élő fiatal férfi nem pályázhat; csak „feddhetetlen” hírű és „jó erkölcsű” jelöltet vesznek fel (e két kitétel implicit módon kizárja a melegeket és a transzszexuális személyeket); továbbá a Ferenc pápa által annyira támogatott migránsokat is kirekesztik a gárdából. Végül pedig a gárda összetétele arra vall, hogy mozgássérültek és színes bőrűek, afrók és ázsiaiak jelentkezését nem fogadják be. Az ügyvédek, akiket erről kérdeztem, úgy vélik, hogy a házasság tilalma már önmagában is diszkriminatívnak számít Svájcban, nem beszélve arról, hogy ellentmond a katolikus egyház alapelveinek, amely a világi személyeket illetően a házasság feltétlen híve, és tilt minden házasságon kívüli szexuális kapcsolatot. Egy ügyvéd közvetítésével megkérdeztem a svájci gárda vezetőit ezekről a jogi anomáliákról. Válaszaik sokatmondóak: azzal hárítják el a diszkrimináció gondolatát, hogy a katonai feladatok szükségessé tesznek bizonyos szabályokat (pedig ezek ellentétesek a svájci hadsereg szabályzatával, amely az újoncok életkorából és fizikai adottságaiból adódó katonai specifikumokat is figyelembe vesz). A homoszexualitással kapcsolatban írásban azt közölték velünk, hogy „a felvételnél nem gond, ha valaki meleg, feltéve hogy nem nyíltan gay, nem túl feltűnő, nem túl nőies”. Végül pedig a svájci gárdisták

kiképzése során szóban kiadott rendelkezések és magatartási kódexük (Regolamento della Guardia Svizzera Pontificia, amelyet megszereztem, és amelynek legutóbbi, 2006-os kiadásához Sodano bíboros írt előszót) szintén tartalmaznak szabálytalanságokat a diszkrimináció, a munkajog és a zaklatás elhallgatása terén. Ezek a nem csupán jogi (a svájci, az olasz vagy az európai jog tekintetében),

hanem

egyúttal

erkölcsi

természetű

anomáliák

sokat

elmondanak arról, hogy milyen előjogokat vindikál magának ez a tényleg szabálytalan állam.

13

Keresztes hadjárat a melegek ellen Miközben II. János Pál pápa Marcial Macielt védelmezi, s miközben környezetének egy része ajánlatokat tesz a svájci gárdistáknak és paráználkodik, a Vatikán megindítja nagy háborúját a homoszexuálisok ellen. Ebben a háborúban nincs semmi új. Az antiszodomita fanatizmus a középkor óta létezett, ettől persze még pápák tucatjait is gyanúsították ilyen hajlamokkal, XII. Piuszt és XXIII. Jánost is beleértve – alapesetnek számított a belső tolerancia, amely együtt járt a kifelé irányuló éles bírálatokkal. Az egyház mindig sokkal erősebben ítélte el a homoszexualitást hivatalos megnyilatkozásaiban, mint a klérus életmódjában. Az

1970-es

évek

végén

a

katolicizmus

retorikája

feltűnően

megkeményedett. Az egyházat felkészületlenül érte az erkölcsök forradalma, amelyet nemcsak nem látott előre, de nem is értett. VI. Pál, aki nem igazán volt tisztában a helyzettel, 1975-ben a nevezetes Persona humana „nyilatkozattal” reagál, amely a Humanae

vitae kezdetű

enciklika

szellemiségét viszi tovább: megerősíti a papi cölibátust, kiemeli az önmegtartóztatás értékét, megtiltja a házasság előtti szexuális kapcsolatokat, és hevesen elítéli a homoszexualitást. II. János Pál pápasága idején (1978–2005) a doktrína terén nagyrészt továbbra is ez a logika érvényesül. A retorika azonban egyre keményebben homofób, és a pápa környezete új keresztes hadjáratot indít a melegek ellen

(többek között Angelo Sodano, Stanisław Dziwisz, Joseph Ratzinger, Leonardo Sandri, Alfonso López Trujillo tevékenykedik a frontvonalban). A pápa nem sokkal megválasztása után befagyasztja a vitát. 1979. október 5-én Chicagóban beszédet intéz az összes amerikai püspökhöz, amelyben felszólítja őket, hogy ítéljék el a szerinte „természetellenes” nemi aktusokat. „Könyörületes pásztorként

helyesen mondottátok: »A homoszexuális

cselekedet, amely megkülönböztetendő a homoszexuális hajlamtól, morális bűn.« Ezen igazság világosságával megmutattátok, miben áll Krisztus igazi könyörületessége; nem árultátok el a homoszexualitás miatt kínzó morális problémával küszködőket, ami abban az esetben történt volna, ha a megértés és az irgalom nevében, vagy bármilyen más okból hamis reményeket nyújtottatok volna e fivéreinknek és nővéreinknek.” (A bármilyen más okból kifejezést az amerikai klérus jól ismert erkölcseire való utalásként lehet értelmezni.) Vajon mi vezette II. János Pált arra, hogy nagyon hamar az egyháztörténet egyik leginkább homofób pápájaként lépjen fel? A Rómában élő amerikai vatikanista, Robert Mickens két lényeges tényezőt hoz fel magyarázatként: – Ez a pápa soha nem élt demokráciában. Ezért mindent egyedül döntött el saját zseniális intuícióira és a lengyel katolikusok archaikus előítéleteire hagyatkozva. Így működött. Másrészt egész uralkodásának vezérelve: az egység. Meggyőződése volt, hogy egy megosztott egyház gyenge egyház. Szigorúan ragaszkodott az egység megőrzéséhez, a pápa tévedhetetlenségének eszméje pedig megtette a többit. Akik ismerték őt Krakkóban vagy Rómában, mondták is néha, hogy nem igazi demokrata, továbbá hogy nőgyűlölő és homofób. Pápaként azonban nagyon is eltűri, hogy környezete tele van homoszexuálisokkal. Miniszterei és asszisztensei

között

olyan

sokan

vannak,

méghozzá

gyakorló

homoszexuálisok, hogy lehetetlen nem tudomást vennie életmódjukról és

hajlamaikról. De akkor mivégre tartja fenn ezt a skizofrén állapotot? Miért hagyja, hogy kialakuljon ez a képmutató rendszer? Miért ilyen kérlelhetetlen a nyilvánosság előtt, és miért ilyen megengedő a falakon belül? Miért? Miért? A melegek, a fogamzásgátló, majd a bejegyzett élettársi kapcsolat elleni keresztes háború tehát új kontextusban jelenik meg, amelynek leírásához be kell jutnunk a Vatikán gépezetének belsejébe, mert csak így érthetjük meg e háború agresszivitását, lélektani mozgatórugóját – a titkon mindent nagy erővel mozgató öngyűlöletet –, és végül kudarcát. Mert ezt a háborút II. János Pál el fogja veszíteni. Hadjáratát először egy volt monsignore, Krzysztof Charamsa tapasztalatai alapján

ismertetem.

Charamsa,

aki

egyszerű

láncszem

volt

a

propagandagépezetben, leleplezte a történet árnyoldalát, s egyúttal coming outolt. Azután Alfonso López Trujillo bíborossal foglalkozunk, aki ebben a történetben az egyik legfontosabb szereplő – és akinek kolumbiai, latinamerikai, majd olaszországi pályafutását aprólékos figyelemmel kísértem. Krzysztof Charamsa nevével először egy e-mailben találkoztam: ő volt a feladója. Amikor ez a lengyel prelátus felvette velem a kapcsolatot, még a Hittani Kongregációban dolgozott. Azt írta, hogy nagyon tetszett neki Global Gay című könyvem, és azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítsek megszervezni küszöbönálló coming outja kommunikációját, ami egészen addig természetesen hétpecsétes titok. Fogalmam sem volt, hogy valóban befolyásos prelátus-e, amint állítja, vagy pedig szélhámos. Megkérdeztem olasz barátomat, Pasquale Quarantát, aki a La Repubblica újságírója. Mivel kiderült, hogy Mons. Charamsa igazat mond, váltottam vele pár emailt, ajánlottam neki néhány újságírót. 2015 októberében, pár nappal a vatikáni családszinódus megnyitása előtt, az ő coming outjával volt tele a média, és a hír bejárta az egész világot.

Személyesen néhány hónappal később találkoztam Krzysztof Charamsával Barcelonában – oda költözött, miután elbocsátották a Vatikánból. LMBTaktivista lett, és belépett a katalán függetlenségi mozgalomba. Igazán jó benyomást tett rám. Hármasban vacsoráztunk, ott volt vele a partnere, Édouard is; bizonyos büszkeséget érzékeltem nála, mint aki egyedül véghez vitte a maga kis forradalmát, az ő „One-Man-Stonewallját” – és ugyanez tükröződött vissza Édouard tekintetében. – Ugye tisztában vagy vele, hogy mit tett? Hogy milyen bátor volt! És képes volt mindezt szerelemből megtenni. Szerelemből azért az emberért, akit szeret – mondta nekem Pasquale Quaranta. A rá következő évben aztán többször is találkoztunk Párizsban. Beszélgetéseink során Charamsa elmesélte történetét, amelyből később könyvet írt La prima pietra (Az első kő) címmel. Interjúi és írásai mindig bizonyos visszafogottságról tanúskodnak. Talán a félelem, de lehet, hogy csak a bikkfanyelv akadályozta abban, hogy elmondja az igazi igazságot. Pedig, ha egy nap igazán beszélne, kulcsfontosságú tanúvallomás lenne, ugyanis Charamsa ott volt a Vatikán homofób háborús gépezetének a szívében. A Hittani Kongregációt régen Szent Hivatalnak hívták. Feladatköréhez tartozott az egykor rettegett inkvizíció és az index, a cenzúrázott és tiltott könyvek jegyzéke. Ez a vatikáni dikasztérium, ahogy neve is mutatja, ma is a tanítást rögzíti, valamint definiálja, hogy mi a jó és mi a rossz. II. János Pál alatt ezt a stratégiai jelentőségű dikasztériumot – a rangsorban az Államtitkárság után a második helyen álló hivatalt – Joseph Ratzinger bíboros irányította. Ő dolgozta ki és jelentette meg a homoszexualitást támadó szövegek többségét, és ő végezte a vizsgálatot a legtöbb szexuális visszaélés ügyében. Krzysztof Charamsa ebben a hivatalban dolgozott teológiai tanácsadóként és a nemzetközi teológiai bizottság titkáraként. Az általa elmondottakat

kiegészítem négy másik hivatalbeli tanú – egy tanácsos, egy bizottsági tag, egy szakértő és a Kongregáció tanácsának egy bíboros tagja – beszámolójával. Ezenkívül, megértő papok vendégszeretetének köszönhetően, több éjszakát bent tölthettem a szentek szentjében, vatikáni apartmanokban a piazza Santa Marta mellett, néhány méterre a Szent Hivatal palotájától, ahol sokszor összefutottam a mai inkvizíció ügybuzgó jegyzőkönyvíróival. A Hittani Kongregációnak körülbelül 40 állandó alkalmazottja van (ufficiali, scrittori vagy ordinanze), általában rendkívül hithű, megbízható, hűséges papok, akiket Charamsa „az inkvizíció tisztviselőinek” nevez. Zömüknek több diplomája is van, rendszerint teológiából és kánonjogból vagy filozófiából. Munkájukat kb. 30 külső konzultáns (consultori) segíti. Az „inkvizíciós vizsgálat” (ma inkább a doktrína pontosításának mondanánk) általában a következőképpen zajlik: a tisztviselők elemzik, majd a szakértők és a konzultánsok megvitatják, utána a bíborosok tanácsa elé terjesztik ratifikálásra. Ez a látszólagosan horizontális folyamat, amely vitákra ad lehetőséget, tulajdonképpen csak leplezi a vertikális döntéshozatalt: egyetlen ember rendelkezik felhatalmazással a szövegek értelmezésére és „az” igazság meghatározására. Mert a Hittani Kongregáció prefektusa (II. János Pál alatt Ratzinger, XVI. Benedek alatt William Levada, majd Gerhard Ludwig Müller – mindketten Ratzinger hű kiszolgálói) minden dokumentumot a kezében tart: ő proponál, ő korrigál, ő validál, majd magánkihallgatáson prezentálja a pápának. Az utolsó szó a szentatyáé. Látjuk tehát – amint már Nietzsche óta tudjuk –, hogy az erkölcs az uralkodás eszköze. Azonkívül nagyon alkalmas a képmutatásra. A Hittani Kongregáció jelenlegi organigramjában szereplő 20 bíboros közül állítólag több mint 10 homofil vagy gyakorló homoszexuális. Legalább ötüknek férfi élettársa van. Hárman rendszeresen prostituált férfiak szolgálatait veszik igénybe. (A

Kongregáció bíboros tagjai közül Mons. Viganò hetet bírál, illetve „outol” Testimonianzájában.) A Kongregáció tehát érdekes orvosi eset és a vatikáni képmutatás központja. Hallgassuk csak, mit mond Charamsa: „Ez a javarészt homoszexuálisokból álló testület kötelezővé teszi a homoszexuálisok iránti gyűlöletet, tehát végletes mazochizmussal a saját maguk iránti gyűlöletet forszírozzák.” Krzysztof Charamsa és más belső források szerint a homoszexualitás kérdése

Ratzinger

prefektus

vezetése

alatt

a

Kongregáció

beteges

rögeszméjévé vált. Az Ótestamentum Szodomáról szóló néhány sorát újra és újra olvassák; a Dávid és Jonatán közötti kapcsolatot szüntelenül újraértelmezik, akárcsak az Újtestamentumban Pálnak azt a mondatát, amelyben bevallja gyötrődését, hogy „tövis adatott a testébe” (Pál ezzel mintha a saját homoszexualitására utalna). És amikor hirtelen rádöbbenünk, hogy Isten elhagyott minket, amikor megértjük, hogy a katolicizmus magára hagyja és kétségbe ejti az embert, s hogy az élet kilátástalan, akkor talán titokban sírva fakadunk? A Hittani Kongregáció tudós homofóbjainak megvan a maguk SWAGkódja – Secretely We Are Gay (titokban melegek vagyunk). És amikor ezek a papok egymás közt a maguk gyönyörű zsargonjában úgy beszélnek János apostolról, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, az a „János, akit jobban szeretett a többieknél”, az, akit „Jézus, miután ránézett, megszeretett”, nagyon is jól tudják, mit mondanak; és amikor felelevenítik, hogyan gyógyította meg Jézus egy százados fiatal szolgáját, akit kedvelt, Lukács evangéliumának nyomatékos inszinuációi szellemében ennek a jelentése nem hagy bennük semmi kétséget. Tudják, hogy egy átkozott néphez tartoznak – és egy kiválasztott néphez.

Barcelonai

és

párizsi

találkozásaink

során

Charamsa

aprólékos

részletességgel leírja nekem ezt a zárt világot, a szívekben gyökeret vert hazugságot, a törvénnyé emelt képmutatást, a bikkfanyelvet, az agymosást, és mindezt úgy mondja el nekem, mintha gyónna, mintha spoilerezné A rózsa neve cselekményét, ahol a szerzetesek kedveskednek és kölcsönösen szolgálatokat tesznek egymásnak, mindaddig, amíg egy fiatal szerzetes efölötti kétségbeesésében a toronyból a mélybe veti magát. – Olvastam, dolgoztam naphosszat, mást se csináltam. Jó teológus voltam. Ezért lepte meg annyira a coming outom a Kongregáció illetékeseit. Mindenkitől számítottak erre, csak tőlem nem – meséli a lengyel pap. A szigorúan vallásos Charamsa sokáig minden lelkifurdalás nélkül engedelmeskedett az utasításoknak. Részt vett az „objektíve rendellenes” homoszexualitást hallatlanul hevesen bíráló szövegek kidolgozásában is. II. János Pál és Ratzinger alatt egy egész fesztiválra való készült belőlük. A lehető legkeményebb szavakkal illetik a melegeket. Az unalomig ömlik a homofóbia a tucatszámra kiadott pápai nyilatkozatokból, ajánlásokból, levelekből, instrukciókból, szempontokból, észrevételekből, homíliákból, motu propriókból50 és enciklikákból – olyannyira, hogy kínos volna itt felsorolni az összes „bullát”. A Vatikán megkísérli megtiltani a melegek felvételét a papneveldékbe (eszükbe sem jut, hogy ez alaposan apasztaná a hivatást választók számát); legitimálja eltávolításukat a hadseregből (amikor az Egyesült Államok felfüggeszti a „Ne firtasd, ne beszélj róla” szabályt); teológiailag igyekszik megalapozni a homoszexuálisokat munkájukban sújtó diszkriminációt; és természetesen elítéli az azonos neműek együttélését és házasságát. A Rómában 2000. július 8-án lezajlott World Gay Pride másnapján az Úrangyala imádságkor II. János Pál beszédet mond, hogy elítélje „a jól ismert felvonulásokat” és hangot adjon „keserűségének, melyet a 2000. évi Nagy

Jubileumot ért sérelem felett érez”. De ezen a hétvégén a Szent Péter-bazilika előtt igen csekély számban vannak a hívők – szemben a melegekkel rokonszenvezők Róma utcáin felvonuló 200 ezres tömegével. „Az egyház mindig is meg fogja mondani, mi a jó és mi a rossz. Senki nem várhatja el tőle, hogy helyesnek ítéljen valamit, ami a természeti és az evangéliumi törvény szerint helytelen” – nyilatkozza e Gay Pride alkalmával Angelo Sodano bíboros, aki mindent megtett, hogy betiltsák az LMBTfelvonulást. Megemlítünk további két heves támadást: Jean-Louis Tauran bíboros különösen helytelennek tartotta, hogy ezt a rendezvényt „a szentév idején” tartották meg; Mons. Rino Fisichella, Róma segédpüspöke, akinek jelmondata: „Az igazság útját választottam”, különösen kemény szavakkal bírálja a World Gay Pride-ot. Egyébként a Vatikánt körbejárta egy vicc arról, hogy mi volt az oka ennek a három harcias állásfoglalásnak: a három bíboros azért szidta a melegparádét, mert nem biztosítottak számukra egy harci szekeret! Krzysztof Charamsát a Kúria azért támadja, mert túl hangos volt a coming outja, az olasz melegmozgalom meg azért, mert túl későn bújt elő. Zavarónak tartják ezt a prelátust, aki villámgyorsan váltott át az internalizált homofóbiából a drámakirálynőségbe. A Hittani Kongregációnál tudatják velem: Charamsa lemondása azzal áll összefüggésben, hogy hiába remélte, nem kapott előléptetést. Egy hivatalos forrás szerint tisztában voltak homoszexualitásával, hiszen évek óta együtt élt férfipartnerével. A Kúria egyik, az ügyet jól ismerő prelátusa, aki maga is meleg, ezt mondja nekem róla: – Charamsa a vatikáni homofób gépezet központjában dolgozott. Kettős életet élt: nyilvánosan támadta a melegeket, magánemberként férfiszeretőjével élt. Hosszú ideig alkalmazkodott a vatikáni előírásokhoz, amelyeket közvetlenül a szinódus megnyitása előtt nagy hirtelen elítélt, s ezzel nehéz

helyzetbe hozta a Kúria liberális szárnyát. Ő is megtehette volna, mint én és sokan mások, hogy az olyan haladó szellemű bíborosok mellé áll, mint Walter Kasper és Christoph Schönborn. Ehelyett éveken át támadta, vádolta őket. Vajon miért? Számomra rejtély Charamsa viselkedése. (Ezek – a Vatikán által indított ellenkampányban tipikus – szigorú vélemények semmiben nem mondanak ellent a Krzysztof Charamsa által elmondott történetnek, hiszen ő maga is elismerte, hogy „inkvizíciós prefektus szeretett volna lenni”, és hogy egy „valóságos lelki rendőrségben” teljesített szolgálatot.) A másik oldalon az olasz meleg közösség egyáltalán nem védte Charamsát, sőt bírálta, mert szerintük amit tett, az „pinkwashing”, ahogy egy másik aktivista mondta nekem: – A nyilatkozataiban és a könyvében semmit nem mondott el a rendszerről. Csak önmagáról beszélt. Ez a vallomás teljesen érdektelen: aki 2015-ben felvállalja a melegségét, ötvenéves késésben van! Nekünk az lett volna érdekes, ha elmondja belülről, hogyan működik a rendszer, ha Szolzsenyicin módjára mindent leír. Nyilván szigorú ez az ítélet, még akkor is, ha Charamsa valóban nem volt a Vatikán meleg Szolzsenyicinje, ahogy esetleg néhányan remélték. A melegek elleni keresztes hadjáratot II. János Pál idején főként egy Charamsánál sokkalta nagyobb befolyással rendelkező prelátus vezeti. Bíboros, a pápa legszűkebb környezetének tagja. Neve: Alfonso López Trujillo. Ő a Család Pápai Tanácsának elnöke. Itt most a Vatikán történetének egyik legsötétebb fejezetébe fogunk betekinteni. Rá kell szánnunk a szükséges időt, hiszen rendkívüli esettel állunk szemben.

Kicsoda Alfonso López Trujillo? Ez a ragadozó 1935-ben született Villahermosában, a kolumbiai Tolima tartományban. Huszonöt éves korában szentelik pappá Bogotában, tíz évvel később ugyanott lesz belőle segédpüspök, majd Medellínbe kerül, ahol 43 éves korában érsekké léptetik elő. Végül is egy jó helyre született, pénzhiányban soha nem szenvedő pap klasszikus pályáját futja be. Karrierjének különleges felívelése VI. Pál pápának köszönhető, aki kolumbiai hivatalos látogatása alkalmával – 1968 augusztusában, tehát elég korán – felfigyelt rá, majd még inkább II. János Pálnak, aki már pontifikátusa kezdetétől megteszi őt bizalmi emberének Latin-Amerikát illetően. A nagy barátságnak egyszerű oka van, ugyanaz, mint ami Angelo Sodano nunciussal vagy

Marcial

Maciel

atyával

köti

össze

a

lengyel

pápát:

a

kommunistaellenesség. Alvaro Léon, aki ma már nyugdíjban van, sokáig bencés szerzetes volt, fiatal szeminarista korában pedig Alfonso López Trujillo „szertartójaként” tevékenykedett Medellínben. Ott találkozom most ezzel az idős férfival, akinek

szép

arca

kimerültségről

árulkodik.

Velem

van

kolumbiai

főnyomozóm, Emmanuel Nesia. Alvaro Léon saját nevén kíván szerepelni könyvemben, mert, mint mondja, „ha már oly sok éven át vártam arra, hogy megszólaljak, akkor most végre bátran és precízen mindent el akarok mondani”. A medellíni székesegyház közelében ebédelünk egy vendéglőben. Alvaro Léon komótosan, a feszültséget hosszan fenntartva meséli el, milyen volt élete az érsek mellett. Késő estig együtt maradunk, a várost járjuk, közben betérünk egy-egy kávéházba. – López Trujillo nem idevalósi. Egyetemistaként jött Medellínbe, és csak később választotta a papi hivatást. Kezdetben pszichológiát tanult, csak utána lett szeminarista.

A papnak készülő, fiatal López Trujillót elküldik Rómába, hogy az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemen (Angelicum) fejezze be teológiai és filozófiai tanulmányait. Doktorátusa birtokában, a marxizmus jó ismerőjeként egyenrangú ellenfélként tud harcba szállni a baloldali teológusokkal. Jobboldalról vagy inkább szélsőjobbról támadja őket – amint erről több könyve is tanúskodik. 1960-ban szentelik pappá. Tíz éven át a háttérben végzi szolgálatát, már akkor is a megfellebbezhetetlen hithűség jegyében és incidensektől kísérve. – Nagyon hamar szállingózni kezdtek a hírek róla. Amikor 1971-ben segédpüspökké nevezik ki Bogotában, egy világi személyekből és papokból álló csoport petícióban tiltakozik szélsőséges nézetei miatt, és a székesegyház előtt tüntet a kinevezése ellen. Innentől kezdve López Trujillón úrrá lett a paranoia – meséli Alvaro Léon. Több tanú is azt állította nekem Kolumbiában, hogy López Trujillo karrierjének váratlan felgyorsulása a Latin-amerikai Püspöki Karok Tanácsában (CELAM) kezdődik, amely szabályos időközönként összehívja Latin-Amerika összes katolikus püspökét, hogy meghatározzák az egyház fő irányvonalait Dél-Amerikában. Az egyik ilyen alapvető konferenciára (az elsőt Rio de Janeiróban tartották 1955-ben) éppen Medellínben kerül sor 1968-ban. Ebben az évben, amikor Európában és az Egyesült Államokban fellázad az egyetemi ifjúság, a katolikus egyházban is nagy a mozgolódás a II. vatikáni zsinattal összhangban. VI. Pál pápa megáll Kolumbiában, hogy megnyissa a CELAM-ot. Ez a nagy esemény, mint már láttuk, döntő jelentőségűnek bizonyult: itt jelent meg az a progresszista áramlat, amelyet Gustavo Gutiérrez perui pap nem sokkal később „a felszabadítás teológiájának” nevezett. Nagy fordulat volt ez Latin-Amerikában: a katolikus egyházon belül egyre többen kezdték hangoztatni, hogy az egyház „elsődleges feladata a szegények melletti

elköteleződés” (opción preferencial por los pobres). Számos püspök támogatta „az elnyomott népek felszabadítását”, a gyarmati rendszer felszámolását, és elítélték a szélsőjobboldali katonai diktatúrákat. Egy kisebbség átbillent közülük szélsőbalra: a guevarista és castrista papok, valamint olyan papok is (ők már kevesebben voltak), mint a kolumbiai Camilo Torres Restrepo vagy a spanyol Manuel Pérez, akik tettekre váltották szavaikat, és fegyvert fogtak a gerillák oldalán. A venezuelai Rafael Luciani a felszabadítás teológiájának szakértője, maga is a CELAM tagja, egyébként a Boston College teológiaprofesszora. Szerinte „López Trujillo felemelkedését a medellíni püspöki konferenciára való reakcióként kell értelmezni”. Több találkozás és vacsora során Luciani számos információval lát el engem a CELAM-ról és a későbbi bíboros ott betöltött szerepéről. A medellíni konferencia, amelynek vitáit és nyilatkozatait López Trujillo egyszerű papként közelről követi, óriási hatással van rá. Megérti, hogy a hidegháború elérte a latin-amerikai egyházat. Habozás nélkül eldönti, melyik táborba álljon. Fiatal püspökként hamar bekerül a CELAM igazgató szerveibe, ahol a jobboldali politika érdekében lobbizik, és – egyelőre diszkréten – támadja a felszabadítás teológiáját, a szegények melletti preferenciális elköteleződést. Azt

akarja

elérni,

hogy

a

CELAM

térjen

vissza

a

konzervatív

katolicizmushoz. Hét éven át marad ezen a poszton. Vajon már akkor voltak római kapcsolatai, és ők bízták meg ezzel az aknamunkával? Bizonyára, mivel a CELAM vezetésébe a Vatikán, jelesül a befolyásos Sebastiano Baggio bíboros támogatásának köszönhetően nevezték ki. Baggio, aki korábban Brazíliában volt nuncius, 1973-ban vette át a Püspöki Kongregáció vezetését. Kolumbiai védence azonban csak a mexikói

Pueblában 1979-ben rendezett konferenciától kezdődően lesz II. János Pál pápa felszabadítási teológia elleni apparátusának a motorja. Odilo Scherer brazil bíboros így beszél róla egy São Pauló-i beszélgetésünk alkalmával: – Pueblában López Trujillo nagyon befolyásos, nagyon erős volt. Jól emlékszem rá. A felszabadítás teológiája tulajdonképpen a II. vatikáni zsinat, a hatvanas évek… és a franciaországi 68-as május következménye volt (nevet).

Néha

túlpolitizálták,

ami

az

egyház

igazi

munkájának

elhanyagolásához vezetett. Tehát 1979-ben Pueblában López Trujillo, aki ekkor már érsek, akcióba lép. „Készítsétek elő a bombázókat” – írja egy kollégájának a konferencia előtt. Mindent nagyon alaposan megszervez: azt mondják, 39 utazást abszolvált Bogotá és Róma között, hogy előkészítse a rendezvényt. Arra is gondot fordít, hogy a neves progresszista teológust, Gustavo Gutiérrezt ne engedjék be a konferenciaterembe, arra hivatkozva, hogy nem püspök… Amikor a CELAM konferenciája megnyílik – II. János Pál beszédével, aki erre az alkalomra Mexikóba utazott –, López Trujillónak már pontos haditerve van: visszaszerezni a hatalmat a haladó szellemű papoktól, átfordítani a szervezetet a jobboldalra. Saját szavai szerint „úgy edz, mint egy bokszoló a mérkőzés előtt”, készen áll az összecsapásra a „szélsőbalos” papokkal. Ezt a híres brazil domonkos szerzetes, Frei Betto is megerősíti, amikor Rio de Janeiróban beszélgetünk: – Akkor a püspökök többsége konzervatív volt, de Trujillo egyenesen szélsőjobboldali. Nyíltan a nagytőke és a szegények kizsákmányolása mellé állt: jobban védelmezte a kapitalizmust, mint az egyház tanítását. Hajlamos volt a cinizmusra. Sőt a pueblai CELAM-konferencián annyira elragadtatta magát, hogy felpofozott egy bíborost! Alvaro Léon, López Trujillo régi munkatársa így folytatja:

– Puebla felemás eredményt hozott López Trujillo számára: sikerült visszavennie a hatalmat és a CELAM elnökéve választatnia magát, ugyanakkor nem szabadult meg a felszabadítás teológiájától, amely továbbra is nagy hatást gyakorol számos püspökre. Alfonso López Trujillo – immár a hatalom birtokában – tökéletesíti politikai stratégiáját, és a tekintélyromboló módszerektől sem riad vissza, hogy megszilárdítsa befolyását. Vaskézzel irányítja a CELAM-ot 1979-től 1983-ig, és harckészsége annál is inkább imponál a Vatikánnak, hogy – akárcsak Marcial Maciel esetében – „helyi ember” végzi el a piszkos munkát. Nem kell többé olasz bíborosokat odaküldeni, vagy apostoli nunciusokat arra felhasználni, hogy vezessék a kommunizmus elleni háborút LatinAmerikában: elég, ha megtalálják a megfelelő, szolgálatkész latinókat. És Alfonso López Trujillo annyira odaadó és lelkes, hogy Medellín és Bogotá után hamarosan egész Latin-Amerikában buzgón végzi az irtóhadjáratot. A The Economist róla írt ironikus portréjában az újságíró López Trujillo bíborosi fejfedőjét kifordított Che Guevara-sapkának nevezi. Az újonnan megválasztott II. János Pál és ultrakonzervatív bíborosi környezete a felszabadítási teológia híveinek feltétel nélküli kapitulációját tűzi ki elsődleges célul hadvezére, López Trujillo elé. Ugyanezt célozza az amerikai kormányzat irányvonala is: a Rockefeller-bizottság jelentése, amelyet Nixon elnök felkérésére készítettek, már 1969-ben úgy ítélte meg, hogy a felszabadítás teológiája veszélyesebb a kommunizmusnál; az 1980-as években, Reagan elnöksége alatt a CIA és a külügyminisztérium továbbra is megfigyeli a felforgató eszméket valló és terjesztő vörös latinó papokat. A pápa igen nagy számban nevez ki jobboldali és szélsőjobboldali püspököket Latin-Amerikában az 1980-as, 1990-es években. – II. János Pál pápasága idején a Latin-Amerikában kinevezett püspökök többsége közel állt az Opus Deihez – erősíti meg Rafael Luciani professzor, a

CELAM tagja. Ezzel párhuzamosan Joseph Ratzinger bíboros, aki átvette a Hittani Kongregáció vezetését, eszmei harcot folytat a felszabadítás teológiájának képviselői ellen. Azzal vádolja őket, hogy „marxista fogalmakat” használnak, és közülük többeket is keményen szankcionál. (Ratzinger 1984 és 1986 között két, a felszabadítás teológiája elleni dokumentumot is publikált, López Trujillo mindkettő megfogalmazásában részt vett.) Kevesebb mint tíz év alatt a CELAM püspökeinek többsége jobboldali lett. A felszabadítás teológiájának hívei kisebbségben vannak tehát az 1990-es években, és meg kell várni a CELAM ötödik konferenciáját, amelyre a brazíliai Aparecidában kerül sor, hogy López Trujillo irányzatával szemben megjelenjen egy új, mérsékelt irányzat, amelyet egy bizonyos Jorge Bergoglio testesít majd meg. Októberi este 2017-ben, Bogotában. Egy volt szeminaristával, Morgainnel beszélgetek, aki hosszú időn át López Trujillo mellett dolgozott, és egyébként is jól ismerte. Megbízható ember; beszámolója megcáfolhatatlan. Továbbra is a kolumbiai püspöki karnak dolgozik, ezért nehezen szánja rá magát, hogy nyilatkozzon. De megnyugtatja, hogy nem a saját nevén fogom szerepeltetni (a keresztnevét megváltoztattam): eleinte suttogva meséli a pletykákat, utóbb már fennhangon a botrányokat. Ő is régóta rejtegeti magában a titkos információkat – most végre sok-sok részletet kipakol egy hosszúra nyúló vacsora során, amelyen kolumbiai nyomozóm, Emmanuel Neisa is jelen van. – Abban az időben López Trujillo érsekkel dolgoztam Medellínben. Fényűzően élt, úgy közlekedett, mint egy herceg, vagy inkább, mint egy igazi „señora”. Amikor egyik luxusautóján megérkezett egy püspöki látogatásra, vörös szőnyeget kellett a járdára terítenünk, csak ezután szállt ki az autóból. Először úgy dugta ki a lábát, hogy csak a bokája látszott, majd úgy lépett a

szőnyegre, mintha ő volna az angol királynő! Mindannyiunknak meg kellett csókolnunk a gyűrűit, és mindig ragaszkodott hozzá, hogy mindenütt tömjénfüst vegye körül. Mindannyiunkat rettentően zavart ez a luxus, a show, a tömjén, a vörös szőnyeg. López

Trujillo

anakronisztikus

életvitele

mellett

valóságos

embervadászatot folytatott a progresszisták ellen. (Morgain beszámolóját más papok is megerősítették.) Eszerint látogatásai alkalmával „kiszúrta” a felszabadítás teológiájával rokonszenvező papokat. Különös módon egyesek eltűntek, vagy félkatonai szervezetek meggyilkolták őket, épp az érseki látogatás után! Igaz, az 1980-as években Medellín lett a bűnözés világának fővárosa. A lakosságot rettegésben tartották a drogkereskedők, jelesül Pablo Escobar hírhedt Medellín-kartellje – becslések szerint az Egyesült Államokba irányuló kokaincsempészés 80%-át Escobar tartotta kézben. A tomboló erőszakkal szemben (egy időben drogháború, gerillák támadásai, rivális kartellek közötti összecsapások) a kolumbiai kormány kihirdeti a szükségállapotot (estatuto de seguridad), de nyilvánvalóan tehetetlen: 1991-ben több mint 6000 gyilkosságot regisztrálnak Medellínben. A pokoli spirál láttán a városban félkatonai csoportok alakulnak, hogy megszervezzék a lakosság védelmét, de nem mindig világos, hogy ezek a (néha közösségi, gyakran privát) milíciák kinek dolgoznak: vajon a kormánynak, a kartellnek vagy a saját számlájukra? E hírhedt félkatonai csoportok maguk is félelmet gerjesztenek a városban, majd pedig ők is beszállnak a drogkereskedelembe, hogy finanszírozni tudják magukat. Pablo Escobar maga is megerősíti a saját milíciáját, a DOC-ot (Departamento de Orden Ciudadano). Végül teljesen elmosódik a határ a drogkereskedők, a gerillák, a katonák és a milíciák között, ami az egész országot polgárháborúba taszítja.

Ebben a kontextusban kell látnunk López Trujillo pályafutását. A Medellín érsekének pályáját feltáró könyvek51 és Emmanuel Neisa számomra végzett

kolumbiai

drogkereskedőkhöz

kutatásai közeli

szerint

félkatonai

a

főpap

összeköttetésben

csoportokkal.

Állítólag

állt

jelentős

pénzösszegeket kapott e csoportoktól – talán közvetlenül Pablo Escobartól is, aki gyakorló katolikusnak tüntette fel magát –, és rendszeresen tájékoztatta őket a medellíni templomokban zajló ultrabalos tevékenységekről. Az egyik könyv szerzője, Gustavo Salazar Pineda ügyvéd állítja, hogy López Trujillo pénzzel teli táskákat kapott Pablo Escobartól, de a bíboros tagadta, hogy találkozott volna a drogbáróval. (Jon Lee Andersonnak a The New Yorkerben megjelent részletes cikkéből tudjuk, hogy Pablo Escobar rendszeresen megjutalmazta az őt támogató papokat, akik bankókkal tömött táskákkal távoztak tőle.) Ebben az időben a milíciák azért is üldözték fokozott kegyetlenséggel a progresszista papokat, mert szerintük kapcsolatban álltak a három legfontosabb kolumbiai gerillaszervezettel (FARC, ELN, M-19) – ami részben meg is felelt a valóságnak. – López Trujillo hivatalos útjaira milicistákat is magával vitt – állítja Alvaro Léon (aki szertartóként kísérte az érseket). – Megmutatta nekik azokat a

papokat,

akik

szociális

munkát

végeztek

a

körzetekben

és

a

nyomornegyedekben. A milicisták néha visszatértek oda, hogy meggyilkolják őket, ezért sokan elmenekültek a régióból vagy az országból. (Bármennyire is hihetetlennek tűnnek Alvaro Léon szavai, teljesen egybevágnak azzal, amiről az említett könyvek szerzői, Hernando Salazar Palacio és Gustavo Salazar Pineda számoltak be.) Az egyik ilyen hely, ahol a korrupt López Trujillo több baloldali papot beárult, a Savio Szent Domonkosról elnevezett egyházközség (Parroquia Santo Domingo Savio) Santo Domingóban, Medellín egyik legveszélyesebb

negyedében. Amikor Alvaro Léonnal és Emmanuel Neisával ellátogattunk a templomukba, részletes információkat szereztünk ezekről az atrocitásokról. Valóban meggyilkoltak ott misszionáriusokat, akik a helybéli szegényekkel foglalkoztak, és volt ott egy ugyancsak baloldali pap, Carlos Caldéron, akit maga López Trujillo zaklatott, utána pedig a milicisták addig gyötörtek, míg végül Kolumbiából Afrikába szökött. – Én foglalkoztam López Trujillo Santo Domingó-i látogatásaival. Általában három vagy négy autóból álló konvoj kísérte – mindenütt testőrök és milicisták álltak. Igen impozáns volt a közvetlen kísérete, csupa nagyon jól öltözött férfi. Amikor kiszállt a limuzinjából, megkondultak a harangok, és természetesen ott kellett lennie a vörös szőnyegnek is. Mindenkinek meg kellett csókolnia az érsek kezét. A zeneszó sem hiányozhatott: gyerekkórus énekelt, de a gyerekeknek előtte kötelező volt a hajvágás, hogy kifogástalanul nézzenek ki, és egyetlen fekete sem lehetett közöttük. Az ilyen látogatások során szúrták ki a baloldali papokat, akiknek nevét megadták a milíciáknak – erősíti meg nekem Alvaro Léon a Parroquia Santo Domingo Savio templomának a bejárata előtt. Mons. Angelo Acerbi 1979-től 1990-ig volt nuncius Bogotában. A Trujillo elleni vádakat egy könnyed kézmozdulattal lesöpri az asztalról, amikor erről kérdezem a vatikáni Domus Sanctae Marthaeban, ahol visszavonulása óta él: – López Trujillo nagy bíboros volt. Biztosíthatom önt, hogy soha nem volt a legkisebb összejátszás sem Medellínben közte és a milíciák vagy a gerillák között. Tudnia kell, hogy a gerillák erősen fenyegették őt. Sőt le is tartóztatták és bebörtönözték. Nagyon bátran viselkedett. Ma López Trujillót közvetlenül vagy közvetve felelősnek tartják püspökök és több tucat pap haláláért, akiket haladó meggyőződésük miatt öltek meg. – Nagyon fontos elmondanunk ezeknek az áldozatoknak a történetét, mert ennek megismerése nélkülözhetetlen a békefolyamat legitimációjához –

magyarázza nekem beszélgetéseink során José Antequera, az áldozatok egyesülete, az Hijos e Hijas (Fiaik és lányaik) szóvivője, akinek az apját gyilkolták meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy ebben az időszakban az érsek hihetetlen vagyont halmozott fel. Több beszámoló szerint funkciójával visszaélve lefoglalta az általa meglátogatott templomokban őrzött összes értékes tárgyat – ékszereket, ezüstkupákat, festményeket –, amelyeket aztán személyes hasznára fordított. – A plébániák valamennyi értéktárgyát elkobozta és eladta, vagy a Római Kúria bíborosainak és püspökeinek ajándékozta, hogy megnyerje a pártfogásukat. E lopásokról azóta egy plébános rendkívül alapos leltárt készített – mondja Alvaro Léon. Az utóbbi években Kolumbiában több bűnbánó maffiózó (vagy ügyvédje) vallomása került nyilvánosságra, amelyek megerősítik a bíboros és a milíciákkal együttműködő drogkartellek közötti kapcsolatok létezését. Régóta beszéltek erről, és több tekintélyes kolumbiai oknyomozó újságíró is arra az eredményre jutott, hogy bizonyos drogkereskedők pénzelhették a bíborost, ami a személyes családi vagyonán túlmenően magyarázatot adhat fényűző életmódjára és luxusgépkocsi-kollekciójára. – Aztán egy szép napon López Trujillo eltűnt – meséli Morgain. – Szó szerint köddé vált. Elutazott, és soha többé be nem tette a lábát Kolumbiába. Rómában új élet kezdődik a medellíni érsek számára. Eddig a kolumbiai szélsőjobboldal támasza volt, innentől kezdve az lesz a feladata, hogy II. János Pálnak az erkölcsökről és a család kérdéseiről kialakított, keményen konzervatív irányvonalát képviselje világszerte. 1983-ban lett bíboros, 1990-ben távozott véglegesen a Vatikánba, mivel a pápa kinevezte a Család Pápai Tanácsának elnökévé. Ez az új „minisztérium”,

amelyet II. János Pál nem sokkal a megválasztása után hozott létre, pápaságának egyik prioritása lett. Mivel a pápa egyre nagyobb bizalommal van iránta, és mivel protektoraival,

Angelo

Sodanóval,

Stanisław

Dziwiszsel

és

Joseph

Ratzingerrel szoros baráti viszonyt ápol, López Trujillo amúgy is mértéktelen hiúsága fékevesztetté válik. Dühkitöréseivel, átkaival, tombolásával az Ószövetség egynémely szereplőjére kezd hasonlítani. És természetesen folytatja (immár bíboroshoz mérten is) felfoghatatlanul fényűző életvitelét. Egyre szaporodnak a róla szóló pletykák, egyes papok különös történeteket mesélnek róla. „Családminisztériumában”, amelyet „főhadiszállássá” alakított, López Trujillo elképesztő energiát fordít az abortusz elítélésére, a házasság védelmére és a homoszexualitás megbélyegzésére. Minden ismerője szerint mértéktelenül gyűlöli a nőket, nem meglepő, hogy ő agyalja ki a genderelmélet elleni háborút. Több forrás szerint is munkamániás, szerte a világon számtalan fórumon emeli fel szavát a házasság előtti szex és a melegek jogai ellen. Heves túlbuzgósággal, a bántó kifejezésektől sem visszariadva támadja a „terhességmegszakító” tudományos kutatókat, akiket azzal vádol, hogy bűntetteket követnek el kémcsöveikkel, és a szörnyű, fehér köpenyes orvosokat, akik az óvszereket ajánlják ahelyett, hogy a házasság előtti önmegtartóztatásra buzdítanának. Az immár az egész világot fenyegető AIDS válik López Trujillo új rögeszméjévé, és ahogy reagál erre, az jól mutatja elvakultságát. „Az óvszer nem megoldás” – ismétli szerte Afrikában, tekintélyének teljes súlyát latba vetve, mivel szerinte az óvszer használata csak a szabados nemi életet folytatók

számát

gyarapítaná,

holott

a

világjárványra

önmegtartóztatás és a házasság jelent helyes választ.

egyedül

az

Mindenütt, ahol megfordul – Afrikában, Ázsiában és természetesen LatinAmerikában –, könyörögve kéri a kormányokat és az ENSZ-ügynökségeket, hogy ne üljenek fel a hazugságoknak, és arra buzdítja a lakosságot, hogy ne használjanak óvszert. A 2000-es évek elején a BBC-nek adott interjújában nem átallott azzal az állítással előállni, hogy az óvszerek tele vannak „mikrolyukakkal”, s így áteresztik az AIDS-vírust, amely „450-szer kisebb, mint egy spermium”! Ha az AIDS témája nem volna ennyire drámai, López Trujillónak egy francia miniszter szellemes mondásával vághatnánk vissza: „A bíborosnak fogalma sincs, mi a teendő az óvszerrel: indexre52 teszi.” 1995-ben López Trujillo megjelenteti A családdal kapcsolatos kétértelmű szakszavak szótárát. A szakkifejezések közül szerinte törlendő egyebek mellett a „családtervezés”, a „biztonságos szex” vagy a „genderelmélet”. Ugyanakkor ő maga új kifejezéseket gyárt, mint a „fogamzásgátló gyarmatosítás” vagy a „pánszexualizmus”. Rögeszmés melegellenessége, mivel jóval meghaladja a vatikáni (már amúgy is kiugró) átlagot és normát, hamar gyanússá válik. A bentieket is meglepi ez a keresztes hadjárat: mit rejteget a bíboros, hogy ennyire végletesen, ennyire személyesen kötelezi el magát ebben a harcban? Miért ennyire manicheus a gondolkodása? Miért van szüksége a provokációra és a reflektorfényre? A Vatikánon belül egyesek kinevetik, és „coitus interruptus” néven emlegetik a nemi élvezetre képtelen bíborost. A falakon kívül az Act Up aktivista csoport gúnyolja ki őt minden nyilvános szereplése alkalmával: az aktivisták vagy hatalmas gumi óvszernek álcázzák magukat, vagy fekete alapon rózsaszín háromszöget ábrázoló trikókat vesznek fel, és éktelen zajt csapva zavarják meg beszédeit. Ő elítéli a szentségtörő szodomitákat, azok pedig ezt a Lót profétát, aki keresztre akarja feszíteni a melegeket.

A történelem szigorú ítéletet fog hozni Alfonso López Trujillo felett. Viszont Rómában ezt az óvszer ellen harcoló hőst példaképpé emeli II. János Pál és XVI. Benedek, és karikatúraszámba menő lelkesedéssel ünnepli a két államtitkár-bíboros, Angelo Sodano és Tarcisio Bertone. II. János Pál halálakor pápaesélyesnek mondták López Trujillót. Állítólag II. János Pál nem sokkal a halála előtt, 2005-ben fel is vette a potenciális utódok listájára – erre azért nincs bizonyíték. Az azonban tény, hogy ez az ócska apostol – aki anatémával sújtotta a „természetellenes” erkölcsöket és kiátkozott oly sok baloldali katolikust és elvált házaspárt – váratlanul szónoki tribünre, visszhangra és (talán) párthívekre is talált a II. János Pál befejeződő és XVI. Benedek kezdődő pápasága közti időszakban, és ez csakis egy kolosszális

félreértés

következményének,

a

körülmények

mérgezett

ajándékának tekinthető. Rómában Alfonso López Trujillo komplex figuraként jelenik meg, sokan bíborosi erényei mögött titkokat vélnek felfedezni. – López Trujillo lételeme a marxizmus és a felszabadítás teológiája ellen folytatott harc volt – hangsúlyozza Giovanni Battista Re, II. János Pál volt „belügyminisztere” vatikáni lakásán folytatott beszélgetéseink során. Vincenzo Paglia érsek, aki őt követően lett a Család Pápai Tanácsának elnöke, visszafogottabban fogalmaz. Ferenc pápasága alatt Trujillo merev családpolitikai irányvonala kiment a divatból – adja értésemre Paglia egy vatikáni beszélgetésünkön, persze a szavait gondosan megválogatva: – A társadalmi kérdések terén ma már nem téma a progresszió és a konzervativizmus közötti dialektika. Misszionáriusoknak kell lennünk, méghozzá radikálisan, abba kell hagynunk az önreferenciális diskurzust. A család témájával való foglalkozás nem azt jelenti, hogy szabályokat állítunk fel, hanem hogy segítjük a családokat.

(E beszélgetésünk alkalmával Paglia, akinek művészi hajlamán sokan gúnyolódnak, megmutatja egyik installációját, amely Teréz anyát pop art stílben ábrázolja – a kalkuttai szent kék csíkos műanyagból, talán latexből készült. Paglia bekapcsolja: Teréza anya hirtelen villogni kezd, lazúrkő színű kék fénnyel…) Több forrás is úgy véli, hogy López Trujillo római befolyása a vagyonán is alapult. A mexikói Marcial Macielhez hasonlóan bizonyára ő is „megkent” számos bíborost és más főpapot. – López Trujillo a hálózatok és a pénz embere volt. Erőszakos, lobbanékony, kemény, egyike azoknak, akik „megcsinálták” XVI. Benedeket: pápává választásáért pénzt és fáradságot nem kímélve hatékony kampányt szervezett – erősíti meg Robert Mickens vatikanista. Ez a történet nem volna teljes a „happy endje” nélkül. Ahhoz, hogy elmesélhessem – valóságos apoteózis –, vissza kell térnem Medellínbe, az érseki palota környékére, ahol López Trujillo volt szertartója, Alvaro Léon kalauzol bennünket Emmanuel Neisával a katedrális körüli kis utcákon. Medellínnek ezt a központi negyedét Villa Nuevának hívják. Különös városnegyed, ahol a Parque Bolivar és a Carrera 50 közötti, Calle 55-nek, 56-nak és 57-nek nevezett utcákon szorosan egymás mellett sorakoznak a katolikus kegytárgyakat és papi öltözékeket árusító boltok, valamint a melegbárok, amelyek feltűnő ruhát és magas sarkú cipőt viselő transzszexuálisokat vonultatnak fel kirakatukban. Összekeveredik két világ – a mennyei és a profán, a műanyag feszületek és az olcsó szaunák, a papok és a prostituáltak – Kolumbiára olyannyira jellemző, ünnepet idéző, jó hangulatban. Egy Fernando Botero-szoborra hasonlító transzszexuális nő leszólít, igazán rámenős. A körülötte levő férfi prostituáltak és transzvesztiták

vékonyabbak, szinte törékenyek, nincs bennük semmi Fellini-szerű, semmi művészies, inkább a szegénység és a kizsákmányolás szimbólumai. Pár lépésnyire onnan meglátogatunk egy LMBT-központot, a Medellín Diversa Como Vos!-t, amelyet papok és szeminaristák alapítottak. Gloria Londoño, a központ egyik vezetője fogad bennünket. – Stratégiai helyen vagyunk, mert Medellín teljes gay élete itt, a katedrális körül szerveződik. A prostituáltak, a transzszexuálisok és a transzvesztiták nagyon

érzékeny,

sérülékeny

emberek,

akiket

úgy

segítünk,

hogy

felvilágosítjuk őket a jogaikról, és óvszerekkel is ellátjuk őket – magyarázza Londoño. Ahogy kijövünk a központból, a Calle 57-en mellettünk sétál el egy pap a boyfriendjével. Alvaro Léon, aki felismerte őket, diszkréten jelzi nekem, hogy kik ők. Folytatjuk a katolikus-gay negyed megtekintését, hirtelen megállunk egy elegáns lakóház előtt a Bolívia utcában, amelyet Calle 55-nek is neveznek. Alvaro Léon ujjával az egyik emeleti lakásra mutat. – Itt zajlott minden. López Trujillónak volt itt egy titkos lakása, oda vitte a szeminaristákat, a fiatal férfiakat és a prostituáltakat. Nyílt titok, hogy Alfonso López Trujillo homoszexuális volt. Tanúk tucatjai beszéltek nekem erről, de több bíboros is megerősítette. „Pánszexualizmusának” – hogy az általa kreált szótári címszóval éljek – híre ment Medellínben, Bogotában és Madridban csakúgy, mint Rómában. A bíboros nagy szakértő volt abban, hogyan lehet elméleti síkon a tökéletes ellentétét hirdetni annak, amit a gyakorlatban tesz, és hogyan lehet teljes ellentét egyazon ember szelleme és teste között. A képmutatás abszolút nagymestere volt – ez köztudomású Kolumbiában. Gustavo Álvarez Gardeazábal, aki életében közel állt López Trujillóhoz, kulcsregényt is írt róla La misa ha terminado (A mise véget ért) címmel, amelyben leleplezi a regényben természetesen más nevet viselő főszereplő kettős életét. Négy

kolumbiai utazásom során Bogotában több melegaktivistával is beszélgettem – elsősorban a Colombia Diversa Egyesület tagjaival, akik között ügyvédek is vannak –, ők számos tanúbeszámolót gyűjtöttek össze, s ezeket megosztották velem. Rafael Luciani venezuelai egyetemi oktató arról tájékoztat, hogy Alfonso López Trujillo beteges homoszexualitásáról ma már „a latin-amerikai egyházi hatóságoknak és a CELAM egyes vezetőinek is tudomásuk van”. Azt is tudni lehet, hogy több pap közösen ír könyvet López Trujillo bíboros kettős életéről és szexuális erőszakcselekményeiről. Morgain, az egykori szeminarista, López Trujillo korábbi asszisztense pedig több olyan kerítő és szerető nevét adta meg nekem, akik egyházi karrierjük megóvása érdekében kényszerültek kielégíteni az érsek vágyait. – Kezdetben nem értettem, mit akar tőlem – meséli Morgain, amikor Bogotában együtt vacsorázunk. – Naiv voltam, fel sem fogtam, hogy ezek a csábítás trükkjei. Aztán lassan-lassan megértettem a módszerét. Ellátogatott a plébániákra, a szemináriumokba, az egyházközségekhez, hogy kinézzen magának fiúkat, akikkel aztán erőszakosan kikezdett. Kívánatosnak gondolta magát! Rákényszerítette a papnövendékeket, hogy engedjenek a csábításának. Az újoncokra specializálta magát. De tulajdonképpen mindenkivel lefeküdt. Sok prostituálttal is. Morgain szavaiból kiderül, hogy a felszentelését López Trujillo akadályozta meg, miután nem volt hajlandó lefeküdni vele. López Trujillo egyike volt azoknak, akik azért akarnak hatalmat, hogy minél több szexben lehessen részük, és azért akarnak szexelni, hogy hatalmat szerezzenek. Egykori szertartójának, Alvaro Léonnak is sok időbe telt, míg megértette, mi történik: – Több pap is cinkos mosollyal mondta nekem: „Az érsek az ilyen típusú fiúkat kedveli, mint amilyen te vagy.” Én meg nem értettem az inszinuációt. A

fiatal szeminaristáknak López Trujillo azt magyarázta el, hogy mindenben engedelmeskedniük kell neki; a papoknak pedig azt, hogy mindenben engedelmeskedniük kell a püspököknek. Hogy egész simára kell borotválnunk az arcunkat, és kifogástalanul kell öltözködnünk, hogy „kedvét lelje bennünk”. Rengeteg célzás volt ebben, amit az elején nem értettem. Én voltam megbízva a külső programjaival, és gyakran kérte, hogy kísérjem el; arra használt tulajdonképpen, hogy megkönnyítsem a többi szeminaristával való kapcsolatteremtést. Célpontjai a fiatal, világos szemű fehér bőrűek voltak, közülük is elsősorban a szőkék; ne legyenek túlságosan bennszülött külsejű (például mexikói típusú) latinók, és főleg ne legyenek feketék! Gyűlölte a feketéket. López Trujillónak jól bejáratott szisztémája volt. Alvaro Léon így folytatja: – Az érsek általában „kerítőkkel” dolgozott, mint M., R. és L., sőt egy püspök is volt közöttük (fedőneve: la gallina, azaz ’tyúk’); ezek a papok találtak fiúkat a számára. Leszólították őket az utcán, és elvitték ebbe a titkos lakásba. Nem egy-egy alkalomra szóló megoldás volt ez, hanem tartósan működő szervezet. (Mint fentebb írtam, birtokomban van e kerítő papok neve és beosztása, s ezt egy másik forrás is megerősítette. Kolumbiai munkatársam, Emmanuel Neisa mindegyikükről kutatást végzett.) A tanúk féktelen életvitelén túlmenően López Trujillo erőszakosságáról is beszámolnak: szóban és fizikailag is bántalmazta a papnövendékeket. – Sértegette, megalázta őket – teszi hozzá Alvaro Léon. Minden tanú megjegyzi, hogy a bíboros – római kollégáinak többségével ellentétben – nem tudott belenyugodni abba, hogy homoszexuális. Számára ez bűnben gyökerező perverzió volt, amelyet fizikai erőszakkal akart kiűzni magából. Ez lett volna López Trujillo sajátos módszere arra, hogy

megszabaduljon „hisztériás csomóitól”53? Az érseknél szinte futószalagon követték egymást a prostituáltak, Medellínben köztudott volt, hogy kényszeresen vásárolja a férfitesteket. – López Trujillo verte a férfi prostituáltakat, így viszonyult a szexhez. Megfizette őket, nekik viszonzásul el kellett tűrniük az ütéseit. Ez sosem az aktus közben, mindig a végén történt. Rendszeresen azzal fejezte be a szexuális együttlétet, hogy merő szadizmusból ütlegelte a partnert – bizonygatja újból Alvaro Léon. A perverziónak ezen a fokán van valami különös a vágy erőszakos megnyilvánulásában. A túlfűtött szexualitás ilyen megnyilvánulása, a prostituáltak szadista bántalmazása igen ritka. López Trujillo egyáltalán nincs tekintettel az általa kibérelt testekre. Ráadásul az volt a híre, hogy keveset fizet a dzsigolóknak, keményen, üres tekintettel lealkudja az árat a minimumra. Ha van szánalmas figura ebben a könyvben, akkor az ő: López Trujillo. E „gyanús lélek” garázdálkodásai természetesen nem álltak meg Kolumbia határainál. A szisztéma folytatódott Rómában is (ahol egy tanú szerint Trujillo a Termini pályaudvarnál korzózott), majd hamarosan mindenütt a világban, ahol melegellenes szónokként és milliomos férfiprostikliensként ragyogó pályát fut be. A szentszék óvszerellenes propaganda-hadjáratának főnökeként megállás nélkül utazik a világban a Római Kúria számlájára, és (két nuncius beszámolója szerint) külföldi tartózkodásait arra is kihasználja, hogy kedvére való fiúkat találjon. López Trujillo bíboros több mint száz országba látogatott el. Voltak kiemelten kedvelt célországai Ázsiában, ahova gyakran utazott, miután felfedezte különösen Bangkok és Manila szexuális varázsát. Peripatetikus bíborosunk számtalan látogatást tett a világ másik végén, ahol kevésbé ismerték fel, mint Kolumbiában vagy Olaszországban, így feltűnés

nélkül többször is el tudott távozni rövid időre a konferenciákról és a misékről, hogy diszkréten lebonyolítsa személyes ügyleteit a bérelhető fiúkkal. Róma, nyílt város, miért nem szólaltál meg? Pedig milyen sokatmondó ennek a narcisztikus, perverz bíborosnak a története, aki sikeresen álcázza magát szent életűnek! Ahogy a Marcial Maciel nevű szörnyeteg, úgy López Trujillo is elképesztő módon hamisította meg létét – méghozzá úgy, hogy erről majdnem mindenki tudott a Vatikánban. Sok bíborossal beszéltem López Trujillo történetéről, egyetlenegy sem festett ideális képet róla. Egyik sem képedt el az általam elmondottak hallatán, mondván: „Nahát! Én gyónás nélkül is simán feloldoztam volna!” Inkább hallgattak valamennyien, szemöldöküket ráncolták, grimaszokat vágtak, égnek emelték karjukat, vagy pedig kódolt szavakkal válaszoltak. Mára már megoldódnak a nyelvek, de az elhallgatás nagyon jól működött. Lorenzo Baldisseri, aki hosszú időn át nunciusként szolgált LatinAmerikában, mielőtt Ferenc pápa bizalmi embere lett, két római beszélgetésünk során osztotta meg velem információit. – Akkor ismertem meg López Trujillót, amikor általános helynök volt Kolumbiában. Kettéhasadt személyiség volt. Juan Carlos Scannone, a hasonlóképpen óvatos jezsuita teológus, Ferenc pápa egyik legközelebbi barátja, akit Argentínában kérdezek, nem lepődik meg, amikor López Trujillo kettős életéről beszélek neki: – Intrikus volt. Bergoglio bíboros soha nem szerette igazán. Sőt azt gondolom, nem is volt soha kapcsolatban vele. (Információim szerint a jövendőbeli Ferenc pápa a CELAM-ban találkozott López Trujillóval.)

