A Mediciek aranya 963964420X [PDF]

Zitiervorschau

Tim Parks

A Mediciek aranya Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tim Parks: Medici Money By Atlas Books LLC ( W. W. Norton & Company), 2005 Copyright © Tim Parks, 2005 Hungarian translation © Karáth Tamás, 2005 © Partvonal Könyvkiadó, 2006 Borítót tervezte Spote Stany és Ság Annamária Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006 Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője Kiadóvezető Nemes Dóra Felelős szerkesztő Balázs Éva Szerkesztette Münz András A szöveget gondozta Bárányi Vivien Nyomdai előkészítés Császár András Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 963 9644 20 X

Tartalom Kronológia 1. Uzsora miatt… 2. A pénzváltás mestersége 3. A hatalomhoz vezető út 4. Városunk titkolt dolgai 5. Kékvér és fehér elefántok 6. A „fényes hanyatlás” Bibliográfiai ajánló Megjegyzések

Kronológia 1348 Firenze lakosságának harmada a pestis áldozata lesz. 1378 A firenzei gyapjúmunkások (a ciompók) felkelése. 1389 Cosimo de’ Medici születése. 1397 Cosimo édesapja, Giovanni di Bicci családi bankot alapít Firenzében, Rómában kihelyezett fiókot hoz létre. 1400 Medici-bankfiók nyílik Nápolyban. 1402 Medici-bankfiók nyílik Velencében. A Mediciek gyapjúüzemet alapítanak Firenzében. 1406 Firenze meghódítja Pisát. 1408 A Mediciek megalapítják második firenzei gyapjúüzemüket. 1410 Baldassare Cossát XXIII. János néven pápává választják. 1416 Piero de’ Medici születése. 1420 Baldassare Cossa halála; sírját Cosimo de’ Medici rendeli meg. Giovanni di Bicci visszavonul a pénzügyektől, a bankot fia, Cosimo veszi át. 1424 Milánói csapatok megfutamítják a firenzeieket Zagonaránál. 1426 Újabb Medici-bankfiók nyílik Crenfben, mely később Lyonba költözik át. 1427 A közvetlen adózás (a catastó) bevezetése Firenzében. 1429 Giovanni di Bicci halála. Háború Milánóval Lucca birtoklásáért. 1433 Medici-bankfiók nyílik Bázelben. A Mediciek selyemmanufaktúrát alapítanak Firenzében. Szeptember 7én Cosimo de’ Medicit letartóztatják és száműzik. 1434 Szeptember 29-én Gosimót visszahívják Firenzébe. 1435 Giovanni Benci a Medici-vállalat igazgatója.

1436 Medici-bankfiók nyílik Anconában. Befejeződik a firenzei dóm kupolájának építése. 1436-43 A San Marco-kolostor felújítása Cosimo de’ Medici támogatásával és irányításával. 1437 A keresztények kölcsönügyletektől való eltiltása Firenzében. 1438 A bizánci és római egyházi vezetők ökumenikus zsinata Firenzében. 1439 Medici-bankfiók nyílik Bruges-ben. 1440 Meghal Lorenzo, Cosimo bátyja. 1442 Medici-bankfiók nyílik Pisában. 1443 Az anconai és bázeli fiókok bezárása. 1446 Medici-bankfiókok nyílnak Avignonban és Londonban. 1449 Lorenzo de’ Medici (Lorenzo, a Fényes) születése. 1450 Francesco Sforza meghódítja Milánót Cosimo de’ Medici segítségével. 1452 Medici-bankfiók nyílik Milánóban. 1453 Konstantinápoly eleste. 1455 Giovanni Benci, a Medici-vállalat igazgatójának halála; felszámolják a családi vállalkozást. 1458 A városi kormányzat válsága miatt tanácsot hívnak össze (parlamento); megerősítik a Mediciek hatalmát. 1464 Cosimo halála. Giovanni Tornabuoni a római bankfiók igazgatója lesz. 1465 Tommaso Portinari a bruges-i fiók igazgatója. Bezárják a Mediciek egyik gyapjúüzemét. 1466 Piero de’ Medici újabb tanácsot hív össze, és másodszor is megerősíti a Mediciek hatalmát. Fia, Lorenzo szerződést ír alá II. Gyula pápával, mely a sókereskedelem monopóliumát a banknak adja. 1469 Piero halála. Fia, Lorenzo feleségül veszi a nemesi származású Clarice Orsinit. Francesco Sassetti a Medicibank kizárólagos igazgatója lesz. 1471 Firenzei csapatok kifosztják Volterrát. Piero de’

Medici születése. 1476 Galeazzo Maria Sforza, milánói herceg (a Medicibank egyik legjelentősebb kliensének) meggyilkolása. 1477 Merész Károly, Burgundia hercege (a Medici-bank egyik fő kliense) elesik a nancyi csatában. 1478 Pazzi összeesküvése. Meggyilkolják Giuliano de’ Medicit, Lorenzo öccsét. Lorenzo életben marad. Folytatódik a háború Róma és Milánó ellen. Bezár a Medicibank milánói és avignoni fiókja. 1479 December: Lorenzo egyedül tárgyal Nápolyban Ferrante királlyal a békefeltételekről. 1480 A törökök partra szállnak a délkelet-itáliai Otrantóban, és 10 000 embert elhurcolnak rabszolgának. Bezár a Medici-bank bruges-i és londoni fiókja, valamint a firenzei selyemmanufaktúra. 1481 Bezár a Medici-bank velencei fiókja. 1485 Firenzébe hívják Lionetto de’ Rossit, a lyoni fiók igazgatóját, a sikkasztás miatt bekövetkező csődért felelősségre vonják és letartóztatják. 1489 Bezár a Medici-bank pisai fiókja. Lorenzo második fiát, Giovanni di Lorenzo de’ Medicit (a későbbi X. Leó pápát) 13 éves korában bíborossá avatják. 1490 Francesco Sassetti halála. Savonarola elkezdi az apokalipszisről szóló prédikációsorozatát a San Marcokolostorban. 1492 Lorenzo de’ Medici (a Fényes) halála. 1494 Francia invázió; Piero de’ Medici elmenekül Firenzéből, összeomlik a bank.

A Mediciek aranya

1. Uzsora miatt… „Uzsora miatt - írja Ezra Pound nincs senkinek jó kőháza, minden kocka simára csiszolt, és illő hogy arculatát minta díszítse;” A költő által említett uzsora, vagyis usura, kamattal terhelt kölcsönt jelent. Az erkölcsi tilalom haragja tehát nemcsak a felháborítóan magas kamat ellen lázad (amint a szó mai jelentése sugallná), hanem a kamat léte ellen: „uzsora miatt nincs senkinek festett menny temploma falán… …kép nem készíttetik tartósságra sem együttélésre hanem készíttetik piacra s gyors eladásra 1

uzsora miatt, mely bűn a természet ellen,”

Az 1920-as években Pound - sokak szószólójaként - azt a meggyőződést hirdette, hogy a nemzetközivé terebélyesedő bankvilág a gonosz találmánya. E gonoszt az olasz (illetve latin) szóval jelöli meg, mivel a történet Itáliában kezdődött. A 13-14. században Európát egy hitelezőhálózat kezdte befonni, mely északon Londonig, keleten Konstantinápolyig, nyugaton Barcelonáig, délen pedig a Nápolyig, majd egészen Ciprusig ért el. Az usura sötét hálóját Firenzében szőtték. De ugyanebben az időszakban és a rákövetkező században a toszkán város életre hívta a festészet és építészet máig páratlan remekeit is. Soha nem faragták azóta a márványtömböket olyan simára, s olyan paradicsomi festmények sem díszítették a templomok falait, mint a korabeli Firenzében. A Medici-családban az anyagi világ

összefonódott az éteri művészetekkel; e furcsa szimbiózisban a két szféra kölcsönösen gyarapította egymást. Úgy tűnik, Pound tévedett. Az usura eredménye maga a reneszánsz. E könyv a Mediciek történetét tekinti át a 15. században. A történet főszereplője a családi bank, de előkelő szerepben jelennek meg a házasságok, a politika, a szolgák és szeretők, az életveszélyes összeesküvések, a paloták és a pártfogolt művészek. Minden apró mozzanatban azonban magunkat keressük: mit árul el a Mediciek története a művészet és pénzvilág kapcsolatáról való vélekedéseinkről; választ kapunk-e a nemzetközi pénzügyekkel szemben táplált ellenérzéseink miértjeire? A történet nem egyszerű. Öt nemzedéket kell végigkísérnünk, ezért fontos, hogy a főszereplők neveit, az időbeli kereteket és a történet végkimenetelét jó időben, azaz már most, a könyv elején rögzítsük magunkban. A Medici-bankot 1397-ben alapították, és 1494-ben ment csődbe. Nincs happyend, nincs jubileumi ünnepség. A vállalkozást Giovanni di Bicci de’ Medici indítja el, azaz János, a Medici-családbeli Bicci fia (a Bicci az Averardo keresztnév egy talányos becézése). Giovanni 1360-ban született, keze alatt felfut a családi vállalkozás, terjeszkedik a bank; fiai a vagyonnal együtt egy új szokásrendet is megörökölnek. A vagyon megalapozója reménykeltő számadáskönyvei felett görnyedve tölti életét. Sikerének titkát a halálos ágyán osztja meg fiaival: „Húzódjatok félre a nyilvánosság tekintete elől!” Cosimo di Giovanni de’ Medici nem fogadja meg az atyai jó tanácsot. Hála engedetlenségének, később városa a Pater Patriae címmel ruházza fel, Firenze a Haza atyjaként tiszteli őt. 1389-től 1464-ig élt - ő a leghosszabb életű Medici. A rövid bebörtönzés és száműzetés kellemetlen epizódjai után Cosimo tovább bővíti a bankhálózatot, és a család története során a legnagyobb hozamokat préseli ki belőle, majd a politika arénájába lép és Firenze nem hivatalos irányítója lesz. Baráti

körében filozófusokat, építészeket és festőket találunk, támogatja a művészeteket, és a város fejlődését meghatározó közmunkákat kezdeményez. Halálakor a bank azonban már lefelé tart a hanyatlás lejtőjén, amelynek vége a teljes összeomlás lesz. Piero di Cosimo de’ Medicit az utókor Köszvényes Pieróként tartja számon. A Medici-család számos férfitagja szenvedett köszvényben, egy örökletes ízületi gyulladás igen fájdalmas fajtájában. Hogy e melléknevet csak Piero örökölte, annak az lehet a kézenfekvő magyarázata, hogy betegsége miatt apját sem élte túl, így nem sok lehetősége volt egyéni hírnevet felépíteni. Piero érdeme (vagy hibája) azonban, hogy egy addig spontán működő rendszerbe szigorú öröklésrendet vezetett be. Piero örökségénél fogva a Medici-bank feje volt, ugyanakkor semmiféle alkotmányos elv nem indokolta, hogy Cosimo kulcsszerepét is át kellett volna vennie a firenzei politikai gépezetben. De még gyengén és ágyhoz kötve is eltökéltebb volt, mint politikai ellenfelei. Piero 1416-ban született, a családi vállalkozást öt évig igazgatta 1464 és 1469 között, majd a többé-kevésbé sértetlen terhet legnagyobb fiának adta át. Lorenzo vívta ki magának az il Magnifico (a dicsőséges, fényes) jelzőt. A dédapa üzenete hozzá már végképp nem jutott el. Alig húszéves, amikor felhívja magára a köz figyelmét: lemond a családi vállalkozás hagyományos profiljáról, a kereskedelemről és a pénzügyekről, s ezzel a bankot véglegesen a csőd felé taszítja. Életének fordulatai nagyapjáét és apjáét követik; Lorenzo ellen is szerveződik egy jelentősebb összeesküvés, de politikai érzékével ügyesen kilábal a válságból. Elődeivel ellentétben Lorenzo az arisztokrácia felé kacsintgat, verseket ír (ebben is tehetségesnek bizonyul), és egyáltalán nem leplezi diktátori hajlamait. 1492-ben, 43 éves korában köszvénye már nem engedi meg, hogy termetes szeretőjével légyotton találkozzon, s ezután teljesen eluralkodik rajta a betegség.

Az ötödik nemzedék képviselője Piero di Lorenzo már csak az „ostoba” melléknevet kapta. Apja nemesi álmai és politikai ambíciói nem fértek bele az igencsak megcsapolt dédnagyapai örökségbe. Piero 1471-ben született, és tehetsége csak egy területen nyilvánult meg: a firenzei labdarúgás iránti lelkesedésben - így a család élén eltöltött két év apja nagyszabású manővereinek szánalmas paródiája volt csupán. Amikor a francia csapatok 1494-ben Firenzéhez közeledtek, elmenekült a városból - bár a körülmények erre vélhetően nem kényszerítették. A család vagyonát elkobozták, a bank csődbe ment. Tíz évvel később, amikor az észak-nápolyi Garigliano folyón átkelés közben vízbe fulladt, Piero saját halálával igazolta az életre való képtelenségét (vagy balszerencséjét). Az öt generáció egy család felemelkedését és gyors bukását rajzolja ki, mindezt egy szűk évszázad alatt. Szédítő karrier először gazdasági, aztán politikai, mely két ízig-vérig tehetséges szervező elméjéből kel életre –, majd egy rövid átmeneti időszak, melyet egy mogorva, középkorú férfi vezényel le az ágyból. A felhalmozott vagyon következő örököse belépőt kap a politika ragyogásába, melynek harmadfél évtizede fel is őrli az örökséget. Ezután már csali a hirtelen hanyatlás és összeomlás következik. Az öt nemzedéket nemcsak az egyenes ági leszármazás, hanem néhány közös vonás is összeköti. A köszvény mellett mindegyikük visszataszító külsővel rendelkezett, különösen Fényes Lorenzo. Valamennyien szenvedélyesen gyűjtöttek valamit: ereklyéket, díszfegyvereket, kéziratokat, ékszereket és drágaköveket. A gyűjtő- (és raktározó-) szenvedély mélyén rejlő rendszerezés és birtoklásvágy igénye egyaránt serkentően hatott a bank és művészetek világára.

HA ÁTGONDOLJUK, hogy mit jelent számunkra a reneszánszként ismert korszak, akkor először is a 15. századra

és a 16. század elejére gondolunk, továbbá a kor művészeti csúcsteljesítményeire, Brunelleschi és Michelangelo alkotásaira, amelyek hátterében a Mediciek álltak. Úgy tűnik, hogy a család - különösen Cosimo és Lorenzo - a koraújkor nyitányát vezette fel, amiért az őket megelőző korszak számunkra - néhány óriás (mint például Giotto, Dante vagy Boccaccio) kivételével homályba vész. Ez azonban az ismereteink hiányosságából táplálkozó mítosz. Másfelől közelítve, történetünk hősei legfőképpen Giovanni di Bicci és Cosimo - nem úgy tekintettek magukra, mint akik egy új kor hajnalára ébredtek, hanem nagyon is tudatosan építették tovább múltjuk örökségét. Azoknak az újításoknak köszönhették banki sikereiket, amelyek az itáliaiakat egész Európa monopolhelyzetű bankáraivá léptették elő: a váltó, a hitellevél és a betétszámla bevezetése, majd a kettős könyvelés elterjesztése. A Mediciek semmit nem tettek hozzá a pénzügyi gyakorlathoz, hacsak az anyabank és a fiókok hálózatát nem tekintjük a holdingok korai előfutárainak. De a Mediciek azzal is tisztában voltak, hogy társaságuk egyelőre csak imitálta elődeik jóval jelentékenyebb vállalkozásait. A 13-14. században a Bardi- és Peruzzi-család bankjai olyan hihetetlen vagyonokat halmoztak fel, amelyről a Mediciek álmodni se mertek volna. Az 1340-es években, amikor III. Edward angol király megtagadta adósságainak visszafizetését, mindkét bank összeomlott. Giovanni di Bicci de’ Medici a Bardi-család több tagjával is üzleti kapcsolatban állt, néhányukat maga is alkalmazta, fiát, Cosimót pedig egy Bardilánnyal házasította össze. A régi dicsőség emléke és a bankárkodás kockázata a Medici-család tudatába is beépült. Firenzei polgárként a Mediciek is örökösei voltak azoknak a politikai küzdelmeknek, amelyek a várost azzá tették, amilyen a 15. századra lett. Amint a Német-római Császárság érdeklődése északabbra fordult, és elvesztette tényleges hatalmát a szétdarabolódó Itália városállamai felett, a feudális törvények is egyre inkább megfakultak. Felkelések tucatjai elérték, hogy az

eddig öröklésen alapuló hatalom a vidéki arisztokráciától átvándorolt a gazdag városi polgárság kezébe. Firenze önálló városállammá vált - saját köztársasági alkotmánnyal. A város hadat üzent a pápai fennhatóság alatt álló Rómának, a városi kormányzat pedig kisajátította és áruba bocsátotta az egyházi javallat, végül a vallási érzelmű polgárok mozgósították a tömegeket, melynek vége egy politikai fordulat lett 1378-ban. Ez volt az ún. ciompók (firenzei gyapjúmunkások) felkelése. A város szegény textilmunkásai kísérletet tettek a városi kormányzat átvételére, hasonlóan az egy évszázaddal korábban történtekhez, amikor a gazdag kereskedők kibillentették az arisztokratákat a hatalomból. Francesco Guicciardini, az Itália történetét megíró 16. századi krónikás a következőket írta a felkelésről: „A kormányzatban szinte csak a plebs emberei maradtak, nemesek helyett a tömegek befolyása érvényesült. Giorgio Scali és Tommaso Strozzi urakkal az élen három éven át kormányoztak a nép támogatását élvezve, s ezalatt sok undorító dolgot hajtottak végre. A legvisszataszítóbb tettük az volt, amikor - ugyan senki nem támadt a közrendre - ellenségeiktől szabadulni igyekezvén, lefejezték Piero di Filippo degli Albizzit, Firenze egykor legtiszteletreméltóbb polgárát, valamint Donato Barbadori urat és még sok más ártatlant, mígnem - ahogy az lenni szokott - az emberek megelégelték ezt, és levágták Giorgio uruk fejét is. Tommaso Strozzi a halálos csapás elől elmenekült; őt és összes leszármazottját örökre száműzték a városból. Száműzetés várt Benedetto degli Albertire is, aki a bukott hatalom első támogatója volt.” Két hatalomváltás és megannyi megtorlás, „Come è usanza” ahogy az lenni szokott, mondja Guicciardini. Silvestro de’ Medici, a Medici-család legtekintélyesebb képviselője és a firenzei kormányzat új vezetője, immár együtt irányította a várost a textilmunkásokkal. A család hírnevén folt esett. Az ekkor 18 éves Giovanni di Bicci korán megtanulta, hogy az

emelt fővel vállalt lefejezés helyett nagyobb biztonságot nyújt, ha leszegett fejjel böngészi számadáskönyveit. A múlt leginkább érezhető öröksége azonban az 1348. évi pestisjárvány volt, amely a város népességének harmadát magával ragadta. 1338-ban Firenzének 95 000 lakosa volt, 1427-ben csak 40 000, de még így is népesebb volt, mint a korabeli London. „Naponta ezerszámra estek a betegségbe - írja Boccaccio –, sokan voltak köztük, akik nappal vagy éjjel a nyílt utca során hullottak el… a rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában elárasztották a 2

templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje.” Amikor véget ért a ragály, úgy tűnhetett, mintha a város kiürült volna, s a föld lerázta volna magáról elviselhetetlen terhét. A 12-13. századra jellemző gyors terjeszkedés és népességrobbanás viszont eddigre lezárult. Miben lehetett ezután reménykedni? Visszatér-e még valaha a földek egykori gazdagsága, a vidék bősége? Hosszú ideig tartott, míg az élet visszakerült a megszokott kerékvágásba, bár olykor-olykor semmi remény nem látszott arra, hogy a pestis újbóli visszatérése előtt normalizálódna az élet. 1363-ban Giovanni di Bicci édesapja is a járvány áldozatául esett, fia ekkor még alig tette meg első lépéseit. 1400-ban Lapo Mazzei így írt a városról: „A boltok ajtai üresen tátongnak, a bírók elhagyták székeiket, kong a városi kormányzat épülete, senkit nem látni a bíróságokon.” Mindenhol a halál honolt. A halál elől való menekülés kiváltsága nem adatott meg a bankhivatalnokoknak. 1420-ban Cambio d’Antonio de’ Medicit azért menesztették, mert pénztárosi tisztjét hátrahagyva, hanyatt-homlok menekült az újra támadó pestis elől. Szakmájában még a családi név sem jelenthetett hathatós védelmet. Kanyarodjunk vissza 1402-höz. Giovanni di Biccit abban a bírói testületben találjuk, amely kiválasztotta azt a művészt, akitől megrendelték volna a város egyik központi terén, a még félkész dómmal szemben álló Keresztelőkápolna, a

Battistero kapujának bronz domborműveit. E felajánlással remélték megváltani a várost a fékezhetetlen pestistől. Lorenzo Ghiberti terve nyerte el a bizottság tetszését, mely Ábrahám áldozatát mutatta be.

A MEDICI-BANKÁROK életét nagy újítások és sorsfordító felkelések befolyásolták. „Az emberek elfáradtak - írja Giovanni di Bicci fiatal éveiről Guicciardini –, és boldogan pihentek meg”. De a Mediciek egy új korszak hírnökei is voltak. Ha a 16. század zűrzavarából nézünk vissza, amikor a Medici-vállalkozás már elenyészett, a történészi szemnek feltűnhet, hogy Cosimo és Lorenzo Medici egy magabiztosabb, s bizonyos értelemben ártatlanabb korban élt. Alighogy az „Ostoba” Piero de’ Medici hátat fordít Firenzének, Itáliát francia csapatok özönlik el, majd a spanyolok, miközben a németek és a svájciak is mindent megtesznek, hogy csapásaikkal tovább színesítsék a hadszínteret. Nemegyszer megtörtént, hogy egyszerre tucatnyi hadsereg vonult át fosztogatva a félszigeten. A Medici-bank történetébe már nem szólt bele Róma kifosztása 1527-ben, Nápoly ostroma 1527-28-ban, Firenze megsarcolása 1529-30ban, az ellenreformáció fojtogató bizonytalansága, s azt sem érte meg, hogy Itália függetlensége gyakorlatilag megszűnt a következő háromszáz évre. A 15. század háborúi, kegyetlenkedései, gyilkosságai és korrupciói, politikai szélhámosságai és adócsalásai ellenére a Medici-bank 92 éve mégiscsak egy békés intermezzo volt a középkor és az újkor átmenetében. A béke égisze alatt szárba szökkent az uzsora és a művészet.

A PESTIS VÁRATLANUL ragadta el áldozatait, ám Averardo, azaz Bicci de’ Medici, Giovanni di Bicci édesapja időben

végrendelkezett. Feleségének visszaadta 800 aranyforint értékű hozományát, és mielőtt öt fiúörökösét vette volna számba, Averardo 50 ezüstlírát különített el, mellyel az uzsora bűnét akarta megváltani. E kései bűnbánat és anyagi elégtétel a kor végrendeleteinek visszatérő formulája. Hatvan évvel korábban Padova hírhedt uzsorása, Reginaldo degli Scrovegni sokkal nagyobb összeggel akarta megváltani lelkét; fia, Arrigo a bűnök levezekléséért és a család nevének megtisztításáért Giottót bízta meg a Cappella dell’Arena (a Scrovegni-kápolna) falainak kifestésével. Az egyik freskó a Pokolban égő bűnösöket ábrázolja. Az uzsora és művészet közti összefüggés máris sokkal ellentmondásosabb, mint ahogy azt Ezra Poundnál láthattuk. Ahogy a gazdagok közeledni érezték haláluk óráját, egyre inkább úgy tűnt, hogy az uzsora nemcsak egyike a sok vétségnek, hanem maga a bűn. Házasságon kívül született gyermekeik, az észak-afrikai és szláv gyerekszolgák prostituálása, kapzsiságuk, falánkságuk és sok más kihágásuk alig aggasztotta őket. Vagy talán az uzsora miatt még érdemes volt aggódni, hiszen az egyház tanítása szerint a bűnös módon megszerzett vagyon teljes visszaszolgáltatásával megbocsátást lehetett nyerni. Az uzsora bűne még azokat is nyomasztotta, akik anyagi helyzetük miatt eleve nem bonyolódhattak kamatos hitelekbe. Boccaccio Dekameronjának nyitótörténetében két uzsorásba belenyilall a rettenetes felismerés: bűnben megátalkodott, haldokló vendégüket a város nem hajlandó szent földben eltemetni, s szakmájuk miatt rájuk is a kiközösítés, még rosszabb esetben a lincselés vár, s végső soron ők is temetetlenül maradnak. Az 1179. évi III. lateráni zsinat megtiltotta az uzsorások egyházi búcsúval kísért eltemetését, amit az 1274. évi lyoni zsinat megerősített. „Testüket az elhullott kutyákkal és marhákkal együtt árkokba kell szórni” írta Filippo degli Agazzari szerzetes. Amikor 1478-ban Piacenzában egy uzsorás temetése után felhőszakadás zúdult a városra, a városlakók kihantolták a holttestet, végigvonszolták a

város utcáin, utólag akasztással büntették, majd a Pó vizébe hajították. De mi volt az oka ennek a hisztériának? Miért volt a banki ügylet ennyire visszataszító, ez a mára már teljesen bevett gyakorlat? Még érthetetlenebbek a reakciók, ha figyelembe vesszük, hogy a korban szintén virágzó rabszolgakereskedelmet semmilyen tiltás nem korlátozta. Szent Lukács szavainak lett volna ekkora hatása: „És ha csak azokkal tesztek 3

jól, a kik veletek jól tesznek, mi jutalmatok van?” A történeti áttekintések vagy átsiklanak az uzsora problémája felett, vagy hosszasan ecsetelik, amint a bankárok hét bőrt nyúztak le a szegényekről. Egyik megközelítés sem áll meg a maga lábán. Amikor Cosimo de’ Medici saját vagyonából felújíttatta a San Mareo-kolostort, hogy elnyerje a pápa egyik bullájában garantált teljes megváltást, a munkálatok fedezésére nem rótt ki magasabb kamatokat a szegényekre. Cosimo soha nem kötött volna üzletet olyan ügyféllel, aki nem rendelkezett stabil fedezettel, kivéve, ha ez az ügyfél történetesen nem a pápa vagy egy fejedelem volt. Mielőtt történetünk homokórájában elkezdene lefelé peregni a homok - attól a pillanattól kezdve, hogy 1397 őszén Giovanni di Bicci két üzlettársával együtt bejegyeztette bankját a firenzei Pénzváltók céhének, azaz az Arte di Gambio lajstromába szemügyre kell vennünk főhősünk világát. Hogyan gondolkodtak az emberek a pénzről? Milyen tátongó szakadék húzódott a pénzügyek gyakorlata és az erkölcsi törvények között? Első szín: a Pénzváltók céhe. „Nagy bakot lőttél, amikor beléptél - mondta Giovanni di Bicéinek egy firenzei kereskedő. Ezek után senki sem fogja rólad elhinni, hogy tisztességes kereskedő vagy.” Már a pénz feltalálása előtt sem volt megnyugtató a cserekereskedelem gondolata, ami óhatatlanul az egyik fél megalkuvásával járt. Amikor magát megmakacsolva Akhilleusz visszautasította Agamemnon összes kísérletét, amellyel a király - a maga presztízsét szem előtt tartva - alkukat

ajánlott fel a görög hőstől elbitorolt szolganőért, a hérosz szomorúan nyugtázta az emberi lét nagy törvényét: „Mert zsákmányolhatsz tulkot, hízotthasu birkát, / szerzel sárga lovat, meg háromlábú edényt is: / vissza azonban már sohasem zsákmánylod a lelked, / sem nem vásárlód, ha kiszállt a fogak 4

rekeszéből.” A cserének is van mértéke - gondolta Akhilleusz. Hitt olyan erkölcsi törvényekben, melyek bizonyos dolgokat méltóságuknál fogva - a csere tabuja alá vontak. De még 2000 év múlva is természetes volt, hogy az emberek rabszolganőket vásároltak, vagy pénzért váltották meg túlvilági szenvedéseiket, esetleg zsoldos hadsereget béreltek, püspökségeket vettek, ereklyéhez jutottak, sőt egész városokat csatoltak birtokaikhoz. Egyik pápáról az a történet maradt fenn, hogy halálos ágyán nem tudta a szentségeket magához venni, mert „Isten a tanúja, mind eladta őket”. Agamemnon, a görög sereg hadura vezényli le az Iliász elején olvasható alku köreit. Évszázadokkal később az érméken az uralkodók képmásai jelennek meg. Az Isten által felkent uralkodó a maga képével szentesíti a pénzkereskedelmet, így szimbolikusan az alattvalói között folyó gazdasági kapcsolatokat is éber szemmel figyeli. E folyamat mára kissé átalakult: a vásárlás is kényelmünket szolgálja, s a piac megtakarítja nekünk azt a fáradságot, hogy hosszasan keresgéljük azt az embert, aki épp azt akarná eladni, ami nekünk kell cserébe azért, amit éppen mi tudunk kínálni. Ugyanakkor, ha arra gondolunk, hogy az egész folyamatnak az alapja - még ma is egy nemesfémből készült pénz, melynek önmagában is van értéke, meg kell állapítanunk, hogy az alapötlet szinte semmit nem változott. Verejtékkel állítjuk elő anyagi javainkat, pontosan, ahogyan Isten dörgedelme feltárta Ádám és utódai szomorú jövőjét az Édenkertből való kiűzetéskor. E javakat bizonyos értékű arany, ezüst vagy réz ellenében eladjuk, amit arra fordítunk, hogy megvásároljuk mások verejtékkel előállított

termékeit. Miután egyre tágabb lett az anyagi körforgalomba bevont áruk köre, a termékek értékeinek összevetése az abszurditás határát súrolta: semmi akadálya nem volt annak, hogy egy lapon említsék a prostituált rabszolganőt a borral vagy egy illuminált kódexlappal, netán a bűnök túlvilágon inneni megváltásával, mivel mindent helyettesíteni lehetett anyagi értékével. Ennek ellenére a világ rendje változatlan volt, hiszen az univerzum hierarchiájában - anyagi értékénél fogva - semmi nem került feljebbvaló helyre. Az uzsora felborította e rendet. A kamatok következtében a pénz már nem pusztán egy egyszerű, stabil fémtárgy, ami a cserekereskedelemben egy áru ellenértékét képviseli. Értéke idővel megnövekedhet, sőt megsokszorozódhat anélkül, hogy a kölcsönző tényleges munkát végezne érte. Így a pénz megfoghatatlanná válik. Egy egyszerű példa: egy ember pénzt kér kölcsön, szövőgépet vesz, jó áron eladja a gyapjút, amivel lassacskán előbbre jut. Egy másik ember is pénzt vesz kölcsön, megveszi az előbbi gyapjúját, külföldre szállítja, és még drágábban eladja, így felemelkedik a társadalmi ranglétrán. Vagy ha nincs szerencséje és jó érzéke, akkor elbukik. Eközben az uzsorás vagy a bankár egyre csak gazdagodik. Nem tudjuk, hogy vagyona menynyivel gyarapodik, mivel a pénz éppen forgalomban van, vagy valaki másnál rejtőzik. Másrészt olyan tranzakciókon is nyer, melyek rejtve maradnak előttünk. Nem érdemes megszámolni, hogy mennyi háza, birkája vagy földje van. Ki fizetteti ki vele a tizedet, az adókat; ki tudja rávenni, hogy lelki üdve érdekében ne hagyja magát elcsábítani az élet forgatagában? A dolgok kicsúsznak a kezéből. „Contra natura!” (Természetellenes!) - dörögte az egyház. „Az uzsora természetellenes, ezért Isten büntetése lesújt a bűnösökre, és rájuk küldi a pestist” - hirdette Feltrei Bernardin. A firenzei kereskedők a város történetének legfurcsább alkuját vetik fel, hogy megvédjék magukat a ragálytól: a Keresztelőkápolna kapujára a rendkívül drága, Ábrahám

áldozatát ábrázoló domborművet választják. Ghiberti műve annyira szemkápráztató, hogy „az maga a Paradicsom kapuja is lehetne” - vélekedett Michelangelo, de az egyház szerint az ő élete is a természet törvényeibe ütközött. Dante Isteni színjátékában a szodomiták együtt bűnhődnek az uzsorásokkal a Pokol hetedik körének harmadik gyűrűjében, ahol egy holdbéli táj perzselő homoksivatagában „tüzes lángokból hízott pelyhű zápor” permetezte őket soha véget nem érő büntetésként. A szodomitáknak örökké tartó, természetellenes mozgásban kell tengődniük (hiszen hogyan is használhatnánk az élet szót erre az állapotra?). Az uzsorásoknak pedig természetellenes mozdulatlanságban kell ülniük, ahogy életükben beleragadtak a számadásokba. Csak a kezük mozog - de ez is természetellenes gyorsasággal –, ahogy életükben a pénzeket és váltókat számolták, ám ezek értéke a túlvilágon már hasznavehetetlen. Arcuk eltorzult. A számadáskönyvek silabizálásában elnyűtt szemük kétségbeesetten tekint Daniéra. Scrovegnin még Giotto freskói sem segítettek, itt találjuk őt is: „Itt száját vonta és nyelvét a 5

résen / kidugta, mint barom ha nyalja orrát.” Contra natura! A szodomiták és uzsorások az istenkáromlókkal osztoznak még e bugyorban. Természet ellen való vétek a Teremtő káromlása. Mára megváltozott a természetellenességről való gondolkodásunk. Ha K. úr délután jelzálogkölcsönről tárgyal ügyfelével, este hasonnemű barátjával randevúzik, majd reggel hétkor fejvesztve riad fel az ébresztő csörgésére, s egy „Istenem” sóhajjal ébred az újabb nap tudatára, nem gondoljuk azt, hogy K. megátalkodott személy. Legalábbis a legtöbb nyugati országban nem így vélekednének. A szigorú, iszlám jogi alapokon álló országokban azonban mindhárom megnyilvánulás tilos és büntetendő. A Korán éppúgy tiltja a kamatra való kölcsönt, mint azt, hogy Salman Rushdie iróniával írjon Mohamedről, vagy hogy két férfi szerelmi kapcsolatot létesítsen. Az uzsora pedig pénzt fial, ami a természet ellen való

- érveltek a hittudósok Aquinói Szent Tamás nyomán. Ha mindezt nehéz belátnunk, jó társaságra leltünk Dantéban: 6

„…De világíts meg még egy csöppnyi foltot - feleltem. - »Hogy hogy az uzsora sérti Isten jóságát? Fejtsd fel ezt a dolgot.« »A bölcsészet« - szólt ő - »ki jól megérti, jegyzi többhelytt, hogy a természet útja honnan vette folyását s merre tért ki. Isten esze s munkája volt kútja. S ki előtt nyitva áll a fizikája, s figyel: nem sok lapot fordítva tudja, hogy mi a művészetnek főszabálya: természetet követni mint tanítvány, s így a művészet Isten 7

unokája.” Összegezve tehát, Isten az emberi természet elidegeníthetetlen részeként teremtette meg a munkát. A munka elutasítása a természet Isten által elrendelt rendjének elutasítása. Egy olyan gondolkodásmódba kell átlépnünk, mely hisz abban, hogy az erkölcsi törvények alapját nem a saját magunk vagy felebarátunk jóléte alkotja, hanem az anyagi világ feletti spirituális valóság. A 14. század és korunk gondolati távolságát jól szemléltetik a kamattal kapcsolatos álláspontok: a hitet, hogy a kamatra való kölcsön mindig bűn, mivel természetellenes, századokban nem mérhető szakadék választja el attól a felfogástól, hogy a kamat az élet természetes jelensége, ami méltánytalan akkor, ha mértéke egy fejlődő országot a nyomorba taszít. Ennek fényében, feltételezve Dante és Aquinói Szent Tamás jóhiszeműségét, az egyház militáns álláspontja mégsem azt a hatást kelti, hogy egyes tagjainak ne fűződött volna érdeke az uzsorához. A „verejtékes munka” ugyanis - a középkor szemléletében - egyet jelentett a társadalmi státusszal, amelyre az ember születésével elrendeltetett, legyen akár molnár, lovag, hentes vagy jobbágy. Ha valaki elutasította saját társadalmi helyzetét, az végső soron lázadásnak minősült, mert egyet jelentett magának a társadalmi rendnek az elutasításával - mely rend fenntartásában az egyház jelentékeny szerepet vállalt.

FELFORGATÁS. Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa így írt egyik levelében: „Szeszélyes Itáliánkban, ahol mindennek alapja ingatag, és egyetlen ősi dinasztia sem regnál, egy szolga könnyen jut el a királyságig.” Az 1360-as években, Giovanni di Bicci születésekor a félsziget már mintegy két évtizede képtelen volt kilábalni az anarchia állapotából. Északés Közép-Itália huszonegynéhány államocskáját felkelések és hatalmi viszályok tartották forrongásban. A hatalmi csatározás két pólusa - a Pápai Állam és a Német-római Császárság - délről és északról szorította két tűz közé a Római Császárság utódlásáért folytatott viszály hadszínterét alkotó Közép-és Észak-Itáliát. A városok önállósodásuk mellett döntöttek. Kalandor zsoldos hadseregek szabták át a városállamok területeit, melyek a pápától vagy a császártól, esetleg mindkettőtől igyekeztek kijárni privilégiumaik írásos elismerését: „Rimini, Cremona, Bologna törvényes hűbéruraként megadjuk nektek a jogot, hogy a városi kormányzatot saját kezetekbe vegyétek.” E szép szavakat persze szép összegekkel kellett megváltani, vagy az adóbevételek egy részéről lemondani. Senki sem volt megelégedve ezzel a megoldással. Legkevésbé a békét felrúgó következő kalandor. Vidéken a földesurak hűbérúri kiváltságait a német-római császár garantálta, ezért a nemesség a császárt támogatta. Ők voltak a ghibellinek. A hűbéres terhektől szabadulni vágyó városlakók inkább a pápához húztak, ők voltak a guelfek. Sokszor nehéz volt megmondani, hogy ki egy terület tényleges hűbérura. A szembenálló felek pedig csak szaporodtak. Az egymással szemben álló családok erődszerű lakótornyokat építettek a városokban, hogy megvédjék magukat. 1200-ban Firenzében csaknem száz ilyen torony állt, legtöbbjük magassága meghaladta a 45 métert. Firenze belvárosát elnézve,

alig tűnik hihetőnek, hogy egykor száz lakótorony nyújtózott az ég felé. Az emberek felfegyverzett táborok közt hömpölyögtek a szűk utcákon. Az Arno folyó nemcsak a város két partját választotta el, hanem a különböző klánok territóriumait is. Mindenhol fegyverekbe lehetett ütközni, és riasztóan magas volt az erőszakos halállal haltak száma. A bizonytalanság légkörében felértékelődött az egyéni karizma és a pénz befolyása. „A kegyelet tőkéjének, melynek a Nyugat törvényes fejedelmi házai akkora hasznát látták, itt semmi nyoma, legföljebb a fővárosban szerzett népszerűség egy neméről lehetett szó - írja Jákob Burckhardt az itáliai reneszánszról szóló nagy hatású tanulmányában. - Itália fejedelmeit csupán a tehetség és a hideg számítás tudja lényegesen előbbre 8

segíteni.” De mire jutott volna a tehetség és a számítás pénz nélkül? Az uzsorás és a bankár még veszélyesebb és hatalmasabb lesz, amikor a társadalom hagyományos értékrendje csődöt mond. Most már semmi sem gördíthet akadályt a pénz diadalútjába. Semmi sem tűnik olyan értékállónak, mint a firenzei aranyforint, melynek egyik oldalára a Florentin felirat, másikra pedig a várost jelképező liliom kerül. A pénz leszámolt a régi időkkel, az uralkodónak még a képmását is száműzte. Az űrt a bankár tölti be: tetszése szerint pénzeli az egyik vagy a másik oldalt, netán őt fosztja ki hol az egyik, hol a másik fél hadserege. Vagy ő van nyeregben, vagy rajta taposnak. Nem meglepő, hogy a kor irodalma tele van afeletti sajnálkozással, hogy „a pórnép fiai mekkora vagyonokat halmoznak fel”. Látotte már bárki náluk rátartibb, gonoszabb és gőgösebb fajtát? „Nemesembernek lenni csak két rend vörös posztó kérdése” állapította meg a savanyú Cosimo de’ Medici. A 15. század első felében született e rövid költemény: „Pénzed, ha van, ismer falu s város,

Pénzed, ha van, ismerősöd számos, Pénzed, ha van, bűnöd titkolhatod, Pénzed, ha van, közügy lesz vagyonod, Pénzed, ha van, gyönyöröd: kútja mély, Pénzed, ha van, üdvödre van esély, Pénzed, ha van, pórból nemes leszel, Pénzed, ha van, győztes csak te leszel. Pénzed, ha nincs, szekered megreked, Mert nem forog Fortuna kereke. Szerencsével utad mennybe vezet. Bölcs az, kinek gazdagsága nem tabu, Elhárítja szívéből a mélabút.”

9

Valóban botrányos. De a botrány azt lobbantja legnagyobb indulatokra, aki felfedezte azt. A vers szavain átizzik a költő szenvedélyes korbácsolása. Pénzzel mindent el lehet érni: előkelő társadalmi helyzetet, nőt, vagy akár a Mennyországot. El kell ítélnünk ezt az önámítást, s mégse győzünk betelni vele. Ez a nyugati tudat zsákutcája. Imádjuk a pénzt, és állandóan azon képzelgünk, hogy mi mindent tudnánk elérni vele, miközben Akhilleusz félelme kísért gondolatainkban: kell, hogy legyen valami, melynek értéke a pénz felett áll, melyet az anyagi körforgalom nem szennyezhet be. De mégsem mondjuk azt, hogy a pénz velejéig romlott, az ördög műve, és Isten pestissel sújt le azokra, akik forgatják a pénzt. E feszültség hátterében egy elhatalmasodó dilemma állt, melyet a vallás gerjesztett. A keresztényeket a világból való kivonulásra szólította fel, hogy a fenyegető világvégét szegénységben várják: „Boldogok vagytok ti szegények, mert 10

tiétek az Isten országa.” De amikor az Utolsó ítélet mégse következett be, ugyanez a vallás a fennálló politikai intézményrendszert és a gazdagok érdekeit erősítette meg, akik teljesen e világban éltek. Mi mást szülhet ez, mint képmutatást?

Vagy éppen művészetet? „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a 11

gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ennyit mindenki tud a Mennyországról. De kinek volt nagyobb vagyona egy fejedelemnél vagy egy bíborosnál? Traini pisai Utolsó ítéletén a jól öltözött kereskedők elszörnyedve tántorodnak vissza annak láttán, hogy undorító ördögök tömegével hurcolják a kárhozottakat a Pokolba. A kereskedők a Mennybe szerettek volna menni, de az üzletről sem akartak lemondani, mivel „a szegény embereknek - írta később a humanista Leon Battista Alberti - soha nem könnyű dicsőségre és hírnévre szert tenni”. A 14-15. század bankárának ezzel a skizofrén tudattal kellett élnie, ez az ellentmondás indítja az embereket, hogy létrehozzák a filozófia, esztétika és szerelem kevésbé anyagias értékeit.

TÖRTÉNETÜNK ANONIM TÖMEGEIT az adóösszeírásokból ismerjük. Lajstromba kellett venniük bevételeiket és vagyontárgyaikat. A nőknek - hátrányos helyzetük kivételesen előnyös folyományaként - csak a hozomány összegét kellett bevallani. Giovanni di Bicci nem alacsony sorból emelkedett fel. A Mediciek gyakran tűnnek fel a város előkelőinek (priorjainak) névsorában, abban a kilenctagú testületben, akiket a városi kormányzat élére választottak. De Giovanni nem volt dúsgazdag sem: négy testvérével kellett osztozkodnia a 800 aranyforintnyi anyai örökségen. Az adók megállapításakor 12 forint befizetésére kötelezték, ezzel szemben egy távoli unokatestvérének 220 aranyforintot kellett adóznia. Ez a Vieri di Cambio de’ Medici alapított egy bankot, és bármily távoli rokonokról volt is szó, a család mégiscsak családon belül bővítette a vállalkozását, hiszen Vieri bankja alkalmazta Giovannit és testvérét, Francescót. 1385-ben Giovanni

házassága révén 500 forintos hozományhoz jutott, melynek egy részét befektette. Hamarosan a Vieri-bank római fiókjának végrehajtója és Vieri üzlettársa lett. Giovanni feleségéről még mást is megőrzött az emlékezet: Piccardia Buerinek hívták, s Giovanninak két fiút szült, Cosimót és Lorenzót. Az asszony azonban nem követte férjét Rómába. Róma volt a korszak politikai és gazdasági kakukktojása. A grönlandiak a bruges-i piacra vitték a bálnacsontot, majd a bevételüket Rómába küldték. A lengyelek szőrmét szállítottak Bruges-be, és pénzüket ők is Rómába küldték. Pontosabban, a pénz a pápai udvarba, a Kúriába került. Az egyház az egész kereszténység területén gyűjtötte az adót, s míg más államok csak a maguk területén élő alattvalóktól igyekeztek behajtani az adókat - azt is csak alacsony hatékonysággal –, addig Rómának egész Európa adózott. Amikor egy bíborost, püspököt vagy apátot beiktattak, egy éves várható jövedelmét rögtön le kellett adnia Rómában - máskülönben nem ülhetett volna bele új székébe. A pénz Európa minden szegletéből áramlott, még a legészakibb és legszegényebb periféria is - mint Skandinávia, Izland vagy Skócia - Rómát gazdagította. A fizetési késedelmet egyházi kiközösítéssel szankcionálhatták: hanem fizetsz, pokolra jutsz. Egy rendkívüli jubileum alkalmával például a flandriai Ghent lakosságát arról tájékoztatta a pápai követ, hogy ha bőkezű felajánlásokkal támogatják a hitetlenek elleni hadjáratot, teljes megbocsátást nyernek; a Purgatórium kihagyásával, egyenesen a Mennybe jutnak. Az emberek felkapják a fejüket. Ki ne szeretné már életében bebiztosítani magát? A pápai követ egy itáliai bankárral számoltatja meg a pénzt. Még Bruges-ben is - mindig itáliai bankárok asszisztáltak az ilyen ügyletekhez. Ahol itáliai kommuna, ott bank is van. Ahol nincsenek taljánok, ott bank sincs. Egy szó, mint száz, a pénz végül Rómába utazik. Azt mondták, hogy „a pénzt elküldik”, de valójában az összeget az a bank továbbította, melynek külföldi fiókjába

befizették a pénzt. A pénzeszsákok lóháton való szállítása kockázatos lett volna Európa útjain. „Óvakodj az áradó folyóktól - figyelmeztetik az egyik követet. - Csak fegyverrel és társaságban indulj útnak!” Ha egy zarándok, pap vagy kántor Rómába készült, először is felkereste a legközelebbi bankot Londonban, Bruges-ben, Avignonban - ez alól persze kivétel Konstantinápoly, és általában Európa keleti fele, mivel a Rajnától keletre nem voltak bankok - vett egy hitellevelet, nekivágott az útnak, majd Rómában pénzre váltotta a papírt. Egy kis pénz elvész a váltási költségeken és a közvetítői díjon, de fő, hogy nem tudják kirabolni. Az egyháznak mindenki másnál elemibb érdeke fűződik ahhoz, hogy - ostorozásai ellenére - egyre nagyobb körben élénkítse a bankok forgalmát. Az egyház a kor legnagyobb gazdasági szervezete, hogyan is ítélhetné a pápa örök kárhozatra azt a hatalmas sereget, amely grandiózus terveihez gyűjtötte az adókat? Ugyanakkor az egyház akadályozza leginkább a szabad pénzforgalmat. Gondoljuk csali át: hogyan tudnának a római bankok készpénzt folyósítani a pápának, ha azt a készpénzt valahol máshol nem fizették be? Itália Észak-Európával folytatott kereskedelme deficites. London és Németalföld piacai - Itália közvetítésével - tetemes mennyiségű selymet, fűszert és sót vesznek fel, amiért cserébe csak durvább angol gyapjút, falikárpitokat és holland vásznat tudnak kínálni. Bármennyivel igyekeztek is kompenzálni a déli luxuscikkeket, azok értékét soha nem tudták kiegyenlíteni. A kereskedelmi mérleg egyensúlya azt diktálta, hogy több készpénzt kellett Rómába szállítani, mint amennyi onnan kilépett. Róma különleges helyzete csak tovább rontott a helyzeten: a Kúria hatalmas kortyokban nyelte a készpénzküldeményeket, s abból semmit nem küldött vissza. Ami Rómába befolyik, azt luxusra - brokátra, selyemre, műtárgyakra és ezüsttárgyakra - költik, melyeket Európán kívülről szereznek be. A bankárok, akik egyben kereskedők is voltak, a pénz

háromirányú mozgatásával próbálják a helyzetet kezelni. Firenze az angliai Gotswolds-dombság gyapját vásárolja meg. A firenzei bankok Londonba kihelyezett fiókjai abból a pénzből fizetnek az angol birkatenyésztőknek, ami a bankba a pápai tizedekből befolyt. Firenze megtisztítja és megszövi a gyapjút, majd kész ruhákat küld Rómába, ahol a firenzei bank helyi fiókja behajtja azt a pénzt, amit korábban a londoni fiók fizetett ki. Hasonló háromszögek alakultak ki Velence és Barcelona bevonásával. De a dolog olykor ennél összetettebb: néha az aranyat vagy ezüstöt gyapjúbálákba rejtve kell Rómába szállítani, és előfordul, hogy a németek fegyveres kísérettel küldik a bányáikból kitermelt, rudakba öntött ezüstöt. Egyik fél számára sem kényelmes megoldás. Szerencsére azonban léteztek megbízásos betétek. Giovanni di Bicci tizenkét évig tartó római banki inasévei alatt mindent ellesett ahhoz, hogy egy önálló bankot hozzon létre. Látta, hogy egy sikeres bank a legforgalmasabb kereskedelmi központokban alapít fiókokat, s hogy a banki tevékenység elválaszthatatlan a kereskedelemtől. Aranyszabályként azonban azt véshette elméjébe, hogy nagy távolság húzódik a törvények és azok betartatása között. Ha például az egyház kölcsönt kért egy banktól, a bank nem kérhetett kamatot, mivel az uzsora bűn volt. Megtehette viszont, hogy kereskedő félként az egyháznak annyival drágábban kínálta portékáit, amennyivel méltányosan pótolni tudta a kamatok kiesését. Másrészt, amikor egy püspök, egy bíboros vagy a pápa befektetőként jelentkezett a banknál, ő is szeretett volna viszonzásul kapni valamit. Ezt azonban nem kamatnak hívták, hanem ún. megbízásos betétnek (avagy bizalmi betétnek). Voltak olyan egyházi személyek, akik leleplezték a bűnöket, a végítélet harangját kongatták, és örök kárhozatot emlegettek. Aztán voltak olyanok, akik azért tanulmányozták az egyházjogot, hogy kiskapukat találjanak benne. Azt gyanítjuk, hogy a fundamentalistákat és megalkuvókat az a

leleplezhetetlen cinkosság kötötte össze, amely ott kísért minden örök ellenfél kapcsolatában: szükségük van a másikra, hogy meghatározhassák önmagukat. Akárhogy is, mindkét fél a szavakon lovagolt: hogyan lehet magát a tranzakciót a legprecízebben leírni. A megbízásos betétek kompromisszuma a bank és az ügyfél kölcsönös bizalmára apellált. A tranzakció során ugyanis a betétes neve titokban maradt, tehát bizalmi megállapodás köttetett. A betéti összeg visszafizetésének nagyságrendjét a betétes a bankár legjobb megítélésére bízta, a bankár tehát hallgatólagos diszkrécióval döntötte el, hogy mekkora összeggel növeli meg az eredeti összeget. Ez azonban nem felhalmozott kamat, hanem „ajándék” volt, még akkor is, ha például Közép-Itáliában menetrendszerűen várható volt a betétek évi 8-12 százalékos növekedése. Mivel a bankok ezt nem rögzítették szerződésben, mert akkor az ajándékból megint uzsora lett volna, ritkán ugyan, de megtehették, hogy szorult helyzetben nem fizettek ajándékot. Egyes teológusok máris kimondták a verdiktet: mivel nincs biztos nyereség, azért uzsoráról sem lehet beszélni. Mások azonban - többek közt Antal, Firenze érseke - azt vetették fel ez ellen, hogy mivel a befizetés a nyereség reményében történik (az ajándék az első pillanattól kecsegteti a betétest), a tranzakció nem más, mint „szellemi uzsora”. Egyértelmű a mögöttes szándék, a szerződés hiánya mit sem változtat ezen. Mindez tehát halálos bűn. A bizalmas ügyintézés ellenére számos ügyfél nevét ismerjük. Az egyik betétes Henry Beaufort, Winchester püspöke volt, IV Henrik angol király féltestvére. Mekkora veszély leselkedett lelkére? Hermann Dwerg bíborosról, V Márton pápa közeli barátjáról köztudott volt, hogy „az evangéliumi szegénység lelkülete” hatotta át, miközben 4000 római aranyforintot tartott bizalmi betétjén, melyért cserébe rendszeresen felvette Cosimo de’ Medici évi ajándékát. Ettől függetlenül lehet, hogy a bíboros szerény életet élt, és bőkezűen adakozott a szegényeknek. Időnként vita is felütötte a fejét, mert ha a bank képtelen volt

teljesíteni elhamarkodott ígéretét, a kifizetetlen ajándék miatt a betétes becsapva érezte magát. A firenzei városi kormányzat, melytől mi sem állt távolabb, mint az uzsora gondolata, „dicséretesnek” tartotta a betét ellenében adott ajándék szokását, s elrendelte, hogy az ajándékra tett ígéretet tiszteletben kell tartani. „A szerződéseket olyan homályosan és kétértelműén fogalmazták meg - írja Raymond de Roover történész –, hogy azok a költséges pereskedések melegágyai lettek.” A bankároknak már nemcsak azért kellett szoronganiuk a halálos bűn vádja alatt, amiért a pénzt megforgatták, hanem azért is, ahogyan a szavakat kiforgatták. Egy tranzakciót mindig elkönyveltek, de annak valódi célja sokszor láthatatlan maradt. Ami igazán lényeges - vallották a bankárok - az az, hogy az ember nyilvánvalóan ne tévelyegjen. Kemény szabályok diktáltak: ha a bank nem tudott ajándékot fizetni, a kliensek másik bankba vitték át a pénzüket. De mi vett rá egy bíborost Rómában arra, hogy pénzét egy bankban helyezze el? Ha lelkiismeretének háborgását sikerült is lecsillapítani, miért bízta biztos vagyonát egy ingatag pénzügyi rendszerre? Miért nem választott erkölcsösebb befektetési lehetőségeket, és vásárolt például városi vagy városkörnyéki ingatlanokat, melyeknek értéke folyamatosan emelkedett, vagy akár ékszereket? Fájdalom, de az egyház vagyonát, így például az említett Dwerg bíboros javadalmát sem lehetett magánkézbe átjátszani, az újonnan megválasztott pápa elkobozhatta az elődei alatt meggazdagodott egyháziak vagyonát. Márpedig a földbirtok túlságosan látható és sebezhető volt. A 15. század folyamán tizenegyszer választottak pápát, nem számítva azokat az időszakokat, amikor egyszerre két vagy három pápája is volt az egyháznak. „Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyországban; és jer, kövess 12

engem.” - mondta Krisztus a főembernek, de a gazdag klerikusok inkább családjaik, testvéreik, unokaöccseik vagy fattyaik közt osztották szét vagyonukat. Hála az új

hitellehetőségeknek, a pénzt titokban lehetett tartani, veszély esetén pedig könnyen át lehetett menekíteni. A korábbi világrend nemcsak az uzsora természetellenessége, hanem a pénzforgalom miatt is roskadozni kezdett. Az előbbi egy csapásra felülírta az egyén rögzített helyét a társadalom hierarchiájában, míg az utóbbi az egyén vagyonát vonta ki az adott közösségből. Abból a pénzből, amit V Márton pápa családja befizetett a római bankba, a bank hitelleveleket vagy a külföldön beszedett pápai tizedeket fizette ki. Eközben az a bankár, aki Avignonban, Kölnben vagy Bruges-ben eladta a hitellevelet, vagy beszedte a pápai tizedet, pénzét más vállalkozásba fektethette, és például egy rakomány mandulát hozathatott Barcelonából, vagy sót Törökországból, amit a londoni piacon értékesíthetett. Az egyház vagyona folyamatosan cirkulált, mivel egy új pápától való félelem nem engedte egy helyben lehorgonyozni. Az uralkodói dinasztiáktól eltérően az új pápa legtöbbször egy új család és város színrelépését jelentette, így Szent Péter aktuális utódja szinte mindig az elődjétől eltérő körök érdekeit igyekezett érvényesíteni a pápai trónon. Giovanni di Bicci a pénznek ebben az állandó keringésében alapozta meg vagyonát. 1393-ban unokabátyja, Vieri de’ Medici visszavonult az üzlettől, Giovanni pedig megvásárolta a bank római fiókját. De miért döntött úgy négy év múlva, hogy visszaköltözik Firenzébe, és ott megalapítja saját bankját? És miért lett éppen Firenze a Medici-bank fellegvára, amikor soha nem számíthatott a rómaival összevethető haszonra? A válasz ismét a családi kötődés. „Miért van az - kérdezi a 14. század elején író Genovai Névtelen –, hogy egy férfi mindent megtesz azért, hogy hatalomhoz, vagyonhoz, földhöz és más anyagi javakhoz jusson, mindezt gyermekei érdekében, és akár lelki üdve árán?” Érdemes eltöprengenünk. Akárcsak azon, hogy Dante Isteni színjátékának kárhozottjai közt mennyien vannak azok a firenzeiek, akiket saját családjuk tisztességének biztosítása még a Pokol tüzénél is jobban foglalkoztatott. Az

1430-as években Leon Battista Alberti A családról írt művében visszatér e kérdésekre. Mivel a család a társadalom alapvető egysége, az egyén elemi érdekében áll minden olyan befektetés vagy megnyilvánulás, mely a család malmára hajtja a vizet, vagy annak hírnevét növeli, mivel ez a meghatározó cél tartja mozgásban az életet. Kicsit sarkítva tehát - bár Alberti ilyet soha nem írt volna le –, ha valaki a pénzcsinálás függésében élt, családja szentesíthette az eszközt a cél érdekében. A család két szempontból is előnyöket kínál: a vagyon gyarapodását nemes célokra lehet fordítani, és a családi örömöket sokkal közvetlenebbül meg lehet élni, mint a Paradicsom gyönyöreit. Ráadásul - a pénzzel ellentétben - a családot nem lehet kiszakítani egy adott közösségből. A Medici-család ízig-vérig firenzei volt. Giovanni soha nem gondolta komolyan, hogy átköltözne Rómába. Amikor átvette a bankfiók vezetését, feleségét és gyerekeit Firenzében hagyta, mivel mindig is otthon képzelte el a maga pályafutását. Hazatérésével egyben a firenzei bankárvilág perifériájáról a középpontba akarta helyezni magát. Ismét bebocsátást nyert a városi közéletbe, hamarosan a politikai közösség, sőt az egész város elismert és tisztelt személyisége lett, amivé Rómában soha nem válhatott volna. Giovanni utolsó intelmével ugyan azt tanácsolta fiainak, hogy húzódjanak meg a háttérben - „ne engedjétek a nyilvánosság fürkésző tekintetét behatolni életetekbe” - de mindezt valószínűleg nem úgy értette, hogy óvakodjanak a politikától. Valójában a nyilvánosság távoltartása éppen a hatalom felé vezető út. Nem utolsósorban pedig a Róma árnyékában nyüzsgő Toszkána, melynek hosszú időre visszatekintő bankármúltja már rég leszűrte, hogy hogyan lehet Rómából meggazdagodni.

