A fekete viking 9789631366198 [PDF]

Zitiervorschau

Bergsveinn Birgisson

A FEKETE VIKING Corvi n a

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Bergsveinn Birgisson: Den svarte vikingen, Spartacus Forlag, Oslo, 2013 Published by arrangement with Immaterial Agents A kiegészítésekhez felhasznált kiadás: Bergsveinn Birgisson: Leitin að svarta víkingnum, Bjartur, Reykjavík, 2016 © Bergsveinn Birgisson, 2020 Hungarian translation © Veress Dávid, 2020 A borítót Kun Fruzsina tervezte Kiadja 2020-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. ISBN 978 963 13 6651 8 Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Készítette: Ambrose Montanus

Kedves tanárom, Preben Meulengracht Sørensen (1940–2001) emlékére

„Azért, ha mégis ilyen útra térek, félek, hogy balga lennék, balga bátor.” Dante Alighieri: Isteni színjáték, Pokol, Második ének. Babits Mihály fordítása

A MÚLT

GINNUNGAGAPJÁBAN HALÁSZVA

„A fekete viking” Geirmundur Hjörsson Ýri Geirmundsdóttir

875

Oddi Ketilsson

920

Hallveig Oddadóttir

980

Snorri Jörundarson

1012

Gils Snorrason

1045

Þórður Gilsson

1075–1150

Sturla Þórðarson

1115–1183

Helga Sturludóttir

1180

Gyða Sölmundardóttir

1225

Helga Nikulásdóttir

1240

Einar Þorláksson

1280

Névtelen Einarsdóttir

1340

Narfi Vigfússon

1365

Halldóra Narfadóttir

1400

Narfi Þorvaldsson

1425–1485

Anna Narfadóttir

1475

Loftur Guðlaugsson

1500–1564

Arnór Loftsson

1540–1610

Anna Arnórsdóttir

1590

Halldóra Björnsdóttir

1620

Ásgeir Jónsson

1650–1703

„Ifjabb” Guðmundur Ásgeirsson

1687–1739

Ólöf Guðmundsdóttir

1723

Bjarni Pétursson

1745–1815

Jón Bjarnason

1793–1877

Halldór Jónsson

1831–1885

Ragnheiður Halldórsdóttir

1876–1962

Guðjón Guðmundsson

1917–2010

Birgir Guðjónsson

1940

Bergsveinn Birgisson

1971

© 1997–2011 Íslensk erfðagreining ehf. és Friðrik Skúlason ehf. Minden jog fenntartva.

G

yerekkoromban, meglátogatott

az minket

1980-as egy

évek

elején

öregember

gyakran Reykjavík

külvárosában. Snorri Jónssonnak hívták, a szüleim barátja volt. Kopár helyen nőtt fel, Izland legészakibb részén, a Hornstrandirfélszigeten. Mint sokan mások, ő is az ötvenes években költözött el onnan, gondolatai azonban nem hagyták el a vidéket, gyakran és szeretettel beszélt róla. Erős hangú, sovány fickó volt, kiáltása könnyen túltett a hullámtörések és a sziklákat belepő madarak zaján.

Nagy

„ereszkedő”

hírében

állt

–

így

nevezték

a

fészekrablókat, akik kötélen ereszkedtek le a meredek sziklákról, és fészektől fészekig lendülve szedték a tojásokat. Harmincadfokú ősapám, az izlandi honfoglaló Geirmundur Heljarskinn volt Snorri nagy hőse. Még Vigdís Finnbogadóttirról, az akkor újonnan megválasztott miniszterelnökről sem beszélt olyan tisztelettel, mint róla. Tíz-tizenkét éves lehettem, és nem igazán értettem a Geirmundurékről szóló történeteit. A legtöbbre már nem is emlékszem, de az egyik mély nyomot hagyott bennem. Valahogy így szólt: Geirmundur ír rabszolgákat tartott Hornstrandiron. Nem ment valami jól a soruk, sokat küszködtek, keveset kaptak enni. Egy nap elhatározták, hogy megszöknek. Elloptak egy csónakot, és kieveztek a tengerre. A navigáláshoz nem sokat értettek, csak minél messzebb akartak kerülni. Addig eveztek, amíg egy nagyobb zátonyhoz nem értek a tengeröbölben. Ezt a szigetet azóta is Ír-zátonynak – Íraboði – nevezik. Ha szegények kijjebb

merészkedtek volna a tengeren, a végén az Északi-sarkon kötnek ki. Szinte látom magam előtt a történetet. Valamiért szürke gyapjúcsuhás, tonzúrás szerzeteseknek képzelem őket. Arcuk piszkos,

tekintetük

komor,

merev.

Látni

a

szorongást

a

szemükben. Némelyiküknek evezője van, a többiek deszkákkal próbálják hajtani a csónakot. Szemük fehérje kivilágít a sötét arcukból. Az életükért eveznek. Csak el, mindentől el. Ennél bárhol jobb. Odaérnek a tengeröbölben fekvő zátonyhoz. Talán arra gondolnak: hol kötünk ki vajon, ha mégis továbbmegyünk? Lehajózunk a földről? Látom, ahogy dideregnek a hidegben a zátonyon, miközben az északi széltől fölkorbácsolt hullámok ostromolják a szirteket. Miután megették és megitták, amijük volt, egyre jobban hatalmába keríti őket a pokoli hideg. Lassan elgémberednek a tagjaik. Talán szomorú ír dalokat vagy zsoltárokat énekelnek (valószínűleg tényleg keresztények voltak), és szorosan összebújnak, hogy melegítsék egymást. Képzelhetjük, milyen

borzalmas

lehet

az

ilyen

lassú

haldoklás.

Vajon

átsegítették egymást a túlvilágra? Időközben Geirmundur Heljarskinn tudomására jut, hogy megszöktek a rabszolgái, és a keresésükre indul. Vajon élve, vagy holtan találja őket a zátonyon? És vajon a rabszolgák látták-e uruk hajóját közeledni? Biztosan csak annyit tudunk, hogy odavesztek mindannyian. A hullámok elmosták maradványaikat, szétfoszlatták a testüket egykor

melengető

gyapjúrongyokat,

leáztatták

a

húst

a

csontjaikról, amelyek azután porrá őrlődtek egy Jeges-tenger felől érkező viharban, míg végül nyomuk se maradt. Mindannyian

odavesztek. De legalább emberhez méltón tették, a saját zátonyukon, ahol senki sem parancsolhatott nekik, és senki sem alázhatta meg őket. Íraboði: ez lett az írek földje, aminek neve megmentette emléküket az enyészettől. *** Azóta már Snorri sem él, a történetei viszont igen. 1992 nyarán, nagyjából tíz évvel azután, hogy Snorri az ír rabszolgákról mesélt, épp egy halászhajón vagyok a Nyugatifjordok egyik félreeső öblében, valamivel Hornstrandir alatt. Akkoriban halászással töltöttem a nyarakat; az egyik rokonomtól béreltem egy kis csónakot, amit a helybéliek vicceskedve csak teknőnek neveztek – és halásztam, hogy fedezni tudjam a téli tanulmányaimat Reykjavíkban. Nézem a térképet, azon tűnődöm, hová menjek másnap halászni, amikor egyszer csak megpillantok egy régi ismerőst a térképen, kitűnik a többi zátony és sziget közül, jó egy mérföldre fekszik a parttól: Íraboði. Megint bevillannak a képek. A gyapjúcsuhák. A sötét arcokból kivilágló tágra nyílt szemek. A szörnyű rabszolgaság elől deszkákkal evező emberek. A zátonyon didergő testek. A partot ostromló hullámok. Azt hiszem, ennek a könyvnek a megírásában az a történet segített a legtöbbet, amit Snorri újramesélt, vagy inkább az a beleélés, ahogyan mesélte. Különösen azután, hogy később megtudtam, a középkori tudósok, akik a benépesült Izland legkorábbi időszakáról szóló sagákat leírták, nem meséltek olyan

szívesen Geirmundurről, mint ő. De akkor mégis honnan tudott annyit Snorri? Lehetséges, hogy a kezdetek óta Hornstrandiron élő szóbeli hagyomány utolsó szikráját láttam felvillanni? Nem hagytak nyugodni a kérdések: Ki volt Geirmundur Heljarskinn? Mégis mihez kezdett a rabszolgáival a legmesszibb északon? Miért épp róla nem írtak sagát – róla, akit a „legelőkelőbb honfoglalónak” tartottak? Miért mondták csúfnak és feketének, ahogy egyébként a rabszolgákat volt szokás leírni? Valóban voltak ősei Bjarmalandon? Hogy jutott rabszolgákhoz? Rabolta őket, fizetett értük? Ha igen, mégis mivel? Lehet, hogy gazdagsága nem csak mendemonda volt? Ráadásul a kietlen Izlandon? És mindez tényleg nem tűnt elég jó alapanyagnak egy sagához? A sors fintora, hogy miután apránként beleástam magam Geirmundur

Heljarskinn

történetébe,

és

többek

között

a

helyneveket is tanulmányoztam, be kellett látnom, hogy az Írzátonyról szóló történet valószínűleg későbbi lelemény. Sok hasonló történet próbál régi helyneveknek értelmet adni. Akár a legkorábbi időkből is származhat az Íraboði név, emléket állítva annak, hogy írek, akarva vagy akaratlanul, szabadon vagy szolgaként, de partra szálltak ezen a zátonyon. Történetekké gyúrjuk a tapasztalatainkat. Amikor emlékezünk, nem azt kérdezzük, igazak-e a történetek vagy sem, hanem hogy jók-e. Geirmundurnek valószínűleg több száz ír szolgája volt a számtalan izlandi tanyáján. Közülük sokan akkor kerültek az északi birtokra, Hornstrandirra, amikor apadni kezdtek az erőforrások a Breiðafjörðurben, ahol uruk először állapodott meg. A rabszolgák többsége melegebb éghajlatról származott, nehezen viselhették a zord viszonyokat. Így aztán az sem

elképzelhetetlen, hogy néhányan megpróbáltak megszökni – az óészaki irodalom rabszolgákról szóló történeteiben többnyire épp szökésben lévő emberekről hallunk. Ennek alapján az Ír-zátony története bármikor keletkezhetett a későbbiek során. Geirmundur néhány szolgája talán ott végezte. Talán nem. Vélhetően volt egyszer valaki, aki szerette volna, hogy szépen összecsengjenek a dolgok, ezért összekapcsolta a korai írások Geirmundur Heljarskinnről szóló történetfoszlányait a birtokán található egyik helynévvel. Története fel akarja idézni és közelebb akarja hozni ezt a rejtélyes embert és a Jeges-tenger partján folytatott visszás üzelmeit, őt magát pedig nagy és meglehetősen kegyetlen rabszolgatartóként kívánja megőrizni az emlékezetnek. *** Könyvünk egy 1100 évvel ezelőtt élt emberről szól. Töredékek maradtak fenn róla csupán, amelyeknek egyetlen olyan részletük sincs, amitől egy múltbéli név eleven emberré válhatna. Geirmundur Heljarskinn jelleméről semmit sem árulnak el a források. Nem tudjuk, hogy rossz fogait kivillantó széles mosolya volt-e, hogy alárendeltjeivel kegyetlen volt-e, vagy igazságos, hogy derűsen látta-e a világot, hogy mosolygott-e dühében vagy félelmében, amikor viharban evezett, hogy szólt-e nagy szavakat, amikor ivott, hogy sántított-e, volt-e sebhelye, sírt-e valaha, hogy minden fájdalmát magába fojtotta-e, vagy a hozzá legközelebb állókon töltötte ki. Fogalmunk sincs.

Egy 30 generációval ezelőtt élt viking életét nem egyszerű végigkövetni a bölcsőtől a sírig. Geirmundur nem több, mint árnyék, egy hang az őstörténet és a történelem közötti sötétségből – akárcsak az összes ebből fakadó megválaszolatlan kérdés. Ki kell halászni a Ginnungagapból. Vajon lehet annyi életet lehelni egy árnyékba, hogy olvasni lehessen róla? El tudnak viselni az olvasók egy olyan mesélőt, aki néha úgy tapogatózik a sötétben, mint Dante a pokolban? Sokszor eltűnődtem azon, hogy mégis miért folytattam az írást, amikor egyik összegyűrt és falhoz vágott piszkozat követte a másikat, és rendre meg kellett állapítanom, hogy nem, ez NEM megy – mi volt az, ami folytatásra sarkallt, mint a csökönyös, hajthatatlan trøndelagi parasztokat, akik azután is kitartottak pogányságukban, hogy maga Jó Hákon király hirdette nekik az evangéliumot, miért gondoltam azt, hogy kutathatnék még egy kicsit itt, egy kicsit ott, miközben legbelül tudtam, hogy amit találok, nem lesz különösebben figyelemre méltó. Munkám időnként az öreg kapitány rokonomról szóló történetére

emlékeztetett,

aki

hozzám

hasonlóan

makacs

kormányosok és hajósok leszármazottja volt, és nem futamodott meg csak úgy. Idős volt már, amikor egyszer útnak indult kis halászhajóján két-három fős legénységével. Köd szállt a tengerre. Ő a kormánynál állt vastag lencséjű szemüvegében, a többiek a hajóorrban. Az emberei azt mondták, először halkan és kissé félénken, hogy mintha zátonyt látnának maguk előtt, aztán valamivel hangosabban: egyenesen egy zátonynak tartanak! Faroljon! Öreg rokonom kétszer olyan erővel visszakiáltott: „Nem lesz itt semmilyen zátony! Nem látok semmiféle átkozott zátonyt!”

És a hajó zátonyra futott. *** Tehát a huszonhatod fokú ük-ükapámról írom ezt a könyvet. Álljunk is meg itt egy kicsit: nagyszüleinkkel feltehetőleg találkoztunk,

alkalomadtán

hallhattunk

tőlük

ezt-azt

a

dédszüleinkről, egy keveset talán még az ükszüleinkről is. Nagyapám gyakran mesélte, hogyan fogant meg a dédapám. Ükapám akkoriban huszonéves fiatalember volt ÉszaknyugatIzlandon, és egy nap valamiféle csomagot kellett két fjorddal északabbra vinnie egy tanyára, egészen pontosan Strandirra, a Nyugati-fjordokba. Mindenki szénát volt gyűjteni kint a mezőn, amikor bekopogott a tanya ajtaján, kivéve egy harmincnyolcéves asszonyt, aki akkorra már kétszer is megözvegyült, és mind a négy gyerekét elvesztette. Mindenét. A fiatal postás pillantása talán eszébe juttatta a régi időket. Lehet, hogy mégis van remény? Behívja, süt neki egy hurkát. Igazán ráférne a fiatalemberre egy kis pihenés, mielőtt visszaindulna… Kilenc hónappal később megszületett a dédapám, amiből nagyapám levonta a következtetést: „egy hurkavégen múlik az életünk.” Egyébként keveset lehet tudni az ükapámról. Mielőtt jómódú, megbecsült hajómester nem vált belőle nagy tanyával és családdal, nem akarta elismerni sajátjának a dédapámat. Üküknagyapám ugyanezen az ágon kapitány és révész volt a Breiðafjörðurben, és egyszer megmentette egy dán vitorlás legénységét, amiért Koppenhágában ki is tüntették. Tudjuk még róla, hogy az egyik hideg, éhínséges időszakban átfordított egy

hajótörzset, és ajtót vágott rá, hogy a nincsteleneknek legyen hol meghúzódniuk. A strandiri őseim ugyanekkor egy évekkel korábban kidobott cipőt kerestek a szemétdombon – a talpát akarták megsütni, olyan éhesek voltak. Aztán ott van dédnagyanyámék családja Skarðsströndön (ahol Geirmundur Heljarskinn telepedett le annak idején). Olyan csámpásak voltak, hogy nem volt ember, aki meg tudta volna mondani a hóban vagy latyakban hagyott nyomaikat látva, hogy melyik irányba mentek. Ezt követően viszont fakulni kezd a kép. Azt mondják, száz év alatt mindent elfelejtünk, százötven év múltán pedig mintha benőné a történelmet a moha. Ez, legalábbis az én családom esetében, biztosan igaz. Ha nemzedékről nemzedékre átadott történetek nyomába eredek, hamar a semminél kötök ki, így aztán muszáj az írásos forrásokhoz, a lehangolóan szűkszavú egyházi anyakönyvekhez és a családi feljegyzésekhez nyúlnom, amik olyanokat írnak, mint például hogy Guðbrandur ükükükapám Tröllatunguheiðinél eltűnt egy hóviharban, és „a következő tavasszal találtak rá”, vagy hogy az apja, Hjálmar, aki lelkész volt és orvos, „sok más rokonához hasonlóan [!] sem az italt, sem a nőket nem vetette meg”, a nagyapja, Halldór „türelmetlen volt és iszákos”, az ő apja, Páll meg „a 17. századi boszorkányüldözések élén álló lelkész”, és ez így megy tovább, miközben a Skarð-tanyán élő törvénymondókról is hallunk ezt-azt. Ekkor azonban valami igazán érdekes dolog történik. Az embereket közelebbieknek érezzük, és elevenebbekké válnak annak köszönhetően, hogy különböző sagák szereplőiként tűnnek fel. Olyan jól ismert alakokon vezet tovább a nemzetség, mint

Skarði Snorri ( †

1260) és Þorkell Eyjólfsson, aki Guðrún

Ósvífursdóttir férje volt, mielőtt a Breiðafjörðurbe nem fulladt. Az a Þorkell, aki draugurként, élőhalottként visszatérve azt mondta csatakos ruhában Guðrúnnak, hogy: „rossz hírem van, Guðrún.” A Laxdæla saga szerint erre a nő minden együttérzés nélkül így felelt: „akkor ne is mondd, te szerencsétlen.” A vérvonal Bölcs Auðurnél és a férjénél, Fehér Ólafurnél ér véget, aki Dublin királya

volt.

Ezeket

a

sorokat

az

ő

harminckettedfokú

leszármazottjuk írja. Mennyivel egyszerűbb lett volna olyan valakit választani, aki közelebb áll hozzám időben, valakit, aki akkor élt, amikor már volt pergamenjük az embereknek, hogy papírról ne is beszéljünk. Úgy

legalább

kapaszkodnom.

reményem Valaki

lehetne

olyat

arra,

választani,

hogy aki

lesz

élő

mibe

emberre

emlékeztet. De „az első” mindig csábítóbb a többinél. Geirmundurrel az izlandi nép kialakulásának kezdetén vagyunk, egy olyan nép kialakulásánál, amely minden lehetőt összegyűjtött azokról, akik először telepedtek le a szigeten, később pedig megszerkesztette és leírta az összegyűjtött anyagot. Ez ad választ arra a talányra, hogy miért tudunk többet az izlandi történelem kezdetén élők egynémelyikéről, mint a hozzánk időben jóval közelebb állókról. Valaki az izlandi honfoglalás korából nemcsak annak határát jelöli, ameddig vissza tudunk tekinteni a múltban, de azt is megmutatja, mi foglalkoztatta azokat, akik először írtak róla. ***

Szóval van néhány forrástöredékünk Geirmundur Heljarskinnről – valójában jóval több is, mint mondjuk Njáll Þorgeirssonról, akire Dél-Izlandon rágyújtották a tanyáját. A különbség csupán annyi, hogy Njáll történetét megírták a Njáls sagában. Bizonyára volt egy nagy író a 13. században, aki arra adta a fejét, hogy összegyűjti az írásos töredékeket és a Njáll körül keringő történeteket, amiket kiegészített néhány zseniális részlettel, és ezzel életre is keltette az alakját. Njállékat generációk állították példaként maguk elé, újra és újra megvitatva életüket és tetteiket. Ezzel szemben Geirmundur Heljarskinn árnyék csupán, mivel senki sem írt róla sagát. Vagy ha írt is valaki, a műnek időközben nyoma veszett. Még ha nem teszünk is mást, mint hogy összegyűjtjük és alaposan megvizsgáljuk a töredékeket, máris egy lenyűgöző életút körvonalai bontakoznak ki előttünk: Geirmundur Heljarskinn Hjörsson mellőzött gyerekként kezdte az életét. Rabszolgák között nőtt fel, később azonban kiderült, hogy az egyik legnagyobb norvég királyi család sarja. Életét a valaha élt legelőkelőbb izlandiként fejezte be, ő volt „a legnemesebb izlandi honfoglaló”. Fénykorában nyolcvanfős kísérettel lovagolt izlandi tanyái között – szemléltetésképpen Széphajú Haraldur kísérete békeidőben hatvanfős volt. Rabszolgáinak értéke óriási összegekre rúgna ma. Több tanyája állt Hornstrandiron és Strandiron, sokfelé telepítette le az embereit a Breiðafjörður mentén és a Nyugati-fjordokban. A forrásokban

különböző

vidékeken

találkozunk

a

nevével:

Rogalandon, ahol egy királyi udvarban született és nőtt fel, Bjarmalandon, ami vélhetőleg valamilyen szibériai területet jelöl,

és ahonnan anyja származott, Írországban, ahol Dublin mellett telepedett le, és végül Izlandon, ahol az egyik első honfoglaló volt. Minden forrás egyetért abban, hogy ránézésre „csúf volt és fekete”, a Heljarskinn név maga is „fekete bőrű”-t jelent. Mondják még a legnagyobb „tengeri királynak” is, aki tetemes hajóhaddal rendelkezett, és akinek munkahelye az egész Atlanti-óceán volt. Amikor

Széphajú

Haraldur

uralomra

tört,

Geirmundur

elmenekült apja rogalandi királyságából. Nem mérték össze erejüket, pedig volt, aki erre biztatta. Az egyik saga úgy ír róla, mint aki „a nyugati úton minden viking közül a leghíresebb”. Ugyanakkor az is világos, hogy nem fosztogatás vagy rablás révén jutott

a

vagyonához,

amint

azt

egyébként

egy

vikingtől

várhatnánk. Egyes történetek szerint jó volt néhány szolgájához, más töredékek kegyetlennek mutatják ellenségeivel szemben. Sok északra

való

emberhez

hasonlóan

neki

is

varázserőt

tulajdonítottak. Egyébként hol két, hol három feleségről és nem kevés gyerekről hallunk vele kapcsolatban, bár a források egyedül abban értenek egyet, hogy volt egy Ýri nevű lánya – aki nem kapott óészaki nevet. Geirmundur előkelő nemes volt számos

alárendelttel,

és

ha

valamennyire

is

hihetünk

a

töredékeinknek, ő volt az ír rabszolgák nagybeszállítója Izlandon. *** Hosszú

és

lenyűgöző

történetet

villantanak

fel

ezek

a

kétségbeejtően rövid töredékek. Sok minden foglalkoztatott, amikor nekiláttam a munkának, de valahányszor sikerült valamiféle válaszszerűséget találnom, újabb kérdés merült fel,

újabb és újabb kérdésekhez vezetve. Amikor azt hittem, végre sikerült rátapintanom valamire, rögtön ki is csúszott a kezemből. Nem könnyű ennek a fickónak a közelébe jutni – csak olyan kerülőutakon át lehetséges (már ha lehetséges egyáltalán), amelyekre

akkoriban

még

féltem

volna

rálépni:

mások

szakterületéhez tartoztak. Amikor először hagytam fel a dologgal, egy halom megválaszolatlan kérdésem maradt. Mindenekelőtt igen lehangoló volt belegondolni abba, hogy olyasvalakiről írok, akiről azt se tudom biztosan, hol született… Vajon ki lehetne valahogy deríteni Geirmundurről, hogy hol nőtt fel Rogalandon belül? És mégis miért mondták csúfnak és feketének, akár egy rabszolgát, amikor nemzetségtáblája szerint előkelő királyfi volt, mind közül a legnemesebb? Létezik bármilyen magyarázat a külsejére? Annyit tudtam, hogy az Írországban letelepült régi skandinávok már a 9. században megfordultak Észak-Afrikában, ahonnan fekete (írül: gorma) rabszolgákat hoztak magukkal. Vajon ez egy nyom lehet? Aztán ott volt Geirmundur bjarmalandi kötődése. Amikor elkezdtem átfésülni a forrásokat, láttam, hogy egy Fehér-tenger vagy a Kola-félsziget partján fekvő helyre mutatnak. Egy középkori

írnok

másolási

hibája

volt

talán

az

utalás

Bjarmalandra? Egyébként mi indíthatta arra a rogalandiakat, hogy egészen odáig utazzanak a 9. században? Na és Írország! Lehet abban valami, hogy Geirmundur ennyire jól megtalálta a számítását a nyugati úton, amikor máskülönben semmi sem utal arra, hogy vikingportyákkal, dúlással és fosztogatással töltötte volna az idejét? Honnan szerzett tőkét ez a rogalandi menekült ahhoz a sok rabszolgához, akiket a források neki tulajdonítanak?

Izlandról? És mégis miért nem írtak sagát a legelőkelőbb honfoglalóról? Akárhogy legyen is, egy dolog már akkor világos volt: nemigen jegyeztek le efféle dolgokat a 12. vagy 13. században, ha valamilyen hagyomány nem állt mögöttük. Ilyen kérdéseken rágódtam, amikor felhagytam az egésszel. De mégsem tudtam annyiban hagyni. Valamikor a 90-es években, amikor még egyetemista voltam, lemásoltam egy nagy térképet a Nyugati-fjordokról, és kitűztem egy parafa táblára. Új hobbim gyanánt rajzszögeket szúrtam azokra a helyekre, amelyekről kiderült a forrásokból, hogy Geirmundur emberei lakták. Szembetűnő ábra kezdett kirajzolódni. Olyan ábra, amelyet kétlem, hogy a középkori szerzők láttak volna: úgy tűnt, a tanyák stratégiailag voltak elhelyezve a Hornstrandirról vezető utak és régi hegyi ösvények mentén. Mindegyik ugyanoda, Geirmundur fő birtokára vezetett: a Breiðafjörðurbe! Hirtelen megértettem, hogy szállítási útvonalak lehettek ezek, és mivel sok utat és sok embert érintettek, bizonyára értékes árukat vagy nyersanyagokat vittek rajtuk. Ezért élhetett rövid ideig Írországban, gondoltam, és azon kezdtem tűnődni, vajon mi vihette Geirmundurt Izlandra. Talán

ugyanaz,

ami

korábban

Bjarmalandra

csábította

a

családját? Ez volt a fordulópont: kételyeim felett győzött a kíváncsiság. A térkép alátámasztotta a forrásokat, amelyek azt mondták Geirmundurről, hogy gazdag volt és hatalmas… Bizonyára sok vasat tartott az izlandi tűzben. Viszont nem hittem el a középkori szerzőknek, hogy marhacsordákkal szerezte volna a vagyonát; ez sehogy

sem

illett

a

képbe.

Elhajóztam

Hornstrandirra

a

nagybátyámmal, aki turistautakat szervezett a környékre. Zord, kietlen vidék volt, földművelésre gondolni sem lehetett, és már egyetlen tehén legeltetése is problémát okozott volna; mégis azt állítják a források, hogy Hornstrandir tartotta fenn Geirmundur teljes vállalkozását, még az először elfoglalt birtokait is a Breiðafjörðurben. Ha Geirmundur gazdálkodással foglalkozott volna Hornstrandiron, aligha vehette volna meg a termésből azt a sok rabszolgát Dublin piacán. Ekkoriban hiánycikk volt a muzulmánoknál a rabszolga, és ennek megfelelően sokba is került. Más szóval: a kialakult hagyományt nem lehetett elvetni, de a magyarázata nem állta meg a helyét. A 12. és 13. századi tanult

szerzők

nem

látták

át

a

helyzetet.

Geirmundur

gazdagságáról szóló hagyományokra mutattak, de nem tudták megmagyarázni ezt a gazdagságot – vagy ha meg is tudták volna, valamiért nem akarták ráhagyni az utókorra. Ezt követően fogtam hozzá az izlandi, rogalandi, bjarmalandi és ír nyomok felgöngyölítéséhez, és beleástam magam a szakirodalomba. A munka nagy része zsákutcákba torkollt, más nyomok azonban nem engedték, hogy felhagyjak a kutatással. Remélem, az olvasó végigkövet ezeken az utakon. Ahhoz, hogy kiderítsük, honnan származott Geirmundur, helynévtörténeti kitérőt kell tennünk. Ahhoz, hogy megismerjük Bjarmalandot és Izlandot, látnunk kell, hogyan készül egy viking hajó. Ahhoz, hogy el tudjuk különíteni a források régi anyagát az újaktól, meg kell ismernünk a középkori történetírókat. Sok évvel ezelőtt úgy gondoltam néha, hogy „nem érdemes megfordulni”. Talán olyan voltam, mint a rokonom, aki nem látott semmiféle zátonyt, amikor egyik probléma után a másikon

feneklettem meg, hogy aztán újra vízre tegyem a csónakot és továbbvitorlázzam ezeken a majdhogynem ismeretlen vizeken, évszázadok néma sötétjén át, harmincadfokú ősapámat keresve. *** Tudomásom szerint még nem írtak olyan történeti munkát a viking korról, amelyik születésétől haláláig követné végig egy ember életét. Az elérhető művek többsége a tudományos objektivitás hagyományos követelményeit követi – inkább leírók, semmint lebilincselők. Közelebb lehet hozni, életre lehet kelteni valakit ebből a korból? A középkori történetírók szívesen kísértek el embereket bölcsőjüktől a sírukig, szövegeik egyszerre voltak történelmiek és irodalmiak. Jóravaló történetíróként összegyűjtötték az összes elérhető töredéket és ismeretet az illetőről, majd ugyancsak megtoldották őket, hogy eleven történet váljon belőlük – valószínű

okozati

összefüggéseket

keresve,

és

jellegzetes

vonásokkal ruházva fel a főszereplőket. Mindennek eredménye egy saga lett. Míg azonban a régi sagaírók igyekeztek teljesen elrejteni a kezük nyomát, én a magaméra próbálom irányítani az olvasó

figyelmét.

Hosszú

és

több

tudományágat

átfogó

ismeretanyagot kell figyelembe vennie annak, aki a viking korral kíván foglalkozni. Ez bizonyos esetekben vezetheti az intuíciót, és olyan távlatot adhat, amellyel a régiek nem rendelkeztek. Úgy döntöttem, hogy tartom magam a tudományossághoz, leginkább attól való félelmemben, hogy különben a viking korról szóló számtalan regény és fantasy közé sorolnák a könyvet – így pedig

kutatásom nem érné el a célját. Ha ilyen távoli múltba megy vissza az ember, szüksége lesz egy sagamondóra, aki tolmácsolja a történetet, és megvilágítja a homályban lévő dolgokat. Azokban az esetekben, amikor valamit nem tudhatok biztosan, arra támaszkodom,

amit

tudásalapú

képzeletnek

nevezek,

menetközben pedig elmondom, mi az, amit tudhatunk, és mi az, amit csak találgatni lehet. Az érveléseimet jobban alátámasztom a végjegyzetekben. Minél többet dolgoztam ezzel az anyaggal, annál világosabbá vált, hogy nem véletlenül nem írtak sagát Geirmundurről. Minél jobban körvonalazódtak az izlandi eredetmítosz kontúrjai, annál érthetőbb lett, miért nem illik abba Geirmundur Heljarskinn. Az eredetmítoszok rendszerint ideális körülményeket mutatnak: azt, ami a jelenből hiányzik. Amikor Izland eredettörténetének nagy részét írták, polgárháború dúlt a szigeten. Úgy gondolták, a legjobb lesz ennek épp az ellenkezőjére emlékeztetni – a régi szép időkre, amikor mindenki egyenlő volt, és nem néhány törzsfő kezében összpontosult a hatalom, mint a sagák lejegyzésekor. Sokszor hallottuk így elmesélve az izlandi honfoglalást: egy csapat nagygazda elmenekül a kegyetlen Széphajú Haraldur király önkénye elől, hogy szabad és független emberként éljen. Hajóra dobják jószágaikat, tengerre szállnak, és kikötnek egy szigetnél. Ott építik fel tanyáikat, ahol trónoszlopaik partot érnek, és

„nemes

pogányokként”

viselik

magukat,

mintha

csak

keresztények volnának, bár igaz, nem ismerték az igaz hitet. Az új izlandi társadalmat, mondják, az emberek és nemzetségek egyenlősége jellemezte – a nagygazdák szabadok voltak, egy-két

rabszolgájuk volt, ha volt egyáltalán, és ki-ki a maga földjét művelte, a maga jószágáról gondoskodott. Itt egészen máshogy meséljük el a történetet.

DRÁMAI KEZDET ROGALAND (KR. U. 846–860)

„Gangleri föltette a kérdést: – És mi volt a kezdetekkor, hogyan történt minden, és mi volt előtte? – Az volt, ami A jósnő szavában áll – felelte Nagyságos: Múltunk múltjában, mikor semmi nem volt, nem volt homok, se tenger, nem vert hűvös hullám, föld nem terült el, fölötte ég sem, Káprázó űr fújt, fű sem fakadt. […] – Mi volt, mielőtt az emberek nemzetségei létrejöttek volna? – kérdezte Gangleri… – [A] Káprázó űrnek az északra néző oldala megtelt a jég és dér nyomasztó nehezével, és párák záporával – folytatta ÉppolyNagyságos. – Viszont az Űrnek déli oldalát fölmelegítették a déli világrészből, Múspelből kiröppenő szikrák és parazsak… Ahol pedig a dér és a fúvó meleg összetalálkozott, a jég vízként lecseppent, a lehulló cseppek a forróság erejétől életre serkentek, és létrejött egy ember-formájú lény, melyet azután Ýmirnek neveztek el… – Hol élt Ýmir? – kérdezte Gangleri. – És mi tartotta életben? – Azok után, hogy a dér már olvadva csöpögött, létrejött belőle egy tehén, amelynek Auðhumla a neve. Tőgyéből négy tejfolyó

ömlött, ezzel táplálta Ýmirt… – Ha már isteneknek hiszed őket, ezek után mit vittek végbe Bur fiai? – kérdezte Gangleri. – Nem csekély dolgokat – felelte Nagyságos. – Fogták Ýmirt, odahurcolták

a

Káprázó

űr

kellős

közepére,

és

testéből

megteremtették a Földet, véréből pedig a tengert és az édesvizeket. Húsából lett a föld, csontjából a hegyek, amint a sziklákat és görgetegeket tépő- és őrlőfogaiból, valamint törött csontjaiból formálták. – Abból a vérből – folytatta Éppoly-Nagyságos –, amely sebéből áradt, teremtették a földet körülölelő és gyűrűként összefogó tengert. A legtöbb ember lehetetlennek hitte, hogy azon át lehessen kelni.” (Snorri Sturluson: Próza Edda[1])

K

risztus után 846-ban kezdődik a történet. Körülbelül százezer ember él Norvégiában. Skandinávia

legnagyobb városa a dániai Hedeby – feltehetőleg pár ezer lakossal. A világ legnagyobb városai: Konstantinápoly, Bagdad és a kínai Tang-dinasztia Hszianja – mindhárom nagyjából egymillió lelket számlál. Néhány évvel később lehanyatlik a Tang-dinasztia, közben

a

híres

Tu

Fu

megírja

legszebb

költeményeit.

Guatemalában, Közép-Amerikában épp a maják uralkodnak, és kivágott szívű emberi tetemeket gurítanak le a tikali piramisok lépcsőin. A mongolok irdatlan, egymást gyilkoló és kifosztó törzsekbe tagolódnak – igaz, máshol sem különb a helyzet. A mórok és a szaracénok felhajóznak a Teverén Rómáig, ellopják az oltárt Péter apostol földi maradványai fölül – a velejáró gazdag zsákmányról már nem is beszélve. Ez az esemény az egész keresztény világot megrázta.[2] Ugyanebben az évben 300 farkast is számláló falkák támadnak Galliára, felfalnak mindent és mindenkit, aki az útjukba kerül. Nem sokkal húsvét előtt elfognak egy kancával közösülő embert – a frankok élve elégetik. Frízföldön meghal Klakk-Haraldur dán király, akinek a viking portyáktól kellett megóvnia a fríz partokat. Jó barátja, a térítő Ansgar kínzó ekcémája ellenére is tovább hirdeti a Megváltó evangéliumát a svédországi Birkában. Ebben az évben norvég vikingek sikeresen megtámadják Dél-Írországot, majd

egyre

nagyobb

csapatokban

költöznek

át

Nyugat-

Norvégiából a nyugati út zöld szigetére – sokan Rogalandot hagyják oda. Cerball (Kjarval) ír király becsvágyó hatalmi harcát

folytatja: éppen az egyik ír ellenlábasával készül megvívni – csatájukban el fog esni 1200 ember… Olyan vidékre tartunk, ahol még nem tértek át a Nagy Károly által Európa-szerte vassal hirdetett Fehér Krisztus-hitre. Olyan vidékre, ahol még tartják az ősök régi szokásait. A tengerben tekereg

a

világkígyó,

az

égbolton

tündököl

Bifröst,

a

szivárványhíd, a föld alatt a nornák és a halottak teszik a dolgukat. Örök körforgásban zajlik az élet, amiben az istenek és a zöldellő természet elveszti a csatát az óriások erejével szemben, hogy aztán újra győzzön az emelkedő Nappal. Egyik kiskirály viaskodik a másikkal ebben a sokszáz tengeri mérföld hosszan északról délre elnyúló országban, ahol különböző népcsoportok élnek ugyan, de valamennyire mégis összeköti őket a hosszú part mentén futó kereskedőút: az északi út, Norvégia. Nem sokat változott itt a helyzet az utóbbi pár száz évben. A hajókra vitorla került. Egyébként minden maradt nagyjából a régiben.

