Firenze és a Mediciek 9789636432003 [PDF]

Zitiervorschau

Lauro Martines

Firenze és a Mediciek Hatalom és összeesküvés a reneszánsz Itáliában

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT A mű eredeti címe April Blood: Florence and the Plot Against the Medici Copyright © 2003 by Lauro Martines April Blood: Florence and the Plot Against the Medici, first edition was originally published in English in 2003. This translation is published by arrangement with Oxford University Press. Hungarian translation © Tóth Árpád © General Press Kiadó Fordította TÓTH ÁRPÁD Szerkesztette LÁZÁR BALÁZS A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1585-6860 ISBN 978 963 643 200 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 25,5 nyomdai ív terjedelemben, 80 g-os 2,0 volumenizált Enso Lux Cream papíron Kiadói munkaszám 3027-10

Londoni barátaimnak, ennek a víg társaságnak, és ellenlábasaimnak is, miért is ne, hiszen ők akaratom és életerőm hírnökei

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először

mintegy huszonöt esztendeje kezdett el foglalkoztatni a „Pazzi-összeesküvés”, ám akkoriban még vonakodtam írni erről, mert a témát a szenzációkeltés szellője lengte volna körül. Vajon mi a magyarázata annak, hogy sohasem írt „igazi” történész könyvet a Mediciek meggyilkolását célul kitűző merényletről? A téma csendben pihent egy képzeletbeli polcon, mígnem három évvel ezelőtt barátom és ügynököm, Kay McCauley arra biztatott, hogy vizsgáljam felül tartózkodó nézetemet. Mostanra végül kedvezőre fordult a környezet a véres történet vizsgálatához: megváltozott a történelemszemlélet, a politika lehetséges terrorisztikus megnyilvánulásairól egyszerűbb beszélni, így azután a kép egyszerre helyére került bennem. A könyv Kay McCauleynak köszönheti keletkezését, és hálámat számtalanszor le is róttam neki. A mű alapjául szolgáló anyag jelentős része a téma gazdag szakirodalmából állt össze, ami a könyv végén található irodalomjegyzékből kiolvasható. Emellett a firenzei állami levéltárakban végzett kutatómunkám eredménye, amit át- meg átszőtt a többéves foldozgatás és újragondolás. Azt is hozzá kell tennem, hogy a forrásokat magam fordítottam le. További adósságaimat is meg kell említenem. Azon a bizonyos áprilisi vasárnapon, amikor a merénylet történt, Lorenzo il Magnifico néhány társával a firenzei székesegyház északi sekrestyéjébe vonult vissza, majd bezárták annak bronzkapuit, hogy megvédjék őt támadóinak késeitől. Illendő tehát, hogy kifejezzem köszönetemet kedves firenzei barátomnak, Margaret (Peggy) Hainesnek, aki e sekrestye legtekintélyesebb szakértője. 2001 áprilisában egy délutánját szánta arra, hogy műkincseinek páratlan gazdagságáról társalogjon velem, én pedig felmehettem a kő lépcsősoron az orgona

fölötti galériáig, és éppen úgy lepillanthattam onnan, mint Sigismondo della Stufa több mint öt évszázaddal ezelőtt, amikor Lorenzo öccsének, Giulianónak vérző testére vetette tekintetét. Végül ki szeretném fejezni hálámat, ha eddig nem tettem volna, becses támogatásukért könyvem két szerkesztőjének: Londonban Will Sulkinnak (Jonathan Cape, Random House, Egyesült Királyság), illetve New Yorkban Peter Ginnának (Oxford University Press). Lauro Martines, London

ELŐSZÓ

A

firenzei székesegyházban 1478 egy áprilisi vasárnapján összeesküvők egy csoportja megpróbálta meggyilkolni a Medicicsalád két vezetőjét: Lorenzo il Magnificót, az állam nem hivatalos fejét és öccsét, Giulianót. A Pazzi-összeesküvés néven ismert merénylet elbukott, majd megtorlásként kegyetlen vérfürdő következett. Adott tehát egy történet, ami démoni energiától tüzelt férfiakról szól; továbbá egy büszke és briliáns tehetségű ifjú politikusról és költőről, a Medici-családból való Lorenzo il Magnificóról; valamint egy pápáról, aki nem átallotta saját unokaöccseit elhalmozni az egyház vagyonával és hivatali tisztségeivel. Szó lesz még egy érsekről, aki kész volt gyilkosságra alapozni karrierjét, Nápoly agyafúrt királyáról, felbérelt zsoldos katonákról és egy hatalmas vagyonú, tehetséges firenzei családról, a Pazzikról. A merénylet egyúttal fordulópontot hozott Firenze történetében, amelynek egyik oldalán az életerős köztársaság állt, amely a 13. századra nyúlt vissza, a másikon pedig 1478 után a fejedelemség (a „zsarnokság”) vette kezdetét. A fordulat azonban a maga vérontásával és azonnali következményeivel egy feszült és erősen összetett epizód körül forgott. Egy nagymise keretei között játszódó kegyetlen és nagy visszhangot kiváltó epizód körül, amely tragikus adalékot szolgáltatott az emberi lélek megértéséhez. Ha ennél meggyőzőbb magyarázatra lenne szükség az összeesküvésről szóló könyv megindokolásakor, hivatkozhatunk arra a tényre is, hogy a székesegyházban történtek után néhány nappal már Itália öt nagy államának érdekei és megnyilvánulásai mozgatták a folyamatokat. A Medicieket erős politikai kapcsolat fűzte a Milánói Hercegséghez és az ott uralkodó Sforza-családhoz, és Lorenzo a

Sforzákra mint védelmezőire tekintett. Firenzét a Velencei Köztársasághoz is szövetség kapcsolta, ami azzal járt, hogy a velenceiek szükség esetén katonai segítséget nyújtottak volna a firenzei köztársaságnak. Ám éppen most derült ki az a riasztó fejlemény, hogy a színfalak mögött a Firenzétől délre fekvő két nagyhatalom, a Pápai Állam és a Nápolyi Királyság mélyen belebonyolódott az összeesküvés tervébe. IV. Sixtus pápa és Aragóniai Ferdinánd király saját politikai céljait követte KözépItáliában, közvetlenül Firenze határai mentén, és ha a hanyatló köztársaságot sikerülne aládúcolni az éppen kibontakozó Mediciuralommal szemben, akkor a céljaikat könnyebben tudnák elérni. Ez irányú terveiket szövögetve a két uralkodó maga mellé állította Firenze két szomszédját, az aprócska Sienai Köztársaságot és Urbino hercegét, korának egyik leghíresebb zsoldosvezérét. Az áprilisi összeesküvés következménye a Pazzi-háború – más néven a Pazziféle összeesküvés háborúja: fegyveres összecsapások, lázító szavak és kifinomult cselszövés tarkította, közel két évig tartó időszak. Az itáliai reneszánsztól a politikai erőszak nem állt távol, különösen mivel a kirobbanó düh és a hatalom elleni lázadás egy-egy nép életerejének vagy éppen éber hozzáállásának a gyümölcse lehet. A kora újkori Itália arculatát a késő középkor (kb. 1050-1350) alakította ki, a német királyokkal és császárokkal, pápákkal, feudális nagyurakkal és külső megszállókkal szembeni felkelések és háborúk hosszú és zűrzavaros sorozatának eredményeképpen. A 14. század végére az Itáliai-félszigeten kialakult és megszilárdult a független hatalmak klasszikus rendje: Velence, Milánó, Firenze, a pápaság és a Nápolyi Királyság, mindegyik a nekik alárendelt területek és városok rendszerével. A többi kisebb vagy nagyobb állam, mint például a Ferrarai Fejedelemség, vagy Lucca és Siena, ez a két törpeköztársaság, idegesen figyelte nagyobb szomszédjait, a tekintélyes kikötő, Genova pedig milánói fennhatóság alá került. Ez a környezet elősegítette a diplomácia művészetének felvirágzását és a helyben lakó követ

szerepkörének fokozatos kifejlődését, aki hamarosan a diplomáciai érintkezés állandó szereplőjévé vált. A területekért, csapatokért és a vezetésért folytatott vetélkedés azonban nem szűnt meg. A csatazaj mindennapos, jóformán elkerülhetetlen eseménynek számított. A kíméletlen politikai zsenialitás és az erős idegzet elsődleges követelmények voltak, akárcsak a diszkréció és a belátás. A házasság mint a politikacsinálás eszköze jellegzetes stratégiává vált. Ezek mindegyike szerepet játszott, jóllehet eltérő mértékben, a Pazzi-összeesküvésben, az abból kinövő Pazzi-háborúban és Lorenzo de Medici 1480-as években kialakuló zsarnoki művében. Ha a rendszeres adóbevételeit vagy a kiállítható katonáinak számát tekintjük, akkor Firenze volt a leggyengébb a félsziget államai között, hiába volt a városnak annyi bankára és a pénzügyek fővárosaként kivételes helyzete. Éppen ezért a háború különösen megkeseríthette a firenzeiek és a „polgári” köztársaság életét. A város azonban, amint ez köztudott, egyáltalán nem volt gyenge sem lélekben, sem a szellemi energiák terén. Itt élt az 1469-ben született Machiavelli, aki olyan politikai környezetben nőtt fel, amelynek feszültsége a köztársaságot szabadságának robbanásszerű megújulásához fogja vezetni 14941495-ben. Machiavelli tanúja volt a zűrzavaros évtized hatalmas ellentmondásainak – a Medici-uralommal szembeni reakcióknak –, amelyek később rajta hagyták a bélyegüket politikai írásműveinek nyelvezetén. Mindeközben egy jóval rutinszerűbbnek látszó világban Verrocchio, a Pollaiuolo fivérek és más firenzei művészek a magánpatrónusaik és az egyházi intézmények szolgálatában űzték tevékenységüket. Két vagy három esztendővel az áprilisi összeesküvés után Botticelli megalkotta a Primavera (Tavasz) című festményét, ezt a műértő elit számára készült, rejtett utalásokat tartalmazó, ragyogó képet. A korszak számos vallásos festményére, köztük Ghirlandaio és Botticelli műveire jellemző derű és emelkedett

hangnem, magában foglalva kortársak arcképeit is, vitathatatlanul a patrónusok felsőbbrendűségét szolgálni hivatott alkotások voltak. Olyan munkák, amelyek a kimagasló belső béke és tökély pillanatait ragadták meg, amely éles ellentétet képzett a politika brutális jellemvonásaival a pozíciókért és a pártfogásért folytatott tülekedéssel. A korszak költészetének – ide sorolva Lorenzo de Mediciét is – fontos része a vidék himnusza, szembeállítva a városra jellemző nagyravágyással, mohósággal és erkölcsi mocsokkal. Noha mindezek a jelenségek ott derengenek némán történetünk peremén, nincs módom érinteni őket. Azonban egy pillantás erejéig megfigyelhetjük a politika mindenhol jelen lévő természetét Firenzében, a magas kultúrán érvényesülő lenyomatát, továbbá megállapítjuk, hogy a politika folyamatos kapcsolatban volt a klasszikus irodalom újjászületésével és tanulmányozásával, vagyis a humanizmussal. A Firenzei-Pisai Egyetemen megszerezhető professzori állás reményében az íróknak és tudósoknak udvarolniuk kellett politikai pártfogóiknak, és rá kellett venniük őket, hogy járjanak közbe érdekükben. A város vezető titkári tisztségeinek elnyeréséhez, amelyek betöltését szigorúan a művelt emberekre és az értelmiségiekre korlátozták, szintén a politikusok közbenjárására volt szükség. A humanisták igen gyakran a tehetős és befolyásos polgárok megbízásait teljesítve fordították a klasszikus írásműveket görögről latinra vagy latinról a népnyelvre. Kéretlen fordításaikat és saját műveiket a kormányzat és a politika vezető személyiségeinek ajánlották, miközben olyan antik szövegeket kerestek, amelyek elnyerhetik a gazdag kereskedők, bankárok, politikusok és a szomszédos tartományok fejedelmeinek tetszését. Ebben az értelemben azért küzdöttek, hogy a klasszikus műveltség kivonatát népszerűsítsék, azt remélve, hogy az antik világ válogatott szerzőinek (Quintilianusnak, Uviusnak, Platónnak, Plutarkhosznak, Pliniusnak és másoknak) a gondolatait terjeszteni tudják. Azt követően azonban, hogy Cosimo de Medici 1434 őszén

visszatért politikai száműzetéséből, egyetlen firenzei család sem volt már képes versenyre kelni a Mediciekkel az ajánlások, fordítások és költői dicshimnuszok elképesztő szüretének tekintetében. Az előmenetel és a hízelgés hivatalában az irodalom csábító hatalma körül gyűlt össze. Amikor magukhoz ragadták a hatalmat, elkezdték elvárni a dicséretet, utóbb pedig egyenesen megkövetelték, habár oly módon, ami politikai gyűlöletet is teremtett. Így történhetett, hogy az, ha valaki ebben a környezetben urának megrendelésére tollat ragadott, ahogyan azt Poliziano tette Az összeesküvés emlékezete című művében, ez az írókat és tudósokat az eszmékkel való üzérkedésbe és a részrehajlás különböző fokozataiba kényszerítette. Akár belekeveredtek közvetlenül a politikai erőszakba, akár nem, majdnem folyamatosan annak árnyékában mozogtak. A reneszánsz Firenzéről szóló friss történeti munkák zömében a politikát nagymértékben háttérbe szorítják, vagy egyenesen mellőzik, mintha valami undorító vagy nemtelen lenne vele kapcsolatban, vagy annyira szürke lenne, hogy minél kevesebbet mondunk róla, annál jobb. Az lehet, hogy „hitvány és mocskos”, de sohasem szürke, és ha félretoljuk, akkor azt kockáztatjuk meg, hogy az itáliai reneszánsz városok történetének megértéséhez a kulcsfontosságú kiindulópontot nem vesszük figyelembe. E kicsiny, zsúfolt, engedelmes, iparkodó és a városfalakkal – Velencében a víz által – élesen lehatárolt városok mindegyike a politika sajátos arénája volt. Olyan tér, amelyikben az állam hatalma mindenütt jelen volt. A városokban minden helyben lakóra nap mint nap vonatkoztak azok a döntések, amelyeket a kormánypalotában hoztak meg, és ez utóbbiak sohasem estek néhány száz méternél távolabbra a saját lakóházuktól. Ezek ellentmondást nem tűrő jelenlétének látványát és hangjait mindenhol érzékelni lehetett – a hírnökök trombitája, az egyenruhás őrök, a törvényszéki idézések, a hivatali harangok visszhangja, a nagyszabású be- és kivonulások, a sietős tisztviselők és hírvivők egyenruhájának formájában. Az ingatlanra kivetett adón és a

polgárok által fizetett „kényszerkölcsönön” kívül minden szerződést és élelmiszert adó sújtott; a drágább ruházatot törvény szabályozta; minden éjszaka kijárási tilalom volt életben; általánosan alkalmazták a kínzást; a halálos ítéletet tudatosan nyilvános látványosságként hajtották végre; és a kormányzati futárok tolakodása nyomán a magáncélú üzleti tevékenység nagy része a szomszédok szeme láttára zajlott. A késő középkori kereszténység tanításainak összekeveredése révén ez a városi küzdőtér a társas és egyéni öntudat olvasztótégelye lett – nem kevésbé, mint a művészetek és eszmék szülőföldje. *** Mivel Sixtus pápa sűrűn fog szerepelni a kulcsfontosságú fejezetekben, jó, ha tudja az Olvasó, hogy a pápát nemcsak a nyugati kereszténység fejeként és Krisztus földi helytartójaként, tehát teológiai szinten ismerték el, de egy világi állam legfőbb vezetőjeként is, amely elválasztotta az Itáliai-félszigetet, és Rómától az Adriaitengerig húzódott. E megtestesülésében éppen olyan volt, mint bármely másik itáliai uralkodó, akit kormányzati tisztviselők, törvényszékek, rendőri szervek és adószedők vettek körül, és emellett hadseregek és diplomaták működtek ellenőrzése alatt. A bíborosok jelentőségéről, akiknek szintén jut szerep történetünkben, legyen elég annyit elmondani, hogy általában a kiemelkedő rangú városi, földesúri vagy fejedelmi családokban születtek. Ők választották a pápát, és viszont: a pápa nevezte ki őket. Ha egy bíboros nem volt saját jogán eléggé gazdag, a pápa dolga volt, hogy gondoskodjon arról, hogy az egyházi jövedelme lehetővé tegye, hogy megfelelő színvonalú életet éljen, szolgák sora várja a parancsait, és hogy módja legyen mások patronálására. Minden régió és minden város törekedett egy vagy több kardinális római pártfogására, amivel a támogatás soha véget nem érő folyamát igyekeztek elérni, ami a papok és szerzetesek megadóztatásának jogától a Rómában folytatott perek megnyeréséig terjedt, nem is beszélve arról, hogy az otthoni klerikusok számára egyházi helyeket

kerestek. A bíborosok voltak az Egyház mágnásai. A könyvben sokfelé alkalmazott priorok kifejezéssel Firenze – Signoria, Signori, vagyis az „urak” elnevezésű – kormányzótanácsának tagjaira utalok. Nyolc prior és a gonfalioner, tehát az állam feje alkotta ezt a testületet, akiket csupán két hónapra választottak meg. Ezért aztán a városban évente hat alkalommal zajlott kormányváltás – bármennyire is meglepő módon hangzik ez számunkra. A rendszer azonban normális esetben figyelemre méltó stabilitást tett lehetővé, köszönhetően két tényezőnek: a politikai osztály legtapasztaltabb tagjaival folytatott szinte mindennapos megbeszéléseknek és a polgárok közvetlen bevonásának, akik örömmel fogadták azt a reményt, egyúttal elvárást, hogy a rotációs elv szerint cserélődnek a csúcstisztségek. A Pazzi-féle összeesküvés hosszú távú következményei teret engedhetnek a mélyebb reflexióknak és következtetéseink levonásának.

ELSŐ FEJEZET Az összeesküvés A bosszú

„A

bosszú ételét legjobb hidegen fogyasztani” – mondják Franciaországban. Lorenzo de Medici mindenesetre a saját bosszújához 1488 áprilisában látott hozzá, éppen tíz évvel azután, hogy a nagymise alkalmával megtörtént a nagy vihart kavart merényletkísérlet. Forli városában, mintegy nyolcvan kilométerre északkelet felé a hegyek között, a városházán lekaszabolták az egyik fő összeesküvőt, az egyetlent, aki ekkor még életben volt, majd meztelen testét kidobták a főtérre, ahol a bámészkodó polgárok meggyalázták. Girolamo Riario gróf, Imola és Forli ura, a néhai IV. Sixtus pápa unokaöccse esett áldozatul ennek a merényletnek. A gyilkosok néhány nappal később levelet írtak Lorenzónak, 1 megdicsérve magukat, amiért bosszút álltak érte. A merényletet azonban nem Lorenzo tervelte ki, noha ügynökei és diplomatái révén mindent megtett azért az elmúlt tíz évben, hogy a gróf minden fontos lépését kövesse. Nem sajnálta a pénzt, hogy annak tartományában elhintse az elégedetlenkedés magvait, szerepet játszott a gróf elleni három gyilkossági kísérletben, és dolgozott azon, hogy a firenzei diplomácia mesterkedése segítségével keresztezze a gróf számításait. Így aztán, mint az első firenzei vezető, aki tudomást szerzett a Forliban történtekről, bizonyára az örvendezésben is első volt. A bosszút a reneszánsz Itáliában egyfajta férfias kötelességnek tekintették, Lorenzo pedig, bármilyen remek költő és műértő is volt, annyira azért nem volt finnyás, hogy elszalassza a brutális bosszú lehetőségét. Elvégre egyúttal politikai vezető is volt.

A mintegy 8000-9000 lelket számláló Forli nagyon különbözött az élettől pezsgő Firenzétől, amelynek népessége ennek ötszöröse lehetett a nagy pestisjárvány után. A merényletek módjai – a méreg, a megfojtás vagy az acélpenge – azonban pontosan ugyanazok voltak. Amikor pedig közszereplőkről vagy államügyekről volt szó, a halált gyakran gyalázatossá és szégyenteljessé tették, amikor középületek ablakán lógatták ki a holttesteket vagy állati dögök módjára a főtérre vetették ki azokat. Azokban a városokban, amelyekben a szűk közösség és az egyén között szoros volt a kapcsolat, a fejedelem testi épsége vagy a közösség ellen elkövetett főbenjáró bűnökért járó büntetésnek véresnek kellett lennie, és annak is kellett látszania. Girolamo grófot egy olyan ellenség győzte le, amely oly sok más kormányzatnak is okozott már nehéz perceket: az adó és a pénz 2 nyomasztó hiánya. A pápák által uralt Romagnában, vagyis Itália legkaotikusabb részében fennálló törpeállam fejeként ez a jelentéktelen uralkodó még arra is rákényszerült, hogy hozzányúljon felesége ékszereihez Bolognában, valamint a távolabbi Genovában. Sokan tekintettek úgy rá, mint aki a semmiből kapaszkodott magasra, viszonylag szegény környezetből, egy Genovához közeli faluból. Nagybátyja, IV. Sixtus pápa (megh. 1484) egy szép napon neki adományozta Imolát és Forlit, ezt a pápai területen fekvő két hűbérbirtokot, majd megszerezte számára a tizennégy esztendős Caterina Sforza kezét, aki az 1476-ban (szintén merénylet áldozataként) elhunyt Galeazzo Maria milánói herceg törvénytelen lánya volt. 3 Ezek a kényes körülmények csak tovább fokozták a szomszédos Appennin-hegység keltette veszélyt, amely amúgy is az útonállók és a megzabolázhatatlan földesurak fészke volt. Ezek gyakran jelentettek veszélyt a romagnai uralkodókra és szolgáltattak okot arra, hogy Girolamo grófnak valóban sokba került a legdrágább kiadása: a kis létszámú testőrsége, valamint a száz főből álló magánhadserege. Ám a dühből fakadó árulás még ezeket is legyőzhette. Amikor két

pénzügyi alkalmazottja – két fivér az Orsi családból –, valamint két kapitánya a pénz kérdésében heves vitába keveredett vele, a négy férfi elhatározta, hogy végez vele. Arra számítottak, hogy a nép fellázad és ez az ő malmukra hajtja a vizet, különösen, mivel egyik fő céljuk az volt, hogy elérjék a gyűlölt földadó eltörlését, amit éppen a földbirtokosokra vetettek ki. De voltak ennél közvetlenebb kiváltó okok is. Egy napon, amikor egyik katonája az elmaradt zsold kifizetésére emlékeztette, a gróf így fakadt ki: „Tűnj el a szemem elől, vagy felköttetlek!” Amire a kapitány így felelt: „Ó, Uram, az ember a tolvajokat meg az árulókat kötteti fel, én pedig nem vagyok efféle. Én ugyanúgy kiérdemeltem, hogy a kivont kard okozza halálomat, mint bármely vitéz katona.” Az Orsi fivérek – mint helyi nemesek – birtokában voltak az „aranykulcs” kiváltságának, vagyis meghívó vagy előzetes értesítés nélkül is beléphettek Riario házába. Így miután kidolgozták a tervüket, 1488. április 14-én hétfőn, ebéd után egyenesen a gróf palotájába mentek. Girolamót néhány szolgájának társaságában a díszes Nimfa-teremben találták, és a belépő két férfi egyike egy rövid kard (squarcina) döfésével köszöntette Riariót. Amikor az áldozat felkiáltott és sietősen menedéket keresett az asztal alatt, még ketten rontottak be a terembe, hogy végezzenek a gróffal, miközben a megrettent szolgák elmenekültek. Ekkor további összeesküvők bukkantak fel, így most már kilencen voltak. Néhányan közülük addig odalent, a palota lépcsőjénél várakoztak, most pedig visszaverték a későn érkezőket, akik megpróbáltak segíteni a grófnak és családjának. Valamivel később, mintha csak valamilyen jól ismert rítust követnének, ketten lehúzták az elhunyt gróf ruháit, és kidobták testét a főtérre, ahol hamarosan tömeg verődött össze, hogy megéljenezze a történteket és csókjaival üdvözölje az összeesküvőket. Miután börtönbe vetették Caterina Sforza Riariót és gyermekeit, akik addig a palota egy másik részében tartózkodtak, a csőcselék kifosztotta az épületet, és a főképp ékszerekből álló,

hatalmas értékű vagyonnak egyszeriben lába kelt. Öt nappal később, a most már aggódó, ideges és segítséget remélő „adószedők” (a kincstárnokok), Checco és Ludovico Orsi levelet írtak „a mi Nagyságos és Nagyra Becsült Lorenzo [de Medici] Urunknak” azért, hogy – saját szavaikat idézve – „lerójuk adósságunkat [irányába]”. Azután tanácsát kérik benne, és előadják a saját változatukat a hátborzongató gyilkosságról. Emlékeik szerint „ez a Néró [Girolamo gróf] olyan arcátlan volt, hogy a Te fenséges házad vérével beszennyezte kezét”, felsorolják bűneit, megjegyezve, hogy nem volt tekintettel sem az Istenre, sem a szentekre, és hogy „szegény emberek vérét itta”. Lorenzo olyan gyorsan válaszolt, hogy két napon belül, április 21-éré titkára, a Castrocaro nevű firenzei erődből való Stefano már találkozhatott is az Orsi testvérekkel. Stefano egy levelet fogalmazott gazdájának, amiben leírja találkozását a két férfival és elmeséli a gyilkosság részleteit. Forli népe – írja – boldogan fogadta a gróf halálát. Mindenki azt akarta, hogy az egyház vegye át a kormányzást, és azt is mondták, hogy inkább engednék, hogy testüket felnégyeljék, mint hogy hagynák, hogy a város más keze közé kerüljön. Biztosította az Orsikat arról, hogy Lorenzo teljes támogatást nyújt majd nekik, aminek részeként megígérte, hogy megvédi jó hírnevüket, és hogy cselekedni fog VIII. Ince pápa, Firenze legközelebbi szövetségese irányában. Ami azt illeti, még ugyanebben az évben Ince lett Lorenzo harmadik lányának apósa. Stefano idézi az egyik fivér szavait: „A Nagyságos Lorenzo szolgája vagyok egész családommal, és ha semmi mást nem tennék egész életemben, akkor is hajlandó lennék megbosszulni fivére 4 ártatlan vérét.” Lorenzo a maga részéről nem küldött írásos támogatást az Orsi fivéreknek. Lehet ugyan, hogy részese volt a titkos összeesküvésnek, ám hogy erről bizonyítékot szolgáltasson, az – a kor egyik jellegzetes kifejezésével – „már egy másik pár ruhaujj”. Tíz nappal később ismét levelet írtak Lorenzónak az ekkor már

5

rettegő Orsik, akik már a menekülést fontolgatták. Katonai segítséget kértek tőle, de Lorenzo, aki minden ízében politikusalkat volt, most, hogy bosszúja célba ért, egyetlen lépést sem tett. Kínosnak érezte a Milánóval és a Sforzákkal kapcsolatos fejleményeket, ezért hiába hivatkozhatott az egyház Forlira támasztott igényére, sem ő, sem Ince pápa nem küldött csapatokat a forliak megsegítésére, és hogy erővel adjon nyomatékot a pápai kormányzó uralmának. Ekkorra már egy kisebb sereg érkezett Forli külső területeihez Milánó és Bologna felől, amely azt az utasítást kapta, hogy szerezze vissza az özvegy, Caterina Sforza Riario számára a várost, aki ravasz módon megkaparintotta a város másik végén fekvő Rivaldino-erődöt, és ott biztonságban érezhette magát. A hölgy, aki azzal fenyegetőzött, hogy tüzérségével bombázni fogja Forlit, és addigra már néhány házat valóban találat is ért, megmentette a várost attól, hogy a közelgő hadsereg kifossza, aminek a szégyene őrá is visszahullott volna. Most azonban az ő bosszújára kerülhetett sor, még ha ez csupán részleges is volt, és még aligha lehetett „hideg ételnek” tekinteni. Lorenzo de Medicit eközben folyamatosan mindenről tájékoztatták. Forli lakosai, akik rettegtek az öldöklő, fosztogató és a nők megerőszakolásáról is hírhedt hadsereg közeledésétől, teljesen feladták addigi hűségüket, és készek lettek volna bárkit támogatni, aki megmenti őket. Ebben a helyzetben ez Caterinát jelentette. És mintha csak szellemek jártak-keltek volna a városban, a kirabolt palotából ellopott tárgyak egy része hirtelen megkerült. Az ékszereket azonban soha többé nem látták, mivel április 29. éjszakáján, két héttel a gróf meggyilkolása után az Orsi fivérek és legközelebbi társaik elmenekültek a városból, és magukkal vitték a zsákmány legértékesebb részét. Amikor április 30-án Caterina birtokba vette Forlit, legidősebb fiának, a nagyra törő nevet viselő Octaviannak az volt az első dolga,

hogy díszfelvonulást tartson a főtér körül. Ezután Caterina – jól értve a szimbolikus hatalom nyelvét – győzelmi menetben bevonult a városba felfegyverzett és pompás öltözéket viselő nemesek kíséretében, az útvonala mellett két oldalról sorfalat álló katonák között. A rettegés kerítette hatalmába mindazokat, akik leginkább kompromittálták magukat a két adószedővel, és akik nem menekültek el időben. Azon a napon a zsoldosok vérfürdőt rendeztek. Az Orsik, Pansecchik és Ronchik és mások házait kirabolták és felgyújtották. Május 1-jén és 2-án mészárlás kezdődött, ami a főtéren csúcsosodott ki, ami úgy nézett ki, mint valami „véres tó”. Az Orsi fivérek nyolcvanöt éves apja, Andrea kénytelen volt végignézni, hogy házát 400 ember a földdel teszi egyenlővé. Azután hozzákötötték egy deszkához és egy ló farkához, majd arccal a föld felé fordítva háromszor körbevonszolták a városháza előtti téren. Végül felnégyelték, belső szerveit szanaszét szórták a téren, és „egy kutyalelkű katona – a krónikás Cobelli beszámolója szerint – megragadta a szívét, kitépte (…), berakta a szájába, beleharapott, én 6 pedig ezt látva elmenekültem”. Az efféle szimbolikus kannibalizmus jelentőségére egy későbbi fejezetben még visszatérünk. A vérfürdő idején Caterina, egyfajta kárpótlásként a mészárlásért, kiásatta Girolamo gróf holttestét, és három napra felravataloztatta a Szent Ferenc-templomban. A gróf meggyilkolása után néhány órával az éjszakai őrjárat idején egy szerzetes előmerészkedett, és elvitte a térről a magára hagyott tetemet. A barát ironikus módon éppen ahhoz a vallásos testvérülethez tartozott, amely küldetése szerint az akasztófára jutók lelkével foglalkozott, és imádkozott értük. Amiről a most felsorolt puszta tények hallgatnak, az az, hogy Lorenzo de Medicinek és Ince pápának is volt még egy sajátos oka 7 arra, hogy kitörő örömmel fogadja, hogy Riario eltűnt a színről. A Szentatya, aki régebben nyíltan szeretőt tartott, habár (állítólag) csak azelőtt, hogy belépett a papi rendbe, egyúttal nem is olyan nagyon

szent apa és nagyapa is volt. Gyermeket nemzett, Lorenzo pedig Maddalena nevű lányát Ince fiához, Franceschettóhoz adta feleségül. A pápa úgy gondolta, hogy fia számára létrehoz egy kisebb államot azzal, hogy átadja neki Imolát és Forlit, de e reményének megvalósulása lehetetlennek tűnt Girolamo gróf életében, aki Velencéhez fordult katonai segítségért, valamint – felesége, Caterina révén – nagy hatalmú nagybátyja, Milánó ura, Ludovico Sforza beavatkozásában is bízott. Most azonban, hogy Girolamo váratlanul eltűnt az útjából, a pápa immár megkísérelhette beavatni Franceschettót a két város birtokába, elvégre ezek névleg az ő mint egyházfő hűbéri területére estek. Lorenzo pedig, aki állandóan ügyelt a Medici név és – mint ahogy nevezni szerette – „a házunk” rangjára, késznek tűnt, hogy Incét támogassa ebben a tervében. Maddalenából ugyanis így Imola és Forli grófnéja válhatott. Maga is éppen ezt szerette volna elérni, de a pápa jelenléte és persze Ince személye nélkül; egy hazafiúi érzéstől fűtött firenzei nem akarhatta, hogy az Egyház a hatalmát a firenzei területekkel határos egyházi tartományokban gyakorolhassa. Ezért aztán Lorenzo ímmel-ámmal belement ugyan a tervbe, de közben Firenze elfoglalta Piancaldoli várát Imola tartományában. Hét héttel Girolamo gróf meggyilkolása után történt még egy hasonló súlyú merénylet. Lorenzo de Medici fő romagnai alattvalójával tőrdöfés végzett egy olyan hatalmi érdekütközés következményeként, amelynek Firenze, Milánó, az Egyház és Velence voltak a részesei. Galeotto Manfredi, a szomszédos Faenza városka ura erőszakos ember hírében állt, aki nem sokat törődött azzal, hogy eltitkolja tivornyázó házasságtöréseit felesége, Francesca elől, aki a Bolognában uralkodó Bentivoglio családból származó büszke hölgy volt. A nő egy napon betegséget színlelt, majd – valószínűleg apja tudtával – hálószobájába hívatta Galeottót, ahol négy embere azonnal megtámadta és megölte. Közülük hárman a pompás ágy alatt bújtak meg előtte. Ki más hozta volna össze Francesca és Galeotto

házasságát, mint maga Lorenzo, aki korábban Faenzát használta a 8 Girolamo gróf elleni műveleteinek bázisaként.

Az összeesküvések kora Ha Romagna földje maga volt a zsoldosok és összeesküvők búvóhelye, Itália többi része sem volt biztonságos menedék. A kirobbanó politikai erőszak fertőző lehetett, különösen az olyan tartományokban és városokban, ahol az uralkodók vetették meg szilárdan a lábukat. Maga Machiavelli is rámutatott erre az összefüggésre. A Mediciek elleni merényletkísérlet alig tizenhat hónappal követte Milánó hercegének meggyilkolását (1476 decemberében), egy olyan korszakban, amely visszanyúlt egészen Stefano Porcari római összeesküvéséig (1452-1453) és amelyet joggal 9 nevezhetünk az „összeesküvések korának”. Ha összehasonlítjuk a milánói merénylettel, a Lorenzo és Giuliano de Medici elleni drámai kísérlet megvilágítja a politikai gyilkosságok előtt tornyosuló akadályokat abban a Firenzében, ami még mindig köztársaságként működött, még ha a tendenciája már más irányba is mutatott. Mégis, a republikánus hivatkozásaiknak és a két eseménysor vallásos színhelyeinek ismeretében kimondható, hogy a firenzei összeesküvők bizonyára tisztában voltak a milánói „zsarnokgyilkosság” visszhangjával saját kísérletük során. A két összeesküvés közötti kapcsolat túlontúl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy a kortársak ne vették volna észre. Különösen, hogy a meggyilkolt milánói fejedelem, Galeotto Maria a fia volt annak a nagy befolyású, felkapaszkodott hadúrnak, Francesco Sforzának, aki pusztán az állandó külső fenyegetése révén jelentős segítségére volt Cosimo de Medicinek, Lorenzo nagyapjának abban, hogy megszilárdítsa családja hatalmát Firenze felett. A milánói események jól mutatják azt a felgyülemlett dühöt, amit a tekintélyelvű kormányzás kiváltott a reneszánsz Itáliában, mint

ahogy azt a figyelemre méltó tényt is bizonyítják, hogy mintegy 1500ig a város vezetőjét a helyi arisztokrácia legtöbb tagja különösebb nehézség nélkül megközelíthette. A milánói eset puszta tényei ezt jelzik. 1476-ban, a karácsonyt követő napon, közvetlenül a nagymise kezdete előtt Milánó hercegét meggyilkolta három férfi: Giovanni Andrea Lampugnani, Gerolamo Olgiati és Carlo Visconti. Más és más okuk volt arra, hogy tőrüket Galeazzo Maria Sforza testébe dőljék, akinek elvetemült gonoszságát és barbár kegyetlenségét még saját apja is elítélte. Lehetne-e amellett érvelni, hogy egy férfiú – Galeazzo Maria –, aki a pénzzel nem takarékoskodva korának legnagyszerűbb zenészeit alkalmazta, hogy a zene iránti szenvedélyének hódoljon, nem lehet ilyen szörnyeteg? Természetesen nem! Noha feltehetően nem volt igaz, mégis az az erős és makacs szóbeszéd járta, hogy Galeazzo Maria megmérgezte a saját anyját – egyszerűen ilyen volt a híre. Jelentések szólnak arról, hogy kényére-kedvére vásárolt lányokat és asszonyokat, akiken kitöltötte vágyait (violavit virgines; aliorum uxores accepit), majd továbbadta őket udvaroncainak. Egy papot, aki ártatlanul megjósolta, hogy a herceg uralkodása nem lesz hosszú, halálra éheztetett. Egy másik alkalommal a szerelmi féltékenységtől hajtott herceg levágatta egy bizonyos Pietro Drago karját, és elevenen rászegeztette a koporsót. Egy orvvadászt az utasítására úgy gyilkoltak meg a hóhérai, hogy lenyelettek vele egy vadnyulat – egyben, szőröstül-bőröstül. Korának úri divatjával összhangban Galeazzo Maria megfelelő alapozást kapott a latin nyelvből, és megismertették vele a klasszikus latin szerzők műveinek egy részét is, de találkozása a humanizmussal – amiként az antik világ tanulmányozását kezdték akkoriban nevezni – aligha tette őt humánussá. Mindez érthetővé teszi, hogy a meggyilkolása után körülbelül egy héttel az özvegye, Savoyai Bona, aki jól ismerte férjét, egy sürgős levelet küldött egy római ismerősének, Celso de Maffeis kanonoknak,

amelyben felsorolta a néhai herceg bűneit (rablások, széles körű erőszakoskodás, igazságtalanság, szexuális bűntettek, a szentségek árusítása pénzért), és aggodalmának adott hangot elhunyt ura halhatatlan lelkének sorsával kapcsolatban. Miután már konzultált kánonjogászokkal és teológusokkal, arra próbálta rávenni Maffeist, hogy járjon közbe a pápánál, és érje el, hogy Galeazzo Maria kapjon teljes körű feloldozást IV. Sixtustól, amiért cserébe fejedelmi adományokhoz juthatnának a különféle egyházi épületek, szüzeket támogató jótékonysági intézmények, és más anyagi természetű ellenszolgáltatást is kilátásba helyezett. Ráadásul, tette hozzá az özvegy, a férje már elkezdett bűnbánatot gyakorolni, de ennek folytatásában brutálisan megakasztotta a meggyilkolása. Ismerjük meg közelebbről az összeesküvőket! Carlo Viscontit családjának becsülete kergette a Galeazzo Maria életére törők közé. A milánói Igazságügyi Tanács szolgálatában álló, jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkező titkár nővéréről úgy tudni, hogy a mértéktelen testi vágyaktól hajtott herceg liliomtiprásának esett áldozatul. Úgy tűnik, hogy a herceg Giovanni Andrea Lampugnani feleségének is tett célzásokat erotikus érdeklődéséről (vagy legalábbis ez a hír terjedt el), ez azonban nem több gyanúnál. Az összeesküvés fejeként ismert Giovanni Andrea, aki kissé sántított és robbanékony természetű volt, jogtudósok és vezető kormányzati tisztviselők családjából – a milánói nemesség köreiből – származott. Alkalmanként, változó beosztásban a herceget is szolgálta, és joga volt belépni az udvarba. Gyilkos indulata azonban főként abban az éles vitában gyökerezett, amit Como nagy hatalmú püspökével folytatott bizonyos értékes földbirtokok és házak kérdésében. Ezeket egy gazdag vidéki apátság, Morimondo előző apátjától bérelték a Lampugnani fivérek. Amikor viszont Morimondo hirtelen Como új püspökének a tulajdonába került, ez a tekintélyes klerikus, Branda da Castiglione, akit hírhedtté tettek költekezései, és befolyásos

tisztségeket viselt Galeazzo Maria udvarában, felszámolta a bérleti viszonyt, és a fivéreket „kiűzték” a szóban forgó birtokról. A herceg Lampugnani esedezése ellenére is visszautasította, hogy közbelépjen, vagy akár csak tárgyalást tűzzön ki ebben a kérdésben az illetékes bíróság fórumán. Giovanni Andrea dühe bűnös indulattá fokozódott. A legfiatalabb merénylő, a huszonhárom éves Gerolamo Olgiati a jelek szerint egyedül köztársasági meggyőződésének megfelelően cselekedett. Ő is kormányzati tisztviselőket adó, megbecsült családban született. Egy bolognai humanista, a tehetséges Cola Montano irányításával tanulmányokat folytatott a köztársaságkori Rómáról, emellett olvasta Sallustius római történetíró művét a Catilina-féle összeesküvésről. Ezek hatására kezdett el sóvárogni az ifjú Olgiati a dicsőség után, hogy ő szabadítsa fel a pátriáját – ehhez az álomhoz a zsarnokgyilkosságon keresztül vezetett az út. Az összeesküvőkre hatást gyakorolt a rövid életű milánói Ambrosiánus Köztársaság friss emléke, amely három éven át (1447-1450) küzdött azért, hogy felújítsa a 13. századi kommunális szabadság viszonyait. A Galeazzo Maria szokásait és útvonalait jól ismerő összeesküvők úgy döntöttek, hogy Szent István vértanú napján csapnak le; vagyis az 1476. év karácsonyát követő napon, csütörtökön a Santo Stefanotemplomban. Még aznap délelőtt, mise előtt találkoztak a helyszínen, és a szent védelméért imádkoztak. Az ima szövegét Giovanni Andrea mondta, a többiek az ő szavait ismételték meg. Az egyik beszámoló szerint azért is imádkoztak, hogy a szent ne sértődjön meg, amiért a neki emelt templomot vérrel szennyezik be, a merénylet ugyanis Milánó és a milánói nép javát fogja szolgálni. December 26-án igen hideg reggelre ébredtek. A herceg izgatottan viselkedett, mint akinek rosszak az előérzetei – az ilyen eseményeknél a krónikák gyakran tesznek efféle utalást. Majdnem az utolsó percig, mielőtt elindult, hogy részt vegyen a Santo Stefanóban a nagymisén, kétségek gyötörték, hogy menjen vagy ne menjen. Akár a városi fellegvárban (castello) is részt vehetett volna a misén.

Káplánja és az énekesek azonban már elindultak a templomba, Como püspöke pedig valamilyen okból képtelen volt levezetni a szertartást. Ugyanazon a reggelen, a karácsonykor és más jeles ünnepek alkalmával gyakorolt szokásnak megfelelően számos nemes és követ jelent meg az udvarban, de a farkasordító hideg miatt a legtöbb inkább a castellóban maradt. Bizonytalankodását hirtelen lezárva, a herceg egyszer csak előbukkant szállásáról, a ferrarai és modenai követ közé lépett, átkarolta mindkettőt, és velük együtt sétált ki a várból, míg az udvar többi tagja hátulról kísérte őket. Miután kiléptek a kapun, lovaikhoz siettek, nyeregbe pattantak, és lovon tették meg a városon keresztül az utat a San Stefanóig, amelyet már zsúfolásig megtöltöttek a nemesek, az úrhölgyek és a közrendűek. Felsőbb rendeletre a herceg házas szeretői közül is több jelen volt. Az esemény szemtanúja, a történetíró Corio azonban nem nevezte nevükön őket; részben az illendőség tartotta vissza, részben az, hogy elkerülje a botrányt. Egy másféle társaság is részt vett a szertartáson – az összeesküvők mintegy harminc főből álló baráti köre. Sürgették őket, hogy jelenjenek meg aznap reggel a San Stefanónál, hogy erkölcsi támogatást tudjanak nyújtani Giovanni Andreának, aki – úgy tudták – némiképp szokatlan módon meg fogja szólítani a herceget, és megpróbálja rávenni, hogy ismerje el a Lampugnanik igényét a vitatott Morimondo-birtokra. A felsőbb rétegbe tartozó milánóiak zöme tisztában volt tehát a Lampugnanik ügyével. Magáról az összeesküvésről azonban az egybegyűlt barátok mit sem tudtak. A ruhája alatt mellvértet viselő Olgiati, Visconti és Giovanni Andrea az Aprószentek pontja körül gyűltek össze. Ez egy legendás határoló kő volt a Santo Stefano közepén, amelyen állítólag az Aprószentek véréből származó folt volt látható. Amikor a herceg a templom e részéhez ért a mögötte vonuló comói püspök kíséretében, a három férfi előlépett, és Giovanni Andrea térdre borult a meglepett Sforza herceg előtt. Rövid szóváltás után Giovanni Andrea hirtelen

felállt, közben előrántotta fegyverét, és a herceget előbb az ágyékán, majd a mellén megszúrta. Pillanatokon belül Olgiati és Visconti, valamint Giovanni Andrea szolgája, Franzone is rátámadtak tőrjeikkel és egy karddal, és megszúrták a mellét, a hátát, a torkát, a vállát és a homlokát. Egy szemtanú állítása szerint Franzone jól láthatóan belemerítette kezét a szétfolyó vérbe. A hercegnek, mielőtt kilehelte lelkét, csak annyi ideje maradt, hogy valami ilyesmit 10 mondjon: ,,Io sono morto” (halott vagyok) és „A Szűzanyára!”. Ekkor kitört a zűrzavar, éppen úgy, ahogy majd tizenhat hónap 11 múlva megismétlődik a firenzei székesegyházban. A mantovai követ egyenesen hat merénylőt látott, nem is négyet. Az emberek fejvesztve rohantak ki a templomból, attól félve, hogy még másokat is meggyilkolnak. A herceg egyik katonája szintén meghalt, egy másikat pedig megsebesítettek. Giovanni Andrea bicegő mozgása dacára átfutott a templom nők számára fenntartott részén, de belegabalyodott valami ruhaanyagba, elesett, mire az őrök elfogták és megölték. Társainak viszont sikerült elmenekülniük. A Santo Stefano néhány perc alatt kiürült, és különös csendet árasztott. Galeazzo Maria Sforza a rajta éktelenkedő tizennégy szúrással magára hagyatva feküdt egy vértócsa közepén. Az udvaroncok és követek, akik jól tudták, hogy a politikát gyakran a titoktartás és az árulás irányítja, attól féltek, hogy a templomban további felfegyverzett, álruhás összeesküvők is voltak még aznap reggel, akik készek rátámadni bárkire, aki a meggyilkolt herceg segítségére mer kelni. Ennek következtében a megrettent udvari nép elmenekült, köztük a herceg testőrei is – akik valószínűleg ezt utasításban kapták. A castellóba vagy a nagy Sforza-paloták valamelyikébe vonultak vissza. Mivel az összeesküvők jól láthatóan nem mutatták nyomát annak, hogy komolyan megtervezték volna biztonságos menekülésüket a gyilkosság végrehajtása után, maga az összeesküvés meglehetősen primitív esetnek tűnik. Milánó városában sokakban élt igen erős ellenszenv Galeazzo Maria uralmával szemben, azonban Giovanni

Andreának és társainak alig lehetett okuk arra, hogy abban reménykedjenek, Milánó népe fellázad az ő védelmükben. Bizonyára akadt néhány polgár, akik magukban az Ambrosianus Köztársaság emlékét ápolták, és nosztalgiával tekintettek vissza annak kétségbeesett közelmúltbéli küzdelmére a hercegek, a milánói nemesség, Velence és a nagy hadvezér, Francesco Sforza ellen. Mostanra azonban minden valós alapja tovatűnt annak a reménynek, hogy a köztársaság bármilyen formában is visszatérhessen, főképpen azért, mert e késői köztársasági kísérlet (1447-1450) háttérbe szorította, és ezzel megsértette a nemességet. Amennyire ezt meg tudjuk állapítani, a három férfi nem tett semmit, hogy fellázítsa a köznépet vagy a polgárságot. Elszigeteltek voltak: annyira elvakította őket a herceg iránt érzett gyűlölet és az elképzelt köztársaság eszméje, hogy bizonyára a merényletet követő csodáról álmodoztak. Képzelgéseiknek a rettegett igazságszolgáltatás vetett véget. A herceg holttestét hamarosan elvitték. De valami groteszk látványosság keretében – amit 1478-ban megismétel a történelem Firenzében – Giovanni Andrea tetemét fiúk ragadták el, gúnyolódva vonszolták ki az utcára, végigvonszolták a városon, kővel dobálták, verték, majd késsel felvagdosták. Azután saját háza elé hurcolták, ahol fejjel lefelé fölakasztották egy feltűnő ablak szomszédságában. Másnap levették onnan, és az immár lefejezett holttestet ismét végigvonszolták a város utcáin. A fejet a hatóságok távolították el egy későbbi rituális alkalom céljaira. Egyfajta hagyományos szimbolizmus kifejezéseként a bűnt elkövető jobb kezet szintén levágták, megégették, és a főtér egy oszlopához szögezték. Egy korabeli vers szerint néhányan beleharaptak Giovanni Andrea szívébe, májába és kezébe, és ettek a húsából. Bármennyi is maradt végül a testéből, az a 12 disznóknak jutott. A lélekre, a gyónásra, az utolsó kenet szertartására és a holttest megszentelt földbe történő, illő eltemetésére vonatkozó keresztény tanítások fényében a holttest darabokra szaggatása a dolgok

elfogadott rendjével szembeni botrányos ellenszegülésnek minősült. A rendfenntartók és a törvényszék viszont természetesen szemet hunyt felette, még ha nem is bátorította, abból kiindulva, hogy az, ahogyan Giovanni Andrea végzett a herceggel, annyira borzalmas volt, ami olyan büntetést követel, ami az egyszerű halálnál is rosszabb, és a síron túl is elkíséri. A hercegi kormányzat őrjöngő bosszú- és „igazságtételi” vágya a többieket is rettegésben tartotta. December 27-én, vagyis egy nappal a Santo Stefanóban végbement vérfürdő után, a nap késői szakaszában elfogták Giovanni Andrea túlzottan is hűséges szolgáját, Franzonét, majd megkínozták és arra kényszerítették, hogy nevezze meg az összeesküvőket. Őt a Lampugnanik színét viselő harisnyájáról ismerték meg. December 29-én, vasárnap, elfogták Carlo Viscontit, akit egy megfélemlített rokona – maga is hercegi tanácsos – árult el. Megkínozták, ő is vallomást tett, és elítélték. Gerolamo Olgiatit csak december 30-án fogták el. Őt többen is feladták, többek közt saját apja is. Egy, a hercegnőhöz írott szenvedélyes levelében az idősebb Olgiati, aki szükségét érezte, hogy kifakadjon, egyúttal mentegetni próbálva magát kifejtette, hogy a bűntett kegyetlenségét figyelembe véve, ha ezt a „fő árulót [a fiamat] … ezerszer adták volna át nekem, én megtiszteltetésnek tartottam volna, hogy saját kezemmel hajtsam 13 végre rajta a halálos ítéletet”. Olgiatit, Viscontit és Franzonét 1477. január 2-án csütörtökön, napfelkelte előtt végezték ki a castellóban. Az egyik legkegyetlenebb halálnemet alkalmazva egy kerékhez erősítették őket, és a még élő embereket a nyakuktól az ágyékukig kettészakították – a történészek aligha lelkesednek azért, hogy részleteiben bemutassák az ilyesmit, noha a módszer kétségtelenül sokat elárul a korszak erkölcséről és arról, hogy az akkoriak hogyan viszonyultak a testhez, az igazsághoz és a bűn megítéléséhez. Ezt követően, hogy nyilvános látványossággá tegyék az igazságszolgáltatást, és hogy a kormányzat szigorúságát is demonstrálják, a szétszakított testrészeket a város hét nagy

kapujához vitték, amik közül öthöz rögzítettek egy-egy vérző darabot. Végül az utolsó felet további két darabra vágták, és ezeket az eddig kimaradt két kapura tűzték ki: a kart és a vállat a Porta Cumanára, a lábat és a lábfejet pedig a Porta Muovára. A négy fejet – beleértve Lampugnaniét is – lándzsákra tűzve tették közszemlére a Broletto-harangtorony felső részén. Minden testrész a helyén maradt mindaddig, amíg a bűz miatt el kellett távolítani, ám az elsorvadt 14 fejeket sokáig lehetett látni, és még az 1490-es években is ott voltak. Figyelembe véve, hogy a vagyonos családoknak milyen kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak a reneszánsz Itáliában, hiszen ez adta az azonosságtudatot, az összeesküvők rokonsága számára is a rettegés korszaka köszöntött be. Mivel a bűnt és a becstelenséget továbbra is részben törzsi jellemzőnek gondolták, hogyan is tekinthettek volna a hatóságok a családtagokra mint tökéletesen ártatlan emberekre? A gyilkosság másnapján Giovanni Andrea házán kívül két másik Lampugnani-palotát is kifosztott a tömeg, és a következő napokban sok más házat is hasonló fenyegetés ért. A nemzetség némely tagjai még azt is megpróbálták bizonygatni, hogy a merénylő nem volt Lampugnani, hanem csak egy szélhámos. A büszke családnév viselői az egész telet és tavaszt azzal töltötték, hogy az ártatlanságukat hangoztassák. Több mint fél tucat további Lampugnanit letartóztattak. Egyiküket, Bernardinót megölték, két továbbinak pedig, akik a tragikus napon jelen voltak a Santo Stefanóban, meg kellett esküdniük, hogy ha tudtak volna a merénylet tervéről, leleplezték volna „az árulót” (vagyis Giovanni Andreát), és „saját fogukkal tépték volna szét őt és társait”. Princivalle, az áruló egyik fivére elveszítette katonai tisztségét, és előbb Firenzébe, majd 15 Mantovába száműzték. Gerolamo Olgiati megrettent apjának nagy nehezen sikerült megtartania a család vagyonát, ám lóhalálában Torinóba kellett menekülnie. A száműzetés különösen a rangos családokból származóknak lehetett gyilkos erejű büntetés, mivel elvágta őket

barátaiktól és gyökereiktől (önazonosságuk mindennapi megerősítésének lehetőségétől és rendszeres jövedelemforrásuktól), vagyis félig élő, félig halott állapotba kerültek. Nyolc másik férfit, akiket az összeesküvők barátaiként ismertek, és akiket láttak a gyilkosság színhelyén, január 8-án akasztottak fel. Három pap úgy kerülte el a halált, hogy habár a merénylők rejtegetése révén belekeveredtek az ügybe, megmentette őket egyházi tisztségük és a meggyilkolt herceg özvegye, Bona Sforza, aki a jelek szerint az ő esetükben enyhítette a bosszú szigorát, mivel aggódott néhai férje lelkének sorsáért. A Santo Stefano főszereplőit eszméik és mély személyes sérelmeik ösztökélték, így Bona tanácsadói örömmel csaptak volna le egy olyan emberre, akit alig tizennyolc hónappal korábban űztek el Milánóból. A humanista nevelőre, Cola Montanóra, Galeazzo Maria Sforza kérlelhetetlen ellenfelére gyakran tekintettek úgy, hogy ő ösztönözte az esküvőket gyilkos eszmékkel, amikor a római köztársaság dicsőségének és erényeinek emlegetésével mérgezte őket. E vád bizonyos elemei átszűrődtek vallomásaikba, különösen az álmodozó Olgiati esetében. Ám mivel a merényletet 1476 nyarán vagy őszén, lassan főzték ki, és az összeesküvők elismerték, hogy a humanista már jóval azelőtt elhagyta Milánót, és ők azóta sem találkoztak vele, Cola ártatlansága egyértelműnek látszott. Ezért Milánó vonakodva bár, de felmentette Colát, ő azonban volt annyira bölcs, hogy ne térjen vissza. A Cola Montanóval szembeni vádak öt évvel később ironikus módon Lorenzo de Medici kémeinél és a Medici-kormányzatnál tűntek fel újra. Az 1482 februárjában déli irányban, Genovából Rómába utazó Colát titokban követték, firenzei fennhatóság alatt álló területen, Porto Ercoléban elfogták, és közvetlenül Firenzébe vitték (február 12. és 15. között). Colát, akinél kompromittáló iratokat találtak, azzal vádolták meg, hogy a Lorenzo ellen egy évvel korábban elkövetett merénylet központi alakja volt, és ami még rosszabb, a

firenzei fejedelem halálos ellenségének, Girolamo Riario grófnak a zsoldjában állt. A megkínzott Cola beismerte, hogy részese egy Firenze- és Lorenzo-ellenes, folyamatos és titkos szervezkedésnek. Egy hónappal később a város fő büntetőtörvényszéke, a Bargello épületének ablakából kilógatva felakasztották. Cola Montano történetének egy sajátos eleme sokatmondó tanulsággal szolgál a fejedelmi kormányzat természetéről. 1462 körül a Bolognához közeli hegyekben található egyik faluban született, vállalkozó kedvű Cola megérkezett Milánóba, ahol iskolát alapított az antik szónoklattan tanítására, és sikeresen magára vonta a felsőbb rétegekből származó tehetséges ifjak figyelmét. A milánói herceg rokonszenvét, majd támogatását is elnyerő Cola 1468-ban jelentős tanári állást kapott, négy évvel később pedig, másokkal együttműködve megalapította Milánó egyik első nyomdáját. Az éles féltékenykedések miatt megosztott szellemi világban Cola, aki erős egyéniség volt, számos ellenséget szerzett magának. Ellenségeinek befolyásos barátaik voltak az udvarban, a széljárás megváltozott, és 1474-ben maga a herceg is ellene fordult egy homályos vita során, amelynek végén rövid úton börtönbe került. Az 1475 májusában váratlanul Paviába idézett férfit az egész udvar előtt azzal vádolták meg, hogy „megrontotta” egy bizonyos gróf feleségét, fiait és lányait. Az illető neve forrásunkból, Cola firenzei vallomásából nem derül ki. Habár a humanista határozottan tagadta a vádat, ismét börtönbe zárták, majd kiutasították a milánói területekről. Előbb azonban – és ez jellemző elem – nyilvánosan megkorbácsolták, miközben egy katona vállára ültették. Amit vallomásában nem tett hozzá az esethez – talán, mert túlzottan nyilvánvaló volt –, az az, hogy meztelen üleppel korbácsolták meg. E rend logikája szerint a nyilvános büntetésnek égetően megalázónak kellett lennie, és Galeazzo Maria éppen az a fajta uralkodó volt, aki még akkor is kirótta a megszégyenítő büntetést, ha az ilyesmit többnyire a megrögzött prostituáltaknak tartották fenn. Vajon addig korbácsolták Colát, amíg

a vér kiserkent a bőrén, ahogy az ilyen esetekben ez lenni szokott? 16 Nem csoda, ha örök gyűlöletet érzett a herceggel szemben. Stefano Porcari római összeesküvése (1453) kisebb vérontással végződött, mint a milánói és a forlii mészárlás, ám itt is fellelhető a 17 firenzei kapcsolat visszhangja. Stefano Porcari római nemesi családban született, noha olyan házban látta meg a napvilágot, ami látott már szebb napokat is. Kamaszkorában egy firenzei kereskedő, Matteo de Bardi lett a gondviselője. Megkapta a klasszikus műveltség alapjait, és a magas szintű retorika iránt fogékony, kiváló szónok vált belőle. Később, 1427-1428-ban egy évet Firenzében szolgált mint Capitano de Popolo, vagyis mint a város egyik vezető bírója és rendészeti tisztviselője. Itt közeli kapcsolatba került egy élénk észjárású humanista körrel, akiknek többsége úgyszólván az antikvitás bűvkörében élt, és akiket magával ragadott az ókori római köztársaság heve és szabadsága. Arra vágytak, hogy Firenzét is ilyennek lássák. Porcarit, aki már akkor köztársaságpárti volt, felbátorították a firenzei élményei, és a Capitanóként elmondott – utóbb sokak által másolt és terjesztett – beszédeiben kinyilvánította, hogy számára „Firenze eszményi helynek tűnt a tökéletes polgári és politikai életre, és a firenzei köztársaság nagyszerűsége, szépsége és dicsősége csodálattal töltötte 18 el, és zavarba ejtette”. Akkoriban a vezető tisztségek rövid időszakra szóló, rotációs elvű betöltése az itáliai városok általános szokása volt, és Porcari más városokban is szolgált, köztük Bolognában, Sienában, Orvietóban és Traniban. 1435 után elutazott Angliába, Észak-Európába, és köztársaságpárti vonzalmát figyelembe véve, alighanem Velencében is megállt egy időre. Oly sok más művelt olaszhoz hasonlóan Porcari is keserűen 19 gondolt arra, hogy az egyháziak belefolynak az állami ügyekbe. 1447-ben, IV. Jenő pápa halála után hangot is adott e nézetének, amikor egy gyűlésen kijelentette, hogy szégyen Róma népére – az

ókori rómaiak örököseire – nézve, hogy „papok sarka alatt” élnek, akik közül sokan idegenek. Hatását tekintve ez azt jelentette, hogy lázadásra szólított fel a pápaság ellen, de ezt az izgatást a Rómában akkor uralkodó politikai körülmények miatt megúszta. A következő pápa, a humanista V. Miklós által toleráns módon alkalmazott férfi ezt követően a római Kúria figyelő szemei előtt volt, és amikor 1451ben a farsang idején belekeveredett egy tömegjelenetbe a Piazza Navonánál, kitiltották a városból. Miklós pápa, aki egyszerre tisztelte és tartott tőle, tekintélyes kegydíjjal támogatta, ám Bolognába száműzte, ahol a humanista Bessarion bíboros felügyelete alá helyezte. Porcarit azonban nem lehetett kiengesztelni; eltökélte, hogy Rómát köztársasággá alakítja át, ugyanúgy, ahogy Olgiati Milánóban, mások pedig Firenzében az újjáélesztett köztársaságra vágytak. Porcari, aki addigra már összeköttetésbe lépett más rómaiakkal, 1452 decemberének végén lopva elhagyta Bolognát, és lóhalálában Rómába igyekezett. Január 2-án, kedden meg is érkezett, vagyis négy nap alatt tett meg akkora utat, ami többnyire 8-10 napig tartott akkoriban. Így, hogy újra otthon volt, közeli rokonaival együttműködve összeesküvést szervezett, amihez sikerült embert, fegyvert és pénzt kerítenie. 300-400 fős csoportjával azt tervezte, hogy január 6-án, vízkereszt napján indít támadást, zavart és pánikot kelt azzal, hogy felgyújtja a Vatikán istállóit, a nagymise alkalmával meglepetésszerűen foglyul ejti a pápát és a bíborosokat, elfoglalja a híres városi erődöt, az Angyalvárat, és kikiáltja a köztársaságot. Habár Porcari vallomásában ez a pont nem jelenik meg, de a kortársak szerint az összeesküvők azt is eltökélték, hogy megölik a pápát és az összes bíborost. Ráadásul azért, hogy a „népet” megnyerjék ügyüknek a kialakuló pánik során, az összeesküvők némelyike késznek mutatkozott, hogy az összeverődő tömeget a pápai kincstár, valamint a bíborosok és a kúriai tisztségviselők palotáinak kifosztására, sőt a gazdag külföldi kereskedők és bankárok

vagyonának elvételére biztassák, ami a helyiek lázadását jelentette volna a gazdag és befolyásos külföldiekkel szemben. Ám az összeesküvők nem léptek elég gyorsan, ráadásul túl sokan is voltak, annak ellenére, hogy az igazi tervet elhallgatták fegyvereseik többsége előtt. A Kúria feltehetően már azelőtt értesült az összeesküvésről szóló pletykákról, hogy Porcari elmenekült Bolognából. Ezért pénteken késő délelőtt, egy nappal a tervezett támadás előtt egy száz katonából álló pápai csapat körbevette az összeesküvők központi házát, mely közvetlenül a Piazza della Minerva mellett feküdt. Odabent mintegy hetven fegyveres férfi bújt meg, így patthelyzet alakult ki. A pápai csapat parancsnoka eltökélte, hogy kerülni fogja a nyílt harcot és mindenféle botrányt. Azt remélte, hogy mindenkit gyorsan letartóztat, és bíróság elé visz. A délután folyamán azonban több kisebb összecsapás során az ostromlottak többségének és az összes főkolomposnak sikerült kereket oldania, habár legalább fél tucat ember elesett. Éjjel végül elfogták Porcarit, akinek a búvóhelyét valaki elárulta. A következő napokban további letartóztatások következtek, de négy vezetőnek sikerült elmenekülnie Rómából egészen Toscana határáig, Città di Castellóig, illetve Velencéig, ahol elfogták és kivégezték őket. A kivallatott Porcari mindent bevallott, és január 9-én a tribunus plebis tisztség korábbi várományosát teljes fekete ünneplő öltözetében az Angyalvár oromzatán felkötötték. Ugyanazon a napon további tizenkét férfit végeztek ki a Capitoliumon. Két nappal később újabb kivégzések következtek. Az összeesküvők minden vagyonát elkobozták, két esetben pedig az özvegyeket arra kényszerítették, hogy zárdába vonuljanak. Szabadon engedték azonban a fegyveresek többségét, akiket a főkolomposok az összeesküvés valódi célját illetően 20 megtévesztettek. A kúrián a rettegés és a düh söpört végig. Miklós pápa könyörtelenül lépett fel az összeesküvők vezetőivel szemben, mivel a szervezkedés – ígérete szerint – azáltal próbált támogatókra találni a

helyiek körében, hogy kihasználta a született rómaiak és az egyházi méltóságokat viselő, kiváltságos külföldiek közti ellenszenvet. Róma, mely gyakran bizonyult az erőszak városának, és amely sokat köszönhetett a bíborosok és a szomszédos területek feudális nemesei (például az Orsinik, Colonnák és Savellik) szolgálatában álló fegyveres csatlósoknak, aligha válhatott a felfegyverzett republikánusok beszédei iránt fogékonnyá. Az efféle beszédek jobb fogadtatásra találhattak a firenzei köztársaságban, ahol Porcari politikai eszméi kialakultak, de ahol a Mediciek éppen azon ügyködtek, hogy a köztársasági intézmények ellen folyamatosan támadást intézzenek. Ez az, ami a Lorenzo il Magnifico és fivére, Giuliano elleni áprilisi merénylet mögött rejlett.

MÁSODIK FEJEZET A parvenü karrieristák A házasság

Az ifjú Lorenzo di Medici, miközben befolyása alá vonta a korabeli Firenzét, a város első számú házassági közvetítőjévé nőtte ki magát. Ő lett a „keresztapja” a felsőbb rétegekhez tartozók nászainak. Ezek a családi szövetségek politikai vállalkozásnak minősültek: a közéleti szerepre jutott férfiak általában a magukhoz hasonlókat keresték. Mindez azzal az eredménnyel járt Lorenzo esetében, hogy 1469 után a politika már jóval több idejét és patrónusi befolyását követelte meg, mint a művészet vagy az irodalmi érdeklődés. Lássuk, mit is takart ez a házasságügylet! Az üzlet a lányok felbecslésével vette kezdetét. Ezt a feladatot általában a házasodni készülő férfi szülei és rokonai végezték, különösen a vagyonos családok esetében. Cserébe azok a szülők, akiknek módjában állt „tisztes” hozományt adni lányuknak, fél szemmel a fiuknak vagy unokaöccsüknek párt keresők lányuk iránti érdeklődését figyelték. A lányok egész testét, alakját, arcát, bőrét, haját, mozdulatait, testtartását, ruházatát és teljes megjelenését górcső alá vették és mérlegelték ilyenkor. A lány elsődlegesen a leendő gyermekek kihordójaként volt érdekes; ő volt az, aki az egyik nemzedékről a másik felé történő vagyonátadásnál a kapocs szerepét betöltötte. Ha a hajadon egyszer már eljutott a tüzetes vizsgálatig, már le is küzdötte az első akadályt. A lányt vizsgálók ugyanis ezáltal eldöntötték azt is, hogy családja megfelelő-e; sőt a leendő férj családjához képest akár eggyel magasabb lépcsőfokot is

képviselhetett a társadalmi ranglétrán. Ha a lány a fizikai kívánalmak szempontjából megfelelőnek bizonyult, már csak a hozomány kritikus kérdése maradt hátra. A két családnak egyezséget kellett kötnie erről: a lány apja vagy gyámja arról a kifizetendő pénzösszegről, ami megfelelő ahhoz, hogy méltón kiházasítsák, a férfi oldaláról pedig arról, hogy mennyi pénzt talál „tisztesnek”, illőnek vagy egyenesen hasznot hozónak. Ha egy lányt alacsonyabb státusú férjhez adtak, előfordult, hogy kevesebb hozományt fizettek, a társadalmi rang ugyanis pénzre váltható volt. A tény, hogy a közvetítés és az alkudozás eljutott a hozomány megállapításának szintjéig, azt jelezte, hogy a lány családja elégedett a szóban forgó férfi nevével és társadalmi kapcsolataival. A férfiakat viszont nem ezen a módon mérték fel. Őket nem tanulmányozták a templomokban vagy a ritka magánjellegű összejöveteleken, mintha valami piacon lennének, ahol ki lehet választani vagy éppen elutasítani őket. Ha pedig mégis valami hasonló következett be – ami azért nyilván előfordult olykor –, erről nem maradtak fenn árulkodó források. A passzív állapot – a 21 felbecsültetés helyzete – a nőké volt, és gondviselőik ezt jól tudták. 1467-ben, más korabeli jómódú firenzei polgárasszonyokhoz hasonlóan Lorenzo de Medici anyja, Lucrezia Tornabuoni vállalta a családban a lányfelbecslő szerepet. Ez a feladat szokatlan lehetett számára, ugyanis a család eleinte elfordult Firenzétől, amikor feleséget próbáltak találni Lorenzo számára. Egészen Rómáig elmentek, ahol lenyűgözte őket, hogy a római nemesség egyik legrangosabbjának számító Orsini családdal kerülhetnek rokoni kötelékbe. A kisebb fejedelemségek urait, jeles parancsnokokat és szép jövedelmet húzó egyházi méltóságokat felsorakoztató Orsinik befolyásos katonai és pápai kapcsolatokkal bírtak, és – nagy riválisaikkal, a Colonnákkal ellentétben – ebben az időben egy bíborost is adtak Rómának. A Mediciek törekvése arra, hogy erős római és vatikáni kapcsolatokat építsenek ki, még Lorenzo nagyapja,

a ravasz Cosimo (meghalt 1464-ben) korára nyúlt vissza, aki már akkor, az 1450-es évek végére ráébredt, hogy családjának firenzei helyzetét kívülről, a katonai és egyházi főméltóságok részéről kell aládúcolnia. Az a tény, hogy Lorenzo 1467-ben még csak 18 éves volt, apja, Piero pedig súlyos beteg, sőt sokszor ágyhoz kötött, igazolta a családban a sürgető szükséget. A firenzei férfiak számára szokatlan volt az ilyen fiatalon megkötött házasság. Az ő társadalmi körében a 25 esztendő körüli házasodás közelebb esett volna az átlaghoz. Amikor 1467-ben Lucrezia Rómába utazott, hogy benyomást szerezzen a lehetséges menyasszonyról, Giovanni nevű fivérénél, a Mediciek római bankfiókjának vezetőjénél szállt meg. Március 28-án a hölgy, aki sosem volt gyakorlott a betűvetésben, azonban vallásos versek fűződnek a nevéhez, bátyjának diktálva ezeket a sorokat küldte beteg férjének Firenzébe: „Csütörtök délelőtt, útban a Szent Péter felé találkoztam asszonyommal, a bíboros nővérével, Maddalena Orsinivel és annak lányával, aki úgy 15-16 éves lehet. A lány a római divat szerint, széles vászonfelöltőt viselt, és megjelenését nagyon elbűvölőnek találtam. Tetszetős volt és magas, de mivel túlságosan fel volt öltözve, nem láttam belőle annyit, amennyit szerettem volna. Úgy esett, hogy tegnap elmentem meglátogatni a mondott Monsignor Orsinit [a bíborost], és miután az Ön nevében megtettem a kellő elismeréseket, a nővére megjelent a lánnyal, aki ez alkalommal egy testére simuló szoknyát viselt felöltő nélkül. Társalgással töltöttünk némi időt, és én alaposan megvizsgáltam a lányt, aki, mint már említettem, mind magasságára, mind alkatára nézve vonzó. Bájos a modora – habár nem olyan finom, mint a mi lányunké –, de összességében szerény, és hamarosan a képünkre formálhatjuk. A lány nem szőke, mert ezen a környéken nem is találunk olyat. A haja vörösesbe hajló, az ilyenből sok van errefelé. Az arca kissé kerek, de nem zavaró, a nyaka szép kecses, talán még vékonynak is tűnik, de inkább törékeny. A kebleit nem

tudtam szemügyre venni, mert az itteni szokás szerint mindenki »becsomagolva« jár fel s alá, de ígéretesnek tűnt. Járás közben a fejét nem tarja büszkén magasan, ahogy a mieink, valahogyan lejjebb hajtja, de azt hiszem, ez szégyenlőssége miatt lehet. Nagyon szemérmes. Keze hosszú és kecses. Összességében úgy gondoljuk, hogy jóval az átlagos felett van ez a lány, de össze sem hasonlítható Mariával, Lucreziával és Biancával [saját lányaikkal]. Maga Lorenzo már látta őt, és ha ő elégedett, akkor ezt el is fogja mondani. Úgy érzem, bárhogy is dönt Ön és Lorenzo, az úgy lesz jó, és azzal egyet fogok érteni. Ez a döntés Isten kezében van. A leány Monte Ritondo urának, Jacopo Orsininek és a bíboros nővérének a gyermeke. Két fiútestvére van, egyikük a nagyra becsült Orso fejedelem seregében szolgál, a másik pap és szubdiakónus a Pápa mellett. Az övék fél Monte Ritondo, a másik fele nagybátyjuké, akinek két fia és három lánya van. Monte Ritondón túl még három másik kastély is a fivérei tulajdonában van, és ebből arra következtetek, hogy arrafelé jól be vannak ágyazódva, és napról napra jobban megy nekik, mivel amellett, hogy anyai ágon a bíboros, Napóleone érsek és a lovag unokaöccsei, egyúttal unokatestvérei is atyjuk révén, mivel ő [a lány apja] másodfokú unokatestvére a mondott uraknak, aki rajongva szereti őket. [Ezzel azt sugallta, hogy emiatt sokat fognak tenni a lányért és fivéreiért].’’ Aznapi második levelében Lucrezia hozzátette: „Ahogy már említettem Giovanni által írt levelemben, alaposan megvizsgáltuk a lányt. Nem volt semmiféle hűhó vagy felfordulás, és ha a dolog [a házasság] mégsem jönne létre, Ön akkor sem veszít semmit, mert egyáltalán semmit nem mondtunk ki. A leánynak két jó tulajdonsága van: magas és világos bőrű, és bár nem gyönyörű az arca, de nem is parasztos, és kellemes megjelenése van. Derítse ki, hogy Lorenzónak tetszik-e, amit látott

belőle, mert a lány sok más tulajdonsága hasonlóan kedvező. Ha elégedett, mi is azok lehetünk. [Végül, mintegy mellékesen 22 hozzátette:] A lány neve Crarice [Clarice].” Lucrezia vallásos költészetének ismeretében is ki kell mondanunk, hogy ezek egy tájékozott, gyakorlatias, világias nő levelei. Ám akkoriban a reneszánsz Itáliában a vallás és a világiasság gyakran állt közel egymáshoz. Bár Lucrezia pártfogolta a lányt, tárgyilagosságra törekedett. Egy héttel később Lucrezia, amikor férje, Piero azzal vádolta őt, hogy hidegen fogalmaz Clarice-ról, védeni próbálta semleges viszonyulását. Abban a percben, amint nyilvánvalóvá vált, hogy Piero és Lorenzo elismerően vélekedtek az Orsini lányról, Lucrezia elragadtatva, teketória nélkül kijelentette: „Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban Róma [jeles családjai közül bármelyik] csodálatosabb lányt tudna házasságra ajánlani.” Ha Lucrezia leveleinek visszhangját próbáljuk értékelni, azt is hozzátehetjük, hogy azoknak a beszélgetéseknek az összefüggésében kell vizsgálnunk őket, amiket már korábban tartottak a család tagjai, és amelyek során az Orsinik római és Rómán kívüli kapcsolatait minden ízükben felmérték. Ez magyarázza, hogy olyan kínos részletességgel mutatott be bizonyos rokonsági viszonylatokat. Az Orsiniknak az egész félszigeten voltak szolgái, ügynökei és barátai. Lorenzo és családja egy jól kiszámított ugrást akart véghezvinni, ami jól látható különbséget teremtett volna közöttük és más firenzei családok közt. Lucrezia beszámolója Clarice Orsiniről mégis összhangban volt a lányok felbecslésének firenzei módjával. Ebben a tekintetben nem különbözött korának másik száz firenzei polgárasszonyától. Igaz, nem tett említést a hozományról, ami alapvető szempont volt a firenzeiek szemében. Úgy tűnt, a Mediciek nem pénzt, ékszereket vagy földet akarnak, amikor megfelelő pár után kezdtek keresgélni a hatalmas római nemesség köreiben. Clarice várhatóan némi vagyonnal fog majd megérkezni Firenzébe, továbbá a „vérével” és római kapcsolataival, és ez együtt elegendő is lesz; noha végül

23

valóban hatalmas, 6000 forint értékű hozománnyal érkezett. Lucrezia idősebb kortársa és ismerőse, Alessandra Macinghi 24 Strozzi (1408-1471) is tudta, hogyan kell hideg fejjel mérlegelnie a lányokat és a hozományt. Ő azonban, bankárok és kereskedők lánya, felesége és anyja lévén, a hozományt és a várható forintok mennyiségét is kiszimatolta, mintha nem tartaná sokra a politika és a hely jelentőségét. Azért, ha a politikában való feltörekvésről esik szó, már az apja, Filippo Macinghi is mutatott némi tehetséget ezen a téren. Először a város egyik legnagyobb politikus- és bankárcsaládjából, az Albertik közül nősült. Miután megözvegyült, egy ősi firenzei nemesi családból, a Ricasoli leszármazottak közül választott magának feleséget. Végül lányát, Alessandrát, egy meglepően nagy, 1600 forint értékű hozománnyal házasította a Strozzik nemzetségébe, amely a firenzei közélet legrangosabb családjainak egyike volt. Azonban Alessandra, a száműzött fiai vagyonának megtartására való igyekezetében, lányai után alacsony hozományt fizetett ki, és bár tiszteletre méltóan, de lefelé, társadalmi helyzetükön és rangjukon alul házasította ki őket, pedig inkább az apai leszármazás számított. Az 1460-as években, amikor fiainak (és persze saját magának) tetsző házassági ajánlatok után kutatott, Alessandra dolgát megnehezítette, hogy fiait délre, Nápolyba száműzték apjuk, Matteo miatt, aki az 1433-1434-es palotaforradalom idején Cosimo Medici ellenfeleihez csatlakozott. Harminc esztendővel később, a vezető firenzei családok egyike sem állt még készen arra, hogy lányát Matteo Strozzi fiainak ajánlja, a politikai kegyvesztettség szégyenfoltja ugyanis öröklődött. Amikor a fiúk elérték a megfelelő (tizenegy éves) életkort, ők is száműzetésre kényszerültek, bár egy későbbi politikai szükséghelyzet miatt Lorenzo de Medici apja megkönyörült a Strozzikon, és megszabadította őket a száműzetés átkától. Az 1465. április 20-án kelt, elsőszülött fiának, Filippónak címzett levelében Alessandra ezt írta:

„A feleségkeresés dolgában úgy tűnik (…) hogy ha Francesco Tanagli hajlandó lenne nekünk adni lányát, akkor ezt egyszer és mindenkorra kitűnő családi kapcsolatként tartanánk számon, és az összes lehetőség közül, ami felkeltette figyelmemet, ez tűnik a leginkább ajánlhatónak. Megtetszett nekem a Vernia [gróf] lányával való házasság is, ám őket [az ő embereit] körülveszi valami kellemetlen aura, meg a vidék mellékíze is. (…) Francescónak jó a híre, van befolyása a politikára, még akkor is, ha nem a legfelsőbb szinten és a közhivatalok körül mozog. Ha pedig azt kérdi, miért adná feleségül a lányát idegenbe? Először is azért, mert nagyon kevés az olyan jó családból származó férfi a környezetében, aki gazdag és alkalmas is lenne. A második ok a lány szerény hozománya – csupán 1000 forint, úgy vélem, ez a kézműveseknek felelne meg. A Manfredi lány 2000 forinttal került be a Pitti-dinasztiába tizenöt évesen, míg ez a másik [Francesco lánya] tizenhét éves. Így most már láthatja, hogy állnak a dolgok. A harmadik ok, amiért úgy hiszem, kiadja nekünk [a száműzetésbe], az az, hogy nagy a családja, és szüksége van arra, hogy elindítsuk az úton. Az a gyanúm, hogy ez a legfőbb ok.” Négy hónappal később, augusztus 17-én kelt levelében, Alessandra visszatér a Tanagli lányra, akit sosem nevez meg. A család, a kapcsolatok és a hozomány a legfontosabb, utána pedig a lány testi adottságai és az erkölcsi minősége. Ehhez képest mit számít a név? „Della Luna házasságáról azt hallottam, hogy a hozomány 3000 [forint] és további 1500 ékszerekben, ruhákban és kelmében kifejezve [donora]. Ha igaz, ő [Della Luna férje] nem keveset lealkudott abból a hozományból, amit elsőre mondtak. Az ember nem tehet mást, mint hogy vádló ujjal mutat rám, amiért papok családjába házasodott be. A pletyka szerint meg [az üzleti dolgaiban] igen jól megy neki, így aztán lehet, hogy végül sikerült javára fordítania a dolgokat.

Engedd meg, hogy elmeséljem: vasárnap korán, kora reggel, a Santa Liperata [székesegyház] első miséjére indultam, ahova épp úgy, mint más ünnepnapokon, azzal a céllal mentem, hogy lássam az Adimari lányt, aki általában erre a misére jár. Azonban kit mást találtam ott, mint a Tanagli lányt! Nem ismertem, így mögötte foglaltam helyet, és minden figyelmemet erre a lányra fordítottam, mivel bájos és arányos volt a lénye. Olyan magas, mint Catherina [Alessandra saját lánya], vagy egy kicsivel magasabb, bőre finom, nem a világosabb fajtából, de életerősnek nézett ki. Arca hosszúkás, és nem valami finomak a vonásai, de összességében nem is közönséges, a járásából és a tekintetéből kiindulva nekem úgy tűnt, hogy nem éppen lassú észjárású. Sőt úgy vélem, hogy ha a többi részét is tetszetősnek találjuk, nem lenne rossz vásár (non é da sconciare mercato), és dicsőséget hozó házasságot köthetnénk vele. A templomból kifelé mögötte mentem, mire rájöttem, hogy ő a Tanagli lány, így most már kissé jobban ismerem őt. Soha nem tudtam rátalálni az Adimari lányra, amit figyelemre méltónak tartok, mivel sűrűn megfordultam azokon a helyeken, ahol várható, hogy előfordul, de nem szokása eljárni hazulról. ” Alessandra a későbbiekben is tanácskozott informátoraival a Tanagli lányról, és mindnyájan egyetértésre jutottak. Erről ezt írta két héttel későbbi levelében: „bárki is nyeri el a kezét, nyilvánvalóan elégedett lehet, mivel biztosan szépen fog továbbfejlődni … [két héttel ezelőtt] nem volt módom alaposan megnézni az arcát, mert szerintem észrevette, hogy figyelem, és attól kezdve többet nem találkoztak a pillantásaink, [a mise végén pedig] eltűnt, mint a 25 kámfor.” Végül Alessandra fia, Filippo Strozzi már túl hosszan húzta az ügyet, és Francesco Tanagli arra használta fel a késlekedést, hogy udvariasan visszatáncoljon az alkudozásból, mivel időközben azt a tanácsot kapta a Mediciek egy közeli bizalmasától, hogy ne kössön

szövetséget egy politikai okokból száműzött családdal. Ehelyett Filippo 1467-ben, tehát egy esztendővel az után, hogy visszatért Firenzébe a száműzetésből, az Adimari lányt, Fiammettát vette feleségül, aki a város egyik legrégebbi családjából származott, a feudális nemesség miliőjét idézve, akárcsak a Ricasolik, a Pazzik vagy a Buondelmontik. A Tanagli-ügy azonban megmutatja, hogy miképpen gondolkodtak Firenzében a városi elit házasodásáról. Az eljárás menetét még érdekesebben követhetjük Alessandra veje, a törekvő és művelt Marco Parenti leveleiből. Marco kivételes állhatatossággal szolgálta Alessandrát és fiait a házassági alkudozás folyamán, illetve éveken át dolgozott azon, hogy rávegye a Mediciek körét, hogy vonják vissza a Strozzik politikai szerepvállalására vonatkozó tilalmat. Az alábbi hosszú részlet, mely Marco 1465. július 27-én kelt leveléből való, amit sógorának, Filippónak írt vidékre, Nápolyba, egyedülálló példával szolgál erre. így ír: „Minden tényezőt megfontolva ezennel engedek [édesanyádnak], és a házasság melletti döntésre buzdítalak. Áttanulmányoztuk egész Firenzét, és a dolgokat kétféle módon is számításba vettük, úgy, mintha itt lennél [tehát nem nápolyi száműzetésben], valamint úgy, hogy ott vagy. Ha itt lennél, és [társadalmilag és politikailag] feljutnánk a csúcsra, négy lehetőség lenne, közülük kettő a Pitti és a Pandolfini családokból, és ebből a rétegből nem is lenne más. (…) A másik kettő G. Canigiani és Messer Piero de Pazzi [családjából] lenne, de ők [ti. a lányok] meglehetősen közönségesek. Vannak még számosan jó családokból, de ők szintén közönségesek vagy faragatlanok (rustiche), hétköznapi emberek átlagos hozományát hoznák magukkal. (…) Rossz időpontban jutottál a [házasodási] életkorba, ezért türelmesnek kell lenned, és ha ez sikerül, a lehető legjobb megoldást hozhatjuk ki belőle. A mérlegelés másik módja az, ami a realitással számol. Nézzük

meg, hogy milyen [lány] típus az, akit eleve kizárunk, és milyen marad utána. Először is le kell mondanunk a fent említett társaságról [velük nyilvánvalóan nem számolhatunk]. Másodszor le kell mondanunk az összes közönséges, lealacsonyító és alsóbb osztályokhoz tartozó nagy hozományairól (gran dote rustiche e ignobile). Nem marad más, mint a nemesi származású és szép lányok alacsony, csekély hozománya, már ha előfordulna ilyen. De mivel ilyen nincsen, azok maradnak, akik kevésbé néznek ki parasztosnak, még ha nem is szépek, és még ezekből is olyan kevés van, hogy az egészen meglepő. A Rucellai családnak van egy lánya, aki a mi számunkra nem igazán vonzó, és itt az édesanyádat, lánytestvéreidet és a sógorokat értem. Domenico Borghininek is van egy, ő még annyira sem tetszik nekünk. Még néhány ehhez hasonló rangú, vagy a [társadalmi] ranglétrán még lejjebb lévő, akit nem ismerünk, ám azokat, akiket ismerünk, még kevésbé helyeselnénk, ezért nem is számolok velük. Számunkra sokkal vonzóbb volt a néhai Donato (…) Adimali [Adimari] két lánya, az ő anyjuk a Vernia nemesi família leszármazottja, aki jelenleg Bolognában él házasságban. De azt is hallottuk, hogy fejenként 1500 forint a hozományuk és nincsenek fivéreik, ezért úgy gondoljuk, hogy nem fogják megpróbálni, hogy ehhez a szinthez ragaszkodjanak [tehát mivel nincsenek fivéreik, akik kereshettek volna a hozomány lefaragásán]. (…) Ezek után már csak Francesco (…) Tanagli lánya maradt. Ő nem szeretne túl sokat fizetni, és biztos vagyok benne, hogy megszerezhetnénk a lányt, viszont aggódunk amiatt, hogy a [csekély] hozomány elronthatja a dolgokat. Megígérem neked, hogy mindenünkkel azon leszünk, hogy a számodra megfelelő anyagi körülményeket együttesen összehozzuk, de ha lemondunk e kettőről [lehetőségről], akkor nem tudnánk hova fordulni. [Még így is] az egyik lány nagy hozománya miatt félünk, hogy ez romba dönti az esélyeinket [mivel mások figyelmét is felkelti], és még azt sem tudjuk, hogy te

elfogadható lennél számukra [az Adimari nővérek gyámjai számára]. Attól is félünk, hogy a másik lány kis hozománya tönkreteszi ezt a lehetőséget, bár tudjuk, hogy te tetszenél nekik. (…) Az Adimarik előkelőbbek a Tanagliknál, de nekik [ti. a nővéreknek] nincsenek közeli rokonaik, nincs apjuk, fivéreik sincsenek, van viszont számos nagybátyjuk és unokatestvérük, igaz, ők elég jelentéktelenek (omacci), mindegyik hasonló rokonsággal. Mindennek ellenére, ez a hátrány az előnyére is válhat, változhat, mert nem kell mindkettőjüket választanod. A másik választás [ti. a Tanaglik] épp ellenkezőleg: noha az övék nem olyan tekintélyes család, mégis régi és jó nevű família és ez az ág lovagoktól származik. A leány apja velem egyidős [45 éves], értékes ember, jól nevelt, remek szónok, megnyerő és tele van jóindulattal. Rendelkezik némi közéleti befolyással, sok a rokona, akik közül mindenkit köztisztelet övez, és a lánya [a kitűnő családban született] Antonio Alessandri felesége. Saját feleségében a vagyonukról jól ismert Guidettiket tisztelhetjük, felesége nővére pedig idősebb messer Antonio Ridolfihoz [aki a Medici oligarchia egyik kulcsfigurája, aki utóbb Francesco Tanaglinak a Strozzikkal történő házasság ellen érvelt] ment férjhez és további előkelő és köztiszteletben álló férfi rokonnal büszkélkedik. A fivére Francesco Vettori lányát vette el stb. Tizenkét gyermeke van, 6 fiú és 6 lány. (…) És amikor a hozomány kérdésére akartam térni, ő ezt elutasította, és inkább arra volt kíváncsi, hogy a többi körülmény megfelel-e nekünk, és jelezte, hogy a hozományt az ítélőképességemre és a diszkréciómra bízza. Hát így tartanak most a dolgok. Most rajtad a sor, hogy mérlegeld a helyzetet és tájékoztass, hogy miképp látod a kérdést. A leány magassága hasonló a mi Catherinánkéhoz, de formásabb; szép az alakja és a bőre; arca nem [szép], de a legcsekélyebb mértékben sem elkedvetlenítő. Gyönyörű a tartása és kellemes a kisugárzása. (…) Ha kedvedre való ez a jelölt, üzend meg nekünk, hogy mennyi

hozományra gondolsz. ”

26

Mit fűzhetnénk hozzá ehhez a levélhez, amelyik a maga pedáns módján annyira magáért beszél? A Nápolyba száműzött Strozzik nyilvánvalóan jó külsejű lányt kerestek. A levél szerzőjének, Parentinek, megbízható kapcsolatai voltak a firenzei társadalom ranglétrájának tetején és alján is, de részben az informátor közvetítők (sensali) alapján tájékozódott. Gondosan odafigyelt a finom társadalmi különbségekre. Az újonnan jött nemesek és az újonnan szerzett pénz gőgös visszautasításra talált. A pénz számít, ezt kár vitatni, de csak rövid ideig volt rá szükség. A vágyott alapvető tulajdonságok a hírnévben, az első osztályú politikai kapcsolatokban és a család ősi voltában ragadhatók meg. Ezekhez viszont cserébe támogató érvként szükségeltetik a lány finom megjelenése, arckifejezése, és természetesen a megfelelő nagyságú hozomány. Akkoriban azonban egy politikai okokból száműzött számára, figyelembe véve a házassági piac viszonyait, a Francesco Tanaglival kiépített házassági szövetség a lehető legígéretesebb kilátásnak tűnt, a vele járó politikai kapcsolatnak köszönhetően. És miközben egykoron a jelentős politikusi famíliák a velük szomszédos városrészekben néztek körül, ha családi szövetséget akartak kötni, 27 mostanra már az egész város a lakókörnyékükhöz tartozott. Ez a fejezet a „parvenü karrieristák” címet kapta. De milyen törtetésről beszélhetünk a Mediciekhez és a Pazzikhoz hasonló családoknál, amikor ezek már korábban meghódították a társadalmi hierarchia csúcsát? Valójában, még ha fel is értek oda, sosem lehettek biztonságban, és ez a bizonyos csúcs is merő illúzió volt. Még Velencében is, ahol a régi idők legmagasabb tisztségviselőiből zárt nemesi osztály alakult ki, ezen a bizonyos eliten belül erős, gyűlölettel teli, elkeseredett és állandóan változó különbségek és 28 ellentétek léteztek. Az itáliai városokban a házasság a családok és egyének számára

meghatározó jelentőséggel bírt; a közép- és felső rétegek körében mindenképpen. Ez volt az a pillanat, amikor a férfiak és nők megtudták, hogy kicsodák ők, miközben végigélték, hogy a nyilvánosság előtt mások felmérik és megítélik elődjeiket, hátterüket, akkori elvárásaikat és jövőbeli reményeiket. Amikor arról döntöttek, hogy X-szel, nem pedig Y-nal lépnek házassági szövetségre, vagy mások választják őket ugyanígy, az érintettek egyúttal rövid igazolást is adtak a választók és a választottak azonosságáról. A házasság a név és tulajdon generációk közötti átruházására nézve nagy jelentőséggel bírt. Ez rögzítette a személyt és a családot a hierarchia, a rangok és a gazdag szövetű társadalmi kapcsolatok eleven rendszerében. És aminek az ember bizonyult, vagyis az önazonossága, az azon a ponton meg is „dermedt”, ahol a házasság alkalmával az ember helyzete rögzült. Minden más a mellékes adottságok közé számított. Alessandra Strozzihoz és Lorenzo de Medici anyjához hasonlóan Marco Parenti is jól tudta mindezt berögzült ösztöneinek köszönhetően. Az ő családja 1400 körül kezdte meg felemelkedését. Leveleiben azonban a felbecslést a két asszony benyomásokon alapuló, hatékony módszerével végezte, amelyet számításokra váltott át. Az összes lehetőséget nyilvántartásba vette, és alaposan ki is bontotta, miközben állandóan a gyakorlati cél lebegett előtte, sohasem vesztve szem elől Filippo Strozzi igényeit és a reális lehetőségeket abban a Firenzében, amely kőkeménynek bizonyult, amikor a házasság körülményeiről kellett alkudni. Ilyenkor minden illúziót lecsupaszítottak a valóságról, és az embereket csakis olyannak látták, amilyenek valójában voltak. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna lehetséges a társadalmi felkapaszkodás. A politikai karrierek és a vagyonok egyszer keletkeztek, másszor elfolytak. A régi családok elveszítették 29 vagyonukat, pozíciójukat és házassági kilátásaikat. Ha túl sok volt a lány, és ezzel a kifizetendő hozomány, ez romba dönthetett családokat. Elsőszülöttségi leszármazási rend hiányában, mely az

összes ingatlant (vagy legalábbis annak oroszlánrészét) a legidősebb fiúgyermeknek juttatta, mint például Angliában, a túl sok, a gyermekkort túlélő fiú az osztott örökösödés révén felélhette a család vagyonát. Az apai örökség, ha felosztották, hamar semmivé vált, hacsak a fiúk egyike vagy másika a széttöredezést nem tudta a kereskedés vagy a banki tevékenység hasznával ellensúlyozni. Ezért aztán, Marco Parenti sznobizmusa ellenére is, az újonnan képződött vagyon tömeges méretben házasodott bele a régi családokba, és ez rövidesen politikai kötelékként jelentkezett. Az olyan család, ahol nem volt fiúgyermek, nem viselhetett közhivatalt, és elvesztette politikai értelemben a nevét és a helyét. Egy kevésbé alkalmas nemzedék akár ki is írhatta magát a politikából. Márpedig mindig is a politikai státus számított, méghozzá meghatározó mértékben, mivel Firenzében a köztisztség betöltése nagy megbecsülést hozott magával. Megfélemlítette az ellenfeleket, vonzotta a jó házasság után kutatókat, és valóságos hatalmat adott az emberek kezébe. Már sok mindent elmondtunk a régi családokról és az új gazdagságról. De mi számított réginek, és mi újnak? A magas presztízsű és dicsőséges történelmi múltú Firenzében a legkiválóbb vérvonalak feudális eredetre hivatkoztak, és a 11-12. századig mentek vissza. Ilyenek voltak például az Uberti, a Guidi, a Tomaquinci, a Ricasoli, a Buondelmonti és az Adimari családok. Idővel ezek egy része bekapcsolódott a kereskedelembe és a banki ügyletekbe. Némely, az üzleti életben jeleskedő családok kezdeteiket a 12. század végére vagy a 13. század elejére vezették vissza. Ám a legillusztrisabb „polgári” famíliák, mint a Strozzik, az Albizzik és a Mediciek a valóságban a 13. század végén indultak el fölfelé, amikor a kormányzat frontvonalában megjelentek, midőn a céhek priori testületének új hivatalába, a Signoriába választották be tagjaikat. Most már képesek lettek összekapcsolni a kereskedelmi vagyont a politikai hatalommal, és ettől kezdve a társadalmi ranglétra felső fokán elfoglalt hely mindig a vagyon és a magas közhivatali tisztség

együttesét jelentette. Önmagában egyik sem volt elegendő ahhoz, hogy valaki helyet szerezzen a város elitjében, és azok a firenzeiek, akik a Fekete Halál pusztítása (1348) után szereztek hivatalt és tettek szert vagyonra, azokat tekintették „új embereknek” a 15. században a náluk „jobbak”. Különösen akkor, ha azon céhmesterek soraiból emelkedtek ki, akik kezüket azelőtt munkával piszkolták be. Politikai felemelkedésük során a Pazzik nem mulasztották el, hogy 30 ők is kijátsszák a házassági kártyát. Andrea, a csaIád vagyonának megalapozója egy jeles közéleti személy, Jacopo di Alamanno Salviati lányát vette feleségül. Három fia – Messer Jacopo, Antonio és Messer Piero – a Serristori, az Alessandri, illetve a Giugni családokba házasodott be. Az Alessandrik és a Giugnik rendszeresen felbukkantak a vezető tisztségek betöltői között, a Serristorik pedig egy időben a város legtehetősebb tizenkét családja közé tartoztak. Később három lányunoka a városi politika első vonalához sorolható családokba házasodott – a Martellik, a Miccolinik és a Medici főág unokatestvérei közé. Andrea unokája, Guglielmo Bianca de Medicit vette feleségül, ami által a leendő Lorenzo il Magnifico sógora lett. 1478-ban azonban vége szakadt ennek a lenyűgöző társadalmi felívelésnek. Amikor Piero de Medici a római nemesség felé fordult, hogy fiának, Lorenzónak házassági partnert találjon, már sokféle tanácsot meghallgatott. Hallotta saját apja, Cosimo, e tökéletes politikus véleményét; Milánó firenzei követe, Nicodemo Tranchedini álláspontját, valamint saját sógora és a Medici-bank római fiókvezetője, Giovanni Tornabuoniét is, aki a diszkrét kezdeti megkereséseket végezte. Firenze vezető családja egy vele azonos rangú római családot keresett szövetségesnek, így aztán a tárgyalások nem is lehettek mások, mint realisztikusak, és mégis, a Mediciek számára ez felkapaszkodást jelentett. Egykor, 1444-ben még Cosimo is látta, hogy maga Piero egy régi firenzei dinasztiába, a Tornabuonikhoz házasodott, akik ugyan kereskedők és bankárok

voltak, de az antik Tomaquinci nemzetség leszármazottjai, és Lucrezia Tornabuoni holmi közönséges – Alessandra Strozzi szavaival – „kereskedői” hozománnyal, 1009 forinttal ment Pieróhoz. Amikor Lucreziát választotta Piero számára, Cosimo az erős és megbízható politikai köteléket választotta. Firenze legtehetősebb emberének nem volt szüksége arra, hogy számlálgassa a forintokat. Piero azonban az utolsó férfi Medici volt ebben a férfiági leszármazási sorban, aki a „kereskedelembe” és valamely firenzei gyökerű családba házasodott be. Így aztán, amikor a Mediciek a házasság révén igyekeztek növelni vagy emelni társadalmi azonosságukat, a városon kívülre, fejedelmi dinasztiákba házasodtak 31 be. Vagy éppen bíborosok és pápák lettek belőlük.