Claudio Maria Celli érsek, aki XVI. Benedek kommunikációjának egyik irányítója volt, majd Ferenc pápa személyes követe lett Latin-Amerikában, jól ismerte López Trujillót. Róla szóló ítéletét egy patikamérlegen kimért mondatban fogalmazza meg római beszélgetésünk alkalmával: – López Trujillo nem tartozott az általam tisztelt szentek közé. A nunciusok is tudták. Nem volna munkaköri kötelességük meggátolni, hogy egy homoszexuális papot püspökké nevezzenek ki, vagy hogy egy prostituáltakat kultiváló püspökből bíborost kreáljanak? Hogyan képzelhető el, hogy a Bogotában 1975 óta egymást követő nunciusok, név szerint Eduardo Martínez Somalo, Angelo Acerbi, Aldo Cavalli és Ettore Balestrero (valamennyien Angelo Sodano emberei) ne tudtak volna erről a kettős életről? Darío Castrillón Hoyos kolumbiai bíborosnak, a Papi Kongregáció prefektusának hallgatása nyilván azzal magyarázható, hogy túl sok titokban osztozott López Trujillóval – feltehetőleg az erkölcseiben is. Ő egyike volt azoknak, akik állandóan segítették, noha pontos tudomásuk volt élvhajhász életmódjáról, szemérmetlen kicsapongásairól. És végül egy olasz bíboros is meghatározó szerepet játszott López Trujillo római oltalmazásában: Sebastiano Baggio. Az olasz cserkészmozgalom lelkészi szolgálatának volt vezetője Latin-Amerika-szakértő: dolgozott a salvadori, bolíviai, venezuelai és kolumbiai nunciatúrán. 1964-ben nevezték ki nunciusnak Brazíliába, nem sokkal a katonai puccs után: túlzottan megértőnek mutatkozott a katonákkal és a diktatúrával szemben (Brazíliavárosban, Rióban és São Paulóban megkérdezett interjúalanyaim szerint; viszont São Paulo bíboros érseke, Odilo Scherer szerint, akit szintén megkérdeztem róla, „nagy nuncius volt, aki sokat tett Brazíliáért”). Rómába való visszatérése után, 1969-ben VI. Pál bíborossá kreálta a műértő, műgyűjtő Sebastiano Baggiót, és kinevezte a Püspöki Kongregáció,

valamint

a

Latin-Amerikáért

Felelős

Pápai

Bizottság

vezetőjévé. E tisztségeiben II. János Pál megerősítette, és személyes

megbízottjaként gyakran küldte Dél-Amerikába. David Yallop történész szerint „reakciós”, „jobboldali, ultrakonzervatív” személyiség. Közel állt az Opus Deihez, egyébként Rómában az ő reszortja volt a CELAM működésének a felügyelete, így különös figyelemmel követte az 1979-es pueblai konferencián zajló küzdelmet, a pápa kíséretében oda is utazott. A tanúk beszámolója szerint Baggio López Trujillo oldalán, meggyőződéses, vad antikommunistaként durván vitázott a baloldallal. 1985-ben bíboros kamarásnak54 is kinevezte a pápa. Baggio rendkívüli hatalommal rendelkezett a Vatikánban, és folyamatosan védelmébe vette „nagy barátját”, López Trujillót az annak kettős életéről szóló tengernyi szóbeszéd ellenére. Baggio valószínűleg maga is „gyakorló” volt, méghozzá igen aktív. Több mint tíz, Brazíliában és Rómában begyűjtött tanúbeszámoló szerint arról volt ismert, hogy különösen kedveli a latinókat, és hogy nagyon rámenős a szeminaristákkal, akiket előszeretettel fogadott csupán alsónadrágban vagy szuszpenzort viselve! – López Trujillo extravagáns viselkedése sokkal ismertebb volt, mint gondolnánk. Mindenki tudott róla. Miért szentelték akkor püspökké? Miért tették meg a CELAM vezetőjének? Miért kreáltak bíborost belőle? Miért nevezték ki a Család Pápai Tanácsa elnökének? – teszi fel a kérdést Alvaro Léon. A Kúria egyik prelátusa, aki jól ismerte, így kommentál: – López Trujillo II. János Pál barátja volt, védte őt Sodano bíboros és a pápa személyi titkára, Stanisław Dziwisz. Nagyon kedvelte Ratzinger bíboros is, pápává választását követően, 2005-ben újabb periódusra nevezte ki a Család Pápai Tanácsa elnökévé. Pedig mindenki tudta róla, hogy homoszexuális. Itt lakott velünk a Palazzo San Callisto negyedik emeletén egy 900 négyzetméteres lakásban, és több kocsija volt. Ferrarik! Minden normán túllépő életet élt.

(López Trujillo csodálatos apartmanját ma egy afrikai bíboros, Peter Turkson lakja, aki igen kellemes társaságban él ugyanazon az emeleten, mint Poupard, Etchegaray és Stafford bíborosok, akiket meglátogattam.) Latin-Amerika egy másik jó ismerője, José Manuel Vidal újságíró, aki az egyik legfontosabb, katolicizmussal foglalkozó, spanyol nyelvű internetes portál igazgatója, így emlékezik: – López Trujillo nagyon gyakran jött Spanyolországba. Barátja volt a madridi bíboros, Rouco Varela. Mindig egy-egy szeretőjével érkezett; emlékszem egy csinos lengyelre és egy szép filippínó fiúra. Itt úgy tekintettek rá, mint „Latin-Amerika pápájára”, tehát békén hagyták. Végül nekiszegezem a medellíni bíborosról szóló kérdést Federico Lombardinak, aki II. János Pál és XVI. Benedek szóvivője volt. Váratlanul éri, gyorsan, szinte reflexből válaszol: égnek emeli a karját elszörnyedése és rémülete kifejezéseként. Az ördög előtt tisztelegtek. Amikor 2008 áprilisában „egy tüdőfertőzés következtében” (a hivatalos közlemény szavai szerint) váratlanul elhunyt, a Vatikán dicshimnuszt zengett róla. XVI. Benedek pápa és a még aktív Sodano bíboros nagymisét celebrált e bíboros-torzkép emlékének tiszteletére. Halálakor azonban több hír is elterjedt. Az első az volt, hogy AIDS következtében halt meg; a második szerint azért temették Rómában, mert Kolumbia nem akarta befogadni. Ez utóbbit erősíti meg Lorenzo Baldisseri bíboros: – Amikor López Trujillo meghalt, azért született az a döntés, hogy itt, Rómában temessük el, mert Kolumbiában nem lehetett. Holtában sem térhetett vissza hazájába! Hogy miért? Medellínben összegyűjtött információim szerint jutalmat ajánlottak fel elfogásáért a félkatonai szervezetekkel való összejátszása miatt.

Ez lehet a magyarázat arra, miért kellett 2017-ig várni, hogy Ferenc pápa elrendelje holttestének sürgős repatriálását Kolumbiába. Igaza volna annak a papnak, aki közreműködött gyors hazaszállításában, amikor felveti: a szentatya azt akarta, hogy Trujillo földi maradványai már ne legyenek Rómában, ha egyszer kirobban a botrány kettős élete, bűnös cselekedetei körül? Én mindenesetre láthattam a sírját a hatalmas medellíni katedrális kereszthajójának nyugati szárnyában levő tágas kápolnában. Ebben a kriptában nyugszik a bíboros egy makulátlanul fehér kő alatt, amely körül állandóan égnek a gyertyák. A kereszt mögött: az ördög. – A sírkápolnát általában ráccsal zárják le. A mostani érsek nagyon fél, hogy megrongálják. Attól tart, hogy a sírt feldúlják López Trujillo áldozatainak családtagjai, vagy megszentségteleníti egy felháborodott prostituált – jegyzi meg Alvaro Léon. Bármilyen bizarrnak tűnik is, ugyanebben a katedrálisban, amely rejtélyes módon Medellín melegnegyedének kellős közepén áll, több – fiatal és kevésbé fiatal – férfit látok, akik éppen partnert keresnek. Félreérthetetlen, ahogy ott állnak a bibliájukat kezükben tartó hívők és a katedrálisban nézelődő turisták között. Fürkésző tekintettel sétálnak a templom padsorai között, vagy várakozva ülnek a katedrális keleti falánál – olyan ez, mintha a melegek utcája szó szerint átszelné a hatalmas katedrálist. És amikor Alvaro Léonnal és Emmanuel Neisával elhaladunk előttük, kedvesen, alig észrevehetően ránk kacsintanak

–

mintegy

utolsó

tiszteletadásként

e

régimódi,

nagy

transzvesztita, a szenteltvíztartó drag queenje, a hanyatló katolicizmus dívája, a sátáni doktor és antikrisztus, Őeminenciája Alfonso López Trujillo előtt. És végül marad még egy kérdés, amely sokakat furdal, és amelyet nem tudok megválaszolni. López Trujillo, aki azt gondolta, minden megvásárolható, még

az erőszakos cselekmények, még a szadomazochista aktusok is, vajon óvszer nélküli behatolásokat is vásárolt? – Hivatalosan López Trujillo halála a cukorbajával van összefüggésben, de makacs hírek szólnak arról, hogy AIDS-ben halt meg – mondja nekem a latinamerikai katolikus egyház egyik legkiválóbb szakértője. A két volt szeminarista, Léon és Morgain is hallották ezt a verziót, és valószínűnek tartják. Lehet, hogy az óvszerellenes küzdelmet vezető bíboros olyan szövődmények következtében halt meg, amelyek az AIDS-ből eredtek? Lehet, hogy éveken át kezelték AIDS-szel? Sokszor hallottam ezt a verziót, amelyet itt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudok. Az viszont biztos, hogy halála 2008-ban, vagyis olyan időszakban következett be, amikor a betegséget már eredményesen tudták kezelni Rómában a Gemelli Klinikán, a Vatikán félhivatalos kórházában – különösen egy olyan jelentős anyagi eszközökkel rendelkező bíboros esetében, mint amilyen ő volt. Halálának dátuma tehát nem felel meg a járvány akkori állapotának. Képes lett volna letagadni a saját betegségét, és egyáltalán nem vagy csak túl későn kezeltette volna magát? Jelenleg inkább az a benyomásom, hogy ez hamis hír, amely a bíboros valóságos kicsapongásainak következménye; a jelenleg rendelkezésemre álló információk alapján semmi nem jogosít fel arra a kijelentésre, hogy López Trujillo annak a vírusnak lett az áldozata, amelytől a gumi óvszer használata meg tudta volna védeni. De ha ez a betegség okozta volna a halálát, abban sem lenne semmi kivételes a római katolikus egyházon belül. A Vatikánban és az olasz püspöki konferencia berkeiben számos interjúalanyomtól azt hallottam, hogy az AIDS nagy pusztítást végzett a szentszéken és az olasz püspöki karban az 1980-as, 1990-es években. Erről hosszú ideig hallgattak.

Számos pap, monsignore és bíboros halt meg AIDS-ben. Akadtak betegek, akik a gyóntatófülkében „bevallották”, hogy megfertőződtek, AIDS-esek (ezt a Szent Péter-bazilika egyik gyóntatója meg is erősíti nekem, természetesen nevek említése nélkül). Más papok esetében a Vatikán személyzete számára évente kötelező vérvétel alkalmával diagnosztizálták a bajt (de ez a kötelezettség nem érinti a monsignorékat, a nunciusokat, a püspököket és a bíborosokat sem). A vizsgálat magában foglalta az AIDS-tesztet is; információim szerint néhány papot, akinek pozitív lett a tesztje, eltávolítottak a Vatikánból. Azt, hogy a katolikus hierarchián belül jelentős volt az AIDS-betegek száma, megerősíti egy statisztikai tanulmány, amely az Egyesült Államokban készült katolikus papok halotti bizonyítványai alapján, és amely arra az eredményre jutott, hogy ebben a körben a HIV-vírushoz kötődő halálesetek aránya legalább a négyszerese a teljes lakosságban mért százalékszámnak. A magas értékeket lehetne persze vérátömlesztéssel, kábítószer-fogyasztással, heteroszexuális kapcsolatokkal is indokolni – de valójában mindenki tudja, miről van szó. A Vatikán hallgatott és tagadott. Francesco Lepore volt kúriai pap elmond egy esetet, amikor a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának egyik tagja AIDS-ben hunyt el. Ezt a Giuseppe Siri olasz bíboroshoz közel álló papot, akinek halálát „feljebbvalóinak teljes közönye” kísérte, „kora hajnalban teljes csendben temették el”, hogy elkerüljék a botrányt. Egy II. János Pálhoz közel álló, holland anyanyelvű bíboros halálát szintén ez a vírus okozta. – Házon belül folytatott beszélgetéseim alapján úgy gondolom, hogy a Vatikánban számos szeropozitív vagy AIDS-es pap van – ezt egy másik monsignore mondja nekem. – Persze a szeropozitív papok nem bolondok a Vatikán patikájában beszerezni gyógyszereiket! A római kórházakban kezeltetik magukat.

Többször is elmentem a Farmacia Vaticanába, a Vatikán keleti szárnyában található szürreális intézménybe – dantei kereskedés tíz kasszával –, és valóban: a cumisüvegek, cuclik és drága parfümök között nehéz elképzelni, hogy egy pap ide jöjjön kiváltani triterápiás gyógyszereit vagy a Truvadáját. Római nyomozómmal, Danielével, több szociális munkással és az AIDSprevenciós olasz civil szervezetek (nevezetesen a Progetto COROH) tagjaival együtt kutattunk e témában az olasz fővárosban. Többször is elmentünk a San Gallicano Dermatológiai Intézetbe (ISG), a Gemelli Klinikára, valamint az ingyenes, anonim szűrőközpontba, az ASL Rómába, amely a Szent Péter tér közelében, a via Catonén található. Massimo Giuliani professzor a szexuális úton terjedő betegségek és az AIDS specialistája a San Gallicano Dermatológiai Intézetben. Két alkalommal folytattam hosszabb beszélgetést vele Daniele részvételével: – Mivel az intézet hosszú idő óta foglalkozik a nemi úton terjedő betegségekkel, így a szifilisszel, azonnal munkához láttunk, amikor az 1980as évek elején megjelent az AIDS. A miénk volt Rómában az egyik első kórház, ahol az érintett betegeket kezelték. Intézetünk akkor még a Trastevere negyedben volt, amely nincs túl messze a Vatikántól. (Ma egy modern épületegyüttesben, Róma déli részén található.) Több forrás szerint a papok nemi betegséggel már a hetvenes években is a San Gallicano intézethez fordultak a Vatikán kórházának számító Gemelli Klinika helyett. Amikor megjelent az AIDS, szinte természetesen alakult úgy, hogy a San Gallicano vált a vírus által megfertőzött papok, monsignorék és püspökök kórházává. – Sok pap, sok szeropozitív szeminarista érkezett hozzánk – erősíti meg Giuliani professzor. – Szerintünk az AIDS elterjedt probléma az egyházon belül. Mi itt nem ítélkezünk felettük. Egyedül az a fontos, jöjjenek el konzultációra egy kórházba, majd kezeltessék magukat. Félő azonban, hogy

az egyházban a hallgatás és a tagadás miatt súlyosabb a helyzet, mint amilyennek ma látjuk. Dokumentálva van, hogy a papok nem hajlandók erről tudomást venni: a lakossági átlagnál sokkal gyakrabban utasítják vissza a szűrést, mondván, hogy ez nem érinti őket; és még akkor sem hajlandók megcsináltatni a tesztet, ha védekezés nélkül létesítenek szexuális kapcsolatot férfiakkal, mert nem bíznak az adatok bizalmas kezelésében. – Mi az intézetben azt gondoljuk – folytatja Massimo Giuliani professzor –, hogy a probléma tagadása és az óvszerek ritka használata következtében nagy kockázata van az AIDS-fertőzésnek a katolikus férfiközösségekben. Szaknyelven úgy fogalmazunk, hogy a papok azon társadalmi csoportok egyikét alkotják, amelyeknél a legmagasabb a kockázat, és amelyeket a legnehezebben ér el a prevenció. Többször próbáltunk párbeszédet kezdeményezni és képzést indítani a papi szemináriumokban a szexuális úton terjedő betegségek és az AIDS továbbadásáról és kezeléséről. De ez továbbra is nagyon nehéz ügy. Az AIDS-ről való beszélgetést elfogadni annak burkolt beismerését jelenti, hogy papi körökben vannak gyakorló homoszexuálisok. És az egyház nyilvánvalóan nem hajlandó erről vitát nyitni. A Termini pályaudvar környékének férfi prostituáltjaival (és Nápolyban Francesco

Mangiacapra

luxusescorttal)

folytatott

beszélgetéseim

megerősítették, hogy a papok szexuális aktusaikban a legóvatlanabb klienseik közé tartoznak. – A papok többnyire nem félnek a szexuális úton terjedő betegségektől, védettnek képzelik magukat. Annyira biztosak a pozíciójukban és a hatalmukban, hogy – másokkal ellentétben – nem számolnak a kockázatokkal. Nincs semmiféle realitásérzékük, egy AIDS-mentes világban élnek – magyarázta Francesco Mangiacapra.

Alberto Borghetti a római Gemelli Klinikán a fertőző betegségek osztályán rezidens. Ezt a fiatal orvoskutatót bízta meg az osztályvezető főorvos, Simona Di Giambenedetto infektológus, hogy fogadjon minket Danielével, és válaszoljon a kérdéseinkre. A Gemelli Klinika a világ katolikus kórházai közül a legkatolikusabb: itt vagyunk a szentek szentjében! A bíborosok, a püspökök, a Vatikán munkatársai és nagy számban római papok is kezeltetik itt magukat – egyébként elsőbbséget élveznek. És persze ez a pápák kórháza. II. János Pál volt a Gemelli leghíresebb páciense: a tévékamerák nagy hírverés kíséretében, cinikusan fürkészték betegségének utolsó stádiumait. Azt beszélik, hogy a pápát ez mulattatta, és miután gyakran kellett oda befeküdnie, a Gemellit III. vatikáni zsinatnak nevezte. A kórházat és különböző osztályait végigjárva, több rezidenssel és orvossal is beszélve egy modern intézményt ismertem meg, amely egyáltalán nem felel meg annak a kritikus képnek, amelyet a római szóbeszéd alakított ki róla. Én azt hallottam, hogy miután a Vatikánnal szoros kapcsolatban vannak, nem szívesen látnak AIDS-ben vagy más, szexuális úton terjedő betegségekben szenvedő pácienseket. Alberto Borghetti az AIDS-helyzetet pontosan ismerő szakemberként cáfolja ezt: – Az AIDS kezelésében legfelkészültebb, csúcstechnológiával felszerelt öt római kórház egyike a Gemelli. Minden páciens kezelését vállaljuk. Kutatórészlegünket a milánói Szent Szív Katolikus Egyetem irányítja, amely az

olaszországi

AIDS-kutatások

egyik

fő

központja.

Különböző

antiretrovirális terápiák mellékhatásait tanulmányozzuk, és a gyógyszerek kölcsönhatásaival, valamint a védőoltásoknak a szeropozitív populációra gyakorolt hatásával kapcsolatban végzünk kutatásokat.

Megnéztem a fertőző betegségek osztályát, ahol feliratok és poszterek jelzik, hogy szexuálisan terjedő betegségeket is gyógyítanak. Ezt megerősíti Borghetti: – Az összes szexuálisan terjedő betegséget kezeljük itt, akár baktériumok okozzák, akár vírusok. Egy másik AIDS-specialista orvosprofesszortól hallottam Rómában, hogy a Gemelli Klinika a páciensek anonimitása terén azért bírálható. Alberto Borghetti vitatja ezt az információt: – Általánosságban az AIDS-vírushoz kapcsolódó vizsgálatok eredményeit csak a kezelőorvos ismerheti, a klinika többi szakembere nem tekintheti meg. A Gemelliben a betegek külön kérhetik dossziéjuk anonimizálását, ami tovább erősíti a szeropozitív személyek névtelenségét. Egy, a Gemellit jól ismerő pap szerint ezek az óvintézkedések nem elegendők a megfertőzött egyházi személyek bizalmának elnyeréséhez. – A klinika mindent megtesz a névtelenség garantálásáért, de tekintettel az ott ápolt püspökök és papok nagy számára, elég nagy az esélye annak, hogy ismerőssel futnak össze. Márpedig a „Fertőző betegségek osztálya” felirat elég egyértelmű! Rómában egy dermatológus ezt közli velem: – Egyes papok azt mondják nekünk, hogy injekciós tűvel véletlenül fertőzték meg magukat, vagy egy korábbi vérátömlesztés okozta a bajt. Úgy teszünk, mintha elhinnénk. Alberti Borghetti elismeri, hogy papok esetében szerepet játszhat a félelem és a tagadás: – Sajnos előfordul, hogy már előrehaladott stádiumban kerülnek be hozzánk AIDS-es papnövendékek vagy papok. A migránsokkal vagy a rejtőző homoszexuálisokkal együtt ők is azok közé tartoznak, akik nem akarták megcsinálni a szűrőtesztet, mert féltek vagy tagadásban éltek. Kár, mert így

elkésett diagnózissal és néha opportunista fertőzéssel érkeznek meg a gyógyító intézménybe, késve kezdik meg a kezelésüket, és félő, hogy nem sikerül helyreállítanunk az immunrendszer hatékonyságát. II. János Pál 1978-tól 2005-ig volt pápa. Az AIDS, amely pontifikátusa elején, 1981-ben jelent meg, a következő évek során 35 millió ember halálát okozta. Ma világszerte 37 millió ember él HIV-fertőzéssel. Az óvszer, amelyet II. János Pál Vatikánja keményen elutasított, és amellyel erőforrásait és diplomáciai hálózatának hatalmát mozgósítva szembeszállt, ma is a leghatékonyabb eszköz a járvány elleni harcban (aszimptomatikus házaspárok esetében is). A kondomnak és az antiretrovirális terápiáknak köszönhetően minden évben tízmilliók menekülnek meg a haláltól. A Humanae vitae enciklika óta a katolikus egyház minden profilaktikus módszert, amely megakadályozza az élet továbbadását, elítél – tehát elítéli az óvszert és a fogamzásgátló tablettát. De a francia vatikanista, Henri Tincq által megfogalmazott fontos kérdést nekünk is fel kell tennünk: „Szabad-e összekeverni azt az eszközt, amely megakadályozza a halál átadását, azzal, amely az élet átadását akadályozza meg?” Kik voltak azok, akik II. János Pál mellett meghatározták és végrehajtották azt a világot átfogó politikát, amely az AIDS-világjárvány kirobbanásának és tombolásának idején ellentmondást nem tűrően elutasítja az óvszer használatát? Egy 12 fős csoportról van szó, olyan hűséges, odaadó, rendkívül

konzervatív,

nőgyűlölő

férfiakról,

akiket

önmegtartóztatási

fogadalmuk megakadályozott abban, hogy heteroszexuálisok legyenek. Vizsgálatom eredményeképpen, a több száz interjú alapján, amelyet e könyv megírásához készítettem, azt állíthatom, hogy e prelátusok nagy többsége homoszexuális (én a 12-ből 8-cal találkoztam közülük, Mons. Viganò a maga

részéről négyet idéz Testimonianzájában). Mit tudott ez a 12 férfi az óvszerről és a heteroszexualitásról, hogy vállalni merje az esküdtek és a bíró szerepét e létfontosságú perben? E 12 férfi, 12 bíboros: Stanisław Dziwisz személyi titkár; Agostino Casaroli és Angelo Sodano államtitkárok; a leendő pápa, Joseph Ratzinger; Giovanni Battista Re, Achille Silvestrini, Leonardo Sandri, Jean-Louis Tauran és Dominique Mamberti, az Államtitkárság felelős beosztású vezetői; Renato Raffaele és Roger Etchegaray nunciusok. Ja és persze egy nagyon befolyásos bíboros: őeminenciája Alfonso López Trujillo.

14

A pápa diplomatái – Szóval maga újságíró? Mons. Ricca nyugtalanul és cseppnyi irigységgel méreget. – Sok problémám van az újságírókkal – teszi hozzá, és keményen a szemembe néz. – De ő francia újságíró. Francia! – hangsúlyozza François Bacqué, aki most mutatott be minket egymásnak. – Aha – mondja a híres Ricca tettetett megkönnyebbüléssel, majd folytatja: – Nekem az olasz újságírókkal van problémám. Totálisan üresfejűek. Egyszerűen semmi nincs az agyukban. Semmi! Nulla intelligencia! De ha maga francia, talán nem olyan, mint ők! Már e téma kutatásának a kellős közepén tartottam, már el is kezdtem e könyv megírását, amikor meghívtak, hogy lakjam a Domus Internationalis Paulus VI-ban. Addig Airbnb-n keresztül bérelt lakásokban laktam Rómában, többnyire a Termini pályaudvar környékén. François Bacqué francia érsek, nyugállományú apostoli nuncius egy napon felajánlotta, hogy szobát foglal nekem a Domus Internationalis Paulus VI-ban – így kezdődött a dolog. Az ő ajánlása elég volt ahhoz, hogy a vatikáni diplomácia szentélyében lakhassam. A Domus Internationalis Paulus VI a via della Scrofa 70. szám alatt található Rómában. A Vatikán hivatalos diplomáciai rezidenciájaként területenkívüliséget élvez, tehát nem olasz terület. A csendőrök nem léphetnek

be, ha tehát bent bűntény történne, akkor a nevetséges vatikáni rendőrségnek és a szentszék meglehetősen alkalmatlan igazságszolgáltatásának kellene intézkednie. Ez a diplomáciai rezidencia, amelyet Casa del Clerónak is neveznek (a Klérus Háza), ideálisan helyezkedik el a piazza Navona és a Pantheon között. Utóbbi Róma egyik legszebb helye: pogány – azaz nem egyházi, ha úgy tetszik, köztársasági – templom, a „civil vallás” különleges szimbóluma, amelyben minden hitet, minden istent lehetett ünnepelni. A homoszexuális Hadrianus császár építtette újjá, míg végül az itáliai katolicizmus kisajátította magának. A Domus Internationalis Paulus VI kiemelkedően fontos a szentszéknek: az, hogy a vatikáni gépezet központjában lakhatom, nagy lehetőséget jelent számomra. Itt barátként kezelnek, nem külső személyként. Először is hotelként

szolgál

a

Vatikán

diplomatáinak,

a

híres-neves

apostoli

nunciusoknak, amikor Rómában tartózkodnak. Néha a külföldi bíborosok és püspökök is inkább itt szállnak meg, mint a Sanctae Marthaeban. Jorge Bergoglio bíboros is itt lakott, amikor Rómába jött – később bejárták a világot azok a fotók, amelyeken fehér reverendájában maga fizeti ki itt a szállodai számláját. Az átutazóban levő prelátusok mellett a Casa del Clero állandó lakóhely több nyugállományú nuncius, székhellyel nem rendelkező püspök vagy a szentszéken fontos posztot betöltő monsignore számára. Sokan teljes ellátást vagy félpanziót kapnak. Az első emeleti szalonban felszolgált reggelik vagy a hatalmas ebédlőteremben közösen elfogyasztott ebédek, a kávéfőző gépek előtti beszélgetések és a televízió előtt töltött hosszú esték során alkalmam nyílik megismerni a nunciusokat, az Államtitkárság fogalmazóit vagy éppen a Püspöki Kongregáció titkárát. A Casa del Clero pincéreinek – egyikük egy olyan playboy, hogy a The Advocate55 címlapjára kerülhetne – résen kell

lenniük! Lenne okuk pánikba esni az életük virágjában levő nunciusok és monsignorék tekintetének kereszttüzében! A Casa del Clero szent szobái spártaian vannak berendezve: csupán egy fáradt villanykörte világítja meg az egyszemélyes ágyat, amely fölött általában ferdén függesztették fel a feszületet. Az ócska éjjeliszekrény fiókjában egy biblia hever (amelyet rögtön kicserélek az Egy évad a pokolbanra). A fürdőszobában egy XI. Piusz korából való neoncső olyan fényt áraszt, mint egy mikrohullámú sütő. A szappant szinte grammra kimérve adják kölcsön (és távozáskor a maradékot vissza kell adni). Ki is mondta, hogy a katolicizmus irtózik az élettől? Az egyik ottlétem alkalmával felfedeztem, hogy negyedik emeleti szomszédom jobban járt. Előnye van annak, aki egy egész évet tölt a Casában. Annyiszor

futottam

össze

a folyosón

az Államtitkárság

e kiváló

fogalmazójával, míg végül egy napon, amikor éppen bokszeralsót viselt (lehet, hogy Cher koncertjére készült menni?), a nyitott ajtón keresztül benézhettem tágas apartmanjába. Be nagy volt a meglepetésem, amikor megpillantottam egy mesés, élénkvörös, kétszemélyes ágyat, amely egy Fellini-film díszletében szerepelhetett volna! Titkos légyottok színhelye? Innen nem messze van a nevezetes 424-es szoba, amelyben Angelo Roncalli, a későbbi XXIII. János lakott. A reggeli is sovány a Casában. Csak azért megyek oda, hogy ne bántsam meg a papokat, akik kedvesen meghívnak. Minden rossz: a kenyeret csak megkínozzák, nem pirítják meg rendesen; a legolcsóbb natúr joghurtokat vásárolják tucatszámra; az amerikai instant kávé annyira ciki Olaszországban; a cornflakes sem igazán ehető. Egyedül a kivi jó lédús, és minden reggel bőven van belőle – de miért éppen a kiviből? És vajon hámozni kell, mint az őszibarackot, vagy félbevágni, mint az avokádót? Ez a kérdés vita tárgya a Casában, tájékoztat François Bacqué – én mindenesetre négyet eszem. Az

itteni reggeli olyan, mint az öregek otthonában, ahol arra kérik kedvesen a bentlakókat, hogy igyekezzenek a meghalással, mert kell a hely a valamivel kevésbé szenilis prelátusok számára – hát ilyenekből nincs hiány abban a nagy öregotthonban sem, ami a Vatikán. A Casa del Clero első emeletén levő olvasótermekben ismerkedtem meg Laurent Monsengwo Pasinyával, a kiváló kinshasa-kongói bíborossal, aki tagja Ferenc pápa Bíborosi Tanácsának, és aki szeret a Domus Internationalis Paulus VI-ban lakni a pápa vezetésével tartott tanácskozások előtt, mert – mint mondja – „itt szabadabbnak érzi magát”, mint a Vatikánban. A Casa és az összes vatikáni rezidencia igazgatója, Mons. Battista Ricca is itt lakik, a félemeleten balra, egy hermetikusan elzárt és hatalmasnak mondott lakosztályban, amely a 100-as számot viseli. Ricca rendszeresen a Casában ebédel egy kissé elkülönült asztalnál két közeli barátjával, akikkel mintha egy családot alkotna. Többször is találkozom vele este az első emeleti szalonok egyikében a televízió előtt, az egyik alkalommal ajándékul átadom neki azt a bizonyos fehér könyvet. Ricca, úgy tűnik, őszintén örül neki, és melegen megköszöni. A Casában összefuthatunk Ferenc pápa személyi titkárával, Fabian Pedacchióval is, aki sokáig itt élt, és állítólag meg is tartott egy szobát, hogy nyugodt körülmények között tudjon dolgozni Ilson de Jesus Montanari brazil püspökkel, a Püspöki Kongregáció titkárával vagy Mons. Fabio Fabenével, a szinódus egyik főkoordinátorával. Mons. Mauro Sobrio, őszentsége prelátusa is itt él, és meg is osztottunk egymással néhány titkot. Itt lakik egy rejtélyes pár is: mind a ketten nőnek öltözött fiúk, akik valójában lányok, és akik unosuntalan Lady Gaga Born This Way című számát hallgatják – velük néha éjjel jókat beszélgettem. François Bacqué érsek is itt él, amióta befejezte diplomáciai pályafutását. Ez a lecsúszott arisztokrata még mindig a bíborosi kinevezését várja. Állítólag

megkérdezte egyszer az ugyancsak bordeaux-i születésű, ám közrendű JeanLouis Tauran bíborostól: „Hogy lehet, hogy ön bíboros, noha nem nemes? És miért nem lettem bíboros én, aki nemes vagyok?” (Tauran egyik asszisztensétől tudom, hogyan fogalmazott Bacqué.) Ilyesféle alakok csapatostul vannak a Casa del Cleróban, ahol a becsvágyó ifjak nagy reményeket dédelgetnek, a lecsúszott nyugdíjasok pedig csalódott egójukat ápolgatják. A Casában mindenki együtt van: a hanyatló katolicizmusnak ezek az utolsó sarjai titokzatos módon egyszerre képviselik a spirituális arisztokrácia felszálló és leszálló ágát. A palota második és harmadik emeletén három kápolna van, így mindenki a neki leginkább megfelelő időpontban koncelebrálhat misét. Néha meleg csoportok számára is tartottak istentiszteletet (egy pap ezt írásban is megerősítette nekem). A lakóknak mosodai szolgáltatás is rendelkezésre áll. Minden olcsó, de készpénzzel fizetnek érte. Amikor bankkártyával akarom kifizetni a számlámat, a Domus Internationalis Paulus VI kártyaleolvasó készüléke „kivételesen” nem működik. Ez minden ittlétem alkalmával így történik, mígnem egy lakó felvilágosít, hogy „a terminál hosszú évek óta folyamatosan működésképtelen” (ugyanez a műszaki hiba ismétlődik majd meg többször is, amikor a Domus Romana Sacerdotalisban szállok meg) – talán mert a befizetett készpénzt más célokra is fel lehet használni… A Casa del Cleróban nem szokás sokáig fennmaradni, lakói inkább korán kelők, de azért adódnak kivételek. Egyik nap, amikor szerettem volna délelőtt lustálkodni, a takarítónők által csapott zajból és a türelmetlenségükből megértettem, hogy amit csinálok, az már majdnem bűn. Egyébként a Casa del Clero kapuit éjfélkor bezárják, és a sokáig fennmaradó nunciusok és más, a jetlag tüneteivel küszködő utazó diplomaták az olvasóteremben beszélgetnek hajnalig. Paradox módon hasznos is lehet az idejétmúlt takarodó.

Mindig lenyűgöz a kétszárnyú kocsikapu. Nekem Gide jut róla eszembe, aki a Ha el nem hal a mag című könyvében azt írja, hogy ez a fajta kapu státusszimbólum volt a nagypolgári családokban: lehetővé tette, hogy a lovak biztonságosan bejöhessenek a hintóval együtt, díszesen felszerszámozva. A Casa del Cleróban még ma is mennyit számít a külső! A Domus Internationalis Paulus VI kocsikapuja a via di San Agostino 19. szám alatti diszkrét, névtelen hátsó bejárat. Havannabarna, kétszárnyú fakapu, előtte a járda megfelelő szögben csatlakozik az úttesthez, nincs se küszöb, se lépcsőfok. Az egyik nagy szárny közepén egy kis ajtó van kivágva, ezen tudnak éjjel diszkréten bemenni a gyalogosok. A kapukeretet fehér kváderkövekből építették. A szögekkel kivert kocsikapun a vasból készült öreg kilincs már alaposan megkopott a használattól – mennyit tudna mesélni! Sokszor néztem a bejáratot, az érkezők és távozók mozgását, fényképeket készítettem a szép, nagyon mély kapualjról. Ennek a másik végén egy rács, majd egy belső udvar – új távlatpont. Egy belső lépcsőn el lehet jutni a C lifthez, s onnan a rezidencia szobáihoz anélkül, hogy el kellene haladni a portásfülke vagy a recepció előtt. Gyakran mentem erre, hiszen a kocsikapu és a rács kulcsának birtokában a főbejárat szigorúan betartott éjféli bezárása után is simán be lehet jutni a házba. Tiszta szerencse, hogy annak idején kocsikaput építettek a hintóval érkezőknek! Azt gyanítom, ez a kétszárnyú kapu a Vatikán sok-sok titkát ismeri. Vajon egyszer majd el is meséli őket? Újabb nagy szerencse, hogy ezen az oldalon nincs portás. 2018-ban egy augusztusi vasárnapon láttam az egyik vatikáni monsignorét, amint a kocsikapu előtt piros sortban és kék teniszcipőben várt egy szép escortfiúra, akit még az utcán megölelt, majd bevitte magával a Casába! Azt is el tudom képzelni, hogy vannak éjszakák, amikor egy-egy szerzetes sürgős szükségét érzi, hogy részt vegyen a kocsikapuval szemben levő Szent Ágoston-templom pirkadat előtti istentiszteletén, vagy egy utazó

nunciusnak hirtelen ellenállhatatlan vágya támad, hogy újra lássa Caravaggio csodálatos Loretói Madonnáját ugyanott. Az Arcadia is ott van a kocsikapuval átellenben, miként Róma egyik legszebb könyvtára, a Biblioteca Angelica is, ahol egy papnak muszáj hirtelen rápillantania néhány ősnyomtatványra vagy a híres Codex Angelicus lapjaira. A Casa mellett északkeleti irányban ott van a Szent Kereszt Egyetem, amelyet inkább az Opus Dei egyetemeként ismernek. Volt idő, amikor a klérus rezidenciájáról közvetlenül át lehetett sétálni a két épületet a magasban összekötő átjárón, de ez ma már le van zárva. De kínos: az ember kénytelen éjszaka a kocsikapun keresztül távozni, ha latinórára akar menni vagy ultramontán összejövetelen akar részt venni az Opus Dei valamelyik fiatal, keményvonalas szeminaristájával. A Casa del Clero anomáliája a hatalmas épület nyugati fertályán van, a piazza delle Cinque Lunén: egy McDonald’s. A Vatikán, mint tudjuk, túl szegény ahhoz, hogy fenntartsa ingatlanait: áldozatot kellett hoznia, be kellett fogadnia az egészségtelen amerikai étkezés szimbólumát. Információim szerint Mons. Ricca torkához nem szorítottak kést, amikor aláírta a bérleti szerződést. Közfelháborodást keltett, amikor a McDonald’s a Vatikán közelében nyitott éttermet egy olyan épületben, amely nem volt a szentszék tulajdona, de senki nem tette szóvá, amikor az amerikai étteremláncnak megengedte a Vatikán, hogy római diplomáciai rezidenciájának épületében üzemeltessen gyorséttermet. – Volt egy Szűz Máriának szentelt kis oltár annál a bejáratnál, amelyet ma a McDonald’s használ. Ezt egész egyszerűen átvitték a Casa del Clerónak a via della Scrofára nyíló főbejáratához – magyarázza nekem a rezidencia egyik lakója. Nézem ezt a kék, piros, sárga oltárt az akarata ellenére odaszegezett szegény szűzzel, akit durván áttelepítettek a hivatalos bejárat boltíve alá.

Vajon a McDonald’s nyomására kellett a McNuggets közeléből eltávolítani a szent szüzet? Mindenesetre feltűnő az ellentét: a kényszer keskeny ajtaja takarodóval és Ave Mariával elöl; a kétszárnyú, széles kocsibejáró a csodáival és sok kulccsal hátul: íme a katolicizmus a maga nyers valóságában. A pápa jól ismeri a Casa del Clero összes zugát: túl sokáig élt ott, hogy ne tudna róla mindent. A meleg idő megérkeztével a lakók nyaralni mennek. A rejtélyek háza ilyenkor még különösebbé válik: a Domus Internationalis Paulus VI hostellé alakul át. Mielőtt bezárják a kaput, a bejáratnál csoportosan beszélgető, testhez simuló bézs pólót és piros sortot viselő fiatal nunciatúrai titkárokat, valamint fejlődő országokból érkezett nunciusokat látni, akik mind éjfél előtt indulnak erről az YMCA-szállásról56 a DYMK (Does Your Mother Know?57) partikra. Kora reggel teljesen berekedve fognak hazaérni, mert miközben táncoltak és bal kezük mutatóujját Leonardo Keresztelő Szent Jánosához hasonlóan az ég felé emelték, túl sokszor énekelték el az I Will Survive-ot a Róma EUR negyedében zajló Gay Village Fantasia fesztiválon, ahol egyébként összefutottam velük. – Az én időmben egy pap soha nem vett volna fel piros sortot – jegyzi meg nekem François Bacqué érsek, miközben elmegyünk e színesen öltözött társaság előtt; olyan volt, mintha aznap estére egy happy hourt szerveztek volna a Casa del Clero elé. „Amikor egyedül utazunk, az ördöggel utazunk!” – írta Julien Green katolikus (és homoszexuális) író. Ez lehetne az egyik szabálya az apostoli nunciusok életének, akiknek titkait lassacskán felfedeztem. Miután elkezdtem foglalkozni ezzel a témával, így figyelmeztetett egy, a szentszékre akkreditált nagykövet:

– Meg fogja látni, a Vatikánban sok a meleg: 50%, 60%, 70%? Senki sem tudja. De azt is láthatja majd, hogy a nunciusok között ez az arány még magasabb! A Vatikán már eleve gay többségű világában a nunciusoknál van a legtöbb gay! Miután nagyon meglepődtem, a diplomata az arcomba nevetett, és rátett még egy lapáttal: – Tudja, azt mondani, hogy „homoszexuális nuncius”, az egyfajta pleonazmus! Gondoljunk csak bele, milyen lehetőségek kínálkoznak a távoli országokban egy egyedülálló férfi számára! Olyan gyakoriak a vonzó alkalmak Marokkóban vagy Tunéziában, olyan könnyen adódnak a találkozások Bangkokban vagy Tajpejben! Ázsia és a Közel-Kelet a katolikus egyház számára missziós terület, a nomád természetű nunciusok számára egyenesen az ígéret földje. Láttam ezekben az országokban tevékenykedni őket ifjú kedvenceik körében, affektálva vagy szenvedélyesen, amint a Vatikántól távol felfedezték az igazi életet, és lelkesen ismételgették: Ó, ez a kuli! Ó, az a csónakos fiú! Ó, az a tevehajcsár! Ó, az a riksa sofőr! A nunciusok, akiket – hogy Verlaine költői megfogalmazásával éljünk – „felfűt az utazásra ösztökélő férfiszenvedély”, persze házi forrásaikból is meríthetnek: a szeminaristák, novíciusok, fiatal szerzetesek a harmadik világban még könnyebben rendelkezésre állnak, mint Rómában. – Amikor külföldön vagyok, kölcsönkapok egy-két legionáriust – vallja be nekem egy másik érsek. (Ez persze még semmi „olyat” nem jelent, de jól mutatja, hogy miként viszonyul a Krisztus Legionáriusaihoz, amikor egy „korábbi gyarmatra” érkezik.) – A „gyarmat” és a „koncesszió” nagyon jól hangzik az európai utazók fülének. Sok papot tűzbe hoz! – mondta nekem kivételes őszinteséggel a Külföldi Missziók egy francia papja, aki maga is homoszexuális, s akivel több

ízben beszélgettem Párizsban. (E könyv megírását előkészítő kutatómunkám során számos misszionárius pappal találkoztam terepen Ázsiában, Afrikában, a Magreb országaiban és Latin-Amerikában; vagy húsz nuncius és diplomata beszélt nekem barátaik és hittársaik szokásairól, az ő beszámolóikat is felhasználtam ehhez a fejezethez.) Valójában ez is nyílt titok. A papok mindenütt nyomot hagynak maguk után. A melegbárok tulajdonosai, akiket Tajvanon, Hanoiban vagy Huében kérdeztem róluk, nem fogytak ki a dicséretükből, hűséges, komoly vendégeknek tartják őket. Tokióban a Shinjuku ni-chōme negyed bárjainak pincérei megmutatták, hogy kik a törzsvendégek. Bangkok meleg szakújságírói feltártak néhány erkölcsi jellegű incidenst és vízumügyet, például azt, amikor egy prelátus magával akart vinni Olaszországba egy fiatal ázsiai férfit, akinek nem voltak papírjai. Mindenütt dokumentálhatóan kimutatható európai papok, szerzetesek, egyházi személyek jelenléte. A Fülöp-szigetek elnöke, Rodrigo Duterte maga is beszélt erről a sajátos turizmusról, és azt követelte, ismerjék el, hogy sok a homoszexuális pap, megfogalmazása szerint „a klérus kb. 90%-a meleg”. A nunciusok foglalkozásának elengedhetetlen részét jelentik az utazások, a Kúria papjai viszont szabadságukat használják fel arra, hogy a Vatikántól távol

eső

országokban

végezzenek

innovatív

szexuális

kutatásokat.

Természetesen ezek a monsignorék manilai vagy jakartai zarándokútjaikon nemigen hivalkodnak szakmai státusukkal: nem papi öltözékben folytatják kutatásaikat. – Mivel jellemük kevésbé erős azoknál az elveknél, amelyekre felesküdtek, s mivel túl sokáig kellett szublimálniuk vágyaikat, itt, a messzi külföldön robbanásszerűen törnek ki belőlük – mondja nekem a Külföldi Missziók francia papja.

E sajátos turisták különösen kedvelik Vietnámot, mivel a kommunista rezsim és a sajtócenzúra nem engedi, hogy nyilvánosságra kerüljenek kicsapongásaik, míg Thaiföldön végül minden megjelenik a médiában (ezt már Francis Xavier Vira Arpondratana thaiföldi püspök tudatja velem több találkozó és közös ebéd során). – A szexuális turizmus is megkezdte a migrációt – magyarázza Mr. Dong, akinek két melegbárja van Huében. – A reflektorfényben álló országokból, mint Thaiföld vagy a Fülöp-szigetek, a kevésbé mediatizált Indonéziába, Malajziába, Kambodzsába, Burmába vagy ide, Vietnámba tevődik át. (Jót mulatok Dong egyik intézményének a nevén, amelyet meglátogattam Huében: Rubynak hívják, mint Berlusconi bunga-bungáinak egykori escortgirljét.) Nem Ázsia az egyetlen desztináció e turizáló papok számára, de mindenképpen előszeretettel választják azok, akiknek hivatása kizárja a standard szexuális életet: páratlan az itteni diszkréció, a névtelenség megőrzése.

Afrikának,

Latin-Amerikának

(például

a

Dominikai

Köztársaságnak, ahol meleg papok jelentős hálózatát írta le egy lengyel könyv) és Kelet-Európának is megvannak a feltétlen hívei, nem beszélve az Egyesült Államokról: ott napoznak Provincetown tengerparti strandjain, bungalót bérelnek a „fenyők között” vagy Airbnb-t Hell’s Kitchen, Boystown vagy Fort Lauderdale melegfaluiban. Egy francia plébános mondta nekem, hogy miután módszeresen bejárta ezeket az amerikai „guppie” (gay yuppie), immár posztgay negyedeket, sajnálattal konstatálta, hogy már túl vegyes a lakosságuk. Igaza van: a homoszexuálisok aránya ma magasabb a zárt Vatikánban, mint San Francisco posztgay Castro negyedében. Végül vannak, akik inkább Európában töltik a vakációjukat, hogy sorban végiglátogassák a melegklubokat Berlinben, hogy eljárjanak a Church

szadomazó éjszakáira Amszterdamban, hogy el ne mulasszák az évadzáró partikat Ibizán, aztán hogy megünnepeljék a születésnapjukat, ami „születéshétté” bővül Barcelonában. (Ezek mind megtörtént konkrét esetek, amelyek szereplői nunciusok vagy papok, akiknek szentimentális turizmusáról pontos leírást kaptam a helyszíneken.) És itt következhet Szodoma újabb szabálya, a tizenegyedik: A nunciusok többsége homoszexuális, de az általuk folytatott diplomácia lényegileg homofób. Azt ítélik el, amit maguk is csinálnak. Minél többet utaznak a bíborosok, a püspökök és a papok, annál gyanúsabbá válnak! La Païva nuncius sem kivétel a szabály alól. Szép mintapéldány ő is. Érsek, folyton szerepel. Folyton evangelizálni akar. Ő az, aki egy üres vagonban vagy buszon leül az egyetlen másik utas mellé, hogy megtérítse (különösen ha csinos ifjú az illető). Bár olyan kövér, hogy szinte gurul – Fernando Botero híres festményére, a Nunciusra hasonlít –, és olyan vörös az arca, mintha gutaütés kerülgetné, tanúja vagyok, hogy képes nagyon fürgén lépegetni, sőt ügetni is, ha így utolérhet az utcán egy szeminaristát, akibe hirtelen szerelmes lett. Ugyanakkor La Païva igazán rokonszenves, annak ellenére, hogy kimondottan konzervatív ízlése van. Amikor Rómában vendéglőbe készülünk, azt akarja, hogy ingben, zakóban menjek akkor is, amikor harmincfokos meleg van. Egy este jelenetet rendez, nagyon nem tetszik neki, hogy borostás vagyok, borotválkozzam meg rendesen: – Nem értem, miért növesztenek a mai fiatalok szakállt! (Tetszik, hogy La Païva fiatalnak tart.) – Jelzem excellenciádnak, hogy én nem növesztek szakállt. És nem arról van szó, hogy nem borotválkozom rendesen. Ezt háromnapos borostának hívják.

– Lustaságból? Ez az oka? – Egyszerűen jobban tetszik így. Három- vagy négynaponként borotválkozom. – Tudja, nekem jobban tetszik sima arccal. – Az Úr is szakállas volt, nem? Rembrandt Krisztus-fejére gondolok, amit a berlini Gemäldegalerie-ben láttam, ez a kis kép talán a legszebb Krisztus-portré: finom, törékeny arc, hosszú, rendetlenül lelógó haj, egyenetlen szakáll. Grunge stílusú Krisztus, hordhatna szakadt farmert! Rembrandt élő modell (valószínűleg egy, az amszterdami zsidó közösséghez tartozó fiatalember) után festette, ami újdonságnak számított a kor vallásos festészetében. Ezért is ilyen emberi, egyszerű ez a Krisztus, akinek sebezhetősége megérintett engem, amint megérintette François Mauriacot is, aki annyira szerette ezt a portrét, hogy – mint mi valamennyien – szerelmes lett belé. A nunciusok, diplomaták, püspökök, akikkel a Domus Internationalis Paulus VI-ban egy fedél alatt laktam, a pápa katonái szerte a világban. II. János Pál megválasztása óta a Vatikán nemzetközi elkötelezettsége megújult, különösen az emberi jogok, a halálbüntetés eltörlése, a nukleáris leszerelés és a békefolyamatok támogatása tekintetében. A közelmúltban Ferenc pápa prioritásává tette a környezetvédelmet, az Egyesült Államok és Kuba közötti közeledést, de a FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) pacifikálását is. – A Vatikán fő eszköze a türelemdiplomácia. Soha nem hagyják annyiban, akkor sem, amikor más hatalmak már feladták. Amikor például egy háború sújtotta országból mindenki más kivonul, a nunciusok a bombázások idején is ott maradnak. Ezt láttuk Irakban, és nem olyan régen Szíriában is – emeli ki Pierre Morel, Franciaország volt vatikáni nagykövete.