VILÁGRA JÖN A CSÚF, FEKETE EMBER Rogalandon áll egy királyi csarnok, odabenn fekszik egy vajúdó nő, Ljúfvina. Ekkoriban úgy hitték, nornák jönnek a szülőágyhoz, hogy kiszabják az újszülött sorsát: élethosszát, szerencséjét és gazdagságát. A szkaldok „a nornák ítéletének” hívták a halált, senki sem kerülhette el a sorsát. Kövessük a nornákat, ahogy egyre közelebb repülnek Ljúfvina vajúdó kiáltásai felé. Ahogy elrepülünk a mezők és rétek felett, látjuk a harmatos fűben alvó

lovakat és marhákat, a tavaszi áldozatok után épp csak kisarjadt búzaföldeket.

Világosodik,

a

szürkészöld

fűtetők

szépen

belesimulnak a tájba. Még alszik mindenki. A tengernél néhány árbócos hajó vesztegel a horgonyzóhelyhez kötve; a homokpadon álló csónakházakat állatbőrök borítják. A királyi csarnokból, ahonnan a kiáltások jönnek, füst száll fel. Egyelőre csak annyit tudunk a vajúdó nőről, hogy szokatlanul néz ki, nem hasonlít se az északi, se a germán nőkre. Haja fekete, bőre sötétebb, mint amit a legtöbben valaha láttak, szemén mongolredő, arca lapos, kerek. Képzeljük el a körülötte sürgőforgó nőket, néhányuk fehér, a többiek sötétebbek, akárcsak ő. A faragott faágy mindkét oldalán zsírkő lámpásokban pislákol az égő olaj lángja. Miközben a sötét bőrű asszonyok egy nagy szellemet hívnak, az északiak az istennőikhez fohászkodnak. Valamelyik északi asszony belekezd egy varázsénekbe,[3] egy másik szülést könnyítő rúnákat, bjargrúnirt rajzol a nő hasára. Amikor előtűnik a gyerek feje, a nők már nem a szellemeket hívják – a szülő asszonyhoz beszélnek. Fiú született. Aztán még egy. Mindkettőjüket gyapjútakaróba csavarják. Bőrük sötét, hajuk fekete, arcuk lapos és kerek, mint az anyjuké. Szemükön mongolredő. Egyáltalán nem ütöttek az apjukra! Az asszonyok csendes döbbenettel nézik őket.[4] Gondolhatjuk, hogy ez nem fog tetszeni a királynak. Egyáltalán elképzelhető, hogy ő a fiúk apja? ***

Az ikerpár – Geirmundur és Hámundur – történetének kezdete mesébe illő, bár több egyszerű mesénél.[5] A Landnámabók hagyja ránk, és legjobb, ha a maga teljességében idézzük az ott leírtakat, amihez hasonlóan részletes gyerekkori történet egyetlen más izlandi honfoglalóról sem maradt fenn. Biztosak lehetünk abban, hogy van valami benne: „Hjör király Bjarmalandon csatázott. Onnan vitte magával zsákmányként Ljúfvinát, a bjarm király lányát, akit Hjör, legközelebb hadiútra menvén, Rogalandon hagyott hátra. Ekkor két fiút szült Ljúfvina, az egyiket Geirmundurnek, a másikat Hámundurnek nevezték. Egészen feketék voltak mindketten. Ljúfvina egyik szolgálólánya is épp ekkor szült egy fiút, akit Leifurnek neveztek, és a Loðhattur nevű szolga fia volt. Leifur fehér volt, ezért a királyné elcserélte a gyerekeket, és Leifurt tartotta magánál. Amikor viszont a király hazatért, sehogy sem tetszett neki a fiú, azt mondta, olyan, mint egy törpe. Mikor legközelebb portyára ment Hjör király, a királyné magához hívatta a költőt, Bragit, hogy nézze meg a fiúkat, akik ekkor háromévesek voltak. Bevitte őket Bragi szobájába, ő maga pedig elbújt a deszkák mögé. Bragi ekkor így szólt:

Ketten idebent igen kiválóak, Hámundur és Geirmundur Hjörnek fiai, de Leifur, a harmadik, Loðhatturnek fia, jól nevelted, asszony, mégis jövőre rosszabb lesz. Azután egy pálcával odacsapott a deszkákra, ahol a királyné állt. Amikor hazajött a király, Ljúfvina elmondta, mi történt, és megmutatta neki a két fiút. Olyan sötét bőrt, mint az övék, még sosem látott a király. Ettől fogva nevezték

a

testvéreket

heljarskinneknek,

feketebőrűeknek.”[6] Igen fontos ez a strófája Braginak – valószínűleg megmentette az enyészettől Geirmundur származásának történetét. Az óészaki kultúrában versekkel emlékeztek a történetekre és a fontos eseményekre, ahogy Snorri Sturluson írja: „Több mint kétszáz és tizenkét éve lakták Izlandot, mire az emberek hozzáfogtak a sagák leírásához, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy a történetek kikopjanak az emlékezetből, hacsak versekből, újakból és régiekből, igaz tudást nem tudtak meríteni.”[7] Ebben a rövid strófában egyszerre van benne Geirmundur királyi származása, anyja elutasítása, és egy javaslat arra nézve, hogy mit kellene Ljúfvinának tennie. Bragi strófáját hat különböző változatban őrizték meg a kéziratok; témájukban megegyeznek, szóhasználatukban azonban eltérnek egymástól.

Feltehetőleg a költeményt továbbörökítő különböző szóbeli hagyományokból erednek az egyes változatok.[8] Legtöbbjük utal a strófa korai lejegyzésére,[9] így aztán a történetnek magának is réginek kell lennie. Öreg Bragi költeménye hátterének tudatában képet

alkothatunk

magunknak

Geirmundur

első

éveinek

drámaiságáról. Öreg Bragi nagyjából akkor költötte a híres Ragnarsdrápát, amikor Geirmundur és Hámundur totyogni kezdett. Olybá tűnik, hogy Bragi Hjör király udvari költője volt, mivel azonban Széphajú

Haraldur

aligha

tűrhette,

hogy

régi

ellenfeleit

dicsőítsék, sem Hjörről, sem a többi hozzá hasonló királyról nem maradtak fenn versek. *** A források egytől-egyig nemcsak feketének, de példátlanul csúfnak (furðu ljótir) is mondják a fiúkat. Továbbá elmesélik, hogyan vette el egyszer Geirmundur és Hámundur a rabszolgafiú Leifurtől az aranyat, amivel az épp játszadozott, hogyan lökték félre, és hogyan pityeredett el Leifur a történtek miatt. Ebből a díszítőelemre emlékeztető mozzanatból ismerte fel Öreg Bragi az ikrek valódi kilétét. A Hálfs saga szerint Hjör király majdnem sokkot kapott, amikor először pillantotta meg – akkor négyéves – fiait. Látni sem bírta őket, mondván, ilyen „heljarskinn”-t még életében nem látott.

Ez

a

ragadványnév

Helre,

a

halál

költői

megszemélyesítésére utal. Hel arca fekete volt, akár a holtak teste, amelyeken uralkodott. A Heljarskinn név tehát, amit Hjör vagy

Öreg Bragi adott a fiúknak, annyit tesz: „akinek olyan a bőre, mint Helnek”, vagyis sötét, fekete. Egyébként a mitikus Hel Loki és egy Angurboða („fájdalomhozó”) nevű gonosz óriásasszony ivadéka volt – és nem keltett túlságosan pozitív benyomást a viking kor emberében. De inkább térjünk vissza különös történetünkhöz. Először is, miért gondolja még maga a királyné is azt, hogy fiai olyannyira feketék, csúfak és méltatlanok a szeretetére – amint azt a Geirmundar þáttur (þáttur: rövid elbeszélés) írja a Sturlunga sagában –, hogy el kell cserélnie őket egy fehér rabszolgafiúra? A Hálfs sagában a királyné északi nevet visel: Hagný Hakadóttir. A nemzedékről

nemzedékre

történő

újramesélések

során

rendszerint megváltoznak a személy- és helynevek, ami részben összefügg az izlandi sagaírás idegenellenes hajlamával is: a leírók elsősorban a honfoglalók norvég származására fordítják a figyelmüket, a más kultúrákból származó alakokról pedig csak akkor szólnak, ha tényleg nagyon muszáj. Miközben a történet lényegileg ugyanaz maradt, a későbbi történetírók valamelyike óészaki nevet adott a „bjarmalandi” nőnek. Ha úgy vesszük a dolgot, hogy a történet egy északi királynéról szól, a királynénak bizony hűtlennek kellett lennie, és minden valószínűség szerint egy rabszolgával csalta meg az urát. Félelmében, hogy a gyerekek kinézete elárulja, elcseréli őket egy fehér fiúra.[10] De se a versek, se a történetek nem vonják kétségbe a fiúk származását: nagyon is Hjör fiai. Királyi származásuk idővel személyiségükben és tehetségük folytán is megmutatkozik, és alsóbb néprétegekhez illő külsejük ellenére mindenki számára kétségtelen a nemes mivoltuk, ahogyan az

„alacsony” természet is kiütközik a fehér rabszolgafiún, aki „jövőre rosszabb lesz”, mint Öreg Bragi mondja. Minél inkább próbáltam megérteni ezt a történetet, annál többet gondoltam a Landnámabókra, ami azt írja, Ljúfvina Bjarmalandról származott. Hjör király egy nyugatnorvég királyi család tagja volt, vagyis északi férfi, germán fiziognómiával – egyszóval fehér ember. Honnan eredhet akkor mégis ez a sötét és csúf

kinézet?

A

történész

Peter

Andreas

Munch

hitt

a

hagyományban, ami a fiúknak bjarmalandi ősöket tulajdonított, és azt írja, a testvérek sötét haj- és bőrszínét legegyszerűbb „anyai ágon való csúd származásukkal” magyarázni.[11] Azért hihetünk a Geirmundur és Hámundur kinézetéről szóló leírásoknak, mert épp ellene mennek a korabeli sztereotípiáknak. A sagairodalom és a szkaldikus költészet egyaránt csúfnak és feketének festi le a rabszolgákat,[12] ezért aztán egyedül úgy magyarázható a királyfiak leírása, ha tényeken alapszik. A források egybehangzó véleménye bizonyítja, hogy Hjör király valóban kapcsolatban állt a messzi északkal. Azonban ez újabb kérdést vet fel a Geirmundar þátturt illetően: miért nem tetszenek a fiúk a királynénak, ha pont úgy néznek ki, mint ő? A történet szerint Ljúfvinát Bjarmalandon ejtették foglyul: „[Hjǫr] tók þar herfangi Ljúfvinu dóttur Bjarmakonungs.” Aki pergamenre vetette a történetet a késő középkorban, tetszése szerint ezt-azt hozzá is adott – ő is meg szerette volna érteni, hogyan függnek össze a töredékek. Az idegenellenesség mellett egy másik írói hajlamot is találunk ezen úttörő írók körében, mégpedig azt a megrögzött előítéletet, miszerint a viking korban

csak rablás és fosztogatás révén lehetett meggazdagodni. Aki a viking korban gyarapodott, a középkori forrásokban valószínűleg már

portyázó

barbárként

szerepel.

Ezt

a

szemléletmódot

vikingfixációnak nevezzük. Tegyük fel, hogy igaza van a történetírónak, és Ljúfvina Hjör király foglya és ágyasa volt. Elvégre nem ritkán tényleg így mentek a dolgok. De ha rabszolgasorsban lévő ágyas volt, nem azt gondolnánk inkább, hogy örül, ha a fiai rá, és nem az elnyomóira hasonlítanak? Jobban megnézve nem túl valószínű, hogy Ljúfvina ágyas lett volna. Először is a neve „kedves, szeretett barátnő”-t jelent az óészaki nyelvben.[13] Másodszor pedig egy király teljes jogú feleségeként kerül említésre – a Landnámabók konkrétan azt írja: drottning, királyné. A gyerekeit az egyik szolgálólánya fiával cseréli el – így aztán semmi értelme sem lenne a történetnek, ha Ljúfvina nem állna a rabszolganőnél magasabb rangon. Mindebből levonhatunk néhány fontos következtetést. Az állítás, miszerint Ljúfvinát rabszolgaként hurcolták magukkal egy háborúból,

valószínűleg

a

középkori

írnoktól

ered,

aki

magyarázatot akart adni Hjör hosszú, bjarmalandi útjára: bizonyára

vikingportya

volt

(akárcsak

Kutya

Þóriré

a

Heimskringlában). Hamarosan azonban látni fogjuk, hogy Hjör más okból utazott a messzi északra, olyan okból, amelyet a történet

továbbadója

„királynéságából”

szem

láthatjuk,

elől

hogy

tévesztett. egy

rogalandi

Ljúfvina norvég

arisztokrata család házassági szövetségre lépett egy egyelőre ismeretlen, távoli bjarmalandi néppel valamikor a 9. században. Ebben a pillanatban mindössze annyit tudunk, hogy ez a nép nem

hasonlított

a

germánokra.

Bőrük

sötét

volt,

az

emberek

csúnyának találták őket. És Hjör király mégis ilyen feleséget választott magának? Norvég oldalról aligha lehetett szó – a számunkra oly természetes – grindarráðról, szerelemből köttetett házasságról. Sokkal inkább egy viking korban teljesen magától értetődő egyezséggel van dolgunk, amelyben a házasság nem más, mint két kölcsönös gazdasági érdekkel bíró csoport szövetségkötése. Vagyis a királyné nemigen gondolhatta, hogy valami baj volna a fiúkkal, hanem inkább a király és a „fehérek” kedvére akart tenni. *** A germán és mongol (vagy ázsiai) származású emberektől született gyerekek nagyobb valószínűséggel öröklik a mongoloid jelleget.[14] De természetesen nemcsak az magyarázza Ljúfvina gyerekcseréjét, hogy nem felel meg a norvég szépségideálnak az efféle külső, hanem az is, hogy az apa biológiai öröksége nem látható a fiúkon. Így érthetővé válik a régi a történet. Ljúfvnia az ura kedvében akart járni, tudta, mit gondolnak a „fehérek” a „magukfajta” kinézetéről, és kínosnak találta, hogy a fiúk rá ütöttek. Ezzel talán Hjör király reakciója is érthetővé lesz, amikor végre először megpillantja a fiait. A történet szerint az ikreket hároméves korukban vette újból magához az anyjuk és mutatta meg őket Hjörnek Öreg Bragi utasítása szerint. Ljúfvina biztosan rettegett ettől a találkozástól; majdnem négy éve járatta a

bolondját a királlyal. Elhanyagolta a fiait – és ez aligha vált a becsületére. A Hálfs saga szerint Hjör így kiáltott fel, amikor meglátta az ikreket: Ber í burt! – „el velük!” Nem bírta elviselni a fiai látványát, ami aligha lehetett kellemes nekik. A legnagyobb sokkot bizonyára az okozta, hogy a gyerekek egyáltalán nem hasonlítottak rá. De Hjör király magához tért a sokkból – vagy rögtön azután, hogy látta őket, és meghallgatta a bölcs költő békéltető szavait, vagy később, amikor a fiúk felcseperedtek. Ekkor a kor szokásai szerint üdvözölnie kellett a fekete gyerekeket a királyi udvarban. Az ikreket a trónján ülő király térdére ültették, ezt nevezték „térdre ültetésnek” (izlandi: knésetning), majd Hjör vizet hintett a fekete hajukra, nevet adott nekik, és közben természetesen a szakállába morogta, hogy ezek a heljarskinnek aztán egy kicsit sem ütöttek rá. De meg kellett barátkoznia velük, különösen miután a források szerint rajtuk kívül nem volt más fia. A rítus végeztével az ikrek a királyi család teljes jogú tagjaivá lettek. Valójában ekkor kezdődött az életük.[15] Jóllehet idővel Hjör király és a királyi udvar egésze megszokta a fiúk kinézetét, mint ahogy az ember már nem látja se szépnek, se csúnyának az ismerőseit, egy dologgal biztosan nehezebben békélt meg. Két fiú volt. Annak alapján, amit a viking kori örökösödési jogról tudunk, trónörökösből csak egy lehetett, feltéve, hogy nem kívánták a királyság összeomlását. A helyzet súlyos volt – ilyenekből támadnak a belharcok és -viszályok. Ha hiszünk annak, hogy Ljúfvina elcserélte a fiúkat a születésükkor, nemigen lett volna olyan, aki meg tudta volna mondani, melyikük

született elsőnek. Pedig a törvény nem hagyott kétséget: az elsőszülött örökli a földeket és a királyságot. Ráadásul minden jel szerint az ikrek egypetéjűek voltak.

GEIRMUNDUR OTTHONA Hjör király tehát kapcsolatban állt egy távoli néppel, amelynek lakhelyét a középkori írók Bjarmalandnak nevezték, és ebből a népből származó felesége ikreket szült neki valahol Rogalandon a 9. század közepén.[16] De hol született Geirmundur? A források szerint egy királyi udvarban nőtt fel, így tulajdonképpen nincs is sok lehetőség. Rogaland legfontosabb hatalmi központjai a Karmøyön lévő Avaldsnes földnyelven, Rennesøyön (Utstein) és Észak-Jærenben (Sola) voltak a 9. században. Ebben az esetben pedig Geirmundur ezek

valamelyikében

kétségkívül

az

látta

avaldsnesi

meg

a

királyi

napvilágot. udvarhoz

Családfája

köti.

Az

a

nyugatnorvég királyi család, amelynek tagja volt, ehhez az északi út

menti

stratégiai

ponthoz

kapcsolódik:

„Geirmundur

Heljarskinn és Hámundur Heljarskinn Hálf-fia Hjör király fiai voltak, aki Asszonyfaló Hjörleifuré, aki Hjöré, aki Jösuré, aki az avaldsnesi Ögvalduré.”[17] Geirmundur családját tehát minden korabeli hataloméhes figura sárga irigységgel figyelte. A források alapján vélhetően ez volt az egyetlen valódi norvég királyi család Dél-Norvégiában. Széphajú Haraldur aligha tudott ilyen királyi vérvonalat felmutatni,[18] így Geirmundur kiindulási helyzete

több szempontból is jobb volt az övénél, már amennyiben egész Norvégia királya akart volna lenni.[19] Az avaldsnesi királyi családhoz, középkori szokás szerint, számos történelem előtti és mitikus alak kötődött, nekünk azonban legyen elég, ha Ögvaldur királlyal kezdjük a sort, aki után – a hagyomány szerint – a földnyelv a nevét kapta. Így néz ki tehát Geirmundur Heljarskinn, illetve rokona és nevelt testvére, Kancsal Úlfur nemzetségtáblája.

Geirmundur Heljarskinn nemzetségtáblája

Láthatjuk, Úlfur apja Fehér Högni volt, Signý bátyja, Signý pedig Örlygur Böðvarsson felesége volt, azé az Örlyguré, aki Geirmundur intézője lett Izlandon. Később Örlygur és Signý fia, Gomolygó Ketill lett Geirmundur veje. A források egyetértenek a családfával kapcsolatban – az egyetlen eltérés, hogy néhányuk Ótryggur és Óblauður nevét Kancsal

Úlfur

ágába

helyezi.[20]

Geirmundur

első

izlandi

felfedezőútjainak időbeli meghatározására irányuló számításaim

alapján Guðbrandur Vigfússon régi kormeghatározásával kell egyetértenem, aki az ikrek születését 846-ra teszi. Ha egy generációt 30 évnek veszünk, Ögvaldur királynak valamikor a 7. század második felében kellett születnie. A középkori izlandi források Rogalandjának kiterjedése nem esett egybe a mai Rogalandéval. Ha Jaðarr (a mai Jæren) áll a szövegben, úgy valószínűleg Dél-Rogalandra kell gondolnunk, míg „Rogaland”-on a Boknafjordentől északra eső területeteket érthetjük, akár egészen Stordig és az északi Kvinnheradig.[21] Egyetlen forrás sem hozza összefüggésbe Geirmundurt Jærennel. Amennyiben Rogaland régi meghatározásához tartjuk magunkat, úgy Utstein és Sola is Jæren része volt, mivel Boknafjordentől délre fekszenek. Így nézve a dolgot meg is oldódott a kérdés: Geirmundurnek Avaldsnesről kellett származnia. Sajnos azonban nem

ilyen

egyszerű

a

helyzet,

nincs

egyetértés

annak

tekintetében, hogy pontosan hol húzódnak a határok a források szerint. Alaposabban utána kell járnunk a dolognak. *** Geirmundur utáni kutatásom egyre inkább nyomozómunkához kezdett hasonlítani, csak a hulla itt 1100 éves volt, és rég elporladt. Vajon mit vihettek magukkal a honfoglalók, amiből rá lehetne jönni, honnan is jöttek? Tárgyakat? Építési stílust? Izlandon ilyesminek nem maradt semmi nyoma. Volt azonban valami, ami talán megoldhatja a rejtélyt: a helynévadás. Legalábbis a későbbiekben kivándorlók a jól ismert és szeretett

otthoni vidékek helyneveit vitték magukkal, így például a 19. században is, amikor az amerikai Közép-Nyugaton telepedtek le a norvégok

és

az

izlandiak.

A

helynévkutatás

„költöztetett

helyneveknek” nevezi ezeket. Ahogy jobban beleástam magam a témába, kiderült, hogy az óészaki forrásanyagban is bőven találunk erre példát. Egy konkrét eset a Voss – vagy óészaki nevén Vǫrs. A kutatók egyetértenek abban, hogy meglehetősen régi helynévről van szó, de itt véget is ért az egyetértésük. Néhányan a Vosso folyóval, mások a táj magaslataival hozzák összefüggésbe. Ez a helynév az ősészaki nyelvtörténeti korból származik (3–6. század), olyan korai, hogy hozzánk hasonlóan a viking kori emberek se tudhatták, mit jelent, vagy milyen természeti jelenségre utal. Ennek ellenére öt Voss-tanya található Izlandon. A vossiak magukkal hozták a nevet a szigetre – közülük tízet meg is nevez a Landnámabók. Egyikük volt Þorviður Úlfarsson, aki „Vǫrsből jött Izlandra, és rokona, Loptr földet adott neki Breiðamýrin” (Sturlubók 369. fejezet, Hauksbók 324. fejezet). Maga a rokon, Loftur Gaulenből származott, és „a Gaulverji-tanyán élt Flóiban”. Ugyanakkor gyakran következetlenségekbe botlunk, amikor ezeket a „névmaradványokat” követjük: az újrahasznált helynév nem illik az őt körülvevő új tájhoz – mivel érzelmi okokból vitték magukkal. Ott van például Alviðra Dýrafjörðurben, Izlandon, amit valószínűleg a hordalandi Alverből elszármazók vittek magukkal.[22] A név szó szerint annyit tesz, „minden-idő”, ami Oluf Rygh szerint „tökéletesen védtelen, az időjárásnak teljesen kitett” jelentéssel bír. Izlandon elég félrevezetőnek hat a név, hiszen Dýrafjörður az egyik legvédettebb terület a sziget

északnyugati részén – szinte nem is érezhető itt az uralkodó északi szél. Geirmundur egyik szomszédja, Bölcs Auður az aurlandi Kvamból

(óészaki

Hvammr)

származott.

Izlandi

tanyáját

Hvammrnek nevezte el. Egy vizsgálat eredménye szerint a két hely között, vagyis a nemzetség Kvamban lévő fő tanyája és a hvammsfjörðuri Hvammur között semmiféle helyrajzi hasonlóság sincs.[23] Ebből kifolyólag feltehetjük, hogy amikor Auður nevet adott új izlandi lakhelyének, gondolatban apja tanyáján járt, „ahol

gyerekcipőjét

hordta”.[24]

Semmi

okunk

sincs

azt

feltételezni, hogy Geirmundurék másképp jártak volna el. *** Egészen más kitalálni és megvalósítani egy jó ötletet. Nagy rémületemre az engem érdeklő helynévanyagból semmi sem volt digitalizálva, így hát 2009 őszén nekigyürkőztem, és analóg módon magam hasonlítottam össze a norvég és izlandi anyagot. Kigyűjtöttem a Sola, Utstein és Avaldsnes környéki helyneveket, és összevetettem a Geirmundur breiðafjörðuri területének központi részén találhatókkal, hogy lássam, melyik norvég vidék mutatta a legnagyobb hasonlóságot az izlandi helynevekkel. Három csoportba rendeztem az anyagot: az első csoportba a solai, utsteini és avaldsnesi helynevek kerültek, kiszámoltam, hány százalékban egyeztek meg a Geirmundur fő birtokain – vagyis a Búðardalurben, Skarðon és Geirmundarstaðirben – lévőkkel (térkép itt). Ebbe az összevetésbe belevettem a partmenti területeket, a közeli szigeteket és a zátonyokat is.[25]

A második csoportban a norvég és izlandi fő birtokok környékén lévő helyneveket vetettem össze egymással (térkép itt), [26]

a harmadik csoportba pedig a három királyi birtok körüli

tanyanevek kerültek.[27] A norvég helynevek közül Oluf Rygh hatalmas munkájának, a Norkse Gaardsnavnénak („Norvég tanyanevek”) köszönhetően épp az e területen lévők vannak a legjobban dokumentálva.[28] Meggyőző Avaldsnes

eredmény

mutatta

a

jött legtöbb

ki:

mindhárom

egyezést.

Mint

kategóriában kiderült,

a

Geirmundur fő birtokain található nevek 19 százalékban egyeztek meg az avaldsnesiekkel, az avaldsnesi és skarði fő birtokok körüli helynevek 40 százaléka volt azonos, az Avaldsnes közelében lévő tanyaneveknek

pedig

16

százaléka

lett

Geirmundur foglalt földjének központi részén.

„újrahasznosítva”

A helynevek avaldsnesi megfelelői zárójelben állnak. Az izlandi helynevek mindegyike Geirmundur területének központi részén található.

Az Avaldsnes és Geirmundur fő birtokai környékén lévő megegyező helynevek. (Lásd a „Környékbeli helynevek” diagramot itt.)

Az Avaldsnes és Skarðsströnd közötti egyezések jó részét mindkét országban gyakori, széles körben használt helynevek tették ki.[29] Volt azonban néhány „következetlen” név is a Geirmundurék által „újrahasznosított” helynevek között. Az avaldsnesi templomtól (és feltehetőleg a korábban a helyén álló királyi csarnoktól) nem messze fekszik egy apró, de jól látható hasadék (norvégul skard; izlandiul skarð), amit ma Fantaskarnak neveznek. Geirmundur idejében vélhetőleg csak Skarðnak hívták, mivel a szó első tagja, a fanta- az óészaki fantr (csavargó, vándor) szóból ered, ez pedig csak a kereszténység felvétele után került az óészaki nyelvbe.[30] Skarð fontos helyneve az izlandi Geirmundarstaðirnak, utána kapta a nevét Skarðsströnd, Geirmundur területének központi

tengerpartja. Jóllehet a Skarð egészen gyakori helynév, a Breiðafjörðurben szokatlan módon fordul elő, így érdekes is a számunkra. Az avaldsnesi Fantaskaron valószínűleg nem mást kell értenünk, mint amit egy hasadéktól alapvetően várunk – egy szakadékot a tájban. Izlandon azonban Skarð egy nagy völgyet takar a tanyától keletre. Ezen kívül nem találtam Izlandon még egy hasadéknak nevezett völgyet, így feltehetőleg érzelmi okokból kapta Skarð a nevét (lásd a térképet itt). Vegyük

csak

Klakksholmen

a

Grautaskjer

(Klakkhólmi)

(izlandi

helyneveket.

Grautarsker) A

és

norgeskart.no

térképoldal mindössze két találatot ad az elsőre: Grautaskjer Austevollnál, Stordtól északra és Grautskjær Tvedestrandnál, nem számítva a mi Grautaskjerünket a Bukkøya szigeten, Avaldsnes mellett. Az Íslandsatlas (2006) szerint Izlandon csak egy hasonló helynév

található,

Ólafseyjartól

északra,

ennek

pedig

Geirmundurhöz kellett kötődnie – egyesek szerint itt is temették el.[31] A

skarðsströndi

helynévjegyzékben

találunk

még

egy

Grautarskert, ami az előzőnél is közelebb fekszik Geirmundur breiðafjörðuri fő birtokához.

A hasadéknak nevezett völgy (Skarð)

Ez érdekes, mert a graut-[32] előtagból láthatóan ősi norvég helynévről van szó, amelynek jelentését a viking korban már aligha ismerték, és Izlandon is csak a fent említett hasadékok viselik ezt a nevet[33] – így a Grautarsker helynevet a honfoglalóknak kellett magukkal hozniuk az őshazából. Az avaldsnesi

Klakksholme

név,

ha

lehet,

még

ritkább.

A

norgeskart.no egyetlen találatot sem ad ki rá. Izlandon is csak egy ilyet találunk,[34] mégpedig nem máshol, mint Klofningnál, Skardsströnd legnyugatibb pontján. Mindez értékes bizonyítéka lehet Geirmundur eredetének. Végül:

az

izlandiak

„Völgység”-ként

beszélnek

arról

a

területről, amelyet az utóbbi időben Dalasýsla járásnak neveznek

– és ahol Geirmundur volt a legnagyobb honfoglaló (izlandi: fara í Dalina / fara vestur í Dali). Ez elég különös, hiszen völgyek és völgységek nem jellemzők túlzottan a vidékre. Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon nem Geirmundurék költöztetett helyneve magyarázza-e a dolgot, miután érdekes módon a karmøyiek is régtől fogva „Völgység”-nek hívják az Avaldsnestől nyugatra eső, Visnesig terjedő területet.[35] Geirmundur a Völgyből jött, és a Völgységben telepedett le. Levonhatjuk a következtetést, hogy Geirmundur valószínűleg a rogalandi Karmøy szigeten fekvő avaldsnesi királyi birtokról származott – erre számos utalást találunk az írott forrásokban is. *** Egy nap könyvtárba menet egy interjút hallgatok a rádióban a norvég olajalapot vezető Yngve Slyngstaddal. Azt mondja, jól megválasztott befektetésekkel sikerült a múlt évben néhány milliárd koronával növelniük az alapot. Előadja a negyedéves jelentésüket, amit a sajtó kitörő lelkesedéssel fogad. Ezzel szemben én az avaldsnesi Történelmi Központba megyek, hogy előadjam – a központ ötéves fennállásának ünnepén – a magam negyedéves jelentését: kutatási eredményeimet Geirmundur eredetéről. A hallgatóság körében többek között egy stavangeri régész is jelen van. Nem ért egyet a következtetésemmel, és tipikus tudományos stílusban azt mondja: „Ezek csak szokásos helynevek”, majd – nem kevés lokálpatrióta önérzettel – hozzáteszi, véleménye szerint Geirmundur Jærenből származott. Erről ennyit.

Sajnos a történet összefüggéseinek megtalálására irányuló számos próbálkozásom után sem kaptam végleges válaszokat vagy jutottam valamirevaló következtetésekre. Tisztességtelen volna ennek ellenkezőjét állítanom. De folytattam a kutatást. Olyan

messzire

járunk

a

történelemben,

amennyire

csak

lehetséges – az őstörténet határán pedig ritkák az egyértelmű válaszok. Mint azonban később látni fogjuk, bizonyos dolgok még alátámasztják a helynévkutatás eredményét.

AVALDSNES – AZ ELSŐ NORVÉG KIRÁLYSÁG? Snorri Sturluson így ír Karmøyről: „Hosszú, nagy sziget, és többnyire keskeny, a főút külső oldalán fekszik. Van rajta egy nagyobb település, tengermenti részei azonban jórészt lakatlanok.”[36] Avaldsnes kitűnő stratégiai elhelyezkedésének leírása ez. A hajóút a sziget belső oldala mentén halad, azon a tengerszoroson át, amit ma Karmsundnek neveznek. Geirmundur szülőföldje ez után a mindenki által használt útvonal után kapta a nevét. Óészakiul Norðvegrnek, később Noregrnek, Norvégiának hívták, ami ennyit tesz: „északi út”. Avaldsnes stratégiailag kitüntetett hely volt, mivel a hajóknak a régi északi úton mind észak felé, mind dél felé át kellett haladniuk a Karmsundön. Egy bizonyos ponton pedig, Avaldsnestől nem messze, a Karmsund mindössze párszáz

méteres,

keskeny

csatornává

szűkül.

Ma

Salhusstrømmennek nevezik ezt a részt, feltehetőleg az óészaki sáluhús szó után, aminek a jelentése „utazók háza”.

Geirmundur

idejében

a

Salhusstrømmen

felé

közeledő

hajókról látható volt többek között a szoros Karmøy felőli oldalán az impozáns Salhushaugen sírhalom, ami 40-50 méter átmérőjű és hat méter magas volt. Természetes megállóhelyként szolgált ez minden erre járónak, mivel gyakran meg kellett várni, amíg megfordul az áramlat. Aki a Karmsundnek ezt a részét uralta, az minden erre járót az ellenőrzése alatt tartott. És amint arra egy régész rámutatott, a Karmsund nemcsak Észak-Norvégia és az Északi-tenger menti területek közötti folyosó volt, de az Északatlanti szigetekre tartó forgalom kiindulópontja is.[37] Jól beleillik ez abba a történetbe, aminek a feltárásába fogtunk. Aligha lehet véletlen, hogy a leghatalmasabb nyugatnorvég királyi családot éppen erre a területre helyezik az írott források, az itteni monumentális sírhalmok – ha tetszik, „az északi piramisok” – is ezt támasztják alá. Avaldsnest a kutatók összefüggésbe hozták Lejrével, a legfontosabb dán királysággal és a svéd Uppsalával is.[38] Egészen kivételes kultúrterületen áll, a régészeti leletekben leggazdagabb norvég vidékek egyikén.[39] Valószínűleg Széphajú Haraldur sem véletlenül tette rá a kezét Avaldsnesre a hafrsfjordi győzelem után – ő is biztosítani akarta uralmát az északi út felett. *** Geirmundur gyerekkorában a Salhusstrømmen menti ellenőrzési pont (lásd a térképet itt) valószínűleg Hjör királyék kezében volt. Ha Geirmundurt árnyéknak neveztük, az apja, Hjör nem több egy árnyék árnyékánál. Egy hírhedt viking, Hálfur fia volt (róla

később még szó esik), és mindent összevéve úgy tűnik, inkább az értékes árukkal való kereskedés, mintsem a háborúzás érdekelte – bizonyára elsőrangú tengerész lehetett. Ha el akarjuk képzelni, hogyan folyt az élet Karmsundnél, ne a mai határátkelőkből induljunk ki. Több jó kikötő is található Avaldsnesnél és Salhusnél. Ezek voltak a korabeli benzinkutak, amelyek különböző szolgáltatásokat nyújtottak a hajóknak és legénységüknek;

néhány

esetben

kereskedést

és

egyszerű

árucserét láthatunk. Avaldsnes királya kikötőparancsnokként működött, akárcsak az izlandi törzsfők a sagák korában.[40] Bizonyára szemrebbenés nélkül fizették ki a vámot ezeknél a pihenőknél,

hiszen

szolgáltatásokat

a

törzsfők

nyújtottak

az

vagy

utazók

azok

képviselői

számára.

Ezek

a

szolgáltatások olyannyira hétköznapiak voltak, hogy a sagák leírói okát sem látták annak, hogy tintát vesztegessenek az ecsetelésükre. A léket kapott hajókat ki kellett vontatni és meg kellett javítani, mások szurkozásra, olajozásra vagy kátrányozásra szorultak. Az árbóc- és egyéb köteleket le kellett oldani, hogy helyére tudják tenni az árbócozatot, meg kellett foltozni a vitorlavásznat,

vagy

éppen

hajófestéket

kellett

vásárolni.

Néhányan csónakházat vagy kisebb csónakokat akartak bérelni, hogy bejárhassák a környéket, míg mások ételre, vízre vagy valami effélére szorultak. Egy utazás során mindig is szükség volt szolgáltatásokra. Hjör emberei, élükön az intézővel, készek voltak a többiek szolgálatára állni, ezzel uruk hasznára léve, a vám mértéke pedig összhangban állt a szolgáltatásokéval. Pezsgett a kultúra és az élet. Nagyhangú kalmárok alkudoztak a

járókelőkkel,

hajóácsok

hasították

a

palánkokat

fűrészporfelhőben, kormos kovácsok kalapáltak az üllőn a fújtató mellett, vitorlakészítők varrták a vásznakat. Amikor beesteledett, a szkaldok strófákat mondtak sorra, közben a többiek tülkökből itták a mézsört. Hjör király kétségkívül jókora fegyverforgató csapatot tartott a szolgálatában. Efféle őrség nélkül nehezen tudta volna beszedni a vámot, ha több hajó kelt át egyszerre a szoroson, és még kevésbé tudta volna megvédeni az áruit és földjeit. Ezek az emberek valószínűleg szabadosok voltak, akiket óészakiul frelsingiknek neveztek, férfiak, akik házasodhattak és lehettek gyerekeik – egy felfegyverzett rabszolgasereg pillanatok alatt a gazdája ellen fordulhatott volna.