Bankárok A Mediciek felemelkedése az ismeretlenségből és pályájuk kezdete 32 sokban hasonlított más firenzei családokéhoz. A várost körülvevő, sűrűn lakott területekről származó család a 12. században vándorolt be a virágzó Firenzébe, ahol pénzváltásba és pénzkölcsönzésbe kezdtek. Igen valószínű, hogy a spekulációs földeladásokban is érdekeltek voltak, ami ebben az időszakban kifejezetten jövedelmező volt. 1300-ra háznépük számát a többszörösére növelték, erőszakos közrendűekként (popolani) szereztek hírnevet maguknak, és a városért folytatott küzdelemben a meghatározó csoportok közül a konzervatív gondolkodású „feketékhez” csatlakoztak a „fehérek” ellenében. Szinte túlzottan is otthon voltak a politikai zűrzavarok és a tömeges száműzetések világában, és a törvénytelenségeikkel szereztek maguknak hírnevet, amit aztán a 14. század végéig meg is őriztek. 1400-ban a Medicieket 20 évre eltiltották a politikától, ez alól csupán egyetlen águk volt kivétel, az, amelynek élén a szépreményű bankár, a Giovanni di Bicciként ismert Giovanni di Averardo állt. Ugyanerre az időszakra a család abban az értelemben is nevezetes

lett, hogy igen sokszor bekerültek a legmagasabb rangú állami testületbe, a kilencfős Priorok Tanácsába. Csupán 8-10 dinasztiának, köztük a Strozziknak és az Albizziknak sikerült ennél nagyobb teljesítményt elérni a 14. században. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a firenzei államférfiak ritkán folyamodtak bölcs tanácsért a Mediciekhez, és a külföldi követségek vezetésére sem őket kérték fel. Durva módszereik hírhedtek voltak, ami részben az általuk elkövetett erőszakos bűncselekményeken alapult, és ez aláásta lehetséges politikai szerepvállalásuk esélyeit. Azonban Firenze akkoriban törvénytelenebb és véresebb hely volt, mint Lorenzo idejében, akinek 14. századi felmenői olyan dinasztiákkal – például a Cavalcantikkal, a Donatikkal és a Falconieriekkel – tudtak házasságot kötni, amelyek ősibbek és előkelőbbek voltak náluk. A gentilezza patinája is hamarosan kialakult ily módon. Energia, politikai becsvágy és pénzügyletek alapozták meg a Mediciek múltját és jelentették jövőjük zálogát. A korai pályájukkal foglalkozó történész, Gene Brucker végrendeleteiket vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy különleges vallásos és jótékonykodó rendelkezéseik tanúsága szerint gyakran küzdöttek bűntudattal és lelkiismeret-furdalással. A nem tisztességes úton szerzett hasznot visszatérítették, és ezzel gyakorlatilag beismerték, hogy olyan uzsorás gyakorlatot folytattak, ami a korabeli vallásos hiedelmek szerint fenyegette a halhatatlan lelket. A bankár Giovanni di Bicci (1360-1429), aki megalapozta a család vagyonát, Lorenzo il Magnifico dédapja volt. Segédként kezdte negyedfokú unokatestvérénél, a korszak egyik legnagyobb bankházát vezető Vieri di Cambiozzo (A Nagy Pénzváltó) de Medicinél, majd társtulajdonossá küzdötte fel magát, és Vierivel együtt prosperált. 1393-ban a saját lábára állt, társult egy kisebb partnerrel, és 1397-ben Rómába helyezte át székhelyét. Kerülve a politikai játszmák színterét és ügyelve a visszafogottságra, bankfiókokat nyitott Firenzében, Velencében és Nápolyban. Főként a távoli helyekről érkező pápai

jövedelmek összegyűjtésével, ügyes pénzváltó műveletekkel és a pápa azonnali kiadásaira kölcsönzött készpénzzel szép csendesen óriási vagyont halmozott fel. A nagy nyugati egyházszakadást és a három egymással szembeforduló pápa botrányos korszakát lezáró években régi barátjának, XXIII. János pápának (1410-1415) lett a bankára. Azután viszont, hogy Jánost ellenpápának minősítették, úgy tűnt, Giovanni ezzel semmit sem vesztett, üzlete tovább virágzott, és végül megnyitotta genfi irodáját, ami akkoriban az Alpoktól északra fekvő 33 területek pénzügyi szívének számított. A Mediciek, akiknek különös érzékük volt ahhoz, hogy külföldön barátokat szerezzenek, otthon pedig mohó támogatókból hálózatot szervezzenek maguk köré, vagyonukra alapozva szerezték meg a firenzei kormányzat feletti ellenőrzést. Giovanni di Biccit már 1402ben a város első 50 adófizetője között tartották számon, 1427-re pedig erőfeszítései nyomán Firenze vagyoni elitjének tetejére került, márpedig az ezekben az években Nyugat-Európa pénzügyi központjának számító város hetvennél több nemzetközi jelentőségű bankárnak adott otthont. A városban az első hely hivatalosan a nagy földbirtokost, a 101 422 forintos nettó vagyon felett rendelkező Palla di Nofri Strozzit illette meg, aki műkedvelő tudós, lovag és bankár is volt egy személyben. Ha viszont a két fivér, a pistoiai származású uzsorás, Bartolomeo Ponciatichi kereskedő bankár fiainak vagyonát összesítenénk, akkor 127 000 forintos nettó vagyonukkal ők lennének az első helyen. Lorenzo azonban évekkel később azt állította, hogy Giovanni di Bicci 1420-as évekbeli vagyona valós értékén 180.000 forintra rúgott, és ezt az állítást a Medici-bank újkori történésze, De Roover tökéletesen hihetőnek találta. 1432 augusztusában a firenzei kormány az elmúlt húsz hónap pénzkölcsönzései nyomán csakugyan 155.887 forinttal tartozott a Medici-banknak, noha valószínű, hogy 34 ennek a tőkének egy része a bank betéteseit illette. A politikai viszálykodás többé-kevésbé természetes lételeme lett Firenzének. Az 1420-as évek végén, amikor a pártok közötti ellentétek

betetőzték a várost, Palla Strozzi közösséget vállalt a Medici-ellenes koalícióval, és 1434-ben, a Medici-párt diadala után, örökre száműzték a városból. De ez még nem volt minden. Közismert taktikát alkalmazva az új rezsim a célzott adóztatást, a bírságokat, és a tulajdon elkobzását felhasználva próbálta őt kiforgatni a vagyonából. A Panciatichi testvérek tönkretételének kivitelezése még ennél is hatékonyabban sikerült. Ezt a családot kívülállónak tekintették, akiknek nem volt politikai súlyuk Firenzében, túlontúl sok politikai veszteshez kötötték őket családi szálak, és akik ellen adózási okból már folyamatban volt a kisajátítás. A fivéreket és örököseiket olyan mértékű ingatlan- és vagyonadóval sújtották, hogy eladósodtak, végül elmenekültek Firenzéből és az ottani adókivetés elől; vagy vendégként mások házában lapítottak, esetenként pedig saját házukba zárkóztak be (ami jogi menedéket jelentett az eladósodottság miatti letartóztatás elől), sőt némelyikük a 35 szegénységbe és a nyomorba csúszott le. Ahogy Lorenzo maga is megfigyelhette, gazdagnak lenni Firenzében tisztség és politikai tekintély nélkül, az üzleti és társadalmi megsemmisülés kockázatát jelentette. A leckét sosem felejtették el a Mediciek. Giovanni di Bicci 1429-ben bekövetkezett halálakor fia, Cosimo de Medici (1389-1464) elképesztő kihívásokkal találta magát szembe. Firenze felsőbb körei bekapcsolódtak abba a foggal-körömmel folytatott ádáz küzdelembe, amely a politikai élet csúcsán zajlott. A háború, a súlyos adóteher és az „új emberek” jelenléte a vezető tisztségekben megosztotta a közélet résztvevőit. Utolsó éveiben még Giovanni di Bicci is ki kellett hogy lépjen visszafogottságából – arra kényszerítették, hogy nyíltabban és vezető szerepet vállalva vegyen részt a politikában. De 1429-ben Cosimo számára a családi vagyonról 36 való gondoskodás és a bankügyletek kerültek az első helyre. A reneszánsz bankügylet a fondorlatos mesterkedéseken alapult, amely a profitot ravaszul nem a kamatszedésből merítette (ami a

doktrina szerint az „uzsora”), hanem a váltási műveletekből, különösen a pénz egyik helyről a másikra történő vagy személyek közötti átutalásából. Más szóval a kamatot gyakran elrejtették a pénz tényleges vagy állítólagos mozgatásának kockázatáért járó felár 37 alakjában. És Cosimo, apjához hasonlóan, zseniálisnak bizonyult ebben. A Medici-bank vagyonát a csúcsra járatta. A nagyobb fiókokat kiegészítette az anconai (1436), brugges-i (1439), pisai (1442), londoni (1446), avignoni (1446) és végül a milánói (1452-1453) irodákkal. A banki tevékenységek hatáskörének kiterjesztése által ezek az új irodák megsokszorozták a pénzváltások lebonyolításának és a haszonnak a lehetőségét. A római fiókból származó haszon a felére esett, de ezt a csökkenést többnyire ellensúlyozták a velencei és a genfi nyereségek és az új fiókokból befolyó jövedelmek. Az 1435 körüli időszak utáni adathiány miatt a bank teljes profitja Cosimo idejében némiképp homályban marad, az azonban világos, hogy 1450 körülre fejedelmi örökségére még több vagyont halmozott. Adóbevallásai apjáéhoz hasonlóan nem adnak megbízható képet vagyonáról. Annak ellenére, hogy 1458-ban például a milánói bankfiókban 13.500 forintja volt, az azonos évi adóbevallásának összegzésében csak 3000 forintot tüntetett fel ugyanerről. Cosimo bizonyára jobbnak látta, ha valótlan információkat állít. Az adóhivatalnokokkal szembeni ilyen bánásmód bevett gyakorlat volt Firenzében. Ráadásul a nemzetközi bankügyletek folyamatosak voltak, és a nagy firenzei házak vesztésre álltak. Számuk az 1420-as években még 72 volt, 1470-re csak 33 maradt fenn úgy, hogy az 1460as évek közepén mintegy 7-8 mondott csődöt. Még Cosimo is tett vitatható lépéseket ekkoriban, amelyek – ismerve nézeteit és ösztöneit – bizonyára aggasztották és gyötörték. Halála után a problémák gyorsan a felszínre kerültek. A londoni és a velencei fiókok az összeomlás szélére jutottak, a milánói fiók vészesen túlvállalta magát. Amikor Piero, Lorenzo betegeskedő apja 1464-ben átvette a bank irányítását, arra kényszerült, hogy vagy megszilárdítja

a hiteleket, vagy elidegeníti külföldi ügyfeleit és támogatóit. A milánói herceg Francesco Sforza, Cosimo régi barátja, két évre rá, 1466-ban meghalt, és a Medicieket illető, 11.5000 dukátos adósságot hagyott maga után, amit csak részben biztosítottak az elzálogosított ékszerek és a milánói sóeladásokból származó adó. Ez az adósság 1467 végére 179.000 dukátra emelkedett. A körültekintő bankár nem tudott kimaradni abból a veszélyes játszmából, hogy a hatalmi politikával vegyítse a kölcsönzést. Legalább részben abból a célból hozta létre az anconai és a milánói fiókjait, hogy Sforzát segítse, a jelek szerint abban a hiszemben, hogy valamikor a jövőben még 38 szüksége lehet a nagy hadúr zsoldosaira. Cosimo sokoldalú tehetségének köszönhetően Piero egy gyógyulófélben lévő óriást örökölt. És noha már gyermekként tanult könyvelést, kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkezett a nemzetközi bankügyletek bonyolult rendszerében. Hogy mi lett ennek az eredménye? Ahogyan később Lorenzónak, úgy neki sem volt más választása, mint visszatérni az ingadozó politikához és a fiókvezető tanácsaihoz, akik maguk is a változó pénzpiac megértésével bajlódtak. Emellett adott volt egy olyan küzdőtér, amelyben a versengés túlzottan gyakran kötődött a hitszegő és felelőtlen fejedelmek készpénzigényeihez. Mindennek tetejében 1465-1466-ban Piero a Medicieket fenyegető egyik legsúlyosabb politikai fenyegetéssel szembesült. A reménytelenül beteg férfinak már kevesebb mint négy éve volt hátra az életből, fia, Lorenzo pedig csupán tizenhét éves volt. Habár a bank távoli fiókjai számottevő problémákkal küszködtek, otthon, Firenzében, az oligarchia csúcsán egyes merészebb és erőteljesebb hangok azt kezdték követelni, hogy legyen vége a szigorú politikai ellenőrzésnek, amely a megelőző harminc év során a politikai osztályt satuba szorította. Hogy is ne előzné meg a politika az üzleti racionalitást ilyen körülmények közt? 39

Egy politikai tanmese A történet a zsoldos katonák jövedelmező üzleti tevékenységével, a háborúval veszi kezdetét, ami mindenféle közéleti vállalkozás közül a legköltségesebb volt. A legdrágább, mert a katonák, zsoldosok kiállítása a kormány azonnali eladósodását és további adóterheket vont maga után. Egyúttal erősen megosztotta az érintetteket, mivel a súlyos adók éles különbségeket eredményeztek a kormányzó körökben, és gyűlölködő vitákra vezettek arról, hogy kik legyenek a legalkalmasabb emberek, akik alkalmasak a tisztségviselésre. A firenzei társadalmat megmérgezte a státusirigység és a hatalom iránti mohó éhség. Ilyen volt Firenze az 1420-as években, az első Mediciek hatalomra kerülésének évtizedében. A Milánóval folytatott háború, a szomszédos kis köztársaság, Lucca megszerzésére irányuló kudarcba fúlt fegyveres kísérlet politikai nyugtalansághoz vezetett a városban. Az adók az égbe szöktek, az indulatok elszabadultak, és az ebből fakadó nyugtalanság közepette az „új emberek” egy csoportja Giovanni Medici és fia körül csoportosult, akiknek vagyona és hozzáértése a színfalak mögött az előkelő családokból származó urak 40 egy részét is vonzotta. Az „osztályhatárok” immár elmosódtak. Mégis, a komoly fenyegetettséget érzékelve, a befolyásos régi családok közül néhányan, a kiváló Niccolò de Uzzano, Rinaldo degli Albizzi és Ridolfo Peruzzi vezetésével, egyesítették erejüket, hogy a régi dinasztiák irányításával szigorú szabályok alá vonják a várost. A Mediciek pénze, mely nagyrészt idegen bankokból származott, most a város fejedelmi családjai közötti politikai egyensúly felbomlásában 41 játszott szerepet. 1433 tavaszán, nem sokkal azután, hogy a firenzeiek békét kötöttek Luccával, és Cosimóra hősként, a háború hitelezőjeként kezdtek tekinteni, érzékelni kezdte a város a válság közeledtét. Csendesen haladt tovább a maga útján: május végén egy tekintélyes

pénzösszeget, közel 9000 forintot helyezett el bizonyos szerzeteseknél és pap barátainál, olyanoknál, akiket korábban kegyeibe fogadott. 15.000 forintot Firenzéből a bank velencei fiókjába utalt át, és eladta a firenzei államadósságban vállalt 10.000 forintos részét a római Medici-bankfióknak. Most már készen állt a politikai viharra, ami szeptemberben ki is tört, amikor a priorok új csoportja hivatalba lépett. Azzal az ürüggyel, hogy kíváncsiak a tanácsára, beidézték a kormánypalotába, majd azon nyomban letartóztatták. Cosimo attól való félelmében, hogy meg akarják mérgezni, készen állt arra, hogy a maga részéről megakadályozza az erőszakot, és azért imádkozott, hogy barátai és szövetségesei robbantsanak ki egy katonai puccsot. Azonban a priorok, legfőbb ellenségei vágyaival ellentétben, az önmérsékletet választották, és ehelyett csak 10 évre száműzték néhány családtagjával együtt, előbb Padovába, röviddel ezután pedig Velencébe. Igen kifejező, hogy két másik embert, akik nem tartoztak a családjához, ugyancsak száműztek, ami a Medici-párt társadalmi előretörését jelezte. Egyikük az előkelő Acciaiuoli családból származó lovag, másikuk Puccio Pucci, egy tettre kész „új ember”. Egy évvel később Cosimo legfőbb ellenségei minden bizonnyal már így sóhajtoztak: „Bárcsak inkább megöltük volna!” De híján voltak a Medici-hívek szervezettségének és könyörtelen gyakorlatiasságának. A priorokat mindig két hónapra választották, majd új kormányzótanács lépett a helyükbe. A folyamatosságot a két, 12, illetve 16 főből álló tanácsadó testület biztosította, valamint a legfontosabb polgárokkal folytatott tanácskozások sorozata. Meglepő módon azonban Cosimo büntetése után az „arisztokraták” nem gondoskodtak a soron következő priorok csoportjának irányított megválasztásáról. Egy évvel később, 1434. szeptember 1-jén egy, a Medicieket támogató Signoria tette le hivatali esküjét, akiknek nevét „véletlenszerűen” húzták ki az erszényből. Az arisztokrata vezetők közül néhányan fegyveres ellenállásra buzdítottak, egy napig még

fegyvert is ragadtak, de azután elvesztették a bátorságukat, visszavonultak és vereséget szenvedtek. Cosimo és fivére október 6án diadalmasan visszatért Firenzébe, és a város politikai biztonságáért felelős testület, a Nyolcak hozzákezdtek a megtorláshoz. Hamarosan 106 embert száműztek a városból, több mint 80 további személyt megfosztottak a közhivatalhoz való jogosultságától, ami a társadalmi pozíció igen fontos jelzőjének számított. A teljes Medici-ellenes vezetést eltávolították a választási jelölőlistákról legaktívabb támogatóikkal együtt. A kizárási hullám 1439-ig folytatódott, és arra az évre újabb 20 embert száműztek. Az érintett körhöz tartozó kisebb rangú emberek, ha megengedték nekik, hogy otthon maradjanak, inkább a hallgatást választották. A több mint 200 ember közül, akiket eltávolítottak a közéletből, néhányat meg is bírságoltak, és mindannyiukat célzott adózás alá vonták. A kortárs Benedetto Dei feljegyezte, hogy ha a száműzött családokat is összeszámolnák, velük együtt mintegy 500 ember hagyta el a várost csak 1434-1435-ben. A száműzetést és politikai jogok elvesztésének büntetését tízévente megújították. Olyan hatásosan és eredményesen, hogy amint azt a Strozzi család is tapasztalta, a leszármazottak még harminc évvel később is ellenállásba ütköztek, 42 amikor a firenzeiekkel próbáltak alkudozni a házasságról. A rá következő húsz évben a győzedelmes Medici-párt egy sor olyan választási eljárást és stratégiát vezetett be, amelynek végére kevesek kezében összpontosult a hatalom. De ezúttal túl messzire mentek; az elégedetlenség nőttön-nőtt, majd 1458-ban tetőfokára hágott. Luca Pitti neve ekkor vált egy csapásra híressé a helyi politikai feljegyzésekben és krónikákban. Luca, aki az előkelő házat, a kirívóan pompás és később híressé vált Pitti-palotát építtette, a Mediciekkel egyenrangú, régi politikuscsaládból származott, és évekig Cosimo egyik leghűségesebb híve volt. 1458 kora tavaszán a törvényhozói testületekben

kibontakozott makacs ellenállás meggyőzte a pártfőnököket, hogy az ellenzék már nem tartható kordában, és hogy a közéletet uralók véget akarnak vetni a választási rendszert korlátozó szabályoknak. Azt akarták, hogy a fontos tisztségeket a saját magukhoz hasonló polgárok számára nyissák meg, és ez a követelés annyira élessé vált, hogy a Medici-vezetés már-már egy államcsíny bevezetését fontolgatta. Ám végül mégis úgy döntöttek, hogy kivárják egy számukra kedvezőbb Signoria megválasztását. Ez a fordulat végül június végén következett be, amikor Luca Pitti nevét húzták ki a legfontosabb tisztség, a gonfalonier megválasztására szolgáló erszényből, vagyis ő lett a priorok soron következő csoportjának vezetője. Az új priorok július elsején foglalták el hivatalukat, és Luca azonnal munkához látott. Másnap tartott egy nagyszabású tanácskozást, amin több mint 200 polgár vett részt a legrangosabbak közül. Ezen előkészítette a hagyományos törvényhozói testületek felforgatását, és egy új tanács, a rendkívüli hatalommal bíró Százak létrehozását. A tervről hónapokon át titokban tárgyaltak a vezetők. Érzékelve azonban, hogy a terv kifejezetten ellenséges fogadtatásra talált, ő és a priorok elálltak tőle, és helyette egy olyan javaslattal álltak elő, amely a tisztségekre alkalmas polgárok listájának revízióját vetítette elő. Mivel az 1450-es évek közepén egy hagyományosabb választási eljárást állítottak vissza, Luca Pitti és társai most azt javasolták, hogy vezessenek be olyan korlátozásokat, amely már majdnem olyan lenne, mintha egyesével válogatnák ki a soron következő priorokat. Július utolsó hetében azonban a törvényjavaslat ismételten elbukott a Néptanácsban, és ez volt az a pont (a Mediciek legnagyobb haragját kiváltva), amikor Firenze érseke kiátkozással fenyegette meg azokat, akik nyílt (tehát nem titkos) választás bevezetésével próbálták 43 megsérteni az alkotmányt. Eljött az erős kéz politikájának az ideje. Augusztus elsején, a priorokkal folytatott hosszan tartó tárgyaláson a rezsim néhány

kulcsfigurája titkos felhívást intézett a polgárok demagógok által uralt gyülekezete, a Parlamentet létrehozása érdekében. Noha a kormánypalotában folyó, sorsdöntő tanácskozásról az óvatos Cosimo bölcsen távol tartotta magát, fia, Giovanni képviselte őt, aki jóindulatú és lefegyverző nyilatkozatot tett. Mégis, Cosimo még aznap értesítette a milánói nagykövetet, hogy készen áll a harcra, és azzal a kéréssel fordult régi barátjához és jelentős adósához, Milánó urához, Francesco Sforzához, hogy küldjön Firenzébe csapatokat. Augusztus 2-án a kormány ennek megfelelő lépést választott: a fegyverkezést, valamint a polgárok széles (de szigorúan ellenőrzött) csoportjának egybegyűjtését. 3-án letartóztatták az ellenállás első emberét, a közismert jogtudóst, Girolamo Machiavellit. 4-én további két férfit is őrizetbe vettek, és miután megkínozták őket, mindhármukat száműzték. Napokkal később legalább tizenöt további polgárt ítéltek tíz vagy annál több éves száműzetésre. Időközben nagyjából 150 polgárt önkényesen vidéki villáikba küldtek azzal a paranccsal, hogy a priorok beleegyezése nélkül nem térhetnek vissza Firenzébe. Augusztus 9-ére idegen gyalogosok és lovasok hatoltak be a városba. Egy nappal később egy felhívást adtak közre, hogy a polgárok gyűljenek össze 11-én a kormánypalota előtti főtéren. Ugyanezen a napon a Parlamentóra érkezők azzal szembesültek, hogy a teret és a hozzá vezető utcákat katonák és felfegyverzett polgárok ellenőrzik. Nem kellett sok időnek eltelnie, és Luca Pitti és a priorok elnyerték a tömeg támogatását, hogy egy 351 tagú, diktatórikus jogkörű tanácsot (Balià) nevezzenek ki, és visszatérjenek a Medici-féle kormányzás általi szigorú ellenőrzést jelentő választási rendhez. A polgárok gyülekezetét ezután feloszlatták. A Nyolcak testülete visszanyerte elsöprő hatalmát, amivel a politikai szakadárokra le tudott sújtani. És még az év vége előtt az új „vizsgálók” – a hivatalviselésre alkalmasak névsorának összeállítói – eltávolítottak 1500 embert a listájukról. Azon a nyáron Lorenzo Medici, a leendő költő és politikus csupán

tízesztendős volt, de a problémák visszhangja közvetve vagy közvetlenül bizonyára őt is elérte. Egy nagyszerű (jóllehet kockázatos) politikai örökség átvételére nevelkedett, és tizenkét éves korára már felkészült arra, hogy elfogadja a pártfogási kérelmeket és 44 patrónusi leveleket bocsásson ki. Már bizonyára tízévesen is túlságosan koraérett volt ahhoz, hogy távol tudják tartani a politikai hírektől, két évvel később pedig már sokkal több volt ebből a kellemetlen fajtából. 1460-ban a 25 éves avignoni száműzetésre ítélt Girolamo Machiavellit a Firenzétől nem messze fekvő Lunigiana-hegy-ségben letartóztatták, újabb kínzásoknak alávetve vallatták, és megvádolták azzal, hogy a firenzei száműzöttek között összeesküvést szervez. Egy vagy két héttel később, negyvenöt évesen meghalt, amihez minden bizonnyal hozzájárultak a kötelek, vasak, és a tűz okozta gyötrelmek is. Bűneinek beismerése további 25 polgár száműzetését 45 eredményezte. Lorenzo továbbra is a politikai forrongással kellett hogy szembenézzen, mely egyre fokozódott, egészen addig, hogy a választási lista összeállítóinak és más tisztségviselőknek sűrűn kellett összegyűlniük a Medici-palotában. Nagyapja, a betegeskedő Cosimo már túl volt a hetvenen, apját, Pierót pedig időről időre a köszvény bénította. Ami még ennél is rosszabb volt, a Cosimo körüli befolyásos polgárok – Agnolo Acciaiuoli, Dietisalvi Neroni, Luca Pitti és még néhányan, mind a büszke lovagi cím birtokosai voltak, ennek minden társadalmi előnyével – mindnyájan becsvágyó férfiak voltak, akik 46 nem becsülték alá saját jelentőségüket. A helyzet bővelkedett az iróniában. Az irónia az irodalomban az ellentmondások kifejezésére szolgál, és csodálkozást vált ki belőlünk. A való életben viszont előre nem látható dolgokra figyelmeztet minket, és a firenzei politikában a bizonytalanság elképesztő méreteket öltött. Hiszen a Mediciek felemelkedése teljességgel lehetetlennek tűnt volna a régi előkelő családokból származó férfiak

együttműködése nélkül. Az olyan Medici-párti politikusoknak viszont, mint Acciaiuoli, Pitti, Sonderini és a parvenü Neroni, kevesebb tekintélye lett volna a Mediciek, valamint a választásra alkalmasak névsorának következetes manipulációja nélkül. Mégis mindkét felet növekvő becsvágy jellemezte. 1434-ben, majd 1458-ban a Medici-párti uralkodó körök meghatározó ellenfeleit eltüntették a színről, és a győztesek hirtelen legyőzhetetlennek tűntek. De amíg a köztársasági intézmények – a jogalkotó tanácsok, az aktívak névsorai, a háttérintézmények, a hivatalok rotációs rendje és az, hogy alkalmanként a kevésbé rangos polgárokat is összehívják tanácskozásra – fennmaradtak, addig a Medici-pártnak, köztük Luca Pittinek, továbbra is a polgárokhoz kellett fordulni, akiket pedig máskor mélységesen megvetettek. És ekkor a politikai tanmese újabb 47 fordulatot vett. 1463-ban, a Cosimo halálát megelőző évben, Firenze milánói nagykövete arra figyelt fel, hogy Cosimo leghűségesebb főemberei közül legalább kettő, Agnolo Acciaiuoli és Dietisalvi Neroni ellene és fia, Piero ellen fordult. Arra vártak, hogy az idős bankár meghaljon, és nem állt szándékukban a fiatalabb, gyenge és betegeskedő férfi utasításait elfogadni. Elvégre ők már érett férfikorban voltak és több politikai tapasztalattal rendelkeztek. 1465 őszére a régi Medicivezetés egysége szétesett, és pártjuk a törvényhozó testületekben megsemmisítő vereséget szenvedett. Ennek a körnek a tagjai a szélesebb oligarchia „talpasainak” nyomására reagáltak, mivel ismét megnövekedett az igény, hogy kiszélesítsék a politikai tisztségre alkalmasak körét, és hogy a csúcstisztségekkel való manipuláció helyett a Signoria tagjait valódi sorshúzással válasszák meg. Ezek a követelések erősen érzékelhetőek voltak a nagyobb létszámú tanácsok közül még a leginkább Medici-pártiban (az új Centóban, vagyis a Százak Tanácsában), amit csupán hét esztendővel azelőtt hoztak létre, az 1458-as puccs után. A reformerek, vagy ahogy titokban nevezték őket: a Poggeschi, nem kevesebbet akartak, mint

hogy állítsák helyre minden olyan polgár megválaszthatóságát, akiket az azelőtti húsz-harminc év politikai tisztogatásai során megfosztottak ettől. Ettől az időponttól kezdve egészen addig, amikor a válság 1466 szeptemberében nyíltan kirobbant, az antireformista csoport (a Piano) természetes vezére, Lorenzo apja, Piero, halálos küzdelmet vívott. Ám ezt a csatát a színfalak mögött vívták, magántanácskozások és titkos szervezkedés során, éppen annyira, mint a tanácsokban a szavazások keretében, ahol Piero és támogatóinak köre egyre inkább vereséget szenvedett, noha ő maga ritkán vett részt a kormányzó testületek vitáiban, és a nevét nyíltan sosem hozták összefüggésbe konkrét javaslatokkal. Mindazonáltal a két frakció nagyon is jól megértette egymást, mivel az ellenzéket 48 ezúttal az egykori Medici-párti vezetők irányították. A Medici-féle patrónusi rendszer ellenzékének figyelemre méltó kiterjedtsége 1466 májusában került felszínre igazán, amikor mintegy 400 állampolgár a választható felsőbb rétegekből, köztük számos magas rangú tisztségviselő, elég merész volt ahhoz, hogy nyilvános esküt tegyen, amiben nyílt támogatásáról biztosítja a kormányzat korábbi és demokratikusabb rendszerét. Még Piero első fokú unokatestvére és gazdag üzleti partnere, Pierfrancesco de Medici is feltűnt az aláírók között. De talán sok olyan állampolgár is akadt, aki ugyan támogatta az esküt, de ahhoz túl óvatos volt, hogy alá is írja azt, annak ellenére, hogy az azt helyeslők között volt Luca Pitti, Agnolo Acciaiuoli és Manno Temperani is. Mindenesetre az újfajta gondolkodásmód terjedése júliusra eljuttatta a reformereket addig a pontig, ahol már felkészültnek látszottak a Százak Tanácsának eltörlésére. Piero, mint egykor a babiloni király, aki megrettent a falon megjelenő írás láttán, szembesült a rá leselkedő végzettel. A pletykák szerint felnyittatta és manipulálta a Signoria megválasztására használt erszényeket, hogy az ő ügyének elkötelezett priori testületet

kapjon. A Signoria kilenc tagja közül csak hat, számára kedvezőre volt szüksége, nem többre. Bár ő volt az egyetlen férfi Firenzében, aki elég nagy hatalmú volt ahhoz, hogy megússzon egy ilyen merész húzást, mégsem derült fény soha semmiféle bizonyítékra. Mégis fennáll a gyanú, egyrészt amiatt, mert ez az intézkedés teljes összhangban állt a rá jellemző politikai gátlástalansággal, másrészt Piero kész volt arra, hogy semmilyen pénzt ne sajnáljon, a tehetséges politikusok pedig tudják, hogyan kell eltüntetni az árulkodó nyomokat. 1466. augusztus 28-án végül egy Medici-párti Signoriát választottak meg, mely négy nappal később hivatalba lépett. Ugyanezen a napon, a kétségbeesés hangulatában és azért küzdve, hogy legyőzzék ellentéteiket, a priorok összehívták a két párt vezetőjét, Luca Pittit és Piero de Medicit. Rinuccinitől tudjuk, hogy Luca „fegyvertelenül” jelent meg, Piero viszont, betegségére hivatkozva két fiát, Lorenzót és Giulianót küldte el maga helyett. Egy hazafias lelkületű szemtanú, Benedetto Dei szerint a „város fel volt 49 fegyverkezve” és remegett a félelemtől. Mindkét oldal tartott a fegyveres konfliktustól és attól, hogy sokan meghalnak. Luca Pitti augusztus 12-én bizalmasan azt közölte híveivel, hogy milánói zsoldosok újonnan érkezett csapatát látták Imolában, akik készek arra, hogy Piero támogatására Firenzébe vonuljanak. Ő viszont azzal vádolta meg az ellenzéket, hogy titokban Ferrara őrgrófja, Borso d’Este támogatásáért és katonai segítségéért folyamodott. Az erre vonatkozó levelezés valóban különféle csapatok mozgásáról számol be Firenze felé. Az utolsó pillanatban azonban az ellenzék visszalépett a fegyveres összecsapástól, Piero viszont nem; annál is kevésbé, mert a nyílt kenyértörés ezúttal az ő hasznára vált. Luca Pitti augusztus 29-én magánmegbeszélést tartott vele, melynek során családi szövetséget javasolt, amelynek a Piero egyik lányával kötendő házasság is része lett volna, és teljesen átállt az ő oldalára. Lépése eddigi társai, a reformerek körében megrökönyödést és zavart váltott ki. 30-án a megrettent Agnolo Acciaiuoli mint a leköszönő

kormányzat tanácsnoka beszédet mondott a két párt közötti megbékélés érdekében, azért, hogy Luca és Piero maradjanak otthon, és hogy a Nyolcak erőteljesen szálljanak szembe minden, a városban tartózkodó fegyveres külföldivel. Tartózkodott attól, hogy nyíltan utaljon Piero katonáira. Ugyanazon a napon Piero egy feszült délelőttöt töltött azzal, hogy Firenze és Pisa érsekével (Giovanni Neronival, illetve Filippo de Medicivel) tárgyalt. A három férfi a Medici-palotában Piero dolgozószobájába bezárkózva minden bizonnyal hangos szóváltásba és fenyegetődzésbe keveredett. A Medici-főpap, Piero egyik távoli unokatestvére 1500 fegyverest ajánlott fel Piero védelmében, míg a város érseke, az egyik Mediciellenes vezetőnek, Dietisalvi Meroninak fivére a reformista csoport érdekében vetette volna be a saját embereit. Kiátkozva és sarokba szorítva a firenzei főpap hamarosan arra kényszerült, hogy száműzöttként elhagyja a várost. Szeptember 1-jén Luca Pittinek újabb bizalmas megbeszélése volt Pieróval; ezúttal kinyilvánította, hogy kész „élni vagy halni vele”. Ennek bizonyítéka másnap reggel derült ki, amikor az új kormányzat minden lehetséges helyszín közül éppen a Medici-palotában tartott ülést. Luca volt az első szónok, aki felszólalt és „még aznap a 50 Parlamento” összehívását javasolta. A mából visszatekintve megtehetjük, hogy Luca Pitti pálfordulását egyszerűen szánalmas komédiának minősítjük, hajdani társai, Agnolo Acciaiuoli, Niccolò Soderini és Dietisalvi Neroni számára azonban ez maga volt a tragédia kibontakozása. Acciaiuoli éles kirohanása augusztus 30-án az idegen katonák ellen egy Piero felé célzott nyílvesszővel ért fel. A város valóban nyüzsgött Piero felbérelt katonáitól. A Via Largán található „otthonához” összehívott gyűlésen az összes jelen lévő polgár egy emberként a Parlamento létrehozása mellett szavazott először szóban, aztán aláírásával, „számosan [azonban] akaratuk ellenére és a város java ellen tettek így”, amint egy kortárs szemtanú,

51

Carlo Gondi megjegyezte. A harmincöt aláírás azt mutatja, hogy ez a csoport a Medici-oligarchia magjához tartozott, és magában foglalt több olyan személyt is, aki az akkori, ám hirtelen eltüntetett ellenzék tagja volt. A döntésükről szóló híradást közvetlenül eljuttatták az onnan mintegy 600 méterre fekvő kormányzati palotába, ahol az új priorok idegesen vártak az „igen” szavazatok győzelmére. A Pierót támogató, katonáitól azonban félő városatyák ezután elrendelhették a harangok megkongatását, amivel hírül adták, hogy aznap estére összehívják a Parlamentót. Piero mintegy 3000 zsoldost rendelt a városba, így amikor a polgárok a kormányzati tér felé tartottak, hogy részt vegyenek a Parlamentón, katonák osztagaival találták szembe magukat. További 4000 vagy 5000 zsoldost tartalékként készenlétben tartottak Firenze szomszédságában, amin felül, távolabb a milánói csapatok állomásoztak. Ezen a ponton már a tizenhét éves Lorenzo is megmutatta magát; ez volt az első drámai politikai szereplése, állig felfegyverkezve, lóháton – és remek lovasnak bizonyult, amint a 52 katonák között forgolódott a Piazza della Signorián. Majd leszállt a lóról, és csatlakozott a priorokhoz, amikor azok szembenéztek „a firenzei néppel”. Apja, a „beteg” Piero, otthon maradt a Via Largán. Most, hogy a köztársaságpárti ellenzék köddé vált, a piazzán zajló események kimenetelét nem volt nehéz megjósolni. Piero de Medici priorjai a tanácsban diktátori hatalmat kaptak (Balià). Húsz évre visszahozták az „erszényeken tartott kezek” ellenőrzési gyakorlatát, ami azt jelentette, hogy az új Medici-vezetés ismét maga válogathatta ki a következő kormányzatokat. Megújították a rettegett rendészeti tanács, a Nyolcak széles körű és önkényes hatalmát. Ezúttal azonban nem került sor a polgárok tömeges száműzetésére. Csak az ellenzék legfőbb vezetőit, meg néhány kis halat kényszerítettek arra, hogy hagyja el a várost, többségében tönkrement embereket. A Nyolcak és a Balià nem büntethették meg azt a négyszáz férfit, akik az előző májusban aláírták a köztársaságot pártoló esküt, és nem is

érvényteleníthették mindazoknak a politikai választhatóságát, akikről azt gyanították, hogy csupán félelemből vagy óvatosságból tartózkodtak az aláírástól. Mivel a Firenzéből való kiutasítás egyúttal a kitiltott fiainak kitiltását is jelentette, amint elérték a tizenegy évet, a száműzöttek egymást követő hullámai a politikailag meghatározó réteg aktív tagjainak túlzottan széles körét eltávolították volna. Az ilyen mértékű megtorlások veszélyesen túlzóak és ijesztőek voltak. Emellett Piero a szó szoros értelmében rendelkezett a döntéshez szükséges pénzzel és csapatokkal, és most már az ellenség is – meglapulva és engedékenyen – teljesen az ő ügyét szolgálta, és az ő parancsára várt. Valóban a beteges, tapasztalatlan „Köszvényes Piero” lett volna ő? Vajon emlékezett bármelyik firenzei akkoriban az 1300 körül verselő itáliai költő soraira: „Dicsőség neki, a győzőnek, mert én az ő oldalán vagyok”? Nem mintha a félelem önmagában cinizmus lenne, ám azzá válik, amikor a legyőzött riasztó sebességgel áll át, hogy utána nyilvánosan ajánlja fel segítségét és biztatását a győzedelmes ellenségnek. Márpedig túlontúl hamar jelentős méreteket öltött az efféle váltás, mint például Luca Pitti esetében, 53 akit utána mélységes megvetés övezett. Az ifjú Lorenzo, aki a város uralkodó rétege számára oly fojtogatóan izgalmas pillanatban, felfegyverkezve, lóháton, a város legfontosabb közterén robbant be a politikába, fennhéjázva emlékeztetett arra, hogy Firenzében a Mediciek tekintélyének végső alapja a pénz, amivel katonai hatalmat lehet vásárolni. A közkeletű vélekedéssel szemben a reneszánsz Itália szellemisége egyáltalán nem csak a művészetben vagy az irodalomban öltött testet. Ugyanannyira megnyilvánult a politikában is, és sehol máshol 54 inkább, mint a Medici-Firenze nehézsúlyú politikusainak körében. Ezért ha valaki meg akarja érteni az 1478 áprilisi firenzei vérfürdőt, meg kell hogy vizsgálja ezt a szellemiséget is. A Medici-párt vezetői abbéli igyekezetükben, hogy megtartsák hatalmukat, miután az 1434. évi győzelmüket sikerült biztosítaniuk,

különféle hadicselekhez folyamodtak. Az eredmény teljes mértékig a politika művészetének gyümölcse volt, mivel úgy láttak hozzá terveik megvalósításához, hogy közben az alkotmányos normák tisztelőiként láttatták magukat, bár egész idő alatt azon voltak, hogy aláássák az alkotmányt, ami megengedte a különböző csoportok és vélemények képviseletét. Álljon itt egy lista arról, hogy milyen módszereket és eszközöket használtak: 1. A megválasztható nevek. A közéleti tisztség viselése volt Firenzében a polgárjog legmegtisztelőbb és leghasznosabb következménye, de ezt egy „vizsgálóbizottság” adományozta. A bizottság tagjai titokban döntöttek a polgárokról, némelyeket elfogadtak, másokat viszont elutasítottak. Döntésükkel szemben nem volt jogorvoslat. A kiválasztott, kiváltságos polgárok végső listája volt az a medence, ahonnan a lehetséges tisztségviselőket merítették. Ezután a jóváhagyott nevek egy részét vagy egészét fahasábokra vagy lapokra írták, majd egy erszénybe tették, ahonnan sorshúzás útján született meg a döntés a tisztségviselőkről. Ám aki a „vizsgálóbizottságot” kiválogatja, dönt a kiválogatottakról is. Ezzel az ellenőrzéssel sokkal kevésbé valószínű, hogy nemkívánatos személyek kerülnek be a tisztségviselők elit köreibe. Firenze a maga köztársasági oligarchiájával és 45.000 fő alatti népességével kisvárosias társadalmat alkotott, és így a „vizsgálók” ismerték az elfogadható embereket, vagy legalábbis ismertek másokat, akik őket ismerték. 2. A priorok tanácsa (Signoria). Firenzében a nyolc prior és a gonfalonier alkotta a kormányzatot. A szavazatok kétharmada, az ún. „hat babszem hatalma” döntött. Ezáltal, aki ellenőrzése alá vont hatot a kilenc szavazatból, az a kormányzatot is uralta. A priorok döntöttek jobbára a kormányzás napi ügyeiben, ők kezdeményezték a jogalkotást,

vezették és ellenőrizték a vitákat, sürgették (vagy éppen késleltették) a törvényhozó tanácsokat, kezdeményezhették a „vizsgálatok” megtartását, és összehívhatták a parlamentókat. 3. Általános gyűlések (Parlamenti). Vészhelyzetben – ami azonban gyakrabban volt merő kitaláció, mint valóság – a prioroknak (közülük hatnak) jogában állt összehívni a Parlamentót, a polgárok általános gyűlését. Miután összegyűltek a főtéren, az egybegyűlt polgárokat felhívták, hogy „igen” vagy „nem” szavazattal feleljenek a kérdésre, hogy akarnake egy teljhatalmú tanácsot (Balià). Az erőszak hatására és fegyveresektől körülvéve a priorok nyilvánvalóan megkapták, amit akartak. A Mediciek ilyen módszerrel fordultak „a néphez” 1434ben, 1458-ban és 1466-ban. 4. A teljhatalmú tanács (Balià). A Balià, melynek 235 és 350 fő között bármennyi tagja lehetett, felfüggeszthette az alkotmányt, jogot formálhatott „a firenzei nép tekintélyére és hatalmára”, megkerülhette az írott törvényeket, és mindezt úgy, hogy a priorok vezetése alatt állt. Ezt a tanácsot arra használták, hogy lecsapjanak a belső ellenségre, hogy leszámoljanak a politikai ellenzékkel, hogy módot találjanak a hivatalviselésre alkalmas nevek revíziójára, és hogy népszerűtlen törvényeket hozzanak vagy adókat vessenek ki. 5. Az „erszényigazítók” (Acoppiatori). Ez a tíz-, illetve 1466 óta ötfős bizottság ellenőrizte azokat a névtáblákat, amiket a csúcstisztségek – a gonfalonierek, a priorok, a hadügyekért felelő Tízek, a Nyolcak és a csúcstisztviselők – megválasztásakor a megfelelő erszényekbe tettek. A priorok megválasztásakor véletlenszerűen húztak a megfelelő erszényekből, és az első nyolc olyan név, amellyel szemben nem merült fel jogi akadály, alkotta a priorok következő csoportját. Ez

volt Firenzében a szokványos eljárás. Maga az „igazítás” azonban átlátszó játszma keretében ment végbe, aminek nem voltak nagyobb mesterei, mint a Mediciek. Mivel megvolt a hatalmuk ahhoz, hogy a szóban forgó erszényekben a nevek számát hetvenre, majd ötvenre csökkentsék, miközben egykor kétezer (!) táblát tartalmaztak, az igazítók egyszerűen kihúzták a soron következő priorok nevét; vagyis egyik kormányzatot a másik után. Szükséges-e ezek után hozzátennünk, hogy az erszényigazítók a Mediciek legközelebbi hívei közé tartoztak? 6. Megmutatott babszemek (fave scoperte). A köztársaság tanácsaiban az Igen (fekete) és a Nem (fehér) babszemekkel zajlott a voksolás. A szavazás során a törvény értelmében elvárták a tanácsnokoktól, hogy babszemeiket titokban adják le, úgy, hogy színük teljesen rejtve maradjon, hogy senki se láthassa, hogy az illető hogyan szavazott. Ám ezt a törvényt a Medici-párti priorok kérkedő bátorításával gyakran megszegték, ami újabb példa az eljárások durva megsértésére és a megfélemlítésre. Ettől kezdve a nemmel szavazóknak össze kellett szedniük a bátorságukat, hogy felfedjék magukat, és senki sem tudott tiszta lelkiismerettel szavazni. Firenze érseke, a rettenthetetlen Antoninus annyira felháborodott ezen a gyakorlaton és olyan élesen ellenezte, hogy 1458 júliusában kiközösítéssel fenyegette meg az eljárást. Figyelmeztetését a székesegyház kapujára szögeztette ki. 7. A lélektani háttér. Ez természetesen nem valamilyen fortély volt, hanem inkább egyfajta forrás, ami a hatalom birtoklásával és a mások élete feletti növekvő politikai ellenőrzéssel együtt járt. A firenzeieket éveken keresztül nyomás alatt tartották, hogy szegődjenek a Medici-oligarchák követőivé. Méghozzá nem csak úgy, hogy a tanácsokban felfedték a babszemet, vagy hogy katonákkal vették

körül a zsúfolt kormányzati teret, hanem úgy is, hogy a polgárok maguk is vágytak arra, hogy elnyeljék a politikai pártfogást, hogy alacsonyabb adóteher nehezedjen rájuk, hogy fiaik és lányaik számára kedvező házasság jusson, és hogy a törvényszékeken baráti bírók ítélkezzenek fölöttük. Röviden: arra vágytak, hogy a közéletben befolyásos, kiváltságos polgárok körébe kerülhessenek. A félelem a pártfogás elvesztésétől hozzájárult a hosszú távon 55 érvényesülő fortélyos fenyegetettséghez. Így működtek tehát az ellenőrzés nyílt és leplezett technikái, amikkel a Mediciek hatalmukban tartották a köztársaságot. Mégis, meghökkentő módon a kormányzó párt szüntelenül aggódott a polgárok függetlensége és öntevékeny energiája láttán, különösen, amikor az a törvényhozó testületek makacs ellenállási kísérleteiben nyilvánult meg. De hogyan lehetne ennek véget vetni? A köztársasági alkotmányt már nem lehetett úgy csűrni-csavarni, hogy biztosítani tudta volna a Mediciek teljes ellenőrzését. Újra és újra, amikor lehetőségük nyílt, hogy valós szándékukat kimutassák, a Mediciek állítólagos barátai – mindazok, akiket jóváhagytak, és akiket a tisztségekre alkalmasnak találtak – megbízhatatlannak bizonyultak. Ha megengedték nekik, hogy teljes titokban szavazzanak, közülük túl sokan mutattak hajlamot arra, hogy a nagy hatalmú tanácsok, a korlátozó „vizsgálatok”, az új adók, az új bizottságok és a felső tisztségek megválasztásakor az erszények megszűrése ellen voksoljanak.

HARMADIK FEJEZET Arckép: Manetti

A

56

politika maga az élet. Ezt a találó megállapítást mint gyakorlatias mottót akár a firenzei elithez tartozó összes becsvágyó férfiú a zászlajára írhatta volna, mivel a magasabb rangú tisztségek betöltése nem szólt másról, mint a megbecsültségről, a rettegettségről és a hízelgésről. Szilárdabb azonosságtudatot nyújtott az embernek, ugyanakkor tökéletesen kitapintható volt. Lorenzo de Medici ifjabb kortársa, Guicciardini egyszer úgy fogalmazott, hogy az a firenzei, aki sohasem volt még tagja a priorok testületének, szinte nem is számított embernek. Guicciardini a város tehetős polgárairól beszélt, és e mondatát úgy értette, hogy az, aki e magas tisztség viselése nélkül élte le életét, annak nem adatott meg, hogy részese legyen a fontos dolgok megtörténtének és alakításának. A prior az alatt a két hónap alatt, amíg a Signorián e hivatalát betöltötte, ritkán hagyta el a kormányzati palotát. Ott aludt, ott is étkezett, és személyes szolga kísérte útjaira. Ő és a többi hét prior félelmetes hatalom birtokában voltak, és ha a tisztségviselés során szerzett tapasztalata nem is hatott az illetőre, az mindenképpen megváltozott, ahogyan a szomszédai tekintettek rá. Ettől kezdve mindenkit ismert a városban, aki egy kicsit is számított, és emellett olyan képe alakult ki Firenzéről, annak belső ügyeiről, a világról és az idegenekről, amely csak egy szűk és kiválasztott kör közös tulajdonsága volt. Ha pedig élete során kétszer vagy háromszor is helye volt a Signorián, ami a vezető családok esetében rendszeresen előfordult, azzal a legszűkebb elit tagjának számított. A politika a végzethez vált hasonlatossá, mint a firenzeiek által viselt megkülönböztető öltözet, mely jelezte az illető helyét a

társadalmi ranglétrán. Más ruhát hordott a jegyző, a kézműves, a tudós, a lovag, a munkás, az orvos, a kereskedő, az özvegy, a hajadon, a felcicomázott prostituált és a megjelölt elítélt. A legtöbb ember, ha bekerült a politikába, ezt annak köszönhette, hogy a kiváltságos családok valamelyikébe született bele. Ezért aztán teljesen természetes volt számukra a közhivatal viselése és hogy megteszik mindazt, ami e tisztség megszerzéséhez szükséges. Ha azonban valakinek minden erőfeszítése és erénye ellenére sem sikerült elnyernie a megfelelő tisztséget, noha jogosult lett volna rá, akkor keserűen neheztelve emlegette az akadályokat, az ellenzéket, személyes ellenségeit vagy fortuna kifürkészhetetlen útjait. Az oligarchikus uralom és a megosztottság közel három évszázada állandó kelléke volt Firenze politikai berendezkedésének. Olykor, amint azt már láthattuk, családok, sőt egész nemzetségek válhattak kegyvesztetté, a politikai életből teljesen kitaszítottá, vagy kényszerültek száműzetésbe, amikor a famíliák egyik csoportja felülkerekedett a másikon. 1434 után, illetve a Medici-család befolyásának Cosimo idején történő lassú terjedésével azonban a vezető családok széles csoportjának kellett szembenéznie azzal, hogy meghatározó változások mennek végbe a hatalom megoszlásában. A Mediciek egyszerűen túl gazdagok voltak, és túl sok rejtett hatalom áramlott Cosimo felé. Ráadásul tehetséges politikai küzdők is voltak – jól szervezettek, leleményesek, elszántak, és különös képességük volt ahhoz, hogy klienseket vagy támogatókat vásároljanak vagy csábítsanak magukhoz. E segítőik hálózatának működtetése révén érvényesítették érdekeiket a különféle politikai testületekben. Ezek az állítások akkor válnak igazán életszerűvé, ha közelebbről megvizsgáljuk néhány szereplő arcélét, jellemvonásait. Három férfiú ellenfényben – három személy, akik szembeállíthatók Lorenzo de Medicivel és a Pazzi családdal. Ezek a példák bevezetnek minket az egyéni sértődöttség sötét világába. Az első ilyen portré, Giannozzo Manettié alkalmas lesz arra, hogy felfedjük azoknak a

feszültségeknek a hátterét, amelyek előkészítették az utat az áprilisi merénylethez. A másik két arckép, amelyek az 5. és 12. fejezetben kerülnek sorra, az indulatok árnyékvilágának mélyebb vizsgálatára teremtenek majd lehetőséget.

Giannozzo Manetti (1396-1459) A kereskedő és bankár, tudós és államférfi, író és fordító szerepköreiben is jeleskedő Giannozzo Manetti korának egyik legjelentősebb embere volt. Habár pénzügyekből és luxusminőségű posztóval folytatott kereskedelemből élt, jártasságot szerzett az ókori görög, latin és héber nyelvben; nyilvános beszédek, kommentárok, értekezések, vitairatok, rövid életrajzok és tudományos színvonalú fordítások fűződnek a nevéhez. Korának egyik legkiválóbb firenzei diplomatájaként is számon tartották. Manetti, aki arról is nevezetes volt, hogy elképesztően tudott előzetes felkészülés nélkül latinul szónokolni, és e képességével más humanistákat felülmúlt, hozzájárult ahhoz, hogy Firenzére mint a tudás és az éles elmék városára tekintsenek. Az is kiderült azonban róla, hogy túlságosan független a politikai vezetők számára, és hogy rossz példa lehet másoknak, ezért aztán Cosimo de Medici legközelebbi hívei hozzáláttak, hogy a Mediciekre oly jellemző módon tegyék tönkre – hatalmas adókat vetettek ki rá. Az Arno távolabbi oldalán, a Santo Spirito városrészben lakó Giannozzo családja a 14. században kezdett el emelkedni a társadalmi 57 ranglétrán, amit a rangos partnerekkel kötött házasságok jeleztek. Bankár és pénzkölcsönző apai nagyapja volt a család első tagja, aki (1358-ban) bekerült a priorok közé. A következő nemzedékben, Giannozzo apja, a rendkívüli tehetségű bankár Bernardo személyében azonban a politikai karrier alárendelt szerepbe jutott a pénz mögött. Ő ugyanis annyira a hatalmas vagyon felhalmozásának szentelte magát, melynek tetemes részét Nápolyban, Hispániában és

Portugáliában gyűjtötte össze, hogy túl kevés ideje maradt a politikára, és csupán kisebb jelentőségű tisztségeket töltött be egészen 1429-ben bekövetkezett haláláig. Akkorra azonban olyan óriási vagyon birtokosa lett, hogy egyre inkább a város egyik leggazdagabb embereként tekintettek rá, éppen azokban az években, amikor Firenze Európa pénzügyi fővárosának számított. Fia, Giannozzo ennek megfelelően hatalmas vagyont örökölt, amivel a leggazdagabb Mediciekkel, a Pazzikkal és a Strozzikkal került rangban egy szintre, már ami a pénz mennyiségét illeti. 1421 körül, huszonöt éves korában és apja akaratával igencsak szembehelyezkedve Giannozzo úgy döntött, hogy a rideg tudományos pályának adja a fejét, és a következő években egyházi személyek és magántanárok segítségével elmélyült a latin, a klasszikus görög, majd a héber nyelvben. Tanulmányai során megismerkedett egyes római költők, köztük Cicero műveivel, valamint bizonyos filozófusok, különösen Arisztotelész munkásságával. Állítólag Szent Ágoston Isten országa című művét majdnem teljesen megtanulta. Ráadásul egy, a házukban lakó magántanár segítségével addig fejlesztette hébernyelv-tudását, amíg az Ószövetséget könnyedén nem tudta olvasni. A lelkes keresztény és buzgó vitatkozó Manetti arra használta hébernyelv-tudását, hogy olyan írásműveket készítsen, amelyek a zsidók megtérítését célozzák azáltal, hogy meggyőzik őket hitük tévedéseiről. Végül 1429 körül felhagyott tanulmányaival, kilépett az életbe, és a firenzei értelmiségiek két leghíresebb találkozási pontját kezdte látogatni: a „Pisai Tető” nevű helyet a városi kormányzatnak helyet adó tér nyugati oldalán, valamint a Könyvárusok utcáját, amely közvetlenül a Priorok palotája mögött, attól északra feküdt. Itt aztán hamarosan a város egyik leghatásosabb szónokaként szerzett hírnevet. Giannozzo apja halálának évében lépett a közélet színterére, amikor Firenze éppen egy nyomasztó pénzügyi válság kellős közepén

volt és minden tehetős családra riasztóan magas adóteher nehezedett. Felemelkedése majdnem biztosan e korszak, az 1429-es esztendő feszültségeivel hozható összefüggésbe, amikor egyúttal első alkalommal viselt városi tisztséget mint a priorok tizenkét tanácsadójának – a Dodici Buonomini – egyike, akik rendszeresen találkoztak a városi vezetőkkel. Vagyonát és szónoki képességeit figyelembe véve, valamint azt, hogy nagyapja már viselt priori tisztséget, úgy tűnhetett, hogy az ő sorsa is a városi politika lesz. De ahogy az adóválság súlyának nyomása alatt a két vezető firenzei frakció közötti küzdelem enyhülni látszott, úgy Giannozzo is eltűnt a politika színpadáról, hogy aztán egészen 1435-ig ne tűnjön fel tisztségviselőként, ami után a következő tizennyolc évben ritkán hagyta el a politika színterét. Ezalatt szinte mindenféle tisztséget betöltött: volt kormányzó Toscana firenzei fennhatóság alatt álló részében, hat alkalommal szolgált a priorok két tanácsadó testületében, de megfordult különféle rangos bizottságokban, a Nyolcak rettegett rendészeti tanácsában (két ízben), a város egyetemi felügyeletében és egy sor fontos követi poszton. Ezért aztán a felszínen úgy tűnhetett, mintha ő is a Medici-oligarchia tagja lenne, aki az ő támogatásukat élvezi. Tisztségeinek listáján azonban mutatkozik egy figyelemre méltó hiány: sohasem lett belőle prior. Ő, akit megválasztottak sokféle első- és másodrangú posztra, nem került be a legfelsőbb méltóságok közé. Mégis, hazafias szellemére számítva, és egyben diplomáciai és szónoki képességeit kiaknázandó, Manettit fontos követi posztokkal bízták meg Sienában, Genovában, Nápolyban, Rómában és Velencében az 1445 és 1453 közötti 58 években. Habár a politika gyakorta dobott pénzügyi mentőövet az oligarchia magját alkotó családok számára, Firenze részrehajló adóügyi tisztviselői könyörtelenül megcsapolták Giannozzo vagyonát. Ő ennek ellenére továbbra is vállalt tisztségeket, teljesítve ezzel polgári kötelességét. Talán azért, mert abban reménykedett, hogy a legfőbb

vezetőkben van annyi becsület, hogy az adóként befizetett vagyonát visszatérítik. Ám ez nem történt meg, és az 1450-es évek elején a városi kormányzat még azt is elutasította, hogy megtérítsék neki hosszú és költséges római követségének költségeit, amelyhez tizenhat lóra és ennek megfelelő számú lovászlegényre és szolgára volt szükség. Erre aztán Manetti egy este azon kapta magát, hogy kifakadt Cosimo de Medici előtt és hangot adott addig visszafojtott neheztelésének. Az adókról és a városnak nyújtott támogatásáról szólva panaszban tört ki: „Mindenki másnál többet költöttem, beleértve Önt is, Cosimo, mivel a mai napig személyesen több mint 135.000 forintot fizettem, és az a tény, hogy ezt tettem, ismert Ön és egész Firenze számára. (…) Amint azt mindenki tudja, soha sem cselekedtem az állam ellen, sem a [kormányzati] testületekben, sem titokban. (…) Mindegyikük előtt ismeretes, hogy miként viselkedtem hivatali időszakomban – mind a városban, mind azon kívül. (…) Amit ezért cserébe fizetségül kaptam, szintén tudott az Ön és minden a 59 vezetésben részt vevő számára. „ Cosimónak, aki kegyes szavakkal igyekezett válaszolni, be kellett vallania, hogy mindez így igaz. Kénytelen is volt, mivel az 1450-es évek legfontosabb adójegyzékében az idős bankárnak sikerült „olyan bevallást készítenie, ami csökkentette a Medici-tőke befektetésének nagyságát” a valóságos értéknek alig 65-75 százalékával. Még ha meg is felezzük a Giannozzo által említett 135.000 forintot – amire egyébként nincs semmi okunk –, az összeg akkor is megdöbbentő. A teljes summa átlagosan évi 5400 forintnak felel meg huszonöt esztendőn keresztül, és ennek a pénznek a jelentős részét a kormányzat által kibocsátott kötvények eladásával vagy azokkal való fizetéssel teremtette elő (ún. Monte-követelések). Mivel ebben a korszakban egy jól fizetett jogászprofesszor mintegy 350 forintot keresett évente, Giannozzo átlagos éves adója nem kevesebb mint

tizenöt jurista bérével lett volna egyenértékű Európa jogtudományi központjában, a bolognai egyetemen. A szóban forgó összeg a humanista háztartását a büntetéssel sújtott családokéhoz tette hasonlatossá, mint amilyenek a Castellani, a Guasconi, a Panciatichi, a Peruzzi, a Serragli nemzetségek voltak, valamint a Strozzik egy része. Ezek mindegyike vagyonának elolvadását tapasztalhatta az 1434 utáni évtizedben adók és bírságok formájában, amit főként a 60 személyes és politikai bosszú homályos okaival lehet magyarázni. Giannozzo barátja és életrajzírója, Vespasiano da Bisticci idealizálta őt, és ezért jól tesszük, ha a humanista természetfeletti becsületességéről, önzetlenségéről és hazafiságáról megrajzolt képét csipetnyi kétkedéssel kezeljük. Ám azokon a pontokon, ahol az említett tényeket ellenőrizni lehet, így a követségeinek számában és működtetésében, Vespasiano Kommentárja megbízhatónak bizonyul. Vajon mit tett Giannozzo, hogy a Medici-oligarchia vezetőit maga ellen fordította? A források azt mutatják, hogy közömbösnek mutatkozott, amikor Cosimo nagyszabású segítséget nyújtott 1450ben Francesco Sforzának milánói hatalomátvételéhez és erősebb kapcsolatot próbált kiépíteni a Velencei Köztársasággal. 1449-ben, amikor egy háromfős követség egyik tagjaként – amelyben rajta kívül Neri Capponi és Cosimo fia, Piero vettek még részt – elszánta magát, hogy elutasítsa a nagy befolyású bankár könnyelmű beavatkozási kísérletét, aki azt próbálta elérni, hogy Firenze azonnal szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat Velencével. Ezt elmondta Capponinak, aki azonnal visszavágott, hogy „nem akarok oroszlánnal [Cosimóval] birkózni. Ha te akarsz, hát csak rajta. Én nem akarom, hogy 61 elűzzenek Firenzéből.” Giannozzo végül engedett. Ám az uralkodó csoporttal szembeni konfliktusai az 1430-as évekig visszanyúltak, vagyis jóval korábbra, mint hogy a firenzei külpolitikában bármilyen belső ellentétek felmerültek. Éppen ezért a problémát máshol kell keresnünk. Vespasiano újra és újra azt hangsúlyozza, hogy Giannozzo ellenségeit az erényessége, hazafisága,

szellemi képességei és (közvetve) a vagyona miatt érzett irigységük mozgatta. Ez az állítás már ésszerűbbnek hat. A humanista körül volt valami, ami idegesítette az oligarchák belső körét: nem volt eléggé tisztelettudó; hajlamos volt a saját gondolatai szerint beszélni; diplomatához méltó nyugalma nyugtalanította őket; akkora vagyon állt mögötte, aminek alapján önálló lehetett; és mivel nem volt eléggé beleszőve a patrónusi rendszer hálójába, nem is kereste a hatalmi közvetítők társaságát, amitől aztán nem számított kellően „politikusnak”. E tényezőkből eredt gyanús függetlensége. Ugyanazokban az években, amikor szónoki képessége, műveltsége és diplomáciai érzéke révén Itália-szerte hírnévre tett szert, tetőpontra hágott az oligarchia némely vezetőivel való konfliktusa, amit a Cosimo előtti kifakadása is bizonyít. Vespasiano megjegyzi, hogy Cosimo egyik legfontosabb híve, Luca Pitti „volt az, aki az adókivetéssel tönkretette őt”. A közvetlen bűnösünk megvan tehát. Az oligarchia rendszerének működtetése azonban csapatmunka volt, nem pedig egyszemélyes teljesítmény, és az adó kirovása, akárcsak a követeknek járó költségtérítés megtagadása, közös fellépést tett szükségessé. És az sem kétséges, hogy a „csapatkapitánnyal”, Cosimóval történt összejátszás nélkül huzamosan és ennyire 62 hatékonyan nem sikerülhetett volna célkeresztbe állítani Manettit. A legújabb törekvések, hogy felmentsék a Medicieket annak felelőssége alól, hogy szinte vadásztak Giannozzóra, legalábbis kétségbe vonhatók. 1453-ban, amikor a humanista kétségbeesésében elhagyta Firenzét, és Rómába költözött, mivel azt hitte, hogy ha otthon marad, akkor végül teljes anyagi csődbe jut, nagy meglepetést okozott az uralmon lévőknek. A priorok, akik attól tartottak, hogy hirtelen őket fogják vádolni, ultimátumot küldtek neki, amiben arra kötelezték, hogy tíz napon belül jelenjen meg Firenzében. A kormányzati épület előtti nagy téren (a Régi Vásártéren), valamint saját firenzei háza előtt trombitaszóval kihirdetve száműzetéssel fenyegették meg. Aligha kétséges, hogy szomszédai és a politikai elit

számos tagja alaposan meghökkent. A kormányzat még menedéklevelet sem állított ki neki, amivel tudtára adták, hogy attól kezdve, hogy a lábát firenzei felségterületre teszi, letartóztatásnak teszi ki magát. Az egyetlen vád az volt vele szemben – noha ez sem állta ki a próbát –, hogy együttműködött Firenze egyik fő ellenségével, Alfonz nápolyi királlyal, amikor dedikálta számára Az ember kiválóságáról és méltóságáról írott értekezését. (A valóságban Firenze és Alfonz viszonya bizonytalan és változó volt.) A tíznapos határidő lejárta előtt egy nappal megjelent a priorok színe előtt, és amikor eléjük ért, térdre ereszkedett előttük. Giannozzo önvédelme – Vespasiano szerint – könnyet csalt azok szemébe. Meglepő módon ezután nem sokkal megválasztották egy, a kormányzat vezetéséhez tartozó tisztségre, a hadügyi feladatot ellátó Tízek közé, mely hivatal háborús időkben még a prioroknál is nagyobb hatalommal bírt. De ismerve Firenzét és a rá irigykedő patronátusi hálózatot, Giannozzo csak rövid ideig töltötte be ezt a tisztséget a Tízek közt. Majd, miután megkapta a kért elbocsátási engedélyt, kellő bölcsességről tanúságot téve ismét elhagyta a várost, abban a biztos tudatban, hogy számíthat mind Alfonz király, mind V. Miklós pápa támogatására. Különösen, hogy az utóbbi maga is tudós és azelőtt szerény egyházi ember volt, akit évekkel korábbról személyesen is ismert Firenzéből. Vajon valóban hűtlenné vált Giannozzo a köztársaságához azáltal, hogy tisztelte Alfonz királyt? Az ő időszaka nem az „ideológia kora” volt, ellentétben a rá következő évszázaddal. Itália államai vegyesen álltak fejedelmi vagy köztársasági uralom alatt. És ha valaki történetesen fejedelemtől kapta a fizetségét, akkor kénytelen volt őt és a monarchia intézményét dicsőíteni még akkor is, ha köztársaságból származott. A reneszánsz korának literátus férfijai, sőt a politikusok is e szerint az elv szerint éltek, amint azt Baldassare Castiglione Az udvari ember című könyve is tanúsítja. Nem volt semmiféle becstelenség vagy „árulás” az ilyen magatartásban. Amikor Giannozzo végül tudomásul vette, hogy fortuna szembefordította

Firenzével, addigra már elnyerte Alfonz király csodálatát is azzal, ahogyan firenzei követként Nápolyban viselkedett, fokozatosan kerülve közelebb a király bizalmasaihoz. Még a monarchiát dicsőítő dedikációkat is írt. Ez azonban nem érvénytelenítette a Firenze iránti republikánus hűségét. A kor elvárásai megengedték, hogy valaki az egyiket dicsőítse, miközben állampolgári hűséget tanúsítson a másik iránt. Giannozzo latin stílusa annyira kifinomult és díszes volt, hogy azt mondták: született udvaronc. Szerette a nagyszabású szerkezeteket, és pompázatos, egyben kiegyensúlyozott mondatai „természetesen” arra készültek, hogy a hatalmasokat dicsőítse velük. Ez aligha meglepő, hiszen, mint minden más humanista, az ékesszólás (szónoklattan) tudományában ő is különösen alapos képzésben részesült, és azt is tudta, hogy ezt a tudását miként fordítsa saját hasznára. De attól eltekintve, hogy e képességét kihasználva nyert el jelentős követi tisztségeket Firenzében, tartózkodott attól, hogy aranyosan csengő szavait az oligarchia hatalmasságainak szolgálatába állítsa. Firenzében köztársaságpártiként viselkedett, és az ennek megfelelő hangvételt és stílust alkalmazta a vele egyenrangúak 63 irányában. A Cosimo de Medici fiának, Giovanninak az 1450-es években írott levelei kifejezik készségét, hogy külföldön a Mediciek számára tegyen szívességet. A 15. század normáihoz képest azonban – ellentétben a ma szokásos olvasatukkal – ezek a levelek nem szívélyesek, nem is barátságosak igazából, és a legkevésbé sem hízelkedők, habár a Mediciek egyre inkább úgy gondolták, hogy nekik kijár a hízelgés. Giannozzo, röviden, megőrizte méltóságát, és kitartott a mellett a helyzetértékelése mellett, hogy ő erkölcsi tekintetben azonos rangú velük, bármennyire is különbözött a súlyuk a politikai aréna viszonylatában. Tekintetbe véve, hogy Cosimo mekkora hatalmi tőkével rendelkezett Firenzében, az éppen Rómában vagy Nápolyban

tartózkodó Giannozzo részéről őrültség lett volna elutasítani, hogy felajánlja segítségét, ha az otthoni politikai vezetők erre kérik. Egy sor barátja és rokona élt Firenzében, abban az időben egyik fia priorként szolgálta a várost, és továbbra is birtokolt firenzei ingatlanokat. A kor erkölcse szerint, hacsak az egymással szembekerült felek mindenki számára nyilvánvalóvá nem tették konfliktusukat, adtak arra, hogy a levélváltásban fenntartsák a látszatot, sőt bizonyos fokú hízelgés is szokás volt. Ez éppen úgy érvényes volt a magánkapcsolatokra, mint a diplomáciai levelezésre. A megőszült Giannozzóval – aki harmincas évei óta ősz volt – az volt az alapvető baj, hogy ő nem akarta mások játékát játszani, nem volt ínyére, hogy meghajlítsa gerincét, és nem akart mások kifutófiúja lenni. Amikor egyfajta erkölcsi integritásról tett tanúságot, ezzel egyúttal azt is megmutatta az oligarchiának, hogy büszke és meg nem alkuvó személyiség. Márpedig ez Firenzében, a Mediciek nagypolitikai törekvéseinek viszonylatában elég volt ahhoz, hogy valakit anyagilag tönkretegyenek. 1470 körülig a Pazzi család hajlandó volt azt a bizonyos játékot játszani és – legalábbis valamennyire – meghajlítani gerincét, de a tragikus nemzedék korában, Lorenzo Magnificó uralmával már betelt a pohár.

NEGYEDIK FEJEZET A Pazzi család

Azok az olvasók, akik átugorjék e fejezet pénzügyi részleteit, jó, ha tudják, hogy a tehetős firenzeiek igen nagy gondot fordítottak a tőkeszámla-vezetésre, és mindennapjaik döntő mértékben a kereskedelmi forgalomról, pénzről, befektetésről, jövedelmezőségről, az adózás kikerüléséről és a politika szenvedélyéről szóltak. Ha létezett egyáltalán olyasmi, amit firenzei világnézetnek nevezhetünk, akkor annak középpontjában az efféle kérdések álltak, úgy, hogy az Istenbe és a túlvilágba vetett hittel mindez feszültséggel teli elegyet képezett. A családról alkotott patriarchális elképzelés szintén fontos szerepet játszott az eszmék és érzések e kusza együttesében.

Eredetük Amikor az első keresztes hadjárat keresztény hadai 1088-ban megmászták Jeruzsálem falait, egy Pazzo Pazzi nevű firenzei harcos volt az első, aki feljutott. Bátorságáért elnyert jutalma, amit mohó kezébe kapott, három, állítólag a Szent Sírból származó kő volt. Közel kétszáz évvel később egy másik Pazzi, ismét francia lovagok társaságában és szintén a Szentföldért vívott küzdelem során egy 64 címerpajzsot kapott a francia királytól. Ha bizonyítani akarták hősi eredetüket, a Pazziknak elegendő volt a húsvéti ünnepeket emlegetniük, amikor a „szent tüzet” – amit nagyszombat alkalmával a húsvéti gyertyák meggyújtásával „szétosztanak” a hívők között – Firenzében azokkal a kövekkel csiholták, amiket az első keresztes lovag Pazzi hozott magával haza a városba. A tüzet hordozó kocsit a család tagjai ökrös szekéren vitték

a székesegyházzal szemközt fekvő San Giovannikeresztelőkápolnába, majd azután visszavitték magukkal házaikba, ezzel vetve véget az ünnepségnek. Címerük, mely egy francia hercegi családéból származott, félholdat, csipkézett tornyokat és egyedi jegyként két ikerdelfint ábrázolt kék mezőn, kilenc kereszttel. Így a keresztény hitért vívott háborút szimbolizálta; és a korabeli folklór szerint a delfin a nagylelkűséget és a szabadságot jelképezte. Az 1460as évek végén és az 1470-es évek elején épült, elegáns Pazzi-palota ablakai és udvari oszlopai telis-tele vannak szimbolikus elemekkel, mint a szent tüzet kibocsátó lámpások és edények, vagy a dagadó vitorlák, amelyek egyszerre utalnak a Pazzik kapcsolatára az Anjou herceggel, Anjou Renével, valamint a tengerentúli kereskedelemben 65 játszott szerepükre. A Pazzik teljes mértékig kihasználták a családjuk eredetére vonatkozó történetet. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy hittek is benne, akárcsak oly sokan mások Firenzében, noha a kövekről szóló legenda csupán a 14. században keletkezett. Ugyanezen a homályos nyomvonalon továbbhaladva hozzátehetjük, hogy az eredetükre vonatkozó állítás a húsvéti kocsival való ősi kapcsolatukban gyökerezett. Korai őseik egyike szinte bizonyosan ellátogatott a Szentföldre a francia lovagok kíséretében. A 12. század közepére már politikailag kiemelkedő jelentőségű család voltak, a 13. században pedig, immár szakítva a Valdarnókkal, a Pazzik hűbérurával, a húsvét előtti szombaton zászlóik előkelő helyen lengtek. Egyfajta ódon dicsőség lengte körbe őket. Éppen ezért aligha meglepő, hogy bekerültek a helyi anekdoták világába, és Dante az Isteni színjátékban közismertségüket felhasználva a család két tagját a Pokolban szerepelteti, amint erőszakosságuk és árulásuk miatt szenvednek. A valóságban 1300 körül, vagyis Dante korában, Firenzében a feketék és fehérek közötti élethalálharc során a Pazzik a feketék – a két vezető csoportosulás közül az arisztokratikusabb – vezetői közé tartoztak. A 14. század nagy részében pedig közeli

kapcsolatban álltak az oligarchia jobbszárnyával, az ún. guelfekkel. A posztómunkások 1378-as felkelésének idején a tömeg egy ízben fel is 66 gyújtotta házaikat. Mivel a Pazzik lovagi mivoltuk hosszú tradíciójával büszkélkedhettek, és minden nemzedékben legalább egy családtag lovagi címet viselt, szükséges megjegyeznünk, hogy Firenze a 13. század végén a lovagi rangot már elválasztotta a csatába vonuló lovas katonáktól, és alapvetően tiszteletbeli címmé változtatta. Ekkoriban már homályos származású férfiaknak is kijutott ez a megtiszteltetés, ami a régi nemességnek szánt fricskának számított. Ám mindenkor a legmagasabb megbecsülést fejezte ki, és a lovaggá ütés ünnepélyes szertartását egy fejedelem vagy kisebb hűbérúr végezte el, ami Firenzében azt jelentette, hogy a priorok végezték egy helyi lovag jelenlétében. A lovagi cím fő várományosai a jelesebb nagykövetek, tehetős bankárok, politikai vezetők és jó kapcsolatokkal bíró férfiak voltak. Az öltözködésre vonatkozó szabályok lehetővé tették, hogy a lovagok és asszonyaik különlegesen díszes ruhát viseljenek, és a nyilvános rendezvények során a legrangosabb helyet kapták. Az egyszerűséget mímelő Mediciek Cosimo-ága kerülte ezt a méltóságot (Lorenzóból sem lett sohasem Messer Lorenzo), míg a Pazzik, hagyományaikhoz hűen, törekedtek e megtiszteltetésre. A 15. században a család három tagját is lovaggá ütötték, habár eredendően agyafúrt bankárok és kereskedők voltak: Messer Andrea di Guglielmót és két fiát: Messer Pierót és az 1478-ban 67 összeesküvőként felakasztott Messer Jacopót. Ha visszatekintettek ősi múltjukra, a Pazzik bizonyára azt érezték, hogy dicsőséges eredetük segítségükre volt abban, hogy túléljék a 13. század végi fejleményeket, amikor a növekvő jelentőségű, polgári Commune hivatalosan a „nagyok” (magnati) közé sorolta be őket, amivel szigorúan eltiltották őket a város irányító testületeiből tucatnyi más „nagy” családdal együtt. Ezek voltak azok a befolyásos „klánok” és családok, amelyek fennhéjázó utcai viselkedése gyakran

törvényszegéssel párosult, a „nép” politikai ellenségeivé tette őket. Egészen az 1430-as évekig, tehát Andrea di Guglielmo koráig nem engedték vissza őket a vezető városi tisztségekbe. Feudális múltjuk és fegyverforgató mivoltuk ellenére a Pazzik már a 13. század közepén bekapcsolódtak a banki tevékenységbe. Ebben az időben a fiatalabbak gyaníthatóan szakítottak a családi tradíciókkal, és igyekeztek saját lábukra állni úgy, hogy előbb kisebb kereskedő bankárok – talán nőági rokonaik – mellé szegődtek el segédként kitanulni a szakmát. 1300-ra már az ő nevük is bekerült a nemzetközi gyapjúkereskedelmet folytató firenzeiek gildéjének (céhének) könyvébe. A város legtöbb nagy bankárcsaládja eredetileg 68 kereskedelemmel foglalkozott. A 15. század elején a Pazzik vagyona meg sem közelítette Firenze legnagyobb adófizetőiét. Még ha a családtagok közül néhányan sok időt töltöttek is vidéken, ami gyakran előfordult bizonyos régi családok körében, ha lett volna jelentősebb városi vagyonuk, az aligha kerülte volna el a város éles szemű adószedőinek figyelmét. Abban az időben a leggazdagabb Pazzik, egy bizonyos Poldo örökösei a San Giovanni városrész adólistáján a nyolcvanadik helyet foglalták 69 el. Andrea di Guglielmo de Pazzival (1371-1445) azonban, aki az 1380-as években inasoskodott, kezdetét vette az a folyamat, aminek során a család hatalmas vagyont halmozott fel. Ez az 1399-ben, Barcelonában működő, vállalkozó kedvű családtag jelentős szerepet vitt a banki tevékenységben és a posztókereskedésben. Később, amikor visszatért Firenzébe, hogy ott telepedjen le, és azért folyamodott, hogy „közrendű” (popolano) lehessen, amivel megnyithatta az utat fiai tisztségviselése előtt, egy magán-jognyilatkozatban megtagadta nemesi (magnatus) státusát. Ebben kijelentette, hogy gyermekkora óta kereskedelemmel foglalkozott, de a családi üzlet jó hírnevének érdekében azt kérte, hogy megőrizhesse a család nevét és címerét, ami ellentétes volt a nemesi tisztségről való lemondás szabályaival,

amihez ezeket is meg kellett volna változtatnia. Kérelmét 70 elfogadták. A család e nevezetes ágának megalapítója 1427-re a város legtehetősebbek lakta negyedének, a San Giovanninak hatodik legnagyobb adófizetőjévé küzdötte fel családját. Az ez évi adólista 31.000 forint nettó tőkét tárt fel, ami bőven elég volt ahhoz, hogy egy nemzetközi bankot működtessenek vele. Kapcsolatai ugyanilyen figyelemre méltóak. Anjou René király, nápolyi trónkövetelő 1442 szeptemberében egy időre Andrea házának vendége volt. A francia főúr ebből az alkalomból lovaggá ütötte, és saját nevét adta Andrea ekkor született unokájának, Renének annak keresztelőjén. 1443 januáijában Messer Andrea, az újdonsült lovag IV. Jenő pápát látta vendégül ebédre a Santa Croce-rendházban, és meghívta magánlakhelyére, ami a leendő Pazzi-kápolna – melynek építése éppen ez előtt vette kezdetét – fölött húzódott. Ebből az 71 alkalomból a pápa 4000 forintot helyezett el a Pazzi-banknál.

Üzleti tevékenység és pénzügyek Ahhoz, hogy méltányolni tudjuk azokat az eszközöket és azt a módot, amivel 1478-1480 folyamán tönkretették a Pazzikat, szükséges egy pillantást vetnünk virágzásnak indult üzleti tevékenységük fejlődésére. Andrea vagyona földbirtokokban, majorságokban, házakban, a kormány által kibocsátott („Monte”) kötvényekben és kereskedelmi tőkében feküdt, amint arról egy 1427-ben készült kimutatás tájékoztat. Az egésznek hivatalosan mintegy 16 százaléka ingatlan volt, minden más kereskedelmi kintlévőség. A valóságban azonban, az üzleti élet mindennapjaira jellemző firenzei gyakorlattal összhangban, tőkéjének mobilizálható része valószínűleg jóval nagyobb volt ennél. Alig négy esztendővel később a kormányzat az ő firenzei bankjának 58.524 forinttal tartozott hadikölcsönökben, habár a vezető pénzkölcsönző cég a hitelezésnek ebben az ágában Cosimo

de Medici bankja volt, mely 155.887 forintot folyósított háborús célokra. Andrea nettó kintlévőségeiről az első, 1427-ben készült és azóta is fennmaradt említés egy rendkívüli kereskedelmibankártevékenységről ad számot. Különféle partnerekkel állt üzleti kapcsolatban, amelyek mindegyike különálló jogi személyiséggel bírt. A különböző nevek alatt működő, de döntően őhozzá mint fő tulajdonoshoz kapcsolódó hét társas cégének Firenzében, Pisában, Rómában, Barcelonában, Avignonban, Montpellierben, illetve Párizsban volt a központja. És miközben az elsődleges üzleti tevékenységét a pénzügyek adták, részt vett a luxusminőségű posztóval való kereskedelemben, a tengerentúli hajózásban, a biztosításban és a francia sóadó (gabelle) bonyolításában is. Fő befektetője volt négy gályának, amelyek nem sokkal korábban megsérültek, és aztán eladták őket, és ezek révén hosszú időre részesedést vásárolt a francia király sómonopóliumából úgy, hogy az esedékes fizetség bizonyos százalékát előre kifizette, majd a sóval kisebb tételekben maga kereskedett. Firenzében az Ormanno degli Albizzi neve alatt működő selyemkészítő társaságban volt jelentős részesedése, akinek apja, a befolyásos politikus Messer Rinaldo hamarosan Cosimo de Medici első számú ellenségévé vált, Ormanno pedig, akárcsak apja, száműzetésben fejezte be életét. Az Albizzi-partnerség azonban, noha szükségképpen bizonyos mértékű barátságon alapult, nem tartotta vissza Andreát attól, hogy üzleti kapcsolatba kerüljön és együttműködjön a Mediciekkel. Az ő firenzei bankjában elhelyezett összegek között közel 5000 forint Cosimo bankjától származott. Ez azt jelzi, hogy Andrea a Mediciek pénzét magasabb kamatszinten fektette be újra, ami önmagában is fényt vet kapcsolataira és az őt körülvevő bizalomra, és arra is, hogy folyamatos kapcsolatban állt a Mediciekkel. A firenzei kormányzatnak nyújtott különleges hitelek pénzpiacán a vezető helyi bankárok osztoztak. 1427-ben „Firenze

banki tisztviselői” (tehát maga a város) 6864 forinttal tartoztak Andreának, és a következő néhány esztendő során a város fő hitelezői közül egy fejjel kiemelkedve ő és Cosimo gyakran működtek együtt. A barcelonai és pisai cégek nagyban kereskedtek selyemmel; az előbbi Andrea tizenöt éves fia, Antonio és egy másik firenzei polgár, Francesco Tosinghi neve alatt működött, a pisai viszont a saját nevét viselte. Mivel a Tosinghi család a Visdomini nemzetségből származott (tehát feudális nemesek voltak), akárcsak a Pazzik, valószínű, hogy a két família között rokoni kapcsolat is létesült. Ennél érdekesebb, hogy mindkét társaság egyúttal banki tevékenységet is folytatott: pénzösszegeket adtak kölcsön és fektettek be. A minden két évben megújított, habár változó nevek alatt futó barcelonai cég múltja 1417-re nyúlt vissza, amikor Andrea egy firenzei partnerével, a tekintélyes politikai szerepet játszott családból származó Girolamo Guasconival együtt megalapította. Rómában Andrea tevékenysége egy másik firenzei, Francesco Boscoli nevét viselő bankhoz kapcsolódott. Boscoli egy személyben vezetője és egyharmad részben tulajdonosa is volt ennek a közös cégnek, amely szinte bizonyosan részt vett az észak-európai egyházi pénzek a pápai udvarba történt továbbításában, természetesen a helyi bankügyletek bonyolítása mellett. A montpellier-i és párizsi társas cégek valamivel homályosabbak, és Andreát két unokatestvérével hozzák kapcsolatba. Ezek a kisebb bankként létrehozott cégek szintén tettek ajánlatot – mint például az avignoni társaság – a gabelle-re, ami az egyik leginkább jövedelmezőnek számított a francia adók közül. Mindezek alapján a Pazzik franciaországi pénzügyei számottevőek voltak. Andrea ismerte VI. Károly királyt, és az ottani ügyletei bizonyságul szolgálnak a 72 család folyamatos franciaországi kapcsolataira. Sokrétű tevékenységének megítéléséhez azonban szélesebb távlatokat és kereteket is figyelembe kell venni. Igaz ugyan, hogy a 15. század elején Firenze volt legjelentősebb bankárjainak otthona, ám a

firenzei gazdaság fénykora már a múlté volt ekkor. A csúcspont a katasztrofális hatású, 1348-1349 között pusztító Fekete Halál előttre esett. Ennek megfelelően a firenzei banki tevékenységnek még a korábbinál is nagyobb mértékben kellett a technikai képességeken és a külföldi (római, barcelonai, brugges-i, avignoni vagy éppen genfi) ügyleteken alapulnia. A régi firenzei gazdaság gyöngyszeme, a posztókereskedelem, különösen a legversenyképesebb selyemipar szintén új és a korábbinál agresszívebb vállalkozói magatartást követelt. A Mediciek, Pazzik, Strozzik és más firenzei családok ragyogó kereskedelmi sikerét mindezek még kiemelkedőbbé teszik. A Pazzik üzleti könyveinek hiányában azonban lehetetlenség közelebbről megvizsgálni a banki és a kereskedelmi üzletek részleteit. A firenzei adónyilvántartások ritkán taglalják a kamatra kihelyezett kölcsönöket és a banki letéteket. Jellemzően akkor is hallgatnak, amikor a nagy bankár házak egyik legszokványosabb tevékenységéről faggatjuk őket – a nemesfém időszakonkénti átszállításáról Európa egyik részéről a másikba. A Pazzi-cégek szamárkaravánokat és flandriai gályákat is használtak az arany és különösen az ezüst szállításához. 1429 szeptemberében egy firenzei gálya horgonyzott le egy Marseille melletti kikötő, Port-de-Bouc partjainál, hogy négy rakomány, Andrea Pazzi otthoni bankjához tartozó ezüstöt rakodjon be, és Angliába vagy Flandriába továbbítsa. Andrea maga vezette egyik hajóját 1440-ben (tulajdonosként vagy kereskedőként); és körülbelül abban az időszakban legidősebb fia, Antonio Barcelonába, Valenciába és Southamptonba vitorlázott egy másik hajón tisztként szolgálva. Antonio 1442-ben újra hajóra szállt, és ebben az évben Andrea legifjabb fia, a későbbi összeesküvő Jacopo Southamptonba utazott, valószínűleg szintén hajójának egyik parancsnoki beosztású tagjaként. Úgy tűnik, hogy az 1460-as években Jacopo több alkalommal is hajókat bérelt. Unokaöccse, Giovanni, egy firenzei gálya parancsnokaként hajózott 1473-ban Port-de-Bouc, Barcelona és Valencia felé, majd vissza, Porto Pisanóba. Ugyanabban

az esztendőben a krónikaíró Dei szerint a firenzei Medici-, Pazzi- és Capponi-cégek 150.000 forint értékű, Lyonból, illetve Avignonból 73 származó hajórakományt vettek át. A Pazzik három nemzedéken keresztül többé-kevésbé folyamatosan részesei voltak a nemzetközi árués nemesfémkereskedelemnek, vagyis a kereskedelem és a pénzügyek azon két ágának, ami a legnagyobb hasznot termelte. Korabeli velencei becslések szerint a távolsági kereskedelem „a befektetett tőkénk [átlagban] 40 százalékát hozta éves haszonként”. Az üzleti tevékenység korabeli skáláján a legvisszafogottabb módozat azonban a mindennapi helyi üzletkötés volt; az, hogy a firenzei bankár a Mercato Nuovón saját „asztala” mellett üldögél, betéteket vesz át és az ügyfelei megbízásai alapján utalványokat fizet ki. A „határidős számla” – a meghatározott időpontra elhelyezett betét – esetében a szokásos kamat a 8 százalék volt. Ennél magasabb kamatokhoz igen nehéz volt hozzájutni. Ám igen valószínű, hogy maguk a bankok 12 és 30 százalék közötti, vagy még ennél is magasabb kamattal adtak kölcsön pénzt. 1455-1459 között Rómában a Cambini-banknak – mely sokkal kisebb jelentőségű volt, mint a Medici- és a Pazzi-cégek – a befektetett tőke évente átlagosan 30 százalékos hasznot hozott. Ezzel szemben Firenzében a Cambini az 1460-as években átlag 62, az 1470es években pedig 42 százalékos profitot eredményezett. Ezekben az években a nemesfém szállításának haszna biztosan magasabb volt. Bárhol, ahol a kereskedelem egyenlege tökéletes volt (ami puszta utópisztikus lehetőség), ott nem volt szükség arany vagy ezüst hajón történő szállítására. Ám amint a szükség ismét ezt diktálta, az olyan nemzetközi bankok, mint a Medicieké vagy a Pazziké voltak a legjobb helyzetben, hogy hasznot húzzanak a pénzérmék és az aranyrudak tengeri vagy szárazföldi szállításából. Az üzleti tevékenység távolsági gyakorlatának szokásos módja az ún. váltó, egyfajta kötelezvény volt, amit főként a nagy bankok és távoli ügyfeleik kezeltek. A váltót egy bank és egy kifizető bocsátotta

ki, például Firenzében, és olyan felhatalmazást tartalmazott, hogy a végállomáson, mondjuk Brugges-ben teljesítsék a kifizetést, bizonyos összegről és bizonyos időtartamon belül, mondjuk kilencven napig. Vagyis X összeg kifizetendő egy megnevezett személynek pontosan kilencven napig, amit egy bizonyos közvetítő cég Brugges-ben bonyolít. A bankár, aki díjat számított fel a tranzakcióért és hasznot húzott a pénznem átváltásából, majdnem mindig nyert az ügyleten. A valuták árfolyama azonban változó volt, a váltási művelet elhúzódása kockázati tényezőt jelentett, az uzsora lehetséges felárát beépítették a feltételezett kockázatba, ezért aztán az ügyletben részt vevő bankároknak, illetve ügynökeiknek a pénzpiacon igazi szakértőknek 74 kellett lenniük. Amikor áttekintettem Andrea üzleti tevékenységét, felhívtam a figyelmet cégeinek különféle nevére, melyek mindegyikének megvolt a maga befektetési tőkéje, ugyanis évekkel később, az áprilisi összeesküvést követően, a nyomozók kivizsgálták ezt a gyakorlatot, hogy utána fel tudják használni ellene. Az egész Pazzi-vagyon megkaparintását mint az áprilisi „árulásért” járó méltó büntetést lehetett előadni, és a rájuk kimondott törvényes átok eszerint jogszerűen visszavezethető volt Andreára, aki a hűtlen leszármazási vonalat megalapította. Mégis az, hogy Andrea hangsúlyozta a különféle társas vállalkozások eltérő nevét, tudatos stratégiáját jelezte, amivel kötelezettségét igyekezett csökkenteni – mindegyik társaság külön ragione volt, külön jogi egység. Ha a Pazzi-társaságok valamelyike csődbe jut, akkor csak annak partnerei kötelezhetőek a felelősség vállalására. Az avignoni családi bank például Andrea két fia, a törvénytelen (13 éves) Guglielmo és (a 11 esztendős) Piero nevében jött létre és lett bejegyezve. Nincs más magyarázat erre a felosztásra, egyedül az, ha a felelősség megosztásaként és kiterítéseként értelmezzük. Sőt e stratégia célját jól kiemeli az a tény, hogy Andrea 1429-ben, még a (Firenzében a 18. évben meghatározott) nagykorúság betöltése előtt törvényesen nagykorúsította fiait, ami

megint csak azt a törekvését fejezi ki, hogy külön jogi és vagyoni státussal lássa el őket, saját magától elkülönítve, noha akkoriban a 75 legfiatalabb, Jacopo, még csupán hét-vagy nyolcéves volt. A Medici-bankot ugyanezen elvek szerint szervezték. Jogi értelemben a főbb fiókok mindegyike mint független vállalkozás működött. Ezek után az, hogy a hitelezők hogyan lépjenek fel a csődbe ment társasággal szemben, teljes jogi kuszaságba bonyolódott, általában a Firenzei Kereskedelmi Törvényszék (Tribunale di Mercanzia) előtt, ahol a politikából ismert név és a státus valószínűleg jelentősen esett latba, amikor az emberek arra törekedtek, hogy a keletkezőben lévő kereskedelmi jog bizonytalan struktúráiból hasznot húzzanak, vagy éppen megvédjék magukat tőle. Ezért aztán a Lorenzo körüli uralkodó körök, amikor 1478-ban a Pazzikra igyekeztek lesújtani, elkerülhetetlenül azt a képet próbálták elhinteni, hogy a különböző Pazzi-cégek léte merő fikció, és ez csak a fondorlat műve, ami mögött a fivérek és unokatestvérek mint egyetlen test és lélek mozogtak. Kettejük (Francesco és Messer Jacopo) nyilvánvaló bűntettéhez tehát szükségképpen az összes többinek vagyonára (és valamiképpen gonosz szándékára) is szükség volt. Röviden: az üzleti szerződések szerkezete ellenére, amelyek megpróbálták korlátozni a felelősséget és megvédeni az egyes háztartásokat, a Pazzik különböző társas vállalkozásai valójában egybemosódtak és egységként kezelendők, amiket a legjobb kirabolni és szétverni. Andrea adózási adatai azt mutatják, hogy az egyik Pazzi-cég a könyvelésben a másikat mint rossz adóst tünteti fel, olyanként, amit sztornírozni lehet, mint például azt a társas céget, ami Guasconihoz kötődött. Ez azért volt így, mert az adós társaság vagy tilosban működött, vagy befejezte az üzleti tevékenységét. Az elkülönített felelősség e gyakorlat szerint működött. Ugyanakkor az is világos, hogy Andrea társaságait részben összekapcsolta a kölcsönös befektetések kusza mintája. Az avignoni társas cég több mint 1000

forintot tartott Andrea firenzei bankjában. Ez a bank viszont több mint 9000 forintot fektetett be a barcelonai selyemkereskedő társaságba. A római bank pedig, amit Boscoli neve alatt soroltak fel, mintegy 2800 forintot helyezett el a firenzei cégnél. Andrea a szétterítés módszerével védte kölcsöneit és befektetéseit. A firenzei bankon keresztül több mint 3000 forintot helyezett el Brugges-ben a nagy Borromei-(firenzei) banknál, és jelentős összegeket kölcsönzött a firenzei tehetősek piacán tevékenykedő selyem-, gyapjú-, sőt használtruha-kereskedő társas cégeknek. Legnagyobb adósa azonban 1430 körül maga a város volt, ami valószínűleg a leggyümölcsözőbb befektetésnek számíthatott, mivel, amint azt legnagyobb vetélytársa és üzlettársa, Cosimo de Medici is jól tudta, a Firenzének nyújtott hadikölcsönök éves kamata az 1429 és 1432 közötti években nem volt kevesebb, mint 15 százalék, és a nyereség valószínűleg 60 vagy akár 100 százalékig is felszökött. A városnak nyújtott óriási kölcsönökkel – a Mediciek részéről 156.000, a Pazziktól 58.500 forint – már kezdjük látni a két család vagyonának 76 hatalmas forrásait, legalábbis azokban az években. Andrea firenzei házainak elhelyezkedése csak növelte vagyonának csillogását. A tekintélyt sugárzó óváros szívében álltak, közel az áprilisi összeesküvés célpontjához. A mellett a forduló mellett, amit „a Pazzik utcasarka” néven ismernek, ami csupán másfél percre esik a székesegyháztól északnyugati irányban, és kevesebb mint két percre délnyugatra a priorok „várától”. Ez volt Andrea első számú rezidenciája, mely két kisebb templom, a San Procolo és a Santa Maria in Campo között helyezkedett el. A többi itteni ingatlanja – a Pazzi-házak gazdag tömbje és a Pazzi-udvar – részben délre, de főleg keleti irányban nyúlt a régi Borgo di San Pier Maggiore (más néven Borgo degli Albizzi) és a jelenlegi Via de Pandolfini között. A Pazzik ezen a területen éltek, kezdetben a Borgo északi oldalán (az 1390-es évekig), majd délebbre, több mint két évszázadon át. Ez azt is érthetővé teszi, hogy volt egy kápolnájuk a San Pier Maggiorében,

ahol azonban a hatalmas, ott három kápolnát is fenntartó Albizzi család számított a fő patrónusnak. Ez éppen elég okot szolgáltatott Andreának, hogy ettől keletebbre és délebbre keressen magának végső nyughelyet, Itália legmonumentálisabb ferences templomában, 77 a Santa Crocében. Ferences barátok gyakran vonzották a dúsgazdag bankárokat és kereskedőket. Ők tették nekik a legnagyobb szolgálatot, amikor az uzsora bűnével összefüggő makacs bűntudattól próbáltak megszabadulni. Mint minden tehetős firenzeinek, Andreának is voltak birtokai és házai a környező vidéken. Az adónyilvántartás nem kevesebb mint tizenhárom uradalmat sorol fel, melyek közel száz különálló parcellából álltak, továbbá három malmot és több mint egy tucat házat, amelyek többségén parasztcsaládok laktak. Amikor azonban közvetlen piaci értékben becsülték fel ezeket az ingatlanokat, az összértékük alig több mint 5000 forintra rúgott. Ez az összeg jól fejezi ki az agrár- és a kereskedelmi tevékenységek közötti kiáltó egyenlőtlenséget. Firenze városának gazdagsága szinte elsöpörte a környező hátországáét. Jogosan mondhatjuk, hogy a parasztság körében a munkaerő, amit helyi mérce szerint a megélhetés szintjén tartottak, szégyenletesen olcsó volt. És így azt is könnyű megérteni, hogy a tehetős városi elit miért vásárolhatta fel Toscana vidéki tájainak legnagyobb részét. Az 1466-os és 1478-as politikai szükséghelyzetben okkal mondhatták – mint ahogy valóban mondták is hogy a Mediciek a parasztok felbérelt és szövetségesekké tett 78 tömegeire támaszkodtak, amikor behívták őket Firenzébe.

