A maffiák titkai 9789632380988 [PDF]

Zitiervorschau

A maffiák titkai Nemere István Kódexfestő (ápr 2016) Címke: Maffia, törtémelem Maffiattt törtémelemttt Tudjuk-e, hol és hogyan alakult ki az első maffia? Kik voltak a tagjai? Csak Szicília tekinthető-e szülőhazájának, vagy Itália, netán a világ más tájain is el-eldörrentek egykor a lefűrészelt csövű vadászpuskák? És ki volt valójában Al Capone? Mi történt Chicagóban, az oly sokat emlegetett 1920-as években, amikor a gengszterek uralták a milliós nagyvárost? Hogyan dolgozik egy mai maffiózó – ha mondjuk a japán jakuza vagy a kolumbiai drogkartell tagja, netán vezére? Miben utazik a nemzetközi orosz maffia, és kik viselik a kínai triádok titkos jegyeit?

Nemere István A MAFFIÁK TITKAI

1. Szicília, a kezdet Bűnszövetkezetek mindig is voltak. Már szinte az emberiséggel egykorúak, és könnyen lehet: a legősibb foglalkozás nem a pásztor, a prostituált vagy a sírásó volt (e hármat emlegetik a leggyakrabban, hozzátéve olykor a földművest vagy a vadászt is), hanem a rabló. Már a legrégebbi időkben akadtak emberek, akik mások kifosztásából, útonállásból, rablásból, tolvajlásból akartak megélni, és sokuknak ez sikerült is. Arról, hogy az ókorban működtek rablóbandák, amelyek olykor titkolták létezésüket, máskor meg éppen ellenkezőleg, félelmet keltő hírverést csináltak maguknak – szintén tudunk a réges-régi feljegyzésekből a Földközi-tenger keleti partvidékén – de Ázsiában és Afrikában is. Léteztek kalóztanyák, egész vidékek, kisebb tartományok, ahol például a part menti lakosság kalózkodásból élt. A szárazföldeken sokfelé létrejöttek olyan titkos bandák, amelyek csak bizonyos időszakokban tevékenykedtek, megszedték magukat, aztán felszívódtak, látszólag eltűntek, nyomuk veszett. Tagjaik konspirálva várták, hogy ismét eljöjjön az ő idejük, akkor mintegy „feltámadtak”. Szicília szigetének története viharos évezredeket mutathat fel. Itt szinte mindig küzdeni kellett valamilyen idegen megszállóval, így a lakosság nagyobb része ellenállóvá szerveződött, később pedig szinte annak születtek az újabb és újabb nemzedékek. Mindig idegenek szedték az adót, képviselték és gyakorolták a hatalmat – hát a szicíliaiak az idegenek ellen szövetkeztek. Hazafias cselekedetnek számított adót nem fizetni, szembefordulni a hatalommal. Kialakult az a szokás, hogy ha valakit a hatóság börtönbe hurcolt, vallatott, soha nem adták ki egymást. Így aztán minden vidéken volt egy-egy titkos társaság, amit hol önsegélyező szervezetnek álcáztak, hol nem is álcáztak sehogyan, mert még a létezését is eltagadták. A népnyelv „tiszteletreméltó társaságnak” nevezte azokat, akik titokban küzdöttek az idegen elnyomók ellen. Eddig pozitív volt a dolog. Ám aztán ahogyan múltak az évszázadok, sőt létrejött a független Olaszország (a 19. század második felében), az efféle idegengyűlölő társaságok elvesztették létjogosultságukat. Nem voltak már idegen megszállók, akik ellen harcolni kellett és lehetett, hanem Szicília is része lett Itáliának,

amelyhez mindig is tartozott, csak régebben kizárólag földrajzi értelemben. Miközben senki sem tudja pontosan – és bizonyítani a tudósoknak, nyelvészeknek, történészeknek sem sikerült –, mit is jelent a „mafia” (mert eredetileg az olaszban egy f-fel írják és ejtik) szó, addig maga a szervezet szépen megmaradt. Hogy miért, arról lehetne vitatkozni. Kétségtelen, hogy sok ember vonzódik a titkokhoz, rejtélyekhez, és ezek arra is vágynak, hogy tagjai lehessenek valamilyen titkos társaságnak. Amelynek létezését a külvilág maximum csak sejtheti, de nem láthat be a kulisszák mögé. És ha már ott tag, akkor valamit tenni is kell, valamilyen célért küzdenie kell. Ugyanakkor bizonyosan voltak gazdasági és egyéb okai is annak, hogy sok, rossz tettekre hajlamos szicíliai is szeretett volna másokkal együttműködni. Az efféle vágyak és indokok mindig megalapozzák egy-egy titkos társaság tevékenységét. Szicíliában efféle alapozásra már rég nem volt szükség, adva voltak a keretek, csak ki kellett őket tölteni. És persze nemcsak Szicíliában, hanem Dél-Olaszország más tájain is voltak már efféle szervezetek (lásd camorra, amelyről még majd lesz szó ebben a könyvben). Az 1860-as évektől kezdve még az első világháborúig is, Szicíliában sok kiszolgáltatott paraszt ragadott puskát a földesurak és az azokat védelmező, szerződtetett fegyveres testőrök, intézők ellen. Ennek megvolt a maga vidéki betyárromantikája, és számos „Robin Hood” bukkant fel, aki a látszat szerint a társadalmi igazságosságot képviselte, amikor lesből lepuffantotta a kegyetlen földesurat, vagy kirabolta, akit lehetett, és az így szerzett pénz egy részét szétosztotta a rászorulók között. Mondani sem kell talán, hogy a legtöbben nem osztoztak senkivel… De ne essünk abba a hibába, amibe már sokan előttünk belebuktak. A maffia nem azonos a közönséges bűnözők többékevésbé szervezett bandájával, messze nem csak az! Hanem a szervezett bűnözés legmagasabb formája, amelyet később annak amerikai változata, a „keresztapa-filmek” és regények tettek úgymond halhatatlanná (de mindenképpen igen széles körben világszerte ismertté). A maffia egyáltalán nem csak puskás – vagy

manapság már gépkarabélyos – embereket jelent, akik összevissza lövöldöznek és eltesznek láb alól minden esetleges szemtanút. Hanem – bármennyire is meglepő – a huszadik század második felében és így átnyúlva a huszonegyedik századba is – szicíliai társadalmi jelenség. Még nem volt olyan bűntény, amire az ottani maffia ne lett volna képes azért, hogy vagy profithoz jusson, vagy egyenesen a hatalom neki megfelelő részét megszerezze vagy megtartsa. Nem véletlen az sem, hogy az olasz nyelvben gyakorta „polipnak” nevezik. Megszámlálhatatlanul sok karját nyújtotta ki megszámlálhatatlanul sok irányba – és ezt csak úgy tehette, ha széles a társadalmi bázisa, és nagyon sokan tartoznak hozzá. Nem véletlenül nevezik magukat „Onorata Societá”-nak, vagyis tiszteletreméltó társaságnak. Mert a tagjai minden közösségben azok, akik ott amúgy is, maffia nélkül is feltétlen tiszteletet élveznek. Tekintélyes és gazdag polgárok, orvosok, ügyvédek, nemegyszer polgármesterek és más megbecsült személyek. Ők döntik el egy-egy városban vagy falun, mi történjen – és akaratukkal nehéz szembeszállni. Azok, akiket mi „maffiának” hiszünk, a fegyveres férfiak, akik a nyílt utcán lelőnek valakit, vagy felrobbantják a csendőrség autóit, esetleg végeznek ellenük kirendelt vizsgálóbírókkal és családjukkal – csak a maffia legalját képviselik, ők a végrehajtók, de messze nem maga a szervezet. A „tiszteletreméltó társaság” persze a zsarolást fejlesztette tökélyre, olyannyira, hogy Szicília egészére kiterjeszt(h)ette azt. Minden társadalmi rétegnek rendszeresen adóznia kellett, „védelmi pénzt” fizettek a földművesek, a halászok, a gazdagok és a szegények, a hivatalnokok és a munkások is. Ha nem másképpen, hát úgy, hogy kénytelenek voltak beleegyezni abba a munkabérbe, amit a maffia diktált – így a gyár tulajdonosa is jól járt, de a kevés bérért kapott és nagy haszonnal továbbadott árujának profitját kellett a maffia rendelkezésére bocsátania, amely ennek fejében továbbra is mesterségesen és kényszerrel alacsonyan tartotta a munkabéreket. Nemcsak egy gyárban, hanem szerte a szigeten minden gyárban, minden földbirtokon, stb. A közmunkákat is megszerezték a maffia emberei, ők végezhették el azokat nagy haszon fejében – amit aztán ismét csak meg kellett osztaniuk a

maffiával. Minden vendéglős, trafikos, szállodás, taxis stb. adózott és adózik a maffiának ma is, csak nem beszél róla. Vannak persze tabuk, a maffia számára is. Nem bántják az idegen turistákat, hiszen azok hozzák a pénzt, aminek egy részét aztán elszedhetik azoktól, akik a szicíliai idegenforgalomból élnek. Nem bántják az egyházat, a papokat – nem is kell, hiszen jobbára azok is Szicíliaiak, és az egyházi szervezetek – ha nem is nyíltan, de sokszor – a maffia mellett állnak. Hogy le ne bukjanak, a maffia szervezetei a régtől ismert sejtmódszert alkalmazzák. Vagyis szinte minden faluban van néhány emberük, akik ritkán jönnek össze, akkor is csak a legnagyobb titkokban. Senki sem tudja, kik ők. Igaz, van egy élre tolt, ismert emberük, ő dönti el a lakosok közti vitás kérdéseket. Róla tudni lehet, hogy a maffia tagja, de ezt sem mondja ki senki hangosan. A laza kapcsolódásoknak köszönhetően sohasem lehet felgöngyölíteni az egész szervezetet egyszerre, bármilyen erős lenne is a hatóság, amely ezt megkísérli. Az egyik falu vagy város maffia szervezete nem kapcsolódik a szomszédos város vagy falu szervezetéhez. Csak kevesen ismerik a pontokat és a személyeket, ahol össze lehet kapcsolni, ahol és ahogyan üzenni lehet, és főleg: kinek? A maffia hírközlése a régi időkben is jól működött, ma pedig még jobban. Mivel a „polip” számos csáppal rendelkezik és gyakorlatilag átszőtte az egész ottani társadalmat – nincs előtte titok. Senkiben sem bízhat a hatóság, aki szicíliai, mert hiszen nem zárható ki, hogy vagy eleve a maffiának dolgozik akkor is, ha rendőr, csendőr, bíró, katona vagy bármi más – ha pedig nem lenne az, majd a maffia gondoskodik róla, hogy megtalálja azt a pontot, ahol zsarolhatja őt. Így aztán minden hír előbb jut el a maffiához, mint magukhoz az érintettekhez. Mindenütt ott vannak a kémeik, besúgóik, megfélemlített vagy szándékosan nekik dolgozó embereik. Ha pedig a hatóság ezt úgy védené ki, hogy csak és kizárólag, minden szinten nemszicíliaiakat hoz be és azokkal próbálja felszámolni a maffiát, a lakosság is ellene fordul, hiszen ilyen esetben a központi hatóságot idegen megszállónak hajlamos tekinteni. Mert van ám szicíliai nacionalizmus, nem is kevés, akkor is, ha nem sokat beszélnek róla.

Az eredeti dél-olasz maffiák, és ebben a szicíliai is, a hallgatást használja paravánnak. Vagyis bárki tett is bármit, bárki tud is bármit a maffiáról, annak tagjairól vagy bármelyik bűntettéről – hallgatni köteles. Aki nem hallgat, azzal végeznek, még börtönbe is elér a kezük. Akit a hatóságok elfognak, az is hallgat. Már csak azért is, mert élni akar. A hatóság nem végeztet ki senkit (legalábbis ma már, mióta Olaszország is tagja az Európai Uniónak), tehát inkább előtte hallgatja el a szemtanú vagy a maffiózó, amit tud. Így aztán nem csoda, ha a maffia büntetlenül teheti, amit akar. Még a világos nappal egy város népes főterén elkövetett gyilkosságra sem akad szemtanú, aki bíróság előtt elmondaná, mit látott és ki volt a tettes. Ily módon ha valaki egyszer beárulná valamelyik nagy maffiabanda (mert a szervezet korántsem egységes, több nagy társaságra oszlik a szigeten is) egész vezetőségét, akkor sem mennének ezzel sokra. A huszadik század hetvenes, nyolcvanas évéiben ilyesmire is volt példa – néhány „bűnbánó” rangos maffiafőnök olykor úgy vélte, meg kell törni a hallgatás falát, és átállt a hatóságok oldalára, mindent kitálalt. Le is fogtak sok maffia-vezért, de mire mentek vele? Ahhoz, hogy jogállami módon el is ítélhessék őket, tanúkra és bizonyítékokra van szükség. Hát ilyeneket nem nagyon találtak, vagy ha mégis, nem sokra mentek velük. A bizonyítékokat még a jól őrzött rendőrségi raktárakból is ellopták, az írásokat meghamisították, a szakvéleményeket szintén, a tanúk hirtelen elfelejtettek mindent – ahogyan az Szicíliában lenni szokott már régóta… A maffia a szigeten családokra oszlik. Ezt a felállást jól ismerjük az amerikai olasz maffiából – nos, az ottani szokás is a szigetről ered, természetesen. Egy-egy „család” általában egy környék, egy vidék maffiatagjaiból szerveződik egy tekintélyes főnök köré, és itt mindenkinek megvan a maga feladata, dolga. A bajok akkor kezdődnek, amikor egy család létszámát, de főleg befolyását, erejét, hatalmát tekintve túlnő a rendelkezésére álló kereteken. Ilyenkor terjeszkedni akar, és nem csak földrajzi értelemben. Több terület, az több befolyást, több zsarolási lehetőséget enged meg. Több zsarolás több pénzt hoz, a több pénz pedig több hatalmat, amely ismét csak újabb terjeszkedésre készteti ezeket a sajátos szerveződéseket.

Ezért ne higgyük, hogy a maffia ne fogna fegyvert a maffiára! Megesik ez, nem is ritkán. A maffia-bűncselekmények egyik tekintélyes szegmensét éppen a „családok” egymás ellen elkövetett bűntényei jelentik. Ezeknek nagyobb része gyilkosság. Az „X-család” fejének már nem elégséges az, amit az eredeti, valamikori felosztásban kapott, többet akar. A többet az „Y-családtól” szerezheti meg, mert most az birtokolja azt. Tehát beindul egy leszámolási folyamat, amit még egy véres szicíliai szokás is követ, beárnyékol. Ez a vendetta, vagyis a vérbosszú. A szigeten ezer éve létező hagyomány, törvény, szokás, hogy ha egy család férfitagját megölik, és ismert a gyilkos személye, akkor az áldozat családjának valamely fegyverfogható férfi tagja szintén végez a gyilkos családjából egy férfival – vagy a gyilkossal, vagy ha az nem megy, egy másik férfival. Ez persze újabb vendettát von maga után, a számla igazából sohasem egyenlítődik ki. Akárcsak Szardínia vagy Korzika szigetén – ahol szintén ismert és alkalmazott elv a vendetta –, az évek vagy évtizedek során át egész családok kiirtásához vezethet a szokás. Nemegyszer megtörtént már, hogy az előző gyilkosságok alatt a kisgyerek családtagot már eleve arra nevelik sok éven át, hogy egyetlen feladata lesz, ha megnő: le kell lőnie az X. család valamely férfitagját, ha törik, ha szakad, hisz ezért él… Még jó, hogy a szokást sohasem terjesztették ki a családok nőtagjaira is, hisz akkor alapos népritkulás következett volna be ezeken a szigeteken. Más módszer volt a sajátos „túlnépesedés” ellen, hogy a családok „kemény vállalatokat” alapítottak… külföldön. Bizony a két világháború között nemcsak Észak-Amerikában működött már olasz (szicíliai eredetű) maffia, hanem Dél-Amerikában és Észak-Afrikában is! Ha valaki a maffiához tartozott, az nagyon is érthető előnyökhöz juttatta őt. Ha például valamilyen mesterember volt és abban a kisvárosban volt egy konkurense – miután belépett a szervezetbe (ha befogadták…! Mert azért nem volt ez olyan automatikus, jelentkezni nem volt elég), akkor vetélytársa műhelye egyszer csak leégett, vagy más módon üldözték el onnan, és így megszűnt a konkurencia. Azért, hogy szolgálatokat tett a maffiának, valami ehhez hasonló módon szinte mindenkit előnyhöz juttattak. Ha egy vidéki orvos lett a „tiszteletre méltó társaság” tagja, máris megugrott

betegei száma, hiszen a maffia „megkérte” a tőle függő urakat és hölgyeket, hogy ezentúl legyenek szívesek Dr. X.-et látogatni, és mellőzzék a többieket. És tovább folytatva az orvos példáját: ha sokat keresett, a végén már akár saját klinikát is nyithatott, amit aztán a maffia vezérei is igénybe vettek. Tehát a maffia sok évre előre gondolkodik, nemegyszer évtizedekre tervez, mindenhová elhelyezi, vagy mindenhol megszerzi a maga embereit, akik szintén nem járnak rosszul. Ha lebuknak, hallgatniuk kell – ennyit kérnek csak tőlük… és a gépezet szépen működik. A maffia ma is állam az államban, és messze nem csak Szicília szigetén. A már említett többi szigeten és Dél-Olaszország elmaradottabb tájain is. Mint minden erőszakszervezetnek, a maffiának is egy nagy ellensége van: az értelmiségiek. Ahogyan a diktatúrákban a „bunkó” vezetők sem szívelhetik az értelmes embereket, akik röptében átlátnak aljas machinációikon – úgy a szervezett bűnözés, a maffia-ipar is úgy gyengül az olasz csizma területén, ahogyan egyre északabbra haladunk. Északon ugyanis sokkal több az értelmiségi, mint délen, az emberek nem annyira kiszolgáltatottak, kapnak munkát és jövedelmet a maffián kívül is, hát nem függenek tőle. Ezért nem is ismerik el annak hatalmát, és ilyen szándékuk sincs. Kevésbé megfélemlíthetők. A szicíliai maffia természetesen meggyilkol mindenkit, aki le akarja róla rántani a lepleket. Nem is lehetne elsorolni – egy oldal biztosan nem lenne elég –, hogy hány olasz és nem olasz újságíró vesztette életét csak azért, mert megpróbált leleplező írásokat közölni a maffiáról. Különösen nem kedveli a „tiszteletreméltó társaság” azokat, akik egész könyvet szentelnek neki. Már persze elsősorban az olasz szerzők vannak ilyen veszélyben. Tudunk olyan íróról, aki egész életét a maffia elleni harcnak szentelte – nem is érte meg az ötvenedik születésnapját (Giuseppe Fava, 1984-ben írott könyve magyarul is megjelent „Szicíliai maffia” címmel). Ha pedig valaki – mint Fava is, de nem volt ezzel egyedül – arra akarnak figyelmeztetni, hogy a maffia már rég kilépett a szigetről és kezdi elárasztani az egész olasz közéletet, hogy tagjai beférkőztek a politikába, a döntéshozók közé is – akkor aztán még könyörtelenebbül csap le a szervezet.

Márpedig, és ennek ellenére, senki sem tagadhatja, hogy az itáliai politikai élet számos jelentős személyisége az utóbbi negyvenötven évben alaposan belekeveredett a maffiabotrányokba. Nincs abban semmi különös, hogy a maffia politikai oltalmat is keres, hiszen ez a legmagasabb védelem és kapcsolat, amit megszerezhet, amit elérhet, és amit… hasznosíthat. A politikai pártok számtalanszor fogadtak el kenőpénzeket a maffiától, csak persze sohasem közvetlenül, hanem mindig olyan intézmények vagy személyek által, akik viszont kimondottan szoros kapcsolatot ápoltak a maffiával, vagy egyenesen annak vezetői voltak. Nem egy olasz kormányfőt vádoltak meg ezzel a távolabbi és a nagyon is közeli múltban. Azon sem sokan lepődhettek meg – különösen az olasz viszonyok ismeretében –, hogy az 1970-es évek második felében a Vatikán is kapcsolatba került olyan pénzekkel, amelyeket – mindkét körben: a maffiánál és a vatikáni főhivatalokban is – otthonosan mozgó bankárok, bűnözők forgattak meg. A pápai államról sokáig nem lehetett lemosni ennek ódiumát, és vannak szakértők, akik azt állítják: a Vatikán átláthatatlan pénzügyei talán még ma is kapcsolatban lehetnek a maffia pénzeivel. Nem kizárt az sem, hogy a Vatikán bankjában nemcsak harminc-negyven évvel ezelőtt, hanem később (ma is?) mostak tisztára törvénytelen eredetű pénzeket – méghozzá az egyszerű „mezei” állampolgárok számára elképzelhetetlenül hatalmas összegekben. A dolog törvényszerű, mondhatjuk. Ugyanis a maffiák ritkán állnak meg bármilyen határon, nem torpannak meg bezárt ajtók előtt sem. Amikor a működésük, a további sikeres tevékenységük azt kívánja, hogy most már összefonódjanak a hatalommal, akkor azt habozás nélkül és bármi áron megteszik. Erre az olasz példa volt a legjobb, a legvilágosabb, és sajnos mintaként szolgált később más maffiáknak más égtájakon is. Voltak olyan szicíliai kisvárosok és falvak, ahol a maffia erőszakosan tört a hatalomra, és miután mindenkit megfélemlítettek, a helyi vezetést átvették. Látszólag semmi sem történt, nem volt változás, a választott tisztségekbe választás útján kerültek az embereik, a kinevezetteket pedig ki is nevezték rendesen, szabályosan, ahogyan illik. Csak hát a háttérben nagy zsarolás és fenyegetés folyt, míg a maffia emberei mind hivatalukba kerültek. Ott

van a keresztapa-filmekből (is) elhíresült Corleone település. Ez a tipikusan szicíliai kisváros 18 ezer lakosával az 1940-es évek második felében a világranglista élére tört az ezer főre eső gyilkosságok számában – itt ugyanis mindössze négy év alatt 153 embert gyilkoltak meg! Nem kétséges, hogy kik tették. Nem egy vagy több őrült sorozatgyilkos garázdálkodott a környéken – a sajátos szicíliai „ólommérgezésbe” azok haltak bele, akik vagy nem akartak beállni a sorba, vagy konkurens bandák tagjai voltak. Mint Norman Lewis e témában írott jó könyvében („The Honoured Society. The Maffia Conspiracy Observed. London 1964) olvashatjuk: mivel Corleonéban egy-egy halottat ottani szokás szerint évekig gyászol a családja, mindig mindenki feketében jár – és a nők sohasem vethetik le a gyászruhát, mert mire véget ér az egyik pár éves gyászkorszak, a családban valaki megint áldozatul esik, és ismét ketyegni kezd a gyász-óra… Szicíliában a maffia – és csak ott – még újabb indokokkal és szövetségesekkel is gazdagodott, különösen a huszadik század elején. Mussolini, a fasiszta államfő ugyan azzal dicsekedett, hogy rendszerető államában megszüntették, kiirtották a maffiát – de ez csak annyiban volt igaz, hogy a könyörtelen állami erő leszámolt mindenkivel, akinél fegyvert találtak, sok banditát megöltek – de amikor a maffia itt vagy ott sikerrel visszaütött, akkor e véres leszámolások hírét eltagadta a fasiszta párt által irányított sajtó. Nos, Szicílián iszonyatos agrárproblémák voltak, a termőföld java ősidőktől kezdve nagybirtokosok kezén volt, az emberek nagy többsége különösen falun rettentő szegénységben, sőt nyomorban élt. Ezért nem is csoda, hogy mindig lázadoztak a gazdagok, az idegenek, a központi hatalom ellen. Elég nagy erőt képviseltek az úgynevezett szeparatisták, akik a szigetet szerették volna elválasztani az új, egyesült Itáliától, hogy abból önálló ország legyen. Ennek fizikai feltételei meg is voltak, hiszen számos, a szigetnél sokkal kisebb kiterjedésű országot ismerünk, amelyek bár eltörpülnek Szicília mellett, azért egészen jól élnek. (Málta, Luxemburg, Liechtenstein stb.) Ezek az erők, látva a sok kudarcot és azt, hogy Róma nem enged Palermónak, szép lassan a fegyveres ellenállás felé sodródtak, és a

végén a maffiában kötöttek ki. A fentebb említett agrárproblémák pedig rengeteg mindenre elszánt és végleg elkeseredett nyomorgó embert löktek a bűnszövetkezet karjaiba. Így aztán nem csoda, ha Szicíliában mind a mai napig oly erős a maffia. Hiszen ezek a problémák jórészt fennállnak. Hogy milyen nagy az ellentét a szicíliaiak és az „olasz csizma” többi lakói között, azt persze egy turista az ott töltött pár nap vagy hét alatt semmiképpen sem veheti észre. De ha tud olaszul, észreveszi, hogy a szicíliai nyelv nagyon különbözik az „igazi” olasztól – olyannyira, hogy a boltokban akár szicíliai-olasz szótárt is kaphat! Reménytelen feladat lenne akár csak belekezdeni is a szicíliai gyilkosságok leírásába, felsorolásába. Csak a huszadik században több száz rémisztő történet esett meg arrafelé, és legalább tízezer halottról tudunk. E szerencsétlenek némelyike tudatlan ember volt, akit belevittek valamilyen szeparatista mozgalomba, sőt sajátos hadseregbe is, és ott lelték halálukat. Mások könyörtelen banditák voltak, akik rajtavesztettek és vagy a csendőrökkel történt összetűzésben, vagy más bandák tagjaival összecsapva vesztek oda. Bizony nagyon gyakori volt egyes időkben, különösen a második világháború után, hogy a nagybirtokosok szolgálatukba fogadtak egy-egy bandát, hogy az végezze el helyettük a piszkos munkát. Akik a baloldalra szavaztak, akik földreformokért szálltak síkra, azokkal így vagy úgy, de végeztek. Mellesleg jellemző, hogy ezeket a módszereket a politikai jobboldal alkalmazta. Madarat tolláról… Hogyan került be valaki a szicíliai maffiába? A kérdés azért is érdekes, mert ilyen folyamatok nyilván ma is lezajlanak. Az senkit ne tévesszen meg, hogy ha Szicíliában bárkit megkérdez a maffiáról, az emberek rögtön tiltakoznak és azt állítják: maffia nincs, ezt csak a sajtó, a bulvárlapok találták ki. Mivel tudjuk, hogy mégis létezik, nyilván van valamilyen procedúrája is annak, hogyan kerülhet oda be valaki. Szerencsére az utóbbi évtizedekben nem egy „bűnbánó” elmondta már, ő hogyan jutott be oda. Általában az a módszer lényege, hogy nem a leendő tag maga jelentkezik – az efféle esetek száma elenyésző. Meg kell várni, míg a „másik oldalról” érkezik egy

félre nem érthető ajánlat. A két világháború között volt olyan maffiózó, aki – ugyan csak a halála után közzétett emlékirataiban, de – nyomtatásban is leírta, őt hogyan vették be. Egy napon felkereste őt pár úr, elkezdtek beszélgetni a maffiáról. Egyszer csak a jelölt – akinek addig esze ágában sem volt egy ilyen szervezethez tartozni, ez meg sem fordult a fejében – azt vette észre, hogy egyre mélyebben avatják őt bele a szervezet titkaiba. Pár órával később aztán felfogta: ha ezek után azt ajánlják, lépjen be, már nem mondhat nemet. Hiszen túl sokat tud róluk, és ez elég ok lesz arra, hogy ha nemet mond vagy vonakodik, ott helyben végezzenek vele. Ez is a zsarolás, a kényszer egy „kulturáltabb” fajtája volt… Manapság a legtöbbször úgy történik a dolog, hogy a leendő tagot a maffiózók hosszabb időn át figyelik. Érthető módon többszörösen meg akarnak győződni arról, hogy az illetőnek milyenek a nézetei. Ha politikailag baloldali és ezt nem is titkolja, akkor soha nem fognak kísérletet tenni a beszervezésére, viszont az esetleges, lehetséges ellenfelek közé sorolják. Ez még messze nem jelent egy halálos ítéletet, hiszen ezen az alapon százezrekkel kéne végeznie a maffiának, mégsem teszi. Ha az illetőről kiderül, hogy nagyon vallásos, a jobboldali, keresztény pártokra szavaz, és ezt nem is titkolja, ha „rendes szicíliai” benyomását kelti, akkor az sem baj, ha csak bevándorolt a szigetre, elfogadják. Azonfelül az is sokat számít, hogy az illetőnek milyen a társadalmi szerepe az adott közösségben, amelyben él és mozog, szerepel. Ha ott fontos ember, aki majdan a maffiának is hasznára lehet, természetesen alaposan megnő az esélye a befogadásra. Ha ezeknek a feltételeknek az illető megfelel, egy napon megkeresik, elhívatják, beszélgetnek vele. Ha ezen a próbán is sikerrel átesett, akkor egy kissé ünnepélyesebb és megfelelően misztikus esti „műsort” rendeznek, ahol a már régi tagok az illetőt megesketik, hogy soha nem árulja el társait és főleg, hogy hűséges lesz a maffiához, akár élete árán is. Ne feledjük azt sem, hogy Szicíliában nem csak egy maffia van! Hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni – hisz mindig így emlegetik: „a maffia” –, hogy egyetlen erős szervezettel állunk szemben. Pedig erről szó sincs. Szicíliában még senki sem számolta

össze a maffiákat. A dolog valahogy úgy működik, ahogyan az amerikai olasz maffia-szervezetek (hisz azokat is szicíliaiak alapították…): vannak „családok”, vagyis szervezetek, amelyek egyegy környéken tevékenykednek, ők léptetik be, szervezik be, fogadják be az új tagokat. Ezzel az illető ahhoz a családhoz kerül csak, nem pedig egy általános nagy szicíliai maffiához. De akárhol is lép be, elválják tőle, hogy hallgasson, ha lebukik, senkit se adjon ki, mindig minden körülmények között teljesítse a főnök, a családfő parancsait, bármi is legyen az. Kicsit olyan a dolog, mintha egy nagy cég egymástól független leányvállalatokat működtetne, azzal a különbséggel, hogy nem a nagy cég hozta létre a leányvállalatokat, hanem a leányvállalatok mondanak le önként függetlenségük egy kis részéről azért, hogy a családfők tanácsának engedelmeskedjenek nagy, átfogó, stratégiai jelentőségű ügyekben. Vagyis amikor egyik család a másik ellen tör, és ez már nyílt háborúvá szélesedik, akkor szól közbe a családfők tanácsa – a capo di tutti capi, vagyis a „fejek feje”, az összes maffia-családfő tanácsa, olykor az azok (és helyetteseik) által megválasztott fő-főnök egy személyben dönt. E döntések célja az össz-maffia érdekvédelme. A Donok tanácsa ez, hiszen aki a maffiában minimum családfő, azt már mindenki „Donnak” szólítja réges-régi hagyomány alapján. „Don” természetesen csak férfi lehet és általában nem is húszas vagy harmincas éveiben járó ember, hanem ennél (olykor sokkal) idősebb. A szicíliai patriarchális (apajogú) hagyományok erőteljesen élnek még ezekben a szervezetekben (is). A maffia sajátos szavakat használ. A szavaknak más értelmük van, mint másutt, a maffián kívüli világban. Aki hűségesküt tesz, eleinte talán azt hiszi, hogy ő tett egy ígéretet a maffiának, miszerint hallgatni fog titkairól és mindenről, amivel ott került kapcsolatba (az előnyökről, a maffia által szerzett haszonról is) – holott a valóságban ő kapott egy kemény fenyegetést, hogy halállal lakol, ha kinyitja a száját. Mert a „hűségeskü” voltaképpen ezt jelenti. A „becsület” szónak itt más értelme van. Itt a zsiványbecsületet értik rajta, vagyis az összetartást a rosszban, szemben a jó világával. Az a „becsület”, ha a banditává süllyedt ember sohasem adja ki a többieket, és akár élete árán is védelmezi a családfőt…

Maffiózónak lenni olyan, mint amikor valakit pappá szentelnek – a frivol hasonlatot egy híres olasz vizsgálóbíró, a maffia elleni harc nagy alakja, később áldozata, G. Falcone mondotta évtizedekkel ezelőtt. Ugyanis a maffia nem olyan, mint a hadsereg, ahová be lehet lépni, aztán meg kilépni. Nem a horgászok vagy bélyeggyűjtők egylete, ahonnan kidobják az embert, ha egy ideig nem fizeti a tagdíjat. Akit egyszer pappá szenteltek, lényegében örökre az marad. Aki egyszer belépett a maffiába, már soha többé nem szállhat ki belőle. Nem vághatja főnökei arcába, hogy kész, elege van, ő most elmegy. Sok fiatal persze nem tudja ezt, amikor belép. De hát így van ez gyakorlatilag minden bűnöző szervezetben: a bennlévő már rövid idő alatt is sok titokról értesül, amelyeket meg kell tartania, hiszen ha nem, azzal a többiek és az egész szervezet létezését veszélyezteti. Ismeri az emberek egymás közti kapcsolatait, előbb-utóbb megismeri a többi tagokat és egy vagy több főnököt, tudja, hol laknak, milyen kocsival járnak, mik a szokásaik, és a családjukat is megismeri – azok meg az övét. Ha ismer még jelszavakat, fegyverraktárakat és régi és új bűnöket, ha jelen volt egynéhány áldozat kivégzésénél, lelövésénél, netán illegális temetésénél is, és tudja, hol kaparták el őket – máris nyakig benne van a maffiában, és teljesen érthető (mármint a maffia szempontjából), hogy az ilyen embert soha többé nem ereszti el. Inkább végez vele… És ilyen esetekről is tudunk. Aki úgymond „elveszti a becsületét”, vagyis elárulja a maffiát, megszegi az omertát, a hallgatás törvényét, azzal a maffia mindenféle módon végezni akar, és az esetek nagy többségében sikerül is neki. Ha pedig mégsem tudná elérni az árulót, mert annak, miután a rendőrségen, bíróságon kipakolt, új személyazonosságot adtak és külföldre menekítették – akkor eléri a közelebbi és távolabbi családtagjait, és azokon áll véres bosszút. Persze a maffia szervezeti felépítése és működése sem olyan már, mint volt mondjuk száz évvel ezelőtt. A szicíliai maffiának van egy felső szerve, amely – az előző részben elmondottakkal csak látszólag ellentétben – irányítja az egész szigeti bűnszövetkezetet. Igazából, mint említettem, csak akkor és csak abba szól bele, amikor és amiben szükség van a dolgok összehangolására, a maffia mint olyan érdekeinek közös védelmére. Ezt hívják „Kupolának” (olaszul

cupola), ebben csak a jobb maffiacsaládok első emberei lehetnek tagok. A Kupola dolga, hogy a maffiacsaládok közti súrlódásokat elegyengesse, sőt ha valaki rossz fát tesz a tűzre és eléggé nagyhatalmú maffiózó az illető, akkor a Kupola teszi rendbe a dolgot, fegyelmezi meg a renitenseket. A Kupola rendelkezései, parancsai minden maffiatag számára kötelező érvényűek. Mert aki nem engedelmeskedik az… A többit tudjuk. A további leosztás már logikus és hasonlít a hadseregek szerveződéseire. A családfők sokszor csak helyetteseikkel érintkeznek, akik mindig elérhető közelségben vannak. A családfő a helyettesének adja ki az utasításokat, az osztja le és szét a feladatokat a „katonáknak”, vagyis az egyszerű bandatagoknak. Azt se feledjük el, hogy minden családnak van egy holdudvara – olyan emberek alkotják, főleg férfiak, de nem kizárólag akik maguk ugyan (még) nem tagjai a maffiának, de ismerik a dörgést, és ilyen vagy olyan okokból – régi barátság, szívesség visszaadása, pénz stb.) különféle szolgálatokat végeznek a maffiacsalád számára. Ma már nem afféle toprongyos „agrárbűnözőkről” van szó, akik még fél évszázaddal ezelőtt is a falvakban hangoskodtak. A maffia a második világháború után bevonult a nagyvárosokba, aztán ott megszerezte a piacokat, védelmi pénzeket szedett és szed minden üzemtől, szolgáltatótól, még az utcai koldusoktól és zsebtolvajoktól is. És mindenki fizet nekik, mert aki nem, az rosszul jár – a legenyhébb esetben fel kall adnia azt, amiből addig ott élt, és földönfutóvá lesz. De ezzel még nincs vége. A maffia, mint a szervezett bűnözés egyéb csoportjai is szerte a világban, elsősorban a kábítószerkereskedelemben érdekelt immár évtizedek óta. Megesik, hogy fegyverrel is kereskedik és az éjszakai életben is jelen van, nőket futtat és mulatókat, sztriptíz-bárokat, éttermeket és titkos játékbarlangokat tart fenn. A maffia – nemcsak Szicíliában – ellenőrzi a piacokat, meghatározza az árakat, és gyakorlatilag jelen van minden építkezésen. Már régóta köztudott, hogy különösen az államtól szinte büntetlenül vagy legalábbis nehezen ellenőrizhető módon lenyúlható pénzekben érdekelt, azokra csap le előszeretettel. Az

állami nagy építkezések Olaszországban mindig is a maffia játéktere volt, és most sincsen ez másképpen. De azt nem is kell mondani, hogy a legnagyobb bevételt kezdettől a drog adja. A kábítószerek persze nem Szicíliában teremnek, azokat a „Kupolával” egyetértésben működő, azzal előzőleg szerződött más „testvérszervezetek” juttatják el olasz földre. Elsősorban az amerikai olasz maffia, a Cosa Nostra és a kolumbiai kartellek. Abból, ahogyan a maffia működött az 1980-as években és valamivel korábban, minden nehézség nélkül következtethetünk arra, hogyan működik ma, a huszonegyedik század kezdetén. A módszerek szinte semmit sem változtak. Ma is corleoneiek irányítják a körülbelül húsz családból álló szicíliai maffiát. A főnökök kevés kivétellel mind Palermóban vagy annak környékén élnek (az elhíresült Corleone városa alig hetven kilométerre van Palermótól). Akik jártunk már ebben a városban, tudjuk, hogy látszatra minden rendes, szép, mediterrán. Melegek a színek, a hangulatok, a fények, az emberek arcán is rokonszenv fedezhető fel – a turisták iránt. De vajon ugyanezt érzik-e egymás iránt is? Van-e igazi bizalom jókedv, van-e jövőbe vetett hit? A maffia jelenlegi főnökei jól őrzött villákban élnek, azokból irányítják családjaikat. Tisztes üzletembereknek látszanak, és hogy megélhetésüket igazolják a hatóságok felé, mindegyiknek van valamilyen jövedelmező, legális üzlete. Ezek után adóznak is rendesen, így nehéz megfogni őket bármivel is. Gondosan vigyáznak rá, hogy ők maguk soha ne legyenek jelen olyan helyen, ahol valami bűntény fordul elő (a maffiáról szóló filmek örök hibája, hogy a rendezők a főnököket is odaviszik az akciók színhelyére, hogy ott aztán cinkosaikkal együtt bukjanak vagy haljanak meg a film izgalmas cselekménye szerint… Nos, a valóságban ilyesmi nem eshet meg, ezért van az, hogy a családfők húsz-harminc éven keresztül megmaradnak a helyükön és nem külső akciók eredményeképpen, hanem esetleg a családban lezajló belső lázadás fosztja meg őket hatalmuktól és ezzel együtt persze életüktől is. Ha kell, a szicíliaiak lecsapnak a vizsgálóbírókra, ügyészekre, magas rangú rendőrtisztekre is. Tudják, hogy az állam sohasem fog

teljes szélességgel ellenük fordulni – erről maguk gondoskodtak jó előre. Nemcsak Szicíliában, de Rómában és más nagyvárosokban is „megvettek” már sok felelős politikust és az állami adminisztráció magas rangú tisztségviselőjét. Eleget ahhoz, hogy minden nagyobb akcióról egyrészt tudomást szerezzenek jó előre és felkészülhessenek rá – másrészt ezek a beépített embereik általában kicsorbítják az akciók élét, lecsökkentik annak hatékonyságát, gyengévé teszik az erősnek szánt ütéseket is. A maffia tehát a szó valamilyen értelmében állam az államban, szemben áll a hatalommal úgy, hogy azt megosztja: a jobboldalon mindig talál szövetségeseket, a „rend” és a „kemény kéz” ki nem haló híveit. De a nem-politikai hatalmat is megosztja, korrumpálja vagy megfélemlíti – vagy mindkettőt egyszerre teszi. És persze ellensége a társadalomnak is. Nem tűr ellenkezést, mindent és mindenkit igyekszik a maga terveinek és szándékainak, elsősorban pedig érdekeinek megfelelően beállítani, felhasználni és kihasználni. Ez a maffia, jelenleg a szervezett bűnözés legmagasabb, mondhatni már-már letisztult formája.

2. Itália más tájain Ha egy pillantást vetünk az olasz „csizmára”, vagyis Itália térképére, akkor annak „sarkán” a délkeleti Calabria tartományt láthatjuk. Csak akik ismerik ezt a vidéket – és még az olaszok között sincsenek ők sokan –, érthetik meg az itteni rabló-és bűnöző mozgalmak hátterét, sajátos hangulatát és főleg szerepét a múltban és a jelenben. Calabria hegyvidék, mostanság az ország egyik leginkább elmaradott vidéke, ahol kevés a befektetés, a beruházás, alacsony az életszínvonal. Ennél rosszabb helyzetben talán már csak Szardínia szigete található. De hát mindig is így volt ez, a vidék talán már kétezer évvel korábban, a római birodalomban is meglehetősen elhanyagolt vidéknek számított. Az itteni szervezett bűnözés formájában jelentősen eltér a szicíliai maffiától. Valaha „Fibbia” volt a neve, talán egy családról, amely elsőnek kezdett ilyesmivel foglalkozni? Nem tudjuk. Hiszen az itteni „maffia” eredete éppen úgy homályba vész, mint más hasonló társaságoké nemcsak Itália földjén, hanem szerte a világban. Itt nincsen olyan piramisszerű felépítés, nincs oly katonás rend, mint Szicíliában. A helyi dialektusban ’ndrangheta-nak nevezett „tiszteletreméltó társaság” másképpen szerveződött régen, és ma is másképpen néz ki, mint Szicília bűnszövetkezet-rendszere. A ’ndrangheta „klánokból” vagy „családokból” áll – ám az utóbbi fogalmat itt nagyon is szó szerint értik. Egy „család” valóban egy család – vérségi kötelék fűzi őket egybe, persze ezt eléggé tágan értelmezik, hogy minél több fegyverfogható férfi beleférjen. Nemegyszer szándékosan olyan házasságokat kötnek – mint régen az uralkodóházak, királyi dinasztiák –, amelyek révén két kisebb családot egyesíthetnek is a bűn útján, a nagyobb hatékonyság, a több erő érdekében. Bizony Calabriában megesett nemegyszer – és gondolom, ma is megtörténik –, hogy a házasulandó felek akaratát senki sem kérdezi. Távoli ismerősöket kényszerítenek házasságra, talán úgy is, hogy a vőlegény jó, ha egyszer látta a menyasszonyt az esküvő előtt. A fiatalok akarata, szándéka nem is számít. Ami számít, az akarat, hogy két család ily módon egyesüljön. És egyesül is.

Tehát a ’ndrangheta alapszervezete, a klán vagy a szülőváros, esetleg a család valódi neve után kapja elnevezését, ezzel jól elkülönül a több mint százhatvan másik családtól. Valaha persze ez is nagy népi támogatással, mint mozgalom jött létre, szemben a kormánnyal, a korrupt hatalommal, az arisztokráciával. Aztán ahogyan ment előre az idő, a mozgalom atomjaira – klánokra – esett szét, és lassanként már csak bűnözéssel foglalkozott. A szicíliai maffiához hasonlóan a huszadik század elején alakult ki mai formája. Meg kell mondani, hogy vezetői, a családfők általában köztiszteletben álló, a bűnnel személyesen, saját kezűleg nem érintkező idősebb férfiak, akiket a maguk környezetében megfelelő tisztelet övez, és kívülállónak soha nem jutna eszébe, hogy egyikmásik ilyen joviális vidéki bácsika milyen félelmetes ellenfél lehet egy esetleges összeütközés során… A két háború között, majd a második világháború után a szicíliai maffiához hasonlóan a calabriai szervezett bűnözés is kinyújtotta csápjait minden irányban. Ott voltak a szakszervezetekben, hogy irányítsák a szervezett munkásságot, és ha kell, sztrájkokkal bénítsanak meg egész iparágakat, ha ott nem a ’ndrangheta vezetőinek kedve és érdekei szerint alakultak a dolgok. De nem feledkeztek meg a hivatalnokok beszervezéséről, korrumpálásáról, és persze „védelmi pénzeket” szedtek mindenfelé. 1970 után, mint sok más bűnöző szervezet szerte a világban – nemcsak Itáliában ők is bekapcsolódtak a nagyon kiterjedt nemzetközi kábítószerkereskedelembe. Ma már – különösen az 1990-es évek óta – a ’ndrangheta nemcsak kábszerrel üzletel, hanem gyakorlatilag mindenféle országok és kontinensek közti csempészetben részt vesz. Főleg az európai országok és az Egyesült Államok közti, kívülállók számára szinte elképzelhetetlen mértékű árucsempészetben vesznek részt. Mesterei a Távol-Keletről származó olcsó áruk illegális Amerikába juttatásának. Minden ezzel foglalkozó szakkönyvben okvetlenül megemlítik a ’ndrangheta külföldi, elsősorban amerikai kapcsolatait. Ebben is nagyon másolták a szicíliai mintát – a huszadik század elején innen is sokan áttették működésük színhelyét az óceánon túlra. Már csak azért is, mert ebből a nagyon szegény régióból mindig is elég sokan

vándoroltak ki, sokan Nyugat-Európába, de még többen az álmaik földjére, az Egyesült Államokba. Ott aztán számosan ott folytatták, ahol itt abbahagyták, csak a helyszín változott, a módszerek kevésbé. Ezek az itáliai bűnözők már 1906-ban feltűntek Pennsylvania államban – az első gyilkosságok tetteseit még sikerült letartóztatni, elítélni és kivégeztetni. Később azonban bonyolódott a helyzet – az amerikai nyomozók sokszor falakba ütköztek. Ahogyan manapság a külföldi kínai kolóniák életét ellenőrzik és megkeserítik a kínai bűnözők, úgy akkoriban az amerikai iparvidéken tömegesen megjelenő olasz származású szegény munkások között is aratott a ’ndrangheta. Mint azt belső információkból tudjuk, akadnak olyan családok, amelyek egyszerre tevékenykednek Olaszországban, az USA-ban, Kanadában és több nyugat-európai országban – de még Ausztráliában is! Vagyis azokban az országokban, ahol jelentős olasz bevándorló-tömeg él. Tudható, főleg Amerikában, hogy a tagok erőszakkal kényszerítenek vendégmunkásokat arra, hogy belépjenek közéjük és jelentős tagdíjat fizessenek. Akit bevettek és így anyagilag megkopasztottak, viszont megszerzi a jogot, hogy a ’ndrangheta nevében maga is ugyanígy zsaroljon másokat. Az igazság kedvéért el kell mondani azt is, hogy ha valamelyik férfinak „baja esik”, vagyis megsebesül vagy lelövik a harcban, esetleg hosszú évekre börtönbe kerül, akkor a szervezet segít eltartani hátramaradt családját. De igazából és elsősorban nyilván nem jótékonysági szervezetről, nem egy ártatlan önsegélyező csoportról van szó! Ezek bűnözők, akik aztán ha egy adott városban vagy környéken elég erősek és számosak lesznek, elkezdik uralmuk alá hajtani a szórakoztató ipart, a kábítószercsempészeket és -kereskedőket, megveszik az állami tisztviselőket, olykor rendőröket, sőt bírókat is. Így viszonylagos büntetlenséget élvezve növelhetik vagyonukat. A vagyonszerzésben természetesen az egész hálózatot irányító családfők járnak az élen (igaz, sok kiadásuk is van…), de mindig jut, csurran-csöppen az egyszerűbb tagoknak is. Akárcsak a maffiának, ennek is van „támogató hálózata”. Amit persze nem így hívnak, vagy éppenséggel sehogyan sem hívnak.