A Salhusstrømmen menti ellenőrzési pont

*** A tekintélyes és termékeny avaldsnesi birtokon sok rabszolga és munkás élt Geirmundur gyerekkorában. Ők gondozták a jószágot, művelték a földet, kaszálták a mezőket. 1723-ban kezdték vezetni a földjegyzéket, akkor az avaldsnesi lelkész 28 tonna búzát vetett és 120 tonnát aratott.[41] Ez a mennyiség a viking korban feltehetőleg magasabb volt ugyan – egyrészt

a

nagyobb

birtok,

másrészt

a

magasabb

átlaghőmérséklet miatt –, de így is kizárt, hogy el tudták volna látni magukat az avaldsnesiek. Hjör intézői természetesen rátehették a kezüket az északi úton felfelé haladó gabona egy részére (miként azt Haraldur intézői is tették), de több minden szól amellett, hogy szövetségben álltak a gazdag gabonatermő vidékek hatalmasságaival. Kézenfekvő ezek között a szövetséges területek között említeni Åkrát, a legnagyobb karmøyi birtokot, amit az első források „hűséges gabonaföldnek” mondanak, és amit a birtok neve is alátámaszt (Akrar: Búzamező). A szövetséget valószínűsíti továbbá a sziget nyugati oldala mentén húzódó hajóút ellenőrzésének kényszere is – ha valaki netán arra lopódzva szerette volna megúszni az adófizetést, az ott lévő legnagyobb kikötőnél, Åkrahamnál könnyen elkaphatták. Ennyi emberrel komoly állattartás jár. A kis Geirmundur tehenek, disznók, birkák és kecskék között nőtt fel, és jól ismerte őket – emellett egy valamirevaló nemes lóháton közlekedett. Jó szórakozás lehetett a fiú számára elkapdosni az udvaron lépkedő tyúkokat,

vagy

meglovagolni

a

legnagyobb

disznókat.

A

rabszolgák (óészakiul: man) feladata volt megfejni, ellátni és felhizlalni

a

jószágot.

Egy

későbbi

hagyomány

szerint

Avaldsnesnek esztenája volt Vormedalban, a szoros túlpartján – és semmi kétség, hogy nagyobb terület tartozott Avaldsneshez a viking korban. A férfiak ellátták hallal a királyi udvart, és – legalábbis a sziget nyugati felén – fókák is voltak. Azonban az avaldsnesi gazdaság és halászat haszna még így sem vehette fel a versenyt az itt elhaladó hajóforgalomból származó bevétellel.

SÉRELMEK Na de vissza Geirmundur gyerekkorára. Mint korábban láttuk, az első három-négy évét egy névtelen szolgálóval töltötte, akinek a férje egy Loðhattur nevezetű munkafelügyelő (óészakiul: bryta) volt. Az ő fiukat Leifurnek hívták. Hjör király mindaddig nem látta a fiait, amíg négyéves korukban elé nem vitték őket. Mindenesetre nem a királyi udvarban, hanem a rabszolgák különálló házában nőttek fel a fiúk. Bevett szokás volt a középkorban az udvartól nem messze elszállásolni az ott dolgozó rabszolgákat, és ez feltehetőleg a viking korban sem ment másként: jobb volt bizonyos, de még józan távolságban tartani őket. Például találunk egy Manheimar („Rabszolgalak”) nevű helyet nagyjából 150 méterre Geirmundarstaðirtól, Geirmundur izlandi tanyaközpontjától.[42] Tehát a fekete viking rabszolgák között kezdte az életét. Szerették a fiúkat, gondoskodtak róluk, vagy mellőzték őket? Úgy nőttek fel, „akár a hínár”, ahogy a Sturlunga saga mondja, silány, szegényes koszton, koszos rongyokban? Ezen a ponton vissza kell kanyarodnunk az anyjukhoz, Ljúfvinához. Enyhén

szólva

furcsán

viselkedik

a

történetben.

A

Landnámabók szerint elbújt, amikor az udvarba ért a szkald, akit egyébként ő maga hívott meg, hogy adjon tanácsot a fiúk ügyében. Más változatok szerint egy halom ruha alá rejtőzött, mintha a valóság elől próbált volna elbújni. Kimerítette, leverte volna az anyai szeretet és a másoknak való megfelelés közötti meghasonlás? Hogy nem cselekszik helyesen, és hogy bujkál az igazság elől? Nem tudhatjuk, de könnyen elképzelhető, hogy

mardosta a bűntudat, hiszen a fiúk saját magára és messzi távolban élő rokonaira emlékeztették. Joggal feltételezhetjük, hogy Ljúfvina nem bírta teljesen távol tartani magát az ikrektől, és meg-meglátogatta őket, ha a király nem volt a közelben. De mindig el kellett hagynia őket, hátat kellett fordítania nekik. Nemigen alakulhatott ki közte és gyerekei között a természetes kötődés. Bár a fiúk szerető, közeli anyát láttak maguk mellett, mire felfoghatták volna, mi történik, már ott sem volt. Újból egyedül maradtak a fehér rabszolgával, akinek ugyan egyáltalán nem volt az ínyére ez a csere, de nemet sem mondhatott a királynénak. A szülők elutasítása mély sebeket tud okozni kisgyerekkorban. Még rosszabb a helyzet, ha ugyanattól az embertől egyszerre meleget és hideget, közelséget és távolságot is kap a gyerek. Olyan gyerekkort sejthetünk itt, amelyben az anya hol jelen van, hol nem, az engedelmes, de távolságtartó rabszolga pedig talán a fiúkon élte ki a frusztrációját, amikor nem látta senki. Ezenkívül látunk még egy meglehetősen barátságtalan apát. Nem valami ideális életkezdés. Ebben a gyerekkori történetben az a legkülönösebb, hogy mennyire nem hasonlít a legkisebb fiú meséjéhez (akit óészakiul kolbítrnek neveztek), és amely a viking kortól a középkorig igen kedvelt történet volt. Ezekben a mesékben „szénharapdáló” az anyja szeme fénye, mások azonban gúnyolják.[43] Geirmundur történetében az anya utasítja el a fiúkat, és egy idegen férfi adja vissza a becsületüket. Ez a legkevésbé sem sztereotip vonás valós történeti magvat sejtet. Bragi strófája egyértelműen megtette a

magáét annak érdekében, hogy a történet különlegessége megmaradjon. *** Szóval két fiú volt – és egy királyság. Hjör királynak döntenie kellett, ha nem akart hatalmi harcokat és országszakadást látni a későbbiekben. Amikor Dzsingisz kán felosztotta birodalmát a fiai között, az egyfejű és sokfejű kígyóról szóló mongol mesét mondta el.[44] Annak érdekében, hogy a birodalom egységes maradjon, egyvalakinek kell uralkodnia. A viking korban, úgy tűnik, magától értetődő volt, hogy az emberek különbözőképpen viszonyulnak a gyerekeikhez. Világos jelét adták annak, ha jobban szerették az egyik testvért a másiknál. Egill Skallagrímsson kedvenc fia Böðvar volt, amit a saga szerint a Fiai siratója című költemény is alátámaszt. Ugyanígy Széphajú Haraldur is előnyben részesítette Vérbárdos Eiríkurt a többi fiával szemben – ezért tehette rá épp ő a kezét a jövedelmező északi kereskedőútra, és ezért lett apja után ő az egyeduralkodó. Kit választott Hjör, ki kövesse a trónon? Nemcsak az északi területekkel, de a dublini óészaki királysággal is szoros kapcsolata volt. Az előbbire a nyersanyagok beszerzése, az utóbbira az azzal való

kereskedése

miatt

volt

szüksége.

Mint

látni

fogjuk,

Geirmundur nem kísérte el apját a nyugati utakon. Annak, aki a királyságot örökli, nem utolsósorban a gazdasági és politikai szövetségeket is fenn kell tartania. Hámundur ment nyugatra az

apjával, és ő kötött vérszövetséget Vézna Helgivel, a hajóács, Keleti Eyvindur fiával, azzal az Eyvindurrel, aki az avaldsnesi király szövetségese volt. Így lehetett fenntartani a szövetségeket azután is, hogy az azokat megkötő hatalmasságok odalettek. Hjör király Hámundurt vitte magával – és ebből sejthetjük, hogy őt választotta. Az okot nem tudjuk. Talán Hámundur lelkülete közelebb állt az apjáéhoz, vagy talán valamivel világosabb volt a bőre, vagy egyszerűen szerethetőbb volt. Talán amikor egy portya után Hjör a hajójáról leugorva a part felé gázolt a vízben, Hámundur ugrott az ölébe, és a parton maradt Geirmundurnek jutott a paskolás a mellette elhaladó apjától. Ha valóban jobban szerették a testvérét, még inkább úgy érezhette Geirmundur, hogy nem neki való ez az élet. Régóta tudta, hogy nem úgy néz ki, mint a többi gyerek – elég volt a tó tükrébe vagy az ikertestvérére néznie. Fekete volt. Csúnya volt. Más volt, és olyan vicceket is hallott talán, amelyeket a régi norvégok a fekete bőrű és hajú, széles arcú, orrtalan és általában „csókolhatatlan” északiak kárára sütöttek el – mert így festik le a sagák ezeket az embereket. Esetleg egy idősebb, vihogó, erőszakos rabszolgagyerek csúfolta őket olyasmikkel az asztalnál, amik mély nyomot hagytak: milyen nagyszerű szolga lesz belőletek! Persze nem tudhatjuk, de könnyen lehet, hogy a szolgák elégedetlenségét a fiúk szenvedték meg. Mert hiszen ki gondolta volna, hogy egyszer még visszakerülnek a királynéhoz? Senki sem védte meg őket, ha Ljúfvina nem volt ott.

AZ ÉREM MÁSIK OLDALA Geirmundur Heljarskinn rangja éles kontrasztban áll a nehéz kezdettel. Eleinte nem volt könnyű, de hamar kiderült, hogy a legfelsőbb réteghez tartozik egy olyan társadalomban, amelyben az osztálykülönbségek maguktól értetődtek. A sok szegény felett álló kevés kiválasztott egyikeként végül előtte hajlongtak a szolgák. Ha beszélt, mindenki csendben maradt, és hirtelen tisztelni kezdték. Hamar átszőtték gyermeki tudatát a hatalmas ősökről szóló történetek, és megjelent benne a büszkeség. „Egyfajta kiterjesztett én-tudatot”[45] adott a nemzetségtudat abban a társadalomban, amiben a rokonság és a becsület ugyanazon érem két oldala volt. Geirmundur rokonsága, ahogy a középkori törvénykönyvek írják, „sírhalmok és pogányság” révén igazolta uralmát Avaldsnes felett, sírhalomban pedig nem volt hiány. Aztán amikor Geirmundur az udvarba kerül, rokonai és az átutazó nagyurak sorra üdvözlik és megölelik – ami igen nagy megtiszteltetés volt.

SOKSZÍNŰ ŐSÖK Geirmundur

felmenőivel

kapcsolatban

a

Hálfs

saga

a

legfontosabb forrásunk – a „régi idők sagáinak” egyike. A korábbi kutatás, amit gyakran sagakritikának is neveznek, az egész sagacsoportot kizárta a történelmi források köréből. Mostanában viszont árnyalódik a kép. Többek között egy filológus nemrégiben

bebizonyította, hogy a Hálfs saga alapját adó szövegek régebbiek, mint az izlandi Landnámabók összes ránk maradt változata.[46] Óészaki források olvasása közben persze állandóan tudatában kell lennünk annak, hogy rajtuk hagyta nyomát a leírásuk kora. [47]

Ebből kifolyólag a radikális sagakritikus körökben sokáig

előszeretettel vonták kétségbe az összes saga történelmi értékét, ám a legnagyobb kritikusok nem feltétlenül a legnagyobb tudósok. Az óészaki kultúra igen fejlett emlékezőtechnikákat hozott létre a versek megjegyzése érdekében, amelyek aztán segítették a sagák és történelmi események, vagyis a múlt felidézését.[48] A

hős

felmenők

történetei

esténként

összevegyültek

a

csarnokban a tűz ropogásával és fényével. Talán a Hálfs sagához hasonlítottak ezek a történetek, amelyek beleivódtak a kisfiú tudatába. Geirmundur ükükükapja, Ögvaldur igazán sokszínű alak lehetett. Az egyik forrás szerint volt egy tehene, amit szentnek tartott és befestett arannyal, áldozott neki és magával vitte mindenfelé. „Üdítő a tejét inni” – gondolta talán.[49] Szembeötlő a hasonlóság az óészaki mítoszok őstehenével: Ögvaldur mintegy Ýmirként Auðhumla tőgyébe temeti arcát, hogy a szent tehén tejével táplálja magát. Ezzel az asszociációval az Avaldsnes-nemzetség nimbuszát akarhatták még tovább növelni – összekapcsolni azt az ősi időkkel és a teremtő hatalmakkal.[50] Távolabb nem látunk a múltban. Ögvaldur királyt az egyik környékbeli sírhalomba temethették, a tehenet pedig egy másikba mellé. Oddur barát azt írja a latin Ólafs sagában, hogy Ólafur Tryggvason kiásatta mindkét halmot, és az egyikben emberi, a másikban tehéncsontokat találtak.[51]

A történetek hátterében húzódó időrend alapján feltehetjük, hogy a Storhaug („Nagyhalom”) nevű avaldsnesi sírhalom egy másik büszkeségre okot adó ősé, a karizmatikus Asszonyfaló Hjörleifuré lehetett. Nagy nőcsábászként festik le ezt a Hjörleifurt, bár ez talán a gazdasági szövetségeket megpecsételő házasságok „maradéka” a történetekben. Hjörleifur olyan a Hálfs sagában, mint egy nagy lábon és sok nővel élő gengszter: brustu lausafé fyrir örleika – bőkezűen szórta a pénzt. Amikor első felesége, Æsa megcsalta, saját bocskorszíjával kötötte fel magát Reiðar dán király csarnokában, aki egyébként korán elhunyt Hringja nevű feleségének apja volt. A kötélről harmadik felesége, Hildur vágta le, szóval egy szappanoperára való szerelem és féltékenység van ebben a történetben. És bár Hjörleifur földesurai mocsárba akarták fojtani Æsát, Hjörleifurnek megesett rajta a szíve, és elzavarta inkább. Viszonylag emberséges fickónak ábrázolja Hjörleifurt a saga írója. Geirmundur nagyapja Ögvaldurön és Hjörleifurön is túltett. Hálfur Hjörleifsson talpig úriember vikingkirály és az óészaki múlt

leglegendásabb

uralkodója

volt.

Hálfur

királyt

egy

szomszédos király elárulta, és több emberével együtt bennégette. Tudjuk, hogy halálának története élénken élt a norvégok emlékezetében a 9. század második felében, a legkorábbi szkaldikus költemények keletkezésekor. A 890-900 körülről származó

Ynglinga

talban

van

egy

költői

körülírás,

egy

úgynevezett kenning: „Hálfurölő”.[52] Egyszerre utal ez a tűzre és Hálfur halálának mikéntjére. A strófa legalább a 9. század utolsó évtizedeiig visszanyúló szóbeli hagyományból ered.[53]

A Flateyjarbókban Hálfur király mesés arany karperecéről hallunk. Ugyan joggal kételkedhetünk egy efféle karperec létezésében, annyit azonban mégis megtudunk belőle, hogy a sagákat lejegyző középkori írók Geirmundur nagyapját vélték a legtekintélyesebb

vikingkirálynak.

Hálfur

a

viking

kor

legnagyobb celebje, nemzetsége pedig a leghatalmasabbak egyike volt. Több avaldsnesi sírhalomból, így Storhaugből is gyönyörű karperecek kerültek elő. Nem kizárt, hogy ez utóbbiban nyugodott Hálfur apja, Asszonyfaló Hjörleifur. Tizenkét éves korában Hálfur király portyázni ment. Hajójára csak a legerősebb és legjobb embereket vette fel, Hálfur seregének nevezték őket. Sosem voltak többen hatvannál, mondja a Hálfs saga, sosem voltak kevesebben kilencszer hatnál, éneklik a feröeriek a királyról szóló énekükben. Nőkre és gyerekekre sosem támadtak, rövid kardjuk volt, hogy az ellenség közvetlen közelébe kerülhessenek, mindnyájuk ereje felért tizenkét közemberével. Sosem kötözték be sebeiket a harc utáni nap előtt. Hálfur király egész kísérete olyan szoros barátságban állt, hogy ha viharba keveredtek, és már emberekkel voltak kénytelenek könnyíteni a hajón, nem kellett sorsot húzniuk, önként ajánlotta fel magát mindegyikük. Hálfur királyt körülbelül harmincéves korában árulták el és égették bent. De nevetve halt meg.[54] Függetlenül attól, hogy mit vagyunk hajlandók belőle elhinni, a Hálfs sagában megpillanthatjuk azokat a szabályokat és értékeket, amelyek között Geirmundur felnőtt. Ahhoz hasonló összetartozás-érzés, illetve szellemi és testi erő nélkül, mint amit

Hálfur királyéknak tulajdonítanak, nem lehettek volna olyan sikeresek a vikingek, mint amilyenek voltak. Bizonyára erős kötelék fűzte egymáshoz a harcosokat, olyannyira erős kötelék, hogy annak mértékét mi, modern individualisták fel sem foghatjuk. Tudták, hogy egy jó sereg lánchoz hasonló – nem erősebb a leggyengébb szemnél. A sagákat anakronisztikus elemeik tudatában is nyugodtan használhatjuk egy viking kori ember életének rekonstrukciójakor. *** Ellentmondásos gyerekkort mutatnak tehát a források – és óriási feszültséget Geirmundur lelkében. Megaláztatás és dicsőség, elutasítás és figyelem, mellőzés és szeretet közti ingadozást. Fájdalmat. Nagyságot. Korábban említettük a pszichológusok megfigyelését, miszerint egy korán elutasított vagy elválasztott gyerek gyakran hűvös viszonyba kerül szüleivel, még akkor is, ha később valamelyest javul a helyzet. Olyan mély sebekről van itt szó, amelyek nem engedik egykönnyen helyreállni a bizalmat és a szeretetet. Köztudott, hogy a magányos gyerekeknek komoly nehézséget okoz szeretni másokat, és megbízni bennük. „Ha a barát kevesebb / már egyre csak habozok” – írja Egill Skallagrímsson

erről

a

védelmi

mechanizmusról

a

Fiai

siratójában. Joggal tehetjük fel, hogy Geirmundur első életéve mély nyomot hagyott

a

jellemén.

Mindenekelőtt

megtanult

önmagára

hagyatkozni. Egyik felét megkeményítette az elutasítás miatti düh, ami nem is jön rosszul olyan a helyzetekben, amelyekben meg

kell mutatni, ki az úr. De van egy sebzett, magányos oldala is – amit minden bizonnyal csak tovább erősített előkelő mivolta –, és már sosem tudjuk meg, megmutatott-e abból bármit is valaha valakinek. A sagairodalom szerint a vikingek számára erény volt, ha nem avattak be másokat a lelkivilágukba; elejét kellett venni, hogy bárki is kiismerje az embert. Ha valaki életben akart maradni, nem mutathatott gyengeséget. Ugyanakkor arra is biztattak, hogy nyíljanak meg mások előtt – hozzánk hasonlóan biztosak voltak ők is abban, hogy az elnyomás ártalmas: szívedet gond marja, ha szólni sem tudsz már nyers nyíltsággal mondja a Hávamál (Nagyságos szava). Hajszálvékony a határ: könnyen túlkeményítheti a szívét az ember, elfojtva és kioltva ezzel életerejét, és lelki betegségeket a fejére hívva. Tudjuk, hogy a fájdalomküszöb magasabb volt a viking korban, mint manapság – nevetve kellett meghalni. A modern lélektani irodalmat szinte pornográfnak tartották volna a vikingek; a költő Kormákurnek elég volt a szerelme meztelen bokáját látnia egy ajtórés mögül, hogy élete végéig szerelmes maradjon. Dióhéjban ez a vikingek álláspontja: aki túl sokat tár fel, hibázik. Szülei

elutasításának

legvilágosabb

következménye

Geirmundur jellemére nézve talán az a belső késztetés volt, hogy megmutassa, rosszul teszi, aki hátat fordít neki – mint ahogy az anyja vagy később az apja tette. A nagy emberek gyakran

hasonlítanak arra az alakra, akit most felvázoltunk – jelentsen ez jót vagy rosszat.

VIKING GYEREKKOR Geirmundur kétségtelenül a kor legjobb neveltetését kapta. Nemcsak a sagák, a mítoszok és a költészet jelentette a mindennapok részét, de hadviselésre, és nem utolsósorban hajózásra is kitanították. De mégis milyen volt egy király fiaként felnőni a viking kori Avaldsnesen? Mindenekelőtt nem könnyű. „Fiúként bosszantotta, ha odabenn kellett süttetnie magát a tűz mellett, dunyhák közt a meleg asszonyszobában” – írja Széphajú Haraldurről Lenhajú Þorbjörn. Haraldur jellemének antitézisét tárja itt elénk a költő – előkelőnek lenni egyet jelentett azzal, hogy valaki harcos és jó tengerész, macsó és hadvezér, aki nem kíméli magát. Amikor a szolgák és béresek a jószágot gondozták, vagy szénát gyűjtöttek a mezőn, Geirmundur máshol volt. Amikor az előbbiek a teheneket és kecskéket látták el, Geirmundur arra trenírozta magát, hogy majd „farkast és hollót etessen” – ahogyan azt a szkaldok mondanák. Amíg a béresek a kaszákkal vesződtek, Geirmundur karddal és dárdával gyakorolt. Egy volt azok közül, akiknek nemcsak magukat, de az udvar körüli embereket és az elesetteket is meg kellett védeniük. Ebben a világban a testi erő volt az úr. Az ember nem nyitott ajtót fejsze nélkül, és amíg mi fogat mosunk a nap végén, ők

fegyvert támasztottak az ágy oldalához lefekvés előtt. Biztonságot adott a kéznél lévő fegyver egy olyan világban, ahol mindig észnél kellett lenni, mert senki se tudta, hol lappang épp ellenség, ahogy a Hávamál mondja. Rablóbandák tanyáztak „északon és délen” – áll egy viking korban játszódó sagában, és ha te vagy barátaid nem védtétek meg a tieiteket, senki sem tette. Geirmundur világában nem volt se rendőrség, se alapvető emberi jogok, itt a „vesztes volt a bűnös” – ahogy egy izlandi költő mondja egy szerencsétlenül járt vikingről.[55] Aki nem áll ellen, becstelen nyomorult. Halott az élők sorában. Egészen más volt felnőni és tanulni, mint ma. Mi azért edzünk, hogy egészségesek legyünk és jól nézzünk ki, Geirmundur azért edzett, hogy életben maradjon. Testi erő és ügyesség nélkül aligha lehetett volna boldogulni, a fiúnak meg kellett keményítenie magát, ki kellett fejlesztenie a képességeit, hogy gyorsan tudjon jó döntéseket hozni, kitartónak és ébernek kellett lennie. Minden neszt és árnyékot fel kellett ismernie erdőn és mezőn: tudnia kellett, hogy vajon ellenség, vagy vad jár-e a közelben. Nemcsak

feketének

és

csúfnak

írják

le

a

források

Geirmundurt, de olyannak is, aki fiatalkorában „igen termetes” és „páratlan erejű” volt. Nem tudjuk ugyan, mennyire megbízhatók ebben a tárgyban a forrásaink, de az apjához hasonló rogalandiak a legmagasabb norvégok közé tartoztak; ezen a vidéken nem voltak étel híján. A viking kori sírokból előkerült csontvázak alapján egy rogalandi férfi akár 190 centis is lehetett.[56] Hogyan is tisztelhettek volna olyasvalakit, aki vezér akart lenni, de nem mutatott átlagon felüli lelki és fizikai erőt? „Fegyver és fondorlat / védje a vezért, / ha köréből kiválni kíván” – mondja

egy régi ének.[57] Különösen fontos lehetett azoknak elsajátítani ezeket a képességeket, akik más árnyékában nőttek fel, és meg akarták mutatni, ők is lehetnének örökösök és mások vezérei. A versengés hamar megjelent a testvérek életében. Geirmundurnek el kellett sajátítania a kard- és fejszeforgatást – Avaldsnesen pedig a legjobb harcosok taníthatták őt és testvérét. Ismernie kellett a fej-, oldal-, mell- és hasvágásokat. Vigyáznia kellett, nehogy a kelleténél jobban lendítse a kardot, különösen oldalra ne, ami a vívás egyik alapszabálya. Ki is kellett tudnia védeni ezeket a vágásokat – lehetőleg ferdén tartva a pajzsot, hogy minél inkább fedezze magát, és kímélje a pajzsot. A fejsze kétkezes fegyver volt, szét kellett tudni hasítani vele bárkit, aki az útjába kerül. „Pajzsok boszorkánya” – mondták a szkaldok a fejszére, hiszen egy erősebb vágás könnyen darabjaira törhette a pajzsot. Ha valakit egy ilyen vágás ért az arcán, élcelődve azt mondták, „szájon csókolta a fejszét”. Meg kellett tanulni a fiúnak, hogyan olvassa az ellenség mozdulatait, jól és pontosan kellett reagálnia azokra, miközben ha lehet, félre kellett vezetnie ellenfelét. Ideális esetben semmilyen testi vagy lelki gyengeséget sem árult el az ember. Meg kellett még tanulnia Geirmundurnek nyilazni, dárdát hajítani, és azt még a levegőben elkapni – henda a lopti. Ez volt a legkedveltebb időtöltése a fejedelmek fiainak, legalábbis a szkaldokat olvasva ezt gondolhatjuk, amit minden nap gyakorolni kellett, különösen azért, mert vadászatkor se jött rosszul a nyilazásban szerzett jártasság. Az óészaki források a legészakibb területeken élő embereket tartják a legjobb íjászoknak, ennek jelentőségét pedig Geirmundur bjarmalandi ősei miatt nem

szabad alábecsülnünk. Bizonyára volt az udvaron néhány fabáb, és csak úgy szállt a fűrészpor, ha célba talált egy nyílvessző. Az 1250 körülről származó Királytükörben (Konungs skuggsjá) azt írják, egy testőrnek, ha formában akar maradni, napjában kétszer kell karddal edzenie, de egy alkalomnál semmiképpen sem kevesebbszer. Mégpedig különösen nehéz fegyverrel, teljes páncélzatban, mondja a forrás, bár nem biztos, hogy a viking korban is ez volt a szokás. Tompa fegyverekkel gyakoroltak, nehogy megsebesítsék egymást.[58] Ha Geirmundur a legjobb harcosok közé akart tartozni, bal és jobb kézzel is ugyanolyan jól kellett lőnie és vágnia. A korabeli macsókultúrában magától értetődött, hogy az ember nem leplezi dühét, napjainkkal ellentétben, amikor az „észszerűség” és az önfegyelem a követendő érték. Ha valaki dühös, azt mondjuk rá, „felrobban”, vagy hogy „nem bírja cérnával”. Ezek a metaforák minden esetben negatívnak tüntetik fel ezt a védelmi reakciót,[59] pedig a düh lehetett a viking legjobb barátja, bizonyos helyzetekből a düh segítette ki a legjobban. Harcban „nem kevés haraggal” kell sújtani, áll a Királytükörben, ami kétségtelenül a viking korban sem volt másként. Vagy amint azt egy pogány szkald megállapítja: a dühös ember nem fél.[60] Eközben persze a vezér nem engedhette meg magának, hogy döntéseit befolyásolja a düh, és ezzel veszélyeztesse emberei életét és épségét. Széphajú Haraldurről fennmaradt, hogy mindaddig nem hozott döntést, amíg el nem múlt a dühe. Tetemes részét tette ki tehát a királyfiak kiképzésének, hogy megtanulják kezelni

impulzusaikat,

és

önuralmat

gyakoroljanak,

megfelelő pillanatban „ki is tudják ereszteni” őket.

de

a

A Rígsþulában (Ríg-vers) játszani, úszni és sakkozni tanulnak a jarl fiai. Geirmundurnek ugyanúgy kellett tudnia sós- és édesvízben úszni. Elég mindennapi képesség volt ez a viking korban a források alapján, mivel úszó rabszolgákról is olvasunk. A

középkorban

majd

megváltozik

a

helyzet.

Nemcsak

a

megfeneklett vagy megtámadott hajóról való menekülés utolsó lehetősége volt az úszás, de bizonyos esetekben már csak azért is tengerbe kellett ugrani, hogy helyre tegyenek valamit a hajón. Gyorsan és kitartón kellett Geirmundurnek futni, síelni és teljes fegyverzetben magasra ugrani – hiszen elő-előfordult, hogy egy vikingnek gyorsan kellett feljutnia a hajóra. Biztosak lehetünk benne,

hogy

tanulta

a

birkózás

egy

régi

formáját,

a

hryggspeninget vagy glímát, játszott különböző labdajátékokat – knattleikar –, megtanult egyensúlyozni, részt vett többféle versenyben, ahol a fiatalemberek összemérték erejüket és ügyességüket (afraunir), így például nehéz kövek emelgetésében (Izlandon ma is „hitványnak”, „közepesnek” és „deréknek” hívják a kőemelő súlycsoportokat). Mindezt egyszóval játékoknak – leikar – mondták, és leggyakrabban a királyi és fejedelmi udvarokban rendezték őket.[61] A hosszú vikingportyák résztvevői a mai versenyatlétákhoz hasonlíthattak.[62] Ennek azonban a viking korban etikai vetülete volt,

ami

éles

kontrasztban

áll

a

modern

élsportolók

személykultuszával. Az egész csapat élete múlhatott egyetlen tag teljesítményén. Ha valaki korán elesett a küzdelemben, romlott a többiek túlélési esélye. Mindenkinek erősnek kellett maradnia a tengeri viharok vagy bármilyen megpróbáltatás során – és efféle megpróbáltatásokban

nem

volt

hiány

Geirmundurék

társadalmában. Egy vikingnek nemcsak a saját élete volt a kezében, hanem minden társáé is. És míg az alacsonyabb társadalmi rétegek gyalog intézték minden ügyes-bajos dolgukat, az avaldsnesi elit lovon járt, sebesen vágtatott el a görnyedt, darócruhás szegények mellett. Ha valaki uralta lovát és annak összes jármódját, fel sem merült, hogy nem előkelő az illető, a bolondok és szolgák meg már ügyetlen lovaglásukkal is elárulták magukat. A ló biztos megülése nélkül Geirmundur és testvére nem is vehetett volna részt az előkelők legkedveltebb időtöltésében: a vadászatban. Feltűnő a régi királyokról szóló történetekben és énekekben a vadászat kitüntetett szerepe, és sok minden szól amellett, hogy ez az úri szokás messze megelőzte a leírás korát. Ellenben nem tudjuk, mire vadászott Hjör király, ahogyan azt sem, hogy hol: Karmøyön vagy a szárazföldön-e. Hatalmas megműveletlen területek húzódtak az északi út mentén, az erdőkben hemzsegtek az állatok és vadak: vidrák, hódok, rókák és farkasok, medvék és vaddisznók, szarvasok és mindenféle madarak. A partokon fókákat ejthettek – a rozmárok és a bálnák azonban Geirmundur idejében már rég otthagyták Rogalandot. A karmøyi Helganeseten végzett újabb ásatások szerint utoljára Krisztus születése környékén éltek itt ezek a hatalmas állatok. A Hálfs saga azt írja, a régi avaldsnesi királyok á dýraveiði („állatvadászatra”) mentek, Hjör király vadászatairól pedig azt, hogy amíg a férfiak „az erdőbe, a nők a mogyorósba tartottak”. Félig-meddig vadászó-gyűjtögető életmódot űztek. De nemcsak nyíllal és dárdával lőttek a vadra. Hálfur király megégetésekor a legnagyobb harcos azt kiáltotta, „füst van a csarnokban a sólymok

körül”. Solymászattal a legősibb időktől fogva foglalatoskodhatott az elit. Hogy látott-e Geirmundur gyerekkorában vadászsólymot ülni az apja vállán – a „sólymok székén”, ahogy a szkaldok mondanák –, nem tudjuk. Ha a solymászat divatban volt ebben a korban a környéken, úgy később talán maga is úgy tapasztalta, hogy „sólymok közül az izlandi a legjobb” – mint azt II. Frigyes német-római császár ( † 1250) állította. Még fiókaként kellett megfogni a madarakat, majd kis bőrsapkákkal takarták le a szemüket, és addig éheztették őket, amíg anyjukként nem tekintettek a gazdájukra. *** Hámundur kézenfekvő ellenfele volt Geirmundurnek, amikor először lépett a gyakorlótérre fakarddal és kezére csatolt apró pajzzsal. De más valaki is kitűnik a forrásokból, aki közel állhatott Geirmundurhöz. Mégpedig Úlfur Högnason, aki a skjálgi – kancsal – ragadványnevet kapta. A kettejük közti szoros írországi és izlandi barátság rogalandi nevelt testvéri viszonyra enged következtetni, ami még azelőtt köttetett, hogy tizenévesként elváltak volna útjaik. Úgy tűnik, Asszonyfaló Hjörleifur kiterjedt családja a Karmsund környékén élt, de máshonnan is ismerhették egymást a fiúk. A viking kori előkelők gyakran neveltették más hatalmasságoknál a fiaikat. Hasonlóképpen működtek az efféle neveltetések, mint az újonnan kötött szövetségeket megpecsételő házasságok. Széphajú Haraldur sikerének egyik titka a sagák alapján épp az volt, hogy legalább egy fiát nevelte a legnagyobb fejedelmek mindegyikének.

Amellett, hogy Geirmundurt Úlfur családjához küldték, más is utal arra, hogy Úlfur Avaldsnesen nevelkedett. Kancsal Úlfur ugyanis már korán ott volt Hjör király egyik nyugati útján, ahol egy különösen fontos szövetségkötés részeként összeadták Keleti Eyvindur lányával. Hjör király, mint látjuk, úgy viseltetett Úlfur iránt, mintha az a saját fia lett volna, és ahogy azt egy nevelőapától el is lehet várni. Mégis felmerül a kérdés, hogy egy ilyen fontos ügyében miért nem a valódi fiát, Geirmundurt választotta. Vele bizonyára más tervei voltak. Asszonyfaló Hjörleifur szóban forgó leszármazottai később központi szerepet töltöttek be Geirmundur izlandi birodalmában. És ha igaz, hogy a csúf és a kancsal, fiatal korában együtt nevelt fiú egymásnak testvére lett, akkor valahol az avaldsnesi királyi udvar környékén bizonyára megfogták egymás véres kezét, és megesküdtek,

hogy

ha

egy

sehonnai

kecskehugyivó

megnyomorítaná vagy megölné valamelyiküket, bosszút állnak egymásért. Nemcsak a vikingeknél, feltehetőleg mindenhol így működtek a dolgok, ahol kellően brutálisak voltak a körülmények. A

mongoloknál

például

biztosan

így

volt,

a

brooklyni

gengszterrapperek pedig ma blood brother – vértestvér – névvel illetik az ilyesmit.

BETÖRNI A TENGER LOVÁT A fiatal Geirmundurnek ki kellett ismernie magát a hajókon is. Kevés játék került elő a viking korból, de a későközépkori ábrázolások alapján minden korra nézve igaz: a gyerekek a

felnőttek világát utánozzák. Ha a fiúk Avaldsnesen gazdásat játszottak, és a vesszőkből kerítés lett, a kövekből pedig tehén, úgy a farönkből Geirmundur öbölben sikló hajója, a rongydarabból vitorla, a tócsából meg tenger. Régen megfigyelték, hogy az ember természete már korán megmutatkozik.[63] Bizonyára inába szállt a bátorsága, amikor először hajózott az északi úton apja egyik hajóján. Amikor egy kicsit összeszedte magát, kipróbálhatta az evezést a legénység legerősebb tagjaival. Meg kellett tanulnia érezni a hajót és a vitorlát, meghúzni a köteleket, ellenszélben haladni, tisztelni és megszelídíteni a szélrohamokat, ismernie kellett a felszerelés és a legénység határait. Tudnia kellett olvasni a felhőkből, látni, milyen szélirány és szélerő várható, fel kellett ismernie a zavaros vizeket és veszélyes részeket, meg kellett jegyeznie a szigetek és zátonyok között vezető utakról szóló történeteket és verseket. Tudnia kellett tájékozódni a hegyek és a tájpontok (óészakiul: mið) között, egyre többet kellett tudnia az északi útról: „szerte minden világban” – ahogy a Völuspá mondja. Közelről látta a hajóácsokat dolgozni, megtanulta tőlük a hajó javításának, megóvásának és felszerelésének alapszabályait – at búa skip –, hogy hogyan kell bezsírozni a csigákat és a vitorlázatot, víztaszítóvá tenni a hajótörzset olaj és szurok keverékével, ecsettel bekenni a deszkák közét, helyükre tenni a köteleket, helyesen kötni a csomókat. Mert a viking hajó állandó ápolásra, gondozásra szoruló élőlény volt. Egyetlen laza csomó vagy figyelmetlenség is élet-halál kérdése lehetett.

Amint felnőttek a fiúk – mondják a források –, már egyből hatalmas flottát irányítottak: „ők voltak a legnagyobbak az összes tengeri király között”.[64] Ez a cím a nagy hajóhadakkal járt együtt, egy tengeri királynak nem kellett egy talpalatnyi föld felett sem uralkodnia. A Grettis sagához hasonló források megerősítik ugyan Geirmundur nagy vikinghajós hírét, de tengeri uralma akkor válik a legnyilvánvalóbbá, amikor izlandi honfoglalásának történetét vizsgáljuk. Ugyanakkor joggal kételkedhetünk az olyan állításokban, amelyek hadvezérként próbálják beállítani Geirmundurt, aki nyugati fosztogatások révén tett szert hatalmas vagyonára. Ilyeneket szép számmal találunk például a Landnámabókban és a Geirmundar

þátturben

is.

