A reggel, amikor eljöttek értünk 9789633045091 [PDF]

Zitiervorschau

A reggel, amikor eljöttek értünk Janine di Giovanni HVG (2017) Címke: Újságírás, Közel-Kelet, Szíria Újságírásttt Közel-Keletttt Szíriattt

Janine di Giovanni több mint két évtizeden át dolgozott a KözelKeleten. A szíriai forradalmat kitörése óta figyelemmel kíséri, 2012 és 2016 között többször is járt az országban. Könyvében elmeséli azoknak az ellenzéki aktivistáknak a történetét, akiket a legkisebb provokációért börtönbe vetettek, és beszámol a damaszkuszi elit szállodákban rendezett fényes fogadásairól, míg a közelben bombák hullanak. A reggel, amikor eljöttek értünk hiteles tudósítás arról, hogyan kerül az összeomlás szélére egy önmagát toleránsnak tartó multikulturális társadalom, és hogyan fordul szomszéd szomszéd ellen. Szenvedéllyel, félelem nélkül és érzékletesen megírt mű egy széteső ország hétköznapjairól és a legborzalmasabb körülmények között is megmutatkozó emberi ellenállásról. A kötet a Nemzetközi Női Média Alapítvány újságírói bátorság díjának győztese

Janine di Giovanni

A REGGEL, AMIKOR ELJÖTTEK ÉRTÜNK Egy újságírónő feljegyzései Szíriából

„Csak a halottak tudják, mikor ért véget a háború.” ismeretlen „A konfliktusok világában, az áldozatok és a gyilkosok világában a gondolkodó embereknek az a feladatuk. … hogy ne álljanak a gyilkosok oldalára.” Howard Zinn: A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok népeinek története) „A háborúnak nincs emlékezete, mivel senkinek sincs bátorsága ahhoz, hogy megértse, mi is történt valójában; aztán egyszer csak nem marad szemtanú, aki elmesélhetné; eljön a pillanat, amikor már senki sem emlékszik, s akkor kezdődik elölről az egész, új arccal, új néven, és azt is felfalja, amit maga után hagyott.” 1 Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

TARTALOM

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

ELŐSZÓ DAMASZKUSZ–2012. június28., csütörtök LATAKIA–2012. június 14., csütörtök MALULA ÉS DAMASZKUSZ – 2012. június–november HOMSZ–2012. március 8., csütörtök DARAJJA – 2012. augusztus 25., szombat ZABADÁNI – 2012. szeptember 8., szombat HOMSZ, BAB AL–SZEBAA UTCA – 2012. október 14., vasárnap ALEPPÓ – 2012. december 16., vasárnap UTÓSZÓ – 2016. november Jegyzetek Kronológia

ELŐSZÓ A 2011–es év telét Belgrádban töltöttem. A háború, amelynek során Jugoszlávia összeomlott, már évekkel korábban véget ért, de én még mindig azon dolgoztam, hogy felkutassam a bűnösöket. Óriási feladat volt, de kényszerítő erejűek voltak az érzelmek, amelyeket a délszláv háború és a következményei iránt éreztem. Rettenetes, lázas érzés volt, mint a malária, amely időről időre előtör, ha a betegség belekerül a véráramba. A láz azóta gyötört, hogy az 1990–es évek elején először tudósítottam Boszniából. A bűnösök, akik annyi fájdalmat és szenvedést okoztak, falvakat, iskolákat égettek fel és kórházakat bombáztak, gyerekeket nyomorítottak meg és tömegével erőszakoltak meg nőket, továbbra is szabadon éltek a falujukban, hétvégenként horgászni jártak vagy az unokáikkal piknikeztek. Fizikai rosszullétet éreztem attól, hogy ők szabadon élnek, míg az áldozataik meghaltak. Elhatároztam, hogy megpróbálom felgöngyölíteni az eseményeket, amelyek ennek a jobb sorsra érdemes államnak a széteséséhez vezettek. Az egyik évben Szarajevóban heteket töltöttem azzal az emberrel, aki a háború idején a halottasházat vezette. Ez az ember nemcsak a holttestek fogadásáért és hamvasztásáért felelt, hanem naplót is vezetett, amelybe feljegyzett minden egyes nevet, a beérkezés idejét és a halál okát, ami többnyire golyó, repesz vagy robbanás volt. Úgy hívta: A halottak könyve. Az egyik reggel arra érkezett a halottasházba, hogy a hűtőkamrában a fronton harcoló egyetlen fia holtteste fekszik. A halottasház vezetője túlélte a háborút, megöregedett, és amikor két évtizeddel a harcok elülte után találkoztam vele, együtt gondosan átlapoztuk a könyvét. Az egyik közvetlen munkatársa, egy férfi, aki nem volt olyan erős, mint ő, évekkel korábban öngyilkos lett. Szerettem volna, ha kiheverem a lázat, de ez a pillanat soha nem jött el. Már javában az új évezredben jártunk, ám a délszláv háború bűnözői, erőszaktevői és gyilkosai büntetlenül jártak–keltek. Beszéltem olyan nőkkel, akiket fogolytáborban tartottak, és naponta egy tucatszor is megerőszakoltak, más asszonyokat arra kényszerítettek, hogy hordják ki megerőszakolójuk gyermekét.

Boszniában a háború után minden fenekestül felfordult. Senki sem tudhatta, ki a szomszédja, és a nők naponta találkoztak erőszaktevőikkel a sarki boltban, az utcán, az iskolában, ahová a gyerekeik jártak. Ha egymásba botlottak, az áldozatok néztek félre szégyenkezve, nem a bűnösök. De néhány gonosztevőt utolért a sorsa. Radovan Karadzsicsot, a pszichiátert, futballőrült költőt, a boszniai szerbek vezetőjét, aki Szlobodan Milosevics bábállamát vezette, 2008–ban elfogták egy autóbuszon. 1995 óta bujkált, a háború befejezése óta álnéven élt, ezoterikus gyógyítónak adta ki magát. Amikor e sorokat írom, Karadzsicsot már vád alá helyezték háborús bűnök elkövetése miatt, 2016 márciusában első fokon negyven év börtönre ítélték. Szlobodan Milosevicset, aki a háborús időkben Szerbia vezetője volt, a hálószobai papucsában vitték helikopterrel Hágába 2001–ben. Aznap éppen Belgrádban voltam. Autóba ültem, és egész éjszaka vezettem, hogy eljussak Szarajevóba, és lássam, hogyan reagálnak ott az emberek a hírre. Milosevics gyűlölte Szarajevót, és szinte a földdel tette egyenlővé. Éljenző tömegeket vártam, embereket, akik ünneplik, hogy Milosevicset utolérte a sorsa, de csak fásultságot találtam. A barátaimnak, egykori katonáknak, ügyvédeknek, diákoknak, orvosoknak, anyáknak, tanároknak elegük volt már mindenből. Nem ünnepeltek, nem hitték, hogy ez az egész számít valamit. Nem volt más vágyuk, mint hogy elfelejtsék a háborút, amely elevenen felfalta őket. Óriási elégtételt éreztem, hogy az ember, aki ennyi fájdalmat okozott a saját népének, élete végéig egy hágai börtöncellában fog csücsülni. A Milosevics–ügyben azonban nem született ítélet: 2006– ban rejtélyes körülmények között holtan találták a cellájában. Egyesek öngyilkosságról beszéltek, mások azt rebesgették, hogy leghűségesebb hívei csempésztek be neki egy tablettát, amely felgyorsította, majd megállította a szívét. Egy harmadik teória szerint szívroham végzett vele. Nem tudunk mást, mint azt, hogy ez a gonosz ember még az előtt meghalt, hogy elérte volna az igazságszolgáltatás keze. De 2011 januárjában, aznap, amikor egy fagyos újbelgrádi kávézóban Ratko Mladics egykori harcostársaival találkoztam, a fosztogatásokról elhíresült tábornok még mindig szabadlábon volt.

Srebrenica ostromának irányítója békésen aludt egy szerbiai faluban a hívei védelme alatt, míg a Srebrenicában meggyilkolt nyolcezer férfi és fiú családja együtt élt a kísérteteivel, szeretteinek napról napra halványodó emlékével. Azóta Mladics ellen is vádat emeltek háborús bűnök elkövetésének vádjával, az ő esetében még nem született ítélet. Nem vagyok nyomozó, tudtam, hogy nem én leszek az, aki Mladics csuklójára bilincset kattint. Viszont több szabadságot is élveztem, mint egy rendőr. Beülhettem a kávézóba, ahol Mladics hívei reggeli teájukat itták, és megkérdezhettem, hol látták utoljára. Leülhettem a lánya sírja mellé, aki a háború alatt öngyilkosságot követett el, és megkérdezhettem a sírt gondozó asszonyt, mikor látta Mladicsot utoljára, milyen hangulatban volt, és hogy nézett ki. Megpróbáltam beleképzelni magamat az ő helyzetébe. Felépítettem magamban az üldözött Mladics képét, aki egyébként a bűnösségét természetesen nem ismeri el, és ezzel megpróbáltam ugyanúgy halhatatlanná tenni, mint azokat, akiket meggyilkolt. Röviden: meg akartam akadályozni a felejtést. Míg a Mladics egykori osztálytársaival, katonáival és híveivel készített interjúk jegyzeteit rendezgettem, kitört az arab tavasz. Először a tunéziai jázminos forradalom szökkent szárba, majd Egyiptomra terjedt át a forradalmi láng. Egyik csatornáról a másikra kapcsolgattam, és megdöbbenve néztem a televízióban a Tahrir téri eseményeket. A tömeg egyre nagyobbra duzzadt, és már azért tüntetett, hogy Hoszni Mubarak rendszere megdőljön. Fiatal doktorandusz koromban, két évtizeddel azelőtt a Közel–Keleten kezdtem el dolgozni, és ez a világ ugyanolyan fájdalmasan égett bele a retinámba, mint Bosznia. Befejeztem a munkámat a Balkánon, és 2011 májusában, amikor Mladicsot elfogták, már Tunéziában voltam, majd Egyiptomba, Líbiába, Irakba és Szíriába utaztam. Éreztem, hogy Szíria lesz az az ország, amely ugyanúgy elrabolja szívemet és lelkemet, mint Bosznia. Szíria az utolsó volt a forradalmak sorában. Az események békésen kezdődtek, de négy év elteltével, ahogy e sorokat írom, az ország borzalmas, látszólag soha véget nem érő háborúba zuhant. Bejártam az országot, megismertem a konfliktus mindkét oldalát. Néha legálisan, útlevelemben a szíriai kormány vízumával utaztam,

néha illegálisan, határokon át eljutva a szíriai lázadókhoz. Megpróbáltam nem keresni a párhuzamot Boszniával. Ez nem volt könnyű. Ugyanazt a menekültáradatot láttam, ugyanazokat a kiégett falvakat, ugyanazokat a rettegő nőket, akik paramilitáris csapatok elől menekültek, hogy elkerüljék az erőszakot. Hiába tapasztalta meg a nemzetközi közösség az 1990–es években a háború brutalitását Ruandában, Szomáliában, Libériában, Sierra Leonéban és Csecsenföldön, most engedte, hogy újra megtörténjen. Egy diplomata barátommal, L. R.–rel sokat beszélgettünk a háború utáni évekről Boszniában, és arról, mit és hol rontottunk el. Egyszer azt javasolta, hogy ne vállaljak el egy munkát valahol, mert folyamatosan frusztrált leszek, és ez a frusztráció nem fog csillapodni. Most azt mondta, ne menjek Szíriába, mert ugyanolyan megrázó élmény lesz, mint Bosznia volt, és ezt jobb lenne elkerülni. De én úgy döntöttem, mégis belevágok.

1 DAMASZKUSZ 2012. június 28., csütörtök 2012 májusában, egy kora reggel érkeztem meg Damaszkuszba. A szíriai polgárháború első évében jártunk. Fullasztó kora nyári nap volt, a várost megülte a szürke szmog. Bejrútból érkeztem taxival, amelyet valamivel kevesebb, mint 100 dollárért béreltem, és készpénzben fizettem ki. A sofőr a damaszkuszi úton vett fel, és Szent Pál damaszkuszi úton történt megvilágosodásával tréfálkozott, amíg bőröndjeimet a kocsi csomagtartójába tette. Azután elindultunk, magunk mögött hagytuk Bejrútot a modern tengerparti klubjaival, csütörtökönként zsúfolt fodrászszalonjaival, elegáns éttermeivel és zajos diszkóival, és megérkeztünk Szíriába, amely a háború küszöbén állt. Az Újszövetségben az áll, hogy Szent Pál valamikor a Kr. u. 1. században járt ugyanezen az úton, és különös dolog történt vele. Nem vagyok benne biztos, és a történészek és hívők sem tudják pontosan, hogy hangot hallott–e, jelet kapott–e az Úrtól, avagy hirtelen beléhasított, hogy az élete rossz irányba halad. Akárhogyan is, Pálban valami hirtelen átalakult. Többé nem üldözte a keresztényeket, és Jézus hű követője lett. Az élete örökre megváltozott. Az út Libanonból Szíriába nem tart sokáig, ami jól mutatja, milyen érzéketlenül szabdalták szét és osztották fel a régiót mesterséges országokra az I. világháborút követően, miután az Oszmán Birodalom megszűnt. A modern szíriai állam francia mandátumterületként jött létre, miután a franciák és a britek a terület arab lakosságát hamis ígéretekkel áltatták. Mindez a szíriaiakban, különösen az alavitákban felerősítette az önrendelkezés vágyát, úgy érezték, a francia elnyomás őket jobban sújtja másoknál. Szíria parlamentáris demokráciaként 1946 áprilisában nyerte el a függetlenségét. A következő években számos puccs történt az országban, mígnem 1963–ban, a Baasz párt hatalomátvételét követően létrejött a Szíriai

Arab Köztársaság. A hatalomátvétel szervezői és irányítói közé tartozott Háfez el–Aszad, a jelenlegi elnök, Bassár apja. Ha utólag visszanézünk a hazugságok és erőszakos események láncolatára, látható, hogy már ekkor élesítették a bombát, amely évtizedekkel az után vezetett tragédiához, hogy a gyarmatosítók meghúzták az országhatárokat. A végzet mintegy kódolva volt a történelemben. Miután átléptem a szíriai határt, az első dolog, amit megláttam, Bassár el–Aszad hatalmas portréja volt. Az elnök élénk szemét még kékebbre festették, hogy tekintete áthatóbbnak tűnjön. A második dolog egy Dunkin’ Donuts volt, ami még egy olyan fejlett országban is különösnek tűnt, mint Szíria. Bizarr páros volt, az elnök és a fánkozó: a nyugati fogyasztói társadalom jele, hogy a Damaszkuszba vezető főúton nem egy kis helyi kávézó, hanem egy amerikai cukorszentély fogadott. Aztán kiderült, hogy a Dunkin’ Donuts nem az, amire számítottam. Bár úgy nézett ki, mint az amerikai változat, még a logók és a dekoráció is stimmelt, csak sajtos melegszendvicset árultak. Kértem egyet, és rögtön magamon éreztem a három bajszos férfi tekintetét, akik a pult mögött cigarettáztak, amíg egyikük elkészítette a szendvicset. Nyilvánvalóan a Muhabarat, a titkosrendőrség emberei voltak. A sofőröm idegesen várt, és ahogy a szendvics elkészült, kiterelt az autóhoz. Damaszkuszban éppen olyan paranoid volt a légkör, mint Irakban Szaddám Huszein idején. A forgalmi dugók és a folyamatos dudálás ellenére furcsa csönd uralta a várost. Az emberek lehalkították a hangjukat, ha kimentek az utcára. Amikor pincér lépett egy asztalhoz, abbahagyták a beszélgetést. A Muhabarat emberei a megtévesztésig hasonlítottak az egy évtizeddel korábbi iraki titkos ügynökökhöz, ugyanolyan olcsó bőrkabátokat hordtak, ugyanolyan igénytelenül nyírt, lefelé konyuló bajuszuk volt. Tény, hogy Szaddám bukása után az iraki Baasz pártiak jelentős számban menekültek át egy szomszédos országba, amelyet ugyancsak a Baasz párt irányított: Szíriába. Azért utaztam Damaszkuszba, hogy lássam Szíriát, mielőtt elnyeli a háború örvénye. Első utam idején, 2012 májusában az ország már a háború szélén állt. Nyilván lehet a meghatározásokon vitatkozni,

azt is mondhatjuk, hogy ekkor még csupán két (majd később három, négy és még több) fél közötti fegyveres konfliktusról volt szó, de sok háborút láttam, amely éppen így kezdődött. A szíriai események szédítő sebességgel követték egymást, a világ pedig tehetetlenül állt, és nézte. Volt vízum az útlevelemben, tehát legálisan érkeztem, de ez sem sokat segített. Egyfolytában megfigyeltek, lehallgattak és követtek. Bejelentkeztem a Dama Rose hotelbe, ahol az ENSZ megfigyelői is laktak, rosszkedvű férfiak, akiket annyi támadás ért, hogy kénytelenek voltak felfüggeszteni a tevékenységüket. Egyik kávét itták a másik után, és vicceket gyártottak a földszinti bárról, amelyet az általuk „Natasáknak” nevezett fiatal orosz lányok is előszeretettel látogattak. Néhány héttel később a „Natasák” mind hazarepültek, bár Putyin Aszad szövetségese volt, így ők legalább vízumot könnyen kaphattak. Egy csütörtökön, a muszlim hétvége kezdetekor olyan damaszkusziakkal készítettem interjút, akik nem voltak biztosak benne, hogy a hazájuk létezni fog–e egy vagy két év múlva. Keresztények voltak, de liberálisok: ugyan nem értettek egyet azzal, hogy a kormány vérbe fojtja a békés tüntetéseket, de a fegyveres ellenállást sem támogatták. Ebben az időben azt próbáltam meg felmérni, hogy melyek az Aszadot támogató és melyek az őt megdönteni akaró szíriai csoportok. Voltak felkelők, akik fegyverrel harcoltak, aktivisták, akik digitális háborút indítottak a Facebookon, a YouTube–on és a Twitteren, mások kimentek az utcára Homszban és a többi városban, de ahogy előkerültek a fegyverek, többet nem vettek részt a tüntetéseken. Néhány héttel korábban, egy kegyetlenül hideg napon Párizsban találkoztam Fadva Szulejmánnal, a szép alavita színésznővel, aki a forradalom első napjaiban a tüntetések élére állt. Ez egyfajta politikai hírességgé tette, azelőtt szíriai szappanoperákban szerepelt. A forradalom egyik arcává vált, mert bár alavita volt, akárcsak Aszad, mégis a rezsim ellen tüntetett, a szabadságért. De azt mondta, mostanra a dolgok megváltoztak. Szomorúan látta, hogy a forradalom „nem a jó irányba halad. Fegyveres konfliktussá vált, és az ellenzék, amelynek a békés ellenállás volt a célja, a rezsim forgatókönyvéből játszik, az ország a szektariánus háború felé halad.” Hozzátette:

„Nem akartam elmenni Szíriából, de nem volt más választásom. Megfenyegettek, és én magam is fenyegetést jelentettem az aktivistáknak, akik segítettek nekem.” Ott voltak azután Aszad követői, akiket magamban hívőkként emlegettem. Sokan éppen olyan odaadók voltak, mint Szent Pál, amikor Jézust követte. Mások pusztán attól féltek, hogy egy kisebbség kisebbségeként (az alaviták az Iszlám síita ágához tartoznak) eltűnnek a Föld színéről, ha radikális szunniták kerülnek hatalomra. A hívők egy csoportja csak a saját bőrét akarta menteni, meg akarta úszni Aszad börtönét. A magánvéleményük ugyan az volt, hogy a rezsim kínzókamrái és az aleppói légitámadások elítélendők, de a híreket eltúlzottnak tartották, és azt főleg nem akarták, hogy a radikális iszlamisták kerüljenek hatalomra. Volt még egy kategória: azok, akiket semmi más nem érdekelt, mint az életben maradás. Az, hogy étel legyen az asztalon, hogy kimehessenek az utcára anélkül, hogy repeszdaraboktól kelljen rettegniük, vagy hogy a dugóban araszolva öngyilkos merénylő robbanjon fel mellettük. Néha az emberek átkerültek egyik kategóriából a másikba. Minél több időt töltöttem Szíriában, annál többféle aktivistával találkoztam. Ismertem olyanokat, akik az után lettek „hívők”, hogy az Iszlám Állam elfoglalta a fél országot, és ők nem akartak az uralma alatt élni. A szervezet, amelyet ISIS (Islamic State of Iraq and Syria, Iraki és Szíriai Iszlám Állam), ISIL (Islamic State of Iraq and the Levant) vagy arabul Daes néven is emlegetnek, iszlamista rezsimet hozott létre, ahol a női orvosokat lefejezték, a gyerekeket az idegenek elleni gyűlöletre tanították, és az iszlámnak csak a szó szerint vett, legradikálisabb formáját fogadták el. Idővel gyakran előfordult, hogy a lázadók radikalizálódtak, a Szabad Szíriai Hadsereg után az al–Káida szíriai frakciójának, a Dzsabhat an–Nuszrának az uszályába sodródtak, majd onnan álltak tovább az ISIS–hez. De volt számos olyan „hívő” is, akinek meggyengült a hite. Abban az évben tavasszal és nyáron a Külügyminisztérium szóvivője egy bizonyos Dzsihád Makdiszi volt, egy muszlim nevű keresztény, aki a párizsi Sorbonne–on diplomázott. Minisztériumi irodájában fogadott, arról beszélt, hogy Szíria a nemzetiségek olvasztótégelye: laknak itt

görög ortodoxok, keresztények, szunnita kurdok, síiták, alaviták és zsidók. Racionális, intelligens és értelmes volt, nyilvánvalóan azért nevezték ki ebbe a pozícióba, hogy a rezsim emberi arcát mutassa. De Dzsihád nem maradt sokáig a hivatalában. Egy évvel később az újságból tudtam meg, hogy családjával együtt az Öböl–térségbe emigrált. Ezzel Szíriában persona non grata lett, legalábbis amíg az Aszad–rezsim fennáll. Később Genfben találkoztam vele egy üzletemberek által látogatott étteremben, napokkal a kudarccal záruló Genf–2 békekonferencia előtt. Makdiszi korábban politikai karrierre készült, de elveszítette lojalitását a rendszerrel. „Volt egy pillanat, amikor már nem tudtam elfogadni olyan dolgokat, amelyek korábban nem zavartak” – mondta utolsó, Szíriában töltött napjairól. Szulejmán, a színésznő Homszból Damaszkuszba szökött, onnan Jordániába, majd végül Franciaországba ment. Látta, ahogy Homsz szunnita lakosai, akik kezdetben önvédelemből fegyverkeznek, egyszer csak a kormány ellen fordulnak. „Ekkor értettem meg – mondta –, hogy hiába minden békés tiltakozás, az események a háború felé tartanak.” De nem a szíriaiakat hibáztatta, hanem az „idegen hatalmakat”: Szaúd–Arábiát, Katart, Kuvaitot. „Amelyek felfegyverzik a szíriai utcák népét… Bármire képesek lennének, hogy megkaparintsák az országot. Ugyanúgy, ahogy Bassár el–Aszad is bármit megtenne, hogy hatalmon maradjon.” Fadva Párizsban nem volt igazán boldog. Hiányoztak a barátai, a családja, a régi élete. Az élet a száműzetésben mindig keserű, különösen akkor, ha a szülőföldön háború dúl, és az ember az eseményeket távolról, homályos üvegen keresztül szemléli. A színésznő az első tüntetés előtt, még Homszban, hosszú haját a tiltakozás jeléül rövidre vágatta. Rövid hajjal, nagy dzsekijében aznap délután Párizsban aprónak, elveszettnek, szomorúnak tűnt. Nem megy vissza Szíriába, mondta, ujjaival szimbolikusan rövidre vágott hajában játszadozva, amíg újra rá nem ismer a hazájára. 2012 nyarának elején úgy festettek a hotel úszómedencéje mellett rendezett csütörtöki partik, mintha egy bukásra ítélt birodalom utolsó napjaiban éltünk volna. A horizonton fekete füst szállt fel a déli elővárosok felől, amit rakéták becsapódása okozott; a medence

mellett egy szerencsétlen kis orosz „Natasa” táncikált, mintha nem hallaná a robbanásokat. Szíriai nők bonyolult hajkölteményeket készítettek, amiket csatokkal és műhajjal, dauerral és hajszínező zselével tökéletesítettek, és teljes sminkben, bikinit és magas sarkú cipőt viselve parádéztak. A férfiak Vilebrequin fürdősortot hordtak, és libanoni sört kortyoltak sóba mártott szélű poharakból, citromgerezddel az üveg nyakában. A színpadról Adele „Someone Like You” című dalának remixe üvöltött. Az erkélyen álltam, láttam, ahogyan az elővárosok felől száll a füst, és néztem a lábaim előtt zajló bacchanáliát, amely elnyomta a háború kezdődő dobpergését. Ám mielőtt észrevehették volna, lassacskán az elit élete is darabokra hullott, áldozatok lettek ők is. A buborék azonban ekkor még nem pukkant ki. Heteken át minden csütörtökön figyeltem a Dama Rose hotelben ezeket a lázasan hedonista partikat. Az első hét olyan volt, mint ahogyan a hétvégére készülődnek bárhol a világon. A nők ebédidőben kiszaladtak a fodrászhoz; a városból kivezető utakon, ha nem voltak lezárva, lelassult a forgalom a rengeteg luxusautótól. Aki tehette, továbbra is hazatért a falujába, vidámparkba vitte a gyerekét, vagy vendégeket hívott, pikniket, vacsorát szervezett a nyaralójában. Az elit éttermei, mint az óvárosban közel egy fél háztömböt elfoglaló, hagyományos arab ételeket kínáló Narendzs, továbbra is zsúfolásig teltek. Egy este esküvőre voltam hivatalos. Az asztal roskadásig megrakva étellel: báránnyal, csirkével, rizzsel, datolyával, naranccsal, mézzel édesített desszertekkel. Szomorúan gondoltam rá, hogy Homszban, amely, ha az út járható, alig egy órára fekszik onnan, az éhenhalás szélén állnak az emberek, Húlában népirtás zajlik, Libanont, Törökországot és Jordániát pedig menekültek árasztják el, akik nem tudnak enni adni a családjuknak. A Dama Rose–ban rendezett partiknak különösen furcsa színezetet adott, hogy éppen abban a szállodában zajlottak, ahol a 300 felfüggesztett ENSZ–katona lakott, akik ötven különböző országból érkeztek. A hotel egyik felső szintjén volt a vezetőjüknek, Robert Mood norvég tábornoknak és közvetlen munkatársainak az irodája. A megfigyelők 2012. június 14–től szüneteltették a munkát, mivel a talaj túl forróvá vált a talpuk alatt. Később a legtöbbjüket kivonták az

országból, csupán egy kis csapatnyi ENSZ–megfigyelő maradt hátra, akiket frusztrált, hogy a munkájukat tönkretette a politika. Nem először fordult elő, hogy az ENSZ hasonlóan megoldhatatlan helyzetben találta magát. De a szervezet amúgy is könnyű célpont az újságírók és a politikai elemzők számára: előszeretettel űzünk gúnyt abból, hogy látszólag működésképtelen, és egyes tisztviselői számára a saját karrierjük nagyobb hajtóerő, mint a szenvedők kínjainak enyhítése. Elterjedt a protekció, a felső vezetők rokonai és barátai zsíros állásokhoz jutnak, a korrupció sem ritka. Természetesen vannak a szervezetnek elkötelezett munkatársai is, akik a dolgukra koncentrálnak, és annak ellenére próbálnak segíteni az embereken, hogy az intézmény bürokratikus béklyói hátráltatják őket. Ám az ENSZ megfigyelői, akiknek Homszban és Zabadániban kellett volna lenniük, most egy hotel falai között várakoztak. Az ország a háború szélére sodródott, és erre nekik semmilyen befolyásuk nem volt, az eseményeket nem tudták megállítani. Néhány magas rangú tisztviselő magánbeszélgetéseink során elárulta a félelmét, hogy Szíria lesz a következő a katasztrófák hosszú sorában, amit az ENSZ nem tud megakadályozni. Ilyen volt korábban a boszniai és a ruandai népirtás, a koszovói emberkereskedelem, a tömeges nemi erőszak Kongóban, ami a békefenntartók szeme előtt zajlott, valamint a 2010–es földrengés 2 után kitörő haiti kolerajárvány. Veterán diplomaták, köztük Kofi Annan, Lakhdar Brahimi és Staffan de Mistura Szíriába utaztak, hogy Aszaddal és a lázadókkal tárgyaljanak. Annan és Brahimi hamar feladták, mintha úgy érezték volna, hogy már nem tehetnek semmit. De Mistura 2015 telén még mindig olyan helyi tűzszüneteket szorgalmazott Aleppóban, amelyek, 3 nem meglepő módon, soha nem valósultak meg. De Misturának, a veterán emberi jogi szakértőnek legalább határozott szándéka volt, hogy folytassa a munkát, és megkísérelje enyhíteni a végtelen szenvedést. Nagy kitartással próbált újabb és újabb utakat találni a béke felé, még a háború negyedik évében is. 2012 júniusának második hetén gondok redőzték a medence melletti parti résztvevőinek homlokát. Az ital még jól fogyott, üvöltött a

house–zene, az ENSZ–megfigyelők továbbra is panaszkodtak a zajra, de az orosz táncoslány már nem volt ott. Aztán a harmadik héten mindenki korán hazament, az emberek sötét ábrázattal ültek be a terepjárójuk volánja mögé. Senki nem akart a városban közlekedni sötétedés után. Június 28–án délután arra lettem figyelmes, hogy az al–Mardzseh negyed felől, a bírósági épületek közeléből a szokásosnál is nagyobb füst száll fel. Damaszkusz belvárosában két, autóba rejtett pokolgép robbant fel. Az előző volt a tizenhat hónap óta zajló felkelés legvéresebb napja. Ezen a héten a csütörtöki partira alig jött el valaki, és az a néhány résztvevő sem tűnt túl vidámnak. Zene még volt, de már nem dübörgött. Senki sem táncolt. A legtöbben a telefonjukra tapadtak, a családjukkal vagy a barátaikkal cseteltek, hátha valaki tud valamilyen új hírt vagy információt.

2 LATAKIA 2012. június 14., csütörtök A földön feküdtem, ők pedig fölém magasodtak. Belerúgtak a fogamba, majd tovább vertek és rugdostak. Az egyikük a számba tömte a katonai csizmáját. Ahogy feküdtem, próbáltam elrejteni az arcomat. Közben az járt a fejemben, hogy olyan, mintha csak egy bokszzsák lennék, amelyen gyakorolnak. Amíg vertek, folyton azt ismételgették: „Szóval szabadságot akarsz? Nesze, itt van a szabadság!” Amikor kimondták a „szabadság” szót, még erősebben ütöttek és rúgtak. Aztán hirtelen rám szakadt az ég. Azt mondták, hogy ha nem beszélek, akkor megerőszakolnak. A reggel, amikor eljöttek érte, Nada még pizsamában volt. Az éjszaka alig ért véget, hűvös volt a reggeli levegő. Nada szerint nem lehetett több hat óránál. Hallotta, ahogy a müezzin reggeli imára hív, apja pedig, aki hegesztő volt, mindennap hajnalban kelt, már ébren volt, hogy imához készülődjön. Amikor Nada kinyitotta a szemét, egy pillanatra megpróbált elfeledkezni arról, mi vár rá aznap. Elképzelte, hogy normális élete van, mint a háború kezdete előtt. Két nappal korábban Nada furcsa telefonhívást kapott. A készülék nem jelezte ki a hívó számát. Nada néhány pillanatig a kijelzőre meredt, majd megnyomta a zöld gombot, és fogadta a hívást. – Én vagyok – mondta egy férfihang. – A börtönből hívlak. Felismerte a hangot. Egy közeli barátja és kollégája volt, aki magát aktivistának nevezte, akárcsak Nada. A férfit a szíriai állambiztonság tartóztatta le és vitte a latakiai központi börtönbe.

– Miért hívsz? – kérdezte Nada, majd fülén a telefonnal leült a padlóra. De már tudta a választ, és gyomra összeszorult a félelemtől. – Ide tudnál jönni most azonnal? – könyörgött neki a férfi. – A rendőrségre! Veled is beszélni akarnak. Ez egy kód volt, amelyet a háború kitörése óta gyakoroltak. Azt jelentette, hogy a rendőrség elfogta a férfit. Valószínűleg megverték, és ráparancsoltak, hogy adja ki az Aszad–rezsim ellen harcoló aktivisták nevét. Lehet, hogy szétverték a lábfejét egy husánggal, vagy áramot vezettek a heréibe. Talán addig tartották a fejét víz alatt, amíg azt nem hitte, hogy felrobban a tüdeje. Nada megpróbált nem gondolni a barátja gyengeségére, elesettségére, fájdalmaira. A sírására. Akármi történt is, a férfi valószínűleg megtört, és kiadta Nada nevét. De óriási szívességet tett neki azzal, hogy felhívta, időt adva, hogy elmeneküljön. Nada a piros gombbal megszakította a hívást, és ültében összekucorodott. Nem volt hová menekülnie. Nem tehetett mást, mint hogy vár. Nada otthonától nem messze fekszik Kardaha, a hegyi város, ahol az ország élén három évtizedig álló Háfez el–Aszad született. Bassár apja szegény családból származott, diákkorában csatlakozott a Baasz párthoz, majd a szíriai légierőben lett tiszt. Az 1963–as szíriai puccsot követően lett a légierő parancsnoka, amikor az ország irányítása baaszista katonatisztek kezébe került. 1966–ban, egy újabb puccsot követően védelmi miniszterré nevezték ki. Ezután ismert és népszerű politikus lett, aminek köszönhetően végül megbuktatta a hadsereg főparancsnokát, Szaláh Dzsadídot, és átvette a helyét. Háfez Kardahában van eltemetve. 2000–ben bekövetkezett halála után holttestét egy fehér mauzóleumban helyezték végső nyughelyre a fia, Basszel mellett. Az elnök Basszelt szánta örökösének, de ő 32 éves korában, 1994–ben autóbalesetben meghalt. Háfez anyja, Naszaa is a közelben nyugszik, földig hajoló fák árnyékában. Nada Szíria alavita háromszögében nőtt fel, és szunnita muszlimként soha nem tudta egészen otthon érezni magát itt. Rokonaitól hallott történeteket az 1982. februári hamai mészárlásról, amikor a szíriai hadsereg és zsoldosok Háfez el–Aszad utasítására

huszonhét napon át ostromolták Hamát, hogy leverjék a Muszlim Testvériség felkelését. A szíriai hadsereg ostroma végül összezúzta a szunnita muszlim csoportok 1976–ban kezdődő kormányellenes megmozdulásait. Senki sem tudja, pontosan hányan haltak meg. Diplomaták ezer áldozatról számoltak be, más források szerint a szám akár a tízezret is elérhette. Amikor megkérdeztem, Nada sem tudta a pontos számot. Nada ezek között a történetek között nőtt fel; hallotta, hogyan börtönözték be és üldözték a szunnita szíriaiakat a felkelés leverése után. De ő nem vallási okokból csatlakozott az ellenzékhez. Mint mondta: „Demokráciában akarok élni. Ahogyan te is.” 2011 márciusában a szomszédos országokat magával ragadta az arab tavasz. Nada az első szíriai eseményekről Daraából értesült. A szíriai felkelés ebben a jordán határtól északra fekvő városban kezdődött. Gyerekek kezdték az egészet, graffitikkel. Tizenöt fiatal, mind ugyanabból a családból, Aszad–ellenes szlogeneket írt fel az iskola falára. Letartóztatták és megverték, megkínozták, majd börtönbe zárták őket. A családjuk mindennap elment a rendőrségre, és hírekért könyörögtek a gyerekeikről. Nem mondtak nekik semmit. De a börtöncellák sötétjéből, amelyhez a szíriaiak az évek során hozzászoktak, most kitört a lázadás szelleme. Meglehet, hogy mindezt fűtötték a nem is olyan távoli Tunéziában, Líbiában és Egyiptomban zajló események. A négy évtizeden át félelemben, alávetettségben és elnyomásban élő emberek öntudatra eszméltek. „Mintha hirtelen felébredtek volna az alvók” – mondta Nada. Tavasz kezdetekor, március 18–án több száz tüntető gyűlt össze az al–Omári mecset előtt. Az emberek skandáltak és kiabáltak, reformokat követeltek: legyen vége a korrupciónak, a nepotizmusnak, a munkanélküliségnek, a kínzásnak, számolják fel az erőszakszervezeteket és a titkosrendőrséget, érjen véget a paranoia kora! Elég a reménytelenségből, a kilátástalanságból, a politikai rendszer megváltoztathatatlanságából! Változást akartak, elegük volt Aszadból. Egy héttel később már ezrek tüntettek az utcákon.

De a szíriai állambiztonság az első pillanattól fogva fegyverrel válaszolt. Az első nap hárman vesztették életüket. Két nap múlva a zavargásokban megöltek hét rendőrt és négy további tüntetőt, így kezdődött a szíriai háború. Elsősorban nem is a harcok ténye volt meglepő, hanem az, hogy a láng milyen hamar végigterjedt az egész országon, Daraából Homszra, Hamából Aleppóra, Damaszkuszra, sőt Latakiára, az Aszad–rezsim és az alaviták fő erősségére. Nada önkéntesként csatlakozott az ellenzékhez, és mindenre kész volt, hogy segíthessen. Először futárként dolgozott. Orvosi felszerelést vitt a frontra, ahol az ellenzéki katonák – nem is igazi katonák, hanem diáktársai és barátai – Aszad megdöntéséért harcoltak. Ezután ételt csomagolt (rizst, zöldséget, gyümölcsöt) és szendvicseket szállított a lázadóknak. Végül az ellenzék üzenetének terjesztésében segített: leírta a céljaikat és stratégiájukat. Rendkívül veszélyes munka volt, és fontos. Nada ellenzéki karrierje hamar felívelt, és néhány hónappal az első lövések eldördülése után a helyi „forradalmi média” irányítója lett. A közel–keleti forradalmakban a közösségi médiára fontos szerep hárult, és Nadának az volt a feladata, hogy Facebook– és Twitter–fiókok segítségével terjessze a demokratikus Szíria üzenetét. „Hittem abban, amit csináltunk – mondta –, de persze féltem. Olyan országban éltünk, ahol mindenki egyfolytában rettegett a titkosszolgálattól és a rendőrségtől. Nehéz volt kiverni a fejemből ezt a mentalitást, nehéz volt úgy élnem, mint egy valóban szabad embernek.” Egy éven át végezte a földalatti munkát a kollégáival. Utólag rájött, hogy a titkosszolgálat alighanem mindvégig megfigyelte. Ő és a barátai is tudták, csak idő kérdése, hogy mikor tartóztatják le őket. Amikor azon a 2012. júniusi napon Nada letette a telefont, egy pillanatig ült a földön, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Gondolkodj – mondta magának. Nyugodj meg! Talán elmenekülhetne. De hová menne? Mit mondana a családjának, akik egyszerű diáknak hitték? És honnan szerezne pénzt, útlevelet és repülőjegyet? Úgy döntött, hogy marad. „Megértettem, hogy nem futhatok el előlük. Szembe kell néznem velük.” Az első gondolata az volt, hogy el kell tüntetnie minden nyomot, amely az ellenzékhez kapcsolja. Ha őt elkapják, a hálózat többi

részét is felgöngyölítik. Kivette a mobiltelefonjából a SIM–kártyát, és apró darabokra törte. Azután szétnézett a házban, szisztematikusan megkeresett és megsemmisített minden dokumentumot, fényképet, fényképezőgépet, jegyzetfüzetet, pendrive–ot, bármit, amit bizonyítékként használhatnak ellene. Miközben mechanikusan eltüntette az írásait, jegyzeteit és az emlékeit, azon töprengett, mit fog szólni az anyja és az apja, amikor megjön érte a rendőrség. Semmit sem tudtak a titkos életéről. Lelkesedtek, mert úgy tudták, mellékállásban újságíró lett. De most, ahogy lement a kertbe, és a jegyzeteiből kis máglyát rakott, majd meggyújtotta, nem bánt meg semmit. Azt érezte, hogy új, szabad országot épít a társaival. Még ezekben, a börtön előtti utolsó pillanatokban is így gondolta. Nadának két napjába telt, hogy minden nyomot eltüntessen. Aztán már nem volt más dolga, mint hogy megvárja őket. Mindenki fel tudja idézni az utolsó reggelét, amikor minden normálisnak tűnik. A kora reggeli napfény besütött az ablakon, és fénykört formált Nada ágyán. A lány emlékszik, ahogy édesanyja idegesen bekopogott a szobája ajtaján. Emlékszik, milyen sápadtnak tűnt az arca a színes fejkendőjéhez képest, és milyen feszülten suttogta az ágya fölé hajolva: – Hat rendőrkocsi áll az utcán – suttogta. – A te nevedet kiabálják. Nada felült, majd kiugrott az ágyból. Most már késő volt a menekülésen gondolkodni. Furcsa, gondolta, azt hitte, tovább tart, amíg megérkeznek. Még mindig pizsamában volt. Felkapta a laptopját az íróasztalról, berohant a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Leült a hideg padlóra, és kezébe temette az arcát. Hamarosan újra kopogást, majd dörömbölést hallott, ezúttal a fürdőszobaajtón. – Ki kell nyitnod, Farrah! – mondta az egyikük, Nada mozgalmi nevét használva. – Nyisd ki! Ez csak fa! Egyetlen ütéssel betörjük. Megint kopogtak. Aztán még egyszer. Nada nem mozdult. Megdermedt. Laptopját az ölében tartva előre– hátra ringatta magát a padlón. – Farrah? Bejövünk!