Csak az USA-ban legalább ezer-ezerkétszáz főre becsülik őket. Ezek az emberek pénzzel, olykor jogi tanácsokkal vagy kereskedelmi kapcsolatokkal támogatják a bűnözőket. Nemegyszer alibit nyújtanak nekik, ha erre van szükség. Mivel ezek is jobbára olasz származású, de a bűnözéssel kapcsolatban nem álló (legalábbis nem tudják róluk…) személyek, hát a hatóságok elfogadják őket tanúként. Olaszországban a huszadik század második felében gyakoriak voltak az emberrablások, ezek különben még ma is akadnak, bár nem olyan gyakorisággal. Nevezetes, tehetős embereket vagy azok családtagjait rabolták el, és ha kellett, nemcsak napokig, de hónapokig vagy akár több mint egy évig (!) fogságban tartották őket, míg megkapták a váltságdíjat. Az elrablottak későbbi vallomásai sorozatosan arra utaltak, hogy Calabria hegyvidékén, mindentől távol eső pásztorkunyhókban, fent a hegyek között tartották őket fogságban. Ők voltak azok, akik olykor – a váltságdíjat megsürgetendő – levágták foglyuk egyik ujját vagy a fülét. Érdekes, hogy a ’ndrangheta Olaszországon kívül sohasem rabolt embert. Ezt a jelek szerint valamiféle helyi specialitásnak tartják a szervezet tagjai. A szervezetre az jellemző, hogy vannak családjai, amelyek kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, elsősorban az amerikai, olasz eredetű maffiaszervezetekkel ápolnak gyümölcsöző kapcsolatokat – míg más családok továbbra is csak Calabriában tevékenykednek, vagy legalábbis sohasem lépik át az olasz határt. Ezek főleg zsarolnak és tiltott szerencsejátékokat szerveznek, aminek olasz földön ma is népes tábora van, „ügyfelekben” tehát nincs hiány. Meg kell említeni, hogy míg a szicíliai maffiáról mindenki tud, addig még Olaszországban sem mindenki hallott a ’ndranghetáról. A rendőri, igazságügyi szakértők Itáliában úgy tekintenek erre a bűnszövetkezetre, mint a nagy szicíliai maffia szerény kis árnyékára. Mintha ezek epigonok lennének, akik maguktól semmit sem találtak ki, csak utánozzák a „nagyobbik testvért”. Nincs is ennél hibásabb szemlélet – sajnos, éppen az olaszok közt uralkodó efféle nézeteknek hála, a ’ndrangheta szépen virágzik, és a maga módján

szépen viszi fel a bűnözési mutatókat. Éppen mert nem veszik elég komolyan azok, akiknek ez lenne a feladatuk. A szerényebb megítéléshez nagymértékben hozzájárul az is, hogy a calabriai maffiózók, a családfők nem laknak villákban, mint palermói kollégáik. Nem hivalkodnak a pénzükkel, nem járnak luxuskocsikkal, és nem szórják a pénzt látványosan. Ma már nemcsak az itáliai maffiaszervezetekkel – mondjuk így: a „testvérszervezetekkel” – állnak kapcsolatban, amire főleg a kábítószer-kereskedés miatt van szükségük, de otthonosan mozognak az illegális fegyverkereskedelemben, a pénzmosásban is. Sőt olyan, nekünk még egzotikusan hangzó tevékenységeket is elsajátítottak, mint a szemét és hulladék törvénytelen forgalmazása! Vagyis a fejlett városokból, sokszor országokból elszállítják a terhessé lett szennyező anyagokat Olaszország kietlen, lakatlan vidékeire vagy Afrikába. Ezenfelül a gyémántcsempészetben a radioaktív anyagok abszolút illegális kereskedelmébe is bekapcsolódtak már. Mi több, a ’ndrangheta elhagyta Calabriát is! Ami ésszerű és várható lépés volt. Hiszen ha a bűnszövetkezet tagjai el tudtak menni Amerikába már száz évvel ezelőtt, várható volt, hogy a huszadik század második felében részben kitelepülnek az északolasz nagyvárosokba és persze Rómába is. Akik valaha – mint ellenségeik és a gúnyolódok szokták mondani egykoron – „vérszomjas kecsketolvajok” voltak – ha ugyan azok voltak valaha is? –, mára a nagyvilági bűnözésben is otthon vannak. Az olasz és nemzetközi pénzvilág emberei között tűnnek fel. Kedvelt trükkjük, hogy az illegális pénzt legális üzletekbe fektetik úgy, hogy megvásárolnak létező és jól menő gyárakat, kereskedelmi cégeket, szolgáltató vállalkozásokat. No persze, ha a tulajdonos nem akarja eladni, akkor egy kicsit megijesztik az illetőt, utána már nincs gond. Így persze az sem csoda, hogy a szervezet igazából két részre szakadt, illetve békésen elkülönült. Mert akik még mindig a calabriai kisvárosokban fenyegetik a sarki boltost, meg lopnak és erőszakoskodnak meg környékbeli gazdagokat rabolnak el – azoknak már nem sok közük lehet a fentebb említett, nemzetközi kitekintéssel bíró és már a pénzvilágban tevékenykedő álbankárokkal, ál-gyárosokkal és ál-kereskedőkkel. Nincs is – a két

szál már régen külön fut, de a „családok” mint vérségi köteléken alapuló „alapszervezetek” azért megmaradtak, bár funkciójuk változóban van. A szervezet egyik nagy trükkje és egyben szervezési csúcsteljesítménye az volt – és biztosan ma is az –, hogy az utóbbi húsz évben rendszeresen heroint vásárol Nyugat-Európában, azt illegálisan és nagy mennyiségben átcsempészi az Egyesült Államokba, ott eladja és a pénzen kokaint vásárol (vagy a két anyagot a megfelelő ottani bűnszövetkezeteknél kellő haszonnal eleve elcseréli), majd a kokaint visszahozza Európába, elsősorban éppen Olaszországba. Minden ilyen „körrel” több tíz millió dollároseurós haszonhoz jut… A ’ndrangheta Ausztráliában illegális marihuánaültetvényeket is létesített, és ha egy-egy ilyen terület lebukott, máris továbbvitte, és a nagy ország másik táján újra telepítette a veszedelmes növényt. A szervezet sem olyan érinthetetlen ma már, mint volt az ősidőkben, amikor nagyon is zárt volt, tagjai példásan összetartottak – hiszen ki árulta volna el saját családtagjait, rokonait? Azzal, hogy a szervezet kilépett a világba, felvizeződött, a régi struktúrák leomlottak, és bizony egyre gyakoribbak a lebukások. Az utóbbi másfél évtizedben, vagyis az 1990-es évek kezdetétől mind többször csaphatott le rájuk számos ország rendőrsége. Előbb az amerikai fiókszervezet szenvedett el nagy veszteségeket, amikor az FBI, majd hamarosan a kanadai is szétzilálta szervezeteiket. Amikor aztán az ottani tagok némelyike beszélni, „énekelni” kezdett a nyomozóknak, a ’ndrangheta olaszországi szervezetei is veszélybe kerültek. Nemzetközi szakértők szerint most, a huszonegyedik század kezdetén egyelőre csönd van a calabriai maffia körül – ami nem azt jelenti, hogy senki sem figyel rájuk. Csak éppen a nemzetközi bűnüldöző szerveket más, sokkal veszélyesebb maffiák és azok ügyei foglalják le, de az nem jelenti azt, hogy a calabriaiakat elfelejtették. Majd hallunk még róluk. A Camorra Nápolyban alakult meg. Az eddigiekkel ellentétben ez a szervezet egy tipikusan városi bűnöző alakulat volt, amelynek eredete majdnem a középkorba, de legalább annak végére nyúlt vissza, abba az időbe, amikor a

gyönyörűséges olasz kikötőváros és környéke még spanyol uralom alatt állt. A régi eredet persze azzal járt együtt, hogy mindenféle közösségi, de persze titkos rítusok alakultak ki, jelszavak, jelzések és esküvések rendszere. A camorrába csak azt vették fel, aki már legalább egy embert megölt. Ezzel hát elmondható, hogy a szervezet bizony nem a „kispályások” gyülekezete volt. Inkább a hétpróbás gazembereké, akik remekül megszervezték magukat – úgy, hogy a külvilág ne tudjon róluk semmit, senkit se lehessen rajtacsípni, megfogni. Az alapítók kezdettől katonás fegyelmet vezettek be, a kis sejtek tagjai csak egymást ismerték és egy főnököt, aki viszont ismert még valakit – és senki mást. Az egészet egy vezetők tanácsa irányította, az hangolta össze az egész nagyvárosra kiterjedő akciókat. Hamar uralmuk alá hajtották a nagyvárosi prostitúciót, az illegális szerencsejátékokat, a kikötővárosokba mindenhol és minden korban olyannyira jellemző csempészetet és persze idővel minden egyebet, ami adódott. No és természetesen az egész városban minden boltos, kereskedő, vállalkozó nekik fizette a védelmi pénzeket. Aki nem fizetett, eltűnt valamelyik sikátorban, vagy a kikötő vizéből került elő, persze holtan. A tizenkilencedik században erőteljesen üldözték a szervezetet, akkor vissza is esett, egy időre eltűnt a látókörből, aztán megint megerősödött és átvette, majd mind a mai napig működteti a cigarettacsempészetet, amely Nápoly egyik sajátos „híressége”. Olyan jó csempészmódszereket használtak és olyan tökéletes útvonalakat építettek ki, hogy az 1970-es évektől kezdve a szicíliai maffia – egy sajátságos szövetségkötés eredményeképpen – ezt használta, és nyilván használja mindmáig. Az orosz maffia is beszállt az üzletekbe, ők elsősorban fegyvert és nukleáris anyagokat hoztakvittek. A Camorra már egy csöppet sem „kispályás”’ csapat – hatalmas múltja révén még szervesebben épült be Nápolyba, mint a szicíliaiak otthon. Vittorio Paliotti a „Storia della camorra” (A camorra története) c. könyvének igen hosszú alcímet adott („I riti, le vicende, i protagonisti di una setta che da quattro secoli impone tangenti ai napoletani. Gesta, delitti e amori di capintesta, guappi, mammasantissima e giovanotti onorati del Cinquecento a oggi”). Nem véletlenül, mert már

eleve jelezni akarta, hogy az 1500-as évektől napjainkig szeretné leírni a szervezet történetét, de a benne szolgáló főnökökről, a nagyasszonyokról, a fiatalokról, a Nápoly és a nápolyiak életére négyszáz éven át oly nagy hatást gyakorolt szervezet rítusairól, szokásairól és múltjáról is szól a nagy mű. Ebben a szerző azt is szemére veti a camorrának, hogy négyszáz éve zsarolja és fosztogatja a nápolyiakat, hogy könyörtelenül harácsol. A szerző alaposan körüljárta a témát, nemcsak a banditák gonosztetteiről, de szerelmeiről sem feledkezik meg. Ő maga mellesleg kezdettől szektának nevezi a camorrát, ami eléggé meglepő hozzáállás – hiszen a szervezet mindig is mélyen katolikus volt, mi több, már a múlt századokban is templomokban tartotta titkos gyűléseit! Ehhez pedig egyházi támogatásra is szükség volt, logikusan. A camorra emberei még a szervezet megalapítása után nem sokkal tizenkét részre osztották fel Nápoly városát. A negyedek nem voltak egyformák, de valamilyen formában azért egyenlőek voltak – sejthetően és várhatóan majdnem egyforma jövedelmet hoztak a szervezetnek. Nagyon ravasz és okos ember lehetett az, aki a camorránál kitalálta ezt az osztási rendszert. Ugyanis mindegyik rész belül még további részekre oszlott. A camorra tizenkét leginkább megbízható embere felügyelte a „városnegyedeket”, és őt bízták meg egy-egy belső rész vigyázatával szintén valamelyik igencsak bizalmas emberüket. Így bárhol is történt valami baj, azonnal tudni lehetett, kihez kell fordulni. A camorra vezetősége ily módon igen szorosan kézben tartotta a várost. Minden kisebb részre jutott egy banda, amely ott helyben felügyelte a dolgokat. Ez szedte be a „járandóságokat”, a régebben egyszerűen és minden sallangtól mentesen csak „harácsnak” nevezett pénzeket (ezek azok, amelyeket ma már sokkal elegánsabban „védelmi pénzeknek” neveznek úgy az életben, mint a bűnügyi zsargonban). A bandát a capo ndrina vezette, ő felelt a kisebb területi egységben mindenért. A sejtszerveződés eredményeképpen a sejtek vezetői is csak őt ismerték, meg egymást az a pár ember, aki egy-egy sejthez tartozott. A capo ndrina, ha el akart intézni valamit – vagy valakit! –, kiválasztotta az általa ismert legjobb sejtet, majd a feladatot annak tagjaira bízta.

A bandafőnökök általában a „negyed” főnökének tartoztak jelentéssel, aki a helyi szlengben a capo in testa nevet viselte. És csak rajta keresztül juthatott ki bármilyen, a camorra ottani eseményeire vonatkozó hír a felsőbb vezetésnek. Mellesleg a kettős szintet nemcsak a szicíliai maffia, de a camorra is alkalmazta, még korábban. Tehát ez egy jó rendszer lehetett, legalábbis ami az ő szükségleteiket illette. A kettős rendszer azon alapult, hogy az alsó szinten voltak a tipikus véreskezű banditák, akik nem könyörültek senkin, és elvégeztek minden parancsot. A felsőbb szint adta ki e parancsokat, és közben a maga módján erőteljesen védelmezte is az alsó szinten a tetteseket, a cinkosait. Mégpedig úgy védelmezte, hogy kapcsolatokat épített ki a hatóságok képviselői felé. „Hidakat vert” a politika, a bűnüldözés, az igazságügy, az egyház felé. Vagyis odafont is működött a korrupció. Szükség is volt a hatóságok megszelídítésére, fékezésére, elterelésére, mert különben a lentről, a lakosság felől érkező panaszokat ott meghallgatták volna… De akiknek intézkedniük kellett volna, azok is a camorra zsoldjában álltak, így hát érdemi változás nem történt. Nagy ritkán megesett, hogy egy szerencsétlen kishalat, valamelyik banditát odadobták koncnak, és hagyták, hogy valahol a hatóság elfogja vagy lelője. Ha túlélte, el is ítélték, de mire erre sor került, az ügyvédje – akit szintén a camorra-maffia fizetett – már elmagyarázta neki, hogy most is „szolgálatban van”, az áldozat, amit hoz, a börtönben töltött évek majd beszámítanak neki, addig is bőséggel ellátják a családját, és nem lesz semmi baj… Bármilyen hatóság került is hatalomra Nápolyban – és a századok során különféle hatalmasságok uralkodtak, mígnem aztán 1860-tól az új, független és egységes olasz államba tagozódott be Nápoly –, a camorra mindig megmaradt. Mi több, kifejlesztett egy különleges képességet is, amivel a hozzá hasonló egyéb szervezetek nem rendelkeztek. Még a szicíliai sem. Említettük már, hogy a szervezetet a tizenkilencedik században (éppen Itália 1860-as egyesítése után) a hatóságok erőteljesen üldözőbe vették. Érthető, hogy az új, egységes országot jelképező hatalomnak különösen szúrta a szemét egy ilyen archaikus, de szemlátomást erős és minden hatósággal örökösen szembenálló, sőt azt túlélő bűnöző szervezet. Hát erőteljesen rácsaptak.

És ekkor jött elő a szervezet régi, minden bizonnyal a kezdetektől meglévő erőssége, tulajdonsága: képes volt „kicsire összehúzni magát”, míg elmúlik a veszély. Megesett már történetében, hogy akár egy emberöltőig, több évtizedig is tartó ellenséges folyamatok alatt a camorra majdhogynem mozdulatlanná dermedt. Visszavonult, de csak látszólag – a felszín alatt ha csökkent méretekben és hatásfokkal is, de tovább működtette szerveit, intézményeit, bandáit. Nem volt a camorra akkor annyira feltűnő, és sokan fellélegezhettek, mondván: „No, ezzel végeztünk, szétvertük, megszűnt, finito!” Addig nem szedtek annyi védelmi pénzt, nem jutottak el minden boltoshoz, utcai árushoz, prostituálthoz, kereskedőhöz, sőt gyároshoz. Ám amikor a veszély elmúlott, a hatóság elkényelmesedett, azt hitte, a camorra már megszűnt, a szervezet csodálatos és meglehetősen gyors átalakuláson ment keresztül – egyszóval: föltámadt és újult erővel vetette rá magát a városra és környékére. Van olyan maffiaszakértő Olaszországban, aki a camorra e tulajdonságát az árapályjelenséghez hasonlította. Csak míg a tengeri árapályjelenség szabályosan ismétlődik és naponta, addig a camorra pár évtizedenként egyszer húzza össze magát, kivételesen ellenséges körülmények között. És ma már senki sem hiszi, hogy végleg megszűnne még egy ilyen „apály” idején sem. Túlságosan is jó üzletei vannak ahhoz, hogy erről bárki is lemondjon. A nápolyiak tudják a legjobban – de nem beszélnek róla –, hogy milyen mélyen és milyen hihetetlenül kiterjedten dolgozik ez a bűnszövetkezet. A camorra történetének utolsó része – mondjuk, a huszadik századi eseménysorozat – rettentően izgalmas, ugyanakkor meglehetősen zavaros képet ad. Ma már nem kétséges, hogy a camorra éppen úgy benne van az Olaszországot is érintő kábítószer-, fegyver-és egyéb nemzetközi üzletekben, mint a szicíliai maffiák vagy a ’ndrangheta. Már régen elmúltak azok az idők, amelyeket az olasz filmművészet neorealista hulláma az 1940-es évek végén és az 1950-es években úgy ábrázolt, mintha csupán kedélyes és ártalmatlan cigarettacsempészek úgyszólván családi vállalkozásairól lenne szó. Ma a camorrát a „szokásos” tevékenységek mellett azzal (is) gyanúsítják, hogy nemcsak a saját maga számára, de más maffia-szervezeteknek is végez nemzetközi pénzmosást. Erre a célra a camorra – mint azt futólag V. Paliotti is

említi – egy egész hálózatot épített ki félig törvényes vagy éppenséggel teljesen legális cégekből, vállalatokból. Ezekről természetesen senki sem tudja, hogy bármilyen módon is összefüggenek, azt meg végképpen nem, hogy egyazon maffiózók irányítják őket a háttérből. A cégeken átfolynak a pénzek, egyikből a másikba vándorolnak, és azt kell mondanunk: ezek a „banditák” bizony már nem emlékeztetnek a tizenhatodik századi, kivilágítatlan sikátorokban, izzadt tenyerükben tőrrel osonó rablókhoz, zsarolókhoz, bérgyilkosokhoz. Itt a főszerepet már – bármilyen furcsán is hangzik – a főkönyvelők viszik! Ők tartják fejben, mikor, hová, kinek, mekkora összeget utaltak, az honnan jött és hová ment, mi a rendeltetése, és mikor ér a megtisztulási folyamat végére… Ez a modern camorra. A Stidda egy nagyon érdekes, titokzatos és főleg – nagyon új szervezet! Először csak az 1980-as évek kezdetén bukkantak fel vele kapcsolatos hírek. Ez már egy velejéig huszonegyedik századi intézmény, akkor is, ha még a huszadik végén kezdett összeszerveződni. Azt kell mondanunk, hogy a dolgok száz év alatt érdekes kört írtak le. A Szicíliáról kiinduló maffia elszármazott Amerikába, ott az Egyesült Államok számos városában egyre modernebb lett. Elvesztette beavatási szertartásait, a szigeten olyan ismerősen csengő „becsület” (betyárbecsület, összetartás) fogalmát, talán még az omertá, a végsőkig megkövetelt hallgatás sem olyan kemény törvény már – aztán ez az újfajta működési elveket és szabályokat valló maffia-ágazat… visszatért Szicíliára! Bizony, aki azt hiszi, hogy Szicíliában most és mindörökké csak egyetlen maffia létezhet és létezik, az bizony nagyot téved. Ha nem is régen, és messze nem olyan erős gyökerekkel rendelkező, de rugalmas és erős második maffia kezdett kialakulni. Amelyet nem lehetett eltaposni – mi több, maga a szicíliai maffia erre még kísérletet sem tett! A Stidda a szakértők szerint (akik persze eddig még kevéssé ismerkedhettek meg vele) egy vegytisztán bűnöző jellegű szervezet. Itt már szó sem volt, és nem is lehetett történelmi múltról, egyéb társadalmi célokról. Nem volt a háttérben lázadás egy külső hatalom

ellen, nem volt szabadságharcos mítosz vagy bármilyen egyéb ideológia sem. A Stidda, mondhatni üzleti vállalkozás, amely profitszerzésre törekedett. Azok számára, akik a régi betyárromantikát keresik ebben is, súlyos csalódást jelenthet ez a modern felfogás. Úgy mondják – mert azért egészen biztosan senki sem állíthatja –, a Stidda néhány szicíliai kikötővárosban kezdte pályafutását, de hamarosan elterjedt az egész szigeten. Létszámában meg sem közelíti a hagyományos maffiát, ez azonban nem gyengeségének jele, éppen ellenkezőleg. Az erejét bizonyítja, vagy inkább a… hatékonyságát. A Stidda nap mint nap bizonyítja a régi maffiózóknak, hogy kevesebb emberrel is többet lehet elérni, mint ők a maguk túlsúlyos és olykor kissé bonyolultnak tetsző, szinte „bürokratikus” szervezettségével. A hagyományos maffiának időre van szüksége ahhoz, hogy megtervezzen egy akciót. Ha az más család területén vihető végbe, ha a jelentősége túlmutat egy-egy családon, akkor szükség van a többi maffiacsaládfő engedélyére, vagyis inkább a Kupola mondja ki a végső szót. Mindez időt igényel. Nos, a Stidda ilyesmivel nem foglalkozik, otthon van az egész szigeten, és ha kevés is az embere, azért eléri a céljait. Mint azóta már néhány „bűnbánó”, vagyis a hatóságokkal együttműködni kész elfogott banditától tudható, a Stidda vezetése céltudatos, és bár embereit elsősorban a kis halászfalvakból toborozza, nem riad vissza attól sem, hogy a nagyvárosokban akciózzon. Ennek ellenére érezhető volt az eltelt körülbelül negyed század során, hogy a Stidda sokszor célszerűen megbúvik a „nagy maffia” árnyékában, számos tettét nem is neki, hanem annak tulajdonítják olykor még a hatóságok, a bűnüldöző szervek is. Tudható az is: a Stidda vezetői meg vannak győződve arról, hogy övék a jövő, a nagy maffiának hamarosan bealkonyul, és akkor ők veszik át a helyét. Nem harccal, nem vérrel – egyszerűen azzal, hogy ők hatékonyabban működnek, céljaikat hamarabb elérhetik. Bár ami a harcot illeti – már az 1990-es években kirobbantak azok is, de csak szőrmentén és igen korlátozott mértékben. A Stidda egyik vezetőjét a maffia felrobbantotta kocsijával együtt, mire a Stidda is eltett láb alól néhány maffiatagot. Úgy látszik, a 2000-es

évek elején még csönd van. A Stidda arra vár, hogy a nagy maffia elveszítse befolyását, és akkor jönnek ők, a pragmatikus, csak a gyakorlati dolgokra figyelő, nagyon is céltudatos új nemzedék. Nincs kizárva, hogy efféle nemzedékváltásra más országokban, más maffiaszervezetekben is sor kerül majd.

3. Maffia az USA-ban Említettük már, hogy a szicíliai maffia lényegében még az 1800as évek vége felé – amikor otthon szorult a hurok – emigráns olaszok révén átkelt az óceánon, és az ottani társadalomban is meggyökeresedett. A módszer nem volt túl bonyolult. Csak ki kellett jutni az Államokba, aztán megkeresni valamelyik olasz rokont, ismerőst. De éppenséggel akár protekció nélkül is be lehetett kerülni a belső körökbe – feltéve persze, hogy a kapcsolatot kereső férfi volt, fiatal, és szicíliai. Azt, hogy odavaló, minden papírnál jobban igazolta a nyelv, amit beszélt. Nagyon sok szicíliai emigráns férfi került ki és élt az Egyesült Államok területén még évekig vagy évtizedekig úgy, hogy angolul csak a legszükségesebb szavakat ismerte, mást, többet nem. Merthogy mindig a saját köreikben mozogtak, ahol az angolra nem volt szükség. Viszont kellett valaki, aki ismerte a helyi törvényeket, ismerős volt a jogban és igazságszolgáltatásban, és mindenekelőtt ismerte a helybeli amerikaiakat. Ezért vált aztán később, és mindmáig nélkülözhetetlenné a nem okvetlenül olasz származású ügyvéd, a segítő, aki a főnök – a családfő – minden vállalkozásáról tudott, gyakorlatilag együtt élt a maffiával, és aki tanácsokat adott a családfőnek az új, számára olykor még ismeretlen amerikai viszonyok között. A tanácsadó, vagyis a ma is nélkülözhetetlen szereplője az olasz eredetű amerikai maffiaszervezeteknek. Lehet, az amerikai olasz maffia sohasem jön létre, ha a tizenkilencedik század végén Szicíliára nem köszönt be az… éhínség. Bár igen szerény körülmények uralkodtak és sok csecsemő halt meg, a lakosság vészesen szaporodott, a föld kevésnek bizonyult. Hasonló volt a helyzet nemcsak a nagy szigeten, de egész Dél-Itáliában is. Évente több tízezer ember számára a kivándorlás látszott az egyetlen menedéknek – olykor a túlélés egyetlen esélyének is. És mivel a kormány sem mert ujjat húzni a földbirtokosokkal, hogy egy normális földreform keretében a parasztokat juttassák földhöz – inkább Róma is a kivándorlást ösztönözte. A dologban csúnya szerepe volt a katolikus egyháznak is azzal, hogy oly kategorikusan ellenezte – sőt tiltotta és tiltja ma is

– a fogamzásgátlást. Így a mélyen katolikus szicíliai nők csak szültek, szültek… A kenyér pedig egyre kevesebb lett. 1890 óta folyamatosan nőtt az európai bevándorlók száma – emlékezetes, hogy akkortájt „tántorgott ki” Amerikába is a régi NagyMagyarországról legalább másfél millió ember. Mindenfelől áramlottak Amerikába azok, akik új életre, jobb életre – vagy egyszerűen csak életre vágytak. Élni szerettek volna. Szinte természetes, hogy ennyi ember között szép számmal akadt bűnöző hajlamú is. No meg olyan is, aki például otthon Szicíliában a maffia árnyékában nőtt fel, azt természetesnek tartotta, és itt, az új földön sem ellenkezett, ha rábeszélték, legyen tagja valamelyik „családnak”. Családhoz tartozni mindig jó dolog… Megalakultak hát a „gangek”, vagyis a bandák, és tagjaikat hamarosan „gangstereknek” gengsztereknek nevezték, ami egyenértékű a szervezett bűnöző fogalmával. Magányos gengszter nem létezett, hiszen már a szó is arra utalt, hogy „banditáról”, vagyis banda tagjáról van szó. És mivel az idegenbe szakadt emigránsok között is kialakultak ezek a bandák, sőt azok etnikai alapon szerveződtek, hát az átlag-amerikai szemében – mondjuk a huszadik század kezdetén – úgy nézett ki a dolog, hogy ezt a fajta bűnözést ezek az átkozott bevándorlók hozták magukkal! Tény, hogy a nagy tömegben beözönlő írek alapították tán az első maffiákat – „nemzetiségi alapon”. Hiszen csak egymásban bíztak, hát más nemzetiségűeket, bőrszínűeket, vallásúakat nem vettek fel maguk közé. Érdekes és nálunk kevésbé ismert tény, hogy akkoriban (és később) számos zsidó maffiaszervezet létezett. Ezeket a cári Oroszországból tömegesen menekülő zsidó férfiak alapították és működtették. Minél kisebb volt egy bevándorló népcsoport, annál kisebb is volt az esélye annak, hogy önálló szervezett bűnözésbe kezd. Így logikus, hogy nem alakult ki skót, máltai, szlovák vagy norvég maffia. Viszont a tétel fordítva is igaz: ha egy nemzet fiai igen sokan árasztották el az Egyesült Államok egyes vidékeit, akkor ott előbb vagy utóbb megjelent a rájuk jellemző bűnözés is. Mi sem természetesebb, vélhették a szicíliaiak, hogy ott folytatják, ahol otthon kényszerűségből abbahagyták. Nem is volt nehéz dolguk, hiszen szinte senki sem jött egyedül. Egy faluból, egy

városból, egy körzetből együtt vándoroltak ki az emberek, a legtöbbször egyazon hajón érkeztek az Újvilágba. Akkor az USA-ban még nagy kereslet volt a szakképzetlen munkaerő iránt, és mindenki számíthatott arra, hogy talál magának állást. Ha szerényet, ha még rosszul fizetettet is. De a maffiózók, talán érthetően, nem arról ábrándoztak, hogy kikötő rakodómunkásként napi tíz órában nehéz zsákokat cipeljenek, vasutat építsenek, vagy gazdagok cipőit pucolják. Ők könnyebb pénzkeresetre vágytak ebben a már akkor is gazdag országban. Elsőnek állítólag New Orleansban alakult meg az olasz maffia. Nem lehetett nehéz dolga, hiszen eleinte csak az ott már korábban letelepedett és biztos egzisztenciát szerzett olasz bevándorlók, elsősorban kereskedők, boltosok stb. ellen indítottak támadást. Aki Olaszhonból jött, annak még szicíliai kiejtéssel sem kellett hosszan magyarázni, mi az a „védelmi pénz” és ki kéri. Persze később aztán a maffiák ugyan maradtak „etnikaiak” az USA-ban, de tevékenységük körei kiszélesedtek, és az áldozatok már korántsem voltak csak olaszok – és ez így van a mai napig is. Ebből a számos városban hamarosan elterjedt – itt-ott akkoriban még a „Fekete Kéz” („Mano Nera”) nevet viselő bandából alakult meg aztán az a maffia-szövetség, amelyet sokféleképpen neveztek, de ezek közül a leginkább a „La Cosa Nostra” („A Mi Ügyünk”) terjedt el. A szervezett bűnözésnek ugyan tág terepe nyílott a 19. századi Egyesült Államok nyugati felén, az ottani bizonytalan viszonyok között (ennek halvány nyomait láthatjuk pár ezer westernfilmben), mégis az igazi maffiák a keleti partvidéken alakultak ki. Méghozzá kizárólag a nagyvárosokban. Hiszen ez volt itt a „dzsungel”, ahol a nagy tömegben rejtve élhettek és végezhették dolgaikat azok, akik az árnyékos oldalon, a homályban szerettek maradni, sőt abból húztak hasznot. Bár sokféle maffia működött Amerikában, a média mindig is az olaszokat kedvelte a legjobban. Vagyis róluk írtak a legtöbbet, megesett, hogy más etnikai bűnszövetkezetekről hónapokig szó sem esett a nagyvárosi sajtóban, de a „digókról” annál több. Az 1880-as évektől kezdve egészen az 1930-asokig, tehát jószerével fél évszázadon át így ment ez az amerikai médiában. Végül a dolgok odáig fajultak – és ez sokszor még ma is tetten érhető –, hogy ha

valaki valahol olasz névvel mutatkozik be, máris maffiát sejtenek mögötte. Sok olasz meg is változtatta, változtatja a nagyon is árulkodó nevét. Vagyis éppen azoknak kell szégyenkezniük a „digó maffia” miatt, akik annak nem tagjai, akiknek ahhoz nincs és nem is volt semmi közük. A modern amerikai maffia – és ezen belül természetesen az ott „élenjáró” olasz maffia, a Cosa Nostra – megszületése a szesztilalom bevezetésével egyidős. Mint ismeretes, volt egy tízegynéhány éves időszak az Egyesült Államok történetében, amikor prohibícióval, vagyis tilalommal akarták az embereket leszoktatni a mértéktelen alkoholfogyasztásról. 1920 januárjában egy törvénnyel bevezették az alkohol készítésének, szállításának, árusításának és fogyasztásának tilalmát. Sokan úgy vélik, ez alapozta meg a gengszterkorszakot az amerikai bűnözésben. De ez hibás álláspont. Főleg akkor az, ha sokan úgy vélik: ezért nem lehet semmilyen élvezeti (de káros) árucikket betiltani, mert lám, annak kereskedelméből azonnal kinő a tömeges és nagyon is szervezett bűnözés. Erről csak annyit, hogy a gengszterek már sok évtizedekkel korábban is léteztek, és éppen olyan hévvel tevékenykedtek. Csupán arról volt szó, hogy az akkoriban legismertebb olasz, ír és zsidó maffiák egyenesen rávetették magukat a „hiánycikkre”. Bármit tiltottak volna be az amerikai törvényhozók, amelyet tömegesen használnak, akkor az lett volna náluk a sláger. Ha betiltják a cipő viselését, akkor a maffia azonnal és tömegesen cipőt gyártott és árult volna, vagy hozott volna be külföldről titokban. Ha betiltják a pipadohányt, a buborékmentes ásványvizet, az inggombot vagy a hajkefét, akkor az lesz a „menő anyag”… Erre igazán számíthattak volna a washingtoni törvényhozók. Kétségtelen, nagyon sok érv szólt az alkoholizmus ellen, de talán nem a tökéletes és semmiféle kiskaput nem hagyó tiltás volt a legszerencsésebb megoldás. Attól kezdve a maffiák úgy viselkedtek, ahogyan az sajátos törvényeik és viszonyaik szerint tőlük elvárható volt. Rávetették magukat az illegális szeszfőzésre, megszervezték egyes vidékek maradéktalan ellátását, titkos raktárakban tárolták az alkoholt.

Hoztak – csempésztek – be külföldről is. És aki akart, ezután is hozzájutott kedvenc italához akár a vendéglőkben, klubokban, társas összejöveteleken „sutyiban”, akár otthon. Csak éppen – jóval drágábban. Az etnikai bűnbandák addig vagy laza, vagy semmilyen kapcsolatban sem álltak egymással. De „A mi ügyünk” összekötötte őket. Egyre szükségesebbnek látszott a kapcsolódás, az együttműködés. Hiszen nagyvárosokban rendőrtiszteket, bírákat, ügyészeket kellett megvesztegetni, és olcsón ez már akkor sem ment. Összefogtak hát a bűnözők, és az Államok területén szerteszét élő családok alakítottak egy közös tanácsot, majd később ezek a tanácsok – afféle amerikai mása volt ez a szicíliai „Kupolának” – rendszeresen találkoztak. Természetesen konspirálva jöttek össze, úgy dolgoztak. Igaz, nem kellett nagyon rejtőzködniük, hiszen a főnökök, a családfők Amerikában is úgy éltek, mint otthon Szicíliában: ők bűntelenek voltak. Látszólag. A rendőrök figyelhették a házukat ezer évig, akkor sem találtak semmi terhelőt. Sem otthon a szigeten, sem itt az Újvilágban a főnökök saját kezűleg semmi rosszat nem tettek, bűnöket nem követtek el. Persze ők adták ki a parancsokat mások kirablására, megölésére – de ki bizonyíthatta ezt? Az 1920-as évek végére olyanok is alaposan megszedték magukat a maffiákban, akik erre sem képességeik, sem tevékenységük alapján nem szolgáltak rá. De hát ez egy folyamatos aranybánya volt, és aki csak hozzáfért, az mind ki is használta… Ez volt az amerikai maffiák felfutási ideje, a fénykor, amelyet persze később egy mindmáig tartó hosszabb „fénykor” is követett. Néhány olyan alak, akikről itt még szó lesz, mint például Lucky Luciano, A1 Capone és mások ekkoriban kerültek a felszínre, és a világ is akkoriban hallott róluk először. Akkoriban, vagyis az 1920-as évek vége felé a leghíresebb amerikai maffiózót Joe Masseriának hívták. Ő volt a leghíresebb New York-i olasz maffia feje, róla írtak a legtöbbet a lapok, persze ő maga ártatlan báránynak és üzletembernek adta ki magát, aki időről időre roppant módon sajnálkozott a nyilvánosság előtt, hogy ilyen rossz hírbe keveri őt a sajtó, „azok az átkozott firkászok”. Közben

nyílt titok volt, hogy ez az alacsony és testes férfi – kinek gyöngéje az olasz konyha volt – élethalálharcot vív a másik nagyon gazdag New York-i maffiacsalád fejével, Salvatore Maranzanóval. Joe Masseriát nem véletlenül nevezték „Boss”-nak, vagyis Főnöknek. Minden maffiavezérnek volt egy közérthető mellékneve, ezen emlegették barátai, ellenségei, a média nyomán pedig azok a milliók is, akik sohasem látták őt a valóságban. „Boss” Masseria nemcsak New Yorkban, de egész Amerikában is a legnagyobb, leghatalmasabb maffia-családfő lett. Az alkohol illegális forgalmazásából származó hatalmas bevételt más üzletágakba is beforgatta. Ő volt a nagyváros keleti részének „tulajdonosa”, és azt tette, amit más bandák is: övé volt a prostitúció, a védelmi pénzek és a szerencsejátékokból szerezhető jövedelem. Mindez így együtt igen sokat jövedelmezett, ez magabiztossá tette őt. A másik, vezetésre és hegemóniára törekvő családfő, Maranzano mindent megtett, hogy félreállítsa az útból a „Boss”-t, és megszerezze annak jövedelmező üzleteit, elsősorban persze az alkohol-businnest. Valóságos háború zajlott le a két maffiaszervezet között, a banditák úgy hullottak, akár a legyek. Már-már odavesztek mindnyájan, egyre gyakrabban kellett feltölteni a sorokat olasz emigránsokból, de ezzel együtt mindkét szervezet gyengült – ahelyett, hogy erősödött volna. A harmadik ember, akit itt okvetlenül meg kell említenünk, az a „Lucky” Luciano, aki maga is tipikus szicíliai bandita volt. Őt Masseria fogadta fel, amikor már látta, hogy az alkoholüzlet remekül fog menni és a kelet-new yorki szervezetnek jó sok erős, határozott és kíméletlen emberre volt szüksége. Nos, Lucianóban megtalálta az emberét. Hogy ez később majd – kis túlzással – egy görög sorstragédiát idéz elő, még nem tudhatta a családfő. Luciano mint hamiskártyás kezdte, e téren kétségtelenül nagy tehetségnek mutatkozott. Viszont kézügyessége a revolver kezelésére is kiterjedt, ezért mint afféle mindig kéznél lévő szolgálatkész gyilkos is szolgált a maffiánál. Hamarosan kapott is testhezálló feladatokat. Például egyszer főnöke utasítására csapdába csalta az egyik kisebb New York-i család egyik vezető emberét, társával elintézte annak három testőrét, majd végzett a

menekülő maffiózóval is. Ezért és hasonló tetteiért Masseria egyre jobban bízott benne. Nem volt ez jó döntés a részéről. A jó alkoholüzlet már tíz éve tartott, amikor az amerikai nagyvárosban csak ketten maradtak a porondon: Maranzano és Masseria. No meg a bandáik. A többi maffiaszervezet vagy önként elvonult a két „mamut” útjából, megelégedett kisebb nyereséggel, nehogy kereszttűzbe kerüljön, vagy már feladta a küzdelmet, mert szétverték. Az ottani alvilág ismerői számára nem volt kétséges, hogy a két nagy hamarosan összecsap és véres leszámolás útján dönti el, kié legyen ez a jól jövedelmező piac. A Brooklynt uraló Maranzano több kísérletet tett, hogy az összehívott családfő-értekezleteken elismertesse saját főnökségét. Nem titkolta, ő akart a capo di tutti capi, a főnökök főnöke lenni. Masseria azonban egészen mást akart, így aztán várható volt a nagy összecsapás. Maranzano kísérletet tett Masseria főemberének, Lucianónak a likvidálására, ami azonban nem járt sikerrel. Luciano erős csapatot épített ki – akkori alárendeltjei között olyan nagy nevek szerepeltek, mint Vito Genovese, Alberto Anastasia, Frank Costello – hogy csak azokat emeljem ki a csapatból, akik húsz-harminc évvel később annyi borsot törtek a New York-i rendőrség orra alá. Ezek az emberek, Luciano egykori segítői ugyanis később a nagy maffiák családfői és fenegyerekei lettek… Luciano senkiben sem bízott, ezért saját akciótervet készített. Az volt az álma, hogy végez mindkét nagyfőnökkel, és maga veszi át a New York-i maffia vezetését. Egyelőre ő volt a „Boss”, Masseria jobbkeze, de ez messze nem volt elég ennek a becsvágyó hamiskártyásnak és bérgyilkosnak. Többre vágyott. Mint mindenki… Luciano 1931 tavaszán titokban találkozott Maranzanóval. Felajánlotta neki, hogy végez a főnökével, Masseriával, cserébe azt kérte, hogy majd ő vezethesse tovább a „Boss” üzleteit. Sugallta, hogy ő nem lesz olyan keménykedő, mint a „Boss”, átenged majd egynémely üzleti térséget Maranzanónak. Salvatore Maranzano örömmel fogadta az ajánlatot, de persze ő is arra gondolt, hogy nem fog ez sokáig tartani. Ha Luciano végez Masseriával, akkor alkalmas időben ő meg végez Lucianóval, és így is, úgy is átveszi a főnök üzleteit.

Luciano ezek után eltervezte a Boss elleni merényletet. Tudta, hogy azt nem támadhatja meg otthonában. A Második utcában egy erődítménnyé átépített házban élt, amit csak ritkán hagyott el. Aki oda bemenne gyilkos szándékkal, élve nem jönne ki, hiszen éjjelnappal számos fegyveres őr vigyázta a házat kívül és belül. Sikerült rávennie főnökét, hogy egyik nap menjenek ki a városba egy hangulatos olasz vendéglőbe, amelynek tulajdonosa jó barátja volt Masseriának. A „Boss” szerette a hasát, hát engedett a csábításnak. Nem is sejtette, hogy az ebéd végén olyan meglepetés vár rá, amely aligha szerepelt az étlapon. Amikor befejezték az evést, alkalmas pillanatban Luciano kiment a toalettre. Az addig a ház előtt egy kocsiban várakozó bérgyilkos-banditák kommandója ekkor berontott, és a magányos, testőrök nélkül üldögélő Masseriába annyi golyót eresztettek, amennyi csak volt a fegyverükben. Mondani sem kell talán, hogy Maranzano nem tartotta be a Lucianóval kötött egyezséget. Vetélytársa halála után elfoglalta, átvette annak egész birodalmát, az embereket, a raktárakat, a folyamatban lévő üzleteket. Attól kezdve Kelet-New Yorkban neki tejeltek a védelmi pénzeket fizetők ezrei, ő tette zsebre a prostituáltak „adóját” és a többi mesés profitot. Néhány héttel később Maranzano összehívta egy pazar fogadásra az összes amerikai olasz maffiavezért, ahol felvázolta, hogy egy új és nagyon erős maffia-szövetséget kell létrehozni. Ennek tagjai a maguk területén persze továbbra is a saját hasznukra tevékenykedhetnének, de lenne egy főnök, aki összehangolná az akciókat és akinek mindnyájan engedelmeskednének. A „capo di tutti capi” intézménye persze nem volt ismeretlen azok előtt sem, hisz mindnyájan Szicíliából eredtek. Ami a maffiacsaládok számára a dolog mellett szólt, az a lehetőség, hogy erejüket összeadva szépen megszállhatják Amerika összes többi, addig még kezükbe nem került nagyvárosát is. Ki merne szembeszállni egy olyan maffiával, amely már uralja szinte az egész keleti partot, és közösen tevékenykedik a nagy formátumú ügyekben? Mostantól – közölte Maranzano, aki természetesen magának tartogatta a fővezéri posztot – senki sincs egyedül, a családok szövetsége erősebb lehet minden állami szervnél, erőnél, és legyőzheti az esetleg ellenálló más, nem olasz maffiákat.

Persze, ahogyan az lenni szokott, nem mindenkinek tetszett Maranzano terve, és nem mindenki szerette volna őt a „keresztapa” helyében látni. Többen összeesküvéseket fontolgattak ellene. Luciano sem így képzelte el a jövőt, de még semmit sem tett. Maranzano azonban hallott egyet és mást, Lucianót is felírta a gyanúsak listájára, akiket szerinte el kell tüntetni. Lucianónak már az sem tetszett, hogy Maranzano csak olasz családok számára akarta megszerezni az egész amerikai bűnözési területet, más nemzetiségű bandákat kiirtásra ítélt. Lucianónak ugyanis számos zsidó bandita barátja volt, akikkel szoros üzleti kapcsolatban állott. (Már Masseria meggyilkolásánál is ott volt az egyik zsidó maffiózó.) Hát most is tőlük kért segítséget, no és persze a vele egyívású szicíliaiaktól. Hamarosan készen volt a tervük. Lefizetett rendőrspiclik segítségével eljuttatták Maranzanóhoz a hírt, hogy egy bizonyos napon rendőrségi ellenőrzés lesz Maranzano legális ingatlanforgalmazó irodájában – ez volt a családfő egyik fedőcége, ahonnan állítólag a másképpen meg nem magyarázható nagy jövedelmét merítette. Maranzano a jelzett napon bement a cége irodájába és csak pár testőrt vitt magával, nehogy a rendőröknek gyanús legyen a sok fegyveres férfi. Hamarosan meg is jöttek a rendőrök, egyenruhában, jelvénnyel, ahogyan kell. Bekérették Maranzanót az irodájába… És amikor a leendő capo di tutti capi felfogta, hogy ezek nem is rendőrök (egy zsidó maffia tagjai voltak, az egyik neve Levine, a másiké Weinberg…), már késő volt: szitává lőtték. Luciano így menekült meg – Maranzano ugyanis éppen aznap akarta megbízni egyik bérgyilkosát, hogy tegye el őt láb alól. Erre is fény derült, Luciano ekkor már úgy érezte, teljes joggal jár neki a főnökök főnöke cím. Hogy ezt senki se vonja kétségbe, megbízta barátait, hogy rendezzenek egy kis… vérfürdőt. Luciano és Vito Genovese barátai mindössze egyetlen hét alatt több mint ötven (!) maffiózóval végeztek. Ez a sajátos „tisztogatás” megelőzött egy sokkal pusztítóbb háborúskodást. Aki addig nem akarta elismerni Lucianót főnöknek, az vagy halott volt, vagy alaposan ráijesztettek. Szinte mindenki belátta, hogy ez az ember semmitől sem fél – így lett Charles „Lucky” Luciano az amerikai olasz maffia főnöke.