Ezek

a

források

leggyakrabban

portyákkal magyarázzák a viking kor összes gazdagságát. A fekete viking azonban jóval inkább vadász, befektető és kereskedő, elsősorban pedig korának tengeri királya volt: minden hatalma és későbbi szerencséje a hajón alapult.

SZKALDIKA – A POGÁNY LÉLEK TÜKRE Különös belegondolni abba, hogy Geirmundur a gyönyörű és erőteljes óészaki nyelvet beszélte. Olyan ez a nyelv, akár a fegyver pengése, vagy ahogy a fejsze kettéhasítja a farönköt – direkt, célratörő. Ritmusa és tónusa ereszkedő, a hangsúly mindig az első szótagon, amit a többi mint egy csapás vagy vágás visszhangja követ. Nem tudjuk pontosan, hogyan hangozhatott – ugyanaz a magánhangzó egyszerre lehetett hosszú és rövid, aminek

jelentésváltoztató szerepe volt, de rejtély, hogy mégis milyen hosszan vagy röviden ejtették őket. Egy viking kori király udvarában a neveltetés fontos része volt megismerni a szkaldikát, a nyelv „megszelídítésének” művészetét. Ez a költészet olyan kifinomult kultúrába nyújt betekintést, ahol az intellektust nagyra tartják.[65] Hjör király bizonyára nem hagyta, hogy a fiai ne a legjobb mestertől tanuljanak. Nemcsak a fejedelem legjobb barátja és tanácsadója volt a szkald – aki költői emlékművet emelhetett az urak fölé –, de a fejedelem fiainak elsőszámú tanítója is. Erre nem egy példát találunk.[66] Geirmundurék idejében a szkald intézménynek számított. Egyszerre volt történetíró és tudósító, tulajdonképpen megfelelt annak,

amit

ma

hírközlésnek

hívunk

–

bár

valamivel

nehézkesebben működött. A hatalom és a média között régtől fogva szoros a kapcsolat: egy költészetben járatlan király, akinek semmiféle viszonya sem volt a szkaldokkal, aligha tűnhetett ki az óészaki társadalomban. A Hálfs saga szerint a fiúk ügyesen bántak a szavakkal – orðvísirek voltak, és ezt csak a költészetben valamennyire jártas emberekre mondták. Mindenesetre a költői készséget már korán megszerezték az atyai házban. Az eredettörténet szerint Öreg Bragi Avaldsnes környékén mozgott Geirmundurék gyerekkorában. Nem kizárt, hogy pont ő, vagy egy hozzá hasonló jelentőségű ember lett a fiúk forrása a költészetet és a régi tudást – fræði –illetően. ***

Nemrégiben együtt ebédeltem néhány íróval, akik közül többen külföldön is ismertek. Egyikük költészetrajongó volt, a francia és német irodalomról beszélt, a különböző költői hagyományokról és a görög poétikáról, mígnem végül rátért az európai kánonra. Kétség nem fér hozzá, olvasott emberről van szó. Amikor megemlítettem, hogy saját kulturális örökségéről, az óészaki költészetről se feledkezzen meg, csodálkozó együttérzéssel nézett rám, ahogy mondjuk a félkegyelműekre szokás, vagy azokra, akik eltévedtek. Saját hagyományunkat, az óészaki szkaldikát, és mindazt, amivel az az emberi kultúrát gazdagította, gyakran valamiféle furcsaságnak tekintik az írók és a tudósok is. Ez már önmagában bizonyítja, hogy az óészaki kultúra elsüllyedt, feledésbe merült. Akárhogy is próbálja mostani kultúránk az óészakival ékesíteni magát,

„örökségünkkel”,

vagy

tudom

is

én,

hogy

hívják

mostanában a díszes asztaltársaságok, mindig kitűnik, milyen felületes a viszonyuk. Kötelező görög filozófia kurzussal kezdi mindenki az egyetemet, miközben az óészaki bölcseletnek nyoma sincs, és úgy tűnik, lassan végleg meg is fog szűnni mint tantárgy. Az értelmetlen munkát sziszifuszinak mondjuk, nem Hjaðningok csatájának – hiába ugyanaz a két mítosz lényegi üzenete. A kompromisszumkészséget fejlesztő házassági tanácsadásokon még véletlenül sem merül fel Njörður és Skaði neve. Emlékszem, egyszer az 1990-es évek közepén beszélgettem régi, kedves tanárommal, Preben Meulengracht Sørensennel az Oslói Egyetemen. Szedett-vedett izlandi dánomon próbáltam szavakba

önteni

bizonytalankodásomat:

vajon

ki

szabad-e

eveznem az óészaki nyelv és irodalom mélységes tengerére?

Preben

szabaddá

tette

magát

egy

találkozóra.

Fogtuk

a

kávéspoharainkat, és leültünk a kantinban egy asztalhoz. Valószínűleg rögtön a legfontosabbal kezdtük: a lényeg, mondta Preben, hogy csak olyan ember foglalkozzon az óészaki kultúrával, aki meg van győződve arról, hogy nem valami primitív dolgot kutat. Ekkor észrevette, hogy kifolyt a kávéja, és kissé szégyenkezve dünnyögte, milyen helytelen így pocsékolni, majd elment néhány szalvétáért, és hozott még kávét magának. Beszéltünk még erről-arról, amire már nem emlékszem, közben még több kávéja kifolyt. Szinte teljesen kiürült a pohara, amire észrevettük, hogy lyukas az alja. – Látod – mondta lágy dánján –, a modern idők a primitívek. *** Ha a lehető legközelebb akarunk férkőzni Geirmundurhöz, azt kell megfejtenünk, hogyan gondolkodott. Mint azt korábban említettük, a sagákat sokadik generációs keresztények jegyezték le. Az Edda-versek kétségkívül régi mítoszokat őriznek, de az általunk ismert formájukat valószínűleg keresztény korban nyerték, így elsősorban a keresztény vagy a görög-római kultúra esztétikáját és világszemléletét tükrözik. A legrégibb szkaldikus versek korábbiak, és egészen más életfelfogást mutatnak, mint az óészaki

irodalom

többi

része.

Ezekhez

a

versekhez

kell

fordulnunk, ha a pogányok gondolatvilágára és érzéseire vagyunk kíváncsiak. Geirmunduréknek gyökeresen más volt a viszonyuk a természethez,

mint

nekünk.

Mi

a

szabadban

tartózkodás

egészségjavító és boldogító hatásáról beszélünk – a természet az, ahol visszatérhetünk önmagunkhoz, és végre kiszabadulhatunk az elidegenedés és a civilizáció mókuskerekéből. Ezzel szemben a pogányok minél távolabb akarták tudni magukat a természettől, mondhatni

menekültek

naturalizmusban

vagy

tőle, a

ami

művészet

az

úgynevezett

a-

természetellenességében

fejeződik ki. A természettel való szembenállás eltérő formákat ölt a természeti népeknél: a szamojédek olyan emberekről mesélnek, akiket megöltek és feldaraboltak. Másnap tagjaik összeálltak, és az emberek felkeltek, és élték tovább az életüket. Az egyik grönlandi történet egy olyan vénasszonyról szól, aki minden alkalommal ugyanolyan hangosan nevetett, valahányszor csak megette a karját a jegesmedve. A természeti népek a történetek világába menekülnek a természet törvényei elől, és a szkaldok épp így alkotják metaforáikat, amelyekben szarvas kerül a fjordba, elefánt a habok közé, bálna a paraszt birtokára, hínár a hegyekre, úszkáló hal a völgybe és így tovább. Nem próbálták imitálni a természetet, ahogyan azt később a klasszicista művészetfelfogás kívánta, és ezért a kutatók sokáig primitívnek, sikeredetlennek tartották a szkaldikát. Olyan esztétika alapján ítélték meg a szkaldokat, amely számukra teljesen ismeretlen volt! Egy hétköznapi természeti

kép,

mondjuk

egy

sirály

a

tenger

hullámán,

önmagában érdektelen a pogány gondolkodás számára, legfeljebb eszközként tekintettek rá, amivel fokozni lehet az ellentétek közötti feszültséget. A szkaldok inkább harcsirályról (holló) beszélnek egy hullahullám tetején (vagyis az elesett harcosok halmán): a békés természeti képtől lesz feszült a szörnyű kép.

Inkább nyersanyagként, nem pedig mintaként tekintettek a természetre: a kultúra feladata az volt, hogy átalakítsa, kifordítsa a természeti képet – ne pedig utánozza vagy leírja. Egy befolyásos művészettörténész szerint a természethez és a környezethez való viszony mindennél jobban alakítja a művészet kifejezési módját. A korábbi hagyományok furcsa, természetellenes képei azt mutatják, hogy azok a népek, amelyek valóban a természetben éltek, ellenséges káoszként fogták fel azt.[67] Úgy

hiszem,

természethez

itt

való

bepillantást viszonyába.

nyerhetünk Egy

Geirmundur

kíméletlen

természeti

körülmények között élő nép minél távolabb akar kerülni azoktól; a képzelet és az absztrakció birodalmába menekül. Az északiak kiforgatják a természeti formákat, hogy szellemi teret alkossanak maguknak. A természet egy óriás, aki ad és elvesz – gazdagon ad termést és halat, miközben lavinákkal és tengeri viharokkal veszejti el az embereket. Óriás, akivel meg kell küzdeni, akit be kell törni – és pontosan erről szól a létért folytatott küzdelem: a természetóriás betöréséről.

Imitálni,

valami

fenségesként

vagy

követendő

példaként tekinteni rá teljesen idegen efféle körülmények között. Fel sem merül Geirmundurben, hogy olyan szépnek lássa a természetet, mint azok, akik már rég nem állnak kapcsolatban vele. Városi élet, elidegenedés, turizmus és jó adag klasszicista felfogás

kell

bizonyára

ahhoz,

hogy

valakinek

ilyen

természetképe legyen. Azt is észben kell tartanunk, hogy a dicsőítés és megszépítés eltávolít a dicsért tárgytól. Geirmundur korában aligha vetemedtek volna ilyesmire – mégpedig azon

egyszerű oknál fogva, hogy ők maguk is a természetben éltek: nem volt különbség ember és természet között.[68] *** A legrégebbi északi költészet és mitológia olyan kultúrának a lenyomata, amelybe még nem szűrődtek be a délebbi területeken kialakult képzetek és eszmények. Hétköznapi dolgok formálják a világképet. A kenningekben, azaz költői körülírásokban az ég egy feje tetejére állított tál vagy teknő. „Szelek ibrike” – mondja Öreg Bragi az égre –, amin a csillagok az óriások szemei. Úgy tartotta helyén a világkígyó a tengert, ahogy az öv tartja a nadrágot, a fűző a cipőt vagy az abroncsok a hordó dongáit, ő volt a háló kávája, a föld satuja: a mitológia és a szkaldikus költészet is a mindennapokat tükrözi. Uszadékfából lettek az első emberek, az udvaron álló lombos fából, ami szerencsétlenségektől védte a birtokot,

a

Miðgarður

(Középfölde)

közepén

álló

világfa.

Hétköznapi dolgokat vetítettek ki a mindenségre, így nyerhettek értelmet számukra a felfoghatatlan dimenziók. A vikingek szemében az ellentétek ütköztetése volt a szép, hasonlóan a szürrealizmushoz. Ahelyett, hogy a természeti jelenségeket gyönyörűnek tartanák, és megpróbálnák utánozni vagy megjeleníteni, feszültséget akarnak teremteni a természet primitív erői között, amiből bizarr kép születik. Jól példázza ezt a hajó ismert kenningje: a „tenger lova”. Bár tudjuk, hogy hajót akar ábrázolni ez a szókép, az esztétikai szépség a kép belső vizualizációjában áll, abban, ahogy a lovat vágtatni látjuk a tengeren.

Hogy a hallgató ne hagyjon fel a szkaldikus metaforák vizualizálásával – vagyis hogy elejét vegyék annak, hogy azok olyan élettelen képekké merevedjenek, mint amilyenek a szólások vagy az összetett szavak –, létrehozták a kenningrendszert, a metaforák alkotásának szabályait. A fogalmi metafora ilyen szabálya rejlik például „a tenger lova” mögött: TEREMTMÉNYE.[69]

A HAJÓ A TENGER

Ebből újabb és újabb bizarr képeket alkothatunk:

a nagy hajó a „hullámok elefántja”, míg egy kisebb tengerbíró hajó a „tenger kosa”. Ezekben az esetekben a

TENGER

és a

FÖLD

ellentétével játszik a szkald. Amikor a heringet a „háló csérmadarának” mondja, az

ÉG

és a

FÖLD

találkozik. Mint látjuk, a

kenning az ellentétek közötti feszültségen alapul. Ezek az ellentétek bármilyenek lehetnek, de többnyire természetiek voltak. Népszerű páros a

TERMÉSZET

és az

és a

ÁLLAT.

A

MAGAS

és a

MÉLY

KULTÚRA,

akárcsak az

EMBER

többek között társadalmi

összefüggésben jelenik meg, amikor például a

NEMESt

a

PARASZTtal

vagy SZOLGÁval állítják ellentétbe. Ez a gondolat rejlik a harc egyik szóképe mögött: „farkast és hollót etetni” – ezek nem olyan állatok, amelyeket parasztokkal és szolgákkal lehetne asszociálni. Ha

békés

természeti

képekkel

találkozunk

a

versekben,

hamarosan háborúval és vérrel ütközteti őket a szkald. A SZEXUALITÁSRA

és a

HALÁLra

többek között abban a komor képben

találunk példát, amiben a halottak az alvilág úrnőjével, Hellel közösülnek. További páros a

FÉRFI

és a

NŐ.

Bizonyos 6. századi északi

érméken egy női mellekkel és szakállal ábrázolt figurát látunk, amelyet rúnák vesznek körül. Itt feltehetőleg az északiak ősi életfelfogásáról van szó. A mítoszokban a nők szakálla képes volt

megbéklyózni

Fenrir

legerősebbek,

csak

farkast

ezek

–

az

képesek

ilyen

leláncolni

paradoxonok a

a

legnagyobb

szörnyet. Olyan hiedelmet vagy életszemléletet látunk itt, amely meglehetősen távol áll tőlünk – a világ ellentétek, észak és dél, jég és tűz összeütközéséből született. A teremtő erő az ellentétek feszültségében jelenik meg, ahogyan a gyerek is a férfi és a nő feszültségéből jön létre.[70] A régi szkaldok azt mondanák, hogy egy jó metafora abszurd elemekből tevődik össze, olyanokból, amelyek a legkevésbé sem hasonlítanak egymáshoz – kivéve egy apró részletet. Az esztétikai szépség a befogadó vizualizációjában állt. Abban, ahogy a hallgató megemészti, szép csendesen elképzeli a metaforát a téli sötétségben. Vagy ha máshonnan nézzük a dolgot: úgy tűnik, körülbelül ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az európaiak visszatérjenek

egy

hasonló

gondolkodásmódhoz

–

a

szürrealizmushoz. A szürrealizmus egyik fontos teoretikusa azt írja, „egy gondolati kép hatása ama mellbevágó hasonlóság által jön létre, ami ellen minden erejével küzd a környezete”. Ezt követően a régi szkaldikus metaforákat használja a „jó költői kép” szemléltetésére.[71] Breton azt írja a szürrealizmus kiáltványában, hogy ennek a mozgalomnak az egyik fő célja visszatéríteni az emberi gondolkodást „természetes állapotába”. A régi szkaldok esztétikája alapján a szürrealisták jó úton jártak. *** A legkorábbi szkaldikus költészetből egy írás nélküli vagy csaknem írás nélküli társadalom képe tárul elénk. Azért voltak

verseik a régieknek, hogy „igaz tudást” meríthessenek belőlük, amint Snorri írja, és igen fontos volt pontosan megjegyezni ezeket a verseket, hogy „eredeti” formájukban örökíthessék át őket az utókorra. A versek memorizálását segítette többek között a betűrím, a belső rím és a meghatározott szótagszám is. Vélhetőleg valamilyen egyszerű dallamon, vagy ritmikusan adták őket elő, amolyan rappként – amint azt egy helyen előadtam –, ami segített a szavak megjegyzésében.[72] Központi jelentősége volt még ebben a kenningeknek is. Általános

szabály:

az

ember

képekkel

tud

leginkább

visszaemlékezni, míg az absztrakt szavak és fogalmak nehezen megjegyezhetők. Azt, hogy a viking korban is tisztában voltak ezzel, jól példázza az óészaki muna („emlékezni”) ige, mivel közeli rokonságban áll a mynd („kép”) szóval. Ha a képek valamilyen módon bizarrok, jobban megmaradnak az emlékezetben. A kognitív pszichológiában ezt a hatást „bizarreness effect”-nek hívják. A pogányok még egy rendszert is kidolgoztak e megfigyelés alapján, a kenningrendszert, aminek segítségével a szkaldok

tömegével

tudtak

megdöbbentő

gondolatképekkel

előállni. Így hát jó okkal hihetünk a 13. századi íróknak, akik egyegy szkaldikus versről állítják, hogy a kereszténység előtti időkből valók – jóval régebb óta élhettek e versek a nép emlékezetében, mint hogy leírták őket. Amikor a kereszténység és az írásos kultúra felülkerekedik Északon, az emlékezés művészete odalesz. [73]

A

legkorábbi

Geirmundur

szkaldikus

gondolatvilágáról,

költészet amely

nézve egyszerre idegen és lenyűgöző.

elárulhat

modern

valamit

szemszögből

HEL ÁLLANDÓ KÖZELSÉGE Geirmundur kíméletlen világban nőtt fel, olyan világban, ahol egymásnak feszült az emberek sorsa. Még fiúként látta, ahogy a lovat

és

a

rabszolgát

korbácsolják,

anélkül,

hogy

egy

könnycseppet is ejtettek volna. A betegség, a gyötrelem és a halál mindennapos volt. A gyengén látók nekimennek a falaknak, belerúgnak a kerítésekbe – nem sok esélyük van a boldogulásra. Látta a legalsó rétegek megalázott arcát, munkától és gyulladástól bedagadt karját és lábát, közelről látott lelki és elmebetegségeket; látott

a

társadalomból

kirekesztett

tífuszos

vagy

leprás

kopaszokat gyámoltalanul kódorogni. Ugyanakkor látta az erőseket, akiknek mindenük megvolt. A legkorábbi

versekben

a

kereszténység

előtti

kor

királyai

majdhogynem isteneknek – de legalábbis az istenek jó barátainak – minősültek. A felsőbb hatalmakkal való jó viszony a jó termésben és békében nyilvánult meg. A király egyszerre volt politikai és vallási vezető az állam előtti társadalomban; erejét egyfelől az istenekkel, másfelől a többi hatalmassággal kötött szövetségekből nyerte. Az istenek és a legendás ősök között bizonytalan volt a határ, ami Avaldsnesen sem igen lehetett másként, ahol Geirmundur még a ma láthatóknál is több fenséges sírhalom között nőtt fel. Akkoriban kétségtelenül úgy gondolták, hogy történelmi alakok fekszenek a halmokban. A sírhalom egyszerre volt vallási és politikai események színhelye – a vikingkirály Hjör talán egyszerre vágott le áldozati állatot és pecsételt meg szövetséget

hatalmas

ősei

erős

kézszorításával

Flagghaugenen

(„Tehénhalom”). A halálról különböző elképzelések éltek családtól és területtől függően. Hel, a halottak földalatti birodalma, nyirkos volt, hideg és sötét; olyan árnyéklét várt itt a halottakra, mint a Hadészban – csak bergeni éghajlattal. A halál megszemélyesítője, Hel, Fenrir farkas nővére, rettenetes és visszataszító asszony volt, arca fekete, akár Geirmunduré. A csatatereket járva taposott az elesett harcosokon, a győztesek mosolyával állt a szeretettek sírhalmán. Istenek és emberek egyaránt arra voltak kárhoztatva, hogy elveszítsék a csatát Hellel szemben. Nem tudjuk, milyen közel került ez a megszemélyesítés ahhoz, hogy vallási eszme váljon belőle; mindössze annyit tudunk, hogy a Geirmundurhöz vagy Úlfurhöz hasonló harcosok nem vágytak találkozni a halál birodalmának úrnőjével. Valhöll későn jelent meg az óészaki képzetvilágban, és sosem volt általánosan jelen. Geirmundur aligha ismerte. Voltak, akik hegyekbe kerültek haláluk után, ahol őseik örök lakomáját ülték, mások sírkamrák lakói lettek, akik teljes fegyverzetben vártak minden betolakodót. Akadtak, akik visszajártak az élők közé, felfúvódva, megkékült arccal. Akik életükben szörnyűek voltak, gyakran kétszer olyan szörnyűek lettek halálukban. Éltek halottak vízesésekben és kövekben, felmenők leskelődtek a régi családi birtok körüli cserjésben. A kereszténységgel ellentétben se örömöt, se megnyugvást nem adott a halál a viking korban. Minden jobb, mint halottnak lenni: még vakon is jobb / mint vergődni tűzben / aki meghalt, haszontalan – nýtr manngi nás, ahogy a Hávamál mondja.

De a halállal másképp is meg lehetett békélni, olyan módon, amiről biztosan állíthatjuk, hogy a vikingek számára is éppolyan ismert volt, mint a későbbi korok emberének: nevetségessé tették. A nevetés óriási segítség a dolgok elfogadásában. Groteszk halottak tűnnek fel a kemény, harcias viking kori környezetben – az efféle akasztófahumor manapság a sebészek körében és a sürgősségi osztályon működik a legjobban. Geirmundur és Úlfur egyik kortársa, Hvini Þjóðólfur egyik versében a halál képe így jelenik meg: a kegyetlen Hel ölébe veszi a halottakat, és szerelmeskedik velük.[74] A vikingek istenekkel való kapcsolatát leginkább üzleti barátságnak

tekinthetjük.

Sok

olyan

embert

látunk,

aki

egyszerűen elvágja kapcsolatát az istenekkel, ha túl nehézzé válik az élet – a szerencsétlenségekért éppúgy lehetett hibáztatni az isteneket, mint a nornákat.[75] Nem feltétlenül primitívebb ez az istenhit a mainál: ahogy Max Weber egyik tanulmányában bemutatja, a későbbi korokban is ugyanolyan mértékben láttak összefüggést az emberek jólléte és az istenségek jóakarata között. [76]

A

pogányok

azonban

gerincesebben

szegültek

ellen

isteneiknek, nem érezték a bűnösök szégyenét, és nem félték az örök bűnhődést. A régi történet szerint Óðinn Avaldsnes környékén élt a kereszténység hajnalán. Talán van benne valami igazság. A forrásokban Óðinn az első a nemesek isteneinek sorában, és feltehetőleg a viking kori Avaldsnesen sem volt más a sorrend. Nem elképzelhetetlen, hogy a félszemű istenhez fohászkodott először

Geirmundur,

már

amennyiben

nem

volt

olyan

beállítottságú, mint későbbi barátja, Vézna Helgi, aki „hitt ugyan

Krisztusban, de Þórrt hívta segítségül a bajban és tengeri utazások alkalmával”.[77] Azonban nemcsak az istenek – és talán istennők – keringték körbe a vidéket. Geirmundur Heljarskinn világát sűrűn lakták az élőhalottak (draugar) és kísértetek (afturgöngur), az alakváltók (hamhleypur), óriások (jötnar), démonok (árar) és a sírhalmok lakói (haugbúar) – akik nagyjából egyet jelentettek az ősökkel –, álfok (álfar), törpék (dvergar) és mindenféle szellemlények. Néhányukat, a legrégibb szkaldikus versek szóhasználata után, „földszellemként” tiltották

a

ismerjük.

földszellemek

Az

első

törvénygyűjtemények

elijesztését,

aminek

megelőzése

érdekében előírták, hogy a parthoz közeledő hajókról le kell venni a sárkányfaragványos orrdíszeket. Eszerint ők egészen másként viszonyultak ahhoz, amit mi ma népi hiedelemnek gondolunk. Geirmundur számára a szellemek, az emberek és az állatok mind ugyanolyan valósak lehettek. Nem rekesztették a valóság körén kívülre az álmokat, a költészetet és a fantáziákat – sőt, az sem kizárt, hogy a régiek olyan létezőket is ismertek, amiket mi, racionális emberek, már rég nem tudunk érzékelni. Minden nappal erősebb és okosabb lesz az avaldsnesi fiú, és nemsokára szüksége is lesz minden tudására és erejére, hogy képes legyen szembenézni azzal, ami vár rá.

A LEGKÜLSŐBB, LEGSÖTÉTEBB TENGER PARTJÁN BJARMALAND (KR. U. 861–866)

„FIÚ: Bizonyára csodálatosnak hatnak e dolgok mindenki számára, aki csak hallja őket, akárcsak azok a szörnyetegek, amikről állítják, hogy abban a tengerben élnek. Úgy tudom, e tenger viharosabb más tengereknél, így hát különös, hogy azoknál messze több jég borítja télen és nyáron is. Furcsállom azok buzgalmát is, akik az utazás veszedelmeivel mit sem törődve hajóznak oda, mert mégis mi olyat kereshetnek ott, ami bárkinek a hasznára vagy örömére lehetne… APA: Azt kívánod tudni, miért keresik fel azt a földet, és miért veszik magukra az utazás nagy veszedelmét. Három hajlam viheti erre az embereket. Az első a versengésé és a hírnévé, mert az ember természetétől fogva vágyik a veszélyes helyekre, hogy dicsőséget szerezzen magának. A második a tudásvágyé, mert ugyancsak az emberi természet ösztönzi a hallott dolgok felkutatását és megismerését, mivelhogy az ember tudni akarja, úgy állnak-e azok, ahogyan elbeszélték őket. A harmadik a vagyonszerzés vágya, hiszen az emberek, ha fülükbe jut, hogy valahol javakra lehet szert tenni, bárhova elmennek érte, még ha veszélyes is…” (Királytükör, 1250 körül) „A Jeges-tengertől és az Óriások földjétől északra fekszik a vidék, amit Bjarmalandnak neveznek…” (Huldar saga)

N

yolcszázhatvanegyet írunk. Geirmundur Heljarskinn megélt tizennégy telet. Tizenéves

egy olyan közegben, amelynek nincs szava a tizenévesekre – a gyerekkor tizenkét éves korban ér véget.[78] Mostanra kellően megedződött, érti a szkaldok legbonyolultabb verseit, és maga is tud kenningeket költeni: „fenyő aranya”, mondja a lányra, akire esténként gondol, miközben egy deszkába vési a nevét. Fürge lett és erős, a hangja változik. Hamarosan hosszú útra megy. A Landnámabók ezt írja: „Hjör király Bjarmalandon csatázott. Onnan vitte magával zsákmányként Ljúfvinát, a bjarm király lányát, akit mikor Hjör legközelebb hadiútra ment, Rogalandon hagyott hátra. Ekkor két fiút szült Ljúfvina, az egyiket Geirmundurnek, a másikat Hámundurnek nevezték. Egészen feketék voltak mindketten…”[79] Igen

különös

képet

festenek

a

középkori

tanult

szerzők

Bjarmalandról. A földrajztudósok egyetértenek, Bjarmaland a civilizáció peremén fekszik, és minden nép közül a legidegenebb és legfurcsább lakja. Hérodotosz „tetüevőknek” mondta az ottaniakat,[80] az arabok a hetedik égöv mögé, a Sötétség tengerének partjára helyezték a vidéket, aminél távolabb „csak Isten tudja, mi fekszik”. Az oroszok „Éjfélföldnek” hívták Szibéria ezen északi részét, lakosait samoyedinek, „önevőknek” nevezték, és hitük szerint a szamojéd halottaknak szokásuk volt telente

feltámadni. A szamojédek embervért ittak, szájuk lapockáik között volt. Az európai történetírók pedig a kontinens legészakibb részén élő „amazonok népéről” beszéltek, akiknek földje a „síelő finnek” birodalmával volt határos, ahol a nők szörnyeket szültek és kutyafejű fiakat szoptattak. A skandináv középkori szerzők tudomása szerint odafent északon a legborzalmasabb boszorkányságokat űzik az emberek; bőrük és hajuk fekete, arcuk rőfnyi széles (50 cm), mérges nyilakat lőnek ujjaikból, embert esznek, és képesek bármilyen állat alakját magukra öltve bárhova eljutni. Bjarmalandon, mint mondják, a rozmárok egyszeműek és vérszomjasak; sellők között úsznak a fejetlen és farkatlan tengeri szörnyek, amelyek kedvük szerint ragadják magukkal a tengeri utazót a mélybe… Erről a vidékről a vikingeknek Útgarður és az óriások jutottak eszükbe. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkor az óriás egyet jelentett az idegennel – így nevezték a skótokat, a szászokat és a dánokat is.[81] Bizonyára minél beljebb vagyunk a keresztény korban, annál különösebbé vált a messzi Bjarmaland.[82] Izlandon a mai napig „bjarmalandi út”-nak mondják azokat a veszélyes utakat, amelyeken sokat kockáztat az ember, és amelyekről sosem látott gazdagsággal térhet vissza – már amennyiben vele van a szerencse. E metafora alapján úgy tűnik, a Királytükör szerzője által említett három – vakmerő utakra ösztönző – hajlam közül a meggazdagodás vágya volt a legerősebb.

EGY KÉPTELEN ÚT?

Nehéz kirakós játék előtt állunk most. Aki ki akarja rakni az egészet, annak tapogatóznia kell az őstörténet és történelem közötti szürkezónában, mivel Geirmundur Heljarskinn tizenéves korával kapcsolatban éppolyan szűkszavúak a források, mint Bjarmalandot illetően. Geirmundurről rogalandi gyerekkorától kezdve egészen addig, amíg fel nem bukkan Írországban az 860as évek végén, nem sok biztosat tudunk. Ezt az időszakot ebből a néhány tényből kell rekonstruálnunk, a hézagokat be kell tömnünk azzal, amit a viking korról általában tudunk – és majd meglátjuk, összeáll-e a kép. Illetve tennünk kell egy hatalmas kitérőt is, hogy fényt deríthessünk Geirmundur bjarmalandi kapcsolataira. Olyan kitérőt, amely a korabeli tengeri kultúrán vezet át. Elképesztő távolságot mutat a térkép Rogaland és a Fehértenger között: Mégis mi vehette rá a viking kori rogalandiakat, hogy egy ilyen hosszú, veszélyes és ekkora erőket megmozgató tengeri útra szánják el magukat? Vajon mendemondák csupán a Bjarmalandról szóló történetek? Nem túl valószínű, hogy pusztítani ment volna Hjör király Bjarmalandra… az értékes nyersanyagok és az arany jobban érdekelte. Negyedakkora a távolság a Brit-szigetekig és Írországig. Ha valaki portyázni akart, jóval gyorsabb és jövedelmezőbb volt arra indulnia. Idegen vidékeken nem sokat segít a katonai fölény: a helyiek könnyen el tudnak tűnni kincseikkel együtt, hiszen sokkal jobban ismerik a tájat. A kétoldalú tisztelet és az árucserékről kötött megállapodások kötelező érvénye jóval biztosabb alapja volt annak, hogy valakinek állandó hozzáférése legyen a kívánt nyersanyagokhoz

–

a

mi

esetünkhöz

hasonló

házassági

szövetségekről

már

nem

is

beszélve.

Az

efféle

békés

együttműködések azonban nem tartoztak az óészaki irodalom legkedveltebb témái közé. Mivel Rogalandról Bjarmalandra utazni igen sok erőforrást igényelt, jócskán meg kellett térülnie az erőfeszítéseknek. És ha akadt valaki, aki tisztában volt az észak–déli forgalommal – hogy honnan jöttek a hajók, milyen értékű árut szállítottak –, az nem volt más, mint az avaldsnesi Hjör király.

KÖZBEVETÉS Egyik este, amikor épp minden erőmmel azon voltam, hogy formát adjak a Bjarmalandról előásott anyagnak, a lányom ágya szélén ülök. Babarról, az elefántok királyáról olvasunk, aki nászútra megy Elenorral, a királynéval. Amikor odaérünk, hogy Babarék meglátogatnak egy idős hölgyet, hirtelen abbahagyom az olvasást, és azt mondom, ilyen nincs. Az elefántok nem alhatnak pizsamában az ágyban, nem ihatnak teát. Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, talán tudni akartam, mit fog mondani a lányom egy ilyen szkeptikus megjegyzésre. – Ha az ember elhiszi, úgy is van – feleli, és ezzel véget is vet a vitának. Türelmetlenül néz rám és a könyvre. Olvassak már tovább. Később azon tűnődöm, hogy a lányom egyszerű magyarázata vajon nem tapint-e rá valami mélyebb igazságra. Szorult helyzetemre gondolok. Itt imbolygok a töredékes források ingoványos talaján: hogyan fogalmazhatnám meg úgy az anyagot,

hogy az olvasmányos legyen? Írjam le egyszerűen a töredékeket anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnék le belőlük, vagy alakítsam inkább történetté az egészet? Végül arra jutok, hogy el kell hinnünk, amit a látszat szerint a töredékek mondanak. Ebben a fejezetben hagyni fogom, hogy a sagaírók vezessenek, ők, akik tudták, hogy a történetírásnak bizonyos mértékig irodalomnak kell lennie ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen hozzá. Mégis világos a különbség köztünk, mint már mondtuk, amíg ők elrejtik a kezük nyomát, én felhívom rá a figyelmet: az olvasóra bízva, hogy egyetért-e a következtetéseimmel.

Bjarmalandra

indulunk.

Beleépítek

a

részletekbe mindent, amit csak a viking kor kultúrájáról és a hajózásról tudok. Ugyan fikció következik most, de semmi okunk nincs kétségbe vonni, hogy valóban volt egy ilyen utazás. Geirmundur Írországban és Izladon töltött éveiből úgy tűnik, hogy olyan tudás birtokában volt, amelyet csak egy északi vadásznéptől lehetett megtanulni. Emellett az anyja, a felesége és a lánya is ezekhez a bjarmalandi „idegenekhez” tartozott. Bizonyára

azután

került

sor

erre

az

utazásra,

hogy

Geirmundur elég nagy és erős lett, és még azelőtt, mielőtt megjelent huszonévesként a dublini óészaki közegben. Ez a bjarmalandi út volt talán Geirmundur felnőtté avatása?[83] Miközben felfelé haladunk az északi úton, el-elidőzünk majd bjarmokkal és Bjarmalanddal kapcsolatos kérdéseknél.

A HAJÓ FELSZERELÉSE

Hetek óta zajlanak az előkészületek Avaldsnesen 861 tavaszán. Lent a Nothaug-rakparton nyüzsögnek az emberek a hajók körül a tavaszi szélben. Érezni a levegőben a hajókból és kötelekből áradó kátrány- és olajszagot, kékes olajfoltok úsznak a frissen bekent hajótörzsek körül. Rég nem volt ilyen hívogató a tenger kéksége északon. Felrakodják az árukat, amelyekről tudja Hjör, hogy sokra tartják a vadásznépek odafent: vajjal és sózott hússal teli hordókat, meg mindenféle fémeket. Magukkal visznek még néhány szépen kimunkált melltűt és egy norvég női ruhát, sőt, még egy aranygyűrűt is a menyasszonynak.[84] Talán dél-európai árukat is vitt magával Hjör: ékszereket, ezüstöt és rezet, lent, selymet és más textíliákat.[85] Minden arra vall, hogy nem vasműves néphez indul Hjör király, hanem olyanhoz, amelyik értékeli a vasárut, a szigonyokat, horgokat és más halászáshoz, horgászáshoz való eszközöket, nem utolsósorban pedig a késeket és fejszéket. A csereáruk mellé teszik az élelmet, ami főleg rozs- és zablisztből, vajból, sózott húsból, valamint sózott halból és szárított halból áll. Különböző méretű fahordókba vizet, sört és írót

töltenek;

visznek

továbbá

még

edényeket,

tűzcsiholó

szerszámokat és több zsák sót. Mindennek megvan a maga helye, a bőrhálózsákokat be kell foltozni és -zsírozni kívülről, hogy taszítsa a vizet, horgászzsineget és horgot kell vinni, hogy friss élelmük is legyen. A navigáláshoz bizonyára napkövet is vittek magukkal a napmagasság méréséhez, függőónt a vízmélységéhez, ha valahol zavaros vagy ismeretlen volna a tenger. Hjörnek elegendő pénzre volt szüksége a révkalauzok fizetségéhez, és mindenféle ajándékra az útba eső királyok és

törzsfők számára. Visznek egy áldozati borjút a Stad körüli veszélyes vizekre. Nem szabad megfeledkeznünk magáról a hajófelszerelésről sem. A hajóleletek alapján a vikingek vitorla- és hajótörzsjavításhoz szükséges anyagokat is vittek magukkal, továbbá tartalékot különböző kapcsokból és kötelekből.[86] A rabszolgák mellett, akik a főzésért felelnek, Hjör legjobb emberei is ott lesznek az úton, így Hajlongó Erpur, az udvari költő is.

Mindenki

ládákba

ülőalkalmatosságként

pakolja is

a

fognak

holmiját szolgálni.

–

a

ládák

Különböző

jártasságaikon túl komoly tengeri tapasztalattal is rendelkeznek az emberek – a hajó köti össze mindnyájukat. Ljúfvina és bjarm kísérete megkeresi a helyét a fedélzeten, ahogyan Geirmundur Heljarskinn is. A

másik

fiú,

Hámundur,

Avaldsnesen

marad.

