A mindenségnél is hatalmasabb 9786155546372 [PDF]

Zitiervorschau

A mindenségnél is hatalmasabb Mooji Unio Mystica (aug 2019) Címke: Ezotéria, Spiritualitás Ezotériattt Spiritualitásttt “Mi van akkor, ha mindaz, aminek hiszed magad – tested, elméd, érzelmeid és kondícióid – valójában pontosan az, ami nem vagy? Mi van akkor, ha ez egyszerűen egy önkép, amely hamis azonosulásokból, megszokásból és feltételezésekből ered? A mindenségnél is hatalmasabb könyvében Mooji arra inspirál bennünket, hogy fedezzük fel igaz természetünket tiszta tudatosságként az egyszerű (ön)kutatás, az ösztönös belső megérzések, a bölcsesség-tanítások és a példabeszédek segítségével. Mooji egyenesen rámutat az Igazságra, ugyanakkor a mindennapi életben felmerülő kihívásokkal is foglalkozik, ezáltal felfedi azt a határtalan és időtlen szeretetet és szabadságot, amely legmélyebb lényünkben természetes módon illatozik. A világszerte egyre nagyobb tömegeket vonzó találkozókon ez a népszerű mester többezer ember szemét nyitotta fel azon különleges képessége segítségével, hogy a szavakkal ki nem fejezhetőt szokatlanul tisztán, humorosan, és rendkívüli melegséggel tudja átadni. Mooji az Advaita Vedanta mester, Sri H.W.L. Poonja, és a nagyszerű bölcs, Sri Ramana Maharshi vonalának közvetlen tanítványa. 1987-ben Mooji közvetlenül megtapasztalta a belső isteniséget, és a csendes nyugalom és megadás útját kezdte járni. A fénye vonzásának engedve egyre többen kezdték felkeresni, hogy felfedezzék az élő Igazságot. Mooji világszerte tart szatszangokat elvonulások, illetve spontán találkozók formájában. “

Ajánlom e könyvet azoknak, akik világszerte az igazságot keresik, mindenki javára.

TARTALOM Bevezetés A Létezés nagyszerűsége 1. RÉSZ: BELÉPÉS AZ EGYSÉGBE Vajon amit lász, az minden, ami van? A szív útja az igazsághoz Meghaladni a kondicionáltságunkat A személy munkája soha nem ér véget Menj végig az úton! A kegyelem a te oldaladon áll 2. RÉSZ: AZ ÉLET KIFEJEZŐDÉSE Élj a világban, de ne légy a világé! Igazságközpontú kapcsolatok Igazság és család Gyógyulás a meghaladás által Egyedül az Önvaló valós Köszönetnyilvánítás Moojiról További információk Szószedet

BEVEZETÉS A MINDENSÉGNÉL IS HATALMASABB megszületését az a szándék ihlette, hogy megosszuk Mooji bölcsességét mindazokkal, akik a tartós boldogságot, békét és szeretetet – az Igazságot, vagy azt, amit gyakran önmegvalósításnak nevezünk – keresik, ám nem igazán ismerik az önkutatást vagy az advaita nem kettős megközelítését. A létezésünk igazságába való ilyesfajta betekintés egyszerű, közvetlen és erőteljes. Ám első látásra bonyolultnak és ijesztőnek tűnhet, mert az önkutatás a legmélyebb, alapvető meggyőződéseinket és elképzeléseinket kérdőjelezi meg azzal kapcsolatban, hogy kinek hisszük magunkat, és milyennek érzékeljük a világot, amelyben élünk. Mooji gyakran elmeséli, hogyan találkozott az önkutatás módszerével az indiai bölcs, Srí Ramana Maharsi (1879–1950) tanítása által. Neki köszönhető, hogy ez az ősi spirituális bölcsesség újjáéledt. „Miután igen erőteljes megtapasztalást éltem át egy keresztény misztikus társaságában 1987-ben, az életem rengeteg változáson ment keresztül mind külsőleg, mind belsőleg, s mindez végül abban tetőzött, hogy felhagytam a tanítással a helyi iskolában, ahol művészetre oktattam a diákokat. Egy nap London központjában sétálva hívást éreztem, hogy belépjek egy spirituális könyveket árusító boltba. Akkoriban nemigen olvastam könyveket, de azonnal megragadott Srí Ramana Maharsi képe az egyik könyv fedőlapján. Arca melegséget és fényt sugárzott, amely azonnal megérintette a szívem. Ám amikor kinyitottam a könyvet, az első reakcióm ez volt: Hűha! Hát ez meg mi?! A szavai nagyon intellektuálisnak és lármásnak tűntek számomra – olyannyira, hogy igazából azt gondoltam, a nyomda biztosan hibát követett el, és nem a megfelelő borítót tette a könyvre. A kép mélységes

derűt, csendet és békét sugárzott, de az önkutatásra vonatkozó tömör útmutatások akkor még nem tudtak behatolni a lényembe. Így hát becsuktam Srí Ramana könyvét, és félretettem. Helyette egy másik kötetet találtam a boltban, Srí Rámakrisna evangéliumát, amely azonnal megszólított. Bár a keresztény hagyományban nőttem fel, a hindu szent, Srí Rámakrisna bölcsessége olyan egyetemes volt, hogy megérintette és birtokba vette a szívem. Minden szava mélységesen együtt rezgett a lényemmel, és olyan tökéletes időzítéssel érkezett hozzám, mintha egészen addig annak a hangnak a felcsendülésére vártam volna, hogy megerősítse a mélyreható tapasztalásokat, amelyekben abban az időben részem volt. Később megtudtam, hogy Srí Rámakrisna nemcsak nagyszerű hívő – egy bhakti szent – volt, hanem a nem kettős dzsnyána út – a tiszta önismeret útja – szempontjából és tapasztalatából nézve teljes mértékben megszabadult bölcs is. 1993-ban feltámadt bennem az ellenállhatatlan vágy, ugyanakkor megkaptam a lehetőséget is arra, hogy Indiába utazzak. Azt hittem, az indiai tartózkodásom egyedüli oka és célja, hogy látogatást tegyek a Kalkuttához közeli Dakshineswarban, ahol Srí Rámakrisna élt és tanított. Semmi mást nem tudtam. Nem volt nálam Lonely Planet útikalauz, sem más ehhez hasonló útikönyv. Akkoriban spirituális tekintetben is eléggé naiv voltam, semmit nem tudtam a gurukról, a spirituális utakról vagy a meditációról, az advaitáról nem is szólva. Csak Krisztus és Srí Rámakrisna isteni szeretetét ismertem. Nos, Kalkuttába máig nem jutottam el. Ehelyett a sors útja elvezetett a mesteremhez, Srí H.V.L. Púndzsához,{1} akit kedvesen Pápádzsínak{2}

neveztek. Pápádzsí Srí Ramana Maharsi közvetlen tanítványa, és csak az ő kegyelme és jelenléte által sikerült valahogy elolvasnom és szívemig hatóan megértenem Srí Ramana tanításait. Igen hamar megláttam és megértettem, hogy az önkutatás az igazsághoz vezető legközvetlenebb út. Közvetlennek is kellett lennie, mert csak nagyon rövid ideig vagyok képes bármire is odafigyelni, és csakis az vonz, ami egyértelmű, azonnali és egyszerű.” Az ezt követő években az emberek elkezdtek Mooji köré gyűlni. Néhányan egyszerűen odamentek hozzá, és megkérdezték, üldögélhetnének-e a társaságában egy darabig, mert békét éreznek a jelenlétében. Mások elkezdték kérdezgetni a saját igazságkeresésükkel kapcsolatban. A keresők vezetéséhez szükséges képesség spontán módon ébredt fel Moojiban, és ami kis létszámú, kötetlen összejövetelekként indult, gyorsan százakat vonzó találkozókká, szatszangokká alakult. 2012 elején Mooji a dél-indiai Tiruvannámalajban tartott szatszangot körülbelül ötszáz ember részvételével. Köztük volt Abe Gutmann, egy Coloradóból érkezett amerikai is, akit azonnal megragadott Mooji azon képessége, amellyel irányt mutatott az embereknek saját, valódi természetük felfedezésének útján, méghozzá érthetően, fáradhatatlan bölcsességgel és humorral. A következő négy év során Abe bábáskodott A mindenségnél is hatalmasabb születésénél, válogatva, leírva és megszerkesztve azon szatszangok legnagyobb erejű átiratait, amelyeken személyesen vagy online ő maga is részt vett. A szatszangok alkalmával Abe rendszeresen az emberi kapcsolatokra, a pszichológiára vagy a világban elfoglalt helyünkre vonatkozó kérdéseket tett fel, mert úgy érezte, hogy az ezekre érkező válaszok hasznosak lesznek mindazok számára, akiknek még újdonságot jelent a szatszang. Ezt a könyvet Abe elhivatottsága és kitartása hívta életre, aki a Moojitól, illetve a Mooji Media Publications

csapatától kapott visszajelzések alapján fáradhatatlanul szerkesztette át újra és újra a kéziratot. 2015 nyarán Mooji elérkezettnek látta az időt, hogy A mindenségnél is hatalmasabb elnyerje végső formáját, és megjelenjen. A nagy mesterek közelében mindig megnyilvánuló tökéletes szinkronicitás remek példája, hogy Abe néhány napon belül értesült róla: a Sounds True érdeklődik a könyv kiadása iránt. A kézirat ekkor további átdolgozáson esett át, tovább csiszolta mind a Mooji Media Publications csapata, mind a Sounds True, folyamatosan egyeztetve Abe-bel. Igazi nemzetközi együttműködés jött létre, amelynek során 2016 elején hosszas, a szerkesztéssel kapcsolatos Skype-megbeszélések zajlottak Risikés (India), Monte Sahaja (Portugália) és New York City (USA) között. A folyamat – szépen tükrözve Mooji szellemét és kegyelmét – harmonikus könnyedséggel bontakozott ki a Risikésben tartott öthetes Moojiszatszang során, amelyen több mint kétezer ember vett részt. A könyv, amelyet a kezedben tartasz, ennek az együttműködésnek az eredménye. Kívánjuk, hogy felbecsülhetetlen útmutatónak bizonyuljon számodra az önmegvalósítás útján, az önkutatás elhomályosíthatatlan fényén és bölcsességén keresztül! Ezt a könyvet ne elméből olvasd! Mooji tanításai és az általa nyújtott bepillantások fenségesen egyszerűek, és egy szavakkal le nem írható helyre vezetnek el. Nem kell semmiféle speciális technikát vagy gyakorlatot megtanulnod, mert az önkutatás olyan, mint amikor tükörbe nézel, és felismered időtlen arcodat. Ám, ahogy azt Mooji saját története is mutatja, az önreflexió eleinte kihívást jelenthet, mert megköveteli tőlünk, hogy gyorsan hozzászokjunk az igaz Önvalóra mutató nyelvezethez, erőhöz és közvetlenséghez. Mooji folyékonyan és metaforikusan használja a nyelvet, támpontként, amely elvezet annak az igazságnak a belső, közvetlen és intuitív megtapasztalásához, ami már most is vagy, ám aminek jelenleg mégsem vagy tudatában. Ahogy olvasol, ne ragadj le az egyes szavak, mondatok vagy bekezdések pontos jelentésénél! Inkább engedd, hogy a szavak energiája a mérlegelő és magyarázó elme beavatkozása nélkül lépjen be a szívedbe és a lényedbe, így

egy ponton azt fogod tapasztalni, hogy a megértés természetes módon megtörténik. A főbb iránymutatók szándékosan ismétlődnek különféle módokon a könyvben, így engedve teret a megértés növekedésének és érlelődésének. A valódi természetünkre irányuló lényegi útmutatás egyszerű, és mindenki számára érthető, beleértve a gyermekeket is. Ám időbe telhet, míg kiürítjük az elménket, és megszabadulunk az önmagunk mibenlétével kapcsolatban dédelgetett elképzeléseinktől. Bár Mooji számos témát érint a könyvben, valójában mindig csak az igaz természetünk felfedezéséről beszél. Gyakran hangsúlyozza, hogy az igazság keresése során nem fontos túl sok mindent tudni. Ezért a hangsúly nem is annyira a tanításon vagy a tanuláson van, hanem a felfedezésen és a közvetlen megtapasztaláson. Ha olyasmivel találkozol, ami nem világos azonnal, vagy ami értelmetlennek tűnik, ne nyugtalankodj miatta! Egyszerűen csak hagyd, hogy így legyen, és maradj nyitott! Még fontosabb, hogy ha olyasmivel találkozol, ami mélyen együtt rezeg veled, fordíts időt arra, hogy teljesen átadd magad neki! Engedd, hogy elvégezze benned a munkáját! Mooji mindenkit azzal bátorít, hogy egyetlen, a szívünk mélyén megértett és magunkévá tett iránymutatás elegendő ahhoz, hogy haza vezessen. A mindenségnél is hatalmasabb bővelkedik Mooji bölcsességében és felismeréseiben, dúskálhatunk a belőle sugárzó nyitottságban, szeretetben és humorban. Megtalálod benne Mooji kedvenc tanmeséit, valamint egyértelmű útmutatást az önkutatáshoz. A könyv úgy épül fel, hogy azokat, akik számára még új Mooji tanítása, elvezesse az igazság közvetlen felismeréséhez és megtapasztalásához. Azok számára pedig, akik már ismerik ezeket az iránymutatásokat, a könyv remek lehetőséget kínál arra, hogy végső megértéssé mélyítsék el az olvasottakat. Az első rész, a Belépés az egységbe Mooji alapvető tanításait és felismeréseit mutatja be. Az első fejezet kifejezetten az önkutatás lényegébe vezet be – ezért ezt a fejezetet érdemes újra és újra átolvasni, amíg alaposan meg nem érted, hogy mi is az önkutatás,

és képessé nem válsz használni az erejét, hogy elérd a végső megszabadulást. A második rész, Az élet dinamikus kifejeződése többek között a világban elfoglalt helyünkre, a kapcsolatainkra, a családunkra, a munkánkra, a mindennapi nehézségeinkre vonatkozó kérdésekre épül. Bár ezek a témák általában nem állnak Mooji érdeklődésének középpontjában, mégis beszél róluk, mert sokakat érintenek – főként azokat, akik számára még újdonság, hogy ilyen mélységesen egyszerű módon tekintsenek az időtlen természetünkre. Miközben Mooji állhatatosan visszairányítja a figyelmünket legbelső lényünkhöz, azt is megmutatja, hogy az igazság nagyon is gyakorlati jellegű, és nem különül el az élettől – sőt, az igazság a megnyilvánult létezés minden aspektusát és a belőle eredő tapasztalást is gazdagítja. A mindenségnél is hatalmasabb című könyvet olyan, élőszóban elhangzott beszélgetésekből állítottuk össze, amelyeket témák szerint csoportosítottunk, hogy az új olvasók könnyebben tudják követni. Ugyanakkor ezek a könyvben található válaszok egyik témát érintően sem tekinthetők Mooji átfogó nézőpontjának. Élő tanítóként Mooji mindig spontán feleletet ad a pillanat hívásaira, és – ahogy az a valódi mesterek sajátja – a megközelítése időnként következetlennek, sőt akár ellentmondásosnak is tűnhet. Ne feledd, hogy Mooji belső sugallatát követve nemcsak a kérdésre, hanem a kérdezőre is reagál! A könyv szerkesztésekor nem feltétlenül volt szempont, hogy vonzza a logikus, kondicionált elmét. Mooji ismeri a minden emberi lényben ott rejlő, eredendő, mélyebb intelligenciát, és ezt szólítja meg, így minden egyes embernek megelőlegezi a felismerésen keresztüli felébredés képességét. Tisztában van a tanulás, a növekedés és a fejlődés értékével annak a mindent magában foglaló létezőnek a felfedezése során, akik vagyunk. „Napjaink kultúrája gyakran úgy kezel bennünket, mintha korlátozottak volnának a spirituális képességeink, mintha nem lenne eredendő erőnk, mintha a »beavatottaknak« mindig pépesítenie kellene számunkra az ételt,

hogy növekedni tudjunk. Fontos azonban, hogy a valódi kereső megértse, eléggé nyitottnak kell lennie ahhoz, hogy elfogadja azt a mélységes kihívást, amely a valódi szabadsághoz szükséges élő törekvést felébreszti. Ahhoz, hogy szabad légy, ki kell törnöd a személyes kondicionáltság mintáiból, a bebábozódottságból. Minden őszinte keresőben ott kell lennie a hajlandóságnak, hogy keresztülmenjen azon az átalakuláson, amelynek során a bábtudatosságból megszületik a szabadság pillangója.”

A Létezés nagyszerűsége SZERETNÉLEK EMLÉKEZTETNI a Létezés nagyszerűségére – arra, hogy minden, amire valaha szükségünk lehet, az Önvalónkban rejlik. Minden valóban maradandó dolog, amit ebben a világban keresünk – az igazi boldogság, az öröm, a béke, a fény, a tér –, bennünk lakozik. Ezek mindig jelen vannak, ám eleinte nem látjuk őket, mert a kérészéltű, a változó birodalmában keresgéljük a beteljesedést. Csak a tizenegyedik órában fordulunk az Önvaló felé. Ez a halogatás nem bölcs dolog, bár általános jelenség. Az emberi lények évezredek óta kutatják valódi természetünk mibenlétét és létezésünk célját ezen a bolygón. Sokan rátaláltak arra, amit kerestek, ám több milliárd olyan létforma, amelyet egykor „ember”-nek hívtak, nincs itt többé. Eltávoztak. És most mi következünk – mi vagyunk az eleven hullám. Megtestesültünk, hogy kortársakként bejárjuk e földi utat, és megragadjuk az esélyt, hogy megtaláljuk lényünk múlhatatlan magvát. Mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy megleljük a valódi szabadságot, ez alól senki sem kivétel, ebből senki sincs kizárva, mert a tudatosság fénye ott ragyog mindannyiunkban. A világ arra buzdít, hogy a személylétünk korlátozott érzetéből tekintsünk a dolgokra – s bár ez nagyon ingatag nézőpont, mi mégis mindig ebből kiindulva próbálunk egyensúlyt találni a bizonytalan talajon. Meg kell azonban tanulunk a Forráslényünkből tekinteni a világra. Lényünk tágasabb, mint az égbolt, hatalmasabb, mint a mindenség – és már itt van. A nyugalmadból nézz, ne a nyugtalanságodból! Ahhoz, hogy megtaláld Lényed csendjét és nyugalmát, egyetlen milliméterre sem kell elmozdulnod onnan, ahol most vagy. És erről a helyről megfigyelheted az energiaáramlatokat, amelyek kifelé, a zaj és a személylét mezejére vonják a figyelmedet, ahol a lények a személylét mérgétől, az ego toxikusságától szenvednek. Kézbe vetted ezt a könyvet, és egy belső erő elvezetett oda, hogy valami mélyebbre lelj, mint amit eddig találtál. És ez olyan egyszerű! Kezdd azzal, hogy a nyugalmad teréből nézel: ez már itt van. Ne kösd magad semmiféle időbeliséghez vagy elképzeléshez, és

azonnal a semlegesség, a tágasság és a csend terében találod majd magad. Még ha az elme fája vadul hajladozik is, e mozgás megfigyelése a nyugalom terében történik. Tanuld meg kialakítani azt a szokást, hogy több figyelmet fordítasz a Létezés szilárd érzetére, mint a valamivé válás zaklatott érzésére, mert ez utóbbi soha nem ér véget! Ismerkedj meg a Létezés állandóságával, szokd meg az üresség érzését! Nem fog ártani. Valójában az Önvalód tisztelete által érkezel meg az öröm, a béke, a szeretet, a hitelesség és az elevenség terébe. Ez a valódi önbecsülés. Semmit sem veszítesz el a tevékenység világából – sőt, az is jobban fog működni, mert többé nem vesztegeted el az energiát, és a téveszméket is mintha elfújták volna. Ez minden tekintetben nyertes helyzet. Nem is értem, miért tart ez nekünk ilyen sokáig. Vajon olyan édesek a világ gyümölcsei, hogy versenyre kelhetnek saját Önvalód szépségével? A létezés hatalmas, és meghaladja emberi képességeinket, hogy felfogjuk a benne rejlő teljes potenciált. Ám az itt bemutatott egyszerű lépéseket követve – amelyek visszavezetik a figyelmünket a belső nyugalom és csend terébe – ráébredhetünk erre a potenciálra. Ideje, hogy magunk mögött hagyjuk a gyermekded szemléletmódokat, és elkezdjünk egy kicsit több figyelmet fordítani arra, ami valójában itt van. Testünk időhöz kötött, halandó, de halhatatlan jelenlét mozog benne. Amíg a test még meleg, használd ezt a fizikai létet arra, hogy ismét felfedezd időtlen Lényedet! Mooji

1. RÉSZ Belépés az egységbe

Az Igazság vagyunk. Az Igazság az alapvető természetünk és Lényünk. A tiszta Önvaló, a határtalan Egy, a végső valóság – maga a tudat vagyunk. Mi azonban megfeledkeztünk valódi természetünk nagyszerűségéről, mert neveltetésünk, kondicionáltságunk és tanulmányaink merőben más képet festenek arról, hogy kik vagyunk – és mi hiszünk e képnek.

Vajon amit látsz, az minden, ami van? SOK ÉVVEL EZELŐTT, iskoláskoromban egy fiú mutatott nekem egy kis képet, egy nagyon egyszerű, fekete-fehér képet, alig nagyobbat, mint egy képeslap. – Mit látsz? – kérdezte. Azt hittem, viccel, mert a képen egyértelműen egy fehér váza állt fekete háttér előtt. – Ez valami beugratás? – kérdeztem vissza. De a fiú nem tágított: – Nézd csak meg rendesen! Mit látsz? – Ez egy teljesen egyszerű, fehér váza fekete háttér előtt. Semmi díszítés, csak a forma maga. Van valami más is rajta? – Igen, valamit nem veszel észre, mert csak egyféleképpen nézed. A fiú kezdett türelmetlen lenni, ezért így folytatta: – Látod a két arcot? Nézd a fehértől a fekete felé! Hirtelen megláttam, hogy két egyforma arc néz egymásra a képen. A fiú most azt kérdezte: – És a váza? Még mindig látod a vázát? Nekem eszembe sem jutott a váza, mert még mindig annyira izgatott voltam attól, hogy megláttam az arcokat. – Nem, nem látom a vázát. Mi történt vele? Ő megpróbált segíteni: – Nézd meg a képet! Lásd benne megint a vázát! Én addig nézegettem, amíg ismét meg nem láttam a vázát. Ettől kezdve hirtelen képes voltam egyszerre látni a vázát és a két arcot, ehhez csak enyhén meg kellett változtatnom a perspektívát és a fókuszt. Nyilvánvaló, hogy a képen semmi nem változott – változás csupán az érzékelésemben történt. Eleinte mindannyian egyedi, a neveltetésünk adta perspektívából tekintünk az életre, amely ellát minket arra vonatkozó feltételezésekkel, hogy kik vagyunk. Ez a kultúra által belénk táplált nézőpont a legtöbbünket egész élete során végigkíséri. Hétmilliárd ember él ma a bolygónkon, mégis ritka az olyan lény, aki úgy éli le

az életét, hogy a kondicionált test-elménél – ami csupán a váza a képen – többet lát meg esszenciális lényegünkként. Nagyon kevesen kérdőjelezik meg az önazonosságukba vagy személyiségükbe vetett hitüket, és így a legtöbben elszalasztják a lehetőséget, hogy ráébredjenek a valódi természetükre. Bár a váza és az arcok metaforája jól illusztrálja, hogy a kondicionáltságunk miatt csupán egy részleges valóságot érzékelünk, mégsem tökéletes példa. Az Igazság, amire mutatok, felette áll annak, hogy egyszerűen csak képessé váljunk új nézőpontból, majd többszörös perspektívából tekinteni a világra. Az Igazság felfedezése arról szól, hogy létezik egy annál mélyebb valóság is, mint amit látunk, és ez a valóság mindig itt van, mindig elérhető – nekünk csak fel kell ismernünk saját Önvalónkként. A spiritualitás a tökéletes megértés, az önfelfedezés és az Igazság kutatása, és pontosan ott kell megtörténnie, ahol vagy. Az Igazságnak, amelyet keresel, már itt kell lennie, hiszen időtlenül jelenvaló. Mi az Igazság? Az Igazság soha nem lehet csupán az elképzelések, a kondicionálás vagy a meggyőződések szent halmaza. Nem esemény, nem is tőled különálló tárgy, amelyet valamilyen szent széfben őriznek. Ahhoz, hogy az Igazság Igazság lehessen, megváltozhatatlannak, változhatatlannak és örökké jelenvalónak kell lennie – miközben túl van minden tulajdonságon és feltételen. Nem lehet olyasvalami, ami jön és megy, mert minden változékony belőle ered, benne mozog, benne bukkan fel és benne tűnik el. Az Igazság vagyunk. Az igazság az alapvető természetünk és Lényünk. A tiszta Önvaló, a határtalan Egy, a végső valóság – maga a tudat vagyunk. Mi azonban megfeledkeztünk valódi természetünk nagyszerűségéről, mert neveltetésünk, kondicionáltságunk és tanulmányaink merőben más képet festenek arról, hogy kik vagyunk – és mi hiszünk e képnek. Ha kinyitod a belső szemed, meglátod az Igazságot, amely itt rejtőzik benned, a jelenségek mulandó játékán túl, amit életnek nevezünk – túl mindenen, amit láthatunk vagy érzékelhetünk. Amikor azt mondom, hogy túl, akkor azt nem a szónak a távolságra, hanem a finomságra vonatkozó értelmében használom. Az Igazság

kutatása nem arról szól, hogy elmenekülünk a világ dolgai elől, hanem arról, hogy megértjük azok kérészéletű természetét. Sőt, még ennél is többről, valódi természetünk eredendő csendként való felfedezéséről, ahonnan a jelenségek legfinomabb mozgásai is érzékelhetők. Akik felfedezik Legbenső lényük valóságát, e valóság természetes illataként a béke, a szeretet és a boldogság érzetét fogják élvezni. Lényegi természetüket valódi szabadságként tapasztalják meg. Téged is meghívlak ennek az időtlen valóságnak az önkutatás módszerén keresztül megvalósuló közvetlen megtapasztalására – ez e könyv lényege. Valódi helyzetünkből, igaz Önvalónkból szemlélve a világot eljutunk annak megértéséig, hogy bármely jelenség felbukkanása nem jelenti azt, hogy az a jelenség önmagában vagy önmagától igaz vagy valóságos. Az Igazság felfedezéséhez azt kell megkeresnünk, aki látja e jelenségeket – vajon lehetséges-e magát a végső látót meglátni? Milyen képesség, milyen erő van jelen bennünk, hogy képesek vagyunk ilyen finom felbontásban szemlélni és kutatni végső természetünket? A természetünkbe és a Lényünk igazságába való betekintés e módját szatszangnak is nevezzük, ami a legmagasabb rendű Igazsággal való egyesülést jelenti. A szatszangnak számtalan formája létezik – üldögélhetünk egy mester fizikai jelenlétében, követhetjük egy ehhez hasonló könyv útmutatásait, kertészkedhetünk vagy játszhatunk a gyermekeinkkel. Amint felnyílik a szemünk, meglátjuk, hogy az élet minden mozzanata szatszang, amely a végtelen lényünkbe hív haza minket. Isten hozott a szatszangon!

AZ ÖNKUTATÁS EREJE A tanulás hagyományos menete szerint gyermekkorunkban a tudásunk egyszerű, aztán, ahogy idősebbek leszünk, a tudásunk is egyre összetettebbé válik. Most, amikor az Igazságot keressük, és önmagunk felé fordítjuk a reflektort, eleinte túl sok komplexitással találkozunk, holott épp arra törekszünk, hogy visszajussunk az egyszerűségbe.

Vannak, akik azt mondják, hogy nehéz felismerni az Önvalót. Én azért vagyok itt, hogy megmutassam: ennek épp az ellenkezője igaz, hisz ez rendkívül természetes és könnyű dolog. Joggal kérdezheted: „Ha az önkutatás olyan közvetlen út, akkor miért nem fedezi fel több ember annak az igazságát, hogy ki is ő valójában?” Ahogy azt gyakran elmondom, az Igazság egyszerű, ám az igazság keresője bonyolult. Elszalasztjuk a nyilvánvalót, mert túl nagy fontosságot tulajdonítunk annak, ami a Lényünkben hullámzik. Olyan ez, mintha csak a hullámokat látnánk, és közben nem vennénk észre magát az óceánt. Az igazság itt van, úgyhogy vessünk egy pillantást arra, hogy mi takarja el! Ebben rejlik az önkutatás ereje. Ami rejtve volt, az gyorsan láthatóvá válik. Ami hiteles, az napvilágra kerül. A hatás olyannyira azonnali, hogy minden, ami nem valódi, gyorsan a felszínre kerül: látjuk, mihez kötődünk, van-e ellenállás bennünk a változással kapcsolatban, vagy sem, és felfedjük a hamis önazonosság búvóhelyeit és zsákutcáit. Minden az „itt és most”-ban mutatkozik meg. A szatszang energiamezejében az, aminek a feldolgozása amúgy hét-tíz évbe telhetett volna, két-három napba sűrűsödik. Egyenesen a lényegre térünk. Mi szükség van arra, hogy ilyen hosszadalmas és kimerítő gyakorlatok végzését szorgalmazzuk, miközben az Igazság mindig jelen van saját Önvalónkként? Csupán annyi kell, hogy felismerjük valódi helyzetünket: a végső tanú vagyunk, forma nélküli és változhatatlan. Amikor azt mondom, hogy ezek az Igazsághoz vezető útmutatások közvetlenek, akkor nem azt állítom, hogy a szatszang olyan, mint egy bolt, ahová betérhetsz megvilágosodást venni, aztán továbbállsz, és ettől kezdve semmi gondod nincs többé. Inkább arról van szó, hogy még a jelenlétben is, még az Önfelfedezés szabadságának és örömének közepette is fennmarad egyfajta finom éberség vagy óvatosság a pszichológiai elme változékony mesterkedéseivel szemben. Így ha felbukkan valami, ami elkendőzni látszik valódi természetünket, akkor az könnyedén tetten érhető. Bármiféle hárítás, ügyeskedés vagy színlelés, azonnal, gyökerestől

kiirtható. Tudni fogod, hogy mi valódi és állandó, és képes leszel megkülönböztetni az időtlent a mulandótól. Néhányan belefáradnak a gyakorlásba, amelyet nem szabad szitokszónak tekinteni. Az önkutatás is egyfajta gyakorlat, amely – különösen eleinte – szilárd kitartást, elkötelezettséget és saját Önvalónk iránti felelősségvállalást kíván. Ám az ilyen gyakorlást nem érezzük tehernek, inkább egy módszernek, amely frissen tartja tanú voltunkat.

OLYAN NYUGODTAK Egyszer eljöttek velem néhányan egy csendes elvonulásra egy kis, írországi szigetre. Egyik délután észrevettünk egy csoportot, akik légpárnás csónakon tettek egy kört a tengeren. Mivel ezek a légpárnások nagyon gyorsan mennek, és pattognak, kifarolnak a hullámokon, ezért a személyzet mindig szorosan beköti az utasokat. Nyolcan-tízen közülünk is mentek egy kört. Minket is gondosan beszíjaztak, és máris indult a menet, amit eleinte csendben élveztünk. Azután, miközben a csónak teljes sebességgel száguldott, mindenki spontán módon elkezdte kikapcsolni az övét, hogy állva lovagoljuk meg a hullámokat. A kapitány pedig nem szólt ránk, hogy üljünk vissza, és kössük be magunkat. Amikor partot értünk, megköszöntük neki a fantasztikus élményt. Másnap a kapitány felbukkant a szatszangon. Épp az előző nap történtekről meséltem, amikor észrevettem, hogy ő is eljött. – Á, itt is van a kapitány személyesen! Ő pedig így szólt: – Azért jöttem, mert sokakat viszek ki a vízre, de soha nem láttam még ilyen nyugodt embereket. Amikor önök voltak kint, mindannyian annyira nyugodtak voltak, mégis élvezték az egészet. Ezért nem is zavart, amikor felálltak. Most pedig eljöttem, mert tudni szerettem volna, hogy mi is ez az egész. Van valami mélyreható abban, amikor szatszangban vagyunk a szívben. Ez nem csupán valamiféle mentális dolog, nem csak egy rakás információ. A szív valamiképpen átveszi az uralmat az elme felett. Mintha szótlan spiritualitással élnéd az életed, amely beszél helyetted, még ha te nem is szólsz róla. Valami kiragyog a

középpontodból. Ezért hívták a Buddhát is „a Ragyogó”-nak. Lényed magvának ragyogása láthatóvá válik, amikor szabad vagy az elmédtől, a múlttól, a törekvéstől, a vágytól, az azonosulástól.

A LÉNYED FELSZABADÍTÁSA Ha valaki harminc-negyven éven át félévente egyszer elbeszélgetne veled, észrevehetnéd, hogy minden életszakaszban mást mondtál magadról. Azt is felismerhetnéd, hogy mindig minden periódusban meg voltál győződve arról, hogy a nézeteid egy stabil entitáshoz tartoznak, mondván: „Én ilyen vagyok. Nem tudok kibújni a bőrömből.” Előfordulhat például, hogy egyszer azt mondod: „Meggyőződésem, hogy ezt meg ezt kellene tennünk.” Aztán néhány beszélgetéssel később már így érvelsz: „Meggyőződésem, hogy nem ezt meg ezt kellene tennünk, hanem inkább azt.” Nagyon változékony a kép. Vajon ezek közül melyik a valódi önazonosságod? Ha megkérdezném, hogy milyen gondolataid voltak ma reggel, pontban 7:44-kor, akkor fel tudnád idézni őket? Nem. Még arra sem tudunk visszaemlékezni, hogy mit gondoltunk ma reggel, mégis mesélünk olyan történeteket, amelyek tizenöt éves korunkban estek meg velünk, és máig nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik. Gyakran járunk az emlékezet ingoványos talaján, amely roppantul meghamisíthatja a valóságot. Többnyire azonban nem vagyunk ennek tudatában. Még amikor mélyebben kezdjük is vizsgálni az önmagunkról szóló hiedelmeinket, és eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy ezek a hiedelmek hamisak, valahogy még ilyenkor is kitartunk a meggyőződésünk mellett, miszerint az a személy vagyunk, akinek egy adott pillanatban gondoljuk magunkat. Annak ellenére, hogy felismerjük az önazonosságunk változékony és instabil természetét, túlságosan gyakran azonosulunk továbbra is az elmével, amely az időhöz kötött szférában hányja-veti magát, elemzi a múltat, hogy felkészültebben érje a jövő: Ezt mondtam, pedig azt kellett volna mondanom. Tudtam, hogy nem kellett volna megtennem – soha többé nem teszem! Miért mentem? Miért nem mentem?

Minden, amit el akarunk érni, időbe telik. De mi az, ami nem telik időbe, és nem igényel erőfeszítést? Mi az, ami nem tartozik az idő birodalmába? Ahol nincs szükség órákra, nincsenek sem éjszakák, sem nappalok. Hatalmas tágasság nyílik meg, és a béke érzete hatja át a lényedet, amikor rájössz, hogy ez az időtlen, változatlan, érintetlen tudat vagy, amelyen belül minden tapasztalás felmerül. Ösztönösen tudod, hogy jó helyen vagy az igazi Önvalódban. Felismered, hogy ezek a gondolatbuborékok, sőt egyetlen más jelenség sem azonos az esszenciális Lényeddel, hanem azon a nagy harmónián és egységen belül jönnek létre és léteznek, ami te magad vagy.

A LEGEGYSZERŰBB LÉPÉS Belépni az egységbe a legegyszerűbb. Ahhoz, hogy ezt megtedd, nincs szükséged spirituális vagy vallásos háttérre. „Légy a természetes állapotodban!” – ez az üzenet olyan egyértelmű, hogy még a gyerekek is megértik. Ők jól reagálnak erre, és boldogok, hogy egyszerűen a létezés érzésében lehetnek anélkül, hogy mentális képzetekkel vagy gondolatokkal azonosulnának, vagy belehelyezkednének az időbe, és egy bizonyos formára korlátoznák magukat. Ha egyszerűen ebben maradsz, akkor mindez végül nem igényel majd erőfeszítést. A jelenlét állapota – a „vagyok” vagy „létezem” érzete – mindenki számára természetes. Nincs szükség senkire, hogy ezt megtanítsa neked. Amikor a „vagyok” érzete összekapcsolódik más állapotokkal vagy elgondolásokkal, az olyan, mintha azok a részévé válnának a „vagyok”-nak, holott eredetileg nem tartoztak bele abba, aki vagyunk. Fiatal korunktól kezdve számtalan hamis feltételezés alakul ki bennünk a világról, az életről, valamint arról, hogy pontosan kik vagyunk mi, akik ezt az életet éljük. A testem én vagyok gondolata olyan kulcsfontosságú meggyőződés, amelyet nagyon korán magunkévá teszünk. Amint elfogadtuk ezt az alapvető elképzelést, miszerint a testem vagyok, további elképzelések özöne zúdulhat és rakódhat rá: Férfi/nő vagyok. Ambiciózus vagyok. Lusta vagyok. Érdekes vagyok. Ösztönös vagyok. Ilyen/olyan vagyok. Így azután kialakul egyedi pszichológiai önazonosságunk.

Többnyire azt feltételezzük, hogy ez az identitás megkérdőjelezhetetlen tény, holott ezek a másoktól átvett meggyőződések nem tartoznak eredeti természetünkhöz. Egy bizonyos, egyedi személyiséggel rendelkező testnek tartjuk magunkat, és ez a nézőpont velünk marad életünk végéig. Mivel ezt a személyidentitást igaznak tekintjük, ezért különálló entitásként érzékeljük magunkat a számtalan másik különálló entitás és tárgy világában. Oldalakat írhatnánk a személyiségünk sokféle árnyalatáról: ilyen típusú ember vagyok, ilyen hajlamokkal, álmokkal, törekvésekkel, ez és ez van a tulajdonomban, ezek a tapasztalataim, és íme, a mindezeket igazoló tanúsítványok. Ám mindaz, amire sajátunkként hivatkozunk – a testünk, az elménk, az érzelmeink –, nem az, ami esszenciálisan vagyunk. Ha ez túl sok lenne egyszerre, akkor egyszerűsítsük le a dolgot! Semmi sem állandó, amit érzékelünk, beleértve a testünket is. Az vagyunk, aki szemléli az időt, a tárgyakat, sőt a gondolatokat és az érzelmeket is. Az érzékszerveken keresztül képesek vagyunk megfigyelni mindent, amit életként, megnyilvánulásként, létezésként érzékelünk. A szemek mögött, a gondolatok, érzelmek és emlékek birodalmában, a belső érzékelés szeme észleli mindezt. Az az érzet, hogy egy bizonyos személyként létezünk, szintén észlelődik. Függetlenül attól, hogy az érzékelés tárgya fizikai, és ily módon szín, forma és méret szerint meghatározható, avagy valami finomabbként, például gondolatként, érzésként vagy érzetként észlelhető, minden esetben jelenségekről van szó, amelyeket az „én” érzete érzékel. Először az „én” érzetének kell meglennie. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a létezés hatalmas játékához hozzáférést biztosító jelszó. Csak az „én” után következik a „te” és a „többiek” – a világ, a barátok, az oktatás, a vágy, a vallás és a többi. Most tehát azt a kérdést kell feltenni: mire utal az „én”? Ki vagy mi az „én”? Amikor ehhez hasonló kérdéseket teszünk fel, ne egy szóbeli vagy mentális választ keressünk, és ne bízzunk annyira az elmében és a tanult tudásban sem! Inkább befelé figyeljünk, és nézzük meg, mire mutatnak ezek a szavak! Az advaita kettősség nélküli

bölcsessége arra hív, hogy te magad fejtsd meg, valójában mi is az „én” – vajon az-e, aminek feltételezed vagy képzeled. A legtöbb ember egyértelműen személyként érzékeli önmagát, és meggyőződése, hogy ő maga határozza meg a saját tapasztalásait, és ismeri a saját valóságát. Ez egy bizonyos fokig igaz lehet, ám ez csak az igazság egy szelete, relatív igazság. A mélyebb igazság az, hogy a tudat vagy, amelyen belül megjelenik önmagad képzete, amint éled az életet, és tudatossággal rendelkezel. Más szóval: a „személy”, akinek tartjuk magunkat, egy gondolat, amely a tudatosságunkban merül fel a tudatosság kifejeződéseként. Ennek a gondolatnak sok más gondolata van önmagáról, például: test vagyok, amelynek tudatossága van, és amely önálló életet él. Íme, egy vicc, amely remekül szemlélteti ezt a téveszmét: „Egy férfi ül az orvosi váróban, a feje egyik oldalából egy béka áll ki. Amikor rá kerül a sor, a nővér bekíséri az orvoshoz. Az orvos a férfihoz fordul: – Szóval, mi a panasza? De a férfi helyett a béka válaszol: – Doktor úr, a múlt héten kezdődött, egy kis dudor lett a fenekemen, aztán egyre nagyobbra nőtt!” Nem lepődtél meg, hogy a béka válaszolt? Az életünk nagyon nagy része alapul a kondicionált gondolkodáson, és mi kitartóan hiszünk e gondolatoknak. Azt a meggyőződést nevelték belénk, hogy a miénk a tudatosságunk. Én meg azt mondom, hogy nem a miénk! A test-elme és a személyiség szintjén mi a tudatosság termékei és kifejeződései vagyunk, nem a birtokosai. Ám kulturális kondicionáltságunk és öröklött gondolkodásmódunk okán, amely a személylét képzetén alapul, ez az egyszerű kijelentés, amit tettem – nevezetesen, hogy személyként mindegyikünk a tudatosság kifejeződése, nem pedig annak teremtője vagy irányítója –, illuzórikusnak, csalókának, nehezen megfoghatónak tűnik. Kitartunk amellett, hogy ezt nem értjük. Még akár egyfajta émelygést is tapasztalhatunk, mert nem szoktunk hozzá az ilyen fajta gondolkodáshoz. Megszoktunk egy bizonyos gondolkodásmódot, ám a megértésnek vannak olyan útjai, amelyek megkerülik a személyes gondolkodó elmét, és nagyon mélyrehatóak. Az elme természetes,

intuitív működésében magasabb rendű erő, mint a személyes elme üzemmód. A természetes elmének sokkal átfogóbb a működése. Nem a tevékenység vagy a személyiség megszállottja. Tiszta és világos, üres és friss, így az élet egyszerűen kibontakozik. Így feszültség és erőfeszítés nélküli teljes harmóniában létezünk. A természetes elme a kegyelem állapotában van. Amikor megszilárdultunk az Önvalóban és az Önvalóként, akkor bármi történik is, az spontán módon merül fel abból az egységből. Ha személyként kutatunk és tanulunk, akkor csak személyként tudunk működni – talán jó emberként, ügyes emberként –, ám amikor ráébredünk az Igazságra, akkor elkezdünk a teljes környezetként mozogni. Amikor felmerül valami, amit meg kell tenni, akkor valami felismeri ezt az igényt, és elindul egy mozgás ennek beteljesítése érdekében. Ehhez újabb áramlatok csatlakoznak, míg végül egy folyammá válik az egész. Látod, ahogy az erők összekapcsolódnak. Aztán már az életnek ezt a teljes mátrixát nézed, és látod, hogy az Egy tesz mindent. Mindezt pedig nem csupán gondolod, hanem valóban látod is Isten szemével. Ezen a ponton hagyj némi teret arra, hogy megtörténjen a megértés a logikus elméd beavatkozása nélkül! Az elméd nem tud elvinni oda. Csak légy üres, anélkül hogy bármelyik gondolathoz, szándékhoz vagy identitáshoz kapcsolódnál! Ily módon, az elme erőfeszítésein túl, esélyed lesz felfedezni az élet és a létezés természetességét.

CSAK HISSZÜK, HOGY A TEST VAGYUNK Az életről szóló tapasztalatunk általában nem az, hogy tudatosság vagyok, hanem az, hogy a test vagyok, amelynek van tudatossága. De vessünk csak egy pillantást erre az elképzelésre! Nem a test mondja, hogy tudatában vagyok a létezésednek. A test semmi ilyesmit nem mond. A test különféle zajokat produkál, de nem hiszem, hogy valaha is könyvet írt volna, vagy tett volna bármiféle nagyszerű kijelentést. A test ebben teljesen ártatlan. Igazából te vagy az, aki azt mondja, hogy tudatában vagyok a testnek. Mindannyian időhöz kötött testben élünk. Olyanok vagyunk, mint egy gyertya, amit a test születésének pillanatában meggyújtottak, és az életünk folyamán lassan leég. És egy bizonyos ponton a test

lángja ellobban. Ám te lényegedet tekintve nem a test, az érzékek vagy az elme vagy, mert ezek mind csupán közvetítenek valaminek, ami megfigyeli őket. Tételezzük fel, hogy leparkoltad az autódat, és valaki azt mondja: „Kint áll egy kék autó, égve maradtak a lámpái.” Te erre azt mondanád: „Ó, az az enyém.” Nem pedig azt: „Az én vagyok.” Hasonlóképpen mondhatjuk: „Ez az én testem. A testem – nem én magam, mert én itt vagyok, és érzékelem. Én nézem a kezem. A kezem nem néz engem.” A kéz az enyém, de én nem a kéz vagyok. „Olyan jó volt a szemem, hogy száz méterről is elolvastam egy rendszámtáblát, most meg téged sem látlak.” Ez a látásom, de a látásom nem én vagyok. „Régebben ezt hittem meg azt hittem, de most már nem hiszek benne.” Ez a hitem, de a hitem nem én vagyok. „Nagyon jó volt a memóriám, de most már az is gondot jelent, hogy visszaemlékezzem a pár nappal ezelőtt történtekre.” Ez az emlékezetem, de az emlékezetem nem én vagyok. Egy kapcsolat összeomlik: „Vége az életemnek! Ha nincs feleségem, nincs életem.” Az életemnek van vége – nem nekem. Ha tehát félretesszük mindazokat a dolgokat, amelyeket magunkhoz tartozónak tekintünk, de amelyek mégsem mi magunk vagyunk, akkor minden más másodlagosnak tűnik ahhoz képest, aki vagyunk. Az igazi Önvalód az elsődleges. A Tudatosság vagyunk. A test az az eszköz, amelyen keresztül a tudatosság megízleli a tapasztalást. A tudatosságnak pedig ebben az emberi formában megvan az a képessége és a lehetősége, hogy felismerje és így közvetlenül megtapasztalja saját forrását. Jelenleg ott zümmög benned egy tévhit: én a test vagyok. Ahhoz, hogy felfedezzük a forráslényünket, rá kell jönnünk, hogy ki vagy mi ez az „én”. Valóban a test lenne az? Az „én a test vagyok” érzése csupán egy gondolat. Lehet, hogy nagyon mélyen gyökerező meggyőződésnek érezzük, de ettől még nem válik valóssá. Nem arra kérlek, hogy csak úgy lépj túl a testtel való azonosuláson. Nem, csak tedd félre azt a gondolatot, hogy azonos vagy-e a testeddel, vagy sem! Egyszerűen juss el a felismerés azon pontjára, hogy van itt valami, ami tudatában van a testnek, és minden másnak is, ami a valóságodban felmerül. Ez a bizonyos

tudat, amelynek a test és az érzékek látszólag közvetítenek, észleli a tárgyakat is, a távolságot, a magasságot és a súlyt, valamint az „én” és a „másvalamiség” érzetét is. Minden ennek a lényegi belső érzékelő Forrásnak közvetít, igaz? Ám maga a Tudat a tapasztalás buborékán kívül van. A Tudat saját, mérhetetlen Önvalód. Nézd meg, győződj meg róla, és légy egy a Tudat Önvalóddal! Az „én a test vagyok” gondolatát az „én a cselekvő vagyok” gondolata követi. Ez az elképzelés azt mondja nekünk: „Ha én vagyok az, aki a tetteket végrehajtja, akkor felelős vagyok azoknak a tetteknek a gyümölcseiért. És én leszek az is, aki ezeknek a tetteknek a gyümölcseit élvezi vagy elszenvedi.” Az emberi felfogás számára nyilvánvalónak tűnik ennek a fajta logikának az elfogadása. Úgyhogy az embereket azon elgondolás alapján ítéljük meg, hogy ők a tettek cselekvői és a gondolatok elgondolói. Ám azok, akik egy kicsit mélyebbre hatolnak a belső vizsgálódásban, meglátják, hogy nem teljesen igaz az, hogy független entitások vagyunk, akik szilárdan ülnek a vezetőülésben. Az életerő, az univerzum éltető ereje áramlik minden testben, és még a gondolatok, érzések és látszólagos döntések mozgatórugója is ez. Mindez a szemlélő tudatosság jelenlétében történik, de magát a tudatosságot nem nevezhetjük „történésnek”. A testtel való azonosulás egy állapot, amelyet a tudatosságnak meg kell tapasztalnia egy időre, végül azonban a kegyelem arra készteti a tudatosságot, hogy lépjen túl ezen a szigorú korláton, és hazavezeti eredeti természetéhez. Ha továbbra is ezen a módon tekintesz befelé, akkor elkezdesz tisztábban látni. Az önkutatás azzal kezdődik, hogy megpróbáljuk felfedezni, hogy a személyes identitásunk az összes kondicionáltságával és egyedi sajátosságával együtt vajon azonos-e azzal, aki valójában vagyunk. És ez az önazonosság végül olyan tükörként ér véget, amelyből az időtlen néz vissza ránk.

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ Maradj a „vagyok”! Mindannyian ismerjük a létezés érzetét. Anélkül hogy ezt gyakorolnunk kellene, spontán módon „én”-ként hivatkozunk

magunkra. Minden ember megerősítheti, hogy vagyok, létezem. A vagyok azt jelenti: ’lenni, létezni’. A létezés érzete természetes módon van jelen, és nagyon kényelmes. Ez az érzékelés kezdete, és az ébrenléti állapotban minden felmerülő jelenség erőfeszítés nélküli tanújaként és megfigyelőjeként működik. A vagyok, létezem érzése természetes, nem mások által tanított módja létezésünk felismerésének. De ki az az „én”, aki van, az „én”, aki létezik? Vessünk erre egy pillantást közösen! Az önkutatás gyakorlata elég erőteljes ahhoz, hogy eljuttasson a testtel való azonosulástól egészen a megingathatatlan, maradandó békéig. Kezdd a létezem érzésével! Ez nem telik időbe, hiszen már természetes módon itt van, mielőtt bármilyen gondolat felmerülne. Nincs távolság közted és közte, ezért nem kell eljutnod hozzá. Ne keresd a „vagyok”-ot – hiszen az te magad vagy! Természetes módon itt van tudatosságként. Csak légy öntudatos! Ne hagyd a jelenlétnek ezt a természetes érzését bármilyen más elképzeléssel, gondolattal vagy szándékkal keveredni! Minden szándékot – például, hogy ezt és ezt szeretném elérni vagy remélem, az önkutatás sikerrel jár, vagy meg akarok világosodni – félre kell tenni. Maradj a jelenlét rezgésében, nemcsak a szavak rezgésében, hanem a létezés ösztönös, szubjektív érzetében: vagyok, itt vagyok. Ez minden. Az elme belopakodhat, és azt mondhatja: „Nos, én nem látok semmit, ez nem működik.” Aztán csintalanul elkezdheti a szokásos figyelemelterelő személyiség-zajkeltő tevékenységét, hogy elvonja a figyelmed, de te csak maradj a létezés, a létezem érzetében! Ha a figyelmed kezd elkalandozni, ne aggódj, csak hozd vissza az egyszerű „vagyok”-hoz! Egyszerre öt-hét perces, rövidebb szakaszokban gyakorold ezt a vizsgálódást! Csinálhatod nyitott vagy csukott szemmel, ülve vagy séta közben, mindegy. Kezdetben talán könnyebbnek találod, ha egyedül ülsz le. Próbálj olyan időpontot és helyet találni, ahol zavartalanul egyedül lehetsz, bár ez nem feltétele a gyakorlásnak. Ne feledd: bárhol is vagy, a jelenlét érzetének is pontosan ott kell lennie! És ott is van, mindenféle erőfeszítés nélkül. Azért tudod,

hogy életben vagy és ébren vagy, mert ezt megelőzően már jelen van a „vagyok” vagy a jelenlét érzete. Csak összpontosíts arra, ami ennek a gyakorlatnak a célja! Maradj a „vagyok” természetes érzetében, a létezés érzésében! Eleinte fáradtnak érezheted magad, mintha nagy erőfeszítést kellene tenned ahhoz, hogy a „vagyok” érzése ne keveredjen más gondolatokkal. Jöhetnek más gondolatok, és szeretnének beszállni a játékba, de ne figyelj rájuk! Csak legyél az „én” érzésében! Némi gyakorlással fokozatosan meglátod majd, hogy a „vagyok” érzete magától megmarad, anélkül hogy erőltetned kellene, és lassan elkezded észlelni a béke és a tágasság érzetét. Kialakul az a természetes vágy, hogy többet szeretnél ebben az állapotban lenni, de kezdd csak ennyivel, az önmegfigyelésnek ezekkel az öt-hét perces időszakaival!

AZ ÖNKUTATÁS GYÜMÖLCSEI Ha szívvel-lélekkel végzed ezt a vizsgálódást, akkor a testtel és a társadalmi kondicionáltsággal való erőteljes azonosulás drámaian megváltozik: egészen más lesz az elképzelésed arról, hogy ki is az az „én”. Elmozdulás következik majd be az irányultságodban, nevezetesen attól a kondicionáltságtól, hogy „én ez a test, ez a személy, ennek és ennek a fia vagy annak és annak az anyja vagyok” el fogsz jutni odáig, hogy magává a tanúvá válsz, azzá, akinek nincsenek hitrendszerei, és aki azonos magával a megfigyelés képességével. Eljutsz a felismeréshez, hogy egyszerűen az öröm vagy, és minden, amit teszel, ebből az örömből, ebből a tágasságból, fényből és szeretetből fakad. Ahogy a személylét érzete elhalványul, egyre nagyobb látószögben tapasztalod majd az életet. A személyes elme által látott élet kezdetben valósnak tűnhet; annak az egyéni „énnek” tekinted magad, aki döntéseket hoz, és azoknak megfelelően éli az életét. Később azonban eljuthatsz odáig, hogy egy színdarabként látod majd az egészet, amely valamiképpen erőfeszítés nélkül bontakozik ki. És egy bizonyos ponton meglátod, hogy az egész csupán egyfajta „vanság”. Ezeknek a megfigyeléseknek nem az a célja, hogy megzavarják az elmét, hanem hogy elvezessék a létezés teljes egyszerűségébe. Lehet, hogy itt és most így beszélek, de amikor a mindennapokban

élem az életem, egyáltalán nem szoktam ezeken a dolgokon gondolkodni. Nem szoktam az ágyamban fekve éjjel-nappal azon töprengeni: „Hát igen, tudod, a tiszta tudatosság és az elme…” De muszáj beszélnem róla, amíg nem teljesen világos az élő Igazságot keresők számára. Azt gondoljuk, hogy nagyon fontos megőriznünk egy bizonyos fajta viselkedés- és beszédmódot. Ám én azt mondom, hogy nem. Bőven van tér a Lényemben ahhoz, hogy tévét nézzek, hallgassak egy kis reggae-t vagy néha-néha megigyak egy pohárka üdítőt. Miért is ne? Hogyan léphetnék ki a saját Lényemből? Nem szükséges kifejezetten vallásosnak lennem – még csak „spirituálisnak” sem. Nincs semmi, amit tennem kell, vagy aminek lennem kell. Még csak önmagamnak sem kell lennem. Számomra ez a szabadság – még a szabadság fogalmán is túlmutató szabadság. A változhatatlan Önvaló vagyok. Milyen egyszerű is az élet, amíg az elménket el nem árasztják meggyőződésekkel és önazonossággal! Rengeteg energiát fektetünk az elme egész birodalmába (amely egyébként a maga természetes formájában varázslatos lehetne) csak azért, hogy megteremtsünk egy, a világnak tetsző és behatárolt személyes létezést. A kultúra által megformált elmén túl azonban léteznek magasabb rendű, kifinomultabb látásmódok is. Ezek már a felébredt létezés birodalmába tartoznak. Itt minden belép az örömbe, a fénybe és a békébe. Nem kell élnem az életet, nincs életem, amit élnem kell. Én vagyok az élet. Egy bizonyos ponton látni fogod, hogy ez a test soha semmilyen módon nem korlátozta azt, ami vagyunk, vagy azt, ami van. Az összes korlát álom csupán. Minden – még a látszólagos diszharmónia vagy nehézség is – ez a nagyszerű, varázslatos tudatosság. Minden varázslatos, ugyanakkor valahogy látszólag hétköznapi. Ám aki megszabadult, az a kettősségnek e birodalmán túl lakozik, érintetlen látóként, megszületetlen tudatként.

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ Nem vagy semmi olyasmi, ami érzékelhető Bármi, amit érzékelsz, nem lehet az, ami vagy. Egyszerűen figyeld meg ezt önmagadban, amíg végül természetes módon megerősítést nyer az elmében. Te előbb vagy, mint bármi, ami érzékelhető. Maradj a tudat, ahonnan ez látható!

Figyeld meg, hogy minden gondolat és érzet, minden jelenség a szemed előtt jön s megy. Vedd észre, hogy már azelőtt itt vagy, mielőtt bármi megjelenne a tudatosság képernyőjén! Ezt erőfeszítés nélkül észleled. A számítógép be van kapcsolva, de nem jelentkezel be. Egyszerűen csak nézed. Érezni fogod, ahogy megnyílik egy belső tágasság a lét mérhetetlenségében. Legyen ez a gyakorlatod, miközben a mindennapokat éled: összpontosíts a létezés érzetére, ahelyett hogy az elme terében felbukkanó jelenségekre figyelnél! A jelenlétnek ebben az állapotában feltárul a belső erő és a tudat. Közben talán azt tapasztalhatod, hogy az elméd megpróbál ez elől elmenekülni. Csak figyeld meg ezt a tendenciát! Kezdetben nehéznek tűnik majd ellenállni a figyelemelterelődés erejének, mert a figyelem ahhoz szokott, hogy a mentális tevékenység és a jelentéktelen dolgok felé sodródjon. Ahogy észreveszed ezt a tendenciát, magasabb szintű megértésre jutsz. Ha továbbra is megmaradsz tárgyilagos tanúnak, a menekülés kényszere gyengül, a jelenlét érzete pedig erősödik majd. Ott állsz közvetlenül a felébredés kapuja előtt. Légy azonban tudatában, hogy a hajlamokon, szokásokon és a pszichológiai elme csalárdságán nem olyan egyszerű felülemelkedni! Nem arról van szó, hogy el kell nyomnod az elme energiáját. Inkább légy tanúállapotban, amely természetes, tágas és minde-nütt jelen van! Ez saját, igazi Önvalód. Így hát ne pazarolj időt és energiát arra, hogy megpróbálod irányítani az elmét! Csak maradj a személytelen tudat! Ahogy figyeled, rá fogsz jönni, hogy maga az identitás is csak egy gondolat, amely egyik történetről a másikra ugrik, ahogy a majom ugrál ágról ágra. Lehetséges, hogy a múltban akár órákon át ez zajlott, anélkül hogy képes lettél volna rajtakapni az elmét. Te azonban maradj továbbra is a tudat, és meglátod, a rezgésed így nyitottabbá, szeretettelibbé, szabadabbá válik, és a tudatosságod nagyobb magaslatokba emelkedik. Sokkal egyszerűbb lesz elcsípned az elmét, mert amint az identitás játékba kezd, felvillan egy belső jelzőberendezés, és képes leszel azonnal felismerni a színjátékot.