A rendőrök könnyedén berúgták az ajtót, és ott találták a padlón ülve. Nada apró termetű lány. Csontjai törékenyek, az arca szinte babaszerű, nagy, kék szemei miatt fiatalabbnak látszik huszonöt événél. Haját fejkendővel takarja el, de kilógó tincsei gyermekien finomak, gesztenyebarnák. Az egyik férfi elkezdte felemelni a padlóról. Nada vékony hangon megkérdezte: – Felöltözhetek? – Öltözz! Gyorsan! Dobogó szívvel a szobájába ment, felhúzott egy farmernadrágot és egy pulóvert. Nada azt mondja, soha nem fogja elfelejteni a szülei döbbent arcát, amikor látták, hogy a lányukat a rendőrautó felé taszigálják. Bár önszántából ment, de kinyitották a kocsi hátsó ajtaját, és belökték. Visszanézett a szüleire: apja utána rohant, és azt kiabálta, joga van hozzá, hogy a lányával menjen. Veszekedett a rendőrökkel. Nada alig hallotta őket, de az apja végül beült mellé az autóba. Egyetlen szót sem szólt. A katonai rendőrségre mentek. Bár apja még mindig nem szólalt meg, a jelenléte megnyugtatta. De ez csak egy pillanatnyi fellélegzés volt, mert ahogy megérkeztek, ráparancsoltak az apjára, hogy menjen el. Az apja megölelte, és azt mondta, legyen erős. „Amikor láttam, hogy az apám elmegy – emlékezett vissza Nada –, rádöbbentem, hogy egyedül vagyok, és bármit megtehetnek velem.” Alig néhány óra múlva megértette, hogy olyan helyre került, ahonnan – pszichológiai értelemben – nincs visszaút. Ekkor kezdődött a verés, a kínzás és az alvásmegvonás, melynek során olyan erővel ütötték arcon, hogy gyerekes fogszabályzója az ínyéig fúródott és felszakította a bőrét, miközben az arcát és a veséjét puskatussal verték folyamatosan. Minden emberségét elveszíti az, aki kínoz, vagy akit kínoznak. A kínzó rettenetes fájdalmat akar okozni, hogy megfossza a másikat emberi mivoltától. Ez az áldozat és az ő lelkét egyaránt tönkreteszi, egyszersmind azonban a társadalom szövetét is szétszakítja. Minden

férfi és nő, aki erőszakos cselekményeket, szexuális erőszakot vagy valami még borzasztóbbat él át, az emberinél alacsonyabb szintre kerül. Hogyan térhet valaki vissza a társadalomba, ha ilyen durván elbántak vele? A szíriai konfliktus mindkét oldalán elkövetett tömeges nemi erőszakról 2012 elején jelentek meg az első beszámolók. Januárban a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság (International Rescue Committee) jelentése Libanonban és Jordániában készített vizsgálatok alapján megállapította, hogy a nemi erőszak az elsődleges ok, amely „a háború áldozatainak családját az ország elhagyására kényszeríti”. E riport alapján jelentette ki az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR, United Nations High Commissioner for Refugees) második embere, hogy „Szíriában egyre jelentősebb probléma a szexuális erőszak”. Bár mindkét fél részéről jelentettek ilyen jellegű cselekményeket, az erőszakos események jellemzően a Bassár el–Aszad elnök oldalán harcoló csapatokhoz, főleg a Sabiha („szellemek”) néven ismert paramilitáris csoporthoz kötődtek. Az elkövetők általában nem Aszad saját kormánykatonái voltak, a szexuális erőszak terén a Sabiha végezte el a piszkos munkát. Stratégiájuk része volt, hogy a hadsereg megérkezése előtt elterjesztették az adott településen, hogy meg fogják erőszakolni a nőket, lányokat, anyákat, unokatestvéreket, unokahúgokat. A lakosok félelmükben elmenekültek, felégetett földet hagyva maguk után. Ez volt az etnikai tisztogatás egyik legegyszerűbb módja, hiszen a félelmet könnyű felkelteni. A szexuális erőszak nem kizárólag nőket érintett. Beszámolók szerint számos férfi is nemi erőszak áldozatává vált, jellemzően letartóztatásuk után. A legtöbb ilyen eseményre börtönökben és őrszobákban került sor, de út menti ellenőrző pontokon és házkutatások során is előfordult. Miután a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság beszámolója megjelent, a YouTube–on, a Twitteren és különféle blogokon elkezdtek felbukkanni az elfogott Sabiha–milicisták vallomásai. Természetesen nem mindig egyértelmű, hogy ezeknek a vallomásoknak, például az alábbinak, hitelt adhatunk–e, hiszen elképzelhető, hogy kínzás hatására születtek.

Ennek az elfogott Sabiha–katonának a tanúskodása azonban így is hátborzongató dokumentum. Kérdés: Mióta szolgáltál a biztonsági szolgálatnál? Válasz: Amióta kitört a forradalom. Kérdés: Miért léptél be? Válasz: Azért, hogy eltiporjam a forradalmat. Kérdés: Más okod nem volt? Válasz: Kaptunk valamennyi pénzt is. Kérdés: Mennyit? Válasz: Tizenötezer szíriai fontot. Kérdés: Hetente? Havonta? Válasz: Havonta. Kérdés: Részt vettél a házkutatásokban? Válasz: Én biztonsági műveletekben vettem részt. Kérdés: Biztonsági műveletekben? Válasz: Igen, biztonsági műveletekben. Kérdés: A hadsereggel együttműködve? Válasz: Igen. Mi kutattuk át a házakat, mi biztosítottuk a terepet. Kérdés: Biztosítottátok a terepet? Válasz: Igen. Minden házba bementünk, és átkutattuk. Ha férfiakat találtunk, kidobtuk őket a házból egy pár órára. Elvittük a pénzt és ékszert, amit találtunk. Ha nők is voltak, azokat megerőszakoltuk. Kérdés: Hány nőt erőszakoltál meg? Válasz: Hét nőt erőszakoltam meg. Kérdés: Hetet? Válasz: Így van. Kérdés: Hol történtek ezek a cselekmények? Válasz: Az elsők egy al–Faul nevű faluban. Először az iskolában, ott hat órán keresztül voltunk a nőkkel. Aztán bementünk egy másik házba, mert biztosítanunk kellett a terepet, és gondoltuk, hogy terroristák rejtőznek odabent. Bementünk a házba, a férfit megkötöztük, elvittük az ékszert és a pénzt, és megerőszakoltuk a nőket. Az egyikük Knisszat Bani Azba való. Négyen voltunk rá, én meg hárman a Sabihából. Öngyilkos lett, miután megerőszakoltuk. A másik egy lány volt, bementünk a házába, hogy átkutassuk, amikor biztosítottuk a terepet. Onnan is elvittük a pénzt, és megerőszakoltuk.

Meg egyszer Damaszkuszban is. Bementünk egy nő házába a biztonsági szolgálattal. Szóval bementünk a házba, és megerőszakoltuk. Kérdés: És kitől kaptátok a fegyvert? Válasz: (Öt név.) Kérdés: Kik voltak a vezetőitek? Válasz: … alezredes. Kérdés: És még ki? Válasz: Két másik személy. Kérdés: Ki az a … alezredes? Válasz: A partvidékről való. [A „partvidék” itt Latakia régióra utal] Bár még nem egészen tisztázott, hogy a nemi erőszakot háborús fegyverként használják–e Szíriában, félelemkeltő stratégiaként nyilvánvalóan működik. Az ENSZ szíriai vizsgálóbizottsága az Emberi Jogi Bizottság (Human Rights Council) számára 2013 februárjában benyújtott jelentésében a következőket írja: „Szíriai menekültek… beszámolói szerint az egyik legfőbb ok, ami az áldozatok családját arra ösztönzi, hogy elhagyják az országot, az emberrablástól és nemi 4 erőszaktól való félelem.” Az alábbi idézet ugyanebből a jelentésből származik. Az idézett rész negyvenegy, férfiak és nők ellen elkövetett erőszakkal foglalkozó interjún alapul. Az interjúalany házába mintegy húsz–harminc katona és Sabiha–milicista hatolt be, férfiak után kutattak. Az alany a katonákat névről ismerte, és síitaként utalt rájuk. A nagynénje, három unokatestvére és három menye volt a házban, a férfiak a pincében bújtak el. A katonák megverték a nagynénit, aki azt mondta, hogy a férfiak Libanonban vannak. Az egyik Sabiha– milicista felvitte két unokatestvérét egy külön szobába, és bezárkózott velük, amíg a többiek lent maradtak. Amikor a Sabiha elment, a lányok azt mondták, hogy megverték őket. Az interjúalany azonban észlelte, hogy alig tudnak járni, és arra sem tudtak kielégítő magyarázatot adni, hogy miért választották el őket a többiektől, ha tényleg csak megverték őket. A nemi erőszak minden társadalomban szörnyű bűncselekmény, a hatalom és az alávetettség szimbóluma, a muszlim társadalmakban

azonban végzetes következménnyel jár. Az iszlám vallásban a szüzesség megőrzése a tisztesség egyik legfontosabb eleme, nem csupán az áldozat, hanem az egész család számára. A vizsgálóbizottság riportja öt olyan esetről számol be, amikor a nő az erőszaktételt követően öngyilkosságot követett el. A nemi erőszak áldozatai között 14 éves lányok is voltak. „A nemi erőszak Szíriában abból a szempontból nem szisztematikus, hogy nem egy egész génállomány kiirtására szolgál, mint Ruandában” – mondta dr. Zahra, egy szíriai nőgyógyász, aki szexuális erőszak áldozataival foglalkozott. – De megtörténik, mindennap. Dr. Zahrával 2013–ban találkoztam a szíriai–török határ közelében fekvő Antakyában, ahol becslések szerint mintegy 9500 szíriai menekült élt. „Nem minden nőt erőszakolnak meg, akit letartóztatnak. Nem minden nőt erőszakolnak meg, akinél házkutatást tartanak. De akiket igen – állt meg egy pillanatra dr. Zahra –, azok súlyos traumán mennek keresztül.” A lányt négy férfi rabolta el az utcán, ketten katonai egyenruhát, ketten civil öltözéket viseltek. Egy ismeretlen épületbe vitték, ahol fogva tartották és kikérdezték. Kihallgatóit a környéken lakó síitákként nevezte meg. Később egy nő is kikérdezte, akit az érdekelt, hogy mi köze volt az anyjának a Szabad Szíriai Hadsereghez [az ellenzékhez]. A kihallgatás során elektromos kábellel verték, injekciót adtak neki… és cigarettákat nyomtak el a testén. Hosszú időn át nem kapott enni és inni. Letartóztatása ötödik napján négy fiatal férfit vittek a cellájába, akik megerőszakolták. Két nappal később szabadon engedték. Az apja külföldre vitte nőgyógyászati vizsgálatra. Az orvossal kapcsolatba léptünk, és megerősítette, hogy az áldozat testén zúzódások, cigarettától származó égésnyomok és szexuális bántalmazásra utaló sérülések láthatók. A 14 éves áldozat háromszor kísérelt meg öngyilkosságot. Azt mondta: „Az életemnek nincs értelme. Mindent elveszítettem. Amit elveszítettem, többé nem kapom vissza.” Az ENSZ szíriai vizsgálóbizottságának jelentése, 2013. február

Eljött Nada ideje. A cellájába rendőrök nyitottak be (de lehet, hogy titkosrendőrök vagy hírszerzők voltak, nem volt biztos benne), leültek, és olyan megvetően néztek rá, mint egy kutyára. Az egyik odavetette neki: – Beszélj, vagy letépjük a ruhád! De Nada a földön maradt, összegömbölyödve. Reszketett a félelemtől. „Olyan voltam, mint egy kiskutya, amelyik remeg, remeg, és nem tudja abbahagyni” – mondta. Nem hitte, hogy ez megtörténhet vele, nem gondolta át, mi történik, ha elkapják, mert az ellenzéknek dolgozik. „Csak tettem a dolgom. Nem gondolkodtam. Talán nem is akartam végiggondolni a következményeket.” De Nada továbbra sem sírt, most még nem. Csak feküdt a földön, és arra gondolt, bárcsak halott lenne. Nyolc hónap és három nap rettenetesen hosszú idő, ha az ember fogságban van, és kínozzák. Nada fájdalma nem csupán fizikai volt. Talán az volt a legrosszabb, hogy fogvatartói kéjes élvezettel azt mondták neki, hogy a családja úgy tudja, meghalt. A nappalokat és éjszakákat egy mocskos cellában töltötte. Nem volt messze az otthonától, de akiket a legjobban szeretett, gyászolták. Azt hitték, nincs többé ezen a Földön. Láthatatlannak érezte magát. Egyedül érezte magát. A lelki terror a fizikai kínzásnál is szörnyűbb volt: „Ha belegondoltam, hogy a külvilág, az emberek, akiket szerettem, halottnak hisznek, holott én még éltem…” Nada otthona nyolc hónapon át egy kicsi, mocskos cella volt. Hiába volt apró termetű, a cella ahhoz is szűk volt, hogy kinyújtózzon benne, egyfolytában össze kellett kucorodnia. A farmernadrágja, amelyet letartóztatása alatt végig viselt, kikopott a testének azon a pontjain, amelyek a földdel érintkeztek. „A nadrág azóta is megvan – mondja. – Hogy emlékeztessen arra, mit tettek velem.” A cella egyik sarkában egy lyuk volt: egy arab latrina, meg egy vízcsap. „A vizet egyfolytában folyattam, mert attól rettegtem, hogy patkányok jönnek fel a csövön, és megharapnak.” Nada nem tudott aludni, de ha mégis sikerült, patkányokról álmodott, amelyek rámásznak a testére. Sírva, üvöltve ébredt,

hánykolódott, hogy lerázza magáról a képzeletbeli rágcsálókat. A szomszédos cellákban is férfiakat és nőket tartottak fogva. Nada nem ismerte őket, de hallotta, hogyan üvöltenek, sírnak, esedeznek kegyelemért. Rimánkodtak, hogy érjen véget a kínzás. Volt, aki az anyja után sírt. „A szenvedésük az én kínzásomnak is része volt – mondta. – Az őrök azt akarták, hogy halljam, hogyan könyörögnek a többiek. Amikor megálltak az ajtó előtt, és elfordították a kulcsot, megállt a szívverésem.” Nada megpróbálta számontartani az idő múlását, de képtelen volt rá. Úgy érezte, hogy a teste lassacskán eltűnik. Ugyanezt érezte a családjáról. Szeretteiről, barátairól, a többi elfogott aktivistáról nem kapott hírt. Azt mondták neki, hogy a társai elárulták. Azt hazudták, hogy Aszad megnyerte a háborút, és az ellenzéknek vége. „Belezuhantam a sötétségbe.” Egyszer vizet kért, és a cellájába vittek egy férfi foglyot. Megparancsolták, hogy vizeljen egy üvegbe, és Nadát arra kényszerítették, hogy megigya. Amikor kiköpte, az arcába öntötték. A férfi fogoly, ugyanolyan megalázottan, mint ő maga, elkerülte a tekintetét. „Minden egyes arcra emlékszem – mondta kínzóiról Nada keserűséggel a hangjában. – Meg fogom keresni őket. Már most is egyfolytában őket keresem.” Néha levetkőztették és megverték. A veréssel másfajta kínzás is együtt járt. Állandóan neveket, dátumokat, eseményeket akartak hallani tőle, azt, hogy mikor és hogyan találkozott a Szíriai Ifjúsági Egyesület más tagjaival. Néha csak egyetlen kihallgató volt jelen a cellájában, néha több. Ő ült, a rendőrök pedig úgy köröztek körülötte, mint a prédára leső farkasok. Folyamatosan azzal fenyegették, hogy megerőszakolják. „Azt mondták: beszélj, vagy levetkőztetünk! – mondta Nada, majd kezével eltakarta a szemét. – Éjjel–nappal ezt ismételgették, ezzel fenyegettek.” Egy nap nem azt mondta, amit hallani akartak tőle. Átvitték egy cellába, amely zsúfolásig tele volt alsónadrágra vetkőzött férfiakkal.

A férfiak nyálukat csorgatva nézték. Foglyok voltak, mint Nada, de férfiak, és hosszú ideje éltek bezárva. „Rettenetesen megalázó volt – mondta Nada. – Az őrök azt mondták, hogy ott hagynak ezekkel a kiéhezett férfiakkal, és ők majd gondomat viselik.” Úgy érezte magát, mint egy farkasok közé dobott nyúl. „Konzervatív muszlim nő vagyok, tudtam, hogy azért vetnek oda azoknak a férfiaknak, hogy megerőszakoljanak – mondta. – Kiabálni kezdtem. Vagy három órán át üvöltöttem, amíg végül nem jött ki hang a torkomon. Meg akartak törni. És sikerült is nekik. Végül azt mondtam: rendben, elmondom az igazságot.” Ekkor kezdett el beszélni. Elmondott néhány dolgot a kihallgatóinak. De ez nem volt elég nekik. Néhány óra múlva elvitték egy helyiségbe, amelyet horrorszobának nevez. A szobában alig fért el egy ember. A kezét hátrakötözték egy vasoszlophoz. A helyiségbe egy férfi lépett be, kezében ostorral. „Ha olyat mondtam, ami nem tetszett neki – mondja Nada szipogva –, rám vert egyet az ostorral.” Teste csupa vér és seb volt, amikor továbbadták egy másik kihallgatónak, akinek azt mondták: – Na, most már aztán tényleg legyen rá gondod. Nada arca elkomorodik, és sötét hangon mondja: „Ekkor kezdődött az igazi verés. És a még borzalmasabb dolgok.” Több mint négy éven át készítettem interjúkat olyan nőkkel, akiket a háború alatt megerőszakoltak. Újságíróként és elemzőként bejártam Libanon, Egyiptom, Törökország, Jordánia, Szíria, Kurdisztán és Irak menekülttáborait, menedékházait és városait. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága bízott meg a feladattal, hogy riportot írjak a háború során egyedül maradt szíriai nőkről, akik szexuális bűncselekményeknek voltak kitéve. Ezeket a nőket nem volt könnyű megtalálnom, mert a legtöbb érintett nem akart beszélni. Gyakran a barátokra vagy a családra kellett hagyatkoznom, akik nevet nem említve mesélték el a történteket, én pedig igyekeztem felkutatni magukat az áldozatokat. Nem erőltettem, ha nem akartak találkozni, annyiban hagytam a dolgot. Úgy gondoltam, eleget szenvedtek már.

Amikor 2013–ban a török–szíriai határ közelében dolgoztam, hallottam, hogy Észak–Szíriában, Aleppó mellett van egy biztonságos menedékház, ahol közel egy tucat nő rejtőzik. Állítólag mindegyiküket megerőszakolta a Sabiha, és most vallásos asszonyok vigyáznak rájuk és viselik gondjukat. De mire megtaláltam a házat, a nők már nem voltak ott. Nem érezték magukat biztonságban, és továbbálltak egy másik faluba. De ha sikerült is rátalálnom az áldozatokra, és hajlandóak voltak velem beszélni, még mindig meg kellett fejtenem a virágnyelvet, amelyet szégyenükben használtak. Elmondtam nekik, hogy a nevüket és szörnyű titkukat nem árulom el senkinek, viszont, ha beszélnek, talán segíthetnek a tetteseket bíróság elé állítani. Az egyetlen ok, amiért néhány nő (és férfi) hajlandó volt szóba állni velem, az volt, hogy azok, akik ezt tették velük, ne járhassanak büntetlenül az utcán a háború után. Mások azt mondták, azért beszélnek, mert ha elrejtik a titkukat, az „kőként húzza le a szívüket”, ahogyan egy fiatal lány mondta könnyekkel a szemében. Sok évvel ezelőtt hasonló témát kutattam Boszniában és Koszovóban. Ezekben a háborúkban a nőket gyakran hetekig vagy hónapokig táborokban tartották fogva, ahol rendszeresen megerőszakolták őket. Ők maguk soha nem használták a megerőszakolni szót; azt mondták helyette, hogy „hozzájuk nyúltak”. Zokogva mondták, hogy ha a férjük megtudná, mi történt, elválna tőlük, és keresne egy tiszta asszonyt. Elrejtették a titkukat, akár egy sebet, és nem osztották meg senkivel. A nemi erőszak minden nő számára szörnyű tabu. Egy muszlim asszonynak azonban, akivel szemben elvárás, hogy szűzen menjen férjhez, az élet végét jelenti, legalábbis abban a formában, ahogyan azt tervezte. Ha egyedülálló volt, valószínűleg soha nem fog férjhez menni. Nem lesznek gyermekei, sem családja. Más kultúrákban ez még önmagában nem lenne tragédia, a Közel–Keleten azonban, ahol a nagycsalád alapérték, azt jelenti, hogy elszigetelve él a társadalom többi részétől. 2014–ben az ISIS katonái Észak–Irakban elrabolták az ősidők óta ott élő jazidi közösség asszonyait, eladták őket rabszolgának, vagy

hazahurcolták, majd megerőszakolták őket, arra kényszerítve, hogy feleségül menjenek hozzájuk. A nők elleni erőszak a szíriai, majd – miután az ISIS elfoglalta Moszult és eltörölte a határt a két ország között – az iraki háborúban a férfiak elleni bosszú egy formája volt. Nem tudunk kinyírni benneteket? Akkor tönkretesszük az asszonyaitok életét. Kutatásaim szerint a nemi erőszak legtöbbször fogva tartás során következett be. Más esetek ellenőrző pontokon történtek meg. Az is előfordult, hogy a Sabiha bevonult egy faluba, és a nőket a saját otthonukban erőszakolták meg. A fogva tartott nők beszámolói szerint az őrök mindig akkor kezdtek nemi erőszakkal fenyegetőzni, amikor „nem működtünk együtt”. Egy fiatal nő elmondta, hogy az anyjával együtt tartóztatták le, és arra kényszerítették, hogy végignézze, ahogy a katonák összeverik az anyját. „Nem érdekelt, hogy velem mit tesznek, de nem bírtam nézni, hogy az anyámat bántják – mondta. A katonák azzal fenyegetőztek, hogy előbb az anyát, majd utána a lányát erőszakolják meg. – Ez volt a legborzasztóbb pszichológiai kínzás. Nem hiszem, hogy bárki el tudja képzelni ezt az iszonyatot.” Egy másik fiatal aleppói nőt akkor tartóztattak le, amikor ellenzéki plakátokat ragasztott ki. Félmeztelenre vetkőztették, bekötötték a szemét, és odakötözték egy székhez. „Aztán azt mondták, hogy behívnak egy pár férfit, akik majd kézről kézre adnak.” Nadával néhány hónappal azután találkoztam egy dél–törökországi biztonságos menedékházban, hogy kiengedték a börtönből. Reakciói olyanok voltak, mintha még mindig fogoly lenne. Úgy viselkedett, mint egy kivert kutya, akinek minden pillanatban meg kell védenie az arcát és a testét az ütésektől. Hirtelen mozdulatokra felugrott; ha beszélt, gyakran elveszítette a fonalat, és percekig néma maradt, vagy váratlanul könnyekben tört ki. Nada apró termetű lány, és a börtönben töltött idő még törékenyebbé tette. Nehezen hittem el, hogy bárki képes volt ráütni egy bottal vagy ostorral. Az embernek az az érzése támadt, hogy azonnal kettétörik, ha hozzáér. A teste, akár egy 12 éves lányé: nem volt melle, sem csípője, a válla a törzséhez képest gyermekien

keskeny volt. Levendulaszínű fejkendőt és piros dzsekit viselt. A gyerekesen össze nem illő színektől még fiatalabbnak látszott. Első találkozásunkkor kezet akartam vele fogni, ettől összerezzent. Megtörtnek és sérülékenynek tűnt. Nem akarta használni a „megerőszakolás” kifejezést. Történetét szaggatottan mondta el. Egy ideig nyugodtan ült, aztán arca az érzelmek egész sorát kezdte tükrözni: szomorúságot, fájdalmat, végül olyan emlékek öntötték el, amelyektől elfogta az undor. Mesélt a napról, amikor egy férfi foglyot vittek a cellájába, és kényszerítették, hogy végignézze, amint a férfit megerőszakolják. Beszéd közben egyre fakóbb lett a hangja. A hátizsákja szíját szorongatta, kezét gépies mozdulatokkal időnként kinyitotta, majd becsukta. Azután sírni kezdett. A sírás hamarosan szaggatott zokogássá vált. „Olyan dolgokat láttam… olyan dolgokat láttam – ömlöttek belőle a szavak. – Lehetetlen elmondani, miket. Soha nem fogom tudni elfelejteni… Láttam… ahogy egy másik foglyot megerőszakolnak… megerőszakolnak egy férfit. Hallottam… láttam… tudod, milyen érzés hallani, hogy egy férfi üvöltve zokog?” Hirtelen felugrott a székről, kezét a szája elé kapta, majd kirohant a fürdőszobába. A csap fölé hajolt, és hányni kezdett. A barátnője, aki velünk volt, szintén közel állt a síráshoz. „Igen, Nadát is megerőszakolták – mondta. – De ezt soha nem ismerné be, még magának sem.” A barátnő Nada után ment, hogy megvigasztalja. Aztán visszajött: „Ki sem tudná mondani azt a szót – tárta szét a karját. – De ugye tudod, hogy amikor mások szenvedéseiről beszél, valójában azt mondja el, amit ő élt át?” Nem lehet erre mit mondani, nem érdemes tovább faggatózni. De meg nem történtté sem lehet tenni, amin Nada keresztülment. Nem lehet elfelejteni, amit látott és hallott. Mindezt nem lehet kitörölni. Néhány nappal később felajánlottam Nadának és egy barátnőjének, hogy elviszem őket autóval Antakyába, ahol angolórájuk volt. Együtt jártak a tanfolyamra, Nada azt remélte, hogy munkát kap, és ezzel talán esélye nyílik egy új életre. Amikor a barátnője erről beszélt, Nada arcán tétova mosoly futott át, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint a többi vele egykorú fiatal nő, aki előtt egy egész élet áll: bizakodónak, boldognak és szabadnak látszott.

Azután valami átfutott az agyán, a szeme ismét elszürkült, és kihunyt belőle a fény. „Nagyon megváltoztam, amíg a börtönben voltam – mondta halkan, majd elmosolyodott. – De még ott is forradalmár maradtam.” A verések és kihallgatások szüneteiben megmutatta, hogy nem fél a börtönőröktől. Megharcolt apró dolgokért, kiállt a fogvatartottak jogaiért. Ettől úgy érezte, hogy az élete irányítása nem csúszott ki teljesen a kezéből. „Sikerült elérnem, hogy a többi fogoly tányérokat kapjon. Megmondtam az őröknek, hogy emberek vagyunk, nem pedig kutyák, akikbe belerúghatnak, és azt csinálnak velük, amit akarnak – mondta büszkén, és hangja szinte diadalmasnak tűnt. – Egy műanyag lapot rakattam velük a betört ablakra. Azelőtt nem volt semmink, aztán kaptunk tányért.” Apró győzelmek egy összetört lélek számára. Antakyában egy délután az egyik barátom bemutatott Sahéneznek, a 37 éves egykori tanárnőnek. Bár rekkenő hőség volt, Sahénez fekete nadrágot és övvel összefogott, hosszú fekete kabátot viselt. Azt akarta, hogy olyan helyen találkozzunk, ahol senki sem ismeri fel. Ahogy belépett a szobába, mintha láthatatlan árnyék lépdelt volna mellette. Miután leült, elmondta, hogy mélyen vallásos. Beszéd közben, fejkendőjét, ezüstgyűrűit és óráját néztem; felfigyeltem arra, hogy arca sápadt és enyhén himlőhelyes, orra kerek, állkapcsa markáns formájú. Inkább tűnt erősnek, mint szépnek. Beszéd közben ideges és feszült volt, láthatóan remegett. Amikor kiderült, hogy nemrég engedték ki egy szíriai börtönből, ahol hónapokat töltött el, megértettem, hogy miért. 2012–ben aleppói otthonából tartott egy egyiptomi konferenciára, amikor a repülőtéren letartóztatták. „Gondolom, rajta volt a nevem egy listán” – vonta meg a vállát. Valószínűleg politikai tevékenysége miatt került a rendőrség látókörébe, de ebben sem biztos. Miután letartóztatták, az államvédelem damaszkuszi börtönébe került. Kihallgatás alatt bekötözték a szemét, gyakran órák hosszáig. „Teljesen összezavarodtam – magyarázta, mit érzett, amikor vakon felelt a záporozó kérdésekre. – Hallottam a hangokat, de nem tudtam

arcokat társítani hozzájuk. Ez is a taktika része volt, hogy minél jobban megrémüljek.” A kihallgatásoktól kimerült, és bár nem állt szándékában, hogy neveket mondjon, tudta, hogy előbb vagy utóbb vallomást fognak kicsikarni belőle. Egy idő után a kihallgatói taktikát változtattak, a hangjuk durvább lett, és elkezdték ütlegelni. Az egyik ütéstől a földre esett. Amíg a földön volt, összekötözték a kezét. Emlékszik, hogy a kötél a bőrébe vágott. Az egyik férfi fölé hajolt. Valaki lerángatta a ruháját. Hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, majd újra becsukódik. „Akkor történt… – küszködött Sahénez a szavakkal –, hogy meggyaláztak.” Nem engedték, hogy felöltözzön. Alig volt rajta ruha. „Azt mondták, borzalmas dolgokat fognak csinálni, ha nem működöm együtt velük…” Sahénez válla megrázkódott a fekete kabát alatt. „Azt mondták, megerőszakolnak… ott voltam a földön… aztán éreztem, hogy valami kemény belém hatol.” Egy pillanatra megállt a beszédben. Egy szobában volt, messze a helytől, ahol a borzalom megtörtént, de még mindig remegett. Az ablakhoz lépett, kinyitotta, a Nap felé fordult, háttal a szobának. Úgy láttam, mintha levegőért kapkodna. „Megerőszakoltak” – mondta. Még egyszer kimondta a szót. Ekkor elfogyott a lélegzete. Egymással szemben ültünk, és Sahénez képtelen volt abbahagyni a sírást. Mit mondhattam volna, ami megvigasztalja? A vállára tettem a kezem; összerázkódott az érintésre. Könnyek potyogtak a szeméből, majd lefolytak az álla alá. Elmondta, hogy mióta megerőszakolták, pszichiáterhez jár, de ez sem sokat segít. A letartóztatása előtt szerelmes volt egy férfiba. Úgy volt, hogy összeházasodnak, vele tervezte el az életét. Az orvosa meggyőzte, hogy mondja el az igazságot a vőlegényének, ő megtette, erre a férfi elhagyta. „Azt mondta, hogy nem vehet feleségül, mert találnia kell egy olyan nőt, aki még tiszta” – sírt Sahénez. Mintha nem csupán megerőszakolták volna, hanem tönkretették volna az egész életét is. „Nem hiszem, hogy a kihallgatók tették. Nyilván az egyik férfi lehetett, aki bejött a cellába – Sahénez az ágyon ült, hideg izzadság gyöngyözött az arcán, és remegett.

– Talán egy fél óra sem volt az egész. Aztán kioldoztak, levették a szememről a kötést, és láttam, hogy a lábam csupa vér.” Nem tudja, hogy a „kemény dolog”, ami belehatolt, egy tárgy vagy egy pénisz volt–e. Azelőtt szűz volt. Sahénez élete romokban hever, mint Nadáé, de még kevésbé képes arra, hogy megbirkózzon a történtekkel, és továbblépjen. Egyik nő sem tudja elfelejteni azt, ami történt, de Nada megpróbál túllépni rajta, és a jövőre koncentrál. Sahénez képtelen a felejtésre. Az erőszaktevők tönkretették az életét. „Ha egyszer újra lesz vőlegényem – mondja –, soha nem fogom neki elmondani.” Néhány nappal később Szíria akkori legnagyobb menekülttáborába, az Atmába mentem, ahol körülbelül 50 ezer szerencsétlen sorsú menekült lakott. Úgy tudtam, van ott egy Rána nevű nő, aki nemi erőszak áldozataival, technikai szakkifejezéssel „túlélőkkel” foglalkozik. Más menekülttáborokhoz képest Atma egészen jól szervezett. Ami viszont az életminőséget illeti, pokoli. Először a tábor orvosát, egy fiatal férfit kerestem meg, aki meglepően jól beszélt angolul. Amikor elmondtam neki, mi után vizsgálódom, komoran megcsóválta a fejét. „Szíriában az ártatlanok szenvednek leginkább – mondta végül. – Csakugyan azt gondolja, hogy találni fog olyan nőket, akikhez hozzányúltak? A mi kultúránkban ez a legrosszabb, ami egy férfival történhet, mert ezek a nők a mi asszonyaink.” Felsétáltunk a dombra néhány víztartály mellett, ahol zuhanyt és mosdót szereltek fel. Így is alig egy tucat mosdó állt rendelkezésre emberek százai számára. Ekkor láttuk meg a kisfiút, aki követett bennünket. Első pillantásra átlagos gyereknek tűnt, talán annyi idős lehetett, mint az én kilencéves fiam, az arcát kék kapucnis pulcsi mögé rejtette. Hamisított G–Star farmert viselt. Aztán megláttam az arcát: az egészet égési sebek borították. A szája mintha egy lyuk lett volna, az orra pedig gyakorlatilag eltűnt. A füle helyén két bőrlebernyeg csatlakozott a mélyedésekkel barázdált koponyájához. Megkérdeztem a nevét. Abdullahnak hívták, és 14 éves volt.

Bár az orvos volt a vezetőm, így sem találtam Atmában olyan nőket, akiket megerőszakoltak. Már elvitték őket máshová. Később viszont újra láttam Abdullahot, egy sátor előtt állt. Ez volt az otthona. A szülei behívtak. Elmondták, hogy a fiú tavaly októberben sebesült meg Hamában, ahol laktak. Aznap tiszta volt az ég, ideális idő volt a bombázásra. Amikor hullani kezdtek a bombák, Abdullah a számítógépén játszott. Olyan nehéz a gyerekeket odabenn tartani, panaszolta az anyja. Amikor Abdullah meghallotta a bombák zuhogását, félelmében kirohant a házból. Egy bomba, amely a házuk közelében ért földet, mellette robbant fel. „A világ legszörnyűbb hangja volt – mondta az apja. – A fiam üvöltött fájdalmában.” Ránézett Abdullahra. A fiú zavartan nézett vissza rá. Azután az apa mondott még valamit, amit korábban már hallottam. Ez volt az első tüntetők jelszava Daraában és a többi szíriai városban és faluban. Ezzel kínozták Nadát és Sahénezt a fogvatartói. „Szabadságot akarunk!!! – Végül ránézett fia sebhelyekkel szabdalt arcára, és széttárta a karját: – Hát ez a szabadság?”

3. MALULA ÉS DAMASZKUSZ 2012. június–november Malulában voltam, és egy csoport apácát figyeltem, amint méltóságteljesen készülődnek a reggeli imájukhoz. Ebben a nyugodt, békés pillanatban hallottam, hogy Damaszkuszban újabb autóba rejtett pokolgépek robbantak. Malula ősi városka, amely egy hegycsúcson, sziklák között épült. A szíriaiak úgy hiszik, hogy egy malulai tartózkodás megnyugtatja a lelket, és a városka levegője helyreállítja az egészséget. Úgy éreztem, valami vonz erre a helyre: talán az, hogy a vallási türelem oázisa. Lakosai javarészt keresztények, ez az egyik utolsó hely, ahol a nyugati arámi, Jézus Krisztus nyelve a mai napig használatban van. Lakosai a szíriai konfliktus kitörésekor megfogadták, hogy nem esnek a szektarianizmus csapdájába, és elkerülik a káoszt. Ez az elhatározás különösen figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy Malula egy főúton fekszik, félúton Homsz és Damaszkusz között. A külső hatásoknak úgy áll ellen, mint a sziklaszirt, de a történelem viharai korábban sokszor megtépázták. A várost 1925–ben, a nagy szíriai felkelés során megostromolták, amikor a fellázadt drúzok, keresztények és muszlimok megpróbálták lerázni a francia gyarmati igát. A lázadás emléke máig elevenen él: öreg lakosok nőkről és gyerekekről mesélnek történeteket, akik a három, város környéki hegy barlangjaiban kerestek menedéket az atrocitások elől. A keresztények többsége a görög katolikus és az antiochiai ortodox felekezetekhez tartozik, a muszlimok pedig szunniták. De a legtöbben nem vallásuk alapján határozzák meg magukat, egyszerűen annyit mondanak: malulai vagyok. Aznap reggel még Damaszkuszban ébredtem. Korán keltem, és barátnőmmel, a damaszkuszi szunnita Marjammal Malulába

indultunk, amely egyórányira volt autóval. Leparkoltunk, és sétára indultunk a város utcácskáin. Az olaj– és nyárfákkal szegélyezett udvarok nyugalma hódítóan hatott a damaszkuszi nyüzsgést és zajt követően. Marjam járt már a városban, és mesélt arról, hogyan figyelte kislányként, ahogy az apácák csendesen, alázatosan végzik napi feladataikat: baracklekvárt főznek, gyertyatartókat fényesítenek a kápolnában. A város szunnita imámja, Mahmúd Diáb, Marjam régi ismerőse volt. Marjam némi habozás után bekopogott az ajtaján, és megkérdezte, bemehetünk–e hozzá teázni és beszélgetni. Az imám kinyitotta az ajtót, megkért, hogy tegyük fel a fejkendőinket, és székkel kínált a virágzó fák alatt. Udvarának falán egy megsárgult plakát Aszadot ábrázolta. – Még mindig támogatja? – kérdeztem. Diáb meglepetten nézett. – Természetesen – mondta. Csendben ültünk néhány pillanatig, majd megérkezett a teánk. Az imám megjegyezte, milyen gyönyörű a madarak dala. Megkérdeztem tőle, hogyan tudja Malula megőrizni a békéjét. – A háború elején találkoztam a malulai közösség vallási vezetőivel: a püspökkel és a legnagyobb zárda főnöknőjével – mondta Diáb. – Megállapodtunk, hogy mi akkor sem fogunk háborúzni, ha majd a háború hevében felrobbannának körülöttünk a hegyek. Diáb nem Malulában született, nem itt nőtt fel, de itt járt iskolába, és ide is nősült. Egy időben a szíriai parlamentben is képviselő volt. Szunnita volt, de szerinte ez nem jelenti azt, hogy szeretné, ha a városban megosztottság uralkodna. – Ez felekezeti háború, politika a másik neve – rántotta meg a vállát. – De a tény az, hogy Malulában nincs háború. Mi itt mindannyian ismerjük egymást. A tolerancia Malulában Szent Tekla ideje óta hagyomány. Szent Tekla pogány herceg lánya volt, Szent Pál korai tanítványa és talán felesége is, aki a Kr. u. 1. században menekült a hegyek közé. Apja katonákat küldött utána, hogy a hite miatt megöljék. A legendák és az öregek szerint Szent Tekla kimerült az út során, és amikor látta, hogy éles sziklákkal borított hegyoldal állja útját,

térdre rogyott, és reményt vesztve imádkozni kezdett. A hegy megnyílt előtte. „Malula” jelentése arámiul „bejárat”. – A hegyek között különböző emberek élnek, akik más–más hitet követnek. De mi szilárdan elhatároztuk, hogy Malula nem pusztulhat el – mondta Diáb. Szent Tekla ősi sírjánál keresztény nővérek, az Aszad–kormányzat őszinte hívei élték elszigetelt, csendes életüket, amelyet Istennek és az országnak szenteltek. Kicsiny, makulátlanul tiszta szobácskákban laktak, idejüket munkával, imádsággal és betegápolással töltötték. A kolostorhoz árvaház is tartozott. A rendházban csend volt, csak a madarak folyamatos csicsergése és a márványlépcsőkön fel–le siető apácák lépteinek zaja hallatszott. Nagy üvegekben aranyszínű gyümölcsből főzött lekvárt cipeltek, amit ők maguk készítettek és árultak. A barackot ládában szárították az udvaron, a forró gyümölcs illata olyan erős volt, mint a füstölő a kápolnában. A kolostor Malula negyven szent helyének egyike, a háború előtt muszlimok és keresztények egyaránt jártak ide imádkozni, hogy gyermekük foganjon vagy hogy meggyógyuljanak, és a sziklarepedésből fakadó forrásvizet itták. A sziklát a legenda szerint Szent Tekla repesztette meg imádságaival. „Malulában nem számit, kinek mi a vallása” – mondta Szajáf anya, egy görög katolikus apáca, aki harminc éve élt a kolostorban. Egy csendes, sötét szobában beszélgettem vele, amit elzártak az erős fénytől. Egy fiatal nővér jeges vizet hozott zománcozott tálcán. Szajáf azt mondta, a malulai levegő olyan friss, hogy az orvosok ide küldik a gyógyulni vágyó betegeket. „Járt nálunk egy iraki muszlim férfi, aki súlyosan megsérült, és ide jött, hogy meggyógyuljon” – utalt rá, hogy hitétől függetlenül bárkit szívesen látnak, aki gyógyulni szeretne. Ugyanakkor abból sem csinált titkot, hogy teljes szívével Aszad híve. Két évvel később, amikor a dzsihádisták megjelentek Malulában, próbára tehette a rendszer iránti odaadását. Malulába többször visszatértem, hogy meglátogassam a kolostort és a nővéreket. Amikor 2012 novemberében utoljára jártam ott, már megindult a menekültek áradata az ostromlott Homszból, Damaszkuszból és Aleppóból. Ki külföldön, ki Szíria békésebb

vidékein keresett menedéket. Maluláról az a hír járta, hogy biztonságos hely. –Nekem ez az otthonom – mondta Antonella, egy szíriai–amerikai nő, aki három évvel ezelőtt elhagyta Los Angelest és Miamit, visszaköltözött a szülővárosába, és kávézót nyitott. Ebben a kávézóban ültünk. Áram már nem volt, és Antonella térképeket mutogatott. Arról beszélt, hogy Malula rajta van az UNESCO világörökségi listáján, ami, úgy érezte, valamilyen módon megkíméli majd a pusztulástól. A háború elején, amikor a harcok Malula vidékén is elkezdődtek, Antonella elmehetett volna. De azt mondta, maradni akar. A kávézó azonban a csőd szélén állt: bevételei gyakorlatilag nem voltak, neki pedig gondoskodnia kellett idős édesanyjáról. Régen Malulában minden más volt, mondta. – Amikor visszajöttem Szíriába, naponta ötven turistabusz érkezett – mesélte. Kávézója, amely most kongott az ürességtől, valaha teli volt élettel. Nem tudta, hogyan éli túl a következő telet. Egy évvel korábban harcok törtek ki a hegyek túloldalán, Jabrudban, a libanoni határ melletti, stratégiailag fontos városban. Antonella ekkor ébredt rá, hogy az ország háborúban áll, és emberek halnak meg. – Ez mélyen elszomorított – mondja. – Hiába van most Malulában nyugalom, senki sem tudja, mit hoz a holnap. Antonella sztoikus nyugalommal továbbra is Aszadot támogatta. – Az országot a felkelők tették tönkre – mondta. – Ugyan ki más lenne az alternatíva? A bátyja, Adnan szintén Amerikából tért vissza. Most leült mellénk, és a gazdaságról kezdett beszélni. A szankciók és a határzár miatt az élelmiszerárak az egekbe szöktek, a teherautók több régióban nem tudnak közlekedni a háború miatt. Külföldi turisták már nem jönnek. Az emberek csak azt veszik meg, amire feltétlenül szükségük van. A kisvállalkozások, mint Antonelláé, haldokolnak. – Elkezdődött a harmadik világháború – jövendölte borúsan Adnan. – Szíriából indul, de az egész régióra át fog terjedni. Ez a nagyhatalmak játszmája.