Így

ha

elsüllyedne a hajó az apjával és a testvérével, legalább egy örököse marad a királyi széknek. Nem kizárt, hogy Geirmundur rokonát és nevelt testvérét, Kancsal Úlfurt is maga mellett akarta tudni az úton. Amiként később, most is összetart a csúf és a kancsal. Nem csak arról van szó, hogy a hajó lehetővé teszi a bjarmalandi utazást, talán a hajó maga az út oka. Tudjuk, hogy Geirmundur a kor egyik legszámottevőbb norvégiai hajós közegében nőtt fel.[87] Nehéz megmondani, pontosan milyen hajót készítenek fel az útra Avaldsnesen ezen a tavaszon, de nem sok kétségünk lehet afelől, hogy nagy teherbírásúnak kellett lennie, máskülönben aligha térülne meg az út. A legkézenfekvőbb a gokstadi hajóhoz hasonlóra gondolni, ami nagyjából 16 tonna rakomány szállítására volt képes.[88] Kjóllnak hívják ezt a

hajótípust, magas fala és nagy rakodótere volt – de hadviselésben is megállta a helyét.[89] Tegyük fel, hogy tíz-tizenöt fős legénységgel indult útra Hjör mindkét hajója.[90] Ugyanakkora hajókkal számolunk, az egyik kormányánál maga a király áll. Faragott sárkányfejek díszítik a hajók orrát – ezek majd elűzik a régi északi út mentén leselkedő rossz szellemeket és gonosz erőket. Kisebb csónakok is vannak a hajókban, amikkel partra tud evezni Hjör kísérete a hosszú út során. Ugyanolyan helyzetben vannak, mint a sarkutazó Roald Amundsen, aki az expedíciója előtt azt mondta: minden lehetséges balszerencsét előre kell látni, minden útközbeni kihívásra fel kell készülni, amilyen gondosan csak lehet. Ezeket az alapos előkészületeket egyetlen igével fejezi ki az óészaki nyelv: at búa („felszerelni”) a hajót. A

fentebbiekre

egy

saga

nem

vesztegetne

többet

egy

mondatnál: „Felszerelték a hajójukat, tengerre szálltak, és Bjarmalandra

értek…”.

A

sagaírók

érdeklődése

gyakorlati

dolgokra korlátozódott, ha lehet, kevés szóval számoltak be a nagy dolgokról. Ebből is látszik, milyen nehéz óészaki szövegek alapján rekonstruálni a korabeli mindennapokat. Most mondjuk mégis azt, ami egy sagában állna: „tengerre szálltak, és jó szelük volt”.

HALŰZŐ ÖRNÓLFURÉKNÁL MOSTER-SZIGETEN Tavaszi, lágy szellő fúj, és tiszta az idő, amikor a hajók kisiklanak a Karmsundből a nyílt tengerre, a Slettára. Északon látják az 500 méter magas Siggjo-hegyet, egy vulkánt.[91]

messziről

látható

átjutnak

Ryvardenen,

Hamar

Rogaland

és

Hordaland ősi határán, és bekanyarodnak a Bømlafjordenbe. A hajó jobb oldalán megpillantják egy földnyelven a hatalmas bronzkori kőhalmot, ami bizonyára az alakja miatt a Hjarrnagli (kardköröm) nevet viselte, és ma Tjernagleshaugennek hívják. A kőrakás majdnem 3000 éven át szolgált tájékozódási pontként, míg az 1980-as években el nem hordták, hogy egy rövidhullámú adótornyot építsenek a helyére, ami nem sokkal később már el is avult. Egy napi tengeri út átlagban hat régi mérföldet, azaz 66,6 km-t tett ki, a szárazföldön ennek a távolságnak csak a felét lehetett volna

megtenni.

Ebbe

az

átlagsebességbe

azonban

nincs

beleszámítva a szélre váró veszteglés. Nagyjából tizenkét mérföldre, néhány napi hajóútra fekszik Avaldsnes Bergentől. Hjör király egy csapással több legyet akar ütni: ha már az északi úton jár, ajándék- és árucserével erősítheti meg szövetségét a törzsfőkkel és rokonaival. Moster az első megálló. Ekkoriban Halűző Örnólfur élt itt, amit onnan tudunk, hogy a fiából, Szúrósszakállú Þórólfurből híres

honfoglaló vált Izlandon. Hjör királyék, a régi tengerész vers alapján, hamar letudták a Haugesund és Mosterhamn közötti három mérföldet: Haugasundtól Mosterhamnig három mérföld az út. Nyugatra Røvær, északra Odno el Sletta felé. Spyssøytől Bekkjarvikig három mérföld az út. Siggjo nyugatra, Storden keletre Brandasundben erős az ár…[92] Besiklanak az egyik öbölbe a révtől délre, és leeresztik a vitorlát. Felröppen egy csapat sirály, ahogy a kőhorgony a vízbe csapódik. Geirumundur kormányozhatja partra a csónakot a legénységgel. Figyelik a távolból, hogy kiismeri-e magát errefelé a tengeren. Halűző Örnólfurék leteszik a hálót, és felkészülnek a királyi kíséret fogadására. A sírhalmok között egy apró templom áll – mély benyomást tesz az utazókra. Három ember, aki az út előtt tisztességes adag árpakását vett magához, elrejtőzik a sírhalmok mögött, hogy könnyítsen magán. Szerencsétlenségükre Órnólfur egyik embere észreveszi őket. Szívesen fogadják a királyt és kíséretét, Örnólfur és a fia pedig büszkén mutat meg egy új istenszobrot a templomban. Maga Þórr áll ott a kalapácsával, újonnan kifaragva a legszentebb helyen. Figyelemre méltó kézműves munka. Hjör, Geirmundur, Úlfur és még mások is letérdelnek Þórr előtt. Erőt kérnek és védelmet a

gonosz erők és mindenféle veszedelem ellen – „adj nekünk szerencsét az északi útra!” Amikor Örnólfur kilép a látogatókkal a templom kapuján, fülébe súgnak valamit. Megáll, szembefordul Hjör kíséretével, fia, Szúrósszakállú

Þórólfur,

aki

pár

évvel

lehet

idősebb

Geirmundurnél és Kancsal Úlfurnél, szorosan mögötte áll. Örnólfur közli, hogy szent földön állnak, és egyedül a királyi család könnyíthet magán ezen a szigeten – a többieknek át kell gázolniuk a Szarósziklához, és néhány lapos szikla felé mutat a réven túl. „Ha valamit szentnek tartunk, teljes szívünkkel annak kell tartanunk” – teszi még hozzá. Hjör király kedvére vannak az olyan meggyőződéses emberek, mint Örnólfur. *** Szúrósszakállú Þórólfurről tudunk egy keveset. Nagy áldozó hírében állt, hitét Þórrba vetette, ahogy a Landnámabók írja, izlandi birtokát pedig Þórsnesnek nevezte el. Olyan szent volt az egyik ottani hegy, hogy mosdatlan arccal fel sem volt szabad nézni rá. Þórólfurnek és rokonainak hite szerint haláluk után amolyan családi túlvilágra jutnak a hegy belsejébe. Þórsnes maga is szent föld volt Izlandon, és Þórólfur mindenkinek meghagyta, hogy csak a Szarósziklánál könnyíthet magán. Az Eyrbyggja saga szerint Þórólfur halála után néhány izlandi áthágta ezt a szentesített előírást. Csatáig fajult a dolog, a Szarószikla körül egymáson hevertek a halottak és a sebesültek. Ez a történet talán elárul valamit a mosteri életről. Ekkor még se Szúrósszakállú Þórólfur, se Geirmundur Heljarskinn nem gondolná, hogy néhány

év múlva szomszédok lesznek egy távoli, lakatlan szigeten, messze túl a tengerszoroson. Este Örnólfur Njörður és a „síelő finn nő”, Skaði régi történetére tereli a szót. Hjörhöz beszél, de közben a sötét Ljúfvinát nézi: „Bizonyára nehéz egyezséget kellett kötnie Njörðurnek a házasságában.” Másnap reggel ajándékokat cserélnek a törzsfői udvaron kívül Totlandon – vagy ekkori nevén, Þórslandon. Þórólfur tehát Þórslandról származott, és Þórsnesen telepedett le Izlandon, és mint mondják, Þórrt szentnek tartotta. Másnap reggel Hjör egy ezüstékszert ajándékoz Örnólfur feleségének, Örnólfurnek egy skarlát köpönyeget, aki cserébe jó barátja, Þórr egy kis bronzszobrát adja. Társadalmi kötelezettséget és a fogadó fél hűségét is magával vonta az ajándékozás a viking korban, így pedig a vikingfejedelem legjobb eszköze volt arra, hogy biztosítsa a helyzetét.[93] Amikor Örnólfur embereivel nézi, ahogy a vendégek a hajójukhoz eveznek, a király fiára, Geirmundurre szegezi tekintetét, aki a hajó tatjában áll. Szorosan bekötött bőrcipőjével lefutva a vízhez odakiáltja neki, hogy sose legyen félszívű vagy ingatag az istenekkel szemben: – A szent isteneknek a teljes szíved kell!

SZÖVETSÉG AZ ÉSZAKI BOSZORKÁNYOKKAL A legkorábbi források elmondása szerint nem Hjör király volt az első, aki szövetséget kötött a Jeges-tenger partján élő népekkel. E

tekintetben

a

számik

és

norvégok

jobban

dokumentált

kapcsolatából kell kiindulnunk, de bizonyára a bjarmok esetében sem volt nagyon más a helyzet. Az óészaki és számi kultúra nyomait egyaránt magukon viselő sírleletek alapján – amelyek a felek közötti házassági szövetségekre engednek következtetni –, a régészet alátámasztja a feltevést, miszerint a vaskortól kezdve létezett efféle kapcsolat.[94] Ezenkívül a legkorábbi írásos források említést tesznek norvég–számi házasságból született utódokról, akiket nem ritkán „féltroll”-nak neveznek. Továbbá van néhány régi történet is a 890 környékén íródott Ynglingatalban óészaki férfiak és számi nők közötti szövetségről. Þjóðólfur, a költő utal erre a versre, amely ekkoriban a nép száján élt és több olyan házassági szövetséget ír le, amelyre az óészaki fél valamiféle hátsó szándékkal lépett. A költeményben feltűnő királyok vagy gonosztevők, vagy dölyfösek, és rendszerint bűntetteiknek megfelelő módon éri őket a halál. Az első király, Vanlandi, nem vesződik azzal, hogy bevezesse számi feleségét, Drífát új, óészaki környezetébe. Otthagyja a számik között, és miután megfogadta, hogy minden harmadik télen meglátogatja, hazautazik. Amikor már tíz éve nem került elő, Drífa egy boszorkányhoz fordul, hogy csalja északra az urát, vagy ölje meg, mert ez nem mehet így tovább. A dolog vége az lett, hogy Vanlandit megfojtotta egy lidérc a saját ágyában. Egy másik történet a számik között dúló Agni királyról szól, aki megöli a finnek fejedelmét több rokonával együtt, majd magával viszi a lányát, szemlátomást annak akarta ellenére. Ehhez a királyhoz hasonlóan ír a Landnámabók Hjör királyról is: mindkettő zsákmányként hurcolt magával egy nőt északról. A

lány megkéri a királyt, hogy üljön tort apja halála felett, majd amikor Agni leissza magát, a lány megragadja az alkalmat, és megöleti. A lány emberei kötelet vetnek a király nyakába, és felhúzzák, hogy „betörje az akasztófalovat” – amint a szkaldok groteszk és pontos hasonlata ábrázolja a felkötött ember haláltusáját. Azoknak, akik az északi nőket állatok módjára próbálják betörni, maguknak kell betörniük az akasztófalovat.[95] Érdemes megfigyelni, hogy minden esetben a legfelsőbb finn társadalmi réteg lányairól van szó. A sagák kétségkívül nem tartják szerencsésnek az északi népek feletti hatalmaskodást. Ugyanaz az étosz húzódik emögött, mint amit azokban a leírásokban látunk, amelyekben a régi skandinávok békés barátságban kereskednek a számikkal, és amelyekben együttműködésük kölcsönös tiszteleten nyugszik.[96] Okunk van feltételezni, hogy ezek a vándortörténetek valódi tapasztalatokon alapszanak – ha nem így volna, nem maradtak volna meg sokáig a szóbeli hagyományban. Ez egyébként összhangban áll az utóbbi évtizedek kutatási eredményeivel, miszerint a skandinávok és az északi „nyersanyagellátó népek” közötti korai kapcsolatot az együttműködés és a kölcsönös tisztelet jellemezte.[97] *** A Hálfs saga szerint Asszonyfaló Hjörleifur, Hjör nagyapja, negyven emberrel hajózott be az Északi-Dvina torkolatába a mai Arhangelszknél. Emberei harmadát elküldte, hogy fosszanak ki

egy sírhalmot – állítólag sok kinccsel tértek vissza –, míg a többiek eközben a bjarmokkal csatáztak. Egy nagy sírhalom kifosztása bizonyára még sok embernek is belekerült némi időbe. Több modern kori kutató is úgy gondolja, hogy eredendően senkit sem a meggazdagodás vágya vezetett a sírhalmok

bolygatására

maradványait

akarták

–

sokkal

inkább

szimbolikusan

a

halott

kifosztani,

földi vagyis

erődemonstrációról volt szó.[98] Habár kizárhatjuk, hogy Rogalandról bárki is azért utazott volna el a Fehér-tengerig, hogy ott portyázzon és sírhalmokat fosztogasson, nem kell puszta meseként elvetnünk a történetet. A régészeti leletek fényében több kutató is úgy látja, a bjarmalandi kapcsolat jóval megelőzte azt a 9. század végi felfedezőutat, amelyet Hálogalandi Óttar vezetett oda.[99] Nem egyszer azt találjuk, hogy a rátermett fickók, akik értékes árukra tesznek szert

a

Jeges-tenger

partján,

az

óészaki

hagyományban

sírrablókká válnak. Hjörleifur számos nőismerősét is vehetjük az északon és délen kötött házassági szövetségei „maradványának”. Az egyik nőt Namdalenben, a másikat a déli Hedebyben veszi el: az északi feleség hozzáférést biztosít a nyersanyagokhoz, a dán pedig az európai piacok kapuját nyitja meg. Széphajú Haraldur pontosan ugyanígy jár el később: északon Hákon Grjótgarðsson jarl lányát veszi feleségül, délen meg egy dán hercegnőt. Itt is, mint annyi más helyen, megfeledkeznek a sagaírók a kereskedelmi vonatkozásokról; inkább anekdotákkal és az emberi lelket érintő kérdésekkel foglalkoznak – ezek alkotják a szóban hagyományozódó sagák anyagát.[100] Vagyis nemcsak a Nagy

Károly udvarának írnokaihoz hasonló dél-európaiak állnak a harcos viking képe mögött. A békés kereskedelem nem elég izgalmas sem egy szóbeli történethez, sem egy sagához – a vérbosszúk, háborúk és sírrablások annál inkább.

MAKACS ÞÓRÓLFURNÉL ATLØY SZIGETEN Hajóznak tovább a régi északi úton. Megengedik a fiúknak, Geirmundurnek és Úlfurnek, hogy irányítsák a nagy vitorlást – közben jól megtermett férfiak kiabálnak nekik a szél süvítésén és a kötélzet nyikorgásán át: – Fordíts! Kerülj! Mi van, zátonyra

akarsz

futni?

–

Aztán

mosolyognak a szakálluk alatt, amikor látják, hogy a parancsokat teljesítve kérdő tekintettel bámulnak rájuk. Látszik, hogy a fiúknak van felelősségérzetük, és jól halad a kiképzés.

Herdlánál,

Bergentől

északra,

három

napig

vesztegelnek a szembesüvítő északi szél miatt. Ha egy hajózási idény alatt meg akarja járni valaki Bjarmalandot, tavasszal kell útnak indulnia, akkor viszont gyakori az északi szél. De szerencsére ez napos és tiszta időt is jelent, különösen itt, Stadtól délre. Mindenféle tennivalóval telik az idő. Most, hogy néhány napja már felkerültek az új háncskötelek, meg kell őket feszíteni, és mint kiderült, az új evezők is kicsit súlyosabbak a kelleténél, így néhányan gyalulni kezdik őket. Mások a hajó két oldala közé kifeszített kötélen próbálnak egyensúlyozni, míg végül kedvező, délnyugati szél nem támad. Eső is jár vele, de mit számít az, ha jól tudnak haladni? Igaz, alig látni a tájpontokat az esőfüggöny mögül, de vannak néhányan a fedélzeten, mint például Nyáladzó Ögmundur és Nagyorrú Eyvindur, akik ismerősek ezen a vidéken,

és egy-egy szirt alapján el tudnak igazodni, legalábbis egészen addig, amíg egyszer össze nem különböznek. Még szerencse, hogy nem zavaros a tenger ezen a szakaszon. – Szemét egy köd ez – sóhajt fel Nagyorrú Eyvindur. – És van, aki képes itt lakni – teszi hozzá Nyáladzó Ögmundur. Majd a Sula melletti Sognesjøen felé veszik az irányt. A Sunnfjordban fekvő Atløy sziget partján áll Makacs Þórólfur az embereivel, hogy fogadják a délnyugati Sauesundbe behajózó flottát. Hatalmas sírhalmok és néhány kőhalom tűnik fel a tenger mindkét oldalán. Vízbe vetik a horgonyt a kitűnő természetes kikötőben,

és

csónakba

száll

a

kíséret.

A

parton

erős

kézfogásokkal és meleg szavakkal köszöntik őket barátaik. Þórólfurön kék köpeny van, fehér sörénye alól sugárzó arca akár a kék égen tündöklő nap. Az ilyen pillanatok Geirmundur minden gondját feledtetik. Óészakiul a frændi („barát”) szó ugyanarról a tőről fakad, mint a frjá („szeret”) ige. Ezzel szemben a fíandi („ellenség”) a fía/fjá („gyűlöl”) igéből jön. Végeredményben nem olyan bonyolult az élet: a barát szeret, az ellenség gyűlöl. *** Minden fikcióban van egy kis igazság. Mint kitűnik, figyelemre méltó egyezés figyelhető meg a mitológia és a között, amit a régi skandinávok északi területekkel való kapcsolatáról tudunk.[101] A mitológia az óriások világát Útgarðurnek nevezi, a forrá sok pedig arra utalnak, hogy ez messze északon vagy keleten fekszik. Finnek, lappok, bjarmok, számik, olyan elnevezések ezek mind, amelyek gyakran kerülnek az óriások és trollok mellé az óészaki

irodalomban. „Óriás” volt a társadalmon kívüli ember, aki nem tisztelte az értékeket, szabályokat és normákat: az idegen. Nem meglepő, hogy az északi népeket, akik teljesen más nyelvet beszéltek, sötétebb bőrűek és más arcvonásúak voltak, a mitológia óriásaival társították.[102] Még 1856-ban is azt a megjegyzést teszi egy tudós Geirmundur Heljarskinn anyjáról, hogy

„nem

embertől

„asszonytroll”-nak

való”

kellett

volt.[103]

lennie,

Ebben

ahogy

az

azokat

esetben az

inuit

asszonyokat nevezték, akikkel Sebeslábnevelte Þorgils találkozott Grönland keleti partján. Mást is megtudunk azonban a mitológiából, mégpedig hogy az emberek számára szükséges értékes természeti erőforrás mind az óriásoktól jön – ők adják a nyersanyagot és a kézművességet a kultúrának. Társadalmi gyakorlat tükröződik vissza abban, hogy az ásgarðuri istenek feleségül vehetnek nőket az óriások közül, az óriásférfiak azonban nem tehetik meg ezt az ásgarðuri nőkkel. Ez előkerül a norvég törvényekben is, amelyek szerint félkarél és félfinn az, akinek az anyja finn volt. Mi van azokkal, akiknek számi volt az apjuk?[104] Ilyesmi a törvény alapján sose fordult elő. Egyetlen példát se találunk az óészaki irodalomban arra, hogy finnugor férfiak telepedtek volna le Norvégiában, és norvég nőket vettek volna el! Egyedül Loki Laufeyjarson volt a kivétel, az óriás Fárbauti és Laufey istennő fia, aki az efféle násszal járó veszélyt is példázza – Loki okozza Asgarður bukását.[105] Amikor hálogalandi fekete norvég látnokokkal találkozunk, gyakran halljuk velük kapcsolatban, hogy anyjuk oldaláról

óriásoktól

származnak,

emellett

Féltroll

vagy

Félóriás

mellékneveket viselnek. Széphajú Haraldur például a félvér Félóriás Björgúlfurrel kötött szövetséget a Brønøy-szorosban Torghatten alatt. Aligha véletlen, hogy Björgúlfurnek kellett finnútra (finnferð) mennie beszedni a finnadót (finnskatt). Ez az információ az Egils sagából ugyanazt a viszonyt mutatja, mint ami Hjör és Geirmundur esetében állt fent. Hjör király, aki északra utazik, hogy fontos nyersanyagokat szerezzen,

Óðinn

történeteire

emlékeztet,

aki

az

óriások

kincseiért kel útra Útgarður felé. Ahogy Óðinn Ásgarðurnek szerez dolgokat, Hjör Rogalandba visz árukat, hogy fenntartsa az ottani

kultúrát.

óriáslányokért.

Ezenkívül

Óðinn

mindketten

felkutatja

a

rajonganak

hatalmas

nőket,

az hogy

„erőteljes” fiakat nemzzen velük, vagy hogy különleges dolgokra tegyen szert, például a költészet mézsörére.[106] Tehát Geirmundur Heljarskinn, a fekete viking, maga is féltroll. Egy népszerű történetséma szerint a hozzá hasonló kevert hátterű fickók voltak a legerősebbek mindközül.[107] Talán túlságosan szigorú lenne Hjör és Ljúfvina házasságát kizárólag gazdasági indíttatásúnak bélyegezni. Talán ezzel a kereszténység előtti világnézettel is összefügg, amely kívánatossá tette a régi skandináv hatalmasságok előtt, hogy kapcsolatban legyenek a messzi északiakkal, még akkor is, ha egyébként csúnyának találták őket.

SZÖVETSÉGEK AZ ÉSZAKI ÚT MENTÉN

Az északra vezető tengeri út mentén évszázadokon át olyan törzsfők éltek, akik fölött csak a természeti erők és az istenek álltak, más semmi – már amennyiben jobban bíztak az istenek erejében

a

fejedelmeknek

magukénál. az

Egils

Jó saga

példája két

ezeknek

úgynevezett

a

makacs

lápvidékie,

Kveldúlfur és Skallagrímur, akik nem kívántak Haraldur előtt hajlongani, így aztán menniük kellett. A társadalom szövetének legvastagabb köteléke a becsület és a nemzetség volt, az Izlandra való tömeges kivándorlás egyik legjobb magyarázatát pedig épp a becsület jelentette. Ezek közül az erős fejedelmek közül sokaknak túl nagy gombóc volt, hogy egyik pillanatról a másikra valakinek az

alárendeltjei

legyenek

–

nemzetségeik

évszázadok

óta

uralkodtak a földjükön. Þórólfurről keveset tudunk – de valamennyit azért igen. Okkal tehetjük fel, hogy a becsületénél semmit se tartott többre. Ezt írja róla a Landnámabók: „Volt egy Makacs Þórólfur nevű férfi Sognban. Ez a Þórólfur összekülönbözött Hákon Grjótgarðsson jarllal, és Haraldur király tanácsára Izlandra hajózott […] Ófeigurnek hívták a fiát, aki Ótkatlát vette feleségül.”[108] Ez azoknak a ritka szöveghelyeknek az egyike, ahol azt találjuk, hogy Széphajú Haraldur maga biztat valakit az Izlandra való költözésre. Legtöbbször ugyanis épp azt olvassuk, hogy adókat vetett ki azokra, akik odahajóztak. Nyilván szövetség volt Makacs Þórólfur és Hákon Grjótgarðsson között azt megelőzően, hogy Hákon nem fogott össze Haraldurrel és nem pecsételte meg

szövetségüket azzal, hogy hozzáadja a lányát, Ását. Ekkor Þórólfur bizonyára kiszorult az új hatalmi felállásból, mivel minden tartományban csak egy jarl vagy helytartó lehetett.[109] Továbbá érdemes megjegyezni még két dolgot: Egy: Hákon Grjótgarðsson és Makacs Þórólfur a régi északi út nagy területét uralta,[110] így érthető, miért is akart Hjör király, ahogy később Széphajú Harald is, jóban lenni efféle fickókkal. Kettő: Makacs Þórólfur és a fia, Ófeigur Izlandra költözése után szövetséget kötött Geirmundur Heljarskinn-nel. Ezt egy házassággal pecsételték meg: Ófeigur lánya, Þorkatla Geirmundur egyik izlandi felesége lett. Ekkor azonban Þorkatla még az anyja, Otkatla karján ül. Alapvetően abból indulok ki, hogy a két család izlandi kapcsolatának norvég gyökerei voltak, és ezért Hjör királyt és Makacs Þórólfurt szövetséges hatalmasságoknak gondolom. Amikor ezek a sogniak később elmenekülnek Haraldur elől, Geirmundur az első, akit felkeresnek Izlandon, mert tudják, tőle jóra számíthatnak.

HORNELENNÉL BREMANGERBEN Nem időznek sokáig Makacs Þórólfurnél. Másnap viharos délnyugati szél támad, ideális, ha valaki Bjarmaland felé tart. Miután

beszereztek

egy

hatalmas

vashorgonyt – a messze földön ismert firdafylkei

kovácsmesterektől

ajándékot

cserélt

Hjör

–,

és

Þórólfurrel,

hajóznak is tovább, immár néhány bégető báránnyal a hajó fenekén, amiket Þórólfur adott nekik. Jól fognak jönni Hornelen előtt, ha meg kell enyhíteniük a tengeristent. Granesundből kiérve Geirmundurt éri a megtiszteltetés, hogy a kormánylapáthoz álljon. Az új révkalauz, Bőingű Þorgils világosan kijelöli az irányt: egyenesen Stavnesodden felé, ahonnan az összes sírhalom látszik. Mint Geirmundur megtudja, több generáció hatalmas törzsfői nyugszanak bennük. Amikor a hajó elhagyja a Stavfjordot, Bőingű Þorgils a hajó orrába megy. Először mintha a felhőket nézné, de aztán a levegőt kezdi szaglászni, mint egy kutya. Ha nem rajta állt volna mindenki élete a fedélzeten, bizonyára nevetett volna ezen a legénység, így viszont senki sem tette. – A belső úton[111] megyünk – kiáltja a révkalauz, ahogy visszamegy a tatba. Ez azt jelenti, hogy a Svanøy sziget belső oldalán hajóznak tovább, és onnan egyenesen északnak veszik az irányt a

Helleviksund, majd a Brandsøysund szoros irányába, ahol még sűrűbben állnak a sírhalmok, mint Stavenesoddenben. Elég erős a nyugati

szél,

ezért

a

fedélzeten

néhányan

már

most

nyugtalankodni kezdenek a bukószelek és a frøysjøi széllökések miatt.

A

kátránnyal

bekent

sárkányfejű

hajóorr

azonban

szilárdan hasítja a hullámokat észak felé – csak a teljes szélcsend tudná megfékezni a tajtékos „tengeri lovat”.

DE MIÉRT IS MENNEK BJARMALANDRA? A Heimskringlából világosan kivehető, hogy a vikingek – arany- és árurablás mellett – prémkereskedést is folytattak Bjarmalandon. Érdemes észben tartanunk, hogy a grönlandi kereskedelem csak a 10. század végén kezdett virágozni. Ez az „új Bjarmaland” bizonyára sok olyan árut biztosított, amelyért korábban a Fehértenger partjára kellett utazniuk a norvég nagyuraknak.[112] Ugyanakkor mire az írásos korba érünk, megváltozhatott a bjarmalandi valószínűtlen,

kereslet hogy

az a

óészakiak

prémekkel

árui

való

iránt.

Nagyon

luxuskereskedelem

önmagában elegendő ok lett volna egy ilyen mértékű tengeri vállalkozáshoz – különösen a 9. század közepén. Végeredményben egyszerű indítéka lehetett a bjarmalandi útnak: katonai hatalom nélkül nincs király, a viking kori NyugatNorvégiában pedig ez a hatalom tengeri volt. Jókora flottával kellett rendelkeznie egy nyugatnorvég uralkodónak, ha nem akarta,

hogy

egyszer

csak

meglepjék

más

part

menti

hatalmasságok – és ez hatványozottan igaz volt azokra, akiknek

székük az északi út egyik központi vámállomásán állt, és a nyugati úton is kereskedtek. Egy viking hajó megépítéséhez és karbantartásához rengeteg tengeri emlősre volt szükség a Jeges-tenger partvidékéről: mindenekelőtt

termetes

fókákra

és

rozmárokra.

Így

Hjör

királynak Bjarmalandra kellett utaznia értük. A rozmárkötelek (svarðreipi) fontos tartozékai voltak a nagy hajóknak, bőrük, ahogy a Királytükör írja, „vastag és jó a kötélsodráshoz”, a fókabőrökre pedig ugyanebből az okból volt szükség a kisebb hajókon. A legnagyobb viking hajók vitorlái akár több száz négyzetméteresek is lehettek. Az árbócfeszítő köteleknek – amik az árbóc tetejét kötötték össze a hajóorral –, kellett a legerősebbnek lenniük, és ekkoriban egyedül a rozmárkötelek állták az erős tengeri szelet. Azokat a köteleket, amelyek az árbóctól vezettek a hajó oldalára, hofuðbendurnek, „fejkötélnek” nevezték. Beszédes, hogy az óészaki nyelvben ez a szó az „erő” szinonimája.[113] Hatvan ember se képes elszakítani egy ehhez hasonló rozmárkötelet – írja a Királytükör.[114] A hajónak és a fegyvereknek egyaránt a lehető legjobb minőségűnek kellett lenniük – a legénység élete és biztonsága múlott rajta.[115] Ha elszakad egy kötél a Stað körüli vizeken, hiába minden fohász és áldozat. Ha kettétörik egy kard a csata közepén, vége mindennek. Ugyancsak fontos volt a fóka- és rozmárolaj, ez jelenthette Hjör királyék északi útjának második legfőbb okát. A tengeri kultúrákban játszott óriási jelentősége ellenére sok kutató elsiklik efölött a viking kori gazdaság vizsgálatakor.

A harmadik áruról, amire az avaldsnesi király rá akarta tenni a kezét, már régen tudnak a kutatók: a 9. század közepétől nem volt olyan egyszerű többé afrikai elefántcsonthoz jutni, így nagy piaca lett a rozmáragyarnak.[116] Aki raktárokat tudott megtölteni ezekkel a nyersanyagokkal, nemcsak hazájában biztosította pozícióját, de más királyok és nemzetségfők körében is népszerű lehetett. Amikor a grönlandi óészakiak meg akarták nyerni maguknak valamelyik skandináv hatalmasságot, hogy segítse ügyeiket, rozmáragyarak és -bőrök tömegét vitték magukkal ajándék gyanánt.[117] Hjör király a dublini óészaki királyság felé fordult. A viking korban már sem Írországban, sem a brit szigeteken nem akadt rozmár, viking hajó ellenben annál több. A rozmár volt az egyik legkeresettebb importáru – a régészet azonban csak az agyarakról tud beszámolni, köteleket és olajat sose fognak találni az ásatásokkor. Apránként kezdenek kirajzolódni a történet kontúrjai. Ekkoriban a Fehér-tengertől délre találjuk a rozmárokat; ez volt a legjobb vadászterület az Atlanti-óceán vidékén.[118] A 9. század második felében messzire meg kellett kerülniük a norvégoknak Nordknappot, hogy hozzáférhessenek ehhez a nyersanyaghoz, mivel a rozmárok ekkor már alig-alig tűntek fel a norvég partokon. A „Rozmár-szigetet” (Morzjovets ostrov) a Fehér-tenger medencéjénél, a Mezenvika folyó torkolatánál találjuk. Jól tudták a 9. században, hogy a Kulguyev-szigettől kezdve – különösen a Petsjora folyó torkolatánál és Novaja Zemlja keleti partján – hatalmas rozmárcsordák éltek. Itt halásztak és vadásztak a szamojédek.[119] Mindegy, milyen messzire kellett

elmenni keletre ezekért az állatokért, régóta onnan szállították őket nyugatra és adták el Mezenyben.[120] Hjör király kortársa, Hálogalandi Óttar azt mondja, „leginkább a rozmárok miatt utaztam [Bjarmalandra]”.[121] Nem tudjuk, pontosan mikor került erre sor. A legtöbben úgy gondolják, 870– 880 között, de könnyen lehet, hogy jóval korábban, ha eltelt néhány év az előtt, hogy beszámolt róla Alfred angol királynak és írnokainak. Óttar mesélt a kitűnő agyarakról, és hogy a fóka- és rozmárbőr milyen nagyszerű kötélalapanyag. Biztosak lehetünk abban, hogy ezen a legnagyobb fókákat, a szakállas fókákat és a még annál is nagyobbakat érti, mivel ennél kisebb fókafélék bőréből lehetetlen kötelet készíteni.[122] *** Egészen addig jó útjuk volt, amíg be nem értek a Frøysjø szorosba, és meg nem akadt a tekintetük a 860 méteres Hornelen hegyen. Ekkor közeledni kezdett a vihar. A szél ugyan már nem is lehetne nagyobb, Hjör király, a révkalauz és a legénység legnagyobb része mégis egyetért abban, hogy még azelőtt át akarnak érni a hegy túloldalára,

hogy

rájuk

esteledne.

Hjör

odakiáltja

Geirmundurnek, hogy hozzon egy bárányt a raktérből. Tágra nyílt szemmel bámul a fiúra az apró, szarvas jószág. „Þórrhoz mész most, kis barátom. Ne félj” – suttogja neki a fiú. Hjör király kiveszi bőrövéből a kést. Gondolkodás nélkül vágja át az állat torkát. Ütemesen spriccel karjára a vér, miközben egyik szarvánál fogva szorosan tartja a rugdalózó bárányt: – Þórr, barátom, neked küldöm ezt. Védj meg minket!

Átdobják a palánkon a vértől hörgő, bégető bárányt. Tompán csobban a tengerbe. Minden jól megy a Frøysjø szorosban, friss, nyugati, egyenletes tiszta szél fúj a tenger felől. Amikor azonban Hornelen közelébe érnek, látják, ahogy a viharos szél korbácsolja a tengert, és még mielőtt észbe kaphatnának, már el is kapja a vitorlájukat. Heves széllökések ostromolják őket minden irányból. Ami mozdítható tárgy van a hajón, mind ide-oda gördül, amikor pedig hirtelen oldalra dől a hajó, Geirmundur azt hiszi, felborulnak. Nyikorog a hajótörzs, ahogy megfeszülnek a kötelek, az oldalára forduló hajóban minden és mindenki előrebukik. Akiknek mégis sikerül állva maradniuk, egyenesen a tengerbe néznek. Ekkor egyszer csak lendül egyet a hajó és visszaáll a helyére, közben süvít a szél a sziklafalak között. A szakállas legénység izzadtan, minden erejével próbálja bevonni és irányba állítani a vitorlát; fáradnak már ugyan, de egy emberként fáradnak, egy emberként gondolkoznak – és ezért erősek is. Öt férfi tartja a tarcsvitorlát a vitorlakezelővel, aki a keresztárbócot irányítja. Az egyik pillanatban még megfeszülve hajóznak a negyedszélben, de hirtelen hátszél támad. Hjör király egyik parancsot ordítja a másik után a tatból a vitorlakezelőnek. A legveszélyesebb, amikor a vitorlával szembe kapják a szelet, mert lenyomhatja a tengerbe a hajót úgy, hogy még mielőtt meg tudnának fordulni, víz alá kerülhet a hajó oldalfala. Ha ez történne, a lehető leggyorsabban be kell vonni a vitorlát. Hirtelen megint oldalra borul a hajó az egyik széllökéstől. Geirmundur hallja, ahogy Kancsal Úlfur azt suttogja, végük van.

Mielőtt erre Geirmundur bármit is mondhatna, vége az egésznek. Ernyedt vitorlával hánykolódik a hajó – amíg a következő szélroham tovább nem löki. Hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljenek a hegytől, a flotta a Rugsund öböl északi partja felé veszi az irányt; így hosszabb az út, de biztosabb. Végre megint jó hajózási viszonyok közé kerülnek – mindenki megkönnyebbül, hogy maguk mögött hagyták a Hornelent.

KIK VOLTAK A BJARMOK? A „bjarm” szó hasonló az óészaki skrælingihez, amit különböző népekre, így inuitokra és indiánokra is használtak.[123] Nem sokat tudhattak a 9. századi norvég kereskedők a Fehér-tenger mentén élő népekről, így a legjobb a bjarmokat különböző népcsoportok gyűjtőfogalmának tekintenünk.[124] Kik

voltak

Hjör

király

számára

a

bjarmok?

Ennek

megválaszolásához először is azok az áruk vezethetnek nyomra, amelyekért

Bjarmalandra

utazott.