Giovanni di Bicci Bronzino portréján. Giovanni, a Medicibank alapítója arra intette fiait, hogy „óvakodjanak a nyilvánosság fürkésző tekintetétől”, mintha előre látta volna a politika és pénzvilág összefonódásának veszélyeit.

2. A pénzváltás mestersége A bank - olaszul banco (később bonca) - annyi, mint pad, pénzváltóasztal, szélsőséges esetben egy egyszerű, állványra fektethető deszkalap, melyen írni és számolni lehetett, és amely egyértelműen jelezte a bankár és az ügyfél oldalát. Ennyi kellett a legkorábbi bankok működtetéséhez. Akkoriban a legtöbb embernek a bank egy szabadtéren felállított asztalt jelentett. A Mediciek asztalát kereső idegent például a Vörös kapu utcába küldték volna a firenzeiek. Néhány tranzakció az asztallap felett, néhány pedig az alatt jött létre. Mivel a bankárok gyakran együtt űzték mesterségüket, asztalaikat is egy negyedben, az Orsanmichelében (a mai Új Piac, a Mercato Nuovo) környékén helyezték el. Összesen mintegy hetven asztal fogadta a klienseket. A bankárok hosszú vörös köpenyekben, súlyos pénzes erszényekkel a derekukon, asztalaik mellett állva vagy azt támasztva, a nagy palotáit árnyas árkádjai alatt várták az ügyfeleket a Ponté Vecchio és a még mindig befejezetlen dóm között félúton. A zöld terítővel borított asztalok elmaradhatatlan felszerelése a főkönyv volt. A Pénzváltók céhe ugyanis rendelkezett, hogy ebbe minden tranzakciót be kell jegyezni, így a bankárokat messziről fel lehetett ismerni tintafoltos ujjukról. A főkönyv első szavai visszatérő formulák voltak: „Isten és a nyereség nevében!” vagy „A Szentháromság, az összes szentek és a Paradicsom angyalai nevében.” Az egész kozmosz az üzleti sikerért imádkozott. Az írásban kiállított csekk ritka volt - és túlságosan kockázatos. Minden tranzakciót élőszóban, személyesen kellett megbeszélni a bankárral, amit aztán a főkönyvben - a kliens jelenlétében - szépen rendezett oszlopokban, római számokkal

rögzítettek; ezt ugyanis sokkal nehezebb volt hamisítani. A pénz áramlása felduzzasztottá az adminisztrációt. A sok fejszámolás mind elszállt volna, ha nem írják le. A kereskedő minuciózusán futtatta végig pennáját a főkönyv soraiban. A szakmába az írni tudás volt a belépő. A számok és időpontok felett merengő férfiak csendjébe az elhaladó szekerek zörgése, a libák gágogása vagy a kikiáltó éles hangja hasított bele. Firenze belvárosa soha nem csitult el. Az Ópiacon, a Mercato Vecchión - alig másfélszáz méterre - selyembálák és gabonahalmok cseréltek gazdát. A pékek a közkemencében sütötték a város kenyerét. Miután a tranzakció bekerült a könyvbe, hangosan felolvasták. Ha a Pénzváltók céhének bármely tagját azon kapták, hogy meghamisította vagy megsemmisítette egy tranzakció bejegyzését, azon nyomban kiközösítették. Véglegesen. Apellátának nem volt helye, sem a nyilvános bűnbánatnak. Ha egy bankár örökös nélkül halt meg, főkönyvét a céh háromszoros lakat alatt tartotta egy ládában, melynek kulcsait három céhtagnak adták oda. A főkönyvet csak mindhárom bankár együttes jelenlétében nyitották ki, amikor sor került az elkönyvelt tranzakciókkal való elszámolásra. A pénz világát szigorú rítusok irányították. Nem minden bankár tömörült céhbe. A zálogkölcsönzők asztalait a kapu felett vörös szalag hirdette, náluk kisebb összegeket lehetett alacsony kamatra kölcsönvenni. A kölcsön fejében egy zálogtárgyat kellett letétbe helyezni, amelyet az adós fizetésképtelensége esetén pénzzé lehetett tenni. Egy hímzett kendővel díszített fapapucs, egy bibliai jelenetet ábrázoló menyasszonyi láda vagy egy leválasztható, női brokát ingujj állandóan keresett portéka volt. Még másodkézből is, hiszen ebben a korban nem a fogyasztói társadalom normái diktáltak. A zálogkölcsönző - akár zsidó, akár keresztény - nem rejti véka alá a nyereségét, „köztudottan uzsorás”, ezért nem is lehet

a Pénzváltók céhének tagja, így hivatalos kereskedelmi engedélye sincs. Viszont meg lehet büntetni. Azaz, a céh leleplezheti. A városi kormányzat egy olyan döntést hozott, hogy az uzsora förtelmes bűnéhez ragaszkodó zálogkölcsönzőket kollektíven - évi 2000 aranyforint bírsággal sújtják. A bírság befizetése viszont mentesíti őket minden más adó és tehertétel alól. Bátorítás vagy tiltás - a vitát ismét a teológusok vívják meg. A helyzet a legkevésbé sem megnyugtató: a nyelv megint egy visszás gyakorlatot állandósít ahelyett, hogy tiszta helyzetet teremtene. Tehát vannak kiskapuk az uzsorában? Létezik, hogy a bevallottan uzsorából élő becsületesebb lenne a titokban üzérkedőnél? A zálogkölcsönző csendes megvetettségében tovább folytatja üzletét, a prostituáltakhoz hasonlóan őt is a városiak igényei tartják életben. 1437-ben hozzák az első rendeletet, mely a firenzei keresztényeket eltiltotta az üzleti tevékenységtől. Ez legalább véget vetett egy zavarba ejtően ellentmondásos helyzetnek, s egyértelműen közvetítette az egyház üzenetét: „Ha azt mondjuk, hogy tilos kamatot szedned, akkor az valóban tilos”. A szegényebb rétegek most már csak a zsidók miatt zúgolódhattak. Ellentétben a zálogkölcsönzőkkel, a banche a minutók a Pénzváltók céhének rendes tagjai közé tartoztak. E kisebb, csalás a helyi érdekeket kiszolgáló bankok három fő feladatot láttak el: ékszereket árultak részletre, betéteket kötöttek le évi 9-10 százalékos ajándék (kamat) ellenében, és ezüstpicciolót váltottak aranyforintra és viszont. Ha már a pénznemek szóba kerültek, álljunk meg egy szóra, mielőtt számba vennénk a bankok nemzetközileg kiterjedt változatát, a Medici-típusú bankot, banca grossát. Talán felesleges előrebocsátani, hogy a pénznem egy adott területre jellemző értékegység. A pénz nagy veszélye éppen abban rejlik, hogy kisebb-nagyobb mennyiségben szinte minden más értékével megfeleltethető. A rézérméket ezüstre lehet váltani, melyet aztán aranyra, végül - hogy a sort lezárjuk -

bankjegyre, egy, öt, tíz, húsz vagy száz dollárra. A 15. századi Firenzében a dolgok másképp működtek. Az ezüstpénz, a picciolo nem volt az aranyforint váltópénze. Úgy tekinthetjük őket, mint két különböző fizetőeszközt. Ennek hátterében az a felismerés állt, hogy mivel mindkét érme értékét a bennük lévő nemesfém mennyisége határozta meg, tehát valódi értékük a fémek tényleges értékétől függött, a két pénz egymáshoz viszonyított értéke állandóan ingadozott. Ahogyan nincs értelme az alma és a narancs állandó relatív értékéről beszélni, ugyanúgy az ezüst- és aranyérmék közti értékarány megállapítása sem volt lehetséges. A picciolót csak a bankok váltották aranyforintra az aktuális „arany- és ezüstárfolyam” alapján. Eddig az elmélet. A valóság az, hogy a fizetőeszközök is, melyek egyesek esetében a társadalmi kötöttségektől való függetlenedést, míg másokéban éppen a kötöttségek megszilárdítását szolgálják, a fennálló társadalmi megosztottságot tükrözték vissza. A picciolo a szegények pénze lett, ebben mérték a napszámos napibérét és a sovány kenyeret. Az aranyforint viszont monopolizálta a luxuspiacot és a nemzetközi kereskedelmet. A megosztottságot törvény rögzítette. Közeli példaként idézhetjük a volt kommunista országoknak - egészen a rendszerváltásig élő - gyakorlatát, melyben a politikai és gazdasági elit pénze a dollár volt, míg a tömegek zlotyban, rubelben vagy forintban rendezték vásárlásaikat. A picciolóval kereskedők csak kis halak voltak a piacon. A bankár zöld asztalán történt meg a csoda, itt lehetett átlépni az ezüst világából az aranyéba. Persze nem egy varázsütésre, hanem némi közvetítői díj ellenében. Mondanunk se kell, hogy a szegények pénze egyre kevesebbet ért. 1252ben, az aranyforint bevezetésének évében egy forintot egy ezüstlíráért, azaz húsz picciolóért lehetett megvenni. 1500-ban a forint ellenértéke már hét líra, azaz 140 picciolo volt. Az ezüst

részben azért devalválódott, mivel a Kereskedők céhének (az Arte di Galimala), vagy a Selyemgyártók céhének (Arte di Por San Maria) tagjai aranyat kaptak, miközben munkásaikat ezüsttel fizették ki. Amikor az üzlet pangott, a kereskedők arra próbálták rávenni a kormányzat, azaz a céhek képviselőiből kiválasztott városatyák irányítása alatt álló pénzverdét, hogy csökkentsék a picciolo ezüstértékét. Így kevesebb aranyból lehetett kifizetni a gyanútlan munkások ezüstpénzeit. Antal érsek elítélte ezt a gyakorlatot. Az érsek sokat tett a szegények helyzetének javításáért, amiért népszerű is volt a körükben. A járvány idején személyesen járta be a várost, és kenyeret osztott az éhező betegeknek. Az arany- és ezüstárfolyam manipulálása nem minősült akkora bűnnek, mint a pápai tizedek szabotálása; az előbbiért ugyanis soha senkit nem közösítettek ki az egyházból. De még csak annyira sem büntették, mint azt a munkást, aki egy általa szőtt selyemruhát lopott haza a műhelyből. Nem járt érte nyilvános ostorozás, sem kaloda. A párhuzamos fizetőeszközök a társadalmi felfordulás örvényeiben is biztosították a városi osztályok rendjét, az egymásnak alávetett, nagyon is kívánatos hierarchia fenntartását. Az 1457. évi adóösszeírás szerint a firenzeiek 82 százaléka egy forintnál is kevesebb adót fizetett, 30 százalékuk pedig semmit, mivel annyira szegények voltak. Giovanni di Bicci bankja csak aranyforintban folytatott tranzakciókat, melyeket kettős könyveléssel rögzítettek, a velencei stílust követve, külön oldalon a „tartozik” és a „jóváírás” bejegyzéseivel. De amikor a család gyapjúmanufaktúrát alapított, primitívebb módszereket is alkalmazni kellett. Ki állapította meg a vásárlás, a bevétel és a kifizetések arányát, amikor a vállalkozás egyik fele aranyforintban, a másik pedig ezüstben számolt? A profit (vagy annak hiánya) diktált: ha az üzlet rosszul ment, és se arany, se ezüst nem volt a háznál, a munkásoknak természetben - tehát az általuk előállított posztóban - kellett elfogadniuk fizetségüket, amihez nem fűlt a foguk, s ráadásul még a könyvelést is

felborította. Örültek viszont a zálogkölcsönzők, akik a posztót a saját tarifájuk szerint váltották készpénzre. Bár bűnös dolog a pénz, az emberi elme mégiscsak arra vágyik, hogy egyértelmű legyen a különböző áruk váltóértéke.

MENNYIT ÉRT a firenzei aranyforint? Egy rabszolganőt egy öszvér áráért, azaz ötven forintért lehetett megvenni. Egy szolgálólány éves jövedelme tíz aranyforintra rúgott. Harmincöt forintért már egy kis kertes házat lehetett bérelni egy évre; ugyanennyit fizettek a Mediciek a Vörös kapu és a Gyapjúkészítők utcája sarkán álló ingatlanért, ahol a pénzváltást űzték. Húsz forintból ki lehetett festeni egy palazzo (palota) belső udvarát, melynek felépítése ezer forintba került. Ugyanennyit keresett egy bankárinas. Egy hordó borhoz már egy ezüstlíráért hozzá lehetett jutni, a csillagjóssal való konzultáció pedig fél hordó ára volt. „Ne kereskedjetek borral intette alkalmazottait Cosimo –, egyáltalán nem éri meg.” A jósokat viszont rendszeresen látogatta. Aligha titkolhatta volna, hogy a pénz forgatói is mágiát űztek. A hagyma egy picciolóba került, egy könyöknyi olcsó szövet kilencbe, míg egy drága damasztszövetért két és fél forintot is elkértek - az árfolyamtól függően csaknem huszonötször annyit, mint a durvább minőségű posztóért. A luxuscikkek kipengették a gazdagok aranyait. A tömegárut olcsón vesztegették - legalábbis annyira, hogy a napibérért dolgozók is eltengődjenek a maguk szerény picciolóiból. A gyapjúés selyemmunkásokat teljesítményarányosan, az elkészített ruhadarabok alapján fizették, ezért életük a piac igényeinek rendelődött alá. Amikor a kereslet megcsappant, a munkáshadak csak a gazdag lázárok asztalairól lesöpört morzsákban reménykedhettek. A pénzcsinálás mindennek ellenére szemérmetlenül folyt tovább, hiszen a pénz úgysem nyugszik, a szegények pedig már csak olyanok, hogy sorsukba soha nem törődnek bele. Ha

valakinek sikerült egy kis készpénzt összegyűjtenie, azért léteztek olyan törvények, amelyek megakadályozták, hogy ezt fitogtatva a többi ember kedélyét felzaklassa: „A köznép étkezései ne tartalmazzanak két fogásnál többet! Vendégségbe csak korlátozott számú vendéget lehet hívni. Ruhád csak egy színből készüljön!” - ez utóbbi természetesen nem vonatkozott a lovagokra és gazdag hölgyekre. Talán még a városatyákra, de még az orvosokra sem. „Gyerekeket ne öltöztess drága ruhákba! Finom fehérített harisnyádra ne húzz puha bőrcipőt! Ne hordj prémgallért!” Női ruhákra - a csukló és könyék közti részen kívül - tilos volt gombokat varrni; leányoknak egyáltalán nem lehettek gombjaik. A lányokat továbbá óvni kellett a feltűnő fejdíszektől és magas sarkú cipőktől - hordjanak fejkendőt, és járjanak lapos papucsban. A köznépet így megmentették az elszegényedéstől: nem költekezhettek cifraságokra. A korlátozások a vezetők mély „együttérzését” tanúsítják. Minden a dolgok természetes rendje felett őrködött. Ha a pénzt nincs mire fordítani, ártani se tud. Ha jóhiszeműségünket félretesszük, a törvényekből nemcsak a státuszféltést, hanem az alig leplezett nőgyűlöletet is kiolvashatjuk. Ami viszont egy nagyon is mélyen elfojtott kéjes sóvárgást igyekezett leplezni. Amikor egy nőt, aki ruhájának melltájékára ezüstgombot varrt fel, meztelenül végigostoroztak a városon, nehéz megítélnünk, hogy a szenvedés kegyetlensége vagy a meztelenség látványa váltott-e ki bennük nagyobb borzongást. Firenzében a luxust korlátozó törvényeket csak ímmel-ámmal tartatták be, mivel a korlátozások kínosan érintették a luxusból élő város piaci felemelkedését, ugyanakkor a fényűzés bírálata mindenkiben tudatosította a társadalmi hovatartozását. Ráadásul fel lehetett jelenteni a feltörekvőket. A divat gyors változásai azonban gyorsan aláásták a törvények betűjét. Ha egy drága kelmét betiltottak, másnapra már egy újat találtak ki helyette. A pénzvilághoz hasonlóan a korlátozások - sőt tiltások -

hatalmas alkotóenergiát szabadítottak fel a textiliparban is, hogy végül a pergamenre vetett szavalt már tartalmatlanul száradtak meg. „Signora - biztatta kliensét a kereskedő - , ez az anyag a megtévesztésig hasonlít az arannyal átszőtt brokátra, de garantálhatom, hogy egész más eljárással készült… Francia találmány, nem vonatkozik rá a törvény tilalma… Ez pedig megszólalásig olyan, mint egy gombsor, de nézze csak, nincsenek gomblyukalt alatta; ártatlan kis díszgombok.” A törvényhozók megpróbálták elejét venni a játszmáknak: „A gyöngy pontos meghatározása” - külön törvénybe foglalva. Egy másik törvény a láncviselet körülményeit fekteti írásba. De ahogy a teológusok pénzről és uzsoráról folytatott vitája, ez is meddő szavakká fulladt. „Valahogy mégiscsak véget kellene már vetni a nők méltatlan magamutogatásának!” - vetette fel egy kétségbeesett városatya. Divatrendőrséget állítottak fel, akik az utcákon cirkáltak, és a nők öltözékének anyagát tapogatták. A város éjjeliőrei a belső ellenséget vizslatták: „Várjon, uram, ez a gallér nem hermelinből készült ám, hanem szopóskölyökből!” „És az mi?” „Egy kis állat, uram.” A luxust bíráló törvényektől a Medicieknek ekkor még nem kellett tartaniuk; Giovanni di Bicci és két fia komor ruhákat hordtak. Egyelőre nem kellett azon törni a fejüket, hogy hogyan tegyék láthatóvá vagyonukat. Cosimo még úgy gondolkodott, hogy az irigység egy olyan gyom, melyet legjobb nem öntözni. Mivel az aranyforintnak nem volt váltópénze (a szegények rögtön használni kezdték volna), értéke viszont igen magas volt, a bankárok mindennapi gyakorlata nem nélkülözhetett kisebb egységeket, amelyekkel az értékesítéseket és a betéteket kikalkulálhatták. Az első frakció az aranylíra volt, amely a forint húsz huszonkilenced részét jelentette (nem tévedés, 20/29); minden egyes líra 20 aranysoldót ért, egy soldo pedig 12 aranydénárt. Egy forint tehát 348 dénárral vagy 29 soldóval volt egyenértékű. Mindez persze csak elméletben létezett, mivel a valóságban

nem volt olyan pénzérme, amelyet dénárnak vagy soldónak neveztek. A bankárok abakuszon számolták át a váltópénzeket. A váltóértékeket látva, nem is annyira meglepő, hogy még a kettős könyvelés ellenére sem sikerült a mérleg két serpenyőjét egyensúlyba állítani. „Isten óvjon attól, hogy a jövőben ennél nagyobb hibákat elkövessünk” - írta a Medici-bank egyik fiókjának igazgatója a központba, amikor képtelen volt rájönni, hogy hol követte el a számolási hibát. A szegényeknek nemhogy a pénzek, de még a neveik sem csengtek ismerősen. Egy olyan világban, amelyben a Szentléleken kívül minden a maga fizikai valóságában nyilvánult meg, nehéz volt mit kezdeni az elméleti értékekkel. A kor technikai eljárásai mindenki szeme előtt teremtették elő a javakat. Az élet szükséges, ámde kellemetlen velejárói nem lényegültek át álságos szemfényvesztéssé: az emberi ürülék mindenki szeme láttára és orrfacsaró bűzzel folyt le az utca közepén, vagy az ablak alatt gőzölgött. A forint emberei felbérelhették a picciolo-világ egyik képviselőjét, hogy hordja el a házuk elől valahova máshová. A pestis áldozatai nem párnák közt haltak meg, szenvedéseiket nem tompították fájdalomcsillapítókkal. Az orrot legtöbbször erős és kellemetlen szagok csapták meg egy-egy hátsó udvar felől. Az emberek nem terveztek hetekkel előre, de még napokkal sem. Fiatalon haltak meg. De voltak finom illatok is. Hermetikus csomagolóanyagok még nem ejtették rabul a húsok, zöldségek, gyapjú és selyem illatát. Mivel az ablakokra kifeszített olajos vásznak kevés fényt engedtek át, a szövők az ablak közelébe állították szövőszékeiket. A cipészek és szíjgyártók az utcán dolgoztak. A Gora-csatornában gyapjút mostak, amit nemsokára már valaki a hátán cipelt. A halászok hátukra erősített kosarakban hordták a halat vidékről a város piacaira. Útközben elhaladtak a borbély mellett, aki az utcán éppen egy vendég szakállát vágta. A patikus szerecsendiót őrölt köhögés csillapítására. Hagymák

álltak halomba rakva. Minden látható és kézzel fogható, mindenkinek egyértelmű feladata és szerepe volt. A papok az emberek lelki üdvén munkálkodtak, hogy amikor a test végképp elernyed, és a lélek elszáll belőle, a Paradicsom reményével indulhasson útjára. De mit műveltek ezek a bankárok, akik nem létező pénzekkel számoltak?

FIRENZE, 1397. Giovanni di Bicci 5500 forintot rakott be új bankjába. Ekkorra felesége 5000 forintnyi hozományát már biztosan megkétszerezte. Giovanni egyik üzlettársa a Bardicsalád tagja, Benedetto di Lippaccio volt, akivel már Rómában is együtt dolgozott. Ő 2000 forintot hozott a vállalkozásba. A másik társ, Gentile di Baldassarre Boni 2500 forintjával a vállalkozás 10 000 forintos alaptőkével indult. Az üzlet szekere rögtön az elején nagyot döccent, mert néhány hónap után Gentile Boni tőkéjével együtt kivonult a vállalkozásból. Ő járt rosszul. Korábbi üzlettársai meggazdagodtak, ő pedig az adósok börtönében fejezte be életét. Giovanni 6000 forintra emelte alaptőkéjét, így ketten 8000 forinttal nyitottak. Miután kifizették a bérletet, az alkalmazottak fizetését, és elkülönítettek egy kis tartalékot a kifizetetlen hitelekre, a bank első tizennyolc hónapja alatt 1200 forintnyi szerény nyereséget termelt - évi tíz százalékos hozam. Giovanni visszavonulásáig, az 1420-ig hátralévő huszonhárom év alatt a bank 152 820 aranyforint nyereséget termelt (évente 6644 forintot). Giovannié lett a nyereség háromnegyede. 1420 és a bank újjászervezése (1435) között Cosimo de’ Medici és bátyja, Lorenzo, valamint Benedetto de’ Bardi bátyja, Ilarione idején a profit 186 382 forintra rúgott (évi 11 648), melynek kétharmada a Medicieké lett. 1435 és 1450 között, a bank zenitjén összesen 290 791 forint volt a hozam (azaz évente 19 386 forint). A Medicieké ebből hetven százalék lett. Ne feledjük, hogy egy mutatós palotát már ezer forintból fel lehetett húzni, s

hogy a lakosság számottevő része annyira szegény volt, hogy egy forintot sem tudott adóba befizetni. Hogy futhatott így fel az üzlet, ha egyszer tilos volt kamatra kölcsönt adni? A kor bankárait követve a Mediciek is két lábon álltak, pénzt váltottak és kereskedtek. Külföldön drága portékákat falikárpitokat, festményeket, csillárokat, kódexeket, ezüstöt, aranyat és szolgákat - szereztek be gazdag klienseknek. Sokat spekuláltak, egész hajórakományokat timsót, gyapjút, fűszereket, mandulát és selymet - vásároltak fel, szállítottak délről északra vagy északról délre, és értékesítették drágábban. A kereskedelem kockázattal járt. Egy vevő mindaddig nem fizetett egy forintot sem - de még egy picciolót sem - amíg nem látta az árut. A kereslet és az árak riasztóan ingadoztak, attól függően, hogy hány kereskedő szimatolt meg lehetőséget a piacon. Sok minden változhatott a piacon, míg egy firenzei gálya kihajózott Pisából, átszelte a Földközi-tenger nyugati medencéjét, áthajózott a Gibraltári-szoroson, északra fordult, és elsiklott a portugál, spanyol és francia part előtt, hogy végül befusson London kikötőjébe. Lehet, hogy mire visszaért, már egyetlen vásárló sem várta. De a hajó el is süllyedhetett különösen az újabb, úgynevezett kerek hajók, melyek mind vitorlások voltak. A dagadó vitorla az üzleti kockázat szimbóluma lett. Fortuna válton irányította a hajó útját. A rakományt biztosítani kellett, ezért bankcsoportok fogtak össze, hogy garanciát vállaljanak a szállítmányért. A szállítási dokumentumok „Isten és a szerencse kegyéért” könyörögtek. A kockázatok csökkentése érdekében a kereskedők szinte mindent megpróbáltak eladni. A bankok lerakatokat, „áruházakat” alapítottak. A Medici-lerakat 1427-ből fennmaradt leltárában a szokásos nyersgyapjún, selymen és vásznon kívül egy narvál-agyarról (vagy rinocérosz-szarvról) is olvashatunk. 1489-ben egy Bourbon hercegnő megrendelésére szállított zsiráf útközben elpusztult. De ki tagadná meg e nem

mindennapi vállalkozás fizetségét, még akkor is, ha az eladás kútba esett. A kimutatások azonban azt mutatják, hogy a bankok bevételének csalt elenyésző részét tették ki a kereskedelmi tranzakciók. Kereskedésből a Mediciek se gazdagodtak volna meg ennyire. Mégis mi volt a titkuk? A pénzváltás! Egy firenzei vagy egy római - de 1400 után akár egy nápolyi, 1402-től pedig akár egy velencei - polgár felkeresi a Mediciek zöld terítővel fedett asztalát. Pénzre van szüksége. Nagyvalószínűséggel kereskedő, hitelképes, különben nem foglalkoznánk vele. Mondjuk, ezer forintot kér. A bank nem jótékonysági intézmény; miért adnánk neki kölcsön kamat nélkül? A kliens nem családtag, nem barát. Üzleti ajánlatot tesz: aranyforintot kér tőlünk, és font sterlingben fizetné vissza Londonban. Megfontolandó ajánlat! A pénzváltó konzultál a bankfiók vezetőjével. A szerződés jellegétől függően a fiókvezető esetleg értesíti a bankigazgatót. Végül az összeg előkerül a pénzeszsákból. Cserébe a kereskedő - vagy az ő képviseletében egy városi tisztviselő - egy cambialét, azaz váltót állít ki: Az Úr 1417. évében, június 15. napján, Firenzében, 1000 forint. Fizessen szokás szerint 1000 forintot - forintonként negyven pennyt - Giovanni de’ Medici és üzlettársai londoni megbízottjának. Krisztus óvjon! Aláírja a váltót, de valójában nem a kézjegye számít, hanem a teljes, kézírással kiállított dokumentum. Bárki egyenlítse is ki Londonban a tartozást, ezt a váltót fogja bemutatni és összevetni a számlával. A Medici-bankok és közvetítőik mindegyike őrizte azoknak az alkalmazottaknak a kézírásmintáit, akiknek jogában állt kifizetésekről rendelkezni.

Hogyan és mikor fogja ügyfelünk tartozását rendezni? A „hogyan” a kérdés könnyebbik része. Londoni megbízottja fog fizetni a bank ottani összekötőjének. Természetesen sterlingben. Vagy talán fordítva: a mi összekötőnk keresi fel a kereskedő londoni megbízottjának hivatalát - amely egészen biztosan egy bank, s ha az, akkor csakis olasz, tehát a mi ismerősünk - és egy kijelölt napon átveszi a tartozást. Melyik nap legyen ez? Nos, mennyi idő alatt ér az áru Firenzéből Londonba? Nyilvánvalóan attól függ, hogyan utazunk: szárazföldön vagy vízen, kényelmesen vagy sietve. A La Manche nehéz terep, a Bizcayai-öböl viszont nem rejt veszélyeket. Szerencsére a Pénzváltók céhe azt is lefektette, hogy legfeljebb mennyi időt lehet számolni az út megtételére két pénzügyi központ között. Firenze-Bruges: hatvan nap; Firenze-Velence: tíz nap; Firenze-Avignon: harminc nap; Firenze-Barcelona: hatvan nap. Londonig kilencven nap, azaz három hónap. A váltó tehát ezt érti a „szokás szerint” kifejezésen. Nagyon udvariasan, de egyértelműen jelzi, hogy hány nap telhet el a forint kifizetése és a font sterling befizetése között. Ha tehát ügyfelünk június 15-én vette fel a hitelt, a szokás úgy diktálja, hogy szeptember 13-ig visszafizesse azt. De ennél korábbi időpontot is ki lehet tűzni. Későbbre azonban nem tolhatjuk, mivel akkor az egész ügylet úgy tűnik fel, mintha kölcsönről lett volna szó, nem pedig egy cseremegállapodásról. Kezdetben a Medicieknek nem volt londoni fiókjuk, ezért megbízottakkal képviseltették magukat. A bank külföldi bizalmi emberei sokszor itthoni szomszédok vagy riválisok voltak. Idegenben könnyebb szolidárisnak lenni. Az eredeti váltót több példányban lemásolják, és elküldik Totto Machiavellinek, Ubertino de’ Bardinak és társaiknak Londonba. Minden név ismerős. A bankok külön postaszolgálatot tartanak fenn. Elérkezik a fizetés határideje. Némi közvetítői díj ellenében a külföldi megbízott egy hivatalnokot küld az ügyfelünk képviselőjéhez, aki fontban kiegyenlíti tartozását - szintén némi

közvetítői díjjal megtoldva. Lebonyolódott az üzlet. Mi ellenvetése lehet bárkinek? De hogyan érkezik vissza ez a pénz a bankunkba? A bank azaz a pénzügyekben érintettek hivatalos álláspontjainak összessége - abban bízik, hogy amikor a fontot firenzei aranyforintra váltják át, az árfolyam-ingadozások miatt az eredeti kölcsönnél nagyobb összeget fognak visszakapni. Nem nehéz azonban belátnunk, hogy ilyen körülmények közt a bank mindig vonakodni fog az ilyen ajánlatoktól. Ha a forint értéke tartósan emelkedett, senki nem hitelezett szívesen, mivel a fontot az indulóösszegnél csak kevesebb forintra lehetett volna átváltani. A Medici-bank elszámolásaiban külön rubrikába van elkönyvelve a pénzváltásból származó haszon és kár. A londoni, bruges-i és velencei számadások összesen hatvanhét váltást jegyeztek fel, amelyből csak egyetlen egy végződött a bank veszteségével, míg a többi hatvanhat 7,7 és 28,8 százalék közti nyereséggel zárult. Hogy miért? A váltóközvetítők kereskedőkkel és bankárokkal folytatott utcai megbeszélései - vasárnap és ünnepnapok kivételével naponta rögzítették az árfolyamokat. Londonban a Lombardok utcájában dőlt el a kérdés, Velencében a Rialtón. Szigorúan semleges terepen találkoznak, mivel egyetlen szereplőt sem kívánnak az esemény házigazdájának elismerni. A résztvevők mérlegelik a kereskedelemben lejátszódó folyamatokat, tisztában vannak azzal, hogy mely pénzek esetében számíthatnak a fémtartalom meg-apasztására. Mint tudjuk: ha egy pénzváltót emiatt tetten érnek, azonnal kiteszik a céhből. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik ilyen érméket továbbadnak. Amint a forint kikerül a pénzverdéből, bőrzsákokba öntik és lepecsételik. De mindenki tudja, hogy a zsákokat emberek nyitják ki, akik kicserélik a pénzeket vagy kicsit lefaragnak belőle, majd visszapecsételik őket. A forintot sok szem figyeli, de sok kézen megy át. Egyre erősebb riválisa a velencei dukát vagy a római forint, nem is szólva a genfi aranymárkáról. A

szakértők számon tartják, hogy hogyan változik a pénzek aranytartalma, melyek az ezüstalapú, és melyek az aranyalapú pénzek. Milánó ezüstpénze egyre kevesebbet ér. Azt is világosan látják, hogy mely kormányok próbálják a pénz értékét befolyásolni. Mindezt naponta megtárgyalják, és őszintén rögzítik az árfolyamokat. De akkor miért rögzül a font sterling árfolyama Firenzében? Sok bába közt elvész a gyermek. Lássuk a lényeget: ügyfelünk ezer forintot vesz fel Firenzében, ahol a forint árfolyamát negyven pennyben határozzák meg. A váltót erre a rögzített értékre állítják ki. A kereskedő értesíti megbízottját, hogy három hónapon belül mekkora összeget kell kifizetnie. 0 pedig nekiáll a feladat végrehajtásának: összegyűjt 40 000 pennyt (azaz 166 font 1 shilling 6 pennyt). Ekkor a bank azt az utasítást küldi londoni összekötőjének, hogy hajtson fel egy olyan kereskedőt, akinek pont ekkora hitelre van szüksége, amit pontosan három hónap múlva (tehát éppen a London-Firenze távolság megtételére engedélyezett leghosszabb időn belül) Firenzében fizetne vissza forintban. Sok gyapjúkereskedő reméli, hogy szállítmányát drágábban tudja Itáliában értékesíteni, mint amennyiért beszerezte a Gotswoldsdombságon. Még egy váltót kell írni. De Londonban - még az időszakos ingadozásokkal együtt is - erősebb a font, mint Firenzében; itt egy forintért 36 pennyt adnak. A váltót tehát az itteni árfolyamnak megfelelően töltik ki: „Fizet a szokásos módon 166 font 1 shilling hat pennyt (40 000 pennyt) forintban - 36 pennyt forintjáért.” És három hónap múlva, ha minden jól megy, 40 000/36, azaz 1111 forintot kapunk kézhez. Hat hónap alatt a kölcsönt folyósító bank 11 százalékos nyereséget termelt. Változatlan teljesítménnyel ez évi 22 százalékos haszon. A Mediciek százával kötöttek ilyen üzleteket. A titok csak annyi, hogy az egységként megnevezett pénz egy kicsit erősebb legyen a saját országában. Firenze és Észak-Európa viszonylatát

általában az jellemzi, hogy a bankár hasznát megalapozó árfolyamkülönbség kora tavasszal a legnagyobb, mielőtt a firenzei gályák elárasztanák a bruges-i piacot. Ekkor van a legnagyobb szükség a kereskedelmi hitelekre. A nyári hónapokra aztán kicsit beszűkül a hitelpiac. A bankároknak és kereskedőknek kézikönyveket írnak, hogy könnyebben átlássák a helyzetet. Ki is beszél itt kamatokról? De vajon nem minősül-e uzsorának ez a láthatatlan gyarapodás? A teológusok ismét törték a fejüket, a bankárok körülöttük sürögtek. Senki nem akar a Pokolba jutni. Mennyivel jobb lenne az egészet letudni egy egyszerű csereügyletként! Ne feledkezzünk meg arról, hogy ha a tranzakció ideje alatt elszabadult volna az árfolyamarány, a különböző országok fizetőeszközei közti hivatalos árfolyamkülönbség sem menthette meg a bankárt a veszteségtől, legfeljebb ha elenyésző bevétele volt az üzleten. Ellenkező esetben a hitelező nagyon is ráfizethetett, ha az árfolyamok alakulása ellene dolgozott, például ha a font szédületesen az egekbe szökött, míg ő a portugál partok mentén küzdötte fel magát észak felé. A teológusok meghozták ítéletüket: a tranzakció mindaddig nem minősül uzsorának, amíg földrajzilag távol eső helyeket kell átívelni, tényleges pénzváltás történik, és a kockázatot nem lehet kiküszöbölni. A teológusok azonban gondosan őrködtek következetességükön, ezért nem tűrhették az ún. carnbio secco, a száraz pénzváltás gyakorlatát. Ez azt jelentette, hogy amikor a tartozás idegen pénznemben történő kiegyenlítése esedékessé vált, a kereskedő megbízottja nem készpénzben fizetett, hanem a napi árfolyamnak megfelelő értékben vett egy másik váltót pontosan akkora összegért, amellyel tartozott. Visszatérve korábbi példánkhoz, ez annyiban egyszerűsíti az előbbi képletet, hogy a forintot felvevő, majd a Londonban fontot kölcsönkérő két külön személy praktikusan összeolvadt. A banknak nem kellett londoni klienseket felhajtania, hanem megállapodott az

első kereskedővel, hogy a második váltót az első tranzakció helyszínén, Firenzében fizeti be forintban a szerződésbe foglalt periódus eltelte után, az újonnan rögzített árfolyamnak megfelelően. Az eljárás megkétszerezte a hitelezési időt, de gyakorlatilag kizárta a külföldi pénz használatát, noha az árfolyam-spekuláció és a kockázat továbbra is lényeges eleme maradt a tranzakciónak, mivel a második váltóban az aktuális londoni árfolyamot rögzítették. Ha a logikát megalkuvás nélkül akarnánk alkalmazni a két folyamatra, meg kell állapítanunk, hogy a száraz váltás sem többé, sem kevésbé nem minősül uzsorának, mint a szabályos váltómegállapodás. A teológusok azonban hevesen ágáltak az előbbi ellen, mert ez a tranzakció nyilvánvalóvá tette, hogy a kereskedőnek kölcsönre volt szüksége. Mindent a szándék határoz meg. 1429-ben a firenzei kormányzat betiltotta a száraz váltást. Ezzel hivatalosan is elismerték, hogy azt az uzsora kijátszására használták. A Medici-bank hitvallása csak az „engedélyezett” váltóügyleteket tűrte meg, ami nem zárta ki, hogy ne menjenek bele - méghozzá meglehetősen gyakran - ”száraz ügyletekbe”. 1435-ben, amikor Cosimo a firenzei politika egyik irányadó személye lett, a tilalmat gyorsan föloldották.

A JÁTÉK ERRŐL SZÓLT: az uzsora megvetendő dolog volt, de az embereknek kölcsön kellett, a bankároknak pedig ellenszolgáltatás. A bonyolult árfolyam-mechanizmusok miatt, amelyek a közlekedés és szállítás bizonytalansága miatt alakulhattak ki, soha senki se lehetett biztos vállalkozása sikerében és lelki üdvében. Néhány kereskedő úgy döntött, hogy távol marad az egész gyanús ügylettől, hogy az ő lelkét ne szennyezze bűn. A számítók kevésbé nehezményezték az egyház uzsoráról alkotott véleményét, mert az elriasztotta az erkölcsösebbeket, s ezáltal visszaszorította a versengést. A váltók elmélete a gyakorlatban úgy csapódott le, hogy hosszú

távú kölcsönökhöz egyáltalán nem lehetett hozzájutni, mivel a váltók visszafizetését a nagyobb európai piacok közti út megtételéhez szükséges időhöz kötötték. Ezt viszont a tőkebefektetés sínylette meg. A bank a kézműiparban nem lelt szövetségesre, ezért a kereskedelemmel forrt össze, és kénytelen volt nemzetközivé válni, pedig más körülmények közt maradhatott volna belterjes intézmény is. A kölcsönök drágábbak voltak, mint az indokolt lett volna, és sok volt a spekuláció. Egy banki kézikönyv így figyelmeztet: „A pénzváltás ritka madár, ragadd meg, míg látod, különben elszáll.” Valóság és felszín nem fedte le egymást: az emberek mást tudtak és mondtak arról, amit csináltak, és mást arról, hogy mit nem szabadna csinálniuk. A bankok ügyintézése azonban egyre inkább idomult a gördülékeny gyakorlathoz: minden levelet egy avviso, egy figyelmeztetés, illetve tájékoztatás kísért, amelyben az adott nap árfolyamai szerepeltek. Stare sugli avvisi! (Légy résen!) - a váltókereskedés szinonimája lett. A pénz megszédít: vállaljam-e a kockázatot, nyerek vagy veszítek, üdvözülök vagy elkárhozom? Giovanni di Bicci körültekintését mi sem jelzi jobban, mint hogy szoros kapcsolatokat épített ki az egyházzal, amely a tőke végső forrása volt: lelki, politikai és anyagi értelemben egyaránt. Még Rómában ismerkedett meg a feltűnést keltő és kereső nápolyi pappal, Baldassare Cossával. Elképzelhető, hogy Cossa Giovanni di Bicci pénze révén jutott bíborosi kalapjához 1402-ben. A kardinális legtöbb levelében „legdrágább barátom”-nak szólítja a bankárt. 1410-ben Cossát XXIII. János néven pápává választották (természetesen nem a II. vatikáni zsinat ideje alatt működő pápáról van szó; e bonyodalomról még később több szó fog esni). A szintén Rómában tartózkodó Ilarione di Lippaccio de’ Bardi, Giovanni di Bicci társának, Benedettónak a testvére, a Medici-bank római fiókjának vezetője a pápai Kúria pénzeinek megőrzője lett. Ebbe a Medici-pénztárba folytak be a pápai

bevételek, itt tartották a Kúria készpénzét, és ők fizették ki a kiadásokat. Ők kölcsönöztek a pápának a Nápoly elleni háborúhoz, és még több pénzt adtak neki, amikor a vesztes háború után megváltást kellett fizetnie. Előbb-utóbb a bank láthatatlanul belefolyt az egyház politikájába: burkolt javaslatokat tett az egyház fejének, hogy kiket szeretne egy-egy püspöki székben látni, s amikor jelöltjük befutott, beszedték a beiktatással együtt járó summát. A Mediciek szemében a püspökök rátermettségének fő mércéje a fizetőképesség volt. Az üljön be egy katedrálisba, aki azonnal tud fizetni. Giovanni di Bicci életében - s részben Cosimo pályafutása során - a bank bevételének több mint fele Rómából érkezett. A „szent bevételek” továbbforgatásához a bank két újabb fiókot nyitott meg Itália kereskedelmi központjaiban, Nápolyban és Velencében. A családi vállalkozás jövőjének szempontjából óriási jelentősége volt a fiókok egymás közti, és Firenzével való kapcsolatának. A Medicieket megelőző Bardi- és Peruzzi-család bankjai részben azért mentek tönkre, mert sokat vesztettek a külföldi uralkodóknak adott hiteleken, másrészt viszont azért, mert lényegileg nem volt jogi különbség a különböző országokban folytatott tranzakcióik között. Bármely fiók tartozásáért az egész bankot felelősségre lehetett vonni. Ha a pénz szabadon áramlik, egy hirtelen manőver felbillentheti az egész csónakot. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a Peruzziak - nagyobb haszon reményében - sok partnert akartak bevonni az amúgy egységes szervezetükbe, melynek eredménye az lett, hogy elvesztették irányításukat a százfejűvé átalakuló szervezet felett. Amikor aztán a pénz drasztikusan kifolyt az egyik fiókból, és a hajó oldalára billent, az üzlettársak összevesztek. Így nehéz volt biztonságos kikötőbe kormányozni. Giovanni di Bicci egyszerű szerkezeti újításokat vezetett be, melyek rögtön megcsillantották a Medici-család éles elméjét: adott szervezeti kereteken belül (először a pénzügyi struktúrában, majd a társadalmi és politikai intézményekben is)

rendkívüli hatékonysággal befolyásolták az embereket. Minden fiók egy különálló vállalkozás lett. A haszonból a bankfiók igazgatója tíz és negyven százalék közti arányban részesedett, a többi a Medici-banké lett. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem a Medici-családé, és nem is a firenzei fióké, melynek státusza semmiben sem különbözött a többitől, hanem a Firenzében székelő, külön irodával rendelkező bankvállalaté. Így korlátlanul lehetett újabb üzlettársakat bevonni - fiókonként egy-két üzletembert - és a központi bankot egykét társsal bővíteni anélkül, hogy a Mediciek háttérbe szorultak volna. Egy bankfiók vezetője sokkal nagyobb kiadásokra vállalkozhatott sokkal ígéretesebb nyereség reményében, mint amire saját tőkéjével valaha is aspirálhatott volna. A motiváció máris a bankhoz kötötte. Cserébe szerződéssel kötelezte magát, hogy ugyanabban a városban fog élni, mint ahol a bankfiókot létrehozták, és betartja a Medici-cég szabályait: háromszáz forintnál többet nem kölcsönöz bíborosoknak, udvaroncoknak legfeljebb kétszázat; megbízhatatlan római kereskedőknek nem ad kölcsönt, földesurakkal pedig szóba se áll, még akkor se, ha biztos garanciát ígérnek (a vidéki arisztokrácia magához méri a törvényeket). Végül, de legfőképpen soha nem ad kölcsönt német fejedelmeknek, mivel ők a legkevésbé sem fogják tartani magukat a megállapodáshoz, különösen, amikor a dolgok kedvezőtlenül alakulnak. A fiókok munkáját négy-nyolcfőnyi személyzet - levélírók, hírvivők és pénztárosok látták el, akik egy épületben laktak és étkeztek; az ő igényeiket egy-két háziszolga és néhány ló teljesítette. A központi cég döntött minden személyzeti kérdésről és a fizetésekről. Máskülönben még nemkívánatos érdekkapcsolatok alakultak volna ki a távoli fiókok vezetői és személyzete között. A hivatalos főkönyvön kívül létezett egy „titkos könyv” is, amelybe az igazgató a bizalmas betétesek neveit jegyezte fel. Ide kerültek a fizetések is, hiszen ez is szigorú magánügy. Nem szabad okot teremteni a

gáncsoskodásokra és az igazgató elleni intrikákra. A titkos könyv lapjait pergamenből készítették, mely tartósabb, mint a papír, és lakat alatt tartották - többnyire az igazgató hálószobájában. Tartalmát évente egyszer megtárgyalták. A bankfiókok gyakorlatilag különálló cégként léptek kapcsolatba a többi fiókkal. Mindegyik ugyanannak a szervezetnek volt a tagja, de azon belül versenyhelyzetben voltak. Mindegyik a maga stratégiáját építgette, de központi felügyelet alatt. A Mediciek a bankok világában tanulták ki a politikai játszmák alapszabályait. Oszd meg - légy bőkezű - és uralkodj! Fontos tanulság volt, hogy bármily körültekintően is épül fel egy rendszer, felmérhetetlen tétje van a társak kiválasztásának. Nyereségre csak csavaros észjárású és őszinte emberrel lehet szert tenni. Mellesleg az egészsége se legyen ingatag. Alighogy 1400-ban Castellano di Tommaso Frescobaldi a nápolyi fiók vezetője lett, ágynak esett és meghalt. Még a bankárokat sem védi semmi a pestistől. A velencei fiók első vezetője az egykor nemesi rangú, Tornaquinci-családból származó Neri di Cipriano lett 1402-ben, aki rögtön szerződést szegett, és németeknek adott kölcsönt. Sőt mi több, még lengyeleknek is! Hibáját soha nem tudta helyrehozni. Minden módon igyekezett a könyvelést meghamisítani, így az első évet nyereségesre kozmetikázta, majd nyolcszázalékos kamatra adott kölcsönt, hogy tőkéjét megnövelje, de belebukott a tranzakcióba. Mivel a Mediciek annyira még nem voltak rutinosak, hogy könyvellenőröket küldjenek a fiókokba, három évbe telt, mire a központnak is feltűnt az akkorra már jelentős, 14 000 forintos tartozás. A tranzakciókat lélegzetvisszafojtva kísérték, mivel a pénz ugyanolyan gyorsan képes volt elfolyni, mint beáramlani. Fortuna kereke sokszoros fordulatszámon pörgött, a tét is nagyobb lett. Tornaquincit a velencei bíróság elítélte, majd mindenét hátrahagyva Krakkóba menekült, ahol sikerült a Medici-pénzek egy részét visszaszereznie, amit elfelejtett a firenzei központba továbbítani. Amikor - tizennyolc évvel később

- Giovanni Bicci értesült egykori üzlettársa nyomorúságáról, harminchat forintot küldött Tornaquincinek, amiből még egy-két évig eltengődhetett. Giovanniról vajmi keveset tudunk, ami alapján képet formálhatnánk személyéről, de aligha maradhatunk közömbösek e bosszún és kárörömön felülemelkedő gesztusa után. A JÓ TÁRS még csak félsiker, a teljeshez egy jó pápa is kellett. Amikor Giovanni di Bicci XXIII. János pápa bankárja lett, Szent Péter székében már három pápa próbált egy időben kíméletlen, sőt véres küzdelmek árán - megülni: János Rómában székelt, Benedek Avignonban, Gergely pedig Nápolyban. Boccaccio Dekameronjának második története arra a megállapításra jut, hogy éppen az egyház szánalmas önparódiája, a korrupció és a belső viszályok igazolják a keresztény hit messzemenő rugalmasságát. Az emberek töretlenül hittek, három pápa felett viszont nem egykönnyen lehetett szemet hunyni. Ki iktatja be jogosan a püspököket? Kinek kell a tizedet fizetni? Ki fog feloldozni? Miután már mindenki belefáradt az állandósult egyházszakadásba, a németrómai császár 1414-ben összehívta a konstanzi zsinatot, hogy dűlőre vigyék az ügyet. XXIII. János, kapva az alkalmon, hogy menedéket találhat firenzei ellenségei elől, útnak indult - s vele együtt a Mediciek római bankja is. Bármily megdöbbentő, a pápát udvartartásával együtt ezentúl a bank is mindenhová követni fogja. A bank szempontjából Róma egyenlő a Kúriával, a pápai bírósággal. Az olaszok máig is hajlamosak panaszkodni, hogy Róma nem más, mint egy adminisztrációs gépezet - egyházi és világi. A pápa nyomában mindenhol felszöktek az élelmiszerárak és a fogadók díjai. Míg néhányan meggazdagodtak a Kúria vándorútjaiból, a lakosság nagy része roskadozott az ellátás terhei alatt. Három pápa már egyenesen istencsapása volt, nem is beszélve a kereszténység területén ide-oda cikázó bíborosokról, akik tengernyi pénzt mozgattak. Az itáliai bankok

rengeteget kaszáltak Konstanzban. A huszonöt éves Cosimo feleségül vette Ilarione távoli unokatestvérét, Contessina de’ Bardit, majd apósa körében újabb tapasztalatokat és ismerősöket szerzett. Sajnos azonban az ő pápájuk lett a vesztes. Amikor Baldassare (alias XXIII. János pápa) érezte, hogy szénája nem áll jól, diplomáciai csűrés-csavarással próbált időt nyerni, majd amikor nyalta körül szorulni kezdett a hurok, angolosan szeretett volna távozni, de a zsinat letartóztatta eretnekség, vérfertőzés, kalózkodás, simónia, szodómia, zsarnokság, gyilkosság és bujálkodás vádjával - ez utóbbit a vádak szerint több mint kétszáz nővel követte el. Úgy látszik nemcsak a pénz, hanem az erkölcs világában is nagyok a szélsőségek. Ha nem állsz az erkölcs talapzatán, akkor a legálnokabb bitang szerepe jut neked. Vagy a Mennyországban hallgatod az angyali himnuszokat, vagy kénköves lángok közt égsz el. Ezzel a bűnös pápa letétetett - illetve az egyház a maga részéről soha nem is ismerte el őt hivatalos pápájának. Így öt évszázaddal később Szent Péter egyik szerényebb utódja jogosan vehette fel ismét a XXIII. János nevet. Az események a Medici-bank római fiókját is megosztották: egyik fele Baldassaréhoz, a pápai címet csak bitorló Jánoshoz maradt hű, míg a másik fele az új V Márton pápához csatlakozott. Szerencsére a két másik pápajelölt visszavonult.

XXIII. JÁNOS PÁPA MEGPRÓBÁLTATÁSAIBÓL egy izgalmas kalandregényt lehetne gyúrni: négy évre bebörtönzik, de a Mediciek mindennel dacolva kitartanak mellette, amit a pápa Keresztelő Szent János egyik ujjának legszentebb ereklyéjével hálál meg; a Mediciek 3500 forintot fizetnek a pápa váltságdíjáért, újabb juttatásként megkapják a pápa ritka ékszergyűjteményét, majd sikeresen közbenjárnak V. Mártonnál (egy hőn áhított ékköves tiarát visszaküldenek a Kúriához), mire ellenpápa barátjuk kiszabadul. A hányattatások után végül a

cédák és eretnekségek mind eltűnnek az emlékezet süllyesztőjében, Baldassare pedig Tusculum (Frascati) püspökségének szinekúrájában pihen meg. Sokszor azonban nem a melodrámai fordulatok vagy a pénzek és ereklyék körforgása fordít a dolgokon, hanem ezeknél sokkal ártatlanabb epizódok. Az egész felfordulásból a Mediciek, bankjuk, Firenze, és ahogy látni fogjuk, mi magunk számára is a legfontosabb a pápa halotti emlékműve. 1419-ben - kiszabadulása után hat hónappal - a volt pápa Cosimo de’ Medici házában lerótta azt a tartozását is, amivel az ember az utolsó pillanatig vár. Idézzük fel ismét Boccaccio Dekameronjának első történetét, amelyben a notórius hazudozó, csaló, parázna, gyilkos és szodomita (tehát a már ismerős lista) Ser Ciappelletto foglalkozását tekintve jegyző - Burgundiába utazik, hogy adósságot hajtson be. Két firenzeinél száll meg, akik nemzeti hivatásukhoz hűen uzsorások. Egy halálos betegség ágynak dönti. Házigazdái megrémülnek: ha nem gyón meg, nem temethetik szentelt földbe, ha viszont igen, bűnbánata lerántja a leplet az üzérkedéseikről, amiért akár meg is lincselhetik őket. De Ser Ciappellettót csavaros esze a halálos ágyán sem hagyja cserben. Gyóntató papot hívnak, és Ser Ciappelletto két szörnyű bűnére emlékszik: egyszer nagyot köpött a templomban, gyerekkorában pedig káromlást szólott anyjára. Nem, pénzt soha nem adott uzsorakamatra. A szerelem gyönyöreit sem ismeri, halála napjáig megőrizte szüzességét. Miután a pap meggyőződött arról, hogy Ciappelletto egy szent ember, a város kolostorába temetik, és sírhelye hamarosan a legkedveltebb kegyhely lesz a környéken. Csodáira zarándokok tódulnak. A történet humora csak a mögötte rejlő teológiai és metafizikai gondolatok ismeretében bomlik ki. A földi lét a következő életet előkészítő megpróbáltatás. A halál az utolsó megítéltetés napja, ami után a Pokol vagy a Paradicsom következik (illetve a Purgatórium, mely némi várakozás után szintén a paradicsomi állapotba vezeti a lelket). A halálos ágyon

hazudni, merő őrültség. Ser Ciappelletto ügyes húzással megold egy földi problémát, de nem számol annak túlvilági következményeivel. A Pokolban fog égni. Az emberi furmánynak nincs helye egy olyan szemléletben, amely a világot két áthidalhatatlan félre, a jó és rossz szférájára osztja fel. Ez a fekete-fehér világ, az emberek szilárd meggyőződése a hit kérdésében - hiszen az ateizmus elképzelhetetlen volt - nem ismer más színeket. Ezért hát a pénzvilág és a tranzakciók ködösítései és mellébeszélései. Minden tettről el kell dönteni, 13

hogy bűnös-e vagy sem. „Aki velem nincs, ellenem van” mondta Krisztus. Firenze legrégibb templomának, a Keresztelőkápolnának mennyezetfreskója - éles határt húzva két térre különítette el az Utolsó ítélet üdvözültjeit és kárhozottjait. Nincs közbülső út. A merev, statikus bizánci stílust imitáló freskó apró, kemény mozaikdarabkái nem engedték meg az átmeneteket. A kép maga az üzenet. A színek, vonalak és gesztusok szépsége fokozza a jelentés ragyogását. Velem vagy ellenem. A te sorsod. Mit tehetett egy bankár? Giovanni di Bicci gyerekkoráról szinte semmit nem tudunk. Bizonyára társadalmi csoportjának hagyományait követve tizenéves korában ő is egy céhben kezdte pályafutását, nagybátyja bankjában lett inas. De saját fiai tanítását sokkal tudósabb műhelyekre bízta: először egy kolostoriskolába járatta őket, majd egy patríciuscsaládból származó humanistát - Róbert de’ Rossit - rendelt melléjük. A tanítómester hamar bevezette az ifjú Cosimót és Lorenzót a humanista körökbe. Poggio Bracciolini, Leonardo Bruni, Niccolò Niccoli és Ambrogio Traversari belecsöpögtették a Medici-ifjakba a kereszténység előtti antik világ csodálatát és azt a szenvedélyt, amellyel e világ írásos emlékeit gyűjtötték és tanulmányozták. Bár Cosimót a konstanzi zsinat és a mozgó Kúria elszólította rendszeres humanista összejöveteleiről, távolléte idején kárpótlást talált Poggio Bracciolini személyében, aki a pápai udvart titkári minőségében kísérhette. A zsinat szüneteiben felkereste Clunyt

és Szent Gallent, melynek könyvtáraiban rég elfeledett Ciceroés Quintilianus-kéziratokra bukkant. Sokat lehetne írni a korai humanisták antikvitás iránti lelkesedéséről, melynek okait Boccaccio De mulieribus claris (Híres nőkről) c. művének előszava a legkeresetlenebb szavakkal tárja fel: „Úgy döntöttem, hogy keresztény nőkről nem fogok írni” szabadkozik a költő. Természetesen őket is „az igaz és csalhatatlan fénye ragyogja be”, de „szüzességüket, szentségüket és a test csábításain felülemelkedő töretlen állhatatosságukat számos jámbor, és a szent tudományban jártas férfiú” magasztalta már. Boccaccio úgy döntött, hogy a kereszténység előtti korhoz fordul vissza. Minden a kereszténység iránti tiszteletet és hódolatot visszhangozza, de mit sem tudunk a korábbiakról, a római nőkről, az antik görög irodalomról vagy a kereszténység előtti idők emberi ideáljáról. E részlet mindennél többet árul el a humanisták érdeklődéséről: egy olyan világot kihasítani, amelyet nem feltétlenül kell a keresztény metafizika (olykor ellentmondásos) rendszerében értelmezni, de mégis a keresztény világon belül lehet maradni. Elhagyjuk a dogmákat, de a hit megmarad. Néhány évvel az idézett előszó megírása előtt Boccaccio azt kérdezte mesterétől, Petrarcától, hogy valóban helyes-e, ha egy keresztény szerző ennyit foglalkozik a világi irodalommal. Mindaddig igen - biztosította őt Petrarca –, míg az irodalom tanít, a fiatalokat a közösség szolgálatára neveli, és a lelket az igaz s a szép felé fordítja. A valódi áttörés a világi irodalom eme kis szigetének a felfedezésében rejlik, ahol a keresztény tanításoktól függetlenül is lehetségesek a petrarcai értékek. Melyik, a lelke száradását szomorúan figyelő, leendő bankár ne vágyna egy olyan kultúrára, amely a puszta kánonjogi előírásokon túl más értékeket is elismer? Ez mai irodalmunk veleje. A mi ízlésünk alapjait is a 15. századi Firenze rakta le. Az irodalom könnyen rátalált a maga klasszikus oázisára:

filológusok újra felfedezték a görög és római irodalmat, tanulmányozták a kéziratokat, átmásolták és megvitatták azokat, végül könyveket írtalt felfedezéseikről. De a képzőművészet minden megnyilatkozása a vallásos áhítatot szolgálta. Hogyan is lehetne egy talpalatnyi világi témát ide becsempészni? A kérdés meghozta a választ: szó szerint be kell csempészni az újdonságot. Ebben a Mediciek megbízható cinkosok lettek. Baldassare (a mellőzött XXIII. János pápa) négy illusztris személyt nevezett meg végrendeletében, akiknek az örökhagyó akaratát teljesíteniük kell; egyikük a bankára, Giovanni di Bicci volt. A néhai ellenpápa Firenze szívének legöregebb templomában, a Keresztelőkápolnában akarta örök álmát aludni. Előtte csak három püspök részesült e kegyben, de őket is a legegyszerűbb kőszarkofágokban helyezték nyugalomra. A kápolna falainak mintázatát a merev, geometrikus rendben felrakott fekete-fehér márványtáblák rajzolták meg. Semmi sem vonhatta el a figyelmet a mennyezet freskóján látható Utolsó ítélettől. Cosimo nagyot kockáztatott, amikor közös megbízást adott az építész-szobrász Michelozzónak és a zseniális sokoldalúságáról híres Donatellónak. A kápolna belső kivitelezéséért felelős Kereskedők céhe kétkedve kísérte a vállalkozást. Csak semmi nagyratörés - figyelmeztették a megbízót - a síremlék nem ugorhat ki a fal síkjából. A művészek két tartóoszlop közé tervezték el művüket. Befelé ugyan nem terjeszkedhettek, de az ég felé semmi nem szabott határt: a síremlék több mint hét méter magasan kúszott az ég felé a kápolna fala mentén. A szarkofágot a domborműbe vésett Hit, Remény és Szeretet allegorikus nőalakjai tartották, a sír oldalán pedig két meztelen angyal hajtott ki egy feliratos tekercset. A szarkofág tetején keskeny ágyban, lepedőn és párnán feküdt - a maga emberi mivoltában, mély álomba süllyedve, kedves arcát a hívők felé fordítva - Baldassare teste, ragyogó bronzba öntve. A síremléket

még magasabbra íveli az ágy fölé faragott elegáns baldachin, amelynek függönyeit mintha éppen a belépő hívő előtt lebbentették volna fel.