Visszabaktattam a dombtetőre, hogy elköszönjek Diábtól, az imámtól. Fel akartam tenni neki még egy kérdést. Vajon ellenállhat–e a toleranciájáról ismert város annak, hogy a kegyetlen felekezeti polgárháború beszippantsa? „Minden ember keresztény, és minden ember muszlim” – felelte, diplomatikusan elkerülve a választ. Nem akarta megmondani, a lakosság hány százaléka lehet muszlim. „Ez nem számít – mondta. – Itt nem fog romlani a helyzet. Sőt ellenkezőleg, az emberek segíteni fogják egymást. Ha a szalafisták kerülnének hatalomra – utalt a fundamentalista iszlám irányzatra, amely az arab tavasz során újult erővel támadt fel –, elveszítenénk ezt az etnikai keveréket, ami tragédia lenne. Mindenkinek idomulnia kellene hozzájuk. Senki másnak nem nyílna tér.” 2013. szeptember 4–én egy jordán öngyilkos merénylő felrobbantotta a teherautóját Malula szélén, a szíriai hadsereg által felállított útzárnál. A robbantás jel volt a lázadók számára, akik azonnal megtámadták az ellenőrző pontot, megöltek nyolc katonát, majd elfoglalták a történelmi város egyes részeit. A szíriai hadsereg két nappal később ellentámadást indított, és visszafoglalta a várost, de a harc a dzsihádistákkal nem ért véget. A lázadók erősítést kaptak, és még egyszer elfoglalták a várost. Állítólag több templomot felgyújtottak, és a város keresztény lakosait megfenyegették. Egyes források szerint szinte a teljes lakosság elmenekült, alig ötven embert hagyva hátra. A hadsereg végül felülkerekedett a lázadókon, és szeptember 15–én újra visszafoglalta Malulát. Sok lakos visszatért, de a további támadásoktól való félelemben volt kénytelen élni. November végén az ellenzéki erők ismét megtámadták Malulát, ezúttal elraboltak tizenkét apácát a kolostorból, és elengedésükért cserébe azt követelték, hogy a szíriai hadsereg engedje szabadon a lázadók soraiból ejtett hadifoglyokat. 2014. április 14–én a szíriai hadsereg a Hezbollah segítségével újra elfoglalta Malulát. A 62 éves Adnán Naszrallah így emlékszik vissza a történtekre: „Megjöttek a harcosok, an–Nuszra–fejpántot viseltek, és keresztekre kezdtek lövöldözni. Az egyikük pisztolyt szegezett a szomszédom fejéhez, és erőszakoskodott, hogy térjen át az iszlám hitre. Háromszor elmondatta vele, hogy »nincsen más Isten, csak

Allah«. Utána azzal viccelődtek, hogy »lám, van egy új muszlim testvérünk«.” 2015. február végén a malulai keresztények iraki keresztény társaikért imádkoztak, akiket százával rabolt el és gyilkolt meg az ISIS. Hiába volt még messze a szalafisták megérkezésének napja, azon a 2012–es délutánon a fővárosba vezető úton már láttuk az első jeleit annak, hogy a háború lassan eléri Malulát. Damaszkusz közelében füstcsík kanyargott az ég felé. Kiderült, hogy autóba rejtett pokolgép robbant. A nap lángolva tűzte az autónkat, míg odafent Malulában, a kolostor hűs, csendes falai között egyelőre nyugalom honolt. A forgalom több kilométer hosszan állt az ellenőrző pontnál, így leállítottuk az autót, és gyalog indultunk a robbanás helyszínére. Égett gumiszagot éreztünk, és kiégett autóroncsokat láttunk. Óriási szerencsére a robbanásban senki nem sérült meg. A detonációt házilag készített robbanószerkezet okozta, amelyet egy gépkocsi alvázára erősítettek, és csúcsforgalom idején a bíróság épületével szemben robbantottak fel. „Igazi amatőr munka – mondta később egy ENSZ–tisztviselő. – A merénylők valójában nem tudták, hogy mit csinálnak. Ez egy megfélemlítő taktika, amely meggyűlölteti az emberekkel az ellenzéket.” Egy ideig ez működött is. Az emberek a merényletekért az ellenzéket és a „külföldi beavatkozást” okolták. Az utcasarkon dühös bámészkodók gyűltek össze, akiket frusztrált, hogy az ő városuk is hamarosan áldozatul eshet az egész országon végigsöprő erőszakhullámnak. „Oroszország az egyetlen igazi barátunk! – üvöltötte a robbanás helyszíne mellett egy elegáns férfi, dühtől eltorzult arccal. – A külföldiek teszik tönkre az országunkat! Szíria a szíriaiaké!” Közkeletű vélekedés volt Szíriában, hogy a merényleteket és az országban dúló káoszt külső erők beavatkozása okozza. Különösen így volt ez Damaszkuszban, amely hosszú ideig az Aszad–rezsim erősségének számított. Az emberek nem hitték el, hogy létezhet olyan ellenzék, amely képes irányítani az országot, de nem teszi szalafista királysággá vagy iszlám kalifátussá, ahol a nőknek otthon a helyük, a keresztényeket pedig eladják rabszolgának.

Ez még egy évvel azelőtt történt, hogy először hallottam az Iszlám Államról. Tömeg gyűlt körénk. Az emberek idegesek voltak a hőségtől, a bizonytalan jövőtől, az erőszakhullámtól, amely elöntötte az utcákat. A sofőröm ragaszkodott hozzá, hogy induljunk. Amikor visszatértünk a hotelbe, még tanúja voltam, ahogy sötétedéskor a parti véget ér a medence mellett. A félhomályban továbbra is látszottak a szürke, savas füstfelhő körvonalai, figyelmeztető jeleként annak, hogy komorabb napoknak nézünk elébe. Ahmed, a jól szituált 17 éves fiú rózsaszínű Lacoste inget, kifakult farmert és Nike sportcipőt viselt. Izgatott és szenvedélyes volt: beszélni akart valakivel, aki nem szíriai, és erre ritkán volt lehetősége. „Nézze meg, mi történt Tunéziában! Nézze meg, mi történt Líbiában! Nézze meg, mi lett az eredmény Egyiptomban! – mondta. – Figyeljen ide! Mindenki azt gondolja, hogy mi vagyunk a rossz fiúk, és Aszad egy szörnyeteg. De a történetnek van ám egy másik oldala.” Damaszkuszban jártunk, Ahmed egy vacsoráról vitt haza. Az anyja kérte meg, hogy vigyen el. „A fiam nagyon ért a politikához – mondta. – És pontosan el tudja mondani, amit mindannyian gondolunk.” Így hát Ahmed megkapta a slusszkulcsot, és a kanyargós utcákon át hazavitt a szállodámba. Ahmed tehetős családból származott, kitűnő iskolába járt Damaszkuszban, és kényelmes villában élt a családjával. Az volt a terve, hogy a kötelező rövid katonai szolgálat után egy amerikai egyetemen tanul tovább. Aznap este a vacsoránál ott ült Ahmed anyja, nagyanyja, nagynénjei és unokatestvérei – mind műveltek, több nyelven beszéltek, számos útlevéllel rendelkeztek. A damaszkuszi elit körében gyakori, hogy az embereknek van egy második útlevelük, amellyel bármikor elhagyhatják az országot. Amikor megkérdeztem, vajon részben nem azért támogatják–e Aszadot, mert ha minden rosszra fordul, ők még mindig elmenekülhetnek, Ahmed anyja sötéten nézett rám. „Éltünk francia elnyomás alatt, átéltünk

puccsokat, a Baasz párt uralmát. Nem, nem akarunk most évekig iszlamista rémuralom alatt szenvedni.” Vacsora után kiültünk az erkélyre a virágzó jázminok közé, almaízű vízipipát szívtunk. Ahmed egy fonott karosszékben ült. „Száz százalékig a kormány mögött állok – mondta. – Nem gondolom, hogy minden helyes, amit Aszad tesz. De az idő nem érett meg a változásra, és a változást nem erőltetheti a Nyugat. Szíria geopolitikailag fontos ország, ezért akarják olyan sokan rátenni a kezüket. Attól a Szaúd–Arábiától vegyünk leckét demokráciából, amely felfegyverzi az ellenzéket?” Megcsóválta a fejét, és arra emlékeztetett, hogy Szaúd–Arábia még azt sem engedi, hogy a nők volán mögé üljenek. A vacsora éjfél után ért véget, Ahmed utána vitt haza. Nem volt kijárási tilalom, emberek jártak–keltek az utcán, vacsoráról vagy családlátogatásról tartottak hazafelé. Egy sarkon éles reflektorfény mellett haladtunk el. Reklámfilmet forgattak az ország közepén, amely lassan nyakig merült a polgárháborúba. „Az élet megy tovább” – vont vállat Ahmed. A forgatást bámész tömeg vette körül, színészek várakoztak a jelenetükre. Köztük volt egy színésznő, Dima, akivel a szállodámban ismerkedtem meg előző nap, amikor Gucci ruhákban és Christian Louboutin cipőben fotózták egy magazin számára. Azt mondta, ezek az elnök feleségének, Aszma el–Aszadnak is a kedvenc márkái. Aszmával a Vogue magazin amerikai kiadása „A rose in the desert” (Sivatagi rózsa) címmel készített interjút, amelyben az újságíró, Joan Juliet Buck a diktátor feleségének szépségét és emberszeretetét dicsérte. A cikk, nem túl bölcs módon, 2011 márciusában jelent meg a Power (Erő) különszámban, éppen akkor, amikor az arab tavasz magába szippantotta az egész Közel–Keletet. A cikket annyian kritizálták, hogy 2011 májusában, mire nyilvánvalóvá vált, hogy a rezsim mennyi embert öl meg a hatalmon maradása érdekében, levették a Vogue weboldaláról. Buck később azt mondta, nyomást gyakoroltak rá, hogy Aszad kapcsán ne hozza szóba a politikát. Amíg tehát Aszma szépségéről ömlengett, azt már nem említhette meg, hogy apósának rendszere az 1982–es hamai mészárlás során néhány hét alatt több ezer embert

gyilkolt meg a muszlim szélsőségesek kisöprésének örve alatt. Aszma férje most gyakorlatilag ugyanezt tette. Dima is be akart kerülni a Vogue–ba, akár Aszma. Egy széken ült az ablak mellett, és éppen sminkelték, amikor először láttam. Királynői jelenség volt, akár Aszma. Szemei ragyogók, arcvonásai karakteresek voltak. Ahogy meglátott, elmosolyodott, majd intett, hogy lépjek közelebb. Jól beszélt angolul, és híreket akart hallani a világból. – Ne a háborúról beszélj! – mondta. – Kérlek, ne a háborúról! Beszélj arról, mi van a világban! Mi újság külföldön? New Yorkba és Kaliforniába akarok menni. Kanye West és Kim Kardashian érdekelte, meg olyan filmek, zenék és magazinok, amelyek ott jelennek meg, ahol nincs háború. Aznap éjjel Dima észrevette, hogy Ahmed mellett ülök az autóban. – Nem akarsz maradni, és nézni a forgatást? – kérdezte. – Most kezdtünk. Két bőrkabátos férfi tornyosult mögötte, jelenlétük meglehetősen fenyegető volt. Az egyik intett Dimának, hogy beszélni akar vele. A lány lehajtott fejjel ment oda hozzá. Amíg beszéltek, komoran nézett. Utána visszajött az autónkhoz. Már nem volt olyan barátságos. – Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennél – mondta. – Késő van. Holnap felhívlak. Majd megiszunk egy kávét, vagy valami. – Kik ezek az emberek? A testőreid? Rájuk nézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem figyelik. Tölcsért formált a kezéből, a fülemhez hajolt, és úgy suttogott, mint egy kislány, aki elárul egy titkot. Megrázta a fejét. – A Sabihától vannak – felelte. – Most menj haza! Damaszkusznak két arca van. Az ellenzéki aktivisták, akik meg akarják buktatni Aszadot, éjjel– nappal a számítógépük fölé görnyedve dolgoznak, és néha az utcára vonulnak. Ők azok, akikkel csak titokban találkozhattam, és ők azok, akiknek olykor egy napon váratlanul nyomuk vész, mint például Mazen Darvis ügyvédnek, aki egy szólásszabadságért küzdő szervezetet alapított, vagy Razan Zeitunehnek, aki szintén emberi jogi aktivista. Ők azt kockáztatják, hogy a még a francia időkben született büntetőeljárásról szóló törvény szerint negyvenöt napig őrizetben maradnak, mégis úgy tűnik, hogy sosem félnek. Pedig

Szíriában számos békés tüntetőt is letartóztattak pusztán azért, mert kimentek az utcára, a családjuknak pedig semmit sem mondtak arról, mi lett a sorsuk. A konfliktus negyedik évében, 2015–ben már alig lehetett nyomon követni, hogy Szíriában hányan tűntek el, és hány embert tartóztattak le. Baszam al–Ahmad, az Emberi Jogok Megsértését Dokumentáló Központ képviselője a következőket mondta: „Ami a név alapján számontartott, konkrét eseteket illeti, mintegy harminchatezren lehetnek a rezsim börtöneiben, 1200 főt tart fogva az Iszlám Állam. Ha becslésekre hagyatkozunk, biztosak vagyunk abban, hogy ez a szám ennél nagyobb.” Az Emberi Jogok Szíriai Szervezete (Syrian Organisation for Human Rights) magasabb számokat közölt. Karim Lahidzsi, a Nemzetközi Szövetség az Emberi Jogokért (International Federation of Human Rights) elnöke azt mondta, hogy a letartóztatottak, különösen a politikai foglyok helyzete elviselhetetlen: „A rezsim börtöneiben a kínzás és a különböző visszaélések a rendszer részét képezik. A letartóztatottak többsége mondvacsinált okokkal került börtönbe.” Ole Solvang, a Human Rights Watch (Emberi Jogi Figyelő) képviselője úgy nyilatkozott nekem: „Számos országban dolgoztam, ahol a kínzás jelentős probléma volt, de őszintén szólva nemigen emlékszem olyan helyre, ahol ennyire elterjedt és rendszeres lett volna. A szíriai kormány börtönei gyakorlatilag behálózzák az országot, és olyanok, akár a kínzókamrák.” Szíria másik arca ettől drámaian különbözik. Damaszkusz, a partifőváros: a pezsgős vacsorák az elegáns Narendzs étteremben, nők, akik szűk, csillogó, kivágott hátú ruhákban mennek férjhez, a szofisztikált estélyek a Le Jardin étteremben drúz zenészekkel, a rendezők, akik luxustermékeknek készítenek reklámokat színészekkel, akik még nincsenek börtönben. – Mi a következőképpen látjuk a helyzetet: nem akarjuk, hogy a világunk megváltozzon. Én továbbra is mindennap futok és úszom – mondja Rida, a jól szituált, 64 éves üzletember, akivel egy alkalommal együtt ebédeltem. – Nincs háború. A rendszer erős. Az emberek hetven százaléka teljes mellszélességgel Aszad mellett áll. – Értem, nem akarja, hogy a világa megváltozzon – feleltem –, pedig rengeteg ember számára már most is minden megváltozott,

mégpedig a beleegyezésük nélkül. Bombák hullanak rájuk, megkínozzák és lelövik őket. – Ezek a sajtó részrehajló csúsztatásai – vágott vissza. Felesége, Maria, aki fejkendőt viselt és majdnem minden héten ellátogatott az operába, egyetértett vele: – Amikor a Szabad Szíriai Hadsereg megjelenik valahol, arra kényszeríti az embereket, hogy bezárják a boltjaikat, és tüntessenek a kormány ellen. Aki ellenkezik, annak felgyújtják az üzletét – mondta. – Hát én ezért támogatom a kormányt. – Nem félnek? – kérdeztem. – A maguk világát nem söpri majd el a háború? – Szó sincs róla – mondta Rida. – A múlt héten összejövetelt szerveztünk a teraszunkon húsz vendéggel. Pihentünk, vízipipáztunk. Hallottunk néhány lövést valahonnan, de távolinak tűnt az egész. A Szíriában töltött évek során kétszer jártam az operaházban, amely állítólag a második legnagyobb ilyen intézmény az egész Közel–Keleten. Egyszer Mariával és Ridával mentem, másodszor azért, hogy találkozzam az igazgatónővel, aki arra kért, hogy ne írjam le a nevét. „Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy olyanok vagyunk, mint a Titanic, ahol a zenekar játszik tovább, miközben a hajó már süllyed” – mondta. Az irodájában ültünk, széles mozdulattal körbemutatott a feje felett, majd figyelmeztetően az ajkához emelte a mutatóujját. Ez azt jelentette, hogy a szobát valószínűleg lehallgatják, bár kérdés, miért érdekelné a zene az állambiztonságot. Meséltem az igazgatónőnek egy csellistáról, aki az 1992–től 1995– ig tartó ostrom alatt a szarajevói Nemzeti Könyvtár romjai között újra meg újra Albinoni Adagióját játszotta. Ő felidézte az orosz zenészeket, akik Leningrád ostroma idején eljátszották és hangosbeszélőn kihangosították Sosztakovics VII. szimfóniáját, ami az ostromló németeket rettentően feldühítette. „Olyan időkben, mint a mostani, a zene és a művészet tartja bennünk a lelket – mondta. – Ez ad reményt az embereknek.” De ahhoz, hogy eljussanak a koncertekre, a damaszkusziaknak számos ellenőrző ponton kellett átjutniuk, és este nem volt tanácsos az utcán tartózkodni.

Az igazgatónő, ellentétben Ridával és Mariával, azt mondta, hogy fél. „Az emberek elmennek. Összepakolnak, és irány Libanon vagy Európa – remegett meg a nyári hőségben. – De ez a hazám! Hogyan hagyhatnám el?!” Ám nem sokkal a beszélgetésünket követően azt mesélték, hogy ő is útnak indult: otthagyta nagy presztízsű munkáját, a Közel–Kelet második legnagyobb operaházát, és Párizsba költözött. Egy reggel azonban még Szíriában volt, amikor meghívott, hogy hallgassam meg az operaház gyermekzenekarának előadását. Egy brit vendégkarmester dirigálta őket; az igazgatónő büszke volt, hogy a karmester „ezekben az időkben” Szíriába látogatott. A zenészek némelyike nagyon fiatal volt, nem lehettek idősebbek nyolcévesnél. Apró kezeikben óriásinak tűntek a hangszerek. Volt köztük néhány kamasz, akik a világ bármely tájáról származhattak volna, brazil szörföskarkötőt és bő nadrágot viseltek, lobogott a hosszú hajuk. Az ártatlanságról szóló gyönyörű éneket, Humperdinck Jancsi és Juliska (Hänsel und Gretel) operájából az „Esti imádságot” gyakorolták: Minden este ágyamnál, hét pár égi angyal áll, fejecskémnél egy pár, ketten lábaimnál, kettő jobbom tartja, jut egy pár a balra, ketten őrzik párnám, kettő reggel vár rám kettő fogja ágyam, 5 és égbe röptet lágyan. Hosszú ideig ültem ott, és néztem a gyermekeket, ahogy figyelmesen olvassák a kottát, és úgy fogják a hangszereiket, hogy arról az első szerelem tétova ártatlansága jutott eszembe. Arra gondoltam, vajon mi történik majd ebben a teremben pontosan egy év múlva. Hány fiút küldenek addig kötelező katonai szolgálatra?

Hányan menekülnek el az országból? Arra nem is mertem gondolni, hogy hányan halnak meg addigra közülük. A karmester intésére újra játszani kezdtek. Ahogy néztem és hallgattam őket, könnyes lett a szemem, és egy dalra gondoltam, melyet sokszor énekeltem a kisfiamnak, amikor kisbaba volt. Óvó, bátorító, szeretettel teli dalt. De Szíriát immár senki nem védi meg: nincsenek felette angyalok, és talán Isten is elfeledkezett a népről. A szíriai keresztények aggodalommal tekintettek a jövőbe. Szíriai vasárnapjaimon gyakran elmentem egy–egy keleti keresztény vagy ortodox templomba. Néztem a híveket, ahogy letérdelnek és imádkoznak. Éreztem a méhviasz erős illatát, és láttam a félelmet az arcokon. Olyan érzésem volt, mint 2003–ban, az amerikai invázió előtti Moszulban egy misén: félelem és hit keverékét láttam. (A várost 2014. június 10–én rohanta le az ISIS, megfutamítva a keresztény lakosságot.) A templom megtelt rózsafüzért morzsoló, remegő kezekkel, védelemért és békéért fohászkodó imákkal. A damaszkuszi hívek közül néhányan odajöttek hozzám mise után, és megkérdezték, mi fog történni velük. Menekülnünk kell? Gondolnak ránk a világ keresztényei? Hová menjünk? Megvéd minket az Egyesült Államok? A keresztények attól félnek, hogy ha egy új kormány, egy muszlim fundamentalista frakció kerül hatalomra, akkor ugyanúgy kiűzik őket Szíriából, ahogyan az az örményekkel történt az 1915–ös törökországi mészárlás idején. Alaviták a koporsóba, keresztények Bejrútba! – hangzik a radikálisok egyik jelszava. Maria Szaadeh, akinek a vezetékneve arabul annyit tesz, „boldogság”, a Csillag téren lakik, Damaszkusz francia mandátum alatt épült negyedében, egy 1920–as évekbeli házban, amelyet maga segített renoválni. Restaurátori végzettsége van, Szíriában és Franciaországban tanult, és nemrégiben az egyetlen független keresztény nőként került be a parlamentbe, noha politikai tapasztalattal nem rendelkezett. Maria bizakodónak tűnt, egyelőre nem készült Bejrútba. Felső emeleti, óriási lakásának tetőteraszán üldögélt két kisgyerekével, Periával és Rolanddal. Az ablakot nézte, amíg a filippínó szobalány teát szolgált fel. Lehetett volna ez egy normális, békebeli nap – azt

leszámítva, hogy nem sokkal korábban felrobbant egy autóba rejtett pokolgép. Maria magas, szőke, és több nyelven beszél. A férje vállalkozó volt, és a család anyagilag profitált a rezsim fennállásából. De Maria azt mondta, egész életében éreztették vele, hogy kisebbséghez tartozik, egyetemista korában mindig az alavita diákok mögé sorolták, akik a legjobb jegyeket kapták. Kormánypárti volt, de nem volt ellenére a változás. Csak ne most történjen, mert, mint mondta: „Még nem állunk rá készen.” Nem volt hajlandó elhinni, hogy a kormány civileket kínoz, nyomorít és gyilkol meg. Amikor egyenként sorolni kezdtem az atrocitásokat, leállított, és letette a csésze teát. Az arcán angyali mosoly ült. „Gondolod, hogy az elnök képes lenne ilyet tenni a saját népével? – kérdezte fejcsóválva. – Szerinted elgázosítja a lakosait, megöli a polgárokat? Ez az egész külföldi harcosok műve, akik tönkre akarják tenni a kultúránkat.” Néhány nappal korábban eljutottam egy szombat esti házi koncertre, ahol az operaház igazgatónője Bachot, Gluckot és Beethovent játszott. Elegáns, hosszú ruhát viselt. A zongora– és hegedűkoncertre az Art House butikhotelben került sor, amely egy malom helyén épült, és a padló egyes részein víz folyt át az üveglap alatt. Lehettünk volna New York valamelyik menő negyedében is. A közönségben helyet foglaló nők magas sarkú cipőt és pánt nélküli hosszú fekete estélyit, a férfiak bohém ruhákat, szandált és vászonnadrágot viseltek. Gyerekeiket is magukkal hozták, akik illedelmesen viselkedtek. Amikor mindenki elhelyezkedett, felálltunk, és egyperces néma csenddel adóztunk a háború áldozatainak. Még a gyerekek is elhallgattak, és maguk elé néztek. Az előadás után a közönség állva ünnepelte az igazgatónőt és a zongoristát. Aztán a legtöbben átvonultunk egy étterem teraszára, ahol a felszolgált hideg pezsgőt kortyolgattuk. Hallottam, hogy többen is az aznap történtekről sustorognak: az elővárosokban robbanások történtek és súlyos harcok bontakoztak ki. „Emelem poharam a szimfóniára – emelte a levegőbe egy férfi a pezsgős poharát. Egy pillanatra elhallgatott. – És emelem poharam arra, hogy túléljük az elkövetkező éveket.”

Könnyű cinikusnak lenni azzal a kormánnyal szemben, amelyik háborúba küldi az embert, hogy onnan fél lábbal térjen vissza, vagy úgy, hogy egyes testrészei hiányoznak. Egy forró nyári reggelen, 2012 júniusában elmentem Damaszkusz Barzeh negyedébe, amely az ellenzék egyik fő fészke volt. Barzehben gyakoriak voltak a tüntetések, amelyekre a kormány letartóztatásokkal, tömegbe lövéssel és gyilkosságokkal reagált. De ebben a negyedben működött a Tisrén katonai kórház is, amely ellátta a kormány sebesült katonáit, és fogadta a halottakat. A kórházban azon a júniusi reggelen Aszad oldalán harcoló katonák temetését készítették elő. Kísérőül kaptam egy negyvenes éveiben járó, magas sarkú cipőt és katonai egyenruhát viselő nőt, akinek az volt a feladata, hogy csak azt engedje látnom, amit a rezsim akart. Mégis sikerült egy rövid időre egyedül maradnom, és megtaláltam a helyiséget, ahol a holttesteket készítették fel a temetésre. Senki nem figyelt rám, amíg katonák és kórházi dolgozók szortírozták a szétroncsolt testeket, amelyeket cafatokra téptek és összezúztak a gépkocsiba rejtett és házilag készített pokolgépek, golyók vagy repeszek. A testeket egyszerű fakoporsóba helyezték, amelyeket leszögeltek, majd szíriai zászlóval borítottak be. A temetési menetben a még élő katonák vitték a halottak koporsóit, a zenekar szomorú temetési zenét játszott. A menet egy udvarra ért, ahol családtagok és katonatársak várakoztak. Nővérek, feleségek, anyák, fivérek, gyerekek, menyasszonyok és barátok, mindannyiuk arcán könnyek csillogtak. Arra gondoltam, hogy aki ismeri Szíriát, kénytelen lesz legalább titokban hamarosan beismerni, hogy Aszad megnyeri a háborút. A Hezbollah által támogatott hadsereg erősebb, mint az ellenzék, patrónusai – Oroszország, Kína és Irán – elszántabbak, mint az ellenzéket támogató Katar és Törökország, de bizonyos mértékig ide sorolható az Egyesült Államok, Nagy–Britannia és Franciaország is. Ma azonban, gondoltam, ezeknek a férfiaknak a temetése, akik mind egy szálig ugyanazon a napon haltak meg, intő jel arra, hogy Aszad csapatai nincsenek biztonságban az ellenzéki támadásokkal szemben. A háború gonosz fintora, hogy mindig az átlagembert sújtja. A politikusok vitatkoznak, de a katonák harcolnak. A katonák

pedig mindig valakinek a gyerekei, és az a gyerek szenved, azt a gyereket ölik meg. A kórház egyik vezetője az irodájában fogadott. Nem akarta megmondani a nevét, de barátságos volt, és kávéval kínált. Udvariasan elém helyezte a cukortartót, majd átnyújtott egy kanalat. Utána kinyitott egy mappát, és elmondta, hogy hetente átlagban 105 kormánykatona veszti életét – az adat a kórházi saját adataiból és más beszámolókból származik. Hozzátette, hogy erről nem szabadna beszélnie, mert rombolja a morált, elcsüggeszti a harcolókat és az anyákat, akik fiaikat a háborúba küldik. Egy darabig csendben ültünk az irodájában, és ittuk a kávét. Végül megszólalt: „Hát igen. A halottakat senki sem szereti megszámolni.” Odafent, a kórház hetedik emeletén egy férfi feküdt. Ő is valakinek a fia volt, és háborúba küldték. Firisz Dzsabrnak hívták. Harmincéves volt, őrnagyi rangban szolgált, jóképű férfi, hosszú, sötét hajjal, komoly szemmel. Mivel lepedő takarta a testét, először nem is láttam, hogy jobb karja és lába hiányzik. Amikor meglátott, felült, elmosolyodott, és kinyújtotta egyetlen karját, hogy kezet fogjon. Viselkedésében nyoma sem volt az önsajnálatnak. Intett, hogy üljek le, és lassan elmesélte a történetét. Firisz május végén Homszban harcolt. Egy délután, amelynek minden részletére – a felhők formájára az égen, a szellő melegére az arcán – pontosan emlékezett, az egységét váratlan támadás érte. Őt meglőtték, és ahogy erősen vérezve feküdt a lövészárokban, jól látta, hogy a férfiak, akik közelről rálőttek, nem szíriaiak, hanem „külföldi harcosok, líbiaiak, libanoniak vagy jemeniek” voltak. – Biztos abban, hogy külföldiek voltak? – Nem szíriaiak voltak. Esküszöm, hogy nem szíriaiak. Hallotta az akcentusukon: az arab, amit beszéltek, nem az a nyelv volt, amelyet ő ismert. – Másképpen néztek ki, másképpen harcoltak. Esküszöm magának, egy szíriai nem lenne képes megölni a szíriai fivérét. Firisz alavita, de nem tartotta magát különösebben vallásosnak. Amíg beszéltünk, a menyasszonya az ágya mellett idegesen helyezkedett egyik lábáról a másikra. Firisz, a féllábú és félkezű

katona több mint egy órán át beszélt, de a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. – Senkiben sem akarok szánalmat ébreszteni – mondta. – Arra nem gondolt, hogy ha nem lenne háború, mindez nem történik meg? – kérdeztem. Kicsit hátradőlt az ágyán. – A hazámért harcolok! – mondta. Bemutatott az anyjának, akit úgy hívott, mama. A nő a szoba sarkában készített kávét egy rezsón. Zamatos, rózsavízízű, pisztáciával készített arab édességgel is megkínált. Özvegy volt, Firisz pedig a legidősebb gyermeke. Könnyek gyűltek a szemébe, amikor fia történetét hallgatta a megsebesülése napjáról. A fia azonban szenvtelen maradt. Az anya, mint halkan elmondta, a fiát még mindig nem katonának, hanem kisfiúnak látta, aki focizik, iskolába megy a barátaival – akit a méhében hordott, és a világra hozott. Firiszt a politika ugyan nem érdekelte, de hitt Aszadban, és azt mondta, vissza akar menni a frontra, amint megkapja a mesterséges végtagjait. Ma már egészen kitűnő protéziseket készítenek, lelkesedett, atlétákról beszélt, akik műlábaikon futni is képesek. – Visszamenne a frontra műlábbal és műkarral? – Tiszt vagyok, oda megyek, ahová küldenek. Természetesen igen, visszamennék a frontra, és újra harcolnék. A mama összerezzent, amikor Firisz arról beszélt, hogy ismét visszamenne a háborúba. A fia rámosolygott. – Ne sírj! – mondta, amikor a nő a fal felé fordult. Megpróbált felemelkedni az ágyból azzal az oldalával, ahol nem volt lába és karja. Hozzám fordult: – Maga se sajnáljon engem! Nekem két szerelmem van: a menyasszonyom és Szíria. Amikor kimentem a teremből, Firiszt vizsgálatra vitték; az anyja még mindig a falat bámulta. Az ölében egy tányérban édesség hevert, senki nem nyúlt hozzá.

4 HOMSZ 2012. március 8., csütörtök Miután Irak amerikai megszállását követően megszületett a kisfiam, egy ideig képtelen voltam levágni a körmét. Ösztönös, egyáltalán nem tudatos reakció volt: felvettem az apró körömollót, ránéztem az áttetsző ujjacskákra – tiszták és rózsaszínek voltak, akár a kagylók a tengerparton –, és elfogott a hányinger. Egy éjszaka, még hajnal előtt, amikor megnyílik a tudat mélye, és engedi, hogy a neurózisok forrásai napvilágra kerüljenek, hirtelen megértettem, miért nem vagyok képes erre a banális feladatra. Emlékeimben felbukkant egy iraki férfi, akit valaha ismertem, és akinek nem voltak körmei. 2003 áprilisa előtt Szaddam rendszere már haldoklott, nekem pedig újságíróként néhány hónapon át irodám volt a Tájékoztatási Minisztérium bagdadi épületében. Rossz hangulatú, paranoiás hely volt. Egy idő után én is idomultam ehhez a buborékba zárt világhoz, és a paranoia rám ragadt. Ahhoz, hogy az országban maradhassak, különleges vízumra volt szükségem, amiért Szaddam hivatalnokai előtt kellett hajbókolni. Az újságírók könyörögtek, vesztegettek és ígérgettek, hogy Irakban maradhassanak. Volt, aki élő kecskét küldött a miniszternek, hogy ünnepekre levágja és megegye, mások pénzt, ételt, drága borokat, gyógyhatású készítményeket hozattak Nyugatról (köztük hajhullás elleni Regaine–t) – ezek a szankciók miatt Irakban hozzáférhetetlenek voltak. De az Irakban maradásért nagy árat fizettünk. Még ha a vízumunk rendben volt is, folyamatosan követtek és videóra vettek bennünket. A telefonunkat lehallgatták. Tudtuk, hogy a szállodai szobánkban rejtett kamerák vannak. Én sötét fürdőszobában öltöztem és vetkőztem.

Állandóan jelek vettek körbe bennünket, amelyek nem hagyták, hogy elfelejtsük, hol vagyunk. Szaddam brutális rezsimjének szellemei, a megfélemlítettek, az elnyomottak, az eltűntek családjai, a brutális kínzások túlélői között jártunk. Volt egy férfi, akinek nem volt körme. Minden hétfő reggel megjelent nálam, kezet nyújtott, mintha egyáltalán nem lett volna tudatában, hogy körme helyén véres, nyers hús lüktet. Heti baksisáért, járandóságáért érkezett. A munkája az volt, hogy hét végére blokkolja a műholdas telefonomat, hogy ne tudjam használni, amíg a minisztérium nem dolgozik. Aztán hétfő reggel fizettem, ő eltávolította a zárat, és a telefon újra működött. Természetesen ostoba és haszontalan rendszer volt, de akkoriban a Szaddam– rezsim működésében már nem volt semmi értelem. Ahányszor belépett az irodámba ez a férfi, elöntött a pánik, ami hamarosan hányingerré változott. És mégis: nem tudtam levenni a tekintetem az ujjairól, amelyekről letépték a körmöket. Kérdések rajzottak a fejemben, amelyeket nem tehettem fel. Vajon mit csinált, hogy ez a rettenet legyen a sorsa? Kém volt? Megpróbált elmenekülni Irakból, de elkapták? Összeesküvésben vett részt, amely a diktátor ellen irányult? Soha nem kérdeztem meg, de nyilván amúgy sem válaszolt volna, hiszen a félelem birodalmában éltünk. Ez az ember bekerült az emlékeim közé, más rémségek közé, és időről időre visszajárt kísérteni. Nem tűnt úgy, hogy a férfi (akinek egyébként soha nem tudtam meg a nevét) bánja, hogy ilyen látványosan elcsúfították. Minthogy a kéz az egyik első dolog, amit észreveszünk egy emberen, ahányszor kezet nyújtott, azonnal nyilvánvaló volt, hogy valamit elkövetett. Bár az is lehet, hogy nem követett el semmit. Talán szörnyű tévedés áldozata lett. Az ilyesmi könnyen megesik egy diktatúrában. Az embereket évekre lecsukják, majd megfeledkeznek róluk. Aztán egyszer csak kinyílik a cellaajtó, és a börtönőr azt mondja: „most elmehetsz”. Soha nem derül ki, miért. Amikor Szaddam rezsimje megdőlt, vártam a letépett körmű férfira, hogy végre használhassam a műholdas telefonomat. A városban tombolt a káosz: amerikai csapatok ledöntötték Szaddam szobrait, fosztogatás dúlt és lázas hisztéria uralkodott, de én még mindig azt hittem, hogy nélküle nem szabad telefonálnom. De ő, a rezsim

legtöbb emberéhez hasonlóan, felszívódott. Elbújt valahol egy egérlyukban, mint maga Szaddam. Azóta sokszor visszamentem Irakba, de soha többé nem láttam a letépett körmű férfit. Sok évvel ezelőtt a gázai övezetben, a Földközi–tenger partján találkoztam a világ legszomorúbb emberével. Olyan mély traumában élt, hogy ha mögé ment volna valaki és váratlanul megkopogtatta volna a vállát, ijedtében felugrott volna. Soha nem mosolygott. Tizenöt hónapot töltött egy izraeli börtönben a Negev–sivatagban. Akár az afrikai törzsi emberek, akik azt hiszik, hogy a börtönben meghalnak, mert nem érzik a jövőt, csak a jelent, mindennap arra gondolt, hogy ez lesz az utolsó az életében. „Akit megkínoznak – mondta –, elveszíti minden emberségét.” Kínzások áldozatai gyakran különféle módszerekkel próbálják meg túlélni az embertelen fájdalmat. Valaki egyszer azt mondta, hogy rendhagyó francia igék ragozását próbálta felidézni. Mások meditálnak, hogy a megtépázott lélek elszakadjon a testtől. De egyetlen áldozat sem tud megszabadulni az érzéstől, hogy valaki cserbenhagyta és elárulta: az, aki feladta a rendőrségen, a honfitársai, akik megkínozták, vagy Isten, aki ilyen elképzelhetetlen borzalmakat mért rá. Szíriában nem csak a kínzás áldozatai érzik magukat elárulva. A lojalitásnak nagy ára van, bármelyik oldalon áll is az ember. De annak is, ha ebben a pillanatban, öt évvel a háború kezdete után már nem hisz semmiben. Libanon északi részén van egy város, ahol a Szabad Szíriai Hadsereg menekült harcosai lábadoznak súlyos sérüléseikből. Ennek a városnak egy kórházában, sötét lépcsőházon át jutottam el arra az emeletre, ahol kínzások áldozatain próbálnak segíteni. Titkos hely volt, titkos épületben. Sem a címet, sem a sebesült katonák nevét nem írhatom le. A katonák a határ túloldaláról érkeztek ebbe a városba, és még mindig rettegtek, hogy Aszad kémjei megölik, visszaviszik őket Szíriába, vagy bántják a családjukat.

A kórteremben találkoztam egy emberrel, akinek a testéből néhány nappal azelőtt huszonkilenc golyót távolítottak el. „Úgy lődöztek rám, mintha egy darab papír lennék” – mesélte. Láttam egy másik férfit, akinek lebénult a törzse, és egy ágyhoz szíjazva feküdt, miközben egy árva kisgyerekkel játszott. A férfit Aszad emberei összeverték egy bottal, majd otthagyták törött gerinccel. Most azt ismételgette, hogy verés közben ugyanazt üvöltötték neki, amiről Nada és mások is beszámoltak: „Ahányszor rám vertek – mondta –, azt üvöltötték: »Szabadságot akarsz?! Nesze, itt van! Élvezd azt a nagy szabadságot!«” A következő férfi, nevezzük Huszeinnek, joghallgató volt, az emberi jogok volt a szakterülete. Magas, vékony és szakállas volt, megtört tekintete pedig olyan reménytelenséget sugárzott, hogy gázai ismerősöm szavaira emlékeztetett: akit kínoznak, elveszíti minden emberségét. Huszein mindössze 24 éves volt, buggyos, sötét színű nadrágot és pólót viselt, félénken, de előzékenyen viselkedett. Megpróbált nekem ajándékozni néhány doboz Winston cigarettát, amit elutasítottam. Ez egyfajta szertartássá vált közöttünk: ő ragaszkodott hozzá, hogy ajándékot adjon, én pedig azt ismételgettem, hogy nem dohányzom. Huszein folyton visszatette a cigarettát a takarónak arra az oldalára, ahol ültem, míg végül el nem vettem. Akkor láttam meg, hogy kezén és karján cigarettától származó égésnyomok vannak. Egy másik ágyon, a fal mellett egy 14 éves fiú ült, és figyelmesen nézett. Amikor felvetettem, hogy az interjú alatt menjen ki – tudtam, hogy sok lesz a szörnyű részlet –, a fiú azt mondta, hogy az apját a szeme előtt gyilkolták meg, úgyhogy ő már mindenre fel van készülve. „Nyugodtan beszélhet, amiről akar” – mondta. Huszein szunnita és vallásos volt, de velem mégis kezet fogott, ami meglepett. Leszállt az ágyáról, elbicegett egy székig, és hellyel kínált. Értelmiségi családból származott; az apja hivatalnok volt, a testvérei mind egyetemre jártak. Utána szavak nélkül kezdett bele a történetébe. Lassan lehúzta a pólóját. Egy vastag, csúf sebhely húzódott a szegycsontjától egészen az ágyékáig. Nagy levegőt vett, rágyújtott egy cigarettára, majd halk hangon mesélni kezdett.