Morel több párizsi beszélgetésünk során részletesen elmagyarázza a vatikáni diplomácia működését, azt, hogy mi a szerepe az Államtitkárságnak, a Keleti Egyházak Kongregációjának, milyen szerepet tölt be a „vörös pápa” (a népek evangelizációjáért, tehát a harmadik világért felelős bíboros), a „fekete pápa” (a jezsuita rend generálisa), és végül mi a szerepük a „párhuzamos diplomáciáknak”. Az Államtitkárság koordinálja a hálózat egészét, és meghatározza az irányvonalat. Ezt a kevéssé ismert, hatékony diplomáciai gépezetet állították II. János Pál és XVI. Benedek alatt egy ultrakonzervatív, homofób keresztes hadjárat szolgálatába. A következőkben ezt mutatom be két emblematikus nuncius pályafutásán keresztül. Mindketten a Vatikán állandó megfigyelői voltak az ENSZ-nél: Renato Martino érsek (ma bíboros) és Silvano Tomasi nuncius. Amikor becsöngetek Renato Raffaele Martino római lakásába a Vatikántól két percre levő via Pfeifferen, húsz-harminc év körüli, Fülöp-szigeteki fiatalember nyit ajtót széles mosollyal. Igazi ázsiai férfiszépség. Szó nélkül bevezet a bíboros szalonjába, ahol nemsokára ő maga is megjelenik. De nem egyetlen Renato Martinóval találom szembe magam, hanem egy tucattal. Szó szerint körbevesznek a bíborost életnagyságban ábrázoló festmények. Minden oldalról lefestették. Minden falon, lakása minden sarkában ezek függenek. Megértem, hogy egy 86 éves bíboros büszke a pályára, amelyet befutott, attól kezdve, hogy püspökké szentelte a nagy Agostino Casaroli, és hogy van bizonyos elképzelése saját magáról. Végül is nem teljesen sikertelenül akadályozta az AIDS ellen öt kontinensen zajló küzdelmet, és ez nem adatik meg mindenkinek. De azért egyszerre ennyi (és ekkora, őt magát egész alakosan ábrázoló) színes festmény mégiscsak a nevetségesség határát súrolja. A folytatás is hasonló. A házigazda nem igazán felel kérdéseimre, bár hibátlan franciasággal beszél, mint a nunciusok többsége. Elmondja, hogy

hosszú nunciusi karrierje során 195 országba jutott el, aztán körbevezet otthonában. Utazásairól számtalan tárgyat hozott haza, ezeket mutatja most meg az ebédlőjében, a magánkápolnájában, a lakás végtelen hosszúnak tűnő folyosóján, a mintegy tíz lakószobában és végül a panorámás teraszon, amelyről nagyon szép kilátás nyílik a katolikus Rómára. Lakása minimum tizenötször akkora, mint Ferenc pápa szobája. Nem mondanám múzeumnak, inkább furcsaságok gyűjteménye. A bíboros sorban megmutatja nekem 38 kitüntetését, 200 különféle, nevével gravírozott érmét, 14 díszdoktori címét és 16 róla készült portrét. Látok továbbá a címerével kihímzett zsebkendőket, különböző csecsebecséket, kissé sérült miniatűr elefántokat, egy szép gyarmati kalapot, valamint a falakat díszítő bizonyítványokat „Ő Főtisztelendő Eminenciájának” kiállítva valamilyen bizarr lovagrend (lehet, hogy a Szent Januáriusz rend) pecsétjével. És ahogy libasorban vonulunk a relikviák és amulettek között, észreveszem, hogy a Fülöp-szigeteki apród messziről néz minket sajnálkozó arccal – nyilván sokszor látta már ezt a fajta körmenetet. És e perzsavásárban egyszer csak olyan fényképeket fedezek fel, ahol a bíboros elefántháton ül egy-egy adonisz társaságában: emitt egy thaiföldi ifjúval,

amott

fiatal

laosziakkal,

malajziaiakkal,

Fülöp-szigetiekkel,

szingapúriakkal vagy thaiföldiekkel – megannyi kellemes megjelenésű képviselője azon országoknak, ahol internuncius, pronuncius vagy nuncius volt. Szemmel látható, hogy Martino szereti Ázsiát. Az elefántok iránti szenvedélye sincs szekrénybe rejtve: nagy példányszámban hivalkodik lakása minden sarkában. Két diplomáciai forrás szerint hosszú, akadályokkal nehezített utat tett meg Martino, mígnem II. János Pál bíborost kreált belőle. Ellenségei voltak? Nem volt elég egyenes? Túl sok költekezés vagy szóbeszéd volt a számláján? Mindenesetre több konzisztórium üzenete az volt, hogy várjon még

türelemmel. És minden esetben, amikor bíborosi kinevezését nem jelezte még a fehér füst, Martinónál kiégési tünetek jelentkeztek. Annál is inkább, mert nagy költségbe verve magát előre megvette a bíborosi süveget, a kis kerek sapkát, a piros körgallért (a mozettát vagy mocétumot) és a zafírgyűrűt. Jó néhány évig elhúzódott ez a komédia. Aranyhímzésű damasztselyem köpenye már csak karmazsinpiros volt, amikor 71 éves korában végre bíbort kapott. (A Testimonianzában Mons. Viganò „outolja” őt, mondván, hogy a Kúria „homoszexuális

áramlatához”

tartozik,

amit

Martino

barátai

egy

közleményükben erőteljesen cáfolnak.) A házi kápolnában Martino medalionarcképei és amulettek között – amelyeket hímzett rojtos függönyök gondosan védenek a naptól – felfedezem az LMBT művészek szentháromságát: Leonardo da Vincit, Michelangelót és Caravaggiót. A három, közismerten homoszexuális alkotó egy-egy művének prűd reprodukciója kapott itt helyet. Néhány pillanatra szóba hozom a filippínó mindenesfiút, mire Martino, aki, úgy tűnik, nem fogja fel, hova akarok kilyukadni, idilli képet fest róla, és fontosnak tartja megjegyezni, hogy két filippínó háztartási alkalmazottja is van, ugyanis hasznosabbnak tartja őket a hagyományos apácáknál. Meg is tudjuk érteni. Tudjuk, hogy az Ószövetségben színesebb személyiségek szerepelnek, mint az Újban, tele van kalandorokkal és szörnyetegekkel. Renato Martino a maga módján inkább ótestamentumi figura. Még ma is ő a tiszteletbeli elnöke a Dignitatis Humanae Institute-nak, az angol Benjamin Harnwell által vezetett szélsőjobboldali katolikus egyesületnek és ultrakonzervatív politikai lobbinak. Ha létezik minden ízében homofób szervezet, hát ez az – és Renato Martino jelöli ki számukra az irányt. A 195 országban, ahová ellátogatott, és különösen azokban, ahol nunciusként képviselte a Vatikánt, valamint az ENSZ-ben, ahol 1986-tól

2002-ig a szentszék állandó megfigyelőjeként ténykedett, Renato Martino egy személyben volt az emberi jogok nagy védelmezője, abortuszellenes aktivista és a melegek jogainak, valamint az óvszer használatának elvakult ellenzője. Az ENSZ-ben II. János Pál fő szóvivője volt, tehát a pápa irányvonalát kellett követnie. Mozgástere, mint általában a diplomatáknak, igen korlátozott volt. De akkori tevékenységét közelről szemlélő tanúk beszámolója szerint (több mint húsz emberrel készítettem interjút New Yorkban, Washingtonban és Genfben, köztük három volt nagykövettel, aki az ENSZ-nél képviselte hazáját),

Martino

melegellenességét,

diplomataként olyannyira

olyannyira

ellenségesen

nem

titkolta

viselkedett

rögeszmés

homoszexuális

személyekkel, hogy ez a gyűlölet már gyanút keltett. – Martino nem volt szokványos diplomata – magyarázza egy nagykövet, aki hazája állandó ENSZ-képviselőjeként a kollégája volt. – Sem előtte, sem utána nem találkoztam ilyen ellentmondásos személyiséggel. A szentszéknek az ENSZ-hez rendelt állandó megfigyelőjeként két arca volt, politikájában kettős mércét alkalmazott. Az emberi jogok ügyét humanista módon közelítette meg, ahogy azt a szentszék mindig is tette, és mindig nagyon mérsékelt volt. Elkötelezetten védte a jogot és a békét. Jól emlékszem arra, amikor a palesztinok ügyében szólalt fel. Ám amikor az AIDS elleni harc, a terhességmegszakítás vagy a homoszexualitás büntethetőségének az eltörlése került napirendre, hirtelen mereven és olyan indulatosan elutasítóvá vált, mintha ez személyesen érintette volna. Az emberi jogokról úgy beszélt, mint Svájc vagy Kanada, a melegkérdésről és az AIDS-ről meg úgy, mint Uganda vagy Szaúd-Arábia! Egyébként a homoszexuális személyek jogainak kérdésében utóbb a Vatikán szerintünk természetellenes szövetséget kötött Szíriával és Szaúd-Arábiával. Martino volt Dr. Jekyll és Mr. Hyde!

Egy másik vatikáni diplomata, Silvano Tomasi hasonló szerepet fog játszani Svájcban. Az ENSZ-nek azok az intézményei, amelyek az emberi jogokkal és az AIDS elleni küzdelemmel foglalkoznak, többségükben Genfben vannak: az Emberi Jogi Főbiztosság, az Egészségügyi Világszervezet (WHO), a UNAIDS, az AIDS Elleni Küzdelem Globális Alapja és persze az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa. A Vatikánt a felsorolt intézményeknél egyetlen, szavazati joggal nem rendelkező, állandó megfigyelő képviseli. Silvano Tomasi egy Vatikánban rendezett nemzetközi konferencia szünetében fogad, és mindjárt elnézést kér, hogy csak rövid időt tud rám szánni. Végül több mint egy óra hosszat beszélgetünk, így aztán lemarad a VI. Pálról elnevezett nagy audienciateremben zajló tanácskozás folytatásáról. – Nemrég Ferenc pápa azt mondta nekünk az apostoli nunciusoknak tartott beszédében, hogy „cigányéletet” kell élnünk – mondja nekem Tomasi angolul. Ő tehát vándorcigányként, talán vándorcirkuszosként járta a világot, mint a diplomaták általában. A Vatikán nagykövete volt Etiópiában, Eritreában és Dzsibutiban, majd megbízták a migránsok és a lakóhelyüket elhagyni kényszerült

személyek

lelkipásztori

ellátásáért

felelős

pápai

tanács

vezetésével. – A menekültek és a migránsok ügye elsődleges fontosságú Ferenc pápa számára. Őt a társadalom perifériáján élők, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek érdeklik. Azoknak akar a hangja lenni, akiknek nincs hangjuk. Furcsamód Tomasi nunciusnak három állampolgársága van: olasz – Velencében született 1940-ben –; nunciusként vatikáni állampolgár, s végül amerikai: – Tizennyolc évesen érkeztem New Yorkba. Katolikus diákként tanultam az Egyesült Államokban, a New Schoolban doktoráltam New Yorkban, és sokáig a Greenwich Village-ben voltam pap.

A fiatal Silvano Tomasit a Borromeo Szent Károly missziós közösséghez rendelik,

amelyet

a

18.

század

végén

hoztak

létre

az

Újvilág

evangelizációjára. Az 1960-as években hosszú időn át szolgál a New Yorkban élő olasz bevándorlók számára létesített Our Lady of Pompeii nevű templomban, a „Village”-ben, a Bleecker Street és a 6. Avenue sarkán. Miután magam is több évig éltem Manhattanben, jól ismerem ezt a környéket. Gyalog öt perc innen a Stonewall Inn. Ott születik meg egy éjszakai lázadással az amerikai homoszexuális mozgalom 1969 júniusában, amikor a fiatal Silvano Tomasi ott él már abban a negyedben. Erről az eseményről emlékeznek meg világszerte minden évben a Gay Pride menetével. A Greenwich Village az 1970-es évek során a homoszexuális felszabadulás szimbólumává válik. Itt, a negyedet megszálló hippik, transzvesztiták és melegaktivisták között végzi evangelizációs munkáját a fiatal pap. Beszélgetésünk során szóba kerül a Village és LMBT-populációja. Silvano Tomasit persze nem ejtették a fejére, nagyon vigyáz, hogy mit mond nekem: – Látja: barátilag beszélgetünk, maga kimondat velem bizonyos dolgokat, aztán csak az egyházellenes szavaimat fogja publikálni, mint a többi újságíró – mondja nevetve, de persze tovább folyik belőle a szó. (Beszélgetésünket a Vatikán sajtószolgálata hivatalossá tette, és a prelátus tisztában van vele, hogy hangfelvételt készítek róla, mivel egy jól látható Nagrát használok.) Sok

fárasztó

szolgálat

után,

Silvano

Tomasi

nuncius

karrierje

befejezéseként a szentszék állandó megfigyelője lesz a genfi ENSZszervezetek mellett. 2003-tól 2016-ig ő ülteti át a gyakorlatba II. János Pál és XVI. Benedek külpolitikáját. Több mint tizenkét éven át e fontos fórumokon ugyanolyan megszállottan melegellenes politikát folytat, mint korábban kollégája, Renato Martino New Yorkban. Mindkét nuncius hatalmas

erőfeszítéseket

tesz

azért,

hogy

megtorpedózza

a

homoszexualitás

büntethetőségének megszüntetését és az óvszerek használatának elterjesztését szorgalmazó kezdeményezéseket. Számtalan alkalommal járnak közbe, hogy akadályozzák a WHO, a UNAIDS és a Globális Alap ilyen irányú projektjeit – ezt megerősíti előttem e szóban forgó ENSZ-intézmények számos vezető tisztviselője, közöttük a UNAIDS főigazgatója, Michel Sidibé. Ugyanakkor a két nuncius diszkréten hallgat a papok által ezerszámra elkövetett szexuális abúzusokról. Szóval az erkölcsiség is lehet változó geometriájú. – Az a jó diplomata, aki jól képviseli a kormányát. A Vatikán számára az a jó nuncius, aki hűséges a pápához és az ő prioritásaihoz – egyszerűen ennyit mond nekem Tomasi, hogy igazolja genfi tevékenységét, amely szigorúan követte a II. János Pál által meghatározott politikai irányvonalat. 1989-ben a pápa első alkalommal szentel beszédet az AIDS kérdésének a Vatikánban, orvosok és kutatók előtt. 1987-ben már láttuk őt Los Angelesben megcsókolni egy AIDS-es gyereket, akinek gyógyulására már nem volt remény, 1989-ben hallottuk karácsonyi üzenetét, amelyben arra kérte a keresztényeket, érezzenek együtt a járvány áldozataival, de nyilvánosan még nem beszélt erről a témáról. „Az emberi méltóságot sérti, tehát morálisan nem megengedhető – jelenti ki ez alkalommal II. János Pál –, ha az AIDS megelőzésére olyan eszközökhöz és gyógyszerekhez folyamodunk, amelyek súlyosan csorbítják a szexualitás hitelesen emberi értelmét, és amelyek csak nagyon rövid időre hoznak megnyugvást azon felkavaró szorongást okozó helyzetekben, ahol az egyének és a társadalom felelősségének kellene döntenie.” Igaz, hogy a pápa nem említi meg az óvszert mint olyat (soha nem fogja kimondani), de ez az első nyilatkozata világszerte felkavarta az érzelmeket.

1990 szeptemberében, majd 1994 márciusában mond hasonló beszédet, ezúttal Afrika földjén, Tanzániában, illetve Ugandában, az AIDS által leginkább sújtott két országban. Határozottan kijelenti, hogy „a szexuális tevékenységnek a házasságra való korlátozása az egyetlen biztos és erényes megoldás arra, hogy véget érjen a tragikus AIDS-járvány”. A pápa nem tűr el semmilyen kivételt e szabálya alól: tünetmentes házaspárok sem használhatják az óvszert, miközben ebben az időszakban minden nyolcadik ugandai vírusfertőzött! Ezt az álláspontot nemcsak a tudományos és orvosi világban vitatták, de befolyásos bíborosok is, mint Carlo Maria Martini vagy Godfried Danneels. (Párizs érseke, Jean-Marie Lustiger a maga utánozhatatlan kazuisztikájával úgy védte meg II. János Pál álláspontját, hogy kivételeket javasolt, mivel ez a „kisebbik rossz”.) Ekkor az ENSZ-ben Renato Martino szenvedélyes kampányt indít a „biztonságosabb szex” és az óvszer alkalmazása ellen. Amikor egy amerikai püspökökből álló bizottság 1987-ben egy olyan dokumentumot publikál, amely szerint a lakosságot tájékoztatni kell a védekezés módjáról, Martino nagyon magas helyen szorgalmazza e szöveg betiltását. A továbbiakban azon ügyködik,

hogy

az

AIDS

megelőzése

ne

szerepeljen

az

ENSZ

dokumentumaiban és nyilatkozataiban. Nem sokkal később egy López Trujillo által terjesztett, tudományosnak beállított cikket arra használ fel, hogy leleplezze a „kockázat nélküli szexet”, és arra a konklúzióra jusson, hogy több olyan eset létezik, ahol az óvszer használata nem védte meg a szexuális kapcsolatba lépőket a fertőzéstől. 2001-ben, nem sokkal állandó képviselői küldetésének vége előtt, amikor egy, a dél-afrikai püspöki konferencia által kibocsátott pásztorlevél tünetmentes házaspárok esetében indokoltnak nevezi az óvszer használatát, Martino még egy utolsó alkalommal aktivizálja magát, hogy elhallgattassa a védekezést szorgalmazó püspököket.

„Az óvszer súlyosbítja az AIDS-problémát.” Ez XVI. Benedek pápaságának egyik leghíresebb mondata. Igaz, a mondást gyakran eltorzították. Idézzük fel röviden a kontextust és a pontos megfogalmazást. 2009. március 17-én, első afrikai utazása alkalmával a pápa a kameruni főváros, Yaoundé felé repül. Az Alitalia gépén alaposan előkészített sajtóbeszélgetés zajlik. Az előre egyeztetett kérdést egy francia újságíró teszi fel. XVI. Benedek válaszában először kiemeli a katolikusok fontos szerepét az AIDS ellen Afrikában folyó küzdelemben, majd hozzáteszi, hogy csak pénzzel nem lehet legyőzni ezt a betegséget. „Ha hiányzik a lélek – mondja –, ha az afrikaiak nem segítik egymást, óvszerek szétosztásával nem leszünk képesek legyűrni e sorscsapást; éppen ellenkezőleg, fennáll a veszély, hogy ez csak növelné a problémát.” – Ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, hogy a pápa válasza, ha egészében nézzük, elég koherens. Ami gondot okoz, egyetlen mondat: az a gondolat, hogy az óvszer „a rosszabb”, hogy „súlyosbítja” a dolgokat. Csak ez a „súlyosbítás”, amivel baj van – vallja be Federico Lombardi, XVI. Benedek szóvivője. (Lombardi, aki ott volt a pápa mellett a repülőgépen, megerősíti, hogy az AIDS-ről szóló kérdést előre egyeztették.) A mondat azonnal felzúdulást vált ki öt kontinensen. XVI. Benedeket bírálják,

gúnyolják,

sőt

nevetségessé

teszik.

Számos

államelnök,

miniszterelnök, számtalan világhírű – köztük sok katolikus – orvos elítéli a „felelőtlen

szavakat”.

Több

bíboros

súlyos

„ügyetlenségről”

vagy

„tévedésről” beszél. Végül mások, mint az Act Up aktivista csoport, azzal vádolják a pápát, hogy egész egyszerűen „bűnöző”. – Azok a püspökök és papok, akik már eleve ellenezték az óvszert, megerősítve érezték magukat XVI. Benedek mondatától. Egyre több prédikációt tartottak templomaikban az AIDS elleni harc ellen, és persze nyomatékkal hangsúlyozták, hogy ez a betegség büntetés, amellyel Isten a homoszexuálisokat sújtja – magyarázza nekem egy afrikai pap, a szentszék

diplomatája (akivel véletlenül találkozom Rómában, a Borgo negyed egyik kávéházában). Ezek a katolikus püspökök és papok gyakran ugyanazt a nótát fújják, mint az amerikai homofób lelkészek, az evangélisták és az imámok: közösen ellenzik a melegek jogait és az óvszert mint az AIDS elleni harc eszközét. A Vatikán afrikai diplomatája szerint a fekete kontinensen dolgozó nunciusoknak az is feladatuk, hogy ellenőrizzék az ottani püspököket, és külön is a homoszexualitásról meg az AIDS-ről tartott prédikációikat. A legkisebb „eltérést” is jelezniük kell a szentszéknek. Ha II. János Pál és XVI. Benedek alatt egy pap helyeselte az óvszerek osztogatását vagy kedvezően viszonyult a homoszexualitáshoz, már el is veszítette minden esélyét arra, hogy valaha is püspökké nevezzék ki. Alice Nkom, a híres kameruni ügyvédnő elmagyarázza nekem, hogy hazájában „valósággal vadásznak a homoszexuálisokra”: – Samuel Kléda püspök támogatja a homoszexuálisok kriminalizálását, és az a szándéka, hogy megbüntesse az AIDS-betegeket. Ugandában meggyilkoltak egy melegaktivistát, de a katolikus érsek, Cyprian Lwanga hevesen ellenezte a homoszexualitás büntethetőségének az eltörlését. Malawiban, Kenyában és Nigériában a katolikus egyház képviselői homofób és óvszerellenes kijelentéseikkel keltettek feltűnést (ezt megerősíti a Human Rights Watch részletes jelentése, amelyet 2013-ban adtak át Ferenc pápának). Morálisan igazságtalan politika ez, kontraproduktív hatással, ahogy ezt meg is erősíti nekem egy Genfben készített interjúban a mali Michel Sidibé, a UNAIDS főigazgatója: – A szubszaharai Afrikában az AIDS-vírus főleg heteroszexuális kapcsolatokkal terjed. Adatokkal bizonyítható tehát, hogy a homofób törvények – azon kívül, hogy sértik az emberi jogokat – teljesen hasztalanok.

Viszont minél inkább rejtőzködnek a melegek, annál sebezhetőbbek. Végül is az erősebb stigmatizálásnak az a kockázata, hogy fékezi az AIDS elleni harcot és növeli a sérülékeny populációkat sújtó fertőzések számát. A homofób afrikai prelátusok közül két bíboros emelkedik ki. Az utóbbi években az óvszer és a melegek elleni beszédeikkel hívták fel magukra a figyelmet: a dél-afrikai Wilfrid Napier és a guineai Robert Sarah. Őket II. János Pál és XVI. Benedek léptette elő bíborossá olyan időszakban, amikor a melegellenesség pluszt jelentett az életrajzban. Azóta Ferenc mindkettőjüket háttérbe szorította. Mielőtt homofób lett, Wilfrid Napier hosszú időn át az emberi jogok védelmezője volt. Pályafutása önmagáért beszél: Durban jelenlegi érseke DélAfrikában aktívan harcolt a feketék egyenjogúságáért és a demokratikus folyamatok előmozdításáért. A dél-afrikai püspöki konferencia elnökeként jelentős szerepet játszott az apartheid rendszer megszüntetéséhez vezető tárgyalásokon. Viszont Napier már vitatta Nelson Mandela javaslatait a homoszexualitás büntethetőségének eltörléséről, a „szexuális orientáció” fogalmának az ország alkotmányába való bevezetéséről, majd később az azonos neműek házasságáról. Az őt ismerő emberek, akikkel Johannesburgban, Sowetóban és Pretoriában beszélgettem, „valódi homofóbnak” és „radikális óvszerellenes harcosnak” írták le Napier-t. 2013-ban Durban érseke elítéli a melegházasság engedélyezését

szorgalmazó

törvényjavaslatokat,

amelyek

világszerte

szaporodnak: „Ez a rabszolgaság új formája. És az Egyesült Államok azt mondja nekünk: addig nem kaptok pénzt, amíg nem legalizáljátok a homoszexualitást.” (Emlékeztetőül: a melegházasságot előbb engedélyezték Dél-Afrikában, mint az Egyesült Államokban.)

Ezek a nyilatkozatok heves reakciókat váltottak ki. A Nobel-békedíjas anglikán érsek, Desmond Tutu frontálisan szembeszállt Napier álláspontjával (bár nem nevezte meg), és elítélte azokat az egyházakat, amelyeknek rögeszméjévé vált a homoszexualitás, miközben súlyos AIDS-járvány van. Tutu többször is a rasszizmushoz hasonlította a homofóbiát, sőt kijelentette: „Ha Isten homofób lenne, amint azt egyesek állítják, én nem imádkoznék ehhez az Istenhez.” Peter Machen, a durbani filmfesztivál igazgatója a kíméletlen célzástól sem visszariadva bírálta Napier bíborost: „Isn’t a little hard to tell, Archbishop, (who is gay) when most of your colleagues wear dresses?” (Érsek úr, nem nehéz egy kicsit megmondani, hogy ki meleg, amikor az ön kollégáinak többsége szoknyát visel?) Napier egyre-másra tesz melegellenes nyilatkozatokat, például arról, hogy szerinte az egyházon belüli „homoszexuális tevékenység” az oka a szexuális abúzusoknak. „Az Isten törvényétől való eltérés mindig nagy bajhoz vezet” – tette hozzá. Arról persze hallgat, hogy a szexuális visszaélések elkövetői között több tucat dél-afrikai pap is volt. Napier rögeszmés homofóbiáját még a dél-afrikai katolikus egyházon belül is fenntartásokkal fogadták. A johannesburgi jezsuiták az apostoli nunciussal folytatott levelezésükben bírálták a bíboros álláspontját (ez első kézből kapott információ), azt meg saját szememmel láttam a helyszínen, hogy szemet hunynak az óvszerek szétosztása felett. Erős kritikával illeti Napier-t Edwin Cameron bíró is, aki Dél-Afrika egyik legnagyobb tiszteletben tartott személyisége. Barátság fűzte Mandelához (akinek egyik fia AIDS-ben halt meg), a feketék egyenjogúságának aktív támogatójaként az apartheid időszakában csatlakozott az Afrikai Nemzeti Kongresszushoz (ANC), ami igencsak ritka volt a fehérek körében. Ma a délafrikai

legfelsőbb

bíróság

tagja.

Több

interjút

készítettem

vele

Johannesburgban, szavait gondosan megválogatva mondta el véleményét Napier-ről: – Akik megpróbálják visszaszorítani az AIDS pusztítását Afrikában és megvédeni kontinensünkön az LMBT közösség tagjait, könyörtelen ellenfélbe ütköztek Wilfrid Napier érsek személyében. Őt hallgatva csak a végveszély és a teljes reménytelenség között választhatunk. A római katolikus egyház bíborosaként, nagy befolyását felhasználva gátolta a nők egyenjogúságának érvényesülését,

tiltotta

az

óvszerek

használatát

és

elutasította

a

homoszexuálisok bármiféle jogi védelmét. Harcba szállt a két felnőtt férfi, illetve két felnőtt nő közötti, kölcsönös beleegyezéssel történő szexuális kapcsolat dekriminalizálása ellen, és természetesen ellenezte az azonos neműek házasságát. Ugyanakkor azt állította, hogy nem ismer homoszexuális embereket. (Ennek az volt az előzménye, hogy Napier a BBC-nek egy interjúban kijelentette: a pedofilokat nem kell megbüntetni, mivel betegek, nem bűnözők. Ez nagy botrányt kavart, a bíboros azzal magyarázkodott, hogy félreértették. „Engem nem vádolhatnak homofóbiával, mert egyetlen homoszexuálist sem ismerek.”) – Tehát láthatatlanná tett minket, miközben ítéletet mondott felettünk – folytatja a főbíró. Nem véletlenül használ többes szám első személyt, ugyanis ő a nyilvánosság elé tárta, hogy szeropozitív. Beszélgetésünket mégis sikerül optimistán lezárnia: – Ferenc pápaságával remélhetőleg befejeződik országunk és az afrikai katolikus egyház történetének ez a szomorú fejezete. Robert Sarah másfajta homofób. Csak informálisan tudtam vele beszélgetésbe elegyedni egy konferencia után, hivatalos interjúra többszöri kérésem ellenére sem kaptam lehetőséget. Viszont több ízben is tudtam beszélgetni munkatársaival,

jelesül

Nicolas

Diat-val,

könyvének

társszerzőjével.

Ugyancsak beszélt nekem róla Fernando Filoni bíboros, aki a Vatikánban az afrikai kérdések felelőse, és egy pap, aki Sarah mellett élt, amikor a guineai érsek a Népek Evangelizációjának Kongregációja titkára volt. Robert Sarah nem született katolikusnak, azzá vált. Egy coniagui törzsben nőtt fel olyan helyen, amely a fővárosból, Conacryból bozóttaxival 15 óra alatt érhető el. Osztozott előítéleteikben, rítusaikban, babonáikban, a varázslás és a marabuk kultúrájában. Családja animista, a házuk döngölt földből készült, ahol a földön alszanak. Meg is született Sarah, a törzsfőnök legendája. A Szentlélek Misszionáriusai térítik katolikus hitre, és irányítják a papi pálya felé. Tizenkét évesen Elefántcsontparton kerül be a kisszemináriumba, 1969-ben Conacryban szentelik pappá, miközben Guinea teljhatalmú elnöke, Sékou Touré valósággal vadászik a katolikusokra. 1979-ben Conakry érsekét börtönbe vetik, helyébe Róma Sarah-t nevezi ki, 34 évesen ő a világ legfiatalabb püspöke. Dacol a diktátorral, ennek eredményeképpen rákerül a megmérgezendő személyek listájára. Ismerői, akikkel beszéltem, többségükben azt emelték ki, hogy Sarah a diktatúra alatt nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, és kiváló érzéke van az erőviszonyok felméréséhez. Megjátszott szerénységgel, túlfejlett egóját jól leplezve elérte, hogy felfigyeljenek rá II. János Pál reakciós, homofób környezetében, ahol egyaránt csodálják szembefordulását a kommunistabarát diktatúrával és merev állásfoglalásait a szexuális erkölcsről, a papi nőtlenségről, a homoszexualitásról és az óvszerekről. 2001-ben II. János Pál magához hívja. Elhagyja Afrikát, „rómaivá” válik. Ez fordulópont. Kinevezik a Népek Evangelizációjának Kongregációja titkárává – ez a Vatikánban tulajdonképpen az afrikai ügyek „minisztériuma”. – Akkor ismertem meg Robert Sarah-t, amikor Rómába érkezett. Bibliatudós volt. Alázatosan és óvatosan viselkedett, a Kongregáció akkori prefektusának, Crescenzio Sepének kifejezetten hízelkedett. Keményen

dolgozott. Azután megváltozott – meséli nekem egy Afrika-specialista pap, aki a Palazzo di Propaganda Fidében közel állt Sarah-hoz. Sok megfigyelőt meglepett, hogyan tud egy párban dolgozni két annyira össze nem illő ember, mint Crescenzio Sepe és Robert Sarah. De a fiatal püspök szemrebbenés nélkül szolgálja a „vörös pápának” nevezett, nagyvilági kapcsolatokkal rendelkező bíborost, akit XVI. Benedek majd eltávolít Rómából. – Robert Sarah fanatikusan vallásos. Szüntelenül imádkozik, mintha el lenne varázsolva. Félelmetes, igen, félnek tőle az emberek – állapítja meg egy pap. Robert Sarah pályáján árnyékos zónák is vannak. Ilyen például a pápa által 1988-ban kiközösített Mons. Lefebvre szélsőjobboldali eszméihez való kötődése. Sarah olyan missziós iskolában tanult, amelyet Marcel Lefebvre alapított, később Franciaországban is fundamentalista katolikus miliőbe került. Vajon a katolikus szélsőjobb közelsége bocsánatos ifjúkori bűn volt csupán, vagy pedig tartósan befolyásolta eszméinek formálódását? Egy másik árnyékos zóna Sarah bíboros liturgikus és teológiai kompetenciájának kérdése. Ő, aki a latin nyelvű misézés híve, úgy tűnik, nem rendelkezik ehhez kellő színvonalú tudással. Ultraelitista (hiszen a latin nyelvű misével elvágja magát a tömegektől) – és filiszteus. Szent Ágostonról, Aquinói Szent Tamásról és a reformációról szóló írásait nagyon sok bírálat érte. A felvilágosodás filozófusai ellen írt zagyva írása viszont, ahogy egy teológus mondja nekem, „archaizmus, ami a babonát a ráció elé helyezi”. Ez a hittudós még hozzáteszi: – Miért menjünk vissza a II. vatikáni zsinatot megelőző időszakba, amikor visszatérhetünk a középkorba?! Egy másik francia teológus, egyetemi oktató, aki Rómában él, és több, referenciának számító könyvet is publikált a katolicizmusról, beszélgetéseink

során így foglalja össze a véleményét Sarah-ról: – Nem nevezhető hittudósnak. Gyerekes a teológiája: „Imádkozom, tehát tudok.” Egyetlen valamirevaló teológus sem veszi őt komolyan. Nicolas Diat francia esszéista, aki három könyvet írt közösen Sarah-val, védelmébe veszi a bíborost Párizsban, három, közösen elköltött ebédünk során: – Sarah bíboros úr nem „tradicionalista”, ahogy sokan beállítani próbálják, hanem konzervatív. Ne felejtsük el, hogy eredetileg törzsfőnök volt. Számomra ő egy igazi szent, akinek mélységes hite van. Egy szent, akit egyesek bírálnak viselkedéséért, életviteléért és afrikai kapcsolataiért. Sarah bíboros, bár a fekete kontinens feltétel nélküli védelmezője, hallgatott egyes afrikai prelátusok pénzügyi visszaéléseiről (például a mali püspöki konferencia esetében), vagy azokról a jelentős pénzösszegekről, amelyeket Bamako bíboros érseke helyezett el svájci titkos számlákon (ezt a SwissLeaks-botrány tárta fel). S ehhez még hozzá kell adnunk egy különös kiadói rejtélyt, amelyet én fedeztem fel. Sarah bíboros könyveinek bolti eladási számai egyáltalán nem felelnek meg az eladott példányok nyilvánosságra hozott összmennyiségének. Nem olyan ritka persze, hogy a szerző hiúságból felnagyítja kicsit az eladási számokat. A sajtóban közölt „250 ezer példány” azonban közel tízszerese a tényleges bolti eladások számának. A bíboros „példa nélkül álló sikere” erős túlzás. Sarah könyvei Franciaországban közepes eladási számot érnek el: 2018-ban a Dieu ou rienből (Isten vagy semmi) a hivatalos adatok szerint 9926 példányt adtak el, a Force du silence-ból (A csend ereje) is csak 16 235öt, jóllehet a visszavonult XVI. Benedek írt hozzá előszót. Az Amazonon is kevesen vásárolták meg. És még ha ehhez hozzáadjuk a plébániáknak és a szemináriumoknak szétosztott példányokat és a zsebkönyv formátumban is megjelent 4608 darabot, akkor is igen távol vagyunk a büszkén hirdetett több

százezertől. Ami a külföldet illeti, a fordítások száma is jóval alacsonyabb annál, amit egyes újságok írtak. Mi a magyarázata ennek a „hézagnak”? A Sarah bíboros könyveit kiadó cégnél kérdezősködve megfejtettem a titkot. Három személy is tudta, hogyan zajlottak a tárgyalások: több tízezer, talán több százezer példányt nagyban vásároltak meg mecénások és alapítványok, melyeket aztán ingyen osztottak szét Afrikában. Ez az úgynevezett ömlesztett értékesítés tökéletesen legális. Felpumpálja az eladott példányszámot, tetszik a kiadóknak csakúgy, mint a szerzőknek: az előbbieknek jelentősebb nyereséget biztosít, mivel nem részesednek belőle a forgalmazók és a kiskereskedők, a szerzőknek még előnyösebb, mert ők a nyereség előre meghatározott százalékát kapják meg (bizonyos esetekben lehetséges a szerződés módosítása, amennyiben az eredeti szövegben nem szerepelt az ömlesztett értékesítés). Sarah könyvének angol változatát talán hasonló módon jelentette meg egy konzervatív katolikus kiadó, a San Franciscó-i Ignatius Press, amely melegellenes kampányairól vált ismertté. Egybehangzó diplomáciai források is megerősítették, hogy Sarah könyveit ingyen osztogatták Afrikában, például Beninben. Magam is láttam a bíboros könyveinek százait lefóliázva az egyik francia kulturális központban. Ki támogatja Sarah bíboros kampányát, adott esetben könyveinek szóróanyagként történő osztogatását? Ami biztos: Robert Sarah jó kapcsolatot ápol az ultrakonzervatív katolikus egyesületekkel, nevezetesen a Dignitatis Humanae Institute-tal (ezt megerősíti ennek igazgatója, Benjamin Harnwell). Az Egyesült Államokban Sarah-nak három alapítvánnyal van kapcsolata: a Becket Fund of Religious Libertyvel, a Les Chevaliers de Colomb-mal (ők megerősítették, hogy nagyban vásároltak francia nyelvű könyveiből) és a National Catholic Prayer Breakfasttel, ahol előadást tartott. Sarah Európában is számíthat a Les Chevaliers de Colomb támogatására (elsősorban

Franciaországban), valamint egy milliárdosnő rokonszenvére: a dúsgazdag, német Gloria von Thurn und Taxis hercegnéről van szó, akit egyszer már meglátogattunk e könyv egyik korábbi fejezetében. „TNT” megerősíti ezt, amikor interjút ad nekem regensburgi kastélyában: – Nálunk mindig szívesen látott vendég volt a klérus, ez benne van családunk katolikus hagyományaiban. Gyakran jönnek hozzám Rómából előadást tartani. Aktívan részt veszek a katolikus egyház tevékenységében, imádok meghívni olyan előadókat, mint Robert Sarah bíboros. Bemutatta itt, Regensbugban a könyvét, meghívtam rá a sajtót. Szép, sikeres este volt. Mindez hozzátartozik a társasági életemhez. E társasági eseményről készült fotókon a hercegné mellett látható Robert Sarah és Nicolas Diat, továbbá Gerhard Ludwig Müller bíboros, Wilhelm Imkamp atya, valamint Georg Ratzinger, a pápa testvére (Sarah könyvének német változatához Georg Gänswein írt előszót). Röviden szólva: a Regensburgi Hálózat főszereplői. Robert Sarah kapcsolatban van egy szélsőséges belga melegellenes és antifeminista aktivistával, Marguerite Peetersszel is. Sarah írta egyébként az előszót Peeters egy rövidebb pamfletjéhez, amelyet a genderelmélet ellen írt, és amely gyakorlatilag szerzői kiadásban jelent meg. Ebben Sarah ezt írja: „A házas- és családi élet szempontjából a homoszexualitás nonszensz. A homoszexualitást az emberi jogok nevében támogatni legalábbis ártalmas. Elfogadtatni emberiesség elleni bűntett. Megengedhetetlen, hogy a nyugati országok és az ENSZ-ügynökségek ráerőltessék a többi országra a homoszexualitást a vele járó összes morális devianciával… Aki a »nemi orientáció« sokféleségét el akarja fogadtatni az afrikai, ázsiai, óceániai és délamerikai országokban, az a világot totális antropológiai és morális vakvágányra tereli: a dekadencia és az emberiség elpusztítása felé.”

Nem tudjuk pontosan, milyen pénzügyi támogatásban részesül Sarah. Mindenesetre Ferenc pápa bizonyos bíborosokra célozva mondhatta: „Van Isten, és van a pénz istene.” Van végül egy további rejtély is: Robert Sarah környezete, amely újból és újból meglepi a megfigyelőket. A bíboros gyakran utazik vagy dolgozik együtt melegekkel. Egyik meleg és szélsőjobboldali munkatársa arról híres, hogy néha még a bíboros jelenlétében is nyíltan megkörnyékez egy-egy kedvére való férfit. Amikor Sarah a népek evangelizációjával megbízott kongregáció titkára volt, a dikasztérium egyik lakásában homoszexuális estélyeket rendeztek. Vajon tudott erről Sarah? Erre nincs semmilyen bizonyíték. De a Vatikánban továbbra sem szűnik a szóbeszéd e furcsa időszakról, amikor a „vörös pápa” hivatalának mellékszárnyában rendszeresek voltak a „zárt körű táncestek” és a „chemsexpartynak” nevezett drogos szexorgiák. – Lehetséges, hogy Sarah ne tudott volna a Kongregáció egyes papjainak feslett életviteléről, a pajzán estélyekről, amelyek abban az épületben zajlottak, ahol lakott és dolgozott? – töpreng láthatóan lesújtva egy pap, aki akkor szintén ebben az épületben lakott (és akit most Belgiumban faggatok). A Kúriát jól ismerők arra is felhívják a figyelmemet, hogy Sarah mai munkatársai között van egy prelátus, akit korábban pellengérre állított a sajtó és elítélt az olasz bíróság egy (meleg)prostitúció miatt indított perben. Miután a pápa is szankciót rendelt el ellene, ez a monsignore eltűnt. És most újra felbukkant a Vatikánban, Sarah csapatában (a neve még mindig benne van az Annuario Pontificióban, a katolikus egyház hierarchiáját és szervezetét bemutató szentszéki évkönyvben). – A Római Kúrián a homoszexualitás ellen legvehemensebben harcoló bíborost melegek veszik körül. A közösségi médiában számos fényképen jelenik meg az ő társaságukban. Rómában vagy Franciaországban gyakran

látni Sarah mellett sürgölődő, gyakorló homoszexuálisokat – háborog egy őt jól ismerő francia újságíró. Jól ismeri Ferenc pápa is Sarah-t, aki a nyilvánosság előtt a pápa iránt érzett csodálatát hangoztatja, de magánbeszélgetésekben nyersen kritizálja. Amikor

előadásokat

tart,

környezete

„a

pápa

egyik

legközelebbi

tanácsadójaként” beszél róla, hogy minél nagyobb közönség legyen ott, és vásárolja meg a könyveit; de valójában ő a pápa egyik legkönyörtelenebb ellensége. Ferenc, aki soha nem hitt hízelkedő udvaroncoknak, nagystílű hipokritáknak, rendszeresen kellemetlen helyzetbe hozza őt. Robert Sarah-t ma már nem nézik jó szemmel a Vatikánban. – A pápa Sarah-val szemben alkalmazott kifinomult technikája szerintem a kínai kínzáshoz hasonló: nem rúgunk ki valakit azonnal, előbb folytonosan megalázzuk, fokozatosan megfosztjuk a rendelkezésére álló eszközöktől, elvesszük tőle a munkatársait, háttérbe szorítjuk, nem fogadjuk… míg egy nap elérjük, hogy ő maga végezzen önmagával – jelzi nekem a Kúria egyik, Filoni bíboros környezetéhez tartozó papja. A kínai tortúra már folyamatban van. A XVI. Benedek pápa által 2010ben bíborossá kreált Robert Sarah bigottul vezette a katolikus karitatív szervezetekkel foglalkozó, nagy hatalmú Cor Unum Pápai Tanácsot. Többet foglalkozott az evangelizációval, mint a filantrópiával. Ferenc pápa nem sokkal megválasztása után elmozdította, mert jótékonysági misszióját távolról sem jótékonyan végezte. A kínai tortúra első etapja: Ferenc pápa nem váltja le Sarah-t, hanem úgy fosztja meg posztjától, hogy átszervezi a Kúriát, és feloszlatja a teljes Cor Unum Pápai Tanácsot. Vigasztalásul, a bíborost a híres promoveatur ut amoveatur (léptessük elő, hogy elmozdíthassuk) technikát alkalmazva kinevezik az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció élére. Ott is balfogást balfogásra halmoz, a latin nyelvű és az ad orientem mise militáns hívének mutatkozik, miszerint a papnak a híveknek háttal, kelet felé fordulva

kell miséznie. A kínai tortúra második etapja: rendreutasítja. Harmadik etap: a pápa egyetlen döntéssel leváltja Robert Sarah 30 bíborosból álló tanácsadói testületének 27 tagját – Sarah megkérdezése nélkül –, és helyükre a saját embereit nevezi ki. Negyedik etap: Ferenc elvonja tőle a munkatársait. A látszatot sikerült fenntartani: Sarah bíboros a helyén marad, de nincs semmilyen hatásköre, sem tennivalója a saját minisztériumában. Sokáig meghúzódott az árnyékban, a Ferenc pápa által kezdeményezett családszinóduson jelent meg újból, ezúttal már álarcát levetve. Itt már habozás nélkül botránynak nevezi a válást és házasságtörésnek a második házasságot. 2015-ben hisztérikus beszédet tart, amelyben – mintha még egykori animista falujában lenne – lerántja a leplet „az apokalipszis vadállatáról”, e hétfejű és tízszarvú szörnyről, melyet a Sátán küldött, hogy elpusztítsa az egyházat. Hogy mi ez az egyházat fenyegető démoni vadállat? 2015-ös beszédében Sarah nyíltan kimondja: a genderelmélet, a homoszexuális egybekelések és a gay lobbi. És a bíboros még ennél is továbbmegy: az LMBT-fenyegetést az iszlamista terrorizmushoz hasonlítja: olyanok ezek, mint egy pénzdarabon a fej és az írás, mint „az apokalipszis két vadállata” (megszereztem az elhangzott beszéd átiratát, azt idézem). Azzal, hogy a homoszexuálisokat az iszlám államhoz hasonlította, Sarah olyan messzire ment, ahonnan már nincs visszatérés. – Egy illuminátussal van dolgunk – foglalja össze a lényeget bizalmasan egy, a pápához közel álló bíboros. Egy pap, aki részt vett a családszinóduson, ezt mondja nekem: – Itt már nem a vallásról van szó, ez már tipikusan szélsőjobboldali retorika. Ez egy az egyben Mons. Lefebvre: nem kell távolabb keresni a forrást. Sarah az afrikanizált Lefebvre. Furcsa, hogy Sarah-t megszállottan foglalkoztatja a homoszexualitás témája. Miféle rögeszme ez az „apokalipszis”! A bíboros népbutító interjúk

tucatjaiban ítéli el a homoszexuálisokat, és könyörögve kéri őket, éljenek szűziesen. Akik közülük kevésbé képesek fegyelmezni magukat, azoknak nagylelkűen „gyógyító terápiákat” javasol, amelyek a pap-pszichoterapeuta, Tony Anatrella és a sarlatánok szerint képesek őket „kigyógyítani” és „visszaváltoztatni” heteroszexuálissá. Ha egy homoszexuális személy önmagában nem képes az önmegtartóztatásra, ezek a terápiák segíteni tudnak neki: „Olyan egyének, akiknél a homoszexuális aktusok gyakorlása még nem strukturálódott, számos esetben pozitívan reagálnak a megfelelő terápiára.” A

bíboros

lényegében

bizonyos

fokig

skizofrénnek

tekinthető.

Franciaországban a Le Manif pour tous mozgalom egyik patrónusa; a genderelmélet-ellenes harcát támogató hívei közül sokan kifejezetten rasszisták, és a 2017-es elnökválasztáson a szélsőjobboldali Marine Le Penre szavaznak. Sarah, a hagyományos családmodell elkötelezett védelmezője azokkal fényképezkedik együtt, akik szerint családi segélyeket kizárólag a „tősgyökeres” franciáknak szabad adni, és akik ellenzik az egymástól elszakított afrikai szülők és gyermekeik családegyesítését! Óvatlanság vagy provokáció? Robert Sarah attól sem riad vissza, hogy előszót írjon egy bizonyos Daniel Mattson Why I Don’t Call Myself Gay (Miért nem nevezem magam melegnek?) című könyvéhez. E szédítő című könyv azért érdemel figyelmet, mert nem javasol sem segélyt, sem részvétet a homoszexuálisok számára, csakis a teljes absztinenciát. Előszavából kiderül, hogy a bíboros szerint homoszexuálisnak lenni nem bűn, ha az illető visszatartja a hajlamát. Ez Sarah üzenete, amely egybevág oly sok katolikus gondolkodó és író álláspontjával, akik a szűziességet tekintették a legértékesebbnek, hogy ellenálljanak hajlamuknak. Sarah ezzel a diskurzussal akarva-akaratlanul azokhoz a karikatúraszerű homofilokhoz közelít, akik aszkétizmussá vagy miszticizmussá szublimálták elfojtott beállítottságukat. Bevallja, hogy sokat olvasott erről a „betegségről”,

és hogy Rómában előadásokat hallgatott a homoszexuális kérdésről az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemen – ezt meg is írja a szóban forgó előszóban: „Átéreztem [a homoszexuálisokat hallgatva] azt a magányt, fájdalmat és boldogtalanságot, amit el kellett viselniük az Úr igazságával ellenkező életük során… És csak akkor találtak rá az annyira keresett békére és örömre, amikor a Krisztus tanításaihoz való hűségben kezdtek élni.” Robert Sarah világa valójában fikció. Kritikája, amely a nyugati modernséget az afrikai eszményképpel szembesíti, csak azok számára hiteles, akik nem ismerik Afrikát. – Az afrikai valóság semmiben sem felel meg annak, amit Sarah tisztán ideológiai célzattal állít – magyarázza a Vatikán egy afrikai diplomatája, aki vele dolgozott. Három témában szembeötlő az illúzió: a papok cölibátusa, az AIDS és az afrikaiak homofóbiája. Robert Calderisi kanadai közgazdász, aki korábban a Világbank szóvivője volt Afrikában, kérdésemre elmondja, hogy az afrikai katolikus papok többsége a nyilvánosságot elkerülve együtt él egy nővel, a többi általában homoszexuális, és igyekszik Európába emigrálni. – Az afrikaiak azt szeretnék, ha a papok olyanok lennének, mint ők. Értékelik, ha házasok és gyerekeik vannak, mint nekik – teszi hozzá Calderisi. Azokban az országokban, ahol vizsgálódtam (Kamerun, Kenya és DélAfrika), az összes, általam megkérdezett nuncius és diplomata, továbbá valamennyi kontaktszemély megerősítette, hogy Afrikában a katolikus papok gyakran kettős életet élnek, akár heteroszexuálisok, akár homoszexuálisok. – Sarah tudja: az afrikai katolikus papok jelentős számban együtt élnek egy nővel. Egyébként a falujukban nem is volna tekintélyük, ha nem bizonyították volna, hogy gyakorló heterók. Miután Róma messze van, néha azt is megoldják, hogy a saját templomukban esküdhessenek. Sarah mostani

szövege a szüzességről és az önmegtartóztatásról mesebeszéd! Délibáb! – jelenti ki egy Afrika-szakértő pap, aki jól ismeri a bíborost. Ez a prelátus azt is megerősíti, hogy a homoszexualitás a férfivá avatás egyik hagyományos rítusa a nyugat-afrikai törzseknél, elsősorban Guineában. Kizárt, hogy a bíboros ezt ne tudná. Ma az afrikai papi szemináriumok – az 1950-es évek olaszországi szemináriumaihoz hasonlóan – homoszexualizált helyek, ahol a melegek védelmet

találnak.

Szociológiai

törvényszerűségről

van

szó,

kicsit

merészebben azt is mondhatnánk, darwini értelemben vett „természetes kiválasztódásról”: az egyház a homoszexuálisok stigmatizálásával arra kényszerítette

őket,

hogy

elrejtőzzenek.

A

papi

szemináriumokba

menekülnek, hogy ne üldözzék őket, és ne kelljen megházasodniuk. Ha lehetőségük van rá, Európába szöknek, ahol az olasz, francia és spanyol püspökségek alkalmazzák őket, hogy segítsenek újra megtölteni a templomokat. Ezzel a kör bezárul. Robert Sarah retorikája egyre merevebbé válik, ahogy távolabbra kerül Afrikától. A püspök jobban ragaszkodik a tanok betűjéhez, mint a plébános, a bíboros még jobban, mint a püspök. Míg korábban szemet hunyt számos afrikai titok felett, Rómában már nem ismer könyörületet. Bűnbaknak a homoszexuálisokat fogja tekinteni, és velük együtt mindent, ami az ő szemében elválaszthatatlan tőlük: az AIDS-et, a genderelméletet és a meleglobbit. Robert Sarah egyike volt azoknak a bíborosoknak, akik a leghangosabban ellenezték az óvszer használatának elterjesztését Afrikában. Visszautasította a nemzetközi fejlesztési támogatást, ami ehhez a „propagandához” járult volna hozzá, tagadta az egyház szociális küldetését, megbüntette az óvszert osztogató egyesületeket, nevezetesen a Karitász hálózatot.

– Afrikában szakadék tátong az egyház ideologikus retorikája és a terepen zajló, többnyire igen pragmatikus munka között. Mindenfelé azt láttam, hogy apácák osztogatják az óvszert – erősíti meg Robert Calderisi. Sarah történelmi tévedésben van a homoszexualitást illetően. A harmadik világ védelmezői által használt érvkészlet sémáját használja, azt hajtogatja, hogy a nyugatiak a saját értékeiket akarják Afrikára kényszeríteni az emberi jogokon keresztül: a homoszexuálisoknak jogokat adva megtagadják a fekete kontinens lakóinak „afrikaiságát”. Sarah tehát Afrika nevében – amelyet régóta elhagyott – száll szembe a beteg Nyugattal. Szerinte az LMBT jogai nem lehetnek általános emberi jogok. Indiában tudtam meg, hogy azoknak az ázsiai és afrikai országoknak a büntető törvénykönyveiben, ahol az angol a hivatalos nyelv, a jelenleg hatályos homofób rendelkezések túlnyomó többségét a viktoriánus Anglia vezette

be

1860-tól

kezdődően

a

Commonwealth

gyarmatain

és

protektorátusaiban (az indiai büntető törvénykönyv 377. paragrafusa volt az első, amelyet aztán azonos szöveggel és azonos szám alatt vettek át Botswanában,

Gambiában,

Kenyában,

Lesothóban,

Malawiban,

Mauritániában,

Nigériában,

Szomáliában,

Szváziföldön,

Szudánban,

Zambiában…). Máshol, Észak- és Nyugat-Afrikában is ez történhetett, ott a francia kolonializmus eredményeképpen. A homoszexualitás büntetése semmiképpen sem afrikai specialitás, hanem a gyarmatosítás maradványa. Az állítólagos

afrikai

sajátosságot

a

gyarmatosítók

erőltették,

hogy

„civilizálhassák” az őshonos lakosságot, megtanítsák nekik az európai „jó erkölcsöt”, és elítéljék a homoszexuális gyakorlatokat. Ha figyelembe vesszük a gyarmatosítás történetének homofób aspektusát, pontosan látjuk, milyen csalárd Sarah bíboros diskurzusa. Amikor azt állítja, hogy „Ázsiának és Afrikának feltétlenül meg kell védenie saját kultúráját és értékeit”, vagy azt szorgalmazza, hogy az egyház ne engedje magára

kényszeríteni „a nyugati családképet”, a bíboros, akit elvakítanak előítéletei és személyes érdekei, tévútra viszi a hívőket. Nyilatkozatai az afrikai diktátorra, Robert Mugabe volt zimbabwei elnökre emlékeztetnek, aki azt állította, hogy a homoszexualitás „afrikaellenes nyugati praktika”, vagy Kenya és Uganda autokrata elnökeire, akik azt ismételgetik, hogy a homoszexualitás „ellenkezik az afrikai hagyománnyal”. Summa summarum, ha az olyan bíborosok, mint Robert Sarah és Wilfrid Napier,

koherensek

maradnának

önmagukkal,

az

antikolonializmus

szellemében azt javasolnák, hogy Afrikában töröljék el a homoszexualitás büntethetőségét, hogy visszatérhessenek egy igazi afrikai tradícióhoz. Meg kellett várni Ferenc pápát, hogy az egyház óvszerellenes álláspontja rugalmasabb vagy legalábbis árnyaltabb legyen. 2015-ös afrikai utazása során az egyházfő nyíltan elismeri majd, hogy az óvszer „az egyik hathatós módszer” az AIDS elleni küzdelemben. A prevencióról nem beszél hosszan, de kiemeli az egyház fontos szerepét a járvány kezelésében: a katolikus Nemzetközi Karitász hálózatával együtt kórházak, beteggondozó intézetek és árvaházak ezrei kezelik a betegeket, és biztosítják számukra az antiretrovirális terápiát. Időközben az AIDS világszerte és különösen Afrikában összesen több mint 35 millió ember halálához vezetett.

15

Különös házasság II. János Pál bíborosai és nunciusai az óvszer elleni afrikai csata után a meleg párok házasságkötésének megtiltásáért szállnak harcba. Könyvünk egyik legmeglepőbb fejezete következik, amelyben homofilok és homoszexuálisok egész serege indít háborút a melegházasság ellen. A vita Hollandiában indul, ahol 2001. április 1-jével kezdődően lehetővé teszik az azonos neműek összeházasodását. Amszterdamban önfeledten ünnepli az eseményt a melegközösség, amely maga is meglepődött önnön merészségétől. Az új törvénycikk szövege egész egyszerűen hangzik: „Házasságot két különböző nemű és két azonos nemű személy köthet.” A szentszéken néhány elemző már jól érzékelte az előzetes jeleket, és egyes nunciusok, mint például François Bacqué, egyre-másra küldték a Rómát riadóztató diplomáciai táviratokat. Ennek ellenére a látványos holland döntést a Vatikánban újabb bibliai bűnbeesésként élték meg. II. János Pál ekkor már egészségi állapota miatt nem cselekvőképes, de a hiánya nem érződik, annyira aktív az államtitkára. Angelo Sodano, aki „meghökkent” és „zavarba jött” (egy közvetlen tanú szavai). Zavarát és haragját nagyon is egyértelmű kifejezésekkel osztja meg csapatának tagjaival, miközben azért megőrzi rendíthetetlen nyugalmát. Nem hajlandó a holland döntést precedensnek tekinteni Nyugat-Európa számára, ugyanakkor attól tart (az egész Kúriával együtt), hogy a holland törvény olyan rést üt, amelybe más országok is betüremkedhetnek.