New Yorkban továbbra is öt család maradt, akik a maguk földrajzi területén azt tehettek, amit akartak, de az egész városra kiterjedő ügyekben már Lucianót kellett kérdezniük. Ugyanez volt a helyzet más államokban is. A maguk területén a már meglévő bandák voltak az urak, viszont azt, hogy melyik család merrefelé terjeszkedhet a jövőben, azt jó előre a közös tanácskozásokon döntötték el, és minderre csak akkor kerülhetett sor, ha a véreskezű Luciano „keresztapa” is rábólintott. Ettől kezdve semmi sem állíthatta meg Lucianót, aki komoly üzleti alapokra helyezte a maffiát. Elérte, hogy a többi maffia kezdett elhomályosulni a kívülállók szemében – a média számára is mind egyértelműbb lett, hogy a „maffia” szó szinte kizárólag az olaszokat, a szicíliaiakat jelenti. De nem ez volt a legfőbb tette. Hanem az, hogy az addig egymással legfeljebb vetélkedő vagy éppen véres háborúkat vívó maffia-családokat betagolta egy rendszerbe, amely egy nagyvállalathoz kezdett hasonlítani. Voltak „leányvállalatok” szerte az országban, volt „központ”, ahol időről időre ülésezett az „igazgatótanács”, és persze volt egy cégvezető, afféle elnök (ő maga), aki nap mint nap döntött az ügyekről. A New York-i központ ügyesen és operatívan vezette a dolgokat. Mivel a zsidó barátok továbbra is megmaradtak, a dolog kezdte elveszíteni szicíliai jellegét – elég, ha ideírjuk, hogy az igazgatótanácsban a zsidó maffia nevezetes tagjai is helyet kaptak. Mint például Meyer Lansky, Louis „Lepke” Buchalter. Ez utóbbi nemcsak a maga különös nevével keltett feltűnést, hanem azzal is, hogy eleinte igyekezett afféle közvetítő szerepet játszani az egy városban tevékenykedő különféle nemzetiségű maffiák között, ami nem mindig sikerült. Később a rendőrség kezére került és ellene vallottak többen is, halálra ítélték, és 1944-ben villamosszékben végezte. Vagy a harmadik elmaradhatatlan társ, Benjamin Siegel „Bugsy”, aki a huszadik század elején New York zsidó gettójában látta meg a napvilágot, és tizennégy évesen már kettős gyilkosságért (!) körözték. Felnőttként is gyakran rántott fegyvert, bérgyilkos lett, majd Luciano mellé állt, és többek között ő is ott volt, amikor Masseriával kellett végezni. Még később a két zsidó gengszter, Meyer és Siegel egy sajátos bérgyilkos-kölcsönző céget alapított, no persze illegálisan. Bárkinek

szüksége volt bérgyilkosra, elég volt őket felhívnia, és máris ment a helyhez, alkalomhoz és áldozathoz illő tettes. A cégüket mindenki csak „Murder Inc.”-ként emlegette, ez volt a „Gyilkosság Rt.”, és nem is ment rosszul. Persze Luciano bandája és ők annyira összefonódtak, hogy a New York-i alvilágban egy idő után már a Cosa Nostra helyett „Kosher Nostrát” emlegettek, célozva annak zsidó voltára is. Az USA-ban az efféle szervezet nagy újdonságnak számított, ott még nem ismerték. A sajátságos cég bármelyik maffiacsalád megrendelésére küldhetett bérgyilkost, olyant, akit azon a területen, abban az államban nem ismertek vagy nem is köröztek. Elfoghatatlan, gyors fickók voltak. És szótlanok. A megrendelésre érkeztek, megkapták az áldozat nevét, címét, csöndesen elvégezték a munkát (a legtöbbször egy konkurens banda valamelyik tagját vagy ezért kellett eltenni láb alól), és máris nyomuk veszett. Soha senki nem tudta bebizonyítani, hogy az illetőket ki küldte… Ezek a gyilkosok annyit kerestek, mint egy nagyvállalat vezetői, de tényleg jók is voltak. Nemcsak konkurens maffiák tagjaival végeztek, hanem bárkivel, aki útjában állt egy családnak. Az 1930as években főleg a New York-i és környéki zsidó bandákból toborozták a gyilkosokat, még véletlenül sem az olaszok, a szicíliaiak közül. Csak hogy ezt is tudjuk: a gyilkosait a cég igen jól tartotta. Nemcsak nagy volt a keresetük, de egészségügyi hozzájárulást és nyugdíjalapi befizetéseket is kaptak – mi több, életbiztosításuk is volt! Mindegyikük tudta: ha bármi történik vele, lebukik vagy lelövik akció közben a „Murder Inc.” majd ellátja családjukat. Ráadásul a maffiának rengeteg pénze volt, így ha valamelyik bérgyilkos mégis lebukott – szórványosan megesett az is –, akkor egyfelől a legjobb ügyvédeket kapta, másfelől a már régóta a maffia által korrumpált bírák, rendőrök, ügyészek kezébe került, akik elintézték az illető szabadlábra helyezését. Ezzel sikerült meggátolni, hogy az illetők a börtönben, a rendőröknek „köpjenek”, másfelől hallatlanul növelte a bérgyilkosok bizalmát a cégben. A legtöbbször az áldozat olyan maffiatag volt, akiről kiderült, hogy a rendőrségnek spicliskedik. A cég alkalmazottjai még telefonban is olyan rejtjeles nyelvet használtak, amelyet ha lehallgatták is a

vonalakat, nem tudtak értelmezni a rendőrök. Később a dolog odáig fejlődött – ez már a második világháború éveiben történt –, hogy minden nagyobb városba, ahol a Luciano-féle maffiacsaládok uralkodtak, telepítettek egy Murder Inc. fiókot, mondhatni ismét „leányvállalatot”, vidéki „kirendeltséget”. Csak az egyik csoport, a legkeményebbnek tartott Brownsville-iek – nevük: Tannenbaum, Strauss és hasonlók voltak – tíz éve alatt legalább nyolcvan emberrel végeztek. Az ügyek a rendőrség számára általában érthetetlenek és ezért felderíthetetlenek maradtak, hiszen senki sem tudhatta, mi volt a gyilkosság indoka, és a tettesek sem kerültek elő. Luciano tényleg nagyipari módszereket vezetett be – nem feledkezett meg az új tehetségek felkutatásáról sem. Voltak emberei a maffiában, akiknek nem is volt más dolguk, mint járni az utcákat, híreket szerezni a bűnügyekről, a börtönökből, a fiatalkorúak javítóintézeteiből és a nagyvárosi sikátorokból. Természetesen olyan embereket kerestek, akik fiatalok, egészségesek, jól lőnek és semmitől sem félnek. Volt még egy alaptulajdonság, amit szívesen fogadtak a szervezetben: ha valaki könyörtelennek mutatkozott. A jelölteket mindenféle próbáknak vetették alá, mielőtt megkapták az első kisebb feladatot. Elsőre persze nem kellett ölniük – elég volt beküldeni őket egy boltba, amelynek tulajdonosa nem akarta kifizetni a védelmi pénzt, vagy megkeresni és megbüntetni egy prostituáltat, aki eltagadta bevétele egy részét. Itt verni kellett, vagy boltot rombolni, fenyegetően viselkedni és elérni, hogy az áldozat a jövőben mindig engedelmeskedjen a maffiának. Akikről kiderült, hogy tudnak ölni, azokból aztán maffia-katonákat, bérgyilkosokat képeztek. Egyszer még az is megesett, hogy a maffia egyik saját vezérét gyilkoltatta meg – nehogy az végezzen egy főügyésszel! Az eset áldozata „Durch” Schultz volt, szintén New York-i családfő, akit annyira feldühített a maffiák ellen évek óta harcoló híres ügyész, hogy eldöntötte: bérgyilkost küld rá. Az eset híre eljutott a Lucianoféle vezetéshez, és úgy döntöttek, ezt nem engedhetik meg. Volt ugyanis egy hallgatag megállapodás az igazságszolgáltatásban dolgozók és a maffiák között, hogy ez utóbbiak nem emelnek kezet rendőrtisztre, ügyészekre, bírákra – ha mégis, hát elszabadul a pokol, és a rendőrség is előveszi az összes – mellesleg a sajtó által

közismertté tett – családfőt is. Bár nem sokat tudnának rájuk bizonyítani, de azért éppen elég kényelmetlen lenne napokat tölteni odabent a cellában, amely idő alatt az alacsonyabb rangú embereiket a rendőrök talán szóra bírják, és akkor kész, vége… Hát ezt nem kockáztathatták. Amikor Schultz őrült tervéről tudomást szereztek, azonnal útnak indították a Murder Inc. háromfős különítményét. A főgyilkost Weissnek hívták, egy étteremben végeztek az áldozattal 1937-ben. Siegel, vagy ahogyan mindenki emlegette, „Bugsy” később Kaliforniába költözött, elvett egy híres színésznőt, és kezébe kaparintotta a Los Angeles-i, hollywoodi filmipart! Beszélték, hogy attól kezdve az ő tudta és engedélye nélkül senki egyetlen méternyi filmet sem forgathatott a világ leghíresebb filmgyáraiban. Persze nem csak ebből élt, ellenőrizte a kaszinókat, a lóversenypályákat, az egész szerencsejáték-ipart. A háború után lecsukták, majd kiszabadulása után valakinek nagyon útjában lehetett, mert az egyik szeretője lakásán lelőtték, mint egy kutyát. A Murder Inc. vesztét éppen az okozta, amit gazdái lehetetlennek tartottak: a rendőrségnek sikerült beépülnie. Néhány bérgyilkost rávettek, hogy előbb mesélje el, mi történik „odabent”, aztán egyikük, majd egy másik is mindent kitálalt. A maffia persze a szokásos módszerhez menekült volna: a „kollégákat” küldte az árulók ellen, de a rendőrség elrejtette a bűnbánókat. Buchaltert mint a vállalkozás vezetőjét elfogták, és később halálra is ítélték. A „Murder Inc.” ebben a formában megszűnt létezni, de akinek sikerült onnan kimenekülnie, az beléphetett valamelyik maffia-családfő magánhadseregébe. Ideje szót ejteni arról is, az eddiginél kicsit részletesebben, hogy tulajdonképpen az amerikai maffia mivel is szerezte a pénzt. Mert hogy a század elején nem csak a prostitúció és a szerencsejátékok, a húszas-harmincas években az alkohol, később pedig a kábítószer volt csupán a nagy üzlet, azt nagyon is jól tudják a szakértők. Kétségtelen, hogy az igazán nagy pénzek ott vannak, ahová az emberek maguk, a saját akaratukból viszik a pénzüket – vagy egy káros szenvedély kényszeríti őket erre. A nápolyi maffia, mint láttuk, több mint száz éve a cigarettából (is) él. Aki szenvedélyes dohányos,

az mindent megadna a füstölnivalóért. Aki nem élhet alkohol vagy kábítószer nélkül, annak meg ez jelenti a végzetes vonzerőt. De voltak és vannak kevésbé veszélyes üzletek. Például ott vannak a luxusszállodák. Azok működtetése sokba kerül, gyakorta megesik hát, hogy ha nem jó a marketing, a szállóba kevés vendég jön. Egy luxusszálloda napi kiadásai igen nagy összeget tesznek ki, ezt ellensúlyozandó gazdag vendégeket kell oda becsábítani. Valaminek tehát lennie kell a szálloda környezetében, vagy legalább abban a városban, ahová a jól fizető vendég eljön. Mert csak azért, hogy selyemben aludjon egy lakosztályban, nyilván nem fog útra kelni. Tehát kell oda egy tengerpart, kell egy szórakoztató központ, kell nagy üzleti élet, konferenciák és egyéb összejövetelek, vagy kell például szerencsejáték. És máris itt van a Las Vegas-szindróma: a luxusszálloda-ipar akkor és ott is megy, ahol látszólag nincs semmi. Las Vegas egy kietlen sivatag kellős közepén áll, ahol sem látnivaló, sem tennivaló nem akadna – magán a mesterségesen létrehozott városon kívül. Itt aztán nemcsak a luxusvendégek, de a kispénzű turisták is megtalálják azt az izgalmat, amit másutt nem vagy nem olyan környezetben és nem olyan koncentrációban. A szerencsejáték az – mindenki boldog izgalommal mehet játszani, de valahol közben laknia kell. A maffia telitalálata volt ez a város. Siegel „Bugsy” nagy ötlete – ha csakugyan ő volt a kezdeményező és nem lopta el valakitől a gondolatot, a tervet. A lényeg az, hogy a maffia kezdettől otthon volt a fogadásokban, a szerencsejátékokban. A lóversenypályák nagyobb része száz éve gyanús maffiózók kezében van, a versenyeket manipulálják, nincs ott egyetlen tiszta futam sem. De ettől még lehet nyerni, és – ami a maffiának még fontosabb – lehet veszíteni is. Minden veszteség a maffia nyeresége, és minden nyereség a maffia vesztesége, ha a dolgokat onnan, belülről, az ő oldalukról nézzük. De azért ne sajnáljuk őket, az ő nyereségük sokszorosan felülmúlja veszteségeiket, különben már rég otthagyták volna a lóversenyt, agárversenyt, autóversenyt, Las Vegast és minden kaszinót. Ahol a luxushotelben mindennap vannak gazdag vendégek, és áll a közelben pár másik szálloda is kevesebb csillaggal, azonfelül a

városban éjjelnappal lehet űzni a szerencsejátékokat – mi kéne más a maffiának? Rendet tart, gondosan ügyel arra, hogy a dolgok normális mederben menjenek, és ne sok alkalmat adjanak a hatóságoknak a beavatkozásokra – mellesleg annak a hatóságnak, amelynek sok felelős poszton lévő tagját úgyis „megvették kilóra”. De ez csak a felszín, amiről ugyan sokan beszélnek, de keveset tudnak, és ellene gyakorlatilag semmit sem tesznek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy akkor is áldozatai lehetnek a maffiáknak, ha erről nem is tudnak! Ha bizonyos bolthálózatokban vásárolnak, például. Ugyanis az amerikai maffia már a második világháború előtt kezdett beleszivárogni a legális üzletekbe, egyáltalán az üzleti életbe, és ez a folyamat azóta is megállíthatatlanul tart. És ez újfajta veszélyeket hozott. Az egyik az, hogy már kibogozhatatlanul összekeveredtek a piszkos és tiszta pénzek. Másodszor: a maffiózók nem azért léptek át a legális földre, hogy ott legálisan és illedelmesen viselkedjenek, dehogy! Ők áthozzák magukkal a túloldali módszereiket, a maffiásbűnöző hajlamaikat és szemléletüket is. Vagyis ha egy maffiózó mondjuk a legális oldalra hozott pénzével fogkrémben utazik, azt gyárt, akkor ösztönösen szeretné felrúgni az üzleti élet jól bevált, viszonylag illedelmes szabályait (korántsem a „kapitalizmus farkastörvényei” uralkodnak ám ott, ahogyan mi hisszük sokszor). Neki nem elég, ha eladhat hetente tizenöt ezer tubus fogkrémet, ő harmincezret és ötvenezret akart eladni. De nem békés eszközökkel, hanem úgy, hogy megkeresi a konkurenciát és azt igyekszik tönkretenni, megzsarolni, megfenyegetni és így söpörni el riválisait a piacról. Amit viszont még a legkeményebb kapitalizmusban sem szeretnek és ritkán tűrnek el. A maffiatag eleve a monopóliumra tör, ahogyan a maffiák közti harcok is azért szoktak kirobbanni, mert egyik banda el akarja venni a másik területét, embereit, áruját, hogy egyedül maradjon a rendelkezésére álló piacon. Tehát nem számít hogy az áru heroin vagy fogkrém, gyermekpelenka vagy lóversenypénz – ő a maga módszereivel szeretné maximalizálni a hasznot. Olykor csodálkozva áll a nagyközönség az afféle híradások előtt, hogy például leégett egy pelenkagyár vagy érthetetlen robbanás történt egy fogkrém-

előállító vegyi üzemben – a háttér majdnem mindig erre a harcra utal. Bizony számtalan példa van rá nemcsak az egész amerikai maffiában, de akár csak annak New Yorkkal foglalkozó részében is, hogy ha egy gengszter szerez meg egy üzletágat, ott hamarosan romlani kezd a minőség, mert hiszen ő a tisztességes kereskedelem törvényeit figyelmen kívül hagyva azonnal és rossz módszerekkel tör a nagyobb nyereségre. A maffiózó azt mondja: „Nem azért vásároltam-szereztem meg ezt az üzemet, hogy évi 5 százalékos tiszta haszonnal működtessem, és majd ha hetvenéves leszek, akkor tisztes nyugdíjjal visszavonuljak”. A maffiózó nem az a fajta, amelyik nyugdíjra számít, és nem elégszik meg az iparban vagy a kereskedelemben szokásos haszonkulcsokkal. Tehát „gyorsítani” kezd, fenyegetésekkel ráveszi üzlettársait, vegyék át hibás vagy rossz minőségű, netán romlott áruját, és adják el. Ezzel persze rossz hírnevét kelti cégének, legközelebb már senki sem rendel tőle, hiába hadonászik a pisztolyával… Elég jó üzlet például a szemétszállítás is. Köztudott, hogy New York naponta termelődő sok ezer tonna szemetének eltakarítási „joga” egynéhány maffiáé, amelyek különben olykor véres belháborúkat vívnak ezért is. Szemetet csak olyan vállalat szállíthat el, amelyik velük áll kapcsolatban, vagy amit eleve ők alapítottak, netán megvásároltak. De ugyanez a helyzet sok más szállítási iparágban. Az 1960-as években halat, banánt, bizonyos vegyszereket stb. csak olyan teherautókon volt érdemes szállítani, amelyek köztudottan egy-egy bizonyos cég jelvényeit viselték az oldalukon. Aki nem azokkal szállítatta áruját, annak kocsiját „ismeretlen tettesek” útközben megtámadták, elrabolták, vagy a járműveket megrongálták. Mindenképpen elérték azt, hogy az áru nem jutott el idejében a megrendelőkhöz, ami Amerikában és egyáltalán a kapitalizmusban főbenjáró bűnnek számít, ezek után nem is rendelnek árut attól a cégtől vagy szállítótól, szolgáltatótól. Ha a maffia megszáll egy iparágat, akkor annak aztán „annyi”, míg nem sikerül ezt valami módon felszabadítani, visszaszerezni a normális üzletmenet számára.

Igazából ezt a kis fejezetet felduzzaszthatnánk akár egy egész könyvvé is, hiszen annyi ilyen esetről tudunk. Maffia-árucikk bármiből lehet, a szolgáltatásokból is. Soha nem tudhatja senki, hogy a pénz egy része, amit repülőjegyért vagy benzinért vagy a ruhatisztítóban avagy bármilyen egyéb helyen fizetett – különösen a vendéglátóipar „érzékeny” terület itt –, hová, kiknek a kezébe kerül. Sok nagyvárosban szinte minden bolt, üzem, szolgáltató stb. kénytelen sápot fizetni a maffiának. A maffia érthetően azokat az üzletágakat szereti, amelyek egész évben működnek – nem rajong a szezonális dolgokért. Az északi féltekén egy strandot soha nem fog megszerezni, mert az kevés hasznot hoz és túlságosan is ki van téve az időjárás viszontagságainak és egyéb, kedvezőtlen tényezőknek. Viszont sokkal jobban kedveli a gyümölcspiacot, különösen ha a gyümölcsöt nagy mennyiségben nagy távolságból szállítják, mint például a narancsot, citromot, banánt stb. Itt már lehet valamit keresni, vagy a szállításnál, vagy az elosztáson. Sok ember persze meg van győződve – az Egyesült Államokban is! –, hogy a gengszterek már a múlté, igazi maffia nem is létezik. Pedig hát az értők ismerik annak a csaknem kétszáz családnak a nevét is, amelyek szinte ellepték az országot. Megjelennek könyvek is, nemegyszer olyanok, amelyeket jól elrejtőzött egykori maffiások írnak, leleplezve környezetüket, saját magukat és számos híres embert, aki ilyen vagy olyan kapcsolatba keveredett a maffiával. A mai gengszter nem is emlékeztet azokra, akiket a harmincas éveket ábrázoló filmekben látni – de azokra sem, akik komor-fekete krimikben a negyvenes, ötvenes évek bűnözőit személyesítik meg. Már nem úgy néznek ki, nem úgy öltöznek, nincs ebben semmi romantika és nincsenek külsőségek sem. A maffiózó, még ha ott főnök is, a legjobb esetben is egy üzletember benyomását kelti, akikből az USA-ban rengeteg van (a statisztikák szerint minden 250. ember dollármilliomos abban az országban). A mai maffiózó nem mindig pöffeszkedik tízméteres limuzinban, amelyben aranycsappal ellátott jacuzzi fürdőkád és hűtőszekrény virít, nem hord a kisujján briliánssal vakító gyűrűt, ami az A1 Capone-féléknek szinte kötelező volt a széles karimájú kalappal és a fekete öltönnyel, kabáttal együtt.

A maffia most már sokkal nagyobb mértékben van jelen az üzleti életben, vagyis a legális oldalon, mint magában a bűnözésben – pedig higgyük el, ott is hatalmasat „kaszál” nap mint nap. Ám ezzel az átszivárgással, átlépéssel aztán tökéletesen összezavarta a sorokat, a tisztánlátás megszűnt. Az 1920-as években egy bűnözőnek még eszébe sem jutott volna, hogy ruhagyárat vegyen – még nevetségesnek is érezte volna magát, a „kollégák” pedig kiröhögték volna, és mindenféle tréfás csúfneveket találnak ki rá, emiatt. Ma viszont senki sem csodálkozik, ha bűnöző szakmában egy komor és veszedelmes maffiózónak játékgyára van vagy műanyag mentőcsónakokat gyárt nagy mennyiségben, esetleg irodaszereket állít elő, szállodái vagy éttermei vannak, netán részesedése egy tengeri kikötőben, vagy részvényeket tart a páncélszekrényében. Mi több, ma már szinte normális dologgá lett az, hogy ha egy hűséges ember évtizedek óta szolgálja a maffiacsaládot, vagy valamilyen kiugró teljesítménnyel jó üzletet, sok pénzt hozott a szervezetnek, akkor legális üzletet vagy részesedést kap. Így aztán a babagyári igazgatótanács tagjai sohasem tudják meg, hogy közülük az egyik, akinek 8 vagy 14 vagy 23 százalékos tulajdonrésze és ennek megfelelő részesedése van a gyár profitjából, úgy jutott hozzá, hogy embereket gyilkolt valahol a város vagy az ország másik végén… Az igazi üzletet a… bankok jelentik. Nagyon kevesen tudják, és Amerikában még kevesebben lennének azok, akik ezt be is tudnák bizonyítani, hogy az ország néhány nagyobb bankfiókhálózata is a banditák tulajdonában van. És nemcsak részben, hanem teljesen. Hogy annak idején a maffiózók milyen eszközökkel jutottak hozzá, ma már nem publikus. Még az is lehet, hogy nem bűntények állnak a háttérben, bár az sem zárható ki – akiknek bankrészvényük, banktulajdonrészük van, az ilyesmitől nem szívesen válnak meg. Lehet, hogy egyesek némi kényszer hatására adták el vagy át a részvényeik egy részét a maffiának? Az üzleti életben a banditák nem sokat teketóriáznak – ha másról nem, hát erről lehet gyanítani, hogy talán oda tartoznak. Ők azok, akiket mindig nagyon érdekel a konkurencia – de nem az, miképpen érték el üzleti sikereiket. A jobb minőségre, jobb munkaszervezésre hivatkozás nem hatja meg őket. Őket az érdekli, hogy a konkurens

cég mivel szállít, kik a középvezetők vagy a tulajdonosok, azok hol és milyen körülmények között élnek… Hisz még banditaként megtanulták, hogy sokat kell tudni a „célszemélyről”, ha azt be akarjuk cserkészni. És sokszor bizony meg is történik a „becserkészés”, amely jobb esetben csak egy nagy zsarolássá fajul, de bármikor vér is folyhat. És akkor már teljesen mindegy, hogy itt most teljesen ártalmatlannak tűnő) mosógépekről, falfestékekről, irodaszerekről, netán férficsizmákról vagy szempillafesték gyártásáról, forgalmazásáról van-e szó. A maffiák erőssége éppen abban rejlik, hogy szervezetten működnek, vagyis sok ember egy időben és egy helyen egyazon cél érdekében tevékenykedik, és ez a szervezet nem riad vissza a legnagyobb bűnök elkövetésétől sem a siker érdekében… Nos, az, aminek a nem kellően felkészült civil társadalom a legtöbbször még fegyveres erőnek, elsősorban a rendőrségnek és az igazságszolgáltatásnak a felvonultatásával sem tud idejében véget vetni.

4. A nagy karrierek titka A fejezet címe jól hangzik, de az – valljuk be – kétséges, vajon meg tudjuk-e fejteni e karrierek titkát. Vagy hogy egyáltalán van-e, volt-e szó titokról? Lehet, ahhoz, hogy egy maffiózó a maga területén „naggyá” váljon, elég ha kellően okos, kellően erőszakos, nem hátrál meg sohasem, és kitartóan képes elkerülni a csapdákat. Ez utóbbiakra általában nem a hatóságok, hanem saját pályatársai részéről kell számítania. Ott volt például Meyer Lansky, már említettük a nevét. Ő nem nagyon tipikus karriert futott be, és messze nem csak az olaszok között. Lansky a zsidó maffiában kezdett tevékenykedni, de nem akárhogyan. Azt kell mondanunk, hogy ez az ember egy zseni volt. Voltaképpen kár, hogy nem valamelyik nagy amerikai iparágban dolgozott, mert akkor hatalmas hasznot hozott volna a közéleti életnek, az iparágnak és nem utolsósorban saját magának is. Azt sem zárhatjuk ki, hogy talán a tudományos fejlesztés, a találmányok vagy azok megvalósítása terén ért volna el hihetetlen eredményeket. Lansky szülei Oroszországból vándoroltak ki Amerikába azokban a rázós években, amikor – nem sokkal az első világháború kezdete, tehát 1914 előtt – Oroszföld nyugati tájain zsidóellenes pogromokat szervezett a cári hatalom. Maier Szuhovjanszkij (később az amerikai helyesírás szerint: Suchowjansky) feleségével és kisfiával kivándorolt az Egyesült Államokba. Ahol előbb a kisfiú felnőtt, aztán Meyer Lansky-ra változtatta a nevét, majd nagy üzletemberré vált. Tehetsége révén egy egész vállalatbirodalmat mozgatott, és hamarosan vagy 300 millió dolláros vagyon fölött rendelkezett. És most egy „apróság”: ez a vállalatbirodalom a maffiákból összegyúrt, szinte láthatatlan óriás volt! Lansky élete és hobbija a bűnözés volt. Annak is egy magasabb szintje, ahol nem kell saját kezűleg csinálni semmi rosszat, éppen ellenkezőleg – itt is az üzlet érdekelte csak, de az aztán nagyon! Lansky nagyon fiatalon kezdett bűnözni. Nem tartotta be vallása parancsait, mint ahogyan egész életében igyekezett kitörni a szabályok és törvények alól. Amikor tizenhat éves lett, már javában benne volt a bűnözésben – akkor kapta el őt a rendőrség első alkalommal. A következő tíz évben még jó néhányszor letartóztatták, de soha nem tudtak rábizonyítani semmit. Főleg azért, mert ez a

fiatalember eltett láb alól mindenkit, aki ellene vallhatott volna – nemegyszer bizony saját tettestársát is. Közös rablások és csoportos garázdálkodás, rablógyilkosság és hasonlók szerepeltek a rendőrségnél nyilvántartott férfi kartotékjában, de ismétlem, nem tudták őt „bevarrni”. Így teltek az évek. Előbb egy ismertebb gengszter bandájához tartozott, szépen teltek a szesztilalom – a gengsztereknek vagyonokat hozó – évei. Ott ismerkedett meg Benjamin Siegelmannal, akit később „Bugsy Siegel”-nek ismert meg az (al)világ. Lansky és Bugsy egyre feljebb léptek a ranglétrán, már saját bandájuk volt, és persze a keleti partvidék alkoholcsempészettel és egyéb illegális tevékenységeivel foglalkozó bandák szövetségében is vezetőségi tagok lettek. Ott ismerte meg Lansky a New Yorkban és környékén dolgozó zsidó maffia tagjait is. Rájött, hogy úgy is lehet működni, ahogyan azok teszik: keveset lőnek, sokat vesztegetnek. Inkább pénzzel, mintsem erőszakkal intézik el a dolgokat. Ez tetszett neki is. Az is magával ragadta Lanskyt, ahogyan ezek a főbanditák – csak emlékeztetőül idézzünk fel néhány nevet: Kleinman, Dalitz, Rothkopf – a magánéletüket élték. Csöndes, visszahúzódó emberek módjára, akik a kulisszák mögött tevékenykedtek. A korszak más, nagy hírű és a médiában folyton emlegetett gengsztereivel ellentétben róluk nagyon kevesen tudták, mivel is foglalkoznak igazán. Lansky mindezt megjegyezte magának, hogy majd sok évtizeddel később maga is így éljen. Az efféle módszerek tanulmányozása révén jutott el Lansky oda, hogy voltaképpen egy egészen új módit talált ki a bűnözésre, vagyis az amerikai maffiák szervezetét és működését alaposan megváltoztatta. De persze erre később került sor. Az 1930-as években persze még a régi módszerekkel dolgoztak, az alkoholbusiness véget ért, de megmaradtak a lányok, a zugfogadások, a zsarolások, a védelmi pénzek, a kaszinók. Mi több, ők már akkor is titkos laboratóriumokat, valóságos üzemeket tartottak fenn New York eldugott, romos gyáraiban, ahol ópiummal, morfiummal foglalkoztak. Ebben a korszakban jött létre a már említett „Murder Inc”, vagyis Gyilkosság Rt. is. Végül is ennek a sajátos „cégnek” a bukása okozta, hogy a régi társaság szétesett – az urak más égtájakon

próbáltak szerencsét. Ezt persze úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ki merre látott, arra futott el. Mindenki az addig szerzett pénzből kezdett új életet az Egyesült Államok valamelyik végében. Lansky Floridába ment, és mondanom sem kell, hogy nem üres kézzel. A néhány legális mellett Lansky Floridában, majd a Karibszigeteki államokban, elsősorban az akkor nem kommunista Kubában illegális kaszinókat is működtetett. Megvesztegette a helyi politikusokat és a rendőrtiszteket, így azok nemhogy szembeszálltak volna terveivel, a rendőrök nemhogy nyomozták volna az illegális kaszinók hollétét – hanem azokat őrizték! Úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére, mert a zseniális bűnöző, Meyer Lansky jól megfizette őket. Hogy mást ne mondjak: Floridában akkoriban a törvénytelenül, rejtetten működő kaszinók napi bevételét… rendőrségi páncélautókon szállították el bankokba! A dolog, ami miatt Lanskyt zseninek kiáltották ki, egy Las Vegas-i szállodával kezdődött. Összeállt a maffia 21 embere – a másik húszat kétségtelenül Lansky beszélte rá –, hogy adják össze tőkéjük egy részét, és abból a hatalmas összegből közösen működtessék a legális szállodát, amelynek a nyereségéből is – értelemszerűen – majd közösen részesülnek. Az első szálló bevált, attól kezdve ez a sajátos, kizárólag bűnözőkből álló „befektetési társaság” egyre több szállodát épített. Még később pedig – mint majd látni fogják – Lansky irányításával az egyik legnagyobb, bár nem igazán átlátható vállalatbirodalmat hozta létre. Lansky egy amerikai szakíró szerint az 1940-es évek elején egy gigantikus méretű „tömörülésnek” volt a mérnöke, a tervezője. Először is hihetetlen közvetítői képességei révén sikerült egymás mellé hozni, kibékíteni egymással néhány, addig véresen vetélkedő bandát, és közéjük szervezte a La Cosa Nostrát, vagyis az olasz maffiát is. Kétségtelenül kellett ehhez éppen elég diplomáciai képesség, hogy ennyire különböző emberek, mint az olasz, az ír és a zsidó maffia – néhány kisebbről nem is szólva – összeálljanak egyetlen nagy pénzcsináló géppé. A bűnszövetkezetek egy, az egész USA-ra kiterjedő üzleti hálózatot szerveztek. Azóta ezt úgy emlegetik, mint magát a szervezett bűnözést, holott ez ennél egyszerre több is, és kevesebb is. A bűnözésben nem teljed ki

minden területre és földrajzilag sem fogja össze az egész országot – legalábbis nem fogta át az 1970-es években, amikor az ehhez hasonló vélemények megszülettek. Azóta nyilván változott a helyzet. Ez igazából egy szindikátus, olyan birodalom, amelyben számtalan ágazat működik együtt, és mindegyik kivétel nélkül pénzt, sok pénzt termel. De az, amit Lansky összehozott, még ennél is több, hiszen az egész maffia is csak egyetlen ágazat a sok közül! Lansky kapta barátaitól a bizalom jegyében a szervezet működtetésének jogát. A maffia így túlhömpölygött önmagán. Minden bűnből szerzett fölös pénzt a legális üzletekbe fektettek be, és gyakorlatilag ma már nincs olyan ágazata az amerikai gazdaságnak, amelyben ne működne illegális pénz is – bárhogyan védekezik ez ellen a hatóság, az üzleti élet, az igazságszolgáltatás és az adóhivatal. Lansky az 1970-es évekre odajutott, hogy a későbbi évtizedekben újra és újra meggyőzte a maffiát, ne fektessen újabb pénzeket a már amúgy is jól működő hagyományos „iparágaiba”, vagyis a prostitúcióba, a kábítószer-csempészetbe és kábítószerterjesztésbe, a védelmi pénzekbe vagy a szerencseiparba. Ott éppen elég az, amennyit így is hétről hétre belefektetnek. Sokkal jövedelmezőbb – állította – a legális iparba fektetni, mert azok a nagy összegek ugyan nem hoznak olyan gyors hasznot, mint az említett maffia-„iparok”, viszont ha az legálisan ilyen nagy összegeket mozgat, akkor hamarosan meghaladhatja vele a maffia hozamát. És csakugyan így is lett: az ingatlanüzletek, a gyáripar, a bankvilág és ezer más iparág végül is biztonságos falakat építhetett a gengszterek köré. Hamar eljött az az idő, amikor egy-egy család már akkor is jól megélhetett volna, ha szerdáról csütörtökre egyszerűen felhagy a bűnözéssel. Lanskyt hát a beavatottak zseninek kiáltották ki, és talán igazuk is volt. Ez a nem tipikus ember ahelyett, hogy vérrel mocskolta volna be a kezét, a befektetések és új területek felfedezőjeként sokkal nagyobb hasznot hajtott a szervezett bűnözésnek, mint bárki más előtte vagy utána! Aki azt hitte, hogy Lansky megtorpant az Egyesült Államok határainál, az alaposan tévedett. Ez a férfinak eszébe sem jutott – hamarosan bekebelezte Kubát, a Karibi-tenger vidékét, sőt a Közel-

Kelet is az általa irányított szervezet birtokába került. Persze csak bizonyos területeken, de ezek a területek mind egytől egyig igen jól jövedelmező üzletet jelentettek. A játékkaszinók az előző mondatban említett területeken húzódtak végig – kezdett ez már olyan lenni, mint a középkori spanyol birodalom, ahol lényegében soha nem nyugodott le a nap, hiszen az befonta az egész földgolyót. Nos, a kaszinó-és egyéb ipar Lansky-féle birodalom is átfogta már szinte az egész glóbuszt. Mindeközben ne feledkezzünk meg Lansky magánéletéről sem. Egyáltalán nem úgy nézett ki, és főleg nem úgy élt, ahogyan kor-és bűntársai, az igazi maffiózók. De úgy sem, ahogyan azokat a híres gengszterfilmekben láthattuk, előbb a két háború közti és utáni, még később pedig a huszadik század „Keresztapa”-jellegű filmjeiben. Elhagyva a hatvanat, majd a hetvenet, egyszerűen öltözködött és egyszerűen viselkedett. Sokáig élt Floridában egy nagyon szerény házban, gyakorlatilag Miami egyik külvárosában, bérelt kocsin járt, és maga sétáltatta a család kutyáját. Este mindig otthon volt a feleségével, büszke volt az unokáira. A feleségét minden évben hosszú nyaralásra vitte, és soha egyetlen szót nem ejtett előtte arról, kikkel dolgozik együtt és azok milyen illegális forrásokból szerzik azt a pénzt, amit aztán Lansky mester oly ügyesen befektet… Később beköltözött a városba, és erődítményszerű házban élt – az a hír járta ugyanis, hogy az alvilágban néhány fiatalabb főnök elrablását tervezte. Lanskynak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy túsz legyen, míg ki nem fizetik érte a sejthetően irdatlanul nagy váltságdíjat. És úgy vélte, nem azért dolgozott, hogy azt a pénzt a banditák tehessék zsebre. Később, akkor már az 1970-es évek kezdődtek, a hatóság – akárcsak A1 Capone esetében, akiről majd még olvashatnak e lapokon – adócsalás ügyében kezdett nyomozni utána. Bizony kiderült, hogy ez az ember, aki mindig annyira ügyelt arra, hogy el tudjon számolni a centjeivel is, nemcsak a dollárjaival – az egyik kaszinóból származó jövedelmét eltitkolta. Ez remek alkalmat adott a nyomozó szerveknek, hogy kutakodni kezdjenek ügyeiben. Lansky persze nem várta meg, míg erre sor kerül. Villámgyorsan elhagyta az országot, és származását nem feledve, vagyis inkább felidézve, Izraelben telepedett le – egy időre. Miamiban közben egy

esküdtszék maga elé idézte, de Lansky nem volt hajlandó hazatérni az Államokba. Különben pedig amikor a hatóságok a következő években gyakran és mind behatóbban kezdtek érdeklődni utána, eljátszotta kedvenc szerepét: a beteget. Valami okból a fejébe vette, de már ezt csinálta régebben is, hogy ha szorult körülötte a hurok, képes volt még jó pénzért szakértői bizonyítványt is szerezni arról, miszerint „gyógyíthatatlan betegségben” szenved, és már csak pár hónapja, maximum egy éve lehet hátra. Ezt többször is előadta, miközben olyan egészséges volt, amennyire egy hatvan-hetven éves ember csak lehetett. Nem csak a hatósági érdeklődés miatt élt Lansky olyan óvatosan azokban az évtizedekben. Ismerte jól az amerikai maffia történetét – nála jobban ki ismerte volna a Cosa Nostra nagy alakjait? –, és tudta, hogy aki hivalkodik a pénzével, annak „annyi” lehet bármikor. Az e könyvben már név szerint említett (és nem említett) „nagy” banditák folyton azzal hencegtek, hogy milyen gazdagok, ennek nyilvánvaló jeleit is adták, ezzel dühítették vagy irritálták nemcsak saját környezetüket, de a társadalmat is. Lansky azonban jól tudta: ha kifelé az egyszerű, de sikeres üzletembert játssza és ezt nem viszi túlzásba, akkor nyert ügye lehet. Akkor a hatóság sem sok kapaszkodót talál rajta, a banditákat sem izgatja fel a pénze, és a társadalom is nyugton szemléli majd őt. Ezért élt sokáig úgy, ahogyan élt. Lucky Luciano, Vito Genovese, Frank Costello is rossz véget ért, de nemcsak ők, hanem a más nemzetiségű banditák, a Lansky szívéhez oly közel álló zsidó gengszterek is elhullottak egytől egyig, miután némi hírnévre vergődtek és sok pénzük lett. Lansky sok időt töltött a bűnözésben, igazából legalább öt évtizedet, és ezalatt egyetlenegyszer bukott le, még fiatalon, akkor is csak három hónapot sóztak rá. Attól kezdve még óvatosabb volt. Mire eljöttek az 1970-es évek és Lansky ugyan megöregedett, de még kézben tartott mindent – a pénzmosásnak igen kifinomult és ravasz módszereit sajátította el. Mi több, ezeket bevezette az életbe. Nap mint nap, miután a banditák beszedik a pénzt a különféle üzleteikből, a kaszinók, a lóversenypályák, a prostik felől csak úgy áradnak a százezrek – a pénzt Lansky… bankokba teszi. Átküldi előbb ide, aztán oda, onnan amoda, majd megint egy másik helyre.

Gyakorlatilag a pénze órák alatt körbefutva a világot, persze jobbára csak névlegesen, kimondhatatlan nevű távoli bankokban is „megfordul”, mindenütt leveszik az érte járó jutalékot, de így is megéri. Mert mire az a pénz visszatér az Egyesült Államokba, már teljesen legális befektetésként érkezik valahonnan, ami után a legtöbbször adózni sem kell. Vagy ha mégis, hát keveset és azt is kedvezményesen. Mert ott vannak Lansky pénzügyi jogászai, akik megtalálnak minden rést még a törvény legsűrűbb szövevényében is. Nem is egy svájci bank is… az ő tulajdonában van részben vagy egészben! Kedvelt trükkje, hogy ismert és ártatlan amerikai üzletemberekkel alakít befektető csoportot, és azokkal közösen vesz meg efféle forró intézményeket, mint a külföldi bankok. Ezekben zavartalanul moshatják a pénzt, amely már tisztán kerül vissza az Államokba, útközben mindenki levette róla a maga hasznát, és közben legalizálta is a pénzforgalmat. Lansky mindent vásárolt, amiben pénzt szimatolt. Sok államban voltak ingatlanközvetítő cégei, de voltak gyárai, tévékészülékeket javító cége, cementgyára… Igaz, 1950-ben vizsgálat indult ellene és sokan fogadkoztak, hogy illegális kaszinók működtetése címén sok évre börtönbe juttatják Meyer Lanskyt. Hát nem lett igazuk. Lansky igazából megúszta az egész vizsgálatot, ült egy kicsit vizsgálati fogságban, majd máris szabad lett és ő volt az, aki a Castro előtti Kuba fővárosában, Havannában kiépítette a szálloda-és kaszinóipart, amelynek kedvéért az USA-ból naponta sok száz gazdag amerikai repült át Miamiból Havannába, hogy ott kockáztasson és ha lehet, sokat nyerjen. Ennek a maffia-és befektetői paradicsomnak vetett véget aztán a kommunista diktátor uralma. Lansky, miközben az ötvenes években Kubában dolgozott sokat, az otthoniakról sem feledkezett meg. Mint már föntebb volt róla szó, a maffiák pénzét befektette. De ezt is ügyesen csinálta – nem úgy, ahogyan előtte néhányan már próbálkoztak vele. A meglehetősen amatőr banditáknak nem sok fogalmuk volt a legális befektetésekről, míg Lanskynak ez volt az életeleme. A pénzt, amit nap mint nap kiszivattyúzott Amerikából, sebesen eljuttatta Európába, ott tisztára mosta, majd szemfüles emberei révén kikeresett olyan amerikai

gyártulajdonosokat, akik valami okból meg voltak szorulva anyagilag, és gyáruk, üzemük eladását fontolgatták. Lansky sohasem jelent meg a színen, mindig csak közvetítőkkel dolgozott – sokszor még ezek sem tudták, hogy ő a rejtélyes és sohasem látható főnök! A közvetítők csekk-könyvükkel felkeresték a szorult helyzetben lévő gyártulajdonost, és tettek neki egy jó ajánlatot. Az kapva kapott a dolgon, és bár nyomott áron, de eladta a tulajdonát. Lansky tehetséges fiatalokat keresett és talált. Ezek persze tudták, kinek dolgoznak, és hogy a maffiák pénzét forgatják. De ez nem számított, hiszen őket a rendőrök, az ügyészek nem ismerték, és minden szál „el volt vágva” köztük és a maffia között. Ők üzletemberek voltak, akiket európai cégek és bankok bíztak meg azzal, hogy irányítsanak itt gyárakat, üzemeket, vállalatokat. Lansky tudta, hogy mire a hatóságok rájönnek, kik ezek az emberek és kinek dolgoznak, sok év telik el – és akkor sem lesz semmilyen bizonyíték a kezükben! Mondom, Lansky egy zseni volt, a rejtett bűnözés, az „olyanmintha-legális-lenne” bűnözés mestere. Miután Kubából kiebrudalták az amerikaiakat, mindenki azt hitte: Lansky legyintett a nagy veszteségekre, és azonnal másik terep után nézett. Attól kezdve a Bahamákon épített luxusszállodákat és kaszinókat. És aztán ez így ment tovább még vagy húsz-huszonöt éven át. Meyer Lansky azonban sohasem bocsátotta meg Fidel Castrónak, ennek a későbbi kommunista diktátornak, hogy miatta oly sok millió dollárt volt kénytelen veszíteni Havannában. Az amerikai befektetők, nemcsak a Lansky-féle maffiózók, de a becsületes üzletemberek sem kapták meg soha a nekik járó kárpótlást az államosított kubai vagyonuk után. Lansky 1959 után meghirdette az alvilágban, hogy egymillió dolláros vérdíjat tűzött ki Castro fejére. Amikor nem sokkal később Castro mint a kubai kormány feje az ENSZ-ülésszakra New Yorkba érkezett, az FBI és minden más amerikai rendőrségi és titkosszolgálati szervezet nagyon vigyázott a kubaira, nehogy baja essen. Végül sikerült valahogyan rávenni Lanskyt – a kulisszák mögött hosszas tárgyalások folytak erről! –, hogy visszavonja a vérdíjat. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Castro akkor életben maradt.

Aki olyan hosszú ideig ügyködik egyazon országban, annak azért előbb-utóbb meggyűlhet a baja a hatóságokkal. Ha nem a rendőrséggel, akkor az adóhivatallal, vagy a vámmal, vagy bármilyen más intézménnyel. Amikor az 1970-es években Lansky lába alatt kezdett forró lenni a talaj, végül, amikor már nagyon szorult a hurok és több közeli „munkatársát” letartóztatták, egy szép napon eltűnt floridai házából, magángépével átszelte az óceánt, hogy landoljon… Tel-Avivban. Az izraeli hatóságokban jobban bízott, lévén maga is zsidó származású. Ezt követően hosszú időn át egy tel-avivi luxusszálloda egyik kibérelt szintjén élt, és onnan intézte dolgait. Ha visszatekintett ekkor az életére, voltaképpen elégedett lehetett. Akikkel együtt indult valaha a húszas-harmincas években, azokat már régen lelőtték vagy börtönben végezték. Szinte egyedüliként ő volt csak életben, méghozzá egészen jól élhetett! Meg kell hagyni, az amerikaiak akkor már nem szálltak le róla és folyamatosan tájékoztatták az Interpolt és más nemzetközi bűnüldöző szerveket arról, hogy Meyer Lansky voltaképpen a tiltott kábítószer-kereskedelem egyik nagy „cápája”, akit minél előbb el kéne kapni. Csakugyan benne volt ebben is, de hát Lansky miben nem volt benne…? Azokban az években vagy évtizedekben szinte nem volt a bűnözésnek olyan ága, ahol ne tevékenykedett volna. Washingtonból még diplomáciai csatornákon is keresték Izraelt, hogy tegyen valamit. Ugyanakkor persze az izraeli hatóságoknak semmi bajuk nem volt és nem is lehetett a férfival, mert az mindig gondosan ügyelt arra, hogy ezt az országot – tervei között nyilván már akkor mint egy menedékhely szerepelt! – ne keverje bele semmibe. Hasonlóképpen járt el Svájccal is, ahol egy 1956-os magyar menekült zsidó bankár volt a fő embere, aki külön bankszámlákon gyűjtötte Lansky magánvagyonának odamenekített részét. 1972 novemberében aztán Lansky távozott Izraelből. Hogy hová is ment valójában, az sokáig nem derült ki. Ugyanis egy, a bűnözők által kedvelt trükköt alkalmazott: a saját nevére legalább tizenkét repülőjegyet vásárolt, és mind más országba, más városba szólt – de nem lehetett tudni, melyik géppel repül el valójában. Aztán a kis termetű férfi nagy napszemüveggel az orrán, ottani barátai

fedezetében úgy kisurrant az országból, hogy senki sem vette észre. Így az sem derült ki, hogy merre vette az útját. Ma már azért tudjuk, hogy nem sokra jutott az egész szökési mániával. Egy magyar származású izraeli testőrével, akit az ottani titkosszolgálattól csábított el, a fél világot berepülte a következő napokban, de az FBI és az amerikai kormány szava mindenütt erősebbnek bizonyult nála. Hiába repült Svájcba, ki sem szállhatott a gépből, továbbküldték… Rio de Janeiróba. Onnan Paraguayba, aztán Bolíviába repült, mindenütt remélve, hogy a helybeli hatóságokra tud hatni, megengedik, hogy felszívódjon abban az országban. De az amerikai nyomás olyan erős volt, hogy még Panamában sem léphetett ki a gépéből, amit aztán egyenesen Miamiba irányítottak. Amerika földjére lépve pedig letartóztatták. Megkezdődött élete utolsó nagy játszmája – a szabadságért, vagy talán a halálbüntetés ellen? A közel hetvenéves férfi végig küzdött. Akkoriban szinte elképzelhetetlenül hatalmas, 650 ezer dolláros óvadék fejében ugyan szabadlábon maradhatott. Aztán ügyvédei tanácsára megkezdte a gengszterek szokásos színjátékait – befeküdt egy kórházba, és onnan küldözgette neves orvosprofesszorok által kiállított igazolásait arról, hogy komoly szívpanaszok miatt nem tud megjelenni a kitűzött tárgyalási napokon… és ezt éveken át csinálta! 1977-ben, amikor már 75 éves lett, újabb tárgyalássorozatra invitálták. Gyilkosság, adócsalás, összeesküvés és a legkülönfélébb tiltott kereskedelemi ügyek szerepeltek a vádiratban. Mivel a nyomozóknak volt elég idejük, hát visszamenőleg több évtizedes ügyeket is feltártak. Előkerültek olyan hullák, földből vagy vízből, akiknek meggyilkolására Lansky adott parancsot. Kiderítették, hogy az egyik első Las Vegas-i szállónak bár társtulajdonosa volt, de ezt titokban tartotta, hogy ily módon több tíz milliós nyeresége után ne kelljen adóznia. Ezek és a hasonló ügyek egyre csak szaporodtak. A Lansky elleni vádirat mind hosszabb lett… És mégsem mentek ezzel sokra a hatóságok. A gyilkossági ügyet nem sikerült rábizonyítani, vagyis az nem derült ki, hogy csakugyan Lansky adott-e parancsot áldozata meggyilkolására. Az adócsalás az már sokkal komolyabb dolognak számít az USA-ban. Mint tudjuk, sok gengsztert és másféle csalót ezzel fogtak meg, ha semmi

egyebet nem is tudtak rábizonyítani. Itt is ez volt a helyzet. Csakhogy közben múltak az évek, és bár adócsalásért több mint félmillió dollárt kellett fizetnie, az ezzel együtt járó börtönbüntetést már nem tudták ráhúzni – közben ugyanis Lansky csakugyan megöregedett, és a közel nyolcvanéves, számos neves orvos szakértő igazolása szerint „súlyosan beteg” férfit nem lehetett a rácsok mögé dugni. Így történhetett, hogy a bűnözés nagy üzletembere, a maffiák zsenije megúszta. 1983-ban kórházi ágyon, szabad emberként halt meg. Még Izraelben elmesélte életét egy újságírónak, és számos adatot ebből a könyvből merítettünk magunk is. Meyer Lansky csakugyan nagy ember volt, ha szabad ezt így kijelenteni egy bűnözőről. Tény, hogy hozzá hasonló ember a huszadik századi maffiák között nem létezett még egy. És reméljük, nem is fog! Volt egy másik amerikai gengszter, ezúttal igazi olasz származású maffiózó, aki már a két háború között olyan híres lett, hogy voltaképpen afféle etalon lett, „maffiaméter”, a bűnözés sajátos, egykor élő mértékegysége. Hozzá mértek mindenkit, és ha bárhol elhangzott a neve, mindenki tudhatta, hogy az igazi, a legvalódibb amerikai bűnről van szó. Al Capone volt a neve. Az „Al” a kevésbé hangzatos „Alphonse” nevet takarta, amiről Capone már igen fiatal korában tudta, hogy nem igazán nyerő név, ezért szellemesen Al-ra rövidítette. A Capone család nápolyi eredetű volt ugyan, de az ifjú A1 már New York egyik híres negyedében, Brooklynban született. Az olasz bevándorlók fiának iskolai karrierje elég hamar megszakadt. A hirtelenharagú, impulzív gyerek egyszer igencsak „felkapta a vizet” egyik tanára ellen, és alaposan eldöngette a tanerőt. Hogy az milyen iskola lehetett, és ott milyen döntő szerepe lehetett az erőszaknak, jelzi az is, hogy ezek után az igazgató hívatta irodájába a renitens fiút és bosszúból meg ő kalapálta el a tizenkét éves gyereket. (Sejtésünk szerint ez már akkor is olyan New York-i iskola lehetett, amelyeknek kapujánál aztán a huszadik század végére már fémdetektorokkal szedték el az