Huszein Homsz belvárosának egy sokat szenvedett, szimbolikus fontosságú negyedéből, Baba Amrból jött. Homsz a háború egyik jelképévé vált, Szíria harmadik legnagyobb városa, amely 2011 májusától 2014 májusáig állt ostrom alatt. E könyv írása idején a szíriai kormánycsapatok ellenőrzik, noha a helyzet természetesen változhat. De amikor 2011 tavaszán a szíriai kormánycsapatok és paramilitáris egységek először rohanták le Baba Amrt, a harc keserű, elszánt és mocskos volt. Homsz népessége éppen olyan változatos volt, mint Szíriáé. A városban szunniták, síiták, alaviták és keresztények laktak egymás mellett, akik egy nap, a rendőrállam összeomlásakor, arra ébredtek, hogy az életükből minden közös cél eltűnt. Homszban a polgárháborút a városi hadviselés stratégiája szerint vívták: a harc egyszerre csak egy utcában, egy épületben, egy lakásban zajlott. A frontvonal, akár a fűrész, ide–oda járt: ha az ellenzék elfoglalt egy városrészt, azt a kormány nemsokára visszafoglalta. Huszein azt mondta, ő maga nem harcolt, de elismerte, hogy egyike volt a békés demonstrációk szervezőinek. Abban az időben a tüntetéseket olyan homszi hírességek vezették, mint Fadva Szulejmán televíziós színésznő, aki alavita volt, ugyanannak a vallásnak a követője, mint az Aszad–klán. De ekkor a tüntetéseken az Aszad elleni fegyvert nem a fegyverek, hanem a szlogenek, a felvonulások és kántálás jelentették. Amikor az események erőszakba torkolltak, a békés tüntetők egy része, mint Szulejmán, aki jelenleg Franciaországban él, megundorodott az erőszaktól, és elhagyta az országot. Mások maradtak, és fegyvert ragadtak. Így jött létre a Szabad Szíriai Hadsereg, amelyet jórészt Aszad hadseregéből dezertált tisztek és katonai ismeretek nélküli, képzetlen fiatalok alkották, akiket összekapcsolt a vágy, hogy demokratikus országban éljenek, amelyet nem egyetlen család irányít negyven éven át. Huszein azt mondja, hogy soha nem volt a Szabad Szíriai Hadsereg tagja; állítja, hogy kapcsolata az ellenzékkel nem katonai, csupán politikai jellegű volt. Az arab tavasz inspirálta, Tunézia, Líbia és Egyiptom népének felkelése adott reményt az ő és barátai

számára. „Először minden a szabadságról és a jogainkról szólt – mondta, majd megállt. – A golyók csak utána jöttek.” Emlékezni olykor annak is nehéz, aki nem élt át háborút, vagy nem volt kínzás áldozata. Emlékeket visszaidézni a háborúról, a fizikai fájdalomról és a nélkülözésről azonban vasakaratot kíván. Huszein elsősorban a fizikai fájdalomra emlékezett, a testi benyomásokra: a hidegre, az éhségre, a szomjúságra. Az első tél Homszban hideg volt. Ételt alig talált valahol. A vizet elzárták, az áramot kikapcsolták. A szobákat gyertyafénnyel világították. Huszein így mesélt erről az időről: Aszad csapatai 2012 februárjában totális támadást indítottak, hogy visszafoglalják Baba Amrt, ahol laktunk. De a harcok és az ágyúzások már korábban is elviselhetetlenek voltak. A hónap közepére a lakosok teljesen kimerültek. Február utolsó napján valaki azt mondta a családomnak, hogy a rezsim hamarosan „tisztogatást” végez a Baba Amr–i lázadók között, és az egésznek néhány napon belül vége lesz. Attól féltünk, hogy elveszítjük az otthonunkat. Emlékszem a helikopterekre. Arra, hogy egy egész családot halomra lőttek az öt gyerekükkel együtt. A szíriai hadsereg negyedik páncélos hadosztálya tankokat és gyalogosokat küldött a városba. A Szabad Szíriai Hadsereg és a Faruk–brigádok tagjai menekülőre fogták, mert mindenki félt. Hiába mondták, hogy az utolsó emberükig védelmezni fogják Baba Amrt, egyszerűen kereket oldottak. Miért hibáztattam volna őket? Hiszen nem volt fegyverük. A családommal bezárkóztam a házba. Március elsejére a Szabad Szíriai Hadsereg feladta a harcot, és „taktikai visszavonulást” hajtott végre. Átjött egy szomszéd, és azt mondta, hogy Aszadék elkaptak tizenhét katonát, és azonnal megölték őket. Egy hétig nem mozdultunk ki otthonról. Emlékszem a pontos időre. Március 8–án este fél nyolc körül hallottam, hogy néhány férfi idegen nyelven beszél a házunk előtt. Gondolom, fárszi volt, úgyhogy vagy Aszad oldalán harcoló irániak lehettek, vagy a Hezbollah… Nem tudom.

Nem tudom. Olyan nehéz emlékezni, amikor az ember felejteni akar. Huszein nem akarta kinyitni az ajtót. Megpróbált velük beszélni az ajtó mögül. „Arra hivatkoztam, hogy civilek vagyunk, és jogaink vannak!” De a katonák – akik nem viseltek egyenruhát, tehát nyilván paramilitáris egységekhez tartoztak – fenyegetésként a levegőbe lőttek. Az öccse hosszas tétovázás után kinyitotta az ajtót. Ám ahogy ezt megtette, a katonák közelről azonnal mellbe lőtték a fiatal fiút. A lövés ereje a falhoz vágta, és haldokolva lecsúszott a padlóra. Huszein semmit sem tehetett. A katonák elözönlötték a házat, mint egy méhraj. Legalább harmincan voltak. Huszeint vállon és kézen lőtték. Sokkos állapotba került, de a kibírhatatlan fájdalomra jól emlékszik. Eltorzult ujját felemelte, és remegve megérintette a növekvő vörös foltot a vállán. A lövéstől aztán ő is összerogyott, és a földre zuhant, haldokló öccse mellé, akinek éppen a szemébe nézett. „Láttam, ahogy kimegy belőle az élet” – mondta csendesen. A katonák őt és öccsét karjuknál és lábuknál fogva megragadták, több tucat környékbeli férfival együtt egy teherautóhoz vitték, majd egymás hegyére–hátára felhajigálták őket a platóra. Azt mondták, emberi pajzsnak fogják őket használni. Sokan közülük már halottak voltak, a legtöbbjüket összeverték, és agonizálva hörögtek. Néhányat meglőttek, másokat baseballütővel vagy rúddal vertek meg. „Az egyik őr felráncigált egy férfit a fülénél fogva, és azt mondta: »Mondd, hogy Bassár el–Aszad az Isten!« A férfi azt felelte: »Nem ismerek más istent, csak Istent.« Az őr erre lelőtte, és visszahajította a testek közé. Aztán győzedelmesen lenézett a többi fogolyra, és azt mondta: »A ti istenetek Aszad!« Huszein vérzett, az öccse haldoklott. A teherautót egy katonai kórházba vitték, de Huszein sejtette, hogy a kórház kínzókamra lesz. Ahogy kapun belülre kerültek, Huszeint újra megverték műanyag és farudakkal. Az öccsét az alagsori halottaskamrába hajították. Huszein úgy gondolja, hogy egyedül halt meg, végső soron megfulladt a saját vérében.

Ettől fogva Huszeint is minden éjjel ebbe a helyiségbe zárták be: miután megkínozták, rádobták a holttestekre. De a hullák között persze nem aludt el. Némelyikük teste még nem is volt egészen halott. Volt, hogy hallotta a megkínzottak utolsó sóhaját. Az egyik éjjel rádobták egy testre, és amikor odafordította felé a fejét, rájött, hogy az öccse az. Fogságának első napján Huszeint kínozni kezdte néhány szíriai férfi, aki magát orvosnak nevezte. Valószínűleg négyen voltak, és bevitték egy helyiségbe, amely úgy nézett ki, mint egy műtő. – Harcoltál? – Nem, diák vagyok. – Harcoltál?! Huszein nem tágított: – Diák vagyok. Joghallgató. Megfogták a péniszét, odatartottak egy borotvapengét, és az egyik orvos azt mondta: – Oké, vágjátok le. A bőrébe mélyesztették a borotvát, és kiserkent a vére; aztán úgy megnyomták a hólyagját, hogy megeredt a vizelete. – Miért akarnak megölni? – kérdezte Huszein félelmében és fájdalmában. – Mert a ti embereitek minket gyilkolnak – vontak vállat az orvosok. Azután elektrosokkal kínozták. Ez ment három napon keresztül: verés, égetés, vágás. Azután újra verés, égetés, vágás. Azt mondja, a legrettenetesebb a vágás volt. „Bejöttek, és elvittek. Egy asztalon feküdtem, becsuktam a szemem. Láttam, hogy felvágják a hasamat egy szikével. Nem éreztem semmit, gondolom, még mindig sokkos állapotban voltam. Aztán valamit felemeltek a testemről – éreztem a húzást. A herezacskóm volt. Kinyújtották. Kézbe vették, és visszarakták a combomon kívülre. Viccelni kezdtek, hogy milyen sokat esznek a lázadók, mennyi tápanyag lehet a herémben. Aztán összevarrtak, de nagyon felületesen, mindenhol bőrdarabok hevertek, beborított a vér.” Huszein azt mondta, hogy a hasa két napon át állt nyitva, amíg rendesen össze nem varrták a sebet.

A kihallgatók, akik nyilván továbbra is orvosok voltak, a következő napon megszúrták Huszein tüdejét. A mellbimbójánál lyukat böktek a mellkasába a háta közepe felé, és bevezettek valamit, ami vékony műanyag csőnek tűnt. „Éreztem, ahogy kimegy a levegő a tüdőmből – mondta csendesen. – A jobb tüdőm összeomlott. Nem tudtam 6 lélegezni.” De minden fizikai szenvedésnél rosszabb volt a pszichológiai kínzás: az érzés, hogy soha senki nem fog igazságot szolgáltatni neki, és olyasmiért büntetik, amit el sem követett. És mivel emberi jogot hallgatott, elsősorban úgy érezte, hogy elárulták. Megkérdeztem tőle, hogy ki árulta el. „Szíria, a szíriaiak, a saját kormányom – felelte. – A nép, amely nem tudta megőrizni a tüntetéseket olyan békésnek, amilyenek 2011 márciusában voltak.” Majd nagyot sóhajtott: „Tönkretettük a hazánkat.” A kínzások között Huszeint néha fejjel lefelé lelógatták a plafonról, akár öt órán át. A megmenekülésének története annyira valószínűtlen, hogy már–már hihetetlennek tűnik, de én tényleg találkoztam vele néhány hónappal később Észak–Libanonban egy kórházi szobában. Életben volt, összetörve, de gyógyulófélben. Gondolatai visszatértek a kínzás idejébe. Elmondta, hogyan használta „mindenki úgy, mint egy pofozógépet, amelyen bárki élvezkedhetett, aki arra járt”. Letartóztatása ötödik napján, amikor minden csendes volt, egyszerre letérdelt elé egy orvos. „Én Aszad elnök oldalán állok, a rezsim híve vagyok – mondta halkan Huszeinnek. – Az a feladatom, hogy életben tartsalak, hogy tovább bírd a kínzást. De ezt már nem bírom tovább nézni.” Megfogta Huszein csuklóját, és megvizsgálta a pulzusát. „Technikai értelemben kétszer megállt a szíved, egyszer tíz másodpercre, egyszer tizenötre. – Előrehajolt, és elővett egy jegyzetfüzetet. Nem nézett Huszein szemébe. – Most lezárom az aktádat, beleírom, hogy amikor másodszor próbáltalak meg újjáéleszteni, már nem sikerült. Érted, amit mondok?! Halott vagy.” Lassan újra megismételte, amit előtte mondott. „Megértetted, amit mondtam? Halott vagy. Az összes papíron az áll, hogy meghaltál.” Azután azt mondta: „Ha Allah azt akarja, hogy élj, meg fogod találni a módját, hogy kijuss innen.”

Az orvos hosszasan nézett Huszeinre – tekintetük egy pillanatra találkozott –, aztán elment. Percekig tartott, mire Huszein megértette, amit az orvos mondott. A doktor utasított valakit, hogy Huszeint szedje le a kötélről, majd a fiút szokás szerint behajították a hullaházba. Egy órát tölthetett a halottak között. Olyan őrült fájdalmat érzett, hogy semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogyan lüktet a vér a fülében. Egyszer csak belépett az ajtón egy ápolónő. Lehajolt Huszeinhez, azt suttogta, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg küldte, hogy minden élőt kijuttasson a hullaházból. Kövesse pontosan az instrukcióit, mondta Huszeinnek: kapni fog egy egyenruhát, amelyet a rezsim katonái viselnek, és egy számot, jegyezze meg jól. A számot kétszer is elmondta. „Megértetted? – kérdezte halkan. – Ha élni akarsz, azt kell tenned, amit mondtam.” Huszein azt mormolta, hogy nem bírja tovább. Az ápolónő felhajtotta az ingét, és beadott neki egy fájdalomcsillapító injekciót. Utána kitámogatta a halottak közül, és segített neki felvenni egy kormánykatona egyenruháját. „Siess!” – mondta. Huszein, karjával az ápolónőre nehezedve, kisétált a katonai kórház udvarába. Ez a néhány méter húsz percükbe telt, de Huszein úgy érezte, mintha napokig tartott volna. Egy őr megkérdezte az azonosító számát. Elismételte a számot, amelyet a nővér mondott neki. A nő közben idegesen másfelé nézett. A kapu túloldalán egy autó várt rájuk. Huszein beszállt. A sofőrt a Szabad Szíriai Hadsereg küldte. Az ajtó kinyílt, a nővér besegítette Huszeint, majd hátat fordított, és elment anélkül, hogy visszafordult volna. Huszein sosem látta többé. – Ugye, börtönbe fognak kerülni azért, amit velem csináltak? – kérdezte tőlem. – Ugye, meg fognak büntetni valakit? Hogy meg fognak–e büntetni valakit? – kérdeztem magamtól. Átfutott az agyamon, hogy a háborús bűnösök Boszniában, Sierra Leonéban és annyi más helyen még mindig szabadlábon vannak. – Nem tudom – feleltem.

5 DARAJJA 2012. augusztus 25., szombat A szerelő három napon át kereste a családját. Átkutatott épületmaradványokat, félrerúgott szeméthalmokat. Figyelt, hogy nem kiabál–e valaki segítségért a romok alá szorulva. Figyelt bármilyen nyomra. Figyelt, hogy nem hallja–e az apja hangját. A háború előtt autókat javított. Azóta megvakult a jobb szemére. A látását a darajjai csatában veszítette el egy repeszdarabtól, amely talán helikopterről ledobott bombából, talán gránátból származott. Ezt nem tudta. Fél szemmel úgy járta a szemét– és törmelékhalmokat, akár egy szellem. „Papa!” – kiabálta, amíg egészen be nem rekedt. Éjszaka is folytatta a keresést, noha akkor veszélyes volt az elpusztított utcákon járni. Darajjában nem maradtak sokan, és akik ott maradtak, azokkal nem szívesen találkozott volna. Az apja holttestét a harmadik napon találta meg egy tanyán, a városból kivezető út mellett. Véletlen volt, hogy egyáltalán elvetődött errefelé. A keresést már majdnem feladta, annyira hiábavalónak tűnt. Az öreg a tanya konyhájában feküdt, mellette három másik, már oszlásnak indult holttesttel. A többi halott fiatal fiú volt, 16–20 évesek lehettek. A szerelő letakarta a szemüket, majd elindult, hogy szerezzen egy kocsit, amellyel visszaviheti a városba a testeket. Amikor elmesélte a történetet, még mindig megtörte a gyász. „Érti maga, hogy képes valaki megölni egy öregembert? – rázkódott a zokogástól. – Egy öreget! Aki már harcolni sem tud.” A halott ember fia rágyújtott egy cigarettára. Sokáig kereste a szavakat. „Ez már nem az én Szíriám. Látom ezt a temérdek szörnyűséget, ami az országban történik, és azt mondom magamnak: ez már nem az én Szíriám.”

Később rengeteg emberrel találkoztam, akik azt mondták, hogy a tömeggyilkosság, amely az év legmelegebb napjaiban történt, kifejezetten a darajjai szunniták ellen irányult. Az elsöprő támadást elbeszélések szerint „gépfegyveres helikopterek”, „a Mezzeh negyednél levő katonai repülőtér ágyúi”, valamint a város északi részének „épületeiben rejtőző orvlövészek” indították. Azt mondták, a katonák utána házról házra jártak, és informátorok voltak velük, akik megmutatták, hol laknak az aktivisták. Az utcán holttestek hevertek, és állítólag hiába rejtőztek el a civilek a pincében, így is megtalálták, sorba állították, majd kivégezték őket. Alistair Burt, a brit külügyminisztérium (Foreign & Commonwealth Office) közel– keleti ügyekért felelős államtitkára azt nyilatkozta, hogy „az idáig elképzelhetetlen mértékű atrocitások a nemzetközi közösség egyöntetű elítélését váltották ki”. Darajja Damaszkusz egyik elővárosa, a fővárostól 7 km–re délre fekszik. A háború előtt kézzel készített fabútorairól volt közismert, de már a Szent Pál–legenda egyes változataiban is felbukkant. Állítólag Darajja a hely, ahol az Úr megjelent Saulnak, amitől hívő lett. Megvilágosodását követően Saul Darajjából indult Damaszkuszba. De 2012 augusztusában, amikor „etnikai tisztogatás” során 300 lakost, köztük nőket és gyerekeket mészároltak le, semmiféle csodálatos látomás nem zajlott itt. Néhány nappal a tömeggyilkosság után jártam Darajjában. Marjam, egy szunnita lakos vitt el autón. A rezsim katonai ellenőrző pontjain borostás, fiatal katonák álldogáltak Kalasnyikovval a kezükben, de mi könnyen átjutottunk. Fehér fejkendőt viseltem, mint Marjam, és fekete napszemüveget. Az arcom alig látszott, így a katonák mindkettőnket helyinek hittek, és kérdezés nélkül továbbintettek. Amikor átjutottunk az utolsó ellenőrző ponton, Marjam Darajja egyik legismertebb hőséről, egy 26 éves férfiról, Gait Matarról kezdett mesélni. Matar tüntető volt, de „nem akart mást, mint békét”, mondta Marjam. A tüntetések idején a kormány katonáinak damaszkuszi rózsát és palackozott vizet vitt. Ez még persze azelőtt történt, hogy a tüntető tömegbe lőttek volna – tette hozzá.

Matart 2011 szeptemberében ölték meg, egy évvel a darajjai mészárlás előtt. Húszéves felesége várandós volt. A szóbeszédek szerint a halála előtt megkínozták, majd elvágták a torkát. A darajjai vérengzés a háború tizennyolcadik hónapjában történt. Ha tényleg annyi halott maradt a városban, amennyiről beszélnek, ha igaz, hogy civileket gyilkoltak a pincékben és óvóhelyeken, majd a holttesteket az Abu Szulejmán al–Daráni mecsetben vagy a központi temetőben terítették ki, akkor idáig ez volt a szíriai háború legvéresebb eseménye. Marjam családja Darajjából származik, de a vérontás napjaiban, augusztus 23. és 25. között a tengerparti nyaralójukban voltak. „Szerencse, hogy anya le akart menni a tengerhez” – mondta Marjam, miközben tekintete körbejárt a pusztuláson. A szabóműhelyeket és zöldségeseket bombázták, a lakóházak felső szintje leomlott a robbanásoktól. Az utcasarkon szemétkupac halmozódott fel, amelyet senki sem szállított el. A házakból oszló tetemek összetéveszthetetlen bűze áradt. Éreztem, hogy Marjamot a hidegvére ellenére sokkolja a látvány. Mostanáig nem tudta eldönteni, hogy a kormány vagy a lázadók oldalán áll–e. A saját szemével akarta látni, hogy mi történt valóban. „Nyitott gondolkodású nő vagyok” – mondta. Három hónappal 7 korábban, a húlai mészárlás idején nem hitte, hogy a halottak százairól szóló beszámolók megfelelnének a valóságnak. Most azt rebesgették, hogy Darajjában 500 embert gyilkoltak meg. Abban a városban, ahol Marjam családjának lakása volt, és régen fenyőillatú székeket és fiókos szekrényt vásárolt, amiről csillogó szemmel beszélt. „Hihetetlen, milyen ügyes asztalosok dolgoztak itt” – mondta. Kocsival jártuk be a várost, hogy Marjam megmutassa, hol mi állt a rombolás előtt: „Itt volt az orvos háza… Az volt az iskola… Jaj nekem, az volt a nagynéném üzlete!” A háború csak üszkös romokat hagyott. Alig lehetett elképzelni, hogy nézett ki azelőtt Darajja, és mi történt ott pontosan. Nekem úgy tűnt, mintha először repülőgépekről bombáztak volna, majd házról házra járva zajlott volna a katonai akció. Ahányszor

kiszálltunk az autóból, emberek gyűltek körénk, azt akarták, hogy valaki meghallgassa a történetüket. Kiabáltak. Tanúk akartak lenni. Azt mondták, hogy voltak férfiak és fiúk, akiket közvetlen közelről, pisztolyból lőttek fejbe; mások azt mondták, késekkel gyilkoltak. „Most az a legnagyobb bajunk, hogy nincs étel, nincs víz, nincs áram” – mondta J., egy családapa. J. kiengedte az utcára játszani a két kisgyerekét, akik most fel–alá rohangáltak egy törmelékhalmon, amelyet hídnak használtak, és játékból kis házakat építettek mellette. J. azt mondta, menjek, és beszéljek a legkisebb lányával. „Itt semmit sem lehet csinálni, nincs kivel játszani – panaszolta a hatéves Rauda. – A barátaim mind elmentek, amikor a bombázás kezdődött. De én anyukámmal maradtam, és hozzábújtam. Ő azt mondta, mi nem megyünk sehová.” Dacára a nemzetközi közösség elítélő nyilatkozatainak, a hivatalos damaszkuszi álláspont az, hogy Darajjában nem történt semmiféle vérengzés. „Fogolycsere” zajlott, amely rosszul sült el. Robert Fisk brit újságíró, aki hosszú ideje dolgozott a régióban, elkísérte a városba érkező szíriai csapatokat. 2012. augusztus 29–én Fisk a következőt írta a The Independentbe: Férfiakkal és nőkkel egyaránt beszéltünk, közülük ketten négy nappal ezelőtt szeretteiket veszítették el Darajjában. Az ő verziójuk nagymértékben különbözik a történettől, amely bejárta a világot. Állításuk szerint a Szabad Szíriai Hadsereg ejtett foglyokat, mivel a fegyveres ellenzék végső elkeseredésében tárgyalásokat akart kicsikarni a szíriai hadsereggel a fogolycseréről. Bassár el–Aszad ezután döntött úgy, hogy lerohanja a várost, és visszaveszi az ellenzék kezéről. Hivatalosan nincs információnk a tárgyalásokról, ám magas rangú szíriai tisztségviselők lapunknak azt nyilatkozták, hogy a támadás előtt „a békés megegyezés minden lehetőségét” kimerítették. Darajjai lakosok szerint kezdetben mindkét fél mutatott hajlandóságot a kompromisszumra, terveik szerint kicserélték volna az ellenzék által foglyul ejtett civileket és a

városban levő, szolgálaton kívüli katonákat a hadsereg által elfogott ellenzékiekre. (Az elrabolt civilek állítólag családi kapcsolatban álltak kormánykatonákkal.) Amikor azonban a tárgyalások kudarcba fulladtak, a hadsereg úgy döntött, bevonul a Damaszkusz központjától alig 10 km–re fekvő Darajjába. Fisk interjút készített két lakossal, akik azt állították, hogy már a szíriai hadsereg érkezése előtt láttak holttesteket az utcán. Egy nő, aki Léna néven mutatkozott be elmesélte, hogy… az otthona közelében legalább tíz férfiholttestet látott. „Azonnal továbbhajtottunk, nem mertünk megállni, amikor láttuk, hogy ott hevernek a halottak.” Szerinte a szíriai hadsereg ekkor még nem volt Darajjában. Egy másik férfi ugyan személyesen nem látta a temetőben kiterített halottakat, de úgy véli, hogy a legtöbbjük a kormány katonája volt, köztük számos szabadságos sorkatonával. „Az egyik halott egy postás volt, azért ölték meg, mert a kormánynak dolgozott” – mondta a férfi. Fisk konklúziója szerint „ha ezek a történetek megfelelnek a valóságnak, akkor a gyilkosságokat… nem szíriai csapatok, hanem 8 fegyveres lázadók követték el”. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Fisk a kormánycsapatokkal együtt járt a városban, és nem kizárt, hogy interjúalanyai azt mondták neki, amit a kíséretében levő katonák hallani akartak – vagy egyszerűen féltek. Akikkel én beszéltem, azt mondták, hogy látták, amint a kormány tankjai begördülnek a városközpontba, és mindent pusztítanak, amit érnek: az utcai lámpákat, a házakat, még a temető falait is. Aztán megkezdődött az öldöklés. Úgy láttam, mintha az egész városban egyetlen ablak sem maradt volna épen. A harmonikaszerűen összerogyott épületek között találkoztam egy magányos biciklistával, aki a hátsó kerekére kötözve kosáron egy karton konzervet vitt. Azt mondta, az otthonát próbálja megtalálni.

Egy másik épületben találtam egy férfit, aki az öldöklések után rejtőzött el. Nem sokkal azelőtt engedték ki a börtönből, ahol hat hónapot töltött. Rasidot még 2011 decemberében tartóztatták le, bár nem volt a Szabad Szíriai Hadsereg tagja. „Szerintük én voltam a sztrájk egyik szervezője” – mondta. A légierő Dzsavíja nevű börtönébe vitték a Mezzeh városrészben. Levetkőztették, arra kényszerítették, hogy meztelenül álljon az udvaron a csikorgó hidegben, és a testét jeges vízzel locsolták. Utána botokkal és puszta kézzel ütötték. „Öt órán keresztül álltam ott, majdnem megfagytam. A kezemet hátrakötözték, és a sztrájkról faggattak.” Utána a hátrakötözött kezénél fogva fellógatták, úgy, hogy a válla kiugrott a helyéből. Most levette a poros szandálját, megmutatta a talpát: a csúnya, vörös sebhelyek elárulták, hogy a talpát megvesszőzték. „Még az elektrosokk volt a legkevésbé rettenetes mind közül.” Éjszakára 150 másik férfival együtt bezárták egy 4x5 m–es cellába. Mindegyiküknek állnia kellett, csupán egyvalaki feküdhetett le aludni; folyamatosan cseréltek, hogy ki legyen az. Hat hónapot töltött a börtönben. „Néha egyszerűen elfeledkeznek az emberről – mondta. – Aztán egyszer csak odajönnek hozzád, és azt mondják, oké, tévedés volt az egész, elmehetsz.” Emberi jogi szervezetek szerint e könyv írásakor körülbelül 38 ezer szíriai volt börtönben, sokszor úgy, hogy a családjuk sem tudta, hol vannak, vagy miért tartóztatták le őket. A Darajja elleni támadás az előző szombaton történt, az áldozati ünnep negyedik napján. Rasid így beszélt róla: „A tüzérségi ostrom reggel fél nyolckor kezdődött. Nincs félelmetesebb hang, mint a rakétáké.” Vasárnapra még intenzívebbé vált az ágyúzás és a puskatűz, hétfőn a hadsereg bevonult a városba. A lakosok nagy része a pincében bújt el. Többeket kirángattak, és a tanúk szerint az utcán végeztek ki egy géppuskasorozattal. „Informátorok voltak velük, akik megmutatták, hol bujkálnak az ellenzékiek. A nőket futni hagyták, de a férfiakat lelőtték. Néha öregeket és fiúkat is lemészároltak a pincében, pusztán azért, mert férfiak voltak.”

Egy nő, Umm Huszein, aki az áldozatokra főzött és ételt vitt a mecsetbe, az ostrom alatt megpróbált elmenekülni a lányával és 20 éves fiával. Egy teherautó hajtott el mellettük: „Életünkkel és vérünkkel harcolunk Aszadért!” – kiáltották a katonák. Umm Huszein nem tudott elmenekülni a gyermekeivel. A katonák megállították, a lányát és őt megkímélték, de a fiát lelőtték. A holttestet elvitték a városból. Szóbeszédek szerint másodlagos sírokba hordták a halottakat, mint az 1995–ös boszniai srebrenicai mészárlás után. De olyanokkal is találkoztam, akik azt mondták, hogy a kormánykatonák enni adtak nekik, és orvosi ellátást nyújtottak a sebesülteknek. „Kenyeret kaptunk tőlük – mondta egy férfi. – Nem mindegyikük volt vadállat.” A káoszban napokig nem lehetett tudni, ki élő és ki halott. Az Emberi Jogok Megsértését Dokumentáló Központ a meggyilkoltak számát mintegy 380–ra teszi. A szíriai ellenzék szerint ezrek vesztették életüket. Becslésem szerint a központi temetőben nedves földdel borított, frissen földbe vájt sírok százakat rejtettek a mélyben. Egy nő mindennap eljött, hogy megnézze a temető bejáratához kirakott listát, az eltűnt fiait kereste. „Házakat, elhagyatott romokat kutatunk át, hogy a nyomukra bukkanjunk” – magyarázta, hozzátéve, hogy mindenki arra az órára vár, amikor megérkezik a sírásó, mert akkor újabb testeket azonosítanak. Marjammal útnak indultunk, hogy megkeressük a sírásót, talán ő pontosabban meg tudja mondani a halottak számát. Darajjaiak sűrű csoportja olvasta az eltűntek listáját, amelyet kiszögeztek a kerítésre. Közeledtünkre a tömeg megnyílt, és odaengedtek a papírlaphoz. Itt találkoztam a szerelővel. Itt történt, a lista előtt, hogy rám nézett, és azt mondta: „Ilyet egy szíriai nem képes megtenni egy másik szíriaival.” A holttestek jelentős részét az ötödik napon fedezték fel, amikor a Human Rights Watch műholdas felvételeket szerzett a harci eseményekről. Kezdetben nem volt világos, hogy a gyilkosságokat kormánycsapatok követték–e el, vagy a Sabiha milícia öldökölt, miután a várost a hadsereg helikopterről lőtte és bombázta. „Még

nem tudjuk, hogy a piszkos munkát, a kivégzéseket egyenruhások vagy a Sabiha végezte–e el – mondta Ole Solvang, a Human Rights Watch képviselője a csata utáni hetekben. – Jelenleg is vizsgálatot folytatunk.” Marjam komoran magyarázza: „Azt hiszem, akárki volt is, az volt a célja, hogy Darajjával példát statuáljon.” De miért? Miért kell példát statuálni egy egész várossal? És ki volt az elkövető? Egy szíriai újságíró később azt mondta, hogy a szíriai 9 hadsereg mellett iráni milíciák is tevékenykedtek a térségben. Darajját hosszabb ideje tartották számon a Szabad Szíriai Hadsereg erős bástyájaként. Az ellenzéki sereg mintegy háromezer főt számlált. A város stratégiai fekvésének köszönhette a fontosságát, ugyanis a Mezzeh katonai repülőtér közvetlen közelében feküdt, ahonnan a kormánycsapatok rendszeresen támadták a lázadókat. Ellenzékiek és helyi lakosok beszámolója szerint a lázadók ágyúval és rakétákkal támadták a repülőteret a városból. A város ostroma előtt néhány nappal ellenzéki források azt jelentették, hogy a rezsim harminc katonáját gyilkolták meg, amikor rajtaütöttek 10 egy városi széli katonai ellenőrző ponton. Más szemtanúk szerint viszont a Szabad Szíriai Hadsereg már legalább két nappal a támadások előtt feladta a pozíciói egy részét, hogy ezzel megmentse a várost a teljes pusztulástól. Nem sokkal a vérengzések előtt egy rettenetes héten Damaszkusz különböző elővárosaiban több holttestet találtak. Dumában, Damaszkusztól északkeletre tizenhat férfi teste bukkant elő, őket állítólag a rezsim katonái végezték ki. A vérengzés után egy kormányhoz közel álló televíziós riporter, Micheline Azaz ellátogatott a városba. A televíziózás mélypontja volt, hogy tizennégy perces filmjében nagyrészt friss sebesülteket interjúvolt meg, akik azonnali orvosi ellátásra szorultak volna. Mielőtt elsősegélyt kaptak volna a mentőktől, kikérdezte őket. A borzalmas fájdalom és sokk pillanataiban azt tudakolta tőlük, hogy vajon „terroristák” követték–e el a vérengzést. Azaz az Addunia szíriai csatornának dolgozott. A felvételen klasszikus zenét vágtak az interjúk alá. Az operatőr végigpásztázott az utcán és autóban heverő holttesteken.

– Ahogy sajnos megszokhattuk, mire megérkezünk a helyszínre – hadarta Azaz levegővétel nélkül –, a terroristák már elvégezték azt, amihez a legjobban értenek: elkövették a bűnt, embereket gyilkoltak, és mindezt a szabadság nevében. Utána odalépett egy agonizáló idős asszonyhoz. Azaz odanyújtotta a mikrofont tökéletesen ápolt kezével, és megkérdezte, ki a felelős. A következő egy ötéves forma kislány volt, aki egy élettelen test mellett ült egy autóban. – Ki ez? – kérdezte Azaz a gyermeket. – Az anyukám – mondta a kislány. Egy darajjai nő, Rím tanúja volt a forgatásnak. „Gyomorforgató volt – mondta róla. – Az a nő úgy sétált keresztül a szenvedő emberek tömegén, mintha vízen libegne, mintha nem egy pokoli jelenet közepén lenne.” A következő hetekben a felek egymást vádolták: a kormány a Szabad Szíriai Hadsereget és más fegyveres „terroristákat”; a szemtanúk, akikkel én beszéltem, a kormányt. Egy nappal azután, hogy elhagytam Darajját – miután kormánykatonák rajtakaptak, hogy helyiekkel beszélek, és tőlük szokatlanul higgadtan megkértek, hogy menjek el a városból, máskülönben kénytelenek lesznek letartóztatni –, felkerestem a kormány egyik tisztviselőjét. Abír al–Ahmaddal, a Tájékoztatási Minisztérium külföldi 11 médiakapcsolatokért felelős osztályvezetőjével az irodájában találkoztam. Amikor beléptem, kávét ivott, és egy doboz keksz feküdt előtte az asztalon. Szikrázott a szeme a dühtől, nem is kellett mondanom, már tudta, hogy Darajjában jártam. Szíriában senki nem tehet úgy semmit, hogy a titkosszolgálat ne tudna róla. – Fogolycserére készültünk a terroristákkal, és a dolog balul sült el – magyarázta. – Az a város mindig is terroristafészek volt. A darajjai műveletet a kormány egy nagyobb offenzíva részének szánta, amellyel a főváros déli elővárosait akarta megtisztítani az ellenzéki erőktől. Al–Ahmad néhány nappal később elküldött egy sajtóközleményt, amelyet maga az elnök írt. „A szíriai nép meg fogja akadályozni, hogy az összeesküvők terveit siker koronázza – írta Aszad. – A jelenlegi történések nem csupán Szíriát sújtják, céljuk a régió stabilitásának

aláásása. Szíria a régió sarokköve, és az idegen hatalmak azért támadják hazánkat, hogy összeesküvésüket az egész régióban siker koronázza.” – Szóval a külföld felelős a darajjai eseményekért? – kérdeztem al– Ahmadot. – Lényegében erről van szó – felelte szárazon, éreztetve, hogy a megbeszélés véget ért. A SANA, Szíria hivatalos hírügynöksége a következő közleményt adta ki: „Hősi erőink megtisztították Darajját a fegyveres terroristacsoportok maradványaitól, amelyek a város polgárait rettegésben tartották.” A hírügynökség a mészárlás elkövetésével a „terroristákat” vádolta. A szíriai újságíró, akivel korábban beszéltem, így emlékezett vissza: Úgy hallottam, volt egy fiatal lány, aki lefizetett egy kormánykatonát, hogy a családját megmentse a vérontástól. Pénzt nyomott a kezébe, és azt mondta: „Van 500 szíriai fontom, inkább vedd el, és ne ölj meg!” A katona elvette a pénzt, és nem ölte meg a lányt. Volt egy másik lány is, aki könyörögni kezdett a katonáknak, amikor meg akarták ölni a családját: felajánlotta az összes félretett pénzét, hogy ne öljék meg a tizenegy hónapos kisöccsét. A katonák a 12 levegőbe lőttek… úgyhogy az öccsével megmenekültek. Legutóbbi találkozásunkkor a Human Rights Watch képviselői azt mondták, egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg is követett volna el atrocitásokat a városban. „A vérengzést vagy maga a kormány, vagy a kormány oldalán harcoló alakulatok követték el” – mondta a szervezet egy szakértője. Én soha nem fogom elfelejteni, mit láttam Darajjában. Amikor elindultunk a városból, egy ellenőrző pont közelében Marjam hirtelen felkiáltott: – Nézd! Lerombolták a mecsetünket! Elhallgatott, szinte magába roskadt. Egészen addig meg sem szólalt, amíg este a szállodámhoz nem értünk. Rám nézett, és így

szólt: – Még a francia megszállás idejében sem fordult elő, hogy elpusztítottak volna egy mecsetet, ha az emberek ott kerestek menedéket. – Zavartan viselkedett, és megemelte a hangját – Ami történt, Isten elleni bűn… pedig az alaviták ugyanúgy hisznek Istenben, mint a szunniták. Rám nézett, és szinte könnyekben tört ki. Később elmondta, ez volt az a pillanat, amikor ráébredt, hogy a szíriaiak tényleg egymást gyilkolják. – Miért éppen ez? Marjam megvonta a vállát. – Nincs rá magyarázat. Erre nem tudok válaszolni. Az egyik oldal ezt állítja, a másik azt. A város többször is váltott gazdát. A kormánycsapatok 2012 augusztusától novemberig tartották megszállva a várost, majd újra harcok robbantak ki érte. Először az ellenzék látszott felülkerekedni, de a kormányhoz közel álló újság, az al–Vatan szerint december 20–án, harmincnapos ostromot követően a hadsereg ismét elfoglalta az utolsó ellenzéki negyedeket. Az al– Vatan szerint az ellenzéki harcosok túlnyomó része külföldi volt, ezzel azt a narratívát erősítette, hogy Szíriát idegen dzsihádisták támadják. Másnap az ellenzék újra offenzívát indított a város ellen, de beszámolók szerint a kormánycsapatok keményen ellenálltak. A rezsim nemcsak megszilárdította uralmát Darajja felett, de az AFP hírügynökség szerint Aszad a következő év augusztusában személyesen is felkereste a „lázadók egykori erősségét”, amely ekkor túlnyomó részben a kormány ellenőrzése alatt állt. 2012 márciusa óta ez volt az első alkalom, hogy Aszad a fővároson kívülre látogatott. 2013 decemberében a hadsereg ismét hordóbombákkal támadta a várost. 2014. január 25. és 31. között az ENSZ megbízottjai Genfben találkoztak az ellenzék és a kormány képviselőivel a Genf–2. tárgyalások során. A rezsim a tárgyalások alatt is megállás nélkül bombázta Darajját. Valid Muallemtől, Szíria külügyminiszterétől a tárgyalások idején újságírók megkérdezték, miért használ a szíriai kormány hordóbombákat. A miniszter a következőket válaszolta: „Hadd adjak önnek egy igen egyszerű választ: azt akarja, hogy sms–üzenetekkel védjük meg az embereket?”

A hordóbomba–támadásokat egy helyi operatőr lefilmezte, videója a következő szavakkal kezdődik: „Hol volt, hol nem volt: néhány 13 nappal ezelőtt. Egy messzi, messzi vidéken: Szíriában.” 2014 áprilisában kormányközeli újságírók kijelentették, hogy Darajjánál túlnyomórészt külföldi fegyveresek harcoltak az ellenzéki oldalon. A bombák szürke füstcsóvája jól látszott a főútról. Amikor a füst elült, a város helyén nem maradt más, mint épületek csontváza és halottak tömegei. Mirjam nem tért vissza többé. A kormány, néhány hónappal azután, hogy „illegálisan” Darajjába látogattam, érvénytelenítette a vízumomat. 2015 márciusáig hiába próbálkoztam, hogy legálisan, a kormány engedélyével térjek vissza Szíriába. Vízumkérelmeimre vagy nem érkezett válasz, vagy csak homályos fenyegetéseket és magyarázkodást kaptam. Egy szíriai barátnőm elment a damaszkuszi Tájékoztatási Minisztériumba, hogy közbenjárjon az érdekemben; azt mondták neki, ha nem akarja, hogy „bevágjanak egy szíriai börtönbe”, jobban tenném, ha eszembe sem jutna betenni a lábam az országba.

6 ZABADÁNI 2012. szeptember 8., szombat 2012 őszén, a darajjai események után néhány hónappal az elszigetelt szíriai összetűzések totális háborúvá terebélyesedtek. Már a damaszkuszi elit sem tagadhatott tovább. A még néhány héttel azelőtti partik, a fesztelen csevejek, az operában töltött esték világa szétfoszlott, mintha soha nem is létezett volna. A buborék kipukkadt. Aszad közvetlen bizalmasai közül négyet meggyilkoltak, a tettesek feltehetőleg a Szabad Szíriai Hadsereg kormány közelébe férkőző ügynökei voltak. Az emberek arról pusmogtak, hogy Damaszkusz elesik. A harcok kiterjedtek az egész országra: Idlibre, Aleppóra, a főváros elővárosaira. Ha Damaszkusz elesik, az egész országnak vége. Közös barátaink bemutattak egy szíriai újságírónak, aki meghívott az otthonába. A megbeszélt napon izgatott sms–ekkel bombázott, majd megkért, hogy csak sötétedés után érkezzem, és ne lifttel, hanem a lépcsőn menjek fel, mert még meglátnának a szomszédok. Amikor megérkeztem, a nő arca aggodalomtól sötétlett. Az újságíró – nevezzük Rendának – az 1990–es években ismert riporternek számított. Politikai értelemben „Aszad–párti liberálisnak” tartotta magát. – Mindig azt mondom, amit gondolok – mondta. – Szókimondó ember vagyok. A felkelés kezdetén Aszad mellé állt, és elítélte a lázadókat. De most, azt mondta, már nem biztos a dolgában. Azért akart velem találkozni, hogy elvigyem Homszba, és megnézhesse magának a pusztítást. Renda gyorsan beterelt apró, modern lakásába, és bezárta maga mögött az ajtót.