Sodano megbízza a Vatikán akkori „külügyminiszterét”, a francia JeanLouis Tauran bíborost, hogy vegye kézbe az ügyet, maga mellé véve François Bacquét, aki már Chilében is a helyettese volt. Nem sokkal később kinevezi Genfbe Silvano Tomasit (akit ő szentelt püspökké), hogy multilaterális szinten kövesse figyelemmel a vitát. A továbbiakban majd XVI. Benedek „külügyminisztere”, Dominique Mamberti is szerepet fog kapni. (Ennek a fejezetnek a megírásakor e négy kulcsszereplővel – Tauran, Bacqué, Tomasi, Mamberti

–

és

tucatnyi

más

vatikáni

diplomáciai

forrással

való

beszélgetéseimre támaszkodom. Ezenkívül megkaptam több tucat bizalmas távirat másolatát, melyeket az ENSZ-hez akkreditált diplomaták írtak a Vatikán ebben az ügyben elfoglalt pozícióiról. Végül pedig megkérdeztem több külföldi nagykövetet, a francia külügyminisztert, Bernard Kouchnert, a UNAIDS igazgatóját, Michel Sidibét, valamint Jean-Maurice Ripert nagykövetet, aki az ENSZ-ben, New Yorkban a Core Groupot vezette.) 2001-ben a holland törvénymódosítással indul el a harc, amely 2015-ben azzal ér véget, hogy az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága engedélyezi az azonos neműek közötti házasságot, és ezzel megpecsételi a szentszék tartós vereségét. E tizennégy év alatt példa nélküli csata zajlik számtalan apostoli nunciatúrán és püspökségen. VI. Pál idején a szentszéknek 73 nagykövetsége (azaz nunciatúrája) volt, II. János Pál pápasága végére ez a szám elérte a 178at (jelenleg 183 van). Mindenütt prioritás lesz a melegek élettársi kapcsolata és házassága elleni mozgósítás, amely annál nagyobb hangerővel zajlik, minél nagyobb csend övezi a prelátusok kettős életét. Hollandiában François Bacqué feladata a püspökök és a katolikus egyesületek mozgósítása: rá kell bírnia őket, vonuljanak az utcára, hogy visszakozásra kényszerítsék a kormányt. A nuncius azonban hamar ráébred, hogy a holland püspökök többsége mérsékelt vagy liberális – kivételt csak a Róma által kinevezett bíborosok képeznek (köztük az erősen homofób Wim

Eijk). A holland egyház bázisa progresszista, régi követelésük, hogy töröljék el a papok cölibátusát, engedjék áldozni az elvált hívőket, sőt az is, hogy ismerjék el a melegek élettársi kapcsolatát. A hollandiai próbálkozás tehát eleve vesztett csata. A genfi székhelyű Emberi Jogi Tanácsban ígéretesebbnek tűnik az ellenállás a „rózsaszínű hullámmal” szemben. A melegházasságnak arra sincs semmi esélye, hogy napirendre kerüljön, olyan elszántan ellenzik a muzulmán államok és több ázsiai ország. Sodano figyelmeztette a frissen Svájcba érkezett Tomasi nunciust: minden erővel meg kell akadályozni, hogy eltöröljék a homoszexualitás büntethetőségét, ami újfent veszélyes precedenst teremtene, és hógolyóeffektussal megnyitná az utat a párok elismerése felé. Az ENSZ-ben voltak már a homoszexualitás büntethetőségének megszüntetését célzó javaslatok. Brazília, Új-Zéland és az északi államok 2003-tól kezdődően már tettek rá néhány szerény kísérletet. Hollandia is erre készül, tudom meg egy amszterdami interjú során Boris Dittrichtől, aki parlamenti képviselőként hazájában a melegházasság legalizálásának egyik kezdeményezője volt: – Sokáig emberi jogi aktivista és politikus voltam; miután Hollandiában sikerült megváltoztatnunk a törvényt, úgy gondoltam, hogy nemzetközi szinten kell folytatni ezt a harcot. Mindeközben Rómában XVI. Benedeket pápává választották, és egy évre rá Sodano bíborost Tarcisio Bertone váltotta a Római Kúria élén. A melegházasság elleni harcot az új pápa is prioritásnak – sőt talán személyes ügyének is – tekintette. Amit Tomasi még nem ért, és aminek a veszélyét a Vatikán saját előítéleteiktől elvakított bíborosai alábecsülnek: a 2000-es évek közepén a helyzet változóban van. Számos nyugati országban dinamikusan erősödik a

melegek elfogadottsága, sőt az Európai Unió országai követni akarják a holland modellt. Az ENSZ-ben is megváltoznak az erőviszonyok, amikor a soros EUelnökséget átvevő Franciaország a prioritásai közé emeli a homoszexualitás büntethetőségének megszüntetését. Horvátország, Japán és egy afrikai állam, Gabon is csatlakozik ahhoz a Core Grouphoz, amelyik Genfben és New Yorkban vezeti a harcot. Hónapokig tartottak a tagállamok közötti titkos tárgyalások (amelyekben a Vatikán megfigyelői státusánál fogva nem vehetett részt), míg megszületett a döntés, hogy „ajánlást” terjesztenek az ENSZ 2008. decemberi New York-i közgyűlése elé. Egy ajánlásnak természetesen nincs olyan kötelező érvénye, mint egy, a szavazatok többségével elfogadott „határozatnak”, de ettől még nem csökken a szimbolikus ereje. – Azt gondoltam, hogy nem kell határozati javaslatot kezdeményeznünk, ha nem vagyunk biztosak a szavazatok többségében – mondja Boris Dittrich –, nehogy a végén még a homoszexuálisok jogait ellenző határozatot hozzon az ENSZ, amivel hosszú időre eltemethetnénk az esélyt. A Core Group diplomatái el akarják kerülni azt a látszatot, hogy a homoszexuálisok védelme kizárólag a nyugati világ szívügye, és nem akarnak szakadékot ásni az északi és déli országok közé, ezért Argentínát kérik fel a nyilatkozat hivatalos előterjesztésére. Így az ügy egyetemes jellegű lesz, és minden földrészen támogathatják. Egészen 2006–2007-ig Tomasi nem vette komolyan a fenyegetést. De Rómában XVI. Benedek új „külügyminisztere”, a francia Dominique Mamberti, aki tökéletesen ismerte a melegproblematikát, hírét vette ennek a tervnek. Az apostoli nunciusok általában jól értesültek. Az információ gyorsan eljutott a szentszékig. Mamberti riasztotta a szentatyát és Bertone bíborost.

XVI. Benedeket, aki a homoszexualitás bármilyen elismerésének elutasítását egész pályája egyik kulcskérdésének tartotta, felzaklatta ez a helyzet. 2008. április 18-án New Yorkban látogatást tesz az ENSZ székházában, és Pan Gimun főtitkárral való nem hivatalos találkozóját kihasználva

hegyi

beszédet

tart

neki

a

veszélyről.

Finoman,

de

tévedhetetlenségének nyomatékával emlékezteti a főtitkárt, hogy abszolút ellenzi a homoszexuálisok jogainak bárminemű elfogadását. Pan Gimun udvariasan meghallgatja a felindult teológust, majd nem sokkal ezután a melegek jogainak védelmét felveszi a prioritásai közé. 2008 nyara előtt a Vatikán már meg van győződve arról, hogy az LMBT-t védő nyilatkozatot fognak az ENSZ-közgyűlés elé terjeszteni. A szentszék két irányban reagál. Először is kiadják a nunciusoknak, interveniáljanak a kormányoknál, hogy akadályozzák meg a jóvátehetetlen végbemenetelét. De a Vatikán gyorsan megérti, hogy az európai országok kivétel nélkül meg fogják szavazni a nyilatkozatot. Beleértve a II. János Pál számára oly drága Lengyelországot és Berlusconi Olaszországát is! Tarcisio Bertone államtitkár ekkor az olasz püspöki konferenciát megkerülve maga veszi kézbe az ügyet, ám

hiába

sürög-forog

és

mozgat

meg

minden

követ

az

olasz

miniszterelnökségen, a Chigi-palotában és a parlamentben, nem tudja megváltoztatni az olasz kormány álláspontját. Másfelől a Vatikán néhány ingadozó államot próbál átbillenteni az ellenzők oldalára, de azt kell tapasztalnia, hogy szinte mindenhol, Ausztráliában csakúgy, mint Japánban, a kormányok készek a nyilatkozat aláírására. Latin-Amerikában a spanyol és a portugál nyelvű országok szinte teljes többsége ugyanezen az állásponton van. Cristina Kirchner Argentínája megerősíti, hogy kész publikusan vállalni a szöveg szerzőségét, és még azt is suttogják, hogy az argentin püspöki konferenciát elnöklő Jorge Bergoglio bíboros ellenez mindenfajta diszkriminációt…

A Vatikán egy szofisztikált (vagy inkább szofista) álláspontot dolgozott ki, amely agyafúrt (vagy inkább megtévesztő) érveket tartalmazott: „Senki nem akarja a homoszexualitás büntethetővé tételét vagy bűncselekménnyé nyilvánítását” – hangsúlyozza nyomatékkal a szentszék. És mindjárt azzal folytatja, hogy „elegendő” hatályos szöveg foglalkozik az emberi jogokkal. Ha bizonyos igazságtalanság elleni harcra hivatkozva új szövegeket kreálnak, azt kockáztatják, hogy „új diszkriminációk” születnek. A Vatikán diplomatái támadják a „szexuális irányultság” és a „nemi identitás” kifejezéseket is, amelyeknek szerintük a nemzetközi jogban nincs relevanciájuk. Ezeknek az elismerése végül a poligámia vagy a nemi abúzusok legitimációjához vezethetne. (A diplomáciai táviratokban szereplő kifejezéseket idéztem.) – A Vatikán oda vetemedett, hogy pedofíliával riogasson, csak hogy megakadályozza a homoszexualitás büntethetőségének a megszüntetését. Elképesztő! Ez az érv igazán felháborító volt, ha belegondolunk, hány eljárás indult pedofil papok ellen! – mondja egy francia diplomata, aki részt vett a tárgyalásokon. XVI. Benedek azzal, hogy ellenzi az emberi jogok kiterjesztését a homoszexuálisokra, felújítja a katolikus egyháznak a nemzetközi jog iránti korábbi bizalmatlanságát. Joseph Ratzinger szemében azok a normák, amelyeket ő egyenrangúnak tekint a dogmákkal, isteni lényegűek: következésképpen kötelezőek az államok számára. Ez az ultramontanizmus hamarosan anakronisztikussá válik. Ferenc pápa kezdettől fogva alapvetően ellenzi a „klerikalizmust”, és erőfeszítéseket tesz, hogy XVI. Benedek múltidézését feledve visszavezesse az egyházat a világrendbe. A ratzingeri stratégia kudarca módszerváltásra kényszeríti a szentszéket. Mivel a „gazdag” országokat nem lehet meggyőzni, meg kell próbálni a „szegény” országokat hadrendbe állítani. Ettől kezdve Silvano Tomasi Genfben mindent megtesz, hogy a muzulmán ázsiai és főleg afrikai országok

képviselőit mozgósítsa az ENSZ-ben zajló folyamat blokkolása céljából. New Yorkban tevékenykedő nunciuskollégája, Celestino Migliore (Renato Martino utóda) ugyanígy cselekszik. XVI. Benedek pápa Rómából némiképp – a szó minden értelmében – eszeveszetten lobbizik. – Diplomáciánk tevékenységét a ráció és a józan ész határozta meg. Mi az egyetemesség, és nem a partikuláris érdekek pártján vagyunk – ezzel az egyszerű magyarázattal szolgál nekem Silvano Tomasi arra, hogy miért ellenezte a katolikus egyház ezt az ENSZ-nyilatkozatot. Ekkor a Vatikán olyan hibát követ el, amelyet számos nyugati diplomata történelmi súlyú vétségként értékel. Új keresztes háborújában a szentszék alkalmi szövetséget köt több muzulmán diktatúrával és teokráciával. A Vatikán egy olyan koalícióhoz csatlakozott, amelynek részese Irán, Szíria, Egyiptom, az Iszlám Konferencia, sőt Szaúd-Arábia is, amellyel nincs diplomáciai kapcsolata. Egybevágó források szerint az apostoli nunciusok sorozatban tárgyalnak olyan államok képviselőivel, amelyekkel egyébként élesen szemben állnak a halálbüntetés, a vallásgyakorlás szabadsága és általában az emberi jogok kérdésében. 2008. december 18-án az elfogadott napirendnek megfelelően Argentína védelmébe veszi az ENSZ közgyűlése elé terjesztett nyilatkozatot az emberi jogokról, a szexuális irányultságról és a nemi identitásról. A kezdeményezést 70 állam támogatja, közöttük az Európai Unió valamennyi tagországa, 6 afrikai, 4 ázsiai, 13 latin-amerikai ország, Izrael, Ausztrália és Kanada. Az ENSZ történetében először fordult elő, hogy minden kontinensről tagállamok foglaltak állást az emberi jogok szexuális irányultságon alapuló megsértése ellen. – Nagyon megható, történelmi jelentőségű ülés volt, nekem is könnybe lábadt a szemem – mondja párizsi beszélgetésünk során Jean-Maurice Ripert, Franciaország ENSZ-nagykövete, a Core Group vezetője.

Az ülés előzetes forgatókönyvének megfelelően ezután 59 másik ország nevében Szíria képviselője felolvasott egy ellennyilatkozatot „a szexuális irányultság és a nemi identitás állítólagos fogalmáról”. Ez a szöveg a családnak mint „a társadalom természetes és alapvető elemének” a védelmére fókuszál, és bírálja olyan „új jogok” és „új szabályok” meghozatalát, amelyek szembemennek az ENSZ szellemével. Különösen elítéli a „szexuális irányultság” kifejezést, mert nincs legális alapja a nemzetközi jogban, és utat nyitna számos sajnálatos cselekmény, köztük a pedofília legitimálása felé. Szinte az összes arab ország, továbbá 31 afrikai, több ázsiai állam és természetesen Irán támogatta ezt az ellennyilatkozatot. Az aláírók között szerepelt XVI. Benedek Vatikánja. – A Vatikán felsorakozott Irán és Szaúd-Arábia mellé, ami egyszerűen elfogadhatatlan. Legalább csak tartózkodnia kellett volna – bírálja a szentszéket az olasz radikális párthoz közel álló Sergio Rovasio, a Certi Diritti nevezetű melegegyesület elnöke, akivel Firenzében készítek interjút. Annál is inkább tartózkodhatott volna, mivel 68 „semleges ország”, olyanok, mint Kína, Törökország, Dél-Afrika és Oroszország, nem volt hajlandó csatlakozni sem az Argentína által előterjesztett szöveghez, sem a szíriai ellennyilatkozathoz. Mindent összevetve a Vatikán követhette volna az ő példájukat. Amikor a Vatikán álláspontjáról kérdezem Silvano Tomasit, ő sajnálkozva állapítja meg, hogy ezzel a nyilatkozattal „elindult a nemzetközi közösségben és az ENSZ-ben egy folyamat a melegek jogainak az emberi jogok globális agendájába való felvételének irányába”. Ez elég pontos megállapítás: 2001 (a homoszexuális párok házassága hollandiai elfogadásának időpontja) és 2013 (XVI. Benedek pápaságának vége) között jelentős lendületet kapott a melegkérdés nemzetközi kezelése.

Hillary Clinton amerikai külügyminiszter sem mondott mást, amikor Genfben 2011 decemberében kijelentette az ENSZ-ben: „Egyesek azt állították, hogy a melegek jogai és az emberi jogok különböznek egymástól; valójában a melegek jogai részét képezik az emberi jogoknak – a kettő ugyanaz.” A Vatikán diplomatái csendben hallgatták az üzenetet, amelyet ma már magáénak vall a nyugati és latin-amerikai igazságügyi minisztériumok többsége: az emberi jogokat vagy teljességükben védelmezzük, vagy sehogy. XVI. Benedek azonban pápasága végéig semmilyen engedményt nem tesz. Éppen ellenkezőleg, belekezd harmadik keresztes hadjáratába: a bejegyzett élettársi kapcsolat és a melegek házassága elleni harcba. A pápa újra elvi kérdésnek tekinti ezt. Vajon tisztában van vele, hogy ez is eleve elvesztett csata? – A homoszexualitás elleni harc XVI. Benedek számára életének nagy ügye volt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a melegházasságot bárhol valaha is törvényessé tegyék – erősíti meg nekem a Kúria egy papja. E sötét pillanatban szó sem lehet meghátrálásról, még ha sokat kockáztat is! Így hát vakon belevág, első keresztények módjára odaveti magát az oroszlánok elé. Jöjjön, aminek jönnie kell! A melegházasság elleni új, rögeszmés elköteleződés szédítő és irracionális története könyvünk egyik döntő epizódja, amelyben egy sereg homofil pap és titokban homoszexuális prelátus lép színre, akik nap nap után országok sokaságában összefogva harcot hirdetnek egy másik sereg ellen, amely nyíltan melegaktivistákból áll. A házasság háborúja megint csak homoszexuálisok egymás ellen vívott harca volt. A következő fejezetekben arra fogok hosszabban kitérni, hogyan zajlott ez a háború Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban, először

azonban a terepen készített interjúim alapján azt mesélem el, mi történt Peruban, Portugáliában és Kolumbiában. Rövid, fehér kecskeszakáll, vastag karóra, barna hasítottbőr dzseki. Carlos Bruce Latin-Amerika gay világának megkerülhetetlen figurája, perui parlamenti képviselő, a mérsékelt jobboldal két kormányában is miniszter volt. Többször találkoztam vele Limában, 2014-ben és 2015-ben. Globálisan kedvezőnek ítéli meg a melegek jogainak alakulását Latin-Amerikában, noha specifikus nemzeti sajátosságok fékezhetik a dinamikus fejlődést, így például Peruban. Magam is azt tapasztaltam, hogy Limában aktív melegélet folyik, és növekszik a tolerancia. Ám a meleg párok jogainak elismerése, a bejegyzett élettársi kapcsolat és a házasság törvényesítése a katolikus egyház ellenállásába ütközik, amely minden előrelépést megakadályoz, annak ellenére, hogy szaporodó pedofilügyei igencsak aláásták erkölcsi tekintélyét. – Itt nálunk Juan Luis Cipriani bíboros zsigeri homofób. Úgy beszél a homoszexuálisokról, mint valamilyen hamis vagy megromlott áruról, és nem átallja a melegházasságot a holokauszthoz hasonlítani. Bezzeg amikor egy püspököt szexuális abúzussal gyanúsítottak Ayacucho régióban, Cipriani a védelmére kelt! – mondja jól látható undorral Carlos Bruce. Cipriani az Opus Dei tagja, II. János Pál kreált bíborost belőle Angelo Sodano államtitkár aktív támogatásának köszönhetően: ez utóbbihoz hasonlóan őt is sok bírálat éri szélsőjobbos kapcsolatai és a felszabadítás teológiájával szemben tanúsított ellenségessége miatt. Igaz, hogy egyes papok, akik közel álltak ehhez az eszmeáramlathoz, képesek voltak fegyvert ragadni az olyan maoista gerillaszervezetek oldalán, mint a Fényes Ösvény vagy a magát Che Guevara örökösének tekintő Túpac Amaru Forradalmi Mozgalom (MRTA) soraiban – ami rettegésben tartotta a konzervatív klérust. E helyi sajátosságokon túlmenően Cipriani bíborosnak, mint annyi más

hittestvérének, sikerült a kör négyszögesítése: hevesen ellenzi az azonos neműek közötti házasságot (még a bejegyzett élettársi kapcsolat sem lehetséges Peruban), ugyanakkor nem leplezi le, nem ítéli el a pedofil papokat. Tegyük még hozzá, hogy e zsigeri homofób sokszínű életviteléről is igen sok pletyka tartja magát makacsul Peruban. A 2000-es években Cipriani bíboros olyan sok melegellenes nyilatkozatot tesz, hogy Lima polgármestere, Susana Villarán (aki pedig meggyőződéses katolikus) a nyilvánosság előtt keményen beszól neki. A polgármester asszonyt annyira felbosszantja a melegek jogait harsányan elutasító, de a pedofil papok ügyeit eltussoló Cipriano bíboros kettős beszéde, hogy háborút indít ellene. Részt vesz a Gay Pride-on, ahol kigúnyolja a mumus-bíborost. – A melegek jogainak fő ellenfele Peruban, mint egész Latin-Amerikában, a katolikus egyház – mondja Carlos Bruce. – Azt gondolom, hogy a homofóbok visszaszorulóban vannak. Az emberek pontosan értik, miért szorulnak védelemre a meleg párok. Osztja ezt a véleményt Alberto Servat kulturális újságíró, befolyásos kritikus, akivel Limában beszélgetek: – Az egyház ismétlődő szexuális botrányai sokkolják a közvéleményt. És Cipriani bíboros láthatóan semmit sem tett a szexuális abúzusok ellen. Az egyik megvádolt pap a Vatikánban talált menedéket… Carlos Bruce beszélgetésünk végén konkrét megoldásokat javasol Cipriani végleges dezavuálására: – Azt gondolom, hogy az egyháznak minden következtetést le kell vonnia abból, hogy erkölcsileg csődöt mondott. Fel kell hagynia a felnőttek közötti kölcsönös beleegyezéssel létesített homoszexuális kapcsolatok bírálatával, és a házasságot is engedélyeznie kell a számukra; meg kell törnie a szexuális abúzusokat övező csendet, és fel kell adnia az intézményesített „fedezés”

stratégiáját. És végül, de nem utolsósorban, hiszen ez a probléma kulcsa: el kell törölnie a kötelező papi cölibátust. Portugáliában, ahová kutatómunkám idején kétszer is elutaztam, 2016-ban és 2017-ben, a melegházasságról szóló vita Peruhoz vagy Európához képest fordított irányban zajlott: a katolikus hierarchia itt nem követte Róma utasításait. Míg Franciaországban, Spanyolországban vagy Olaszországban a bíborosok előre látták és szorgalmasan támogatták XVI. Benedek álláspontját, a portugál püspöki kar szembement vele. A 2009–2010-es időszak kulcsfigurája Lisszabon érseke, José Policarpo bíboros volt. – Policarpo józan, mérsékelt vezető volt. Soha nem hagyta, hogy Róma diktáljon neki. Nyugodt hangon közölte, hogy nem ért egyet a melegházasságról szóló törvényjavaslattal, de megtiltotta, hogy a püspökök az utcákon tüntessenek – magyarázza nekem Lisszabonban António Marujo újságíró, vallási szakértő, aki Policarpóval közösen írt könyvet. A portugál katolikus egyház erősen kompromittálódott az 1974-ben véget ért diktatúra hosszú évtizedei alatt, azóta távolságot tart a katolikus szélsőjobboldaltól. Nem kíván beleavatkozni politikai ügyekbe, háttérbe húzódik a parlamenti viták idején. Ezt erősíti meg nekem José Manuel Purez, a portugál parlament alelnöke, a Baloldali Blokk képviselője, egyébként hívő katolikus, aki részt vett a melegházasságról szóló törvény kidolgozásában: – Policarpo bíboros, aki a diktatúra alatt demokratának számított, semleges álláspontra helyezkedett a házasságvitában. Az elvek szintjén, a családi erkölcs szempontjából ellenezte a törvénytervezetet, de nagyon mérsékelt maradt. Az egyház ugyanilyen mérsékelten viselkedett az abortusz és az azonos nemű párok általi örökbefogadás kérdésében. Ez az értékelés egybevág

azzal,

amit

három,

meghatározó

szerepet

játszó

(és

a

melegházasságot támogató) portugál politikus mondott nekem Lisszabonban:

Francisco Luçã, a Baloldali Blokk alapítója és koordinátora 1999-től 2012-ig; Catarina Martins, a Baloldali Blokk koordinátora 2013-tól és Ana Catarina Mendes,

António

Costa

miniszterelnök

Szocialista

Pártjának

főtitkárhelyettese. E kicsi katolikus országban tett utazásaim során kellemes meglepetésként ért az egyház politikai visszafogottsága: a társadalmi problémákat udvariasan vitatják meg, a homoszexualitás csöndben banálissá válik még a templomokban is. Az is előfordul, hogy a létszámhiány miatt nők látnak el papi feladatokat – a szentségek kiszolgáltatását kivéve mindent megoldhatnak. Vannak nem kis számban nős papok is, különösen a római katolikus vallásra tért anglikánok, akik megtérésük előtt házasságban éltek. Több olyan homoszexuális pappal és szerzetessel találkoztam, akik láthatóan békében élnek másságukkal, nevezetesen a monostorokban. Lisszabon szívében a Santa Isabel-plébánián jóindulattal fogadnak minden párt, minden nemi identitást. A Biblia fő portugál fordítója, Frederico Lourenço nyilvánosan házasodott össze férfipartnerével. E szelíd liberalizmus szemet szúrt Rómában: nagyon nem tetszett nekik a lisszaboni

püspökségnek

a

társadalmi

kérdések

vitáiban

tanúsított

semlegessége és a melegházasság elleni mozgósításban való csekély részvétele. Róma kivárt a büntetéssel, amíg Policarpo bíboros jó ürüggyel nem szolgált. Egy túlságosan liberálisnak ítélt interjúja (jelesül a nők pappá szentelésének kérdésében) alkalmával XVI. Benedek kérésére Tarcisio Bertone államtitkár Rómába hívta Policarpót. Egybehangzó források (és António Marujo újságírónak a Públicóban közölt részletes cikke) szerint Bertone alaposan megmosta a portugál bíboros fejét, akinek egy közleményt kellett kiadnia, hogy mérsékelje mérsékeltségét. A pápa azt remélte, hogy mielőbb lezárhatja a Policarpo-fejezetet.

Ebben az időszakban XVI. Benedek kulcsembere Portugáliában Lisszabon segédpüspöke és a Katolikus Egyetem rektorhelyettese, Carlos Azevedo. Ő szervezte a pápa 2010-es utazását, amelyre azért került ekkor sor, hogy megkísérelje meghiúsítani a melegházasságról szóló törvényt. Ettől kezdve a portugál egyházban ő számít a jövő emberének. XVI. Benedeknek nagy tervei vannak védencével: bíborossá kívánja kreálni és ki akarja nevezni Lisszabon pátriárkájának a nehezen kezelhető Policarpo helyére. Azevedo, aki hosszú ideje a kórházak főlelkésze, nem igazán liberális, de nem is teljesen konzervatív; intellektusa mindenkiben tiszteletet ébreszt, és amióta megakadt rajta a pápa szeme, úgy tűnik, semmi sem állhat felemelkedése útjába. – Carlos Azevedo püspökre nagyon sokan hallgattak, nagyon tisztelték – mondja egy korábbi miniszter, Guilherme d’Oliveira Martins. Csakhogy XVI. Benedek megint egy „rejtőzködőt” szemelt ki. A pápa akaratlanul is különleges szakértelemmel gyűjt maga köré olyan melegeket, akiknek a kettős élete nyilvánosságra fog kerülni. Mert Azevedo homoszexualitásáról egyre többfelé keringenek hírek, amelyeket egy rejtőző prelátus eresztett útnak féltékenységből, mintegy egyházi „bosszúpornóként”. Ez olyan hatásos volt, hogy megtorpedózta Azevedo karrierjét. Ratzinger környezete, amely nagylelkű a hajlamokkal rendelkező prelátusokkal, akár aktívak, akár sem, Rómába menekíti Azevedo püspököt a csapdából, amelyből képtelen volt kivergődni. Az igencsak megértő Gianfranco Rosi bíborosnak köszönhetően testreszabott állást és címet létesítenek számára: a száműzött püspök a Kultúra Pápai Tanácsának római „delegátusa” lesz. Nem sokkal e sikeres kreatív kimenekítés után a Visão című nagy portugál hírmagazin részletes feltáró cikket közöl Azevedo Portóban töltött éveiről, és igazolva látja homoszexualitását. Ekkor merül fel először nyilvánosan Portugáliában, hogy egy püspök is lehet meleg, és ez elegendő ahhoz, hogy szegény prelátust botrányba keverjék és véglegesen száműzzék.

Azevedót minden portugál barátja magára hagyja, megtagadja a nuncius, sorsára hagyja Policarpo bíboros, mert Azavedót támogatni azzal a kockázattal jár, hogy őket is támadni fogják. Ha egyáltalán van „Azevedo-botrány”, nem ott van, ahol sokan gondolnák. A botrány nem egy püspök esetleges homoszexualitásában rejlik, hanem a zsarolásban, amelynek az áldozata lett, és abban, hogy olyan prelátusok is magára hagyták, akik osztoztak hajlamaiban. – Azevedo zsarolás vagy bosszú áldozata lett. De nem védte őt meg a püspöki kar, pedig ez elképzelhető lett volna – erősíti meg Jorge Wemans, a Público című napilap alapítója. Rómában többször is beszélgettem a portugál püspökkel, aki elmesélte életét, tévedéseit és szerencsétlen száműzetését. Ma a Kultúra Pápai Tanácsában tölti a napjait, illetve heti két délutánt a Vatikán könyvtárában, ahol történelmi kutatásokat folytat a középkori portugál katolicizmus egyes alakjairól. Azevedo mérsékelt, toleráns ember, az ökumenizmus szakértője: igazi entellektüel – akiből oly kevés van a Vatikánban. E sorok írása közben ennek az intelligens püspöknek a sorsa jár a fejemben, akinek tönkretették a karrierjét. Nem védekezhetett, nem emelhetett panaszt – mert az vallomással ért volna fel. A Lisszabonban állomásozó, mereven konzervatív, esztétizáló olasz nuncius meg sem hallgatta őt. Minden képzeletet felülmúlóan álszent módon kezelte ügyét. Azevedo tiszteletre méltóan viselkedett, a nyilvánosság előtt soha nem beszélt drámai helyzetéről, már csak azért sem, mert, ahogy elmondta nekem, ő volt a „lelki vezetője” annak, aki „igaztalanul” megvádolta. „A fiú nagykorú volt – fűzte hozzá –, és soha nem történt szexuális abúzus.” Azt is elmondta, hogy a közelmúltban a portói székesegyházban vádlója mindenki szeme láttára letérdelt előtte, hogy a bocsánatát kérje.

És végül két kérdés. A római egyháznak nem kellett volna megvédenie a megvádolt püspököt? És ha már nem tette, nem kellene-e ma Ferenc pápának Lisszabon pátriárkájává és bíborossá kineveznie Carlos Azevedót, ahogy többségükben gondolják azok a katolikus papok és újságírók, akikkel Portugáliában találkoztam? Egy olyan országban, ahol a melegházasságot 2010-ben törvénybe iktatták. A melegházasság elleni csata egy másik példája Kolumbia. Ezt az országot már megismerték e könyv olvasói Alfonso López Trujillo alakján keresztül. Bogotában a katolikus egyház melegellenes megszállottsága nem csappant meg leghomofóbabb homoszexuális bíborosának eltávozásával. Ez pedig egy váratlan fiaskóhoz vezetett, amely sokkszerűen érte és nehéz helyzetbe hozta Ferenc pápát. 2015–2016-ban járunk. A Vatikán ekkor egy nagyszabású diplomáciai balettben játszik központi szerepet, amely a FARC gerilláival immár ötven éve tartó fegyveres konfliktusnak kíván véget vetni. Hétmillió embernek kellett elhagynia lakóhelyét, és legalább 250 ezret meggyilkoltak ez alatt a szörnyű időszak alatt, amelyet jogosan neveznek polgárháborúnak. A Vatikán Venezuelával és Norvégiával együtt részt vesz a Kubában zajló, hosszúra nyúló kolumbiai béketárgyalásokon. A FARC képviselői egy jezsuita szeminárium épületében vannak elszállásolva. Ortega bíboros, havannai érsek és a kubai püspöki kar, a Kolumbiában, Kubában és Venezuelában állomásozó nunciusok, valamint az Államtitkárság diplomatái vesznek részt a kolumbiai kormány és a gerillák közötti tárgyalásokon. Ferenc pápa, aki a kulisszák mögött

folytat rendkívül

aktív tevékenységet,

Rómában

fogadja a

békefolyamat főszereplőit, miután Cartagenában 2016 szeptemberében aláírták az egyezményt.

Ám a jóváhagyására kiírt népszavazáson néhány nappal később elutasítják a békeegyezményt. És kiderül, hogy a kolumbiai püspöki kar – a bíborosokkal az élen – a „nem” táborához és a volt kolumbiai köztársasági elnökhöz, az ultrakatolikus és akut antikommunista Uribéhez csatlakozott, aki a „Békét akarunk, de nem ezt a békét!” jelszóval kampányolt. A katolikus vezetők haragját egyáltalán nem a békefolyamat váltotta ki, amelynek a kisiklatásához mégis nagyban hozzájárultak: ők a melegházasság és az abortusz ellen tiltakoztak. Az történt ugyanis, hogy a kolumbiai legfelsőbb bíróság néhány hónappal korábban legalizálta az azonos neműek házasságát, és a kolumbiai katolikus egyház azt állította, hogy a békefolyamatot jóváhagyó népszavazás sikere az aktuális hatalomnak kedvezne, s ezzel ezt a liberális politikát is legitimálná. Tehát a kolumbiai katolikus egyház saját konzervatív értékrendjének védelmében szabotálta az ország békéjét biztosító népszavazást. Az már csak hab a tortán, hogy Kolumbia nyíltan leszbikus oktatási minisztere, Gina Parody éppen ekkor javasolta a homoszexuálisok tekintetében antidiszkriminatív intézkedések bevezetését az iskolákban. Ezt a bejelentést a kolumbiai

egyház úgy

értelmezte, mint

kísérletet a

genderelméletnek az osztálytermekbe való becsempészésére. Képviselőik lényegében azt állították, hogy ha a békeegyezményt elfogadják, azzal a homoszexuálisok védelmét is támogatják – ezért a „nem”-re vagy tartózkodásra buzdították a lakosságot. – A kolumbiai egyház mindig az ország legsötétebb erőivel szövetkezett, nevezetesen a félkatonai szervezetekkel – dühöngött az a jezsuita pap, akit Bogotában kérdeztem erről. – Igaz volt ez Alfonso López Trujillo idején, és igaz még ma is. A melegházasság és a genderelmélet csak ürügy volt. Azért szólítottak fel a „nem”-re, mert a félkatonai szervezetek és a kolumbiai egyház nem igazán akarták a békét. Emiatt még a pápával is szembefordultak.

Kettős beszéd és kettős játék, amely rendkívüli méreteket fog ölteni három döntő fontosságú európai államban: Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban. Erre térünk ki a következő három fejezetben.

16

Rouco Nem csak az olyan távoli területeken kell csatázni a melegházasság ellen, mint Dél-Afrika vagy Latin-Amerika. Európában sem korlátozódik a harc az északi országokra, ahol többnyire a protestantizmus a domináns (sovány vigasz a Vatikán számára). Annál jobban nyugtalanítja Rómát, hogy a vita eléri a katolicizmus kemény magját: az egyháztörténelemben olyan fontos Spanyolországot; „az Egyház legidősebb leányát”, Franciaországot; és magát Olaszországot, a pápaság szívét, központját. II. János Pál végtelenül hosszú pápasága végén tehetetlenül szemléli a közvélemény megváltozását és az azonos nemű párok házasságáról Spanyolországban is meginduló vitát. XVI. Benedek saját pápasága végén, 2013-ban, még inkább tehetetlenül már csak konstatálni tudja azt, hogy Franciaország elfogadni készül az új házassági törvényt, és nem sokkal lemondása után azt, hogy Olaszország ugyanezt teszi az élettársi kapcsolat terén. A házasságra is sor fog kerülni Olaszországban nem sokkal később. E két időpont között a homoszexuális párok együttélése elfogadottá válik Európában legalábbis az emberek fejében, ha a jogrendszerben nem is mindenütt. „¡No pasarán!”58 A Rómából érkezett üzenet világos. Rouco bíboros teljes mértékben érti. Valójában nem hagyta magát sokat kéretni. Amikor a barátja, Angelo Sodano, II. János Pál államtitkára, a szentatya betegsége óta a Vatikán

de facto vezetője arra kéri, hogy mindenáron akadályozza meg a melegházasságot, addigra Rouco már az „ellenállás” élére állt. Róma szerint semmiképpen nem szabad engedni, hogy Spanyolország is beadja a derekát. Ha ott is törvényesítenék a különös házasságot, az olyan erős, óriási hatású szimbólum lenne, hogy hamarosan egész Latin-Amerikát magával ránthatná. A „¡No pasarán!” nem igazán tartozik Rouco nyelvi eszköztárába. Ez a neonacionalista katolikus férfiú jóval közelebb áll Franco, mint a spanyol köztársaságiak eszméihez. Persze azért megérti az üzenetet, amit azután ismételten meg fog kapni Bertone bíborostól, aki időközben Sodanót váltja az államtitkári székben, Ötször jártam Spanyolországban – a melegházassági csata előtt, alatt és után. 2017-ben, amikor utolsó megbeszéléseimre utaztam újra Madridba és Barcelonába, a spanyol püspöki konferencia elnökválasztásának a kellős közepében találtam magam. A házassági csata óta több mint tíz év telt már el, a seb azonban még mindig nem gyógyult be. A szereplők nem változtak, a hevesség, a merevség, a kettős életek sem. Mintha a spanyol egyház egy lépést sem haladt volna előre. És továbbra is ott volt Rouco bíboros, változatlanul ő mozgatta a szálakat. Spanyolul azt mondják: „Titiritero” – a bábjátékos. Antonio María Rouco Varela a Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-úton (El Camino) született: a híres zarándokút egyik állomásán, a galíciai Villalbában, Spanyolország északnyugati részén nőtt fel. Néhány héttel születése előtt tört ki a spanyol polgárháború. Számos, a francóista diktatúrát támogató paptársához hasonlóan válik autoriter személyiséggé. Szerény körülmények között cseperedik fel – anyja beteg, apját már gyermekként elveszíti. A kisszemináriumban szigorú, konzervatív nevelést kap. „Középkori nevelést” egy pap szerint, aki jól ismeri őt. És aki hozzáteszi:

– Abban az időben a spanyol katolikus iskolákban azt mondták még a fiúknak, hogy a maszturbálás szörnyű bűn. Rouco az Ószövetségnek abban a mitológiájában nőtt fel, ahol a pokol tüzétől kell félni, és ahol a homoszexuálisokat tűzre vetik! Az 1959-ben, 22 éves korában pappá szentelt Rouco arról álmodik, hogy nemes lovagként harcol a hitetlenek ellen, és címerpajzsán egy vérvörös kard formázza a keresztet, a Santiago-rend keresztjét – amelyet ma is meg lehet nézni a Pradóban: Velázquez világhírű képén (Las Meninas) ott látható magának a festőnek a mellén. Életrajzírói keveset tudnak az ezután következő tíz évről, amelyet Rouco Németországban tölt, ahol filozófiát és teológiát tanul. Akkoriban inkább mérsékelt papként ismerik, aki nehezen találja fel magát társaságban, könnyen megbetegszik, nőies, lehangolt, kételyek gyötrik, egyesek még azt is gondolják, hogy progresszista. Feltűnően gyűlöli a nőket. Spanyolországba visszaérkezve Rouco hét évet Salamancában tölt; VI. Pál nevezi ki püspökké. Az 1980-as években Madrid konzervatív érsekéhez, Ángel Suquía Goicoecheához közeledik, akit II. János Pál választott ki a liberális, Franco-ellenes Vicente Tarancón utódjául. Talán inkább számításból, mint meggyőződésből az új madridi és vatikáni irányvonalat követők táborához csatlakozik. És a számítás beválik. Negyvenhét éves korában kinevezik Santiago de Compostela érsekének – ez volt az álma. Tíz évvel később Madrid érseke lesz, majd II. János Pál bíborost kreál belőle. José Manuel Vidallal a madridi Robin Hood étteremben találkozom. Ez egy úgynevezett szolidáris étkezde, amelyet a San Antón de Padre Angel-templom hajléktalanokat és utcagyerekeket befogadó szociális központja működtet. Vidal, aki maga is pap volt tizenhárom éven át, azért étkezik itt, hogy támogassa ezt az egyesületet. Több ízben is itt fogunk beszélgetni.

– Délben ez itt ugyanolyan vendéglő, mint a többi. Esténként viszont ingyenes a szegények számára. Ugyanazokat az ételeket eszik, mint mi: mi délben fizetünk, hogy ők este ingyen ehessenek – magyarázza Vidal. José Manuel Vidal is azoknak a papoknak a népes családjába tartozik, akik a II. vatikáni zsinat után, az 1970-es és 1980-as években kiléptek az egyházból, hogy megnősülhessenek. Csodálom őszinteségéért ebben az országban, ahol becslések szerint minden ötödik pap együtt él egy nővel. – Az 50-es években, amikor fiatal voltam, egy parasztfiúnak, mint én, a papi pálya volt a társadalmi felemelkedés egyetlen útja – mondja. Az egykori plébános belülről ismeri a spanyol egyházat, követni tudja az összes manővert, és a „gyilkos tisztaság” mögött meg tudja fejteni a legkisebb titkot is, mint Almodóvar Rossz nevelés című filmjében. Vidal, aki az El Mundo újságírója volt, majd egy fontos online média, a Religion Digital igazgatója lett – ez volt a világhálón az első spanyol nyelvű katolikus portál –, könyvet írt Antonio María Rouco Varela bíboros életéről. A címe egyszerűen „ROUCO”,

vastag

nagybetűkkel

nyomtatva,

mintha

olyan

híres

személyiségről szólna, mint II. János Pál vagy Franco. – Egyházi múltam révén hozzájutottam a belső információkhoz, de jelenlegi világi státusom olyan szabadságot biztosít számomra, amellyel nem rendelkezhetnek a spanyol egyházban szolgáló papok – fogalmazza meg ügyesen helyzeti előnyét Vidal. A 626 oldalas könyv a katolikus Spanyolország lenyűgöző fotográfiáját tárja elénk az 1940-es évektől napjainkig: a fasiszta diktatúrával való kollaborálást, a kommunizmus elleni harcot, a klérus korrumpálódását, a cölibátus romboló hatását és a szexuális visszaéléseket. Pedig Vidal jóindulattal tekint azokra a papokra, akiknek társa volt, és akik továbbra is hisznek Istenben és szeretik felebarátaikat.

Rouco bíboros volt a legnagyobb hatalom a spanyol katolikus egyházban 1994-től, amikor Madrid érsekévé nevezték ki, egészen 2014-ig, amikor Ferenc pápa nyugalomba küldte. –

Rouco

mélységesen

machiavellista.

Életét

a spanyol

egyház

irányításának szentelte. Igazi udvar vette körül; volt pénze, nagyon sok pénze; voltak katonái, csapatai, igazi hadserege – mondja Vidal e különleges felemelkedés magyarázataként. Rouco Varela, életrajzírója kifejezésével élve, az „ancien régime” embere, teljesen

anakronisztikus

személyiség

Spanyolországban.

Ellentétben

elődjével, Vicente Enrique y Tarancónnal, aki a II. vatikáni zsinat és a demokratikus átmenet embere volt, Rouco „nem szakított egyértelműen a francóizmussal” – ezek Pedro Miguel Lamet jezsuita atya szavai, akivel Madridban készítettem interjút. Vidal szavaival: Rouco „merev gondolkodású opportunista”, aki „Rómát választotta Madrid ellenében”. Minden skrupulus nélkül bevitte a katolikus hívőket a politikai küzdőtérre: az egész püspöki kart, majd hamarosan az egész spanyol katolikus egyházat mozgósította a Néppárt legszektásabb csoportja, José María Aznar jobboldali pártjának jobbszárnya mögött. Rouco hatalma négy hálózat összefonódásán alapszik: az Opus Dei, a Krisztus Legionáriusai, a „Los Kikos” és a Comunione e Liberazione mozgalom. Az Opus Dei mindig is meghatározó szerepet játszott Spanyolországban, ahol a szervezetet 1928-ban létrehozták. Egybehangzó források szerint Rouco maga nem is tagja az Opus Deinek, amelyet pedig kitűnően tudott manipulálni. A kevéssé művelt Legionáriusokat még könnyebben tudta befolyásolni, ők alkották a belső kört (a bíboros még az erőszaktevések és pedofilabúzusok első lelepleződése után is megmaradt Marcial Maciel hívének).

Rouco harmadik hálózata a Spanyolországban „Los Kikos” néven ismert mozgalom (másutt a hivatalos nevén: Neokatekumenális Út). Ez a katolikus fiatalokat összegyűjtő szervezet az ókori kereszténység forrásaihoz kíván visszatérni, és vitába száll a világszerte terjedő szekularizációval. A negyedik pedig a Comunione e Liberazione nevű jelentős konzervatív katolikus mozgalom, amelyet Olaszországban alapítottak, de erősen jelen van Spanyolországban (2005 óta spanyol a mozgalom elnöke). E négy jobboldali mozgalom képezi Rouco hatalmának társadalmi bázisát, ők alkotják a hadseregét. Amikor Rouco „tábornok” úgy kívánta, kivonultak az utcára, és ők négyen megtöltötték emberekkel Madrid nagy tereit. Ez volt a Rouco-féle modus operandi, mely akkor vált láthatóvá, amikor megindította a melegházasság elleni csatát. A házasságról szóló vita előtt Rouco már bizonyságát adta szervezői tehetségének 1989-ben a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó alkalmával, amelyre éppen az ő városában, Santiago de Compostelában került sor. Az érsek sürög-forog, hatékonysága elkápráztatja II. János Pál pápát, aki már első beszédében nyilvánosan gratulál neki. Rouco 52 éves korában olyan elismerésben részesül, amilyenre mások egy hosszú életen át vártak. (Rouco megismétli az elkápráztató akciót 2001-ben XVI. Benedekkel a madridi világtalálkozón.) Rouco gondolkodásmódja az őt később bíborossá kreáló II. János Pál eszméjén alapul: a katolicizmust ellenségek ostromolják, meg kell védeni. Több tanú szerint az ostromlott erődhöz hasonló egyház víziója adja a magyarázatot a bíboros egyre fokozódó merevségére, arra, hogy nem tűr ellentmondást, hogy utcai harcra mozgósítja csapatait, hogy mindent az ellenőrzése alatt kíván tartani. A homoszexualitás kérdésében, amely megszállottan foglalkoztatja, szintén a lengyel pápa irányvonalát követi: a homoszexuálisok nem bűnösök,

amennyiben az önmegtartóztatást választják; viszont ha erre nem képesek, „gyógyító terápiákat” kell nyújtani nekik, hogy elérjék a szűzies tisztaságot. Miután megválasztják a spanyol püspöki konferencia élére, majd négyszer újraválasztják, Rouco összesen tizenkét évig marad elnök. És akkor nem is számoltuk bele azokat az esztendőket, amikor már nincs hivatali hatalma, de bábjátékosként továbbra is ő mozgatja a szálakat (ez még ma is így van). Mindig mellette van kissé bolondos titkára, akitől soha nem válik meg, és a fodrásza is állandóan a nyomában jár – „nagyon rendes ember”, mondja róla az immár fennhéjázó Rouco. Egy tulajdonnévvel tudjuk legjobban leírni, mi történt az egykori, kételyekkel küszködő fiatalemberrel: Sodano lett belőle! Rouco Varela nemcsak Spanyolországban rendelkezik hatalommal, hanem Rómában is. Ideológiai (vagy csak sima) affinitások következtében mindig is nagyra becsülték őt a Vatikánban. Közel áll II. János Pálhoz és XVI. Benedekhez, akik minden körülmények között megvédik, de Angelo Sodanónak és Tarcisio Bertonénak is bizalmasa. Roucóé a döntő szó minden spanyolországi kinevezés ügyében, így a papok és püspökök neki köszönhetik karrierjüket.

A

nunciusok

minden

kívánságát

teljesítik.

És

mivel

Spanyolországban az egyház saját hatalmát mindig a Róma és Madrid közötti viszony aktuális állásával tudja mérni, Roucót „alpápának” nevezik. – Rouco kormányzásának két legfőbb eszköze a félelem és a befolyással való üzérkedés volt. Mindig úgy beszéltek róla, hogy ő a traficante de influencias59– mondja nekem Madridban egy pap. Rouco mindenhova lerakja sakkfiguráit, és visszaél hatalmával. Vannak hombres de placerjei – a spanyol udvarban így nevezték a királyt megnevettető bohócokat. Nővérének fiát, Alfonso Carrasco Roucót kinevezik püspöknek – nem véletlen, hogy erről sokaknak a nepotizmus jut az eszébe.

És persze ott van a pénz, nagyon is! Mint López Trujillo bíboros és a két államtitkár, Angelo Sodano és Tarcisio Bertone, Rouco is plutokrata a maga módján. Rejtély, hogy irányítása alatt a spanyol egyház hogyan tett szert hatalmas vagyonra. Rouco ezzel a pénzzel (és talán a spanyol püspöki kar vagyonával) tud hatalmat gyakorolni Rómában. Madrid érseke Spanyolországban is hercegként él egy 2004-ben több millió euróért restaurált áticóban. Ez tulajdonképpen egy elképesztő luxussal kialakított penthouse a Palacio de San Justo nevű, csodálatos, 18. századi rokokó magánpalota felső emeletén. (Jártam ebben a palotában, amikor látogatást tettem Rouco utódjánál, Osoro bíborosnál.) – Európában el se tudják képzelni, mekkora drámát jelentett Ferenc pápa megválasztása a spanyol püspökök számára – magyarázza Vidal. – A püspökök úgy éltek itt, mint a fejedelmek, túl jón és rosszon. Mindegyik püspökségnek hatalmas palotája van, a spanyol egyház mindenhol felbecsülhetetlen Toledóban,

értékű

Sevillában,

ingatlanvagyonnal Segoviában,

rendelkezik,

Granadában,

Madridban,

Santiago

de

Compostelában… És erre jön Ferenc, és azt kéri tőlük, éljenek szegénységben, hagyják el palotáikat, térjenek vissza a lelkipásztorkodáshoz és az alázathoz. Ami a latin-amerikai pápa személyében a legnagyobb csapás számukra, nem az új doktrína, hiszen e tekintetben mindig is nagyon jól tudtak alkalmazkodni. Az fáj nekik nagyon, hogy le kell mondaniuk a luxusról, a fejedelmi életmódról, hogy el kell hagyniuk palotájukat, és ami a legrettenetesebb, hogy a szegényeket kell szolgálniuk! A spanyol egyház számára drámát jelentett Ferenc pápa megválasztása, Rouco számára tragédiát. Ratzinger barátjaként óriási traumaként éli át a pápa lemondását, amit legszörnyűbb rémálmaiban sem tudott volna elképzelni. Az új pápa megválasztására Madrid bíboros érseke a sajtóbeszámolók szerint így reagált: „Kiengedtük a kezünkből a konklávét.”

Bizonyára tudta, mi vár rá! Néhány hónap leforgása alatt a pápa nyugalomba küldi. Először is eltávolítja a Püspöki Kongregációból, arról a helyről, ahol Rouco dönthetett minden spanyol prelátus kinevezéséről. Miután a Vatikánban háttérbe szorították, Spanyolországban is felkérik, hogy vonuljon vissza madridi érseki tisztségéből, pedig mindent megtett, hogy maradhasson, noha túllépte a korhatárt. Rouco dührohamot kap, vádolja árulóit, követeli, hogy ő választhassa meg utódját, és három nevet javasol sine qua non a spanyolországi nunciusnak. A lista négy névvel érkezik vissza Rómából: a Rouco által javasoltakból egy sincs köztük! De a legnehezebbje még hátravan. Rómában magas helyről sújt le rá az a szankció, amit el nem tudott volna képzelni az egyházfejedelem: kérik, hagyja el madridi penthouse-át. Ahogy Angelo Sodano és Tarcisio Bertone teszi hasonló körülmények között, Rouco nem hajlandó erre, és húzza-halasztja a dolgot. A nuncius sürgetésére azt javasolja, hogy utódja az alatta levő emeleten lakjon, és ő így maradhatna a palotájában. A szentszék ezt is elutasítja: Roucónak távoznia kell a Palacio de San Justóból, luxuslakását át kell adnia Madrid új érsekének, Carlos Oserónak. Rouco vajon kivétel volna? Extrém eset? – ahogy ma egyesek állítják Spanyolországban, hogy mentegessék önmagukat, és megpróbálják feledtetni a bíboros visszaéléseit és fényűző életmódját. Jó volna ezt hinni. Csakhogy ez a rossz szellem egy olyan rendszer terméke, amelyet II. János Pál pápasága hozott létre, amelyben az embereket megmérgezte a hatalom, és amelyben nem voltak fékek, hogy megakadályozzák kilengéseiket. És ebben Rouco nem nagyon különbözik egy López Trujillótól vagy egy Angelo Sodanótól. Az opportunizmust és a machiavellizmust, melyeknek Rouco a nagymestere volt, Róma nemcsak eltűrte, de bátorította is. Itt is három aspektus érdekel bennünket: az ideológiai, a pénzügyi és a homofil. Rouco hosszú ideig egy hullámhosszon volt II. János Pál és XVI.

Benedek

Vatikánjával.

Tétovázás

nélkül

csatlakozott

Wojtyłának

a

kommunizmus és a felszabadítás teológiája ellen meghirdetett háborújához; azonosult a Ratzinger-korszak melegellenes eszméivel; baráti kapcsolatot ápolt Stanisław Dziwiszsel és Georg Gänsweinnel, a pápák személyi titkáraival.

Rouco

volt

politikájuk

nélkülözhetetlen

láncszeme

Spanyolországban. Szövetségesük és kiszolgálójuk volt, valamint – három, első kézből származó értesülésem szerint – vendégül látta őket tortosai luxusnyaralójában, Barcelonától délre. – Franco alatt, aki látszólag mélyen vallásos, katolikus diktátor volt, a homoszexualitás

bűncselekménynek

számított:

letartóztathatták,

bebörtönözhették a melegeket, munkatáborokba is küldték őket. Az üldöztetés elkerüléséhez sok homoszexuális fiú számára a papi pálya tűnt az egyetlen lehetséges útnak, általában ezt a megoldást választották – magyarázza Vidal. Barcelonában beszélgettem egy jezsuita pappal, aki frappánsan fogalmazta meg ugyanezt: – Akit a falujában egyszer lebuziztak, a papneveldében kötött ki. Ezt a kálváriát járta volna végig a Santiago de Compostelába vezető úton Rouco is? A szublimált homofília esete az övé, mint Maritainé, vagy az interiorizált homofóbiáé, mint Alfonso López Trujillóé (aki Rouco közeli barátja, és gyakran meglátogatja Madridban)? Nem tudjuk. – Hosszú ideig vizsgálódtam ebben a témában – folytatja Vidal. – Roucót soha nem érdekelték a lányok: a nőket egyszerűen nem vette észre. Nőgyűlölete egészen elképesztő. Tehát ami a nőket illeti, nem jelentett neki gondot a szüzesség. A fiúk vonatkozásában nem ilyen tiszta a helyzet, sok körülötte a meleg, de tényleges hajlamnak nincs nyoma. Az én hipotézisem szerint Rouco aszexuális.