Útban 1478 felé A Pazzik vagyonát az elkövetkező fél évszázad során könnyű nyomon követni, mivel az előbb Andreáról a fiaira, azután pedig az 1478-as, tragikus véget ért nemzedékre szállt. Az 1433. május 31-én készült adólajstromban Andrea többé-kevésbé

ugyanazokat a vidéki birtokokat tüntette fel, mint korábban, ám a család részesedése a kormányzat adósságaiban most névértéken 28.000 forintra szökött fel, és még ezen felül voltak a szintén jelentős hadikölcsönök. Akárcsak a Mediciek adóhivatalnak készített jelentéseiben, ezekről a kölcsönökről hallgattak, mintha csak kívül estek volna a város adójogrendszerének hatáskörén. Első pillantásra, a bevallott kereskedelmi és bankügyletek megoszlása a következő volt: 4250 forint A családi tulajdonú firenzei bank indulótőkéje. 2000 forint Részesedés a Banchi-Capponi selyemvállalkozásból. 2180 forint Részesedés a két Capponi testvérrel közös gyapjúüzletben. 2000 forint Jacopo fia gyapjúszövő cégének indulótőkéje. 1800 forint Részesedés a pisai bank beindításának vagyonából. • Ismeretlen összegű részesedés az Albizzik selyemvállalatában (hiányos adatok). • Részesedés egy régebbi pisai társaságban (hiányos adatok). • Részesedés a Flandriába utazó gályákból (hiányos adatok). • Részesedés a római bankból, Francesco Boscolival (hiányos adatok). • Részesedés a barcelonai társas cégben Antonio fiával és Francesco Tosinghivel, a vállalat megszűnt (hiányos adatok). • Részesedés az avignoni társas cégben Guglielmo és Piero fiaival. • Részesedés a montpellier-i és párizsi társas cégekben, igen sok rossz adóssal. • Részesedés a provence-i bankban, Niccolò Cambinivel (hiányos adatok). • Részesedés közös cégben Piero fiával és Poldo Pazzival (pénzveszteség). Andrea egy nagyobb adósságot tüntetett fel. 8628 forinttal

tartozott saját firenzei bankjának – olyan összeggel, amit elsősorban befektetési céllal használt fel, ami mellett kisebb összegeket csepegtetett aranyműveseknek, alkalmazottaknak és cselédeknek, továbbá munkásoknak és mesterembereknek a városi és a vidéki ingatlanjainak építési munkálataira. A bevallás legfeltűnőbb vonása azonban hiányossága, a pontosan meg nem jelölt összegek sora. A fenyegető bírságok és a súlyosabb adók feletti aggodalma miatt a legtöbb gazdag firenzei nem mert volna ennyire hiányos összeírást kiállítani. Andrea viszont, arra hivatkozva, hogy kevés ideje volt ahhoz, hogy kidolgozza a könyvelést, előállt a bevallási nyilatkozatával, mialatt abban reménykedett, hogy az adóellenőrök el fogják fogadni, és megengedik neki, hogy a későbbiekben pótolja a hiányzó részeket. Utólag majd megegyezésre jut velük. Sokat mond kapcsolatairól, hogy volt mersze ekkora kockázatot vállalni az adóhivatallal, amely hírhedt volt 79 brutalitásáról. Az 1440-es években a Pazzi-bank igen erős pozíciót foglalt el Rómában. Ironikus módon Andrea és üzlettársai csaknem egyedül élvezték a Mediciektől származó korlátlan hitelek hasznát. Ez azt jelentette, hogy vissza tudták forgatni, kölcsönt tudtak nyújtani, vagy be tudtak ruházni magasabb haszonkulccsal. Ráadásul a Mediciekhez hasonlóan a Pazzik is évek óta élvezték a közvetlen pápai alkalmazás előnyét. Ők gyűjtötték össze az Európa különböző részeiből származó és a római Kúria számára küldött, különféle jogcímű összegeket, és 1451-1478 között, öt különböző pápa alatt folyamatosan ők bonyolították a Németországból érkező pápai jövedelmek átvételét és átutalását. A nyereség egésze a pénzek mozgásából és a pénzváltó ügyletekből származott. Majd Andrea fiai is folytatni fogják ezt a tevékenységet, akiktől pedig a két unoka bankjai veszik át 80 ugyanezt az 1460-1470-es években. Az idős családfő, Andrea 1445 októberében hunyt el, hátrahagyva három, a bankügyletek és kereskedelem fortélyaiban jártas fiát, akik

mindhárman elszántan próbáltak köztisztséget szerezni maguknak. Mindnyájan szolgáltak priorként, és közülük kettő, Piero és Jacopo a legfőbb hivatalt, a gonfalonierét is betöltötte. A Pazzi-érdekek védelmében az endogámia, egyúttal a házassági szövetség kiépítésének megszokott gyakorlatát követték, amikor a két lányt, Lénát (Elena) és Albierát a Lamberteschi és a Bardi dinasztiák dúsgazdag vállalkozói ágával házasították össze. Messer Andrea halála nem járt a szélesebb család azonnali széttöredezésével, melynek minden tagja „egy kenyéren és boron” élt. Az ekkorra már jogilag nagykorú és házasságban élő két idősebb fivér, Antonio és Piero 1441-re külön háztartásban éltek a Pazzienklávéhoz csatlakozó házakban. És itt máris nyilvánvalóvá vált a fiúk és az apa közötti éles feszültség, utóbbi ugyanis nyilvántartást vezetett fiainak adósságairól, mindhárom fiát tékozló életvitellel vádolta, és még azzal is fenyegetőzött, hogy kitagadja őket az örökségből. Akkoriban bizonyára nem voltak azok az óvatos vagyonkezelők, aminek szerette volna nevelni őket. Mindazonáltal 1446 márciusában, miután elhárult a kitagadás veszélye, választott bírók három részre osztották a vagyont. Az 1447. évi adóösszeíráskor ennek megfelelően a három fivér külön jegyzéket készített, noha Antonio és Piero már korábban, az 1442. évi adókivetéskor 81 elkészítette a magáét. A firenzei adók és az ún. kényszerkölcsönök, nagy vonalakban a következő vagyontárgyakat sújtották: az ingatlant, a kereskedelmi tőkét, az államadósságokban való részesedést és a készpénzt. Egyedül a polgár otthona mentesült az adóterhek alól, ha maga a tulajdonos 82 lakta. Az idősebb Andrea röviddel halála előtt kisebb mértékű adóelengedésben részesült. Ennek részleteiből világosan kiderül, hogy közel 40.000 forintot adózott az 1435 és 1445 közötti tíz évben. Ez még továbbra is messze elmaradt Giannozzo Manetti gigantikus befizetéseitől, ugyanakkor jól jelzi, ha figyelembe vesszük Andrea

kedvező helyzetét a Medici-uralom idején, hogy milyen hatalmas nyeresége származhatott a banki üzletekből és kereskedelemből. Az újabb iratok elkészítésének idején (1447-ben), erre a korszakra visszapillantva, a legidősebb fivér, Antonio megragadta apja közelmúltbéli halálának alkalmát arra, hogy a firenzei és avignoni bankjaik bezárásáról (ezek utóbb újra megnyílnak), az ügyfelek elvesztéséről, a kölcsönök kényszeréről, valamint a folyamatosan súlyos adókról siránkozzon; az utóbbiak még mindig olyan magasak, panaszkodik, akárcsak a néhai Andrea virágzó éveiben. Piero és Jacopo felhatalmazták Antoniót, hogy képviselje az érdekeiket a család üzleti ügyeiben, Antonio azon állítása ellenére, hogy mindkét fivére „a saját dolgait intézi”. Ám attól eltekintve, hogy általános panaszt nyújtott be, Antonio nem adott képet az akkori üzleti ügyekről, mint ahogy a többiek sem. Ehelyett ingatlanjaikról és az államadósságban szerzett részesedésükről számolnak be, és ez a jegyzék azt mutatta, hogy a család összesített vagyona megerősödött. Az államadósságbeli részesedésük mostanra meghaladta a 63.000 forintot, aminek lehetséges kamata öt százalékkal számolva évi 3150 forint. Amikor pedig a Commune nem fizette a kamatot, a tőkésített összeg gyarapodott. A három háztartás között az alábbi módon oszlott meg a részesedés: Antonio 12 000 forint Piero 15 500 forint Jacopo 20 000 forint További 16 000 forint értékű hitelt osztottak szét a későbbiekben a három fivér között, de 1447-ben ezt még mindig az apjuk neve alatt tüntették fel, mert az ezekre a részesedésekre járó jövedelmet a Pazzi-kápolna további munkálataira tartották fenn. A család mezőgazdaságban fekvő vagyona ugyancsak meredeken emelkedett: Antonio: 8 parasztgazdaság és számos földparcella Piero: 12 gazdaság és számos földparcella

Jacopo: 10 gazdaság és számos földparcella (kiutalás nélkül): 3 gazdaság és kb. 100 földparcella. Az utolsó bejegyzésben szereplő birtokok egykoron Lena nővérük férjéhez, Lamberto Lamberteschihez tartoztak, aki akkor már politikai száműzetés és kiközösítés miatt szökésben volt. Valószínű, hogy ezeket a birtokokat Lena hozományaként biztosították. A fivérek, akik mind házasok voltak, továbbra is jámboran éltek a régi családi lakótömb szomszédságában. Házaik szorosan egymás mellett álltak a „Pazzi-sarok” két oldalán, kelet és dél felé nyúlva. Jacopo viszont, aki a legfiatalabb volt közülük, egyedül örökölte az apai házat, és kibővítés, majd az 1470 körüli újjáépítés után a régi épületből a tetszetős Pazzi-palotát hozta létre. A három fivér közül a leginkább vállalkozó szellemről tanúságot téve megszerezte Firenzétől közvetlenül északra a Montughi-birtokot és -villát is. 1478 áprilisában majd itt kerül sor a Medici fivérek meggyilkolásáról döntő végzetes megbeszélésre.

A szomorú sorsú nemzedék A Pazzik üzleti érdekeltségeiről újabb homályos kép hámozható ki a család 1458-as adóbevallása alapján. Az elsőszülött fivér Antonio már 1451-ben elhunyt. Piero, aki humanista tudós, szónok, kiváló követ, és közismerten tékozló alkat, majd néhány évvel később fog meghalni. Kortársa, Alessandra Strozzi állítása szerint azért kellett meghalnia, mert az élvezetekben mértéktelen volt, és vagyonát rossz célokra használta fel. Ezért a család jó híre és sorsa hamarosan Jacopo és a szerencsétlen csillagzat alatt született nemzedék – az unokaöccsök – kezeibe kerül. Az új bevallási jegyzék több farmot és több parcellát tüntet fel, ami újabb bepillantást enged abba, ahogy a Pazzik a toscanai vidéken terjeszkedtek. Alig több mint tíz esztendő alatt a firenzei kormányzat adósságaiban szerzett részesedésük 63.000 forintról 90.400 forintra

emelkedett. Most már ennek oroszlánrésze Jacopóé volt, mivel a teljes összegből 51.000 forint az ő nevén volt. Azonban itt meg kell jegyeznünk, hogy ennek a növekedésnek a zöme nagy valószínűséggel a kamatot termelő kényszerkölcsönökből és a felhalmozódó hitelekből származott. Elegendő annyit hozzátennünk, hogy amikor a tehetős firenzeiek bizonyos kötelező „kölcsönöket” vagy adókat teljes egészében megfizettek, a város ezeket forgalomképes, kamatozó államkölcsön-részesedéssé alakította át, miközben ugyanezeknek a terheknek egy jóval alacsonyabb szinten – nevezetesen az összeg egy-harmadánál – történő befizetése esetén egyenes adóbefizetésnek könyvelték el. Az üzleti érdekeltségeikről szóló jelentésben a fivérek és az unokaöccsök újfent a lehető legkevesebbet mutatták meg az adóellenőröknek. A gazdag firenzeiek hajlamosak voltak ingerülten viselkedni az adóbevallásaikkal kapcsolatban. Számos esetben a polgárok szintén visszatartották a leírható adósságaik pontos számát („Sokkal tartozom X-nek”), mivel ezek a hitelezők számára adóképes vagyonná válhattak, ami szerződésszegésnek minősülhetett, ha szóbeli megegyezés útján kötelezték magukat, hogy hallgassanak az ügyletekről. A Pazzik még így is kiteregettek néhányat a kártyáik közül, azon egyszerű okból, hogy a Mediciekhez hasonlóan, őket és az ügyleteiket is túlzottan jól ismerhették. A kártyák ezek voltak: 1. Jacopónak selyemruhákkal kereskedő társasága volt Genfben „Jacopo de Pazzi és Társa” címen, amit a firenzei Francesco di Lutozzo Nasi irányított, akinek (a fiával együtt) egy negyed részesedése volt benne. A beruházási tőke: 4000 forint. 2. Pierónak és Jacopónak volt egy bankja Rómában, amit a firenzei üzlettársuk, Jacopo de Mozzi irányított: „atyánk [Andrea] alapította [a bankot], hogy a pápai udvarhoz tartozó férfiaktól kényelmesebb legyen felvenni a készpénzt”. 3. A jelek szerint volt egy bank Avignonban, ahol Piero volt a kulcsfigura, és valóban ő volt ott, amikor az 1458-as adóbevallást

elkészítették. De minthogy nem küldte el a szükséges részleteket, a fiai könyörögtek azért, hogy engedjék meg nekik, hogy ezeket az információkat akkor adják át, amikor apjuk visszatér Franciaországból. 4. A firenzei gyapjúszövő cég, ami Jacopo „és társai” neve alatt fut, mely mintegy két évvel azelőtt megszűnt. A nyereségek és a veszteségek kimutatása hiányos. 5. Jacopónak volt egy selyemkereskedelmi társas cége Firenzében, amelynek irányítása főként társának, Giuliano di Francesco Corsellininek a kezében volt. A beruházás: 1500 forint. Az adóbevallások három sorozatának megvizsgálása után az adóhivatalnokok a különböző Pazzi-háztartások nettó vagyonát a következőképpen becsülték meg: Antonio örökösei: 10.238 forint Piero: 9.505 forint Jacopo: 16.775 forint Összesen: 36.518 forint Az összeg felét Pazzik államkölcsönbeli részesedésének aktuális piaci értéke (a 90.400 forint 20%-a) tette ki, míg a másik feléből mintegy 9000 forint értékű ingatlant foglalt magában, másik 9000-et pedig üzleti tőkeként tartalmazott. A Pazzik üzleti tevékenységéről pontosabb képet nyerhetünk Piero adónyilatkozatának hozzávetőleges egyenlege alapján. A genfi selyemvállalat adósság és kölcsön számlaoszlopa 17.000 forint értékű üzleti tevékenységet mutat, beleértve a raktáron lévő ruhakészlet értékét. Rómában a Pazzi-bank akkora pénzösszegeket kezelt, amelyek összességében valamivel több mint 36.000 forintra rúgtak. A bank legnagyobb adósai között a Kúria néhány főemberét azonosíthatjuk (akik nyilván kölcsönért folyamodtak): maga III. Calixtus pápa, Orsini bíboros, Messina, a velencei Szent Márk, Fermo

és San Sisto (Juan Torquemada) bíborosa, valamint szép számmal más főpapok, néhányan közülük olyan távoli országokból, mint Lengyelország, Németország, Katalónia, Rodosz. A genfi és firenzei Pazzi-cégek érdekes módon ugyancsak jelentős adósok voltak. Másfelől viszont a bank vezető hitelezői között tartották számon a roueni, a portugál, a kölni, a bolognai és a zamorai bíborost, továbbá a római prefektust és „Messer Andrea örököseit”, vagyis a Pazzi 83 fivéreket és unokaöccsöket. A Pazzik tevékenységének súlya még annál is nagyobb volt, mint amit az előbbi lista sugall. Jacopo nyilatkozata feltárta, hogy egyik társas cégének még mindig megvan Barcelonában a selyemruhakereskedése 2700 forint értékben (ami több mint fele annak, amennyit Andrea birtokai és házai értek 1427-ben), tehát valami onnan kellett hogy csurranjon-cseppenjen. Másutt (közelebbről meg nem nevezett helyeken) a Pazzik a sok bála posztóból 2226 forintra voltak jogosultak. Filippo Strozzi nápolyi társasága 2726 forinttal tartozott nekik, ismét csak posztóért. Jacopo korábban még egy további selyemüzletben, a „Lorenzo Dietisalvi és Társa” cégben is üzlettárs volt. És csak néhány évvel később (1466-ban) történt, hogy a nagy köpönyegforgató és a hatalmi játszmák szervezője, Luca Pitti a rá nézve legveszélyesebb időkben a „Jacopo de Pazzi és Társai” firenzei bankjában letétbe helyezett 750 forintot, valószínűleg 8 százalék haszonra, hacsak mint nagymester (gran maestro) nem 84 jutalmazták meg egy kicsit többel. Noha a Pazzikat elsősorban bankárként ismerték, emellett jelentősen belefolytak a luxusruházat előállításába és eladásába is, ami a firenzei ipar régi zászlóshajója volt. 1469-ben Messer Jacopo és unokaöccsei tájékoztatták a hatóságokat a tulajdonaikat és üzleti kimutatásukat illető legfrissebb adatokról, a katasztrófát megelőzően. A vagyonuk megcsappant: Messer Piero hét fia

7 500 forint

Antonio három fia (köztük Guglielmo és Francesco) 8518 forint Messer Jacopo 10 800 forint A részletek azt jelzik, hogy általánosságban növekedett a földbirtok aránya, és arra utalnak, hogy stabilabb befektetések után kutattak. A család emellett megszabadult a kormányzati adósságban szerzett részesedés tételeitől, talán – Jacopo esetében – azért, hogy készpénzhez jusson, amit nagyobb nyereséget hozó vállalkozásba fektethetett. Antonio fiai azonban megtartották a Monterészesedésük zömét. Firenze 5659 forint visszamenőleges kamattal 85 tartozott nekik. Végezzük el az összehasonlítást! Ha a három háztartás nettó vagyonát egy kalap alá vennénk, az eredményként kapott nyers összeg 26.800 forinttal kevesebb, mint az 1427-ben Andreánál regisztrált 31.000 forint. Vagyis az eltelt negyven esztendő folyamán a család összesített vagyona csökkent, ráadásul drámai mértékben, ha tekintetbe vesszük, hogy a három háztartáshoz – jóval több „szájjal” (ami az adózásnál használt szakkifejezés volt) – most kevesebb vagyon tartozott, mint Andrea egyetlen háztartásához. Ez azt jelenti, hogy 1478-ban majd Lorenzo de Medicinek egy, a pénzügyi veszteségei miatt immár meggyöngült és emiatt egyre elkeseredettebb vetélytárs családdal kell szembenéznie? Nem valószínű. Ráadásul, ha összesítették, a három háztartás összesítve továbbra is a firenzei adójegyzék második helyét foglalta el, és csupán a Mediciek előzték meg. Ennél is beszédesebb, hogy az 1469-es bevallás mindhárom egysége csaknem mindent elhallgat a banki és üzleti tőkéről az adóhivatalnokok elől. Messer Jacopo, aki ekkor a nemzetség fejének számított, nem bajlódott sokat azzal, hogy tételesen felsorolja a kereskedelembe vagy a pénzügyekbe fektetett tőkét. Nyilván magabiztosan arra számított, hogy a bevallása így is megfelel a nyilvántartás követelményének. Guglielmo (Lorenzo de Medici

sógora) Antonio örököseinek nevében a római és a lyoni bankot sorolta fel, de ezeknek mintha nem lenne vagyonuk, mivel 5000 forinttal tartoztak Renato de Pazzi firenzei cégének, ami valóban meg is jelenik Renato bevallásában. Ezt a társaságot viszont, amelynek állítólag nincsen befektetési tőkéje, úgy írják le, mint valami raktárhelyet és adminisztrációs székhelyet (fondaco). Renato felsorolja fivérének cégét, az „Andrea de Pazzi és Társát” egy olyan bejegyzésben, ami azt mutatja, hogy ez a társas cég szigorúan a római Pazzi-bank számára készített finom gyapjúruházatot, ahol helyi kereskedőknek és a pápai udvarban élők számára adták el termékeiket. Renato és fivérei cégének alig 1500 forint volt „kereskedelemben és készpénzben” a nettó tőkevagyona. A 1460-as évek elején Guglielmo de Pazzi és üzlettársa, Francesco Nasi Genf egyik legfontosabb pénzügyi vállalatát birtokolták, amely akkoriban, 1465 körül Lyonba került át, ahol legalább 1473-ig folytatta 86 virágzását. A firenzei bankárok ezt a francia várost a bankok egyfajta központi elszámolóházaként használtak. A Pazziknak Rómában, Firenzében, Lyonban, Avignonban, Marseille-ben, Brugges-ben és Valenciában voltak cégeik. 1472-ben például a brugges-i banknak „nyolctagú személyzete volt”, míg a marseille-inek csupán négy. Brugges néhány évvel később a Pazzik pénzügyleteinek legfontosabb piaca lett, amikor a bosszús Sixtus pápa visszavonta a Mediciektől a pápai timsó-kereskedelem monopóliumát, majd 1476 júniusában átadta a Pazziknak. Az ÉszakEurópa leggazdagabb posztókészítő vidékének közepére alapozott brugges-i működési körnek helyi piacot kellett találnia a festék előállítására alkalmas timsó számára. Ám ennek a sokoldalú üzleti érdekeltségnek csupán valami távoli visszhangja került bele a Pazzik 1469-es adóbevallásába – ez a csend önmagáért beszél. Az információ nyilvánvaló elhallgatása, Jacopo arcátlansága és az, hogy az adóellenőrök csendben szemet hunytak efölött, csak aláhúzzák, hogy a Pazziknak jó összeköttetéseik voltak a kormányzat köreiben.

Kedvező helyzetük tíz évvel korábban, Guglielmo Bianca de Medicivel kötött házassága idején rögzülhetett. A fivérek és a nagybácsi tisztában voltak azzal, hogy adópapírjaikat nem fogják 87 fürkésző szemek kutatni. Amikor IV. Sixtus 1474-ben elbocsátotta a Medicieket a fő pápai bankár szerepkörből, és helyüket a velük versengő firenzei nemzetséggel pótolta, óriási üzleti lehetőségeket adott a római 88 Pazzik kezébe. Noha ez azonnal pletykálkodásra lehetőséget nyújtó hírnek számított, az eset hivatalosan nem adott okot arra, hogy Firenzében bármi is megváltozzon, és nem is került be a kincstári iratok közé, mivel az 1470-es években nem készítettek újabb adónyilvántartást. Amikor pedig 1480-ban az újabb adóbevallásokra sor került, Andrea de Pazzi örököseinek nevét egyszerűen kitörölték az adónyilvántartásból. Ami a firenzei kormányzatot illeti, az áprilisi merényletet túlélő Pazzik már nem rendelkeztek ingatlannal vagy más vagyontárggyal saját jogukon, ha pedig mégis volt vagyonuk, azt a szabályok értelmében csak törvénysértő módon birtokolhatták. Ha az 1470-es évekből visszatekintünk Andrea 1430-as évekbeli vagyonára, úgy tűnik, hogy örököseinek üzleti tevékenysége az 1445tel kezdődő évtized során a lelassulás jeleit mutatta. Az 1450-es évek végétől azonban az „elátkozott nemzedék” pénzügyei ismét erőteljesen virágozni kezdtek. Renato, Francesco (az összeesküvő), az ifjú Andrea és egy-két további családtag ígéretes kereskedőnek és bankárnak bizonyult. 1478 decemberében, nyolc hónappal az áprilisi merényletet követően és a társaságon belül feltehetően egy idősebb tagot képviselve a tizennégy esztendős Antonio, Guglielmo fia már Brugges-ben tartózkodott, és azzal foglalatoskodott, hogy elősegítse a család ottani megkapaszkodását a firenzei diplomácia messzire nyúló nemzetközi befolyásának ellenállva, és a nápolyi király támogatását 89 maga mögött tudva. Ha az egymással kapcsolatban álló fivérek és unokatestvérek hálózatából indultak ki, a Pazzik üzleti partnereinek az lehetett a

benyomásuk, hogy a harmónia és a családi szolidaritás uralkodott köztük. A családfő, Andrea két idősebbik fia, Antonio és Piero azonban 1441-re elhagyták a családi házat, és sajátjukba költöztek, majd amikor a következő évben egyénileg beadták adónyilatkozatukat, a város hivatalnokai nem ismerték el különválásukat, vélhetően közös társas cégeik miatt, de úgy tűnik, azért sem, mert az efféle szétválás, mely igen korán következett be, szokatlanul hathatott egy ennyire gazdag családnál. Andrea halála után, mint láttuk, a három fiú gyorsan megjelölte saját igényeit az apai örökségből, amit a választott döntőbírók ítélete is megerősített, és továbbra is külön háztartásokban éltek. Úgy látszik, hogy a három testvér közül a leginkább vállalkozói mentalitású, Jacopo állhatott a legközelebb az apjukhoz, ami azzal az eredménnyel járt, hogy ő kapta meg a fontosabb ingatlanokat, de hírhedt szerencsejátékos-hajlama aligha nyerte el a család helyeslését. Ugyanakkor Piero fivérének nagystílű életvitele és az üzleti tevékenység iránti feltételezhető érdektelensége is elkerülhetetlenül vitákat okozott. A fivérek mégis továbbra is együttműködtek egymással a társas cégek keretében, amikbe az unokaöccsöket is bevonták. Talán annak az elvnek az alapján, hogy még mindig jobb az az ördög, akit ismerünk, annál, amelyiket nem? Bölcs vélekedés ez egy olyan városban, amelyben hemzsegnek a ravasz emberek, amit még a legjobb korabeli firenzei mesék is alátámasztanak, amelyek olykor már-már a csalást és a ravaszkodást 90 eszményítik. A következő nemzedék hasonló eltávolodást mutat a fivérek és az unokatestvérek között. Amikor Renato az áprilisi merénylet előtti napon kiment a trebbioi villájába, lehet, hogy megérzett valamit abból, hogy valami rettenetes dolog készül, és inkább úgy döntött, hogy minél távolabb marad a színhelytől? Ha a baljós előérzete vagy egyszerűen a gyanúja miatt hagyta el a várost, és egyébként valóban semmit sem tudott a merénylet tervéről, hogy mehetett oda

Lorenzóhoz, hogy nagybátyját, Jacopót és unokatestvérét, Francescót befeketítse? Hiszen akár súlyosak, akár csak felszínesek voltak a családon belüli sérelmek, a nagybácsi és az unokaöccsök mégiscsak egy jelentős, közös vérvonalat alkottak; továbbra is együttesen azonosították őket, közös részük volt a család hosszú távú megbecsültségében vagy éppen szégyenében, és a következmények még Renato távol élő testvérét, a sarnói püspököt, a nápolyi király emberét is érintették. A Rómában élő, és az általa vezetett Pazzi-bank révén bíborosokat, fejedelmeket, magát a pápát és kardcsörtető nemesembereket is kiszolgáló, büszke és kolerikus Francesco, amint majd látni fogjuk, engedte, hogy ez a meglehetősen féktelen és vad világ a fejébe szálljon. Odahaza, Firenzében mindeközben fivére, Guglielmo, Bianca de Medici férje, arra kényszerült, hogy valamivel közelebb kerüljön a Mediciekhez, annak ellenére, hogy Lorenzo kitúrta a közéletből.

ÖTÖDIK FEJEZET Arckép: Soderini Tommaso Soderini (1403-1485)

Miközben

1469 novemberében Lorenzo de Medici apja, Piero haldokolva várta a sorsát, a kereskedő- és politikusszerepet is játszó Tommaso Soderini sorra járta végig a Medici-párti patríciusok szűk körét, és a Medici-ház, valamint az ifjú – a huszonegyedik születésnapját csak öt héttel később betöltő – Lorenzo támogatására 91

buzdított. Ez a csoport továbbadta egymásnak a híreket, és Piero halálának napján, december 2-án este 700 polgár gyűlt össze a San Antonio-templomban, ahová Soderini és mások hívták össze őket. Másnap politikusok egy csoportja jelent meg a Medici-palotában, hogy támogatásáról biztosítsa a fiatalembert, és hogy ezzel lényegében megerősítse őt a firenzei Medici-hatalom élén. E belső oligarchikus mag fellépésének következtében Lorenzo vált a rezsim első emberévé, vagy ahogy a kor nyelvén mondták: ő lett a gran maestro. Lorenzo, aki már akkor realista módjára gyakorolta a politikát, nem várta ölbe tett kézzel, hogy az önjelölt csoport eljöjjön érte. Még az is lehet, hogy feltette magának a kérdést: vajon a San Antoniónál összegyűlt 700 polgár közül hányan mindenre elszánt Medicipártiak? Tudván, hogy Firenze mindig újratermeli elnémított politikai ellenzékét, elszánta magát a cselekvésre. Az apja halálát megelőző napokban levélben, illetve Milánó firenzei nagykövetével személyesen tárgyalva folyamatos kapcsolatban állt Galeazzo Maria Sforza milánói herceggel, hogy garanciákat kérjen támogatásáról, és hogy a milánói csapatok bevetésének ígéretét kicsikarja, amennyiben

azt hozná a szükség. „Minden reményem – szól december 2-án keltezett levele – Önben van, aki gondoskodni tud államomról és biztonságomról; ezért imádkozom. Ilyen támogatást csak Excellenciádtól nyerhetek.” Két nappal később pedig, a herceg iránti odaadását hangsúlyozva, „lelkemet, testemet és mindenemet, amim 92 van” neki ajánlotta. Nem hiába – a herceg december 6-án ígéretet tett, hogy ezer katonát küld Firenzébe, hogy ezzel jelezze Lorenzo melletti kiállását. Emellett Sforza levelet írt a prioroknak, amelyben hangsúlyosan figyelmükbe ajánlotta támogatottját. Röviden: ha szükséges, a hideg acél fog érvelni a lánglelkű, ifjú poéta mellett a politika birodalmában (Lorenzo már tizenöt éves kora óta verselt). Ám Tommaso Soderininek és másoknak köszönhetően sikerült elkerülni a fegyveres összetűzést, sőt még a nyílt vitát is. De ki volt ez az ember, aki ilyen remekül megoldotta a helyzetet? A Pittikhez és a Manettikhez hasonlóan az Arno túlsó partján lakó Soderinik az egyik legtekintélyesebb politikuscsalád volt Firenzében. Megbecsültségük még a Mediciekét is meghaladta, legalábbis Cosimo korszakáig. Az az ága a családnak, amelyikhez Tommaso tartozott – ami történetesen fattyúág volt –, 1400 körül vált el a fő leszármazási vonaltól. Néhány esztendővel azelőtt történt mindez, amikor apját, egy köztiszteletnek örvendő Soderini és egy francia nő törvénytelen kapcsolatából született fiút kivégezték Firenzében, amiért olyan dokumentumokat hamisított és mutogatott kérkedve, amelyekkel törvényes születésűnek tudta beállítani magát. Az ilyesmi súlyos csalásnak számított. Az 1420-as évek végén, amikor Tommaso bátyját, Niccolòt azzal vádolták, hogy egy, a Mediciekkel szemben álló, befolyásos politikus ellen merényletet készített elő, a fivéreknek sikerült a Mediciek támogatását elnyerniük. Firenze ádáz belső küzdelmek kellős közepén volt akkoriban. Az 1430-as években pedig, amikor Cosimo győzelmet aratott, Tommaso és Niccolò Soderini megkezdte menetelését az új oligarchia csúcsa felé. A valódi – vagyis a főági – Soderinik ellenben, akiknek rosszul jött kapcsolatuk az

Albizzik által vezetett ellenzéki körrel, elveszítették politikai pozícióikat, és kétségbeejtő pénzügyi problémákkal kellett szembenézniük. Ez azzal a következménnyel járt, hogy hitelezőik – a törvénytelen kisebb fiú ága – fel tudták vásárolni tőlük a folyó mellett, a Carraia híd déli lábánál fekvő régi családi palotákat. A Mediciek mellett kiálló Tommaso és Niccolò tehetségesnek bizonyultak a politika színterén, és 1442 körül Tommasónak sikerült bebetonoznia a Cosimóhoz fűződő kapcsolatát azzal, hogy feleségül vette Dianora Tornabuonit, aki nem volt más, mint annak a Lucreziának a nővére, aki egy évvel később a nagy bankár Pietro nevű fiához ment nőül. A Tornabuonik Cosimo legszorosabb politikai szövetségesei közé számítottak, és a következő nemzedékben a két nővér egyik fivére, Giovanni fogja majd vezetni a Medici-bank római fiókját. A Soderini fivérek tehát sikeresen felkapaszkodtak az oligarchia legfelsőbb rétegébe. Ezután azonban közbeszólt a személyiség megjósolhatatlan játéka. Az 1440-es évek végén Niccolò újra és újra nemtetszését nyilvánította ki a Mediciek mind szorosabb politikai ellenőrző szerepe láttán. Az 1450-es években végül Niccolò, aki úgy gondolta, hogy egy bizonyos követi állással csak félre akarták állítani, ráadásul türelmetlenebb és vakmerőbb volt, mint öccse, fokozatosan eltávolodott a Medici-vezetéstől, és szembefordult a választási manipuláció teljes szerkezetével, ami hatalmon tartotta őket. A megfontolt Tommaso azonban továbbra is az egyik meghatározó tagja maradt a vezető csoportnak. Mindig késznek mutatkozott a pénztárcákba vágó, megszorító intézkedésekre, ha ezzel a hatalmi tisztségek felé egyengette az útját. A két testvér között a politikai szakítás okozta seb ezután már sohasem gyógyult be. 1466-ban, amikor a két frakció (a Medici-pártiak és a velük szemben állók) közötti konfliktus már a polgárháború küszöbére sodorta Firenzét, az évekig tartó bosszúhadjárat és kivégzéssorozat folyamán Niccolò Soderinit, az egyik legyőzött „lázadót” örökre

kitiltották a városból, és megfosztották vagyonától. Száműzetésben hunyt el. Tommaso viszont, aki mindig is kötődött a Mediciekhez, sikert sikerre halmozott. Végül, 1469 decemberében harminc év közéletben eltöltött tapasztalata nyomán a közé a két-három firenzei közé számított, akik elég nagy formátumúak voltak ahhoz, hogy magukhoz ragadják a vezetést, összegyűjtsék a Medicieket, és átadják a hatalmat Lorenzónak. A Mediciek iránti hűsége egyfajta 93 ellenpontot képezett fivére „árulásával” szemben. A korosodó, ekkor hatvanhat esztendős Tommaso különös és ellentmondásos viszonyt ápolt az ifjú Medici úrral, akinek éppen ezt megelőzően segített abban, hogy az állam nem hivatalos vezetőjévé váljon. A tájékozottabb kortársak alighanem eltűnődtek azon, hogy a minden hájjal megkent idős politikus, aki Lorenzo nagynénjét, Dianorát vette feleségül (és ezáltal házassága révén a nagybátyja is volt), miként jön ki a nagyra törő, jó eszű, büszke és erős akaratú ifjú unokaöccsével. Az elkövetkező tizenkét év során, habár gyakran kerültek éles vitába egymással, Tommaso volt az egyetlen ember Firenzében, aki nyilvánosan szembeszállhatott Lorenzóval a helyi politikai arénában. Olykor egyenesen úgy tűnt, mintha egymás riválisai lennének, de a fiatalember megbékélt Soderinivel. Szüksége volt egy barátságos vetélytársra. Hasznos politikának bizonyult a köztársasági Firenzében, ha bemutathatta, hogy eltűr bizonyos fokú ellenzékiséget. Ráadásul ellenlábasa a saját családjából származott, és sohasem jelentett olyan veszélyt, mint amit a Pazzik a vagyonukkal, népes számú támogatóikkal, európai kapcsolataikkal és a lobbanékony büszkeségükkel. Tommaso helyzete Firenzében rendkívüli volt, és ezzel még nem is mondtunk sokat. Lorenzo nagyapja iránt mérhetetlenül le volt kötelezve. Cosimo tette lehetővé számára, hogy felkapaszkodjon a közélet csúcsára ugyanabban az időszakban, amikor a Soderini család idősebb, törvényes ága a jelentéktelenségbe csúszott vissza. Egy ízben

még a szégyenletes pénzügyi csődtől is megmentette Tommasót, amikor az 1450-es években tönkrement textilipari cége. Ám másféle, folyamatosan jelen lévő nyomás is nehezedett Tommasóra, ami olykor megbízhatatlanná tette. Mérsékelt vagyont örökölt, népes családot kellett eltartania, és meg kellett küzdenie azért, hogy lépést tudjon tartani a tehetősebb politikai vezetőkkel. Mindez együtt arra késztette, hogy tisztségeit éppen úgy jövedelemforrásként használja fel, mint a selyemgyártó cégét. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a kapzsiság híre vette körül. Túlzottan is könnyen alkalmazkodott korának mindennapi gyakorlatához, és boldogan fogadott el megvesztegetésére szánt összegeket. Ezek közül a jelentősebbek külföldi nagykövetektől és idegen államoktól származtak, amelyek késznek mutatkoztak, hogy fizessenek Tommaso firenzei befolyásáért. Legalább egy alkalommal, az 1470-es években magának Lorenzónak is sok pénzébe került, hogy egy bizonyos külpolitikai kérdésben maga mellé állítsa. Tommaso politikai kiválósága azzal a haszonnal járt, hogy irigylésre méltó kapcsolatokat szerzett számára külföldön. Úgy tartották, hogy Tommaso kivételes ravaszságra és bölcsességre tett szert. A milánói nagykövet úgy látta, hogy politikai kérdésekben neki van Firenzében a legélesebb elméje; képes alkudozni és megegyezni a város összes befolyásos emberével. Mindemellett ő volt a fő támogatója annak a nézetnek, hogy a Mediciekre jellemző választási manipuláció és a „kezelésbe vett” sorsolási erszények segítségével a „legjobb” és „legbölcsebb” személyek kerültek a magas rangú tisztségekbe. Az ifjú Lorenzónak ezért szüksége volt az idős államférfi támogatására. Az agyafúrt és törekvő Tommaso nem becsülte alá saját fontosságát, és a pártfogását sem mérte olcsón. A Mediciek iránti háláját lerovandó harminc éven át szolgálta őket a politikában, és noha ő játszotta a kulcsszerepet, amikor Lorenzo hatalomra lépett, nem tudta könnyen elfogadni, hogy egy zöldfülű fiatalember mellett a másodhegedűs szerepe jusson neki. Ebből eredt, hogy mintegy tíz

esztendőn át ellentmondásos viszony fűzte őket egymáshoz, melynek során együttműködésükben hullámhegyek és -völgyek váltogatták egymást. Eközben Lorenzo, aki igyekezett kordában tartani az idős Soderinit, mások segítségére támaszkodott, köztük külföldi követekére, és emellett az erkölcsi nyomás eszközét, a pénzt, sőt olykor még a külön díszvacsoraadás „technikáját” is latba vetette. A Mediciek választási rendszerének trükkje által magasba emelkedett Tommaso és Niccolò pályafutása azt mutatja, hogy Lorenzo és a Mediciek bármennyire is akarták volna, nem tudták a városi politikában részt vevő régi családok megingathatatlan hűségére alapozni hatalmukat. Az emlékezet és a politikai gyakorlat a jövőbeli használat céljára továbbra is megőrizte a köztársasági gondolat gazdag tárházát. Az ifjú patríciusok úgy nevelkedtek, hogy kialakult bennük az elvárás, hogy véleményük lehessen a közéletről, még akkor is, ha óvatosan utat nyitottak Cosimo, Pietro és Lorenzo számára, akkor pedig miért is ne hallathatnák nyíltan a szavukat? Egyfajta zsigeri ösztönből fakadóan a Mediciekre mint velük egyenrangúakra akartak tekinteni. Ezt diktálták nekik hagyományaik, akárcsak Firenze alkotmánya. Semmiféle intézkedés vagy csábítás nem tudta kiölni a szívükből a köztársasági kormányzati forma kétszáz éves múltját. Ez az örökség segít megmagyarázni Niccolò lázadását és Tommaso Velence iránti részrehajló rokonszenvét, mely esetenként még Lorenzo külpolitikai törekvéseivel is ütközött, mely utóbbi a Sforzákat és a Milánói Hercegséget támogatta a Velencei Köztársaság ellenében.

HATODIK FEJEZET Lorenzo színre lép A politika iskolája

Az

áprilisi merénylet motivációja jórészt a város vezető családjai közötti feszültségben és félelemben gyökeredzett, és miután elbukott, az összeesküvők legalább két további kísérletet tettek Lorenzo meggyilkolására, miközben a további próbálkozások titkos terveiből nem lett semmi. Az 1478. évi támadás azonban nem az első volt, ami a vezetés ellen irányult. 1470 áprilisában, kevesebb mint négy hónappal Pietro Medici halála után a száműzött Bernardo Nardi – egy korábbi gonfalonier fia – vezetése alatt álló, tizenöt fős összeesküvői csoportot akasztottak fel Firenzében és a szomszédos Pratóban, mert lázadásra bujtogattak. Ez az epizód, ahogyan egy szakértő rámutatott, „egy Ferrarában, Sienában és Rómában élő száműzöttek által kitervelt, nagyszabású összeesküvés része volt, és még a pápa is tudott róla”. A feldühödött Lorenzo a pratói vezetőket 94

is bűnpártolással gyanúsította. Alig húszesztendőnyi időszak alatt, az 1450-es évek közepére egyetlen firenzei család vált a megszilárduló oligarchia fejévé és szívévé. De amint a Mediciek egyre jelentősebbé váltak, a mellettük vagy éppen ellenük kinyilvánított érzelmek szintén mindaddig nőttek, amíg Cosimo és fiai önkéntesen már nem is húzódhattak a háttérbe. Ők és a körülöttük kialakult klienscsaládok túl sok félelmet, túl sok haragot teremtettek maguk körül. A politikai konfliktus bármiféle kirobbanásakor a tisztségviselés és a tulajdon volt a tét, és a veszteseknek egyúttal a kétségbeejtő száműzetéssel is szembe kellett nézniük, azzal, hogy elszakadnak barátaiktól és családjuktól, és hogy

a nosztalgia, a félelmek, a gyanakvás és remények játékszereivé válnak, sőt még az anyagi romlás is sújtja őket. Az összes bűnrészes család – hacsak maguk fel nem lázadtak és nem igyekeztek hazahívni a száműzötteket – fel volt készülve arra, hogy elveszíti korábbi helyzetét, megbecsültségét és vagyonát, ha a Mediciek arra a hallatlan tettre vetemednének, hogy hátralépnek a hatalomtól. Így aztán Lorenzo szükségképpen olyan nevelésben részesült, amivel egyszerre jutott neki osztályrészül apjának politikai öröksége és annak továbbvitele. Azok a férfiak, akik a város kimagasló családjainak valamelyikébe születtek, e tény következtében máris félúton voltak afelé, hogy közéleti szereplőkké váljanak. Még azok is felismerték őket az utcán, akik nem számítottak, nem is beszélve azokról, akik igazán fontosak voltak. Ám az, hogy valaki a Medici-főemberek közé tartozik – vagy éppen a vezető Pazzik egyike –, már bizonyos értelemben közéletivé avatta. A város magasba törő falai által behatárolt tér egy amfiteátrumot képezett, melynek központi színpada a vezető tisztségek viselése volt. A Lorenzóhoz hasonló ifjak sorsa ez volt. Egy kortárs szemtanú meg is jegyezte, hogy Lorenzo „kimagaslott az átlag közül, válla széles volt, robusztus alkatú, izmos és jellemzően gyors, és olívaarcú”, valamint hogy „orra meglehetősen lapos volt, hangja harsány. Arca azonban, noha semmi szépséget nem mutatott, nagyfokú méltóságot sugárzott”. Már gyermekkorában kezdetét vette az az oktatás, amely formálisan lehetővé tette számára a nyilvános szereplést. Már ötéves korában, 1454 májusában elküldték a francia viseletbe öltöztetett és a nagyurak stílusát utánzó fiút gratulálni a városba látogató francia herceg Jean d’Anjounak, akit éppen azelőtt avattak lovaggá a város priorjai. Tízévesen az új Medici-palota kápolnájában fellépve ő és fivére, Giuliano költeményeket és prózai műveket szavaltak Galeazzo Maria, a Sforza fejedelem jelenlétében abból az alkalomból, hogy először fordult meg Firenzében, 1459 áprilisában. Ugyanazon

alkalommal egy fehér ló hátán magasodva ő alkotta a „hátvédjét” annak a felvonulásnak, amelyben harminc zenész és tizenkét, Firenze vezető családjaiban született ifjú – köztük Renato és Giovanni de Pazzi – vett részt. A tizenkét fiatalembert ragyogó libériát viselő szolgáik kísérték, a muzsikusok mögött pedig Lorenzo saját zászlója következett, mely egy hatalmas sólymot ábrázolt. A sólyom háló fogságába esett, és tollait tépdesi. A solymászás iránti lelkesedése később visszaköszönt egyik legcsodálatosabb versében, a Vadászó 95 fogolyban is. Lorenzót otthon magántanárok oktatták, akik vezetője, Gentile Becchi azt várta tőle, hogy a klasszikus latin nyelvre és a különféle vallásos művekre összpontosítson. Lorenzo, akit szülei és Becchi is biztattak erre, tizenegy éves kora óta írt pártfogói leveleket, kegyeit osztva az azért folyamodók számára. Tizenkét évesen hivatalos leveleket írt apjának, amelyben mások (felnőttek) érdekében járt el, és azt kérte, hogy „tisztelje meg őt ezzel”. Ennek megfelelően aztán a pártfogása olyan becsessé vált, hogy írásbeli és szóbeli ígéretek valóságos áradatát kellett kibocsátania. Még később ő lett a város házassági piacának legnagyobb közvetítője és a vezető családok közötti frigyek fő megszervezője. Legalább egy esetben az is megtörtént, hogy fejedelmi dinasztiák házasságát hozta tető alá a bolognai Bentivoglio és a faenzai Manfredi családok közötti házasság alkalmával. Amikor pedig XI. Lajos francia király kérte fel, akkor a 96 francia trón várományosa és Ferrante nápolyi király egyik lánya 97 között próbált házasságot közvetíteni. 1463-ban, immár tizennégy évesen és nyilvánvalóan abból kiindulva, hogy meg kell ismernie Toscanát, engedélyt kapott arra, hogy ifjú barátaival elutazzon Pistoiába, Luccába és Pisába. Tizenhat éves korában, 1465 májusában hivatalosan is belépett a közéletbe, amikor kiküldetést kapott egy fejedelmi udvarba. A Guglielmo de Pazzi társaságában útra kelő ifjút azért küldte el apja, hogy egy nagyszabású eseményen képviselje a Medicieket: a nápolyi király

tizenhárom esztendős fia, Federigo érkezett Milánóba, hogy magával vigye a milánói herceg lányát, Ippolita Sforzát, akit bátyja, Calabriai Alfonso készült feleségül venni. Federigo azt a feladatot kapta, hogy tekintélyes nemesek kíséretében vigye őt Nápolyig. Lorenzo átutazott Ferrarán, Veronán és Velencén, ahol a dózse fogadta, mielőtt megérkezett a milánói ünnepség helyszínére. Ott az eredetileg a Francesco Sforza által nagyapjának ajándékozott, de immár a Medicibankház milánói székhelyeként működő hatalmas házban bőkezűen szórakozott Pazzi sógora társaságában. Eközben persze bámulatos intelligenciája segítségével, aminek révén semmi lényeges nem kerülte el a figyelmét, elérte útja fő célját is: találkozott magával Sforzával, valamint a hercegi család többi tagjával, és megismerhette, 98 hogyan élnek a fejedelmek és államférfiak. Egy esztendő sem telt el ezután, amikor életbe vágóan fontos megbízást kapott. Éppen úton volt Siena, Róma, Nápoly és Ancona felé március elején, hogy apja érdekében bank- és politikai ügyeket intézzen, amikor Francesco Sforza váratlan halálának (1466. március 8.) híre Rómában utolérte. A hír megrázta a Medicieket: Sforza katonai ereje régóta az egyik biztosíték volt arra, hogy a Mediciek hatalmukban tarthatják a firenzei köztársaságot. Lorenzo tehát, akinek gyorsan kellett lépnie, felvállalta az új milánói herceg, Galeazzo Maria Sforza ügyének képviseletét, amikor a pápával és Ferrante királlyal tárgyalt. Mivel Cosimo (1464 óta) halott volt, a köszvényes Piero pedig megbénult, az ifjú Lorenzo arra kényszerült, hogy figyeljen Galeazzo Mariára, aki katonai erejével a legfontosabb külföldi szövetségese volt. II. Pál pápa több audienciáján is részt vett, azután továbbindult a Nápolyi Királyság felé, ahol meglátogatta Ippolita Sforzát, csatlakozott a király vadászataihoz, és nagy megkönnyebbülésére úgy találta, hogy a nápolyi udvar pártját fogja az új hercegnek. Igen valószínű, hogy azért is küldték Nápolyba, hogy figyelmeztesse az udvart a városban uralkodó köztársasági érzelmű megnyilvánulásokra, és hogy kipuhatolja, hogy a nápolyiak mennyire

támogatják a Medicieket. Nápolyban történetesen élt egy kicsiny, de 99 szorgos firenzei száműzöttekből álló közösség. Amikor Lorenzo 1466 májusában visszatért Firenzébe, egy forrongó városba érkezett meg, amelyben fel akarták számolni a Mediciek pénzügyi ellenőrzését és visszaállítani mindazoknak a hivatalviselési jogait, akiket az elmúlt harminc év során megfosztottak ettől. A Medici-párti vezetők többsége átpártolt, és nyíltan „reformerré” vedlett át, azokhoz csatlakozva, akik arra készültek, hogy visszavegyék a Mediciektől a hatalmat és a politikai osztály szélesebb köreivel osszák meg. Piero de Medicinek a legfelsőbb körök lázadásával kellett szembenéznie. A válság augusztus végén hágott tetőfokára. Ahogy már említettük, meghívást kapott, hogy jelenjen meg a priorok előtt, ő azonban maga helyett fiait, Lorenzót és Guglielmót küldte, hogy képviseljék őt. Ezután egy vagy két nappal pedig e pimasz lépését azzal tetézte, hogy saját maga által felbérelt háromezer zsoldost vonultatott fel, akiket valami módon beengedtek Firenze területére. A városi kapuk őrzőit talán lefizették, de az is lehet, hogy erőszakkal kényszerítették őket. Öt nappal azután, hogy találkozott a priorokkal, Lorenzo maga is felfegyverezte magát, lóra ült, és csatlakozott apja katonáihoz a város főterén. A „reformerek” vezetőire vagy a száműzetés várt, vagy megfélemlítve a hallgatás és az együttműködés. A Mediciek hatalma újra megszilárdult. Lorenzót, habár csupán tizenhét éves volt, 1466 őszén „megválasztották” a szinte mindenható Balià tisztségébe, decemberben pedig – ismét csak felrúgva az alkotmányos szabályokat – a fontos szerepet betöltő Százak Tanácsába került be. Így aztán olykor már Pierónak kellett visszatartania Lorenzót attól, hogy bizonyos államügyekbe belefolyjon. Az ifjúnak határozott képe volt önmagáról, és nyilvánvalóan jó véleménye volt saját képességeiről. A következő három esztendő egy önálló korszakot jelentett Lorenzo életében. Belemerült az irodalom művelésébe, költőként és olvasóként egyaránt aktív volt. Ám a politika makacsul megőrizte

számára a vonzerejét, és képtelen volt huzamosan hátat fordítani neki. Egyre inkább kétlelkűvé vált – az egyik énje az irodalomért élt, a másik viszont az e világi dolgok érzéketlen folyásában érezte otthon magát. Szerelmes versei, amiket költészetén belül a legmagasabb szintűnek tartott, teljesen külön világot képeztek Firenze korabeli életétől – művészi színvonalon tartották távol mindattól, ami valóságos vagy gyakorlatias volt. Ez az idealizáló, művelt és tökéletesen kifinomult költészet egy olyan embertől származott, aki a fennkölt szerelem toszkán kifejezésmódjának bravúros képviselője volt, az érvelés, az ellentétek és a finom érzelmek tündöklő játékát alkotva meg. A különféle költemények nárcisztikus módon összpontosítanak a szerelmes elbeszélőre, szeszélyes hangulataira, örömeire, vereségeire és szenvedéseire. Eközben összekötő szálként újra és újra utal fortunára, a halálra, az időre és saját mártír önfeláldozására. A szerelem és a szeretett hölgy egyszerre jelentik számára a kínzást (a halált) és a megváltást (az életet), ám az értékek folyamatosan változnak: Szívem kívánja, mit a legkevésbé vágyok, Élni még, de sóvárgok a vég után, Halál elől megszökni, s mégis néki intek, Keresve békét, hol nyugtom sosem volt. Jégszilánkot tűzben, gúnyt gyönyörben kutatva, Halálban életet, a békében a harcot, Kitörni kínzó béklyóim közül törekszem. Ha az itáliai reneszánsz „nemes” és magasröptű szerelmi költészete – ahogyan számos kortárs állította – a bujaság palástolásának volt kifinomult eszköze, akkor megállapítható, hogy Lorenzo verselése 100 példátlan magasságba fejlesztette ezt a rejtélyes műfajt. 1469. december 3-án, az apja halálát követő napon, amikor önjelölt politikusok küldöttsége kereste fel a Medici-palotában, hogy

felkínálja neki az első helyet az államügyek irányításában, Lorenzo már tapasztaltnak számított a burkolt erőszak közéletbeli alkalmazásának terén. Maga is részt vett benne 1466 szeptemberében a kormányzati palota előtti téren, most pedig közeli kapcsolatba került a milánói herceggel, akinek katonái készek voltak arra, hogy gyors menetben bevonuljanak Firenzébe. A firenzei menekülteknek ennek az esélyét is mérlegelniük kellett, ha lépéseket terveztek, hogy felkavarják az otthoni ellenzéket, ahogyan egy évvel korábban is megpróbálták abban a reményben, hogy meg tudják gátolni Lorenzo 101 hatalomátvételét. Egy jelentés, amit Modena hercegének, Borso d’Estének írt firenzei nagykövete, aláhúzza, hogy a Medici-rendszer ellenzéke ismét egyre jobban megtalálja a hangját, és ezt csak fokozatosan lehet elnémítani. Piero halálának estéjén, egy a St. Antonióban tartott és a Mediciek vezérletével megtartott gyűlésen két élvonalbeli oligarcha amellett érvelt, hogy „szükséges lenne elismerni egy urat vagy feljebbvalót (…) aki képes lenne állandó jelleggel minden, a Signoriánk [vagyis a priorok] kormányzatára tartozó folyó ügyet kézben tartani”. A nagykövet jelentése az alábbi következtetésre jutott: „Ez úgy értelmezhető, hogy a Signoria titkos ügyei átkerülnek Lorenzo kezébe, ahogy korábban az apja kezében voltak. Ezen dolgoznak a barátai… [arra törekedve, hogy megadják neki] a legmagasabb méltóságot, és képesek is lesznek rá, mert most a kezükben van a kormányzat, és a [hivatali] pénzek a rendelkezésükre állnak, amennyit csak akarnak. Sokan mások [azonban], akikkel beszéltem, ezzel ellenkező véleményen vannak, és fenntartják, hogy néhány napon belül minden [politikai döntéshozatal] vissza kell hogy kerüljön a [kormányzati] palotába. De ha most, az egész kezdetén, ők [Lorenzo barátai] vágyaiknak megfelelően kormányozzák a hajót, azon belül is elsősorban a leendő priorok és a többi tisztségviselő

megválasztását, akkor azt hiszem, hogy el fognak jutni abba a 102 kikötőbe, amibe szeretnének. Borso nagykövetének igaza volt. Lorenzo és barátai tizenhárom hónapra lecsillapították a háborgó vizeket, azután pedig, 1471-ben olyan manőverekbe fogtak, melyek eredményeképpen kevesebb, de annál engedelmesebb kormányosnak tartották fenn a helyet az állam irányításának hajóján.

„Ezek az én Pazzi rokonaim… ” Lorenzo ekkor szembesült a Pazzik okozta problémával. Igaz, ezt a problémát tulajdonképpen ő teremtette saját magának, amikor világossá tette, hogy nem tűr meg vetélytársakat a társadalmi életben, és különösen nem a házasság révén szerzett rokonait, a Pazzikat. Olyan embereket tehát, akiknek remek külföldi kapcsolataik vannak, gazdagságuk mesés, a múltjuk tiszteletet parancsoló és a városban nagy a tekintélyük. Tommaso Soderini ebben az értelemben sohasem számított riválisnak. Lorenzo fivére, Giuliano az 1470-es években hosszú időn át szenvedett a búskomorságtól és a dühkitörésektől, mivel az volt a meggyőződése, hogy bátyja távol tartja a politikától, a közélet színpadától és a fejedelmi rangú házasságtól. És valóban, ha figyelembe vesszük a Mediciek politikai becsvágyát, valamint azt, hogy fondorlatos ellenségesség övezte őket, volt abban valami különös, hogy abban az időben, amikor Giuliano huszonöt éves korában a merénylők áldozatául esett, semmi bizonyos nem történt még a jövője érdekében. Pedig a család vagyonának gyarapítását ez szolgálta volna, akár a házasodás, akár valami jelentős egyházi tisztség megszerzése révén. Elvégre Lorenzo történetesen már 1468 decemberében megnősült távházasság útján, amikor még a huszadik évét sem töltötte be, és a következő év júniusában a házasságot el is 103 hálták.

A mind hatalmasabb firenzei úr először tízévesen, egy társasági eseményen találkozott a Pazzikkal, amikor 1459-ben részt vett a Bianca nővére és Guglielmo de Pazzi esküvőjét ünneplő lakodalmon. A két család szövetkezését a nagyapa, Cosimo, erősen támogatta. Így aztán a Pazzi rokonsággal az alkalomszerű találkozások – például Toscana vidéki tájain a közös vadászatok – a család életének visszatérő eseményeivé váltak. 1465-ben Lorenzo Guglielmóval utazott Milánóba és más városokba, néhány esztendővel később pedig Guglielmo elkísérte Giulianót és négy másik férfit Rómába, amikor Lorenzo leendő feleségéért, Clarice Orsiniért indultak útnak. Ezért aztán nem meglepő, hogy ez a sógor és a Pazzi család más tagjai futólag fel-felbukkannak mint mellékszereplők Lorenzo és az e körhöz tartozó további költők műveiben. Az 1470-es évek végére Lorenzo éppen olyan jól ismerhette a Pazzikat – ideértve üzleti 104 titkaik részleteit is mint bárki más Firenzében. 1475 szeptemberében egy, a milánói herceghez írott levelében úgy fogalmazott, hogy a Pazzik Firenzén belüli magas rangjukat „a mi házunknak” köszönhetik. Ezt úgy értette, hogy azért szerezhettek kiemelkedő politikai és társadalmi tekintélyt, mert a Medicioligarchia által tanúsított kitüntető pártfogás ezt lehetővé tette. Ha felsoroljuk a Pazzi családtagok által viselt priori tisztségeket, ez alátámasztja Lorenzo állítását: 1439 Andrea di Guglielmo de Pazzi (március 1.) 1443 Antonio di Andrea (november 1.) 1447 Piero di Andrea (május 1.) 1450 Antonio di Andrea (szeptember 1.) 1455 Jacopo di Andrea (július 1.) 1462 Piero di Andrea (május 1.), gonfalonier 1463 Jacopo di Andrea (július 1.) 1466 Guglielmo di Antonio (március 1.) 1469 Jacopo di Andrea (január 1.), gonfalonier 1472 Giovanni di Antonio di Andrea (július 1.)

Andrea, a család vagyonának megalapítója, valamint három fia és két unokája egyaránt bekerült a városvezető testületbe, ráadásul két ízben a legfőbb tisztség, a gonfalonier székébe. Ez figyelemre méltóan kiemelkedő politikai szerep, ugyanis a Pazzik, akiket régóta a magnates közé soroltak, korábban sohasem jutottak tisztséghez a 105 Signorián. A Mediciek azonban örömmel számítottak a támogatásukra, akárcsak más tekintélyes családokéra, mivel féltek a nagyszámú politikai menekülttől, és hálásak voltak, ha a nagy megbecsültségnek örvendő személyiségek felsorakoztak mögöttük. Mégis természetes módon merül fel a kérdés: ha Lorenzo arra törekedett, hogy 1439 után minden dicsőség a Medicieket illesse meg a vetélytárs családokkal szemben az irigyelt státus megszerzése miatt, egyúttal arra is kész lett volna, hogy a családja nevéhez fűződjön a kiváló humanista, Giannozzo Manetti pénzügyi tönkretétele, vagy másoké, akiket a rezsim üldözött vagy megsemmisített? Évekkel az áprilisi összeesküvés előtt Lorenzo, érezve a rá leselkedő veszélyt a Pazzi fivérek és unokatestvéreik nyilvánvaló ambíciói láttán, hozzálátott, hogy megállítsa a család politikai felemelkedését. Titokban azon munkálkodott, hogy ne juthassanak vezető tisztségekhez. Emellett elkezdett gúnyt űzni belőlük és lejáratni őket, és igen valószínű, hogy a Pazzik viszonozták ezt a rosszindulatot, még ha egyáltalán nem ők voltak azok, akik az első szúrást megtették. Firenze éles nyelvű és meglehetősen kegyetlen városnak 106 számított akkoriban. A Pazzik által okozott problémával szembesülő Lorenzo már a kezdetektől megmutatta politikai tehetségét. Az 1469 őszén folytatott beszélgetéseik során Milánó firenzei nagykövetét egyenesen lenyűgözte. A kis zöldfülű úgy viselkedett, „mint egy idős [tapasztalt] férfi”, és még arra is hajlandó volt, hogy finoman bírálja haldokló apját, Pierót túlzottan önkényes és arrogáns modoráért, és mert elidegenítette barátait.

Maga a nagykövet is megfigyelte ezeket a tulajdonságokat Pierón. Lorenzo azonban, áll a jelentésben, azt akarta elérni, hogy nagyapjához, Cosimóhoz hasonlóan „a lehető legnagyobb mértéktartással” tartsa kezében a hatalmat, ami természetesen a szavazatok áruba bocsátását és a fontos tisztségek 107 megvásárolhatóságát jelentette. 1470 telén, néhány hónappal azután, hogy immár hozzáférhetett a Signoria „titkos ügyeihez”, Lorenzo és közvetlen munkatársai megpróbálták a priorok megválasztását közvetlen ellenőrzésük alá vonni, de kudarcot vallottak. Egy évvel később újrakezdték a csatát, ezúttal a priorok és az egyik gonfalonier, Agnolo della Stufa lovag támogatásával, aki történetesen a Mediciek egyik leghűségesebb embere volt. Ezután azonnal kezdetét vette egy, a tetőfokát júliusban elérő, burkolt, de annál szívósabb kampány, amellyel sikerült elérniük, hogy az egymás utáni választásokon olyan priorokat választottak meg, akik révén megvalósulhatott a szükséges testületek ellenőrzés alá vonása. Olyan mechanizmusokat próbáltak kialakítani, amelyekkel garantálni tudták volna, hogy folyamatosan nekik engedelmes priorokat és alázatosan behódoló törvényhozó tanácsot (Centót, vagyis Százakat) válasszanak meg. 1471 januárjában a lehető legkisebb (kétfős) szavazatkülönbséggel elfogadtattak a Centóval egy ötéves intézkedést, amely révén a Medici-párti adómegállapítók lényegében saját maguk jelölhették ki utódaikat. A következő nagy lépésre júliusban került sor. Lorenzo és barátai rávették a törvényhozó testületeket, hogy járuljanak hozzá egy Balià kiküldéséhez, és közben elhitették velük, hogy ez a grémium csak korlátozott hatalommal rendelkezik. Mindenféle hízelgés és félretájékoztatás mellett is folyamatosan nyomás alatt kellett tartani a három különböző tanácsot, és noha végül sikerült az intézkedést elfogadtatni, a három testületben a szavazattöbbség csupán nyolc, egy, illetve kettő lett! Lorenzo csoportja ezután a Baliàt saját követőivel és bólogatójánosaival töltötte fel. A következő

intézkedésük az volt, hogy megváltoztattatták a Cento szerkezetét és szavazási rendjét úgy, hogy teljes ellenőrzést biztosítsanak számukra e törvényhozó testület fölött. A kormányzati rendszer forradalmi átalakítását azzal tetőzték be, hogy a Centót kizárólagos hatalommal ruházták fel a választási, pénzügyi (adózási) és katonai ügyekben, ezáltal a két régi jogalkotó tanácsot megfosztották hagyományos kompetenciáiktól. Az újonnan bevezetett változtatásokat csak öt évre vezették be, ami egy következő trükk volt, mivel Lorenzónak és társainak sikerült a módosított kormányzati berendezkedést utóbb megerősítenie. A nagyszerűen levezényelt „reformok” sikere az időzítésen, a számokon, a téves híreszteléseken, a megfélemlítésen, a megvesztegetésen és a választási ügyeskedésen múlott. Ez maga volt a tökélyre fejlesztett reneszánsz államiság: ez lett az a paradigma, amely alapján a Medici-féle Firenzét „polgári” és „alkotmányos” 108 eszközökkel kormányozták. Eközben, amint az a milánói nagykövet ura, Sforza számára írott leveleiből kiderül, a Pazzik jártak Lorenzo fejében. A diplomata azt jelentette, hogy Firenze ifjú ura arra törekszik, hogy Jacopo de Pazzit kihagyja az 1471. évi Baliàból, és cserébe sógorát, Guglielmót rakja a helyére. Ehelyett Jacopót és néhány cimboráját mégis beválasztották a Baliàba. Más szóval: a választási rendszer megmerevítésére irányuló törekvés tökéletlen maradt. Ugyanabban az évben történt, hogy Lorenzónak nem sikerült elérnie, hogy a (Medici-párti) firenzei államférfi, Otto Nicolini jóváhagyja a fia, Agnolo és Lisa di Piero de Pazzi közti házasságot. Az igazán különös esemény mégis az volt a télen és 1470 kora tavaszán, hogy egy hosszadalmas és heves vitában Jacopo de Pazzi, a (Lorenzót is magában foglaló) egyik fontos bizottság tagjaként támogatásáról biztosította Lorenzo külpolitikáját, amikor erőteljesen elkötelezte magát Milánó és a Sforzák mellett, míg ezzel szemben a két Medici-párti vezető, Antonio Ridolfi és Tommaso Soderini (kétértelműen) Ferrante király mellett állt ki. A Ridolfitól és

Soderinitől nem tartó Lorenzo azonban bizonyára tudhatott valamit Jacopóról, ami miatt nem bízott meg benne. Lorenzóról, aki addigra már elhatározta, hogy megalázza a Pazzikat, kiderült, hogy mennyire érzékeny kérdés számára a család nemzetközi kapcsolatrendszere és tekintélye. Ennek következő jele 1472 végén került felszínre, amikor a Pazzik, minden igyekezetük és a család hat felnőtt korú férfi tagja ellenére azzal szembesültek, hogy csak három névtáblájuk került a legfelsőbb tisztségekre alkalmazott erszényekbe. Noha egyikük, Giovanni di Antonio abban az évben július-augusztus időszakra elnyert egy helyet a priorok testületében, a családnak hamar rá kellett jönnie, hogy igyekeznek távol tartani őket a hatalom 109 boszorkánykonyhájától. IV. Sixtus pápa nepotizmusa akkor juttatta az eseményeket tragikus fordulóponthoz, amikor 1473 decemberében a római Pazzibank kölcsönözte neki a romagnai Imola város vételárát jelentő 40.000 dukát legnagyobb részét, amelyet Sixtus egyik unokaöccsére, Pietro Riario bíborosra ruházott át, hogy adja tovább egy másiknak, Girolamo Riario grófnak. Mivel az eladó, Galeazzo Maria Sforza milánói herceg húzta az időt, hogy a várost Firenzének adhassa el, és kétszínűségével a firenzei vezetést meglehetősen aggasztotta, Lorenzo sürgetni kezdte a vetélytárs bankházat, hogy tagadja meg a vételár kikölcsönzését a pápának, különösen mivel a Medici-bank már visszautasította, hogy megadja neki az igényelt összeget. Amire a Pazzik – vélhetően Messer Jacopo és Francesco – nem csupán megadták a kért kölcsönt, de azt is elmondták a pápának, hogy Lorenzo figyelmeztette őket, hogy ne tegyék. És vajon ki juttatta el az imolai vételárat december végén, majd vette át a város kulcsait februárban? Nem más, mint a következő pisai érsek és jövendőbeli összeesküvő, Francesco Salviati. Lorenzo távoli ügynökei 110 mindeközben bizonyára folyamatosan tájékoztatták megbízójukat.

A rejtély

A Sixtusnak nyújtott kölcsön a Lorenzo és a Pazzik közötti, a merényletet megelőző pillanatokra jellemző viszony egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása volt. Firenze a pápával, akárcsak a milánói herceggel vagy a romagnai földesurakkal folytatott ügyei a városi külpolitika részét alkották. Lorenzónak, aki az állam nem hivatalos fejének számított, saját elgondolásai voltak a firenzei diplomáciával kapcsolatban, és ezek kifejezetten a terjeszkedést szolgálták. Ha esély mutatkozott, mohón kaparintott meg Firenze számára újabb területeket, hogy ezáltal elismerést szerezzen magának a nép körében, amely már amúgy is vágyott az agresszív patriotizmus, vagy még inkább „imperializmus” mámorító érzésére. A területi szerzemények több adóbevételt és – legalábbis a képzelet szintjén – erősebb Firenzét jelentettek. Hogy voltak képesek a Pazzik ezeknek az ügyeknek a kellős közepébe belepiszkítani, mintha valami saját külpolitikát akarnának folytatni? Hogy merészeltek szembeszállni Lorenzóval ilyen alapvető kérdésekben? Talán mérlegelték a dolgokat, és az a haszonból és az erkölcsből egyaránt levezethető alapelv jött ki, mely szerint ők bankárok, és a pápával mindig érdemes üzletelni, illetve az, hogy megvan a pénzügyi, sőt erkölcsi értelemben vett joguk, hogy a segítségére siessenek? Lorenzo válasza bizonyára valami olyasmit lett volna, hogy tartoznak ennyivel szülővárosuknak és neki is mint rokonuknak, és mint annak a családnak az örökösei, amelyik „megteremtette” őket. Valóban, kérdezhettek volna vissza, de miféle hűséggel tartoznak Firenzének, miközben – a kor kifejezését használva – Lorenzo „vezeti a boltot”? Emellett miként lehet jó Firenzének, ha feszült a viszonya a pápával? És végül: mivel tartoznak egy olyan embernek, aki távol tartja őket a vezető tisztségektől és a megtiszteltetést jelentő helyektől? A Pazzik elhatározták, hogy bátran szembeszállnak Lorenzóval. Az 1473. évi ellenszegülés azt jelezte, hogy már akkor kitapintható volt a feszültség és a neheztelés közöttük, még ha meg is próbálták fenntartani a látszatot, és Bianca de Medici férjét, Guglielmót egyfajta

közvetítőként vagy inkább ütközőként használták. A reneszánsz Firenze a maga 40-45.000 fős népességével, illetve a patrónusi és közeli személyes kapcsolatokon alapuló láncával túl kicsi volt a Lorenzóhoz és a Pazzikhoz hasonló rangúaknak. Az aligha vitatható, hogy a Pazzik páratlanul becsvágyók és meglehetősen bárdolatlanok voltak. A reneszánsz Firenze azonban távolról sem hasonlítható a 18. századi szalonokhoz. Lorenzo 1478 januárjában tett csak szívességet Renato de Pazzi érdekében, amikor levelet írt Milánóba egy orvosnak, hogy siessen Firenzébe Renato beteg feleségéhez. Az 1470-es években több pártfogói levelet állított ki Guglielmónak, amelyben némely barátjának és neki lekötelezett személyeknek a segítségét kérte számára. 1473-ban pedig Messer Antonio de Pazzinak, a későbbi samói püspöknek adott támogatást, amikor a firenzei fennhatóság alatt álló Toscanában egyházi jövedelmeket (két beneficiumot) igyekezett megszerezni. A Pazzibank érdekében tett utolsó pártfogói megnyilvánulását már szinte akarata ellenére tette, körülbelül egy időben a Sixtus pápa számára nyújtott, feltűnést keltő kölcsönnel. 1473 decemberében a savoyai hatóságok lefoglaltak több, a Mediciekhez, illetve a Pazzikhoz tartozó, értékes nemesfémszállítmánnyal megrakott öszvérkaravánt. Az árut Lyonból szállították Firenzébe, és az olvasztásra szánt ezüsttel megrakott Pazzi-szállítmányt Chambérynél, míg a Medicikaravánt Torinónál állították meg. Lorenzo gyorsan rávette a milánói herceget, hogy avatkozzon be, és a rakományt hamarosan tovább is engedték, a Pazzikat azonban arra kötelezték, hogy súlyos költséget, 2500 forintot fizessenek. A Mediciek ügynökeitől érkezett levelek felfedik a két nemzetség közötti gyűlölködést, és azt sugallják, hogy a Mediciek öszvérkaravánjának lefoglalása arra késztette Lorenzót, hogy a Pazzik érdekében is fellépjen. Ettől a ponttól kezdve azonban a kapcsolatok a félig-meddig udvarias hadiállapotra hasonlítottak 111 leginkább. Sixtus pápa 1474 júliusában megfosztotta a Medicieket vezető

bankári állásuktól, majd, az év egy későbbi szakaszában, vizsgálatot tartott a timsókönyvelésük felett. Eltávolításuk egyik oka az volt, hogy a pápai timsó-monopólium, melyet a Mediciekre bíztak, vesztett értékéből, ami a timsó piacán mutatkozó telítettségnek volt köszönhető. Lorenzo ingerülten reagált a könyvvizsgálatra, és tiltakozott, mondván, hogy a családja több mint száz éve a pápák bankára, és az ilyen eljárás megalázó őrá nézve. Girolamo Riario gróf a milánói hercegen keresztül válaszolt, és nyers stílusban arra hivatkozott, hogy a pápának minden joga megvan, hogy ellenőriztesse a számadásokat. A depositorium, a pápaság hatalmas pénzügyi ékköve azonban nem azonnal hullott a Pazzik kezébe, de 112 már ekkor is erősen kedvezményezettek lettek. A java azonban csak ezután következett. Ugyanazon év októberében IV. Sixtus Francesco Salviatit jelölte ki a pisai érsekség élére, és ehhez megszerezte a bíborosi kollégium jóváhagyását. Lorenzo akkoriban beteg volt, így aztán nem tudunk arról, hogy azonnal reagált volna, de természetesen megrökönyödött, sértve érezte magát, és fel is dühödött, amint erről később beszámolt. Sem ő nem hirdette ki a kinevezést, sem a priorok, habár az efféle esetekben szokás volt konzultálni a helyi hatóságokkal. A firenzei tartomány nyugati szegélyén fekvő Pisa reális ugródeszkának számított az ugyanolyan, de gazdagabb firenzei méltóság irányába. Lorenzo még attól is tartott, hogy Pisa megválasztott érseke számára egy bíborosi kalapot készít elő, és ha sor kerülne egy firenzei bíbornok megválasztására, Lorenzo elszántan arra törekedett volna, hogy a kiválasztott személy az ő saját köreiből kerüljön ki. A legjobban azonban az dühítette fel, hogy tisztában volt azzal, hogy egész Firenze előtt nyilvánvaló volt Francesco Salviati és a Pazzik rokonsága, hogy bensőséges kapcsolatot ápolnak, és hogy azok védenceként érte el sikereit. Igen valószínű, hogy Messer Jacopo de Pazzi anyagilag támogatta tanulmányait, és Salviati pályafutása most a pápa óvó árnyékában haladhatott tovább, akinek unokaöccsei

szintén személyes kapcsolatot ápoltak vele és a bankár Francesco de Pazzival. Ennél sajátosabb, ami a rokonságot illeti, hogy Messer Jacopo anyja Salviati egyik nagynénje volt, de ettől eltekintve Salviati és az egyik ifjú Pazzi (Giovanni di Antonio) szintén rokoni viszonyban álltak a gazdag Borromei családhoz fűződő kötelékek révén. Éppen ezért Lorenzo joggal gondolhatta – és mély haraggal töltötte el –, hogy Salviati kész a Pazzik rendelkezésére állni. De hogy tudott Lorenzo, aki névleg csupán egy volt a polgárok közül, szembeszegülni a pápai kinevezés erejével? Habár valaki másra vonatkoztatta, a veszély jól kitapintható a pápa sötét fenyegetéséből, amit a következő évben, 1475-ben fogalmazott meg: „Az is lehet, hogy fegyvereinket kell majd használnunk, hogy segítsünk megértetni vele [Lorenzóval], hogy ő egy polgár, mi pedig a pápa vagyunk, mivel ez Istennek így tetszik.” Majd ezek után, ismét csak a lényegre tapintva 113 rá, Lorenzóra mint egy „egyszerű kereskedőre” utalt. Amikor Firenze makacsul visszautasította, hogy elfogadja Salviatit mint Pisa új érsekét, és megtagadta számára, hogy belépjen a városba, Sixtus vészjóslóan válaszolt, a kiközösítés (excommunicatio) és a szentségektől való eltiltás (interdictum) büntetésével fenyegetőzve. Lorenzo ekkor legközelebbi szövetségeséhez, Galeazzo Maria Sforza milánói herceghez fordult segítségért. A gyűlölt Salviatira vonatkozóan a herceghez írott levelei csak úgy vibrálnak az érzelmektől: „Könyörgök Uraságodnak, hogy [római] követét, a tiszteletre méltó comói püspököt vegye rá, hogy keltsen olyan benyomást – amiről egyébként tudom, hogy igaz –, hogy Főméltóságú Uraságod szeret és nagyra is becsül engem, és hogy ügyeimet a sajátjaként kezeli, amelyek valóban az övéi is. (…) Nyílt igazságtalanság és gonoszság az, ami most ellenem folyik. (…) Őszentsége [Sixtus] nem érezheti magát megsértve, hacsak nem azért, mert Messer Francesco Salviatit megakadályozzuk, hogy Pisa birtokát átvegye. E sértés miatt – már ha ez sértés –, amit a mi teljes városunk követ

el, egyedül rajtam akar bosszút állni. Igaz, hogy Isten kegyelméből és Excellenciád pártfogásával és meleg támogatásával, azt gondolom, hogy képes lennék elérni, hogy [Salviati] az érsekség birtokába kerüljön, ám azt nem gondolom, hogy én egyedül hozzá tudnék járulni az ilyen közbotrányhoz, mivel ez a város nem érdemel meg ilyesmit tőlem. […](…) Ebben az esetben az okozza a nehézséget, hogy egyik polgámnk, Messer Francesco, habár becsapta Firenzét és a mi Signoriánk akarata ellen cselekszik, nagyobb szeretetnek örvend a pápánál, mint ennek az egész városnak a becsülete. És ami rettenetesen fontos számomra és az egész kormányzatunk számára, hogy vannak itt bizonyos polgárok [ti. elsősorban a Pazzik], akik azt állítják, hogy ez [a vitatott tisztség] az ő dolguk, és azt adták Őszentsége értésére, hogy mindent el tudnak érni, amit akarnak, akár tetszik nekem, akár nem, hogy Messer Francesco elnyelje a méltóságot. Így aztán Excellenciád el tudja képzelni, hogy milyen kevéssé tudom felhasználni a befolyásomat abban, hogy ebben a kérdésben eleget tegyek Őszentsége óhajának, arról már nem is beszélve, hogy valóban meg is tegyem. ” Lorenzo újfent megjegyzi, hogy a vitatott egyházmegye az oka a pápa igazi haragjának, és levelét azzal zárja, hogy esedezik, hogy a herceg erőteljesen avatkozzon be „annak érdekében, hogy ne érjen ilyen igazságtalanság engem, mivel ez sérti becsületemet és anyagi érdekeimet is, olyannyira, hogy ha Excellenciád ki tud ebből menteni 114 engem, ezzel a legnagyobb mértékben lekötelez”. Ez és az ezt megelőző könyörgések mind Lorenzo figuráját, imázsát érintették. Azokban az években, amikor ő volt a firenzei kormányzat mögött álló capo, rettenetesen aggódott becsülete és a nyilvánosság előtt megjelenő képe miatt. Ennek az érzékenységnek a gyökere firenzei pozíciójának veszélyeiben és kétértelműségében rejlik. Lorenzo ugyanis nem volt sem fejedelem, sem egyszerű polgár; sem úr vagy szokásos tisztségviselő. Ráadásul mindig ki volt téve a

politikai száműzöttek homályos mesterkedésének, akik külföldön igyekeztek katonai támogatást szerezni, csakúgy, mint a Mediciekkel szembeni otthoni titkos földalatti törekvéseknek. Így aztán nap nap után kénytelen volt erősnek látszani a politikában és a tág értelemben vett külvilágban is, olyannak tűnni, mint aki ellenőrzése alatt tartja környezetét. Ez az igény pedig azt is megkövetelte – már saját biztonságérzete miatt is –, hogy megkapja (és úgy is látsszon, mint aki valóban megkapta) a megbecsülést és a tiszteletet a kellő 115 mértékben. Az itáliai városok elitjei régtől olyan közeli kapcsolatot ápoltak a szomszédos fejedelmekkel, nemesekkel, főpapokkal és földesurakkal, hogy felruházódtak a megbecsültség kellékeivel, és képesek lettek ezeket saját maguk számára is működő értékekké alakítani. Lorenzo mindent tudott a jóhiszeműség és a becsület jelentőségéről a kereskedői körökben, de mint a firenzei állam feje, aki ráadásul egy Orsinit vett feleségül és egy hatalmas patrónusi háló középpontjában állt, sokat tett egy másféle eszmény, a közéleti imázsa érdekében is, és ez is a „becsülethez” kapcsolódott. Alig több mint egy héttel a hozzá írt utolsó levele után (1474. december 23-án) Lorenzo visszatért a fájdalmas témára egy újabb, a fejedelemhez intézett levélben. Tagadta, hogy a Sixtus pápával kapcsolatos jelenlegi vitája – ahogyan azt Girolamo Riario gróf állította – Niccolò Vitellivel, ezzel a pápával szemben felkelt zsoldosvezérrel lenne kapcsolatos, aki azt tervezte, hogy megrohanja a Città di Castello pápai erődöt. A viszály gyökere valójában Pisa volt. Éppen ezért, írta, ha „[Sixtus pápa] leveleket kapott nagyszámú itteni polgártól, akik [Francesco] Salviatit támogatják, úgy tűnik, ez a fő oka annak, hogy miért kell távol tartani a [pisai méltóság] átvételétől. Ugyanis ha a Signoria és a közélet [vezető] férfiai nem hajlandók őt elfogadni, akkor azok, akik akarják őt [a Pazzik és mások], és akik leveleket írtak az ő érdekében, azok nyilván olyanok, akik

nincsenek jó viszonyban azokkal, akik igazgatják [Firenzét], Ez annál furcsábbá teszi, hogy egy olyan nehezen kormányozható városban, mint Pisa, valaki, aki nem elfogadható a kormányzatot alkotó emberek számára, az ő számukra megfelelő lenne. Képzelje csak el, Excellenciád mennyire könnyen tudna beletörődni, hogy egy olyan ember lépjen be mondjuk Paviába, vagy Excellenciád bármely másik városába, olyan személyek segítségével vagy pártfogásával, akik Excellenciád szemében gyanúsak. Némelyek azt állítják, hogy Salviati jó családban született, köre jó kapcsolatokkal rendelkezik és [még] nekem is rokonom. Ez mind igaz, de a módszerei és szokásai, különösen a jelen helyzetben ezt mind másodlagossá és ezért felejthetővé teszik.” Lorenzo hozzátette, hogy megpróbált különféle megegyezésekre jutni Salviatival, három másik egyházmegyét ajánlott fel neki (Arezzót, Pistoiát és Volterrát), ha lemond Pisáról, de ezek közül egyik sem tetszett neki. Amikor például az aretinói állást hozta szóba, Salviati azt válaszolta, hogy túl kicsi a jövedelme a szükségleteihez képest, és ebben az esetben további firenzei beneficiumokra tartana igényt. Lorenzo levelének hátralévő része visszautal a Medici-banki számlák pápai számvizsgálatára és arra, hogy bizonyos hitelgaranciákat visszavontak. Az első ilyen ellenőrzésre alig fél évvel azelőtt került sor, és a számlákat teljesen rendben találták. Ám mivel az újabb ellenőrzés körül ízléstelenül nagy zajt csaptak, Lorenzo megjegyezte, hogy kizárt, hogy ne élesszen gyanút a Mediciek becsületével kapcsolatban. „És Excellenciád jól tudja, hogy egy kereskedőnek mennyire fontos a 116 hitelesség és a jóhiszeműség.” A Salviati-ügy még közel egy évig elhúzódott, mindkét fél részéről egyre elkeseredettebb gyűlölettel, mivel az érsek továbbra is elzárva maradt Pisától. A pápa dühe Lorenzóra összpontosult, joggal, hiszen ő volt a Salviati „birtokba vételével” szembeni intézkedés kulcsfigurája. A firenzei gran maestro azonban a Pazzik széles körű

befolyására is válaszolt. Látta, hogy mint pápai bankároknak, az egekbe szökik a jelentőségük, és hogy az ő szürke eminenciás hatása áll Salviati emelkedő római csillagának hátterében. De látott kisebb dolgokat is, amelyeknek azonban hihetetlen, szimbolikus visszahatásuk lehetett – például amikor az urbinói herceg 1474. december végén visszautasította, hogy kölcsönadjon neki egy bizonyos lovagi tornára egy lovat, arra hivatkozva, hogy „Renato de 117 Pazzinak küldtem, aki elkérte tőlem”. A Pazziknak valóban mindenhol voltak barátaik és kapcsolataik? Nos, valóban mindenhol, és Lorenzo ennek jelével 1475 augusztusában szembesült újra, amikor a nápolyi király meghívta Sixtus pápát az új püspök beiktatására Sarnóba, az egyik kedvenc vadászterületére, Nápolytól mintegy harminc kilométerre keletre. Az új főpap Messer Jacopo de Pazzi egyik unokaöccse, a kánonjogból doktorátust szerzett Antonio di Piero lett. A pápa azonnal eleget tett a meghívásnak. A kinevezésről értesülő Antonio, és a Pazzi család otthon, Firenzében maradt tagjai rögtön elfogadták a kitüntetést, ám az illendőséggel és a szokásokkal ellentétben az eseményről szóló hír nem haladt keresztül a priorokon vagy Lorenzón, ami megadta volna nekik a lehetőséget, hogy jóváhagyják vagy elvessék azt. A gesztust 118 arcul csapásként lehetett értelmezni. Az igazság az, hogy Ferrante király Lorenzóban a saját közép-itáliai törekvéseinek ellenzőjét látta, és készséggel tett szívességet ellenfeleinek. Amikor a sarnói kinevezés híre eljutott Firenzébe, a milánói követ megjegyezte, hogy „sok beszélgetésre és pletykára adott okot” és „kevés tiszteletet [mutatott] Lorenzo és az ő politikai rendszere iránt”. Azzal, hogy „ilyen vitát kavart, az volt a célja, hogy elítélje kormányzatát, mint a szabadságot korlátozót, sőt mint zsarnokit és pöffeszkedőt”. Az emberek hajlamosak voltak korlátok nélkül társalogni a sarnói esetről, ami azzal végződött, hogy „minden érintettet arra buzdítottak, hogy ismét támogassa a [köztársasági] szabadság ügyét (…) és néhányan, úgy találtam, hűtlenek, így hacsak

119

valami nem történik, gondokat fognak okozni”. Lorenzót természetesen kellemetlenül érintették a legfrissebb sértésről szóló hírek, amelyek azzal a jelentéssel együtt érkeztek, hogy Ferrante és az urbinói herceg azon mesterkednek, hogy megtörjék Firenze feletti uralmát. Még a milánói herceg is figyelmeztette, hogy legyen résen saját és Giuliano testi épségével kapcsolatban. Ám Lorenzo, mivel a priorokat és a Nyolcakat „a kezében tartotta” – mondta a milánói követ –, azzal válaszolt, hogy biztonságosnak érzi helyzetét a városban, és ebben a pillanatban nincs szüksége külföldi csapatokra. Egyedül azon siránkozott, és ezt Galeazzo Maria Sforza herceg számára nyíltan meg is fogalmazta, hogy ő, Lorenzo mindent neki köszönhet, amit csak elért; hogy Firenzét őérte, vagyis a milánói külpolitikai érdekekért tartja fenn; és ha a herceg mindenhol kimutatná, hogy szereti Lorenzót, és ezáltal mindig a segítségére sietne, akkor minden kedvezően alakulna a Medici-kormányzatra nézve Firenzében és külföldön is. Két nappal később, 1475. szeptember 7-én egy újabb, a herceghez intézett levelében, Lorenzo közvetlenül megfogalmazta a Pazzikkal kapcsolatos aggodalmait, mind Salviatira, mind a pisai egyházmegyére kitérve. Megtudta, valószínűleg a herceg követétől, hogy a vele szemben Firenzében hallható elégedetlenkedés mindenestől a Pazziktól ered. „Ők a forrásai, úgy értem, az én Pazzi rokonaim. Rossz természetüknek köszönhetően, és mivel Őfelsége [Ferrante] király és az urbinói herceg támogatásával felfuvalkodottá váltak, megpróbálnak ártani nekem, ahol csak tudnak, és ebben minden jogszerűség ellen cselekszenek, mivel, mint azt Excellenciád is nyilván tudja, azt a tekintélyt, amit a városban élveznek, teljesen a mi [Medici] házunknak köszönhetik, akikhez most annyira hűtlenné váltak. Meg fogom tenni, ami szükséges, hogy megakadályozzam, hogy megsértsenek, és rajtuk fogom tartani a szemem. Nincs nagy véleményem képzelgéseikről [saját

érdemeikről és törekvéseikről], mivel itt nincs sok hitelük, és minden józan ember bírálja őket. (…) Amint azt Excellenciád is tudja, az új pisai érsek teljes mértékben a Pazzik teremtménye, mivel rokoni kapcsolat és baráti kötelék is fűzi hozzájuk. Rómában egyre nagyobb nyomás nehezedik rám, hogy ismerjem el [őt] Pisa birtokában, ami szerintem nagy hírnevet biztosítana a Pazziknak, nekem meg éppen az ellenkezőjét. Olyan dolog ez, amit nem hagyhatok figyelmen kívül, mivel ők azok, akik ócsárolnak engem Firenzében. Könyörgök Excellenciádnak, hogy gyakoroljon nyomást Girolamo [Riario] grófra, és értesse meg vele, hogy meg kell óvni engem ettől a szégyentől, és mérlegelje, hogy ez a szégyen szinte Excellenciádé is, mivel olyan odaadó szolgája vagyok. (…) Ezáltal Róma [talán] meg fogja érteni, hogy 120 Excellenciád őszintén szeret engem. ” A milánói hercegnek azonban egy végsőkig elszánt pápával volt dolga. Emellett Girolamo Riario gróf, aki éppen ezt megelőzően vette feleségül a herceg fattyú lányát, Caterinát, a veje volt, így Sforzának abban az irányban is voltak elköteleződései. Végül Lorenzo visszakozni kényszerült. 1475 októberének végén Firenze engedett, és elfogadta Francesco Salviatit Pisa érsekének, de csak azután, hogy Sixtus pápa vonakodva bár, de két kérdésben engedményt tett. Egyrészt felhatalmazta Firenzét, hogy a város szedje be az évi 6000 forint összegű adót a firenzei klérustól, és azt kizárólag a helyi egyetem éves költségeire használják fel. Másrészt elfogadta a Signoria azon jogát, hogy firenzei területen megerősíthesse a püspöki kinevezéseket. A milánói követtel beszélve ezzel kapcsolatban Lorenzo ismét a Pazzik ellen intézett egy oldalvágást. A diplomata jelentése szerint fogadkozott, hogy ha azok „a Pazzi rokonai továbbra is bajt kevernek ellene (…) azt gondolva, hogy ebben az ügyben fölé kerekedhetnek, akkor olyat tesz majd, hogy azok nagyon meg fogják bánni (…) és ha nem lesznek hajlandóak békében élni, tenni fog arról,

121

hogy beismerjék hibáikat”. A felek kompromisszumra jutottak, de ezzel a háborúnak még nem volt vége. Mindannyian pokolian büszkék voltak – Sixtus pápa, Lorenzo, a Pazzik, Francesco Salviati és Girolmo gróf. Mindannyiuk számára a név, a pozíció és a vagyon volt a tét, a firenzeieknek ráadásul az életük is. Lorenzo számára maga Firenze, a Medici-ház és a firenzei kliensek százai, akik, ha veszít, szintén el fogják hagyni. A becsvágyó Salviati saját felfelé ívelő karrierjét látta maga előtt. Sixtus pápa főpapi tekintélyére és nepotizmusának sikerére ügyelt. A Pazzik ragaszkodtak a városban élvezett megbecsültségükhöz és pozíciójukhoz, azokhoz a kötőanyagokhoz, amelyek egyben tartották önazonosságukat, miközben emellett banki tevékenységükre és külföldi kereskedelmi kapcsolataikra is építhettek. A Pazzik ügyében valahol meghúzódott, igaz, önző módon (habár a kortárs Alamanno Rinuccini ezt tagadta) a köztársasági érvelés – a becsületesebb és nyitottabb politika iránti igény Firenzében. Végül Girolamo gróf számára a Lorenzóval vívott küzdelem azokról az erőforrásokról szól, amelyek parvenü romagnai fejedelemségének kiterjesztéséhez és megtartásához kellettek. Figyelembe véve a játszmában részt vevők büszkeségét, nem meglepő, hogy egyikük sem felejtette el az 122 időközben elszenvedett megaláztatásokat. Mégis a korszak szokásai megkövetelték, hogy egész idő alatt tartsák fenn a látszatot, ami ebben az esetben az ékesszóló álszentség iskolapéldájául felfogható levelekben nyilvánult meg. Lorenzo, Girolamo gróf és a pápa egyként azon voltak, hogy elmondják, mennyire szeretik egymást, és hogy közeli viszonyukat olyannak láttassák, ami az atya és a fiú kapcsolatának felel meg. Magának Lorenzónak egészen az áprilisi merénylet pillanatáig látszólag szívélyes volt a viszonya a pisai érsekkel és a Pazzi család tagjaival; nem csupán Guglielmóval, de Renatóval, Messer Jacopóval és másokkal. Mivel útjaik gyakran keresztezték egymást a kicsiny város főutcáin és nagyobb terein, ez a színtér maga volt a megjátszott

viselkedés iskolája. Utóvégre egészen a tragikus végű vasárnapig 123 képesek voltak egy asztalnál ebédelni. Eközben Lorenzo és a Pazzik legalább két további alkalommal kiürítették a keserű poharat. 1476 júniusában a szerződés lejárata véget vetett a Medici-bank a pápa timsó-monopóliuma feletti ellenőrzésének, és ez a „franchise” most a Guglielmo- és Giovanni de Pazzi-féle római társaság kezébe ment át. A pápa bankárai általában arra használták e posztófestő ásvány feletti monopóliumot, hogy kölcsönökkel segítsék a Szentatyát. Kilenc hónappal később, 1477 márciusában Lorenzo visszavágott. Annak ellenére, hogy közvetlen környezetében is voltak ellenzéki beállítottságú személyek, keresztülvert egy törvényt Firenze törvényhozó testületein, amellyel megfosztotta a lánygyermekeket a jelentősebb örökségtől, amennyiben nem volt fivérük és egy vagy több férfi unokatestvér támogatására számíthattak. A Pazzikat szem előtt tartva kidolgozott intézkedés megakadályozta, hogy Giovanni de Pazzi felesége, Beatrice Borromei örökölhessen, aki pedig arra számított, hogy neki jut apjának hatalmas vagyona, és így az örökség teljesen kicsúszott a család kezéből. Látva, hogy Lorenzo elszántan dolgozik azon, hogy óriási károkat okozzon a vetélytárs nemzetségnek, magát Giulianót is visszaszorította fivéri szerepe a törvény elfogadtatásában. Az azonban, hogy a Pazzik elveszítették a Borromei-örökséget, még nem érintette sem a vendégszeretetükre vonatkozó jó hírüket, sem a szövetségeseik, bankjaik és a textilüzlettel foglalkozó társaságaik széles hálózatát. A színfalak mögött még alattomosabb cselekedetek 124 voltak készülőben. A további titokzatos események közül egy megköveteli, hogy legalább röviden utaljunk rá. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az itáliai reneszánsz városokban az élet alapvetően konformista lehetett néha egészen a kegyetlenségig menően, a helyi szomszédsági viszonyoktól egészen a városházáig. Hogy történhetett akkor, hogy a Pazzik, vagy közülük legalábbis néhányan, elég bátorságot merítettek

ahhoz, hogy szembeszálljanak Lorenzóval? Messer Jacopo, Francesco és talán Renato de Pazzi mind tudták 1474 tapasztalatából, hogy számíthatnak Sixtus pápa, Ferrate király, az urbinói herceg és Girolamo gróf támogatására. Salviati érseket, amikor szembeszállt Firenze hatalmasságával, az a kissé elhamarkodott vélelem hajtotta, hogy a pápa rendíthetetlen támogatása áll mögötte. A székhelyét elsődlegesen Rómában fenntartó Francesco de Pazzi egyre inkább elveszítette kapcsolatát a firenzei színtérrel, és mivel a düh és az elbizakodottság hajtotta, túlbecsülte, hogy mit lehet megvalósítani a városban. Messer Jacopo azonban otthon volt, tökéletesen tisztán látta a firenzei érzelmek apályát és dagályát, annak ellenére, hogy kiszorították az államtanácsokból. Elvégre mindenkit ismert, kiváló megbecsültségnek örvendett, és gyakran látta vendégül a külföldi követeket – akik otthoni gazdáik javára kémkedtek. És mégis, a Pazzik minden gazdagsága, még ha a pazar külföldi kapcsolataikat is hozzávesszük, együtt sem tudta megmenteni őket a Lorenzo körüli 125 mintegy negyven ember (a belső kör) romboló hatalmától. Azt gyanítom, hogy a Pazzik már régtől tápláltak magukban egy cseppnyi titkos irigységet, ami az akkori vagyonuk megalapozójáig, Andrea di Guglielminóig nyúlik vissza, aki Cosimóval együtt dolgozott a város banktisztviselői között, és feltehetően egy Medicivállalkozást vezetett valamikor a század elején. Később gyakran került üzleti kapcsolatba a Medici-nemzetséggel, és a közéletben eltöltött néhány éve alatt talán az egyetlen olyan bankár volt Firenzében, aki korlátlan hitelt vehetett fel a Medici-banktól. Ennek ellenére nem volt afféle politikai keresztapa, mint Cosimo, olyan pompás és szemet gyönyörködtető palotát sem épített, ami a várost egyfajta fejedelmi székhely látványával ruházta fel. Itt, a Medicipalotában vendégeskedő, ifjú fejedelem, Galeazzo Maria Sforza 1459ben minden lehetséges kényelmet megtalált. Andrea de Pazzi ezzel ellentétben egy szigorú mértani harmóniát sugárzó kápolnát építtetett – igaz, a befejezését már nem élte meg –, és a jelek szerint

saját lelke miatt aggódott. Nem mintha Cosimo elhanyagolta volna ugyanezt, sőt nyíltan dolgozott azon, hogy kieszközöljön egy pápai bullát, mely majd segít vezekelnie az uzsora bűne miatt, és emellett hatalmas összegeket költött különféle templomok és kolostorok felújítására és díszítésére. Végeredményben az új Medici-palota 126 pompája lett az ő leginkább látható öröksége. Ha Andreában, ebben az agyafúrt és talán kapzsi személyiségű férfiúban kialakult egy eleinte enyhe, majd idővel egyre kritikusabb kép a Mediciekről, ez az érzés óvatosan, sőt talán titokban továbböröklődött három fiában – Antonióban, Pieróban és Jacopóban. Abban a nemzedékben tehát, amely továbbra is saját jogán volt tehetséges, ha, mint kitűnik, egyben büszke is volt és mohón vágyott kiemelkedő szerepre a közéletben. A leszármazottak közül némelyek a klasszikus műveltséghez, a humanisták iskolájához vonzódtak, különösen Piero. A fiatal filozófus, Marsilio Ficino jól ismerte a családot, mivel Piero a klasszikus irodalom iránti szenvedélyes szeretetében segítette elindulását, amikor 1450 körül magántanárként felfogadta a fiatalembert népes családjához, amikor Ficino 17-18 éves lehetett. Ám a Mediciekkel szembeni szűk körben hangoztatott kritika nem tartotta vissza őket attól, hogy családi szövetségre lépjenek a vezető nemzetséggel, amit Guglielmo Lorenzo nővérével 1459-ben kötött házassága bizonyít. A józan ész Firenzében szinte megkövetelte az efféle szövetséget: jót tett az üzletnek és szükséges volt a politikában, és a Pazzik, akárcsak a Mediciek, realista üzletemberek voltak. Sőt úgy tűnik, hogy ezt megelőzően is volt már kapcsolat a vetélytárs családok között. Piero de Pazzi állítólag mindent elkövetett, hogy Lorenzo de Medici apjával összebarátkozzon, és a kor jól ismert személyisége, Vespasiano da Bisticci könyvkereskedő szerint ők ketten jó barátok lettek. Guglielmo történetesen Piero legidősebb fia volt. Így vagy úgy, Alessandra Macinghi Strozzi, a firenzei színtérnek ez az éles szemű megfigyelője, aki remekül értesült a politikai

pletykákról és az üzleti élet híreiről, már 1462-ben megjegyezte, hogy a két ház között csendes, ám ádáz vetélkedés nyomai érzékelhetők. Az apró Firenzében azt jelentette, hogy a Pazziknak több okuk volt, hogy fenntartsák a szívélyes viszonyt és hidakat építsenek, mint például amikor az ifjak együtt vonultak el vadászni. Alessandra megfigyeléseit az egyik fiának küldött leveleiben fogalmazta meg, aki akkoriban Brugges-ben élt. Az utóbbi, aki éppen azelőtt találkozott Piero de Pazzival, életében először, le volt nyűgözve tőle és arra készült, hogy közös üzletet indítson vele, ám Alessandra igyekezett lehűteni lelkesedését. Mesélt neki arról, amikor Piero „győzedelmesen” tért vissza Firenzéből egy franciaországi követi küldetéséről, ahol XI. Lajos király lovaggá ütötte, majd egy figyelmeztetéssel folytatta: „Emlékezz erre, mivel a szerint, amit hallottam, akik a Mediciekkel vannak, azoknak mindig is jól ment, akik viszont a Pazzikkal, azok éppen ellenkezőleg, mivel ők meg 127 tönkrementek. Szóval légy óvatos!” Vajon miről is beszélt Alessandra? Úgy tűnik, hogy Piero apja jó barátságban volt Lorenzo apjával, amint erről Vespasianótól értesülünk, a családokat pedig házasság kötötte össze. Ráadásul a politikai tények azt jelezték éppen akkoriban, hogy a Pazziknak nemcsak rendkívüli sikereik lettek, de nyíltan a Mediciek táborához tartoztak. Így aztán azt kell feltételeznünk, hogy Alessandra valami titkos ügyletről szerezhetett tudomást belső emberektől – olyan pletykáról, ami a legbelső Medici-körből származott, olyan emberektől, akik mindent tudtak az aktuális feszültségekről és féltékenykedésekről. Alessandra azt sugallta, hogy a magán- vagy színfalak mögötti helyezkedésekben a Pazzik által pártfogolt emberek kisebb valószínűséggel lettek sikeresek, mint azok, akik kutyahűséggel kötődtek a Mediciekhez. De ha ez így volt, akkor még a Piero de Pazzi és Piero de Medici közötti feltételezett barátság sem volt sokkal több, mint bámulatosan ügyes álarc, a két nemzetség közötti búvópatakként meglévő feszültség mindennapi elfedésére.