XXIII. János pápa (ellenpápa) síremléke a firenzei dóm Keresztelőkápolnájában, amelynek kivitelezését Cosimo de’ Medici Donatellóra és Michelozzóra bízta. A művészeknek tiszteletben kellett tartani a kápolna belső kiképzésének bizáncias merevségét, így inkább felfelé terveztek, mint befelé - az ornamentikának azonban nem szabtak határt. A síremlék felirata - IOHANNES XIII QUONDAM PAPA (XXIII. János hajdani pápa) - zavaró gondolatokat ébresztett a kápolnában szemlélődő firenzeiekben.

A baldachin csúcsa a kápolna falából kiugró gyűrűben végződik, amely megtévesztésig azt a hatást kelti, mintha az egész építmény erre az egy pontra lenne felfüggesztve. Az angyalok által feltárt tekercsen ez a felirat olvasható: IOHANNES XXIII QUONDAM PAPA - azaz XXIII. János néhai pápa. Tolakodó lett volna az emlékmű? Hiszen minden részletében tiszteletben tartotta az előírásokat. De a bronzszobor vakítóan szikrázott a reggeli misét beragyogó napsütésben, a fekvő alak pedig annyira emberi volt, annyira a földi szféra alakja, kívül a Paradicsom és a Pokol szféráján, hogy a tekintet nem tudott előle kitérni. Legfőképp azonban a „néhai pápa” felirat borzolhatta fel a kápolna bizánci mozaikokkal kirakott békéjének mozdulatlan levegőjét. Pápa volt, vagy nem? A kinyilatkoztatott igazságot semmi sem áshatja alá annyira, mint az emberi történelem ellentmondásos tapasztalatai. V Márton gyűlölte az emlékművet, szerinte Baldassare nem volt pápa. De XXIII. János birodalma nem enyészett el. Az emberek összesúgtak: „O a Mediciek embere volt, ők fizették a síremlékét. Milyen fenséges!” A középkori kápolna falának egyik fülkéjében az erények megszokott ábrázolása helyett egyszer csak egyelő ember jelenik meg, akin nem fognak a hagyományos ítéletek. A hatás hasonló Dante Isteni színjátékának azon pillanataihoz, amikor a Pokolban szenvedő ember kilép saját bűnének megtestesítéséből, és a hús-vér férfi vagy nő saját történetével válik eggyé, amelyet együttérzéssel követünk. Vajon sejtette-e a Medici-bankár, hogy mit fog kapni, amikor a művészektől megrendelte Baldassare Cossa sírját? Ezt nem tudhatjuk. De bármi is volt a célja - emléket állítani a család egyik barátjának, megszépíteni egy templomot, vagy kinyilvánítani a Mediciek hatalmát –, Cosimo mindig megérezte, hogy mi lendíti tovább az útján. Ettől fogva Donatello lett a Mediciek kedvenc szobrásza, Michelozzo pedig a család

hivatalos építésze.

3. A hatalomhoz vezető út Cosimo betöltötte a harmincegyedik évét, 1420-at írunk. Édesapja, Giovanni di Bicci hatvanadik évébe lépett, és úgy döntött, hogy visszavonul a bankéletből. A következő nemzedék legidősebb tagja, Piero di Cosimo ekkor még csalt négyéves volt. A második fiú, Giovanni még anyja méhében várta világra jövetelét. A feleség és anya, Contessa de’ Bardi vidám, termetes és józan matróna. Mivel ő maga tanulatlan volt, férje mesterségét távolról sem követhette. Férjétől csalt ritkán kapott levelet az üzleti útjairól. A házasságokat felsőbb szempontok szerint kellett nyélbe ütni, s az övék sem volt kivétel. Az asszony Bardi volt, a férfi Medici. Senki sem panaszkodott, sőt mindenki úgy érezhette, hogy jól járt. Miután Cosimo átvette a bankot, három évre Rómába költözött, ahol V. Márton kedvenc bankárai éppen csődöt jelentettek. A Mediciek ismét nyeregben voltak. Fellélegezhettek. De milyen ember is volt Cosimo? Udvarias, visszahúzódó. Ló helyett öszvéren utazott. Ha sarokba szorították, szokásos hidegvérrel vágta ki magát lakonikus válaszaival. „Cosimo, nyilatkozz érthetően, úgy, hogy én is megértselek!” „Ehhez tanuld meg a nyelvem!” „Cosimo, hogyan viselkedjem a diplomáciai kiküldetésen?” „Úgy jelenj meg, mint egy úr, és ha csak tudsz, hallgass!” Így könnyen maradhatott bölcs anélkül, hogy sokat elárult volna magáról. Ha megbízol valakiben, szolgájává leszel. Cosimo szenvedélyesen és válogatás nélkül gyűjtötte a könyveket. Egy Szerzetesi regulát olvasgatva, a lapszélen megjelöli azokat a szakaszokat, amelyek a türelem és alázat erényeiről és a test csábításairól szóltak. Cicero A szónokról írt könyvéből azt szűrte le, hogy a hallgatóságot gyakran meg lehet

nyerni, ha a szónok látszólag a többség véleményét képviseli. Tanulságos megfigyelés. Cosimót nem érdeklik a párbajok és a lovagi tornák. Ő egy vallásos testvérület tagja. Társaival együtt hetente összegyűlnek egy templomban, hogy Isten dicséretét énekeljék, egymást megostorozzák, és védőszentjük tiszteletére utcai körmenetet rendezzenek. Cosimo Ghibertit bízza meg egy faragott ereklyetartó elkészítésével, melybe három elfeledett életű mártír földi maradványai kerülnek. A bankárt lenyűgözi az asztrológia és a mágia, de legjobban saját mesterségét szereti: „Ha a pénzt csak varázspálcával lehetne előállítani, akkor is bankár lennék.” Miért? A bankárkodás manipulációval, kockázattal és hatalommal jár. Mindez a mágia kibogozhatatlan hálójába tekeredve. Cosimo célratörő ember volt. A Medici-család hírét egykor semmi nem árnyékolta be. Ugyanakkor óvatos is volt, hiszen a Medicieket már meghurcolták egyszer. 1421-ben Cosimo apját, Giovanni di Biccit gonfaloniere della giustiziának (az igazság zászlóvivőjének) választják; ő lesz a firenzei kormányzat feje. E két hónapra szóló megtiszteltetésben először részesült most egy Medici, mióta Silvestro 1378-ban pártját fogta a fellázadó ciompóknak. A család sorsa Fortuna kerekének felszálló ágához volt rögzítve, vagyonuk a harmadik legnagyobb volt a városban. Ki tudja, meddig repítheti őket jó szerencséjük? De Cosimo nem feledte, hogy ő is halandó. Ikertestvére, Damiano, születésekor meghalt. A halál pedig az örök ítéletet jelenti. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében 14

kárt vall?” Bármennyi szobor hirdesse is az emberi test szépségét, a végső igazságot semmi nem leplezheti. Cosimónak ellentétes vágyai örvényében kellett a felszínen maradnia: hatalom és biztonság, földi gazdagság és Paradicsom. Türelemmel és alázattal küzdött. Ambícióit a tömegek véleménye mögé rejtette. Mottója egyetlen latin szó volt: Semper - Mindig. Címerében egy gyémánt jelent meg - értékes és rendkívül ellenálló. A történeti leírások Cosimója mintha sose

lett volna fiatal. Ifjú évei talán római távollétének három esztendejére sűrűsödtek össze. „Ne nyerészkedj!”- ez volt a Mediciek tizenegyedik parancsolata, melyet minden alkalmazottal aláírattak, akit egy távolabbi fiókba küldtek szolgálatra. Évekkel később, amikor Antal érsek arra kérte Cosimót, hogy segítsen a papságon elhatalmasodó játékszenvedélyt letörni, a bankár így válaszolt: „Előbb talán meg kellene tiltani, hogy cinkelt kockákkal játsszanak.” E vallással átfűtött korszak sokat kacérkodott a bűnökkel. Nincs itt semmi ellentmondás. A Medicialkalmazottak szerződésének hetedik pontja kimondta: „Ne tarts nőt a háznál.” A firenzei feleségnek otthon kellett maradnia, a helyi futó kapcsolat pedig botrányt keltett volna. Az Örök Városba érkezve, Cosimo Tivoliban telepedett le. Mivel nélkülöznie kellett tűzről pattant feleségének erélyes kezét a háztartásban, a velencei fiók egyik ügynökét bízta meg, hogy kerítsen neki egy háziszolgát. A rabszolgaságot a 15. századvégétől tették lehetővé, miután a pestis vészesen megtizedelte a kétkezi munkát végzők csoportját. A járvány válogatás nélkül ragadott el nőket és férfiakat, öregeket és fiatalokat, de a szláv területekről, Görögországból és ÉszakAfrikából behurcolt rabszolgák szinte kivétel nélkül fiatal nők voltak. „Egészséges szűz, betegség nem gyengítette, körülbelül huszonegy éves” - írta az ügynök Cosimónak. Ellenállhatatlan ajánlás. Szűz Mária odaadó híve a kétesebb életű másik magdalai Máriáról Maddalenának nevezte el a szolgát. Néhány évvel később fiú született tőle; Carlónak határozottan keleties, egzotikus vonásai voltak. Nem tudjuk, mekkora szégyen érte ezáltal Cosimót, úgy tűnik azonban, hogy a nyílt házasságtörés nem minősült akkora bűnnek, mint a nyílt uzsorakamat. Cosimo Carlót saját háztartásában, feleségétől származó fiaival, Pieróval és Giovannival együtt nevelte fel. Később befolyását is latba vetette, hogy a fiút egyházi pályára küldje és Prato püspökségébe emelje. Ez volt a kor gyakorlata. A testi bűnöket

az utódok tisztasági fogadalmával vezekelték le. Hiszen Szent Jeromos is azt javasolta egykor - némileg paradox módon –, hogy a nemzés célja az, hogy szüzeket hívjunk életre Isten szolgálatára. Cosimo egyik római üzlettársának, Giovanni d’Amerigo Bencinek gyermeke született barátjának egyik szolgájától, mielőtt egy sokkal fiatalabb nővel házasodott volna össze, akitől később még nyolc gyereke lett. Majd felesége halála után szolgája került sorra a következő gyermekáldással. Az újszülött a Mária nevet kapta. A mélyen vallásos és hibátlanul könyvelő Benci tett hozzá a legtöbbet a Medici-bank sikeréhez. Jelentős vagyonának egy részét az ún. befalazott apácáit (Murate) kolostorának felújítására fordította. Benci egyik utolsó kívánsága az volt, hogy a kolostortemplom oltára előtt temessék el. Cosimo Maddalenájáról azonban nincs több hírünk. Az 1457ből fennmaradt adólajstrom az idősödő Cosimo négy szolgájáról tesz említést, de nevükről és nemükről hallgat a forrás. A lényeg a piaci értékük volt - 120 aranyforint.

A 15. SZÁZADBAN ITÁLIÁBA látogató külföldiek két dologra figyelhettek fel: mindenkinek voltak törvénytelen gyerekei, és mindenki az etikett rabja volt. Az Itáliába látogató külföldi udvarokról viszont a helyiek - okkal vagy ok nélkül - azt állapították meg, hogy az uralkodók alattvalóik feltétlen engedelmességét élvezték, akik azonban fittyet hánytak az etikettre. Az udvaroncok ettek és kártyáztak a francia király jelenlétében, a németek kapitális parasztok voltak. Rossz volt nézni őket, ahogy ettek. „Életemmel szolgállak” - mondták az itáliaiak uruknak, és illedelmesen meghajoltak. „Azért élek, hogy szolgáljalak.” Aztán sorban árulók lettek. Hajladoztak, bókoltak, majd hátba döftek. A történész Jákob Burckhardt a házasságon kívüli gyerekek

sokaságát az itáliai dinasztikus rend hanyatlásával állítja párhuzamba. Csak a hatalom számított. Pénzért a pápa is törvényesnek ismerte el a törvénytelen utódot. De milyen áron? Talán a rend hiánya és az anarchia állandó veszélye tette ilyen fontossá az etikettet és az engedelmességet - formát adtak a külsőségeknek. A kor művészetét, irodalmát és képzőművészetét, a képzeletben élő alkotmányos megállapodásokat, a pontos elszámolás rögeszméjét, a levelek, krónikák, jelentések és naplók garmadáját részben a fojtogató káosz hívta életre. A freskókon megörökített tömegek és csatajelenetek kezelhető, alakítható, szép formává lényegültek át. Francesco Sforza, aki Cosimo anyagi támogatásával küzdötte fel magát Milánó hercegi trónjába, udvarában a legkörülményesebb szertartásossággal alakította életét. Mielőtt felesége hercegné lett volna, Francesco mindenkitől megkövetelte, hogy ilustrissirnának (a legtekintélyesebb asszonynak) szólítsa. A díszletek majmolásán kívül létezett még egy máig is élő itáliai szokás: az üzlet kockázatai elől mindenki igyekezett egy patrónust keresni magának, aki - egy védőszent földi másaként kellő súllyal tudta védencei érdekét képviselni bármely földi hatalommal szemben, akár az adóbehajtó, akár az egyház fenyegetett. Nem sok időnek kell eltelnie, hogy Cosimo, a bankár, sok család menedékévé váljon, akik leveleikkel magasztalták patrónusukat, „a földi Istent”, és verseket ajánlottak neki, „a szegénység zászlaja alatt élők egyetlen megmentőjének”. A Medici-bank tovább terjeszkedett, Giovanni d’Amerigo Bencit Genfbe küldték, hogy lehetőségeket keressen a város nemzetközi vásárain. Firenze mindeközben természetesen - háborúzott. E könyv első felét lefedő időszakban - körülbelül 1450-ig - az olvasó alaptételnek veheti, hogy Firenze hadban áll. De e háborúknak sokkal jelentéktelenebb következménye van a lakosság legnagyobb részére, mint ahogy azt manapság

gondolnánk. A Medici-bank felemelkedését csakis ennek a háttérnek az ismeretében érthetjük meg - hiszen egyetlen kereskedelmi intézmény sem él meg politikai vákuumban –, ezért egy kis kitérőt kell tennünk a 15. század eleji Itália politikai viszonyaiba. Kitérőnk egy labirintuson át fog vezetni. Az ország ugyanis tucatnyi kis államra és még kisebb államocskára volt felszabdalva. A történészek kedvelt megállapítása szerint Itália csali földrajzi fogalomként létezett, ez azonban nem igaz. Az itáliaiak tökéletesen tudatában voltak közös történelmüknek, egyházuknak, kultúrájuknak és nyelvüknek (a dialektusok közti óriási eltérések ellenére is). A közös múlt arról is meggyőzte az itáliaikat, csak idő kérdése, hogy valaki egyesítse őket (mint ahogy annak idején Róma kiterjesztette hatalmát egész Itáliára). Szívük mélyén rettegtek ettől. Helyi szinten szomjazták az egységet, de a nemzeti egység gondolatát nehezen tudták megemészteni. A közösségi identitás alapja mint ahogy napjainkban is - a város volt. Tegyük félre egy kicsit a csizma-metaforát, és vegyünk egy másikat. Képzeljünk el egy cilindert, amelynek tetején egy csúcsára állított, egyenlő szárú háromszög látható. A cilindert tenger veszi körül, és felületét nagyrészt hegyek borítják, míg a háromszög inkább lapos terület, de északról az Alpok elzárja. A játékot öten játsszák. A cilinder alsó részén a Nápolyi Királyság, középen Róma és a Pápai Állam, a cilinder és a háromszög találkozásánál Firenze, a háromszög bal felső részén Milánó, jobb felső részén pedig Velence. A nagy államok közt elszórva a kisebbek kötőanyagai, melyek csak arra várnak, hogy mikor fogja egy nagyobb bekebelezni őket. Mind az öt játékos hivatásos imperialista, mivel uralkodóik legitimitását csak a hódítások alapozhatják meg. A győztesnek mindig igaza van. Tengerentúli területeik nagyrészt a török hódításnak estek áldozatul. A velenceiek az Észak-itáliai-síkság (Verona, Brescia) és az adriai partvidék (Ferrara, Forli, Rimini)

felé kacsingatnak. Mivel Filippo Visconti milánói herceg tisztában van szomszédja, a Francia Királyság erejével, Genova kikötőjére, valamint a délre és keletre fekvő városállamokra csap le. A herceg étvágya nehezen csillapodik, címerében egy kígyó egy gyermeket nyel el. Firenze - békét hirdető retorikája és köztársasági kormányzata ellenére - nemrég kebelezte be Arezzót, Pisát és Cortonát, Livornót pedig 100 000 aranyforintért megvásárolta, hogy biztosítsa kijáratát a tengerre. Rövid szünet után tovább fenik fogukat Luccára, és egy napon talán Sienára is. Rómában V Márton pápa már annak is örülhet, ha tényleges hatalmát kiterjesztheti a cilinder középső részének keleti oldalán, az Adria partvidékén fekvő számos apró kis kliensállamocskára. A pápa is a többi játékos eszközeivel játszik, hadjáratokat indít, hadvezérei többnyire püspökök. Kérem, őrizzük meg komolyságunkat! Ahogy a tisztasági fogadalom nem akadálya a gyermeknemzésnek, úgy a reverenda és a kereszt sem gátolhatja, hogy az egyház embere sikeres legyen a csatában. Délen Nápolyt a francia Anjouk irányítják, ugyanennek a családnak a tagjai Provence grófjai is. Ők természetesen észak felé akarnak terjeszkedni, hogy egyszer majd összekössék királyságukat a francia családi birtokokkal. A kettő között félúton, kiváló stratégiai ponton fekszik Genova kikötője - jó lenne még a milánói herceg előtt megkaparintani. Közben azonban a nápolyi Anjouk jogát kétségbe vonja az Aragóniái dinasztia, amely már ellenőrzése alatt tartja Szicíliát. Gyakoriak az összecsapások. Adott az öt játékos és az erőviszonyok. A játék unos-untalan a következő séma szerint alakul: az Ötök egyike - mondjuk Milánó megtámad egy kisebb semleges államot vagy államszövetséget. Az előre megjósolható katonai siker kiváltja a többiek gyanakvását; közülük ketten - mondjuk Firenze és Velence - szövetségre lépnek. Amikor Milánó soron következő áldozata megkongatja a vészharangot, a szövetségesek színre

lépnek. Ők is ráteszik a kezüket néhány kisebb városra, majd egymás iránt is felébred a gyanú. Milánó közvetlenül Firenzére támad, hogy máshol folytassa az ostromait. A velenceiek nyugatra fordulnak, hogy megkaparintsák Veronát és Bresciát. A pápa megtámadja az Appenninektől keletre fekvő vidéket, remélve, hogy még azelőtt elfoglalhat néhány rebellis várost, mielőtt a többi négy játékos észbe kapna. S hogy a nápolyiak se maradjanak ki, északra vonulnak. Segíteni vagy akadályozni? Nem lehet eldönteni. A helyzet képlékeny, minden szabad préda.

De valóban leegyszerűsíthetjük az itáliai helyzetet erre a folyamatábrára? Róma különleges helyzetben van: mivel a pápa nem csak egy despota, hanem Krisztus földi helytartója, szorult helyzetben kiközösítheti ellenfelét, ahogy Firenzével tette a 14. században. Egyházi átok alatt a papok nem esketnek, nem adják fel az utolsó kenetet és nem temetik el a halottakat. A szertartások nélkül megáll az élet. Róma épségét - az Anjou-

rémálmon és a belső zavargásokon kívül - semmi sem fenyegetheti. A Visconti hercegek pillanatnyi elmezavaraitól eltekintve Milánó, Firenze és Velence soha nem hittek komolyan abban, hogy meghódíthatják és bekebelezhetik a másik rivális területeit, mivel abban a pillanatban egy sokkal erősebb szövetség kovácsolódott volna ellenük. A nagy lendülettel és elszántsággal megindított háborúk azonnal diplomáciai bonyodalmakká szövődnek. A harcoló felek elbizonytalanodnak, a hadseregek elakadnak és összekavarodnak. Közeledik a tél, az emberek kifáradnak és fáznak. Végül békét kötnek, és visszaáll a status quo. Egy-két falu esetleg átkerül a túloldalra, de a bevett nagyvárosok nem tagozódnak be a hódítók államába. Az 1406-ban meghódított pisaiakra nem terjesztik ki a firenzei polgárságot. Pisa alárendelt város, tejelő tehén és kiút a tengerre. Az első adandó alkalommal fellázadnak a hódítók ellen. Egészben lenyelve a gyümölcs soha nem olyan ízletes. A játék újrakezdődhet, s el is kezdődött. Az 1520-ből visszanézve, Machiavelli enyhe undorral ír a 15. század háborúiról: „Nem nevezhetjük békének azt az állapotot, amikor a fejedelemségek gyakran fogtak fegyvert egymás ellen, de háborúnak sem nevezhetünk olyan helyzetet, amelyben az emberek nem ölik meg egymást, nem fosztják ki a városokat, és nem döntik meg a fejedelemségeket. A régi háborúk enyhe voltára mi sem jellemzőbb, mint hogy félelem nélkül kezdődtek, 15

veszedelem nélkül zajlottak, és kár nélkül értek véget.” Háborúk, halottak és területi áldozatok nélkül, ám annál súlyosabb anyagi veszteséggel. Ekkor jön el a Mediciek pillanata. A háború rendkívül költséges, még altkor is, ha ártatlan kaland vagy értelmetlen csatározás. A véget nem érő háborút csak kimeríthetetlen forrás táplálhatja.

DE MIÉRT VOLT ilyen kevés áldozata ezeknek a háborúknak? Machiavelli ezt azzal magyarázza, hogy az államok hivatásos hadvezérek - condottierék - irányítása alatt álló zsoldos hadseregeket béreltelt. A condottiere a hanyatló feudalizmus egyik mellékterméke: saját hadsereggel rendelkező úr. Sok kisváros és erőd ura nem lát más megoldást a függetlenség biztosítására, mint bérbe adni magát és katonáit egy-egy hadúrnak. A bázis nélküli condottiere lelkiismeret-furdalás nélkül szerez magának egyet, mert a hadseregnek bázisra van szüksége. A zsoldosokat felfogadó öt fő játékos megnyugszik, hogy háború esetén nem a saját alattvalóinak életét kockáztatja. Az élet és az üzlet zavartalanul folyhat tovább. Azzal sem kell számolni, hogy egy parvenü zsoldos puccsot követne el. Egy ingatag kormányzat számára a legkevésbé kívánatos egy hazai, karizmatikus katonai vezető. Itáliában a hadművészetet magas szintre fejlesztették, ezért a zsoldosvezérek igen keresettek voltak más európai országokban. A condottierék kedvenc bankjukban helyezték el zsoldjukat, amit a bruges-i vagy genfi fiók küldött haza. Ugyanakkor, mivel egy zsoldos katona soha nem volt érdekelt abban, hogy a háború véget érjen, a condottierék - különösen az itáliai hadszíntereken harcolók, akik már mind egy szálig ismerték egymást - soha nem törekedtek arra, hogy kész munkát végezzenek. Machiavelli erre is rámutatott: „Mindennek oka a háborúit szerencsétlen vitelében keresendő, hiszen nem tartották fogságban, és nem ölték meg a legyőzött katonákat, akik nyomban megtámadták legyőzőiket, mihelyt fegyverhez és 16

lóhoz jutottak.” A pénz meg csalt folyt. Nem is beszélve arról, hogy a zsoldos sereget akkor is fizetni kellett, ha elvesztették a háborút. De a győzelemből sem húzott hasznot az állam, mivel a hadizsákmányt elfelejtették beszolgáltatni. Bizonyos értelemben a condottierékkel még a győztes háború is elveszett. 1427-ben az öt éve húzódó háború már hárommillió aranyforintot emésztett fel Firenze költségvetéséből; a várost sújtó gazdasági

válság a politikai viszonyokat sem hagyta érintetlenül. A kormányzatot uraló Albizzi-család még magasabb adókat akart kipréselni a lakosságból, míg a velük szemben álló dúsgazdag Mediciek hirtelen az ellenpárt magjában találták magukat anélkül, hogy ténylegesen megtorpedózták volna az Albizziek törekvéseit. Egy állam hadképességét főleg lakosainak adófizető kedve határozza meg. Ez a tétel nem szorul bizonyításra. „De mire mentek a vagyonukkal?” - tűnődhetett II. Mohammed, amikor hadai 1453-ban végül bevették Konstantinápolyt. Az ostromlók mindenhol az adóbeszedők elől rejtegetett mesés vagyonokra bukkantak. „Mire tartogatták?” Erre Konstantinápoly főminisztere is csak lehorgasztotta a fejét. „Szabadságunk minden pénzt megért” - mondogatta Cosimo de’ Medici. Talán így is gondolta, hiszen amikor a város vagyonadót vetett ki, azonnal mozgósította a bankigazgatókat, hogy hamisítsák meg a könyveléseket. „Az adóbefizetésekre legtöbbször nem lehet megbízható statisztikákat építeni” - állapítja meg Raymond de Roover történész. Nem sokkal azután, hogy a firenzeiek 1424-ben megalázó vereséget szenvedtek a milánóiaktól Zagonara mellett, az Arno déli partján álló Santa Maria del Carmine-templom falait csodálatos freskóciklussal festették ki. Masaccio Templomadó című képén Jézus tanítványaival egy tóparti városba érkezik, amint egy adószedő számon kéri tőlük az adót. Jézus válaszként Péterre mutat. Simon, a halász, a freskó bal oldalán egy halat húz ki a hálóból, melynek szájában egy aranypénzt talál, míg a jobb oldalon ugyanezt az aranyat már nyújtja is az adószedőnek. A kép a tanú rá, hogy még Krisztus is fizet adót. Tehát az egyház is - mindenki! Egy másik kép az őskeresztények vagyonközösségét mutatja, amint testvériesen elosztják egymás közt a pénzeket. De valaki arccal lefelé borulva fekszik a sárban. Ananiás hazudott, amikor eladott birtokának jövedelmét a közös vagyonba kellett volna beadnia. Kicsit megtartott belőle

magának, majd Isten halálra sújtotta. Felice Brancacci selyemkereskedő, a kápolna freskóinak megrendelője is hírhedt adócsaló volt. Cosimóval együtt ő is sokat csúsztatott a maga zsebébe. Elvégre nem mindenki talál aranyat a kifogott halak szájában. S az is csak ritkán esik meg, hogy valakire lesújt az isteni ménkű. Nem ismerek olyan művet, amely az itáliai politikai viszonyokat hitelesebben ábrázolná, mint Machiavelli meglehetősen pontatlan és részrehajló firenzei krónikája. Hitelessége a szerző szemléletmódjában rejlik. Nagyon tanulságos végigkövetni, hogy milyen nemes retorikába bújtatták a kacskaringós szándékokat. Az eseményeket utólagosan megszépítő szóvivőkre már akkor is szükség volt. A 15. századi Itáliában a diplomáciai lépéseket mindig két szempont alapján mérlegelték: mennyire hasznos (útik), azaz mi a tényleges kimenetele, és hogyan lehet a riputazio-néját, azaz hírnevét, megítélését a legvakítóbb fényben láttatni. „Ekkor a Pápa - vagy a dózse vagy Milánó hercege - írja Machiavelli levelekkel árasztotta el egész Itáliát”, hogy megindokolja, miért hagyta cserben szövetségesét, miért állt át a másik oldalra, vagy hogy elhíresztelje, ő a szabadság oldalán harcolt. Ez a Firenze történetének búvópatakként visszatérő motívuma. Ha valaki Itáliát elárasztja a leveleivel, biztosak lehetünk benne, hogy hazudik.

A téma izgalmas, de harminc-negyven oldalon át húzódó variációi már unalomba fulladnak. Háború, árulás és összeesküvés lépten-nyomon. Machiavelli is belefárad. „Mialatt ezek történtek Lombardiában…” - kezdi újabb bekezdését a megszokott séma szerint. „Míg a háború eredménytelenül elhúzódott Marchiában…” Jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy érdemes-e tovább olvasni. Feltétlenül! A 360 oldalas mű egy pontján hirtelen elragad bennünket az események sodra, s benne kavargunk az árulások, csalódások, elvesztegetett tehetségek és véghetetlen kapzsiság örvényében. Erről szól a könyv. Minden bizonytalan. Az emberek mintha most méregetnék képességeiket az árulásban. A harcok és összeesküvések állandó fordulatai csak a felszínt kavarják fel; a dolgok mélye változatlan. Nápoly, Róma, Firenze, Velence és Milánó a 15. század elejétől egészen a század végéig megőrizte függetlenségét. A kisebb városállamok filléres tétként vándoroltak kézről kézre. Lehetetlen egyetlen felállást is rögzíteni a fejünkben. A következőkben számba vesszük az 1420 és 1434 közti, szinte követhetetlen eseményeket, amelyek Cosimo de’ Medicit a politikai karrier felé röpítették, s a bankárból Firenze vezető személyisége lett.

MÍG COSIMÓT SZEMREVALÓ SZOLGÁJA, Maddalena a gyönyörök ölébe zárja, és Giovanni Benci megnyitja az első Medici-fiókot az Alpokon túli Genfben, Milánó hercege, Filippo Visconti megtámadja Genovát. A firenzeiek beavatkozását elkerülendő, Milánó hercege előzetes békeszerződést kötött a rivális állammal, amelyben elhatárolták az érdekszférákat: Lombardia és Genova Milánóé, Toszkána pedig Firenzéé. A herceg északkeleten beveszi Bresciát, délnyugaton pedig Genovát. Mindeddig Firenzének a szeme sem rebben. De hirtelen milánói csapatok tűnnek fel Bolognában is - fontos csomópont a kelet felé vezető úton –, majd igyekeznek rendet

teremteni a Forliban dúló örökösödési vitában - immár az adriai partvidéken. A firenzeiek aggodalommal nézik, amint államukat Milánó körbekeríti; adókat emelnek, majd zsoldosokat bérelnek. A szerződés hamvába holt. Firenzei történetünkben a várost érintő döntések hátterében egyszerűsítve mindig csak „firenzeieket” emlegetünk. Tudnunk kell azonban, hogy míg Milánó hercege személyes döntéseivel mindig gyorsan és egyedül cselekedhetett, Firenze köztársasági intézményei gyakran napokig, sőt hetekig tárgyaltak és egyeztettek, mire egy döntés megszületett. A várost uraló Albizzi-család a háború pártján állt, Giovanni di Bicci ellenezte. Márton pápa nemrég adományozta neki Monteverde grófságát (mely valójában egy kis váracska birtoklását jelentette Firenzétől délre) –, minden bizonnyal hálából a tetemes hitelekért, amelyek aztán soha nem térültek vissza. De Giovanni a grófi címet elutasítja. A firenzei törvények értelmében a nemesek és családjaik nem vehetnek részt a városi kormányzatban. A Mediciek tehát félreérthetetlenül jelzik, hogy nem kívánnak lemondani a közügyekről. Mivel minden háború költsége elsősorban a plebset terheli - a 15. századi Firenzében a kézműveseket, gyapjúmunkásokat és kiskereskedőket –, Giovanni háborúellenes álláspontja gyors népszerűséget szerez neki e körökben. Milánó hercege (illetve zsoldosai) beveszik Forli és Imola városát Firenzétől keletre. Éltkor a firenzeiek is ostrom alá veszik Forlit. A herceg enyhíteni akarja a városra nehezedő nyomást, ezért megtámadja a firenzei fennhatóság alatt álló Zagonarát. A firenzeiek hátat fordítanak Forlinak, és rohannak Zagonara felé. Heves esők nehezítik az utat, a katonák órákon át vonulnak a süppedő sárban, s amikor a városhoz érnek, rögtön megtámadják őket. Több ezer ló elpusztul. „E szörnyű veszteség ellenére, melyet egész Itáliában megünnepeltek, senki nem esett el, csak Lodovico degli Obizzi és két szolgája fulladt sárba, amikor leestek a lovukról.” így szól Machiavelli

beszámolója a csatáról. Nem minden condottiere egyenlő. Mint a sport világában, vannak állandó játékosok és sztárok. A firenzeiek nem tágítanak, és felbérlik Nicciolò Piccininót. Ő szinte megfizethetetlen, ezért megint adót kell emelni. Most már a gazdagok sem maradnak ki, bár e közteherviselés nem volt belekalkulálva az eredeti tervbe. „Nehezükre esett - írja Machiavelli –, hogy nekik is áldozatot kellett hozni a háborúért.” A rájuk eső adó bojkottálását és visszavonását egyes gazdag polgárok úgy akarták elérni, hogy ragaszkodtak a többiek adójának lehető legerélyesebb behajtásához. Több ember leli halálát ekkor, mint a zagonarai csatában. Az Albizziek attól tartanak, hogy a hatalom gyeplője kieshet a kezükből, ezért egy olyan puccsot tervelnek ki, amellyel a város vezetését egy sokkal szűkebb kör, a leghatalmasabb családok sajátítanák ki. De Giovanni di Bicci nem partner ebben, s ezzel csírájában elfojtja az összeesküvést. Népszerűsége csak fokozódik a városi popok) minuto (köznép) körében. Eközben Milánó sorra veszi be a Firenzétől keletre elterülő tartomány, Romagna várait. A helyzet elkeserítő. Ekkor a város diplomáciai misszióra küldi az aranyárú Piccininót és katonáit, hogy „beszéljék rá” a közeli Faenza urát, Firenze egykori szövetségesét, hogy segítse őket a Milánó elleni háborúban. A várt forgatókönyv helyett azonban a faenzaiak harcba szállnak a legyőzhetetlen hírű Piccininóval, s - horribile dictu - legyőzik és foglyul ejtik. Ám a rettenthetetlen Piccinino kibeszéli magát ebből a helyzetből, és még Faenza urát is ráveszi, hogy álljon át a firenzei oldalra. A retorika hatékony fegyver. Miután kiszabadul, Piccinino is gazdát cserél: átpártol Viscontihoz, aki több pénzt ígért neki. A pénz még hatékonyabb fegyver. A téli fegyverszünet csendjében a condottierékért folytatott üzletelés megélénkül. Az árfolyamok emelkednek. Néhány zsoldosvezér titkos letétet tart a Medici-bankban esetleg más bankoknál. Mi értelme is lenne a hadizsákmányt

birtokokba fektetni, ha azt bármikor elveheti valaki más? A pénz nyomát viszont bottal üthetik. Háború és üzlet határa egyre inkább elmosódik. „Tetemes veszteségeikkel sarokba szorítva” - írja Machiavelli, a firenzeiek bevetik az itáliai diplomáciai eszköztár soron következő lépését: szövetséget ajánlanak Velencének. A velenceiek hezitálnak, nem tudhatják, hogy kedvenc zsoldosvezérük, Francesco Carmignuola Piccininóhoz hasonlóan - nem állt-e át időközben Milánóhoz. Amikor Visconti méreggel akarja eltétetni láb alól, egyértelművé válik a helyzet. Carmignuola hűsége nem kétséges, létrejöhet az alku. Újabb megállapodás, újabb területi felosztás: a lombardiai szerzemények Velence, a romagnai és toszkánai zsákmány pedig Firenze tulajdona lesz. Miután Carmignuola kiheveri a méreg hatásait, felkorbácsolt dühét Milánó ellen fordítja, és elfoglalja az Északi-síkság közepén fekvő Bresciát. Velence elégtételt kapott, a firenzeiek öröme meglehetősen visszafogott.

1426-OT ÍRUNK, a pénzes ládák megint kiürültek, a város adósságai nyomasztóak. A dolgok furcsa logikája úgy alakította Firenzét, hogy a kormányzat a forintemberek kezében van, az adót pedig a filléresek fizetik. Ez utóbbiak többen vannak. Mivel bevételeiknek arányában sokkal nagyobb részét kell befizetniük, nem álmodoznak társadalmi felemelkedésről, így a dolgok természetes rendje nincs is veszélyben. A korai köztársaság közvetett és arányos adóztatási kísérlete kudarcot vallott, az idealista napok leáldoztak. Ha egy kosár halat visz valaki a piacra, adó nélkül nem lépi át a város kapuját. Ha egy véka búzát visz, akkor is fizetni kell. Mint Masaccio freskóján, az adóbeszedő a város kapujánál vár. Hiába rejted a libát a köpenyedbe, még mielőtt gágogna egyet, az ellenőr már húzza is kifelé!

Ezzel azonban még nem értünk az adózás végére. Sokan fizetnek ugyan adót, de ahogy írtuk, 80-90 picciolóért váltanak egy forintot. Egy zsoldos hadsereg bérlése pedig több ezer forintba kerül. A 13-14. században a kormányzat kölcsönökkel kísérletezett, mivel a gazdagok semmivel sem akartak hozzájárulni a költségekhez. A kereskedő - vagy a bankár - szép kis summát tesz bele a közpénzek ládájába, amit majd szép kamatokkal (azaz ajándékkal) növelve kap vissza. Hivatalosan csak öt százalék járna, de hogy az állam ösztönözze az adakozókedvet, minden százforintnyi kölcsön után háromszáz forint kölcsönnek megfelelő kamat jár vissza, ami valójában tizenöt százalékot jelent. A szegények só, tojás, hús, bor, zsír és olaj után fizetendő adói most a gazdagok kölcsönkamatait fedezték, akik tengernyi pénzüket már évekkel korábban „befektették”. Csábító lehetőség, de a rendszer nem más, mint egy farkába harapó kígyó. A 14. század közepén a köztartozásokat rendezni kell. A kormányzat bejelenti, hogy ezentúl a közkölcsönök után járó hiteleket csak akkor és olyan mértékben fizetik ki, amennyiben az lehetséges. A készpénzre éhes, csalódott kölcsönzők eladják a hitelutalványaikat olyanoknak, akik még tudnak várni. A domonkosok szerint ez uzsora, a ferencesek szerint nem. De miért lenne szükségszerű, hogy két különböző szerzetesrend ugyanúgy vélekedjen? A 15. század elején a Mediciek firenzei bankja lett a hitelutalványok legnagyobb felvásárlója, amelyek 1426-ban már csak a névértékük 25-35. százalékáért keltek el. Mostanra már mindenki tényként kezelte, hogy a kölcsön visszafizetése a beláthatatlanul messzi jövőbe tolódott ki. Elmúltak az önkéntes kölcsönfizetők napjai, a kormányzat kicsikart kölcsönökkel próbált pénzt előteremteni. A sarcolásban a következő stratégiát követték: ha valaki beleegyezett, hogy kamat nélkül kéri vissza a kölcsönét, jelentősen csökkentették az „adakozás” nagyságát. De végül már az adományok sem segítettek. Ha a befizető az olcsóbb megoldást választotta, nem gyűlt össze elég

pénz. A plebs pedig már végképp kifogyott a tartalékaiból. Az emberek éheztek, eljött az idő, hogy a gazdagok is fizessenek. A városállam gépezetét ekkor két kiemelkedő személy forgatta: Rinaldo degli Albizzi, egy gazdag földbirtokos család feje, és az ősz halántékú, nagy tekintélynek örvendő Nicciolò da Uzzano. Az ő nevükhöz fűződik a catasto, azaz a vagyonbevallás bevezetése. Háromévenként minden firenzei családnak nyilatkoznia kellett a vagyonáról, befektetéseiről és bevételeiről. A bevallás megengedett bizonyos leírásokat, és rendkívül bonyolult, de kedvező módon számolt el a béresek által művelt földek után fizetett természetbeli járadékokkal. Minden bevallásra megállapítottak egy ún. sovrabbondanzát, azaz túlvagyont, amit a család anyagi körülményeire való tekintettel feleslegesnek ítéltek. Amikor az államnak pénzre volt szüksége, mindenkinek a megállapított érték fél százalékát kellett befizetnie. Ez nem is taglózott volna le senkit, ha csak évente egyszer kellett volna fizetni, de a behajtók egy évben kétszer-háromszor is megjelenhettek, hogy behajtsák a túlvagyon után fizetendő adót. 1427-ben 10 171 család állít ki vagyonbevallási, akik közül 2924-et rögtön felmentenek a befizetések alól, mivel nyomorognak. A szegények nem hisznek a fülüknek. Fizetőképesség alapján való adózás! Végre valahára. A gazdag földbirtokosok amiatt panaszkodnak, hogy a földből nem tudják kinyerni azt a rengeteg készpénzt, amit adóba be kellene fizetniük. Sokan tényleg arra kényszerülnek, hogy eladják földjeik egy részét, hogy előteremtsék a rajtuk követelt összeget. A kereskedők viszont azért zúgolódnak, mert be kell vallaniuk láthatatlan jövedelmüket is. A pénz egyik nap itt, másik nap ott, könnyen lába kél - hajtogatják. A törvény csak azt éri el, hogy egyre többen bújnak ki az adózás alól, és a tőke - a Medici-bankon keresztül - kimenekül; a befektetési kedv alábbhagy. Mihelyst a törvény hatályba lép, a firenzei kereskedők hamis bevallásokat állítanak ki. Egy selyemkereskedő ironikus megjegyzéssel látja

el könyvének első lapját: „az adószedő kedvéért”. Egy Medicibank igazgatója három hamis néven helyez el nagyobb összeget a bank számláján. Az 1427. évi catastóban, az első összeírásban, Cosimo de’ Medici két gyárat vall be, ahol nyersgyapjúból kész szöveteket állítanak elő. Az 1402-ben, illetve 1408-ban beindított üzemek sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a bank valaha fog, ugyanakkor az általuk termelt bevétel messze alatta marad a bankénak. A vállalkozás célja pusztán az, hogy formát adjon a Mediciek városi társadalomban betöltött szerepének. Végül is Firenze textilipari nagyhatalom. A gyárak olyan termékeket állítanak elő, amelyeket az emberek szemügyre vehetnek, megtapinthatnak és magukra ölthetnek. A Mediciek szegényeket alkalmaznak. 1433-ban egy selyemgyárat is nyitnak. A család önbevallásában szerepel még egy Careggiben lévő villa a város északi szélén, továbbá egy erődített villa Trebbióban, kicsit távolabbra északon a Mugello-dombság lankái közt. Ugyanitt a családnak még kiterjedt birtokai is vannak, amelyeken sok szegény ember dolgozik. Egész kis magánhadsereg. Elérkeztünk történetünk azon szakaszához, amelyben a Mediciek már nemcsak egy család vagy bank. Cosimo unokafivérének, Averardo di Francesco de’ Medicinek erődített villája van a Trebbio melletti Cafaggiolóban. A széles családi kör felügyeli a környékbeli Scarperia, Borgo San Lorenzo és Marradi hivatali kinevezéseit. A városban családi kápolnákat alapítanak. Averardónak is van egy bankja, bár nem olyan nagy, mint Cosimóé. Az 1427. évi bevallás szerint a Mediciek római bankfiókjának kevesebb lett a bevétele. Egészen hihető. Averardo üzleti kapcsolatban áll egy Bardival, aki Rómában képviseli ügyeit. Miután Cosimo 1420-ban átvette a fő Medicibank irányítását, Ilarione de’ Bardit elhívja Rómából, a bank főigazgatói székébe helyezi, s a római fiók élére egy távoli

Bardi-rokont, Bartolomeót ülteti. Bartolomeo bátyja, Ubertino egy londoni bankfiókot vezet, akik a Mediciek ottani közvetítői. A partnerek közt találjuk a Portinari-családot is. Ugyancsak 1420-ban Cosimo menesztette a firenzei bank vezetőjét, és helyette Folco d’Adovardo di Portinarit alkalmazta, annak a Giovanni d’Adovardo Portinarinak a testvérét, aki a velencei fiókot igazgatta. A két testvér ükunokája a Dante-múzsa, Beatrice testvérének. Három jelentős firenzei család - a Mediciek, Bardik és Portinarik - a bank kötelékében egyesülve… Pontosabban két bank kötelékében. Még pontosabban négy családról van szó, ha figyelembe vesszük Cosimo öccsének, Lorenzónak egy Cavalcantival való házasságát. Lorenzo is a bank egyik igazgatója. A vállalkozás ugyanis több mint egy pénzügyi intézmény. Valóságos politikai tömörülés, egy klán, sőt egy párt egy olyan városban, ahol egy politikai párt alapítása hazaárulásnak minősült. A törvény semmiféle megosztottságot nem tűrt el ebben a szélsőségesen szétszakított városban. Politikai kampányokat sem lehetett folytatni. A kormányzat erre hivatkozva tiltotta be néhány vallásos testvériség találkozóit, mert az önostorozás, himnuszéneklés és Isten dicsőítése sokszor politikai összeesküvéseket álcázott. A szegények - felbuzdulva a gazdagok sirámain - egyre erőteljesebben hangoztatták, hogy az új adórendszert visszamenőleg is érvényesítsék: „Túl sokáig fizettünk erőnkön felül. Tulajdonképpen évszázadokon át” - mondják. A panaszokkal Giovanni di Biccit próbálják megnyerni, aki viszont arra figyelmeztet, hogy hiba lenne túl sokat kérni. Giovanni nagyon jól játssza a bölcs béketeremtő szerepét, ügyesen hárítja el a válságokat - mindkét irányba megnyugtatóan. A gazdagok a szegényekkel együtt az ő oldalán állnak. Öreg, hajlott háta mögött Cosimo és Averardo ugrásra készen. Eközben a pápa nyélbe ütötte a békét Firenze, Milánó és Velence között. Alighogy megszáradt a tinta a szerződésen,

Visconti herceg ismét hadat üzen, de ezúttal Carmignuola rövidre zárja a hadjáratot: a Brescia melletti Maclodiónál súlyos vereséget mér a milánóiakra. A kudarc oka egyértelmű: nem sikerült megmérgezni a condottierét. Amikor 1428-ban a végleges békeszerződésre is sor kerül, a velenceiek megkapják Bresciát és Bergamót - ilyen mértékű nyugati előrehatolásra talán ők sem számítottak –, a firenzeiek nyeresége morzsákban mérhető. Nem kapnak új területeket, amelyekből ki tudnák fizetni a háborús kölcsönöket. Talán ez a csalódottság váltotta ki a firenzei kormányzat következő öt évének ámokfutását. Mindenesetre Giovanni di Bicci jó pillanatot választott 1429-ben, hogy hátrahagyja a földi létet. Éppen rövid béke honolt. A koporsót a család harminc férfitagja követte közvetlenül, távolabbról pedig városi hivatalnokok, követek, ügyfelek és számlatulajdonosok. A San Lorenzóban temették el, egy kőhajításnyira a dómtól északra; a nyughelyének szánt sekrestyét Brunelleschitől rendelte meg. Később Cosimo a fenséges terem falaira Donatellótól rendelt freskókat. A kápolna négy sarkába aranymezőben nyolc vörös gömböt ábrázoló címerpajzsot helyezett el - a Medici-család jelképei, eljövendő dolgok előjelei. Ettől kezdve a San Lorenzo a Mediciek temploma lett.

„MIUTÁN KÍVŰL BÉKE LETT, belül kezdődött a háború” - írja Machiavelli, mintha egy egyensúly állandó törvényszerűségét fogalmazta volna meg. Az emberek tovább vitatkoztak a vagyonadón. „Diszkrimináció! - harsogták a kereskedők. Számadásainkat olyan kormányzati felügyelők ellenőrzik, akik rivális vállalatoknak dolgoznak.” Mint mindig, az adókat most is olyan könyörtelenül hajtották be, hogy a rendszer egyre több ellenséget toborzott magának. A bevallásnak ki kellett terjednie a városon túli vagyonra is, hiszen ott is sok a firenzei tulajdon. Minden szövőszékről, minden egyes malomról el kellett

számolni. Voltak olyanok is a kormányzatban, akik nem ellenezték az adózás kiterjesztését. A firenzeiek kényszeresen foglaltak mindent írásba; ezért is van most ennyi feljegyzésünk a város történetéről. Elkezdődött a falakon kívül fekvő városok felvétele a regiszterekbe. Az alávetett Volterra tiltakozásként egy tizennyolc tagú küldöttséggel jelent meg Firenzében, s bejelentették, hogy nem tudnak fizetni. Válasz helyett letartóztatták őket, majd amikor távozhattak, az egyik visszatérő felkelést szervezett Volterrában. A firenzeiek az éppen tétlen Nicciolò Fortebraccio condottierét bízzák meg, hogy tegyen rendet. Ám mielőtt a zsoldosok megérkeznének, a volterraiak fellázadnak a lázadók ellen, és a város megszilárdítja firenzei alávetettségét. Fortebraccio azonban nem akar dolgavégezetlenül visszatérni, ezért 1429 novemberében bevonul Lucca területére, Firenzétől északkeletre, és önhatalmúlag elfoglal néhány kis erődöt. Hirtelen a firenzeiek is úgy ítélik meg, hogy elemi érdekük Lucca elfoglalása. A gazdag Luccával kárpótolják magukat az előző hét év szenvedéseiért. A háborús idők rendszabályai szerint Firenze egy tíztagú tanácsot állít fel, az ún. Háborús Tízeket, akik a stratégiáról döntenek. A tanácsba bekerül a Medici-klán megkérdőjelezhetetlen feje, Cosimo is. A kettősség köde üli meg azokat az éveket, amelyek Cosimót hatalomra segítik, s valójában ugyanez a köd ereszkedik mindenre, ami Cosimóval kapcsolatos: a bankra, művészetpártfogására, szolgákkal való kapcsolatára és külpolitikájára. Amikor Rinaldo degli Abizzi azzal a tervvel állt elő a patríciuscsaládok előtt, hogy likvidálják Cosimót, a megrokkant Uzzano - Machiavelli szerint - erősen kétkedett a terv kivitelezhetőségében: „Cosimo pusztán azért gyanús a szemünkben, mert pénzével mindenkin segít, nemcsak a polgárokon, hanem az államon, s nemcsak a firenzeieken, hanem a condottieréken is. Részrehajló ezzel vagy azzal a

polgárral, aki valamilyen hivatalra vágyik. Népszerűsége bizalmat vált ki az emberekben, mellyel barátait is előre tudja mozdítani a ranglétrán.” Vajon tényleg elhangzottak ezek a szavak Uzzano szájából? Mivel a Firenze történetét egy már nagyhercegi rangot élvező, későbbi Medici rendelte meg Machiavellitől, a szerző egy levelében arról panaszkodott barátjának, hogy nem tárhatta fel őszintén azokat „az eszközöket és cselszövéseket, melyekkel valaki [jelesül Cosimo] a hatalom zenitjére jut”. Ezért: „amit nem mondhatok el a magam nevében, Cosimo ellenségeinek szájába adom”. Végül így zárja le Uzzano beszédét: „Be kell tehát látnunk, hogy semmi másért nem akarjuk őt elűzni, csak könyörületességéért, segítőkészségéért, bőkezűségéért és közkedveltségéért.” A pénzéhes Firenzében Cosimo már évek óta arra fordította pénzét, hogy anyagiakkal váltsa meg a politikai konszenzust. De mi végre? „Nehéz a gazdagoknak Firenzében megélni, hacsak nem ők irányítják az államot.” E kijelentés akár Lorenzo il Magnifico (a Fényes), Cosimo unokájának mottója is lehetett volna. A tanulság pedig: ha nem te irányítod az államot, az állam romba dönt. A könyörtelen adóztatás áldozata leszel, mert önkényes szabályaival csak arra tör, hogy elvegye a vagyonodat. Merő kifogás az adóbefizetés bojkottálására? Egyáltalán megtehettéke a Mediciek, hogy a látványosan felfutó vállalkozásukkal kimaradnak a kormányzatból? Rómában és Milánóban talán megtehették volna; csak egy despota árnyékában lehet gazdagon, észrevétlenül meghúzódni. Próbáltak volna egy hercegtől kamatos hiteleket visszakövetelni, a börtönben végezték volna. Vagy ha a pápától, akkor az egyház rekesztette volna ki őket. Még a köztársasági Velencében is korlátlan, élethosszig szóló hatalommal ruházták fel a dózsét. Egyikük helyére sem lehetett volna beférkőzni, tehát egyiktől sem kellett tartani. De Firenze másképp szervezte kormányzatát. Hogy senki ne

bitorolhassa a hatalmat, kéthavonta új kormánytestületet választottak, melynek nyolc priorját a gonfaloniere della giustizia (az igazság zászlóvivője) egészítette ki. A megosztó politikai kampányokat elkerülendő, a lehetséges jelöltek nevét azokét a férfiakét, akik megfeleltek bizonyos vagyoni és családi kritériumoknak - cédulákra írták, majd azokat a város egyes kerületeit és céheit képviselő bőrzsákokba dobták. A zsákokból kilenc nevet húztak ki véletlenszerűen: a város négy kerületét két-két személy képviselte, ebből hat képviselő a hét gazdagabb céhhez tartozott, kettő pedig a tizennégy kézművescéh egyikéhez. A kormányzat kilencedik tagja - a városállam feje, a gonfaloniere - mindig a gazdagabb céhekből került ki. Hogy elkerüljék egy ember egyeduralmát, mindenki uralkodott, legalábbis mindenki a gazdagabbak közül. A kormányzat világos ideológiára épült, de a legkevésbé sem bizonyult praktikusnak olyan esetben, amikor hosszú távú stratégiákról kellett dönteni. A nyolc prior és a zászlótartó - az egymás iránti bizalmatlanság és az üzletük miatti aggodalom légkörében hivatali idejükre beköltöztek a Városházára. „Szabadulásukat várva” irányították a várost. Hivatalukat nem hagyhatták el, hiszen a város vezetői a köz szolgái. Az alkotmány megalkotói előtt legalábbis ez az eszme lebegett. Valójában az ideiglenes és sokszor hozzá nem értő testület - hiszen ki is gondolta volna még egy héttel korábban, hogy nemsokára ő kerül priori pozícióba? - az éppen domináns család és klán fejének érdekeit szolgálta ki. E hatalmi gépezet azonban nem tiporta nyíltan sárba az alkotmányt. A kormányzati testület kerülte a látványos részrehajlást, különösen egy olyan időszakban, amelyben már sokan megérezték, hogy az Albizzi-család uralmát felválthatják a Mediciek. Minden újabb kormányzat - signoria - két táborra oszlott. Igaz ugyan, hogy az Albizzi-család már évtizedek óta sikeresen vezette a városállamot, a Milánó ellen viselt háború adósságai komoly terhet róttak Firenzére. Az emberek

elcsüggedtek. A hatalmi harc fordulatait a kártyákra bízták. Talán a Mediciek kimaradhattak volna a játszmából, de vagyonuk a figyelem középpontjába állította őket. A demokrácia a közmegegyezésen alapszik, amely meggyőzéssel alakítható. Mi lenne meggyőzőbb a pénznél? Egy szédítően sikeres bankárnak még a száját sem kell kinyitnia, hogy az emberek rohanjanak hozzá: „Ha kapok még egy kis visszafizetési haladékot, támogatni foglak a signoriában. Ha állást adsz a fiamnak, megemlítem az adózással kapcsolatos észrevételeidet az egyik priornak.” Lehet, hogy ide vezethetők vissza a bankokhoz fűződő ellenérzéseink. Félünk attól, hogy megvásárolhatnak bennünket. Látjuk, hogy a pénz már sokakat beszippantott, s hogy még többekre vár ez a sors. A Mediciek vagyonának gyarapodását az adózás és a kényszerhitelek sem tudják megtörni. Egy bank növekvő hozama talán politikai tőkét jelent. Elkerülhetetlennek látszik az Albizzik és a Mediciek összeütközése. A Háborús Tízek - tagjai közt Gosimóval Rinaldo degli Albizzit nevezik ki a város hadügyi megbízottjának, aki Firenze képviseletében elkíséri a condottierét a hadjáratokra. Nincs otthon a macska, cincognak az egerek… A Medici-tábor mindent megragad, hogy befeketítse a rivális hírnevét. A háborúban minden balul sül el. Lucca környékén a hadsereg különös kegyetlenséggel mindent elpusztít, hogy kiéheztesse a lakosságot. Seravezza lakói Firenzébe jönnek panaszt tenni: hiába adtuk meg magunkat, templomainkat kifosztották, lányainkat meggyalázták. Rinaldót veszik elő, aki nem is járt Seravezzában. Kezdődik a rágalomhadjárat: Rinaldo hasznot húz a háborúból. A Medici-híresztelés feldühíti a hadügyi megbízottat, aki utasítás nélkül elhagyja posztját. Az építész Brunelleschi félbeszakítja a firenzei katedrális kupolájának építését, hogy a hadszíntéren megtervezze Lucca elárasztását a Serchio folyó elterelésével. A luccaiak gátat építenek a víz útjába, majd egy éjszaka leple alatt átvágják az elterelt folyó

medrét, mely elárasztja a firenzei tábor síkságát. Talált, süllyedt. A háborús stratégia elkerülhetetlen, szinte szükségszerű lépése következik: Lucca despotája, Pagolo Guinigi vészjeleket ad le Milánó hercegének, aki felmentő sereget küld, élén Francesco Sforza gróffal, minden idők legsikeresebb hadvezérével. A megrettent firenzeiek megvásárolják a condottierét, Sforza azonban nem hagyja magát teljesen megvesztegetni - „csorba esne a híremen” –, 50 000 velencei dukátért (kb. 55 000 firenzei aranyforint) beleegyezik abba, hogy ugyan nem fordul Lucca ellen, de a várost nem is fogja megvédeni Firenze ellenében. Hogy lehetne háborúzni bankárok nélkül? Sforza az árulás keserű piruláját édes mázba vonva adja be a luccaiaknak: közreműködik Guinigi zsarnoki hatalmának megdöntésében és egy köztársasági kormányzat létrehozásában. Így az önvédelem már a közjó elemi érdeke. A firenzeiek pedig sutba dobhatják háborús retorikájukat, mivel a köztársaság zsarnokság ellen indított háborúja elvesztette létjogosultságát - persze nyilvánvaló, hogy a város és a luccaiak vagyona kell nekik. Lucca újabb segélyhívására Milánó most Nicciolò Piccininót küldi. Milánó forrásai soha nem apadnak ki, Firenzéé viszont igen; ezúttal nem tudják megvásárolni a hadvezért. Piccinino a Serchio mellett megveri a firenzei csapatokat. A megvert had Pisán vesz elégtételt, ahol „épp a kellő időben” sikerül egy felkelést elfojtaniuk. Némi vigasz. Cosimo eközben bölcs döntést hoz és lemond haditanácsi tagságáról, hogy „másokat is az állam szolgálatába engedjen”. Mivel eleinte mindenki a háború mellett kardoskodott, most a Medicieknek sem kell attól tartani, hogy felelősségre vonják őket a vereségért. A bűnbak Rinaldo degli Albizzi. Időközben meghalt a tekintélyes Uzzano, az uralkodó család elvesztette jelentős erkölcsi támaszát. Az 1433-ban megalázó feltételekkel kötött béke megosztja a várost. „Minden előterjesztett ügyből a két frakció [a Mediciek és az

Albizzik] vetélkedése pattant ki” - írja Machiavelli. Lehet-e még jogilag orvosolni a helyzetet? Nem igazán. Ha egy állam tényleges vezetését nem hivatalos szervek birtokolják, ott a hatalomátadás útja sem lehet előírásszerű. Firenze e téren is az újkor számára gyárt precedenst. Számos modern demokráciában a végrehajtó hatalom kinevezése körüli viharok csak fele részben - vagy még kisebb arányban - szólnak az alkotmányos kérdésekről. A hatalmi gépezet nagyobb átalakulásai javarészt a jogi kereteken kívül zajlanak le. Az Albizzik és Mediciek számára az okoz fejtörést, hogy egy igazi konfliktus kipattanása felszínre hozza alkotmányellenesen szerzett pozícióikat. Ennek hatását azonban még senki se sejti. Lehet, hogy Firenze visszatér az alkotmányos kormányzáshoz, egy valóban független és véletlenszerűen megválasztott kormányzó testülethez. De ez egyik félnek sem érdeke. Most a Medici-tábornak kell lépnie. Cosimo egyre gazdagabb. A római, velencei és genovai bankfiókok óriási bevételeket hoznak. A római fiók bonyolítja le az egyházi tizedek beszedését és folyósítását, míg a másik kettőn keresztül zajlik a kontinentális kereskedelem pénzforgalmának java. A gyengélkedő Firenze pénzsóvárságát a Mediciek pénze enyhítheti. Cosimo a firenzei bank tartalékait a háborús kölcsönökre csapolta le. Ha övé lenne a hatalom, talán még bőkezűbb lenne, hiszen kezében van a legfontosabb eszköz a város irányításához. Az emberek egy szójátékkal fejezik ki vágyukat: a Mediciek medikusok, azaz a város orvosai. De nemcsak a vezetéknév árulkodik a Mediciek hivatásáról. Kozma (azaz Cosimo) és Dámján (azaz Damiano, Cosimo ikertestvére, aki születéskor meghalt) mártírszentek voltak, akikhez csodálatos gyógyulások fűződnek. Cosimo most, éppen negyvenes éveinek közepén, a sors iróniájának köszönhetően ingatag egészségben érezte meg, hogy veszélyt jelent riválisára, Rinaldo degli Abizzire. Ezért 1433. május 30-án Cosimo 15 000 aranyforintot utal át

Firenzéből Velencébe, 10 000 forint értékű államkötvényt ad el a római fióknak, és 3000 velencei dukátot helyez letétbe a Firenze felett magasodó San Miniato-apátságban, további 5877 dukátot pedig a San Lorenzo-templomban. Apja és az ifjabb Cosimo bőségesen adakoztak az egyháznak. Mostanra a világi és a szakrális szálak kibogozhatatlanul összekuszálódtak. A hajdanvolt mártírok csontjai közt és Krisztus leplében rejtegetett Medici-pénzek bármikor a helyi ügyfelek rendelkezésére állnak, ha a politikai helyzet miatt meg kell rohamozni a bankokat. Cosimo nem veszítheti el az emberek jóindulatát azzal, hogy megváratja őket, amíg valahonnan kiveszi az összeget. Ugyanakkor a családi vagyon biztonságban van, ha netán az Albizzik vagy egy általuk irányított kormányzat konfiskálni akarná azt.