Ebben az összefüggésben indítja el Rouco 2004–2005-ben, II. János Pál pontifikátusának végén a melegházasság elleni spanyol hadjáratot. – Azzal tisztában kell lennünk, hogy Sodano, majd Ratzinger és Bertone példátlan veszélyként értékeli a melegházasság elismeréséről szóló, spanyolországi törvényjavaslatot. Attól tartanak, hogy lavinaként söpörhet végig egész Latin-Amerikán. Meg vannak győződve róla, hogy az azonos neműek házasságát azonnal és egyszer s mindenkorra meg kell állítani Spanyolországban, mielőtt a fertőzés mindenhol elterjed. Rettenetesen félnek a dominóeffektus kockázatától. Számukra Rouco az egyetlen ember, aki képes a melegházasság terjedésének végleges megállítására. Rouco nem fog nekik csalódást okozni. Alighogy a miniszterelnök, Zapatero

2004-ben

elkötelezi

magát

a

melegek

házasságkötésének

törvényesítése mellett (felvette választási programjába, de nem gondolta, hogy nyerni fog, és maga sem hitt igazán ebben a törvényben), azonnal szemben találja magát Rouco Varelával. A bíboros érsek minden előzetes figyelmeztetés nélkül hatalmas erődemonstrációt szervez. A „Los Kikos”, a Krisztus Legionáriusai és az Opus Dei segítségével feltüzeli a tömegeket. Spanyolok százezrei özönlik el Madrid utcáit a La familia sí importa (A család számít) jelmondattal. A püspökök is velük vonulnak – húszan vesznek részt a melegházasság elleni tüntetéseken. Az első sikerek után Rouco jogosan érzi úgy, hogy stratégiája beválik. Róma hangosan tapsol. 2004-ben sűrűn követik egymást a tüntetések, a közvélemény elbizonytalanodik. XVI. Benedek pápa gratulációját személyi titkára, Georg Gänswein közvetíti Roucónak. A bíboros nyert: Zapatero kormánya zsákutcába került. – Ekkortájt tényleg Rouco lett a mumus számunkra. Kivitte a püspököket az utcára, ezt korábban elképzelhetetlennek tartottuk – magyarázza nekem

Jesus Generelo, a melegszervezetek szövetségének a baloldalhoz közel álló elnöke. 2005 tavaszán azonban megfordul a helyzet. Túl messzire mentek beszédeikben a püspökök? Túl fenyegetők voltak a molinók jelmondatai? Lehet, hogy a vallási mobilizáció a francóizmusra emlékeztetett, amely szintén azt állította, hogy a családért és a katolikus értékekért harcol? – Rouco fő hibája az volt, hogy a püspököket kivitte az utcára. Franco is ezt csinálta. A spanyolok rögtön úgy értelmezték az üzenetet, hogy visszatér a fasizmus. Ez nagyon negatív hatást keltett, és a közvélemény megfordult – vélekedik Vidal. Több hónapig tartó, furcsa háború után a média a melegházasság mellé áll. Az írott sajtó kritizálni kezdi a tüntetéseket, nevetségessé teszi vezetőiket, annak ellenére, hogy több lap is kötődik a püspöki karhoz. Rouco lesz az első számú célpont. A papok között is akadnak – egyiküktől hallottam ezt –, akik jót derülnek némiképp méltánytalan csúfnevén: „Rouco Siffredi” (Rocco Siffredi neves pornószínész). Az interneten is dosztig gúnyolják: „Rouco Clavel”, a nap királynője lesz belőle – utalással az éjszaka királynőjére, Paco Clavelre, a La Movida60 híres énekesére, aki gyakran transzvesztitaként és minden alkalommal extravagáns öltözékben jelenik meg. Madrid érsekéről ez a mondás jött divatba: „Nappal Rouco Varela, este Paco Clavel!” A spanyol katolikus egyház elveszti támogatottságát a fiatalok körében és a nagyvárosokban; az ország elitje és az üzletemberek is elfordulnak tőle, nehogy régimódinak tűnjenek. A közvélemény-kutatások hamarosan azt jelzik, hogy a spanyolok kétharmada támogatja a törvényjavaslatot (ez az arány ma már 80%). Róma napról napra követi a vita alakulását, és egyre nyugtalanabb. Rouco szemére hányják, hogy túl messzire ment, és nem akadályozta meg a teljesen elvakult püspökök túlkapásait. Az új államtitkár, Tarcisio Bertone sürgősen

Madridba utazik, találkozik Zapateróval, és megkéri Roucót, hogy „moderálja magát”. Elég meglepő fejlemény, hogy a Vatikán új erős embere, a szintén erősen homofób XVI. Benedek pápa legközelebbi munkatársa csillapítani jön Roucót. Megjegyzendő, hogy a harcias jelmondatok és a durván melegházasságellenes molinók mögött a spanyol püspöki kar megosztottabb, mint gondolták. Rouco elveszti saját egyháza támogatását. Az új bíboros, Carlos Amigo Vallejo és Bilbao püspöke, Ricardo Blázquez (akit Ferenc pápa 2015-ben kreál bíborossá) nem ért egyet Rouco irányvonalával. Pamplona érseke, Fernando Sebastián Aguilar, baloldalinak tekintett prelátus, elismert teológus egyenesen frontális támadást indít Rouco stratégiája ellen, amit az ancien régime-hez – értsd: a francóizmushoz – való visszatérésnek tart. Természetesen

Aguilar,

Vallejo

és

Blázquez

ellenzik

Zapatero

törvényjavaslatát, de nem értenek egyet a püspökök utcai mozgósításával. Úgy gondolják, hogy az egyháznak nem szabad beavatkoznia politikai ügyekbe, csak etikai szempontból nyilváníthat véleményt társadalmi kérdésekben. Rouco bíboros két hadnagya támogatásával harcot indít a spanyol püspöki karon belül. Álljunk meg egy pillanatra ennél a két embernél, akik a spanyol egyház fontos szereplői, és akiket Ferenc pápa el fog majd távolítani. Ugyanis sehol máshol nem volt olyan éles küzdelem a ratzingeriánusok és a Ferencpártiak között, mint Spanyolországban, és sehol máshol nem függött ilyen nagyon ez a küzdelem a „kettős életet élő merevektől”. Az első Antonio Cañizares, Toledo érseke, Spanyolország prímása. Roucónak ez a barátja olyan közel állt Ratzinger bíboroshoz, hogy Spanyolországban a kis Ratzingernek hívták (XVI. Benedek 2006-ban kreált belőle bíborost). Az amerikai Burke bíboroshoz hasonlóan Cañizares is szereti felölteni cappa magnáját, a bíborosok „esküvői ruháját”, amely minden fátyol

kibontásával több méter hosszú, és amelyet ünnepélyes alkalmakkor ministráns gyermekek és szép szeminaristák fognak fel, nehogy súrolja a földet. – Mivel Cañizares nagyon alacsony, ezzel a hosszú ruhával duplán nevetségesnek tűnik. Úgy néz ki, mint Maria Bárbola! – magyarázza nekem egy híres spanyol újságíró (a Las Meninas törpe udvarhölgyére utalva; ezt a rossz viccet több forrásom is elmondta). Nagy számban vannak a Cañizaresről szóló kritikus beszámolók, mondén társasági kapcsolatairól pedig számtalan pletyka kering. LMBT képviselők és egyesületek több feljelentést tettek ellene homofób kijelentései és gyűlöletre uszítása miatt. Szolgálja vagy inkább nevetségessé teszi a katolikusok ügyét egy ilyen bíboros? Mindenesetre Ferenc pápa nem sokkal megválasztása után eltávolította őt Rómából, ahol az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa volt, és visszaküldte Spanyolországba. Cañizares nagy hangon Madridot követeli; Ferenc törli őt a listáról, és Valenciába nevezi ki. Rouco

második

hadnagya

még

inkább

karikatúraszerű,

még

szélsőségesebb, ha ez egyáltalán lehetséges. Juan Antonio Reig Pla a maga „szubtilis” módján vesz részt a melegházasság elleni háborúban, mintha egy drag queen menne be a Barcelona focistáinak az öltözőjébe. Reig Pla, akit mélységesen felháborít a melegházasság és a genderelmélet, apokaliptikus hévvel támadja a homoszexuálisokat. „Javító terápiák” által „kigyógyult” személyek beszámolóit publikálja. Pedofil cselekményeket mos össze a homoszexualitással. Országos botrányt robbant ki, amikor a nemzeti televízió 2-es csatornáján nagy nézettségű műsoridőben kijelenti: „Os aseguro que los homosexuales encuentran el inferno” (Biztosíthatom önöket arról, hogy a homoszexuálisok a pokolba kerülnek). – Reig Pla püspök önmaga karikatúrája. Ő volt a gay mozgalom legjobb szövetségese a házasságért folyó háborúban. Minden nyilatkozatával új

támogatókat szerzett nekünk. Nagy szerencse, hogy ilyen ellenfeleink vannak! – mondja nekem egy madridi gay egyesület egyik vezetője. A szellemi harc, valamint a Rouco–Cañizares–Reig és a Vallejo– Blázquez–Aguilar összeállítású két bíboroscsapat összecsapása mélyen megosztotta a 2000-es évek spanyol katolikus egyházát. Ez megfelel a XVI. Benedek és Ferenc közötti törésvonalnak is, és annyira pregnáns, hogy ma is ez okozza a spanyol püspöki karon belül továbbra is fennálló feszültségeket. (A spanyol püspöki konferencia legutóbbi tisztújításakor – amikor én is éppen újból Madridban voltam – Bláquezt választották újra elnöknek és Cañizarest alelnöknek, hogy megőrizzék a Ferenc-párti és Ferenc-ellenes erők közötti egyensúlyt.) A Rouco Varela vezette kivételes mozgósítás ellenére 2005. július 2-án – Hollandia és Belgium után harmadikként – Spanyolország lehetővé teszi az azonos nemű párok közötti házasságot. Július 11-én kerül sor az első esküvőre, a következő évben közel 5000 pár köt így házasságot. Csúfos vereség ez a spanyol püspöki kar konzervatív szárnya számára. (A Néppárt az egyház támogatásával alkotmányjogi panaszt nyújtott be, de a legfelsőbb bírók tanácsa 8:3 arányban jóváhagyta a törvényt, ami ellen már nincs fellebbezés, így a melegházasság híveinek a győzelme véglegessé vált.) Azóta is ez maradt a legfontosabb törésvonal a spanyol egyházon belül. És ne higgyük azt, hogy a „meleg” püspökök szükségszerűen e házasság védelmezőinek a táborába tartoznának, a „heterók” pedig az ellenzők közé. Mint mindenütt, itt is pont fordított a helyzet: a legharsányabb melegellenesek többnyire a leggyanúsabbak. A püspöki karban Spanyolországban is, mint mindenütt a világon, sok a homoszexuális. Jelenleg 13 bíborosuk van (9 már elmúlt 80 éves, 4-en jogosultak részt venni a pápaválasztó konklávén), a jól informáltak szerint

többségük gyakorló homoszexuális vagy homofil. Ami a melegházasság körüli

csatát

vívó

két

csapat táborát

illeti, mindkettőben

számos

„szimpatizáns” van. Az egyik bíboros a férfiszeretőjével él; egy másik arról híres, hogy szemérmetlenül kajtat papnövendékek után; egy harmadik inkább nem mond semmi rosszat a melegekről, „mert tudja, hogy a hangja árulkodna róla”. (A Madridban és Barcelonában készített interjúimon kívül e résznél egy Osoro bíboroshoz közel álló személy beszámolójára támaszkodom, továbbá a spanyol püspöki konferencia belső információira, melyeket e testület egyik vezetője továbbított nekem.) Mindenesetre Ferenc pápa pontosan ismeri a spanyol püspököket, a bolondériáikat, a sarlatánjaikat, tudja, kik a szeretőik, meg tudja fejteni a kódjaikat. Megválasztása után úgy döntött, hogy nagytakarítást tart Spanyolországban. A három általa kreált, mérsékelt bíboros megerősíti, hogy a pápa kézbe vette a spanyol ügyeket. Renzo Fratini apostoli nunciust, akinek életvitele, golfjátszmái, barátságai és merevsége egyaránt sokkolják a pápát, teljesen megkerülik (már el is dőlt, hogy távozni fog Madridból). Reig Pla, a sarlatán püspök, aki a bíborra várt, még most is várhatja. – Egy új, átmeneti időszak kezdetén vagyunk! – szalad ki José Beltrán Aragoneses száján, aki a spanyol püspöki konferencia lapjának, a Vida Nuevának a főszerkesztője. Barcelona új érseke, Juan José Omella y Omella óvatos, diplomatikus, kissé kódolt szavakkal megerősíti nekem az irányváltást, amikor a katalán székesegyház melletti hivatalában fogad. – A zsinat óta a spanyol püspöki kar megértette a leckét: nem vagyunk politikusok. Nem akarunk beleszólni a politikai életbe, még ha erkölcsi szempontból ki is fejthetjük eszméinket … [De] azt gondolom, hogy figyelnünk kell az emberek gondjaira. Nem kötelezzük el magunkat politikai

szinten, viszont tiszteljük az álláspontokat. Tiszteletet tanúsítunk, de semmiképpen nem hadakozunk; [viszont] befogadóknak, párbeszédre késznek kell lennünk és nem ítélkeznünk, amire, ugye, Ferenc figyelmeztetett bennünket [a „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” kérdésével]. Segítenünk kell jobbá tenni a társadalmunkat és megoldást találni a problémákra, de úgy, hogy a legszegényebbek szemével nézzük a dolgokat. Ügyes szavak. Pontosak. A Rouco-fejezet lezárult. A spanyol katolicizmus új erős embere Omella, aki korábban Zaire-ban volt misszionárius. Ő nem volt hajlandó az utcán tüntetni a homoszexuálisok házassága ellen. Ferenc pápa bíborossá kreálta. Ő ül majd a Püspökök Kongregációjában az eltávolított Cañizares helyett. Omella nem ismer könyörületet a papi szexuális abúzusok kérdésében (szemben más spanyol püspökökkel, akik néha eltussolták ezeket az ügyeket), ő nem gyanúsítható kettős élettel, ugyanakkor toleránsabb a melegekkel – annak a szociológiai törvényszerűségnek megfelelően, amellyel már találkoztunk ebben a könyvben. Egyik madridi utazásom idején, amikor a spanyol püspöki konferencián (Conferencia Episcopal Espagñola, CEE) belül kemény harc folyt az új elnök megválasztásáért, egy jelentős LMBT egyesület azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hozza 14 homoszexuális püspök (los obispos rosa) nevét. Ez a beígért „outing” nemigen váltott ki reakciókat, a helyi médiában mindenki régóta tudta, mihez tartsa magát. És bármi is történjék, előre lehetett látni, hogy egyet ezek közül bizonyára beválasztanak a vezetőségbe. Egyik este éppen a COPE, a püspöki konferencia tulajdonában levő nagy hallgatottságú rádió stúdiójában ülök egy élő adás közönségének soraiban és felettébb

csodálkozom,

hogy

a

CEE

elnökének

megválasztása

Spanyolországban eseménynek számít (ezzel szemben Franciaországban az ennek megfelelő választás egyáltalán nem tart számot közérdeklődésre). Faustino Catalina, a COPE vallási műsorainak főszerkesztője a Ferenc-párti

Blázquez bíboros győzelmét prognosztizálja, míg más megszólalók a ratzingeriánus szárnyhoz tartozó, Rouco-párti Cañizaresre tippelnek. Közvetlenül az adás után a talkshow néhány újságírójával beszélgetek, és meglepetten hallom, hogy ezt vagy azt a bíborost rejtőzőként emlegetik. Mindenki tudja és nyíltan beszélnek róla, hogy egyes prelátusok homoszexuálisok. A melegkérdés valójában a lezajlott vita rejtett témája és a püspöki konferencia elnökválasztásának egyik tétje! – Az emberek azt hiszik, hogy Ferenc pápa embere Spanyolországban Osoro. Pedig nem így van. Ferenc embere Omella y Omella – foglalja össze a lényeget a püspöki kar egyik fontos munkatársa, aki maga is meleg, s akivel több estén át beszélgetek. A spanyol püspöki konferencia elnökválasztásának nagy vesztese Madrid érseke, az óvatos Carlos Osoro, aki kissé távol maradt e vitáktól. Amikor interjút ad nekem, világos lesz számomra, hogy ez az érzékeny ember, aki a jobboldalról érkezve csatlakozott Ferenchez, kissé keresi önmagát. Mint mindenki, aki újonnan csatlakozott az argentin pápához (aki belőle bíborost kreált), gesztusokat tesz, hogy befogadják a táborba. Olyannyira, hogy a „szegények”

templomába

is

elment

Padre

Angelhez

a

madridi

melegnegyedbe, Chuecába. Aznap, amikor ott jártam, a templom tele volt hajléktalanokkal, akik nagyon boldogok voltak, hogy találtak egy helyet, ahol ingyen van a meleg kávé, a wifi, a kutyaeledel és a vécé. – Piros szőnyeg a szegények fogadására – mondja a spanyol püspöki konferencia papja, aki elkísért. – És a melegek is idejárnak. Ez az egyetlen templom, ahol kedvesen fogadják őket. Korábban a San Antón-templom zárva volt, kiürült, kezdett lepusztulni, mint egyre több isten háta mögötti, kis katolikus templom Spanyolországban. Már kínosan kevesen választják a papi hivatást; a plébániák mindenfelé egyre

néptelenebbek (a demográfusok szerint a spanyoloknak kevesebb mint 12%-a vallásgyakorló); a templomok üresek; a számos szexuálisabúzus-botrány hitelteleníti a püspöki kart. A spanyol katolicizmus vészesen hanyatlik – és történik mindez a világ egyik olyan országában, ahol a legnagyobb volt a befolyása! – Osoro bíboros nem hagyta bezárva a templomot, hanem odaadta Padre Angelnek. Ez ügyes húzás volt. A templom új életre kelt. Mindig vannak ott melegek, meleg papok együtt a hajléktalanokkal és a madridi szegényekkel. Padre Angel azt mondta a melegeknek és a transzneműeknek, hogy szívesen látja őket, hogy ez a templom az ő házuk, hát persze hogy jöttek! – folytatja a pap, aki elkísért. Itt vannak tehát a Ferenc pápa számára oly fontos „perifériák” egy városközponti templomba integrálva, amely la casa de todos (mindenki háza) lett. Az immár melegbarát Osoro bíboros kezet szorított a Crismhom, a madridi homoszexuális keresztények egyesülete tagjaival, akik ott gyűlnek össze istentiszteletre (a melegek számára Madridban egy meleg pap celebrálja a miséket, aminek magam is tanúja voltam). Szemtanúk beszámolói szerint a bíboros kissé feszült volt, de rendben tette a dolgát. – Váltottak egymással néhány szót és telefonszámot – mondja a templom egyik törzslátogatója. Egyébként Osoro asszisztense később megosztja velem az aggodalmát amiatt, hogy „a bíboros mindenkinek megadja a telefonszámát: a madridiak fele tudja a mobilja számát!”. Osoro nekem is megadja az interjúnk alkalmával. – Padre Angel ragaszkodott ahhoz, hogy itt a templomában tartsa meg Pedro

Zerolo

gyászszertartását.

Nagyon

megható

volt.

Az

egész

melegközösség, az egész Chueca negyed eljött, szivárványszínű zászlókkal – folytatja a püspöki konferencia meleg papja.

Zerolót, akinek gyakran láttam a fényképeit Madrid LMBT egyesületeinél, az egész spanyol melegmozgalom ikonjának tekintik. Nagy szerepe volt a melegházasság

elfogadtatásában,

halála

előtt

néhány

hónappal

összeházasodott élettársával. A pap befejezésül megjegyzi: – A gyászszertartás nagyszerű és rendkívül megindító volt. De aznap Osoro bíboros kelletlenül azt mondta Padre Angelnek, hogy ezúttal talán túlságosan messzire ment el.

17

Az Egyház legidősebb lánya Spanyolország

után

és

Olaszország

előtt

foglalkozzunk

most

Franciaországgal, amely az utóbbi években szintén nem volt mentes a katolicizmus szélsőségeitől – előítéleteitől, fellobbanásaitól és szexuális visszaéléseitől. A vatikáni diplomácia Franciaországban is mozgósítja az embereit, akik a laicitás megsértésével az egész országot játékterükké teszik: de az egyneműek házassága ellen meghirdetett háború, amely parádés győzelemmel kezdődik, megalázó vereséggel ér véget. Franciaország „az Egyház legidősebb lánya” – álljunk meg ennél a kifejezésnél, amelyet unos-untalan ismételget minden francia bíboros és püspök, amióta II. János Pál pápa első hivatalos franciaországi látogatása alkalmával újból divatba hozta! Ezt a már Rimbaud által is nevetségesnek tartott, abszurd kifejezést, szellemtelen érsekek elcsépelt közhelyét – amely Rómát burkoltan bírálva azt hivatott jelezni, hogy a francia különleges nemzet – 1841-ben egy domonkos atya, Henri-Dominique Lacordaire találta ki (róla korábban elmondtuk, hogy „barátjával”, Charles de Montalembert-rel rejtetten párkapcsolatban élt). Barbarin bíboros, Lyon érseke éppenséggel „az Egyház egyik legidősebb fia”, hiszen a lyoni érsek egyúttal a „Gallia Prímása” cím birtokosa. Ő ma a legismertebb és legvitatottabb francia prelátus. Egymagában összegzi az egyház nagyságát és hitelvesztését, valamint benne testesül meg az egyház képmutatása.

Pedig minden jól kezdődött. Philippe Barbarin hosszú időn át problémamentes pap volt: apja katona volt, ő maga jó keresztény, aki jó vágányra került, jó plébániára helyezték, egyenesen haladó pályájára méltán volt büszke a környezete. Jacques Maritaint, Julien Greent és François Mauriacot olvasott, művelt ember, de nem entellektüel. Sokat utazik, nagyon érdekli az arab világ (Marokkóban született). Azon kívül, hogy védelmezi a keleti keresztényeket, keveset hallatott magáról. Ám hirtelen, 2012-ben beleveti magát élete legnagyobb csatájába – ami ráirányítja a média összes reflektorát, majd a vesztét okozza. „Sajátos indokoktól vezettetve” (a francia püspökök egyik szóvivőjének ironikus kifejezése) rendkívüli aktivitással vesz részt az azonos nemű párok házassága elleni küzdelemben. Az

egyneműek

házasságának

engedélyezése

François

Hollande

elnökjelölti kampányának egyik ígérete volt. Miután 2012 májusában megválasztják a Francia Köztársaság elnökének, az általa kinevezett új kormány hamarosan be is terjeszti az erre vonatkozó törvényjavaslatot. Ősszel különféle, katolikus és konzervatív körökhöz közeli szervezetek létrehoznak egy kollektívát az első utcai tüntetések megszervezésére. Novembertől jobb- és szélsőjobboldali parlamenti képviselők csatlakoznak hozzájuk. A francia püspökök korlátozott számban szintén részt vesznek a felvonulásokon,

és

–

ami

igazán

ritka

az

egyház

és

az

állam

különválasztásának hazájában – az egyiken Barbarin bíboros is megjelenik. Már a neve olyan sokat jelent, hogy azonmód a menetek élére kerül. Hogy miért ment tüntetni? Miért vállalta a feltűnő megjelenést? Sokan megértik a katolikus egyház álláspontját ebben a vitában, de az általam megkérdezett francia püspökök és papok közül senki sem tud igazán magyarázatot Barbarin fanatikus, a megszállottságig menő, személyes elköteleződésére. Abban nem lett volna semmi különös, hogy a bíboros nem értett egyet a törvényjavaslattal, de azzal, hogy a tüntetések élére állt, azt a

kockázatot is vállalta, hogy személyes indítékaival kapcsolatban kérdések merülnek fel. A Házasság mindenkinek! törvényjavaslat ellenzői ügyes nevet találnak mozgalmuknak: Tüntetés mindenkinek! A jó megfogalmazás segít abban, hogy az ellenzőket egyetlen zászló alatt mozgósítsák. És sikerül! Tízezrek, hamarosan százezrek vonulnak jelmondatokkal:

„Szexet

az utcákon

akarunk,

nem

hol

társadalmi

vicces, hol nemet!”

kínos „Le

a

családfóbiával!” „Apu, hordjál nadrágot!” „A herében nincs pete!” A feliratok néha mosolyogtatóan költőiek: „A gólya hozza a gyerekeket, nem a szivárvány!” A katolikusokhoz közel álló korábbi francia miniszterelnök, François Fillon maga is kimegy az utcára, és megígéri, hogy a republikánusok újra kormányra kerülve eltörlik a törvényt és érvénytelenítik a meleg párok házasságát.

Barbarin

bíboros

immár

a

legsötétebb

klerikalizmus

karvezetőjeként kárhoztatja a bűnös törvényt, amely szembemegy a Bibliával. A

laicitással

és

Franciaország

1789

utáni

történelmével

szöges

ellentmondásban tagadja a parlament hatalmát, azt állítva, hogy a Biblia felette áll a jognak: „Számunkra a Biblia első oldala, ahol az áll, hogy a házasság egy férfit egy nővel egyesít, több erővel és kultúrákon, századokon átívelő igazsággal bír, mint egy parlament alkalmi és átmeneti döntései.” Érthetetlen, hogyan követhet el ekkora hibát egy okos ember, semmibe véve Jézus híres mondatát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” És mintha ez a provokáció nem lenne elegendő, Barbarin egy rádióinterjúban megtoldja azzal, hogy „a melegházasság után majd a háromvagy négytagú házasságot” akarják, azután meg következhet „a vérfertőzés tilalmának eltörlése” és a poligámia engedélyezése. Ezzel az undorító

összemosással Barbarin eltaszítja magától a közvélemény jelentős részét, és ami még súlyosabb számára, a mérsékelt katolikusokat is. XVI. Benedek pápa először 2012 novemberében foglal nyilvánosan állást a francia püspökök mellett a melegházasság elleni harcukban. Arra biztatja őket, hogy „félelem nélkül, erőteljesen, határozottan emeljenek szót olyan társadalmi vitakérdésekben, mint a férfi és nő közötti házasság védelmét sértő polgári törvényjavaslat”. Tagadhatatlan, hogy a mozgósítás sikeres. 68 májusához hasonlítják, noha az utcákon felvonuló tömegek létszáma jóval alacsonyabb, mint az évente megrendezett Gay Pride-é. A baloldali kormány megbénul, a komplex törvényjavaslatot

megnyesegetik:

megtermékenyítést

és

a

kiveszik

béranyaságot.

belőle

Viszont

a

benne

mesterséges hagyják

az

örökbefogadás jogát. A Tüntetés mindenkinek befolyásos társadalmi mozgalommá válik, amely hamarosan létrehozza a saját politikai szervezetét, a Sens communt (Józan ész). Azonban a két, ügyesen egybefonódó csoport vezetői közül több vitatott személy bírálatokat vált ki. Először egy humorista, bizonyos Virginie Merle, aki sokáig meleg szórakozóhelyeken lépett fel, és Frigide Barjot-ként (kétes ízlésű szójáték a híres színésznő, Brigitte Bardot nevével) vált ismertté: ő lesz a mozgalom szóvivője. Meglepő, hogy ez a hölgy, aki azt énekelte, hogy „Szeress engem két ujjal, mert három nem fér be”, egyszer csak a volt miniszterelnök, François Fillon és Barbarin bíboros mellett vonul fel. „Milyen misztérium kovácsolt szövetséget a katolikus egyház és a rózsaszín tollbokrétás hölgy között?” – tette fel a kérdés a L’Obs egyik újságírója. Frigide Barjot jómódú családban nőtt fel, Jaguár-tulajdonos apja a szélsőjobboldal iránt mutatott affinitást, és a kelleténél több időt töltött lepenista

hálózatokban.

Lánya

önmaga

karikatúrájává

válik.

Sokan

emlékeznek úgy rá, hogy drag queenek körében részegen, kihívóan táncolt a

párizsi melegklub, a Banana Café asztalainak tetején. És mi több: ő celebrálta a gay mozgalom egy aktivistájának házasságparódiáját egy párizsi esti bulin. Ötvenévesen bejelenti, hogy „eldobta a fogamzásgátló tablettát”. Ez a nő lesz a Tüntetés mindenkinek ikonja, amelyet egyébként a Katolikus Büszkeség menetévé kíván átalakítani. „Jézus szóvivőjének” vallja magát. Nyilatkozatai annyira túlzóak, melegellenesek és főleg annyira inkoherensek,

hogy

nehéz

felfogni,

miképpen

mernek

társaságában

megjelenni fontos személyiségek és eminenciák. Barbarin bíboros kedves Frigide-nek szólítja Barjot-t, ők együtt a Tüntetés mindenkinek legismertebb párosa. Sok katolikus megbotránkozott azon, hogy a szigorúan reverendába öltözött, zárkózott férfi kézen fogva menetel egy rózsaszínű miniszoknyát és bozontos sárga hajat viselő, bolond nővel. Aki azt szajkózza állandóan, hogy „buzizós csaj vagyok” – és fel sem merül benne, hogy kompromittálja a körülötte levőket. Egy francia pap, akinek komoly befolyása van a francia püspöki konferencián belül, keményen kritikus hangot üt meg: – Mindannyiunkat meglepett Barbarin populista hajlama. Ez az antiintellektualizmus idegen a francia katolicizmustól. Mi Jacques Maritain, Georges Bernanos és Paul Claudel gyermekei vagyunk, nem Frigide Barjot-é! A francia katolicizmus literátus, és nem illuminátus: van egy ájtatos áramlat is nálunk,

amely

természetesen

erősen

jobboldali,

de

ők

is

mindig

intellektuálisnak vallották magukat. Barbarin meg egy túlszőkített őrült nő mellett feszít! Az ő „kedves Frigide Barjot-jával” Barbarin mindent megtesz a melegházasság megakadályozásáért: mozgósítja a papokat és a hívőket, akik megszervezik, hogy politikai röpcédulákat osztogassanak a templomok mélyén. Keresztül-kasul járja egyházmegyéjét reverendában, színes sállal a nyakában, és ide-oda cikázik a televíziók stúdióiban.

– Meglehetősen skizofrén a bíboros úr – vallja be nekem egyik volt munkatársa, aki eltávolodott tőle, mert nem érezte jól magát a környezetében. A bíboros homofóbiája annál is meglepőbb – mondja ugyanő –, mivel erősen tartják magukat a pletykák éppen az ő környezetéről. Egyes munkatársai állítólag „notórius” melegek, hogy ezzel a hajdan a rendőrség által gyakran használt jelzővel éljek. Ugyanez vonatkozik több püspökre is, akik

hisztérikusan

lázítanak

Franciaország

egyes

városaiban.

A

homoszexualitás a francia püspöki karban olyan, mint a vérfertőző kapcsolatok a Trónok harca királyi udvarában: az egyik legjobban őrzött – és a legtöbb emberrel megosztott – titok. Franciaországban a klerikalizmusnak, azaz a klérus politikába való beavatkozásának rossz a sajtója. Komor emlékeket idéz fel: a trón és az oltár szövetségére épülő monarchiát, az ellenforradalmat, a restaurációt és az ultramontánokat, az antiszemita és Dreyfus-ellenes katolikusokat, az 1905-ös törvény körüli csatát, a katonaság és a klerikális párt szövetségén alapuló Vichy-rezsimet. Márpedig a melegházasság elleni harc vezetői, akik egyébként nem tudtak mit kezdeni a velük keveredő, erőszakosan fellépő kisebb csoportokkal, egyre közelebb kerültek a szélsőjobboldalhoz. Mivel megfeledkeztek arról, hogy az egyház politikai szerepvállalása nem egyeztethető össze a modern Francia Köztársaság kultúrájával, a Tüntetés mindenkinek elvesztette a közvélemény megnyeréséért folytatott csatát. A Vatikán manipulálta volna Barbarint, hogy kilépjen abból a hagyományos paradigmából, ahol a francia egyház bizonyos fokig függetlenedett a szentszéktől? Lehetséges. Több forrás is állítja, hogy Gallia prímása közvetlenül Rómából kapott utasításokat, nem Párizsból. A hiú bíboros mindig is Istenhez fordult, és nem a szentjeihez! A püspöki kar elnöke ekkor a kevéssé színes és felettébb zárkózott André Vingt-Trois bíboros, aki,

noha Párizs érseke, menekül a média elől. Barbarin egyedül foglalhatja el a kommunikációs teret. Kik küldik a Vatikánból Barbarinnek az utasításokat? A Püspöki Kongregáció és a Hittani Kongregáció vezetőin kívül a francia Dominique Mamberti bíboros nevét említették többen, aki akkor XVI. Benedek „külügyminisztere” volt, ma az Apostoli Szignatúra, a szentszék legfelsőbb bírósága prefektusa. A hivatalában fogadott. Halk szavú, elegáns, magas termetű férfi. Nem sok bíborossal találkoztam, aki ennyire disztingváltan öltözött (szöges ellentétben sok kigombolt reverendájú prelátussal). Egy francia esszéista barátom mesélte, hogy „százreverendás férfinak” nevezik, ami azért nyilván túlzás. Figyelmessége, udvariassága nem színlelt, csak a társalgási stílusa meglehetősen száraz – ez utóbbi miatt mondhatta Jean-Louis Tauran bíboros, hogy Mamberti „annyira félénk, hogy az már félelmetes”. Gyakorlatilag semmit sem mond kissé protokolláris eszmecserénk során, végig rendkívül óvatos marad, így aztán nem tudhatom, hogy Mamberti, esetleg egy kollégája „távirányította-e” Barbarin bíborost, vagy pedig utóbbi a maga útját járta. A Házasság mindenkinek! törvényt a tömegmegmozdulások ellenére végül 2013. május 17-én megszavazzák. Nagy többséggel fogadják el a nemzetgyűlésben, 331 képviselő szavaz mellette, 225 ellene, tehát több mint 100 szavazatnyi a különbség. Franciaország lesz így a 14. ország, amely engedélyezi az azonos nemű személyek házasságát. Homoszexuális párok ezrei kötnek házasságot az ezt követő hetekben, és a közvélemény-kutatások szerint most már a franciák több mint kétharmada egyetért a törvénnyel. Mi több: ma a megkérdezettek 63%-a vélekedik úgy, hogy egy homoszexuális pár a gyerekeivel „teljes értékű családot alkot”. A konszenzust bizonyítja, hogy a 2017-es elnökválasztás számottevő jobboldali jelöltjei már nem is veszik fel programjukba a törvény visszavonását. A mérsékelt katolikusok pedig azt is

beismerik, hogy az azonos neműek házasságának köszönhetően maga a házasság hanyatló intézménye is erőre kap, az esküvők számának csökkenő tendenciája megfordul! Barbarin bíboros torzzá vált keresztes hadjárata és a jobboldali szélsőségesek túlkapásai elősegítették a közvélemény átfordulását, és kifejezetten jót tettek a baloldalnak, amelynek immár nem volt szüksége a melegházasság témájának napirenden tartására, erejét a laicitás védelmére koncentrálhatta. A Tüntetés mindenkinek mozgalom és politikai szárnya, a Józan ész számára nemcsak azért volt keserű a vereség, mert a törvény megszavazása nemzeti konszenzust teremtett, hanem azért is, mert vezetőinek többsége belépett a Nemzeti Frontba, vagy arra buzdította a választókat, hogy Marine Le Penre szavazzanak. Végül tehát lehulltak az álarcok, az évekig tartó küzdelmek után a kör bezárult: egyértelműen kiderült, hogy ez a merev, identitárius katolicizmus a szélsőjobboldal malmára hajtja a vizet. Barbarin bíboros

személyes

sorsa

is

nagy fordulatot

vesz. A

melegházasság ellenzőinek bajnoka idézést kap a lyoni rendőrségre, ahol tíz óra hosszat tart a kihallgatása, majd meg kell jelennie a bíróság előtt. Szexuális visszaélések tíz áldozata azzal vádolja, hogy eltussolt súlyos pedofil cselekményeket,

valamint

fiatalkorúak

elleni

szexuális

agressziókat,

amelyeket egyházmegyéjének egyik papja követett el. Hamarosan több mint százezer ember ír alá egy petíciót, amely Barbarin lemondását követeli. Azt vetik a szemére, hogy miután tájékoztatták alárendeltjének üzelmeiről, nem tett semmit ellene, és 2015-ig meghagyta őt tisztségében, így továbbra is foglalkozhatott gyermekekkel. Nem sokkal később a Barbarin fennhatósága alá tartozó több más pap által elkövetett abúzusokra is fény derül, nyolcra növelve az esetek számát. A közvélemény megdöbbenve értesül arról, hogy több mint 25 püspök módszeresen fedezett több mint 32 papot, akiket összesen 130 vélelmezett áldozat ellen elkövetett szexuális bűncselekménnyel

vádolnak (a Mediapart internetes portál által 2017-ben nyilvánosságra hozott adatok szerint). Valóságos „francia Spotlight”! A Barbarin-ügyet azóta is folyamatosan nagy érdeklődéssel követik világszerte. Újságcikkek százai foglalkoztak vele; több kiváló újságíró könyvet írt róla, így Marie-Christine Tabet (Grâce à Dieu, c’est prescrit, Hála Istennek, elévült, 2017) és Isabelle de Gaulmyn (Histoire d’un silence, Egy hallgatás története, 2016). Cécile Chambraud a Le Monde-ban szentelt hosszú feltáró cikket az ügynek, Élise Lucet a köztévé legfontosabb csatornájának esti csúcsidőben sugárzott műsorában elemezte részletesen a bíboros bűnöket fedező tevékenységét. Valóságos omerta! Erkölcsös-e a katolikus egyház? Mindenesetre zavaró az időbeli egybeesés: amikor Barbarin bíboros az utcán tüntetett a Házasság mindenkinek! ellen, már készült ellene a feljelentés a pedofil papok fedezése miatt! (Az eljárás jelen stádiumában Mons. Barbarinnek, aki tagadja a tényeket, olyan bűntett vádjával kell bíróság elé állnia, amelyért három év börtön adható. Miután még nem ítélték el – a pert 2019-re halasztották –, a francia jog szerint ártatlannak kell tekinteni.)61 A francia katolicizmus két másik kulcsfigurája – mindkettő a Tüntetés mindenkinek mozgalom sztárja – jól tükrözi a katolikus szisztémára jellemző képmutatást. Az első a párizsi egyházmegye fennhatósága alá tartozó híres pap és pszichoterapeuta: Tony Anatrella. Ő a melegházasság ellenségeinek kultikus értelmiségi alakja, Ratzinger bíboros embere. A Vatikánban a családdal, illetve az egészséggel foglalkozó Pápai Tanács konzultorává nevezték ki, és e titulusnak köszönhetően gyakorlatilag őt tekintik a melegek ügyében az egyház kvázi hivatalos hangjának, miközben ő maga egyre inkább fundamentalista irányt vesz.

A 2000-es évek közepén a francia püspöki konferencia megbízza Anatrellát, hogy fogalmazzon meg érveket a melegházasság ellen. Feljegyzései, cikkei, majd könyvei egyre durvábban támadják nemcsak az azonos neműek házasságát, hanem általában is a homoszexuálisokat. A papterapeuta minden médiafelületen teljes erővel ágál ellenük, egészen odáig megy, hogy nem hajlandó „a homoszexualitást” – amely pedig Napóleon óta nem büntethető Franciaországban – „törvényesnek elismerni”. A Tüntetés mindenkinek díjazza Anatrellát, ő lesz a mozgalom egyik teoretikusa. „A Tüntetés mindenkinek mellett a politikusok öregeknek tűnnek”, dicsekszik büszkén

a

prelátus

homoszexuális

számtalan

»házasság«

az

interjúban, 1968.

és

májusi

hozzáteszi, eszmények

hogy

„a

legócskább

hulladéka!”. Anatrella irgalmas emberként egyúttal apologétája a „gyógyító terápiáknak”,

amelyek

szerinte

az

egyetlen

megoldást

nyújtják

a

homoszexuálisoknak, hogy ne maradjanak azok. Anatrella, aki pszichoanalitikus is – noha egyetlen pszichoanalitikus társaságnak sem tagja –, „konverziós” szeánszokat kínál elsősorban hímnemű pácienseinek egy szakrendelőben. Ott fogad fiatal szeminaristákat, akiket kételyek gyötörnek, és jómódú katolikus családok fiait, akiknek problémáik vannak nemi identitásukat illetően. Anatrella doktor persze nem közli, mire megy ki a játék, amikor azt magyarázza, hogy a Baj kiküszöböléséhez a páciensnek teljesen le kell vetkőznie, és engednie kell, hogy a doktor a kezével kielégítse. A sarlatán hosszú éveken át zavartalanul munkálkodik, mígnem három páciense végre úgy dönt, hogy feljelentést tesznek ellene szexuális agresszió és nemi szervek ismétlődő fogdosása miatt. A botrány bejárja a nemzetközi médiát is, mivel Anatrella Párizsban közel állt Lustiger bíboroshoz, Rómában pedig II. János Pálhoz és XVI. Benedekhez. Különös módon még az ítélet előtt Tony Anatrella nevét kitörlik minden hivatalos publikációból, és az ünnepelt teoretikus neve eltűnik a Tüntetés mindenkinek

összes hivatkozásából. (Anatrella tagadta a vádakat. A büntetőperre nem került sor, az ügyet elévülés miatt le kellett zárni. Mindazonáltal a vádban szereplő tények valódisága kiderült; állásából felfüggesztették, és Párizs érseke kánoni eljárást indított ellene, aminek végén, 2018 júliusában, Anatrellát megbüntették, és Párizs új érseke, Mons. Aupetit véglegesen eltiltotta minden nyilvános papi tevékenységtől.) A második kulcsfigura, Mons. Jean-Michel di Falco esete egészen más. Ez a hipermediatizált prelátus hosszú időn át a francia püspöki kar szóvivője volt. Di Falco atya Anatrellával ellentétben inkább megértőnek mutatkozott a melegekkel. Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam vele, és nem volt homofób: épp ellenkezőleg, nekem különösen melegbarátnak tűnt. Talán egy kicsit túlságosan is! A rendkívül színes Di Falcót kinevezték Gap püspökévé, ahol szigorú bírálatok érték fényűző életvitele és felszabadult társasági viselkedése miatt: a jet set tagjaként ráadásul 21 millió eurós hiányt hagyott egyházmegyéje költségvetésében. Ami még kínosabb: Jean-Michel di Falcót egy férfi szexuális abúzussal vádolta. Az ügy nagy visszhangot kapott, majd lezárták elévülés és elegendő bizonyíték hiánya miatt (Di Falco mindig is tagadta a vádat; a panaszos fellebbezett). Ferenc pápa mégis jóváhagyta a francia katolicizmus legmediatikusabb püspökének nyugállományba helyezését. Az utóbbi években 72 francia pap ellen indult vizsgálat vagy született ítélet szexuális abúzusok miatt, amelyek elszenvedői nagy többségben fiúk voltak. A francia püspöki kar adatai szerint ilyen típusú ügyből évenként körülbelül 220 új esetet regisztrálnak. Ennyi képmutatás, kettős élet és hazugság lelepleződése után a francia katolikus egyház nehezen tudja meggyőzni erkölcsi állásfoglalásainak megalapozottságáról az egyre nagyobb mértékben dekrisztianizált francia társadalmat. A papneveldék kiürültek; a papok meghalnak, és nehezen tudják

pótolni őket; az egyházközségek elnéptelenednek; a katolikus esküvők és keresztelők száma zuhan; és végül „a vallásukat rendszeresen gyakorló” katolikusok száma marginális lett (a mai lakosság 2-4%-a szemben az 1964ben mért 25%-kal). Franciaország ma a világ egyik legkevésbé hívő országa. A homályosság mintaképének tekinthető francia püspöki kar nagyon sokáig titkolta dominánsan homoszexuális összetételét, ami a kulcs annak megértéséhez, hogy a katolikus egyház miért vett ennyire aktívan részt a melegházasság ellen indított harcban. Lehet, hogy „az Egyház legidősebb lánya” lett Szodoma egyik fővárosa? 2018 januárjától Párizsnak új érseke van, aki arra törekszik, hogy újra megerősítse a francia katolicizmust, és helyreállítsa a rendet a beteg gépezetben. Mons. Michel Aupetit sokáig orvos volt és nőtlen; későn, 39 évesen lépett be a szemináriumba. Negyvennégy éves korában szentelték pappá, pályakezdőként a Marais negyedben levő Saint-Paul-templomba helyezték, oda, ahol a Nyomorultakban Marius feleségül veszi Cosette-et! – Nagyon bölcs választás Ferenc pápa részéről – mondja bizalmasan a francia Jean-Pierre Ricard bíboros egy bordeaux-i ebédünk során. Sokan osztják ezt a pozitív véleményt. – Aupetit nem volt nős pappá szentelése előtt sem: nem tudunk semmilyen nőügyéről. Úgy tűnik, önként tett heteroszexuális szüzességi fogadalmat, jóval az előtt, hogy a papi hivatás erre kötelezte. Érdekes az is, hogy a Saint-Paulplébánia káplánja volt és egyúttal a Marais, Párizs melegnegyede iskoláinak a lelkésze – mondja a plébánia egyik papja, aki jól ismerte őt. Ez a pap, aki szemmel láthatóan maga is meleg, mosolyogva hozzáteszi: – A Saint-Eustache-templommal, ahol Gérard Bénétau atya misézett, és Evreux volt püspökének, Jacques Gaillot-nak a templomával együtt a Saint-

Paul-Saint-Louis-du Marais egyike Franciaország legszimbolikusabb meleg plébániáinak! Egy plébános, aki hosszú ideig dolgozott Aupetit-vel a nanterre-i egyházmegyében, ugyancsak elmesél nekem mindent, amit tud róla: – Mons. Aupetit olyan püspök, aki talál időt arra, hogy meghallgassa az embereit, szemben Barbarin bíborossal, akinek soha nem jutott ideje az egyházmegyéje papjai számára. Aupetit nagyon jól ismer minket. Megfontolt, óvatos ember. Igaz, hogy nem progresszista: gyakran használja a kemény jobboldal kifejezéseit, elutasítja a mesterséges megtermékenyítést, az eutanáziát, és mindent ellenez, aminek bármi köze van a genetikához. De mindig kész a párbeszédre. Jól lehet vele vitatkozni mindaddig, amíg ki nem alakította a saját véleményét az adott témáról; attól kezdve nem tűr ellentmondást. Igen buzgó, mint az újonnan megtértek általában. Aupetit püspököt kedvelik a munkatársai, jó híre van, ám érseki kinevezését erősen vitatták a francia püspöki karon belül. Azzal vádolták, hogy túl „jobboldali”, túl „merev” vagy hogy túl „nőies”. Rouen érsekéhez, Dominique Lebrunhöz közel álló prelátusok próbálkoztak is meghiúsítani a kinevezést; nem sokkal a kijelölése előtt a francia püspöki konferencia egyik szóvivője biztosra vette, hogy „Ferenc pápa soha nem hagyná jóvá, hogy Nanterre püspöke legyen Párizs érseke”. Az Aupetit kinevezése körül zajló harc ugyanis két belső forrás szerint összefonódott „a püspöki kar egymás ellen áskálódó homofil csoportjainak” bennfentes intrikáival. A következő években derül majd ki, hogy a francia egyház új erős embere képes-e világos irányt szabni a már jó ideje elbizonytalanodott és mélyen megosztott francia katolikusok számára.

18

Az olasz püspöki kar Angelo Bagnasco olasz bíboros egyszer csak lehúzza jobb gyűrűsujjáról a bíborosi gyűrűt, és a kezembe nyomja. A gyűrött kis emberke egy gyémántműves pontosságával nyújtja át a gyűrűt a tenyerében, hogy én is megfoghassam. Alaposan megcsodálom. A jelenetre beszélgetésünk végén kerül sor, amikor a bíborosok viseletéről és a bíborosi gyűrűről mesél. A püspökök nem a pápai „halászgyűrűt” viselik, hanem a hívekkel való különleges kapcsolatot jelzik a gyűrűvel. Lehet, hogy ebben a pillanatban, ismertetőjelei

és

püspöki

méltóságának

jelképe

nélkül

a

bíboros

kiszolgáltatottnak és pőrének érzi magát? Angelo Bagnasco órája és a püspöki láncon függő, nemesfémből készült kereszt fényűzőnek látszik, gyűrűje azonban sokkal egyszerűbb, mint hittem volna. A korábban felkeresett bíborosok és érsekek gyűrűsujján drágaköveket láttam, merész zöld ametisztet, sárga rubint és lila smaragdot, ezért arra gondoltam, hogy ezúttal talán egyszerű, Marrákesben festett, áttetsző kvarckristállyal van dolgom. Némely gyűrű még el is torzította viselője ujját; a homofil bíborosok gránátgyűrűje állítólag elűzi a rossz szellemeket; a rejtőző bíborosok gyűrűjének foglalatát aventurin díszíti. És micsoda foglalat az! Mindenki tudja, hogy hiba lenne a hüvelykujjra húzni a gyűrűt. Vagy a mutatóujjra! Az a helyzet, hogy minden papi gallér és minden egyházfi hasonló. És bár Maria, a római Pantheon közelében működő híres papi bolt, a De Ritis egyik

eladója hosszan taglalta nekem a különböző szabásokat és formákat, a hozzám hasonló laikus nem sok eltérést lát a papi viseletek között. Mivel a viselet nem nevezhető éppen változatosnak – nem sok bíboros olyan merész, mint Raymond Burke őeminenciája –, a magas rangú papok az ékszerekben élik ki magukat. És micsoda ékszerek azok! Valóságos „gyémánt záportüzek”62, ahogy Rimbaud mondja. Micsoda elegancia, micsoda stílusérzék, micsoda ízlés a méret, a típus és a színek kiválasztásában! A zafír, a gyémánt, a rubin, a finom kidolgozott kövek – mintha ráöntötték volna az ugyancsak értékes bíborosokra. Az így összegyűjtött értékek valóságos páncélszekrénnyé változtatják ezeket a finom kis lopásokban vétkes férfiakat. Az erkölcsös főpapokon olyan látványos kereszteket láttam már, a foglalatban gyémánttal, cikornyás bibliai állatokkal, mintha Tom of Finland rajzolta volna őket. Sokszor még a mandzsettagombok is olyan feltűnőek, hogy a főpapok, visszariadva saját merészségüktől, inkább nem is viselik, nehogy lebuktassák magukat. Angelo Bagnasco gyűrűje viszont szép és egyszerű. Nem téglalap alakú, nem is aranyba foglalt gyémánt, mint XVI. Benedek gyűrűi. Ez az egyszerűség meglepő, ha tudjuk, kivel van dolgunk. – A bíborosok körültekintően választanak gyűrűt. Sokszor inkább csináltatják. Fontos mérföldkő ez, nemritkán jelentős anyagi beruházással is jár – magyarázza egy eladó a Barbiconi nevű híres kereskedésben, amely papi öltözéket, kereszteket és gyűrűket kínál Rómában, a via Santa Caterina da Sienán. És jó kereskedőhöz méltón hozzáteszi: – Nem csak papok vásárolhatnak gyűrűt! Amikor felkerestem Jean-Louis Tauran bíborost, Cartier óráján és testilelki jóbarátjától, egy anglikán lelkésztől kapott ökumenikus keresztjén kívül egy pompázatos, különleges zöld-arany gyűrűt is viselt a jobb gyűrűsujján.

– Ez a gyűrű komoly érzelmi értéket képvisel – mondta Tauran. – Apám és anyám jegygyűrűjéből csináltattam. Az ékszerész a két gyűrűt összeolvasztva készítette el a bíborosi gyűrűmet. Mint kutatásaim során kiderítettem, bizonyos főpapoknak csak egyetlen gyűrűje van. Az előlapra alázatosan felvésetik Krisztus, valamelyik szent vagy egy apostol alakját; van, aki inkább keresztet vagy a rendje keresztjét kéri; a hátlapon pedig a püspöki címer vagy bíborosok esetében a betűk alatt annak a pápának a címere látható, akinek a bíborosi kinevezést köszönheti. Másoknak több gyűrűjük is van, esetleg egy egész készlet, amelyből az alkalomnak megfelelően választanak, ahogy a reverendák közül is. Érthető a különcködés. A szép ékszereket viselő püspökök azokra az elfátyolozott nőkre emlékeztetnek, akiket Iránban, Katarban, az Egyesült Arab Emírségekben vagy Szaúd-Arábiában láttam. Az iszlám szigora nemcsak a hajra, a hidzsáb vastagságára és méretére, hanem a blúz vagy a ruha ujjának hosszára is vonatkozik, ezért a női elegancia a fátyolra korlátozódik, amelynek élénk színei, csábító formái és kasmír, tiszta selyem vagy angóra anyaga jelentik e szigor paradox következményeit. Ugyanez az elv lép működésbe a katolikus püspököknél, akiknek nem sok mozgásteret hagy a Playmobil-figurák ruhájára emlékeztető reverenda, a papi gallér és a fekete cipő, ezért gyűrűkkel, órákkal és mandzsettagombokkal élik ki a fantáziájukat. Bagnasco

bíborost

mintha

skatulyából

húzták

volna

ki,

amikor

magánrezidenciáján fogad a via Pio VIII-on, amely a Vatikán mögött húzódik, mégis jó húsz perc alatt érek csak oda gyalog a Szent Péter térről. Lépteimet lassítja a tűző napon kanyargó emelkedő; a bíboros egyébként ellentmondást nem tűrően közölte velem a találkozó időpontját, mint a főpapok általában, ők ugyanis csak kijelölik az időpontot, vitának helye nincs – még az olasz miniszterek is alkalmazkodóbbak és vendégszeretőbbek! Mindezek okán kissé

késve és verejtékben úszva érkezem meg a találkozóra. A bíboros megengedi, hogy használjam a fürdőszobáját. És ekkor merültem el az illatfelhőben. Sokat hallottam már a kifinomult, kacér és zselézett hajú Bagnasco bíboros fa, borostyán, ciprus és gyümölcs illatú parfümjeiről. A Chanel Égoïste, az Yves Saint Laurent La Nuit de l’Homme vagy a Guerlain Vétiver illatát érzem vajon? Bármelyik illatot választja is, a bíboros szeret törődni a külsejével. Rabelais még a bélgázok miatt gúnyolta a főpapokat, de azt álmában sem képzelte volna, hogy egy szép napon a csábító illatok miatt űznek majd csúfot belőlük! A parfümök tulajdonképpen ugyanazt a szerepet töltik be, mint a gyűrűk. Az egyenruhában járó papok kitűnhetnek a segítségükkel. Éreztem én a Vatikánban ámbrát, ibolyát, pézsmát, magnóliát és még mi mindent. Mennyiféle olaj! Mennyiféle illatosító! Micsoda illatorgia! De aki Opiumot használ, nem valamiféle függőség csendes dicséretét zengi-e? Angelo Bagnasco sokáig az olasz egyház legbefolyásosabb és legfőbb méltósága volt. Rajta kívül országa egyik püspöke sem számított a „spagetti katolicizmus” (ezen a néven különböztethetjük meg az olasz katolicizmust a szentszék katolicizmusától) nagyvezírének. Karrierek íveltek fel és törtek miatta derékba; ő is részt vett a bíborosok kinevezésében. 2003-ban kinevezik a honvédség érsekévé, amit saját bevallása szerint „remegő” izgalommal fogadott, hiszen „hatalmas egyházmegye” ez, ő hirdetheti az igét „az Olaszországban állomásozó és a külföldi küldetésre vezényelt katonáknak”. Amikor 2006-ban Tarcisio Bertone XVI. Benedek államtitkárává lépett elő, Bagnascót Genova érsekévé választották, majd bíborossá avatta a pápa, akinek állítólag a belső köreihez tartozik. És tíz éven át, 2007 és 2017 között ő vezette az olasz püspöki konferenciát, a híres CEI-t (Conferenza Episcopale Italiana). Amíg Ferenc pápa el nem távolította onnan.