Mégis, Alessandra veje, Marco Parenti, egy másik tárgyilagos megfigyelő, erősen vonzódott a Pazzikhoz, különösen a két lovaghoz, Messer Jacopóhoz és Messer Pieróhoz. Az utóbbi a jelek szerint igen vonzó és megnyerő férfiú volt, és annyira nagyvonalú, hogy az mármár hibának számított. Marco gyakran felkereste őket, a távoli Strozzi fivéreket rendszeresen tudósítva az ügyeikről. Amikor elbeszélte Piero nagyszabású visszatérését Firenzébe 1462 kora tavaszán, megjegyezte, hogy a város összes lovagja, jogi doktora és vezető polgára, valamint a külföldi követek és több vendégeskedő fejedelem is elé ment a városkapuhoz, hogy találkozzon vele. Piero lóháton lépett be Firenzébe, és így haladt a kormányzati térre, ahol a priorok átadták neki „a nép” és a „guelf-párt” zászlaját, ezzel elismerve és megerősítve lovagi rangját. A polgárok népes csődülete ezután otthonáig kísérte, és olyan sok embert engedtek be a házba, hogy maga Piero, miután már neki is sikerült bejutnia, alig tudott 128 moccanni. Ez után a színpompás és nagyszerű „győzelem” – Alessandra kifejezése! – után történt, hogy Alessandra, a súgás-búgás és a pletykák feljegyzője, három ízben is visszatért egyetlen levélben a Pazzik fölött lógó veszedelemre. Figyelmeztette fiát, hogy noha Piero „nagyobb méltósággal [tért vissza] Firenzébe, mint amit valaha is láttak egy lovag bevonulásakor, nem sokat adnék erre, mivel Firenzében a látszat és a valóság olykor nagyon messze áll egymástól”. Ezután fűzte hozzá a Mediciekről mint győztesekről, a Pazzikról meg mint vesztesekről szóló figyelmeztetéséhez ezt a mármár aforizmának számító megjegyzést. Végül a levele végén ismét visszatért ahhoz, hogy óvatosságra intse fiát: Pierónak „nem olyan jó a hírneve, mint amilyennek képzeled (…) mivel [bizonyos dolgokban] szemben áll azokkal, akiknek nála nagyobb a hatalmuk. Ezzel a legutóbbi utazásával többet veszített, mint amennyit nyert. Maradjunk ennyiben.” Hat héttel később, 1462. május 1-jén, Messer Piero de Pazzi lovag

megkezdte hivatali idejét Firenze legmagasabb rangú tisztségében – ő lett a priorok vezetője, a gonfalonier. Tehát Alessandra fecsegő 129 informátorai csakis a Medici-körből jöhettek.

HETEDIK FEJEZET 130

Áprilisi vér

Főméltóságú

Uraim! Fivéremet, Giulianót éppen most gyilkolták meg, kormányomat pedig a legnagyobb veszély fenyegeti. Eljött az idő, Uraim, hogy megsegítsék szolgájukat, Lorenzót. Küldjék el összes csapatukat, amit csak tudnak, a lehető leggyorsabban, hogy ők lehessenek a pajzs, mely megoltalmazza államomat, és biztonságot ad neki, ahogyan mindig is megvédték. Szolgájuk, Lorenzo de Medici (Levél Milánó uraihoz, 1478. április 26.)

A háttér Abban az évben április 26. a húsvétot követő ötödik vasárnapra esett, mégis továbbra is valami vallásos hangulatot lehetett érezni a levegőben. Ha valaki körbetekintett, azt láthatta, hogy Firenze a vallási szemlélődés városa, ahol hatvannál is több plébániatemplom volt, szerzetesrendeknek és apácazárdáknak adott otthont, és számos jámbor laikus testvérület is működött benne. E társaságok némelyike a bűnök megvallására és Krisztusra emlékezve továbbra is rendszeresen összegyűlt, és tagjai rituálisan megkorbácsolták 131 magukat, és bizonyos imák az önsanyargatást dicsőítették. Az Arno folyó által kettévágott gigantikus falak és a tizenkét óriási kapu által teljesen körbevett Firenzének mintegy 42.000 lakója volt. Ez azt jelenti, hogy minden 680 lakosra legalább egy plébániatemplom jutott, és akkor még nem számoltuk bele az összes

imahelyet. Európa legnagyobb városai közé tartozott, és ezekben az években kétségkívül a legjelentősebbek közé is. Azon a vasárnapon Botticelli is itt tartózkodott. Három jeles firenzei – Dante, Petrarca és Boccaccio – az előző évszázadban halt meg. De itt volt az alig kilencesztendős Machiavelli is, aki serényen képezte magát a latin nyelvben. Ki volt még a városban azon a reggelen? Ismeretlen firenzeiek egész hada, efelől semmi kétség, de itt volt a humanista Poliziano is, a huszonhat éves Leonardo da Vinci, valamint a Kolumbusz újvilági utazásában szerepet játszó tudományos elmék egyike, Paolo Toscanelli. Az utazók tekintetét elsőként magára vonó építmények egyike a székesegyház lebegő kupolája volt, mely a nyugalom légkörét árasztotta. Ezután valószínűleg a kormányzati palota magasba törő harangtornyát vették észre a maga lőréseivel, mely akár egy figyelmeztetően magasba tartott ujj, olyan egyenesen meredt az égnek. És ha már a városba érkezett és nekifogott a híres Battistero (Keresztelőkápolna) vagy a Santa Maria del Fiore-székesegyház feltérképezésének, kíváncsi szemével felfigyelhetett a tucatnyi új, magántulajdonban lévő palotára, melyek mindegyikét elegáns kőfaragványok borították. Egyik sem volt azonban olyan hatalmas és ragyogó, mint Lorenzo de Medicié, mely hosszan nyúlt el az utca vonalában és alig egy-két percre feküdt a székesegyháztól. Habár eredetileg nagyapja, Cosimo építtette, csupán kevesebb mint húsz évvel történetünk előtt fejezték be. Ám a tájékozott zarándok, aki tudta, hogy a város számos látnivalóját templomok és más épületek belsejében lehet megtekinteni, talán inkább azt a nyolcperces utat választotta volna, ami a székesegyháztól a ferences templom és a Santa Croce-kolostor felé vezet, hogy közben megtekintse a hozzá csatlakozó Pazzi-kápolnát. E lenyűgöző mértani harmónia jellemezte szentélyt Brunelleschi tervezte és a 15. század egyik leggazdagabb bankára, Andrea di Guglielmo de Pazzi építtette, mely családnév kísértetként fog visszatérni az 1478-as évben.

Azon a vasárnap reggelen ugyanis Firenzében – ahol az ilyesmi merőben szokatlan dolognak számított – titokban felfegyverzett férfiak csapatai készülődtek arra, hogy megdöntsék a köztársasági kormányzat élén álló kilencfős tanács uralmát, amit azonban sokan úgy tekintettek, hogy jó úton haladt a reneszánsz despotizmus irányába. Azt remélték, hogy a tényleges hatalmat ki tudják ragadni a Mediciek kezéből. Előbb azonban meg kellett gyilkolniuk Lorenzót, ezt a páratlanul tehetséges politikust, és jóképű öccsét, Giulianót. Az összeesküvők az előző éjszaka folyamán a városban és vidéken is két firenzei családnál szálltak meg. A látogatók nagy része az ifjú San Giorgió-i bíboros és a pisai érsek kíséretének tagjaiként érkezett. Az összeesküvés néhány további résztvevője talán egyedül szállt meg firenzei fogadókban – például a Harangról elnevezett fogadóban vagy a Koronához címzett szállóban amelyek a város bordélyházainak közelében helyezkedtek el, csupán néhány percre egyik irányban a székesegyháztól, a másik irányban pedig a kormányzati palotától. Ez a két helyszín – a nagytemplom és a palota – voltak a tervezett akció célpontjai. Egy pápai szolgálatban álló zsoldos, gróf Montesecco, szintén aznap reggel érkezett meg a városba „harminc lovas számszeríjász és ötven gyalogos” élén, akik közül „mind olyan gyönyörűen feldíszítve és csinosan, mint a valaha látott legszebb katonák, és azt állították, hogy Imolából jöttek, hogy visszakísérjék Rómába Sixtus pápa unokaöccsét [San Giorgio bíborosát]”. Ha azon a reggelen – amely olyan volt, mint bármely másik firenzei reggel – Firenzében bárkit is hatalmába kerített a gyanakvás, ez a gondolata soha nem került napvilágra. Lorenzo előzőleg nem utazott húsvét alkalmából Rómába, ahogyan pedig várható volt. Egyébként a merényletet a Szent Városban követték volna el. Ellenségei már hónapok óta tervezgették a támadást és mohón vártak rá, azt remélve, hogy Rómába fog utazni és megpróbálja elegyengetni éles ellentétét IV. Sixtus pápával. Attól tartva, hogy le fognak lepleződni, és hogy kifutnak az időből, április

19-re időzítették a rajtaütést. És hogy melyik helyszínen? Lorenzo saját villájában, a közvetlenül Firenzétől északra elterülő dombok között, ami már a fiesolei egyházmegyéhez tartozott. Lorenzo ott szándékozott lakomával egybekötött bankettet adni a pápa unokaöccsének tiszteletére. Ezek tökéletes körülmények lettek volna ellenségei szemszögéből, mivel a La Loggia, a Pazzik legfontosabb villája Montughiban, éppen ugyanazon a dombon feküdt. Amikor azonban a betegeskedő Giuliano végül nem jelent meg az étkezésen, az összeesküvők hirtelen leálltak az előkészületekkel. Ha a testvérek egyike túléli a támadást, a Mediciek felsorakoznának mögötte, és maradna annyi erejük, hogy elfojtsák a puccskísérletet. A kettős gyilkosság volt az egyetlen lehetséges megoldás. Így azután a fiesolei délutánon a pisai érsekben és néhány bankár barátjában az a gondolat vetődött fel, hogy másnap hírnököt kell küldeniük Lorenzónak, arról tájékoztatva, hogy a bíboros meg kívánja látogatni a firenzei Medici-palotát, hogy megnézze a család műtárgyait. A palazzóra és a gyűjteményére oly büszke Lorenzo nyomban meghívta őket, hogy a következő vasárnapon ebédeljenek nála a nápolyi, a milánói és a ferrarai követtel, valamint a város néhány nagy megbecsültségnek örvendő lovagjával együtt. Kapcsolata a pápával roppant feszült volt, az ifjú bíboros a pápa vérrokonaként és követi megbízólevéllel érkezett, az előkelő vendéglátás hozzátartozott a diplomáciához, Lorenzo pedig udvariasság dolgában bárkivel felvehette a versenyt. Minden készen állt tehát április 26-ra. A résztvevők abban egyeztek meg, hogy közvetlenül a nagymise előtt találkoznak a Santa Maria del Fiore-székesegyházban, és ezután együtt mennek a Medici-palotába a bankettre firenzei lovagok és más méltóságok társaságában. Ezúttal is arra számítottak, hogy Giuliano megtiszteli jelenlétével a bíborost. A megbeszélt reggelen azonban a La Loggia (a Pazzi-villa) felől a városba érkező bíboros és kísérői egyenesen Lorenzo házába mentek, ahol a vendég lovaglóruháját főpapi köpenyére cserélte. A kíséretéből

néhányan, köztük egy katonai tapasztalattal rendelkező férfiú (talán Montesecco grófja?) már korábban úgy döntött, hogy az akciót a palota gyors felülvizsgálásával kezdi. Lorenzo, aki ekkor már a székesegyházban várta a bíborost, értesült annak váratlan megérkezéséről, és azonnal visszaindult házába, és hamarosan beleszaladt vendégébe a palota nagykapuja mellett. Házigazda és vendége ezután visszatért a székesegyházba – a misét elhalasztották a fejlemények miatt – ekkorra már népes társaság kíséretében, mely vonulása közben megtöltötte a Via de Martellit (más néven Via Largát). Pisa érseke, a bíboros fivére, Montesecco grófja, valamint a Pazzi és Salviati családok bizonyos tagjai szintén jelen voltak, és mindegyiküket szolgák és más kísérők hada követte. Egy bizonyos ponton túl az összeesküvőknek megint rá kellett döbbenniük, hogy Giuliano nem ebédel velük. Arra kényszerültek, hogy tervüket ismét megváltoztassák, de ezúttal drámai sürgősséggel. Attól féltek, hogy talán már úton van Firenze felé egy további számszeríjászcsapat, és ennek híre végigszalad a városon. Az idejük fogytán volt. A kettős gyilkosságnak a székesegyházban kellett végbemennie, ami újabb bonyodalmat idézett elő, mivel a kijelölt merénylő, Montesecco grófja visszautasította, hogy a megszentelt földön vért ontson. Erre aztán két pap, akiket addigra már riasztottak és felfegyvereztek – és akiket kevésbé gyötört a lelkiismeret, mint a bérgyilkost – került a helyére pótlásként. Az érsek és Messer Jacopo de Pazzi, akik mindenről tudtak, azzal is tisztában voltak, hogy rövidre kell fogniuk részvételüket a nagymisén. Amikor végül az egész társaság megérkezett a katedrálisba, kisebb csoportokra oszlottak szét. Végre kezdetét vette a mise. És ekkor, Machiavelli értékes, de néha csapongó beszámolója szerint, észrevéve, hogy sehol sem látják Giulianót, Francesco de Pazzi és Bernardo Baroncelli visszamentek a Medici-palotába, ahol megtalálták a gyengélkedő férfit és arról győzködték, hogy sétáljon el velük a misére. A visszaút során, a tréfálkozás közben egyikük hozzá

is ért, játékosan átölelte, de főleg azért, hogy kiderítse, visel-e rejtett mellvértet. A hamarosan bekövetkező pillanatban majd világossá válik, hogy aznap reggel sem bőrvértet, sem fémpáncélt nem viselt ruhája alatt.

A támadás A jeladás, mely a merénylet kezdetét jelentette, a nagymise egy bizonyos pontján következett be, talán az úrfelmutatáskor, bár egyesek szerint a pap áldozásakor, míg mások szerint az Ita missa est 132 szavak elhangzásakor. Ki így emlékezett, ki úgy. A tanúk azt állították, hogy az első, vért kiontó szúrás a „Nesze, áruló!” felkiáltás kíséretében Bernardo Bandini Baroncelli nevéhez fűződött, aki egy régi, a Pazzikkal szövetséges bankárcsaládból származott. Az átlyukasztott mellű Qiuliano de Medici néhány lépést hátratántorodott, amikor egy másik támadó, Francesco de Pazzi rontott rá, dühösen sújtva le rá tőrével. Amikor a férfi imbolygó teste összeesett a templomnak ezen a részén, nem messze a Via de Servihez legközelebb eső ajtótól, nem volt olyan helyzetben, hogy elkapja bátyja, Lorenzo il Magnifico tekintetét, aki húsz-harminc méterre tartózkodott tőle. A Giuliano élettelen testén tátongó sebek számát tizenkettő és tizenkilenc között adják meg. Az emlékek ebben az esetben sem egyeztek, ám figyelemre méltóan részletesek voltak. Kiáltás, jajveszékelés és futó lábak dübörgése töltötte meg a kongó teret, ahogy a tapasztalt politikusok, követek, szolgák, polgárok, nők, papok és gyermekek futkostak, kiözönlöttek a templomból és berohantak a környező házakba, vagy bárhová, ahová a pánik űzte őket. Földrengés lett volna? Néhány imádkozó attól tartott, hogy a Brunelleschi tervezte dóm fog leomlani, miközben néhány merész és kíváncsi szellem a zűrzavar közepe felé nyomakodott, a kardjukkal hadonászó lovagok közelébe, hogy kiderítsék, mi történt valójában. Percekkel korábban két pap tört magának utat Lorenzo mögé, aki

még mindig az északi hajóban, a régi szentély mellett haladt előre, barátaival társalogva. A két férfinál elrejtve fegyverek is voltak. Amikor megkapták a jelet, egyikük hátulról rátört Lorenzóra, vállánál fogva megragadta, és vagy magához szorította, vagy megfordította maga körül, hogy ledöfhesse. De Lorenzo, akinek csupán egy kisebb seb keletkezett a nyakán, éppen a jobb füle alatt, előreugrott, köpenyét felhúzta a bal karjára és vállára, azután megfordult, kezében rövid kardot markolva. Még kivédett néhány szúrást, mielőtt barátai és védelmezői fedezni tudták volna visszavonulását. Átvetette magát egy alacsony fakorláton a nyolcszögű kórus irányába, és keresztülfutott a főoltár előtt, hogy az északi szentélynél keressen védelmet. Francesco Nori – a Medici-bank egyik vezető tisztviselője, egyben közeli barátja – lépett közbe ura védelmében, de halálos sebet kapott, amikor Baroncelli hosszú késével gyomron szúrta. Giuliano dühödt gyilkosai Lorenzo után vetették magukat, annak ellenére, hogy Pazzi, a bankár már csak sántikálni tudott, mivel combját megsebesítette tőrével vagy egyik szolgája, vagy saját maga, amikor őrjöngve próbálta megölni Giulianót. A másik papot, aki kardját forgatta és apró pajzsot tartott, az egyik Medici-szolga győzte le, ám a küzdelem során a Cavalcanti család egyik ifjú tagja, Lorenzo de Medici egyik kísérője súlyosan megsérült az egyik karján. A vérző Francesco Nori, akit gyorsan bevonszoltak az északi szentélybe, néhány percen belül életét vesztette. Mindezen lárma közepette a szemtanúk két további különös eseményre lettek figyelmesek. Guglielmo de Pazzi éppen Lorenzo de Medicivel beszélgetett, amikor egyszer csak őrült módjára remegni kezdett, rettegve kiáltozva bizonygatta ártatlanságát. Fogadkozott, hogy ő nem áruló, sajnálkozott, és azt is mondta, hogy semmit sem tudott a kirobbant eseményről. Raffaele Sansoni Riario, (a genovai) San Giorgio bíborosa, a pisai egyetem tizenhét esztendős joghallgatója a rettegéstől összegörnyedve a főoltár mellett, térdre esett, talán még buzgóbban imádkozott, míg a székesegyház

kanonokjai védőleg körbe nem vették és a régi szentélyhez nem húzták. A meglepetés és a felfordulás a merénylők malmára hajtotta a vizet. Baroncelli, Francesco de Pazzi és a két pap, több mint húsz szolgával és másokkal sikeresen elmenekültek a helyszínről, és keresztülfutottak a város utcáin. Még az átszúrt lábú Francesco is, aki vérfoltokat hagyott maga mögött, amerre ment. A Pazzi-házak két percre sem voltak a székesegyház déli bejárataitól. Amikor Lorenzo és társai biztonságban érezték magukat az északi (új) szentélyben, bezárták a súlyos bronzajtókat, és senkit sem engedtek be. Joggal feltételezzük, hogy rettegve várakoztak, ösztönösen suttogva és feszülten figyelve, hogy elkapjanak valamit a kintről átszűrődő hangokból, miután a hatalmas templomhajó gyorsan kiürült. Még amikor csend borult rájuk, azután sem mertek előjönni a sekrestyéből, attól félve, hogy vajon mi vár rájuk odaát, a kapu túlsó oldalán. Amikor eszükbe ötlött, hogy a Lorenzo nyakán ejtett sebbe talán méreg került, az ifjú Antonio Rindolfi önfeláldozóan kiszívta, hogy a folyadékot kivonja belőle. A megzavarodott és a hisztéria szélére sodródott Lorenzo folyamatosan Giuliano öccse után érdeklődött. Nem látta, amikor leszúrták. De senki sem válaszolt neki; vagy csak senki nem volt hajlandó elmondani az igazságot? Vajon hogyan viselték a percek lassú múlását? Lehet, hogy egy óra is eltelt közben? Ismeretlen emberek kezdtek dörömbölni a bronzajtókon, azt állítva, hogy barátok. Lorenzo egy kísérője, a merész Sigismondo della Stufa felmászott az orgonagaléria felé vezető csigalépcsőn, hogy végigpásztázza a helyszínt. Lepillantva meglátta a mozdulatlan Giulianót egy vértócsa közepén, noha onnan, ahol ő állt, inkább csak egy árnyéknak tűnhetett. Szemügyre vette a szentély ajtaját döngető férfiakat; a barátok és rokonok – a Tornabuonik, Martellik és mások – aggodalmas arcát látva jelt adott, hogy kinyithatják a kaput. Az újonnan érkező, állig felfegyverzett emberek benyomultak. Most, hogy jelentősen megnőtt a számuk, a társaság a székesegyháztól 165

méterre lévő Medici-palotába sietett, hogy ideiglenesen biztonságot 133 és a titkos raktárban további fegyvereket találjon. A templomhajón átrohanva a kórus déli oldalánál haladtak el nyugat felé, majd északra fordultak, hogy az első ajtón át elhagyják a templomot – és hogy Lorenzo nehogy megpillantsa öccsének holttestét. Lorenzo támogatottja, a művelt tudós, Poliziano, miközben az északi szentélyből menekülő csoport elsietett, annak szélén haladva valami rémisztőre lett figyelmes: a vérbe fagyott Giuliano testére. Nem tudta megállni, hogy meg ne torpanjon, és be ne takarja barátja és informális tanítványa, a kedves ifjú Medici tetemét. Az aznapi mise más résztvevői arra figyeltek fel, hogy a jól ismert firenzei lovag és bankár, Messer Jacopo de Pazzi kísérőinek társaságában szintén jelen volt és azt figyelte, hogy az ifjú Sansoni Riario bíborosra kellően vigyáznak-e. Úgy tűnt, hogy a körben álló szolgák és segítők, némelyek oldalukon fegyverrel és a fejedelmi udvarra jellemző rövidebb ruházatot viselve, a bíbornok kíséretéhez tartoznak. Egy másik méltóság, Pisa érseke egy rövid ideig szintén látható volt, de mivel híres firenzei személyiség volt és csak kevéssel előtte érkezett a városba, úgy tudták, hogy betegeskedő anyját meglátogatni sietett el. És, legalábbis egy ideig, senki sem gondolt volna többet a rövid megjelenéséről –, habár az eseményt körülvevő dráma egyik főszereplője volt –, amint a kormányzati palotáig tartó, a székesegyház déli végétől alig több mint háromperces utat megtette, amin mintegy harminc felfegyverzett férfi, köztük sok idegen, külön erre az alkalomra felbérelt perugiai menekült kísérte el. Az érseknek, ha tekintetbe vesszük rangját és ruházatát, aligha okozhatott problémát, hogy bebocsátást nyerjen a nagy, csipkés oromzatú épületbe. Néhány embere odalent maradt, arra számítva, hogy az őröket le kell győzniük. Az volt a céljuk, hogy ellenőrzésük alá vonják a földszintet és a fölötte lévő emeletet, amint a főpap és kísérőinek nagyobb része felmegy a nagy lépcsőn. Tudatta a firenzei kormányzat akkori fejével, Cesare Petrucci gonfalonierrel, hogy

üzenetet hozott neki a pápától. Miután felért az emeletre, a bíboros egyedül haladt tovább, hogy találkozzon Petruccival. Arról kezdett beszélni, hogy a pápa hogyan ígérte meg, hogy támogatni fogja Rómában élő fiát. Valójában csak az idővel játszott, de aztán kezdett kifogyni a szóból, és egyre jobban hebegett. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, miközben újra és újra ideges pillantásokat vetett a bejárati ajtóra. Az épület felső emeletén voltak. A gonfalonier, akinek hamar feltűnt, hogy valami nincs rendjén, hívatta az őröket, amire az érsek zavartan hátrálni kezdett. Petrucci követte őt, és meglepve pillantotta meg a jól ismert írót és humanista tudóst, Jacopo Bracciolinit, Salviati csoportjának egyik tagját, akinek itteni megjelenése egyáltalán nem tűnt helyénvalónak. Bizonyára fegyvert is rántott, amikor a gonfalonier a hajánál fogva megragadta és a padlóra lökte, hogy a közelgő őrök őrizetbe vegyék. Más fegyveres nem bukkant fel, hogy az érsek segítségére siessen, ugyanis kísérőinek fő csoportját ugyanezen a szinten csapdába csalták az épület északi végében lévő írnoki kamrában. Itt, a szoba vastag és önzáródó szerkezettel (rugós csapszeggel) felszerelt ajtói rejtélyes módon foglyul ejtették őket, amikor elforgatták a zárat. A kormányzati palota szobák és folyosók alkotta méhkaptárhoz hasonlított, és amikor a sok ajtót bezárták, nem volt nehéz az idegen 134 csoportokat egymástól elszigetelni. Egyre növekvő nyugtalanság hangjait lehetett hallani mindenhonnan. Ötven szolga, őr és inas rohangált fel s alá a palotában azon a napon. De amint az érseket és a humanistát foglyul ejtették, és a csapat többi tagját az ajtók közt, valamint a földszinten csapdába csalták, a gonfalonier és a priorok felkapták az első, kezük ügyébe akadó fegyvert – köztük konyhai nyársakat –, és elrendelték, hogy húzzák meg a vészharangot. Ezután bezárkóztak és felsiettek a nagytorony erődített galériájába, hogy megvédjék magukat és Firenze kormányzatát. A békés város egyszeriben fegyver után nyúlt. Amikor a kormányzati palota nagyharangjai dél körül zúgni

kezdtek, riadóztatva a várost, és a Mediciek meggyilkolásának kísérletéről szóló hírek végigszáguldottak Firenzén, a dolog kimenetele még órákon át bizonytalan maradt. Az első beszámolók még arról szóltak, hogy Lorenzót és Giulianót is megölték, ami azt eredményezte, hogy mindenki tétovázott, nem tudva, hogy mit tegyen, azért, hogy majd a győztes félhez tudjon csatlakozni. Egy megbecsült polgár, Piero Vespucci lovag, aki tanúja volt a székesegyházban történteknek, abban a hitben, hogy a Mediciekkel végeztek, rövid úton az összeesküvők mellé állt, és segített a menekülésben Napoleone Franzesinek, aki történetesen Vespucci egyik legkedvesebb barátja és Guglielmo de Pazzi házának egyik hűséges bizalmasa volt. Ekkorra az összeesküvés leginkább nyilvános része is kibontakozott, amiben sokan vettek részt. A Pazzi klán feje, Messer Jacopo, a firenzei kormányzat egyik korábbi vezetője egy ötven és száz fő közötti létszámú csapatot irányított a kormányzati térre és a környező utcákba azzal a céllal, hogy foglalják el a priorok palotáját, és hogy a polgárokat zendülésre biztassák a Mediciek ellen. Azonnal fel is ismerték polgártársai, amint „A népért és a szabadságért!” kiáltást harsogta, ami a diktatórikus kormányzatot támogató párttal szembeni hagyományos jelszónak számított. Ám mivel Salviati érseknek nem sikerült elfoglalnia a palotát, a bejárat körül patthelyzet alakult ki, ahova a felbérelt összeesküvők megpróbáltak betörni, elfoglalni az épületet és az odabent csapdába esett összeesküvő társaikat kiszabadítani. De az őrök, valamint a közvetlenül a harangtorony alatt, a machicolatión tartózkodó priorok által feléjük kilőtt lövedékek távol tartották őket. Addigra Salviati, a perugiai száműzöttek csapata és a humanista Bracciolini már a föld alatti kamra foglyai voltak. Úgy látszik, hogy kevés kortárs volt tisztában az idő múlásával. A nagy felfordulásban és a fokozódó félelem közepette a harcban állók a tettekre összpontosították figyelmüket. Mások utóbb, a

szóbeszédre hagyatkozva bizonytalan vagy részrehajló emlékeket szőttek beszámolóikba, ami azzal a következménnyel járt, hogy a számok, időpontok, cselekedetek és helyszínek vonatkozásában igen nagy eltérések jelentkeztek. De az egész eseménysor megítélését annyira erősen befolyásolta a politikai hovatartozás és a szenvedély, hogy az uralkodó felfogást – ami kezdettől a Medicieké volt – mindig gyanakvással kell fogadnunk. Különösen, mivel jellemzően a hivatalos források keletkezését irányító győztesek mondják ki az utolsó szót. Úgy tűnik, hogy az államcsínykísérlet első két-három órájában a Medici-rendszer híveinek részéről senki nem ment ki felfegyverezve az utcára, hogy szembeszálljon a felkelőkkel vagy elállja az útjukat. De vajon miért nem – abban a városban, mely állítólag annyira kedvelte Lorenzót és a Medicieket? Miután a vészharang megszólalt, melyet városszerte, sőt a környező vidékeken is lehetett hallani, a város rendészeti főtisztviselőjének és bírójának, a Podestának harminc embere élén a kormányzati térre kellett volna vágtatnia – ezt írta elő a hivatali utasítás. De nem tudunk arról, hogy ott harcba keveredtek volna Messer Jacopo fegyveres híveivel. Figyelembe véve, hogy a priorok és a palotaőrök kőzáport zúdítottak a tágas térre, valószínűbb, hogy a Podesta és emberei inkább távol maradtak a területtől és erősítést vártak, de eközben a puccskísérlet kimenetelét is árgus szemekkel figyelték. Egy biztos: nem firenzeiek voltak, hanem idegenek, amint ez szokásban volt akkoriban: külföldiek szolgáltak Firenzében hat hónapos időtartammal. A kor egyik naplóírója, a Medici-párti Giusto Giusti éppen a székesegyházban tartózkodott a puccskísérlet idején. Úgy reagált, hogy a Medici-palota felé rohant és annak környékén lődörgött arra készülve, hogy segítsen annak védelmében, amiként Lorenzo más fegyveres támogatottja is így tett az első órákban. „A Santa Liperatában [a székesegyházban] voltam éppen, és amikor láttam, hogy Giuliano de Medici halott, Lorenzo de Medici

házához futottam, hogy segítsek, amennyire csak tudok, és felmentem abba a szobába, ahol a fegyvereket tartják (…) ide jött sok más híve is fegyverért. Segítettem jó néhánynak a felfegyverzésében, és magam is mellvértet, sisakot, pajzsot és kardot öltöttem, és a második utcai kijáratnál álltam őrt, Lorenzo néhány másik hívével együtt (…) Ott maradtam 21 óráig [kb. du. 5 óráig] éhes gyomorral. Azután letettem a konyhalány szobája mellett a fegyvereimet, [a fegyvereket] nála hagyva, és ő visszaadta nekem a köpenyemet, a csuklyámat és a kabátomat, majd 135 hazamentem étkezni. ’’ A naplóíró szenvtelen szavai elnémítják a város riadalmát, gyomorkorgása pedig elnyomja a kormányzati teret és környékét elborító rettegést és kiáltozást. Talán tisztában volt azzal, hogy a dolgok nem teljesen csúsztak ki a Mediciek kezéből, habár hozzá kell tennünk, hogy ő és a többi polgár a palota előtt egy kölcsönkapott sisakban álldogálva aligha jelentettek elrettentő fenyegetést a professzionális zsoldosok számára. Amikor Jacopo de Pazzi és hívei „A népért és a szabadságért!” jelszót kiáltozták, vajon mennyi idő telt még el addig, amíg a járókelők és az ablakokból kinéző emberek visszakiabálták, hogy „Palle, Palle!”, ami a Mediciek címerére utalt, és nagyjából annyit jelentett, hogy „én a Mediciekkel vagyok!”. Erről nem szólnak a források. És Jacopo bizonyára izgatottan várakozott, aztán pedig kétségbeesetten, hogy a szerencse kedvező fordulatot vegyen – vagyis hogy megérkezzenek Firenzébe a várva várt pápai csapatok, amelyeket két további összeesküvő, keletről Giovani Francesco da Tolentino, délről pedig Lorenzo Giustini vezetett. Ám ők valahogyan tudomást szereztek a puccs kudarcáról, és visszafordultak, nem akarva kockáztatni katonáik épségét. A tervek szerint Francesco de Pazzinak a kormányzati tér és a szomszédos utcák környékén kellett volna csatlakoznia nagybátyjához lóháton, a Mediciekkel szembeni felkelésre szólítva

fel. A tértől lóval kevesebb mint egy perc távolságra fekvő házaikhoz istálló is tartozott. Ám ő ehelyett hazament, és rettenetesen vérző combját gyógyítgatta. Ugyanekkor az éppen lóhátról irányító Jacopót, akit a kormányzati palotából visszavertek, váratlanul megszólította sógora, Giovanni Serristori, és menekülésre buzdította. Jacopo, aki minden reményét elveszítette, és akit hatalmába kerített a félelem, a város vészharangjának rémisztő zúgása közepette embereivel együtt elhagyta Firenzét a kelet felé néző La Croce-kapun keresztül menekülve, amit korábban a felkelők elfoglaltak. Hogy mi történt pontosan? Hogy a két kapitány, Tolentino és Giustini a jelek szerint hírét vette a puccs kudarcának, és emiatt lelassították Firenze felé tartó menetüket, vagy a parasztok felfegyverzett csapatai verték vissza őket, ezt a kérdést sohasem tették még fel. Az azonban egyértelmű, hogy a válasz nagyon szorosan összefügg a város biztonsági rendszerével. Miután a harangok megszólaltak Firenzében, ezek sürgető hangja eljutott a Firenze környéki vidékre is, ahol a helyi lakosság felismerte és a templomi és falusi harangok révén tovább is adta, egyre messzebbre, a távolabbi falucskák, mezővárosok és a fallal megerősített városok irányába, így aztán Toscana Firenzéhez tartozó részének nagyobb részét két-három órán belül riadóztatták, és a helyi lakosok felkeresték a kilátópontokat, és kémlelni kezdték a látóhatárt, száguldó lovasokat és gyanús mozgást keresve. Hacsak nem érkezett valami hatalmas megszálló sereg, a parasztok összegyűltek, hogy ellenálljanak. Ám a harangzúgás jelt adott a két kapitánynak is: a puccs megbukott, és a kormányzat, mely feltehetően továbbra is ura a helyzetnek, képes lesz elbánni a városban maradt kisszámú összeesküvővel. Bölcsen lelassították katonáik menetét, majd végül visszafordultak. Kora délután Lorenzo de Medici sürgős levelet küldött Milánóba a Sforzáknak, amiben katonai segítségért könyörgött, valamint félelmét és bizonytalanságát fejezte ki. A priorok hamar felvették a

kapcsolatot Lorenzóval, és a nap későbbi részében, miután már célkeresztbe állították a Pazzi családot, és eltökélték, hogy minden lehetséges úton lesújtanak rájuk, útjára bocsátottak egy rövid levelet Alberto Villaninak, a tengereken szolgáló firenzei kapitánynak, aki éppen valahol Toscana partjainál hajózott. Megtudták, hogy a hajó a Pazzik áruival volt megrakva, és megparancsolták neki rettenetes büntetés terhe mellett, hogy Pisa kikötője felé folytassa útját, ahol a szállítmányt zár alá helyezik, és firenzei pecséttel lepecsételik, Villani pedig jutalmat kap. Vajon azért történt mindez, mert a Pazzikról lehetett tudni, hogy jelentősek a kereskedelmi adósságaik? Vagy talán már bíróság elé idézték, kivizsgálták és el is ítélték a családot? Mostanra a Mediciek védelmezői a bosszú és a megtorlás megfelelő módjait keresték, és a kavargó események gyorsan újabb szintre jutottak, ahol újabb nevek, részletek, számok és szenvedélyek kerültek képbe. A nagymise közben zajlott szentségtörő támadás, mely két ember halálával végződött, döbbenetet és rettegést váltott ki, és ez az érzés a vészharangok kongatása és a lovas zsoldosok látványának hatására továbbsugárzott az utcákra. A következő három-négy óra folyamán mind több nyomát lehetett érzékelni a Lorenzo iránti támogatásnak, amit részint a firenzeiek idegenek (forenses) elleni félelme magyarázott. A sok idegen viselet és a csomó ismeretlen arc úgy nézett ki, mintha azért érkezett volna, hogy elfoglalják a várost, még ha Messer Jacopo de Pazzi zászlaja alatt és a pisai érsek – e Firenzében jól ismert és a jeles Salviati famíliából származó férfiú – különös beavatkozása segítségével is.

A megtorlás A visszavágás még azon a véres vasárnapon, késő délután kezdetét vette. A Giuliano haláláról és Francesco Nori meggyilkolásáról értesülő priorok összehívták a Nyolcakat, ezt a rettegett hivatalt, melynek a politikai bűncselekmények felszámolása és törvény elé

vitele volt a feladata. Kifaggatták a bebörtönzötteket: Salviati érseket és a humanista Jacopo Bracciolinit, majd a megsebesített Francesco de Pazzit, aki „testben kicsi, de lélekben hatalmas”, akit a Pazzipalotában meztelenül ejtettek foglyul, és onnan vitték sietve a priorok színe elé. A törvények finomságaira ügyet sem vetettek. A szükséghelyzet a törvény megszokott rendje fölé emelte a priorok és a Nyolcak hatalmát. A jogszabályokat felfüggesztették. Most gyors igazságszolgáltatásra volt szükség. Amikor a kancellária kapui végre kitárultak, az odabent csapdába esett perugiaiakat azonnal megölték vagy rövid úton fogságba ejtették, aztán mindegyiket kihajították a magasból az ablakokon, ahonnan kiesve a főtéren kötöttek ki. Ott a holttestekről lecibálták a ruhát, és az összegyűlt tömeg valósággal szétmarcangolta őket. Bracciolini, a jeles firenzei humanista nyakába hurkot vetettek, kitaszították a Piazza della Signoriára néző emeleti ablakból, és felakasztva lelte halálát. Egy-két órával később a vérző Francescót akasztották fel, aki így, meztelenül is büszkén megtagadta, hogy vallomást tegyen, még a fenyegetések és az erőszak nyomásának is ellenállva. Az ő „bitója” a Loggia de Lanzitól számított harmadik erkély volt, szintén a felső emeleten. Ekkor került sor a pisai érsekre, aki a jelentések szerint teljes körű vallomást tett, habár erről nem maradt fenn forrás. Őt is megalázóan brutális szertartás közepette lógatták ki, amit csak még szörnyűbbé tett fennkölt egyházi rangja. Azután fivérét, Jacopo Salviatit függesztették ki a második ablakból, és mögöttük a hóhérok egy újabb fontos (noha nem azonosított) egyházi személyt löktek ki kötélen. Az első ablak bordáin öt férfi lógott, az egyik főpap. Az északi homlokzat ablakán pedig egy másik Salviati, az érsek egyik unokatestvére. A Signoria és a Nyolcak elhatározták, hogy mindegyiküket olyan testhelyzetben mutassák meg, amelyik az elkövetett bűnhöz kötődik és visszataszító. Hogy kihangsúlyozzák a merénylet szörnyűséges természetét, egyúttal hogy az igazságtételt azonnal közszemlére tegyék, a város szívét

alakították át a kivégzés hivatalos helyszínévé, figyelmen kívül hagyva az Igazság kapuja melletti bitófát, mely közvetlenül Firenze nagy keleti fala mellett állt. Az összeesküvésről beszámoló Poliziano, aki mindig csak pisai vezetőnek (praesul) nevezi őt, utal arra, hogy amikor Salviati érseket kidobták abból az ablakból, ahol már Francesco meztelen teste is függött, azonnal megnyugodott. Majd folytatja azzal, hogy a legmegdöbbentőbb dolog csak ezután történt, ami, ha igaz, bizonyára hamar minden firenzei fülébe eljutott. Akár a düh, akár a kétségbeesés, akár az összeesküvő társ iránti bensőséges utolsó cselekedet miatt történt, de az érsek váratlanul ádázul beleharapott Francescóba, hogy a fogai még azután is, hogy a kötél megfojtotta, fő szövetségesének mellébe mélyedve maradtak. A kannibalizmus e hátborzongató, mégis a helyzetnek megfelelő cselekedete némiképp megragadta és felerősítette azt az erőszakot, amit a Medici fivérek – akik házasság révén a Pazzik rokonai voltak, sőt távolról még a Salviatiknak is – ellen alkalmaztak. Ha pedig ez a tett nem volt egyéb, mint önkéntelen görcsös rángás, akkor is a népi tudatban borzongató visszahatást váltott ki. A meggyilkolt perugiaiak közül öten testvérek voltak, mindannyian száműzöttek, akiknek csaliként azt ajánlották föl, hogy hamar hazatérhetnek Perugiába, ha a merénylet sikerrel jár. Most pedig egy csapásra mind az öten a halál martalékává lettek. Az este folyamán később, amikor visszatért a piazzára, Poliziano a darabokra szabdalt testek hatalmas tömegét pillantotta meg a díszes tér minden részére szanaszét hányva, ami, állítása szerint, a Mediciek iránti össznépi odaadás és a székesegyházban kiontott vér miatti düh következménye volt. A kíváncsi történésznek fel kell azonban tennie a kérdést, hogy miképpen történhetett, hogy aznap este nem voltak őrök, hogy megakadályozzák, hogy firenzeiek bandái vonuljanak ideoda a városban, miközben megcsonkított emberek végtagjait vonszolják, vagy kardjuk vagy éppen lándzsájuk hegyére tűzve

magasba tartják azokat? Csak az lehet a magyarázat, hogy a Medici-rezsim helyeselte ezt a látványosságot. Csak azon a napon 60-80 fogoly kivégzésére vagy bosszútól fűtött lemészárlására is sor került, akik közül sokat a Bargello – a szomszédos erőd, amely a város fő törvényszékének és a rendészeti hivatalnak volt a székhelye – ablakaiból lógattak ki. Hétfőn, április 27-én Montesocco nyolc gyalogos katonáját és több lovagját akasztották ki a kormányzati palota ablakába. Később, ugyanazon a napon, az őket tartó köteleket elvágták, és hagyták, hogy az élettelen testek a piazzára essenek, ahol egész éjszaka ott is maradtak. Következő reggel egy naplóíró arról számolt be – leírásához egy csipetnyi firenzei ízt mellékelve –, hogy „a testeket a nótáriusok irodáinak ablakkeretei közé illesztették a Podestà palotájánál, ahol csupaszon és függőleges testhelyzetben hagyták, hogy a falnak dőljenek, és ettől úgy néztek ki, mintha élnének, mivel 136 testük olyan feszes és mezítelen volt, mint születésük napján”. Guglielmo de Pazzi, az összeesküvő Francesco testvére, ugyanakkor egy személyben Lorenzo de Medici sógora is, aki vonyítva bizonygatta ártatlanságát a székesegyházban, azzal menekült meg, hogy a Medici-palotában talált magának menedéket, ahol a jelek szerint felesége, Bianca az életéért könyörgött. Rövidesen száműzték Firenzéből. Jacopo Bracciolini két fivérének, aki közül az egyik kanonok volt a székesegyházban, szintén el kellett hagynia a várost. Amikor San Giorgio bíboros érsekének, Raffaele Sansoni Riariónak sikerült kibújnia a székesegyház déli szentélyéből, ketten a Nyolcak közül néhány fegyveres őrrel együtt a kormányzati palotába kísérték, noha ezzel bizonyos veszélynek tették ki az életét, mivel az őrjöngő tömeg arra készült, hogy őt is megtámadja. Az események során az ő emberei közül is elfogtak néhányat, köztük apródokat, két papot és egy vagy két kántort. Mindegyiküket meggyilkolták, kegyetlenül elcsúfították és végül lemeztelenítették, hogy ezzel szégyenítsék meg

őket. Magát a bíborost közel hat hétig fogságban tartották, életét az alku tárgyaként használták a firenzeiek, amikor azt próbálták elérni, hogy az összeesküvőket támogató külföldi hatalmak részéről fenyegető megtorlást enyhítsék. A következő négy nap során a Pazzi testvéreket és unokatestvéreiket egyetlen kivétellel mind letartóztatták. Antoniót, Sarno és Mileto püspökét, Messer Jacopo unokaöccsét távollétében arra ítélték, hogy egész életét egyházmegyéjében töltse le, ám mivel a nápolyi király udvarában tanácsadói szerepet töltött be, egyszerűen tovább élte életét Rómában és a Nápolyi Királyságban, jóval túl Firenze és Lorenzo hatáskörén. Egyik fivérét, Renatót viszont azon nyomban kivégezték. Noha soha semmilyen bizonyíték nem volt a család vagy a püspök ellen felhozott vádakra, minden Pazzinak szemére hányták, hogy hallgatólagosan összejátszott az összeesküvőkkel. A bűnt nem volt nehéz törzsi közösséghez kapcsolni, különösen, ha az uralkodók ezt kívánták. És ha még lehet is azt mondani, hogy Guglielmo de Pazzi hisztérikus kiabálása a székesegyházban, ártatlanságát bizonygatva, annak jele, hogy a dolgokról volt előzetes tudomása, amellett is joggal lehet érvelni, hogy mivel tisztában volt a törzsi bűn felfogásának természetével, valamint a Lorenzo és a Pazzi testvérek közti kölcsönös gyűlölettel, ösztönei azt súgták neki, hogy őt is felelősnek fogják tartani. Erre aztán bölcsen inkább a Medici-palotába rohant, mint a táborként körülvett Pazzi-házba. Mivel minden Pazzit azzal vádoltak meg, hogy tudtak az összeesküvésről, a szemükre vetett bűn az volt, hogy hallgattak. Ez a csend egyenértékű volt az árulással. Antonio püspök fivéreit – Galeottót, Giovannit, Andreát és Niccolòt – előbb helyben börtönözték be, majd az ősi város, Volterra erődített tornyába toloncolták őket, amivel éppen hogy, de megkímélték életüket a vérgőzös hangulatú hét során. Az ifjú Galeotto csak tizenöt vagy tizenhat éves volt. Lionardót, aki tizennégy esztendős volt és papnak

készült, száműzték, akárcsak Giovanni fiát, Raffaelét, aki alig hétéves volt ekkor. Renato, a legidősebb fivér, akit Messer Piero fiai közül általánosan a legbölcsebbnek tartottak és a legtöbbre becsültek, már korábban, április 25-én elutazott a Medici-vidéken fekvő mugellói villájába, így aztán a véres vasárnapon távol maradt Firenzétől. Amikor eljutottak hozzá a hírek az összeesküvésről, paraszti ruhába öltözött, azt remélve, hogy biztonságba menekülhet, ám 27-én elfogták. Guicciardini szerint túlzottan megbecsült, szeretett és okos ember volt ahhoz, hogy életben hagyják, vagyis a legtermészetesebbnek tűnt, hogy meg kell szabadulni tőle, ha ezt a leszármazási vonalat ki akarják törölni a történelemkönyvből. Hogy gúnyt űzzenek belőle, az elfogásakor rajta talált parasztruhában akasztották fel, durva gyapjúból készült, igénytelen szürke köpenyben, de csizmát és sarkantyút viselve. Ugyanabban az időben a firenzeiek körében egy olyan történet járta, mely szerint Renato személyesen ellenezte az összeesküvést, arra hivatkozva, hogy Lorenzo de Medicit már úgyis maga alá temeti a megszégyenítő adósság, hogy rövidesen a dicstelenség és a csőd lesz az osztályrésze. Sőt azt is mondogatták, hogy azt javasolta, a Pazziknak annyi pénzt kellene kölcsönadniuk neki, amennyit csak kér, még ha ezzel rosszul is járnak, mivel ez csak siettetné a tönkremenetelét. Április 26-án késő délután vagy este emberek bukkantak fel a Via Largán, Lorenzo ajtaja előtt, egy pár lábat vonszolva maguk után és egy fejet lándzsahegyen, „és még egy testrészt, melyet egy nyárs végére tűztek”. A pisai érsek egyik kísérőjének maradványai voltak ezek, egy papé, akit a kormányzati téren fogtak el, ahol lefejezték, felnégyelték és részeit magasba emelték a felharsanó „Halál az árulókra!” kiáltás kíséretében. A következő három-négy óra folyamán „olyan sokan meghaltak” jegyzi meg Machiavelli, „hogy az utcák megteltek az emberek testrészeivel”. A fejedelem című munka szerzője, aki szerette a drámát és a jó történeteket, maga is nagy mesemondó volt, de ahhoz nem fér kétség, hogy a rá következő

napokra Firenze népét az iszonyatos hangok és látványok 137 színházának nézőjévé tették. Montesecco grófját valamikor április 28. és május 1. között, menekülés közben fogták el. Május 4-én katonaként vallomást tett, és még aznap este a Bargello, a büntető törvényszék épületének kapuja előtt lenyakazták, ezzel megspórolva a csak a kormányzati térre korlátozott testi megszégyenítést. Maffei és Bagnone, a két pap, akik egyetértettek Lorenzo meggyilkolásával, a Badia Fiorentinában a bencés szerzeteseknél találtak menedéket, a székesegyház mögötti sarkon túl, a Pazzi-házak felől vezető utca túloldalán. Végül május 3án fogták el őket, és az őket védelmező bencés barátokat a tömeg majdnem megtámadta, de az őrök beavatkozására valamelyest lehiggadtak. Bárhogyan is történt, útban a kormányzati palota felé a két férfit ütlegelték és megcsonkították: fülüket és orrukat levágva adták át őket a prioroknak és a Nyolcaknak, hogy – akárcsak az érseket – a tágas kormányzati térre néző ablakból kilógatva kössék fel mindkettőt. Hamarosan – egyetlen kivétellel – jelentős változás állt be azonban a közhangulatban, amint a kormányzó elit ismét ura lett a helyzetnek. Az 1470-es évek közepe és vége az élelmiszerárak emelkedését és az éhínséget hozta magával. Ilyen körülmények között a már kiontott vér, az összeesküvőkkel szembeni őrjöngő gyűlölet és a szétszaggatott testek kéjes hurcolása bizonyára arra a megfontolásra késztette az uralkodó köröket, hogy a felajzott és labilis csőcselék egy komisz fordulattal még képes lesz a felsőbb réteghez tartozó „jobb” családok ellen indulni. Elvégre a dühöngő tüntetők között fegyveresek is voltak, és a Pazzi- és egyes Salviatiházak vad kifosztását csak nagy nehezen sikerült megakadályozni. A Pazzik hatalmas vagyonát félre kellett tenni a hitelezőik és a kormányzati kincstár számára, és nem odadobni a tomboló tömegnek. A feszültség mindennapos volt a fallal körülvett Firenzében, amit nem is annyira a jól tápláltak és az éhezők közötti

különbségek okoztak (noha ezeket ügyesen ki lehetett használni), hanem az, amelyik egyik oldalról a Mediciek uralmi rendszere, melyhez hozzátartozott a politikai jogok birtokosainak hálózatán belüli törés, másik oldalról pedig a politikai jogok híján lévők között feszült. Az említett kivétel Messer Jacopo de Pazzi testének sorsa volt, mely mintegy megkoronázta a vizuális borzalmakat. Az április 26-i események híre mindenhová eljutott a firenzei vidéken, és a felfegyverzett emberek gyorsan ellepték a keleti tartományokat Messer Jacopo, Montesecco grófja és ennek sietve menekülő zsoldosai után kutatva. Hogy megtévesszék üldözőiket, a menekülők kisebb csapatokra bomlottak, de 27-án egy véres csetepaté és néhányuk halála után Jacopót és néhány emberét egy hegyi faluban, Castagno di Godenzóban elfogták a helyi parasztok. Attól félve, hogy Firenzében a düh és a megszégyenítés vár rá, Jacopo hét aranyat ajánlott fel elfogóinak, Poliziano szerint azért, hogy engedjék, hogy öngyilkosságot kövessen el. Az ajánlatot gorombán visszautasították, majd alaposan elverték. A gyaloglásra is képtelen férfit átadták a Nyolcak őreinek, és 28-án visszahurcolták Firenzébe, ahol állítólag vallomást tett (amiről megint csak nem maradt feljegyzés), hangsúlyozva Francesco de Pazzi kifogyhatatlan jó szerencséjébe vetett hitét, aki annak idején bevonta őt a merényletbe és elkeseredését amiatt, hogy a család elvesztette a gazdag Borromeiörökséget. Ez a hatalmas örökség egyik unokaöccsére szállt volna, de, amint azt korábban már láttuk, Lorenzo de Medici közbelépett és afféle keresztapaként tető alá hozott egy új törvényt, melynek a Pazzik voltak a célpontjai, és aminek jogi következményeként a Borromei-birtok mások kezére jutott. Hamar elterjedt egy pletyka, mely Jacopo istenkáromló hírével támogatásra talált Lorenzo legbelsőbb körében. Eszerint „az áruló” haldoklása közben „felajánlotta a lelkét az ördögnek”. A harisnyát, rövid lila köpenyt és egy zsebkendőnek kinéző fehér bőrövet viselő

férfit ugyanabból a középső ablakból lógatták ki, amelyikből két nappal korábban Francesco de Pazzit és a beleharapó érseket. Másokkal ellentétben azonban az ő testét tartó kötelet nem vágták el, hogy a tetem a térre zuhanjon, és hogy katonák marakodjanak azon, hogy ki teheti rá mohó kezét az olyan drága ruhadarabokra, mint a zeke és a harisnya. Az elvetélt puccsot követő hét során sokan verekedtek össze a díszes harisnya birtoklásáért, mely történetesen a Pazzi családé volt. Később azt állították, hogy Jacopónak megengedték, hogy meggyónjon és megkapja az utolsó kenetet, és hogy a Santa Crocéban, a családi kriptában temessék el. Istentelenségének hírét azonban szántszándékkal terjesztették, és a vád egyre jobban felkorbácsolta a Pazzik elleni népharagot. Négynapi heves esőzés következett, ami után vidékről érkezett emberek öntötték el Firenze utcáit, arra panaszkodva, hogy gabonájuk tönkrement, és hogy az eső Isten haragjának a jele, amit az a tény okozott, hogy egy gonosz és istentelen embert megszentelt földbe temettek. Mivel a tömeg azzal fenyegetőzött, hogy betör Jacopo sírjához, a Santa Croce-rendház szerzetesei a Nyolcak vagy a priorok engedélyével exhumálták a holttestet, és elszállították, hogy megszenteletlen földben temessék újra a Szent Keresztről elnevezett kapu és az Igazság kapuja között, közvetlenül a városfal belső oldalán, ami a bitófához legközelebbi kijárat volt. Poliziano azt állította, hogy ezután a nap ismét sütni kezdett, de még ezután sem volt minden rendben. Az új temetkezési hely körül baljós hangok kísértettek, mintha csak az a föld a 138 démonok lakhelyévé változott volna. Két nappal később, délután „fiúk népes csoportja” vonult a keleti városfalhoz, hogy újra kiássa a tetemet. Ne legyen semmi kétségünk afelől, hogy ezeket a „fiúkat” holmi ravasz, minden lében kanál agitátorok bujtották fel. Firenzében a Nyolcak, akárcsak Velencében a Tízek, kémeket és informátorokat alkalmaztak, az április 26-i vérfürdő és az azt követő napok után pedig, ha lehet, még a

korábbinál is idegesebben. Ha Messer Jacopo testének sorsa eddig a parasztoktól függött, ezentúl a városi ifjak kezébe került át, és az ő megvetésük döntött róla. Tudták, hová menjenek, és mit kezdjenek vele, és annyira belelovalták magukat e szerepükbe, hogy azzal fenyegetőztek, hogy halálra köveznek bárkit, aki az útjukba áll. Poliziano költői stílusban – a klasszikusok előtt fejet hajtva – úgy fogalmazott, hogy a fúriák tüze hajtotta őket. Jacopót korábban a nyakára szorított, végzetes hurokkal temették el, így aztán úgy tűnik, hogy senkinek nem engedték meg, hogy előkészítse vagy felöltöztesse a holttestet. (Akkor végül valóban meggyónhatott és megkapta az utolsó kenetét?) A fiúk a kötélnél fogva megragadták a tetemet, és – talán a Mediciek nevében feldühödve – körbevonszolták a város körül, és közben folyamatosan bántalmazták és gúnyosan kiabáltak. Maga a haláltánc volt ez. Időről időre néhányan előreszaladtak, és az őrök szerepét eljátszva megparancsolták, hogy tisztítsák meg az utat a nagy és méltóságos király érkezése előtt. Egyesek bottal szurkálták vagy ütögették a bomló holttestet, mit sem törődve a bűzzel. „És ezt [a kísérteties tréfát] különlegesen jónak találták – tette hozzá egy kortárs szemtanú, Luca Landucci –, először is, mert a gyerekek általában félnek a haláltól, aztán pedig mivel a bűz olyan rettenetes volt, hogy senki sem tudott megmaradni a holttest mellett.” Jacopo ekkor már három hete halott volt, mivel ennyi idő telt el április 28. és május 20. között. „Ne késlekedjen – kiabálták a tetemnek a fiúk – polgárok tömege várja a Piazza della Signorián.” A piazzára nem térhettek be, de ők makacsul kitartottak amellett, hogy kimutassák jókedvüket és élvezzék vidám üvöltözésüket, Jacopót” gyorsan saját palazzója elé húzták, ahol fejével kopogtattak a kapun, miközben így kiabáltak: „Ki van ott? Van valaki odabent? Micsoda, hogy senki sincs bent, hogy fogadja gazdáját és kíséretét?” Azon a délutánon végül dél felé vették útjukat a folyó irányába hátborzongató túszukkal, egy keveset a folyásiránnyal szemben

mentek, majd a Rubiconte melletti hídról (mai nevén a Ponte alle Graziéről) az Arno rohanó vizébe hajították. Amint a holttest a habok közt lebegett, emberek tömege rohant a hídhoz, hogy lássák, ahogy távolodik. Egy vagy két nappal később Brossi mellett az ifjak megint kihúzták a vízből, felakasztották egy fűzfára és úgy kezdték püfölni, mintha valami szőnyeg lenne, majd visszavetették az Arnóba, hogy folytassa groteszk útját a folyón, Pisa hidjai alatt áthaladva egészen a nyílt tengerig. Messer Jacopo testének utazása itt véget is ér. Végzete azonban biztosan még évekig vissza-visszatért a firenzeiek képzeletében. Azokban a napokban, amikor formálódott a terv, ami a Pazzik nevének és emlékezetének meggyalázását tűzte ki célul, ennél közvetlenebb módot nem is találhattak volna: a család fejének és rangidős tagjának, vagy inkább az ő maradványainak gúnyos megszentségtelenítése egy olyan városban, amelyikben egymást érték a vallásos társulatok, melyek egyik fő célja az volt, hogy illő halált, temetést és üdvözlést nyújtson tagjainak.

A jogi támadás Egy vagy két nappal a székesegyházban történt rajtaütés után a kormányzat szabadjára engedte a Pazzikkal szembeni hadjáratot, amire Lorenzo és környezete buzdította őket. Hozzáláttak a család megsemmisítéséhez. Nemcsak azzal, hogy minden ingóságukat, vagyontárgyukat, árujukat, házukat és vidéki ingatlanjukat lefoglalták, de azzal is, hogy igyekeztek a familia címerét, nevét, sőt még az emlékét is kitörölni, pusztán elátkozott és hitvány (nisi per ignominiam) családként számon tartva őket. A római jog szerint a császár vagy az állam elleni bűncselekményért járó ősi büntetések egyike a damnatio memoriae volt: az elkövető nevét kitörölték mindenhonnan, ahol nyilvános dokumentumban vagy emlékművön megjelent. Ennek az volt a célja, hogy a bűnös minden emlékét

elfeledtessék. Ezúttal egy ehhez hasonló, de annál is pusztítóbb büntetést róttak ki a Mediciek nagy bankár vetélytársaira és majdnem-gyilkosaira, amire a jogászok és az új, humanista tudósok 139 emlékeztették őket. A priorok és a Nyolcak nyomást gyakoroltak a vizsgálókra, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést először is azért, hogy a Pazzik teljes vagyonával tisztába kerüljenek. A firenzei bankárok és kereskedők buzgó könyvelők voltak, és most a Pazzik banki és üzleti tevékenységéről készült összes főkönyvet egyszeriben lefoglalta a kormányzat. Ezekből az iratokból majd megismerhetők lesznek az adósok listái, akárcsak a Pazzik partnereinek és társainak nevei. A firenzei adó- és kincstári tisztviselőknek részletes leltárai voltak a Pazzik minden ingatlanáról (megművelt földekről éppúgy, mint épületekről), ami a városhoz tartozó toscanai területre esett, és egy teljes jegyzékük a hiteleikről és a firenzei államadósságba fektetett részesedésükről (a Montéról). Jóval azelőtt, hogy 1478. augusztus 4-én meghozták és kihirdették ellenük a végső ítéletet, a tisztviselők hozzáfogtak, hogy zár alá helyezzék vagy eladják az összes Pazzikintlévőséget és ingatlant, beleértve a háztartási javaikat is. Már május 5-én, kilenc nappal a merénylet után a lovakat és az öszvéreket nyilvános árverésre bocsátották. Ezután június 1-jén, a firenzei pénzverde (Zecca) tágas helyiségét használva kiállítótérnek és áruraktárnak, az ezért felelős tisztségviselők áruba bocsátották a Pazzik ruháit, bútorait, szöveteit, festményeit és egyéb háztartási tárgyaikat, szövetségeseik (a belekeveredett Salviatik és Bracciolinik) elkobzott javaival együtt. Az eladásra szánt tárgyak mérhetetlenül hosszú sorokban húzódtak, úgyhogy a Zeccát „az egyik oldalától a másikig” megtöltötték. A Pazzik tönkretételének e szimbolikus kiterjesztésével, azzal, hogy a személyes tárgyaikat közszemlére tették mint a legmagasabb árat kínálók által megvehető árukat, őket mint árulókat vagy vagyonbukottakat tüntették fel, a polgári 140 jogállapotban a legnagyobb szégyennek tették ki.

Május 23-án, négy héttel a székesegyházbeli támadást követően a Medici-oligarchia egy új törvényt fogadtatott el, ami jól kifejezte szándékaikat. Minden, még életben lévő Pazzi leszármazottnak, beleértve a távoli unokatestvéreket is, hat hónapon belül meg kell változtatnia a nevét és a címerét, és ezt a Nyolcak előtt bejegyeztetni, máskülönben a törvény által meghatározott biztosíték ellenére ipso facto lázadónak minősülnek, és így a polgárok azonnal és büntetlenül megölhetik őket. Emellett a Pazzik minden nyilvános jelét vagy jelképét (például címerüket vagy névfeliratukat) azonnal el kellett távolítani: szétvágni, kitörölni vagy befedni. Ettől kezdve bármely kézműves vagy művész, aki a Pazzi-címert – a maga nevezetes, egymásnak háttal lévő és egymással függőlegesen elhelyezkedő delfinpárjával – formázta, faragta, aranyozta, festette vagy bármely más módon, akár nyilvános, akár magánhasználatra, bármilyen felületen ábrázolta, ideértve a fazekas- és textiltárgyakat is, minden egyes ilyen szabályszegés után ötven nagy (arany) forint büntetést kellett hogy fizessen. Egyszóval a Pazzi névnek és minden hozzájuk kapcsolódó jelvénynek el kell tűnnie Firenzéből, mivel nem voltak érdemesek rá. Ezután a törvény elképesztő tilalmat rótt ki a Pazzik házasságaira három nemzedékkel visszamenőleg, a család 15. századi vagyonának megalapozójára (Messer Andrea di Guglielminóra) fókuszálva, illetve tőle kezdve az örökkévalóságra kiterjesztve. Ettől kezdve bármely firenzei, aki a Messer Andreától eredő Pazzik lányát feleségül veszi, vagy olyan nőt vesz el, aki apai ágon ugyanazon Andreától származik, e tette által gyanús egyénnek (admonitus) minősül, és ezzel minden közvetlen férfi leszármazottjával együtt örökre elveszíti azt a jogot, hogy közhivatalt vagy más méltóságot betöltsön Firenzében vagy a hozzá tartozó területeken. A Pazzi nőkkel kötött házasságokkal szembeni fenyegetést még figyelemre méltóbbá tette, hogy szembement a kánonjog egyik törvénycikkével. Hatását tekintve határos volt azzal, hogy megtagadja

a házassághoz való jogot. Mivel Firenzében a saját társadalmi osztályához tartozó férfiak közül senki nem vehette őket feleségül, és azzal, hogy megfosztották a Pazzikat vagyonuktól, nehézséget okozott számukra, hogy olyan hozományt biztosítsanak lányuknak, amivel tisztességesen ki lehet házasítani őket idegen országba. Röviden, a 15. századi városi körülmények között alig volt esélyük a házasságra. Még az volt a legjobb lehetőség előttük, hogy belenyugodnak, hogy kolostorba kell vonulniuk. A Pazzi név nyilvános helyen történő használata elleni tilalom azt is jelentette, hogy még egy bizonyos utcasarkot, a Canto de Pazzit sem volt szabad többé ezen a néven nevezni. Ez annak a két utcának a derékszögű találkozási pontját jelölte, amelyen a család házai sorakoztak, a Pazzi-épületek csoportja, és ezzel kihangsúlyozta az azon a területen élő egyik legkiválóbb család jelenlétét, mint ahogy más hasonló elnevezések is léteztek, így a Via de Bardi, a Via degli Alberti vagy a Piazza de Peruzzi. Másnapra a Pazzi nevet ki kellett törölni a történelemből. Ez azzal is együtt járt, hogy be kellett olvasztani azokat az aranyforintokat, amelyek hátoldalán a Pazzicímer volt látható. A firenzei családoknak járó, büszke kiváltság egyfajta jól látható bizonyítéka volt ez, akkor, ha valamelyik tagjuk a Zecca hivatalában viselt tisztséget. Kiemelkedő pénzügyi szerepüknek köszönhetően a címer nyilvános használatával szembeni rendelet még a forgalomban lévő aranypénzek tömegének 141 bevonására is kiterjedt, legalábbis elvben. Volt még egy további módja annak, hogy megalázzák őket, egy olyan eljárás, amit rendszerint a vagyonbukottak- nak tartottak fenn. Némely városokban, de nem Firenzében, a vagyonbukottnak nyilvánított személy csupasz hátsóját a főtéren egy erre kijelölt kőhöz vagy cölöphöz kellett ütnie szemtanúk szeme láttára. A városi kikiáltók trombitájuk megfújásával igyekeztek felkelteni a figyelmet, kikiáltották a csődbe ment személy nevét, akárcsak a megszégyenítő esemény időpontját és színhelyét, hogy ezzel odacsődítsék a

hitelezőket és a kíváncsi tömeget. Firenzében viszont a vagyonbukottakat és az árulókat nagy alakban lefestették bizonyos épületek – olykor a priorok palotájának, de többnyire a Bargello, a városi törvényszék erődjének – homlokzatára. Hogy kiemeljék azonosságukat, nevüket gondosan odavésték a képek alá vagy mellé. Az árulók esetében a képi ábrázolások mellé sértő verssorokat is mellékeltek, és az ilyen képek valószínűleg több éven át is láthatók 142 voltak. Az áprilisi összeesküvők ábrázolásával nem mást bíztak meg, mint a tehetséges Sandro Botticellit, a Mediciek kegyeltjét. Július 27-én a Nyolcak kiadtak egy rendeletet, amely szerint negyven nagy aranyforintot fizetnek neki „az árulók lefestéséért”. Ezek az élethű képek, amelyeket a Mediciek 1494-es elűzése után megsemmisítettek, az általános vélekedés szerint a Bargello homlokzatán voltak láthatók, ám valószínűbb, hogy a Dogana – a kormányzati palotaegyüttes egyik épülete – falára festette őket a művész. Az ábrázolt személyek természetesen Francesco de Pazzi, Messer Jacopo, Salviati érsek, Renato de Pazzi és Bernardo Bandini Baroncelli, valamint Jacopo Bracciolini és Napóleoné Franzesi voltak. A képek annyira valószerűek voltak, hogy a családot és a rokonokat megdöbbentették, két évvel később pedig a pápa folyamatos nyomásának engedve a priorok elrendelték az érsek képének eltávolítását. Ez ugyanis természetesen még botrányosabb volt az 143 egyházra nézve, mint a jeles Salviati rokonságnak. A május 23-i drákói szigorúságú törvény annyira rendkívüli volt, hogy a következő három év folyamán Lorenzo és köre, akik gyakorlatias emberek voltak és gyorsan reagáltak a diplomácia kívánalmaira, arra kényszerültek, hogy visszalépjenek, és a Pazzi nők üldözését mérsékeljék. A családi vagyon sorsának kérdésében azonban jottányit sem engedtek, sem polgári jelképeik vagy a közéleti szerepük megszüntetése ügyében. A Pazzi fivérek és unokatestvéreik elleni ítéletet, mely életfogytig

börtönbüntetés volt Volterra tornyában, 1482 áprilisában Itálián kívüli örökös száműzetésre változtatták. Emellett feloldották a Pazzi nők házasodására kivetett tilalmat, habár egy firenzei patríciusokhoz tartozó, törekvő vagy reálisan gondolkodó család aligha álmodozott az ilyen „gyanús” házasságról. Firenze egyfajta színpadot képezett a város felsőbb rétegeit alkotó családok számára, akik állandóan szemmel tartották egymást, és a legfőbb három dolog – a család, a politika és a pénz – megbonthatatlan egységet alkotott. Ha valaki az 144 egyikkel kapcsolatban botlott, az a többire is kihatott. Botticelli rágalmazó képe az összeesküvőkről úgy készült, hogy politikai és erkölcsi értelemben ellentétben álljon a győzedelmes Lorenzo de Medici ábrázolásával. Az áprilisi merénylet utóhatásaként ilyen műveket rendeltek meg Lorenzo barátai és rokonai: a viaszöntő Orsino Benintendi Verrocchióval együttműködve három életnagyságú szobrot formázott, amely természetesen idealizálta őt, ám – Vasari szerint – nagyon hasonlított rá. Különböző templomokban állították ki ezeket a szobrokat, mintha csak arról akarták volna biztosítani a népet, hogy minden kétséget kizáróan életben van, és köztük jár. Hogy a firenzei köznép mit gondolt az áprilisi merényletről és a Pazzikról, azt nehéz eldönteni. Az összeesküvés által felfokozott, azonnal felcsapó szenvedélyek természetesen kicsalogattak némelyeket az utcára, akik hangosan biztosították támogatásukról Lorenzót, és részt vettek a holttestek megcsonkításában és a testrészek szétszórásában. De semmit sem tudunk arról, hogy hányan voltak, arról pedig még kevesebbet, hogy kiket képviseltek. Azok az emberek, akik azt kiáltozták, hogy „Éljen sokáig Lorenzo, aki kenyeret ad nekünk!”, a város nagyszámú koldusai és a szegények közül kerültek ki. Nem voltak politikai jogokkal rendelkező polgárok, 145 és nem volt szavuk a kormányzatban. Közhelynek számított a firenzeiek körében, hogy csak nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy mi zajlik a titkos tanácsokban a

legmagasabb szinten. Ez a városvezető polgárok ügye volt. Közülük az összes ismert Medici-párti bizonyára Lorenzo mellett állt ki 1478 áprilisában. Voltak azonban olyan polgárok is, akik a csendes és megfélemlített ellenzékhez tartoztak. Ezek egy kisebb része valószínűleg rokonszenvezett a Pazzikkal, ha nem is szükségképpen a merénylettel. Megint mások, ha titkosan szavazhattak volna, az aktuális politikai széljárásnak megfelelően foglaltak volna állást Lorenzo mellett vagy ellen. Ilyen körülmények között Lorenzo még azután is, hogy az 1480-as évekre úgy tűnt, hogy megszilárdította hatalmát, képtelen volt akkora tekintélyt kiépíteni magának, amely biztosíthatta volna politikai örökösének jövőjét – fia, Piero ugyanis kevesebb mint három éven belül elveszítette hatalmát.

NYOLCADIK FEJEZET A test megtámadása: a „kannibalizmus”

Miért

mutatott az itáliai reneszánsz korának embere ekkora hajlandóságot arra, hogy széttépje ellenségeinek, a bűnözőknek, a gyanúsítottaknak és a gyűlölt személyeknek testét, ráadásul olyan készségesen, ami számunkra kegyetlennek, sőt olykor barbárnak hat? Most megszakítom az elbeszélést abból a célból, hogy megbirkózzunk ezzel a kérdéssel, mely sem a bevezető fejezetben leírt összeesküvés, sem a Medici-párti megtorlás kapcsán nem hagy nyugodni. A most következő fejtegetés aligha kínál végleges választ, csupán javaslatot tesz és ideiglenes érvényű. Az olyan ügyekben, mint ami most előttünk fekszik, csupán olyan pontosságra törekedhetünk, amit a téma megenged.

A halálbüntetés A 13. század kegyetlen polgárháborúi, amiket az itáliai városok egymással, illetve saját falaikon belül is vívtak, ekkor már a távoli 146 múlthoz tartoztak. Ugyanígy a 14. század brutalitásai a maguk mohó, külföldi zsoldos seregeivel. Azonban a 15. század sem volt mindenestül mentes a rémisztő, erőszakos cselekményektől. Az urbanizált élet feszültsége Itáliában, ahol több város volt, mint Európa bármely más részén, a régi hűbéri kötődések alapjaira épülve, olykor dühöngő őrület formájában robbant ki. Itália-szerte az erőszakos cselekmény során történő vérontás azonban súlyosabbnak számított jogilag, mert a testi sértés súlyosságát bizonyította, és így keményebben büntették. A vér volt a mérték. Hasonlóképpen a bírók részéről a korbácsolás büntetésének

kirovása: amíg a testből szivárgott a vér, a szigor megérdemelt jele 147 volt. A vér már itt kezdett olyan értelmet felvenni, mely túlment puszta megjelenésének kérdésén. A vörös vérhez könnyen társultak jelképes felhangok, azonban mivel ezek kétértelműek és többjelentésűek voltak, elhomályosították a vallásos és az ítélkezési jelentésrétegek közötti éles különbséget. Annál is inkább, mivel a vér ábrázolásának a mindennapi élet szertartásaiban feltűnő, kiemelkedő helye volt. Így például a nyilvános kivégzések látványosságában, a bűnösök színpadon történő megcsonkításában, az önostorozók (flagellánsok) esetenkénti látványában (vagy a róluk való beszédben), és legsajátságosabban a vérző Jézus Krisztus és a vértanúhalált halt szentek mindenütt jelen lévő ábrázolásain, ahogyan az imákban felcsendültek vagy a vallásos művészet monumentális műalkotásain megjelentek. Amikor bűntettről volt szó, a vér büntetésszerű kiontása volt a méltó fizetség a tolvajlás, a gyilkosság, a hamisítás, a hamis tanúzás, a nemi erőszak, az eretnekség és az árulás gonosztetteiért. A keresztény vértanúság során – akár lefejezés, akár szögek, akár nyilak, akár tűz okozták a halált – a vér volt az, amit a szentek az Isten iránti szeretetükben kiontottak. Krisztus maga pedig, ahogy azt az imák folyton ismételték, a vérével fizetett azért, hogy megváltson minket, hogy visszavásároljon minket a bűnből és a pusztulásból, íme a korszak egyik Krisztust dicsőítő magasztalása: Én vagyok az, aki az igaz út, Aki megváltotta mindannyiótokat, De oh, fájdalom, véremmel és izzadságommal Vettelek vissza titeket. Lorenzo de Medici pedig egy Jézushoz intézett imájában velősen 148 jegyzi meg: ”A véreddel sohasem fukarkodtál.” A bűnösök vére és a mártírok vére nem volt összemérhető; erkölcsi megfeleltethetőség vagy viszony nem volt közöttük; de valahogy

mégiscsak fellelhető volt. Mivel az előbbit általában mint valamilyen gonosz cselekedet büntetéseként tekintették, míg az utóbbit vezeklő mártírok áldozataként ontották ki minden ember közös, eredendő bűne miatti engesztelésképpen. Minden városnak megvolt a maga rendszeres igazságszolgáltató színhelye vagy területe, a halálra ítélt bűnözők részére kialakított, vérpaddal ellátott nyitott tér, és gyakran még egy kápolna is volt a közelben, ahol azok, akik akartak, imádkozhattak az elítéltek lelkéért. Az igazságszolgáltatás helye a szégyen helye volt, általában a város falain kívül, távol a szakrális központtól. Velencében azonban nem, ott a fejedelmi palotától egy kőhajításnyira, a Canale Grande melletti téren (piazzetta) álló „két oszlop” között akasztották fel az elítélteket. Nyilvános kivégzésekre sor kerülhetett még más helyeken is a nagy városi épületegyüttesen belül, így például a főtörvényszék ablakában vagy azon a helyen, ahol a bűntettre sor került, hacsak nem volt megszentelt hely. Amikor a halálbüntetést a város közepén hajtották végre, annak az volt az értelme, hogy megmutassák a polgároknak és a nézőknek, hogy az igazságszolgáltatás gyors és könyörtelen, és hogy az állam az az akadályfal, mely megvéd a 149 bűntől. Firenzében 1400 körül, amikor egy használtruha-kereskedő, Bartolo Cini a régi piacon egy karddal a fején megsebezte és ezzel megölte a kormányzat egyik tagját, azonnal letartóztatták. Másnap a priorok ösztönzésére a döntéshozó törvényszék ugyanazon a piacon felállította akasztófáját. Röviddel a kivégzés előtt megkondították a halálbüntetéshez szokásosan használt harangot, hogy ezzel összehívják a népet, és Bartolót, akit egy kocsira ültettek, végigvontatták a város utcáin, miközben testét vörösen izzó fogóval csípték. Az utazás a régi piacon ért véget, ahol mindenki szeme láttára felakasztották, és teste alkonyatig ott lógott. Egy évszázaddal később az ilyen típusú szertartás még teljes egészében érvényben maradt, sőt a 17. századig folytatódott. 1498. június 27-én egy

névtelen embert akasztottak fel a régi piacon, ugyanazon a ponton, ahol előző nap megölt egy férfit, és egy kortárs naplóíró szavai szerint „forró fogóval ragadták meg, amint végigvitték a városon. Szépen és 150 gyorsan tettek igazságot.” Különösen kegyetlen gyilkosságok esetén előfordult, hogy a gyilkost teljesen lemeztelenítve ültették kocsira, és lakóhelyére szállították, azután a bűntett helyszínére vagy valamilyen más központi helyre. Eközben lemetszett, bűnös kezét a nyaka köré fonták, mindkettő a hüvelykujjnál fogva fityegett, karjainak csonkjait pedig a szeme szintjére emelve rögzítették, hogy láthassa őket. Egy esetben az illetőt végül fejjel lefelé fordították, majd a vizesárokba taszították, ahol aztán meghalt. Csak ezután vitték a bűnözőt a hóhérok „az igazság helyére”, ahol hat napig lógott, „más gonosztevők számára elrettentő példaként”. A rokonai kérelmet nyújthattak be azért, hogy temetésre visszakapják a holttestet. Úgy tűnik, egész Firenze boldog volt, amikor a szóban forgó gyilkos, a San Fredianó-i Busechino lelepleződött és Pistoia környékén elfogták. Az ő bűntette ugyanis különösen aljas volt: áldozata egy használtruhakereskedő és talán zálogkölcsönző, akiről az a hír járta, hogy már két 151 különböző alkalommal megmentette Busechinót az akasztófától. A város szívében végrehajtott halálbüntetést tehát a legszörnyűbb módon elkövetett bűntettek részére tartották fenn, beleértve az állam ellen irányuló összeesküvéseket, de sorsukban osztoztak a tolvajlás és a hamisítás legkirívóbb eseteinek elkövetői is, a legkeményebb bűnözők, vagy éppen az idegenek, akik közé a más városokból érkezetteket is beleértették. A velenceiek olykor a Rialtónál, a város üzleti és kereskedelmi központjában rendezték meg a kivégzéseket, vagy a központi elhelyezkedésű, hatalmas Szent Márk téren, ahová az illetőt a Canal Grandén egy tutajhoz láncolva vitték. 1504. augusztus 24-én a Szent Márk téren „egy elítéltet megégettek egy négyéves kislány megerőszakolásáért”. Néhány évvel később ugyanazon a helyen egy ennél véresebb kivégzésre került sor: Gasparo D’Arquát

152

felnégyelték, majd darabjait „az akasztófára függesztették.” Az „igazság helyein” végződő, szokványos kivégzésekhez azonban tartozott egy ennél nagyobb visszhangot kiváltó szertartás is. A városból az akasztófához vezető kocsiút Krisztus keresztútját, a büntetésként rászabott, a Golgotára vezető menetét elevenítette fel. Hiszen a Megváltó is nyilvános vesztőhelyen halt meg, bűnösként két másik elítélt között, a katonák és az összecsődült tömeg szeme láttára, mint ahogy az a számtalan, keresztre feszítést ábrázoló képen látható. Ennek emlékét a vallási testvérületek, amelyek küldetése az volt, hogy vigaszt nyújtson az elítélt bűnösöknek, és elkísérje őket a vesztőhelyre vezető utolsó útjukon, szintén ébren tartották Itália összes városában. Firenzében ezt a feladatot egy kámzsát viselő társaság látta el, akiket „a Kereszt Szűz Mária Testvérület Fekete Társasága a Templomnál” néven ismertek. Fekete csuhába öltözve végezték szolgálatukat, és ötven főt számláltak a Pazzi-féle összeesküvés idején, amikor a Medici-család és annak párthívei ellenőrzése alatt álltak. Lorenzo is tagja volt a rendnek, de úgy tűnik, nem vett részt a vérpadhoz vezető úton. A felvonulás alatt, miközben ketten közülük a kocsi mellett mentek, az elítélt mindkét oldalán egy-egy, fekete csuklyában lévő férfi (Neri) azzal próbálta vigasztalni a halálra szántat, hogy Jézus Krisztus szenvedéstörténetére emlékeztették, bűnbánatra felszólítva, együttérzést kifejező jajszók kíséretében és arra biztatva, hogy imádkozással és a szenvedő Krisztust maga elé képzelve győzze le rettegését. Firenzei jellegzetességként ez a halálos végű kálvária a Podestà törvényszéke előtt kezdődött, a priorok megerősített palotája – vagy inkább erődje – mögött, közvetlenül annak északkeleti szomszédságában. Mivel az elítélt fogoly ekkor már rendszerint nem tudott járni, kocsin szállították, amit olykor vérfoltok tarkítottak. A halál menete az íjászok útján (Balestrieri) haladt északra a székesegyház felé. Itt balról megkerülte a templomot, majd a katedrális és a Keresztelőkápolna közti tér felé fordult, délnek haladt

tovább a Via Calimala és a Régi piac, utána pedig az Új piac irányába. A menet hamarosan balra kanyarodott a Via Vacchereccián, ami közvetlenül a Piazza dei Signori, vagyis a fő kormányzati központ tere felé tartott. Innen a kocsi, az elítélt, az őrök, a hóhér, a testvérület és a bámészkodó tömeg keletre vonult azon az utcán, amelyik a kormányzati palota déli homlokzatára nézett, majd újra északra az erőd mögött. Mostanra a menet megkerülte a régi, a város elitje által lakott városközpontot, azt az ovális területet, amelyen belül a székesegyház és a priorok palotája számítottak a lelki és a világi hatalom – az Egyház és az Állam – megjelenítésének legalkalmasabb (egyben legmagasabb) pontjainak. Ezután a komor tömeg ismét kelet felé folytatta útját a Borgo dei Greci vonalán, a Santa Croce-templom előtti szögletes térre, a lovagi tornák kedvelt helyszínére, és még mindig keletre, a templom északi oldalánál a folyóval párhuzamosan, a Lázadók útján. A menet az „Igazság kapuja” nevű hatalmas városkapun áramlott tovább, ahonnan közvetlenül a vesztőhely felé értek. A Fekete Társaságnak temetője és kápolnája is volt itt, ahol az elítéltek imádkozhattak, misét hallgathattak, és 153 áldozhattak. Az útvonal e száraz leírása azonban figyelmen kívül hagyja mindazt a hangzavart és drámai jeleneteket, amelyek a kocsi, a Fekete Társaság és a nézők tömege felől érkeztek. Érzelmek roppant széles skálája vibrált a levegőben. A jelenetek olykor igen brutálisak voltak, mert amikor a tömeg haragudott az elítéltre, köpködésre és ordítozásra került sor. Vagy éppen ellenkezőleg, együtt érezve nézték végig az eljárást, és újra és újra elkeseredetten próbálták kiszabadítani az elítéltet. Alkalmanként gyászos és döbbent csend ült a tömegen, mint 1465. április 10-én, amikor Zanobi Gherucci lányát, aki ekkor még fanciulla volt, vagyis alig 10-13 éves, vitték végig Firenze utcáin és az Igazság Kapuján át, hogy lefejezzék, miután az aranyműves Bernardo della Zecca csecsemő kislányának meggyilkolásáért elítélték. A bíróság úgy találta, hogy a lány bedobta

egy kútba a csecsemőt, hogy ellopja gyöngyökkel és ezüsttel ékesített nyakláncát. De hogy melyek voltak az eset valós körülményei, azt ki lett volna képes megmondani? Egy vagy két hétre rá, szintén lefejeztek egy pénzhamisítót, akit apró ezüstérmék hamisításával vádoltak, és szinte biztos, hogy a tömeg kevesebb együttérzéssel viseltetett iránta, ha egyáltalán éreztek ilyesmit. Ebben a korszakban, mely a mi modem, nyugatias szemszögünkből nézve igen kegyetlen volt, az efféle könnyű pénzszerzés nem váltott ki nagy részvétet, ahogy a hamis tanúzás vagy az okirat-hamisítás sem, amelyekért a büntetés – ha a törvényeket szigorúan betartották – a bűnös nyelvének vagy kezének elvesztése volt. Szintén előfordult, hogy valakit izzó vassal bélyegeztek meg az arcán, de ezt jellemzően inkább az alsó rétegekhez tartozók vagy a visszaeső bűnözők esetében alkalmazták, mintha csak örök pecsétet akarnának nyomni 154 rájuk lealacsonyító társadalmi és erkölcsi állapotukat megjelölve. Mit mondtak pontosan a Fekete Társaság tagjai az elítélt nőknek és férfiaknak a halálmenetük során? Megnyilvánulásaik nagy része egyaránt volt szertartásos és spontán, de a fő mondanivalójukat egy bolognai ügyvéd, Gregorio Roverbella ragadta meg (1410 k.-1488), aki a Szűz Mária Halála bolognai testvérületéhez tartozott. Verses imát szerzett „Azoknak, akik az igazság útján vannak” címmel, helyükbe képzelve magát. Így azután van egy elképzelt hangunk, mely az imát mondja, és habár a fájdalmat eltompítja a verses forma, elképzelhetjük a haldokló könnyező szenvedéssel kimondott szavait, miközben a beszélőt a nézők tömegének kiáltozása, sértegetése, morgása és siránkozása vette körbe. Könyörülj, oh, örök és legnagyobb Istenünk, … Itt vagyok, Uram, az utolsó lépésnél Melyet mindenki meg kell, hogy tegyen E csalfa, hitvány és siránkozó világon. …

Rászolgáltam a Pokol örök tüzére; … Megbánom bűneim, És zokogó arccal és kínnal Halálos szenvedésedre gondolok [a Keresztfán] … Tölts meg most az Irántad érzett szeretet tüzével Szenvedésed kincsével A terhet bátran viselhetem. … Oh, Uram, ragadj ki e sírásból, És vigyél oda, hol megpillanthatom A vértanúk és más szenteknek mutatott édes arcot. Én lelkem, e világ végére jőve, Kiált isteni segítségedért, Az áldottak közé kerülni vágya, Itt a keserű epe, itt a szörnyű harapás, Mellyel Péter, a nagy Pál apostol és ti, többiek Szembenéztetek és szeretetedért viseltek, És te magad is elszenvedtél közöttünk, 155 Szent Kereszteddel példát mutatva. E megindító közhelyek sorozatának az volt az értelme, hogy az imát a liturgiai hagyományba illesszék, és egyúttal az elítélt bűnös lélek visszatérhessen a keresztény közösségbe, és visszanyerjék az emberiség számára. Azért, hogy Krisztus és az egyes szentek vértanúságához hasonlítsák a küszöbönálló kivégzést, a záró sorok a Kálváriát mint a rettenetes halálmenet paradigmáját mutatták be. Ha Firenzében évente csupán egy-két kivégzést rendeztek, jogos-e azt mondanunk, hogy ez a látványosság nem volt szokványos? Talán igen, mivel az ilyen esetek akár rémes jelenetekbe is torkollhattak és felszíthatták az összetartozás érzésének indulatát. 1503. május 29-én a nézők felbőszült tömege elkergette a Fekete Társaságot, és halálra

kövezte a város hóhérját, mert az elvétette egy fiatalember (egy zászlókkal és lobogókkal kereskedő utcai árus) lefejezését, így a kíséretben lévő lovaskapitány kényszerült a feladat elvégzésére, aki bunkóval verte agyon az ifjút. Akkorra már a helyszín csupa vér volt, 156 mivel a hivatalos hóhér háromszor is kísérletet tett a lefejezésre. Az 1451 és 1500 között eltelt 50 évben a firenzeiek átlagban közel 8 (7,94) kivégzést láttak évente, nem számítva annak a 80-100 embernek a halálát, akiket a Pazzi-összeesküvés nyomán akasztottak fel vagy kaszaboltak le. A valódi átlag a források hiányossága miatt bizonyára magasabb volt. Ugyanebben az időszakban, a fejedelmi kormányzás alatt álló és a firenzei lakosság kétharmadának megfelelő népességű város, Ferrara, évente átlagosan 4,68 hivatalos gyilkosságnak volt a szemtanúja. Ha ezt a ferrarai számot a harmadával megnövelnénk, a firenzei átlag még mindig 1,44-szer 157 magasabb lenne. Más szóval, ha a „zsarnoksággal” (hogy a köztársasági érzületű humanisták által kedvelt kifejezést használjuk) vetjük össze, a köztársasági berendezkedésű Firenze semmivel sem volt enyhébb, emberségesebb vagy civilizáltabb. A derék polgárok értettek a kegyetlen igazságszolgáltatáshoz. „Kannibalizmus ” Igaz tehát, amiről a kortárs krónikák és más források időről időre tudósítanak, hogy felbőszült és bosszúszomjas emberek saját fogukkal tépték szét az emberek húsát? A Girolamo Riario gróf, a Medici fivérek és a milánói herceg elleni összeesküvés egyaránt efféle incidenssel végződött. A kép időnként az intenzív érzelmek összegzésének metaforájául szolgál, úgy, mint mikor a Lampugnani nemzetség két tagja megesküdött arra, hogy ha tudtak volna az összeesküvésről, „saját fogukkal (…) tépték volna szét” Galeazzo Maria Sforza merénylőit. Adott tehát a kannibalizmus egyik fajtája mint szimbolikus tett, egyfajta szófordulat, mely szinte megkívánja, hogy tetté váljon. Igen ritkán azonban bizonyára maga a cselekedet is előfordult, mint például a Forliban történt megtorlás során, Girolamo

Riario gróf lemészárlását követően, ugyanis a történteket túl gyakran írják le a kirobbanó erőszak szavaival. A hegyes-völgyes félsziget hatalmas vidéki hátországában, ahova a városias civilizáltság (már amennyiben ilyesmi létezett) nem ért el, ez a barbár cselekedet nagyobb valószínűséggel fordulhatott elő. A zsoldos hadseregek menetelése is gyakoribb, nyomasztóbb és kegyetlenebb volt arrafelé. Amikor felbérlőik nem tudták kifizetni járandóságukat vagy késtek vele, a zsoldosok kifosztották a termést, felgyújtották a kisbirtokok épületeit, elragadták az állatállomány jókora részét, ami tönkre tudta tenni a helyieket, meggyilkolták vagy váltságdíj reményében túszul ejtették őket, a nőket pedig zaklatták vagy megerőszakolták. Venetótól Közép-Itáliáig, az erre a világra némi szánalommal, de annál több megvetéssel tekintő városi felső rétegek hajlamosak voltak a parasztokat és a vidéki népet az embernél alacsonyabb rendűnek 158 tartani. 1437 februárjának egyik napján, Toscana délnyugati határához közel, a pápai fennhatóság alá eső Acquapendente alacsonyabban fekvő hegyeiben, három ifjú pásztor arról kezdett beszélgetni, hogy hogyan is akasztják fel az embereket. Szó szót követett, és végül elhatározták, hogy megpróbálkoznak egy ártatlan kísérlettel. Viccelődve, látni akarták, hogyan működik valójában az eljárás, az egyikük a másik nyaka köré tekerte a kötelet, a hurkot a tölgyfa ágára dobta, a harmadik pedig ez utóbbit felhúzta a földről, amint az előbbi a kötél szabadon lógó végét a fához csomózta. Legalábbis ez a krónikás leírása az eseményről. Hirtelen feltűnt egy farkas, megrémisztve a két tréfás kedvűt és menekülésre kényszerítve őket. Miután a farkas már elment, visszatértek, „akasztott társukat holtan találták, eloldozták és eltemették”. A rá következő vasárnapon az elhunyt ifjú apja, a szokásnak megfelelően, elment meglátogatni őt. Magával vitt egy darab kenyeret. Mivel sehol sem találta a fiút, a legnagyobb természetességgel fordult segítségért a két társához, és „szorongatta

őket kérdéseivel, amíg az egyik el nem árulta, hogy mi történt”. Megragadva egyiküket, arra kényszerítette, hogy vigye el őt oda, ahová eltemették a fiát. Ott „az apa késével leszúrta a fiatal juhászt, felvágta, kiemelte a máját és hazavitte, majd lakomára hívta a gyilkos juhász apját, és felszolgálta neki a saját fia máját”. E tett szembeötlő és kétértelmű szimbolizmusa az, hogy a májat, amelyet ehetőnek minősítenek, állati testrésszé alacsonyítják le, és mégis továbbra is – a kor népi szokásaival összhangban – hordoz bizonyos erkölcsi minőséget, mint a „máj nélküli” pásztor erejét vagy bátorságát. Miután befejezték a lakomát, a bosszúálló apa elárulta a másiknak, hogy az épp az imént ette meg tulajdon fia máját. A felháborodott apa ott helyben megölte a fia gyilkosságát beismerő apát, és „a megrémült anya hozzá hasonlóan meggyilkolta az akasztott fiú anyját”. Akkorra a ragályként terjedő tragikus szenvedély felizzott, „egyik ölte a másikat, az meg ismét egy másikat gyilkolt, összességében azzal a következménnyel, hogy február végére, vagyis nem egészen egy hónap alatt, mintegy 26 embert gyilkoltak meg, köztük férfiakat, nőket és gyermekeket is”. Az eset szimbolikáját keresve leszögezhetjük, hogy nem volt semmi tipikus a bosszúból elkövetett gyilkosságok e sorozatában. A krónikás Graziani, aki megbízható tudósító, úgy rohan végig a dráma lecsupaszított vázán, hogy egyetlen vezeték- vagy keresztnevet sem ad meg, bizonyára mivel annyira szokatlannak és megdöbbentőnek tartja. Azonban nem kezeli csodaként, és nem moralizál fölötte, elfogadja, mintha valahogy mégiscsak megértené. És noha a cselekedet hajtóereje elég nyilvánvalóan a bosszúszomj, bele kell 159 helyezkednünk a véres események kulturális összefüggésébe. Az első bosszúálló, amikor csillapíthatatlan haragjának kitörését szabadjára engedve kivágja és felszolgálja a meggyilkolt fiú máját, valami olyat tesz, ami túlzottan kézenfekvő és majdhogynem természetesnek tűnik. Volt itt valami rejtett hagyomány, még ha következetlen és rendszertelen is, ami szerint bosszúként az illető

legközelebbi rokonát meg kell gyilkolni. Az efféle cselekedetek a nép beszédében is megjelentek, még ha csak ritkán is fordultak elő. Mi több, ez a téma a késő középkori kereszténység kísérő, utánzó szellemiségében is felbukkan, amely kihangsúlyozza a vértanúhalált szenvedett test bemutatását és tanulságait. Lehet, hogy a legközelebbi rokon a meggyilkolt fiút vagy apát vértanúnak látta? És az is lehetséges, hogy hirtelen olyan jónak találták? A képeken, akárcsak az imákban a korszak vallásos kultúrája nap mint nap dicsérte a keresztény vértanúságot. Ez a vérontás üzenete volt, egy olyan történettel, mely az emberi húst drámai módon beengedte a mindennapi életbe, mint a Krisztushoz intézett imákban vagy a Keresztelő Szent Jánost, Szent Sebestyént, Szent Jakabot, a vérző Szent Ferencet, Szent Ágnest, Szent Margitot, Szent Borbálát és 160 másokat magasztaló prédikációkban. A történetek és ábrázolásuk a legnagyobb fájdalomról, a test feldarabolásáról vagy kilyuggatásáról szolgálnak beszámolóval. Jézus Krisztust, hogy megóvja az emberiséget a gonosztól, mind közül a legfájdalmasabb módon, keresztre feszítéssel végezték ki. Számos vértanú pedig úgy bizonyította elkötelezettségét iránta és a mennyek országa iránt, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy tűz vagy vér rítusa által haljanak meg. Mivel a hétköznapi emberek nem személyes erényeik révén nyerhették el az örök életet, a szélsőséges fájdalmat és az egyház szolgálatát tekintették eszköznek. Az igazi szentek mindenesetre testi önmegtartóztatással járó életet éltek, és a test e világi fájdalmas szenvedése volt a legbiztosabb átjáró az elkövetkező életbe. Egyáltalán nem akarom ezzel azt sugallni, hogy a vértanúság képi ábrázolása önmagában kannibalizmusra vezette volna az embereket, akár a valóság, akár azt utánozva a rendkívüli feszültség pillanataiban, különösen a szerető irgalomról és a megbocsátásról szóló keresztény tanítás fényében. A vértanúk hősök voltak, nem elítélt bűnözők, sem bosszúból meggyilkolt vérrokonok. A keresztény

vértanúság vizuális programja azonban nem önmagában keletkezett, és még csak nem is a testvéri szeretet ürügyén. A politikai erőszak szélesebb összefüggései közé ágyazódott be, és egy olyan környezetben érvényesült, amelyben a bosszú, még ha a 15. század viszonyaira hangolva is, továbbra is a hím kötelességének számított. Mindenkit, férfiakat és nőket is, a szétszaggatott test szimbolizmusára neveltek. Az összes többi itáliai városhoz hasonlóan, Firenze a plébániatemplomok, kolostorok és más vallásos intézmények otthona volt. Keletről nyugatra haladva, vagy éppen északról az Arno folyón keresztül dél felé, az ember harminc perc alatt könnyedén bejárhatta az egész várost. És mégis volt 62 plébániatemploma, nem számítva más vallásos épületeket és a mintegy száz vallásos testvérületet. Lorenzo de Medici ezek közül legalább hétnek tagja volt, míg mások általában háromhoz vagy négyhez tartoztak. Számos testvérületet önostorozó társaságként alapítottak meg Velencében, ahol „Nagy Iskolák” néven váltak ismertté. Valamennyi egyesülés közül ezek voltak a leggazdagabbak és a legtekintélyesebbek. A tagok időszakosan összejöttek, hogy csoportosan megkorbácsolják magukat, és bár az ilyen önostorozás a 14. század végére formasággá vált, feltételezhetjük, hogy ezeken felül még voltak olyan alkalmak, amikor az egyének átlépték a szertartások és cselekedetek kereteit, és valóban azt akarták, hogy elszenvedjék a fájdalmat, sőt bizonyos esetekben a vér kicsordulásáig kínozták magukat. Az a tény, hogy a „Nagy Iskolákban” a velencei nemeseknek és gazdagoknak megengedhették, hogy nagyvonalú pénzösszegeket fizessenek azért a kiváltságért, hogy kihúzzák magukat az önostorozás alól, azt jelzi, hogy a szertartás fájdalmas, megalázó, de legalábbis kényelmetlen lehetett. Egyébként is mindig ott volt a levegőben a felszólítás a test megbüntetésére (Krisztusra és a vértanúkra emlékezve), vagy a lélek javítására és megtisztítására – a beszélgetésekben, a hittételekben, a képeken, az ábrázolásokon, a hiedelmekben. A firenzei költő,

Bernardo Giambullari imájában ekképpen könyörög a keresztre feszített Krisztushoz: Nézzétek oldalán a tátongó sebet, Amit azok a kutyák okoztak, Arcát a vér elborítja, 161 Keze, lába átlyuggatva. Ha a flagelláns társaság jámbor tagjai hajlandóak voltak megütni magukat, úgy tűnik, annál inkább készen állhattak volna arra, hogy azokat is bántsák, akiket gonosznak hittek. Az emberi természetet illető vallásos nézetek átitatták a kultúrát. Amikor az ebből következő hajlam, hogy megbüntessék vagy megalázzák a testet – ami a vezeklés klasszikus útja – a politika vadságával kombinálódott, mint a Mediciek elleni merénylet alkalmával, vagy a valóságos és állítólagos összeesküvők elleni megtorláskor, a brutalitás egyszerre a tetőfokára hágott, mivel a politika Itáliában, különösen a városi politika, maga volt a könyörület nélküli világ. Az volt mindig is, amíg egyáltalán vissza lehetett emlékezni. Közel 300 éven át a városokban meglévő politikai különbségekre gyakran a tömeges száműzetés és kivégzések jelentették a megoldást. Igaz ugyan, hogy a 15. század jóval kevesebbet érzékelt ebből, a politika továbbra is az erősek és rettenthetetlenek foglalkozása maradt. Olyan szakma, amelyikben a győztesek – ádáz küzdelemben – mindent vittek, miközben az ellenzéket teljesen megsemmisítették. Olyan, hogy legitim politikai ellenzék egyáltalán nem volt, még Velencében sem. Vita vagy eszmecsere a kormányzat élén állók között, vagy a körülöttük lévők körében; vita a hatalmon lévő csoportokon belül – ez természetesen megengedhető volt. De biztos, hogy nem létezhetett az eliten kívül az, hogy az emberek mélyebbre hatolva vizsgálhatták volna meg a kérdéseket, vagy egyenesen meg is változtathatták volna a dolgokat. A politikai elit egy hangon beszélt. Következésképpen, amikor a

bosszúszomj vagy a megszüntetésüket célzó elsöprő akarat jutott szerephez a politikában, akkor nem voltak korlátok: mindenfajta kegyetlenség előfordulhatott. A korszak egy politikai bosszúversében a leendő bosszúállónak a következőket tanácsolja: rejtőzködj, figyelj, és várj a kedvező alkalomra. Mikor Fortuna kegye feléd fordul, Elő hát bűneik teljes sorával, Ne félj sosem, de ragadd meg fogaddal, Vágd, üsd, tépd, szakítsd, És soha többé ne alázkodj meg a tébolyult 162 fattyúk előtt.