érkező diákoktól a fegyvereket, és – a talán csöppet sem humoros szóbeszéd szerint – már saját temetőjük is volt… Az ifjabb Capone 1899-ben született, a fent leírt eseményre tehát valamikor 1911-12 táján kerülhetett sor. Talán mondani sem kell, hogy ezzel a két veréssel drámai véget ért A1 úrfi kapcsolata az amerikai oktatásüggyel. Tizenévesen azonnal a New York-i utcai bandákba sodródott, és hamarosan úgy érezhette, megtalálta igazi hivatását. A különféle bűntények között nőtt fel úgy, hogy mire fiatal felnőtt lett, a bűnözést már a lehető legnormálisabb kenyérkereső foglalatosságnak tartotta. Alacsony, köpcös, izmos fiú volt, aki jól is verekedett és semmitől sem ijedt meg, hát szívesen bevették az egyik bandába. A bandavezér később rábízta egyik bordélyházának őrzését, amit Capone persze nem egyedül látott el. Akkori barátai között volt a már említett Lucky Luciano, és mások is. Miután egyszer egy „kollégával”, vagyis egy gengszterrel összeverekedett egy prosti miatt és az egy borotvával végigvágta a bal arcát, az alvilágban csak A1 Scarface-nek, „Vágott arcúnak” vagy „Sebhelyes arcúnak” hívták. Capone néven csak valamivel később lett ismert. Ő maga mellesleg később sokáig azzal dicsekedett, hogy katona volt az első világháborúban és a franciaországi fronton vágta meg őt egy német katona, akit aztán persze ő azonnal „elintézett”. Capone sohasem volt katona, és nem hagyta el az Államok területét. 1920-ban alaposan átrendeződött Amerika – egyfelől annak legális része, másfelől annak enyhén szólva is kevésbé legális része, vagyis az alvilága. Mint már volt róla szó e lapokon, 1920 januárjában az Amerikai Egyesült Államok területén életbe lépett az Alkotmány 118-as számú kiegészítő cikkelye – az alkoholtilalomról. Nem volt nehéz dolguk az alkoholellenes erőknek, mert egyfelől a háború alatt a polgárok megszokták, hogy a kormány erőteljes és határozott intézkedéseket hoz, és látták azok hasznát is. Másfelől az alkoholgyárosok, elsősorban persze a sörfőzdék tulajdonosai nagyobbrészt német származásúak voltak, ezeknek pedig az átlag amerikai szívesen befűtött volna. Harmadszor az alkohol ellenzői kimutatták, milyen sok gabonát használnak el a szeszgyárosok (különösen az égetett italok gyártói), ami aztán hiányzik a piacról, és

hiánya drágulást okoz. Voltak hát értelmes érvek az alkoholgyártás, forgalmazás és -fogyasztás betiltása mellett. A1 Capone, e szépreményű huszonegy éves fiatalember is érezte az új idők szelét, de eleinte még semmit sem tehetett. Nem volt önálló ember, mondjuk ki őszintén: egy kis senki volt, a New York utcáin csencselő, lopkodó, olykor lövöldöző kicsiny gengszterek között is a 3472-ik a sorban. Torrio, a szintén olasz főnöke csak azért tartotta addig is, mert keményen odacsapott a konkurenciának, ha szükség volt rá. Capone igazából csak egy bordélybeli kidobóember volt, aki naphosszat ott üldögélt, őrizte a bejáratot, és ha valamelyik kuncsaft részegen randalírozott, akkor jókora monoklikkal látta el az illető szemét, vagy jól odacsapva betörte az orrát, és ügyelt rá, hogy az illető többé nem léphesse át a küszöböt. Ennél többet nem is vártak el tőle. Lehet persze, hogy ő maga valahol a tudata mélyén ennél sokkal többre vágyott, de egyelőre semmit sem tehetett. Túl fiatal volt, túlságosan is senki volt. Torrio, aki Caponét bevezette az alvilágba, az alkoholtilalom kezdetén rögtön átköltözött Chicagóba, de nem az alkohol miatt. A városban élt nagybátyja, Jim Colosimo, akit „Bignek”, vagyis nagynak is neveztek – tényleg ő volt abban a városban a legnagyobb bordélytulajdonos. Csak az volt vele a baj – mint később Capone és Torrio történetének papírra vetői kivétel nélkül megírták –, hogy az öreg Colosimo ezt az egyetlen alvilági ipart ismerte, és ismerte el – mással nem volt hajlandó foglalkozni. Torrio, az unokaöccse meg ott kesergett neki, hogy miért nem nyergelnek át az alkoholcsempészetre. Hiszen az rengeteget hozna a konyhára, sokkal, de sokkal többet, mint akár ezer bordély szerte az Államokban! És Torriónak csakugyan igaza volt. Már az első évben látni lehetett, hogy az emberek minden pénzt megadnának egy kis tilalmas alkoholért. Minden nagyvárosban ezrével alakultak meg az olyan teázók, éttermek, kávézók stb., amelyekben étel vagy sütemény mellett titokban szeszt is felszolgáltak. A legtöbbször whiskyt vagy sört, de gyakorlatilag szinte minden mást is kaphatott a szomjas vendég, a rumtól a ginig. Ezt az ipart lovagolta meg az amerikai bűnöző társadalom és a maffiák is. Illegális szeszgyárak százai kezdtek működni, de

külföldről is nagy mennyiségben hozták be az italokat. A tizenkét mérföldes parti vizek határán túl ringatóztak a teherhajók, tele ládába csomagolt alkohollal, éjszaka pedig gyorsjárású, nagy teherbírású motorcsónakokon vitték partra a szeszt. Egy olyan nagy országban, ahol az emberek jelentős része azelőtt is rendszeresen fogyasztott alkoholt, a piac szinte korlátlan lehetőségeket nyújtott. És a bűnözők éltek is a lehetőséggel. Torrio sem bírta sokáig, hogy csak messziről nézte, amint az ottani banditák halálra keresik magukat, az első két évben sokan meggazdagodtak közöttük, ő meg csak ült Colosimo nagybácsi bordélyaiban, és azokra ügyelt. Szép pénzt keresett így is, de ez neki egy csöppet sem volt elég. Üzent Al-nak New Yorkba, aki hamarosan meg is érkezett mint afféle felmentő sereg. A huszonhárom éves fiatalember nem jött üres kézzel, hozott magával egy bérgyilkost, aki pár nappal később egyszerűen lepuffantotta Colosimo nagybácsit. Ezzel elhárult az utolsó akadály is, és a TorrioCapone páros egész addigi jövedelmét, valamint a chicagói bordélyokban nap mint nap szerzett sok ezer dollárt azonmód bedobta a közös kasszába: ők is beszálltak az alkoholcsempészetbe! Akkoriban azért ez nem ment olyan egyszerűen, ahogyan itt most leírtuk. A pénz messze nem volt elég, sok egyébre is szükség volt ahhoz, hogy valakik ezen a téren, ebben az új szakmában beindulhassanak. Először is szükség volt ellátókra, akik megbíznak benne, hogy a küldött árut ki is fizeti. Aztán szükség volt szállítókra, méghozzá olyanokra, akikre naponta vagy hetente rá lehet bízni sok tízezer vagy százezer dollárt – az aktuális szállítmány árát. Szükség volt autókra, motorcsónakokra, bárkákra vagy akár teherhajókra is, ha valaki maga szervezte meg a szállítást távoli, külföldi kikötőkből. No és persze olyan emberekre, akik ha lebuknak, értenek ahhoz is, hogyan kell megvesztegetni a rendőröket. A városban, ahol terjesztik az alkoholt, szintén sok rendőrt kell megvesztegetni, ne lábatlankodjanak ott, ahol éppen egy szállítás zajlik. Ha ez is megvan, szükség van azon illegális kocsmák címeire, ahová szállítani akar az ember. Egy idegen itt nem sokra ment volna – de Torriónak hála, Capone már szinte kész terepre érkezett. Nem

véletlen, hogy az 1920-as évek közepére Chicago lett az amerikai szeszcsempészet fellegvára. De akkor még mindig ott volt az utolsó, talán legnagyobb akadály: a konkurencia! Mert bármekkora is volt a felvevőpiac, sok maffiózó tolongott és mind el akarta adni az áruját. Mindenki monopolhelyzetről álmodott, arra törekedett. Természetesen a Torrio-Capone páros is. Persze akkoriban még nem voltak egyenrangúak. Mármint Capone és Torrio. Ez utóbbi volt a főnök, aki csak azért vette maga mellé Caponét, hogy az távol tartsa a vetélytársakat, és ha kell, leszámoljon egyikkel-másikkal. Ne legyenek illúzióink, Caponét akkoriban még csak egy gyilkológépnek tartották, aki a New York-i kidobóemberi státuszánál alig többre vitte Chicagóban – akkortájt. Később mégis neki „köszönhető”, hogy ez a város a legtöbb amerikai és európai ember tudatában is olyannyira összefonódott a gengszter-bűnözéssel, hogy szinte cserélhető szinonimájává lett. Az illegális szeszkereskedelemben igen nagy volt a profit – akkori mértékkel mérve majdnem annyi, mint manapság a legjobbnak tartott kábítószer-kereskedelemben. Egy üveg whisky azelőtt mindössze pár dollárba került – no de ez a prohibíció, vagyis a tilalom korszaka előtt volt. Mivel a tiltott gyümölcs ízletesebb és értékesebb, hát útközben rárakódott a vele kapcsolatos veszélyek, kockázatok ára is. Míg a gengszterek egy üvegért 15 dollárt fizettek (ami az 1920-as években éktelenül sok volt!), addig mire a tiltott lánc végén a kiskereskedelmi forgalomban megjelent, legkevesebb hatszor annyiba került, tehát valahol a 70 és a 80 dollár közti sávba esett az ára. Ez igazából hihetetlen, fantasztikus haszon volt, mert hiszen ennek az árnak legalább a felét az a banda tehette zsebre, amely a szeszt behozta és szállította, eljuttatta a megfelelő pontokra. Capone és Torrio egy használtbútor-kereskedésnek álcázott illegális tanyán laktak, onnan intézték a dolgokat. Kifelé úgy látszott, mintha egy „Alphonse Capone” nevű használt bútorokkal kereskedő fiatal férfi üzlete lenne az egész. A boltba és a mellette lévő raktárba csakugyan betettek néhány használt bútort is, ha pedig olykor az utcáról betévedt egy mit sem sejtő vevő, még ki is szolgálták. Itt lehetett alkudni is, a vevő olyan áron vihette el a bútort, amilyent ő mondott – hiszen az egész csak egy paraván, „fal” volt. A bolt

forgalma nem számított. Az álcázás éveken keresztül sikeres volt, miközben a Colosimo-hagyatékból és a saját jövedelmeikből ezek ketten tényleg nagyon sok pénzre tettek szert. A szeszcsempészetet Torrio szervezte, az elosztást Capone, és a jövedelemből mindig félretettek annyit, amennyivel rendszeresen meg kellett kenniük a helyi rendőrség illusztris tagjait, nehogy azok beleköpjenek a levesbe. Azokban az években Chicagóban 130 ezer olasz bevándorló vagy olasz származású egyén élt a városban – volt hát honnan toborozni az utánpótlást. De minden olaszok által irányított szervezet ezt tette, így hát csupa egy nyelven beszélő, a dolgokat egyformán értő bandita élt a városban. Számuk lassan több ezerre nőtt, és mindenki sejtette, hogy alapos tisztogatást kell csinálni, különben ennyien nem élnek meg a szeszcsempészetből még akkor sem, ha ennyire nagyban művelik azt. Torrio régóta tervezte, hogy leszámol a legnagyobb konkurensekkel, és ezt a kellemetlen feladatot Caponéra bízta. Az első ellenfél a legnagyobb konkurens, egy ír maffia lett, amely ugyan elsősorban sörben utazott, ezért nagy teherautókon szállították az árut, de a szeszcsempészet más területein is otthon voltak. 1924-ben aztán az ír maffia feje – aki igazi családfőhöz hasonlatosan soha személyesen nem vett részt semmilyen akcióban, kifelé tisztes üzletembernek álcázta magát – egy virágboltból kilépve ismeretlen „lövészekkel” találta magát szemben, akik azonnal végeztek vele. Chicago volt az a hely, ahol a banditák első ízben vetettek be géppisztolyokat is, vagy ahogyan manapság hivatalosan nevezik ezeket a sorozatlövő fegyvereket: gépkarabélyokat. A gengszterlegendák szerint éppen Capone révén terjedt el arrafelé ez a roppant hatékony fegyver. Mégis a valóság inkább arra utal, hogy a fejétől megfosztott ír banda tagjai próbáltak ezzel bosszút állni főnökük haláláért, elsőként lőttek vele a fő ellenség: Torrio kocsijára. Akkor megúszta, de pár héttel később egy másik helyszínen egy egész sorozatot eresztettek járművébe, és néhány golyótól elég súlyos sérüléseket szenvedett. A következő fejlemények megértéséhez tudnunk kell, hogy mire idáig jutottak a dolgok Chicagóban, addigra az olasz maffiák régi

hagyományait is bevitték a városba. Több kisebb-nagyobb olasz maffiacsalád dolgozott a városban szigorúan kijelölt működési határokkal, nehogy egymásba botoljanak. E bandák eddig Torriót tekintették afféle capo di tutti capi-nak, vagyis a főnökök főnökének. Ám ekkor érdekes dolog történt, ami abszolút nem vallott Torrióra, és egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amit az olasz (vagy bármilyen más nemzetiségű) maffiózókról addig hallottunk. Torrio sokáig élet-halál között lebegett a kórházban, nyilván volt ideje átgondolni a dolgokat – és amikor végre úgy-ahogy gyógyultan kijött a kórházból, összehívta a capo-kat és döbbenetes, váratlan hírt közölt velük: visszavonul! Az üzlettől, a bűnözéstől, mindentől, ami egész addigi életét jelentette. Nem sok hasonló esemény történt a huszadik századi maffiák történetében, az biztos. Főleg azért, mert Torrio nem csak mondta, de meg is tette. Hiszen az eltelt évtizedekben annyi pénzt szedett össze, hogy gondtalanul élhetett volna akkor is, ha még háromszáz év adatik neki. De nem volt hajlandó még egyszer kockára tenni mindent a kétes karrierért, amit a bűnözés nyújthatott egy már nem fiatal embernek. Szóval Torrio visszavonult, a helyén feltárulkozó űrt azonban valakinek be kellett töltenie. A chicagói maffiacsaládokat mindig szicíliaiak vezették, volt hát egy családfő, egy dón, aki alá tartoztak a capo-k. A szoros hierarchia lehetővé tette, hogy egy-egy banda mindig egy irányba menjen, akár egy hajó, ahol csak egyetlen embernek van szava, ő parancsol – és ez a kapitány. Torrio, mielőtt visszavonult, mindezt tudta, mégis meglepő javaslattal állt elő: a nápolyi eredetű Caponét javasolta önmaga helyett. Aki akkor is mindössze huszonéves volt még, afféle lenézett, tejfelesszájú kölyök a többiekhez képest. Viszont voltak előnyei: ő már akkor az utcákon volt, amikor a többiek még azt sem tudták, mi a bűnözés, hiszen tizenkét évesen kezdte ezt a sajátos karriert. Mellette szólt az is – és ezt Torrio nem mulasztotta el kimondani –, hogy Capone a chicagói években mellette volt, ismer mindenkit, tudja, kit hol kell megvesztegetni, ismeri az alvilági embereket, tudja az elárusítóhelyeket, egyszóval otthonosan mozog ebben a szakmában. Az sem volt titok, hogy az ír maffia fejét is ő intéztette el és folyamatosan figyeli a vetélytársakat – ő árthat a legtöbbet a konkurenciának, merthogy ehhez is van tehetsége.

A szó szót követett, végül is Torrio javaslatát elfogadták a szicíliaiak is. Bár a maffiákban voltak máshonnan származó olaszok, sőt nem olaszok is, hallgatólagos egyezség volt Amerikában, hogy az ottani olasz maffiák fejei mindig szicíliaiak. Ez volt az egyetlen kivétel – hogy aztán ezzel a kinevezéssel a chicagói olasz maffia jól járt-e, vitatható. Sokan vélték akkor úgy, hogy Capone erőskezű főnök lesz, aki minden körülmények között biztosítja a városnak a napról napra szükséges alkoholmennyiséget. De Capone biztosított mást is – a hullákat! Merthogy miután átvette a vezetést, beindította a könyörtelen leszámolást a konkurenciával és ez javarészt halottak képében nyilvánult meg. Egy valakik bizonyosan jól kerestek akkortájt – a temetkezési vállalkozók. Nem kétséges, Chicago máig tartó rossz hírét az 1924 elején kezdődő gengszterháború alapozta meg. Az amerikai sajtó után az európai és a világsajtó is átvette az onnan érkező, egyre komorabb jelentéseket és a sajátos halott-statisztikákat. Ebből egy olyan kép rajzolódott ki az újságolvasó emberek előtt, hogy Chicago maga a pokol, ahol géppisztolyos gengszterek grasszálnak az utakon, rendőrök talán nincsenek is, vagy ha mégis, hát reszketve lapulnak a kapitányságokon, az utcán pedig az elszabadult maffiaerőszak az úr – miközben mindez szinte belefullad az illegálisan behozott irdatlan mennyiségű alkoholba… Nos, a kép majdnem valós volt, de azért a helyzet nem volt ennyire tragikus. Bár a mit sem sejtő állampolgár, bárhová is ment a városban, akármikor belekeveredhetett egy váratlan lövöldözésbe és ártatlanként is otthagyhatta a fogát – amint arra is volt példa, állítólag. Az életbiztosító társaságok feltehetően valamivel több havidíjat kértek attól a biztosított ügyfelüktől, aki Chicagóban lakott… Ha már szó esett a statisztikáról: miután A1 Capone vette át az olasz maffia vezetését, évente átlag száz gengsztert lőttek le a városban! Ebben persze benne voltak Capone saját veszteségei is, de a legtöbb halott az ellenségek soraiból került ki. Amint ez az ember megérezte, hogy igazi hatalom van a kezében, azonnal élni kezdett vele. Torrio, aki visszavonultan is tanácsokat adott olykor, szintén azt mondta neki: minél több vetélytársat tegyen el láb alól, és akkor a maradék ellenfelek beadják a derekukat, neki fognak dolgozni, így elérheti minden maffiafőnök álmát: a maga területén

egyedül lesz, uralhat egy egész nagyvárost úgy, hogy nem kell tartania konkurenciától. 1924 és 1929 között több mint ötszáz gengszter vesztette életét Chicagóban, és ez sokszor valóban háborús körülmények között ment végbe. Ugyanis a banditák már nemcsak géppisztolyt, de katonai harci kézigránátokat is használtak. Az ír maffiát Capone gyakorlatilag az utolsó szálig kiirtotta – és ezt értsük a szó fizikai és biológiai jelentése szerint. Alig maradt hírmondó is azok közül, akik Capone és az olasz maffia útjában álltak. Azonfelül ők voltak az elsők, akik ellenfeleiket csapdaautókkal tették el láb alól. Capone szakemberei erős robbanótölteteket csempésztek az ellenfelek őrizetlen autóiba, a detonátort pedig a gyújtáshoz kötötték. A sok bűnügyi és kalandfilmben látott jelenet, hogy az indítás pillanatában az autó a levegőbe repül és a benne ülők mind meghalnak, majd a lángok között hamvadnak el – legelső alkalommal éppen Chicagóban történt. Aztán még többször is megesett, az ellenfelek pedig erőteljes fogyatkozásnak indultak. Hogy kivel van és ezután lesz dolguk a vetélytársaknak, azt alig pár nappal Capone megválasztása után már tudhatták. 1924. február közepén ugyanis zseniális tervet valósított meg: vadonatúj rendőregyenruhákat szerzett, több emberét ebbe öltöztette, aztán az ír banda egyik rejtekhelyére hajtattak „rendőrség” feliratú kocsikban. Az írek egy pincegarázsban őrizték alkoholkészletük egy részét, és Capone kémei ezt felderítették. Amikor a rendőrök megtámadták a garázst, berontottak és mindenkit felszólítottak, hogy dobja el a fegyverét – az írek átkozódva ugyan, de engedelmeskedtek –, nem izgatta őket túlságosan a razzia, sejtették, hogy ha most le is buktak, majd a főnökök megvesztegetik, akit kell, és pár óra múlva szabadlábon lesznek. Még akkor sem gyanakodtak, amikor a falhoz állították őket. Majd jött a géppisztolyos sortűz, és mindnyájan ott haltak meg, szabályosan kivégezve. Az írek akkori főnöke is a halottak között volt. A1 Capone, miközben éveken át valósággal üldözte a vetélytársakat és sajátos kivégzőosztagokat működtetett, olykor pedig egyenesen ellenfelei főhadiszállására küldött – gondolt azért másra is. Ne higgyük, hogy egy „izomagyú bunkó” lett volna csupán.

Akkor nem vergődik ilyen hírnévre, és különben is, hamar lelövik az ellenfelek. De őt nem lőtték le, mert nagyon tudott vigyázni magára. Igazából pár meghitt emberén kívül senki sem tudta, hol lakik, és ha mégis arra kényszerült, hogy helyet változtasson valahol a város két pontja között, akkor luxuskocsinak álcázott páncélos járműben tette ezt. Ő volt a férfi, aki széles karimájú kalapban, mindig fekete ruhában, fehér selyemsállal nyaka körül és szivarral szájában bukkant fel, majd tűnt el ismét. Nemcsak egy gyilkosságszervező volt – hanem az üzlethez is kitűnően értett. És ahhoz is, hogyan szerezzen magának politikus barátokat. Ez is régi szicíliai hagyománynak számított, és ő, a nápolyiak ivadéka ezt is átvette. És jól alkalmazta, bár olykor kissé otrombán és átláthatóan. De a helyi politikusok, városvezetők egy része, a rendőrségnek állítólag majdnem a fele és sok hivatalnok is az ő zsoldjában állt. Emberei hamarosan mindenhová bemerészkedtek, városi önkormányzati választásokon még a választási helyiségekbe is. A nekik nem tetsző ellenjelölteket botrányokba keverték, megverték vagy olykor meg is lőtték, megvett újságírókon keresztül becstelen kampányokat folytattak más jelöltek ellen. A végén persze mindig ők győztek, az általuk támogatott politikus foglalhatta el a város vezetésében azt a helyet, amelyért aztán nekik tetsző rendelkezéseket hozott. Chicagóban addig nem nagyon szedtek a banditák védelmi pénzeket – aki élt és mozgott és bűnöző volt, az a szeszcsempészetben sürgött-forgott. Capone azonban úgy vélte, kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget. Hiszen a nagyváros különféle negyedeiben ezrével vannak kisebb boltok, amelyek védtelenek. Capone emberei hamarosan felkerekedtek és előbb csak a mosodákat, aztán a kis kávézókat, aztán a szatócsboltokat stb. keresték fel. Nagyon olcsó árat ajánlottak, a kis mosodák például a bagatell havi tíz dollárért „védelmet kaptak”. Amelyik boltos nem egyezett bele a védelembe, azt csakugyan megtámadták az „ismeretlen tettesek”, betörték a kirakatüveget, savval maratták le az ügyfelek ruháit – az ötlettár elég széles volt. Persze hamarosan mindenki fizetett, és csodák csodája, többé nem is érte bántódás egyik boltot sem…

A rendőrök megvesztegetése nemcsak kis üzlet volt. Nagy üzlet rejlett mögötte. Voltak olyan kapitányságok, mint a chicagói olasz negyedben is, ahol több száz rendőr dolgozott és gyakorlatilag mindegyik, a kapitánytól kezdve az utolsó kapuőrig megkapta havonta azt az összeget, ami járt neki. Mégpedig a maffia által elkészített hivatalos fizetési lista szerint! Cserébe a rendőrök is megkapták azon szeszgyárak és szállítási célpontok (alkoholárusító illegális üzletek) listáját, ahol megadott időpontokban őrködniük kellett, nehogy a hatóság vagy a vetélytárs bandák lecsapjanak a szállítmányra. Mi több, az igazán jelentősebb szállítmányokat maguk a… rendőrök biztosították szállítás közben! Ráadásul mindez nem valami félelmetes összeesküvésként, nagy titokban zajlott – dehogy! Tudta mindenki, írtak róluk az újságok. De ki eredt volna a korrupció, a megvesztegetett hatósági személyek nyomába – ha Capone azokat is megvette, akiknek ez lett volna a feladatuk? Nyomozók, ügyészek, sőt bírák is szerepeltek a fizetési listákon. Egyszóval ez egy igen kiterjedt üzlet volt, már a különféle ágazatok felsorolása vagy fejben tartása is egész embert kívánt. Valóságos könyvelésre volt szükségük a banditáknak is. Ez nem tréfa – megbízható (mármint a banditák szempontjából megbízható) könyvelőket voltak kénytelenek alkalmazni, akik átlátták a bonyolult rendszert, mindig tudták, honnan mikor mennyi pénznek kell befolynia, a bevétel hány százalékát kell kiadni, kifizetni – kiknek és miért… Capone nem feledkezett meg arról sem, hogy Colosimo és Torrio, vagyis az elődjei annak idején „prostituáltakban utaztak” – nos, ezt az üzletet sem szándékozott elfelejteni. A dolog eleinte úgy indult, az új rendszer szerint, hogy a város legális és főleg illegális bordélyházait is megfenyegették és védelmi pénzt követeltek tőlük, amit persze meg is kaptak. Később saját bordélyokat is alapítottak és működtettek. De még ez sem volt elég, ezért azt a rendszert vezették be, hogy minden lány jövedelmének felét elveszi a maffia, a másik felén osztozhat maga a pénzt megkereső lány, meg a bordélya, ahová tartozik. Ugyanez az arány volt érvényes a maffia által az utcákra küldött lányok esetében is. A prostituáltak egy-egy kicsi körzetben mozogtak, ahol a maffia megbízottja – aki

személyesen ismerte mindegyiket – tartotta őket szem előtt, és mindig tudta, ki mennyit keresett. A1 Capone nem kímélte az olaszokat sem. A helybeli régi olasz maffia, amely a chicagói olasz negyedben a háztartásokban kisebb tartályokban főzette a munkanélküli bevándorlókkal az alkoholt (amiből azok jobban éltek, mintha dolgozni jártak volna), régóta szálka volt a szemében. Addig ügyeskedett, míg azokat is félig kiirtotta, félig a maga csapatába olvasztotta be, a vezetőikkel pedig végzett. Megesett az is, hogy saját kezűleg lőtt le embereket. De ez inkább a ritkaságok közé tartozik – amint elért egy bizonyos szintet, ilyesmire már nem volt szüksége. A Capone név védjegy lett, Chicagóval összeforrott a neve. Ha rossz fényt is vetett a milliós nagyvárosra, azt a hatóságok is kénytelenek voltak elismerni, hogy nagy befolyása van a városban. Azt talán mondani sem kell, hogy sokan sokféle irányba próbálták Caponét húzni, rávenni, hogy támogassa ezt vagy azt, vagy éppen ellenkezőleg, ellenezze ezt vagy azt. Még a városi politikusok is kénytelenek voltak vele tárgyalni, mert tudták: ha akarja, nagy befolyást gyakorolhat a választási eredményekre is. Az 1920-as évek végén egyszer állítólag valamivel – nem tudni, mivel – le is kenyerezték őt. Mr. Alphonse Capone akkor ígéretet tett, hogy nem folyik bele a választási kampányba egyik jelölt mellett sem. És így is történt, de ez meglehetősen szokatlan dolog volt, és máig nem tudni, mit ajánlottak neki ezért cserébe. Említettük, hogy már híres emberként egyszer nyilvánosan is ölt embert. Ennek a története is meglehetősen jellemző rá, és egyáltalán arra az egész 20-as évekbeli, chicagói szubkultúrára, amelyben Capone és kortársai akkoriban éltek. A gengsztervilág javában virágzott és persze kitermelte a maga legendáit is. Ez azonban, ami alább következik, nem tartozott a kitalált legendás történetek világába. Nagyon is valós volt, és újabb adalékokat szolgáltathat a hozzá hasonló gengszterek lelkivilágához, viselkedéséhez. A dolog azután történt, hogy A1 Capone leszámolt a Genna fivérekkel. Hozzá hasonlóan azok is olaszok voltak és az említett házi alkoholfőző-szövetséget tartották a markukban. Ez túl jó bolt

volt ahhoz, hogy Capone bármilyen indokkal megkegyelmezzen nekik. Ahogyan az szokott lenni: követet küldött a Genna fivérekhez és felajánlotta, hogy tisztes összegért megvásárolja az egész főzőbirodalmat, a fivérek pedig mint az ő megbízottai tovább dolgozhatnak ebben az iparágban – de persze már neki, fix összegért és némi forgalmi jutalékért, vagyis a haszonból származó százalékért, de többé nem mint tulajdonosok. Gennáék sejtették, hogy ez nekik rossz üzlet lenne, és úgy vélték, még ha bele is mennek, nem sokkal később valamilyen „baleset” éri majd őket, a két fivér lehetőleg egyszerre hal majd meg valamilyen, arrafelé szokásos „kórban”: ólommérgezésben, vagy fulladásban vagy égési sérültként. Az első meghatározás azt jelentette, hogy az illetőbe az erre a célra felbérelt, sokszor idegen bérgyilkos gengszterek több sorozat golyót eresztettek, miáltal az illető testsúlya a sok ólomtól jelentősen megnőtt, testhőmérséklete viszont drasztikusan lecsökkent… A második meghatározás arra utalt, hogy a chicagói kikötő vizében nemegyszer találtak olyan hullákat vagy már csontvázakat, amelyek lába betonteknőben vagy vödörben „gyökerezett”. A banditák ugyanis sok áldozatuknak, akiket örökre el akartak hallgattatni, lábát bebetonozták, és úgy élve dobták a vízbe. Az efféle halálnak inkább pedagógiai értékét tételezték fel, ugyanis általában elterjedt az alvilágban, hogy X-szel vagy Y-nal így és nem másképpen bántak el. A harmadik meghatározás, az égési sérülés a tűzhalált rejtette. Áldozatukat a banditák nemegyszer felgyújtották, a legjobbnak azt tartották, ha kocsiját a levegőbe röpítették, amikor az illető benne ült. Ilyenkor a detonáció vagy darabokra szaggatta az illetőt, vagy ha nem, hát az azonnal keletkező tűz végzett vele. A Genna fivérek ilyen alternatíva elé kerülve úgy érezték, csak egyet tehetnek: harcolnak a végsőkig. Nem adják meg magukat, és ha szerencséjük van, akkor győznek is. Nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik – gondolhatták, és támadásba lendültek. Csak az volt a baj, hogy két emberük, akiket beavattak a tervükbe, egy kocsmában elbeszélgetett egymás között. Szó esett Capone meggyilkolásáról is, amit éppen a fivérek terveztek el. Ám ezt a beszélgetést – tényleg teljesen véletlenül – kihallgatta egy akkoriban még senki által nem ismert ember, egy Moszkvában született és

onnan bevándorolt zsidó, bizonyos Jake Guzik. Az illetőnek is lehettek gengszterhajlamai, amellett azonban tisztes szakmája szerint könyvelő lett volna. Értett a pénzügyekhez, jobban, mint sokan mások, de éppen állástalanul lődörgött az amerikai nagyvárosban. Mint bevándorlónak, mint zsidónak és mint szlávnak háromszorosan is kevesebb esélye volt rendes munkához jutni, mint másoknak. Guzik tehát kihallgatta, mit terveznek a konkurens banditák, hol, mikor és hogyan próbálnak majd A1 Capone életére törni. Ezek után csak egy dolog izgatta: minél előbb eljutni a nagy hatalmú bandafőnök színe elé. Ami nem is bizonyult könnyű feladatnak. Hogy a hírhedt bandita hol lakik, mindenki meg tudta neki mondani – de csak sejthetjük, hányszor dobták ki az őrök, míg végre sikerült meggyőznie őket, hogy Mr. Capone életét akarja megmenteni azokkal az információkkal, amelyeket hozott. Innentől a történet olyan, mint egy kalandfilmben. Guzik végre Capone elé került, elmondta, amit tudott, mire… bezárták. A bandita természetesen attól félt, hogy valaki a háttérben ügyesen keveri a kártyákat, ideküldte neki ezt az oroszzsidó könyvelőt, aki majd beeteti őt egy fantasztikus történettel. Méghogy kihallgatta, amint az idegen banditák beszélgettek! Ám Guzik tudta a helyet és az időt, ez elgondolkoztatta Caponét. Megbízta embereit, nélküle menjenek el arra a találkozóra, amit a Genna fivérekkel beszélt meg és ahol úgymond választ kaphatott volna nagylelkű üzleti ajánlatára… Hát a kísérete el is ment, az új páncélozott luxuskocsiját kísérték, benne ült egyik társa, aki Capone jellegzetes fekete öltönyét, széles karimájú kalapját és fehér sálját viselte. A támadás a jelzett helyen és időpontban be is következett, Capone pedig megmenekült. Mint a mesében, ahol a nagy tettekért cserébe a legkisebb királyfi avagy szegénylegény elnyeri méltó jutalmát, Capone azonnal kegyeibe fogadta Guzikot. És láss csodát – ez az ember csakugyan könyvelési zseni volt. Főleg ahhoz értett, hogyan kell a befolyó pénzeket eltüntetni az adóhivatal elől és úgy befektetni, hogy ne maradjon nyoma. Capone régóta keresett egy ilyen embert, és most a véletlen hozta eléje. Jake Guzik ezek után sok évet töltött Capone mellett, és

mindig hűségesen szolgálta a nagy banditát. Guziknak sajátos hírneve lett a szakmában – arról lett híres, hogy gengszter létére soha nem volt fegyver a kezében, ilyent nem is hordott. Könnyen lehet: ha a kezébe adnak egy pisztolyt, nem is tudja elsütni. Capone is hálás volt neki, hogy megmentette az életét, Guziknak tehát aranyélete volt a Capone-házban. Csak néha járt ki a városba, estéit olykor kocsmákban töltötte. Szeretett beszédbe elegyedni a hozzá hasonló alvilági alakokkal. Ne feledjük, azért akkoriban sem csak A1 Capone körül forgott a chicagói alvilág, amelyet nem csupán a maffia alkotott. Voltak annak egyéb részei is, amelyek munkájuk (?) természete miatt kívül estek a szervezett bűnözésen. Például voltak egyedül dolgozó magányos szeszcsempészek is, meg betörők, rablók, kisstílű stricik és így tovább. Guzik tehát egy ilyen estén az egyik kocsmában nézeteltérésbe keveredett egy magányos bűnözővel, aki a „kis zsidót” alaposan helybenhagyta, majd tovább ivott. Guzik siralmas állapotban állított be a Capone-palotába. Ahol is a nagy banditavezér, értesülvén az esetről, úgy döntött, saját kezűleg áll bosszút barátjáért, aki egykoron megmentette az életét. Hát szólt az embereinek, keressék meg azt a fickót valamelyik kocsmában. A Guzik adta személyleírás végül egy Howard nevű alakra illett. Amikor befutott a jelentés, hogy melyik kocsmában lehet, Capone kocsiba szállt és odament. Emberei megmutatták neki Howardot. Capone minden félelem nélkül odament hozzá és megkérdezte tőle, miért bántotta a barátját. Howard végzetes hibát követett el – vagy csak nem ismerte fel Caponét? A külsejéről, kiejtéséről tudta, hogy olasz az illető. Talán azt is sejtette, hogy addig elsősorban nőket futtatott. Hát simán elküldte őt, vissza a prostijaihoz, és ráadásul még „talján stricinek” is nevezte. Ezek voltak az utolsó szavai az életében, mert Capone előhúzta pisztolyát, és több golyót eresztett bele. Egyes források szerint hatszor lőtt és mind a hatszor a fejébe. Oda mellesleg egy golyó is elég lett volna, de Howard feje e kis csetepaté után felismerhetetlenné változott. Ami őt, az áldozatot már nyilván kevéssé zavarta, hiszen az első golyó kioltotta az életét. Capone ezek után eltette a fegyvert és emberei kíséretében visszaballagott kocsijához, majd nyugodtan és csöppet sem sietve elhajtott. Ha pedig valaki mai olvasóink közül azt hiszi, hogy ebből

éktelen nagy bűnügy és bírósági tárgyalás lesz, az meglehetős tévedésben van. Nem lett tárgyalás, már csak azért sem, mert a tettes kilétének megállapításához tanúkra van – lett volna – szükség. De a kiérkező rendőrség és a nyomozók csak a már szerfölött hallgatag Howardot találták ott, a kocsma személyzete és vendégei pedig egészen egyszerűen semmit sem láttak! Mindenki éppen háttal állt, vagy ott sem volt. Ha igaz lett volna, hogy annyian mentek ki akkor éppen a mosdóba, akkor a kis helyiségben legalább ötvenen szorongtak volna… Mások azt állították, ott sem voltak. Akadt, aki állítólagos siketségére hivatkozva állította, hogy nem is hallotta a fegyverzajt („Miféle lövések?” – kérdezték ártatlan és értetlen arccal), még olyan is akadt, aki időleges vakságra hivatkozott. De ismétlem, a legtöbben „ott sem voltak” és „semmit sem láttak, nem hallottak és nem is tudtak” a gyilkosságról. Szóval A1 Capone megszerezte a Genna fivérek házi alkoholkészítő birodalmát is, és az élet zajlott tovább. Capone egyre több területre terjesztette ki uralmát, ami érthetően nem tetszett más maffiáknak. Nem kevés ellenfele lett tehát, és az ellenségek száma rohamosan szaporodott. Olykor a régi barátokból is ellenfelek lettek. Még New Yorkból ismerték egymást Frankie Yale-lel, akinek nevén kívül semmi kapcsolata nem volt a hasonnevű egyetemmel. Annál is inkább, mert Frankie Yale-nek az írás-olvasás is komoly nehézségeket okozott és aligha diszlexia, inkább krónikus és kiterjedt műveletlensége okán. Yale és Capone sokáig barátok voltak, még azután is, hogy A1 Chicagóba költözött és ott kezdett gyors, bár annál véresebb karriert. Yale volt Capone fő alkoholszállítója, és majdnem végig az 1920as években együttműködtek. De érezhetően egyre nőtt közöttük az ellentét. Ha szükség volt rá, Capone éppen Yale-től kért megbízható… bérgyilkosokat. Ha ilyen szükség felmerült, akkor a maffiák gyakran hívtak segítségül idegeneket. Ha New Yorkban kellett valamilyen ismert (és ezért jól őrzött) embert – a legtöbbször egy konkurens maffia-főnököt, családfőt, – „dont” – eltenni láb alól, akkor Chicagóból vagy Floridából kértek segítséget, amely minden alkalommal meg is érkezett. A banditavezérek ezzel tettek egymásnak szívességet. A bérgyilkosokat – akárcsak a „Gyilkosság Rt.” embereit – senki sem ismerte az adott városban, szemtanúk, ha

akadtak is, nem nagyon tudtak róluk használható személyleírást adni. Elvégezték a dolgukat, és azonnal távoztak. Mellesleg ezt a módszert európai szervezett bűnözők ma is alkalmazzák, az ilyen „villámgyors vendégszereplésre” érkező bérgyilkosok az esetek többségében Ukrajnából, Oroszországból vagy a Balkánról érkeznek. Amikor A1 Caponénak volt szüksége arra, hogy a már említett ír maffia fejét a virágboltban kivégezzék, Yale maga jött bérgyilkosaival, sőt ott volt a helyszínen és végignézte, hogyan végeznek az áldozattal. Ennek ellenére hamarosan kitört közöttük a balhé – Capone gyanakodni kezdett. Márpedig ha ő gyanakodott, akkor ott hamarosan vér folyt. A sörszállítmányokról volt szó. A sört vagy hordóban, vagy palackokban szállították illegálisan, mindig éjszaka. De nem volt olyan jó üzlet, mint az égetett szeszek csempészése, hiszen a sör sok helyet foglal el, ugyanakkor jóval olcsóbb a whiskynél. Ezért ehhez mindig nagy teherautókat kellett alkalmazni, ezek feltűnőbbek voltak, gyakrabban lebukhattak. Persze azért voltak a korrupt rendőrök, hogy ezt megakadályozzák. De Chicagóban és környékén összesen sem volt annyi rendőr, ahány csempészautó járta az éjszakát. Hogy mely autókra vigyáznak a lefizetett rendőrök és melyek mennek magányosan az éjszakában, a legtöbbször csak a vezérek tudták. Vagyis Capone és Yale. Aztán egyszer csak különös dolgok kezdtek történni. Az őrizetlen teherautókra – és csak azokra! – ismeretlen tettesek támadtak az éjszakai országutakon, a sofőröket elverték vagy leütötték, kidobták a kocsiból, a teherautókat pedig rakományukkal együtt elrabolták. És még jó, ha órákkal vagy napokkal később valahol a város távoli részein vagy azon kívül, egy-egy mezei úton megtalálták az autót – de persze mindig az értékes rakomány nélkül. A sör persze így is eljutott a vevőkhöz, az illegális kocsmákba, de a hasznot nem A1 Capone bandája fölözhette le. Amikor aztán már nemcsak Chicago mellett, de New Yorkban is el-eltűntek így azok az autók, amelyek útban voltak Chicago felé, hogy A1 Caponénak hozzák a már kifizetett törvénytelen árut – a gyanú egyre jobban Yale-re terelődött. De mivel még nem volt bizonyosság, Capone egyik kedvelt olasz emberét küldte ki arra a

környékre, szaglásszon egy kicsit és tudja meg, pontosan mi is történik. Yale is tudomást szerzett a nyomozásra kiküldött emberről, és szépen, csöndben eltetette őt láb alól. De bármekkora is volt a csönd, az az ember nem került elő többé, és Frankie Yale azt hitte, most már nyugalma lesz. A pletykák szerint Capone nyomozó gengszterét talán valamiféle éjszakában kóborló alkoholcsempészek nézték szaglászó zsarunak, és azok végeztek vele. De Capone tudta már, amit tudnia kellett. Mégis, bosszúját nagyon lassan és óvatosan építette fel. Nem sietett. Lehet, ezen idő alatt még további bizonyítékokat gyűjtött Yale ellen? Vagy ilyenekre már nem volt szüksége? Mindenesetre egyszer elszólta magát, biztosan nem véletlenül. Azt mondta Yale-nek: – Egy nap visszakapod a kölcsönt – és elhangzott a soha elő nem került gengszterbarát neve is. Yale csak vállat vont. Arról már kevesebben tudnak, hogy Capone nem ült egész idő alatt Chicagóban. Florida, a napfényes állam akkoriban kezdte meg diadalmenetét, és a nagy országnak e legdélibb pontja, ahol sohasem láttak havat, jó klímájával is vonzotta a tehetőseket. Itt volt neki egy hatalmas birtoka, ahová olykor hosszabb időre is visszavonult „pihenni”. Yale-nek ide nem volt belépése. Talán ezért is történt, hogy a következő évben Capone idehívatta az államok akkoriban – alvilági körökben – ismert négy legjobb bérgyilkosát. Abban biztos volt hát, hogy egy vagy két ember nem lesz elég Yale ellen. Abszolút biztosra akart menni, ezért egyszerre szerződtette a négy legjobbat, akit az Egyesült Államok területén akkortájt találni lehetett. Ketten olaszok, ketten meg angolszászok voltak. A tervet gondosan készítették elő – semmilyen nyomnak nem volt szabad Capone felé mutatnia. Még az áldozat megközelítésére is szabályos, szinte napóleoni átkaroló hadmozdulatot találtak ki. A négy férfi vonaton hagyta el Floridát, így sem rájuk, sem kocsijukra nem figyelhetett fel senki. Tennessee államig vonatoztak, ott kiszálltak egy városban, vettek egy olcsó autót, ami senkinek sem szúrhatott szemet, és azzal mellékutakon döcögtek el New Yorkba. Nem kétséges, hogy a tervet maga A1 gondolta ki, azok meg a kapott nagy előleg és a beígért még nagyobb összeg fejében szorgosan végrehajtották.

A négy úriember (?) bőröndökben vitte magával a… no, nem a fehérneműt, hanem a speciális fegyvereket és a hozzájuk való, nem is kevés lőszert. Hogy mikor érkeztek, senki sem tudja – már csak azért sem, mert nem együtt laktak, hanem négyen négy olcsó kis hotelben húzták meg magukat. Aztán elkezdtek sündörögni Frankie Yale körül. A célszemély 1928. július 1-jén egy barátjával és gengsztertársával a Tizennegyedik Utcába ment egy illegális szórakozóhelyre. Amelyre voltaképpen jobban illene a „lebuj” kifejezés. Yale nagyon elegánsan öltözött mindig. Éppen a vadonatúj szép és drága cabrio kocsijáról beszélgetett a társával, amikor egy ismeretlen telefonáló azt jelentette: siessen haza, mert a felesége élete veszélybe került. Yale csak úgy győződhetett meg arról, mi is történt, ha bepattan gyors kocsijába és hazaszáguld. Így is tett. Ám New Yorkban a forgalom már akkor is elég nagy volt, gyorsan nem haladhatott. Akkor észrevette, hogy mindig szorosan mögötte halad egy nagy fekete kocsi, benne négy meglehetősen gyanús alakkal. Yale annyira buta azért nem volt, hogy rá ne jöjjön az összefüggésre. A telefon, amely őt kicsalta a lebujból, most meg ezek az alakok… Csak egyet tehetett: gázt adott és száguldozni kezdett a forgalmas utcán. De a fekete kocsi végig a nyomában volt. Már a Negyvennegyedik Utcánál jártak, amikor az üldözők kocsija ismét felzárkózott, majd oldalról előzni kezdte a cabriót. Amikor a két autó párhuzamosan, egymás mellett futott, az ismeretlenek előkapták fegyvereiket és szó nélkül – ahogyan profikhoz illik – határozottan tüzet nyitottak… Nem is akárhogyan. Előbb az egyik bérgyilkos lőtt bele Yale-be, amitől a férfi a kormányra hanyatlott. De a két autó még egyforma sebességgel robogott egymás mellett. Akkor a másik bérgyilkos egy Thompson-géppisztolyt tartott ki az ablakon, és egy egész hosszú sorozatot eresztett bele a férfiba. A cabriót akkor már senki sem irányította, egy idő után oldalra futott, neki az egyik ház falának. Az ütközés ereje olyan nagy volt, hogy Yale teste kirepült a kocsiból – egyenesen bele az útszéli szennyvízbe. Vagyis a csatornába, ahová való volt. A fekete kocsi utasaival együtt eltűnt.

Mindez olyan lehetett, mint egy film. Négy egyformán öltözött, egyforma mozdulatlan arcú férfi a kocsiban – oldalról az esetleges szemtanúk csak a négy egyforma kalapot láthatták, amelyet a bérgyilkosok végig magukon tartottak. Aztán nyomuk veszett a nagy forgalomban… De ezzel a filmbe illő színjátéknak még nem volt vége. Frankie Yale, a New York-i maffia egyik főnökének rettentően pompázatos temetést rendeztek a barátai. Akik között természetesen ott volt… A1 Capone is! Állítólag tízezer gyászruhás ember jelent meg ott és akkor. A maffiák íratlan szabályai szerint – ez különösen a halált igen tisztelő olasz, szicíliai eredetű maffiánál szokás – a temetést nem zavarhatja meg semmilyen incidens, itt régi ellenfelek is találkozhatnak, fegyvert senki nem ránt, nincs nézeteltérés. Mindenki tartja a „fazont”, úgy tesz, mintha roppant módon sajnálná, hogy szegény elhunytnak ilyen rövid idő adatott ebben a földi siralomvölgyben… Ennek tudatában A1 Capone olyan szemtelen volt, hogy a temetésre odaküldte a… négy bérgyilkost is! Csak ő tudta, hogy ezek voltak a tettesek. Azok négyen egymástól kellő távolságra, fekete ruhában, komor arccal, ha kellett, lehajtott fejjel mentek a koporsó után, csakúgy, mint az igazi gyászolók. Érdekes lenne tudni, hogy ilyenkor mi járhat az efféle emberek eszében! Nekünk, egyszerű halandóknak ritkán adatik meg, hogy egy általunk megölt embert temessünk, nagy részvéttel és gyásszal arcunkon. Tehetünk itt egy kis kitérőt – a téma a Thompson-géppisztoly legyen. A legelső eset, hogy bűnözők használták ezt a fegyvert, éppen a Yale-gyilkosság volt. Ezután a géppisztoly hihetetlen karriert futott be az amerikai alvilágban (később persze elterjedt más földrajzi tájakon is). Azt a fegyvert, ha jók az értesüléseink, 1911 körül a mexikói forradalomban használták először, aztán az első világháború európai lövészárkaiban nyert polgárjogot mint nagy tűzerejű kézifegyver. Nem sokkal később, már 1920 körül az Egyesült Államok egész területén árusították a fegyverkereskedők, Legálisan vásárolható és tartható volt, mint az USA-ban oly sokfajta fegyver a mai napig is,

legfeljebb államonként mutatkozik e „szabadságjog” körül némi eltérés. A1 Capone bandája honosította meg a Thompson-géppisztolyt, és hamarosan ha a chicagói alvilágot emlegették valahol az Államokban – kabaréműsortól a médiáig, politikától a sebészeti orvoskongresszusokig – akkor mindenkinek ez a fegyver jutott eszébe. A1 Capone kétes dicsősége, hogy ilyen tűzerejű fegyvereket vetett be alvilági célok érdekében. Természetesen ha konkurens bandák is tartani akarták a lépést, ha védekeztek Capone emberei ellen, akkor ők is kénytelenek voltak ezt a fegyverfajtát részesíteni előnyben. Mielőtt megjelent a köznyelvben aztán csak egyszerűen „Thompson”-nak nevezett fegyver, a New York-i, chicagói és más illetőségű banditák vagy revolvert (forgótáras maroklőfegyvert, azaz pisztolyt), vagy lefűrészelt csövű vadászpuskákat használtak. Ez utóbbiak sokszor kétcsövűek voltak, és akit ilyennel eltaláltak, az a maffiák szóhasználata szerint „nem ivott több whiskyt”. Mert kifolyt volna a gyomrából azon a hatalmas lyukon, amit egy ilyen nagy kaliberű fegyver lövedéke ütött az emberi testen. A lefűrészelt csövű vadászpuska különben egyes szakértők szerint szintén Szicíliából került át, ott évszázadokon keresztül kedvelt eszköze volt a rablóknak, a vérbosszúk végrehajtóinak és persze a mindenféle bűnözőnek. A csövét azért fűrészelték le, hogy ruhájuk alatt könnyebben elrejthessék az arrafelé nem túl szigorú éghajlat miatt csak rövid kabátot viselő férfiak. Azt is mondták, hogy az ilyen puska hangját messziről felismerni – a rövidebb cső miatt ugyanis a dörrenése is jellegzetes. A Thompson-tárban 50 töltény fért el. Így akinek egy ilyen volt a kezében és őt nem találták el mindig az összecsapás elején, az valósággal onthatta magából a tüzet. Pár tíz másodperc alatt ugyan kiürült ez a tár is, de ezalatt a fegyver gazdája akkora tűzerővel rendelkezett, akár egy csapat lövész. A maffiák számára egyenesen ideális fegyver volt. Ők általában rövid idő alatt szerettek végezni vetélytársaikkal, ellenfeleikkel – és míg pisztolyuk volt, csak nagyon közelről és pontos célzással érhették el ezt a célt. Gyakran megesett, hogy akibe három-négy revolvergolyót lőttek, még az is megúszta és életben maradt – a támadók meg gyakorta otthagyták a fogukat.