Nos, most valami nagyon fontos következik: ki vagy mi szemléli az identitás e játékát? Ne hagyd, hogy ezt a kérdést az elme válaszolja meg neked! Próbáld megérteni, hogy mi itt a valódi kérdés! Ne siess, továbbra is összpontosíts! Győződj meg róla, hogy továbbra is az „itt vagyok” természetes érzetében vagy. Miként vagy itt? Erre így felelhetsz: „Nem látok semmi különöset, nem tudok mit mondani. Ez egyszerűen a létezés érzése.” Térj vissza újra meg újra a létezés helyzetébe! Alakítsd ki azt a szokást, hogy nem személyként, hanem jelenlétként és a jelenlétből figyelsz! A jelenlét állapota által gyorsan fejlődsz majd mind bölcsességben, mind pedig az intuitív megértés terén. Elkezdesz a jelenlét magaslati birodalmában élni – jóval a személylétnek otthont adó pszichológiai elme birodalma felett. Itt a személyes elme nem képes lélegzethez jutni. A jelenlét befolyásolására irányuló látszólagos hatalma elenyészik. Amikor kirostálódik az az elképzelés, hogy „én a személy vagyok”, csak a „vagyok” jelenlét marad. Hagyj időt rá, hogy a tudat-látás-létezés ezen mélyreható állapotában érlelődj! Ez a satchitananda állapot. A sat létezést, a chit tudatosságot, az ananda pedig tiszta örömöt vagy boldogságot jelent. Minden létező szereti ezt az isteni állapotot. Ebből ered a személylét színjátéka, és ez is tartja fenn egy darabig, egészen addig, amíg a személylétben ki nem alakul egy megfelelő szintű érettség ahhoz, hogy visszaolvadjon a jelenlétbe. Ez az egész az isteni színjáték – a májá, Isten játéka.

A JELENLÉTEN TÚL A megfelelő időben a jelenlét tovább erősödik. A létezőben megérhet a felismerés, hogy a „vagyok” érzete szintén látható, szintén érzékelhető. A jelenlét érzete szintén észlelhető. Ösztönösen érzékelni kezd egy, a jelenléten túli teret, és ez a tér egyáltalán nem jelenségtermészetű. Ez az érés is kegyelem, és az elme számára felfoghatatlan. Ne siettesd ezt a folyamatot! Már az is hatalmas dolog, ha eljutsz a tiszta jelenlét érzetéhez. A kegyelem terében vagy. Ne feledd, a „vagyok” jelenlét az isteni alapelv. A „vagyok” a krisztusi fény, a Siva-létező, a Krisna-tudatosság. Nem lehet puszta illúzióként eloszlatni. Ez a cselekvő Isten Önvaló, az abszolút tudat

dinamikus kifejeződése. Nélküle nem létezik megtapasztalás, és nem történik meg az Önvalóra való ráébredés sem. Az abszolút nem emberi erőfeszítés eredményeképpen tárul fel. A megfelelő időben a jelenlét egyszerűen elkezd beleolvadni. Ha erőltetni próbálod, akkor ismét bevonod az elmét és a személyt. Úgy tűnik majd, mintha az elme vitt volna véghez valami nagyszabású dolgot, de ez hamis megvalósítás lesz, puszta mentális állapot. Add át magad teljesen az itt bemutatott önvizsgálatnak! Ez minden keresőnél beválik. Ahogy mélyebbre hatolsz a kutatásban, természetes módon ráébredsz, hogy a kutatás magától megtörténik, az élet magától kibontakozik, ám te nem térképezed fel a mozdulataidat, és nem méred magad az elmében felbukkanó jelenségekhez. Minden friss, és a figyelem többé nem cikázik ideoda, ahogy korábban – könnyedén egy marad a változhatatlan létezővel. Ez az önkutatás a belső munkád. Belső munka – örök elégedettség. Belső munka, amely felfedi az időtlen Önvalót.

Kipróbáltad a nehezebb utat… most próbáld egy ideig a szív útját, az erőfeszítés nélküli utat járni! Nem azért jöttem, hogy terhet rakjak rád, hanem azért, hogy megszabadítsalak attól az elképzeléstől, hogy bármit is tenned kell azért, hogy az Önvalód légy. Az isteni még centikben mérhető távolságra sincs tőled. Soha nem lehet külön tőled. Ez isteni lényed magva.

A szív útja az igazsághoz VANNAK, AKIKET erőteljesen vonz a spiritualitás, míg mások azt gondolják, hogy minden spirituális útkereső puhány alak. Soha nem könnyű pontosan megmondani, hogy mi váltja ki valakiben a tiszta Önvaló iránti vonzódást. Ez a vonzódás legtöbbször nem az Önvaló hirtelen felfedezéséhez, inkább egy fokozatos éréshez vezet. Pápádzsí, a mesterem egy történetet szokott mesélni ennek illusztrálására. A halászfeleségek és a virágárus Néhány halászfeleségnek az volt a szokása, hogy az erdőn keresztül lement a tengerpartra, és ott várta, hogy a halászok visszatérjenek a zsákmánnyal. Azután kosárba rakták a halakat, és a kosarakat a fejükön egyensúlyozva elvitték az aznapi fogást a faluba, hogy eladják. Egy nap három asszony ment a partra, hogy összeszedje a halakat, és éppen az erdőn keresztül tartottak visszafelé a faluba, amikor hirtelen hatalmas dörrenéssel lecsapott a monszun. Villámok cikáztak, zuhogott az eső, viharos szél fújt, a nők pedig féltek, hogy a fákról záporozó kókuszdiók fejen találják őket. Miközben kétségbeesetten próbáltak átvergődni az erdőn, egy kis házikó mellett vezetett az útjuk. Egy virágárus lakott ott, akinek a háza egyben a boltja is volt. Amikor a virágárus megpillantotta a rohanó asszonyokat, odakiáltott nekik: – Gyertek, gyertek! Húzódjatok be a házikómba! A nők gyorsan beszaladtak a házba. A virágárus így szólt hozzájuk: – Képtelenség, hogy ebben a viharban folytassátok az utatokat, túlságosan veszélyes lenne. Kérlek, töltsétek itt az éjszakát! A halak frissek maradnak odakint, a nedves levegőn. A nők örömmel elfogadták az ajánlatot, és letették a halaskosarakat a verandára. A virágárus bevezette őket egy virágokkal teli szobába, volt ott levendula, jázmin, gyönyörű rózsák, tengernyi fajta virág.

– Maradjatok itt ma éjjel, és minden rendben lesz – mondta a virágárus. A nők lefeküdtek, de nem tudtak elaludni. Az egyikük annyira nyugtalan volt, hogy folyamatosan izgett-mozgott. – Mi a baj? – kérdezte tőle a legidősebb halászfeleség. – Nem tudok aludni, borzasztó ez a szag! – felelte az izgő-mozgó asszony. – Én sem tudok aludni, minden bűzlik a virágoktól, facsarja az orromat ez a szag – kontrázott rá a másik. – Mit tegyünk? Erre a legidősebb így szólt: – Tudom már, mit tehetünk! Kiosont a verandára, fogta az egyik halaskosarat, kitartotta az esőbe, kicsit megrázogatta, majd bevitte a házba. Most már mindannyian édesdeden elaludtak, mert a halszag ismerős volt számukra. A halak megnyugtatták a halászfeleségeket, a rózsák, a jázminok és a levendula illata viszont szörnyű volt számukra, a virágokat nem tudták élvezni. Így van ez velünk is. Szinte olyan, mintha ismét hozzá kellene szoknunk a felsőbb természetünk ízéhez. Ezért van az, hogy a legtöbb ember az élete legnagyobb részében egyfajta lassú érlelődés folyamatában van. Teljesen azonosulnak a személyiségükkel, ezért elviselhetetlennek találnák, ha az önazonosságuk hirtelen feloldódna a tiszta tudatosságban.

A BELSŐ LÉNYED HÍVÓ SZAVA Bár az Igazság időtlenül jelen van, mégis a látszólagos utazásnak, amely elvezet hozzá, megvan a maga helye az idő és a változás birodalmában. Amikor vonzani kezd az Igazság, lehetséges, hogy először többféle utat is kipróbálsz, amíg végül megtalálod azt, amelyik mélyen együtt rezeg veled. Amikor ez megtörténik, érezhetsz egyfajta természetes elköteleződést. Ám nem szabad, hogy ez valamiféle kényszerválasztás eredménye legyen, csak mert az ember azt képzeli, valamelyik mellett döntenie kell ahhoz, hogy a keresése eredményes lehessen! Inkább úgy tűnik, mintha egy nagyobb hullám sodorna magával. A szíved döntsön, ne a fejed!

Ha a döntés nem adódik magától, akkor csak élvezd a felfedezőutat! Talán az lesz az eredménye, hogy meglátod: ugyanarra a fonalra van felfűzve az összes gyöngyszem. Amikor felérsz a hegy tetejére – a lényed csúcsára –, akkor az összes utat láthatod. Némelyik rövid és egyenes, mások hosszúak és kanyargósak, ám mind a tudatosság hiteles kifejeződései. 1987-ben találkoztam egy fiatalemberrel, Michaellel, és úgy éreztem, hogy szent emberrel van dolgom. Egy csoporttal imádkozott együtt, így elkezdtem templomba járni vele. A templomi gyülekezet tagjai tetterős és őszinte fiatalok voltak. A gond csupán az volt, hogy nem tetszett a prédikátor – szűklátókörűnek éreztem. Akkoriban a muszlimok elkezdtek beszivárogni a londoni jamaicai közösség korábban keresztény irányultságú közegébe, és ez a lelkész azt prédikálta, hogy ezektől a muszlimoktól tartani kell, sőt határozottan fel kell lépni ellenük. Én nem éreztem, hogy szükség lenne efféle visszaszorításra, és zavart a prédikátor kirekesztő magatartása. Emiatt egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé tartozom a csoport központi figurái közé. Hamarosan a perifériára kerültem, aztán a folyosóra, majd az ajtó mellé. Végül kiléptem, és soha többé feléjük sem néztem. Elkezdtem a saját utamat járni, és ez rendben is volt, mert addigra már mély benyomások értek: elkezdtem Istennel közvetlenül beszélni. A létező leggyönyörűbb szerelmi viszonyt éltem meg Istennel, amely önbizalmat adott a továbbhaladáshoz, bár kisebb kétségek még fel-felmerültek a tekintetben, hogy vajon jól tettem-e, amikor otthagytam az egyházat. Néha, amikor összetalálkozom valakivel a csoportból, az illető azt kérdezi: – Micsoda? Elhagytad Krisztust? Amikor így beszéltek, feltettem magamnak a kérdést: „Ezt tettem volna?” Azután magamba tekintettem, és egyértelmű volt, hogy nem, nem hagytam el Krisztust. Valójában még mindig a szívemben él. Ennek ellenére sok vívódáson mentem keresztül, és sokat kellett tanulnom, ám az iránymutatás mindig belülről érkezett. Visszatekintve látom, hogy az életem egy kibontakozási folyamat volt: a belső térképem csak előrevezető utat mutatott, a visszafelé

tartót nem. Minden, amire szükségem volt, ami táplált, megérkezett hozzám. Tehát támogatom, hogy az emberek addig kutassanak, amíg valami mélyen meg nem érinti őket. Amikor ez megtörténik, az olyan érzés lesz, mintha hazataláltál volna. Lehet, hogy az advaitát és a buddhizmust is kedveled, de lehet, hogy valami más fog vonzani. És ez rendben is van. Ne erőltess magadra semmiféle elköteleződést egy bizonyos irányban! Találd meg a Buddhát vagy Krisztust magadban! Buddha nem volt buddhista, és Krisztus sem volt keresztény. A forrást keresd – nem kell messzire menned. Egyetlen lépést sem kell tenned, mert ebben a pillanatban is pontosan itt van. Találd meg ezt az igazságot, és amikor rátalálsz, akkor talán arra is rájössz, hogy még mindig élvezed és értékeled a spiritualitás különféle kifejeződéseit. Élvezni tudod őket, de már az egységük kellős közepében állsz. Tehát azt mondom, fordulj befelé! Nem valamiféle vallás szólít meg, a hívás saját benső lényedtől ered. Lehet, hogy a pszichológiai identitásod produkál némi ellenállást, de ha kitartasz, fel fogod fedezni a lényed végső igazságát – a valódi öröm, béke és szabadság forrását.

ODAADÁS ÉS ÖNISMERET: EGYAZON MADÁR KÉT SZÁRNYA Egy hölgy jött el hozzám tanácsot kérni, mert nem boldogult az imával. Elmesélte, hogy korábban szeretett imádkozni, és teljes mértékben megbízott az ima erejében. Ám amikor belekezdett az önkutatásba, kezdte úgy érezni, hogy amikor imádkozik, az egység érzete gyengül, és a kettősség érzete felerősödik. Az volt az elméjében lakozó elképzelés, hogy az imádsághoz ketten kellenek: egy, aki imádkozik, és Isten. Ám az önkutatás felfedte, hogy csupán egyetlen tudatosság létezik, amely sok szerepet játszik. A hölgy elkezdte elutasítani az imát, gondolván, hogy a kettősség kötelékében tartja. Ez a kivetítés nem szokatlan, ha az ember az elméjéből közelít. Ám a tiszta létezés teréből nézve a Legfelsőbbhöz szóló imák és himnuszok nem különböznek a kettősség nélküli szemlélődéstől. Mindegy, hogy milyen elképzelésünk van Istenről, az ő tiszta valósága túl van minden elképzelésen. Még a nem hívők is azon kaphatják magukat, hogy a kétségbeesés vagy a szükség

pillanataiban egy felsőbb erőhöz imádkoznak, mert az emberi lényekben ösztönösen ott van ennek az erőnek az elfogadása. Az „én”-en és a „te”-n túl csupán az Egy van. Ám amíg az elme szorításában vergődünk, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy lemondjunk Isten fogalmáról. Még egyszerűen nem állunk készen rá, vagy nem vagyunk hajlandóak beleolvadni az egységbe. Ha létezik bennünk egy leküzdhetetlen belső késztetés, hogy felfedezzük az Igazságot, az ima spontán módon feltörhet a Legfelsőbb iránti bizalom vagy a meghitt kapcsolat érzetéből. Azon kaphatod magad, hogy azt mondod: „Mindazt, amit önmagamnak képzelek, a lábad elé helyezem. Olvassz magadba!” Ez az a pont, ahol a kutatás és az ima találkozik – és egy ilyen kérés olyan erőteljes, hogy nem lehet megtagadni. Talán az elme számára nincs értelme, de te spontán módon megérted, és így bekerülsz Isten jelenlétébe. Végeredményben nincsenek dialógusok ebben a világban, az egész egy isteni monológ. Mert a valóságban nincs kettő; csupán egyetlen valóság létezik, amely sokként mutatja meg magát. Mondhatjuk úgy is, hogy ha a kettősségnek van bármiféle értelme, akkor az nem más, mint a Legfelsőbb iránti hódolat, amely – a legmagasabb szintű értelemben – a Legfelsőbb önmaga iránti hódolata. Ha az imádkozást gyakorlatnak tekintjük, akkor át kell alakítanunk valami ártatlanná. Amikor egy gyermek az anyját hívja, akkor vajon ezt a hívást gyakorlatnak tekintjük? Az ima egy kérés. Az imádság lelke a hívás mögött rejlő vágyódás. De talán vannak, akik úgy érzik, hogy nem tudják az imán keresztül kifejezni magukat. Tehát ha nem érzed, hogy az ima hív, akkor azt mondom, nem kell imádkoznod. Ha nincs jelen az érzés, hogy imádkozz, de ott van helyette az önkutatásra irányuló erőteljes vonzás, akkor tudd, hogy a befelé tekintéshez szükséges kegyelem és erő is Istentől ered. Ne készíts tetoválást egyetlen tanításból sem! Az önkutatást út nélküli útnak is nevezhetjük – én úgy találtam, hogy ez a legközvetlenebb út az igazsághoz. Ám ezzel nem a többi spirituális út ellen emelek szót, akkor különösen nem, ha végül hazavezetnek.

Ha olyan utat követsz, amely sokféle gyakorlatot követel meg, idővel akkor is célba érhetsz, de gyakran az történik, hogy emiatt jó hosszú ideig vagy úton. Előfordulhat az is, hogy a hiedelmek és elképzelések nehéz hátizsákja alatt izzadsz, és ez bizonyos kockázattal jár, mert számtalan olyan rejtett gondolatfolyamatot és előfeltevést hordozhatunk, amelyek tévútra vihetik az utazót. Amikor a spiritualitás megérkezett az életembe, eleinte úgy éreztem, hogy természetemnél fogva jámborabb, ájtatosabb vagyok, bhakti vérmérséklettel rendelkezem. Nem az a típus voltam, aki irányítani vagy megérteni akarja az életet, inkább Isten kezében akartam hagyni a dolgokat. Természetes volt számomra, hogy lássam és elfogadjam, hogy minden Isten műve, és alázatosan, Isten akarata előtt meghajolva éljek. A hozzáállásom mindig is ez volt: „Istenem, nem kell próbák elé állítanod, mert úgyis tudod, hogy elbukom. Minden te vagy, és minden a tiéd.” Ahogy említettem, a városban, ahol Angliában éltem, találkoztam egy hívő emberrel, Michaellel, és mélyen megérintett a jelenléte. Eredetileg keresztény kultúrában nevelkedtem Jamaicán. Ott az emberek számára teljesen természetes volt, hogy Istenről és a hitről beszélnek. Az a jamaicai közösség sem különbözött ettől, amelyben Angliában tinédzserkoromtól kezdve éltem. Számos különböző felekezetbe tartozóval lehetett ott találkozni. Beszélgettek a vallásról, és sokan rugalmasak és nyitottak voltak e kérdésben. Ám voltak, akik ezt a nyitottságot úgy értelmezték, hogy az ember „szabad préda”, és megpróbáltak másokat áttéríteni a saját felekezetükbe – vagy legalább annyit el akartak érni, hogy elfogadják az ő spiritualitásra vagy Istenre vonatkozó nézeteiket. Tehát az efféle beszélgetések megszokottak voltak számomra. Ám ez a Michael nevű férfi más volt. Ha vele beszéltél, nem volt olyan érzésed, hogy megpróbálja elfogadtatni veled a saját hitrendszerét. Inkább volt valami különös a jelenlétében, ami miatt eltűnődtem: vajon mitől más ez az ember? A jelenléte megmelengetett, és ez a melegség szikrát pattintott, amely lángra lobbantotta bennem az általa megtestesített élő hit iránti érdeklődést. Kérdéseket tettem fel neki, és úgy találtam, hogy elfogadta a

kíváncsiságomat, és lecsendesítette a kétségeimet. Segítségemre volt mind a személye, mind pedig az, amit hallottam tőle. Aztán egy nap meglátogatott. Négyen voltunk, és remekül éreztük magunkat együtt. Amikor indulóban volt, megkérdeztem: – Michael, ha legközelebb imádkozol, imádkoznál értem? Erre azt felelte: – Persze, de miért ne inkább most? Így hát a fejemre tette a kezét, és imádkozott velem, amikor pedig befejezte, azon kaptam magam, hogy én is Istenhez imádkozom. A könyörgés szavai peregtek az ajkamról: „Istenem, kérlek, segíts! Segíts meg engem!” Ez fordulópont volt az életemben. Valami történt bennem, és hirtelen boldognak, könnyűnek és békésnek éreztem magam. Aznap nem akartam lefeküdni. Arra gondoltam, hogy ha elalszom, ez a gyönyörű érzés elhalványul bennem. Ám amikor másnap reggel kinyitottam a szemem, még mindig ott volt. A szobámnak pici ablaka volt, és a nap kis fénynyalábokban sütött be rajta. Olyan volt, mintha életemben először látnám a napsugarakat, mintha az érzékenységem erősségét szabályozó kapcsolót felcsavarták volna, és a szépség és harmónia mindig is jelen lévő érzetét sokkal magasabb szinten tapasztaltam volna meg. Mély béke áradt szét bennem – és ez azóta is velem maradt. Ezt követően az életem elkezdett megváltozni, és senkinek sem kellett meggyőznie arról, amiről ösztönösen tudtam, hogy az Igazság. Úgy éreztem, mintha Isten az ölébe ültetett volna. Amikor ez az érzés megjelent, egyértelmű volt: ez így helyes. Tudtam, hogy a teljes létezésemet ennek szentelem majd. Nem estem át semmiféle mentális torzuláson. Lehetséges, hogy a természetem miatt történt így – nem voltam kifinomult gondolatokkal bíbelődő, filozofikus alkat. Az érzéseim egyszerűek voltak: vagy szeretsz valamit, vagy nem. Talán a szürkeállomány e hiányosságai, és az, hogy nem érzékeltem a komplexitást, a segítségemre voltak, mert nem töprengtem állandóan, és nem kérdezgettem magam: „Ez a tudatosság legmagasabb szintje?” Akkoriban amúgy sem tudtam volna megválaszolni ezt a kérdést. A tudatosság és az abszolút szavak még nem is szerepeltek a szótáramban. Michael a vele folytatott korai beszélgetéseink során nem próbált meggyőzni semmiről. Minden áramlásban történt. Beszélgettünk, és a szavai egyszerűek voltak, mintha egy gyermeknek mesélne.

Én ilyesmit mondtam: „Néha jön ez az érzés.” Arra sem emlékszem, hogy miket kérdeztem tőle, de ilyesféle egyszerű dolgok voltak – semmi mérhetetlenül filozofikus vagy lenyűgöző. Ő erre valami ilyesmit felelt: „Én nem foglalkoznék vele. Csak hagynám.” Erre én mondjuk azt mondtam: „Rendben, köszönöm.” Csak így, egyenesen, nem volt szükség arra, hogy részletesen kifejtse. Egyszerűen értettem. A többi változás csupán abban következett be, ahogy éltem az életem. Az ego fel-felütötte a fejét, de én nem egónak hívtam. Egyszerűen tudtam, hogy az a hamis rész, ami a bajt okozza. Eleinte azt hittem, ki tudom választani, el tudom dönteni, hogy kinek küldjek áldást. De ez nem működött, csak elfuseráltam a dolgokat. Fájdalmat, megrendülést éreztem amiatt, amit a saját kudarcomként érzékeltem – és a fájdalom sokkal nagyobb volt, mint régebben. Kemény, fájdalmas leckék voltak ezek, mintha Isten rácsapott volna a kezemre. Ennyire egyszerű volt. E fejlődési folyamat során nem tanulmányoztam egyetlen nagy írást sem. Vásároltam néhány könyvet, de igazán fogalmam sem volt, hogy mit olvassak. Az egyik könyv például a rúnákról szólt, egyszerűen nem is értettem az egészet. Egy másik könyvben egy pap és egy filozófus vitatkoztak, és én azon tűnődtem: „Az isten szerelmére, miről beszélnek ezek?” Az ilyesfajta viták furcsának tűntek számomra. Én az érzésben voltam, és az érzés annyira eleven volt, míg a könyv szavainak érzése és rezgése nagyon súlyosnak tűnt. Azon töprengtem, ki akarhat ilyen filozófiai elmélkedéseket olvasni. Vajon olvasnom kellene? Maga alá gyűrt a gondolat. Egy nap London központjában egy spirituális könyvesboltban megragadott Srí Ramana Maharsi képe az egyik könyv fedőlapján. Az arca melegséget és fényt sugárzott, és azonnal megérintette a szívem. Ám amikor kinyitottam a könyvet, az első reakcióm ez volt: „Hűha, mi ez?!” A szavai nagyon intellektuálisnak és lármásnak tűntek számomra – olyannyira, hogy tényleg azt gondoltam, a nyomda biztosan hibát követett el, és nem a megfelelő borítót tette a könyvre. A kép mélységes derűt, csendet és békét sugárzott, de az

önkutatás tömör instrukcióit akkor még nem tudta befogadni a lényem. Így hát becsuktam Srí Ramana könyvét, és félretettem. Helyette egy másik könyvet találtam a boltban, Srí Rámakrisna evangéliumát, amely azonnal megszólított. Bár a keresztény hagyományban nőttem fel, a hindu szent, Srí Rámakrisna, a vérszomjas Káli istennő hívének bölcsessége olyan egyetemes volt, hogy megérintette és birtokba vette a szívem. Akkoriban spirituális szempontból meglehetősen naiv voltam – semmit sem tudtam a gurukról, a spirituális utakról vagy a meditációról, és természetesen fogalmam sem volt az önkutatásról vagy az advaitáról. Mégis minden szava édesen és varázslatosan rezgett lényem legmélyén. Olyan tökéletes időzítéssel érkezett meg hozzám, mintha egészen addig ennek a hangnak az érkezésére vártam volna, hogy megerősítse azokat a mélyreható tapasztalásokat, amelyekben abban az időben részem volt. Később megtudtam, hogy Srí Rámakrisna nemcsak odaadó hívő – bhakti szent – volt, hanem a kettősség nélküli jnana út – a tiszta önismeret útja – szempontjából és tapasztalataiból tekintve teljes mértékben megszabadult bölcs is. Mindez magától történt, és valami bennem egyszerűen bízott a folyamatban. Valami megérintette a szívemet, mélyen átjárt, és tudtam, hogy ez nem hétköznapi történés. Erőteljes volt, én pedig egyszerűen ebben a rezgésben éltem. Hogyne adná át magát az ember egy ilyen rezgésnek? Túlcsordult bennem a béke. A szeretet érzése olyan volt, mintha finom elektromos áram járta volna át a testem, de mélységesen békés volt. Még aludni sem akartam, csak hogy ebben az érzésben lehessek. Egy ponton feltámadt bennem az ellenállhatatlan késztetés, hogy Indiába menjek. Nem volt pénzem, de a kegyelem megérkezett a nővérem képében, aki megkért, hogy a londoni fürdőszobája falára fessem meg a jamaicai szülőfalunk freskóját. A nővérem mozgássérült volt, és nem tudott járni. Mindketten egy tengerparti esőerdőben nőttünk fel, így megteremtettem ezt a hangulatot, amely felemelő volt számára. Korábban utcai portréfestőként dolgoztam, illetve művészetet tanítottam egy főiskolán, és nagy figyelemmel és odaadással szenteltem magam a freskó megfestésének.

Amikor befejeztem a képet, a nővérem adott nekem egy kis pénzt, én pedig azonnal megvettem a repülőjegyet Indiába. Azt hittem, az indiai tartózkodásom egyedüli oka és célja, hogy látogatást tegyek a Kalkutta közelében fekvő Dakshineswarban, ahol Srí Rámakrisna élt és tanított. Ám ahelyett, hogy eljutottam volna Kalkuttába, a sors útja a mesteremhez, Pápádzsíhoz vezetett el, aki Srí Ramana Maharsi közvetlen tanítványa volt. Nála képes voltam meglátni és megérteni, hogy az önkutatás az igazsághoz vezető legközvetlenebb megközelítési mód. Közvetlennek is kellett lennie, mert csak nagyon rövid ideig tudok figyelni valamire, és csakis az vonz, ami egyértelmű, azonnali és egyszerű. Bárki feltehetné most a kérdést: „Ha Isten a legfelsőbb, és te találkoztál vele 1987-ben, akkor ez miért nem volt elég neked? Miért volt szükséged arra, hogy Indiába menj, és találkozz Pápádzsíval, egy másik emberi lénnyel, hogy az advaitán keresztül juss el az Igazságig?” Talán azért, mert 1987-ben még nem álltam készen arra, hogy kapcsolatba kerüljek a legbelső Igazsággal. Tudtam, hogy Isten mindenütt ott van, mindenben jelen van, de nem voltam kész elfogadni az egységemet ezzel a felsőbbrendű erővel. Amíg Michael az odaadáson és az imán keresztül segített megnyílnom Isten és az egész teremtés felé, addig 1993-tól kezdve Pápádzsival azt tanultam meg, hogyan ismerjem fel az Önvalóval azonos Istent a saját szívemben és a körülöttem lévő világban is. Ezután egy ideig csak a kettősség nélküli önkutatás gyakorlása vonzott. És hogy mit fedeztem fel általa? Megláttam, hogy minden egy: az ima, az (ön)kutatás, Isten és az Önvaló. Mindegy, hogy a valódi megadás által vagy a hiteles önkutatáson keresztül jutunk el hozzá, az eredmény ugyanaz: a kondicionáltság hipnózisából felébredve megszabadulunk az ego befolyásától és a személyes identitás korlátaitól. Az ima és a kutatás, az odaadás és az önismeret, a bhakti és a jnana olyanok, mint egy madár, a szabadság madarának két szárnya. A kutatás útján megismerhetsz egy mély, szemlélődő állapotot, amely felfedi az ártalmas feltevéseket, és amelyben megvan az erő, hogy feltörje és ártalmatlanítsa őket. Máskor visszautasíthatsz mindent, még az önmagadról alkotott képet is. És lehet, hogy egy újabb pillanatban a Legfelsőbbhöz imádkozol: „Szabadítsd meg az

elmémet az egótól, és olvassz magadba! Lépj a helyemre!” Azután lehet, hogy úgy döntesz, hogy mantrákat mormolsz – de nem azért, mert van egy listád arról, hogy milyen gyakorlatokat kell elvégezned, hanem mert ez bontakozik ki benned. Ez mind te vagy. Egyszerűen az egyik pillanatban így bukkan fel, a másikban amúgy. Az út során sokféle hozzáállás jelenhet meg, úgyhogy egyik tanításból se csinálj tetoválást! Fogadj el mindent!

A PSZICHOLÓGIAI ELMÉN TÚL Úgy érezzük, ahhoz, hogy a dolgok megtörténjenek, helyén kell lennie önmagunk cselekvőként való érzékelésének. Ám amikor nyugodtak vagyunk – a szónak abban az értelmében, hogy nem bonyolódunk bele a gondolkodásba, hanem a létezés természetes érzetében nyugszunk –, akkor gyorsan felfedezzük, hogy az életerő önmagától jut kifejeződésre, és ezt spontán módon teszi, mindenféle szándék nélkül. Ha ennek ténylegesen megadod az esélyét, akkor megtapasztalod a nem a cselekvésben, hanem a létezésben gyökerező élet szépségét és harmóniáját. Korábban az elmének sokkal nagyobb befolyása lehetett. Ha azt mondta: „Gyerünk!” – akkor mentél. Ha arra figyelmeztetett: „Ne menj!” – akkor maradtál. Olyan volt, mintha az elme szolgája lennél. Ám ahogy egyre jobban beleolvadsz az egység szívébe, a pszichológiai elme hangja csupán távoli mormolássá halkul. Ne feledd, az elme szóval nem az elmének a tisztán gyakorlati működésére utalok! Az tovább működik, és ezzel nincs is semmi baj. A gyakorlati elme nem hagyja maga után az azonosulás kellemetlen szagát. A pszichológiai elme viszont a tudatosság azon aspektusa, amely belebonyolódik a személyes történetünkbe, és azonosul vele. A múlton rágódik, és kivetít a jövőbe. Megpróbálja ellenőrzése alatt tartani az életet, és hozzáigazítani az arról szóló elgondolásaihoz, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük. Mindenféle javaslattal, kifogással és figyelemeltereléssel áll majd elő, de csupán a figyelmed, érdeklődésed és a belé vetett hited tartja életben. Még az is előfordulhat, hogy azt mondja, nem vagy elég jó az önmegvalósításhoz. És lehet, hogy ebben van némi igazság. Te – akként, akinek véled magad – nem vagy elég jó! Ha szabad akarsz lenni, meg kell haladnod az elme személyes aspektusát.

Vedd észre, hogy az elme mit sugallna, és – ami a legfontosabb – vedd észre, hogy melyik „én”-hez beszél! Kihez szól az elme? Vajon az igaz Önvalóhoz címezi a szavait? Visszatérve az imádkozással küszködő hölgyre: mi volt benne az, ami képes volt megfigyelni az egységérzet gyengülését és a kettősség érzetének felerősödését az imádkozás során? Mi az, ami észleli az ilyesféle hullámzást? Mi ennek a mértékegysége, és milyen mércével mérhető? Ez a fajta szemlélet az önkutatás esszenciája. Maradj csendben, és egyszerűen figyelj! Rá fogsz jönni, hogy te vagy az – de nem az egoként. Az egónak is van megfigyelőképessége, de ezt az önérdek vezérli. Amikor ezt felismered, egy mélyebb tér nyílik meg mögötte, és tiszta tanúságban találod magad. Ez vagy te, a „vagyok” tudatosság, amely tanúja minden jelenségnek, beleértve az egót és a kettősség érzetének fokozódását is. Látod, hogy ezek csak pillanatnyi mozgások. Ha nem szentelsz nekik túl sok figyelmet, akkor szinte olyan, mintha meg sem történtek volna. Ameddig az elme azt nem mondja, hogy valami megtörtént, addig tapasztalati szinten semmi sem történik. Amikor erővel ruházzuk fel a pszichológiai elmét azáltal, hogy jelentőséget tulajdonítunk neki, akkor megfélemlít bennünket, és szenvedünk a zsarnokságától. Olyan, mint amikor egy nemzet fegyvereket ad el az ellenségeinek. Ám még ez is csupán látszat. Nem igaz. Te vagy az, aki meghatározza, hogy egy bizonyos jelenség hatalommal rendelkezike, vagy sem. Az elme annak pszichológiai formájában nem tudja terrorizálni a tiszta Önvalót – csak azt tudja megfélemlíteni, akinek véljük magunkat. Tehát ha vonzódsz az önkutatáshoz, tedd félre a dédelgetett elképzeléseidet, és csak kutass! Ha az imádkozás vonz, akkor imádkozz! De ne hidd, hogy a két megközelítés kölcsönösen kizárja egymást! Ne ragaszkodj egyetlen elképzeléshez vagy kijelentéshez se! Ne légy szemellenzős! Egyszerűen kövesd az útmutatást, és tapasztald meg az eredményt! Nem kell azt mondanod: „Rendben, hiszek ebben vagy abban a módszerben.” A cél nem az, hogy higgy benne, hanem hogy lépj be a hiten túli térbe, a tökéletes megértés terébe. Ám ha a hit segít lerombolni az egós önazonosság

felépítményét, akkor elérte a célját. A bölcs nyitva tartja az elméjét, amíg a megértés természetes módon és erőlködés nélkül utat talál.

A SZÍV ÚTJA AZ IGAZSÁGHOZ Bármely spirituális gyakorlatnak vagy sadhanának hiteles, belső indíttatásból kell fakadnia. Nem mentális kivetítésből kell származnia – nem a vágyból, hogy eljussunk valahová, vagy valamilyen személyes előnyünk származzon belőle. A sadhanát nem szabad mechanikusan végezni. Némely spirituális gyakorlat bonyolult és időigényes, míg mások, mint az önkutatás, közvetlenek és azonnaliak – bármelyikről legyen is szó, a kereső vérmérsékletéhez kell illeszkednie. Akadnak keresők, akik élvezik a spirituális utazást, de titokban talán félnek célba érni, míg mások belefáradtak a gyakorlásba, és már csak az igazságra akarnak rátalálni. Az utóbbi hozzáállás – az azonnaliságé – eleven. Szeretem, amikor az emberekben ott a sürgető érzés, mert ilyenkor a létezés csodája kezdi felfedni magát. Egyenesen beszélek, mert nem akarok semmit sem a kereső és az általa keresett közé állítani. Ahol van tér ahhoz, hogy egyenesen rámutassak az igazságra, ott megragadom ezt a lehetőséget. Mindaz, amiről azt képzeljük, hogy eltorlaszolja az Igazság felé vezető utunkat, az végső soron nem valós, mert mi vagyunk az Igazság. Tudom, hogy ezt nem egyszerű felfogni, mivel erősen hiszünk az identitásunkban, amely az igazság keresőjeként határozza meg magát. Sehová nem kell azonban menned ahhoz, hogy rátalálj az igazságra. Mire irányulnak az erőfeszítéseid? Mit próbálnak elérni? Az igazság hajszálpontosan megegyezik azzal, aki észleli, hogy erőfeszítés történik. Amikor megérted, amit mondok, látni fogod, hogy csupán egyetlen dolog igényel erőfeszítést, mégpedig az, hogy megpróbáljuk megtalálni az erőfeszítés megfigyelőjét. Minden megtett erőfeszítésedet valami megfigyeli benned. Maga a tudat olvasztja magába az összes gyakorlatot és technikát. Bár néhány gyakorlat a fizikai és az energetikai test előnyére válhat, mégis elsősorban az elme kedveli ezeket a gyakorlatokat. Az elme az, ami mindenáron dolgozni akar a vasanákkal, át akar áramlani a csakrákon, légzőgyakorlatokat akar végezni, kék fényt és kristályokat használva tisztítani akarja az aurát, szeret elfoglalt lenni

és felelősséget vállalni, és az ezekhez hasonló erőfeszítések miatt úgy érzed, hogy teszel valamit az önmegvalósítás eléréséért. Én viszont most azt mondom, add fel azt az elképzelést, hogy a gyakorlással eljuthatsz a megvilágosodáshoz – ez a gondolat csapda, amely csak megerősíti a személyérzetedet. Legtöbbször párkapcsolatban élünk az elmével ahelyett, hogy az alkalmazottunkként foglalkoztatnánk, és ez lehetővé teszi számára, hogy megvétózzon bármit, amit javaslunk. Én közvetlenül a tudathoz irányítalak, de az elme el akarja kerülni a tudatot, és alvó állapotban akar tartani téged. Hogy miért? Mert az elme nem akarja feladni a hatalmát. Látszólag mindenre igényt tart, amit lát – arra is, ami a szem számára látható, és arra is, ami az érzelmek és emlékek birodalmához tartozik. Ám végül az elmének el kell ismernie: „Elnyelhetek mindent, ami a jelenségek birodalmához tartozik, de a tudatot nem tudom felfalni, az fal fel engem.”

AZ ERŐFESZÍTÉS NÉLKÜLI ÚT Lehetséges, hogy számtalan gyakorlatot végeztél, és azok bizonyos fokig hasznodra váltak, de most valami idehozott, az önkutatásnak ehhez a közvetlen, egyszerű módjához. Nem fogok egy tizenhét lépéses listát adni neked, hogy elvezessen valamihez. Sőt, egyetlen lépésből állót sem! Tedd le a fegyverzetedet, tedd le a módszereidet egy pillanatra, és pihenj meg! Érezd újra a szíved! Kipróbáltad a nehezebb utat. Most próbáld meg egy ideig a szív útját, az erőfeszítés nélküli utat járni! Nem azért jöttem, hogy terhet rakjak rád, hanem hogy megszabadítsalak attól az elképzeléstől, hogy bármit is tenned kell azért, hogy az Önvalód légy. Az isteni még centikben mérhető távolságra sincs tőled. Soha nem lehet külön tőled. Ez isteni lényed magva. Az én szívemnek az jelentené a legnagyobb örömöt, ha minden egyes szív megnyílna, és felfedezné az Önvalót. Nem látok semmilyen valós akadályt ez előtt a felébredés előtt, kivéve a félelmet, a makacsságot vagy az erőteljes azonosulást az ember autonóm személylétével. Ezekben a látszólagos akadályokban nincs semmi újdonság, úgyhogy mostanra már ismernünk kell a gyenge pontjaikat. Mindet el lehet távolítani, mert egyik sem hatalmasabb az Önvalónál. Lehet, hogy időről időre ismét alakot öltenek, de jó hasznát veszed majd ezeknek a

kihívásoknak, amelyeket tükörként használva rátekinthetsz saját Önvalódra. A létezés egyszerűsége, az Önvaló természetessége nem igényel semmiféle technikát, stratégiát, tervet, tudást vagy tanulást. Hagyj fel ezekkel! Csak maradj csendben egy kicsit! Azt tapasztaltam, hogy ha ebben az azonnaliságban élek, az olyan, mintha a világ tetején élnék. Az emberiség viszont elfelejtett bízni abban, hogy a kegyelem szele dagasztani fogja a vitorláit, inkább tengernyi energiát fordít saját, hiábavaló erőfeszítéseire. Ne aggodalmaskodj túl sokat a dolgok miatt! Amikor felhagysz az aggódással, a szemed újra megtelik fénnyel, a szíved nyitott, tiszta és ártatlan lesz, és érezni fogod, hogy az életed minden területén hátszelet kapsz. A kegyelem elkísér egész úton. Sőt, a kegyelem ott vár rád a célban, ahová vezetett. Az isteni pontosan itt van, éppen ebben a pillanatban, de úgy tűnik, mi mégis elszalasztjuk. Bár nyilvánvalónak kellene lennie, úgy látszik, hogy a megszokás elfátyolozza a Valót. Kövesd ezt az egyszerű tanácsot, és találj ki az elme dzsungeléből! Fedezzük fel együtt ezt az igazságot! Én csupán emlékeztetlek a Lényed egyszerűségére, amely soha be nem szennyezhető, romolhatatlan és elpusztíthatatlan. Soha nem lehet az ördögé, és soha nem halhat meg. Nem árthatsz neki. Nem tudod jobbá tenni, mert mindig tökéletes. Nyílj meg a jelenlétére – nem különbözik tőled. A kegyelem hozott ide téged, és a kegyelem szolgálja a felébredésedet. Amire mutatok, az a brahman, a Legfelsőbb Valóság. A brahman olyan, mint a nap, amely puszta létezése által lehetővé teszi minden létforma számára, hogy a maga változatosságában megnyilvánuljon – mindegyik ugyanarra a napfényre reagálva. Minden virágba borul, holott a nap nem aggodalmaskodik a virágok vagy a víz, a felhők vagy az eső miatt. Mégis miatta válik lehetővé minden életforma dinamikus megnyilvánulása. Hasonlóképpen, amint felismerjük teljességünket, többé nem leszünk a létezés egyik aspektusának sem egyéni gondnokai. Ennyire erőteljes és nagyszerű a megnyilatkozása, jelenléte és

életereje azoknak, akiknek az a szerepe, hogy a teljesség szolgálói legyenek. Egyedül brahman, a Legfelsőbb Valóság valós. A nemeken és az ellentéteken túl létező, aminek a jelenlétében a tudatosság és az elme által az egymást kölcsönösen feltételező ellentétek tánca megvalósul. Ám magát brahmant nem tartja hatalmában a jelenségeknek ez a játéka. Brahman az érintetlen Legfelsőbb Valóság. Ez brahman, és akkor sem tudja elhagyni a saját Önvalóját, amikor a kettősség megnyilvánulásának eszközeként vetíti ki magát. Brahmant érintetlenül hagyják a jelenségek, mint férfi vagy nő, bal vagy jobb, egyensúly vagy kiegyensúlyozatlanság. Minderről semmit sem tud. Ez mind az emberekre tartozik, nem Istenre, aki minden aggály felett áll. Teljes mértékben túl van mindezeken: túl a finomság értelmében, nem pedig a távolság tekintetében; mert ahogy az elme finomodik, és a tudatosság egyre kifinomultabbá válik, megszűnik a fogalmi működés. Vége a gondolkodásnak, kivetítésnek és a magyarázatoknak. Csak a Létezés fenségességében felbukkanó tiszta, személytelen érzékelés marad.

Ahogy a tökéletes megértés által összeolvadunk a brahmannal, megszűnik minden kettősség. Nem létezik többé semmiféle entitásérzet, amelynek valamit meg kellene határoznia. A teljesség vagyunk, és az Egységként mozgunk.

Az évezredek során oly sok lény kereste az igazságot, önnön létezése gyökereit, s testük mostanra az enyészeté lett. Most rajtunk a sor, hogy az igazság kutatásának szenteljük az életünket. Ha ezt a keresést tesszük az első helyre az életükben, azzal az emberi megtapasztalás élvonalába helyezzük magunkat. Vajon megtaláljuk azt, ami múlhatatlan, kimeríthetetlen, időtlen és elpusztíthatatlan – azt, ami igazán vagyunk?

Meghaladni a kondicionáltságunkat AZ ÖNMAGUNKRÓL ALKOTOTT elképzelésünk alakítja az általunk érzékelt világot, és azt is, ahogy önmagunkat és másokat látjuk. Az emberek rendszerint azt hiszik, az a helyes, ahogy ők látják a világot. Ám valóban megfelel a valóságnak az arról alkotott elképzelésünk, hogy kik is vagyunk, vagy milyen is a világ? Ha ez így lenne, akkor bármi, amit te igaznak tartasz, igaznak bizonyulna mindenki más számára is – ám nem ezt tapasztaljuk. Hasonlóan ahhoz, ahogy az álmunkat sem tudjuk megosztani másokkal, még akkor sem, ha elmeséljük – mivel az álom szavakkal való leírása nem ér fel az álom élményének közvetlen megtapasztalásával –, épp így az éber életünk is egyedi és csak a sajátunk. Személyes nézőpontból tekintve a világot az emberek soha semmiben nem fognak egyetérteni. A test-elme és a személyiség szintjén mindig véleménykülönbség lesz minden nemzet, minden törzs, sőt minden háztartás között, mert az elme hullámai és az értelmezés folyamai egyediek. Soha semmivel kapcsolatban nem lehet azonos az észlelésünk. Az emberek gyakran mondogatják, hogy olyanná kell válnunk, mint egy nagy család. De vajon csak spirituális fantáziakép, hogy képesek vagyunk egy olyan világot teremteni, amelyben az emberek szeretik egymást? Először is ezen a világon nagyon kevés olyan ember van, aki valóban azt szeretné, hogy az emberiség egy családdá váljon. Sokan annak szentelték az életüket, hogy az egyetemes szeretet és együttműködés semmiképpen se valósulhasson meg: „Nem akarjuk, hogy csatlakozzanak hozzánk. Miénk az előny, ugyan miért osztoznánk velük?” Az egyetemes, mindent magához ölelő szeretetet nem lehet az elme által megvalósítani, csak a szíven keresztül születhet meg. És ahhoz, hogy a szívben legyünk, túl kell lépnünk a személyiség és a kondicionált én korlátain. Gyakran mondom, hogy azzá a tehénkévé kell lenned, aki „átugorja a holdat”. Gyerekkorom egyik kedvenc mondókája ez volt:

„Sej, haj, dom-di-dű, a macska és a hegedű, a tehénke átugorja a holdat.” Tudnál „a holdat átugró tehénke” lenni? Mi itt a hold? Az elméd. Bízz abban, hogy ami az elméd számára lehetetlennek tűnik, az teljes mértékben lehetséges a legbelső lényed számára! Túl kell lépned a test-elme működésén, mert azon a síkon minden ingatag. Át kell ugranod a „hold elmédet”. Teljesen ki kell ugranod ebből a tartományból. És amikor kilépsz, felismered azt a teret, ami mindig is voltál. Néha bizony szembe kell nézned azzal a kihívással, hogy valami olyat tegyél, amit személyként nem tudsz megtenni, különben az egész fejlődésed az elmére korlátozódik majd. Ha megmaradsz pusztán személynek, akkor az elméd aknamezővé válik – bumm! Nem a személy vagy, és nem is az elme. Mindezek csupán mozgások a nagyobb tudatosságon belül. Én visszafordítalak a tudatossághoz, a legtisztább lényedhez, a legtisztább Önvalódhoz.

MEGHALADNI A KULTURÁLIS KONDICIONÁLTSÁGOT A kulturális kondicionáltság határozza meg, hogy az életünk valamely pontján kinek gondoljuk magunkat. Kevesen vannak, akik valaha is megkérdőjelezik vagy maguk mögött hagyják azokat a hiedelmeket, amelyeket a család és a társadalom nevelt beléjük életük korai éveiben. Csak akkor lehet minket egyetemes lénynek nevezni, amikor ismét visszatalálunk a szívünk középpontjába. Addig mindenki a törzsi gondolkodás szintjén van. Az emberek a különböző kulturális normák törzseihez tartoznak, amelyek nem csupán meghatározott elvárásokat és tilalmakat kényszerítenek rájuk, hanem bizonyos törekvéseket is táplálnak bennük. A tudatként való létezés kiszélesíti a létezésérzetünket. Többé nem érzünk hajlandóságot arra, hogy bennmaradjunk ebben az igencsak behatárolt énben, és annak szűklátókörű elképzeléseiben. A lényünknek nincs mérete, ám a kulturális alkalmazkodás során bepréselődött egy szoros formába. Most elvágom ennek a kényszerzubbonynak a szíjait. Az, akit Krisztusnak, Buddhának vagy Krisnának nevezel, túl van minden kondicionáltságon, bár ugyanúgy hús-vér emberek voltak, mint mi. Ugyanazt a holdat csodálták az éjjeli égbolton, ugyanúgy élvezték a levendula illatát, mint te. Hogy akkor miben voltak mások? Csak abban, hogy meghaladták a kondicionáltság korlátait, beleértve

a legmélyebben gyökerező meggyőződést is, amely szerint személy vagyunk, és felébredtek mindannak az illúziójából, ami látszólag az Önfelfedezésük útjában állt. Amikor kulturális kondicionáltságról beszélek, akkor szeretném hozzátenni, hogy nem minden kondicionáltság rossz. Sőt, a kondicionáltság elkerülhetetlen – ahogy az óceánban élő összes hal vizes, úgy a világ összes lénye kondicionált. A kondicionáltság bizonyos formái akár pozitívak is lehetnek. Példaként tudom említeni saját kondicionált mintám bizonyos aspektusait, mondjuk az idősek iránti tiszteletet, a mások iránti kedvességet és Krisztus tanításainak elfogadását. Ezért a neveltetésért hálás vagyok. Ugyanakkor számos rossz szokást és hamis elképzelést is belénk véstek a neveltetésünk során, és kötődni kezdtünk hozzájuk. Amikor ideje lenne valóban túllépni a kulturális kondicionáltságod határain, ezek az elképzelések hajlamosak tépőzárként rád tapadni. Le akarod rázni őket, de nem mozdulnak. Az elméd mondhatja, hogy meg akarsz szabadulni tőlük, de a ragaszkodás visszatartja az elmédet. Viszont felkereshetsz valakit, akinek tényleg sikerült, és meg tudja mutatni az egyszerű utat, amely átvezet azon, ami lehetetlennek tűnik. E célból jutott szerephez a szatszang is az életnek nevezett hatalmas színdarabban – nem azért, hogy a kulturális kondicionáltságot spirituális kondicionáltsággal helyettesítse, hanem annak érdekében, hogy felismerhesd az eredendő határtalan természetedet. A kulturális korlátok meghaladásának leghatékonyabb módja az, ha visszatérünk a tudat terébe. Ahelyett hogy az egyetemességünkre összpontosítanánk, inkább fedezzük fel magát a tudatot! Ezáltal automatikusan belehelyezkedünk az egyetemességbe, és többé nem nyomorít meg semmiféle kondicionáltság. Magasra juthatunk és messzire érhetünk egy bizonyos kultúra paradigmáinak a keretei között. Ám ha végül még mindig jelen van benned a mi és az ők szétválasztása, akkor még nem tökéletesítetted a látásodat, mert a tiszta tudatosság, a tiszta tudat minden kategória felett áll. Még csak nem is arról van szó, hogy azt

hiszed, túlléptél a kulturális előítéleteken, hanem arról, hogy nyitott vagy más nézőpontokra, mert képes vagy belépni különböző tudatossági módokba, és érzékelni, miként festenek a dolgok különböző szemszögekből. Nagyon együttérzéssel telivé válik az életed, amikor meg tudod érteni, hogy az emberek a különböző nézőpontokból különbözőképpen látják a dolgokat. És amikor felszínre kerülnek a kulturálisan korlátozott gondolkodásuk torzulásai, a szíved nyitottsága és a lényed tágassága még akkor is hihetetlenül nagy hatást gyakorol majd rájuk, ha meg sem szólalsz, ha meg sem kérdőjelezed a nézőpontjukat, és meg sem próbálod egy egyetemesebb nézőpont felé terelni őket. Még azután is, hogy felfedezted a tudat helyét saját Önvalódként, igaz természeted továbbra is a maga egyedi módján juttatja kifejezésre önmagát, és megőrizhet valamennyit a tudatosság helyhez kötöttségének ízéből, amelyet kultúrának nevezünk. A kultúráknak megvan a maguk szépsége, és valamennyi az élet táncának része. Mindegyiknek megvan a maga helye a megnyilvánult világ hatalmas szőttesében. Ez gyönyörű, de csak akkor, ha nem ezt az egyetlen látószöget ismerjük. Meg kell ismerned a talajt, a gyökeret, az anyaméhet, amelyből az összes kultúra született és kifejeződésre jutott – és ez az anyaméh nem más, mint a saját Önvalód. Boldog vagyok, nemcsak azért, mert mindezt elmondhatom, hanem azért is, mert láthatom, hogyan borulnak virágba ezek a felismerések. Nem arra kérjük az embereket, hogy menjenek, és beszéljenek erről. Nem, csak legyenek ez! Ez vagy! Ahogy felfedezed a lényegi természetedet, lényed automatikusan tágasabbá válik, és a látása nagy látószögűvé tágul. Azt érzékeljük, amit elképzelünk. Ha az elképzeléseink a kulturális paradigmákon alapulnak, és ezek határolják be őket, akkor az életünk örökre ugyanabba a kerékvágásba ragad. Ha megmaradsz ebben a sablonos látásmódban, akkor a többi kulturális paradigmát valószínűleg félresiklottnak érzékeled. Ami csupán kontraszt, azt gyakran ellentétnek látod, és ebből a tendenciából konfliktusok születnek. Aki meghaladta a kettősség mezejét, az egy kegyelmi térbe érkezik – az egyetemes Önvaló, a tiszta tudat felfedezésének

terébe. Ez engem boldogsággal tölt el. Olyan ez, mintha a megnyilvánulás világa elsősorban az elme birodalmában létezne, és még a legmagasabb rendű kifejeződésében is – amit akár kozmikus elmének is nevezhetünk – az elménkhez kötődik. A tudat azonban minden kategórián és minőségen túl van. Valójában minden minőség középpontját képezi. Ugyan minek a felfedezése lehetne ennél nagyobb öröm?

TÚLLÉPÉS A VALLÁSOS TÖRZSISÉGEN Nem csupán társadalmaink kulturális elvárásai kondicionáltak minket, hanem a vallás hatásai is az adott kultúrákra. A nemzeti vagy etnikai azonosságtudatról elmondhatjuk, hogy törzsi jellegű, és ugyanez igaz a vallásokra is. Van ezzel bármi gond? Nincs. A vallás minden formája emberi kultúránkból született. Azt is mondhatnánk, hogy az egyetlen, Legfelsőbb Lény együttérzéstől vezetve nyilvánítja meg a vallások sokféleségét, hogy így gondoskodjon minden emberről a kultúrájára jellemző, sajátosan egyedi vérmérsékletnek megfelelően. Ebben a számtalan kulturális kifejeződésben megláthatod az élet nagy vallásos folyamait, hívőket és nem hívőket, amint mind a szavakkal ki nem fejezhető Önvaló hatalmas óceánja felé hömpölyögnek. Ám ettől függetlenül minden vallás igenis törzsi jellegű. Amit a keresztények csodásnak éreznek, az lehet, hogy nem vonzza a muszlimokat, a buddhistákat vagy az ateistákat. Mégis mindenki azt mondja vagy legalábbis azt sugallja: „A miénk a legjobb.” Ez olyan, mintha azt mondanánk: „A kínai étel a legjobb.” Lehet, hogy így gondolod, ha kínai vagy, de az olaszok erre azonnal rávágnák: „És mi van a pizzával?” Helytelen, sőt egyenesen borzasztó lenne, ha csupán egyetlen vallás létezne a világon. Ez lenne az elképzelhető legfasisztább dolog a világon. Szükségünk van minden vallásra, egészen addig, amíg az emberi faj még oktatásra szorul. Minden vallás valami mást mutat meg nekünk, és mindegyik különböző szemszögből teszi, hogy a fejlődésünk és a megértésünk egyetemessé válhasson. Én az embereket egy egyetemesebb nézőpont elérésére akarom bátorítani. A saját hagyományaink keretei között nevelkedtünk, és senki sem mentes azoktól az előítéletektől, amelyeket ezek a hagyományok belénk plántáltak. Kondicionáltságunk – különösen a

spirituális kondicionáltságunk – törzsi szemléletű. Amikor csak személyes síkon mozgunk, nem tudunk olyan könnyedén megszabadulni az előítéleteinktől, mintha vérként ez folyna az ereinkben, és levegőként ez áramlana a tüdőnkben. Mégsem mondom, hogy nehéz lesz felülemelkedni rajta. Nem. Sőt, valójában könnyebb a tudat helyéről, mert a tudatnak nincs min felülemelkednie. Az élet legnagyszerűbb és legszebb mozzanatai mindig egyszerűbbek, mert az egyetemes sokkal természetesebb, mint a személyes. Minden vallás valamiképpen hiányos abban a formájában, ahogy általában a követői értelmezik. Nem értheted meg az igazságot, amikor az részleges és elfogult: „Mi ráleltünk az igazságra, de ami a muszlimokat illeti…” Ez hamis elképzelés. Ha úgy érzed, hogy felismerted az igazságot buddhistaként, keresztényként, zsidóként vagy muszlimként, ám a többi vallás „még nem igazán jutott el oda”, akkor bizony nem ismerted fel az igazságot. Minden egyes vallás szívében a tiszta Önvaló rejlik. Ebből a központi magból minden egyes vallás ujja az Igazság felé mutat, de nem az ujjat kell nézned, hanem az irányt kell követned, amerre mutat! Nincs semmi gond azzal, ha egy törzs tagja vagy, de a bensődben túl kell lépned ezen. Az Önvaló vagy, és az Önvaló egyetemes. Az Igazság a valláson túl van. A vallás legjobb formájában is csak megkönnyíti az Igazság felfedezését. Nem az a cél, hogy vallásos legyél. Amikor felismered a saját Önvalód igazságát, akkor felülemelkedtél az összes törzsi korláton. Nem fordulsz senki ellen. Valójában az egész létezés pártján állsz, mert egy vagy mindennel. Milyen gyönyörű! Feloldódni az egység óceánjában Volt egyszer három apró lényecske, akik azon kapták magukat, hogy az óceán partján éldegélnek. Bár mindig is az óceán partján éltek és játszottak, fogalmuk sem volt róla, hogyan kerültek oda. Mindhárman úgy néztek ki, mint az apró játék babák. Az egyikük vízből állt, a másik homokból, a harmadik pedig sóból. Egy viharos éjjelen mindegyikük álmot látott, amely még akkor is élénken élt bennük, amikor reggel felébredtek. Amikor találkoztak,

mindegyikük – tőlük szokatlan módon – befelé forduló hangulatban volt. Látva, hogy a többiek is a gondolataikba merülnek, azt kérdezték egymástól: – Mi a baj? A vízbaba azt mondta a homokbabának: – Nem is tudom. Csak volt ez az álmom… – Neked is? – kérdezte a homokbaba. – Nekem is különös álmom volt. Erre már a harmadik, a sóbaba is megszólalt: – Ez elég furcsa! Nekem is szokatlan álmom volt. – Te mit álmodtál? – kérdezték egymástól egyszerre, izgatottan. A sóbaba kezdte: – Én azt álmodtam, hogy ebből az óceánból származom. – Beszéltem álmomban? – kérdezte erre a homokbaba. – Mert én is azt álmodtam, hogy én voltam az óceán, hogy mindig is itt voltam, hogy olyan idős vagyok, mint maga az óceán. A vízbaba felkiáltott: – Ti most vicceltek velem! Biztosan én beszéltem álmomban, és ti hallottátok, mert én is azt álmodtam, hogy egyenesen az óceánból származom. Hitetlenkedve néztek egymásra, és egyszerre mondták: – Istenem, úgy értitek, hogy mindannyian az óceánból származunk? De hát annyira különbözően nézünk ki! Kíváncsi vagyok, melyikünk hasonlít a leginkább az óceánra. Hú, mennyire izgatottak lettek – hiszen most már versenyről volt szó! A homokbaba azt mondta: – Úgy érzem, én hasonlítok a legjobban az óceánra. Nézzétek, hiszen mindenütt homok vesz körül minket. A vízbaba ellenkezett: – Nem, nem, nézz csak ide: ez itt mind én vagyok. Csak nézzétek a vizet! Erre a sóbaba rákontrázott: – Ugyan már, ez nem is kérdés! Csak dugjátok ki a nyelveteket, és ízleljétek meg! Milyen az íze? Mint nekem! Sós! – Hogyan tudnánk kipróbálni, hogy melyikünk hasonlít leginkább az óceánra? – kérdezték egybehangzóan. Mivel játékos lényecskék voltak, és mindegyikük első akart lenni, így hát sorsot húztak. Az első próbálkozó a vízbaba lett. Voltak

szárnyacskái, így hát olyan magasra szállt, hogy már szinte nem is látszott, majd pontosan az óceán felett fejest ugrott a vízbe – placcs! –, és ennyi volt. A másik két baba türelmetlenkedett: – Mi tart neki ennyi ideig? Most én jövök! Hol van már? Talán úgy döntött, hogy felfedezőútra megy, hiszen az óceán olyan hatalmas. Végül aztán a sóbaba így szólt: – Nem tudok tovább várni. Megyek, megnézem, merre jár. Ha közben visszajönne, mondd meg neki, hogy utánamentem! Így hát útnak indult a csinos ruhácskájában és hetyke kis kalapjában. Ahogy a víz felszínén elkezdett kifelé sétálni, a teste minden olyan része eltűnt, amely érintkezett a vízzel: az apró lábacskái, a térde, a karja. Ahogy mendegélt, úgy oldódott lassanként mindene az óceánba, míg végül csupán egy kis sókalapka lebegett a víz felszínén, majd – csobb! – a kalapka is eltűnt. Sem a vízbaba, sem a sóbaba nem jött vissza, így hát a homokbaba azt mondta magában: – Nem is tudom, hogy tetszik-e nekem ez a játék. Meddig fog ez így tartani? Hiszen még nem is reggeliztünk. Úgy tűnik, egyelőre egyikük sem jön vissza, azt hiszem, megyek, és alszom egyet a parton. Eltelt a nap, majd eltelt az este is, a homokbaba pedig elégedetten szundikált a parton. Felkelt a hold, megérkezett a dagály is, de a homokbaba továbbra is csak szundikált. A hullámok lassan nyaldosni kezdték az aprócska lábujjait és lábfejét, majd a lábacskáit és a derekát, aztán végül – loccs! – az ujjacskáit is elnyelték. Végül senki sem maradt, aki megmondhatta volna, ki hasonlított leginkább az óceánra. Mindegyik baba egy – vallásban vagy spirituális útban megtestesülő – bizonyos típusú alkatot, természetet jelképez. Hagyjuk, hogy a babák addig játsszanak, amíg végül teljesen fel nem oldódnak! Minden kereső, aki igazán megvizsgálja saját lényének alapját, fel fog olvadni az egységnek ebben az óceánjában.