KILENCEDIK FEJEZET Egy katona vallomása A vallomás

A terv, hogy végezzenek a Medici fivérekkel, három nagyra törő és sértődött férfiú – egy bankár, egy frissen trónra lépett fejedelem és egy érsek – műve volt. Ám úgy terjedt, mintha csak valami őrült logika hajtaná, igen különös társaságot felölelve: a pápát, a nápolyi királyt és az urbinói herceget; azután egy hivatásos katonát, egy kereskedő bankárt, egy tudóst, papokat, két püspököt, egy bíborost, egy pénzembert, több fontos zsoldoskapitányt, és végül, bérencek válogatott seregét. Az utolsó órákban pedig húsz-harminc ártatlan ember – rokonok, illetve az összeesküvők kísérői és szolgái – fog belekeveredni, majd a véres megtorlás folyamán gyilkosság áldozatává válni. A merényletet legjobban úgy tárhatjuk fel, ha egy, az összeesküvés középpontjában állt katona vallomása alapján ismerkedünk meg 163 vele. Giovan Battista, Montesecco grófja egy, az Urbinótól mintegy harminc kilométerre délkeletre fekvő hegyi városkából származó lovag volt. Ez a katonai pályára lépett kisnemes tipikus példája volt azoknak a lovaskapitányoknak, akik Itália adriai-tengeri partjának erről a tájáról, a Markák és Romagna vidékéről származtak, mely évszázadok óta táptalaja volt a mohó zsoldosok toborzásának. A háborús időszakban tanúsított erőszakosságuk és gyakori fosztogatások miatt a hivatásos katonáknak igen rossz volt a megítélésük a vidéki lakosság körében. De mivel a háború, akárcsak a katonai biztonság, a hivatásos katonák teendője volt, és a legjobbak közül sokan egyben földesurak is voltak, az uralkodók megbecsülték,

fizették és el is kényeztették őket. Részletes szerződések alapján zsoldoskapitányokat fogadtak fel alkalmazottként vagy bizonyos időszakra, ami néhány hónaptól akár évekre is terjedhetett. Némely 15. századi csata igen véresen végződött, és sok száz ember esett el vagy sebesült meg, nem is beszélve a lovak lemészárlásáról. Ilyen volt például a Bolognához közeli molinellai csata (1467. július 25.) amelyben Urbino grófja (későbbi hercege) került szembe a kiváló, velencei szolgálatban álló katonával, Bartolomeo Colleonival. Sok más ütközet azonban közel sem volt ennyire kegyetlen, és a kiemelkedő kapitányok – Orsini, Sforza, Fortebracci – amennyire ez lehetséges volt, kímélni igyekeztek katonáik életét. Kiképzett és tapasztalt katonák nélkül a zsoldosvezér keveset ért. A szóbeszéd és hivatalos vallomása alapján Montesecco úgy vonult be a korabeli firenzei iratokba, mint józan ítélőképességű és becsületes katona, annak ellenére, hogy teljesen belekeveredett megbízói, Girolamo Riario gróf és a gróf nagybátyja, IV. Sixtus pápa kusza ügyeibe. Montesecco, aki pápai zsoldban állt, Rómában mint az apostoli palotaőrség kapitánya és az Angyalvár római erődparancsnoka szolgált. A katona vallomását, melyet a székesegyházban történt véres merényletkísérlet után nyolc nappal, 1478. május 4-én mondott el, szó szerint írták át, amint a következő részletekből is kiviláglik. (A szavait kurziválással emeltük ki. Ez megmagyarázza a közvetlen és közvetett beszéd közötti hirtelen átmeneteket és a döcögős váltásokat.) Mivel Montesecco a kivégzéstől rettegve írta alá vallomását, bármennyire is ura volt a szavainak, nem volt abban az állapotban, hogy egyetlen konkrétumot is említsen a vezérekkel való találkozásainak helyszínéről. Amikor azonban Rómában volt, és megbeszéléseken vett részt Girolamo gróf vagy Salviati érsek 164 szálláshelyén (camera), a találkozásra nyilvánvalóan valahol a pápai palotában került sor, ahol bizonyos helyiségeket a gróf és Salviati rendelkezésére bocsátottak. Sixtus szerette, ha rokonai és szeretői a

közelében tartózkodnak. Ebben a helyzetben, de másokban is, a pápa hatalmas árnyéka újra és újra feltűnik a katona vallomásában. Montesecco bevallotta, hogy első alkalommal Rómában értesült a merénylet tervéről, a pisai érsek vatikáni szobájában, ahol esküt kellett tennie egy másik férfi, a firenzei Francesco de Pazzi kereskedő és bankár jelenlétében, hogy titkot tart. Erre minden bizonnyal 1477 nyarának végén került sor. Jellemző módon a három férfi nem a Pazzi család római palotájában találkozott – és Montesecco nem is utalt rá egyszer sem –, mely a San Angelo híd mellett, a Via del Canale del 165 Pontén állt. Ez volt a sienai és genovai bankárok lakónegyede is, és pletykára adott volna okot egy pápai katonai parancsnok látványa, amint éppen a vezető pápai bankár házába lép be vagy távozik onnan. Elsőként az érsek szólalt meg és elmondta a katonának, hogy azt tervezik, hogy kikényszerítik a firenzei kormányzat cseréjét. Azt feleltem, hogy mindent megtennék értük, de mivel a pápa és [Girolamo Riario] gróf szolgálatában álló katona vagyok, nem léphetek be a tervükbe. Hogy képzeli, válaszolták, hogy ilyesmibe kezdünk a gróf hozzájámlása nélkül? A pap és a bankár, a gróf e két jó barátja azzal folytatták az érvelést, hogy Riario új állama, Imola és Forli máskülönben egy fabatkát sem ér, mivel Lorenzo de Medici halálos gyűlöletet táplál vele szemben… és miután a pápa meghal, mindent meg fog tenni, hogy ártson a grófnak, és hogy az államát elvegye tőle. Erre a katona megkérdezte, hogy miért ilyen elszánt ellensége Lorenzo a grófnak, és ők úgy válaszoltak neki, hogy a pápai kincstárra, a pisai érsekre és más ügyekre vonatkozó részleteket kezdtek sorolni, ami túl hosszú lenne ahhoz, hogy itt mind leírják, mondta Montesecco. Amikor három hónappal később a vallomást megjelentették, és Firenze úgy határozott, hogy néhány példányt elküld az itáliai államoknak, Lorenzo gyűlöletének okait nem lehetett részletekbe menően taglalni. Túlontúl ismeretesek és sértőek voltak ahhoz, hogy

egy nyilvános dokumentumban kiteregessék. Lorenzo azt remélte, hogy meg tudja szerezni Firenze számára a romagnai várost, Imolát. Sixtus pápa ehelyett, Lorenzo akaratával szembeszegülve, megvásárolta a várost 40.000 dukátért a milánói hercegtől azzal a céllal, hogy ott alakítsa ki egyik kegyelt unokaöccse, Girolamo Riario új miniállamának központját, aki egyúttal kiváló házasságot is szervezett a herceg törvénytelen lányának, Caterina Sforzának a személyében. Következésképpen a városka – némiképp megtévesztően – úgy tűnhetett, hogy része a hozománynak. Ráadásul a Medici-bank visszautasította, hogy Sixtusnak kölcsönadja az Imola megvásárlásához szükséges pénzt, aki így arra kényszerült, hogy a római Pazzi-bankból kölcsönözze az összeg túlnyomó részét. Ez volt az egyik oka annak, hogy Sixtus elutasította, hogy a Mediciek legyenek a fő bankárai, és a Pazzikat tette meg a pápai jövedelmek kezelőinek. Két további konfliktus is élezte az érintettek közötti viszonyt. A pápa azzal vádolta Lorenzót, hogy még 1474-ben megakadályozta, hogy a Pápai Állam területén fekvő erődített várost, Città di Castellót elragadja Niccolò Vitellitől, ettől a pápával szemben fellázadt katonától. Ennél frissebb ok volt, amire már utaltunk, hogy Lorenzo makacsul ellenezte azt, hogy a pápa egy firenzei polgárt, Francesco Salviatit nevezze ki a pisai érsekség élére, mivel saját rokonai vagy hívei egyikének szánta azt, és attól tartott, hogy Salviati 166 a bíborosi kalap legközelebbi várományosa. Montesecco első találkozása a bankárral és az érsekkel azzal végződött, hogy a katona beleegyezett, hogy engedelmeskedjen Girolamo gróf parancsainak mindenben, ami az ő [Girolamo] becsületét, hasznát és javait érinti. Úgy két héttel később maga a gróf hívatta Monteseccót, és Salviati érsek ismét jelen volt. A gróf felidézte a múltkoriakat: Az érsek azt mondja nekem, hogy megbeszélt egy bizonyos dolgot veled. Nos, mit gondolsz? Uram, feleltem, nem tudom, mit mondhatnék erről, mivel még nem értem. Amikor megértem, el fogom mondani, mit gondolok. Az érsek: ugyan már, nem mondtam

neked, hogy államcsínyt akarunk Firenzében? De, igen, ám azt nem mondta, hogy miképp [tervezi végrehajtani], és amíg ezt nem ismerem, addig nem tudom, mit mondhatnék. A katona szavai annyira higgadtnak és rendszerezettnek tűnnek, hogy Gino Capponi történész azt feltételezi, hogy fogvatartói előzőleg megígérték neki, hogy megkímélik az életét, ha teljes vallomást tesz. A vallomás így folytatódik: Ekkor mindketten nyílttá váltak és Lorenzo velük szembeni ellenséges szándékairól kezdtek beszélni, és hogy milyen veszéllyel kell majd a grófnak és államának szembenéznie a pápa halála után, és hogy a mondott [firenzei] kormányzat megbuktatása révén hogyan tehetjük a gróf számára kedvezővé a dolgokat, hogy aztán soha többé ne érhesse bántódás. Amikor Montesecco újra rákérdezett, hogy hogyan tervezik megvalósítani a célul kitűzött puccsot, ők általánosságban kezdtek beszélni a Pazzi és a Salviati családok firenzei hatalmáról. Ezután, meglehetősen váratlanul, az eredeti vallomás szövegében a jelek szerint valamit kitöröltek – valószínűleg egy olyan részt, amely a nápolyi király (Ferrante) és Federigo Montefeltro, a művészetek e jól ismert mecénása, egyben Urbino katona hercege nevét tartalmazta, belekevervén őket az ügybe. Majd így folytatódott: a gróf és az érsek végül bevallották, hogy az egyetlen lehetséges mód az, hogy Lorenzót és Giulianót darabokba szabdaljuk, ezért készenlétbe helyezzük a katonákat, és Firenzébe indulunk. És [hogy ezt elérjük] titokban csapatokat kell gyűjtenünk, hogy ne keltsünk gyanút. Uraim, feleltem, fontolják meg újra, hogy mit akarnak tenni. Biztosítom Önöket, hogy ez elég komoly dolog, és nem tudom, hogy lehetne véghezvinni, mivel Firenze igen nagy, és úgy tudom, Lorenzo il Magnificót nagyon kedvelik arrafelé. A gróf azonnal válaszolt, hogy Salviati érseknek és Francesco de Pazzinak erről éppen ellentétes a véleménye, nevezetesen, hogy Lorenzót kevés jóindulat veszi körül, és sokan gyűlölik [Firenzében],

hogy ha már ők [a két Medici fivér] halottak lesznek, a firenzeiek [hálát adva] az égnek fogják emelni kezüket. Ekkor az érsek szólalt meg: Giovan Battista, te sohasem voltál még Firenzében. Mi többet tudunk a firenzei dolgokról, mint te, és mindent tudunk a Lorenzót érintő jó és rossz szándékról. Így aztán ne aggódj a terv miatt. Jól fog sikerülni, ez olyan biztos, mint hogy itt ülünk. Csak azt kell tennünk, amit megbeszéltünk. És hogy mi az? Felmelegíteni [megnyerni] Messer Jacopót [de Pazzit], aki most még hidegebb, mint egy jégkocka, ám ha már sikerült megnyernünk, az egész ügy jó úton fog haladni. És ne kételkedj egyetlen pillanatra sem. Lehetséges, hogy ez a főpap, Francesco Salviati érsek valóban ennyire biztos volt a kimenetelt illetően? Nézzük meg közelebbről az ő alakját! 1443 körül született Firenze egyik legtekintélyesebb, politikai szerepet játszó családjában. A Salviati név azonos rangúnak számított a firenzei közéletben az első tucat családéval. Csak hat vagy hét másik múlta felül az övéket a priori tisztség betöltésének számában a 14. és 15. század folyamán. Nagyapja, Jacopo és nagybátyja, Alamanno azok közé tartozott, akik a maguk korában leggyakrabban kerültek be a tanácsokba. Emellett a nemzetséget házassági kapcsolat fűzte a Pazzikhoz, a Mediciekhez, a Vettorikhoz és más kiváló családokhoz, így Francesco elmondhatta magáról, hogy házasság révén a Medicieknek is rokona. Az ifjú Salviati, aki korán megárvult, korszerű nevelést kapott az új, humanista divatnak megfelelően, nagyvonalúan költekezett, és úgy döntött, hogy az egyház szolgálatában próbál szerencsét. Számos barátot és ismerőst – köztük Marsilio Ficinót – hagyva Firenzében 1464-ben letelepedett Rómában. Később megismerkedett Polizianóval, aki utóbb azt állította, hogy Salviati hízelgő, szerencsejátékos és merész, bajkeverő. Rómában az a nagy szerencse (vagy inkább balszerencse) érte, hogy barátságot kötött Francesco della Roverével, a leendő IV. Sixtus pápával és annak unokaöccseivel, Girolamo és Pietro Riarióval.

Amikor az ifjú Pietro, a gazdag bíboros 1474-ben elhunyt, üresedést hagyva a firenzei érsekségben, Salviati azt remélte, hogy ő fogja követni ebben a tisztségben, ám ezt meghiúsította Lorenzo de Medici, aki rávette Sixtust, hogy a méltóságot Rinaldi Orsini római nemesnek, egyben Lorenzo sógorának adományozza. Ezért az év későbbi szakaszában a pápa, anélkül hogy Lorenzóval vagy Firenzével egyeztetett volna, Salviatit nevezte ki Pisa – e firenzei fennhatóság alá tartozó, híres tengerparti kikötő – érsekének. Firenze uralkodó körei 167 azon nyomban barátságtalan lépésként kárhoztatták ezt a döntést. Ezzel Salviati számára döntő mértékben megváltozott minden. A pisai tisztségbe való kinevezése megakadályozására indított összehangolt firenzei kampány, kiegészítve azzal, hogy közeli kapcsolatban állt Sixtusszal és Girolamo Riario gróffal, „fenséges” (Magnifico) polgártársa ellen fordította. Neheztelése és gyűlölete azonban mélyen belé ivódhatott, mert ettől kezdve sohasem tűnt úgy, hogy tétovázna a Medici fivérek meggyilkolására irányuló tervet illetően. Két közeli rokonát vonta be az összeesküvésbe: fivérét, Jacopót és első fokú unokatestvérét, Bartolomeót (más néven szintén Jacopót), akiket a tragikus kimenetelű merénylet napján ki is végeztek. Az érsek Lorenzóval szembeni érzelmeit becsvágya is táplálta: a pápa családja iránti elkötelezettségét részben az a vágya is motiválta, hogy megmaradjon a pápa kegyeiben. Azt remélte, hogy 168 bíboros lehet belőle. Volt még egy további csavar is. Jacopo de Pazzi anyja Salviati nagynénje volt, és úgy tűnik, Jacopo támogatta anyagilag Francesco egyházi pályafutását. Ezért 1477-ben, amikor Lorenzo il Magnificóról társalgott Jacopóval, az érsek hivatkozhatott a családi kötelékekre és kötelezettségekre is. De térjünk vissza a vallomáshoz! Montesecco, miután értesült arról, hogy Jacopo de Pazzi visszautasította, hogy csatlakozzon az összeesküvőkhöz, a következő kellemetlen kérdést tette fel a grófnak és az érseknek – azért, hogy azok utána félresöpörjék azt: Ez így

nagyon jó, de ez az egész [a puccs és a kettős gyilkosság] örömmel fogja eltölteni a Szentatyát? A válasz: mi mindig is meg fogjuk tenni, bármit is akar ő. Egyébként pedig Őszentsége gyűlöli Lorenzót; jobban akarja ezt, mint bárki más. És megbeszélték önök ezt vele (kérdezte Montesecco)? Természetesen, igen, és meg fogjuk szervezni, hogy ő is beszéljen veled, hogy teljesen világossá váljon számodra a szándéka. Ezek után arról kezdtek el gondolkodni, hogyan fognak csapatokat keríteni és odavezényelni anélkül, hogy ezzel gyanút keltenének, és a vallomás ezen a ponton megemlíti azt az ötletet, hogy saját embereiket majd a Todiban, Perugiában, Montonéban és másutt állomásozó csapatok között rejtik el. A pápai seregek nem sokkal korábban – 1477 szeptemberében – foglalták vissza Montone várát a pápával szemben álló és firenzei támogatást élvező lázadó, Carlo Fortebracci feleségétől, aki éppen Firenzében tartózkodott. Nem sokkal ezután Francesco de Pazzi, aki akkoriban Rómában lakott és az ottani Pazzi-bankházat vezette, Firenzébe utazott, hogy katonai információk után szaglásszon, és hogy beszéljen a család rangidős tagjával, nagybátyjával, Messer Jacopóval, aki ellenezte a merénylet tervét. Francesco továbbra is úgy érezte, hogy ha sikerülne a maguk oldalára állítaniuk, akkor át tudnák rá ruházni az összeesküvés legfontosabb szerepkörét. Ő lenne, aki kimenne az utcára és a népet a Mediciek ellen hangolná, valamint őrá várna a kormányzati palota elfoglalása. De feltételeznünk kell, hogy sohasem járult volna Messer Jacopo elé a merénylet gyilkos tervével, ha Jacopo az évek folyamán beszélgetéseik során nem mutatott volna maga is erős érzelmeket Lorenzóval szemben. Girolamo gróf ezek után szomszédjának és halálos ellenségének, Faeza földesurának betegségét használta fel ürügyként, amikor Monteseccót Firenzébe küldte, hogy egy kisebb követi feladattal keresse fel Lorenzót, miközben kikémlelheti az ottani viszonyokat. A katona egy erőteljes, a firenzei Signore iránt melegséget és baráti érzelmet tettető üzenettel érkezett, mely szerint a köztük felmerült

dolgok ellenére [a gróf] ezt mind félre akarja tenni…és rá [Lorenzóra] atyjaként tekint. Lorenzo, aki felülmúlhatatlan volt az udvarias diplomácia alkalmazásában, spontán annyira barátságos és szeretetteljes választ adott, hogy Montesecco elcsodálkozott, különösen azok után, amit Lorenzo korábban a gróffal szembeni gyűlöletéről hallott. Az életét féltő és a könyörületben reménykedő zsoldos vallomásában alighanem eltúlozta a firenzei férfiú megnyerő barátságát, de mi elhiheljük, hogy Lorenzo kifogástalan bájjal csinálta végig a szerető barátságról szóló színjátékot. A quattrocento ltáliájában így művelték a magas szintű diplomáciát. Montesecco, miután tárgyalt Lorenzóval, betért ebédelni a Haranghoz címzett fogadóba a Girolamo gróftól és a Salviati érsektől kapott ajánlóleveleket magánál tartva, üzenetet küldött Messer Jacopo de Pazzinak, aki hamar felbukkant a fogadóban, hogy találkozzon vele. Visszavonultunk az egyik lakószobába, hogy titokban tudjunk beszélni, és én átadtam neki urunk [Sixus pápa], a gróf és az érsek üdvözletét és jókívánságait. Azután átadtam a leveleket. Miután elolvasta, ezt kérdezte: Miről beszélgessünk most, Giovan Battista? Azt várják tőlünk, hogy államügyekről beszéljünk? Igen, mondtam, valóban. Így felelt: Nézd, nem akarok semmit hallani abból, amit el kell mondanod nekem, mivel ezek az urak azon törik a fejüket, hogy Firenze uraivá tegyék magukat. De én jobban értem, mint ők a dolgok itteni menetét. Ezért aztán ne mondj nekem semmit erről az ügyről, mert nem akarom meghallgatni. Amikor erre az „ügyre” utalt, Messer Jacopo nyilvánvalóan megfigyelte és igyekezett felmérni Monteseccót, és valójában nagyon is szeretett volna többet hallani. Korábban (1469-ben) a város legmagasabb tisztségét, a gonfalonier posztot is betöltötte, nem volt törvényes gyermeke, ám az 1470-es években, nemzedéke utolsó élő tagjaként, kilenc unokaöccse, négy unokahúga, valamint testvéreinek tizenhárom unokája volt, mindegyikük két fivére révén. Unokaöccse, a bankár Francesco, az összeesküvés fő szervezője, amint láttuk,

Bianca de Medicinek, és ekképpen magának Lorenzónak is sógora volt. Messer Jacopo az 1460-as évek közepén támogatta Piero de Medicit, Lorenzo apját, miközben igen sok időt töltött banki tevékenységgel Franciaországban. Bankárként, adóbérlőként és egy selyemből készül luxuscikkeket előállító társas cég rangidős tagjaként legalább egyszer még Angliába is eljutott üzleti célból, és távolról sem volt léha járadékos (rentier). Egy vagy két évvel azután, hogy viselte a feszültségekkel teli gonfalonier tisztséget, amikor még mindig csak 48 esztendős volt, „ő volt az oligarchia egyik legbefolyásosabb tagja”. És akárcsak Luca Pittit, a priorok a Firenzének tett szolgálataiért őt is lovaggá ütötték, a francia királyi herceg, Anjou René kíséretében. Ezért aztán az áprilisi merénylet évtizedében vitathatatlanul Jacopo de Pazzit tekintették a család rangidős tagjának és a család híre szempontjából legfontosabb személynek. A milánói követ 1471-ben azt jelentette, hogy „a [firenzei] nép körében nagyon kedvelt”. Azonban az összeesküvést követően a róla szóló történeti képet egy lejárató paródia kezdte meghatározni, miután Lorenzo sziporkázóan ötletes védence, Poliziano a maga vitriolos latin stílusában úgy ábrázolta Jacopót, mint aki egyszerre fösvény és mégis vad költekező, és emellett arrogáns, pökhendi, külsőre öszvérszerű benyomást kelt, sápadt, gyenge, becsapja a szegény munkásokat, és hírhedt istenkáromló és szerencsejátékos. Poliziano paródiájában Messer Jacopónak remeg a feje, beszédét bizonytalan mozdulatok kísérik, és rothadt disznóhússal fizeti ki napszámosait. Ezeket az állítólagos 169 cselekedeteit és jellemhibáit mind ki lehet olvasni a forrásokból. Ezzel szemben Machiavelli Jacopo szegények iránt mutatott nagylelkűségét hangsúlyozta. A pártatlan Guiccardini jellemrajzában maga is említést tett szerencsejátékos mivoltáról, ám igen érdekes formában. A jeles történetíró, amikor azt magyarázza, hogy kezdetben miért vonakodott attól, hogy csatlakozzon az

összeesküvőkhöz, szójátékot űz a bankár és szerencsejátékos személyiségéből: Messer Jacopót az a félelem tartotta vissza a merénylettől, hogy „mekkora vagyont és az életében megszerzett 170 mekkora tekintélyt kellene kitennie a játékasztalra (tauoliere)”. Így aztán Francesco de Pazzi, Girolamo gróf és Salviati érsek Messer Jacopót, a lovagot szemelte ki, hogy ő legyen a merénylet politikai kibontakozása során a kulcsfigura. Szükségük volt a nevére, a méltóságára és a szakértelmére, és Monteseccót mint a katonai kérdések ismerőjét, személyesen a pápa által küldött üzenettel küldték Firenzébe, hogy meggyőzzék. A katona azt állítja, hogy neki sikerült rábeszélnie Jacopót, hogy hallgassa végig, ám úgy tűnik, hogy a lovag magától is lelkesen fogadta a legfrissebb fejleményeket, miközben eleinte megjátszotta, hogy gorombán elutasítja az egész vállalkozást. Montesecco: Biztató szavakat hozok urunktól [a Szentatyától]. Éppen elindulásom előtt beszéltem vele. Őszentsége azt mondta a gróf és az érsek jelenlétében, hogy sürgessem Önt, hogy foglalkozzon a firenzei üggyel, mert elképzelni sem tudja, hogy mikor kerül sor legközelebb olyan ostromra, mint amilyen a mostani montonai volt [ti. a szomszédos Montonéban a pápával szemben felkelt lázadó ellen], amikor már oly sok fegyveres áll készenlétben és Firenzéhez oly közel. És mivel veszélyes elhalasztani, azt akarja, hogy Ön cselekedjen. Montesecco vallomástételekor jelen volt a firenzei törvényszék vezetője (a Podestà) és – szokatlan módon – az egyház részéről hat személy. Aligha tekinthető véletlennek, hogy így választották meg a tanúkat, figyelembe véve, amit a katona Sixtus pápáról mondott. A sok pap jelenlétének nagy hangsúlyt tulajdonítottak, mivel Montesecco fel is olvasta nekik vallomását, miután papírra vetették azt. Ráadásul valószínű, hogy vallomását nyomás alatt tette meg, mivel egyik témáról vagy helyszínről a másikra ugrált, és közvetlenül azután, hogy elmondta, hogy Messer Jacopót a halogatás veszélyeire figyelmeztette, váratlanul a pápa szerepére tért át.

Álljanak itt Messer Jacopóhoz intézett szavai: Őszentsége határozottan a kormányzat cseréjét akarja Firenzében, de anélkül, hogy bárki meghalna. És amikor elmondtam neki a gróf és az érsek előtt, hogy ez a dolog nem vihető véghez Lorenzo és Giuliano és talán még mások halála nélkül, Őszentsége ezt mondta nekem: Nem akarom senki halálát, semmilyen okból. Hivatalomnak nem része, hogy hozzájáruljak bárki halálához, és habár Lorenzo gazember és cudarul viselkedik velünk, mégis semmi szín alatt nem kívánom a halálát. De a kormányzat cseréjét, azt igen. Ezután a gróf így felelt: Meglátjuk, mit tehetünk, hogy ez ne történjen meg, de ha mégis, Szentséged megbocsát majd a felelősöknek. A pápa így válaszolt a grófnak: Faragatlan barom! Megmondtam, hogy nem akarom senki halálát, de a kormányzat cseréjét igen. Ezért azt mondom neked, Giovan Battista [Montesecco], hogy szívemből kívánom a politikai változást Firenzében. Azt akarom, hogy Lorenzo kezéből vegyék ki a kormányzatot, mivel gazfickó, gonosz és nincs tekintettel ránk. Amint elkerül Firenzéből, képesek leszünk azt tenni abban a köztársaságban, amit akarunk, és ez teljesen egybevágna a terveinkkel. [Ekkor] … a gróf és az érsek … így szóltak: Őszentsége jól beszél. Ha Firenzét a hatalmába keríti, azt tehet vele, amit akar, amennyiben új (…) vezetés lesz. Ezután Itália felében Szentséged fogja megszabni a törvényeket, és mindenki arra fog vágyni, hogy a barátja lehessen; ennélfogva fogadja örömmel mindazt, amit e cél elérésére tesznek. Őszentsége így szólt: Már elmondtam, mit nem akarok. Menjetek, és tegyétek, amit a legjobbnak gondoltok, mindaddig, amíg halálra nem kerül sor. … [A pápa] ezután azzal zárta mondandóját, hogy hajlandó jóváhagyását és támogatását adni a csapatok küldéséhez vagy bármi máshoz, ami szükséges céljaink megvalósításához. Az érsek ezt válaszolta: Legyen elégedett, ránk bízta ennek a hajónak az irányítását, amivel jól fogjuk kormányozni. Urunk erre ezt mondta: Elégedett vagyok. Ezután mindannyian felkeltünk [mivel addig térdeltek], és visszavonultak a gróf szállására.

Vajon mindezek alapján fel tudjuk-e vázolni, még ha töredékesen 171 is, IV. Sixtus álláspontját? Francesco della Rovere, aki korábban teológus, író, a Szentírás tudományának professzora, a ferences rend egykori rendfőnöke volt, aki a személyes szegénységhez kötötte az életét, híres volt arról, hogy nem foglalkoztatták az e világi hívságok. Tudós traktátusokat írt Krisztus véréről és Isten hatalmáról, és amikor megválasztották pápának, a bíborosi kollégiumot jámbor hírneve győzte meg, annak ellenére, hogy korábban pazar adományokat tett bizonyos intézményeknek, és hogy egyik unokaöccse megkörnyékezte a vezető bíborosokat. De attól a pillanattól kezdve, hogy Krisztus e világi helytartója lett, egy ízig-vérig e világi embert látunk magunk előtt. Rokonainak kedvező nepotistát, aki vakon rajong testvéreiért és unokaöccseiért, házasságokat hoz össze, és végül belemerül a nagypolitikába – ami persze egy reneszánsz pápa esetében helyes is – nem csupán Umbria és Romagna területén, de a Pápai Állam határain túl is. A Melozzo da Forli által 1477 körül festett freskó (mely ma vásznon is látható) ezt a szent életű öregurat ábrázolja a kép jobb szélén, dédelgetett unokaöccsei körében. Fölötte, a pápai protonotarius köpenyét viselve Pietro Riario bíboros, a pápa nővérének, Biancának és a Riario család egyik sarjának a fia látható. Középen, a korinthoszi oszlop mellett Giuliano della Rovere bíboros, a pápa Raffaele nevű fivérének a fia. Háttal Giuliano bíbornoknak a jóképű Girolamo Riario gróf, Bianca egy másik fia, hivatalának láncát viselve. Mellette pedig, a bal szélen, szintén hivatali láncával Giuliano bíboros fivére, Giovanni, Róma városának prefektusa, Senigallia és Mondavio pápai területek (vicariatusok) ura, aki nagybátya, Sixtus pápa közvetítésével az urbinói herceg egyik lányát vette el. Noha Sixtus mélyen elkötelezte magát a vatikáni könyvtár építése mellett, egyikük sem tekint a humanista Platinára, aki a gróf és a bíboros képe alatt, a pápa előtt térdel. Ő ugyanis szolga itt, és nem elsősorban a pápa új könyvtárosa. A kép megvásárlását mint „a szégyentelen

nepotizmus diadalát, a festői és humanista halhatatlanság önimádó ünneplését” minősítették. A Girolamo gróffal és Salviati érsekkel összeesküvést szövő Sixtus természetesen kinyilvánította – ráadásul ismételten – hogy nem akar vérontást. A szent háborúk kora lejárt, és őt neveltetése és fogadalma is visszatartotta a szándékos emberöléstől, emellett a lelkiismeretével is együtt kellett élnie. 1477 őszére azonban már a hatodik éve koronás fője volt egy itáliai államnak, és tetőtől talpig belekeveredett a világi politikába. Hogyan egyeztethette össze eltökéltségét, hogy Firenzében egy kívülről irányított államcsínyt hoz tető alá a pápai seregek közreműködésére építve, azzal a törekvésével, hogy ne folyjon vér? Lehet, hogy semmit nem tudott ez a pápa és egykori professzor a városkapuk és kormányzati paloták megtámadásáról? Semmit a fegyveres testőrökről, hivatásos zsoldosokról és az acélpenge halálos éléről? Semmit arról, hogy kortársai, az elit és a fejedelmek, valamint saját unokaöccsei mi módon ragaszkodtak mohón büszke székhelyeikhez? Ismerte Padovát, Paviát, Bolognát, Sienát, Firenzét és Perugiát, mivel ezeken a helyeken tanult, tanított vagy prédikált. Így aztán ez az erőteljes hitvitázó imáiban bizonyára valami vértelen csodáért fohászkodott Firenzében, hiszen csodára volt szükség ahhoz, hogy egy colpo di stato (államcsíny) békésen menjen végbe. És mégis, az esemény után, 1478 véres áprilisát követően indulatos és kemény személyiségként jelent meg a Firenzével vívott propagandaháború során, és ahogy a hadseregeket, kiközösítéseket és a sürgető diplomáciai eszközöket alkalmazta, amint azért küzdött, hogy Lorenzót és híveit legyőzze. Lorenzo újra és újra megtagadta, hogy Rómába utazzon megbocsátását és kiközösítésének feloldását kérni, mivel attól félt, hogy ha elmenne, soha nem hagyhatná el élve az Örök Várost, Sixtus nagy szavai és ígéretei ellenére. Azon a ponton térünk vissza Montesecco vallomásához, amikor befejeződött a pápánál az audiencia és Sixtus háromszor is

megismételve kinyilvánította, hogy Lorenzo kormányzatának megbuktatását akarja, de nem a két fivér halálát – vagyis meggyilkolását. Visszatérve a gróf vatikáni szobájába, a három férfi folytatta a megbeszélést a kérdés részleteiről, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a dolgot lehet, hogy képtelenség véghezvinni (…) Lorenzo il Magnifico és fivére halála nélkül. És amikor azt mondtam, hogy ezt helytelen lenne megtenni, azt felelték, hogy a nagy dolgokat nem lehet másként elvégezni (…) Végül az a döntés született, hogy el kell majd jönnöm ide [Firenzébe], hogy beszéljek Francescóval [de Pazzi] és Messer Jacopóval, hogy tőlük megtudjam, hogy pontosan hogyan [teljesítsük küldetésünket]. A katona kétszer utazott Firenzébe, hogy találkozzon a két férfival. Egyik este módjuk volt hosszabban beszélni, de nem alakult ki kész terv. A részletek folyton változtak. Tudták, hogy szükségük lesz katonákra, de a rajtaütés napja előtt még nem kell ott lenniük; hogy Salviati érseknek szintén Firenzében kell lennie, és hogy Messer Jacopo a maga részéről a kormányzati palotán kívül és az utcákon járulhat hozzá a sikerhez. Ám ezeken kívül minden más képlékeny állapotban volt, még az a kérdés is, hogy Lorenzónak és Giulianónak együtt kell-e lennie, amikor a gyilkosságokra sor kerül. Messer Jacopo a maga részéről óva intett az egyidejű kettős gyilkosságtól, és nem akarta, hogy mindkét férfit a városban öljék meg. Úgy érezte, mondta Montesecco, hogy ez így nem fog sikerülni. Ezzel szemben Francesco azt tartotta, hogy így kell megtörténnie… [hogy a kettő egyszerre megy végbe], és mindig arra gondolt, hogy neki lenne mersze, és hogy kevés emberre lenne szüksége [segítségként], amennyiben ők ketten egy helyen lennének – például templomban, a kártyaasztal mellett vagy egy esküvőn. A merész és elszánt Francesco itt felbukkanó képe alátámasztja Montesecco vallomását, mivel a gyilkossági kísérletek vasárnapján ő volt Giuliano legfanatikusabb támadója, aki – mint láttuk – akkora

erővel döfte bele tőrét, hogy a rettenetes sebet, amit elszenvedett, talán ő maga ejtette magán őrjöngésében. Poliziano, aki ismerte, alacsony, sovány, sápadt, szőke férfiként írta le, Guicciardini pedig, aki szerint „bátor, nyughatatlan és becsvágyó” ember volt, három olyan jelzőt használ, mely tökéletesen egybevág Montesecco vallomásával és a végzetes nap eseményeivel. Francesco valóban nyugtalan és vállalkozó kedvű személyiség volt, nem az a fajta 172 bankár, aki békésen ücsörög a tárgyalóasztalnál. Jóval 1477 vége előtt Lorenzo írásban és szóban is értesült a merényletről szóló pletykákról, ami nem okozott meglepetést azokban az években. Emellett az örök éber Nyolcaknak feladataik közé tartozott, hogy mindenfelé nyitva tartsák szemüket és fülüket, mivel már hozzászoktatta őket a lehetséges veszélyhez az a tapasztalatuk, hogy a Mediciek rengeteg titkos gyűlöletet és félelmet keltettek maguk körül. Ám Lorenzo ha a szórványos pletykák egy részét komolyan is vette, ennek nem adta jelét. Nem tett sokat azért, hogy megváltoztassa szokásait és mozgását, habár egyre inkább nehezebb lett őt és Giulianót együtt látni a társasági rendezvényeken, különösen idegenek szeme láttára. 1478 februárjára, amikor a konspiráció már nagymértékben kiterjedt, maguk az összeesküvők kezdtek el aggódni amiatt, hogy a hírek illetéktelen fülekhez is eljutnak. Különösen Montesecco kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor Róma, Firenze és Imola között utazott, mely utóbbi városban száz katonája állt rendelkezésére, készen, hogy Firenzébe masírozzanak. Ám más zsoldoscsapatok kiszámíthatatlan mozgása, mely Toscana déli részén figyelemre méltó eseménynek számított, arra késztette a főkolomposokat, hogy továbbra is halasszák el a drámai pillanatot. Márciusban Montesecco újabb találkozókat tartott Rómában Girolamo gróffal, Francescóval és most már a két másik kapitánnyal, Giovan Francesco da Tolentinóval és Messer Lorenzo Giustinivel. Az utóbbi esküdt ellensége volt Lorenzo de Medicinek, aki Firenze súlyát a pápával ellenséges lázadó és condottiere, Niccolò

Vitelli mögé állította abban az életre-halálra menő küzdelemben, amit Giustinival folytatott Città di Castello, az Arezzótól keletre mintegy tizenöt kilométerre fekvő erődített város feletti uralomért. Giustinit a pápa fizette, és élvezte IV. Sixtus fenntartás nélküli támogatását. Már március végén jártak, amikor Girolamo gróf és Francesco de Pazzi Rómában és Firenzében is a cselekvést sürgették. És amikor [újra] megkérdeztem, hogy hogyan [buktassuk meg a firenzei kormányzatot], a gróf ezt mondta: Úgy tudni, hogy Lorenzo húsvétra Rómába jön. Amint meghalljuk, hogy elhagyta [Firenzét], Francesco is elindul, hogy véghez vigye a maga részét, és a feladat el lesz végezve azon is, amelyik ott marad [Giuliano Firenzében]. Azon gondolkodni fogunk, hogy mit tegyünk azzal, amelyik itt lesz, és úgy fogjuk intézni, hogy az egész szépen elrendeződjön, mielőtt elindulna innen. Megkérdeztem: Meg fogják öletni? Ő így felelt: Nem, természetesen nem. Nem akarom, hogy bármi rosszat el kelljen szenvednie, amíg itt van, de a dolgokra gondot fogunk fordítani, mielőtt elindul. Megkérdeztem a grófot: Urunk [Sixtus pápa] tud erről? Így válaszolt: Persze, hogy tud. Aztán ezt mondtam: A pokolba, hozzájárul, hogy valami nagy dolog történjen. A gróf így felelt nekem: Nem tudod, hogy rá tudjuk venni, hogy megtegyen bármit, amit csak akarunk, ha minden jól sül el? És mi már jó néhány napja töprengünk erről, hogy Lorenzo jön vagy nem jön. Aztán, hogy látták, hogy nem fog jönni, elhatározták, hogy a tettet a leghatározottabban végre kell hajtani, mielőtt ránk köszönt a május… És ahogy már sokszor mondtam, mindig erről beszéltek… és [egyetértettünk] hogy a dolgok egyszerűen nem mehetnek ily módon, máskülönben az egész ügy lelepleződik, mivel már túl sokan tudtak róla. A gróf azon kijelentése, hogy a pápát képesek lennének saját kívánságuk mellé állítani, elképesztő állításnak tűnik, de jó, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Sixtus életének legnagyobb részét tudósként és az e világi dolgokról mit sem tudó szerzetesként

töltötte, és hogy amint hatalomhoz jutott és belecsöppent a politika materializmusába, családja iránti nepotista hajlama nyitottá tette a kedveskedés, a hízelgés és a manipuláció irányába. A lebukástól való félelmük végül cselekvésre késztette a merénylőket. Az a döntés született, hogy Francesco idejön [Firenzébe], hogy Giovan Francesco da Tolentino és én visszatérünk Imolába, és Messer Lorenzo [Giustini] da Castello… [itt valamit kitöröltek a vallomásból, vélhetően az urbinói herceg nevét], hogy befejezze az előkészületeket, azután pedig tovább, Città di Castellóba. És már mind teljesen készen álltunk, hogy cselekedjünk, bármilyen parancs is érkezik Messer Jacopótól, az érsektől és Francescótól… És ezt a parancsot a gróf úr adta nekünk Rómában. Végül a lyoni püspök is belekeveredett [az ügybe], és megismételték ugyanazt a parancsot, hogy álljunk készen, hogy a nevezett emberek minden kérésének engedelmeskedjünk… Semmi újabbat nem hallottunk azon szombat éjjelének második órájáig [este 10 óráig]. Azután vasárnap megint megváltoztatták a tervet. És egyébként is így kezelték a dolgokat, habár mindig azt mondták nekünk, hogy urunk [Sixtus pápa] és a gróf dicsőségét szolgáljuk. Ezért aztán 1478. április 26-án a Santa Liperatában [a firenzei székesegyházban] az történt, amit azóta az egész világ tud.

Megjegyzések a vallomáshoz Montesecco vallomása szerint Sixtus pápa, unokaöccse, Girolamo gróf, Francesco de Pazzi, Salviati érsek és a Pazzi család firenzei feje, a lovag és kereskedő bankár Messer Jacopo voltak a gonosztevők. Amit a katona elmondott, az olyan súlyos vádirattá állt össze Lorenzo ellenségeivel szemben, hogy három hónappal később (augusztusban), a pápával viselt háború közepén a firenzei politikai vezetők kinyomtatták és köröztették a vallomást. Ennek a kampánynak az volt a célja, hogy befeketítsék és aláaknázzák azt a kiátkozást, amit

Sixtus Firenzére, Pistoiára és Fiesoléra kivetett. E városok papjai azt az utasítást kapták, hogy függesszék fel lelkipásztori kötelességeik ellátását, miközben a jól értesültek naponta Lorenzo és a firenzei kormányzat kiközösítésének ügyét tárgyalták április és május folyamán. Montesecco vallomása azonban jókora feltűnést keltett. Csak a főkolomposok nevét tartalmazza, a nápolyi királyról és az urbinói hercegről vonatkozó információt kihagyták, a tett célját vagy figyelmen kívül hagyták vagy túl általánosan rajzolták meg. A titkosság hálójában a kevésbé jelentős szövetségesek csendben átcsúsztak, maga a katona pedig, saját érdekét szem előtt tartva, folyamatosan azt a látszatot keltette, hogy a terv puszta őrültség volt. De azután aligha bolondoknak engedelmeskedve hajtotta végre a parancsot. Az egyik olyan dolog, ami egyáltalán nem tapintható ki a vallomásából – hiszen erre az utólagos tudás bölcsességére van szükség –, az a pápa mérhetetlen nepotizmusa. Megkoronázásától számítva három hónapon belül több unokaöccse is fizetést kezdett húzni az apostoli kincstárból. Egy éven belül házakat vásárolt Rómában nővéreinek, akik addig Genova környékén éltek, és most a Szent Városba költöztette őket. A legszokatlanabb dolog azonban az volt, hogy az ő pápasága idején – akár a bíborosi kollégium jóváhagyásával, akár a nélkül – az általa kinevezett 34 bíboros közül nem kevesebb, mint hat az unokaöccse volt, hárman ráadásul egyszerre, 1477-ben kapták meg a vörös kalapot, ketten pedig 1471 decemberében. Röviden: Sixtus a rokonai javára tett kedvezmények miatt kész volt bármekkora becstelenség vádját magára venni és bármilyen szidalmat eltűrni, mindaddig, amíg sikeresen tudta őket embertársai fölé emelni földdel, hivatallal, címmel, egyházi jövedelemmel és előnyös, társadalmi ugrást biztosító házassággal. E mindinkább kibontakozó játszmában Lorenzo és Firenze túlzottan is útjában álltak, különösen a pápa Girolamo gróffal kapcsolatos romagnai tervei révén. A kevély sixtusi törekvéseket jól fejezi ki

Melozzo da Forli a nepotizmust megjelenítő csodálatos csoportképe. A Pápai Államban gyakorolt politikáját, mely hatalma megszilárdítását szolgálta a korábban autonóm miniállamokká vált városok és erődök visszaszerzése révén, valószínűleg a nepotizmus ereje hajtotta. Nápoly királya és Urbino hercege, noha a vallomás kinyomtatott változatában nem szerepelt a nevük, a kezdetektől belekeveredtek az ügybe, háttérbe húzódó, mégis meghatározó jelenlétükkel. Firenzének szövetségi megállapodása volt Velencével és Milánóval, amit a ravasz Ferrante király sértésnek vett, mivel úgy látta, hogy az ő, Sixtus pápával kötött paktumát fenyegeti. Sienára és Toscana déli részére sandítva megpróbálta arrafelé is hallatni a hangját, és úgy tűnt számára, hogy az északi szövetség megkötése neki küldött figyelmeztető üzenet. Ami Federigót, Urbino hercegét illeti, ő Ferrante és a pápa emberének számított – mindkettő érdekében fegyvert ragadott már. De Sixtus Federigo kicsiny fejedelemségét 1474 augusztusában hercegség rangjára emelte, amivel igen különös módon tette adósává. Egy megalázó szertartás keretében, mely során Federigónak a pápa kezét és lábát is meg kellett csókolnia, az új herceg hűségesküt tett. Ezt a szövetséget azonban egy házasság is megerősítette: Federigo herceg egyik lánya, Giovanna a pápa egyik unokaöccséhez, Giovannihoz – Raffaele della Roverének, Sixtus pápa fivérének fiához – ment feleségül. A vérség, a házasság és a politika 173 hatékonyan kapcsolódott össze. A Montesecco által megrajzolt képből leginkább az a Mediciellenes harag hiányzik – noha ez folyamatosan kísért a tanúvallomásban –, amelytől Salviati érsek és Francesco de Pazzi azt várta, hogy ki tudják majd használni, mihelyst a merénylet kirobban Firenzében. Akár jól mérték fel ennek az elkeseredett hangulatnak a mértékét, akár nem, olyan elemként kell számításba venni, amely cselekvésre ösztönözte őket, mivel központi szerepet játszott a tervben és abban, hogy Messer Jacopo úgy döntött, hogy csatlakozik

hozzájuk. Giovan Francesco da Tolentino és Lorenzo Giustini, a két katona, akik arra készültek, hogy csapataikat Firenze ellen vezessék, Sixtus pápa és Girolamo gróf szolgálatában álló zsoldosok voltak, akik egy megbízást hajtottak végre. A politikai ideológia és a katonáskodás sohasem keveredett a reneszánsz Itáliában. Egy hivatásos katonát a „szabadság” iránti vágy, a köztársaságpárti vonzalom sohasem tartott vissza attól, hogy valamelyik köztársaság ellen vonuljon, mint ahogy arra hivatkozva sem utasítottak vissza senkit, hogy egy fejedelmi uralom alatt álló várost támadjanak meg, mert az egyeduralmat tartották volna eszményi államformának. A hazafiak (így Machiavelli) alkalomadtán kikeltek a zsoldosok árulása vagy magas költségei ellen, de hangjuk gyenge volt az áradattal szemben. Habár a polgárok katonáskodásának alapvető társadalmi feltételei azelőtt még léteztek számos 13. századi itáliai városban, így Firenzében is, a politika aláásta ennek forrását a 14. században. A 15. században, miközben a szegények alkotta helyi milíciákat olykor összehívták vészhelyzetben, mint például a Pazzi-összeesküvés nyomán, semmilyen fejedelmi vagy köztársasági elitcsoport nem bízott a helyi polgárok alkotta jól felfegyverzett, állandó hadseregben. A háború a hivatásosok dolga volt, közülük számosan a Pápai Állam vagy a Milánói Hercegség földesurai voltak. De amiként a humanisták tollát is ki lehetett bérelni akár despoták, akár köztársasági oligarchák érdekében, úgy Tolentino és Giustini mint katonai „technokraták” a legnagyobb ajánlatot tevőnek adták el szolgálataikat, vagy olyan fejedelmeknek, akikkel hosszú távon kapcsolatban álltak. Ebből a szemszögből nézve az áprilisi merénylet esélyeivel kapcsolatos kételyek, amit a hivatásos Montesecco annyira sugall, legalábbis fenntartással kezelendők. Az életét próbálja menteni, és vallomásában azzal próbálkozik, hogy Lorenzónak hízelegjen. Az igazság azonban valójában az, hogy többször megtette az Imola, Róma és Firenze közti utat, hogy segítsen összehozni az összeesküvést, és úgy hajtotta végre

megbízatását „a végzetes helyen”, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az életével játszik. Azzal, hogy állítólag visszautasította, hogy saját kezével gyilkolja meg Lorenzót, még nem menthette fel 174 magát az alól, hogy az összeesküvés főszereplői közé tartozott. Lorenzo saját állítását idézve Piero Parenti megfigyelte, hogy azon a tragikus reggelen a székesegyház felé tartva Montesecco azzal kezdte, hogy csatlakozott Lorenzóhoz, karját az övébe fonta és barátkozni próbált, talán azzal a céllal, hogy felfedje az összeesküvést. Valamelyik felettese vagy egy szolga azonban elérte, hogy a katona adja át helyét Sansoni Riario bíboros fivérének, aki fontosabb úrnak számított. A történet sugallata az, hogy Lorenzo később eltűnődött ezen az eseten. Ám ha Montesecco valóban eljutott arra a pontra, hogy feladja a merénylet tervét és főnökeit, ez annak lenne szép példája, hogy a zsoldosok előtt mindig nyitva állt az 175 árulás lehetősége. Első pillantásra meglepőnek látszik, hogy Salviati érsek tudott két családtagjával beszélni és őket az összeesküvésbe bevonni: egyetlen fivérével, Jacopóval és Bartolomeo nevű első fokú unokatestvérével, akit azonban megtévesztő módon Jacopónak is neveztek. Ez azért meglepő, mert ezek az emberek is tudták, hogy az életüket kockáztatják, és még annál is nagyobb veszélynek tették ki magukat április 26. délelőttjén, amikor csatlakoztak az érsek kíséretéhez, szinte biztosan fegyvereket rejtve köpönyegük alá. Poliziano összeesküvésről írott könyvecskéje a fivért mint züllött senkit bélyegzi meg, az unokatestvért pedig azért kárhoztatja, mert fondorlatos üzletember volt, aki lotyókkal és alja emberekkel szerette múlatni az idejét. Mindez lehetséges, ám ha tekintetbe vesszük az életüket fenyegető veszélyt, azt kell feltételeznünk, hogy a két férfi meg lehetett győződve az akció sikeréről. Mit mondhatott nekik vajon az érsek? Valószínűleg azt, hogy (a) maga Sixtus pápa szilárdan támogatja a merényletet, (b) Ferrante király és az urbinói herceg is támogatják, (c) és hogy az összeesküvők rendelkeznek a sikerhez

szükséges emberanyaggal. Bizonyára ezek voltak azok az érvek – és ezek valóban döntőek voltak, – amelyek rávehették a vonakodó Messer Jacopo de Pazzit is. Az is lehetséges, hogy Messer Jacopóhoz hasonlóan az érsek fivérére és unokatestvérére is hatott a Lorenzóval szembeni haragjuk és a Medici-ellenes városi felkelés gyakorlatiasságába vetett hitük, mely azon alapult, hogy úgy érzékelték, a városban titokban számottevő politikai ellenzék működik. E két utóbbi szempont, a gyűlölet és a politikai változás ígérete azért voltak fontosak, mert más firenzeiekre is hatottak, akik bekapcsolódtak az összeesküvésbe. Az egyetlen tudós férfiút, aki belekeveredett a merényletbe, a jelek szerint a kormányzat megváltoztatásának vágya hajtotta, és ő természetesen jól ismerte a firenzei színteret. Jacopo Bracciolini volt ő, Poggiónak, korának egyik legélénkebb észjárású és legismertebb humanistájának fia. Poggio latinsága és irodalmi kiválósága alapozta meg a család tekintélyét Firenzében, Jacopo pedig, akinek anyja Buondelmonti lány volt, vagyis régi firenzei patríciuscsaládból származott, a latin auktorok olvasásán nevelkedett. Az idősebb Bracciolininek sikerült szerephez jutnia a politikában, és megnyitotta fia előtt az utat a közéletben. Az 1460-as években azonban a művelt Jacopo a Medici-ellenes reformerek közé sodródott, és a csoport egyik legszókimondóbb tagja lett – hacsak nem rosszhiszeműen vádolták meg. Húsz évre száműzték a városból, és roppant összeg, 2000 aranyforint megfizetésére ítélték. E büntetéseket rövidesen csökkentették (10 évre, illetve 1000 forintra), később pedig megengedték neki, hogy hazatérjen Firenzébe, ahol kitartóan udvarolt Lorenzónak, sőt még az 1469. évi díszes firenzei lovagi tornán is részt vett, méghozzá pazar öltözékben. 1476-ban kiadta atyja latin nyelvű Firenze története című művének olasz fordítását. Ezt követte 1477-ben vagy 1478 elején Petrarca a Diadalokról című hosszú, hatrészes költeményének egyik verséhez írott kommentárja, ahhoz, amelyik a hírnév győzelméről, valamint „a vasemberről” és az

erkölcsi „hősiességről” szól, köztük a „szellem hőseiről”. E rövid munkáját Jacopo Lorenzo de Medicinek ajánlotta. Mégis 1477-ben, számos kapcsolata közül az egyiket latba vetve az új bíboros, a pápai unokaöcs, Raffaele Sansoni Riario titkára lett. Jacopo Bracciolinit, aki már korábban is kapcsolatban állt a pisai érsekkel és Francesco de Pazzival, ez a kinevezés hozta közelebb az összeesküvőkhöz, akik azonnal bevonták véres tervükbe. Hacsak nem őt szervezték be 176 először, és csak utána a bíborost. Poliziano róla rajzolt képe egy újabb gúnyrajz. Azt próbálja velünk elhitetni, hogy Jacopo adósságokban úszó, gonosz tollú, kérkedő értelmiségi, aki szó szerint eladta magát és silány tehetségét, vagyis nyilvánvalóan helyet, pártfogást és pénzt remélt az összeesküvés vezetőitől. Leírásából a politika teljesen hiányzik; Jacopót pusztán intellektuális prostituáltként ábrázolja. A valóságban azonban ő jelentős író volt, a klasszikus tudományok mestere, aki karakteres köztársasági nézeteket vallott, noha vonzotta a „polgári principátus” eszméje is, valamint az a remény, hogy egy fejedelmi uralom is lehet felvilágosult. Amint az idő múlása és az újabb megfontolások nyomán világossá vált az összeesküvők számára a merénylet bonyolultsága, a szervezkedés hálója egyre jobban kiterjedt. A két fivér meggyilkolása elindítja a történéseket, úgy képzelték, hogy a következő két lépés szinte egymásból következne: a kormányzati palota bevétele és a „nép” összegyűjtése Firenze utcáin. Ám mivel a hivatásos katonákra és az erőszakra szintén szükség volt, ezekhez szakképzett emberek toborzására van szükség. Azonban az utolsó nagynevű a firenzei 177 összeesküvők közül, Bemardo Bandini Baroncelli nem ez a fajta ember volt. Poliziano kurtán intézi el, mint szégyentelen és gonosz vagyonbukottat. Noha nem tudunk sokat róla, nyilvánvalóan közeli kapcsolatban állt Francesco és Jacopo de Pazzival, és még az is lehet, hogy Pazzi-alkalmazott volt. A milánói követ – talán gúnyosan – mint „pénztárosra” utal rá. Valore viszont arról számol be, hogy

„természete szerint józan ítélőképességű, szellemileg és testileg is gyors ember volt”. Közel ezer forintot fektetett be az egyik Pazzibankba, felesége igen számottevő, 2600 nagy (teljes értékű) forint hozományt vitt a házasságba, és előkelő kapcsolatai voltak mind Nápolyban, mind Rómában, ahol később özvegye, Giovanna megszerezte a roueni bíboros, Guillaume d’Estouteville támogatását, amikor jogi úton próbált küzdeni hozománya megmentéséért a Pazzi-összeesküvés bukása után. Ha jobban megvizsgáljuk a Poliziano által vagyonbukottnak bemutatott Bernardót, akkor kiderül, hogy volt egy közeli rokona, Pierantonio Bandini Baroncelli, aki néhány évig vezette a Pazzi-bank brugges-i fiókját. A Baroncellik a Mozzikhoz, Bardikhoz és Peruzzikhoz hasonlóan nagy megbecsültségnek örvendő firenzei klán voltak, akik gyakran foglalkoztak banki tevékenységgel. A városi közéletben szilárdan jelen lévő nemzetség régtől Firenze keleti (Santa Croce) negyedében koncentrálódott, akárcsak a Salviatik. Amikor az egyik Baroncelli családfő 1433-1434-ben a Medici-ellenes csoportot támogatta, őt és minden férfiági leszármazottját száműzték a városból. Később Nápolyban indult virágzásnak a család, ahol a király pártfogását is élvezték, majd visszanyerték a Firenzében maradt Baroncellik rokonszenvét is. Bernardo maga is hosszú időt töltött a déli nagyvárosban, ahol Ferrante királyhoz is bejáratos volt. Sőt éppen Ferrante személyes beavatkozásának köszönhette Bernardo, hogy Giuliano de Medici meggyilkolása után egészen Konstantinápolyig tudott menekülni. Az is érdekes, hogy egyik unokatestvére, Maria Baroncelli Tommaso Portinarihoz ment férjhez, aki a Medici-bank brugges-i fiókját vezette korábban. Összességében megállapítható, hogy Bernardónak remek kapcsolatai voltak. Az előkészületek vége felé kapcsolódott be két pap: a pápa szolgálatában írnokoskodó Antonio Maffei da Volterra és Ser Stefano da Bagnone, aki a Messer Jacopo de Pazzi birtokában lévő területek kellős közepén fekvő Montemurlo falu plébánosa volt. Maffei

állítólag azért csatlakozott az összeesküvőkhöz, mert bosszút akart állni szülőföldje, Volterra 1472-es kifosztásáért, azért a kíméletlen támadásért, amiért a Firenze ellen fellázadt volterraiak Lorenzo il Magnificót hibáztatták. Ami Ser Stefanót illeti, Poliziano arról tudósít, hogy Messer Jacopo titkára és fattyúként született lányának nevelője volt. Ő San Proculo plébániatemploma révén is húzott egyházi javadalmat, ahol bizonyára Messer Jacopo támogatását is élvezte, ugyanis a templom majdnem határos volt a Pazzi-enkláve déli szegélyével. Ezeket a későn toborzott résztvevőket azért szervezték be, hogy Montesecco egyik fő feladatát ők végezzék el. Noha a katona vallomása erről nem tesz említést, a korabeli források megerősítik, hogy az ő kötelezettsége az volt, hogy saját kezével végezzen Lorenzóval. Az idő múlásával azonban a merénylet terve állandóan változott, és amikor végül világossá vált, hogy a gyilkosságnak nagymise idején a Santa Maria del Fiorében kell végbemennie, Montesecco megbízatásának ezen a pontján visszatáncolt, arra hivatkozva, hogy nem képes összeegyeztetni a gyilkosságot a szentségtöréssel. Azt is állították, hogy túlzottan megkedvelte Firenze urát, ami gyönyörű példája a Mediciek mítoszgyártásának. Végül is a történetben feltűnt a két pap, és belementek abba, hogy ők vigyék véghez a gyilkosságot. És itt szembesülünk egy különös rejtéllyel: miért egyezett bele egy olyan profi zsoldos, mint Montesecco, abba, hogy a tett egyik legvéresebb részét két amatőr egyházi személyre bízza? Különös zavarodottság vagy hanyagság volt ez részéről, mindenekelőtt azért, mert a merénylet kudarca nagy valószínűséggel a saját halálát vonhatta maga után. Vallomásának végén Montesecco az említés szintjén bevon még egy titokzatos alakot, Lyon püspökét, aki a jelek szerint megerősíti azt a tényt, hogy Messer Jacopo, Salviati érsek és Francesco de Pazzi 178 voltak az összeesküvés vezetői. Thomas James volt ez a bizonyos férfiú, aki nyilvánvalóan Sixtus pápa és a Riario család lekötelezettje

volt. Érdekes módon azonban a katona egyszer sem utal Antonio di Piero de Pazzira, Sarno és Mileto püspökére, aki legalább egy ízben küldetést teljesített Franciaországban a Pazzik és Sixtus pápa érdekében. Sarno mintegy harminc kilométerre feküdt keletre Nápolytól, és Antoniót Ferrante király és Sixtus pápa választotta ki erre a tisztségre 1475 nyarán, miután e két uralkodó elkezdett azon töprengeni, hogy miképpen lehetne véget vetni Lorenzo de Medici uralmának Firenzében. A sarnói, majd miletói püspök, aki Messer Jacopónak unokaöccse, Francescónak unokatestére volt, és élvezte Sixtus és Ferrante támogatását, majdnem biztosan az összeesküvők táborában kötött ki, habár egy morzsányi bizonyítékot sem sikerült találni ellene, amikor megvádolták, hogy tudomása volt a merénylet minden részletéről. A Nyolcak elrendelték, hogy „egész életében új egyházmegyéje, Mileto területére szorítkozzék”, de Firenzének nem volt ereje, hogy betartassa ezt az ítéletet. Ekkor lép be a képbe egy tizenhét éves diák, akinek firenzei jelenlétéről kiderült, hogy ez volt a történet sarkalatos pontja: Raffaele Sansoni Riario bíboros. Anyja, Violante Riario, IV. Sixtus nővérének, Biancának volt a lánya, akinek révén tehát az ifjú a pápa kis unokaöccse volt. De neki nem olyan emelkedett tudományra volt szüksége, mint nagy-nagybátyjának. A család tudta jól, hogy mi kell neki. Ezt az ifjú fejedelmet, aki utóbb tizenhat érsekségnek került birtokába, a pisai egyetemre küldték kánonjogot tanulni, aminek segítségével képes lesz megismerni az egyház és a különféle szerzetesrendek jogait és kötelességeit, és ami lépcsőfokot jelent a legfelső szintű egyházkormányzathoz. A kijelölt délelőttön azonban a firenzei székesegyházban nem volt szüksége a jog finomságaira, amikor hirtelen belecsöppent a merénylet kellős közepébe, amikor az őrjöngő sikolyok visszhangozni kezdtek a hatalmas belső térben. Mégis az ő – az összeesküvők által ravaszul megkoreografált – különlátogatása Lorenzo városába volt az, ami az ugródeszkát jelentette a két Medici fivér elleni merényletkísérlet során. Mivel neki

mint bíborosnak, utazásai során dukált, hogy kísérők hosszú sora járjon a nyomában, a főkolomposok felfegyverzett embereket csempésztek kíséretébe. Egyikükről kiderült, hogy ő Jacopo Bracciolini, a humanista. Figyelembe véve, hogy katonákra és a bénító meglepetésre egyaránt szükségük volt, nem engedhették meg maguknak, hogy kihagyják ezt a lehetőséget, hogy a bíboros népes társaságához csatlakozzanak. Szinte halljuk, amint első firenzei útja előtt azt tanácsolják a tapasztalatlan ifjúnak, hogy a legnagyobb méltósággal viselkedjen, amikor belép a városba, hogy a Mediciek vendégszeretetét fogadja el, és talán hogy Lorenzóval is tárgyaljon. Ezért mindenképpen szolgák és kísérők népes hada kell, hogy vele legyen. Ehhez csak még nagyobb nyomatékot adott, hogy Sixtus pápai legátusi hatalommal ruházta fel az ifjút, ugyanis a legmagasabb szintű diplomáciai kérdések megvitatására jogosult küldöttnek nevezte ki. Valószínű, hogy Giovan Francesco da Tolentinót és Lorenzo Giustinit, a csapatok Firenzébe vezetésére kiszemelt kapitányokat először 1477 szeptemberében vagy októberben keresték meg. Nekik majd kívülről kellett volna támadniuk. Az események városon belüli fő mozgatóinak, Salviati érseknek és Messer Jacopo de Pazzinak azonban szintén szükségük volt őket kísérő katonákra, és ezek többségét a lehető legutolsó pillanatban kellett felfogadni, hogy a merénylet titkosságát megőrizzék, és hogy megóvják a növekvő gyanakvás közepette. Mintegy húsz állig felfegyverzett száműzött érkezett Perugiából a helyszínre, az érsek és mások segítői között. Hamarosan mind darabokra szaggatva fogják végezni a Priorok előtti hatalmas téren. A kudarcba fulladt merényletet azonnal követő megtorlás annyira gyors és teljes volt, és olyan sok külföldi vesztette életét, hogy azóta sem sikerült megállapítani a lemészárolt vagy kivégzett személyek végső számát. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha az első három nap folyamán (április 26. és 28. között) mintegy 80-100 főre tesszük a halálos áldozatok számát.

Még ha kudarcot is vallottak az összeesküvők, elmondhatjuk, hogy a merénylet tervét gyakorlatias módon és a fellépő körülmények pontos értékelésére alapozták. Ha Lorenzót valóban meggyilkolják Giulianóval együtt, vagy Salviati érseknek és Messer Jacopónak sikerül elfoglalnia a kormányzati palotát, és a pápai zsoldosok kiegészítő csapata belép a város területére, aligha lehet kétségünk, hogy az összeesküvők tényleg kikényszerítik a kormányzat cseréjét Firenzében. Egy olyan változást, amit kiközösített polgárok és száműzöttek százainak lelkesedése és támogatása kísér. A béke helyreállítása, bizonyos ígéretek és a politikai jogok további kiterjesztése idővel abban az irányban hatott volna, hogy egyre több támogatót szereztek volna köreik számára. A Medici-nemzetség Cosimo-féle ágának kihalásával más firenzei családnak nem lett volna akkora vagyona, hírneve vagy karizmája, hogy összegyűjtse, és győzelemre vezesse a Medici-párti ellenzék maradványait.

TIZEDIK FEJEZET Az elszabadult Pokol: a Pápa és a Polgár Istenekről és emberekről

Miután az összeesküvés megbukott, Lorenzo a dühöngő IV. Sixtus személyében legveszélyesebb ellenfelével találta magát szembe, aki annak ellenére lett ádáz ellensége, hogy korábban koldulórendi barát és igazi értelmiségi volt. Az ifjú Giuliano meggyilkolását és a monteseccói gróf vallomását követően azonban a Medici úr legközelebbi segítőtársai – úgymint az arezzói püspök és Bartolomeo Scala – szintén őrjöngtek, aminél aligha jöhetett volna jobban másféle érzelem Lorenzo erőteljes védelme érdekében. Nápoly királya seregeivel és külföldi szövetségeseivel nyomást tudott gyakorolni Firenzére és Lorenzóra. Urbino hercege seregeket küldhetett Firenze ellen. Sixtusnak, Krisztus földi helytartójának és a kereszténység fejének viszont egész Európára kiterjedő diplomáciai hálózata volt, ráadásul a források bőségéből származó hatalmas állami jövedelem állt rendelkezésére. Nem csupán lovas és gyalogos seregeket tudott kiállítani, hanem olyan fegyvereket is a kezében tartott, amelyek feljogosították arra, hogy fennkölt erkölcsi szózatot intézzen. Ezek a beszédek ráadásul nem csupán szavak voltak, hanem közvetlen tettek is, mint a pápai bullákban elrendelt kiközösítés (excommurucatio), a városok és az országok szentségektől való eltiltása (interdictum), és a firenzei kereskedők üldözése külföldön. Így aztán nem csoda, hogy a Lorenzo elleni összeesküvők ennyire hittek a merénylet sikerében, ha a pápa aktív, hatékony támogatását élvezték. Sixtus, aki rendkívüli hitvitázó és prédikátor volt, professzorként, hittudósként és a ferences rend fejeként ragyogó pályát tudott maga

mögött. Az érvelés, a szónoklattan és a logika összes fortélyát ismerte, és – a teológiai dogmának megfelelően – úgy tartotta, hogy mint Krisztus földi helytartója, nem vetheti magát alá halandók bíráskodásának. Most pedig, ha ezt az adottságát kihasználja a pápai bullákban és egyéb általa szentesített forrásokban, legyőzhetetlennek tűnt a Lorenzóval való összecsapás során, aki a jog szerint csupán egy polgára volt Firenzének, nem a fejedelme, mindenféle bitorolt hatalma ellenére sem. Emellett Sixtust, ezt a rendíthetetlen nepotistát, sőt talán titkon egyik állítólagos unokaöccsének apját, a jelek szerint semmi sem tudta annyira felkavarni, mint saját 179 családjának anyagi érdekei. Ez egy másik vonulata volt a Lorenzóval folytatott küzdelemnek, aki csökönyösen útjában állt a pápa romagnai családi törekvéseinek. A firenzei nagyúr félt attól, hogy a pápa megerősödik abban a térségben, Firenze keleti határainál, ahol ő is rendelkezett kliensekkel. Ott, ahol Sixtus azon mesterkedett, hogy miképpen tudná álcázni nepotizmusát azzal, hogy semmi mást nem tesz, csupán saját Egyházi Államán belül próbálja ellenőrző hatalmát erősíteni. Lorenzo azonban fontos ütőkártyát tartott a kezében; egy olyat, amit Európa más részein talán kevéssé méltányoltak. Ez pedig az itáliai államokkal való aktív szövetségi politika gyakorlata volt, ez a hasznos hagyomány, ami ekkor már 350 évre tekintett vissza. Amióta a pápaságot mint világi hatalmat a szomszédos államok éppen olyan gyanakvással figyelték, mint bármely másikat, Lorenzo és a firenzeiek számíthattak az idegen szövetségesekre a pápa seregei és kiátkozásai ellenében. Maga a dráma az idős (hatvannégy éves) pápa és az ifjú (huszonkilenc éves) polgár közötti harc személyes mivolta miatt színes és érdekes volt. Ez a küzdelem nem ismeretlen emberek személytelen harcának számított. 1471 őszén több alkalommal is találkoztak, nem sokkal Sixtus augusztusi megkoronázása után, amikor Lorenzo egy pompázatos firenzei küldöttség élén Rómába

ment, hogy kifejezze üdvözletét és tiszteletét az új pápának. Találkozásaik során, Sixtus mind az apostoli kamara pénzösszegeit, mind pedig a Cività Vecchia közelében lévő Tolfa timsóbányáit a Medici-bank ellenőrzése alá helyezte, ami mostanra hivatalosan a pápa új Depositoriumává (vagyis bankjává) vált, és főleg az összegek beszedését és kifizetését végezte. Ráadásul amellett, hogy megengedte neki, hogy antik, metszett drágaköveket és medálokat mérsékelt áron megvásároljon az előző pápa (II. Pál) gyűjteményéből, személyes ajándékként szintén Lorenzónak adott két antik 180 mellszobrot, amely Augustust és Agrippát ábrázolta. Néhány hónappal később, 1472 februárjában, Sixtus egyedi bűnbocsánatot szolgáltatott ki Lorenzónak, Giulianónak, anyjuknak, Lucrezia Tornabouninak és apai nagyanyjuknak, Contessinának. Történetesen azonban Lorenzo valami nagyobbra és világiasabbra vágyott. Elképzelhető, hogy felvetette, hogy fivére, Giuliano számára kérné a bíborosi rangot, de 1472-ig nem kezdett nyomást gyakorolni. Sixtus a kérésre udvariasan reagált, de nem tett ígéretet. Nem utasította el a kérést, kiváltképpen, mert a tekintélyes római Orsini család a pápai tiaráért vívott küzdelme során a legerőteljesebb támogatói közé tartozott, márpedig Lorenzo felesége Orsini lány volt. Sixtus, akinek éppen annyira vérében volt a politika, mint Lorenzónak, megértette, hogy az arra irányuló heves vágy mögött, hogy a Medici-családban legyen egy bíboros, egyedül politikai cél lehet. Mivel a firenzei köztársaságban bizonytalan volt a helyzetük, a családnak égető szüksége volt befolyásuk növelésére és egy rangos egyházi méltóságra. Ha bármilyen kenyértörésre kerülne sor Firenzében, csak valamilyen „magasabb” hatalom – és persze ezzel együtt a fegyverek ereje – tenné lehetővé, hogy a Mediciek a maguk alkotmányon kívüli tekintélyüket bevonhassák a jog mázával, és ebben a küzdelemben egyedül a fegyverek bevetése aligha elegendő. 1475-re azonban az efféle megtiszteltetést a Lorenzo és Sixtus közti elmérgesedett viszony immár lehetetlenné tette, és a bíborosi kalap

megszerzése már a következő pápához fűződő viszonytól függött. Az adott pillanatban Lorenzo kegyetlenül nehéz feladata az volt, hogy megküzdjön az összeesküvők elleni véres firenzei megtorlások következményeivel: a háborúval, a kiközösítéssel, a szentségektől való eltiltásokkal, valamint a firenzei kereskedők és bankárok Rómából, Nápolyból, Sienából, Urbinóból és más városokból történő kiűzésével. Mivel a pápai csapatok már 1478. április 26-án (törvénytelenül) firenzei területen tartózkodtak, csupán hetek kérdése volt, hogy Firenze és a pápa közti háború nyílt támadássá változzon. Júniusban a köztársaság létrehozta háborús kormányzatát, a Tízek Tanácsát, és Lorenzo, akit e testület tagjává választottak, ezzel – meglepő módon életében csupán második alkalommal – vezető városi tisztséget kapott. Ám az, hogy ebbe a katonai hivatalba bekerült, sem az ő személyére, sem másokra nézve nem változtatott sokat a firenzei politikai színpadon, csupán annyit, hogy keretet adott meglévő hatalmának. Eltekintve attól a ténytől, hogy a politikai döntések gyakran a Medici-palotában születtek, Lorenzo időről időre felkereste a tanácsok üléstermeit, hogy szem előtt tartsa a törvénysértő módon nyíltan szavazókat, és azt, hogy ezek őt támogatják-e. Ezen a módon két kérvényt vitt keresztül barátjának, a költő Luigi Pulcinak az érdekében, az egyikkel magas rangú tisztséget biztosítva számára, a másikkal a Verniába történő száműzetés ítéletét semmisítve meg. Lehetséges, hogy ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor a jogfosztott Giovanni de Pazzi felesége, Beatrice Borromei számára 181 biztosította annak örökségét. Lorenzo számára úgy tűnhetett, hogy az áprilisi merénylet következményeit egyre kevésbé tudja ellenőrzése alá vonni. Május közepére az összes Rómában tartózkodó firenzei kereskedőt alapos megfigyelés alatt tartották, végül 24-én letartóztatták és bebörtönözték őket. Tilos volt elhagyniuk a várost, vagy kijuttatni onnan árut és pénzt. Sixtus pápa szemében Lorenzo és a firenzei

kormány a szentségtörés bűnét követte el, az egyház egyfajta minősített elárulását, amikor olyan szörnyűségek történtek meg, hogy a pisai érseket az ablakból kidobva felakasztották, eltűrték ártatlan papok (a Sansoni Riario bíboros kíséretében lévő fiatalemberek) meggyilkolását, és bebörtönözték a bíborost. A kiközösítésről szóló, június 1-jén kelt bullát 4-én kinyomtatták, ellátták pecséttel és kihirdették, majd szétküldték a legfontosabb itáliai és európai uralkodóknak, a támogató pápai levelekkel egyetemben. A hírek a kisebb helyekre is eljutottak az egyház kiterjedt szervezeti hálója révén. A pápai nunciusok a császárnak, a francia királynak és Velencének is közvetítették a híreket. A „romlottság fiaként” megbélyegzett Lorenzót, a Nyolcakat, a priorok két garnitúráját és azok tanácsadóit kitagadták az egyház szolgáltatásaiból és a szentségekből. Emellett a keresztényeknek kerülniük kellett velük mindenfajta érintkezést a mindennapokban, nehogy ők is megfertőződjenek az istentelenséggel. A pápa kinyilvánította, hogy ez az egyházi átok mindaddig érvényben marad, amíg szabadon nem bocsátják a bíborost, és Sixtus további feltételeinek nem engedelmeskednek. Június 8-án a pápa felkínálta „a teljes bűnbocsánatot és más engedményeket” mindenkinek, aki fegyvert fog Firenze ellen. Június 22-én Firenzét, Fiesolét és Pistoiát interdictum alá vette, arra utasítva a helyi klérust, hogy függessze fel az istentiszteleteket a laikusok számára, ellenkező esetben magukat is ugyanazon büntetéseknek teszik ki. A pápa kinyilvánította, hogy a bíborosok kollégiumának támogatását élvezi. A kiközösítő bulla elismételte Lorenzo egyéb hűtlen és engedetlenségét bizonyító tetteit, beleértve, hogy makacsul ellenállt Salviati pisai érsek kinevezésének, beavatkozott Imola és Città di Castello pápai birtokainak ügyeibe, valamint hogy Firenze pénzzel támogatta a pápaellenes lázadókat, Niccolò Vittellit és Carlo da Montonét. A következő lépést Ferrante, nápolyi király tette meg, aki a Szentatya hathatós támogatásával követséget indított Firenzébe, ott

kegyetlen háborúval és teljes megsemmisítéssel fenyegette a várost, hacsak a firenzeiek nem száműzik Lorenzót. Minden fáradozás arra irányult, hogy éket verjen a „zsarnok” és rossz hírű polgár Lorenzo és a szabad köztársaság közé: ha Firenze megszabadul tőle és átadja 182 Sixtusnak, minden rendbejön majd. Június 12-én, amikor Lorenzo végül találkozott a város legbefolyásosabb polgáraival, hogy megbeszéljék a fenyegető háború kérdéseit, Medici-párti tömeggel nézhetett szembe. Olyan emberekkel, akiknek iránta való elkötelezettsége vitathatatlan volt, és akiknek családjai régóta gyűjtögették a hűségükből származó anyagi hasznot. Lorenzo a legékesszólóbb és legmegindítóbb stílusát elővéve közölte velük, hogy készen áll a száműzetésre, sőt még a halálra is, ha egy ilyen tett megbékélést hozna az ellenséggel. Elvégre több támogatást kapott Firenzétől, mint bárki más, így aztán annál inkább késznek kell mutatkoznia, már csak hazája iránt táplált szeretete okán is, hogy a közjót a sajátja elé helyezze. Könnyekre fakadt, és a gyűlés reakciója nem is okozott meglepetést. Sorsuk összefonódott a Mediciekével, veszélyben érezhették magukat, így aztán szövetségükről biztosították, és azt mondták, hogy Firenze, illetve a Mediciek biztonsága és jóléte számukra egy és ugyanaz. Az egy védelme ugyanaz, mint a többiek megvédése. Jól ismerték Ferrante király déltoszkán törekvéseit, valamint a pápa romagnai szándékait, így aztán másnap (június 13-án) Lorenzót beválasztották a védelmi kérdésekben illetékes Tízek Tanácsába. Lorenzo május 18-án lemondott a nagy hatalmú politikai és bűnügyi hatóság, a Nyolcak tanácsában viselt tagságáról, majd négy nappal később – miután szinte minden fegyverviselési engedélyt visszavontak a városban – megengedték számára, hogy személyes védelmére nyolc felfegyverzett őr vigyázzon, olyanok, akiket ő maga választhat ki. Júniusban ezek számát tizenkettőre emelték a Nyolcak, sőt családja 183 számára is biztosítottak testőröket. Július második hetében az urbinói és a calabriai hercegek

vezetésével pápai és nápolyi seregek délkeleten mélyen benyomultak a firenzei fennhatóság alatt álló területekre Montepulciano térségében, majd gyorsan északnyugat felé vonultak, elhaladva Siena mellett, hogy megszerezzenek két erődített firenzei várost, Raddát és Castellina in Chiantit. A firenzeiek csak egy kisebb, elterelő hatású győzelemre voltak képesek Perugia mellett. Azonban a papír és az emberek gondolatai is csatamezővé változtak. Lorenzo és Firenze idővesztegetés nélkül segítségkérő levelekkel kezdte bombázni az uralkodókat, barátokat és lehetséges szövetségeseket. Milánó azonnal egy kisebb csapat katona küldésével válaszolt, Velence kifejezte a kiátkozás és interdiktum feletti felháborodását, a bolognai Giovanni Bentivoglio Firenzébe sietett zsoldosaival. A francia király, XI. Lajos pedig a firenzeiek oldalára állva kárhoztatta a pápát, titkos megbízottakat küldött Itáliába és a pápai tekintélyt aláaknázva hamarosan egy általános zsinat összehívását kezdeményezte, így gyakorolva nyomást. Király és pápa mindenesetre egy időre tengelyt akasztott. Az ifjút, San Giorgio bíborosát június 4-én a firenzeiek szabadon engedték, aki – mint mondták, a kilátásba helyezett kivégzés miatt – halálsápadt arccal bukkant fel ezt követően Rómában. Ám a Lorenzóra és cinkosaira vonatkozó tilalmakat nem függesztették fel vagy vonták vissza, annak ellenére sem, hogy a pápa bejelentése szerint a bíboros elengedése esetén ezeket visszavonja. Júniusban és júliusban az összes római és nápolyi Medici-vagyont lefoglalták, és a pápa júliusi leveleiben immár eretneknek nevezte Lorenzót. Az energikus Sixtus nem rettent meg Lajos király figyelmeztetésétől, az egyházi zsinat összehívásának kezdeményezésétől, vagy a firenzeiek felhívásától, hogy mindenki tagadja meg az engedelmességet neki. Legfeljebb annyi történt, hogy fokozta Lorenzo és a firenzeiek elleni nyomást. A szópárbajban a reneszánsz kori firenzeiek felülmúlhatatlanok voltak. Lorenzo a pápa tilalmaira gyorsan reagált: „mozgósítva

titkárait, bátorítva hűséges követőinek csapatait és egy nagyszabású pápaellenes mozgalmat vezetve”. Még a kor jeles jogászait – Bartolomeo Sozzinit, a sienai Bulgarinit és Francesco Accoltit – is megkeresték, hogy vizsgálják meg a Firenzére és a többi városra kivetett kiközösítés és interdictum jogszerűségét. A jogászok arra jutottak, hogy az intézkedések nem voltak érvényesek, hogy az egész ügyet a zsinat elé kellene vinni, és hogy a klérusnak folytatnia kellene a lelki gondozást és a szentségek kiszolgáltatását. Ezeket a jogi érveket Lorenzo és a firenzei kormányzat azonnal terjeszteni kezdték. Az ügy egy kánonjogi érven alapult, azt állítva, hogy a papok nem viseltek egyházi öltözéket, amikor fegyverrel elfogták őket és amikor gyilkossági kísérleten kapták őket. Ezáltal eljátszották egyházi kiváltságaikat. Az áprilisi merényletet követő megtorlások során azonban legalább öt vagy hat papot megöltek, annak ellenére, hogy – 184 amennyire tudjuk – közülük csak ketten viseltek fegyvert. Egy, a prioroktól származó, Sixtus pápának címzett 1478. július 21én kelt gunyoros levél már úgy fogalmazott, hogy „a vádjai megnevettetnek minket”, és ismételten (savonai) „Ferenc barátnak” szólítja őt. Máskor „a Péter helyén ülő Júdásnak” nevezte a levélíró, aki úgy veti ki „a mérget a hajójából, mintha az lenne a háló, amivel kifogja majd a jó halat”. Azonban mind közül a firenzei zsinat volt a legmerészebb támadás, ami Lorenzo korábbi nevelője, a folyamatosan a kegyeit élvező arezzói püspök, Gentile Becchi tollából származott. 1472-ben, Sbetűs megkoronázásához képest egy éven belül, Becchi egy fanyar latin epigrammát alkotott, szembesítve a pápát a botrányos nepotizmusával és azzal, hogy meglopja az egyház javait. Sixtus szórta ékszerét és sok ezüstjét, kész vagyon, amit szerteosztott, az állam már oda, városokat adna már most, 185 oh, tiara, vigyázz! – ki hát az, ki fején hord?

Becchi ezúttal, 1478. július 23-án egy olyan iratot fogalmazott meg, ami állítólagos jelentés egy bizonyos firenzei zsinatról, melynek alkalmával magas rangú egyházi személyek találkoztak a firenzei székesegyházban, feltehetően azért, hogy áttekintsék a Mediciekkel szembeni kiközösítést és cselszövést. Az, hogy ténylegesen sor kerülte efféle zsinatra, az némiképp bizonytalan, de az a legvalószínűbb, hogy egy mindenki számára nyilvánvalóan fiktív „eseményről” van szó. Nem került elő róla irat, sem igazgatási, sem pénzügyi, annak ellenére, hogy Lorenzo korának firenzei embere megrögzötten lejegyzett mindent. Akár valóságos, akár kitalált zsinatról van szó, a célja eléggé világos: a pápai vádiratra adott csípős válasz akart lenni, 186 amit azon nyomban kinyomtatnak és terjeszteni kezdenek. A dühös, csúfondáros és gyalázkodó Florentina Synodus gúny tárgyává teszi Sixtus kiközösítő bullájának vádjait. Képek sorozatával nyit, Sixtust az „ördög helytartójának” nevezi, és olyan kerítőnek, aki tulajdon anyjának – az Egyháznak – a testét bocsátja áruba, amikor kiárusítja szertartásait és tisztségeit azzal a céllal, hogy táplálhassa „a szarvasgombán élő disznókat”. Salviati érsek „sosem volt keresztény”, azonban „lázadást szító ügynök” igen. Az általa alkalmazott elvakult erőszak szükségessé tette a sürgős önvédelmet; nem érsek volt ő, csupán egy fegyveres bűnöző. Ha a priorok nem védték volna meg magukat, neki pedig sikerült volna elfoglalnia a kormányzati palotát, ő akasztotta volna fel azokat. Az ártatlan Lorenzót kizárták az egyházból, kiközösítették, mert nem sikerült megölni, mint testvérét; és ugyanolyan átok vonatkozott a márciusi-áprilisi priorokra, mert nem hagyták, hogy kidobják őket az ablakon. Vagyis a zsinat átkot mond az átokra, és kiközösíti a kiközösítéseket. A zsinat kirohanásai ezek után magának a merényletnek a részleteire térnek át, Montesecco gróf vallomására és a kiközösítés során Lorenzo ellen felhozott tizenegy pontra. Köztük arra, hogy anyagi támogatást nyújtott a pápával szemben fellázadt Niccolò Vitelli és Carlo da Montine számára, és eközben állandóan gúnyolják,

és hazugságnak állítják be Sixtus kifogásait. Nincs nagyobb gyilkos annál, aki jelenleg történetesen a pápai tisztséget viseli és teológus. Egy szimónia bűnébe esett főpap, egy eretnek hogyan közvetíthetné a Szentlélek szavait? És most ez az ember, aki a gonoszságának szégyenfoltját trágyalével akarja lemosni, szavakkal kívánja elérni, amit a kard erejével nem sikerült. Ki szállt szembe az „apagyilkosokkal” és „hitszegőkkel”, ha nem az egész város? És ki vonszolta végig Jacopo de Pazzi tetemét Firenze utcáin; „cinkosok tömege és kisfiúk hada”? És „kik skandálták mindenfelé, hogy Halál a pápára, halál a bíborosra, éljen soká Lorenzo, aki kenyeret ad nekünk”? A vádak folytatódtak. Sixtus nem Krisztus helytartója, hanem Girolamo Riario grófé. Teljesen olyan, mint „azok a nőcskék, akik maguk ugyan szajhák, de másokról mondják, hogy bujálkodnak”. A bíboros emberei a székesegyházban fel voltak fegyverkezve, akkor hát hogy lehetnek az egyházi rend tagjai? Sixtus megalázta az egyházat, gonosz, e világi célokat szolgálva, kifordította a sarkából, eljátszotta a bizalmat, és a keresztények pénzét a saját magánháborújára fordította. „Mi felmutattuk sebeinket és a gyilkosságot, erre ő szavakkal és hamis vádakkal jön elő.” Nem azt mondja, hogy a két főpap szolgái fegyvert viseltek, a kormányzati palota elfoglalását tűzték ki célul, felkelést szítottak, és kést akartak szegezni a priorok nyakának. Akiket ő „papoknak” nevez, mi gyilkosnak, most pedig arra tör, hogy a sebekbe még mérget is öntsön, lándzsát tegyen a kard mellé, és felbérelt bérgyilkosok hadát küldené. Mivel a firenzeiek nem folyamodhatnak igazságért a pápához, ezért a császárhoz, Franciaország királyához és minden keresztény fejedelemhez kénytelenek fordulni. Hozzájuk folyamodnak egy olyan emberrel szemben, aki szimónia útján lett pápa. Emellett gyilkossággal, árulással és eretnekséggel is vádolják. Így aztán az ördög helytartója ő, a Gonosz szolgájának bélyegzik, és az Urat kérik, hogy szabadítsa meg a keresztényeket a hamis pásztoroktól, akik úgy tesznek, mintha bárányok lennének, holott nem mások, mint mohó farkasok. A

szöveg még a humanizmusra is tesz egy apró utalást, amikor hozzáteszi, hogy „szavaink [stílusa] szaggatott és megtört, mivel a kín fojtogatja torkunkat”. Ezt a Sixtus elleni kirohanást augusztus 11-én a „Firenzeiek védelmében” (Excusatio Florentinum) követte a priorok nyílt levele, amit a humanisták és a kormányzati főjegyző, Bartolomeo Scala fogalmazott meg és írt alá. A pápára és intézkedéseire irányuló és a keresztény uralkodókat támogatásra felszólító levél kitért az összeesküvés részleteire, és szó szerint megismételte Montesecco teljes vallomását. Ezt közvetlenül a német-római császárnak, Habsburg III. Frigyesnek, valamint a francia királynak címezték, de ugyanabban a nyomdában nyomtatták ki, amelyben korábban Becchi Florentina Synodusát, majd mindazon uralkodóknak és városoknak küldték szét, amelyeket a kormányzat hasznosnak ítélt. Scala egyebek között arra mutatott rá, hogy a város legfontosabb férfijai voltak az elsők, akik megmentették Sansoni Riario bíborost a tömeg 187 őrjöngésétől, amely ki volt éhezve, hogy ízekre szaggassa őt. Az Itáliába csak nemrégiben megérkezett nyomtatás új hatóerővel látta el mindkét tábor propagandáját, és valószínű, hogy a röpiratok, a fő szövegeket kiegészítve, el is jutottak mindenkihez, amelyeket hamarosan elkoboztak és megsemmisítettek, és ezért mostanra ősnyomtatvány-ritkasággá váltak. Az áprilisi merényletről készült leghíresebb beszámoló, a Coniurationis commentarium, a tudós és költő Angelo Poliziano műve, ami valamikor 1478 májusa és augusztus közepe között készült, majd hamar nyomdába is küldték, amit két további kiadás követett 1480 és 1482 között. Poliziano, láttuk, Lorenzóval volt a székesegyház új sekrestyéjében a Giuliano meggyilkolását követő órában. Epés és rosszhiszemű beszámolója, a felszínes történeti elbeszélés és a lázító propaganda e műve az összeesküvők indítékáról csak annyit mond, hogy a rosszhiszeműség, a bűn (erkölcstelenség) és a kapzsiság vezette őket, miközben meg sem említi a legfontosabbat: Sixtus pápa és a nápolyi király szerepét.