A LEGTÖBB TÖRTÉNÉSZ SZERINT Cosimo ártatlan áldozata a most következő eseményeknek, ugyanakkor senki nem tagadja politikai géniuszát. Meglepő e széles körben elfogadott paradoxon. Rinaldo degli Albizzit zsarnoksága és álszentsége miatt leírják Firenzében. A történész Christopher Hibbert azt rója fel neki, hogy Cosimo humanista barátainak ellensége volt, mivel a kereszténység ellen törő veszélyt látta bennük. Rinaldo ítéleteit bigottsága szabta meg, bár történetesen igaza volt. A nyugati szekularizáció történetében az első fejezetet a humanisták alkotják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők ne lettek volna keresztények. Ha nem a kereszténység ellenében léptek volna fel, azonnal félresöpörték volna őket. De az ő figyelmüket elsősorban a források tanulmányozása kötötte le: minden egyes szöveget egy adott történelmi kor termékének tekintettek, s az értelmezést csakis e kontextusban találták megalapozottnak. E szemlélet egy egészen új Biblia-értelmezés lehetőségét nyitotta meg. 1440-ben a humanista Lorenzo Válla az egyház politikai hatalmát igazoló alapvető dokumentum

kritikai tanulmányozása után megállapította, hogy az ún. konstantini adománylevél (a Donatio Constantini) valójában egy 9. századi hamisítvány. Az adománylevél azt igazolta, hogy Nagy Konstantin a 4. században a Róma és a nyugati kereszténység feletti spirituális és világi hatalmat Szilveszter pápára ruházta át. A pápa világi hatalma semmivel sem nyugodott biztosabb alapokon, mint egy feltörekvő zsoldosvezéré. Végső soron ő is a pénztől, a katonai erőtől és a hamis oklevelektől függött. Cosimo támogatta a humanistákat, ők pedig viszonttámogatták Cosimót. Ki más is patronálhatta volna őket bőkezűbben? És az egyháznak volt-e nála nagyobb jótevője? 1431-ben az V Márton helyébe lépő IV Jenő pápának is egy hatékony nemzetközi bankhálózatra volt szüksége. Cosimo teremtette elő a készpénzt V Márton temetésére és IV Jenő megkoronázására. Hogy is maradhatna háttérben egy ilyen ember? A pénz legfőbb ismérve, hogy a legkülönbözőbb embereket is összetartja. A legtöbb ellenséget a számadáskönyvek ugyanazon oldalain találjuk, akik szinte kivétel nélkül mindkét társaságot támogatták, míg a felszínen a polgároknak két szembenálló politikai tömörülés közül kellett választani. A legkülönbözőbb körökből kikerülő családok bőkezű támogatásával Cosimo megváltotta magának az uralkodó liga jóindulatát, melynek hatalma kizárólag Firenze ősi patríciuscsaládjainak támogatásán múlt. 1433 nyarán a hatalomhoz vezető úton hirtelen akadály áll keresztbe. Aki az első lépést megteszi, arra sújthat le legelőször a köz felháborodása, ugyanakkor övé lehet a halálos ütés is. Cosimo a várostól északra lévő trebbiói erődjébe vonul vissza. Az egész nyarat ott tölti, mintha nem tudná, mit lépjen - nem egy politikai géniuszra vall. Vajon már ekkor nélkülözhetetlennek gondolja magát? Talán egy hívásra vár, hogy vegye át a hatalmat és rendezze a város pénzügyeit? Már 155 000 aranyforintot adott Firenzének, ami miatt a helyi bank

veszteségesen működött. Végül megérkezik a hívó szó. Cosimo de’ Medicit a signoria épületébe, a kormányzat székhelyére szólítják. Három nappal hazaérkezése után, 1433. szeptember 7-én Cosimo gyalog teszi meg a palotájától a Városházáig vezető néhányszáz lépést, s belép a város főtere fölé tornyosuló erődszerű épületbe. A Palazzo della Signoria még ma is tekintélyt parancsol. A kapun belül azonnal letartóztatják. A firenzei törvények kimondják, hogy ha valaki nem fizette be az adóját, nem szolgálhat a kormányban. Augusztus végén Bernardo Guadagni nevét húzták ki a kilencedik bőrzsákból, hogy két hónapra ő töltse be a gonfaloniere tisztségét. A hivatalnokok utánajártak adótartozásainak. Röviddel a sorsolás előtt Bernardónak tartozásai voltak, de Rinaldo degli Abizzi rendezte a hátralékot. Micsoda véletlen, hogy éppen az ő neve került elő a zsákból! A város vezetését tehát megint Rinaldo tartja a markában, Cosimo pedig besétált a kelepcébe. A bankár pénze és elméje ide vezetett: árulással vádolják, halálbüntetés vagy száműzetés vár rá.

A FIRENZEI KÖZTÁRSASÁG TÖRTÉNETÉNEK FORDULÓPONTJAIT az ún. parlamentek összehívásai jelölik ki. A kormányzat működése egyszerűsítve így írható le: a nyolc prior és a gonfaloniere alkotja a signoriát; e testület kezdeményezi a törvényhozást. Ennek során két testülettel, a Tizenkettők Tanácsával és a Tizenhat Zászlóvivővel konzultálnak, akiket szintén sorsolás útján választanak meg. A javasolt törvényeket a Nép Tanácsa, illetve a Közösség Tanácsa fogadja el, vagy utasítja vissza. Mindkét tanács körülbelül kétszáz tagú, és tagjait ugyancsak véletlenszerűen választják négy hónapra. A rendszer azonban alapvetően életképtelen. Éles vagyoni és társadalmi szakadék tátong azok közt, akiknek neveit a

vagyonosak bőrzsákjaiból kihúzzák a priorválasztásnál, illetve akik közül a két nagytanács tagjait választják. Nem csoda, hogy a tanácsok rendre visszautasítják azokat a törvényjavaslatokat, melyeket a signoriák életbe vágóan szükségesnek tartanak. Ha az álláspontok megmerevednek, vagy ha egy különleges ügyben gyors döntést kell hozni, parlamentet hívnak össze a Városháza előtti nyílt térre. A parlamento a tizennégy év feletti firenzei férfiak gyűlése. Az elv hasonló a modern kor népszavazásához: a döntéshozatal felelőssége visszaszáll a közösség tagjaira. Egy fontos részlet azonban eltér: a jelenkori kormányzatok többnyire akkor rendelnek el népszavazást, ha biztosait abban, hogy az emberek a nekik megfelelő módon fognak szavazni. 1433. szeptember 9-én a Városháza tornyának öreg harangja politikai kötelességük teljesítésére, azaz a parlamenten való megjelenésre hívja a firenzeieket. Fegyveresek járőröznek a helyszínen, és minden belépőt ellenőriznek. A Medici-híveket nem fogadják őszinte lelkesedéssel. Cosimo cellájából rálát a tér egyik szegletére. Az emberek kötelességszerűen - minthogy ez minden parlament kimenetele - egy baliát szavaznak meg. (A balia szó szerint teljhatalmat jelent, itt bizottságot.) Nincs olyan parlament, amely ne e szerint a forgatókönyv szerint zajlana: egy adott pillanatban elhangzik a javaslat, hogy a tömeg a saját jövőjét helyezze egy-kétszáz főből álló, ad hoc bizottság kezébe, akiket - természetesen - az éppen hivatalban lévő signoria választ ki, s ezzel egy huszárvágással kiiktatják a Nép Tanácsának és a Közösség Tanácsának ellenállását. 1433-ban a signoria Rinaldo degli Albizzi meghosszabbított keze volt. A baliának a Városháza hírhedt foglyáról kellett döntenie. Rinaldo halálra akarja ítélni Cosimót. Rinaldo földbirtokos, az Albizzik ősi patríciuscsalád Firenzében. De a hosszú családi história alatt sem tettek szert a pénzügyekben való jártasságra. Rinaldo nem kereskedő vagy bankár, s aligha kelhet versenyre riválisával, ha az ingóságokat kell mozgósítani, például kölcsönökre, megvesztegetésekre vagy adományokra. Tudja,

hogy Cosimo egy új nemzedék képviselője, akit a száműzetés nem fog megtörni. Rinaldo megértette, hogy a bankok nem úgy léteznek egy térben, mint egy hegytetőn álló vár vagy egy birtok, vagy akár egy textilipari gyár. Nyíltan beszél a baliában: a foglyot ki kell végezni. Ez az egyetlen méltó büntetés. De Rinaldo nem ura a tanácsnak. Még az általa kiválogatott balia is megosztott. Cosimónak messze terjed a befolyása. Sokan tartoznak neki, s ők saját jövőjük biztosítékát látják benne. Egy másik firenzei dúsgazdag bankárral, Palla Strozzival ellentétben Cosimo hajlandó a közjóra is költeni, jobban szívén viseli a közösség sorsát. Ha több hatalmat kapna, talán többet is költene ahelyett, hogy más városoknak utalná át tőkéjét. A fogoly elleni vádak eléggé ingatag lábalton állnak: Cosimo de’ Medici „mások fölé akarta helyezni magát”. De talán nem ez mindenki titkos vágya? Miután két Medici-hívet kínpadra vontalt, „bevallották”, hogy Cosimo külföldi segítséggel fegyveres felkelést készült kirobbantani. Senki nem hitte el. Ez nem rá vall. Velence rögtön három követet is küld, hogy tisztázza Cosimót a külföldi összeesküvés vádja alól. A Medicibanknak befolyásos ügyfelei vannak Velencében is. IV Jenő, az új pápa is velencei, egy olyan gazdag kereskedőcsalád sarja, akik a Mediciekhez hasonló bankárokkal tárgyalnak nap mint nap. A pápa küldötte sem fukarkodik a szóvirágokkal Cosimo érdekében. Az egyház nem szeretné, ha bankárját lefejeznék; IV Jenőnek hathatós eszközök állnak rendelkezésére szándéka érvényesítéséhez. E pillanatban Ferrara grófja bekeményít. Ő is Cosimo szolgálatainak egyik haszonélvezője. A Velence és a Pápai Állam közti senki földjén lévő Ferrara Firenze fontos szövetségese. A balia tagja meghökkennek. Úgy látszik, a pénz mozgása nemzetközi üggyé dagasztja egy bankár sorsát. Ha a Mediciek földbirtokosok lettek volna, félre lehetett volna állítani őket úgy, hogy senki se veszi észre. Firenze egyetlen számottevő hadvezére, a Cosimo barátai által fizetett Nicciolò da Tolentino

összegyűjti katonáit, és a tengerparti Pisából Firenze felé marsírozik. Ezalatt Cosimo öccse, Lorenzo, a várostól északra, a család birtokainak vidékéről toboroz parasztokat seregéhez. A balia már több mint egy hete döntésképtelen. Cosimo visszakerül cellájába a signoria falai közt, s egy hét után beleegyezik, hogy ételt vegyen magához, ha börtönőre előre megkóstol minden fogást. A fogolytartót busásan megjutalmazza. A balia ülésének emeletéről egyre több látogató merészkedik fel Cosimo cellájához annak jeleként, hogy Albizzi már nem tartja szorosan a gyeplőt. Cosimo papírt és tollat kap. „Fizess a látogatónak” - írja - ennyi és ennyi forintot, alul alá is írja. Bernardo Guadagni, a signoria feje ezer forintot kap sokkal többet, mint hangyányi adóhátraléka, melyet Rinaldo egyenlített ki. Cosimo később megjegyzi: „Tízszer annyit is kaphatott volna, ha tudja, hogyan kell kérni.” Ezer forintért cserébe Guadagni betegséget színlel, otthon marad, és tisztjét egy másik - hasonlóan megvesztegethető - priorra ruházza át. Cosimo kivégzése már szóba sem kerül. A Mugello dombjai közt toborzott Medici-magánsereg hadirendbe állt. Nicciolò da Tolentino zsoldosaival bármikor megérkezhet. Külföldi nyomásra az alkotmány hívének számító Palla Strozzi bankár, aki meggyőződéssel vallja, hogy a vagyonnak ki kell vonulnia a politikából, visszalép a halálos ítélet javaslatától. Mondanunk sem kell, hogy pénze több más támogató visszalépését idézi elő. Úgy tetszik, minden fordulat a résztvevők egyéni érdekeinek gondos mérlegelésén múlik. Szó sincs ideálok megvalósításáról. Ez ideális helyzet egy bankár számára. Szeptember 28-án, Cosimo letartóztatása után három héttel Rinaldo - egy külső támadás és egy belső felkelés kettős tüze közé szorítva visszakozik, és a száműzetést javasolja. A balia fellélegzik, és a többség bizalmat szavaz neki. Cosimónak tíz évre Padovába kell távoznia, unokafivérének, Averardónak Nápolyba, Lorenzónak pedig Velencébe. Így a család tagjait kellő távolság választja majd el egymástól. Cosimo még most sem érzi biztonságban

életét, és kéri, hogy éjszaka titokban távozhasson. Életének hátralévő harminc évében soha többé nem fogja megvárni azt a pillanatot, hogy ennyire ki legyen szolgáltatva az eseményeknek.

MIT CSINÁLT COSIMO a száműzetésben? Folytatja a letartóztatás miatt megszakított trebbiói vakációját. Vezeti a bankot, és vár. Mintha mi se történt volna. A postaszolgálat hatékonyan működik. Két hónappal később az új signoria tagjai megengedik, hogy Velencébe költözzön, ahol kliensének, a pápának egykori kolostorában, a San Giorgio Maggioréban lakik. Buzgóságában, váratlanul felajánlja a szerzeteseknek, hogy új könyvtárat építtet, és a könyvállományt is beszerzi. A velencei bankfiók évi húsz százalékos profitot termel. Lehetne-e jobban befektetni, mint egy baráti és támogatói kör kiépítésébe? Cosimo a száműzetésbe magával hozta kedvenc építészét, Michelozzót, mintha az építés terve már jó előre megfogant volna benne. Amikor visszatérését segítendő egy távoli Medici-rokon a milánói csapatok segítségével szervezett összeesküvésbe akarná bevonni, Cosimo erkölcsi tőkét kovácsol: jelenti a velencei kormánynak az ügyet, ami persze kiszivárog Firenzébe. A szegény, érte fáradozó rokont egy csapásra lejáratta, de Cosimo tudta, hogy Firenze csődbe ment, és a prioroknak még egy füttyre sem adnának kölcsönt. Milyen dühösek lehetnek, ha csak arra gondolnak, hogy Cosimo vagyonából Velencének épít könyvtárat, amikor a pénzét Firenzének is adhatná. A külföldi kirakatköltekezések lassan megdolgozzák az otthoni elméket. 1433-34-ben a velencei bank bevétele megkétszereződik. A legjava Firenzétől átcsábított üzletből származik. Közben elkezdődött a háborús idény, felkelések és megalkuvások szokásos sorozata. Jenő pápa egy felkelés elől elmenekült Rómából, és Firenzében húzta meg magát. Ekkora

szüksége még nem volt bankárára. Pénz kell neki, hogy szövetségeseket vásároljon és zsoldosokat fogadjon fel. Bologna városa - a Pápai Állam határain belül - szintén felkelők kezére kerül. A velenceiek és a firenzeiek összefognak, hogy leverjék a lázadókat. De Milánó is beavatkozik, és 1434 nyarán a firenzeiek Imola mellett összeroppannak a kikerülhetetlen Piccinino támadása alatt. Szörnyű katasztrófa. Mindennek tetejébe Rinaldo degli Albizzi elköveti azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy vezetése alatt a Medici-hívekhez tartozó nevek bújnak elő a priorjelöltek céduláit tartalmazó bőrzsákokból. Hogyhogy nem bundázta meg a választást? Cosimót visszahívják. Rinaldo fegyveres felkelésének kísérletét a pápa néhány üres ígérettel könnyűszerrel meghiúsítja. Néhány nappal később a száműzetésére indulva már csak hiábavaló előrelátásával vigasztalhatta magát és hetven prominens sorstársát. Ha rá hallgattak volna… Cosimót mégiscsak le kellett volna fejezni: „A nagy embereknek vagy haja szála se görbüljön, vagy ha már muszáj, akkor vesszenek mindenestül.” Miután Cosimo nyeregbe kerül, Rinaldóval együtt száműzi a húzódozó Palla Strozzit, világosan értésére adva, hogy nagy vagyonokat felhalmozni politikai elkötelezettség nélkül valóságos őrültség. Miért is adakoznak nagy szervezetek politikai pártoknak? Röviden tehát, a bankár visszatér, tisztelik, alkotmányellenesen kormányoz, de ő maga soha nem szegte meg a törvényt. Ez a pénz hatalma. A történészek nem győzik eléggé méltatni, hogy e hatalomátvétel vér nélkül zajlott le. Machiavelli azonban emlékeztet minket, hogy az őrségváltásban „vér is folyt”. Négy polgártársával együtt Antonio Guadagni, annak a Bernardónak a fia, aki gonfalonieri tisztségében hagyta magát lekenyerezni Cosimónak, elhagyta száműzetésre kijelölt helyét, és Velencébe szökött. Nem fontolta meg, hogy a város jó kapcsolatokat tart fenn Cosimóval. Mind az öt dezertőrt letartóztatták, Firenzébe küldték és lefejezték.

Donatello Dávidja. A nőies vonásokat mutató ifjú hős szobra legelőször a Medici-palota udvarában bukkan fel. Cosimo de’ Medicit sokan vádolták homoszexuális vonzalmakkal.

4. Városunk titkolt dolgai Cosimót szodomita erkölcstelenséggel vádolták. Donatello Dávidba legelőször Cosimo házában bukkan fel. A ragyogó bronzba öntött, életnagyságú fiatalember, aki kecses lábát az alatta heverő óriás levágott fejére helyezi, miközben kihívó pózban tetszeleg, ellenállhatatlanul kínálja magát a homoszexualitás gondolatának megtestesítésére. A Cosimónak ajánlott Hermaphroditus című verseskötetet nyilvánosan elégetik. A kor ünnepelt szónoka, Sienai Bernardin szerint minden szava szodomita csábítás. De Cosimo soha nem vetette latba befolyását, hogy megszüntessék az éjszakai járőröket - a nappali erkölcsfelügyelők éjjeli őrjáratait –, akik a kihalt tereken kutatták a sokgombos örömlányokat, a magas sarkú cipőkben köröző perverz férfiakat és a tetten ért férfipárokat. Cosimo következő bűne, hogy a zsidókkal is szimpatizált: 1437-ben a firenzei kormányzat csakis a zsidóknak - s nem a keresztényeknek - adta meg a pénzkölcsönzés engedélyét. De semmi jel nem utal arra, hogy Cosimo megszegte volna azt a törvényt, amely a zsidókat sárga kerek jelzés viselésére kötelezte. A zsidók nem voltak a keresztény közösség tagjai; a jelzés e megkülönböztetést kívánta kinyilatkoztatni. Bűnösnek találtatott uzsora és adókerülés miatt. Rinaldo degli Albizzi arra figyelmeztette a Medici-híveket, hogy mind el fognak kárhozni, akik előnyt húztak az ördögi haszonból. Miután Cosimo visszatér Firenzébe, meg fogja szüntetni az ún. száraz váltást korlátozó akadályokat, pedig e pénzügyi tranzakció megítélésében minden teológus egyetértett: uzsorának kell tekinteni. Cosimo bűnösnek találtatott az egyházi építkezések és felújítások öncélú és öntömjénező felhasználásában, továbbá

hogy rivális pártfogókat kiszorított a megrendelésekből, az ellenséges családok kápolnáit barátai kezére játszotta, saját üdvözülését pénzzel próbálta megvásárolni, az egyházi átkot önös céljaira és a tartozások behajtására használta fel, és olyan papokkal volt jóban, akik a „föld söpredékénél” is méltatlanabbak. Bűnösnek találtatott érzéketlensége miatt: mesés vagyonokat - többek közt közpénzeket - költött egy új palota építésére, míg mások éheztek. „Ki ne építkezne ilyen hivalkodóan, ha nem a saját pénzét kell rááldoznia?” - lamentáltak az ellenlábasok. Vér szennyezi be az új palazzo kapuit. A dómtól néhányszáz méternyire, a via Largo sarkán álló, Michelozzo tervezte épület még ma is egy erőd hatását kelti. A földszintet nem tagolták ablakok; az épület mintha egy középkori vár áthatolhatatlan falain nyugodott volna. Bűnösnek találtatott kegyetlenségében és zsarnokságában. Sok embert száműzött, és soha nem mulasztotta el a tíz évre szóló ítéleteket az utolsó pillanatban meghosszabbítani. Családokat választott el egymástól, és cenzúrázta a leveleket. A félszigeten fel-alá száguldoztak informátorai, hogy az ősi ellenségekről szállítsák jelentéseiket. Megfejthetetlen kódokkal rejtjelezték üzeneteiket, hogy a városi tisztviselők ne férkőzhessenek a levelek tartalmához. Bűnösnek találtatott kegyetlen kínzatásai miatt. Girolamo Machiavellit - két másik ragyogó elmével - napokig kínozták száműzetése előtt. Miután Girolamo elhagyta a száműzetésére kijelölt helyet, újra letartóztatták, majd a börtönben belehalt „betegségébe vagy a kínzásokba”. Bűnösnek találtatott a firenzei külpolitika saját céljaira való felhasználásában. 1450ben a város hagyományos szövetségesétől, Velencétől átnyergelt az ősi ellenséghez, Milánóhoz, szétzilálva a megkövesedett itáliai szövetségi rendszert. Az egykori hadvezér, Francesco Sforza - immár Milánó hercege - a Medicibank legfőbb ügyfele volt.

A Medici-palota, amelyet Cosimo építtetett. Belül két tágas udvart rejt, kívül a vastag falak dacoltak minden behatolóval

Bűnösnek találtatott a demokratikus intézmények felforgatásában és aláaknázásában: ellenfeleit megfélemlítette, majd befolyásával megtörte őket, az államot a kevesek uralmára építette, és a hagyományokat megcsúfolva „hitvány jöttmenteket” emelt hatalomra, akik vakon teljesítették utasításait. Az egyik Medici-gyapjúgyár igazgatója például egészen a gonfaloniere della giustizia tisztségéig emelkedett. De legfőképpen bűnösnek találtatott - s ez a vád minden előbbit megmagyaráz - abban, hogy a hercegségre aspirált, s a Firenzei Köztársaságot egyeduralommá akarta átalakítani. „Mi másért szeretne valaki egy olyan palotát felhúzni, ami mögött a római Colosseum is megbújik?” A meglett korú Cosimo - aki minden portréjáról petyhüdt orcával és táskás szemmel tekint ránk - semmit nem hozott fel a maga védelmére. Tudta, hogy sokan csodálják, s tömegek rajonganak érte. Anselmo Calderoni, a népszerű költő így magasztalta őt egy versével: „Te, halandók fényessége, Kereskedők ékessége, Művészetek Mecénása, Firenzének nagy áldása, Szűkölködők segítsége, Árva s özvegy menedéke, 17

Toszkánánkat, pajzsunk, védd meg!”

Marco Parenti, a száműzött Palla Strozzi veje engesztelhetetlen volt Cosimo iránti gyűlöletében, s eltökélte, hogy kijárja rokonai hazatérését. 1464-ben, a bankár halálakor azonban még ő is elismerte az elhunyt Cosimo szerénységét, amellyel elutasította az állami temetést. Azt is kénytelen volt elismerni, hogy ellenfele visszatérése békét és jólétet hozott Firenzének. Az emberek hálásak voltak neki. „Ennek ellenére -

írja Parenti - mindenki örült a halálának; ezt teszi a szabadságvágy és a szabadság szeretete.” A temetés után a város vezetése elhatározta, hogy a halott Cosimónak érdemei elismeréséért a Pater Patriae, a Haza atyja címet adományozza. Csak egy apát lehet egyszerre szeretni és elutasítani. Az atyai tekintély jóindulatával korlátozza fiait, csak a belőle sugárzó biztonság feledteti a tőle való szabadulni vágyást. Cosimo több mint harminc évig váratta firenzei családját.

HOGY VILÁGOSAN LÁSSUK, hogyan igazgatta Cosimo a firenzei Medici-bankot, legjobb, ha átrágjuk magunkat Raymond de Roovernek a Medici-bank felemelkedéséről és hanyatlásáról írt hatszáz oldalas könyvén. Ezután újabb hetet kellene áldoznunk Nicolai Rubinstein A firenzei kormányzat a Mediciek idejében című 450 oldalas munkájára, amelyből feltárul, hogy a kormányzat tényleges fejeként hogyan maradhatott Cosimo egy hétköznapi firenzei polgár. S ha Cosimo kereszténységhez és a humanizmushoz fűződő ambivalens kapcsolatáról és a megrendelései mögött húzódó gyakran ellentmondásos szándékairól akarunk képet alkotni, nem léphetünk át Dale Kent kimerítően részletes Cosimo de’ Medici és a firenzei reneszánsz című könyvén. E könyvek egymástól függetlenül mutatják be egyetlen személy életútját. Egy pályafutás - három különböző vetületből, mintha nem is ugyanarról az emberről szólnának. De személyiségének bármelyik oldalára tekintünk is, sehol nem sikkad el, hogy ez az atyai tekintélyt parancsoló vezető mindent szorosan a kezében tudott tartani. Hogy pontosan mit? A kiengesztelhetetlen erők összeütközéséből eredő pusztító energiákat: a széthúzást és a közösséget, Milánót és Nápolyt, a pénzsóvárságot és a keresztényerkölcsöt, a szabadságvágyat és

egy embertárs szoros közelségét. Egy békés sziget - egy bank, egy család vagy egy állam - megteremtéséért a káoszban az ellentéteket kell összebékíteni. Lehetséges ez? Nincs eleve kudarcra ítélve e nyelvi paradoxon? Tudjuk, hogy a válasz nem rövid távon kell hozzá sok pénz, egy leleményes elme és kitartó rejtőzködés. Csak egy bankár rendelkezhet e képességekkel. De ha elfogy a pénz vagy nem jó érzékkel használja azt fel, a kísérlet elbukik. 1442-ben az ötvenes évei elején járó Cosimo támogatásával jött létre a San Martino vallásos testvériség. Céljuk az volt, hogy segítsenek azokon, akik szégyellték szegénységüket, akik elbuktak a nehéz időkben, de túl büszkék voltak ahhoz, hogy segélyekért könyörögjenek. A testvérek adománygyűjtő körutakra indultak a városban, majd a rászorulók anonimitását megőrizve szétosztották a felajánlásokat. A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy az adományok több mint fele a Medicibanktól származott. A banki számadáskönyvek az „Elszámolás Istennel” rubrikában rögzítették a hozzájárulásokat. E munkamegosztás Cosimo jellegzetes módszere: politikai aspirációit tápláló bőkezűségét egy vallásos társulat és egy pénzügyi intézmény neve mögé rejti. Saját adománya mások adományával kétszeresére gyarapszik, ami az ő lelki tőkéje is. A lelkét nyomasztó uzsorák és adókerülések miatti teher enyhül. Nem utolsósorban pedig elejét veszi a város békéjét megzavaró szegénylázadásoknak. Légy névtelen adakozó, s mindenki nevedre lesz kíváncsi. De a terv valódi adakozó hajlam nélkül mit sem ért volna. „A szegény ember nem képes jótéteményekre” - írta Cosimo megfontoltan Averardo unokafivérének. A szegények a szenvedéseik állhatatos elviselésével, a gazdagok pedig bőkezű adakozással jutnak a Mennybe tanította Antal érsek. A társadalmi egyenlőtlenségben is van előrelátás. A San Martino testvériségnek adományozott karácsonyi vagy húsvéti bor és

hús Cosimo ötszáz forintjába került - három banki alkalmazott teljes évi jövedelme.

DE EZ AZ ÖSSZEG ELENYÉSZŐ VOLT azokhoz képest, amilyenek a nemzetközi kereskedelemben forogtak. Hogyan maradhatott fenn egy nemzetközi kereskedelmi bank, amikor a kereskedelem egy irányban működött - a Földközi-tenger vidékétől észak felé? Ráadásul Róma az egyházi tizedek ellenszolgáltatás nélküli begyűjtésével még lejjebb húzta a mérleg közelebbi serpenyőjét. Ha a pápa és a Kúria Párizsban, Bruges-ben vagy Londonban székelt volna, mennyivel könnyebb lett volna minden! Itália szállíthatta volna a selymet és a fűszereket észaltra, s a helyszínen a bevétel egy részével rögtön rendezhette volna tizedbeli tartozásait. Nem kellett volna annyi készpénzt mozgatni. De sajnos, a helyzet éppen ennek ellentéte volt. Az itáliai bankoknak nemcsak az északra szállított termékek ellenértékét kellett előteremteniük, hanem az általuk északon begyűjtött pápai jövedelmeket is. Mindezt egy olyan világban, ahol a készpénzt igen kockázatos volt utaztatni. A Medici-bank terjeszkedése e kiegyensúlyozatlan helyzeten próbált fordítani. A bankot megbuktató tömegmozgalmak azonban nem szentesítették a végcélhoz vezető eszközöket. 1429-ben elhatározták, hogy a római bankfiók tőke nélkül fog működni. Elég tartalékot képeznek majd az egyházi befektetések és az esetlegesen befolyó készpénzszállítmányok. A Kúriához befolyó külföldi jövedelmek más bankfiókok tőkéjét fogják emelni. E döntés mintegy 20-30 000 forintot szabadított fel. De messze nem ez a végleges megoldás. Feltartóztathatatlanul növekedett az északi bankok tartozása Rómának. Egyszerűen nem tudták tartozásaikat eljuttatni, s ez addig kevésbé volt aggasztó, míg az adós fél a Mediciek egyik kihelyezett fiókja volt; a veszély akkor állt elő, ha a

továbbítandó összeg egy, a bank érdekében közbenjáró ügynök vagy társaság kezébe került. A század első évtizedében a Mediciek londoni és bruges-i ügynökökkel építettek ki kapcsolatokat. E társaságok olyan itáliai bankok voltak, amelyek a helyszínen pápai tizedeket szedtek be, kiegészítő tevékenységként pedig a Mediciek luxuscikk-kereskedelmét bonyolították le. Cserébe minőségi gyapjút kellett visszaküldeniük Itáliába (és a Medici-gyáraknak), hogy némileg egyensúlyban tartsák a kereskedelmi mérleget, és hogy a luxuscikkeket szállító gályáknak visszafelé se legyen veszteséges az út. A bankok tehát azt a kereskedelmet akarták élénkíteni, amelynek saját létüket és gyarapodásukat köszönhették. Egy ponton azonban hiba csúszott a számításba. Az angolok most már maguk szerették volna feldolgozni a nyersgyapjút, ezért szigorúan korlátozták az exportot; a vámok a csillagos égbe szöktek. A kereskedelmi mérleg két serpenyője ismét kilengett. 1427-ben a londoni Ubertino de’ Bardi és a bruges-i Gualterro de’ Bardi 22 000 forinttal tartozott a Medicieknek, legfőképpen a római fióknak. Ezek a fránya Bardik! A tartozások visszatartása lassanként mintha a délre irányuló áruforgalmat és hitelleveleket is megakasztotta volna. Talán cinkos játszmát folytat Ubertino de’ Bardi, a londoni ügynök és testvére, Bartolomeo de’ Bardi, a római Medici-bank igazgatója? Nem is beszélve egy harmadik cinkostársról, a firenzei kulcspozícióban lévő Ilarione di Lippaccio de’ Bardiról! Ezt nem lehet sokáig tétlenül nézni. Előbb-utóbb a Medicieknek is meg kell alapítaniuk saját bruges-i és londoni bankjukat, ha másért nem is, pusztán a külföldön halmozódó kintlévőségeik befektetésére.

MIKOR COSIMO 1434-ben visszatért Firenzébe, azonnal menesztette a Bardi famíliát saját, kiterjedt családi bankjából. Kisöpörte a portáját. De mit is csináltak a Bardik Cosimo

távollétében? Sajnos, erről semmit sem tudunk. A leggazdagabb Bardit, altit házassága Palla Strozzi családjával egyesített, s Cosimo unokatestvérének, Averardo bankjának dolgozott, száműzték. Veszélyes ember volt. Averardo is száműzetésben halt meg. A házasság nemcsak potens családokat kovácsolhatott egységbe, hanem gyakran egy-egy összeesküvés azonos oldalon álló híveit is összetoborozta. A családi mérleget néha erőszakos beavatkozással kellett egyensúlyba billenteni. Azt szintén nem tudhatjuk, hogy mit szólt mindehhez Cosimo felesége, Contessina de’ Bardi. A Bardi-családot a Portinarik váltották fel. Giovanni Portinari, a velencei bankfiók vezetője volt a szervezet legfontosabb embere. Amíg Cosimo Firenzében nem ült biztosan a nyeregben, az otthoni bank tőkéjének nagy részét Velencének utalta át. 1431-ben meghalt Giovanni bátyja, Folco, aki a firenzei fiókot vezette. Hét gyermek maradt árván. Cosimo hármat közülük - a tízéves Pigellót, a négyéves Acceritót és a hároméves Tommasót - saját családjába fogadta. Elkezdődött a banki pályára való felkészítésük. Hitt-e abban Cosimo, hogy saját két gyermekével együtt nevelt fogadott fiai hálásabbak lesznek majd, mint a Bardik? Ha igen, tévedett. Semmi sem bizonytalanabb, mint azok hálája, akik az apa szeretetét és tekintélyét csak fogadott gyerekként tapasztalták, miközben látták és érezték, hogy mit jelent édesfiúnak lenni. Firtathatnánk azt is, hogy a Portinari-árvák hozzájutottak-e jogos örökrészükhöz édesapjuk halálakor. Folcónak számottevő befektetései voltak a Medici-bankban. Eközben Bernardo Portinari, a velencei Giovanni fia, az örökbe fogadott árvák unokatestvére 1436-ban bruges-i és londoni vizitre indult, hogy feltérképezze az állandó kereskedelmi deficit mögött húzódó okokat. Miután lóháton átkelt az Alpokon, első útja a Giovanni Benci által alapított genfi Medici-banfiókba vezet. Genf felvirágzását annak köszönhette, hogy az angol-francia viszálykodás sújtotta Párizs élete káoszba

fulladt. A város évente négy nagyvásárt rendez, amelyre Nyugat-Európa minden részéről sereglenek a kereskedők; Genf az európai pénzek seregszemléje és értékmérője is egyben. Mindenki hitelért ácsingózik, nagy a tolakodás a pénzváltók asztalainál. Az árukat még valahogy el lehet juttatni Itália kapujáig, majd itt készpénzzé tenni, s a bevételt futárokkal délre küldeni. A város a vásárokra külön pénzt is nyomott - egy korai kísérlet az euró bevezetésére. Bernardo Genfből Bázel felé vette útját; itt Cosimo egy másik bankfiókot szervezett, amelynek kizárólagos profilja az 1431 óta egyetemes zsinatokra sereglő bíborosok és püspökök pénzügyeinek szolgálata volt. A zsinati mozgalom kétségbe vonta a pápa tekintélyét. 1436-ra az egyház ismét a szakadás közelébe sodródott. Jenő pápa - még mindig Firenzébe zárkózva - kivonult a tárgyalásokból. A pápa bankárának elemi érdeke volt, hogy kiszimatolja a hatalmi huzavona kimenetelét, ami persze nem tántorította vissza attól, hogy mindkét féltől szívesen fogadja a befektetéseket. Bernardo bruges-i és londoni meghatalmazása arra szól, hogy vegye rá a helyi ügynököket az Itáliából érkező áruk minél gyorsabb eladására, nemkülönben a bevételek villámgyors hazajuttatására. Bernardo latba veti különleges jogi hatalmát, bíróság elé idézi és bebörtönözted a látványosan vonakodó adósokat. A szomorú igazság az, hogy jobb egy adós pap Bázelben, mint egy adós kereskedő Londonban. Cosimo mögött ott áll a pápa; ha egy püspök nem fizet, mindjárt összerezzen az egyházi átok rémképére, hiszen egész megélhetése és státusza forog kockán. De a kereskedők még annyira se hatódtak meg az egyházi átoktól, mint amennyire egy itáliai condottierét lehetett volna egy grófi címmel vagy egy várparancsnoki ranggal lekenyerezni. „Ha pap lenne - írja a Medici-bank egyik alkalmazottja, amikor egy fizetési felszólítást volt kénytelen megfogalmazni –, még lenne vajmi esélyünk”. Bernardo Portinari bruges-i és londoni útjának valódi célja az

volt, hogy tájékozódjon, megéri-e egy önálló fiókot nyitni e városokban. Hitelképesek voltak-e a helyi kereskedők? Kiszámítható volt-e a helyi igazságszolgáltatás? Mennyire járta át az olaszellenes hangulat az angol gyapjúkereskedelmet? Elég mélyen… Feloldaná az angol uralkodó a gyapjúexport monopóliumát, ha a Mediciek készpénzt hiteleznének neki? S ha igen, viszontlátnák-e valaha a kölcsönt? Mennyire veszélyezteti a London és Bruges közti kereskedelmet az angol-francia (Százéves) háború? Egyáltalán, milyen stabilan ül a király a trónján? Bernardo Portinari távollétében meghalt édesapja. A halálhír hazaszólította, kedvező jelentést tett, majd egy pápai bullával tért vissza Angliába, amely rendelkezett az elyi püspök kinevezéséről, továbbá elrendelte 2347 flamad grossi (kb. 9000 aranyforint) beszedését, melynek nagy részét gyapjúbálába rejtve szállították Genfbe. Kockázatos teher, de megéri. 1439ben megnyílt a bruges-i fiók egy londoni filiáléval. Indulótőkéje 6000 aranyforint volt, melynek javát a római fiók bocsátotta rendelkezésre. 1446-ban a londoni kirendeltség önálló fiókká vált, 2500 fontos nyitótőkével. A banknak immár nyolc fiókja volt, ügynökei pedig tizenegy másik pénzügyi központban képviselték érdekeiket.

COSIMO FELKELT A VIA PORTA ROSSA-I zöld terítős pénzváltó asztal mellől, majd otthonosan foglalt helyet palotájának fényűző termeiben és a teljes kontinensre kiterjedő vállalkozásban. A San Marco-kolostor magáncellájában imádkozva, gondolatai egész Európát bejárják. Nincs telefonja, se e-mailje. Rendszeresen kap leveleket, amelyek az előző heti árfolyamok alakulásairól adnak hírt, kódolt üzeneteket szállítanak és beszámolnak a diplomácia és a háborúk fordulatairól. A válaszokat tollba mondják, és több példányban

lemásolják. A római igazgató a londonira panaszkodik: „Nem fogadhatok el másodosztályú gyapjút fizetésképpen! Készpénz kell!” A burgundi herceg már megint dacol a franciákkal. A Genfből érkező pénz már kiment a forgalomból; be kell olvasztani. Nem töltenek sok időt azzal az alkalmazottak, hogy egymástól pénzt hajtsanak be? Bruges elégedetlen azzal a fiúval, akit a fiók szolgálatára rendeltek ki: még írni-olvasni se tud! Miért nem akarnak a flamand nők firenzei selyemben járni? Marketingesünk olyan kedves, és franciául is jól beszél! „Megmondtuk, hogy ne köss biztosítást az áruk visszahajózására” - figyelmezteti Cosimo Londont. A hajó elsüllyedt, mielőtt kifizették volna a prémiumot! A teológusok közben nem nyugszanak, hogy a genfi pénzváltó tranzakciók vásárról vásárra görögnek tovább. Pénzváltásnak álcázott, kamatra adott hitel! De mi mást tehet egy bankár? Hogyan fizethetne kevesebb adót? „A mérlegen a befektetett tőkének csali a fele jelenhet meg” - szól Cosimo intelme a velencei bankhoz. Végül ott van az a bosszantó Lübeck és a Hanzaszövetség. „Meddig kell még várnunk, hogy beengedjenek Kelet-Európába?” Cosimo Giovanni Bencit emeli a Medici-vállalat helyettes igazgatói székébe. Együtt dolgoznak Cosimo falikárpitokkal és szobrokkal díszített palotájában. Benci ámulatba ejtően felfuttatta a genfi bankot, kitartó, tehetséges és elkötelezett. Eszükbe jutnak-e még - az éjszakai gyertyák fényében a számadások fölé görnyedve - a hajdan volt római napok, éjszakai virtusok és kalandok? Fellobban-e még sóvár tekintetük, amint egy-egy szolganő ruhája elsuhan mellettük? Ők is osztják azt a firenzei véleményt, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni egy tisztességes lányt egy prostituálttól? Megbeszélik egymással egyházi jótéteményeiket, felemlegetik kedvenc művészeiket, Donatellót vagy Lippit, elkalandoznak-e a legújabb Ciceró-fordításokkal vagy a humanistáit csábító gondolataival? Miért nem tetszik a firenzei prostituáltaknak,

hogy csengőt kell a fejükön hordaniuk? Miért nem tud megegyezni a nyugati és keleti egyház a Szentháromság kérdésében? Elhiszi-e Sienai Bernardin - ahogy prédikációjában állította –, hogy a zsidók élvezettel vizelnek a szent áldoztató kelyhekbe? Cosimo elöljárója a Háromkirályoknak szentelt vallásos testvériségnek. A Contessina mindig akkora hűhót csap a jelmeze körül, amelyet a Háromkirályok imádása jelenet nyilvános előadására kell magára öltenie. Giovanni Benci és Cosimo 1436-ban együtt nyitják meg az anconai fiókot. Az adriai kikötő bonyolította le a keleti textilexport nagy részét, Apuliából pedig nagy mennyiségű gabona hajózott be. Ennek ellenére meglepő a bank 13 000 forintos indulótőkéje, amellyel messze felülmúlta a sokkal fontosabb központok - Velence vagy Bruges - kezdeti befektetéseit. Firenze háborúzott. A forgatókönyv szálait alig lehetett kibogozni: lent Nápolyban az Anjouk és az Aragóniái dinasztia között örökösödési vita robbant ki; a két fő rivális condottiere, Francesco Sforza és Nicciolò Piccinino egymásnak esett a Pápai Államban; a pápa még mindig Firenzében bujdokolt, félt visszamenni Rómába, aggodalmasan figyelte a bázeli zsinat eseményeit, miközben szövetségesekért koldult; Milánó hercege, Filippo Visconti lefizette Piccininót, hadjáratokat indított Genovába, Bolognába és Nápolyba, az általános felfordulásban a maga malmára akarta hajtani a vizet. E zavarosban Rinaldo degli Albizzi eltűnik száműzetéséből, és egyszer csak Viscontinak könyörög, hogy támadja meg Firenzét és állítsa vissza családja uralmát. A tántoríthatatlan firenzeiek megint Lucca ellen vonulnak, és a velenceieknek ajánlanak szövetséget a Milánó elleni harchoz. Mennénk - üzenik a velenceiek –, ha a mantovaiak nem álltak volna át. Nem várt válasz, ami Cosimóban egy hosszú távra szóló döntést érlel meg: felfogadja Sforzát. Az anconai befektetés nem a kereskedelmet akarta élénkíteni, illetve nem pusztán a kereskedelmet. Ancona Sforza felvonulási területe volt, az új

Medici-fiók pedig először támogatott egy katonai vállalkozást, melynek semmi köze nem volt Firenzéhez. Mi volt ennek az oka? Milánóban a kövér, öreg és őrült Visconti hercegnek nem volt törvényes utódja, csak egy házasságon kívül született lánya, Bianca. Sforza jelentkezett a „királylány kezéért és a fele királyságért”. De amíg a házasságot nem ütötte nyélbe, szóba se jöhetett a Visconti elleni háború. Legalábbis a Pótol északra, Visconti befolyási övezetében (később aztán ehhez a formasághoz sem ragaszkodott). Ugyanakkor Firenzét egyedül egy Sforza-Visconti szövetség győzhette volna le, amennyiben a condottiere hajlandó lett volna a herceggel együtt harcolni, aki lányának ígérgetésével gúzsba kötötte Sforzát, ám a menyegző idejét mindenféle ürüggyel halogatta. Cosimo pénzzel kötötte meg Sforza kezét. A hadvezér így, hogy katonáinak fegyvereit és ruháit Medici-pénzből fizette ki, már aligha szállhatott volna ringbe Visconti és az Albizzi-család ügyéért. Az anconai kaland rövid életű, de sorsfordító epizód volt a bank történetében. A vállalkozás sorsát a firenzei állammal kötötte össze. Létrejött egy olyan fiók, amely politikai célú kölcsönöket adott anélkül, hogy behajtotta volna a hitelt. Rossz hír a kisbefektetőknek. Az állam ügyei lehetetlen piaci kockázatot követelnek. Harminc évvel később Sforza 190 000 forinttal tartozik a Medici-banknak - olyan összeg, amit soha nem lesz képes visszafizetni. Ilyen tartozások miatt mentek tönkre annak idején a Bardik és Peruzzik bankjai. De 1440-ben Firenze megverte Piccininót, Milánót és az Albizzieket az anghiari csatában, a városhoz közel északra. Sforza, a 15. század legtehetségesebb hadvezére, messze északon, Venetóban harcolt. Soha nem támadta meg Firenzét, annak ellenére sem, hogy a firenzeiek jövendő apósának legádázabb ellenségei voltak.

A MEDICI-BANK ELÉRTE legnagyobb kiterjedését. 1442-ben újabb fiók nyílt a tengerparti Pisában, ahonnan a firenzei gályák minden tavasszal kirajzottak a bruges-i és londoni kikötőkbe. Az állam költségén megépített gályák monopóliumot élveztek a pisai és firenzei kereskedelemben, kereskedőknek adták őket bérbe, akik a rakományhelyeiket jó pénzért másoknak is továbbadták. A kereskedelmi jogot az utazás előtt egy árverésen kínálták fel. Egy óra leforgása alatt - ameddig egy gyertya csonkig égett - az összes rakodóhely elkelt. A kiskereskedők megvárták, amíg a láng már csak pislákolt, s csak a végén szálltak be a versenybe. Szabály volt, hogy az árverésnek a signoria első harangütése vet véget, amit a teremből csalt hallani lehetett, de látni nem. Karórák és másodpercmutatók nélkül idegtépő volt a harc. A Városháza kongatóját fegyveres őrizet alá helyezték, nehogy megkurtítsa vagy megtoldja az egy órát. Az etikett világában a csalás volt az alapszabály. Mindenre fel kellett készülni. Senkit nem tévesztett meg, ha az aukciós az árverést hamis bekiabálásokkal akarta felélénkíteni. Egy új fiók beindításához megfelelő épületet kellett találni, ahol a zöld terítős asztalt fel lehetett állítani, és tárolóhelyeket kellett kialakítani az átmenő áruk számára. A fél tucat alkalmazott együtt lakott és étkezett a bankfiók épületében. Cosimo személyesen felügyelte a pisai bank indulását. Két hónapos távollétére egy nagy halom könyvet és kedvenc díszfegyverzetét vitte magával. A fegyverek saját gyűjteményéből kerültek elő: vörös bársonnyal bélelt hüvelyben kardok, festett lándzsák, ezüst díszítésű sisak aranyozott, sas formájú forgóval és egy fiatal lányt ábrázoló pajzs. Könyveket is gyűjtött; barátságban állt a firenzei humanistákkal, akik e műveket írták vagy fordították, és sokszor neki ajánlották. Cosimo gyűjtőszenvedélye két olyan területre irányult, amelyben a keresztény ideáltól eltérő, méltóságára és tartására büszke ember képe fejeződött ki. Oly távolinak tetszett ez az emberkép a festők és szobrászok által megformált alázatos

arcoktól és gesztusoktól! „Csalt a kisembereket fegyelmezik törvényeid” - érvel a humanista Poggio Bracciolini filozófiai dialógusának egyik résztvevője. Cosimo elkísérte Poggiót egy ostiai, római romokat feltáró utazására. „A hatalmasabb városi vezetők átlépik hatalmuk korlátait.” Érdekes gondolat egy városatyától. Legfőképpen egy olyan embertől, aki - ha nem szenvedett volna a köszvénytől - harci sisakot hordott volna aranyozott sisakforgóval. A nyereség és veszteség kalkulálása közben Cosimót a hírnév és a sírt is túlélő dicső tettek foglalkoztatják. „Minden hírnév és emlékezetes tett alapja az igazságtalanság és a törvénytelen erőszak” - vallja Poggio dialógusa. Milyen kár - gondolja Cosimo - hogy nem foglalták el Luccát! Talán egy nap, ha Francesco Sforza bőre alá is pénzt tömnek, a hadvezér majd megnyeri nekik. Altkor Cosimóra úgy emlékeznének, mint a városatyára, akinek az idejében megszerezték Luccát. Még a száműzött Albizzieket sem felejtik el Pisa bevétele miatt, ahol Cosimo mint minden új bank elindításakor - most is azon törte a fejét, hogy hogyan könyvelhetné el az új műveletet. Ha a fiókot a Mediciek nevén jegyezné be, nagyobb híre lenne, és több befektetőt vonzaná. Ez viszont maximális felelősséget róna a Medici-vállalkozásra. Ha viszont a fiókot vezető helyi polgár neve alatt jegyeznék be, a Medicieket csak az indulótőke terhelné, amit viszont a bank presztízse sínylene meg. Félretéve a díszfegyverzet és a lázító olvasmányok képzelgéseit, az óvatos Cosimo szinte mindig ez utóbbi, biztonságosabb megoldást választotta a bank életének első éveiben. A pisai fiók végül Ugolino Martelli és Matteo Masi neve alatt lett bejegyezve. 1450-ben a londoni és bruges-i fiók veszteségei arra kényszerítették a Medicieket, hogy csökkentsék felelősségüket, s végül feladják a Medici-címert és nevet. Az itáliai kereskedők kárörvendve szemlélték az arculatváltást, és „károgtak mint a varjak”. Ahogy a nyereség és veszteség elfér két szomszédos

rubrikában, a hírnév és nevetségesség is egy tőről fakad. Az új kor embere a római szenátorokat övező dicsőségre vágyott (Cosimo római érméket is gyűjtött), bár az új öntudatra ébredő ember tisztában volt Teremtője hatalmával, s hogy mennyei megtérése után már nem lesz szüksége földi dicsőségre. Sőt, éppen az evilági hírnév hajszolása veszélyeztette a Mennyben bérelt helyet. Az emberi gondolkodás e téren is ellentmondásokba ütközött, bár a rejtély ezúttal inkább az emberi elmében - vagy talán a metafizikában - keresendő, semmint a világkereskedelem egyensúlyában. Ennek ellenére azonban épp oly sürgető lett volna megtalálni a választ. Firenze két szerepben látta magát: egyrészt az ókori Róma, az örök hírnév és a bölcs köztársaságiság örököse volt, másrészt pedig Isten városa. Mi másért küzdött volna a városi vezetés annak érdekében, hogy a prostituáltak úgy jelenjenek meg, mint ahogy Izajás könyvében olvasható? Miért rebesgetnék, hogy keresztes hadjárat hozná a Szent Sírt Firenzébe? Évszázadokkal később majd Anglia fog tetszelegni a kegyelet és hatalom elhatalmasodó delíriumában, amelynek furcsa mellékterméke a keresztény gentleman lesz. Néhány amerikai ma is hisz ezekben az eszmékben, nem látva az alapvető ellentmondást a puritanizmus és a világhatalom között. Cosimo mindkét eszme megszállottja volt, rendszeresen értekezett Bracciolinivel, Niccolival és más „avantgárdé” humanistákkal, és közben szorgosan látogatta a Háromkirályok testvériség összejöveteleit. Hogy érezte a politikai szerepvállalás és a vallási ideál közt feszülő ellentétet, igazolja az a megjegyzése is, amellyel ellenfeleinek vágott vissza. Amikor azzal vádolták, hogy ellenlábasait kegyetlenül száműzetésbe kényszerítette, azt válaszolta, hogy „egy államot nem lehet Miatyánkkal irányítani”. A keresztény könyörületesség csalt az ajtóból figyelheti a politikai kerékasztalt.

De az ellentmondásokat fel kellett oldani. Cosimo mindig is erre törekedett. XXIII. János (ellen)pápa sírjának megrendelése már megtanította Cosimót arra, hogy a keresztény hitvallás és a világi hírnév ellentmondásait a művészetben és az építészetben oldhatja fel. „Ismerem a firenzeieket - mondta Cosimo könyvkereskedőjének és későbbi életrajzírójának, Vespasiano da Bisticcinek. - Fél évszázad se telik el, s elűznek majd minket, de épületeink megmaradnak.” A legtöbb hozzájuk kötődő épület egyházi célra épült. Pénzedből az egyházat építetted, hogy világi hírneved megalapozd, és hogy megváltsd a helyed a Mennyben. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt… Vagy ahogy az olaszok mondják, ivott az asszony, tele a boroskancsó. „Miután őt is lelkiismeret-furdalás gyötörte, mint amit gyakran látunk az állami vezetőknél, akik a tömegek előtt akarnak járni egy lépéssel” - írja Vespasiano, Cosimo kétségeivel a Firenzében tartózkodó (egész konkrétan a Cosimo védelmében meghúzódó) klienséhez, Jenő pápához fordult: „hogyan érdemelhetné ki Isten áldását, s maradhatna meg anyagi javainak biztonságos élvezetében?” Ez nem sokkal a száműzetésből való visszatérése után történt. Adj 10 000 forintot a San Marco-kolostor felújítására válaszolta Jenő. Ennyi pénzből egy új fiókot lehetett volna alapítani. A dómtól és Cosimo házától egyaránt kőhajításnyira lévő, düledező, romos épület szerzeteseinek feslett életét a források is megemlítik: „a szegénységi és tisztasági fogadalmat félretéve éltek”. Megbocsáthatatlan. Megadom a pénzt, ha kiűzöd a szilvesztrinusokat, és a domonkosoknak adod a kolostort alkudozott Cosimo. Az mindjárt másképp nézne ki. Hisz a házasságtörő bankár lelki üdvéért csak a szegénységre és tisztaságra alapított - és azt hitelesen megőrző - rend imádkozhatott hatékonyan. 1436-ot írunk, amikor Jenő pápa - Brunelleschi kupolájának

tizenöt évig húzódó építése után - újraszentelte a firenzei katedrálist. A több mint negyven méter átmérőjű kupola évszázadok építészetét megkoronázva emelkedett a templom és a város fölé. Vörös tetőcserepeivel fölébe kerekedett a Giotto által tervezett, a katedrális délnyugati sarkán álló kecses harangtoronynak. A két, égbe nyúló épület együtt hirdette a világi büszkeséggel összefonódó vallásos áhítatot. A firenzeiek aggódva szemlélték az építkezést, nem fog-e katedrálisuk beomlani, ami egy csapásra nevetségessé tette volna őket szomszédjaik szemében. Az újraszentelés előtt Cosimo nyilvános alkuba szállt a pápával, hogy még nagyobb bűnbocsánatot csikarjon ki azoknak, akik megjelennek a szertartáson. A pápa engedett: hat év tisztítótűzben való szenvedés helyett tízet enged el. Senki pénzébe nem került a döntés, viszont a bankár és az egyházfő is népszerűbb lett. A pápa a San Marco ügyében is hajlítható volt. A szilvesztrinus bencések távoztak, a domonkosok pedig beköltöztek Fiesoléból. A rendház élén a tántoríthatatlan és alkut nem ismerő Antal érsek állt. „Mit szólna alapító Atyánk, ha látná, hogy rendjének e hajlékát, minden épületet és cellát megnöveltek, felboltoztak, az égig nyújtottak, és az érzékeltet eltompító felszínes szobrokkal és freskókkal díszítették?” - írta kétségbeesetten a költséges átépítés eredményét látva. Méltán gyaníthatjuk azonban, hogy kirohanásában nagyobb szerep jutott a gesztusoknak,’ máskülönben nem tudott volna a bankárral egész életén át együttműködni. Cosimo és Antal érsek kapcsolata - a bankár és a prior, aki méltatlankodását elnyomva később a firenzei egyházmegye élére kerül, s ott is marad, amíg Cosimo kezében a hatalom - jól szemlélteti az egyház vonakodását a kétes hírű donátoroktól. „A tiszta szívből jövő adomány névtelen” - írja Giovanni Dominici, a domonkosok alapítója. Jézus így figyelmeztet: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti

18

mennyei Atyátoknál.” Az álláspont egyértelmű: az egyházművészet pártfogása nem vezethet a világi hímévhez. De Antal érsek és Cosimo kellő intelligenciával rátaláltak azokra a kiskapukra, melyeken keresztül pénz és metafizika kapcsolatba kerülhetett: a művészetek sokértelmű világára. A bankár pénzéért demonstrálhatta áhítatát és hatalmát. Cosimo ezt a legkifinomultabb ízléssel tálalta. Az egyház hangoztatja, hogy e töméntelen szépség Isten dicsőségét hivatott szolgálni, mint ahogy Brunelleschi kupolájából is szublimálódott az építész megalomániája. E kegyes hazugságok nélkül sokkal szürkébb lenne az élet. A megbízást ismét Michelozzo kapta, aki Cosimo mellett a száműzetésben is kitartott. A szerzetesek celláit meghagyta az igényeik szerinti puritánságban. A könyvtár karcsú, fehér oszlopsorain nyugvó tiszta, fehér boltívei az isteni kegy és fény kiáradásának csodáját hirdették. A könyveket Cosimo ajándékozta. Sokat éppen erre a célra másoltak le, néhányat a legszebb illuminációkkal díszítve. Az átépítés fő művésze Fra Angelico - Boldog Angelus, azaz Angyali testvér - aki sírt, miközben a cellák falára megfestette a Keresztre feszítés jeleneteit. Inspirációja hitelét semmi nem vonhatja kétségbe. A Keresztre feszítéshez Antal érsek ragaszkodott - különösen a novíciusok celláiban. A művészet igazi célja, hogy a keresztények azonosulhassanak Krisztus szenvedéseivel. De a cellákhoz vezető lépcsősor tetején Fra Angelico Angyali üdvözlete fogad minket, melynek két légies nőalakját a legjobb firenzei szabók ruhakölteményeibe öltöztette. A templom főoltárán lévő kép, Szűz Mária megkoronázása jelzi azt a nagy lépést, amelyet Cosimo XXIII. János pápa síremlékének megrendelése óta megtett. Szeplőtelen áldását kezében tartva, Szűz Mária egy érdekes mesterséges térben ül a bankár aranyával megkoronázva, trónja mintha színpadra lenne állítva, ugyanakkor hátrafelé, a szabadba nyílik. Szembetűnően hasonlított azokhoz az

emelvényekhez, amelyeket a város vallásos egyesületei a nagy egyházi ünnepek alkalmával állítottak fel nyilvános előadásaikhoz, s amelyeket - természetesen - a Mediciek és más jelentős patrónusok támogattak. Szent Márk és Szent Domonkos kivételével (akik a rendház és a beköltöző rend védőszentjei voltak) Szűz Mária körül csak a Mediciek védőszentjei sereglenek: Szent Lőrinc (Lorenzo), Cosimo nemrég elhunyt testvérének patrónusa; Szent János (Giovanni) és Péter (Pietro), Cosimo fiainak védőszentjei. A kép előterében a legelőkelőbb firenzeiek karmazsinvörös palástjában térdel Szent Kozma (Cosimo) és Dámján (Damiano). Kozma - a bal oldalon - Cosimo kedvelt vörös fejfedőjében, meggyötört és bűnbánó arccal tekint a kép szemlélőjére, az oltár elé térdeplő firenzei hívekre. Ember és Isten közt közvetít, mint ahogy tényleg közbenjárt a pápánál a bűnbocsánat feljebbsrófolásában. Dámján a hívőknek háttal térdel, és tekintetével Mária szemét kémleli. Még később a Medici-bank többi prominens vezetője Francesco Sassetti, Tommaso Portinari és Giovanni Tornabuoni - is megjelenik a bibliai jelenetekben. Szenátori leplek ünnepélyes redőivel takarva asszisztálnak a szent misztériumokban, s jelenlétükkel kinyilvánítják, hogy a művészetekben feloldódik a klasszikus örökség és Isten városa, a bankár és a mennyei boldogság közti ellentét. Cosimo tapintatosabb volt. Ő csak megbízásból, védőszentje szerepében bukkan fel. Egész pontosan védőszentjei szerepében, mivel Cosimo soha nem feledkezett meg Damiano testvéréről, aki talán a Kozma mögött félig takarásban álló, egész testével Szűz Mária felé forduló férfialak lehet. Talán Cosimo halott ikertestvére révén félig már a túlvilágon, Szűz Mária ragyogásában, a Mennyben érezte magát. Kétségkívül enyhe szomorúság hatja át a képet. „Cosimo mindig sürgette megrendeléseinek befejezését - írja Vespasiano de Bisticci –, mivel köszvénye miatt mindig attól rettegett, hogy fiatalon fog

meghalni.” Sietett, hogy megérje a San Marco befejezését; sietett, hogy lássa a felújított San Lorenzo-templomot, a gyönyörűséges Badia di Fiesolét, a Santissima Annunziatát és még sok más épület renoválását, köztük a jeruzsálemi Szent Sírtemplomot. Az idő előtti elmúlástól való félelmében megöregedett. De talán ebben az állandó rettegésben válhatott az ad hoc döntések mesterévé.