A Thompsonnal nem is kellett nagyon célozni, az áldozat pedig nem egy vagy két golyót, hanem egy egész sorozatot kapott. Elég volt csak nagyjából feléje lőni – ha a lövések nem mentek a feje fölé vagy a lába elé, már majdnem biztos volt a siker. Egy másik tulajdonsága is volt ezeknek a fegyvereknek, amiről hamarosan meggyőződhettek a chicagóiak, New York-iak. A véletlenül arra haladó járókelők… A gengsztertámadásokra ugyanis előzőleg semmi sem utalt, a banditák teljesen váratlanul jelentek meg halkan suhanó nagy kocsijaikon. Vagy az ablakból lőttek, és ekkor e kaszáló sorozatok sok ártatlan járókelővel is végeztek. Megesett, hogy a gengszterek az autók akkoriban oly divatos külső lépcsőjén, egy fémdeszkán álltak, egyik kezükkel a járműbe kapaszkodtak, a másikkal lőttek. Ahol egy ilyen golyószóró gépkocsi elhaladt, ott sokszor csak halottak és romok, szétlőtt házak, bútorok, kirakatok maradtak. Szó volt már az egyik nagy chicagói garázsban rendezett Valentin-napi nagy mészárlásról, amikor Capone emberei rendőr egyenruhákban valósággal kivégezték a konkurens ír banda tagjait. Az írek egykori vezérét Capone kérésére Yale ölette meg még 1924ben. Az utódjával is Capone emberei végeztek két évvel később. A garázsban történt tömeggyilkosságot megelőzően az írek – akik Chicago északi negyedeiben voltak otthon, a sok ír bevándorló között viszonylag biztonságban érezhették magukat – mindent megpróbáltak, hogy változtassanak az események menetén. A két banda küzdelme már évek óta tartott, és nyilvánvaló volt, hogy még sokáig fog tartani – egyikük sem volt az a fajta, aki könnyen átengedné a terepet az ellenfélnek. Moran volt akkor az írek vezére. Mindent megtett, hogy végezzen Caponéval. Mivel utcai harcra nem volt kilátás, Capone okulva elődei sorsából nem járt egyedül vagy pár testőrrel a városban, nem ült be éttermekbe egy spagettira, nem járt moziba, nem sétált parkokban, és semmilyen boltba be nem ment volna. Így aztán őt az utcán vagy más nyilvános helyen nem lehetett elkapni. Mást kellett kitalálnia annak, aki elég korán kelt fel ahhoz, hogy A1 Caponéra hegyezze a karmait.

Az ír banditák vezére még azzal is próbálkozott, hogy… megmérgezi Caponét! Megvesztegetett valakit az olasz gengsztervezér környezetében, aki mérget csempészett Capone levesébe. A méreg kéksav, egy nagyon maró vegyszer volt, de a sajátos merénylet nem járt sikerrel. Aztán Moran nagy igyekezettel, jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálta megvesztegetni Capone legközelebbi embereit, testőreit, hogy nagy pénzért végezzék el a piszkos munkát, vagyis öljék meg az olaszt. De ezek az emberek rendre jelentették főnöküknek, a „Boss”-nak e próbálkozásokat. Nem csoda hát, hogy Capone még óvatosabb lett. Moran szerette volna valahol az utcán egy klasszikus csapdába csalni és ott végezni vele. De Capone mindig kellő számú testőr kíséretében haladt, már ha egyáltalán kiment az utcára, és elejétől végig, tetejétől a fenéklemezig páncélozott nagy limuzinban közeledett, amelynek még az ablakait is besötétítették. A későbbi időszakban már nem is Chicagóban lakott, hanem a floridai Knoxville mellett lévő birtokán, amit valóságos katonai erődítménnyé alakítottak át. Moran azt terjesztette – és talán igaz is volt –, hogy Capone végül is éppen a rá fenekedő írek miatt hagyta el Chicagót. Való igaz, az olasz bandita nem akarta tovább feszíteni a húrt. Talán tapasztalatból tudhatta, hogy ha valaki valamit nagyon akar és rengeteg próbálkozásra van lehetősége, akkor egyszer végre csak sikerül neki…! És ő nem akarta a „North Side-i fiúk”, vagyis az írek szitává lyuggatott áldozataként befejezni az életét. Főleg most, amikor éppen hogy harminc körül járt csak, tehát fiatal embernek tudhatta magát. Amíg tartottak ezek a háborús évek, a két banda tagjai kölcsönösen elrabolták a másik banda tagjait, lelőtték, akit csak lehetett, napirenden voltak a támadások. Azokban a városnegyedekben, ahol az írek és a Capone-féle olasz maffia határosak voltak egymással, mindig történtek összeütközések, lövöldözések, gyakran maradtak ott hullák is. (A szemtanúk persze semmit sem láttak, nem hallottak és nem tudtak…) Ezek voltak az előzményei a már ismertetett garázsbeli tömeggyilkosságnak. Capone ugyanis egy nap elhatározta, hogy erőteljesen és határozottan kell leszámolni az írekkel, méghozzá valami olyan módon, hogy utána azoknak se lehetőségük, se kedvük

ne legyen a további küzdelemhez. Akkor a North Side, vagyis Chicago északi része is Capone vadászterülete lesz…! Az olaszt sok nyugtalanító tényező késztette erre a nagyon is döntő lépésre. Az egyik például az volt, hogy Moran, míg élt, mindenre kész volt Capone ellen. Például arra a gengsztervilágban nem egészen szokatlan tettre is, hogy kihirdette az alvilágban: ötvenezer dollárt ad A1 Capone fejéért! Mondani sem kell, hogy a hír hamar eljutott a Capone-banda főhadiszállására. Az sem maradt előttük titok, hogy a felhívásra négy bérgyilkos jelentkezett, egyik sem volt chicagói. Capone azonnal mozgásba hozta felderítő gépezetét, órák alatt kiderítette mind a négy kilétét és tartózkodási helyét, aztán egy géppisztolyos embere – ugyanaz, aki Yale-lel végzett – kocsiba ült, sorban felkereste a gyilkosokat a hotelszobáikban, és mindegyikbe beleeresztett egy-egy sorozatot… Ez a minden fölösleges akcentust nélkülöző, nagyon is célirányos tett megint csak rádöbbentette az íreket, hogy milyen végtelenül veszélyes és cinikus, egyben azonban könyörtelen ellenféllel állnak szemben. Akit ő öletett meg, annak a már halott kezébe egy-egy ötcentes pénzérmét tettek az emberei – ez volt a jel, hogy mindenki tudja: az áldozatot ő tetette el láb alól, és hogy az ő szemében ez is csak annyit ért, mint egy ötcentes, vagyis a legkisebb névértékű aprópénz. Persze az is megesett, hogy erre a bérgyilkosra is vadászni kezdtek az írek. Egyszer a férfi egy telefonfülkéből felhívott valakit. A beszélgetést jószerével még el sem kezdte, amikor az őt már régóta figyelő ír bérgyilkosok sorozatokkal árasztották el a fülkét. A mindig Thompsont használó bérgyilkos, ezúttal áldozat most megtudhatta, mit éreztek azok, akikbe ő szokott ilyen sorozatokat ereszteni. Szinte csodával határos módon mégis megúszta élve, sőt felgyógyult és visszatért a szakmába! Itt tartottak a dolgok, amikor Capone, meglehetősen szellemes módon, rendre egyenruhába öltöztetett bandatagjaival megtámadta azt a bizonyos garázst, és valósággal kivégezte az ott lévő íreket. Csak egy rövid jellemzés a húszas évek chicagói gengsztereinek szokásairól, vagy „erkölcseiről”: a garázsban lekaszabolt hét ember közül az egyik még élt, amikor az igazi rendőrök és mentők

odaértek. Értette a kérdést is: ki tette…? De nem válaszolt. Az alvilágban egyes ösztönök oly erősek, hogy még a halál előtti pillanatokban is meggátolták, hogy valaki belső titkot adjon ki. Ők tudták, ki tette, és majd a túlélő társaik is tudni fogják – de minek kéne ebbe beavatni a rendőrséget is…? De térjünk vissza a maffia hétköznapjaihoz. A1 Capone és bandája sem mindennap harcolt. Az eseménytelen hétköznapok azzal teltek el, hogy emberei felkeresték a védelmi pénzeket kifizető boltosokat és más intézmények tulajdonosait. Szigorúan mindig a hónap ugyanazon napján, ahogyan az be volt ütemezve. Bármilyen furcsának is tűnik ez most nekünk – így volt akkor, és így van sokfelé a világon ma is. Bármilyen különös is, de így van: a banditák pontos menetrend szerint érkeznek. A megfélemlített boltossal már jó előre közölték, hogy a hónap melyik napján jön emberük a pénzért, aki általában estefelé, amikor már javában zajlik az élet az étteremben, szórakozóhelyen, a boltban, bejött a napi bevétel nagyobb része, szóval az előre jelzett napon este megjelenik egy vagy két úr. Majdnem mindig ugyanaz jön, így már arcról ismerik. Manapság a bolti kamerák, videoszalagok korában általában a bolton kívül – és a kamerák hatósugarán kívül – oldják meg a havi pénzszedést. Ha nem az jön, aki szokott, akkor egy előre megbeszélt jelszót mond, annak idején persze Capone valamelyik helyettesének nevét, hogy „X. küldött”, és ennyi mindig elég is szokott lenni. Akár a kínai mosodásnál, akár az ír kocsma tulajdonosánál, akár a lengyel étterem vezetőjénél vagy az utcai hot dog árusnál. Mert bizony Capone vezette be az amerikai maffiában azt a „zseniális találmányt”, hogy az ő területén mindenkinek fizetnie kellett, akármilyen kicsi részt is hasított ki a város gazdasági életéből. Vagyis fizettek a nagyobb céhek tulajdonosai, de fizettek az utcai árusok, még a cipőpucolók is. Aki nem fizetett, az maximum csak pár napig élvezhette a szabadságot és a nyugalmat. Aztán váratlanul bejött az utcáról néhány csavargó és letarolta a boltot. A tisztítóban maró folyadékokat, savakat öntöttek a ruhákra, az éttermekbe bűzbombákat dobtak, a nekik nem engedelmeskedő illegális kaszinókban még bombák is robbantak. A titkos nyilvánosházakba is beszabadultak a rombolók, és sok boltban ütött ki ismeretlen eredetű tűz. De az első figyelmeztetés csak annyi volt,

hogy betörték a kirakatot vagy az ablakokat – a legtöbben már ebből is értettek. Mi értelme volt annak, hogy fizessenek? Hát éppen ez. A „védelmi pénz” garanciát jelentett arra nézve, hogy a maffia védelme alatt áll a bolt, az üzlet, a gyár, és így annak nem eshet baja – amíg a tulajdonos fizeti a havi összeget. Amit persze Capone és bandája olykor minden előzetes bejelentés nélkül felemelt, de legalább nem az inflációra hivatkozott, hanem a gazdasági recesszióra. Amely persze éppen annyira, sőt nála sokkal jobban érintette sajátos ügyfeleit is, de az ő érveiket senki sem hallgatta meg. Amiről kevesebb szó esett: amikor mondjuk Capone bandája védelmi pénzt szedett a város X. negyedének minden boltosától, kereskedőjétől, gyárosától stb., akkor valódi védelmet is vállalt – más bandák ellen! No persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy az egyenruhás rendőrrel párhuzamosan egy vagy két maffiózó állig felfegyverkezve sétált az utcán és védelmezte a nekik adót, vagy inkább harácsot fizető boltokat, dehogy. A védelme virtuális volt és inkább a fenyegetésen alapult. Vagyis az alvilágban mindenki tudta, hogy melyik terület tartozik a Capone-banda alá. A szóban forgó X. negyed például az övé, ahogyan az övé lett a hírhedett North Side is, ahonnan kiverte az íreket. Nos, ebben a negyedben a boltosokat semmi sem védte meg a szokásos, nem maffia-jellegű bűnözéstől: a kis tolvajok éppen úgy loptak ezután is, mint addig. Csak a boltosok nem tudták, hogy Capone már ezektől is leveszi a sápot. Ahhoz, hogy az X. negyedben egy piti kis zsebtolvaj működhessen, neki is havonta le kellett adnia egy bizonyos összeget Capone ezzel foglalkozó megbízottjának, mert ha nem tette, hát elüldözték a kerületből. Ha látványosan ellenállt és megcsúfolta a maffia tekintélyét, simán meg is ölhették és senkinek sem feleltek érte – legkevésbé az amúgy is velejéig korrumpált rendőrségnek. Ám ha valaki egy maffiát tönkre akart tenni – mint Capone a Genna fivérekkel vagy az írekkel tette –, akkor be kellett hatolnia annak területére. Ismét csak ne úgy képzeljük el, hogy X. negyed határán felfegyverzett fekete ruhás maffiózók álltak mint afféle határőrök, és ha jött az ellenség, akkor tüzet nyitottak rá – dehogy! Mindez a civilizáció és a nagyvárosi lét leplei alatt történt.

Chicagóban – és más, maffiák által elgyötört nagyvárosban is – az emberek természetesen szabadon közlekedhettek a városokban. A polgárok legalább 80 százaléka soha életében nem látott egyetlen maffiózót sem! Vagy ha igen, hát nem is tudta, hogy azokat látja. Csak azok kerültek vele kapcsolatba, akik egyes maffiák által megszállt, fertőzött negyedekben folytattak valamilyen üzleti vállalkozást. Azok közül is csak a kisebbeket merték piszkálni ezek a banditák, az igazi nagyvállalatok túl hatalmas falat voltak nekik, azokkal nem mertek volna kikezdeni. De erre nem is volt szükség, épen elég pénzt szereztek a kisebbektől és közepesektől is. Hiszen ott szinte mindenki nekik tejelt, bármilyen tevékenységből származott is a jövedelme. Az 1920-as években, és az 1930-asok elején, vagyis amíg tartott az alkoholtilalom, ezrével voltak a városban olyan vendéglátóhelyek, kocsmák, éttermek stb., ahol titokban alkoholt is lehetett kapni. Ezer és ezer helyen rendeztek minden éjjel „zártkörű találkozókat”, ahová senkinek sem volt bejárása – még a rendőrség is csak akkor törhetett-ronthatott be egy ilyen különterembe, rendezvényre, ha biztos adatai voltak arról, hogy odabent alkoholt fogyasztanak. Nos, mindezek a kocsmárosok nemcsak hogy adóztak a forgalom után a maffiának, de arra is rákényszerültek, hogy csak és kizárólag a területükön uralkodó bandától vásároljanak illegális alkoholt. A pénz tehát rengeteg helyről folyt be, mindennap százezer dollárok áradtak Capone zsebébe. És történetünk itt visszakanyarodik eredeti medrébe, vagyis Jake Guzik oroszországi zsidó főkönyvelőhöz. Aki, mert megmentette Capone életét, örökös könyvelői, bizalmasi és baráti státuszt kapott a maffiafőnök mellett. Ennyi pénzt csakugyan könyvelni kellett már. Kialakult az a bizarr helyzet, hogy az illegálisan özönlő jövedelmet valahogyan rendszerezni kellett. Már csak azért is, hogy Capone tudja, melyik embere, melyik ágazatban havonta mennyi pénzt hozott a közös kasszába. És ez hogyan aránylik az előző hónapok vagy akár évek jövedelméhez? Remek közgazdasági tanulmányt lehetne írni minderről. De A1 Capone számára ezek a kimutatások még másra is jók voltak. Fegyver lett a kezében a könyvelő minden havi kimutatása a befolyt összegekről. Ezekkel egyes embereit kérdőre vonhatta: ha az elmúlt fél évben havonta ennyi meg ennyi jött be az

ő ágazatából, akkor a legutolsó hónapban miért csak olyan kevés? Felmerült ilyenkor a hűtlen kezelés kérdése. Vagy az, hogy az illetőnek sokan adósai maradtak, és a tartozásokat a főnök szigorú parancsa ellenére sem hajtották be. Vagy – és itt jön a furcsa könyvelés magyarázata – netán a szóban forgó alvezér a pénz egy részét eltette? Saját zsebre dolgozott…? Capone, és a helyében minden más maffiafőnök ilyenkor diszkrét nyomozást indított, vagyis rájött arra, hogy minden hatalomnak szüksége van egy belső ellenőrző szervre. Amit az államok különféle módokon neveznek, de még a rendőrségeknél is van ilyen szervezet. Hát itt is szükség lett rá, méghozzá elég gyorsan. Az alvezérek, különösen a butábbak, azt hitték, túljárhatnak a főnök eszén. Nyilván őket is megőrjítette kissé a folyamatosan áramló pénz, és azt hitték, ezt a folyamatot senki sem képes ellenőrizni. De ott volt Guzik, a könyvelő! Minden garast feljegyzett, leosztott, beírt, kalkulált, eltett. Capone a lehető legjobb húzást csinálta, amikor maga mellé vette ezt az embert. A1 Capone volt mellesleg az első olyan amerikai-olasz maffiavezér, családfő, aki nem csak olaszokkal dolgozott. Képes volt bárkivel együttműködni, ha az illető hasznot hajthatott neki, vagy erre más okai is voltak. Jake Guzik esetében először a sajátosan értelmezett hála miatt vette őt a szárnyai alá, de persze az eszébe sem jutott, hogy egy nagyobb összeggel küldje el a férfit, próbáljon szerencsét a korlátlan lehetőségek hazájában. De a maffián kívül nem. Capone agya a maffiára volt srófolva, a neki tetsző emberek és barátok boldogulását csak ott tudta elképzelni. De Guzik még más hasznot is hajtott neki – ki tudja, talán még nagyobbat, mint könyvelőként, Guzik lett ugyanis a befektetője. A Chicagóban, alvilági körökben egyszerűen csak „pénzügyminiszternek” nevezett zseniális férfi kiszimatolta a legjobb megoldásokat. Egyik előfutára lehetett Meyer Lanskynak – igaz, akkor már élt Lansky is. De Guzik volt az első, aki felfedezte, hogy a bűnös úton szerzett pénzt úgynevezett becsületes, tehát legális úton lehet és kell szaporítani. Csak később Lanskynak még több pénze lett erre a célra, és ő – mint olvastuk – egy egész szindikátus pénzét forgathatta már később, modernebb időkben.

Azonban a maga idejében Guzik is ügyesen fektette be Capone pénzeit. A legális vállalkozásokba fektetett összegekkel azonban egyenértékűek voltak azok a nagyon is másféle „befektetések”, amelyekről Chicago akkoriban híres lett. Guzik ugyanis személyesen osztotta el a kenőpénzeket is! Capone ugyanis hamar rájött – jobbára persze csak követte neves elődei, főleg Torrio példáját –, hogy úgy nem működhet egy maffia, ha szemben áll vele az egész hatalom. Az igazságszolgáltatás számos ágát meg kellett győznie arról, hogy ő nem is olyan rossz fiú, amilyennek mondják. Meg kellett vennie politikusokat, hogy neki tetsző helyi törvényeket hozzanak, illetve hogy ne hozzanak olyanokat, amelyek a maffiák működését komolyabban akadályozhatják. Az országok politikájába nem folyt bele, de ha érdekei úgy kívánták, a legdurvább eszközökkel elősegítette egy-egy neki tetsző jelölt (mondjuk így: az ügyfele) győzelmét, és minden eszközzel megakadályozta, hogy olyan jelölt fusson be az ő városnegyedeiben, aki maffia-és alvilágellenes harcot hirdetett a programjában. Capone a város fölötti uralomra tört, és ha több ideje jut rá, minden bizonnyal meg is valósítja elképzelését. De addig is, míg az ő kezébe kerül Chicago – gondolhatta –, meg kell kennie mindenkit, aki olyan pozícióban van, hogy neki ártani tudna. Amikor esténként Jake Guzik kocsija megérkezett a város egyik legismertebb éttermébe és egyben szórakozóhelyére, St. Hubertbe („St. Hubert’s Old English Grill and Chop House”), bizony már sokan vártak rá. A maffia főkönyvelője elfoglalta a neki fenntartott félreeső asztalt, ahol mindig csak ketten ültek – ő és az éppen kifizetett emberük. A kép akár egy régi festmény is lehetett volna: ült a szenvtelen pénzember, és sorban telepedtek a mellette lévő székre azok, akik eladták magukat az ördögnek. Akik rendszeres havi vagy heti összegért szolgálták Caponét. És bizony a kerületi rendőrfőnökök, főtisztjeik, de akár az őrmesterek is. Azokban az időkben – az 1920-as évek végéről van szó – már nem is egyenként, négyszemközt tették el a pénzüket, a nyilvánosság teljes kizárásával – dehogy! A dolog annyira köztudott volt és annyira nem is volt érdemes tagadni, hogy a rendőrök rendszeres fizetési listáról kapták a pénzüket, majdhogynem teljesen nyilvánosan! Az étteremnek e

sarkát persze jól őrizték a marcona gorillák, és újságírónak, kívülállónak esélye sem volt rá, hogy a nagy tekintélyű „pénzügyminiszter” elé kerülhessen, vagy akár csak távolról megszólíthassa. A rendszer tehát lassan sajátos birodalommá szerveződött, és jól működött. A rendőrök nemhogy nem akadályozták a maffia működését, elsősorban a védelmi pénzek szedését, a titkos alkohol elosztókat, az illegális szerencsejátékot és a prostitúciót, hanem amennyire erejükből tellett – még segítették is azt! Mint már volt róla szó, a megvesztegetett rendőrök egyenruhában és fegyverrel kísérték az éjszakai törvénytelen alkohol szállítmányokat, a banditák egész teherautó-karavánokat vittek Chicagóba nap mint nap rendőri fedezettel! És soha nem tették szóvá, ha tetten érve elkaptak egy prostituáltat – amikor az kimondta, kinek dolgozik, kinek a „tulajdona”, a rendőrök máris elmentek onnan és úgy tettek, mintha soha nem jártak volna ott, nem is láttak semmit. Hasonlóan ment mindez a kocsmákkal. Azokba, amelyek Capone védelme alatt álltak – ezekben a maffiavezér sokszor résztulajdonos is volt! –, rendőr be nem tette a lábát hónapszám. Talán mégis igazuk lehetett azoknak, akik – csak szigorúan egymás között – Chicago „kormányzójának” is nevezték olykor A1 Caponét. Való igaz, hogy magas állású megvesztegetett hivatalnokok révén befolyásolni tudott bármilyen rendeletet, amit a városban hozni akartak. Ha mást nem tehetett, hát késleltette annak bevezetését, megszavaztatását, és ez idő alatt felkészült a változásokra. Így aztán ha hoztak is egy neki nem tetsző rendelkezést – mire az életbe lépett, negatív hatásai már nem érintették Capone birodalmát, sőt esetleg éppen a hasznára váltak. Mindig előre értesült mindenről, ami a törvényhozók fazekaiban főtt, és ennek megfelelően cselekedett. Az is megesett, hogy néhány kisebb városkörnyéki településen nem a lakosság választotta a polgármestert, hanem… Capone. Amikor közeledtek a választások, számba vette a lehetőségeket, megkérdezte ottani maffiatagjait, kiről mit tudnak. Hamar eldöntötte, hogy melyik az ő embere, az illetőt jó pénzért meg is vette, aztán – futott a pénze után? – gondoskodott arról, hogy a megvett férfiú a választásokon befusson, míg ellenfelei, vetélytársai elhulljanak a küzdelemben. Ez persze azt is jelenti, hogy

amikor Capone az volt Chicagóban, aki volt – addig lényegében egyetlen önkormányzati választás sem volt igazán szabad és demokratikus. Mindegyikben nagy szerepet játszott a kényszer és a választási csalás, majd amikor az általa hatalomba ültetett polgármester és önkormányzati képviselőtestület megkezdte működését, nagy összegek vándoroltak a zsebekbe – fizetségképpen az önkormányzat pedig mindig azt tette, amit Mr. Capone kívánt… Bírókat és ügyészeket is megvett, és ha valamelyik főbb emberét elkapták a rendőrök – netán tévedés folytán? –, és még a jól fizetett ügyvédek sem tudták volna az illetőt kihozni a börtönből, annyira nyilvánvaló volt a bűnössége, akkor Capone csak felemelte a telefont és utasította az illető bírót, hogy mentse fel a vádlottat. Ez is sokszor bekövetkezett, mondhatni már-már rutinszerű eljárássá lett. Feljegyeztek egy anekdotát – bár azt hiszem, a károsult szerint ez egyáltalán nem vidám történetecske volt. Az egyik ilyen kisvárosi polgármester egyszer valamit nem úgy tett, ahogyan Capone akarta. A feldühödött bandavezér azonnal kocsiba vágta magát, testőrei kíséretében a városházára hajtatott. A polgármesterrel a folyosón találkozott össze, szó nélkül nekiesett és alaposan elverte. Amikor a férfi hatalmas monoklikkal a szeme alatt magához tért, Capone már elment. A városháza egész személyzete, beleértve a bejáratnál őrt álló rendőrt is, nem látott semmit… Hát persze, ők is a maffia zsoldján voltak. Hogy milyen kiterjedt üzleteket folytatott a férfi, azt nehéz lenne itt leírni. Legyen elég egy összegszerű helyzetelemzés. Amit már akkoriban elvégeztek a független szakértők, a legtöbbször persze nem Chicagóból jöttek az illetők, és így véleményük csakugyan objektív lehetett. Először is ahhoz, hogy ez az üzlet az 1920-as évek elején beinduljon, nem sok pénzre volt szükség. Akkor még az ököl és a fegyver helyettesítette az induló tőkét. A1 Capone mindenkit megfenyegetett, sokakat legyilkoltatott (összességében több száz ember megölésére adott parancsot), és így szerezte meg birodalma kiinduló pontjait, bázisait. Később az üzlet felfejlődött. Mindössze négy-öt év alatt már hihetetlenül sok anyagi és egyéb eszköz fölött rendelkezett. Egy 1927-es számítás szerint A1 Caponénak volt egy

igen nagy floridai birtoka, egy valóságos palotával. Csak hogy elképzelhessük ennek méreteit: nemegyszer csaknem száz vendéget fogadott egy időben. Egy nagyon szerény becslés szerint 20 millió dollárja volt, de ez az összeg minden szempontból alulbecsültnek tűnik. Hiszen tudjuk, hogy csak whiskyből és sörből az éves forgalma 60 millió dollárt tett ki! És bár tudjuk, hogy az összeg 90 százaléka visszaforgott a sajátos „iparágba” (mert akkor már titkos alkoholgyárai és lepárlóüzemei is voltak), a haszon évente itt is sok millió dollárt tett ki. Ezekkel párhuzamosan áradtak a jövedelmek a szerencsejátékokból (ezekre még visszatérünk), legalább évi 2.5 milliós forgalmat jelentett ez is, 10-12 millió futott be a prostitúcióból és ugyanannyi a védelmi pénzekből. No és tegyük hozzá: ezek az 1927-es adatok. Ha rendelkeznénk 1929-es, sőt 1931-es adatokkal is, látnánk csak igazán, milyen hatalmas összegeket kaszált le ez az ember akkoriban Chicagóban. Nem kétséges, sok szempontból ő volt a város ura. Bár a legfőbb pozíciókat nem sikerült megszereznie saját emberei számára, annyira befolyásos volt, hogy szinte mindent el tudott intézni. Gondoljunk csak arra, hogy szabadon mozoghatott a városban! Különösen az 1920-as évek vége felé, amikor már szinte minden alvilági ellenfelével végzett és nem kellett annyira rettegnie a bérgyilkosoktól. A1 Capone páncélozott autóban járt a városban. Mivel úgymond „szerette a kultúrát”, hát olykor megjelent a színházakban is. Természetesen szmokingban és lehetőleg valamilyen felékszerezett dámával az oldalán, aki iránt kifogástalan udvariassággal viseltetett. Felismerte idejekorán, hogy szalonképesnek kell lennie. És bár Chicagóban, de talán a média révén egész Amerikában mindenki tudta róla, kiféle-miféle alak, valahogyan mégis a város egyik nevezetességének tartották. Az említett színházi látogatások idején nem kevesebb, mint tizennyolc (!) felfegyverzett testőr kísérte el páholyába is! És hogy viccesebb legyen a dolog, mindegyiknek volt belépőjegye is, bár kevés széket foglaltak el. Ők is szmokingban feszítettek, de fegyverüket is látni lehetett. Ha Capone színházba ment, ezek az emberek megszállták az ajtókat, átjárókat, őrizték a páholyát, és kísérték a főnököt, bárhová ment is…

De ennél kisebb kísérettel megjelent olykor a városházán is. Amikor az alkoholtilalom érezhetően enyhülni kezdett és már egyre többet beszéltek a törvényhozók arról, hogy azt ismét engedélyezik – A1 Capone volt az egyik azok közül, akik erről elsőként értesültek. Még akkor, amikor a külvilág semmit sem tudott e tervekről. A bandita már akkor elgondolkozhatott azon, milyen más üzletágakra álljon át egész szervezetével, amivel az illegális csempészetből származó pénzt pótolhatja. Most vessünk egy pillantást a már sokat emlegetett szerencsejáték-üzletre. Ennek törzsét a tiltott fogadások jelentik. Vegyünk például egy normális, tiszta lóversenyt. Az ilyent egy feddhetetlen cég vagy magánszemély tulajdonában lévő pályán űzik, ahol tiszta lovak futnak, a végeredményeket senki sem manipulálja (ebből is látszik, hogy nagyon ideális körülményeket képzeltünk el, amilyenek talán sehol a világon nem léteznek…), majd a nézők megteszik tétjeiket, a befolyó összeghez hozzájönnek a távolabb lakók, a pályán jelen nem lévők fogadásai, akik a helyi fogadóirodákban teszik meg tétjeiket, és ezt az irodák a maguk részesedésének levonása után átutalják az összeget a rendező cégnek. Ezek kifizetik az államnak a kötelező adókat, meg kifizetik a nyerteseknek a nyereményeket, a többi az övék. Nos, így zajlana ez a maffiák nélkül. De mivel ők is vannak, sőt A1 Capone idejében nagyon is voltak, hát ott bizony a dolgok messze nem így történtek. Hanem így: A maffia legálisan vagy illegálisan, kényszer útján megszerzi a lóversenypályát – de lehet az agárfuttató-pálya vagy bármi más is. A lényeg az, hogy az ott űzött sportra (?) fogadni lehessen. Capone korában tehát így zajlottak a dolgok: a maffiavezéré lettek lassan a chicagói lóverseny-és egyéb pályák. Végső soron bárki bármire fogadott, annak haszna Capone zsebébe vándorolt. Zsarolással, fenyegetéssel vagy pénzzel megszerezte előbb a pályákat és az azokat működtető cégeket. Aztán versenylovakat is tartott, persze fiktív vállalatok, strómanok nevén. De a legjobb üzletet a kispénzű fogadók megnyerése jelentette. Ezt már mások is megtették előtte, de Chicagóban „nagyipari méretekben” ő futtatta fel az illegális

fogadásokat. Minden kis boltban lehetett fogadni, a boltos felírta, ki mennyi pénzt adott, felhívott egy számot, amely a gengszter által üzemeltetett illegális fogadóiroda száma volt, természetesen. A maffia-cég fizette a boltos telefonszámláját, és még heti kisebb összeget is kapott a boltos azért, hogy telefonját fogadások céljaira használni engedte. Pár hónap alatt a környékbeli lakosok beszoktak ezekbe a boltokba, mint illegális fogadók. Rongyos kis pár dollárjukat kockáztatták a lóversenyeken, de Capone a sok kicsi sokra megy elv alapján hetente több százezer dollárt kaszált ezen az üzleten. A boltosokat mindig rendesen kifizették, nemkülönben a nyereményeket is, persze, hiszen anélkül azonnal befulladt volna az üzlet. Aki eltalálta, melyik ló jön be elsőnek, másodiknak stb., az megkapta a betett pénze sokszorosát. Azt viszont sem a nyerő, sem a vesztes fogadók nem tudták, hogy minden verseny hamis. Hogy a banditák manipulálták a ló-és agárversenyeket is. Főleg persze a lóversenyeket, ahol az utolsó pillanatban, indulás előtt már a fogadások ismeretében közölhették a nekik dolgozó zsokékkal, melyik lovakat kell visszafogni és melyiknek kell nyernie. Az efféle meglepetések azt jelentették, hogy a legvalószínűbb nyertes lóra tett összegek, a legtöbb fogadó pénze elveszett, csak olyan ló nyerhetett, amelyikre kevesen fogadtak. Persze ezt sem lehetett a végtelenségig csinálni, legfeljebb futamnaponként egyszer, máskor meg hagyták, hadd menjen minden a normális úton, győzzön a gyorsabb ló. Ilyenkor kisimultak a kedélyek, a fogadók nem gyanakodtak, és szívesen játszottak másnap és harmadnap és mindig – tovább hordták oda a pénzüket. A legtöbb embernek persze fogalma sem volt róla, hogy mindezzel a maffiát gazdagítja. Capone odáig vitte, hogy megkerülhetetlen tényező lett Chicagóban. Ha nemzetközileg ismert olasz vendégek érkeztek – például a fasiszta államfő, Mussolini küldöttei –, akkor ő is ott állt a városi előkelőségek között, tagjaként az ünnepélyes fogadóbizottságnak. Ha politikusok látogattak el a városba, nemegyszer őt is fogadták. Lassan alig volt olyan nagyobb esemény, ahol ne bukkant volna fel. Persze nem vitte túlzásba, mert még mindig akadtak vetélytársai az

alvilágban, és minden nyilvános szereplés növelte a merénylet kockázatát, eshetőségét. De már a médiától sem menekült. Egy sokat idézett interjút adott 1930-ban, ahol sok egyéb mellett politikai hitvallást is tett, erősen jobboldali eszmék mellett. A kommunista sajtóban fél évszázadon át szívesen idézték egyes mondatait, hiszen Capone a bolsevizmust tartotta a legfőbb veszélynek. A szándék nyilvánvaló volt: a kommunista rezsimek még ebből is politikát csináltak, vagyis a Capone-féle maffiózókat a jobboldal, és általában a kapitalizmus szövetségeseiként és egyéb termékeként mutatták be. Ma mi is megtehetnénk ezt, hogy idézzük szavait és ezzel a mai jobboldalt hozzuk hátrányos helyzetbe – de ennek a könyvnek nem ez a célja. De sokan nem feledték neki azt a bizonyos Valentin-napi mészárlást a garázsban. Például Moran, az ír banda és az ott legyilkoltak akkori vezetője. Sokáig, hosszan dédelgette a bosszúállás gondolatát, tervezgetett és végül lecsapott – no nem Caponéra, mert az akkor már számára elérhetetlen lett, hanem a garázsbeli mészárlás legfőbb emberére. Ugyanis miután Caponét lecsukták – amiről hamarosan írunk –, emberei, bandája elvesztették azt a hatalmas, szinte „páncélozott” védőernyőt, amit főnökük tartott a fejük fölé. Így aztán a sokat átélt bérgyilkosra ugyan csak 1936ban, de lesújtott az írek vasökle. Egy kuglipályán lőtték szitává. Mégis, sok szakértő úgy véli, hogy A1 Capone végzetét az a bizonyos garázs-vérengzés jelentette. A nagyközönség ugyanis sok mindenhez hozzászokott az időközben eltelt évek során, amit „Scarface”, vagyis a Sebhelyes Capone művelt. A média akkor is nap mint nap tálalta a szenzációs bűneseteket. És bár ezek egy részét nem a maffia okozta, nem volt kapcsolható Capone bandájához, a közvélemény akkoriban már nemcsak a városban, de szerte Amerikában úgy tekintett Chicagóra, mint az amerikai gengsztervilág központjára, egy velejéig rothadt, bűnös városra. Még Európában és más világrészeken is éppen az efféle esetek és Capone bandájának rémuralma miatt lett olyan híre egyfelől az amerikai maffiáknak, másfelől éppen Chicagónak. Az 1930-as éveket követő fél évszázadban a legtöbb újságot olvasó embernek Chicagóról nem más, mint éppen A1 Capone és az éjjel-nappal ész nélkül lövöldöző gengszterek jutottak eszébe…

Sokan nem is tudták felfogni, sem akkor, sem később, hogy mi szükség volt arra a Valentin-napi vérengzésre. Hiszen ezt, volt az az időszak, amikor már tudhatta, hogy lassan véget ér az alkoholtilalom, és éppen azon töprengett, milyen új utakat találjon. Az írek bandája akkor már nem számított komoly ellenfélnek, dicsőségük leáldozott, alig maradtak páran. Másfelől míg az eset növelte a Capone elszántságába és bosszúálló hajlamába vetett hitet és még jobban féltek tőle – elfordította tőle a közvéleménynek azt a részét is, amely addig úgy-ahogy közömbösen – mert nem jóakaratban – tekintett rá. Amerika-szerte egyre gyakrabban hangzott el a kérdés még a politikában és a médiában is: meddig tűrik még el, hogy ez az ember rémuralom alatt tartson egy milliós nagyvárost? És ha a közvélemény efféle kérdéseket feszeget, akkor a Caponéknak tudniuk kell, hogy baj van. A1 Capone azonban eleinte nem vett tudomást a veszélyről. Nagyon is megingathatatlannak hitte hatalmát. Egyelőre úgy döntött, hogy ha megszűnik az alkoholkereskedelem, vagyis az visszatér a legális árucikkek közé, akkor a zsarolásra, a védelmi pénzek fizetésére fog jobban koncentrálni. Ezzel vélte felválthatónak az alkoholkereskedelmet – bár előre tudni lehetett, hogy ez sohasem fog olyan jól menni és annyit jövedelmezni, mint a tiltott whisky vagy sör. Úgy terjesztette ki az ötletet, hogy nemcsak a boltokat, üzemeket, szolgáltatóhelyeket zsarolta meg, hanem a Chicagóban tevékenykedő üzletembereket is. Például a nagy szállítócégeket. Emberei egy napon felkeresték a mondjuk huszonöt teherautóval fuvarozó szállítási cég tulajdonosát, és közölték, hogy ezentúl ennyi és ennyi védelmi pénzt kell fizetnie, ha azt akarja, hogy cége tovább működjön. A tulajdonosok, a normális üzletemberek nem csak attól félhettek ezentúl, hogy kapcsolatba kerültek a maffiával. Hanem attól is, hogy a legálisan termelt és elkönyvelt haszonból kellett valahogyan lecsípni azt a pénzt, amit minden nyugta és könyvelés nélkül, „adómentesen” kellett a maffiának kifizetniük. Ehhez a vállalaton belül kellett egy feketekasszát létrehozni, ahol illegális pénzek forogtak. Vagy saját zsebből, az egyszer már leadózott előző évi nyereségből fizetni a banditákat. Mindezek tetejébe még ott volt

a pénzügyi ellenőrzés lehetősége, vagyis az adóhivatali lebukás is, hiszen itt a jövedelme egy részét valamilyen illegális célra fordították… Szóval egy-egy ilyen maffia-„kérés” ezer egyéb bajt is okozhatott. Túl azon, hogy a maffia minden ellenszolgáltatás nélkül csak zsarolás útján elvitte az éves haszon tekintélyes részét! Maradjunk az előző példánál. Capone nem volt „szívbajos”, ahogyan mondani szokták, és ha egyszer belecsimpaszkodott egy ilyen sokat ígérő vállalatba és pénzébe, akkor nem adta fel. Ha az üzletember hajlandó volt havi rendszerességgel a kívánt összeget fizetni, nem történt semmi, fizetett és „élvezte Mr. Capone védelmét”. Ha nem, először csak az irodájába dobtak be egy kézigránátot („ananászt”, mert annak formáját utánozták az akkoriban a maffiagyakorlatban nap mint nap alkalmazott efféle gránátok). Ha ez sem használt – a két marcona férfiú ismét megjelent és feltette a kérdést, hogy hajlandó-e védelem alá helyezni magát. Mert lám, íme, mi vár azokra, akiket senki sem védelmez meg… Ha ezek után sem fizetett, egyik teherautóját elfogták valahol az úton, a sofőrt elverték vagy leütötték, az árut ellopták vagy megsemmisítették, a kocsit felgyújtották, és ha még ezek után sem fizetett, akkor Capone odaküldte valamelyik bérgyilkosát, aki simán lelőtte az üzletembert, olykor a személyzet szeme láttára. Az efféléket sohasem találták meg, főleg azért, mert 1. nem chicagóiak voltak, őket ott senki sem ismerte, sem azelőtt, sem azután nem látták, 2. a rendőrök is „védelem alatt álltak”, vagyis meg voltak vesztegetve vastagon, és 3. mert a szemtanúkat is megfenyegették, azok tehát „nem láttak semmit”, így az ilyen gyilkossági ügyeket egy kis „nyomozás” után ad acta tették. Ha mégis lett volna tanú, aki hajlandó volt vallomást tenni, azt egy másik bérgyilkos tette el láb alól… Szakértők végeztek gazdasági számításokat is, és kiderült, hogy bizonyos iparágakban a városban azokban az években jelentős drágulás következett be. Áruk és szolgáltatások díja azért emelkedett meg ott és akkor, amikor más városokban erről szó sem volt – mert mindegyikre rá kellett tenni a védelmi pénzekre kisajtolt összegek hányadát. Akkoriban sokan dolgoztak a garázsiparban is. Ez a két háború között Amerikában azt jelentette, hogy egyesek vásároltak a városban nagy, házak alá épített vagy szabadon álló garázsokat, ott

autószerelő műhelyt és parkolót, autómosót és nemegyszer benzinkutat is berendeztek. Nos, Capone hamarosan rájött, hogy ezeket is védelmi pénzek megfizetésére lehet kényszeríteni. Aki nem volt hajlandó fizetni, azt egy kis támadással bírták jobb belátásra. Szélsőségesebb esetben bombát dobtak a garázsába, vagy éjszaka néhány markos fickó behatolt, elverte az őrt vagy a szerelőket, kilyukasztotta az ott álló autók kerekeit, szétverték a karosszériát stb., ha meg végképpen nem kapták meg a pénzüket, akkor felgyújtották a garázst. Emiatt sok lakóház is leégett, a járulékos károk nagyok voltak. A chicagói tűzoltóság dühöngött, a rendőrség meg semmit sem tett. És jó, ha tudjuk: a bérelhető gyilkosok mintájára számos kisebb „szakosztály” alakult, és ezek a legtöbbször éppen Capone rendelkezésére álltak. Néhány bandita megalapította a „bombázó csoportot” – robbanóanyagokat, bombákat készítettek, és szabályos megrendelésre vették fel a munkát. Ha Capone egyik-másik alvezérének a maga ágazatában problémája támadt egy bordéllyal, bolttal, garázzsal vagy szállítócéggel, csak közölte a címet a „bombázókkal”, megadta az elvárt pusztítás mértékét, majd nyugodtan elment aludni. Mire reggel felkelt, a „bombázók” elvégezték helyette a piszkos munkát. Látott valaki gyanús maffiózókat a környéken? Netán éppen Capone úr valamelyik bandájából? Nem, senki sem látott semmit, a garázs, bolt, teherautó, üzem valószínűleg csak úgy magától gyulladt ki és égett porig… Tudjuk, hogy bizonyos években minden hétre jutott legalább egy ilyen bombamerénylet, de volt, hogy három is. A média mindegyikről beszámolt. Átnézve ugyanezeket a ma már archívnak számító régi újságokat, arról is tudomást szerezhetünk, hogy egyetlenegy bombamerénylő sem került bíróság elé! De ismétlem, a botránykő, az utolsó nagy szálka a hatalom szemében a garázsban, rendőregyenruhás banditák által legyilkolt hét ír bandita volt. No persze nem a gengszterek halála fájt a hatalomnak, hanem addigra már sok minden összejött. Most meg ez az oktalan tömegmészárlás, ráadásul rendőrnek öltözve, és különben is, mit képzel Capone, meddig feszítheti a húrt? Lehet persze, hogy tényleg erről volt szó? A1 Caponét érdekelte, meddig mehet el. Hol van az a határ, amit még bevesz a chicagóiak

gyomra, és hol tapasztal már ellenállást, feltehetően, amikor erre a határra rábukkan, akkor ott megtorpant volna – egy ideig. De itt más történt, valami olyasmi, amire ő sem számított. Ez pedig a közvélemény lázadása volt. Ez a folyamat időben csaknem egybeesett az akkori elnök, Herbert Hoover „lázadásával” is. Az amerikai sajtóban többféle, sokszor gyerekes találgatás jelent meg arról, hogyan és mi okból haragudott meg az elnök a híres maffiózóra. Ebben még az is szerepelt, hogy birtokaik egymás mellett voltak és az elnök nem tudott aludni a szomszédja birtokáról áthallatszó éjszakai muri és lövöldözés miatt – ami már csak azért sem lehet igaz, mert a puritán Hoovernek nem voltak birtokai sem Floridában, sem másutt. Azt is mesélték, hogy egyszer az elnök éppen interjút adott egy csapat újságírónak, szintén Floridában egy nagy szálloda halljában, amikor váratlanul megérkezett A1 Capone és az újságírók azonnal otthagyták az elnököt (ritka unalmas egy ember volt, mellesleg beszélni sem tudott jól), és egymást taposva rohantak faggatni Caponét. De ismétlem, Hoover aligha ilyen okok miatt orrolt meg a banditára. A közvélemény-kutatók is jelezték az elnöki tekintély csorbulását, és arra is fény derült, hogy az újságolvasó embereknek – vagyis a véleményformálóknak – nagyon is kezd elegük lenni mindabból, ami Chicagóban történik. Ezek már az 1930-as évek voltak, a kilábalás a gazdasági válságból, amikor új remények és új kezdeményezések ébredtek. (Hoover 1929 és 1933 között volt elnök, a jobboldali republikánus pártból. Nem volt olyan népszerű, hogy folytathatta volna még néhány évig.) A hatalomban ekkor már egy ideje folyt a titkos huzakodás arról, kinek kéne rendet csinálnia Chicagóban. Mindez persze Washingtonban zajlott, és bár Caponénak sokfelé voltak ismerősei – helyesebben fizetett informátorai – nyilván még az amerikai fővárosban is, azért erről nem szerzett tudomást. Az igazságügy dolga lett volna megtisztítania a „bűnös várost”, de mert ott szinte mindenkit lefizettek a maffiák, hát gyakorlatilag semmit sem tehettek. Egy ideig azzal próbálkoztak, hogy az alkoholellenes ügynököket vetik be Capone ellen, de ez sem vált be. (Az ügynökök voltaképpen provokátorok voltak, akiket az állam fizetett azért, hogy lebuktassák az illegális szeszkiméréseket.) Előszeretettel alkalmaztak olyan

külsejű embereket, akikre senki sem gyanakodott volna: öreg, kis termetű embereket, akik nemegyszer még nőnek is öltöztek. Ezek az ártatlan képű alakok besomfordáltak a kocsmákba (hátuk mögött tartalék rendőri segédlettel, kint az utcán), kértek egy kis itókát. Mivel a kocsmárosok, pincérek nem sejtették, hogy ezek provokátorok, kihozták a kért italt. Ekkor az illetők előrántották igazolványukat, és a berohanó rendőrök segítségével letartóztatták az egész személyzetet, a kocsmát pedig bezárták. Nos, ez rendesen működött is… pár hónapig, másutt talán tovább is, de Chicagóban Capone emberei hamar megvesztegették az ügynököket. Pontos címlistákat adtak nekik, hogy ezután oda menjenek provokálni és lebuktatni. Mondani sem kell talán, hogy ezeken a listákon a konkurens bandák által működtetett és „védelmezett” kocsmák sorakoztak…) Nos, az igazságügyi szervek csütörtököt mondtak Caponeügyben. Több forró hangulatú tanácskozás és nagy viták után Hoover elnök – mert a dolgot akkor már kormányszinten tárgyalták – rávette a pénzügyminisztert, hogy ő teremtsen rendet. Remélték, ami nem sikerült az igazságügynek és a rendőri apparátusnak, majdcsak sikerül az… adóhivatalnak! Ehhez nem árt tudnunk, hogy az Egyesült Államokban az adóhivatal egy félelmetes hírű és rettegett szervezet (volt már akkor is, ma is az), amelynek nyomozói majdnem annyira gyakorlottak és elszántak, mint az FBI vagy más szervek emberei. Ez sugallta a hatóságoknak, hogy másokra kéne bízni ezt a sajátságos „ítéletvégrehajtást”. A1 Capone ügyét végül is az adóhivatal kapta meg, és az ottani szakemberek haladéktalanul munkához láttak. Akkor már politikai körökben is világos volt, hogy az elmúlt években a gengsztervér beszivárgott nemcsak a chicagói városi önkormányzatba, de néhány szövetségi hivatalba is. Attól tartottak, hogy az igazságügyben is ott vannak a „fülei”, hát abban az irányban nem akartak mozdulni. Bármikor besúghatta kezdeményezésüket egy megvesztegetett ügyész, bíró vagy hivatalnok. Az adóhivatallal addig nem sok dolga volt Caponénak, hát ott nem is voltak besúgói. Hoover elnök bizalmas társaságban Caponét „a nemzet szégyenének” nevezte. És Washington készült a nagy csapásra.