Bár az volt a célja, hogy az eljövendő századok számára rögzítse az eseményeket, a velencei történetíró, Giovan Michele Bruto a 16. század közepén azt írta, hogy Poliziano leírását mint gyerekes történetet elvetette, mert számára az összeesküvés merőben politikai jellegűnek tűnt. Ha nem más, hát a rá következő Pazzi-háború, ami azonnali riadalmat okozott Firenzében és zajos diplomáciai tevékenységet váltott ki, felpaprikázta a szemben állókat – különösen Lorenzót és barátait – a következő tizenkét hónap nagyobb részére, amíg Lorenzo ellenfeleinek nyers ereje ismét felülkerekedett, 188 alkudozásra kényszerítette őt, és végül véget vetett a háborúnak. Noha főleg latinul íródott, amit csak egy törpe kisebbség értett meg, a Sixtus pápával szembeni verbális támadás nyugtalanságot váltott ki a firenzeiek körében. A pápa, amikor a lelki fegyver erejét vetette be – elvégre nem volt más választása –, a szavak háborúját éppen olyan fontossá tette, mint a katonai hadjáratot. Lorenzo védelmezői válaszra kényszerültek ugyanebben a fegyvernemben, ám erőteljes előzményekre tekinthettek vissza, amiből bátorságot meríthettek. Egy évszázaddal korábban, a pápaság ellen vívott „Nyolc Szent Háborúja” idején (1375-1378) Firenze hasonló polemikus eszközöket vetett be a IX. Gergely pápa elleni harcban. Ennek a harcnak az emlékezete ekkorra már az egyházellenesség hagyományához tartozott, amit tovább táplált a „nagy egyházszakadás” botrányos időszaka (1378-1415), amikor kettő, sőt olykor három pápa versengett, kígyót-békát kiabálva egymásra. Ez a háttér volt a Florentina Synodus, e dörgedelmes szöveg szellemi előzménye, az egyházellenes főpap alakja innen származott. Ki ismerhette a leginkább a papok hibáit, és ki mutathatott rá legjobban hiányosságaikra, ha nem ők maguk? Ebbe a hagyományba illeszkedve a firenzei zsinat szerzője, Arezzo püspöke, Lorenzo egykori oktatója képes volt olyan sértő gyalázkodásba fogni, amit még az ötven évvel későbbi protestáns reformátorok sem tudtak felülmúlni. A szerző, aki IV. Sixtus pápát csupán mint világi uralkodót kezelte, ám magasröptű

egyházi jogigényei miatt még annál is elfajzottabbnak és érdemtelenebbnek állította be, nem fukarkodott a közönséges és sértő szavakkal. Hogy megmutassa, hogy a pápa nem más, mint nepotista és mocskos, világias gondolkozású ember, a püspök Sixtust 189 lerántotta a földre, sőt egyenesen a sárba. Mégis, a főpap dühödt kirohanásai Sixtus pápa ellen igazából a nagypolitika világának szóltak. Az a tény, hogy maga Poliziano beszámolójában nem tesz Sixtusról említést, a vallási tartózkodást jelzi, ami még a hadi helyzetben is megnyilvánult, bár biztosak lehetünk abban, hogy a pápa neve Firenze-szerte mindenütt közszájon forgott. A Pazzi-háború hét héten belül kitört, és Firenze szembe találta magát a pápai seregekkel. Ebben a helyzetben a propagandaküzdelem könnyen folyhatott anélkül, hogy nyíltan kiejtették volna a nagy neveket, amint azt a megannyi köztéri előadás, így egy ismeretlen költő „Giuliano de Medici haláláról” című versének gyakori nyilvános elszavalása is mutatja. Firenzének és a többi itáliai városnak voltak alkalmi előadói, ismertebb nevükön „vágáns énekesei”; olyan rímfaragók, akik megénekelték vagy strófákba szedve hangosan elbeszélték az éppen aktuális és borzalmas események krónikáját, rendszerint a közismert házaknál 190 széles tömeg előtt. A szóban forgó költemény, ami több száz, terza rima versezetű sorból áll és az áprilisi merényletet beszéli el, már 1478 októberében eljutott mindenfelé Firenze-szerte, amikor a kinyomtatott és megvásárolható változat is elérhető volt már. A Pazzi család és Pisa néhai érseke, Salviati elleni csípős vádirat, miközben azt is kimondja, hogy az összeesküvésben részt vettek „más nagy méltóságok is, de nevüket jobb nem említeni”. Nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, amikor a barátokat dicsérhette és az ellenfeleket ócsárolhatta. A költő élt az alkalommal, hogy megénekelje a Mediciek, „e szent nemzetség” diadalát, valamint Giulianóét, „e sugárzó napét”, „aki a mennyek kórusából szállt alá a földre”. Tartalmaz természetesen egy

Lorenzónak szánt dicshimnuszt is, akit „a jóság és szeretet, a roppant tudás és az aggok bölcsessége” vezérel. Ő „őrködik az igazság felett” Firenzében „az egyenes és keskeny ösvényen”, és „támogatja népét”, a firenzeieket. Amint a sorok a végkifejlet felé haladnak, a költő azért esedezik Istenhez, hogy Giulianót „Szent Mártírjai körébe helyezze”. A másik, Giuliano haláláról szóló verset szintén kinyomtatták. E művet a nagy költőnek, Luigi Pulcinak tulajdonították. A vers az anya, Lucrezia Tornabouni vigasztalására íródott. E költemény középpontjában meggyőzőbben áll a meggyilkolt férfi, aki „télen maga a forró melengető tűz, nyáron pedig hűs szellő”. Ám ez a vers is átkot szór a pápák Rómájára, és bár Sixtus pápa neve ismét kimondatlan marad, ő és bíborosai a költő dühének célpontjai. Róma, mondja, az alvilág istenének, Plútónak az „új felesége”; Babilon, mely „hemzseg a gyilkos tigrisektől és kígyóktól” és „mohón vágyik az emberi hús vérére”. Dante és Petrarca is kirohantak „ellened (…) oh, 191 szakadár zsinagóga”! Menj hát, és „tűnj messze az Ördög lovasával”. Pulci, ha valóban ő volt a szerző, az egyház vezetői elleni kirohanásában közvetlenül csatlakozik a városban akkoriban népszerű egyházellenességhez, és aggály nélkül ajánlja támadó versét Lucrezia Tornabuoninak. Annak a hölgynek, aki egyébként híres volt 192 jámborságáról, és maga is több vallásos költeményt írt. A Medici-kormányzat arra kényszerítette a firenzei klérust, hogy továbbra is lássa el a laikusok irányába a vallási feladatokat, és miközben aggodalom övezte a várost, sem Lorenzo, sem más firenzei politikai vezető nem szenvedett a jelek szerint attól, hogy megtagadták volna tőlük a szentségeket. A tilalmak mindazonáltal szégyent és a kényelmetlenség érzetét keltették, arról a tényről nem is beszélve, hogy táplálták az ellenséges propagandát. Firenze minden világiassága mellett is mélyen vallásos város volt – alig tizenhat esztendővel később a firenzeiek tanúi lehetnek a Savonarola-féle korszak kezdetének, a maga körmeneteivel és az elképesztő vakbuzgóságra valló eseményeivel. A városon egyre

növekvő aggodalom uralkodott, amint a pestis kitört 1478 nyarán, és a háború a második évébe lépett, anélkül, hogy kézzelfogható esélye mutatkozott volna a békekötésnek. Ez egyre rosszabbul érintette a polgárokat, köztük a patrícius Vettori családot, akiknek gazdag birtokaik feküdtek a toszkán vidéken (Val d’Elsában), ami a pusztító zsoldos hadak útjába esett. Az ebből fakadó aggodalom nyomán egyre fokozódott a panasz azok körében, akik azt tartották, hogy a háború és a járvány Isten nemtetszésének jele. 1479 márciusában a firenzei polgárok titokban elkezdtek gúnyiratokat és más névtelen írásokat terjeszteni Lorenzóval szemben. Egész idő alatt Sixtus is kitartott: továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy ha Lorenzo elmegy Rómába, megalázkodik és bocsánatát kéri, az magával hozza a helyzet megoldását. Az interdiktum, a háborús költségek és a firenzei kereskedők külföldön való fenyegetettsége miatt nyugtalan és az elégedetlenkedő néptől rettegő Tízek és priorok mégis kénytelenek voltak hadiadót kivetni. Azzal is sikerült hozzájárulni a háborús kasszához, hogy kissé körülményes módon hozzányúltak a polgárok felhalmozott vagyonához. Felfüggesztették a kormányzati adósság után járó kamatok kifizetését, és ezt az összeget a katonáknak fizették ki. Néhány héttel az összeesküvést követően Firenze további háromezer zsoldost fogadott fel, úgy, hogy Lorenzo volt az első, aki saját 193 zsebéből fizetett. Egy 1477-ben kelt levélben Lorenzo kijelentette, hogy ugyan elismeri, hogy kívánsága szentségtörő, de számára jobban megfelelne, ha akár három vagy négy pápa lenne, mintsem ez az 194 egy. 1478 nyarán és őszén ennél jobbat nem is kívánhatott volna. Bizalmas körben bizonyára kikelt a pápa ellen, különösen, amikor levelei a saját pénzhiánya feletti kétségbeesés jeleiről árulkodnak végig ebben a korszakban és még később is. Kénytelen volt felszólítani adósait, köztük Mantova és Milánó fejedelmeit, hogy fizessék vissza hiteleiket; szerencsétlen sorsú ifjú unokatestvéreit, a

Medici-oldalág fejeit pedig addig terrorizálta, amíg azok sok ezer forintot kölcsönöztek neki. A legtöbb, általa sürgetett és beszedett pénz a zsoldosok kifizetésére kellett, és ennek egy része abból származott, hogy hozzányúlt saját tartalékaihoz abban az időben, amikor a brugges-i, milánói, velencei és az avignoni bankfiókok a csőd szélén táncoltak. Valahogy minden pénzt maradéktalanul visszakapott. Kormányzatban ülő embereinek, valamint a közkasszát megrövidítő, fondorlatos sikkasztások segítségével, amint majd látni fogjuk, képes volt minden veszteséget pótolni. Eközben, a válság kellős közepén, Firenze vitába bonyolódott szövetségeseivel: Velencével, Milánóval és Ferrarával. A háború első hónapjaiban egyik sem küldött annyi katonát, hogy a firenzeiek biztonságban érezhették volna magukat, amint a nápolyi és a pápai csapatok kifürkészték a déli határokat. Milánónak Genovában – tengeri kikötőként szolgáló birtokán – kellett lázadással szembenéznie, amit Ferrante nápolyi király és az ifjú milánói herceg nagybátyjai szítottak. Az előrenyomuló törökök miatt aggódó Velence nem fukarkodott a bölcs tanácsokkal és szóáradattal, a tettekben azonban nem volt ilyen buzgó. A ferrarai herceg, Ercole d’Este pedig túl kis államot vezetett ahhoz, hogy sok haszna lehetett volna. Condottiereként (zsoldosvezérként) pedig neki is szüksége volt a pénzre, és szeptemberben valóban ő lett a szövetséges firenzei csapatok főkapitánya. A szövetségesektől kapott minden további segítség ellenére a következő év több vereséget is hozott a köztársaságnak, ráadásul újabb pestisjárvány tört ki. Firenze két nagy erődítményt veszített el délen egy csata következményeként: Poggio Imperialét szeptemberben, egy fontos mezővárost, Cole Val d’Elsát pedig novemberben. Az ellenséges katonák folyamatosan 30-35 kilométerre tartózkodtak Firenze falaitól, sőt olykor az előőrseik ennél is jóval közelebb kerültek. Azonban a termékeny vidékek szenvedtek elsősorban, így Cortona, Arezzo, Certaldo, Vico, Colle, Castellina és

Poggibonsi környékén, ahol a zsoldosok részben a munkaeszközök elégetésével tették tönkre a mezőgazdasági munkát, részint azzal, hogy kényükre-kedvükre fosztogatták az élelmet, a lakosság javait és a lábasjószágot, amelynek egy részén túladtak a sienai fennhatóság alatt álló területeken. A kicsiny köztársaság, Siena, Firenze régi ellensége, támogatta Sixtus pápát és Ferrante nápolyi királyt, és a két ellenséges parancsnok egyike, Calabria hercege (Ferrante fia) egyenesen ott tartotta főhadiszállását. A válság a tetőfokára hágott, és Lorenzo sarokba volt szorítva. Hónapok óta nap mint nap, a háborús hivatalként működő Tízek vezetőjeként (maestro) dolgozott egyedül, közvetlenül politikával foglalkozott, döntéseket hozott, megszámlálhatatlan levelet írt és diktált. Kétségbeejtően túlhajszolta magát. A rendszer elleni vádak és a zúgolódás újabb lendületet kapott. A posztóés selyemkereskedelem, a helyi ipar gerince meredeken hanyatlott. Az üzleti utak és a foglalkoztatottság is kárt szenvedett. A firenzei posztókereskedők és bankok ingatlanait Rómában és Dél-Itáliában bezárták. Mindennek tetejébe a kenyérárak 1473-tól kezdve folyamatosan emelkedtek. Firenze utcáin kitört a lázadás, amit részben az éhínség rémének fenyegetése váltott ki. 1479 nyarának végén pedig Lorenzót makacs láz gyűrte le. És ebben a helyzetben váratlanul szövetségeseihez fűződő viszonyában a lehető 195 legkedvezőtlenebb fordulattal kellett szembenéznie.

Utazás Nápolyba Amikor Milánó ifjú hercege július végén meghalt, kegyvesztett nagybátyjai (Ludovico és Ascanio Sforza) és a Milánóból száműzöttek egy nagy társasága egyezségre jutottak anyjával, a régens Savoyai Bonával. Szeptemberben visszatértek Milánóba. Októberben Lorenzo ügynökei megtudták, hogy Girolamo Riario gróf főkapitánya, Giovan Francesco da Tolentino a lombard városban tartózkodik, és arra

ösztökéli Ludovico Sforzát, hogy szakítson Firenzével, viszonozzon bizonyos szívességeket és küldjön milánói csapatokat Pisa hátországába abból a célból, hogy nyugatról fogja présbe a toscanai köztársaságot, amíg a nápolyi és a pápai csapatok a már délen elfoglalt városokból nyomulnak előre. Így „egy hónapon belül” megszabadulnának Lorenzótól. Amikor Tolentino követségének híre október végén megérkezett Firenzébe, az uralkodó kör meghökkent. Lorenzo és társai azon nyomban Velencéhez fordultak segítségért könyörögve. November elején a szokásos diplomáciai keretek között, Lorenzo és a milánói Sforza fejedelmek megerősítették a kölcsönös szeretetre és hűségre vonatkozó esküt, noha mindkét város a maga külön útját járta: Milánó igen nagy szívességeket tett Ferrante királynak, Firenze urai pedig a Velencei Köztársaságnak udvaroltak. Ám ez nem tartott hosszú ideig. November közepén Lorenzo arról értesült egy régi barátjától, Milánó firenzei nagykövetétől, Filippo Sacramorótól, hogy Ludovico Sforza meg akar békélni Ferrantéval, és nem érti, hogy a firenzeiek miért akarják állni a Velencének adott szavukat, akik pedig szemérmetlenül cserbenhagyták Lorenzót, amikor égető szükség lett volna a segítségükre. Egy héttel később Lorenzónak szegezték az ultimátumot: ha továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy szövetséget ápoljon Velencével, akkor Milánó függetleníti magát, még ha „fájdalommal is”, és békére fog törekedni „őfelségével, a királlyal, amit a természet és a szükség is diktál”. Ezalatt Sixtus pápa és unokaöccse, Girolamo Riario gróf hajthatatlan maradt abban a meggyőződésben, hogy Lorenzónak Rómába kell utaznia, hogy bocsánatot kérjen. Számukra ez a megalázkodás volt a béke kulcsa. Ezzel kapcsolatban Milánó új ura, Ludovico Sforza azzal az értesüléssel jött elő, hogy ekkor maga Ferrante király kész elfogadni Lorenzo firenzei hatalmát. Ha Ludovico egyezséget köt a nápolyi királlyal, ez eltávolítja Firenzétől Milánót, tehát Lorenzót kiszolgáltatja a király és a pápa

kényének. Ezért november végén Lorenzo és a Tízek egyetértésre jutottak abban, hogy elvágják a Velencéhez fűződő szálakat, cserbenhagyják a romagnai földesurakat, a pápa és Ferrante akaratának kiszolgáltatják őket, sőt (bármilyen fájdalmas is lesz) beérik a kártérítéssel, ha az ellenség kezére jutott firenzei várakat és városokat nem kapják vissza. Úgy festett, hogy Velencével az ünnepélyes megegyezést felmondják, Milánó és Firenze között a szövetségi hűség megtörik. És bár továbbra is sok szó esett a velenceiekkel folytatott jövőbeli tárgyalásokon a becsületről és a hűségről, ezek csak arra szolgáltak, hogy a tervbe vett árulást a szokásos diplomáciai eszköztárral igazolják – a béke szükségével, a védekezéssel, a megváltozott körülményekkel, és azzal az ajánlattal, hogy Velencének egy egyenlőségen alapuló, újfajta partnerséget ajánlanak fel. Ám továbbra is nyitott maradt a legfogósabb kérdés a firenzeiek előtt: hogyan rendezzék a viszonyt Sixtus pápával és (a mögötte álló) Girolamo Riario gróffal anélkül, hogy feláldoznák Firenze koronázatlan urát? Lorenzo ekkor úgy látta, hogy eljött a diplomáciai csapás ideje: el fog utazni Nápolyba, és személyesen teszi tiszteletét Ferrante király előtt. Ez a lépés megdöbbentette a kortársakat, és gyakran szolgált alkalomként arra, hogy Lorenzo iránti dicséretüket vagy éppen félelmüket fejezzék ki, amiért ekkora bátorságról, hazafiságról, találékonyságról, szerencséről és államférfiúi tehetségről tett tanúságot. Nem vitathatjuk el ezek egyikét sem tőle, roppant tehetségű férfiú volt, amit még az ellenségei is elismertek. Levelei, amiket a déli királyságba küldött, szilárdságáról tanúskodnak. Az is világos azonban, hogy minden más út bezárult már előtte. A költséges háború és a firenzeiek elkerülhetetlen veresége az ő és kormányzata bukásához vezetnek, és még vagy 35-40 vezetői firenzei családéhoz, amelyek mindegyike mélyen elkötelezte magát a Mediciek mellett. És mindegyik az új kormányzat fenyítésének célpontjává válna, amint a száműzöttek visszatérnek a városba,

miközben sokan, akik régóta csendben maradtak otthon, hirtelen megtalálnák bátorságukat, és a bosszúszomj erőre kapna. Az évek során a száműzöttek elkobzott földjei és házai, amik összességében sok ezer forint értéket tettek ki, árverésre kerültek, és gyakran éppen 196 a Mediciek támogatóinak kezére jutottak. Lorenzo, aki értett a politikai fogásokhoz, csakúgy, mint a szertartások világához, úgy ítélte meg, hogy a nápolyi utazás egyszerre lesz látványos és súlyos vállalkozás, és nem csak a hasznosság vezérli. Egész Firenze a békére sóvárgott. Ezért aztán, amikor Alfonso calabriai herceg november 12-én elfoglalta Colle Val d’Elsát, majd tizenkét napra rá fegyverszünetet ajánlott, Firenze hálásan kapott a lehetőségen, és megengedte, hogy a herceg felkeresse Sienát a telet ott töltendő. Továbbra is folyt némi jelentéktelen csatározás, de úgy tűnt, hogy majd a tavasz hozza meg a nagyszabású hadműveleteket, amikor Milánó már semleges lesz, vagy még az is elképzelhető, hogy az ellenséges oldalra áll át. November végén Velence firenzei követe megjegyezte, hogy a polgárok „lázadozva” követelik a békét, és acsarkodnak Velence ellen, amely ragaszkodik ahhoz, hogy a firenzeiekkel kötött szövetséget tartsák be és hogy a romagnai földesurakat védjék meg Ferrantétól és Sixtustól. A követ fenyegetőnek tartotta, hogy házának bejáratára névtelen üzeneteket aggattak, amikben sürgették, hogy tűnjön el Firenzéből. Ezek egyike sem kerülte el a Nyolcak kémeinek és besúgóinak figyelmét. Lorenzo titokban készítette elő tervét. Már hónapok óta fontolgatta nápolyi útját. Az ellenséges oldallal folytatott személyes levelezése során egy közeli ismerőse, a calabriai herceg – akinek korábban több versét is ajánlotta – arra biztatta, hogy „vesse oda magát [Ferrante király] karjai közé”. És Lorenzo, miután kitapogatta a lehetőségeket a királynál, Filippo Strozzi firenzei kereskedő bankárt, ezt a régi nápolyi partnerét vette rá, hogy siessen a déli kikötővárosba és tárgyaljon Ferrantéval, az ő útját előkészítendő.

Ettől kezdve az egész ügy bámulatos sebességre váltott. December 5. estéjén Lorenzo tájékoztatta a Tízeket és negyven kiválasztott előkelő polgárt (nem a priorokat) elhatározásáról, hogy Nápolyba utazik. Meghozta döntését: lehet, hogy feláldozza önmagát, de még ebben is folytatják majd a küzdelmet, de az is elképzelhető, hogy képes lesz tárgyalás útján véget vetni a háborúnak. A lelkiismerete szólította fel, hogy a város érdekében tegye meg ezt a veszélyes utat. Másnap hajnalban csendben kilopózott, és elindult Pisa felé. Néhány nappal később a pisai partoknál, valahol Vada és Piombino között találkozott két nápolyi hajóval, amelyek majd 14-én bontanak vitorlát. Négy nappal később Nápolyba érve szállást foglalt egy hétre az egykor a Medici-banknak otthont adó palazzóban, amelyet a király utasítására teljesen felújítottak, részben az udvarból hozott bútorokkal feldíszítve. Mivel a Medici név mindenütt a gazdagsággal jelentett egyet, Lorenzót érzéke most sem csalta meg: az udvar tagjainak és barátainak szánt ajándékokkal megrakodva érkezett Nápolyba. Lorenzo Nápolyban tett merész látogatásának híre hamar végigszáguldott Itálián, és csodálkozást, dühöt és kétséget ébresztett. Noha a követek értesültek az utazásról, és azonnal hivatalos leveleket küldtek szét minden érdekelt félnek, úgy tűnhetett, hogy Lorenzo és Ferrante király hirtelen mindenki háta mögött cselekedtek. A találkozóval mintha azt akarta volna fitogtatni Ferrante király, hogy elárulta a pápát. Velence nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Lorenzo becsapta. Girolamo Riario gróf őrjöngött. Milánó urai, akik úgy gondolták, hogy Firenze Nápolyhoz fűződő viszonyának bármiféle rendeződésében a vezető szerep és a kezdeményezés őket illeti, most megalázva érezték magukat, és dühöngtek. A firenzei priorok pedig, akik elsőre meglepődtek, most gyorsan visszaléptek, legtöbben abban reménykedve és azért imádkozva, hogy Lorenzo kalandja a tartós békét hozó visszatérésével végződjön. Egy, a priorokhoz intézett, és az elutazását követő napon keltezett levelét

Lorenzo így zárta: „Az Úristen talán arra vágyik, hogy mivel a háború az én fivérem vérével, meg az enyémmel kezdődött, úgy az én kezemmel kell hogy véget érjen. Nem vágyok semmi másra, mint vagy az életemre, vagy a halálomra, és ami jó vagy rossz nekem, az az egész városunk javára kell hogy váljon.” A priorok reménykedve és udvariasan válaszoltak neki, ám a földalatti tiltakozás hangjai valami mást is mondtak. Néhány nappal azután, hogy elhagyta a várost, egy névtelen levél példányait körözték Firenze utcáin, mely jelképesen kimondta: „és a zsarnok eltávozott”. Egy hónappal később, január elején, Sixtus pápa még mindig annyira dühös volt, hogy egy alkalommal Nápoly római követe már attól tartott, hogy a királytól érkező új utasításokkal fog nekirontani. De mit jelenthetett a titokzatos levél? Talán azt, hogy „nos, igen, de annak ellenére, hogy zsarnok, inkább úgy döntött, hogy elhagyja bűntetteinek színhelyét. 197 És most nem kellene a tettek mezejére lépnünk?” Lorenzóból és Sixtus pápából tökéletesen hiányzott a kishitűség. 1479 tavaszáig, és bizonyos fokig Lorenzo nápolyi útjáig a pápa követelései megingathatatlanok voltak. Vagyis Lorenzo és Firenze alázatosan könyörögjön a bocsánatáért, fizessen 100.000 forint jóvátételt, azonnal távolítsa el a felakasztott Salviati érseket ábrázoló szégyenletes freskót, építsen egy külön erre a célra szolgáló kápolnát a meggyilkolt papok emlékezetére, és szüntelen celebráltasson miséket a lelkük üdvéért. Ha azonban Firenze átadna három, a területére eső erődöt – Borgo San Sepolcrót, Castocarót és 198 Modiglianát ezek pótolhatnák a jóvátételt. Miközben a harmadik pont elfogadása lehetségesnek tűnt, a többi egyáltalán nem, sem a firenzeiek, sem Lorenzo nézőpontjából. Túlzottan nagy szégyent jelentettek volna, és az „első polgár” életét veszélybe sodorták volna. Lorenzo, akinek kevesebb erőforrás állt rendelkezésére, mint a pápának, arra kényszerült, hogy nagyobb mértékben támaszkodjon leleményességére. A királlyal és az udvarral folytatott nápolyi

tárgyalásai során elérte intellektuális képességeinek és lelkierejének csúcspontját. Abban a helyzetben nem volt mód a feladatokat másra ruházni, levél vagy küldöttek útján intézkedni, és a reagálásra sem maradt idő. Arra sem számíthatott, hogy az otthoni, firenzei politikusoknak kikéri a véleményét. Tökéletesen egyedül volt, az életéért és a Medici-család politikai jövőjéért küzdött. Ferrante hírhedten ravasz köpönyegforgató volt, habár ez aligha jelentett többet, mint hogy kész volt hátat fordítani saját korábbi álláspontjának és feláldozni szövetségeseit – ami igazán nem számított ritkaságnak a reneszánsz Itáliában. Amellett, hogy jelentős katonai erő állt rendelkezésére, tehetséges és tapasztalt tanácsadói voltak, mint Diomede Carafa. Így aztán Lorenzónak a királlyal és – az olykor veszedelmesen unalmas – udvaroncaival folytatott tárgyalásai során gyorsnak, eszesnek, ötletesnek és kedvesnek kellett lennie: neki kellett irányítania a társalgást stílusával és megnyerő fellépésével. Mert mit is tudott felajánlani a déli királyság urainak segédcsapatként vagy számottevő politikai haszonként? Annál is több oka volt, hogy Nápolyba érkezve ajándékokat hozzon, valamint hatalmas vagyont pénzben, miközben arra is fel volt készülve, hogy udvaroljon Calabria hercegnőjének, aki Ippolita Maria Sforza néven, vagyis a nagy északi szerencselovag, Francesco lányaként látta meg a napvilágot. Először még 1465-ben, Milánóban találkoztak, amikor Ferrante király fiával, Alfonsóval kötött annak távollétében házasságot, és ha a bókoló versek a hölgy kedvére valók voltak, akkor Lorenzónak bizonyára volt miről társalognia vele, talán nagyobb örömmel, mint bárki mással a világon. Ezek után nem meglepő, hogy Lorenzo, aki egyfajta nyitott házat alakított ki a Medici-bank nápolyi palazzójában, egy sor ebédet és vacsoraestélyt adott, ahol mindennek csillognia kellett. A nápolyi út végül elképesztően költségessé vált, 199 amint egykorú életrajzírója is megfigyelte. Ám egyúttal az idegeket is jócskán igénybe vette, ugyanis, ahogy azt egyik nápolyi híve, Paolantonio Soderini megjegyezte, „két ember helyett

tevékenykedett: napközben maga volt a megtestesült báj és magabiztosság, amint könnyednek és eltökéltnek mutatkozott, éjszakánként viszont elkeseredetten panaszkodott saját és Firenze fortunája miatt”. A kritikus pillanatok azok voltak, amelyekre Lorenzo a királlyal vagy udvaroncaival és minisztereivel folytatott gyakori, szinte mindennapos tárgyalásai során került sor. Azok a Firenzébe vagy mások számára szóló levelek, amiket ezekben a hetekben írt, akárcsak a külföldi követek által írottak, akik megfigyelték őt tevékenysége közben, csupán a fő diplomáciai témákat és problémákat érintik. Ebben az értelemben a teljes folyamatnak és szertartásnak csupán egyetlen, noha mégoly fontos aspektusára tértek ki, noha ennek során a szavak és a stílus, a mimika és a gesztusok, a szellemiség és gyorsaság szintén meggyőző erővel bírtak. Eközben egy egészen más fronton Ferranténak a nagy hatalmú és dühös Sixtus pápával is foglalkoznia kellett, aki késznek mutatkozott, hogy titkos tárgyalásokat folytasson Velencével. A király támogatásával az új Sforza uralkodó, Ludovico il Moro mögé állt, amikor elősegítette, hogy száműzetéséből visszatérhessen Milánóba, és hogy kiegyezzen a régenssel Ludovico fivérének, Galeazzo Mariának az 1476-os meggyilkolását követő zavaros évek után. A királynak ugyanakkor tartania kellett a megerősödő Milánótól, és aggodalmas szemmel figyelte a francia Anjouk nápolyi trónigényét, különösen, amióta a franciák a fejedelmi és köztársasági államformájú itáliai államokban mindenütt kapcsolatokat építettek ki. Úgy tűnik, hogy Lorenzo nagy sikerrel játszotta ki egyik kártyáját: újra és újra megígérte Ferranténak, hogy olyan Firenzével szolgálhat számára, ami hűséges lesz hozzá, a királyhoz, legalábbis amíg ő, Lorenzo megtartja ellenőrzését a város felett. Azt is reális esélyként vetette fel, hogy Firenze egyszer csak hirtelen elfordul Nápolytól, és Velencével köt új szövetséget, amely állítást Milánó új uralkodója

szívesen erősített meg. Valóban ezt akarta volna a király? Lorenzónak erős kötelékei voltak XI. Lajos francia királlyal, ami egy további forrást jelenthetett Nápoly számára. Mégis, szerepet játszott még egy, legalább ennyire fontos tény – vagy talán még fontosabb is – abban, hogy végül Lorenzo módszereivel és szavaival meggyőzte a királyt: Ferrante megkedvelte őt, és mivel összebarátkoztak, késznek mutatkozott, hogy meghallgassa igényeit. Lorenzónak ez a nagystílű és ravasz oldala azonban nem szűrődhetett át a diplomáciai levelezésen. Az ilyen személyiség kifejezésére még modern irodalmi forma sem alakult ki. Nekünk kell újra és újra elképzelnünk Lorenzo legvonzóbb tulajdonságait, hogy felbecsülhessük a Ferrantéra gyakorolt hatásukat, aki még azt is elhatározta, hogy ráveszi Sixtus pápát, hogy ejtse azt a követelését, hogy a firenzei gran maestro járuljon elé Rómában és könyörögjön bocsánatáért. Végül, mint kiderült, ezt az engedményt nem tudta elérni Sixtusnál, de Lorenzo azt hitte, hogy sikerülni fog neki, és abban a tudatban hagyta el Nápolyt, hogy Ferrante elkötelezettsége ebben a tekintetben „visszahozta őt a halálból”. Lorenzo egyik legnagyobb mutatványa bizonyára szavainak és társalgási stílusának sikeres megválasztásában állt, ami az ő esetében különösen figyelemreméltó hőstett volt, mivel elzáródott orrjárata miatt hangszíne igencsak természetellenes volt, ugyanebből az okból szagokat sem érzett. Mégis, mint a finomságok iránt érzékeny költő, novellista és kritikus természetesen kutatta a kifejezés leghatékonyabb eszközeit, és ezt tette közéleti szerepeiben is. Ez a finomság átszűrődött leveleinek nyelvezetébe is. De mivel a lényeg minden mögött ugyanaz, kétségkívül megejtő modort alkalmazott mindennapi beszélgetései során is; erre következtethetünk 1484. november 26-án kelt leveléből, amit tizenkét éves fiához, Pieróhoz intézett. Az ifjú éppen úton volt Rómába hat firenzei követ társaságában, akik mind az új pápa, VIII. Ince előtt kívánták

tiszteletüket tenni, és úgy tervezte, hogy Sienában meg fog állni, hogy apja három sienai barátjának közvetítse jókívánságait. Lorenzo arra biztatja Pierót, hogy velük beszélve „használd saját szavaidat, szépen megformálva, természetesen, nem dagályosan vagy mesterkélten, és ne akarj túlzottan műveltnek tűnni. (…) Használj udvarias, kedves és komoly kifejezéseket, amikor velük vagy másokkal beszélsz. (…) Az illő modort és udvariasságot alkalmazva 200 viseld magad komolyan, amikor a veled egyenrangúakkal beszélsz.” Aligha férhet kétség ahhoz, hogy Lorenzo maga is mindig arra törekedett, hogy ezt az utasítást követve tudjon élni. Niccolò Valori a Firenze uráról írott könyvében az életrajz visszatérő témájává tette Lorenzo ékesszólását és könnyedségét. Jól ismerte őt, és jóban volt Lorenzo néhány bensőséges barátjával. Ferrante közel két és fél hónapig marasztalta Lorenzót Nápolyban, aki közben Sixtus pápával és Milánóval is egyezkedett levelek és követek útján. Arra is számított, legalábbis eleinte, hogy ha hosszan távol marad Firenzétől, ez végzetes következménnyel lesz majdnemfogoly vendégére nézve, ami gyors megoldást jelentene a szemben álló felek számára. Maga a király, akinek pénzszűkével és lázongó főnemességgel kellett szembenéznie, buzgón látott hozzá, hogy kezelje a kényes helyzetet: Sixtus pápa követeléseit, a romagnai földesurakat, valamint a Milánóhoz és Velencéhez fűződő viszonyt. Erre ösztökélte félelme a franciaországi ellenségtől, valamint aggodalma a milánói kormányzat erősödése miatt. Ennek ellenére megmaradt ravasz tárgyalónak, aki egy percre sem feledte a dühös Sixtust, és tudta, hogy Lorenzót és Firenzét sarokba szorította. Az alkudozás egészen Lorenzo távozásának napjáig, február 28-ig folytatódott, amikor ő Gaeta felé elhagyta Nápolyt, hogy hajóra szálljon március 5-6. körül. Nem véglegesítettek megegyezést, és úgy tűnt, hogy az ügyeket ezek után Firenze a nápolyi udvarba delegált két követe fogja intézni. Lorenzo nem engedhette meg magának, hogy még tovább távol maradjon Firenzétől, annak ellenére sem,

hogy az utolsó pillanatban újabb javaslatot kapott Ferrante királytól, ami levél formájában érte őt utol Gaetában. Ennek oka az volt, hogy aggasztó híreket kapott februárban otthonról, amik arról tudósítottak, hogy a rendszerrel szembeni kritika kendőzetlenül a felszínre került, és egyesek még azt is követelik, hogy tegyék 201 nyitottabbá a rendszert és terjesszék ki az oligarchiát. Pontosan ugyanazon a napon, amikor egy viharos utazást követően partra szállt Pisában (március 13-án), aláírták a békét Nápolyban. Sixtus pápa bosszúsan bár, de hozzájárulását adta ehhez. Tartalma már nagy vonalakban ismert volt Firenzében, és Lorenzót hősnek járó köszöntéssel üdvözölték, amint az összes külföldi követ és az előkelő polgárságból több mint száz fő lovagolt ki a városból, hogy köszöntse őt. Az efféle szertartást alapvetően a királyok és fejedelmek látogatására tartogatták. Lorenzo később azt mondta erről, hogy „nem volt senki Firenzében, bármilyen társadalmi helyzetű is, aki ne 202 jött volna oda, hogy megragadja a kezem és megcsókoljon”. A jellegzetes Medici-életöröm pillanata a kemény feltételeket tartalmazó békét győzelemmé változtatta, noha az elkövetkező hetekben valami keserű íz azért társult a diadal édes ízéhez. Immár Ferrante király volt az egyedüli döntőbíró abban a kérdésben, hogy az elragadott firenzei területeket mikor adják vissza a városnak. Calabria hercege számára számottevő katonai célú összegeket kellett kifizetni, meghatározatlan időtartamra. A Pazzi család nem múló befolyását jelezte, hogy a Volterrában bebörtönzött fivéreket és unokatestvéreket szabadon kellett bocsátani. Sixtus Firenzével szembeni intézkedései továbbra is érvényben maradtak, köztük a kiközösítés is, és Lorenzónak továbbra is el kellett volna mennie Rómába, hogy a Szentatya bocsánatáért könyörögjön. A Firenzét, Fiesolét és Pistoiát érintő interdiktumot azonban néhány napra feloldották áprilisban, hogy a húsvéti áldozást lehetővé tegyék. Kemény béke volt ez Firenzére nézve, ám volt egy pozitív eredménye: idegen hadak ettől kezdve nem fenyegettek a falainál, és

nem vonultak és fosztogattak csapatok Toscana termékeny földjein. Lorenzo szerencséje kitartott. „Fortuna asszony” alig öt hónappal később ismét a segítségére sietett. Augusztus elején a törökök megrohamozták Otrantót a messzi Dél-Itáliában és lemészároltak mintegy 12 000 embert, további 10 000 főt pedig rabszolgaként vittek magukkal. Ferrante királynak hirtelen katonai válsággal kellett szembenéznie, Calabria hercegét visszahívták Sienából, Sixtus pápa pedig arra kényszerült, hogy a hitetlenek ellen szervezzen katonai akciót, pedig gyűlölettel gondolt arra, hogy bármiféle segítséget nyújtson a királynak. Elejtette a Firenzével szembeni kemény politikát, és tudatta, hogy ha a köztársaság egy polgárokból álló népes küldöttséget küld Rómába, hogy a bocsánatát kérje, el fogják nyerni, még akkor is, ha Lorenzo nem lesz a delegáció tagja, és visszavonja a kiközösítést és az interdiktumot is. Ennél többet nem is kell mondani. Az ezt követő látványosság igazi csemege lehetett a szertartásokra fogékony krónikaíróknak. November végén tizenkét előkelő firenzei polgár – a szám nyilván az apostolokra utalt –, köztük Lorenzo két rokona, megérkezett Rómába napnyugta előtt két órával lépve be a városba, és elrejtőzött. December 3-án a Szent Péter-székesegyház oszlopcsarnokában megjelentek a pápa előtt, akit nagyszámú bíboros és több más főpap vett körül. A firenzeiek látványosan a lába elé vetették magukat, „a nagyfokú alázatosság mindenféle jelét mutatva” könyörögtek bocsánatáért városuk minden tévedéséért és sértő lépéséért, és kinyilvánították, hogy készek elfogadni bármilyen büntetést. A pápa külön, az alkalomra szánt szöveget énekelt el, botjával egymás után mindegyiknek megérintette a hátát, majd feloldozta őket (és a firenzeieket) múltbéli bűneik alól, és megengedte nekik, hogy visszatérjenek az egyházba, és szentségekben részesülhessenek. Ettől kezdve nem számítottak engedetlen szakadároknak. Amikor két nappal később elérték Firenzét a büntetések visszavonásáról szóló hírek, hatalmas ünnepség vette kezdetét: örömtüzet gyújtottak, és

megkongatták a város harangjait. A hivatalos feloldozást azonban 203 csak a következő év márciusában tették közzé.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Az elátkozott Pazzik Ádáz formalitások

Megszégyenítés és a közösségi emlékezetből való kitörlés; erkölcsi és politikai átok. Láthattuk, ez volt a célja az 1478 májusában a Pazzik ellen meghozott törvénynek. De emellett tönkre is kellett őket tenni, megfosztani minden e világi javaiktól – máskülönben hogyan lett volna teljes e földi átok? A firenzei politikai vezetőknek nem volt szükségük leckékre ahhoz, hogy elfojtsák a makacs ellenvéleményeket, nem is beszélve a fegyveres lázadásról. Akárcsak Perugiában és Bolognában, a nemesek időről időre az utcákon küzdöttek, hogy kardjuk vagy íjászaik segítségével leszámoljanak egy-egy politikai ellenféllel. A velenceiek ennél „polgáriasabb” eszközt, a büntetőjogot vetették be: a Tízek törvényszékét használták arra, hogy kiszimatolják az ellenállást, és hogy a bajkeverőket bíróság elé állítsák, megkínozzák, felakasszák vagy száműzzék. A velencei lagúnáknál tilos volt kétségbe vonni a hatalom tekintélyét. Firenzében az ellenzék megsemmisítésére kitalált politika intézménye a Nyolcak hivatala volt, ez a korai, a velencei Tízekhez hasonló „totalitárius” rendőrség, mely kémeket, titkos besúgókat, kínzást, vallatást és büntetésként száműzetést is alkalmazhatott. Amikor Salviati érsek és társai kitervelték a Lorenzo és Giuliano de Medici elleni támadásukat, tudták, hogy a háttérben 204 ott fog várakozni a Nyolcak tanácsa. A Nyolcakat 1378-ban azzal a céllal hozták létre, hogy számolja fel a posztómunkások forradalmi törekvéseit. A15. század során fokozatosan erőt gyűjtöttek, és egyre inkább a város fő

bűnüldözőinek kezdtek tűnni. A Mediciek kormányzása idején e hivatal pöffeszkedő hatalmával szemben erőteljes ellenállás nyilvánult meg a tanácsokban, mivel a polgárok azt szerették volna, hogy a bűncselekmények kivizsgálása a rendes törvényszékekre kerüljön vissza, és hogy a Nyolcak által keltett politikai félelmet oszlassák el. A Medici-párt azonban, mely előszeretettel alkalmazta a megfélemlítés politikáját, majdnem mindig képes volt úrrá lenni az 205 ilyen törekvéseken. A Nyolcak tanácsának, mely 1478. május 1-jén, tehát öt nappal az összeesküvés után lépett hivatalba, tagja volt Lorenzo il Magnifico és egyik legfontosabb barátja, Sigismondo della Stufa, aki azon a véres vasárnapon vele volt az északi szentélyben. Nyilvánvaló, hogy az új hivatali időszakra kihúzottak neveit az utolsó pillanatban újrakeverték, hogy helyet szorítsanak ennek a két embernek. A Nyolcak hivatala, amelynek tagsága négy hónaponként változott, és amely azonnal hozzá is látott, hogy az összeesküvőkkel szemben beindítsa a bírósági eljárást, volt Francesco de Pazzi és a pisai érsek nyugtalanságának fő oka, akik attól féltek, hogy maga az idő fogja leleplezni a merényletet. Egy, a Nyolcak által alkalmazott gyakorlat még ennél is aggasztóbb volt az összeesküvőkre, akárcsak a csendes Medici-párti ellenzékre nézve: a tolvajok, a rendszer ellenségei, a homoszexuálisok, a titkos prostituáltak, az adócsalók és más gonosztevők titkos és névtelen feljelentése. Ezeket a feljelentéseket a város fontosabb templomainak falához erősített, tamburi nevű faszekrénykékbe lehetett bedobni, melyek kulccsal voltak lezárva. A névtelen vádaskodás gyakorlatát azzal tették még vonzóbbá, hogy a sikeres büntetőítélet esetére jutalmat helyeztek kilátásba. A névtelen feljelentők abban a tudatban, hogy személyazonosságukat titokban fogják tartani, előléphettek, hogy a jutalom elnyerése érdekében bemutassanak valamit abból, ami a birtokukban volt, vagy amit ismertek és megfelelő bizonyítékul szolgált az eredeti leleplezéshez 206 vagy feljelentéshez.

Amikor az áprilisi összeesküvők a priorok és a Nyolcak kezére jutottak, ott és akkor valamiféle rögtönítélő bíráskodásban volt részük, vagy legalábbis később ezt állította a kormányzat. Francesco de Pazzi, nagybátyja, Messer Jacopo és a többi rajtakapott társuk cselekedetei és bűnössége természetesen túlontúl égbekiáltó volt ahhoz, hogy újabb bizonyítékra lett volna szükség. Az eset felvetett azonban egy olyan kérdést is, ami már alapvetően homályos volt, nevezetesen a többi Pazzi érintettségéét: Francesco két fivérének, egy unokaöccsének és hét első fokú unokatestvérének bűnösségét, köztük a köztiszteletben álló és szeretetre méltó Renatóét, akit szintén felakasztottak. Maga Francesco semmit sem vallott be, és semmilyen terhelő bizonyítékként felhasználhatót nem húztak ki Renatóból sem, máskülönben vádlói bizonyára látványosan közszemlére tették volna, amennyire mohón próbálták igazolni ügyük jogosságát. A priorok és a Nyolcak ítéletüket négy hónappal később (1478. augusztus 4-én), a jogszerű eljárás látszatát keltve a Podestà törvényszékén keresztül továbbítva jelentették be. Ebben azt állították, hogy a „hitszegő” Messer Jacopo „kínzás nélkül vallomást tett”, belekeverve „az egész Pazzi családot”, és mindezt számos vezető polgár jelenlétében. Állítólag azt is mondta, hogy ők 207 mindannyian tudtak a Lorenzo elleni tervekről, és helyeselték azt. Azzal, hogy még ott, a helyszínen kivégezték, a Nyolcak és a priorok örökre lakatot tettek Jacopo szájára, ám ettől az ítéletben olvasható egyetlen mondattól eltekintve nem tették közzé a tanúvallomását, és a többi száműzött vagy bebörtönzött Pazzit sem hallgatták ki. Természetesen az ő tanúvallomásaikat sohasem mutatták be – őket ugyanis tárgyalás nélkül ítélték el. És semmilyen törekvés nem mutatkozott, hogy a Pazzi nemzetség nőtagjait, azokat a feleségeket, nővéreket és lányokat, akiket szintén megbüntettek, vallomásra bírják. Az ő firenzei házasságaik sorsa a megtagadás volt, és arra kényszerítették őket, hogy peres úton próbálják vagyonukat visszaszerezni, vagy küzdjenek érte. Ám a kemény 15. században

vagyunk, korunkétól szögesen eltérő szokások sűrűjében, és semmi értelme egy ügyes bűvészmozdulattal az emberi jogok és az igazságosság modern fogalmait a múltba varázsolni. A Nyolcak tanácsa nem volt igazi törvényszék. A magasabb rendű és gyors „igazság”, vagy inkább megtorlás lefolytatására kiküldött, rendkívüli hatalmú bizottság volt valójában. Nem kellett rendes bírósági eljárást lefolytatniuk, és a törvényes jog felett álltak. Egyetlen modern párhuzama a titkos katonai törvényszék, ami halálbüntetést szabhat ki, és döntése ellen nincs helye fellebbezésnek. 1478 végén a Lorenzoféle rezsim, mely tökéletesen tisztában volt a Nyolcak szokatlan alkotmányjogi helyzetével, és fontosnak tartotta, hogy megbízatásukat elfogadhatóbbá tegye, úgy szabályozta a hivatal működését, hogy előírta, ítéleteik Firenze legfelsőbb büntetőjogi törvényszékének bíróján, a Podestàn menjenek keresztül. A valóságban általában a Podestà palotájában tartották üléseiket, habár akárhol összegyűlhettek. Ám úgy tűnik, hogy az új szabályozásban valami megköthette a kezeiket, és az 1479 elején hivatalba lépő Nyolcak megsemmisítették azt a jegyzéket, ami az összegyűjtött 208 szabályokat tartalmazta. Miután a teljes család elleni per április 28. keddjére de facto lezárult, rögtön kezdetét vette a Pazzi-javak és -birtokok lefoglalása. A kormányzat vezetői úgy határoztak, hogy mindannyian hozzálátnak a nemzetség vagyonának lerombolásához, a firenzei politikai és társadalmi állásuk maradványainak felszámolásával egyetemben. Már annak a bizonyos vasárnapnak az estéjén a Pazziárukra vadásztak a nyílt tengeren. A következő hetekben az összes ilyen árut és vagyontárgyat árverésre bocsátották és eladták. És ha Messer Jacopo antik szerzők műveit tartalmazó kéziratai – ne feledjük, ő volt a Franciaországban lovaggá ütött Pazzi-követ! – nem is kerültek mind árverésre, ez nyilván csak azért volt lehetséges, mert bizonyos befolyásos és művelt polgárok már azelőtt kiválogatták őket megvételre. A firenzeiek mindent tudtak a nők külön vagyonáról,

amikor a kelengyéről és a hozományról volt szó, ám az elkobzások és a rombolások őrjöngő hangulatában cseppet sem voltak tekintettel a gazdag hozománnyal érkezett nőkre, akik házasságuk révén kerültek a Pazzi nemzetségbe. Az ő vagyonukat is elvették, visszatartották vagy eladták, így ettől kezdve hónapokig vagy évekig arra kényszerültek, hogy személyes befolyást gyakorolva vagy ügyvédek útján a Nyolcakat nyaggassák és a tulajdonuk visszaszerzése ügyében 209 illetékes két másik bizottságot sürgessék. A Nyolcak már 1478. május 16-án azzal szembesültek, hogy az a hat ruha és egy öv, amit hivataluk eladott egy használtruha-árusnak, valójában Maddalena Serristori, a néhai Jacopo de Pazzi özvegyének tulajdona, és vissza kellene juttatni neki. Az asszony nemzetsége, a Serristrik, a város leggazdagabb családjai közé tartoztak. Június 3-án pedig a Nyolcak egy asztalterítő visszaadását rendelték el, mivel jogos tulajdonosa, Lorenzo nővére, „Bianca, Piero de Medici lánya”. A terítőt „a Mediciek címere, korábban pedig a Pazziké” díszítette. Bianca, tudjuk, a száműzött Guglielmo de Pazzi felesége volt. Május 23-ára, néhány nappal azután, hogy Jacopo de Pazzi holttestét olyan borzalmasan meggyalázták, a priorok – mint láttuk – törvényen kívül helyezték a Pazzik nevét és címerét. Ez természetesen kiterjedt a szent tüzet hordozó kocsira és a húsvéttal kapcsolatos szerepükre is, és súlyos büntetést helyeztek kilátásba mindazon firenzei családra, akik a jövőben házassági szövetségre merészelnek lépni az elátkozott nemzetséggel. Azt azonban nem próbálták megmagyarázni, hogy a drákói rendelkezés milyen heves ellenkezést váltott ki még ekkor is, miután a merénylet hatása nagyon erősen érzékelhető volt a levegőben, és a város szigorú fegyveres ellenőrzés alatt állt. A törvény az első tanácson (consilio populi) 162:55 szavazati aránnyal ment át, vagyis csupán 18 szavazat hiányzott a vereséghez. A második tanácsban (consilio comunis) 123 igenlő szavazatra 43 darab nem érkezett, tehát 13 vokson múlott a győzelem. A Cento, vagyis a Medici-párt nyomására 1458-ban életre hívott tanács szavazásán

pedig a törvényjavaslatról 82:32 arányú döntés született, ami a kétharmados arányt csak 6 szavazattal múlta felül. Tehát az oligarchia magján belül is volt némi titkos és makacs ellenállás. Az adott körülmények között, tekintetbe véve a mindent átható rettegést (a Medici-párti uraktól való félelmet), a Pazzik iránti kérkedő gyűlölet egyáltalán nem tűnt általánosnak. Egy nem jelentéktelen politikai ellenzék azt akarta, hogy a család ügyeit több megfontoltsággal és igazságosabban intézzék, vagy egyszerűen csak 210 el volt szánva, hogy borsot tör a bosszúszomjas vezetők orra alá. 1478 őszén egy, az áprilisi merényletről írott névtelen költemény összefoglalta a Pazzik megalázását. A vers a korszellemnek megfelelő utat követte, vagyis az újdonságnak számító nyomtatott formában is árulták – valószínű, hogy az utcákon is hozzá lehetett jutni –, és „minden kedves hallgatónak” nyilvánosan szavalták. A költemény a korszak uralkodó hangulatát közvetíti. A szerző, aki a Medici-párti közönséget igyekezett kiszolgálni, és ezt a családot azonosította minden jóval, ami csak Firenzét érte, a Pazzikat árulással vádolta meg Júdás Jézussal szembeni árulásához mérve azt, habár Antenór és Brutus is kellő súllyal szerepelnek a műben. Azt állítja, hogy a Pazzik „mindannyian fortélyos, hitvány és alantas körökből származó emberek voltak”, „hálátlanok”, akiket „az irigység és a törtetés” kerített hatalmába, és akiket (valamivel választékosabban) „a fűben rejtőzködő kígyódként aposztrofált. Kevesebb mint négy nemzedék alatt „a szolgák és asztali inasok” szintjéről olyan magasságba emelkedtek fel, állítja, mely lehetővé tette számukra, hogy Firenzében a legrangosabb és legnemesebb családokkal házasodjanak, és mindegyiket „hódolat és tisztelet” övezte. Mégis mindegyik „átkozott és visszataszító áruló” lett. A versbe foglalt vádirat végül átokkal zárul: „Ha megmaradna bármilyen írmagjuk is / 211 Szóródjon a zsidóknál is jobban szerteszét.”

Lefoglalás és elkobzás Mivel az „árulók” vagyonának elragadása időtlen idők óta gyakorolt szokásnak számított Firenzében, egy percig sem volt kérdéses, hogy mit kell tenni. Az összes Pazzi-tulajdont összeírták és felbecsülték. Ez nem csak a házakra, termőföldekre, az államadósságban rájuk eső részesedésre és személyes tárgyaikra, köztük az ékszerekre vonatkozott, hanem készpénzükre, külföldi vagyonukra, bérleteikre, hivatali bútoraikra, raktáron tartott áruikra, és minden őket illető adósságra is. A trombitaszó és a városi kikiáltók által értesített Pazziadósoknak elrendelték, hogy gyűljenek össze, vallják be adósságaikat, és mutassanak készséget azok megfizetésére. Bizonyos idő elteltével azokat az adósokat, akik nem jelentkeztek, csalás bűntettében bűnösnek találták, és ipso facto letartóztatás, bírság és börtön lehetett az osztályrészük. Ehhez hasonlóan a hitelezőket is egybehívták, hogy terjesszék elő követeléseiket, és ahogy a Pazzik vagyona és pénze egyre nagyobb mértékben folyt be, joggal lehetett 212 várni, hogy a kormányzat megpróbálja kielégíteni ezen igényeiket. Rendelkezéseket adtak ki, hogy a Pazzik könyvelését és üzleti iratait – főkönyvet, készpénzforgalmi számlakönyvet, leltárt és egyéb tételt – be kell szolgáltatni. Firenzében ugyanis, jellemző módon, a tartozás és a hitelezés bizonyítékait érvényesnek fogadták el, ha megfelelő formában vezették be a számlakönyvbe, és vitás esetekben a bírók rendszerint hitelt adtak ezeknek. Ez érdekes módon azzal az eredménnyel járt, hogy Firenzében a tolvajlás egyik leggyakoribb típusává vált, hogy az üzletekbe és házakba számlakönyvekért és üzleti iratokért törtek be, és a Nyolcak tevékenységét dokumentáló iratok gyakran árulnak el részleteket az elvitt kötetekről, 213 időpontokról és helyekről. A Nyolcaktól hamarosan egy, a zendülők tulajdonaiért felelős külön szervezet, a Torony Hivatala vette át az ügyet, ahogyan az ilyen esetekben ez lenni szokott, és 1480 tavaszáig ők kezelték a hatalmas

Pazzi-vagyonnal kapcsolatos ügyek legnagyobb részét. Több mint 400 hitelező nyújtott be igényt, akik a társadalom minden területéről verbuválódtak – akadt köztük a földművestől, kőművestől, téglavetőtől kezdve az ötvösig, jogászig, tekintélyes kereskedőig és műkedvelő tudósig (például Alamanno Rinucciniig) mindenféle társadalmi helyzetű személy. Rinuccini 150 forintot követelt, amit a „Renato de Pazzi és Társa firenzei banknál” helyezett el. A papírkereskedők is színre léptek, hogy igényt terjesszenek elő, bizonyítékokkal támasztva alá, hogy a különböző Pazziháztartásokban nagy mennyiségben használtak papírt, különösen üzleti célokra. 1478 májusában egy velencei hölgy, Renato de Pazzi özvegye, Francesca di Messer Giovanni Martini jelentett be igényt Firenze történetének egyik legnagyobb értékű hozományára, 6000 forintra, amivel csak a Clarice Orsini házasságával járó összeg ért fel (már ha valaha is kifizették teljesen), amikor Firenzébe érkezett, hogy a Lorenzóval kötött házasságát beteljesítse. A velencei asszony emellett követelte kelengyéjét, ékszereit és azokat az ajándékokat, amiket a házassága idején kapott. Noha nem maradt fenn nyomuk ezeknek a forrásokban, egyértelmű, hogy Lorenzo beleavatkozott a Torony Hivatalának munkájába, akik talán úgy okoskodtak, hogy mivel ő szenvedett a leginkább a Pazzik kezétől, ezért joga van ahhoz, hogy részt vegyen vagyonuk feldarabolásában. Lorenzo úgy intézte, hogy a néhai Renato de Pazzi házát tartsák fenn, hogy el lehessen adni a ferrarai hercegnek 4000 forintos áron. 1478 szeptemberében a herceg, aki akkor a firenzei hadsereg parancsnoka volt, valóban ebben a házban szállt meg. Maga Lorenzo Messer Jacopo kecses palotáját vette birtokba, valamint Montughiban fekvő villáját, amit az bizonyít, hogy később részét képezték lánya, Maddalena hozományának, amikor 214 1488-ban hozzáment Franceschetto Cibòhoz. Vajon kikötött-e a Medici-gyűjteményben Piero de Pazzi valamelyik különleges könyve vagy a gyűlölt Pazzi család különböző

háztartásainak bármely értékes tárgya, akár úgy, hogy nyíltan elvették, akár úgy, hogy árverésen vásárolták meg mérsékelt áron? Volt Lorenzónak két igen gazdag unokatestvére, Giovanni és Lorenzo di Pierfrancesco, és tudjuk a velük kapcsolatos ügyeiből, mint ahogy abból is, ahogy különféle művészekkel bánt, hogy nem idegenkedett attól, hogy mások javaira vagy pénzére rátegye a kezét. A Pazziháború időszakában mint unokatestvérei jövedelmének gyámja, tizenhárom kasszában tartott, több mint húszezer forintjukat költötte el, noha már azelőtt is hatvanezer forinttal adósuk volt. A két fiú, akik akkor 15, illetve 11 évesek voltak, dühösek voltak rá, és ennek megfelelően a titkos politikai ellenzék soraiba kerültek. Amikor Lorenzo végül 1485-ben arra kényszerült, hogy megállapodjon velük, Giovanni és Lorenzo di Pierfrancesco de Medici 105.880 forintot követeltek rajta, beleértve a felszámított kamatot is, ám nagyszerű (Magnifico) unokatestvérük 61.400 forintra alkudta le az adósságot, és nagyszámú farm és földbirtok formájában elégítette ki a követelést, köztük a Cafaggiolóban fekvő Medici-villával. Az a tény bizonyítja a legnyilvánvalóbban, hogy Lorenzo beleavatkozott az elkobzott Pazzi-vagyon igazgatásába, hogy az összeesküvés után két héten belül levelet írt a roueni, a mantovai és a paviai bíborosoknak, biztosítva őket a Pazziknak nyújtott hiteligényükkel kapcsolatban. Május 14-én egy harmadik levelet is jóváhagyott a roueni kardinális, a dúsgazdag és befolyásos Guillaume d’Estoutville számára, melyben azt állította, hogy fenntartja számára a Pazzi-vagyonhoz tartozó nemesfémkészlet egy részét, nyilván, hogy a követelését ebből elégítse ki. 1479-ben egy ügynököt küldött Brugges-be, hogy számolja fel a Pazzi-bank ottani fiókját. 1480 júliusában a lyoni Medici-cég vezetőjét utasította, hogy az ottani Capponi társaságnak adja át „azokat a kezében lévő árukat, amik a Pazzikhoz tartoztak”. 1481 júniusában pedig még mindig azért küzdött Lorenzo, hogy megszerezze a brugges-i Pazzi-vagyont, ahol korábban az ő bankfiókjuk volt a pápai timsó-kereskedelem fő

bonyolítója. Itt azonban az elátkozott család továbbra is élvezte a 215 befolyásos nápolyi király támogatását. Eközben egy kellemetlenség is történt a lefoglalt birtokok kezelésével kapcsolatban. A nagy hatalmú északi zsoldoskapitány, Roberto di Sanseverino, aki a megszüntetett Pazzi-bankok egyikébe helyezett el pénzt, 1479 februárjában nehézségekbe ütközött, amikor fel akarta venni betétjét. Az ügyben illetékes tisztviselők nem tudták előteremteni az igényelt összeget. Noha összeállították a Pazzik adósainak névsorát, munkájuk ezen része a jelek szerint elveszett. Számos adós élt a lehetőséggel, és visszautasította, hogy bevallja tartozását. Kifizetetlen maradt több nagy hitelező, akik közül legtöbben a posztóiparban tevékenykedtek, miközben a franciaországi sóadóba fektetett Pazzi-pénzek egy részét még fel sem derítették és fel sem becsülték. A kormányzat ezért arra a következtetésre jutott, hogy a Torony Hivatala tisztviselőinek túl kevés eszköz áll rendelkezésükre ahhoz, hogy a vagyon javára és terhére felmerülő bonyolult igényeket kezelni tudják. Végül 1479 végén egy új bizottság, „A Pazzi-vagyont kezelő testület” kezébe került az üggyel kapcsolatos feladatkör. A prioroknak azonban ebben az esetben is tisztázniuk kellett az ügyet a három törvényhozó tanáccsal, és ez az intézkedés is makacs ellenállással találkozott, és végül éppen hogy elnyerte a szükséges szavazatszámot. Élve a lehetőséggel, hogy titokban adhatják le szavazataikat a Medicioligarchia magja körül gyülekező elit tagjai, vagy féltek, hogy az új bizottságot korrupt módon Lorenzo csatlósai fogják uralni, vagy a végsőkig megtettek volna mindent, hogy megóvják a Pazzi-vagyon azon részét, amelyet a részrehajló kormányzat kapzsi keze még nem 216 kaparintott meg. A „vagyonkezelő testület” hat tagja közül három a Pazzi család hitelezőit képviselte, a másik három pedig arra kapta megbízatását, hogy a firenzei Commune érdekei szerint járjon el. A működési költségekkel kapcsolatos, valamint a tisztség ingyenes vagy

tiszteletdíjas jellegéről folytatott vitáknak köszönhetően a testület 1480 tavaszáig nem kezdte meg az érdemi munkát. A kormányzat végül megadta nekik az igényelt fizetést, két jegyzőt, egy ügyvédet és egy inast, ám kiadásaikat évi 600 forintra korlátozta, és költségeiket a Pazzi-vagyon terhére kellett teljesíteni. Mindezt feltehetően azért rendezték így, hogy csillapítsák a kritikát. Sokféle titok derült ki ezek után, különösen az adósokkal kapcsolatban, de részben magukról a Pazzikról is. Nem sikerült felderíteni a család külföldi vagyontárgyait, aminek elsősorban nem az elátkozott nemzetség iránti együttérzés volt az oka, hanem az, hogy a művelet túlzottan összetett volt. A sarnói püspöktől és a száműzött Guglielmótól, illetve annak (félig Medici) fiaitól eltekintve nem jöhetett számításba senki, aki a Pazzi család élő férfi tagja lett volna; a többiek ugyanis Volterra város hegyi erődítményének 217 börtönében raboskodtak. A vagyonkezelők május 19-én láttak munkához, és nyolc napot adtak a Pazzik adósainak, hogy május 27-ére nyilatkozzanak adósságaikról. Ugyanazon a napon közreadtak egy nyolcvan adós nevét tartalmazó jegyzéket, amit már át is nyújtottak egy hírnöknek, hogy „minden lehetséges helyen” hirdessék ki és tegyék közzé. Néhány nappal később levelet küldtek a brugges-i, valenciai és ragusai kereskedőknek, amelyben követelték tőlük, hogy fizessék meg a különféle Pazzi-társaságok felé fennálló adósságaikat. Június végén a firenzei fennhatóság alá tartozó Valdisieve területen árverést tartottak, ahol teheneket, ökröket, borjúkat, sertéseket, juhokat és kecskéket adtak el. Július elején végrehajtási parancsot adtak ki huszonhét adós letartóztatására, melyek között régi, büszke nevek is találhatók, így a Rucellai, Strozzi, Adimari, Baroncelli, Frescobaldi, Gualterotti családoké, és néhány kevésbé jelentős Medici is. Még később ügynököket küldtek Volterrába, Valenciába, Brugges-be, Avignonba, Lyonba és „más helyekre” azzal az utasítással, hogy folytassanak helyszíni nyomozást. Mindeközben figyelmüket a

218

lefoglalt iratokra és főkönyvekre összpontosították. A Pazzi-vagyon kezelőinek két évre volt szükségük, hogy elvégezzék feladatukat. Ezalatt hetente kétszer vagy háromszor üléseztek, és összeállítottak egy roppant gazdag, kifizetéseket, zár alá helyezéseket, kegyelemben részesítéseket, földfoglalásokat és eladásokat tartalmazó, illetve szó szerinti tanúvallomásokból és teljes levélmásolatokból álló jegyzőkönyvet. Kiderült például, hogy Renato de Pazzi, aki két különböző, posztóval foglalkozó cégben is többségi tulajdonos volt, korábban fontos szerepet játszott a firenzei gyapjúkereskedelemben, és hogy Avignonban székelő öccse, Niccolò a család ottani üzleteiben vett részt. Amint egyre több Pazzivagyontárgyat sikerült igazolni, ezeket folyamatosan el is adták árveréseken. 1480. szeptember elején, majd pedig októberben a vagyonkezelők bejelentették azoknak az ingatlanoknak az eladását, amelyek egykor Lorenzo de Medici sógora, Guglielmo tulajdonát képezték. Ez az ingatlanvagyon két gazdaságból, számos földparcellából, négy házból és egy villából állt. Magában Firenze városában az eladott ingatlanok gyöngyszeme a Pazzi-enkláve szívében álló palazzo volt, ami valószínűleg Messer Jacopóé volt, most pedig Lorenzo il Magnifico szerezte meg. A palotához egy boltíves udvar, egy loggia, egy gyümölcsöskert, kutak, egy istálló és „más épületek és kellékek” is tartoztak. Az ilyen száraz felsorolás nem fejezi ki azt a tényt, hogy a palota nevével és elhelyezkedésével is presztízst sugárzott, és hogy a Pazzi-földek egyúttal bort, olívaolajat, búzát, takarmányt, lisztet, gyümölcsöt, tűzifát és a baromfitartáshoz szükséges eszközöket is jelentettek. Szükség esetén ezeket kocsiszámra szállították a városba a tulajdonosoknak. A tehetős firenzeiek sohasem fizették meg az élelmiszerárakat (a bennük foglalt rejtett adókkal együtt), amit a földbirtok nélküliek fizettek. Ráadásul a Pazziknak a hozzájuk hasonló rangúakkal együtt saját 219 malmaik is voltak. A gondnokok 1481 elején kezdték el felgöngyölíteni a részleteit az

egyik legfontosabb célpontjuknak – Messer Jacopo de Pazzi francia sómonopóliumba fektetett részesedésének, amely korábban már apjára is komoly vonzást gyakorolt. Két jól tájékozott firenzeit küldtek Lyonba 1480 augusztusában, hogy részletes nyomozást folytassanak, és készítsenek jelentést. Mindezt annak ellenére, hogy a Torony Hivatalának tisztviselői már maguk is megpróbálták megoldani ezt a kérdést. A szóban forgó társaság egy firenzeiek alkotta társas cég volt Lyonban, melyben Messer Jacopo, Francesco di Niccolò Capponi és Francesco di Lutozzo Nasi voltak egymás partnerei. Az egyik legnagyobb hasznot hozó tevékenységük az volt, hogy bizományban felvásárolták a királyi sószállítmányokat, hogy aztán kisebb tételekben viszonteladóként továbbadják őket. Messer Jacopo és Capponi voltak a bank sóüzletágának fő befektetői, ami természetesen a betétesek pénzét is felhasználta. A cégnek, mely készpénzért vásárolt, de pénzkihelyezéssel és hitelben sóárusítással is foglalkozott, adósai, illetve hitelezői közé tartozott például a francia és a nápolyi király, továbbá francia főurak és firenzei kereskedők. Az Avignonban is tevékenykedő három partnernek a legutolsó években hatalmas volt a forgalmuk, összességében több százezer forintra rúgott. Ám mostanra ez már a múlté volt. A vagyonkezelők, miután feldolgozták a kiküldöttek által készített jelentéseket, és arra jutottak, hogy a lyoni társaság utolsó számlái több mint 14.000 francia écu értékű vagyonra rúgnak, megbízatásuk ezen részét azzal zárták le, hogy 11.500 forint megfizetésére utasították Capponit. Ezt az összeget kellett elküldenie papíron Raniero és Lorenzo Ricasoli számára, akik maguk is adósaik voltak a lyoni partnereknek, és a megfelelő összeg ily módon utóbb a Pazzihitelezőkhöz került volna vissza. Az üzleti tranzakciók és a rejtett kamatok ködében lehetetlen megállapítani, hogy pontosan ki nyert és ki veszített a sóüzlet egész folyamatában. Az összeesküvésről értesülve XI. Lajos király azonnal felfüggesztette a Pazzi-féle üzletet. Ám a befolyásos emberek voltak valószínűleg egyúttal a

legsikeresebbek is, a pereskedő kalmárok – mint a Ricasolik – pedig 220 inkább csak túlélők lehettek. A gondnokok, akik elismerték, hogy kaphattak téves információkat, és azok elfogadása esetén csúszhatott a számításaikba hiba, 1482 májusáig végezték feladatukat, de még a következő két év alatt is intézkedtek a hitelezők kifizetéséről, sőt még azután is, ha a szükség úgy hozta. A váratlan tévedések és a jelentős csúszások legalábbis részben abból fakadtak, hogy sietősen foglalták le, majd osztották szét az ingatlanokat, amit a Pazzi feleségek és özvegyek szorult helyzete és a hozományuk visszanyeréséért folytatott küzdelmük jól illusztrál, noha ezeket elvben védte a jog. A priorok és a Nyolcak olyan iramban dolgoztak már a székesegyházbeli merénylet után néhány órával, hogy nem volt idő arra, hogy a Pazzik sok mindent elrejtsenek, még az ékszereiket és a készpénzüket sem. A nőket kerestették, a férfiakat pedig mind letartóztatták. A bosszúszomjas rombolási és szerzési vágy egyik tanúja, Renato özvegye nyújtotta be elsőként 1478. május 22-én igényét (6000 forint értékben) a Torony Hivatalának. Két hónappal később, miután rákényszerült, hogy ügyvédet fogadjon, a város főbírójához, a Podestàhoz folyamodott, melyben felsorolta azokat a Pazzi-földeket és városi ingatlanokat, amelyeket apósa hagyott rá hozományának szavatolásaként, amennyiben megözvegyülne. Mivel állnia kellett a jogi költségeket is, a jogi tanácsadás erőfeszítései bizonyára kérlelhetetlenek voltak. Ő azonban nem a törvényszékkel állt kapcsolatban, hanem két bizottsággal (a Torony Hivatalával és a vagyonkezelőkkel), melyek egyaránt a végrehajtó hatóságok égisze alá tartoztak és függetlenek voltak a bíróságoktól. Így aztán további három és fél évnek kellett eltelnie (1482. február 25-ig), mire igényeit elfogadták, és a vagyonkezelők végül hozzájárulva, hogy fizessék ki a jussát, elrendelték a városi kikiáltóknak, hogy jelentsék be harminc kisbirtok, számos szántóföldi parcella, két villa és néhány parasztház 221 eladását.

Az összeesküvést követő négy évben a lefoglalási és tulajdonátrendezési folyamat legmeglepőbb eleme az a tény volt, hogy a tisztviselőknek ekkora gondjuk adódott a hitelezők követeléseinek kielégítésével. Egyedül a Pazzik ruhái több ezer forintot értek, figyelembe véve, hogy a használtruha-kereskedelem akkoriban mennyire élénk és jövedelmező üzlet volt. Egy ízben például, aligha meglepő módon, egyetlen darab Pazzi-ágynemű nyolc 222 forintért kelt el. Nem arról volt inkább szó, hogy az egyébként szabályos módon kiírt árveréseken a gyorsaságra hivatkozva a lehető legalacsonyabb eladási árakat célozták meg? Lehet, hogy bizonyos vásárlók előnyben részesültek? Ha mindent összeadunk, a Pazzik hitelezőinek követelései nem dagadhattak olyan mértékűvé, mint az ingatlanok nagyságrendje, mely bizonyára meghaladta a 150.000 forintot. Elvégre még a kevésbé tehetős firenzei rétegek, főleg a posztókereskedők vagyona is 20.000 és 30.000 forint közé esett. Noha a Nyolcak és a priorok azonnal 40.000 és 50.000 forint közötti értéken rögzítették a Pazzik adósságát, ennek a becslésnek a forrásai titokzatosak számunkra, ugyanis nem hivatkoztak adatokra. Ha viszont elfogadjuk ezt a számot, felvetődik a kérdés, hogy mi történt az ingatlanvagyon maradékával. Forgalmának mértéke alapján a lyoni bank és a sókereskedelmi műveletek fedezhették volna ennek a társaságnak a hitelezőit. A római Pazzi-vagyonból, mely a kúriával állt kapcsolatban, szinte bizonyosan visszatartottak valamennyit a pápa segítségével. Valamit feltehetően Brugges-ben is sikerült kimenekíteni a családnak. De hová lett a többi? A firenzei kormányzat kincstárába került? Bizonyára nem. A firenzeieknek nem volt szokásuk, hogy a magánhitelezőkkel szemben a köztársasági communét támogassák, hacsak a politikai bosszú nem játszott szerepet. A több száz eredeti követelés zömét kisebb kézművesek és kereskedők összegei tették ki, közülük sok két vagy három forintnál is kisebb tételekben. A vagyonkezelők azzal fejezték be tevékenységüket, hogy

előteremtettek további 11.000 forintot, amivel a fennmaradó Pazzihitelezőket fizették ki. Alighanem kétségbeesett erőfeszítésekre volt szükség, hogy ezt teljesíteni tudják. Először a száműzött Guglielmóhoz és a volterrai erődbe zárt négy fiatalemberhez fordultak, ügynökök útján sürgetve és levelekkel bombázva őket. Pénzt követeltek tőlük, valamint azt, hogy tanúskodjanak, amivel elősegíthetnék, hogy több hitelezői pénzt sikerüljön felkutatni. Azt hitték talán, hogy a túlélő Pazziknak van valahol egy rejtekhelyük, ahol az elrejtett aranyat tartják? Az igaz ugyan, hogy Guglielmo szabadságát hamarosan arra használja majd fel, hogy titokban megpróbálja kimenteni kintlévőségeit és birtokait, de ami megmaradt, az nyomorúságos alamizsna volt a korábbihoz képest, hacsak Róma nem maradt meg a hatalmas Pazzi-vagyon raktáraként, Sixtus pápa segítő kezének köszönhetően. Úgy tűnik, hogy maga Firenze nem lett haszonélvezője az elkobzott vagyon egy kis részének sem. Nagyon úgy fest, mintha a Pazzi-vagyon ügyei olyan vagyonkezelők kezébe kerültek volna, akik bizonyos követelésekkel és adósságokkal igen gondatlanul bántak volna, vagy pedig készségesen szemet hunytak a korrupció és az ügyes tolvajlás felett. A 15. századi firenzei irodalom hemzsegett a ravasz kapzsiság és a törvényes lopás 223 kárhoztatásától. Francesco de Pazzit a merénylet napján akasztották fel. Nagybátyját, Jacopót és unokafivérét, Renatót, két nappal később. Fivére, Guglielmo megúszta, de csak azután, hogy Bianca de Medici könyörgött az életéért Lorenzónál. Az áprilisi merényletet követő hetekben, amíg Lorenzo úrrá nem lett döbbenetén és dühén, bizonyára akaratlanul is a merénylet jutott eszébe sógoráról, mivel a családi szolidaritásról és a vérségi kötelékről alkotott firenzei képzet azt vallotta, hogy a rokonság a vétkekben és az erényekben is közösséget képez. A városból száműzött Guglielmót arra kötelezték, hogy ne hagyja el feleségének egyik birtokát, ám 1480 szeptemberére

csendben megengedték neki, hogy elutazzon, noha Firenze továbbra is tiltott hely maradt számára. Hazalátogatott-e titokban valaha is, hogy tekintetét újból a cserepezett tetőkre és tornyokra vesse, Dante szavaira sóvárogva „az Igaz Vár ködborított / tornyát kilátni legalább az égbül”? Vagy inkább a költő híresebb, „a kárhozott nép városába” 224 vágyakozó soraira emlékezett keserűen? Renato fivére, Andrea, akit azután fogtak el, hogy elmenekült Firenzéből, az életét is megmentette: őt és öccseit, Niccolòt és Galeottót életfogytiglani börtönre ítélték, majd hamarosan Volterrába szállították, ahol később a vagyonkezelők ügynökei kihallgatták őket. Guglielmo fivérét, Giovannit szintén Volterrába vitték, hogy ugyanabba a toronyba zárják haláláig. Miután az elátkozott Pazzikat eltávolították Firenzéből és a szélesebb klán tagjait arra kényszerítették, hogy változtassák meg vezetéknevüket és címerüket, már csak az maradt, hogy elkobozzák vagyonukat és kifizessék hitelezőiket. Vagy legalábbis így látszott, bár hamarosan kiderült, hogy a Pazzi név és a család nimbusza továbbra is fennmaradt, és hogy a Nyolcaknak ennél nehezebben megragadható dolgokkal is meg kellett birkózniuk. A családnak sok titkos szimpatizánsa élt a városban, amit a nagyobb tanácsokban leadott szavazatok eloszlása mutat, amikor a priorok elszánták magukat, hogy intézkedéseket hozzanak ellenük. És kellett lenniük olyanoknak is, mint amilyen Alamanno Rinuccini volt, akiknek rokonszenve egyre nőtt, amint azt látni fogjuk, sőt csodálattá fokozódott. Még ha némely polgárok nem is kimondottan kedvelték a Pazzikat, ha nehezteltek is a Mediciekre, vagy egyenesen gyűlölték őket, az uralkodó körök akkor sem számíthattak támogatásukra az elátkozott családdal szembeni fellépésük során. Renato szabadon lévő fivére, Antonio, Sarno és Mileto püspöke elmenekült a megtorlási hullám elől. Majd 1482-ben egy, a Nápolyi Királyság területén működő másik Pazzi püspök, Andrea di Giovanni örökébe lépett, márpedig a püspököknek mindig volt némi befolyásuk. Ennél

fontosabb, hogy a pápák Pazzikat pártoló befolyása továbbra is erőteljes maradt, amihez hozzáadódik Ferrante király kitartó támogatása. Ne felejtsük el, hogy annak érdekében, hogy a Pazziháborút lezáró béke feltételeinek megfeleljen, Firenze arra kényszerült, hogy a négy ifjú Pazzi életfogytiglani börtönbüntetését 225 száműzetéssé enyhítse. A Nyolcaknak azonban rendelkezésére állt a távoli ellenségek megfélemlítésének hatalma is. A politikai száműzöttek- nek, köztük azoknak, akiknek a bűnei 1434-ig nyúltak vissza, azon kívül, hogy megfigyelés alatt álltak, folyamatos kapcsolatban kellett állniuk a Nyolcakkal. Elvárták tőlük, hogy rendszeres időközönként – gyakran havonta, de olykor hetenként – tájékoztassák a Nyolcakat arról a helyszínről, ahová száműzték őket. Az iratot ráadásul a helyi jegyző pecsétjével ellátva kellett elküldeni. E bírói végzés megsértése bűncselekménynek számított, mely az elkövetőt lázadóvá minősítette, és ezáltal nem csupán annak tette ki magát, hogy maradék vagyonát is lefoglalják, de annak is, hogy a firenzei jog értelmében bárhol büntetlenül meg lehetett ölni. Sőt a gyilkos ezek után jutalomra tarthatott számot. Voltak további fenyegetések is. Ellenőrizték a száműzöttek és a firenzeiek közötti mindenfajta kommunikációt. A városból törvényes úton nem volt szabad levelet írni száműzött számára, csak abban az esetben, ha előbb a Nyolcak elolvasták és pecsétjükkel látták el; mint ahogy senki sem utazhatott el Firenzéből, hogy – rokonként, barátként vagy üzlettársként – száműzött személlyel találkozzon a Nyolcak előzetes jóváhagyása nélkül. Ugyanígy nem engedték be a száműzöttek leveleit a városba, csak ha előtte a Nyolcak látták, akik kémeket alkalmazhattak bárhol, ahol firenzei száműzöttek éltek. Nem sajnálták sem a pénzt, sem az energiát, hogy szemmel tartsák a fontosabb száműzötteket, így az Albizzi, az Acciaiuoli, Neroni családok tagjait vagy Niccolò Soderinit. A kritikus pillanatokban pedig negyven szolga és ügynök is rendelkezésükre állt. Amikor az

anyák vagy a feleségek a Nyolcak engedélye nélkül merészeltek találkozni vagy levelet írni a száműzött férfiaknak, ha elfogták őket, büntetésként két évet kellett raboskodniuk a rettenetes körülményeiről hírhedt börtönben (le Stinche), valamint 200 forintot fizetni. A firenzei politikában a bosszú és a düh úgy szállt tovább atyáról fiúra, mintha a tulajdon szálaihoz kapcsolódna. A politikai pártfogás elvesztése veszélyt jelentett földre és tőkére is, felkavarva a félelmet, dühöt és meg nem szűnő neheztelést. Ez magyarázza meg a Nyolcak „totalitárius” rendszereket idéző elővigyázatosságát. A Medicioligarchia, mely tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a száműzetés elkeseredettséget és vagyonvesztést jelent, de ennek politikai aspektusait gonoszságnak vagy árulásnak tekintette, attól tartott, hogy a száműzöttek örök kísértésben éltek, hogy Firenze külföldi ellenségeivel találkozzanak, szervezkedjenek és az ő támogatásukat 226 keressék. Vajon jogos volt-e a Mediciek gyanakvása? A rendkívüli intézkedések a kétségbeesett embereknek kedveznek. Ha már egyszer a száműzött bármilyen okból a lázadó státusába került át – ilyen ok lehetett az engedély nélküli utazás, vagy hogy együtt látták egy ismert ellenséggel –, ezzel már ki is tűzték a vérdíjat a fejére. Így aztán, ha befolyásos barátai vagy ismerősei voltak külföldön, akár bele is keveredhetett otthon az uralkodó körökkel szembeni ármányokba. Végül is mit veszíthetett? A Lorenzo ellen 1481 júniusában tervezett merénylet három firenzei műve volt, akiket az elszánt gyűlölet vezetett. Az 1470-es és 1480-as években Meri Acciaiuoli és Giovanni Altoviti körbeutazták a félszigetet, hogy pénzt, valamint katonai támogatást hajtsanak fel, és hogy kidolgozzák a meggyilkolását, akár elrejtett acélpenge, akár méreg, akár orvtámadás segítségével. Miután egy száműzött átminősült lázadóvá, a Nyolcak és a Torony Hivatala évekig kutatott vagyona minden kis darabkája után – ami lehetett egy ház Pisában vagy egy telek valahol másutt –,

nem csak azért, hogy elnyerje jogos büntetését, de azért is, hogy megfosszák minden forrásától, ami segítségére lehetne, hogy folytassa „hitszegő árulását”. Az 1466-ban atyjával együtt (annak bűnei miatt) száműzött Neri Acciaiuoli látta maga előtt nyomorba süllyedését – innen származott Lorenzo elleni gyűlölete. Cola Montano 1482-ben azt jelentette, hogy Guglielmo de Pazzi érintkezésbe lépett más elégedetlenkedőkkel, és új tervet szövögetnek Firenze urának megsemmisítésére. Tizenhét esztendővel azután, hogy 1466-ban Niccolò Soderinit száműzték, a Nyolcak és a Torony Hivatalának tisztviselői még mindig megmaradt ingatlanjai után kutattak, és eladogatták azokat. A vagyonkezelők és a Torony Hivatala a vizsgálat során, bármennyire is megkérdőjelezhető volt, ahogyan a Pazzi-javakat kezelték, több ezer oldalnyi iratot néztek át, miközben vagyontárgyak, adósok és hitelezők után kutattak. Évekkel később, 1486 szeptemberében hozott mindez látványos eredményt, amikor a tisztviselők összeállítottak egy leltárt a Pazzik könyveléséről és iratairól, melyek korábban a két hivatal keze közé kerültek. Ez a leltár nem kevesebb mint ötvenhat kisebb jegyzetfüzetet, nyolc köteg iratot és 127 számlakönyvet sorolt fel, amelyek közül tizenkettő tartalmazta az elkobzott ingatlanokra vonatkozó eljárásokat. A fennmaradó rész főkönyvekből, üzleti naplókból, készpénzfizetési számlakönyvekből, különféle vagyonleltárakból, birtokigazgatási könyvekből és más hasonlókból állt össze. A jelek szerint ezek közül 227 majdnem mind elveszett az idők folyamán. Nagyon valószínű, hogy valami más is megsemmisült, habár ez az ügy talán örök időkre eldönthetetlen kérdés marad. Úgy tűnik, hogy nem maradt fenn kép a 15. századi Pazzikról. Figyelembe véve a quattrocento korának szokásait, az ilyen, magára és vagyonára büszke nemzetségről nyilván készültek festmények. Tudjuk például, hogy 1452 és 1462 között legalább öt Pazzi lány – Guglielmo két, illetve Renato három lánytestvére – vitt házasságába menyasszonyi

ládát (cassonit), amelyek klasszikus vagy közelmúltbéli szerelmi történeteket ábrázoltak, és amelyeket a város vezető ládafestője, Apollonio di Giovanni műhelyében készítettek. Az arcképek legvalószínűbb megrendelői Messer Jacopo, Messer Piero és Renato de Pazzi, valamint feleségeik lehettek. Azt gyanítom, hogy amikor a Pazzi-ingóságokat lefoglalták, hogy árverésre bocsássák őket, arra is odafigyeltek, hogy a meglévő portrékat megsemmisítsék, annak a törekvésnek engedelmeskedve, hogy a családra vonatkozó minden, megbecsültséget kifejező emléket kitöröljenek. Ám ha mégis megtörtént, hogy ilyen képek a piacra kerültek, az azonosításra alkalmas címereket bizonyára kitörölték volna, és így a névtelenség 228 lett volna a sorsuk.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Arckép: Rinuccini

229

Alamanno Rinuccini (1426-1499)

Eleutherius

polgártárs, a szabadság elkötelezett híve, Firenzéből szerény vidéki házába és gazdaságába vonult vissza. Két kedves barátja, Alitheus (az igazmondó) és Microtoxus (a közbenjáró), akik szállóvendégként érkeznek hozzá, mindent meg szeretnének tudni arról, hogy miért fordított hátat a városnak és a politikának annak ellenére, hogy a köztársaságnak szüksége van a szabadságszerető férfiak jelenlétére és aktivitására a közéletben. Beszélgetni kezdenek. Alitheus hangsúlyozza Firenze régtől fogva erős eltökéltségét a politikai szabadság iránt, és a szabadságot mint a felvilágosult cselekvésre való képességet határozza meg. Miközben érveiket ütköztetik, Eleutherius megragadja a lehetőséget és azzal válaszol, hogy a jelenkori Firenze meghatározó politikusait vádolja, hogy a vezető tisztségeket korrupt módon és szűkmarkúan osztják szét, noha természetes módon kellene a tekintélyes családokban született és úri módon viselkedő emberek kezében összpontosulnia a hatalomnak. Alitheus felveszi a vita fonalát és Lorenzo de Medici ellen kezd érvelni, aki a város régi vezetőit hitvány szolgasorba taszítja. Az emberek hallgatnak a tanácsokban, mert félnek kimondani, amit igazából gondolnak. A polgárok apatikusak. Az igazságot gyakran pénzben mérik, vagy a hatalommal rendelkezők érdekeit szolgálja. A tekintélyes emberek saját bólogatójánosaikkal töltik fel a városi hivatalokat. A Nyolcak révén Lorenzo még arra is felhasználta

befolyását, hogy szabadon bocsássa a börtönből a legelvetemültebb bűnözőket. Az adók csak egy szűk csoportnak kedveznek. Miként történhetett meg mindez velünk, akiknek bátor elődjei legyőzték a szomszédos városokat és elűzték a barbár zsarnokokat? Alitheus még azt is sugallja, hogy a közelmúlt Pazzi-háborújában jobb lett volna, ha letaszítják Lorenzót és visszatérnek a szabadsághoz. Egy éjszakával az elszánt és nyílt beszélgetésük után Microtoxus ismét szóba hozza a témát, és azzal az érvvel hozakodik elő, hogy az egyénnek erkölcsi kötelessége, hogy szolgálja a közösséget, és megjegyzi, hogy házigazdájuk ősei meg is feleltek ennek a feladatnak mint adófizetők és a köztársaság vezető tisztséget betöltő szolgái. Eleutherius vajon nem árulja-e el ezt az örökséget, és nem kerül-e szégyenbe azáltal, hogy csak önmagáért és magányos vidéki 230 szemlélődésének él? Eleutherius egy, a sztoicizmusból vett érvvel felel. A filozófiai iskolázottságú férfiú azt mondja, hogy megpróbálja elkerülni a szenvedélyt, márpedig a nagyobb vagyon és a hiábavaló rangok iránti hajsza ennek látszik. Az ilyen célok követése nem vezet sehová, csak a szorongáshoz. Az egyetlen igazi eszmény, amiért érdemes élni, a lélek nyugalma; ez az út vezet a boldogsághoz. Amikor még a hivatalokban szolgált, hogy ezzel megfeleljen erkölcsi felelősségének, kénytelen volt belátni, ezzel csupán Lorenzót és talpnyaló körét segíti. Ezért, látva, hogy lényegében bűnözők veszik körül, úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha feladja közéleti szereplését. Igen, de van-e esély arra, hogy megváltoztatja véleményét? Nincs, mivel Firenzében a politikai korrupció jelenleg annyira áthat mindent, hogy végül arra kényszerülne, hogy az alantas bitorlóknál könyörögjön tisztségekért, habár ezek születése jogán járnának neki. Ilyen körülmények között magától értetődik, hogy az efféle könyörgés rosszabb, mint leköszönni és visszavonulni vidékre. És még egy szempont: a mostani háború Sixtus pápával és Ferrante királlyal nem is annyira Firenze szabadságáért zajlik, mint hogy

sikerüljön Firenzét Lorenzo szolgaságában megtartani. Firenze ura és 231 kormányzata ezekkel is vádolható. Az előbbi társalgás, ami természetesen történeti fikció, tömör kivonata Alamanno Rinuccini melankolikus politikai végrendeletének, a titkos Dialógus a szabadságról című műnek. Eleutherius polgártárs maga Rinuccini, aki undorában inkább önkéntes száműzetésbe vonult Firenzéből. Az áprilisi merényletet követő évben írott művét akkor szerette volna közzétenni, ha és amennyiben a Pazzi-háború megdönti Lorenzo hatalmát. A rövid munka a valóságban nem látott napvilágot és nem került nyomdába, csak a második világháborút követően. A finom eleganciájú, az ésszerűséget követő és minden keresztény szempontot nélkülöző Dialógus megfelel a bölcselet tisztán „pogány” hagyományának. Érvelése Cicerót, Platónt, Arisztotelészt és a sztoikusokat követi, illetve visszhangozza, sokkal inkább, mint a korai egyházatyákat vagy bármelyik középkori skolasztikus teológust. Mit tudhatunk a szerzőről? Alamanno Rinuccini a politikai ellenzék legárnyaltabban fogalmazó tanújaként közeli megfigyelője volt a firenzei színtérnek. Becsvágyó, szenvedélyes és művelt ember volt. Ismerte Lorenzót és minden, annak környékén megforduló tudóst, akik barátjukként fogadták el; különböző rangos tisztségeket töltött be és úgy tűnt, mint aki támogatja az uralkodó kört. Legbelül azonban az áprilisi merénylet idejére már ökölbe szorult a keze, mikor azzal szembesült, hogy Lorenzo il Magnifico minden hatalmat a saját kezében halmoz fel és a firenzei patríciusokat saját szolgáiként kezeli. Válaszul Alamanno titokban a Pazzik iránt kezdett lelkesedni, és mély sajnálattal vette tudomásul, hogy összeesküvésük elbukott. A „férfias és jószívű lélektől” felbuzduló Rinuccini megjegyzi emlékiratában és a Párbeszédben, hogy a Pazzik „országuk felszabadításának igazságos és becsületes feladatát” vállalták magukra. Kísérletük „a lehető legdicsőségesebb tett” volt (facinus gloriosissimum), mely „méltó az

232

örök dicséretre”, ám „fájdalom, Fortuna elpártolt tőle”. A Rinuccini család az 1200-as években bukkant elő a semmiből, és a 14. század közepén nyerte el jelentőségét Firenze történetében, amikor Alamanno dédapja, a lovagi rangot is elnyert kereskedő, Messer Francesco öt periódusban is priori tisztséget viselt, ami alighanem egyedülálló teljesítmény. Emellett dúsgazdag is volt, és évekig a város legnagyobb adófizetőjének számított. Ettől kezdve az 1430-as évekig a család – váltakozó politikai jelentősége ellenére is – folyamatosan a firenzei adójegyzék elején szerepelt. A Pazzi- és az 233 Albizzi-enklávék közelében éltek, a város keleti negyedében. Noha a felső réteghez tartozó firenzeiek hagyományos szokásainak megfelelően a kereskedelemre és a banki tevékenységre tanították ki, Alamanno a latin és a görög nyelvben is elmélyült. No nem csak azért, mert a család büszkén hivatkozott irodalmi vonzalmaira, amiben Alamanno híres nagyapja, a költő és vitázó Cino számít jeles elődnek, hanem azért is, mert a klasszikus műveltséget eszményi programnak tekintették ekkoriban az uralkodó rendhez tartozó fiúk tanítása során. Alamanno apja hatalmas vagyont örökölt, de képtelen volt gyarapítani vagy legalább sikeres üzleti vállalkozások révén megtartani, ami részben az 1430-as és az 1440-es évek emelkedő ingatlan- és jövedelemadójával magyarázható. Alamanno, aki nehéz időkben cseperedett fel, amikor gyakori volt az óvatos, ám ingerült vita az adókról, maga sem boldogult a kereskedelemben, vagy csak nem vonzódott hozzá. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy életének későbbi szakaszában gyakran kényszerült arra, hogy a közhivatali tisztsége után kapott fizetésétől függjön, és ezzel egészítse ki a bérletekből és a földjei után kapott magánbevételeit. Elméjét más irányú érdeklődései kötötték le. Az 1440-es és 1450-es években szónoklattant és bölcseletet hallgatott a Firenzei Egyetemen. Hamarosan a város egyik legjobb hellenistája lett, és görög műveket 234 kezdett fordítani latinra, különösen Plutarkhosz munkáit.

A témánk azonban, a politika – amiről Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai is szólnak – mindig is erősen érintette a Rinuccini házat. Az övékhez hasonló nagyságú vagyonnal rendelkező firenzei családok vagy a szükséges stratégiai házasságokat választották, és közhivatalokat kerestek maguknak, vagy kitették magukat az elfogult adóellenőrök vegzálásának, akik hajlamosak voltak könnyű prédának tekintetni őket. A 14. század végén, amint egy történész megjegyezte, a Rinuccinik „konfliktusba kerültek a [köztársasági] oligarchiával, és mintegy ötven esztendőre kizárták őket a fontosabb tisztségekből”. Ennek okai máig tisztázatlanok. A Párbeszéd a szabadságról egyik bekezdésében saját családtörténetét is röviden érintő Alamanno hallgat e fél évszázad hosszú politikai mellőzöttségéről, mégis ez volt az az időszak, amikor a családot leginkább sanyargatták az adók. Az e korszak ívén belüli csúcspont egybeesett a korai Medici-oligarchia korszakával. Az 1450-es évekre a Rinuccinik főágának zsugorodó vagyona már a közepes szintű kereskedők anyagi színvonalára csökkent, noha nevük és társadalmi megítélésük magas rangú maradt – továbbra is partiképesnek számítottak. Az 1447. évi adójegyzék szerint Alamanno nagybátyjai úgy nyilatkoztak, hogy az ingatlanjaik „átszálltak a firenzei városközösségre az [általunk] eddig viselt nagy és igazságtalan adóteher miatt. Isten adjon nekünk türelmet, és bocsásson meg azoknak, akik tehetnek erről.” Mivel Alamannónak nem kevesebb mint három fivéréből is pap lett, ennek szinte bizonyosan az volt az oka – a kor szokásait tekintetbe véve –, hogy a pénzügyi körülmények erre kényszerítették őket. Az egyház biztonságos pályafutást tudott nyújtani az ő rangjuknak és 235 műveltségüknek megfelelő férfiak számára. Alamanno nettó vagyona (1569 forint) 1469-ben annyi ingatlant és befektetett tőkét tartalmazott, ami éppen csak elegendő volt ahhoz, hogy szerényen megéljen. Például a Pazzi-bankban tartott „határidős betétekből” állt, amelyek adott időhosszra elhelyezett betétek voltak a bankár diszkréciója által garantált kamattal, mely azonban

általában 7-8 százalék körül mozgott. Alamanno apja 1462-ig élt, így hősünk az otthoni beszélgetésekből bizonyára értesült azokról a politikai problémákról, amelyek a családot a század korábbi 236 szakaszában érintették, ám ő semmit sem mond ezekről az időkről. A robbanékony Alamanno, akit egy időben letartóztattak, majd bocsánatot nyerve szabadon engedtek fivére, Francesco elleni támadásért és annak megsebesítéséért, megpróbált lavírozni a Mediciekkel való nyílt együttműködés, illetve annak titkos ellenzéke 237 között. Szellemi tekintélye és családjának régtől jól csengő neve, akárcsak a helyi politikában magas rangú nemzetséghez (a Capponikhoz) kapcsolódó házassága és a Mediciek körüli szorgalmas udvarlása mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy neve bekerült a vezető tisztségek megválasztásakor használt erszényekbe, és 1460-ban kihúzták egy időszakra a priorok testületébe, amit utána további hivatalokban töltött periódusok követtek. Sőt közel került ahhoz, hogy a legnagyobb megtiszteltetést is elnyerje, a város gonfalonierje legyen. Annál is meglepőbb ezek után, hogy aláírta a köztársasági érzelmű reformerek Mediciekkel szembeni petícióját 1466 májusában. De sikerült átvészelnie ezt az „árulást”, és bekerült a Medici-párti Baliàba 1466 szeptemberében, majd 1471-ben és 1480ban, mely néhány emberre redukálódott hatalomkoncentrációt jelentett. Mindazonáltal amikor emlékiratában (Ricordi) ezeket az éveket érinti, Piero de Medicit fegyveres erőszakkal, zsarnoksággal és korrupcióval vádolja, és Lorenzo 1480. évi Baliàját „zsarnokinak” minősíti. Emlékirata és a Párbeszéd azt mutatják, hogy Alamanno gyűlölte az „érdemtelen” és felkapaszkodott emberek alkotta Medici-oligarchiát. De az nem volt ellenére, hogy ezek pártfogását keresse, és a Plutarkhosz-féle Párhuzamos életrajzokból készült öt fordítását pedig 238 Piero de Medicinek és az ifjú Lorenzónak ajánlja. Amikor egy fontos követi feladatot teljesítve 1475-1476-ban Rómában volt dolga, a kényes diplomáciai küldetésről visszatérve,

közvetlenül a prioroknak számolt be Sixtus pápa milánói herceggel szemben táplált haragjáról. Annak egy dühkitörését a hatás kedvéért még idézte is – a pápa a herceget „mint egy kutyát, ki akarta közösíteni”. Lorenzo, aki mindig is védelmébe vette Sforza patrónusát, idegesen reagált erre a jelentésre, és Alamanno követi küldetését félbeszakították. Tanult műfordítónk megdöbbent és megszégyenült, de továbbra is barátságos leveleket írt dühös capójának, Lorenzónak, aki a vadászatok után időről időre odavetett 239 valami ajándékot neki. Ez a magatartás vajon merő opportunizmus és álszentség volt részéről, hogy visszanyerhesse annak jóindulatát, és ennek révén újra vezető tisztségbe kerülhessen? Ha Rinuccinit a kor és a hely kontextusába helyezzük, láthatjuk, hogy az erkölcs aligha csupán az átláthatóság szempontjából fontos kérdés. Vegyük górcső alá Alamannót ebből a szempontból! Akárcsak Velence, a kicsiny Firenze is önálló állam volt, és a maga erőteljes patriotizmusával szinte önálló nemzet is. A középső és a felső rétegekből származó férfiak – a nőkről nem is beszélve – jobbára nem költözhettek egyik városból vagy régióból a másikba annak reményében, hogy ott új pályafutást kezdenek vagy új céget alapítanak. A tulajdonnal bíró és tehetős emberek körében az efféle mobilitás alapvetően modern társadalmunk sajátja. A firenzei kereskedők természetesen utaztak külföldre, hogy üzleti ügyeiket bonyolítsák, gyakran hosszú időre is, de utána mindig visszatértek. La vera città – az igazi város – volt az otthonuk, ahová gyökereik, családjuk, azonosságuk, házasságuk és barátaik alapján tartoztak. A felső réteghez tartozó firenzeiek – hacsak mint Alamanno nem vonultak önkéntesen száműzetésbe, feladván addigi életvitelüket, mint valami szerzetes – megbékéltek azzal az élettel, ami otthon várt rájuk. Mivel, ha valaki társasági szerepet remélt magának, azt legjobban a közéletben valósíthatta meg, így elfogadta ezeket a kereteket, és noha közben a fogait csikorgatta, valószínűleg vágyott is erre. Firenzei családfők százai cselekedtek úgy, ahogy Alamanno:

látszólag együttműködtek a Mediciekkel. Azonban akárcsak az 1466os év 400 reformere (nem számolva a többieket, akik túlzottan óvatosak voltak ahhoz, hogy aláírják a köztársaságot pártoló esküt), vagy azok a törvényhozók, akik 1470-ben és 1471-ben ellenálltak Lorenzo körének, ám utóbb mégis együttműködtek velük, ezek a polgárok összejátszottak az uralkodó klikkel, makacsul remélve, hogy egyszer csak megszabadulnak a Mediciek uralmától. Egyre csak figyeltek és vártak: keresték azokat a réseket, amelyek egyszer csak megteremtik majd a szélesebb választóközösség esélyét, és rávették magukat, hogy elmenjenek a tanácsokba, ahol titokban ellenvéleményt kifejező szavazatokat adhattak le. 1479-ben, amikor a helyzet kezdett úgy alakulni, hogy a Pazziháború Lorenzo bukását hozza, és sok firenzei úgy találta, hogy Lorenzo napjai meg vannak számlálva, még a hűséges Poliziano is (aki nem volt firenzei születésű) kétségbeesett, és elmenekült a városból. Érthető tehát, hogy Lorenzo visszasietett Nápolyból Firenzébe 1480-ban, miután valamivel több mint három hónapot töltött távol a várostól, attól tartva, hogy kormányzatának súlyos belső kihívással kell szembenéznie, ami így is történt. Közeli tanácsadói győzködték, hogy siessen haza, tudván tudva, hogy elszánt ellenfelei rejtőznek a város tanácsaiban. Alamanno élénk, politikus alkat volt, akit népes családja joggal jelölt ki közéleti szerepre. A társaságkedvelő és intellektuálisan kiegyensúlyozott férfiú ideális választásnak tűnt arra a feladatra, hogy visszaszerezze a Rinuccini nemzetség egykori politikai rangját. Az pedig, hogy 1466-ban aláírta a köztársaságiak esküjét – ami klasszikus műveltségével is összefügghet –, arra utalhat, hogy a római köztársaság híve lakozik benne, és egyúttal azt is alátámasztja, hogy szívélyes támogatással üdvözölte a milánói „zsarnokölőket”, akik 1476-ben meggyilkolták Galeazzo Maria Sforzát. Az a tény, hogy Plutarkhosz-fordításait a Medicieknek ajánlotta, a jelek szerint igazolja azt az állítást, hogy őszintén támogatta őket

mindaddig, amíg ki nem esett Lorenzo kegyeiből. Noha a köztársaság melletti elköteleződését jelentő esküje felvet némi kétséget, az a tény, hogy még később, ugyanabban az évben a Medici-párti Baliàba bekerült, erősen azt sugallja, hogy ingadozott, és hogy megpróbálta a Mediciek iránti nyilvános elköteleződését saját, belső meggyőződéssé alakítani. Néhány éven keresztül, különösen az 1460-as években a „polgári fejedelem” platóni fogalmának vonzásába került, a bölcs és jó uralkodó eszményének bűvkörébe, aki népének jóváhagyásával kormányoz. És talán összeházasította magában az arisztokratikus köztársaságról alkotott elképzelését a Mediciek vezető szerepével. Ez a változékony képzet lehetővé tette számára, hogy egyszerre szolgálja őket és fenntartson magának egyfajta ironikus távolságtartást, amíg el nem veszítette Lorenzo támogatását a csúcstisztségek elnyeréséért 240 folytatott küzdelmében, és végképp szembe nem fordult vele. Alamanno Dialógus a szabadságról című művében, amely megpróbált erőteljes politikai üzenetet közvetíteni, nyilvánvalóan túloz, amikor eszményíti a Mediciek előtti köztársaságot, az ő rendszerüket pedig éles szavakkal vádolja. Lorenzo kormányzatának elfajzott és bűnös természete elleni támadását olyan nyelvezetbe préseli, amelyet a szónok és jogtudós Cicerótól kölcsönöz. Ha azonban mindezt le is hántjuk, a Medici-uralom visszataszító elemeit találjuk: a hízelgést és a korrupciót, ami Lorenzo, az egész városra kiterjedő patrónusi és „baráti” hálózatának működését kísérte. Alamanno ebben a rövid munkájában megpróbálkozott egy olyan körnek a négyszögesítésével, amit részben ő maga hozott létre. Ám ha kilépünk a Dialógus elképzelt világából, és őt is kiemeljük ebből, akkor bizony elkerülhetetlenül szembe kell hogy nézzen saját tetteivel. Hiszen az 1480-as évek során végig, majd egészen Lorenzo haláláig folyamatosan tisztségeket viselt, és ezáltal segített tisztára mosni – még ha valójában a becsületes emberek ritka csoportjába is tartozott – egy olyan kormányzatot, amelyet máskülönben bűnösnek minősített.