MEGTÖRNI A SZEMÉLYLÉT BŰVÖLETÉT

Semmit sem kell elérned ahhoz, hogy az légy, aki vagy. Ami vagy, az már most erőfeszítés nélkül és időtlenül létezik, önmagában nyugvó. Ugyanakkor ennek a saját felismerésünkké és bizonyosságunkká kell válnia, mert csak így törhet meg a személylét bűvölete és hipnózisa, ami miatt valami másnak véljük magunkat, mint akik igazából vagyunk. Úgy tűnik, mindaddig, amíg nem vagyunk tudatában a létezés természetes állapotának, folyamatosan valamiféle háttérzajszerű nyugtalanságot tapasztalunk. Különösen a nyugati kultúrára jellemző az állandó, ideges ide-oda rohangálás, amelyet az az érzés táplál, hogy mindig hatékonynak kell lennünk. Ha egyszer ráébredsz a „vagyok”-ságodra, békére lelsz. Amikor valaki beszél hozzád, energetikailag már a „vagyok” hallgatja, amit mond, és spontán módon válaszol. Neked személyként nincs teendőd. A személy igen elfoglalt, tevékeny karakter, míg a „vagyok”, noha sok mindent tesz, mégsem válik soha elfoglalttá. Jelenlétként meglátjuk, hogy valójában minden tevékenységet a testben lakozó életerő hajt végre. Csak akkor értjük meg, hogy mit is jelent a természetes, semleges állapotban való létezés, amikor már valóban készen állunk rá, hogy belépjünk ebbe az állapotba. Ha azt mondanám: „Ne tégy semmit!”, akkor lehet, hogy igyekeznél semmit tenni, ami röhejes lenne. Szóval nem tanácsolom, hogy semmit se tégy. Inkább engedd, hogy a tevékenységeid természetes módon megtörténjenek, és tartsd a figyelmedet a „vagyok” érzetében! Ha elköveted azt a hibát, hogy elhiszed, a tevékenységek megzavarják a jelenlét állapotát, akkor elkezded kerülni őket. Ám a „vagyok”-ban, amely mindennek a tanúja, a megfigyelője, a tevékenységek egyszerűen csak kibontakoznak, így az aktív cselekvés többé már nem fog zavarni. Természetesnek fogod érezni. Itt felmerülhet benned a kérdés: „Tehát elég, ha csak elfogadom a dolgokat úgy, ahogy történnek?” Én pedig erre azt mondom, hogy semmi sem lesz elég addig, amíg a lényedben nem válsz szilárdan megalapozottá. Amikor itt stabil vagy, akkor minden, ami megjelenik, természetes módon összhangban van a lényeddel. Többé már nem a személy leszel, aki próbál valamit megtenni. Ám amíg a

személyérzet marad az irányító, addig mindig lesznek súrlódások, mert a személy még a „vagyok” jelenléttel is elégedetlen lesz. Azt fogja mondani: „Nem értem ezt a »vagyok« dolgot. Jobb, ha ehelyett valami mást csinálok inkább.” Úgyhogy elkezdi az „Om namah shivaya”-t mantrázni, amíg el nem alszik. Elzarándokol egy szent hegyre, és addig járja keresztül-kasul, míg teljesen ki nem merül. Aztán lejön a hegyről, és megfürdik a Gangeszben, amíg fázni nem kezd. Majd áhítatos himnuszok éneklésébe fog, amíg bele nem fárad abba is. Amíg a személy folyamatosan próbál eljutni oda, addig minden állapotból elege lesz. Ám amikor elkezdesz figyelni – és ezt már ma elkezdheted –, feltárul a „vagyok” természetes érzése. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem kell sehová sem menned, és nem kell kutatnod sem utána. Valójában hiba is lenne keresésre indulni, mert az azt jelentené, hogy bedőltél az elme trükkjének. Te (már most is) a „vagyok” vagy! Milyen természetes és egyszerű ez az igazság!

AZ IGAZSÁG NEM TELIK IDŐBE Az „én” a szokás hatalmánál fogva átadta a gyeplőt az egónak és az elmének, ezért úgy viselkedünk, mintha minden, ami vagyunk, csak ez a személyes (én)érzet lenne. De ez tévedés – viselkedhet úgy, mintha az lenne, vagy akár hihet is ebben az azonosulásban, ám alapvetően ez a kicsi én nem a végső valóságunk. Az „én” jelenlétet, szent jelenlétet jelent. Soha nem lehet az igazságtól eltérő. Csak álmodhatjuk annak másságát. A szatszang az a tér, amelyben te magad is megbizonyosodhatsz a jelenlét valóságáról, és ez a bizonyosság határtalan örömmel és békével ajándékoz meg. Sokan kutatják, miként szilárdulhatnának meg ebben a békében és örömben. S bár ez a késztetés őszintének és hitelesnek tűnhet, de én mindig azt mondom, először találjunk rá magára a kérdezőre. Ne hagyjuk ki ezt a pontot! Maga a jelenlét már stabil. Ám valami

még mindig hisz a kérdezőben, és azonosul is vele – azzal, aki azt kérdezi: „Hogyan tudok stabilizálódni a jelenlétben?” Már maga a nyelvezet is érzékelteti a kérdezőben jelen lévő elkülönültségérzetet. És hogy honnan ered ez a távolságérzet? A kondicionáltságból és a személyiség érzetével való azonosulásból. Ez a képzelt szétválasztottság önmagad és Isten – önmagad és az Igazság – között a lehető legmérgezőbb hiedelem, amit az ember magáévá tehet, mivel ez minden mást is megmérgez. Ha elhiszed, hogy valami alapvetően nincs rendben veled, akkor folyton csak magadon próbálsz dolgozni majd, és mindig próbálod megjavítani magadban azt, amit „hibásnak” látsz. Arra akarok rámutatni, hogy maga a kettősségbe vetett hit is téves elgondolásból ered. Ám valami benned még mindig hűséges a régi, önmagában kételkedő személyazonossághoz: „Nem vagyok benne biztos, hogy értem, amit mond. Biztosan talányokban vagy zen koanokban beszél.” Ki fogunk égetni belőled minden ostobaságot, hogy az ilyen nyelvezet és az efféle gondolatok többé ne zaklathassanak. Nem arról van szó, hogy ha egyszer ráébredsz az Önvalóra, akkor valamiféle isteni hangon kezdesz el beszélni, amely azt harsogja: „Én vagyok a »vagyok«”. Ám igenis egy új illat árad majd a jelenlétedből, mert ismét hazaérkeztél és itt virágba borulsz. Ez az élet arra van, hogy visszanyerd a szabadságodat a téveszmék fogságából. Most felmerülhet benned a kérdés: „Megtörténhetne velem ez most, már ebben a pillanatban is?” Maga a jelenlét mindig tökéletes. Tehát te valójában azt kérdezed, hogy az, aki tökéletlen – ami önmagában is csak egy elképzelés –, az valahogy képes-e levetkőzni önmagát, és meglátni, hogy ami marad, az nem más, mint a természetes Önvalója. Amíg továbbra is azonosulsz azzal a „tökéletlen én”-nel, akivel ez megtörténhet, addig ez bizony időbe telik majd. Ám az igazság nem telik időbe. A jelenlét időtlenül létezik; de mivel az elme csintalan, így az időtlen felfedezése némi időbe telhet számodra. A mítoszok eloszlatásához le kell bontanunk az elme által teremtett hitrendszereket. Valami reflexszerűen állandóan arra

késztet, hogy visszaugorjunk a személlyel való azonosuláshoz. A valótlanságnak efféle leépítése időigényes. Az évezredek során oly sok lény kereste már az Igazságot, létezésének gyökereit, s a testük mostanra elenyészett. Most rajtunk a sor, hogy az Igazság kutatásának szenteljük az életünket. Ha ez a keresés válik számunkra a legfontosabbá, azzal az emberi tapasztalás élvonalába helyezzük magunkat. Vajon rátalálunk-e arra, ami elmúlhatatlan, kimeríthetetlen, időtlen és elpusztíthatatlan – arra, ami valóban vagyunk? Használjuk jól az időnket, és fordítsuk az időtlen felfedezésére! Hagyd, hogy az időhöz kötött is veled legyen, de ne próbálj belekapaszkodni! Az idő azt mondja: „Minden, amit a szemeid előtti és a szemed mögötti világban érzékelsz – az érzelmek, a gondolatok, az emlékek és a képzelet birodalmában érzékelhető dolgok is –, sőt még maga a hely is, ahol a fogalmak megszületnek, mindaz hozzám tartozik. Én vagyok az idő, és mindezt felemésztem. És ha nem vagy óvatos, akkor téged is magammal viszlek.” Az idő teljes civilizációkat is felfal, a föld alá temet. Néhány ősi királyság olyan mélyre van eltemetve, hogy csak a régészek tudják megtalálni és nagy erőfeszítés árán kiásni a maradványaikat, mert az idő felőrölte és betemette őket. Az idő meg fog változtatni, fel fog falni, el fog nyelni minden nevet és minden formát, amit csak látsz. Ám az idő azt is mondja: „Felfalok mindent, amit csak érzékelsz, de a tudatot nem tudom felemészteni. A tudat emészt fel engem.” Van valami, amit az idő nem tud elvenni. Amíg ezt az időtlenséget igaz Lényedként fel nem ismered, addig az idő mindent el fog venni tőled, amiről azt hiszed, hogy hozzád tartozik, és amivel tévesen azonosítod magad. A lényed azért jött ide, hogy feloldódjon az egységben. Tehát légy Az. Mi szükséged lenne bármi másra?

OLVADJ ÖSSZE A VÉGTELENNEL! Bár nem igaz, hogy egyszerűen a gondolataink összessége vagyunk, a legtöbb lény mégis úgy tapasztalja az életet, mintha ez

lenne a helyzet. Tudatosság vagy. Az a tér, amelyben a gondolatok megnyilvánulnak, amelyben az érzékelésük megtörténik. Ez a tiszta, szeplőtelen végtelenség az, ami vagyunk. Ez nem valamiféle megtanulandó dolog, hanem egyszerűen felismerjük, és összeolvadunk vele, felolvadunk benne. Azzá válunk. Ellentmondásnak tűnhet, hogy mégis az önkutatás az, ami lehetővé teszi ezt a mélyreható felismerést és megszilárdulást a lényünk szívében, bár az Önvaló természete – amely tulajdonságok nélküli – az önkutatáson túl nyugszik. Az elme fél a Végtelennel való összeolvadás gondolatától, mert jelenleg egy összetett, személyes énként működik, amelyet elképzelések és érzések tartanak egyben egy fizikai testben. Megjelenik az attól való félelem, hogy az összeolvadás egyben az önazonosságunk és formánk megszűnését jelenti. Ám pontosan ez a megsemmisüléstől való félelem a jele annak, hogy a valótlan kezd eltűnni. Ez arra utal, hogy kibontakozóban van a határtalan Önvalód felismerése. Az elme a tudatlanság és az arrogancia fátylaként, ködként gomolyog, megakadályozva a változatlan tudat intuitív felismerését. Az elme mindig számítgat, kormányozni próbál ahelyett, hogy csak életként áramlana. Ha nem hagysz fel az effajta vak kormányzással, továbbra is a nyugtalanság szúrós szaga leng majd körül. Így elszalasztod a létezés nyilvánvaló tökéletességét. Tudsz ítélkezés nélkül látni? Tudsz semlegesen érzékelni? Amikor ezzel a semlegességgel tekintesz a dolgokra, akkor olyannak látod őket, amilyenek valójában. Nincs többé szükséged arra, hogy ítélkezz felettük, mert az Önvalóból nézel. Gyakran reaktív módon tekintünk az életre, és menet közben megalkotjuk a saját történetünket. De lehetséges előítéletek és preferenciák kialakítása nélkül egyszerűen csak látnunk? Kimerítő reaktív és ítélkező üzemmódban tekinteni a világra, mégis a legtöbb ember így működik. Teljesen kimerítik magukat abban az elképzelésben élve, miszerint ők élik az életüket, ahelyett hogy felismernék: ők maguk az élet. A személytelen, nagy látószögű érzékelés terében nincs ítélkezés, és nincsenek személyes reakciók. Az ego hiányában csak a látás marad. Ez az állapot már kevésbé kimerítő, és azt

tapasztaljuk, hogy sokkal kevesebb alvásra van szükségünk, mint azelőtt. Ám az elme ellenkezik: „Nem, nem! Kevesebb alvás?! Hiszen most is mindjárt elalszom! Annyira unalmas ez az úgynevezett higgadtság. Hiszen az életnek szenvedélyesnek kellene lennie!” A szatszang energiamezejében megízleled, milyen érzés úgy élni ebben a testben, hogy többé nem az elmét szolgálod. Milyen könnyedén és természetesen áramlik így az élet! Milyen szélesre tárul a horizontunk, amikor az összehúzódott és szorongó állapot megszűnik! Milyen könnyed, tágas és nagyvonalú a lényed, amikor nincs jelen a személyes én! Valóban egyszerű ez; már nem vagy könnyen megzavarható, és nincsenek jelen a megszokott ítéletek, félelmek vagy aggodalmak, amelyek hosszú idő óta kísérnek már. Kegyelemben mozogsz. Az élet derűs, és mozgásban van, sugárzó jelenlétként bontakozik ki. A létállapot az igaz Önvaló csendjéből árad ki. Az Igazság nem valamiféle megalkotott dolog. Ezért tehát a hamis eltávolítása nem megteremti az Igazságot, csak elmozdítja azt, ami megakadályozta az Igazság felismerését. Tudatosságként rendelkezel azzal a képességgel, hogy a legmagasabb szintű valóságot szemléld. Ha egyszer meglátod ezt a valóságot, akkor felismered, hogy a tetteid nem az egyén, hanem az univerzum cselekedetei. Még ha személyként tekintenek is rád, a tetteid akkor is az univerzum cselekedetei maradnak, amelyek az elmén keresztül működnek, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy minden hullám alatt ott az óceán egésze és teljessége. Minden hullám az óceánból ered, így tehát a hullám nem más, mint az óceán mozgása. De te az óceán vagy, nem csak egy hullám! Minden sugallat és cselekedet csupán hullám, amely az óceáni Lényedből bukkan fel. Te vagy az, aki látja őket, nem pedig ők látnak téged. Nekik nincs rajtad, az elme hullámainak észlelőjén kívül álló létük. Ismerd fel ezt a tudást, légy egy ezzel a tudással, és figyeld meg a megvilágosodás óceáni Önvalódból felbukkanó hullámait! Az elme az Önvaló felismerését az „odaérni” küzdelmévé teszi, holott nem arról van szó, hogy el kell jutnunk valahová, vagy valamivé kellene válnunk. Már most a szavakkal kifejezhetetlen Önvaló vagy. Egyszerűen csak fel kell ismerned, meg kell

bizonyosodnod róla, és meg kell erősítened valódi pozíciódat a megfigyelő forrásként, az ürességként, amelyből minden jelenség megszületik. Az üresség csupán egy másik szó arra, ami vagy. Az egész életedet azzal töltöd, hogy megpróbálsz a lehető legjobb „valaki” lenni, most pedig felfedezed, hogy valójában senki sem vagy. Ez a legjelentősebb és legmélyebb felfedezés, amit egy emberi lény tehet, és ebben a felfedezésben igazi a szabadság, valódi az öröm és a béke. A születetlen tudat számára nincsenek viszonyítási pontok. Egyszerű, egyedi, eredeti, mégis túlmutat az egyediség és eredetiség fogalmán; tiszta Öntudatosság a szó legigazabb értelmében. A megfigyelő forrás – amely korábbi, mint az elme – a valódi bölcs benned. Ha ez a belső bölcs szegődne társadul, és mutatná az irányt egy olyan utazáson, ahonnan nincs visszatérés, mit éreznél az út teljesítésével kapcsolatban? Mi lenne, ha te csak haladnál tovább, folyamatosan mélyítve a bölcsességedet és rálátásodat, miközben lassan köddé válna a személyes önazonosságod, és szabadesésben zuhannál a boldog üresség állapotába? Mi jelenthet fenyegetést ebben? Mit veszíthetsz? Mindent elveszíthetsz, de a tudatot, aki vagy, soha. A Létezés tudatosságát és az Öntudatot szeretjük. Ez a tudat a legfelsőbb, mivel nem függ semmi érzékelhetőtől. Te vagy a bölcs, akit keresel. Te vagy a bölcsesség kincse, amelyet sem meghatározni, sem leírni nem lehet. A szél fúj, de senki nem tudja, honnan jön, sem azt, hogy merre tart. Így van ez a bölcs jelenléttel is – megjósolhatatlan, sokat ígérő és kinyomozhatatlan.

Minél több figyelmet szentelsz a kondicionáltságod vizsgálgatásának, és a kérdésnek, hogy vajon mit kell még kimosnod a lényedből, annál jobb feltételeket teremtesz ahhoz, hogy ez az egész életre keljen és gombamód szaporodjon. Azt mondod: „Túl akarok már lenni rajta!” Ám tégy meg magadnak egy szívességet: ne erőlködj azon, hogy megpróbálod egyenként kigyomlálni a gondolataidat! E megközelítés olyan, mintha megpróbálnád az indiai fügefát levelenként megmetszeni. Amikor azt gondolod, hogy az utolsó levéltől is megszabadultál, addigra az újak már kinőttek a hátad mögött.

A személy munkája soha nem ér véget AZ ÖNVALÓ FÉNYE mindig jelen van. Az minden megnyilvánulás forrása. Ebben az értelemben mindig az Önvaló vagy. Ám amíg az igaz természeted közvetlen felismerése nem történik meg benned, addig még nem vagy az Önvaló. Az igaz felébredettségben tudatában vagy az időtlenségednek. Tudatában vagy az életnek – az időhöz kötött jelenségeken túl megtapasztalt Mindenség egységeként. Az „Az”-ban élsz „Az”-ként. Micsoda látszólagos ellentmondás: már tökéletesek vagyunk, mégis valamit fel kell ismernünk ahhoz, hogy a bennünk rejlő tökéletesség tudatára ébredjünk. Tudd, hogy amikor azt mondom, már eleve tökéletes vagy, akkor nem bókolok neked. Nem az elméd által kedvelt módon mutatok rá a tökéletességedre – nem személyként vagy tökéletes. Ehelyett fedezd fel ezt az időtlen tökéletességet, amely az eredeti lényed maga! Aztán pedig te mutasd meg nekem! Neked kell felfedezned ezt az igazságot önmagad számára. Akkor tudni fogod, hogy az ereje nem csak egy elmélet, nem csak átverés. És én nem akarom késleltetni azt, hogy felfedezd ezt az igazságot. Nem, már ma ez vagy. Valami benned azt felelheti: „Hát, én nem érzem.” De még érezni sem elegendő. Ezt a tudást a szíved legmélyén kell felismerned. Mindig efelé a jelenségeken túli felismerés felé mutatok. Már gazdag vagy? Egyszer volt, hol nem volt, volt két középkorú férfi, akik gyermekkoruk óta jó barátok voltak. Olyan barátok, akik mindig mindent elmondtak egymásnak, még az olyan titkokat is, amelyeket a saját családjuknak sem árultak volna el. Egyszer az egyik férfi azt mondta a másiknak: – Te vagy a legbizalmasabb barátom. Szeretnék elmondani neked egy titkot, arra az esetre, ha valami történne velem. Egy befektetésből rengeteg pénzhez jutottam, amit elástam a házam

padlója alá. Nem szeretném elmondani ezt a feleségemnek, mert nem túl bölcs a pénz kezelésében, és nem mondtam el a fiamnak sem, mert már így is el van kényeztetve. Nem sokkal ezután a gazdag ember bizalmasa elutazott, és csak évek múltán tért vissza a szülővárosába. Egyik nap nagy meglepetésére a barátja feleségével és fiával találkozott, akik az utcán koldultak, és a szemetesekben kutattak maradékok után. Megrendülve lépett oda hozzájuk, és megszólította az asszonyt: – Nővérem, emlékszel még rám? A nő felpillantott: – Természetesen! Te vagy a férjem legjobb barátja. – És hogy lehetséges, hogy ti itt koldultok és guberáltok? – Hát nem tudod? A férjem két évvel ezelőtt hirtelen meghalt. Egy darabig kitartott a pénzünk, de most már koldulnom kell, hogy egyáltalán enni tudjunk. Istennek hála, hogy a házunk még megvan. Erre így szólt a férfi : – Valamit el kell mondanom. Mielőtt útra keltem, a férjed rám bízott egy titkot. Rengeteg pénzt hagyott rád. Akkoriban habozott elmondani neked, mert attól tartott, hogy nem bölcsen használnád fel. Megkért, hogy ha eljön az idő, mondjam ezt el neked. Az anya és a fia már a hír hallatán is elragadtatottak voltak, mert tudták, hogy a férfiban megbízhatnak. Alig hagyták el az ajkát e szavak, ők már nem is érezték szegénynek magukat. A férfi így folytatta: – Gyertek gyorsan, megmutatom nektek! Siessünk! Már eleget voltatok szegények! Ássuk ki azt a kincsesládát! Elmentek tehát a házhoz, felszedték a padlódeszkákat, és ásni kezdtek. Hamarosan valami keménybe ütközött az ásó. Kalapáló szívvel kotorták félre a maradék földet, kihúzták, majd sietősen felnyitották a ládát, amely – láss csodát! – csordultig volt pénzzel. Ez a kincs már ott lapult a nő házában jóval a férje halála előtt is, tehát mindig is az övé volt. Ám ő és a fia vajon gazdagok voltak-e, mielőtt kiásták? Nem. Az elrejtett kincs mindig is ott volt, de nem tudtak róla, így hát nem volt hozzáférésük ahhoz, amit ez a kincs lehetővé tehetett volna számukra.

Olyanok vagyunk, mint ez a nő és a fia. Szabadok vagyunk. Mindig is szabadok voltunk. Nem vagyunk egyebek, mint ez a tiszta, tökéletes Létezés, még ha ennek nem is vagyunk még tudatában. Szükségünk van némi bizalomra, mert vannak olyan erők, amelyek azon mesterkednek, hogy összezavarodjunk. Az is a tudatosság játékának a része, hogy ne legyen túl egyszerű meglelni a kincset, ami már egyébként is a tiéd – ha túl egyszerű volna, akkor talán nem értékelnéd. Valakiben felmerülhet a kérdés: „Miért kell mindezt végigcsinálnunk? Ha tökéletesek vagyunk, akkor miért nem vagyunk képesek megnyilvánítani ezt a tökéletességet?” Nos, tényleg tökéletesek vagyunk, mégis valamiképpen mindannyian részesei vagyunk ennek a közös álomnak, és ragaszkodunk e káprázathoz. Felébredni vágyunk, mégis tovább akarunk álmodni.

A TUDATOSSÁG SZÍNHÁZA Amikor az Önmegvalósításról beszélünk, akkor igen találó a felébredés metaforája, mert mindenki tudja, hogy mit jelent álmodni. Ha azt álmodjuk, hogy szomjan halunk egy sivatagban a tűző napon, akkor a tűző nap az álmunkban teljesen valósnak tűnik. A félelem valódinak tűnik, ahogy a szomjúság is, és a csoda utáni vágy is, amely végül megment minket. Ám amikor felébredünk, mindez nyomban eltűnik. Azonnal felismerjük, hogy az előző állapot csupán álom volt. A tudatosság mindennap három ismétlődő állapoton megy át: a mély alvás, az álom és az ébrenlét állapotai váltakoznak. Az éber állapotot tekintjük „az életünk”-nek. Ám ez az élet, és mindaz, amit tapasztalsz, beleértve önmagad érzetét is, csupán az éber állapot tartalma és játéka. Ha, mondjuk, Johnnak hívnak, nem lehetsz John a nap huszonnégy órájában, hiszen amikor a mély alvás állapotába lépsz, még a „vagyok” érzete is elcsendesül, és vele együtt eltűnik a tudatosságunk is. A mély alvás állapotában nem vagy muszlim, sem keresztény, sem zsidó vagy hindu, nem vagy férfi vagy nő sem – a mély alvásba semmit nem viszel magaddal. Ám egy nagyon finom tudatosságnak fenn kell maradnia még a mély alvásban is, hogy tudomásod lehessen erről az állapotról. És mindenki élvezi a mély

alvást. Képesek vagyunk a legjobb matracot megvenni ahhoz, hogy beléphessünk ebbe az állapotba, ahol mindent elfelejtünk. Mit mutat ez nekünk? Megmutatja, hogy még a jelenlét gyönyörű állapota – az a tudatosság, amely a „vagyok” érzeteként ragyog ebben a testben, és az élet megnyilvánulásának pártatlan megfigyelőjeként működik – sem a végső valóság. Amikor elkezdesz töprengeni egy kicsit ezeken a dolgokon, felbukkan egy mélyebb megértés azzal kapcsolatban, amit az énünknek és az életünknek nevezünk. Te magad is meglátod, hogy ez az éber állapotú tudatosság is jelenség csupán – ez is látható. Minden reggel felébredünk az álmunkból, de az igazi ébrenlét azt jelenti, hogy fel kell ébrednünk az éber állapotunkból is! Az éber állapot – a mindennapi életünk – olyan, mint a tudatosság színháza, amelyben az Élet című színdarab egyik szereplőjeként lépsz színpadra. Minden, amit az életednek hívsz, ehhez a show-hoz tartozik, ami napi 16 órában van műsoron. Reggel hatkor csörög a vekker. „Reflektorokat bekapcsolni! Kezdődik a műsor!” Nem kérdőjelezed meg, ki voltál a mély alvásban 5:59-kor. Az „én” érzete megjelenik, valahogy megint magadra öltöd az „én”-t: „Ó, igen, itt vagyok. Igazgató vagyok, akinek ma fontos értekezlete van. Menni fog.” A nap folyamán kapcsolatba lépsz másokkal, nevetsz, sírsz, megijedsz, ám hasonlóan ahhoz, ahogy a közönség nézi a színdarabot, te is figyeled magad, amint látszólag megteszed ezeket a dolgokat. Valóban képesek vagyunk egyszerre szereplők és nézők is lenni az élet kibontakozásában? Igen, ám először érintetlen megfigyelőként kell tudatossá válnunk a valódi pozíciónkról ebben az egészben. Akik szilárdan gyökereznek az igazi Önismeretben, azok megértik, hogy az Önvalót a tiszta, önérdek nélküli megfigyelés jellemzi. A tiszta Öntudat fényében továbbra is megtapasztaljuk az életet, valamint a „te” és „én” érzetét, de ekkor a kettősségérzet hatása már sokkal felszínesebbé válik. A mindennapi éber állapotunkban felbukkanó dolgok és jelenségek iránti semleges, nem belevonódó tanúságot nevezem jelenlétnek, és maga a személy is a megfigyelés tárgya ebben a jelenlétben. Sok spirituális gyakorlat vagy sadhana célja, hogy a

létezőt, aki a személyként való létezéssel azonosítja magát, visszavigye a jelenlét természetes állapotába. Az az utolsó lépés – amely egyáltalán nem lépés, sokkal inkább egy nem jelenségtermészetű felismerés –, hogy a „vagyok” vagy a „létezem” természetes érzete is csupán jelenség a végső látás számára. Ritkán fordul elő, hogy valaki meghaladja a „vagyok” ezen állapot nélküli állapotát, és belép abba a tartományba, ahonnan még a „vagyok” jelenlét is a megfigyelés tárgya. Ott már az elmondhatatlanban vagyunk, a szavak nélküli igazságban, amely az abszolút valóságunk. Nem akarom, hogy higgyetek ebben. Azt akarom, hogy ez legyetek!

A HITNEK VALÓSÁGGÁ KELL VÁLNIA A hit segítségünkre lehet a szívünk megnyitásában, és abban is, hogy eljussunk az igazság teljes befogadásáig, de ez önmagában nem a végállomás. A hitnek valósággá kell válnia. Az igazságot fel kell ismerni, érezni kell, hitelesíteni és igazolni kell a saját belső tapasztalásodon keresztül. Ez már ma lehetséges. Miért? Mert amit keresel, már itt van. Ez nem olyasvalami, amit előidézhetsz, se nem nagydíj, amit valamilyen törekvés megkoronázásaként nyújtanak át neked. Valóságként kell felismerned. Az elme olyan, mint a szél; az igaz Önvaló olyan, mint a tér. A szélnek az a természete, hogy összevissza fúj, de szüksége van a térre ahhoz, hogy ezt megtehesse. A szelet csak a hatásai által ismered: akkor látod, hallod, érzed, amikor valami az útjába kerül. Hasonlóképpen az elméről is csak azért tudsz, mert létezik a személlyel való azonosulás. A tér mozdulatlan és mindenütt jelen van. A tér létezhet a szél nélkül, de a szél nem létezhet a tér nélkül. A szél mindig másfelé fúj. Meg tudja határozni valaki, hogy a szél merre fog fújni? Nos, bármelyik irányba fúj is, soha nem fog kilépni a térből. Hasonlóképpen nem tudsz te sem soha eltávolodni az Önvalódtól. Amikor ennek tudomása olyan mély benned, hogy egyfajta gondolaton túli tudássá válik, akkor szabad vagy. Mozoghatsz, ahogy csak akarsz, mert nem tudsz kilépni az Önvalódból. Ami mozgásban van, átmeneti természetű. Te a mozgóban rejlő mozdulatlan vagy, amely a mozgás érzetét

tapasztalja. A láthatatlan vagy a láthatóban, de a láthatóként is te jelensz meg. Ha sok figyelmet fordítunk a változékonyra, akkor még mindig azzal próbálunk törődni és azt próbáljuk irányítani, ami természeténél fogva soha nem lehet állandó. A személyes identitás egy ideig megtapasztalja a stabilitás fogalmát, majd ismét felpattan és rohangálni kezd. Ilyen a változékony természete. Hagyd meg őt a saját természetében, és maradj akként, aki vagy! Némely elképzelés belevon minket a káprázatba, mely szerint csupán ez a pislákoló énkép vagyunk, ám az az igazság, hogy mindkettő igaz egyszerre. Az vagyunk, és nem vagyunk az.

A KÉT MADÁR Valamikor láttam egy képet, amely a Bhagavad-gítá egyik tanmeséjét illusztrálta. A képen két madár ült egy fán, az egyik éppen fészket épített. A fészekrakó ki-kiröppent, ágakat gyűjtögetett, rendezgette a gallyakat – aktív volt, sok mindent csinált. Efelett a madárka felett egy másik ágon egy másik madár ült. Ugyanolyannak tűnt, mint az első, de ez nem épített semmit, csak figyelt. Nem épít énképet az észleléseiből, és nincs benne semmiféle mély érdeklődés a látottakkal kapcsolatban sem. Az észlelése spontán módon történik, erőfeszítés vagy ítélkezés nélkül. Csend veszi körül, a gondolatok nélküli Létezés érzése. Csak figyel. Ez egy gyönyörű kép arról, hogy kik vagyunk. A két madár kapcsolatban áll egymással. Az első madár képviseli lényünk dinamikus részét, az ént, amely a világgal, a múlttal, a jövővel, a növekedéssel foglalatoskodik. Ő az a felünk, amely az én családom, az én gyerekeim, az én munkám stb. érzetével éli az életet. A második madár jelképezi a bennünk lévő tanú tudatosságát. Ő az a képesség bennünk, amely lehetővé teszi, hogy megfigyeljük az élet zajlását és a cselekedetek kibontakozását – de igazából nem cselekszik. Ez is ugyanabban a testben van, de nem irányít. Nem mondja: „Ezt remélem, attól félek.” Nem, ő nagyon csendes. Egyszerűen csak jelen van, és nagy látószögben lát mindent. Nemcsak az első madarat látja, hanem a fák között fújó szelet, az eget is; mindent egyfajta semlegességgel figyel. Az első madár kezdetben annyira azonosul a fészeképítéssel, hogy talán nem is tud a másik madárról. Ám amint képes

elcsendesedni, tudomást szerez a második madár jelenlétéről, amely valójában ő maga, egy mélyebb, belső szinten. Amikor az első madár elméje szinkronba kerül a második madáréval, a cselekedetek kecsesebbé válnak. Létrejön egy egységérzet, egyfajta egyetértés. Ebben a harmóniában tovább folytatódhat a munka, de megszállottság, félelem és a dolgok irányításának kényszere nélkül. Egyszerűen csak megtörténik, mert az élet készteti ennek a tevékenységnek a megtörténtét. Mintha egy másik erő segítené, hogy e cselekedetek végbemenjenek. A második madár a nézőpontváltást jelképezi; ez a személy üzemmódból a jelenlét állapotába való átkapcsolást jelenti. Amikor olyan mélyen belegabalyodunk a hétköznapok teendőibe, hogy úgy tűnik, csak a napi rutin létezik, akkor olyanok vagyunk, mint az első madár, a fészekrakó, amely megfeledkezik a második madár helyzetéről. Helyezkedj a második madár pozíciójába, a megfigyelőébe, és felfedezed majd, hogy az, amelyik az élet építésével foglalatoskodik, lassanként egyre áttetszőbbé válik, és csupán maga a működés marad. A tevékenységek amúgy is megtörténnek, szépen, maguktól, de a cselekvőség érzete – ami nem más, mint az egoérzet – elhalványul. A tevékenységek egyszerűen csak megtörténnek; az énképünk személyként egyszerűen csak történik, de az igaz Önvalónk nem történik. Valójában az igaz Önvaló egy harmadik pozíció, amely nem madár, hanem a tér, amelyben mindkét madár megjelenik és látható. Ha meglátod és elfogadod azt, amire mutatok, és ha egy kicsit le tudsz lassulni, akkor a tanúként való tapasztalásod nagyon nyugodttá válik, és észreveszed, hogy az élet tevékenységei csak úgy, maguktól történnek. A szél nem mondja azt, hogy „össze fogom borzolni ennek a fának az ágait”. Tehát arról van szó, hogy a gondolataid és az „ezt vagy azt kell tennem” érzete csak úgy megtörténik. Ám mivel továbbra is jelen van az azonosulás az „én vagyok a cselekvő” érzetével, ez az egyetlen hiba több száz újabb hibát nemz és táplál. Felfedezheted annak az Igazságát, hogy ki vagy, és ezt most rögtön megteheted. Mi áll az utadban? A gondolkodás régi rendszere iránti hűséged, valamint az, hogy ragaszkodsz ahhoz a

szokáshoz és elképzeléshez, hogy továbbra is annak kell lenned, aki tegnap és a múlt hónapban voltál. Nagy kockázatnak tűnhet az is, hogy elfogadj olyasvalamit, aminek túlságosan nagy az átformáló ereje. Úgy érezheted: „csak ennyivel tudok megbirkózni”. És ez a gondolat, úgy tűnik, túl mélyre ágyazódott. Nagyon sokat akarsz, de nagyon keveset kínálsz önmagadból cserébe. Te, szomjazó, hatalmas kortyokban akarsz inni, mégis teáskanállal a kezedben érkezel a kúthoz. Talán azt kérdezed: – Azt mondod, hogy nem kell semmi különöset tennem, és már most Az vagyok? – Igen – felelem erre én. Mire te azt kérdezed: – De hogyan lehetek Az, amikor az elmém tele van ostobasággal, és üvöltözik? – Hagyd üvöltözni! – mondom erre én. – De biztos vagyok benne, hogy Buddha elméje nem üvöltözött. – Honnan tudod, hogy Buddha elméje nem üvöltözött ugyanígy, és ő nem hagyta egyszerűen figyelmen kívül? Kérlek, értsd meg, hogy a gondolatok figyelmen kívül hagyása nem azt jelenti, hogy megpróbálod megállítani vagy elnyomni őket. Egyszerűen csak fordulj el tőlük! Néhány gondolat ennek ellenére is újra meg újra megjelenik majd, mindegy, merre fordulsz. Úgy tűnik, hogy ezeknek bérletük van a figyelmedre. Ilyenkor tanácsolom azt, hogy amit nem tudsz figyelmen kívül hagyni, azt egyszerűen figyeld meg!

A MEGFIGYELÉS CÉLJA Ezen a ponton hadd tegyem világossá, hogy amennyiben a megfigyelés csupán mechanikusan történik, akkor nem értetted meg, hogy valójában mit jelent a megfigyelés, és így vagy úgy, de ismét bevonódsz majd a jelenetbe. Mi a megfigyelés célja? A megfigyelésre felszólító utasítást azért kapod, hogy vizsgáld meg, és ezáltal tisztázd, hogy bármit is látsz vagy tapasztalsz, az egyszerűen mulandó. Nem lehet az, ami vagy. Abban a pillanatban, amikor ránézel a nyughatatlan elmére, az tényleg eléggé valósnak tűnik. Úgy érzed, a hatások, amelyeket a legerőteljesebb lüktetésében kelt, olyan meghitt kapcsolatban állnak azzal, akinek véled magad, hogy

olyan, mintha az ereidben áramló vér és a tüdődben áramló levegő lenne. Ám ez még mindig nem elegendő bizonyíték arra, hogy ezek bármelyike is valós. Mert egy vagy két pillanat múlva már ki is lélegzed az egós azonosulást, és az üvöltöző elme máris eltűnik. Csak tarts ki, maradj a teljes, osztatlan szemlélő!

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ A személlyel való azonosulás egy énnel rendelkező entitás létét feltételezi Bármilyen ismétlődő vagy tartós probléma, illetve érzelem egy személyt, egy „én”-t növeszt maga alatt. Ezért mondom, hogy ahol személyes önazonosság-tudat van, ott lennie kell egy „énentitás”nak, énnel rendelkező entitásnak is. Ha büdös van a szobádban, akkor használhatod a szaglásodat – „Aha, gázszag van!” –, és a szagot követve megtalálhatod a gázszivárgást. Ahhoz hasonlóan, ahogy egy kellemetlen szagot követve megtaláljuk a forrását, úgy az erős érzelmeket, a haragot, bűntudatot, félelmet, nyugtalan elmét stb. is használhatjuk arra, hogy segítségükkel kiszagoljuk a személlyel való azonosulást. Bármilyen körülmény hozza is felszínre benned a személlyel való azonosulást, használd annak a bizonyos testi érzetnek az energetikai jelenlétét arra, hogy megpróbálsz rálelni az énentitásra, amely úgy érzi, hatással vannak rá a történtek. Bármi is az érzés, nézz befelé, és vizsgáld meg! Találunk tényleges énentitást? Ki szenved, és ki panaszkodik? Meg lehet találni a bűnöst, és rá lehet mutatni? Fordítsd befelé a figyelmedet, és maradj csendben! Ne keverj bele semmiféle véleményt a vizsgálódásba! Ne változtasd meg a kérdést, és óvakodj az elme elkalandozási hajlamától! Csak próbáld meg egyértelműen azonosítani azt, aki zavart vagy szenved! Észlelhető? Tudsz egy szenvedő ént találni? Megfogható? Lehetséges, hogy az énentitás érzete csupán egy érzékelési tapasztalat, amely – „ki vagyok”-ként – identitást öltött magára, de valójában nincs senki, aki szenved? A létezők több ezer éven át keresték ezt a „személyt”, a tényleges szenvedőt, de senki nem volt képes rálelni megfogható entitásként.

És az megtalálható, aki felfedezi, hogy valójában nincs senki, aki szenvedjen? Ha befelé fordítjuk a figyelmünket, és megvizsgáljuk a létezés érzetét, hogy ezúton leljünk rá az énérzetre, akkor ez eléget minden káprázatot, és elvezet egy megtalálhatatlan felfedezéshez, felfedve így az igaz Önvalót. A többség számára kényszeressé vált az elmetevékenység – függőséggé és nyomorúsággá, állandó, megállás nélküli fecsegéssé. Az önvizsgálatot nem elméből kell végezni. Nem arról van szó, hogy csak a „Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok?” kérdést ismételgetjük azt remélve, hogy végül az Önvalóként felbukkan valamilyen válasz vagy tárgy. Valóban figyelned kell! És ne legyen előfeltevésed azzal kapcsolatban, hogy mire bukkansz majd! A vizsgálódásnak minden pillanatban frissnek kell lennie. Ne várj semmit, ne dédelgess elvárásokat, még olyanokat se, amelyek a legutóbbi vizsgálódásod alkalmával történtekkel kapcsolatos emlékeiden alapulnak, és ne alapozz arra se, hogy milyen csoda szép bepillantásban volt részed valamikor! Nem, frissnek kell lenned! Ezért tanácsolom azt, hogy maradj a tudat időtlen semlegességében. A semlegességed mindent semlegesíteni fog, és mindent visszavisz a lényegi, alapvető természetéhez. Ha elengeded a mániákus kontrollt, akkor eltűnik a káprázat, s vele együtt eloszlik a depresszió köde, az az érzés, hogy nem vagy a helyeden, s eltűnik a jövővel kapcsolatos aggodalom, a halálfélelem és az élettől való félelem is. Amikor magunkhoz öleljük lényünk teljes potenciálját, mindez történelemmé válik. Csak a kegyelem tud elvinni téged ebbe a szabadságba, ebbe a belső nyugalomba. És a kegyelem nem várat. A természetben talán vársz az esőre. Ilyen vagy? Mint a kiszáradt föld, amely az esőt várja? Van valami, amire nem kell várnod, mert már itt van, annak a forrásánál, gyökerénél, aki vagy. Ez a nagyszerű hír. Minden másra várnod kell: arra, hogy megházasodj, hogy gyermeked legyen, hogy jó állást találj, hogy megkapd a fizetésed, még a vacsorára is várnod kell. De a kegyelemre nem kell várnod. Assisi Szent Ferenc ezt mondta:

„Amit keresel, az már az, ahonnan keresel.” Rumi pedig így ír: „Kopogtatok az ajtón. Kinyílik. Bentről kopogtattam.” Mindkét mondás fontos támpont, nyomravezető és mély értelmű útmutató azok Igazságához, akik vagyunk. Akkor miért tűnnek talánynak? Mert egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy ez ilyen egyszerű lehet. Csak azért válik ilyen rendkívül nehézzé, mert az instabil és változékony elmével akarjuk elérni az ürességet. Nem szükségesek a megpróbáltatások Az énre való ráébredés nem arról szól, hogy csak magokon és bogyókon kell élnem egy barlangban, ruhátlanul, amíg fel nem ismerem az Önvalómat. Ám az emberek ragaszkodnak az efféle grandiózus elképzelésekhez, és azt hiszik, hogy a sikernek ára van, mindenért meg kell szenvedni. Nézd csak meg, mennyi nehézséget erőltetnek magukra a spirituális útkeresők! Lehetséges, hogy ez egy olyan kifejeződés, amin néhányuknak át kell menniük, de általánosságban véve szükségtelen. Az igaz természeted felfedezése nem igényli, hogy nehézségeken menj keresztül, hogy szenvedj, vagy hogy feladd azokat a dolgokat, amelyek örömet okoznak! Minden, amit látsz az életben, Isten méhéből született. Isten túl van a mi és ők, a szeretet és ellenszenv kategóriáin. Ám még magát ezt a kettősséget is élvezheti mindenki, ha megfelelő módon tekint rá. A kettősség lehet játékos, ám ha csupán egyénnek tekinted magad, akkor az életed tapasztalatai igen intenzívek lesznek – sőt akár tragikusak vagy kegyetlenek is lehetnek. Nincs semmi az életben – különösen a belső életedben –, amire rátekintve azt mondhatnád, hogy tény. Minden a lehetőségek birodalmában létezik, és a belső életed minőségét és tartalmát az határozza meg, hogy ki vagy te, aki mindezt érzékeli. Az életben

semminek sincs egyetlen, lényegi, benne rejlő értelme, sőt mindennek különböző értelme van a különböző lények számára, kondicionáltságuktól, személyiségüktől stb. függően. Ezek egyike sem stabil, ennek ellenére mindegyik a tudatosság működése. Játszol a darabban, és egyidejűleg a játék legfigyelmesebb közönsége is vagy, akit megindít a történet, leköt a cselekmény, ugyanakkor kritikusan figyeli az alakítást és a forgatókönyvet. Egy nap beleolvadsz a tiszta megfigyelőbe, és meghaladod mind a színész, mind a kritikus közönség szerepét. Ekkor te és az élet egyek lesztek. Amikor eltűnik belőled az ego, akkor boldogan és terhek nélkül fogsz mozogni a világban.

ELOSZLATNI AZ ELME MARADVÁNYÁT Ha már úgy érzed, hogy eltűnt belőled a személy, az elme maradványa, akkor is ott maradhat még benned egy ideig. Szeretnél leszámolni vele, szeplőtelenül tisztává lenni, de az elme hozzád tapad. Annyira ragacsos, amennyire erős a személyes identitásodhoz való ragaszkodásod. Ahogy gyengül a személylét érzetével való azonosulásod, lassanként minden maradvány eloszlik. Tehát ha egyre beljebb lépsz az Önvaló terébe, és engeded, hogy ez természetes módon történjen, akkor ezek a tendenciák többé nem tudnak akkora hatást gyakorolni rád, mint korábban. Minél több figyelmet szentelsz a kondicionáltságod vizsgálgatásának, és a kérdésnek, hogy vajon mit kell még kimosnod a lényedből, annál jobb feltételeket teremtesz ahhoz, hogy ez az egész életre keljen és gombamód szaporodjon. Azt mondod: „Túl akarok már lenni rajta!” Ám tégy meg magadnak egy szívességet: ne erőlködj azzal, hogy megpróbálod egyenként kigyomlálni a gondolataidat! Az ilyen megközelítés olyan, mintha megpróbálnád az indiai fügefát levelenként megmetszeni. Amikor azt gondolod, hogy az utolsó levéltől is megszabadultál, addigra az újak már kinőttek a hátad mögött. Ez lassú, kimerítő, és nem túl hatékony módszer. A gyorsabb és hatékonyabb mód az, ha egyszerűen nem feledkezel meg az Önvalódról. Ez egy kicsit olyan, mintha elmennél egy hangversenyre, és csak a hegedűkre figyelnél. Ha megkérnélek

rá, képes lennél megtenni. Nem kellene megkérned a zenekar többi zenészét, hogy egy kicsit halkabban játsszanak, hogy kihallatsszanak a hegedűk. Nem, egyszerűen valahogy ráhangolnád a figyelmed a hegedűkre. Ehhez nagyon hasonló módon ráhangolhatod a figyelmed az Önvalóra is. Ám ezt csak akkor tudod megtenni, ha felismered a csendet – azt a magasztos, állapot nélküli állapotot, amely az Önvaló –, hogy az életben zajló összes mozgás közepette megmaradhass az, ami nem mozog és nem történik. Az Önvaló nem tárgy, nem entitás vagy esemény, hanem egy térszerű tudat, amelyen belül a változékony megtapasztalható, ám amely eközben érintetlen marad. Tehát ne tápláld azokat az apróságokat, amelyek felmerülnek az elmédben, mert az elme csak történetté dagasztja őket! Ne feledd: az Önvalóban nincsenek történetek! Ha egyszer valamit tisztán megpillantasz a vizsgálódás fényében, akkor ott rögtön szilárdítsd meg! Nem kell sok munkát belefektetned: csak összpontosíts arra, amit látsz! Lásd! Amikor igazán látsz valamit, akkor nem kell állandóan át- meg átvizsgálnod a már meghódított területeket – ez azt jelenti, hogy többé nem fogod kétségbe vonni a saját látásodat. Például, ha tisztán látod, ahogy valaki lop tőled, akkor lenne valaha is kétséged afelől, hogy ténylegesen ki volt a tolvaj? Nem, dehogy lenne. Ehhez hasonló az, amikor megnézted és megláttad, hogy a személylét érzete nem valós. Ha ezután bármikor visszatér, azonnal felismered, hogy ez a tolvaj, aki megpróbálja elrabolni a belső békédet. A tanúságod egyre érzékenyebb és figyelmesebb lesz. A megkülönböztető-képességed ereje kiélesedik, amíg végül a személy illúziójának energiája megfelelő mértékben meggyengül, majd meghaladod. De nem várod, hogy megtörténjen. Nem egy „valaki” vagy, aki várakozik. Te itt vagy, és csak megpihensz az időtlen Önvalóban az időtlen Önvalóként. Egy vagy az Önvalóval, és így minden spontán módon harmóniába kerül. Ám ha megmaradsz személyiségnek, akkor mindig nyomogatni fogod a gombokat, és javítgatni fogod a dolgokat, mert a személy munkája soha nem ér véget!

Amikor viszont mindent tudatosságként látsz, akkor többé nem pakolászol, nem vágsz fát, nem oltasz tüzet. Ehelyett – azáltal, hogy egyszerűen a saját forráslényedből nézel – megérted, hogy a gondolatok csupán a tudatosság vetítővásznán táncoló képek. Annak látod őket, amik, és tudod, hogy ez a látás nem csupán hit. Nézd meg, milyenek a pillanatnyi gondolatok: egyik percben felbukkannak, a másikban már tovatűnnek. Minek szeretnél bele egy felhőbe? Mennyire lehet tartós egy ilyen házasság? Minden jelenség olyan, mint az égen sodródó felhők. Ne kövesd a személymérget! A szatszangra az emberek gyakran azért jönnek, hogy feltegyenek egy kérdést, és a kérdésükből hallom, hogy még mindig erősen azonosulnak a személylét érzetével. Egyikük például azt mesélte, hogy folyamatosan a kudarcairól szóló film pereg az elméjében, olyannyira, hogy még álmodni is ezekről álmodott. Bűntudata volt, értéktelennek érezte magát, és szerette volna elengedni ezeket az érzéseket. Ezzel a vágyával nincs egyedül, sokan éreznek ugyanígy. Ám csupán a személy az, aki így szól: „Belegabalyodtam ebbe az életbe, de le akarok számolni az egésszel.” Nem arra kérlek, hogy ne azonosulj ezzel a személlyel, csak légy tudatában az azonosulásnak, és kérdezd meg magadtól: „Mi van tudatában az azonosulásnak? Annak is van története, ami tudatában van az »én« történetemnek?” Hagyd, hogy ott legyen a személyes történet, de ismerd fel, hogy hihetetlenül nagy jelentőséget tulajdonítottál neki, és ezért túlságosan negatívan befolyásolta az életed minőségét! Lehet, hogy felismered ezt, de valami továbbra sem egészen érti, hogy mi a jelentősége annak, ha egyszerűen csak tudatos vagy. Amire utalok, az nemcsak a bármivel kapcsolatos tudatosság, hanem inkább maga a tudat. Amint a tudatra fordítod a figyelmed, észre fogod venni, hogy a figyelem megfigyelése is a tudatból és a tudatban történik. Úgy tűnik, kevesen vannak, akik értékelik ezt a tudatot, holott ez a létezésük forrása.

Van benned egy tér, amely egyfajta semleges mező, ahonnan rá tudsz tekinteni az életed minden aspektusára. Még csak el sem kell menned, hogy megkeresd őket, maguktól felbukkannak a látómeződben. Tanulj meg nézni, de figyelj oda arra a hajlamodra, amellyel értelmezni akarod az eseményeket! Számtalan dolog történik az életünkben, amelyek önmagukban és önmaguktól csupán hétköznapi történések. A valódi méreg abban a tendenciában rejlik, hogy értelmezzük őket – ez a hajlam felbukkan, és értelmet, jelentést társít az adott kifejezésekhez. Az ilyen értelmezések mindig árulkodnak, hogy a személyesség birodalmában időzünk: „Nem teljesítettem elég jól.” „Kinevettek.” „Megint kiközösítettek.” „Ez már zsinórban a második év, hogy egy olyan karácsonyi lapot küldtek, amelyen kiradírozták valaki más nevét, és átírták az enyémre.” Az a tendencia, hogy a dolgokat a személyedre irányulónak tekinted, oda vezet, hogy azokat a mozzanatokat ragadod meg, amelyek szenvedést okoznak, mert ez a mérged. És ez a hajlam különösen alkalmas arra is, hogy képzelt sérelmeket gyártson. Úgyhogy csak nézz, figyelj! És miközben megfigyelsz, lehet, hogy elmondod a történetet is. Tudatában vagy annak, hogy meséled, de nem vonódsz bele, mert abban a nagyobb térben, ahonnan kitekintesz, nincs történet. Ezen a tudaton keresztül megtapasztalod, hogy változni kezd az érzékelésed módjának irányultsága. Hamarosan már a „hajdani problémáidról” kezdhetsz beszélni.

BÍZZ AZ ÉLETBEN! A legtöbb ember életében vannak olyan időszakok, amikor mintha minden oldalról kihívásokkal kellene szembenéznie; a személyes, a szakmai és a spirituális életében egyaránt. Ezekben az időszakokban talán nehéz bízni abban, hogy ezek az átmenetek a hihetetlen növekedés vagy akár a felébredés lehetőségét hordozzák. Nem tudod megmondani, hogy az életed egy bizonyos kereszteződésében milyen formát öltenek a dolgok. Nem tudhatjuk, mi hova vezet, mégis gyakran úgy teszünk, mintha tudnánk. A király és a tanácsadó

Élt egyszer egy király, akinek volt egy bölcs tanácsadója. A király maga nem volt igazán bölcs, de ahhoz elég bölcs volt, hogy tudja, a tanácsadója bölcs. A tanácsadó szó szerint mindenhova a királlyal tartott, csak a fürdőszobába nem, de még olyankor is ott állt az ajtó előtt. Egyik nap, amint a király reggel kikászálódott az ágyából – dundi alak volt – és belelépett a királyi papucsába, megcsúszott a márványpadlón, ráesett a karjára, és ripityára törte a könyökét. Felsikoltott fájdalmában, zengett az egész palota, azután – még mielőtt a királynét vagy a királyi doktort hívatta volna – a tanácsadóért küldetett. – Felség, mi történt? – Nézd, mi lett a karommal! Miért történt ez? A tanácsadó megnézte a törött könyököt, és azt mondta: – Felség, ez jó… A király iszonyú haragra gerjedt: – Hogy merészelsz ilyet mondani? Tűnj el a szemem elől! – Behívatta a királyi testőröket. – Vigyétek innen! – A testőrök megragadták a tanácsadót, egy dohos börtöncellába vetették, és rázárták az ajtót. Az orvosok bekötözték a király karját, és a következő hetet az ágyban töltötte. Egy nap arra ébredt, hogy sokkal jobban érzi magát, és képtelen tovább ágyban maradni. Buzgó lovas volt, így hát a királyi lovakért küldetett, és kiválasztotta kedvenc, fehér paripáját. A lovászfiúval felszerszámoztatta, nyeregbe szállt, és ellovagolt a ragyogó, reggeli napsütésben, a törött karját szorosan a testéhez kötve a nehéz ruhák alatt. Azon a reggelen a királynak nem volt kedve megállni, így hát jó messzire ellovagolt. Olyan messzire, hogy – anélkül, hogy észre vette volna – kilovagolt a birodalma határain túlra, és egy különös, vad tájon találta magát. Megpillantott egy fehér szarvast, és olyannyira megbabonázta a gyönyörű látvány, hogy nekilovagolt egy faágnak. Nagyot esett, és nagy zajt csapott, nyögött és sóhajtozott, segítségért kiabált, amikor hirtelen ott találta magát egy vad kinézetű törzs tagjainak gyűrűjében, akik gyorsan megkötözték. Fogvatartóit emberi

csontokból készített ékszerek díszítették. A király ekkor jött rá, hogy a kannibálok földjére tévedt. Fogvatartói már dobszóval üzentek a faluba – tam-tam-tam –, ami azt jelentette: „Egy kövéret fogtunk!” A király rettegett, miközben a falu felé cipelték, a bennszülöttek a dobok hangjára ujjongtak és táncoltak körülötte. A faluban örvendező családok és lobogó tűz várta. A kannibálok a királyt bezárták egy kunyhóba, odakint pedig vad ünneplés zajlott. A király kinézett a kunyhó ablakán, és látta, ahogy a törzs tagjai nevetgélnek, és egy hatalmas nyárssal integetnek. Majd eszét vesztette a félelemtől. – Jaj, ne, ne, ne! – kiáltotta. Elérkezett a pillanat. Kivonszolták a kunyhóból a tűzhöz – ő pedig még hangosabban sikoltozott, amikor meglátta, hogy a sót és a borsot is odakészítették már. A legutolsó pillanatban, amint a tűz felé vonszolták, a királyi gúnyájának ujja leszakadt, és a kannibálok meglátták a király felkötözött, véres könyökét. Hirtelen elhallgattak a dobok. Mindenki döbbenten nézte. „Á, tökéletlen, hibás darab. Nem áldozhatjuk fel!” Dühösek voltak, amiért megfosztották őket egy ilyen zsíros lakomától, ezért feldobták a királyt a lovára, és nagyot csaptak az állat farára. A halálra rémült ember minden erejével kapaszkodott az épen maradt kezével, miközben a ló hazafelé galoppozott. Jóval később aztán a végsőkig kimerült király ott találta magát a királyságában, a palota kapujában. Az őrök odarohantak hozzá, és lesegítették a lóról. – Mi történt, urunk, királyunk? A ruhája rongyokban, és úgy fest, mintha iszonyú megpróbáltatásokon ment volna keresztül. A király a szobájába érve az átélt halálközeli élmény hatására összeomlott. Később, ahogy eltöprengett, milyen szerencsés volt, hogy eltört a könyöke, eszébe jutottak a tanácsadója szavai: „Felség, ez jó.” A király azonnal a börtönbe rohant. „Szegény tanácsadóm! Egy hete a börtönben sínylődik. Azonnal látnom kell.” A tanácsadó nyugodtan üldögélt a tömlöcben. – Jaj, tanácsadóm, mit tettem? A tanácsadó felállt. – Uram, királyom, mi a probléma?