– Nem akarom, hogy a szomszédok meglássanak – mondta. – Az elmúlt napokban fenyegető e–maileket kaptam. Valaki hívogat, és amikor felveszem a telefont, bontja a vonalat. – Összerázkódott. – Nyilván a Muhabarat az. Mit akarnak? Biztosan rám akarnak ijeszteni. Leültünk, zöld teát ittunk. Az elmúlt két hétben azt kezdte érezni, mondta, hogy a világ kifordult a helyéből, a háború magába szippantotta Szíriát, és talán minden, amit az ellenzékről gondolt, tévedés volt. Elkezdte megkérdőjelezni azt, ami Homszban és Aleppóban történik. De Darajját is említhetné, amit persze nem tudott elhinni… mégis… – Csak most? Csak most értetted meg az egészet? Renda bólintott. Összekulcsolt kezét az ölében nyugtatta. – Ne hibáztass! – felelte. – Ki akarja elfogadni, hogy a hazájában háború van? Az ember nyilván hazudik magának, ha megteheti, és megpróbálja elterelni a gondolatait. Az ember nem akarja elhinni. Most azonban egyedül a fővárosból kétezer ember menekült el. A menekültek elözönlötték a török, jordán és libanoni határt. Nehéz lesz a tél. – Kétségeim vannak, hogy nagy örömmel fogadják–e Libanonban a szíriai menekülteket – tette hozzá. – Tudod, milyen soruk van ott a palesztinoknak. Renda ekkor még nem tudhatta, hogy alig két év alatt több mint négymillió szíriai válik földönfutóvá, és menekül a határon át Jordániába, Irakba, Libanonba és Egyiptomba. A szerencsésebbek – bár a 2015. nyári európai migránskrízis tükrében talán nem is voltak olyan szerencsések – hajókkal, embercsempészek segítségével vagy gyalog jutottak Európába. Ugyanebben az évben Szíriában kilencmillió belső menekült élt. 2013 nyarának végén Renda maga is elutazott otthonról, és Bejrútba ment néhány hétre. A hetekből végül hónapok lettek, majd az idő hirtelen felgyorsult, és már tudta, hogy évekig fog maradni. Egy reggel engedélyt kaptam, hogy meglátogassam Homszban Marjam rokonait. A város egy része a kormány, más része az ellenzék ellenőrzése alatt állt. Marjam családja szunnita volt, de a kormány oldalán állt – legalábbis geopolitikai szempontból, mivel a kormány területén éltek, ha politikailag nem is. Velünk volt Marjam

anyja, Róza is, őt ültettük előre. Felvettem a fehér fejkendőt, akárcsak Marjam és Róza, valamint egy sötét napszemüveget. Róza biztosított róla, hogy úgy festek, akár egy szíriai. Az ellenőrző pontokon szolgáló katonák nem vették a fáradságot, hogy megnézzék a hátsó ülést, és észrevegyék, hogy külföldi vagyok. „Tessék továbbmenni, nagymama” – mondták Rózának, és intettek. Róza meg is szidta némelyiket („Mit mondana az anyád, ha hallaná, milyen modortalan vagy?”), és amikor egy homszi ellenőrző ponton órákig nem engedtek tovább, megfeddte őket, hogy milyen „udvariatlanok a felnőttekkel”. Az egyik katona megkérdezte tőle: „Komolyan azt tetszik gondolni, teta, hogy én élvezem, hogy itt vagyok? Azt tetszik gondolni, hogy én akarok katona lenni?” A katonák megmutatták a házat, ahol éltek. Egy szunnita családtól kobozták el. A háznak több hálószobája volt, a katonák sáros csizmában heverésztek a mocskos ágyneműn, vagy egy teáskanna körül ültek. Nem volt telefonösszeköttetésük a feletteseikkel, és nem vállalták a felelősséget, hogy továbbengedjenek. Róza leült közéjük, és órákon át a családjukról, régi nyaralásokról, gyermekeikről, iskolaéveikről beszélgettek. Végül útnak indulhattunk. „Nem rossz gyerekek ezek – mondta Róza, egy jól szituált, sikeres damaszkuszi üzletember felesége. – Nem nevelték őket a legjobban, de nem rossz gyerekek. Vidékiek, de az nem az ő hibájuk.” Marjam népes családja számos idős nagynéniből és egy nagybácsiból állt. Sokfogásos, pompás ebédet készítettek a számunkra, ami zavarba hozott, mert tudtam, hogy csak rendkívüli nehézségek árán tudnak ételt szerezni. „Maradj csöndben, és egyél! – suttogta Marjam, s azzal a kezembe nyomott egy tányért. – Ha nem eszel, megsérted őket, úgyhogy inkább ne mondj semmit.” A menü sűrű lencselevesből, rizsből és sült csirkéből állt, az asztalon halmokban állt a kenyér. Még gyümölcskonzervet is sikerült szerezniük. Míg csendben ettünk, a háttérben ágyúzás zaja hallatszott: a kormány támadott egy szomszédos katonai bázisról. Marjam nagyon határozottan arra kért, hogy a családjával ne beszéljek politikáról. „Olyan sok évig éltek Aszad alatt, hogy

megrémülnek, ha idegenek vannak a társaságunkban – mondta. – Úgyhogy ne kérdezz tőlük semmit, ne sodord őket veszélybe!” Komolyzenéről, operáról és a British Museumról beszélgettünk. Marjam egyik unokatestvére az 1980–as évek elején, a Muszlim Testvériség lázadásának leverését követően éveket töltött egy hamai börtönben, majd Aleppóba költözött. Marjam előre szólt, hogy ezt sem szabad szóba hozni. „Az unokatestvéremnek máig rémálmai vannak a börtönben töltött évektől – mondta. – A család úgy döntött, hogy erről nem beszélünk. Most, hogy Szíria állítólag tele van radikális dzsihádistákkal, neki különösen óvatosnak kell lennie.” Az egyik idős nagynéni, egy lágy, kedves arcú asszony hátratolta a székét, és felállt az asztaltól. Azt mondta, elfáradt, átveszi a hálóingét, és lepihen egy kis időre a szomszédos hálószobában. Róza felvette az asztalról a kávéscsészéjét, hogy ő is csatlakozzon a nővéréhez. A két finom idős hölgy elhagyta az étkezőt, de néhány másodperc múlva fejvesztve rohantak vissza hozzánk, amikor egy bomba különösen nagy detonációval robbant fel a közelben. „Ez a mi életünk igazi háttérzenéje – mondta a nagybácsi –, ha már ebédnél Bachról beszélgettünk.” A család nem akarta, hogy a szomszédok azt lássák, hogy egy külföldi náluk tölti az éjszakát, így este Róza ott maradt, Marjámmal pedig átvágtunk a városon, hogy megszálljunk egy hotelben. A félhomályos szállodában a titkosrendőrök leültettek egy asztalhoz, és alaposan kifaggattak arról, hogy milyen céllal érkeztem a városba. Hiába vettem elő a Damaszkuszból kapott engedélyt, egy óráig nem engedtek el; közben Marjam, aki részben süket volt, így meglehetősen hangosan beszélt, emelt, sivító hangon perlekedett velük, hogy hagyjanak békén. Végül elengedtek. Egész éjszaka hallottuk a heves ágyúzást. Másnap reggel elbúcsúztunk Rózától, aki rosszul aludt, mert valami apró–cseprő családi ügyön hajba kapott a nagynénikkel, és továbbindultunk Latakiába, az alaviták fővárosába. Meg akartuk nézni Háfez el–Aszad mauzóleumát: Bassár apja 1971–től 2000–ben bekövetkezett haláláig állt az ország élén. Ellenőrző pontok sorát hagytuk magunk mögött, míg meg nem érkeztünk Kardahába, ahol a sír található. A faluban mindent kőoroszlánok díszítettek, hiszen

„aszad” jelentése arabul „oroszlán”. A nevet Bassár nagyapja vette fel családnévként. Marjam hirtelen úgy érezte, hogy a fehér fejkendője nem erre a vidékre való. – Ez az alaviták földje – mondta, amikor megálltunk egy kávézóban, ahonnan pompás rálátás nyílt a Latakia körüli fenséges hegyekre. – Kellemetlenül érzem magam – vette fel az asztalról dobozos Pepsijét. – De hát szíriai vagy! A családodnak a környéken van háza. – Itt nem érzem magam szíriainak – felelte. – Ez az alaviták országa. Azelőtt Marjam soha nem beszélt felekezeti ellentétekről, most azonban röviden összefoglalta az alaviták történetét. – Az alaviták különbnek érzik magukat másoknál. És csakugyan mások. Az alaviták a síita muszlimok közé tartoznak, a szíriai népesség mintegy 12%–át teszik ki. Hitük lényege különbözik az iszlám más változataitól: ez a különbség az oka annak, hogy a szunnita uralkodók a történelem során mindvégig üldözték az alavitákat. A két világháború között, a francia uralom idején a mai Latakia környékén létrehoztak egy alavita államot, hogy az megóvja őket az üldöztetéstől. A franciák a mandátum területén élő népek közül egyedül az alavitákat és a drúzokat tartották harcra alkalmasnak. A francia hadsereg nagy számban toborzott alavitákat a soraiba, és az alaviták a modern szíriai hadseregben is arányuknál nagyobb számban voltak jelen, tulajdonképpen Háfez el–Aszad is ennek köszönhetően került hatalomra. Ugyanakkor az alaviták többsége napszámosként dolgozott szunnita földbirtokosoknak, ami elmélyítette a két népcsoport közötti ellentétet. Amikor a pincér odajött az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, Marjam intett, hogy maradjak csendben. „Még jó, hogy anya nincs itt” – mondta, amikor a pincér elment. Az Aszad család grandiózus mauzóleumának őrei, fiatal férfiak jól szabott sötétkék öltönyben, barátságosak voltak velünk. Csodálkoztak, hogy külföldivel találkoznak, és teával kínáltak, majd bekísértek a zöld márvánnyal borított sírhoz, ahová Háfezt és két fiát temették. Röviden ismertették a volt elnök életét, elmondták, hogy ő volt az első alavita, aki középiskolába járt, arról beszéltek, hogy az

alaviták alávetettségben éltek a francia időszakban, mielőtt Szíria függetlenné vált volna. Közben újratöltötték a teáscsészémet. A levegő illata súlyos volt a rózsától és a tömjéntől. A mauzóleum üres sarkát néztem, és azon gondolkodtam, hogy vajon Bassár, a jelenlegi elnök is ide kerül–e majd egy napon. „Lehet, hogy most látjuk utoljára a mauzóleumot – mondta Marjam, miután az épületből kilépve elhaladtunk egy újabb kőoroszlán mellett. – Ha a rezsim megrogyna, az ellenzék azonnal a földig rombolná az egészet.” Megfordultam, hogy emlékezetembe véssem a képét, mintha Polaroiddal készítettem volna egy fotót. Ezt tettem Irakban, Szaddam Huszein rendszerének végnapjaiban is, amikor sikerült engedélyt szereznem a Tájékoztatási Minisztériumtól, hogy Baszrából Moszulba menet meglátogassak néhány műemléket és régészeti lelőhelyet. Fájdalmas politikai előrelátással tudtam, hogy többé nem nézhetem meg őket. Elhagytuk a falut, és a Dzsibál al–Alavijin–hegység felé vettük az irányt. Útközben megálltunk ebédelni egy út menti étteremben. A lábainknál patak rohant, a kék szemű pincér pedig – a levantei arabok közül sokan, különösen az alaviták, kék szeműek – odahúzott egy széket az asztalunkhoz, és leült. Elmondta Marjamnak, hogy gyermekkorában költözött Latakiába. Alavitaként úgy érezte, folyamatosan hátrány érte, hiába volt annak a kisebbségnek a tagja, amely az ország vezetőit adta. Amikor felállt az asztaltól, Marjam felfortyant: – Ő érzi úgy, hogy hátrány éri?! Az ország háromnegyede szunnita muszlim, de a kormányban legtöbb pozíciót és állást az alaviták töltik be. A pincér visszajött, ásványvizes üvegekkel a kezében. – Az európaiak nem értenek meg bennünket – panaszolta. – Mindenki a lázadók pártját fogja. De mi, szíriaiak veszítjük a legtöbbet. Az egész ország. A szomszédos asztalnál ülő két férfi felfigyelt ránk. Alavita üzletemberek voltak, öltönyt viseltek és cigarettáztak. Munkaügyben jöttek Damaszkuszból, és rakiját, ánizspálinkát ittak, ami Törökországban és a Balkánon népszerű. – Csatlakozhatok? – kérdezte az egyikük. Mielőtt válaszolhattunk volna, megragadta az üveget, és leült mellénk.

Tudni akarták, miért jöttem Szíriába, mit gondolok az országról, és mit fogok róla írni. Bár Marjam nem mutatta, a helyzet láthatóan nem volt ínyére. Éreztem a feszültségét. Nagy bátorságra vallott, hogy ott volt velem: eljött Homszba, Latakiába, olyan helyekre, ahol jobb, ha nem mutatkozik egy külföldi társaságában. – Beszéljen nyíltan! – mondta az egyik férfi barátságosan. – Kíváncsiak vagyunk a véleményére. A pincér megérkezett az ebédünkkel, de senki sem nyúlt az ételhez. Először általánosságokról beszélgettünk, rakiját ittunk, gondosan kerülve minden kellemetlen témát. Aztán néhány pohár rakija elfogyasztása után megkérdeztem, mi a helyzet az olyanokkal, mint például Huszein, akit letartóztattak és megkínoztak Baba Amrban. A levegő egy pillanat alatt megfagyott. A csend hosszú másodpercekig tartott. Az egyik férfi az üvegért nyúlt, a másik cigarettára gyújtott. A bárány és sült burgonya, amit a pincér hozott, érintetlenül állt az asztalon. – Nem történt ilyen – mondta az egyik férfi, pohárral a kezében. – Ez propaganda. – Dehogynem – feleltem. – A konfliktus mindkét oldalán. Marjam gyorsan témát váltott, aztán hirtelen felpattant. – Késő van, ideje visszaindulnunk Damaszkuszba – mondta, és megpróbált barátságosan rámosolyogni a férfiakra. Ki akartuk fizetni a számlát, de nem engedték. Marjam nem szólalt meg, amíg az autóhoz nem értünk. – Nem hazudtak – mondta. – Tényleg azt hiszik, hogy nincs kínzás és nincs erőszak. Látod, a szíriaiak képtelenek elképzelni, hogy ezt műveljük egymással. Legalábbis a civilizált, művelt szíriaiak. Egy ideig csendben maradt és a rádiót állítgatta. Azután újra megszólalt: – Régen egy közös ellenségünk volt: Izrael. Ma egymás ellenségei vagyunk. Néhány nap múlva egy népszerű, Damaszkuszhoz közeli nyári üdülőhelyre, Zabadániba utaztunk. Gyermekkorában Marjam sokat járt ide a jó levegő miatt. „Az ember beült a kocsiba, és szép kényelmesen elautózott ide a családdal. Egy kicsit kiszabadultunk a városból, vidéki ételeket ettünk” – mesélte.

A város most éppen a Szabad Szíriai Hadsereg ellenőrzése alatt állt, bár többször gazdát cserélt – a kormánytól elfoglalták a lázadók, tőlük megint a kormány, majd ismét a lázadók. Néha még Marjam sem volt biztos benne, ki az úr, hiába voltak a bátyjának kapcsolatai a Szabad Szíriai Hadsereggel. A háború előtt Zabadáni mellett vezetett egy csempészútvonal Libanonba, lakosai nagy része szunnita civil volt, most azonban tömve volt katonákkal. Az al–Sabáb csoportról az a hír járta, hogy Katar és Szaúd–Arábia finanszírozza, de fegyverei ütött–kopottak voltak, némelyik katona mintha az apja vadászpuskáját szorongatta volna. Nem voltak tankelhárító fegyvereik, sem légvédelmi ágyúik. Egyenruhájukhoz edzőcipőt hordtak. Úgy tudtam, hogy a háború előtt Zabadániban sem a vallás, sem az etnikai hovatartozás nem számított. Vagy ha mégis, a közösséget nem osztotta meg. „A rezsim mindenkit egyformán elnyomott, úgyhogy a zabadáni lakosokban kialakult egy sajátos összetartás – mondta Mohamed, egy fiatal újságíró, akivel Bejrútban találkoztam. Mohamed Zabadániban született és nőtt fel, de ellenzéki volt, ezért a fegyveres harcok kirobbanásakor menekülnie kellett. – Inkább éreztük magunkat szíriainak, mint ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozónak.” A háború tragédiái közé tartozik az is, hogy az országban feléledtek a vallási ellentétek. Az Aszad–rezsim, bár diktatúra volt, a nemzeti összetartozásra helyezte a hangsúlyt; az állampolgárság fontosabbnak számított, mint az ember nemzetiségi hovatartozása vagy vallási meggyőződése. Ezért keresett Aszad szövetségeseket a kisebbségi csoportokban, az alavitákban és a keresztényekben. Vajon mi rombolta szét a szíriai egységet Zabadániban: a brutális háború, vagy az Aszad–rezsim politikája? Megérkezésünkkor azt mondták, hogy a bombázások már ötvenkét napja tartanak. Damaszkuszból jövet először egy város széli gazdálkodó család házához hajtottunk, a gazda innen a saját kocsiján vitt be Zabadáni központjába. Egy félig romba dőlt ház udvarán egy csapat katona zsúfolódott össze. Üldögéltek, és azzal múlatták az időt, amit a világ minden katonája tesz, ha támadásra vár, vagy arra, hogy őt támadják meg: cigarettázik és teát iszik.

Megkérdeztem, mivel foglalkoztak előző életükben. Az egyik kőműves, a másik kamionsofőr, a harmadik tanár volt; olyan is volt, aki a régi szép időkben csempészként kereste a kenyerét Zabadániban. „Harminc évvel ezelőtt a Damaszkuszból Zabadániba vezető út mentén mindenki csempészkedett – ábrándozott. – Levi’s farmert, cigarettát, elektromos berendezéseket, mindenfélét vittünk. Egyszer – folytatta, észrevéve, hogy az egész udvar rá figyel – egy egész bála Lacoste pólót vittem, eredetieket, rajtuk a krokodillal…” Az utcáról géppuska kerepelése hangzott fel. A csempész félbeszakította a történetet. Valaki bejött, és kiparancsolta a katonákat. Gyorsan átvonultunk egy másik épületbe. Aznap egy bútorbolt szolgált elsősegélyhelyként. A kórház néhány naponta elköltözött, mert ha a kormánykatonák megtudták, hol van, azonnal lőni kezdték. Érkezésemkor az orvos egy tizenéves katona lábát varrta össze, akit repesz sebesített meg. Lassan, módszeresen dolgozott: a cérnával összébb húzta a seb száját, és közben halkan beszélt a katonához, akinek a szeme sem rebbent. „Azok után, ami Darajjában történt – mondta az orvos, utalva a néhány héttel korábban történtekre –, nincs visszaút. Egy ideig mi is azt hittük, hogy talán igazából nincs is háború, hogy az egészet nem kell komolyan venni.” Befejezte a seb bevarrását, és a cérna végét elvágta egy kisollóval. „Most meg itt ülök egy bútorboltban, és életeket próbálok menteni. Az elmúlt két hétben hatszor költöztünk, mert folyton lőttek ránk. Ez nem mehet így tovább.” Bevitt a hátsó szobába, és körbemutatott a betegeken. Voltak gyerekek, akiknek repesz vájt a húsukba, egy katona fejsérülést szenvedett. Mielőtt elbúcsúztam volna, ragaszkodott hozzá, hogy magammal vigyek egy elsősegélynyújtó felszerelést, hiába mondtam, hogy nincsen rá szükségem. „Kérem – mondta. – Szüksége van rá. Vigye el!” Már indultunk volna, amikor a felesége odarohant az autóhoz. Ajándékot hozott, frissen mosott körtét, amelyet a Zabadáni–szerte virágzó és gyümölcsöt hozó körtefákról szedett. „Régen a körte volt Zabadáni egyik jelképe – mondta az orvos. – Itt volt a legédesebb egész Szíriában.”

2012. február 22–én Belgrádban voltam L. R. társaságában, amikor helyi idő szerint délelőtt 10 órakor telefonhívást kaptam Bejrútból, hogy Marie Colvin újságíró meghalt. Homszban, Baba Amr negyedben felrobbant a közelében egy rakéta. Néhány héttel korábban találkoztunk, a barátainkról, ruhákról, munkáról, tervekről beszélgettünk. Amikor a telefonom megcsörrent, éppen az edzőteremben voltam. Kimentem az öltözőbe, és hátamat a falnak támasztva azon kezdtem gondolkodni, hogy hány kollégámnak kell még meghalnia ebben a háborúban. Marie 58 éves volt. Rengeteg háborúban dolgozott. A fél szemét Sri Lankán veszítette el. Sokáig tartott, mire meggyógyult, de utána szerzett egy szemkendőt, és visszatért az országba. Ritkán panaszkodott. Most, hatvan felé nem vágyott már másra, mint egy kis nyugalomra: haditudósítók fiatal generációi loholtak a nyomában, ő pedig írni és a tengeren hajózni szeretett volna. Elkötelezett volt a munkája iránt (azt mondta, a könyv, amely megváltoztatta az életét, John Hersey Hirosimája volt), mégsem akart Homszba menni aznap, rossz előérzete támadt. De mivel profi volt, elment: így ért véget az élete egy furcsa, idegen ország utcáján, egy háború közepén. A rakéták olyan sűrűn hullottak Homszra, hogy Marie végül úgy döntött, nem marad tovább, de akkor már túl késő volt. Amikor az ember elhatározza magát, rendszerint túl késő. Azonnal vettem egy repülőjegyet Londonba. Barátom, L. R. vitt ki a repülőtérre, de volt olyan előzékeny, hogy az úton nem kellett beszélgetnem vele. A telefonom egyfolytában csörgött, mintha Marie halála felébresztette volna az összes kollégánkat, akik a tűzvonalból tudósítanak. Mint mondják, Marie azonnal meghalt, de a teste Homszban maradt, amíg bonyolult tárgyalások zajlottak a hazaszállításával kapcsolatosan. Hosszas alkudozásokat követően földi maradványait Bejrútba szállították, onnan pedig Long Islandre, ahol felnőtt. Végül, azt hiszem, nyugalomra talált. De nem tudtam elhessegetni magamtól a képet, ahogy ott fekszik a homszi utcán, és haldoklik. Vigasztalt, hogy valaki volt mellette, és az illető azt mondta, Marie azonnal meghalt. Talán nem is tudta, mi vár rá. Nekem mégis újra meg újra eszembe jutottak az utolsó percei: ahogy felébredt a Baba Amr–i ház legfelső emeletén, hallotta a robbanásokat, majd lefutott a

földszintre, hogy felhúzza a cipőjét, és kimenjen. A robbanás akkor kapta el, amikor lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét. Soha nem jutott már haza, nem tudott elköszönni azoktól, akiket szeretett, nem tudta elmesélni az utolsó történetét. Ettől a pillanattól fogva félni kezdtem, ahányszor Szíriában jártam. Ez tulajdonképpen jó dolog. Értékeltem, hogy végre átélem az érzést, amelyet minden normális ember megtapasztal, amikor a világ egyik legveszélyesebb országában jár. Ugyanúgy dolgoztam, mint korábban, de visszavettem az iramból, főleg, miután az ISIS megjelent, és elkezdődtek az emberrablások. Miután hazatértem Párizsba a második damaszkuszi utamról – 2012–ben jártam ott a kormány vízumával –, sokszor eszembe jutott egy kisfiú, akivel Homszban átjátszottam egy egész délutánt. Amikor leszállt az este, megjelentek az orvlövészek az utcákon, és a nagymamája sírni kezdett a félelemtől, hogy kiderül, külföldi vendég van az otthonában. Már sötét volt, amikor elküldött. Nem hibáztatom. Nem akart meghalni. Nem akarta, hogy az otthonát lerohanja a Muhabarat, mert külföldi újságírót rejteget. A kisfiú hónapok óta nem lépett ki a házból: unatkozott, és hiányoztak a barátai. Hiányzott a régi élete, amely véget ért, amikor a tüntetések elkezdődtek. Hogy ne unja magát halálra, újra meg újra végignézte az egyetlen videokazettát, amely megvolt otthon: a Reszkessetek betörőket (Home Alone). Úgy várta, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba, ahogy az emberek télen várják a farsangot. Újra ki akart menni az utcára, együtt akart lenni az osztálytársaival, akik hónapokkal korábban elmenekültek a háború elől Bejrútba, Londonba vagy Párizsba. – Mikor ér már véget? – kérdezgette makacsul. A gyerekek igénylik a rendszerességet, azt, hogy a világban rend és állandóság legyen. Ezt anyaként is megtapasztaltam. A kisfiamat összezavarja, ha nem tudja, hogy az anyjánál vagy az apjánál alszik– e, vagy hogy ki megy érte az iskolába. – Hányat kell még aludni szerdáig? – kérdezte folyton. – És karácsony hány hónap múlva lesz? És mikor van nyár? – Mikor ér már véget a háború? – kérdezgette a kisfiú.

– Hamarosan – mondtam, de tudtam, hogy nem mondok igazat. Letérdeltem, és apró arcát tenyerem közé fogtam. – Nem tudom, mikor, de véget ér. Búcsúzóul puszit nyomtam az arcára, és újra hazudtam: – Minden rendben lesz.

7 HOMSZ, BAB AL–SZEBAA UTCA 2012. október 14., vasárnap Homszba beköszöntött a kora ősz, megenyhült a forróság, a levegő lehűlt. A kormánytól kapott vízummal az útlevelemben visszatértem az országba. Abír szigorú utasítást adott: „Viselkedjen jól! Mondjon igazat! Ne hazudozzon tovább a szíriai népről!” Arra kértem engedélyt, hogy elkísérjem a szíriai hadsereget a városba. Abír azt mondta, ezt alaposan végig kell gondolnia. Gyanakodva mért végig: „Nem vagyok biztos benne, hogy igazat mond a háborúról” – mondta. Végül egy hétvégén, kora reggel felhívott. „Megvan az engedély, elkísérheti a hadsereget. Nézze meg, hogyan harcolnak a mi bátor fiaink, és mit művelnek velük a terroristák!” Így kerültem a városban húzódó front túlsó felére, a háború másik oldalára. Technikailag a szíriai fegyveres erők harcoló alakulatának kíséretében mentem vissza Homszba. A Szíriai Arab Hadsereg 1946 óta játszott vezető szerepet Szíria kormányzásában. Az egység, amely mellé beosztottak, azt a feladatot kapta, hogy kifüstöljön egy orvlövészt, aki egy romos épületből támadta a katonákat. Gyakran le kellett hajolnunk, mert az orvlövész közel volt, és az ablakból megláthatott bennünket. A katonát, akit mellém rendeltek, Rifafnak hívták. „Rifaf” arabul a madár szárnyának verdesését jelenti. Rifaf Kalasnyikovot szorongatott a kezében, és várta, hogy becsapódjon a következő sorozat a nagy kaliberű, automata fegyverből. A katona feszült volt, és olyan közel álltam hozzá, hogy láttam, hogyan ugrálnak az arcizmai. Leheletén éreztem a cigaretta szagát, és a feszültsége lassan az én testemre is átterjedt. A félelemnek megvan a maga fiziológiája.

A Bab al–Szebaa utcát gyalog értük el, széles, elhagyott utakon futottunk el üres épületek mellett. Az utolsó biztonságos pontig járművel mentünk, de utána ott kellett hagynunk. Az út végéhez a katonák segítségével, szomszédos épületek falain keresztül jutottunk el. Egymással szomszédos épületek falába rést ütöttek, mi pedig ezeken az egérlyukaknak nevezett nyílásokon keresztül másztunk át. A katonák így közlekedtek az épületek között, mert úgy juthattak el egyik helyről a másikra, hogy nem kellett kimenniük az utcára, ahol bármikor eltalálhatta őket egy rakéta vagy az orvlövészek fegyvere. Az összekapcsolt épületek közül néhány összedőlt, ezeken deszkákon, üveghalmokon vagy összeeszkábált hidak segítségével jutottunk keresztül. Lassan araszoltunk előre. Egy órába telt, hogy elérjük az épületet, ahová mentünk. Normális körülmények között ez nem tartott volna tovább öt percnél. A Tájékoztatási Minisztérium kísérőt rendelt mellém Sáza személyében, aki a harmincas éveiben járó, szókimondó és bátor nő, Aszad elkötelezett híve volt. Nem kellett volna egészen a frontvonalig velem jönnie, de ő is látni akarta, milyen a „fiúk” élete. Sajátos humorérzéke volt: „Ha javasolhatom, legközelebb ne hordj rózsaszín fejkendőt – zihálta, amint egy lyukon másztunk keresztül. – Könnyebben kiszúrnak az orvlövészek.” A Bab al–Szebaa–i egység fiatal, alig képzett sorkatonákból állt, akiket idősebb, profi tisztek irányítottak. Teljesen kimerültnek látszottak. De tekintetük hiába volt zavaros a fáradtságtól, továbbra is udvariasan viselkedtek, és ami még jobban meglepett, kíváncsiságukat sem veszítették el. Egyáltalán nem voltak azok a macsó szörnyetegek, ahogyan elképzeltem őket. A „legmacsóbb” pillanatuk az volt, amikor egy adrenalinlöket hevében a levegőbe bokszoltak, és azt kiáltották: „Isten! Szíria! Szíria és Isten!” De ez a harci kiáltás sem csengett túl félelmetesen. Miután keresztülvágtunk a város romjain, a katonák megmutatták, hol vették fel a pozíciójukat. Néhányan egy–egy épület földszintjén vagy első emeletén várakoztak a fegyverükkel, ezek a helyek nem voltak olyan veszélyesek, mint a miénk; mások a magasabb szinteken mesterlövész–pozícióban helyezkedtek el. – Egyedül lenni unalmas, unalmas, UNALMAS – mondta az egyikük.

– És nem fél? A fiú, aki az unalomra panaszkodott, felállt, és közelebb lépett. – Csak az idióták nem félnek – tárta szét a karját. Ebben a pillanatban puskalövések dörrentek. A fiú felkapta a fegyverét, és visszatért a helyére. Rifaf egységének parancsnoka – aki nem árulta el a nevét, magát csak M.–nek nevezte – azt állította, nem tudja pontosan, hány ellenzéki katona maradt Homszban. Úgy gondolta, a többségük a Szabad Szíriai Hadsereghez tartozik. Fő fészkük az óváros, ahol úgy ezerötszázan, kétezren maradhattak. „Ennél pontosabban senki sem tudja – mondta M. – Nem olyan rossz harcosok, néhányan kifejezetten jók, és tudják, mit csinálnak – folytatta. – De mi többen vagyunk, erősebbek vagyunk, úgyhogy az a taktikájuk, hogy megpróbálnak kifárasztani.” Amíg ott voltam, Huszeinre gondoltam, akit ebben a városban kínoztak meg Aszad emberei, azoknak a bajtársai, akik most mellettem voltak a fronton. De Rifafot könnyű volt megszeretni, és az ő személyes verzióját is meg akartam ismerni a történtekről. Rifaf szerint a következő volt a helyzet: az alaviták kisebbségben éltek, és Szíria egész történelme során mindenki őket próbálta meg eltiporni. Folyamatos elnyomásnak és üldözésnek voltak kitéve, most pedig az ország radikalizálódása és dzsihádizálódása sodorta veszélybe őket. – Nyilván nem a Szabad Szíriai Hadsereg összes katonája harcol az iszlám dzsihádért – mondtam. – Nem lehet, hogy van, aki demokratikus országot akar, Aszad nélkül? – Nem nagyon értek a politikához – zárta rövidre az eszmecserét Rifaf. – Én csak azt teszem, amit mondanak. Így hát elmeséltem neki, hogyan vagdosták össze Huszein hasát Aszad katonaorvosai, amit elszörnyedve hallgatott. Ahogyan minden katona, akivel a háború során találkoztam, Rifaf is arra vágyott, hogy ne egy fűtetlen szobában, mélyre hajolva kelljen várnia, mikor csapódik be az orvlövész következő golyója. – Ott rejtőzik – suttogta Rifaf, majd arrébb csusszant, egy rácsos ablak alá. Fejével egy robbanástól elpusztult épület felé intett, amely alig 300 m–re feküdt tőlünk. Az épület valaha iskola volt, most fegyverraktárként szolgált. A kormánykatonák azt remélték, hogy

elfoglalják, mielőtt a nap lemegy. Rifaf azt monda, még órákat kell várnunk, és az orvlövész egész nap lövöldözött. Ilyen hát a háború, gondoltam. Folyamatos várakozás, hogy centiméterről centiméterre, szobáról szobára, épületről épületre, végül városnegyedről városnegyedre elfoglaljunk egy országot. Monoton és fáradságos feladat, rengeteg idő, ami cigarettázással és várakozással telik a következő lövés becsapódásáig, új meg új helyek, amelyeket el kell foglalni. Egy országot nem lehet néhány sorozatlövéssel visszafoglalni, hanem módszeres és hosszú folyamat. Rifaf kilőtt egy újabb sorozatot. A szoba, amelyet Rifaf és egysége (a „testvérei”) a fészkükké alakítottak, egykor valakinek a hálószobája volt egy házban, amelyet réges–régen elhagytak. Annak az embernek az otthona ma mesterlövészek fészke. A ruhái, a fényképei, az egész élete semmivé lett. A lövöldözés tovább folytatódott, majd az orvlövész puskájának éles hangja hallatszott. – Órákig, néha napokig tart egyetlen épületet elfoglalni – mormolta Rifaf. – Így megy ez. Ha mi elfoglalunk egy centimétert, ők visszafoglalják. Ha ők kaparintanak meg egy centit, mi szerezzük vissza. – Mintha macska–egér harcot játszanánk – mondta egy katona, akinek egy sarokban volt a pozíciója, tőlünk nem messze. Ezek hát a főszereplők a városi hadviselésben: a macska és az egér. – De ki a macska és ki az egér? Maguk vagy az orvlövész? Rifaf felnevetett, de nem válaszolt. Nyáron, amíg Huszein felvágott hassal lábadozott a kórházban, a háború váltakozó szerencsével, lassan és halálosan folytatódott tovább Homszban. A katonák, akikkel együtt átkeltem a törmelékkupacokon, most vártak: a megfelelő pillanatra, hogy leszedjék az ellenséges katonát, megtámadják az épületet vagy végre hazamenjenek. Mintha emlékeztetni akarták volna magukat arra, hogy miért vannak ott, időről időre kántálni kezdtek:

Szívünkkel Lelkünkkel Érted harcolunk, Aszad! Amikor 2012 októberében a szíriai kormány újabb offenzívát indított Homsz elfoglalására, Rifafot és egységét azzal az egyértelmű paranccsal állították pozícióba, hogy foglalják el a szemközti épületet az ellenzéktől. Ehhez speciális harcászati ismeretekre van szükség. A városi hadviselés Szarajevó ostromakor, az első csecsen háborúban és a bejrúti csatában is jellemző volt. A brit hadsereg az OBUA (offensive operations in built–up areas, kiépített területen végrehajtott támadó műveletek) kifejezést használja rá, az amerikaiak 14 UO (urban operations, városi hadműveletek) néven ismerik. A városi hadviseléshez nem kevés fegyver, muníció, utánpótlás és emberanyag szükséges. De ezek nélkül nem lehet városi csatát megvívni. Rifaf és egysége részéről is óriási erőfeszítést igényelt, hogy átvegyék a kezdeményezést, és ha kudarcot vallanak, az azt jelenti, hogy nem tudnak behatolni az ellenséges területre. Mielőtt Damaszkuszból Homszba utaztam, Darren White, egy Londonban élő biztonsági és katonai szakértő részletesen elmagyarázta a városi hadviselés jellemzőit. Első látásra egyszerűnek tűnik: épületek között vívják, egyszerre kis területeket elfoglalva. White szerint azonban a városi hadviselés „óriási önfegyelmet, pontosan végrehajtott parancsokat és kézivezérlést igényel. Példa erre az, amit a szovjetek a berlini csatában tettek 1945 tavaszán, amikor elfoglalták a Reichstagot. Tíz napig tartott, hogy azt az egyetlen épületet megszerezzék.” 2012 őszén a Szíriai Hadsereg állt nyerésre Homszban. De hagyományos hadsereg volt, amelyet hagyományos módon képeztek ki, katonái az ország különböző vidékeiről érkeztek, és Homsz nem volt az otthonuk. A Szabad Szíriai Hadsereg helyiekből állt, akik jól ismerték a környéket, és úgy tudtak harcolni, akár a gerillák. A saját városukat védték, és megvolt az az előnyük, hogy védekeztek, és fedezékben voltak. Rifaf szerint a lázadók olyanok voltak, akár a bokszoló, aki egy nála erősebb ellenfelet támad. „Megpróbál bennünket felidegesíteni, rövid, erős, gyors támadásokkal öklöz, aztán eliszkol. Halálos taktika.”

Eltelt egy óra, majdnem elfogyott egy újabb doboz cigaretta. Háborúban az ember nem az órájáról tudja a pontos időt, hanem arról, hogy mennyi cigarettája fogyott. Időről időre valaki igyekszik valami biztatót mondani, például „előbb vagy utóbb elfoglaljuk ezt az iskolát” vagy „csak idő kérdése az egész”. A nap lassan lebukott a látóhatár mögött. Rifafnak beszélnie kellett a parancsnokával, úgyhogy csúszva–mászva visszaindultunk oda, ahonnan érkeztünk. Valaki rámutatott néhány romba dőlt épületre, és azt mondta, hogy valaha ez volt Homsz legjobb középiskolája. Nem is olyan régen hátizsákos diákok ültek a kávézókban és járták az utcákat. Most a környék úgy fest, mint egy posztapokaliptikus kép a Mad Maxből: rakétáktól összeomlott épületek, házak – amelyek valaha otthonok voltak – csontváza, elpusztult templomok, mindenhol katonák. Sáza ment elöl, egy épületbe tartottunk, amelyet nem sokkal korábban adtak fel a Szabad Szíriai Hadsereg katonái. Egy közeli frontvonalon feküdt. Az épületben orvosi felszerelés maradványait láttuk szétszórva, üres fájdalomcsillapítós üvegcséket, használt fecskendőket, kötéseket, véres ruhadarabokat. Az ellenzék ideiglenes kórházként használta sérült katonák számára. Sáza eltűnt, majd diadalmasan visszatért a szoba sarkából, és egy rozsdás húskampóra mutatott, amelyet az ajtókeretbe fúrtak. – Ezzel kínozzák a lázadók a mi katonáinkat – mondta. – Azt mondják, mi kínozzuk őket, pedig valójában ők gyötrik a mieinket, ha elfogják őket. Odébb tessékelt, és ragaszkodott hozzá, hogy tüzetesen megvizsgáljam a kampót. Rámutatott néhány sötét foltra: alvadt vér volt. – Gondolod, hogy mi tettük ide? – kérdezte az arcomat vizsgálva. – Nem tudom. Ti voltatok? Sáza arrébb lépett. Egy katona azt mondta, hogy az ideiglenes kórház kétnapi harcot követően esett el. Amikor a lázadók rádöbbentek, hogy minden reményük elveszett, néhány perc alatt odébbálltak. Ott hagytak két rozsdás, házilag barkácsolt robbanószerkezetet, néhány mocskos, szakadt ruhát és egy fél pár tornacipőt. Az udvarban mély gödör

tátongott. Sáza odaállt mellé, oldalán egy katonával, és belekukucskált. – Biztos, hogy testek hevernek benne – mondta kisvártatva. – A lázadók elfogták a mi drága szíriai fiainkat, meggyilkolták és bedobták őket ebbe a gödörbe. Felállt, karon ragadott, a gödörhöz húzott, majd térdre ereszkedett a szélén, és belebámult a sötét lyukba. Kelet–Timor fővárosában, Diliben a 2000–es népszavazást követő erőszakhullám idején a helyiek elvittek egy kúthoz, amely egy fallal elkerített, buja kertben tátongott. Odalökdöstek a szélére, ragaszkodtak hozzá, hogy megnézzem a belezsúfolt testeket. Úgy mondták, legalább egy tucat halott van benne. Én kettőt–hármat láttam lebegni a felszínén; lilán, felfúvódva, formátlanul verődtek ide– oda, de nyilvánvalóan több volt alattuk, amelyek a legfelsőket a felszínre lökdöstek. Itt–ott egy kéz vagy láb nyúlt ki a vízből. Az egyik helyi lakos egy hosszú bottal böködte a kupacot. Azt akarták, hogy készítsek fényképeket, írjak az esetről. Körbe akartak vinni a városon, hogy nézzem meg azokat a testeket is, amelyek árkokban és szennyvízcsatornákban hevertek. Úgy engedelmeskedtem, mintha a testem robotpilóta–üzemmódba kapcsolt volna. Felültem a robogóra, amelyet egy helyi halász vezetett, akit kísérőnek béreltem fel. Átmentünk egy másik városrészbe, ahol újabb holttesteket találtunk. Egy idő után már nem számoltam tovább, hány hullát látok. Mintha mindenütt halottak lettek volna, az árokban, amelyet átléptem, az úton rohadtak, a trópusi bokrok között. Bűzlött a gonoszságtól ez a trópusi szépségű hely. Kelet–Timorról a tengernyi holttest a legintenzívebb emlékem, ahogy a hullák, akár Ruandában, a trópusi napsütésben rothadnak. Sáza azt mondta, nem lehet tudni, azelőtt kik voltak ebben a gödörben, hányan voltak, és honnan jöttek. – Most nincsenek benne testek – mondta, még mindig a gödör szélén térdelve. Azt javasolta, hogy beszéljünk az egyik magas rangú tiszttel, aki egy közeli épületben van, oda néhány egérlyukon keresztül eljuthatunk.