AMIKOR A SAN MARCO FELÚJÍTÁSA 1443-ban véget ért, Jenő pápa - alti útra készen állt, hogy bevonulhasson a lecsillapított Rómába - beleegyezett, hogy a templomot Szent Márk, Kozma és Daniján szenteknek dedikálva fogja újraszentelni. Ezáltal Cosimo mindenkit emlékeztetett saját szerepére, ugyanolyan tapintatosan, mint a San Martino vallásos testvériség gyűjtéseikor. Idegen volt tőle Rucellai hivalkodása, aki személyes érdemeit és adakozását hangsúlyozandó, méteres betűkkel íratta fel nevét a Santa Maria Novella templom homlokzatára. De annak, aki a San Marco oltárképét figyelmesen szemléli, feltűnhetett a fenséges Szűz előtt térdeplő szentek alatt lévő káprázatos szőnyeg szegélyét kísérő vörös golyósor. Csak nem a Medici-címerből ismerős vörös golyók? Cosimo San Marcójában nem volt Utolsó ítélet. Észrevétlenül, fejét lehajtva, kalapját kezében tartva, a világi belépett a szent térbe, és kényelembe helyezte magát.

Fra Angelico Szűz Mária megkoronázása című műve. A festményt Cosimo de’ Medici a felújított San Marco-kolostor számára rendelte meg. A Mária körül csoportosuló nyolc szent közül hat a Medici-család védőszentje: a bal oldalon térdeplő Szent Kozma arccal a hívek felé fordul, vele szemben alakját Szent Damján ellensúlyozza. A káprázatos szőnyeg szegélyét arany alapon vörös golyók kísérik, mely a Medici-család címerét idézi. Az oltár szent terében már otthonosabban érezték magukat a gazdagabb családok.

Cosimo a szükséges távolságból űzte a bankárkodást. Nem elégedett meg azzal, hogy a szegénységet fogadó emberek elfogadják a pénzét, és hallgatásukkal áldásukat adják az üzleti tevékenységre; Cosimo arra vágyott, hogy befogadják őt a közösségükbe, és velük eggyé váljon. Magának is építtetett egy cellát a szerzetesek mellé. Teljesen azonban nem azonosult velük: az ő cellája tágasabb és kényelmesebb volt, két szobából állt. Az ajtó fölött annak a pápai bullának a szavai voltak kőbe vésve, amelyek adományaiért cserébe feloldozták összes bűne alól. Csak kevés szem láthatta, Cosimo mégis ki akarta állítani, hogy szeme előtt lebegjen egy olyan eltörölhetetlen szerződés gyanánt, melyről csalt a szerződő félelmek kellett tudnia. „Soha nem adhatok annyit Istennek, hogy számadásaimban az adósok között tüntethessem fel” - vallotta Cosimo, amikor pénzét a San Marco felújítására adományozta. De talán titokban Isten lekötelezésére vágyott volna. Cosimo cellájában az első szoba bejáratával szemközti falon azon a helyen, amelyre még rátévedhetett a folyosón elhaladó novíciusok pillantása - Fra Angelico a Keresztre feszítést festette meg. Ezt egyetlen szerzetes sem ellenezhette. De a tágasabb belső szobában Cosimo a bátrabb ecsetvonásokkal és merészebb színekkel festő Benozzo Gozzolit bízta meg, hogy megfesse a Háromkirályok vonulását. Ez volt Cosimo kedvenc bibliai jelenete. Élete során több mint fél tucat képet rendelt meg erről a témáról, mindegyiket világos, ragyogó színekben. Tizenöt évvel a San Marco felújítása után Cosimo és fia, Piero ugyanezzel a Gozzolival festetik meg a Medici-palota kápolnájának három falára a Háromkirályok vonulásának körbefutó képeit, amelyen végre Cosimo saját személyében is feltárja magát a kevés beavatott számára. Cosimo a legfiatalabb királyt követi öszvérháton. A firenzei elitnek nem kell sokat találgatnia Cosimo téma iránti elkötelezettségét. Mutat-e más példát az Újszövetség a gazdag és hatalmas uralkodók pozitív szerepére?

Cosimo egyházi megrendeléseinek, melyek kilépnek plébániája területéről, Szent Kozma és Szent Daniján mindenütt visszaköszönő alakjai, az őket kísérő Medici-címerek - arany alapon vörös golyók - megszokott elemeivé válnak a szakrális térnek. A politikai ambíciók betolakodó szimbolikája különösen érzékenyen érinthette azokat a családokat, akiknek magánkápolnáit a Medici-klán tagjai kaparintották meg. A festmények új jelenségeit - az érzéki világ jelenségeinek beszivárgását, az emberi test és a kortárs világi terek egyre pontosabb ábrázolását, Madonna szépségének egyre érzékletesebb kifejezését, nőiségének nyílt felvállalását, melleinek, sőt mellbimbóinak érzékletes megformálását, sudár nyakának tökéletes plaszticitását - a művészettörténet az új, pozitívabb, humanista, a világi felé nyitó világszemlélet hatásaként tárgyalja. Ám ennél többről van szó. Minden alkotás egy csoda. Mik voltak a napkeleti bölcsek, ha nem mágusok? Eljöttek Jézushoz, mert fontos volt számukra a közelség. Ajándékaiknak mágikus ereje volt. Tizennégy évszázaddal később a firenzeiek az arany és az anyagi javak bűvöletében éltek, de még nem jutottak el oda, hogy az anyagot pusztán anyagnak tekintsék, vagy hogy a képek szimbolizmusát egy sematikus művészi absztrakció eszköztáraként értelmezzék. Cosimo nemzedéke számára egy bizonyos színű és szabású ruhának, egy kalapnak, egy gyémántgyűrűnek különleges ereje volt, ami megmentette őket attól, hogy üres státuszszimbólumokká váljanak. Bizonyos körülmények közt a tárgyaknak mágikus kisugárzásuk volt. A Medici-bank széfjében egy rinocéroszszarv várta azt a pillanatot, amikor porrá őrölve egy csodás hatású főzetbe keverik. A szentek ereklyéit is csodás gyógyító erő övezte. Tartsd magad mellett, és nem marad el a csoda. A tisztelet jeleként - hátha a csoda is előbb bekövetkezik - az ereklyét csodálatosan megmunkált ereklyetartóba helyezték, melyeken Ghiberti vagy Donatello keze nyoma az ereklyékhez hasonló

tiszteletet váltott ki a megrendelőkben. Művészet és mágia egy húron pendültek.

Gozzoli A Háromkirályok - vonulása (részlet). Egyedül a tágas Medici-palotában szerényen meghúzódó kis kápolna három falán körbefutó freskóján engedte Cosimo megfestetni magát, egy bibliai jelenetben. Jelenléte azonban most sem tolakodó: fekete ruhában öszvéren ül, míg balján (a szemlélőnek jobbra) Piero fia fehér lován sokkul nagyobb figyelmet követel.

De a szentek ereklyéihez nem volt könnyű hozzájutni. Még kevésbé a rinocéroszszarvakhoz. Amikor Sienai Bernardin, a nőgyűlölő és antiszemita szónok meghalt 1444-ben, az ereklyeéhes tömeg minden olyan tárgyra lecsapott, amellyel a karizmatikus szónok valaha kapcsolatba került. Így fordulhatott elő, hogy Bernardin nyomorult öszvérén egy árva szőrszál sem maradt. Majd amikor elkezdődött az ereklyék adásvétele, az egyik öszvérszőr már csak olyan volt, mint bármelyik másik. Hogyan lehet a hamis ereklyét megkülönböztetni a valóditól? Krisztus körülmetélt előbőrét a mai napig őrzik egy olasz templomban. 1352-ben a firenzei kormányzat Szent Reparata karját vásárolta meg Nápolytól, mire kiderült, hogy az ereklye fából és gipszből készült. De ha nem is futotta az igazi szentre vagy egy kisujjnyi testtájára, a hívő vigasztalódhatott az égi patrónus festett vagy faragott képmásával. A híveit a szent szobra elé térdepelve lábát megcsókolták, vagy a képen megfestett szent köpenyét sajátjukkal megtisztították. A művészet jelenvalóvá tette őket. A bankár Giovanni Rucellai sírját méretre pontosan a jeruzsálemi Szent Sír mintájára készíttette el. Krisztus (sírjának) követése lerövidítette a Mennybe vezető utat. A képmás jelentősége túlmutatott az esztétikai élvezeten, saját modelljének tulajdonságait és erejét hordozta. A képen keresztül lehetett belépni a szakrális szférába. Az ereklyetartók készítésének művészete egyesült az ereklye csodatévő erejével, s a kettő együtt lépett be a szentet és csodáit ábrázoló freskó világába. Szerencsére Cosimo kiszimatolta a tehetséges művészeket és a megbízható üzlettársakat. Hogyne feledném Donatello szodómiáját, ha domborművei az isteni szférába emelnek? A Szent Rossore mellszobrát formázó ereklyetartó élethűen ábrázolja a modellt. Lehet ugyan, hogy Fra Filippo Lippi paráználkodott, hazudott és csalt, de a Santa Groce templom Madonnájának két oldalára festett Medici-védőszentek a megszólalásig élőknek látszanak. Kozma - Cosimo; a név erőt

adott viselőjének (a Medici-bankok szeptember 27-én, Szent Kozma napján szünetet tartottak). Lippi festményének Szent Kozmája ugyanazt a vörös köpenyt viselte, mint Cosimo. Ő is kifelé tekintett az áhítatban elmerülő hívő felé. Szűz Mária a szentért imádkozott, a szent pedig a szemlélőért. Cosimo imákat vásárolt a firenzeiektől családjáért és magáért. Mindennap. A szerzetesek megkapták a Mediciek pénzét, összegyűltek a festmények előtt, és imádkoztak. Hús-vér emberek virtuális közösségbe kerültek a mennyei hierarchia tagjaival. Pagare, megare - fizess, imádkozunk: ebben sűrűsödött össze a kora reneszánsz életérzése. Vagyon, devóció és mesterség a művészet boszorkánykonyhájában forrt össze. A pénz rehabilitálódott, Antal érsek és Cosimo szót értett egymással. De van néhány zavarójel. „Isten és az én haragom sújtson mindenkit, aki a tulajdont akarja behozni e rendbe” - e szavak dörögnek egy tekercsről, melyet Fra Angelico egy szentje tart a kezében a San Marco egyik Madonnáját ábrázoló festményen. A festmény a hálótermek folyosóján található, ahová már csak a szerzetesek juthattak be. Egyvalakit azonban nem derített fel ez az üzenet. Cosimo azt kérte a rendtől, hogy ne korlátozzák a rendre hagyható örökséget, ám a szerzetesek tiltakoztak. Nem azért választották a legnagyobb szegénységet, hogy meggazdagodjanak. De mit keresett egy pénzváltó ebben a közösségben? A 15. század végéről visszatekintve, megállapíthatjuk, hogy Cosimo nem kapott örökbérletet a konventben. Bámulatos kísérlete, hogy drága pénzen összebékítse az ellentéteket - a politikában, egyházművészetben vagy a pénzvilágban - csali ideig-óráig működött.

1438-BAN A TÖRÖK TORKÁBÓL Ferrarába érkeztek a keleti keresztény vezetők, hogy a pápával való tárgyalásokon kipuhatolják, nem lehetne-e mégis közös nevezőre jutni a nyugati keresztény egyház doktrínáival, és elfogadni a római

püspök főségét. Cserébe komoly katonai támogatást reméltek a már régóta szorongatott Konstantinápoly felszabadításához. Amikor Ferrarában kitört a pestis, Cosimo Firenzébe invitálta az ökumenikus zsinatot. A Medici-pénz házhoz szállította a kelet levegőjét, szokatlan ruhák és görög kéziratok tűntek fel a városban. Medici-pénzek fedezték a zsinat résztvevőinek szállását, ellátását és a találkozókat, ahogy manapság is a bankok pénzeiből fedeznek megannyi hangzatos konferenciát. Kitől származik a Szentlélek: csak az Atyától, ahogy a keleti egyház tanította, vagy az Atyától és a Fiútól, amint azt a nyugati keresztények vallják a Hiszekegyben? Ez volt a vita tétje. Gyermekjátéknak tűnhetett egy olyan ember számára, akinek a nemzetközi kereskedelem visszásságaiban kellett naponta eligazodnia. A vitát csalt egyféleképpen lehet eldönteni - így vagy úgy. Valakinek engednie kell. Több hónapi zsinatolás után végül a keletiek belátták, hogy Rómának van igaza. A kereszténység felujjongott. Cosimo főszereplésével pont került a minden keresztény szégyenének számító egyházszakadás végére. De amikor a görög atyák visszatértek Konstantinápolyba, tudatták velük, hogy túllépték megbízatásukat, túl sokat engedtek, alárendelték magukat a pápának.

Donatello Szent Rossore mellszobrát formázó ereklyetartója (San Matteo Múzeum, Pisa). A reneszánsz művészet hatását a szentek ereklyéinek tulajdonított mágikus erő is fokozza. Az egység máris felbomlott. Még saját elvérzésük árán sem akarták a görögök belátni, hogy tévedtek a Szentlélek kérdésében. A nyugati keresztények pedig felmentették magukat, hogy nem siettek megátalkodott keleti testvéreik török elleni védelmére. Még a legkegyesebb bankár sem tehetett semmit a dogmákhoz való megvesztegethetetlen ragaszkodás ellenében.

Az egység máris felbomlott. Még saját elvérzésük árán sem akarták a görögök belátni, hogy tévedtek a Szentlélek kérdésében. A nyugati keresztények pedig felmentették magukat, hogy nem siettek megátalkodott keleti testvéreik török elleni védelmére. Még a legkegyesebb bankár sem tehetett semmit a dogmákhoz való megvesztegethetetlen ragaszkodás ellenében. Cosimo akkor se tehetett semmit, amikor 1447-ben Barcelonában csődöt mondott Giovanni Venturi és Riccardo Davanzati társasága. A Venturi & Davanzati, egyike az Ibériaifélszigeten működő itáliai kereskedelmi képviseleteknek, fontos katalizátora volt annak a folyamatnak, amellyel a Mediciek a pénzt áramoltatták fiókról fiókra. A barcelonai vállalat gyapjút vásárolt a bruges-i Medici-banktól. A bruges-i tartozásokat helyben tartották, mely a velencei Medici-bankfiók által a velencei kereskedőknek intézvényezett váltókat fedezte, akik Spanyolországból sáfrányt és spanyol gyapjút szállítottak Itáliába. A kereskedő a bevételét a velencei Medici-bankba adta le, Venturi & Davanzati pedig kifizette az otthoni beszerzőket. A háromszög-kereskedelemben Bruges veszteségét Velencével és Itáliával ellensúlyozta. De 1447 nyarán a spanyol társaság képtelen volt 8500 forint értékű hitellevelet kiállítani. A velencei kereskedők a Medicibanktól követelték vissza pénzüket. Bruges-nek nem maradt pénze, hogy kifizesse a tetemes mennyiségű szövetet, s egyáltalán nem tudott pénzt szállítani délre. A Medicieket életben tartó háromszög-kereskedelem finom mechanizmusát csalt úgy lehetett olajozottan továbbműködtetni, ha rábeszélik az angol VI. Henriket, hogy fogadjon el kölcsönöket, amiért cserébe megengedné, hogy a Mediciek sokkal több gyapjút vásárolhassanak és vihessenek ki. A kölcsönöket a Mediciek vámmentességének biztosításával fizethetné vissza. Nagyon veszélyes és kockázatos terv volt az itáliai pénzhiány enyhítésére, mivel az egész arra épült, hogy folyamatosan nagy

összegű hiteleket fizetnek ki. Medici-ügynökök indultak a Contisgualdo (a Gotswolds-dombság) vidékére, hogy birkanyíráskor felvásárolják a gyapjút, majd Antonába (Southampton), hogy megszervezzék a szállítást. Az angol gyapjúkereskedőket feldühítette, hogy elvesztették a gyapjúszállítás monopóliumát. A firenzei szerzeteseket is egyre jobban felingerelte, hogy mind több bankár akarja magát viszontlátni a szent helyek freskóin, miközben imáikban is előkelő helyet követelnek maguknak. Úgy tűnt, minél több pénzt költesz azokra, akik szegények és tisztált akarnak maradni, annál nagyobb erővel üthet vissza egy fundamentalista reakció. Mindenhol fokozódott a feszültség. 1452-ben látta meg a világot Girolamo Savonarola. Nem telik el egy fél évszázad, és heves prédikációival feltüzeli a firenzeieket, kezébe veszi a várost, és összeroppantja a Medici-birodalmat. A Mediciek hatalmát felváltó teokrácia csak tiszavirág életű lesz. Cosimo dominóvára túl magasra emelkedett a politikában is, s minden döntésével az összeomlást kísértette.

A FIRENZEI URALKODÓ ELIT KÖRE időről időre ugyanazzal a nyugtalanító kérdéssel volt kénytelen szembesülni: bevonjuk-e ezt az embert - ezt az idegent, követet vagy alacsony sorból feltörő karrieristát - városunk „titkolt dolgaiba”? Mit kellett volna egy alkotmányon nyugvó köztársaságnak a kívülállók és saját polgárai elől titkolnia? A hadügyeket. Mi volt a helyzet ezen a fronton? 1434 után a száműzetésből visszatérő Cosimo nem töltött be egyetlen hivatalos pozíciót sem. Ő is egy polgár volt a sok közül, akinek büntetését visszavonták. Ezen kívül egy olyan klán feje volt, amely felváltotta az előző domináns csoportot. De a frakciók nem tartoztak a köztársaság intézményeihez. A kormányt - mint láttuk - sorshúzással választották; a kormányzat élén a nyolc priorból és a gonfalonieréből álló

signoria állt. Ok javasoltak minden törvénytervezetet, és ők felügyelték a legfőbb hivatalokat. Aztán következtek a tanácsadó testületek, a Tizenhat Zászlóvivő és a Tizenkettők Testülete, végül a Nép Tanácsa és a Közösség Tanácsa, akik szűk körű, ám annál fontosabb hatalmuknál fogva megvétózhatták a törvény-előterjesztéseket. Mi volt Cosimo szerepe ebben a rendszerben? Mi más lehetett volna, mint az összes többi névnek, akiket a város podestàja egy tényleges hatalommal nem rendelkező, többnyire vidékről származó polgármester - a bőrzsákokból időről-időre kisorsol az adott hivatalokra? Az egyes bőrzsákokba való bejutás feltételeit egy bizottság állapította meg, akik a város férfilakosságát - a kor, vagyon, család, céhtagság és erkölcsös előélet szempontjait figyelembe véve - ötévenként rangsorba állították. A Mediciek kiűzésének évében, 1433-ban az Albizziek egy rendkívüli összeírást tartottak, hogy „jó nevek” kerüljenek a bőrzsákokba. Nagy hibát követtek el azzal, hogy nem törölték ki az előző összeírás neveit, hanem csak újakat adtak hozzá. Így történhetett, hogy szerencsétlenségükre egy Medici-barát signoria állt össze. Amikor megfeneklett a törvényhozó folyamat - például, amikor a priorok fáradhatatlanul olyan javaslatokat terjesztettek elő, amiről a tanácsok hallani sem akartak, s rendre megvétózták azokat –, a parlamentet hívták össze. Az emberek a Városháza terére sereglettek, ahol hamar elvették kedvüket a drákói hatalomgyakorlástól. Az akkurátusan adminisztráló Firenzében azonban egyetlen parlamentről sem jegyezték le, hogy hányan „sereglettek” a város főterére. A szavazatok megoszlását sem őrizte meg egyetlen dokumentum sem. Merthogy sehogy nem oszlottak meg; a parlament a demokráciának álcázott nyers erők összeütközése volt. Miért nem hívtak össze a priorok több parlamentet? A demokrácia szövetét olyan ritka öltésekkel varrták össze, hogy a lényeg senki szeme előtt nem maradhatott rejtve, sőt még azt a

lehetőséget sem adta meg az embereknek, hogy azzal ámíthassák magukat, hogy bolondot csináltak belőlük. A firenzeieknek volt fontos - ahogy korunk embere számára is - az a meggyőződés, hogy saját közösségük ügyeinek intézésében egyenlő félként vesznek részt. Ha e látszatmegoldást bárki felrúgta volna, méltán lázadt volna fel a közösség. De e kérdésben is, mint megannyi más elméleti vitában (Mikor tekinthető egy pénzváltás kamatra adott kölcsönnek? vagy Mikor szolgálják az egyházi megrendelések a világi hatalom céljait?) a látszatok, megtévesztéseit, definíciók és szavak, szavak és szavak játszották a főszerepet. Egy államcsíny például a parlament „fedőnévvel” legitimálható. „Városunk titkolt dolgai” - a firenzeieknek közhellyé vált e fordulat. Tudták, mit jelent, de nem törték magukat, hogy rávilágítsanak a kifejezés valós tartalmára, mert senki nem akart lenézni a dolgok feltételezett rendje és a tényleges megvalósításuk közt húzódó szakadékba.

COSIMO HAZATÉR SZÁMŰZETÉSÉBŐL. Parlamentet hívnak össze, ami egy balia felállítása mellett dönt. A balia tanácsa korlátozott időre korlátlan uralmat kap. Egy napi korlátlan uralom is évekre előre vetítheti árnyékát. A szükségbizottság megerősíti az Albizzi-klán száműzetésre ítélt tagjainak büntetését, és még több ítéletet hirdet. Hatályon kívül helyezi az Albizzik által kezdeményezett 1433. évi összeírást, és elrendeli, hogy égessék el a bőrzsákok listájához utólag hozzáírt neveket, majd az ún. accoppiatorék csoportját bízza meg, hogy végezzenek el egy újabb összeírást. Az accoppiatore jelentése „az összetartozó dolgokat összehozó személy”, azaz olyan megbízottak, akik a neveket a nekik megfelelő bőrzsákokba sorolják. Egyes emberek szolgálhatnak a Közösség Tanácsában, de nincs helyük az otto di guardiában, a Nyolc Csendőrparancsnok Tanácsában. Másokat beengednek a város

köztartozásokkal foglalkozó bizottságába, de Pisa vagy Volterra kormányzóságát már szigorúan elzárják előlük. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehet az új priorokat, a városi kormány vezető testületét megválasztani, miközben folyik a bonyolult és kiterjedt összeírás? A válasz: az accoppiatorék Cosimo belső köre - csalt tíz nevet fognak a bőrzsákokba helyezni - mindegyiket Cosimo szűkebb-tágabb köréből - s a podestà közülük fogja a kormányzat tagjait kisorsolni. A szükségbizottság arról is rendelkezik, hogy a döntés csak átmeneti, néhány hónapra szól, amíg az összeírást befejezik; az accoppiatore kinevezése is ideiglenes. De az összeírás határidejét egyre későbbre tolták: először 1435 áprilisára, aztán júniusra, októberre, novemberre, végül 1436 márciusára. Mindent összevetve, sokkal könnyebb volt egy maroknyi cédulát áttekinteni, mint több ezret. 1436 júniusára végre befejeződik az összeírás, ekkor azonban rábeszélik a Nép és a Közösség Tanácsát, hogy egyhangúlag szavazzák meg azt a törvényt, amely felhatalmazná a priorokat az accoppiatorék ideiglenes tisztségének egy évvel való meghosszabbítására. A törvény átmegy, a priorok egy évre meghosszabbítják a balia által szentesített gyakorlatot, s a bőrzsákokba csak tíz ember neve kerül. A meghosszabbítás mindig csak egy évre szól, de lejártával újabb egy évre meghosszabbítható. Ez meg is történik. Úgy tűnik, e gyanús tisztviselők állandó státuszt kaptak a Városházán. Az accoppiatore eredeti jelentése elhomályosult; most már egy olyan hivatalnokot jelentett, alti egy személyt a hivatalához „rögzít”. A priorok a harmadik évre is meghosszabbították hatalmukat, bár ekkor már lassan egy újabb összeírás lett volna esedékes. Minek is, hiszen az előző lajstrom neveit sem használták fel? Firenzét újra háború nyomasztja, s a városra pénzügyi megszorítások várnak. Nem ez az alkalmas idő, hogy újra összeírják a lakosságot és hosszasan mérlegeljék, ki melyik tanácsba való. A szolidaritás nem divat. A podestà sorsolásának

eredményét lankadatlan kedvvel rögzítik hónapról hónapra, választásról választásra a városi feljegyzésekben, mióta csalt a város megalkotta az alkotmányát. Fontos látnunk, hogy minden a törvényes előírások szerint történik. Hihetetlen szerencsével Cosimo neve kerül elő a gonfaloniere tisztjére elkülönített bőrzsákból - először rögtön száműzetésből való visszatérése után, másodszor a keleti egyházatyák firenzei zsinatának évében, 1439-ben, harmadszor pedig 1445-ben, a város történetének egy újabb kritikus szakaszában. Szóval tudja, hogyan bújjon elő az ő neve a zsákból, amikor a helyzet úgy kívánja. Máskülönben Cosimo inkább a háttérben marad; nem szereti közszemlére tenni jogtalanul megszerzett hatalmát. „A hatalmat kellemmel elegyítette - írja Machiavelli a Firenze történetében –, és illendőséggel bugyolálta be”. „Ha meg akart szerezni valamit - olvashatjuk Vespasiano da Bisticcinél –, az irigységet elkerülendő, azt a látszatot keltette, amennyire csalt lehetett, hogy a gondolat valójában a többiek javaslata volt, nem pedig az övé.” E többségi javaslatok persze legtöbbször arról szóltak, hogy milyen állami vagy banki kinevezéseket szeretnének maguknak vagy fiaiknak bebiztosítani. Megalázkodó levelek garmadában könyörögnek Cosimónak, hogy juttasson nekik olyan pozíciókat, amelyeket általában sorsolással töltenek be. Cosimo igyekszik segíteni, de mindenkit nem lehet lekenyerezni. A Nép és a Közösség Tanácsa gyanakodva követi a fejleményeket. Ez lenne a firenzei demokrácia? Az 1440-es anghiari győzelem, a milánói csapatok veresége után az Albizzi-fenyegetés elhárul; a közvélemény nyomásának engedni kell, és vissza kell térni a hivatalok sorsolásos betöltéséhez. A helyzet csak egy hároméves közjátékra normalizálódik. 1444-ben közeleg Cosimo ellenségeinek tíz évre szóló száműzetésének vége. Veszélyes lenne, ha hirtelen hetven, meglett korban járó rivális térne vissza egyszerre. A tanácsokat ráveszik, hogy a teljhatalmat adják át rövid időre egy baliának.

A száműzetést újabb tíz évre meghosszabbítják. A tanács betöltötte célját, vissza lehet térni a „választás megszokott menetéhez”. 1447-ben meghal Visconti herceg. Végrendeletében címét Milánóra, területeit pedig nem a sorban álló Francesco Sforzára, hanem Aragóniái Alfonzra hagyja, aki 1442-ben megverte a nápolyi Anjoukat, és megszerezte tőlük a királyságot. Senki nem gondolt arra a lehetőségre, hogy az észalti hercegséget a messze délen fekvő Nápoly örökölné meg; Visconti megmagyarázhatatlan szeszélyének egyetlen oka az lehetett, hogy zavarba ejtse a többi trónbitorlót, és viszályt szítson köztük. A herceg döntése ellen Milánó fellázad, és köztársaságot hoznak létre. Az alárendelt városok kihasználják a hatalmi űrt, és egymás után kiáltják ki függetlenségüket. A nápolyiak észaltra vonulnak Toszkánán át, hogy elfoglalják jogos örökségüket. A velenceiek is elindulnak nyugatra, hogy a káoszban kiharapják a maguk részét. Francesco Sforza, aki úgy érzi, hogy szintén jogos örökségéből billentették ki, az új köztársaság mellé áll, és visszafoglalja az elszakadó városokat (és bevételeiket), ám idővel ezeket a maga szerzeményeinek nyilvánítja. Lombardia feldarabolódik. A következő két évben minden szereplő legalább egyszer térfelet vált. A Mediciek könnyen beláttatják mindenkivel, hogy e vészterhes idők nem alkalmasak véletlenszerűen felállított kormányokra. Cosimo kijelenti, hogy „az accoppiatorék hivatala garantálhatja Firenze függetlenségét”. Eközben a tanácsadó testületek (Cosimo belső körének) végeláthatatlanra nyúló ülései már csalt két kérdés körül forognak. Először is, hogy vajon csak a véletlenszerű választáson alapuló rendszerhez való visszatéréssel lehet-e a közvéleményt lecsillapítani. Másodszor pedig, ha ez elkerülhetetlen, mi módon lehetne átmenteni a reggimentót, azaz Cosimo körének uralmát? „A lényeg a technikai részletekben rejlik” - sugallja Cosimo az egyik ülésen. Bármikor,

ha ma azt tapasztaljuk, hogy vezetőink túlságosan a „technikai részletek” megszállottjai lesznek, ha a választókörzetek méreteivel és átszabásával vannak elfoglalva, a szavazatszámlálás részleteit boncolgatják, biztosak lehetünk abban, hogy „városunk titkolt dolgai”, a tisztes látszat és a kegyetlen valóság közt húzódó viharzóna kezd felsejleni. Ha betekinthetünk a színfalalt mögé, a bábjátékosok között egy bankárt is fogunk találni.

AZ 1440-50-ES ÉVEKBEN DRÁKÓI baliákat állítanak fel, akik hosszabb-rövidebb időre állandósítják fennállásukat, majd mielőtt a népharag elsöpörné őket - az utolsó pillanatban leköszönnek. Az új összeírásokat új szabályok szerint hajtják végre, de minden alkalommal ugyanazok a problémák vetődnek fel: melyik bőrzsákhoz hány új nevet tegyenek hozzá; ugyanannak a családnak legfeljebb hány tagja szolgálhat egy bizottságban. Egyeseknek csak egy cédulán szerepel a nevük egyetlen bőrzsákban, míg másoknak majdnem mindegyik zsákban van egy cédulája. Van, aki egész vállalkozását adóra fizeti, s van, altit békén hagynak. „Ha valaki a Mediciekhez pártol, biztosan jól jár” - írja elkeseredetten Alessandro Strozzi száműzetésben tartózkodó sógorának. A Nép és a Közösség Tanácsa elé egyre fonákabb törvényeket terjesztenek, melyek sorra visszapattannak. A signoria újrafogalmazza őket. A hatalom jottányit sem enged a törvény betűjéből, ha már a szellemét nem sikerült betartani. A törvénykezési huzavona kimerítő. Cosimo néhány párthíve határozottabban síkra száll egy drasztikus és végleges megoldásért. Kezdik elveszteni türelmüket. Miért ne vehetnénk át a teljes irányítást? De Cosimo már régóta tudja - s modernsége éppen e bölcs felismerésben rejlik - hogy mivel a hatalom elvesztette legitim forrását, s bitorlója csak nyugtával dicsérheti megszerzett pozícióját jobb lesz, ha maradnak az ad hoc megoldások mellett.

A drasztikus megoldás egy olyan „végleges” helyzetet teremtene, amely csak arra várna, hogy egy vihar elsöpörje, s egy másik drasztikus megoldást képviselő személy lépjen színre. Fontos az állandó alakítgatásuk és útkeresések látszatát fenntartani, és készen állni a kompromisszumokra. A végső cél, hogy az emberek elégedettnek gondolják magukat. A hivatalok sorsolásakor nagy figyelem hárult azokra, akiknek neve előkerült a zsákból, helyi politikai zsargonnal élve, láthatóvá - veduto - váltak. Amikor a podestà kihúzott egy nevet a bőrzsákból - például a priori tisztség vagy a Tizenkettők egyik helyének betöltésére –, a választási biztosoknak meg kellett győződniük arról, hogy a cédulán szereplő személy jogosult az adott hivatalra. Befizette az adóját? Szolgált már ő vagy családtagja ugyanebben a hivatalban az elmúlt két évben? A sorsoláskor is firenzei lakos volt? Volt-e tagja ő maga vagy bárki a családjából a város más testületeinek? A régi szép időkben, amikor a sorsolás végeredményét csak a szerencse döntötte el, sok cédulát kellett kihúzni a zsákból, mire előkerült az első, minden szempontból hivatalra érdemes személy neve. A sorsolás a nevet láthatóvá tette, mindenki számára veduto volt. Hivatalba lépni pedig szó szerint azt jelentette, hogy valaki beleült a székébe - seduto lett. Mivel az összeírások változtatásait titokban hagyták, nagy megtiszteltetésnek számított, ha valakinek a neve feltűnt a priorok - nem is beszélve a gonfaloniere - megválasztásakor. A befutó demonstrálta, hogy teljesítette az előírás kritériumait, megbecsült tagja a firenzei közösségnek. Ha új tanácsadó testületeket kellett összehívni, az új tisztségek betöltésének gyakran az volt az előfeltétele, hogy az illető veduto legyen a bőrzsákokból való sorsoláskor. Az új „választási” rendszerben cédulák százai helyett mindössze tíz név került a bőrzsákokba, így egyáltalán nem tűntek fel új nevek, nem voltak vedutók. Az emberek semmi izgalmat nem találtak ebben a rendszerben. Amikor 1443-ban

rövid időre visszatértek az alkotmányos hivatali sorsolásokhoz, az accoppiatorék úgy intézték, hogy rengeteg veduto legyen, mintha a hivatalnokok megválasztása teljesen véletlenszerűen történt volna. Sok nevet kihúztak, ámde egyik sem volt alkalmas a hivatalra. Az emberek is megkapták a maguk cirkuszát, hiszen egy egész sereg veduto vonult elő a zsákokból, és a hivatali oligarchia is megmaradt. Mindenki átlátott a szitán, és mégis mindenki elégedett volt. Ingyen és a hivatali terhek következményei nélkül léphettek be a város tiszteletre méltó vedutóinak sorába. Elkezdődött az áldemokrácia bábjátéka, a komédiára minden polgár meghívást nyert - színpadi báboknak. Talán már éltünk át hasonló helyzetet. Cosimo egy új közszerepet formál magának: a rendszer igazságosságába vetett hitét hangoztatja, amivel a közmegbecsülés kis morzsáit begyűjtögeti. A felszínen úgy tűnik, mintha ő is egyenlő lenne a többiekkel. De a többnyire Medici-hívekből összeállított priori testületben, melynek tagjai már sok hivatal ranglétráján emelkedtek fel e tisztségig, gyakran voltak olyanok, akik érezték, életükben először és utoljára vannak a signoriában. Micsoda különleges kegy! Száz forintot is elkölt - talán egész évi bevételét - hogy megvegye a rangjához illő karmazsinvörös köpenyt, egész családja és rokonsága őt ünnepli. De két hónapos országlása során soha nem felejti el tisztét: némán asszisztál, és nem igyekszik a döntéseket befolyásolni. A legfőbb hivatallal a Mediciek mellett kötelezte el magát. „Sokakat meghívnak a hivatalokba - írta egy korabeli elemző –, de csak kevesek választatnak ki a kormányzásra”. Bármily titokban is készítették elő az alkotmányos kormányzás csapdáit, az eredmény napnál is világosabb volt. Cosimo szűk körének beavatott tagjai hozták a döntéseket, az ő vagyonuk nőtt, a külföldi követek a Városháza helyett Cosimo palazzójába hozták a híreket. A milánói követ ott is lakott. Nem született döntés, ha Cosimo nem bólintott rá. Ez az ember csak nevében nem herceg - gondolta a többi itáliai uralkodó. De a

név sokat számít. Egy herceg a koronázásig nem is érezte magát hercegnek. A hasonlóságok ellenére egy firenzei polgár helyzete mégiscsak eltért egy pápai vagy milánói alattvalóétól. Hatalma neki sem volt, a köztársasági retorika kigúnyolta vagy lekenyerezte. De nem volt uralkodónak alárendelve, mint a többi itáliai alattvaló, akik földig hajladoztak, miközben arra gondoltak, hogy ez Isten akarata, vagy hogy „az előttem pöffeszkedő egy zsarnok, erővel arra kényszerít, hogy megalázkodjam előtte”. De akkor mi hajlította meg végül a köztársasági firenzeit? A Nép és a Közösség Tanácsa még napnyugtakor is fennállt; ők megvétózhatták volna a törvényeket. A Mediciek idejében a firenzeieket mindvégig olyan ideálok lelkesítették, amelyek végül nem valósultak meg. A hosszúra nyúló diktatúra állóvizének felszínén időnként a politikai eszmékért való bizsergés apró kis hullámai futottak végig. Ha a háború befejeződik, otthon is elkerülhetetlen lesz a döntő ütközet.

A ZSENGE MILÁNÓI KÖZTÁRSASÁG zsoldjában álló Francesco Sforza Velence ellen harcolt. Hadjáratát részben a Medici-bank fedezte. De az emberek szeméről lassan lehullt a hályog: Sforza saját magának akarja a várost. A milánóiak gyors békét kötöttek a condottiere háta mögött. De így sem tudták magukat megmenteni: Sforza ostrom alá vette a várost, elvágta az élelem-utánpótlást, és a megadásig éheztette a milánóiakat. Rajta semmilyen csel sem foghatott. A város bevétele után Cosimo azzal sokkolta a firenzeieket és egész Itáliát, hogy sietve elismerte a fattyú, feltörekvő hadvezért Milánó hercegségének örököseként. A Sforzának adott pénz sorsát akarta volna biztosítva látni? Cosimo körében sokan felháborodtak, és gyanakodni kezdtek. Vagy talán azt gondolta, hogy a velenceiek újabb betörései Milánó területére Firenze biztonságát is fenyegetnék? Vagy mindkettőtől tartott?

Annyi azonban bizonyos, hogy mire e firenzei átpártolás kiderült, a Mediciek kivonták pénzüket és áruikat Velencéből. A csalódott velenceiek semmit sem tudtak bosszúból elkobozni. A pórul jártak követeket küldtek Firenzébe, hogy Medici-ellenes érzéseket szítsanak. A parázs már érkezésük előtt is izzott. De amikor Velence Nápollyal szövetkezett, hogy közösen támadjanak rá Milánó és Firenze erős ellenszövetségére, az emberek visszabújtak Cosimo köpenye alá. Itáliában az egység titka mindig egy fenyegető, közös ellenség. „Soha nem élte túl a győzelmet a győztesek egysége, hacsak az ellenséges tábor nem lendült ellentámadásba” - írja Machiavelli a firenzeiekről. Végül is mindenki közös ellensége, a török vetett véget a háborúnak, amikor Firenze kezdett rosszul szerepelni. 1453 májusában II. Mohammed szultán elfoglalta Konstantinápolyt. A törökök nyomban elkezdték az adriai partvidéket fosztogatni. A hirtelen csapások a 15. század szeptember tizenegyedikéjeként rázták fel a kereszténységet. Itt az ideje, hogy a vitákat félretegyük. 1454-ben aláírták a lodi békét, 1455-ben pedig álságos retorikával - Róma, Milánó, Velence, Firenze és Nápoly a „legszentebb ligában” egyesült a hitetlenek ellen. Utólag Cosimo mosolygott szerencséjén, hogy a görögök makacsul ragaszkodtak a Szentlélekről való saját elképzeléseikhez, s most egyedül kellett helyt állniuk az iszlám rájuk zúduló özönével szemben. A váratlan béke nem odázhatta el a firenzei politikai helyzet tisztázását. A gazdaságot kimerítette a háború, a várost 1448ban megint pestis sújtotta, 1453-ban földrengés rázta meg, a firenzeiek éheztek. A tanácsok sürgették a régi, sorsolásos rendszerhez való visszatérést; nem volt több lehetősége az accoppiatoréknak. A hagyományos választások után egy a szokásosnál kevésbé Medici-érzelmű signoria állt fel, amely egy új vagyonadó bevezetésével komolyan fenyegette a gazdagok érdekeit. Cosimo keskeny szájjal bejelentette, hogy támogatja az adót. Fontos volt a társadalom alsóbb rétegeinek megnyerése

is. Véleménye nem aratott osztatlan lelkesedést saját köreiben. Sok prominens polgárnak el kellett adnia tulajdonát, hogy ki tudja fizetni az adót. A tanácsok vérszemet kaptak, és egy új, szabad és tiszta összeírást követeltek, melynek végén nyilván sokkal több név került volna a bőrzsákokba a Mediciek ellenzékéből. Mi lenne, ha a kormányzat megint a véletlenszerűen kiválasztott és a hivatalra valóban jogosult polgárok kezébe kerülne? Mit lépnek arra a Mediciek? A csillagok és a signoria kedvező konstellációja alatt a Medicirezsim arra kérte a tanácsokat, hogy adjanak teljhatalmat a kormányzatnak. De ők ezt elutasították. A tanácstagok titokban szavaztak, így nehéz volt kezükből kicsavarni a szavazatukat (illetve a szavazócédula gyanánt használt cserepet). Amikor már sokadszorra ütötték vissza a labdát, a signoria nyílt szavazást rendelt el. A hivatalban lévő kormánytestület megbízatása a vége felé közeledett. Ugyanekkor Antal érsek is beleszólt a hatalmi adogatásba, és kiátkozással fenyegette meg a kormányzat alkotmányellenes kísérleteit. Az egyház már annyi Medici-kegyben részesült, talán szükségét érezte annak, hogy független álláspontját kinyilatkoztassa. Az alkotmánymódosításra tett előterjesztést a Nép Tanácsa és a Közösség Tanácsa - titkos szavazással - újfent elutasította. Azt mondta, Firenzét az alkotmány előírásai szerint kell kormányozni - szabadságban. 1458 nyarán járunk. A signoria Medici-barát tagjainak mentsvára a parlament maradt, amelyet 1434 óta nem hívtak össze. Cosimo is beleegyezett. De előbb megvárták, míg a milánói nagykövet meggyőzi Sforzát, hogy küldjön csapatokat Firenzébe. A parlament szokásos kimenetelét a piazza bejáratához állított milánói katonák biztosították. Az idős, megfáradt és súlyos betegséggel meggyötört Cosimo ügyelt arra, hogy kétségbevonhatatlan ürügye legyen a távolmaradásra. Egy új száztagú tanács állt fel, mely teljhatalmat kapott „a biztonsági ügyekben”. Bár nem nevezték

néven az újszülöttet, az új tanács egy állandósult balia volt. Mostantól kezdve a törvényesség betartása merő formalitás lett: egy szűk csoport tagjai választották meg egymást a hivatalokba úgy, hogy nem kellett külső beavatkozástól tartaniuk. Lehetett csatlakozni, ha valaki hajlandó volt végigállni a Medici-sort. Az igazi ellenzék csak fegyverrel szerezhetett volna érvényt véleményének, de ehhez senkinek nem fűlt a foga. A rezsim sikere Cosimo veresége volt, hiszen ő a szemet gyönyörködtető homlokzatok híveként annak örült, ha hálás kliensei összejátszottak, vagy ha az emberek nyílt győzködés nélkül is az ő kívánságait hajtották végre. De napjaink hatékony meggyőzési eszközei - a média, a tömegáruk és a fogyasztói társadalom nem álltak a Medicik rendelkezésére. Még arra a cselre sem gondoltak, hogy a látszólag két rivális, valójában egy tőről fakadó klán váltogassa egymást a hatalmon a szavazati jogával elégedetten hátradőlő polgárok szeszélyeinek engedelmeskedve. A kétpártrendszerben rejlő lehetőségeket csak jóval később fogják kiaknázni. Cosimo figyelmét már a halál utáni élet kilátásai kötötték le; földi barátai riválisai lettek. A Medici-bank főirodájának vezetője, Giovanni Benci meghalt. Cosimo kisebbik, kedvenc fia, Giovanni nem vált be a szakmában. A nyereségek és veszteségek kalkulációinál jobban érdekelte a társasági élet. Ez utóbbit leginkább saját rabszolganőjében lelte meg az elhízott férfi - míg a római Kúriánál teljesített követi szolgálatot. Cosimo elkeseredett; hazarendelte a genfi fiók vezetőjét, Francesco Sassettit, minden idők legszélhámosabb talpnyalóját, hogy a Cosimo-fiút kitanítsa a mesterségre. Cosimo hatalma leszálló ágban volt. Sassetti a behódolás mestere, de tanítványa mellett nem állta ki a mester szerepét. A bank Milánóban is nyitott egy fiókot, de az anconaihoz hasonlóan ez is csak Sforza háborúit pénzelte. Milánó kereskedelme jelentéktelen volt, a pénzváltásból remélt haszon is csekély lehetett. A bankok a kereskedelemre épülő gazdaságokat építették, mint például Velencében, ám

Milánóban semmi mást nem tehettek volna, mint arra biztatni a herceget, hogy minél többet költsön. De legalább Itália lecsendesedett a háborúk után, és ez nagyrészt Cosimo érdeme volt. Bár elismerésre méltó az a huszárvágás, ahogy Firenzét korábbi szövetségesétől, Velencétől Milánó oldalára fordította, legnagyobb eredménye az, hogy az itáliai politikai játszma szereplői közül annyit hagyott állva, ahány jelentős államalakulat volt. Sforzát Milánóban horgonyozta le; a hercegségbe ültetett hadvezérnek többé nem kellett hadseregével saját államért hadakoznia. Ezentúl már harcolnia sem kellett, hogy jövedelemhez jusson. De Cosimo még nem látta tisztán az új helyzet következményeit. Titokban azt remélte, hogy Sforza majd Lucca bevételével hálálja meg a Medici-aranyesőt. Sforza azonban szögre akasztotta kardját és előző életét, s feleségével hozzálátott dinasztiája megalapításához. Házasságából, és azon kívül, tizenkilenc gyermeke született.

COSIMÓT EGYRE TÖBBSZÖR döntötte ágynak a betegség; közhivatalt egyáltalán nem vállalt. Középkorú fiai is sokat betegeskedtek. A családi köszvény közös teher volt. Ha nem vidéki birtokaikon tartózkodtak, a három Medici városi palazzójuk értékes gyűjteményei között hordoztatta körbe magát. Cosimo felordított fájdalmában, amikor megemelték. Vizelet-visszatartási problémái is voltak. Napközben a Medicipalota ablaktalan kápolnájába húzódott vissza, ahol gyertyafénynél elmélkedett a platóni ideákról és az örök életről. A filozófus műveinek legfrissebb fordításait busásan megfizette könyvkereskedőjének. A kápolna három falán körbefutó ragyogó Gozzoli-freskón a három napkeleti bölcs kíséretében vonult a Medici-család is; öszvéreik súlyos málnákat cipeltek a földrészeken át, mintha a Biblia a jelenkor valóságát tükrözte volna. Az egyik lovon egy majom ül, távolabb egy vadászgepárd

bukkan elő a lólábak közül. A bank egzotikus állatok kereskedelmével is foglalkozott. Antal érsek, aki végül senkit sem átkozott ki az 1458-as puccs miatt, felemelte szavát a vallásos elmélyedést elkalandozásra késztető frivol képek ellen. Majmokkal és gepárdokkal példálózott. Így kardoskodott az egyházi hatalom azzal a rendszerrel szemben, amellyel egy malomban őrölt. Cosimo miséket hallgatott. Lippi oltárképe a Madonnát ábrázolta a gyermek Jézussal, alatta egy ereklyetartó Krisztus szenvedésének igazi ereklyéit őrizte. Nem lehetett könnyű megszerezni. A kápolna biztonságából végveszélyben - ha valaki be mert volna törni a palotába - Cosimo egy titkos járaton menekülhetett volna el, azaz vitethette volna ki magát. A Medici-klán feje ebben a kápolnában tárgyalt a hatalom embereivel; „a város titkolt dolgai” soha nem kerültek napvilágra e sötét zugból. 1459-ben Cosimo itt fogadta Francesco Sforza fiát, Galeazzót. 1461-ben Mantua grófja volt a vendég, de a házigazdát és Piero fiát annyira elgyötörte a köszvény, hogy az illusztris vendéget nem tudták személyesen körbekalauzolni otthonukban. Csak Giovanni volt járóképes. Erősen bicegett, karjával - és túlsúlyával - egy szolga vállára nehezedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy körbevezesse az ifjú látogatót. Az első lépcsőnél aztán meggondolta magát. A pénz és mágia már haszontalan volt e ház lakóinak. A Mediciek árui többet láttáit, mint palotájukba zárt tulajdonosaik. 1463-ban meghalt Giovanni. Cosimót depresszióba taszította fia elvesztése; tudta, hogy ő következik. Elrendezték a temetés körülményeit, ismét sok pénz járt kézről kézre. Cosimo a San Lorenzo-templom szíve alatt jelölte ki örök nyughelyét, közel a szent mártírok ereklyéihez: koporsóját egy kőoszlop kösse össze a padlón elhelyezett kerek, fehér porfírlappal, mely két egymást átlósan metsző téglalapot - nyilvánvalóan az örökkévalóság mágikus szimbólumát - keretezte. A San Lorenzo belső tere elegáns visszafogottságot sugall, melynek nyugalma egy stabil,

de észrevétlen középponton nyugszik. Ez volt a bankár hitvallása is. Cosimo sírhelye nem hivalkodó, a nyughelyére emlékeztető táblát az áldozó híveit lábai tapossák. Utolsó nagyvonalú megrendelésével lelki üdvéért tartandó engesztelő miséket rendelt meg az év minden napjára az idők végezetéig, a gyászolóinak pedig luxuskivitelű ruhákról gondoskodott. Négy rabszolganője is részesült e jótéteményben, kiknek sorsáról semmi más nem maradt fenn e végrendelkezésen kívül.

5. Kékvér és fehér elefántok Firenze utcáin és palazzóiban egy ősi torzsalkodás lángolt fel újra az 1466. év augusztusi kánikulájában. A város megint két pártra szakadt, s a pártoskodás fegyveres összetűzésekbe torkollott. A hatalomváltás levegője suhant át Firenzén. De a frakciók vezérei bizonytalankodva vártak, mintha visszarettentek volna attól, hogy megismételjék a régi rendszerváltások forgatókönyveit, vagy talán attól tartottak, hogy a régi receptek már használhatatlanok lennének az új időkben. Cosimo meghalt, elkerülhetetlen volt a változás. „Amíg Cosimo él, lehetetlen tervedet végrehajtani - intette a száműzött Palla Strozzi Girolamo Machiavellit, amikor a rebellis tőle kért segítséget, hogy megbuktassa a bankár uralmát. - Nélküle pedig már szükségtelen lesz.” Cosimo nagy vagyont halmozott fel, és általános tisztelet övezte. A régi, gazdag dinasztiák tagjai atyának szólították. Sokszor kellett azonban magukban tisztázniuk, hogy a rendszert vele együtt építették, nem pedig neki. Főleg nem a fiának. Piero nem egy örökletes dinasztiába született, karizmája egyáltalán nem volt, de talán pénze sem annyi, mint apjának. A bankra nehéz idők jártak. Azok a napok éppen nem kedveztek a bankoknak. Míg az 1458. évi puccsot az alkotmányos intézmények kezdeményezték a törvényes utat követve, most nagyobb veszély leselkedett a családra: egykori párthívei, a hatalmat évtizedekig manipuláló csatlósok fordultak a Medici-rezsim ellen. Négy aggodalmas aggastyán hirtelen a szabadságról kezdte szövögetni álmait. Dietisalvi Neroni, Cosimo egyik legrégibb híve, az új érsek bátyja akkor kezdett elhidegülni, amikor a Medici-palota kibővítése azzal fenyegetett, hogy elveszi a napfényt saját

palotájától. Érthető e semmiség miatti felháborodása, hiszen házával együtt az ő tekintélye is a Mediciek árnyékába került. Cosimo halála után Neroni azonnal levelet küldött Milánóba Francesco Sforzának a kívánt politikai átrendeződésről: ahogy Cosimo a firenzei reggimento atyja volt, most a rezsim tagjai fognak előlépni Piero atyjának szerepébe. A Medici már nem a vezető klán, a hercegség újra oligarchia lesz. Agnolo Acciaiuolit - Gosimóhoz hasonlóan - az 1430-as években száműzték, mert szembeszállt Rinaldo degli Albizzivel. A rehabilitált városatya az első pillanatban betagozódott a Medici-rezsimbe. De 1463-ban Acciaiuoli menye elhagyta férjét, Raffaellót. Férje a fiúkat kedvelte, apósa pedig kegyetlen volt vele - panaszkodott a feleség. A Bardi-lány visszakövetelte 8500 forintos hozományát. Cosimo a döntőbíráskodáson az asszony pártját fogta: vissza kell szolgáltatni a hozományát, ami után a lány szabad akaratával eldöntheti, hogy visszatér-e férjéhez. Agnoló-nak még egy megaláztatást el kellett szenvednie a Mediciektől. Miután Cosimo megígérte neki, hogy második fia, Lorenzo Acciaiuoli fogja megkapni Toszkána egy megüresedő püspökségét, alkalomadtán saját rokonát, Filippo de’ Medicit ültette a püspöki székbe, miután kiderült, hogy a szóban forgó püspökség egy Pisa függőségében álló értékes városban található. „Cosimo és Piero rideg emberek - írta egyik levelében Agnolo a milánói Francesco Sforzának. - A betegség és a kor annyira megtörte őket, hogy minden elől elfutnak, ami zavarja őket, vagy amiért egy kis erőfeszítést kellene tenniük.” Az 1458as milánói bevonulás óta mindenki a hatalom várományosaként szeretett volna tetszelegni Sforza előtt. Ez alól talán csalt Luca Pitti volt a kivétel. A hetven felé közelgő Pitti mindig is Cosimo sleppjének legmerevebb és legautoriterebb tagja volt. 1458-ban ő töltötte be a gonfaloniere tisztségét, amikor összehívta a parlamentet, és felszámolta a köztársasági ellenfeleket. Pittinek nem kellett apró kis megaláztatásokat lenyelnie a Mediciektől, de a gazdag bankár,

akinek épülő palotájával senki sem vetekedhetett, Cosimo halála után senki előtt nem volt hajlandó fejet hajtani. Mikor 1465 novemberében Piero de’ Medici Sforza áldását altatta kijárni saját vezetői szerepére, Pitti annyit mondott, hogy inkább az ördögnek engedelmeskedik, mint Milánónak. Egy csapásra egy ellenzéki csoportosulás feje lett, amely külpolitikájában következetlenül csapongott. A negyedik aggastyán, Nicciolò Soderini heves republikánus érzelmeivel messze a legkarizmatikusabb volt a négyek társaságában. Bár törekvései valószínűleg csak arra irányultak, hogy egy olyan bőrzsákos sorsolást állítsanak vissza, amely egyetlen családot sem juttathat kizárólagos hatalmi pozícióba. A firenzei patríciusok féltékeny gyűlölettel szemlélték, amint Cosimo „hitvány, semmirekellő embereket” ültetett be a kormányzatba, akik a régi családok tekintélyét elhomályosítva elözönlötték a hivatalokat. Nicciolòt talán az is bántotta, hogy öccse, Tommaso a Medici-párt egyik kulcsfigurája volt. A firenzei családi kapcsolatok sűrű hálóját összekuszálták a széthúzó politikai érdekek. Cosimo mindig is úgy gondolta, hogy Agnolo Acciaiuoli rossz befolyással van a bankár unokaöccsére, Pierfrancesco de’ Medicire, aki Agnolo lányát, Laudamiát vette feleségül. Pierfrancesco féltett csemete volt, Cosimo testvérének, Lorenzónak egyetlen fia; apja felerészben tulajdonosa volt a Medici-bank összes érdekeltségének, bár Lorenzo soha nem dolgozott a banknak, s kormányzati karrierre sem törekedett. Cosimo halálával Pierfrancesco gyakorlatilag Piero egyenrangú partnere lett. Mivel az unokaöcs sokkal kevesebb fáradságot fordított arra, hogy szövetségeseket nyerjen meg, sokkal több pénze maradt.