A király ekkor elmondta a fogságba esése történetét, majd így fejezte be: – Tényleg te vagy a legbölcsebb tanácsadó! Egy héttel ezelőtt, bölcsességednél fogva már tudtad, mekkora szerencse, hogy eltörött a karom, én mégis börtönbe vetettelek ezért. Sajnálom. Hogyan tehetném jóvá? A tanácsadó így felelt: – Felség, ez így jó. – Hogy lehet jó az, hogy egy hétig börtönbe voltál zárva? – kérdezte a király. – Nos, felség, ön már egy ideje szeretett volna kilovagolni, és én mindenhova el szoktam kísérni felségedet. Ha most is így történt volna, mindketten a kannibálok fogságába esünk, és amint rájönnek, hogy önt nem tudják feláldozni, engem áldoztak volna fel. Tehát szerencse, hogy én itt voltam. A történet lényege az, hogy soha nem tudhatod, hogyan alakulnak a dolgok. Néha elhamarkodott következtetésekre jutunk, ítélkezünk, és azt mondjuk, hogy rosszul sikerültek a dolgok. Ám ha egyszerűen nyugton maradsz, és bízol az életben – elvárások nélkül –, akkor meglátod, hogy minél csendesebb vagy, annál inkább képes leszel mindent olyannak látni, amilyen valójában, és a szíved megtelik hálával ezért a bölcsességért. Az elme mindig elhamarkodottan cselekszik, és gyorsan ítélkezik, ezért mindig mindent félreértelmez. Ám arról a helyzetről, amely az élet velünk szemben támasztott kihívásának tűnik, valójában kiderülhet, hogy feltáruló esély, amely lehetővé teszi, hogy az elménk másképp lásson, és érzékelje a szépséget, amelyet talán nem méltányoltunk volna a tudatosságnak ezen a finomabb szintjén, ha jobb helyzetben vagyunk. Ezekben a megrázkódtatásokban valójában nagy ösztönző erő rejlik, nagyot lendíthetnek rajtunk saját természetünk mélyebb megértése felé. Mindez az élet része. Természetes, hogy a dolgok néha rosszra fordulnak – azért, hogy utána jóra fordulhassanak.

ÖRÖMMEL ÜDVÖZÖLD AZ OROSZLÁNT AZ UTADON! Pápádzsí el szokta mesélni annak a fiatal nőnek a történetét, aki a házasságkötés küszöbén állt. Az esküvőre másnap került volna

sor, és a hölgy az előkészületek lázában égett. Az erdőben élt, így a pékkel, a virágkötővel, a varrónővel és a pappal való utolsó megbeszélésre a városba kellett mennie. Tavasz volt, minden virágban pompázott. A hölgy szíve csordultig volt életörömmel, boldogan szökdécselt az erdőben, és teljesen elmerült a szerelmese, a közelgő esküvője, a leendő gyermekei és unokái, valamint a boldog, szerettei körében töltött jövő képeiben. Hirtelen egy oroszlán, egy éhes oroszlán toppant elé az úton. Olyan közel volt, hogy a hölgy érezte a leheletét. Abban a pillanatban a pék eltűnt! A varrónő eltűnt! A virágos és a pap eltűnt! Még a szerelmese, élete fénysugara is teljesen eltűnt! Abban a pillanatban teljesen egyedül volt: nem létezett már sem idő, sem jövő, sem szándék, sem múlt, nem volt benne semmiféle azonosulás. A mester azt mondja: örömmel üdvözöld az oroszlánt az utadon! Amíg nem ez a hozzáállásod, addig mindig egy nem létező holnapot fogsz tervezgetni, és azt a jövő hetet, amelyről senki sem tudja, vajon eljön-e, az elméd pedig a másféleség és a változékonyság zaját fogja visszaverni. Mindannyian ahhoz szoktunk, hogy kivetítgetünk a jövőbe és kapaszkodunk a múltba. Telve vagyunk a személyes formával való azonosulás, a szándékok, az ígéretek és a képzelet, a múlt és a jövő bezártságérzetet keltő zajával. Mi visz vissza arra a helyre, amely az idő és a szándék előtt, és mindezeken túl van? És milyen távolságra vagy most e helytől? Milyen teendőd van még, milyen befejezetlen ügyek várnak még rád, mielőtt egyszerűen a mindenféle nyomástól szabad Önvalóként létezhetsz? Ne feledd, hogy az elme nem fog csak úgy szabadságra menni! Mi hoz vissza a jelenbe? Mikor szánsz arra is egy lélegzetvételnyi időt, hogy csak önmagad légy, és ahelyett, hogy egy holnapnak szóló üzenetet cipelnél, inkább saját Önvalódnak szentelnéd ezt a pillanatot?

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ Maradj üres! Van valami, ami nem a következő, és nem is az előző pillanatban van. Semerre nem kell tekintgetned, hogy rátalálj. Az utána való kutatásod is eleve ebben jelenik meg.

Elkerülte a figyelmünket a nyilvánvaló, de ne az elmédhez fordulj segítségért, ha meg akarod találni! Egyszerűen hagyd figyelmen kívül az ezekkel való összes foglalatosságot! Tégy félre minden szándékot, időpontot, megbeszélést, találgatást, ígéretet és törekvést! Tedd félre a múltat, és ne érintsd meg a „na, és most mi következik?” gondolatát. Még a „most” gondolatát is engedd el! Egy pillanatra tégy félre mindent! Ne érints meg semmit – a benyomásokat, gondolatokat, érzéseket, emlékeket, elvárásokat se –, mindent tégy félre! Szabadulj meg minden érdeklődéstől, amelyet e dolgok iránt érzel, és maradj üres! Egyszerűen itt vagy. Érezd az „én itt vagyok” érzetét! Most pedig vesd el az „itt”-et, vesd el a „vagyok”-ot, vesd el az „én”-t! Ha nem érintesz semmit, még az „én”-t sem, akkor mi marad? Milyen méretű vagy? Milyen formájú? Ez el tud halványulni? El tudsz jutni az Önvalód peremére, amelyen túl nem te vagy? Marad valami, ami nem tehető félre. Ez minőségek nélküli és állandó. Ez mindennek az Önvalója.

EGYKOR AZT HITTEM

Nem tudom elfogadni az emberek önmagukról alkotott változatát és képét – ezek egyszerűen nem igazak! Ezért vagyok képes szolgálni az emberiséget. Ismerek minden egyes lényt, mert tudom, hogy a bennünk lakozó Egy tökéletes és szent. Én csupán az Önvalót látom – ám amikor az emberek beszélnek, akkor valami más bukkan fel. Az emberek szemébe nézek, hagyom, hogy beszéljenek, és várom, hogy végre azt mondják: „Aha, ez az egész semmi.” „Tegnap éjjel láttam egy angyalt, de az nem volt… semmi.” „Tegnap azt hittem, hogy meg fogok halni, de aztán kiderült, hogy ez is… semmi.” „Volt egy megtapasztalásom. Ez olyan bámulatosan… semmi.” „Meg akarok szabadulni a… semmitől.” „El kell mondanom neked ezt meg ezt, mert valami annyira szorítja a… semmit.” „Egy barlangban ültem, és hirtelen… semmi.” „Tulajdonképpen miről beszélsz? Ez olyan nyilvánvaló! Hiszen ez… semmi.” Egy nap ezt a testet és ezt a személyiséget mind semminek fogod tekinteni… semminek, semminek. Ha lenyessük a történetet, mi marad, amit „te”-ként határozhatnál meg? Ahogy egyre jobban hozzászoksz ahhoz, hogy a benned lévő tudat terének szenteled a figyelmed, a múlt szorítása fokozatosan enyhül, és sokkal derűsebbnek, jelenlévőbbnek érzed majd magad. Néhány ritka létező felfedezi, hogy a tudat olyan mélységesen hatalmas, hogy eltöröl minden szenvedést – és magát a szenvedőt is. A tudat értékét azáltal kell felfedezned, hogy egyre többet észlelsz, és egyre kevesebbet azonosulsz. Még az azonosulásra való hajlamot is figyeld meg! Észlelj, de ne kapcsolódj össze az észleltekkel, ne lépj be a megfigyeléseidbe! Eljön majd az idő, amikor így szólsz: „Egykor azt hittem, mindenkinek szeretnie kell engem, és szükségem van az emberek tiszteletére ahhoz, hogy emberi lénynek tekinthessem

magam, de már látom, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Egykor azt hittem, ahhoz, hogy szabad legyek, a lehető legjobb embernek kell lennem, de már látom, hogy ez az igyekezetem végül csak rengeteg bajt okozott. Egykor azt hittem, csak akkor fordíthatom a figyelmemet a spiritualitás felé, ha már elégedett vagyok azzal, hogy nyomot hagytam a világban, de most már látom: ez egy nagyon korlátozó életszemlélet volt. Egykor azt hittem, valakinek boldoggá kell tennie. Most már tudom: boldog lehetek más emberi lényekkel, de nem tehetem meg őket a boldogságom forrásává. Egykor azt hittem, a szükség óráiban mindig a barátaimra számíthatok, de már látom: a segítség váratlan helyekről és misztikus, titokzatos módokon érkezhet meg. Egykor azt hittem, értéktelen vagyok, de egy effajta gondolatot ma már pusztán önsorsrontó ostobaságnak tekintek. Egykor azt hittem, többet kell gyakorolnom, hosszabb ideig kell meditálnom, őszintébbnek kell lennem, de már látom: az életnek nem kell ilyen kimerítőnek lennie. Egykor azt hittem, nem állok készen az Igazságra, de már látom: magam vagyok az Igazság.

Egykor sok mindenben hittem, ami nem volt igaz, de már látom: ezek csak a képzeletem szülöttei voltak, és mindvégig csupán csak az igaz Önvalóm hiányzott. Egykor annyi mindenben hittem, ami nem volt igaz. Már rájöttem: semmi sem állhat a szabadság útjában, amely én magam vagyok. Most itt vagyok. Ezt az életet azért kaptuk, hogy szabadok legyünk. Ezt választom. Ez a nap, ez az óra, ez a pillanat a szabadságé.”

Eleinte azt tapasztalod, hogy minél többször térsz vissza a szabadságod terébe, az elmében szunnyadó magvakból annál erőteljesebben szökkennek szárba az agresszív gyomok, amelyek figyelmet követelnek maguknak, sőt szinte parancsolóan magukra vonják a figyelmedet. Bár az elme egész show-műsora csupán múló jelenség, mégis úgy érezheted, hogy ezek a különleges effektek valósak, akkor is, ha pusztán a régi pszichológiai témák ezredik ismétlődései. Az elme módszerei ősöregek, de az Önvaló időtlen. Ne gabalyodj tehát bele az elme bozótjába! Ha kívül maradsz, nem veszíted el a kapcsolatot a belső harmóniával és az Önvalóra irányuló figyelemmel.

Menj végig az úton! SOKAN, AKIK LEKÜZDHETETLEN VÁGYAT ÉREZNEK az igaz szabadság iránt, arról faggatnak, hogyan szabadulhatnának meg a személylét korlátozott érzetétől. Azt mondják: „Kérlek, segíts elpusztítani az egót, amely ennyi problémát okoz! Meg akarok szabadulni tőle!” Ám én jobban szeretek az ego „meghaladásáról” beszélni, semmint az „elpusztításáról”. Nem tudsz elpusztítani egy szellemet, de felismerheted az igazságot, hogy csupán illúzió, és akkor többé nem félemlít meg. Például, ha egy sivatagban gyalogolsz, megpillanthatsz hirtelen egy délibábot: pálmaligettel körülölelt csodás forrást. Hűha! Elindulsz felé, de soha nem éred el. És nem számít, hogy hiszel-e a délibábokban, vagy sem, ez minden sivatagi utazóval megtörténik: mindannyian látnak délibábot. És akkor is feltűnik a horizonton, közvetlenül a szemed előtt, amikor már tisztában vagy azzal, hogy nem valós. Egy délibábot nem tudsz elpusztítani. Nem tudod megakadályozni a megjelenését. De láthatod annak, ami, és így tisztában lehetsz azzal, hogy valótlan. Az ego valójában nem létezik, bár – minden máshoz hasonlóan – úgy tűnhet, mintha létezne. „De miért csak az egóra pikkelünk?” – kérdezheted. „Az ego, az egonélküliség, a lét és a nemlét mind csupán káprázat. Hisz nem csupán az elmében és az Önvalóban felbukkanó jelenség minden?” Nos, igen, de amíg az ego elmének hisszük magunkat, addig a „minden más” is a valóság fokozottabb érzetét kelti. Végső soron csak a Legfelsőbb létezik, a Brahman, és mi mindig Az vagyunk, ami mindent felölel. Viszont csakugyan ritka az olyan ember, aki ezt igazán, a teljes lényével tudja, és nem csak intellektuális meggyőződése ez az Igazság. Mindenki boldog akar lenni, de nem mindenkinek ugyanaz az elképzelése arról, hogy hogyan érheti el a boldogságot. Talán még mindig úgy érezzük, hogy vannak az ego meghaladásán kívül más módok is arra, hogy boldogok legyünk. Talán még mindig azt a meggyőződést dédelgetjük, hogy egoként lehetünk boldogok és szabadok. Mások azonban már tudják, hogy a szabadság nem egoként megélt szabadság, hanem az attól való megszabadulás.

Sokan beszélnek nekem arról, hogy szabadok akarnak lenni. Erre én azt mondom: rendben, nézzük meg, pontosan mi is az, ami megakadályozza, hogy szabad légy! Ám minél közelebb kerülnek a szabadsághoz, annál több kifogást találnak. Úgy tűnik, az emberek jobban szeretik a szabadság gondolatát, mint azt, hogy valóban szabadok legyenek – vagy legalábbis azt gondolhatják. A szabadsággal szembeni ellenállás Egyszer eljött hozzám egy férfi, hogy beszélgessen velem. Ahogy együtt üldögéltünk, így szólt: „Tényleg szabad akarok lenni!” Beszélgettünk egy darabig, aztán, ahogy a vizsgálódásban egy szépséges, egészen finom ponthoz érkeztünk, hirtelen így fordult hozzám: – Nagyon kiszáradt a torkom. Kaphatnék egy pohár vizet? Úgyhogy mentem, és hoztam neki egy pohár vizet. Ivott, és így szólt: – Igen, most már jó, köszönöm! Szóval hol is tartottunk? – A valódi helyzetedről beszéltem, arról, hogy az vagy, aki mindezt érzékeli. Mi az a tudat? Honnan figyelsz meg, és kiként vagy miként? Erre mélyet lélegzett, és megszólalt: – Egy kissé meleg van idebenn. Kinyithatom egy kicsit a kertajtót? – Aha, oké. Kinyitom én. Rendben, akkor most megnézhetjük? Tudatában vagy, hogy… – Csak egy pillanat, elmehetek a mosdóba? – kérdezte. – Nézd, egyáltalán nem kell ezt csinálnunk. Ha menni akarsz, hát menj. Nem börtön a házam – mondtam. Erre így felelt: – Az igazat megvallva az elmém valóban szeretne elmenekülni, mert valamitől nagyon kényelmetlenül érzi magát. – De hát menj nyugodtan! Nem sértesz meg vele. – Nem, nem – bizonygatta. – Kérlek, megpróbálhatjuk újra? Ezzel egy magasabb rendű döntést hozott: eldöntötte, hogy nem enged az elme ellenállásának. Ahogy ott ültünk, és ismét együtt vizsgálódtunk, az elméje megnyílt, ő pedig végre megpihent a Lényében.

Van bennünk valami, ami tetemes mennyiségű energiát fektetett a valótlanba. Könnyű azt mondani: „Az Igazságot keresem.” Ám amikor odaérünk az igazság pillanatához, nagy valószínűséggel azt hallom: „Egy pillanat! Tíz perc múlva itt vagyok, rendben? Maradj itt, el ne mozdulj, jövök!” Ez a típus nem jön vissza, sem tíz perc, sem tíz óra vagy tíz nap múlva – még talán tíz év múlva sem –, mert valami fél benne szembenézni a Valódival. Nagyon könnyű azt mondani, hogy „az Igazságot akarom”, de ritkaság, ha valaki az igazság kedvéért lemond önmagáról. Az igazi keresőnek meg kell vizsgálnia a szemléletmódokat, amelyek az élethez és magához az Igazságkereséshez való hozzáállásának az alapját képezik, s amelyek mindezeket motiválják. Ragadd meg az alkalmat, ami mindig most van! Vannak, akik azt mondják, hogy nehéz az Önvaló természetének vizsgálata, de ez nem igaz. Az igazság az, hogy a pszichológiai elme egy része vonakodik részt venni bármilyen vizsgálódásban, amely felfedi, hogy igazából nem létezik. Merülj alá a szatszang energiamezejében, s általa tudatosabbá válsz egy nagyobb erőről, amely a Létezésben, a Létezésként önmagában nyugszik! Lehet, hogy a félelem újra és újra felbukkan, de többé nem adod meg magad neki. Ha tudatában vagy a Létezés e természetes terének, az megkönnyíti, hogy átlépd az ego rád gyakorolt vonzerejét. Most már képes leszel elfordítani a figyelmed az egótól, és magában a jelenlétben tartani. Amikor a figyelem nem táplálja az egót, csökken az ereje, megtörik a hatalma. Ám ha a mulandó iránti régi igézet szüntelenül ott leselkedik a figyelmed perifériáján, az azért van, mert még mindig van benne némi érzelmi befektetésed. Továbbra is ott ül az ajtóban, vár és siránkozik, mert tudja, hogy végül enni adsz neki. Mindez lassú folyamat lehet, mert az egóval lenni olyan, mint egy rossz párkapcsolatban élni. Azt akarjuk mondani: „Végeztem veled! Tűnj el!” Aztán visszaesünk, és elkezdünk agyalni: „Hm, lehet, hogy egy kicsit elhamarkodtam a dolgot.” Így hát küldünk egy sms-t az egónak: „Rendben, próbáljuk meg még egyszer.” Van, aki könnyen szakít az egóval, pont úgy, mintha kettétörne egy kekszet – és kész. Ám másoknak ez olyan, mint egy pizza, sok

forró, nyúlós mozzarellával a tetején – és azzal töltik az időt, hogy próbálják kettészakítani a nyúlós sajtot. Kezdjük szép fokozatosan egyre ritkábban látogatni az ego Facebook-oldalát, de időbe telik ténylegesen elengedni, mert még nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy helyes, amit tesszük. „Tényleg teljesen el kell engednem az elméhez fűződő ragaszkodásomat?” Ám ahogy felfedezed a saját igaz Önvalódat, amelyet áthat a szeretet, könnyű lesz elengedni azt, ami nem igaz. Még csak nem is arról van szó, hogy abba kell hagynod a hiábavalóságok hajszolását. Isten nem azt kéri, hogy add fel a számodra kedves dolgokat, hogy hagyj fel a kedvenc mulatságaiddal. Egyszerűen csak kezded elveszíteni az érdeklődésedet irántuk. Egy ponton még az is derengeni kezd, hogy a számodra kedves dolgok, amelyekről azt hitted, hogy le kell mondanod róluk, soha nem voltak a tieid. Csupán az elme jövőbe vetített, hamis ígéretei voltak, melyek azzal áltattak, hogy elnyersz valamit, ami majd boldoggá és elégedetté tesz. Így az elme hívása kezd fokozatosan egyre távolabbról hallatszani. Felfoghatod úgy is, hogy bár vannak sötét foltok a holdon, azok nem halványítják el a fényét. A saját belső valóságod fényében az egós elme sekélyessége elveszíti számodra a vonzerejét. Nem áll többé az érdeklődésed középpontjában, mert már egy nagyobb fény megvilágítja a világot.

A MEGNYÍLÁSON ÉS BEZÁRULÁSON TÚL Néhányan megízlelték az Igazságot. Rövid bepillantást nyertek. Megnyíltak, és ez csodálatos, ám egy kis idő elteltével ismét érezték, hogy bezárulnak. Így hát szilárdan eltökélték, hogy egyszer s mindenkorra megnyílnak. Eljönnek hozzám ezzel a hírrel, és arra kérnek, távolítsam el az akadályokat, amelyek a teljes szabadságuk útjában állnak. Sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítanak ennek a megnyílásés bezárulásérzetnek, mint amennyit valójában megérdemel. A megnyílás hihetetlen öröme és harmóniája, valamint a bezárulás személyesebb és szűkebb érzete egyaránt állapot, amelyek egy mélyebb helyről, jelenségként figyelhetők meg. Én folyton erre a tanúságra mutatok rá, mert te vagy a tanú. Minden, ami látható, ki van téve a változásnak, s ebbe beletartozik a megnyílás és a

bezárulás, a kint és a bent, a jövés-menés érzete, a tanú ellenben állandó. Sok kereső számol be a szabadság érzetének megtalálásáról és elvesztéséről. Ez azért van, mert még mindig olyasvalamire próbálnak önmagukként hivatkozni, ami természeténél fogva változékony. Rengeteg időt és energiát fektethetünk abba, hogy figyeljük a változékonyat, remélve, hogy egy nap a gyönyörű megnyilvánulások a helyükön maradnak. Ám ez nem így működik. Nem arról van szó, hogy egy napon eljutunk a megnyilvánulások egy olyan szintjére, amely soha többé nem változik. Sokkal fontosabb felfedezni, hogy honnan nézünk, és kiként vagy miként figyelünk. Mostanáig olyannyira elmerültünk a látható buborékában, hogy elfeledkeztünk az észlelés forrásáról. És amikor azt mondom, hogy látható, akkor nemcsak a képi vagy az érzékszervi benyomásokra gondolok, hanem a testre gyakorolt hatásukra, és az azt kísérő érzésekre is – mindez része az észlelésnek. A valóságban nem létezik olyasvalami, hogy valaki képes „tartósan benne maradni” az Önvalóban. Soha senki nem volt képes rá: a Buddha sem tudta megtenni, és Krisztus sem tudta megtenni. Ehelyett megtörtént a felismerés, hogy az Önvaló vagyunk, és ez mindig, erőfeszítés nélkül és időtlenül tökéletes. Igazság szerint nem létezik a tényleges „kint és bent” az Önvalóval kapcsolatosan, nincs váltakozás, hullámzás, mert mindez a megváltoztathatatlan tudatban bukkan fel. Ne fordíts annyi figyelmet a megnyílás és bezárulás érzetére, különben az elme ezt arra fogja használni, hogy állandósítsa az érzést, hogy még nem vagy az, ami már vagy! Így fog érvelni: „Ha az Önvaló lennél, akkor nem tapasztalnál ilyen hullámzást!” A megnyílásnak és bezárulásnak a tapasztalata a nagyobb látás fényében csupán jelenségtermészetű, ám egy ennél mélyebb szinten a nyitottság nem jelenségtermészetű. Ezt nem is nyitottságnak hívjuk, mert nem létezik az ellenpólusa zártságként. A megnyíláson és a bezáruláson túl van.

AMIKOR A SZEMÉLY A KIFELÉ VEZETŐ ÚTON VAN Eljön az idő, amikor felismerjük, hogy a személylét érzete a jelenlétben bukkan fel, de a jelenlét nagyobb nála. Az egyedi

személylét érzete még létezik, de már a kifelé vezető úton van. Olyan ez, mint amikor egy kígyó kifelé csúszik a szobából: a feje már a kertben van, de a farka még a szobában. Engedd, hogy kimenjen, hiszen úgyis mindenképp elmegy! Nem maradhat, mert a hőmérséklet már nem megfelelő a kígyók számára. Ehhez nagyon hasonlóan a személyes énérzet is ott lesz még, de lassanként kiaraszol az ajtón, és elveszíti a hatalmát feletted. De nem is várod, hogy végre eltűnjön. Aki várja, az még mindig az elme egy aspektusa. Tartsd az energiádat és a figyelmedet az Önvalóra összpontosítva, ne pedig a személyiségre! Ha a személyes érzet lennél, akkor nem lehetnél a tanúja a személylétérzetnek, sem a bohóckodásának. A személylétérzet instabil és következetlen, de próbálja megtalálni az állandóságot. Ez az érzet tudósít a jövésmenésről. Ám a paradoxon az, hogy maga az állandóságot kereső nem állandó. Ha állandóságra akarsz lelni, a személylétnek mennie kell – csakis ekkor tárul fel az állandóság. Ez a trükk. Azzal a személlyel azonosítjuk magunkat, aki valami gyönyörűt fog kapni. Ám a gyönyörű már itt van, csak arról van szó, hogy a személy eltakarja. Ez a rejtély most feltárul előtted. Úgyhogy ne fordíts ennyi figyelmet az azonosulásra! Minél több figyelmet szentelsz neki, annál valósabbnak tűnik. Tudd, hogy csupán te teszed valóságossá ezeket a történéseket, azok önmagukban nem valósak. Ezért van szüksége az elmének arra, hogy energiát és hitet fektess bele! Enélkül nem nyilvánulhat meg, miként egy villanykörte sem képes elektromosság nélkül világítani. A figyelmeddel, az azonosulásoddal, az érdeklődéseddel és a hiteddel biztosítod az elektromosságot, amely energetizálja a gondolatokat. Ha egyszer megérted ezt, akkor felismered, hol rejlik a valódi erő. Az erő mindig benned van, nem a gondolatban. Ám amíg ez nem világos

számodra, addig úgy tűnik majd, mintha a gondolataidnak saját életük lenne. A gondolatok nem feltétlenül jelentenek gondolkodást is Lehet, hogy a gondolatok továbbra is feltűnnek egy darabig, de egy gondolat felbukkanása önmagában még nem jelenti azt, hogy gondolkodás is történik. Egy gondolatnak hit nélkül nincs ereje. Ám egy gondolat, ami mögött ott a hit, háborút indíthat el, vagy elkezdheti egy egész nemzet fájdalmát meggyógyítani. A gondolataidba vetett hit és a velük való azonosulásod lehel életet beléjük, és ez képes hatalmas fájdalmat és szenvedést okozni. Ahogy egy színdarab színészei sem lépnek színpadra addig, amíg a közönség helyet nem foglalt, a gondolatok sem állnak színpadra nélküled, mert te vagy az, aki érzékeli őket. A gondolatok nem tuják önmagukat gondolni, mert a gondolatok nem érző lények. Ezért önmaguktól nem tudnak gondolkodássá alakulni. Ahhoz, hogy gondolkodás bontakozzon ki, a gondolatoknak össze kell kapcsolódniuk az őket elgondoló gondolatával, az „én”-nel, aki érdeklődik a színdarab és annak kimenetele iránt. Ugyanaz a gondolat, amely téged nyugtalanít, másban is felbukkanhat, és szinte észrevétlenül tűnhet tova. Egyetlen gondolatnak sincs eredendő jelentősége vagy ereje. Te vagy az, aki – a kondicionáltság, szokások, hiedelmek és azonosulás által – jelentőséget ad egy bizonyos gondolatnak. Amint azonosulsz egy gondolattal, és látszólag bevonódsz a gondolkodásba, a gondolatszínjáték nézője is valamiként a színdarab részévé válik. Ám az, ami mindezt tudja, nem kerül bele a színdarab buborékába. A tudat ezen szélesebb mezejében és mezejeként képesek vagyunk még azt is meglátni, ahogy a figyelmünket a gondolatokkal való azonosulás magára vonja. Maradj a semlegességnek ebben a terében, a tanúságnak ezen a neutrális színterén! Ez a valódi Önvaló. Ha arra buzdítanálak, hogy állítsd meg a gondolataidat, képes lennél erre a bravúrra? Ez olyan lenne, mint odakint a legyeket kapkodni. Minél inkább hajszolod őket, annál több lesz belőlük. Nem

tudjuk rács mögé dugni az emlékeinket, aggodalmainkat és egyéb gondolatainkat. Engedjük hát zümmögni a legyeket, de a figyelmünket fordítsuk magára a tudatra! Csak hagyd, hogy játsszanak a gondolataid, te pedig maradj a tudat! A kényszeres gondolkodás természetes módon, erőfeszítés nélkül fog lecsillapodni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha többé nem eteted az állatokat, azok hamarosan eltűnnek. Hagyj fel a galambok etetésével! A Trafalgar tér egy híres tájékozódási pont Londonban, és az egyik olyan látványosság, amit minden turista felkeres. Évtizedeken át hagyomány volt, hogy az emberek etették a tér körül repkedő galambokat. Az árusok kis dobozokban gabonát árultak, és fényképeket készítettek a galambokat etetőkről, hogy így keressenek néhány fontot. Ám a tér az egyre halmozódó galambpiszok miatt mocskossá vált. A polgármester sajtótájékoztatót hívott össze a Trafalgar térre, és a következő bejelentést tette: „Ettől és ettől az időponttól kezdve törvénybe ütköző etetni a galambokat. Hogy miért? Mert modern város vagyunk, és nem higiénikus, ha ennyi a galambpiszok mindenütt. Meg kell szabadulnunk a galamboktól – ám ez egy civilizált város, úgyhogy a megölésük is törvénybe ütközik.” Eljött a nap, amikortól az emberek nem etethették többé a galambokat. Két hét múlva már egyetlen galambot sem lehetett látni a téren. Felbukkantak a mi környékünkön, és London más területein is, ahol korábban nem nagyon fordultak elő, de a Trafalgar téren egyet sem lehetett találni. Ha nem eteted a galamb gondolatokat, akkor nem kell megölnöd őket. Az, hogy nem eteted a galamb gondolatokat, egyszerűen azt jelenti, hogy a figyelmedet a tudatban és a tudatként tartod. Visszavonni a figyelmedet a gondolatok folyamatos áramától nem gyávaság. Nem arról van szó, hogy elmenekülsz, vagy hogy félsz, hanem arról, hogy ha a jelenlétben maradsz, az a lehető legbölcsebb válasz, mert ha nem táplálod a figyelmeddel a gondolatokat, akkor azok nem tudnak sokasodni és növekedni, s így maguktól lecsillapodnak. Csak maradj a tudat! Ennyire egyszerű a

dolog. Némelyeknek ez a tanács naivnak és túlzottan egyszerűnek tűnik, pedig hihetetlenül erőteljes! Figyelem és azonosulás nélkül az egós elme bosszantó gondolatai elveszítik az erejüket, és olyanná válnak, mint a hold a nappali égbolton: halovánnyá és jelentéktelenné, míg végül egyáltalán nem is veszed észre őket.

NE GABALYODJ BELE AZ ELME BOZÓTJÁBA! Ha energiát adunk az elmének, az olyan, mintha arra kérnénk valakit, hogy gyötörjön minket. Amint ezt meglátod, vége a játszmának. Ám a pszichológiai elme, a fondorlatos elme, az elme félrevezető és kísértő aspektusa a kígyó hangján szólít meg. Megpróbál módot találni arra, hogy megdolgozza a gyengeségeidet, és bejusson a házadba. A vakfoltjaidon keresztül csusszan be hozzád. De te erősebb vagy, jóval nagyobb, mint a hazugság. És minden hazugság menekül, ha szembekerül az Igazsággal. Most azt kérted, hogy emelkedjen fel a káprázat fátyla – hát legyen így! Kezdetben minél többször térsz vissza a szabadságod terébe, az elme magjai annál agresszívebb gazzá nőhetnek, amelyek figyelmet követelnek, sőt parancsolnak. Bár az elme egész show-műsora csak egy múló jelenség, úgy érezheted, hogy ezek a különleges effektek valósak, akkor is, ha pusztán a régi pszichológiai tartalmak ezredik ismétlődései. Az elme módszerei ősiek, de az Önvaló időtlen. Szóval ne gabalyodj bele az elme bozótjába, és akkor nem veszíted el a kapcsolatot a belső harmóniával és az Önvalóra irányuló összpontosítással. Ne feledd: egoként soha nem leszel szabad – a szabadság az egótól való megszabadulást jelenti. Nem szabad elfelejtened, hogy bármi is történik, nem számít, milyen heves és erőteljes ez a történés, akkor is csupán jelenség. Nem marad így, csupán úgy tűnik, hogy a jelenlegi állapot vagy helyzet örökké tart. A hatások nem képesek fennmaradni, mert nem valósak. Alá vannak vetve a változásnak – és így van ez mindennel, ami jelenségtermészetű. Fordíts kevesebb figyelmet ezekre az energiákra! Maradj meg az egyesítő erődben, vagyis maradj egyfajta semlegességben! A saját életem mindenféle eseményeken át vezetett. Mindennap sokféle elképzelés és kérés érkezik hozzám: „Vetnél erre egy

pillantást? El tudnád ezt dönteni?” De ezek egyike sem tud elválasztani attól, ami vagyok. Mivel természetes módon az egyesítő erőből és az egyesítő erőként vagyok kapcsolatban az emberekkel, a világon minden informálja a tetteimet anélkül, hogy nekifeszülve meg kellene értenem mindent. Látom, hogy az egész univerzum önmagától bontakozik ki, és hogy a testem része ennek az egésznek. Valószínűleg soha nem hagyjuk teljesen magunk mögött a kondicionáltságunkat. Velünk maradhat egy felületes szinten, és továbbra is gyakorolhat ránk némi hatást, de többé nem lesz mérvadó és parancsoló. Ha egész életedben az enyhébb ízű ételeket szeretted, akkor nem ébredsz egy nap hirtelen arra, hogy extra csípős curryt akarsz enni. Ez az élet az esély arra, hogy az erődben és a szentségedben légy. És ez jó hír, mert felszabadulsz, nem pedig korlátozásokat és büntetést kapsz. A saját látásod és a saját szatszangod erénye hoz világra. A kondicionáltságod kényszerítő ereje sokáig tartott hatalmában, de most felszabadulsz ez alól a bűvölet alól. Hogyan lehet megtörni ezt a varázslatot? Csak kövesd ezt az útmutatást: maradj a tudat!

A SZABADSÁG INGYENES – DE NEM OLCSÓ Miután átéltél egy olyan mélyreható tapasztalást, amely megmutatta, hogy mi valódi, és mi nem az, lehet, hogy az elméd hencegni akar majd ezzel, hivalkodik a felfedezéseddel, és le akarja aratni a babérokat. És ugyan ki lenne jobb hallgatóság, mint néhány ismerős? De ha szórakozni mész, és felületes csevegésekbe vagy más triviális dologba bonyolódsz, az csak leszívja az energiádat. Ez biztos módja annak, hogy visszazuhanj a káprázatba. Megadtad magad az elme csábításának – és azzal, hogy engedsz az elme kísértésének, megint a halpiacon vagy, és megosztod magad. Így a felismerés energiája és gyümölcsei elhagynak. Vannak, akiket évente csak egyszer látok, és akkor is csak egy vagy két órát töltünk együtt, de amikor találkozunk, tudom, hogy mialatt fizikai értelemben távol voltunk egymástól, ők búcsút mondtak az egy évvel korábban még bennük lévő fogalmi zaj újabb adagjának. Csendesen semmivé ürültek. Nem a láthatóságodat, hanem a láthatatlanságodat találom vonzónak. Csak a személylét

érzetének távollétében tárul fel a jelenléted, és a jelenlét sugárzóan gyönyörű. Amikor a jelenlét vagy, látlak téged. Még szent helyeken is akadnak olyanok, akik azon dolgoznak, hogy zajt csapjanak, és segítsenek a saját zajosságodat ünnepelni. Még ha nem is akarnak rosszat, mégis el kell kerülnöd a társaságukat. Sokan, akiknek erőteljes felébredésben volt részük, csendben akarnak maradni. Senkivel sem akarnak kapcsolatba lépni, mert el akarják kerülni, hogy a személylét birodalmának szokásos ostobaságai miatt elveszítsék az energiájukat. Tudják, hogy amit magukba szívtak, az sokkal értékesebb annál, semmint hogy szétszórják. Amikor megérzed, most esélyed volt arra, hogy az elmét mélyen egybeolvaszd saját forrásával, hogy érezd a Legfelsőbb Lény jelenlétét a szívedben, akkor ez nem a kávéházban ücsörgés vagy az interneten lógás ideje. Akkor menj haza, és üldögélj ebben az egységben! Mondj igent az Igazságra a szívedben! Ez legyen a hozzáállásod: „Szabadíts meg az egótól, és olvaszd az elmémet Önmagadba, az Isteni Jelenlétbe! Lépj Te a helyemre! Háromszorosan is igent mondok a Valódira.” Amikor épp egy ilyen áttörést érsz el a valódi látásban, ám azután oly módon kerülsz kapcsolatba valakivel, hogy az a saját szokásos, egós gondolkodásodat tükrözi, így herdálva el a kincsed, akkor lehetséges: egyszerűen még nem ismerted fel annak az értékét, amit felfedeztél. A bányász és a mennyei drágakő Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki abból éldegélt szerényen, hogy féldrágaköveket bányászott. Mindennap útra kelt a szamarával, hogy megkeresse a megélhetésre valót. Néha órákon át ballagott a tűző napon, a csákányát lóbálva, és farigcsálta a köveket, miközben az arcán csorgott az izzadság. Amikor végre talált egy kis ametisztet vagy rózsakvarcot, izgatottan így kiáltott, mielőtt zsákjába dugta volna a követ: „Ó, Istenem, ezt nézd!” Az volt a szokása, hogy a hűvösebb reggeli órákban dolgozott, azután pihent egy kicsit egy fa árnyékában, evett egy darab kenyeret

s ivott egy kis vizet, mielőtt ismét nekilátott volna fáradságos munkájának. Egy nap egy fa árnyékába húzódott a tűző nap elől, hogy pihenőt tartson, amikor hirtelen egy puffanást hallott. Egy mennyei drágakő hullott alá az égből, egyenesen az orra elé. Miután magához tért a kezdeti sokkból, lehajolt, és felvette. A szikrázó drágakő hatalmas és felbecsülhetetlen értékű volt. Magából a mennyből hullott alá. Az emberünk közelebbről is szemügyre vette, és látta, hogy teljesen átlátszó, kristálytiszta. „Mi a csuda ez?” – motyogta magában. Féldrágaköveket bányászott, de még soha nem látott semmit, ami ehhez foghatóan tiszta lett volna. A mennyei drágakövet üvegdarabnak nézte, és a szamár nyakába kötötte egy darab zsineggel. „Ez a helye ennek a csillogó kis dísznek!” Azután tovább farigcsálta a hegyoldalt, és valami értékeset keresett. A távolból egy férfi figyelte. Gyanította, hogy az égből lehulló meteorit-drágakő ritka és értékes lehet, és látva, milyen egykedvűen kezelte a bányász az esetet, úgy döntött, meglátogatja. Amint közelebb ért, a szamár nyakában himbálózó drágakő csillogása megerősítette a gyanúját. Odament hát a bányászhoz, és megszólította: – Jó napot, uram! A bányász felnézett a farigcsálásból, és visszaköszönt: – Jó napot! – Bocsásson meg – folytatta az idegen –, el kell jutnom a következő városba egy nagyon fontos találkozóra, de szörnyen fáradt vagyok. Megvehetem a szamarát? A bányász nem volt elég agyafúrt ahhoz, hogy átlássa a helyzetet. – A szamaramat? Ugyan minek akarja megvenni az én vén szamaramat? A ravasz ember azt felelte: – Egyszerűen muszáj bejutnom a városba, és egyedül a szamara hátán juthatok el oda úgy, hogy ne kelljen gyalogolnom. Hajlandó vagyok háromszáz dollárt fizetni érte. A bányász hitetlenkedve kérdezte: – Háromszáz dollárt ezért a vén jószágért? – Igen. Fontos dolgom van, és muszáj gyorsan odaérnem.

– Természetesen, ennyi pénzért a magáé. Így hát az ember adott a bányásznak háromszáz dollárt, és elügetett a szamár hátán. Klip-klop, klip klop. Amikor már elég messze járt, jó pár kanyar után, leszállt a szamár hátáról, fogta a mennyei drágakövet, az állatot pedig – az ülepére húzva egyet – visszaküldte a gazdájához. Klip-klop, klip-klop. A szamár visszaügetett az úton, egyenesen az eredeti gazdájához. Amikor a bányász meglátta visszatérni a szamarát, amit épp most adott el egy szép summáért, felkiáltott: – Milyen furák az emberek manapság! Fogják magukat, és kifizetnek háromszáz dollárt egy vén szamárért, ami még százat sem ér, aztán meggondolják magukat, és szélnek eresztik? Milyen ostobák az emberek! Azt hiszem, van, aki már nem tud mit kezdeni a pénzével, csak szórja. Ezzel visszament farigcsálni a köveket, egyetlen gondolatot sem szentelve többé a dolognak. Igaz Önvalónk felfedezése hasonló ennek a felbecsülhetetlen drágakőnek a megtalálásához, de lehet, hogy nem értékeljük, mert még mindig túlságosan bele vagyunk bonyolódva a világ jól ismert figyelemeltereléseibe. Túl könnyen elcsábít az egós elme és az üres ígéretei. Túlságosan gyakran hallok beszámolókat olyanoktól, akik felismerik az Önvaló tágasságát és a Létezés örömét, de ezután gyorsan kiruccannak az elme vörös lámpás negyedébe, és elherdálják az egészet. Utána visszajönnek, és azt mondják: „Egy kis tompaságot érzek. Talán tényleg több esélyt kellett volna adnom magamnak arra, hogy azokban a felismerésekben pácolódjam.” Komolyan kell vennünk ezt a lehetőséget, mert a szabadság ingyenes, de nem olcsó. Mindened megvan: életben vagy, és érzed a leküzdhetetlen belső kényszert, amely az igazság felé hajt. Valami benned a szabadság felé hív, és te engedni akarsz a hívásának. Ugyanakkor valami meg is osztja a figyelmedet, és visszatart. Meg kell ölnöd a megtévesztés sárkányát! Megvan az erőd ahhoz, hogy győzedelmeskedj – nem erőtlen kicsiny személyként, hanem a mindent átfogó egységként. Hatalmas erőd van, amelyet még csak el sem kezdtél használni. Ám

azért vagy itt, hogy felismerd és visszaszerezd azt az erőt. Hozd el a teljes Lényed az Igazság asztalához!

A VÉGSŐ IGAZSÁG NEM TAPASZTALAT A spirituális keresők gyakran arra kérnek, hogy kommentáljam az örömteli, katartikus vagy egyéb, nagy hatású tapasztalataikat, amelyeket azóta éltek át, amióta az Igazságnak szentelték magukat. Arra kérnek, hogy segítsek tisztázni, mi lehet az efféle tapasztalatok valódi jelentősége. Lehetséges, hogy néhány hétig vagy hónapig a mindennel való egység mélységes érzékelésében mozogtak, és most szeretnék tudni, hogy ez azt jelenti-e, hogy „megvan”, rátaláltak, és ettől kezdve megoszthatják a felfedezésüket másokkal. Ahogy az emberek mélyebbre jutnak a kutatásban vagy a spirituális útjukon, megjelenhetnek bennük bizonyos képességek, vagy a meglévő képességek nyilvánvalóbbakká válhatnak. Például megölelsz valakit, aki hirtelen azt mondja: „Köszönöm, hogy meggyógyítottad a vállam!” Te pedig elgondolkodsz: „Hűha! A gyógyító kéz áldásában részesültem. Gyógyítóvá kell válnom.” Vagy hirtelen azon kapod magad, hogy úgy énekelsz, mint egy angyal, és kísértésbe esel, hogy többet hozz ki ebből. Ám ha ez történik, nem szabad elfelejtened, hogy a választásod a szabadság volt, nem pedig az, hogy híres énekes legyél! Természetesen, ha énekelni akarsz, akkor mindenképpen énekelj, de énekelj az éneklés öröméért! Azután, ha több lesz belőle, az is rendben van. Csak ne helyezd az énekesi karrieredet a tudatosság címlapjára! Bármit is tapasztalsz, mindegy, milyen gyönyörű vagy mélyreható, mégis csupán jelenség. Nem szokatlan, hogy amint a személyes identitásérzet kiürül belőled, sok gyönyörű dolog történik veled, de ez nem azt jelenti, hogy elsajátítottál egy bűvésztrükköt vagy eljutottál egy mérföldkőhöz. Amikor ilyesmi történik, emlékeztetned kell magad: „Nem azért indultam el a spirituális úton, hogy különleges képességeket fejlesszek ki. A szabadság a célom!” Menj végig az úton, ne elégedj meg kevesebbel! Egy nagy jógini kísértései Egy nagy jógini meditált egy hegyi barlangban, azzal a szándékkal, hogy felfedezze igaz természetét. Miközben a mély kontempláció állapotában volt, hirtelen a lehető leggyönyörűbb,

szivárványos színek tűntek fel előtte. A színek csillogtak, és élénkebbek voltak, mint bármi, amit festő valaha le tudott festeni; a föld egyetlen virága sem lehet olyan törékeny, részletgazdag és sugárzó, mint azok az eleven, változó formák. A jógini úgy érezte, hogy mindez különleges, csodálatos és gyönyörű. Ám egy belső hang így szólt: „Ez nem lehet az, ami vagyok, mert én itt vagyok, és érzékelem ezeket a színeket.” Erre a színes formák gyorsan eltáncoltak és eltűntek a szeme elől. Egy rövid idő múlva a lehető leggyönyörűbb zenét hallotta, dallamos, mély érzésű és ritmusos volt, tökéletesen elbűvölő. Ki komponálta ezt a zenét? A jóginit mélyen megérintette. A föld egyetlen zeneszerzője sem komponálhatta! De aztán egy mélyebb tudatosság emlékeztette: „Lehet, hogy gyönyörű ez a zene, de nem lehet az, ami vagyok, mert én itt vagyok, és hallgatom.” Erre a zene elhalkult. Ezután fénylő égi lények jelentek meg, odalebegtek hozzá és átölelték. Érezte a melegüket, isteni voltukat és ártatlanságukat, de aztán ráébredt: „Lehet, hogy ezek mennyei lények, de ők sem lehetnek a célom, mert én itt vagyok, és látom őket.” Így hát a lények is eltűntek. És az elméje végre teljesen beleolvadt a szívébe. Igaz természetünk felfedezése során valóban átélhetünk számtalan gyönyörű állapotot, amelyeket az egység és a csoda egyre erőteljesebb érzékelése okoz. Lehet néhány igazi tapasztalásunk, amelyek abban a pillanatban szükségesek a tudatosság számára, de a végső Igazság nem tapasztalat. Óvakodnunk kell az elhamarkodott következtetésektől, mert az elme szereti az efféle kijelentéseket: „Ez az! Megcsináltam! Halleluja!” Az elme azt szeretné, ha fognád magad, és rohannál elmondani ezt a barátaidnak is. Azután, ha elmúlik a tapasztalat – ami a tapasztalatok, az idő és változás birodalmában elkerülhetetlen –, az elme megpróbálja ezt bizonyítékként használni arra, hogy még mindig hosszú út vár rád a spirituális ösvényen. Valami mélyebb tudja, hogy ez csak egy újabb hang, és sem az, amelyik felvág a tapasztalatra, sem az, amelyik értelmezi, nem valós. Ez a megértés egy mélyebb tudatban gyökerezik, ami semmit sem akar.

A megérkezés érzete, amelynek egy érzékeléshalmaz az alapja, még mindig a személy. Folyamatosan próbál eljutni az Igazsághoz, és mindig elragadja a következő képzet: „Hűha! Most mi történt? Olyan gyönyörű volt! Biztosan azt jelenti, hogy megérkeztem.” Lehetsz hálás a felbukkanó gyönyörű állapotokért és az általuk kínált felismerésekért, de ne kezdj ragaszkodni semmihez, ami jön és megy, és ne engedd, hogy bármely tárgy elvonja a figyelmedet attól a megértéstől, hogy te az alany vagy, amelyben még ezek a gyönyörű állapotok is felbukkannak. Az Önvaló nem egy állapot. Néha lehet, hogy egy állapottalan állapotként vagy érzés nélküli érzésként utalok rá, ám mégis végtelenül tágasabb, mint bármilyen állapot vagy érzés. Általános félreértés, hogy egy bizonyos érzést az Igazságnak tekintünk. Ha az Igazság egy állapot lenne, vagy ha az eléréséhez egy bizonyos módon kellene érezni, akkor ez korlátozná a határtalant. Sokszor felteszik nekem a kérdést, hogy miként lehet megszilárdulni az Önvalóban. Csak legyél! Ne gondolkodj azon, hogyan tudnál ezzé válni, mert ez semmiféle technika alkalmazásával nem érhető el. Ismerd fel azt, ami időtlenül jelen lévő! Már itt vagy.

Ez egy nagyszerű létezés, és a végső Igazság ott van valamennyiünkben. Ha azt mondhatjuk, hogy az életnek célja van, akkor az nem más, mint ennek az Igazságnak a felfedése, ugyanúgy, ahogy visszanyerjük önmagunkat a hipnózis állapotából, és felébredünk a Valósra. A szatszang során, a spirituális kegyelem e légkörében feltárul a Buddha-természet, a krisztusi fény vagy a tudatosság, és megszabadul a pszichológiai identitás illuzórikus börtönéből. Legyen az életünk az igazság bizonyítéka!

A kegyelem a te oldaladon áll NÉHA ÚGY TŰNHET, hogy az elme erősen próbálkozik, hogy megakadályozzon a tiszta tudatosság fényének felismerésében, amely már most is az Önvalódként ragyog. Az elme határozottan és mindenre elszántan megesküdött: „Itt nem fogsz átjutni!” Ezért biztos lehetsz benne, hogy le fog csapni minden kis gyengeségedre, amellyel megállíthat, nehogy eljuss az egység helyére, amit nirvánának hívnak. Egy ágacska választ el a nirvánától Volt egyszer egy ember, aki csodálatosan szenvtelen, kedves és ragaszkodásoktól mentes volt. Olyan kiüresedett és nyugodt volt, hogy szinte láthatatlan volt. Házas ember volt, voltak gyermekei, akiket gyengéden szeretett, de velük kapcsolatban sem kötötte gúzsba a ragaszkodás. Úgy tűnt, semmi nem zavarja. Még amikor egy nap a munkából túl korán hazatérve rajtakapta a feleségét, hogy a tejesemberrel hancúrozik, akkor is csak annyit mondott: „Helló, drágám, hogy vagy? Látom, itt van egy barátod. Érezd jól magad, élvezd, ne zavartasd magad miattam! Készítsek nektek esetleg egy csésze teát?” Mindig azt mondta a feleségének: „Ami téged boldoggá tesz, attól én is boldog vagyok.” De a feleségének csak ez járt az eszében: „Micsoda ember az ilyen? A legtöbb férfi, aki rajtakapja a feleségét, őrjöngene vagy legalábbis elárulva érezné magát, ezt meg egyáltalán semmi nem zavarja.” Így aztán, nem értve és nem is becsülve a férje igazi ragaszkodásmentességét, így szólt hozzá: „Jó ember vagy, de nekem egy igazi férfi kell.” És elhagyta a férjét. Azután a gyerekei vonták kérdőre: – Hát milyen apa vagy te? Mindenki tud erről a botrányos történetről és a te fura reakciódról. Borzalmas apa vagy! Még a tejesember is jobb apa lenne nálad! A férfi nyugodtan, békésen felelte: – Minden bizonnyal igazatok van. Nem vagyok túl jó apa. A gyerekeit még jobban felbőszítette, hogy továbbra is ilyen tárgyilagos maradt.

– Nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen hozzád! A férfi teljesen egyedül maradt, de mivel nem ragaszkodott az események semmiféle kimeneteléhez, nem zavartatta magát a családja ítélkezése miatt. Járta tovább a maga útját, és egy idő után egy kolostorban kötött ki. Mélységesen elégedett volt az ottani munkájával, amely abból állt, hogy a zen kert homokját kellett tisztán tartania, és gyönyörű köríveket gereblyézni bele. Nagy odafigyeléssel végezte ezt a tevékenységet, és amikor elkészült, egy sziklára ülve meditált. Illetve nem is kellett meditálnia, mert ő maga volt a meditáció, teljesen elmerült önnön Lényében. Olyan szenvtelen, nyugodt és üres volt, hogy elkezdett láthatatlanná válni – azok, akik a zen kertben sétáltak, gyakran észre sem vették. A démonok királyához is eljutott a híre, aki maga elé hívatta a legjobb – vagyis a legrosszabb – démonjait, és rájuk förmedt: – Tudomásomra jutott, hogy egy egyszerű halandó mindjárt eljut a nirvánába. Ki a felelős ezért? Az a dolgotok, hogy szemmel tartsátok őt és a hozzá hasonlókat! Hogy hagyhattátok, hogy ez történjen? A démonok magyarázkodtak: – Felség, már megfigyelés alatt tartjuk. – És hogyan engedhettétek, hogy ilyen áttetszővé váljon? Már szinte teljesen eltűnt. Ezt egyszerűen nem engedhetjük! – De urunk, mi mindent megpróbáltunk. Minden lehetséges megpróbáltatást az útjába gördítettünk. Odaküldtük a házába a tejesembert, hogy csábítsa el a feleségét, de úgy tűnt, még ez sem háborítja fel. Azután az asszonya és a gyerekei hátat fordítottak neki, de ezt is higgadtan viselte. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de egyszerűen nem tudjuk megingatni. Nem tudjuk, mi mást tehetnénk még. A démonok királya erre azt mondta: – Még mindig halandó teremtmény. Kell, hogy legyen valami, ami összezavarja. Nem engedhetjük, hogy akár egyetlen ember is elmeneküljön! Tudjátok, hogy mennyi gondot okoz, amikor ez mégis megtörténik. Menjetek, és figyeljétek meg nagyon alaposan! Mindenkinek van egy gyenge pontja, meg kell találnunk, hogy az övé mi!

– Igenis, felség! – ezzel a démonok meghajoltak, és indultak teljesíteni a parancsot. Egy nap a mi szenvtelen szerzetesünk gyönyörűen felgereblyézte a kertet, és ott üldögélt a kedvenc szikláján. Mély lélegzetet vett, és hamarosan mély meditációba merült. A démonok megérkeztek, elfoglalták a helyüket körülötte, és minden mozdulatát nagy figyelemmel kísérték. De a férfi csak ült, szinte láthatatlanul, és mélyen belemerült a meditációba. Egy ponton a hozzá legközelebb ülő démon is majdnem meditatív állapotba került, egy másik démonnak kellett megráznia, és rákiáltania: „Hé! Ne menj olyan közel hozzá!” A démon erre gyorsan biztonságos távolságba húzódott. A démonok órákon át ott ültek mellette, figyelték és vártak. Egyszer csak hatalmas szél kerekedett a hegyek felől, és megrázta a kertre árnyékot vető hatalmas indiai fügefát. Levelek táncoltak a szélben, egy ágacska is letört, és a kertnek azon a részén ért földet, amelyet a szerzetes olyan gondosan felgereblyézett. A leveleket a szél továbbfújta, de az ágacska ott maradt a zen kert makulátlan homokján. A szerzetes kinyitotta a szemét, hogy megnézze mi történt, és gyorsan lemászott a szikláról, hogy eltávolítsa a kert szépségét megzavaró ágacskát. Ingerülten eldobta, majd rendkívül gondosan ismét elsimította a homokot, mielőtt visszaült lótuszülésbe. A démonok egymásra néztek, sunyi mosoly ült ki a képükre, és azt suttogták: „Aha!” Aztán elkezdték olyan erővel rázni a fát, hogy mindenhová levelek és ágak potyogtak. Majd a homokot szanaszét szórva vad táncot jártak. A szerzetes teljesen összezavarodva és idegesen kiabálva rohangált, hogy megpróbálja helyrehozni a hihetetlen pusztítást. Annyira felháborodott, hogy elveszítette a láthatatlanságát, sőt mi több, élénkzöld színűvé vált. Így sikerült a démonoknak meggátolni, hogy a szerzetes bejusson a nirvánába. Ezzel elnyerték királyuk kegyét, és elérték, hogy hősként köszöntsék őket, amikor visszatértek a démonok földjére. Mi a te ágacskád? Értsd úgy, hogy mi az, ami erőteljes, zavaró és figyelemelterelő hatást gyakorol rád?

Ezt hallva talán azt gondolod: „Jaj, istenem, ez szörnyű! Olyan nagyon ragaszkodásmentesnek és ébernek kell lennem. Állandóan söprögetnem kell a belső szentélyemben.” Ám ez csak akkor van így, ha ragaszkodsz ahhoz, hogy személy legyél. Amint egyértelművé válik, hogy maga a személy jelenségtermészetű, attól kezdve nem számít többé, hogy van-e ágacska, vagy sem. Akkor többé nem vívsz személyes csatákat. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek többé heves elmetámadások, ezek bizony elő fognak fordulni, néha még akár látható és nyilvánvaló kiváltó ok, egy ágacska nélkül is. Ezeknek a támadásoknak sincs feltétlenül jelentősége. Ha ilyen vihar kerekedik, akkor azt egyszerűen a vizsgálódásod tárgyává kell tenned. Ne foglalkozz túl sokat azzal, hogy kitaláld, mi idézte elő, inkább azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy kinek számít ez? Ki az, akit zavar? Ki az, aki még mindig hordoz azonosulást? És légy hálás a vizsgálódás lehetőségéért, azért a lehetőségért, hogy megláthatod, hol rejtőzik még mindig az ego! Bár ez a szerzetes szinte teljesen szabad volt, még mindig szerephez jutott benne a ragaszkodás némi maradványa. Szükség volt tehát a kertbe pottyanó ágacskára, hogy lelepleződjön, miért nem teljesen szabad még. Mindaddig erre a látásmódra van szükség, amíg a személyléttel való azonosulásunk fennáll, de ne kérdezd, hogy mikortól fejezhetjük be a vizsgálódást! Ahogy mélyül a megértésünk, az önkutatás örömmé válik, és gyakran spontán módon bukkan fel. Nem is úgy ér véget, ahogy az elme szeretné, tehát úgy, hogy az ember elér valamiféle végső célállomásra. A vizsgálódás akkor fejeződik be, amikor nem marad, aki vizsgálódhatna. Ahogy elkezdesz a létezés, a tiszta jelenlét birodalmában élni – vagy ha legalább felismerted és elfogadtad ezt a valóságot –, akkor a napi működésed egyre inkább a jelenben történik majd, nem pedig a személylétben. Néha a személy olyan, mint egy kis átfutó árnyékocska, amiről tudod, hogy hamarosan eloszlik. Ha nem szentelsz túl sok figyelmet a személylétnek, akkor nem bosszankodsz folyamatosan azon, hogy „meg kell szabadulnom ettől a személytől”. Ez a fajta önvád ismét a személyről szólna. Az elme elcsépelt repertoárja tisztán láthatóvá válik, és semminek bizonyul.