Baba tábornok az „irodájában”, egy kiégett, egykori bútorboltban ült. A negyvenes éveiben járt, Tartuszból, a tengermellékről származott. Alavita földműves fia volt, az elmúlt heteket a fronton töltötte. Nem mondta meg, hány katona áll az irányítása alatt. – Ez titkos információ – válaszolta monotonon, mintha géphang lett volna. Az egyik katonáját utasította, hogy készítsen kávét a tábori főzőlapon. A kávé meglepően jó volt. A tábornok három teáskanál cukrot tett a sajátjába, majd rágyújtott egy cigarettára. – Járt már Tartuszban? – kérdezte tőlem őszinte érdeklődéssel. – Gyönyörű hely. Nem csak Szíria háborús övezeteit kellene megnéznie. Úgy beszélt a szülővárosáról, akár egy idegenvezető, mintha nem dúlna háború. Egyszer már jártam Tartuszban, Aszadhoz lojális szíriai szunnita barátaim lakásában. Ez még a háború első napjaiban történt, amikor a szíriaiak a tagadás fázisában voltak, és nem hitték el, hogy mit tesznek egymással a honfitársaik. Meghívtak a tengerparti apartmanjukba, hogy egy kicsit megfeledkezzünk a feszült damaszkuszi helyzetről. Autóval bejártuk a zöld alavita vidéket, közben megálltunk néhány egyszerű kávézóban, ahol faasztalok és – székek mellől néztük a kilátást a hegyek felé. Késő este érkeztünk meg. Másnap reggel lesétáltunk a partra, én pedig lassan bemerészkedtem a Földközi–tengerbe. Visszanézve láttam a partvonalat, ahogy a távolba kanyarogva messzire nyúlik Gáza és Líbia felé. Nyitott ablaknál aludtunk, teljes volt a nyugalom. De reggel az idős nagymama leült a rádió mellé, és azzal a hírrel kelt fel, hogy Damaszkusz körül heves harcok dúlnak. A feleség attól félt, hogy lezárják az utat. Gyorsan bepakoltunk, véget vetettünk a nyaralásnak, és visszaindultunk a fővárosba. Baba tábornok ezen a tengerparti környéken nőtt fel. Amikor meséltem neki róla, felragyogott a szeme: – Ez az! A családomnak egészen közel van háza. Azt mondta, sok szunnita barátja van, de síiták, zsidók és keresztények is.

– Gyerekkoromban mindig azt énekeltük: „Egyek vagyunk, egyek vagyunk, mi, szíriaiak, egyek vagyunk.” – A többi katona emlékezett a dalra, egyikük énekelni kezdett a tábornokkal. – Szó sem volt nemzetiségi ellentétről közöttünk. Tudom, hogy nem hiszi el, de ez az igazság. Ivott még egy korty kávét, majd rágyújtott egy cigarettára. Hívást kapott a rádióján, arca elsötétült. Valakit megöltek. – Mennem kell. Újabb támadás kezdődött – mondta, s azzal a térképre bökött. – Maga is jobban teszi, ha elmegy, különben még itt fogja tölteni a következő két napot. – Hány embert veszíthetett, amióta elkezdődött a háború? Baba először nem válaszolt a kérdésre. Végül felsóhajtott: – Rengeteget. Azután elköszöntünk. Mellékutcákon keresztül siettem vissza az autóhoz, vissza az utolsó biztonságos utcák egyikébe. Alig tizenöt percre voltunk a frontvonaltól. Az autót az Almahatta negyedben parkoltam le, amely még mindig csendesnek, békésnek és kellemesnek hatott. Egyetemista lányok csinos fejkendőben és vasalt farmerben smoothie–t ittak és vízipipáztak. Ha normális idők jártak volna, mi is itt ülhettünk volna és kávézhattunk volna Rifaffal, mint a normális emberek. Nem telt bele huszonnégy óra, és Rifaf egysége elfoglalta az iskolát. Éjszaka a Szabad Szíriai Hadsereg újabb orvlövészeket küldött, hogy megvédjék az állást, de „leszedték őket”, ahogy Rifaf mondta. Nem tűnt úgy, mintha boldoggá tenné a győzelem. Mindenki túl kimerült volt. „Hajnali ötig tartott a csata – mondta rekedt hangon. – Muszáj aludnom, mert a harc ma is folytatódik. Fáj a torkom. Beteg leszek. Mennem kell.” Rifaffal többé nem találkoztam, de egy darabig még hallottam az orvlövészek puskájának éles hangját, és éreztem Rifaf cigarettafüstjének illatát a hajamban. Sáza szerette volna, ha beszélek néhány „átlagemberrel”. Örvendezve mondta: „Annyira örülök, hogy járnak autók az utcán.”

Csakugyan volt forgalom, és ez azt jelentette, hogy az emberek előbújtak a házukból, már nem rejtőzködtek a golyók elől. Homsz Szíria harmadik legnagyobb városa, és nem túl nagy kiterjedésű. Mégis, majdnem egy óráig tartott, amíg a dugóban elvergődtünk a városházáig. Sáza azt akarta, hogy megnézzük, hogyan dolgoznak az emberek háborús műszakban. Amióta kitörtek a harcok, a tisztviselők csak fél napot töltöttek az irodában, utána más ült a helyükre, aki a munkát ott folytatta, ahol ők abbahagyták – sem elég íróasztal, sem elég számítógép nem volt. Sáza egyik barátnője, Majáda meghívott magukhoz egy kávéra. Majáda iszmáilita volt, és egy alavitához ment feleségül – az iszmáiliták a síita muszlim vallás egyik ágához tartoznak. – Persze, hogy vannak köztünk gyűlölködők – kezdte Majáda, aki Homsz másik negyedében lakott, egy ház második emeletén, majd teával kínált bennünket. – De másokat a háború közelebb hoz egymáshoz, mert vagyunk, akik egyik oldalhoz sem csapódtunk. Összefogunk a szomszédainkkal, mert elegünk van az egészből. Amikor Homszról hallasz, a hírekben csak a harcok szerepelnek. De mi van azokkal az emberekkel, akik megtanulnak együtt élni a bombákkal? Száádidzs, a férje is bejött a szobába. – Ez Mózes, Mohamed és Jézus földje – mondta. – Mi mindig azt tanítottuk a gyerekeinknek, hogy elsősorban ne alaviták, hanem szíriaiak legyenek: rendes fiúk, jó szíriaiak, jó emberek. Mindenki azt hiszi, hogy meg fogjuk gyilkolni egymást, pedig mi szeretetre neveltük a gyerekeinket, nem gyűlöletre. – De ott – mutattam a Bab al–Szebaa utca felé – a gyűlölet háborúját vívják. – Politikusokért harcolnak, országokért, amelyek a konfliktust gerjesztik – válaszolta Száádidzs. – A Szabad Szíriai Hadsereg azt mondja, a szabadságért harcol – tettem hozzá. – Tartsák meg maguknak a szabadságukat, ha ez az ár, amit fizetünk érte – nézett szúrós szemmel Száádidzs. A háború második évében, október végén, lassan elkezdtek visszaszivárogni Homszba azok, akiknek nem volt más választásuk.

Rengetegen elhagyták az országot, és embercsempészek segítségével vagy teherautókkal, buszokkal Libanonba mentek. A háború előtti lakosság 20–30%–a, mintegy 10 ezer ember azonban visszatért, hogy megkeresse az otthonát, és újrakezdje az életét. Homsz árnyéka volt egykori önmagának, labirintus és romhalmaz, de olykor, ha az ember áthaladt egy ellenőrző ponton vagy teljesen elpusztult környéken, hirtelen fákkal szegélyezett, elegáns utcán találta magát, ahol a házak érintetlennek tűntek, és virágoztak a jázminbokrok. Baba Amr vagy a Bab al–Szebaa utca közelében az épületek elpusztultak, az emberek a fronton éltek. Amikor pirkadt, a nők sietősen felkapták a fejkendőjüket, és csoportokban fáért, tüzelőért indultak, vagy a szemétben keresgéltek, hátha akad benne valami ehető. Mintha Aleppóban lett volna az ember. Amikor legutoljára jártam a Bab al–Szebaa negyedben, láttam egy nőt, aki egy tíz hónapos gyereket próbált tolni egy tönkrement babakocsiban. Az egyik kerék beakadt, és a babakocsi csak rángatózott, ahogy a nő meglökte. Mintha megkövült volna az arcán a nyomorúság. Megálltunk, és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy egy időben ő is elhagyta Homszot, mert már nem bírta tovább az állandó bombázást. De a férje a városban maradt, és végül ő is visszajött. A gyerekeit beíratta egy háborús iskolába, ahová bombázások idején is el tudtak járni. A gyerekek délelőttidélutáni turnusokban jártak, mint a városházi hivatalnokok, hogy mindegyikük tanulhasson legalább egy keveset. Nem volt elég tanár, hiányzott a tankönyv, a papír, a ceruza, „minden”, mondta. Ahogy beszélgettünk, felbukkant mellettünk Abdullah, a nő 11 éves fia, aki iskola után tartott hazafelé. – Végig itt maradt, amióta a háború elkezdődött – mondta róla az anyja. – Biztos vagyok benne, hogy már nem az a gyerek, aki azelőtt volt. – Hallottam a bombákat, nem tudtam mást csinálni, mint várni – vont vállat a fiú. – Mire vártál, habibi?. – kérdezte az anyja, a legkedvesebb becéző szót használva: kedvesem, édesem. A fiú vállat vont, és lekapart egy heget a csuklójáról. – Arra, hogy véget érjen? A fiú nem felelt.

A frontvonal közelében, a tavasszal elpusztult Bab al–Szebaa templommal szemben áll egy apró, redőnyökkel elsötétített ház. Körülötte minden csupa rom, de Kárla, a 32 éves keresztény tulajdonosa továbbra is itt élt a gyerekeivel, nem akart elmenni. Behívott bennünket, felhúzta a redőnyt, kinyitotta az ajtót. Hideg volt odabent, az egyik gyerek köhögni kezdett. A házban majdnem teljes volt a sötét. Kárla a leghevesebb harcok idején, 2011 novemberében egy rövid időre elhagyta a várost. Nem bírta tovább, a gyerekei az ágy alá bújtak félelmükben. Azután mégis visszajött. „Hova máshová mehettünk volna?” Férje a homszi kőolaj–finomítóban dolgozott, a háború legborzalmasabb napjaiban is otthon maradt, hogy megvédje a házat, csak Kárla utazott vidékre a gyerekekkel. Gyűlölt ott lenni. Féltette a férjét, rettegett, hogy nem talál ételt a gyerekeknek, félt a jövőtől. Nem szeretett egyedül lenni. Inkább visszajött a háború közepén, hogy együtt legyen a család. Konzerveken éltek, amelyeket még a háború előtt szereztek, rizsen és tésztán, azt ettek, amit találtak. „Az ember végül megtanulja, hogyan boldoguljon a háborúban” – mondta. Minden gyermekét másképpen traumatizálta a háború, magyarázta. Az egyik éjszakánként ágyba vizelt. A másik kiabált álmában. A négyéves Nádemnek elkezdett hullani a haja. „Hadd mondjam el, mi a teljes reménytelenség: a teljes reménytelenség az, amikor egy anya nem tud segíteni a gyermekének.” Kárla kinyitotta az ablakot, ahonnan egyenesen a templomra láttunk. Az épület falát golyók szaggatták, a tetőn lyuk tátongott. „Menjünk be! – mondta színtelen hangon. – Nézzük meg! Meg akarom mutatni, hogy mit tesz a háború, még a templomokkal is.” Azt hitte, hogy a háború majd elkerüli őket, mert a templommal szemben laknak. De a templomot ugyanúgy megszaggatták a bombák és lövedékek. Odabent pozdorjává törtek a padok. Egy Máriát ábrázoló ikont és egy pár szakadt imakönyvet kivéve mindent kiégetett és elpusztított a bombázás. Az oldalsó sekrestyében volt egy kis széf, amely tárva– nyitva állt. Átvágtunk a törmelékhalmon. Nádem azt akarta, hogy az anyja felvegye. Kárla lehajolt, és a karjaiba vette a gyermeket. „Márciusban

még imádkoztak itt a hívek – mondta Kárla. – Mise volt. Aztán egyik pillanatról a másikra, huss, a templom eltűnt.” A szomszéd utcából lövöldözés hallatszott, Kárla gyorsan be akarta vinni a gyerekeket a házba. Visszasiettünk a házához, az üvegcserepek ropogtak a talpunk alatt. Az udvaron Mária és Jézus törött márványszobra állt. Otthon a gyerekek nem reagáltak az egyre sűrűbbé váló gépfegyverropogásra. Nája, Kárla 12 éves lánya meggyötörtnek és öregnek látszott. „Ki tudja, mi lesz ennek a háborúnak a vége – motyogta maga elé. – De valamikor biztosan vége lesz. Ugye, így van? – ismételgette. – Ugye, mama?” Kárla nem szólalt meg, a lánya a nevét ismételgette. Újabb géppuskasorozat hangzott fel a közelből, Nája pedig elcsitult.

8 ALEPPÓ 2012. december 16., vasárnap Minden délután ott volt. Soha semmi nem változott, sem a helye, sem a testtartása, új ruhát sem húzott. Aleppó teljes reménytelenségbe dermedt ezekben a hónapokban. A bácsi, aki a kórház felé vezető úton, derékig a szemétbe süppedve ácsorgott, mintha a haldokló város jelképe lett volna. A szeméthalomban kotorászott, kinyitott egy dobozt, ételt keresett. Feltúrta a hulladékot, hátha talál valami ehetőt. Egy viharvert autóban utaztam, amely Törökországban vett fel bennünket. Sofőrünk O., egy ideges, vékonydongájú szíriai férfi volt. Egy apró kórház felé igyekeztünk, amely még ezekben a sötét napokban is működött. Az egyik kollégám, Paddy vagy Nicole, kinézett az autó ablakán, és azt mondta: „Láttam már ezt az embert. Mindennap itt van.” Az öregember csakugyan állandóan ott volt. Ugyanabban a testhelyzetben, meghajlott testtel, megtörten. Vajon talált valaha valamit? Nem hiszem. Mégis folyton visszajárt. Hárman utaztunk Aleppóba: Nicole apró termetű, bátor lány volt, Hongkongból jött. Hosszú haját sötét színű fejkendővel fedte be, és fényképezőgépével egyedül járta be a frontot, hogy megtalálja barátját, Jim Foley–t. Paddy egy kizökkenthetetlenül nyugodt angol volt. A szíriai emberekről akartunk írni, arról, hogy mit ettek, hogy éheztek–e, és hogyan vészelték át a háborút. A válasz az volt, hogy gyakorlatilag semmit sem ettek. Ezen a téli napon nem volt áram, a pékek nem tudtak sütni, és nem volt gáz a főzéshez. Az élet tiszta nyomorúság, mondta a sofőr. És persze hiány, sóvárgás, elvágyódás. Meg emlékek és felejtés.

Egyszer egy fotós barátom elmagyarázta, milyen volt Afganisztánban az élet a mudzsahedin idején. Úgy hívta Afganisztánt, hogy a nyúlékony idő országa. Rögtön megértettem, mit akart ezzel mondani: vannak helyek, ahol az idő úgy suhan, akár egy jól karbantartott sportkocsi. Máshol ólomlábakon cammog. Itt, Aleppóban, az idő nyúlékony. Úgy tűnik, hogy sohasem jön el a holnap, amikor lehet, hogy lesz gáz a főzéshez, vagy nem lesz ágyúzás. Úgy éreztem, mintha az időn kívül léteznék, pontosabban, mintha elvesztem volna a történelemben, hiszen Aleppó ősi város. A legkorábbi romok a Kr. e. 5. évezredből származnak, és minden sarkon ránk köszön a történelem. Aleppó a legrégebben folyamatosan lakott helyek egyike a világon, és vannak arra utaló jelek, hogy az emberi jelenlét itt 13 ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. A mezopotámiai romokon dolgozó régészek találtak olyan kőtáblákat, amelyek a város katonai erejéről, hatalmáról és legyőzhetetlenségéről beszélnek. Aleppó stratégiai helyen fekvő kereskedőváros volt, a Közép–Ázsiát Mezopotámiával összekötő selyemút végén feküdt. A lovak és karavánok rezet, gyapjút, kínai selymet, indiai fűszereket, itáliai üveget és perzsiai fémet szállítottak erre. Ezen a decemberi napon, a háború első évében megpróbáltam megtalálni a nyomait Aleppó egykori dicsőségének. De nem találtam mást, mint az ősi város árnyékát. Hogyan süllyedhet el az ember szeme előtt a város, amely valaha az Oszmán Birodalom harmadik legnépesebb települése volt? Egy héttel karácsony előtt mégis itt voltam ezen az apokaliptikus hangulatú helyen, ahelyett, hogy otthon, Párizsban a karácsonyfát díszítettem volna fel a kisfiammal, vagy ajándékokat vásároltam és csomagoltam volna csillogó papírba. Az aleppói csata mintha nem akart volna véget érni. A harcot Bassár el–Aszad kormányerői és a Hezbollah vívták az ellenzéki alakulatokkal szemben, amelyeket nagy részben a szíriai hadseregből dezertált katonák alkottak. Megpróbálom részletesen leírni a lázadó ellenzéki erők összetételét, bár a helyzet napról napra változott. A szabadcsapatok gyakran egymás ellen fordultak, hiszen a bűnözés a megélhetés forrása lett, ahogyan ez jellemző, amikor egy város vagy közösség háborúba és anarchiába zuhan.

Ebben az időben az ellenzék soraiban ott volt az an–Nuszra vagy Dzsabhat an–Nuszra („ Al–Sam Népét Támogató Front”, amelyet néha Tanzim Kaedát al–Dzsihád fi Bílad al–Samnak is neveznek). A szervezet Szíriában jött létre 2012 januárjában, és becslések szerint jelenleg mintegy hatezer tagot számlál. Az Iszlám Állam ekkor még rejtőzködött valahol, csupán embrionális formában létezett. Később, a háború során hatalmas területeket hódított el az an–Nuszrától és az ellenzéktől, és Szíria, majd Irak egyes részeit a 7. századi iszlám brutális saríatörvénykezései alá taszította. Aleppó egykor Szíria legfejlettebb ipari városa volt, változatos összetételű népességgel. 2011 előtt több keresztény élt itt, mint Bejrútban. Lakosai között voltak szíriai arabok, kurdok, örmények, asszírok, törökök, cserkeszek, zsidók és görögök. A Bibliában tizenhárom utalást találunk Aleppóra (amelyet a 11. századtól kezdve a zsidók Aram–Zobah héber néven ismernek). Idézet a 60. zsoltárból: „A karmesternek: A »Liliomok« kezdetű ének dallamára. Intelem, Dávid tanító bizonyságtétele abból az időből, amikor a naharajimi és a cóbái arámok ellen harcolt, Jóáb pedig visszafordult, és levágott a Sós–völgyben 12 ezer edómi embert.” A Sós–völgy Aleppótól északra található, mintegy négyórányira lóháton, írja útleírásában Henry Maundrell teológus, aki 1697–ben járt a vidéken. Dávid itt „vágta le” a szíriaiakat. De ki „vágja le” ma a szíriaiakat? Egymást teszik tönkre. Irgalom nélkül, módszeresen. A Bassár el–Aszad vezette kormányerők hordóbombákat használtak a város ellen. Ez a házilag barkácsolt robbanóeszközök 15 egyik fajtája. Tucatnál is több háborút láttam, de ehhez foghatóan pusztító fegyvert korábban még soha. A hordóbomba elképesztően hatékony eszköz arra, hogy szenvedést okozzon. A bomba nem más, mint egy hordó, amelyet repeszekkel vagy vegyi anyaggal töltenek meg, majd helikopterről vagy repülőgépről dobják le. Háború során azért használják, mert előállítása igen olcsó (akár 300 dollárnál is kevesebbe kerül), sűrűn lakott területeken is könnyen célba juttatható, és óriási pusztítást végez.

A környék a következőképpen fest egy hordóbomba felrobbanása után: a romhalmaz térdig ér, az emberek üvöltenek a fájdalomtól, pánikba esve keresik a túlélőket. Testük roncsolódott, izmaik szétszakadtak, tócsában áll a vér. Néhány túlélő a betontörmelék alatt vagy a szemétben eltemetve várja törött lábbal, hogy valaki kiássa. Néha egy ház egész emelete leszakad, és összenyomja a túlélők csapdába esett testét. Handarátban álltam sorba egy pékség előtt, amikor meghallottam a helikopter hangját. Reggel fél tíz volt. A helikopter leírt három kört, majd ledobta a hordóbombát. Két méterre tőlem ért földet. Láttam, ahogy esik lefelé, de hová bújhattam volna? Éreztem a robbanást. Éreztem, ahogy a repesz a lábamba fúródik… Egy másik eltalálta a nyakamat, és eltört a lábam is. Láttam négy sérültet, akik a földön csúsztak. A tábori kórházban azt mondták, hogy öten vagy hatan meghaltak. 16 A 17 éves Elias tanúvallomása Aleppó bizonyos értelemben egész Szíria mikrokozmosza: a szíriai háború Leningrádja, vagy ahogy egy lázadó fogalmazott, minden csaták anyja. A városban lényegében ugyanúgy kezdődött a felkelés, ahogyan Homszban, Hamában, Damaszkuszban: demokráciáért tüntető tömegekkel, akik az arab tavasz kitörésekor le akarták váltani Aszad autoriter rezsimjét. A 2011–ben kezdődő békés tüntetések 2012 februárjában fegyveres összetűzéssé változtak. Ebben az időben az Aleppót környező, nyáron gazdag termést hozó, télen kopár mezőgazdasági területek már a felkelők kezén voltak. Még el lehetett jutni a török határig autóval, a falvakat nem tizedelte meg a háború. A földművesek dolgoztak, a gyerekek eljártak az iskolába, apró iskolatáskáikkal a hátukon. Apró iskolák, apró házak: a normális élet a világnak egykor Mezopotámiának hívott szegletében. 2012 augusztusában, egy forró, poros nyáron a lázadók elözönlötték Aleppót, és intenzív harcok kezdődtek a kormánycsapatokkal. Négy hónappal később, a fagyos decemberben az ellenzéki erők már majdnem minden Aleppóba vezető utat elvágtak. Az UNESCO világörökségi listáján szereplő műemlékek

nagy része, köztük az óváros, elpusztult. Az aleppóiak élete zátonyra futott. Az életben maradásnak Aleppóban két aranyszabálya van: muszáj elrejtőzni a rezsim hordóbombái elől, és élelmet kell találni. A kormány oldalán az emberek nem kapják meg a fizetésüket, és nem jutnak humanitárius segélyekhez. De a felkelők oldalán sem rózsásabb a helyzet. A tűzszünetet senki sem tartja tiszteletben. Ahogyan az háború idején jellemző, bűnözés, bizalmatlanság és szomorúság az úr mindenfelé. Ennek a helyzetnek senki sem volt képes véget vetni, legkevésbé az ENSZ, amelynek békítő kísérletei újra meg újra csődöt mondtak. E könyv írásakor, 2015–ben az ENSZ harmadik szíriai különleges megbízottja, a korábban Afganisztánban és Irakban dolgozó Staffan de Mistura, egy olasz–svéd diplomata helyi tűzszüneteket, a harcok befagyasztását javasolta. 2015. február 17–én azonban, amikor New Yorkban az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt ismertette volna a tervet, a kormány offenzívát indított, hogy elvágja az aleppói lázadók fő utánpótlási útvonalát. Amikor elindult Európából, De Mistura nem látta teljesen reménytelennek a helyzetet. Néhány nappal korábban Aszaddal tárgyalt Damaszkuszban, aki a szavát adta, hogy az elkövetkező hat hétben felfüggeszti a bombázásokat, és a humanitárius segélyek eljuthatnak a városba. De Mistura a szíriai ellenzék döbbenetére bejelentette, hogy semmilyen politikai jellegű megoldás nem létezhet Aszad bevonása nélkül. A tűzszüneti terv részben egy fiatal amerikai elemző, az Emberséges Párbeszéd Központ (Centre for Humanitarian Dialogue) nevű szervezetnek dolgozó Nir Rosen munkája volt. Február 17–én hajnalban, órákkal azelőtt, hogy De Mistura New Yorkban ismertethette volna a tervet, megkezdődött a csata. A lázadók azonban nem adták fel. Még több halott, még több test hevert a sáros aleppói télben. De Mistura a Biztonsági Tanács terme előtt összegyűlt újságíróknak felolvasott egy rövid szöveget, de kérdésekre nem válaszolt. Most úgy tűnt, ugyanúgy vereséget szenvedett, mint Kofi Annan és Lakhdar Brahimi, az ENSZ előző különleges megbízottai, akik szintén veteránjai voltak a háborús tárgyalásoknak.

Amíg New Yorkban riportokat elemeztek, Genfi–tóra néző íróasztalaiknál pedig ambiciózus bürokraták mélyedtek a papírjaikba, Aleppó történelme gyorsan elenyészett. A 15. században épült piac és a fedett bazár, amelyet a kormányzók és a nagyvezír egy évszázaddal később gondosan átalakítottak, a harcokban éppen a frontvonalra kerültek. Stefan Knost, egy német archeológus ásatásokat végzett a háború előtti Aleppóban, a következőket írta 2012–ben: „Sajnos azt kell feltételeznünk, hogy a bazár jelentős 17 területei elpusztultak, vagy el fognak pusztulni.” Három évvel később az ősi falak orvlövészek fészkeivé váltak, mindenhol pusztulás és romok látszottak. A kormánycsapatok a citadellában, az erődített középkori várban tanyáztak, amelyet egykor görögök, bizánciak és mamelukok foglaltak el. Az UNESCO világörökségi emlék falait fedezéknek használták, a felsőbb szintjein lőállást alakítottak ki, a katonák az ódon falaknak támasztották a puskájukat. Vajon mi történt a falak között békésebb, régi időkben? A történelem ma nem érdekes. Egyedül az számít, hogy az ember elbújjon a golyók elől. „Az a legborzasztóbb, amikor nem tudsz enni adni a gyerekeidnek” – mondta Umm Hamid az első este, amelyet Aleppóban töltöttem. Középkorú, átlagos magasságú és súlyú nő volt: semmi figyelemre méltó nem akadt egész testét beborító ruhája, az abaja alatt. Sápatag bőre volt, repedezett, piszkos keze, lábán gumipapucsot viselt. Busztán al–Kaszr–i otthonában voltunk: ez a negyed a régi citadella és a Keik folyó között helyezkedik el, amelynek hullámai időről időre meggyilkolt civilek felpuffadt holttestét dobták fel. Busztán al–Kaszrban volt egy átkelő a lázadók és a kormány által elfoglalt területek között. Minden tele volt orvlövészekkel, akik lövészállásaikat az önkormányzati épületek tetején alakították ki, az utcák nem voltak biztonságosak. De az embereknek át kellett kelniük az egyik oldalról a másikra, hogy dolgozzanak, tanuljanak – az egyetem az ellenzéki oldalon volt –, vagy ételt vásároljanak. A közelben volt ugyan egy piac, de azt folyamatosan támadták az orvlövészek. Egyes épületekbe csak úgy lehetett eljutni, ha az ember falba vájt vagy kibombázott lyukakon, a házak belsején keresztül

mászott át egy másik utcára. Nyúlüregek, keskeny csatornák: utak, hogy becsapják a halált. Ahogy Szarajevó ostromakor láttam, az emberek működésképtelen buszokkal és feltornyozott homokzsákokkal torlaszolták el a házak kapuit, hogy megvédjék magukat az orvlövészektől. Ezek a rögtönzött barikádok először furcsának látszottak, de aztán megszokta az ember szeme, és már fel sem tűntek. Umm Hamid otthona előtt szálltunk ki a kocsiból, és csendben, lehajtott fejjel, gyorsan igyekeztünk a lakása felé. Mindig megkönnyebbültünk, amikor újra beszálltunk az autóba, jóllehet az ajtók és ablakok nem sok védelmet nyújtottak az orvlövészek golyói, a rakéták és más veszélyek ellen. Néhány hónappal később O., a sofőrünk így sebesült meg, ebben az autóban, ebben a városban. Egy évig tartott, amíg a sebei begyógyultak, és a törött csontjai összeforrtak. Amikor Aleppóba érkeztem, a város kerületei úgy működtek, mint egy–egy kiskirályság, mindent a politikai túlélés és a feketepiac szabályai irányítottak. A lakosok ennek a rendszernek voltak a foglyai. Nem volt világos, azon a héten éppen ki volt az úr Busztán al–Kaszrban: augusztusban az Ahrar Szurja, a város egyik legnagyobb felkelőcsoportja vette ott át a hatalmat. De hogy aznap, amikor megérkeztem, ki volt a soros, azt senki sem tudta megmondani, „jobb lenne, ha nem kérdezősködne túl sokat” – suttogta O., azzal benyúlt az ülés alá, kezével kitapogatta a pisztolyát, és hátrébb taszította. Megkértem, hogy ne hordjon magánál fegyvert, de olyan tekintettel nézett rám, mintha azt mondaná: maga nem ért semmit. Az autó esőcseppekkel és sárral pöttyözött ablakán keresztül láttam meg Umm Hamid házát. A házból kiszűrődött az ablakba tett gyertyák fénye. Először Nicole ment be, utána Paddy, végül én. Négy emelet magasra gyalogoltunk fel, míg elértük a félhomályba boruló lakást. A csempe nyirkos és hideg volt. A gyerekek egy sarokban álltak, és remegtek. Apró, piszkos arcukat könny áztatta. Kiterítettük a hálózsákjainkat az elülső szobában. Az utca kísértetiesen festett az ablakból: üres volt, csak néhány járókelő botladozott elemlámpával a kezében, amely sárga fénnyel világította meg a lábuk előtti kátyúkat. Az ágyúzás heves zaját időről időre egy

orvlövész puskájának hangja szakította meg. A sarkon a Szabad Szíriai Hadsereg néhány katonája gyülekezett. Umm Hamid egy „lakab” (arab leíró név, amely egy személyt valamely tulajdonságával nevez meg), ami azt jelenti, Hamid anyja. Umm Hamid férje a környéken köztiszteletben álló sejk volt, akinek vitás kérdésekben a helyiek a véleményét kérték, mert megbíztak benne. A címet megbízható ismerősökön keresztül kaptuk, a találkozót a török határról, helyi mobiltelefonon beszéltük meg. Mennyire biztonságos a lakásod? Mikor érkezik vissza a férjed? Tudunk–e nálad lakni úgy, hogy senki nem tudja meg? Sötétedés után érkezünk, hogy senki ne lásson meg. Umm Hamid teával kínált, és a gyerekeiről beszélt. „Ha éjjel felébrednek, és egy pohár vizet kérnek, nem tudok adni nekik – mondta, miközben a földön guggolt, és piszkos csészékbe töltötte a teát. – Ha éjjel felébrednek, mert ki akarnak menni a mosdóba, nem szabad. Ha éjjel felébrednek, és azt kérik, állítsam el a bombázást, arra sem vagyok képes.” Ráadásul ott volt az állandó élelmiszerhiány is. Umm Hamid arról mesélt, hogy mi hiányzik neki a legjobban, mi az, amit elveszített, és mi az, amit talán soha nem fog visszakapni. „A háború előtt voltak gyümölcsfáink” – rohanták meg az emlékek. Úgy kezdett beszélni a fáiról és bokrairól, mintha soha nem akarná elfelejteni őket. Volt köztük alma, mandarin, körte, szilva, gránátalma és jázmin. Busztán al–Kaszrban zajosak voltak az éjszakák. A lakásban több mint egy tucat ember próbált aludni a legkülönfélébb hangokat hallatva: köhögtek, sírtak, horkoltak és nevettek, amihez a kinti lövések és robbanások zaja adta a hátteret. Amikor reggel felébredtem, és ruháimat belecsavartam a hálózsákba, az egyik gyerek hangosan hüppögött. Vékony hangon mondta, hogy nem akar kimenni az utcára. „Kérlek, anya!” – könyörgött. Umm Hamid felöltöztette a síró kislányt. Apró kezére kesztyű helyett zoknit húzott, hogy melegen tartsa. El akarta vinni magával a pékhez a Kadi Aszkar negyedbe. A kislányt nem hagyhatta senkivel, mondta minden sajnálkozás nélkül a hangjában, így hát elviszi

magával. Lehet, hogy egész nap sorban állnak majd. „Ha korán odaérünk, lehet, hogy szerencsénk lesz” – suttogta a kislánynak. De ha szerencséje lenne, nem Aleppóban élne. Ha szerencséje lenne, nem kellene fával főznie a tűzhelyén. Ha szerencséje lenne, a gyerekei odakint játszhatnának, és nem kellene attól rettegnie, hogy rálőnek, ha kidugja az orrát az erkélyre. Ha szerencséje lenne, a férje nem veszítette volna el a munkáját négy hónappal korábban. Ha szerencséje lenne, nem volna háború. Aleppó arab neve Halab. Vannak olyan elképzelések, hogy a név azt jelenti, vas, vagy talán réz, hiszen ezeket a fémeket bányászták a régi időben Aleppó környékén. Egy bibliai legenda szerint Halab azt jelenti: „tejet adó”, mivel Ábrahám állítólag tejjel kínálta az utazókat, akik átkeltek a városon. De a tejet adó városban mostanra nincs más, mint háború. Umm Hamidnál hónapok óta nem volt otthon tej. Csak tejpor. Umm Hamid végül a karjánál fogva megragadta a tiltakozó kislányt, és felnyalábolta, mi pedig utánuk mentünk a lépcsőházba. Ott láttuk meg, hogy a lány kisöccse gumiszandált hord cipő helyett. Aleppóban hideg a december, mindent befed a szürke köd, csontig hatol a jeges szél. Az anya a gyerekre bámult, de nem fordult vissza, hogy zoknit hozzon, amúgy sem volt otthon több. A kisfiúnak cipő sem jutott. Az anya csak nézte a fiú hidegtől elkékült lábait, aztán sietett a pékhez. Nem tehetett semmit érte, és nem is tudott volna mit mondani. Elvittük a kisfiút a piacra, és vettünk neki egy pár cipőt. Szó nélkül felhúzta a lábára, és megkötötte a fűzőjét. De ő csupán egyetlen gyermek volt. Aleppóban még több tucat, vagy száz, sőt ezer olyan gyerek élt, akinek ennyi szerencséje sem volt aznap. A háború végtelen várakozás, végtelen unalom. Nincs áram, tehát nincs televízió. Olvasni képtelenség. Barátokkal találkozni nem lehet. Az ember depressziós lesz, de erre nincs gyógyír, és a barátoknak amúgy sem lehet panaszkodni, hiszen mindenkinek ugyanolyan rossz. Szerelmesnek lenni, pontosabban szerelmesnek maradni nehéz. A kamaszok számára megáll az idő.

Ha valaki súlyos betegségben, például rákban szenved, nem jut kemoterápiához. Aki nem tud külföldre utazni kezelésért, az otthon marad, és lassan, szörnyű fájdalmak között meghal. Viktoriánus betegségek ütik fel újra a fejüket: járványos gyermekbénulás, tífusz és kolera. Az ember súlyos betegeket lát maga körül, akik legutóbb, még békeidőben, tökéletesen egészségesnek tűntek. Mindenki köhög: az összedőlt épületek porától, a betegségektől, a hidegtől. Úgy tűnik el a régi világ, mint a cigaretta füstje, amit az embernek már nincs pénze megvenni. Hol vannak a legjobb barátaink? Néhányan elmentek, mások meghaltak. Azzal a kevéssel, aki ott maradt, már nincs miről beszélgetni. Amúgy sem lehet elmenni hozzájuk, mert a házuktól elválaszt egy katonai ellenőrző pont. Vagy amikor az ember kilép az ajtón, orvlövészek lőnek rá; jobb, ha azonnal vissza is iramodik, mint egy patkány. Lehet, hogy az ember rossz napon megy el otthonról, és a közelében ér földet egy hordóbomba, amelyet kormánykatonák dobtak le egy helikopterről. Ilyen a háború. A város szürke, akár az acél. A felhők alacsonyan szállnak, de ahhoz nem eléggé, hogy elrejtsék a rezsim hordóbombát szállító helikoptereit. A helikopterek rendszerint ugyanabban az időben érkeznek minden reggel és késő délután. Négy–öt kilométeres magasságban köröznek egy ideig, alig tűnnek nagyobbnak apró pöttyöknél az égen, mielőtt kioldják halálos terhüket. Milyen hangja van a háborúnak? A zuhanó bombák sivító hangját csak másodpercekkel a becsapódás előtt lehet hallani. Ennyi idő elegendő arra, hogy az ember tudja, meg fog halni, de arra nem, hogy elmeneküljön. Milyen szaga van a háborúnak Aleppóban? Fegyver, égett fa, mosdatlan testek, rothadó szemét, mindent átható félelem. Az utcán mindenütt sitt – üvegszilánk, szétforgácsolódott fa, ami egykor valakinek az otthona volt. Minden sarkon összeomlott egy épület: vagy vannak alatta összetrancsírozott hullák, vagy nincsenek. A régi iskola, a mecset, a nagymama háza, az iroda is eltűnt. Az emlékek darabokra törtek. Ott van aztán a végtelen szeméthalom. A szobák jéghidegek, hiszen immár öt tél óta nem fűtötték ki őket, és az ember szinte nem ismer mást, mint a szobáját. Rengeteg az elhagyott lakás. Ki

emlékszik arra, milyen gyönyörű volt az a ház, amikor még voltak lakói? Mostanra az egész egykorvolt gyönyörű élet eltűnt. Mocsok, kosz, félelem, hányinger. Hiány van mindenből. Nincs fogkrém, pénz, vitamin, fogamzásgátló tabletta, röntgen, kemoterápia, inzulin, fájdalomcsillapító. A benzinnek literje 170 szír fontba kerül. Ma. Holnap talán más ára lesz. Aztán az ember hirtelen arra a valószerűtlen látványra lesz figyelmes, hogy egy férfi a hideg idő ellenére egy szál pólóban narancslevet facsar, és az utcán árulja azoknak, akiknek van miből megvenni. Narancs? Az ember azt sem érti, másoknak honnan van pénzük. Sötét gondolatok cikáznak a fejünkben azokról, akik eddig olyan megbízhatónak tűntek. De az egész városnak, az egész negyednek egyetlen célja van csupán: túlélni a háborút. Ebben a helyzetben senkinek a valódi szándékaival nem lehetünk tisztában. A háború az utcasarok az óvárosban, ahol az emberek műanyag kólásüveggel a kezükben állnak sorba, hogy fél literenként vásároljanak benzint a feketepiacon. A háború a tönkrement kórház, a Dar al–Sifa, amelyet 2012. november 21–én bombáztak le. A folyosókon, ahol egykor betegeket toltak hordágyakon, és orvosok jártak–keltek fertőtlenített kesztyűben, még mindig érezni a vérfürdő bűzét. A kórház ma cement– és betonhalom, törött cserép és üveg – a szürke ég felé nyíló bombatölcsér. A háború az üres töltényhüvely az utcán és a gomba alakú füst, amely bomba robbanásakor száll fel. A háború az, amikor az ember megtanulja megkülönböztetni, melyik dörej milyen fajta bombát jelent. Van, amikor eltalálja, máskor nem. A háború pusztítás, valaki más életének csontváza és roncsai. 2006–ban az ISESCO (Islamic Educational, Scientific and Cultural Organization, Iszlám Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezet) Aleppónak ítélte az iszlám kultúra fővárosa címet. A történelmi épületeket renoválták. A turizmus fellendült. Aleppó ígérkezett az új Marrakesnek: egzotikus célpont, ahol kellemes az idő, butikhotelek, izgalmas éttermek, Párizsból és Londonból induló közvetlen repülőjáratok várják az utazót. Csodálatos keleti város, amelyben az épületeket aranyszínű kőből emelték.