CSAK COSIMO HALÁLA UTÁN lett nyilvánvaló, hogy a bankár tekintélye milyen ingatag konszenzusra épült. Felbomlóban volt a nyolc rendőrkapitány együttműködése, az

otto di guardia. Piero fel akarta támasztani a haldokló testületet, ám a rezsim öregjei ellenszegültek, s a nyolcak hatalmát nem újították meg. Piero azt is szerette volna, hogy az accoppiatorék egy biztosan Medici-barát signoriát válasszanak meg. De az öregek ragaszkodtak a régi sorsolásos rendszerhez. Az ő elképzelésük valósult meg, s - csodák csodájára - az első sorsolással választott gonfaloniere Nicciolò Soderini lett 1465 végén. Két hónapos mandátuma alatt semmit sem ért el, csak a város ébredt rá végzetes kettéosztottságára. „Megosztottuk a földet - mondta később Acciaiuoli –, a viszály vezéreket szül, a vezérek egyre kevésbé urai a helyzetnek.” Piero okkal kapkodott. A bank élén szembesült azzal, hogy a vállalkozás tőkeszegény és túlfeszített. Elkezdte az adósságokat behajtani. Rejtett ellensége, Dietisalvi Neroni javasolta volna neki e lépést? Machiavelli azt írja a Firenze történetében, hogy Neroni járatta le Pierót. A sikeres keresztapák nem kényszerültek hiteleik kipréselésére. Sok vállalkozás bukott el, az emberek nehezteltek a bankra. Hirtelen kevesebb hitelkérelem érkezett a Medici-palotába. Hosszabb sorok kígyóztak Luca Pitti impozánsabb palotájában. Megindult a háború az ügyfelekért. 1466 márciusában - a lehető legrosszabbkor - hunyt el Francesco Sforza. A herceg felesége és fia azonnali 60 000 forintos hitelért könyörgött a firenzei signoriának, hogy Milánó egész területén biztosítsák a zökkenőmentes örökösödést. Dietisalvi Neroni és Agnolo Acciaiuoli kifaroltak Milánó-barát politikájukból, és megtagadták az örökösök hitelkérelmét, akik ezáltal Piero potenciális hadseregét alkották. Az események felgyorsulnak. 1465 tavaszán négyszáz firenzei polgár esküt fogad, hogy fenntartják a hivatalok sorsolásán nyugvó firenzei köztársasági rendszert. Piero unokatestvére, Pierfrancesco is aláírja a petíciót. Felesége, az Acciaiuoli-lány, vagy rámenős apósa beszélte rá? Talán azt hiszi, hogy jobb lenne a banknak, ha kivonulna a politikából? Piero nem

gondolkodik az okokon. E napokban annyira megbénítja a köszvénye, hogy sokszor a nyelvén kívül egyetlen más tagját sem tudja megmozdítani. Szenvedéseit betetőzi, hogy fő üzlettársa hátba akarja támadni. Szembetűnő a Medici-családfő gyengesége. 1465 júniusában a kormány a Százak Tanácsának feloszlatásáról kezd tárgyalni. A Százak által állandósított baliát az 1458. évi parlament után állították fel, hogy formálisan rábólintson a Medici-rezsim minden döntésére. Távozásukkal teljes lesz a köztársasági rendszer restaurációja és a Mediciek kiszorítása. Palla Strozzi politikai víziója megvalósulni látszik. Piero elveszett ember, hacsak… hacsak ő maga nem képes egy ellentétes változást családjában és a patríciusokhoz fűződő kapcsolatában előidézni. E rendkívül forró toszkán nyárban a politikai szükség felpörget egy évtizedek óta bontakozó folyamatot, és valami újat hoz létre. A pénz igazi szentségtörése, hogy nem tiszteli a helyi hierarchiákat. A legegyszerűbb kézművest is felvetheti a pénz, és aztán a legdrágább ruhákban korzózhat. Felborul a feudális rend. De a vagyonok új urai csalt arra az egyre vágynak, amit nem vásárolhatnak meg. Talán az első generáció még őszintén örül az anyagi gyarapodásnak, de a második már egy olyan elismerésre vágyik, amely nem a pénz függvénye. Ezt az elismerést a múltban csalt születéssel lehetett megszerezni. Végül már a leggazdagabb polgár sem tud beletörődni abba, hogy gazdagságának mércéje a pénz legyen, főleg ha nem ő alapozta meg a családi vagyont. Visszajutottunk az akhilleuszi töprengéshez: az ember egyediségének nincs értékmérője. De tovább is lépünk e tépelődésen, s máris a sznobizmus születésénél bábáskodunk: „Hogyan lehetnénk különbek másoknál?” Kezdjük a neveléssel. Pénzért meg lehet venni, s egy anyagiakon túlmutató tőkét építeni rá. A művészet alkímiája is ehhez hasonló. „A pénz egyedül nem versenghetne azzal - jegyzi

meg a Medici-palotába látogató Galeazzo Sforza (Francesco fia) –, amit itt felvonultattak előttem.” Pedig mindent pénzért vettek meg. Mi tartozott egy bankár helyes neveltetéséhez? Giovanni di Bicci csak a kor divatját követte azzal, hogy humanista tutorokat fogadott fia mellé. Cosimo megittasult Cicerónak a nemes vezért leíró gondolataitól. Ő is olyan akart lenni. A firenzei kormányzat sorsolásos rendszere eleve letörte a vezéri ambíciókat, de a rendszer annyira gyenge volt, hogy hiányosságai arra bátorították a gazdagokat, burkolt vezető szerepet ragadjanak magukhoz. Ha a demokratikus berendezkedéseit alapvető dilemmája az, hogy mit kezdjenek a nagy vagyonukkal és a pénz által fűtött politikai ambíciókkal aljas vagy nemes szándékokkal - Firenze biztosan nem találta meg a jó választ. Cosimo belső vívódásait, a köz- és a magánérdek, a pénzszaporítás és a lelki üdv nyomasztó ellentéteit úgy oldotta fel, hogy három fiát három különböző pályára készítette fel. A legidősebb Pierót kormányzati pályára nevelte, kedvenc Giovanniját az üzletre, házasságon kívül született Carlóját pedig az egyház szolgálatára. Cosimo a benne egyesülő három szálat három külön fonálra sodorta szét. Lehet, hogy Cosimo e három terület összefonódásának köszönhette géniuszát. Cosimo terve azonban nem számolt fiai személyiségével és a kiszámíthatatlan változásokkal. Carlo elégedetten ült bele püspöki székébe, de az elhízott Giovannit semmi sem hozta lázba a bankban. A kedélyes, népszerű és hiú férfiú a pávát választotta saját emblémájának. A fiú soha nem bírta beláttatni apjával, hogy Fiesolében a kilátás kedvéért is lehet villát építtetni. Cosimónak a villa - per definitionem - egy farmgazdaság volt. Mennyi pénzt beleölt fiai nevelésébe, s tessék, máris elfordulnak az apai értékektől! De Cosimo előre láthatta volna ezt, mivel saját neveltetése őt is messzire sodorta apja életmódjától.

Az atyai elfogadásért legjobban küzdő Piero - talán mert nem ő volt a kedvenc - többnyire otthon lebzselt, és Cosimo művészeti megrendeléseit felügyelte. Megszállott műgyűjtő volt, fényűző bútorok és ritka berendezési tárgyak iránti rajongásával órákon át csodált egy-egy ritka kéziratot vagy egy antik éremgyűjteményt. A családi címerrel hímzett, selyem ágyneműk közt aludt. Cosimo váltig unszolta fiát, hogy kormányzattani stúdiumait se hanyagolja. Piero ebben is engedelmeskedett. Belekóstolt a legtöbb firenzei hivatalba: volt prior, accoppiatore, sőt még gonfaloniere della giustizia is. Emblémája a sólyom volt, aki mindig hűségesen visszatér gazdájához. „Atyádhoz hasonlóan tiszteletre méltó” megszólítással fordultak hozzá a panaszosok. „Atyja csodálatra méltó erényeinek hű követője” - írta Donato di Neri Acciaiuoli a Hannibál és Scipio Africanus életéhez írt előszó ajánlásában. De akármennyire igyekezett is követni apja erényeit, Cosimo szerepe elérhetetlen maradt Piero számára. Gosimónak senkihez nem kellett felnőnie. Cosimo hercegi aspirációit már rég elfelejtette mindenki. Politikai tőkéjét az ellentmondásokból, kétértelműségekből és a firenzeiek töretlen - még az alkotmányt is felfüggesztő támogatásából merítette. Firenze megtagadta a feudális urak privilégiumait, amiért később sem kívánt megbánást tanúsítani. De a nevelés az arisztokrácia mézesmadzagját húzta el a Mediciek következő nemzedéke előtt. Életük egy nemesére emlékeztetett. Nem lehetne a régi, maradi, földhöz ragadt arisztokráciának egy emelkedettebb, csiszoltabb változatát kitalálni, amely az előző maradványait nem erővel lökné ki a hatalomból, hanem fokozatosan váltaná fel két-három generáció felhalmozott műveltségével? Egy új örökletes nemesség kiműveléséről ábrándoztak. Európa jövőjét évszázadokra meghatározta a kérdésre adott válasz. És a válasz - természetesen - nem volt. A pénz és a műveltség nem válthatja ki az örökletes hatalmat szentesítő

isteni elrendelést. De mégis… - ha többen gondolkodnának felvilágosultabban, ha megfelelő propagandát fejtenénk ki, ha a hasonló gondolkodású családok egymás között vagy a már királyi dinasztiáknak elismert családokkal házasodnának, a világot talán meg lehetne győzni e nagyszabású paródiával, egy pótarisztokráciával, különösen ha a nap végén a bizonyíték fényénél a privilégiumokat élvezők még mindig egyszerű polgárok akarnának maradni. 1466 nyarán a selyemlepedőkbe csavart Piero de’ Mediciről senki nem gondolta, hogy a begubózott bábból hamarosan egy pillangó fog előbújni. De mielőtt még véget érne az év, családjáról lerázza az ősi firenzei oligarchia béklyóit. Az uzsora szárnyai messze státuszuk fölé repíti a firenzeieket. A köszvényes férfiú már házassági terveket szövögetett, hogy köztársasági ellenfelei belesárguljanak az irigységbe. A házasság annyiban hasonlított a művészetre és a nevelésre, hogy ezt is csak sok pénzért lehetett nyélbe ütni, a fontos különbség azonban az volt, hogy a házasságban egyértelműen látszott a pénzen túli hozadék. Az élet legizgalmasabb dolgaiban a mérhető és nem mérhető értékek izgalmas disszonáns hangzatokban súrlódnak. A hagyomány megkívánta, hogy a menyasszony hozományával vásárolja meg férje jövendő gondoskodását. Giovanni di Bicci első vállalkozását felesége, Piccarda de’ Bueri 1500 forintjára is építette. A Bueri-család sikeres kereskedődinasztia volt, de semmi több. Piccardia egy távoli unokatestvére a lübecki Medici-fiókban dolgozott, pápai tizedeket szedett be a skandináv területeken. Szőrmével, borostyánnal és vászonnal kereskedett, elszámolásait olaszul vezette, hogy megvezesse a helyi adószedőt. De a jövendő férjek - vagy a nevükben tárgyaló szülők hajlandóak voltak lemondani a nagyobb hozományról, ha a házassággal nagyobb presztízs jutott a családnak. Contessina de’ Bardi szerényebb körülmények közt élő családja csekély készpénzt hozott a Mediciknek, azonban Cosimo mégiscsak

megörökölte a Bardik hírnevét. A Piero jövendőbelijének kiszemelt Lucrezia Tomabuoni még kevesebb pénzt hozott a házhoz (csupán ezer forintot), ám a menyasszony származása az összes Medici-ara presztízsét felülmúlta. A hajdani arisztokrata család nevét Tornaquinciről Tornabuonira változtatta, hogy nemességük miatt ne zárják ki őket a köztársasági közügyekből. A lány ereiben kék vér csordogált. A sors furcsa fintora, hogy azok a firenzeiek, akik egykor kiutasították a nemeseket az állam ügyeinek intézéséből, az arisztokrata származás bűvöletében éltek. Ma is sok demokrácia szenved e skizofrén gondolkodástól. Lucrezia örökölt különleges helyzetét nemesi neveltetése tette vitathatatlanná. De mit is jelent a „nemesi nevelés”? Nem arra utal ez a kifejezés, hogy burkoltan elfogadjuk azt a kitételt, hogy a nevelés is képes bizonyos dolgokat megvásárolni? Lucrezia sokat olvasott, és olyan vallásos költeményeket írt, amelyeket a testvériségek énekeltek összejöveteleiken. Saját hóbortjából üzletet csinált: több, romos állapotban lévő kénes gyógyfürdőt helyrehozatott, melyekben köszvényes családtagjai keresték később a gyógyulás útját. Piero törvénytelen gyermekén, Mariáján kívül, Lucrezia még négy gyermekkel áldotta meg házasságukat: két lánynak Biancának és Lucreziának - és két fiúnak - Lorenzónak és Giulianónak - adott életet. Éberen őrködött Lorenzo „nemesi neveltetésén”, majd jövendő menyének kiválasztásán. Piero gyengesége miatt az utódnak igyekeznie kellett a házassággal, míg a család tartani tudja befolyását. Rómában a Medici-bank ügynökei máris tárgyalásba lendültek egy Orsini-lány kezéért. Az arisztokrata Orsinik nemzedékeiből nagybirtokosok, bíborosok és condottierék kerültek ki. A család hatalmas magánsereget mozgatott. A házasság híre feltüzelte a firenzei ellenzéket. Miért a városon kívülről akar Piero menyet importálni? „Az emberek zúgolódtak - írja Machiavelli –, aki nem kívánja polgártársai rokonságát, szolgasorba akarja őket taszítani”. Mielőtt a bankárok beolvadhattak volna az

arisztokráciába, Piero de’ Medicinek túl kellett élnie 1466 nyarát.

PIERO BETEGÁGYÁBÓL ELRENDELI, hogy állítsanak össze egy listát azokról, akik vele vannak, és egy másikat az ellenfeleiről. A két lista nevei sok átfedést tartalmaznak. Jó jel! A vélemények formálhatók, az emberek könnyen megnyerhetők. Augusztus végén a beteg ember elébe vág a válságnak. Azt állítja, hogy amikor gyaloghintón szállították careggi villájából Firenzébe, egy csetepaté során az életére törtek. A merénylők Ferrara grófjának, Borso d’Esté-nek emberei voltak. Ráadásul Piero azt is állította, hogy a támadókat Luca Pitti és Agnolo Acciaiuoli bérelte fel. Piero fegyvert ragad igazáért. A várostól északra elterülő Medicividék mozgásba lendül. Bologna felől kétezer milánói katona közeledik Firenze felé. Piero pedig bejelenti üzlettársának, Pierfrancescónak, hogy azonnal 10 000 forintra van szüksége. Pierfrancesco a köztársaság védelmére tett esküje ellenére teljesíti a kérést. De mi veszi rá az esküszegésre? Elhiszi talán a merénylet históriáját? Vagy a bankot félti, amely Piero meggyilkolása után bizonyosan összeomlana? Nem mérlegel, hanem rögtön előteremti az összeget. Néhány órával később valaki felvásárolja a város összes kenyerét, borát és fegyverét. Biztos módszer az ingadozók meggyőzésére. A Medici-palota körül állványokat emelnek, hogy előnyösebb állásokból vehessék célba a támadókat. Elfoglalják a legközelebbi kaput, hogy szabad utat adjanak a baráti csapatoknak. Ennyit tehát a gyáva Mediciekről, akik minden elől megfutamodnak, amiért erőfeszítést kell tenni. Az ellenzéknek befellegzett. Valóban a ferrarai Borso d’Este gróffal szövetkeznek, de befutnak-e csapataik a milánóiak előtt? Rászánják-e magukat, hogy ők is olyan mélyre nyúljanak

zsebükbe, mint Piero? Húzzák az időt. Fegyverbe! - sürget Nicciolò Soderini. Mozgósítani kell a köznépet, ők a mi oldalunkon állnak! Be kell venni Piero házát, nincs mit vesztenünk. De mi van, ha a győzelem után az emberek hatalmat követelnek maguknak? - kérdik a többiek elbizonytalanodva. Mi a biztosíték arra, hogy Piero palazzójának ostroma után nem támadják meg a többiekét? Az éjszaka közepén fegyveresek döngetik a Medici-villa kapuját. Piero védőit elfogja a pánik. De csak Antonio Ridolfi érkezett, még egy támogatóval erősödnek. Az ellenzék elszalasztottá a jó pillanatot. Nem elég egy nagy pénzhalmon ülni - a Strozzicsaládnak például 1433-ban több pénze volt, mint a Medicieknek, mégis ők voltak száműzetésben –, tudni kell vele bánni, amikor igazán számít. A fő tanulság az, hogy soha nem szabad szűkmarkúnak lenni. Piero augusztus 27-ére, az új signoria sorsolása előtti napra időzítette melodrámáját. Félt attól, hogy egy kedvezőtlen testület felállása fegyverbe kényszerítené? Vagy már megvásárolta a végeredményt, és biztos volt, hogy a sorsolás amúgy is az ő javára fog eldőlni? S láss csodát, a signoria tagjai tényleg Medici-hívekből álltak. Mi sem bizonyította jobban a kormányzati választási rendszer tarthatatlanságát. A két signoria uralmát egy négynapos interregnum választja el. A várost mindkét oldalról ellenséges csapatok veszik körül. Bármi történhet. A felek tárgyalni kezdenek. A gyors döntéseket elodázandó, Piero ígérget. A színfalak mögött a Medici-bank általános igazgatója, Francesco Sassetti beszél az idős Luca Pittivel. Itt az ideje, Luca, hogy átallj! Pitti, az ellenzék feje három ígéretért cserébe elárulja barátait: magánalt egy accoppiatore tisztét, testvérének az otto di guardia tagságát zsebeli be, lányát, Francescát pedig egy Pieróhoz „nagyon közel álló” ember kaphatja meg. Pitti azzal ámítja magát, hogy e közeli ember csakis Lorenzo, az örökös lehet. Néhány nappal később - puccs a puccsban - Luca Pitti maga

javasolja a parlament összehívását. A bejáratokat ismét milánói csapatolt felügyelik. Piero tizenhét éves fia, Lorenzo fegyverben, lóháton jelenik meg köztük. Néhány szempillantás alatt a régi rendszer régi eszközeivel tartja kézben a választási procedúrát. Sőt, eszköztáruk bővült. Látva az új csendőri tanács tagjait, akik a száműzetés megfellebbezhetetlen ítéleteit hozzák, Dietisalvi Neroni, Nicciolò Soderini és Agnolo Acciaiuoli döntésüket meg se várva menekülnek a városból. Az 1458-as őrségváltás definiálta a rezsim és a kormányzati intézmények kapcsolatát, míg 1466 meghatározta a Mediciek kormányzatban betöltött szerepét: teljhatalom. A megvetett, jelentéktelen Luca Pitti megkapta az accoppiatore tisztségét, öccse csendőrtanácsi pozíciója pedig megóvta a családot a száműzetéstől. Harmadik kívánsága viszont nem teljesült. A fiatal Francesca Lorenzo helyett Piero sógorát, a harminchat éves Giovanni Tornabuonit kapta meg, aki a római bankfiók vezetőjeként már majdnem tető alá hozta Lorenzo házasságát az Orsini-lánnyal. „Kicsit görnyedt a tartása” - panaszkodott Lucrezia Tornabuoni. Hat hónappal a politikai válság után a jövendő örömanya már Rómában volt, hogy szemrevételezze a menyjelöltet. „Azt hiszem, csak szerénysége miatt nem húzza ki magát.” „Milyenek a lány mellei?” „Ember legyen a talpán, alti ki tud igazodni a római divaton…” „Egy szó, mint száz - írja haza Lucrezia –, Monté Ritondón kívül még három váruk van, és napról napra jobban megy nekik, mert azon kívül, hogy anyai ágon unokaöccsei a bíborosnak, Napóleoné érseknek és a lovagnak, apjuk révén is rokonságban állnak velük, mivel Orsini második unokatestvére az előbb említett uraknak.” Ez volt hát a lényeg. A lány tizenhat éves volt. Amúgy a neve Clarice, de ez az információ elsikkad az anya második levelének egy félmondatában. Az épphogy tizennyolc éves Lorenzót is lehozták délre, hogy nézze meg a portékát. A Mediciek társadalmi

osztályt készültek váltani. A státuszemelkedés hosszú távon a bank összeomlásához vezetett.

„A VÁLLALAT - CSALÁDI HÁTTERÉTŐL FÜGGETLENÜL mindenkit előléptet, aki jól elvégezte a feladatát.” 1453-ban még így panaszkodott Leonardo Vemacci, a római fiók helyettes igazgatója Giovanni di Cosimónak, a Medici-konszern altkori helyettes igazgatójának, amikor Giovanni Tornabuoni feljebb került a ranglétrán. Tornabuoni tizenöt éves korában, 1443-ban kezdett el dolgozni a Medicieknek; ugyanebben az évben Piero di Cosimo feleségül vette nővérét, Lucrezia Tornabuonit. Vemacci lustának tartotta az ifjú Tomabuonit. S íme, a fiatal, tehetséges Alessandro Bardi elé léptetik, aki emiatt búcsút is mond a banknak. Tornabuoni nővére férjének, Pie rónait (nem pedig Giovanninak) panaszkodik a panaszokról. „Vemacci kémkedik utánam, és elolvassa a leveleimet!” 1465-ben Vernacci is megundorodik a feltörekvőket felkaroló bankvezetéstől. Amikor Piero sógorát nevezi ki a római fiók élére, leköszön. Giovanni Tornabuoninak nem volt különleges tehetsége. Makacs volt, érzékeny és öntelt, de családtagként ő is megjelent Benozzo Gozzoli freskóján, a Háromkirályok kíséretében, a Medici-kápolna falán. Később ő maga is számos mesteri freskót rendelt meg: az elsőt Rómában 1477-ben, amikor Luca Pittitől kért felesége meghalt, majd visszatérése után a firenzei Santa Maria Novella templom számára. Ghirlandaio a korosodó Tornabuonit, rokonait és barátait kimondottan patriarchális pózokban festette meg. A freskók bibliai témái - mint például abban a jelenetben, mikor Az angyal megjelenik Zakariásnak diszkréten a háttérbe szorulnak, s a képeket a kortárs firenzei patríciusok szenátori ruharedői és fejdíszei uralják. A Keresztelő Szent János születése című jelenetben a központi

teret a Tornabuoni-család hölgytagjai foglalják el, s a biblia jelenetet teljesen kiszorítják, hogy elegendő helyük legyen közszemlére tenni a legújabb divat szerint készült ruháikat és a mindennapi viseletükből ismerős ékszereiket. A világi arrogancia elegáns paródiával tekint vissza Cosimo korai egyházi megrendeléseire, amikor a freskókon a megrendelő még csak védőszentjébe bújva merészkedett a képre. Míg a San Marco 1430-as években festett freskói résnyire tárták a szakrális zárt tér ajtaját a világi hatások előtt, a Santa Maria Novella Tornabuoni-kápolnájába berontott az itáliai patríciusok valósága, és a szakrálist behódolásra kényszerítette. Később a római Medici-bank igazgatójaként Giovanni egész életét a pápa udvarában tölti el, ahol a firenzei Tornabuoni-kápolna jeleneteihez hasonlóan a teológia háttérbe szorul a presztízs, hatalom és csillogás mögött.

Ghirlandaio Keresztelő Szent János születése (részlet a Santa Maria Novella templom Tornabuoni-kápolnájából). A Giovanni Tornabuoni előírásait követő festő láthatóan több figyelmet szentelt a 15. századi szemtanúk - a Tornabuoni-család hölgytagjai - élethű portréira, mint a bibliai jelenetre. A két fehér fejkendős hölgy közül az idősebb Lucrezia Tornabuoni, Lorenzo édesanyja.

Minél világiasabbá vált az egyház, annál kevésbé volt vonzó a Tornabuoni-féle bankárok számára. A pápai bürokrácia elburjánzott (ötszáz hivatalnok helyett már kétezren nyüzsögtek), és drága volt a nepotizmust fenntartani. És a háborúkat ne is említsük! Az 1460-as évektől a Medici-bank többet kölcsönzött a Kúriának, mint amennyit a tizedekből beszedett. Hamarosan kibontakozóban volt a klasszikus dráma végső felvonása: az eladósodott ügyfél hatalmi pozícióból utasítja vissza a bankot, amely már annyira belesüppedt az adósságok ingoványába, hogy képtelen a hajánál fogva kihúzni magát. A Medici-palota kápolnájának Gozzoli-freskóján egy másik híres személy is megjelenik a három király kíséretében. Francesco Sassettit 1453-ban nevezték ki a bank általános igazgatóhelyettesévé, amikor Giovanni di Cosimo egyáltalán nem tudta súlyát latba venni a vállalkozás élén. Tornabuonihoz hasonlóan Sassetti is egy gazdag tizenöt éves lányt vett el feleségül, amikor a férfi már a harmincas éveiben járt. Tornabuonit követte abban is, hogy Ghirlandaióval festette meg magát (Lorenzo de’ Medici mellett pózolva) a Szentháromságtemplomban lévő családi kápolnájuk falán. Miért is e visszatérő motívumok a Mediciek körében? Ha a Mediciek házassággal, neveléssel és művészetpártolással akartak az arisztokraták közé emelkedni, szűkebb környezetük is úgy gondolta, hogy jelentősebbnek kell mutatkozniuk. A bank szervezetében olyan változás következett be, amely felgyorsította e folyamatot. Korábban, ha a bank szerződéses alkalmazottjai meghaltak, a szerződés elvesztette hatályát. A boldog békeidőkben, 1443 és 1455 között, a Medici-vállalat ügyvivője, Giovanni Benci írta alá az összes bankfiók szerződését. Halála után valamennyi szerződést újra kellett volna írni. E körülmények között azonban feladták a holdingrendszerre épülő bankfelépítést. Egyetlen levél vagy beszámoló sem indokolja e döntést. Ettől kezdve a bankfiókok

tőkéje a családtagok és a helyi üzlettársak személyes tulajdona lett. Ez azt jelentette, hogy a bank ügyvezető igazgatóját - ha éppen nem Medici volt, márpedig ezután soha nem fogja Medici betölteni ezt a pozíciót - a holdingban való részesülése révén semmiféle személyes vagy anyagi érdek nem fűzte a független bankfiókokhoz. Francesco Sassetti a bank szinte teljes hátralévő idejében, 1458 és 1490 között a bank élén állt, de csak az avignoni és a genfi fiókban volt egy kis részesedése. Őfelőle akár csődbe is mehetett volna a többi bankfiók. Irányításának három évtizedében a legtöbb be is fuccsolt. Méghozzá tragikus mélyrepüléssel. Közben azonban Sassetti egyre gazdagabb lett. 1462-re - házát, birtokait, ékszereit és más értékeit nem számítva - 45 000 forintos vagyont halmozott fel. Mindenét a bank alapozta meg. Négy évvel később, miközben a bank veszteségét továbbra sem tudta feltartóztatni, vagyona 97 000 forintra rúgott, amiből már saját bankot is alapíthatott. Pénzének nagy része a Medici-bank bizalmi betétei közt pihent „a celesztinusok konventje” vagy „egy firenzei barát” neve alatt. Mostanra már az is bebizonyosodott, hogy a nemesi törekvésekhez a tanulás hátszelet ad, ezért Sassetti egy óriási könyvtár építésébe fogott. Minden könyv belsejében egy ex libris hirdette tulajdonosa mottóját és hatalmát: „A mon pouvoir” (hatalmamat hirdesse). Sassetti azonban soha nem tarthatta kezében a Medici-bank távoli fiókjainak döntéseit, melyeket neki kellett volna összehangolnia. Engedékenységének oka részben az volt, hogy a holdingrendszer megszüntetése után nem érzett személyes kényszert arra, hogy közös nevezőre hozza a fiókok politikáját. A helyzetet elmérgesítette, hogy az egymástól függetlenné váló fiókok igazgatói versenyre keltek a Mediciek és Sassetti nagyzolásával. „Legtöbbjük azt teszi, amihez kedve van panaszkodott Sassetti –, semmire sincsenek tekintettel, és már semmi sem korlátozhatja őket.” Márpedig a legtöbb vezető hihetetlenül nagy hiteleket nyújtott olyan embereknek, akiknek

társaságára oly hőn áhítoztak: királyokat, hercegeket, grófokat, arisztokratákat és kardinálisokat kenyereztek le. Történetünkben ismét a Portinari-testvéreké lesz egy időre a főszerep. Cosimo saját otthonába vette a firenzei fiók 1431-ben elhunyt vezetőjének-üzlettársának árván maradt gyerekeit, Pigellát, Acceritót és Tommasót. Apjuk halálakor a legidősebb Piero öccsével, Giovanni di Cosimóval volt egyidős. De míg a Medici-fiúk a humanista szemléletű oktatás gyöngyszemein, Cicerón és Caesaron pallérozták elméjüket, Pigello Portinari már tizenhárom éves korában elhagyta a Medici-házat, hogy előbb a római, majd a velencei bankfióknál álljon az üzlet szolgálatába. 1452-ben áthelyezik az új milánói fiók vezetésébe, s rögtön magába szívja a hercegség arisztokrata levegőjét. Francesco Sforza több romos házat is Cosimo bankjának rendelkezésére bocsát. Cosimo előveszi Michelozzót, aki pompás épületegyüttest varázsol a házakból. Pigello Portinari igazgatósága első éveit a palota belső díszítésével, faliszőnyegek megrendelésével és művészek megbízásaival tölti el. A bank pénzforgalma magától is lebonyolódott: a tőke nagy része a herceg kölcsöneire ment rá, melyet a helyi adók egy részének beszedésével kompenzáltak. A kölcsönöket olyan magas kamatra folyósították, hogy Pigello más Medicibankokból is át tudott csábítani tőkét, hogy tovább finanszírozhassa a hercegi család fényűzését. Milánó úgy itta fel a pénzt, hogy közben a város nem lett gazdagabb. A rongyrázásnak szigorú határideje volt. Amikor közeledett a kölcsön visszafizetése, a bank fedezetként a Sforzák - nagyrészt kölcsönökből vásárolt - ékszereit vette át, majd azokat Velencében helyezte biztonságba, nehogy a milánói hatóságok váratlanul rátegyék a kezüket. A tőke értelmetlen körforgása semerre nem mozdította a bankot, de Pigello legalább becsületes volt. 1464-ben azonban szakított a Medici-bank gyakorlatával, és helyettesként maga mellé vette Acceritót. Cosimo mindig is óvakodott az ilyenfajta

érdekszövetségektől. Pigello halálakor, 1468-ban, Accerito mélységesen felháborodott, amikor Piero egy firenzei alkalmazottat küldött ki, hogy átvizsgálja a milánói fiók számadáskönyveit. Accerito megtagadta a betekintést. A bank ontotta a hiteleket, és oktalanul költekezett. Nemsokára meghalt Francesco Sforza, és súlyos adósságokat hagyott maga után. „Accerito napról napra felfuvalkodottabb lesz” panaszolta Francesco Nori, a soros elszámoló. „Kedves Pigello bátyámat már el is felejtették” - írta Pierónak a harmadik Portinari-fiú Bruges-ből. „Méltatlan, ahogy állandóan körülötte koslatnak az ellenőrök.” A családi kötelékre való célozgatás hatásos volt. Piero visszakozott, és a milánói fiók vezetését Acceritónak adta, alti a hercegi családnak juttatott végeláthatatlan kölcsöneivel egyre többet veszített, mígnem a bank 1478-ban bezárta kapuit.

EZZEL PÁRHUZAMOSAN MÁS FIRENZEI BANKOK is elindultak a lejtőn. Az 1420-as években még hetvenkét bank működött, 1470-ben már csalt harminchárom. Csalt az 1460-as évelt közepén mintegy fél tucat társaság ment csődbe, amikor Piero bekérte a tartozásokat. A bukások hátterében kétségkívül egyrészt a lohadó kereskedelem állt, amelynek leírásával még tartoznak a történészek, de a folyamatban nagy szerepet játszottak a hercegi tartozások is. Valami azonban azt súgja, hogy a felszíni változásokat a firenzeiek bankkal szemben megváltozó attitűdjeik idézték elő. Elszállt a pénzváltás mesterségét körbelengő régi tisztelet és alázat. A bankárcsaládok hozzászoktak vagyonukhoz, és más izgalmas kitörési lehetőségeket kerestek. E folyamat egyik emblematikus alakja Tommaso Portinari. Míg Cosimo gondolatai élénken szövögették a kontinentális kereskedelmi hálót - tervezett, spekulált, építgette a maga birodalmát - Piero szegény feje belenyilallt a háló rángásaiba,

amikor apja halálakor az egész konszern közepébe csöppent. Piero szerepe abban állt, hogy fogadta a rossz híreket, és valamit lépett utánuk. A legtöbbet Tommaso Portinari szállította Bruges-ből. Tommaso hároméves korában került a Medici-házba, s 1445ben tizenhat évesen lépett szolgálatba a bruges-i bankfiókban. Két év múlva összeomlik Venturi és Davanzati vállalkozása Barcelonában, s a válság elfújja helyéről Tommaso unokabátyját, Bernardo Portinarit, aki a bruges-i fiókot megalapította. Amint láttuk, az 1447. évi válság a banknak a kontinentális háromszög-kereskedelmet kísérő kamatos pénzváltásból származó jövedelmeit érintette. Tommaso a Medici-palota műremekei közt nőtt fel, gyermekkora politikusok, követek és firenzei államférfialt között nyughatatlan örvénylett; a fiú a túlzásokra lett fogékony. „Ne pereskedj annyit a bíróságokon!” - figyelmeztette Piero az akkor még csak hivatalnoki beosztásban álló Tommasót. „Ki terjeszthette el rólam ezt az aljas rágalmat?” - vág vissza Tommaso. Azt állította, hogy a hercegnek akart egy első firenzei selyemszállítmányt elintézni. „Küldenél egy segítőt?” próbálkozik higgadtan, de egyelőre nem kapja meg. A herceg Burgundia fejedelme volt, mely nagyjából a mai Franciaország keleti részét foglalta magába, s egészen a LaManche-ig húzódott. Calais-nál angol területekkel volt határos, de a tengerparton északkelet felé övé volt a mai belga partvidék. A burgundi hercegek időnként beavatkoztak a Százéves háborúba, többnyire az angolokat támogatták hagyományos riválisaikkal, a franciákkal szemben. Tommaso a bank felhatalmazása nélkül az ifjú burgundi régens - később herceg –, Merész Károly tanácsadójává avanzsálta magát. A „merész” jelző helyett talán még találóbb lenne az „elhamarkodott”. Egy ilyen hercegnek szüksége is volt higgadt tanácsadókra, de kitől szerezhetne pénzt? Tommasót tárt karokkal fogadták tanácsadóként, mivel képes és hajlandó is

volt kölcsönt adni. Természetesen nem a sajátját, hanem a Medici-bankét. Amint Giovanni Tornabuoni leveleivel rágalomhadjáratot indított a római fiók igazgatója, Leonardo Vemacci ellen, Tommaso is elkezdte lejáratni főnökét, Agnolo Tanit. „Megbízhatatlan - írja Pierónak –, az ügyfelek gyűlölik.” Tani és Vemacci régi vágású bankárok voltak: óvatosak, csavaros eszűek, de főleg rátermettek, mert ők még saját erejükből járták ki sikereiket. „Lemondok, ha visszajön” fenyegetőzött Tommaso, amikor Tani rövid időre Firenzébe utazott. 1465-ben járunk. Miután Pierót sok más gond is nyomasztotta, engedett Tommasónak, és a fiú átvehette a bankfiók vezetését. Éltkor már a római és milánói fiókokat is olyan emberek vezették, akik bizonyos előjogokat és kiváltságokat kértek számon a Mediciektől. E nemzedék képviselői nem szívesen tekintették magukat a bank mesterembereinek. 1470-ben Lionetto di Benedetto d’Antonio de’ Rossi megkapta az egykor virágzó genfi fiók igazgatói posztját, mely Európa legnagyobb vásáraival együtt Lyonba költözött át. Lionetto kevéssel ezelőtt vette feleségül Piero törvénytelen lányát, Mariát, és így sógorságba került Lorenzo il Magnificóval. Négy fiókigazgató, akik bebetonozták magukat a pozícióba… Igazgatói székéből szertenézve, Tommaso Portinari úgy ítéli meg, ő sem élhet bátyja milánói rezidenciájánál szerényebb épületben. Bruges leglátványosabb épülete, a Bladelin-palota 7000 rajnai forintba kerül. „Távol áll tőlem a fényűzés és a hivalkodás!” - tiltakozik egy Pierónak írt levelében. Tommaso unja a banki rutint, és lelkiismeret-furdalás nélkül belerohan a nagy üzletbe, hogy véget vessen az összes többi üzleti kalandocskának. A Jan Van Eyck által halhatatlanná tett Giovanni Arnolfini szedte be az angol Calais-ból Németalföldre tartó, szekéren vagy öszvérháton szállított áruk utáni kereskedelmi vámot. A vámot a tengerpart egy kisvárosában, Graveline-ban gyűjtötte be. Miután Tommaso tárgyalt a

burgundi herceggel, a szerződést átírják a Medici-bank javára, évi 16 000 frank fejében. Merész Károly éppen betiltotta az angol készszövetek behozatalát. Tommaso arra számít, hogy a tilalom megnöveli a nyersgyapjú-behozatalt, melyekre magasabb vámokat fognak kiszabni. Nem veszíthet a szerződésen. De az angolok bosszút állnak: ők maguk akarják a gyapjút feldolgozni, nem lehet ilyen könnyen keresztülnézni rajtuk. 1471 nyarára a gravelines-i kereskedelemből alig folydogál valami. A burgundi herceg két gályát építtet az örökké fenyegető török ellen meghirdetett keresztes hadjáratra. II. Pius az adriai partvidéken hiába várja, hogy testet öltsön a keresztes had. A pápa meghal, a hadjárat terve kútba esik. Mindez 1464-ben történt. A burgundi hercegnek két jól felszerelt, felesleges hadihajója van készenlétben. El tudná adni ezeket, Tommaso tanácsos? Csakhogy a halódó kereskedelemben nincsenek jelentkezők. Tommaso nagy szívességet tesz Károlynak, és Medici-pénzből megveszi a gályákat a Medici-banknak. A burgundi lobogó alatt folytathatják a hajók a kereskedést (a herceg elpirul hiúságában), így Pisában a kirakodáskor nem kell vámot fizetniük. De ez a második fehér elefánt. Eljött 1469, amikor meg kellett hosszabbítani Portinari ötéves szerződését. Piero - betegsége utolsó szakaszában - egy szokatlan záradékot illeszt bele az amúgy konvencionális szerződés szövegébe: Kerülni kell a burgundi herceggel vagy más urakkal és hercegekkel való kereskedést… mivel nagyobb a veszélye, mint amekkora haszonnal kecsegtet, és sok kereskedő bukott már bele ebbe… Óvakodj tehát ettől és más hasonló vállalkozástól, mert mi a tulajdonunkban lévő anyagi javakat, hiteleket és hírnevet akarjuk megtartani, nem pedig nagy kockázatokat vállalva meggazdagodni.

El se hinnénk, hogy a kereskedelmi bölcsesség e szavai egy olyan embertől származnak, aki fia sorsát a nemzetközi arisztokráciához készült hozzákötni, és aki maga is pazarul költött politikai célokra. De Tommaso esetében Piero nem bízik az új stratégiában. Piero egyik lábával még a régi világban áll, másikat már az újban vetette meg. Saját lábán kel át a gázlón. Nem így az ifjú Lorenzo, aki nem sokkal apja halála után büszkén vallja meg a bruges-i kulcsszerepét változatlanul őrző Agnolo Taninak, hogy „semmit sem tud erről”. Mármint a banki szakmáról. Tommaso Portinari lovon tette meg az utat Bruges-ből Firenzébe, hogy aláírja szerződését. És hogy közben megházasodjon. Amikor visszatért Bruges-be, úgy érezte, elnézést kell kérnie Pierótól, hogy útjának második célját elhallgatta előle. De miért kellett az esküvőről hallgatnia? Egyszerűen azért, mert a Mediciek növekvő befolyásukat már nemcsak a saját esküvőik elrendezésére használták fel, hanem klienseik útjait is ők egyengették. A szokást Cosimo vezette be, Piero folytatta, és Lorenzo tökélyre fejlesztette. A Mediciek felfelé házasodtak az arisztokráciával, a nemesi családok pedig lefelé a nagypolgársággal. E tudatos házasságpolitikával előbbutóbb egy rés támadt volna a rendszeren. A társadalmat a Mediciek köré, a Mediciekért és - főleg - a Mediciek alá szervezték. Tommaso szárnyaik alatt nőtt fel, és most a saját szárnyait próbálgatta, ahogy a Mediciek is igyekeztek Lorenzo Orsini-mátkája révén a firenzei ketrecből kitörni. De Piero megmenekült Tommaso utolsó kicsinyes cselszövésétől: Portinari levele már nem találta életben a címzettet. Tommaso negyvenéves volt, menyasszonya, Maria di Francesco di Bandini Baroncelli a tizenötödikben járt. A büszke férj Hans Memlinggel festtette meg portréját, amelyen egy jól nevelt ifjú a flamand előkelők csúcsos sapkájában jelenik meg, nyaklánca pedig annyira szemet szúr, hogy annak idején a firenzei éjszakai járőrölt biztosan letépték volna róla. A

bankigazgatók mintha egy előre megírt szerepet játszanának el: feltűnően hasonlítanak a Tornabuoni-, Sassetti- és Portinaripályák sémáira. Az első Portinari-gyermekek megszületése után Ugo van der Goes bizarr és szépséges Pásztorok imádásán a család apraja-nagyja a festményen térdepel. Firenzében felháborodás övezi a kép oltárként való felállítását. Az új szerződés szigorú diktátuma ellenére tovább csörgedeznek a hitelek a burgundi hercegnek. 1473-ban még mindig a tengereken futottak a Medici-bank gályái, mikor a gravelines-i kikötő közelében kalózok támadták meg őket. A San Giorgio megmenekült, de a San Matteót elfogták, legénységének tizenhárom tagját megölték, a szállítmányát pedig - a Medicibank nagy veszteségére - lefoglalták. Az áruk közt volt Memling Utolsó ítélete, melyet Tommaso volt főnöke, Agnolo Tani rendelt meg a mestertől. Firenze helyett a kalózok Danzig felé hajóztak tovább, s a festményt még ma is e városban (Gdansk) őrzik.

A BANK FALÁN AZ UTOLSÓ ÍTÉLET nélkül is megjelent a baljós szavakat író kéz. 1467-ben Tanit Londonba küldték, hogy visszafogja az angol királynak, IV. Edwardnak számolatlanul kifizetett kölcsönöket. Az 1460-as évek közepét nyomasztó pénzügyi válság idején Pierónak elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy Firenze folyamatos nyersgyapjú utánpótlást kapjon, hogy fenntartsa az általános foglalkoztatást, és ezáltal kifogja a szelet az elégedetlenkedők vitorlájából, mert mozgalmuk csak a Medici-ellenzéket erősítette volna. De a politikai helyzet alakulása nem szolgált jó hírekkel a bank számára. Az angliai nyersgyapjú exportjának engedélyéért a londoni bankfióknak egyre több terhes ígérettel kellett lekenyereznie a királyt. „Nagyon is tisztában vagyok küldetésem céljával - írja Tani Pierónak, miután átnézte a helyi bank számadását –, feltámasztani a halottakat; semmivel sem kevesebb.” Már ekkor a fejében járt a Memling-megrendelés terve? „De ha te és

Tommaso azt teszitek, amit mondok, akkor Isten kegyelmével talán…” Azonban senki sem Tani utasításainak megfelelően járt el. A római Giovanni Tornabuoni nem egyezett bele, hogy angol készszövetet fogadjon el fizetségbe a londoni fiók adósságainak rendezésére. Később hirtelen elfogja a pánik, hogy pénzét soha nem fogja viszontlátni, fejvesztve Firenzébe rohan, és lefoglal egy nagy rakomány szövetet, melyet Tani a bruges-i adósságok rendezésére küldött Londonból (amelyet aztán, adósságainak részleges kifizetésére, továbbküldött Firenzébe azokon a hírhedt burgundi gályákon). Tornabuoni jogtalanul foglalja le az árut, amely növekvő lavinaként fog ide-oda görögni a bank elszámolási tételeiben. Francesco Sassettinek, a Medici-bank általános igazgatójának közbe kellett volna lépnie, de Tornabuoni Fényes Lorenzo nagybátyja volt. Egyik oldalon a dinasztia, a másikon egy egyszerű, túlzottan lelkiismeretes bankügynök. A londoni bank már több mint 40 000 forinttal tartozott a rómainak. II. Pál pápa farkasétvággyal habzsolta a kölcsönöket, ami a résztulajdonos Tornabuoni paranoiáját csalt foltozta. A pápai hitelkövetelések iramát csak úgy lehetett volna bírni, ha Róma időben megkapja az észalti bankfiókok által beszedett pápai adókat. Londonban viszont már napnál is világosabb volt Taninak, hogy a fiókot csak úgy mentheti meg, ha a hitelekért cserébe elfogadja a kész gyapjúszövetet, az egyetlen fizetőeszközt, amit az angolok adni tudnak, és meggyőzi az összes többi Medicibankfiókot, hogy adják el Európa piacain. „Könyörgök, küldjetek 3000 forintot ezért a gyapjúszállítmányért!” - esedezett Sassettinek. De Sassetti semmit nem fizetett előre. Megfontolt tanácsokkal látta el kirendelt ügynökeit. „Segítség kell, nem tanács - fortyogott Tani, alti most már egyenesen Lorenzo de’ Medicinek címezte levelét. - A királyság alattvalóinak negyede ügyvéd, jó tanácsból nincs hiány… Mielőtt megérkeztem volna, mindenki azt papolta nekem, hogy valami csodával mentsem

meg a bankot, most meg mindenki hallgat.” 1468-ban Edward király nővére, Margit, Burgundia hercegének harmadik felesége lett. Tani kapott a soha vissza nem térő alkalmon, és 6000 forint értékű firenzei selymet adott el az uralkodónak. Nagy üzlet! Csakhogy ahhoz, hogy el tudja adni a selymet, újabb kölcsönt kellett felvennie. Ha egy bankár be akarta hajtani követeléseit, fenn kellett tartania a látszatot, hogy még többet tudna hitelezni. Végül csak a milánói bank könyörületessége miatt nem bukott meg Tani missziója: a londoni kölcsönökért cserébe elfogadták az angol gyapjúszövetet, s a londoni fiók tovább vegetálhatott még egy ideig. 1469 tavaszán az őszülő banki alkalmazott úgy látta, eljött az ideje bosszújának. Lóra pattant, és alig várta, hogy a Mediciek szemébe vághassa a bank önpusztító stratégiáját: ha a bankfiókokat nem fogják össze egy erősebb központi irányítás alatt, az egész rendszer pillanatokon belül összeomlik. Alighogy Tani elhagyta Angliát, kiújult a Rózsák háborúja, amelynek egy korábbi fordulata 1461-ben hatalomra juttatta IV Edwardot. 1470 októberében az események visszaperegtek: IV Edward lehullt trónjáról, s vele együtt veszett a Mediciek pénze. A bankra ismét nagy ínség köszöntött. Edward azonban Németalföldre menekült, újjászervezte hadseregét, és 1471 májusában visszatért Angliába, hogy trónját visszaszerezze. De a Medicieket már a sikere sem húzhatta ki a csávából. Edward csak tetemes kölcsönökkel tudta feltámasztani seregét és visszaszerezni trónját, a kölcsönök visszafizetése a valószínűtlen messzeségbe tolódott ki; másrészt Barnet és Tewkesbury harcmezején Edward győzelmi éneke számos elbukott Mediciadós feje felett zengett. A szervezetet az igazgató Sassetti két hibája is gyengítette: nemcsak hogy képtelen volt feladni az arisztokráciával kokettáló hajlamait, hanem szinte már betegesen kerülte a konfliktusokat - olyannyira, hogy senkit sem volt képes elbocsátani. Mennyivel nyugalmasabb is volt megbújni a kényelemben, a kellemben és

a bensőséges kapcsolatokban. Visszatérve Tanihoz: amikor a hatékony alkalmazott visszájára fordította a bank lecsúszását, Sassetti nem kapott észbe, hogy leváltsa a londoni fiókvezetőt, Gherardo Canigianit, akinek nemtörődömsége miatt tette ki magát Tani a zuhanásnak az idegek kötéltáncán. Azt gondolnánk, mindenki megtanulta egy életre, hogy őrültség egy bank teljes tőkéjét kifolyatni az uralkodó hiteleire, aki nem csalt hogy hitelképesnek nem mondható, de trónja is annyira ingatag, hogy egy polgárháború bármikor ledöntheti. Amikor tehát Edward visszatérése után Canigiani megnyittatta a londoni fiók hitelcsapjait, a Merész Károlynak hitelező Portinarihoz hasonlóan bizonyára ő is tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem az alkalmazója érdekeiben jár el. Amikor már nem csak fejétől bűzlött a londoni fiók, a Medici-bank 1472-ben feladta e kirendeltségét, és menesztette Canigianit, alti máris ugrott IV Edward elébe, hogy angol alattvalói státuszt kérjen. Elvett egy gazdag nemeshölgyet, s a király segítségével - buckhinghamshire-i birtokokkal és címerrel - igazi angol gentleman lett belőle. A hagyományos firenzei iskola képviselői - Agnolo Tani, Leonardo Vernacci és Francesco Nori (alti Milánóban próbált betekinteni Accerito Portinari elszámolásaiba) - komoly és körültekintő bankárok voltak, akiknek figyelmét semmi sem terelhette el az egyetlen lényeges mutatóról, a végelszámolásról. Az új nemzedék azonban mintha csak azért játszott volna bankosdit, hogy királyok és királynék közelébe férkőzzön. Canigiani vagy Tommaso Portinari könnyen beletörődtek volna a Medici-üzlet halálába, ha veszteségüket kárpótolta volna az uralkodók, a művészetek és a fényűzés világában való újjászületésük. Tani, a bruges-i fiók egyik legfőbb résztulajdonosa alig hitt a fülének, amikor megtudta, hogy felettese, Tommaso Portinari a londoni fiók felszámolásakor átvállalta a londoni adósságokat. Mi vitte rá erre az őrültségre? Csak egy válasz lehetséges: hogy az angliai adós, IV Edward

király közelében maradhasson, aki katonai szövetségre lépett burgundi sógorával. Franciaország megszállásának tervét szövögették, amibe 1475-ben bele is fogtak. A MEDICIEK TÖRTÉNETÉBEN VAN EGY pillanat, egy írásos dokumentum, mely nem maradhat ki egyetlen történelemkönyvből sem. Piero halálának estéjén, 1469. december 2-án mintegy hétszáz polgár gyűlt össze a Szent Antal-kolostorban, és határozatot hoztak, hogy meg kell őrizni a Medici-család „hírét és nagyságát”. „Ezen azt értik - írta a ferrarai követ urához címzett beszámolójában hogy a kormányzás titkos dolgai Lorenzóra szállnak, mint ahogy annak idején az ő édesapja örökölte meg azokat.” Másnap a legelőkelőbb polgárokból álló követség érkezett a Medicipalotába, hogy közölje a huszonegy éves Lorenzóval a híreket. S most következik a híres idézet Lorenzo rövid memoárjából: Bár én, Lorenzo, nagyon fiatal voltam még - huszadik évemet töltöttem be - a kormányzat és a város legfőbb emberei ellátogattak házunkba, hogy osztozzanak gyászunkban, és hogy rávegyenek engem, viseljem gondját a városnak és a kormányzatnak, mint ahogy nagyapám és apám tették. Tekintve fiatal koromat és a feladattal járó nagy felelősséget és kockázatot, vonakodva fogadtam el a kérést, és csak azért, hogy megvédjem barátainkat és vagyonunkat, mert Firenzében könnyen rosszra fordulhat a gazdagok sorsa, ha nem ők kormányoznak. A történelemkönyvek ezután állást foglalnak. A frakciók közti villongás a 15. századi Firenze gyakran kiújuló betegsége volt. Ötszáz évvel később még a történészeket is sokszor megfertőzi e ragályos kór. A rágalmazók arra hívják fel a figyelmet, hogy Piero halála előtt két nappal Lorenzo levélben kérte Milánó

hercegét, Galeazzo Sforzát, hogy katonáival adjon nyomatékot Lorenzo örökségének. Szó sincs tehát vonakodásról. Lorenzo védelmezői viszont azt emelik ki, hogy a befutott költő érdeke nem kötődött kizárólag a kormányhoz. Sok későbbi versében szólal majd meg a hatalom és felelősség börtönéből való szabadulni vágyás. A vita hevében elsikkad az imént idézett feljegyzés talán legizgalmasabb részlete: a memoár szavai úgy csengenek, mintha azt több évtized távlatából írta volna meg a már sokkal tapasztaltabb és bölcsebb Medici, pedig Lorenzo csak huszonnégy éves volt. Már uralmának elején belehelyezte magát későbbi tapasztalt énjébe; egy új személyiséget kovácsolt magának - és a történészeknek. „Úgy viselkedik, mint egy öregember” - állapította meg helyeslően Firenze milánói követe 1469-ben, amikor Lorenzo még csak húszéves volt. Piero fiának már kora kamaszkorában diplomáciai utakon kellett részt vennie apja oldalán. A hatalom és az antikvitás vezető nagyságait óriási tisztelettel övező humanista neveltetés eredményét Cosimo nem láthatta előre. Határtalan magabiztosságával, különleges helyzetének tudatával és az elébe állított minták bőségével Lorenzo hitelesen alakította szerepét. Ő maga nem volt herceg, de az uralkodót kellett alakítania. A nézőtéren sok felnőtt ámult játékán.

„PLATÓN NÉLKÜL AZ EMBER NEM LEHET JÓ állampolgár, sem jó keresztény” - állapította meg egy nap Lorenzo de’ Medici. Mire véljük e kijelentését? Bár nagyapja, Cosimo soha nem ragadtatta volna magát ilyen véleményre, mi az oka, hogy élete utolsó éveiben olyannyira a platóni gondolatok megszállottja lett? A görög filozófia felfedezése és újjáélesztése kis fáziskéséssel követte a rómait. Ennek fő oka a nyelv volt. A 15. század

közepéig nem voltjellemző a görög oktatása. De az ógörög Platónt még latin fordításában és a nagy humanisták - mint például a Cosimo köréhez tartozó Leonardo Bruni - előadásában sem vették komolyan. Bruni is úgy vélekedett, hogy a filozófuskirályokról szóló platóni fantáziálásokkal nem lehet mit kezdeni. Platón hierarchikus univerzumképét - amely az élettelen anyagtól a legfelül lévő ideákig mindent magába foglal - már a kereszténység is kidolgozta, s különböző változatait széles körben elterjesztette. Zavaros elméletnek tűnt. A középkori skolasztika és keresztény misztika világából friss levegőre kilépő humanisták egy világosan áttekinthető világi bölcsességre, a történészek és politikai kommentátorok - Cicero és Livius - ismereteire vágytak. Marsilio Ficino Cosimo pártfogását - azaz házát és fizetését élvezve, az 1460-as években Platón összes művét lefordította latinra. A teljes kánon tehát először jelent meg olyan formában, melyet a nyugat-európai közönség is el tudott olvasni. A később egyházi pályára lépő Ficino személyes észrevételeivel rögtön egy új, keresztény platonista értelmezés útjára állította fordításait: „az emberi lélek - írja - »a természet középpontja«, a platóni valóság hierarchiái közti kapocs”. A szeretet és értelem révén az emberi lélek természetes módon a földi és anyagi felől a hierarchiákon felfelé haladva az isteni, tökéletes örökkévalóság tiszta fénye felé törekszik. November 7-e, Platón születésnapja kiváló alkalmat teremtett, hogy Firenze legnagyobb elméi a careggi Medici-villában összegyűljenek, és az emberi lélek felfelé törekvésével hozzák kapcsolatba a társadalmi felemelkedés programján gondolkodó Medicieket. Nemcsak a trubadúrköltészet nyert új értelmet (melyben a szerelmes lelke a földi szerelemtől az égi felé fordul), hanem a nevelés, a kifinomultság és a szellemi teljesítmény is, melyek mind a lélek isteni tökéletesség felé emelkedését segítik. Bizonyos világi tevékenységek is a szent végcél elérését szolgálják, legalábbis elindítják az emberi lelket

a hosszú úton. A kereszténységen kívül semmi jó nincs (e szemlélet veszélyes hozománya az volt, hogy azt feltételezte, ösztönösen tudjuk, mi a jó). Platón gondolatainak értelmében most már nincs szükség arra, hogy a költészet és a képzőművészetek szigorúan a keresztény témakörből merítsék tárgyukat, mivel a szépség közel áll az istenihez, és az emberi lélek természetesen vágyódik arra, hogy részesüljön belőle. A platonizmus új, optimista feléledésében az ember szabadon kísérletezhet a szintén isteni eredetű kreativitással, bár csak kevesen tökéletesednek benne. De ha megvalósul, az alapvetően jó. Még ma is sokan úgy gondolkodnak, hogy a művészet szükségszerűen a jó oldalon van, és nem kérdezik, hogy melyik bank szponzorálta. A Medici-megrendelésre dolgozó Botticelli ugyanazt a modellt megfesthette Madonnának és Vénusznak. Ruhákba is öltöztetheti a Múzsát, de ruhátlanul is ábrázolhatja. A Cosimo megrendeléseinek hátterében álló bűnbánat már a múlt biztos távolába került. Művész és patrónus boldogan veheti tudomásul, hogy a művészet mindig szent. Kicsit mélyebbre kell ásnunk, hogy kimondjuk azt is, amit az új filozófiai rendszer csalt sugalmazott, amit tudatosan soha nem fogalmaztak meg az új gondolat hívei: az egyén felemelkedése, kifinomult, művelt és műértő arisztokratává alakulása többé nem ördögi merénylet a középkori statikus világkép ellen; nem Isten elleni lázadás, ha valaki kilép a neki rendelt helyéről (mint ahogy még 1433-ban vádolták Cosimót). Ellenkezőleg, a feltörekvést éppen az Isten utáni vágyakozás táplálta. E gondolatban Lorenzo is megnyugodott. Ez inspirálta drága és lenyűgöző művészeti megrendeléseit, többnyire olyan világi munkákat, amelyek szemkápráztatóak voltak, és politikailag is kapóra jöttek. A patronáló vezető, aki költészetével maga is ragyogó szépséget teremt, nem lehet rossz vezető. Az olyan vezető, aki Botticelli-kaliberű művészektől rendeli meg a városi ceremóniák zászlóit és a karnevál díszleteit, az utókor szemében is megállja majd a

helyét. A jó polgárnak és a jó kereszténynek platonistának kell lennie, mert csak a platonista vallja és vállalja fel a szép iránti vágyódást, s azon túl a közélet esztétizálását. De a platonizmustól hidegen hagyva, a firenzei filiszteus kispolgár ismét nekiállt forintjait és picciolóit rakosgatni, és érdektelen megjegyzésekkel kísérte a politikai haszonlesést. Ezzel meg is ragadtuk a firenzeieket lázba hozó gondolatok hátulütőjét: semmit nem mondtak a pénzről és a dolgok értékéről. Az új gondolatrendszer új ellentmondásokat szült. Cosimo dilemmája még az volt, hogy hogyan tudná lelkét a Mennybe juttatni, miközben valószínűleg bűnös manővereivel vagyonokat halmozott fel a Földön. Most viszont a vagyon minden korábbinál fontosabb - hogyan is lehetne máskülönben megszerezni a legjobb művészeket, a legjobb tanítókat, Platón fordításait, nem is beszélve a filozófus születésnapja alkalmából szervezett pazar ünnepségről –, ugyanakkor a pénzszerzés hagyományos módja a platóni hierarchia legalsó fokán, az alantas, földi dolgok szintjén helyezkedik el, ami csak leráznivaló kolonc egy nemesebb lélek számára. Ilyen megközelítésben az elszámolás csínja-bínja vagy az uzsora tényét leplező bonyolult banki eljárások már hidegen hagyják a bankárokat. Cosimo éjszakákon át törte fejét a trükkökön; olyannyira a hivatásának élt, hogy „akkor is bankár lett volna, ha egy pálcával is lehetett volna pénzt varázsolni”. Most a művelt ember bármilyen varázspálcát meglegyintett volna, hogy a jó bevétel gondja többé ne nyomassza: akár úgy, hogy a legnagyobb kamatra ad kölcsönt a milánói hercegnek, vagy hogy megszerzi a kereskedelmi vámok beszedésének engedélyét Gravelines-ban, vagy - szélsőséges esetben, mint ahogy a Medici-bank tette - a timsóügyből egy állandó aranybányára akar szert tenni. Mi volt ez a bizonyos „timsóügy”? „Az egészről a Szentlélek jut eszembe - írta Lorenzo nevelője, Gentile Becchi –, egyáltalán nem értem.” Paradox módon a keresztény platonista világkép

egyik szélsőségét - az anyagot és az isteni lényeget - sem tudta bevenni a valahol félúton elhelyezkedő emberi elme. Mindenesetre Lorenzo egy hétköznapi anyag segítségével, a bőrök és szövetek kezelésére használt timsóval akart pénzügyi problémáival leszámolni, melynek során már az isteni szerepeket próbálgatva sodródott élete legmeghatározóbb drámáiba.