A háttérbe szorítottnak, a kitagadottnak megmelengette a szívét, hogy kényszernyugdíjazását követően meglátogatja egy francia újságíró-író. A bíborosok többségével ellentétben nem beszél idegen nyelven, sem franciául, sem angolul, sem spanyolul, de nagy lelkesedéssel magyaráz, Daniele, olasz nyomozóm pedig tolmácsol. Bagnasco bíboros mindig siet, az a fajta, aki úgy dobja a kockacukrot a kávéba, hogy még a papírból sem bontja ki – hogy időt nyerjen. Azok szerint, akik ismerik, de nem szeretik, ingerlékeny és bosszúálló, mint a sziú indiánok. „Passzív-agresszív” típus – így jellemezte egy pap, aki jól ismerte a CEI-nél, ahol céljának megfelelően váltogatta a dicséretet és a szidalmat. Velünk azonban udvarias és türelmes. Igaz, hogy folyamatosan dobog a lábával, egyre gyorsuló ütemben. Vajon unatkozik, vagy legszívesebben szidná a pápát, csak visszafogja magát? Bukása óta Bagnasco az új édenkertjét keresi. Ő, aki egykor XVI. Benedek és Bertone bíboros cinikus szövetségesének számított, most a szemükre hányja, hogy Ferenccel a kalandozás és az ismeretlen felé hajszolták az egyházat. Ezt egyik szereplő felé sem szánja bóknak. A gyűrűt viselő és állig begombolkozott bíboros természetesen nem bírálja előttünk hittársait, még kevésbé a pápát. Arckifejezése azonban leleplezi a fejében járó gondolatokat. Amikor például szóba hozom Walter Kasper bíborost és geopolitikai elképzeléseit, Bagnasco ijesztően megvető arccal vág a szavamba. Leghaladóbb szellemiségű ellenfelének neve hallatán olyan egyértelmű fintort vág, hogy védekező, akarata ellenére darwini teste az élő bizonyíték: az ember a majomtól származik. – Nem mondhatnám, hogy Kasper hallott már a diplomáciáról – mondja egyszerűen és kimérten. És amikor az olasz püspöki konferencián belüli feszültségeket hozom szóba, és megemlítem Bertone bíboros kísérletét a CEI visszahódítására,

Bagnasco odafordul Danieléhez, és nyugtalanul gesztikulálva ezt mondja rólam olaszul: – Il ragazzo è ben informato!63 Bagnasco jelentőségteljes pillantást vet rám. Különös, határozott és a korábbiaktól eltérő pillantás ez. Nem először fordul elő velem, hogy pillantásom egy bíboroséval találkozik. Egészen rövid ideig tart, egy másodpercig talán, de valami történik. Bagnasco bíboros tépelődik, szemügyre vesz, habozik. És hirtelen észreveszem, hogy fél, azzal a bonyolult félelemmel, amelyet oly sokszor tapasztaltam egy szemvillanásnyi időre a vatikáni beszélgetések során

– mintha

hirtelen napvilágra

kerülne

beszélgetőtársaim lelkének titka. Bagnasco lesüti a szemét, és kifejti a véleményét: – Bertone bíboros valóban szeretett volna az egyház és az olasz kormány viszonyával foglalkozni. Én azonban folytattam az utamat. Az olasz politikai ügyek nem a Vatikánra, hanem a CEI-re tartoznak. (Ezt megerősíti Giuseppe Betori bíboros, a CEI egykori főtitkára is, akivel Firenzében beszélgettem.) A bíboros, akiből álmai szerint akár pápa is lehetett volna, de le kellett mondania terveiről, rövid szünet után hozzáteszi, áttételesen Bertonéra célozva: – Aki a Római Kúrián, a Vatikánban van, már nem tartozik a CEI-hez. És ha megjártuk a Kúriát, és lejárt a megbízatásunk, akkor sem térhetünk vissza a CEI-hez. Akkor annak már vége. Rátérek a homoszexuálisok bejegyzett élettársi kapcsolatára, amelynek tudomásom szerint Bagnasco a legfőbb olaszországi ellenfele. Vakmerően tudakozódom, hogy Ferenc pápa óta változott-e ezzel kapcsolatban az egyház álláspontja.

– A bejegyzett élettársi kapcsolatról ugyanazt gondoljuk ma is, mint tíz éve – hárít a bíboros. Ezen

a

ponton

Bagnasco

meg

akar

győzni

álláspontja

megalapozottságáról. Hosszasan igyekszik érvelni a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése mellett, amelyet az olasz egyház támogat – mintha a CEI független lenne a Vatikántól. A szerény teológus és középszerű filozófus Bagnasco az evangéliumot és a katekizmust idézi, hogy alátámassza mondandóját, majd Habermast és John Rawlst emlegeti (és arcátlanul kiforgatja írásaikat). A bíborosok többségéhez hasonlóan – Kasper az egyetlen kivétel – Bagnasco filozófiai gondolkodása is megdöbbentően középszerű: saját céljaira használja a szerzőket, elfogultan olvasta a szövegeket, és ideológiai okokból csak néhány érvet jegyzett meg az összetett és anakronisztikus fejtegetésekből. Már-már attól tartok, hogy A fajok eredetét fogja idézni – a fogadószobában láttam a könyvet –, hogy a fajok evolúciója nevében tiltakozzék a melegek házassága ellen! Amolyan sziú csellel én is elkanyarodom a témától: Ferenc kinevezéséről és a saját személyes helyzetéről kérdezem Bagnasco bíborost. Mi a véleménye arról, hogy XVI. Benedek alatt csak a melegellenesek lehettek bíborosok, Ferenc alatt viszont csak a melegbarát papok? Az olaszországi melegellenes tüntetések pénzügyminisztere a szemembe néz: kényszeredetten mosolyog. A jól fésült, skatulyából előhúzott, zselézett hajú Bagnascót idegesíti a kérdésem, de jól leplezi. A testbeszéde mégis elárulja. Jó hangulatban válunk el, megállapodunk, hogy folytatjuk a beszélgetést. Most is siet, de felírja az e-mail-címünket, Daniele mobilszámát kétszer is. Az olasz püspöki konferencia (CEI) birodalom a birodalomban. Sokáig maga volt a királyság. A lengyel Wojtyła, majd a német Ratzinger és az argentin

Bergoglio megválasztása óta az olaszoknak nincs pápájuk, a CEI pedig a Vatikán, egy régi kor teokráciájának hatalmi előszobája. Geopolitika és a világpolitikai egyensúly kérdése. De vajon a CEI bíborosait nem azért üldözték-e el a hatalomból, mert túl óvatlanul gyakorolták azt Angelo Sodanóval és Tarcisio Bertonéval? Vagy hogy megfizessenek végre a sok lobbizásért és a gyilkos leszámolásokért, amelyek talán I. János Pál életébe és XVI. Benedek pápai címébe kerültek? Akárhogy is, a CEI-ből az utóbbi időben nem került ki pápa, és bíborosaik száma is egyre kevesebb. Ez még változhat, de jelen pillanatban az olasz püspöki kar elszigetelődött. A vigasztalhatatlan bíborosok és püspökök mindennek ellenére a belföldön még rájuk váró nagy munkában találnak menedéket. Annyi dolguk akad! Először is: harcolniuk kell a melegházasság ellen. Amióta nem sokkal XVI. Benedek megválasztása után Bagnasco a CEI élére került, az olasz püspöki kart a bejegyzett élettársi kapcsolat nyugtalanítja a legjobban. Ahogy Spanyolországban Rouco, Franciaországban Barbarin, Bagnasco is az erőteljes megoldást választja: utcára akar menni, hogy felhergelje a tömeget. Ravaszabb, mint az előbbi, és szigorúbb, mint az utóbbi, de ügyesen lavírozott. A CEI a maga ingatlanaival, médiabirodalmával, puha befolyásával, erkölcsi hatásával és több ezer, a legkisebb falvakban is jelen lévő érsekével és papjával óriási hatalmat képvisel Olaszországban. Politikai súlya is jelentős, ami gyakran együtt jár a visszaélésekkel és a hatalmi befolyással. – A CEI mindig is beleszólt az olasz politikai életbe. Gazdag és befolyásos. Olaszországban a pap és a politika kéz a kézben jár, még mindig Don Camillónál64 tartanak – ironizál Pierre Morel, Franciaország egykori szentszéki követe.

Bárkit kérdeztem a püspöki karban, az olasz parlamentben vagy a miniszterelnöki hivatalban, mindenki megerősítette a CEI döntő befolyását az olasz közéletre. Különösen igaz volt ez II. János Pál alatt, amikor Camillo Ruini bíboros, Bagnasco elődje töltötte be a püspöki konferencia elnöki tisztét: az volt a CEI aranykora. – Ruini bíboros volt II. János Pál olasz szószólója, kezében tartotta az olasz parlamentet. Azok voltak a CEI legszebb évei. XVI. Benedek idején Bagnascóval jelentősen csökkent a hatalma. Ferenc alatt pedig semmivé olvadt – foglalja össze egy pap, aki a Vatikánban él, és személyesen ismeri a CEI két korábbi elnökét. Rino Fisichella érsek, a CEI egykori tagja is megerősíti ezt két interjúnk során: – Ruini bíboros valódi lelkipásztor volt. Rendkívül intelligens volt, világos politikai vízióval rendelkezett. II. János Pál bízott benne. Amikor olasz ügyekről volt szó, Ruini számított II. János Pál első számú munkatársának. Egy római diplomata, a vatikáni gépezet alapos ismerője is hasonlóképpen nyilatkozik: – Ruini bíboros már közvetlenül II. János Pál megválasztása után sem kertelt. Közölte a pápával: „Átveszem az olasz ügyeket, de akkor teljes egészében én foglalkozom velük.” Megkapta, amit akart, és teljesítette a feladatát. Ráadásul nagyon is jól. Camillo Ruini étkezőjéből látványos és egyben stratégiai kilátás nyílik a Vatikán kertjére. A Pontificio Seminario Romano Minore, egy luxusbérház legfelső emeletén vagyunk, a Vatikán tőszomszédságában: – A lehető legjobb helyen vagyok itt. Felülről látom a Vatikánt, de nem vagyok benne. Itt élek mellette, egészen közel, mégis kívül – mondja komoly

képpel, de vidáman Ruini. Hogy találkozhassam a 88 éves bíborossal, rengeteget kellett írnom és telefonálnom – mindhiába. Egy kicsit aggasztott ez az egyháztól merőben szokatlan hallgatás, végül egy rövid levél kíséretében a nyugdíjas bíboros portaszolgálatánál hagytam a „fehér könyvet”. Titkársága végül azzal egyeztetett nekem egy időpontot, hogy „őeminenciája azért döntött úgy, hogy fogadja, mert gyönyörűen ír kék tintával”. A bíboros tehát esztéta is! – Huszonegy éven át vezettem a CEI-t. Való igaz, hogy nekem és a kedvező körülményeknek köszönhetően fontos szervezet válhatott belőle. II. János Pál megbízott bennem. Mindig is megbízott bennem. Olyan volt, mintha az apám vagy a nagyapám lenne. Példát adott erőből, bölcsességből és Isten szeretetéből – meséli Ruini tökéletes franciasággal. Az idős bíboros láthatóan örült, hogy egy francia íróval beszélgethet, egyáltalán nem sietett (és amikor az interjú végén elindultam, felírta a magántelefonszámát egy papírfecnire, hogy máskor is meglátogathassam; és vissza is tértem hozzá). Ruini elmesélte a pályafutását: hogyan lett belőle ifjú teológus; mennyire rajongott Jacques Maritainért és a francia gondolkodókért; milyen fontos volt az életében II. János Pál, akinek a halálhírét a hagyományok értelmében, római bíboros vikáriusként ő jelentette be először nyilvánosan egy „különleges nyilatkozatban” (még azelőtt, hogy Leonardo Sandri megtette a hivatalos bejelentést a Szent Péter-bazilikában); de beszélt arról is, hogy az olasz egyház befolyását jelentősen gyengítette a hit elvesztése és a szekularizáció. Keserűség nélkül, de némi melankóliával beszél a dicső múltról és a katolicizmus jelenlegi hanyatlásáról. „Változnak az idők” – teszi hozzá kissé szomorkásan. A CEI befolyásának okáról és saját szerepéről kérdezem:

– Azt hiszem, tehetségesen irányítottam. Mindig tudtam dönteni, elindulni egy irányban és folytatni az utat. Ez volt az én erősségem. Gyakran kerül szóba a CEI pénze, befolyásának kulcsa. – A CEI egyenlő a pénzzel – erősíti meg a Vatikán egyik tisztviselője. Ezt Ruini is habozás nélkül elismeri: – Az olasz állam és az egyház megállapodása sok pénzt jelentett a CEInek. Szóba

kerül

a

politika

is

–

a

bíboros

hangsúlyozza

a

kereszténydemokratákkal való kapcsolatát, ahogy Romano Prodihoz és Silvio Berlusconihoz fűződő kapcsolatait is. Évtizedeken keresztül ismerte a félsziget valamennyi miniszterelnökét! – A legnagyobb probléma az olasz egyház és az olasz politika összefonódása, ez tett tönkre mindent – magyarázza Ménalque, a CEI egyik olasz papja (a nevét megváltoztattam). Ménalque-hoz fűződik e könyv egyik legérdekesebb találkozása. Ez a pap a CEI gépezetének szívében dolgozott Camillo Ruini bíboros, majd Angelo Bagnasco bíboros elnöksége idején. Az első sorokhoz tartozott. Ménalque ma már megkeseredett, már-már antiklerikális pap, összetett és meglepő figura, akár egy titkos Vatikán; ugyanakkor zavarba ejtően szabályos. Úgy döntött, hogy szóba áll velem, és részletesen, első kézből mesél a CEI működéséről. Miért szólalt meg? Számos okból, többek között azért, amiről ebben a könyvben is szó van: mindenekelőtt immár vállalt, nyilvánosan is bejelentett homoszexualitása miatt, amely elviselhetetlenné teszi számára „a CEI homofóbiáját”; de azért is, hogy leleplezze a CEI számos főpapjának és bíborosának képmutatását, hiszen mindenkinél jobban ismeri őket, akik nyilvánosan melegellenesek, a magánéletben viszont homoszexuálisok. Némelyikük el is csábította – jól ismeri tehát a CEI legbelsőbb elveit és az

első éjszaka jogára vonatkozó sötét szabályait. Ménalque először szólal meg, mert elvesztette a hitét, és mivel súlyos árat fizetett a lemondásáért – munkanélküli lett, a barátai hátat fordítottak neki, elszigetelődött –, úgy érzi, elárulták. Rómától távol találkoztunk, három alkalommal – egy-egy alkalom között hónapok teltek el –, több mint tíz órán át beszélgettünk. Szívemhez nőtt ez a fájdalmas pap. Ő leplezte le elsőként azt a titkot, amelyet el sem tudtam volna képzelni. A titok így szól: az olasz püspöki karban állítólag többségben vannak a homoszexuálisok. – Számos olasz paphoz, sőt a többségükhöz hasonlóan én is azért választottam a papi szemináriumot, mert problémám volt a szexualitásommal – meséli Ménalque az egyik közös ebédünk során. – Nem tudtam, mi ez, csak lassan értettem meg. Természetesen az elfojtott homoszexualitás volt az, olyan erősen elfojtottam magamban, hogy nemcsak kimondhatatlannak, hanem még számomra is érthetetlennek tűnt. És ahogy a papok többsége, én is megkönnyebbültem, hogy nem kell a lányokat hajkurásznom, nem kell megházasodnom. A homoszexualitás volt döntésem egyik mozgatórugója. A papi nőtlenség nagy probléma a heteroszexuális pap számára; én, a fiatal meleg, nagy szerencsének éreztem. Felszabadított. Szinte soha nem beszélt még életének erről az árnyékos oldaláról, ezért a beszélgetéstől saját bevallása szerint megkönnyebbül. – A probléma egy évvel a pappá szentelésem után jelentkezett igazán komolyan. Huszonöt éves voltam. Megpróbáltam felejteni. Azt hajtogattam magamban, hogy nem vagyok nőies, nem vagyok tipikus meleg, nem lehetek homoszexuális. Küzdöttem. A küzdelem igencsak egyenlőtlen. Fájdalmas, igazságtalan, viharos. Öngyilkosságba is hajszolhatta volna, de öngyűlöletben kristályosodott ki, ahogy az a katolikus papságban gyökeret vert homofóbiára oly jellemző.

Két lehetőség kínálkozik a fiatal pap és hittársai többsége számára: felvállalja a homoszexualitását és kilép az egyházból (de teológiai diplomája nem sokat ér a munkaerőpiacon); vagy titokban kettős életet él. Röviden: ajtót nyit vagy szekrénybe bújik. A katekizmus cölibátussal és heteroszexuális szűziességgel kapcsolatos szigora Olaszországban mindig is jegyben járt a „hajlam” elnézésével. A megkérdezett

források

egybehangzóan

állítják,

hogy

az

olasz

szemináriumokban, templomokban és a CEI-ben a homoszexualitás régóta valóságos beavatási szertartás, feltéve hogy diszkréten és a magánszférában kerül rá sor. Az azonos nemhez tartozóval folytatott szexuális aktus nem mond ellent a heteroszexuális cölibátus szent és sérthetetlen szabályának, legalábbis a betűjének nem, a szellemének már inkább. És még meg sem született Bill Clinton híres elve, a „Ne firtasd, ne beszélj róla”, amikor az olasz katolicizmusnak már ez volt a homoszexualitással kapcsolatos aranyszabálya, Szodoma jelmondata. A CEI vezetőinek többségéhez hasonlóan Ménalque is a klasszikus utat követi: pap és meleg. Hibrid. – Az egyház ereje abban rejlik, hogy mindenről gondoskodik. Biztonságban, védettnek érezzük magunkat, nehéz ebből kilépni. Úgyhogy maradtam. Kettős életet éltem. Hogy ne keltsek feltűnést, az egyházon kívül kerestem kapcsolatokat. Nem sokan döntenek így, a többség éppen ellenkezőleg tesz, kizárólag az egyházon belül ismerkedik. Meleg papként nem volt könnyű életem. Saját magammal kellett megküzdenem. Ahogy visszagondolok erre a küzdelemre, látom, milyen elszigetelt, magányos és kétségbeesett voltam. A püspököm előtt zokogtam, ő pedig úgy tett, mintha nem értené. Féltem. Rettegtem. Csapdába estem. Ekkor derített fényt az olasz egyház legnagyobb titkára: hogy a homoszexualitás annyira általános, mindenütt jelen lévő, hogy a papi

életpályák többsége függ tőle. Ha jól választunk püspököt, ha a megfelelő csapáson haladunk, ha a megfelelő emberekkel barátkozunk, ha belemegyünk a „bujkálós” játékba, gyorsan haladhatunk fölfelé a ranglétrán. Ménalque felsorolja, hogy mely püspökök „segítették”, mely bíborosok udvaroltak neki szégyentelenül. A CEI-választásról beszélgetünk, „igazi világi harc”, mondja Ménalque; azoknak a birodalmaknak a hatalmáról, amelyeket Camillo Ruini és Angelo Bagnasco bíboros épített ki maga körül; Angelo Sodano és Tarcisio Bertone államtitkár szövevényes vatikáni szerepéről; és arról az ugyancsak különleges szerepről, amelyet Olaszország apostoli nunciusa, Paolo Romeo töltött be, Sodano közeli barátjaként, Palermo leendő érsekeként és XVI. Benedek bíborosaként. Szóba kerülnek a bíborosi kinevezések: Crescenzio Sepe Nápolyba, Agostino Vallini Rómába, Giuseppe Betori Firenzébe kerül, a CEI törzsi logikájának megfelelően. Ménalque értelmezi nekem Ferenc pápa „negatív” kinevezéseit is, a CEI befolyásos püspökeit, akikből nem lett bíboros, a „nem” kinevezéseket, amelyek szerinte éppolyan sokatmondóak. A CEI néhány befolyásos figurája büntetésből vagy vezeklésből még mindig nem kapta meg a bíborosi palástot: sem Velence püspöke, Francesco Moraglia, sem Torino püspöke, Cesare Nosiglia, sem Rino Fisichella püspök nem bíboros még. Ezzel szemben Corrado Lorefice és Matteo Zuppi – akit a Szent Egyed Közösségben, ahonnan jött, csak „Don Matteo” néven emlegetnek – Palermo, illetve Bologna érseke lett. Mindketten Ferenc pápa irányvonalát követik: közel állnak a szegényekhez, a kitaszítottakhoz, a prostituáltakhoz és a migránsokhoz. – Mindenki „eminenciád”-nak szólít, pedig nem is vagyok bíboros! Megszokásból teszik, mert Bologna püspökei mindig bíborosok voltak – nevetgél Matteo Zuppi, amikor fogad bolognai irodájában.

Melegbarát, közvetlen, szívélyes és bőbeszédű, a látogatóit megöleli, hétköznapi nyelven beszél, és rendszeresen tárgyal az LMBT szervezetek képviselőivel. Akár őszinte, akár szerepet játszik, elődje szöges ellentétének tűnik: a képmutató bíboros, Carlo Caffarra mindent irányítani akart, a végletekig homofób volt és persze titokban meleg. Ménalque higgadt és szabatos. Mesél Salvatore De Giorgi olasz bíborosról – jól ismeri – és melegellenes irányultságáról; a Comunione e Liberazione65 mozgalom titkos hátteréről és a CEI-féle híres Progetto Culturaléról (Kulturális Program). Egy botrány is szóba kerül: a Boffo-ügy, amelyre hamarosan visszatérek. Ménalque, aki mindent belülről élt át, részt vett a fontos találkozókon és az „álcázásban” is, a legapróbb részletekig értelmezi nekem az eseményeket, a rejtett indítékokkal együtt. Ménalque botrány és coming out nélkül távozott a CEI-től. Úgy érezte, el kell távolodnia egy kissé, hogy visszanyerje szabadságát. – Egyik napról a másikra kiléptem. Ennyi. A barátaim nagyon szerettek, amíg pap voltam, de amikor kiugrottam, sajnálkozás nélkül magamra hagytak. Meg sem próbáltak visszacsábítani. Senki sem hívott fel. A valóságban a CEI vezetősége mindent megtett, hogy Ménalque a rendszeren belül maradjon; túl sokat tudott, kockázatos lett volna elengedni. Visszautasíthatatlan ajánlatokat kapott, de ellenállt, és nem gondolta meg magát. Aki kilép az egyházból, egyirányú utcába kerül. A döntéssel felégeti maga mögött a hidakat. A távozás végleges. Ménalque, az egykori pap, hatalmas árat fizetett érte. – Ott álltam barátok és pénz nélkül. Mindenki magamra hagyott. Ez lenne az egyház tanítása? Szomorú vagyok miattuk. Ha újrakezdhetném, biztos, hogy nem a papi hivatást választanám. – Mások miért maradnak?

– Hogy miért maradnak? Mert félnek. Mert nincs hová menniük. Minél több idő telik el, annál nehezebb kilépni. Ma már sajnálom a barátaimat, akik maradtak. – Továbbra is katolikus vagy? – Kérlek, ne kérdezz tőlem ilyet. Ahogy az egyház bánt velem, ahogy azok az emberek bántak velem, azt nem nevezhetjük „katolikusnak”. Annyira örülök, hogy kiléptem és coming outoltam! Kiléptem az egyházból, és nyilvánosan vállalom a melegségemet. Végre lélegzethez jutottam. Napról napra meg kell küzdenem a megélhetésért, az életben maradásért, hogy összeszedjem magam – de szabad vagyok. SZABAD VAGYOK. Szociológiáját illetően a CEI többségében meleg szervezet, de mindenekelőtt hatalmi struktúra. Már-már betegesen kultiválja az erőviszonyokat. A homoszexuális kérdés központi szerepet játszik, mert ott van az egymással szemben álló hálózatok és a felívelő és derékba tört pályafutások mélyén, ráadásul nyomásgyakorlásra is alkalmas, de a szervezet működésének kulcsa továbbra is a hatalom. – Más papokhoz hasonlóan én is Pasolini-rajongó vagyok, első számú kedvencem a Salò, avagy Szodoma 120 napja, a Sade márkiról szóló film. Ez az olasz püspöki kar mentalitása: nemcsak a szexet használják eszközként, hanem a hatalmat is. Minél feljebb lépünk a hierarchiában, annál megdöbbentőbbek a hatalmi visszaélések – magyarázza Ménalque. A 2000-es évek végén Bertone bíboros, XVI. Benedek államtitkára rövid időre megpróbálta visszavenni az irányítást, de ezt leszámítva a CEI mindig is féltékenyen őrizte függetlenségét. Önmagában, a Vatikán közbenjárása nélkül működik, és közvetlenül foglalkozik a katolikus egyház és az olasz politikai körök

viszonyával.

kifejezésével

éljek),

Ebből

a

tudniillik

„kompenetrációból” az

egymást

átható

(hogy

Ménalque

hatalmi

szférák

kölcsönösségéből kormányzati határozatfélék születtek, valamint számos kompromittáló helyzet, erős feszültség és kínos ügy. – Mindig roppant függetlenek voltunk. Bertone bíboros megpróbálta visszaszerezni a CEI-t, de az katasztrófába torkollott. Nagyon kínos konfliktus alakult ki Bertone és Bagnasco között. Rendkívül súlyos károkat okozott. Bagnasco azonban ügyesen ellenállt – magyarázza Camillo Ruini bíboros (de nem hozza szóba, hogy a kérdéses katasztrófa a melegkérdéssel kapcsolatos Boffo-ügy, amelyre még visszatérek). A CEI sokáig az olasz jobbközép kereszténydemokrata párthoz állt közel, amely a szociális kereszténység és az erős kommunizmusellenesség keverékére épült. Ugyanakkor elég opportunista volt ahhoz, hogy mindig jó viszonyt ápoljon az aktuális kormánnyal. Amikor Silvio Berlusconit 1994-ben először választották Olaszország miniszterelnökévé, a CEI jelentős része kereste a Forza Italia párt kegyeit, és határozottan jobbra fordult. A CEI hivatalosan persze nem alacsonyodik le a politika és a politikusok szintjére, és nem száll be a küzdelmekbe. De amint a Rómában és nagyjából 15 olasz városban folytatott, 60-nál is több interjú megerősíti, a CEI és Berlusconi jegyben járása nyílt titok. E természetellenes kapcsolat 1994 és 2011 között – II. János Pál és XVI. Benedek idején, Berlusconi három ciklusa alatt – egész biztosan fennáll, és számos tárgyalás kíséri; a megbeszélések időnként bíborosi kinevezésekhez vezettek. Firenze érseke, Giuseppe Betori, aki hatalmas palotájában fogad a piazza del Duomón, akkoriban a CEI főtitkáraként Ruini bíboros embere volt. A beszélgetést – amelyen nyomozóm, Daniele is jelen volt – az érsek engedélyével rögzítettem; a szívélyes, almaképű bíboros részletesen elmesélte a CEI történetét. – A CEI-t tulajdonképpen VI. Pál hozta létre, előtte nem létezett. Az első nem hivatalos ülésre egyébként itt került sor Firenzében, éppen ebben az

irodában, 1952-ben: azok a bíborosok vettek részt rajta, akik egy-egy egyházmegye élén álltak. Akkor még nagyon szerény szervezet volt. Betori hangsúlyozza a CEI „maritaini” szemléletét – Jacques Maritain filozófus neve után –, ami az egyház demokratikus irányváltásaként értelmezhető: szakítani kívántak a Mussolini-féle fasizmussal és az antiszemitizmussal. Szándékukban állhatott a politikai és a vallási szféra elválasztása is, valamiféle olaszos szekularizmus (ami valójában soha nem tartozott a CEI céljai közé). De értelmezhetjük úgy is, mint a katolikus szabadkőművességet, a maga kódrendszerével és tagválasztásaival. – A CEI a kezdetektől ahhoz tartja magát, hogy az Olaszországgal és az olasz kormánnyal kialakított kapcsolatért a szervezet, nem pedig a Vatikán felelős – teszi hozzá az ízig-vérig firenzei bíboros. A CEI főtitkáraként Betori felmérhette az olasz katolicizmus hatalmát: 2007-ben a bejegyzett élettársi kapcsolat elleni tüntetések egyik fő szervezője volt, és az érsekeket is az utcára szólította. Akkoriban két struktúra volt nélkülözhetetlen a melegellenes mozgósítás előkészítéséhez. Az első intellektuális, a második inkább politikai. A CEI elnöke, Camillo Ruini – mint említettem, II. János Pál és Sodano bíboros belső köréből – előre látta a szexuális erkölcs kérdéseivel kapcsolatos csatát. Ruini biztos politikai érzékkel találta ki a CEI híres, Progetto Culturale nevű kulturális programját. Az ideológiai laboratóriumban dolgozták ki a CEI álláspontját a családról, az AIDS-ről és nem sokkal később a homoszexuális élettársi kapcsolatról is. Az álláspont előkészítése érdekében bizalmas megbeszélések zajlottak Ruini bíboros, a főtitkára, Giuseppe Betori, a szövegírója, Dino Boffo és egy világi megbízott, egy bizonyos Vittorio Sozzi részvételével. – Érsekek, papok, de világi emberek is voltak a csoportunkban: irodalmárok,

tudósok,

filozófusok.

Együtt

akartuk

megreformálni

a

katolicizmust az olasz kultúrában. Abban hittem, hogy újra meg kell hódítanunk az elitet, vissza kell jutnunk a kultúrába – magyarázza Camillo Ruini. És hozzáteszi: – Betori, Fisichella és Scola érsekekkel dolgoztunk, de az újságíró Boffót is bevontuk. (Boffót Facebookon, Sozzit telefonon kerestem meg, de nem egyeztek bele a hivatalos interjúba, szemben Mons. Betorival, Fisichellával és Ruinival. Végül Mauro Parmeggiani, Ruini bíboros egykori személyi titkárának, ma Tivoli érsekének a környezete egészítette ki a CEI történetét.) – Ebben a különös körben dolgozták ki a CEI melegházasság-ellenes stratégiáját. Az ötletgazda Ruini – aki Boffo hatása alatt áll – azt a mélyen gramsciánus logikát követi, miszerint a kultúrával kell visszahódítani a katolikus tömegeket – meséli egy forrásom, aki több ilyen találkozón is részt vett. E valóságos „kultúrharc” mintázata arra emlékeztet, amelyet az amerikai jobboldal használt az 1980-as években, és ehhez jön még a Gramsci-féle politika dimenziója. Ruini szerint az egyház csak úgy biztosíthatja a befolyását, ha a civil társadalomra, az értelmiségre és kulturális kapcsolataira támaszkodva visszaállítja a „kulturális hegemóniát”. Ez a „senkiknek szóló gramscizmus” a következő képletben foglalható össze: az eszmék csatáján keresztül nyerhetjük meg a politikai csatát. Milyen különös forrás! Már az elején volt abban némi ellentmondás, hogy az olasz egyház konzervatív szárnya egy marxista gondolkodóhoz folyamodik. (Két találkozónk során Rino Fisichella érsek, a CEI központi figurája megerősíti a „kulturális projekt” neogramsciánus jellegét, de figyelmeztet, hogy ezt nem érdemes túlbecsülni.)

Ruini bíboros Betorival, Boffóval, Parmeggianival és Sozzival az oldalán cinikusan és képmutatóan azt képzeli tehát, hogy az eszmék harca visszaadhatja az olaszok hitét. Az őszinteség már más kérdés. – A Progetto Culturale a nevével ellentétben nem kulturális, hanem ideológiai program volt. Ez Ruini ötlete volt, vele kezdődött és vele ért véget, tökéletesen eredménytelenül, amikor távozott – mondja Pasquale Iacobone atya, egy olasz pap, aki ma a szentszék kulturális „minisztériumának” tisztviselője. Ménalque véleménye szerint sem kulturálisnak, sem intellektuálisnak nem nevezhetjük a programot: – Kulturális? Intellektuális? Elsősorban ideológia és tisztségek kérdése volt. A CEI elnökei, először a három cikluson át regnáló Ruini, majd a két cikluson át regnáló Bagnasco döntötték el, hogy melyik papból lesz érsek és melyik érsekből lesz bíboros. Átadták a listát a vatikáni államtitkárnak, megbeszélték, és már meg is volt. A melegellenes mozgósítás másik szereplője a Comunione e Liberazione mozgalom. A CEI vagy az általa jegyzett Progetto Culturale elitista és vallási struktúrájával ellentétben az úgynevezett CL világi szervezet, amely több tízezer tagot számlál. Az 1954-ben Olaszországban alapított konzervatív mozgalom ma már Spanyolországban, Latin-Amerikában és számos országban működik. Az 1970-es és 1980-as években a CL Giulio Andreotti kereszténydemokrata kommunizmusellenességtől

pártjához vezérelve

közeledik, az

olasz

majd

puszta

szocialista

párthoz

kapcsolódik. Az 1990-es években, a kereszténydemokrata és a szocialista párt kifulladását követően a mozgalom vezetői a Silvio Berlusconi-féle jobboldallal állnak össze. Ezért az opportunista döntésért nagy árat fizet a Comunione e Liberazione – a mozgalom hanyatlani kezd. Ezzel párhuzamosan az olasz kegyúri körökhöz és a társadalom legkonzervatívabb

rétegeihez is közeledni próbál, így szakít az alapokkal és eredeti eszméivel. E fokozódó merevség atyja Angelo Scola, Milánó leendő bíborosa, aki 2007-ben a bejegyzett élettársi kapcsolat elleni harc egyik fő szervezője lesz. Amikor a baloldal hatalomra kerül, az új miniszterelnök, Romano Prodi bejelenti, hogy törvényes státust kíván létrehozni az egynemű pároknak, valamiféle bejegyzett élettársi kapcsolatot. Hogy az intézmény olaszosabb nevet kapjon az amerikai „polgári egyesülés” vagy a francia „polgári szolidaritási megállapodás” helyett, különös nevet eszelnek ki: DICO (Diritti e doveri delle persone stabilmente Conviventi – a tartósan együtt élő személyek jogai és kötelességei). Abban a pillanatban, hogy 2007-ben Romano Prodi hivatalosan is az ügy mellé áll, és az olasz kormány elfogadja a törvénytervezetet, a CEI és a Comunione e Liberazione mozgósításba kezd. Először Ruini bíboros (aki pedig Prodi barátja), majd utódja, Bagnasco piszkálja fel a katolikus egyházat. Ugyanígy

tesz

Scola

bíboros,

Berlusconi

cinikus

szövetségese.

Állhatatlanságukban nem osztozik, homofóbiában azonban Berlusconi sem marad el az olasz bíborosoktól: hiszen ő mondta, hogy „inkább a szép nők lelkesítsenek, mint hogy meleg legyek”. Jó ómen. És megbízható szövetséges. – Prodi valóban a barátom volt. De nem a bejegyzett élettársi kapcsolat kérdésében! Azt leállítottuk. Megbuktattam a kormányát! A bejegyzett élettársi kapcsolat volt az én harcmezőm – meséli lelkesen Camillo Ruini bíboros. Terjedelmes szövegek, lelkipásztori levelek, főpapi interjúk acsarkodnak Prodi kormánya ellen. Olykor mesterségesen is katolikus szervezeteket hoznak létre; Berlusconi partizánjai harcba szállnak. Az egyháznak tulajdonképpen nincs szüksége nyomásra: a lelkiismeretétől és persze belső okoktól is hajtva magától mozgolódik.

– A DICO ellen a homoszexuális érsekek és bíborosok ágáltak leginkább, jó hangosan, hogy ne keveredjenek maguk is gyanúba. Klasszikus eset – fűzi hozzá a CEI egy másik papja, akivel Rómában beszélgettem. Ez persze csak részleges magyarázat. Az érsekek és csatlósaik addig nem tapasztalt aktivitását a kedvezőtlen körülmények együttállása magyarázza. Éppen akkor zajlik a CEI új prefektusának kinevezése, amikor az első vitákat tartják a DICO törvénytervezetével kapcsolatban. Ádáz küzdelem folyik a lehetséges jelöltek, a lejárt mandátumú Ruini és két érsek, a bolognai Carlo Caffarra és a genovai Angelo Bagnasco között. Ehhez járul még egy jellegzetes olasz kellemetlenség. A többi püspöki konferenciával ellentétben a CEI elnökét a pápa nevezi ki az olasz püspökök által javasolt lista alapján. Ruinit II. János Pál nevezte ki, 2007-ben azonban már XVI. Benedek a királycsináló. Részben ezzel magyarázható az egyre élesedő homofóbia, amelynek Prodi törvénytervezete issza meg a levét. Ruini ebben az időszakban olyan erőteljes kirohanást intéz a meleg párok ellen, hogy a Vatikán a hangnem mérséklésére szólítja fel (a CEI-nél dolgozó két belső forrásunk szerint). A titokban meleg Caffarra a médiában kel ki a melegek ellen, a parlamenti meleglobbit emlegeti, mondván, hogy „nem tekinthetjük katolikusnak [azt a képviselőt], aki elfogadja a melegházasságot” (amikor Caffarra végleg kiszorul a CEI elnökségéből, egyik pillanatról a másikra visszafogottabb hangnemre vált). A minden korábbinál kíméletlenebb Bagnasco fokozza a nyomást, a DICO-ellenes keresztes hadjárat élére áll, hogy XVI. Benedek kedvében járjon. A pápa 2007 márciusában, a viták közepette ki is nevezi a CEI elnökének. Egy negyedik férfi is megjelenik a római színpadon: ő is azt hiszi, hogy XVI. Benedek és államtitkára, Tarcisio Bertone jelöltjei közé tartozik, márpedig utóbbi árgus szemekkel követi ezt az ügyet. Bizonyítani akarja elkötelezettségét? Felkérték, hogy vegyen részt a hadjáratban? Puszta

hiúságból keveredik bele? Akárhogy is, Rino Fisichella, a híres olasz püspök Angelo Sodano köreiből, a Lateráni Pápai Egyetem rektora (később XVI. Benedek a Pápai Akadémia örökös elnökének nevezi ki, majd az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke lesz). – Nem lehet egyszerre hívőnek lenni és pogány életet élni. Az életmód a legfontosabb. Ha az életmód nem egyeztethető össze a hitvallással, az baj – mondja habozás és pirulás nélkül Rino Fisichella, amikor Daniele jelenlétében interjút készítek vele az irodájában (a hozzájárulásával ezt a beszélgetést is rögzítem). Hogy hite és életmódja összeegyeztethető legyen, Fisichella is megindítja a maga hadjáratát. A CEI egyik ideológusa, a hit doktrínájáért felelős bizottság vezetője fokozza a szigort. XXL méretűre növelt szigora az általa is vezetni kívánt melegellenes tüntetéseken bontakozik ki igazán. – Tizenöt évig dolgoztam parlamenti lelkészként. Jól ismerem a képviselőket – mondja Fisichella. Az

olasz

egyház

összehangolt

támadása

komoly

politikai

következményekkel jár. A technokrata és politikailag gyenge Prodi-kormányt megosztja ez a kérdés – és még néhány másik –, gyorsan továbbgyengíti a széthúzás, és két évvel a megalakulás után bekövetkezik a bukás. Berlusconi 2008-ban harmadszorra is visszatér. A CEI csatát nyert. A DICO a süllyesztőbe kerül. De vajon nem ment-e túl messzire az egyház? Néhányan tépelődni kezdenek, különösen Angelo Bagnasco érsek azóta elhíresült prédikációját követően – Bagnascót időközben bíborossá nevezte ki XVI. Benedek a mozgósításban szerzett érdemeiért. A szentbeszédben Bagnasco odáig merészkedik, hogy összemossa a homoszexuális párok elismerését a vérfertőzéssel és a pedofíliával. Tiltakozások özöne tör ki a világiak között és az olasz politikai körökben. Halálos fenyegetéseket is kap; és bár a genovai rendőrség szerint a fenyegetést

nem kell komolyan venni, Bagnasco kiharcolja, hogy tagbaszakadt, kigyúrt testőrök vigyázzanak rá. A püspöki kar „balszárnyát” ebben az időszakban Olaszországban Carlo Maria Martini testesíti meg, aki megtöri a csendet, és ellentmond Ruini, Scola, Fisichella és Bagnasco álláspontjának. Martini, Milánó egykori érseke az olasz egyház leginkább melegbarát tagjának tekinthető; egyben az egyik legelszigeteltebb is II. János Pál idején. A Torinóban született liberális jezsuita nevéhez számos írás fűződik társadalmi kérdésekről, és sokan emlékeznek a Róma egykori polgármesterével közös interjúra, amelyben elfogadóan nyilatkozott a homoszexuálisokról. Más írásaiban kiállt a „III. vatikáni zsinat” eszméje mellett, mélyreható reformot sürgetett az egyházban a szexuális erkölcs kérdéseiben, és nyitottnak mutatkozott a homoszexuális élettársi kapcsolatról szóló vitában, még ha konkrétan nem is támogatta az ügyet. Vállaltan szemben állt XVI. Benedekkel, és kifejezetten ellentmondott neki, amikor bizonyos körülmények között megengedhetőnek nevezte az óvszer használatát. A Corriere della Sera című napilapban vezetett rovatában pedig késznek mutatkozott vitát nyitni a nők és a házas férfiak pappá szenteléséről – az utóbbiak a híres viri probati. – Az olasz egyház sokkal tartozik Martininak. Megérzései, püspöki szolgálata, döntéseinek mélysége, a párbeszédre való nyitottsága, de már bátorsága is a katolicizmus modern felfogását jelzi – magyarázza Matteo Zuppi, Ferenc pápa bizalmasa, amikor bolognai irodájában beszélgetünk. Carlo Maria Martini 1986 és 1993 között elnökölt az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsában, de mellette részt vett az úgynevezett Sankt Gallencsoportban is – 1995 és 2006 között ebben a svájci városban gyűltek össze szinte titokban azok a mérsékelt bíborosok, akik a német Walter Kasper és Karl Lehmann, az olasz Achille Silvestrini, a belga Godfried Danneels és a

brit Cormac Murphy-O’Connor szimpatizánsaiként kifejezetten azzal a céllal tanácskoztak, hogy haladó szellemű utódot javasoljanak II. János Pál után: Carlo Maria Martinit. – A csoport összehívását Martini kezdeményezte. Az első találkozót Németországban tartottuk az egyházmegyémben, a többit már Sankt Gallenben – meséli beszélgetéseink során Walter Kasper bíboros. – Silvestrini mindig megjelent, ő volt az egyik legfontosabb résztvevő. De nem volt ez „maffia”, mint Danneels bíboros elhintette. Erről szó sem volt! Egyáltalán nem beszéltünk nevekről. Nem viselkedtünk testületként. Papok és barátok csoportja voltunk, nem összeesküvők. Joseph Ratzinger megválasztása és Martini betegsége után a csoport okafogyottá

vált,

és

lassanként

feloszlott.

Ugyanakkor

jó

okkal

feltételezhetjük, hogy a tagjai várták, sőt talán elő is készítették Ferenc megválasztását. Sankt Gallen püspöke, Ivo Fürer, az ugyancsak Sankt Gallenben székelő Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának főtitkára volt az ügy sarokköve. (A csoport története túlmutat e könyv keretein, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy rendszeresen beszélgettek a melegkérdésről. Amikor Sankt Gallenben Ivo Fürer, Brüsszelben pedig Danneels közeli ismerőseivel beszélgettem – akkor már Fürer és Danneels is nagyon beteg volt –, valamennyien megerősítették, hogy a csoport „Ratzinger-ellenes volt, és több tagja is támogatta a melegeket”.) Carlo Maria Martini nem értett egyet II. János Pál konzervatív irányultságával és XVI. Benedek elnyomó politikájával – utóbbi még Martini temetésén sem jelent meg –, így 2012-ben, 85 éves korában bekövetkezett haláláig az egyház nyitott és modern arcát képviselte. Néhány hónappal később, Ferenc megválasztásával a legjobb szóvivő válhatott volna belőle. (Martini támogatói már a 2005-ös konklávén is eljutottak Bergoglióhoz, hogy megakadályozzák XVI. Benedek megválasztását, de nem jártak sikerrel.)

Miközben a CEI mindent megtesz, hogy megakadályozza a bejegyzett élettársi kapcsolatot és semlegesítse az eretnek Martinit, titokban egy másik groteszk küzdelem is zajlik. Lehetséges volna, hogy a határozottan jobbra húzó szervezet titokban meleg? Erre következtethetünk a Boffo-ügyből. A világi Dino Boffo, a Katolikus Akció és a Comunione e Liberazione harcos híve az 1980-as évek elejétől kezdve Camillo Ruini – a leendő bíboros, a CEI elnöke – közvetlen munkatársa volt. Ruini bizalmasa, meghitt barátja, íródeákja és szellemi irányítója eleinte a CEI napilapja, az Avvenire újságírója, majd az 1990-es évek elejétől igazgatóhelyettese, 1994-től pedig igazgatója. Amikor Bagnasco a CEI élére kerül, Boffo több forrásom szerint is közeledni próbál az új bíboroshoz. (Boffo a Facebookon rögtön közvetlennek mutatkozott, üzeneteit a felejthetetlen „ciaooooo” köszönéssel zárta, de elzárkózott attól, hogy rögzítsem a beszélgetésünket; viszont egy római újságíró munkatársam találkozott vele egy parkban, ahol a beszélgetés során Boffo kissé óvatlanul megerősítette az e fejezetben szereplő információkat.) A CEI-n belüli politikai súrlódások és Silvio Berlusconi callgirlös botránya miatt Dino Boffo 2009 nyarán támadásba lendül a miniszterelnök ellen. Vajon parancsot hajt végre? Még mindig Ruinitől függ, vagy ekkor már a CEI új elnöke, az Avvenire igazgatótanácsát vezető Bagnasco embere? Vajon rajta keresztül kompromittálni akarták a hozzá közel álló Ruini és Bagnasco bíborost is? Azt is tudjuk, hogy Boffo naponta találkozik II. János Pál személyi titkárával, Stanisław Dziwiszsel, akitől az utasításokat kapja, és aki meghitt barátja. Lehet, hogy Dziwisz sürgette a cikk megírására? Akárhogy is, Boffo – talán naivan – cikksorozatot ír Berlusconi szerelmi kiruccanásairól. A támadás természetesen nem marad észrevétlen, hiszen az olasz püspökök hivatalos lapjától érkezik. Tulajdonképpen hadüzenet Berlusconinak, a diplomácia nyelvén ezt nevezik diplomáciai forradalomnak.

A miniszterelnök válasza nem sokáig várat magára. 2009 nyarának végén a Berlusconi család tulajdonában lévő Il Giornale című napilap cikke ízekre szedi Boffót, aki kioktatja Berlusconit, miközben őt magát „elítélték zaklatásért” és állítólag homoszexuális (nyilvánosságra hozzák bírósági ügyének másolatát is). A Boffo-ügy éveken át húzódik, és több per is lesz belőle. Közben XVI. Benedek pápa környezetének utasítására a CEI kirúgja Boffót az Avvenirétől, de később az olasz püspöki kar részben rehabilitálja, mert a nyilvánosságra hozott bírósági ügy hamisnak bizonyul, Boffót nem ítélték el zaklatásért. Dino Boffót kártalanítják a jogszerűtlen elbocsátás miatt, és ma is a CEI vagy valamelyik intézménye alkalmazza. Az ügyben többeket is elítélnek: az Il Giornale cikke rágalmazásnak minősül. A Boffo-ügyet jól ismerők szerint a döbbenetes ügy politikai leszámolások sorozata volt a Vatikán és a CEI homoszexuális frakciói között a Berlusconikérdésben, és kétes szerepet játszott benne a Comunione e Liberazione mozgalom, amely érintkezési felületté vált a miniszterelnök pártja és az olasz egyház között. A küzdelem központi szereplője II. János Pál pápa személyi titkára, Stanisław Dziwisz, Ruini, Angelo Sodano és Leonardo Sandri bíborosok, ahogy Tarcisio Bertone államtitkára is, de nem feltétlenül állnak azonos oldalon – olyan mélyek az összefonódások. – A Vatikánban szerettek volna véget vetni Ruini befolyásának, vagy legalább gyengíteni akarták a pozícióját, és ehhez a melegkérdést választották ki – mondja a CEI egykori papja, Ménalque. (Gianluigi Nuzzi Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai című könyvének leleplezése szerint Boffo ma már nyilvános, de egykor titkos, Georg Gänsweinnek írt leveleiben név szerint megvádolta Bertonét az ügy irányításával. Mivel azonban a könyv nem tisztázza a homoszexualitás kérdését, a hálózatokat nem ismerők számára homályos marad.)

Boffo végül állítólag fondorlatos, ellenérdekelt szövetségek és sorozatos árulások hálójába keveredett. Feltételezett homoszexualitását a pletykák szerint a Vatikán szivárogtatta ki Berlusconi sajtójának, talán Tarcisio Bertone államtitkár stábján, a vatikáni rendőrségen vagy a L’Osservatore Romano lapigazgatóján, Giovanni Maria Vianon keresztül. Mindezt természetesen 2010 februárjában határozottan cáfolta a szentszék közleménye, amelyhez ezúttal a CEI is csatlakozott. (Amikor öt alkalommal interjút készítettem Giovanni Maria Viannal – beleegyezett a beszélgetés rögzítésébe –, Bertone bizalmasával, Ruini és Boffo ellenségével, határozottan tagadta, hogy ő szivárogtatott volna, de érdekes kulcsokat adott az értelmezéshez. Camillo Ruini, akivel kétszer beszélgettem, védelmébe vette a Boffo–Dziwisz párost.) – A Boffo-ügy leszámolás volt a melegek között, a CEI és a Vatikán különböző melegklubjai között – erősíti meg a római katolicizmus egyik legavatottabb ismerője, aki a Chigi-palotában a miniszterelnök tanácsadója volt. Megfogalmazhatjuk hát Szodoma következő szabályát – a tizenkettediket: A bíborosok vagy más főpapok homoszexualitására vonatkozó pletykákat sokszor rejtőzködő homoszexuálisok szivárogtatják ki, hogy támadást intézzenek liberális ellenfeleik ellen. Ezt a fegyvert gyakran vetik be a Vatikánban melegek a melegekkel szemben. Tíz évvel az első törvényjavaslatot követően a bejegyzett élettársi kapcsolatot érintő harc második felvonása 2015 végén zajlik a parlamentben. Sokan a 2007-es vihar megismétlődésétől tartanak – csakhogy már más idők járnak. Az új miniszterelnök, Matteo Renzi, aki tíz évvel korábban még ellenezte a törvényjavaslatot, sőt maga is utcára vonult a tüntetéseken, átgondolta a véleményét. 2014-es beiktatási beszédében azt ígérte, hogy törvényt alkotnak a bejegyzett élettársi kapcsolatról. Vajon meggyőződésből? Számításból?

Opportunizmusból? Valószínűleg mindezek miatt egyszerre, de mindenekelőtt azért, hogy megfeleljen a Demokrata Párt balszárnyának és többségének, ennek a vegyes, szedett-vedett társaságnak, amely egykori kommunistákból, a klasszikus baloldalból és az egykori kereszténydemokraták mérsékelt szárnyából verbuválódott. Matteo Renzi egyik jobbközép minisztere, Maurizio Lupi közel áll a konzervatív katolikus Comunione e Liberazione mozgalomhoz. (Hogy elmesélhessem ezt az újabb küzdelmet, interjút készítettem több olasz képviselővel és Matteo Renzi öt fontos tanácsadójával: Filippo Sensivel, Benedetto Zacchirolival, Francesco Nicodemóval, Roberta Maggióval és Alessio De Giorgival.) Matteo Renzi nem véletlenül veszi komolyan a bejegyzett élettársi kapcsolat kérdését. Ez a legforróbb aktuális téma, amely megrengette kormánya szépen kialakított gépezetét. A többsége is múlhat azon a törvénytervezeten, amelyet nem a miniszterelnök kezdeményezett, de amelyet saját bevallása szerint kész védelmezni, ha a parlament megállapodik a szövegében. 2014-ben Olaszország még azon kevés nyugati ország egyike, amelyekben nem kapnak védelmet a „coppie di fatto”, a házasságon kívül élő párok, legyenek bár heteroszexuálisok vagy homoszexuálisok. Az ország ezen a téren hátul kullog Nyugat-Európában, gúnyolódások céltáblája, és az Emberi Jogok Európai Bírósága is többször elítélte. Már Olaszországban is felszólította az alkotmánybíróság a parlamentet a törvény elfogadására. Matteo Renzi felvette a kérdést az „ezernapos programjába”, és megígérte, hogy 2014 szeptemberéig megfogalmazzák a törvényjavaslatot; nehogy megfeledkezzen az ígéretéről. Mindeközben fokozódik a nyomás. Róma polgármestere, Ignazio Marino hamarosan elismer 16 külföldön kötött homoszexuális házasságot, bevezeti őket az olasz anyakönyvbe, ami heves vitát vált ki a többség körében.