A gondolatok figyelmen kívül hagyása igen erőteljes, de figyelj oda, hogy teremtsd meg a „figyelmen kívül hagyót”! Ne vegyél magadra semmilyen azonosulást! Egyszerűen csak ne figyelj a gondolatokra! Maradj üres! Ez egy könnyű és közvetlen út. A nehezebb út az, ha olyan vagy, mint ez a szerzetes, aki szinte mindentől eloldódott, ám mégis ragaszkodik valamihez. Néhány lény számára ez a kifinomodási időszak olyan, mint amikor kihúzzuk a kezünket egy kesztyűből: a kéz már kint van, de az ujjak még bennragadtak, és egy kicsit feszegetni kell, hogy kijöjjenek. Vagy mint egy vedlő kígyó: az egész bőr lent van már, az utolsó darabkát kivéve, amely még nem vált le, és ennél fogva vonszolja maga után a többit. Találnia kell két egymáshoz nagyon közel nőtt ágat, és át kell préselnie magát közöttük, hogy ledörzsölődjön az utolsó darabka is, és az egész bőr lehullhasson. Néha egy spirituális gyakorlat is olyan érzést kelthet, mintha azt a célt szolgálná, amit ez a két faág. Lehet, hogy már sok mindent magad mögött hagytál, de még mindig van egy tapadási pont, amitől nehéznek tűnik megszabadulni. Egy darabig a tudatosság a „kereső” címkét viseli, és a kereső célja az, hogy eljusson a jelenlétbe, a vegyítetlen Létezésbe. Amikor látjuk, hogy maga a kereső is jelenségtermészetű, akkor a jelenlét birodalmában vagyunk, és a jelenlét nem személy. A jelenlét nem köthető egyetlen meghatározott valláshoz, és nincs szükség arra sem, hogy spirituális gyakorlatok segítségével tartsuk fenn. A jelenlétnek erről a helyéről egy még ennél is mélyebb valóságra is rámutathatok: mégpedig arra, hogy az, aki elszántan meg akarja találni a két ágat, hogy segítségükkel végre maradéktalanul levethesse a régi bőrét, szintén jelenségtermészetű, és nem a végső valóság. Tehát ne ruházd fel túl nagy jelentőséggel azt, aki épp levedli a bőrét! Tisztában lehetsz a programindító gombjaiddal, a hibáiddal és a bevésődött szokásaiddal, de amikor felismered, hogy ez mind csupán jelenség, amely látható, beleértve a bevonódó tanút is, akkor többé már nem kell dolgoznod ezen. Miután ezt felismerted, légy óvatos! Mert pontosan ez az a pillanat, amikor beléphet az arrogancia: „Igen! Megcsináltam!” És ezzel visszaszivárog a személyiségméreg. Ám a komolyságodban,

őszinteségedben és az Igazság iránti elkötelezettségedben van valami, ami elkísér és megvéd az úton. Lehet, hogy nem látható számodra, de a kegyelem a te oldaladon áll. Mindig itt van. Ez egy nagyszerű létezés, és a végső Igazság ott van mindegyikünkben. Ha kijelenthetjük, az életnek célja van, akkor az nem más, mint hogy felfedjük ezt az Igazságot, hogy visszahozhassuk önmagunkat a hipnózis állapotából, és felébredjünk a Valósra. A szatszang során, a spirituális kegyelem légkörében feltárul a Buddha-természet, a krisztusi fény vagy a tudatosság, és megszabadul a pszichológiai azonosulás illuzórikus börtönéből. Legyen az életünk az igazság bizonyítéka!

AZ EGO ELLENREAKCIÓJA Úgy tűnik, hogy amikor valaki a szabadság felé fordítja a figyelmét azáltal, hogy megkérdőjelezi a korlátozottal és kondicionálttal való azonosságát, akkor komoly ellenállás alakul ki benne. Ezt nevezhetjük az ego ellenreakciójának. Korábban semmi, még a kudarcok vagy a veszteségek sem tudtak volna ilyen mélyen megrázni bennünket. Csak folytattuk volna a megszokott szerepjátszást, reakciót és interakciót, mindezt az ego engedélyével. Ám most, hogy a szabadságot választottuk, valószínűleg makacs ellenállást érzünk. Az ego soha nem teszi magát annyira nyilvánvalóvá, mint amikor valóban jó nyomon jársz, amikor túllépsz a dolgok megkérdőjelezésén és a felettük való ítélkezésen, és mélyen beleveted magad az Ön(való)felfedezésbe, belépsz az Igazság kellős közepébe. Különösen az ilyen sokat ígérő pillanatokban játszanak szerepet azok a belső és külső erők, amelyek szabotálhatják a szabadságodat, mégpedig azáltal, hogy a figyelmedet a test-elme létezésedre szögezik. Ez aztán bezár abba a gondolkodásmódba, amely látszólag megakadályozza a hiteles Ön(való)felfedezéssel kapcsolatos minden valódi előrehaladást. Honnan ered az erős ellenállás? A kondicionáltságunkból, a saját kis koboldjainktól, akikkel kéz a kézben járunk, miközben folyamatosan azt gondoljuk, hogy ártalmatlanok, elhisszük, hogy a barátaink, a támaszaink az életben, sőt úgy véljük, hogy abban is támogatnak minket, akik vagyunk. Amikor felismerjük, hogy minden

ügyünktől függetlenek vagyunk, akkor elkezdhet derengeni az is, hogy ez a kondicionált valaki sem igazán azonos azzal, aki vagyunk. Elismerjük, hogy van vele valamiféle kapcsolatunk, hiszen „hazai termékünk”, a saját gyártmányunk, de megértjük, hogy ez nem az alapvető Lényünk. Gyakran úgy tűnik, hogy amint felismerjük az alapvető Lényünket, ezek az erők a felszínre bugyognak. És ezek nem szappanbuborékok, nem barátságos erők, nem vidám rezgések. Úgyhogy azon kaphatod magad, hogy elkezdesz üvöltözni az emberekkel, nem tudsz aludni, rémálmaid vannak, vagy leizzadsz az ágyban. Minden kereső – nemcsak az advaita követői – érteni fogja, hogy miről beszélek itt, mert ez a téma univerzális. Nem számít, hogy milyen vallás tanaival azonosulsz, ha felbukkan benned a vágy, hogy a hiteles keresésnek szenteld magad, akkor az végül harchoz vezet. És hogy miről is szól ez a harc? A harc két pólus között dúl: az egyik az a törekvés, hogy személy maradj, a másik a szabadság vonzása, ami olyan érzés, mintha az ismeretlen hívna. Amikor a szabadság szólít, az olyan érzést kelthet, mintha valamilyen fekete lyuk húzna magához és nyelne el, hogy soha többé ne legyél képes megtalálni a kicsi „énedet” – vagy legalábbis az elme ezt így festi le. Ezek a belső erők arra figyelmeztetnek, hogy a megszabadulás a legnagyobb kockázat, amit valaha vállalhatsz (olyan, mintha ejtőernyő nélkül ugranál ki a repülőből), mert az ego végső feloldódásához vezet. Paradox módon te csak ahhoz térsz vissza, ami nem tudsz nem lenni, de aminek mostanáig nem voltál tudatában. Nem válsz semmi mássá; a valami mássá válás iránti törekvés szűnik meg. Egyszerűen csak abbahagyod a valamivé válást, és megpihensz a Lényedben – és itt kezdődik a harc. De szembeszállni ezekkel az ellenséges erőkkel más, mint a seregek mozgósítása és az ellenség legyőzése. Nem, a harcod egy hősies belső küzdelem az egós kondicionáltságoddal és az önmagadról alkotott elképzeléseddel szemben. Az önarcképed saját megalkotója ellen harcol; ám végső soron a Valós nem vesz részt semmiféle harcban. A harc csak egy álomban zajlik, és a harcos is

része az álomnak. Ám a harcosnak meg kell nyernie ezt a küzdelmet, és csak ezután olvad össze valódi önmagával – azzal, ami nem vesz részt a harcban. Így játsszák ezt a játékot. Azért, hogy a segítségedre lehessek, szeretném megosztani veled ezt az alapvető útmutatást: nagyon gyakran hihetetlen mértékű ellenállás jön létre pontosan akkor, amikor az életed egyik meghatározó pillanatához érkezel. Pontosan akkor fogja felütni rút fejét, amikor valóban esélyed lenne kitörni az azonosulás szorításából és a gondolkodásmódod korlátai közül. Hogyan tudsz szembeszegülni ezzel az ellenállással? Nem szabad behódolnod az elme zsarnokságának. Megjelenik majd a pszichológiai ellenállás. Arra kérlek, hogy helyesen értelmezd majd, a tisztulás eszközeként, nem kudarcnak; ne próbáld valamiféle paranoiás éberséggel legyőzni, mondván: „Hogy merészeled? Ha közelebb jössz, majd megmutatom, ki a főnök!” Csakugyan, mire lenne jó egy ilyen hozzáállás, amikor a tényleges helyzet inkább ilyen: a pszichológiai elméd alakjában megjelenő élet szorosan a markában tartja a micsodádat, és valahányszor megkíséreled elérni a felszabadulást, jól megszorongatja, te pedig gyorsan szabadkozni kezdesz: „Rendben, rendben, nem megyünk oda! Elnézést kérek ezért az egész szabadságkeresésért! Most már rájöttem, hogy a felszabadulás nem is igazán nekem való, legalábbis nem ebben az életben.” Mondj valami ilyesmit, és a pszichológiai elme békén hagy, az életed pedig – mondjuk – visszatér a normális kerékvágásba. A legtöbb ember élete pont ilyen: mondhatni, „elmegy”. De én azt mondom, nem azért vagy itt, hogy egyszerűen csak túléld az életet – senki nem ezért van itt! Te vagy maga az élet, ugyanakkor az élet tanúja is vagy. Engedd, hogy olyan legyen a hozzáállásod, ami segít abban, hogy ezt felismerd! Veled született erőd van, amellyel felismerheted, hogy egy olyan jelenlét bukkan fel benned, amely nem azonos az elmével. Az Isteni megcsókol belülről. És Istennek egyetlen, könnyedén rád lehelt csókja is elegendő, hogy annyira felkavarjon, hogy a szabadság keresésére indulj. Az a csók lángra lobbantja a szíved! Ha azt mondod nekem, hogy nem érezted annak a csóknak az

érintését, akkor rendben, talán a szabadság nem neked való, folytasd az életed! De Istennek egyetlen kacsintása is újjáélesztheti annak a tűznek a lángját, amelyre oly nagy szükségünk van. Amikor a láng közeledik, és elkezded érezni a hevét, tudd, hogy ez nem az a fajta tűz, amin a currydet főzögetheted. Ez inkább egy olyan tűz, amibe az ember belelép. Azt mondom, lépj be az Önfelfedezés tüzébe! Ez a tűz nem fog megégetni – csak azt fogja elégetni, ami nem te vagy. Arra biztatlak, tedd meg ezt a lépést a szent tűzbe, de figyelmeztetlek, hogy a pszichológiai elme erői valószínűleg azonnal ellencsapást mérnek rád. Félelem, vágy, kötődés, törekvés, transzcendencia, szeretet és gyűlölet: mindez része az emberi történetnek. Ám megvan benned a potenciál, hogy mindezt meghaladd. A meghaladás azt jelenti, hogy felismered az eleve benned rejlő isteniséget, de ez nem könnyű. Hogy miért nem? Mert túlságosan egyszerű az emberi elme számára. Miért? Mert te már Az vagy. Minden mást el kell képzelnünk, de az igazi Önvalód nem kitaláció. Lehet, hogy minden mást meg kell teremtened vagy el kell készítened, de nem tudod megalkotni az Önvalót, mert az már itt van. Mi, emberi lények a képzeletünk, a kivetítések és az ítélkezés rabjai vagyunk. A kegyelemből való kiesésnek is nevezhetnénk azt a pillanatot, amikor a testtel és a személyiséggel való azonosulásunk működésbe lépett. De ez nem valódi hiba volt, hiszen az volt a terv, hogy kiessünk. Meg kellett tapasztalnunk az emberi szerkezet működését, meg akartuk ízlelni a sokféleséget, mert mindez isteni. Tudnod kell, hogy nem azért születtél, hogy az önarcképedbe ragadva élj, hanem hogy ráébredj az eredeti Lényedre. Ám amikor megtörtént a személyléttel való azonosulásunk, az olyan volt, mintha a létezés narkotikumát fecskendezték volna a létezőség artériájába, és elkezdtünk hinni ebben az élvezetben. Ez kicsit olyan, mint amikor valaki alkoholt iszik, és az ital hatása alatt állva „az ital beszél belőle”. Vagy amikor valaki marihuánás cigit szív, és ettől

megváltozik a hangulata. Mindennek van egyfajta hatása, és ha elszívod, beveszed, megiszod, akkor az beszél majd belőled, és te is azon keresztül. Ezért van az, hogy amint szakítunk azzal a szokásunkkal, hogy az önarcképünkben éljünk, az eredeti Lényünkként boldogok, áldottak vagyunk, és a boldogság, az áldás szól rajtunk keresztül. Szóval mi ez a természetes feldobottság, és mi a hatása? Ez az, ami semmi mástól nem függ. Egyszerűen csak te vagy, az eredeti önmagadként, nem pedig az, aki álmaid és fantáziád szerint lenned kellene. Csak Az, ahogy van. Azért vagyunk itt, hogy ezt kiderítsük. Ez itt a kínálat: kapsz egy lehetőséget, hogy magadba tekints, és felismerd Azt a saját Lényedként.

EGY MESTER ÚTMUTATÁSA Amíg az önálló személylét állapotában vagyunk, és azt hisszük, hogy „ez vagyok én, ez az én testem, ez az én életem, teszem a saját dolgom, én meditálok, keresztény vagyok, zsidó vagyok, stb.”, addig hasznos, ha találunk egy vezetőt, aki már végigment a szabadság felé vezető úton, aki ismeri az összes buktatót, és a legközvetlenebb módon, egyenesen haza tud vezetni minket. Bár a spirituális erőfeszítéseinkre utalhatunk útként vagy utazásként, amiről én beszélek, az az igaz Önvalód felismeréséhez vezető legközvetlenebb módszer, szemben azzal, amit az utazás közvetlen módja jelent. Ahhoz, hogy nekiinduljunk egy utazásnak, meg kell próbálnunk eljutni valahova máshova, mint ahol vagyunk. Ha elfogadnám az utazás fogalmát, ez akkor is csak egy olyan utazás lehet, amely visszaviszi az elmédet vagy a figyelmedet a forráshoz, ami mindig pontosan itt van. Ha igazán úgy éreznéd, hogy még mindig van némi áthidalásra váró távolság, hogy az légy, aki vagy, akkor milyen járműre lenne szükséged ahhoz, hogy hazaérj a saját Önvalódba vagy a szívedbe? Valóban létezik bármiféle távolság közted és a szíved között, kivéve persze a puszta gondolati távolságot? Ezek az elválasztottságról szóló elképzelések ostobaságok, amelyeket azonban igazként öleltünk magunkhoz – de milyen áron? A mester nem késlekedik, ha arról van szó, hogy megszüntesse nem csupán a lehetőségét, de még az az iránti

hajlandóságot is, hogy a szíven kívül bárhol máshol lakozzék. Ám a legtöbb kereső még mindig azt a meggyőződést dédelgeti, hogy muszáj valamilyen megerőltető feladatot végrehajtania, valamilyen megpróbáltatáson átmennie vagy egy fárasztó utat bejárnia. A mester feladata, hogy megítélje, a kereső elméje készen áll-e az Igazság közvetlen felismerésére, vagy még a merev fogalmi blokkok további feloldása szükséges. Egy hiteles spirituális mesterrel való kapcsolat valódi megértéssel gazdagítja az elmét. Lehet, hogy kezdetben nem könnyű legyőzni az elme szuggesztiós erejét, ám elszántsággal, őszinteséggel és a kegyelem által mindenképpen sikerrel járunk. Ha bátran, bizalommal és szilárd hittel kitartasz a mester utasításai és iránymutatása mellett, akkor semmi sem fogja meggátolni, hogy elérd a célodat. Felteheted a kérdést: „Mi van, ha elkezdek ragaszkodni a mesterhez?” Olyan sok valótlan dologhoz ragaszkodunk már az életben. Ha ragaszkodni kezdünk valakihez, aki minden ragaszkodástól mentes, akkor az megszünteti a ragaszkodásainkat, hogy a szabadság megtestesülésévé válhassunk. A foglyul ejtett mókus Egy csapat mókus élt a fák lombkoronájában, ott ugráltak, játszadoztak egymással, diót keresgéltek, ahogy azt a mókusok szokták. Az egyik mókus elkezdte közel engedni magához az embereket, olyan közel, hogy azok diót dobhattak neki, sőt néha azt is megengedte nekik, hogy a kezükből etessék. Az egyik reggel egy ember érkezett a parkba, és elkezdett mindenfelé diókat hajigálni. A szelíd mókus persze lemászott a földre és eszegetni kezdte őket, s közben egyre közelebb és közelebb merészkedett, míg végül már a férfi kezéből evett. A ravasz ember hirtelen tarkón ragadta a mit sem sejtő mókust. A mókus rettegve dobálta magát és minden erejével küzdött, de nem tudott kiszabadulni. A férfi belegyömöszölte egy vászonzsákba, és hazavitte. Volt egy kis kertje néhány fával. Ott kinyitotta a zsák száját, és hirtelen egy zsinórt erősített a mókus nyaka köré. A zsinór alig pár méter hosszú volt, a végére pedig egy téglát kötött. A mókus vadul küzdött, de nem tudott kiszabadulni.

Telt-múlt az idő, évszakok jöttek-mentek, a szegény kis állat pedig még mindig a férfi kertjében raboskodott. Közben megtanulta, hogy felismerje a hátsó ajtó nyikorgását – ez azt jelezte, hogy a fogvatartója hazatért a munkából, és hamarosan megeteti a napi adag diójával. A férfi vizet is hozott, és meg is simogatta. A mókus valahogy lassanként hozzászokott ehhez az élethez. Néhány hónappal később, amikor az ajtó kinyílt, és a fogvatartója kijött hozzá, a mókus már azt gondolta, hogy „itt jön az, aki megetet”. A mókusunk hozzászokott a fogsághoz, de a szomszédban élt egy kutya, és a két kertet csak egy nagyon vékony kerítés választotta el. A kutya egy dobermann volt (nem épp barátságos fajta), aki újra meg újra nekirohant a kerítésnek, és lassanként lebontotta. A kutya tényleg fel akarta falni a mókust. Valahányszor újabb kísérletet tett arra, hogy áttörje a kerítést, a rettegő mókus átszaladt a kert másik oldalára, maga után vonszolva a téglát, amihez kikötötték. Néha sikerült felmásznia egy kicsit az egyik fa törzsére, de a tégla súlya mindig gyorsan visszarántotta a földre. Így élt a mókus napról napra, hónapról hónapra, miközben évszakok jöttek és mentek. Kemény élet volt, de a férfi legalább mindennap megetette. Egy tavaszi napon a mókus a kertben üldögélt, és diót evett, amikor zajt hallott az egyik fa lombjai közül. Felnézett, és egy egész csapat mókust látott, akik az ágakon szaladgáltak, fel-le rohangáltak a fa törzsén, ahogy azt a mókusok örömükben teszik, amikor élvezik a tavaszt. A fogságban élő mókus megpillantotta a napsütésben táncoló szabad társait, és mély szomorúság öntötte el a szívét, ahogy nézte, miként bontakozik ki a feje feletti lombokban a valóban szabad élet. Ránézett a nyaka köré kötött zsinórra, és a zsinór másik végére kötözött téglára, aztán a diókra, amelyekkel etették, és így kesergett: „Hiszen ez itt nem is az én életem!” Már a szabad mókusok puszta látványa is felkeltette a szabadság iránti vágyát, egyúttal mély szomorúságot ébresztve benne, mivel ő nem tudott szabadon ugrándozni, ahogy azt a szabad mókusok tették. Egy nap a csapat egy bölcs mókusa lepillantott, és észrevette a mi mókusunkat az udvaron, aki meg volt kötve, és nagyon fáradtnak, betegnek és szomorúnak látszott. Úgy érezte, oda kell menniük, és

megmenteniük a testvérüket. A fogságban élő mókust elöntötte a félelem. Természetesen régebben nem félt volna más mókusoktól, de most, ahogy körülvették és elkezdték elrágni a nyakára kötött zsinórt, hogy kiszabadítsák, hirtelen félni kezdett, vajon mit akarhatnak tenni vele. Abban a pillanatban a mókusok felfigyeltek a vinnyogó és habzó szájjal ugató dobermannra, aki teljesen meg volt őrülve azért, hogy átjusson a kerítésen, és hatalmas lakomát csapjon végre. Újra meg újra nekirontott a kerítésnek, de a rettegő mókusok tovább rágták a zsineget. És aztán, éppen, amikor a kutyának sikerült áttörnie a kerítésdeszkát, az utolsó szál is engedett, és az összes mókus, köztük az addig fogságban lévő is, felrohant a lombok közé. El tudsz képzelni annál nagyobb boldogságot, mint amit a mókus érzett ebben a pillanatban? Az érzést, hogy ott van fenn, és a lombok közül néz le? Örömmel ugrált ágról ágra, annyira boldog volt, hogy újra szabad lehet. Boldogan élt az új barátaival, teljes mértékben kiélvezve a szabadságát. Azután az évszakok ismét változtak, a fákról lehullottak a levelek, és az ólomszürke égből esni kezdett a hó. És egy nap elfogyott az élelem. Egy téli reggelen a mókusunk ott ült egy faágon, és nagyon bánatosnak tűnt. A bölcs mókus odaosont mögé, és beleharapott a farkába. – Te meg mit csinálsz? – dörrent rá a mókusunk. A bölcs mókus azt felelte: – Meg tudom mondani, mi jár a fejedben: nosztalgiával emlékszel vissza a fogságban töltött napokra. Az elméd létrehozott egy képet valakiről, aki mindennap enni ad neked, és most vissza akarsz menni. Ez a fajta gondolkodás sodort eleve bajba annak idején! Hagyj fel ezzel a rossz szokással! Mókusok vagyunk, és ez azt jelenti, hogy szabadok vagyunk, és mi magunk gondoskodunk az élelmünkről. Erre a mókusnak, aki ugyanannyira vágyott a szabadságra, mint amennyire félt tőle, eszébe jutott az igaz természete, és örökre lerázta magáról a szűkölködéstől való félelmet, és boldogan tovaugrándozott a fán.

Az életünk bizonyos vonatkozásban igen hasonló ehhez: természettől fogva szabadok vagyunk, de fogságba csábított bennünket az enni adó kéz. Ráadásul elkezdtünk arról fantáziálni, hogy a fogság valójában egyfajta szabadság. Ám egy nap összetalálkozol a halhatatlan Létezővel, és ez olyan mélyen megérint benned valamit, hogy teljesen felvidulsz, és majd kicsattansz az energiától. Ekkor már tudod, hogy ez a szabadság is az igazi természeted része, és szabad akarsz lenni. Pontosan ez a szabadság utáni vágy nyitja meg a szabaddá válásod lehetőségét. Ám ahogy múlik az idő, az elme némely maradványa visszatér, és elkezdesz olyasmiket vetítgetni és fantáziálni, amiket az elme épp kiválaszt, hogy ezek által ismét visszanyerje a figyelmedet. Újra elmondom: a szatszang emlékeztető, hogy térj vissza a szent állapotodba. Így hát érkezni fog valaki, aki erre rámutat, amikor újra sóvárogni kezdesz a rabság után – valaki, aki arra is hajlandó, hogy akár a farkadat is megharapja, ha az elengedhetetlenül szükséges! Így hát megfelelő támogatást kapsz ahhoz, hogy megleld az Önvalódban lakozó szabadságot, és ez örömmel tölt el. Felejtsd el a kényelmes rabságot! Emlékezz a téglára, emlékezz a dobermannra! Ne akarj megint a fogvatartód markából enni! Hiszen ez juttatott a szabadságnélküliség érzetébe. Ami engem illet, csak Pápádzsí tanítványaként voltam képes megérteni, milyen szerencsés is vagyok, hogy valódi spirituális mesterre lelhettem, és itt állhatok ma, azt mondván nektek: ha a fejeteket egy mester lábaihoz hajtva éltek, akkor a világ tetején éltek!

KIBÚJNI A BÁBBÓL Miután találkoztam a mesteremmel, Pápádzsíval, és egy ideig részt vettem a szatszangjain, volt egy intenzív tapasztalatom, amelynek során nagyon mérges lettem rá. Írtam neki egy levelet, amit ő hangosan felolvasott a szatszangon. Addig a pontig úgy éreztem, hogy a szeretetteli derű állapotában vagyok, és hogy jól haladok a spirituális fejlődésem útján. Ám amikor ott ültem előtte, és ő elkezdte felolvasni a levelemet, valami dörömbölni kezdett a fejemben: Bumm! Bumm! Bumm! Ez a dobolás végül egy éles fülcsengésben érte el a tetőpontját, és a dühtől remegni kezdett mindenem. Majdnem felrobbantam haragomban. Fülön csípett

bennem valamit, amiről korábban sosem éreztem, hogy ott lenne, s nem engedte el, miközben tulajdonképpen semmit nem csinált. Nem könnyítette meg számomra, hogy elfordítsam a figyelmemet arról, amire mutatott, de én nem álltam készen arra, hogy ránézzek. Hatalmas ellenállás támadt bennem. Ezt követően mintha elvágták volna a kapcsolatomat a környezettel. A belső zaj annyira felerősödött, hogy igazából nem hallottam Pápádzsí hangját. Csak néztem, ahogy mozog a szája, és ahogy az egész terem zeng a többiek nevetésétől. De belül nem hallottam őket – csak egy folyamatos sivítás hallatszott. Akkor, abban a pillanatban eldöntöttem, itt az ideje, hogy kilépjek a szangha csoportból, és egyszer s mindenkorra otthagyjam Lakhnaut. Az elmémben Lakhnau a balszerencse helyszínévé vált.{3} A megalázottság és harag hulláma öntött el, és szinte összeomlottam a bennem robajló ítéletek súlya alatt. Így szóltam magamban: „Hogy merészeli alábecsülni a kérdésemet?! És a szangha hogy mer így nevetni rajtam?! El kell tűnnöm innen. Ő nem a mesterem. Ő nem Ramana. Nézd, hiszen csak nyugatiak vannak itt – az indiaiak el sem jönnek hozzá!” Forró nap volt. Próbáltam összecsomagolni, de a testem izzadságban úszott a külső és a belső forróságtól. Úgy döntöttem, sétálni megyek, hogy egy kis levegőhöz jussak. Indira Nagar központjában leültem egy öreg indiai fügefa alá, de az elmém még mindig tűzben égett. Az járt a fejemben, hogy ha el akarok menni a városból, akkor igyekeznem kell. Felálltam, és elindultam hazafelé. Ami ezután történt, az valóban leírhatatlan. Alig sétáltam 20–25 métert, amikor hirtelen minden eltűnt – önmagamat is beleértve. Olyan volt, mintha egy, az univerzumon tátongó lyukon zuhantam volna át. Megállt az idő. Nem létezett semmiféle velem kapcsolatos vonatkoztatási pont. Ránéztem a kezeimre, hogy érezzem az „én”-t, de üresek voltak. Nem létezett sem emlék, sem íz, nem volt semmiféle önazonossággal kapcsolatos összefüggés, csak a végtelenség, és egyfajta nem tapasztalattermészetű tapasztalás, vagy úgy is mondhatjuk, hogy valamiféle érzések nélküli érzés. Ám valami ott volt, ami észlelte azoknak az ismerős vonatkoztatási pontoknak a hiányát, nemlétét. És nem olyan érzés volt, mintha bármi is hiányozna. Inkább magát a mérhetetlenséget

tapasztaltam, egy határok nélküli, leírhatatlan végtelenséget. És azután, abban a tágasságban hatalmas szeretet ébredt bennem Pápádzsí iránt. A szívemben csak abban a pillanatban vált igazán a mesteremmé. Addig guru volt, de nem az én gurum. Néha az ilyen fokú ellenállás haragként bukkanhat fel. Máskor egyszerűen irányvesztettséget érezhetsz, mert nem találod önmagad, az életedet vagy a vonatkoztatási pontjaidat. A füledben visító félelmek is felbukkanhatnak: „Hogyan folytathatnám így tovább?” Ám az összes efféle félelem csak az elme böfögésének a bűze. A szatszang hatásos ellenszere ennek a zaklatott álomállapotnak, és lehetőség, hogy hazaérjünk a saját, igaz Önvalónkhoz. Hernyóként éltél, de mély belső irányultságú hernyóként. Befelé fordultál, és hirtelen – puff! – pillangó lett belőled. Ám az első reakciód az: „Hol a levelem? Hol a levelem?” Még az is előfordulhat, hogy megpróbálsz hernyóként araszolni, de most, hogy már tudsz repülni, ráébredsz, hogy a mászás többé nem neked való. Teljesen tedd félre azt a fajta gondolkodást, hogy mi is az életed, vagy épp mi nem! Ne jósold meg, és ne vetítsd ki, hogy szerinted mi történik majd! Csak légy jelen az élet kibontakozásában! Valami képes továbbra is ugyanúgy hordozni ezt a test-elme tapasztalatot, ahogy eddig is tette. A különbség az, hogy már tudod, hogy az életerő megelevenítő ereje működteti a test-elme tevékenységeit; a testben jelen lévő tudatosság ad életet a testnek, és egyidejűleg szenvtelenül meg is figyel minden hullámzást. Most már azt is megértheted, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítottál az egónak és az elmének, és észreveheted, hogy az igazság és a szeretet mindent körülölel. Ez annak a tudatosságnak a nagyszerűsége, ami mindannyian vagyunk. Tehát nem kell irányítanod a tudatosságot, mert az emberi lények nem a tudatosság irányítói vagy teremtői. Mi a tudatosságnak azok az eleven megtestesülései és kifejeződései vagyunk, amelyek a tevékenységek személyes és független cselekvői és a gondolatok személyes és független elgondolói. Ha lemondasz az irányítás érzetéről, az annak a jele, hogy intuitívabbá és spontánabbá válsz, s azt jelzi, hogy virágzik benned a tiszta önismeret. De ezt nem a hagyományos módon tanulod meg, nem könyvekből vagy a megfigyelt dolgok osztályozgatásából,

ehelyett ez a tudás spontán módon megvilágosodási hullámokat idézi elő benned. Eljutsz a valódi helyzeted felismeréséig, változhatatlan tudatként. Ahogy a valódi megértés feldereng, végre megízlelheted az igaz természeted e ragyogó, tágas tudatosságának édes gyümölcseit. A kegyelem, a felfedezés állapotában vagy, nem pedig a teremtésében – úgyhogy élvezd! Nyisd meg teljesen az elmédet és a szívedet a Legfelsőbb felbukkanó jelenlétének hívása előtt!

2. RÉSZ Az élet dinamikus kifejeződése

EGYIK NAP szatszangra indultam, és megkértem egy barátomat, hogy várjon meg, hogy együtt mehessünk. Mindkettőnknek van motorja, és általában nem törődtünk vele, hogy együtt megyünk-e, vagy sem. Ám aznap, miután megkértem, hogy maradjon, az történt, hogy a motorom nem indult el. Tehát mivel úgy éreztem, meg kell kérnem, hogy maradjon, így végül el tudott vinni. Máskülönben elkéstem volna a szatszangról. Ő azt mondta: – Ó, Mooji, te mindent tudsz! – Én semmit sem tudok – feleltem. A dolgok azért oldódnak meg, mert van egy kozmikus elme, amely így működik. Megszületik benned az iránta érzett bizalom, fokozatosan elengeded a mentális kontroll gyeplőjét, és a kozmikus elmére hagyod az irányítást.

AZ ÉLETED EGY FELFEDEZÉS Igaz természetünk felfedezése nemcsak a problémákkal bánik el, hanem a problémák látszólagos gazdájával is. Ez egy nagyon jelentős pont az igazságkeresésünkben. Ha erősen azonosulsz a személyiségeddel, akkor ez a fajta látásmód csak frusztrációt okoz benned. Azt mondhatod: „Miről beszélsz? Még csak meg sem próbálsz foglalkozni a problémáimmal!” Valóban nem foglalkozom a problémáiddal, mivel sem te, sem a problémád nem valóságos! A tényleges probléma a személyként való téves azonosulásod. Tiszta tudatosság vagy, tiszta tudat, még ha ennek nem is vagy tudatában. Jó hír, hogy nem szükséges eltüntetni a „személy” által tapasztalt összes látszólagos problémát és elakadást ahhoz, hogy ráébredj az igaz természetedre. Egyrészt azért, mert ha eltüntetsz egy blokkot, akkor valószínűleg egy másik fog a helyére lépni. De legfőképpen azért, mert az elképzelés, miszerint nekünk kell menedzselni a létezésünket, még mindig abban a téves elgondolásban gyökerezik, hogy az Igazság annak az eredménye, ha megszilárdítjuk a tapasztalatok birodalmát. Csak akkor emelkedik a látásunk egy magasabb síkra, amikor magunk mögött hagyjuk azt a meggyőződést, hogy egy személy vagyunk – és ez egy szempillantás alatt megtörténhet. A tudat helyéről láthatjuk, hogy egy

probléma csak akkor létezik számunkra, amikor tényként fogadjuk el azt a téves elképzelést, hogy csupán egy személy vagyunk. Ha egyszer a tudatosság beleszeret a személlyel való azonosulásba, csak akkor adja fel, amikor az azonosulás elviselhetetlenné válik. Amíg bele van ragadva a személylét állapotába, addig rengeteg energiát fog beleölni a személyes életre vonatkozó kérdések megoldásába, és így alig marad energiája bármi másra. Ez a személyessé tett tudatosság egy ideig nem képes észrevenni, hogy létezik más is: „Csak én vagyok, és az életem, a családom, a barátaim, ennyi.” Ám a személyes tudatosság paraméterei nagyon bezártságérzetet keltőek és korlátozottak. Így hát végül egy tágasabb látásmódba és létezésbe kell emelkedni. Ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen hátat kell fordítanunk az élet dinamikus megjelenési formájában felbukkanó problémáknak, vagy úgy kell éreznünk, hogy a megoldásukra tett próbálkozás hiábavaló. Egyáltalán nem. Valójában, amíg a látszólagos problémák valamiféle erővel bukkannak fel, addig a vizsgálódás tárgyává tehetjük őket, hogy lássuk, honnan fakad az erejük, és így tisztázhatjuk, mi a valódi helyzetünk. Ahogy egyre világosabban látod az igaz helyedet, azon kapod magad, hogy a problémák természetes módon eltűnnek. Kezdjük azzal, hogy a problémáid soha nem is voltak valósak – legalábbis nem olyan módon, ahogy azt képzelted. Ha a problémáid valósak lennének, akkor mindenki másnak is problémát jelentenének, nem csak neked. Ám ezek valójában csak annak az elméjében tűnnek valósnak, akiében megfogantak. Ami neked problémának vagy gondnak tűnik, az másnak semmit sem jelent. Ezzel szemben az ő problémái pedig téged nem aggasztanak. Amikor elkezded a problémáidat a tudatosság szemszögéből látni, akkor egy teljesen új birodalomban találod magad. És ettől kezdve mindazt, ami korábban olyan nehéznek tűnt, most semmiségnek fogod érezni. Bár mélyül a megértésed, mégis úgy találhatod, hogy még mindig kihívásokkal kell szembenézned a világban. Nem arról van szó, hogy felébredsz, és az életed dinamikus kifejeződése ettől kezdve tökéletes. Nem, valahogyan még mindig ott az érlelődés a dinamikus kifejeződésedben, de ennek az érlelődésnek a háttere most a változatlan tudat erőfeszítés nélküli tökéletessége. Még mindig az

élet felé fordulsz, és továbbra is finomítani fogod az ítélőképességedet, és megerősíteni a megértésedet. Ez az élet része, és továbbra is így marad. Folytatódik egyfajta mélyülés. Felszínesen talán még zajlik némi dráma, amely a korábbi kondicionáltságból maradt vissza, de ez már nem elég ahhoz, hogy elborítson vagy megfojtson. Már nagyon kevés energiát fektetsz ebbe. Srí Nisargadatta Maharaj azt mondja: „Engedem, hogy az emberi természetem a sorsának megfelelően bontakozzon ki – én maradok, ami vagyok.” Ez egy nagyon szép hozzáállás az élethez. Létezik egy, az emberi kifejeződésünkhöz tartozó, és látszólag csak úgy, magától kibontakozó élet, és semmi nem indokolja, hogy túlságosan foglalkoztasson bennünket. Hagyhatod, hogy mindenféle dráma és a karma lejátszódjon, de te továbbra is a megfigyelő elv maradsz, és valami majd természetes módon a megfelelő választ adja az adott pillanatban. A reggeli ébredéskor még senki sem tudta, milyen kifejeződési formát fog ma ölteni az élete – ezt mindannyian nap közben fedezzük fel. Lehet, hogy tegnap elgondolkodtál a máról, de vajon pontosan úgy alakultak a dolgok, ahogy megjósoltad? Olyan sok finom és bonyolult különbség létezik, amelyeket valószínűleg nem láthattál előre, például hogy ki mellett ülsz majd a buszon, vagy kikkel fogsz találkozni út közben. Tisztázzuk, hogy a tanács, miszerint engedjük, hogy hadd legyen az élet, ahogy van, nem azt jelenti, hogy működésképtelenné válunk az életben. Tegyük fel, hogy egy vonaton utazol, és észreveszed, hogy valaki a zsebedben matat. Hagyod, hogy folytassa? Nem bizony! Elfogadni azt, ami történik, és szabadnak lenni nem ezt jelenti! Ha valaki a zsebedben matat, és te ettől dühbe gurulsz, akkor engedd, hogy a düh létezzen! Ha úgy érzed, hogy rátaposnál az illető lábára, akkor ez a cselekedeted szintén az élet kifejeződése. Nem kell tudnod, hogy mit tegyél, mert a dolgok egyszerűen maguktól felbukkannak és kibontakoznak. Az emberek üldögélnek, és tervezgetik, hogy mi mindent fognak tenni, ám amikor eljön az idő, fogalmuk sincs, mit csináljanak, mert nincsenek szinkronban a saját természetes kifejeződésükkel. Olyan, mintha azt terveznéd, mit is mondasz majd olyan embereknek, akikkel még sohasem

találkoztál. Azután, amikor ott állsz előttük, jelen van egy rezgés, amivel nem vagy összhangban, és a gondosan előkészített szavaid élettelenné válnak az eleven erő előtt. Így fest, ha beleragadunk a történetünkbe vagy az identitásunkba: nem folytatunk párbeszédet az élettel, mert a múltban vagy a jövőben élünk. Az életnek nincs szüksége efféle tervezgetésre. Persze kell némi tervezés a gyakorlati dolgokhoz, de a gyakorlati elme nem áraszt pszichológiai szagot. Az emberek gyötrelmeit az elmében felbukkanó kényszeres pszichológiai gondolatok okozzák: „Milyennek kellene lennem? Mit gondolnak rólam mások? Jó döntést hoztam?” Aki nem bonyolódik bele az efféle gondolatokba, az énközpontú – a szó pozitív, és nem a pszichológiai értelmében. Az ilyen ember a szívében találta meg a középpontját, így az élete sokkal frissebb, spontánabb és intuitívabb. Az életnek ilyennek kell lennie, de ez nem azt jelenti, hogy vad vagy. Szabad lény vagy, nem vad lény. Ha spontán módon élsz, akkor nem kell felkészülnöd az életre. Ha követed ezt a tanácsot, akkor folyamatosan ellenőrzöd és visszaigazolod, hogy bármi is tűnik fel, az jelenségtermészetű, és te ekként is érzékeled. Megnézed e jelenségeket, és miközben tovatűnnek, látod, hogy minden csupán átmeneti, pillanatnyi. Amikor ez a megértés egy egészen mély szinten megszületik benned, ez lesz a hozzáállásod: „Hagyom, hogy úgy legyen, ahogy van, én pedig maradok Az, ami vagyok.” Ekkor a figyelmed elfordul a megnyilvánulások számbavételétől, értelmezésétől, értékelésétől és megítélésétől, és megtanulsz ismét a saját Lényedben megpihenni. Időről időre felteheted magadnak a kérdést: „Ki a tanúja, a megfigyelője mindennek?” Az elme pedig ismét megpihen a szívben. Az életed egy felfedezés, nem pedig egy általad kitalált, megírt és irányított esemény. Még ha sikerülne is szigorúan a saját forgatókönyvedet megvalósítanod, az soha nem lenne ehhez mérhető, ami természetes módon bontakozik ki. Aki szabad, az csak engedi, hogy az élet olyan legyen, amilyen, tudva, hogy bármi történjék is, nem fogja ráerőltetni a saját terveit az életre, mondván: „Ennek ilyennek kellene lennie.” Ehelyett egyszerűen hagyja, hogy az élet kibontakozzon.

Tehát továbbra is tevékenykedj, de az elmédet tartsd szilárdan a szívedben gyökerezve!

Amint felfedezed a teljességedet változatlan tudatként, nagyobb lesz a beteljesülés érzete, mint amit valaha ki tudnál fejezni. És a jelenlét állapotában leszel akkor is, amikor egyedül vagy, és akkor is, amikor másokkal vagy a világgal érintkezel. Többé nem fogod úgy érezni, hogy valakinek köszönetet kell mondania neked, amikor teszel valamit. Az emberek viszont odajönnek majd hozzád, és köszönetet mondanak, te pedig azt sem fogod tudni, miért.

Élj a világban, de ne légy a világé! ANNAK ELLENÉRE, hogy a szatszang vagy az önkutatás által megízlelted a szabadságot, még mindig érezheted úgy, hogy igazából kedveled a személyazonosságodat. Lehet, hogy úgy érzed, tanulsz és fejlődsz általa, akár jót, akár rosszat hoz. Lehet, hogy úgy érzed, még mindig vannak dolgok, amelyeket meg akarsz tenni, vagy vannak olyan álmaid, amelyeket szeretnél beteljesíteni. Egyszer eljött valaki a szatszangra, és azt mondta, hogy hálás mindenért, amit az élettől kapott, a rossz dolgokért is. És még mindig vannak olyan jövőbeli tervei, amelyeket meg akar valósítani, például nagy író szeretne lenni és hivatásszerűen énekelni. Azt mondta, nem áll készen arra, hogy mindent feladjon az Igazság kedvéért, még mindig szeretné, ha csodálatos élete lenne. Szeretném tisztázni, hogy én élvezem az életemet, és egyáltalán nem azt az elképzelést akarom reklámozni, hogy az embereknek boldogtalanul kellene élniük. Az is igaz, hogy az életünk során fejlődünk, és jó, ha élvezed, ha az égboltot csodálhatod, vagy ha emberekkel találkozol. Mivel mindez az öröm által született, miért is ne élveznéd? Mindenképpen leld örömöd a létnek e birodalmában – egyetlen igaz tanítás sem mondaná, hogy ne így tégy –, de ne válj függővé a személyiségtől vagy az azonosulástól! Az alapvetően hálás szemléletmód – ha még a látszólag rossz dolgokért is hálásak tudunk lenni – egészséges életmódhoz vezet. Az általunk rossznak nevezett események a legmélyrehatóbb növekedésre sarkallhatnak minket, mert segítenek átlátni téves gondolkodásunk zavaros vizein, és így mélyebbre merülhetünk önmagunkban.

AMIKOR AZ IGAZSÁGOT ÉS A VILÁGI SIKEREKET IS AKAROD Bármit is értesz világi tevékenység alatt, semmi nincs ellentétben az Igazsággal. Önmagában és önmagától egyetlen tevékenység sem tudja kijátszani az Igazságot. A kettősséget csupán az azonosulás, a vágy, valamint az a téves hit tartja életben, miszerint a spiritualitás nem fér össze a nagyszerű élettel. Megállapítottuk tehát, hogy az Önvaló a tudat tere bennünk, a nem cselekvés helye, amely által és amelyben az élet tevékenységei

szemlélhetők. Ezért tehát az Igazság hiteles keresése nem követeli meg, hogy a következő hozzáállást tedd magadévá: „Rendben, megyek, és az Önvaló leszek, ezért felhagyok a cselekvéssel ebben az életben.” Lehet, hogy valakinek a világon mindene megvan, és mégsem kötődik semmihez, egy másik pedig talán szerzetesként él az erődben, de foggal-körömmel ragaszkodik az alamizsnagyűjtő tálkájához. Ha állandóan jelen van egy erőteljes azonosulásérzet, amely folyamatosan sóvárog valami után, akkor mindig meg fogod tagadni, el fogod kerülni vagy el fogod ítélni azt, ami a vágyad beteljesítésének az útjában áll. Mindig halogatni fogod az Igaság felfedezését, és ez a halogatás erőteljes kettősségérzetet teremt benned. És ha megtartod, fenntartod és megőrzöd ezt a kettősséget, akkor nem leszel elérhető az Önvalód számára. Egy nagyon felszínes formában az Önvaló is tapasztalhat vágyakat, ám amíg azok a vágyak nagyon sokat jelentenek neked, addig nem leszel nyitott a szabadságra. Amint felfedezed a teljességedet a változatlan tudatként, nagyobb lesz a beteljesülés érzete, mint amit valaha ki tudnál fejezni. És a jelenlét állapotában leszel akkor is, amikor egyedül vagy, és akkor is, amikor másokkal vagy a világgal érintkezel. Többé nem fogod úgy érezni, hogy valakinek köszönetet kell mondania neked, amikor teszel valamit. Az emberek viszont odajönnek majd hozzád, és köszönetet mondanak, te pedig azt sem fogod tudni, hogy miért. Amikor az oka felől érdeklődsz tőlük, így felelnek: „Nem is tudom, egyszerűen csak annyira feldob, hogy látlak. Miattad úgy érzem, hogy talán nekem is esélyem lehet ilyen szabaddá válni.” Lehet, hogy még mindig azt gondoljuk, hogy a spiritualitás és az élet élvezete kölcsönösen kizárja egymást. Ha te tervezhetnéd meg a számodra ideális életet, az nem érne fel azzal, amely természetes módon bontakozik ki egy tiszta szívből. Néha egy idealizált életet vetítünk ahelyett, hogy egyszerűen csak lelassítanánk, és meglátnánk annak a nagyszerűségét, ami már a szemünk előtt van. Talán amikor elképzeled az ideális életed, híres írónak látod magad, aki egyben hivatásos énekes is, és egy valóban szexi társ van melletted. Lehet, hogy tényleg írsz vagy énekelsz, de azt nem tudod meghatározni, hogy nagyszerű író vagy énekes leszel-e, vagy

sem, ahogy azt sem, hogy boldog lennél-e abban az életben, amit vetítettél magadnak. Ne érts félre, lehetséges, hogy nagyszerűen teljesítesz minden fronton. Miért is ne? Az Önvaló megvalósítása nem teszi lehetetlenné, hogy csodálatos életed legyen – bármit értsünk is ezalatt. És ha erős benned a vágy, hogy menj, és érd el a vetítgetésed, a képzeleted vagy a vágyaid tárgyát, akkor nem tanácsolnám, hogy elnyomd ezt a belső késztetést. Mindig ott dolgoznak bennünk ezek az ellentmondásos erők. Valami vonzott az Önfelfedezéshez, az Igazság kereséséhez, de van egy másik oldalad, amely azt mondja: „Nem vagyok kész arra, hogy ilyen jó legyek. Szórakozni akarok, és élvezni az élet izgalmas dolgait!” Jelentkezhet némi ellenállás, és az Igazság keresése köré mindenféle negatív képeket vetíthet: például efféléket, hogy ez egy túlságosan fegyelmezett életmód, hogy örömtelen, vagy hogy csak a nyomorultaknak való. De ennek épp az ellentéte igaz: nem hiszem, hogy bárki jobban élvezné saját létezését, mint egy bölcs! Egy ilyen ember annyi örömet sugároz magából, amennyi képes lenne megtölteni az egész világot! Bulizhatsz, amennyit csak akarsz, de nem fogod tudni olyan módon élvezni az életet, ahogy a bölcs természeted teszi, amely nemcsak a tárgyakat élvezi, hanem az Önvalódat is. Ebben az élvezetben nincs semmiféle függőség vagy ragaszkodás, inkább arról van szó, hogy nem tudod nem élvezni. Néha azt mondom: „Túl sok az öröm! Túl sok a szeretet! Túl sok a boldogság! Túl sok a béke és a harmónia!” Ki mond ilyet az emberi törekvések mindennapi világában? Amíg testünk van, addig nem kerülhetjük el a tapasztalást. Múlt éjjel hajnali háromkor feküdtem le, miután megnéztem egy filmet és néhány vicces videót a YouTube-on. Vajon az efféle szabadidős tevékenységek élvezete megakadályoz abban vagy eltérít attól, hogy az legyek, aki igazából vagyok? Egyáltalán nem. Minden természetes módon történik. El akarom oszlatni azt a félelmet, hogy egy kő-Buddha lesz belőled. Én is élőlény vagyok, aki jön-megy, éli az életét, de nem feledkezem bele abba, hogy mit fogok tenni holnap. Még ha az a típus vagy is, akinek mindig szorosan be van táblázva a következő napja vagy hete, akkor sem kritizálok semmit

az élet iránti szenvedélyedben. És arra sem biztatnálak, hogy megpróbáld elnyomni ezt a benned felmerülő energiát. De megkérnélek, légy nyitott rá, hogy mélyebbre merülj, és figyelj arra a benned rejlő helyre, amely magának az életnek a forrása. Semmi fontosat nem fogsz elveszíteni, ha így teszel – a téveszméiden kívül. Ezért hát tedd félre azt a téves elképzelést, miszerint a saját Önvalód felfedezése azt jelenti, hogy az életed többé nem lesz gazdag, teljes és mély! Bár a szabadság nem a nagy áldozathozatalokról szól, de előfordulhat, hogy az életed némely fontos kereszteződésében fontossági sorrendet kell felállítanod. Ahogy néha mondom: a szabadság ingyen van, de nem olcsó. Az önkutatás által módod nyílik leleplezni a belső hangot, amely még mindig azt mondogatja: „Akarom ezt az Igazság dolgot, de a sikert is nagyon-nagyon akarom.” Ha hallgatsz erre a hangra, akkor a szabadságot és a sikert ugyanabba a kategóriába sorolod. Szinte olyan, mintha egyenlők lennének. Ám ez a siker csak az egoidentitásé, amely továbbra is újabb és újabb vágyakat ébreszt, mert ismer téged, és tudja, mit szeretsz. Ha a vágyaidnak ilyen jelentőséget tulajdonítasz, akkor a figyelmed természetesen feléjük irányul majd. Nyugtalanságot, megosztottságérzetet tapasztalsz, és felmerül benned a félelem, hogy elveszíted azt, aminek a megszerzéséért annyit dolgoztál. Mindezek a zavarok egyfajta pszichikus belső zajt keltenek, amely nyugtalanná tesz, és azt sugallja, hogy valamiképpen „elveszítetted a középpontodat”. Ez nem igaz, de ha elhiszed, hogy elveszítetted, az olyan érzést kelt benned, mintha igaz lenne. Az álmok és ambíciók önmagukban nem jelentenek problémát. A jelentőségük tart álomországban, amellyel magad ruháztad fel őket. Maradj a tudatosság tere, és ne mondd, hogy bárminek kellene vagy épp nem kellene lennie! Akkor eljön majd az idő, amikor már egyszerűen az Önvalóban lakozol, és ezek a kivetítések többé nem számítanak neked. Akkor lehet, hogy írni fogsz, de azt egyszerűen az önkifejezés öröméért teszed majd. Lehet, hogy túlcsorduló szívvel énekelsz,

nem számít, hallgatja-e valaki, vagy sem, és pont annyira szeretni fogod a hűvöset, mint a forrót. Az Önvalóban egy alapvető öröm rejlik. Az álmok átadják a helyüket a töretlen békének, a kimeríthetetlen szeretetnek és egy véget nem érő életnek.

A HELYED A VILÁGBAN Egyszer egy olyan férfi jött el a szatszangra, aki egy ásramban nőtt fel, és elmondta, hogy abban a spirituális környezetben könnyű volt elengednie az elmét. Ám most, hogy építészi karrierbe kezdett, belépett egy olyan világba, amelyet az elme ural, és azon kapta magát, hogy mások világlátásának a befolyása alá került, és úgy érzi, vinnie kell valamire. A tanácsomat kérte, hogy miként tudná ezt a két, ellentétes nézőpontot összeegyeztetni. Akkor találsz rá az igazi nézőpontra, amikor meglátod, hogy nem egy egyéni „én” vagy, aki éli az életet, hanem maga az élet vagy, amely e formán keresztül bontakozik ki. Elindulsz valahová, és történik valami, ami megváltoztatja a tervezett irányodat. Hihetetlen örömöt és szabadságot jelent, ha az előre meghatározott végkifejlettel kapcsolatos elvárások nélkül mozogsz az életben. Minden rendben van. Ilyenkor az élet inkább egy vázlat, nem pedig egy számozott pontösszekötős kép. Néhányan úgy érzik, hogy veszélybe kerül a szabadságuk, amikor visszatérnek egy strukturáltabb, szabályozottabb világba, amely követeléseket és korlátozásokat ró rájuk. Lehet, hogy azt kérdik önmaguktól: „Fel kellene adnom a karrieremet, hogy teljesen a jelenben élhessek és szabad lehessek?” Azt mondom, hogy nem szükségszerűen kell így tenned – nincs erre szükség, ha megérted, hogy az építész ugyanúgy a tudatosság kifejeződése, mint a szerzetes. Ha ez az egész elkezd túlságosan nyomasztani, és a lelked nem jut lélegzethez, előfordulhat, hogy felébred a szívedben az érzés, többé nem tudod folytatni azt a bizonyos foglalkozást. Ekkor elönthet a félelem, és így tiltakozhat benned: „De ha feladod most ezt a karriert, akkor mihez kezdesz?” Ne hagyd, hogy túl messzire sodorjon az ilyesféle gondolkodás! Ha így gondolkozol, akkor olyan dolgokba ragadhatsz bele, amelyeket igazából már nem is akarsz

csinálni. Soha senki nem tudja, hogy mit fog csinálni. Jobb, ha a benned lakozó Egyre figyelsz, aki nem gondolkodik, hanem közvetlenül tárja fel előtted az Igazságot. Néha az élet dilemma elé állít, és nincs mese, választanod kell. Fel kell ismerned, hogy az adott helyzetben melyik a magasabb rendű döntés. Talán rájössz, hogy a tetteidet nem a legmagasabb rendű motivációk vagy törekvések vezérlik, hanem azért maradsz továbbra is bevonódva, mert azt hiszed, hogy ezt kell tenned, és nincs választási lehetőséged. Ez nem az Igazság útja. Soha nem igaz, hogy el kell akadnunk. Ami idehozott, az vezeti, irányítja az életedet, és nem fog nyomorúságra ítélni. A saját érettségednek megfelelően működsz együtt a világgal. Lassíts le, és az energiáid harmóniába kerülnek majd a kozmikus rezgéssel, és ettől kezdve egészen másképpen fognak kiáradni, nem a régi, nyomulós módon. Amikor nyomulunk, a dolgok hajlamosak nem működni. Még az a frusztráció is kegyelem, amit akkor élünk át, amikor valami szerencsétlenül alakul, és diszharmóniát kelt a kozmikus rezgésben. Csak egy lassú tűzön készülő kegyelem. A kontroll olyan módon való fenntartása, amelyre utalok – például túl sokáig egy állásban maradunk –, egyfajta paranoia, félelem attól, hogy ha elengeded, akkor darabokra hullik az életed. Az életednek néha darabokra kell hullania! Ám az elme panaszkodik: „Szegény én, most aztán végleg végem!” De minek is van vége? Csak a téveszméknek és az illúzióknak. Vannak, akiknek olyan állásuk van, amit nagyon élveznek, de nem keresnek vele sok pénzt. Azután találnak egy másik állást, ahol több fizetést kapnak, de nem boldogok. Nincsenek barátaik a munkahelyükön, a főnökük is barátságtalan, de addigra ők a pénzt már a boldogság elé helyezték. Mások kezdik úgy érezni, hogy a karrierjüktől szinte levegőhöz sem jutnak, és nem számít, milyen jó a fizetésük, nem éri meg. Mindenki megtalálja a módját, hogy a választott útját járja. Az Önvaló a pénz forrása, ahogy minden másnak a forrása is. Soha nem szabad azt gondolnod, hogy a spiritualitás azt jelenti, hogy pénztelen leszel. Ám ha pénz nélkül maradnál, akkor is veled marad valami, ami a pénznél sokkal nagyszerűbb. Vannak, akiknek

az anyagi csődön keresztül kell megtalálniuk az igaz boldogságot, mert nagyobb értéknek tekintették az anyagi javakat, mint a saját Lényüket. Amikor elkezdődtek ezek a nagy változások az életemben, akkor Brixtonban éltem, Londonnak azon a részén, ahol felnőttem, iskolába jártam és művészetet oktattam. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elrejtőzzem a Himalájában, miközben Isten fazekában párolódom. Az emberek engem látva azon töprengtek: „Jaj, mi történt vele? Tanár volt, most meg egész nap a fák alatt üldögél. Régen legalább festegetett, most már azt sem csinálja.” Az embereket tényleg nagyon aggasztották a bennem végbemenő változások. De valami tudta bennem, hogy a dolgoknak éppen így kell alakulniuk. Ott kellett lennem a szülővárosomban. Egyébként sem volt elég pénzem ahhoz, hogy megszökjem, ugyanakkor valahogy ott is teljesen szabad voltam, és az emberek lassacskán kezdtek békén hagyni. A következő évek során a világ minden részéről jönni kezdtek az emberek – Brixtonba, ahol éltem –, hogy szatszangon vegyenek részt velem, de Brixtonból sohasem jött el hozzám senki. Egy nap azt mondtam egy szanghabeli barátomnak: – Nem tudom, miért vagyok még itt, ebben a városban, hiszen egyetlen idevalósi sem jön soha szatszangra. Az emberek mindenünnen érkeznek, de innen soha senki nem jön. Azt hiszem, nem kell tovább itt maradnom. Ő erre azt felelte: – Ez tulajdonképpen nem olyan nagy baj. Itt legalább szabadon mozoghatsz. Arra gondoltam: „Igaza van! Szuper! Járkálhatok a környéken, beülhetek bármelyik kávézóba anélkül, hogy bárki is észrevenne, és ez jó érzés.” Csak ne veszélyeztesd az igazságot, amely elevenen él a szívedben! Ne törődj azzal, hogy az emberek milyennek látnak téged, vagy hogy mindenfélét fecsegnek! A Legfelsőbb, a saját belső gurud ott van a szívedben, úgyhogy ne törődj túlságosan a külvilággal! Nyugodtan figyelj befelé, és lépj be a belső egységbe!

Ne vetítsd a holnapot! Csak mozogj az egységben, és meglátod, hogy minden rendben van. Az elégedett halász Élt egyszer egy gazdag ember Mumbaiban, aki néhány napra elhagyta a hektikus városi életet, és elutazott egy csendes, tengerparti városkába, hogy élvezze a napsütést, a tengert, a homokot és a pihenést. Ahogy a tengerparton sétált, meglátott egy kis halászcsónakot a fövenyen. Egy ember támaszkodott a csónaknak, és pipázott. Az üzletember kíváncsian megszólította: – Üdvözlöm, jóember, mit csinál itt? – Szép napunk van – felelte az ember. – Igen, igen, valóban szép napunk van. De hogyhogy maga csak itt üldögél? Hiszen halász, nem? – Az vagyok – felelte a halász. – Akkor egész nap a tengeren lehetne, és jó fogással térhetne haza ezen a szép napon, nem? – Korábban már voltam kint. Az üzletember nem hagyta annyiban: – Igen, de ez egy szép nap. Megint kimehetne. Most jó fogása lehetne, nem? – Igen, persze, és akkor? A mumbai férfi azt mondta: – Nos, akkor több pénzt kereshetne, mert több halat tudna eladni a faluban, mint most. – És akkor mi lenne? – Akkor aztán nagyobb csónakot vehetne. – És akkor mi lenne? – Akkor messzebbre csónakázhatna ki a tengeren, és még több, jóval nagyobb halat foghatna. – Á, több és nagyobb halat, igen, igen. És akkor mi lenne? – Nos, akkor több pénzt kereshetne. – És akkor mi lenne? – Akkor vehetne egy motort a csónakjára. – Aha, egy motort! És akkor mi lenne?

– Hát, akkor még messzebb mehetne, ki a nyílt vízre, ahol még nagyobb halak élnek. Másrészt meg felbérelhetne más halászokat, hogy magának dolgozzanak. – Aha, és aztán? – Akkor sokkal több pénze lenne, mint most! – Igen, igen, igen, és akkor mi lenne? – Akkor vehetne egy szép nagy házat. – Egy szép házat – a halász elgondolkodva bólintott. – És akkor mi lenne? – Akkor nyugodtan hátradőlhetne, és élvezhetné az életet. A halász elmosolyodott, és azt mondta: – De hát most is pontosan ezt teszem! Minden csupán megelégedettség kérdése. Minél kevesebbet akarsz, annál kevesebb dolgot fogsz hiányolni. A Mumbaiból érkezett férfi számára az elégedettség azt jelentette, hogy meg kell szereznie e sok dolgot. Ám az egyszerű ember azt mondta: „Én már most elégedett vagyok. Nem vagyok fáradt. Nem tartozom pénzzel senkinek. Üldögélhetek, élvezhetem a pipázást, és béke van bennem.”