6. A „fényes hanyatlás” Lorenzo - három nővére után az első fiú - diadalmenettel jött a világra. Beláthatatlan lehetőségek vártak rá, melyeknek puszta megismerése is bizonytalansággal töltötte el. Még dajkáját is könyörgő levelekkel ostromolták. Megdöbbentően csúnya volt, de a csábításra nevelték. Ötéves korában francia kisfiúnak öltözve kellett az Anjou-házi János herceget fogadnia. Lapos kis orra rontotta az összképet. Tízéves korában verseket szavalt az otthonukba látogató Galeazzo Maria Sforzának és II. Pius pápának. Kiugró álla alsó ajkát a felső fölé nyomta. Hegedülni és lantozni tanult. Megülte a lovat, és karján biztosan tartotta a sólymot. Szaglását korán elvesztette, az élményt verseinek virágtengerével és méheivel kárpótolta. Szerelmes verseket írt. Tizenhat éves korában a csinos Lucrezia Donatiban szerelem ébred göröngyös homloka és bozontos szemöldöke iránt. Durva és fülsértően magas hangja költeményeinek lágy harmóniájában oldódik fel: „A zsenge kor Szerelem apródja”. Lorenzo Petrarca, Dante és Ovidius nyomdokában lépkedett. Bájos komolysággal mondja el fájdalmát: „Mily kegyetlen volt az első seb!” Az ifjú Lucreziát másnak ígérték. Kőfaragók, földművelők, festők és költők írtak neki szívességért könyörögve. Lorenzo pedig apjánál közbenjárt érdekükben. „Remélem, fáradozásomért tisztelni fogsz” - írja a Medici-örökös, miközben köszvényes apja már csak kétszobányira van tőle. Az emberek aggodalmára stílusgyakorlatokkal felel. A kor legnagyobb gondolkodói előtt felcseperedő ifjú a filozófia vigasztalásairól és a jó kormányzat természetéről elmélkedik. „Későn jön haza - panaszolta egyik nevelője a szülőknek írt levelében –, udvarol a lányoknak, és

megtréfálja az embereket.” Alighogy elmúlt tízéves, apja oldalán diplomáciai utakon vett részt. Visszataszító külsejének és bántó hangjának sokkja után szellemének rendkívüli élénkségével váltott ki elismerést. A milánói bankpalotában rendezett bálon találkozott a herceg lányával, Ippolota Sforzával, kinek sorsát a nápolyi királyéval készültek összekötni. A két kamasz levelezett egymással, az irodalomról elmélkedtek, később Ippolita kétezer dukátot kért kölcsön: „Saját becsületemre fogadom, hogy visszafizetem.” 1466-ban, tizenhét éves korában Rómába küldték, hogy aláírjon néhány - timsószállítással - kapcsolatos érdektelen szerződést. Ezzel a szignóval írja be magát az üzlet világába. Szerencsére Francesco Sforza halála miatt drámai diplomáciai küldetés kerekedik az útból. Meg kell győznie a pápát, hogy biztosítani kell a herceg fiának örökösödését Milánóban. Sforza trónbitorló volt, de Sforza a Mediciek szövetségese. Előtte azonban Lorenzónak még a messzi Nápolyban is ki kell szimatolnia, hogy Ferrante király fejéből nem pattant-e ki egy másfajta elképzelés Milánó sorsának ügyében. Épp időben érkezik vissza, hogy részt vegyen az apja által megrendezett Medici-ellenes összeesküvés - Pitti, Acciaiuoli, Dietisalvi és Soderini - teátrális leleplezésében, amelynek egyik drámai mellékepizódjában Lorenzo lóháton és felfegyverkezve tűnik fel a Városháza terét felügyelő milánói csapatok között. Megjelenése egyszerre koreografálja a csábítást és a kényszert. Firenzének szeretnie kell őt. A gesztust művészien tálalja. A fiatalember leszáll a lováról, és egyenlő félként beleolvad a priorok vörös köpenyes csoportjába, amint felolvassák a balia teljhatalomra szóló megbízását, mire a fegyveresek árnyékában álló emberek lemondanak köztársasági jogaikról.

Lorenzo de’ Medici Verrocchiónak tulajdonított mellszobra. Adonis adományától megfosztva, az ifjúnak más eszközökkel kellett a csábítás és kecsegtetés művészetét megtanulnia. Költeményei a 15. századi olasz líra gyöngyszemei.

A művészi alkat mélyén mindig ott van a csábítás és el-hitetés kettőssége. A tömegnek meg kell hajolnia előttem - kardom előtt. Lorenzo két szerepe - a költő és a politikus - nagyszerűen egyesül. A hivatal betöltéséhez előírt korhatárt messze alulmúlva, Lorenzo is kap egy helyet a baliában, mely korlátlan uralmával visszateszi a várost a féltő Medici-kezekbe. Gyaníthatnánk, hogy nem a timsó járt Lorenzo eszében, amikor a firenzei piazzán először lépett az emberek elé. De a kelmefestésre használt anyag mindenütt a levegőben volt. Timsóval tisztították és zsírtalanították az Angliából behozott nyersgyapjút. A téren mindenki gyapjúruhát hordott. Timsót használtak a priorok karmazsinköpenyeinek megfestésére, és ugyanezzel az alumíniumszulfáttal kezelték a nyergek bőrét. Három évvel később, 1469-ben, amikor Lorenzo az arisztokrata Clarice Orsinival való esküvőjét a firenzei Santa Groce előtt rendezett látványos lovagi tornával ünnepelte meg - az asszony távollétében –, a timsó ismét fontos szerephez jutott. A Mediciek ebből a fehér morzsalékos anyagból állták a tízezer forintot, amibe az ünnep került. A lovagi torna a gyöngyök és bársonyruhák seregszemléje volt. Lorenzo azzal a zászlóval vonult be, amelyet felesége távollétében egykori barátnője, Lucrezia Donati adott át neki. A zászlón egy hölgy babérkoszorúval koronázta költőjét. Majd mivel Lucrezia volt a lovagi torna királynője, természetesen ő és nem a távoli feleség - helyezte az ezüstsisakot lovagja fejére, miután a házigazda család elrendezte, hogy fiuk legyen a győztes. Lorenzo 1466-ban egy olyan szerződést írt alá, amellyel családja kaparintotta meg a timsókereskedés monopóliumát a kereszténység egész területén. Lorenzo egyetlen írása sem utal arra, hogy felmérte volna e szerződés hosszú távú előnyeit. Most leginkább az számított, hogy Lucrezia is megházasodott, és férje külföldi üzleti úton tartózkodott. Pletykák röppentek fel. Eközben Clarice, a férjezett szűz azt írta Rómából, hogy már a lovagi torna gondolata is heves fejfájást okozott neki. Mivel

családja nem ismerte a katonaéletet, és a firenzei szerelemről sem lehettek pontos elképzeléseik, megbocsáthatjuk a menyasszonynak, hogy nem ismerte fel a veszély igazi forrását. „Csupa bujaság és érzékiség” - olvashatjuk Guicciardini jellemzésében. „Vénusz misztériumainak csodás tudója” - teszi hozzá Machiavelli. Lorenzo kitartóan csüngött Múzsáján, Lucrezián.

A KÁNONJOG A MONOPÓLIUMOKAT ugyanúgy elítélte, mint az uzsorát. Ezek is természetellenesek voltak. Isten a teremtett világ kincseit az egész emberiségre ruházta, nem pedig néhány kiválasztottra. A szabadság korlátozása és az árak mesterséges felsrófolása is a lopás egy neme volt. A feloldozáshoz az egyház e kérdésben sem követelt kevesebbet, mint az uzsora esetében: a jogtalanul megszerzett javakat teljesen vissza kell szolgáltatni, bár nehéz belátni, hogy pontosan mekkora haszon származik a néhány évre megváltott monopóliumból, s szinte a lehetetlenséggel határos eldönteni, hogy kinek is kell e javakat visszaadni. Az egyház monopólium-fogalma nem csak azt a speciális esetet takarta, amikor egy kereskedőtársaság kizárólagos eladási vagy felvásárlási joggal rendelkezett egy termék felett. A munkások érdekvédelmi szövetségei is monopóliumnak minősültek, méghozzá a legveszedelmesebbnek. E mozgalmak ugyanis korlátozták a munka szabadságát és a munkaadók azon jogát, hogy annyi munkást alkalmazzanak és olyan hosszú időre, ahogy nekik tetszik. A „szakszervezet” tehát szintén a természet rendje ellen való volt. Firenzében például a gyapjúmunkások összes spontán szerveződő együttműködését azonnal szétzúzták. A példás fegyelem ellenére 1466-ban II. Pál pápa bejelentette, hogy az egyház a Mediciekkel közösen monopolizálja az európai

timsóeladást. A korszakban a só és a vas után a timsó volt a harmadik legfontosabb ásványi termék. Erre épült az egész textilipar. De mivel indokolta az egyház saját törvényeinek eltiprását? A Szentatya nem maradt adós a magyarázattal: e nagyszabású kereskedelmi vállalkozás a törökök elleni keresztes hadjáratot fogja fedezni. A monopólium nemcsak törvényes, hanem egyenesen Istennek tetsző döntés lett. A kívánatos cél szentesítette az amúgy bűnös és elítélendő eszközt. Az egyház veszélyes precedenst teremtett. Lássuk a timsópiac néhány paraméterét! Az Európában eladott timsóból évente kicsit több mint 300 000 forint folyt be; ez az összeg tízszerese annak, amivel az angol uralkodó tartozott a Medicieknek. Az alumínium-szulfátnak csak jelentéktelen hányadát bányászták a kereszténység területén, legfontosabb lelőhelye a Nápolyi-öböl északnyugati bejáratánál fekvő Ischia szigete volt. De az itt bányászott só minősége annyira silány volt, hogy néhány észak-európai ország kitiltotta piacáról, mert az anyag durvaságával többet ártott a gyapjúnak, amit pedig finomítania kellett volna. Ezért a legtöbb timsót az Égei-tenger keleti partvidékéről, az Izmiri-öbölből hajózták be, amely a törökök - tehát a muszlimok - fennhatósága alatt állt. A legtöbb Európán kívüli bányát a genovaiak tárták fel, ők felügyelték a timsóbehozatalt, ők fizették meg az adókat és vámokat a törököknek, amivel közvetve pénzelték a KeletEurópa felé meginduló török expanziót. 1460-ban Giovanni da Gastro olasz kereskedő, akinek édesapja Pius pápa közeli barátja volt és a kisázsiai hitelezők szorongatásai elől a pápai udvarba menekült, nagy mennyiségű és kiváló minőségű timsókészletekét fedezett fel Tolfa hegyeiben, Rómától északkeletre. Pius azonnal felmérte a felfedezés jelentőségét, és egyházi területnek nyilvánította a kietlen vidéket. Gastro tárná fel és finomítaná a timsót, az egyház pedig forgalmazná, s így jelentős bevételekhez jutna, míg hitetlen ellenfeleiket még jelentősebb bevételektől

fosztanák meg. Pius tervéhez azonban hitel és megbízható kereskedelmi tapasztalatok kellettek. 1466-ban Pius utóda, II. Pál elhatározta, hogy szerződést köt a Medici-bankkal, akik rendelkezésére bocsátották európai kereskedelmi hálózatukat. Ezzel egy időben Pál azt is bejelentette, hogy egyházi átokkal sújt minden olyan kereskedőt, aki a töröktől szerezné be a timsót. Azért, ami a pápától is beszerezhető, ne menj az ellenséghez! A pápai vállalkozás lelombozta a velenceieket, akik nemrég vették át a genovaiaktól az izmiri bányák felügyeletét. 1470-ben a pápa egy termelői kartellel erősítette meg monopóliumjogát, mely egy szerződésbe tömörítette az ischiai bányák tulajdonosait és a nápolyi királyt, akinek a tulajdonosok kereskedelmi vámokat fizettek. A megállapodás értelmében az európai piacra termelt timsót az egyház ellenőrzi, méghozzá úgy, hogy az árakat olyan magasan tartják, amennyire csak lehet, amolyan 15. századi OPEG-stratégiával. Alig egy évvel a szerződéskötés után a pápa és a Mediciek máris kibújtak a kötelem alól. Hamar belátták, hogy az ischiai timsó soha nem lesz veszélyes rivális, mivel a gyapjúmanufaktúrák a sokkal jobb minőségű tolfai timsót keresték. Első ránézésre e cselszövés a Medicieket saját maguk ligájába vonta be. Övék volt most már a korszak egyik legfontosabb termékének kizárólagos árusítási joga. E jogukat a pápa az egyházi átok Damoklész kardjával biztosította be. Rómában Giovanni Tornabuoni úgy látta, hogy a bank minden problémája megoldódott. Ilyen álomüzletre vágyna mindenki: egy olyan szerződés, mely megszünteti a bankkal járó kockázatokat, és még a pénz kellemetlen szagát is elnyomja. Giovanni és Tommaso Portinari több időt fordíthat könyvtárak építésére, festmények megrendelésére, királyi udvarokban való lebzselésre és - általában véve - Medici-mestereik megtévesztő imitálására. De sajnos a dolgok másképp alakultak. A legnagyobb

timsófelvevő országok piacait, az angol, burgundi és velencei kereskedőket már egyáltalán nem hatotta meg a pápai kiközösítéssel való fenyegetés. Nehezen ment le a torkukon, hogy az, amit egész életükben tiszta lelkiismerettel űztek, hirtelen halálos bűn lett. Helyi teológusoknak adták ki a feladatot, hogy érveljenek a pápai monopólium ellen. Egy bűn mint például a monopólium - minden körülmények közt bűn, vélték az egyházjogászok, még akkor is, ha annak nyereségéből a pápa valóban a magyar királyt támogatja a törökök elleni harcban. Bruges-ben Tommaso Portinari unos-untalan azt hajtogatta Károly hercegnek, térden állva könyörögve, hogy országában ő is érvényesítse a timsó monopóliumát, és csali a Medici-banktól vásároljon. Miután még a nyereség egy részét is felajánlották, a herceg belement az alkuba. Döntése elhamarkodott voltával azonban a herceg is szembesült, amikor a felkelések előtti vészjósló csend és titkos szervezkedés jeleit látta mindenhol. Általános felháborodás tört ki a kereskedők beszállítók és felvásárlók körében. Az egész gyapjúkereskedelem került végveszélybe. Végül a herceg visszakozott, Bruges újra fogadta a török timsót. Amikor az egyeduralmat élvező kereskedők megtervezték az ischiai és tolfai bányáit termelési ütemét, elképzeléseiket arra alapozták, hogy az egész piacot egyedül uralhatják. Az európai igényeket csak néhány éves késéssel akarták volna kielégíteni. Az egyházi átok réme egy pillanatra megdermesztette a velencei és genovai utánpótlást, de nem sokat vártak, hogy felocsúdjanak, mire az itáliai és török bányák egyszerre kezdték ontani a sót az európai piacokra. Így a monopolistáit még a régi árakat sem tudták szinten tartani. A bruges-i és londoni nagybani felvásárlók ligákba tömörültek, hogy együttesen nagyobb súllyal képviseljék érdekeiket. A timsóeladásból származó pápai haszon lassan felére csökkent, ami drasztikusan megnyirbálta a magyar király török elleni védekezésére folydogáló utánpótlást.

A timsóüzlet egy újabb csapással gyengítette a Medici-bankot, mivel a kereskedelmi bevételek és a készpénz mozgatásának kényes egyensúlya már eddig is nagyon ingadozott. A monopólium révén egy újabb termék lépett be a délről északi irányba folyó kereskedelmi láncba, amelynek ellentételeként a bruges-i és a londoni fiókoknak sok készpénzt kellett volna beszedni és Itáliába küldeni. Miért is nem a cotswoldsi dombok közt fedezték fel a timsóbányákat, hogy valami pótolni tudja a gyér angol gyapjúutánpótlást? Milyen kényelmes lett volna! Ráadásul a Medici-bank a monopóliumjogért cserébe oktalanul megígérte, hogy még a termék kihajózása és eladása előtt kifizeti a kibányászott ásványok után járó pápai részesedést. Tekintve a bruges-i és londoni bankfiókok - Giovanni Benci 1455-ben bekövetkező halála óta csak tovább mérgesedő ellentétét, nem volt nehéz előre látni a timsó monopóliumából származó nehézségeket. Bruges és London most sem siette el a készpénzek visszaáramoltatását. S mint mindig, Tornabuoni most is elvesztette türelmét Rómában, s arra gyanakodott, hogy Bruges és London hercegi kölcsönökre herdálja el a monopólium hasznát. A római fiók egy megbízottat küldött északra, hogy nyomozzon a pénz után. Aztán a pápa is kiküldte saját tárgyalóit, hogy puhítsa a burgundi herceget. Tommaso Portinari semmit nem gyűlölt jobban, mint a bizalmatlan felügyelőket. „Pápai besúgók! - háborgott egyik levelében Lorenzo de’ Medicinek. - Ha én nem tudom meggyőzni a herceget, mit érhetne el egy püspök?!” Ahogy telik az idő, romlik a helyzet. Elsüllyed az egyik firenzei gálya, szállítmánya megsemmisül. A következő csapás: egy velencei és egy genovai gálya egyszerre fut be Bruges-be, mindkettő fedélzetén török timsó. A bruges-i kikötőben ekkor már három évre elegendő timsókészletet raktároznak. Az újabb szállítmány hatására lezuhannak az árak. A timsó-kereskedelem valóságos rémálommá válik. Bárcsak a bank érvényt szerezhetne monopóliumának, minden rendbe jönne. De

rengeteg a kiadás a szállításra és tárolásra, s alig folyik be valami kis bevétel. 1475. március 18-án Tornabuoni helyzetjelentése tiszta vizet önt a pohárba: a bank a termelők, a pápai részhaszon és a gályák megfizetése után még veszít is a timsón. E nehézségekhez megfelelő aláfestést adott Volterra.

LORENZO NEOPLATONISTA VÍZIÓI a múlt két maradványa ellen hirdettek hadjáratot: fátylat kellett borítani a családi vagyon eredetére, és le kellett számolni a hatalmat kisajátító, régi rezsimmel. Úgy tetszett, hogy bármily körültekintően állítottak is össze egy baliát, egy idő után a legelkötelezettebb Medici-hívekből is előtört a köztársasági érzés. Az emberek saját szabadságvágyuk szolgái. Amikor Lorenzo apja nyomdokaiba lépett, a signoriát kilenc accoppiatore sorsolta ki, akiket évente választott meg a Százak Tanácsa, az a Medicipárti balia, melyet az 1458-ban összehívott parlament állandósított. De a tanács megfeledkezett eredeti küldetéséről. Ha Lorenzo azt akarta, hogy a tanácstagok ne szavazzanak ellene, személyesen kellett megjelennie az üléseken. De ez bosszantotta őt. „Arra jutottam, hogy úgy kell viselkednem, mint a nagyapám tette - mondta a milánói nagykövetnek nem sokkal apja halála után –, azaz amennyire csak lehet, tartani kell magunkat az előírásokhoz, amennyire lehetséges, az alkotmány keretein belül.” De hogyan lehet a demokratikus kereteken belül maradni, ha valaki arra törekszik, hogy hatalmát állandósítsa? Lorenzo első lépésével túlment nagyapja hatáskörén. 1471 végén a signoriát még mindig a kilenc accoppiatore sorsolta, de ezentúl a sorsolókat júliusban, évente egyszer, kilenc elődjük és a hivatalban lévő signoria együttesen választja meg. A hatalmat így kézről kézre adták körbe. Hogy kárpótolják a Százak Tanácsának hatalomcsorbítását - hiszen már nem ők rendelkeztek az accoppiatorék kinevezéséről –, ők

szentesíthették a törvényjavaslatokat, s így feleslegessé vált a Nép és a Közösség Tanácsa. A Mediciek szinte elejétől a végéig ellenőrzik a kormányzat kinevezését. De azért az alkotmányosság látszatát is fenntartják: a tanácsok egybegyűlnek és szavaznak; a signoria megválasztását megszakítás nélkül jegyzik az évkönyvek, mintha még bármi meglepetést hozhatna az előre elrendezett sorsolás végeredménye. De e díszletdemokrácia kellékeit rögtön leselejtezik, amikor a Volterra mellett felfedezett timsóbányák veszélybe sodorják a Mediciek monopóliumát és politikai tekintélyét. Volterra egy kis város, Firenzétől körülbelül harminc kilométerre délnyugatra. A 15. században a firenzeiek fennhatósága alatt állt, hódítóinak adót fizetett, de megtarthatta saját városi önkormányzatát. Mindenkit lázba hozott a timsóbányák híre, de gyorsan jött a fricska is: a bányászati engedélyt egy firenzei hátterű vállalkozás kapta meg. A Medicibank mindenáron monopóliumába akarta hajtani az új lelőhelyet. A volterrai kormányzatban többségben voltak a firenzei konzorcium elleni erők, s a város kisajátította a bányát. Firenze fegyveres beavatkozással próbálta észhez téríteni a volterraiakat. 1471 júniusában járunk. Lorenzo az apja halála óta eltelt tizennyolc hónapban alig nyugodott. Az 1466-os összeesküvők pratói felkelését le kellett verni. A hatalom elleni összeesküvést kivégzésekkel kellett megtorolni. 1470-ben megszületett első gyermeke, Lucrezia, első fia és egyben örököse 1471 februárjában jött világra. Clarice beletanult szerepébe. Márciusban Milánó hercege, Galeazzo Sforza zavarba ejtően népes kísérettel érkezett Lorenzo palotájába. A háziak nehezen tudtak napirendre térni afelett, hogy hercegi vendégük a böjtben is húst kívánt fogyasztani. Isten lehajította haragjának villámát: leégett a Szentlélek-templom. A megrettent firenzeiek néhány szigorú luxusellenes törvénnyel próbálták az Urat

kiengesztelni. Lorenzo, feleségének áldott állapota ellenére is küldözgette szerelmes szonettjeit Lucrezia Donatinak, ezzel párhuzamosan pedig egy több mint nyolcszáz soros szatírán, a Lakomán dolgozott, melyben firenzei filozófusok és egyháziak cserélnek eszmét a bor mámorában. Maróan csipkelődő. Lorenzo minden bizonnyal több időt fordított szatírája csiszolgatására, mint a velencei vagy nápolyi bankfiókok újraindítására. Miközben a volterrai válság kiéleződött, II. Pál pápa 1471 júliusában elhunyt Rómában, s Lorenzónak le kellett ruccannia, hogy részt vegyen IV Sixtus pápa koronázásán. Gondoljunk csak bele, mekkora próbatétel lehetett egy huszonkét éves fiatalembernek a politikára odafigyelni, miközben a bank, gyermekei és a költészet nehezedett a vállára. Emlékirataiban Lorenzo így ír római útjáról: „Nagy tisztelet övezett, Sixtus pápa Augustus és Agrippa ókori márvány mellszobrát ajándékozta nekem, és egy kalcedonnal, ékkövekkel és medálokkal kirakásos kelyhet.” Lorenzo 1473-ban lejegyzett emlékeiből furcsa módon kifelejti uralmának legfontosabb eseményét, Volterra kifosztását. Semmi oka nem volt e tettével büszkélkedni. Zsákutcába jutott a várost vezető párt és a bányakonzorcium közti tárgyalás, folyt a huzavona, a volterraiak Lorenzóhoz fordulnak döntésért. Lorenzo - magához hűen - a konzorcium javára dönt, amelynek tagjai közt két előkelő, Medici-párti volterrai foglal helyet. Az ellenpárt fellázad, feldúlja a várost, és megöli a két volterrai Medici-pártfogoltat, majd kikiáltják függetlenségüket. Az eseményeket látva azonban Lorenzo idős tanácsadója, Tommaso Soderini szerint nincs szükség fegyveres beavatkozásra. Egy ilyen válságon türelemmel és tárgyalásokkal lehet felülkerekedni. Soderini, aki bátyja 1466-os puccsa után is lojális maradt a Mediciekhez, már hetven felé közeledett. A kormányzati rendszer doyenjét Lorenzo nagynénjéhez, Lucrezia Tornabuoni nővéréhez adtak férjül; okkal remélhette, hogy családi

kapcsolatai révén is befolyása alá vonhatja ifjú unokaöccsét. Lorenzo nemcsak a nyeregben szeretett volna ülni, hanem azt is akarta, hogy ezt mindenki észrevegye. Megsértették őt - egy Medicit, a római Orsinik rokonát, a milánói herceg házigazdáját! Megölték a barátait! Lorenzo zsoldosokat bérel, és Volterra ellen küldi őket. Egy hónapos ostrom után az ellenfél feladja a várost azzal a feltétellel, hogy megkímélik a bent lakók életét és tulajdonát. A városkapun belépve, a zsoldosok rabolni, fosztogatni és erőszakoskodni kezdenek. A háború törvénye, hogy a zsoldos hadsereg kifoszthatja a behódolt városokat. Ezt mindenki tudja. Mostantól a volterraiak Lorenzo engesztelhetetlen ellenségei lesznek. Lorenzo kétezer forinttal próbálja kiengesztelni vérfürdőbe torkolló döntését. Három évvel korábbi menyegzői lovagi tornájára több mint ötször ennyit fizetett. Még félig romokban a város, mikor bezárják a bányákat. Kiderül, hogy a timsó haszontalan, gyalázatos minőségű. Teljesen felesleges volt a kegyetlen erőszak.

„LORENZO LEGNAGYOBB HIBÁJA A GYANAKVÁS VOLT” írta 1509-ben Guicciardini. Egy új nemzedék első képviselőjeként, a neveltetésével, házasságával és pénzével felkapaszkodott új arisztokrata egész életében attól rettegett, hogy mások nem ismerik el felsőbbrendűségét, s ha be is hódolnak neki, csak azért teszik, hogy ellene törjenek. Reakciói egy sémára jártak: elhitette magával, hogy sarokba szorították vagy megtámadták (a kettő elvégre ugyanazt jelentette) , félelmében túlreagálta a helyzetet, s kiprovokálta azt az összeütközést, amelytől annyira rettegett. Így fojtotta vérbe a volterraiak tiltakozását. De ez még csak a kezdet volt. Sixtus pápa, aki római látogatásakor oly bőkezűen megajándékozta Lorenzót a kalcedonkehellyel, alti kitartott az

ifjú mellett volterrai ámokfutásában, sőt teljes bűnbocsánati búcsúban részesítette Lorenzót, édesanyját és bátyját, most nem messze a firenzei állam határától, a Pápai Állam északi részén, Gitta di Gastellóban próbálja tekintélyét visszaállítani és fennhatóságát elismertetni. A város ura - Sixtus szemében a hatalom bitorlója - Lorenzo egyik barátja, aki a veszélyben a Mediciek segítségét kéri. Lorenzo a pápai hadjáratot saját maga ellen irányuló támadásnak tekinti, s késedelem nélkül rohan barátja megsegítésére. Serege azonban egyáltalán nem ütőképes; a beavatkozással csak azt éri el, hogy elfordítja magától a bank legfontosabb szövetségesét. A kamaszkori diplomáciai utakon szerzett tapasztalatok ellenére Lorenzo még kiskorú a politikában. Sixtus pápa bejelenti, hogy unokaöccse, Girolamo Riario számára készül megvásárolni a Firenzétől északkeletre fekvő Imola városának hűbéruraságát. Sixtus mindent unokaöccseiért tesz. A vétel egyetlen akadálya 40 000 forint, melyet hitelből akar fedezni. Ki mást venne elő, mint saját bankárát? De Lorenzo úgy gondolja, hogy Imolának a firenzei érdekkörhöz kellene tartoznia, nem pedig a pápához. Földrajzi helyzete is a firenzei szövetségre predesztinálja. A bank nem adja meg a hitelt, sőt a pápa pénzügyeit intéző másik firenzei bankot is arra inti, hogy ne adja meg a kért összeget. A Pazzi-család régi, tekintélyes firenzei família - egy öreg nagybácsi és tucatnyi ifjú unokaöcs –, melynek nemzetközi bankvállalkozása hasonló alapokra épült, mint a Medicieké. Lorenzo figyelmeztetése az ellenkező hatást váltja ki. Kifizetik a pápát, sőt még le is járatják Lorenzót, mintha a Mediciek még mindig a legfőbb gazdasági riválisaik lennének, nem pedig Firenze urai. A Pazzik sokat kockáztatnak. Sértettségük már egy ideje gyülemlik. Úgy érzik, hogy Lorenzo nem adja meg a családjuknak kijáró tiszteletet. Az 1472. évi összeíráskor például megalázóan kevés Pazzi név került bele a bőrzsákokba. Most már viszont biztosak lehetnek benne, hogy egy se fog.

1474-ben Sixtus pápa Francesco Salviatit javasolja Firenze érsekének. De Salviati a Pazzik barátja. Lorenzo imolai ügyben tanúsított ellenségessége ellenére a pápa könnyen megpuhul a Medici-tiltakozás hatására, és Lorenzo sógorát, Rinaldo Orsinit nevezi ki. A pápa nagyvonalúságról tesz tanúságot. Aztán megüresedik Pisa érseksége is, s a pápa Salviatit ülteti bele anélkül, hogy kikérné Lorenzo véleményét. Közben a Medicibank könyvelésének felülvizsgálatát rendeli el. A bruges-i és londoni árak meredeken estek vissza, elmarad a beígért nyereség. Lorenzo húsába vág e sértés. „Felháborító becstelenség a könyveléseinket felügyeltetni! Családom évtizedek óta a pápát szolgálja!” És válaszlépésként Lorenzo megtagadja Salviatitól a Pisába való belépés jogát. Pisa Firenze alattvalója. „Velem kellett volna megtárgyalni” - zsörtölődik Lorenzo. A pápa kiközösítéssel fenyegetőzik, majd a Nápoly közelében lévő Sarno püspökségébe egy Pazzit helyez. „A nápolyi királyukkal eltelve ezek a Pazzi-rokonaim mindenhol keresztbe akarnak tenni nekem” - írja Lorenzo egy levelében, amelyben arra kéri Milánó hercegét, Galeazzo Sforzát, hogy vonassa vissza a pápával Salviati pisai érseki kinevezését. Lorenzo kénytelen rokonait látni a Pazzikban, mivel nővére, Bianca, a rivális egyik unokaöccséhez, Guglielmóhoz ment feleségül. De Lorenzo elveszti a „pisai csatát”. Az egyház túl erős ellenfél. Mikor Salviati végre beléphet a városba és elfoglalhatja érsekségét, a pápa nem hosszabbítja meg a Mediciek timsómonopóliumát, hanem a Pazzikkal köt új szerződést. Megint a bank issza meg a levét annak, hogy tulajdonosaikat pénzük révén a nagypolitikába repítette. Soha nem szűnik már ez a könyöklés? 1477-ben nem úgy tűnt. Az év márciusában vita támadt az egyik Pazzi-unokaöcs, Giovanni és feleségének unokatestvére, Beatrice Borromei között. A Borromei-család dúsgazdag volt. Beatrice apja halálát gyászolta. Mivel a lánynak egyetlen testvére sem volt, egyedüli

várományosa lett apja mesés örökségének, mely a rokoni szálak révén beépült volna a Pazzi-családba. De unokatestvére, Carlo, megvétózta az örökség sorsát. Lefoglalta a vagyon egy részét, s ahhoz ragaszkodott, hogy az egész őt illeti. Lorenzo a segítségére sietett - öccse, Giuliano, óva intette e lépéstől –, s elfogadtatott egy olyan törvényt, amely örökösödéskor az unokatestvéreket a lányok elé helyezi. A társadalmi szokásjogon tett hirtelen erőszak százak életét, lehetőségeit és kilátásait lehetetlenítette el. Bár többen tanácsolták, hogy vonja vissza döntését, Lorenzo fejjel ment a falnak, s így végül a Pazzik elestek a pénztől. „Giuliano állandóan azt panaszolta fel bátyjának - írja Machiavelli –, hogy ha túl sokat akarnak, a végén mind elveszíthetik.” Giuliano élete volt az egyik nagy veszteség. 1478 áprilisában a Pazzik mise közben lemészárolták a firenzei katedrálisban. Lorenzo megmenekült.

A 15. SZÁZADI HUMANIZMUS kedvező méltatásokat kapott. A megismerésre törekvő emberi elme elfordul a homályos metafizikától, és az igazán emberi felé fordul - ünnepelni kell egy ilyen fordulatot. De az „emberi” oly gazdag és változatos, hogy lehetetlen lenne a humanista törekvések minden megvalósulását egyértelműen helyeselni. Hacsak nem azt tekintjük a humanizmus egyik legvonzóbb eredményének, ami a mozgalom egyik legfelháborítóbb botrányköve volt: leszámolt a megelőző ezer év homályával, mintha a középkor egy lényegében embertelen korszak lett volna. Miért kellett a humanistáknak ilyen erőszakosan szakítani a múlttal? S miért ilyen fontos nekünk az ő elszántságuk? Marsilio Ficino, Cosimo de’ Medici protezséje csak keveset írt a sötétségről, ám annál többet a megvilágosodásról. Az 1470-es években, a Lorenzónál tizenhat évvel idősebb filozófus, egy sokkal megnyerőbb, vonzóbb együttműködést körvonalazott tanítványának, mint a tapasztalataiba beleőszülő Soderini:

kiváltságos tanítványát Ficino egy filozófiai atya szemével és gondoskodásával követte, szakítva a politikában érdekelt vagy ellenérdekelt tanácsadók vészidőkre tartogatott figyelmeztetéseivel. Ficino gondolkodásának legfőbb motívuma az egységre törekvés. Olvasottsága, fordítási tapasztalata és a római idők előtt keletkezett keleti szövegek ismerete jó érzékkel vezeti rá arra, amit megtalálni szeretne. Átlátja, hogy egyik kultúra hogyan rétegződött a másikra. A hegy, amelyet Dante megmászik Isteni színjátékában nem más, mint a görögök Olymposa, a szanszkrit Pradesha avagy „a legmagasabb mező”, a kaldeus Pardes, az arab Qaf-hegy, végső soron a mons Veneris (Vénusz dombjának) érzéki gyönyöre. A Ficino által fordított orphikus Naphimnusz nyilvánvalóan hatott Platón Államának barlangmetaforájára, amelyet szintén Ficino fordított le, és ugyanez visszacseng a későklasszikus Proclus Naphimnuszából (szintén Ficino fordítása), majd Szent Ágoston Solilocmiájának azon kijelentésében, miszerint Isten „a lélek napja”. Mondanunk sem kell, hogy ez utóbbit is Ficino fordította és kommentálta. Úgy tűnik, mintha az emberiség eleitől fogva ugyanazt a hitet vallotta volna, s élményeiket a különböző korok mesterei Zoroaster, Hermes Trismegistos, Orpheus, Pythagoras, Platón, Szent Pál és Szent Ágoston - csak más-más szavakkal fejezték ki. Ficino eklektikus humanizmusa eltörölte a válaszvonalakat, amellyel elhatárolta magát a korábbi keresztény érától, amely egyetlen hagyományra épült, egyetlen kánont szentesített, de az egész világot - talán túlságosan is nyomasztóan - a jó és gonosz, igaz és hamis, helyes és helytelen, Menny és Pokol térfelére hasította ketté. Ezért gondolták a humanisták, hogy a „közelmúltat” nem érdemes firtatni, minél előbb át kell lépni rajta. Hiszen ettől az időszaktól olyan tilalmakat örököltek, amelyek elzárták az utat az egzotikumtól, és megkötötték az egyén kezét abban, hogy mit olvasson, mit gondoljon. Mostantól viszont minden érv egy nyílt téren kerül terítékre, ahol

találkozik az ősi és az új, a Kelet és a Nyugat, és a kutató elme szabadon kísérletezhet vele. A humanizmus engedte fel annak a gondolatözönnek a zsilipjeit, amelynek áramában ma élünk. Ficino néhány meglátása nyitott kapukat döngetett Lorenzo gondolkodásában. A filozófus szinkretizmusának egyik közhelyes gondolata volt a parancsoló, szigorú atya szerepének rávetítése a fejedelemre, illetve politikai vezetőre. 1473-ban Maddalena lányának megszületésével Lorenzo már háromszoros apa volt. Az atya sokkal kedvesebben hangzik, mint a tyrannos (zsarnok). A komplex rendszerekre törekvő Ficino ügyelt arra, hogy a párhuzamokból senkit se hagyjon ki. Az atyákról és hercegekről való gondolatmenetét az isteni és művészi teremtés analógiájára fűzte: „A fiú az atya műve, és az ember semmit sem kedvel jobban, mint saját művét. Ezért szereti Isten az emberi természetet, és a szerzők könyveiket, a festők pedig a megfestett alakokat.” E gondolattól már csak egy lépés, hogy Lorenzo úgy tekintsen Firenzére, mint saját mesterművére, melyet kormányzása, házasságpolitikája és az elérhető festők, költők, szobrászok és építészek közötti tudatos válogatása tett olyanná, amilyen. Szerette, mivel az ő műve volt. E ponton már az se számított, ha a pénz kifelé áramlott Lorenzo erszényeiből a város felé, vagy ami még valószínűbb, a bank rovására és az államkincstár kárára a Medici-palotába épült be. Atya és fia egy erszényből élnek. De Ficino eklekticizmusa az elitista gondolkodástól sem állt távol. A világ mindig is olyan volt, amilyennek leírta, az emberi lélek mindig az isteni fény felé vágyott, de soha nem adatott meg mindenkinek, hogy e kozmikus rendszert megértse. A legtöbb ember tudatlan marad, és ez így helyénvaló. Ficino nem a népnyelvre, hanem latinra fordított. Csak a legműveltebbek férhetnek hozzá a tudáshoz. „A vallás misztériumai nem lennének misztériumok, ha nem maradnának rejtve” - írta Ficino egyik tanítványa, Pico della Mirandola. Találó észrevétel. A mélyebb igazságot „csak elkendőzve és költői leplezésekkel

lehet” felszínre hozni. Ez megmagyarázza a mítoszok összetett, gyakran ellentmondásos természetét, a Sandro Botticelli műhelyének festményein kavargó nimfáit és szatírok zavarba ejtő tömegét. Csak a felvilágosultak, a művészet éltetői és megrendelői juthattak a megértés közelébe. Ficino hatására megváltozott Lorenzo Lucrezia-szonettjeinek hangneme is. Elburjánoztak a talányos képek. A régi költemények nyilvánvaló érzéki vágyát - amit annak idején egyszerűen bűnnek nevezett - a költő most a miszticizmus ősi ködébe burkolja, s a szerelmi gerjedelem az igaz és szép utáni szomjazás metaforája lesz. De az áttételt nem lehetett mindig ilyen könnyen megvalósítani. Ahogy Lorenzo hatalma megszilárdult, egyre csak sokasodtak a „város titkolt dolgai”, sőt a titkok még kifürkészhetetlenebbek lettek. A hatalom urai egy titkos misztérium kiváltságos beavatottjainak szerepét osztották maguknak. A hatalom kultuszának papjai voltalt. Minél előbbre lapozunk a Lorenzo uralma alatt keletkezett kormányzati jegyzőkönyvekben, annál kevesebb hivatali döntésről találunk hivatalos bejegyzést. E korból csak néhány töredékes banki számadás maradt ránk. De Lorenzo költészete nem apadt ki, az avíttas szerelmi szonetteket felváltják a városi karneválokra költött obszcén versek, amelyekben harsogtak a sikamlós szójátékok. „0, szép hölgyeit, mesterségünk titka ennyi: ha szátok szopogatnivalóra vágyik, gondoljatok miránk elébb” - olvashatjuk a Pékek dalának utolsó sorában. Ennek hallatán a város céhlegényei bizseregtek a gyönyörtől - s valószínű, a pironkodó hölgyek is. Ficino platonizmusának egyik kulcsgondolata az volt, hogy a lélek dallal emeli magához az alsóbb lelkeket, mint ahogy Orpheus lantjával kiszabadította Eurydikéjét az Alvilágból. Nem az érvekkel kell megszólítani az embereltet, hanem olyan versekkel, mint Lorenzo Parasztdala. Lorenzo kiváló mestere lett a szemérmetlen csábításnak: „Nagyra megnőtt az uborka,

Felkúszik már a bokorba, Héja feszül, húsa ropog, Félrehajlít ágat-bogot. Két kezeddel nyúlj le érte, Tetejéről héját tépd le, Édes leve kigyöngyözik, 19

Szomjas földet megöntözi.”

A költő ezoterikus szonettjeivel a platóni ideált világába emelkedett, most pedig tenyeres-talpas firenzei közönségének meghódítására indult rímes malacságaival. Mindenki lángészt látott benne. Eszébe jutott-e még néha Cosimo nagyapja San Marcóban lévő magáncellája?

LORENZO HAMAROSAN FÉLREDOBTA infantilis játékait is, azaz a profán verseket, hogy gondolatait a „legfőbb jóra” összpontosíthassa - derül ki Ficino 1474-ben írt, optimista hangvételű leveléből. Lorenzo egy hosszú, fellengzős költeménybe fogott bele (A legfőbb jó), amely Ficino nézeteit foglalta össze. Szellemi erőfeszítéseit zavarta meg Francesco Salviati kinevezése, aminek kapcsán összezördült a pápával. Ficino Salviati jó barátja volt. E körülmény fölött nem lehetett átsiklani. Bár a jövendő érsek nem vallotta a platonista tanokat, az egyház összességében nem volt ellenséges az új, humanista eklekticizmussal szemben. Pietro Riario, Salviati barátja, és Sixtus egyik magas rangba emelt unokaöccse fényes ünnepséget adott, melyen az olimposzi istenekről szavaltak el egy verset, azokról az istenekről, akik visszautasították Jupiter meghívását, mivel a kardinálisok vacsoráján kellett sürögniük, és mitológiai jeleneteket ábrázoló tortákat felszolgálniuk. A hagyományok e szédítő keveredése kevés tiszteletet mutatott a múlt hierarchiái iránt - egy isten a kardinális szolgálatában! - s

legtöbbször akkor találkozunk velük, ha ideiglenesen fel akarták függeszteni a társadalmi konvenciókat. Sixtus előtt egyetlen pápa sem törekedett ennyire nyilvánvalóan arra, hogy saját családtagjait ültesse be a legmagasabb pozíciókba, nem válogatva világi vagy egyházi karrierek között. Mikor a pápa megbizonyosodott arról, hogy a hatalmi vetélkedésben Giuliano és Lorenzo életére törtek, ennek ellenére áldását adta a Pazzik Lorenzo eltávolítására szőtt összeesküvésére, amennyiben „vér nem folyik”. Hogy ki milyen konvenciókat dobott sutba, attól függött, hogy mi volt a társadalmi státusza, és milyen klasszikusokat olvasott. Míg Lorenzo, Ficino és társaik a vidéki Medici-villákban kellemesen sziesztáztak Szókratész és Alkibiadész társaságában, míg Giovanni Tornabuoni és Tommaso Portinari saját magukat tolták a bibliai jelenetek előterébe, addig egy Girolamo Logiati nevű fiatalember Sallustius olvasása közben a Kr.e. 63-ban történt Catilina-összeesküvésen töprengett. Az antik példa követőkre talált; 1476 decemberében a Szent István-napi misén Logiati és két cinkosa meggyilkolta Milánó hercegét, Galeazzo Maria Sforzát. S ha eddig kétségeink lettek volna, hogy történetünk már egy modern világban játszódik, pörgessük vissza e fordulat filmkockáit, és érdekes párhuzamra figyelhetünk fel: a legmerészebb tettek elkoptatott klisékbe és túlzásoktól csöpögő paródiákba torzulnak. Sforza gyűlöletes kényúr volt, nőket erőszakolt meg és férfiakat kínzott. De Milánó nem a köztársasági Róma volt, az egyszerű emberek pedig nem olvastak Sallustiust. Nem is mozdultak meg, hogy szabadságukat ünnepeljék. Inkább a cselszövők után eredtek; mindhármat elfogták és kivégezték. Ha a régi erények már csak a színpadon mutatkoznak, akkor egyetlen érték beszél: a pénz. Meg lehet számolni, meg lehet mérni, hozzá lehet kocogtatni a foghoz. Francesco Pazzi, a családi bank római képviseletének vezetője azon elmélkedett, hogy milyen könnyen meg lehet buktatni egy politikust. A

köztársasági értékeknek talán kicsivel több vonzereje van egy olyan államban, mint Firenze, akinek lakosai abban a kollektív dicsfényben fürösztötték magukat, hogy ők az ókori Róma örökösei. A római fiókvezető Pazzi, aki kis termete miatt mindenki Franceschinója (Francija) volt, hirtelen haragjáról és szerencsés kezéről vált híressé. A Mediciek már elvesztették legfőbb szövetségesüket, a pápát. Kiestek a nápolyi király piksziséből is. Elvesztettek minden olyan firenzeit, akik hittek a Nép és a Közösség Tanácsaiban. Mindez nem számított, csak az volt a fontos, hogy Pazzi ne térjen vissza a hatalomba. Ha megölték volna Lorenzót és Giulianót, akkor a szintén nehéz időket élő Pazzi-bank kapta volna a legnagyobb szeletet a Medici-vállalkozásból. A pénz tálcán kínálja a hatalmat. Franceschino bevonta terveibe Salviatit, Pisa érsekét, és Girolamo Riariót, a pápa egy másik unokaöccsét, aki végül megszerezte Imolát, és még nagybátyja életében egy hercegség alapjait szerette volna megvetni. Az összeesküvés bizton számolhatott a Pápai Állam és Nápoly katonai segítségével. Iacopo nagybácsi, a Pazzi-klán feje, aki nagy istenkáromló és szerencsejátékos volt - de kikezdhetetlen hírű –, vonakodott a leszámolástól. Nagy volt a tét, de az esély csekély. Sokáig kötötte az ebet a karóhoz, a merénylet ellen érvelt. Ám végül hagyta magát rábeszélni, hiszen a szerencse mindig Franceschino oldalán állt. A Pazzi-családból csak két fontos ember nem csatlakozott az összeesküvéshez. Lorenzo sógorát, Guglielmo Pazzit meg se környékezték, bizonytalan lenne, hogy melyik oldal iránti lojalitása kerekedne felül benne. A család esze, Renato Pazzi viszont erkölcsi aggályait hangoztatta: nincs szükség a gyilkolásra. A Medici-bankra közben rájárt a rúd. Lorenzo elpusztításának legbiztosabb eszköze, vallotta, ha pénzt adunk neki, és hagyjuk, hogy elherdálja. Az adósságai a végén majd legyűrik. Renato abban a hitben élt, hogy a nagy Medici uralmának szilárdságát a bank csillagzatának kedvezőtlen

konstellációja ki tudta kezdeni. A család még nem azonosult teljesen a firenzei állammal, még nem voltak abban a helyzetben, hogy adót gyűjthessenek saját adósságaik visszafizetésére. Mit tudhattak a Pazzik a Mediciek pénzügyi nehézségeiről? 1475-ben a bruges-i fiók pert vesztett Gherardo Canigiani, az egykori londoni fiókvezető ellen. Az ügyet széltében-hosszában kibeszélték. Tommaso Portinarit felháborította, hogy Canigiani a Medici-bank pénzéből lett angol gentleman. Felkérte, hogy a bank ügynökeként szállítson egy rakomány angol gyapjút Firenzébe. Ám amikor a rakomány már biztos távolba hajózott a tengeren, Portinari bejelentette, hogy nem hajlandó fizetni, mivel Canigiani legalább a szállítmány értékével tartozik a banknak. „Még egy török sem viselkedett volna így” - háborgott Canigiani, majd kihasználva TV. Edwardhoz fűződő kapcsolatait, bebörtönöztette a bank egy másik angliai ügynökét, végül a túszdrámával kizsarolta a pénzét. Edward 30 000 forinttal tartozott a banknak. Azzal is mindenki tisztában volt, hogy Galeazzo Sforza meggyilkolásával a hercegi család tartozásainak behajtása is jó időre elúszott. Galeazzo kiskorú örököst hagyott maga után, aki helyett a hercegi özvegy uralkodott. Lodovico pedig, Galeazzo nagyra törő öccse, a régensuralom halálos ellensége volt. Francesco Pazzi megérezte, hogy Lorenzo ebben a válsághelyzetben nem számíthatna Milánóra. 1477 januárjában egy másik értelmetlen halál - Merész Károly alig három héttel Galeazzo Sforza meggyilkolása után esett el a csatában - volt újabb súlyos csapás a Medici-banknak. Még ha Károly családja biztosítani is tudná magának a burgundi trónt, altkor sem szánnák el magukat adósságaik gyors kiegyenlítésére. A Pazzik bruges-i bankjának igazgatója, Pierantonio di Bandini Baroncelli, Tommaso Portinari fiatal feleségének, Maria di Bandini Baroncellinek volt közeli rokona. Külhonban ugyanabban az itáliai kolóniában éltek. Ha

Pierantonio előtt rejtve maradt ugyan, hogy például Tommaso százezres nagyságrendű tartozást próbál behajtani, bizonyára tudomása volt még elkeserítőbb dolgokról. A bosszú pillanatában végül Pierantonio egy másik közeli rokona, Bernardo di Bandini Baroncelli sújt majd le először halálos kardcsapással Giuliano de’ Medicire tizenöt hónappal a burgundi herceg halála után. Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a Medici-bankot Giuliano meggyilkolása mentette meg, és tartotta még - Lorenzo legrosszabb kormányzása ellenére is - tizennégy éven át életben. Girolamo Riario saját hadvezérét, Montesecco grófját bocsátotta Francesco Pazzi rendelkezésére. Elkezdődött az összeesküvés. Lorenzo azonban nem fogadta el római meghívásukat; mindenre gyanakodott. Hogyan lehetne saját fészkében eltenni láb alól? Gyorsan kell cselekedniük, mielőtt még valaki kiszivárogtatná az összeesküvést. 1478 áprilisában Firenzébe látogatott a tizenhét éves bíboros, Raffaele Riario, Imola uránalt unokaöccse, azaz Sixtus dédunokaöccse (tehát a nepotizmus elszakíthatatlan szálának folytatója). Kíséretében fegyvereseket lehetett volna küldeni. A Mediciek fiesolei villájukba hívták meg a gyerekkardinálist egy kis lakomára. Akár ott is le lehetne számolni velük. De Giuliano mégse vett részt az ebéden. Az összeesküvők beláttak, hogy nincs értelme az egyik Medici-testvért megölni, és a másikat futni hagyni. A halál menyegzője még egy hetet váratott magára, amikor a vendég a vasárnapi mise utánra kapott meghívást a firenzei Medici-palotába. A bíboros Lorenzo híres drágakőgyűjteményébe tekinthetett bele. Akármilyen vad gyűlölködéssel acsarogtak a rivális családok, a hivatalos meghívásokat nem szívesen mondták le. A nagy nap reggelén azonban valahogy kiderült, hogy Giuliano megint távol marad. A kétségbeesett összeesküvők most már nem tágítottak; a misén kell leszámolni az ellenséggel. De Montesecco grófja a fejét rázta: „Mégse a templomban kellene!” A templomban

túlságosan Isten szeme előtt van. Hogyan is hihette, hogy a Mindenható néha félrenéz? Monteseccónak kellett a gyilkosságot végrehajtani, mindannyiuk közül ő értett legjobban a gyilkolás mesterségéhez. Ő volt a kulcsember. Nagy volt a sietség, mivel a mise előtt még el kellett szaladni Giuliano házához, hogy rábeszéljék, jöjjön el a misére. Montesecco feladatát két papra bízták. Senki sem furcsállotta, hogy egy percig sem hezitáltak, elfogadják-e a megbízatást. Egyikük volterrai volt, és halálos gyűlölet forrongott benne Lorenzo ellen. Közben a várostól délre pápai csapatok gyülekeztek bevetésre készen, míg Francesco Salviati pisai érsek harminc perugiai fegyveresével elindult, hogy elfoglalja a Palazzo della Signoriát, a firenzei kormány székhelyét.

A FIRENZEI KÖZTÁRSASÁG egyik alapszabálya volt, hogy a két hónapra megválasztott nyolc priornak és a gonfalonierének hivatali idejükre be kellett költözniük a Városházába. Együtt ettek és aludtak. A tisztviselők szempontjából nyolchetes kormányzásuk nagyon is hosszúnak tűnt. E kényelmetlenséget a Mediciek csak ritkán vállalták. A szerencse úgy hozta, hogy a merénylet vasárnapján hivatalban lévő gonfaloniere, Cesare Petrucci ugyanaz az ember volt, aki Prato kapitányaként 1470ben derekasan levert egy fegyveres felkelést. Amikor Salviati audienciára jelentkezett hozzá, Petrucci pillanatok alatt felmérte az érsek gyanús viselkedését, és kíséretével együtt a Városházán tartóztatta. A templomban is minden kisiklott. A Medici-testvérek nagyon messze állnak egymástól. Az előre megbeszélt pillanatban Francesco Pazzi és Baroncelli Giulianót mészárolják le. Miért is nem Lorenzót osztották rájuk? Francesco kíméletlen kardcsapásaival még a saját lábán is sebet ejt, úgyhogy el se tud futni. Nagy a felfordulás a zsúfoltságig megtelt templomban, de Lorenzo kicsúszik a két pap kezéből. Francesco Nori, a firenzei

Medici-bank vezetője - annak idején az Accerito Portinari könyvelésének átvizsgálására kiküldendő biztos - útját állja a merénylőknek. Képzeljük csak el a banki alkalmazottat, amint életét kockáztatva védi főnökét. Baroncelli őt is leszúrja, de Lorenzo már biztonságban van a sekrestyében. A városkapuknál nem tűnnek fel a várva várt pápai csapatok. Iacopo nagybácsi a kétségbeesés határán lóra pattan, és „Szabadságot!” kiáltásokkal nyargalja körbe a város utcáit. A zavarodott tömeg nem ismeri fel a lehetőséget. Végül a közemberek Lorenzo zászlaja alá futnak, aki háza erkélyéről szól hozzájuk. Az emberek szemében ő a törvény és rend ura. Lorenzónak csak életben kellett maradnia, hogy diktatúrája megvalósulhasson. A kegyetlen bosszú nem késlekedik. Salviati érseket, Francesco Pazzit és a tucatnyi cinkosukat felakasztják, és kilógatják a Városházáról. Az összeesküvés néhány résztvevőjét a Városháza felsőbb emeleteiről lelökik. A holttesteket körbevonszolják az utcákon, a halottakat meggyalázzák. Csak Baroncelli menekül meg a megtorlástól. A fiatal Riario kardinálist börtönbe zárják; a pápa Firenze elleni támadását csak egy tússzal lehet elhárítani. A Pazzi-család férfitagjait Guglielmo kivételével - mind megölik vagy bebörtönzik. Gyermekeiknek meg kell változtatni családi nevüket, asszonyaik és özvegyeik nem házasodhatnak újra. A Pazzik európai befektetései a következő évek konfiskálásai során elenyésznek. A családnak írmagja se maradhat, nevüket, címerüket el kell pusztítani. De Lorenzo nyaka körül most szorul igazán a hurok. Sorsát a következő két év válsága alakítja. A bank bevételei panganak, testvérét és legfőbb üzletfeleit megölték, s most még a pápa is kiátkozza őt és párthíveit. Sixtus egész Európát „telíti leveleivel”, melyekben rágalomhadjáratot indít Lorenzo ellen. Az előkészítő hadművelet után a Pápai Állam és Nápoly háborút indít Firenze ellen. „Lorenzo az egyetlen ellenfelünk” - szól a háborús propaganda, amely a firenzeieket uruk ellen akarja

mozgósítani. De az ilyen manipulációk ritkán válnak be. Egy összeesküvés pedig már megbukott Firenze szívében. Ha Lorenzo nem is volt egy született bankár, a propagandaháborúban keresve sem lehetett volna nála nagyobb tehetséget találni egész Itáliában. Bizalmas és meggyőző leveleivel ő is megkörnyékezi az európai uralkodókat. Ne feledjük, Lorenzo könyörgő leveleken nőtt fel. E műfajban otthon érzi magát, szavaival ujjai közé tekeri kiszemeltjeit. Szavai édes melódiaként csengenek XI. Lajos francia király fülében: Lorenzo emlékezteti őt, hogy feltámaszthatja az Anjouigényeket a nápolyi trónra. Milánót és Velencét felszólítja, hogy vessenek véget vitájuknak és küldjenek csapatokat. Az otthoni terepen Sandro Botticellit veti be, akinek nagyszabású freskóján kell a felakasztottak elrettentő büntetését megörökíteni - ezúttal igazi látványosságként a Városháza külső falán. A festőt nem a Mediciek, hanem maga a firenzei kormányzat honorálja negyven forinttal. Andrea del Castagno hasonló megrendelést kap a Pazzi-palota falára. „Élethű portrék s mind lábánál lefelé lógatva, nyakatekert helyzetekben; mindegyik gyönyörű és mind különböző” - lelkendezik a 16. század nagy művészettörténésze és kritikusa, Vasari. A szép a művészetben már nem ismer határokat. A kivégzettek hullái már rég elenyésztek, amikor a drámai freskók a bűn és bűnhődés örök törvényének drámaiságával sokkolják a közembereket. Verrocchiótól három életnagyságú Lorenzo-szobrot rendelnek, amelyeket különböző templomokban akarnak felállítani. Mi is a művész feladata egy városállamban? Milyen kár, hogy nincsenek egyszerű másoló eljárások, fényképezőgépek és plakátok… Közben Lorenzo barátját, és a Medici-utódok nevelőjét, Angelo Poliziano költőt azzal a feladattal bízzák meg, hogy írja meg az összeesküvés hivatalos „krónikáját”, amelyben a Pazzikat és a bűnrészeseket a lehető leggyalázatosabban kell feltüntetnie. Ő is Sallustiustól merít ihletet, mint a milánói Sforza gyilkosai - azzal a lényeges különbséggel, hogy az új

firenzei eposz nem a köztársasági erények és társadalmi igazságérzet oldalára állítja az összeesküvőket. Fordult a kocka: most ők a tudatlanok, önzők, kegyetlenek, akik sokat markolnak. Az Itáliában frissen beindított nyomdát használják fel e travesztia terjesztésére. Még ma sem terjed semmi sem gyorsabban, mint a hirtelen koholt rágalom. Lorenzo végül meggyőzi a firenzeieket. De a propagandaháború otthoni győzelme egyáltalán nem módosítja a külföldi frontokat. A délről támadó csapatok könnyűszerrel behatolnak Toszkánába. Nyilvánvalóan nem ez a megfelelő pillanat, hogy átszervezzék a Medici-bankot, vagy hogy átgondolják, milyen hibás lépések vezettek a csődhöz. Rómában és Nápolyban lefoglalják a Medici-tulajdont, a bank képviselőit elűzik. Alig marad még nyereséges bankfiók. De Lorenzo soha könnyebben nem tudott pénzt szerezni. 1476-ban meghalt apja unokatestvére, Pierfrancesco de’ Medici, a bank legnagyobb résztulajdonosa, örökösei, Lorenzo és Piero, még kiskorúak - tizenötödik és tizenegyedik évükben járnak - Fényes Lorenzo, a pénzügyi gyám felügyeli a tizenhárom bőrzsákba rejtett vagyont. 1478. május l-jén hozzányúl az első 20 000 forinthoz. Május 3-án további 5000 forintot vesz ki, június 2-án 8000-t, augusztus 8-án újabb 8000-t, augusztus 13-án 1600-at, végül szeptember 27-én 11 000-et. Ezzel ki is ürültek a bőrzsákok. Ezután Lorenzo - hivatalos felhatalmazás nélkül - az államkincstárat kezdi megdézsmálni. Renato Pazzi az összeesküvési kísérletig meg volt róla győződve, hogy erre semmi szín alatt nem vetemedhet Lorenzo. De Pazzit már kivégezték. Az elkövetkező években Lorenzo 75 000 forinttal kurtítja meg a firenzei államkincstárat, sőt odáig alázza magát, hogy saját fiókvezetőitől könyörög pénzért. Francesco Sassetti meghajol előtte; túl sokat emelt már el ő is. Tommaso Portinari viszont nem enged. Lorenzo szeme csak most nyílik fel. Elhatározza, hogy kilöki a Portinarikat a Medici-bankból, bezárja a bruges-i és milánói fiókokat.