Hjör

király

házassági

szövetségben állt az egyik ott élő néppel. Nem azért szállt tehát tengerre, hogy valamelyik ottani piacon adjanak, vegyenek, hiszen ehhez nincs szükség házassági szövetségekre. Mindent figyelembe véve az a legvalószínűbb, hogy közvetlenül azokhoz tartott, akiknél a nyersanyagok voltak. Hjör bjarmjai bizonyára tengeri emlősökre vadásztak. ***

Az arabok írtak először a legészakibb népről. Kifejezetten érdekelte őket az ismeretlen észak, ahonnan bolgár kereskedők közvetítésével vásároltak bőröket Kazánban – abban a városban, ahol délnek fordul a Volga. Gyakran vittek a bolgár kereskedők a sarkkörről való drága coboly- és rókaprémeket a szultánnak – néhány izgalmas történettel együtt. Víszúnak vagy júrának nevezték az arabok azt a legmesszibb északon élő népet, amelyet a „hetedik égöv” mögé, a „Sötéttenger” (vagyis a Jeges-tenger) partjára helyeztek.[125] A bolgárok és júrák közötti kereskedés néma volt: a vadászok kitették áruikat, visszavonultak egy sátor mögé, majd elvették a fizetséget, amit a bolgárok az árukért cserébe adtak. Hatékony megoldás a nyelvi korlátok leküzdésére.[126] Al-Qazwini ekképp ír 1275-ben a júrákhoz tartó víszúkról: „Júrá lakóinak se szántója, se fejős jószága, sűrű erdőségei azonban

annál

számosabban;

eledelüket

ezekből

és

halászatból szerzik. Oly vidéken visz át az odavezető út, melyet sosem hagy el a hó. Azt beszélik, a bolgárok egy olyan pengét visznek Víszúba az iszlám földjéről, melybe sem markolatot nem vertek, sem díszekkel nem ékesítettek. […] Úgy illik tehát, hogy ezt a pengét a júrák földjére vigyék. Miután Júrá lakói drága áron megveszik, a Sötétség tengerébe vetik. Amikor ezt cselekszik, Isten akaratából oly hatalmas hal emelkedik fel a tengerből, akár egy roppant teve.”[127] Kétségkívül szigonyozásról beszél. Ezután így folytatja:

„Mikor a júrák nem vetik tengerbe a pengét, nem emelkedik fel a hal, így éhínség támad, mert a nép abból szerzi erejét. Eddig ér a mi népünk tudása, és csak Isten tudja, mi fekszik e mögött a föld és tenger mögött.” Van egy régebbi forrás is, amelyen al-Qazwini beszámolója – legalábbis részben – alapul. Széles körben ismert munka ez, A szív ajándéka Abu Hámid al-Andaluszitól, akit Granadainak, alGarnátinak is neveznek. 1145-ben írta a művet al-Garnáti, de ő maga is közli, hogy 1136-ban és 1137-ben járt a Volga-menti bolgároknál. Vagyis olyan forrásról van szó, amelyik közvetlenül a bolgárok elbeszéléseit adhatja vissza a Szibéria peremén elő népről. Al-Garnáti a következőt írja: „Bulgarból a kereskedők rendszeresen eljárnak a hitetlenek egyik tartományába, melynek a neve Víszú. Innen kitűnő hódbőrt hoznak, s cserébe olyan fényezetlen kardokat szállítanak, melyeknek a pengéje Azerbajdzsánban készült. Azerbajdzsánban négy ilyen kard kerül egy dinárba. Aztán sokáig edzik, úgy, hogy ha felakasztják a pengét egy fonálra, és megütik, sokáig csengjen. Ez az a kard, amire nekik szükségük van, s ezekért adják cserébe a hódprémeket. Víszú népe aztán elviszi ezeket a kardokat egy Sötétség országához közeli tartományba, amely a Fekete-tenger [vagyis a Sötétség-tengere – a ford.] közelében terül el, s ott eladják őket, cobolyprémekért cserébe. Azok meg fogják a kardpengéket,

és

beledobják

a

Fekete-tengerbe.

A

magasságos Isten erre kihoz nekik egy hegynagyságú halat

a vízből… Akkor az emberek bemennek a halhoz hajóikkal, és levágnak belőle egy-egy darab húst. Ez így megy hónapokon keresztül, amíg csak meg nem töltik házaikat és raktáraikat végtelen mennyiségű felszeletelt és a napon szárított

hallal.

Előfordul,

hogy

a

tenger

szintje

megemelkedik, és a hal vissza tud úszni a nyílt tengerre – de addigra már százezer vagy még annál is több ház telistele lett a húsával. Ha a hal kicsi [fiatal], félnek, hogy esetleg sikoltozni fog, amikor belevágnak a csontjai közé, s ilyenkor gyermekeiket és asszonyaikat a tengertől távoli helyekre viszik, hogy ne hallhassák a hal hangját.”[128] Vagyis egy tengerparti vadásznépről írnak az arabok. Mindkét szerző „roppant halát” rozmárként azonosították, az arabok a rozmáragyart „halfognak” nevezik.[129] A források egyetértenek abban, hogy a roppant hal kimegy a partra, ilyet pedig a rozmáron és fókán kívül más „bálnahal” nem tesz. Az, hogy a hal „visszatér a tengerbe”, a rozmárok párzási időszakára utalhat, tehát a májustól júliusig terjedő időszakra. A hús, és nem utolsósorban az olajkinyerés szintén rozmárokra vagy nagy fókákra, például szakállas fókákra enged következtetni. Ugyanolyan képet festenek erről a vadászati módszerről, mint amit ma a halászó-vadászó népeknél látunk: leszigonyozzák a rozmárt – leginkább a part mentén vagy a parton –, majd kajakokkal követik a tengeren, ahol lassan kivérzik az állat. A vadászok tartanak a borjak „sikoltásától” – későbbi forrásokból tudjuk, hogy a borjak éles bőgése egyszerre fejez ki segítségkérést és félelmet, ami egész csordányi rozmárt képes a kicsinyekhez

vonzani. Az európai vadászok épp a borjúsikoltást kihasználva csalogatták magukhoz a rozmárok tömegét.[130] Az arab források vadászai azonban épp ezt igyekeznek elkerülni.[131] Júrá népe, úgy tűnik, teljesen ki van szolgáltatva a „roppant halnak” – nem földművelő nép az övék.[132]

A STORFOSNAI TÖRZSFŐNÉL A „habok elefántja” vagy „öböl szarvasa”, ahogyan a szkaldok a hajót nevezik, hasítja tovább a habokat. Most fognak az út

legkritikusabb

pontjához

és

a

legveszélyesebb tengeri szakaszhoz érni: Stadhoz. Sokan nyugszanak errefelé a hullámok alatt. Itt fordul keletre a part, a sodrás és a szél is felerősödik ennek a „saroknak” feszülve. Ahol a sodrás szembe megy a széllel, kiszámíthatatlan a tenger. Az északi útnak ezen a nyílt szakaszán teljesen ki van szolgáltatva a hajó a természeti erőknek. A középkorban azt mondták, ha az ellenség téli szállása Stad túloldalán fekszik, az olyan, mintha erős fal húzódna köztük. A mi csapatunk most szerencsével jár. Nyugodt délkeleti szelet kapnak, elbírnak a hullámokkal. Amikor bekanyarodnak a Fosnavåg öbölbe, érezni a megkönnyebbülést és az örömöt a fedélzeten. Seljánál feláldozzák az ökörborjút, és köszönetet mondanak a hatalmas Þórrnak, hogy elfogadta az ajándékukat és átsegítette őket a legveszélyesebb részen. *** Nézzük meg közelebbről, mit írnak az arabok.

Al-Qazwiniél azt találjuk, hogy a bolgárok adják el a szigonyokat a víszúknak, akik aztán a „Júrák földjére” viszik őket. A júrák drága pénzen megveszik a pengéket, és a Sötétség tengerébe vetik. Al-Garnáti szintén azt mondja, hogy a víszúk kapcsolatban állnak a szigonykovácsokkal, majd egy másik területre – a Sötétség országába – mennek, ahol eladják a szigonyokat egy másik népnek, amelyik cobolybőrökkel fizet értük. Egyes kutatók Víszút a vepszékkel azonosították, akik ügyes kereskedők voltak, központjuk pedig a Ladoga- és Onyega-tó környékére esett. Tudjuk róluk, hogy az északi népek és a Volga-menti bolgárok közötti összekötő kapocsként működtek.[133] De melyik nép élt a Júrák földjén? Olybá tűnik, hogy az arabok egy olyan vadásznépre utalnak, amely az óészaki források Bjarmalandján élt. A későbbi arab irodalom részletesen leírja a mai ÉszakOroszországot, ami segíthet elhelyezni a „roppant halat” vadászó népet. A Fehér-tenger torkolatának keleti oldalán találjuk a Mgla folyót. Ez az eredendően orosz név „koboldsötétet” vagy „koromsötétet” jelent.[134] Talán erre a „Sötétség tengere” partján fekvő területre utalnak az arabok a „Sötétség országaként”. Ez a vidék, amit ma Nyenyecföldnek hívnak, az „önevők” földje volt, ahogyan némelyek az orosz szamojed szót értelmezik. A nyenyecek saját nyelvükön egyszerűen „embereknek” nevezik magukat.

Ugyanakkor

Nyugat-Szibériában

a

nyenyeceket

jurákoknak vagy jurák-szamojédeknek hívták.[135] Nagyon emlékeztetnek ezek a nevek az arabok júráira. Más arab beszámolók alapján a kutatók azt feltételezik, hogy a Pecsora

vagy az Északi-Dvina torkolatára kell gondolnunk.[136] A Mezeny épp e kettő között folyik, de itt érdemes észben tartanunk, hogy a szamojédek egészen a 20. századig képesek voltak akár 1000 kilométert is utazni azért, hogy elmenjenek egy-egy vásárra.[137] Ha az arabok valóban erre a területre utalnak, amikor júrákról beszélnek, úgy az nagyszerűen egybevág a sagák azon szövegrészeivel, amelyekben azt olvassuk, hogy a hősnek át kell kelnie a Fehér-tengeren (Gandvík), hogy Bjarmalandra érjen.[138] Ugyanígy a legrégibb óészaki nyelvű lexikon is azt írja, hogy Bjarmaland a Fehér-tengertől keletre fekszik – ahol az első lakott vidéket a Mezeny torkolatában találjuk.[139]

A történetíró Nyesztor azt írja az első orosz krónikában – a róla elnevezett 12. századi Nyesztor-krónikában –, hogy a szamojédek már a 9. században a Mezeny partján, és attól keletre a Jegestenger mentén éltek – ahol mindig is.

Ma körülbelül harmincnégyezer nyenyec él, ők alkotják azon kevés észak-oroszországi őshonos nép egyikét, akik még részben hagyományos módon élnek. Többek között egyik szokásuk meleg állatvért inni – hitük szerint megfagy a tundrán az, aki nem így tesz. Az orosz mesének, miszerint embervért isznak, semmi valóságalapja nincs. Nyenyecföld igen gazdag olajban, és itt található a világ egyik legnagyobb gázterülete is, ahol a szárazföldön a Gazprom, a tengeren pedig a norvégok folytatnak kitermelést. Tehát a norvégok nagyjából 1100 éve próbálják rátenni a kezüket az észak-szibériai nyersanyagokra. *** Miután kezdtem jobban megismerni a fekete vikinget, eleltűnődtem, milyen lehet valaki olyannal beszélgetni, mint ő. Felhívni Helt, az alvilág telefonos kisasszonyát, és megkérni, legyen kedves kapcsolni Geirmundurt. Megpróbálnék óészakiul beszélni, megnyújtani a hosszú magánhangzókat, és elhagyni a kettőshangzókat: – Halló, itt Bergsveinn Birgisson beszél. Csak annyit szeretnék mondani, hogy elhatároztam: írok rólad egy könyvet. Amolyan sagát. Hogy végre meglegyen a történeted, amit a középkorban nem írtak le, és csak töredékekben maradt ránk… Nagyjából ekkor valami olyasmivel vágna közbe kemény óészakiján Geirmundur, hogy: – Mit beszélsz?! Csak töredékek? Hajlongó Erpur megénekelte a tetteim a nyugati úton, a drápája refrénjében is benne van a

nevem, Fekete Hrókur is költött rólam egy verset, Véznalábú Þrándur húsz strófát… Ezek hol vannak? – Minden odalett, elveszett, csak az az egy strófa van meg Öreg Bragi Boddasontól, amelyik arról szól, hogy anyád elcserélt. – Bragi Boddason!? Az a kopasz, jæreni vénember, akinek életében egy valamirevaló rímje se volt? – kiáltja dühösen Geirmundur. – De már sok éve próbálom előásni a történetedet. Lényegében húsz éve gondolok arra, hogy éltél Izlandon, és ez elvezetett Írországhoz, Észak-Szibériához és Avaldsneshez… Te, nagyon szeretném tudni, hogy jó úton haladok-e, de az igazán fontos… – Mi az igazán fontos? – Az, hogy én, a harmincadfokú leszármazottad, meg szeretnélek ismerni. Biztosan van ebben egy adag ellenérzés a modern korral szemben, de… – Különös egy alak vagy! A legmesszibb idegennel akarsz ismerkedni?! Hát nincs senki a közeledben? Nincs tanyád vagy jószágod, amit gondoznod kellene, nincs egy vad, amire vadászhatnál; nincs családod, nincsenek rokonaid, akiknek gondját kellene viselned? Nem kellene inkább a saját életedben közel kerülnöd valakihez? Vagy talán nagy gazdagság jár azzal, ha megírod a sagámat? – Kaptam egy kis pénzt az intézettől, amelyik támogatja az ilyen könyveket, de már rég nincs belőle semmi. Azért mégiscsak folytatom… – Érdekes. Ha nem lesz vagyonod a munkádból, úgy annál inkább öregbíted vele a híred, igaz-e?

– Hát, a kiadóm nem így gondolja. Ezekből a könyvekből sosem adnak el sokat, így aztán kiadási támogatást próbál szerezni hozzá. – Se gazdagság, se hírnév nem jár a vesződéseddel?! Mi értelme van akkor a te sagádnak? Talán dicsőséget aratsz vele? – Nem hinném. Nem ilyen írásokat akarnak ma látni. Azt mondják, túl sokat markolok. – Akkor rögtön hagyj fel ezzel a te sagáddal! Ha el akarnak felejteni az utánam jövők, legyen úgy. Erős boszorkány a felejtés, ne arra vesztegesd a tehetséged, hogy vele verekszel! – Ne tedd még le! Lehetek teljesen őszinte? – Ha szorult beléd valami becsület! – Azért tanultam, hogy a nyelveden írt legrégibb írások szakértője legyek, de már nem akarnak ilyesmiről hallani, azt mondják, nem valami hasznos, rossz lóra tettem. Kihalófélben van ez a terület, és lényegében munkanélküli voltam, amikor rájöttem, hogy egy kicsit még elhúzhatnám a dolgot, és beadtam egy pályázatot egy rólad szóló könyvre, ha már egyszer olyan régóta gondolok az életedre, amolyan búcsú lenne ez a szakterületemtől… De most már elég belőlem és a helyzetemből, mondd meg, kérlek, hogy jó irányba indultam-e, és mondj valamit a bjarmalandi őseidről is… Halló?… Geirmundur… Ott vagy?… *** De térjünk vissza „az első olajkorba”. Egy széles körben osztott vélekedés szerint a jó tudós szkeptikus, és óvakodik attól, hogy kevés forrásból messzemenő

következtetéseket vonjon le. Ez a hozzáállás azonban bizonyos esetekben tudománytalansághoz vezet. Például egyetlen említését sem találjuk annak az óészaki irodalomban, hogy valaki fejne. A szigorú tudományos következtetés ebből az, hogy a régi északiak nem fejték teheneiket, így pedig biztosak lehetünk abban, hogy tejet sem ittak. A sagaírók határtalan közömbösséggel viseltettek a magától értetődő és a hétköznapi dolgok iránt. Mégis áll egy olajlámpa a pergamen mellett az asztalon, ami lehetővé teszi szellemi munkájukat. De túlságosan közeli ez a lámpa, már-már említésre se méltó. Az írást alig ismerő viking korban nagy szükség volt telente az olajra (lýsit/ljósmetit) a társadalmi élethez és a kézművességhez. Fontos kenő- és vízhatlanító anyaga volt a bőrnek, a kötélzetnek és a posztóvitorlának az olaj, hogy a főzésről már ne is beszéljünk.[140] A viking hajók egyik legnagyobb rejtélye az, hogy hogyan tudták megóvni őket a hajóférgektől (sjómaðkr), amelyek könnyen átfúrják és ezzel tönkre is teszik a tengervízzel érintkező faanyagot. A megfigyelések szerint a kátrány önmagában nem nyújt elég védelmet a férgek ellen, ráadásul a kátránykészítés igencsak szűkkörű volt a kopár északi vidékeken. Ez

Vörös

Eirík

sagája

egyik

rövid

történetéhez

vezet

bennünket. Írországtól nyugatra „féregtengerbe” kerültek a vikingek, ahol el is süllyedt a hajójuk. Úgy tudtak megmenekülni néhányan, hogy átmásztak egy kisebb csónakba, „amelynek fája lepárolt fókaolajjal volt átitatva, abban nem tett kárt a féreg”.[141]

Sajnos nem maradt ránk a fókazsírkátrány receptje, fő összetevője azonban bizonyára a fóka- vagy rozmárszalonnából kinyert olaj volt.[142] Ez hasonló a norvég hajósok szokásához, akik halolajjal és kátránnyal is bekenték a csónakokat, hogy megóvják őket.[143] Mindkét olajban találhatók olyan apró molekulák, amelyek könnyen beszívódnak a fába, és eltömik a pórusokat. Norvégiában először sima, csúszós réteget képeztek a deszkák

felszínén

halolajjal,

amitől

nehezebben

tudtak

megkapaszkodni bennük a férgek. Ezután kenték be kátránnyal a fát.[144] Viking hajót építeni nem volt olcsó mulatság.[145] A deszkákat vékonyra hasították – aminek köszönhetően rugalmasak és könnyűek lettek, de bizonyos, kissé brakkvízes tengerrészeken a hajóférgek egy elhanyagolt hajótörzset akár néhány hét vagy hónap alatt is képesek voltak átfúrni.[146] Biztosan nem kíméltek költséget a hajók megóvása érdekében. Ebből a szemszögből nézve

az

olaj

nemhogy

nem

luxustermék,

de

abszolút

szükségszerűség volt a viking királyok számára, mint ahogy a dízelolaj is az a modern hadseregeknek. A grönlandi évkönyvekben ezt találjuk a Grönlandon élő óészakiakról, akik északra mentek vadászni: „legnagyobb fogásuk a fókakátrány (olaj) volt, mert ott jobban lehetett fókára vadászni, mint otthon, a lakott területen. A megolvasztott fókaszalonnát bőrzsákokba öntötték és állványokra akasztották száradni a szélbe, aztán elkészítették, ahogyan kell.”[147] 1588-ból van egy leírásunk nagyszabású fókaolaj-kinyerésről a Fehér-tenger partjáról: gödröket ástak, kirakták őket tűzforró kövekkel, és beleöntötték az olvadt fókazsírt.[148] Az efféle olaj-

előállító

alkalmatosságokat

norvégul

hellegropernek,

„kövesgödröknek” nevezik. Nyugat-Norvégiában, Grönlandon, a Bering-szoros mellett élő csukcsoknál és az egész szibériai partvidéken találunk ilyeneket. Egy felnőtt rozmár szalonnájából (200 kg) jóval több mint 100 liter olajat lehet előállítani, ami elegendő egy nagy hordó megtöltéséhez. Orosz források leírásai alapján a novgorodiak Szibéria partvidékére írt bevásárlólistáinak élén a rozmárzsír és agyar állt a 11. században, ahol a zsír minden bizonnyal olajat jelentett.[149] Az olaj, bőr és agyar volt a legértékesebb áru, amihez Hjör király hozzá tudott jutni bjarmalandi tengeri útjain. *** Tehát ebben a pillanatban Storfosna[150] felé tartunk. Szeli tovább a vizet a hajóorr tengerszorosokon át, sziklák és szigetek, dűnék és partok mentén, immáron a jól megtermett Kerekhasú Guðmundurrel mint révkalauzzal a fedélzeten. Egészen Bjarmalandig ki kell tartaniuk a hajóknak, és még bőven van hátra az útból. Guðmundur átkalauzolja őket Trøndelagon Storfosnáig, ahol Hjör király reményei szerint jó fogadtatásban lesz részük. Viszont

amikor

legveszélyesebb

túljutnak

részén,

a

kezdetét

Hustadvika veszi

a

partszakasz

rémálom:

vihar

kerekedik. Az egész hajó beleremeg, ahogy lecsapnak rá a hatalmas északnyugati széllökések; innen már nincs visszaút. Zúg a vitorla, ahogy belekap a szél, nyikorog a kötélzet, Hjör parancsait majdnem teljesen elnyeli a vihar. Átcsap a tenger a

hajó peremén. Úlfur és Geirmundur próbálja kimerni a vizet, közben Ljúfvina összekapaszkodik a szolgálóival az árbóc tövében.

A

Sveggesund

öböl

mellett,

nagyjából

a

mai

Kristiansundtől nyugatra, észreveszik, hogy baj van a másik hajó vitorlájával, amit hirtelen bevontak. A következő pillanatban már nem is látják a hajót. Egy szempillantás alatt eltűnik, mintha elnyelte volna Ægir hideg, tajtékzó pofája. Zsákmánya lett talán a tengeristennő Ránnak? Hirtelen feltör a hajó a hatalmas hullámvölgyek aljáról, újra felvonták

a

vitorlát.

Megkönnyebbülten

sóhajt

fel

Hjör

legénysége. Amint menedékre lelnek Smøla mögött, már jobbak is a viszonyok. Miután kikötött a remek storfosnai kikötő rakpartján, és köszöntötték a helyi nemzetségfőt, Hjör rögtön a templomba megy, ami egy kicsit beljebb áll a szigeten. Mint a többieket, őt is megrázta a vihar, és most találkozni akar barátjával, Þórr-ral. Geirmundur és Úlfur követi. A nagy templomot kőfal veszi körül. [151]

Hálát akar adni istenének, kétsége sincs, hogy Þórr keze óvta meg őket Hustadvikánál. Bemegy a templomba, térdre veti magát, nyáltól nedves sötétszőke szakállából e szavakat intézi a faragott istenszoborhoz: „Köszönöm, Þórr, jó barátom! Sokszor áldozok neked majd ezért. Segíts tovább minket! Adj szerencsét, hamingját, hogy elérjük a célunk!”

FIZIOGNÓMIA ÉS SÁMÁNIZMUS

Geirmundur és Hámundur, mint írják, „nagyon fekete” volt. Értékes információkkal szolgálnak az óészaki ragadványnevek az emberek külleméről – máskülönben igen szűkszavúak ezzel kapcsolatban a források, úgyhogy ragadványnév híján fogalmunk sincs, hogy nézett ki például Snorri Sturluson. Kényes témához nyúl az – és talán vékony jégre is lép –, aki a fizikai

antropológia

segítségével

akar

kötni

fiziognómikus

jegyeket bizonyos etnikumokhoz.[152] De azért annyit talán mégis meg szabad állapítani, hogy nem egyformán néz ki minden nép. A Kr. u. 1. században Plinius a világ legészakkeletibb részén élő „olajbőrű” pigmeusokról ír. Ugyanígy az óészaki forrásokban sem ritka, hogy a Fehér-tenger partján élő népeket sötétnek mondják. Szőrösarcú Grímur sagája szerint „a fehér-tengeri özvegy” ragadványnevet viselő Geirríður „haja és bőre fekete”. Az északi asszonytrollok és óriások szintén feketék, azok az asszonytrollok pedig, akik ellen Hímlazac Ketill harcolt a régmúlt idők sagáiban, „szurokfeketék voltak”. Később a Szibéria-kutató etnográfus, Kai Donner is azt írja, a jurákoktól

nyugatra

élő

számik

„jóval

világosabbak

a

szamojédeknél”. Amikor Fridtjof Nansen átkelt Szibérián a 20. század

elején,

a

nyenyeceket

így

jellemezte:

„nagyjából

szakálltalanok és sötétek, hajuk hosszú és fekete”.[153] Sok sötét embert találunk az óészaki irodalomban, akik a Heljarskinn

testvérektől

eltérően

nem

csúnyák.

Ilyenkor

feltehetőleg pigmentáltabb, fekete hajú, de a skandinávokhoz hasonló

arcvonású

emberekre

kell

gondolnunk.

Akik

a

testvérekről írnak, a grönlandi őslakosokéhoz hasonló kinézetre utalnak. A Skrælingeket, ahogyan őket nevezték, csúnya, sötét

bőrű és hajú, lapos és széles arcú embereknek festik le a sagák. Tudjuk,

hogy

skandinávok

az

inuitok

pedig

a

Szibériából

mongoloid

származnak,

fiziognómiáról

a

régi

írják

a

fentebbieket. Bizonyos megütközéssel ír a saga Hímlazac Ketillről, aki hajlandó volt ágyba bújni egy számi nővel, jóllehet annak „rőfnyi széles arca volt”. Egy régi rőf nagyjából 50 centimétert jelentett – Hálfur királyék kardjai voltak ekkorák! Óészakiul ýkjurnek (túlzásnak) nevezik ezt, és kétségkívül a mongoloidokra jellemző széles,

lapos

arcról

van

szó.

Az

európaiak

még

sokáig

ugyanilyennek láthatták az inuitokat, hiszen a 16. századi angolok is gonosz külsejűeknek („evill of sight”) írják le az útjuk során látott szamojédeket.[154] A legkorábbi európai és különösen orosz források szerint a szamojédek megették egymást, vendégeik számára levágták gyermekeiket, és széles, lapos arcúak, apró szeműek és orrtalanok voltak.[155] Később megfigyelték a kutatók, hogy a legnyugatabbra élő jurák-szamojédeknek gyakran mongolredőjük van, ami – a jenyiszeji-szamojédeknél

sötétebb

bőrük

mellett

–

megkülönbözteti őket a többi szamojéd népcsoporttól.[156] Hjör király bjarmjait bizonyára a szamojédek között kell keresnünk, amivel mindössze annyi baj van, hogy a szamojéd szó gyűjtőfogalomnak tűnik. Mint mondtuk, a karélok és vepszék is lehettek bjarmok az óészakiak számára – viszont ezek a népcsoportok germán fiziognómiával rendelkeznek, világosnak és kék szeműnek írják le őket.[157] Még egy rövid részlet alátámasztja a Landnámabók azon állítását,

miszerint

a

Heljarskinn

testvérek

messzi

északi

gyökerekkel

bírtak.

Geirmundurt

ugyanis

seidmaðrként

(„varázsló”) írják le. A kereszténységgel való találkozása éppolyan itt, mint amikor a számi sámánok (noaide) Krisztus fényével szembesülnek:[158] „Volt Geirmundur földjén egy kisebb völgy, amit sehogy sem állhatott. – Látni se bírok egy helyet abban a völgyben. Valahányszor arra nézek, olyan erős fény vakít el, amit alig lehet elviselni. Mindig a berkenyés felett világlik ez a fény, lent a domb aljában.”[159] Abból a templomból árad ez a fény, amely majd száz év múlva fog felépülni a berkenyésben. Eszerint Geirmundurnek varázsereje vagy olyan előérzetei lehettek, amelyeket általában a legjobb számi varázslóknak tulajdonítanak. A történet lényegi üzenete régi tudáson alapulhat; Hjör király bjarmjai sámánhitű emberek voltak. Ez tudvalevőleg jellemző a sarkvidék északi partvidékén élő népekre, a számikra és a szamojédekre is.[160] Korábban láttunk olyan tudományos bizonyítékokat, amelyek alapján feltehető, hogy Júrán, az arabok Sötétség országának népén a szamojédeket kell értenünk.[161] Azok a bjarmok, akikkel Hjör király szövetséget kötött, valószínűleg a Fehér-tengertől keletre éltek. Tengeri emlősökre vadásztak,

ezekből

bőrkötelük,

olajuk

és

rozmáragyaruk

származott, emellett vadászhattak prémes állatokra is, és gyűjtöttek

kacsapelyhet.

mongoloidok.

Sámánhitűek

voltak,

feketék

és

A KEDVES NÆRØYAI ROKONOKNÁL (SÖLVI HÖGNASON) Miután röviden elidőztek a storfosnai törzsfőnél, Hjör királyék folytatják útjukat az észak-trøndelagi rokonok birtokára, Nærøya szigetére. Abban a nagyszerű természetes kikötőben kötnek ki, amelyet később Martnassundnek neveznek majd. Közeledünk

az

izlandi

irodalomban

leggyakrabban lefestett norvég térséghez: Hrafnistához, a mai Ramstához Jøa szigetén – az észak-trøndelagi Külső-Namdalen vidékén.[162] Hjør nagyanyja, Karcsú Hildur élt erre, a hatalmas nærøyai Högni lánya, és még most is az öreg harcos, Sölvi Högnason – vagyis Hildur öccse – uralkodik itt. Sölvi királyról a Hálfs sagában azt halljuk, hogy nővérével, Hildurrel

és

Asszonyfaló

Hjörlefurrel

együtt

elhajózott

Bjarmalandra. Továbbá, hogy Hálfur király néhány harcosa Sölvinél keresett menedéket, miután királyukat elárulták és rágyújtották a csarnokát. Ehhez a Landnámabók még hozzáteszi, hogy Hjör „Sölvi Högnasonnal együtt állt bosszút apjáért”. Ezen bizonyára az áruló Ásmundur király elleni támadásaikat kell értenünk, amelyekben részt vettek Hálfur legjobb emberei, köztük Fekete Hrókur is. Habár a Landnámabók keletkezésének idején jól ismerték ezt a bosszút, mégsem tudunk meg többet annál, hogy jóval a mi bjarmalandi utunk előtt került rá sor. Mint sok más esetben, az

író itt is abból indul ki, hogy olvasói és hallgatósága tudja, miről ír, így nem vesződik a részletekkel – ami már önmagában jelzi, hogy valódi elbeszélői hagyomány áll a történet mögött. Nærøyán jól tartották Hjöréket. Még Ramstából is átjöttek a lakomára. Este

régi

szokás

szerint

úgynevezett

tvímenningurt,

„kétemberest” tartottak. Ilyenkor szembeül egymással egy férfi és egy nő, és egy ivókürtön osztoznak; véletlen, ki-kivel kerül párba. Geirmundur párja egy Þorgerður nevű öregasszony lett. Csillogott a ráncos öregasszony szeme. Ahogy akkoriban mondták, „régi természetű” – forn í skapi – asszony volt, sokat tudott mesélni Geirmundurnek

a

legnagyobb

harcosokról

–

nagyapjáról,

Hálfurről és annak embereiről. Azt mondta, Hálfur harcosai egy emberként gondolkoztak és egy emberként harcoltak. Mesélt még a régi ramstai harcosokról, Hímlazac Ketillről, Szőrösarcú

Grímurről

és

Nyilas-Oddurről

is.

Csodálatos

történeteket tudott arról, hogyan harcoltak ezek a férfiak óriásokkal és trollokkal a messzi északon, ahová Geirmundur tartott épp, és akinek voltak bizonyos fenntartásai a hallottakkal kapcsolatban. Þórgerður egyike a „hazugságban jártas”– ljúgfróðir – embereknek. Vagy talán azért nem akar hinni ezeknek a történeteknek Geirmundur, mert épp oda tart? Hajlongó Erpur elmond egy költeményt Hálfur harcosairól, ami nagy tetszést vált ki a csarnokban. Ritmusos vers, amolyan vikingrap. Utána rávetik magukat az egészben sült bárányra.

ÚTBAN SANDNESI SIGURÐURHÖZ (ALSTEN) Több rokonukkal együtt hajóznak el Hjör királyék Nærøy szigetéről. A legnagyobb hajót az öreg harcos, Sölvi Högnason kormányozza – akinek nem ez az első útja Bjarmalandra. Nagyobb biztonságban érzi magát

Geirmundur

így,

nagyobb

legénységgel, különösen miután a nærøyi rokonok úgy ismerik az északi tengert, akár a tenyerüket. Következő megállójuk a sandnesi nagybirtok a helgelandi Alsta szigeten, ahol a gazdag Sigurður a fejedelem. Tizenéves lánya, Sigríður a legszebb lány, akit Geirmundur és Úlfur valaha látott; álmaikban magukkal viszik az útra. Sigríðurnek azonban azt szabta a sors, hogy maradjon. Néhány év múlva a szeme láttára fognak Széphajú Haraldur emberei végezni a férjével, Þórólfur Kveldúlfssonnal Sandnesen. Este Geirmundur felfigyel egy öregasszonyra a csarnok egyik sarkában. Leül mellé a padra. Az asszony nyakában üveggyöngy nyakék, fején báránybőr sapka, fehér macskabőr kesztyűs kezében szépen faragott bot. Geirmundur bemutatkozik, de mivel az öregasszony gyengén lát, óvatosan végigtapogatja az arcát a macskabőrből kilógó ujjbegyeivel. – Északi véred van – mondja meglepődve. – Erősebb a te néped, mint az én látásom. Nagy változások lesznek, fiam, és nem

mindegyik lenne apáink kedvére. Azt mondja, épp most nő fel egy fiú, akinek senki sem állhat majd az útjába. Ez a vastag nyakú király maga alá fogja gyűrni északtól délig az országot, és mindaddig le nem vágja a haját, amíg végbe nem viszi ezt. Aki nem hódol be neki, annak halnia vagy menekülnie kell. Folyni fog a vér. Azt mondja, Geirmundur sok ittenihez hasonlóan messze fog élni, idegen földön. – Miféle földön? – kérdezi Geirmundur. – Széles sziget az messze a nyílt tengeren, füst száll fel ott a földből, és vörös bálnák csobbannak a partjainál. Hatalmassá leszel ezen a földön, de örökösödet nem látom… – Miért nem? – Minden odalesz, odalesz minden – mondja. Amikor Geirmundur nehéz szívvel feláll mellőle, az asszony még odaszól, ne feledje a régi mondást: rokonhoz legrosszabb a rokon, frændur eru frændum verstir.

A REJTÉLYES PARTVIDÉKI NÉP Hosszúra nyúlt Hjör király szamojédjei utáni kutatásom. Először Szibériába

vezetett,

feltevésemet,

ahol

miszerint

egy

konferencián

Geirmundur

gyökerei

előadtam

a

valamelyik

szamojéd néphez nyúlhattak vissza. Az oroszok úgy vélték, hogy az egyik „európai” szamojéd csoportról lehet szó, akik a múltban a Fehér-tenger felé vándoroltak. Erről a területről nem sokat tudtam, így aztán kerítenem kellett egy szakértőt.

2012-ben, egy szép, hideg februári napon Helsinkiben vagyok, mert az egyik néhány évvel korábban írt regényemet jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára. Ennél azonban sokkal jobban izgat, hogy végre találkozhatok a szibériai kultúra – és nem utolsó sorban a nyenyec nyelv – egyik legnagyobb szakértő jével. Kai Donner 20. század eleji szibériai felfedezőútjaitól kezdve a finnek a világ vezető kutatói között vannak a szibériai nyelvek és kultúra területén. Ha úgy megy a dolog, ahogy remélem, végre túl leszek az utolsó akadályon is, és be tudom fejezni a könyvet. Sétálok a remek, orosz stílusú épületek között a Helsinki Egyetemen a ragyogó napfényben, amit még inkább felerősít a hó. Borzasztóan izgulok. Megvan a magam elképzelése arról, honnan származhat Geirmundur, de pár perc múlva az összes feltevésemet porrá zúzhatja egy kegyetlen kutató. Tapani Salminen a Finnugor Intézet oktatója, aki épp az első nyenyec–angol szótáron dolgozik. Magas, szőke, kék szemű férfi nyit ajtót, igazi karél. Barátságosan köszönt, és betessékel a szobájába. Miután röviden összefoglaltam, miről szólna a Geirmundur

Heljarskinn-könyv,

ismerteti

nyenyec

a

Tapani

kultúrterületet,

nagyvonalakban

amelyet

korábban

szamojédnek neveztek. Kiderül, hogy ő egyike azon keveseknek, akiknek egyaránt szakterületük az erdei nyenyec és a tundrai nyenyec nyelvjárás, és rögtön közli, hogy a tundrai nyenyecek régen csak a szárazföld belsejében éltek. Vagyis a viking korban nomádok és szárazföldi vadászok voltak, nem part menti nép. –

Épp

ezért

–

mondja

kapcsolatban álltak volna velük.