Alamanno Rinuccini története polgárok egy olyan nemzedékének gyötrelmekkel teli példázata, akik úgy döntöttek, hogy együttműködnek a Mediciekkel, akár úgy, hogy támogatták őket, akár úgy, hogy az ő védelmet nyújtó ernyőjük alatt fogadtak el városi tisztségeket. Közülük sokan hittek abban, vagy remélték, hogy eljön a pillanat, amikor félre lehet állítani ezt a nagy tehetséggel megáldott családot, ám amikor eljött az idő, új forgatókönyv és új szereplők jelentek meg a színen, ami csak fokozta a helyzet bonyolultságát.

TIZENHARMADIK FEJEZET Lorenzo: az Úr és a Polgár Az álarc lehull

A

ferrarai herceg követe 1489 egyik januári reggelén szokatlan jelenetnek lehetett tanúja. Lorenzo előző napon egyik vidéki villájából tért vissza, és úgy esett, hogy a székesegyházban találkozott a követtel, ahol röviden szót váltottak. Az alkalom nem kedvezett a bizalmas társalgásnak, így abban maradtak, hogy másnap ismét találkoznak. 19-én reggel a Medici-palota felé igyekvő követ fenyegető tömegbe ütközött. „Nagy tömeg gyűlt össze az utcán, aminek az volt az oka, hogy egy ifjú firenzeit vittek az igazság helyére, mivel néhány nappal korábban a Nyolcak egy szolgáját megölte. Sienába menekült, de a sienaiak visszaadták a priorok kezei közé. Amint az ifjút végigvezették az utcákon (…) a lázongó tömeg ezt kiáltozta: „Menekülj, menekülj!” Azután előrenyomultak, és megpróbálták kiragadni a Podestà őreinek kezei közül. Erre maguk a nagy hatalmú Nyolcak érkeztek a helyszínre, és elrendelték a piazza azonnali kiürítését, fejvesztés terhe mellett. A milánói és a genovai követek, valamint Lorenzino és Giovanni di Pier Francesco de Medici [Lorenzo unokatestvérei] megpróbáltak kegyelmet kérni az ifjú számára, és kérelmükkel a Nagyszerű Lorenzóhoz mentek, aki éppen [a priori/ palotában tartózkodott a csődület idején. Vigasztaló szavakat intézett hozzájuk, ám azután gondoskodott róla, hogy a férfit a piazzán akasszák fel, a Podestà palazzójának egyik ablakából kilógatva. Ezután elrendelte, hogy

fogjanak el négyet azok közül, akik azt kiáltozták, hogy „Menekülj, menekülj!”, és kínzásképpen mindegyiket négyszer csigára húzatta, majd onnan a földre ejttette, ami után négy évre száműzte őket a városból, így verte le a zendülést, és a Nagyszerű Lorenzo semmi szín alatt nem volt hajlandó elhagyni a helyszínt, amíg azt nem látta, hogy a tömeg megnyugodott. (…) Én a palotában maradtam a milánói követtel és más polgárokkal, és úgy tűnt számomra, hogy a pillanat nem megfelelő, hogy il 241 Magnificóval beszélgessek. ” Egyértelműen volt valami rendkívüli ebben a történetben, legalább az, ahogyan a körülményeket mentegetni próbálták. Máskülönben sem az utca népe, sem Lorenzo két unokatestvére, még kevésbé pedig a két követ, nem aggódtak volna annyira az elítélt ifjú életéért. Ezek azok a történések, amelyek megvilágíthatják számunkra Lorenzo valós hatalmát. A rendkívüli dolog itt abban rejlik, ahogyan a kegyelmet elérni igyekvő nagykövetek és Lorenzo unokatestvérei őhozzá fordultak, teljesen magától értetődőnek tekintve, hogy az ő közvetlen beavatkozása az ügybe a halálos ítéletet börtönbüntetéssé, megcsonkítássá vagy száműzetéssé változtathatja. Lorenzo abban az időpontban nem viselt olyan tisztséget, amely efféle hatalommal ruházta volna fel. Mégis, a jól tájékozott kortársak szemében ilyen hatalommal ő rendelkezett, és ami azt illeti, gyorsan élt is vele, még ha nem is oly módon, ahogy ezt kérték tőle. Mivel váratlanul úgy alakult a helyzet, hogy csupán az ő szava elegendő volt ahhoz, hogy ahelyett, hogy „az igazság helyére” vitték volna a városkapun kívülre, a város közepén akasztották fel a fiatalembert, ahol ezt a cselekedetet egyszerre lehetett tanulságos leckének és a békétlen nép arculcsapásának értelmezni. Lorenzo, aki ezzel még nem elégedett meg, ezután elrendelte a tiltakozó tömegből kiválasztott négy ember letartóztatását, megkínzását és száműzését. Ott helyben hirtelen rendőri vezetővé és bíróvá vedlett át, más szavakkal egy de facto uralkodóvá. Csak a

földesurak és az uralkodók rendelkeztek ilyen kivételes hatalommal az itáliai városokban, és még ők is általában szabályos módon működő törvényszékeken keresztül gyakorolták az igazságszolgáltatást; ritkán olyan közvetlenül és brutálisan, mint ahogyan a milánói hercegek tették a 14. században. Más történelmi forrás aligha lenne képes ilyen erőteljes betekintést nyújtani Lorenzo 1480-as évek végi firenzei hatalmába, mint ez a váratlan esemény. Hirtelen lehullott róla mindenféle álarc és lepel, és ő mint a város uralkodója lépett elénk. A sors úgy hozta, hogy akkoriban éppen kegyetlen testi fájdalmak kínozták, a köszvény támadásainak köszönhetően, amint arról a ferrarai követ beszámolójából értesülünk. Talán ez a körülmény is szerepet játszott abban, hogy azon a napon olyan ridegen viselkedett. Ám azt nem feltételezhetjük, hogy döntési helyzetekben általában a törvény szigorú és kemény alkalmazását választotta volna. Ennél gyakrabban fordult elő, hogy késznek mutatkozott a súlyos büntetések visszavonására, amit a patrónusi hálózatát alkotó több száz kliense is bizonyít. Olyannyira, hogy Alamanno Rinuccini éppen ezért tartotta úgy, hogy azért sétálnak szabadon Firenze utcáin a gyilkosok, mert Lorenzo beavatkozik a főbenjáró bűnök elbírálásába.

Különös események Mivel a fejedelmi hatalom alakulásának vargabetűit próbáljuk nyomon követni, ugorjunk előre Lorenzo utolsó éveire, hogy meghatározzuk a folyamat irányát. A 17. század közepéig a felkent királynak széles körben tulajdonítottak bizonyos szentséges jelleget. Az emberek azt akarták hinni, hogy a legmagasabb e világi méltóság mögött van valamilyen mennyei hatalom. Az ókori világ üzenete által megérintve az itáliai reneszánsz némely költője és filozófusa kétségbe vonta ezt a nézetet, ám a hétköznapi ember és sok értelmiségi (így Marsilio Ficino) a

politikai hatalmat összekapcsolta a természetfelettivel. A Lorenzónak a városban betöltött szerepével kapcsolatos érzelmek annyira erőssé váltak, hogy halálát rendkívüli eseményeknek kellett kísérniük. Közvetlenül az előtt, hogy bekövetkezett, néhány kortárs a farkasok üvöltéséről számolt be, mások üstököst láttak, ismét mások pedig a „megdöbbentő nagyságok árnyainak” küzdelmét, amit „szörnyű és zavart hangok” kísértek. A város egyik nagyobb templomában egy őrült nő őrjöngésében hátborzongató tüzet jövendölt, és állítólag a Fiesole, a város feletti dombnál, három fénycsóva csapott fel, áthaladt Firenze felett, és a San Lorenzo-templomnál lebegett, ahol Lorenzo apja, nagyapja, a meggyilkolt Giuliano és más családtagok is nyugodtak. Azután úgy egy órával éjfél előtt, 1492. április 5-én, egy kegyetlen vihar sűrűjében, villám csapott a székesegyház tornyába, olyan erővel, hogy hatalmas márványdarabok hullottak le a kupoláról és törtek apróra a földön, száz méterrel lejjebb, a Medici-palota irányában. Három nappal később a betegeskedő Lorenzo elhunyt. Egész Firenze tudta, hogy súlyos beteg; rejtőzködő ellenségei örömüket lelték e tény híresztelésében. A világban kísértettek a lelkek, vagy legalábbis ezt gondolták. Néhány polgár még azt is hitte, hogy Lorenzo egy olyan gyűrűt viselt, melyben egy manó volt elbújtatva, akit három nappal a halála előtt elengedtek, és ő olyan energiával repült ki, hogy megrongálta a székesegyházat, ami éppen szemben állt a San Giovannival, a város egyházi központjával, a Firenze védőszentjéről elnevezett keresztelőkápolnával. Halála bánattal töltötte el barátait és szövetségeseit, néhányukból esetleg félelmet váltott ki, sok firenzei 242 viszont titokban örült a fordulatnak. De vajon miért társították Lorenzóhoz egy varázslatos gyűrű erejét? Ha eltekintünk a néphagyományok között fellelhető párhuzamoktól, a válasz csakis az lehet, hogy a legtöbb firenzei hallott Lorenzo lenyűgöző gyűjteményéről, melyek antik

különlegességeket, csiszolt ékköveket, gyűrűket, érméket, medálokat, márványcsecsebecséket, apró asztali órákat, rózsafüzéreket és más roppant értékes apró tárgyakat tartalmazott. Híresen büszke volt egyéb kincseire is, amelyek között voltak tintatartók, csatok, ezüst étkészletek, sőt még pompás fegyverek is. Az efféle egzotikus gazdagság felcsigázta a nép képzeletét, és a város minden látogatójáról – fejedelmekről, bíborosokról és külföldi követekről – hamar kiderült, hogy rajongtak a gyűjteményért, noha Lorenzo korábban már arra kényszerült, hogy a nagyszámú antik érme egy részét eladja, különösen a Pazzi-háború időszakában. Lorenzo gyűjteményének kisméretű tárgyai, amelyeket halála után leltárba vettek, egyenként akár 500 forintot is értek, miközben Paolo Uccello háromrészes táblaképének, A San Romanoi csata című festménynek 243 értékét alig 50 forintra becsülték. Sok egyébként józan, gyakorlatias, ám hiszékeny népből való polgár transzcendentális elemet vélt felfedezni Lorenzo hatalmában, és ebből természetes módon azonnal arra a következtetésre jutott, hogy Lorenzo képes volt a földöntúli szellemeket rávenni különféle cselekedetekre.

A hatalom Az áprilisi merénylet, mely kitervelői számára valóságos vérfürdővel végződött, Lorenzo számára igazi jótétemény volt. Giuliano vértanúságát és diplomáciájának azonnali győzelmét Nápolyban arra használta fel, hogy legközelebbi szövetségeseit még szorosabban maga köré gyűjtse, az új kormányzati ellenőrzés hálóját kibontsa, a makacs ellenállást visszaszorítsa, és maga alá gyűrje, és hogy magát az oligarchia fölé emelje. A nagy történetíró és politikai gondolkodó, a vele közel egyidős kortárs, az 1483-ban született Guicciardini, akinek nagyapja és annak testvére is Lorenzo közeli szövetségese volt a kormányzatban, hangzatos értékelést nyújtott: „Ez a [Pazzi] felkelés (…) annyira újjáélesztette a nevét és a sorsát,

hogy akár azt is mondhatnánk, az a nap maga volt a boldogság a számára! Fivére, Giuliano meghalt, akivel korábban megosztani kényszerült a vagyonát, kiemelkedő helyzetét ezzel bizonyos fokig kérdésessé téve. A kormányzat fegyverei segítségével dicsőségesen kiiktatta ellenségeit, mint ahogy az általa Firenzére vetett árnyékot és gyanakvást is. Az emberek fegyvert ragadtak érte (…) és azon a napon végre, mint a város urára tekinthettek rá. Hogy megvédje az életét [veszélyeztető kísérletektől magát], elnyerte azt a kiváltságot, hogy annyi fegyveressel járhatott-kelhetett, amennyivel csak akart. A valóságban az állam urává tette meg magát (…) és az a páratlan és gyanakvó hatalom, amit addig gyakorolt, most még a korábbinál nagyobbra nőtt, viszont biztonságossá vált. Ez [a fajta győzelem] véget vet a polgárok viszálykodásának. Az egyik oldal [vagy párt] megsemmisítésével a másiknak feje a város urává válik. Azok, akik síkraszálltak mellette, ha eddig a társai voltak, mostantól szinte az alattvalói lettek. A nép egésze szolgaságban maradt, és az állam vezetése 244 örökletessé vált. ” Lorenzo azonban nem csupán a szerencse fia volt, ahogyan azt a fenti szöveg sugallja. Amikor az összeesküvés kitört, azt ösztönösen is a saját javára fordította, amikor manőverekre és ravaszkodásra kényszerült a háború, az egyház lelki fegyverei és az égbe szökő kormányzati költségek és lázadó morgolódás közepette. Költő? Mohó könyvmoly? A művészetek szerelmese? Álmodozó? Vagy leendő várostervező? Nos, ezek mindegyike, és az 1480-as években néhány esztendőre Ficino és a neoplatonisták követője. Ám még ha kezdte is azt hinni, hogy a „valóság” és a tökély mintái a mennyek világához is tartoznak, az e világi ügyeket tekintette elsődlegesnek. Elsősorban és mindig cselekvő ember volt, céljai közt a kormányzat és azon beiül az ő szerepe állt az első helyen, és ettől a Medici-ház sorsa elválaszthatatlan volt. És mégis, a sajátos körülményei, melyek közt fenyegetően burjánzott mások elkeseredett neheztelése és becsvágya,

abba az irányba mutattak, hogy túléléséhez gyors és ravasz észre, simulékonyságra, sőt az udvarlás készségére van szükség – egy szóval: zsenialitásra. Miközben e tulajdonságainak meglétét senki nem tagadhatja meg tőle, még a legengesztelhetetlenebb kortársai sem, az utóbbiak valószínűleg makacsul ragaszkodtak volna ahhoz, hogy néhány továbbival egészítsék ki: az arroganciával, a hatalomvággyal, a kegyetlenséggel és a bosszúszomjas sértődékenységgel. Figyeljük meg egy engesztelhetetlen ellenfelének, a humanista Alamanno Rinuccininek a szavait: „Lorenzo, akit a természet, tanultsága és tapasztalata olyan páratlan leleményességgel ajándékozott meg, semmiben sem maradt el nagyapja, Cosimo mögött. (…) Tehetséges és sokoldalú elméjének köszönhetően bármihez is nyúlt, amikor még gyermekként próbálgatta magát, tökéletesen tanult és mindent elsajátított, ráadásul jobban, mint mások, így történhetett, hogy 245 megtanult táncolni , nyilazni, énekelni, lovagolni, játékokban részt venni, különféle hangszereken játszani és még sok más dolgot, amelyek mindegyikét kecsesen és örömmel végezte ifjúi éveiben. És azt hiszem, hogy ez a saját képességeinek nagyságától ösztönzött férfiú, amikor felfigyelt polgáraink félszegségére és szolgalelkűségére, amit még apja alakított ki bennük, úgy döntött, hogy minden közméltóságot, hatalmat és tekintélyt magára ruház, és végül, mint egykor Julius Caesar, magát teszi meg a köztársaság urává. ” A politikai cselekvés agyafúrtságában jeleskedő Lorenzo képes volt gyorsan mozdulni, olykor még túlzottan is sietősen, mint például az 1470-es években, amikor túl hamar próbálkozott, és kísérlete az uralkodó körök szorosabb összefogására, kudarcba fúlt. Ám amikor a Pazzi-háború befejezését beharangozva diadalmasan visszatért Nápolyból, azonnal lecsapott, mivel ösztönei azt súgták neki, hogy ez az a pillanat, amikor élhet a lehetőséggel. Amíg távol volt a déli

királyságban, a Medici klán rémülten figyelte, hogy az oligarchián belül magasba szökik az elégedetlenség. Most a hűtlenné vált gazfickókat móresre kell tanítani: a peremre szorítani vagy teljesen kirekeszteni őket, az oligarchia irányító magját pedig szűkre szabni. Néhány héttel azután, hogy visszatért Nápolyból, a három törvényalkotó tanácsot megelőzve és az engedelmes priorok csoportjával szembenézve Lorenzo és barátai ismét megpróbálták megtéveszteni a törvényhozókat, és némi ravaszkodás árán keresztülvinni egy olyan törvényt, aminek elfogadása egyenértékű lett volna egy alkotmányos államcsínnyel. A tanácsok közül kettő azonban újfent veszélyt szimatolt, annak ellenére, hogy félretájékoztatták és becsapták tagjait, és ismét csak egy orrhosszon múlott a döntés kimenetele. A Cento ugyanis egyetlen, a Nép Tanácsa pedig két szavazattal fogadta el a törvényt! Talán lefizették őket, előnyöket ígértek nekik, vagy fenyegetéssel érték el ezt az eredményt? Nem valószínű, hogy valaha is választ kapunk ezekre a kérdésekre. A törvényhozók, akiknek megmondták, hogy szükség van bizonyos reformokra, mint például az igazságosabb adózásra, egy már régóta esedékes „vizsgálatra” és a „jó kormányzás” nevében a hiányosságok orvoslására, most nyomás alá kerültek, hogy járuljanak hozzá egy teljhatalmú, rövid távra szóló mandátumú tanács (Balià) felállításához. Ez volt tehát a kiszimatolt veszély, vagy elegánsabban: a trójai faló. Azzal hogy a Balià képében megkapták a lehetőséget, 246 Lorenzo és emberei immáron felkészültek a cselekvésre. Az adózás beígért változásai későn jöttek és közel sem voltak kielégítőek. A köztisztségekre megválaszthatók vizsgálatát teljesen figyelmen kívül hagyták, a további kérdéseket pedig egyszerűen félretolták. Ami viszont valóban megtörtént a Balià megalakulását követő néhány napon belül, az egy új tanács, a Hetvenek létrehozása volt. A patrónusi rendszer révén elnyerhető jövedelmező tisztségek ígérete és a sértett ellenzéktől való félelem hatására a Medici-párt

évek óta dolgozott a hatalom koncentrálásán azzal, hogy szűkíteni igyekezett az oligarchia sorait, miközben úgy tűnt, hogy a szélesebb politikai osztályt alapvetően érintetlenül hagyja. Ez az „alkotmányos” politika kifizetődőnek bizonyult. Az engedelmességre nem hajlandó, jó családban született politikusok keltette veszély azonban továbbra is fennállt: az uralkodó csoporton belüli becsvágyó férfiaké. Lorenzo és tanácsadói éppen ezért egy újfajta szenátust állítottak fel, hogy ellenőrzés alatt tartsák ennek az oligarchiának a szívét és lelkét. Ez volt a Hetvenek tanácsa, melynek tagjai esküt tettek a titoktartásra, és az elképzelés szerint élethossziglan töltötték be tisztségüket, annak ellenére, hogy kezdetben ötéves mandátumot kaptak. Ezzel a kiváltságos összetartozással Lorenzo olyan testületet kapott a kezébe, amelyet könnyebb volt megosztania és meghódítania, habár természetesen hűséget és engedelmességet várt tőlük. A Hetvenek hatalma teljesen előzmény nélkül való. Az 1480-as évektől kezdve ők válogathatták ki a priorok egymást követő testületeit; ezáltal az ellenőrző törvénykezést annak révén, hogy ők voltak a döntéshozó tanácsadó csoport, ezzel megfosztva a priorokat hatalmuk egyik legfontosabb összetevőjétől, ráadásul kizárólag az ő tagságukból került ki két új „minisztérium”- a Nyolcak tanácsa és a Tizenkét prokurátor – állománya. Közülük az első lett felelős a külügyekért, a második pedig a belügyeket kezelte, köztük a bűnüldözést és a pénzügyi kérdéseket. És mégis, amikor a még mindig a nápolyi diadal fényében fürdőző Lorenzo és barátai felállították a Hetveneket, a ferrarai követ erről és más friss eseményekről beszámolva 1480. július 3-án ezt jelentette: „Ezt a népet elégedetlenebbnek látom, mint eddig bármikor.” Ha volt igazság abban, amit a követ mondott, akkor Firenze első polgárának továbbra is éberen kellett őrködnie, olyan ügyes manipulátornak kellett maradnia, mint addig, és olykor kemény kézzel le kellett 247 csapnia.

A Sforzák kliense Lorenzo levelezése életének megdöbbentően jelentős részét bemutatja, és elsősorban az „úr” szerepében tünteti fel, és kevésbé a „polgáréban”. Több mint 20.000 neki szóló levél maradt fenn, és nem tudhatjuk, hogy hány ezer semmisült meg vagy veszett el. A titkárai által vezetett, hiányos feljegyzések feltárják, hogy ő maga is több tízezer levelet küldött el, olykor napi öt-hat órát töltve irodájában, részben diktálva, részben saját kezével fogalmazva ezeket. Lényegében egyfajta külügyminisztériumot vezetett, ugyanis az 1480as évek folyamán egyre feszesebben tartotta ellenőrzése alatt a külfölddel folytatott levelezést. E levelek zöme Firenze követeihez, a város alárendeltségébe tartozó területek kormányzóihoz, városi tanácsokhoz, fejedelmekhez, pápákhoz és bíborosokhoz szóltak, valamint kisebb földesurakhoz, püspökökhöz és korának néhány meghatározó katonájához, például Vitellihez, Orsinihoz, Sanseverinóhoz, Baglionihoz és más kevésbé ismertekhez. Figyelemre méltó, hogy személyes érdeklődése ellenére, a fennmaradt levelek egyike sem foglalkozott költészettel és irodalommal, habár esetenként könyveket kért kölcsön. A politikai hatalom megszerzése és talán magasabb célok vonzásában különös érdeklődés alakult ki 248 benne a történelmi művek iránt. Levelezése munka közben mutatja be a nagy hatalmú patrónust, aki küldötteket irányít, pártfogásban részesít, szívességet kér, köszönetet nyilvánít, vagy éppen barátot, klienst, vagy barátjának barátját ajánlja mások figyelmébe olyan levelekben, amelyek hízelegnek, kilincselnek, játszadoznak, sürgetnek, érvelnek, rendelkeznek, terrorizálnak, igyekeznek elbűvölni vagy ravaszkodni. Szintén gyakran fordul elő és szinte rögeszmésen visszatérő elem, hogy pártfogói levelei a szeretet szertartásos megnyilvánulásait tartalmazzák, mint ebben a több elemből összerakott idézetben: „Tegye meg ezt nekem abból a szeretetből kiindulva, amiről tudom,

hogy irántam táplál, vagy az ön iránt érzett szeretetem nevében; és kezelje ezt az embert és ügyeit úgy, mintha én lennék, és az én 249 ügyeimről lenne szó. Ilyen nagy az én szeretetem irányában.” Lorenzo firenzei hatalmának azonban egy szemernyi alapja sem lelhető fel a város alkotmányában. Ehelyett olyan politikai szervezetekre épült, amelyeket alkuk vagy kényszer alakítottak ki. És habár a firenzei köztársasági kormányzat szerkezetét lehetett úgy hajlítgatni, hogy behódoljon a hozzá hasonlóknak, jogszerűen nem ruházhatta rá azt a hatalmat, amit megszerzett és gyakorolt. Azért tarthatta meg hatalmát, mert volt erre képessége, és azért volt lehetséges, mert a vezető emberek és családok egy része – többségük „arisztokrata” – úgy döntött, hogy átadja neki, hogy együttműködik vele, és ha szükséges (legalábbis néhány esetben) visszaveszi tőle. A bátor és bölcs politikusok hatalma volt ez, a befolyásos embereké és a pártfogóké, a kereskedőké és a földesuraké, a „nagyra becsült” lovagoké és a jogtudósoké. Ők mind tisztában voltak a közhivatalok, a politikai pártfogás és a titkos megbeszélések kacskaringós útjaival. Ezek bármiféle alkotmányos felhatalmazás nélkül, viszont a politikai nyugalom iránti óriási vágyra hivatkozva tevékenykedő férfiak, akik alighanem a legnagyobb bomlasztók közé számítottak, átruházták Lorenzóra a hatalmat. Azzal, hogy felemelték őt és nemzetségét, saját magukat és családjaikat is felemelték, és egyúttal biztonságosabb körülményeket teremtettek az előkelők azon része számára, amely leginkább együttműködött a Mediciekkel. Az is világos volt azonban, hogy ha Tommaso Soderini és társai nem látogatták volna meg házában Lorenzót 1469 decemberében, és nem ismerték volna el mint az „üzletvezetőjét” (maestro di bottega), akkor a milánói herceg katonái kísérelték volna meg Lorenzót a városra kényszeríteni. Abban az esetben az egyesült firenzei oligarchia azonnal szövetségeseket talált volna, és elég hatékonyan nézett volna szembe a fenyegetéssel ahhoz, hogy visszaverje az idegen seregek okozta veszélyt. De azt is meg kell hagyni, hogy a

mindenre elszánt Medici-pártiak sohasem egyeztek volna bele az ilyen széles egység kialakulásába. Milánó viszonylatában mindig is Lorenzo volt a kliens és Galeazzo Maria Sforza a patrónus, még akkor is, ha a fejedelem nemzetsége lényegében mindig adósa volt a Medici-banknak. Francesco Sforza 1466-ban, halálakor 115.000 dukáttal tartozott a Medicieknek, amelynek biztosítéka elzálogosított ékszerekben és átruházott sóadókban feküdt. A következő egy-két év alatt a Medici-bankkal foglalkozó történész szerint ez az adósság „a csillagászati nagyságú 179.000 dukátra emelkedett”. A hercegeknek azonban, akik Itália egyik legnagyobb államának voltak az urai, megvoltak a katonáik ahhoz, hogy megvédjék a Medicieket, ha a szükség úgy hozta, és mindig elősegítették, hogy a Mediciek kellő ellenőrzést tartsanak fenn maguknak Firenzében, hogy a város urai maradjanak. Ennek a két szempontnak egyikét sem felejtették el sohasem. Lorenzónak bizonyára időről időre megfordult a fejében a milánói tüzérség szállítóoszlopának látványos képe, amely 1472-ben „16 nagy ágyúból” állt, amelynek mozgatásához „227 kocsira és 522 pár ökörre” volt szükség. És az ágyúk mögött Milánó 20-40.000 fős hadsereget tudott 250 felvonultatni, amelyben a lovasság létszáma akár a 12.000 főt is 251 elérhette. Az akkor tízesztendős Lorenzo először akkor találkozott Firenzében az ifjú Galeazzo Maria herceggel, majd hat évvel később hasonló körülmények között Milánóban, amikor a nápolyi királyi ház és a Sforzák közötti házasságra került sor. Harmadik alkalommal a rá következő évben, amikor Lorenzo visszatért Milánóba Galeazzo Maria újszülött fiának keresztelőjére, és ebből az alkalomból egy arany nyakláncot ajándékozott a hercegnőnek, amelyet egy hatalmas gyémánt ékesített. Ennél jóval bensőségesebb volt a negyedik, egyben utolsó találkozásuk, amire 1471 márciusában került sor. A herceg egy pompás, mintegy 2000 lovas alkotta karaván kíséretében érkezett Firenzébe, mely 500 gyalogost, 500 vadászkutyát és megannyi

vadászsólymot is felvonultatott. Kilenc napig maradt a városban és ő, valamint közvetlen kísérete a Medici-palota vendégeként szállt meg. Az elképedt polgártársak szükségképpen úgy tekintettek az alkalomra, mint ami sajátos aurát varázsolt Lorenzo köré, noha számos jól tájékozott firenzei (mint például Rinuccini) Sforzát aljas szörnyetegnek tartotta. A Lorenzo és a herceg közötti levelek természetesen formálisak, ám ezzel együtt őszinték és néha érzelemmel átitatottak. Lorenzo időről időre megfogalmazza, hogy ő Galeazzo Mariának köszönhetően azért tarthatja meg a helyét Firenzében, és azért van ott, hogy a hercegeket szolgálja, hogy ő a herceg „dolga”, eszköze, és könnyen alakítható „viasz” a kezében, és hogy bármi is jó „Magasságodnak” (Vostra Celsitudine), az jó Lorenzónak és Firenzének is. Ezzel lényegében az mondja ki a mi derék első polgárunk, hogy a Medici-uralom Firenzét a milánói külpolitika alárendeltségében tartja, és miközben ez némileg túlzó megfogalmazás, Milánó ura és tanácsadói komolyan vették az elköteleződést, amelyre építettek is. Mindez komolytalanná teszi azokat a későbbi Medici-vádakat, amelyek szerint a Pazzik és Salviati érsek azon munkálkodtak, hogy feláldozzák Firenze függetlenségét, amikor megpróbálták Sixtus pápa és a nápolyi király irányítása alá helyezni a várost. Lorenzo és társai már ezelőtt a Sforzák szekeréhez kötötték Firenze sorsát, és mivel a Milánóhoz fűződő szoros kapcsolat alig több mint két évtizedre, az 1450-es évekre nyúlt vissza, a Mediciek köre aligha érvelhetett azzal, hogy csupán egy régi hagyományhoz maradtak hűségesek. Az itáliai államok dinamikus és változásban lévő rendszerében bölcsebb volt rugalmas politikát követni, Firenzét olykor Velencéhez közelíteni, máskor a pápához vagy éppen a nápolyi királyhoz. 1470-ben Lorenzo konfliktusa az oligarchiával annyira élessé vált, hogy még Tommaso Soderinivel is meg kellett küzdenie, és végül meg kellett vásárolnia. A gondok nagy része abból a meggyőződésből fakadt, hogy Firenze a milánói

külpolitika szolgájává vált az idők folyamán. Maga Lorenzo 1479 őszén tapasztalta meg, hogy ez az állítás csupán féligazság. Ekkor a felemelkedő új uralkodó, Ludovico Sforza alatt a milánói politika hirtelen fordulatot vett Ferrante király javára, ami arra kényszerítette Lorenzót, hogy drámai sebességgel Nápolyba meneküljön egy olyan királyhoz, aki legszívesebben kiadta volna Rómának, Sixtus pápa és Girolamo gróf kezei közé. Ferrante király 1480 januárjának közepén valóban azt akarta, hogy Lorenzo utazzon Rómába a pápa „bocsánatáért könyörögni”. Ám Lorenzo azzal válaszolt neki, hogy láncokba verve kellene őt odaküldeni, és ha ezt megtennék, a királynak vele együtt egy gyóntatópapot és egy jegyzőt 252 is kellene küldenie, akinek végakaratát lediktálhatná.

A patrónus Képzeljünk el egy nagy hatalmú polgárt – vagy egy pompázatos fejedelmet – a maga „udvartartásával”, amint Firenze utcáin vagy a nagy kormányzati piazzán sétál, vagy a székesegyház körül rója lassan a köröket. Lorenzo il Magnifico életében ez a mindennapok rutinjához tartozott egészen az áprilisi összeesküvés időszakáig. Olyan szokása volt ez, amit apja és nagyapja sohasem folytatott, mivel ők jóval tartózkodóbb stílusúak voltak. A lenyűgöző Lorenzo azonban, aki mesterien bánt a szavakkal és könnyed természetű volt, habár távolról sem volt nevezhető jóképűnek, és hangja is érdesen recsegett, élvezte a nyilvános szereplést, szerette, ha szem előtt volt és kivirágzott a társaságban. Hitt a saját vonzerejében, és bizonyára gyakran fel is használta; például különösen látványos sikerrel a híres nápolyi követi megbízása idején. Követeket, barátait, pátfogását keresőket, költőket és még sok más embert láttak gyakran, amint nyilvános helyen társalog velük. A székesegyház és a kormányzati tér voltak a legkedveltebb találkozási pontok számára. Talán mondani sem kell, hogy bizalmas és titkos találkozásaira – hacsak nem a

firenzei vidéken történt tárgyalásokra gondolunk – a Medicipalotában került sor, esetleg a gonfalonier, a priorok vagy a Nyolcak hivatali termeiben. Könnyed, a nyilvánosságot kedvelő stílusa drámai hirtelenséggel szűnt meg 1478 áprilisában. Kezdetét vette a félelem, és ekkorra már túlzottan magas rangú polgár vált belőle. A Pazzik „emlékének megbélyegzése” azt a gyakorlatot visszhangozta, ami a fejedelem vagy császár római jog szerint fenséges állására vezethető vissza, mintha csak a Lorenzo élete elleni merényletkísérlet „felségsértésként” lenne értelmezhető. A Nyolcak hirtelen elhalasztottak minden olyan ügyet, amelyek fegyverviselési engedély megszerzésére irányultak. A városi kikiáltókat szétküldték, hogy kürtöljék szét, hogy a polgároknak be kell nyújtaniuk minden, a háztartásukban lévő fegyver jegyzékét. Kiválasztott polgárok maroknyi csoportja különleges mentességet kapott ez alól, és a köztársasági Firenze történetében első ízben egy polgári személyt, Lorenzót feljogosították, hogy 12-24 fős fegyveres kísérettel vonuljon át a városon, akik közül néhányan lovasok voltak, akadt köztük négy számszeríjász, valamint karddal felszereltek is. Lorenzo a jelek szerint előszeretettel alkalmazott különös becenevű fegyveres kísérőket, és bizonyos, néhányukat ő maga keresztelte el így: a „Fokhagymafaló” (Salvalaglio), „Fekete” Martino (Martino Nero), „Görbe” Andrea (Andrea Malfatto) és a „Fojtogatónak” nevezett Marghutt, aki, akárcsak egy Morgante nevű másik őr, gúnynevét Luigi Pulci Morgante című komikus hőskölteményéből nyerte. Különös társaságnak nézhettek ki, amint együtt végiglovagoltak vagy végigvonultak a városon, közülük némelyek állandóan fenyegetőn kivont karddal. Ami azt illeti, Firenze korábban látott már ehhez hasonlót, még ha az nem is volt ennyire feltűnő: akkor, amikor Lorenzót vádolták a firenzei fennhatóság alá tartozó városban, Volterrában kitört felkelés vérbe fojtásával. Akkoriban a magát fenyegetve érző Lorenzót egy ideig kisebb csapatnyi katona kíséretében lehetett látni, amint átkel a városon, ám a vélt veszély

hamar elmúlt. Az új testőrségét immár állandónak szánták, és hogy Lorenzót láthatóan minden más polgár fölé emeljék, a kísérők fenyegető és kevély fellépése rendkívüli státust adott neki. Próbáljuk meg magunk elé képzelni, amint végigvonul Firenze utcáin vagy kilép a város kapuján a környező vidék felé, és ilyenkor folyton egy fegyveres osztag kíséri, ami egyszerre személyes és hivatalos kíséret. Ez a tarka sereg mindig arra késztette a polgárokat, hogy megbámulják. Egy olyan világban, ahol sokak számára az angyal és az ördög is a valóság része volt, nem csoda, hogy egyes polgárok kezdték azt hinni, hogy valami nagy hatalmú szellemet a gyűrűjében elrejtve sétálgatott a 253 városban. Lorenzo új imázsa körül volt valami különös aura, annak ellenére is, hogy csupán a valóságot fejezte ki. Ő volt a város legnagyobb „keresztapja”, ráadásul már hosszú idő óta. Ő, aki úgy nevelkedett, hogy udvaroltak neki, rettegtek tőle és tisztelték, hogy pártfogását osztogatta, hogy nagyurakkal tárgyalt, és hogy az emberektől alázatos behódolást várhatott el, új díszruháját magához illőnek találta. Az igazi fejedelmektől eltérően nem volt jogosult polgári és büntetőperekben az ítélkezésre (bár láthattuk, amikor belesodródott egy majdnem lázadásba torkolló helyzetbe, végül ő döntött az ítéletekről), de nyilvánvalóan ő mozgatta a szálakat a Nyolcak tanácsában és ennél fondorlatosabb módon a nagy jelentőségű 254 Kereskedelmi Törvényszéken. Nem tudta magát a törvények fölé helyezni az állítólagos szükséghelyzetekben sem – nem úgy, mint Velencében a Tízek Tanácsa, vagy Ferrarában az Este dinasztiából származó fejedelmek. Ehelyett a színfalak mögött kellett megdolgoznia barátait, klienseit – rettegő vagy éppen becsvágyó embereket –, megfélemlíteni, legyőzni, pártfogásban részesíteni, megsérteni egyiket vagy másikat. Amit gyakran elfelejtenek a patronátusával kapcsolatban megemlíteni, az a vesztesek hosszú sora, a kiválasztottak közé nem kerülőké, azoké, akiktől megtagadta

(akár helyesen, akár helytelenül) azt a különleges pártfogást, amellyel másokat pedig megajándékozott. A művészek és kézművesek helyzetét tekintve a Medici-kori Firenzében hasznot húzni a patronátusból alapvetően nem az érdemért cserébe elnyert jutalom kérdése volt, hanem fizetség a megrendelt szolgáltatásért vagy azért a tudásért, hogy miként célszerű hízelegni a megfelelő embereknek. Alkotmányon kívüli státusa volt az a bizonyos körülmény, ami szükségessé tette, hogy Lorenzo gondoskodjon a kapcsolatok és klientúraviszonyok egész városra kiterjedő hálózatáról. Még a hátán is kellett volna, hogy legyen egy pár szeme, és azon kellett folyamatosan aggódnia, hogy mások mire készülnek, köztük saját társai is. Ugyanezért özönlöttek folytonosan felé és tőle a kérések, levélben és élőszóban egyaránt. A polgárok egymás közti vitás ügyei során rendszeresen őt keresték meg, és ő lett a város legfontosabb döntőbírója, Lorenzo pedig boldogan tett eleget e megkereséseknek, és büszke volt bölcs ítéleteire. Mivel e felkérések súlya idővel egyre terhesebbé vált, öccse és még anyja is beszálltak, hogy segítsenek neki. Lorenzo hívő ember volt, de nem jámborsága miatt tartozott hét vagy nyolc vallásos testvérülethez. Igazából ezeket a társulatokat olyan helyekként használta, amelyek segítségével rálátott a város különböző lakónegyedeire, sőt még a helyi plebejus legényszervezetekbe (potenze) is beleásta magát, és számtalan „barátja” révén Firenze bármely sarkába el tudott érni. Befolyása a gonfaloniertől, vagyis a firenzei kormányzat csúcsától a városfalak 255 melletti periferikus egyházközségekig terjedt. Alamanno Rinuccini azt állította, hogy Lorenzónak szokásává vált, hogy zsoldoskapitányokat (jellemzően kisebb földesurakat) használt fel arra, hogy nyomást gyakoroljon Firenzére. Felbérelte őket, ezzel a várost bénító katonai kiadásokra kényszerítette oly módon, ami egyúttal a kormányzati adósságokban részt vállalókat becsapta, és súlyos adókat helyezett a polgárok vállára. Lorenzo levelezése azt mutatja, hogy valóban sűrűn közbenjárt zsoldosok érdekében,

mellyel csak az lehetett a célja, hogy tőle függő kliensekké tegye őket azért, hogy válságos időszakokban számíthasson rájuk. Ez történt az áprilisi összeesküvés alkalmával, amikor néhány órán belül riasztani tudta Gualterotto da Verniót és Giovanni Bentivogliót. Azonban bármennyire fontosak is voltak a katonák, ők csupán egy csoportját képezték azoknak az embereknek, akikkel Lorenzo kapcsolatot ápolt, és bevont hatalmas támogatói hálózatába. Akadtak ebben püspökök és bíborosok, egyetemi tanárok, orvosok, híres jogászok és humanisták, külföldi udvaroncok és titkárok, akárcsak politikusok és államférfiak más városokból. Ez a széles skála részben nyughatatlan és minden lében kanál természetével magyarázható, de jellemző volt a korszak más „nagyságaira” is, például bíborosokra, fontosabb követekre, befolyásos udvaroncokra és államférfiakra, és akkor a legkézenfekvőbbeket, Federigo urbinói herceget vagy Alfonz nápolyi 256 királyt még nem is említettük. Lorenzo kapcsolati hálója a társadalmi rend legalsó rétegéig terjedt, és magában foglalt szolgákat, munkásokat, parasztokat, kisebb kereskedőket és másokat, amennyiben Lorenzo megválaszolta a megbocsátásra, fizetésre, alkalmazásra, a börtönből való szabadon engedésre, a letartóztatásra, az adósság behajtására vagy bármilyen egyéb megbízásra vonatkozó kéréseket. Nagy hatalmú külföldi barátai és ismerősei folyamatosan sürgették, hogy lépjen közbe az ő helyi kapcsolataik vagy a kisemberek érdekében, és viszont: Lorenzo pedig az ő városaikban vagy tartományukban kért hasonlókat. Guicciardini kiemelte, hogy Lorenzo olyan ember volt, aki annyira gyanakvó volt – amit csak fokozott az, hogy úgy tekintett magára, hogy „neki kell kezében tartania ezt a szabad várost” –, hogy „az ő engedélye és részvétele nélkül nem került sor a felső réteghez tartozók házasságára [Firenzében]”. A felszínen úgy tűnhet, hogy túlzó ez az állítás, ám a tények mégis igaznak mutatják, ugyanis Lorenzo egy sor olyan házasságnál játszotta a közvetítő szerepét, mely a legrangosabb firenzei családok – mint a Strozzik, a Pittik, a

Ridolfik, a Serristorik, a Tornabuonik, a Martellik, a Pandolfinik és mások – között köttetett. Az e frigyeket előkészítő egyezkedésre gyakran a Medici-palotában, a Mediciek villáiban vagy éppen a Medici-bank helyiségeiben került sor. Amellett, hogy a házassági piac közvetítőjeként tekintélyét és népszerűségét csillogtathatta, Lorenzo a patríciuscsaládok házasságai iránti kitartó érdeklődése mögött egyúttal az a szempont is kitapintható, hogy ezzel meg tudta előzni, hogy a kiemelkedő családok saját házassági szövetségeket alakíthassanak ki. Olyannyira, hogy ezzel „úgy házasította össze őket, hogy ne vethessenek árnyékot őrá”. Különösen óvatos volt az olyan férfiakkal kapcsolatban, akik akár saját joguk alapján is hatalomhoz juthattak, és ennek az óvatosságnak az lett az eredménye, hogy „a magas rangú urakat olykor olyan házasságba hajszolta, amit 257 máskülönben nem választottak volna”.

Enyves kezek a kasszában A Medici-bank, amely már az 1470-es években súlyos gondokkal nézett szembe Londonban, Milánóban és Brugges-ben, a Pazziháború kirobbanásakor megállíthatatlanul hanyatlani kezdett, amikor Rómában és Nápolyban lefoglalták vagy befagyasztották kintlévőségeit. Lorenzo maga is közel két éven át pénzhiánnyal küszködött. A bank, mely mintegy 200.000 forintot elveszített, ezután már sohasem nyerte vissza mesés vagyonát, és habár Lorenzo mindent megtett, hogy eltitkolja kétségbeesését, nehéz helyzetét lehetetlen volt elrejteni a kíváncsi polgárok szeme elől. A város egyszerűen túl kicsi volt, és az ellene terjedő pletyka és gyűlölködés még jobban lábra kapott, különösen az áprilisi merénylet után, amikor gyűlölt hadiadók bevezetése és kormányzati kölcsönök hitelezői számára a kamatfizetés felfüggesztése után minden firenzei 258 árgus szemmel figyelte. Megbízható kortársak azt állították, hogy Lorenzo felhasználta a

kormányzatban ülő embereit, hogy rátegye a kezét a közös pénztárra. E feltételezett fosztogatás értékét eléggé széles skálán becsülik. Cambi az összeget 50.000 scudira (forintra) tette, Piero Parenti több mint 158.000 forintos összegben állapította meg az értékét, Rinuccini 259 szerint pedig ez a lopás a 200.000 forintot is elérte. Nehéz ezeket az összegeket a korunk olvasója számára is érthető módon, mai vásárlóerőben kifejezni, de segíthet, ha azt mondjuk, hogy egy kisebb hadsereget ki lehetett volna belőle állítani egy rövidebb időre, vagy a hatalmas méretű Medici- és Strozzi-paloták teljes építési költsége a becslések szerint 30-35.000 forintra rúgott külön-külön. Körülbelül 100.000 forintból évente 4000 egyetemi hallgatót lehetett eltartani, ami fedezte a kosztot és a kvártélyt is, és hogy megközelítőleg ezzel azonos összegből könnyen lehetett volna fedezni a nagy építkezéseken dolgozó 3500-4000 munkás éves 260 bérét. Ám Lorenzo sikkasztása érdekes módon alighanem csak egyfajta csalétek, eltéríti a történészek figyelmét a súlyosabb kérdésekről. Lorenzo nyilvánvalóan nem csupán egy átlagember volt a korabeli Firenzében. A formális jog szentesítése nélkül, nem hivatalos államfőként funkcionált, és ez, vagyis az általa elkövetett bitorlás volt az igazi bűne, ami érdemes tanulmányozásra. Ehhez képest a közösség pénzének eltulajdonítása jóval kevésbé volt komoly, még akkor is, ha a kortársak haragját és gyalázkodását váltotta ki. A korszak rendes jogi érvelése szerint, ha egy fontosabb jogot megkapott valaki, azt természetesen követték kisebbek. Habár bizonyossággal kijelenteni nem tudjuk, feltételezhetjük, hogy Lorenzót ritkán gyötörte a lelkiismeret-furdalás, amikor a Monte kasszájából pénzt vett el. Elvégre saját magát mint a város szolgáját, vezetőjét látta, mint első hazafit és védelmező patrónust. A harmadik Medici volt már a sorban, aki az állam „árnyékvezetője” lett – később pedig nem is csupán az árnyékból irányított –, és bizonyára úgy érezhette, hogy politikai örökségét szinte ráerőszakolták. Még

akkor is, amikor Milánó hercegéhez fordult, hogy az bocsássa rendelkezésére csapatait 1469 decemberének elején. Kénytelen volt úgy okoskodni, hogy ő nem csupán saját családjának érdekeire kell hogy vigyázzon, hanem mindazon családokéra is, akiknek hűsége a magasba emelte a Medicieket, és ez számára természetes dolog. Az efféle igazolásokkal alátámasztva úgy érezte, hogy saját pénzügyi vesztesége otthon vagy külföldön valamiképpen a család közéleti helyzetével van összefüggésben. Ezért aztán egy rövid levelének egyik pontján meg is jegyezte, hogy az 1434 és 1471 vége közötti időszakban „mi [az uralkodó Mediciek] hihetetlen összeget, 663.755 forintot költöttünk épületekre és építkezésre, jótékonyságra és adókra, nem számítva más kiadásokat”. Megkockáztathatjuk, hogy ennek az összegnek a harmadát vagy a felét adók formájában fizették meg, és amikor ezt a döbbenetes számot leírta, hogy később is emlékezzen rá, bizonyára azért is tette, hogy ezzel könnyítsen valamit a 261 lelkiismeretén. Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy Lorenzo kialakított magában egy olyan viszonyulást, amely lehetővé tette számára, hogy úgy érezze, joga van titokban a Monte segítségét igénybe venni, mivel ez tulajdonképpen nem is lopás. Csupán a családja által Firenzének régóta végzett szolgálatokért járó fizetség, mivel olyan közeli kapcsolat fűzte a városhoz, hogy nem is látta a különbséget saját személye és az állam működtetésében játszott szerepe között. Guiccardini, aki majdnem biztosan a saját családja körében hallott, jól értesült beszélgetés alapján vont le következtetést, azt a híressé vált megállapítást tette, hogy csak a halála hiúsította meg, hogy Lorenzo megtegye magát élethossziglani gonfaloniernek, vagyis a priorok örökös vezetőjének. Ezt az állítást alátámasztja életpályájának íve, és ez azt is jelenti, hogy Lorenzo arra számított, hogy hivatalát át fogja tudni örökíteni Piero fiára. E stratégia politikai eredete egészen a 13. század végéig nyúlik vissza.

Egy uralkodói pályaív Minden, a város vezető tanácsaiban betöltött rejtett, ám megkerülhetetlen tekintélye ellenére sem nyerte el Lorenzo soha azt a politikai biztonságot, amire pedig annyira áhítozott. A köztársaság a maga megannyi rövid távra választott tisztségével és a firenzeiek nem szűnő vitatkozásaival egyszerűen nem volt hajlandó elhalni, és a Lorenzo elleni merényletek veszélye sem szűnt meg. Jóval az áprilisi összeesküvés előtt, 1472 novemberében komolyan tárgyaltak egy lehetséges merényletről, melynek hátterében a Nápolyban élő firenzei száműzöttek álltak, de amikor kezdetét vette a szervezés, a gyilkosságra kiszemelt személyeket visszahívták. 1480. szeptember végén egy vallásos remetét fogtak el váratlanul Poggio a Caianónál, Lorenzo villája közelében, és azzal vádolták meg, hogy meg akarta ölni Firenze urát. A Nyolcak, hogy kiszedjék belőle az igazságot, úgy kínozták meg, hogy megégették a lábfejét, „amíg a zsír el nem kezdett csöpögni belőle. Ezután kényszerítették, hogy álljon fel és érdes són járjon.” Tizenkilenc nappal később meghalt. 1481 áprilisában három jó kapcsolatokkal rendelkező férfit tartóztattak le és végeztek ki Firenzében, akiket azzal vádoltak, hogy merényletet terveztek a – az ő kifejezésükkel – „zsarnok” Lorenzo megölésére. Közülük kettő patríciuscsaládban született. Bevallott céljuk szerint a város köztársasági szabadságát akarták újraéleszteni. A Nyolcak, miután elkobozták minden világi vagyonukat, a közeli rokonaikat kezdték üldözni. A három férfi ellen a felségsértés vádját szegezték, mintha Lorenzo uralkodói címmel rendelkezett volna. Cola Montano tanúvallomása szerint más merényletek is szervezés alatt álltak megközelítőleg ugyanabban az időben. Ezek főképp egy elégedetlenkedő pistoiai és a száműzött Neri Acciaiuoli terveihez kötődtek, aki az egyik legrangosabb firenzei család nevét viselte. 1484-ben, egy olyan esetben, amelyben maga Lorenzo igyekezett homályba borítani a részleteket, egyik rokonát, Alessandro

Tornabuonit száműzték egész életére Szicíliába összeesküvés vádja miatt. Azt pedig nem is sejthetjük, hogy hány másik merénylet terve 262 halt el hamvában. 1488 augusztusában, miután vitába keveredett Giovanni Bentivoglio hadúrral, Bologna signorjával, barátai attól kezdtek tartani, hogy a zsoldosvezér megpróbálja meggyilkoltatni valahol Poggio a Caiano környékén. 1490 májusában egy homályos ügy kapcsán két idegent – egyikük a távoli délről, Gaetából származott – tartóztattak le Firenzuolában és toloncoltak sürgősen Firenzébe, ahol megkínozták és néhány napig fogva tartották őket. Az egész ügyet a szigorú titoktartás fátyla borítja, és a részletek a mai napig ismeretlenek, noha a nápolyi király neve a jelek szerint felmerülhetett, és két további nagy hatalmú személy, Calabria hercege és Giovanni Bentivoglio is állítólag érintett volt az ügyben. A híresztelés szerint a letartóztatott férfiakat azért küldték, hogy mérgezzék meg Lorenzót az egyik kedvenc fürdőhelyén. Az efféle események folyamatos árnyékában hogyan számíthatott Lorenzo családjának jövőbeli biztonságára, és hogy találhatott olyan nyugalmat, hogy visszavonuljon könyveihez és írásműveihez? Időről időre költeményeivel foglalkozott; az érdekes, ám egyenetlen színvonalú Kommentár a szonetteimhez című munkája befejezetlen maradt, akárcsak a De summo bono, valamint a Selve című költeményei és két eklogája. Akárcsak a Pazzik, sok más kortárs is úgy látta, hogy Lorenzo egyfajta reneszánsz diktatúrát igyekszik kiépíteni. Amit nagyapja, Cosimo elnyert, de néhány kiválasztott család hathatós segítségével tudott csak megtartani, Lorenzo egyszemélyes hatalommá próbálta átalakítani azáltal, hogy a vezető tisztségekben saját kreatúráival vette körül magát, és hogy ezáltal képes legyen arra, hogy az ő pártfogása alatt álló arisztokratákat kedve szerint alkalmazza vagy éppen váljon meg tőlük. Ez a megoldás azonban egyre növelte a távolságot közte és a patríciusok egész osztálya – a Guicciardinik, a

Ridolfik, Albizzik, a Gianfigliazzik, a Rudellaik és mások – között. Semmi sem illusztrálja ezt jobban, mint tervezett házassága és ezáltal a családja számára biztosított politikai pályafutás. Amikor még a hatalom csúcsa felé törtek, a Mediciek mértéktartó helyi házasságokat kötöttek, óvatosan pásztázva a többi, közéleti szerepet vállaló család között. Ezek a házasságok segítségükre voltak abban, hogy a vágyott, a város egészére kiterjedő kapcsolathálót ki tudják építeni, így aztán még Lorenzo nemzedékében a köztük meglévő, felszín alatti vetélkedés ellenére is, a Mediciek megegyezésre jutottak a Pazzikkal Guglielmo Lorenzo nővérével kötendő házasságában. E generációban végbement azonban egy fontos törés is: Lorenzo a fejedelmi Orsini-család egyik nőtagját vette feleségül. Valójában Lorenzo túlzottan fontos volt már bármely firenzei lányhoz képest. A házasság a politikai becsvágyról szóló őszinte, mi több: nyers megnyilatkozásnak is tekinthető. Nagyapja, Cosimo keze munkája volt ez valószínűleg, aki egy távoli unokatestvér, Filippo de Medici ragyogó pályafutását egyengette pártfogása révén, aki (egy kivétellel) minden más firenzei születésű főpap fölé emelkedett, amikor Pisa érseke lett (1461 és 1474 között). Ő volt az az egyházi személy, aki vagy ezerötszáz fegyverest gyűjtött össze Lorenzo apjának támogatására az 1466. évi válság idején. Az egyetlen kivétel Giovanni Dietisalvi Neroni, Firenze érseke (14621473) volt, aki bátran csatlakozott bátyjához, a kiemelkedő politikushoz, amikor az az 1466-os Medici-ellenes „reformereket” támogatta. Az azonnal főellenségnek kikiáltott főpap azzal fizetett meg köztársasági érzelmeiért, hogy egész hátralévő életét száműzetésben töltötte. II. Pál pápának (1464-1471) pedig bele kellett törődnie, hogy kiszorult a firenzei politika világából, amire újra és újra emlékeztette, valahányszor az érsekkel találkozott, aki 263 száműzetése színhelyéül Rómát választotta. Miután a Mediciek Lorenzo házassága révén kiépítették kapcsolatukat az Orsinikkel, többé nem volt visszatérés a

kvázifejedelemség útjáról. Úgy tűnt, hogy öccse, Giuliano előtt két karrierlehetőség áll, amelyek más-más élethez vezethettek: lehetett pap és bíboros, vagy megnősül, és ő lesz a dinasztikus kapocs egy külföldi fejedelmi családdal kötött házasságban. Nem volt egyértelmű terv a sorsára nézve, legalábbis semmi más, mint ami Lorenzo számára, vagyis hogy a kereskedelemben és a nemzetközi pénzügyekben tölti le az életét. 1473 során Lorenzo különféle eszközöket vetett be, hogy öccsét Sixtus pápára „erőszakolja”, hogy az bíborosi ranggal ruházza fel őt; a Szentatya azonban, mint láttuk, éppen saját pecsenyéjét sütögette, így a két fivér ezután inkább valami nagyszabású házasságot tervezett az aggódó Giuliano számára. Úgy tűnik, hogy az egyik nemzetség, ami ebben az összefüggésben szóba került, a piombinói Appiano uralkodók a firenzei területek délnyugati (tengeri) határánál. Őket az aragóniai dinasztiához kapcsolta családi kötelék. Ám a tervből nem lett semmi, és 1480-ban Semiramide, III. Jacopo d’Appiano lánya, aki 10.000 nagy aranyforint értékű, fejedelmi nagyságú hozományt vitt magával, ehelyett Lorenzo ifjabb unokatestvérének, Lorenzo de Pierfrancesco 264 de Medicinek lett a felesége. Ha Lorenzónak a legnagyobb gondot nemzetségének túlélése okozta, 1485 után ez egyenesen gyötrő aggodalommá fokozódott, ahogy erősödő köszvénye és változó egészségi állapota mind sűrűbben emlékeztették arra, hogy ő is halandó. A Mediciek kiválóságának és végzetének képzete mozgatta, akárcsak legifjabb kora óta, ám mostanra gyermekeinek jövője is foglalkoztatta, és a legfontosabb feladat legidősebb fiának, Pierónak kiházasítása volt. E meghatározó jelentőségű frigy kiépítéséhez Lorenzo ismét Róma felé és újra az Orsini klánhoz fordult, de ezúttal a család egy rangosabb ágához. Piero, aki félig maga is Orsini volt, még tizenhetedik születésnapja előtt, 1487-ben feleségül vette Alfonsina Orsinit, Tagliacozzo és Alba néhai grófjának lányát, akinek azonban a befolyásos Virginio Orsini, korának egyik legsűrűbben alkalmazott

zsoldosvezére volt a gyámja. Az egész félszigetre kiterjedő jelentőségű esküvőt ráadásul Nápolyban, Ferrante király várában tartották, ahol az egész udvar jelen volt. Lorenzo eközben legalább egy követnek „megengedte”, hogy az azt higgye, hogy Alfonsina 30.000 forint hozománnyal érkezik Firenzébe (ami szenzációs hírként hatott szerte Itáliában), noha a tényleges összeget 12.000 nápolyi dukátban határozták meg. Azután, hogy előzőleg már hatalmas összegeket adott kölcsön Virginiónak, a jelek szerint most ezeknek az adósságoknak a többségét leírta annak érdekében, hogy segítsen tető alá hozni a házasságot. Így talán azt is mondhatjuk, hogy Lorenzo, akinek családi címere rövidesen egy zálogkölcsönző 265 emblémája lett, félig-meddig megvásárolta a kis hercegnőt? Az Orsini-féle házasságok – előbb Lorenzóé, majd most Pieróé – nem kerülték el a többi polgár figyelmét, és noha a firenzeiek nyilvánosan nem mondtak semmi kritikusat vagy komiszat ezekről, a téma nyomta a szívüket. Nem is felejtették el később sem. A későbbi Medici-házasságok és -pályafutások már azon a kitaposott ösvényen fognak haladni, amit a Pazzik – Guiccardini szavaival – „dicsőséges kiiktatása” tett biztonságosabbá. Amikor Lorenzo elhunyt, harmadik fia, Giuliano csupán tizenhárom esztendős volt, de későbbi életének pályáját már kiválasztották, és ez a férfi – egy személyben katona, udvaronc, zenész és költő – napjait majd Nemours hercegeként fogja befejezni. Megpróbált fegyvert fogni az új firenzei köztársaság ellen 1495-ben, 1498-ban, majd 1500-ban újra, végül 1515-ben megházasodott, és Filibertát, a savoyai herceg lányát vette el. Mivel Lorenzo elsőszülöttje, Lucrezia egészen tizennyolc éves koráig (1488) nem ment férjhez, feltehetően egyszerű, átlagos kinézetű lány lehetett. A firenzeiek kíméletlenül osztályozták az embereket kinézetük szerint. Az 1460-as években minden firenzei patrícius tudta, hogy az eladósorban lévő Pazzi lány kancsalít, és ez természetesen ellene szólt. Lorenzo Lucreziája történetesen a Salviati

nemzetség legrangosabb ágába házasodott. A házasság, mely látványosan demonstrálta a két család jó viszonyát, egyúttal bebetonozott egy ősi, természetes szövetséget, miközben annak a célnak is megfelelt – összhangban Lorenzo tudatos törekvésével –, hogy emlékeztesse a várost a Mediciek polgári eredetére. Az a tényt, hogy az aggodalmas és betegeskedő Lorenzo ennyire siettette a dolgokat, tökéletesen alátámasztja legkisebb lányának, Contessinának a házassága, aki 1490 márciusában, tizenkét évesen a Medicieket támogató, befolyásos Ridolfi nemzetség egyik legelőkelőbb ágába házasodott. Egy további lány, Luisa, tizenegy 266 évesen meghalt, de akkor már eljegyezték. Ebben a virágzó politikában jelent érdekes színfoltot Lorenzo lányának, az 1473-ban született Maddalénának VIII. Ince pápához fűződő meghatározó kapcsolata, amely Lorenzo második fiának, Monsignor Giovanni látványos karrierjét eredményezte az egyházi ranglétrán. Találkozunk továbbá Giulióval, a meggyilkolt Giuliano törvénytelen fiával, akinek felemelkedése egymásba fonódott Monsignor Giovanni karrierjével. Az áprilisi összeesküvés előtti hónapokban, titokban született, törvénytelen Giulióra a fiú keresztapja irányította Lorenzo figyelmét. Hogy a bűnei alól feloldozást nyerjen, és hogy Giuliano lelki üdvét elősegítse, Lorenzo Giulio számára az egyházi hivatást jelölte ki, és becsvágyó célokat tűzött ki az ifjú elé. Mielőtt a gyermek elérte a tizenkét évet, a szálakat mozgató nagybátyjának köszönhetően máris különféle egyházi jövedelmeket kezdett húzni, köztük a gazdag capuai perjelségét, amiben a nápolyi király részesítette. A tehetséges Giulio ezután első fokú unokatestvére, Giovanni bíboros pártfogoltja lett, elnyerve a bíborosi kalapot, majd VII. Kelemen néven 1523-ban pápa lett.

Megváltás és dicsőség

Giulio pályafutását Monsignor Giovanni felemelkedése tette lehetővé. A történet 1486-ban vette kezdetét, amikor Lorenzo hozzáfogott, hogy körüludvarolja Sixtus pápa utódját, VIII. Incét (1484-1492), majd kezdetét vette az a vállalkozás, melynek célja a Mediciek üdvözülésének és dicsőségének biztosítása volt. 267 Akkoriban a római Kúriánál a jelek szerint minden Lorenzo ellen szólt. Noha ő Ferrante király és Ince pápa közelmúltbéli háborúja során semlegességet tettetett, a pápa valójában egyértelműen a király táborában tudta Firenzét, nagyrészt azért, mert félt a Pápai Állam katonai erejétől, és mert Firenzének délen és délkeleten közös határa volt vele. Ráadásul Firenze és Genova között éles konfliktus bontakozott ki egy tengerparti erőd, Sarzana miatt, amit mindkettő magának követelt, márpedig a pápa öntudatos genovai származású férfiú volt. Amikor azonban arra volt szükség, Lorenzóban mindig megvolt az, ami Nápolyban sikert hozott számára – a politikai ravaszság. Szívós diplomáciai tevékenysége szempontjából nem elhanyagolható, hogy fáradhatatlan levélíró volt, és mint ilyen, akár az itáliai próza egyik alapítóját is tisztelhetjük benne. A fejedelmek pedig tudták, hogy amikor kellett, képes volt Firenzét melléjük állítani. Mi másért ajánlották volna az Orsini klán vezetői Alfonsinát Piero de Medicinek, ha nem abból kiindulva, hogy Lorenzo örökösével Firenzét is megszerzik? Persze a Mediciek is kaptak valamit ezzel, de akkorra már az Orsinik is. Firenze sűrűn vette igénybe hadseregek segítségét, márpedig az Orsinik elsőrangú katonák voltak, akárcsak főpapok is, akik az egyházi hatalom csúcsaira pályáztak. A Lorenzo és Ince pápa közötti egyre jobb viszonyt egy titkos levelezés táplálta a Róma és Nápoly közötti, ún. „bárók háborúja” idején. A két férfi 1487 elejére oly mértékben egyetértett a fontos kérdésekben, hogy úgy tűnt, Ince „a Nagyszerű Lorenzóval kel és fekszik”, és hogy ekkorra megállapodtak a pápa törvénytelen fia, Franceschetto Cibò és Lorenzo lánya, Maddalena közötti

házasságban. Pont ekkor történt, hogy Firenze római követe arról tájékoztatta Lorenzót, hogy Ince pápát annyira megnyerte magának a firenzei maestro, hogy a Pápai Állam politikájával kapcsolatban is Lorenzo tanácsaira kíván hallgatni. A követ levele így fejeződik be: „A következtetés az, hogy úgy gondolhatsz Magadra, mintha Te magad lennél a pápa.” Ez kétségkívül csupán valami féktelen és jópofa túlzás, ám megragadja Krisztus földi helytartója és a – költő- és műértőszerepben is otthonos – Firenze uralkodójának látszó 268 államférfi viszonyát. Mi rejlett vajon e meglepő baráti kapcsolat mögött? Lorenzo elgondolásában egy gyermek, a tizenegy esztendős Giovanni játszotta a központi szerepet, akinek hétéves korában tonzúrát borotváltak és úgy készítettek fel, hogy egy napon majd az Egyház ura lesz. E cél érdekében a dédelgetett Maddalenát (anyjának kedvencét) fel kellett áldozni. Lorenzo eljátszotta, hogy Ince volt az, aki erőltette a házasságot, ő pedig képtelen volt visszautasítani, nehogy elidegenítse a Szentatyát, és hogy ő csupán Firenze érdekében egyezett bele. Hogy sikerült mindez? Firenze viszonyát a római Kúriával túl régóta határozta meg a háborúskodás, és mindenki tudta, hogy – ahogy Lorenzo is megfogalmazta – „ez a város mennyire természetesen hajlik az Egyház felé”. Aggódott ugyan a lánnyal kapcsolatban, de a tervet nyélbe kellett ütni. Egyszerűen természetesnek vette, hogy a Mediciek becsülete és fennmaradása ezt teszi szükségessé; évek óta küzdöttek már egy bíborosi kalap megszerzéséért. Maddalena tehát 1487 májusában, tizenhárom évesen Franceschetto („Ferike”) jegyese lett, aki huszonnégy évvel volt idősebb, alacsony volt, „kövér, unalmas és folyamatosan részeg”, emellett megszállott szerencsejátékos. Tizennégy évesen, 1488 januárjában, 4000 forint hozománnyal – melynek része volt a Pazzi-palota is – végül Franceschettóhoz, immár mint Anguillara grófjához ment feleségül, és a házasságot el is hálták. Hét hónappal később az újra létrehozott római Medici-bankon keresztül Lorenzo 30.000 forint kölcsönt

269

nyújtott Ince pápának. Ettől a ponttól kezdve az ifjú pap, Giovanni ügye lendületet kapott. Amikor úgy tűnt, hogy a pápa vonakodik a Mediciek által hőn vágyott bíborosi kalap megadásával kapcsolatban, a firenzei követ, Lanfredini, Rómában tovább buzdította az ifjút. Ezalatt Lorenzo bíborosokat, különösen a befolyásos Ascanio Sforzát – a milánói herceg fivérét – udvarolta körül, arra sarkallva, hogy ők is hassanak Incére. Lorenzo egy, Sforza bíboroshoz intézett levelében azt állította, hogy becsületének megtartása drágább számára, mint az élete, de kifejezetten a Giovanninak szánt bíborosi rangról írt. „És ha ez a vágyam nem valósulna meg, nem is tudom, hogy ragaszkodnék-e tovább az élethez. Röviden, Tisztelendő Uraságod kegyeibe ajánlom e köztársaság becsületét és a magamét, ugyanolyan sürgetőleg kérve, mint ahogyan Istent lelkem üdvözítésére szoktam kérni.” Lorenzo tudta, hogyan csűrje-csavarja szavait, de emellett hitt Istenben, a 270 lélek üdvében és az ima erejében. 1488 végén végre arról értesült, hogy küszöbön áll Giovanni előléptetése. Február 19-én bizonyos életkorra vonatkozó előírásokat hatályon kívül helyeztek a tizenhárom esztendős Giovanni miatt. Hat nappal később a Medici-palota kápolnájában megkapta a főpapoknak járó felszentelést. Február 27-én megszerezte a doktorátust kánonjogból, holott sosem tanulmányozott egyházjogi szövegeket. Március 19. reggelén Ince pápa öt új bíborost nevezett ki, és Giovanni köztük volt. A szenzációs hírt lóhalálában vitték Firenzébe, és Lorenzo már a következő napon értesült róla. Ám Giovanni botrányosan fiatal korának köszönhetően kikötötte, hogy a kinevezést három évig titokban kell tartani. Ami mit sem ért. Lorenzo magánkívül volt az örömtől, környezetéből kiszivárgott a hír, és Firenzében örömünnep tört ki, mivel a bejelentés a város számára is megtiszteltetést hozott. Lorenzo szokásos képességeit latba vetve megpróbálta csillapítani a pápa haragját, aki erősen neheztelt, amiért a firenzeiek kifecsegték a titkot, habár képtelenség

lett volna megtartani, mivel a Medici-nemzetség érdekét szolgáló politika megkövetelte, hogy az efféle dolog azonnal kitudódjék, sőt még közhírré is tegyék. Öt hónappal később a Medici-bank 95.000 forintot fizetett az apostoli kincstárba. Az összeg elvileg kölcsönnek számított, de nagymértékben puszta megvesztegetésről volt szó, és igen valószínű, hogy némi szimóniapénz Sforza bíboros erszényébe is 271 vándorolt; Róma már csak ilyen volt akkoriban. A két após, a polgár Lorenzo és a Szentatya furcsa párost alkotott, de természetesen ezután még közelebb kerültek egymáshoz. Lorenzo hozzá írott levelei olykor merész tanácsokat is tartalmaztak, és Itáliaszerte mindenki tudott arról, hogy mekkora befolyással van a pápára. Mostantól még fejedelmek is keresték az ő segítségét, mielőtt pártfogásért fordultak a római Kúriához. Lorenzo új szerepet kezdett magára ölteni: úgy tűnt, hogy immár vetélytárs nélkül a félsziget legfontosabb politikai közvetítője lesz. Utolsó éveiben ennek megfelelően egyre inkább diktátorként kezdte gyakorolni hatalmát Firenzében, annak ellenére, hogy az asztma, a köszvény, és különféle gyomor- és vesebetegségek kínozták. Eközben a körülötte lévő arisztokrata elit egyre inkább úgy látta, hogy szolgai szerepbe süllyedtek. A többi vezető tisztviselő és titkár, az olyan új emberek, mint Niccolò Michelozzi és Ser Giovanni Guidi, már eleve szolgák voltak, kitéve Lorenzo dührohamainak, hóbortjainak és éles szavainak. Gyakori vidéki utazgatásai során, amint az egyik toszkán gyógyfürdő után a másikat kereste fel, és közben utasításokat osztogatott az otthoni kormányzó testületek számára, egyre inkább kezdte komolyan venni a szertartásos patrónusi szeretet-nyelvezetet, annak ellenére, hogy tudta jól a saját, külföldi fejedelmekkel ápolt viszonya alapján, hogy az illendő szóbeli tiszteletadás a szükséges rituálé része. Vagyis Lorenzo immár szerette volna elhinni, hogy az „ő emberei” és „az ő barátai” – mind a parvenük, mind a régi arisztokrata családok sarjai – igazán szeretik őt mindazért, amit tett értük a tisztségek osztogatása és a pártfogás

részeként, és talán azért is, amit ő képviselt. Lényegében olyan érzelmeket és ragaszkodást várt tőlük, amit fejedelmek szoktak az alattvalóiktól – és ez elképesztő elvárás volt. A polgárok „szentnek”, „Istennek” és „jótevő atyának” szólították Cosimo de Medicit leveleikben, költeményeikben, sőt kétségkívül szemtől szemben is, de a ravasz öreg bankár nem dőlt be az ilyen szóvirágoknak. Lorenzo azonban, aki merőben más módon nevelkedett, úgy nőtt fel, hogy 272 valóban hitt az ő kivételes státusában. Így aztán, amikor úgy esett, hogy odahaza Firenzében a kormányzó tanácsok politikai nézetei eltértek attól, amit ő a hozzájuk intézett levelében előírt nekik, hajlamos volt ironikusan írni azok felsőbbrendű államvezetéséről, „mivel oly sokat tudok a szeretetetekről és a hűségetekről”. Egyik alkalommal így fakadt ki: „Ha egyszer tizenöt kilométerre eltávolodom a várostól, barátaim szeretete és hűsége rögtön véget ér”. Ez – a szeretet és az azt kísérő számtalan megnyilvánulás – volt az, ami után igazán sóvárgott, és amire számítani szeretett volna. Ha ez eltűnt, amikor elment a városból, ő, a nagylelkű és bölcs Lorenzo, természetesen úgy érezte, hogy hálátlanok gyülekezetével van dolga, amikor azokkal az arisztokratákkal néz szembe, akik ragaszkodtak önálló nézeteikhez, és akik képtelenek voltak kitépni izgága és hiú szívükből köztársasági vonzalmukat. Utolsó éveinek testi fájdalmai és melankóliája ellenére Lorenzo beteljesítette a rá kiszabott küldetést. Volt oka az ujjongásra. Az ifjú Giovanniból bíboros lett. Mégis lehetséges, hogy nem vette észre, hogy ezt az eredményt a Pazziknak és az áprilisi merényletnek köszönhette, mivel – ahogy Guicciardini megfigyelte – ezeket a veszélyeket alakította Lorenzo győzelemmé, ami messze túljutott azon, ami rendes körülmények között lehetséges lett volna. Ráadásul, 1478. április 26-ának örökségeként volt valami tiszteletet parancsoló ennek az embernek a tekintetében, akit amúgy is fegyveres kíséret vett körül, amint kísérőivel, csatlósaival és szolgáival elhagyta a

várost, vagy éppen visszatért. Ez a kép akkor válik még emlékezetesebbé vagy inkább megrázóvá, ha tudatosítjuk, hogy egy 273 súlyos beteg és gyakran fájdalmaktól kínzott emberről van szó. Kommentárjait átdolgozva kissé körülményes nosztalgiával tekintett vissza szerelmi költészetére és tovatűnt ifjúságára. Az utolsó átírás alkalmával azonban (1490-1491), különösen az új előszóban platóni hatást mutatva vette védelembe a szerelmet, mely változtatás célja az volt, hogy korai szenvedélyét felértékelje és felmagasztalja. Firenze ura kijelölte a határokat, mintha csak érzékelné, hogy Savonarola a maga nagy hatású vallásos üzenetével már a kapuk előtt áll, mint ahogy tényleg ott is volt. Maga Lorenzo hívta Firenzébe 1489-ben a karizmatikus képességű szerzetest, a város egyik lakosának, a kiváló filozófusnak és egy kicsiny fejedelemség urának, 274 Pico della Mirandolának ösztönzésére hallgatva. Időközben Lorenzónak volt ideje Giovanni bíboros karrierjén tűnődni és Maddalenának, Ince pápa újdonsült menyének a jövőjéért aggódni. A Szentatyához írt leveleiben igyekezett rávenni Incét, „hogy uralkodjon pápaként”, és hogy teremtsen Franceschetto számára olyan pénzügyi körülményeket, ami lehetővé teszi a házaspárnak, hogy illő körülmények között élhessenek. A sors úgy hozta, hogy Incének volt egy törvénytelen lánya és egy Peretta nevű unokája is, akit egy gazdag genovai kereskedőhöz adott, így valóban tehetős polgári kényelem jutott neki osztályrészül. Franceschetto és Maddalena viszont azt tervezték, hogy arisztokrataként, földjáradékból, sine cura tisztségek jövedelméből, és ha lehet, adókból fognak megélni. Meglepő módon Ince végül nem tett semmit értük. Markák és Romagna területén az összes pápai hűbérbirtokot lekötötték, és Lorenzo halála után Maddalena arra kényszerült, hogy előbb bátyjától, Pierótól, később öccsétől, a bíborostól kérjen segítséget. Volt tehát egy gazdag ifjú főpap, aki számára Lorenzo végigkutatta Európát egyházi javadalmakért, még a Medici-bank lyoni és római fiókjait is nyomás alá helyezve, hogy

segítsék a szívós keresgélésben. A fejedelmektől, köztük a távoli Franciaország, illetve Nápoly királyaitól nyert egyházi javadalmakkal bőségesen ellátott Giovanni még azelőtt, hogy elnyerte volna a bíborosi kalapot, már huszonhét különböző helyről kapott beneficiumot, többek közt Toscana minden székesegyházának egyik kanonokjaként, ami Lorenzo messzire érő kapcsolatainak ékes 275 bizonyítéka. A Giovanni kinevezése által keltett örömre és csodálkozásra Lorenzo azzal a mondattal reagált, hogy „ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, ami nemzetségünket valaha is érte”. Nagyobb, mint a nemzetközi bankárként véghezvitt bármely tett, és még annál is kiemelkedőbb, ahogyan Firenzében káprázatos módon megszerezték a hatalmat. Ez a vélemény azonban, minden érzelmi színessége mellett is, metszően éles helyzetértékelésnek tűnik a később történtek ismeretében. Alig több mint húsz évvel később, 1512 szeptemberében Medici-párti arisztokraták egy csoportja, Giovanni bíboros politikai súlyára alapozva, de egy közelben állomásozó spanyol sereg állítólagos támogatásával, megdöntötte az újjáélesztett firenzei köztársaságot, és ismét restaurálta a Mediciek hatalmát. II. Gyula pápa – IV. Sixtus „démoni” unokaöccseinek egyike – ezúttal tapssal üdvözölte a firenzeieket és rokonszenves magatartásukat. Az 1527-ben, a köztársasági buzgalom egy újabb fellángolása által ismét elűzött Medicieknek ez alkalommal már pápájuk is volt, aki nem volt más, mint Giulio, a meggyilkolt Giuliano törvénytelen fia, aki 1513ban került be a bíborosi testületbe. És vajon kinek köszönhetően? Első fokú unokatestvérének, Giovanni bíborosnak, aki ugyanabban az esztendőben X. Leó néven lépett a pápák trónjára. Giulio pedig VII. Kelemen pápaként (1523-1524) az V. Károly császárral megkötött szövetséget és az őt korábban Rómában megostromló seregét használta arra, hogy az utolsó firenzei köztársaság lerombolását 1530ban kitervelje. Amikor a legyőzött város kapui a győztes parancsnokok fogadására kitárultak, a Mediciek is ott vonultak

mögöttük, hogy aztán soha többé ne űzzék el őket. Lorenzo il Magnifico, nem a platonista, hanem a politikus, messzire és pontosan látott előre: Maddalena boldogsága nevetséges ár volt a két Medici 276 pápáért és a Mediciek toscanai hercegségéért cserébe.

A szentség kegye Noha a közvélekedés szerint a Lorenzo gyűrűjében lakozó szellem a kereszténységtől idegen, sötét misztikumhoz kötötte őt, maga Lorenzo teljességgel konzervatív volt, aki nemcsak Platón és a latin nyelvű klasszikusok javának műveiben merült el, de a Szentírásban és Szent Ágoston írásaiban is. Életének két utolsó esztendejében kilenc szent dicsőítést írt egymás után, mindegyiket énekes előadásra, valamint Szent János és Szent Pál megjelenése címmel egy vallásos színművet (1491 februárjában). Amikor felismerte, hogy gyógyíthatatlan beteg, a lelki élettel és a bűnbocsánattal kapcsolatos témák felé fordult. Ám minden jámborsága mellett, még életének utolsó hetéig is meglehetősen bonyolult, nehezen megragadható és ellentmondásos személyiség maradt. Miközben úgy gondolta, hogy a pápaság politikai hatalma tragikus átok Itáliára nézve és Róma főpapjaival együtt egy „pöcegödör”, mégis minden erejével azon volt, hogy legyen a családjában egy bíboros, és hogy az egyik lányát – a kor nyelvén szólva – a pápa fattyához adja. A vezeklés mint gesztus mellett még Giulio (Giuliano törvénytelen fia) egyházi állása is értelmezhető Lorenzo karriertörekvéseként, és mindez azért, mert – persze nagyon is érthető módon – minden más elé helyezte a Medici277 család e világi sorsának érdekét. A jámborsága és e világi szenvedélyei közötti konfliktus soha annyira elegánsan nem nyilvánult meg, mint híres, fiához, Giovannihoz intézett levelében, amit 1492 márciusában írt, közvetlenül az előtt, hogy az Rómába indult volna a húsvéti zarándoklatra. Lorenzo egyrészt „minden gonosz

gyűjtőmedencéjének” tekinti Rómát. Másrészt úgy gondolja, hogy „Isten csodálatos módon bíborossá tett Téged”, annak ellenére, hogy ő maga fizette ki a megtiszteltetés árát és mozgatott meg minden elképzelhető szálat ennek érdekében. Magától értetődőnek veszi, hogy a legtöbb bíborost a gonoszság és az alantas becsvágy vezérli, de ezt a feltételezését nem képes arra a tényre vonatkoztatni, hogy a legtöbb kardinális pontosan ugyanúgy emelkedett e fenséges rangra, ahogyan Giovanni, vagyis a nepotizmus, teljesen a politika vagy a kapzsiság által kijelölt útján. Sürgeti Giovannit, hogy amint berendezkedett Rómában, éljen „szent, példamutató és becsületes életet”, ezáltal emeljen egyfajta pajzsot a sok „felbujtó és megvesztegető alak” elé, akik igyekezni fognak „a korod is tekintetbe véve arra (…), hogy ugyanabba az árokba taszítsanak Téged is, amibe ők már beleestek”. Ebben a szinte természetfeletti vállalkozásban arra bátorítja Giovannit, hogy legyen annyi ereje, mint „amennyi 278 erény hiányzik a [bíborosi] testületből”. Azonban, fájdalom, apja kívánságaitól eltérően Giovanni, immár X. Leó pápaként saját korának és helyzetének hű tükre lett – szimonista és nepotista, vagyis aki az egyházi tisztségeket pénzért árusította, rokonainak erszényét pedig az egyház javaival bélelte ki. Ahogyan egyik fivérének, Nemours hercegének írott levelében írta: „Isten adta nekünk a pápaságot (…), akkor pedig élvezzük ki.” Lorenzónak már csak annyi maradt, hogy életét a szentség légkörében végezze be, és ebben a szerepében, halálos ágyán, senkinek nem okozott csalódást. A körülötte lévő emberek – barátai, családja, szolgái – csodálták jámborságát, és kezdtek úgy tekinteni rá, mint aki szinte a szentség határán áll, ami hatalmi zsenijének egyfajta bizarr kontrasztja. Poliziano szerint látták, amint buzgón megcsókol „egy ezüst-feszületet, amit drága gyöngyökkel és drágakövekkel raktak ki.” Halálának napján, 1492 áprilisában, egy tanú így írt Michelozzinak, rangidős titkárának: „Ha csak ismernéd Lorenzo utolsó szavait és tetteit a végső órákban, amiket fiával [Pieróval] és

különféle egyházi személyekkel folytatott, a lélek dolgaira vonatkozó szavait, és hogy mennyire felkészült [a halálra], szíved sírásban törne ki.” Egy, kilenc nappal a halála után, ismét Michelozzihoz írott levélben Lorenzo egy másik kísérője így írt: „Biztatlak, hogy légy türelmes, és emlékeztetlek, hogy ha Lorenzo segített életében a szülővárosán, akkor nem tudná megtenni, hogy a Paradicsomból ne segítsen rajtunk. Ennek a városnak büszkének kellene lennie arra, hogy ilyen védelmezője támadt Isten mellett, ahol ő, és nem más lesz [a mi szószólónk], (…) Halála teljesen egybeforrott életével. Olyan áhítattal gyónt meg és kapta meg az utolsó kenetet, hogy akik jelen voltak, azt mondták, hogy még soha sem láttak ennél odaadóbb és keresztényibb tekintetű 279 embert.” Lorenzo utolsó időszakának zsolozsmái, amelyeket megindító módon alkotott meg egy, a halálba készülő ember, a 13. századi umbriai és 14. századi sienai hagyományokra nyúlnak vissza. Azért imádkozik, hogy engedjék el ebből a nyomorult, sötét és hiábavaló világból, hogy aztán a szeretet és a kereszt vére által egyesülhessen Krisztussal, és az örök életben részesülhessen.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Összegzés

Egy év sem telt el Lorenzo halála után, amikor néhány arisztokrata, aki korábban elősegítette, hogy kiszélesítse hatalmát, most fia, Piero ellen fordult, aki rájuk támadt, hogy túlzottan közönségesek és alkalmatlanok arra, hogy átvegyék apja helyét. A helyi vezetőkkel mindig kapcsolatot ápoló külföldi követek hamar felfigyeltek az elszakadás jeleire Itáliában, ahol éppen elég feszültséget okozott VIII. Károly francia király, aki nyíltan készült arra, hogy bevonuljon hadseregével a félszigetre és hogy megbuktassa Nápoly aragóniai dinasztiából származó királyait. Milánó ura, Ludovico Sforza, aki tartott attól, hogy a franciák esetleg igényt jelentenek be a Milánói Hercegségre, lázas diplomáciai tevékenységbe kezdett, miközben saját magát igyekezett megvédeni. Amikor Károly király óriási serege és a félelmetes tüzérsége élén átkelt az Alpokon 1494. augusztusszeptember folyamán, Itália fejedelmeit és uralkodó köreit a félelem 280

és a megosztottság kerítette hatalmába. E feszültséggel teli körülmények között indult útnak Piero de Medici, hogy felkeresse és találkozzon a francia királlyal, aki Toscanán akart keresztülhaladni, és azt tervezte, hogy néhány napot Firenzében tölt. Miközben a város politikai osztályának jó része ekkorra már kiábrándult Pieróból, az, hogy felhatalmazás nélkül engedményeket tett a királynak, például értelmetlenül feladta Pisa és Sarzana erődjeit, hirtelen ellene fordította a kormányzatot és tanácsadóit. Piero az ő engedélyük nélkül cselekedett. A városba november 8-án visszatérő Medici másnap fegyveres kíséretével megpróbált belépni a priorok palotájába, ahol határozottan útjukat állták. Még aznap este két fivérével együtt elmenekült a városból.