SEMMI SEM TERELHETI EL A FIGYELMÜNKET Számos társadalom nagyon gyors életritmust diktál. Amikor ilyen gyorsan mozgunk, szinte úgy érzem, hogy van valami, amit nem akarunk észrevenni. Nem ítélkezem, csak azon töprengek, hogy vajon miért mozgunk ilyen gyorsan. Némelyek kizárólag abban találják meg az élet értelmét, ha a lehető legtöbbet tevékenykednek. Az egész napjuk, minden hetük és hónapjuk tele van zsúfolva véget nem érő teendőkkel és figyelemelterelő foglalatosságokkal, amelyek összezavarnak. Valójában semmi nem terelheti el a figyelmünket – mi magunk tesszük zavarodottá önmagunkat, mert a figyelmünket vakon odaszenteljük mindenfélének. Azokat kérdezem, akik úgy érzik, hogy az élet értelmét e véget nem érő tevékenységek adják: tényleg fordítottál időt arra, hogy alaposan megvizsgáld ezt a kérdést, mielőtt erre a következtetésre jutottál? Amíg nem tudsz elég hosszú ideig nyugton ülni, hogy eltöprengj a kérdésen, van-e az életnek értelme, addig nem igazán

találod meg a választ sem. Addig egy gyorstüzelőhöz fogsz hasonlítani: – Na, akkor mi ez az Igazság dolog? – Rendben, ez az. – Köszi, pá. Ennyi. Ha ilyen gyorsaság szükséges ahhoz, hogy valami megragadhassa a figyelmedet, akkor kétlem, hogy tényleg képes vagy annyi időt szentelni ezeknek az Igazságról szóló útmutatásoknak, hogy azok valóban hatással lehessenek rád. Időt kell szánnod erre az önelemzésre. Ha megteszed, elkezdheted úgy érezni magad, mint egy teknős a nyulak világában. Többé nem a domináns kultúra normái szerint éled az életed, amely úgy tartja, hogy az idő pénz. És nem könnyű, ha nem vagy összhangban a társaid őrült tempójával. Még ha van is lehetőség némi szabadidőre, azonnal közbejön valami, amitől kiborulhatunk, így elkezdhetünk terveket gyártani az űr kitöltésére. Sokan olyannyira a magukévá tették ezt a hozzáállást, hogy még az ebédjüket is állva eszik meg, mert nem akarják arra vesztegetni az idejüket, hogy leüljenek. Ha ez ismerősen cseng, tudnod kell, hogy nem vagy vele egyedül. Sokan próbálják ily módon megragadni az időt, bármi áron elkerülve a valódi pihenést. Ha ilyen korán kaphatók lennének a jövő évi határidőnaplók, az ilyen embereké már félig meg lenne töltve. Mindez azért, mert a kulturális kondicionáltság megköveteli, hogy mindig pörögjünk, és ne engedjünk magunknak egyetlen pillanatnyi tevékenység nélküli pihenést sem. Ha észrevetted ezt, és felismerted, hogy a tevékenységet az elkerülés eszközeként használod, akkor az már önmagában is sokat ígérő. Ebben az állandó izgalomban rohangálni nem boldog állapot, mert ez tulajdonképpen az igaz Önvalóddal való találkozás elkerülésére szolgál. Ha valóban találkozol az Önvalóddal, akkor elérkezel az erőfeszítés nélküli létezés terébe, ahol minden ellazul, és van időd egyszerűen csak lenni. Még csak elmélkedni sem kezdesz – csak vagy. És aztán abban a csendben, amelyről a Lényed gondoskodik önmaga számára, észreveszed, ahogy a lélegzeted áramlik benned, és egy kicsit lelassul.

MEGFIGYELNI A NYUGHATATLANSÁGOT Bár úgy tűnhet, hogy mindig van valami, ami a háttérben kaparászik, mint a láncainak nekifeszülő dobermann, te csak figyelj, és megláthatod, hogy a zaklatottság, a sietség és a nyughatatlanság csupán az elméd játéka. Ha együtt üldögélnénk, és belépnél abba a nyughatatlan állapotba, észrevenném, hogy milyen idegesnek tűnsz, és talán a következőhöz hasonló beszélgetés zajlana le köztünk. Te talán így szólnál: – Tudod, valami nem hagy nyugodni, legszívesebben kirohannék az ajtón, és nekiindulnék. – Tudatában vagy, hogy mi történik, tehát ne azonosulj vele! Légy csak a tudat! – mutatnék rá. Erre azt felelhetnéd: – De nagyon kényelmetlen így maradni. – Van benned valami, ami ilyen, de nem próbál ilyen maradni – mondanám. – Csak van. Figyeld! Erre te ellenkezhetnél: – De nem tudom megtenni. – Ezt nem kell megtenni – tisztáznám. – Csak fel kell ismerni. – Igen, de nagyon nehéz. – De ez csak egy gondolat – felelném. – Ne higgy neki! Nem vagyok a tevékenységek vagy a produktivitás ellen, de hogy érzed, ki az az én, aki mindezt teszi? Ha hajlasz arra, hogy mindig elfoglalt légy, akkor azt javaslom, állj meg egy pillanatra! Nézd meg, mi történik, amikor spontán módon, de szándékosan megfigyeled a tevékenységeket és a reakciókat, amelyek a testedben és az elmédben zajlanak! Mi történik? Ezt most rögtön megteheted.

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ Kövess önmagadba! Ne érintsd meg azt a gondolatot, hogy „mi a következő lépés?”! Tégy félre minden effélét, hogy „ezután jógázni fogok, és aztán…”! Egyszerűen szabadulj meg a programtól, mert te nem program vagy! Lehet, hogy ezt teszed, de nem vagy az. Légy tudatában a különbségnek! Ha találkozni akarok veled, nem szakmailag, nem a tevékenységed partnereként, csak egyszerűen találkozni szeretnék veled, lehetséges lenne? Nem érdekelnek a tevékenységeid, a

szándékaid vagy az, amit korábban tettél. Nem azokkal szeretnék most találkozni. Egyáltalán nem a tevékenységek cselekvőjével akarok találkozni. Azzal akarok találkozni, aki a cselekvő mögött van, azzal, aki egyáltalán nem tesz semmit. Ez egy hely, ahol minden megtehető cselekedet – vagy aminek meg kellene történnie – megfigyelés tárgya, de maga a hely nincs annak a tevékenységnek a buborékában. Csak maradj egy kicsivel tovább ebben a semmiként létezésben anélkül, hogy bármilyen kósza gondolatot vagy szándékot megragadnál! Van valami, ami be akar lépni ebbe a semmibe? Vársz valamire? Ez a tér, ez a hely – nem számít, hol van: kint vagy bent – nem áll kapcsolatban semmiféle szándékkal. Arra kérlek, hogy csak légy tudatában! Csak van. Itt semmit nem kell tenned. Csak légy itt! Felteheted a kérdést: „Mozog? Van akarata?” Ősi, és mégsem érződik öregnek. Ugyanolyan volt ezer évvel ezelőtt is, mint ma. Örökké csendes, örökké friss. Időtlen – a tegnap, a ma és a holnap semmit sem jelentenek számára. Ne mondd magadnak: „Ez csak egy újszerű tapasztalat. Ezt most csak kipróbálom, de aztán vár rám a pilatesóra, azután meg egy kirándulás.” Inkább ez legyen a hozzáállásod: „Hagyom, hogy a tevékenységeim várjanak egy percet, mert úgy döntöttem, hogy most itt leszek.” Egyszerűen maradj így!

Tudd, hogy Ez vagy. Ez a legbelső valóságod. Ez nem tartozik semmiféle időkerethez. Nem birtokolhatja a vallás, és nem hozhatja létre semmilyen emberi igyekezet. Csak itt van. Minden, ami rajtad keresztül nyilvánul meg, ebből fakad, ebben mozog, és ebben van a fejlődés, a tágassá válás és az élvezet érzete, de ez teljesen érintetlen marad. Nem vagy-vagy kérdése. Nem választás kérdése. Csak itt van. Néha azt mondom, hogy itt van, arra várva, hogy felfedezzék, de nem várakozás. A figyelem és a hit energiája abból a jelenlétből fakad, létrehozva az idő és a változás összes hatását. A figyelem, a szokások, a kondicionáltság és az azonosulás mind jön és megy, és a mozgásuk megfigyelhető. Tehát nem te vagy az, aki jön és megy. Ha te lennél az, aki jön és megy, akkor te sem lennél többé itt, amikor a gondolataid elröppennek máshová. Ha a figyelmed elkalandozna, akkor te is vele kalandoznál. Ám valami képes tanúként szemlélni, és érzékelni, hogy bár a figyelem most ingadozik, én nem ingadozom. Légy teljesen itt, de ne légy csak itt! Jógázz vagy tajcsizz annyit, amennyit csak akarsz, mássz fel annyi fára, ússz át annyi folyót, amennyi csak jólesik! De nem számít, milyen messze úszol, nem tudsz kiúszni ebből a végtelen óceánból. Minden világ csak ennek az egységnek az elméjében tovaúszó jelenségként létezhet, és

egyetlen világ sem tudja leigázni ezt az Egyet. Ha ismered a „vagyok”-ot, és képes vagy megerősíteni, hitelesíteni, visszaigazolni ezt, akkor tudod, hogy a „vagyok” nincs egyetlen mozdulatban sem, egyszerűen csak van. Amikor hozzászoksz a jelenlét vagy a „vagyok” állapotához, még ha úgy is kezded érezni, hogy ismét látogatóban vagy a stresszes elmédben, akkor sem leszel képes sokáig abban az elmeállapotban maradni. Ugyanakkor továbbra is a nyugalom helyéről kell megfigyelned ahhoz, hogy a tanúságodból ilyen hasznod származzon. Pácolódj tovább abban a látásban, amíg teljesen át nem itat az egység íze.

TÚL NAGY A VÁLASZTÉK AZ ÉTLAPON Míg néhányan nyughatatlanságra és zaklatottságra hajlamosak, addig másokat a kételkedésre való hajlam kínoz, és az, hogy utólag megkérdőjelezik minden egyes meghozott döntésüket. Az az érzés, hogy mindig minden eshetőséget mérlegelni kell, majd megszokásból meg kell kérdőjelezni a döntésünket, megoldhatatlan helyzet elé állít minket. Rengeteg embernek okoz ez gondot. Az ilyen hajlam a sietség, ugyanakkor a bizonytalanság, határozatlanság belső légkörét teremti meg; egyfajta nyugtalanságot és belső nyomást éreznek. Ám az életben nincs olyan sok fontos döntés, mint ahogy képzeljük. A döntéshozatallal kapcsolatos nyomás javarészt belülről, a saját elménkből fakad, mi magunk kényszerítjük önmagunkra. Olyan, mint amikor vezetsz az úton, és hirtelen meglátsz egy utcát a jobb oldalon. Bár biztos vagy benne, hogy még nem itt kell bekanyarodnod, hanem legalább négy kilométerrel arrébb, de az elméd rákezd: „Biztos vagy benne, hogy nem ez az a kereszteződés? Ha nem jól döntesz, abból katasztrófa lesz!” Ha hiszünk ennek a hangnak, akkor pánikba esünk, és úgy érezzük, azonnal el kell döntenünk, hogy melyik irányba haladjunk. De vajon mennyire bölcs döntést tudunk hozni, amikor ilyen zavarodott állapotban vagyunk, amikor a saját elménk zaja és kivetítései elvonják a figyelmünket? Régebben el-eljártam egy kínai étterembe Londonban, amely arról volt híres, hogy ötszáz különféle étel szerepelt a kínálatában.

Tudjátok, milyen, amikor egyszerűen túl nagy a választék az étlapon. Amikor a pincér odalép az asztalodhoz, idegeskedsz és összezavarodsz: „Igen, igen, egy pillanat.” És szinte véletlenszerűen rámutatsz egy ételre: „Ööö, ezt kérném.” És aztán soha nem vagyok elégedett a választásommal, hanem azokat a tálakat nézem, amiket a pincér mások asztalához visz, és azt gondolom magamban, hogy „hű, az az étel jól néz ki!”. Nem jártam túl gyakran abba az étterembe. Ha el akarok menni valahova ebédelni, akkor általában egy bizonyos helyre járok, amit étteremnek hívnak ugyan, de valójában csak egy ház. A tulajdonosnő mindennap egy bizonyos ételt kínál. Nincs választék, csak az a kérdés, hogy mész vagy maradsz. Szóval, amikor belépsz, azt kérded: – Asszonyom, főzött ma? – Igen, rizst és borsót. Rendben. Ennyi. Vannak, akik örülnek ennek, mások soha nem mennének oda. Utóbbiak szeretnek választani.

KI VÁLASZT? Ha valaki folyton el van foglalva azzal, hogy döntéseket hozzon, annak bizonyosan el kell engednie ezt a kényszert. De vannak olyanok is, akik egyszerűen képtelenek dönteni, amikor szükség lenne rá. Spirituális körökben ezt a halogatásra való hajlamot gyakran azzal az elképzeléssel mentegetik, hogy végső soron nem is létezik döntés, hiszen minden eleve elrendelt. Mindkét változatot meg kell vizsgálni: ki az, aki választ, vagy aki elkerüli a választást, és ki szenved, miután választott vagy nem választott? Gyakran a kondicionáltság, a szokások, a félelmek és a türelmetlenség hoz döntést, vagy gátol meg minket a választásban. Amikor közvetlen tapasztalásokon keresztül megértjük ezt, akkor más fényben kezdjük látni a döntéseket. Amikor a tudatosság autonóm emberi lényt akar játszani, akkor a választás és egyéniség érzetét nyilvánítja meg. Az egyéniség és a személyiség működési módjában szeretünk tapasztalni. Szeretjük a szabad akarat érzetét, ugyanakkor vagy egy hirtelen ötlettől vezérelve választunk, és később megbánjuk a döntésünket, vagy zavarodottságot és bizonytalanságot érzünk, amikor nyilvánvaló döntési helyzet elé kerülünk.

Az az elképzelés, hogy végső soron nincs szabad akarat, nem egy jó tanítás – csak egy jó felfedezés. Nem lehet azt prédikálni, hogy minden eleve elrendelt, és nincs választás. Jobb, ha meghagyjuk az embereket abban a tudatban, hogy dönthetnek. Te például úgy döntöttél, hogy elolvasod ezt a könyvet. Ez egy döntés volt, igaz? Igen, egy döntés volt. Teljes mértékben a te döntésed volt? Nem, ez egy mozgás volt, mélyen benned indult el, és az univerzális erő irányította, hogy megjelenítse magát, és amikor elérte a tudatos elmédet, úgy érezted: „Azt hiszem, elolvasom ezt a könyvet.” Persze ellenkezhetsz: „Azt mondod, hogy ha olyasvalamit akarok tenni, ami nincs elrendelve, akkor Isten megakadályoz benne? Nem hiszem! És annyiszor gondolhatom meg magam, ahányszor csak akarom. Az én döntésem!” A személyes döntés érzete rendben van. Ha a döntési lehetőség érzetének hiánya bezártságérzetet kelt benned, akkor felejtsd el a sorsszerűség gondolatát, és élvezd azt az érzést, hogy van választásod! Ebben az esetben jobb, ha a döntéshozatal során inkább érzed a döntéseket, mintsem túlagyalnád azokat. Ahogy egyre intuitívabb módon közelítjük meg az életet, kezdjük meglátni, hogy paradox módon az, amit szabad akaratnak, illetve isteni akaratnak hívunk, kéz a kézben jár: a döntéshozatal, valamint az, ha látszólag meggondolod magad, egyaránt a tudatosság játékának a része. Tehát ne aggódj amiatt, hogy szerinted vagy mások szerint mi lenne a helyes megközelítés. Ha úgy érzed, hogy döntened kell, akkor dönts, és ha lehet, hozz jó döntést! De ha nem érzed a döntés szükségességét, akkor élvezd azt, hogy egyszerűen áramolsz az élettel, kedvencek, preferenciák, előítéletek vagy ítélkezés nélkül! Ha az elméd szabad ezektől az energiáktól, azon kapod magad, hogy boldog vagy, bármi történjék is. Ez nem azt jelenti, hogy nem törődsz semmivel, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem bánod, bármi történik, mert egy nagyszerűbb harmóniára hangolódtál rá. Néhányan belül egyre érettebbé válnak, amíg végül meglátják, hogy nem is arról van szó, hogy te hozol döntést, és nem is arról, hogy a Legfelsőbb dönt helyetted. Mindez egyszerűen spontán módon megtörténik. Felkapcsolja bárki is az érzékeit, amikor reggel

felébred? Nem, az érzékek maguktól működnek. Egyáltalán semmit sem kell tenned, hogy lehetővé váljon az érzékelés, amely rajtunk keresztül történik. Amikor megszilárdulunk az Önvalóban és az Önvalóként, akkor meglátjuk, hogy az életben minden ilyen spontán módon történik. A tudat tiszta helyéről, ahonnan látható és tapasztalható, hogy minden rendben van, s mindenben, amit teszünk, gondot viselnek ránk, és minden megy magától, az az elképzelés, hogy szükség van döntésekre, lényegtelennek vagy túlzónak érződhet. Bármilyen cselekedet megy is végbe, az az univerzum cselekedete. Ugyanakkor, amíg a test itt van, a választás játéka továbbra is egy téged vezető hangként fejeződik ki: „Nem, ne fordulj be itt, oda kell mennünk!” De maga a döntésérzet felszínesnek tűnik. Ez egy kifejeződési forma, de mélyebb szinten nincs jelentősége. Ami engem illet, én nem gondolkodom azon, hogy mit kellene tennem, mégis sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy döntenem kell. Valami egyszerűen tisztán észleli, felismeri, hogy a kérdést így vagy úgy kellene-e eldönteni. A döntés megszületik, de nem az elme által – inkább megérzés alapján. Az életed sokkal inkább egy „érzett létezés” lesz, oly módon, hogy nem kigondolod az életed, hanem éled azáltal, hogy egyszerűen létezel. Az elme természetes állapota az, hogy ebben a semlegességben pihen. Továbbra is élvezd az életet, bízz benne, és meglátod, hova visz az áramlat. Egyre mélyebbre és mélyebbre visz egy olyan birodalomban, ahonnan nem akarsz visszatérni az elmébe. Azon kaphatod magad, hogy többé nincs benned szenvedély sok olyan dolog iránt, amelyekért korábban lelkesedtél, de továbbra is megmarad benned egy érzet, hogy ezt jobban szeretném megtenni, mint azt. De immár tudod, hogy az erőteljes preferenciák és a dolgok szétválasztása az ego leheletének kellemetlen szagát hordozzák, így azonnal félresöpröd őket, amint megjelennek.

AZ ELENGEDÉSEN KERESZTÜL DÖNTENI Lazítani egy kissé az elme szorításán nem nagy áldozat. Az elmének valójában nincs mit feláldoznia. Ha tényleg olyan sok kinccsel rendelkezne, akkor talán tétováznál, de ugyan mit is kínálhatna fel az elme? Főként csak arroganciát és téveszméket – és ezekért cserébe a szabadságot kapod!

Legközelebb, amikor megriaszt a döntéshozatal eshetősége, és nem érzed a szívedben, merre indulj, akkor csak maradj csendben, de anélkül, hogy arra várnál, felbukkanjon valami! Bizonyos kényelmetlenséget el kell viselned majd, mert valami belül nem akarja megtapasztalni a nem tudás érzését. Valami mozdulni akar, de te csak ülj azzal a kényelmetlenséggel! Maradj a tudatként! Azután egy ponton minden megnyugszik. A döntés helyett talán egyfajta felismerés bukkanhat fel a szívedben. Az út egyértelműen megmutatkozhat, és te egyszerűen elindulsz egy bizonyos irányba. Nézd meg, mi történik Ismertem egy férfit, aki színész volt. Egy ideje járt már szatszangra, és szeretett volna részt venni egy elvonuláson, amelyet én tartottam. Ám, amint eldöntötte, hogy eljön, azonnal felbukkant számára egy állásajánlat, ami sok színész életében meglehetősen ritkán fordul elő. Így hát ezzel fordult hozzám: – Szeretnék jönni az elvonulásra, de hosszú idő óta ez az első állásajánlat, amit kaptam. Mit kellene tennem? Én azt feleltem, hogy nem tudom. – Ne ijesszen meg a döntéshozatal kényszere! Lehet, hogy a dolgok hamarosan tisztázódnak. Ő erre azt mondta: – Az igazgató holnap délben hív. Megkértem, hogy várjon egy napot a válaszomra. Az elmém kínoz, fogalmam sincs, mit tegyek. Mindent átgondoltam, minden szögből megvizsgáltam, de egyszerűen nem tudok döntésre jutni. Azt tanácsoltam, hogy feledkezzen meg az egészről, és legyen egyedül önmagával. – Nincs valami más tanácsod? – kérdezte. – Nem, nincs más tanácsom. Csak tedd ezt! Ne ess pánikba, ha már háromnegyed tizenkettő van, és még nem tiszta előtted a helyzet! Tíz perc múlva dél, öt perc múlva dél, és még semmi… egy perc múlva dél, fél perc múlva dél, még mindig semmi. Azután egyszerű a dolgod: ha csörög a telefon, vedd fel, és nézd meg, mi történik! Én sem tudtam, hogy mi történik majd. A férfi másnap reggel felhívott:

– Üldögéltem azzal, amit mondtál, egyszerűen csak jelen voltam, és a szívemben maradtam. De nem kellett délig várnom. Néhány óra múlva egészen egyértelmű lett bennem, hogy eljövök az elvonulásra. És tudod, mi történt? Ma reggel felhívott az édesapám, és felajánlotta, hogy kifizeti az elvonulás díját! A szívedben élj, ne a fejedben! Ha az élet ki akar jelölni egy irányt, akkor elkészíti számodra az utat is azáltal, hogy a testedbe és elmédbe olyan érzéseket ültet, amelyek lehetővé teszik, hogy megtörténjen az a mozgás. És amikor az elméd székhelye a szívedben van, még ha úgy is érzed, hogy kétfelé szakadsz, valaki pontosan a megfelelő időben érkezik majd, hogy előmozdítsa azt a változást, amelynek meg kell történnie. Nemcsak az életed kap hátszelet, de azt is felfedezed, milyen varázslatos ez a létezés.

A keresők számára minden kapcsolatban az Igazságnak kell elsőbbséget élveznie. Lehet, hogy mélységesen szeretitek egymást, de mindkettőtök esetében mindig az Igazság szeretetének kell az első helyen állnia, ami tulajdonképpen a saját igaz Önvalótokkal való egység. Határozottan szilárdítsd meg ezt az univerzális szeretetet a szívedben, és azt a szeretet összes többi kifejeződése is természetes módon követi, és árad majd. Ezután a kapcsolataid ebben az Igazság felé fordulásban a megfelelő helyre kerülnek majd.

Igazságközpontú kapcsolatok AZ ÉLETNEK AZ A TERMÉSZETE, hogy kapcsolatban vagyunk más lényekkel. A kapcsolatok is a tudatosság kifejeződései, és a különféle kapcsolatokon keresztül fejlődünk az emberi tapasztalatunkban. A romantikus kapcsolatok minden más kapcsolatnál könnyebben hozzák felszínre a rejtett motívumokat és lappangó tendenciákat. Ez a fajta intimitás egyenesen az elevenünkig hatol úgy, hogy láthatjuk, hol vannak a legmélyebb bizonytalanságaink és ragaszkodásaink. Még ha hatékonyan meg is haladtad az egót az összes egyéb jellegű kapcsolatodban, és képes is vagy azokat az Igazság helyéről élvezni, az egós személyiség továbbra is életben maradhat az intim viszonyaidban. Ezért tapasztaljuk sok esetben az ilyen jellegű kapcsolatokat annyira nehéznek. Akik nem dolgoznak tudatosan a blokkokon, amelyeket felszínre hoz a kapcsolat, csak szenvednek tőlük. De néhány kereső nagyra értékeli ezeket a kihívásokat, és nagy hasznukat veszi. Ha ilyen nehézségekkel nézünk szembe, akkor egyszerűen fogadjuk el: „Látom, hogy pontosan itt tud lélegzethez jutni az ego, innen nyer életet.” Még azokat az embereket is, akik egy bizonyos fajta tisztánlátással és a belső tágasság érzetével rendelkeznek, csendben visszahúzhatja valami egyfajta személyes drámába, és az a történet gyorsan a tudatosság címoldalára kerülhet. Megint minden a másikról szól, akár a hibáztatása, akár a kiengesztelése és önmaguk hibáztatása formájában. Ebben az elmeviharban elfelejtődik az Igazság. Hadd tegyem egyértelművé, hogy a keresők számára minden kapcsolatban az Igazságnak kell elsőbbséget élveznie. Lehet, hogy mélységesen szeretitek egymást, de mindkettőtök esetében mindig az Igazság szeretetének kell az első helyen állnia, ami tulajdonképpen a saját igaz Önvalótokkal való egység. Határozottan szilárdítsd meg ezt az univerzális szeretetet a szívedben, és azt a szeretet összes többi kifejeződése is természetes módon követi, és árad majd. Ezután a kapcsolataid ebben az Igazság felé fordulásban a megfelelő helyre kerülnek majd.

ENGEDD, HOGY A SZERETET A JELENLÉTBEN GYÖKEREZZEN! Lehetséges olyan kapcsolat, amely a jelenlétben gyökerezik? Azért kérdezem, mert gyakran az a szilárd meggyőződésünk, hogy csak akkor lehetnek kapcsolataink – különösen, ha szenvedélyes és gazdag kapcsolatról van szó –, ha erős bennünk a személylét érzete. Lehetséges párkapcsolatban élnünk, s eközben rendelkeznünk az Igazság teljes felfedezéséhez szükséges szabadsággal és térrel? Igen, lehetséges. Egy kapcsolat akkor tud igazán virágozni, amikor az Igazságot állítod az első helyre, és te e valóságban és e valóságként határozottan megalapozódtál. Az igazság elég tágas, mély és bölcs ahhoz, hogy a kifejeződésedet minden tekintetben felélénkítse és megszépítse. Ne próbálj ragaszkodni a társadhoz vagy akár magának a kapcsolatnak az elképzeléséhez! Azok a kapcsolatok a legszebbek mind közül, amelyekben a partnerek teret hagynak egymásnak. Ahogy megérkezel a saját erődbe, te leszel a legjobb partner a megfelelő társ számára, mert ösztönösen tudni fogod, amikor egyikőtöknek térre van szüksége. Ily módon a saját öntudatod által növekedhetsz és fejlődhetsz. Ha tiszteletben tartjuk egymás útját, akkor még a különböző vallású, eltérő kulturális háttérrel vagy temperamentummal rendelkező emberek is összeférhetnek egymással. De először meg kell lennie az alapvető nyitottságnak. Ha a kapcsolat nem teljesen le- vagy bezárt, ha van benne tér, akkor nagyon szép lehet. Amikor az emberek tisztelik az Igazságot, akkor kiélesedik a megkülönböztetőképességük, és nagyon gyorsan felismerik, hogy mi igaz, és megszabadulnak attól, ami nem. Bizonyos értelemben egymás gurujává válnak. Nem az egós természetüket teszik az első helyre. Elismerik a hibáikat, de nem hátrálnak meg csak azért, hogy elkerüljék a konfliktust. Nem kell megvédeniük az érzéseiket, de nagy feneket sem kell keríteniük nekik. Ehelyett egyszerűen fenntartják az Igazságot, ahogy az felbukkan a szívükben. Nem nehéz így szeretni, és ez egy gyönyörű létezési mód. Erősnek kell lennünk ahhoz, hogy a szív útjához hűen éljünk, mert gyakran félünk attól, hogy csalódást okozunk a másiknak. E miatt a félelem miatt az emberek nagyon rossz energiákat visznek a kapcsolataikba, s ezt azután valamiféle észszerű magyarázatokba

öltöztetik. De nem hiteles efféle álcákat hordani. Végül amúgy sem tart örökké a színjáték. Csak rengeteg energiát veszítünk, és éveket töltünk olyan állapotokban, amelyeket nem kellett volna elszenvednünk. Egy kereső azt mesélte, hogy fél olyankor meditálni, amikor a férje otthon van, mert a párja nem szereti, ha meditál. Morog, hogy csak az idejét vesztegeti, és energiát vesz el tőle és a családtól. Én azt mondtam: – Határozottnak kell lenned az Igazságodban! – Amikor a férjem otthon van – felelte –, nem tudom szabadon kifejezésre juttatni, amit a szívem diktál. – Nem szabad kisegérnek lenned a férjed előtt! –mondtam neki. Miféle kapcsolat az, amelyben el kell bújnod a szekrényben, amikor meditálni akarsz, vagy imádkozás gyanánt nem tehetsz mást, csak félelemmel telve azt suttoghatod Istennek, hogy „Uram, nem beszélhetek hangosan, mert bajba kerülök”? Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatot fontosabbnak tekinted, mint a belső Lényed. És ez vajon mit mond a kapcsolatodról? Egy ilyen kapcsolat nem lesz sikeres és virágzó. Úgyhogy tedd azt, amit a szívedben érzel! Ha azt teszed, amit a szíved diktál, az nem alakulhat rosszul a másik számára sem – még akkor sem, ha elhagy téged. Lehet, hogy ejtesz pár könnyet, de aztán ismét felfedezel egy belső frissességet. Az emberek néha azt hiszik, hogy a kapcsolatuk csak akkor alakul jól, ha az áll az életükben az első helyen. Én úgy találtam, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Egészségesebb, ha az ember az igazságot teszi az első helyre, és felhagy azzal, hogy a kapcsolatot emelje piedesztálra. Ha a kapcsolat működőképes, áramolnia kell. A dolgok akkor áramlanak, amikor a szíved és az elméd egy, mint maga a tudat. Ha mindig mindent csak azért teszel, hogy valahogy összetákold a dolgokat, és meggyőződj róla, hogy ez vagy az a rettegett esemény nem következik be, akkor az aggodalom és szenvedés állapotában élsz. Még ha ezt-azt le is kell nyesegetni a kapcsolatban, az még mindig a természetes áramlásban történik. A szatszang megtisztít téged, és ebből következően a kapcsolatodat is. A továbbiakban nem szenvedsz az együttlét nevében, hanem együtt megnézitek, mi az, ami nem működik, hogy

az Igazság terében megoldást találjatok. Ez nagyon szépen ki tud alakulni, anélkül hogy létre kellene hozni egy ilyesfajta erőteljes kapcsolatfogalmat, és anélkül hogy belekapaszkodnátok egymásba, vagy megpróbálnátok megakadályozni a dolgok változását. A kapcsolatok mindig fejlődhetnek. Amíg életben vagy, addig mindig lesz tér a fejlődésre és a változásra. A tudatosság dinamikus kifejeződése változékony. Sőt mi több, a változás létfontosságú ebben a tartományban. Ám az ego fél a változástól, tehát megpróbálja abszolúttá tenni azt, ami természeténél fogva relatív, befagyasztani azt, ami természeténél fogva folyékony. Úgy találtam, hogy látszólag sok embernek van elképzelése arról, hogyan kellene lenniük a dolgoknak. Azután, amikor megpróbálják az életet belepréselni abba a formába, nagyon fájdalmas tapasztalatban lesz részük. Akik szabadok, egyébként sem tudják beleerőltetni magukat ilyen formákba. Nem hajlandók ilyesmire. Bármilyen fajta kapcsolatban eljuthatsz egy olyan pontra, ahol úgy érzed, irányváltásra van szükség, és valami arra ösztönözhet, hogy ezt a meglátásodat közöld a másikkal is. Függetlenül attól, itt van-e az ideje annak, hogy a kapcsolatnak véget vessetek, vagy csak egy kis térre van szükség, azt mondhatod: „Egy időre kilépek ebből a kapcsolatból. Ezt kell tennünk. Tegyünk így!” Ha a belső integritásod megőrzéséhez arra van szükség, hogy teljes mértékben véget vess a kapcsolatnak, akkor vess véget neki! Ez jót tesz mindenkinek, aki érintett a kapcsolatban, mert amikor elég erős vagy ahhoz, hogy kiállj azért, ami igaz, és meg is teszed – nem önző módon, hanem szeretettel, mindkét fél jólléte érdekében –, akkor arra is esélyt adsz, hogy a másik felismerje ennek a lépésnek a bölcsességét, és magasabbra tegye a mércét. Gyakran azért próbálunk ki dolgokat, hogy lássuk, mi az, amit megúszhatunk, ahelyett hogy a szívünk középpontjában lennénk. Néhány kapcsolat eléggé versengő is. De miféle szerelem az, amelyben versenyeztek, és irigykedtek a másik sikereire? Egyszerű gyógyír erre az, ha tiszteletben tartod a szívedben kifejeződő Igazságot. Akkor azután találni fogsz valakit – vagy ismét visszatalálsz a régihez –, és gyönyörűen növekedtek, fejlődtök majd együtt. Láttam olyan kapcsolatokat, amelyek már tényleg a végét járták, amikor a pár végre felfedezte az összetartozást a jelenlétben.

A kapcsolatuk ezután valami nagyon széppé vált, mert megtalálták azt a teret, ahol a transzformáció végbemehetett. De valahogy nem ez tűnik a normának. Sokkal inkább az jellemző, hogy csak kitérünk a dolgok elől, és elnyomjuk a természetes táncunkat. A személylét kicsinyessége gyakran felszínre kerül a kapcsolatokban. A pszichológiai elme megtalálja a módját, hogy elkerülje a valódi szeretetet azáltal, hogy megtámadja a kapcsolatot, felemészti azokon a triviális sérelmeken keresztül, amelyeknek indokolatlan jelentőséget tulajdonít. Rá fogsz jönni, hogy a legjobb vezettetés belülről fakad. Valami mindig vezet téged a pillanatban. Ha a szívedből visszakapaszkodsz a fejedbe, az elméhez, akkor jönnek a gondok. De minden megoldódik, ha megmaradsz a természetes semlegességben és természetes semlegességként, a tudat ezen nagyobb terében és tereként, amely nem vonódik bele semmibe, és mindig háborítatlan. Amikor már jobban megszilárdulsz az Igazságban, és észleled a kicsinyesség megjelenését, akkor az élet gyakran megcsiklandoz, és te kacagni kezdesz a saját ostobaságodon. Néha előfordul, hogy látod magad vitatkozni, de mindvégig úgy tűnik, mintha egy mozifilm peregne előtted. Bizonyos szinten biztosan élvezed, nem? Nézheted ezt a verbális pingpongot – ping, pong, ping, pong –, és közben tudod, hogy meglehetősen távol vagy az egésztől. Egy ponton nevetni kezdesz, mert olyan mókás, hogy nem tudod folytatni a dolgot. Ez a tanúság magától történik, úgy, mint egy reflex. Ez azért van így, mert a szíved, a Lényed alapja szilárdan a saját Önvalójában gyökerezik. Amint megszilárdulsz az Igazságban, az energiádat többé nem a nyughatatlan és bizonytalan elmébe fekteted be. A kicsinyes ítéletek elveszítik az erejüket. Még egy darabig megjelenhetnek, de képes leszel mély bevonódás nélkül megfigyelni a jövés-menésüket. Tehát támogatom a kapcsolatokat? Igen, támogatom a kapcsolatokat, bármilyen formát öltsenek is: a szülő-gyerek kapcsolatot, a férj és feleség közti kapcsolatot, a barátságokat, a kollégák közti kapcsolatot vagy a világhoz fűződő kapcsolatodat –

legyen szó bármelyikről. Ha a szívre összpontosítasz, minden kapcsolatod remek lesz.

AMIKOR BELEOLVADUNK Ha növekszik a tudatosságod és a bölcsességed, akkor képes leszel tisztán látni, és támogatni tudod majd önmagad és a társad abban, hogy beleolvadjatok az univerzális egységbe. Ám az ilyen kapcsolatokban gyakran az történik, hogy az egyik személy beleolvad az Igazságba, míg a másik úgy érzi, elhagyták. Rájuk tör a félelem, és szoronganak. Ha valaki a bizonytalanság csapdájában vergődik, nem igazán akarja majd megadni magát az egységnek. Amikor nem gyökerezünk elég erősen az Igazságban, akkor naiv módon azt képzeljük, hogy a társunk könnyedén kielégíti és teljesíti a szeretettel kapcsolatos elképzeléseinket – azt a fogalmi szeretetképet, ami valójában egy fantázia arról, hogy mit is kellene kínálnia számunkra egy kapcsolatnak. Amikor ez a helyzet, akkor a kapcsolatok valószínűleg tesztelődnek. Amint lelepleződik, hogy a romantikus eszményképek irreálisak voltak, frusztrációk bukkannak a felszínre, és elkezdődik a küzdelem. Ernyedten mondogatod: „De minden szeretet. Mi egymásnak lettünk teremtve. Egyek vagyunk.” Ha azon kapjuk magunkat, hogy ilyeneket mondunk, az nem jó jel. Ezen a ponton a társad ugyanis valószínűleg azt mondja: „Egyek? Nem, én az egyik vagyok, te pedig határozottan a másik.” Egyszer egy nő, aki szatszangra érkezett, azt mondta: „Most már látom, hogy nem vagyok valódi, de elszomorít, ha belegondolok, hogy a férjem sem az.” Ha egyszerre vagyunk elköteleződve az Igazság és egy kapcsolat iránt, akkor lelepleződik bennünk néhány, még meglévő vakfolt. Hajlamosak vagyunk azonosulni azzal a rettegő hanggal, amely azt mondja: „Lehet, hogy jobb, ha nem adom fel önmagam ezért az egységért, mert olyan mértékben el fogok tűnni, hogy maga az élettárs szó is értelmetlenné válik.” Meghátrálsz a szabadság és az Igazság elől pusztán ilyen megalapozatlan feltételezések miatt? Gyakori félelem, hogy a kondicionált személyiség feloldódása következtében az élet, ahogy azt addig ismerted, többé nem bír jelentéssel. Felteheted magadnak a kérdést: „Ebben az esetben mi a család helye az életemben? Hogyan fogok élni a világban? Mi lesz az életkedvemmel, ha többé nincs személyiségem?” Az az igazság, hogy az életnek ezek az

aspektusai nem tűnnek el úgy, ahogy azt képzeled; csak az elkülönültség okaként tűnnek el, és helyette a tiszta Önvaló kifejeződéseként fedezhetők fel. Indiában vannak olyan képeink az isteni párokról – Rádhá és Krisna, Siva és Párvati, Szítá és Ráma képei –, amelyek megmutatják, hogy csupán mítosz az az elképzelés, miszerint a kapcsolatok nem férnek össze a spiritualitással, és igenis lehetséges megtalálni az egyensúlyt. De ez az egyensúly nem a személy műve. Az Igazság irányítja. Ha azt hisszük, hogy az Igazság megvalósítása megköveteli tőlünk, hogy elhagyjuk a szeretteinket, az jó kifogás lehet, hogy biztonságos távolságban maradjunk a spiritualitástól. A másik végletet azok jelentik, akik a spirituális elmélyülést használják kibúvóként, hogy mindenféle kapcsolatot elkerülhessenek, mert azt hallották, hogy minden vágytól mentesnek kell lenniük. Számukra az élettársi viszony azt jelenti, hogy még vannak működő vágyaik, és megkérdőjelezik, hogyan tudja egy kapcsolatban élő megélni a végső megvalósítást. Az én válaszom erre az, hogy az élet vágy! Vannak tiszta vágyak, amelyek magából a tudatosságból erednek, és ily módon természetesek. A vágynélküliség dogmája az egós személyiségből eredő önző vágyakra vonatkozik, amelyek fenntartják a beszűkült, személyes állapotot. Például az Igazság keresésének korai szakaszában, és azon a ponton, amikor az Igazság valódi felismerése kibontakozik, az ego gyakran fenyegetve érzi magát. Levegőért kapkodva megragad bármit, ami életben tartja, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy fuldokló kap még a víz felszínén úszó szalmaszál után is. Ilyen esetekben egy új kapcsolat nyilvánvalóan elméből eredő figyelemelterelés, nem pedig természetes és spontán kibontakozás. Ahogy érettebbé válsz az Igazságban, képes leszel észrevenni a különbséget, és a nagyszerűbb harmóniával összhangban mozogni. Ha az Igazság közvetlen tapasztalatában lakozunk, az nagyban különbözik a spiritualitás bármely más víziójától, amely megfeledkezik az emberi kapcsolódás valóságáról. A kapcsolatok lehetnek a tudatosság tiszta kifejeződései, de készen állsz megkockáztatni, hogy egy, az Igazságon alapuló kapcsolatban élj?

Ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy valakihez ilyen meghitt viszony fűzzön, akkor valószínűleg kihívásokkal és erőpróbákkal kell szembenézned. Hajlandónak kell lenned egészen végig igent mondani. Ám ahhoz, hogy ez a közelség fennmaradjon, fontos nyíltan, egyértelműen és hatékonyan kommunikálnod. Még ha nagyon kellemetlen témákról vagy nézeteltérésekről van is szó, akkor se veszítsd szem elől a tényt, hogy mindig önmagaddal van dolgod! Van egy mondás: „Nem olyannak látom a világot, amilyen az valójában, hanem olyannak látom, amilyen én magam vagyok.” A társad és a téged körülvevő világ a belső állapotod tükörképe. Amikor szabad vagy az egós azonosulástól és a késztetéstől, hogy a tévhitek védelmére kelj, akkor mégis mi akadályozhatná meg, hogy akár a legnehezebb témákról is átlátható és igaz módon kommunikálj? A vita Volt egyszer egy üzletember és a felesége, akik egy heves vita után nem voltak hajlandók szólni egymáshoz. Amikor otthon elmentek egymás mellett, kerülték a szemkontaktust, de azért figyelték egymást. Pár napig így éltek, egyikük sem volt hajlandó megtörni a csendet. Történt aztán, hogy a férjnek egy nagyon fontos üzleti megbeszélése volt egy másik városban, és nagyon korán kellett felkelnie, hogy elérje a repülőt. A gond az volt, hogy mélyen szokott aludni, képtelen volt korán kelni, hiába csörgött az órája, mindig a feleségének kellett felébresztenie. A férfi azt gondolta: „Jaj, ne! Ha megkérem, hogy ébresszen fel, akkor beszélnem kell vele.” Töprengett, hogy mit tehetne ebben a kutyaszorítóban, és végül zseniális ötlete támadt: „Egyszerűen írok neki pár sort.” Fogott egy darab papírt, és ráírta: „Ébressz fel reggel ötkor!” Azután – anélkül, hogy hozzáfűzte volna, hogy „kérlek” vagy „köszönöm” – odatette a felesége ágya mellé. Nagyon elégedett volt magával, hogy ilyen kreatív megoldást talált a dilemmájára, úgyhogy fogta magát, és lefeküdt aludni. Amikor másnap reggel felébredt, és az órára nézett, látta, hogy már 6:30 van. Teljesen kiborult. A felesége épp fürdött, és hangosan énekelte a zuhany alatt: „Ó, milyen gyönyörű reggel! Micsoda

csodás nap!” A férfinak hirtelen kicsúszott a száján, hogy „nem keltettél fel!”, és már majdnem veszekedni kezdett, amikor meglátott az éjjeliszekrényén egy cédulát, amin vastag betűkkel ez állt: „ÖT ÓRA VAN. KELJ FEL!” Láthatod, hogy semmi sem működik, ami nem valódi, hiteles kísérlet a kommunikációra. Ha képes vagy megnyitni az őszinte kommunikáció csatornáit, akkor lelepleződhetnek a vakfoltjaid. Bevilágíthatsz a sötét területekre, és a sötétség menekülni fog a fény elől. Maradj valódi a társaddal való viszonyodban, és akkor nem veszíted el a kapcsolódást! Gyönyörű kapcsolatod lesz, amely folyamatosan fejlődik az Igazságban és a tudatosságban. Úgy haladj át az életen, hogy a kapcsolatod eközben olyan legyen, mintha egy gyönyörű jelentről vázlatot készítenél. Miközben rajzolod, tudod, hogy van még tér a növekedésre és a változásra. Ez a tudatosság útja. Nem erőszakos. Nem merev. Nagyon szép, finom út a szívbe.

KAPCSOLÓDÁS A SZÜKSÉGEN TÚL Az egós elme mindig akar valamit másoktól, de ez nem túl jó kiindulási pont a kapcsolatok terén. A kapcsolataink a szeretet, az ölelés, az intimitás, az együttlét, a dicséret és az elfogadás iránti szükségletünkre épülnek. De a szükség nem jó alap a jó kapcsolatokhoz vagy egy jó élethez. Néha megkérdezik tőlem, hogy mi történhet két emberrel, amikor az egyik felébred az Önvalóra, a másiknak viszont továbbra is efféle személyes szükségletei vannak. Természetesen minden eset más, de az Önvaló tökéletesen jól van minden helyzetben. Nem csügged. Nem kell semmiféle technikát gyakorolnia – egyszerűen csak van. És ha az a fél, akinek szükségletei vannak, nyitott, akkor számára is csodálatos egy olyan lénnyel kapcsolatban lenni, aki épp felébred. Ám a tény, hogy az egyik fél többé nem hajlandó kiállni a valótlan mellett, kezdetben feszültséget okozhat a kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy az a fél hirtelen rendőrré válik, hanem ő ettől kezdve természetes módon érzi és érzékeli a dolgokat, és ez elősegíti, hogy merjen fejlődni. Ám vannak, akiket nem érdekel a fejlődés és a növekedés. Ők csak akarnak, akarnak, akarnak. Amikor viszont olyasvalakivel kerülnek kapcsolatba, aki felébredt vagy felébredőben

van, akkor kénytelenek növekedni, különben a dolgok nem fognak működni. Jó, ha a komfortzónánkon túlra kényszerülünk. Az elme egy olyan fennsíkra vágyik, ahol minden örökké remek marad – de az élet nem ilyen. Nem tudjuk megnyomni a „Pause” vagy a „Mentés” gombot. Valami növekszik, és mi nem tudjuk pontosan, hogyan működik a folyamat, úgyhogy hagyjunk egy kis teret a felfedezésnek is! Ez egy jobb hely, olyan, amely nem mozdítja elő a függőség kialakulását. Soha egyetlen kapcsolat sem lesz tökéletes a tökéletes összeillőség értelmében. Csak abban az értelemben lehet tökéletes, hogy amennyiben létezik egy egyensúlyhiány, akkor a felek felismerik, hogy szükség van rá, hogy serkentse a növekedés iránti vágyunkat. De eléggé bölcsnek kell lennünk ehhez, különben csak versengeni kezdünk a társunkkal. Tehát hogyan lehet kezelni az ilyen egyensúlytalanságot egy kapcsolatban? Nem tudunk egyszerűen fogni egy kézikönyvet, átültetni az abban javasoltakat a gyakorlatba, és várni, hogy működjön a dolog. Ha megmondanánk a hogyant, azzal korlátoznánk a korlátlant. Minden kapcsolat egyedi, és annak a bizonyos kapcsolatnak a szükségleteivel összhangban fog áramolni. A kapcsolat egy élő dolog, amely annak megfelelően változik, ahogy a pár együtt mozog és fejlődik, s mégis léteznie kell a függetlenségünk erejének, egyfajta egészséges távolságnak is. Nem azt mondom, hogy ki kell fejleszteni egy különállóság-érzetet, csak azt, hogy a feleknek képesnek kell lenniük megállni a saját lábukon. Jobb lesz a kapcsolat, ha nyitott a szívünk. Jobb szülők, jobb munkaadók vagy jobb munkavállalók leszünk – mindent jobbá tesz körülöttünk. Az elme talán megpróbálja a természetes higgadtságban, nyugalomban létezést egysíkúnak, unalmasnak, túlzottan komolynak, érzelemmentesnek lefesteni, mintha egy kartonpapír figura lennél. De ez az igazság teljes ellentéte. A Buddha-természetedben vagy természetes módon a legragyogóbb, a legrugalmasabb, a legnyitottabb, a legelevenebb. De nem próbálod kifejleszteni ezeket a minőségeket, mert nem a szükség alapján működsz. Minden ott lehet. Egy felébredt lény is érez éhséget, és szeretné ezt a szükségletét étellel kielégíteni, de nincs benne mély ragaszkodás semmi iránt.

Ugyanígy eljöhetek és üldögélhetek veled anélkül, hogy bármilyen mondanivalóval készülnék, így az Önvaló és az élet kifejeződése egyszerűen, minden mögöttes szándéktól mentesen bontakozik ki. Nem is akarnám tudni, hogy mi történik majd. Minek? Csodás, amikor friss, eleven a dolog! Nem akarok valamiről hallani. Nem akarok valamiről beszélni. Vagyok, és ez az élet – nem valamiféle technika. Ne hallgass senkire, aki megpróbálja megtanítani, hogyan élj! Az nem valós, hiszen te maga az élet vagy. Ha a figyelmed a megfigyelésre és az Ön(való)felismerésre fordítod, akkor minden más magától a helyére kerül. Próbáld ki, és meglátod!

TORZÍTÁS NÉLKÜL LÁTNI A kapcsolatokban nem működik, ha csak erősebben próbálkozunk. Ehelyett szabadság, belső erő, tisztánlátás és bölcsesség kell ahhoz, hogy a kapcsolat valóban virágozzon. Egy kapcsolat nem azon az alapon működik, hogy mennyit teszel bele. Nem pénz kérdése. Nem attól működik, hogy mennyit beszélsz róla. Az ilyen erőfeszítéseknek általában csak az a következménye, hogy eltaszítják egymástól az embereket, mert amit valóban kerestek, az a meghitt kapcsolódás, és ez túlságosan szép ahhoz, hogy csak próbálkozzunk vele. Amikor a szükség, a féltékenység, a visszautasítástól való félelem vagy bármilyen más negatív energia felbukkan a kapcsolatban, az valójában egy sokat ígérő lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk az igaz természetünket. Tudd, hogy amikor a kapcsolatokról van szó, a túlzott törekvés feszültséget kelt. Amikor szabad vagy ettől, vagy bármilyen más szükséglettől, akkor egy természetes állapotban vagy, és nincs szükséged arra, hogy mások helyeseljenek neked, sőt még arra sem, hogy szeressenek. Ebben a szabadságban nincs semmiféle arrogancia. El tudod képzelni, hogy egy olyan helyen vagy önmagadban, ahol tényleg nincs szükséged arra, hogy szeretve légy? Ez nagyon csendes hely, ahol a szereteted kinyílik, tágassá, gyönyörűvé és erőssé válik. A belső szabadság keresésével kapcsolatban, abban a pillanatban, amikor ráébredünk igaz állapotunkra, sokan megkérdezik, hogyan tudnák ezt megtartani. Ugyanez a tendencia jelenhet meg a kapcsolatokban. A belső hang, amely azt kérdezi,

hogyan tarthatnád meg az igaz állapotodat, azt a kérdést is felteszi, hogyan tudnád megtartani a kapcsolatot. És pontosan úgy, ahogy az igaz állapotot nem tudod megtartani, a kapcsolat sem olyasvalami, amit megtarthatsz; sokkal inkább élvezned kell a frissességedből és az erődben. És akkor azon kapod magad, hogy mindenki veled akar lenni.

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ Szembenézni a szenvedő énnel Amikor úgy érzed, hogy legyőz a hiányérzet, a birtoklási vágy, a féltékenység vagy bármilyen más érzelem, ne nyomd el őket, és ne tagadd le a létezésüket! Nem segít, ha azt mondjuk, hogy nem valósak, amikor éppen valóságként éljük meg őket. Jobb, ha ezt az érzések által kínált alkalmat megragadod, és arra használod, hogy meghaladd nemcsak a gondolatokat és az érzéseket, hanem azt az önazonosságot is, amelyhez látszólag tartoznak. Az a legjobb gyógyír mindenre, ha eljutunk az azonosulásunk gyökeréhez. Kérdezd meg magadtól: „Ki vagy mi az, ami ezt tapasztalja?” Légy nagyon őszinte és bensőséges ezzel a fajta kérdéssel kapcsolatban! Mi történik az elmédben, ha elevenen lefested magadnak a számodra legfélelmetesebb forgatókönyvet? Talán az, hogy elhagynak vagy visszautasítanak valaki másért? Vess egy pillantást arra, amitől félsz, és használd a képzeletedet arra, hogy ezt a képet elvidd a végletekig! Mi a legrosszabb eset? Mondjuk, valaki elhagy. Elhagytak, visszautasítottak. Azt mondják neked: „Nem kellesz többé.”

Engedd, hogy lejátszódjon a fejedben! Használd minden erődet arra, hogy lejátszd a legrosszabb kimenetelű forgatókönyvet! Hívd meg magadhoz! Milyen érzés? Milyen érzetek bukkannak fel a testedben? Milyen gondolatok? Érezd, ami felbukkan, de légy jelen azon a helyen, ahonnan figyelsz, ugyanakkor légy a vizsgált jelenséggel is! Ne hagyd, hogy beszippantson a történet! Csak figyeld, anélkül hogy magába vonna! Állapítsd meg, ki az, akinek fáj! Kit utasítottak vissza? Ez egy személy? Egy kép? Most pedig nézd meg a fájdalom képét! Nézz rá a személyre, akit visszautasítottak vagy megbántottak! És vissza lehet utasítani azt, ami a visszautasított formát nézi? Ki az, aki figyel? Aki figyel, az egy személy? Amikor megidézzük a legrosszabb félelmeinket, megláthatjuk, ki az, aki valójában szenved. Nézd meg, képes vagy-e azonosítani a szenvedő „én”-t! Tényleg nézd meg alaposan, hogy létezik-e egy én, aki szenved, és az valóban te vagy-e. Létezik-e ott a semleges megfigyelés hatalmasabb tere? Így mindezt teljesen semlegesíteni fogod az életedben. És fel fogod ismerni, hogy maga a tudat vagy.

Maradj benne! A legrosszabb kimenetelű forgatókönyv vizualizálása értékes gyakorlat. A sebezhetőség bármilyen forgatókönyve, amelynek még a gondolatát sem vagy képes elviselni az elmédben, olyan, mint egy fantom, amely egész életedben kísérteni fog. Nem jó ebben a tagadásban végigélni az életedet. Megcsapolja az erődet. Ha szembenézel a félelmeiddel, azzal megfosztod őket a feletted gyakorolt hatalmuktól, amellyel a jelenlegi, kísértetszerű állapotukban rendelkeznek. Mitől félsz ennyire? Nézd meg, mi történik, ha végigcsinálod ezt a vizualizációt! Ha megengedjük magunknak, hogy képzeletben lejátsszuk a legrosszabb kimenetelű forgatókönyvet, és szembenézünk a félelmeinkkel, hogy megszabadulhassunk a ránk vetülő árnyékuktól, az egyáltalán nem ugyanaz, mintha megszállottan folyton újrajátszanánk magunkban őket, hogy megerősödjenek. Ebben a gyakorlatban az ember intelligens módon használja a képzeletét. Ezt a fajta tanúskodó észlelést elvégezheted bármilyen gondolattal vagy érzéssel kapcsolatban. Meglátod majd, hogy mi játszott a te nevedben, és megtudod, hogy az valóban te vagy-e, vagy csak egy kép, amit az elméd agyalt ki. Talán felismered, hogy egy szélhámos ült a trónon. Ez a fajta látás nagyon intenzív tapasztalat lehet. De figyelj tovább! Légy nyitott arra, hogy lásd, ami felbukkan, anélkül hogy torzító lencsék, ítélkezés vagy értelmezés homályosítaná el a látásod! Ha ezt képes vagy megtenni, akkor megszületik benned a béke érzése. A torzításmentes látás olyan képesség, amelyet gyorsan kifejlesztesz majd, mert az Igazság felismerésének gyümölcsei olyan édesek, hogy a látás önmagában is édesebb lesz, mint bármilyen kapcsolat.

VALAKI AZT MONDTA, HOGY SZEX? A szatszangon időről időre előfordul, hogy valaki a szexről kérdez. Ilyenkor az elkalandozó elme elkerülhetetlenül visszaszökken, és figyelni kezd. Akik épp kifelé indultak a teremből, megfordulnak, és visszajönnek. Olyan, mintha a teremben lévők hirtelen egy emberként felegyenesednének. Van, aki azzal

kapcsolatban tesz fel kérdést, hogy túl sok a szexuális vágya, másnak épp túl kevés, olyan is van, aki csak azt szeretné megtudni, milyen mondanivalóm van a témával kapcsolatban. De attól függetlenül, hogy mi az épp aktuális kérdés, úgy tűnik, mindenkit érdekel a válasz. Hogyan is mondhatnánk, hogy bármi gond van a szexszel? Hiszen a szex természetes, nem? Ha többé nem lenne szex, mi történne? Az emberi faj hamarosan kihalna. A szex egy gyönyörű kifejeződés lehet, ha szeretetből ered. A szex öröme nélkül senki nem lenne itt a Földön, és nem lenne egyetlen szatszang sem. A szex hozott ide téged is – de a szex nem fog hazavinni. Amikor gyerek voltam, hallottam egy mondást: „A férfiak arra használják a gyengédséget, hogy szexhez jussanak, a nők pedig arra használják a szexet, hogy gyengédséghez jussanak.” Nem vagyok biztos benne, hogy ez így igaz, de tartja magát az az elképzelés, hogy a férfiak és a nők egymás ellentétei, és szükségük van egymásra ahhoz, hogy teljessé váljanak. De ha „a férfiak a nők számára, a nők pedig a férfiak számára vannak teremtve”, ahogy azt a dal mondja, akkor mindannyian egymás válaszai lennénk. Ám valahogy mégsem ilyennek tűnik a helyzet. Én inkább azt mondom, hogy a „férfiak Istennek vannak teremtve, és a nők is Istennek vannak teremtve”. Ez megoldja a problémát, mert a férfiak és a nők nem tudják egymást tökéletesen elégedetté tenni a szívben. Csak az Igazság felismerése által fedezzük fel a velünk született teljességet. Ha a szíved az Igazság felé fordul, minden a helyére kerül. A szereteted tisztává, hitelessé és egyetemessé válik; a szereteted mindent felölel. De ha más van a figyelmed középpontjában, akkor kínozni fognak az egós személyiség szakadatlan sóvárgásai és kivetítései, amelyeket valójában soha nem lehet kielégíteni, mert maga az ego állandó mozgásban van, folyamatosan változik. Azután eszközöket és stratégiákat kell kitalálnunk, hogy megszerezzük, amit akarunk – így hát a megtévesztés és a féligazságok is ringbe szállnak. Ne keress pontosan meghatározott dolgokat az életben, olyasmit, hogy „ennyi és ennyi meghittségre van szükségem”, vagy „ennyi és ennyi szexet akarok”! Ahogy érettebbé válasz az Igazságban, belső békességet és stabilitást kezdesz majd érezni, és a figyelmed

középpontja máshová kerül. Többé nem tulajdonítasz akkora jelentőséget az elme vetítgetéseinek. Néhány emberben van valami, ami bizonyítani akar, és ezért kissé idegesek, azt gondolván, hogy „muszáj valamit produkálnom”. Ha veled is ez a helyzet, akkor nem jó helyen vagy. Ez hamis étvágy, nem természetes egymásra találás. A valódi osztozás sokkal természetesebben jelenik meg, és nem csupán egy egyéjszakás kaland. Az ilyenek is rendben lehetnek. Ha ezt akarod, miért ne? De egy ponton túl az ilyen alkalmi találkozások szárazzá válnak, és elveszítik a vonzerejüket. Ha egy kissé mélyebben belemerülsz a saját Önvalódba, és elkezded méltányolni a szépséget, az integritást, a szeretetet és az együttérzést, amelyek a valódi természeted részei, akkor ezeket óhatatlanul meglátod a másik személyben is. A szex az élet természetes része, de ha számodra csupán egy sóvárgás, akkor ezt a vizsgálódás tárgyává kell tenned. Az a szokás, hogy a szexualitásodat egy bizonyos kivetítésre vagy egy megszállott szabványra alapozva méred fel, megakadályozhat abban, hogy teljesen a jelenben élj. Akadállyá válik, amely meggátolja, hogy értelmes kapcsolatokat alakíts ki, mert az efféle kivetítések és tárgyiasítások oda vezethetnek, hogy egysíkúan látod a férfiakat vagy a nőket. Elkezdenek csak karikatúraként megjelenni az elmédben. Lehet, hogy egy darabig továbbra is így látod őket – akkor hagyd, hogy így legyen! Ne akarj elnyomni vagy elfojtani semmit! Ehelyett tedd a vizsgálódásod tárgyává a kényszeres hajlamaidat! Kérdezd meg magadtól: „Ténylegesen mit jelent a férfiakhoz vagy a nőkhöz való hozzáállásom?” Tegyük fel, hogy soha többet nem szexelsz. Mit jelentene ez számodra, vagy annak a valaminek a számára, ami ez után sóvárog benned? A válaszom a szexszel kapcsolatos kérdésekre, ami sok ember számára igen kényes téma, általában ugyanaz. Először is találd meg a forrást! Találd ki, ki vagy! Ez messze a legfontosabb útmutatásom. Ki az, aki valamit vagy valakit birtokolni akar? Ki az, aki több vagy kevesebb szexet akar, akinek bűntudata van a szex miatt, vagy aki a megszállottja? Csak vess erre egy pillantást, ennyit kérek. És ha őszintén végzed el ezt a vizsgálódást, ebben a nagy megértésben,

ebben a nagy, meg nem található felfedezésben minden a saját fényében ragyoghat, és a szex a maga módján történhet meg. A szex rendben van, de azt is ki kell találnod, hogy ki vagy.