–

kizárt,

hogy

Geirmundurék

– De hát… – Kizárt! – ismétli meg Ezzel befellegzett a szamojéd-elméletemnek. Nemsokára újra kint fogom találni magam, és majd hunyorgok a téli napfénytől, mint Geirmundur Krisztusra, és még annyit se fogok tudni, mint annak előtte. – A tengerrel kapcsolatos dolgok, például a fóka- és tengeriemlős-nevek, a nyenyecben jövevényszavak – folytatja Tapani. – Nem tudták egyelőre azonosítani, melyik nyelvből vették át őket a tundrai nyenyecek, de a legvalószínűbb, hogy egy tenger menti néptől erednek. Mindenesetre egyedül ezek a szavak maradtak meg annak a szomszédos tenger menti népnek a nyelvéből.[163] – Miféle szomszédos nép? Milyen part menti nép? – kérdezem izgatottan. Tapani elővesz egy papírlapot és ráírja az összes nevet, amin valaha is hivatkoztak erre a népre, arra a népre, amelyikről nyenyec legendák is szólnak: szikhirtya. Szirtya, sirtya, siirtya, oroszul: CИXИРТЯ. Kiderül, hogy a nyenyecek ősnépnek tartják a szikhirtyákat, elődeiknek a szibériai partvidéken. Többek között ezt találjuk a Vadesisaloku nyenyec legendában is, ami egy bálnára vadászó óriásról szól.[164] Épp így egy régi nyenyec népdalban is, ami egy orosz régész szerint erre a tengerparti ősnépre utal:

Három testvér, három tőzeggel fedett házban, három testvér három földfokon. Tengeri állatokra vadásznak, vadásznak, bálnára, rozmárra, fókára vadásznak.[165] Mint utóbb kiderült, Tapani valami nagyon érdekes dologra tapintott rá. *** 20.

századi

orosz

ásatások

feltártak

a

nyugat-szibériai

partvidéken egy tengeri kultúrát, amely legalább Kr. u. 500-tól a 17. századik fennállt,[166] amikor is eltűnik ez a tengerparti nép, jobban mondva beleolvad a délebbre lévő tundrai nyenyec kultúrába. Nyenyec legendák szerint a szikhirtyák tengeri emlősök vadászatából éltek, így az orosz kutatók számára kézenfekvő volt ezzel a néppel azonosítani a part menti kultúrát, amelyet a régészek feltártak.[167] A legtöbb ásatást 100 kilométerrel a sarkkör felett, a Jamalfélszigeten végezték, a mi népcsoportunkhoz hasonlóak azonban a

Fehér-tengertől

jóval

nyugatabbra

is

éltek

–

továbbá

összefüggésbe hozták őket az eszkimókkal és a Bering-szorosnál élő csukcs inuitokkal is. A feltárások alapján a fóka- és bálnavadászat

mellett

különösen

fontos

volt

számukra

a

rozmárvadászat, szárazföldi állatcsontokból azonban kevés került elő. Kitűnt továbbá, hogy hosszú ideig ugyanazon a helyen élt ez a nép.[168]

A kutatók a parti és a szárazföldi nép találkozási pontjára, a Pecsora-folyó jobb partjára fordították a legnagyobb figyelmet. Itt késő középkori kapcsolatok nyomait találták: a kereskedők Pecsora településen kereskedtek az északi parti nyenyecek áruival, vagy engedélyük volt fókákat, rozmárokat, halakat és ludakat vadászni.[169] Ez emlékeztethet bennünket az arabok Júrá és Víszú kapcsolatáról szóló leírásaira. Szerszámok és rozmáragyarak mellett tengeri vadászathoz szükséges eszközök, szigonyok, nyilak és lándzsahegyek maradtak ránk a régi vadászkultúrából. Pierre Martin de la Martinière francia orvos és felfedező 1653-ban érkezett Pecsorába, és azt írja, a part menti lakosság háztetői mohával fedett halcsontból (vagyis bálnacsontból) készültek. Ruháikat madár- és fókabőrből szabják, asszonyaik tetováltak, halcsontból (rozmáragyarból) készült gyűrűket és fülbevalókat viselnek. Csernyecov orosz régész szerint e házak maradványait találta meg a Jamal-félszigeten.[170] Félig földbe vájt kunyhókról van szó, amelyeket bálnacsontokkal és földből készült tetőkkel fedtek be. Ugyanígy a nyenyec népmesékben is föld alatt él ez a nép, akárcsak az óészaki mitológia törpéi. Lakóhelyeik markánsan elkülönítik őket a belső területeken élő nomádoktól, akik könnyen felállítható

sátrakban

éltek,

hogy

csordáikat

követhessék.

Természetesen a régészeti leletek csupán egy-egy szeletét képesek bemutatni egy kultúrának, így az orosz kutatók a nyenyecek későbbi folklórjához és tengeri vadászati szokásaihoz fordultak annak érdekében, hogy ki tudják tölteni a hézagokat. Olybá tűnik, a szibériai partoknál élő szikhirtyák a tundrai nyenyecek nyelvének és kultúrájának felvételével tűntek el – nem

is olyan régen. Ezzel egy időben a tundrai nyenyecek megtanulták tőlük a tengeri emlősök vadászatának és felhasználásának mikéntjét. Az errefelé megforduló első európaiak (16. század) elbeszélése

alapján

az

őslakosság

együtt

élt

nyenyec

szomszédjaival a Kanyin-félszigeten és a Kolgujev-szigeten, de a part mentén is legalább a Jamal-félszigetig. Ugyan a nyenyecek később időszakosan vadásztak tengeri emlősökre, megélhetésük alapját azonban mindenekelőtt a rénszarvasterelés jelentette. Mint emlékszünk, a Mezeny-folyó a Kanyin-félsziget mellett fut, és torkolatában fekszik a Rozmársziget. A partiak többek között megtaníthatták a nyenyeceket, hogyan

kell

álcát

megközelítésére,

(nyenyec:

lata)

vadászeszközöket

használni készíteni,

a

rozmárok

kötelet

fonni

nagyobb fókák és rozmárok bőréből, illetve jó minőségű olajat kinyerni az állatok szalonnájából.[171] 1556-ban a Vajgacs-szigetre érkező angolok azt írják, a szamojédek kötelei szarvasoknak bőréből készülnek („made of deeres skinnes”),[172] ez ugyanaz az áru, ami korábban Óttart a Jeges-tengerhez csalogatta. Richard Johnsson az Obhoz vezetett 1556-os angol expedíció egyik tagja volt – ekkor indultak el az európaiak az északkeleti átjáró felfedezésére. Johnsson nemcsak élvezetes leírását adja a szamojédekkel való találkozásának a Pecsora partján, de több orosszal és „idegennel” – feltehetőleg ladikos oroszokkal, karélokkal és vepszékkel – is beszélt erről a népről. A szokásosat mondták Johnssonnak: a szamojédek embert esznek

(kiváltképp

oroszokat!),

tartanak, és sokféle prémet árulnak. De mondtak még mást is.

rénszarvast

(angol:

Hart)

A part mentén, túl a rénszarvastartó szamojédeken másféle nyelvet beszélő… másféle szamojédek élnek („another kinde of Samoeds… having another language”). Ezek a szamojédek minden évben egy hónapot a tengeren töltenek, és nem szállnak partra, vagy élnek a szárazföldön abban a hónapban („and doe not come or dwell on the dry land for that moneth”).[173] Ekkor említi először európai a partmentén élő „másféle szamojédek”-et.

Richard

Johnsson

beszámolója

talán

a

vadászszezonról szól, amikor a fókákat és rozmárokat kiűzték a tengeri jégre, hogy leszigonyozzák őket. William Barents 1590-es évekbeli szibériai expedíciójának egyik tagja azt írja: a Vajgacs-sziget partján élő nép jegesmedvére és egyéb prémes állatokra, rozmárra és bálnára vadászik, nyers húst és nyers halat eszik. Kitér arra, hogy szomszédjaiktól eltérő ruházatot viselnek, és bőrszínük is más. A „spanyol mulattokhoz”, vagyis a spanyol és afrikai szülők gyerekeihez hasonlítja ezeket a szamojédeket. felfedezni,

Sötét

hogy

bőrszínük

füstös

magyarázatát

házakban

élnek.[174]

abban Mesterei

véli a

nyilazásnak a Vajgacs-menti szamojédek, csónakjaikat állatbőrből készítik és hátukon hordozzák. Se kenyeret, se gabonát, se betűt nem ismernek.[175] Ekkoriban az orosz ladikosok és a szamojédek egymás mellett vadásztak fókára és rozmárra – csak tudták, miről beszélnek. Egy későbbi szemtanú megjegyzi, hogy kajakjaikat bálnabéllel varrják össze.[176] Az 1980-as években ott végeztek ásatásokat az oroszok, ahol az angol és holland tengerészek sok „ördögi” bálványról, vagyis vérrel bekent faragott emberfejű cölöpről számoltak be. A számos 8–9. századi lelet mellett 10. századi arab ezüstpénzeket is

találtak, ami kézzelfogható bizonyítéka a júrái szamojéd–arab kapcsolatoknak. Véletlenül még a nyenyecekénél jóval korábbi tengeri kultúra nyomait is megtalálták.[177] (Lásd a térképet itt.) A szikhirtyák tehát tengeri vadásznép voltak, olyanok, mint az arabok júrái – a „roppant hal” népe, akik Azerbajdzsánban készített

szigonyokat

vásároltak.

A

nyenyec

legendákban

tehetséges kovácsokként kerülnek elő a szikhirtyák – bizonyára több értékes érc- és vastárgyuk volt.[178] Könnyen lehet, hogy nem maguk kovácsolták ezeket, amint azt a nyenyecek gondolták, hanem a déli kereskedőktől vásárolták őket.[179] Minden arra utal tehát, hogy épp olyan nyersanyagokkal rendelkeztek ezek a rejtélyes szikhirtyák, amire Hjör király foga fájt.

ANGYAL LOÐINNÁL AZ ENGELØYA SZIGETEN A tenger lovai szorosokon vágtatnak át, el a

legfontosabb

Svartisen

tájékozódási

gleccser

megállójuk

Steigen

pont,

a

mellett.

Következő

lesz

Engeløyán.

Szélcsend van. Az itteni törzsfői székben Angyal Loðin ül – az óriástermetű Erős Finnbogi dédapja. Félúton a Vestfjordenben Hjör király bevonatja a vitorlát, és kiadja a parancsot: mindenki fogjon meg egy horgászzsineget és horgot – mert, mint mondja, ha itt, Lofotennél nincsenek lepényhalak, úgy sehol sincsenek. Végül Geirmundur horgára akad egy nagy lepényhal. Három emberre van szükség, hogy behúzzák a hajóba. Jót derülnek a körülállók, amikor az erős hal kificánkol Geirmundur kezéből, ahogy az feléje nyúl a késsel. A kifogott lepényhalakat a következő kikötőnél megfőzik, besózzák és csíkokra vágják, hogy a szárított haltól valamivel változatosabbá váljon az étrendjük. A

legénységnek

megmagyarázni

nem

okoz

Geirmundur

különösebb horgászsikerét.

nehézséget Nyáladzó

Ögmundur véleménye szerint Geirmundur bizonyára Sigríðurrel töltötte az éjszakát, amikor Alstenen voltak. – Ok barnat hana rækilega! – teszi hozzá Nagyorrú Eyvindur: „és rendesen megművelte”.

Este Engeløyán egy ősz szakállú öreg mesél a tűz mellett. A legkedveltebb viking kori szerelmes történetet, Hagbarður és Signý történetét mondja el, akik csak a halálban lehettek egymáséi. Amolyan északi Rómeó és Júlia ez némi kegyetlen vérbosszúval színezve. Hjör emberei sose hallották még ilyen jól elmondva a történetet. Signý apja, Sigar király, aki felkötötte Hagbarðurt, állítólag Steigenen élt. Az ifjú Eyvindur Loðinsson körbevezeti Geirmundurt és két rokonát,

Örnt

és

Úlfurt

a

szigeten.

Megmutatja

nekik

Hagbardsholment („Hagbarður-halom”) és Signebodert („Signýszállás”). Emlékezetes kirándulás volt ez a fiúk számára, hiszen olyan sok kenninget hallottak már a szkaldok verseiben erről a történetről. Az akasztófát Hagbarður lovának, a hóhércsomót Hagbarður kötésének hívták – mulatságos látni, hol is történt a dolog. Később elrontják Geirmundurék szórakozását a sogniak, akik odaszólnak, hogy Hagbarður valójában Urnesen van eltemetve Sognban.[180] Hjör király csak tovább rontja a helyzetet: találkozott néhány dánnal, akik szerint Hagbarður és Signý egész életüket Dániában töltötték. Nyilván elterjedt volt a történet. Később komoly férfiak gyűlnek össze a tűznél. Angyal Loðin azt mondja Sölvinek és Hjörnek, hogy túl kockázatos lenne megpróbálniuk észrevétlenül átkelni Grjótgarður, a környékbeli fejedelem birtokán. Grjótgarður szövetségese mindenki – így Loðin is – a déli Trondenestől az északi Andanesig. Andøyától nyugatra, a nyílt tengeren sem tudnának áthajózni titokban. Loðin szerint legjobb lenne egyből a fejedelemhez menniük, és megállapodni vele, mennyi bjarmalandi árut kell majd vámként fizetniük.

– Olyan hatalmassá lett, hogy lehetetlen megkerülni.[181] Angyal Loðin felajánlja, hogy negyven fegyveressel és két hajóval elkíséri őket a Bjarkøya szigetig. Többet nem tehet értük. Vagyis körülbelül hetvenöt felfegyverzett férfi áll majd mögöttük az egyezkedéskor… – …és jól tudja Grjótgarður – mondja Loðin alázatos arccal –, milyen nagy emberrel van dolga. Még akkor is, ha senki előtt nem hajlandó meghajolni. *** Miután Tapani még többet is mondott, és javasolt néhány szakirodalmat, némiképp megnyugodtam. Habár a feltevésem az óészaki–nyenyec kapcsolatról alaptalannak bizonyult, Tapani rámutatott egy másik népre, amelyikről többet akartam tudni. Szerencsére nagyon türelmes volt, és lelkiismeretesen válaszolt a következő hónapokban küldött e-mailjeimre. De más is történt ezen a februári napon, mégpedig valami egészen szenzációs. Miközben a szikhirtyákról magyarázott Tapani, egyszer csak megáll, és azt kérdezi: – Mit mondtál, mit jelent ennek a vikingnek a neve? – Fekete bőrű – mondom. – Miért is nem jutott előbb eszembe!? – csap a homlokára. Megkér, hogy kövessem az intézeti könyvtárba. – Nézd csak meg milyen szavuk volt a nyenyeceknek erre a névre – mondja Tapani, miközben orosz–nyenyec, német–nyenyec és etimológiai szótárakat vesz le a polcról. Odabök egy helyre T.

Lehtisalo Juraksamojedisches Wörterbuchjában, és azt mondja, a szikhirtya szó igeként is előfordul a nyenyecben, ami Tapani szerint magyarázza az etimológiai hátterét. A szótár ezt a jelentését adja a sikhirsj igének: „ein schwarzes, fremdartiges, altes Aussehen annehmen”, vagyis a „sikhirtes” azt jelenti: fekete, idegenszerű és vén kinézettel bírni.[182] Ezután előkeresi ugyanezt az igét N. M. Tyerescsenko nyenyec– orosz szótárában, ami földszínű arccal bírni jelentést ad meg.[183] Ezután kiderül, mit is jelent az, hogy földszínű arccal bírni. Az egyik angol, aki az 1550-es években a Kanyin-félszigetre utazott, azt írja, a szibériai partok „cleane without any trees growing… and consists onely of black earth” – fátlan pusztaság, fekete föld alkotja

csupán.[184]

Ilyen

arcszínhez

kötődő

kifejezés

az

óészakiban is található: olyan fekete, mint a föld. Vagyis a nyenyec „szikhirtya” szó fekete arcú vagy kinézetű népet jelent. Természetesen ezt a bőrszínt próbálták a hollandok azzal magyarázni, hogy ezek az emberek füstös házakban éltek. Le kellett ülnöm. Elakadt a lélegzetem, mint mindig, amikor valami nagy dolog történik. Aztán hatalmas öröm öntött el. Végre, ezután a hosszú kutatás után – gondoltam. Végre túlvagyok az utolsó akadályon. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy Tapani valami reakcióra vár, és végül kinyögtem: A szikhirtya és a heljarskinn ugyanazt jelenti!

GRJÓTGARÐURNÉL A BJARKØY SZIGETEN – Megint rokonotokért, Hálfurért akartok bosszút állni, vagy igaz, amit hallok, és északra mennétek kereskedni? Grjótgarður viszonylag alacsony, erős fickó, hangosan és orrhangon beszél. Oldalán rövid, szász kard lóg a bőrövébe tűzve. Vörös köpenyt visel, fonott hajában aranydíszek. Széles, húsos orra miatt hívhatnák Nagyorrúnak is, szeme szúrós és fekete. Úlfur oldalba böki Geirmundurt, és Grótgjarður ámbráscet fitymabőrből készült mellényére mutat – ritka holmi, amiről Geirmundur ugyan hallott már, de mindig is mesének tartotta. Sok ház veszi őket körül Bjarkøyön a Nergårdshamn kikötőhöz közel. Az egyik öböl Hjör, a másik Grjótgarður embereitől nyüzsög. Sölvi király viszi a szót, és barátságos hangon azt mondja, Hjör király békés szándékkal megy északra, fiának, Geirmundurnek akar menyasszonyt találni. – Túlságosan gyakran hajóztál át, Hjör, a mi tengeri utunkon, és soha semmi részt nem adtál a szerzeményedből. Tudod jól, mit jelent, ha megrakodjátok a hajóitokat, mielőtt mi odaérnénk: „Eyðisk þat sem af er tekit!” – Amit valaki más elvesz, odalesz. – De hiszen sosem adóztatott Hjör király a te földeden, kedves Grjótgarður – mondja Sölvi –, és messzire élnek az ő emberei a

területtől,

ahonnan

adó

illet

téged.

Meg

hát

bármikor

kereskedhettek ti is a keleti bjarmokkal. Jóval több árujuk van azoknak, mint amit el bírna vinni a mi kis csapatunk. –

Nem

sok

marad

nekünk

a

Dvina

partján,

miután

megrakodtátok a hajóitokat, Sölvi, és ne beszélj úgy velem, mintha gyerek volnék! – válaszolja élesen Grjótgarður. Ebben a szellemben folytatják a dolgot. Geirmundur egyre inkább attól kezd tartani, hogy harc lesz a vége – mindkét oldal kész kardot rántani. Végre Hjör király is megszólal. A Grjótgarðurnek kijáró részről kezd beszélni, és átnyújt neki egy aranymarkolatú, kétélű frank kardot. Igen értékes ajándék. Ettől kissé megenyhül mindenki. Hjör tartja magát ahhoz, hogy Grjótgarður egyetlen hajóját sem küldheti velük, akárhányszor tereli is az erre a szót. Sokba fog ez kerülni, de semmi pénzért el nem árulná, hol élnek a bjarmalandi szövetségesei.

HOGY REAGÁLNAK A ROZMÁROK A „FEHÉR” VADÁSZOKRA? Mi lett a szikhirtyákkal? A sors iróniája, hogy az európaiak, akik először írtak a partvidéki szamojédekről, feltehetőleg maguk is hozzájárultak az eltűnésükhöz. Hatalmas állat ugyan a rozmár, mégis érzékeny és sérülékeny természeti kincs. Van, hogy először egészen közömbös az emberek iránt, ami megkönnyíti a vadászoknak, hogy sokat elejtsenek – nem egy európai rozmárvadász beszámolója

megerősíti ezt. Már a 17. századi leírásokból megtudjuk, hogyan tudott néhány vadász rövid időn belül akár 900 rozmárt is leszigonyozni.[185] A zsákmánynak csak töredék része került csónakokba: a fejek az értékes agyarakkal. A rozmárok sosem alkotnak többé kolóniát olyan helyeken, ahol emberek támadtak rájuk. Továbbállnak északnak, néhányuk őrködni kezd; így pedig nehezebb levadászni a csordát.[186] A szibériai partvidéken sem volt ez másképp.[187] Minden bizonnyal jártasabbak voltak az őshonos népek az európaiaknál

a

rozmárokból

nyert

nyersanyagok

feldolgozásában, és fenntarthatóbban is vadászták őket. Például nem támadtak vemhes jószágra. A 19. század végén épp ezek a népek

adtak

hangot

aggodalmaiknak

az

európaiak

tömegmészárlásai miatt.[188] Nem lehetett többé követni a rozmárokat, amelyek a Kara-tenger szigeteire húzódtak vissza az európaiak elől; az itteni tengerörvényekre értelmetlen volt kikajakozni.[189]

Aligha

lehet

véletlen,

hogy

a

háziasított

rénszarvasok száma épp a 17. századtól kezdve nőtt meg jelentősen a nyenyeceknél. A régi tengeri harcosoknak el kellett vegyülniük a rénszarvasterelő nomádokkal a tundra belsejében. Ha nem akartak éhen halni, át kellett költözniük part menti földbevájt kunyhóikból a tundrai sátrakba. Pontosan ugyanez történhetett a norvég partoknál a 9. században. Óttar úti beszámolójában azt találjuk, hogy hat társával együtt 60 bálnát öltek le két nap alatt. Még ha ezek a számok igazak is lehetnek, van egy égbekiáltó következetlenség Óttar beszámolójában. Amolyan rozmár-mészárlást ír le, de azt mondja, „odahaza nálunk lehet a legjobban cetre vadászni”. És

mégis elhajózik egészen Bjarmalandig, hogy cethez jusson? Bizonyára „ceten” cetlovat, rozmárt kell értenünk, nem cethalat. Hjör és Óttar példájából világossá válik, hogy a 9. század második felében már alig voltak rozmárok az északi út mentén és a Kolafélszigeten. Talán egy-két csorda előfordult itt-ott, de ezek elvesztették „szüzességüket” – nem adták könnyen magukat. Keletebbre húzódtak, ahol a „fehérek” még nem törtek rá a kolóniájukra. A grönlandi óészakiak, akiknek egyre északabbra kellett vadászniuk, ugyanezt a reakciót váltották ki a rozmárokból, csak néhány évszázaddal később.

NORDKAPP FELÉ, EGY PIHENŐVEL GJESVÆRON Ahogy a hajók elúsznak a Finnsnes-fok mellett, épp Harstad és Tromsø között, egy hatalmas medve lép ki az egyik szirtre. Félelmetes, barnamedve

valószerűtlen egy

tengerből

látvány

–

kimeredő

sziklaszirten? Hjör király másik hajója közelebb úszik a szirthez, az egyik ember dárdát hajít a medve felé, mire az beleveti magát a tengerbe, és nyomban el is tűnik a szemük elől. Mintha elnyelte volna a tenger. – Þetta eru hamhleypur finnanna! Egy finn alakváltó! – kiáltja oda Sölvi király. Menjenek tovább! Geirmundur mintha egy bálna fejét látná kibukni a tengerből, amikor sötétedni kezd. De nem biztos benne, mit látott. Később valaki azt mondja neki, hogy ne féljen ezektől a finn alakváltóktól – a hugjük (kb. „lélek”) akármilyen állat alakját tudja ölteni. Az ezekhez hasonló dolgok, illetve az élesebb, hidegebb szél jelzi, hogy hol vannak – és hova tartanak. Közelednek Gjesværhoz, egy eredetileg időszakosan működő halásztanyához (ver – szó szerint „tenger menti halászterület”). [190]

Ideális gyülekező- és pihenőhelye volt a finnmarki partok

halászainak, mivel ez az első olyan település kelet felől, amelynek rakpartja is van.[191]

Innentől nincs más, csak pusztaság a hajó jobb oldalán. Nincs többé olyan hely, ahol sültet tennének eléjük. Egyre ritkábbak a kikötők, és mivel szigeteken álló birtokok sincsenek többé, be kell evezniük a fjordokba, ha ki akarnak kötni. Maguk mögött hagyták a civilizációt. Közelednek Útgarður – az óriások földje – felé.

NORVÉGIÁBA LÁTOGATÓ BJARMOK Egyes források arra utalnak, hogy bjarmokon egy szamojéd népet érthettek az óészakiak. 1238-at írunk. Dzsingisz kán halott, egyik fia, Ögedei azonban hatalmas seregeket küldött Batu herceg vezetésével ÉszakOroszország meghódítására. Mint arra a kutatók rámutattak, ez egybevág a 1217–1263 között Bergenben uralkodó Hákon Hákonssonról szóló Hákons sagával; „Sok bjarm érkezett hozzá [Hákonhoz],

akik

keletről

menekültek

el

a

tatárok

békétlenkedései miatt, ő pedig megkeresztelte őket, és a Malangr nevű fjordot adta nekik.”[192] Hákon király tehát Troms megye kellős közepére telepítette őket. Tudnia kellett, hogy ezek a bjarmok nem műveltek földet – ugyanúgy éltek, mint a tengeri számik. Egy másik forrás talán megválaszolhatja, hogy kik voltak ezek a Norvégiába menekült bjarmok. 1246-ban IV. Ince pápa elmenesztette Giovanni da Pian del Carpinét, hogy ismerje meg a tatárok kultúráját és harcművészetét. Carpine többek között ezt

írja a mongolok legmesszibb északon, szamojédek ellen folytatott háborújáról: „Innen távozóban még messzebbre hatoltak észak felé, és eljutottak a parosszitákhoz. Ezeknek szűk gyomruk és kicsinyke szájuk van, s mint nekünk beszélték, nem eszik meg a húst, csak megfőzik; ha megfőtt, a fazék fölé hajolnak, beszívják a gőzét, s ettől magától jóllaknak. Ha valamennyit esznek is, az fölöttébb csekély. Innen tovább haladva a szamojédekhez érkeztek. Ezek az emberek, így beszélik, csupán vadászatból élnek; sátraikat és ruháikat is kizárólag állatbőrből készítik. Ezen is túl egy tengermelléki országba jutottak, hol valamiféle szörnyekre bukkantak, amint

azt

váltig

erősítgették

nekünk:

egészen

emberformájúak voltak, de lábuk marhalábban végződött, és emberi fejükön kutyaábrázat éktelenkedett. Két szót ember módra ejtettek, a harmadikat ugatták, mint a kutya…”[193] (Plano Carpini útijelentése 1247-ből) Kérdés, hogy a mongolok szörnyei, amelyeknek próbálták megérteni a beszédét, lehettek-e rozmárok a Kanyin-félszigeten, vagyis „a tengeren fekvő földön.”[194] A rozmárok feje az emberekéhez

hasonlóan

kerek,

pofájuk

pedig

kutyákéra

emlékeztet. Néhány történész kétségbe vonta, hogy a mongolok ennyire északra is vezettek volna felfedezőutakat, de lehet, hogy épp a szibériai pusztákon voltak „elemükben”.[195]

Érdemes itt megfigyelnünk valamit. Elég furcsa lenne, ha a mongolok épp a „világ végén” élő szamojédek külsejéről nem írtak volna, akiket szájatlan népek vettek körül délen és kutyafejű szörnyek északon. De rögtön nem is lesz olyan különös ez, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a szamojédek mongoloidok voltak, akárcsak ők. Mindent összevéve valószínűleg valamelyik mongolokkal harcoló szamojéd nép menekült nyugatra 1238-ban. Lehetetlen volna már megmondani, pontosan melyik népről van szó, csak annyit tudunk, hogy a tengeri számikra hasonlítottak. Carpine és Sturla Þórðarson összevetéséből az derül ki, hogy az óészaki bjarm kifejezés is szamojéd népet takart. Ráadásul a Szibériával foglalkozó etnográfusok szerint korábban a Kola-félszigeten is éltek szamojéd népcsoportok.

EGY ESTE A SÁMÁNNAL Miközben Hjör és Sölvi király tengeri lovai szántják a habokat Vardø után a murmanszki partok irányában, messze keletre egészen más történet bontakozik ki. Az ottaniak szerint úgy lett a világ, hogy egy búvármadár felhozott egy rögöt a tenger mélyéről, ami addig nőtt, amíg a világ nem lett belőle. Néhányan félig földbevájt,

bőrrel

fedett

kunyhókban,

mások

szétszedhető

sátrakban élnek. A part mentén halásznak, szánnal közlekednek. Félemberekről mesélnek egymásnak: félszemű, félkezű és -lábú emberekről. Minlej madár küldi a szelet, amikor hét pár

szárnyával csapdos, az északi fény pedig a halottak útját mutatja a tundrai égen.[196] Képzeljük el, hogy Ljúfvina népénél vagyunk valamelyik földházban. Miközben régi mítoszokat mesélnek, a sámán felhevíti dobját a tűz mellett. A kunyhó füsttel van tele, meg kell tisztulnia az embereknek, mielőtt kezdetét vehetné a szertartás. Az egyik öreg elmeséli, mit álmodott valamelyik éjjel: álmában rozmárra vadászott a többiekkel, az egyik rozmár viszont sokkal kisebb volt a többinél. Amikor épp belé akarta döfni a szigonyát, észrevette, hogy nem is rozmár az, hanem egy nő. A hercegnő, aki olyan régen elment a fehérekkel. Ennek az álomnak többek szerint fontos üzenete van. Madártollak, halcsontok és fogak díszítik a sámán maszkját. Eleinte

finoman

üti

a

rajzokkal

díszített

dobot,

majd

határozottabban és ütemesebben. Lengenek a dobverőre kötött bőrcsíkok. Feláll, lassan táncolni kezd a dob ritmusára, kecsesen járja körül a tüzet, éneke hangosabb lesz, tükröződnek a lángok a dobon. Mély torokhangok vegyülnek a gyönyörű, ritmikus énekkel. Mindenki transzba esik, az emberek tűnődve néznek a tűzbe – végül a sámán összeesik és holtmereven fekszik a földön. Senki sem ér hozzá. Senki sem szól semmit. Mindenki vár valamire. A sámán elhagyta földi testét, egyesek szerint madárrá, mások szerint hallá változott. Akárhogy legyen is, fő, hogy visszatérjen. Egy órával később magához tér a sámán.[197] A szellemvilágban járt, és nagy hírekkel tér vissza. Sok fylgját látott közeledni, sok kislányt.[198] A fehér nép királya, Louhniaha hercegnő, a fiuk és még sokan mások, hatalmas sátrakban úsznak

a tengeren. A szél hordozza őket. Idetartanak, Mezeny felé. Néhány nap múlva meg is érkeznek, ha ad nekik szelet Minlej!

VARDØBE ÉS VÉGIG A MURMANSZK PARTJÁN Jobbra pusztaság. Balra végtelen tenger. Csípős, sarki szél fúj, amitől az ember összes ujja megdermed. Minden csendes. Mindenki csendes. Kissé nyugtalan és nyomott a hangulat – csak a kötélzet és a hajó nyikorgását hallani a vitorlába fúvó szél mellett. Egyik nap füstöt látnak felszállni az egyik folyótorkolatból a part mentén. Ettől valamivel jobban érzik magukat, Hjör azonban nem akar megállni itt. Idegenek, de nem az „igazi” idegenek. Egyik nap a hajó baloldalához úszik egy nagy bálna. Geirmundurt és Úlfurt megijeszti a hatalmas, fekete állat. Hallottak már bálnatehenekről, amelyek a hajóknak estek párzási időben, és nemiszervüket a hajótörzshöz dörgölték. Hjör egyik embere felkap egy dárdát, és már majdnem a bálnába vágja, amikor a király ráüvölt, hogy azonnal tegye le – megtámadhatja a hajót az állat! Mindenkit a hajó széléhez parancsol, és azt mondja, kiáltsanak olyan hangosan, ahogy a torkukon kifér. Ettől megijed és elúszik a hajótól a bálna. Ahogy távolodik, félelmetes hangokat hallat.[199]

HJÖR VÉGÁLLOMÁSA BJARMALANDON

Nem tudjuk, pontosan hol feküdt Óttar birtoka, de hat napon át hajózott északnak, mielőtt kelet felé nem kezdett fordulni a part – aminek

Nordkappnál

kellett

lennie.

Az

„egynapi

hajóút”

meglehetősen bizonytalan mértékegység, de ha északnyugatról fúj a szél, amire Óttar elmondása szerint számított, négy nap alatt végighajózhatott a Kola-félsziget északi partján, mindvégig „pusztasággal a jobb oldalon és a nyílt tengerrel a balon” – mint olvashatjuk. Miután délnek fordult a part, öt nap alatt elértek egy nagy folyót, ami benyúlt a szárazföldbe, és behajóztak rajta. Így írta le Óttar az útját Alfred király udvarában Kr. u. 880-890 körül.[200] A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a Fehér-tenger medencéjéről van itt szó, de ezzel vége is az egyetértésnek.[201] Óttaron kívül bizonyára voltak még régi skandinávok, akik a Fehér-tengerre

vezették

hajóikat

a

viking

korban,

és

meglehetősen sok kiszámíthatatlan tényező befolyásolhatta egy hajó célállomását. Bjarmalandnak nem volt pontos, földrajzilag meghatározott határa. Néhányan úgy gondolják, a Kola-félsziget déli részétől kezdve a Fehér-tenger partja mellett egészen Mezenyig húzódott.[202] Az

óészaki

források

alapján

egyedül

az

biztos,

hogy

Bjarmalandot a legmesszibb észak (Nordkapp) után keletre fordulva éri el az ember. Szerintem Hjörék a Rozmár-sziget felé vették az irányt, miután délnek fordul a part a Mezeny torkolata felé. Talán épp ez volt az az értékes, titkos tudás, ami Sölvi király és Hjör birtokában volt: tovább kell tartani keletre, amikor délnek fordul a part.

Több minden utal arra, hogy Mezeny volt a végcél. A rozmárok a Fehér-tengertől keletre éltek, nem a medencében magában. A Kola-félszigeten lévő Ponoj-folyótól (ahol délnek fordul a part) csak fele akkora az út a Mezenyig, mint az Északi-Dvináig. Mint kiderült, a Mezeny lakott részén nagy múltú vásárokat tartottak a középkorban, ami messziről odavonzotta az embereket. A lényeg az, hogy ekkoriban létezett egy tengeri vadászkultúra a Fehér-tenger keleti oldalán. A parton élők tundrai rokonai azt mondták róluk, hogy feketék, és hogy rozmárra, fókára és bálnára vadásznak.

TÚL A ROZMÁR-SZIGETEN ÉS BE A MEZENYBE A hajók elhagyják a Rozmár-szigetet a Mezeny

kanyarulatának

közepénél.

Ekkoriban még büszkén viselte a nevét a sziget. Szúrós szag árad az állatokból, ezerszámra fekszenek egymáson tömzsi testükkel és hatalmas agyaraikkal végig a part mentén. Nem tudja teljesen titokban tartani elragadtatását a legénység; sose láttak még ennyi rozmárt. Geirmundur észreveszi, hogy az apja mosolyog, bár mindent elkövet, hogy visszafogja örömét, ahogy egy rendes északi férfihoz illik. Megkönnyebbülten sóhajt fel mindenki a fedélzeten. Tengerészdalokat énekelnek a férfiak, miközben beeveznek a Mezenybe. Ljúfvina és bjarm udvarnői egymást ölelgetik, és sírnak örömükben a régi, szeretett táj láttán. *** 2010-ben Szibériába utaztam, hogy előadjak The Black Viking címmel

a

Manszijszkban.

harmadik Eredetileg

régészeti plenáris

kongresszuson előadást

kellett

Hantivolna

tartanom, de amikor odaértem, megkértek, hogy rövidítsem le az előadást félórásra. Mikor végül felmentem a pódiumra, kiderült, hogy a tolmácsok már hazamentek, és egy orosz nőnek kellett

helyben

fordítania,

amit

mondani

készültem.

Így

aztán

negyedórám maradt előadni, hogy az óészaki rozmárkereskedő Hjör Hálfsson végcélja Mezeny lehetett. Körülbelül négyszáz orosz régész volt a teremben, akik – mint az a következő napokban kiderült – mérhetetlenül szkeptikusak minden olyan feltevéssel szemben, amit nem támasztanak alá régészeti feltárások. Egyikük, Vlagyimir Sumkin professzor, felállt az előadásom után, és azt mondta, ez mind nagyon érdekes, de mégis

hogyan

tudok

egy

ilyen

kapcsolatot

bizonyítani?

„Mitológián” kívül tudok-e másra is hivatkozni? Vagyis: milyen régészeti lelet alapján állítom, amit állítok? Izzadva, idegesen álltam a pódiumon, és semmi érdemi választ nem tudtam adni. Előállok itt egy merész hipotézissel anélkül, hogy

lett

volna

időm

megalapozni

–

ráadásul

a

lehető

legkritikusabb közönség előtt. Anélkül, hogy egyetlen leletet is említeni tudnék! Andrej Golovnyev egyik meglátását hoztam fel, miszerint Dzsingisz kán uralma szinte semmilyen tárgyi emléket nem hagyott maga után. Kételkednünk kellene tehát abban, hogy egyáltalán létezett? Nem fogadta éljenzés a kísérletemet. Ekkor felállt egy másik orosz régész, Nyikolaj Krenke professzor.

Elmesélte,

milyen

volt,

amikor

a

szalehardi

(Obdorszk) múzeumban dolgozott 1991-ben. Szalehard az Ob torkolatában

fekszik

a

Jamal-félszigeten,

nem

messzire

a

korábban említett helytől, ahol a rozmárvadász nép nyomaira bukkantak (lásd a térképet a Kola-félszigetről és az Ob-folyóról itt).

Az Ob torkolatában különös lelet került napvilágra, amiről senki nem tudott semmit mondani a múzeumban, amíg Nyikolaj oda nem került: egy 900 körülről származó óészaki brosstű![203] Mégis

honnan

kerülhetett

az

oda?

Légvonalban

1200

kilométer távolságból Mezenyhez? Amikor Nyikolaj befejezte mondandóját az obi óészaki brosstűről, amiről 1995-ös tanulmányában feltételezi, hogy Norvégiából vagy Svédországból származott, elhallgattak a kritikus hangok a teremben. Most már volt egy régészeti bizonyíték.