Sohasem tért vissza többé. Távozása jel volt a Medici-féle „zsarnoksággal” szembeni felkelésre. Az ezt követő széles körű zavargás során a lázadók tömege betört Lorenzo legközelebbi híveinek házaiba, és felgyújtotta azokat. Az egyik első „gazember”, akit elfogtak és a Nyolcak tanácsa elé állítottak, majd a fő büntető törvényszék ablakából kilógatva felakasztottak, Antonio di Bernado Dini volt. Dini éveken keresztül dolgozott együtt Lorenzóval, részben a Tizenhét reformer tanácsának, e befolyásos, ám gyanús körülmények közt működő bizottság tagjaként, részben a Monte hivatalának egyik legfontosabb tisztségviselőjeként. Kétségtelenül egyik fő cinkosa volt mesterének a közpénzek megcsapolásában. Miután a Mediciek elmenekültek Firenzéből, néhány héten belül közel száz száműzöttet hívtak vissza a városba, hogy újra egyesüljenek családjukkal, visszanyerhessék vagyonukat, és hogy felajánlják segítségüket a köztársaság újjáépítésében. De elsőként, alig négy nappal Piero menekülését követően, a priorok „Messe Andrea di Guglielmo de Pazzi minden leszármazottját felszabadították és felmentették [a száműzetés ítélete alól]”, vagyis az 1478-as összeesküvőket és utódaikat. Most már visszatérhettek Firenzébe, sőt ott örömmel fogadták őket, és a firenzei köztisztségeket is újra betölthették. Tíz héttel később (január 25-26án), közvetlenül az 1478. április 26-i eseményekre utalva az új kormányzat elfogadott egy törvényt, mely bevezetésében megállapította, hogy „Francesco és Jacopo de Pazzi Firenze népének és városának szabadsága érdekében buzgólkodott”, és azt állította, hogy a család többi tagját, akik semmit sem tudtak a merénylet tervéről, jogtalanul ítélték el. A törvény felhatalmazza a Pazzikat és leszármazottaikat, hogy egy ötfős ad hoc bizottságon keresztül jogi úton lépjenek fel azon „számos” polgár ellen, akik a Pazzi-vagyon kezelőktől elkobzott vagyontárgyakat, árukat vagy ingatlant szereztek hamis vagy tisztességtelen hiteligényeikkel. Az ilyen ingatlanokat bizonyos esetekben „a valóságos árnak kevesebb mint a

feléért” adták el, és ezt is helyre kellett hozni. Habár magától értetődőnek tekintették, az intézkedés felkérte a Pazzikat, hogy ismét használják nyilvánosan címerüket, és természetesen a húsvéti szertartásokon játszott különleges szerepüket (a megszentelt tűzzel és a kocsival) szintén visszakapták. Az áprilisi merénylet feltételezett aljassága mellett is a Mediciellenes közhangulat, illetve a Pazzik melletti érzelmek annyira erősek voltak, hogy az előterjesztett törvényjavaslatot a két törvényhozó tanácsban 151:63, illetve 113:47 arányban megszavazták. A határozat ellen szavazók közül sokan túlságosan is le voltak kötelezve a Medicieknek, vagy a Pazzik jövendő jogi eljárásának lehetséges vádlottai közül kerültek ki. Ebben az összefüggésben elég annyit hozzátenni, hogy a Pazzik 1495 januárjának elejére már megkezdték a pereskedést, visszatekintve 1478-ra, több mint 1400 forintos 281 követelést jelentettek be a Mediciek lyoni bankjának. Általánosabban megfogalmazva: az, hogy a Medici-hatalmat közvetlenül előtte alkotmányellenesnek nyilvánították, lehetővé tette a túlélő Pazzikat képviselő jogászok számára, hogy úgy érveljenek, hogy Lorenzo és a Nyolcak törvénytelenül fosztották meg vagyonuktól a családot, mivel a törvény szerint ő minden politikai jelentősége ellenére sem volt több, mint egy átlagos polgár. Ebből következően az 1478 áprilisi, Medici-ellenes támadásnak semmi köze 282 nem volt a felségsértéshez, amire olykor hivatkoztak. Az új köztársasági kormányzat, mely élénken emlékezett a Mediciek házasságára a főúri rangú Orsiniekkel, és tisztában volt az ilyen szövetségek által okozott politikai veszéllyel, egy olyan törvényt is elfogadtatott, mely megtiltotta minden polgárnak (férfiaknak és nőknek egyaránt), hogy fejedelmi vagy „bárói” családokba házasodjanak, kivéve azon eseteket, amikor az illető idegen egy firenzei alattvaló. Az ilyen házasságért járó büntetés „ezer nagy forint” értékű bírság, egyúttal a szabályt megsértő család – az apa, a fivérek és a fiúgyermekek – jogának megvonása a közhivatalok

283

viselésétől. Széles körben szellőztették azt a témát, hogy Lorenzo közpénzeket lopott, és egy vezetőkből álló bizottság, amely megvizsgálta az idevágó Monte-számadásokat, megállapította, hogy Lorenzo 74.948 forintot sikkasztott el. Ez volt az az összeg, amit most a lefoglalt Medici-vagyonnal szemben követelésként állítottak. Az már egy másik dolog, hogy az összeg mennyire volt pontos, nemcsak azért, mert maga a kérdés annyira vitatott volt a korban, hanem azért is, mert a Lorenzo idején működő, vezető Monte-tisztviselők, akik szorosan együttműködve dolgoztak főnökükkel, képesek voltak oly módon vezetni a könyvelést, hogy a lopás nyomait eltüntessék. Még ma sincs egyetértés a szakértők között Lorenzo csalásának módszerei 284 és az ellopott összeg nagysága körül. Eközben a Firenzében lakó és prédikáló domonkos rendi szerzetes, Savonarola, akit addig még nem kapott el a szenvedély heve, most mélységes buzgalommal terjesztette a republikanizmus kollektivista eszméihez a keresztény víziójával társított tanait. Üzenete egyfajta demokratikus meggyőződést hordozva nagyon hatásos volt. A legtöbb firenzei lelkes támogatója lett, a régi városi elit legkonzervatívabb tagjainak nem kis riadalmára. A köztársaság új életre kelt, és a következő három évre bizonyos vallásos érzelem hatotta át a firenzei politikát és diktálta az alkotmányos változás ütemét. A megélénkült, sőt szenvedélyes vitatkozás korszakát megnyitva e politikai közjáték érzelmi töltete lassanként az intenzitásnak olyan fokára ért el, aminek Firenze történetében nem volt párja. Poliziano Az összeesküvés emlékezete című munkája gyakran utal vissza Julius Caesar korának rossz hírű, elszegényedett patríciusára, Catilinára, és az általa a római állam ellen szervezett összeesküvésre. Ezek a gondolatok Cicero és Sallustius munkáit visszhangozzák. Mivel ebben a műben minden erény a Mediciekhez kapcsolódik, az áprilisi merénylet szokásos elnevezése „Pazzi-összeesküvés”, és

mindig ezt a családot tünteti fel gonosz színben, ami alapvetően Polizianótól származik, de részben a Catilina-féle összeesküvés árnyéka is vetül rá. Tisztában vagyok azzal, hogy ahogyan ezt a történetet elbeszélem, úgy tűnhet, hogy ellenséges vagyok a Mediciekkel szemben, és együtt érző a Pazzikkal. Az igazság az, hogy illúzió azt gondolni, hogy az efféle történetet lehetséges elmondani – különösen kellő meggyőző erővel – anélkül, hogy az ember valamelyik oldal hívének tűnjön. Ráadásul a történészek minden erőfeszítésük dacára is hajlamosak az egyik oldalra állni. Ám volt valami más is abban, ahogyan előadtam ezt a történetet. Mivel a történeti forrásokat mindig is úgy csoportosították, hogy azok a Pazzik ellen szóljanak, és hogy a Mediciek állítólagos kiválóságának szemszögéből látszódjanak, azt tartottam helyesnek, sőt szinte kötelező normának, hogy megpróbáljam helyreállítani az egyensúlyt. Annál is inkább, mivel korunkban a „terrorista cselekmények”, mint amilyenek a nagy horderejű politikai gyilkosságok, nagy valószínűséggel lehetetlenné teszik a racionális érvelést. Márpedig soha sem engedhetjük meg magunknak, hogy átlépjük az ésszerűség határait. Bármilyen néven is említjük az eseménysort, Pazziösszeesküvésként vagy áprilisi merényletként, amikor hosszú távon próbáljuk értelmezni, hamarosan rá kell döbbennünk, hogy sem a Medici-, sem a Pazzi család szerepét nem helyes akár elutasítani, akár tapssal méltányolni. Az egész epizód jóval túlmutat rajtuk, Firenze tehetős családjaira, a város politikai szerveződésének természetére és mélyen a firenzei múltra és jövőre helyezve át a hangsúlyt. A maga kulturális és politikai élénkségével 1260-tól talán 1530-ig Firenze volt a legrendkívülibb város Európában. Sem Róma, sem Velence (nem is beszélve Párizsról, Londonról vagy akármelyik német városról) nem teremtett Dantéhoz, Petrarcához és Boccaccióhoz fogható költőket, és nem indított útjára olyan festészeti iskolát, amely fogható lenne a firenzeiekhez. A költészet és a

novellairodalom úgy virágzott itt, mint sehol másutt Itáliában, és ugyanúgy innen indult az antik irodalom újjáéledése is, ami egy sor, mostanság főként szaktudósok számára ismert ragyogó névvel kapcsolódott össze. A kor két legnagyobb politikai gondolkodója és történetírója, Machiavelli és Guicciardini közvetlenül Firenzéből származtak, pontosabban a Mediciek 1494-es elűzését követő élénk köztársaságpárti vitakultúrájából. Írásaik elemző nyelvezete és számos gondolatuk azoknak az éveknek meghatározó jegyeit hordozzák. Volt egy sajátos firenzei műfaj, a ricordanze, aminek sehol nem volt Európában párja. Egyfajta családi számadás és személyes emlékirat volt ez; az utóbbi elem gyakorta befelé forduló volt és utólagos reflexiókat is tartalmazott. A firenzeiek ráadásul meghökkentően sok jegyzetet készítettek. Ez magyarázhatja meg, hogy miért ez az egyetlen reneszánsz város, amelyet szociológiai mélységben lehet tanulmányozni. Az értelem és a képzelet e hatalmas működése mögött, sőt magában e tevékenységekben is egy vibráló társadalom tapintható ki, mely aránylag rugalmas volt, még akkor is, ha folyamatosan kacérkodott az oligarchikus berendezkedéssel. A céhek rendszerén keresztül mindenki számára lehetőség nyílt a társadalmi felemelkedésre, és amikor 1440 körül a céhek veszíteni kezdtek jelentőségükből, a kisebb kereskedők és mesteremberek továbbra is felemelkedhettek. Igaz, főként akkor, ha már jobban hangzó családnévnek voltak birtokában, és ha sikerült a köztisztségek felé utat találniuk. Rangos nevet viselőkkel is előfordulhatott, hogy a társadalmi hierarchia alján maradtak, szerencsétlenül, mások által figyelemre sem méltatva, vagy éppen a rangban fölöttük állók által megvetve. Néhányan közülük a „szégyenfoltos arcú” szegények között kötöttek ki, de mindenki számára lehetséges volt a visszatérés. Újból magasba emelkedhettek, házasodhattak „felfelé”, visszavásárolhatták a régi családi házat, és nyomukban magukkal

hozhatták egyszerű sorsú rokonaikat. Mintegy háromszáz esztendeje, a 12. század óta küzdött Firenze népe azért, hogy saját ura lehessen. Ennek érdekében háborút viseltek császárok, pápák, önjelölt zsarnokok és szomszédos városok ellen. A városfalak között rendszeresek voltak a polgárháborúk: a firenzei polgárok megküzdöttek a politikai klikkekkel és oligarchiákkal, befolyásos klánokkal, pártokkal, a csőcselékkel és a felfegyverzett elittel. Ám a közügyek tárgyalásos intézése, a politikai vitákba való belemerülés, valamint a csoportok és a közösség által meghozott döntések iránti igény tovább élt minden feszültség és félelmetes konfliktus ellenére is, egészen a 16. századig. Ez a vitatkozási hajlam természetesen egyszer növekedett, máskor csökkent, ám amikor betiltották, hamar erőt gyűjtött, hogy aztán még elevenebb lendülettel térjen vissza. Ez volt a firenzei köztársasági érzelmek kulcsa: foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz, hogy az adózásról, a közhivatalokról, a háborúról, a tisztújításról, a választott vezetőkről és a mindennapot érintő törvényekről – röviden a politikáról – beszélhessenek. És ez volt a Medici-oligarchiát fenyegető legnagyobb veszély, ahogyan azt Guicciardini éles szemmel megjegyezte, amikor Lorenzo ambícióinak korlátairól írt. Firenzét „olyan városnak [írta le, amely] elkötelezett a szólás szabadsága iránt és tele van különösen kényes, nyughatatlan 285 lelkekkel”. Persze alapvetően a pénz és a legrangosabb családok uralkodtak, de sok befolyásos polgárnak csupán szerény vagyona volt, és gyakorta szövetkeztek másokkal, hogy döntéseket hozzanak a nagy oligarchák és a pénzemberek ellen. Magukat képesek voltak a kereskedelemnek, munkának, közhivatalnak szentelni, és – legyünk őszinték! – rutinszerűen zsákmányoltak ki másokat, akár saját munkásukat, parasztjukat, akár a szomszédos városokat. Mindez egy olyan pragmatikus életszemlélet kialakulásához vezetett, a társadalmi és politikai mobilitás elfogadásának készségéhez, és egy olyan hozzáálláshoz, mely még távolabbi horizont felé mutatott előre. Ezek

voltak azok a feltételek, amelyek a kutató szellemiség kialakulását előmozdították, és kiszélesítették a firenzei festészet, filozófia, irodalom és a mindennapi anekdoták látókörét. Éppen ezért szinte természetesnek vették, hogy a firenzei kormányzat és politika központi jegye a közhivatalok rotációja és a rövid időre szóló tisztségviselés kell hogy legyen. Az emberek vágytak arra, hogy sor kerüljön rájuk a tisztségekben, ahol aztán szavazhatnak és hallathatják hangjukat, vagy valóságos résztvevői lehetnek a beszéd és a vita élénk folyamatának. Ebben „a kis birodalomban” azonban, ahogyan szintén Guiccardini megjegyezte, csak kevéssé hajoltak meg a rangok előtt, és a vezető tisztségekből sosem volt elég, vagy legalábbis nem elég az olyan megkeseredett emberek számára, mint amilyen Rinuccini volt, aki azt hitte, hogy „születése jogán” kiérdemelte a magas rangú pozíciót. A köztársasági kor Firenzéjében folyamatosan ment a kötélhúzás a „szűk” és a „széles” kormányzat eszméjének védelmezői között. Soha véget nem érő vetélkedés folyt az egyik oldalon a legrangosabb családokból származó befolyásos polgárok között, akiket a szűk oligarchia iránti vágy hajtott, más részről pedig azon kevésbé rangos polgárok között, akik jelenléte a kormányzatban további szólamot csempészett a városháza kórusába, amivel a közügyek intézésének sokkal szélesebb társadalmi beágyazottságot biztosított. Lehet, hogy a mi fogalmainkkal a köztük lévő különbség jelentéktelen – mindkét oldal valójában az oligarchia egy bizonyos formája iránt maradt elkötelezett. A firenzei felfogás és a reneszánsz korának fogalmai szerint viszont az eltérés hatalmas. Egy 45.000 főnél is kisebb városban a különbség az volt, hogy 40-70 polgár irányít, vagy inkább kisebb-nagyobb mértékben uralkodik, vagy ezzel ellenkezőleg olyan kormányzat működik, amelyben a vezető személyeket, még ha ők is töltik be a legfontosabb tisztségeket, széles törvényhozó tanácsok veszik körül, változatos összetétellel, akik aktívan figyelik, és teljesen ellenőrzésük alatt tartják őket. Az

ellentétek kérdése legjobb esetben is ez volt: több száz ember szemben a több ezerrel, egy olyan köztársaságban, amelyben a közügyek (res publica) vagy néhány, vagy sok ember kezében dőltek el. A szélesebb társadalmi alap esetén a közéletben szereplők közé a kisebb boltosok és a törekvő kézművesek, a kisebb földbirtokosok, az ügyvédek (notai) és az egykor kiemelkedő rangú családokban született „szégyen-arcú” polgárok is beletartoztak. Igaz ugyan, hogy mindannyian szerény megélhetésű és mérsékelt vagyonú emberek voltak, ám a dolgokhoz másként viszonyultak, és a közhivatali választások tisztaságára, a háború és béke kérdéseire, a törvényszékek munkájára és a törvénykezés folyására folyamatosan odafigyeltek. Annak itt nincs jelentősége, hogy őket is önző vagy éppen részrehajló célok hajtották. A lényeg az, hogy az oligarchia kényelmes belső magjának körén kívül álltak, és innen, erről a másféle nézőpontról tekintve győzelmet arathattak a nagyok népszerűtlenebb és méltánytalanabb politikája fölött, sőt akár azt is megakadályozhatták, hogy megválasszák őket a tisztségekre. Ráadásul, amikor elhagyták a kormányzati palotát, miután már hangjukat hallathatták odabent, nézeteik segíthettek erőt és megbecsültséget nyújtani a kor népkultúrájának, márpedig a magas kultúra hosszabb távon nem tudott ellenállni a külső hatásoknak. A Medici-kormányzat úgy kezdődött, mint egy politikai csoportosulás újabb kísérlete egy másik klikk önhittségének megtörésére és leváltására. A küzdelem során azonban a színfalak mögött túlzottan nagy hatalom jutott Cosimo de Medicinek, amit a Medici-párt bizonyos vezetői, Luca Pitti, Tommaso Soderini és mások, valamint a polgárok azon köre juttatott neki, akik elégedetten gyülekeztek köréjük. Egy idő után a szereplők már maguk sem látták, hogy hosszabb távon mit áldoznak fel, és nem is ismerhették a végeredményt. Túl közel voltak a cselekvéshez, a hatalom bitorlása apró lépésekben haladt előre, még akkor is, ha végeredményben a

zsarnokság egy fajtáját idézte elő, melynek kifejlett alakja még a jövő zenéje volt. Lorenzo házassága a csinos Clarice Orsinivel, mely fejedelmi ambíciót tükrözött, már a szakítást jelezte a múlttal, és ebben az erősen patriarchális társadalomban csakis Lorenzo apjának döntését tükrözhette, ami Cosimo (még az 1464-ben bekövetkezett halálát megelőző) ajánlását valósíthatta meg. A Medici-bank és a politikai jövőjük miatt aggódva kezdték észrevenni, hogy a politikában alapvető változásra van szükség. Garanciákat akartak a külföldről érkező, meghatározó súlyú támogatásra. Mi más értelmet társíthattak a firenzeiek ahhoz, hogy Lorenzo szövetséget kötött az egyház befolyásos zsoldosvezéreivel és fejedelmeivel? Az 1450-es évek végére, amikor oly sok firenzei külföldi száműzetésbe kényszerült, otthon pedig még ennél is több volt a titkos ellenségük, Cosimo és fia, Piero megértették, hogy mindenáron ragaszkodniuk kell a hatalomhoz, máskülönben tönkremennek, és nyomukban más családokat is lehúznak a mélybe. Egyikük idős volt már ekkor, a másikuk pedig súlyos beteg, így a tehetséges Lorenzót készítették fel arra, hogy szerezze meg a hatalmat, márpedig neki nem volt szüksége sok buzdításra. Az 1460-as évek lázadói – Girolamo Machiavelli, Agnolo Acciaiuoli, Dietisalvi Meroni, Niccolò Soderini és mások – látták a születő zsarnokság sziluettjét, de kiszorította őket Cosimo és Piero. Az utóbbiak elsősorban saját vagyonukért és társadalmi helyzetükért küzdöttek, míg a rebelliseknek ennél alaktalanabb célok jártak a fejükben, így a Mediciek politikai hatalmának megtörése és több ember bevonása a kormányzatba. Cosimo, Piero és Lorenzo sokkal gyorsabban mozdultak és határozottabban csaptak le, éppen a kézzelfogható céljaik és a közvetlen erőforrásaik miatt. Sixtus pápa újra és újra „zsarnoknak” nevezte Lorenzót konfliktusaik során, levélben, bulláiban és élőszóban, és sürgette a firenzeieket, hogy taszítsák ki maguk közül, térjenek vissza

köztársasági szabadságukhoz, és vessenek véget a Pazzi-háborúnak. Semmi problémája Firenzével, ismételgette. Minden gond egyetlen gonosz és arrogáns hatalombitorlóból fakad. Mi lett volna, ha ez az ember nem kezelte volna megvetéssel és nem igyekezett volna meggátolni a pápa az Egyházi Állam területén folytatott politikáját? Szabaduljanak meg tőle, és utána minden rendben lesz. Sixtus pápa kétségkívül azt akarta, hogy a firenzei külpolitika kötődjön az ő közép-itáliai terveihez. Ez a politika azonban egyáltalán nem számolt azzal, hogy Lorenzo egyre jobban kiterjeszti zsarnoki uralmát otthon, ami tökéletesen más dolog volt. Ezért aztán, ezen a ponton Sixtus azzal próbált Lorenzo ellen fellépni, hogy az elnémított, megfélemlített és sértett firenzei ellenzék felé fordult. Lorenzónak pedig jó oka volt arra, hogy féljen. Siettetett nápolyi útjának előestéjén, az egyre merészebben vele szembeforduló hazai ellenzékre gondolva úgy utalt városának közvélekedésére, hogy a gyűlölt Pazzi-háborúnak valójában ő maga volt az egyedüli oka. Firenzében a politikai vitát 1434 óta egyre inkább korlátozták, vagy egyenesen elfojtották, noha időnként voltak kitörési pontok, amelyek az 1458-as és 1466-os államcsínyekhez vezettek. Lorenzo célja apja halálának pillanatától kezdve az volt, hogy saját maga és kiválasztott barátai köré koncentrálja a hatalmat. Ténykedését a Hetvenek tanácsának, e sajátos csoportnak a létrehozása koronázta meg. A Nápolyból történt hazatérése után öt héttel megalakított testület maga volt az általa kiszemelt személyek alkotta oligarchia; mind egyetlen szervezetben. A Hetvenek, amely úgy kerülte meg a firenzei alkotmányt, hogy a priorok és a három törvényhozó tanács (köztük a Cento) fölé helyezték, mindenét Lorenzónak köszönhette, és éppen ezért őkörülötte forgott. Szintén elkerülhetetlen volt, hogy a rettegett Nyolcak ezek után már kíméletlenebbül eredhettek a politikai „bűnözők” nyomába. A Mediciek fellépése azt bizonyította, hogy a köztársasági kormányzatra leselkedő legnagyobb veszély az az eltökélt szándékuk

volt, hogy a hatalmat állandó jelleggel maguknak tartják meg, olyan módon, amely inkább egyetlen személy – egy születő fejedelem – kezébe központosítja. E folyamat során minden más. a hatalomért versengő vagy egyenrangúnak tűnő személyt árulónak kellett bélyegezni, és el kellett távolítani a politikai színtérről. Ettől kezdve a politikai változás lehetősége megszűnt, és véget értek a valóságos viták a nyilvános fórumokon, még az arisztokratákéban is. Ez szükségszerűen vezetett a patrónusi viszonyok, a köpönyegforgatás, az elvtelen bólogatás és a korrupció elmélyüléséhez, mely kiterjedt a törvényszékekre, mindenféle hivatalra, az adókivetésre és a mentességekre, valamint az egyedi törvények folyamára. Ezalatt a város körül az óvatos polgárok nem szabadultak kényelmetlen érzéseiktől. Az áprilisi merénylet és Lorenzo személyes testőrsége baljós árnyakat vetettek. Már az 1480-as évek végén még Platón firenzei interpretálója, Marsilio Ficino is féltette állítólag az életét, mivel legalább két összeesküvővel, Salviati érsekkel és Jacopo Bracciolinivel baráti viszonyt ápolt. Számos polgár a sértettség vagy az óvatosság lelkiállapotába került; e hangulat bizonyos elemeit tetten érhetjük Rinuccini titkos Párbeszéd a szabadságról című munkájában, mely az ezzel járó feszültséget haraggá és búskomorsággá váltja át. Mivel Rinuccini tudta és maga is megtapasztalta, hogy a „becsvágy” még akkor is szárba szökhet, amikor a politikai szabadság lankadni kezd, és hogy opportunizmusa által hajtva túlzottan sok ember állt át a zsarnok szolgálatába, saját karrierje, családja és pénztárcája érdekében. Maga Lorenzo kétségkívül dühösen reagált a „zsarnokság” vádjára, ami az ő uralmát definíció szerint törvénytelennek tüntette fel. Meg kellett próbálnia, hogy higgyen a köztársaságon belüli politikai helyének törvényességében, vagy legalábbis jogszerűségében. Ez az attitűd tökéletesen megmagyarázza, hogy miért használt kémeket a bátor humanista Cola Montano felkutatása során, miért tartóztatta le és végeztette ki 1482-ben; holott Cola a vádakkal ellentétben minden

valószínűség szerint nem volt részese a három „áruló” 1481. évi összeesküvésének. Cola igazi bűne Lorenzo szemében az volt, hogy aláírt egy latin nyelvű, a szomszédos miniköztársaság, Lucca városa vezetői számára írott oratiót, mely a Medicieket és Firenze urát bírálja és hitszegő zsarnoknak minősíti. Vitriolos volt a támadás, és Cola megdöbbenésére – amit később vallomásában beismert – Antonio de Pazzi sarnói érsek és Sixtus pápa egyik kegyence, a Città di Castelló-i katona és jogtudós Lorenzo Giustini (Lorenzo il Magnifico egyik legkérlelhetetlenebb ellensége) siettek vele a nyomdába, hogy sokszorosítva terjesszék nem sokkal az áprilisi 286 merénylet után. Annak dacára, hogy Rinuccini a Párbeszédben támadást intézett Lorenzo ellen, a köztársaság távolról sem volt halott, amint az kitűnik a Mediciek elűzéséből és száműzetéséből, illetve a köztársasági kormányzat életerős újjáélesztéséből 1494-1495-ben. A „széles” alapozású köztársaság iránti össznépi igényre adott válaszként az új, részben „savonarolai” kormányzat egyik első tette az volt, hogy egy, mintegy 3500 fő alkotta széles hatáskörű törvényhozó testületet hozott létre, a Nagytanácsot, mely az új köztársaság alkotmányos alapját képezte egészen 1512-ig. Vajon az történt, hogy a város köztársasági kötődésének társadalmi alapjait és azt, hogy az egymást váltó családi klikkeken alapszik a hatalom, oly mértékben elrohasztotta a Mediciek összeütközése a tekintélyes nemzetségekkel, hogy a köztársaság egyszerűen képtelen volt fennmaradni? Nem tudta félretolni a velük együttműködőket vagy egybegyűjteni azokat az erőket, amelyek ellen tudtak állni a két Medici-pápa hízelgésének és fegyvereinek? Ezekre a kérdésekre nem lehet végleges választ adni, és természetesen határozottan kijelenteni, hogy a köztársaság halála elkerülhetetlen volt. A múlt tanulmányozásakor – akár Firenze vonatkozásában, akár általánosabban is – valószínűleg sohasem bölcs dolog kizárni bizonyos lehetőségeket azzal, hogy a történelmi folyamatokat és a

valóságot állítólagos elkerülhetetlen fejleményekként tálaljuk. Mindig fel kell készülnünk a meglepetésekre! Az újabb kutatás egy sor vádat szegezett Lorenzónak: különösen, hogy eltérítette a firenzei külpolitikát, manipulálta a kormányzati adósságot, befolyásolta a törvényszékeket, közpénzeket csent el, a barátaival töltötte be a kulcsfontosságú hivatalokat, leértékelte a valutát, és hogy tilalmazta a nemkívánatos házasságokat. Ám ha mindez tény is, az is vitathatatlan, hogy ezeket a kormányzat Mediciféle rendszere tette lehetővé, amely jelentős számú tekintélyes polgár és család – akár szabad, akár megvásárolt, akár kikényszerített – szolgálatkészségétől és együttműködésétől függött. E rendszer alapjainak kialakulása ráadásul megelőzte Lorenzót. Ő egyszer csak feltűnt, felhasználta, amit talált, és káprázatos módon működtette. Teremtményei, a hirtelen felkapaszkodott emberek, nem képviseltek semmi mást, csak azt, amit a gazdájuk. Ha őt kivesszük a rendszerből, a többiek is mind eltűnnek a közéletből, mivel nem volt semmi más státusuk a politikai elitben, a tisztségeikből pedig el lehetett őket távolítani. Mint ahogy így is történt; még Lorenzo fia, a tehetségtelen Piero sem tudott szembeszállni a válsággal, és 287 megállítani az azt követő köztársasági vízözönt. A Pazzi-összeesküvés volt a fordulópont Lorenzo hatalombitorlásának útján. Nemcsak azért, mert az általa közvetlenül ébresztett félelmek lehetővé tették számára és barátai számára, hogy kiemelkedő mértékű hatalomra tegyen szert, hanem azért is, mert a vérfürdő nyomatékosította az elszántságukat. Azzal, hogy vezérük ilyen tehetséggel volt megáldva, az oligarchia pedig kisajátított magának minden vezető tisztséget, csak háborúval vagy sikeres terrorcselekménnyel lehetett volna esély Lorenzo, barátai és az általa támogatott emberek megbuktatására. A régi uralkodó patriciátus saját akaratából képtelen lett volna erre. Ez az út – mely a politikán, a tanácsokon és a választási taktikán keresztül kanyargott – már túl bonyolult volt nekik; túlzottan összezavarták és elferdítették azok a

folyamatok, amiket a Mediciek eltorzítottak. Immár az óvatosság és a fondorlatos, finom erőszak uralkodott. Úgy korrekt, ha hozzátesszük, hogy a Pazzik kapcsán nem beszélhettünk önzetlenségről vagy magasabb eszmékről. Ám ha sikerült volna elfoglalniuk a kormányzati palotát, és néhány napra vezetésük alá vonni Firenzét, államcsínyüket csak úgy tudták volna sikerre vinni, ha a város Mediciekkel szemben álló családjainak és érzelmeinek segítségére és lendületére építenek. E felszabadító küzdelemben belesodródtak volna a köztársasági reformok nagyszabású áramlásába, ami a politikai elit gyors kiszélesedéséhez vezetett volna. Minden figyelemre méltó tulajdonsága ellenére, vagy talán éppen azok miatt Lorenzo volt az egyetlen – már ha a történelmet bármikor le szabad egyszerűsíteni ennyire –, aki a firenzei köztársaságot a szakadék szélére volt képes juttatni; először, amikor elterjesztette a rettegést és az ígéreteket, aztán pedig amikor rájött, hogyan használja ki ezt a félelmet a polgárok becsvágyát bölcsen megerősítve. És amikor azon dolgozott, hogy a firenzei közhatalmat a Mediciek birtokává tegye, állandóan arra hivatkozott, hogy Firenze java és a Medici-család érdeke egy és ugyanaz. Végül már maga is hinni kezdett benne.

TOVÁBBI SZAKIRODALOM Acton, Harold: The Pazzi Conspiracy. London, 1979. Ady, Cecília M.: The Bentivoglio of Bologna. London, 1937. (Rövidített hivatkozás a jegyzetekben: Ady, The Bentivoglio) Aegidianae constitutiones cum additionibus carpensibus. Velence, 1571. {Aegidianae constitutiones) Albini, Giuliana: Guena, fame, peste. Crisi di mortalita e sistema sanitario nella Lombardia tardomedioevale. Bologna, 1982. (Albini, Guerra.) Ames-Lewis, Francis (szerk.): Cosimo il Vecchio de’Medici, 1389- 1464. Oxford, 1992. Ammirato, Scipione: Istorie florentine. 7 köt. Torino, 1853. (Ammirato, Istoríe) Armstrong, Lawrin: The Politics of Usury in Trecento Florence. Mediaeval Studies 61. (1999) 1-44. (Armstrong, The Politics of Usury.) Ascheri, Mario ed: L’Ultimo statuto della Repubblica di Siena (1545). Siena, 1993. (Ascheri, L’Ultimo Statuo) Astorri, Antonella: Note sulla Mercanzia fiorentina sotto Lorenzo dei Medici. ASI 150. (1992) 865-993. (Astorri, Note sulla Mercanzia.) Bausi, Franceso: Paterni Artis Haeres. Ritratto di Jacopo Bracciolini. Interpres VIII. (1988) 103-198. (Bausi, Paterni Artis Haeres) Uő: Politica e cultura nel Commento al „Trionfo della Fama” di Jacopo Bracciolini. Interpres IX. (1989) 64-149. (Bausi, Politica e cultura) Beck, James: Lorenzo il Magniflco and his Cultural Possessions. In Toscani, Lorenzo 1993. (Beck, Lorenzo il Magnifico.) Bernardi, Andrea: Cronache forliuesi dal 1476. G. Mazzatinti (szerk.) Bologna, 1895. (Bernardi, Cronache) Bessi, Rossella: Lorenzo letterato. In Cardini, Lorenzo 1992. (Bessi,

Lorenzo letterato) Bizzocchi, Roberto: Chiesa e potere nella Toscana dél Quattrocento. Bologna, 1987. (Bizzocchi, Chiesa) Black, Christopher: Italian Confraternities in the Sixteenth Century. Cambridge, 1989. (Black, Italian Confraternities) Breisach, Ernst: Caterina Sforza: A Renaissance Virago. Chicago, London, 1967. (Breisach, Caterina Sforza) Brown, Alison: The Humanist Portrait of Cosimo de’ Medici, Pater Patriae. Journal of the Warburg and Courtauld Institutes XXIV. (1961) 186-221. (Brown, The Humanist Portrait) Uő: Bartolomeo Scala, 1430-1497, Chancellor of Florence. Princeton, 1979. (Brown: Bartolomeo Scala) Uő: The Medici of Florence: The Exercise and Language of Power. Firenze, 1992. (Brown, The Medici) Uő: Lorenzo and Public Opinion in Florence. In Garfagnini, Lorenzo 1994. (Brown, Lorenzo and Public Opinion) Brucker, Gene: The Medici in the Fourteenth Century. Speculum 32. (1957) 1-26. (Brucker, The Medici) Uő: Florentine Politics and Society, 1343-1378. Princeton, 1962. (Brucker, Florentine Politics and Society) Uő: Renaissance Florence. New York, 1969. (Brucker, Renaissance Florence) Uő: The Civic World of Early Renaissance Florence. Princeton, 1977. (Brucker, The Ciuic World) Uő: The Economic Foundations of Laurentian Florence. In Garfagnini, Florence 1994. (Brucker, Economic Foundations) Bruscoli, Francesco G.: Politica matrimoniale e matrimoni politici nella Firenze di Lorenzo de’Medici. ASI 155 (1997) 347-398. (Bruscoli, Politica matrimoniale) Bullard, Melissa M.: Lorenzo il Magnifico: Image and Anxiety. Politics and Finance. Firenze, 1994. (Bullard, Lorenzo il Magnifico) Uő: Filippo Strozzi and the Medici. Cambridge, 1980. (Bullard, Strozzi)

Buoninsegni, Domenico: Storie della città di Firenze. Firenze, 1637. (Buoninsegni, Storie) Buser, B: Die Beziehungen der Medicer zu Frankreich während der Jahre 1434-1494. Lipcse, 1879. (Buser, Beziehungen) Caferro, William: Mercenary Companies and the Decline of Siena. Baltimore, 1998. (Caferro, Mercenary Companies) Callmann, Ellen: Apollonio di Giovanni. Oxford, 1974 (Callmann, Apollonio) Cambi, Giovanni: Istorie. 4 köt. I. Di San Luigi (szerk.) In Delizie degli eruditi Toscani, XX-XX1II. Firenze, 1785-1786. (Cambi, Istorie) Cappelli, A.: Lettere di Lorenzo de’Medici. In Atti e Memorie delle RR Deputazioni di storia patria per le provincie modenesi e parmensi. 1863 I: 231-320. (Cappelli, Lettere) Capponi, Gino: Storia della Repubblica di Firenze. 2 köt. Firenze, 1930. (Capponi, Storia) Cardini, Franco (szerk.) Lorenzo il Magnifico. Róma, 1992. Cavallar, Osvaldo: II tiranno, I dubia del giudice, e I consilia dei giurista. ASI 155. (1997) 265-345. (Cavallar, II tiranno) Uő: I consulenti e il caso dei Pazzi: Consilia ai margini della in integrum restitutio. In Legal Consulting in the Civil Law Tradition, 1999. 319-362. (Cavallar, consulenti) Cerretani, Bartolomeo: Storia fiorentina. Giuliana Berti (szerk.): Firenze, 1994. (Cerretani, Storia) Cessi, Roberto: Saggi romani. Róma, 1956. (Cessi, Saggi) Chambers, David S. – Trevor, Dean: Clean Hands and Rough Justice: An Investigating Magistrate in Renaissance Italy. Ann Arbor, 1997. Chellini, Giovanni: Le ricordanze. M. T. Sillano (szerk.) Milánó, 1984. Clark, Nicholas: Melozzo da Forli: Pictor Papalis. London, 1990. Clarke, Paula: The Soderini and the Medici. Oxford, 1991. (Clarke: The Soderini) Uő: Lorenzo de’Medici and Tommaso Soderini. In Garfagnini, Lorenzo 1992.

Uő: A Sienese Mote on 1466. In P. Denley – C. Elam (szerk.) Florence and Italy: Renaissance Studies in Honour of Nicolai Rubinstein. London, 1988. Clough, Cecil H.: Federigo da Montrefeltro: the Good Christian Prince. Bulletin of the John Rylands University Library of Manchester 67. 1984. (Clough, Federigo da Montrefeltro) Cobelli, Leone: Cronache forlivesi. G. Carducci und E. Frati (szerk.) Bologna, 1874. (Cobelli, Cronache) M. Timpanaro (szerk.): Consorterie politiche e mutamenti instituzionali in età Laurenziana. R. Tolu, P. Viti. Firenze, 1992. (Consorterie) Connell, William J. – Andrea Zorzi (szerk.): Florentine Tuscany: Structures and Practices of Power. Cambridge, 2000. Connell, William J. (szerk.): Society and Individual in Renaissance Florence. Berkeley and Los Angeles, 2002. Conti, Elio: L’imposta diretta a Firenze nel Quattrocento (1427- 1494). Róma, 1984. (Conti, L’imposta diretta) Corazzol, Gigi (szerk.): Corrispondenze diplomatiche veneziane da Napoli. Dispacci di Zaccaria Barbaro, 1. Nov. 1471-7. Sett. 1473. Róma, 1994. Corsi, Giuseppe (szerk.): Rimatori del Trecento. Torino, 1969. Covini, Maria N: Alla spese di Zoan Villanó. Nuova rivista storica 76: 1992. 1-56. (Conti, L’imposta diretta) Culture et société en Italie du Moyen Age à la Renaissance. Hommage à André Rochon. Párizs, 1985. Davidsohn, Robert: Forschungen zur Geschichte von Florenz. 4 köt. Berlin, 1896-1908. Uő.: Storia di Firenze. 8 köt. Ford. G. B. Klein, et al. Firenze, 19561968. (Davidsohn, Storia) Dean, Trevor – K. J. P. Lowe (szerk.): Marriage in Italy, 1300-1650. Cambridge, 1998. (Dean-Lowe, Marriage) De Angelis, Laura: Lorenzo a Napoli. ASI 150: 385-421. 1992. (De

Angelis, Lorenzo e Napoli.) De Roover, Raymond: The Rise and Decline of the Medici Bank. New York, 1966. (De Roover, The Risé) Dei, Benedetto: La Cronica. Roberto Barducci (szerk.) Firenze, 1984. (Dei, Cronica) Del Piazzo, Marcello (szerk.): Protocolli del Carteggio di Lorenzo il Magnifico per gli anni 1473-74, 1477-92. Firenze, 1956. (Del Piazzo, Protocolli) Dempsey, Charles: Inventing the Renaissance Putto. Chapel HillLondon, 2001. (Dempsey, Inventing) Di Benedetto, Filippo: Un breve di Sisto IV contro Lorenzo. ASI 150. (1992) 371-384. Di Fonzo, Lorenzo: I pontefici Sisto IV (1471-84) e Sisto V (1585-90). Róma, 1987. (Di Fonzo, I Pontefici.) Écrire a la fin du Moyen-Age. Le pouvoir et l’écriture en Espagne et en Italie (1450-1530). Aix-en-Provence, 1990. Edgerton, Samuel Y.: Pictures and Punishment. Ithaca, N. Y. 1985. (Edgerton, Pictures) Eisenbichler, Konrad: Lorenzo de’Medici e la Congregazione dei Neri nella Compagnia della Croce al Tempio. ASI 150. (1992) 343- 370. (Eisenbichler, Lorenzo) Enciclopedia dei papi. 3 köt. Róma, 2000. Esch, Arnold: Überweisungen an die apostolische Kammer aus den Diozösen des Reiches unter Einschaltung italianischer und deutscher Kaufleute und Bankiers. Regesten der vatikanischer Archivalien 1431-1475. In Quellen und Forschungen aus Italianischen Archiven und Bibliotheken 78. (1998) 262-387. (Esch, Überweisungen) Fabbri, Lorenzo: Alleanze matrimoniale e patriziato nella Firenze del ‘400: Studio sulla famiglia Strozzi. Firenze, 1991. (Fabbri, Alleanza matrimoniale) Fabretti, Ariodante (szerk.): Cronaca della città di Perugia dal 1309 al

1491: nota col nome di DIARIO del Graziam. ASI 16. (1850) 1. Fabroni, Angelo: Laurentii Medicis Magnifici vita. Pisa, 1784. (Fabroni, Laurentii) Falconi, Carlo: LeoneX: Giovanni de’Medici. Milánó, 1987. (Falconi, Leone X) Fanelli, Giovanni: Firenze: Architettura e Città. Firenze, 1973. (Fanelli, Firenze) Field, Arthur: The Origins of the Platonic Academy of Florence. Princeton, 1988. Fineschi, Filippo: La rappresentazione della morte sul patibolo nella liturgia fiorentina della congregazione dei Mer. ASI (1992) 150. 805846. (Fineschi, La rappresentazione) Finlay, Robert: Politics in Renaissance Venice. New Brunswick, 1980. Fiamini, Francesco: Versi in morte di Giuliano de’Medici, 1478. II Propugnatore, New Series II. 1889. 315-334. (Fiamini, Versi) Foschi, Marina – Luciana Prata (szerk.): Melozzo da Forli. Milánó, 1994. Frantz, Erich: Sixtus IV und die Republik Florenz. Regensburg, 1880. (Frantz, Sixtus IV) Frick, Carole: Dressing Renaissance Florence: Families, Fortunes, and Fine Clothing. Baltimore, 2000. (Frick, Dressing Renaissance Florence) Fryde, E. B: Humanism and Renaissance Historiography. London, 1983. (Fryde, Humanism) Fubini, Riccardo: La Congiura dea Pazzi. In Toscani, Lorenzo 1993. Uő: Italia quattrocentesca. Politica e diplomazia nell età di Lorenzo il Magnifico. Milánó, 1994 (Fubini, Italia) Uő: Quattrocento fiorentino: politica, diplomazia, cultura. Pisa, 1996. (Fubini, Quattrocento) Galletti, G. (szerk.): Laude sprirituali. Firenze, 1864. (Galletti, Laude spirituali) Ganz, Margery A.: Paying the Price for Political Failure: Florentine

Women in the Afternath of 1466. Rirtascimento 34. (1994) 237- 257. (Ganz, Paying the Price) Garbero Zorzi, Elvira: La Collezione di Lorenzo. In Cardini, Lorenzo. 1992. (Garbero Zorzi, La Collezione) Garfagnini, Gian Carlo (szerk.): Lorenzo il Magnifico e il suo mondo. Firenze, 1992. Giuliari, G. B.: Prose del Giovane Buonaccorso da Montemagno. Bologna, 1874. Giustinian, Leonardo: Laudario giustinianeo. 2 köt. F. Luisi, (szerk.): Velence, 1983. (Giustinian, Laudario) Giustiniani, Vito R.: Alamarmo Rinuccini, 1426-1499. Materialien und Forschungen zur Geschichte des florentinischen Humanismus. KölnGraz, 1965. (Giustinian, Alamanno Rinuccini) Goldthwaite, Richard A.: The Building of Renaissance Florence. Baltimore, 1980. (Goldthwaite, Building) Uő: Banks, Palaces and Entrepreneurs in Renaissance Florence. Aldershot, 1995. (Goldthwaite, Banks, Palaces) Gori, Orsola: La crisi dél régimé mediceo dél 1466. In Studi in onore di Amaldo d’Addario. Ili: 809-825. Luigi Borgi (szerk.) Lecce, 1995. (Gori, La crisi del regime mediceo del 1466) Grayson, Cecil.: Gentile Becchi. DBI 7. (1965) 491-493. (Grayson, Gentile Becchi) Gregory, Heather ford. Selected Letters of Alessandra Strozzi. Berkeley-Los Angeles (Gregory, Selected Letters) Grunzweig A.: Correspondervce de la filiale de Bruges des Medici. Brüsszel, 1931. (Grunzweig, Correspondence) Guicciardini, Francesco: Storie fiorentine. Roberto Palmarocchi (szerk.) Bari, 1931. (Palmarocchi, Storie) Uő: Opere. Vittorio de Caprariis (szerk.) Milánó-Mápoly, 1953. Gundersheimer, Werner L.: Crime and Punishment in Ferrara. 14501500. In Martines, Violence and Civil Disorder. 1972. (Gundersheimer, Crime and Punishment.)

Gutkind, Curt S.: Cosimo de’Medici: Pater Patriae, 1389-1464. Oxford (Gutkind, Cosimo) Hale, J. R.: Florence and the Medici. London, 1977. Herlihy, David – Christiane Klapisch-Zuber: Les Toscans et leurs familles. Párizs, 1978. (Herlihy – Klapisch-Zuber, Les Toscans) Uő: Tusccins and Their Families. New Haven-London, 1985. Herzner, Volker: Die Segel-Imprese der Familie Pazzi. In Mitteilungen des Kunsthistorischen Institutes in Florenz 20. (1976) 13-32. Holmes, George: The Pazzi Conspiracy seen from the Apostolie Chamber. In Mosaics of Friendship: Studies in Art and History for Eve Borsook. Firenze, 2001. (Holmes, The Pazzi Conspiracy) Uő: How the Medici Became the Pope’s Bankers. In Fiorentine Studies: Politics and Society in Renaissance Florence N. Rubinstein. (szerk.) London, 1968. (Holmes, How the Medici.) Hook, Judith: Lorenzo de’Medici. London, 1984. (Hook, Lorenzo) Hurtubise, Pierre: Une familie témoin: les Salviati. Vatikánváros, 1985. (Hurtubise, Une Familie) Illardi, Vincent: The Assassination of Galeazzo Maria Sforza. In Martines, Violence and Civil Disorder 1972. (Illardi, Assasinatiori) Jacks, Philip – William Caferro: The Spinelli of Florence: Fortunes of a Renaissance Merchant Family, üniversity Park, 2001. (Jacks, Caferro, The Spinelli) Jones, Philip J.: The Machivallian Militia: innovation or renovation? In La Toscaneetles Toscans. 1999. (Jones, The Machivallian Militia) Uő: The Italian City-State: From Commune to Signoria. Oxford, 1997 (Jones, The Italian City-State) Jones, Rosemary D.: Francesco Vettori: Florentine Citizen and Medici Servant. London, 1972. (Jones, Francesco Vettori) Kent, Dale: The Rise of the Medici. Oxford, 1978. (D. Kent, Rise of the Medici) Uő: Cosimo de’Medici and the Florentine Renaissance. New Haven-

London, 2000. (D. Kent, Cosimo) Kent, F. W.: The Young Lorenzo. In Mailett and Mann, Lorenzo 1996. Uő: Lorenzo … Amico degli uomini da bene. In Garfagnini, Lorenzo 1994. (F. W. Kent, Lorenzo … Amico) Uő: Patron-Client Networks in Renaissance Florence and the emergence of Lorenzo as „Maestro della Bottega’”. In Toscani, Lorenzo 1993. (F. W. Kent, Patron-Client Networks) Kirschner, Julius: Pursuing Honor while Avoiding Sin. Studi senesi 89. (1977) 175-258. Klapisch-Zuber, Christine: La maison et le nom. Stratégies et rituels dans l’ltalie de la Renaissance. Párizs 1990. (Klapisch-Zuber, La maison) Kohl, Benjamin – Ronald Witt: The Earthly Republic: Italian Humanists on Government and Society. University of Pennsylvania, 1978. Kuehn, Thomas: Law, Family and Women: Toward a Legal Anthropology of Renaissance Italy. Chicago, 1991. (Khuen, Law, Family) Landucci, Luca: Diario florentino. I. Della Badia. (szerk.) Firenze, 1883. Uő: A Florentine Diary. Ford. A. Jarvis. London, 1927. Larner, John: The Lords of Romagna. London, 1965. (Larner, The Lords of Romagna) Uő: Order and Disorder in Romagna. In Martines, Violence, 1972. La Toscane e les Toscans autour de la Renaissance: Cadres de vie, société, croyances. Université de Provence, 1999. Legal Consulting in the Civil Law Tradition M. Ascheri et al. (szerk.) Berkeley, 1999. Lettere. Lorenzo de’ Medici. Lettere – 8 köt. General editor: N. Rubinstein. R Fubini (szerk.) 1—11; Rubinstein (szerk.) II1-1V; M. Mailett (szerk.) V—VII; H. Butters (szerk.) Vili. 1977. (Lettere) Litta, Pompeo: Famiglie celebri italiana. IV. „Pazzi di Firenze” and

„Orsini di Roma”. Milánó, 1819-1888. Lombardi, Giuseppe: Sisto IV. Enciclopedia dei Papi II: 701-717. Róma, 2000. Lorenzo de’Medici: Scritti scelti. Emilio Bigi. (szerk.) Torino, 1955. Uő: Opere. 2 köt. Attilio Simioni (szerk.) Bari, 1939. Uő: Laude. Bernard Toscani (szerk.) Firenze, 1990. Lorenzi, Girolamo: Cola Montano. Stúdió storico. Milánó, 1875. (Lorenzi, Cola Montano) Machiavelli, Niccolò: Istorie florentine. F. Gaeta (szerk.) Milánó, 1962. (Machiavelli, Istorie) Uő: Florentine Histories. Ford. L. F. Banfield – H. C. Mansfield Princeton, 1988. Maguire, Yvonne: The Women of the Medici. London, 1927 (Maguire, Women) Mallett, Michael: The Florentine Galleys in the Fifteenth Century. Oxford, 1967. (Mallett, Florentine Galleys) Uő: Diplomacy and War in Later Fifteenth-Century Italy. In Garfagnani, Lorenzo. 1992. (Mallett, Diplomacy) Mallett, Michael – Nicholas Mann: Lorenzo the Magnificent: Culture and Politics. London, 1996. Martelli, Mario: Studi Laurenziani. Firenze, 1965. (Marteli, Studi) Uő: Profilo ideologico di Alamanno Rinuccini. Culture et Société 1985. (Manetti, Profilo) Uő: Profilo ideologico di Giannozzo Manetti. In Studi italiani I: 5-41. 1989. Uő: L’Esilio di Giannozzo Manetti. In Écrire à la fin du Moyen-Age. 1990. Uő: II Cristianesimo di Lorenzo. In Cardini, Lorenzo 1992. Uő: La cultura letteraria nell’eta di Lorenzo. In Garfagnini Lorenzo 1992. Martines, Lauro: Raging Against Priests. In Connell, Society and Individual 2002. (Martines, Raging)

Uő: Strong Words: Writing and Social Strain in the Italian Renaissance. Baltimore and London, 2001. (Martines, Strong Words) Uő: (ford) Review of Dalé Kent, Cosimo de’Medici and the Florentine Renaissance 12 January 2001. 28. Uő: Corruption and Injustice as Themes in Quattrocento Poetry. In La Toscane et les Toscans 1999. (Martines, Corruption) Uő: An Italian Renaissance Sextet. New York, 1994. (Martines, An Italian Renaissance Sextet) Uő: 2002. Power and Imagination: City States in Renaissance ltaly. New York-London (1979) (Martines, Power and Imagination) Uő: A Way of Looking at Women in Renaissance Florence. Journal of Medieval and Renaissance Studies 4. 1974. 15-28. (Martines, A Way of Looking) Uő: (szerk.) Violence and Civil Order in Italian Cities, 1200-1500. Berkeley-Los Angeles, 1972. (Martines, Violence) Uő: Lawyers and Statecraft in Renaissance Florence. Princeton, 1968. (Martines, Lawyers) Uő: Political Conflict in the Italian City States. Government and Opposition: A Quarterly of Comparative Politics 111. 1968. 69-91. (Martines, A Political) Uő: The Social World of the Florentine Humanbts. Princeton, 1963. (Martines, The Social World)) Uő: Nuovi documenti su Cino Rinuccini. AS/119. (1961) 77-90. (Martines, Nuovi documenti) Masi, Bartolomeo: Ricordanze. G. O. Corazzini (szerk.) Firenze, 1906. (Masi, Ricordanze) Massèra, A. F.: Sonetti burleschi e realistici dei primi due secoli. Bari, 1940. (Massèra, Sonetti) Melis, Federigo: Documenti per la storia economica dei secoli XIIIXVI. Firenze, 1972. (Melis, Documenti) Merisalo, Outi. Le collezione medicee nel 1495. Firenze, 1999.

Miglio, Massimo, et al. Un pontificato ed una città: Sisto N (14711484). Vatikánváros, 1986. (Miglio, Un pontificato ed una città) Miglio, Massimo: Viva la libertà et populo de Roma. In Palaeographica diplomatica et archiuistica. Studi in onore di Giulio Battelli. 2 köt. Róma, 1979.1: 381-428. (Miglio, Viva la libertà) Molho, Anthony: Florentine Public Finances in the Early Renaissance, 1400-1433. Cambridge, CJSA 1971. (Molho, Florentine Public Finances) Uő: Marriage Alliance in Late Medieval Florence. Cambridge and London, 1994. (Molho, Marriage Alliance) Uő. és Anthony – Franek Sznura (szerk.): Alle bocche della piazza. Diario di anonimo florentino, 1382-1401. Firenze, 1986. (Molho, Sznura, Allé Bocche) Moreni, Domenico, (szerk.): Lettere di Lorenzo il Magnifico. Firenze, 1830. (Moreni, Lettere) Municchi, Alfredo: La fazione antimedicea detta del Poggio. Firenze, 1911. (Municchi, La fazione) Ninci, Renzo: Techniche e manipolazione elettorali nel Commune di Firenze tra XIV e XV secolo. ASI 150. 1992. 735-773. (Ninci, Techniche) Orvieto, Paolo. Lorenzo de’Medici. Firenze, 1976. (Orvieto, Lorenzo) Paatz, Walter – Elisabeth: Die Kirchen von Florenz. 6 köt. Frankfurt, 1940-1954 (Paatz, Die Kirchen von Florenz) Palmarocchi, Roberto: Lorenzo de’Medici e la nomina cardinalizia di Giovanni. ASI 110 (1952) 38-54. (Palmarocchi, Lorenzo) Uő: La Politica italiana di Lorenzo de’Medici. Firenze, 1933. Pampaloni, Guido: Fermenti di riformi democratiche nella Firenze medicea del Quattrocento. ASI 119. (1961) 11-62, 241-281; és Nuovi tentativi. ASI 120. (1962) 21-81. (Pampaloni, Fermenti; Nuovi tentativi) Parenti, Marco: Lettere. (szerk.) M. Marrese. Firenze, 1996. (Parenti, Lettere)

Parenti, Piero (szerk.): A. Matuci: Storia florentina I. 1476-78, 149296. Firenze, 1994. (Parenti, Storia) Pasolini, Pier Desiderio: Caterina Sforza. 3 köt. Róma, 1893. (Pasolini, Caterina) Pastor, Ludwig: The History of the Popes. III-V. köt. London, 1949. (Pastor, History) Pellegrini, Francesco C: Sulla repubblica fiorentina al tempo di Cosimo. Pisa, 1880. (F. Pellegrini, Sulla) Pellegrini, Marco: Congiure di Romagna: Lorenzo de’ Medici e il duplice tirannicidio a Forli e Faenza nel 1488. Firenze, 1999. (M. Pellegrini, Congiure di Romagna) Uő: Innocenzo VIII. Enciclopedia dei papi, 2000. III. 1-13. (M. Pellegrini, ínnocenzo VIII.) Perosa, Alessandro: Storia di un libro di poesie latine dell’ umanista fiorentino A. Braccesi. La Bibliofila 45: 138-185. 1943. (Perosa, Storia di un libro) Phillips, Mark: TheMemoir of Marco Parenti. Princeton, 1987. (Phillips, Memoir) Picotti, G. B.: La giouinezza di Leone X. Milánó, 1928. (Picotti, Giovinezza) Pieraccini, Gaetano: La Stirpe de’Medici di Cafaggiolo. 3 köt. Firenze, 1924. (Pieraccini, La stirpe) Poliziano Angelo: Della Congiura dei Pazzi (Coniurationis commentarium). Alessandro Perosa (szerk.) Padua, 1958. A mű angol fordítása: in Watkins, Humanism, Kohl and Witt, Earthly Republic. (Poliziano, Della Congiura) Pontieri, Ernesto: La dinastia aragonese di Napoli e la casa de’ Medici di Firenze. Archivio storico per le provincie napoletane 65. (1940) 274-342. Uő: Per la storia del regno di Ferrante I d’Aragona Re di Napoli Nápoly, 1947. (Pontieri, Per la storia) Queller, Donald E.: The Venetian Patriciate: Reality versus Myth.

Urbana, 1986. (Queller, The Venetian Patriciate) Ridolfi, Roberto: Gli archivi delle famiglie florentine. Firenze, 1934. (Ridolfi, Gli archivi) Rinuccini, Alamanno: Dialogus de libertate. Francesco Adorno. (szerk.) Atti e Memorie dell’ Accademia toscana La Colombaria XXII (1957) 270-303. Uő: Dialogus. A mű angol fordítása: In Watkins, Humanism, 193- 224. (Rinuccini, Dialogus) Uő: Ricordi, In Filippo Rinuccini, Ricordi storici. G. Aiazzi (szerk.) Firenze, 1840. (Rinuccini, Ricordi) Uő: Lettere ed orazioni. V. Giustiniani (szerk.) Firenze, 1953. (Rinuccini, Lettere) Rochon, André: La jeunesse de Laurent de’Médicis (1449-1478). Párizs, 1963. (Rochon, La jeunesse) Rondini, Giuseppe: I Giustiziati a Firenze. ASI 27. (1901) 208-256. (Rondini, I Giustiziati) Roscoe, William: The Life of Lorenzo de’Medici. 2 köt. London, 1796. (Roscoe, Life) Rubinstein, Nicolai: The Government of Florence under the Medici. Oxford, 1966. (Rubinstein, Government) Uő: Cosimo optimus civis. In Ames-Lewis, Cosimo 1992. Uő: Lorenzo de’ Medici: The Formation of his Statecraft. In Garfagnini, Lorenzo 1992. (Rubinstein, Lorenzo) Uő: The Palazzo Vecchio, 1298-1542: Government, Architecture and Imagery in the Civic Palace of the Florentine Republic. Oxford, 1995. (Rubinstein, The Palazzo Vecchio) Ruggiero, Guido: Violence in Early Renaissance Venice. New Brunswick, 1980. (Ruggiero, Violence) Saalman, Howard: Filippo Brunelleschi: The Buildings. UIniversity Park, 1993. (Saalman, Filippo Bmnelleschi) Salvadori, Patrizia: Rapporti personali, rapporti di potere nella corrispondenza di Lorenzo dei Medici. In Garfagnini, Lorenzo 1992.

(Salvadori, Rapporti personali) Salvemini, Gaetano: La dignitá cavalleresca nel Comune di Firenze. Firenze, 1896. (Salvemini, La dignità cavalleresca) Sanuto, Marin: I diarii. 58 köt. R. Fulin et al. (szerk.) Velence, 18791903. (Sanuto, I diarii) Sapori, Armando: Studi di storia economica. 3 köt. Firenze, 1955- 1967. (Sapori, Studi) Sbregondi, Ludovica: Lorenzo de’Medici confratello. ASI 150. (1992) 319-341. (Sbregondi, Lorenzo) Shaw, Christine: Julius II: The Warrior Pope. Oxford, 1993. (Shaw, Julius II) Soranzo, Giovanni: Lorenzo il Magnifico alla morte del padre e il suo primo balzo verso la Signoria. ASI (1953) III: 42-77. (Soranzo, Lorenzo) Spallanzani, Marco: Le aziende Pazzi al tempo della Congiura del 1478. In Studi di storia economica toscana nel Medioevo e nel Rinascimento. Ospedaletto, 1987. Statuta de regimine praetoris civilia et criminalia civitatis… papie. Pavia, 1505. (Statuta… Papie) Statuta popoli et communis Florentiae. 3 köt. Freiburg (Firenze)17781783. (Statuta… Florentiae) Statuti e ordinamenti del Comune di Udine. 1898. Udine (Statuta… Udine) Strozzi, Alessandra: Lettere ai fioglioli. G. Papini. (szerk.) Lanciano, 1914. (Strozzi, Lettere) Sznura, Franek: L’Espansione urbana di Firenze nel dugento. Firenze, 1975. (Sznura, L’Espansione urbana) Tognetti, Sergio: Il Banco. Affari e mercati di una compagna mercantile-bacanria Nella Firenze del XV secolo. (Firenze] 1999. (Tognetti, II Banco) Uő: 1999. Problemi di vettovagliamento cittadino e misure di politica annonaria a Firenze nel XV secolo. ASI 157. 419—452. (Tognetti, Problemi di vettovagliamento)

Tornabuoni, Lucrezia: Lettere. Patrizia Salvadori (szerk.) Firenze, 1993. (Tornabuoni, Lettere) Uő: I poemetti sacri. Fulvio Pezzarossa (szerk.) Firenze, 1978. (Tornabuoni, I poemetti sacri) Toscani, Bernard (szerk.): Lorenzo de’Medici: New Perspectives. New York, 1993. Trexler, Richard: Public Life in Renaissance Firenze. New York, 1980. (Trexler, Public Life) Valori, Niccolò: Vita di Lorenzo de’Medici. E. Niccolini (szerk.) Vicenza, 1991. Vasari, Giorgio: Le Vite. 9 köt. Novara, 1967. [magyar nyelvű kiadása: Vasari, Giorgio: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Budapest, 1978. – a ford.] Vasina, Augusto (szerk.): Storia di Forli. II: Il Medioevo. Forli-Bologna, 1990. (Vasina, Storia di Forli) Vespasiano da Bisticci: La Vite. 3 köt. A. Greco (szerk.) Firenze, 19701976. (Vespasiano, La Vite) Wackernagel, M.: The World of the Florentine Renaissance Artist. (ford.) A. Luchs. Princeton, 1981. (Wackernagel, The World of the Florentine Renaissance) Watkins, René Neu: Humanism and Liberty. Wrintings on Freedom from Fifteenth-Century Florence. Columbia, S. Carolina, 1978. (Watkins, Humanism) Weber, Christoph: Genealogien zur Papstgeschichte. (29. köt. 1-2, of Papste und Papsstum.) Stuttgart (Weber, Genealogien zur Papstgeschichte) Weissman, Ronald F.: Ritual Brotherhood in Renaissance Florence. New York, 1982. Wittschier, H. W. (szerk.): Giannozzo Manetti. Das Corpus der Orationes. Köln, 1968. Zaghini, Franco: La popolazione a Forli nel sec. XV. In Foschi, Melozzo 1994. (Zaghini, La popolazione)

Zorzi, Andrea. L’Amministrazione della giustizia penale nella repubblica florentina. Firenze, 1988. (Zorzi, L’Amministrazione della giustizia)

FÜGGELÉKEK

TARTALOM KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ELŐSZÓ ELSŐ FEJEZET Az összeesküvés MÁSODIK FEJEZET A parvenü karrieristák HARMADIK FEJEZET Arckép: Manetti NEGYEDIK FEJEZET A Pazzi család ÖTÖDIK FEJEZET Arckép: Soderini HATODIK FEJEZET Lorenzo színre lép HETEDIK FEJEZET Áprilisi vér NYOLCADIK FEJEZET A test megtámadása: a „kannibalizmus” KILENCEDIK FEJEZET Egy katona vallomása TIZEDIK FEJEZET Az elszabadult Pokol: a Pápa és a Polgár TIZENEGYEDIK FEJEZET Az elátkozott Pazzik TIZENKETTEDIK FEJEZET Arckép: Rinuccini TIZENHARMADIK FEJEZET Lorenzo: az Úr és a Polgár TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Összegzés TOVÁBBI SZAKIRODALOM FÜGGELÉKEK

Megjegyzések [←1] Lorenzóról és 1488-ról: M. Pellegrini: Congiure, 25-40. Népességről: Larner: The Lords of Romagna, 209-219; Zaghini: La populazione, 257-261.; Martines: Power and Imagination, 230.

[←2] Catarina ékszereiről: Breisach: Caterina Sforza, 89; Sixtus pápáról és Riadóról: Pastor: History, IV, 231-257. A földadóról: Graziani: Fra Medioevo ed etá moderna, 235-246, in Vasina, Storia di Forli.

[←3] A romagnai társadalomra és politikára: lásd Larner két munkáját a Szakirodalomban.

[←4] Idézeteket lásd: Pasolini: Caterina, 1,197.; Krónika források: Cobelli, Cronache, 303-341; Bemardi: Cronache, 229-271.

[←5] Caterináról és az Orsi-merényletről: Breisach: Caterina, 96-124.

[←6] Breisach: i. m. 113-118. Idézet: Cobelli: i. m. 337-338.

[←7] Lásd 13. fejezet, és M. Pellegrini: i. m. 33-34, 48-50. Lorenzóról és Ince pápa a fiára vonatkozó érveiről. Lásd még Pastor: History, V, 240, 265-270.

[←8] Galeotto Manfrediről lásd M. Pellegrini: i. m. 100-115.

[←9]

Az összeesküvésekről lásd Fubini: Italia, 220-252.

[←10] Források az összeesküvéshez: Corio: L’Historia, 830-838; Verri: Storia, 18. fejezet. Feldolgozások: Casanova: ’L’ucciosione’ és Belotti: Olgiati. Bona levele és jelentése a teológusokról: Pasolini: i. m. III, 30-33.

[←11] Az esemény legjobb modern feldolgozása: Belotti: Olgiati. Lásd még llardi: Assasination.

[←12] Paveri Fontana (Cola Montano esküdt ellensége) 1477-ben megjelent latin nyelvű versét

lásd Belotti:

i. m. 114.

[←13] Az idézet forrása: Belotti: i. m. 141-142.

[←14] A rettenetes kivégzésről: Belotti: i. m. 127-128.

[←15] A főkolompos „széttépéséről” lásd Belotti: i. m. 138.

[←16] Cola Montano sorsáról: Lorenzi: Cola Montano és Belotti: i. m. 34-50, 167176.

[←17] Alapvető források az összeesküvésről: Miglio: Viva la libertá; Giulari: Prose; Alberti beszámolója: Watkins: Humanism and Liberty, 107- 115; Cessi: Saggi, 65-128; Pastor: History, II, 219.

[←18] Pastor: i. m. II, 219.

[←19] Az itáliai antiklerikalizmust bővebben tárgyalja: Dykema és Oberman: Anticlericalism és Martines: Raging Against Priests. Cessi: Saggi, 65-128. kétségbe vonja, hogy Porcari 1447. évi beszéde valóban súrolta volna a hazaárulást.

[←20] Az összeesküvést vázlatosan ismerteti: Pastor: i. m. II, 215-239. és Cessi: Saggi.

[←21] A házasodási szokásokra vonatkozó kutatásról: Martines: The Social Word, 57-62, 199-237; Klapisch-Zuber: La maison; Molho: Marriage Alliance; Fabbri: Alleartza matrimoniale; Khuen: Law, Family; Dean and Lowe: Marriage.

[←22] Lucrezia levelei: Tornabuoni: Lettere, 62-64; Maguire: Women, 129-132. Cosimo kísérletére, hogy bíborosi kalapot szerezzen a Medicieknek: Fubini: Italia, 80.

[←23] Az Orsinikről: Litta: Famiglie celebri, IV.

[←24] Martines: A Way of Looking, elsősorban Alessandráról. Lásd még Gregory: Selected Letters, 1-20.

[←25] Az idézett leveleket lásd Strozzi: Lettere, 106-108, 119-123.

[←26] Marco levelét lásd M. Parenti: Lettere, 93-95.

[←27] A házasságközvetítés firenzei gyakorlatáról: Fabbri: i. m. 139-154.

[←28] A velencei nemességen belüli eltérésekről: Finlay: Politics, 59-96, 196-226. és Queller: The Venetian Patriciate.

[←29] A hanyatló családokról lásd: Dei: Cronica, 86-87, 90-91.

[←30] A Pazzi családról: e könyv 4. fejezete és Utta: Famiglie celebri, IV, Pazzi di Firenze, VII. tábla.

[←31] Piero és Tranchedini viszonyáról: Phillips: Memoir, 16-17. A Mediciházasságok: Pieraccini: La stirpe, 1,49-75, 95-140, 157-284. Lucrezia hozományáról: Tornabuoni: Lettere, 3. A 14. században a legrangosabb családok gyakran megszakították a kapcsolatot a „nagyok” közé sorolt rokonokkal, megváltoztatták nevüket és címerüket, és hivatalosan „közrendűek” státusát vették fel.

[←32] Az itt következő rész forrása: Brucker: The Medici. A 13. századi földpiaccal foglalkozik Sznura: L’Espansione urbana.

[←33] A Medici-bank történetének első számú feldolgozása De Roover nevéhez fűződik. Giovanni di Bicciről új anyagot közöl: Holmes, „How the Medici”.

[←34] Martines: The Social World, 353-378 közli az 1200 legnagyobb adófizető névsorát 1403-ból és 1427-ből. De Roover: The Rise, 374. Firenzét Európa pénzügyi központjának tekinti, és szintén tőle származik Lorenzo Giovannira vonatkozó állítása.

[←35] Lorenzo megjegyzése: Fabroni: Laurentii, II, 42.

[←36] Hasznos bibliográfiát közöl Gutkind: Cosimo. A névről és a mítoszról: Brown: The Humanist Portrait

[←37] De Roover: i. m. 10-20, 109-116. foglalkozik az uzsorával, kamatokkal és a pénzváltással. A téma további kutatást kíván. Lásd Armstrong: The Politics of Usury. De Roover: i. m. 74. Cosimo milánói érdekeltségéről és az 1457. évi adójegyzékről. A pápai bankárok valóságos hasznáról keveset tudunk – Bullard: Strozzi után is.

[←38] Brucker: Economic Foundations, 9-10 és De Roover: i. m. 108- 141, 374. Goldthwaite: The Medici Bank – a Bank, Palaces című kötetben – a bankok tulajdonlásában az egyén szerepét hangsúlyozza a családdal szemben. A Sforzák adósságáról: De Roover: i. m. 141.

[←39] Pieróról és a könyvelésről: Maguire, Women, 23-24. Piero 1464. évi banki hatalomátvételéről: De Roover, 358-361.

[←40] A Milánóval folytatott háborúról: Brucker: The Cicic World. Az adózásról: Molho: Florentine Public Finances és Conti: L’imposta diretta. A feszültségekről és a célzott adóztatásról: Martines: Forced Loans.

[←41] Az 1420-as évek és az 1430-as évek elejének firenzei politikájáról a legjobb összefoglalások: F. Pellegrini: Sulla; Brucker: The Civic World, 425-500; D. Kent: Rise of the Medici, továbbá alkotmány- történeti kutatás. Fubini: Italia, 62-86.

[←42] A száműzetések nagyságáról: D. Kent: i. m. 355-357; Rubinstein: Government, 18. és Dei: Cronica, 53. Az átlagos háztartásnagyság alapján a Dei által megadott 500 fő pontosabbnak tűnik, mint egy másik kortárs adata

300 főről.

[←43] Az 1458-as válságról: Rubinstein: i. m. 88-135.

[←44] A tizenkét éves pártfogóról: Lettere, I, 3-5.

[←45] Girolamo Machiavelliről: Martines: Lawyers, 485. A villáikba űzött és a vagyonuktól megfosztott polgárokról: Rubinstein: i. m. 103, 108; Dei: Cronica, 65-66, továbbá Cambi: Istorie, I, 361-362. Machiavelli második letartóztatásáról: Buoninsegni: Storie, 127.

[←46] Amikor mint informátorok fizetést kaptak a Sforzáktól, Acciaiuoli és Neroni Milánó firenzei követén keresztül végezték tevékenységüket. Rubinstein: i. m. 128. bemutatja a Medici-palotában tartott hivatalos találkozók gyakorlatát.

[←47] Acciaiuoliról és Neroniról: Gutkind: Cosimo, 125-126, 128, 162- 164; Rubinstein: i. m. 134. és Clarke: The Soderini, 38-94.

[←48] Az 1466. évi válságról: Rinuccini: Ricordi, Municchi: La fazione; Pampaloni: Fermenti (érdekes tanulmány három részben); és Gori: La crisi del regime. Lásd még: Rubinstein: i. m. 136-173. és Phillips, Memoir, 222-259.

[←49] Dei: Cronica, 69.

[←50] Az események nyomon követhetők: Rubinstein: 160-164. Acciaiuoli aug. 30-i szavaira: Pampaloni: Nuovi tentativi, 578. Pieróról és az érsekekről: Clarke: A Sienese Note, 50.

[←51] Idézet Gondi: Ricordanze című munkájából: Ridolfi: Gli archivi, 87.

[←52] A lóháton felbukkanó Lorenzóról: Clarke: A Sienese Note, 47.

[←53] A költő Romano – lásd Massèra: Sonetti, 146.

[←54] Az itáliai reneszánsz városokban a politika szellemiségéről: Martines: Power and Imagination, 9. fejezet.

[←55] A hét pontot számos forrásból gyűjtöttem össze, de a legjobb egykötetes összefoglaló: Rubinstein: Government. Lásd még: Ninci: Techniche. A „felfedett” babszemért (6. pont) fizetendő büntetés tétele 4-5 aranyforint volt a szabály minden egyes megszegésekor (25 lire), amit a szavazatot átvevőnek is meg kellett fizetnie. A szavazatokat (babszemeket) a kezükkel kellett elrejteniük a voksolóknak. Lásd F. Pellegrini: Sulla, xv. A 7. pont az én következtetésem, részben irodalmi források alapján: Martines: Corruption.

[←56] Guicciardini szavaira lásd saját művét: Opere (Dialogo del reggimento di Firenze), 275, amit Bernardo del Nero idéz.

[←57] Manettiről: Martines: Social World, 131-135, 176-178.

[←58] Hivatali pályafutásáról: Martines: i. m. 176-190.

[←59] Giannozzo Cosimónak előadott panaszáról: Vespasiano: La Vite, II, 583. Lásd még: De Roover: The Rise, 74.

[←60] A vagyonvesztéssel felérő adóztatásról: Conti: L’imposta diretta, 303-318.

[←61] Capponi visszavágásáról: Vespasiano: i. m. 11, 569.

[←62] Uo.

[←63] Lásd Martelli: Profilo (1989) és L’Esilio.

[←64] A Pazzi családról: Litta: Famiglie celebri, IV, Pazzi di Firenze, VII-IX; továbbá Davidsohn: Storia, I-IV, ezen belül a „szent tűzről”: 1067-1068; Saalman: Filippo Brunelleschi, 211-234. és Herzner: Die Segel-lmprese.

[←65] A Pazzi-palotáról: Moscato, II Palazzo Pazzi.

[←66] A nagy katonáskodó klán 1200 körül két ágra szakadt. A Val d’Arnó-i Pazzik ghibellinek maradtak, vagyis a császárt támogatták. A firenzei Pazzik viszont erősen guelf, tehát pápapártiak voltak, és Firenzében a „fekete” (guelf) csoport mellett kötelezték el magukat. Lásd Davidsohn: Storia, 1, 878, 1067-1068; II, 338,419,483, 801; Forschungen, III, 42-43, 67, 69, 143; IV, 242-243 248, 264, 373. A Pokolban lakó két Pazziról: Dante: Pokol, XII, 137138. és XXXII, 67-69. A tömegmozgalomról és a gyújtogatásról: Brucker: Florentine Politics, 368.

[←67] A firenzei lovagságról: Salvemini: La dignitá cavalleresca.

[←68] A Pazzik bankártevékenységéről 1250 körülig, érintőlegesen: Davidsohn (mint fent) és Sapori: Studi, 1046.

[←69] A város legnagyobb adózóinak névsora 1400 körül: Martines: Social World, 351-365.

[←70] Andrea popolano kérelmét közölte: Saalman: i. m. 441-442. A barcelonai jelenlétre: Melis: Documenti, 284.

[←71] Andrea és Jenő pápa: Jacks-Caferro: The Spinelli, 196. A lovaggá ütésről: Salvemini: i. m. 145. A bankbetétről: Saalman: i. m. 231.

[←72] Minden, Andrea vagyonára vonatkozó információ forrása az 1427-es adójegyzék: ASF, Catasto, 57, ff. 1450r-90r, oldalszámozás jobbra fent; és Catasto, 80, 11, ff. 586r-93v. A Mediciek és a Pazzik hadikölcsöneit felsorolja: Molho: Florentine Public Finance, 181.

[←73] Adatok a hajókról: Mailett: Florentine Galleys, 46, 58, 81-82, 88-89, 158, 212. A pénzszállítmányokról: Dei: Cronica, 98.

[←74] A velencei becslésről és a Cambini-haszonról: Tognetti: II Banco, 147, 149153.

[←75] Spallanzani: Le azienda feltételezi, hogy a kormányzat a korlátlan felelősség elve mellett érvelt. Goldthwaite: Banks, Palaces című könyvének The Medici Bank című fejezetében megerősíti Spallanzanit, azt állítva, hogy a Pazzicégek mind egyetlen társaság hamis fedőintézményei voltak. De Roover: i. m. 77-86 szerint ellenben minden Medici társas cég különálló jogi személy, ami független más Medici-cégektől. A Pazzi társas cégek (ragioni) mind hasonló szervezeti formájúak voltak. A fiúk nagykorúsítására: Saalman: i. m. 217.

[←76] A beruházások bonyolult hálózatáról: ASF, Catasto, 57, ff. 1470- 1473.

[←77] A plébániatemplomaik és a S. Pier Maggiorében kialakított kápolnájuk részleteiről: Paatz: Die Kirchen von Florenz, 111, 171; IV, 690; VI, 634-635, 637. Davidsohn: Storia, II, n. 1. bemutatja, hogy a Pazzik már a 13. század elején megtelepedtek ezen a környéken.

[←78] Toscana firenzeiek általi felvásárlásának mértékéről: Herlihy és KlapischZuber: Les Toscans, 245-246, 251-259.

[←79] Az adatokat lásd ASF, Catasto, 478,1, ff. 85-22v, jobb felső

[←80] A Pazziknak nyújtott korlátlan hitelre: De Roover: i. m. 91. A Pazzik és a pápák németországi jövedelmeik kérdésére: Esch: Überweisungen, 301, 309, 327, 350-357, 373-374.

[←81] A fivérek külön háztartásokba költözéséről, továbbá Monte-részesedéseikről és vagyonukról: ASF, Catasto, 682, ff. 908r-12r, 913r-16v, 917r-31r; valamint Saalman: i. m. 222-223, 442-444.

[←82] A tíz év adóiról: uo. 444-445 forrásközlés.

[←83] ASF, Catasto, 828, ff. 544r-50v, 551r-60v és Catasto, 829, II, ff. 516r-24v.

[←84] Luca Pittiről: Goldthwaite: Local Banking 33 (a Banks, Palaces című

könyvében).

[←85] Az 1469. évi adójegyzékről: ASF, Catasto, 927, II, ff. 491r-6r, 504r-8r, és Catasto, 928, II, ff. 29r-33r.

[←86] Guglielmóról és Nasiról: Tognetti: II Banco, 299.

[←87] De Roover: i. m. 91, 94, 164, 282, 310, 315, 335.

[←88] De Roover: i. m. 164, ám a pápák timsó-monopóliuma 1476 júniusáig nem került a Pazzi-bankhoz.

[←89] Guglielmo fia Brugges-ben: Holmes: The Pazzi Conspiracy

[←90] A mesékről és a trükközésről: Martines: An Italian Renaissance.

[←91] Soderiniről: Clarke: The Soderini és összegző tanulmánya: Lorenzo de Medici és Tommaso Soderini.

[←92] Lorenzo levelei Sforzának: Lettere, I, 50-51, 52, 54-55, 63-64, 127-128; II, 6875, 123-127.

[←93] Az itt közölteket jól dokumentálja: Slarke: Soderini, 14-64.

[←94] A pratói felkelésről: Ammirato: Istorie, V, 379-380; Lettere, I, 122, 155-156. A Lorenzo életére törő további merénylettervekről sok forrás ír, köztük a

követek, Rinuccini, a Mediciek ügynökei és Cola Montano.

[←95] Lorenzo ötéves és tízéves koráról: Rochon: i. m. 73-74. A vadászatról szóló verse: Uccellagione di stame (másképp: La caccia col falcone).

[←96] Ferrante (a magyar történetírásban gyakran Aragóniai Ferdinánd) I. Mátyás magyar király második feleségének, Aragóniai Beatrixnak volt az atyja. (A szerk.)

[←97] Lorenzo korai pártfogói leveleire: Lettere, I, 3-6. Közvetítő és pártfogó szerepére: Salvadori: Rapporti personali; F. W. Kent: Lorenzo … Amico. Del Piazzo: Protocolli, levelek sorát közli.

[←98] Lásd Rochon: La jeunesse, 74-77; Lettere, I, 14-16; Rubinstein, Lorenzo de Medici, 44.

[←99] Rochon: i. m. 77-79; Lettere, I, 18-20.

[←100] A számos irodalmi tanulmány közül lásd Orvieto: Lorenzo. Szerelmi költészetére: Martines: Strong Words, 99-100. A fordítás eredetije: lo seguo con disio quel più mi spiace: Lorenzo: Opere, 1, 152, 1-4, 9-11. sor. Figyelemre méltó a petrarcai hatás.

[←101] Soranzo, Lorenzo: 44-47; Rubinstein: Lorenzo, 41 és Government, 174-175; A Colleoni-merényletről: Martelli: La cultura.

[←102] A két élvonalbeli oligarcha: Giannozzo Pitti és a jogász Domenico Martelli. A követ jelentése: Cappelli: Lettere, 250.

[←103] Giuliano kedélyéről: Lettere, 1, 398-399. Lorenzo tizenkilenc éves volt „távházassága’’ idején: Rochon: i. m. 98-99.

[←104] Útja Rómába Clarice Orsiniért: Rochon: i. m. 98. A Pazzik szereplése korabeli versekben: Orvieto: Lorenzo, 20; Rochon: i. m. 91, 455; Perosa: Storia di un libro, 104-105.

[←105] A priornak választott Pazzik: ASF, Priorista Mariani, bobiana 2, f. 185r.

[←106] Lorenzo tárgyalásai a milánói követtel az 1470-es években: Lettere, l-H (különösen: II, 68-75, 123-127), mely felfedi a Pazzikkal kapcsolatos beállítódását, mely utóbb Poliziano Renato Pazzival kapcsolatos viccelődésében is megjelenik: Dempsey: Inventing, 101-102. Az éles nyelvű Firenzéről: Martines: Strong Words, 2., 7., 8. és 10. fejezetek.

[←107] A milánói követről: Soranzo: Lorenzo, 44-45; Lorenzo, Lettere, I, 48-55, jegyzetek (1469. dec.); és Buser: Beziehungen, 443-444.

[←108] Lorenzo azon törekvésére 1470-1471-ben, hogy szigorúbb ellenőrzést vezessenek be: Rubinstein: Government, 176-194. A megvesztegetésről: mivel a firenzei vezető politikusok olykor nyilvánosan fejedelmektől kaptak fizetést, aligha okozhatott aggályt számukra, hogy otthon kevésbé rangos embereket korrumpáltak. A módszert Velencében is jól ismerték.

[←109] A Jacopo de’ Pazzi elleni fellépésre: Rubinstein, Government, 185; Fubini: La Congiura, 225-226. A Niccolini-Pazzi házasságra: Lettere, 1, 39. Jacopo helyzetéről: Soranzo: Lorenzo, 52; habár Fubini: Italia, 93-95, 241-243 szerint már 1470-ben a Medici-ellenes táborban volt. A három Pazzi-polizze (névtábla): Rubinstein: Government, 192-193.

[←110] Imola megvásárlásáról: Lettere, I, 443-446; 11, 476; és Fubini: Italia, 276, 74. jegyzet. Az urbinói herceg és Lorenzo Giustini szintén adtak kölcsön pénzt Imola megvételére. Salviatiról: Hurtubise: Une Familie, 54-57.

[←111] Pártfogói levelek a Pazziknak: Del Piazzo: Protocolli, 15, 35, 500, 501, 504, 506, 506, 514, 524. Az öszvérkaravános ügyről: Lettere, 1,485-492.

[←112] Lettere, II. 52-53, 66-68, 74

[←113] Salviati megbízatásával foglalkozik: Fubini: Italia, 97-101. Lorenzo betegségéről: Lettere, II, 49, 1. jegyzet. Sixtus Lorenzóról mint polgárról és mint kereskedőről: Lettere, 11, 124, 4. jegyzet és Brown: The Medici, 216.

[←114] Az idézeteket lásd: Lettere, II, 57-61, 68-75.

[←115] Bullard: Lorenzo il Magnifico, 43-79 mutatja be az imázsát kényesen féltő Lorenzót.

[←116] Lorenzo szavai és Salviati válasza: Lettere, II. 73.

[←117] A lovas incidens: Lettere, II, 123, 2. jegyzet

[←118] Antonio Pazziról (mint kánonjogi doktorról), a sarnói méltóságról és a franciaországi küldetésről: Fubini: Italia, 287-288, 318-322.

[←119] A követ szavai: Lettere, II, 115, az aug. 24-i levél.

[←120] Az idézet forrása: Lettere, I. 123-125.

[←121] Az idézet forrása: Lettere, I. 123-125.

[←122] A pápa enqedményeire és Lorenzo a követhez intézett szavaira: Lettere, II, 16

[←123] A látszat fenntartásáról Lorenzo Sixtus pápához írt, 1475. dec. 28-i levele, a megjátszás e lenyűgöző mesterművei Lettere, 11, 142-144.

[←124] A timsószerződésről: Lettere, II, 144, Beatrice Borromei kizárásáról az örökségből: Lettere, II, 126-127, 276.

[←125] A reneszánsz városokra, különösen Firenzére jellemző konformizmusra Martines: An Italian Renaissance esszéi.

[←126] Andrea egy Medici-céget vezetett: Hurtubise: Une famille, 48. Sforza firenzei látogatásáról: Garbero Zorzi: La Collezione, 189-190. Cosimo jámborságáról, hazafiságáról és jó szándékáról: D. Kent: Cosimo.

[←127] Strozzi: Lettere, 59-62, az 1462. márc. 15-i levél.

[←128] Marco megjegyzése: M. Parenti: Lettere, 50-51 (Piero pompás hazatéréséről), 70, 90, 116, 153, 180, 197 és másutt. A firenzei lovaggá avatásról: Salvemini: i. m. 147.

[←129] Az itteni idézetek forrása: Strozzi: Lettere, 59-62.

[←130] Források a fejezethez: Poliziano: Della Congiura; P. Parenti: Storia, 12-20; Landucci: Diario, 17-21; Capponi: Storia, II, 520-523; Valori: Vita, 107-116; Guicciardini: Storie, IV. fej.; Machiavelli: Istorie, VIII; további anyag: Lettere, III; Ammirato: Istorie, VI, 1-16; Fabroni: Laurentii, I, 58-77; Roscoe: Life, I, 173-232. Poliziano és Landucci angol fordítására lásd a szakirodalmat. Perose jegyzetei Polizianóhoz alapvető jelentőségűek. Fontos feldolgozások: Frantz: Sixtus IV, 174-259; Fubini: Italia, 87-106, 220-236.

[←131] A firenzei vallásos testületekre: Henderson: Piety and Charity. A plébániatemplomokra és más egyházi épületekre: Fanelli: Firenze, 10, 28-29, 58.

[←132] Egyedül a merénylet vezetői elleni ítélet utal arra, hogy az ostya felemelése volt a jel: ASF, Podesta, 5060, f. 52.v.

[←133] A különféle távolságokat saját becslés alapján adom meg. (A szerző)

[←134] A palota belső alaprajza: Rubinstein: Palazzo Vecchio, 18-24.

[←135] Giusti, BNCF, Ms. 11. II. 127, f. 122 v. Dr. Rita Maria Comanducci hívta fel a figyelmemet erre a forrásra.

[←136] Az idézet forrása: Poliziano: Della Congiura, 45, Perose jegyzete.

[←137] Landucci: i. m. 17-21. Machiavelli: Istorie, VIII.

[←138] Jacopo testéről, Poliziano: i. m. 58-59; Landucci: Diario, 21-22. Poliziano művének második kiadásában már nem szerepelt a nap kisütésére vonatkozó megjegyzése.

[←139] Utalás a római jogra: Cavallar, 1 consulenti, 337, 76. jegyzet.

[←140] A forrásokra lásd a ll. fejezetet. A Zecca-árverésre: Landucci: i. m. 22. A részletek az én következtetéseim.

[←141] A forint díszítésének jogáról: Jacks-Caferro: The Spinelli, 23.

[←142] A vagyonbukottak rettegéséről: Martines: Strong Words, 6. fejezet. A becsületsértő festményekről: Consorterie, 159-160.

[←143] Botticelli: ASF, Ottó, 48, f. 35v, valamint Consorterie, 159.

[←144] Már 1478 őszén Lorenzo védeni kezdte nővére, Bianca gyermekeinek házassági jogait: Lettere, VIII, 30, 3. jegyzet. Bianca fia, Cosimo Pazzi továbbra is kapta a firenzei székesegyházból járó javadalmát: AOSMF, Deliberazioni, II, 2, Reg. 5. (1476-1482), f. 45r-v.

[←145] Vasari: Le Vite, III, 234-235.

[←146] Erről a korai időszakról lásd Jones: The Italian City-State, 333- 650; és Martines: Power and Imagination, 3-8. fejezetek.

[←147] A kor törvényei a véres támadásokra nagyobb büntetési tételeket határoznak meg, pl.: Statuta… Florentiae, 1, 323, 325-326; Aegidianae constitutiones, 288; Ascheri: L’Ultimo Statuo, 304, 330- 332; Statuti… Udine, 47-48. Lásd még Pullan-Chambers: Venice, 87-104. Egyes részkérdésekre: Ruggiero: Violence; Chambers- Dean: Cleart Hands; Gundersheimer: Crime and Punishment.

[←148] Giustinian: Laudario, I, 374-375; és Lorenzo; Opere, II, 138-139, 35. sor.

[←149] A rendeletek, krónikák és naplók gyakran utalnak a kivégzések színhelyére: pl. Edgerton: Pictures; Rondini: I Giustiziati; és Fineschi: La rappresentazione.

[←150] Források a bekezdéshez: Molho-Sznura: Alle Bocche, 167-168; Landucci: Diario, 181.

[←151] Busechino esetére lásd Molho-Sznura: i. m. 82-83.

[←152] Sanuto: I diarii, VI, col. 53. A második esetről, 1513-ból: Pullan-Chambers: Venice, 89-90.

[←153] A testvérületekre: lásd Black: Italian Confratemities; Weisman: Ritual Brotherhood. Eisenbichler: Lorenzo Firenze Fekete Társaságával foglalkozik. Fineschi: La reppresentazione feltérképezi a halálmenet firenzei útvonalát.

[←154] Edgerton: Pictures, 138-146, 192-198; és Martines: Strong Words, 42. A Gherucci lányra és a hamisítóra: Landucci: Diarío, 4-5. A hamis esküre és az okirathamisításra: Statuta… Florentiae, I, 336-337, 341 és Statuta… Papie, 37.

rubrika.

[←155] Roverbella verse: Martines: Strong Words, 42-44.

[←156] Az 1503. májusi incidensre: Rondini: I Giustiziati, 226; és Landucci: Diario, 255-256.

[←157] Az itteni átlagok alapja: Edgerton: Pictures, 231-238 és Gundersheimer: Crime and Punishment, 110-113.

[←158] A gyilkosok húsából evésre: Belotti: i. m. 138. A zsoldosok erőszakoskodásaira: Caferro: Mercenary Companies; Covini: Alle spese di Zoan Villano; Albini: Guerra.

[←159] Lásd Cronaca della città di Perugia, 415.

[←160] Trexler: Public Life. Lásd még: Martines: Strong Words, 37-81; és Galletti: Laude spirituali.

[←161] Brucker: Renaissance Florence, 172-212. Giambullari költeménye: Galletti: Laude, 256.

[←162] A politikai erőszakról lásd Martines: Violence. A „bosszúvers” megtalálható: Corsi: Rimatori, 928. A ’bastardi’ [fattyú] szó nem az eredeti jelentésében szerepel, de tökéletesen leírja a vers érzületét és értelmét.

[←163] Montesecco vallomása: Capponi: Storia, 11, 510-520. Mivel a fordításom a

vallomás menetét követi, Capponi oldalszámaira nem hivatkozom.

[←164] A gróf titkos kamrája: Lettere, II, 469.

[←165] A római Pazzi-palotáról: Paston History, IV, 302, jegyzet.

[←166] A merénylet hátteréről: Fubini: Italia, 87-106 és ugyanő: Quattrocento, 235282.

[←167] Salviatiról és IV. Sixtus pápáról: Bizzocchi: Chiesa, 174, 214, 264- 265; Consorterie, 172-175; és Paston History, IV, 294-296.

[←168] Salviatiról: Hurtubise: Une Famille, 54-58.

[←169] Idézetek: Fubini: Italia, 83-84; Lettere, I, 105; II, 201, 3. jegyzet.

[←170] Machiavelli: Histories, 327; Guicciardini: Storie, 34.

[←171] A legalapvetőbb anyag Sixtus pápáról: Pastor: History, IV, 198-206; Litta: Famiglie celebri, IX; Weber: Genealogien zur Papstgeschichte, I, LXXXLXXXI, és 336-341; Miglio: Un pontificato, Sisto IV; Di Fonzo: Pontefici. Nepotizmusáról: Shaw: Julius II, 9-50. A „szégyentelen diadalról” lásd Clark: Melozzo, 21. Hálás vagyok Barbara Hallman professzornak, amiért felhívta figyelmemet Weber könyvére.

[←172] Guicciardini: Storie, 33-34.

[←173] A hercegről: Clough: Federigo da Montrefeltro.

[←174] Az itáliai helyi milíciákról revizionista szemléletű munka: P. J. Jones: The Machiavellian Militia.

[←175] P. Parenti: Storia, 18.

[←176] A Bracciolini családról: Martines: Social World, 123-127,210-214. Jacopóról: Bausi: Paterni Artis Haeres és Politica e cultura.

[←177] Baroncelliről: Valori, Vita, 139; Ganz: Paying the Price, 250; Fubini: Quattrocento, 258, 270, 285; és Grunzweig, xxxii-xxxiii.

[←178] Thomas James: Lettere, 469.

[←179] Weber: Genealogien, I, IXXXVI, gyanúja szerint Sora hercege, Leonardo a főpap fia volt.

[←180] Lorenzo 1471. októberi római tartózkodásáról: Lettere, I, 352-355.

[←181] Lorenzo és Pulci ügyéről: Fabroni: Laurentii II, 24.

[←182] A Pazzi-háborúról és következményeiről: Lettere, III-IV, jegyzetekkel és megjegyzésekkel; Frantz: i. m. 260-351; Guicciardini: Storie, 39-48; a kiközösítő bulláról: Roscoe: Life, I, Appendix, XXVI, 68-75.

[←183] Lorenzo találkozójáról a polgárokkal: ASF, Consulte e Pratiche, 60, f. 159r-v; Rubinstein: Lorenzo, 57.

[←184] Az idézet forrása: Perosa, jegyzetek Polizianóhoz, Congiura, viii-ix. A két rendelkezésről: Bizzocchi: Chiesa, 267.

[←185] A levél: Di Benedetto: Un breve di Sisto IV, 376-378. A Florentina Synodusról: Roscoe: i. m. I, Appendix, XXVII, 75-98. Az epigramma: Lettere, II, 71, 7. jegyzet.

[←186] Becchi gúnyiratáról: Frantz: Sixtus IV, 238-259. Magáról Becchiről: Grayson: Gentile Becchi.

[←187] Az Excusatióról, Fabroni: i. m. II, 167-181; és Brown: Bartolomeo Scala, 84-87, 158-159.

[←188] A munka három kinyomtatásáról lásd Perosa jegyzeteit Poliziano: i. m. viii, xvi-xvii.

[←189] A firenzei antiklerikalizmusról: Martines: Raging.

[←190] Az ismeretlen költemény: Fiamini: Versi, 315-320.

[←191] A Lucreziának írt vers: Fiamini: Versi, 330-334

[←192] Lucrezia költeménye: Tornabuoni: I poemetti sacri.

[←193] A névtelen gúnyiratokról (1479. március): Brown: Lorenzo and Public Opinion, 77, 56. jegyzet. A Vettori családról: R. D. Jones: Francesco Vettori, 3

[←194] A levél: Lettere, 11, 269.

[←195] A gabonaárakról: Tognetti: Problemi di vettovagliamento és Brucker: Economic Foundations, 5-6.

[←196] A nápolyi útról: Lettere, IV, 391-400; Pontieri: Per la storia, 170-188; De Angelis: Lorenzo e Napoli. Az ajándékokról: Ammirato: Istorie, VI, 46.

[←197] A priorokhoz írott levél és a pápa dühe: Lettere, IV, 268, 292, 2. jegyzet. A névtelen levélről: Rubinstein: Lorenzo, 63, 62. jegyzet.

[←198] A pápa követeléseiről: Lettere, IV, 33-34; Ammirato: i. m. VI, 34.

[←199] A költségekről és az idézet: Valori: Vita, 119-120.

[←200] Az orráról és a szaglási képességéről: Valori: Vita, 46. Levele Pieróhoz: Lettere, VIII, 68-79.

[←201] Az otthoni hírekről: Guicciardini: Storie, 52.

[←202]

Az idézet forrása: Lettere, IV, 336.

[←203] A követség Rómába: Ammirato: Istorie, VI, 49.

[←204] Az ellenvéleményekhez háttér: Martines: A Political. Perugiáról: Cronaca della città. Bolognában nem volt ilyen éles a feszültség: Ady: The Bentivoglio. Olykor még Mantova is kicsúszott az ellenőrzés alól: Chambers-Dean: Clean Hands.

[←205] A Nyolcak alkotmányos jogállásáról: Martines: Lawyers, 135-136, 410-411; Antonelli: La magistratura; Zorzi: L’Aministrazione della glustizia; Conserterie politiche, 151-176. Lorenzo a Nyolcak közt: ASF, Otto, 48, f. 2r (az 1478. máj.-aug. közti eljárásokra). A két férfi ritkán látogatta az üléseket, és hamarosan le is mondott.

[←206] A Nyolcak besúgókat alkalmaznak: ASF, Otto, 33 (1473. Máj. aug.), ff. 3r, 3v, 10v, 35r. A tamburiról: Otto, 221, ff. 60v, 100 r. A jutalmak: Otto, 224, ff. 72r-v; 221, 60v.

[←207] Idézetek: ASF, Podestà, 5160 f. 52r. A Nyolcak a Podestàn keresztül tették közzé döntéseiket: pl. ASF, Otto, 50, (1479. nov.-febr.), passim.

[←208] Mivel Montesecco vallomása nem utal más Pazzira, ez akár a többiek ártatlanságára is utalhat. A Nyolcak új utasítása: Consorterie, 153.

[←209] Az áruk lefoglalásáról nyílt tengeren: Consorterie, 169-170. Az árverésekről: Landucci: Diario, 21,22. A hozományokról: Kirshner: Pursuing Honor. A személyes és háztartási javakról: ASF, Ottó, 48, ff. 6v, 15r.

[←210] A Pazzikkal szembeni törvény: ASF, Provvisioni, 169, ff. 24v-26v. A szavazás: f. 26r-v. Megfosztásuk a húsvéttal kapcsolatos kiváltságaiktól: BNCF, Magi., 127, f. 98.

[←211] A költemény: Fiamini: Versi in morte.

[←212] A városi kikiáltók a városkép gyakori szereplői voltak. ASF, Otto, 48 (1478. máj.-aug.) nem tartalmazza a Pazzi-adósok gyűléseinek anyagát. Noha erről nem készültek források, a Nyolcak elrendelték, hogy a polgárok adjanak be listákat a teljes fegyverzetükről. Lásd Giusti, BNCF, Ms. II. II. (máj. 14.). A Pazzi-adósokra vonatkozó állításomat alátámasztja az ASF, Capitani, 74, ff. 117r-118r forrásanyaga, mely kutatást folytatott minden olyan ingatlan után, amely a Frescobaldik, a Baldovinettik vagy a Balduccik, vagyis az 1481. évi merénylők tulajdonába tartozott.

[←213] Lásd ASF, Otto, 58, ff. 67v-70r, mely azt mutatja, hogy a Nyolcak (1481. jún. 7. és 15. között) a három, jún. 6-án kivégzett 1481-es „áruló” könyvelése és adósai után kutatott. A Nyolcak iratai közt hemzsegnek az üzleti tevékenységre vonatkozó feljegyzések. ASF, Otto, 221, f. 224r, még azt is mutatja, hogy 1490 januárjában egy fontos számlakönyvet loptak el magáról a Kereskedelmi Törvényszékről (Tribunale di Mercanzia).

[←214] Lorenzo megőrzi Renato házát: Del Piazzo: Protocolli, 55. Maddalena hozománya: Hook: Lorenzo, 171.

[←215] Lorenzo beavatkozása a Pazzi-vagyon kezelésébe: Del Piazzo: i. m. 50, 51, 54, 111; és Grunzweig: Correspondence, xxxiii, a Brugges-be küldött Ranieri da Ricasoliról.

[←216]

A Pazzi-vagyon-kezelőkről szóló törvény (1479. dec. 22-24.): ASF, Prowisioni, 170, ff. 100r-102r.

[←217] Az itt hivatkozott források: ASF, Balie, 38, ff. lr-4r.

[←218] Erről és a következő részről: ASF, Balie, 38, ff. 4v-5r, 5v-11r, 1 lv- 12r, 12v-13r.

[←219] Utalások fivérére, Renatóra és az ingatlanárakra: ASF, Balie, 38, ff. 19r, 21v, 27r, 29v, 30r, 31v. A pisai érsekségnek nyújtott jogi tanácsadás ára vetekedett Guglielmo az ingatlanvagyonon belüli örökrészével: ASF, Balie, 38, ff. 27v28r.

[←220] A Pazzik sóbefektetéseiről: ASF, Balie, 38, ff. 92r-97v.

[←221] A velencei hölgyről: ASF, Capitani, 77,1, ff. 350r-351r; ASF, Balie, 38, ff. 98r105v.

[←222] Az elit ruházatának figyelemre méltó piaci értékéről: Frick: Dressing Renaissance Florence.

[←223] Szakirodalom: Martines: Corruption and Injustice, 377-386.

[←224] Az idézetek forrása: Dante: Purgatórium, XVI, 96; és Pokol, III, 1-3. (Babits Mihály fordítása)

[←225] A két Pazzi püspökre: Poliziano: Della Congiure, 83-84; Buser: Beziehungen, 472-475; Lettere, II, 115, 119-120; Lorenzi: Cola Montano, 58-59; Litta:

Famiglie, IV, „Pazzi”, vii. tábla. Andrea di Giovanni 1482-ben lett Sarno püspöke.

[←226] A Nyolcak által alkalmazott büntetésekre és korlátozásokra: ASF, Otto, 221, ff. 1r, 3r, 17v, 87v (egy tizenegy éves száműzöttről); 224, f. 3r; és a Consorterie, 162-165. Bizonyos száműzötteknek hetente kellett jelentést küldeniük.

[←227] Az 1481-es merényletről: Lettere, V, 226-228 és a jegyzetek; Consorterie, 162165. Acciaiuoliról és Altovitiről, valamint a Guglielmóval szembeni igényről: Lorenzi: i. m. 62, 66, 76-77, 80-82. Soderini és az ingatlanai: ASF, Capitani, 74, ff. 117v, 123v, 124v, 127r, 130v.

[←228] Az öt menyasszonyi ládára lásd Callmann: Apollonio, 79-80.

[←229] A fejezet forrásai: Rinuccini: Ricordi and Dialógus de libertate; Giustiniani: Alamanno Rinuccini és Lettere ed orazioni; Martelli: Profilo ideologico (1985). A Dialógus angol fordítását lásd: Watkins: Humanism and Liberty, 193-224.

[←230] Itt a Dialógus, 272-273, 277-279, 282-288 részeit foglaltam össze.

[←231] Dialógus, 293-298, 299-302. 315

[←232] Idézetek: Rinuccini: Ricordi, cxxviii; Dialógus, 273.

[←233] A családtörténetre: Rinuccini: Ricordi, Aiazzi bevezetésével, továbbá Martines: Nuovi documenti.

[←234] Az óriási vagyonról: Martines: Social World, 110-112; és Giustiniani: Alamanno Rinuccini, 14-16.

[←235] Idézetek: Martines: Social World, 347; Giustiniani: Alamanno Rinuccini, 145, 6. jegyzet.

[←236] Az adójegyzékre: ASF, Catasto, 912, f. 14.

[←237] A letartóztatásról és a szabadon bocsátásról: ASF, Otto, 58, ff. 12v, 77v.

[←238] Giustinani: Alamanno Rinuccini, 24, 114-117, 130, 157.

[←239] Összeütközéséről Lorenzóval: Fubini: Quattrocento, 108-122; a barátságos levelekről: Giustiniani: Lettere, 216-218.

[←240] A Mediciek pártfogásáról: Martelli: Profilo (1985).

[←241] A követ jelentése: Cappelli: Lettere, 305.

[←242] Különös események: Guicciardini: 73; Valori: 143-144; Masi: 16-17; Landucci: 63-64; Rinuccini: Ricordi, cxlvi. Reakciók Lorenzo halálára: Brown: Lorenzo and Public Opinion, 61.

[←243] Lorenzo műkincsgyűjteménye, Wackemagel: The World of Renaissance Artist, 254-258; Garbero Zorzi: La collezione; Beck: Lorenzo il Magnifico.

[←244] Guicciardini: Storie, 37-38.

[←245] Az idézet: Rinuccini: Ricordi, cxlvii.

[←246] Rubinstein: Government, 197-202.

[←247] Idézet: Rubinstein: Government, 201. 1. jegyzet.

[←248] Del Piazzo: Protocolli, több ezer Lorenzo által írott levelet katalogizál, amelyek közül mintegy 1900 fennmaradt: Rubinstein: Censimento. A hozzá írt levelekről: F. W. Kent: Patron-Client Networks, 290-292.

[←249] A pártfogói kapcsolatok működtetésének élvezetéről: Martines: Strong Words, 13-26.

[←250] Ezekben a létszámadatokban a szerző forrásai némileg túloznak. A 15. század végén a korszak legerősebb hatalmának, a francia királynak Itáliába vonuló serege sem haladta meg a 15-20 ezer főt. (A szerk.)

[←251] A Sforza adósságról, valamint az idézet forrása: De Roover: i. m. 141, 273. Lorenzo találkozásairól Galeazzo Mariával: Rochon: i. m. 73-87, 202-208. A tüzérségről: Mailett: Diplomacy, 236.

[←252] Lorenzo Ferrantéhoz: De Angelis: Lorenzo a Napoli.

[←253] Az 1480-as években Lorenzo a székesegyházban tartott találkozókat a

követekkel. A fegyverviselési tilalomról: ASF, Otto, 48 f. 3v; 221, ff. 1r, 3r. A fegyveres kíséretéről: Otto, 48, f. 9r; 50, f. 39r; 67, f. 5r. Salvalaglióról és a kivont kardról: Cambi: Istorie, II, 65, 67. Az 1472-ben körülötte lévő katonákról: Corazzol: Corrispondenze, 296.

[←254] A Kereskedelmi Törvényszékről: Astorri: Note sulla Mercanzia.

[←255] Lorenzo kliensi hálózatáról: Bruscoli: testvérületekről: Sbregondi: Lorenzo.

Politica

matrimoniale.

A

[←256] Lásd Rinuccini: Ricordi, cxlvii. A zsoldosok támogatásáról: Lettere, VII, 8-9; Corazzol: i. m. 254.

[←257] Erről: Guicciardini: Storie, 79. Lorenzo mint házasságközvetítő: Bruscoli: Politica matrimoniale, 347-398.

[←258] A válságba került bankról: Valori: 121; De Roover: 366; Fiyde: Humanism című könyvének Lorenzo… Finances fejezete. Lorenzo pénzigénye: Lettere, III, 38, 124-126, 143, 153-154, 161, 165, 174, 175-182, 249.

[←259] A lopásról: Cambi: Istorie, II, 54-55; P. Parenti: Storia, I, 198; Rinuccini: Ricordi, cxlviii-cxlix.

[←260] A palota költségei: Goldthwaite: Building, 167. a Strozzi-palotáról. Brenda Preyer megerősíti a Mediciekre vonatkozó becslésemet. Az egyetemi költségekről: alsó értékként évi 25 forintot számítottam, noha a szolgákat is tartó gazdag ifjak jóval többe kerülhettek. Lásd Martines: Social World, 117; és Lawyers, 90. A munkabérre vonatkozó adatot Goldthwaite: Building, 347348, 438-439, illetve 260 napos munkaév alapján számítottam.

[←261] A Mediciek kiadásairól: Fabroni: II, 42.

[←262] Az összeesküvésekről: Corazzol: 453 (lefújva); Lorenzi: 59-62, 67-68, 76-77, 80-81; Cappelli: 254-255,303, 309. A remete lábáról: Landucci: 36-37.

[←263] A Mediciek házasságait nyomon követte: Pieraccini: La stirpe, 1, 49-75, 95140, 157-284. A Mediciek pisai érsekségéről és az ezerötszáz emberéről: Clarke: A Sienese Note, 50; Bizzocchi: Chiesa, 233-234.

[←264] Házasság az Appianókkal: Bruscoli: Politica. 356.

[←265] Alfonsina házassága és hozománya: Fabroni: II, 316. 2. jegyzet.

[←266] A házasságok: Pieraccini: I, 215-243. Bruscoli: Politica, 365 eltérő dátumokat ad meg Lucrezia és Contessina lakodalmára.

[←267] Lorenzo viszonyára Ince pápával lásd Picotti: Giouinezza, 160-234. Levelező prózájáról: Bessi: Lorenzo letterato, 101-106.

[←268] Lorenzo titkos levelezéséről és arról, amit a firenzei követ mondott: Bizzocchi: Chiesa, 343-344; és M. Pellegrini: Innocenzo VIII, 7.

[←269] Maddalenáról: Pieraccini: I, 233-240. Franceschettóról: Hook: Lorenzo, 171; és Falconi: Leone X, 96.

[←270] Lanfredini római tevékenységéről és a pápa győzködéséről: Picotti, 176-177. Lorenzo levele Ascanio Sforzához: Falconi: i. m. 96-97.

[←271] Giovanni a bíborosi címig tartó felemelkedésének állomásairól: Picoti: Giouinezza, 3. fejezet; Palmarocchi: Lorenzo; és Falconi: 96, 95.000 forintra rúgó szimóniáról. Brown: Bartolmeo Scala, 108-109, 137. jegyzet megjegyzi, hogy Lorenzo 1488 júliusában 30.000, 1489 augusztusában pedig 95.000 forint kölcsönt nyújtott Sixtusnak. Valóban csupán kölcsönről lett volna szó?

[←272] Lorenzo és Ince pápa: Lorenzo: Scritti, 659-671. Lorenzo betegségeiről: Martelli: Studi, 198, 205.

[←273] Az itteni idézetekre: Martelli: Studi, 198, 205.

[←274] Martelli: Studi, 51-133. kiváló tanulmány Lorenzo Comentario-átdolgozásáról.

[←275] Levelek Incéhez: Lorenzo: Scritti, 660-662; Moreni: Lettere, 5-34. Giovanni javadalmairól: Picotti: Giovinezza, 67-159.

[←276] Lorenzo szavairól: Lorenzo: Scritti, 671-675. Háttér 1512-höz és 1527-hez: Stephens: The Fall és Butters: Gouemors.

[←277] A dicséretekről: Lorenzo: Laude. Az egyik vallásos testvérület által előadott darabot lásd Lorenzo: Opere, 11, 71-115.

[←278]

Lorenzo levele Giovannihoz: Lorenzo: Scritti, 671-675.

[←279] Michelozzihoz írott leveleit idézi: Martelli: Studi, 222, és ugyanő: II Cristianesimo di Lorenzó, 90.

[←280] Lorenzo híveinek házait 1494 decemberében gyújtották fel: Cerretani: Storia, 207-208; P. Parenti: Storia, 152, A Tizenhét reformerről: Brown: The Medici, 151-211.

[←281] A november 13-i törvény: ASF, DSCOA, 96, f. 92r. A január 25-26-i törvényjavaslat: ASF, Provvisioni, 185, ff. 53r-54r. Ezeket a hivatkozásokat Osvaldo Cavallar professzor nagylelkű segítségének köszönhetem.

[←282] Cavallar: II tiranno és I consulenti.

[←283] ASF, Provvisioni, 185, ff. 40v-41v.

[←284] De Roover: i. m. 367.

[←285] Guicciardini: Storie, 74.

[←286] Lorenzi: Cola Montano, 132-144.

[←287] Lásd Brown, Astorri, Bruscoli fenti műveit és a Consorterie szerzőit.