Ezenközben azonban zajlott az élet. Caponénak most egy másik, közvetlenebb veszéllyel kellett szembenéznie: az árulással. A rendőrségtől nem kellett tartania, viszont a vele szemben ellenséges más maffiáktól annál jobban. Annak idején, amikor legyőzte a Genna fivéreket, természetesen sok emberüket átvette a maga szolgálatába. Nem sejthette, hogy azok között akad néhány, aki a szívében bosszút forralgat ellene. Hamarosan annyit hallott Capone, hogy a többi olasz maffia nehezményezi, hogy a capo di tutti capi nem szicíliai, hanem egy nápolyi lett. Ilyesmi még nem fordult elő az amerikai olasz maffia történetében. Persze lehet, ez csak ürügy volt bizonyos vetélytársak számára, hogy ezen az alapon leszámolhassanak A1 Caponéval. Capone, mint tudjuk, azért eléggé vigyázott, de a vezérei sokkal elérhetőbbek, ezért védtelenebbek voltak. Mellesleg azok nem is vigyáztak magukra annyira. Így aztán amikor három szicíliai, közülük kettő éppen a Genna-bandából átszármazott Giovanni Scalice és Alberto Anselmo engedett a New York-i Giuseppe Aiello felhívásának. Ők ketten már mint Genna egykori harcosai, jó ideje benne voltak hát Chicago harcaiban, és benne Capone bandájában. Engedtek Aiello csábításának és megígérték neki, hogy elintézik Caponét. Elsőre lesből megölték Capone egyik alvezérét, majd egy családi lakoma keretében végeztek egy másik alvezérrel is. Aztán felbéreltek egy bérgyilkost, adtak neki pár hetet, hogy mint egyszerű maffiózó épüljön be a bandába, és ha sikerül eltennie láb alól Caponét, akkor megkapja az egyik alvezéri posztot. Aiello lesz akkor Chicago főnöke, társai pedig mind alvezérek… Csak azzal nem számoltak ezek az összeesküvők, hogy Caponénak saját kémszolgálata is volt. Ha háborús hasonlatokkal élünk, akkor nemcsak harcoló alakulatai voltak maffia-katonák képében, hanem felderítőosztagai is. Capone egyik – állítólag zseniálisnak mondott? – találmánya volt a belső kémkedés. Mindent tudni akart, ami a városban történik, ugyanakkor azt is, ami a saját bandájában zajlik. Ezért voltak a maffiózók között olyanok, akik időről időre elmentek a főnökhöz, és négyszemközt referáltak neki a többiekről. Ki mit mondott, hol, mikor hogyan viselkedett, kivel találkozott, efféléket. Capone pedig, akár egy uralkodó király, így vigyázott arra, nehogy saját emberei hátba támadják.

De a városi hírszolgálat egy másik intézmény volt. A maffiának sokan dolgoztak – olyanok is, akik nemhogy nem fizettek védelmi pénzt, ellenkezőleg, ők kaptak pénz a maffiától ha… híreket szállítottak. Szállodaportások, de még liftes fiúk, fodrászok, cipőtisztítók, takarítók, rendőrök és taxisofőrök is. Mindnek a fejében ott volt egy telefonszám, és mind azt hitte, csak ő egyedül kémkedik Capone úrnak. Ha a munkahelyükön, a városban bárhol érdekes és szerintük fontos dolgot tapasztaltak, felhívták azt a számot. Szállodai alkalmazottak regéltek különös, gazdag, híres vagy furcsán viselkedő vendégeikről, taxisok az utasaikról vagy arról, amit a városban láttak, hallottak. A telefonnál Capone bizalmi emberei ültek, és feljegyeztek mindent, azt is, melyik hírt ki mondta. A maffia sokszor éppen ilyen hírek alapján „mozdult rá” valakire vagy valamire. Nos, hogy, hogy nem, Caponénak a konkurens bandákban is voltak efféle hírszerzői. Így aztán megtudta, hogy Aiello egy bérgyilkost küldött ellene. Hamarosan kiderítette a férfi nevét is. Azt is tudták hamarosan, hogy egyetlen feladata van: meggyilkolni Caponét. Azt hiszik, rögtön kiküldte bérgyilkosait, hogy végezzenek a két árulóval és harmadik társukkal, a bérgyilkossal? Dehogy! Ebédre hívta meg őket! Egy vendéglő jól őrzött különtermébe hívta meg, persze nem csak azt a hármat, mert feltűnő lett volna. Számos Capone-alvezér volt hivatalos. Az ürügy az volt, hogy A1 Capone éppen a bérgyilkost, bizonyos Giuseppe Giuntast nevezte ki egyik alvezérének. A társaság tehát – ahogyan az szokásban volt a maffiában – egy új capo kinevezését akarta megünnepelni. Beszélték később, akik ott voltak (és túlélték azokat a nehéz harmincas éveket Chicagóban), hogy A1 Capone feltűnően kedves volt mindenkihez. Jókedvvel üdvözölte a vendégeket, mindegyikkel kezet fogott, és volt pár szava mindenkihez. Így aztán a három bűnös sem gyanakodott. Egyre-másra következtek a jobbnál jobb ételek és a tósztok. Még Capone előre beavatott emberei sem árulták el egyetlen mozdulattal vagy grimasszal, mi fog történni. Márpedig szörnyű dolog történt. Minden rendben ment addig a pillanatig, míg Capone fel nem állt, hogy pezsgőspohárral kezében

ünnepi beszédet mondjon. Mindenki ellazult, várták, hogy ugyan nápolyi akcentussal, de mégis mindnyájuk anyanyelvén fogja most dicsérni Giuntast és két önzetlen társát, Anselmót és Scalicét, akik oly önzetlenül segítették harmadik társukat, hogy ily gyors karriert fusson be Capone úr alatt. De ezzel el is illant az ünnepélyes pillanat. Mert az „ünnepi beszéd” csak néhány szóra korlátozódott, többször is elhangzott az „átkozott árulók” kifejezés, aztán A1 Capone a pezsgőjét a pohárral együtt Giuntas arcába vágta. Ez lehetett az előre megbeszéltjei, mert a többiek ekkor mind fegyvert rántottak és ráfogták arra a háromra. Mondani sem kell talán, hogy Giuntas arcából kifutott a vér, de Anselmo és Scalice is rögtön megértették: lelepleződtek. Itt már csak halál várhat rájuk…? De talán még reménykedtek. A1 Capone egy baseballütőt vett elő, ami megint csak azt bizonyítja, hogy szó sem volt pillanatnyi felháborodásról, utolsó pillanatban érkezett információról. Már napok óta tudhatott a dologról, Giuntas kinevezése eleve „kamu” volt, csupán arra szolgált, hogy összehozhassa ezt az illusztris társaságot egy időpontban és egy helyen. Most a baseballütőt lóbálva megkerülte az asztalt, és sorban mind a három férfi fejére mért egy hatalmas ütést. A koponyacsontok repedtek, törtek, az áldozatoknak kiáltani sem maradt idejük, máris a földre buktak. Kettő még adott némi életjelet, miután befejeződött ez a véres művelet, de rögtön agyonlőtték őket. Nem kétséges, hogy Caponénak mindezzel több célja is volt. Az egyik, a közvetlen: megmutatni embereinek, így jár az, aki megpróbálja őt elárulni. Eme pedagógiai célzatosság nem ártott nekik, hiszen időről időre egyik-másik fejében nyilván megfordulhatott az árulás gondolata. A másik cél az volt, hogy az alvilág lássa, milyen kemény legény is ez a Capone, saját kezűleg végez ellenfeleivel. Az ilyesminek nagy jelentősége volt egy olyan szubkultúrában, amely amúgy is az erőszakot tisztelte csak, ám a nagy és régimódi, legtöbbször már öreg keresztapák-családfők saját kezűleg semmit sem tettek. Pláne nem gyilkoltak, nehogy valaha is ezért börtönbe küldhessék őket. A három holttestet egy nappal később a város másik szélén találták, és bár nem volt nehéz kitalálni, mi történt, még csak

tárgyalás sem lett a dologból. Hiszen nem volt bizonyíték arra, kik, hol és mikor ölték meg ezeket az embereket. Caponének 1929 tavaszán sikerült magát megválasztatnia az amerikai olasz maffia fejének. Az Atlantic Cityben történt titkos gyűlésen részt vett a nagy ország összes „don”-ja, családfője. Capone egy új irányt képviselt, de éppen ezért sokan tartottak is tőle. A már nyugdíjba vonult Torrio is eljött, éppen azért, hogy fiatal barátját a többieknek beajánlja. Volt egy érv, amit minden jelenlévő kénytelen volt elfogadni: az új időkben nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egymással szemben lépjenek fel. Össze kell tartani, ezért kell egy „kupola” (emlékeznek még a szicíliai maffia csúcsszervére…?), ahol összehangolják a dolgokat, elsimítják a birtokháborítókat és más ellentéteket. Egyesültek hát, felvették a „La Cosa Nostra” nevet, kijelölték a családok működési területeit stb. A nagy egyezséget persze sohasem írták le, senki sem írhatta hát alá – de ez nem is állt a jelenlévők szándékában. Az volt a lényeg, hogy megegyeztek, és Capone úgy érezhette, győzelmet aratott. Ehhez képest nagyot nézett, amikor hazafelé tartva Philadelphiában letartóztatták, testőreivel egyetemben. Mindegyiküknél találtak fegyvert, és bár erre Chicagóban érvényes fegyverviselési engedélye volt, azt mondták neki, ez ebben az államban nem érvényes, és máris a rácsok mögött találta magát. Nem is hitte volna, hogy ezek a dolgok ilyen gyorsan mennek – itt bizony huszonnégy óra alatt bíró elé került, akit nem ismert. Akit nem vesztegethetett meg. Tiltott fegyverviselés miatt egy évet kapott, és máris vitték a börtönbe! Ez erősen meglepte. Mindenre felkészült az utóbbi években, csak arra nem, hogy őt valaha is börtönbe vethetik. A „kupola”, amit éppen létrehozott, egyelőre nélküle kezdte meg – és folytatta – tevékenységét. Capone meg a holmesburgi börtönben üldögélt. Ez volt a tizenharmadik letartóztatása – tizenkétszer megúszta anélkül, hogy pár óránál többet töltött volna odabent, vagy éppen semmit sem. Pénzbüntetést fizetett apróbb kihágásokért – komolyabb bűntényt addig nem tudtak rábizonyítani. Most a jelek szerint Hoover elnök erőteljes nyomása arra késztette a hatóságokat, hogy Chicagón és Floridán kívül csapjanak le rá, eredményesen. Bár

állítólag kedvelte a művészeteket, nem volt éppen az olvasás bajnoka – mindenesetre a börtönkönyvtárban kapott munkát… Érdemes különben egy pillantást vetni arra a bizonyos tizenkét előző őrizetbe vételére. 1919-ben még New Yorkban, ottani „karrierje” alatt – mint kidobóember és verőlegény egyszer súlyos testi sértés miatt került a hatóság elé. Az ellene indított eljárást megszüntették, hogy miért, homályos – feltehetően a megvert ember visszavonta a vádat, miután maffiózók keresték fel és kilátásba helyezték, hogy amit Caponétól kapott, az semmi ahhoz képest, amit majd tőlük kap, ha fenntartja a vádat. 1923-ban „közlekedési szabálysértés” volt a vád, de ott is „ráhatottak” a tanúkra, mert nem lett eljárás a férfi ellen. Ugyanabban az évben már komolyabb vádpontokkal: kerítéssel és illegális szerencsejáték szervezésével gyanúsították – ám, hogy, hogy nem, mindösszesen 150 dolláros pénzbüntetésre ítélték, ami már akkor sem vágta földhöz őt anyagilag… Egy évvel később, szintén Chicagóban, még komolyabb ügy kezdődött, ekkor ugyanis Caponét gyilkossággal vádolták. Persze semmit sem lehetett rábizonyítani, így hát a vádat ismét elejtették, az eljárást megszüntették. Minden évre jutott valami: 1925-ben New Yorkban járt és ott „közrend megzavarása” címén akarták felelősségre vonni, de a kapcsolatok működtek, a vád elhalt, eljárás nem lett. 1926-ban már öt ügy indult ellene, kétszer Chicagóban, mindkét alkalommal alkoholcsempészet alaposnak minősített gyanújával vették őrizetbe a férfit, de szinte rögtön el is engedték, mert nem tudtak rábizonyítani semmit. Harmadjára azon évben Illinois államban választási csalás miatt fogták őt le, de az eljárást – ki tudja, miért? – megszüntették. Negyedszer ismét Chicago, ismét alkoholcsempészet – az eljárást megszüntették… ötödször megint Chicago, ám ezúttal kettős gyilkosság a vád – de lám, valami megint történhetett a háttérben, mert az ügyészség visszavonta a vádat (!). 1927-ben Chicagóban Caponénak tanúvallomást kellett volna tennie egy ügyben, amelyről sokat tudott, sőt állítólag szemtanú is volt. A betyárbecsület megkövetelte, hogy megtagadja a vallomást, ez lett volna az eljárás tárgya – de azt megszüntették… Az egyetlen, komolyabb büntetéssel végződött eset a tizenegyedik volt, amikor Illinois államban engedély nélküli fegyverviselésért 2600 dollárra

büntették (ezért mondhatták róla Philadelphiában, hogy visszaeső, és ezért kaphatott egy év börtönt). 1929-ben Floridában igazolatlanul távol maradt egy bírósági tárgyalásról, ekkor ismét fizetnie kellett valamennyit. Abban az egy évben, amikor ült, minden ügyét a fivére, Ralph Capone intézte. Alighanem azért, mert a sok hosszú kapcsolata ellenére A1 egyedül a fivérében bízott meg, és nem alvezéreiben. Talán tapasztalatból is tudta, hogy ha egy alvezér túl közel kerül a hatalomhoz, akkor egy idő után már nem képes parancsolni magának, hamarosan „elkanászodik”, a hatalom vonzása beszippantja őt. Sejtette, ha nem a fivére lesz a helyén, míg vissza nem jön, akkor egy év után már nem lesz hová visszajönnie. Sőt, ami még valószínűbb, ellenlábasa még a börtönben elteteti őt láb alól, hogy aztán úgymond jogosan átvehesse a helyét… Capone harmincas éveiben járt, és még egyáltalán nem akart megválni ettől a világtól. Ám miközben ő mit sem sejtve rendezgette a holmesburgi börtönkönyvtár polcait, addig valahol kemény munka folyt. Az adóhivatal emberei ezernyi iratot néztek át, sok tanúval és érintettel beszéltek, erőteljesen nyomoztak a banditavezér anyagi háttere után. Először felbecsülték a legális vagyonát, azokat a cégeket, amelyek törvényesen voltak a nevén. Az azokból származó nyereségek után kutakodtak, de ez csak az első menet volt – az igazi nyomozás csak ezután vette kezdetét. A hatóság, miután kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy Capone másutt nem fogható meg, az adóhivatalra fanyalodott. Egy olyan városban, ahol a köztisztviselők jelentős része a maffiavezér zsoldján élt, nem lehetett hatásosan nyomozni a vezér által elkövetett bűntények után. Ott, ahol ha tanúk akadtak is, mire tárgyalásra került volna sor, lelőtték, meggyilkolták őket vagy azok úgymond „öngyilkosok” lettek – bizony neki sem foghattak semmilyen pörnek. Nem kétséges, hogy a hatóságok Washingtonban alaposan szemügyre vették A1 Capone addigi ügyeit, és látták azt az eseménysort, amit mi fentebb ismertettünk – már tudták, így valami mást kell kitalálniuk. Az adóhivatal, a pénzügyminisztérium alkalmasnak látszott Capone „megfogására”.

De még így is sok időbe telt, míg végre csakugyan fogást találtak rajta. Capone számláján csak a hatóság által ismert tettei közül is több mint kétszáz ember meggyilkolására kiadott parancs állt, a prohibíciós (alkoholtilalmi) törvényt minimum öt és félezer esetben sértette meg, nem is szólva az apróbb bűntettekről. Egy ilyen embert nem hagyhattak futni. Az USA adóhivatalának, az Internál Revenue Service-nek megvesztegethetetlen, kitűnő ügynökei voltak. Talán jobbak is, mint a kormánynak vagy a hadseregnek. 1927-ben – nem utolsósorban éppen a chicagói események és A1 Capone hatására – az adóhivatalt felhatalmazták arra is, hogy közönséges bűnözőket letartóztasson, ha náluk felmerül az adócsalás gyanúja. Washington lám, fokról fokra készítette elő az akciót, bár a végkifejletre így is éveket kellett várni. Természetesen nem állítjuk, hogy kizárólag Capone miatt hozták ezt a rendelkezést, de mindenképpen hozzájárult a döntéshez az, ami akkor már országos botránnyá dagadt Chicagóban. Nemcsak Illinois állam, de az egész USA arról beszélt, a lapok – mint a média akkoriban még egyetlen válfaja – nap mint nap az ottani rémisztő eseményekről és tűrhetetlen viszonyokról cikkeztek. Hovatovább egy chicagói bárhová is ment az Államokban, sőt később külföldön, akár Európában vagy Ausztráliában is, mindenütt azt kérdezték tőle: „Á? Szóval ön A1 Capone városából jön? És mondja, ott tényleg gengszterek lövöldöznek az utcákon mindennap…?” És az illető még csak nem is mondhatta, hogy mindez kitaláció, puszta rágalmazás lenne csupán, hiszen valóban ilyen volt Chicago a húszas évek második, és a harmincasok első felében. Egy idő után persze Capone is megtudta – valaki jó pénzért besúgta annak a bizonyos városi felderítő-hírszerző szolgálatnak –, hogy az adóhivatal is nyomoz utána. Ám meg volt győződve, hogy ha felelősségre is vonják, jól fizetett és remek ügyvédjei majdcsak kimossák. Abban hitt, hogy a Sullivan-ügy után a bíróságok sem tehetnek semmit a hozzá hasonlók ellen. M. Sullivan esete így zajlott le: az ismert gengsztert szintén az adóhivatal vonta felelősségre, még az 1920-as évek közepén. Sullivant a hatóság arra akarta kényszeríteni – miután

rábizonyították, hogy bűnös utakon rengeteg pénzt szerzett –, hogy töltsön ki egy adóívet, vallja be az illegálisan szerzett jövedelmeket, és adózzon utánuk (gondolom, ennek fejében kisebb büntetésre számíthatott volna, vagyis ez valamiféle háttéralku következtében történt volna így és nem másképpen.) Sullivan azonban az Egyesült Államok alkotmányának egyik pontjára hivatkozott, miszerint „senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy terhelő vallomást tegyen önmaga ellen”! Vagyis a gengszter – nyilván ravasz ügyvédei tanácsára – úgy érvelt: ha bevallja a bűnös úton szerzett pénzt, önmaga ellen tesz vallomást, márpedig nem kényszeríthetik arra, hogy kárt okozzon saját magának! Az érvelés rendkívül tetszetős volt, és meg is járt minden fórumot, míg végül eljutott a Legfelsőbb Bíróság elé. Ez az USA-ban egyben az alkotmánybíróság szerepét is betölti, vagyis a legfelső szerve minden olyan vitás ügynek, ahol az alkotmány értelmezése is szóba kerül. Nos, a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy Sullivannek nincs igaza. Vagyis egy üzlet törvénytelen jellege nem adhat felmentést az adófizetés alól! Méghozzá azért, mert ha az az üzlet mégis volna, utána is adót kéne fizetni. Tehát aki ilyen úton jutott jövedelemhez, annak is adóznia kell a szerzett jövedelem után. Persze Capone abban is bízhatott, hogy soha az életben nem deríthetik ki, mennyi volt az (illegális) jövedelme az elmúlt másfél évtizedben. Az amerikai szokások szerint valaki adóját úgy számolhatta ki a hatóság, hogy betekinthettek bankszámláiba, csekkjeibe, egy-egy év egész pénzügyi folyamataiba, és a bevételek, kiadások rovatok és életmódjának, javainak felbecsülése általában már elégséges alapot szolgáltatott arra, hogy képet nyerjenek valós vagy akár plusz-, eltitkolt jövedelmeiről is. A1 Capone esetében mindez nem volt célravezető, mivelhogy Caponénak… nem is volt bankszámlája! Soha, sehol semmilyen bankban nem nyitott számlát a saját nevére. Az ő jövedelmei eleve olyan forrásokból származtak, amelyek nem bankokba futottak be, nem voltak ott legalizálhatok. Mr. Caponének csekk-könyve sem volt, soha életében nem írt alá egyetlen csekket sem. A pénzügyek terén nem maradiság, hanem fokozott óvatosság okán a réges-régi, amerikainak nem nevezhető módszer híve volt: mindent készpénzzel fizetett. Mindent, amit megvásárolt, és ebbe az embereket is értsük

bele. Volt egy nagy vasláda a chicagói házában – említettük, hogy azt valóságos erődítménnyé képezték ki, amit éjjel-nappal legalább harminc géppisztolyos testőr védelmezett! – és azt a hálószobájában, az ágya alatt tartotta. Nap mint nap oda hozták emberei az éjszaka vagy a nappali „műszakok” gyümölcsét. Jake Guzik is a főnöktől kapta a napi összegeket, amelyekkel megvesztegette a rendőröket, tisztviselőket és mindenki mást, akit kellett. Guzik ott könyvelte el a bevételeket, és a befektetni, legálissá mosni szánt hatalmas összegeket is abból a házból vitték ki, hogy aztán elmerítsék különféle üzletekben… Ráadásul A1 Capone – szegény ember volt! Azt is mondhatnánk, hogy egy nincstelen, hajléktalan csavargó… Ugyanis semmilyen ingatlan nem volt a nevén. Mindig mások, barátok és más megbízható emberek, illetve eleve erre a célra alkalmazott és ezért fizetett strómanok nevére vásárolta meg ingatlanait, akiknek nem is volt más dolguk, mint a hatóság felé eljátszani azok tulajdonosait és (a Caponétól kapott pénzből) rendszeresen fizetni a különféle adókat, járulékokat. Capone sohasem adózott. Mint jövedelem nélküli személy szerepelt hát addig a nyilvántartásokban, és a végén maga is elhitte, hogy ezen az úton bizony egérutat nyerhet, soha az életben nem foghatják meg. Lebecsülte azonban ellenfeleit. Az adóhivatal emberei egy olyan országban, ahol a társadalom nagyobb része maga is áldását adja az adó fizetésére, sőt azok az igazán megbecsült polgárok, akik minél több adót fizetnek (ellentétben a kelet-európaiakkal, ahol az évszázados külső elnyomás, az idegen hatalmak javára történő erőszakos sarcolás miatt az adók eltagadása, meg nem fizetése valóságos hazafias tettnek számított sokáig), ott bizony az adóhivatal talált számos önkéntes segítőt. De legalábbis segítőkészséggel találkozott mindenfelé, merthogy ott olyan a szemlélet: az állampolgárok az adóhivatal pártján állnak az adócsalókkal szemben – igaz, minden adócentről tudni lehet, mire költötték el, nem a politikusok zsebébe vándorolnak a tekintélyes összegek évről évre, mint a világ más tájain). Így hát az adóhivatal évekig tartó, hangyaszorgalmú munkával lassan feltérképezte – no nem Capone bevételeit, hanem a kiadásait!

A másik végéről fogták hát meg a dolgot, amire Capone és minden hájjal megkent ügyvédei nem is számítottak. Ők folyton abban a hitbe ringatták magukat, hogy a bevételeiket kell eltitkolniuk, akkor nem lehet semmi baj. Márpedig a bevételek titkos csatornákból érkeztek. Melyik adóellenőrrel álltak volna szóba azok az intézmények, amelyek rendszeresen „tejeltek” a Capone-féle gengsztereknek? Ahogyan hallgatott a sarki fűszeres arról a pár tíz dollárról, amit havonta leszurkolt a banditáknak „védelmi pénz” fejében, úgy még inkább hallgatott az illegális alkoholkimérés tulajdonosa, hiszen ő havonta sok ezer dollárra tett szert még így is, hogy üzlete összefonódott a banditákkal és rajta is sokat keresett a maffia. Hallgattak a prostituáltak, de ha csak egy megszólal közülük, vagy kettő – min változtatott volna? Akkor sem lehetett volna bebizonyítani, hogy azok a jövedelmek nem X. vagy Y. stricihez, hanem onnan tovább Caponéhoz vándoroltak. És sok-sok év, sok száz hónap telt el úgy, hogy szünet nélkül mindennap áramlottak a jövedelmek a chicagói hálószobái vasládába! Nos, míg Capone azon örvendezett, hogy nem tudják bebizonyítani jövedelmeit – addig ezzel nem is foglalkozott senki. A kiadások rovatban viszont az évek során szépen gyűltek az adatok. Mert ott bizony mindent feltüntettek. A Capone-ház összes vásárlásait, A1 Capone utazásai közben a szállodai boltokban vagy bárhol bármit vásárolt, azt az ügynökök kiszagolták és a legkisebb értéket, összeget is gondosan feljegyezték. Alaposságukra jellemző, hogy utánajártak még olyan, jelentéktelennek tetsző kiadások után is, mint például a mosodai számlák. És nemcsak Chicagóban és Floridában, hanem amerre valaha a gengszter járt, utazott, ott felkerestek minden szállodát, a vendégkönyv alapján megállapították, mikor tartózkodott ott a gengszter, mettől meddig, és a szoba mennyibe került, mennyit fizetett testőrei után, mennyiért ebédelt vagy vacsorázott… Miután ezt sok ezer helyen sokszor ismételték, a Capone által elköltött összeg már milliókra növekedett! Egy „hajléktalané”, akinek papíron semmilyen vagyona, de jövedelme sem volt! Az adóhivatal persze a kiadások felbecsülése után már kísérletet tehetett a jövedelmek megbecsülésére is. Minden nehézség nélkül bebizonyíthatták – vagy legalábbis valószínűsíthették –, hogy A1

Capone hetente keresett százezer dollárt is. Azokban az időkben – ne feledjük, a nyomozás vége felé 1931-et írtak – százezer dollárért az Egyesült Államokban birtokot lehetett vásárolni, és a maradék pénzt bankba téve, a kamatokból élete végéig jól el élhetett egy család… És hány ilyen hete volt az évek során ennek az embernek? Volt a dolognak még egy aspektusa, amiről később kevés szó esett, érthető is, mert az adóhivatal védelmezni akarta önkéntes segítőit. A „Titkos Hatok” („Secret Six”) olyan chicagói illetőségű üzletemberek voltak, akik szívesen lerázták volna magukról a maffia nyűgét. Akik jól látták, hogy kiterjedt üzleteiket mennyire csorbítja a maffia. Akiknek elegük volt abból, hogy az üzleti életet számos ponton megterhelik a maffia-adók, emiatt vagy kénytelenek árat emelni, ekkor vevőiket, üzletfeleiket veszítik el, vagy kénytelenek lenyelni azokat az összegeket, amelyeket a maffia ró ki rájuk sajátos adóként. Ezek egy része szövetkezett egymással, majd felajánlották szolgálataikat az adóhivatalnak. Nagy részük volt abban, hogy sikerült fényt deríteni a maffiavezér sötét üzelmeire és főleg újabb és újabb kiadásaira. Ezek a férfiak betekintést tettek lehetővé az adóhivatalnak abba a láthatatlan birodalomba, amelyet A1 Capone uralt azokban az időkben. Felnyitották a hivatalnokok szemét arra, hogy ez, meg ez, meg az és amaz a birtok, ingatlan, gyár vagy szálloda vagy vendéglő vagy autójavító-garázs vagy bármi más szintén Capone tulajdona, de egy stróman nevén. A „Titkos Hatok” (akik persze lehet, hogy csak kezdetben voltak hatan, így ragadt rajtuk ez a név, de sejthetően az események során felszaporodhattak e szám többszörösére is) segítséget nyújtottak abban is, hogy leleplezzék a chicagói… rendőrséget. Kiszámították, hogy egyik és másik és harmadik kerületben körülbelül hány rendőrtiszt és közrendőr az általános korrupció keretében mennyi dollárt kapott hetente vagy havonta, így aztán újabb és újabb tekintélyes összegek, dollár-ezrek kerültek a „kiadási rovatba”. Minden újabb dollár csak növelte Capone bűnét. A legnagyobb bajokat az adóhivatal számára természetesen nem is maga Capone, hanem… Guzik okozta. A zseniális könyvelő, akit alvilági körökben, talán éppen ezért, egyszerűen csak „Zsírosujjúnak” („Greasy Thumb”) becéztek, mestere volt az összegek eltüntetésének. Mint egy bűvész, úgy játszott velük.

Elvarázsolta a sorban érkező nagyobb pénzeket, egy ideig ki tudja, hol tartotta őket, aztán előrántotta őket valahonnan, és láss csodát, azok addigra tiszta jövedelemmé változtak, amit át lehetett adni ilyen vagy olyan célokra, vagy a strómanokkal újabb ingatlanokat, üzleteket vásárolni. Azért ne higgyük, hogy az adóhivatal csak és kizárólag a kiadásokra koncentrált. Igaz, hogy végső soron azokkal fogták meg Caponét, de nem egyedül ez volt a „csodafegyver”. Egy Ness nevű igazságügyi hivatalnok hangolta össze az akciókat, akit eleve azért telepítettek át Washingtonból Chicagóba, hogy Capone ügyeit göngyölítse fel. Miközben a maffiavezér börtönben ült egy évig, majd visszatérése után is – a bandája és a fél város úgy fogadta, mint egy középkori királyt, aki hosszú távollét után jött haza! – Ness kinyomozott több száz illegális alkohol-lepárlóhelyet, a szeszfőzdéket és a raktárakat. Mint azt számos játékfilmben is láthattuk, a rendőrség új taktikát alkalmazott a banditák ellen. Mert ne higgyük, hogy 1. az egész rendőrséget megvásárolta a maffia, és azt sem, hogy 2. az adóhivatali akciózás alatt a rendőrség nem tett semmit a bűnözés felszámolására. Olyan akciócsoportokat alakítottak ki, amelyek vezetéséhez kívülállóknak nem lehetett hozzáférésük. Nehéz járműveket is szereztek, köztük olyan teherautókat, amelyek orrára a hóekékhez hasonló ékes szerkezetet, kaputörőt szereltek. És amikor este vagy éjszaka egy-egy ilyen akciócsoport útnak indult, még a vezetőjük sem tudta, hová mennek, mi a cél, arról csak az utolsó pillanatban értesült, így ha volt is köztük beépített ember, semmit sem tehetett, amikor pedig már a megadott címre érkeztek, késő volt riasztani a cinkosokat. A kaputörő autók berontottak a garázsba, üzemi telephelyre, elhagyott gyárépületbe. Mögöttük benyomultak a rendőrök géppisztolyokkal, és ha csak egyetlen lövés is eldördült a banditák részéről, mindenkit lekaszaboltak a fegyveres ellenállás miatt. Attól kezdve nem volt olyan nap vagy éjszaka, amikor ne buktak volna meg a szeszfőzdék, ne foglaltak volna el a rendőrök egy-egy újabb raktárai. Mert azt is kiszimatolták, hol fordul meg naponta, vagy főleg éjszaka több teherautó, amelyek üresen érkeznek és nehézkesen, dugig megrakva távoznak.

Míg Capone börtönben volt és Ralph, a fivére vezette a bandát, több tucat illegális szeszfőzde bukott meg így, majdnem száz teherautót koboztak el a rendőrök „áruval” megrakva, ami egyben azt is jelentette, hogy börtönbe mehettek a strómanok, akik névleg a telephelyek és a járművek tulajdonosai voltak. Sok millió dollár veszteséget könyvelhetett el a chicagói Capone-maffia. De ha A1 Capone arra számított, hogy ha visszajön és ismét saját erős kezeibe veszi a dolgokat, akkor majd minden másképpen lesz – bizony tévedett. A hatósági ellenakciók nemhogy lanyhultak volna, éppen ellenkezőleg, egyre csak erősödtek. Ráadásul Ness hidegháborút indított Capone ellen. Akkoriban persze az ilyesmi még nem volt szokásos módszer. Egy napon Capone a lakásából bejött a belvárosba, valami rendezvényre, és szokása szerint az egyik legdrágább luxusszállodában szállt meg (Ness emberei már készítették is a számla másolatát, hogy majdan a kiadási bizonyítékokhoz csatolják…). Ismeretlen telefonáló felhívta őt és közölte, hogy egy óra múlva érdekes látványosságban lesz része a szálloda előtt. És láss csodát, valóban, egy órával később különös felvonulás kezdődött: vagy ötven teherautó vonult el szép sorban, mindegyiken a felirat, hogy ezt az autót a maffiától kobozták el – és mindegyiken nyomozók és rendőrök ültek! Azt beszélték, hogy Capone a látványra dührohamot kapott, bútorokat tört össze, saját embereit verte, még fivérét sem kímélte. Éppen őt okolta azért, hogy távollétében a „család” és ő maga, mint az egész amerikai olasz maffia feje, a capo di tutti capi, minden főnökök főnöke, ilyen megaláztatást volt kénytelen elszenvedni! A chicagóiak persze vették a lapot, értették a felvonulás célját, és sokan tapsoltak is nekik. Érezték, közeledik az idő, amikor végre a megvertek, megalázottak, a védelmi pénzek fizetői, a harácsoló maffia áldozatai is felemelhetik majd a fejüket, megszabadulhatnak ezektől a sátáni alakoktól! Az adóhivatalnak voltak nagyobb győzelmei is. Ki tudja már, miféle módszerrel, de megszerezték Capone egyik vállalkozásának, egy éjszakai mulatónak az üzleti könyveit. Ez bizony nem kis cég volt, hiszen évente hárommillió dollár forgalmat bonyolított le. Már csak azért is, mert az egy illegális kaszinó és játékbarlang volt, ahová a nagypénzűek jártak szórakozni, játszani, veszteni és olykor

nyerni. Ezenközben persze az étel-ital-szivar stb. fogyasztásuk is jelentős volt, tehát a játékbarlang még akkor is jól megélt volna belőlük, ha nem alkalmaz hamiskártyásokat és egyéb trükköket, amelyekkel az intézmény saját nyereségeit növelhette. Nos, a banditák voltak annyira óvatlanok, hogy teljes könyvelést vezettek az intézmény napi forgalmáról. Ezeket a könyveket évekre visszamenően megszerezte az adóhivatal, de a legnagyobb titkokban. Aztán ugyanilyen titokban egy hétvége előtt elfogták a könyvelőt is, aki persze maga is gengszter volt, egy mini-Guzik, és megmondták neki: az illegális tevékenységért vagy azonnal megy a börtönbe, vagy hajlandó lesz vallomást tenni A1 Capone ellen. A könyvelő természetesen ez utóbbit választotta. Sejtette, ha börtönbe megy, ott utolérik őt a banditák, és nehogy valljon, elteszik láb alól. Ha az adóhivatali nyomozókra bízza az életét, akik a majdani tárgyalásig (sőt azon túl is) rejtegetik őt valahol a nagy USA területén, akkor talán megússza élve. Hát elmondta az összes használható háttérinformációt, azt is, hogy az intézmény A1 Capone tulajdona, és az elmúlt években mennyi hasznot hajtott… De ez sem volt elég. A nyomozás egy másik szálán figyelni kezdték az éjszakában a „pénzbeszedőt”. Ez egy ismert figura a chicagói alvilágban, minden maffiacsaládban van egy abszolút megbízható férfi, aki egy vagy két társa kíséretében hajnaltájt lép munkába. Csöndesen, feltűnés nélkül körbejárja a Caponebirodalmat. Minden városnegyedben, ahol ők az urak, be-betér egyegy mulatóba. Legfőképpen az illegális játékbarlangokban jelent meg. Minden bejáratot ismert, tudta, hogyan kell kopogni, milyen jelszót bemondani, ahol ilyesmire szükség volt. Másképpen nem nyílt meg az ajtó. A legtöbb helyen már várták is, tudták, mikor érkezik és persze azt is, hogy nem szeretett várni. Sietnie kell, még sok dolga lesz. Szó nélkül átadták neki a vastag borítékot – az aznapi bevételt! A pénzbeszedő A1 Capone bizalmi embere volt, aki a reggelig tartó játékbarlang-körút után azonnal az egyik legális bankba hajtatott, ahová egy számlára betette az összeget. Ott is jól ismerték, és nyilván azt is tudták, miféle pénzeket hoz, kinek az embere. Az összegeknek csak egy része került a bankba, a többség a zseniális főkönyvelő kezébe, majd a sokat emlegetett vasládában landolt.

Nos, az éjszaka leple alatt rendőrségi és adóhivatali nyomozók követték a pénzbeszedőt. Majd miután a bankból elvitte a befizetési pénztárbizonylatot, akkor sem maradtak le róla. Látták, hogy egyenesen Capone házába megy – ott pedig a bizonylatot aligha a fűtőnek vagy a szakácsnőnek, hanem nyilván a ház urának adta. Ez volt a végső bizonyíték arra, hogy Capone adót csal, hogy illegális jövedelmei vannak, méghozzá nap mint nap. Most már eljött az idő, hogy lecsapjanak rá. 1931 végén hát együtt volt minden, és a hatóságok nem is haboztak tovább. Összesen hetven embert tartóztattak le, ebből hatvannyolcán tartoztak a bandához, a maradék kettő A1 és Ralph Capone voltak. Mind a hetven személyt kivétel nélkül adócsalás vádjával állították bíróság elé. Persze keveseket érdekelt a másik hatvankilenc, a világ – nem túlzás, igen, a világ! – feszülten várta a tárgyalás eredményét. Hiszen A1 Capone akkoriban nemcsak egy amerikai nagyvárost jelentette sok millió ember számára, hanem egyike volt a kor leghíresebb embereinek, európai kuplékban is énekeltek róla, nap mit nap szerepelt a lapokban. Ő volt az Amerikai Gengszter megszemélyesítője! De gondolom, az alvilág is feszülten figyelte, mi lesz a pór kimenetele. Addig ilyesmi sohasem történt ebben az országban – rácsok mögé került az olasz alvilág feje! A capo di tutti capi! Az olasz családokban – mármint maffiacsaládokban, a keresztapák között – sokan meg voltak győződve, hogy ez az élelmes nápolyi majdcsak kivágja magát. Vagy ő, vagy az ügyvédjei valahogyan bebizonyítják „ártatlanságát”, és akkor a maffia egy újabb diadalt arathat. És nem is jártak messze az igazságtól – eleinte úgy tűnt, hogy sikerül majd valamilyen alkut kötni. A jövedelmi adó meg nem fizetésével, vagyis jövedelmek nagyarányú eltitkolásával vádolt bandita és ügyvédjei ugyan nem törtek meg a tárgyalás előtt már eléjük tárt bizonyítékokon. El kellett ismerniük, hogy a lebecsült adóhivatal hosszú évekre visszamenően, szívós utánajárással és aprómunkával rengeteg jövedelmükről rántotta le a leplet. Itt már sok millió dollárról volt szó! A1 Caponét az addigi amerikai igazságszolgáltatásban, jogeljárásban soha nem tapasztalt mennyiségű, körülbelül 5 ezer

rábizonyított adócsalással vádolták meg. És mindenki tudta ezenfelül, hogy a valóságban nyilván sokkal több volt, de „csak” ennyit tudtak rábizonyítani. Azonban a szokásos büntetési tételek figyelembevételével ezekért is 25000 évet sózhattak a nyakába! 25 ezer év két és félszer hosszabb idő, mint az emberiség civilizáltnak nevezett korszakának ismert története… Itt még az sem számítana semmit, ha kiegyeznének a büntetés felében, harmadában vagy akár 10 százalékában – ez utóbbi is 2500 év börtönben letöltendő büntetést jelentene… A per első tárgyalási napján – amit az egész akkori média nagy figyelemmel kísért – A1 Capone beismerte, hogy 5 ezer esetben adót csalt. Azt kevesen tudták, hogy a háttérben már nagy alkudozás folyt. Az ügyvédek hajlandók voltak 5 millió dollárt fizetni, ha az adóhivatal ezen összeggel az adót befizetettelek tudja le, és ügyfelük nem kerül börtönbe. Amikor az ajánlat elhangzott, azt is kérték, hogy a tárgyalást halasszák el, és ügyfelüket ideiglenesen bocsássák szabadon – a tárgyalásig. A sebhelyes arcú férfit ugyan pár hétre szabadon engedték, de a bíróság nem afféle emberekből állott, akikhez addig a chicagói banditák szoktak. Ezeket nem lehetett megvásárolni, és semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy esetleg lehetne velük „beszélgetni”. Ezért míg Capone egy új szerepet gyakorolt: jótékonykodott, munkanélkülieknek népkonyhát alapított, ingyen ebédek ezreit osztogatta – addig emberei a tanúkat próbálták megfélemlíteni. De ez nem sokat segített, mert ebben a perben olyan, jobbára írásos bizonyítékok voltak a legfontosabbak, amelyekkel szemben nem lehetett megfélemlítéssel fellépni. A Capone-emberek pénzzel és fegyverrel próbáltak hatást gyakorolni az esküdtekre is. De mire megfélemlítették vagy megvásárolták őket, közvetlenül a per előtt – éppen a fenti akcióról szóló hírek miatt – a bíróság új esküdtszék felállítását rendelte el. Tehát gyorsan találtak tizenkét olyan embert, akiket a maffiózók még nem tudtak meglátogatni, így azok nem is féltek tőlük. Az ügyvédek minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Az ügyészség olyan társadalmi nyomás alatt állott, hogy nem volt hajlandó semmiféle alkura. Bár az adóhivatal sok millió dollárt követelt tőle (ezeket később birtokai eladásából be is hajtották), a

perben végül is mindössze 50 ezer dollár büntetés megfizetésére és a 30 ezer dollárra szaporodott perköltségek megtérítésére kötelezték Caponét. A tizenegy év börtön mellett! És ez volt az igazi büntetés, ez zúzta össze a birodalmat! Ha a vezért lecsukják tizenegy évre, akkor ott már nincs mese, minden megváltozik. Hamarosan megindul és el is dől az utódlásért folytatott harc, de az emberek, a chicagóiak, a megfélemlítettek tömegesen kilépnek az elátkozott körből, a prostituáltak felszabadulnak, a védelmi pénzeket többé nem fizetik a boltosok, és egyáltalán, még a kisebb gengszterek is szétzüllenek. Vagy – és ez is gyakori – az addig Capone mellett elnyomott szomszédos gengszterbandák hirtelen felélénkülnek és át akarják venni a piacot! Akkor aztán nagy és véres bandaháború indul meg. Capone a tizenkét tárgyalási napon végig fölényesen viselkedett. Olyan pillantásokat vetett a sorban felvonuló tanúkra – akik persze az adóhivatal tanúi voltak, ellene! – hogy azok hátán végigfutott a hideg. Minden mozdulatával azt sugallta, hogy bár nem is volt titkos alku ügyvédei és az ügyészség között, azért az nem létezik, hogy őt leültessék! Annyi pörben lett volna már vádlott és még sohasem ítélték el igazán, komolyan – hát most sem fog megtörténni, hirdette ez az önhitt magatartás. Ezért, amikor elhangzott az ítélet: tizenegy év börtön – összetört. A nagy és kemény férfi, a sokszoros saját kezű gyilkos, aki százak, ezrek élete felett rendelkezett oly sok éven át, most felfogta, hogy harminckét éves korában mindennek vége lett. Eddig élt, és jól élt. Ha tizenegy évet börtönben tölt, már hiába jön ki, egy senki lesz. Arra maga sem gondolhatott komolyan, hogy az egész olasz maffiahálózat mintegy lefagy, megmerevedik és engedelmesen válj a majd, míg a capo di tutti capi egy szép napon visszatér… Hát nem is így történt. Az elnök, Herbert Hoover is nyilatkozott a sajtónak az ítéletről. Hogy itt valami furcsaság van, senki sem tagadhatta, ő sem: „Tudom, ironikus dolog, hogy az az ember, aki sok száz gyilkosságra adott utasítást, és jó néhányat maga is végrehajtott, most csak úgy kerülhetett börtönbe, hogy a gyilkosságok árán szerzett jövedelmei után nem fizetett adót…” Hát igen. De végül is, azok bizonyíthatatlanok voltak, ezekkel pedig sikerült elérni majdnem ugyanazt a célt. Azért írjuk, hogy „majdnem”,

mert ha csak egyetlen saját kezű gyilkosságot tudnak rábizonyítani, minden bizonnyal villamosszékben végzi. Így azonban A1 Capone börtönbe került. Ahogyan az lenni szokott – amikor elfogyott a hatalom, villámgyorsan elpárologtak mellőle a barátok is. Az ügyvédek feladták, a bandita-barátok egy része szintén börtönbe került. A chicagói bandát egyik testőre vette át éppen olyan véres eszközökkel, mint ahogyan elődje. Az atlantai börtönbe került vezérről idővel egyre kevesebbet írtak a lapok, elhalkult hírneve – az újságok hasábjain egyre kevesebbet emlegették, végül ha nem is süllyedt a feledés homályába, de már egyáltalán nem volt fontos személyiség. Azt még megírták, hogy nem töltötte le teljes büntetését. Alig nyolc évet és pár hónapot ült, amikor betegsége miatt szabadlábra helyezték. Mert bizony A1 Capone végig beteg ember volt, bár kezdetben maga sem tudott róla. A börtönévek alatt viszont elhatalmasodott rajta a szifilisz. 1939 novemberében ezért – mint a társadalomra veszélytelen, súlyosan beteg embert – kiengedték a rácsok mögül. Visszavonult floridai villájába. Egyes (adóhivatali?) szakértők szerint akkor még mindig volt legalább ötmillió dolláros vagyona, amiből a következő évek alatt luxusban élhetett. De akkor már senki sem irigyelte tőle ezt a luxust. Hiszen jószerével haldoklott – nyolc éven át. 1947 januárjában halt meg – mindössze 48 éves volt. Egyesek szerint 1931-ben élt utoljára, a tárgyaláson voltaképpen kilépett az élő emberek világából, aztán tizenhat évvel túlélte saját magát. De a maffiák élete tovább zajlott.

5. A letűnő korszak utolsó harcosai A kisebb halak, az A1 Caponéhoz nem mérhető, bár a maguk területén szintén híres korabeli gengsztervezérek élete sem volt éppen unalmas. Ott volt például a már említett ír bandavezér. O’Banion. Őt is a prohibíció, vagyis az alkoholtilalom alig több mint tíz-tizenkét éve termelte ki. Ilyen értelemben elmondható, hogy korának (bűnöző) gyermeke volt maga is. Mint az írek jelentős része akkoriban, ez a férfi is nagyon vallásos volt. Ami abban nyilvánult meg, hogy ha fiatal bandita létére gyilkolni küldték, egy rózsafüzért tett a zsebébe, és miután elvégezte a sajátos feladatot, jó néhány imát mormolt érte. Lehet, őszintén hitte, hogy ezzel letudta a bűnt, és az Isten megbocsátott neki? O’Banion az írek egyik amerikai fészkében, a chicagói Little Hellben nőtt fel. Angolul nem tudó olvasóinkkal közöljük, hogy ez a név magyarul Kis Poklot jelent, és minden bizonnyal nem véletlenül kapta a városnegyed ezt a hangzatos és plasztikus elnevezést. A férfi kisfiúként szépen énekelt, ezért egy templomi kórus tagja volt. Afféle kis szőke angyalka volt, ki sejthette volna, hogy milyen véreskezű bandita lesz belőle? Amikor fiatalemberré serdült, az arrafelé akkoriban oly divatos „énekes éttermekben” dolgozhatott mint pincér. Az volt a szokás, hogy a pincérek széthordták az ételeket, aztán a jó torkú férfiak időnként összeszaladtak az étterem közepén, és a mindig jelenlévő zenekar rázendített valamilyen ír dalra, amit aztán az ifjak előadásában élvezhetett a közönség – amely később, általában éjfél után, az addig elfogyasztott alkohollal egyenes arányban növekvő kedvvel maga is részt vett a produkcióban… O’Banionban azonban ott lapult az ördög. Már énekes korában is megtette, hogy miközben szende hangon szentimentális kis dalocskákat adott elő – akkor már szólózott is –, közben simán meglopta a vendégeket. A ruhájukból észrevétlenül kiemelte tárcájukat. Valamivel később, amikor nagyobb testi erőre tett szert, a vendéglőből hazatérőben a sötét utcákon követte a részegebb vendégeket. Egy arra alkalmas sötét helyen aztán leütötte és kifosztotta őket. Ezt voltaképpen mellékkeresetnek is nevezhetnénk.

Még nem volt húszéves, amikor egyszer elkapták – igaz, csak tiltott fegyverviselés volt a vád. Akkor le is csukták rövid időre. A börtön igen rossz hatással volt rá – el is döntötte, hogy ő bizony oda soha többé nem kerül be. Az iszonyat oka ismeretlen, de sejthető – a börtönben az elvadult férfiak egy részének igencsak tetszett ez a még mindig angyalarcú „gyerek”, és nyilván megpróbálták őt kihasználni aljas célokra. O’Banion az ígéretét teljesítette is. A következő évtizedekben – úgy állítják a gengszterkrónikák, elsősorban persze a chicagói alvilági körök – több mint ötven, más források szerint legalább hetven embert ölt vagy öletett meg, de ahányszor ismét bíróság vagy bármilyen más hatóság elé került, mindig elővette legjobb fegyverét: a pénzt. Megvesztegette a letartóztatására küldött rendőröket, akik eltették a felajánlott, nem kis pénzt, aztán visszamentek a kapitányságra és közölték, hogy a keresett személyt sehol sem találták meg. Ha az ügy komolyabb fázisban volt és már-már bírósági tárgyalás fenyegette O’Baniont, ügyvédjei és cinkosai a bírákat vesztegették meg. Ez a húszas évek Chicagója volt, amit az előző fejezetből elég jól megismertünk. Ugyanaz a terep, ugyanaz a mentalitás, nagyobbrészt ugyanazok az emberek, akikkel A1 Caponénak is dolga akadt. De térjünk vissza a sajátos karrier kezdetéhez. Valami okból felhagyott az éneklő pincérkedéssel, és talán az éjszakai leütések sem hoztak eleget a konyhára. Vagy jobb ajánlatot kapott? Alighanem ez utóbbi történt vele. Az egyik, akkoriban hírhedt és főleg bulvárlapokat kiadó sajtóvállalat minden eszközzel terjeszteni akarta a maga lapjait – de úgy, hogy nem válogatva az eszközökben akadályozta a konkurens lapok terjesztését. Chicagóban is kerestek néhány erős, semmitől meg nem ijedő férfit, akiknek az volt a feladatuk, hogy reggelente a várost járják és… leüssék a konkurens lapok rikkancsait, terjesztőit! Így persze hamar elterjedt azokban a körökben, hogy aki egyik vagy másik lapterjesztőnek dolgozik, az könnyen megjárhatja. Ennyit O’Banion média-pályafutásáról. Ez sem tartott sokáig, mert a férfi gondolt a jövőre. Valami olyan elfoglaltságot keresett, ahol nagy pénzek üthetik a markát. Ezért egy tapasztalt „kolléga” mellett kitanulta a kasszafúrás rejtelmeit. Nem volt ez rossz mesterség akkoriban.