1479 - EGY ÉVVEL AZ ÖSSZEESKÜVÉS UTÁN. Firenze pápai átok alatt állt, pestis sújtotta. A város papjait arra kötelezték, hogy dacoljanak a pápával, és temessék el a járvány áldozatait. A város szolgálatában álló két condottiere egymásnak esett. Csapataikat szét kellett választani, hogy elkerüljék az utcai csetepatékat. Ilyen körülmények között nem lehetett az ellenséget megszorongatni. És persze verseket se lehetett írni. Még az amúgy engedelmes Clarice - immár hat gyermek anyja sem fogadta szendén és szempilláit rebegtetve Lorenzo költeményeit. A Medici-gyermekeket nevelőjük, Poliziano felügyelete alatt biztonságosabb vidékre küldték. Anya és tanító ki nem állhatták egymást, mindketten Lorenzónak panaszkodtak. „Ez az ember Giovannit a pogány klasszikusokból tanítja latinra ahelyett, hogy a zsoltárokat olvasnák!” (Giovanni Lorenzo második fia volt.) „A fiú olyan gyorsan tanul, ha az anyja nem áll útjában” - írja Poliziano. A régi műveltség tűzött össze az új humanizmussal. Lorenzo most is úgy érezte magát, mint amikor a bankfiókok vezetői marakodtak, s ugyanúgy nem tudta, mitévő legyen. Talán valahol kéjelgett abban, hogy beosztottjai nem tudtak kijönni egymással. Jobb, mintha ellene szövetkeznének… Clarice kiadta intellektuális költőjének útját, inkább egy házipapot fogadott helyette. Lorenzót emésztette a düh, de semmit nem tett. Giovanni füle mindkét hagyomány tanítását beengedte, s egyiket sem eresztette ki. Egy nap ő lesz majd Szent Péter legeklektikusabb, leghumanistább és „legnepotistább” utódja. 1479 szeptemberében az ellenség elfoglalta Poggio Imperiale erődjét. Véget ért a harcidény, de a következő tavasz sem hozott fordulatot a nápolyi hadsereg és Firenze között elterülő senkiföldjén. A firenzei adóprés már szinte összeroppantotta az embereket, s még altkor sem enyhült, amikor az ellenség a vezetők leváltására buzdítva gyengítette a belső egységet. A

velenceieket és milánóiakat jobban lekötötte nézeteltérésük, semhogy ütőképes csapatokat küldtek volna a firenzeieknek. Milyen eszköz maradt még Lorenzo kezében? A történészeket látványosan megosztja az a kérdés, hogy a Mediciek mennyire kötelezték el magukat a köztársasági kormányzat mellett, vagy már ekkor is egy Firenzei Hercegség tervét szövögették. Bár a nemesi származás kétségkívül a családi törekvések középpontjába került, Lorenzo intelligensen belátta, hogy a születés önmagában még nem elég. A hatalomhoz pénz is kellett, amiből most nem sok maradt. Még egy lehetőség volt a tarsolyban: az egyéni erény elismertetése a neveltetés, sziporkázó szellem és karizma koktéljával keverve. A körvonalazódó új világban a vezér kultusza talán felválthatja a legitim királyokat. 1479. december 6-án hajnalában, ajándékokkal megrakodva, Lorenzo a pisai kikötőből Nápolyba hajózott ki, hogy négyszemközt tárgyaljon Ferrante királlyal. Miután egyedül döntött, megindító levelet írt a város hivatalos kormányzatához, s a városért és a közjóért hozott önfeláldozásáról beszélt. „A jó szándék vezérel: talán Isten akarja, hogy amint a háborút a bátyám és az én saját vérem robbantotta ki, úgy annak az én kezem vessen véget… Mert ha ellenfeleink semmi mást nem akarnak, csak engemet, besétálok a barlangjukba, s ellenállás nélkül elfoghatnak, de ha valami más is kell nekik, akkor majd kiderül.” A levél mesteri húzás volt; talán még őszinte is. Lorenzo szinte biztos lehetett abban, hogy a történelemkönyvek számára szerkeszti. A Firenze történetében Guicciardini megjegyzi, hogy a Nápollyal kialkudott kemény békeszerződési feltételeket Lorenzo látogatása nélkül is meg lehetett volna kötni. De szinte biztosak lehetünk benne, hogy Lorenzo gesztusa - az antik minták híján saját maga által eltervezett drámai stratégia későbbi városvezetői imázsának alapkövét rakta le. A propaganda bármit ki tud találni, de olajozottabban dolgozik, ha a híreszteléseinek van némi valós alapja. Nem kétséges, hogy

Lorenzo személyes látogatását megelőzően már rég titkos tárgyalásokat folytatott a nápolyi királlyal; abban sem kételkedhetünk, hogy tárgyalásai során sok ütőkártyáját kijátszotta, mégis óriási bátorság kellett ahhoz, hogy áldozatként ajánlja magát e „nyughatatlan, hitetlen és ellenséges királynak”, annak az embernek, aki sértetlenséget ígért Iacopo Piccinino condottierének (a nagy Nicciolò fiának), majd érkezése után rögtön lekaszaboltatta. Stendhal Az itáliai festészet történetében arra a következtetésre jutott, hogy a Mediciek csak az esztétikai élmények, sőt a rajongás ópiumával tudták a firenzeiek „szenvedélyes szabadságszeretetét és a nemességgel szemben érzett zsigeri gyűlöletét” elnyomni. Azért fogadták el a Medicieket, mert családjuk bámulatos dolgokkal töltötte meg a várost. Megfontolandó gondolat, ha értelmezésekor az esztétikumot és a művészeteket nem korlátozzuk a hagyományosan művészeti alkotásoknak tekintett művek körére. A festmények, szobrok és palazzók hosszú sora önmagában kevés lett volna a csodához. Kellett még egy lenyűgöző gesztus: Lorenzo besétált az oroszlán barlangjába. Három hónapon át győzködte az ellenfelet; elszédítette Ferrante királyt. Lorenzo útjának második felvonása - a dicsőséges hazatérés - pedig a firenzeieket vakította el. Mostantól tudták, hogy kormányzatuk feje karizmájával védi őket. Ebbe azért a szerencse is besegített. 1480 augusztusában egy török csapat szállt partra Otrantónál, Itália délkeleti partvidékén. Tizenkétezer embert megöltek, és tízezret elhurcoltak. Mennyire eltörpül e számok mellett az összes többi háború, amelyről történetünk beszámol! Lorenzo örült a híreknek. A „hitetlenek” elleni háborús részvételért cserébe most visszakövetelhette a Nápolynak átadott területeket. IV. Sixtust pedig megszorongathatta, hogy oldozza fel a pápai átok alá helyezett Firenzét. A sok botrány után minden ismét visszatért a régi

kerékvágásba, mintha a Pazzi-összeesküvés soha nem történt volna meg. 1478-ban, közvetlenül a merénylet után a firenzei signoria levelet küldött a pápának, melyben az egyházfőt „Péter trónján ülő Júdásnak” nevezik. Sixtus válaszában Lorenzót eretneknek nyilvánította, amivel a firenzei „atya” halálos ítéletét vonta meg. Három évvel később mindenre spongyát borítottak, mindent megbocsátottak. 1481 decemberében Giovanni Tornabuoni Rómába érkezett, hogy elismertesse a pápa tartozásait a Medici-banknak, biztosítsa a régi ügyfeleket, és újraindítsa az üzletet. Unokaöccsének, Lorenzónak írt leveleiben Tornabuoni először tér át a tegezésről a magázásra. A bank fejeként Lorenzót mindig is a la Magnificetiza vostra Őfényessége - megszólítása illette meg. Hasonló tisztelet övezte apját és Cosimo nagyapját időskorában. Az etikett szerint üzleti rangjának kijárt e hivatalos címzés. De most, hogy a nápolyi bevonulás után városa sorsát a kezébe vette, Lorenzo hirtelen ü Magnifico - a Fényes - lett. A címet nem örökölte, hanem saját erejéből érte el. A mindennapok formaságát az egyéni dicsőség magasságába emelte. Egy öreg nagybácsi térdre borul előtte. Elképzelhetetlen, hogy a Fényes hatalma holmi pénzhiány miatt leáldozhat.

LORENZO ÉLETRAJZAI SOKSZOR A SZENTEK életrajzaira emlékeztetnek. Az 1480 és 1492 közti időszakra összpontosítanak, amelyből az aranykor mítosza bontakozik ki. Talán nem ezt a képet erősítette a 16. század eleji idegen uralom éveiből visszatekintő Machiavelli? Lorenzo kezében fut össze az összes magán- és közmegrendelés, a művészeket ő maga rendeli oda, ahol a legjobban fel tudja használni őket. Ő maga már nem bőkezű a megrendelésekkel, mivel pénze fogytán, s ami van, az - mint látni fogjuk - másra kell. Ha költekezik, akkor sem nagyapja nagy egyházi művészetpártolását folytatja. Lorenzo mindent a maga javára

fordít, valami elfojthatatlan birtoklási vágy hajtja. Másrészt azonban most már világosan látja, hogy hogyan lehet a művészetet és a költészetet az állam hírének öregbítésére és saját hatalmának legitimálására felhasználni. Most már a városi kormányzat szorgalmazza a megrendeléseket és az esztétika propagandáját. Mindenki hisz e politika erényességében. Szerencsére sok ragyogó művész állt rendelkezésre: Ghirlandaio, Verrocchio, Perugino, Pollaiuolo, Botticelli, Leonardo. Szerencsére tehetséges írók és költők akadtak szép számmal - mint például Poliziano, Landino vagy maga Lorenzo –, akik a toszkán nyelvjárást a későbbi egységes olasz irodalmi nyelv alapjává tették. A kor legnagyobb stratégái sem fordítottak ekkorát Firenze jelentőségén! Lorenzót sokan dicsérik diplomáciai képességeiért. „Szinte egymaga lett az itáliai mérleg nyelve” - írja róla Guicciardini, arra utalva, hogy Lorenzo fenntartotta a hatalmi egyensúlyt. A Fényes Medici későbbi életrajzírói már a „szinte” nélkül ismétlik Guicciardini véleményét. Az 1480-as években Lorenzo meggátolta, hogy Velence Ferrara rovására terjeszkedjen. Az évtized közepén meghiúsította VIII. Ince Nápoly ellen irányuló hódító törekvéseit. De most már óvatosabb volt; egyetlen potenciális szövetségesét sem akarta hosszú távon elveszíteni, mindenkinek vonzó ajánlatokat tett. Lorenzónak - az itáliai politikai sakkjátszma leggyengébb játékosának - elemi érdeke volt a status auo fenntartása. Mivel a csatamezőn nem arathatott fényes győzelmeket, városának a művészetek által kellett a többiek fölé emelkednie. Ami akkor „muszáj” volt, annak ma múzeumokban járunk csodájára. A Medici-életrajzok egy másik vonulatát - a szentek életrajzaival ellentétben - „harag és részrehajlás” diktálja ahhoz hasonlóan, ahogy nagyon sok firenzei érzett a város atyjával szemben: minél magasabbra magasztalta fel őt a világ, annál mélyebbre süllyedtek gyűlöletükben. Nápolyból való hazatérése után Lorenzo megtette a végső lépéseket a kormányzat teljes

reformjához. Az alkotmányos hatalom új birtokosa egy Medicihívek által választott hetventagú testület volt. Minden egyes, Lorenzo ellenében leadott szavazatért személyesen kellett elszámolni; és minden egyes képmegrendelés a festő politikai hűségét és elkötelezettségét ellenőrizte. Miközben a béke országáról beszélt, Lorenzo egyetlen alkalmat sem szalasztott el, amivel a városállam kiterjeszthette fennhatóságát. 1484-ben egy nevetséges ürüggyel elhódítottak Genovától egy helyőrségi várost, Pietrasantát. Miközben a házassági felek szabad választását szajkózta, Lorenzo a vonakodó menyasszonyokat belekényszerítette a kiszemelt vőlegényekkel való házasságba. Tizennégy éves lányát, Maddalenát, a Sixtus pápát felváltó VIII. Ince törvénytelen, züllött és részeges fiával jegyezte el. A pénzügyi stabilitás elkötelezettjeként egy új pénzt vezetett be a quattrino biancót - s a kereskedelmi vámokat már csak ezekkel az érmékkel lehetett megfizetni. Az ezüstpicciolo már rég elvesztette értékét. Az új pénz valójában huszonöt százalékkal növelte a szegények adóját, míg bevételeik érintetlenek maradtak. A hatalom terhes felelőssége miatt panaszkodott, s közben egyre erősebben szorította a gyeplőt, a firenzeieket „akarat szerint hajlította, mintha egy herceg szerepében vezényelte volna a szólamokat” - írta Guicciardini. 1489 egyik januári reggelén, a születésnapját követő negyedik napon Lorenzo kirohant a Városházából és köszvényes kezével intette csendre a tömeget. Azt követelték, hogy egy bűnözőt mentsenek fel a halálos ítélet alól. Az elítélt egy rendőrt ölt meg. Lorenzo kérlelhetetlen, a gyilkos akasztófán végzi, négy tiltakozót pedig megkorbácsolnak és száműznek a városból. Lorenzo állásának egyik sarokbástyája a rendőrség. Sehová sem indul el tizenkét fegyveres őre nélkül, akiket az állam fizet. Lorenzo egy zsarnok, a Pazzik pedig a köztársaság mártírjai. Ez volt Alamanno Rinuccini Beszélgetések a szabadságról című művének foglalata, amelyet az író 1479-ben, a Nápoly és a pápa

ellen folytatott háború idején írt vidéki villájának magányában. A Mediciek zsarnoksága alatt egy becsületes ember semmi mást nem tehet, mint hogy visszavonul a közélettől. Számos feljegyzés tanúskodik arról, hogy Rinuccini magas hivatalok sorát viselte a Medici-rezsimben; néhány görög fordítását Lorenzónak ajánlotta. Aztán kiesett a kegyeiből, s megtakarításait a Pazzi-bankba vitte át. Újabb fordulat: miután befejezte a zsarnokságról szóló dialógusait - amit bölcs előrelátással nem törekedett kiadni –, visszatért Firenzébe, és közhivatali megbízásaival még sok éven át szolgálta a Medicizsarnokságot. A fenti eset - a maga ellentmondásosságával is - példaértékű. Vajon Rinuccini személyisége nem fért össze Lorenzóval? Vagy a történet a savanyú szőlő klasszikus meséjéről szól? A Mediciek szolgálatában aknamunkát kívánt volna kifejteni a csalódott író? Vagy ellenkezőleg, megtiszteltetést és megelégedést hoztak neki a hivatalok? „Rengetegen szapulják a Medicieket otthoni villáikban a vacsora felett, aztán amikor visszatérnek a városba, követik a szavazati utasításokat” - írja Marco Parenti. Egy új személyiség volt kibontakozóban: a magánszférában nagyvonalú és erkölcsös ember, akinek a közéletben nem esett nehezére megtalálni és kivárni a tekintélyuralom sorát. Az új ember az új társadalom tükre volt: a közszféra nem fér meg a becsülettel, már csak azért sem, mert a hatalom mindig gyanús, és igazolásáért állandó propagandaharcot kell vívni. A korunkban is ismerős társadalmi kuszaságokról sem szentéletrajzok, sem szatírák nem tudnak hitelesen beszámolni.

LORENZO ANNYIRA GYANAKODOTT MINDENKIRE, hogy az idegen udvarokba küldött követeit besúgók hadával árnyékolta be. Ennek ellenére rendíthetetlenül bízott a bank vezető beosztottjaiban. Francesco Sassetti szabad kezet kapott

mindenben, amit pusztán az a kis részlet korlátozott, hogy Lorenzo firenzei házában dolgozott. Rómában Giovanni Tornabuoni eltökéltségét hamar lehűtötte a pápa hajlíthatatlansága. „A pápa olyan merev, mint egy hulla” panaszkodott, amikor Incéből egy fillért sem tudott kisajtolni. De Tornabuoni ezek után is a Kúria hitelezésére fordította a bank bevételeit. A bniges-i kapuzárás előtt Tommaso Portinari még meggyőzte Lorenzót, hogy külön társaságot alapítsanak a bank egyetlen nyereséges vállalkozására, az angol gyapjú alkalmankénti behozatalára. Mivel Portinarinak nagyobb volt a részesedése a nyereséges társaságból, mint a bankból, a bankfiók felszámolása sokkal kevésbé viselte meg őt, mint a többi üzlettársat. „Hasznot húzott tapasztalatlanságomból” vonta le a tanulságot Lorenzo. De Fényes Lorenzo már évek óta vezette a Firenzei Köztársaságot; még a legártatlanabb gyermek is könnyen beláthatta, mire ment ki Lorenzo ravaszsága. A Medici-bank kínos paródiával vetett véget fennállásának. Az első nemzedéket az érinthetetlenek és primadonnák generációja váltotta fel. Bruges-ben Antonio de’ Medici, Lorenzo távoli unokatestvére, olyan pökhendi volt, hogy amikor a család igazgatóhelyettesnek tette meg őt, a beosztottak azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek; Antoniót visszahívták Firenzébe. Később Konstantinápolyba küldték, hogy tárgyaljon Giuliano gyilkosának, Bernardo di Bandini Baroncelli kiadatásának ügyében. Lyonban Lorenzo sógora, Lionetto de’ Rossi meg volt róla győződve, hogy igazgatója fiát, Cosimo Sassettit kémkedni küldték a nyakára. Valószínűleg jól érezte. Lionetto vitriolos levelekben árulkodott Lorenzónak az igazgató felháborító viselt dolgairól. Szerencsére a fiatal Sassetti kiskakas létére nagyon hiszékeny volt. Miután a bank kölcsönei nem térültek meg, Lionetto egy hamisított könyveléssel küldte vissza Cosimót Firenzébe. Egyedül az ifjú dőlt be. Amikor 1485-ben Lorenzo Spinellit a lyoni bank átvizsgálására küldték ki, a revizor arról

panaszkodott, hogy Lionetti teljesen elvesztette ép elméjét. A banknak kemény árat kellett fizetni azért, hogy beleártotta magát a politikába. Soha nem volt kifizetődő olyan embereknek hitelezni, akiknek társadalmi megbecsülése és rangja nem az adósságain múlott, de pénzzel tömni olyanokat, akik kifejezetten méltatlannak érzik az adósságok visszafizetését, merő őrültség. Náluk felsőbb hatóság már nem létezett. Az egyik uralkodó csak olyan feltételekkel fogadta el a kölcsönt, hogy ha a másik uralkodó nem kap. XI. Lajos francia király éktelen haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy ellenfelét, Merész Károlyt is támogatta a Medici-bank. Bosszúból a lyoni bankfiókot büntette meg. Tornabuonit feldühítette, hogy a francia fiók nem küld neki pénzt a pápai bullákért, cserébe ő sem váltott be egy lyoni hitellevelet. A bank híre nem süllyedhetett lejjebb. A firenzei fiók különszerződést kötött egy Mediciektől független lyoni selyemkereskedővel. Legalább biztosak lehettek, hogy ő fizetni fog. Lionetto hiúságát sértette a megállapodás: „Hogyan tegyem a fiókomat nyereségessé, ha ők mással akarnak kereskedni?” Lorenzo - kicsit megkésve Firenzébe hívatta sógorát, hogy rendezzék a nézeteltéréseket, aztán hazaérkezésekor első útja az adósok börtönébe vezetett. Előtte már mások is pórul jártak. 1480-ban a londoni fiók bezárása után Tommaso Guidettit a velencei bankfiók kérésére tartóztatták le, mert nem fizetett ki egy rakomány feketeribiszkét. Adóssága 3500 forint volt. Guidetti azt állította, hogy Tommaso Portinarinak fizetett Bruges-ben, ami akár igaz is lehetett. Állítását semmi nem igazolta, így menekülnie kellett Firenzéből, maga mögött hagyva tizenéves terhes feleségét. Ügye még harminc évvel később sem zárult le. Más ügyekben éppen ez idő tájt születtek ítéletek. Lorenzónak bíróság előtt kellett elszámolnia Pierfrancesco de’ Medici két fiának örökségével. 1485-ben el kellett adnia pazar vidéki villáit, hogy vissza tudja szolgáltatni a két unokatestvér jussát. A perből megtépázott tekintéllyel került ki. A bruges-i gálya

lefoglalása körüli jogi huzavona a következő évszázad húszas évéig fog elhúzódni. Tommaso Portinari az ítélet gondolatának megszállottja lett. Hans Memling festményén a megrendelő meztelen lelke az óriási mérleg egyik serpenyőjében térdepel, amit a Halál Fekete Angyala tart kezében. Mekkorát fordult a világ, ha arra gondolunk, hogy az Utolsó ítélet - a lélek halál utáni sorsát eldöntő nagy szembesítés - témáját, melytől Cosimo idejében még rettegtek a kereskedők, egy bankár magamutogató önteltséggel használja fel, mintha biztos lenne, hogy útja csak a Paradicsomba vezethet. Lorenzo utolsó ítélete 70 000 forintos veszteséget mutatott Portinari bruges-i működése alatt. „Ez mind Tommaso Portinari áldásos működésének a gyümölcse” - szól az ironikus konklúzió. De ő is tévedett; a veszteség túllépte a 100 000 forintot. Az avignoni fiók 1478-ban zárt be. A milánói ugyanebben az évben. A bank itteni rezidenciáját eladták. Ekkorra a Mediciek egyik gyapjúüzemét már felszámolták, a selyemmanufaktúra 1480-ban fejezte be működését. Ugyanebben az évben a londoni és bruges-i fiókokat - adósságaikkal együtt - hivatalosan Portinari veszi át. 1481. Velence búcsúéve. 1482-ben javaslatot tesznek a bank szervezetének átstrukturálására. E szerint két holding jönne létre: az egyik Tornabuoni vezetése alatt egyesítené a római és nápolyi fiókot, míg a másik ágon Sassetti kapná meg Firenzét, Lyont és Pisát. A birodalmat két félre kell vágni, hogy a két összeférhetetlen ego egymástól függetlenül jóllakhasson. Az össztőke alig több mint 52 000 forint, amelyből Lorenzo része csak 20 000 forint lenne - örökségéhez képest bagatell összeg. A terv füstbe ment, a fiókok vezetői ezután sem egyeztettek, egyik sem törődött a másik veszteségével. A bank már képtelen volt a gazdasági vérkeringést felpezsdíteni, csak két dologra telt erejéből: háborúkat pénzelt és kifulladásig gerjesztette az adósságba fulladó arisztokrácia luxusköltekezését, míg egyszer csak véget ért a hanyatló aranykor is. Pisa 1489-ben kiszállt a játékból. Maradt Firenze,

Róma, Nápoly és Lyon.

SZERENCSÉRE A BANKÁROK a bankon kívül is találtak vigasztalódást. Cosimo arra használta fel hálózatát, hogy régi kéziratokat hajtsanak fel neki. Piero festményeket, kárpitokat és pónikat vásárolt gyerekeinek. 1483 után Lorenzo arra állította rá embereit, hogy egy jövedelmező egyházi hivatalt szemeljenek ki negyedik gyereke - második fia - Giovanni számára, akit éppen csak pappá szenteltek. Nyolcéves volt. A lyoni fiók máris jelentett, hogy a nyugat franciaországi Fontdouce apátságáról kezdtek tárgyalásokat. Később megkapta a Ghartres melletti Szent Gemme-kolostor perjelségét. Az egyház bevételei hosszú távra biztosítva voltak, és ami még fontosabb, kockázatmentesek voltalt. A Poitiers melletti Le Pin-apátság szerzetesei elbarikádozták magukat, amikor Cosimo Sassetti az ifjú püspök nevében birtokba akarta venni az épületet. Miután a bank majdnem elvitte a családi vagyont, Lorenzo még idejében átnyergelt a pénzszaporításnak arra a módszerére, amiben igazán tehetségesnek bizonyult.E téren kapcsolatokat, ajándékokat, ígéreteket kellett bevetni. Fia ölébe sorjában hullottak az egyházi hivatalok: Passignano apátsága a Siena felé vezető úton, pratói plébániák, az Arno völgye, a Mugellodombság, a Nápoly melletti Monté Gassino apátsága és Morimondo Milánó közelében. Mire a bankok csődbe mennek, a család egyházi bevételei révén új gazdasági nagyhatalommá válik.

Részlet Hans Memling Utolsó ítéletéből, mely Tommaso Portinari megrendelésére készült. Bár a donátor 100 000 forintos veszteséget halmozott fel a Medici-banknak, instrukciói arról szólnak, képzelje el a festő, amint a Halál Angyala a végelszámoláskor mérlegre állítja a bankár lelkét.

E politika sikerének záloga az volt, hogy az összes fellelhető forrást be kellett fektetni. Lorenzo az új célkitűzéseket is nagy lendülettel kezdte megvalósítani. Miután Maddalena lányát hozzáadta a pápa elfajzott fiához, utasította a bankot, hogy folyósítson 30 000 forintot a Kúriának. Ez a kölcsön a végsőkig feszítette a hitelkeretet. Készpénz helyett timsóban is elfogadta a pápai adósságok rendezését, bár a Mediciek már rég kiestek az ásványkereskedelemből. Firenzéből rendszeresebb ajándékot szállító futárok indulnak Incéhez. A pápa gyengéje a fogoly, miért ne lőhetnénk neki néhányat? Szereti a bort is. Már úton is van tizennyolc hordó a legfinomabb vernacciaiból. A következő küldöttséggel finom szövetek érkeznek, utánuk pedig a legjobb művészek. Minden a pápa legnagyobb örömére! „A pápa Fényes Lorenzo szemével alszik” - állapítja meg egy ferrarai követ. Végül a kísértésnek nem tud ellenállni, a Szentatya beadja derekát. 1489-ben feloldja a bíborosi státus betöltéséhez előírt alsó korhatárt, és kinevezi a tizenhárom éves Giovanni di Lorenzo de’ Medicit. Most már semmi sem korlátozhatja a benefíciumok megszerzésében. „A legnagyobb megtiszteltetés, ami valaha családomat érte” - olvadozott Lorenzo. Giovanni de’ Medici bíboros - a későbbi X. Leó pápa - menti majd át a Medicivagyont a család Firenzéből való kiűzése (1494) és a visszatérés (1512) közti zűrös időszakban. De az egyház nem volt még velejéig romlott. Míg a Mediciek egyházi forrásokból támogatták meg ingadozó világi állásukat, Lorenzo fiatalabb kortársa, Girolamo Savonarola egy egészen más lelkiségben gyökerező elhivatottsággal emelkedett az egyházi hierarchiában. Az ifjú Giovanni bíboroshoz hasonlóan egy napon Savonarolának is felajánlják a bíborkalapot. S mint Giovanni esetében, Girolamo előreléptetését is a színfalak mögötti hosszú alkudozások előzik meg, mintha az egyházi kinevezéseket is fizetőeszköznek használnák. Giovanni kinevezésével a pápa a Mediciek egyház felé áramló kegyét és jótéteményeit honorálta; Savonarolának viszont kinevezéséért

cserébe egy szívességet kellett megígérnie Rómának: fel kell hagynia lázító prédikációjával, le kell higgadnia, nem viselkedhet úgy, mintha Isten szavát közvetlen felhatalmazással nyilatkoztatná ki, és nem lehet szentebb, mint a hivatalos egyház. A párhuzam e ponton megszakad; Savonarola visszautasította a bíborosi kalapot. „Nem kell nekem kalap, sem mitra; egyedül csak az boldogítana, amit szentjeidnek megadtál: a halál. Vörös kalap, véres kalap kell nekem!” - válaszolta a pápának. Savonarola volt Lorenzo, a Mediciek és általában a bankárok ellenpólusa. Végre valaki, aki nem alkudozott, akit nem lehetett megvesztegetni. De Lorenzo méltó ellenfeleként Savonarola is művész volt, s a maga műfajában egy showman. Firenze lelki megújulását sürgető, rettegésről és végítéletről szóló prédikációi átalakították Lorenzo városát és a bank utolsó éveit, s a Fényes zsarnok uralmára félelmetes árnyat vetítettek. A kereszténység fennállásának ezer éve kellett ahhoz, hogy bekövetkezzék a humanizmus óvatos forradalma, amely miután kivetkőzött a kereszténység kényszerzubbonyából, többé nem volt hajlandó azt újra magára ölteni. A humanista eszmék kavargásának nem kellett több mint száz év, hogy tetemre hívja őket Savonarola. De attól a pillanattól kezdve, hogy a világi bekúszott a legszentebb zugokba, a bankárok freskókkal és síremlékekkel váltották meg hiúságukat, a bíborosok bizalmi betétekben helyezték el bevételeiket, s a pápa antik mítoszok felett elmélkedett, ha a szent háborúk és kereskedelmi monopóliumok után maradt még ideje, olyan emberek kezdték el hallatni hangjukat, mint Savonarola, majd nem sokkal később Luther, akik meg nem alkuvó lelkiismerettel bíráltak a korrupt hivatalos egyházat. Am ők nem az ókeresztények példáját követték: híveikkel nem vonultak ki a világból, hanem azt követelték, hogy a hivatalos kereszténység térjen vissza az eredeti hitvalláshoz. Követeléseik politikai következményei - ha valaha megvalósulnak - előreláthatatlan

változásokkal rengetik meg a társadalmat. Savonarola 1452-ben született Ferrarában. Orvosi pályájáról a Teremtés könyvének egy mondata téríti el: „Eredj ki a te 20

földedből” Savonarola első prédikációit Firenzében mondta el 1482 és 1487 között. „Egészen új formába öntötte Isten szavának hirdetését; prédikációját nem tagolta divíziókra, nem alkalmazott kérdés-feleletet, nem énekelt, kerülte a szóvirágokat és a retorikai díszeket. Semmi másra nem törekedett, csak hogy az Ószövetség gondolatait értelmezze, és a korai egyház egyszerűségét bemutassa.” Így vall egy kortárs. Savonarola tehát nem a középkori prédikáció hagyományait folytatta. Ez egyértelmű a szemtanú leírásának negatív elemeiből. Semmi skolasztikus didaktika, de antik klasszikusok szép idézeteire sem számíthatunk. Nincs más tekintély, csak Isten szava. Amikor a társadalmat ezernyi gondolat tartja lázban, s az egyház világi kincsek halmain bukdácsol, Savonarola lemezteleníti a szót, s az oltár felett függő magányos feszületre mutat. „Egy fényt látok magamban” - mondja. Ez Krisztus, a világ világossága. Ez minden, semmi több, mint ahogy Ficino folytatná:

Fra Bartolomeo portréja Savonaroláról. Az arc szigorú éle és a portré éles kontrasztjai kiemelik a szerzetes tántoríthatatlan hitét. Végre a Mediciek olyan ellenfélre akadtak, akit nem lehetett megvenni.

Platón ideái vagy Proclus ragyogása vagy valamilyen orphikus himnusz. „Ó, Krisztus egyházának papjai és elöljárói, hagyjátok el javadalmaitokat, melyeket nem tudtok tisztességgel betölteni, vessétek el a pompát, a lakomákat és az ünnepségeket!” dübörög a prédikátor. Lorenzo de’ Medici ablaka alatt is prédikálhatott volna. Lorenzo is figyelmeztette fiát, hogy óvakodjék a római széthúzás áspisától. De arról nem volt szó, hogy a javadalmairól mondjon le. Hiszen mi végre építette volna föl egyházi karrierjét? A két mentalitás közti szakadék a Medici-féle nemzetközi bankok egy lényeges tulajdonságára világít rá: a pénzvilág diktátorai rugalmasan szelektálták és vonatkoztatták saját életükre az egyházi előírásokat, mondhatni ketté akarták választani az egyházat és a világi szférát. Nem véletlen talán a pénz és az eklekticizmus összekapcsolódása. „Senki sem 21

szolgálhat két urat” - mondja Jézus. De a pénz akárhány urat szolgálhat, rá nem vonatkoznak az erkölcsi elvek. Apró kis egységekre töredezve, a pénz minden kehelybe befolyik, az arany minden ládába, legyen akár Konstantinápolyban, Rómában vagy Jeruzsálemben. A timsókereskedő a törökkel paktál. A selyemgyáros boldog, ha kihívó ruháit megvásárolják a firenzei hölgyek. Az idealista-bármely valláshoz, felekezethez vagy világnézethez tartozzék is - mindig gyanakszik a pénzre és a bankokra. De az idealistákat nem szabad összekeverni az ideagyártókkal. A kettő, mint Makó Jeruzsálemtől… A humanista gondolkodók hihetetlen simulékonysággal találtak rá azokra a tekintélyekre, melyekkel a kenyéradójuknak tetsző kormányzati forma mellett tudtak érvelni. 1471-ben Bartolomeo Federico Gonzagának ajánlotta A fejedelem című értekezését. 1475-ben ugyanez az írás A polgár címen jelent meg, melyet ezúttal Lorenzo de’ Medicinek ajánlott a szerző. Francesco Patrizi is megrendelőinek ízléséhez hangolta egy időben írt két művét, A köztársasági nevelésről és A királyságról és a királyok neveléséről című értekezéseit. Mindkét rendszer a rendszerek

létező legjobbika. A pénz adott nézetből igazolható. Csak a szegények népköztársasága megbocsáthatatlan. A lelki megújulás és megtérés csakis a szegénységből következhet - hirdette Savonarola. Le kell számolni a papság hatalmi és gazdasági ambícióival. Az ő egyháza nem alkudozna bankokkal. Miután szavaira senki nem kapta fel a fejét, 1487ben elhagyta Firenzét. Közben Lorenzo, a pályáját megingató nagy felfordulások után, visszatért a költészethez: szerelmes szonettciklusaiban a klasszikus utalások hátterében csodálatos tájképeltet fest. Elfoglaltsága közepette meg se hallja a lyoni fiók új vezetője, Lorenzo Spinelli javaslatát a bank régi holdingrendszerének felújítására. Volt is oka füle mellett elengedni a reformtervet: Lorenzo volt a bank egyik legfőbb adósa, aki az uralkodókhoz hasonlóan soha nem gondolta komolyan, hogy valaha is rendezné az adósságát. 1488-ban feloldották a nyilvános rendezvények tilalmát, mely a tíz évvel korábbi Pazzi-féle összeesküvés óta nyomasztotta a várost. Merő véletlen egybeesés, hogy Lorenzo feleségét, Claricét, ugyanezen a nyáron ragadta el a tuberkulózis. Lorenzót egy távoli fürdőhelyen érte felesége halálhíre. Őérte nem szólt szonett. De a tízéves szünet után először megrendezett karneválon Lorenzo új dalokkal és az ifjúságot búcsúztató költeményekkel szórakoztatta közönségét. Bacchus és Ariadné szerelme arra inti a fiatalokat, hogy használják ki a pillanat örömeit: Quanto è bella giovinessa Szép, míg tart az ifjúkor, Che si fugge tutta via Gyorsan elszáll, mit se hagy, Chi vuole essere lieto, sia, Ha még lehet, most vígadj, Di doman non c’ è certessa. Holnapra már tested por. Köszvényes ízületeivel Lorenzo most már úgy élt, ahogy prédikált. Éjszakánként lovára pattant, hogy férje távollétében

megvigasztalja Bartolomea de’ Nasit. „Őrültség lenne azt gondolni, hogy e híres, megbecsült, negyvenéves férfiút egy szépségében fakuló hölgy részesített olyan kegyekben, melyet ifjúságunk becstelennek tartana” - írja Guicciardini. De az eklekticizmust és a promiszkuitást könnyen kikezdi a szilárd eszmék iránt ébredő nosztalgia, amikor a tehetős osztályok egy olyan értékre kezdenek vágyni, amely nem fordítható le száraz számokra. Pico della Mirandolát, a nyelvek tudóját, a misztika és a Kabbala rajongóját lenyűgözték Savonarola prédikációi, a szerzetes szövegközpontú Bibliamagyarázatai. „Hozd vissza Firenzébe, s kincsünk lesz a mennyben” - javasolta Lorenzónak. Lorenzót már annyira meggyötörte köszvénye, hogy napjai végét érezte közeledni; könnyen ráállt Pico unszolására. De nem tudhatták, hogy Savonarola közben látomásos időket élt, melyek meggyőzték arról, hogy ő az ószövetségi próféták reinkarnációja, és régóta készült erre a szerepre. 1490. augusztus l-jén Savonarola a Cosimo által átépített San Marco-kolostorban kezdett el az Apokalipszisről prédikálni. Beszédeit három gondolat köré szervezte: az egyháznak meg kell újulnia, e megújulás előtt Isten szörnyű csapással fog lesújtani Itáliára, s e katasztrófa hamarosan be is fog következni. Ki érthette volna félre ezt az utalást? Mi másról beszélhetett, mint a Medici-hatalom megdöntéséről? 1491 nagyböjtjén Savonarola egy - saját kifejezésével élve - tenifica praedicatiót, azaz egy fenyegető beszédet intézett a hívekhez. A signoria és az egyház hiába próbálta tompítani érces kiáltását, Savonarola Apokalipszis-fenyegetése újra és újra felhangzott a városban. Hamarosan bekövetkezik a katasztrófa. Látta talán a Mediciek egyenlegét? Giovanni bíboros már most nem törődött lehetőségeinek korlátaival, s a banktól hétezer forintot kölcsönzött. Miután visszaesett az európai kereskedelem, s az angolok nem szállítottak nyersgyapjút, a firenzei bankok többsége megszorult.

Áprilisban Savonarola a Városházán prédikált a prioroknak. Elítélte Lorenzo uralmát, a korrupciót. Sokan rohantak hozzá a Medici-uralom süllyedő hajójáról. A szegényeknek egy reménysugár volt. Az asztmában és súlyosbodó köszvényében szenvedő Lorenzo nem tudta alkura fogni a papot, Savonarola még attól is elzárkózott, hogy négyszemközt beszéljen a zsarnokkal. Medici a megvesztegetés régi módszereit alkalmazza: gyűjteményeivel akarja elbűvölni a szerzetest, sőt saját művészeinek, filozófusainak és költőinek gyűjteményébe akarja őt beilleszteni, aztán a bankár a pénzét csillogtatja meg, adósává akarja tenni, de Savonarolát nem könnyű megtörni. 1491 júliusában Savonarolát megválasztják a San Marco perjelének. Cellája Cosimóéval éppen az átellenes oldalon van. Falait nem díszítik freskók. „Egy igazi prédikátor - vallja –, nem hízeleg a fejedelmeknek, hanem bűneiket ostorozza.” Lorenzo még soha nem állt szemben ilyen kaliberű ellenféllel. Nyilvánvalóan más, mint az adósságaival lekötelezett Ince vagy a gyilkos haragú Sixtus. Még a jó öreg Antal érsek is hajlandó volt kompromisszumokra Cosimo idejében. De Savonarola olyan értékekről beszél, amelyek kifognak a pénz hatalmán. Szegénységre vágyik, és halálát sürgeti. A halál közelében Lorenzo vallásos himnuszokat ír. Versei most is a forma és tartalom tökéletes harmóniáját sugallják. Néhány himnuszt ugyanarra a dallamra ír, mint korábbi obszcén karneváli verseit. Közben jelentősen előrehaladt szonettjeinek kommentálásában; e hosszú értekezésében régi Lucreziaszonettjeit egy prózában megírt értelmezésben rendezi el, mely egy boldogtalan szerelmes képzelt életrajzát követi végig. Halálos betegségének tudatában Lorenzo végigjátssza szerepét. 1492. április 5-én villám sújtja a firenzei dóm kupoláját. „Nézzétek, az Isten kardja hirtelen haraggal csapott le földünkre” - prédikálja Savonarola. Három nappal később a vallásos prófécia és a reneszánsz teatralitás Lorenzo haldoklásának jelenetében egyesül. Lorenzo utolsó erejével egy

drágakövekkel kirakott ezüstfeszületet csókol meg, majd Savonarolát hívatja. Győzelem vagy bukás? Giovanni di Bicci első kúriai szerződésétől kezdve XXIII. János (ellen)pápa síremlékének megrendelésén át Lorenzo végnapjáig a Medici-bank története az egyházzal fonódott össze. A két intézmény vonzotta és taszította egymást, egymást támogatták, majd egymás ellen fordultak. Száműzetésében Cosimo templomokban rejtette el pénzét, megrendelései szinte kivétel nélkül az egyházat gazdagították. Az ő példáját követte a bank igazgatója, Giovanni Benci is. „Keresztelő Szent János napjáig megfizetendő” - e fordulat gyakran visszatér az üzleti levelezésekben. A kölcsönök kamatait egyik mártír ünnepétől a következőig görgették. „Isten és a nyereség nevében” - indítottak a számadáskönyvek. És ahogy múltak az évtizedek, a Medici-alkalmazottak Európa minden vidékéről ontották a pénzt kápolnáikba és templomaikba. Lorenzót majdnem egy templomban gyilkolták meg. Két pap megsebesítette, egy pápával felvette a küzdelmet, egy másikat hízelgéssel nyert meg, végül családját az egyházzal jegyezte el, de fia már jó úton volt, hogy elherdálja a családi vagyont, s egy napon ugyanígy a Kúria kincstárát is kiürítse. Es most Savonarola a halál kapujában találkozik Lorenzóval. Lorenzo már megkapta az utolsó kenetet, a szerzetesnek már nincs hatalma örökkévaló lelke felett. Ugyanakkor Savonarola nem tud ellenállni a hívásnak, hogy egy haldoklóval beszéljen. „Ha meggyógyulsz - kezdi Savonarola –, meg kell változtatnod életed.” Lorenzo tudja, hogy nincs visszaút, beleegyezik. Savonarola áldását adja. A két erő harca döntetlen, egy feloldhatatlan ellentmondásban néznek egymással farkasszemet: egyik oldalon a pénz, a csapongó humanizmus, a másikon a spirituális és a merev keresztény fundamentalizmus. A csoda az, hogy két alakban megtestesülve játszódik le az a nagy találkozás, amely Európa jövőjét meghatározza. Huszonöt év múlva Giovanni de’ Medici pápai öröme Luther Márton

támadása alatt ürömmé fordul. S e döntő találkozás a bankok jövőjét is átalakítja: Anglia az első ország, amely hivatalosan engedélyezi az uzsorát. A katolikus Itália az ellenreformáció diadalával visszaállítja a régi törvényeket - a régi kiskapukkal.

MILYEN NEHÉZ PIERO DI LORENZO DE’ MEDICINEK LENNI! Egy anekdota szerint Lorenzo állítólag egyszer ezt mondta fiairól: „Van három fiam, az egyik ostoba, a másik okos, a harmadik kedves.” Piero volt az ostoba, Giovanni az okos. Lorenzo tekintélyével szemben, melyet előbb a pénz, majd a karizma alapozott meg, Piero semmit nem tudott felmutatni. A pénz elfolyt, a nevelés pedig néha elvesztegetett befektetésnek bizonyult. Piero jó sportoló volt, tehetsége különösen a labdarúgás egy kora újkorban játszott változatában mutatkozott meg. De még nem jött el a sportsztárok ideje. Örökölte apja gyanakvó természetét, ám jellemének keménységét semmiféle báj nem ellensúlyozta. „És mégis - jegyzi meg Guicciardini –, Piero, aki a firenzei nép és a fejedelmek mosolyának kíséretében ült bele örökségébe, egy kis ésszel és előrelátással nem bukott volna el.” De mivel egyik se volt neki, elbukott. Az itáliai városállamok történetében a belső villongások elhúzódó válságában az utolsó - ámde igen veszélyes - ütőkártya a külföldi szövetségesek megnyerése és behívása volt, hogy az ő segítségükkel álljon vissza az eredeti hatalmi egyensúly. 1480ban a Róma és Nápoly ellen viselt elkeseredett küzdelemben Firenze felvetette a francia királynak, hogy gondolják meg nápolyi trónigényeiket. 1482-ben Velence Ferrara elleni hadjáratának idejében Firenze és Milánó arra buzdították a törököket, hogy támadják hátba Velencét az adriai partvidéken. Válaszul Velence a lotaringiai gróf fülét kezdte el rágni, hogy érvényesítse nápolyi trónkövetelését, Orléans hercegét pedig a milánói örökségre bátorította. Az 1483-ban Nápoly ellen viselt elkeserítő háborúban VIII. Ince ismét a lotaringiai grófhoz

fordult, hogy felkínálja a nápolyi királyságot. Veszélyes játszmák. Úgy tűnt, mindenki könnyelmű ígéreteket tett annak átgondolása nélkül, hogy hogyan alakította volna át az itáliai politikai színteret egy idegen hadsereg tényleges bevonulása. Sajnos, Pierónak kellett megennie, amit főzött. A nemtörődöm Piero, alti gyorsan elidegenítette magától Firenze patríciuscsaládjait, a milánói herceg, Lodovico Sforza haragját is kivívta, amikor Nápolyhoz közeledett, Milánó hagyományos ellenségéhez. Sforza riadóztatta a francia királyt, és bátorította, hogy vegye át jogos nápolyi örökségét. Párizsban az ifjú VIII. Károly éppen most rázta le magáról a gúzsba kötő régensséget, s most próbálgatta az első szárnycsapásait. Valami merészet akart végrehajtani, s bele is vágott. Harmincezer katonájával átkelt az Alpokon, s Lombardián át dél felé vonult. A Nápollyal szövetséges Firenze megfelelő célpont volt. Hirtelen egy akkora hadsereg menetelt Firenze felé, amilyenhez foghatót még soha nem látott a város harcias története. Egy hadsereg, amelynek élén a francia király áll, nem egy fizetett itáliai zsoldosvezér, akit el lehetett csábítani, meg lehetett vesztegetni. Végső kétségbeesésében, amikor a csapatok közeledtek, s a város politikai elitje egyre csak távolodott Pierótól, a Medici-fiú apja színházi sikerét akarta visszatapsolni, aki annak idején szemtől-szemben tárgyalt Ferrante királlyal. De Piero csak huszonkét éves volt, nem készítette elő a terepet. Egy fiatal epigon elkeseredett kísérlete volt, hogy mestere remekét rögtön megugorja. Szó szerint lemásolta apja stratégiáját, írt egy ugyanolyan levelet, amit aztán a signoriának visszaküldött, hogy önfeláldozását közhírré tegyék. „Nem fosztom ki Firenzét, ha átadod Sarazanát, Sarzanellót, Pietrasantát, Pisa és Livorno kikötőjét” - hangzott a francia feltétel. Nem kívánt kevesebbet, mint hogy Firenze mondjon le egy évszázad területi szerzeményeiről. Döbbenettel fogadták Piero beleegyezését. A signoria fellázadt, s nem volt hajlandó elfogadni az egyezményt. E merész törés mindenkit

emlékeztetett arra, kinek a kezében is van az alkotmányos hatalom. A signoria most Savonarolát küldte Károlyhoz. A sors iróniája, hogy Savonarola apokaliptikus vízióinak beteljesítőjét látta az idegen csapatokban. Piero november 8-án tért vissza Firenzébe. Másnap - egy spontán tiltakozás keretében - valaki elhatározta, hogy megakadályozza Piero és fegyveres őrségének útját a Városháza kapujához vezető úton. Órákon belül felbolydult a város, az új jelszavak a papolo (nép) és a libertá (szabadság) lettek. Piero páni félelmében kivágtatott a városból. A Medici-palotát kifosztották. A gyűjtemények a tömeg bosszújának estek áldozatul: a selyemdrapériákat, szobrokat és festményeket kiszórták az utcára. Egy évszázad gyűjtőmunkája néhány óra alatt elenyészett. Piero menekülésének másnapján, november 10-én, a köztársaság alkotmányáról lehántották az összes Medici-újítást, visszahívták az 1434 óta száműzetésben lévőket, eltörölték a gyűlölt Medici-érméket, és természetesen lefoglalták a Medici-bankot, teljes vagyonával együtt. A Mediciek iránt érzett gyűlölet hirtelen felizzása kétségtelenül máris sokakat elijesztett az új rendszertől, s ők már most egy újabb fordulatban reménykedtek. Egy hónappal később Savonarola Jézus Krisztust kiáltotta ki Firenze királyává, mintha a Megváltó - kötélből ostort fonván - maga hajtotta volna ki a bankárokat szent városából. De Krisztus királysága nem tartott sokáig. Miután az egyház eretnekséggel vádolta Savonarolát, rendtársai közül pedig sokan ellene fordultak, 1498-ban máglyán megégették a szerzetest. A radikális változások sürgetése másként hat a szószékről, és másként a kormányzat élén. Tizennégy évvel később, miután a Mediciek annak az intézménynek a csúcsára kerültek, amelynek vagyonukat köszönhették, a pápai hatalom szárnyain bevonultak Firenzébe, és megbuktatták a köztársaságot. 1529-ben hivatalosan is megkapták a hercegi rangot, és erőiket az ellenreformáció szolgálatába állították

abban a hosszú küzdelemben, amely a régi világ követését tűzte ki céljául, és két alappillérével - a fejedelmek Istentől elrendelt uralmának és az egyház világi hatalmának elméletével - még háromszáz évre beszűkítette a gondolat mozgásterét. A 16. és 17. század új Medicijei adókból felépülő műemlékekkel kívánták hatalmukat és tekintélyüket ércnél is maradandóbban megörökíteni. A Cosimo megrendeléseit megülő nyomasztó ellentét, a pénz és a transzcendencia feszültsége letűnt korok árnya volt csupán. Toszkána nagyhercegeivel egy olyan világba lépünk át, amelyben életnagyságnál is nagyobb lovas szobrok, hízelgő fejedelmi portrék, képzelt katonai dicsőség, nagyravágyó és lélegzetelállító manierizmus fejti ki propagandáját egy bitorolt hatalom törvényességéről. Ilyen körülmények közt felesleges volt a bankot újjáéleszteni. Sőt, minél hamarabb elfelejtik az emberek, hogy a nagyhercegek elődei valaha a Porta Rossa utcai asztaloknál másolták kétes üzleteik szerződéseit, annál jobb.

Bibliográfiai ajánló (Rövid áttekintés az angol és magyar nyelvű irodalomról) Az alkotmány megkerülésével bitorolt hatalmuk igazolására a 15. századi Medicieknek a propaganda eszközeivel kellett meggyőzniük polgártársaikat saját tehetségükről, kiválasztottságukról és rátermettségükről. Talán ennek is köszönhető, hogy ekkora figyelem hárul e család történtére. Vannak történészek, akik beállnak a Medicieket dicsőítő tömegek sorába, vannak, akik leleplezik őket és elutasítják a Medici-jelenséget, és vannak, akik megpróbálják meglátni az erdőt a fák között. Az érveket legjobban egy lezáratlan vita vonzza. A téma iránt érdeklődő olvasók talán már ismerik a Medicicsalád történetét feldolgozó közismert monográfiákat: Christopher Hibbert A Medici-ház tündöklése és bukása (Bp., 1995), illetve J. R. Hale Florence and the Medici: The Pattern of Control című könyveit. Hibbert könyve nagy lendülettel fejti fel a Medici-mítosz rétegeit; szórakoztató olvasmány, amely biztos tetszést arat az Uffizibe látogató turisták és a reneszánsz művészet szerelmeseinek körében. Múzeumi boltokban vagy Firenze utcai könyvesstandjain biztosan fogunk belőle egy példányt találni. Üdítő olvasmány, de sokszor pontatlan. Hitelesebb, ám kissé színtelenebb információkhoz juthatunk Hale könyvéből. Minél tudományosabb egy könyv, annál valószínűbb, hogy leszámol a szép mítoszokkal, és a dolgok mélyén egy prózai valóságra fog rámutatni. Lauro Martines Power and Imagination: City-States in Renaissance Italy c. könyve csodálatosan rajzolja meg a Medici-történet hátterét. De Martines nem hatódik meg Medici-Firenze ragyogásától, s a

bankárcsaládot hibáztatja a köztársasági rend összeomlásáért. Nemrég jelent meg könyvének átdolgozott, népszerűbb kiadása - April Blood: Florence and the Plot against the Medici címen –, amelyben a szerző amellett érvel, hogy jobban járt volna Firenze, ha a Pazzik Lorenzóval is leszámolnak az 1478. év ama bizonyos vasárnapján a firenzei dómban. A moralizáló Martines láthatóan arra törekszik, hogy valamivel kilógjon a sorból; könyve mindenesetre érdekes olvasmánynak ígérkezhet. Fényes Lorenzo személye önmagában is számos tanulmányt és könyvet ihletett már meg. Cecilia Ady Lorenzo de’ Medici és Antonio Altomonte Il Magnifico című, megjelenés előtt álló könyvei újabb szempontokkal fogják gazdagítani a Lorenzóról írt népszerű könyvek tengerét. Egyik szerző sem készül Lorenzo nimbuszát leépíteni. Jack Lang közelmúltban kiadott, Il Magnifico című életrajza kevésbé regényes és kevésbé hiteles. Az egykori francia művelődési miniszter figyelmen kívül hagyja a téma II. világháború óta felhalmozott amerikai szakirodalmát, így a Medici-bank vagyonával kapcsolatos meglátásai nem igazán árnyalják a már ismert álláspontokat. Lang könyve ideális átmenet Lorenzo személye és a „magvasabb témák” között. A firenzeiek mániákus bürokratáit voltak, a város levéltárai a mai napig őrzik a 15. századi adólajstromokat, a kormányzati testületek üléseinek jegyzőkönyveit, a különböző negyedekben és kerületekben megválaszthatok listáit - különböző hivatali szintekre leosztva –, és még milliónyi más listát és feljegyzést. Firenze önkormányzata nemrég az internetes honlapjára is feltette e korabeli dokumentumokat - de mielőtt rávetnénk magunkat a szövegekre, jobb, ha felkészülünk arra, hogy az eredeti oklevelek fakszimiléit fogjuk megtalálni. Még ha elboldogulunk is a korabeli olasz vagy latin helyi változatával, a hivatal kézírása többnyire olvashatatlan, s az anyagban lehetetlen egyszerű keresőprogrammal nevek vagy helyek után kutatni. A levéltári anyag feldolgozásához egy teljes élet is kevés lenne.

Tehát e téren a kutatókra vagyunk utalva. Nicolai Rubinstein The Government of Florence Under the Medici alapvető, de sok részletében már-már idegesítő munka. Rubinstein több évtized kutatási eredményeit dolgozza fel, és szinte embertelenül tárgyilagosan elemzi, ahogy a Mediciek kedvük szerint hajlították a firenzei alkotmányt. Solt kormányzati mechnizmust csak utólag tisztáz. Gyakran egész fejezeteit lógnak a levegőben, mivel megértésülthöz hiányzik egy kétszáz oldallal később megjelenő, lábjegyzetben mellékesen feltüntetett apró információ. Könyvét a téma alaposabb kutatóinak ajánlom. Ugyanez vonatkozik Raymond de Roover The Rise and Decline of the Medici Bank, 1397-1494 című könyvére. Az összes Mediciekről írt könyvet egybevéve, Roover közli a legérdekesebb tényeket, ám ezek sajnálatosan elvesznek a banki számadások, a könyvelési szokások leírásainak és a kereskedelmi gyakorlat áttekintésének hosszas magyarázataiban. Meglepő, hogy Roover és Rubinstein monumentális összegzése között alig van némi átfedés, mintha a Mediciek magukban is kettéhasították volna a politikai és kereskedelmi szférát - ezt azonban csak fenntartásokkal fogadhatjuk. Dale Kent történész közelmúltban napvilágot látott kiadványa - az alapos háttérkutatást tükröző Cosimo de’ Medici és a firenzei reneszánsz - egy harmadik szemponttal egészíti ki a Mediciek megközelítésében domináló dualisztikus nézőpontot. Kent munkája kimerítő részletességgel veszi számba az összes olyan műalkotást, amelyet Cosimo valaha is megrendelt vagy megrendelhetett, és részletesen elemzi a megrendelés körülményeit. Kent hajlamos belemenni olyan meddő vitákba, amelyek a Cosimo művészetpártolása mögött rejlő szándékok körül csapnak össze, s ezzel jócskán próbára teszi olvasóinak türelmét. Talán ennyi elég is az ízelítőből. A témának több könyvtárnyi

szakirodalma van, több száz tanulmány- és cikkgyűjtemény a firenzei divatról, a száműzetés változó körülményeiről a 16. században, a luxusellenes törvényekről vagy a kereskedőgályák útjairól. Minél többet olvasunk, annál több ellentmondásra bukkanunk; a végén már a tények sem lesznek egyértelműek, s rá kell döbbennünk, hogy mennyire képlékeny a Mediciekről alkotott elképzelésünk. E ponton azt tanácsolnám, hogy ne tépelődjünk azon, „mi is az igazság”. Forduljunk inkább a korból származó tárgyi emlékek felé, bármihez, ami kézbe fogható vagy elolvasható. Machiavelli Firenze története üdítő olvasmányélmény, de nem fogunk csalódni Francesco Guicciardini történeti munkáiban sem (Itália története, Firenze története). Mindketten a 16. század elején alkottak. Aztán barátkozhatunk Lorenzo il Magnifico míves verseivel, Savonarola prédikációival vagy Ficino bizarr, platonista elmélkedéseivel. Hamarosan a gondolatok sűrű hálójában fogunk vergődni. Átélhetjük a modern gondolkodás eredetének lázas nyugtalanságát. Végezetül, ha valakit ajánlani kellene, aki egyetlen műben megragadta e sokoldalú kornak - és témának - a velejét, olvassuk el Jákob Burckhardt The Civilization of the Renaissance in Italy című briliáns korrajzát. Burckhardt az 1850-es években írta könyvét, s erre hivatkozva sok mai történész elavultnak és hibásnak tartja a megközelítését. De a mű perspektívája, szellemi vibrálása és a tárgyaltak jelentésének megragadása a 19. századi történész számos követőjének teljesítményét elhomályosítja.

Megjegyzések [←1] Kemenes Gréfin László fordítása [←2] Boccaccio: Dekameron, Első nap (Révay József fordítása) [←3] Luk. 6, 33 (Károli Gáspár fordítása) [←4] Homérosz: Iliász, IX. ének (Devecseri Gábor fordítása) [←5] Dante: Isteni színjáték, Pokol, XI. ének (Babits Mihály fordítása) [←6] Dante: isteni színjáték, Pokol, XVII. ének (Babits Mihály fordítása) [←7] Dante: Isteni színjáték, Pokol, XI. ének (Babits Mihály fordítása) [←8] Jákob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában (Elek Artúr fordítása) [←9] Karáth Tamás fordítása [←10] Lk. 6, 20 (Károli Gáspár fordítása)

[←11] Mt. 19, 24; Mk. 10, 25; Lk. 18, 25 (Károli Gáspár fordítása) [←12] Lk. 18, 22 (Károli Gáspár fordítása) [←13] Mt. 12, 30; Lk. 11, 23 (Károli Gáspár fordítása) [←14] Mt. 16, 26; Mk. 8, 36 (Károli Gáspár fordítása) [←15] Niccolö Machiavelli: Firenze története, V 1. (Iványi Norbert fordítása) [←16] Nicciolò Machiavelli: Firenze története, VI. 1. (Iványi Norbert fordítása) [←17] Karáth Tamás fordítása [←18] Mt. 6, 1. (Károli Gáspár fordítása) [←19] Karáth Tamás fordítása [←20] Gen. 12, 1; (Károli Gáspár fordítása) [←21] Mt. 6, 24; (Károli Gáspár fordítása.)