Aleppó híres volt olívaolajból készült szappanáról és míves óvárosi épületeiről. Bassár el–Aszad magas, jól öltözött feleségének, Aszmának az ösztönzésére a városban divattervezők, művészek és írók kezdtek ingatlant vásárolni, mind az ő barátai. (Aszmáról a Vogue magazin éppen azelőtt közölt méltató írást, hogy a kormány a békésen tüntető tömegbe lőtt.) Mielőtt kitört volna az arab tavasz, találkoztam Párizs krémjével, akik azzal büszkélkedtek, hogy Aleppóba repülnek műkincseket és bútort vásárolni. Amikor a tüntetések megkezdődtek, és felhívtam őket, hogy megkérdezzem, mi a helyzet a városban, mi újság a partikkal, nem vették fel a telefont. De ilyet korábban már máshol is láttam. Háborúban az élet megdöbbentő gyorsasággal, egyik pillanatról a másikra változik meg. A gazdagok és szépek nem jönnek többé Aleppóba. A vizet elzárják, a bankok nem nyitnak ki, és egy orvlövész meggyilkolja az ember bátyját. Senkihez sem lehet panasszal fordulni. Alighogy az ember elkezdene gyászolni, máris megjelenik egy újabb helikopter az égen, és egy újabb bomba süvít valahol. Az ember megszokja, hogy nappal is hallucinációi vannak. A halottak és megnyomorítottak újra meg újra visszatérnek, és nem csak az álmokban. Ha az ember egyszer halottat lát – akinek például a cipői leszakadtak a robbanás erejétől –, soha nem tudja elfelejteni, hogy néz ki. Arra a legnehezebb felkészülni, hogy a mindennapi dolgok, amelyek az életben azelőtt adottak voltak, szintén eltűnnek. A kukás már nem jön, mert a közszolgáltatások összeomlanak. A nővérek, akik a vért vették, eltűnnek, mert a kórházat lebombázták. A kedvenc újság, kávézó, majd végül a normalitás minden darabja eltűnik. Az ember semmire nem vágyik jobban, mint hogy a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Hiányoznak az egyszerű örömök: almát venni a zöldségesnél, lustán elszívni egy cigarettát a kávéházban. A diákok arra vágynak, hogy bármikor eljuthassanak a városon keresztül a pszichológia– vagy makroökonómia–órájukra anélkül, hogy rájuk lőnének. Amikor visszaemlékszem az Aleppóban eltöltött időre, az a legmegrázóbb emlékem, hogy láttam, ahogy meghal egy kisbaba. Nekem is van gyermekem. Egészséges, és a fejlett világban él; tejet iszik és kekszet eszik lefekvés előtt, villanyfénynél tanul, síelni jár,

legózik. Nem ismeri a háborút. A példaképei hősök a Csillagok háborújából – a jók és a rosszak számára a Jedi és a szenátorok, Darth Vader, Luke Skywalker és Leia hercegnő. A példaképei nem dzsihádisták, nem harcosok vagy segélymunkások, akik segéllyel kelnek át a frontvonalon. Egy gyermek szenvedését látni mindenkinek rendkívül fájdalmas. Én anya vagyok, és egy haldokló gyermek anyjának szemébe nézni azzal szembesít, hogy nem tudok segíteni. Amikor ezt látom, úgy érzem, fölösleges vagyok, és jobb, ha hazamegyek. Ez az aleppói kisgyermek nem haldoklott sokáig. Talán tíz percig tartott az egész, talán addig sem. Az orvos, Háled nagyon fiatal, még csak rezidens volt. A nővérekkel minden erejükkel azon voltak, hogy az apró lény életben maradjon. Az anyja egyszerű légúti fertőzéssel hozta be: nem volt súlyos baja, nem sebesítette meg puskagolyó, nem vágta el az artériáját egy repesz. Figyeltem, ahogy a kis test fölé hajolnak. Mintha olimpiai közvetítést néztem volna. Háled és a fejkendőt, tornacipőt viselő nővérek arcán emberfeletti összpontosítás tükröződött, versengésre emlékeztető feszült figyelem ült rajta. De ezúttal vesztettek a halál ellen. Egy elemes lámpával még ellenőrizték a haldokló baba kihunyó szemét; megmérték a pulzusát, és megnyomkodták a lábát, hogy teszteljék a reflexeit. A baba meghalt. Nicole, Paddy és én mellette álltunk, zavarodottan. Éreztük, hogy útban vagyunk. Láttuk, hogyan megy ki az élet ebből a parányi lényből. Egy pillanattal ezelőtt még közöttünk volt a Földön, most pedig hirtelen, visszavonhatatlanul halott. Nicole nem nyúlt a fényképezőgépéhez, Paddy súlyát az egyik lábára helyezve állt. Ennyi volt az egész. A baba légzése leállt. Az élet elszállt belőle. Most, hogy visszamentünk a sürgősségi osztályra, képes voltam meghallani a felnőtt páciensek jaj gátasát is. Éreztem a talpam alatt a jeges márványpadlót, láttam a falra fröccsent vért. Mintha nem lettem volna magamnál, hirtelen bőgni kezdtem: könnyek potyogtak az arcomon, befolytak a gallérom alá. Nem tudtam abbahagyni a bőgést, nem segített a zsebkendő, sem Nicole döbbent tekintete, amely azt mondta: szedd össze magad. Tudtam, hogy vissza kell nyernem az

önuralmamat, de képtelen voltam rá. Benyitottam egy szobába, amely alig volt nagyobb, mint egy szekrény, ahol orvosi felszerelést tároltak. Nicole egy pillanattal később utánam jött. „Rendben vagy?” Bólintottam. Átnyújtott egy tiszta papír zsebkendőt. A kisfiámra gondoltam, aki koraszülött volt, hét héttel korábban jött világra, mint kellett volna. Ha nem Párizsban, hanem Aleppóban születik, alighanem meghal. A baba halálának napján Aleppó egymillió lakosára csupán harmincegy orvos jutott. Háledet kórházi rezidensből vezetővé léptették elő – már amennyire a kórháznak volt még vezetősége abban az időben. Megkért, hogy se a kórház nevét, se az elhelyezkedését ne írjam meg, „mert különben lebombázzák”, mint Dar al–Sífát, amelyet a kormány csapatai szándékosan vettek célkeresztjükbe, tudva, hogy a polgári lakosságnak mennyire szüksége van rá. A genfi egyezmény tiltja, hogy háborús időkben a harcoló felek közintézményeket, kórházakat, iskolákat és egyéb, civil lakosok által látogatott célpontokat bombázzanak. De ki törődik most a genfi egyezménnyel? Vajon hallottak egyáltalán róla Aszad bombázó repülőgépeinek pilótái, akik mélyre ereszkednek, hogy a bombáik célba találjanak? Volt egyáltalán valaha olyan háború, amelyben figyelembe vették a genfi egyezményt? Háled becsavarta a halott baba apró testét és fejét egy háromszögletű lepedőbe. Arcán vereség tükröződött, mielőtt a holttestet átadta az anyának. Az anya szintén fiatal volt, és csendben ült egy széken a vizsgálóasztal mellett. Fejkendőt és vékony, barna abaját viselt. A bőre sárgásán fénylett. Hepatitisz? Sárgaság? Vagy csupán a rosszultáp–láltság, az alvás– és vízhiány, a friss levegő és a vitamin hiányának következménye? Az anya enyhén megrázkódott a félhomályos sürgősségi terem hűvösében, és úgy tűnt, annyira összetört, hogy ahhoz már a könny is kevés. Teljesen üresnek látszott. Megfogta az összetekert csomagot, a kisbabáját. A férje megérintette a vállát. Megtört tekintetük furcsa méltóságot sugallt, felálltak, és kimentek a teremből. „A helyzet az – fordult felém Háled,

miközben szemüvegén megcsillant egy vékony repedés –, hogy a csecsemő egy egyszerű légzőszervi megbetegedésben halt meg.” Egy légzőszervi megbetegedésben, amelyet egy másik országban antibiotikum–kúrával kezeltek volna. A kicsinek nem volt komoly baja, semmi olyan, amit ne lehetett volna kezelni, ha nincs háború. A szülők már csak akkor vitték el orvoshoz, amikor a halálán volt. A város ostrom alatt állt, és ők féltek elmenni a kórházba, hiszen útközben bármikor becsapódhatott a közelükben egy rakéta. Háled azt mondta, a legjobban néhány mentőkocsi hiányzik. Darabja 40 ezer dollárba kerül, és segítségükkel a súlyos betegeket hamarabb kórházba lehetne juttatni. „Ugye, nem is kérünk olyan sokat? Egy mentőt!” Többször is visszamentünk a kórházba, különböző napszakokban. Háled mellett mindig ugyanazok a nővérek dolgoztak. Rengeteg volt a páciens. Behoztak egy nőt, aki görcsöktől szenvedett. A teste rángatózott, a lába és a keze egyfolytában remegett, amíg egy barátnője nyugtatni próbálta. A rokonai szerint születésétől fogva agyi paralízisben szenvedett, de az állapota egyre romlott, a tüdeje tele volt folyadékkal, alig tudott lélegezni. Megfogták egy–egy kezét, és megpróbálták megnyugtatni, stabilizálni. Amikor észrevett bennünket, nyugatiakat, ahogy egy sarokban állva próbálunk láthatatlanok maradni, üvölteni kezdett: „Ha meghalok, vigyék el a gyerekeimet! – Hirtelen a gyomrához kapott, mint akinek vakbélrohama van, és vékony, éles hangon folytatta. – Vigyék el őket! Vigyék el őket!” Az egyik rokona arrébb rángatta. Miután Hálednek sikerült megnyugtatnia a nőt, levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és azt mondta, muszáj szünetet tartania. Hajnal óta dolgozott, huszonnégy órás műszakja volt. Négy emeletet kaptatott felfelé a kórház felső, elhagyatott szintjéig. A bombázások veszélye miatt a tető közelében általában senki sem akart tartózkodni, de az orvosok ide jártak aludni és enni a műszakok között. Háled intett, hogy kövessük. Volt odafent egy csocsó, amelyet

az európai gyerekek is annyira szeretnek: régi, de működött. Háled gimnazista korában csocsóbajnok volt. Odaállt az asztalhoz, és pörgetni kezdte a rudakat. Néha mintha valami mosolyféle futott volna át az arcán. Volt bableves, az egyik nővér főzte, valaki más kenyeret hozott. A kórház két dolgot kapott rendszeresen a Szabad Szíriai Hadseregtől: benzint, hogy a generátorok legalább addig működjenek, amíg a betegek testét fejlámpával megvilágítva műtéteket végeznek, valamint kenyeret. „A kis csodákért is hálásnak kell lennünk” – mondta Háled, belemerítve kanalát a levesbe. Nem volt rossz íze, sűrű, és ami a legfontosabb, forró volt. Nem akart többet beszélni a babáról, sem Aleppóról, sem a háborúról. „Szeretnék valami távoli dologra gondolni” – mondta. A babáról csak annyit mondott, hogy békeidőben nem kellett volna meghalnia. A szobában velünk volt egy fiatal lány is, aki énekesnő, afféle helyi híresség volt. A tüntetéseken a tömeg élén haladt, és gyönyörű hangon ellenzéki dalokat énekelt. Most valakitől kapott egy tál levest, megette, majd énekelni kezdett. Mindenki tapsolni kezdett az ének ritmusára. A lány becsukta a szemét, és a teste úgy mozgott, mintha transzba esett volna. Háled is vele énekelt, de látszott, hogy ereje a végét járja. „Nem bírom tovább – mondta kisvártatva, majd elindult, hogy az egyik alsóbb szinten ledőljön egy kórházi matracra. – Holnap reggel találkozunk.” Egy évvel később ismét találkoztam Háleddel. Megházasodott, fiatal felesége Törökországban adott életet a gyermeküknek. Azért hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi a helyzet a gyermekbénulás– járvánnyal, amely nem sokkal korábban tört ki Szíriában. Azt mondta, egyedül az újszülött gyermek adott neki reményt. – Reményből nem maradt túl sok Szíriában – sóhajtotta. – Visszamegy majd? – Hogyan is maradhatnék távol? – válaszolta. Szálát a kötelező muszlim imádság neve, amelyet napi öt alkalommal kell elmondaniuk az igazhitűeknek. Az első ima a Szálát al–Fadzsr, amelynek hajnalban van a sora. A következő imára délben kerül sor, amikor a Nap a zenitre hág. Ennek a neve Szálát al–Zúr. A

Szálát al–Aszr a délután végén, a Szálát al–Magrib kevéssel napnyugta után, míg a Szálát al–Isa naplemente és éjfél között esedékes. Az iszlám további négy pillérje a saháda, azaz hit; a zakót, a szegények támogatása; a szaum, azaz böjt, valamint a hadzs, vagyis a mekkai zarándoklat. De a mindennapi életre – sem háborúban, sem békében – egyiknek sincs akkora hatása, mint a szalátnak. Láttam katonákat, akik abbahagyták a harcot a lövészárokban, földműveseket a mezőn, akik letették a kapát, hogy imádkozzanak. Még a tolmácsom is elnézést kért, és abbahagyta a fordítást egy mondat közepén, amikor meghallotta az imára hívó müezzint. Umm Hamad otthonából hamarosan átköltöztünk egy másik negyedbe, egy biztonságos házba, ahol a Szabad Szíriai Hadsereg néhány lázadó katonája és aktivistája is lakott. Általában a nappaliban voltak, ott imádkoztak, ettek, beszélgettek, és közben stratégiákat gyártottak a számítógépen. Amikor Nicole vagy én átmentünk a nappalin, hogy használjuk a mosdót vagy teát főzzünk a főzőlapon, már ha volt hozzá gáz, elhallgattak. A fürdőszobára nem lehetett panaszunk, ugyan csak egy lyuk volt a padlón, de legalább lecsempézték, és tiszta volt. Vacsorára a hálószobánkban kellett maradnunk. A szomszédasz– szony az ajtónk előtt hagyta az ételt egy tálcán, mi felvettük, és az ágyunk szélén ülve megettük. Tudtam, hogy nem vagyunk foglyok, de megéreztem, milyen lehet nőnek lenni az ő világukban. Ma temetést tartottak. A nap egész reggel nem bukkant elő a felhők mögül, és majdnem dél volt, amikor a müezzin hangja belehasított az ég szürkeségébe. A Szaláh ad–Din negyedben, a Mártírok sírkertjének nevezett temetőben egy férfi abbahagyta a munkát, és imádkozásba fogott. Mohamed mindennap a temetőben dolgozott. Néha a vörös hajú kisfiát is magával vitte. Mohamed magas szárú csizmát hordott, és ásóval vájta ki a gödröt a halottaknak, akiket véres lepedőikkel együtt helyezett a sírba, majd földet szórt rájuk. Aggódtam a vörös hajú kisfiú miatt, akit halottak vesznek körbe. Vajon milyen hatással lesznek rá ezek az emlékek később, ha túléli a háborút, a mai napot, a hetet, a hónapot – az egész évet?

Sejk Mojszin, egy imám, aki Mohamed mellett dolgozott, azt mondta, a holttestek sokszor fej nélkül érkeznek. Néha nincsen arcuk. – És ezt a maga kisfia látja? – kérdeztem halkan Mohamedtől. Zavarodottan nézett rám. – Neki mindegy – bökte ki. – A halál olyan, mint az élet. De nem háború idején. A sírkert egy része azelőtt park volt. Az aleppói temetések növekvő száma miatt azonban a temetőt bővíteni kellett. 2015 januárjában az ENSZ úgy becsülte, hogy a konfliktus kezdete óta Szíriában 220 ezer ember vesztette életét, más szervezetek ennél magasabb számot feltételeztek. Itt, Aleppóban létkérdés volt, hogy a játszótér helyén is temetőt nyissanak. Félretettek hát minden érzelmet, és a parkot sírkertté alakították. Már nem gyermekek játszanak, hanem holttestek fekszenek itt. A temető egyáltalán nem emlékeztet a párizsi Mont– parnasse–ra, amelynek a közelében lakom, és tavasszal gyakran átsétálok vagy átbiciklizem rajta a gondolataimba merülve. Nem is olyan, mint az amerikai temető, ahol apám, nővérem és két fivérem nyugszik, és ahová anyám minden karácsonykor, húsvétkor és születésnapjaikon ellátogat, hogy virágot vigyen nekik. Ez egy olyan hely, ahová a halottak háborúban kerülnek. – Az én munkám, kötelességem Isten iránt az, hogy eltemessem a halottakat – mondta Mohamed egyszerűen. Mintha nem ismerte volna az érzelmeket. A munkája nem okozott neki rémálmokat, és nem félt a halottaktól. A vörös hajú kisfiú, akiről kiderült, hogy mindössze négyéves, az apja kezét szorongatta, amikor nem volt benne ásó. Vajon nem fog–e később megnyomorított testekre, gyerekek kifacsart és összeroncsolt hulláira emlékezni? Nem jut–e majd eszébe a haldoklás agóniájában megdermedt arcok látványa? „A halál az halál – mondta Sejk Mojszin. – A halottak már nem tudják bántani az embert.” Aznap, amikor Mohameddel találkoztam, egy olyan férfit temetett, aki egy órával azelőtt még életben volt. A muszlimok igyekeznek a halál napján, napnyugta előtt eltemetni a halottaikat, hogy ezzel is megtiszteljék őket. A holttestet megmosdatják, fehér gyolcsba csavarják, elmondják a temetési imát, a testet Mekka felé fordítják. De most háború van. Két órája ez az ember még a fronton harcolt.

Aztán felrobbant mellette egy bomba. Az élete kihunyt, akár a gyertyaláng. Ugyan nem fürdették meg, ám valaki szerzett egy véres lepedőt, amelybe belecsavarhatták. A barátai vitték el a temetőbe, de a Mohamed által ásott sekély gödör szélén végül mindössze hárman álltak. Csak a testét csavarták bele a lepedőbe, a feje szabadon maradt. Világos haj, enyhén előre ugró metszőfogak, kellemes megjelenésű férfi lehetett. Szeme körül rózsaszín horzsolás látszott, talán a robbanás okozta. A sírásó összerázkódott, és megkérte a három férfit, hogy egyikük mondja el az imát. – Mosolyog – mondta az egyik férfi imádkozás után. – Mosolyog a mi mártírunk. Sahíd. Mártír, aki meghalt a dzsihádban, a szent háborúban. – Nem mosolyog – vetette közbe a másik. – Meglepődött. Nem figyelt oda, amikor felrobbant mellette a bomba. – Nem, nem, tévedsz. Igenis mosolyog. – Ha tényleg mosolyog, az azt jelenti, hogy a mennyországba kerül – mondta végül a harmadik. A sírásó csendesen megszólalt: – Csak annyit tudunk, hogy most elhagyja Aleppót. Lapátjával egy utolsó kupac földet szórt a sírra, s azzal elzárta a testet az égtől. Ittunk egy teát, hogy átmelegedjünk egy kicsit, majd Szaláh ad– Dinből a viharvert óváros felé vettük az irányt. Láttunk egy férfit, aki a hagyományos kólásüvegekben árulta a benzint. Egy ötéves forma kislány sétált el mellette pizsamában, nála is kisebb öccse kezét szorongatva. Vajon merre tarthatott? Azt mondta, ételért küldték el otthonról. Sápadtan világított a téli fény. Új lakásunk közelében a szemétbúvárok újra áttúrták a dombokban álló hulladékot, hátha találnak benne valamit, ami segíthet túlélni. A parkban gyerekek baltával csapkodták a fák ágait, tüzelőt akartak szerezni. A fák csonkjai deformált, groteszk alakokká csavarodtak. A gyerekek műanyag szandált hordtak, amilyet a világ boldogabb felén trópusi nyaralásokon használnak a medence partján. Zoknijuk nem volt.

Meg–meg–csúsztak, ahogy a fagyott jégen, a megkeményedett sáron lépdeltek. Aznap, sötétedés előtt még meglátogattuk a kenyérért sorban állókat Kadi Aszkarban. Az emberek kora reggel óta várakoztak. Mostanra átfagytak, megéheztek, rosszkedvűek voltak. Magát a pékséget szögesdrót vette körbe, ami arra szolgált, hogy az embereket távol tartsa, mert az éhezők bármire képesek lehetnek. Az emberek arca teljes reménytelenséget tükröz, amikor ételért állnak sorba. Volt, aki könyvet tartott a kezében, mások üres, fájdalmas arccal álltak. Esett az eső, hideg, kövér cseppekben, de alig valakinél volt ernyő. Másnap, december 17–én a hőmérséklet fagypont alá csökkent. Visszaemlékeztem a háború alatti Szarajevóra, és azon tűnődtem, vajon Aleppóban is feljegyzi–e valaki mindazt, ami a városban történik – ki él, ki halt meg, hány fok van, hány löveg csapódott be, melyik milícia melyik területet foglalta el. Azon gondolkodtam, van–e itt is Halottak könyve. Aznap Aleppóban nem jelentek meg az újságok, nem volt rádió, tévé vagy internet. Emberekkel beszélgetve tudtam meg, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg még mindig a város területének 60–70%–át ellenőrzi, és jelenleg a városon kívül harcol egy régi erődítmény elfoglalásáért. Néztem őket, és láttam, hogy a robbanásoktól alig rezzennek ösz–sze. Rettenetes, amikor valaki annyira hozzászokik a lövések zajához, hogy alig reagál rá. Az emberek gyűlölték a háborút, és már teljesen kimerültek. Ahhoz azonban jóstehetséggel kellett volna rendelkeznem, hogy tudjam: a háború még korántsem közeledik a végéhez, és két évvel később a várost ismét megostromolják. A történelem ismétli önmagát. „Bementem egy szobába, ott volt Aszad egy katonája – mondta Ahmed, a Szabad Szíriai Hadsereg sebesült katonája. – Nem voltam képes arra, hogy megöljem, úgyhogy ő lőtt rám.” Lenézett térdtől lefelé hiányzó lábára. Ahmed nem volt képes lelőni egy vele egykorú fiút, aki egy másik világban akár a padtársa is lehetett volna. A fiú látta Ahmed hezitálását, és ő lőtt először. A lövés leszakította Ahmed egyik lábának a felét. „Hát nem gyönyörű történet?” – mondta Ahmed a fájdalomtól a fogát csikorgatva, majd elfordult.

A kenyérért sorban álló emberek a háborúról beszélgettek. – Öt órája vagyok itt. – Én már hat. Az emberek ismerős arcok után kutattak, barátokat, szomszédokat, nagynéniket, nagybácsikat és unokatestvéreket kerestek a tömegben. Senki sem volt már felismerhető. Sztálin évei jutottak eszembe, az, ahogyan Anna Ahmatova, a költőnő írt a várakozásról, a fájdalomról, arról, hogy a sorban álláskor már a saját szeretteit sem ismerte meg, mert a szomorúság kitörölhetetlenül beleivódott a vonásaikba. Ez volt az egyetlen „ellenzéki pékség”, amely nem a kormány, hanem a lázadók területén működött. Az embereket, akik ide jöttek, nem a politika, hanem az éhség mardosta. Mégsem csak egyedül Aszadra, hanem az összes politikusra haragudtak. Haragudtak az ellenzékre, arra, hogy hiányzott a valódi politikai vezetés. Haragudtak a Nyugatra, Kínára és Oroszországra, amely Aszadot támogatta, és persze a „szakállas alakokra”, a radikális dzsihádis–tákra, akikből hamarosan meg fog alakulni az ISIS. Még ránk, újságírókra is haragudtak, akik egy ütött–kopott autóban ültünk a pékség előtt. Nicole Hongkongban született, és hiába fedte be a haját hidzsábbal, amikor meglátták az arcát, rá is mérgesek lettek, mert Kína és Oroszország együtt akadályozták meg, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa szankciókat hozzon a szíriai kormány ellen. Az emberek kiabálni kezdtek, és az ablakon dörömböltek. Ugyan mi köze volt Nicole–nak az ENSZ Biztonsági Tanácsához? Semmi. De a tömeg dühe mindig ijesztő, és O., a sofőr a fegyvere után nyúlt. Ez még rémisztőbb perspektívának tűnt, hiszen ha O.–nak van fegyvere, akkor a tömegben másoknak is lehet. Ráripakodtam, hogy tegye le, végül Paddy győzte meg higgadtan, hogy nem lenne jó ötlet a pisztolyát lóbálnia. Aztán a tömegben néhányan segíteni próbáltak, és utat nyitottak nekünk, mi pedig ezen bemenekültünk a péküzembe. A műhelyt egy Mohamed nevű férfi vezette, aki a háború előtt autószerelő volt. Hálátlan munkája volt. Ha a kenyér nem kelt meg, ha nem érkezett meg a benzin, és nem duruzsoltak a generátorok, vagy ha nem volt elég kenyér, a tömeg ellene fordult. Az Aszad–

kormány üzent neki, hogy ha tovább működteti a pékséget, elrabolják, megkínozzák és megölik. De ő azt mondta, hogy nem hallgat a fenyegetésekre. Túl sok dolga volt: kenyeret kellett sütnie. Vállat vont. „A kenyérnek meg kell kelnie, úgyhogy folytatom a munkát – mondta. – A kelés öt órába telik.” Leverte a lisztet a nadrágjáról, és intett, hogy kövessük a hatalmas keverőgépek felé. Nem félt Aszad milicistáitól, sem a bűnözőktől, de a Szabad Szíriai Hadsereg katonáitól sem. Amikor a nap felkelt, minden hajnalban pontosan megjelent a pékségben, egy egykori gyár tátongóan üres épületében, és elkezdte a munkát. Elindította a generátorokat, bekapcsolta a gépeket, összekeverte a lisztet a vízzel, és felügyelte a csupasz, üres épületet. Körülbelül öt embere volt. Nem volt pénze, hogy többet vegyen fel, és a munkások amúgy sem tudtak volna átjutni a szomszédos frontvonalon. A berendezések az őskorból származtak. „Ha nagy baj van, mint most ez a háború – mondta Mohamed –, az embernek muszáj dolgoznia. Különben egész álló nap nem gondol másra, mint a harcokra. Akkor már inkább a kenyérre gondolok.” Mohamed és brigádja egy nap alatt körülbelül 17 ezer zacskó kenyeret készített, egy–egy zacskó tizennégy pitát tartalmazott. Az ő kenyere tartotta életben Aleppót. Mielőtt megfenyegették volna, a rezsim előbb pénzt ígért neki, hogy ne süssön, és az emberek éhezzenek. De most a Szabad Szíriai Hadsereg védte. Már halott lenne, ha ők nem lennének, tette hozzá. Lisztet és sót, valamint a generátor működtetéséhez benzint is szereztek neki. Elgyötört hangon folytatta: „Minden egyes pillanatban, a nap minden órájában csak arra gondolok, hogy vajon tudok–e benzint szerezni a generátorokba. Ezen múlik, hogy jól tudok–e lakatni egy egész várost. Minden áldott nap.” Alkonyatkor rózsaszínű alakok öltöttek testet az árnyékból. Homály uralkodott az utcán, lassan leszállt az este. Az égen megjelentek a halvány csillagok. Aznap hajnalban, a nap első sugarainál bepakoltuk a felszerelésünket O. rozoga autójának csomagtartójába. Vittünk magunkkal egy–egy golyóálló mellényt, egy sisakot, egy hátizsákot,

amely egy napra elegendő vizet és energiaszeleteket tartalmazott, továbbá egy alumíniummal bevont izolációs fóliát és orvosi felszerelést. A Zarzur kórházba indultunk. Az intézmény főorvosa először barátságosnak tűnt, behívott a szobájába. Ám amikor leültünk a repedezett, hideg bőrkanapéra, idegen tekintettel nézett rám, mint egy kivert kutya. Egész nap dolgozott, azelőtt pedig egész éjszaka. Nemcsak a szeme alatti sötét karikák, hanem még a karja csüngése is vereséget és kimerültséget sugárzott, mintha a testének nem lett volna súlya. A fárasztó munka fizikailag is elgyötörte a testét. – Több száz ember került be hozzánk az elmúlt hónapban a rakétatámadások miatt – emelkedett meg a hangja dühösen. – Hol van ilyenkor az ENSZ? Miért nem jön a nemzetközi közösség, hogy végre megmentsen? Azt mondta, az ENSZ ígéretet tett, hogy a kórházakat nem fogják bombázni. Amikor tiltakoztam, hogy én nem vagyok az ENSZ, belém fojtotta a szót. – De hát bombáznak! Egyfolytában bombázzák a kórházakat! Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de minden válasz értelmetlennek tűnt, így csöndben maradtam. Az orvos előrehajolt ültében, közelebb húzódott, és kinyújtott ujjával rám mutatott: – Mondja meg, hol vannak! – förmedt rám. – Hol az ENSZ? Ki jön, hogy megmentsen? – Az ENSZ nem fog jönni – szólaltam meg végül. – Ne várjanak senkire! A szíriaiaknak magukat kell megmenteniük. Hosszú másodperceken át nézett rám kikerekedett szemmel. Utána talpra ugrott, az ajtóra mutatott, és megkért, hogy menjek el. Zavarodottan összeszedtem a dolgaimat, majd felálltam. Ahogy kifelé mentem, utánam kiabált: – Egyetlen ENSZ–tisztviselő jött el a kórházba, senki más. Megígérte, hogy segíteni fog. De nem csinált semmit! – A folyosón végig hallottam, ahogy kiabál utánam: – Senki nem tesz semmit! Mindenki megígér mindent, de nem tesznek semmit! Elegünk van! Örökre egyedül maradunk, és mindig egyedül is voltunk! Hiszen én is tudom, akartam neki mondani. Tudom, hogy nem teszünk semmit. Ez a legrosszabb az egészben: amikor az ember

rádöbben, hogy egy világ választja el azoktól, akik Aleppóban, Homszban, Dumában vagy Darajjában rekedtek. Én elmehetek, hazatérhetek a saját világomba, ahol van áram és szeletelt kenyér. 18 Ilyenkor kezdem szégyellni magam, hogy ember vagyok.* Aznap éjjel a sötét lakásban, ahol csak elemlámpák fénye világított, megismertem egy amerikai újságírót. Göndör haja volt, szemüveget viselt, pufók volt, mint egy gyerek. Vicces fickónak tűnt, és mintha könnyedebben vette volna a nehézségeket, mint a legtöbben közülünk, ami valóságos megváltásnak tűnt a pékségben eltöltött nap után. A neve Steven Sotloff volt. Egy washingtoni kutatóval, Barakkal együtt utazott. Mindketten beszéltek arabul, és rendszeresen dolgoztak együtt. Steve korábban Jemenben élt, ahol arab nyelvet tanult, és Szanaa óvárosában lakott. Magányos élete volt, láthatóan sok nehézség volt mögötte, azt mondta, krumplis szendvicsen él. De Barakkal folyamatosan tréfálkoztak, viccekben beszéltek. Olyanok voltak, akár Stan és Pan. Később Steve Jemenből Bengáziba költözött. – Végig Bengáziban éltél?! – kérdeztem. – És hogy jártál el moziba? Hogyan tudtál randizni? De ő csak nevetett és nevetett, és azt mondta, az élete el van cseszve, mint minden külföldi tudósítóé. – Te talán nem lennél boldogabb, ha nem ásod bele magad ilyen mélyen a szíriai háborúba? – kérdezte. Egy másik széken egy fotós, Jason ült, aki egy fájdalmasan szép könyvet szerkesztett Oroszországról. Az összes ruhája egyszerre volt rajta: vastag kabát, kalap és termokesztyű. Szótlanul ült a székén. Elmondta, hogy Isztambulban lakott, és onnan busszal utazott Gazientepig. Aztán elhallgatott, és többet nem szólalt meg. Fényképezőgépe az ölében feküdt. Annál többet beszélt Steve Sotloff. Éhes volt, így adtam neki egy szatyornyi fagyasztott ételt, nem különösebben jó müzlis joghurtot ezüstszínű csomagolásban, és csirkét világossárga szószban, amit még Párizsban vásároltam egy kempingszaküzletben a Saint– Germain mellett. Éhesen befalta az egészet. Azt mondta, ízlett neki.

Megmosolyogtatott az amerikai szleng, amit beszélt, az ellentét Aleppó és a szavai között, arckifejezése és gyermeki kíváncsisága. Egy időre megfeledkeztem a hidegről, az idegességről és a görcsös félelemről a gyomromban. Steve és Jason fillérekből utaztak, időről időre szükségük volt fuvarra, így gyakran beugrottak másokhoz potyautasnak a hátsó ülésre. Helyi segítőnk egy jóképű, ideges férfi volt, a neve A. Sem Steve, sem én nem bíztunk meg benne teljesen. A.–val kapcsolatban minden bizonytalannak tűnt: a neve, az életkora, a szerepe a harcokban, nem volt világos, hogy harcolt–e a lázadók oldalán, és ha igen, melyik brigádban. A. nevét egy francia fotóstól kaptam meg, felhívtam, megbeszéltünk egy találkozót. A. megígérte, hogy a lehetőségeihez képest igyekszik majd ügyelni a biztonságunkra. Nem teljesen hittem neki. Nicole sem volt biztos a dologban. Még csak 26 éves volt, de annyi időt töltött Szíriában, különösen Aleppóban, hogy máris remek ösztönei fejlődtek ki. Hiába volt fiatal, sokkal idősebbnek tűnt a koránál. Komoly, csendes, visszafogott nő volt. Azt állította magáról, hogy a háborút dokumentálni, fényképezni jött Aleppóba, valójában azonban barátját, Jim Foley–t kereste, aki maga is fiatal újságíró volt, és elrabolták. Nicole–nak csupán töredékes információi voltak Jimről. Kilenc héttel korábban a határ török oldalán várt rá, amikor a fiú többé nem adott magáról életjelet. Nicole egy detektív alaposságával igyekezett összerakni a barátja utolsó napjait és óráit, hátha sikerül kiraknia a mozaikot, és találnia valamit, ami nyomra vezeti. Amikor róla beszélt, a szavai tele voltak gyöngédséggel, és sugárzott belőle, hogy mennyire meg akarja találni. A fivéreként szerette Jimet. Volt még velünk egy hosszú, hullámos hajú, egzotikus szépségű szíriai lány, aki erős fekete szemfestéket használt. A francia erre a dús idomú típusra a pulpeuse szót használná. A beszéde, mozgása veleszületett érzékiséget sugárzott. A kezébe fogta csimbókos hajamat, és megpróbálta kifésülni; kölcsönadott rúzst, szemceruzát, hajkefét. A. néhány nappal azelőtt veszítette el a legjobb barátját, hogy megérkeztünk a frontra. Emiatt a legváratlanabb pillanatokban tört ki könnyekben, például amikor kiment a hátsó teraszra, hogy újraindítsa

a köhögő generátort, vagy az aleppói helyzetről beszélt. Megállás nélkül cigarettázott, úgy tűnt, mint aki soha nem eszik, ellenben egyfolytában teát ivott. A teába kockacukrot dobált, beleszürcsölt, lenyelte, majd újra töltött. Miután a barátját eltemették, A. és a szíriai lány majdnem egy egész éjszaka fent maradtak, és beszélgettek a szobában, ahol Jasonnel karosszékben aludtunk. Hallottam, ahogy felváltva nevetnek és sírnak. Amikor együtt láttam őket, akkor értettem meg, milyen rossz állapotban vannak mind a ketten. Aznap este vacsorára fagyasztott ételeket ettünk alumíniumdobozból. A. azt mondta, a szíve összetört, majd újra sírni kezdett, sűrű hüppögés közepette. „It’s too much – 19 mondta angolul, majd újra megismételte. – Too much. “ A generátor már megint leállt, és a szoba elsötétült. A. gumikesztyűt húzott, kiment az esőáztatta udvarra, és megpróbálta újraindítani. Ezúttal nem sikerült, karjait széttárva jött vissza a házba. „Reggel szerzek benzint” – mondta, majd leült egy székre, és többet nem szólalt meg. Aznap éjszaka A. és a lány sokáig ébren maradtak. Az asztalon egy fél sült csirke volt, amelyet A. a sötét utcán vásárolt egy árustól. Olajos zsírpapíron hevert a poros asztalon. A két szíriai egymás mellé húzta hálózsákját a földön, egymás felé fordulva ültek, és suttogtak. Lehet, hogy flörtöltek, bár a lány azt mondta, ő a forradalom gyermeke, és van vőlegénye, a lázadók egyik fontos parancsnoka, aki kint harcol a fronton. Később, ahogy próbáltam elaludni, még hallottam, hogy cigarettáznak – ahogy összegyűrték a dobozt, rágyújtottak, mélyen beszívták a füstöt, kifújták és nevettek. Hajnali két óra volt. Odakinn még hallatszottak a lövések, valahol egy gránát csapódott be. Végül álomba merültem. A lány még mindig A.–t vigasztalta, aki nem hagyta abba a hüppögést. Olyan volt, mintha nem kemény harcos, hanem egy gyerek lenne. Néhány héttel később A.–t meggyilkolták a saját autójában. A pisztolya, amelyet az ülés alatt tartott, nem segített rajta. Lázadócsoportok közötti frakcióharcoknak esett áldozatul: lehet, hogy bosszúból támadtak rá, lehet, hogy ki akarták rabolni. Úgy tűnt, hogy

senki sem tudja az okát, és ami még rosszabb, senki nincs meglepve. O., a sofőrünk, aki Aleppóban fuvarozott bennünket, és elvitt a pékségbe meg az óvárosba, szintén súlyosan megsebesült, meglőtték vezetés közben. 0 azonban túlélte. írtam a gyönyörű szíriai lánynak, de nem válaszolt. Néhány hónappal később kaptam tőle egy furcsa, széteső e–mailt, amelyben arra kért, találkozzam vele valahol Homszban. A levélben megjelölt egy időt és egy helyet, és azt mondta, ott fog várni rám. Csapdának tűnt, így nem válaszoltam. Gyanakodtam, paranoiás lettem a Szíriából érkező üzenetekkel kapcsolatban, mint mindannyian. A lányt soha többé nem láttam, de néhány hónappal később újabb e– mailt kaptam tőle, amelyből kiderült, hogy az előző üzenetet nem ő küldte. Azt hallottam, hogy az an–Nuszra, majd később az ISIS így csalta csapdába és rabolta el a külföldieket. Steve írta meg nekem e–mailben, hogy A.–t meggyilkolták. „Nem vagyok túlzottan meglepve. Egy kicsit mindig kellemetlenül éreztem magam az irodájában. Egyértelmű, hogy célpont volt. Az embereknek a városban elegük van a káoszból, és nyilván nem rajongtak azért, aki újságírókat kísérgetett. Annyi barátom meghalt ebben a háborúban. Lassan engem is beszippant az örvény.” Steve–et és engem összehozott, hogy megpróbáltuk megérteni, mi történhetett A.–val. Vajon mit csinált a halála előtt, és kinek állt érdekében, hogy kivégezze? Steve vissza akart menni Szíriába, bár attól félt, hogy a neve rajta van egy feketelistán. A lázadók megharagudtak valamiért egy írására, bár az okát nem értette. Legközelebb Michigan államból jelentkezett, ahol Líbiáról tartott előadást olajtársaságok képviselőinek. Azt mondta, most írni akar, meglátogatja a családját Miamiban, majd visszamegy Szíriába a háborúról tudósítani. A Facebookon írt: „Mostantól Szíriára akarok koncentrálni. Ügy tervezem, hogy április elején Antakyá–ban leszek. A nyarat a környéken töltöm. Aztán megpróbálok eljutni Rakkába18, Haszakába, Hama északi részébe és Homszba… Szeretnék veled is dolgozni a nemierőszak–ügyön, bár, ahogy te is mondtad, férfiak rendszerint nem tudnak meg túl sokat helyiektől ebben a témában.”

Április 16–án újra felbukkant, az útját szervezte a szíriai Kur– disztánba. Továbbra is szeretett volna a szexuális erőszakot feltáró cikken dolgozni, amely ekkoriban már a végéhez közeledett. Anyagi nehézségei voltak, és időről időre megrémült, hogy egyedül utazik a világban, és sem pénzügyi, sem érzelmi támogatója nincs. Azt is megtudta, hogy a neve felkerült valamilyen listára: „Úgy tűnik, rajta vagyok az idióta határőrök listáján Barakkal együtt, megpróbálom kideríteni, hogyan és miért…” Megkérdeztem, tényleg fontos–e ez. „Hát, amikor engem tesznek felelőssé Dir Sifa lebombázásért19, akkor, azt hiszem, fontos – írta epésen. – Pedig csak öt héttel a bombázás után tettem be a lábam Szíriába.” Akkor ne menjen, javasoltam neki. Úgy hangzik, mint aminek rossz vége lesz. Úgy hangzik, mint egy nagy lószar, válaszolta. Steve nem volt megijedve, vagy ha mégis, akkor nem mutatta. „Annyira naivak vagyunk – írta 2013 márciusában, röviddel azután, hogy Aleppóban megölték egy másik barátunkat. – Még mindig felveszem a mobilommal, ahogy a harci repülők kioldják a bombáikat. Az ember legyőzhetetlennek érzi magát, hiába leselkedik rá a halál. Azt mondogatom magamban, hogy csessze meg, ez az én filmem, nem fogok meghalni! jut eszembe, hogy valami vidámabbat is kérdezzek: hol vetted azt a konzervet, amit a múltkor ettünk, amikor Abdullahnál találkoztunk? Olyan jól nézett ki az a kaja az alumíniumfóliában, hogy legszívesebben lenyúltam volna az összesét.” Steve hamarosan visszatért a Közel–Keletre, és július 25–én izgatottan jelentkezett: „Hello, G. mama! Üdv Törökországból! Elmúlt már az Aleppó–undorod? Úgy néz ki, a jövő héten visszamegyek!” Azt szerette volna, ha együtt utazunk Szíriába, és megfelezzük a költségeinket. De azon a nyáron valamiért nem akartam visszatérni. A fiam túl gyorsan nőtt, és már így is sokat elvesztegettem a gyerekkorából. Üzentem Steve–nek, hogy vigyázzon magára, én a nyarat a kisfiámmal töltöm, és majd ősszel újra találkozunk. „Mulass jól!” – válaszolta Steve, és még ajánlott néhány filmet meg egy jégkrémet. Ez volt az utolsó alkalom, hogy írt. Néhány nappal később eltűnt.

Szíriában egyre több embert raboltak el. Egy másik úton megismertem Kayla Muellert, egy fiatal amerikai nőt, aki Arizona államból jött, hogy szíriai gyerekekkel foglalkozzon. Egy szíriai barátommal volt, akit a vőlegényének mondott. Lelkes és fiatal, naiv és kedves volt. Elragadta a vágy, hogy szíriai menekültekkel foglalkozzon, bár azt nem sikerült kihúznom belőle, melyik szervezetnek dolgozik. Néhány nappal később őt is elrabolták. Huszonhat évesen halt meg Rakka bombázásában, ahol az ISIS tartotta fogva. Soha nem ment feleségül a barátomhoz, nem lettek gyermekeik. Még éppen csak elkezdett dolgozni a menekültekkel, akiket meg akart menteni. 2013. augusztus 6–án délután 2 óra 14 perckor üzenetet kaptam a Facebookon Steve fiókjából, amelyet a barátja, Barak írt. Szia, Janine, Barak vagyok, Steve barátja. Steve 48 órával ezelőtt Szíriába ment Abdallah barátjával, Juszuffal, és azóta nem adott életjelet magáról. Az S–logisticson20 azt írják, hogy Juszuf eltűnt. Nincs elérhetőséged szíriaiakhoz, akik ismerhetik? Légy szíves, egyelőre senkinek ne beszélj a dologról, még senki sem tud róla.21 Hamarosan kiderült, hogy Steve–et elrabolták, és eladták az ISIS– nek. Egy évig tartották fogságban. A családja igyekezett elkerülni a hírverést, mert attól tartottak, hogy kiderül: Steve zsidó, és Izraelben tanult, noha politikailag egyáltalán nem értett egyet a zsidó állam jelenlegi vezetésével. Más európai foglyokkal, köztük Jim Foley–val zárták egy cellába. Megismerték egymást, néha veszekedtek, néha együtt sírtak, majd gyötrődve látták, ahogy mások kiszabadulnak, amikor a kormányuk váltságdíjat fizet értük. Az Egyesült Államok ilyet nem tesz, így Steve–nek és Jimnek tudnia kellett, hogy soha nem fogják elengedni őket. 2014 szeptemberében Steve Sotloffot megölték az ISIS „szakállas fickói”, ahogy ő nevezte őket. Nem tudtam elképzelni, hogy lefejezik a mosolygós, nevetős fiút, aki folyton viccelt és mániákusan követte kedvenc kosárlabdacsapata, a Miami eredményeit; aki okos és vicces e–maileket írt, gyereknevelési tanácsokat adott, és annyira nagyvonalú kolléga és barát volt. Néhány héttel korábban Jim Foley–t is lefejezték, hiába volt Nicole minden erőfeszítése és a család minden próbálkozása, hogy

megtalálják. Nem néztem meg a gyilkosságokról készült videókat, nem voltam képes rá. De láttam egy fotót Steve–ről, amely a kivégzése előtt készült. Narancsszínű overallt viselt. Lefogyott, rengeteget veszített a súlyából. Az arca már nem volt pufók, és nem hordott szemüveget. Átfutott egy emlék az agyamon: Steve mindig azt mondta, hogy Törökországban azért nem tudott csajozni, mert a nők dzsi– hádistának nézték a szakálla miatt. Most az arca frissen volt borotválva. Sem kíváncsiság, sem fiatalság nem tükröződött rajta, csupán fáradtság, örökös kimerültség. A szíriai sivatagban térdelt, fiatalnak, aprónak és törékenynek tűnt. Élete brutális véget ért idegenek kezétől, egy olyan, távoli vidéken, amelynek szépségéhez kevés másik hasonlítható. Nicole–lal tavasszal visszamentünk Aleppóba. Ellenzéki harcosokat kísértünk, akik napról napra radikalizálódtak, egyre vallásosabbnak tűntek. Az utcára már nem volt biztonságos kimerészkednünk, mert külföldiként célpontnak számítottunk. A hálószobánkban ettünk, a szomszédasszony még mindig tálcán hagyta az ételt, ám a nappaliba, ahol a férfiak találkoztak, beszéltek és dolgoztak a számítógépen, már nem léphettünk be. Amikor kimentünk a fürdőszobába, hogy mossunk vagy vizet hozzunk a konyhából, elhallgattak, és tekintetüket a földre szegezték. Aleppó néhány hónap leforgása alatt reménytelenül megváltozott. A katonák, akik egykor a szabadságért ragadtak fegyvert, elvesztették hitüket a demokráciában, és radikalizálódtak. Amikor elhagytuk a várost, a kivezető úton megpróbáltam megtalálni a régi Szíria nyomait. Azt az országot kerestem, amelyet az iszla–misták megérkezése előtt ismertem, és megpróbáltam alaposan az emlékezetembe vésni, hogy a képekre akkor is emlékezzem majd, amikor az ország már nem létezik többé.