Mégsem ez lett a végső szakmája! Mert amikor 1919-ben és főleg 1920-ban beindult az alkoholtilalom, ő is – mint sok ezer más amerikai férfi – rájött, hogy ezen óriási összegeket lehet keresni. Hamarjában bandát szervezett hát a hozzá hasonló alakokból. Ír katolikus létére megbecsülte a zsidókat, ezért egy különös, kevert bandát hozott össze írekből és zsidókból. A következő években sikerült mind nagyobb hatalmat szereznie Chicago ír negyedében, ahol voltaképpen osztatlanul uralkodhatott, szedhette a védelmi pénzeket, futtathatta a lányokat, előállíthatta és árusíthatta az alkoholt több száz ponton, és persze – ahogyan azokban a körökben illik – a szerencsejátékokat sem hagyta ki. Pontosan olyan volt tehát, mintha az olasz családok valamelyike lenne. A1 Capone még csak Torrio egyik fontos, de korántsem a legfontosabb embere volt, amikor eljött 1924 ősze. O’Banion addig nem nagyon háborgatta az olaszokat, a két társulat valahogyan megfért egymás mellett. Ha olykor történt is köztük valami összecsapás, az ritkán ment át fegyveres harcba. 1924 őszéig úgy nézett ki a dolog, hogy Torrio többre becsüli a békességet, mint az olasz maffiózók általában, és a békés megoldások híve. Ezt bizonyítja különben az is, hogy mint tudjuk a Capone-életrajzból, nagy meglepetésre visszavonult a millióival, és többé nem foglalkozott bűnözéssel. Pedig addig ő volt a chicagói olasz maffia legfontosabb embere. A visszavonulásában nagy szerepet játszott O’Banion. Ugyanis egy csalárd üzletbe vonta bele Torriót. Hogy a konkurens banda feje miért ment bele abba, hogy bármilyen közös üzlete legyen az írrel, igazából rejtély. Vagy ha van rá magyarázat, hát a nagy haszon reménye. O’Banionnak volt egy igen nagy, de persze törvénytelenül működő alkohollepárló üzeme Chicagóban. A szeszfőzde komoly felszerelése, bejáratott üzeme és hozama komoly értéket képviselt. O’Banion azzal a javaslattal állt elő az olasznak, hogy ő visszavonul a szeszüzlettől, majd más területeken kamatoztatja tőkéjét és kétségtelen hozzáértését, valamint befolyását. Ezért tisztességes összeg fejében átadná az üzemet Torriónak. Már csak azért is, mert azt csak alvilági személynek adhatja el, hiszen mások még az üzem létezéséről sem tudnak.

Hogy csapdába csalták, azt Torrio csak valamivel később fogta föl. Félmillió dollárt fizetett ki az üzemért, ami akkoriban igen nagy összegnek számított. Aztán alig vette át a gyárat, egy éjszaka páncélozott autók és rendőrök százai bukkantak fel a környéken. Betörték a kapukat és elfoglalták a gyárat. A tulajdonost, Torriót még börtönbe is vitték egy időre. Az olaszok már akkor gyanakodtak, hogy ez csapda volt. O’Banion így akarta kiütni a nyeregből legnagyobb olasz riválisát a városban. Később állítólag belső rendőri körökből bizonyítékokat is szereztek arra nézve, hogy O’Banion maga dobta fel a rendőröknek a titkos szeszfőzdét, no persze már azután, hogy sikerült azt eladnia az olasz maffiának. Akkor viszont minden lelkiismeret-furdalás nélkül megtette ezt a lépést. Méghozzá úgy időzítette a dolgot, hogy Torrio is éppen az üzemben legyen a rendőrségi támadás alatt. Így az olaszt a helyszínen voltaképpen „in flagranti” kapták el – nem is tagadhatta, hogy ez itt mind az övé… Ügyvédei annyit elértek, hogy csak kilenc hónapra kellett börtönbe vonulnia. Sokan úgy vélték akkoriban, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, amely Torriót arra ösztönözte: már megszerzett millióival mielőbb vonuljon el „pihenni”. De hát az emberei, köztük Capone, akik átvették tőle a chicagói olasz maffia vezetését, úgy gondolták: O’Banionnak ezért meg kell halnia. És egy nagyon egyszerű, de legalább olyan hatásos módszert választottak arra, hogy ezt elérjék. O’Banion nagyon kedvelte a virágokat. Ma azt mondanánk, hogy ez volt a hobbija. Sohasem jelent meg a külvilág előtt anélkül, hogy ne tűzött volna virágot a gomblyukába, lehetőleg igen illatosat. Egész kertészetet tartott fenn, ahová gyakorta bejárt. Mi több, ha valahol meghalt egy gengszter – általában golyóktól –, akkor tőle rendeltek szép csokrokat. Az is megesett, hogy annak a félszáz embernek a temetésére, akikkel állítólag saját kezűleg végzett, maga vitt virágot is… Nos, a virágok! Ezek jelentették vagy okozták később a pusztulását is. A chicagói katedrálissal szemben volt egy virágboltja is. Alighanem ez volt a fedőállása és egyben megélhetésének álcája – O’Banion, ha egy rendőr arról kérdezte, miből él, mindig habozás nélkül a város ismert pontján lévő, szintén ismert virágboltot adta

meg. Ez egy színtiszta legális üzlet volt. Az ír férfi saját kertészetéből szállított virágokkal kereskedett ott, persze általában nem saját kezűleg. De azért megesett, hogy kedves vevői kedvéért maga is beállt a pult mögé, nagy néha elrendezett egy kivételesen szép csokrot, koszorút. Akik rá pályáztak, azok éppen itt próbálták őt megfogni. Tudták, hogy a virágboltba mindig testőrök nélkül megy. Mintha a bandita nem akarta volna bepiszkolni a virágokat azzal a másik életével. A virágbolt kirakatán át egyenesen a North State Streetre és a katedrálisra látott – kisfiúként odajárt énekelni a templomi kórusba. Torrio emberei megüzenték O’Banionnak, hogy adja vissza a pénzt, hiszen a szeszfőzde elveszett, azt a rendőrség rögtön megtalálása után bírói végzéssel földig rombolta, teljesen használhatatlanná tette, az értékes berendezés és az egész alkoholgyártó „infrastruktúra” megsemmisült. O’Banion azt üzente vissza, hogy az üzletet már megkötötték, ő eladta a szeszfőzdét, és biztosan Torrio ügyetlenségének köszönhető, hogy a rendőrség tudomást szerzett róla. Ez lett volna az utolsó esélye, hogy javítson a helyzeten. Nem tudhatta, hogy Torrio bandája belső kapcsolatai révén már tudomást szerzett árulásáról – arról, hogy ő buktatta le a szeszfőzdét a rendőrségen, miután túladott rajta. Mivel nem volt hajlandó visszafizetni a pénzt, ezzel lemondott az… életéről. Azt hitte, senki sem mer kezet emelni rá. Igaz, mentéségre szóljon, hogy addig csak Torrióval, ezzel az alapjában véve békülékeny olasszal volt dolga. De őt éppen O’Banion buktatta be a börtönbe, és most a helyettesével-utódjával, A1 Caponéval került szembe, akiről semmit sem tudott. Azt hitte az ír, őt, mint a híres chicagói ír maffia fejét, nem érheti bántódás. Az olasz bandákban azonban olyan leszámolási módok voltak divatban, amelyeket addig az írek nem ismertek. Capone habozás nélkül a legkeményebb csapásra gondolt, és azt meg is valósította. Tudjuk már, honnan szerzett bérgyilkosokat és kik voltak azok. Azok pedig mindent megtudtak az írről, mielőtt akár csak egyetlen lépést is tettek volna. Helybeli segítőik elmondtak róla mindent. Így a haditerv is ennek megfelelően alakult. Tudták, a nagyon különleges koszorúkat szereti maga csinálni. Amúgy pszichológiailag is érdekes lehetett, hogy az az ember, aki az

ír gengszterbanda fejeként nappal a városban kegyetlenkedett, olykor gyilkolt is, hol saját kezűleg, hol meg emberei tették ezt az ő parancsára – esténként nemegyszer visszavonult a kertészetébe és virágcsokrokat komponált… Nos, 1924 novemberében egy este ismeretlenek telefonon nagyon különleges koszorút rendeltek. Egy temetésre, de mint mondták, valami nagyon különleges és feltűnő legyen, és el is mondták, körülbelül milyenre gondoltak. Ahogyan sejtették, úgy is lett: a rendelést felvevő alkalmazott értesítette O’Baniont, és az hajnalban bejött, hogy maga készítse azt el. A bérgyilkosok megfigyelői a közelben várakoztak, és jelentették megbízóiknak a történteket. Amikor eljött a megbeszélt időpont, három fekete ruhás férfi lépett ki egy autóból a virágbolt előtt, és szép lassan, komótosan besétáltak a boltba. Ahogyan már tudták, maga O’Banion fogadta őket – nyilván volt annyira hiú, hogy ha már órákig dolgozott a koszorúval, szerette volna learatni a dicsőséget. Várta hát a dicséreteket. De az idegenek csak egy pillantást vetettek a koszorúra. Vezetőjük, aki szemmel láthatóan amerikai volt és nem olasz, mint esetleg a másik kettő, megragadta O’Banion mindkét kezét, mint aki nagyon hálás a rendelés pompás teljesítéséért. Ami ekkor következett, azért csak részben állhatunk helyt – a tettek leírásával nincs baj, de az elhangzott szavakkal – talán. Egyes forrásaink azt említik, hogy az idegen, aki megragadta az ír mindkét kezét és látszólag hálásan rázogatta azt – de elengedni nem akarta – azt mondta volna: – A saját temetésedre csináltad a koszorút, átkozott! – vagy valami hasonlót. Tény, hogy élete utolsó másodperceiben O’Banion állítólag még megtudhatta, hogy átverték. Hogy mennyire tragikus a dolog, azt igazából fölfogni már nem maradt ideje. A két kézfogásos trükkre azért volt szükségük az orgyilkosoknak, nehogy a férfi fegyvert rántson, amikor ők azt teszik éppen… A másik két gyilkos tehát pisztolyából az egész tárat belelőtte az írbe, majd éppen olyan komótosan, ahogyan érkeztek, távoztak is. A rossznyelvek szerint az említett gyászkoszorú csakugyan látható volt a temetésen. Más források szerint azt éppen hogy nem állították-vitték ki a sír mellé. De abban mindenki egyetért, hogy A1 Capone, a gyilkosság megrendelője nemcsak hogy ott volt a

temetésen a bérgyilkosokkal együtt, de küldött egy szerény koszorút is az elhunytnak… Az írek persze nem adták fel. Némi belső viták után egy félig ír, félig lengyel alvezér küzdötte fel magát O’Banion helyére. Earl Wojciechowski, aki Amerikában H. Weiss néven futott, sokban hasonlított nagynevű elődjéhez. Ő is rózsafüzért hordott a zsebében, és ha valahol arra kényszerült, hogy valakit lepuffantson, máris előhúzta azt és rövid imát mormolt az elhunyt lelki üdvéért… O’Banion temetésén Weiss még férfiatlanul zokogott, de közben már azon járt az esze, hogyan állhatna bosszút a gyilkosokon. A maffiák, hiába marcona férfiak alkotják, igazából az alvilág legpletykásabb része. A férfiak, ha hazamennek, ezt-azt elejtenek a feleségeiknek is. Azok meg egymás között is találkozgatnak, hordják a híreket, a találgatásokat, és tőlük értesülhet bárki más is. A fodrászok, kozmetikusok, szobalányok, szakácsnők, kertészek, sofőrök is sok mindent hallanak, így aztán nem volt nehéz rájönnie Weissnek, honnan fúj a szél. A temetésen még semmit sem tehetett, csak O’Banion özvegyével együtt fogcsikorgatva nézhették, ahogyan A1 Capone a testőreivel ott parádézik előttük. Caponénak még volt pofája – az íreket idéztem – odajönni és az özvegyet mély részvétéről biztosítani! Annak, hogy valaki hirtelen felindulásból fegyvert rántson és tömegmészárlást okozzon, csak egy akadálya volt: az a száz – igen, nem kevesebb, mint éppen száz – chicagói rendőr és nyomozó, akik civil ruhában szintén jelen voltak a szertartáson… Weiss-Wojciechowski tehát két hónapot várt. Ezalatt Capone már azt is hihette éppenséggel, hogy vagy nem derítette ki a gyilkosság megrendelőjének személyét, vagy ha tudja is, nagyon fél ellene tenni bármit is. Weiss javára szóljon, hogy nem bérgyilkosokat küldött ki maga helyett, hanem saját kezűleg akart végezni Caponéval. 1925 januárjában egy komor délutánon Weiss és két alvezére követni kezdték Capone páncélozott limuzinját, és látták, hogy megáll egy vendéglő előtt. Melléje húztak, és géppisztolyokból golyózáporral árasztották el azt. De csak Capone sofőrje sebesült meg, még a testőrei is megúszták – nem is szólva Caponéról, aki éppen belépett már az étterembe és haja szála sem görbült.

A testőrök látták és felismerték a három írt, ettől kezdve hát nyílt háború zajlott a két banda között. Capone akkor még egy szállodában lakott a 22-ik utcában, amit az egyszerűség kedvéért meg is vásárolt, és teljesen átalakított. A földszinten maradt egy olasz étterem, oda bárki betérhetett, de az emeleti szinteken ő és kísérete lakott. Itt az ablakokat acélpáncél védte, és valóságos erőddé lett a ház. De nem Weiss és az írek számára. Őket semmilyen védelmi berendezés nem riaszthatta el. Másfél évig készültek arra, hogy ezt az erődöt is beveszik, ha kell! Nagyon kedvelhették elhunyt főnöküket – de még jobban zavarta őket Capone és az olasz maffia, amely akkoriban kezdte eluralni a várost. Az írek voltaképpen Chicago uralmáért, alvilági piacaiért és a hatalomért küzdöttek. 1926. szeptember 20-a kis híján A1 Capone életének utolsó napja is lett volna (huszonhét éves volt akkor). Ekkora méretű támadást nem élt át Chicago, valóságos háborús esemény volt. Már az is nagy dolognak számított, hogy Weiss képes volt mindezt titokban tartani az utolsó percig. Tizenegy lassan haladó, hosszú autó jelent meg konvojban, és utasaik mind-mind gengszterek voltak: folyamatos géppisztoly-tűzzel árasztották el a Capone-házat és környékét. A testőrei a padlóra rántották az ebédelő maffiavezért, és erősen bizakodtak az ablakok páncélzatában. Rengeteg parkoló autóban esett kár és persze a vendéglőt is szétlőtték, de Capone sértetlen maradt. A média persze azonnal rávetette magát az ügyre. Sikerült rövid – nagyon rövid – interjút kapniuk magától a „sértettől”. A1 Capone a kérdésre, vajon ki merészkedett fegyvert emelni rá, csak annyit mondott: „Az, aki hamarosan a hullaházba kerül…!” Csak három hetet kellett várni erre az eseményre. Weiss ugyan vigyázott magára, és nyilván a harmadik próbálkozásra készült. De nem vette észre, hogy már szövődik körülötte a háló. Több hibát is elkövetett, például hogy azokban a hetekben – Capone széles körben olvasható fenyegetése ellenére – sem mozgott óvatosabban a városban. Vagy hogy egyáltalán mozgott, közlekedett! No és nem vette körül magát testőrökkel. A halál ugyanott érte, ahol a szeretett és az általa oly szívet tépően elsiratott főnökét is – annak virágboltja előtt. Az ír banda

főhadiszállása ugyanis a virágbolt fölötti lakásban volt. Weiss, abszolút meggondolatlanul, egyedül vágott át az úttesten, hogy hazatérjen. De nem adatott meg neki, hogy elérje a szemközti járdát. Nem tudhatta, hogy az orgyilkosok már a Capone-ház elleni támadást követő napon szobát béreltek az egyik szemben lévő ház utcafrontján. A mesterlövészek – ketten voltak – elérkezettnek látták az időt, ott volt az alkalom, hát nem vártak tovább. Tíz golyó találta el a férfit, aki azonnal meghalt ott az aszfalton. Évekkel később ezt követte aztán a könyvünkben már részletesen ismertetett Valentin-napi vérengzés a garázsban, amely végeredményben a chicagói ír banda végét jelentette. De mint tudjuk, eljött az a nap is, 1931-ben, amikor A1 Caponét is kivonták a forgalomból, végleg. A helyét egyik testőre, Antonio (Anthony) Accardo foglalta el. Az ő élete is eléggé mozgalmas és színes volt, bizonyos tekintetben megelőzte Caponét, de soha nem lett olyan híres, mint az. Accardóról annyit érdemes tudni, hogy élete folyamán huszonnégy alkalommal tartóztatták le, ám mindig szabadlábra is helyezték. A történelem ismétli önmagát. Majdnem harminc évvel Capone bukása és Accardo csúcsra jutása után, 1960-ban végül őt is csak adócsalás címén sikerült elítéltetni. Ám akkor sem került a rácsok mögé. Ügyvédei valamilyen egészségügyi trükkel elérték, hogy ne kelljen börtönbe vonulnia, a dolog húzódott, végül másodfokon ha nem is találták őt ártatlannak egy sörgyári adóköteles jövedelem be nem vallása ügyében – így gyakorlatilag a huszonötödik alkalommal is megúszta. A1 Capone első örököse átvészelte a háborús éveket (amelyek Amerikában nem okoztak semmiféle problémát, az ország a frontokon elesett katonák sorsán kívül éppen hogy gazdasági fellendülésként élte meg azt az eseményt), és utána is folytatta mindazt, amit nagynevű nápolyi elődje elkezdett. Csak a prohibíció szűnt meg – az újonnan hatalomba került Roosevelt elnök eltörölte az alkoholtilalmat, ezzel milliárdos összegektől fosztotta meg a maffiákat. Accardo sikeresen vette az akadályokat, és évtizedeken át irányította a chicagói olasz maffiát. Utoljára 1964-ben szerepelt a médiában, amikor a fia esküvőjére 1200 válogatott vendéget hívott meg. A régi újságokat forgatva megtudjuk, hogy a detektívek fotóriporternek álcázva teleobjektíves gépekkel álltak az Accardo-

birtok kerítésénél, és igyekeztek lefotózni az ott jelenlévő esetleges gengsztervezéreket – némelyikről ugyanis már több évtizede nem volt használható fényképük… Accardo számára nagy segítséget jelentett a „Zsírosujjú” Guzik főkönyvelő, aki mentora és barátja, Capone halála után maga is bandavezérré nőtte ki magát. De nem tolakodott az előtérbe, most is szerényen megelégedett a tanácsadó szerepével. Tovább mosta a pénzeket, majd a háború utáni két évtized során főleg a szerencsejáték-ipar, elsősorban a lóversenyzés megszerzésére törekedett. Már rég nemcsak Chicagóban, hanem egész Floridában is ők álltak minden fogadás hátterében. Arról külön könyvet lehetne írni, hogy miféle módszerekkel szerezték meg például a floridai versenyek rendezési jogait és minden egyebet, ami ezzel járt. Később az Accardo-Guzik páros nemegyszer úgy szerzett meg sikeres, nagy vállalatokat, hogy egyszerűen elrabolták a tulajdonost, és csak váltságdíj fejében bocsátották szabadon. A váltságdíj nemegyszer éppen az egész vállalat volt… behatoltak más városokba is, New Orleans szórakozóhelyein például több ezer játékautomatát helyeztek el, amik az ottani maffiózók szerencsejáték-üzleteit rontották. Utána Sam Giancana következett a chicagói „trón”-on. Salvatore volt az eredeti keresztneve, amikor 1910-ben Szicília napfényes szigetén meglátta a napvilágot. Tizenkilenc éves korában már elkövetett egy gyilkosságot, nyilván az ottani maffia megbízásából, húszévesen le is bukott és ült. Aztán Amerikába ment, útját persze kezdettől az ottani olasz maffia egyengette. Ahol persze szintén nem volt eseménytelen élete: eleinte betörésért, később illegális szeszfőzés vádjával került bíróság elé és ismét a rácsok mögé. Még később A1 Capone egyik testőre lett Chicagóban. 1943-ban sok olaszt hívtak be az amerikai hadseregbe, mert akkor már tudni lehetett, hogy az amerikaiak szállnak partra Szicíliában, majd Olaszországon át vonulnak azt felszabadítandó. Giancanát is behívták, de elég volt egy rövid orvosi vizsgálat, hogy kiderüljön: lényegében pszichopata, a személyisége fogyatékos jellegű, és voltaképpen nagyon aszociális. Az utóbbi azt jelentette, hogy a hadsereg nem tartott rá igényt, mert nem volt képes közösségi

lényként viselkedni és a közösség céljaiért küzdeni, illetve alkalmazkodni a közösséghez, így például a hadsereghez sem. De a „nagy közösségből”, a társadalomból természetesen nem tilthatták ki. Sam Giancana aztán az ötvenes és hatvanas években úgymond „tisztes üzletember” lett. Persze az illegális pénzekből szerzett legális üzemeket, vállalatokat igazgatta. Végül is Chicago illegális üzleteinek jelentős része az ő igazgatása alá került. Nem voltak viták. Amikor az 1960-as évek elején Accardo „nyugdíjba ment”, Giancana vette át a helyét, és e körül nem volt vita, egy csepp vér sem folyt. Giancanának is megvolt a maga Guzikja, vagyis kincstárnoka és tanácsadója, aki a gazdasági ügyeket intézte helyette, és persze nála sokkal ügyesebben. A maffiózó beépítette rokonságát is az államba – az egyik unokaöccse szenátor volt, a veje pedig kongresszusi (parlamenti) képviselő, legjobb barátja pedig… Frank Sinatra, a világhírű énekes volt, aki maga is rendelkezett sötét maffia-kapcsolatokkal (akit ez érdekel, megtalálja a szerző Művészkrimik, 2005 c. kötetében). Giancanára is a már-már szokásos és egyetlen hatásos hatósági eljárás várt végül: az adóügyi per. Az igazságszolgáltatás a jelek szerint Chicagóban és másutt – az Egyesült Államok területén legalábbis – ezzel a módszerrel vehette fel a küzdelmet a szervezett bűnözéssel. Az ügyészek felajánlották a perbe fogott maffiózónak: teljes szabadságot biztosítanak számára, ha mindent bevall. Nemcsak az adóügyben persze, hanem mindenről szóló és részletes vallomást tesz, ami a chicagói maffiában történt az ő tudtával az elmúlt évtizedekben… Sam Giancana azonban hallgatott. Az „omertá” törvénye erős volt, nagyon erős. A maffia maga végez azzal a tagjával, aki bármit is elárul a hatóságoknak – ez évszázadok óta működött szerte a világban, nemcsak az olasz maffiákban. És bár még a bíróságon is elhangzott, hogy „cellája kulcsa az ön kezében van!” – vagyis, ha úgy dönt, hogy vall, akkor szabadon kisétálhat a börtönből – a férfi hallgatott. És jól tette, mert csak így maradhatott életben. Azok, akik Amerikában a következő évtizedekben úgy döntöttek, saját életük védelmében leleplezik egykori társaikat, mind odavesztek így vagy úgy – még a börtönben is utolérték őket a gyilkosok.

6. Maffiák a világban A szervezett bűnözés, sajnos jól tudjuk, egyáltalán nem itáliai találmány, és nem csak ott és az Egyesült Államokban működött, működik. Több ezer éves dologgal állunk szemben. Például a tengeri kalózok már az Ókorban a kis-ázsiai partokon és a görög szigetek között valóságos saját köztársaságokat, kisebb-nagyobb államokat hoztak létre (egy ízben magát a fiatal Julius Caesart is foglyul ejtették, és csak váltságdíj kifizetése árán szabadult…). Az európai középkor végén meg Észak-Afrikában és a Karibi-tenger vidékén létesültek sajátságos kalózállamok, amelyek lakói jobbára csak ebből a foglalatosságból és emberkereskedelemből tartották fenn magukat és államukat. Amikor valahol az őskor végén, az ókor elején több férfi összeállt és így létrejött az első rablóbanda, a szervezett bűnözés a színre lépett, és azóta egyfolytában létezik. Nézzünk körül előbb Kelet-Európában. Itt kétségtelenül az oroszok viszik el a pálmát. Ebben az országban nagy hagyományai vannak a bűnözésnek. A szervezett formák is századokkal korábban kialakultak. Ezeket a formákat aztán átvitték az 1980-1990-es években az USA-ba, Nyugat-Európába, részben még Izraelbe és más országokba is. A tolvajok komoly szervezeteket alkotnak, saját belső és mindig betartott szabályaikkal és a hozzájuk csapódott, voltaképpen számukra is nélkülözhetetlen segítők csapataival. Az orosz tolvajok és egyáltalán, a bűnözők századokon át kizárólag egymás között éltek, minden társadalmi kapcsolatuk más bűnözőkkel volt, még üzleteket is csak egymással kötöttek. A tolvajok elloptak bármit, bárhol, bármikor és semmire, senkire sem voltak tisztelettel. Hogy ez a hagyomány máig él, erről bárki meggyőződhet ma is bármelyik orosz városban, alig pár perc alatt – ha nem vigyáz a poggyászára, értéktárgyaira. De természetesen az orosz szervezett bűnözés alaposan kibővült, és most már úgy orosz földön, mint a külföldre települt orosz maffiák világában mindennapos a védelmi pénzek kikényszerítése, a prostituáltak futtatása és főleg a kábítószerkereskedelem. Orosz viszonylatban van még egy másik ágazat is, ez az illegális fegyverkereskedelem. Amíg létezett a Szovjetunió, a külvilág számára elképzelhetetlen mennyiségű fegyver halmozódott

fel ebben az országban. A szovjet állam, különösen 1945 után minden jövedelmének egyharmadát fegyverkezésre költötte (később ez okozta pusztulását is, Reagan amerikai elnök zseniális „halálra fegyverkeztetés”-programja révén). Kívülállók egyszerűen fel sem foghatnak két dolgot. Az egyik a már említett fegyverek mennyisége, a másik az a könnyedség, amivel ezekhez hozzá lehet jutni. Bárki, bármilyen komoly fegyvert megszerezhet, beleértve olykor nukleáris töltettel is felszerelhető rakétákat, tankokat vagy kisebb hadihajókat, repülőgépeket – bármit. Ahhoz, hogy egy újonc bekerülhessen egy orosz maffiaszervezetbe, legalább három ismert tagnak kell őt ajánlania. Ami gyakorta azt is jelenti, hogy kezességet vállalnak az így beajánlott személyért, hogy nem rendőrspicli, és h lesz a maffiához. Egy-egy nagyobb orosz városban több tíz maffia működhet, nem úgy, mint Amerikában. A két nagyvárosban, Moszkvában és Szentpétervárott állítólag százszáz csoport is tevékenykedik anélkül, hogy egymást zavarnák. Ez azért lehetséges, mert nem csak, sőt elsősorban nem földrajzi alapon osztják fel a területet, hanem egy-egy maffia egyfajta tevékenységre specializálódik. Léteznek utcai bandák, amelyek egyegy földrajzi térséghez – utca, tér, utcák és terek – kötődnek. Mások prostikat futtatnak, de csak egy bizonyos helyen. Mások is futtatnak lányokat, de azok magasabb szintűek, nyelveket ismernek és kizárólag külföldiekkel ismerkednek – ezekről gondoskodnak a „fiúk”. Megint mások politikusokat korrumpálnak, aztán a befolyásukat árulják más maffiáknak – ha bármelyik szervezetnek van szüksége egy-egy nagyvárosi főhivatalnok engedélyére vagy segítségére, akkor tudja, melyik bandához kell fordulnia, hogy pénzért vagy szívességért cserébe „megvásárolja” a másik banda védencének kedvező magatartását… Persze vannak kizárólag lopással foglalkozó bandák – ebből van a legtöbb – és mások, amelyek szintén specializálódtak. A tolvajok azt vallják: az a hazájuk, ahol lophatnak – így legtöbbjük nem kötődik sem helyhez, sem személyekhez. Mióta szabadon vándorolhatnak az országban (vagyis a kommunizmus bukása óta), hát meg is teszik és hol itt, hol ott bukkannak fel. Emiatt állandóak a súrlódások a helyi maffiákkal.

Voltak Nyugaton olyan bűnüldözési szakértők, akik meg voltak győződve arról, hogy a szovjet rendszer ha nem is számolt le teljesen a bűnözéssel, de a kíméletlen, totális államhatalom már annak csak töredékét hagyta életben. Mellesleg évtizedekkel korábban sokan hitték ugyanígy, hogy a hitleri náci Németországban sem maradtak bűnözők, és Mussolini is eltaposta a szicíliai maffiát. Nos, ahogyan azok nem pusztultak el, úgy a szovjet-orosz bűnöző világ is szépen virult a sok ezer munkatábor ellenére is, és ez a szubkultúra ma is nagyon életképes. Ennek bizonyítéka, hogy ezek a sokszor tetovált, a társadalom peremén mozgó emberek ezerszámra bukkantak fel Nyugaton is. Amikor kinyílott előttük a világ, a vállalkozó kedvűek azonnal útnak eredtek. Ahogyan az nagy társadalmi változások után történni szokott, itt is sebesen „felállt” egy új bűnözői csoport. Ők azok, akiket már nem érdekel a piti tolvajlás, de nem érdekelnek a régi hagyományok és azok szertartásos formái, a szabályok betartása sem. Ezek már a talajt veszített emberek, akik a Szovjetunió létezése idején még voltak „valakik”, vagy fiatalok lévén volt rá esélyük, hogy KGBtisztek, hivatalnokok, fontos emberek lesznek a pártapparátusban. De leomlott körülöttük az egész Patyomkin-díszlet, rájöttek, hogy a szovjet rendszer igazából csak egy álca, egy színpadi díszlet volt, mögötte nincs semmi, ami tartós lenne. Ezért cinikusan azonnal beálltak a bűnözői körökbe, sőt maguk alapítottak ilyeneket. Mindez az huszadik század végére esett, tehát modern bűnözőkké képezték ki magukat, és a föntebb említett területeken, különösen a kábítószer-, fegyver-és pénzügyi maffiákban jeleskednek azóta is. Mi több, amikor írjuk e sorokat – 2005 végén –, már egy még újabb nemzedék feltűnését is regisztrálják a szakértők: ezek már olyan nagyon fiatal nők és férfiak, akik az 1980-as években voltak gyerekek, vagy éppen csak akkortájt születtek, és most legfeljebb a húszas éveiket tapossák. Ők már tudnak nyelveket és egyáltalán nem érzik úgy, hogy be lennének zárva az országukba. Kijárnak onnan, sőt sokan eleve kitelepedtek Nyugatra, és ott aratnak a maguk sajátos, de minden esetben igen kegyetlen, semmire tekintettel nem lévő módszereikkel. Vagy harminc banda már az 1990-es években egyszerűen átköltözött az Egyesült Államokba, és ott bűnözők. Több banda

kitelepült Nyugat-Európába, és néhány Ausztráliát szerencsélteti. De a legtöbb, körülbelül 5 ezer (!) szervezett csoport továbbra is orosz földön dolgozik. Orosz földön nincs olyan város, ahol ne történne időnként utcai lövöldözés – a bandák egymással is harcolnak. Sok orosz nagyváros az 1920-as évek Chicagójára emlékeztet. Alig van – vagy talán nincs is? – olyan kisebb vagy közepes vállalkozás orosz földön, amelyet ne zsarolnának. Fizetik hát a védelmi pénzeket, közben mindenféle piaci erőszaktól is szenvednek. Hiszen a szűk piacon sokan maffiamódszerekkel terítik áruikat vagy szolgáltatásaikat, mert máshogyan tönkremennek. Így aztán nem ők, hanem az áldozataik mennek tönkre, ami minden héten újabb ezrek utcára kerülését és nyomorát okozza. Az orosz bűnöző olykor – vagy sokszor? – irracionálisan viselkedik. Hazai és külföldi üzletemberekre, turistákra támadnak rá, kirabolják és ahelyett, hogy ezután távoznának, valamilyen érthetetlen okból még jól el is verik a már kirabolt áldozatot. De nem ez a fő baj. Hanem az, hogy orosz viszonyok között a huszonegyedik század elején a rothadás már nagyon magasra felkúszott. Mindenki szinte a normális hétköznapi élet velejárójának tartja a bűnözést, és mivel nagyon sokan működnek benne és a társadalom, az államhatalom gyakorlatilag minden szintjére eljutnak, hát már nincs messze, hogy Oroszországot mint „bűnöző államot” határozhassuk meg. Az államszervezetében ma is ott van a bűnözés földrajzilag mindenhol, a minden szinten is mindenhol, beleértve a legfelsőbb vezetést is. Abban az országban a maffiák erőteljesebben épültek be az államhatalomba – merthogy ott nagy fogadókészség volt eziránt –, mint egykoron Szicíliában a maffia. Az összefonódások rémisztőek, talán jobb is, ha az átlagember erről ma még nem tud eleget. Az is baj, hogy ez a túltengő orosz bűnözés már „kifolyt” az ország határain túlra is. Nyugat-Európa egyes országait vagy tájait valósággal ellepték az orosz bűnözők, addig ott nem ismert módszereket hoztak divatba, együtt persze a rájuk jellemző, sokszor oktalan kegyetlenséggel. Egészen új, addig csak szórványosan vagy teljesen ismeretlen „iparágak” bukkantak fel. Például a nyugati luxusautók tömeges lopása és szervezett elszállítása keletre, ahol a maffiák azokért szép pénzt kaphatnak. És nem csak a volt

Szovjetunió országaiba viszik a járműveket, bőven jut belőlük a Balkánra, az arab országokba és Izraelbe is. Ez utóbbi országban egyes bűnözési formák háromszáz százalékkal elszaporodtak azután, hogy több mint egymillió orosz bevándorlót fogadott be az állam. A legrosszabb persze a kábítószer-forgalmazás, ahol az oroszok sokfelé már kitúrják helyükből a „szelídebb” módszereket alkalmazó helybeli bűnözőket, és maguk foglalják el a helyüket. A Szovjetunió összeomlása után sok ezer orosz és eurázsiai bandita telepedett le az USA-ban. Két dolog volt számukra fontos – mint azt az FBI később megállapította. Az egyik: kapcsolatot kerestek és találtak a már régebben ott élő orosz bűnözőkkel, betársultak hozzájuk, feltöltötték azok sorait. A másik: az orosz bandák mindig készek voltak az együttműködésre más bűnöző „társszervekkel”. Elsősorban persze a Cosa Nostrával, vagyis az olaszokkal, de a többiekkel, az ázsiai és dél-amerikai bandákkal (elsősorban a kolumbiai kábszer-kereskedőkkel) is. Az oroszok jók a csalásban is. Képesek átverni a naiv amerikaiakat, akiknek álmukban sem jutna eszükbe, hogy valaki – bárki – ilyen méretű csalásban gondolkozik, mi több, azt végre is hajtja! Több tíz vagy több száz millió dolláros csalásokat hajtottak végre az Egyesült Államokban – de ez nyilván csak a jéghegy csúcsa. Ott és Nyugat-Európában sokszor éveken át nem is derül ki, ha valakik valahol nagyobb összeget sikkasztottak el, mert az ellenőrzési rendszerek ilyesmire fel sem készültek. Egyet bizonyosan állíthatunk: sokat hallunk még az orosz maffiákról úgy Oroszországon belül, mint azon kívül. Orosz földön már lényegében létrejött a maffia-állam, amely ott küzdött és bárhol „mérgező”. Az országba betelepülő külföldi vállalatok, legyenek bármilyen nagyok és ismertek, folyamatosan találkozni kényszerülnek a maffia mindenható jelenlétével, hiszen őket is igyekeznek zsarolni. Ami az oroszok külföldi jelenlétét illeti, ez csak növekedni fog. Hiszen van egy olyan háttérország, amelyben a népesség nagy nyomorban él, ugyanakkor szám szerint folyamatosan szaporodik. Az orosz valóság részei persze az oroszországi nem-orosz maffiák is. Az egyik a csecsenek, amelyet a mai államvezetés folyamatosan igyekszik a köztudatban összekeverni a csecsen

szabadságharcosokkal, hogy aztán ezt a két irányzatot együtt elítéltesse a Nyugattal mint „iszlám terroristákat”. Holott nem erről van szó. A csecsének és más kaukázusi népek földjeit a cári Oroszország viszonylag későn, a tizenkilencedik században hódította meg. Ma a kaukázusiak feltehetik a kérdést: ha az angolok, a portugálok és a spanyolok képesek voltak lemondani gyarmatbirodalmaikról és visszavonulni eredeti hazájukba, akkor ezt az oroszok is megtehetnék végre, így gyarmatból ismét szabad földdé válna nemcsak Csecsnya, hanem sok egyéb ország is arrafelé. De hát a hatalom érdeke, hogy Moszkvában és minden orosz nagyvárosban az emberek idegenkedve figyeljék a „kaukázusi külsejű” embereket. Az orosz maffiák hol együttműködnek a kaukázusiakkal és közép-ázsiaiakkal, hol szembefordulnak velük. De ettől függetlenül az üzbég, a kazahsztáni, a grúz, az örmény és más bandák elférnek az orosz piacon is. A szervezett bűnözés e sajátos bajnokai pedig nyugaton, különösen Amerikában igen gyakran megtalálják a közös hangot és persze a nyelvet is – ezért szövetkeznek és együtt dolgoznak. Az ázsiai szervezett bűnözésre bizonyos mértékig ugyanaz jellemző, mint az oroszországira: egy része otthon, egy másik része pedig külföldön tevékenykedik, ott „űzi az ipart”. Az ázsiai szervezett bűnözés úgy bel-, mint külföldön nehezen felderíthető. Történelmi hagyományok és okok miatt ezek a szervezetek zárkózottak, a behatolást megnehezítő vagy olykor lehetetlenné tevő rendszabályokat tartanak életben, ami persze önvédelmi eszközként is felfogható. Mivel kínaiak élnek szinte az egész világon, de legalábbis Ázsiában mindenütt, hát érthető, hogy a kitelepülő bevándorlók magukkal hozták bűnözőiket is. Kínában nagy hagyományai voltak a különféle titkos társaságoknak, már csak azért is, mert az országot általában zsarnokok uralták, olykor pedig külföldi megszállók hatalmába került a lakosság. Nem csoda, ha az emberek szerveztek maguknak valamilyen erőt, amelynek védelmére számíthattak. A triádok ősei a 17. századtól kezdve gyakran voltak népi ellenállási mozgalmak. Abban az időben az efféle társaságokat titkos jelszavak, szertartások, eskük és különféle rítusok bonyolult rendszere tartotta

össze, érthető, hogy ha valaki esküt tett, beavatási szertartáson esett át és folyton titkos barátai szeme előtt kellett léteznie és cselekednie, annak nem volt visszaút. A triádok eleinte nem okvetlenül bűnözésre szövetkeztek, de ahogy múltak az idők és társadalmi szerepüket ezernyi más, szintén titkos társaság vette át – politikai, kulturális és egyéb szövetkezések voltak azok –, a triádok, hogy a szűkös anyagi viszonyaikon javítsanak, előbb zsaroláshoz folyamodtak, a határvidékeken csempésztek, a tengerpartokon pedig kalózkodtak is. Alig kétszáz év telt el és a mozgalom, a társaság gyakorlatilag „kriminalizálódott”, ahogyan a szakértők mondják. A triád-tagok a gyorsan változó világban felismerték, hogy a szervezet, amelynek tagjai, potenciális pénz-és befolyásszerző gépezetté alakítható, sőt lényegében már akkor is az volt, amikor az efféle ötletek még csak megfogantak. Ahol oly sok ezer mindenre kész ember él nagy fegyelemben, egy-egy központi parancsnak engedelmeskedve, ott ez az erő csodákra képes. Ne úgy képzeljük el a triádot, mint egyetlen szervezetet. Kínai nagyvárosokban az alvilág éppen úgy másokból is áll, mint Amerikában, ahol nem csak a maffia jelenti a bűnözést. Egy kínai városban lehet három, négy vagy több triád-csoport, szervezet is, amelyek között alig vannak kapcsolatok – de ha szükség van rá, hamar meglelik egymást. Ám működésükben teljesen elválnak egymástól. Minden triád, vagyis kínai maffiacsoport sok, olykor tíznél is több alcsoportra oszlik. Külföldre és főleg Ázsiára meg Amerikára csak néhány igazán erős triád-szervezet tudta kiterjeszteni a hatalmát – de ezek tényleg erősek és nagy létszámúak, és szinte nincs olyan dolog, amit ők a két említett földrészen ne tudnának elintézni. Mivel mindenfelé vannak, hát ha kell, pár óra alatt megszervezhetnek bármit a világ egy távolabbi pontján is, csupáncsak telefonhívások útján. Ha meg kell ölni vagy el kell rabolni valakit, vagy egy csempészszállítmány útvonala megváltozik, vagy ideiglenes pénzkölcsönre van szüksége valakinek – máris elintézhető. Az angolszász világ azért is elsődleges (bár nem kizárólagos) célpontja a triádoknak, mert az elmúlt századokban ott sok kínai emigráns telepedett le. Mint a kínai bűnözés külföldön, nagyobbrészt ők is a saját köreiken belül mozogtak. De ez már a múlté, mert a

kínai triádok emberei túl vannak az első időszakokon. Kínai milliomosok, nagy tekintélyű üzletemberek, vagyonos kereskedők stb. már sokfelé ellepték az ingatlanpiacot és főleg az export-import cégek világát. A kínai jó kereskedő, ha pedig bűnözői hajlamai is vannak, akkor e két tevékenységet remekül képes összekapcsolni. Sokszor még a beavatott szemlélő is nehezen vagy sehogyan sem tudja kettéválasztani ilyen esetben, hol húzódik a határ egy kínai kereskedelmi vagy bűnözői tevékenysége között. Megnehezíti a triádok felderítését, hogy nem csak ők vannak egyedül a nemzetközi, életben. Léteznek más, nem triád-jellegü bűnöző csoportok is külföldön. Ezek jobbára heroinnal kereskednek, de otthonosan mozognak az embercsempészet területén is (kínai illegális emigránsokat csempésznek át Amerikába, Ausztráliába és más országokba), de előszeretettel űzik a pénzhamisítást is. Nem riadnak vissza a hitelkártyák elektronikus klónozásától, vagyis hamisításától sem, amellyel végső soron igen sokat lehet keresni. Mára a triádok gyakorlatilag ellepték a nyugati világot is. Messze nem csak ott tűnnek fel, ahol nagy számban élnek kínai bevándorlók. Már említettük, hogy nagyon ügyesek a hitelkártyahamisításban. Az egyik nagy kártya-cég már a kilencvenes évek elején is egyszerre csaknem százmillió dolláros veszteséget volt kénytelen elkönyvelni a kínai hamisítók miatt. A számítógépes csalásokban is jók a kínai bűnözők, különösen azok, akik Hongkongból származnak. Az amerikai kontinens kínai negyedeiben természetesen kínaiak az ügyfelek és az áldozatok is. A maffia egyik üzlete az, hogy életrevaló, egészséges, aránylag fiatal kínai nőket és férfiakat hoznak be illegálisan hajókon, konténerekben, partra juttatják és elhelyezik őket valamelyik amerikai „Chinatown”-ban, kínai negyedben. Még munkahelyet is szereznek nekik, pedig azok induláskor olyan szegények voltak, hogy szinte semmit sem tudtak ezért cserébe fizetni a banditáknak. De nem baj, mert a triádok erre is találtak módszert. Az illegális bevándorlók a szintén a maffia tulajdonában lévő és legalább annyira illegális üzemekben sokéves rabszolgamunkával ledolgozhatják tartozásukat… Ezzel persze a maffia legalább háromszorosan leszedi róluk az átfuvarozás árát.

Persze kár lenne csak a triádokról beszélni, illetve ha vannak is így nevezett szervezetek a valódi triádok között, nem mindegyik tartja már be a régi rendszabályokat, nem ragaszkodik a szinte rituális hagyományokhoz sem. Itt a szemünk előtt alakul ki az új kínai bűnözés, mondhatni annak nemzetközi változata. Ott van például a triádok és a másféle bűnözés közti átmenetet képviselő thongok. Ezek is bűnöző szervezetek, valaha azokat is titkos társaságként alapították. De ma már sima bűnözők, akik kisebb csapatokban sokszor néhány család klánjaként működnek. Itt nincsenek nagy beavatási szertartások, hisz a tagok általában régtől fogva ismerik egymást és a felnövő gyerekeik, újabban felbukkant rokonaik, családi kapcsolatokkal bekerült nők és férfiak válnak új tagokká. A külföldi kínai közösségek némelyikében jobban otthon vannak, mint a triádok. Újabb kori szokásuk – legalábbis az amerikai és kanadai kínai negyedekben hogy bár „rázós” ágazatokban dolgoznak (szerencsejáték, prostitúció, kábítószer), nincsenek erőszakos embereik, például verőlegényeik, bérgyilkosaik. A véres vagy csak erőszakos feladatokat egy-egy velük szövetséges, amerikaiakból álló utcai bandával végeztetik el. Egy-egy thong-szervezet persze nem túl erős, ezért nem is tud eluralni egy egész kínai negyedet. Több banda van hát mindegyik negyedben, ezek aztán – már több mint száz éve – olykor nagy csatákat vívnak egymással. Ez afféle utcai harcokban is megnyilvánul. Ez bizony vérre menő küzdelem, ahol halottak is maradnak a helyszínen. Ha már ázsiai szervezett bűnözőkről van szó, okvetlenül meg kell említenünk a vietnamiakat is. Ők nem annyira szervezettek, mint a kínaiak, igaz, nem is áll mögöttük olyan erőteljes támogatás. Egy kínai sok mindent elérhet bárhol a világban az ottani kínai közösség támogatásával akkor is, ha bűnöző az illető, vagy bűnös céljai vannak. A vietnami bevándorlók sehol sincsenek jelen olyan tömegesen, mint a kínaiak. De ők is befészkelik magukat a kínaiak közé vagy melléjük, és bűnözőik – talán éppen, hogy rosszabb esélyeiket javítsák – nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Különösen a fiatal vietnamiakból álló bandák egy-egy nyugati nagyvárosban szélsőségesen erőszakosak.

A vietnamiak nem tartanak össze annyira, mint a kínaiak. Ha ez utóbbiak megalakítanak egy bandát, akkor annak tagjai igyekeznek egymás mellett kitartani tűzön-vízen át. (Mielőtt még azt hinnénk, hogy ennek oka a feltétlen hűség, jelentsük ki: aki elhagyja a triádokat vagy a thongokat, azokat utoléri a banda bosszúja.) A vietnamiak inkább az alkalmi előadásokra összeszedett színházi társulatokra hasonlítanak. Egy-egy nagyobb feladatra összetrombitálják a legalkalmasabbnak látszó embereket, a „munkát” el is végzik, aztán az amúgy is laza kapcsolatok szétesnek, egészen egy következő munkáig. A vietnami bandák abban is különböznek a kínaiaktól, hogy hajlandók a cél érdekében bevenni más nemzetiségűeket is. Így nem csodálkoznak a bűnüldözők, ha a nyugati világban olyan vegyes bandával kerülnek szembe, amelynek ugyan vietnami a törzse és a vezetése, de akadnak ott kínaiak, vagy latin-amerikaiak és más fehér emberek is. Okvetlenül szólni kell a koreai szervezett bűnözésről is. Természetesen nem a két Koreában – amelyek remélhetőleg hamarosan eggyé válnak – működő bűnözők érdekelnek itt bennünket. A nemzetközi szervezett alvilágban meglehetősen nagy szerepet játszanak azok a koreai maffiacsoportok, amelyek elsősorban a kábítószer-kereskedelemben és a prostitúcióban játszanak szerepet. Jó tudni, hogy az utóbbi folyamán nagyon sok kínai és japán tulajdonban lévő bordélyba szállítanak nőket – nem okvetlenül csak koreaiakat, de azokat is. Nem számít, hogy a világ mely pontján van egy ilyen sajátos intézmény, egy-egy – régi szakkifejezéssel – „vöröslámpás ház”. Ha a megfelelő koreai embernél rendelik meg az élő „árut”, akkor ő azt határidőre és a kívánt minőségben leszállítja. Mivel a koreaiak nagyon komolyan veszik, amit csinálnak, hát a bűnözésben is nehéz a sarkukba érni. Van néhány nemzetközi kriminológiai szakember, aki szerint a triádok sok száz éven át begyakorolt titoktartása semmi ahhoz képest, ahogyan a koreai bandák zárják soraikat a külső behatolók előtt. Ami érthető is, hiszen a koreai bandák nyugaton jobbára kábítószer-terjesztéssel is foglalkoznak, ez pedig érzékeny ágazat, ahol a titoktartás hiánya egyetlen alkalommal is hatalmas veszteségeket okozhat.