AMIKOR A KAPCSOLATOK VÉGET ÉRNEK Amikor egy románc elkezdődik, akkor még minden szép. Általában sietünk minél hamarabb beleszeretni a másikba. De amint összeférhetetlenségek bukkannak fel, feltehetjük magunknak a kérdést: „Túl tudunk lépni mindazon, ami idegesít a társunkban, anélkül hogy megpróbálnánk megváltoztatni őt? Létezik köztünk egy olyan szeretet, amely nagyobb a kapcsolatban meglévő látszólagos összeférhetetlenségeknél?” Néhány kapcsolat és barátság csak pár hétig, pár hónapig vagy pár évig tart. Másokkal együtt járod végig a halandó életed további részét itt a Földön. Mi határozza meg, hogy egy kapcsolat tartós lesz-e? Csak arról van szó, hogy megtanuljunk türelmesek és toleránsak lenni, vagy a jellemek összeférhetőségén múlik a dolog? Arról van szó, hogy – anélkül, hogy bármit is tennénk – a kapcsolat természetessé válik, vagy természetes véget ér? Néha olyan tényezők játszanak szerepet, amelyek első pillantásra nem láthatók, és amelyek lenyomozhatatlan befolyások hatásai lehetnek, amelyek nem akarnak eltűnni, mintha vírusként rejtőznének a kapcsolatban, és már a legelején elindították volna a visszaszámlálást. Bizonyos értelemben semmit nem tehetsz ez ellen, csak annyit, hogy meglátod Istent a másikban, és tovább kutatod az Igazságot azzal kapcsolatosan, hogy ki vagy. Néha találkozom olyanokkal, akik kétségbeesetten kapaszkodnak egy kapcsolatba. Lehet, hogy azért, mert anyagilag kiszolgáltatottak, vagy mert félnek a magánytól, esetleg „a gyerekek kedvéért”. De kíváncsi lennék, vajon valóban annyira nemes dolog-e benne maradni egy szeretet nélküli kapcsolatban, amelyben tüzet okádunk egymásra, vagy úgy teszünk, mintha a másik nem is létezne. Ráadásul, ha még gyerekek is vannak, azt képzeled, hogy ők boldogok lesznek, ha ilyen ellenségesség vagy közöny árnyékában kell élniük? És a te szíved kibír egy ilyen helyzetet? A világ számos részén mindennapos dolog, hogy az emberek áldozatokat hoznak az életükben, amikor ilyen helyzetekben találják magukat – de soha nem kellene, hogy az Igazság ennek áldozatul

essen. Legtöbbször az emberi lények úgy végzik, hogy fájdalmas döntéseket kell hozniuk, mert nem képesek hitelesek maradni a kapcsolatokban. Egy kapcsolat csak akkor gyökerezik az Igazságban, amikor egy pár arra használja a kapcsolatban felmerülő nehézségeket, hogy meghaladják a bevésődött negatív hajlamaikat és kényszereiket, s ennek eredményeként eljutnak az igaz természetük mélyebb megértéséhez. Ha szakításon mentél keresztül, talán kényszert érzel, hogy bűntudattal és nosztalgiával tekints vissza a kapcsolatra. Lehet, hogy szelektív memóriát alakítasz ki. Azt gondolhatod: „Talán másképp tehettem volna a dolgokat.” De a spirituális fejlődésed azon lépcsőfokán nem tudtál másként cselekedni. Az élet egyszerűen így hozta. Ne hibáztasd magad emiattt! Ha magadat hibáztatod, és mindezek tetejébe még bűntudatod is van, akkor tudd, hogy ezek a hajlamok a „személyhez” tartoznak, ahhoz a képhez, amelyet magadról dédelgetsz, nem pedig hozzád. Gyakran elmondom, hogy az önmagadról alkotott elképzelésed szenved az önmagaddal kapcsolatos összes többi elképzelésedtől. Tehát ne fordíts több energiát a múlton való gyötrődésre, és ne spekulálj azon, hogyan fog kibontakozni az életed! Küldd el a szíved fájdalmát az Önvalóba, és mondd: „Fáj. Nem tudom, mit kellene tenni, de nem akarom az időmet és az energiámat arra vesztegetni, hogy csak várok és álmodozom. Itt hagyom magam, a te ölelésedben. Mi mást tehetnék még? Megadom magam.” Haza kell térned az igaz Önvalódba! A szívedből kell élned! Akkor a szemed felfrissül, és Isten szemén át kezded látni a világot. Az Igazság senki iránt nem elfogult – az Igazság egyetemes. Eleinte elképzelhető olyan reakció, amely borzalmasnak érződik, de mindez része a téveszméktől való megtisztulásnak. Te csak továbbra is merítsd az energiádat és az elmédet az Igazság felfedezésébe! Bárki számára, aki az életben nehézségekkel találja szemben magát, az a legnagyszerűbb lehetőség, ha ezeket az intenzív tapasztalatokat arra használja, hogy megvizsgálja, ki is a szenvedő. Ki issza meg a levét annak a bizonyos tapasztalatnak? Ez nem cinikus megközelítés, és nem az élet elől való menekülés. Nem. Ha tényleg visszavonod a figyelmedet, és ráközelítesz arra a tömegvonzási központra, ahol a

fájdalom a legintenzívebb, azáltal ismét érvényre juttatod az igazi erődet, amely mindig veled van. Ha kitartasz a vizsgálódás mellett, igazi, nem jelenségtermészetű felfedezést teszel: felismered, hogy nem tudod megtalálni önmagad szenvedő entitásként. Ehelyett feltárul, hogy az a térszerű tudat vagy, amelyben ez a zaj lejátszódik. De a tudat, ami vagy, nem vesz részt ebben, és érintetlen marad mindettől. Micsoda szabadság felfedezni ezt az Igazságot! Mivel az életedet az igaz, veled született szabadság felfedezésének szenteled, nem is kell mentegetőznöd, amiért nem vagy összhangban azokkal az emberekkel, akiknek az élete nem fordult az Igazság felé. Járd a saját utadat! Egy nagyobb erő van veled. Ott van ez az erő azokkal is, akikkel kapcsolatban nehézségeid vannak? Igen, bár azok az emberek talán ennek nincsenek tudatában. Te csak légy szilárd a szíved Igazságában, és ez az erő meg fog érinteni körülötted mindenkit.

HA SZINGLI VAGY Sokakban erős az a meggyőződés, hogy jobb kapcsolatban élni, mint egyedül. Már azt a kérdést is feltették nekem, hogy van-e társadalmi szerepük azoknak, akik egyedülállók. Erre azt kell mondanom, hogy természetesen van! De nem „szingli személy” vagy, hanem az Önvalóként egy egyedülálló Lény. Légy az! Nincs semmi baj az élet egyetlen kifejeződési formájával sem. Nem számít, hogy nőtlen vagy, randizol, házas vagy épp elvált vagy. Láttam egy nőt, két férfi közt ült, akik nagyon jó barátoknak tűntek. A hölgy mosolyogva mondta: „Mooji, ő a volt férjem, ő pedig a leendő férjem.” Az élet eljátssza a maga kis játékait. Szingli személy – mi ezzel a baj? A „személy” a gond, nem a „szingli”. Néha nem tudjuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy arra használhatjuk az egyedüllétet és az általa nyújtott teret, hogy növekedjük a bölcsességben. Használd az egyedül töltött időt a belső fejlődésre! Győzd le a felbukkanó egót, ami többek között abban a tendenciában mutatkozik meg, hogy azt hiszed, a teljesség állapotának eléréséhez szükséged van arra, hogy kapcsolatod legyen egy másik személlyel. Amikor az ego van szolgálatban, hajlamosabbak vagyunk a kétségbeesés helyéről érkezve belépni egy kapcsolatba.

Ha jól használod az idődet, amíg szingli vagy, és megszilárdulsz az igaz Önvalódban, akkor a belőled felszálló illat természetes módon vonz majd más lényeket. Ám ha az Igazság keresése csupán egy mások bevonzására irányuló stratégia marad, akkor még mindig engeded, hogy az ego álcázza magát. Ha egy kapcsolat meg van írva a sorsodban, akkor az természetes módon fog megtörténni, nem az a kétségbeesett hiányérzet határozza majd meg, hogy lennie kell melletted valakinek, hogy úgy érezhesd, rendben vagy. Kinövöd ezeket a tévképzeteket. Egy kapcsolat csak így lehet gyönyörű. Sok házas ember szeretne egy időre egyedülálló lenni. Azt hiszem, minden hosszú távú kapcsolatnak hasznára válna egy olyan időszak, amelyben a párok egy kicsit különválnának – nem azért, mert ez elő van írva, hanem önként. Még csak nem is különválásként kell gondolni rá. Nem azt jelenti, hogy egyenesen Las Vegas felé veszed az irányt, vagy összejössz más emberekkel. Arra való ez az időszak, hogy megtaláld a békédet az egyedüllétben, és ismét ellenőrizd, mi a fontos számodra. Mindenki egyedülállóként kezdi. Senki nem házasnak születik! Először így tanulunk meg élni. A szingliség lehet gyönyörű időszak, vagy lehet borzalmas periódus is, ez csak a gondolkodásmódodtól függ. Minden pillanatban hatalmadban áll meghatározni a tapasztalatodat. Neked, a létezőnek hatalmadban áll az energiádat a Lényed csendjében tartani, vagy hagyni, hogy magával ragadjon egy kondicionált gondolat. Gyerekkorunkban arra neveltek, hogy Ken és Barbie akarjunk lenni, ha felnövünk. De ha nem vetkőzzük le ezt a kondicionáltságot, akkor elszalasztjuk az egyedüllét szépségét. Végső soron mindannyian egyedül vagyunk, de az Önvaló felismerésével felfedezzük, hogy a világmindenségként vagyunk egyedül.

BURKOLÓZZ AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA! Felteheted a kérdést: hogyan bocsássunk meg azoknak, akik megbántottak, különösen azoknak, akiket szeretünk, és azt hittük, nem tudnának bántani minket. Kétféle módon bántódhatunk meg. Az egyik, amikor azért bántódunk meg, mert az emberek bántó dolgokat tesznek. A másik, amikor anélkül bántódunk meg, hogy bárkinek szándékában állt volna megbántani minket. Megbántódunk, mert

kivetítettünk valamit másokra, és azután őket okoljuk, amikor a kivetítéseinknek nem tesznek eleget. Lehetséges, hogy egyszerűen csak túl sokat várunk el a szeretteinktől. Ha hajlamosak vagyunk rengeteg elvárást támasztani mások felé, és feltételezni, hogy azokat a szükségleteket teljes mértékben beteljesítik, akkor elkerülhetetlenül csalódni fogunk. Egyszerűen túl sokat várunk attól, ami egy „személy”. Nem arról van szó, hogy fel kell adnunk a bizalmat – a bizalom természetesen fontos –, de fel kell hagynunk azzal a szokással, hogy rázúdítsuk magunkat a másikra. Ki kell durrannia ezeknek a buborékoknak ahhoz, hogy túl tudjunk lépni rajtuk. Így hát az élet szívességet tesz neked, amikor így vagy úgy cserben hagy, mert ezzel bátorít annak megtalálására, ami nem tud cserbenhagyni. De még azt is elvárások nélkül keresd! Hogyan tudsz megbocsátani másoknak? Az Önvaló felfedezése által. Amikor felfedezed az Önvalót, figyelmen kívül tudod hagyni ezeket a dolgokat – egyik sem nagy ügy. Többé semmit sem vársz el másoktól. Amikor nincsenek elvárásaid, meglátod, mennyivel könnyebb megbocsátanod azoknak, akiket szeretsz. Mit akarhatsz ennyire egy másik személytől? Vannak olyan emberek, akikről azt hiszed, soha nem fognak megbántani, aztán mégis megteszik. Ne tekintsd ennyire személyesnek az életet! Mozogj egy kicsit könnyedebben az életen át! Találd meg azt a helyet, ahol többé nem függsz másoktól, ahol a saját igaz Önvalódban pácolódhatsz! Ne feledd, hogy egyetlen emberi lény sem mentes a hibáktól! Ha egy angyal társaságában lennél, előbb-utóbb még ő is lehordhatna valamiért, és erre azt mondanád neki: „Nézd, nagyon sajnálom, de menned kell. Húzz vissza a mennybe!” De talán, ahelyett hogy kihajítanád az angyalt az ajtón, felismerhetnéd, hogy senki sem tökéletes, és akkor nem vennéd annyira személyes kérdésnek, ha kiderülne, hogy az a bizonyos személy végső soron csak egy ember. Tedd félre a másokkal kapcsolatos elvárásaidat, és ne próbáld körülfonni őket! Burkolózz az örökkévalóságba! A változhatatlan tudat hatalmasabb terében az emberek látszólagos hibái nem fognak

olyan mély hatást gyakorolni rád. Valójában meglátod, hogy ezek igazából nem is léteznek. Térj haza az Igazságba, és a kapcsolataid többé nem a szenvedésről szólnak majd. Ez mindenféle kapcsolatod előnyére válik, legyen szó családi vagy társkapcsolatról, az emberekkel való mindennapos vagy munkahelyi érintkezésről, barátságról. Valamennyit be fogja tölteni a bölcsesség, a fény és egy tágasságérzet. Oly sokan válaszolnak megnyílással, amikor egy olyan lény társaságában találják magukat, aki kiüresedett – nem a szó pszichológiai értelmében üres, hanem tiszta. Az elmenélküliségnek abban a tiszta állapotában valódi ürességet érzünk. Ez a semlegesség gyönyörű állapota, amely erőteljes vonzást gyakorol másokra. Olyan kevés ember üres – mindenki tele van! Az életünk bezártságérzetet keltővé vált, tele zűrzavarral, körül vagyunk bástyázva megbeszélésekkel, rengeteg észben tartandó és elintézendő dologgal, és hihetetlenül nagy nyomás alatt vagyunk. Tehát a tanácsom a következő. Ne különítsd el a kapcsolatokat az Igazságtól! Különben a kapcsolatok nem jelentenek mást, csupán a sír felé tartó vánszorgást, ismerősök társaságában. Ne csak „legyen egy kapcsolatod” – egy férfi és egy nő közt, közted és köztem, Tarzan és Jane közt. Egy élő kapcsolat nem ilyen! Az Igazságban gyökerező kapcsolat a tudatosság modellje, amely valóban segít hazajutnunk és felfedeznünk az Igazságot. Legyen szó akár a családról, akár a romantikus kapcsolatokról, vagy arról, ahogy a haverokhoz viszonyulunk, az összes efféle intenzív vagy elhúzódó kölcsönös viszony hajlamos felfedni azt, ami nem valós. Tehát dolgozz azzal, amit ezek a kapcsolatok a felszínre hoznak! Találd meg, hogy mi nem működik! Vállalj felelősséget, a szó legigazabb értelmében! Dolgozz azon, hogy megszabadulj minden olyan elképzeléstől, amely visszatart az egységbe való belépéstől! Aki kiüresedett, az jó eséllyel pályázik a boldogságra egy kapcsolatban, mert egy ilyen ember még csak nem is gondol a szeretetre, szerelemre kapcsolatként. Ő csupán spontán kapcsolódik a Lénye egységéből. Ez a tudatosság nagysága, a Létezés nagyszerűsége.

A családokban gyakran nézőpontváltásra van szükség. Hagyj fel az arra való várakozással, hogy ők változzanak meg! Neked kell annak a változásnak lenned, amelyet a világban látni akarsz! Amikor változunk, akkor mindannyiunkban van valami, ami tisztában van ezzel. Ez nem csupán látszat. Nem egy új stratégia. Nem egy új álca. Az egész energetikai rendszered másképpen viselkedik. Már nem jössz olyan könnyen izgalomba. Nem hagyod, hogy kihasználjanak. Egy új fény, egy új megértés és bölcsesség működik, amely minden egyes nappal egyre fényesebbé és tisztábbá válik. Lehet, hogy nem egyik napról a másikra, de a dolgok megváltoznak. Most anya az Isten! Valami ott benn tudja: Várjunk csak, Isten beköltözött hozzánk, és most anyában él.

Igazság és család AMIKOR FELFEDEZED annak Igazságát, aki vagy, egyfajta személytelen meghittségre is rábukkansz. Tudom, hogy furcsának tűnik a megfogalmazás, mert a meghittséget rendszerint valami nagyon személyes dolognak képzeljük. Én azt értem személytelen meghittség alatt, hogy ennek a szeretetnek nincs szüksége történetre, mert mindenkiben azonnal felismeri önmagát. Az ego érzete más: annak időre van szüksége, hogy lássa, jó ember vagy-e, beteljesíted-e az elvárásait, és így tovább. Ez történik az élet minden területén, de különösen erősen jelenhet ez meg a család közegében. A személyes meghittség létrejöttéhez elengedhetetlenek ezek a feltételek, de a szívből fakadó szeretetnek nincs szüksége rájuk. Ha az embereket csak személyiségeknek, illetve annak a szerepnek tekinted, amelynek a betöltését elvárod tőlük, akkor lehet, hogy szereted őket, de lehet, hogy nem, lehet, hogy kijössz velük, de lehet, hogy nem. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki egyforma: lényegünkben egyek vagyunk, de mindegyikünk egyedi a kifejeződésében. Az Önvaló felismerése után az egyéniség érzete jelen lehet még, de többé nem az ego szagát árasztja. A tudatosságod sokkal finomabbá válik. Felismeri, hogy minden benyomás pillanatnyi, és minden mozgásban van, de a tudatosság maga stabil, teljes és elégedett. Az Önvaló minden formában felismeri önmagát. Amikor így tudunk szeretni, elvárások és követelőzés nélkül, akkor belépünk a természetes harmónia szférájába.

SZÁNJ IDŐT AZ IDŐTLEN FELFEDEZÉSÉRE! Ahogy az emberek felfedezik az igaz természetüket, sokan eltűnődnek azon, hogyan viselkedjenek a családjukkal, főleg a gyerekeikkel. Számtalan kérdés merül fel: „Lehetséges az Önvaló felfedezése, ha a gyermekeim annyi időmet és energiámat követelik? Képes leszek gondoskodni a családomról akkor is, ha személyként eltűnök? Hogyan tudom megosztani ezt a felfedezésemet a szeretteimmel?” Hatalmas változások mentek végbe a családokban a szatszang következtében. Bár a kutatásnak nem ez a célja, de ha a család

egyik tagja elkezdi felfedezni az igaz természetét, akkor az egész család dinamikája átalakul. Ez a változás veled kezdődik – neked kell felismerned az Önvalót, mert te vagy az, aki nyitott rá. Fogadd be a maga teljességében, és aztán engedd, hogy a fény megossza magát, ahogy ő akarja. Ne aggódj túl sokat azon, hogy a szeretteid most rögtön részesülnek-e benne, sőt azt se várd el tőlük, hogy megértsenek! Csak szívd magadba teljesen ezt a megértést, merülj el benne, amennyire csak tudsz! Nem arról szól a dolog, hogy te részesülsz benne, és ezért aztán ők is részesülnek benne, de meg fogsz lepődni, hogy a te megnyílásoddal mennyire átalakul a családi dinamika. Ha kifejezetten anyai vagy apai, fizikai szemmel nézel, akkor eltűnődhetsz, hol fogsz teret találni a belső vizsgálódásra ennyi családi kötelezettség közepette. A szívedben kell megtalálni ehhez a teret. Nem létezik olyan helyzet, amely önmagában megakadályozná az Önvaló felismerését; csak azt hisszük, hogy ez lehetséges. Mi építjük fel a saját védekezésünket, ami börtönbe zár. Természetesen nem szándékosan teszünk így, de valahogy túlgondoskodóak vagyunk, így a bennünk lakozó bölcsesség nem jut akkora szerephez, amely elegendő lenne ahhoz, hogy tudjuk, miként kormányozzuk a hajónkat, hogyan irányítsuk a helyzetet. Néha az embernek ki kell lépnie a túlgondoskodásból, a túlzott aggódásból. Milyen bölcs lehet az iránymutatásod, ha kivetítésekben, elvárásokban, félelemben gyökerezik, és ezek a dolgok bizony bőségesen jelen vannak az egoisztikus elme birodalmában. Néha túlságosan törődünk másokkal, jóval több felelősséget veszünk a vállunkra, mint az szükséges lenne. Továbbra is szeretni fogod a családodat, és gondoskodni fogsz a szeretteidről, de azt is látni fogod, hogy nekik is megvan a saját útjuk ebben az életben. A bölcsesség segít megtenned ezt a fontos felismerést. Tiszteld a tered! A gyermekek igen sokat követelhetnek tőlünk, különösképpen az egyedülálló szülők esetében, de ne keress kifogásokat a korlátozott időd miatt! Ha csupán öt perced van, akkor légy teljesen jelen abban az öt percben! A Legfelsőbb tisztában van ezzel – a te öt percedben annyit tesz majd, mint ami másnál öt órába

telik, mert neked ennyi időd van. Azt mondom, hogy ez igenis lehetséges. A családokban gyakran nézőpontváltásra van szükség. Hagyj fel az arra való várakozással, hogy ők változzanak! Neked kell annak a változásnak lenned, amelyet a világban látni akarsz! Amikor változol, akkor mindannyiunkban van valami, ami tisztában van ezzel. Ez nem csupán látszat. Nem egy új stratégia. Nem egy új álca. Az egész energetikai rendszered másképpen viselkedik. Már nem jössz olyan könnyen izgalomba. Nem hagyod, hogy kihasználjanak. Egy új fény, egy új megértés és bölcsesség működik, amely minden egyes nappal egyre fényesebbé és tisztábbá válik. Lehet, hogy nem egyik napról a másikra, de a dolgok megváltoznak. Most anya az Isten! Valami ott benn tudja: Várjunk csak, Isten beköltözött hozzánk, és most anyában él. Megváltoztak a szabályok. Valami gondot visel rád. Ne zavarodj össze! Amikor feléd nyújtják ezt a spirituális étket, ne add tovább rögvest valaki másnak! Te edd meg! Szükséged van erre a táplálékra. A többiek majd esznek utánad. Ne őket etesd, miközben te a sarokban éhezel! Fel kell venned a kesztyűt! Már amúgy is jó helyzetben vagy, mert a szívedet hívja az Igazság. Óriási erő érkezhet hozzád, és megváltoztathatja a körülmények kibontakozásának menetét. Talán a helyzet egyenesen ezért könyörög. Ez eszembe juttat egy lányról szóló történetet, aki meglátogatta Pápádzsít. A fejem a lábadnál Ennek a fiatal lánynak egy olyan férfival volt kapcsolata, aki rendszeresen verte. Egy nap a lány egyszerűen megszökött, és Indiába ment. Ott találkozott Pápádzsíval, és vele élt egy darabig. Végül haza kellett mennie egy fontos családi eseményre. A családjának soha nem mesélte el a teljes történetet, a barátja pedig még tartotta a kapcsolatot a családdal, így tudta, hogy a lány hamarosan hazalátogat. A lány ezzel fordult Pápádzsíhoz: – Haza kell mennem, de félek, mi történik majd, amikor találkozom a barátommal. Lehet, hogy megpróbál majd alaposan elverni, mert egy szó nélkül elhagytam. Pápádzsí így felelt:

– Nem, nem, menj csak! Minden rendben van. A lány bízott Pápádzsí szavaiban, és felszállt a repülőre. De ahogy a repülő leszállt, kezdte nagyon nyugtalannak érezni magát. Amikor megkapta a csomagjait, és átment a vámon, ez az érzés rosszabbodott. Azután pár méterrel odébb meglátta a férfit, amint épp felé indul – először csak sétált, majd már szaladt. A lány azt hitte, a férfi rá fog támadni, és teljesen lefagyott. A családját sem látta sehol, csak ezt a felé rohanó férfit. Aztán a férfi hirtelen leborult, a fejét a lány lábához hajtotta, és átölelte mindkét lábát. A lány teljesen megdöbbent! Ez egyáltalán nem vágott össze a férfi jellemével. Még mindig félt, de amikor a férfi felállt, megkérdezte tőle: – Mit csinálsz? Miért csináltad ezt? A férfi azt felelte: – Annyira boldog voltam, hogy látlak, és rohantam, hogy megöleljelek. De amikor odaértem hozzád, olyan volt, mintha valamilyen erő lenyomott volna a földre, és a fejemet a lábadra tette volna. Soha nem felejtettem el ezt a történetet, mert ismerem ezt az erőt – mindig itt van. Amikor a szívedben meghozod azt a döntést, hogy ez az élet a szabadságé, ez az élet az Igazságé, akkor hatalmas erő siet a támogatásodra. Az életed derűssé, frissé és igaz módon erőssé válik. Ez az áldásom számodra.

AZ ÉLETEDET NEKED KELL HELYESNEK ÉREZNED Sok igazságkeresőre nehezedik nyomás a családja, elsősorban a szülei részéről, akiknek határozott elképzelése van arról, hogy neki milyennek kellene lennie. Én megértem a családi nyomást is. A legjobbat akarják számodra, a saját megértésük szerint. Gyakran azonban figyelmen kívül hagyják azt a fontos tényezőt, hogy az életedet neked kell helyesnek érezned. Az arra irányuló nyomás, hogy egy bizonyos módon élj, egy olyan meglehetősen fojtogató közeg kialakulásához vezethet, amelyet bűntudat, hazugságok, nyomasztó hangulat, zavarodottság, sőt akár a családtól való elidegenedés is jellemezhet.

Sokan átélik azt a tapasztalatot, hogy csalódást okoznak másoknak – én az édesanyámmal kapcsolatban éltem meg ezt. De amikor túljutottatok ezen, amennyiben ezek az emberek hitelesek, őszinték, akkor a hiteles oldaluknak újjá kell élednie. Persze van, aki nagyon makacs, sőt talán arrogáns és tudatlan is ezekben a kérdésekben, legalábbis egy darabig. Ám ez is a tudatosság játéka, és ha így játszódik le, te akkor is maradj hű ahhoz, amit a szívedben igaznak tudsz!

AZ ÖTÖDIK LÉPÉS Eljött az idő, amikor eljutottam az Igazság felismeréséhez. Egy darabig az édesanyám úgy érezte, hogy kedvére való az újjászületésem, de amikor meglátta, hogy a spirituális és vallásos kifejeződésem nincs összhangban azzal, ahogyan ő élte meg a kereszténységét, nem volt igazán boldog. Mivel a nézeteit egy kétezer éves történet támasztotta alá, a támadásai akkoriban igen erőteljesek és fájdalmasak tudtak lenni. Egy nap lehívott a szobámból, és azt mondta: – Kérlek, olvasd fel ezt a részt a Bibliából! Nos, ez hétköznapi dolog volt számomra. Abban a közösségben, ahol felnőttem, nem volt szokatlan, hogy a szülők azt kérték a gyereküktől: „Olvasd fel nekem ezt a részt a Bibliából!” Valójában meghatódtam, hogy úgy döntött, ismét ilyen módon oszt meg velem valamit. Elkezdtem olvasni: „Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Szodomára és Gomorára…” Amikor a szakasz végére értem, édesanyám egyszerűen annyit mondott: „Köszönöm!” Visszaadtam neki a Bibliát, és elindultam felfelé a szobámba. Ám amikor az ötödik lépcsőfokhoz értem, valami hirtelen megütött – bumm! –, és megértettem, hogy ez az anyám ítélete volt felettem. Azzal, hogy megmutatta ezt a bizonyos részt az Írásból, felfedte, hogy az elméje mit gondol rólam. Azt akarta, hogy keserű szájízem legyen: „Ne feledd, mi történt Szodomával és Gomorával!” Ahogy az ötödik lépcsőfokhoz értem, az egész lényem remegett, és pár másodpercig csak álltam sóbálványként. Aztán azon kaptam magam, hogy rohanok le a lépcsőn, és megkérdem tőle: – Anya, miért kérted, hogy pont ezt a bizonyos részt olvassam fel?

Ő ártatlanul így felelt: – Hát, nem is tudom. Én pedig hihetetlen dühöt éreztem a támadása és a tagadása miatt is. Kellemetlen, fanyar érzés volt. Ez az eset valójában fordulópont volt az édesanyámmal való kapcsolatomban, bár beletelt néhány évbe, mire láthatóvá vált a kapcsolatunk új iránya. Jó darabig cipeltem magamban ezt a neheztelést. Még azt is megtagadtam, hogy hozzájáruljak a Jamaicából Londonba való visszarepülése költségeihez, amikor a testvéreim erre gyűjtöttek pénzt. Amikor édesanyám már Londonban volt, néha keresztény vallási műsorokat nézett a tévében, de ha az övétől eltérő felekezetű egyházról volt épp szó, akkor ilyesmiket motyogott közben: „Ó, igen, ezek egyenesen a pokolba tartanak, úgy bizony!” Egyszer, amikor ott ültem mellette, és hallottam, ahogy ítélkezik, ismét éreztem, ahogy a régi düh fellángol bennem, de ahelyett, hogy én is ítéletet mondtam volna felette, azon kaptam magam, hogy így szólok: – Anyu, ha most Jézus itt ülne melletted, vajon örülne annak, amit mondtál? Rengeteg düh ömlött szét bennem, de valamilyen belső erő átalakította a haragot, és módot talált rá, hogy nyugodtan, a Biblia nyelvét használva szólítsam meg az édesanyámat. – Micsoda, mi van? – kérdezte ő. Én pedig megismételtem: – Azt mondtad, hogy azok az emberek ott a tévében mind pokolra jutnak. Vajon Jézus örülne, hogy így ítélkezel felettük? – Ezt mondtam volna? – Bizony, ezt mondtad. – Ó, hát ez nem jó! Meglepett a válasza. A szívem azonnal meglágyult iránta. Attól a naptól kezdve megváltozott a viszonyunk. Korábban nem láttam, hogy az édesanyám csak ugat, de nem harap. Nem volt olyan szűklátókörű, mint ahogy hittem. Nagy fokú alázat volt benne, amit a vad ítélkezés álcája mögé rejtett. Ám alatta valami nagyon gyengéd bújt meg. Így javult meg a kapcsolatom az édesanyámmal. Ő nemrégiben elhunyt, de sok éven át a gyerekei közül én voltam a legoldottabb

viszonyban vele. Ha tett valamilyen ostoba, szűklátókörű megjegyzést, én nem ijedtem meg, de nem is haboztam szóvá tenni neki. Azt mondtam, „milyen álszent vagy!”, mire ő nevetett. Ám annak ellenére, hogy a kapcsolatom az édesanyámmal megváltozott, máig előfordul, hogy amikor egy lépcsőn megyek felfelé, az ötödik lépcsőfoknál erős érzelmek rohannak meg. Szinte megdermedek, mintha valami megragadna. Ezt az érzést gyorsan követi a „minden oké… elmúlt” érzete. Gyorsan elmúlik az érzés, mert tudom, hogy a testi összehúzódásnak igazából semmi köze az édesanyámhoz, és az a személy, aki ő akkor volt, már régen nem létezik, sőt már jóval a halála előtt sem létezett. Valójában az a személy talán csak az én vele kapcsolatos érzékelésemként létezett. Mégis ott az az ötödik lépcsőfok – mit tegyünk vele? Semmit, felejtsük el! Az ötödik lépcsőfok egyszerűen semmi. Ne várj semmire, mielőtt felfedezed, hogy ki vagy igazából – a körülményekre, a múltra vagy a családod hozzáállásának megváltozására semmiképpen se! Ha valamilyen emlék zavar, akkor hajítsd el! Ha ezt nem tudod megtenni, akkor tedd a vizsgálódásod tárgyává! Néha valami olyasminek az emlékében élsz, amit valaki talán elkövetett. Még az is lehet, hogy az illető nem szándékosan tette, de téged mélyen eltalált a dolog, és egész életedben cipeled magadban. Aztán egyszer odamész ahhoz az emberhez, és így szólsz hozzá: – Egész életemben szenvedtem amiatt, amit tettél. – Miért? Mit tettem? – Tudod! Aznap, amikor elvetted a cukorkámat, és a húgomnak adtad. Attól a naptól fogva tudtam, hogy őt jobban szereted, mint engem. – De adtam neked egy másik cukrot, mert azt hittem, azt jobban szereted. – Igen, de én a másikat akartam. Sok emlékünk pontosan ilyen félreértelmezésekből jött létre. A szenvedés ilyen dolgok köré épül. És az ilyen emlékek felnagyítódhatnak, és egy kis hógolyóból irtózatos lavinává növekedhetnek. De ha az eredeti formájukat látnád, akkor kinevetnéd őket. Olyan sok emlékünk alapja az, ahogy az

eseményeket érzékeltük, hogy az érzékelésünk megváltoztatása alapjaiban megváltoztatja a múltukat is. Bármi is történt a múltban, el kell fogadnod, és tovább kell lépned. Nem tesz jót neked, ha az emlékeiden rágódsz. Senkinek nem származik előnye belőle. Egy, az ötödik lépcsőhöz hasonló hatás megakadályozza, hogy az Önvaló légy? Egyáltalán nem! De ha azt gondolod, hogy „soha nem leszek tökéletes, amíg le nem győzöm az ötödik lépcsőfokot”, akkor az ötödik lépcsőfok hatalmas problémává válik számodra. Pedig az egyáltalán semmi! A traumatikus emlékek olyanok az elmében, mint a magok, amelyek csak akkor indulnak növekedésnek, ha a figyelmünkkel és a beléjük vetett hitünkkel öntözzük – és te bőségesen locsoltad őket. Hagyd ezt abba! Már az is megadja nekik a növekedésükhöz szükséges figyelmet, ha azt gondolod, hogy fontos megszabadulnod tőlük. Egyszerűen csak feledkezz meg róluk! Emlékezz az Önvalódra! Te most vagy. Az volt. Az Önvaló nem „volt”. Az van. Nem emlék. Az emlék benne működik. Mindezek a dolgok, mindezek a történetek benne vannak, de ő érintetlen. Te ez az érintetlen vagy.

AMIKOR KAPSZ EGY LÖKÉST AZ ÉLETTŐL Egy nő eljött szatszangra, és elmesélt egy történetet a barátnőjéről, akinek meghalt a férje. A férj végakarata szerint a ház technikailag a gyermekeké lett, de a nő élete végig a házban maradhatott volna. Ám a fia kidobta a házból! A saját fiad kidob a házból – el tudod ezt képzelni? A gyermekeid a te házadban laktak, gondoskodtál minden szükségletükről, és most az utcán találod magad. De ne gondold, hogy ez szükségszerűen rossz! Szomorú dolognak tűnhet, de sokak épp az ilyen események hatására kezdik elfogadni saját természetüket szabad létezőként. Ha ennek a nőnek helyén van a szíve, akkor jó hasznát veszi ennek a tapasztalatnak, és egy nap hálásan visszatekintve így szól majd: „Élet, köszönöm neked, amit a fiam tett! Nemcsak azért tartozom

köszönettel neked, mert kihajítottak az otthonomból, hanem azért is, hogy kihajítottak az életemből!” Az isteni Igazság kihajít önmagadból, és betölti a távollétedben felszabaduló teret. Te lenni akarsz valami, el akarsz jutni valahová, kapaszkodni akarsz valamibe, de az élet néha egyszerűen kihajít. Ha javarészt racionális gondolkodású vagy, akkor ennek talán nem látod sok értelmét. Amikor elképzeled, hogy milyen lenne, ha kidobnának az otthonodból és az életedből, az borzalmas dolognak tűnhet, de valóban átélni ezt akár színtiszta öröm is lehet. Ahelyett, hogy csak léteznénk, rengeteg időt töltünk azzal, hogy az életünkön törjük a fejünket, fantáziálunk, vetítgetünk, és újraéljük az emlékeket, ezzel helyettesítve az „itt és most”-ot. Ebben a folyamatban mindig valahol máshol kószál az elménk, és elszalasztjuk az élet nagyszerűségét, az igaz Önvalónk valóságát. Tehát néha szükségünk van egy lökésre. Ez a lökés érkezhet valami látszólag hétköznapi dolog képében, például a fejedre pottyanhat egy madár – platty! Lehet, hogy pontosan ez az, ami bátorságot ad, hogy megfordítsd az életed. Ez az ágról aláhulló kegyelem. Egyszer egy férfi az alábbi történetet mesélte el szatszangon. Nincs számomra semmi Azon a környéken, ahol a partneremmel éltem, nagy baráti körünk volt, akik mintha a családunk lettek volna. Az emberek felkerestek minket a problémáikkal, a tanácsunkat kérték. Mi mindig segítettük őket, és lojálisak voltunk hozzájuk. Azután egy nap derült égből villámcsapásként a társamat valaki mással találtam az ágyban. Azonnal szakítottam vele. Teljesen kétségbeestem, de aztán hirtelen eszembe jutott: „Legalább itt vannak a barátaim, akikhez fordulhatok.” Fellapoztam a címjegyzékemet. „Rendben, felhívom George-ot.” – Helló, George! Mi újság? Beszélhetnék veled? – Ne haragudj, haver, most nem. Visszahívhatlak? Most nagyon elfoglalt vagyok. „Semmi gond – gondoltam –, felhívom Mattet.” – Szia, Matt, hogy vagy? – Itt Matt üzenetrögzítője. Elutaztam egy hétre. Majd visszahívlak.

„Rendben, akkor Susant hívom.” – Helló, Susan, David vagyok. – Helló, David! Mizújs? – Beszélhetnék veled valamiről? – Jaj, David, sajnálom, most nem vagyok túl jó lelkiállapotban. Én vagyok az utolsó ember, akivel beszélni szeretnél, hidd el! De semmi személyes, ugye megérted? Talán valamikor máskor. És ez így ment tovább, ahogy végigmentem a listámon. Ezek voltak azok a barátok, akikről azt hittem, számíthatok rájuk, mert én mindig kész voltam mindent félretenni értük. Ám a kín és a példátlan gyötrelem napján, amikor én kerültem abba a helyzetbe, hogy felhívjam őket, senkit nem értem el. Mit tehettem volna? Olyan fájdalmas volt számomra az otthonunk, hogy muszáj volt valahova elrohannom. Azután, amikor egy idegen hotelszobában ültem, távol az otthonomtól, láttam, hogy olyan vagyok, mint egy folyóvízen ringatózó falevél, amely gyorsan süllyed. Az elmém azt sikoltozta: „Nem, nem! Nem akarok egyedül elsüllyedni az életem mocsarában! Kérlek, ne! George, hol vagy? Matt, hol vagy? Susan, hol vagy? Mildred? Frank? Áááá!” De senki nem volt ott, hogy megmentsen. Azután hirtelen minden egészen másnak tűnt, mint egy pillanattal korábban. Hűha! Eljutottam arra a helyre, ahová mindig is féltem elérni: az életem legmélyére. Fenséges volt! Olyan boldog voltam, hogy e-mailt akartam írni az összes barátomnak, hogy megköszönjem, hogy nem voltak elérhetők – és nem cinikus megjegyzésként, hanem őszinte hálával, mert tényleg arra volt szükségem, hogy egyedül legyek. Annak a pillanatnak csak az enyémnek kellett lennie. Az elmém egy barát kezét akarta fogni, de senki nem volt mellettem. A szívemben most nincs neheztelés. Inkább megbecsülést érzek irántuk, és hálás vagyok az életnek, hogy nem voltak ott számomra. Most az egyszer semmi sem volt ott számomra – csak a semmi. Ez a férfi padlót fogott, és teljesen egyedül volt. Mégis életében először igazán elevennek érezte magát, és a szívében túlcsordult a szeretet.

Amikor az emberek azt mondják, hogy az életük darabokra hullik, tudom, hogy ez általában mit jelent: épp valami sokat ígérő dolog történt. Ez a darabokra hullás általában egy jobb helyre vezeti az embereket – kivéve, ha olyan az elméjük, hogy ragaszkodik az események negatív értelmezéséhez. Ha ilyen, akkor megszenvedik ezt a tapasztalatot. De végül ők is fejlődhetnek általa, és felismerhetnek valamit, ami mindig is ott volt. Egy ilyen darabokra hullás lehet az a katarzis, amely visszahajít önmagadba, mert tükörként szolgál, felfedve annak az igazságát, aki vagy. Ez a felbomlás nagyszerű pillanat. Tehát ne veszítsd el ezt a lehetőséget azáltal, hogy félreértelmezed a helyzetet, és úgy gondolod, ennek nem szabadott volna megtörténnie! Van egy mondás: „Leégett a pajta, most már látható az égbolt.”{4} Néha a pajtának le kell égnie, és a kincseidet el kell veszítened ahhoz, hogy újjászüless. Az elme be akarja biztosítani magát, hogy ismerős dolgokkal vedd körül magad. Látod a megnyugtató referenciapontokat magad körül, de eljöhet a pillanat, amikor többé nem találod őket. És ez lehet a legnagyobb áldás számodra. Nyugati kultúránk nagyon nehézzé teszi, hogy megelégedettségben éljünk. Mindannyiunkat arra kondicionáltak, hogy úgy érezzük, létezik valamilyen mélyben meghúzódó probléma, amelyen először úrrá kell lennünk, s csak azután lehetünk szabadok. Gyakran a körülményeinket hibáztatjuk: „Egy csődtömeg vagyok, mert az élet ridegen bánt velem!” „A családom tette ezt velem.” „A kormány az oka mindennek. A rendőrség!” Vagy magunkat hibáztatjuk: „Nem, én teszem ezt önmagammal. Az elmém!” „Nem vagyok elég áhítatos.” „Nem tudok eléggé összpontosítani! Nem gyakorlok annyit, amennyit kellene.” A kultúránk által belénk táplált hit, miszerint áldozatok vagyunk, és valami mássá kell válnunk, mint amik vagyunk, védekezővé és pesszimistává tesz. Ha azonban az Igazság szemével nézel, felfedezed, hogy valójában nincs semmi probléma. A nyugtalanságérzetünknek nincs semmiféle jelentőségteljes oka, hanem egyszerűen az elégedetlen elme okozza. Bizonyos értelemben függünk a problémáktól: betegnek kell lennünk, túlterheltnek kell lennünk. Vannak, akik csak akkor boldogok, amikor

panaszkodnak, csak akkor elégedettek, ha siralmasan érzik magukat. Mindezt nehéz, furcsa, sőt fájdalmas lehet hallani, de olyan igazság rejlik ebben, amely felszínre akar kerülni. Aki szabad, az levetette a személyiség viseltes ruháját – de nem undorral, nem reaktív módon. Csupán arról van szó, hogy a mélyebb látás és megértés kényszerítő erején keresztül az emberek felismerik: „Nem én vagyok a cselekvő, nem én reagálok, és nem én veszek részt az interakcióban.” Inkább úgy tűnik, hogy valami elvégzi mindezt, és te az vagy, aki megfigyeli e mozgásokat. Kezdetben még úgy érzed majd, hogy te ülsz a vezetőülésben. Azután, ahogy növekszik a bölcsességed, egyre gyakrabban látod majd magad utasként, az események nézőjeként. Végül pedig meglátod, hogy valójában mind a vezető, mind az utas érzetének a tanúja vagy. Nincs szó, amely megnevezhetné a tiszta tudat ezen állapotát, de mégis szabadságnak, felébredésnek, megvilágosodásnak, Buddha-természetnek, Krisztus-fénynek nevezzük. Hívd, aminek akarod, a nevek nem fontosak. Csupán mutatók. Szeretem elmondani, hogy ugyan a szatszangot több száz emberrel kezdjük, de végül csak a jelenlét marad. A személytől a jelenlétig – ott a belső megértés tere, ami te magad vagy, és ez se nem könyvtár, se nem merevlemez. Nem kell valakinek lenned, de ezt tartsd titokban! Lehet, hogy kívül továbbra is olyannak tűnsz, mintha „valaki lennél”, de belül teljesen megfőttél, tökéletesen üres vagy. Szokj hozzá, hogy üresnek érzed magad! Figyeld meg, ahogy az élet nem elkészül, hanem inkább kibontakozik ebből a tágasságból! Hogyan? Gondolj a hajszálaidra: azok vajon a fejbőröd alatt található vastag hajcsomóból nőnek ki? Nem, ott nincs semmi. Akkor ezek honnan jönnek? Minden ugyanilyen. Hol vannak a virágok, amelyek hamarosan megjelennek a faágakon? Egyszerűen magából a fából virulnak ki, és a növénynek sehová sem kell mennie, hogy megszerezze őket. Az életed is egyszerűen önmagától virágzik, önmagától bontakozik ki. Nincs egy „fa” a fában, nincs egy „felhő” a felhőben, nincs egy „ló” a lóban. És

nincs egy „személy” az emberi testben. Csak a tudatosság van, és az életerő tánca. Ismerd fel mindennek az egyszerűségét, és sütkérezz a változhatatlan öröm fényében!

Ezzel a friss felfedezéssel, megértve, hogy az igaz Önvalód a tiszta tudat, képes vagy érezni, hogy nem vagy azonos a pszichológiai elme dinamikus tevékenységével. Tudatában vagy az elme összes régi szokásának, tudatában vagy, hogy ezek milyen beszűkültségérzetet tudnak kelteni benned, és látszólag mennyire eltakarják a jelenlét érzetét. Az önkutatás erejével képes leszel kiszabadulni a káprázat bűvöletéből, és visszanyerni az Önvalódat.

Gyógyulás a meghaladás által A SZATSZANG RÉSZTVEVŐI KÖZÜL néhányan már rengeteget szenvedtek az életben, van aki betegség, mások testi, szexuális vagy érzelmi traumák következtében. Vigaszt találtak, és ráleltek valamilyen módszerre, amelynek segítségével megbirkóztak e szenvedéssel, és ez jó dolog. De eljutnak egy pontra, amikor már nem csak megbirkózni akarnak vele. Valaki azt kérdezte tőlem: „Ki akarok szakadni a történetem csápjai közül, de úgy tűnik, a jelenetek újra és újra lejátszódnak, vég nélkül. Véget tudok vetni ennek?” Én azt mondom, igen, most rögtön véget vethetsz neki. De pontosan látnod kell, hogy mi az, aminek vége szakadhat, mert ha el akarod oszlatni ezt a káprázatot, akkor a látásodnak tisztának, a szándékaidnak hitelesnek kell lenniük. A hamis önazonosságodba vetett hit akár ma véget érhet. A szenvedés és az érzelmi sebek nem gyógyulhatnak meg igazán, nem lehet őket teljesen meghaladni intellektuális okfejtés által. A meghaladásnak megértés útján kell megvalósulnia. Ha mélyen önmagunk szemlélésébe merülünk, akkor továbbra is hitelt adunk annak, ahogy személyesen tapasztaljuk az életet, és azoknak a személyiségeknek, amelyeknek önmagunkat hisszük. Az elme pszichológiai aspektusa az emlékekkel és a traumákkal való azonosulás erején és szorításán keresztül már épp elég hosszú ideje köti le a figyelmedet, és szívja el az energiádat. Ha olyasmitől szenvedsz, ami a múltban történt, akkor azt a szenvedést az emlékekkel, kivetítésekkel és képekkel való azonosulásod okozza. Sokan vannak, akik gyermekkorukban vagy kamaszkorukban traumatikus élményeken mentek át, és képesek voltak ezeket a tapasztalatokat arra használni, hogy legyőzzék az így létrejött akadályokat. Ám mások még mindig a nyakukban cipelik áldozat voltuk terhét. Sőt néhányan még mindig dédelgetik a sérelmeiket, holott az elkövetők már jó útra tértek. Az is lehet, hogy mostanra ugyan már jóban vannak azzal a személlyel, de egy részük ennek ellenére még mindig szenved a fájdalmas, személyes emlékektől. Mindannyiunknak fel kell ismernie, hogy a tiszta tudat – az Önvaló – érintetlen marad, még ha a legnehezebb emlékek vagy

traumák bukkannak is felszínre. Ám ezzel egyidejűleg a tudat dinamikus kifejeződésében élünk, amely életként nyilvánul meg, akként, amit létezésnek nevezünk – egy olyan világban, ahol megtapasztaljuk az időt, az emlékeket és az énérzetet, és ahol arra is képesek vagyunk, hogy olyan kérdésekre nézzünk rá, mint például az érzelmi sérülések gyógyítása. Hamarosan látni fogod, hogy az elme gumiobjektívként való működésének hajlamát felerősíti az e perspektívába vetett hited, illetve a puszta megszokás ereje. Amint képes vagy átlátni az elme állhatatlanságán, valamint azon a hajlamán, hogy a problémákat helyezze a középpontba, és a megszállottjukká váljon, azonnal könnyebb lesz elengedni őket, és visszatérni a panoramikus látáshoz. Még akkor is a semleges és képek nélküli tanú helyzetében maradsz, amikor mélyen belemerülsz a mindennapi életbe. És mivel a jelenlét által és a jelenlétként tapasztalod az életet, többé nem fogsz leásni a múltba vagy kivetíteni a jövőbe. Minden mozgás, amit életnek nevezünk, úgy fog megjelenni, mint az írás a vízen – eltűnik, már pillanatokkal később sem lesz olvasható. Ha nem nyomod meg a „Mentés” gombot, akkor nem kell megnyomnod a „Törlés”-t sem. Csak maradj semleges, és hagyd, hogy az emlékek játsszanak, és elfoglalják a teret, amit be kell tölteniük, miközben te az időtlenségben gyökerezel!

ÚTMUTATÓ AZ ÖNKUTATÁSHOZ Maradj a tudat! Bizonyos fogalmaknak könnyű hátat fordítani, és azok minden különösebb felhajtás nélkül szertefoszlanak, ám ha egy kérdés vagy probléma a folyamatos figyelmedet követeli meg, és nem könnyű elfordulnod tőle, akkor szembe kell nézned a mélyen bevésődött negatív mintával, vagyis vászanával. Leplezd le és tárd fel az önkutatás fényében! Te nem az vagy, amit érzékelsz, így azonnal tudni fogod, hogy nem lehetsz az, amit tapasztalsz. Sőt még csak az sem te vagy, akivel azok a tapasztalatok – jók vagy rosszak – megtörténnek. Akkor hát ki vagy te? Állj meg, és figyelj befelé! Szerezz bizonyosságot arról, amire rámutatok! Irányítsd át a figyelmedet a jelenségek birodalmában lévő elméről arra az üres térre, amely akkor marad, amikor minden

meghatározhatót és megismerhetőt valótlanként elhajítunk. Most pedig nyerj megerősítést ebben a bensőségességben – ez a te osztatlan Önvalód. Te vagy a tudat, amelyben minden megjelenik és eltűnik, de a tudat maga nem a jelenségek által jött létre, és eleve soha nem is keletkezett. Ebből a tudat-énből még a tudatosság jövés-menésének is tudatában vagy. Tehát te már az érzékelés működésének képességét megtestesítő tudatosság előtt léteztél, az előtt a tér előtt, amelyben a jelenségek érzékelése történik, amint felöltik a valamiként való létezés formáját, majd ismét szertefoszlanak a semmiségbe. Maradj a tudat! Miért néznénk ezen a módon? Mert ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata (Honnan látható mindez? Milyen önazonosságból nézek? Ki vagyok én, az érzékelő?) a legfontosabb lépés, amit a forma nélküli természetünk belső felismerésének irányába tehetünk. És ha nem tisztázod és nem szilárdítod meg az igaz helyzetedet a forma nélküli végső látóként, akkor továbbra is a jelenségtermészetű tapasztalóval, az egóval azonosítod magad. Így elkerülhetetlenül felbukkan majd néhány gondolat, emlék vagy esemény, és megragadja a figyelmed. Megint kibillensz az egyensúlyból, és azon kapod magad, hogy belecsúszol a személylét ismerős, mégis instabil állapotába. És e csúszás során elszalasztod a lehetőséget, hogy észrevedd: még az emlék is jelenségtermészetű.

A SZENVEDÉS VÉGE Ellenvetheted: nem hiszed, hogy véget érhet a szenvedés. Valahogy képtelen vagy elhinni, hogy ez lehetséges. Azt mondom, soha ne higgy el semmit, mert a hit olyasmire vonatkozik, ami a jövőben van! Erőteljesen hiszel a múltban is. De annak már vége – azt csak az emlékeidbe vetett hited és az azok iránt érzett érdeklődésed tartja fenn. Olyan ez, mintha az első találkozásunk alkalmával a gyerekkori fotóalbumod képein kívül semmi mást nem akarnál megmutatni nekem. Azt mondom erre: „De most itt vagyunk.” Te azt feleled: „Ez voltam hat-hét évesen, és nézd, ezen tizenöt vagyok.” Én azt

mondom: „De most itt vagy. Jobb vagy, és nagyszerűbb, mint bármiféle fotóalbum. Friss vagy. Az album nem az.” Friss vagy, de valami nem bízik ebben. Szeretnél megőrizni valamit, mintha azzal szilárdabbá tehetnéd a talajt, amelyen állsz. Miért félsz annyira attól, hogy egyszerűen az légy, aki valóban vagy? Mert ha azt mondod magadnak, hogy „el kell engednem a történetemet”, az olyan érzés, mintha elveszítenél valami értékeset, és ez úgy tűnik számodra, mintha növelné a szenvedésed. De valójában ez a szenvedésed elengedése. Gyakran hallottam Pápádzsítól annak az embernek a történetét, aki a bölccsel, Srí Nisargadattával beszélgetve így szólt: „Uram, hallgattam önt, és elhiszem minden szavát. De hogy őszinte legyek, velem az a helyzet, hogy állandóan szenvedést tapasztalok.” Maharaj így felelt: „Nem, amit mondasz, az nem igaz. Nem szenvedést tapasztalsz. Elszenveded a tapasztalásodat.” A szenvedés nem egy dolog. A fájdalom az, de a szenvedés nem. Az a szemlélet áll mögötte, amely akkor bukkan fel, amikor úgy érezzük, hogy a személylét csapdájába estünk, és így siránkozunk: „Az élet ellenem van! Nem tudom, mit tegyek.” Azután megteremtjük a szenvedésérzetet, amellyel kínozhatjuk magunkat. A személyléttel való azonosulás érzetében gyökerezik minden szenvedés. A gond az énfogalmunkban keresendő. Amint ezt felismerjük, hiteles változás következhet be, de valami továbbra sem tágít: „Segítség! Gondjaim vannak!” Erre azt mondom: „Nem csupán gondban vagy, te magad vagy a gond.” Magadban így szólhatsz: „Ez sérteget engem!” Holott valójában segítek neked. Kimerítő a személyes szinten dolgozni, mert a személylét sok figyelmet és energiát igénylő állapot – ráadásul nem is egy valódi állapot. Az öreg hölgy a gardróbban Történt egyszer, hogy két barátnő újra egymásra talált, miután sok-sok éve megszakadt köztük a kapcsolat. Azonnal úgy intézték, hogy pár napot együtt töltsenek az egyikük csodaszép, vidéki házában. Mindketten izgatottak voltak, mert egykor igen közeli kapcsolatban álltak, és sok pótolnivalójuk volt. Amikor a látogatóba érkező barátnő megérkezett, a barátnője lelkesen fogadta: „Isten hozott, kedvesem! Olyan nagyszerű, hogy

ismét látlak!” Leültek, elmesélték egymásnak, mi minden történt velük az elmúlt években, jó pár órát beszélgettek. Gyönyörű viszontlátás volt. Már későre járt, mikor a látogatóba érkező barátnő kezdett elfáradni, így hát a vendéglátója így szólt: „Megmutatom a szobádat.” Felvitte a bőröndöt a vendégszobába, jó éjszakát kívántak egymásnak, és mindketten nyugovóra tértek, ki-ki a saját a szobájában. A vendég alváshoz készülődve odament a gardróbhoz, hogy elpakolja a holmiját. Ahogy kinyitotta az ajtót, hátraugrott és felsikoltott – egy öreg hölgy volt a gardróbban! Az öreg hölgy nyugodtan üldögélt a szekrényben, fehér kesztyűt viselt, és egy kis kézitáskát tartott az ölében. A vendég azt gondolván, hogy kísértetet lát, sikítozva rohant le a lépcsőn. A barátnője, aki hallotta a zűrzavart, a szobájából kiszaladva kérdezte: – Mi történt? A remegő vendég így felelt: – Kedvesem, sajnálom. A szoba nagyon szép, de egy öreg hölgy, egy kísértet üldögél a gardróbban! A barátnő értetlenül kérdezte: – Hát te meg mi az ördögről beszélsz? Én építettem ezt a házat, és évek óta itt lakom. Soha senki nem halt meg itt. Hogy lehetne egy öreg hölgy kísértete a gardróbban? De a vendég esküdözött, hogy ő bizony látta. „Menjünk, nézzük meg!” – javasolta a házigazda. A vendég lassan megnyugodott, és összeszedte a bátorságát, hogy kövesse a barátnőjét a szobába. A barátnő kinyitotta a gardróbot és elmosolyodott. Azonnal látta, hogy mi történt. A gardróbban egy széken egy kis kézitáska és egy pár kesztyű hevert, és éppen felettük egy ruha lógott. A holdfényben és a szélben hajladozó fák árnyéka miatt valóban úgy tűnhetett, mintha egy idős hölgy lenne ott – különösen, ha az ember fáradt, és amúgy is hajlamos könnyen felizgatni magát. A barátnő megkérdezte a vendéget: „Hol van az öreg hölgy? A vendég benézett a gardróbba, és meglátta a kesztyűt, a kézitáskát, a széket és a ruhát. Azonnal rájött a tévedésére, és megértette, hogy félreértelmezte a látottakat, és csak úgy hitte, hogy kísértetet lát.