Ugyanígy jár el Milánó, Torino, Bologna, Firenze, Nápoly és még vagy 15 város polgármestere. Hogy véget vessen a mozgalomnak, Angelino Alfano, Renzi belügyminisztere (az új jobbközép párt tagja) bejelenti, hogy az „anyakönyvezés” törvénytelen, tehát nincs törvényes hatása: azzal viccelődik, hogy ezek a polgármesterek csak „autogramot” adtak a meleg pároknak. Amikor 2014 végén Bolognába utazom, pattanásig feszült a hangulat. Bologna polgármestere, Virginio Merola így válaszolt a belügyminiszternek: „Io non obbedisco” (Én nem engedelmeskedem). A Twitteren pedig világgá kürtöli: „Bolognában még tisztelik az állampolgári jogokat!” A kivételesen jól szervezett melegközösség felsorakozik polgármestere mögött. Palermóban, ahol ugyanebben az időszakban Mirko Antonio Pacéval, az Arcigay szervezet elnökével találkozom, Pace soha nem látott mozgolódásról számol be Szicíliában, ahol pedig hagyományosan szigorúan veszik az erkölcsi kérdéseket. – Az előválasztások során – mondja – Matteo Renzi viszonyult a legszigorúbban az LMBT közösség jogaihoz. Határozott nemet mondott a házasságra. A korábbi miniszterelnökökkel szemben azonban most már valóban tenni szeretne valamit. Amikor 2015 tavaszán harcos melegjogi aktivistákkal találkozom Nápolyban, Firenzében és Rómában, az LMBT mozgalmat a robbanás szélén álló kazánnak látom. Az aktivisták mindenhol gyülekeznek, tüntetnek és mozgósítanak. – Olaszország szépen lassan megváltozik. Valami történt az írországi népszavazás óta. Olaszország nem magától fejlődik: kényszerítik, sürgetik a változásra. Hogyan lehetne igazolni, hogy Olaszországban egyetlen törvény sem kedvez a homoszexuális pároknak? Lassan mindenki megérti, hogy ez megmagyarázhatatlan! Hinni kell a változásban, ha győzni akarunk! –

magyarázza Gianluca Grimaldi újságíró, akivel Nápolyban ismerkedtem meg 2015 márciusában. A miniszterelnököt ekkor már csak az időzítés foglalkoztatja, és ekkoriban megvallja csapatának: „A katolikus szavazatok elvesztését kockáztatjuk.” Ezért köntörfalazik, időt akar nyerni. A pápa 2015 októberére összehívja a második szinódust a család témakörével kapcsolatban: előtte lehetetlen lenne vitát kezdeményezni a bejegyzett élettársi kapcsolatról. Jelzik tehát a türelmetlenkedő képviselőknek, mindenekelőtt Monica Cirinnànak, hogy várni kell egy kicsit. Amikor

Cirinnàval,

a

bejegyzett

élettársi

kapcsolatról

szóló

törvénytervezet első számú szerzőjével beszélgetek, érzékletesen foglalja össze a törvényjavaslat keltette belső feszültségeket: – Tudtam, hogy nehéz törvény lesz, hogy megosztja az országot. Hogy konfliktust okoz a Demokrata Párton belül, hogy komolyan megosztja az olasz konzervatívokat és a haladó szelleműeket. De elemzési hiba lenne azt állítani, hogy a világiak és a katolikusok között folyt a vita. A konfliktus a jobb- és a baloldalt is megosztotta: mindkét táborban vannak konzervatívok és haladóbbak. Az egyház még nem mondta ki az utolsó szót, továbbra is befolyásolja a képviselőket, még a baloldaliakat is. A változatlanul az olasz püspöki konferencia élén álló Bagnasco bíboros egyébként ígéretet tesz, hogy utcára viszi a püspököket és a képviselőket, hogy újra megbuktassák a kormányt. – Tudjuk, hogy az ultrakonzervatív nézeteiről ismert Bagnasco bíboros által mozgósított olasz püspökök a parlamenten kívül és belül is minden erejüket latba vetik, hogy megakadályozzák a törvény elfogadását – erősíti meg Monica Cirinnà. Matteo Renzi, az egykori katolikus cserkész jól ismeri az egyházon belüli helyzetet és a főpapok egy részének személyes indítékait. A Chigi-palotában,

az olasz miniszterelnöki rezidencián kabinetfőnöke, Benedetto Zacchiroli, egykori szeminarista és diakónus vállaltan homoszexuális: félhivatalosan ő foglalkozik a CEI-vel ápolt kapcsolatokkal, és szorosan nyomon követi az ügy állását. A konzervatív jobboldal egyébként többször is kirohanást intéz Matteo Renzi ellen, amiért a katolikusokkal való kapcsolattartásért felelős beosztottja meleg! A baloldali képviselők nem hagyják magukat, visszavágnak többek között Bolognában és Nápolyban is. A „tárgyaláson” személyesen jelen lévő két tanú szerint Carlo Caffarra bíborost, Bologna érsekét „megkeresték” legendás homofóbiája miatt: egy feszült hangulatú találkozón állítólag a tudtára adták, hogy pletykák keringenek kettős életéről és meleg udvartartásáról, és ha fellép a bejegyzett élettársi kapcsolattal szemben, a melegaktivisták elterjesztik ezeket az információkat… A bíboros szóhoz sem jut a döbbenettől. A következő hetekben az elfojtott hajlamú öregfiú életében először veszít az éberségéből, és csökkenti a homofób kirohanások hevét. (Mivel Carlo Caffarra már nincs az élők sorában, a kérdésről a helyi képviselőkkel, egy magas rangú rendőrtiszttel, a miniszterelnöki kabinet tagjaival és Caffarra utódjával, Matteo Zuppi bolognai érsekkel beszélgettem el.) Állítólag más jellegű megállapodást kötöttek Nápolyban Crescenzio Sepe bíborossal. A Népek Evangelizációjának Kongregációja egykori prefektusa mézes-mázos rágalmazásairól, szívélyességéről és a csipke iránti rajongásáról ismert. II. János Pál embere volt, és Nápoly 2006-ban kinevezett érsekeként heves kirohanásokat intézett a város melegfelvonulása ellen. A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló vita idején diszkréten kapcsolatba lép vele néhány harcos homoszexuális, és megkérik, hogy fogalmazzon visszafogottabban. Római állását valószínűleg azért vesztette el, mert a gazdálkodásáról szóló pletykák és a világi ügyek (amelyeket a média és a könyvek szellőztettek meg) aláásták a hírnevét, ezért ezúttal kevésbé mutatkozik merevnek. A 2007-

ben még nagyon is melegellenes bíboros 2016-ban már-már melegbarátnak nevezhető. A botránytól tartva odáig merészkedik, hogy meghívókat ajánl fel a melegaktivistáknak, hogy részt vehessenek egy találkozón a pápával! (Sepe többszöri próbálkozásom ellenére sem kívánt fogadni; de az információkat megerősítette két melegjogi aktivista, egy nápolyi újságíró és egy Nápolyban székelő diplomata.) A vitának ezen a pontján Matteo Renzinek nem áll szándékában lemondani törvénytervezetéről, hogy a püspökök kedvében járjon, akik, mint említettem, egy kicsit túlságosan is szeretik a csipkét, de az egyházzal sem szeretne szembeszállni. 2015 végén úgy dönt, hogy megállapodást köt a CEI mérsékelt szárnyával, a szervezetben ugyanis ekkor már – akárcsak az izraeli– palesztin konfliktusban – vannak „sólymok” és „galambok”. Tegnap még, II. János Pál és XVI. Benedek alatt, a CEI brezsnyevi tömb volt; ma már, a gorbacsovi Ferenc pápasága idején, viták és klánok színtere. Van esély a megállapodásra. A beszélgetés magas szinten zajlik Mons. Nunzio Galantinóval, a CEI új titkárával, Ferenc szimpatizánsával és barátjával. Információim szerint nem merült fel zsarolás, bár a püspök pánikba eshetett a gondolattól, hogy az olasz sajtó egy sor bíborost leleplezhet. A Chigi-palota által mozgósított és támogatott képviselők egyszerű, a baloldal klasszikus dialektikájának megfelelő alternatívát mutatnak fel a CEI-ben működő „galamboknak”. A mérsékeltek ismert módszere ez: a szélsőbal fenyegetésével és szellemével riogatva fogadtatják el a reformokat. Az ajánlat világos: a kormány a helyén marad, és bevezetik a bejegyzett élettársi kapcsolatot az örökbefogadás joga nélkül; vagy jön a melegházasság és az örökbefogadás, a baloldal kemény magja, a melegaktivisták és a legfelsőbb bíróság. A döntés az önök kezében van.

A politikai többség és a CEI találkozói mellett – amint azt módomban áll itt elárulni – titkos találkozókra is sor kerül Matteo Renzi és maga Ferenc pápa között, ahol állítólag őszintén és hosszasan tárgyalják a bejegyzett élettársi kapcsolat kérdését. Az olasz miniszterelnökök hagyományosan mindig is tárgyaltak „a Teverén túl”: az elhíresült kifejezés azt jelenti, hogy nem hivatalosan kikérik a Vatikán véleményét. Ezúttal azonban Matteo Renzi személyesen találkozik a pápával, hogy közvetlenül rendezhessék a problémát. Több ultrabizalmas találkozót is tartott Ferenc és a miniszterelnök – mindig éjszaka –, négyszemközt, a tanácsadóik nélkül (a legalább két titkos találkozó tényét megerősítette Matteo Renzi egyik főtanácsadója is). A bizalmas eszmecserék pontos tartalmát nem ismerhetjük. Három dolog azonban bizonyos: a pápa a 2000-es évek elején, Argentínában kedvezően nyilatkozott a bejegyzett élettársi kapcsolatról, később pedig ellenezte a házasságot: ehhez tehát illeszkedne egy hasonló szellemű megállapodás Matteo Renzivel. Továbbá Ferenc 2015–2016-ban nem tiltakozott a bejegyzett élettársi kapcsolat ellen, és nem ártotta bele magát az olasz politikai vitába; hallgatásba burkolózott; és jól tudjuk, hogy a jezsuiták hallgatása egyben állásfoglalás is! És ami a fő: a CEI 2007-tel ellentétben 2016-ban nem igazán mozgósít a bejegyzett élettársi kapcsolat ellen. Információim szerint a pápa megkérte a hozzá hű Mons. Nunzio Galantinót, akit ő helyezett a CEI élére, hogy fogják vissza magukat. A Chigi-palotában megértették, hogy az egyház is lehet „nominalista”: ez a vicces kifejezés eszünkbe juttathatja az avignoni pápák, a ferences szerzetesek és novíciusaik rejtelmeit Umberto Eco A rózsa neve című regényéből! – A CEI nominalistává vált. Mármint hallgatólagosan szabad kezet adtak, ha nem hangzik el a „házasság” szó és nem nyúlunk a szentségekhez – árulja el Renzi egy másik tanácsadója.

A Chigi-palotában kitüntetett figyelemmel követik a CEI titkos megállapodást követő belső felbolydulását, és jól szórakoznak a heteró, látens meleg, feminin heteró és titkos meleg csoportok összetűzésein! Mons. Nunzio Galantino késlekedés nélkül közvetíti a pápa üzenetét, mely szerint hagyni kell a bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetését, és ez heves reakciókat vált ki a CEI konzervatív szárnyából. Ferenc pápa mindjárt a megválasztása után a CEI élére ültette Galantinót, de nem az övé minden hatalom. Angelo Bagnasco bíboros 2014–2016-ban továbbra is a CEI elnöke, bár napjai meg vannak számlálva (a pápa 2017-ben mozdítja el). – 2016-ban pontosan ugyanúgy szervezkedtünk a törvényjavaslat ellen, mint 2007-ben – tart ki a véleménye mellett Bagnasco, amikor interjút készítek vele. A harcos katolicizmus híveként Bagnasco minden eszközt bevetett a sajtóban, a parlamentben és természetesen az olasz püspökök körében. Az Avvenire újság, a téma zászlóshajója többször is a bejegyzett élettársi kapcsolat ellen nyilatkozik. 2015 júliusában hosszú vezércikkben szólítják fel a parlamenti képviselőket, hogy „hallgassanak a józan észre”. Bagnasco minden fronton az élvonalból tüzel, mint 2007 nagy pillanataiban. Csakhogy a korszellem azóta megváltozott. 2007 februárjában még 500nál is több szervezetet tüzelt fel a CEI, hogy a család napján tiltakozzanak a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló első törvényjavaslat ellen, 2015 júniusában viszont nem ilyen nagy a siker. – Ezúttal mindenütt csalódniuk kellett – mondja Monica Cirinnà képviselőnő. A mozgalom kifullad. Ferenc álláspontja diadalmaskodott: a bejegyzett élettársi kapcsolat mint a házassággal szembeni védőbástya döntő érvnek bizonyult. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mivel a bíborosokat és a püspököket a pápa nevezi ki, az ellenszegülés az illető jövőjébe kerülhet. II.

János Pál és XVI. Benedek alatt a homofóbia a felszentelés egyik feltétele volt; Ferenc alatt a kettős életet élő „mereveket” már nem lengi körül a szentség illata. – Bagnasco pályája már korábban is lefelé ívelt. Meggyengült a pozíciója, sem a pápa, sem a Kúria nem támogatta többé. Ő is megértette, hogy ha túl hangosan rohan ki és tiltakozik a törvényjavaslat ellen, meggyorsítja a bukását – árulja el Matteo Renzi egyik tanácsadója. – Az egyházközségek nem vettek részt a mozgósításban – jegyzi meg sajnálkozva egy konzervatív bíboros. A CEI végül a kompromisszumos megoldást választotta. Továbbra sem támogatja a törvényjavaslatot, de 2007-tel ellentétben nem lendül komoly támadásba. 2007 sólymaiból lesznek 2016 galambjai. De a CEI azért nem vonul teljesen vissza. Titokban még lobbizik is, hogy a homoszexuális párokra vonatkozó jogot töröljék a törvénytervezetből (könnyen lehet, hogy a pápa is ezt szerette volna). A CEI váratlan szövetségesre lel ebben a sokadik ütközetben: Beppe Grillo Öt Csillag mozgalma is mellé áll. Az olasz sajtó és saját forrásaim szerint a populista párt – amelynek vezetőségében több rejtőző homoszexuális is ül – Machiavelli szelleméhez méltó megállapodást kötött a Vatikánnal és a CEI-vel: képviselőik tartózkodnak a törvény megszavazásakor, ha az egyház támogatja a jelöltjüket a római önkormányzati választáson (Virginia Raggit 2016 júniusában meg is választották polgármesterré). Állítólag több ilyen értelmű találkozóra is sor került, az egyikre a Vatikánban, az Öt Csillag három vezetőségi tagjával, a pápa „belügyminiszterével”, Mons. Becciuval és talán Mons. Fisichellával, a CEI-n belül régóta nagy befolyással bíró püspökkel. (A találkozókat a La Stampa oknyomozása hozta nyilvánosságra, és a CEI-nél dolgozó forrásom is megerősítette, hogy sor került rájuk; mindenesetre Ferenc

pápa ambivalenciájára utalnak. Kérdésemre Fisichella azt felelte, hogy semmilyen találkozón nem vett részt.) Matteo Renzi bátortalansága és az Öt Csillag mozgalom titkos megállapodása

nyomán

újabb

kompromisszum

születik:

törlik

a

törvényjavaslatból az örökbefogadás jogát. E jelentős engedménynek köszönhetően lecsillapodnak a kedélyek. Az ellenzék 5000 módosító indítványa néhány százra csökken, és ezúttal sikerül elfogadni a kidolgozója után Cirinnà-törvénynek nevezett jogszabályt. – Ez a törvény alapos változást idézett elő az olasz társadalomban. Az első élettársi kapcsolatokat nagy ünnepség kísérte, ezeket sokszor maguk a nagyobb városok polgármesterei szervezték: meghívták a lakosságot, hogy gratuláljanak a pároknak. A törvény elfogadását követő első nyolc hónapban több mint háromezer élettársi kapcsolatot jegyeztek be Olaszországban – meséli Monica Cirinnà, a Demokrata Párt képviselőnője, aki a küzdelemnek köszönhetően valóságos ikonná vált az olasz melegek szemében. Ferenc pápa tehát nagytakarítást tartott a CEI-ben. Először némi perverz jezsuita bájjal Bagnasco bíborost kérte meg, hogy járjon utána a pénzügyi veszteségeknek és az olasz püspöki konferencia hatalmi visszaéléseinek. A szentatya nem akar többé helyi potentátokból, klerikalizmusból és karrierista korporatizmusból felépülő, „önmagába záródó” olasz egyházat. Bármelyik olasz nagyvárosban méri fel a helyzetet, a legfontosabb érsekségek élén homofil és rejtőző meleg papokat talál! A pápa mindenekelőtt azt kéri Bagnascótól, hogy foganatosítson radikális intézkedéseket a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban, mert a CEI sokáig elvből nem volt hajlandó a rendőrségnek és az igazságszolgáltatásnak átadni a gyanúba keveredett papokat. Ami azt illeti, ezen a ponton Ferenc pápa alábecsüli a valóságot: egy belső dokumentum 2014-es nyilvánosságra

kerülése óta tudjuk, hogy a CEI Ruini és Bagnasco bíborosok irányítása alatt valóságos védelmi rendszert épített ki, felmentette a püspököket az alól a kötelességük alól, hogy az információkat átadják az igazságszolgáltatásnak, és még csak meg sem hallgatták az áldozatokat. Az 1990-es és 2000-es években Olaszországban is egyre több szexuális zaklatási ügy pattant ki, bár a CEI igyekezett bagatellizálni a helyzetet. (Alessandro Maggiolini, Como egykori püspökének az esete tipikusnak mondható: a CEI az egyszerre ultrahomofób és rejtőző meleg főpap mellé állt, amikor az a gyanú szerint megvédett egy pedofil papot.) A pápa elvégeztette Bagnascóval a piszkos munkát, kinevezett mellé egy helyettest, akit Bagnasco nem kedvelt (Nunzio Galantino püspököt), végül eltávolította a hivatalából. – Klasszikus jezsuita módszer. Ferenc kinevez egy helyettest, Galantinót, aki a főnöke, Bagnasco helyett hoz döntéseket. Aztán egy szép napon átveszi a főnök helyét, hiszen az döntésképtelen és felesleges – magyarázza egy francia Vatikán-szakértő. És hozzáteszi: – A pápa ugyanezt a machiavellista módszert alkalmazta Sarah, Müller, Burke és Pell bíborossal szemben is! A viszonyok kissé feszültté válnak, amikor Bagnasco – valószínűleg rádöbbenve, hogy csapdába került – kikel a pápa ellen, aki felvetette, hogy az olasz templomok eladásából segíthetnének a nélkülözőknek: „Ez egy vicc” – dühöng Bagnasco. Ferenc először azzal bünteti, hogy kizárja a főpapok kinevezésében központi szerepet játszó Püspöki Kongregáció plenáris üléséről; az addigi szokásrenddel szembemenve a CEI második emberét küldi oda helyette. Mivel a bíboros továbbra is ellenszegül a reformoknak, bagatellizálja a szexuális visszaélések problémáját és magánbeszélgetésekben ócsárolja a pápát, Ferenc a megfelelő alkalomra vár. És amikor Bagnasco megbízatása lejár, a pápa rögtön kinevezi a helyettesét, reményt sem ad Bagnascónak, hogy

pályázzon a saját megüresedett helyére. 2014-ben Ferenc bíborossá avatja Gualtiero Bassetti érseket, aki Ferenc pápa híve, és támogatja a homoszexuálisok bejegyzett élettársi kapcsolatát (azon ritka olaszok egyike, akikből Ferenc pápasága alatt bíboros lesz), 2017-ben pedig kinevezi a CEI elnökének. A felbolydulásban más fejek is hullanak. A CEI befolyásos intrikusát, a Kúriában dolgozó és bíborosi kinevezésére váró Rino Fisichella érseket törlik a lehetséges bíborosjelöltek listájáról. Angelo Scolát, Milánó befolyásos bíboros érsekét, a Comunione e Liberazione konzervatív mozgalom egyik védőangyalát Ferenc nyugdíjba küldi, hogy megfizessen a ratzingeri szárny e képviselőjének politikai machinációiért, Berlusconival kötött, cinikus szövetségéért és a papok szexuális visszaéléseinek elhallgatásáért. Ezzel párhuzamosan Ferenc tisztogatást hajt végre az egyszerre homofil és homofób Progetto Culturale háza táján is: eltávolítja Vittorio Sozzit és a perifériára szorítja Dino Boffót. Ferenc céljai világosak. Normalizálni és olaszosítani akarja a CEI-t, mintha azt mondaná püspökeinek: „Végül is csak Olaszországot képviselitek.” A Vatikánban sokáig egy kedves eufemizmus, promoveatur ut amoveatur (léptessük elő, hogy elmozdíthassuk) alapján zajlottak az eltávolítások. Kineveztek egy főpapot egy új feladatra, hogy eltávolítsák onnan, ahol addig tevékenykedett. Ferenc már kesztyűt sem húz. Figyelmeztetés és menedék nélkül távolítja el a kellemetlenkedőket. – Ferencben van némi morbid alamusziság. Egy olasz városba kinevezett például egy püspököt, aki a prostitúció elleni küzdelméről ismert, miközben a város korábbi főpapja rajongott a férfi prostituáltakért! – meséli egy érsek. A Kúria egy jól informált papja az alábbi elemzést adja, amellyel számos főpap és a pápa közeli munkatársai is egyetértenek:

– Szerintem Ferenc – aki nem mondható naivnak, és tudta, mire számíthat – maga is megdöbbent a homoszexualitás mértékétől az olasz püspöki karban. Hiába hitte, hogy „megtisztíthatja” a Vatikánt és a CEI-t a melegbarát bíborosoktól, püspököktől és prelátusoktól, mára belátta, hogy együtt kell élnie a problémával. Heteroszexuális bíborosok híján olyan bíborosokkal kellett körülvennie magát, akikről pontosan tudta, hogy melegek. Ma már nem ringatja magát abba a hitbe, hogy változtathat a helyzeten. Azzal is megelégszik, ha „kordában tartja” a jelenséget. Ezen dolgozik, a „kordában tartás” politikáján. Már ez is komoly előrelépés.

19

A szeminaristák Daniele néhány hónapja a római szemináriumokat és egyetemeket kutatja. Segítségével

az

„informátorokat”

évek a

során „nagy”

sikerült római

azonosítanunk papi

a

lehetséges

szemináriumokban

és

„kollégiumokban”. Ma már körülbelül tíz pápai létesítményben vannak kapcsolataink: az Aquinói Szent Tamás Domonkos-rendi egyetemen (közismertebb nevén Angelicum), az Urbaniana Egyetemen, a Lateráni Egyetemen, a PNAC-ban (amerikai kollégium), a Gregorianán (jezsuiták), az Etióp Kollégiumban, a francia szemináriumban és a német Germanicumban, a Szent Anzelm bencés egyetemen, a Szent Kereszt Egyetemen (Opus Dei), a II. János Pál Pápai Intézetben, de még az Ateneo Pontificio Regina Apostolorum egyetemen is. Kapcsolatainknak köszönhetően ötvennél is több meleg szeminaristát kereshettünk fel Rómában, majd rajtuk keresztül nagyjából tíz másik országban, elsősorban Franciaországban, Spanyolországban, Svájcban és Latin-Amerikában. Így az egyházon belüli homoszexuális „probléma” forrásánál tudakozódhattam: a papok alma materében. Az első két szeminaristát Rómában mutatta be nekem Mauro Angelozzi, a Mario Mieli LMBT szervezet egyik vezetője. Később többször is találkoztam velük, és nekik köszönhetően szélesíthettem tovább az első hálózatomat. És amikor egy este Mauróval buliztam a péntek esténként rendezett híres melegbuliban, a Muccassassinában („őrült tehén” vagy szó szerint „gyilkos

tehén”), bemutatta nekem az egyik munkatársát. A Muccassassina szervezésében dolgoztak együtt. A bemutatkozás végén Mauro hozzátette: „Ő is szeminarista.” – Megváltoztam, ugye? Egyik kedvenc római éttermem, a Santa Maria Maggiore-templomtól nem messze működő Trattoria Monti pincére szólít meg így. – Látja, már nem vagyok olyan fiatal! – teszi hozzá ő, aki szerepelt a szép szeminaristák híres naptárában. Valóban, hónapokkal korábban kissé zavartan fedeztem fel a naptárat, amelyet a római utcákon árultak, még a Vatikán kapujában is. Minden évben 12 szeminarista és ifjú pap szerepel benne. A fekete-fehér fotókon látható, papi gallért viselő fiúk olyan szépek, olyan csábítóak, sőt sokan olyan szexik, hogy azt hihetnénk, az egyház benevezett a Glee – sztárok leszünk sorozat szereplőválogatására. Egyes bíborosok állítólag minden évben megvásárolják az aktuális naptárat; de még egyet sem láttam a Vatikán irodáinak falán. Ekkor jövök rá a titok nyitjára. Ez a pincér valóban szerepelt a híres Calendario Romanóban. Nyilvánvalóan

meleg.

De

soha nem

volt

szeminarista! Egy álom szertefoszlott. Robert Mickens, a Vatikán egyik munkatársa, aki már nyomozott a titokzatos naptár ügyében, és akivel együtt vacsorázom a Trattoria Montiban, megerősíti, hogy átverésről van szó. A naptár valójában hamisítvány. Bármilyen szexik is a velencei Piero Pazzi kamerája előtt pózoló fiúk, nem szeminaristák és nem is ifjú papok, hanem modellek, akiket egy melegbarát vállalkozó válogatott össze, amikor felötlött benne ez az üzleti lehetőség. És bejött! 2003 óta minden évben megjelent egy újabb naptár, sokszor ugyanazokkal a fotókkal. Állítólag 100 ezer példányban kel el (a kiadó szerint, a szám ellenőrizhetetlen).

Az egyik modell egy melegbár üzletvezetője; egy másik a pincér, aki hozzáteszi: – Nem, nem vagyok szeminarista. Soha nem is voltam. Évekkel ezelőtt modellt álltam. Jól megfizettek érte. Ő legalább soha nem álmodott papi reverendáról. Az egyház, mondja nevetve, „túl homofób nekem”. Hamis nyom. Ha a meleg római szeminaristákra vagyok kíváncsi, másfelé kell keresgélnem. 2005-ben XVI. Benedek pápa jóváhagyja a Katolikus Nevelés Kongregáció fontos utasítását, amely szerint többé nem szentelhető pappá az a jelölt, aki „mélyen homoszexuális irányultságú”. Az utasítást 2016-ban a Klérus Kongregáció is megerősíti: csak abból lehet pap, aki rendezi az érzelmi életét! Az egyház ezzel a szexuális önmegtartóztatás kötelességére emlékeztet, és kimondja, hogy nem szentelhető fel az, aki „gyakorló homoszexuális, mélyen gyökerező homoszexuális hajlammal bír vagy támogatja az úgynevezett melegkultúrát”. A dokumentum óvatosságból kiegészül egy „kivétellel” is azok számára, akiknél „a homoszexuális hajlam valamilyen átmeneti probléma,

például

a

befejezetlen

kamaszkor

megnyilvánulása”.

A

dokumentum emlékeztet továbbá, hogy „rendkívüli óvatlanság” lenne olyan fiatalt felvenni a szemináriumba, aki „érzelmileg nem elég érett, komoly és szabad, a cölibátusban nem tiszta és elkötelezett”. A XVI. Benedek által ihletett és jóváhagyott szöveget 2005-ben fogalmazta meg Zenon Grocholewski lengyel bíboros, a Katolikus Nevelés Kongregáció prefektusa. A világ minden püspökének szóló üzenetben (amelyet sikerült megszereznem) még hangsúlyozza, hogy a szabály csak a leendő papokra vonatkozik: „Az utasítás nem vonja kétségbe a homoszexuális

hajlamokkal rendelkező, felszentelt papok felszentelésének és helyzetének érvényességét.” Grocholewski tájékozott a témában – és nem csak azért, mert a keresztneve megegyezik a Marguerite Yourcenar Opus Nigrumában szereplő biszexuális figuráéval. Munkatársai figyelmeztették, hogy a már felszentelt homoszexuális papok státusának megkérdőjelezése olyan súlyos érvágás lenne, amelyet az egyház valószínűleg nem tudna kiheverni. Az egykori olasz képviselő és melegjogi aktivista, Franco Grillini szerette mondogatni: „Ha a katolikus egyház valamennyi meleg tagja egyszerre távozna – amit nagyon szívesen látnánk –, súlyos működési problémák merülnének fel.” A Vatikánban a lengyel bíborost személyes atavizmusból és szakmai megszállottságból is izgatta a papok és püspökök szexuális élete. Két forrásom szerint – az egyikük egy pap, aki vele dolgozott – Grocholewski még aktát is nyitott a különböző bíborosok és püspökök hajlamairól. Egyikük, a II. János Pál körüli hírhedt korrupciós gyűrű egyik püspöke – körükben egymást erősítette a sikkasztás és a prostitúció – azóta is várja a bíborosi süveget! Ratzinger bíboros pontos kérését és saját hajlamait követve Grocholewski megfogalmazza a Gonosz leküzdését szolgáló utasításokat, mielőtt még rosszabbra fordulna a helyzet. A homoszexualitás valósággal „elszabadult” a szemináriumokban. Szerte a világon botrányt botrány, visszaélést visszaélés követ. Ezek az ügyek azonban semmik egy másik, még súlyosabb valósághoz képest: a nunciatúrákról és érsekségekről érkező iratok szerint a homoszexualitás banalizálása folyik. A szeminaristák már-már elfogadott párokat alkotnak, a katolikus intézményekben LMBT akciók folynak, és ha nem is bevett, de legalábbis tűrt gyakorlat a város melegbárjainak látogatása. 2005-ben például, amikor Grocholewski éppen fogalmazza a körlevelét, segélykérés érkezik hozzá az Egyesült Államokból a szemináriumok

homoszexualizálódásának ügyében. Egyesek állítólag „ajánlások útján szinte a homoszexuálisok toborzására specializálódtak”. Ausztriában ugyanez zajlik Sankt

Pölten

papi

szemináriumában,

amely

hamarosan

a

jelenség

iskolapéldájává válik: a sajtóban megjelenő képeken a katolikus intézmény igazgatója és igazgatóhelyettese csókolózik a papjelöltekkel (a szemináriumot azóta bezárták). – Hatalmas botrány tört ki a Vatikánban – erősíti meg az egykori pap, Francesco Lepore. – A fotók mindenkit megdöbbentettek. Ez azonban szélsőséges eset volt, nem mindennapos. Tudomásom szerint egyedi eset, hogy a szeminárium vezetője maga is részt vesz az őrületben. Az viszont megszokott jelenség, hogy a szemináriumokban többségben vannak az ifjú homoszexuálisok: viszonylag szabadon élik meg a homoszexualitásukat, és diszkréten, de nagyjából problémamentesen járnak a melegklubokba. A kipattanó ügyek láttán az amerikai püspöki kar bejelenti, hogy végiglátogat 56 szemináriumot. Az ellenőrzéssel Edwin O’Brient, az amerikai fegyveres erők tábori ordináriusát bízzák meg. A döntést nevetve fogadják a jól informáltak, a leendő, ma már Rómába száműzött bíborost nem tartják a legjobb választásnak a vizsgálat lefolytatásához, amely természetesen nem is vezet eredményre. (A SNAP nevű amerikai szervezet O’Brien szemére veti, hogy alábecsüli a papok szexuális visszaéléseit, Mons. Viganò pedig ujjal mutogat rá a vallomásában, amiért ő is a „melegbarát irányzat” része.) Egy másik, Grocholewski által is jól ismert jellegzetes esetre a szülőhazájában kerül sor: Poznań érsekét, egy bizonyos Juliusz Paetzet azzal vádolják, hogy szexuálisan zaklatta a szeminaristáit, ezért távoznia kellett a hivatalából. Közbeszéd tárgya a „zavaros viselkedés” egy sor egyéb esete is, Németországban a jezsuita, Franciaországban a dominikánus, Olaszországban és Angliában a bencés növendékek körében… Brazíliában több száz szeminaristát, papot, de még érseket is filmre vettek, amint a webkamerán

keresztül próbálnak flörtölni egy topmodellel, néhányan még maszturbálnak is a kamera előtt (ebből készült Dener Giovanini híres dokumentumfilmje, az Amores Santos). Az egyház tehetetlenül áll ezek előtt az ügyek előtt – és jó néhány hasonló eset történt még kisebb hírverés közepette –, ezért a Vatikán kénytelen intézkedni. Még az általam meginterjúvolt bíborosok is elismerik, hogy senki nem hitt az intézkedések hatékonyságában, méghozzá legalább három okból. Először is éppen egy olyan pillanatban fosztja meg az egyházat az új jelentkezőktől,

amikor

égető

szüksége

lenne

rájuk,

ráadásul

a

homoszexuálisok évtizedeken át biztosították számára az utánpótlást. Még az is felmerülhet, hogy az európai paphiány összefügg ezzel a jelenséggel: a meleg felszabadulás már nem készteti a homoszexuálisokat arra, hogy a papi hivatást válasszák, főleg mivel úgy érzik, hogy a már-már nevetségesen homofób egyház egyre inkább kitaszítja őket. A második ok, hogy a vallási intézményekben maradó homoszexuális szeminaristák kénytelenek lesznek még jobban rejtőzködni: kettős életük még titkosabb lesz, mint korábban. Az elfojtás és a szemináriumban magától értetődő homofóbia nyilván komoly zavarokhoz vezet, egy idő után akár súlyos betegséghez, öngyilkossághoz vagy perverziókhoz is. Grocholewski körlevele tehát nem kordában tartja, hanem súlyosbítja a problémát. A harmadik ok jogi természetű: már az is hátrányos megkülönböztetésnek számít, hogy papjelöltektől feltételezett szexuális orientációjuk miatt megtagadták a felvételt a szemináriumba. Azóta számos országban törvény tiltja az ilyesmit. 2018 decemberében Ferenc pápa maga is megismétli a javaslatot, komoly kritikákat váltva ki: „A papi homoszexualitás nagyon súlyos kérdés, amelyet fel kell ismerni a papjelölteknél és a vallásos életet választóknál – erősíti meg a szentatya. – [A homoszexualitás] realitás, amelyet nem tagadhatunk. Sokat foglalkozom vele.”

Grocholewski körlevelének egyik ihletőjét már jól ismerjük. Tony Anatrella francia pap-pszichoanalitikusról van szó, aki a családért és az egészségügyért felelős pápai tanács egyik munkatársa. Ratzinger bíboros közeli tanácsadója, aki ebben az időben komoly befolyással bír Rómában, 2005-ben kijelenti: „Meg kell szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy amennyiben egy homoszexuális tartja magát a mértékletességhez és szűziesen él, nem jelent problémát, ezért pappá szentelhető.” Anatrella tehát határozottan

követeli,

hogy

nemcsak

a

szemináriumok

gyakorló

homoszexuálisait kell kizárni, hanem azokat is, akiknél jelentkezik a „hajlam” és az irányultság, de nem tesznek semmit. Tony Anatrella több forrásom szerint nemcsak ihlette Grocholewski körlevelét, hanem a megírásában is részt vett. Környezete szerint Grocholewski többször is tanácskozott és találkozott Anatrellával, és állítólag mély benyomást tettek rá a pap-pszichoanalitikus érvei: Anatrella elítélte a meleg papok „narcisztikus céljait” és a „csábítás” iránti szenvedélyüket. XVI. Benedek pápát is meggyőzték Anatrella szűziességről szóló elemzései, ezért megerősítette a tisztségében, követendő példának és figyelemre méltó katolikus értelmiséginek nevezte. (Láttuk, hogy Tony Anatrellát később több férfi páciense is szexuális visszaéléssel vádolta, végül az egyház is elítélte, és eltiltotta a papi hivatás gyakorlásától.) A Mario Mieli kulturális centrumban találkozom két szeminaristával, Ydiervel és Axellel (a nevüket megváltoztattam). – Körülbelül húszan vagyunk a szemináriumban. Heten egyértelműen melegek. További hatban megvan, mondjuk így, a hajlam. Ez nagyjából megfelel a megszokott aránynak: a szeminaristák 60-70%-a meleg. Néha a 75%-ot is elérjük – mondja Axel.

A fiatalember célja a Rota Romana, a szentszék három bíróságának egyike, elsősorban ezért jelentkezett a szemináriumba. Ydier viszont tanár szeretne lenni. Ingén fehér keresztet visel, rikító szőke haja van. Meg is említem neki. – Nem vagyok igazi szőke! Ez festék! Barna a hajam – feleli. Majd így folytatja: – Az én szemináriumomban is erősen homoszexuális a hangulat. De vannak fontos különbségek. A diákok egy része valóban megéli a homoszexualitását; mások nem vagy még nem élik meg; vannak szűzies homoszexuálisok; és vannak heterók, akik nők híján, mintegy pótlékként gyakorolják. És persze van, aki csak titokban, a szemináriumon kívül éli meg. Nagyon különleges légkör ez. A két szeminarista nagyjából egyformán elemzi a helyzetet: szerintük a cölibátus szabálya és a fiúk között élés viszi rá a bizonytalan hajlamú fiatalokat, hogy a katolikus intézményekhez csatlakozzanak. Amikor életükben először, a családjuk nélkül messze kerülnek a szülőfalujuktól, a szigorúan férfi környezetben és az erősen homoerotikus közegben lassan megértik a különlegességüket. Sokszor még az idősebbek is szűzen érkeznek a szemináriumba; a többi fiú láttán jelentkeznek vagy véglegesednek a hajlamaik. Így válik a szeminárium a coming out közegévé és a leendő papok beavatásának színterévé. Valóságos ünnepélyes beavatás ez. Robert Mickens amerikai szeminarista története sokak útját példázza: – Mi a megoldás, ha egy amerikai kisvárosban, mondjuk, a szülővárosomban, az ohiói Toledóban rádöbbensz, hogy „más” vagy? Mik a lehetőségeid?

Számomra

a

szeminárium

jelentette

a

megoldást

a

homoszexualitásomra. Küzdöttem saját magammal. Nem akartam az Egyesült Államokban szembenézni a problémával. 1986-ban felkerekedtem, és beiratkoztam a Pápai Észak-amerikai Kollégiumba. A szeminárium harmadik évében, 25 éves koromban beleszerettem egy fiúba.

(Mickens saját maga döntött úgy, hogy nem szentelteti magát pappá: újságíróként dolgozott a Vatikáni Rádiónál, majd a The Tabletnél, most pedig a La Croix nemzetközi kiadásának főszerkesztője. Rómában él, ott találkoztam vele többször is.) Egy másik szeminarista, egy portugál, akivel Lisszabonban beszélgettem, Mickenséhez hasonló történettel rukkol elő. Neki volt bátorsága coming outolni a szülei előtt. Az anyja így reagált: „Legalább lesz egy pap a családban.” (A fiú beiratkozott a szemináriumba.) Egy másik példa: a latin-amerikai Lafcadio, a 30 év körüli pap egy római szemináriumban tanít (a nevét megváltoztattam). Nem sokkal azután ismertem meg a Propaganda étteremben, hogy az egyik fordítóm szeretője lett. Mivel nem titkolhatta tovább a homoszexualitását, úgy döntött, hogy kitárulkozik előttem, így ötször vacsoráztunk együtt a nyomozás során. Ydier-hez, Axelhez és Roberthez hasonlóan Lafcadio is elmeséli a történetét: nehéz kamaszkora volt Latin-Amerika legsűrűbb részén, de a szexualitásával kapcsolatban soha nem merültek fel kétségei. Azt mondja, hogy „őszinte elhivatottságból” jelentkezett a szemináriumba, bár az érzelmi renyheség és a megnevezhetetlen probléma – amelynek nem ismerte az okát – azért szerepet játszhatott a választásában. Apránként sikerült megneveznie a problémát: homoszexualitás. És végül a véletlen siet a segítségére: egy szép napon egy fiú a combjára teszi a kezét a buszon. Így meséli el az esetet: – Valósággal megbénultam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Amint megállt a busz, elmenekültem. Éjjel azonban gyötört az a súlytalan mozdulat. Folyton eszembe jutott, és elviselhetetlenül jólesett. Szerettem volna, ha megismétlődik. Lassanként felismeri és elfogadja a homoszexualitását, és Olaszországba költözik,

mert,

mint

mondja,

„az

érzékeny

latin-amerikai

fiúkat

hagyományosan a római szemináriumokba küldik”. Az olasz fővárosban

sikerül tökéletesen elkülönítenie egymástól a két életét, soha nem marad ki éjszakára a szemináriumból, ahol lakik, és ahol fontos tisztségeket is visel. Velem szemben nyíltan felvállalja a melegségét, és heves szexuális vágyként írja le az álomképeit. „Sokszor felizgulok” – mondja. Mennyi éjszakát töltött már el veszélyes ágyakban – és kapuzárás előtt mindig vissza kell térnie a szemináriumba, pedig még annyi dolga lenne! Amióta megéli a homoszexualitását, Lafcadio más szemmel tekint az egyházra. – Azóta jobban dekódolom a dolgokat. Nagyon sokszor próbálnak elcsábítani a Vatikán papjai, érsekei és bíborosai. Korábban nem tudtam, mit akarnak tőlem; most már pontosan tudom! (Lafcadio az idők során az egyik legfontosabb informátorommá lépett elő, mert fiatal, jóképű, jól ismerik a Római Kúriánál, ezért kitartóan ostromolják az érzelmeit, és gyakran flörtölnek vele a bíborosok, az érsekek, de még a pápa környezetének egyik meleg tagja is, amit ő szépen el is mesél nekem.) Több szeminarista interjúalanyomhoz hasonlóan Lafcadio is beszámol egy jellegzetes jelenségről, amely olyan elterjedt, hogy külön nevet is kapott: sollicitatio ad turpia (csábítás a gyónás alatt). Amikor a szeminaristák a homoszexualitásukról vallanak a papnak vagy lelkivezetőjüknek, leleplezik magukat. – Néhányan azok közül a papok közül, akiknek meggyóntam kételyeimet vagy vonzalmaimat, kikezdtek velem – erősíti meg. A közeledés sokszor sehová sem vezet; máskor kölcsönös a vonzalom, és kialakul a kapcsolat; néha még párok is születnek. Megint máskor a gyónás – mégiscsak szentségről van szó – érintésekhez, zaklatáshoz, zsaroláshoz vagy szexuális agresszióhoz vezet. Ha a szeminarista meggyónja vonzalmait vagy hajlamait, kockázatot vállal. Egyes esetekben az illetőt feljelenti a felettese,

amint azt az egykori pap, Francesco Lepore is megtapasztalhatta a Szent Kereszt Egyetemen: – Az egyik gyónás során megvallottam belső konfliktusaimat az Opus Dei egyik lelkészének. Őszinte voltam és kissé naiv. Eszembe sem jutott, hogy elárul, és elmeséli a történetemet a környezetének. Más szeminaristák olyannyira csapdába kerültek, hogy gyónásukat felhasználva zárták ki őket a szemináriumból, pedig a kánonjogban ez törvénytelen. A gyónási titok mindent felülír, megszegése kiközösítéshez vezet. – Az egyház ebben is kettős mércét alkalmaz. Nem tesz semmit a gyónás során lelepleződött homoszexuálisok elítélése ellen, ugyanakkor megtiltja, hogy a szexuális visszaélésről a gyónás segítségével tudomást szerző papok elárulják ezt a titkot – panaszolja egy szeminarista. A gyónás közben történő csábítás több szeminarista szerint is különösen gyakori a szeminárium első hónapjaiban, a „hivatástisztázó” – vagy „előkészületi” – évben; az utolsó évfolyamban, a diakonátus idején már ritkább. Ami a szerzetespapokat illeti, domonkosok, ferencesek és bencések egyaránt megerősítették, hogy novíciusként ők is átestek ezen a „beavatási szertartáson”. Akár közös megegyezéssel kerül sor a közeledésekre, akár nem, mindig kéznél van egy bibliai mentség: Jób könyve szerint az a bűnös, aki enged a kísértésnek, nem az, akitől a kísértés ered; a szemináriumban pedig mindig a szeminarista a bűnös, soha nem a zaklató felettes – ebben is tetten érhető, ahogy az egyház rendre megfordítja a jó és a rossz értékrendjét. Hogy teljes mélységében megérthessük a katolikus rendszert, amelynek a szeminárium csak az előszobája, meg kell fejteni egy újabb szodomai kódot: a barátságok, a védencek és a védők kódját. A meginterjúvolt bíborosok és püspökök többsége szóba hozta „asszisztensét” vagy „helyettesét” – értsd: a

„védencét”. A világi Dino Boffo Stanisław Dziwisz védence volt; Paolo Romeo és Giovanni Lajolo Angelo Sodano bíborosé; Gianpaolo Rizzotti Re bíborosé; Lech Piechota pap Tarcisio Bertone bíborosé; Don Ermes Viale Fernando Filoni bíborosé; Mons. Graham Bell Fisichella érseké; Jean-Louis Bruguès püspök Jean-Louis Tauran bíborosé; Dominique Mamberti és Pietro Parolin leendő bíborosok ugyancsak Tauran bíborosé; Ettore Balestrero nuncius Mauro Piacenza bíborosé; Mons. Fabrice Rivet Giovanni Angelo Becciu bíborosé stb. Példák százait sorolhatnánk azokról a helyzetekről, ahol tulajdonképpen az „őrangyal” és a „kegyenc” lép színre – néha a „rossz angyal” is. Ezek a „különleges barátságok” homoszexuális kapcsolattá is fejlődhettek, de az esetek többségében nem ez történik. Legtöbbször jól elkülönülő hierarchikus rendszerről van szó, amely klánokká, klikkekké, frakciókká, olykor kamarillákká alakulhat. És mint minden élő szervezetnél, itt is akadnak pálfordulások, oda-vissza mozgolódások, a szövetségek átalakulhatnak. Ezek a szerveződések, ahol „együtt unatkoznak”, olykor valóságos maffiává válnak – és az ilyen-olyan pénzügyi botrányok, az ilyenolyan VatiLeaks-ügyek magyarázatának kulcsává. A „védnök” és a „védenc” modellje, amely a Claude Lévi-Strauss tanulmányozta őslakos törzsekre emlékeztet, az egyház minden szintjén megtalálható, a szemináriumoktól a bíborosi kollégiumig, és a kívülállók, a kódot nem ismerők számára érthetetlenné teszi a kinevezéseket és átláthatatlanná a hierarchiákat. Csak egy etnológus érthetné meg mindezt teljes mélységében! Egy bencés szerzetes, a római Pápai Szent Anzelm Egyetem egykori vezetőségi tagja így magyarázza el a hallgatólagos szabályt: – Tulajdonképpen bármit megtehetünk az egyházi intézményekben, csak nem szabad lebukni. De a felettesek akkor is félrenéznek, ha tetten értek, csak el kell hitetnünk, hogy készek vagyunk megjavulni. Egy olyan pápai

egyetemen, mint a Szent Anzelm, azt is szem előtt kell tartani, hogy az oktatógárda többsége homoszexuális! Szív dobog a reverenda alatt című írásában a 15 éves, a felszín alá látó Rimbaud „Egy papnövendék vallomásai” alcímmel írt a szeminaristák vágyairól, amikor felöltik „a szent köntöst”, nemi szervük lüktet „a szeminarista köpeny alatt”, „oktalanul” elejtik a „vallomást”, és talán a felettes pap visszaéléseire is ráérzett, akinek „szeme kiült zsírpárnáira”66. A Költő később a maga módján oldja meg a problémáit: „Oly ifjú voltam és Krisztus lehelletembe / rondított”.67 – A gyóntatófülke nem kínzókamra – mondta Ferenc pápa. A szentatya azt is hozzátehette volna: – És nem lehet a szexuális visszaélések színtere sem. A szeminaristák többsége megértetett velem valamit, amit addig nem láttam át, és amit remekül összefoglalt egy fiatal német, akivel véletlenül futottam össze Róma utcáin: – Én nem kettős életnek látom ezt. A kettős élet titkos és rejtett lenne. Márpedig az én homoszexualitásomról tudnak a szemináriumban. Nem feltűnő, nem harcos, de tudnak róla. Az valóban tilos, hogy aktivisták legyünk, hogy előlépjünk ezzel. De amíg diszkrétek vagyunk, nincs baj. A „Ne firtasd, ne beszélj róla” szabály itt is éppolyan jól beválik, mint az egyház minden rétegében. A homoszexuális gyakorlatot elnézik a szemináriumban, amíg nincs nagydobra verve. De magára vessen, aki botrányt kavar! – Ami igazán tilos, az a heteroszexualitás. Akinek lányszeretője van vagy felvisz egy lányt, azt azonnal kirúgják. A szüzesség és a cölibátus elsősorban a nőkre vonatkozik – teszi hozzá széles mosollyal a német szeminarista. Egy ma már Zürichben élő egykori szeminarista így magyarázza el a véleményét:

– Az egyház a lelke mélyén mindig is jobban kedvelte a meleg papokat, mint a heteroszexuálisakat. Ezekkel a melegellenes körlevelekkel úgy tesz, mintha egy kicsit változtatna a helyzeten, de a valóságot nem lehet körlevelekkel megváltoztatni! Amíg a papi cölibátus érvényben van, mindig is jobb szemmel nézik az egyházban a meleg papot, mint a heterót. Ez a helyzet, és ezen az egyház sem képes változtatni. A megkérdezett szeminaristák még valamiben egyetértenek: egy heteroszexuális nem érezheti magát teljesen felszabadultan egy katolikus szemináriumban, méghozzá – idézem az általuk használt kifejezéseket – a „pillantások”, a „különleges barátságok”, az „első éjszaka joga”, az „érzékenység”, a „lágyság”, a „gyengédség” és az „általános homoerotikus légkör miatt”. Ha az egyedülálló nem elég edzett, könnyen zavarba jön! – Minden homoerotikus. Homoerotikus a liturgia, homoerotikus az öltözék, homoerotikusak a fiúk, nem beszélve Michelangelóról! – mondja az egykori szeminarista, Robert Mickens. Egy másik szeminarista pedig hozzáteszi azt, amit már sokszor hallottam: – Jézus soha nem emlegeti a homoszexualitást. Ha annyira borzalmas dolog, miért nem beszél róla? – Majd némi habozás után folytatja: – A szemináriumban lenni kicsit olyan, mint a Szárnyas fejvadász: nem lehet tudni, hogy ki ember és ki „utánzat”. A heterók általában nagyon rosszul élik meg ezt a bizonytalanságot. A szeminarista elgondolkozik, mintha a saját sorsán töprengene, majd hozzáfűzi: – Ne felejtsük el, hogy sokan kiugranak! Közéjük tartozik Pasquale Quaranta újságíró is. Elmeséli szeminarista időszakát, amely tulajdonképpen apáról fiúra szállt. Quaranta, aki ma már a La Repubblica szerkesztője, Carlo Feltrinelli könyvkiadóval és egy fiatal olasz íróval együtt azon három ember közé tartozott, akik meggyőztek, hogy

vágjak bele e könyv megírásába. Sokszor vacsoráztunk és töltöttük együtt az estét Rómában, utazgattunk Pasolini nyomában Perugiában és Ostiában, és közben elmesélte az életútját. Pasquale apja ferences pap volt, de hátat fordított az egyháznak, hogy feleségül vehesse Pasquale édesanyját; Pasquale eredetileg a papi hivatást választotta. Nyolc évet töltött a tanítással és hitoktatással foglalkozó stigmatinusok papi kongregációjában. – Az biztos, hogy jó oktatást kaptam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy szemináriumba küldtek. Átadták nekem az Isteni Színjáték iránti szenvedélyt! Vajon a homoszexualitása volt választásának egyik titkos mozgatórugója? Pasquale nem hiszi; amikor a kisszemináriumba került, túl fiatal volt ahhoz, hogy ez befolyásolhassa. Az viszont lehet, hogy ezért fordított hátat a papi pályának. Amikor ráébred a homoszexualitására, és beszél róla az apjának, a köztük lévő meghitt viszony azonnal megromlik. – Apám nem állt többé szóba velem. Nem is találkoztunk. Óriási trauma volt ez neki. Eleinte azt hitte, hogy velem van baj, később azt, hogy vele. Apránként, hosszabb beszélgetések után, hosszú évek alatt végül kibékültünk. Közben lemondtam a papi hivatásról, és apám a halálos ágyán is korrektúrázta a könyvemet, amelyet egy pappal együtt írtunk a homoszexualitásról; ez segített, hogy elfogadjam magam. Vajon azok a szeminaristák, akik még nem fordítottak hátat a hivatásnak, boldogok és derűsek? Amikor erről kérdezősködöm, elkomorulnak, lehervad arcukról a mosoly, megjelennek a kétségek. A dél-amerikai Lafcadio kivételével – aki saját bevallása szerint „élvezi az életet” – valamennyiüket megviseli, hogy mindig „a szürke zónában” vannak, rejtőzködnek, hallgatnak,

és elmesélik, hogy milyen kockázatot vállalnak leendő egyházi karrierjük kapcsán. A szeminárium sokuk számára lehetőséget adott a coming outra, ugyanakkor arra is ott döbbentek rá, hogy milyen nehéz helyzetben vannak. Többségük küzd a homoszexualitása ellen, amely ebben a környezetben hatalmas nyomásként nehezedik rájuk. Ahogy Rimbaud mondja: „… elterhelve bűnömmel, a bűnnel, amely oldalamba verte fájdalmas gyökereit, mióta csak az eszemet tudom – s amely az egekbe nő, s korbácsol, legázol, mélybe húz engem”.68 Valamennyien rettegnek, hogy elvesztegetik életüket, hogy őskövületek maradnak egy olyan világban, amely számukra idegen. A szemináriumban nehéz az élet: megértik, milyen életet élnének papként, hazugságban, álomképekkel, megkeseredett, magányos, aszkéta, őszintétlen élet lenne az, remegő, mint a gyertya lángja. Ameddig a szem ellát: a szenvedés, a hallgatás, az „illékony” szépség, a tiltott, de sokszor elképzelt gyengédség, a „hamis érzelmek” és főleg a „szerelem sivatagai”. Ameddig a szem ellát: a múló idő, az ellobbanó ifjúság, már majdnem öregek. Mindenütt a „komor mennyország”, ahogy Rimbaud mondja. A szeminaristák rögeszméje, hogy már az előtt felélték „éjszakai tőkéjüket”, hogy kiélvezhették volna. A meleg közösségben „meleg halált” emlegetünk: az „elévülési” idő egy homoszexuális esetében állítólag harminc év, attól kezdve sokkal nehezebben megy a csábítás! Addigra már jobb tartós kapcsolatban élni. Mivel a papok korábban nem élhették ki szenvedélyüket, sokszor éppen ebben az életkorban, „szexuális piaci értékük” hanyatlásakor kezdenek eljárogatni. Innen ered a szeminaristák megszállottsága, hogy versenyt futnak az idővel, és ettől való félelmükben elmerülnek a drogos szexpartik és az elfenekelős bulik világában. A szeminárium magányában

harmincéves korukig kell várniuk, hogy kimerészkedhessenek a világi bulikba? Ezt a dilemmát, amelyről oly sok katolikus pap számolt be nekem, csak súlyosbította a homoszexuális felszabadulás. Az 1970-es éveket megelőzően az egyház menedéket jelentett a kinti világban kiközösítettek számára; azóta börtönné vált azoknak, akik beléptek és ott is maradtak, valamennyien szűk cellába zárva érzik magukat, miközben kint felszabadultak a melegek. Újra csak Rimbaud-val szólva: „Krisztus, erőnk örökösen kirabló!”69 Az

idősebb

szeminaristákkal

ellentétben

–

akik

korbácsolásról,

önbüntetésről és testük sanyargatásáról beszéltek – Ydier, Axel és Lafcadio nem élt meg ilyen szélsőséges életszakaszokat; de azért éppen elég könnyük elfolyt. Átkozták az életet és ezt a szenvedést, amely mazochista módon saját magát táplálja. Annyira szerettek volna heteroszexuálisok lenni, André Gide rettenetes kiáltozását ismételgetve: „Nem olyan vagyok, mint a többiek… Nem olyan vagyok, mint a többiek.”70 Marad az onánia. Interjúalanyaim szerint a szemináriumokban tetőfokára hágott az önkielégítés egyházi üldöztetése, pedig a papok tapasztalatból tudhatják, hogy senki sem süketül meg tőle. A túlzott kontrollmánia és a korlátozás persze ma már teljesen hatástalan: messze van már az az idő, amikor a szeminaristák, „akik egyszer-egyszer engedtek az onánia kísértésének”, aggódhattak az üdvösségükért, és „már-már érezték a perzselődés illatát” (Angelo Rinaldi irodalomkritikus szép megfogalmazása szerint). Az önkielégítés, amely a régmúlt szemináriumaiban tabutéma volt, ma már fontos témakör, az oktatók rendszeresen foglalkoznak vele. Ez a hiábavaló megszállottság nemcsak arról szól, hogy elutasítják a szexualitás minden olyan formáját, amely nem a nemzést szolgálja (ez ugyanis a tiltás hivatalos oka), hanem arról is, hogy teljes kontrollt gyakorolnak az egyén

fölött, megfosztják a családjától és a testétől, még a személyiségétől is, a kollektív jó érdekében. Ezt a rögeszmét manapság annyiszor és annyira megszállottan ismételgetik, hogy az onánia lassanként „szekrény” a „szekrényben”, a kétszeresen zárt homoszexuális identitás formája. Így hát a papok visszaélnek vele, türelmetlenek, „száz szennyes álom”71 ég bennük, egyben a szabadság álmai is. – Mintha a középkorban élnénk: a szemináriumokban még mindig azt tanítják, hogy az önkielégítés bűn! És sokat elmond a katolikus egyházról, hogy többet beszélnek róla és határozottabban küzdenek ellene, mint a pedofília ellen – mondja Robert Mickens. Egy szép napon, a Vatikánból hazafelé tartva az Ottaviano metrómegálló közelében majdnem fölfal a szemével egy fiatal férfi. A nyakában nagy fakeresztet visel, egy idős pap mellett lépked (mint később elmondja), és némi bajlódást követően sikerül odajönnie hozzám. Andreának hívják, kissé ijedten elkéri a telefonszámomat. A hóna alatt a Franco Manzi által szerkesztett teológiai kézikönyvet, az AsSaggi biblicit szorongatja – ez árulja el és teszi egyszeriben érdekessé a szememben. Szóba állok vele. Még aznap este beülünk kávézni egy római bárba, ahol mindjárt bevallja, hogy álnevet használt és szeminarista. Többször is beszélgetünk, és más leendő papokhoz hasonlóan ő is mesél az életéről. Andrea, aki előttem nyíltan vállalja homoszexualitását, minden várakozás ellenére XVI. Benedek pápa híve. – Jobban szerettem Benedeket. Ferencet nem kedvelem. Nem szeretem ezt a pápát. Inkább a II. vatikáni zsinat előtti egyházat választanám. Hogyan egyezteti össze meleg életét a szemináriumi élettel? Andrea lehajtja a fejét, láthatóan zaklatott, sajnálkozik is a bizonytalansága miatt. Mint a válaszából is látszik, büszkeség és önostorozás között lavíroz:

– Látod, nem is vagyok olyan jó keresztény. Pedig megpróbáltam. De nem megy. Tudod, a test szava. Azzal nyugtatom magam, hogy szeminarista barátaim többsége ugyanolyan, mint én. – Azért döntöttél a szeminárium mellett, mert meleg vagy? – Én nem így látom a dolgokat. A szeminárium először átmeneti megoldás volt. Kíváncsi voltam, hogy tartós lesz-e nálam ez a homoszexualitás dolog. Később a szeminárium lett a kompromisszumos megoldás. A szüleim hinni akarják, hogy nem vagyok homoszexuális, örülnek neki, hogy szemináriumba járok. Nekem pedig ez teszi lehetővé, hogy bizonyos értelemben a saját ízlésem szerint éljek. Nem könnyű, de jobb ez így. Ha kétségeid vannak a szexualitásoddal kapcsolatban, ha nem akarod, hogy kiderüljön rólad, hogy meleg vagy, ha nem akarsz fájdalmat okozni az anyádnak: akkor irány a szeminárium! Ha a saját indokaimat próbálom megfejteni, nyilván a homoszexualitás dominál, még ha ez eleinte nem is volt tudatos. Csak akkor bizonyosodtam meg a homoszexualitásomról, amikor már beléptem a szemináriumba. És botcsinálta szociológusként hozzáteszi: – Azt hiszem, ez valamiféle szabályszerűség: a papok túlnyomó többsége a szemináriumok homoerotikus és szigorúan maszkulin világában fedezte fel, hogy a fiúkhoz vonzódik. A gimnáziumban, az olasz vidéken kicsi az esélye, hogy olyan homoszexuálisokkal találkozol, akik tetszenek. Ez mindig elég kockázatos. Aztán megérkezel Rómába, a szemináriumba, ahol már csak fiúk vannak, és majdnem mindenki homoszexuális, fiatal és szép, és akkor megérted, hogy te is egy vagy közülük. A beszélgetések során az ifjú szeminarista részletesen leírja, milyen a szeminárium légköre. Két alkalmazást használ a leggyakrabban: a Grindrt és az ibreviary.org-ot – az egyik a meleg szexrandevúk eszköze, a másik az

okostelefonon ingyenesen használható ötnyelvű katolikus breviárium. Az élete tökéletes összefoglalása! A húszéves Andreának már körülbelül 50 szeretője volt: – A Grindren vagy a szeminaristák között akadok rájuk. Mivel bűntudatot érez kettős élete miatt, és enyhíteni szeretné a csalódását, amiért nem egy szent, bevezetett néhány szabályt, hogy jobb legyen a lelkiismerete. Elárulja például, hogy a Grindren az első találkozásnál nem engedélyezi magának a szexuális kapcsolatot: meg kell várni legalább a harmadik találkozást! – Ez a saját módszerem, úgy is mondhatnám, hogy a ratzingeri oldalam – ironizál. Erősködöm, hogy magyarázza el, miért akar továbbra is pap lenni. Az ifjú csábító tétovázik. Maga sem tudja pontosan. Gondolkozik, majd ennyit mond: – Csak Isten tudhatja. A római pápai egyetemekről származó forrásaim szerint a szeminaristák kettős életében az elmúlt években nagy előrelépést jelentett az internet és az okostelefon. Azok nagy része, akik korábban a sötét éjszakában bóklásztak véletlen találkozásokat remélve, vagy Rómában az Il Diavolo Dentro, a KMen’s Gay, a Bunker vagy a Vicious Club rendszeres látogatói voltak, immár nyugodtan flörtölhet a szobájában is. Már ki sem kell mozdulniuk és kockázatot sem kell vállalniuk az olyan alkalmazásoknak köszönhetően, mint a Grindr, a Tinder vagy a Hornet, és az olyan weboldalak segítségével, mint a GayRomeo (ma már PlanetRomeo), a Scruff (az érettebb és „medve alkatú” férfiaknak), a Daddyhunt (azoknak, akik az idősebb, pénzes férfiakat kedvelik) vagy éppen a Recon (a fetisiszták és a „szélsőséges” szexualitást kedvelők számára).