A koreaiak azok, akik hajlamosak az újításokra, és képesek a világ – szó szerint – túlsó végéről is beszerezni valamilyen addig nem létezett kábítószert, nagy piacot remélve, majd teremtve neki. Nem ritka az, hogy a koreai banda Hawaiin keresztül a Fülöpszigetekről importálja a kábítószert, különösen a szintetikust, amit egy kínai laborban állítanak elő. A nemzetközi együttműködésnek itt tehát néha érdekes formái alakulnak ki – természetesen mindez a jobb üzletek reményében és érdekében történik. A japán bűnözésnek a jakuza ad keretet – ám ez körülbelül annyira igaz, mintha azt hinnénk, hogy az amerikai alvilágban az olasz maffia maga a bűnözés. E lapokon már volt róla szó, hogy a szervezett bűnözésnek is több formája van, ezek között a maffiajellegű társulások csak az egyik alakzatot jelentik. A jakuza mérhetően a világ legnagyobb szervezett bűnszövetkezete! Ebben minden szakértő megegyezik. Mert legyenek bár sokkal többen az orosz vagy a kínai bűnözők, azok nem foghatók össze egyetlen szervezetben, amelynek taglétszáma akár csak megközelítené is a japánokét. Az 1950-es évek vége felé Japánban a nyilvántartott (!) jakuzák létszáma mindössze hetvenezer fő körül mozgott. De aztán ahogyan az élet a huszadik század második felének tempójára gyorsult fel Japánban is, úgy nőtt a bűnözők létszáma és szerepe is. Amikor Japán elindult egy második, a száz évvel korábbinál sokkal szédületesebb fejlődés útján, hirtelen mindenféle igény támadt az országban. Nos, az alvilág is felismerte, hogy az új viszonyok között sokat kereshet – és ezerféle módon próbált eleget tenni az új követelményeknek. Nem telt el több öt évnél, és a jakuza – ismét hangsúlyozom: nyilvántartott! – létszáma a két és félszeresére nőtt. Már negyven évvel ezelőtt közel kétszázezren voltak, és nincs okunk feltételezni, hogy az elmúlt évtizedekben a létszám csökkent volna. Míg az 1960-as évek vége felé Japánban körülbelül kétezer jakuza-csoportról tudtak, és úgy sejtették, azokban minimum százezer aktív „harcos” van, addig a huszonegyedik század kezdetére a nem hivatalos becslések szerint a bandák száma elérte a kétezer-hatszázat, a jakuzák harcosai pedig alighanem valahol a háromszázezer fős létszám körül lehetnek már.

Amiben a japán szervezett bűnözés különbözik más országok alvilágától: itt a nagyvállalatokat is zsarolják. Amerikában nehezen lenne hihető, hogy egy városi maffia – legyen bár a legnagyobb – behatolna az IBM vagy a General Motors igazgatóságára és ott havi védelmi pénzeket követelne, mert ha nem kapja meg, felrobbantja valamelyik gyári futószalagot vagy csarnokot – még a feltételezés is különösen hat. Arról nem is szólva, hogy a világban is számon tartott nagy amerikai cégeknek jobbára kollektív vezetőjük és nem egy tulajdonosuk van. Részvényesek birtokolják a gyárat, ez egy arctalan, kisebb-nagyobb létszámú tömeg, amely mint tulajdonos megfoghatatlan. Az igazgatótanács és a menedzsment irányítja a vállalatóriást. Azonkívül még a legbutább amerikai maffiózó is tudja, hogy 1. egy ekkora cég nem tud kigazdálkodni „feketén” havonta több tíz-vagy százezer dollárt, hiszen ott pontos és gépi könyvelés van, és 2. ha tönkreteszi a céget, sok ezer ember veszíti el munkahelyét, ráadásul a részvényesek is bukhatnak. Márpedig mint az amerikai polgárok többségének, úgy a maffiák tagjainak és vezetőinek is vannak részvényei… Japánban a jelek szerint másképpen működnek a dolgok. De kezdjük az elején. Mint gyakorlatilag minden ázsiai bűnszövetkezetnek, így a jakuzának is a történelmi múltban kell keresni a gyökereit. Mint Kínában, itt is régi népi lázadások és lázadók kezdték azt a harcot, amit a mai jakuzák folytatnak. Tény, hogy mint szinte a Föld minden országában, úgy három-négyszáz évvel ezelőtt Japánban is akadtak a hatalom ellen lázadók. Ma visszatekintve azt is mondhatnánk, hogy afféle „Robin Hood”-ok vagy Sobri Jóskák, Rózsa Sándorok lehettek a maguk idejében. Lehet, valóban a tizenhetedik századi lázadók voltak a jakuzák ősei – de az is lehet, hogy csak a száz évvel későbbi rablóbandák? Mert akkoriban tűntek fel elsőként a japán császárság egyes vidékein nagy rémületet okozó jakuza bandák. Ezek kicsit a szicíliai módszereket követték, persze anélkül, hogy valaha is hallottak volna róla. Akkortájt Japánban nem sok olyan ember élhetett, aki egyáltalán tudott Szicíliáról, Európáról, pláne nem az ottani bűnözési szokásokról. Magától értetődően kialakult egy helyi rendszer, amelyben a bandák egy-egy ismert család köré szerveződtek, elsősorban azok rokonaiból álltak. Erre azért volt szükség, mert így

megbízhattak egymásban, nem kellett kívülről beférkőző árulótól tartaniuk. Később ez már kevésnek bizonyult, de a „családi” jelleg megmaradt. Amíg az olaszoknál is csak szóban van már meg a família, a maffia-„család”, de a tagok már ritkán állnak vérségi vagy más rokonságban egymással – úgy a japánoknál is beindult ez a folyamat, és a családok idegenekkel bővültek. Ahogyan az olasz maffiában a keresztapa helyettesíti az „apát”, vagyis a „don”, általában középkorú vagy idősebb férfi a főnök és mindenki neki tartozik engedelmességgel – úgy pontosan ilyen alapokra épült fel a régi jakuza is. Ott is volt – és sokfelé ma is van – egy „apa”, aki teljes engedelmességet követel „gyermekeitől”, vagyis a banda tagjaitól. Az egész rendszer a korai tengerhajózásra emlékeztet annyiban, hogy a viharos tengeren úszó hajó is csak akkor maradhatott épségben, ha egyetlen akaratot követett. Vagyis a kapitány volt „Isten után az első” a fedélzeten – a legénység tagjai pedig önként alávetették magukat az ő utasításainak, ha nem akartak odaveszni. Nos, a jakuza banda is csak úgy maradhat fenn – sulykolják háromszáz éve az egyszerű bandatagok fejébe –, ha egyetlen akaratnak engedelmeskedik. Ebben az „apa és fíai”-szerepkörben persze benne van az a sugallat is, hogy az apa mindent tud, a gyerekei pedig hozzá képest kis tudatlanok. Ám akik aztán idővel megérnek, maguk is felelősségteljes felnőtté lesznek, és ki tudja, egyszer talán valamelyikük az apa helyére léphet…? Ez a kezdetektől fogva versengésre ösztönzi a bandatagokat – de arra is, hogy olykor becstelen módszerekkel vetélkedjenek az „atya” kegyeiért, jóindulatáért, az előléptetésért, a jobb feladatokért. Persze a jakuza vezetői kapcsolatokat kerestek egymással, már csak azért is, nehogy behatolva a másik területére fölösleges vérontást okozzanak. Nem mindig voltak ilyen udvariasak, megesett, hogy készakarva törtek be egy másik banda területére, éppen azért, hogy ott kárt okozzanak nekik, vagy esetleg elorozzák zsákmányukat, befolyásukat, területüket. Akár jó, akár rossz viszonyban voltak egymással, egyesült erővel fenntartották azt a látszatot, mintha a jakuzák a nép barátai és a hatalom kérlelhetetlen ellenségei lennének. A nép pedig… hát istenem, a nép olyan (volt akkor és olyan sokszor ma is), hogy szereti a legendás lázadókat,

azokat, akik látványosan szembeszállnak a hatalommal. Ha pedig mindez száz vagy kétszáz évvel korábban történt, jobb híján szereti azokat a kortársait, akik e valamikori lázadók örököseinek, követőinek, sőt leszármazottainak nevezik (hazudják) magukat. Amikor eljött a huszadik század, a jakuzák folyamatosan modernizálták önmagukat, de a szervezeti alapok és a feltétlen tekintélytisztelet – csakúgy, mint a japán társadalom többi rétegében – szinte érintetlenül megmaradt. A jakuzák hamar felismerték, hogy a szervezett „legénység”, sőt ha az – a szó szoros értelmében – nagyon „ütőképes”, akkor annak sok szerepe lehet például a munka világában. A japán munkaadóknak is gondjaik voltak a baloldali felforgatókkal, így felbérelték a jakuzát, hogy az fékezze meg a munkásmozgalmakat. Így aztán a jakuzák – nem állíthatjuk, hogy teljesen önkéntelenül, önakaratukon kívül – a jobboldalra sodródtak. Anélkül, hogy politizálnánk, csak megállapítjuk: a nagy bűnöző szervezetek szerte a világban politikailag a jobboldalon állnak. Olyan még nem volt, hogy mondjuk egy jobboldali tüntetést bárhol a baloldal által felbérelt szervezett alvilág vert volna szét – a fordítottjáról sokat mesélhetnénk. Nos, a japán jakuza sem volt kivétel. Amikor a huszadik század első felében gyakorlatilag csak a politikai jobboldalé volt a hatalom a császárságban, a jakuza is azt támogatta. Ez természetes reakció volt részéről, mert csak így érvényesíthette akaratát és létezhetett anélkül, hogy az államhatalom eltiporta volna – ahogyan eltiport annyi más szervezetet, intézményt és kezdeményezést 1945 előtt. De még a második világháború után is megmaradtak a régi kapcsolatok és vonzódások. A munkásmozgalom minél inkább balra tolódott, annál inkább szükségük volt a jobboldali pártoknak a jakuza segítségére. Sok zűrös és máig tisztázatlan, de már-már történelemhez sorolt (politikai bűn)ügy mögött álltak akkor a jakuzák. A jakuzák, mivel a hagyományokat ápolták, sokáig a sajátos japán népviseletben jártak a hétköznapokon is, és persze ha nézeteltérése, akcióra került a sor, előrántották a filmekből ismert szamuráj kardot… De aztán következtek a modernebb idők. Mára mindegyik fekete öltönyt és pisztolyt hord, bár igaz, sokan ismerik a hagyományos keleti küzdősportokat is. No és az elmaradhatatlan

napszemüveg is, amit rossz filmek módjára olykor éjszaka is látunk rajtuk… Igazából van itt még valami, ami a jakuzát megkülönbözteti szinte minden más bűnszövetkezettől a világon. Ez pedig az a hivalkodó büszkeség, az a nyíltság, amellyel egy jakuza-tag manapság is felvállalja, hogy ő kicsoda. Azt nem titkolja és nem szégyelli! Ezért írhattuk le a jakuzákról szóló rész elején, hogy pontosan ismert a jakuza-bűnözők létszáma. Hát igen, mert erről hivatalos statisztikák is készülnek! És bár a mindenkori kormányzat érthető okokból nem szeret ilyesmivel dicsekedni, azért a pontos adatszolgáltatásnak része a szervezett bűnözés is (a szervezetlen meg éppen azért nem kerülhet bele, mert szervezetlensége okán nincsenek róla megbízható adatok). Nos, a jakuzák nem is igyekeznek titkolni hovatartozásukat, pedig ez manapság, az egyre nyugatiasabb japán társadalomban nem mindig kelt osztatlan lelkesedést – és akkor még finoman fogalmaztunk. A jakuzák tetovál tátják testüket (van, aki annak majdnem az egész felületét), és gyakori közöttük az egyik kéz kisujjának (vagy más ujjak) egy-egy percének hiánya – ezt maguk vágják, vágatják le. Mondani sem kell, hogy ha bárhol a világban egy tetovált és ilyen ujjperchiányos japán férfit látunk, az esetek 99,99 százalékában biztosak lehetünk abban, hogy az illusztris rablótársaság egyik tagját üdvözölhetjük. A lényeg azonban az, hogy a jakuza is éppen úgy kiveszi a részét a szokásos bűnszövetkezeti tevékenységből, mint más hasonló szervezetek a világ más részein. Nagyban űzik a pénzmosást, vagyis más, a jakuzán kívüli bandáktól is vállalnak kimosni való pénzt. Ezek a legtöbbször bankrablásokból vagy zsarolásokból származnak. Megesik például, hogy jakuzán kívüli banditák elrabolnak egy üzletembert, egy tehetős személyt, és a családja váltságdíjat fizet érte. Fennáll a veszély, hogy a bankjegyek sorszámát előzőleg felírták, netán a rendőrség is tudott az akcióról. Ezért az így szerzett sok ezer bankjegyet átadják a jakuzának, az cserébe ad jóval kevesebb értékű, de „tiszta” bankjegyeket. Az üzleten ugyan az emberrablók vagy 40 százalékot is veszítenek, viszont cserébe a maradék 60 százalékkal már valóban veszélytelenül rendelkezhetnek. A jakuza-maffia a felírt

sorozatszámú bankjegyeket titokban külföldre csempészi és ott forgalomba bocsátja, vagy átváltja előbb helyi valutára, majd vagy más pénzre, vagy japán jenre visszaváltva visszahozza az országba. A japán rendőrség meg jó esetben csak arról értesül, hogy az általa olyannyira keresett bankók közül pár százat vagy ezret láttak felbukkanni Szingapúrban, Tajvanon vagy Ausztráliában, ahol is „japán turisták” váltották be azokat, kiknek kiléte így utólag persze már megállapíthatatlan. Mivel a jakuza – minden mitikus máza ellenére – is csak éppen olyan bűnözői csoportosulás, mint a többi hasonló szervezet, hát természetes, hogy majdnem pontosan ugyanazzal foglalkozik, amivel a többi. A jakuza is részt vesz (erőteljesen) a nemzetközi és japán kábítószer-kereskedelemben, a prostitúcióban, a fegyvercsempészetben és a bérgyilkosságokban. Vagyis nincs semmi új a nap alatt – amivel az amerikai maffia a huszadik század elején már nagyban foglalkozott, azt űzte akkor és később is a japán bűnszövetkezet. Azzal a különbséggel, hogy a japán „Gyilkosság Rt ”, vagyis annak itteni, meg sem nevezett változata a mai napig működik. Minden ellene szervezett rendőrségi akció ellenére köszöni szépen, jól van. A jakuzánál megrendelhető a bérgyilkos vagy bérgyilkosok – ha komolyabb ügyekről van szó, a jakuza akárhány hidegvérű gyilkost képes küldeni a megrendelőnek. De a legtöbbször nem bíznak semmit a megrendelőkre. Egy udvarias úr átveszi tőle az előleget, és megkapja a célszemély szükséges adatait – és csak ennyit. Aztán az úr eltűnik, és egy ideig semmi sem történik. Majd váratlan „balesetben” elhuny a célszemély. Hogy miképpen éri a halál, az igen változatos lehet – állítólag a megrendelőnek ebbe is van beleszólása, vagy legalábbis elvárják tőle a tippeket. Már csak azért is, mert hiszen ő jobban ismeri a leendő elhunytat, és értékes adatokkal szolgálhat róla. Nem tanácsos például tengerbe fullasztani az áldozatot, ha utólag kiderül róla, hogy nem is tudott úszni, tehát nyilván önszántából nem ment ki úszni a tengerre… Vagy ha sohasem volt baja a szívével, nem érdemes neki olyan injekciót beadni, amely a szívbénulás tüneteit produkálja. Ilyenkor a rendőrség hosszan nyomoz, és hátha rájön valamire…?

Mellesleg a jakuza bérgyilkosai – beszélik Japánban – vállalnak „biztosítási eseteket” is. Az egyszerű gyújtogatástól a robbantásig szinte mindenre készen állnak, és szakembereik olyan ügyesen intézik el ezeket a „szerencsétlenségeket” is, hogy a biztosító kifizeti a kárt a biztosítottnak. Az összeg egy tekintélyes százaléka száll át ilyenkor a jakuzára. De az is megesik, hogy gyilkosságot éppen egy nagyobb összegre biztosított személy vagy gazdag örökhagyó ellen követnek el. A banditák betörést imitálnak, majd eljátsszák a „rajtakapott betörő” c. jelenetet, amikor is a tetten ért betörő, hogy elkerülje a lebukást, fegyvert ránt és lelövi a lakás tulajdonosát, mielőtt az értesíthetné a rendőrséget, majd néhány értéktárgyat elragadva elmenekül és nyoma veszik az éjszakában. A jakuzában nagy hagyományai vannak az úgynevezett „szervezett emberrablásoknak” is. Bár ez az utóbbi évtizedekben itt alábbhagy, viszont Latin-Amerikában nőtte ki magát virágzó iparággá, azért itt is művelik. No és végezetül ott van még a nemzetközi illegális fegyverkereskedelem – itt a jakuza főleg az ázsiai térségekben erős. De komoly vetélytársai vannak a vietnami, kínai és orosz fegyverkereskedőkben, főleg azért, mert az említett hármat az államaik is támogatják, míg a jakuzát nem támogatja a japán állam, éppen ellenkezőleg, ott „tart be” neki, ahol csak tud. És ez így van jól. Természetesen a jakuza sem maradt meg az ország határain belül, amint erre már fentebb is céloztam. A kábítószerkereskedelem eleve olyan, hogy csak globálisan beszerezhető árucikket használ, amelyhez sokféle úton lehet eljutni, de egy bezárkózó országba nehezebben jut be a heroin, a kokain és a többi anyag, mint a kitárulkozó országokba (ez persze nem lehet érv a globalizáció ellen, mert hiszen a bezárkózókhoz a pozitív hatások és áruk és befektetések és munkaerő és eszmék stb. sem jutnak el, vagyis halálra van ítélve). Japán pedig nyitott mindenre, ami a világban történik, modern ország modern szemlélettel és lakossággal. Ezért a jakuza is igyekszik kitörni a japán elzárkózottságból. Ennek két frontja működik jól felismerhetően – legalábbis a japán bűnüldöző szervek jelentéseiből ez derül ki egyértelműen. Az egyik az erők koncentrálása. Vagyis a jakuza otthon már évtizedek óta igyekszik egyesülni, és amennyire lehet,

ezt már el is érte. A Jamagucsi Gumi család valaha a nagy iparvárosban, Kobéban, annak is a kikötőjében működött és egy teljesen jelentéktelen kis csoportocska volt, amelynek létezéséről még a többi jakuza-banda sem tudott. De pár évtized szívós munkájával elérte ez a család, hogy előbb a kobeiek, aztán Japán más vidékeinek bandái beleolvadtak, alárendelték magukat. Hogy ezt milyen módszerekkel érték el, talán ne firtassuk. Egy biztos: kevés hatása volt itt a szép szónak, annál inkább a durvább módszereknek. A Jamagucsi Gumi keretei között bukkant fel aztán az a férfi, akit a „japán A1 Caponénak” kiáltott ki a kriminológia. Taoka Kazuo valóban zseniális szervező és nagy akaratú férfi volt, aki szívósan valósította meg álmát, és létrehozta a mai jakuzát. Taoka Kazuo idejében a kobei klán legalább harminchárom jakuza-családot vont ellenőrzése alá, olvasztott be magába, majd később folytatódott ez a trend, és végül majdnem minden jakuza-csoport beleolvadt a kobeiekbe. Persze ma már nem Kobe, hanem e tekintetben is a szédítően fejlődő Tokió a centruma a szervezett bűnözésnek. A kínai triádokkal ellentétben a jakuza nem ragaszkodik feltétlenül ahhoz, hogy nemzetközi terjeszkedésében a másutt élő, ott letelepedett japánokra specializálódjon. Ezt már csak azért sem tehetné, mert míg a többi ázsiai nép általában véve szegény és kivándorló tömegei a hazai nyomor elől menekülve zsúfolódnak össze idegenben, hogy együtt lakhassanak és maguk között érezzék magukat – „japán negyedek” nincsenek idegen földön. Japánból nem menekült el a nyomorgó lakosság sem – illetve, amikor szívesen megtette volna, még nem mehetett, mert az ország be volt zárva. A jakuza tehát nem számol azzal, hogy Amerikában, Ausztráliában vagy bárhol másutt majd előbb behatol a szegény emigránsok soraiba, onnan aztán lassanként átkerülhet a helyiek, legtöbbször a helyi fehérek világába is. Nincs is erre szüksége, mert a jakuza eleve sok pénzzel jön, és amit kíván, azt megvásárolja magának. Így tesz szert ottani segítőkre, tanácsadókra. Az egyetlen kivétel Hawaii szigete volt. Ebben az amerikai tagállamban hagyományosan sok japán származású amerikai élt – itt velük kezdték a „barátkozást”, a behatolást. De később, másutt erre nem nyílott lehetőség.

A jakuza abból indul ki, mindenütt azokkal üzletel, akik már jól ismerik a helyszínt. A kínaiakkal, vietnamiakkal stb. ellentétben nem igyekszik kiépíteni helyi maffiát – mert minek, ha ott már van maffia? Vagyis: megjön és azonnal szövetségest keres, amit meg is talál a sok éve létező helyi maffiákban. New York volt mindig is a jakuza egyik kedvelt célpontja, ahol nagyon is kézenfekvő volt, hogy a Cosa Nostra lesz a partnere. És az is lett. A kezdet kezdetén, vagyis az 1970-es években – akkoriban nyílott ki a japán bűnözés a világra – elsősorban fegyverkereskedésre adták a fejüket a japánok. Ennek nagyon egyszerű oka volt. Japánban gyakorlatilag nem lehetett fegyverhez jutni, mert az állam tiltotta a kereskedelmet. Ez mellesleg így van a civilizált államok többségében, kivéve az amerikai mintát utánzó néhány angolszász országban, ahol egyéb félreértett „szabadságjogból” kiindulva a fegyvert az egyéni biztonság jelképének vélik. Ennek némileg ellentmond az évi 30 ezer lőfegyverrel elkövetett gyilkosság is, vagyis az áldozatok száma erőteljesen meghaladja a 250 milliós országban közlekedési balesetben elhunytak számát… Így ez a jog inkább a másik lepuffantásának előjogává vált, úgy hiszem. Nos, köztudottan az Államokban még legálisan is minden akadály nélkül lehet fegyverhez jutni, ha nem az egyik, akkor a másik államban. Méghozzá nagy lőerejű ismétlőfegyverekhez is, amire elég sok vevő lenne (van) Japánban is. A maffia tehát kielégít egy kereskedelmi igényt – de ne áltassuk magunkat azzal, hogy az illegális fegyverbehozatal éppen annyira ártalmatlan lenne, mintha mosóport vagy gyermekruhákat hoznának be az országba. Van aztán még egy speciális jakuza-„műfaj”, amiről kezdetben éveken át senki sem tudott. Csak a riasztó jelek kezdtek szaporodni, főleg az Egyesült Államokban, míg végre kapcsolt az FBI és más amerikai bűnüldöző szervek is. Kiderült, hogy a jakuza az illegálisan szerzett pénzt – és most ne firtassuk, mert mindegy is, hogy a Japánban, valahol a világban vagy akár az USA területén illegálisan szerzett pénzről van-e szó – Amerikában, ottani vállalatokban fekteti be! Vagyis az USA számos vállalata, egész üzleti élete egy szép napon arra ébredt – egy FBI-jelentés nyilvánosságra hozatalát

követően –, hogy a vállalataiban, a tőzsdén és a bankokban és mindenütt törvénytelen japán pénzek is köröznek. Az ellen nem sokat tehettek, hogy japánok ingatlanokat vásároltak Floridában, Hawaiin, Kaliforniában és másutt – hiszen ez nem tilalmas. Persze kissé más szemmel néztek aztán az új tulajdonosokra, amikor a japán rendőrségtől kapott adatokból világossá vált, hogy már 2000 előtt is majdnem száz jakuza-tagnak voltak hatalmas ingatlanai csak Hawaii szigetén – és akkor még fel sem mérték a többi amerikai állam ingatlantulajdonosait. Ezt meg sem akadályozhatták, már csak azért sem, mert ha nem engedik X. japán „turistát” vagy befektetőt bármit is megvásárolni az Államokban, akkor azt meg kell tiltani a teljesen ártatlan és valóban csak turistaként érkezett Y-nak, és százezer másik X-nek is. Végezetül pedig az is világos lehet az amerikai bűnüldöző szerveknek, hogy 1. amíg az illető az Egyesült Államokban el nem követ valamit, vagy a japánok ki nem kérik őt, nincs oka semmilyen korlátozó vagy egyenesen tiltó intézkedést foganatosítani, és 2. ha nem vásárolhat ő, majd felbérel egy igazi amerikait, egy strómant, aki némi díjazás fejében magára vállalja a „tulajdonjogot” és a japán meg ott él és élvezi a birtokot, vagy éppenséggel ha egy irodaházról van szó, akkor minden hónapban zsebre teszi a bérleti díjakat… Már az 1990-es évek elején több mint kétmilliárd dollár értékű jakuza-vagyont azonosítottak az USA-ban. Ami egyfelől nem jelenti azt, hogy ezek többsége ellen bármit is tehettek, tettek volna a hatóságok, hisz nem nagyon lett volna rá alapjuk. Másfelől meg sejthető, hogy ez csak egy jéghegy csúcsa, és az USA területén, különösen az említett kellemes éghajlatú államokban befektetett összegek ennek a többszörösére rúghatnak. De ezt soha senki nem fogja bebizonyítani, hiszen a jakuza is ügyel a titkaira. A jakuza nagyon kedveli az angolszász országokat – kivéve Nagy-Britanniát, oda nem szívesen hatol be. Viszont az USA-n kívül Kanada és Ausztrália a kedvencei. Itt eléggé megengedő a jogrendszer és naivak az emberek, tehát tőzsdei információkkal és csalárd részvényekkel, kötvényekkel lehet kereskedni, a kábítószerpiac is nagyon befogadó, a fegyverekhez könnyű hozzájutni, és itt is jól működik a prostitúció. Kanadában a jakuza elsősorban pénzmosással és uzsorakölcsönökkel foglalkozik.

Képzelhetjük annak a szegény embernek az esetét, legyen akár japán, akár más nemzetiségű, aki valamelyik fogadóirodában vagy rulettasztal mellett elveszítve pénzét, kölcsönt kér egy ártatlan külső valakitől. Aki nagyon szívesen ad is neki. Ha az illető ezzel visszanyeri a pénzét és azonnal kiegyenlíti (alaposan felsrófolt) tartozását, minden rendben van. De ha nem, hamarosan felkeresi őt egy komor napszemüveges férfi – lehetnek éppenséggel ketten vagy hárman is –, aki nem is titkolja tetoválásait és kisujja utolsó percének hiányát. Az adós a legtöbbször csak ebből érti meg, kikkel is „szerződött” és ész nélkül rohan – újabb adósságba verve magát és családját –, hogy mielőbb kifizethesse a pénzt ezeknek a marcona és szerfölött komor uraknak… A prostitúciót az említett országokban sajátos fedezékben szervezik meg. Vagyis nem bordélyházakat üzemeltetnek, mert ezt valami okból túl kockázatosnak ítélik. Hanem úgynevezett „business club”-okat alapítanak, ahová csak a tagok juthatnak be, persze nem kis éves tagdíj fejében. Míg egy legális vagy pláne illegális bordélyba bármikor betörhet a rendőrség, a Business Clubot jobb békén hagyni, hiszen annak köztiszteletben álló és roppant befolyásos üzletemberek a tagjai. Végső soron az angolszász jogban ez magánterületnek számít, ahová csak bírósági végzéssel hatolhatna be a rendőrség még akkor is, ha valahonnan „fülest” kapott arról, mi zajlik a falak között. De ilyen engedélyről és esetről eddig még nem hallottunk… Az üzletemberek klubjában aztán minden meg van engedve. Kényelmes hálószobák várják az urakat, és bármikor kívánhatnak maguknak művelt, roppant csinos és szolgálatkész fiatal hölgyeket, akik bármire készek az urakért. Itt törvényes fedezet alatt zajlik a prostitúció, ráadásul ellenőrzött körülmények között, vagyis az urak számára a lebukás veszélye minimális. És ami még legalább olyan fontos: az esetek többségében ezeknek a kanadai, amerikai, ausztrál stb. üzletembereknek fogalmuk sincs arról, ki is a klub valódi tulajdonosa, üzemeltetője. Ők ugyan nyugodtan mondhatják, és nem is fognak hazudni – hogy soha nem láttak egyetlen japánt sem, akár ujjatlant, tetováltat, akár bármilyen mást. Hiszen az igazi tulajdonosok nem mutatkoznak, még az is elképzelhető, hogy a valódi gazda soha nem is járt az ingatlanban, netán ki sem mozdult

Japánból. Mindent ottani ügyvédek és szolgálatkész segítők intéztek, beleértve a sajátos intézmény sok éven át tartó működtetését is. Amitől az 1980-as és 1990-es években még csak féltek a nemzetközi bűnüldöző szervek szakértői, az mára, a 2000-es évek elejére simán be is következett: a japán bűnözés behatolt a nemzetközi területekre. Az amerikai amfetaminkereskedés egy részét már kezében tartja a jakuza, és ahogyan azt a történelemben már számtalanszor bebizonyította, itt is képes lesz az erőket egy célra összpontosítani. Ma még nem nagy szeletet hasít ki például a világ legnagyobb kábszer-fogyasztója, az Egyesült Államokba irányuló piacból, de ezt a szeletet szívósan növeli majd, ha kell, akár fél évszázadon keresztül is. A jakuza az amerikai kábítószerpiacon szerzett pénzt fegyverekbe fekteti, amiket hazacsempész. A fegyvereknek az attól eltiltott japán emberek számára hihetetlen vonzereje van – igaz, ebben szerepet játszik az a férfiasnak kikiáltott szamurájkultusz is, amelynek kikerülhetetlen része volt a fegyverek imádata (sajnos ez a helyes, ideillő kifejezés). A jakuza újabban nagy összegeket mos ki Amerikában, sőt rájöttek, hogy Európában is kezd ezzel foglalkozni. Itt egyszerre van nehezebb és könnyebb dolga, mint Amerikában. Az európai rendőrség és társadalom kritikusabb és jobban figyel, mint teszik azt a korlátlan(nak kikiáltott) szabadság hónában. De mert a jakuza erre a földrészre is mosolygós turisták képében érkezik, és mindvégig a háttérben marad, hát sokat elérhet, mielőtt egyáltalán felfigyelnének jelenlétére. Köztudott, hogy különösen Németországban igen sok japán él, minden nagyvárosban megvannak a saját klubjaik, éttermeik, itt-ott szállodáik is, ahol eleve csak japánok szállhatnak meg. Nem is szólva ezernyi vállalatukról, amelyek sokszor hermetikusan zártak a helybeliek előtt – nos, ez eszményi terep lehet arra, hogy a sötét erők is megjelenjenek. Nincs sok bizonyíték arra, hogy már itt vannak, de az előjelek csalhatatlanok és baljósak. Miért éppen ezt a terepet hagynák érintetlenül…? Van még egy olyan tájéka a Földnek, ahol az utóbbi évtizedekben a bűnözés elképzelhetetlen méreteket öltött és kinyújtotta csápjait

más kontinensekre is. Ez pedig Latin-Amerika. Szokás a nemzetközi bűnüldözésben – ahonnan sok adatot mi is átvettünk – olybá venni, mintha a latinamerikai bűnözés ebben a földrajzi formában nem is létezne, hanem csak Kolumbiára szűkítik a dolgot. Ez nagy tévedés, és mindjárt el is magyarázzuk, hogy miért. Mert bár igaz, hogy Kolumbia lett a világ egyik legveszélyesebb országa, ahol sok százezer fős tömegek élnek bűnözésből és több millióan annak hasznából (itt elsősorban a kokacserjét termelő és maguk előtt más utat nem látó parasztokra gondolunk), azért korántsem csak ott ilyenek a viszonyok. Mint minden más országban, Kolumbiában is volt bűnözés, de az csak a szokásos jelentéktelen szinten mozgott, és nemzetközi vonzatai alig voltak. Ami azóta Kolumbia lett, az az utóbbi harminc év – elsősorban az USA-ra jellemző – változásainak „köszönhető”. Két folyamat zajlott le harminc év alatt, és ezek korántsem voltak egymástól elszigetelve, ellenkezőleg. Az amerikaiak elkezdtek tömegesen, millió-, majd tízmillió számra kábítószereket fogyasztani. A kokainfogyasztók száma rohamosan növekedett. Miből gyártják a kokaint? Mint neve is céloz rá, a kokacserjéből, és hol volt (van) a legtöbb kokacserje, hol a legalkalmasabb az éghajlat a termesztésére? Hát persze, hogy Kolumbiában! Ott, ahol azelőtt csak néhány drágakőbánya működött, ahonnan kávét vittek ki és dohányt, voltak csempészek, akik maguk intézték az „importot”. Azt az importot, amit az egymást váltó, puccsokkal hatalomra került impotens kormányok nem bírtak vagy nem akartak intézni. Szóval ez volt Kolumbia addig. Aztán az események felpörögtek és hirtelen kiderült, hogy van egy ország nem is olyan messze, ahol minden pénzt megadnának a kokainért. Nosza, termeljünk és gyártsunk kokaint, aztán juttassuk el az Államokba és gazdagodjunk meg! Nagyon valószínű, hogy másutt is ezt gondolták és tették volna. Ha Brazíliában teremne a kokacserje, vagy Paraguayban vagy Bolíviában, akkor onnan indult volna el a ma már megállíthatatlan(nak tűnő) folyamat. És bár kevesen tudják, hogy jobban megterem a kokacserje Peruban vagy Bolíviában – valami okból mégis Kolumbia lett a nyerő. Talán azért, mert hihetetlen mennyiségben volt képes előállítani ezt az anyagot. Mint már volt

róla szó, az amúgy nincstelen és nyomorgó parasztok számára ez az egyetlen jövedelmi forrás. Istentelenül kizsákmányolják őket, keveset kapnak a munkájukért, de legalább van olyan-amilyen megélhetésük. Az őserdei kokainlaborok dolgozni kezdtek és dolgoznak ma is. Az országban pedig elharapódzott az erőszak. A kokainbáróknak nevezett szűk réteg – vagyis a kolumbiai maffiák – meggazdagodtak, és ezzel elszabadult a pokol. Egyfelől mások is szerettek volna ennyi pénzhez jutni, és csatlakoztak a kokatermelő és azzal kereskedő bandákhoz. De sokan nem jutottak be oda, ám ők is akarták a nagy pénzeket. Elkezdtek embereket rabolni, és más erőszakos cselekményekre ragadtatták magukat. Az 1990-es évekre az emberrablás valóságos iparággá fejlődött, erre szakosodott maffiacsoportok álltak össze. Voltak tagjaik, akikről senki sem tudhatta, hogy benne vannak a bandában – ők csak éltek a városokban, figyelték a társasági életet, a gazdagokat. Ők adták a tippeket és mutatták meg a tetteseknek a leendő áldozatot. Durva és műveletlen fickók rabolták el a kiszemelt célszemélyt, és már át is adták más bandatagoknak, akik azt elrejtették és őrizték. Megint mások hívták fel a családot vagy vállalatot, és kérték a pénzt. Igen, vállalatot, mert akkortól lett „divat” elrabolni a Kolumbiában dolgozó külföldi cégek vezető alkalmazottait. De mint a bevezetőben említettem, minket nem csak Kolumbia bűnözési belviszonyai érdekelnek. Arról volt szó, hogy latin-amerikai bűnözés ez, nem pedig csak és kizárólag kolumbiai. És tényleg. Ami Kolumbiából indul ki, az óhatatlan latinamerikaivá válik, és nem csak a földrajzi tényezők miatt. A kokain egy része az 1970-es években például Kubán keresztüljutott el az USA-ba, Castro és kormányzata tudtával és beleegyezésével, hisz a hasznot is az az állam fölözte le. Később más útvonalakra tért át a szállítás. Panama és néhány más, Kolumbiával határos vagy nem határos kisebb ország dzsungelrepülőterei is segítik a szállítókat. 2002 után meg a baloldali venezuelai kormányzat, a Castro-barát rezsim tesz meg mindent azért, hogy a kábítószer könnyen eljusson a nagy kapitalista ellenség, az Egyesült Államok területére – ezzel is segítve az „imperializmus elleni harcot”…

Mexikó is „vastagon” benne van mindebben, no nem kormányzati szinten, hanem földrajzi helyzeténél fogva. A kolumbiai áruk egy tekintélyes része éppen ezen a nagy országon keresztül jut be az Államokba. Tény és való persze, hogy a kolumbiai maffiák szervezik meg a szállítást. Nos, a szállítás érdekes kérdés. Ahhoz, hogy ez viszonylag jól működjön, Kolumbiában kellett először megmozdulni. Nemcsak a kokacserje termesztése, majd az anyag feldolgozása volt kezdetben nehézkes és egyáltalán nem könnyű feladat – hanem az is, hogy kik, mikor, milyen gyakorisággal, milyen eszközökkel és milyen útvonalakon szállítsák az Egyesült Államokba ezt a drága árut, méghozzá egyszerre minél többet, hogy még ezzel is kifizetődőbb legyen a dolog. Már a hetvenes évek közepén létrejött a későbbi két meghatározó csempészkartell. A medellini és a calí-i – két ottani városról, a székhelyükről kapták a nevüket. A calí-i kartell sokkal empatikusabban – ha szabad ezt a kifejezést használni – viszonyult a nemzetközi kapcsolatokhoz, a medellini meg nagyon is kolumbiai volt, ezért kisebb sikereket ért el ezen a téren. Medellin kokainbárói minden ügyet véresen intéztek el, hullahegyeket hagytak maguk mögött, amerre csak megfordultak. Köteteket lehetne írni arról, milyen trükköket eszeltek ki a szállítás biztonságos lebonyolítása érdekében. De most hagyjuk a csempészet trükkjeit, hiszen azokról mindenki olvashatott már a napilapokban is. Különösen azóta, hogy a csempészek Európát is célba vették. Mindenképpen két alapvető közlekedési eszközt használnak: a repülőgépet és a hajót. Más eszközök nem is nagyon állnak rendelkezésre Kolumbia és az USA, illetve Kolumbia és Európa, vagy más földrészek között. A hajókat preparálják, a repülőgépeket pedig eleve erre a célra szerzik be és alakítják át. Gyakori este, hogy a gépek a radarok alatt repülve jutnak be az Államok területére, és ott illegális reptereken szállnak le. Még gyakoribb azonban, hogy a hajók a területi vizeken kívül horgonyoznak le, természetesen éjszaka. Így a hatóságok semmit sem tehetnek ellenük, hisz nemzetközi vizeken tartózkodnak. Az éjszaka folyamán aztán a partról nagy teljesítményű és igen gyors motorcsónakokon érkezik a szállítók

első csoportja, amely az esetleges parti őrséget vagy más hatóságot kijátszva az állam területére juttatja a drogot. Ezt várja egy másik csoport, amelynek tagjai nem ismerik az előzőket, a motorcsónakosokat. Ez a csoport is csak egy bizonyos távolságra szállítja az esetenként akár száz vagy több száz kilogramm kokaint (ennek fogyasztása egy idő után kezdett konkurálni az amerikai heroinfogyasztással, éppen azért, mert nagy mennyiségben és könnyen jutott a piacra). A szárazföldi szállítók sem mennek túl messzire, útközben valahol egy másik csoport – a hajósokat is számítva immár a negyedik – veszi át az árut. Akik elvégezték a maguk feladatrészét, eltűnnek és várják, hogy majd napok vagy hetek múlva ismét rájuk kerüljön egy szállítási feladat. Ezek az emberek hol Amerikában élő kolumbiaiak, esetleg más latin-amerikaiak, vagy igazi tősgyökeres amerikaiak. A kolumbiai drogkartellek ugyanis már az első években elhatározták, hogy mivel ez egy igen jövedelmező piac, hát nem is engedik ki a kezükből. Alig tíz év alatt elérték, hogy az első láncszemtől – a kokacserjét termelő parasztoktól – az utolsóig, vagyis az amerikai fogyasztóig a saját kezükbe vesznek mindent. És odajutottak, hogy 1990 körül már az amerikai kokainterjesztési piac nyolcvan százaléka a kezükben volt. Akadtak persze városok, államok, ahol csak ennél kevesebbet értek el, és voltak olyanok is, ahol övék volt a százszázalékos részesedés. Pedig nem lehetett könnyű megszervezni mindent, gigantikus munka volt, és sok áldozattal járt. Mert tegyük hozzá: a kolumbiaiak nem ismertek könyörületet. Ha valahol nem ment szép szóval az üzletkötés, a területek megszerzése, akkor azonnal vérontásba mentek át a dolgok. Lőttek mindenre és mindenkire, ami mozgott. Amerikai nagyvárosok utcáin nemcsak éjjel, de nappal is képesek voltak végezni a konkurens drogterjesztőkkel, dílerekkel és az azokat támogató bandákkal. Persze a legsimábban ott mentek a dolgok, ahol társultak a helybeli maffiákkal. A legsikeresebb együttműködésük – mint az várható is volt – a Cosa Nostrával, vagyis az amerikai olasz maffiával jött létre. Nem mintha ott nem történtek volna véres leszámolások, mégis, még az olaszokkal jöttek-jönnek ki a

legjobban. Persze más maffiák is kérnek-vesznek tőlük árut, hiszen a kokain sokfelé kelendőbb a piacon, mint a kenyér vagy a tej. A szállítások továbbra is érzékeny pontot jelentenek. A huszonegyedik században is éppen olyan nehéz logisztikai feladatot jelent egy tiltott és mindenhol keresett-kutatott áru eljuttatása „A” pontból „B” pontba, mint régebben. A szállítóknak rengeteg akadályt kell legyőzniük. Különösen akkor, ha nem is az USA-ba, hanem Amerikán kívüli államokba akarnak szállítani. A szicíliai maffia, és mint megtudtuk, a ’ndrangheta is segít ebben – no persze a laikusok számára elképzelhetetlenül magas haszonkulcs fejében – nem is szólva az európai és amerikai orosz és egyéb maffiákról. Mindenki részesülni akart a haszonból, ami egyszerűen óriási. A kolumbiaiakkal azonban nem könnyű üzletet kötni, nagyon bizalmatlanok. Van is rá okuk, mert egyrészt több más maffia próbálta már őket becsapni (az olaszok kivételével), másrészt pedig az amerikai DEA, vagyis a drogellenes titkosszolgálatnak többször sikerült beszivárognia a soraikba, és összeugrasztott két vagy több maffiaszervezetet. A kolumbiaiak ilyenkor közmondásos kegyetlenségükkel és vérfürdővel igyekeztek eltűnni a helyszínről, kimenekülni a csapdából. Nemegyszer több száz kiló kolumbiai eredetű heroint foglalnak le az európai tengeri kikötőkben. Kétféle útvonalon jönnek ezek a szállítmányok. Vagy Dél-Európa a cél, mert ott könnyebben korrumpálható a kikötői vámőrség, hatóság – az olasz vagy görög kikötőkből mindenesetre könnyebb kihozni az illegálisan odaszállított hajók rakományát. A másik útvonal – de csak az utóbbi években – gyakorta minden gyanú fölött álló országokat vesz célba. Többször találtak már lengyel utasszállító, de főleg teherhajókon kialakított több száz kiló kokain befogadására elégséges rejtekhelyeket. De svéd vagy dán kikötőkben is voltak ilyen lebukások. Senki sem tudja, hogy a kolumbiai maffiának hány sikeres akciója volt már ezeken az útvonalakon. Minden lebukásra jut legalább nyolc-kilenc sikeres szállítás, így tudják a szakemberek. A balti-tengeri kikötőkből viszont már nyugodtan szállíthatták tovább az árut az Európai Unió tagországaiba. Elég volt biztonságban kihozni a kikötőből, aztán már semmi sem állíthatta

meg, hogy teljesen ártalmatlan és senki által nem gyanított irányból, északról vagy keletről érkezzen az uniós országok piacaira. Nem kell talán külön hangsúlyoznunk, hogy egy ilyen kokainmaffiában – legyen az bármilyen, de a gyakori példa kedvéért maradjunk most a kolumbiaiaknál – rendkívül fontos a biztonság, vagyis a titkosság. Egy kétszázötven kilós kokainszállítmányt nem lehet úgy elvinni egy több ezer kilométeres útra, hogy arról sokan tudjanak, és végül avatatlanok fülébe jusson az esemény híre. Igazából csak a vezetők ismerik a szállítmány teljes útvonalát, de ez nem is lehet másképpen, hiszen a részekre bontott feladatokat, időpontokat, helyeket, jelszavakat is ők szervezik meg. Amerre a szállítmány elhalad, igyekeznek az útból előzőleg elterelni minden zavaró tényezőt. Figyelik a helyi rendőrséget, nem nyüzsögnek-e hirtelen? Milyen a rádióforgalmazásuk? Ha nagy élénkséget tapasztalnak, felmerül a gyanú, hogy valaki beköpte a szállítmányt, és a rendőrség készülődik annak lefoglalására. Ha minden simán megy, csupa olyan ember viszi a szállítmányt, akinek van normális ottani lakhelye, sokszor valamilyen „fals” munkahelye is. Járműveik kopottak, de műszakilag jók – nem feltűnőek. Olykor bizony egy-egy kokaint szállító kocsi előtt több kilométerrel jár egy másik, amiben csak egy megfigyelő ül. Ha valami rendkívülit észlel, mobilon riasztja társait. Akik ismerik az ő szakaszukra jutó útvonalon az összes lehetséges menekülő-kerülő utat. Az áru a cél közelében titkos raktárba kerül, és várja az elosztást. Sorban jelentkeznek nemcsak a saját dílerek, de az előre értesített más maffiák és egyéb szervezetek, amelyek szintén szeretnének árulni – sokszor bizonyos mennyiséget a szállítmányból eleve ők rendeltek meg előre. Most megkapják a részüket, azonnal fizetnek és percekkel később senki sem találná az üzletkötés nyomát, bizonyítékát. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kolumbiai maffia igazán csak a drogügyekhez ért – a többi, ebből járó feladatot azonban más maffiákra bízza. Az 1990-es években a kalábriai olasz maffia mosta a drogokkal szerzett pénzt, később ezt a feladatot fokozatosan az európai és az amerikai orosz maffia vette át. Ma már bizony nem érvényes az a tétel – amiben sok, főleg amerikai bűnüldöző

szakember még az 1990-es évek elején is hitt –, hogy az eltérő etnikai maffiacsoportok összefoghatnak egymással. Bizony a legtöbb esetben nincsenek ilyen akadályok. A maffiák ugyanis e tekintetben a legtöbbször igen demokratikusan gondolkodnak – ott csak a pénz és a közös titkok – no meg a közös haszon számít, semmi más. Ahogyan az 1920-as években a könyvünkben annyit emlegetett O’Banion chicagói ír maffiavezér is képes volt együtt dolgozni zsidókkal, feketékkel, olaszokkal és gyakorlatilag bárkivel, akinek segítségével haszonra tehetett szert – hát most is ez történik. A maffiák elüzletiesedtek, amit persze sokan sajnálnak is. Különösen a régi, szicíliai gyökereket ápoló olasz, és a jakuza egykori fénykorára könnyes szemmel visszagondoló japán banditák. De az élet nem ilyen, ma már semmiképpen sem. Amin nem is csodálkozhatunk. Hiszen a bűnözés mindig is anyagi haszon reményében zajlott – a Robin Hood-féle „betyárok” is csak a róluk szóló legendás történtekben szokták szétosztani a gazdagoktól rabolt pénzt a szegények között, nem a való életben. Ne higgyünk az afféle mítoszteremtő írásoknak, ahol ilyeneket olvashatunk: „X. Y. nemes lelkű rabló volt, csak a gazdagokat fosztotta ki, de nem bántotta a szegényeket.” Hát miért is bántotta volna őket, ha tőlük semmit sem nyerhetett? Logikus, hogy aki erőszakkal és nem munkával akar mások vagyonához jutni, olyan áldozatokra les, akiknek meg is van az a vagyon, és futni hagyja a nyomorgókat, kikből semmit sem préselhet ki. Nos, a modern maffiák is ilyenek. Anyagiasak, könyörtelenek. Az üzleti szellem áthatja őket, mert hiszen pénzszerzésre épültek. Azért jöttek létre, azért működnek, ez az alapelvük. Csupán annyi talán a különbség az üzleti világ és a maffiák között – bár a rossz nyelvek szerint nincs különbség…! –, hogy az üzleti életben vannak bizonyos szabályok, törvények és szokások, amiket be szoktak tartani. Már csak éppenséggel a normális üzletmenet érdekében is. Nem sok ilyen szabály van, és ismétlem, azokat sem mindig tartják be, de így legalább működik a dolog. A maffiában azonban ma már csak elvétve találunk olyan hagyományt, amely egyértelműen pozitív lenne, mégis ragaszkodnának hozzá. Már a huszadik századdal együtt elmúltak

(kimúltak) azok a nagynevű vezérek, akiknek még mondott valamit egy-egy régi gesztus. Akik még tudták, kik voltak szervezetük alapítói, és azok hogyan viszonyultak az ősi törvényekhez. A mai banditanemzedékeket már csak a bűn és a pénz érdekli. Az egyik révén szerzik meg a másikat. A másik csábítja őket az elsőre. És sokuk számára ebből a pokoli körből nem látszik a kiút.

Tartalom 1. Szicília, a kezdet 2. Itália más tájain 3. Maffia az USA-ban 4. A nagy karrierek titka 5. A letűnő korszak utolsó harcosai 6. Maffiák a világban