UTÓSZÓ 2016. november 2013–14 telén Jordániában, Egyiptomban és Libanonban más kutatókkal együtt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága számára dolgoztam egy projekten. A projekt szíriai menekült nőkkel foglalkozott, akik elhagyták az országot, és azóta egyedül nevelték a gyerekeiket. Ezek a nők a gyermekeikkel sátrakban, viskókban, garázsokban, táborokban, néha lakásokban éltek. Egyedül voltak, hiszen a férjük meghalt a szíriai háborúban, a harctéren volt, esetleg egyszerűen eltűnt. Sokan közülük egész életükben egyetlenegy döntést sem hoztak meg egyedül; némelyikük még nem hagyta el az otthonát férfi kísérő nélkül. Volt, aki 14 évesen férjhez ment, most pedig kidobták egy ismeretlen világba, távol a vidéki Szíriától. Ez a változás elviselhetetlen volt számukra. Egyedülálló nőként a társadalom szemében csapodárnak számítottak, a férfiak szexuális zsákmányként néztek rájuk a környezetükben vagy a táborban, ahol éltek. Néhányan féltek elhagyni a sátrukat, és meg sem fordult a fejükben, hogy elsétálhatnának a közeli faluba vásárolni, hogy enni adjanak a gyerekeiknek. Észak–Libanonban beszéltem egy nővel, aki egy csupasz, félig elkészült toronyházban élt. A húlai mészárlás túlélője volt: amikor a Sabiha fosztogatni kezdte a faluját, elrejtőzött a gyerekeivel. A férje meghalt a harcokban, ő pedig egyedül maradt. Becsukta az ablakot, a gyerekeket elbújtatta, és a milícia valamiért nem rohanta le a házát. Amikor a vérontás véget ért, felkapta a gyerekeit, és meg sem állt velük a libanoni határig. Egyiptomban megismertem Mariát (akinek nem ez az igazi neve). Egy menekülttáborban dolgozott, és két kislányával élt. A története egyszerre volt rettenetes és felemelő. Homszból érkezett, ahol a bántalmazó férjével élt, aki radikalizálódott, amikor a Szabad Szíriai Hadsereg toborozni kezdett. Elmenekült előle, Közép–Szíriába

utazott, de útközben kormánykatonák lelökdösték a buszról, és azzal fenyegették, hogy megerőszakolják. A kislányai a busz ablakából nézték, ahogy az anyjuk térden állva könyörög a katonáknak, hogy ne bántsák. Végül megúszta. Egy kisvárosban telepedett le, ahol ismét letartóztatással fenyegették. Innen az éjszaka közepén Latakiába utazott, ahol a rendőrség igazoltatta, majd letartóztatta. Itt érte utol a férje, aki fogta a kislányokat, és Egyiptomba utazott velük. Maria követte őket, de a férje fizikailag és érzelmileg is újra bántalmazni kezdte. Összeszedte minden erejét, és a kislányaival Kairóba menekült. Kairóban találkoztam vele, a menekülttáborban ült egy asztalnál, és szíriai asszonyokat tanított arra, hogyan gondoskodjanak magukról ebben a furcsa, új világban. Ő a legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam. „Igyekezz, hogy boldog legyél az életben” – tanácsolta nekem egy olyan háború túlélőjeként, amely a pszichéjét nyilván nem hagyta érintetlenül. Végül hajón, autóval, busszal és gyalog sikerült a lányaival eljutnia Németországba. De azt mondta, fájdalmas szembenéznie a ténnyel, hogy valószínűleg soha nem fog tudni hazamenni. Az évek során sok háború, konfliktus és humanitárius katasztrófa menekültjeivel találkoztam. Mindig ugyanazokat a kérdéseket tettem fel nekik: Mit vittél magaddal? Mit hagytál otthon? Mi hiányzik a legjobban? Hogyan fogod újrakezdeni az életedet? És, ami a legfontosabb: meg akarom tudni, miért hagyták el az otthonukat. Mikor jöttél rá, hogy nincs maradásod? Melyik pillanatban vált a helyzeted elviselhetetlenné? Mikor mondtad: ebből elég, muszáj elmennem máshová? Ha pedig nem hagyod el a hazádat, milyen körülmények bírnak maradásra? Az átlagember számára a háború úgy kezdődik, akár egy lavina. Az egyik pillanatban még időpontot kér a fogorvoshoz, és beíratja a kislányát balettórára, aztán hirtelen minden összeomlik. Az egyik pillanatban a megszokott rutin szerint éli az életét, a bankautomaták és mobiltelefonok működnek. De egyszerre minden leáll. Az utakon sorompók emelkednek. A tartalékosokat behívják, és a szomszédok elbarikádozzák az otthonukat. Minisztereket ölnek meg,

és az ország anarchiába süllyed. Apák tűnnek el. A bankok zárva tartanak, a pénz, a kultúra és az élet a korábbi formájában megszűnik. E könyv elején már beszéltem arról, hogy első damaszkuszi látogatásom idején a mindennapi élet úgy zajlott, mint akárhol máshol. Operát hallgattam a Közel–Kelet egyik legjobb operaházában, csütörtök este bacchanáliaszerű fogadásokon vettem részt a medence mellett, és esküvőkre hívtak meg, amelyeken a párok kifinomult szunnita vagy síita ceremónia szerint házasodtak össze. Láttam, ahogy sminkesek csodát műveltek a színésznők arcával egy–egy magazin fotózása előtt. Ez mind–mind része volt a szíriai életnek, és egy darabig még folytatódott, amikor a háború elkezdődött. Utána hirtelen minden eltűnt, távoli emlékké lett. Az ünnepségek vékony, csillogó felszíne alatt tapintható volt a feszültség, érezhető volt a rettegés, hogy az egy hónapja kezdődött konfliktus átterjed a damaszkuszi utcákra. Érkezésemkor az emberek már elkezdték elhagyni a várost. Mindenki búcsúpartit szervezett, a nagykövetségek lehúzták a rolót. Barzeh és al–Midan negyedei, ahol korábban a péntek délutáni imádság után sétálgattam, tiltott zónákká váltak, ahol az ellenzék volt az úr. Vajon a mecsetben látott emberek közül hányan hagyták el Szíriát, és menekültek Libanonba vagy Törökországba? A háború mindig úgy terjed, akár az erdőtűz. Dolgoztam újságíróként Boszniában, Irakban, Afganisztánban, Sierra Leonéban, Libériában, Csecsenföldön, Szomáliában, Koszovóban és Líbiában. A pillanat, amikor a normális szélsőségesen abnormálissá válik, mindenütt hasonló. 2002–ben Abidjanban, Elefántcsontpart fővárosában egy este megvacsoráztam egy elegáns olasz étteremben, majd lefeküdtem aludni. Amikor felébredtem, a fővárosban ki volt kapcsolva a telefonszolgáltatás és a rádióadás, „lázadók” foglalták el a televízió épületét, és világító rakétákat lőttek fel az égbe. A kertemből egyszerre éreztem a mangófák illatát és az égő házak fojtó bűzét. A környék lángokban állt. A béke és a háború között volt még huszonnégy óra, éppen elegendő arra, hogy felkapjam az útlevelemet, a számítógépemet, néhány kedvenc fényképemet, és

átmeneküljek egy hotelbe a város központjában. Soha nem tértem vissza abba a mangófák által ölelt, imádott házba. 1992 áprilisában egy barátnőm Szarajevóban a munkahelye, egy bank felé sétált miniszoknyában és magas sarkú cipőben, amikor az utcán meglátott egy tankot. Hirtelen lövések dördültek. A barátnőm remegve bújt be egy kuka mögé, és az élete örökre megváltozott. Néhány héttel később feltette a kisgyerekét egy buszra, és elküldte valakihez, akit az életében nem látott, hogy egy másik országban biztonságban legyen. Évekig nem látta viszont a kicsit. Így kezdődik a háború. 2012 nyarán Robert Mood norvég tábornok, az ENSZ egykori damaszkuszi főmegfigyelője azt mondta, hogy a háborúk különböző módokon törnek ki. Ám a Tremszeh faluból érkező híreket hallva22 és látva a Homszból autójukra kötözött matraccal menekülő családokat, az ablaknak préselődő apró gyerekarcokat, az embernek könnyen eszébe jut a nemzetközi közösség tévelygése az elmúlt két évtizedben. Szíriaiak, akik néhány évvel ezelőtt még szíriainak nevezték magukat, most azt mondták, alaviták, keresztények, szunniták, síiták, drúzok. Az egész nyár, majd a rákövetkező tél és tavasz politikai vitákkal zajlott. Oroszország továbbra is megvétózta az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntéseit, amelyek szankciókkal sújtották és jobb belátásra bírhatták volna Bassár el–Aszad elnököt. A diplomácia nem először mondott csődöt. Amikor Kofi Annán volt a békefenntartó missziók felelőse, az ENSZ a partvonalról nézte a boszniai és a ruandai népirtást. Miközben ezt a könyvet írom, Radovan Karadzsicsot, a „boszniai mészárost” húsz évvel az eseményeket követően végre elítélték a Srebrenicában elkövetett háborús bűnök miatt, Ratko Mladics, a boszniai szerb hadsereg háborús bűnökkel vádolt egykori vezetője pedig bíróság előtt áll. A diplomácia ezúttal éppen Szíriában vall kudarcot. Kofi Annán az ENSZ szíriai különleges megbízottjaként is szolgált, e posztjáról 2012 augusztusában mondott le. Az ENSZ és az Arab Liga egyesített különmegbízotti pozícióját Lakhdar Brahmini, a veterán tárgyaló vette át. Bár sokan tekintettek rá megváltóként, a kudarcoktól megcsömörlött diplomata 2014 májusában lemondott. A jelenlegi

főtárgyaló az olasz–svéd emberi jogi szakember, Staffan de Mistura, aki széles körű boszniai és szudáni tapasztalattal rendelkezik. Mindent megtesz, ami tőle telik, de arra nem képes, hogy véget vessen a háborúnak. Minden egyes háborúban, amelyről tudósítottam, a tűzszünet arra szolgált, hogy a felek időt nyerjenek, és később még több civil haljon meg. Vagy, ahogy kollégám, a BBC–nél dolgozó Jim Muir találóan megfogalmazta: „A fegyverszünet gyakran arra ösztönzi a szemben álló hadseregeket, hogy megerősítsék a pozíciójukat a terepen, mielőtt a háború véget ér.” Mikor e sorokat írom, Bassár el–Aszad szíriai hadserege orosz támogatással hadműveletet indított a lázadók kezén levő aleppói területek visszafoglalására. A város keleti negyedei jelenleg is ostrom alatt állnak. A hadművelet azt követően kezdődött el, hogy az Egyesült Államok és Oroszország képviselői 2016 szeptemberében New Yorkban találkoztak a szíriai tűzszüneti tervek felélesztése érdekében. De Mistura sajnálkozását fejezte ki a tárgyalások kudarca miatt, és kifejezte aggályát, hogy Szíria visszazuhan a nyílt ellenségeskedésbe. Bár a szíriai és orosz légi csapásokat egy rövid időre felfüggesztették, Oroszország világossá tette, hogy a béketárgyalásokat nem szándékozik újrakezdeni a közeljövőben. De Mistura kijelentette, hogy a tűzszünetet illetően továbbra is bízik az amerikai és az orosz kormány támogatásában, ENSZ–tiszt– viselőként töltött évei során azonban nem látott még olyan konfliktust, „amelyben ennyi fél lenne jelen egymástól ennyire eltérő szándékkal”. Tizenöt évvel ezelőtt Kofi Annán az ENSZ közgyűlése elé terjesztett beszámolójában elismerte, hogy a nemzetközi közösség képtelen volt megállítani a boszniai Srebrenicában történt vérontást. „Európa történetében a II. világháború befejezése óta nem fordult elő ehhez foghatóan borzalmas cselekedet” – írta a beszámoló. Az ENSZ–tagállamoknak sem akaratuk, sem lehetőségük nincs arra, hogy megállítsák a nők és a gyermekek lemészárlását. Amíg képviselőik hotelszobákban ülnek, beszámolókról egyeztetnek vagy vitatkoznak, nincs pontos képük arról, hogy mi történik valójában a fronton, és még több ember hal meg. Hát így kezdődik a polgárháború.

A Szíriában töltött idő során a lehető legtöbb emberrel igyekeztem beszélni. Interjúalanyaim a legkülönbözőbb szervezeteket képviselték, és olykor egészen eltérő álláspontot mutattak be. Meg akartam tudni, hogyan mondják el Aszad támogatói, hogy szerintük mi zajlik az országban, de azoknak az álláspontját is meg akartam ismerni, akik a bőrükön érzik a rezsim elnyomását. 2012–ben, a tűzszünetet megelőzően Damaszkuszból Homszba utaztam. A kétórás autóúton a kormány nyolc ellenőrző pontján mentem keresztül. Homsz egyik fele még többé–kevésbé úgy nézett ki, mint egy város, egyelőre nem pusztították el a tankok és a harcok. A bokrok elvadulva nőttek az út közepén, de néha járt egy–egy busz, amelyre a gyalogosok felszállhattak, ami a normalitás bizarr jele volt. Egy zsúfolt menekültközpontban találkoztam egy Szopia nevű nővel, aki 23 éves fiát, Muhamadot utoljára decemberben látta élve egy homszi kórházban. Az ágyútűzben repeszdarabok fúródtak a fiú fejébe, és az egyik elérte az agyát. Szopia az egyik reggel szokás szerint a kórházba indult a fiához, de az ágyát üresen találta. Az orvosok azt mondták, hogy a fiút átszállították egy katonai kórházba. Szopiát, mint mondta, „rettenetes gyanú fogta el”, amikor fia keresésére indult. Muhamad holttestét tíz nappal később találta meg a katonai kórházban. Kínzás nyilvánvaló jeleit viselte, a fejében két golyó ütötte lyuk volt, a talpán és a csuklóin elektrosokk nyomát látta, a hátán cigarettától származó égési sérüléseket talált. Szopia ebben a pillanatban értette meg, hogy az ország hadban áll. Azt mondta, a fia egyszerű ember volt, építkezéseken dolgozott, és nem volt kapcsolata a lázadókkal. De Szopia és fia Baba Amrban laktak, abban a homszi városrészben, amely a forradalmárok fő fészke volt. A kormány úgy tartotta, hogy minden Baba Amr–i férfi, aki elért egy bizonyos életkort, a Szabad Szíriai Hadseregben harcolt, de legalábbis szimpatizált vele. Megkérdeztem Szopiát, hogy harcolt–e a fia. Nem, nem harcolt, válaszolta. Szopia gyásza nyilván alig különbözött attól, amit a kormány oldalán harcoló katonák anyái érezhették. Azok a fiúk egyidősek voltak Muhamaddal, és őket házilag készített robbanóeszközök vagy repeszdarabok ölték meg Damaszkuszban. Sem ezeknek az

anyáknak, sem Szopiának nem számított a politika, nem éreztek mást, mint tömény fájdalmat, el nem múló gyászt. Lassan elhalványul az emlékezetemben a nap, amikor a katonák az ellenőrző pontokon fegyverek és lázadók után vizsgálódva az egész országban ellenőrizték a gépkocsikat. A gyanús utasokat félreállították és kikérdezték. A Homszba vezető úton udvarias, de szigorú Aszad–párti katonák állítottak meg. Az ilyen helyzetek nem érnek mindig rossz véget. Néha az ember már–már attól fél, hogy letartóztatják, de végül egészen érdekes beszélgetések kerekednek ki belőle, és megismeri valaki más álláspontját. Mindenkinek a véleményét igyekszem végighallgatni, nem számít, menynyire értek egyet az érvekkel. Homszban találkoztam egy kisfiúval, aki otthon, a parkettán ülve memóriajátékot játszott. Számára akkor kezdődött a háború, amikor 2011 márciusában kitört az arab tavasz. A szülei megtiltották, hogy elhagyja a házat. Amikor meglátogattam a családját, az utcát orvlövész tartotta rettegésben, és minden este ágyúzás kezdődött, ami az éj leszálltával még jobban felerősödött. A kisfiú Baba Amr kísértetjárta romjai közelében lakott, ahol a levegő még mindig súlyos volt a jázmin, az olajfák és a narancsvirág illatától. Ha becsukta a szemét a szobájában, még mindig elhihette, hogy odakint nincs háború. A fiú családja nem támogatta Aszadot; ellenkezőleg, a nagyanyja megveszekedetten gyűlölte. Mégsem mentek el Homszból. Hogy miért? A fiú anyja azt mondta, azért maradtak, mert ez az otthonuk. Pedig az élet itt már amúgy is olyan, akár egy börtönben, és ez csak egyre rosszabb lesz. A Mezzeh sugárút közelében egy muszlim nevű keresztény kormányhivatalnok elmesélte, hogy az ország, ahol felnőtt, ugyanúgy a különböző népcsoportok olvasztótégelye volt, mint Bosznia. Éltek itt örmények, keresztények, síiták, szunniták és görög ortodoxok. Azt mondta, a felkelés mindent megváltoztatott. „Mindenki elárulva érzi magát, aki hitt a szíriai modellben” – mondta. 2014 júniusában Bagdadban jártam. Irak és Szíria között eltörölték a határt.

Az ISIS úgy söpört át Irakon, akár a vihar. Elnyelt egész jazidi és keresztény falvakat, mindenkit magával sodorva, aki nem követte a szigorú szalafista vallási elveket. A jazidikat, ennek a misztikus szektának a képviselőit ismét elüldözték otthonukból. Szindzsár közelében, egy hegyen kerestek menedéket, ahol a hőség, a víz, az élelem és az orvosi segítség hiánya tizedelte őket. Végül a legtöbbjük megmenekült, és menekülttáborban kapott ideiglenes otthont, de e könyv írásakor az ISIS számos olyan területet uralt, ahol azelőtt aj azidik éltek. A ja– zidikkal szembeni állandósult erőszak miatt az ENSZ vizsgálóbizottsága az ISIS–t népirtással és más háborús bűnökkel vádolta. Az ISIS–től visszahódított területeken számos tömegsírt találtak, ahová olyan jazidi fiúk és férfiak holttestét temették el, akik nem voltak hajlandóak áttérni az iszlám vallásra. 2003–ban felkerestem egy jazidi közösséget, és napokon át velük éltem, részt vettem az esküvőiken, temetéseiken, és megismertem a hitviláguk néhány titkát. Ezek az emberek most pont úgy lettek földönfutóvá, ahogyan attól rettegtek. Néhány nappal később, 2014 júniusában az ISIS elfoglalta Mo– szult. A dzsihádisták kifosztották a központi bankot, elüldöztek egész családokat, elpusztítottak mindent, amit bálványnak tartottak, például iraki költők szobrát. Bagdadban a hotelszobámban feküdtem az ágyon, és megpróbáltam összeszedni az emlékeimet, mint egy iraki, aki a múlton mereng. Egyre jobban eluralkodott rajtam az érzés, hogy a Közel–Kelet egész vidékeit letörölték a térképről. Nyomasztó, végtelen reménytelenség, összetörtség, gyengeségérzet fogott el. Amikor ezeket a sorokat írom, az iraki biztonsági erőkből, kurd persmerga harcosokból, arab szunnita törzsekből és síita parami– litáris erőkből álló, mintegy 50 ezer főt számláló koalíció harcot vív Moszul visszafoglalásáért. Az ostrom 2016 októberében kezdődött. A csapatok november l–jén érték el Moszul keleti szélét, de a városban állomásozó több ezer ISIS–harcos heves tűzzel fogadta őket. Moszul az ISIS utolsó jelentős iraki bástyája; az ostrom várakozások szerint 20 hónapokig fog tartani, de ezt lehetetlen előre megjósolni. Az iraki barátaim korszakokra osztják az időt. Azt mondják, ez Szaddam alatt történt, az pedig akkor volt, amikor „az iraki–iráni háborúban harcoltam”, ez az első öbölháború idején esett meg, az a

második invázió alatt, ez meg akkor, amikor megjöttek az amerikaiak. Most pedig: mielőtt Moszul elesett. Vagy: mielőtt Szíriában kitört a háború, mielőtt az arab tavasz elkezdődött. A háborúban van néhány szép pillanat is. Megmutatkozik a bajtársiasság, az emberek összetartanak, leomlanak közöttük a falak, és olyanok is kapcsolatba kerülnek egymással, akik békeidőben soha nem találkoztak volna. Az emberek néha mély és őszinte dolgokat mondanak és tesznek. Emlékszem, egy meleg nyári napon egy ismert damaszkuszi művész óvárosi stúdiójában ültem. A szoba egykor egy zsidó családé volt, amely itt őrizte a szent Tórát. A művész azt mondta, a háború lassan véget ér. Nem volt sem kormánypárti, sem ellenzéki. Természetesen hitt a demokráciában és a szólásszabadságban, hiszen művész volt, de leginkább az alkotás érdekelte. 2010–ben, az arab tavasz előtt ez a művész a Közel–Kelet jövőjéről alkotott vízióját egy Guillotine című szoborkiállítással fejezte ki, amelynek a megnyitója a damaszkuszi óvárosban volt. Most, évekkel és több száz halottal később, valami visszavonhatatlanul megváltozott ebben az országban. Soha nem lesz már olyan, amilyen volt. Hogyan is lehetne újra olyan, mint azelőtt? Szíriát elevenen égette el a gyűlölet. 2015 tavaszán fejeztem be ezt a könyvet, Szíriába és a térségbe tett látogatásaimat követően. Az ISIS ebben az időben megszállva tartotta Moszult és elfoglalta Palmürát. Nem sokkal korábban újságíróktól és fotósoktól, akikkel a boszniai háború idején dolgoztam együtt, kaptam egy e–mailt. Fényképekből, írásokból, az emlékeinkből összeállítottak egy gyűjteményt, egy időkapszulát, hogy el ne felejtsük, mi történt ebben a sokat szenvedett országban. A tíz perc hosszúságú filmet szavakból és fényképekből szerkesztették, szomorú zenei aláfestéssel. A kisfilm elejétől végig bemutatja a háború történetét, az első nacionalista parádéktól kezdve az ártatlanok meggyilkolásán és a tömegsírokon át a mecsetek, falvak és városok elpusztításáig. A film az 1995–ös dayto–ni egyezménnyel zárul, amely véget vetett a háborúnak. Lám, így

kezdődik a háború, így pusztít, majd így ér véget. Semmi jó nem származik belőle. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy újra meg újra végignézzem a filmet. Mint amikor az ember felszaggat egy fájó sebet, amely egyre jobban fáj, és az érzés egyre kellemetlenebb, de muszáj folytatnia. Akárhányszor megnéztem, a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. Mintha megint abban az aleppói kórházban lettem volna. Szégyelltem a reakciómat, hiszen végtére is túléltem a háborút, engem nem űztek el a nemzetiségem miatt a falumból, nem erőszakoltak meg, és nem gyilkolták meg a szüleimet a szemem előtt, de legfőképpen végtelen szomorúságot éreztem. Hiába próbáltam kollégáimmal, elhivatott segélymunkásokkal és diplomatákkal legalább azokat megvédeni, akikkel interjút készítettünk, még ez sem sikerült. Nem tudtuk megállítani az öldöklést, nem tudtuk megakadályozni, hogy az országot széttépjék, kivájják a szemét, elvágják a torkát, levágják az ujját.24 Bosznia után megesküdtem, hogy soha többé nem fogok olyan háborúban dolgozni, amely ennyire mélyen beleivódik a pórusaimba. Megfogadtam, hogy többet nem fogom az iszonyatos bűntudatot érezni, hogy megint nem csináltunk semmit. Néha elképzelem, milyen lenne ma az életem, ha fiatal nőként nem csöppenek bele életem első háborújába. Annyira fiatal voltam, hogy szinte röstelkednék, ha elárulnám, hány éves voltam. Mennyiben lenne más az életem, ha nem láttam volna tömegsírokat? Ha nem tudnám, hogy néz ki egy hullákkal megpakolt teherautó, amelyen csak az egymás hegyén–hátán fekvő testek színe változik, amely hol élénk, mint egy élőé, hol sápadt, akár egy halott? Mi lenne, ha nem tudnám, hogy néz ki egy kínzókamra, ahol a bebörtönzöttek a falra vésik utolsó kívánságukat és a családjuknak címzett búcsúüzenetet? De az életem másként alakult. Néhány nappal ezelőtt a szíriai kormánytól váratlanul megkaptam a vízumot, és újra Damaszkuszba utazhatok. Most, hogy a visszatérésre készülök ebbe az elképzelhetetlen szenvedést megtapasztalt országba, diákkorom egyik ismert politológusának, Charles Tillynek az elmélete jut eszembe, aki szerint elkerülhetetlen, hogy az emberek időről időre háborúkat robbantsanak ki, mivel ez az államalkotás egyik formája. A

háború hozza létre az államot. Vagy éppen fordítva van? Az államok robbantják ki a háborút? Nem tudom, az elmélet soha nem volt az erősségem. Abban vagyok jó, hogy számontartsak eseményeket, és emlékezzek azokra, akik éltek, a Földön jártak, de az országukat szaggató háború elvette az életüket. Ahogy e sorokat írom, a szíriai háború tovább folytatódik, és a halottak száma már meghaladta a 400 ezret. A Halottak könyve még folytatódik.

Ó

KRONOLÓGIA Korai történelem: Háborúzó birodalmak Kr. e. III. évezred – Kr. e. 539: A mai Szíria területét egymás után foglalják el a sumerok, az egyiptomiak, a hettiták, az asszírok és a babiloniak. A Kr. e. 15. században az Asszír Birodalom válik a régió fő hatalmává, és az is marad majd egy évezreden át. Kr. e. 539 – Kr. e. 64: Szíria egyes részein a perzsák, Nagy Sándor és a Szeleukida Birodalom uralkodik. Kr. e. 64 – VI. század: Pompeius Magnus római tábornok elfoglalja Antiokheiát, és Szíriát római provinciává teszi. A virágzó provincia Róma egyik legfontosabb területe lesz. Róma hanyatlását követően Szíria a Bizánci Birodalom része lesz. VII. század: A Khálid ibn al–Valíd vezette muszlim arab csapatok elfoglalják Szíriát, amely az Iszlám Birodalom része lesz. A birodalom élén akkor álló Omajjád–dinasztia a birodalom fővárosát Damaszkuszba helyezi át, és Szíriát négy kerületre osztja: Damaszkusz, Homsz, Palesztina és a Jordán–vidék. Ebben az időben a keresztények szabadon gyakorolhatják a vallásukat, sokan közülük kormányzati pozíciókat töltenek be. 750–969: Az Omajjád–dinasztiát megdönti az Abbászidák dinasztiája, amely a fővárost Bagdadba telepíti. Az Ihsidid Birodalomban Ali Szaíf al–Daula udvara a kultúra központja volt, köszönhetően annak, hogy az uralkodó támogatta az irodalmat. 969–1516: Szíriát több hullámban elfoglalják a bizánciak, törökök, egyiptomiak és rövid időre a tatárok. A keresztény lakosságot üldözik. 1516–1918: Az Oszmán Birodalom legyőzi a mamelukokat Aleppó közelében, ezzel meghódítja Szíriát, amely az Oszmán Birodalom része lesz, egyetlen nagyobb közigazgatási egységként.

20. század: A szíriai nemzet megszilárdulása

1916–18: Az I. világháború során megkötött Sykes–Picot– egyezmény–ben a britek és a franciák titokban megállapodnak az Oszmán Birodalom érdekszférákra történő felosztásában. 1918–ban arab és brit csapatok vonulnak be Szíriába, elfoglalják Damaszkuszt és Aleppót. Szíria francia ellenőrzés alatt népszövetségi mandátummá válik (Libanonnal együtt). A franciák a térséget három autonóm területre osztják, külön területekkel az alavitáknak a tengermelléken és a drú–zoknak délen. 1925–27: A nagy szíriai felkelés, amely al–Atras szultán vezetésével a Drúz–hegységből indul. A nacionalista mozgalom hamarosan egész Szíriát és Libanon egyes részeit is lángba borítja. A lázadás során heves harcok bontakoznak ki a felkelők és a francia csapatok között Damaszkuszban, Homszban és Hamában. 1936–46: Szíria és Franciaország megállapodnak a függetlenségről: Franciaország elvileg nem ellenzi az ország függetlenné válását, de meg akarja őrizni a francia katonai és gazdasági befolyást. AII. világháborúban Szíria a Vichy–kormányzat befolyása alá kerül, ám 1941–ben brit csapatok és a Szabad Francia Erők a júliusi szíriai–libanoni hadjáratban felszabadítják. Deklarálják Szíria függetlenségét, de a törvényt nem ratifikálják azonnal. Végül 1946–ban ismerik el hivatalosan a Szíriai Arab Köztársaságot. 1946–58: Összetűzések robbannak ki az újonnan létrejött Izraellel, gyakori kormányváltásokat és puccsokat követően Egyiptom és Szíria 1958–ban Egyesült Arab Köztársaság néven egyesül. 1961–1970: Szíria 1961–ben ismét függetlenedik Egyiptomtól. A Baasz párt vezetéséért rivalizálás zajlik, míg 1970–ben Háfez el– Aszad egy vértelen puccs során át nem veszi a hatalmat. Ezzel kezdődik meg az Aszad család uralma Szíriában. Az új elnök útmutatásainak megfelelően új alkotmány születik, amely Szíriát szekuláris szocialista államként határozza meg, elismerve, hogy a többségi vallás az iszlám. Az új alkotmány a szabadságot az alapjogok közé sorolja, a demokráciát határozza meg ideális kormányformaként. 1973–81: Szíria és Egyiptom váratlanul megtámadja Izraelt, ezzel kitör a jom kippúri háború, amely évekig tartó konfliktushoz vezet. Szíriai csapatok az 1976–ban kezdődő libanoni polgárháborúban is részt vesznek, és az országban maradnak harminc évig.

1982–94: A szíriai csapatok továbbra is megszállva tartják Libanont, és újabb összetűzések zajlanak Izraellel. Az Aszad– dinasztiát megrázza, hogy 1994–ben Háfez el–Aszad idősebb fia, az örökösként kijelölt Basszel el–Aszad meghal autóbalesetben. A 21. század első évtizede: Növekvő elégedetlenség 2000–2001: Háfez el–Aszad elnök harminc hatalomban töltött év után meghal. A parlament módosítja az alkotmányt, az elnökséghez szükséges betöltött évek számát 40–ről 34–re csökkenti, ami lehetővé teszi Bassár el–Aszadnak, hogy apja örökébe lépjen egy népszavazást követően, amelyen egyedüli jelöltként indul. 2000 novemberében Aszad mintegy 600 politikai fogoly szabadon bocsátásáról rendelkezik. A „damaszkuszi tavasz” azonban már 2001–ben véget ér, amikor letartóztatják és bebörtönzik a szabad választásokat követelő aktivistákat. 2002–2005: Az Egyesült Államok szerint Szíria tömegpusztító fegyvereket vásárol, és Szíria felkerül azon országok listájára, amelyek a „gonosz tengelyét” alkotják. Az Egyesült Államok gazdasági szankciókat vezet be Szíria ellen a terrorizmus támogatása miatt, és mert Damaszkusz nem akadályozza meg fegyveresek bejutását Irakba. 2005–2010: Erősödik az ellenzéki tevékenység, számos aktivista kerül börtönbe. Szíria diplomáciai kapcsolatai ugyanakkor helyreállnak az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval és Irakkal. Tárgyalások kezdődnek Izraellel egy esetleges békeszerződés megkötéséről, amelyben Törökország a közvetítő. A szíriai csapatok visszavonulnak Libanonból. 2010–2011: A Nyugattal ápolt diplomáciai kapcsolatok hirtelen megszakadnak, az Egyesült Államok szankciókat vezet be Szíriával szemben, mivel a damaszkuszi kormány állítólag terrorista szervezeteket támogatott, tömegpusztító fegyverek beszerzését kísérelte meg, és a libanoni Hezbollahnak Scud rakétákat juttatott, amivel megsértette az ENSZ vonatkozó határozatait.

JEGYZETEK

Megjegyzések [←1] Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka (La Sombra Del Viento) Ford.: Vajdics Anikó. Budapest, Palatinus, 2005.

[←2] A Human Rights Watch szerint az 1992 és 1995 közötti boszniai népirtás során a szerb csapatok mintegy 100 ezer boszniai muzulmánt és horvátot öltek meg. A náci idők óta ez volt Európa legbrutálisabb népirtása. Noha a bosnyákok és horvátok elleni szisztematikus atrocitások megakadályozásáért az ENSZ keveset tett, az elkövetők megbüntetése érdekében később jelentős erőket mozgósított. 1993-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa Hollandiában létrehozta a Hágai Nemzetközi Törvényszéket. Ez volt az első nemzetközi törvényszék az 194546-os nürnbergi perek óta, és az első olyan, amely egyebek mellett a népirtás felelőseit is elítéli. 1994. április 6-a után a ruandai népirtásban mintegy 800 ezer férfi, nő és gyerek, egyes becslések szerint a tuszi nemzetiségű lakosság háromnegyede vesztette életét. Sri Lankán a huszonöt éven át dúló háború több 10 ezer tamil életét követelte. A nemzetközi közösség egyik népirtás során sem avatkozott közbe időben és hatékonyan. Koszovóban jelen van ugyan egy ENSZ-misszió, de az emberkereskedelem tovább folytatódik, ahogyan Kongóban a kongói hadsereg sem hagyott fel a nemi erőszak gyakorlatával. Öt évvel a haiti földrengés után az országot még mindig járványok és szegénység sújtja, és az ország a nemzetközi segítség ellenére sem képes stabil kormányt felállítani. Az ENSZ számos tisztviselőjének küldetéstudata ellenére a szervezet ma nem tűnik képesnek arra, hogy megoldja a fejlődő térség legégetőbb problémáit – egyes helyeken nincsen jelen, máshová túl későn érkezik.

[←3] Ezek a tűzszüneti zónák elvileg arra szolgálnak, hogy bizonyos területeken a harcok felfüggesztésével lehetővé váljon a humanitárius segélyek célba juttatása. „Az a célunk, hogy az adott területen felfüggesszék a harci cselekményeket, ezzel, ha kismértékben is, az életkörülményeket javítani tudjuk, a lakosság pedig legalább itt biztonságban érezhesse magát.” (De Mistura nyilatkozata az al-Arabiya News számára). A tűzszüneti zónák létrehozása egyfajta „akcióterv”, nem pedig „béketerv”.

[←4] Idézet a 4th Report of the Commission of Enquiry on the Syrian Arab Republic (A vizsgálóbizottság negyedik beszámolója a Szíriai Arab Köztársaságban fennálló helyzetről) című jelentésből A/HRC/22/59 (2013. február 5., ENSZ Közgyűlés. © Egyesült Nemzetek, 2013). Újraközölve az Egyesült Nemzetek hozzájárulásával.

[←5] Róna Frigyes műfordítása.

[←6] Nincsen okom arra, hogy Huszein történetét kétségbe vonjam. Mivel azonban újságíróként objektívnek kell maradnom, megpróbáltam a történetet több oldalról ellenőrizni. Megkértem egy Damaszkuszból származó, de jelenleg az Egyesült Államokban élő szíriai sebészt, hogy olvassa el a fejezetet. Ő megkérdőjelezte az elbeszélés hitelességét: véleménye szerint valószínű, hogy Huszeinen életmentő beavatkozást hajtottak végre, de érzéstelenítés nélkül (ami sajnos elképzelhető egy háború sújtotta országban, ahol hiányoznak az alapvető felszerelések). A kínzás leírását „technikailag elképzelhetetlennek” tartja, legalábbis abban a formában, ahogyan az interjúalany elbeszélte, de azt elismeri, hogy más kínzásnemeket alaposan dokumentálva, részletesen ír le. Az orvos azonban hosszabb ideje nem él Szíriában, és nincs tisztában az Aszad-rezsim által alkalmazott kínzásfajtákkal. A fejezetet elolvastattam a Human Rights Watch Szíriában dolgozó kutatóival is, akik, sajnos, úgy találták, hogy az egész hiteles lehet.

[←7] Egy 2012. augusztusi ENSZ-jelentés, amely egy korábbi húlai mészárlással foglalkozott, megállapította, hogy a civil lakosság elleni támadások és más atrocitások „a rezsim stratégiájához tartoznak”, és Aszad csapatai, valamint a velük szövetséges Sabiha milícia tagjai bűnösök a „nemzetközi emberi jogok masszív megsértése terén”. Az ENSZ-vizsgálat szerint Aszad ellenzéke is elkövetett háborús bűnöket, ideértve „gyilkosságot, ítélet nélküli kivégzést és kínzást”, de hozzáteszi, hogy ezek a jogsértések „nem érik el a kormányerők és a Sabiha által elkövetett bűnök súlyát, gyakoriságát és mértékét”. A 102 oldalas jelentés megállapítása szerint a szíriai kormánycsapatok és a Sabiha számos háborús bűncselekményt követett el Szíriában, többek közt gyilkosságot, kínzást, Húla város közelében pedig 2012 májusában 100 civilt mészároltak le, akiknek a fele gyermek volt. Az ENSZ független vizsgálóbizottsága szerint ezek a jogsértések a „rezsim stratégiájához tartoznak”. A jelentés azt állítja, hogy Bassár elAszad elnök „rendvédelmi szervei és a kormány” magas rangú tisztviselői bűnösek a „nemzetközi emberi jogok masszív megsértése terén”. Az erőszakos események közé tartoztak „a gyilkosságok, a polgári lakosság elleni támadások és szexuális jellegű bűncselekmények”. A jelentés tragikus képet festett az országon belüli eseményekről, megállapítva, hogy a helyzet február óta „jelentősen romlott”. A Paulo Pinheiro által vezetett vizsgálóbizottság megállapította, hogy a szíriai felkelők is elkövettek háborús bűnöket, ideértve „gyilkosságot, kínzást és ítélet nélküli kivégzést”. A kormány ellenzéke által elkövetett jogsértések azonban „nem érik el a kormányerők és a Sabiha által elkövetett bűnök súlyát, gyakoriságát és mértékét”.

[←8] Robert Fisk: „Inside Daraya – how a failed prisoner swap turned into a massacre” The Independent, 2012. augusztus 29.

[←9] A forrásom egy szíriai újságíró, aki névtelen akar maradni.

[←10] Hugh Macleod: „Inside Syria: For assault on Daraya, Assad regime brings own cameras” Global Post, 2012. augusztus 26. www.pri.org/ stories/2012-08-26/inside-syria-assault-darayaassad-regime-brings-own-cameras

[←11] Abír Al-Ahmad, https://wikileaks.org/plusd/cables/08DAMASCUS 445_a.html

[←12] Ez az idézet a 9. végjegyzetben már említett újságírótól származik, aki biztonsági okokból szeretné megőrizni a névtelenséget.

[←13] Felkavaró tartalmú videó a Darajjára dobott hordóbombákról: www. telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/syria/10618670/Syri an-military-drop-devastating-barrel-bombs-on-city.html

[←14] Az Egyesült Államok fegyveres erői a városi hadviselést UO (urban operations, városi hadműveletek) néven ismerik. A kifejezés a korábbi amerikai terminust, a MUOT-ot (military operations in urban terrain, katonai műveletek városi hadszíntéren) váltotta fel, amely továbbra is használatban van. A brit fegyveres erők az OBUA (operations in built-up areas, kiépített területen végrehajtott műveletek) kifejezést alkalmazzák, nem hivatalosan pedig olykor a FISH and CHIPS (fighting in someones house and causing havoc in peoples streets, harc valakinek a házában és rumlizás az utcán, ahol emberek laknak) rövidítést is használják. A FOFO (fighting in fortified objectives, harc megerősített célpontokban) terminus keskeny, erődített helyiségek, bunkerek, alagutak megtisztítását, valamint aknák és bombák szétszerelését és ellenséges területen történő területszerzést jelent. A kérdés további történelmi ismertetését lásd Lilita I. Dzirkals – Konrád Kellen – Horst Mendershausen: „Military Operations in Built-Up Areas: Essays on Some Past, Present and Future Aspects” Rand Corporation, 1976.

[←15] A Human Rights Watch dokumentumai szerint Aleppóban és Daraá-ban egyaránt történtek hordóbombás támadások az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2014. február 22-ei, 2139-es számú állásfoglalásának elfogadását követően. A támadások orvosi létesítményeket vagy azok környezetét, továbbá olyan lakónegyedeket értek, ahol iskolák, mecsetek és piacok találhatók, ám katonai létesítmények nem voltak. A hordóbomba nem irányítható, nagy robbanást előidéző fegyver, amely olcsón előállítható, helyben készül, és tipikus alapanyagai közé tartoznak az olajos hordók, gázpalackok és víztartályok, amelyeket robbanóanyaggal és fémdarabokkal töltenek meg, hogy rombolóképességüket fokozzák. Rendszerint helikopterről, nagy magasságból dobják le.

[←16] Human Rights Watch: „Syria: Barrage of Barrel Bombs” 2014. július 30.

[←17] https://en.qantara.de/content/destruction-of-historic-sites-syria-islosing-its-history

[←18] Aszad csapatai 2016 karácsonyára visszafoglalták Aleppót, e könyv fordításának idején úgy tűnik, végleg. (A ford.)

[←19] Túl sok. (A ford.)

[←20] Moszult 2017 júliusában foglalták vissza az Iszlám Államtól. (A ford.)