Római kutatótársaimmal egyébként sokszor éppen az internet varázsának köszönhetően

értesültünk

egy

sor

szeminarista,

pap

és

püspök

homoszexualitásáról. Udvariasságból vagy cinkosságból az e-mail-címüket vagy a mobilszámukat is megadták, amikor a Vatikánban találkoztunk. Amikor ártatlanul rögzítettük az információkat a Gmail címjegyzékében vagy az

okostelefonunkban,

különböző

felhasználóneveik

és

ismerőseik

automatikusan megjelentek a WhatsAppon, a Google+-ban, a LinkedInen vagy a Facebookon. Gyakran álnéven! Az álnevek segítségével a randioldalakon, mintha csak a szentlélek műve lenne, szépen kirajzolódott a diszkrét, de az informatikához kevéssé konyító szeminaristák, papok és püspökök kettős élete! (Természetesen 10-15 konkrét esetre gondolok, köztük azokra a főpapokra, akikkel már találkoztunk ezeken a lapokon.) Manapság sokan töltik estéiket az olyan weboldalakon, mint a GayRomeo, a Tinder, a Scruff vagy a Venerabilis – de mindenekelőtt a Grindren. Jómagam soha nem szerettem ezt az embertelen és egyhangú alkalmazást, de értem a logikáját: földrajzilag lokalizálva és valós időben jelzi a közelben lévő, elérhető melegeket. Ördögi! A Grindr több pap szerint is rendkívüli jelentőségű jelenség a szemináriumokban és a papi gyűléseken. Az alkalmazást olyan széles körben használják az egyházban, hogy még botrányok is kipattantak (például egy írországi szemináriumban). A papok sokszor akaratlanul is egymás között akadnak találatokra, amikor megállapítják, hogy néhány méternyire tőlük egy másik egyházi személy is megjelent az alkalmazásban. Csapatommal sikerült bebizonyítanom, hogy a Grindr minden este működik a Vatikánon belül. Csak el kellett helyeznünk két okostelefont a parányi katolikus állam két szélén, hogy rendkívül alacsony hibahatárral azonosíthassuk a melegek tartózkodási helyét. Amikor kétszer elvégeztük a kísérletet, nem sokan

csatlakoztak a Vatikánból, de olykor több belső kontaktom szerint is sokkal többen keresgélnek a Grindr alkalmazásban. A Venerabilis weboldal is megér egy misét. A 2007-ben létrehozott online platform kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy a „homoérzékeny” papok hirdessenek vagy cseteljenek rajta. Az eszmecserék és a kölcsönös támogatás színtere hamarosan valódi beszélgetős csoportok kialakításához vezetett: ezek a csoportok egy időben a Largo Torre Argentina híres könyvesboltjában, a Feltrinelliben gyűltek össze a pápai egyetemek eltérő órarendje szerint másmás időpontban! Az oldal egyik adminisztrátora, Tarcisio Bertone bizalmasa, Mons. Tommaso Stenico arról volt ismert, hogy a Kúrián belül homofób, a Vatikánon kívül viszont gyakorló meleg (amikor az olasz televízió egyik adásában coming outolt, felmentették vatikáni tisztségei alól). Az oldal a várható pályát futotta be: teret adott az egyházi flörtöléshez, majd amikor a konzervatív katolikus sajtó nekiment, elaltatták. Megtaláltuk a nyomait az internetes archívumokban és a „deep weben”, de már nem elérhető, és a keresőmotorok sem listázzák. A Facebookon, amely a vegyes felhasználói csoportok miatt ugyancsak a flörtölés eszköze, könnyű megtalálni a meleg papokat és szeminaristákat. Ez a helyzet például a Rómában követett főpapokkal: a többségük nem ismeri a közösségi háló titkosításának szabályait, ezért bárki láthatja barátaik listáját. Ha a város homoszexuális közösségébe beágyazott meleg római profiljából nézzük a pap profilját, a közös ismerősök listájából szinte biztosan megállapítható, hogy az illető meleg-e vagy sem. Nincs szükség meleg üzenetre az idővonalon, a Facebook működése szinte automatikusan buktatja le a melegeket. Ha a Twittert, az Instagramot, a Google+-t és a LinkedInt összekapcsoljuk a Facebookkal, legálisan kutakodhatunk. Az olyan profi eszközöknek köszönhetően, mint a Brandwath, a KB Crawl vagy a Maltego, a pap teljes

közösségi tartalmát elemezhetjük: az ismerőseit, a lájkjait, a megosztott, kiposztolt információkat, de még a többi kapcsolódó profilját is (olykor eltérő felhasználónévvel). Én is használtam már ezeket az igen hatékony szoftvereket, amelyek a világhálón fellelhető nyilvános információkból kiindulva általános ágszerkezeteket és gráfokat készítenek az illető tevékenységéről a közösségi oldalakon. Az eredmény nagyon impresszív, mert az illető teljes profilja kirajzolódik abból a több ezer adatból, amelyet saját maga közölt a közösségi oldalakon, noha talán már nem is emlékszik rá: az esetek többségében a homoszexualitás is alacsony hibahatárral kiderül. Ezek elől az eszközök elől szinte lehetetlen elbújni, mert csak akkor sikerülhet, ha valaki tökéletesen elkülöníti élete egyes területeit, külön-külön közösségi hálót használ, és soha nem oszt meg semmilyen személyes információt az ismerőseivel. Az okostelefon és az internet tehát egyszerre könnyíti és nehezíti meg a szeminaristák és a papok életét. Nyomozásom során egyébként magam is sokat használtam ezeket az új digitális eszközöket, Airbnb-n béreltem lakásokat, Waze-t használtam és az Uber segítségével közlekedtem, LinkedInen és Facebookon vettem fel a kapcsolatot a papokkal, fontos dokumentumokat és regisztrációkat őriztem a Pocket, a Wunderlist és a Voice Record alkalmazásokban és több forrásommal is titokban leveleztem Skypeon, Signalen, WhatsAppon és Telegramon. A modern író digitális – valóságos „digital writer”. Könyvemmel nem az a célom, hogy a homoszexualitásra, az orgiára, az önkielégítésre vagy az online pornográfiára szűkítsem a szeminaristák és a papok életét. Természetesen vannak olyan papok is, akiket aszkétának nevezhetünk, mert nem érdeklődnek a szex iránt, és békésen élik szűzies

életüket. Ám a beszámolók szerint azok vannak kisebbségben, akik tartják magukat a cölibátus fogadalmához. Valójában még csak az elején járunk annak, hogy megismerjük a papok homoszexualitását és a Vatikán kettős életét. A mindent könnyen filmre vevő és rögzítő okostelefonok terjedésével, a mindentudó közösségi hálózatokkal egyre nehezebb megőrizni a Vatikán titkait. Az emberek ma már bátrabban szólalnak meg. A bátor újságírók a világ minden táján nyomoznak a papság széles körű képmutatásával kapcsolatban, és egyre több tanú nyitja ki a száját. Az általam meginterjúvolt bíborosok egy része szerint „ezek a kérdések nem fontosak”, „túl nagy jelentőséget tulajdonítanak nekik”, és „a szexuális vitákat magunk mögött hagytuk”. Szeretnék, ha lapoznánk. Én éppen az ellenkezőjét gondolom. Szerintem épphogy csak elkezdtük a felszínt kapirgálni. És mindaz, amit ebben a könyvben elmesélek, csupán az első oldala annak a hosszú történetnek, amely még megírásra vár. Az az érzésem, hogy semmit nem tudok a teljes igazságról. Még csak most kezdődik Szodoma leleplezése, lemeztelenítése, titkos és ma még szinte ismeretlen világának elmesélése.

NEGYEDIK RÉSZ

Benedek

20

Passivo e bianco A Ratzinger Alapítvány római székhelyén véget ért a háború. Már csak a történelem ítélkezhet – és Isten az ő irgalmasságával. A falakon XVI. Benedeket ábrázoló fotók és tablók. Itt még bíboros; ott már visszavonult, emeritus pápa. A két alak között megdöbbent egy hatalmas, feltűnő helyen lévő portré: a még gyakorló pápa mosolyogva ül egy nagyon magas, vörös és aranyozott pápai trónuson, arannyal szegélyezett fehér ruhájában fenségesnek hat. Magas, topázsárga főpapi süvegében – mitrájában – még nagyobbnak látszik, „larger than life”. A szék fatámláját faragások díszítik: fürtös angyalkák, faunok, szellemek vagy cupidók. A pápa vöröses árnyalatú alakja uralja – ex cathedra – a képet, színek kavalkádjában és csipkék tűzijátékában. XVI. Benedek úgy ül trónusán, mint egy király. Dicsősége teljében. Az időtlen portré X. Ince pápára emlékeztet Velázquez festményén: ő is fenségesen ül vörös selyembe burkolózva, fején piros süveg, gyűrűje csillogó (a X. Ince pápa portréja című csodálatos kép a római Doria Pamphilj Galériában látható). Ha alaposabban megnézzük, szembetűnő a radikális átalakulás. Már látni vélem benne a szentatya arcát, ahogy Francis Bacon ábrázolta Tanulmány Velázquez X. Ince pápa-portréjához II. című festményén, amelynek egyik változata a Vatikáni Múzeumban látható. A pápa kubista arca teljesen eltorzul: mintha csak egy maszk lenne, az orr kicsavarodott, szinte eltűnik; a pillantása tüzel. Vajon dühös a szentatya, vagy

titkol

valamit?

Narcisztikus

perverz,

vagy

a

világ

tisztaságának

megtestesítője? A vágy gépezetei gyötrik, vagy elvesztett ifjúságára gondol? Sír? Miért sír? Amint Gilles Deleuze filozófus észrevette, Francis Bacon cselesen a látómezőn kívül hagyja mindazt, ami a pápát nyugtalanítja, így nem kapunk racionális magyarázatot. Velázquez és Bacon festményeihez hasonlóan, bár elmondhatatlanul kevesebb tehetséggel, Ratzinger titka is kibontakozik ezen a portrén, amelyet senki sem néz meg alapítványa székhelyén, ahová már senki sem jár, és amely teljesen

üres.

A

római

pápa

kifejezhetetlen

egyszerűségében

és

megfejthetetlen összetettségében. Benedek az első modern kori pápa, aki lemondott hivataláról. Állítólag egészségi okokból; természetesen más szempontok mellett ez is szerepet játszott – pápasága hosszú, 14 stációból álló kálváriájának ez volt az egyik stációja. Az sem igaz, amit rebesgettek, hogy XVI. Benedek a meleglobbi áldozata. Az azonban igaz, hogy a sorsát megpecsételő és bukását meggyorsító Via

Dolorosa

14 stációjából

9

a homoszexualitáshoz

kapcsolódik. A Ratzinger Alapítvány székhelye kong az ürességtől. Valahányszor a római via della Conciliazionén, a Vatikán különböző hivatalainak otthont adó épületben beléptem ezekbe a szellemirodákba, hogy találkozzam Federico Lombardi atyával, senki más nem volt ott rajta kívül. Sem titkár, sem asszisztens, nem volt ott egy teremtett lélek sem. És amikor jelentkezem a portán, a kövér, lomha portás még csak át sem vizsgál; alig jár ide valaki. Becsöngetek. Federico Lombardi maga nyit ajtót. A hűséges, pontos, halk szavú és mindig rendelkezésre álló Lombardi valóságos rejtély. Három pápa közeli munkatársaként dolgozott, az újságírók emlékeiben pedig elsősorban XVI. Benedek szóvivőjeként él: végigkísérte

hosszú kálváriáján. Ki ez az ember? Sokszor hallottuk, de nem tudunk róla semmit. A felszínen alázatos jezsuita, a legtöbben csodálják és szeretik. Szűkösen él, sokat olvas, távolságtartó, önmegtartóztatása pedig szöges ellentéte az általa kiszolgált pápák környezetének: ők fényűző életet éltek, luxusban, pénzmosással és aggályos erkölcsi ügyekkel; ő viszont hivatásához híven szerényebben élt, mint megengedhette volna magának. És most is, amikor találkozom vele, gyalog érkezik a jezsuiták Borgo negyedbeli székhelyéről, ahol spártai egyszerűségű szobában lakik. Kétségkívül azon kevesek egyike a Vatikánban,

akik

komolyan

veszik

a

három

szerzetesi

fogadalmat

(szegénység, szűziesség, engedelmesség), és rendjének többi tagjához hasonlóan

kiegészíti

egy

negyedik

fogadalommal:

a

pápa

iránti

engedelmességgel. Federico atya ugyanakkor „páparajongó”, ahogy Rabelais nevezi azokat a papokat, akik gondolkodás nélkül csodálják a pápát. Loyola kései híve a legfontosabb dolognak, az igazságnál is jelentősebb értéknek tartja a pápa iránti engedelmességet. Rá és a többi jezsuitára is érvényes a mondás: „Ha az egyház jónak látja, feketének hiszem a fehéret.” Lombardi színvakká vált Ratzinger pápasága alatt, gyakran látta fehérnek a fekete füstöt. Olyannyira, hogy az újságírók előszeretettel vetették a szemére köntörfalazását: szóvivőként eltagadta az igazságot, és relativizálta a pedofíliával kapcsolatos botrányokat, amelyek váratlan viharként csaptak le a pápai intézményekre; ezért kapta a „Pravda” gúnynevet. Ahogy a jezsuiták iránt ellenszenvvel viseltető Pascal írta: „Lehet valótlan dolgokat mondani, mivel igazaknak tartjuk őket, de a hazug ember fogalma magában foglalja a hazugság szándékát is.”72 Ötször találkoztam Lombardival, a lebilincselő személyiségű pap mindvégig higgadtan válaszolt kérdéseimre, és diplomatikusan tette helyre az

értelmezéseimet: – Szerintem nincs ellentmondás az igazság és a pápa iránti engedelmesség között. A jezsuita, aki vagyok, természetesen a szentatya üzenetének pozitív értelmezését szolgálja. Előfordult, hogy szenvedélyes voltam. De mindig azt mondtam, amit gondolok. Robert Mickens amerikai vatikanista szkeptikusan viszonyul a tények ilyetén elferdítéséhez, és szigorúan bírálja is: – Valamennyi szervezet közül a katolikus egyház emlegeti legtöbbet az igazságot. Folyamatosan ezt a szót ismételgeti. Állandóan az igazságot hirdeti. Miközben nincs még egy szervezet a világon, amelyik ennyit hazudna. II. János Pál szóvivője, Joaquín Navarro-Valls és XVI. Benedek szóvivője, Federico Lombardi egyszer sem mondott igazat. Ilyen egyszerű: mindig hazudtak. Mivel XVI. Benedek pápasága idején egymást érték a mulasztások, a hibák, a botrányok, az ügyek és a viták, Lombardi közkatonának meglehetősen gyakran kellett kiállnia a frontvonalba. Annyi nehéz küldetés, a védhetetlen állandó védelmezése után az idős pap megkezdi jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Federico Lombardi II. János Pál idején, több mint huszonöt éve érkezett a Vatikánba, ahol először a Vatikáni Rádió vezetésével bízták meg, ezt a tisztséget ugyanis hagyományosan jezsuiták viselik. Pedig barátai és egykori munkatársai szerint Lombardi soha nem tartozott II. János Pál és XVI. Benedek keményvonalas ágához. Inkább baloldali beállítottságú, a szociális katolicizmus érzékenységéhez áll közelebb. Lombardi atya mindig olyan szerepet játszott, amelyet nem rá szabtak: olyan pápákat szolgált, akik egyáltalán nem hasonlítottak rá, és végül egy jezsuita, Ferenc mondott neki

köszönetet; vele már azonos nézeteket vallottak, és ha a világ igazságos lenne, Ferenc lehetett volna „az ő” pápája. – Számomra az volt az elsődleges, hogy az éppen regnáló pápát szolgáljam. Egy jezsuita támogatja a pápai irányvonalat és azonosul vele. És mivel Németországban tanultam, nagyra tartottam Ratzinger teológiáját, a kiegyensúlyozottságát – magyarázza. Lombardi szépen halad fölfelé a szentszéki ranglétrán, majd II. János Pál alatt lendületet vesz: kinevezik a Vatikán sajtóosztályának élére (ez a teljes kommunikációs hivatalt jelenti), nem sokkal XVI. Benedek megválasztása után pedig a pápa szóvivője lesz. Az Opus Deivel köztudottan kapcsolatban álló spanyol Joaquín NavarroVallsot követi ezen a poszton. A spanyol szóvivőt fiatalkorában mindenki szexinek tartotta: „Isten nem csak a csúnyákat szólítja meg” – felelte állítólag II. János Pál pápa, amikor valaki megjegyezte, hogy jól választja meg a környezetét! Navarro-Valls érdekes módon világiként választotta a cölibátust, a heteroszexuális szüzességet, senki sem kényszerítette erre, ahogy a maga idejében ugyanígy döntött Jacques Maritain és Jean Guitton is. Soha nem értettem a Vatikánnak ezeket a tiszta és „botcsinálta” világi munkatársait, akiket állítólag hidegen hagy a másik nem és egyetlen félelmük, hogy esetleg meg kell nősülniük! Miért fogadnak cölibátust, ha senki sem kéri őket erre? Ha nem házasok, fokozódnak a kétségek; ha nem látunk körülöttük nőket, már tilos kételkedni. Federico Lombardi viszont pap. Itt vagyok hát a három legutóbbi pápa szóvivőjénél, aki a beszélgetéseink során szívesen bocsátkozik összehasonlításokba. Elmés, szinte mindig kifogástalanul udvarias. – II. János Pál a nép embere volt. Ferenc a közelség embere. Benedek pedig az eszmék embere volt. Mindenekelőtt éles elméjére emlékszem. Benedek nem volt népszerű, mint II. János Pál vagy most Ferenc. Nem

szerette például a tapsot, szemben Wojtyłával, aki rajongott érte. Benedek nagy szellem volt – mondja Lombardi. Tehát nagy szellem. Az általam megkérdezett bíborosok egybehangzóan állították, hogy míg II. János Pál spirituális és misztikus beállítottságú volt, XVI. Benedek mindenekelőtt nagy teológus. Ehhez a meglátáshoz néhányan bűnbánó arccal hozzáteszik, hogy nem igazán volt alkalmas pápának. – Szerintem napjaink legnagyobb teológusa ő – magyarázza Giovanni Battista Re bíboros. Kollégája, Paul Poupard bíboros rálicitál: – Huszonöt éven át dolgoztam Ratzinger mellett. És hát, hogy is mondjam, nem az irányítás volt a legerősebb oldala. Lemondásakor a pápa maga is emlegette teológiai eredményeit, és elismerte, hogy az ügyek és az emberek irányítása nem az erőssége. „A gyakorlati irányítás nem az erős oldalam, és ezért mondanám, bizonyos gyengeségem”73 – írja XVI. Benedek Utolsó beszélgetések Peter Seewalddal című, végrendeletnek is felfogható könyvében. Ratzinger, a gondolatok embere? Kétségkívül. Teológusként hasznos életművet hagy a katolikus egyházra, még ha ma már vita is zajlik azok között, akik hajlamosak túlértékelni, akár „filozófus bíborosként” emlegetni, és azok között, akik relativizálják a jelentőségét – csak egy jó tanár, semmi több. Könyvemnek nem célja felgöngyölíteni a leendő pápa, XVI. Benedek életét, még csak intellektuális életét sem. Csupán néhány dátumra és egy-két szembeszökő mozzanatra szorítkozom. Először is az ifjú Ratzinger bajorországi gyerekkorára, a szerény és szeretetteljes vidéki környezetre, ahol a hit, a német klasszikus zene és a könyv szeretete uralta a hétköznapokat. Az

akkori fotókon Joseph már ugyanolyan rózsás arcú, lányos mosolyú, merev, sőt kemény tartású, mint amilyennek pápaként megismertük. Furcsa pillanatfelvétel: mint mondja, kiskorában szeretett „paposat játszani” (ahogy mások babáznak). Még egy pillanatfelvétel: az anyja erőteljes személyiség, kicsit még maga is gyermek. Harmadik pillanatfelvétel: az apja rendőrfelügyelő, ennek megfelelően tekintélyelvű és merev; ugyanakkor szemben áll Hitlerrel. Jóval később az a vád éri Joseph Ratzingert, hogy a Hitlerjugend tagja volt, egyesek az igencsak bántó „II. Adolf” gúnynévvel illetik, és azzal viccelődnek, hogy „az Atya, a Fiú és a Harmadik Birodalom nevében” oszt áldást. Való igaz, hogy a Hitlerjugend tagja volt, ezzel kapcsolatban a pápa maga is hosszasan magyarázkodott. Tizennégy éves korában csatlakozik a Hitlerjugendhez, akárcsak az 1930-as évek német fiataljainak túlnyomó többsége, de ez nem feltétlenül jelent ideológiai azonosulást a nácizmussal. Joseph Ratzinger később kilép a Wehrmachtból, amelynek, mint sokszor elmondta, a védelmi testületébe osztották be (megválasztása előtt hosszasan tanulmányozták az életrajzát Izraelben, és fölmentették az állítólagos náci múlt vádja alól). Az ifjú Ratzinger szenvedélyesen rajong Goethéért és a latin és görög klasszikusokért, szerelmes Rembrandt festményeibe, verseket ír és zongorázni tanul. Már nagyon korán beszippantja a német filozófia, Heidegger és Nietzsche, és ez a szellemi táplálék gyakran vezet humanizmusellenességhez – és valóban, Ratzinger „felvilágosodásellenes”. Francia gondolkodókat is olvas, először is Paul Claudel költőt, olyannyira, hogy (meséli Poupard bíboros) megtanul franciául, hogy eredetiben olvashassa Claudelt. Olyan mély benyomást tesz rá A selyemcipő szerzője, hogy saját megtérését Claudeléhez köti, szemérmesen elhallgatva, hogy Claudel megtérése egy „vad misztikus”, a homoszexuális és antiklerikális Arthur Rimbaud Egy évad a pokolban című,

utolsó kötetének szenvedélyes olvasásához kötődik. Ratzinger ismeri Jacques Maritain műveit is, több komoly tanulmány szerint a két teológus nézetei közel állnak egymáshoz, különösen a szűziesség, a szerelem és a párkapcsolat kérdésében. Ám a leendő pápának van naiv és törékeny oldala is: sokszor elolvasta A kis herceget. Anekdotákon és egy rendkívüli mértékben cenzúrázott, az árnyékosabb foltokat és a lényeges csomópontokat talán el is rejtő életrajzon kívül vajmi kevés információ áll rendelkezésünkre az ifjú szeminarista Ratzinger egyházi küldetésével és spirituális mozgatórugóival kapcsolatban, noha a papi hivatás és a vele járó cölibátus választása megfelel a leendő pápa spekulatív alkatának. Az 1951. június 29-i felszenteléséről készült képen boldognak és büszkének látszik, talpig csipkében. Tulajdonképpen szép férfi. Ehhez is kapcsolódik egy gúnynév: „ministránsfiú”. „Az igazság munkatársa”: ezt a jelmondatot választja Joseph Ratzinger, amikor 1977-ben püspöki kinevezést kap. De valóban az igazság hajtja? És miért lett belőle pap? Követhetjük őt és hihetünk neki ebben a kérdésben? XVI. Benedek gyakran hazudik, mint mindenki más; néha hagyni kell hazudni. És kitalálható, mint halljuk, hogy a szentség és a cölibátus kapcsán az ifjú Ratzingernél „komplikációk” léptek fel – így nevezik a svájci órák bonyolult mechanizmusait. A pubertáskort zárójelként élte meg, el akarta felejteni a vele járó kétségeket, káoszt, talán szédüléseket is, mert ez az időszak sok álmatlan éjszakájába került. Életrajzírói szerint ez a vékony, fojtott hangú fiú – mint François Mauriac – összezavarodott fiatalkorában, érzelmi nehézségei támadtak. Vajon ő is az olyan csodagyerekek közé tartozott, akinek csodájára járnak a professzorok, de képtelen megszólítani egy lányt a kávézóban? Valamilyen sebet rejt nála a szüzesség, amelybe menekül? Nem tudjuk. Ne feledjük, hogy a háború utáni kamaszoknak (1947-ben Ratzinger húszéves)

milyen nehéz volt belátni esetleges „hajlamaikat”, egyáltalán „homofilnak” lenni. Összehasonlításképpen nézzük meg, hogy mit írt a fiatalságáról egy 1950-ből származó levelében egy olyan, korát megelőző és bátor személyiség, mint az olasz filmrendező, Pier Paolo Pasolini, aki ugyanahhoz a nemzedékhez

tartozik,

kiegyensúlyozottnak,

mint

természetesnek

Joseph

Ratzinger:

születtem:

a

„Derűsnek,

homoszexualitásom

fölösleges volt, rajtam kívül állt, nem tartozott hozzám. Mindig is ellenségként láttam magam mellett.” A homofília mint belső „ellenség”: vajon ez lenne a személyes élménye ennek a nyugtalan, bizonytalan pápának, aki sokszor emlegette súlyos „gyengeségét”, „szent nyugtalanságát”, alapvető „alkalmatlanságát” és titkos szerelmeit „különféle dimenziókban és különféle formákban”, még ha természetesen hozzá is teszi: „fel sem merül, hogy belemenjünk az intim részletekbe”? Honnan tudhatnánk? Joseph Ratzinger mindenesetre a Vesta-szüzet, az ijedt szűzlányt játszotta. Állítólag soha nem vonzotta az ellenkező nem, szemben II. János Pállal vagy Ferenccel. Életrajzában soha, semmilyen formában nem találunk említést egyetlen lányról, egyetlen nőről sem; csak az anyja és a nővére számított, sőt: tulajdonképpen Maria irányította a háztartását. Számos tanú szerint az évek során csak fokozódott a nőgyűlölete. Arra azért felfigyelhetünk, hogy egészen későn, 2016-ban, a szentatya könyvének előkészítésekor a pápa hivatalos beszélgetőtársa, Peter Seewald csodával határos módon felfedezett egy testi vonzalmat, amely a szeminárium előtt fűzte egy nőhöz. Ez a „nagy szerelem” állítólag sokat gyötörte az ifjú Ratzingert, megnehezítette, hogy a cölibátus mellett tegye le a voksát. Seewald azonban annyira nem hisz ennek az információnak,

hogy

nem

szerepelteti

az

emeritus

pápáról

szóló

beszélgetőkönyvében – „hely hiányában”, mondja Ratzinger. Seewald végül a Die Zeit című napilapban árulja el, vagyis óvatosan a német közönségre

szorítkozik. A pápa már majdnem kilencvenéves, amikor kitalál magának egy „affért”! „Elza bolondja”74 elrejti a sorok között, ráadásul valaki más szavaival, hogy valaha (természetesen a szüzességi fogadalom előtt) beleszeretett egy nőbe! Szív dobog a reverenda alatt! Ki hitte volna? Ami azt illeti, senki nem hitt neki! Ez az utolsó vallomás oly kevéssé tűnt hihetőnek, hogy azonnal megszületett a megfejtés: a rosszul sikerült kommunikációs akcióval próbálják elhallgattatni a német nyelvű sajtóban akkor már bőszen terjedő pletykát, hogy a pápa valószínűleg homoszexuális. Ez a józan ésszel ellentétes szerelmi titok talán maga is egy vallomás. Vajon Vergilius pásztorlányairól van szó – akik valójában pásztorok? Vajon Albertine az, Az eltűnt idő nyomában híres alakja, aki mögött Proust bajszos sofőrje rejtőzik? Akárhogy is, ez a történet annyira mesterkélt időpontban jelent meg, hogy paradox módon csak növelte a gyanút. „Csak a saját rovásunkra vethetünk véget a homálynak” – mondogatta előszeretettel Retz bíboros; a mondat a Vatikán valamennyi lakójára érvényes. Annyi bizonyos, hogy Joseph Ratzinger csupán félig-meddig választotta a papi hivatást: papként egyetemi tanár is lesz, amikor pedig pápaként Castel Gandolfóban nyaral, egész napokat tölt írással; mindvégig a lelkipásztorkodás és a tudósi pályafutás között őrlődik. Ennek ellenére gyorsan halad előre, intelligenciájának és páratlan munkabírásának köszönhetően: épp csak felszentelték, már tanár lett; alighogy püspök lesz, máris kinevezik bíborossá. Szépen illeszkedik ebbe a sorba az is, hogy II. János Pál halála után őt választják meg Szent Péter székébe. Vajon progresszív vagy konzervatív? Már a kérdés is furcsának tűnhet, hiszen Joseph Ratzingert mindig is a Vatikán jobbszárnyához sorolták. A kérdésre a mai kontextusban már egyértelmű a válasz, akkoriban azonban nehezebb volt felelni rá. Az azóta ráaggatott nevekkel ellentétben – „páncélbíboros”, „Isten rottweilere”, „német juhász” – az ifjú Ratzinger az

egyház balszárnyán, a II. vatikáni zsinat tanításának értelmezőjeként kezdte pályafutását (a zsinaton mint peritus, azaz mint szakértő vett részt). A bíborosok, akik ekkoriban ismerték, és azok a tanúk, akikkel Berlinben, Münchenben, Frankfurtban és Regensburgban beszélgettem, mind azt mondták róla, hogy összetett gondolkodású, hajlítható progresszív. Joseph Ratzinger nyitott és jó szándékú: nem minden ellenvélemény mögött sejt lutheránusokat vagy ateistákat. A vitákban sokszor bizonytalan, már-már félénk. „A Ratzingerek nem éppen bőbeszédűek” – vallja meg egy interjú során. Állítólag soha nem kényszeríti másra a véleményét. Mégis, egykori teológusbarátjával, Hans Künggel vagy honfitársával, Walter Kasper bíborossal ellentétben Joseph Ratzinger egyre inkább szűkkeblűen értelmezi a II. vatikáni zsinatot. Zsinati, tehát haladó teológusból a zsinat merev, hithű őrzőjévé válik, olyannyira, hogy végül kizárólag a saját értelmezését fogadja el. Ő, aki valaha felmérte a II. vatikáni zsinat jelentőségét és üdvözölte modern felfogását, később mindenáron fékezni akarja a hatását. Időközben ugyanis leperegnek a hatvanas évek, elérkezik 1968 májusa – és Joseph Ratzingert nyugtalanság keríti hatalmába. – Ratzinger, a teológus megijedt. Megijedt a II. vatikáni zsinattól, megijedt a felszabadítás teológiájától, megijedt a marxizmustól, megijedt a hatvanas évektől, megijedt a homoszexuálisoktól – mondja Arnd Bünker professzor, egy befolyásos svájci német ajkú teológus, akivel Sankt Gallenben beszélgettem. Joseph Ratzinger minden korábbi és későbbi pápánál több „szomorú szenvedélyt” hordoz. Ő, aki általában oly vidám, az élvezetek és valamennyi „szexuális felszabadulást hirdető” ember ellensége: nem bírja elviselni, ha valaki valahol élvez valamit! Megszállottan gyűlöli a „nihilista elhajlásokat” (értsd: „1968. május”), enciklikákat fogalmaz. A bűntudatából pápai bullák születnek.

XVI. Benedek szigorú ortodoxiát hozó pápasága már ellenfelei szerint is „restauráció”: XVI. Benedek is használja ezt a szót, abban az értelemben, hogy visszatér az isteni jog monarchiája, ami persze vitákat vált ki. – Való igaz, betette a II. vatikáni zsinatot a fagyasztóba – mondja az egykori pápához közeli bíboros. Vajon mi a véleménye ebben az időszakban a társadalmi kérdésekről, köztük a homoszexualitásról? Joseph Ratzinger legalább az olvasmányaiból ismeri a kérdést. Tény, hogy az általa csodált katolikus szerzők közül többeket is gyötört a probléma – Jacques Maritaint és François Mauriacot; de Paul Claudel is megküzdött vele. A leendő XVI. Benedek pápa egyébként sokatmondó kifejezést alkotott, amikor a korszellemhez méltóan cenzúrázta saját olvasmányait: azt állítja, hogy csak „tiszteletre méltó szerzőket” olvas. Pályafutása során egyszer sem ejtette ki Rimbaud, Verlaine, André Gide vagy Julien Green nevét, pedig nyilván találkozott velük, valószínűleg olvasta is a műveiket, de vallomásuk miatt vállalhatatlanná váltak számára. Akkoriban ugyanakkor lelkesen nyilatkozhatott a még „tiszteletre méltónak” számító François Mauriacról és Jacques Maritainről, az ő hajlamaik ugyanis csak később derültek ki. A kultúra kapcsán nem maradhat ki, hogy Joseph Ratzinger magáévá teszi Nietzsche filozófiáját: „Zene nélkül tévedés volna az élet.”75 Azt is mondhatjuk, hogy a leendő pápa maga is „meseopera”76: bolondul a német zenéért, Bachtól a homofil Händelen át Beethovenig. És mindenekelőtt: Mozartért, akit már gyermekkorában együtt játszott a bátyjával („Mikor elkezdődött a Kyrie, mintha megnyílt volna a mennyország” – emlékezett vissza a gyermekkorára). Mozart operái elbűvölik, az olasz operát viszont – amely egy bonmot szerint arról szól, hogy „a bariton igyekszik megakadályozni, hogy a tenor és a szoprán lefeküdjön egymással” – unja. Joseph Ratzingert nem a déli, hanem a germán zene hozza lázba: a Così fan

tutte finomsága, a Don Giovanni titokzatos erotikája és természetesen az Apolló és Jácint alapvető kétneműsége. Valamennyi operaszerző között Mozart tartozik legjobban a genderelmélet területére. Főpap beszélgetőtársaim egy része szerint Joseph Ratzinger „liturgy queen” vagy „opera queen”. XVI. Benedek egyben stílust is jelent. Önmagában is genderelmélet. Ahogy a latin mondás szól: sua cuique persona (mindenkinek megvan az álarca). A különc pápát megválasztása pillanatától kezdve előszeretettel veszi célba a sajtó: divatos alak, Milánóból figyelik a ruhatárát, mint egykor Grace Kelly, Jacqueline Kennedy Onassis vagy II. Erzsébet esetében. Való igaz, hogy Benedek kissé piperkőc. Kezdetben a többi pápához hasonlóan az ő ruhái is méretre készültek Gammarelli, a híres „papi szabó” műhelyében, két lépésre a Pantheontól. Ebben a félhomályos, diszkrét és drága üzletben kapható főpapi süveg, papi sapka, mocétum, karing, papi gallér, mindenféle reverenda, pápai köpenyek és Gammarelli híres piros harisnyái. – Egyházi szabászat vagyunk, a teljes papságot kiszolgáljuk a szeminaristáktól a bíborosokig, a papokat, a püspököket, és természetesen a szentatya a legbecsesebb ügyfelünk – mondja Lorenzo Gammarelli üzletvezető egy interjú során. Majd hozzáteszi: – Persze amikor a pápáról van szó, mi keressük fel őt a Vatikánban, a lakosztályában. A beszélgetés alatt mégis úgy érzem, hogy valami nem stimmel. Nagy tisztelettel beszélnek VI. Pálról, II. János Pálról és Ferencről, XVI. Benedek nevét azonban nehezen mondják ki. Mintha ő csak mellékes lenne. Mindenki emlékezhet rá, hogy XVI. Benedek mennyire megbántotta Gammarellit: a versenytárs Euroclerót választotta, amely a Szent Péterbazilika közelében üzemel. Vezetője, az azóta híressé vált Alessandro Catteno Benedeknek köszönheti a szerencséjét. Amikor a liturgia eme lényeges

kérdésében bírálat éri, XVI. Benedek pápa látványosan visszatér a hivatalos szabósághoz, de azért az Euroclerónak sem fordít hátat: „Gammarelli nélkülözhetetlen!” – ismeri el. Két szabó jobb, mint egy. Csak kettő? XVI. Benedek annyira rajong a divatért, hogy szabók, kalaposok és cipészek egész serege sürög körülötte. Hamarosan már Valentino Garavani készíti el új vörös köpenyét; majd Renato Balestra varrja meg nagy miseruháját, egy valódi kék ruhát. Amikor 2007 márciusában ellátogat egy férfibörtönbe, minden külső eszközt bevet: extravagáns babarózsaszín ruhában jelenik meg! Egy verőfényes napon az olaszok döbbenten fedezik fel, hogy a pápájuk Ray-Ban napszemüveget visel; és hamarosan a velencei cipőgyáros, Mario Moretti Polegato készíti el lyukacsos Geox cipőjét. Meglepő jelenség, hogy az oly szűzies pápa választása olyan szabókra és cipészekre esik, akiknek némelyike „belső természete szerint rendetlen” erkölcseiről ismert. Amikor a Ray-Ban miatt bírálják, Krisztus földi helytartója a Serengeti-Bushnell márka kevésbé feltűnő napszemüvegeit választja; amikor a Geox cipő miatt bírálják, sportos lábbelijét elegáns Prada cipőre cseréli, amely úgy csillog, mint a legélénkebb árnyalatú vörös rúzs. A könnyű Prada cipő nagy port vert fel – több száz cikket írtak róla. Olyannyira, hogy oknyomozó vizsgálatok és a CNN sztárriportere, Christiane Amanpour riportja kiderítették, hogy talán nem is Prada az a cipő. Ha az ördög Pradát visel, a pápa bizony nem! XVI. Benedek szereti a különc viseletet. Egyetlen korábbi pápa sem látta el ennyi munkával az öltözék előkészítéséért felelős kamarást, aki néha aggódhatott is miatta. Az egyik fotón Ratzinger arcán olyan mosoly terül el, mint a kamaszén, aki épp egy hatalmas ostobaságot követett el. Vajon a pápa ezúttal eltitkolta szabója elől legújabb mániáját? Vidáman viseli ugyanis hermelinprémmel szegélyezett süvegét. Egyházi nyelven ez a híres camauro,

egy téli fejfedő, amelyet a pápák XXIII. János óta nem viselnek. A sajtó ezúttal nem fogja vissza magát, amikor Ratzinger pápán gúnyolódik: a Mikulás bácsi vicces süvegét viseli! Szentszéki riadó! Incidens a Vatikánban! XVI. Benedek magyarázkodni kényszerült. Meg is tette az úgynevezett mikulássapka-vallomásban: „Egyetlenegyszer viseltem. Egész egyszerűen fáztam, érzékeny a fejem. És azt mondtam magamban, ha már létezik a camauro, miért ne használhatnám. Azóta nem tettem a fejemre. Csak hogy ne adjak teret az elrugaszkodott értelmezéseknek.” A zsémbes és begyöpösödött reakciók láttán a pápa visszatért a klasszikusabb miseruhákhoz és köpenyekhez. De nehogy félreismerjük a piperkőcöt: azért csak előhúzott a szekrényből egy hermelinprémmel szegett, élénkpiros velúrköpenyt. A pápa igazi showgirlként modernizálta a hegedű formájú középkori miseruhát! És ne feledkezzünk meg a sapkákról sem. Időzzünk el egy kicsit a nevetséges fejfedőknél, amelyek merészsége túlmutat a józan ész határán. Ha egy közönséges ember ilyen kalpagokat, ilyen fejdíszeket viselne, ha nem is kerülne a purgatóriumba, a rendőrség biztosan igazoltatná. A leghíresebb ilyen fejfedő egy élénkpiros, a Brokeback Mountain – Túl a barátságon című filmet idéző cowboykalap volt. 2007-ben a híres amerikai Esquire magazin első helyre teszi a pápát „Az év kiegészítője” kategóriájának toplistáján. Tegyük hozzá a német Junghaus márkájú aranyórát, a Nano iPodot, a rojtos szélű köpenyt és a híres mandzsettagombokat, amelyek a pápa bevallása szerint is „elég sok fejtörést okoztak”: már el is készítettük a pápa portréját. Fellini Rómájában bőségesen viselnek hermelinprémet és rózsaszín harisnyát a papok, de még ő sem merészkedett volna ilyen messzire. És ha mernénk, az így öltözött pápa láttán felidézhetnénk Michelangelo híres szonettjének

fordítottját: „Un uomo in una donna, anzi uno dio” (Egy férfi egy nőben, vagy inkább egy isten.). Ratzinger bíboros leghívebb portréját Oscar Wilde-nak köszönhetjük. Csodálatosan jellemezte a leendő pápát a Dorian Gray arcképe híres fejezetében, amikor a hős homoszexualizált dandyvé alakul, és lángra lobban a római katolicizmus szakrális viselete iránt: az áldozattal keveredő kultusz; a bíborosi erények és az elegáns fiatalok; a büszkeség, „mely félig-meddig a bűn varázsa”; a parfümök, az ékszerek, az aranyszegélyű mandzsettagombok, a hímzés, a bíbor palást és a német zene iránti szenvedély. És Wilde megállapítja: „Azokban a titokzatos szertartásokban, melyekhez ezeket a tárgyakat használták, volt valami, ami fölpezsdítette képzeletét.” És: „Hát olyan rettenetes az, ha valaki nem őszinte? Korántsem hiszem. Ez pusztán csak módszer, mellyel megsokszorozzuk egyéniségünket.”77 Elképzelem, ahogy a dandy Dorian Grayhez hasonlóan Joseph Ratzinger is felkiált, miután minden ékszert, minden parfümöt, minden hímzést és persze minden operát kipróbált: „Mily nagyszerű volt egykor az élet!” És ott van még Georg. A ruhákon és a fejfedőkön kívül Ratzinger bíboros és Georg Gänswein kapcsolatát is olyan sokat emlegették, annyi pletyka keringett körülötte, hogy sokkal óvatosabban kell írnom róla, mint ahogy az újságok tették. A német pap nem az első védence a bíborosnak. Georg előtt legalább két ifjú asszisztenséről tudunk, akikkel különleges barátságot ápolt. E szédítő kapcsolatok nagyon sokat jelentettek Ratzingernek, félreérthetőségük miatt pedig újra és újra pletykák röppentek fel. E fiúk közös vonása angyali szépségük. Josef

Clemens

német

pap

sokáig

dolgozott

Ratzinger

lojális

asszisztenseként. Az előnyös fizikumú (de Georgnál tíz évvel idősebb)

Clemens állítólag első látásra beleszeretett az ifjú Gänswein intellektusába, ezért felfogadta saját asszisztensének. Az olasz operákból jól ismert, de a német zenében ritkábban előforduló forgatókönyv szerint Gänswein, az asszisztens asszisztense idővel átveszi Clemens helyét, akit időközben előléptettek és kineveztek püspöknek. A „capo del suo capo”, a „főnököm főnökének” becserkészése hírhedt fejezete lesz a Vatikán krónikájának. A Hittani Kongregációnál dolgozó két tanú részletesen elmesélte nekem a szappanopera cselekményét, a különböző évadokat és epizódokat, a cliffhangereket is beleértve. Kudarcba fulladt „átörökítésről” beszéltek – lenyűgözött ez a szó. Hely hiányában kénytelen vagyok spoilerezni, és rögtön a tárgyra térni: komoly izgalmak után az évad végére szegény Clemens megbukott, nem volt ugyanis elég óvatos az ambiciózus gyakornok előtt. Georg diadalmaskodik! Tudom, hogy erkölcstelenség, de így döntött a forgatókönyvíró. Közben a lelki leválás teátrális vitába fulladt: nyilvános házastársi civódások; a hisztérikák övön aluli ütései; köntörfalazás és visszatáncolás a paranoiás pápa részéről, aki nem szívesen távolodik el „a kedves jóbaráttól”, hogy kövesse természetes hajlamát; megfélemlítési kísérletek; Georg nem hajlandó megadni Josefnek az új mobilszámát; végül jön a kibékülés és a nyilvános botrány az Újra szól a hatlövetű modernizált változatában, a VatiLeaks-sorozat első epizódjában. Mivel Ratzinger nem kedveli a konfliktust és még kevésbé a botrányt (az ügy kezd hullámokat verni az olasz sajtóban), vigaszképpen előlépteti a kitagadott fiút, hogy elmozdíthassa. Georg lesz az első asszisztens. Az első számú. Mielőtt erre sor kerülhetett volna, volt még egy másodasszisztens, aki ugyancsak megmozgatta XVI. Benedek fantáziáját, és gyorsan fölemelkedett: a máltai Alfred Xuereb. Ő volt a pápa másod személyi titkára, Georg

Gänswein helyettese – ő azonban nem akart közvetlen főnöke babérjaira pályázni. XVI. Benedek kiváló kapcsolatot alakított ki vele, távozása napján magával is vitte Castel Gandolfóba. Nem sokkal később Ferenc gondjaira bízták, rövid ideig mellette is maradt. Az új pápa – aki hallott néhány pletykát a gonoszságáról és a machiavellizmusáról – gyorsan eltávolította azzal az ürüggyel, hogy hispán asszisztensre van szüksége: az argentin főpapot, Fabián Pedacchiót választotta helyette, akit régóta ismert. Alfred Xuereb végül átkerült George Pell bíboros mellé, hogy őrizze az erkölcseit és a Vatikán bankjának pénzügyeit. Georg egy Marlboro-plakáton is szerepelhetne. Úgy néz ki, mint egy filmszínész vagy modell. Luciferi szépsége komoly fegyver. Amikor a Vatikánban szóba került, sokan emlegették Visconti színészeinek sármját. Egyesek szerint Georg a Halál Velencében Tadziója: sokáig neki is hosszú, göndör haja volt; mások szerint az Elátkozottak Helmut Bergere. Hozzátehetnénk még Toniót a Tonio Krögerből, talán a lelkekbe hatoló kék szeme miatt (és mert Ratzinger olvasott Thomas Mannt, a zavaros vagy elfojtott hajlamok jelképének számító írót). Egyszóval: Georg jóképű. A tulajdonképpen felületes esztétikai kritériumokon túl legalább négy oka van annak, hogy az idős bíboros szimpatizál a fiatal pappal. Először is, az igéző tekintetű Georg harminc évvel fiatalabb Ratzingernél (nagyjából ugyanekkora volt a korkülönbség Michelangelo és Tommaso Cavalieri között), párját ritkítóan alázatos és gyengéd a pápával szemben. Másodszor, Baden-Württembergben született, a Fekete-erdőben, ami a saját ifjúkorára emlékezteti Ratzingert. Georg erényes, mint egy teuton lovas és emberi, túlságosan is emberi, mint Wagner Siegfriedje, aki mindig a barátságot keresi. A leendő pápához hasonlóan Georg is szereti az egyházi zenét és klarinétozik (XVI. Benedek kedvenc darabja Mozart Klarinétkvintettje).

Végül van egy negyedik kulcsa is a meghitt barátságnak: Georg Gänswein szigorúan konzervatív, ragaszkodik a hagyományokhoz, melegellenes és szereti a hatalmat. Számos – általa cáfolt – cikkben sugalmazzák, hogy Svájc frankofón részén, Écône-ban a Szent X. Piusz Papi Testvérületbe jár, amelyet a szélsőjobboldali – holokauszttagadó, antiszemita, a tridenti zsinatot védő és végül

kiközösített

–

Lefebvre

érsek

vezetett.

Mások,

különösen

Spanyolországban, ahol nagyon sok interjút készítettem, és ahol Georg többször töltötte ultrakonzervatív körök közelében a szabadságát, az Opus Dei tagjának tartják; tanított is a római Szent Kereszt Egyetemen, amely ehhez az intézményhez tartozik. De soha nem sikerült megerősíteni vagy bizonyítani, hogy az Opus Dei tagja. A szenvedélyes férfiú nézetei azért nagy vonalakban világosak. Körülbelül tizenötször kerestem fel Georg Gänswein barátait és ellenségeit Németországban és Svájc német ajkú részén: a pap múltja továbbra is pletykák tárgya. Azok az újságírók, akikkel Berlinben, Münchenben, Frankfurtban és Zürichben találkoztam, vaskos aktákat őriznek és terjesztenek a német katolicizmus szélsőjobb szárnyával fenntartott, állítólagos kapcsolatairól. Valóban az a rosszindulatú dandy, akinek jellemezték? Annyi bizonyos, hogy Gänswein a Regensburgi Hálózat fontos alakja. Ahhoz a radikális jobboldali áramlathoz tartozik, amely Joseph Ratzinger bíborosra is hatott, és amelyhez testvére, Georg Ratzinger (aki még mindig Regensburgban él), valamint Gerhard Ludwig Müller bíboros is tartozik. Regensburgban él továbbá Gloria von Thurn und Taxis hercegné, a királypárti német milliárdos, akivel már találkoztunk e könyv lapjain: régóta őt tekinthetjük a csoport patrónusának. A meglepő hálózat tagjai között van Wilhelm Imkamp német pap (jelenleg „Gloria TNT” palotájában él), ahogy Limburg püspöke, a „luxuspüspök” Franz-Peter Tebartz-van Elst is, aki

Rómában fogadott (valószínűleg Müller bíboros és Georg Gänswein püspök támogatásának köszönhetően visszakerült a Rino Fisichella érsek irányítása alatt álló Új Evangelizáció Pápai Tanácsába, méghozzá pénzügyi botránya ellenére: „Csili-vili püspök” ugyanis 31 millió euróért újíttatta fel püspöki rezidenciáját, ami hatalmas vitához vezetett, Ferenc pápa pedig súlyos büntetést szabott ki rá). Bajorországtól nem messze, a Svájc német ajkú részén található Churban működik a hálózat fontos elágazása Vitus Hounder püspök és helyettese, Martin Grichting pap körül. A Zürichben, Illnau-Effretikonban, Genfben, Lausanne-ban, Sankt Gallenben, Luzernben, Bázelben és természetesen Churban megkérdezett ötvennél is több pap, újságíró és katolicizmus-szakértő szerint a város püspöke előszeretettel csábítja maga köré a szélsőjobbos homofóbokat és az olykor nagyon is gyakorló melegbarátokat. Erről a vegyes és kiszámíthatatlan társaságról nagyon sok pletyka kering Svájcban. Georg tehát „jó parti” Joseph számára. Ratzingerrel igazi lelki társak. Gänswein ultrakonzervativizmusa és már-már skizofréniája olyan, mint az idős bíborosé. A két egymásra talált különc többé nem tágít egymás mellől. Egymás közelében élnek az apostoli palotában: a pápa a harmadikon, Georg a negyediken. Az olasz sajtó olyan lázasan foglalkozik a párossal, mint egyetlen királynő esetében sem tette – és gúnynevet is talál Georgnak: „Bel Giorgio” (a Szép György). Ugyanakkor nem könnyű megfejteni a két egyházi férfiú közötti hatalmi viszonyt. Egyesek szerint Georg, tisztában lévén a pápa gyengeségével és öregedésével, Stanisław Dziwisz szerepét álmodta meg magának, II. János Pál híres személyi titkára ugyanis egyre nagyobb hatalommal bírt a pápa hanyatlásával. A VatiLeaks titkos dokumentumait olvasgatva kétség sem fér Gänswein hatalomszeretetéhez. Mások szerint XVI. Benedek már csak másodlagos szerepet játszott, ő kísérgette a titkárát. Megállapították tehát, bár

nem túl meggyőzően, hogy a fordított dominancia tipikus példáját láthatjuk. A humort sem nélkülözve, mintha a pletykákon kívánna gúnyolódni, Georg egy havas metaforához folyamodott: „Az a szerepem, hogy megvédjem őszentségét a betűk lavinájától.” És így folytatta: „Bizonyos értelemben a hóhányója vagyok.” Egyik híres interjújának címe a Vanity Fair magazinban: „Szépnek lenni nem bűn.” Micsoda idézet! Lehet, hogy túlzásba viszi? Ez a mogorva Narkisszosz boldogan mutogatja magát a pápa mellett. Több száz fotót ismerünk: Don Giorgio fogja a pápa kezét; a fülébe sugdos; támogatja; átnyújt neki egy virágcsokrot; finoman visszateszi a fejére a szélben elröpült kalapot. Vannak még váratlanabb felvételek is, például azok, ahol – mint Jack és Jacky Kennedy – Georg szó szerint a pápa fölött áll egy nagy, élénkpiros köpennyel, amelynek szárnyai lobognak a szélben, és férfiasan óvó mozdulattal gyengéden a nagy ember vállára teríti, hogy megvédje a hidegtől, mielőtt finoman megkötné a pápa álla alatt. Ezen a képsorozaton XVI. Benedek tetőtől talpig fehérbe öltözött; Georg pedig fekete reverendát visel, amelynek csak a széle lila, és 86 halványlila gomb díszíti. Egyetlen pápai személyi titkár sem helyezte magát ennyire előtérbe – sem VI. Pál személyi titkára, Pasquale Macchi, sem II. János Pálé, Stanisław Dziwisz, sem Ferencé, Fabián Pedacchio. Kiragadnék egy apró részletet. Az olvasó talán vállat von majd, hogy ez nem is fontos, gyakori jelenség, bevett megoldás, nincs jelentősége. A szerző azonban másképp gondolja: a legapróbb dolognak is lehet jelentősége, és a részletek egyszer csak összeállhatnak a régóta rejtegetni próbált igazsággá. Az ördög, mint tudjuk, a részletekben lakik. Íme: a pápa állítólag új nevet adott Georgnak, „Ciorciónak” hívja, erős olaszos akcentussal. Hivatalos környezetben nem kerül elő ez a név, a kedveskedő becézgetést csak a pápa használja. Természetesen ezzel különbözteti meg a testvérétől, akinek szintén Georg a keresztneve;

ugyanakkor azt is kifejezi, hogy ez a szakmai kapcsolat egyben barátság is, „szerető barátság”. Nem szabad alábecsülnünk, hogy a művelt Antinoosz