– Ó, Istenem! Sikerült halálra rémítenem magam, és a frászt hoznom rád. Sajnálom. Milyen megvadult elmém van! Most már fogok tudni aludni. Jó éjszakát! – ezzel mindketten lefeküdtek. Reggel, amikor a vendég lejött reggelizni, megkérdezte a barátnőjét: – Hogy aludtál? – Nagyon jól, és te? – Én egy szemhunyást sem aludtam. – Miért nem? Mi történt? – Az öreg hölgy még mindig a gardróbban van! – Mi a csodáról beszélsz? – kérdezte a vendéglátó. – Azt hittem, ezt tegnap éjjel megbeszéltük. – Ott van, mondom! Nem tudom, hogy lehetséges, de ott van. Így hát megint felmentek együtt, hogy fényes nappal is megnézzék a gardróbot. – Nézd, ez csak egy ruha! Eltegyem innen? – Igen, légy szíves! És kérlek, vedd ki a kesztyűt és a kézitáskát a gardróbból, és vidd át őket a te szobádba! A nap remekül telt, a vendég ebéd után még szunyókálni is tudott egy kicsit a szobában. Amikor eljött az este, ismét mindketten a szobájukba mentek. Másnap reggel a vendég így szólt a barátnőjéhez: – Ma hazamegyek. – Miért, mi történt? – Ne haragudj, de az öreg hölgy még mindig nem hagy nyugton. Tudom, hogy elvittél onnan mindent, de valahányszor becsukom a szemem, ismét őt látom, ahogy ott ül és bámul rám. Ezen a történeten nevetünk, igaz? Milyen ostobának tűnik a látogató, amikor olyasmit lát, ami nincs is ott. Lehet, hogy nem szeretjük elismerni, de mi is ilyenek vagyunk egy kissé. Az emberek azt mondják: „Ez a dolog állandóan előjön, és tényleg aggaszt.” Akkor odavezetlek az önkutatás tükréhez, és felfedezed, sőt meggyőződsz róla, hogy nincs ott semmi. Nincs odabenn semmiféle „személy”, aki ténylegesen áldozat lehet. Tényleges áldozat nélkül pedig a zavaró dolog úgy eloszlik, mint a felhők egy szép nyári napon. Megkönnyebbülsz, hálás vagy. De aztán hamarosan előállsz a következőkkel: „Tudod, mindent olyan tisztán láttam, de azután

csak ott üldögéltem, és az elmém teljes erővel visszatért.” Vagy azt mondod: „Az elmémmel semmi gond nincs a meditáció során, de tudom, hogy csak arra vár, hogy elkaphasson, amikor visszamegyek a munkába.” Amikor ez történik, én csak azt a kérdést tudom feltenni, amit már annyiszor megkérdeztem: „Mi az az elme, amiről beszélsz? Ki az a »személy«, aki szenved?” És ismét emlékeztethetlek arra, hogy mindez illúzió – pontosan annyira valótlan, mint az elképzelt hölgy a gardróbban. Amikor felbukkannak ezek az erős gondolatok vagy érzések, akkor már ismerjük a feltörő rettegést, de valójában arra van szükségünk, hogy megnézzük, ki az, aki retteg. Minden alkalommal, amikor azt keressük, hogy ki szenved a tapasztalat miatt, felfedezzük, hogy egyáltalán nincs ott senki, aki szenvedhetne. Minden csak a képzeletünk koholmánya. Ez az önkutatás valódi gyümölcse. Nemcsak az egós önazonosságunk mítoszáról lebbenti fel a fátylat, hanem felfedi a megkérdőjelezhetetlen hiedelmek gúzsba kötő erejét és az elme saját valótlanságának felfedezésétől való félelmét is. Az önkutatás ténylegesen megmutatja, hogyan formálja meg és látja el üzemanyaggal az egót a szilárd, kitartó figyelem és a belé vetett hit. Ily módon meglátjuk, hogy az ego maga is pusztán egy jelenség a sok közül. Amikor rájössz, hogy maga a személyes entitás jelenségtermészetű, az csodálatos felfedezés. Gyakran előfordul, hogy amikor valaki ráébred, hogy nincs ott semmi, akkor döbbenten elnémul, nevetni kezd vagy könnyekben tör ki – de a nevetést nem egy vicc, a könnyeket nem a szomorúság okozza. Ez a gyönyörű felfedezés világszerte megtörténik. Ám a legtöbb esetben, amikor másnap találkozom ezekkel az emberekkel, megint a gondolataikba feledkezve találom őket. És amikor megkérdezem, hogy megy a dolog, akkor szinte holt biztos, hogy így felelnek: „Nem tudom. Megint itt az öreg hölgy.” Mi a különbség az öreg hölgy története és a te életedben újra meg újra lejátszódó változata között? Ezzel a friss felfedezéssel, megértve, hogy az igaz Önvalód a tiszta tudat, képes vagy érezni: nem vagy azonos a pszichológiai elme dinamikus tevékenységével. Tudatában vagy az elme összes

régi szokásának, tisztában vagy vele, hogy ezek milyen beszűkültségérzetet tudnak kelteni benned, és látszólag mennyire eltakarják a jelenlét érzetét. Az önkutatás erejével képes leszel kiszabadulni a káprázat bűvöletéből, és visszanyerni az Önvalódat.

SZILÁRDÍTSD ÉS HITELESÍTSD TOVÁBB! Amikor a személyes azonosulás kísértete megjelenik, nem elég, ha egyszerűen felidézed a korábbi felismerésedet. Ahelyett, hogy csupán azt gondolnád, „tudom, hogy az öreg hölgy nem igazi”, s ennek ellenére valahogy mégiscsak elfogadnád az elme javaslatait, inkább minden egyes alkalommal, amikor ez a hang felüti a fejét, meg kellene vizsgálnod! Ily módon dönthetnél úgy, hogy a szemlélő jelenlét semleges állapotában maradsz. Ennek eredményeképpen az erő a személyről a jelenlétre helyeződik át, ami olyan, mintha a kézi vezérlésről automata vezérlésre váltanánk. A jelenlétnek ebből az áldásos helyzetéből tudatában vagyunk, hogy pusztán tanúi vagyunk az azonosulásként, érzelemként, kivetítésként, félelemként vagy ragaszkodásként megjelenő jelenségeknek. Megfigyeljük a tünékenységüket, és ha mélyebb vizsgálatnak vetjük alá őket, akkor lelepleződik az ürességük. Ám az a képesség, amelynek segítségével fel tudjuk ismerni, hogy valami valótlan-e, nem feltétlenül jelenti azt, hogy eltűnik a csípése. Lehet, hogy azon kapod magad, hogy még mindig képes fájdalmat okozni. Mi a teendő ilyenkor? Valahányszor ez megtörténik, ismét bizonyosságot kell szerezned felőle, meg kell győződnöd róla, hogy ez nem a tiszta Lényed, hanem csupán az önmagadról alkotott elképzelésed. Az öreg hölgy látszólag ott van, de csak egy illuzórikus entitásként, amely beléd költözött. Óvakodj a frusztrációtól! Ne kérdezz ilyeneket: „Miért nem távozott már? Miért esem vissza folyton ebbe a káprázatba?” Inkább vizsgáld meg, hogy aki azt kérdezgeti, „miért nyaggat ez folyton?”, valós-e, vagy sem! Ki ez, aki mindig sajnálja magát, akinek erős hajlama van az állandó panaszkodásra, aki állandóan azt kérdezgeti, hogy miért nincs már ennek vége? Itt érünk el a legnagyobb kihívást jelentő kutatáshoz, mert ez az a hang, amivel szinte minden emberi lény azonosul. Ez az a hang,

amely meghittebb a meghittségnél, a hang, amely látszólag segít, holott valójában ő a tettes. Jelenleg több mint hétmilliárd ember él a bolygón, és szinte mindegyikük szilárdan hisz ebben a hamis önazonosságban. Az öreg hölgy történetét magunkra vonatkoztatni kissé igazságtalannak tűnhet, mert a mi esetünkben nem csak arról van szó, hogy felnőttként kinyitottunk egy gardróbajtót, és szembenéztünk egy kísértetnek tűnő homályos árnnyal. Sokkal inkább arról van szó, hogy egész életünkben láttuk ezt az öreg hölgyet, és azt hittük, ő az, aki valójában vagyunk. Nagyon nehéz elengedni valamit, amit megkérdőjelezhetetlenül igaznak érzünk. Az e látomásba vetett hit ott csörgedezik az ereinkben. Maga a levegő is, amit belélegzünk, nehéz ettől az azonosulástól. Ilyen körülmények között ki áll igazán készen arra, hogy szembeszálljon ezzel a hiedelemmel, amely már a pszichológiai alkotóelemeink részének tűnik? És pontosan ki is az, aki meg fog küzdeni ezzel a hiedelemmel? Úgy mesélem ezt a történetet, hogy közben pontosan tudom, nem más vagyunk, mint a tiszta tudatosság, és csak addig sebezhet meg ez a káprázat, amíg az „álom állapotában” maradunk. Csak egy hamis önazonosság megálmodásával tudjuk megengedni a tudatosság ezen különleges trükkjeinek, hogy a bűbájukkal hassanak ránk. A létezés egész játékának az a célja, hogy – sokszor frusztrációk, összetört álmok, az eltiport, megalázott ego által – alkalmat adjon az illúziókból és korlátokból való felébredésre. Amikor felébredünk az ébrenléti állapotból – ezért van az, hogy a felébredés kifejezés ennyire találó –, az olyan, mintha egy álomból ébrednénk, és végre annak látnánk a dolgokat, amik valójában. Ennek az igazlátásnak a gravitációs erejében és tisztaságában semmi sem zaklat fel bennünket.

LÉGY A MOSTBAN, AZ „ÉS AKKOR” NÉLKÜL Néhány kereső arról számol be, hogy a nagy csend és béke időszakait követően a régi zaj visszatér, talán még a korábbinál is rosszabb lesz a helyzet, erős frusztrációt éreznek, és kétségek gyötrik őket. Én azt mondom, ne fuss el mindez elől! Mindenki messze szalad az elől, amit nem akar érezni, egy erőteljes reakciónak vagy

katarzisnak még a távoli lehetősége elől is. Add át a létezésedet a létezésnek! Semmi nem árt majd neked. Ne feledd, hogy az Igazságot választottad; a hazugság az, amit visszaböfögsz, úgyhogy engedd, hogy feljöjjön! Ne hátrálj meg, és engedd, hogy tovatűnjön! Ha nem így teszel, és továbbra is elfojtasz és halogatsz, akkor azt választottad, hogy ezzel a belső zajjal fogsz élni. A hazugság ott marad, és még körmönfontabb módokon jelentkezik, úgyhogy egyre kevésbé veszed majd észre. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hazugságra hallgatni olyan, mintha lenne egy albérlőd, aki először a szeretőd lesz, majd elkezd uralkodni feletted, méghozzá olyan mértékben, hogy a végén már ő számol fel bérleti díjat neked. Ne állj ellen többé a hányinger hullámainak! A saját belső szatszangod fel fogja hozni mindezt. El sem tudjuk képzelni, mennyi lelki szemetet fogyasztunk el az életünk során. Most, hogy igent mondtál az Igazságra, kilépsz a fényre, ami egyfajta hashajtóként szolgál, ezért ez az összes salak spontán módon távozik. Most kérdezheted: „És akkor mi van?” És akkor az „és akkor” abbamarad. Az egész életed „és akkor” volt. „Olyan jól ment minden, és akkor…” „Olyan csodás kapcsolatom volt, és akkor…” „És akkor ez, és akkor az…” Légy a mostban, és akkor nélkül! Így minden szenvedés szertefoszlik az igazság fényében.

AMIKOR ÚGY TŰNIK, HOGY A VILÁG TELE VAN KEGYETLENSÉGGEL Az emberek időről időre megkérdezik a szatszangon, hogy miért történt egy bizonyos tragédia, személyes vagy globális szinten. Arra kíváncsiak, mit tehetnénk, vagy mit kellene tennünk azért, hogy megoldjuk a világ problémáit. Az élet természetének része, hogy a szeretteink megbetegszenek, vagy nagy nehézségeken mennek keresztül. És természetes, hogy együttérzünk velük, és kénytelenek vagyunk segíteni, amiben csak tudunk. Mindez szintén a tudatosság játékának része. Gyakran azt kívánjuk, hogy ne történjenek ilyen dolgok, de vajon tényleg tudjuk, mire van az embereknek igazából szükségük?

Valójában nem tudjuk, mi van megírva az élet könyvében. Néha tragikus események történnek, és mi elmerülünk bánkódásban és a bűntudatban, és utólag rágódunk a dolgon – bárcsak ezt tettük volna, és nem azt, akkor ez a borzalmas tragédia nem következett volna be. De egyáltalán semmit nem tudunk ezekről a dolgokról. Néha a betegség vagy a tragédia nagyszerű lehetőséget jelent az Önfelfedezésre. A tudatosság játssza ezt az egészet, és úgy tűnik, néha a dolgoknak bizony el kell romlaniuk ahhoz, hogy utána megjavulhassanak. Az Önvaló csupán egység, teljesség, még az egység fogalmán is túl. Amikor a figyelem belemerül a jelenlétbe, és az Önvaló megtisztul a régi hiedelmektől és más terhektől, akkor minden újra egyesül a teljességgel. Ebből a teljességből az az egyedi kifejeződés, amely az Önvaló dinamikus megnyilvánulása, természetes és spontán módon harmóniába kerül az egésszel. Egyetlen emberi lény sem tudja egyensúlyba hozni az univerzumot. Valójában az egós állapot az egyetlen kiegyensúlyozatlanság. Amikor a természetes állapotodban vagy, akkor felfedezed a szinkronicitást, az élettel való egység érzetét, amelyet nem te teremtettél meg, hanem egyszerűen csak felfedezted. És mindig jobb felfedezni valamit, mint megteremteni. Ha teremtesz valamit, akkor azt fenn kell tartanod, s ez erőfeszítést igényel, terhet jelent. Ám amit felfedezel, az erőfeszítés nélküli. Bármilyen elképzelés, például az, hogy „bárcsak kiegyensúlyozottabb lenne a világ!”, a tudatosságban merül fel, ami már most vagy. Valójában a test az az eszköz, amelyen keresztül a tudatosság megízleli a tapasztalás számtalan formáját. Ez a jármű, és mindenképp a teljességben mozog. A teljesség természetes módon egyensúlyban van, és ez az egyensúly olyan erőteljes, hogy még az egyensúlytalanság érzetét is magában foglalja. Semmi sem mozoghat a kozmikus egyensúlyon kívül. Ha felelősséget vállalsz a világ problémáiért, akkor soha nem lesz nyugalmad. Mindig azon fogsz gondolkodni, hogy kit is ments meg legközelebb, mert van benned valami, amit a bűntudat és a félelem motivál – és ez a legrosszabb csomag, amit csak cipelhetsz. Az egész világért felelősnek fogod érezni magad. Lazíts! Engedd, hogy a valódi intuíció spontán módon rád találjon! Akkor érkezik meg

majd, amikor nem próbálod megoldani a dolgokat, és nem vetítgetsz. Éppen sétálsz, összetalálkozol valakivel, beszélgetni kezdtek, és valami magától kibontakozik, ami segít. Ezzel nem azt mondom, hogy a bölcs félreáll a szükség idején. Ha egy bölcs egy olyan városban járna, amelyet földrengés sújtott, akkor természetesen részt venne a mentésben. Az együttérző cselekedetek magától értetődőek a bölcs számára (ahogy ilyen körülmények között sok más emberi lény számára is), de az a különbség, hogy ők közben a nyugalom és derű állapotában maradnak, ami lehetővé teszi, hogy még nagyobb szolgálatot tehessenek az adott helyzetben. Nem láthatod őket jajveszékelni az emberi szenvedés láttán. Az ő nyugalmuk egy az angyalok nyugalmával. És ha elvégezték a feladatukat, akkor mennek tovább a maguk útján. Ám egy bölcs azt is felismeri, hogy az Igazság gyakran a nehéz körülmények által tárul fel, mert az ilyen nehézségek arra kényszerítenek, hogy magunkba tekintsünk, túl a vélt önazonosságunkon. Tehát amikor átlátunk a szenvedő kilétén, az egész tapasztalás testi és érzelmi gyógyulást hozhat. Az egyik legnagyszerűbb gyógyír a békés elme, egy békés lény. A nyugalomnak ez az állapota segíteni fog abban, hogy jól légy, és hogy ez a jóllét meg is maradjon. Azok számára, akik azt kérdezik, hogyan segíthetnénk a szenvedőkön – szenvedjenek akár szegénységtől, betegségtől vagy bármilyen másféle nélkülözéstől –, az a válaszom, hogy a legnagyobb gyógyító erő az, ha az Önvaló vagyunk. Amíg nem válunk tudatossá, addig egyfajta mentális betegségtől szenvedünk. Elveszve bóklászunk. Ugyan mennyire hatékonyan tudnánk segíteni másokon ilyen körülmények között? Amikor szilárdan gyökerezünk az igaz természetünkben, az igaz természetünkként, akkor spontán módon a megfelelő válasz bukkan fel bennünk ahhoz, hogy segíthessünk a szükséget szenvedőkön – és előfordulhat, hogy ez nem ahhoz a végkimenetelhez vezet, amire az elme a legjobb megoldásként tekintene. Vannak, akiknek az a feltett szándéka, hogy világviszonylatban hatást gyakorló jó cselekedeteket hajtsanak végre. Eladják az otthonukat, külföldre utaznak, és a pénzt arra fordítják, hogy

megpróbáljanak segíteni másokon. Ez az ő elhívásuk – értékes elhivatottság, amit támogatok. Ám ha benned nincs ott az erős vonzódás a humanitárius tevékenységek felé, akkor ne próbáld meg erővel vagy bűntudatból megteremteni magadban! Jobb, ha azzal töltöd az idődet, hogy kitaláld, ki vagy mi vagy valójában. De ne állíts fel magadnak olyan programokat, mint például: „Megtalálom az Önvalót, hogy segíthessek másoknak!” Hagyd, hogy kibontakozzon az élet! Engedd, hogy a kozmikus áramlat mozgása érezhető legyen benned, és légy abban az áramlásban! Ez elég jó. Néha úgy érezhetjük, hogy ez a hír egy kissé kiábrándító, hiszen te tényleg tudni akartad, hogy az Önvaló felismerésével képessé válsz-e csodákat tenni. Ha az van megírva, hogy a csodáknak egy bizonyos testen keresztül kell kifejeződésre jutniuk, akkor az meg is történik. Aki felébredt, az olyan hatalmas, hogy ha a kegyelem ilyen kifejeződése előfordulna, akkor talán nem is tudna róla, hogy általa történt meg a csoda. Nem szükségszerűen tudnak azokról a dolgokról, amelyek a saját jelenlétükön kívül történnek, és a csodának nem is kell szándékosnak lennie. Ilyen a felébredt elme ereje. Hagyd, hogy az viseljen gondot erre, aki a világot teremtette! Ő azt mondja: „Nem a múlt vagyok, nem is a jövő, de még csak a jelen sem. Mindez az én táncom; mindez önmagától játszódik.” Te is tudsz így beszélni? Tudod így látni a világot? Vagy csak meggörnyedve lefelé tudsz nézni, mert az egész világ terhét cipeled a válladon? Amikor kisfiú voltam, láttam egy képet a görög mitológiából, amelyen egy férfi a hátán vitte a világot. Annyira meggörnyedt a súly alatt, hogy az arca nem is látszott. Atlasznak hívták. Sok évvel később Indiában láttam egy képet az Úr Siváról, akit ők Natarádzsának hívnak, s aki a világ tetején táncolt. Azt kiáltottam: „Ez tetszik!” Szóval lehetsz Atlasz, és cipelheted a világot a válladon, vagy táncolhatod a létezés táncát úgy, mint Natarádzsa – és még ezt is azonosulás nélkül tedd! Ne próbáld az életedet valamilyen határok közé kényszeríteni, mintha egy metszőollóval nyírnád formára! Ne metszd olyan formára, amilyennek szerinted lennie kellene!

Ne légy bonszai, légy egy hatalmas tölgy!

ISMÉT AZ EGYÜTTÉRZÉS FELÉ VENNI AZ IRÁNYT Ha nyitva van a szemed, és nem veszel el a magánmitológiádban vagy az ideológiádban, akkor nem tudod nem észrevenni a világ fájdalmát és szenvedését. És nem kell messze menned ahhoz, hogy rálelj: a világ minden egyes falucskájában, városában és országában közszemlére van téve. Az emberek több ezer éve próbálnak békét teremteni, általában vallási vagy politikai doktrínák nevében, de még nem jártak sikerrel. Mindemellett legtöbbjüket amúgy sem igazán érdekli a béke. Sokkal inkább arra összpontosítottak, hogy megtámadják a vallási ellenfeleiket, vagy egymás között vitatkozzanak, és a saját önös érdekük kedvéért gyakran behozzák a politikát a vallásba. Természetesen ez nem vonatkozik mindenkire, aki azokat az utakat követi, hiszen minden úton vannak hiteles igazságkeresők. Tehát feltehetjük a kérdést: hogy valósítható meg, hogy ismét egy együttérzőbb világ felé vegyük az irányt? A létezők évezredek óta vesznek részt szatszangokon, és korszakok óta vannak olyan nagyszerű tanítók, mint Buddha és Jézus, akik az együttérzés gyönyörű, követendő példáit mutatták meg az embereknek. Ezek a felébredt lények időről időre eljöttek, hogy foglalkozzanak ezzel a szükséglettel; hívást kaptak, hogy térjenek vissza a bensőjük nyugvó állapotából, és vegyék fel a kapcsolatot a felebarátaikkal. Az emberiség e jótevői nem azért jöttek, hogy tanítványokat gyűjtsenek maguknak. Ők az Igazság számára kerestek híveket – olyanokat, akikben ég a vágy, hogy rátaláljanak önmagukban az Igazságra. Persze eltöprenghetsz azon, mi volt a felismerésük gyümölcse, milyen hatást gyakoroltak a világra, hiszen még mindig rengeteg a kegyetlenség és a szenvedés. A szatszangjuk gyümölcse az, hogy sok együttérző ember él a világban, akik nem csak látják a szenvedést – az ő puszta tanúságuk már önmagában megváltoztatja a képet. Több ezer olyan lény él, akik a saját szádhanájuk, gyakorlásuk, a saját belső vizsgálódásuk és meditációjuk révén igen jószívűvé váltak. Ez mutatkozik meg abban a kedvességben, amely szabadon árad belőlük mindenkire. Pápádzsí esetében is erről volt szó.

Emlékszem, egyszer valaki azt kérdezte: „Pápádzsí, mikor fog az emberi faj eljutni a fejlődésében addig a potenciálig, amiről beszélsz?” Ő pedig így felelt: „Amikor az emberiség kedves fajjá válik.”{5} Ki az, aki ilyen módon kedves? Ha a felismerésed csak mentális, személyes és önös, akkor nem teljes. Ez nem igazi felismerés. Ahogy Srí Ramana Maharsi mondja: „Minden jó tulajdonság spontán módon nyilvánul meg a felébredt elmében.” Azaz amikor felismered az egyetlen, osztatlan Önvalót, akkor nincs szükség kiművelni ezeket a tulajdonságokat – természetes módon, erőfeszítés nélkül jelen lesznek. Mi az oka ennek a rengeteg kegyetlenségnek a világban? Valójában egészen egyszerű: a kegyetlenség azért áll fenn rendületlenül, mert csak a testnek, a kulturális kondicionáltságunknak és a személyiségnek tekintjük magunkat. Amíg azt hisszük, hogy csak ez a csomag vagyunk, addig továbbra is kifejeződik ez a fajta önzés. Gyakran hallhatjuk, hogy a szeretet ellenpólusa a gyűlölet. De a szeretet ellentéte talán inkább az önzés, amikor mindenki csak azzal törődik, akinek önmagát tartja. Ez az önközpontúság az ego jellemzője, és ezt veszi célba a szatszang. Az emberi lények számára a legnagyobb lehetőség az, ha felismerik önmagukat tudatosságként, ahogy azt már annyian megtették előttük. Néhányan erre azt mondhatják: „Igen, de Buddha 2600 évvel ezelőtt élt, Krisztus 2000 évvel ezelőtt, Krisna körülbelül 5000 éve, Rama körülbelül 7000 éve. Ugyan hogyan tudnának még mindig segíteni az emberiségnek?” Kérlek, gondolkozz el azon, miért van az, hogy csak időben tőlünk ilyen távoli példákat tudunk említeni? Ha azt kérdezném az emberektől, hány híres atlétát tudnak megnevezni, akkor a legtöbben sokat fel tudnának sorolni. Hány nagyszerű zenészt ismernek? Hosszú a lista. Tudósok? Kicsit rövidebb. Diktátorok? Egy maroknyi. De hány megszabadult lényt tudsz megnevezni? „Hm, Buddha, igen. Ööö, Jézus? Jézus – ő is az volt?” Valójában nem igaz, hogy csupán néhány megvilágosodott lény élt a történelem során. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem voltunk elég érettek, hogy felismerjük őket. Mindig sokan voltak – és

lesznek is – a megszabadult lények ebben a világban. De nem mindenkiből válik tanító, aki felismerte az Önvalót. Lehet, hogy nem ismersz rájuk – olyan is lehet köztük, aki az utcán él. A felébredés ugyanis nem divatbemutató. Néhány ilyen lény nem igazán nyújt hatásos látványt. Lehet, hogy nem illik bele az arról alkotott képedbe, hogy milyennek kell lennie egy spirituális lénynek. Elég hétköznapinak tűnhetnek, így hajlamosak vagyunk észre sem venni őket, de hatalmukban áll ott lenni, ahol szükség van rájuk. Hasonlóan ahhoz, ahogy a fák ellátják oxigénnel az egész bolygót, mégsem futkos hozzájuk senki, hogy köszönetet mondjon nekik, ugyanúgy ezeknek az alig észrevehető embereknek a hatása is hihetetlenül nagy szerepet játszik abban, hogy milyen az életminőségünk. Az egyik kedvenc növényem Angliában a pillangócserje vagy nyári orgona. Ezek a növények vadon nőnek, senkinek nem kell elültetni őket. Kibújnak a kövek közül, a háztetőkön, a fal repedéseiből. Még a sínek közt is felütik a fejüket, és ott is kinőnek, ahol nincs víz. Ha erős a szél, akkor is nőnek. Senki nem vesz ilyen növényt. Észre sem veszed őket. Ám amikor virágzik, akkor a legszebb pillangók érkeznek mindenfelől, csak hogy a közelükben lehessenek. Az egész virágzási időszakuk alatt ez így marad. És a növényeknek ehhez nem kell világgá kürtölniük: „Pillangók, készen állok!” Nem, a pillangók jönnek maguktól. A kettő együtt jár. Azok a felébredt lények is ilyenek. Szép csendesen virágba borulnak. És amikor kivirágoznak, minden lény az ő társaságukat keresi.

A SZERETET A LÉNYED ILLATA Könnyű mindenkit szeretni, amikor az Önvaló vagy. Csak ezután kezdhetsz mindenki mást olyannak látni, amilyen valójában, az Önvalóként. Ám amíg pusztán a személyes nézőpontból látjuk egymást, addig mindig számíthatunk konfliktusokra. Csak nézd meg, mit tesz ez a korlátozottság az emberekkel és a Földdel! Durvaság, félelem, ítélkezés és mindenféle kivetítés fakad az igaz természetünkkel kapcsolatos alapvető félreértéséből. Ugyanakkor az emberi faj szépséggel, kreativitással, szeretettel és törekvéssel is ki tudja fejezni magát. És mindezek a kifejeződések a tudatosság játékai.

Korunk sürgető kérdése, hogy az emberi faj eljusson a tiszta önismerethez, és elkezdjük elfogadni a mögöttes egységet. Ez az egység felé fordulás az univerzális orvosság. Ahogy elkezdjük felismerni önmagunkban a tisztaságnak ezt a helyét – az Önvalót –, azt is felismerjük, hogy a világ, és benne minden lény, a saját Lényünkben jelenik meg. Nincsenek elválasztva attól, akik vagyunk. Az egység szemével látni azt is jelenti, hogy a szeretet szemével kezdesz látni. Ebben a szeretetben nincs hierarchia, és nincs vele kapcsolatos stratégia. Ez a szeretet mindig itt van. Még csak nem is arról van szó, hogy bármit is tenned kell érte – lehetetlenné válik, hogy ne szeress, mert a szeretet a természeted. Tehát nem pusztán szeretsz; a szeretet a Lényed illata, és te nem tehetsz mást, mint hogy árasztod ezt az illatot. A fizikai testünk a létezőben, annak szeretetében fogan. Amikor a szeretet bölcsességgel és tiszta megértéssel áramlik, akkor valódi önbecsülés fakad belőle – az ilyen szeretet csodássá teszi a világot. Ám amikor ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy pusztán személy vagyunk, akkor egy természetes súrlódás gyakran szikrákat csihol. A személylét tartománya agresszív szféra, amelyben az emberek a legjobb szándékuk és azon törekvésük ellenére, hogy jót tegyenek, gyakran azon kapják magukat, hogy észszerűtlen és túlzó dolgokat cselekszenek. Így tehát azok, akik felébredtek az Önvalóra, arra bátorítják az embereket, hogy nőjenek túl azon az önmagukkal kapcsolatos korlátozott nézőpontjukon, miszerint ők pusztán személyek. A jelenlegi énképünk sekélyes, szűk és torz. Igazából nem köt bennünket semmiféle elképzelés; mi vagyunk minden elképzelés érzékelői. Fedezd fel a valódi helyzetedet az oszthatatlan Önvalóként! A bölcsek ezt a tanácsot adják a világnak. Én nem látok más előrevezető utat az emberiség számára, mint hogy kövesse ezt az útmutatást, de a világnak készen kell állnia arra, hogy ezt befogadja és magához ölelje. A másik út nehézségekkel terhes, s a saját arroganciánkkal arányos mértékben keserves időszakot hoz ránk. Néha a nehéz időszakok segítenek visszatérni a természetes állapotunkba. Úgy tűnik, intenzív fájdalmat kell teremtenünk ahhoz,

hogy kiszabadítsuk magunkat az arrogancia csapdájából. Ám végső soron a világ jó, mert isteni eredetű. Felteheted a kérdést: „Hogy mondhatod, hogy a világ jó, amikor a tudatosság némely kifejeződése olyan brutális?” A végső valóság nézőpontja különbözik attól, ahogy az emberi lények test-elme entitásként nem a végső valóság nézőpontjából látják a körülöttük lévő világgal való kapcsolatukat. A Legfelsőbb útjai kifürkészhetetlenek a világi elme számára. Ez egy nagyszerű létezés, de lehetetlen felfogni a nagyszerűségét kizárólag ezen az emberi eszközön keresztül. Az élet egy bámulatos játék, de az a fajta, amelyet csak akkor kezdesz igazán élvezni, amikor megszabadulsz az élet bűvöletétől. Csak akkor fogod megérteni, hogy az élet nem kegyetlen. Micsoda képességeink vannak! Mennyi szeretet, önzetlenség és zsenialitás! És mennyi gyűlölet, önzés és zavarodottság. Lehetőségként minden itt van. És tőlünk függ, mit választunk, melyik minőségeket fejlesztjük ki magunkban.

Néhány ritka lény még a „vagyok” jelenléten is szeretne túllépni. De miért is akarna valaki túllépni egy ilyen gyönyörű és harmonikus állapoton? Azért, mert a legmélyebb szinten még a jelenlét állapota sem te vagy. A jelenlét olyan, mint az illat a virág számára. Amikor azon a helyen vagy, ahonnan ezt a jelenlétérzetet is megfigyeled, akkor ez is jelenségtermészetűnek mutatkozik, s ezután belemerülsz a kimondhatatlanba – az Abszolútba. Te lettél a virág, de paradox módon ezt a virágot senki nem tudja megtalálni.

Egyedül az Önvaló valós AMIKOR AZONOSÍTJUK MAGUNKAT a személylét érzetével, akkor olyanok vagyunk, mint a hullám az óceán felszínén. Ahelyett, hogy a tiszta Létezés hatalmas terében pihennénk, azonosultunk valamilyen múló eseménnyel, gondolattal vagy érzelemmel – talán a düh hullámával, az életünk egy bizonyos szerepével vagy akár a személylét teljes érzetével. A lét mérhetetlensége olyan, mint egy óceán. Minden hullám olyan, mintha egy élet játszódna le. A hullám is óceán, az óceán is óceán, de a hullám elfelejtette igazi, óceáni Önvalóját. Emelkedésének és süllyedésének játékában a hullám azt álmodja, hogy különálló az óceántól. Ám a valóságban lehetetlen, hogy bármi elkülönüljön a lét mérhetetlenségétől. Csak azt hisszük, hogy különállóak vagyunk. Ám egyetlen pillanat alatt fel lehet ébredni ebből az elkülönültségérzésből, hiszen az Igazság és köztünk nincs semmiféle távolság. Képzeld el, hogy csak üldögélsz, talán egy kissé túl meleg van, lecsukódik a szemed, és elbóbiskolsz! Hirtelen egy tengerparton találod magad, sétálsz, és lágy napsütés simogatja a bőrödet. Kavicsokat szedegetsz, és úgy tűnik, már jó pár kilométert megtettél a parton. Kipróbálod, milyen meleg a víz, azután beleugrasz. Elkezdesz a hullámokon lebegni, de az egyik hullám lenyom, és úgy érzed, mintha megfulladnál. De hirtelen felébredsz az álomból, és azonnal visszatérsz. „Várjunk csak! Hiszen végig itt ültem.” Amikor felébredsz, felfedezed, hogy igazából nem fuldokoltál, és nem kellett kilométereket sétálnod a tengerparton. Mindez csupán az álmodban történt. Az álmoknak nincs az álmodótól független létük. Az álom nem képes megálmodni önmagát, és nincs öntudata – az álom nem tudja magáról, hogy álom. Csak az álmodó elméjével összefüggésben létezik. Így hát, amikor az álmodó felébred, az álom véget ér.

FELÉBREDNI AZ ÉBER ÁLLAPOTBÓL Amikor felébredsz az éber állapotból az igazi életre, akkor megérted, hogy egyfajta álomállapotban éltél. Az éber állapotot – a mindennapi életedet – egy jó álomként érzékelheted, ha nem kelt rossz érzést benned, és nem torzítja el semmi. Ilyenkor nem bánod,

hogy álmodsz. Még élvezed is. Ám pontosan úgy, ahogy egy színdarabban, a nap közben élt éber álmodban sem csupa jó ember és kedves fickó szerepel, és nem csak gyönyörű, édes pillanatok fordulnak elő. Valójában, ha a színdarab minden szereplője jófiú lenne, senki sem volna kíváncsi rá. A darabban lennie kell valamilyen kontrasztnak, valamilyen drámaiságnak: összetört szerelmes szív, gonosztevő, halál, veszély és megmenekülés. A kizárólag finom árnyalatokból álló élet nem elegendő ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket, és nem is adna alkalmat a növekedésre. Imádjuk a kontrasztokat. Az élet dinamikus kifejeződésében való részvétel és mozgás tapasztalata megadja nekünk ezt a kontrasztot. El tudod képzelni, milyen lenne, ha csak mosolyogni és nevetni tudnál? Borzalmas lenne. Szomorúság nélkül honnan tudhatnád, mi a boldogság? A boldogság elveszítené minden értelmét. Valójában teljes mértékben a kontraszt és a tapasztalatszerzés örömének rabjai vagyunk. Valami kötődik az „és most mi következik?” kérdéséhez. De hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mindez csak abban az álomban történik, amit ébrenlétnek nevezünk. Fel kell ébrednünk még a legédesebb álomból is – de fel kell ébrednünk az ébrenlétből is, és el kell jutnunk a tisztánlátás és tiszta létezés terébe. Ez a természetes állapotunk. A személylétnek a tudatosság dinamikus aspektusán belüli hipnózisa egy olyan színészhez hasonlítható, aki annyira erősen azonosult a szerepével, hogy elfelejtette: valójában színész. Mondjuk, hogy egy Shakespeare-darabban játszol, és tényleg elkezded azt hinni, te vagy VIII. Henrik. Elfelejted, hogy valójában Henry Brown vagy. A feleséged vacsorát főz, és ha nem ízlik neked, földhöz vágod, és azt kiáltod: „Lefejeztetlek!” Ő pedig csak bámul rád, és azt kérdi: „Mi bajod van? Mégis kinek képzeled magad?” Ehhez hasonlóan, amikor azonosulunk a személylét érzetével, akkor mindannyian szerepet játszunk. Ez a szerep nincs teljesen elválasztva az Igazságtól – ez is a tudatosság egy kifejeződése, de a tudatosságnak egy korlátozott, beszűkült formája. Elkezdtünk olyan mélyen hinni ennek a személyazonosságnak a valóságosságában, hogy nem tudunk azok lenni, akik vagy amik valójában vagyunk – nevezetesen a tisztánlátás és tiszta létezés nagyobb tere, amelyben

ez a személyérzet megjelenik. Úgy tekintünk az életünkre, mintha a nézőpontunk objektív valóság lenne – mintha a dolgok egyszerűen így lennének. Ám maga az önazonosságunk sem volt soha objektív valóság. Ez mélységesen szubjektív dolog. Ahogy az álomban a tengerparton sétáló alak, úgy a személyiség is alakváltó, mindig valami mássá alakul, miközben arra törekszik, hogy folytassa álom létét. Ahogy egyre világosabbá válik számodra, hogy az Önvaló vagy, az álom élet – vagyis az élet dinamikus kifejeződése, és az azzal gyakran együtt járó kondicionált gondolkodásmód – egyre inkább jelentőségét veszti. Egy bizonyos ponton már önmagában a létezés is elégedetté tesz. És bármi legyen is a színjáték végkifejlete, téged többé nem ragad magával minden egyes hullám. Az álom nem valós. Az erre a bizonyíték, hogy nem mindenkire hat ugyanúgy. Az álom hatása az érzékelő állapotától és képességétől függ. Ha tudod, hogy csupán álom, akkor alig hat majd rád. Ha valóságnak tartod, akkor viszont erőteljes hatást gyakorol rád. Tehát meddig folytatódik az álom? Ez attól függ, hogy milyen gyorsan ébredsz fel az ébrenléti állapotból. Ahogy pontosabbá válik a megkülönböztetőképességed, a felismerés sem várat magára: „Nézd csak – ez egyáltalán nem valós! Annyi időt és energiát fordítottam ennek a kísértetnek a legyőzésére, de most már látom, hogy soha nem is volt valós. Belül valami nem engedte el a ragaszkodást, azt a szükségletemet, hogy az illúzió valós legyen, ezért tűnt folyamatosan valósnak. De most már látom, hogy mindig is szabad voltam.”

A „VAGYOK” JELENLÉTEN TÚL Ha csak megfigyeljük az egós elme működését, de nem fektetünk bele energiát, akkor az elme lecsendesedik. Amikor az elme lecsendesedik, akkor csupán a Létezés természetes érzete ragyog. Mindenki imádja ezt a ragyogást, ezt a természetes létezésmódot. Amrit anandának nevezik – amrit a tiszta, mindentől független létezés nektárja, ananda pedig az öröm, amely ennek a nektárnak a megízleléséből fakad. Amikor az irányultságunk áthelyeződik a személyről a jelenlétre, akkor megváltozik az is, ahogy az életet tapasztaljuk vagy érzékeljük. Ez a változás ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki egy

hosszú utazás után hazatér. Még mindig minden ott van, és ismerős, de amikor jönnek a szomszédok, hogy elmeséljék a legfrissebb pletykákat, teljesen másként hatnak rád, mint korábban. Hallod, amit mondanak, de az elhangzottak nincsenek igazán befolyással rád. Olyan, mintha a szíved a béke terében lenne bebábozódva, így minden ilyen hang nagyon távolinak tűnik. „Jelenlét – micsoda gyönyörű hely!” – mondhatod. Vannak, akik számára már maga a kilátás is mélységesen ijesztő lehet, hogy elveszítik a létezésük kontextusát, és elfordulhatnak az Igazságtól, gondolván: „Ez nem nekem való. Többé nem tudnám, hová tartozom.” Ám ez csak az egós elme hangja, amely megpróbál összezavarni. Ahogy visszatérsz az Önvalódba, és a figyelmed az öntudatra összpontosítva rögzül, elkezded több távolságtartással tapasztalni az életet, és a dolgokat jóval kevésbé tekinted személyesnek. Nem számít annyira, és nem gyakorol rád olyan mély hatást az, amit mások mondanak és gondolnak. Meghallgatod, de nem az elméddel hallgatsz. Azon kapod magad, hogy a hallgatás egyszerűen energetikailag történik meg. Időről időre lesz olyan, ami hangsúlyt kap – ilyenkor a válasz természetes és spontán módon bukkan fel. Ez nem olyan állapot, amit kiművelsz, ez a spontán erő inkább önmagától fejeződik ki, amikor a jelenlét vagy. Minden lény boldog ebben az állapotban. Ugyanakkor néhány ritka lény még a „vagyok” jelenléten is szeretne túllépni. De miért is akarna valaki túllépni egy ilyen gyönyörű és harmonikus állapoton? Azért, mert a legmélyebb szinten még a jelenlét állapota sem te vagy. A jelenlét olyan, mint a virág illata. Amikor azon a helyen vagy, ahonnan ezt a jelenlétérzetet is megfigyeled, akkor ez is jelenségtermészetűnek mutatkozik, s ezután belemerülsz a kimondhatatlanba – az Abszolútba. Te lettél a virág, de paradox módon ezt a virágot senki nem tudja megtalálni. Itt nincs birtoklásérzet. A legtisztább állapotodban vagy. Nem harcolsz az élettel. Nem korlátoz a faj vagy a vallás – ezek már nem érintenek. A holdfelkelte és a bolygók mozgása, az évszakok váltakozása és az emberek szokásai – ezek egyike sem érint. De nem egy másik

bolygón vagy, hanem pontosan itt. Nevezhetnek igaz embernek, de téged nem érdekel, hogy bárki érzékeli-e ezt, vagy sem. Nem foglal le, hogy kitaláld, mit fogsz tenni. Nincs szükséged arra, hogy megtervezd a jövőt, és nem vagy a múlt megszállottja. A nappal és az éjszaka többé nem mélyreható fogalmak számodra. Valójában minden elképzelésnek, még a nagyszerűeknek is, nagyon korlátozott hatásuk van rád. Az elmét továbbra is használhatod bármire, még a teljesen hétköznapi dolgokra is. Még ott lesz, de nem hódolsz be neki, nem engedelmeskedsz neki, többé nem tudja a régi szerepét játszani. Ettől kezdve a Legfelsőbb szolgálatába lép, és csak jót cselekszik. Mindez a te királyságod. Mindez te vagy. Amint teljesen megszilárdulsz a látásodban, minden „vagyok”-ká lesz – mind az átmeneti aspektusok, mind a senki számára nem látható állandóság. Sokat beszélhetünk a személyből a jelenlétbe való elmozdulásról, de néhány szó is elegendő, ha a jelenlétből az Abszolútba való átlépésről akarunk szólni, mert azt semmiféle erőfeszítés nem érheti el. Csak annyi hangzik el, amennyiből megérted, hogy mindig abban a helyzetben vagy, amelyben felismerheted a Létezés igaz érzetét. Amikor eljutsz ehhez az Igazsággal kapcsolatos tudáshoz, elmozdulva a személyből a jelenlétbe, s végül az Abszolútba, nincs semmiféle csapóajtó, amely minden fejlődési fok után bezárul mögötted. Inkább arról van szó, hogy most már ismered a teljességet. Egy kicsit ahhoz hasonlít az egész, mint amikor megtanultál írni-olvasni. Először rengeteg erőfeszítésedbe került megtanulni az ábécét, de aztán már folyékonyan tudtál írni, és nem néztél vissza „az ábécé ostobaság!” felkiáltással. Nem, hiszen az ábécé mindig ott van, mindig eleven, amikor írsz vagy olvasol. Tudod az ábécét, és meg tudod tanítani a gyermekeidnek, de neked többé nem kell tanulmányoznod. Hasonlóképpen, amikor az igazság virágba borul a szívedben, és átmosnak a megvilágosodás hullámai, felismered a különböző szinteket, és egyben a teljesség szépségét is – és ebben a megértésben haladsz végig az életen. Az, ami Van, már itt van, de a fókuszváltás, amely eredendően benne rejlik az erőnek a személyből a jelenlétbe való

áthelyezésében, hatalmas lesz. Jelenleg az elme tárgyaira fókuszálunk – azokra, amelyeket a külvilágban (a szemünk előtt), és azokra, amelyeket a belső világunkban (a szemünk mögött) érzékelünk – gondolatok, érzelmek, érzések, érzetek, emlékek, vágyak, kivetítések, ítéletek és az énkép formájában. Amikor ezeket valósnak hisszük, megzavarják a létezés békességét; így hát a valósságukba vetett hitnek mennie kell! De ezután is képes leszel ezen a szinten más emberi lényekkel kapcsolódni. Aki felébredt, az nem bolond. Aki belépett az Abszolút birodalmába, az nem halott; teljesen eleven, és felébredt az éber állapotból.

CSAK ÜLDÖGÉLNI A szülővárosomban volt egy gyönyörű, fekete levelű fa, amely pontosan a város közepén állt. Soha sehol nem láttam még olyan fát, amelynek szinte teljesen feketék lettek volna a levelei. Egy nap a fa mellett sétáltam el, amikor úgy éreztem, hogy meg akarok állni, és leülni a tövébe. Körülbelül tíz perccel később egy barátom jött arra: – Jó, hogy látlak. Csak itt üldögélsz, és figyeled, ahogy zajlik az élet? Én azt feleltem: – Nem, csak üldögélek. – Á, igen, elmerültél a gondolataidba, mi? – Nem, csak üldögélek. – Értem. Szóval a létezést és hasonlókat szemléled? – Nem, csak üldögélek. – Egy barátodat várod? – Nem, csak üldögélek. – Ó, értem, szóval szeretnél egyedül maradni. – Nem, csak üldögélek. Hogyan tudod megmagyarázni az Önvalód? Nem tudsz semmit, csak azt, hogy itt vagy, belemerülve a jelenlét érzetébe. Néha olyan hatalmas a béke, hogy mozdulni sem tudsz. Nem tudsz sétálni, még az is erőfeszítésnek tűnik, hogy kinyisd a szemed. Ha olyan emberek társaságában vagy, akik azt hiszik, ismernek, akkor természetes, hogy tudni szeretnék, mi történik: „Miért nézel ki így? Nem nézel ki túl jól.” Te belül teljesen üres vagy, mégis béke és

boldogság tölt be. Ők viszont nem látják ezt, akár aggódni is kezdhetnek: „Tehetek valamit érted?” Abban a helyzetben azt felelheted: „Jól vagyok. Tulajdonképpen nagyon jól vagyok.” De a körülötted lévők még mindig nem hisznek neked. Hogy tudod megmagyarázni nekik ezeket a dolgokat? A legjobb meg sem próbálni. Csak maradj csendben, és pácolódj ennek a felfedezésnek a teljességében! Tudd, vizsgáld meg és erősítsd meg, hogy még ezek a boldog állapotok is a tiszta tudat hatalmasabb terében jelennek meg! Ha a Létezés e nyitott terében vagy, észrevehetsz efféle különleges effekteket, de a jelenségek mögött ott a megváltoztathatatlan Létezés. A létezés nem tartozik semmiféle időkerethez. Még alvás közben is a belső öröm érzete tapasztalható. Nincs története; nincs szüksége történetre. Nem kovácsol terveket, nem jelenti be: „Jövő héten ezt fogom tenni.” Tökéletes, és a tökéletességnek nincs szüksége jövőre. Csak ontja a véget nem érő csodákat. Rendben van, ha néha úgy érzed, túlságosan elborít ez a boldogság, és megállsz, leülsz vagy nekidőlsz egy fának, mert annyira tele vagy örömmel. Nem gond, ha az emberek azt kérdik: „Jól vagy?” Mit tegyél ilyenkor? Mit mondj? Csak maradj, ahogy vagy! Adj magadnak egy kis időt, hogy növekedj a bölcsességben, érj a megértésben! Tarts ki a meggyőződésedben mindaddig, amíg már nem is lesz többé szükséged meggyőződésre! Akkor képes leszel bárhová menni és bármit tenni anélkül, hogy ezek bármelyike nyomot hagyna a tudatosságban. Újszülött vagy az Önvalódban. Szánj egy kis időt arra, hogy megpihenj Isten ölében, és szemléld az Önvalódat! Pácolódj a saját

Tudatosságodban! Légy Azzal Akként! Ez az egyik legédesebb időszak, amit valaha is megélhetsz, úgyhogy ne szalaszd el! Nem érintesz semmit, nem mész sem ide, sem oda. Azt szeretném, ha teljesen megízlelnéd a Létezésnek ezt a roppant terjedelmét, a csendet, amely végtelen, az örömöt, amely kimeríthetetlen! Ne siess! Most van itt az ideje, hogy nyugton maradj. Menj haza, bugyoláld be magad a hálózsákodba, és ne bújj ki belőle, amíg a hálózsák maga ki nem penderít – csak pácolódj az Önvalódban! Nem kell többet tanulnod. Nincs szükséged több tapasztalásra, sem több tudásra. Nem többre van szükséged. Az csak azok számára hasznos, akik úton vannak. Te nem vagy úton. Te mindig itt vagy, időtlenül jelen vagy. Csak merülj bele a Létezés óceánjába! Üldögélj ezzel! Használd intelligensen ezt az életet! Légy teljesen az Önvalód! Akkor a szereteted magához tudja ölelni az egész világot, nem csak a családodat és a barátaidat. Többé nem válogatsz és nem fogsz ítélkezni. Az Igazság már ott van benned. A személyiség csupán egy álarc. Egyedül az Önvaló valós. Kívánom, hogy a tiszta megértés magjai boruljanak virágba a lényedben! Legyen így! Om shanti shanti shanti

Köszönetnyilvánítás VÉGTELEN SZERETET ÉS HÁLA mesterünknek, Mooji Babának vég nélküli szeretetéért, támogatásáért, bölcsességéért és útmutatásáért! Nemcsak A mindenségnél is hatalmasabb című könyvért, hanem azért is, hogy megmutatta az igaz természetünket időtlen Tudatként – határtalan Önvalóként. Áldottnak és megtisztelve érezzük magunkat, hogy részt vehetünk szeretett mesterünk útmutatásának megosztásában, és mélységesen hálásak vagyunk a lehetőségért, hogy ily módon szolgálhatunk. Szeretnénk köszönetet mondani a Mooji Szanghának is, és mindenkinek, aki láthatóan vagy láthatatlanul támogatta ezt a vállalkozást. A jelenlétetek és önzetlen szolgálatotok a bizonyítéka annak az Igazságnak, amire Mooji rámutat. A mindenségnél is hatalmasabb igazából az átírók kezében kezdett életre kelni, akik számtalan órát töltöttek azzal, hogy szó szerint legépelték a hangfelvételeket. Ők név szerint a következők: Tania Gerich, Bill Spain, Clare Carney, Dominic Waithe, Jennifer Baquero, Kristina Hart, Lucinda Warner, Natalie Little Crow, Gayatri, Mantra, Niraja Mu, Shanti és Sumantra. Amikor Abe Gutmann összeállította a kéziratot a szatszangátiratokból, konzultált Moojival, s újabb segítők léptek be abba a folyamatba, amelynek során a könyv elnyerte mostani alakját. A Mooji Media Publications szerkesztői csapatába tartozott Sumantra, Zenji és Gayatri, és felbecsülhetetlen segítséget kaptunk Jayanitól is. Köszönjük azoknak, akik az utolsó szakaszban felajánlották visszajelzéseiket: Nihalnak, Cyrus Iraninak, Laura Maria Palaunak, Muktinak és Sue McCormicknek. Külön köszönet Amritának, aki a borítón lévő csodás fotót készítette, és Sivagangának, aki Moojival és a Sounds True tervezőcsapatával összehangolta a képeket és borítóelemeket. A Sounds True-nál abban az örömben volt részünk, hogy együtt dolgozhattunk a szerkesztői, a tervezői és a produkciós csapattal, akik név szerint a következők: Jennifer Brown, Jade Lascelles, Jennifer Miles, Beth Skelley és Haven Iverson. A tehetséges külsős szerkesztőjük New Yorkból éppen akkor szállt fel a fedélzetre, amikor 2015 augusztusában jelentkezett egy Monte Sahaja-i csendes elvonulásra Moojihoz. Itt személyesen találkozhattunk,

mielőtt kezdetét vette volna ez a létfontosságú együttműködés – csodálatos egybeesés! Végezetül köszönjük minden Olvasónak a Mooji és tanítása iránti szeretetét, amely szükségessé és lehetővé tette e könyv megjelenését. Kívánjuk, hogy az életetek az igazság bizonyítéka legyen! Om Shanti

Moojiról MOOJI, AZ ADVAITA ZEN MESTER senkihez sem hasonlítható, akivel találkozhatsz. A jelenléte az első perctől kezdve arra készteti az embereket, hogy megkérdőjelezzék saját természetüket és létüket. Meghatározhatatlan jelenléte megérinti a legkülönbözőbb rendű és rangú embereket, és miközben elkezdik felfedezni, hogy kik vagy mik is ők valójában, felébreszti bennük a boldogság és a béke természetes érzetét. Mooji (Anthony Paul Moo-Young) Jamaicában született 1954. január 29-én. Tizenéves korában Brixtonba, Londonba költözött, ahol később utcai portrérajzolóként, majd a helyi iskola művészeti tanáraként dolgozott. 1987-ben egy keresztény misztikussal való találkozás arra inspirálta, hogy „kisétáljon az életéből” – ezt a kifejezést használja a találkozás mélységének érzékeltetésére. 1993-ban Mooji Indiába utazott, ahol látszólag véletlenül találkozott a mesterével, Srí H. V. L. Púndzsával, vagyis Pápádzsíval, ahogy a tanítványai szeretettel nevezik. Pápádzsí lábánál végül Mooji egójának még aktív részei is gyökerestől ki lettek tépve. Az ezt követő években egyedül maradt, és teljesen belemerült a legbelsőbb lényébe – az Isten-énjébe. Néhány évvel később Mooji ragyogó jelenlétét felismerve az emberek elkezdték felkeresni, hogy egyszerűen csendben üldögéljenek a társaságában. Azután eljött az idő, amikor a keresők elkezdték kérdezgetni a tudatosság és az Önvaló természetével kapcsolatban. Ezek a kérdések felrobbantak a belső csendjében, és arra késztették, hogy imájában így fohászkodjon: „Atyám, te idevezetted ezeket az embereket. Most neked magadnak kell válaszolnod nekik.” Nem sokkal ezután a keresők vezetéséhez szükséges erő spontán módon felébredt Mooji szívében. A Létezésből képes volt meglátni a kérdéseikre adandó válaszokat – bár ezek nem szavakban fogalmazódtak meg, csupán a szellemiségüket érezte. Ebből az ürességből egyszerűen megnyilvánult az útmutatás, és ez máig így történik.

Mooji jelenléte szeretetteli együttérzést és odaadást áraszt, és az Igazsággal való egységét hatásosan közvetíti az Önkutatáson keresztül – a kettősség nélküli bölcsesség áradó fénye eloszlatja az emberi tapasztalás számára mindennapos káprázatot és szenvedést. Mindenki, aki úgy találkozik Moojival, hogy valódi sürgetést érez a tiszta megértés és szabadság elérésére, azt feltétel nélküli szeretetének mélysége és útmutatásának ereje bevonja azon végtelen Önvaló felismerésébe, amely már most is vagyunk. Mooji továbbra is szatszangokat tart világszerte mindazok számára, akiket vonz a fénye, és akik az Igaz természetük felfedezése után sóvárognak.

További információk A MOOJI MUNKÁJÁVAL és programjával kapcsolatos további információkért látogass el a Mooji.org oldalra! Mooji további könyveit (The Mala of God, Fehér tűz, A vagyok előtt,{6} Breath of the Absolute, Writing on Water) és a szatszangok audio- és videófelvételeit a Mooji.org/shop oldalon vásárolhatod meg. Mooji szatszangjainak videó- és audiofelvételeit megtalálhatod a Mooji.tv oldalon. Mooji megtalálható a Facebookon: Facebook.com/moojiji és a YouTube-on is: Youtube.com/moojiji

Szószedet Advaita Nem kettős, nem kettő; ez az egység az alapvető minősége mindennek. Minden a nem kettős tudatosság része, és minden belőle van. Advaitin Az Igazság spirituális keresője, aki természete szerint inkább arra hajlik, hogy az advaita bölcsesség útmutatásai alapján jusson el a megértéshez. Bhajan (bhadzsan) Indiai vallási gyakorlat, az istenit dicsőítő ima és ének. Bhakta Olyan lények, akikben az Igazság keresése a bhaktin keresztül jut kifejeződésre. Bhakti Az a szeretet, amelyet az Igazság spirituális keresője Isten vagy a guru iránt érez. Az odaadás útja. A guru vagy Isten szolgálatának spirituális attitűdje, mely segít megtisztítani az elmét. Buddhi Az intellektus szanszkrit elnevezése. Darshan Áldások, melyeket a guru vagy Isten jelenléte vagy kegyelme által nyerünk el. A darshan általában látás, érintés vagy a guru fizikai vagy nem fizikai jelenléte által adatik. Guru Megvilágosodott spirituális tanító vagy mester. A sötétség és az ego eloszlatója, olyasvalaki, aki segít mélyre hatolni önmagunkban és felismerni az igaz Önvalót. Mala Egy gyöngysor, melynek spirituális jelentősége van a hindu és a buddhista hagyományban. Vagy nyakláncként viselik, vagy hasonlóan használják, mint a rózsafüzért a keresztény hagyományban. Ezen számolják recitálás, éneklés vagy mentális ismétlés közben az imát, mantrát vagy Isten különféle neveit.

Maja (májá) A kettősség illúziója vagy álma a megnyilvánult univerzumban. Papaji (Pápádzsí) Sri H.W.L. Poonja Sri Ramana Maharsi tanítványa. 1997-ben hagyta el a földi világot. Bár advaita mesternek tartják, nem sorolható be egyetlen hagyományba sem. Papaji Mooji mestere. Praszád Megáldott ételfelajánlás. Ramana Maharsi Egy Ön-megvalósítottságának erejéről, önátadásáról és a dél-indiai szent Arunachala-heggyel való eggyé válásáról széles körben ismert bölcs. 1950-ben hagyta el a fizikai világot. Sri Ramana az önkutatás kíméletlen eszközét ajánlja az egóval való azonosulás állhatatos szokásának eloszlatására. Mooji mestere, Papaji, Sri Ramana közvetlen tanítványa. Szádhana Az ego meghaladására irányuló spirituális gyakorlat, mint például a meditáció. Szamádi Legmagasabb jelentésében ez a szanszkrit fogalom olyan állapotra utal, amelyben az elme visszavonhatatlanul beleolvad az Öntudatba. Bár a testi tudatosság, a gondolatok és az életfunkciók továbbra is működnek, már nem okoznak zavarodottságot igaz természetünket illetően. Szanga Olyan lények közössége, akik az Önfelfedezés belső hívását követve egy bizonyos mester vonzásában találják magukat, aki el tudja vezetni őket az Igazság megvalósításához. Szatguru A legfelsőbb tudás spirituális tanítója, olyasvalaki, aki megvalósította a végső Igazságot. Egyben a belső guru is, igaz Önvalónk, a személytelen, az Abszolút. Szatori Hirtelen megvilágosodás, és olyan tudatállapot, melyet intuitív felismerés által értünk el.

Szatszang A legmagasabb Igazsággal való társulás. Szatszangnak nevezik az olyan összejöveteleket is, ahol a keresők kérdéseket tehetnek fel egy mesternek vagy tanítónak, és útmutatást kapnak tőle. Szív Nem a fizikai szív, nem is az érzelmi központ, hanem a Legfelsőbb Én, az Önvaló szinonimájaként használatos. Vászanák Mélyen gyökerező megrögzött hajlamok, melyek a személyes identitáshoz tartoznak, és azt erősítik. Nagy érzelmi töltést hordoznak. Zen A Buddha-természetbe való bepillantást hangsúlyozza, és azt hirdeti, hogy a felébredés lehetősége mindenkiben eredendően jelen van. A zenben a felébredés nem tanulás vagy rítusok, szertartások által történik meg, hanem az evilági logikai gondolkodás határain való áttörés által.

{1} Angolul: Poonja. {2} Angolul: Papaji. {3} Lakhnau, angolul: Lucknow az indiai Uttar Prades tartomány fővárosa. Az angol szójáték alapja, hogy a luck az angolban azt jelenti: ’szerencse’, a now pedig azt jelenti: ’most’. Mooji ehhez fűzte hozzá a bad szót, amely magyarul azt jelenti: ’rossz’, s így alakította át a város nevét bad-luck-now-vá, vagyis „Most-balszerencsévé”. (A ford.) {4} Egy Mizuda Masahide-haiku ferdített változata. Eredetileg: „Leégett a pajta, most már láthatom a Holdat.” (A ford.) {5} “When mankind becomes kind man.” {6} Magyar nyelven az Unio Mystica Kiadó gondozásában jelentek meg.