*** Nem csak kereskedni jött ide Hjör. Nem fiatal már, szeretné, ha utódainak nemcsak a nyersanyagokhoz, de az azokból készült

árukhoz is hozzáférése lenne, ahogy neki is volt. Mert nem olyan egyszerű a helyzet, hogy Hjör fogja magát, és megjelenik az embereivel

a

Rozmár-szigeten,

agyonver

annyi

rozmárt,

amennyit bír, majd megrakodja a hajóit. Egy dolog elhajózni ezekhez a partokhoz, és egy másik levadászni az állatokat, szíjakat hasítani a bőrükből, és olajat kinyerni a szalonnájukból. Ha mindent maguk csinálnának, bajosan érnének haza az őszi viharok előtt. Apró csíkokra vágni a rozmár- és fókabőröket munka- és időigényes elfoglaltság – egy rozmár akár 800 kilós is lehet, nem könnyű feldolgozni. Azt is érdemes felidéznünk, hogy Óttar nem a tengeri emlősök bőrét kereste a Fehér-tengernél, hanem 60 rőf hosszú rozmár- és fókabőr köteleket. Sok időbe kerül az olaj kinyerése is. Túlságosan nagy helyet foglal a szalonna ahhoz, hogy szállítani lehessen, útközben pedig könnyen megrohadhat vagy megkukacosodhat. Ezért kötöttek szövetséget a vadásznéppel, ahogy azt a források írják. És egyedül úgy lehet megerősíteni egy már meglévő szövetséget, ha Hjör király saját fia ugyanazt teszi, amit egykor ő is tett: feleségül vesz közülük egy nőt. Ugyanis minden arra utal, hogy Geirmundur egyik felesége ebből a népből származott. Nem tudjuk, hogy hívták, csak azt a nevet ismerjük, amivel az óészaki források illetik: Illþurrka. Egy ismeretlen nyelv valamelyik szavát próbálja utánozni ez a név. A történetek és helynevek alapján Illþurrkát egy palakő halom alá temették pontosan Geirmundur két fő birtoka közé. És ha hihetünk a történeteknek, boszorkányságban jártas asszony volt, sámánasszony.

Lényegében semmit sem tudunk Illþurrkáról a rejtélyes nevén túl – az izlandi történetírók idegenellenessége gondoskodott róla.

AZ ESKÜVŐ Ott áll előtte a lány, körülötte a szibériai rokonság. Olyan aprónak tűnik. Geirmundur nem tudja, hogy maga a menyasszony ilyen törékeny-e,

vagy

a

körülményektől

látszik

ilyennek.

Menyasszonyi ruhába öltöztették, úgy néz ki, mintha minden egyes vasdarabot, amit csak össze tudtak szedni, ráaggatták volna a ruhájára, kalapjára, fülére és orrára.[204] Az óészakiak kicsit komikusnak találják; Kancsal Úlfur rögtön költ is egy kenninget a menyasszonyról, „vas tölgye”, mondja, szemben a nőkre használt szokásos kenningekkel: „arany” vagy „ezüst fája”. Közelebb lép egymáshoz a pár. A sámán üti a dobot, ő is ki van dekorálva

ónnal,

rézzel

és

bőrcsíkokkal,

tánca

közben

körbelengik. Geirmundur a menyasszonyra néz, és talán azt gondolja: odahaza nálunk mindenki csúnyának fog gondolni, de én szépnek látlak. Belenéz a szemébe, olyan aprók, hogy semmilyen gonosz szellem nem tudna beléjük költözni. Arca széles és lapos, mint egy tengerszem a dombok között. Ezután kimondja a nevét, ahogy óészakiul sikerül: Illþurrka… A nyenyec esküvők a menyasszony szüleinél kezdődnek. A házasságot illetően a jurákoknál „általában nem játszott túl fontos szerepet a leány kinézete”, és általában 12-13 éves korukban adták őket férjhez.[205] Bizonyára mindkét fél elvégezte a maga rítusait, amikor a fiatal Illþurrka és a nála nem sokkal idősebb

Geirmundur egybekelt.[206] Talán legjobb volt sózott hússal és sörrel kezdeni a dolgot. De annyi biztos, hogy az őshonosok meg sem álltak, amíg ki nem ürült a söröshordó. Amikor érezték, hogy fejükbe száll az ital, még többet akartak. Fókabőr ruháikban mosolyognak, énekelnek, dülöngélnek és nevetnek. A 16. századi hollandok azt írják, azok a feketék, akikkel a Vajgacs-szigeten találkoztak, „igen jók voltak ugrásban”, még sokáig élt ez a hagyomány a nyenyecek körében is.[207] Illþurrka átvette Hjör király ajándékait. Geirmundur megkapja a hozományt. A későbbiekben a gazdag családok akár teljes téli sátrat is adhattak hozományként, amit ötven rénszarvas bőréből varrtak. [208]

Hjör király nyilván ragaszkodott hozzá, hogy más formában

kapja meg a hozományt. Aztán vége lett az ünnepnek. Nem maradhatnak sokáig a vendégek; a férfiaknak haza kell érniük addigra, amikor elkezdődik a szénakaszálás és az állatvágás. Nem kizárt, hogy még vadásznak egy keveset a helyiekkel, mielőtt visszaindulnának. Talán a szikhirtyák elvitték őket a „kincses partjukra” – a Rozmár-szigetre tett néhány úttal igen

értékes

rakományt

szerezhettek

maguknak.

Könnyen

meglehet, hogy itt találjuk a sagák csodás, gazdag bjarmalandi leírásai mögött húzódó valóságot.[209] Amint megrakodták a hajókat, indulnak is haza. Előbb

azonban

valami

drámai

Geirmundurnek. ***

élményben

lesz

része

Hjör király két legyet akar ütni egy csapásra azzal, hogy az egyik fiát beülteti a nyersanyag-paradicsomba. Hamarosan nagykorúak lesznek az ikrek. Csak az egyikük veheti át apjuktól a rogalandi királyságot, ha nem akarják kettészakítani. Így aztán a másik fiú állandó fenyegetést jelent. A legrégibb irodalom hemzseg az olyan történetektől, amelyekben felosztják a királyságokat, amik aztán sorra lehanyatlanak a belső családi viszályok miatt. Ezek az elbeszélések nem voltak légből kapottak. Rég meghozta már döntését a király: a nyugati úton kötött szövetségekből tudjuk, hogy Hámundurt választotta örökösének. Így aztán minden bizonnyal Geirmundurnek szánta azt a szerepet, hogy biztosítsa az északi nyersanyagokat a királyság számára, Hjör döntése azonban csak itt és most lesz világos mindenki előtt. Ha elfogadjuk ezt az olvasatot, nagyvonalakban kirajzolódik előttünk a dráma, ami lejátszódott – jóllehet Geirmundur biztos lehetett abban, hogy apja később még vissza fog térni újabb rakományért. Kancsal Úlfur mindenesetre nem hagyta el rokonát és nevelt testvérét

anélkül,

hogy

ne

adjon

hangot

ellenérzéseinek

üvöltéssel és azzal, hogy berszerker dühben törjön ki. Az idősebbeknek kellett lefogniuk a hajón. Talán akkor érte a sokk a még kába Geirmundurt, amikor kimászott a földkunyhóból, és lenézett a partra. Lerohan a tengerhez, és ijedségét csontig hatoló kiáltásban adja ki, miközben a hajó egyre távolodik a láthatár felé. Talán még találkozott a tekintete az apjáéval, és láthatta rajta a rideg elutasítást. Sose tudjuk meg, hogy történt, mindenesetre

Geirmundurnek eszébe juthatott a régi mondás: rokonhoz legrosszabb a rokon. *** Honnan tudhatjuk mégis, hogy tényleg ilyesmi megtörtént? Először is, Geirmundur felbecsülhetetlen értékű tudással rendelkezett halászat és vadászat, valamint az északi területekről származó nyersanyagok beszerzését és feldolgozását illetően. Ezért vezeti majd később pont ő az első felfedezőutakat Izlandra. Olyan

tudással,

amelyet

a

sarkvidéki

vadásznépnél

megszerezhetett, viszont Rogalandon, Írországban vagy a Britszigeteken nem. Felesége, Illþurrka neve nem óészaki eredetű, és a Landnámabók szerint Geirmundurnek volt egy idegen nevű lánya is, Ýri, amiben nincs semmi különös, ha bjarm feleségével közös gyereke volt a lány. Geirmundur anyjával, Ljúfvinával együtt már három nemzedéknyi furcsa és idegen nevű nőt látunk Hjör és Geirmundur környezetében. Közelebbről is szemügyre vesszük még majd őket az izlandi fejezetben. Tudjuk, hogy mindennek azelőtt kellett végbemennie, hogy Széphajú Haraldur átvette az uralmat az északi út felett; még az előtt, hogy Geirmundur feltűnik Írországban a 860-as évek második felében. Mármost a kérdés az, hogy önként maradt-e Geirmundur Bjarmalandon. Valószínűleg nem. Kétségtelenül nehéz gyerekkora volt Geirmundurnek, de a rogalandi királyi udvar luxuséletében is része volt. Ez többek között olyan gazdag és változatos ételeket is magában foglalt,

amelyekhez aligha jutott hozzá az északi őslakosok körében. Geirmundur a korabeli Norvégia egy gazdag gabonatermő vidékről származik, a Kanyin-félszigeti vadásznép pedig nem ismerte sem a kenyeret, sem a gabonát, ahogy az angolok írják. [210]

A hollandok szerint a szikhirtyák nyersen ették a húst.

Többek

között

a

tengeri

emlősök

és

rénszarvasok

gyomortartalmának elfogyasztásából jutottak hozzá a szükséges ásványi anyagokhoz és vitaminokhoz, az emlősök vérében és a nyers húsában pedig megtalálható a gabonában lévő ásványi anyagok egy része. Azért isznak vért a nyenyecek, hogy túléljék a sarkvidéki telet. Ennek

táplálkozás-egészségügyi

magyarázata

van.

Roald

Amundsen az Észak-nyugati átjáróba fagyva jött rá, hogy vérivással vissza lehet szorítani a skorbutot.[211] Az, hogy egy rogalandi király fia maga választotta volna, hogy egy idegen néphez költözzön – vért igyon, nyers húst és bálnabelsőséget egyen, bálnacsonttetővel fedett földkunyhóban lakjon a legprimitívebb körülmények között, lakatlan partokon vándoroljon, télen fagyoskodjon, nyaranta meg szinte szó szerint élve megegyék a szúnyogok– nem túl valószínű, kivéve, ha boldog házasságban élt a fiatal Illþurrkával; kivéve, ha az anyja, Ljúfvina is ott maradt vele. *** Hjör király tervét azonban nem sokkal később áthúzzák, világa a feje tetejére áll: mire minden megtörténik, nincs már rogalandi királyság, amit bárki is megörökölhetne tőle. Súlyos csapás ez a

régi avaldsnesi királyságra nézve, de Geirmundur számára új lehetőségeket teremt. Miközben Széphajú Haraldur egyre nagyobb hatalomra tesz szert

az

északi

út

mentén,

a

vele

egyidős

Geirmundur

Heljarskinn-nel sorsfordító dolog történik. Lassacskán kezdi megszokni a vadásznépi életet, sokat és gyorsan tanul. Anyja révén ismerte valamelyest a szikhirtyák nyelvét és kultúráját, aminek köszönhetően könnyebben átvészelhette a kultursokkot. Talán úgy érezte magát, mint Kai Donner, aki ezer évvel Geirmundur után élt a nyenyecek között, meglehetősen hasonló körülmények között: „Aki csak az élet felénk eső oldalát látta, nem értheti meg a másikat. Viszont aki eredetibb formájában is látta az életet, nem fogja elfelejteni a látottakat, és amikor elhagyja a tágas sztyeppéket, emlékei ragyogó jelenéssé lesznek, amitől többé képtelen szabadulni. Olyanná lesz, akár egy kettős életű ember, akinek egy része a pusztaságban maradt. Velem legalábbis ez történt.”[212]

A VÉRREL ÉS MÉZZEL FOLYÓ FÖLDÖN ÍRORSZÁG (KR. U. 867–873)

„Írország széltében túltesz Britannián, éghajlata egészségesebb és enyhébb, úgyhogy a hó csak ritkán marad meg ott három napnál tovább.

Senki

nem

gyűjt

szénát

télire,

nem

épít

istállót

háziállatainak […] Mézben és tejben bővelkedő ország, szőlőben, halban s madárban nem szenved hiányt. Messze híres vadászterületeiről, ahol csak úgy hemzseg a gímszarvas és a dámvad. Ez a skótok valódi szülőföldje, akik mint már mondottuk volt, innét elköltözve adták harmadik nemzetét Britanniának a britek és piktek mellett.” (Az angol nép egyháztörténete, 731 k.[213]) „Bővebben szólván ezen országokról, igen különböző jellegűek, nem egyformák megjelenésükben, mert míg Grönland és Izland csodája az igen erős fagy és a sok jég, másutt meg a tűz és a láng, továbbá hatalmasak a halak és számos más tengeri szörnyek, és végtére kis híján lakhatatlanul sivár és terméketlen mindkét ország – Írország szinte a legjobb azon országok közül, melyeket ismerünk […] A világnak azon felén fekszik, amelyen oly jól vegyül egymással a meleg és a hideg, hogy sosincs forróság vagy túl nagy hideg. Nincs kárt okozó hőség nyáron, se kárt okozó fagy télen. Telente kint legel a jószág, mind a marha, mind a juh, az emberek pedig szinte ugyanazt a ruhát viselik minden évszakban […]

Mondják emellett Írországról, hogy aligha tudnak még akkora szigetről, ahol ennyi szent ember élne. Azt is mondják, hogy lakói erőszakos természetűek, vérszomjasak és igen galádak. De bármily vérszomjasak legyenek is, a sok szent egyikét sem gyilkolták meg soha, mindnyájuk párnák között hunyt el. Mert hiába ellenségesek egymással az írek, jóakarattal vannak a jó és szent emberek iránt.” (Királytükör, 1250 k.)

M

int utóbb kiderült, egyetlen skandináv területet sem fűztek olyan szoros kötelékek Dublinhoz és Írországhoz a 9.

században, mint épp Rogalandot. Geirmundur családjának írországi kötelékei a történet azon részéhez tartoznak, amelyet a régészet derített fel számunkra. Az egyik régész azt írja, e különleges

helyzet

mögött

bizonyára

a

helyi

kiskirályok

„gondosan megtervezett stratégiája” állt.[214] Ezeknek a kiskirályoknak az egyike volt Hjör király. Hiába vonakodnak olyannyira az óészaki történetírók attól, hogy békés kereskedőkapcsolatokról írjanak, így is igen biztos fogódzókat adnak ahhoz, hogy tudjuk, léteztek, és mikor léteztek az efféle kapcsolatok. Nemzetségtábláik megőrizték számunkra, ki kivel kötött házasságot, és mint tudjuk, a házasság elsősorban azonos érdekű

felek

szövetségkötését

jelentette

a

viking

korban.

Hámundur Heljarskinn és Geirmundur nevelttestvére, Kancsal Úlfur

házasságai

az

írországi

óészaki

királysággal

kötött

szövetségeket erősítették meg. Óészakiul a Nyugat-Norvégiát és az Észak-atlanti-szigeteket összekötő hajóútra többek között a nyugati út, a tengertől nyugatra és a nyugati viking kifejezéseket használták; az út célállomása elsősorban Írország vagy Skócia volt. Már 800 körül óészaki telepesek lakták az Orkney- és Shetlandszigeteket, a Hebridákat és Skócia északi partjait el egészen a Man-szigetig, akiknek legalább egy évszázadra volt szükségük ahhoz, hogy rendesen megtelepedjenek ezeken a vidékeken, tehát legalább száz évvel az első vikingportyák előtt

költöztek oda. A Nyugat-Norvégia és Észak-atlanti-szigetek közötti távolság nem nagyobb, mint Karmøy és Stad között az északi úton. Ezt a távolságot már régóta a nyugatnorvég sunnhordalandi asszony történetével szemléltetik, aki az otthon megfőzött kását még melegen tálalta fel Shetlanden.[215] Gyakran teszik a viking kor kezdőpontjává a northumbriai (Észak-Anglia) lindisfarne-i kolostor 793-as kifosztását, ami után néhány évvel a vikingek partra szállnak Írországban, és hozzáfognak a rabláshoz, gyilkoláshoz és a szentélyek felégetéséhez.[216]

Váratlanul jött a dolog. A megrendült évkönyvírók fáradságot nem ismerve írtak az állatias és vérszomjas pogányokról (gentes

vagy Nordmanni). De miközben a források a vikingekkel vannak tele, azokról a régi skandinávokról semmit sem hallunk, akik békésen tették a maguk dolgát. Pedig nem voltak kevesebben. A 820-as évek közepéig Írországot szórványosan támadták meg kisebb vikingcsapatok nyaranta. A szélirány évszakos váltakozása miatt a vikingek leginkább tavasszal hajóztak ki, amikor keleti szél fújt, és késő ősszel tértek vissza Norvégiába, amikor nyugatira fordult az uralkodó légáramlat.[217] Ebben egyetértenek az ír és az óészaki források. Ezt követően azonban egyre vehemensebbek és nagyobb mértékűek lettek a támadások. 840 körül kezdődnek az ír évkönyvek feljegyzései a keleti partoknál megjelenő hatalmas hajóflottákról, 841-ben pedig erődöt, illetve úgynevezett longphortot alapítanak a vikingek, ahol át tudnak telelni:

Dublint,

Dyflinnt.

Ezek

az

óészaki

erődítmények,

longphortok, lényegében D alakú várfalak voltak, amelyeknek függőleges szára folyók mellett húzódott – így, ha a várfal meg is adná magát, hajóikkal bármikor odébbállhattak. 850 körül az egyik ír szerzetes pergamenje margóján a vihart dicséri, amely megakadályozta a barbárokat abban, hogy Lochlannból átkeljenek a tengeren.[218] Ez a szerzetes valami olyat hagyott maga után, amit minden más viking korról szóló szövegnél többet idéztek. Valószínűleg azért, mert többet mond el a korabeli írek lelkivilágáról, mint az évkönyvek együttvéve. Véres történet kezd kibontakozni a tejjel és mézzel folyó földön – mert ilyen volt a vikingek Írországa, amikor Geirmundur megjelent a színen.

POLGÁRHÁBORÚ ÍRORSZÁGBAN 851-ben az ír évkönyvírók a Finngaill és Dubgaill, a „fehér” és „fekete idegenek” közt dúló véres polgárháborúról adnak hírt. A kutatók nagyjából egyetértenek abban, hogy a norvégokat és dánokat értették ezeken a neveken, de arról már megoszlanak a vélemények, hogy melyik melyik volt. Állítólag egy 140 hajóból álló dán és egy 160 hajós norvég flotta között zajlott a küzdelem a Dublin feletti uralomért. 5000 norvég és ismeretlen számú dán esett el.[219] A viking hajók átlagos

legénységéből

kiindulva

9000

emberre

teszik

az

ütközetben részt vevők számát,[220] ami tehát nagyobb volt a hafrsfjordi csatánál. Mindaddig nem javult a helyzet, amíg Amlaíb Conung (Ólafur király) és Ímar (Ívar) Dublinba nem érkezett 853-ban. Ki volt ez a két harcos, és honnan került ide? Néhányan úgy vélik, a skót szigetek egyik norvég viking erődítményéből, mások határozottan Nyugat-Norvégia mellett állnak ki, megint mások szerint Vikenből jöttek, ami akkoriban dán uralom alatt volt. Nem tudjuk, hogy politikai hátterük vagy nyers erejük miatt, de minden dublini viking alávetette magát az új vezéreknek, és az írek is sarcot kezdtek fizetni az új dublini királyoknak. Ólafur és Ívar minden óészakiak által lakott ír vidékre, de Anglia és Skócia egyes részeire is rátette a kezét a következő évtizedekben.

AMLAÍB KIRÁLY

A gael források Amlaíb Conungját Óláfr enn hvítiként, Fehér Ólafurként ismerjük az óészaki szövegekben. Ez az Ólafur nyugati vikingutakat tett, elfoglalta Dublint és a környező területeket (Dyflinnarskíri),[221] és király lett felettük. Az óészaki források szerint a hebridáki Laposorrú Ketill lánya, Bölcs Auður férje volt, akivel 850 körül született egy fia, Vörös Þorsteinn. Vagyis Ólafur nemigen születhetett sokkal 830 után. Továbbá az írektől hallunk még egy ír király és egy skót király lányával kötött házasságáról is.[222] Mindegyik forrásban van igazság: egy nagy királynak sok felesége lehetett ekkoriban, hiszen a szövetségeket házasságokkal pecsételték meg. Az ír évkönyvek tanúsága szerint Ólafur apja, Gothfraidh (óészakiul: Guðrøðr) volt Lochlainn királya. Valószínűleg tényleg történelmi alak lehet ez a Guðrøðr, még ha Ólafur ír forrásokban található családfáit aligha lehet komolyan venni.[223] De az óészaki forrásokban ugyanígy ködbe vész a háttere.[224] Amennyiben Fehér Ólafur egy Viken központú dán dinasztia tagja volt, seregében norvégok és dánok egyaránt lehettek – norvégok talán még többen is. Természetesen azt sem zárhatjuk ki, hogy Ólafur maga is norvég volt, ahogy azt az írek állítják. Akárhogy legyen is, a helynevek és a régészeti leletek egyaránt norvég fennhatóságra utalnak Írországban, míg a dánok uralma Közép-Anglia

(Danelag)

felett

vitathatatlan.

Így

aztán

meglehetősen összetett kép tárul elénk, ha a Finngaillt és a Dubgaillt etnikai fogalomként próbáljuk felfogni – a 9. századi íreket feltehetőleg kevésbé foglalkoztatták a nemzetiségek, mint a modern kutatókat.[225]

Lochlann vidéke, ahonnan Ólafur állítólag származik, nem kevésbé vitatott. Egy nyelvész szerint Rogalandra utalnak ezzel a névvel az írek.[226] Az ír évkönyvekben ezt találjuk: „Amlaíb Norvégiába tért Írországból, hogy atyjának, Gofraidnak

segítségére

legyen

a

norvégok

elleni

küzdelemben, amiért az érte küldetett. Hosszú lenne elmondanunk háborúságuk okát, és kevéssé lenne érdekes számunkra, bár tudunk róla, nem írunk róla, hiszen a mi feladatunk arról írni, ami Írországot illeti, és még csak azt sem fogjuk át egészen, mivelhogy az írek nemcsak a norvégok, de önmaguk számos gonoszságától is sokat szenvedtek.”[227] Erre 872-ben került sor, ugyanabban az évben, mint a hafrsfjordi csatára, amint azt a legtöbb kutató gondolja. Egy jól ismert feltevés alapján Haraldur ellenfelei részben vikenbeli dánok voltak.[228] Ebben az esetben pedig Ólafur és emberei még időben visszavonultak, talán „fejükkel a hajó fenekére bújva, hátsójukkal az ég felé”, ahogy Haraldur egyik szkaldja megénekli a vesztesek megfutamodását Hafrsfjordból.[229] Ólafur ezután már nem kerül elő az ír évkönyvekben, néhány skót forrás azonban azt írja, a piktek végeztek vele Skóciában. A kutatók 872–874 közé teszik ezt. [230]

A hafrsfjordi csatát követően határozottan visszaesik az ír és brit eredetű régészeti leletek száma Nyugat-Norvégiában.[231] Miután Széphajú Haraldur magához ragadta az északi út feletti hatalmat, lassacskán felbomlott a Dublin és a norvégiai Vestfold

közötti kötelék.[232] Viken vásárhelyét elpusztították Haraldur fénykorában 900 körül. Emlékszünk, Haraldur monopolizálta az Észak-Norvégia és Bjarmaland közötti kereskedelmet. Ívarnak és Ólafurnek ezért a saját lábára kellett állnia, és maguknak kellett megszerezniük az északi területekről, amire szükségük volt. A források alapján nem olyan fából faragták ezeket a fickókat, akik bárkinek is engednének. Fehér Ólafurről ravasz, aljas katonai stratéga képét festik az ír évkönyvek, aki ugyanakkor erőszakos király is volt; kiváltképp akkor, amikor korábbi szövetségesei hátat fordítottak neki. Hogy pontosan mire utal a Fehér ragadványnév, nem tudjuk. Ha azt kell értenünk rajta, hogy szőke hajú volt, akkor ezeket a szőke fürtöket gyakran színezte vörösre ellenségeinek vére, lett légyenek azok írek, skótok, angolok, vagy amint néhányan gondolják, a hafrsfjordi csata résztvevői. Ami biztos, az az, hogy ezeket

a

világos

fürtöket

a

fekete

viking

fonta

bele

a

történetünkbe.

ÍMAR KIRÁLY Ugyanakkor Ímart vagy Ívart az óészaki források Ívarr inn beinlausijével,

Csonttalan

Ívarral

gondolták

egyugyanazon

személynek – a legendás Szőrösnadrágú Ragnar legidősebb fiával. Itt sem állunk különösebben biztos talajon.[233] Ívar állítólag elfoglalta Yorkot Northumbriában, majd rögtön utána Dél-Angliát is, ahol bosszút állt apjáért. Ívar Jórvíkba (York) ment, mondja Sighvatur szkald az Ívar hódítását legkorábban említő óészaki

forrásban, és „sast vájt Ella hátába”, aki Northumbria királya volt. Az angolszász és ír krónikák 867-re teszik az inváziót. Ívar volt minden ember között a legokosabb és legerősebb, áll a Ragnars saga loðbrókarban („Szőrösnadrágú Ragnar sagája”). Az egyik angol történetíró a 12. században azt írja, „ravasz volt, mint a róka” – ami igaz lehet, ha a források valós képet festenek katonai teljesítményéről.[234] Ragnar és fiai minden valószínűség szerint tengeri királyok voltak a Kattegat környékén, és a környező partokat fosztogatták a 9. század első felében.[235] Bizonyos érvek amellett szólnak, hogy Rogaland és a Ragnardinasztia kapcsolatban állt egymással a 9. században. Öreg Bragi Boddason nemcsak Hjör király és Ljúfvina királysága körül mozgott. Egyik híres versét, a 850 körüli Ragnarsdrápát Szőrösnadrágú Ragnar tiszteletére költötte.[236] Annak ellenére, hogy

Ívar

gyökerei

(Fehér

Ólafuréihez

hasonlóan)

Kelet-

Norvégiából, vagy a dán szigetekről eredtek, Nyugat-Norvégiából is tudtak sereget toborozni maguknak. Egy ilyen vegyes seregnek könnyen lehetett némi szerepe abban, hogy az Írországban egymással hadakozó dánok és norvégok bedobják a törülközőt, amikor Ívar és Ólafur megjelent Dublinban 853-ban. A beinlauss, Csonttalan ragadványnévre számos magyarázat született – egyikük az impotencia, amit nem igazán lehet összeegyeztetni Ívar utódjainak számával.[237] A Krákamál című költeményben ez a Csonttalan melléknév abszurddá lesz; itt azt halljuk, hogy Ívarnak nem voltak csontjai a lábában. Pedig kalandos életét és tetteit elnézve nagyon is sok csontja lehetett: először Dublint vette be Fehér Ólafurrel, aztán Yorkot. Amikor

873-ban legyőzhetetlen pogányként meghal, az írek így beszélnek róla: „Ívar, minden norvégok királya Írországban és Angliában”. [238]

ÓLAFUR ÉS ÍVAR, A KÉT TENGERI KIRÁLY Fehér Ólafur és Ívar egyszerre volt hadi (herkonungr) és tengeri király

(sækonungr).

Katonai

erejük

és

uralmuk

hatalmas

flottájukon nyugodott, amivel gyorsan tudtak mozogni a partok mentén, a számos folyónak köszönhetően pedig könnyen bejutottak a szárazföld belsejébe is. Mielőtt még az írek mozgósítani tudták volna csapataikat, már ott se voltak. Egyes feltételezések szerint 853-ban legalább 150 hajójuk volt, 871-ből pedig azt halljuk, hogy skóciai és angliai portyájukról 200 hajóval tértek vissza, megrakodva rabszolgákkal és zsákmánnyal. [239]

Feltételezhetően a flotta egy részének otthon kellett

maradnia, hogy megvédje Dublint. Nem lehetetlen, hogy akár három-négyszáz

hajós

flottájuk

is

volt,

nem

számítva

a

szövetséges Auðgísl (Auilse) és Halfdán (Albann) hajóit. Óriási szám. Gondolkodjunk gyakorlatiasan. A „Széphajú Haraldur” nevű sárkányhajó, amelyet 2012-ben bocsátottak vízre a haugesundi Vibrandsøynél, 35 méter hosszú. A vitorlázathoz rozmárbőrt akartak használni, ahogy a viking korban tették, de mivel nehéz volt hozzájutni ehhez a matériához – legalábbis átmenetileg – más anyagot használtak. Számításaik

szerint egy ekkora hajóhoz nagyjából huszonöt rozmárbőrre volt szükség, és akkor még csak a vitorlázatról beszélünk.[240] Csak a flotta feléhez, vagyis Ólafur és Ívar legnagyobb – rozmárbőr vitorlás – hajóihoz, ötezer állat bőre kellett. Ha emellett a dublini piacot más észak-európai viking központok beszállítójának tekintjük, a kereslet magától értetődően jóval nagyobb volt. Természetes nyersanyagról van szó, ami idővel elhasználódik, és így pótolni kell. Az Eiríks sagából tudjuk, hogy a hajóférgek meglehetősen aktívak voltak az Ír-tengeren. Már egyedül ennek az írországi flottának is minden évben olyan sok tengeri emlősökből nyert olajra volt szüksége, hogy azt az írországi bálna- és fókavadászat bajosan tudta volna fedezni.[241] És itt jön képbe a mi két rogalandink – a csúf és a kancsal.

CERBALL MAC DÚNLAINGE KIRÁLY Volt egy Cerball nevű erős és hatalmas ember. Az apját Dúnlaingének hívták – ahogy a sagák mondanák. Cerballról a „9. század leghatalmasabb ír királyaként” beszélnek,[242] uralkodása 842-től haláláig, 888-ig tartott. Minden erővel azon volt, hogy kis királysága, a délkeleti Ossory határait minél inkább kiterjessze.[243] Megközelítőleg 150 kiskirályságból

állt ekkoriban Írország, és talán ez volt a fő oka annak, hogy a skandináv betolakodók képtelenek voltak rendesen gyökeret verni az országban – túl sok volt az ellenség.[244] A legtöbb kiskirályság önálló volt és független a többitől, de egyben a nagyobb királyságok alárendeltjei is. Azok meg a legnagyobb tiszteletben álló család, a Dublin melletti Tara központú Uí-Néillház királyságának alárendeltjei voltak. Ebben a korban egy ambiciózus király lényegében egyet jelentett a vérontással és háborúval, Cerball azonban olyan stratéga volt, aki hamar hasznot húzott a vikingek megjelenéséből Írországban. Ravasz, opportunista emberrel van dolgunk – miközben saját céljai elérésére akarta fordítani a vikingek hadierejét,

úgy

tűnik,

azt

se

akarta,

hogy

túlságosan

megerősödjenek a szigeten. Királysága geopolitikai helyzete is magyarázhatja, miért akart viking hajókat tudni maga mögött. Ossory fennhatósága a Barrow és a Nore folyóig terjedt, amelyek északon többek között Dublinnal, délen pedig Waterforddal (Poirt Láirge) kötötték össze. Bizonyos előnyökkel járt, ha egy királynak voltak viking hajói. Cerball

ossory-i

királysága

az

úgynevezett

Éoganachta-

dinasztia alárendeltje volt, Munster tartomány királyságának uraié. Ezen a felálláson Cerball már pályafutása legelején változtatni kívánt. A Landnámabók és a nemzetségsagák Kjarvalként vagy Kjarvalr Írakonungrként azonosítják Cerballt. E források szerint Kjarval

házasságokon

keresztül

erősítette

meg

az

északi

vikingekkel kötött szövetségeit. Az ezekből a házasságokból születettek némelyike Izlandon telepedett le a szóbeszéd szerint,

és a legtöbb Kjarvalra tett utalás időrendileg egybevág az ír forrásokkal.[245] Volt egy jelentős skandináv férfi, aki jóban-rosszban Kjarval szövetségese maradt. Keleti Eyvindurnek hívták, és Kjarval Rafarta nevű lányát vette el. A most következő történetnek ő lesz a főszereplője.

KELETI EYVINDUR, A HAJÓÁCS Eyvindur

gautlandi

Ragadványnevét Svédországból

is

svéd azért

költözött

hatalmasságoktól

kapta,

mert

Írországba.

Az

származott.

egészen

a

izlandiak

messzi gyakorta

használták ezt a nevet a norvégokra, akik meg a keleti szomszédaikra, a svédekre. Eyvindur apját Björnnek, nagyapját Folyami Hrófulrnek hívták.[246] Tiszteletben álló nemzetségfők voltak Eyvindur felmenői. Az apja, Björn összekülönbözött bizonyos földek miatt a gótok királya, Sölvi néhány rokonával, amiből valódi dráma kerekedett. Björn rágyújtotta a házat az egyik előkelőségre és annak harminc emberére. Ezután megrakott tizenkét lovat az ezüstjével, és Norvégiába

költözött.

Eyvindur

Svédországban

maradt

az

anyjával, Hlíf-vel, Björn pedig Holló Öndótturnél kötött ki Kvinesfjordban. Telente ott, nyaranta nyugati vikingportyákon volt a Brit-szigeteken. Eszerint a történet szerint Björn első nyugati útjaira már azelőtt sor került, hogy a skandinávok átteleltek volna a Brit-

szigeteken, vagyis feltehetőleg a 830-as években. Továbbá azt is megtudjuk belőle, hogy Björn rögtön azután telepedett le Írországban, hogy a vikingek felverték a longphortjaikat 840 körül, hiszen már berendezkedett, amikor a fia, Eyvindur csatlakozott hozzá: „Átvette [Eyvindur] az apja hadihajóját és mesterségét [óészaki: iðn], mert nem szerette a hadakozást. Ezután elvette Írországban Rafartát, Kjarval király lányát, és ott telepedett le.”[247] A Landnámabók Sturlubók változatában ezt úgy találjuk, hogy Eyvindur megérkezik keletről, átveszi apja hajóit, és „hajósmester lett az ír partokon”.[248] Az ebben a kontextusban használt óészaki útgerð szó mindig a hajók „kinttartását” jelenti, egyfajta parti őrséget,

ami

a

szükséges

előmunkálatokat

és

a

hajók

karbantartását is magába foglalta. Amikor Eyvindur elvette Rafartát, azt mondták, Írországban maradt. Az egyik forrás ugyanazt a szerepet adja neki, mint amit Rollo és emberei töltöttek be Normandiában, akiknek a vikingportyáktól kellett megvédeniük a frank partokat. Az Osszián-balladákban hallunk egy hatalmas harcosról, Eibhinnről (Eyvindur), aki állítólag nagy győzelmet aratott Clian partjainál. Nem tudjuk, pontosan hol volt ez a hely,[249] de gyaníthatjuk, hogy a Clian Cliath elírása lehet – ami Dublin ír nevének utolsó tagja: Baile Átha Cliath. Nem ez az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy Eyvindur főhadiszállása a város közelében volt.

*** Ha alaposan szemügyre vesszük a forrásokat, a „mesterség”, amit Eyvindur átvett az apjától – a hajóján kívül –, nem igen lehetett más, mint hajóépítés és -karbantartás. Eyvindur

a

Göta-folyó

partjáról

származott,

ahol

a

legmagasabb fokon űzték a hajóépítést a viking korban.[250] A Göta-folyón a kezdetek kezdetétől szállították a svéd vasat, vas nélkül pedig hajóépítés se volt; egyedül a gokstadi hajóba 80 kiló szög került. Ebben a folyóban találták az úgynevezett Äskekarr hajót is, ami a pollenanalízis eredménye szerint a 9. században készült.[251] Az írországi vikingeknek érteniük kellett a hajóépítéshez és karbantartáshoz is – az ír évkönyvek szerint több száz hajó keringett a sziget körül. Ebben segít a régészet. A mai nappal bezárólag öt longphortot tártak fel Írországban, és tudjuk, hogy mindegyikükben építettek viking hajókat. Ezt többek között alátámasztja még az itt talált jelentős mennyiségű hajószög is.[252] Az írek nem tűnnek túl nagy hajósoknak azt megelőzően, hogy kapcsolatba kerültek a vikingekkel – kivéve a tiszteletre méltó korai remetéket, akik csónakjaikon hagyták oda a civilizációt.[253] Ez többek között az ír nyelvben található nagy mennyiségű hajóépítéssel és hajózással kapcsolatos óészaki kölcsönszóból is kitűnik. Az ír scúta a skútából (viking hajó), a cnairr a knorrből (viking kereskedőhajó), a stag, a stiúir és a stiúrusmann az óészaki stýriből és stýrimaðrből (kormányos), az accaire az akkeriből (horgony), a tochta a þóptából (evezőpad), az ábur az háborából (evezőnyílás), a sreng pedig az óészaki strengrből (kötél) ered.[254]

Ne felejtsük el azt se, hogy a tengeri kultúra központi szerepet játszó állata, a rozmár is óészaki kölcsönszó az írben: rosmael, hrosshvalr. *** Az ír királyok tehát új fegyvert ismertek meg, amikor a vikingek megtámadták partjaikat és folyóikat. Magától értetődik, hogy ők is szerettek volna olyan katonai csodákat a birtokukban tudni, amilyenek a viking hajók voltak, és meg is tettek minden tőlük telhetőt azért, hogy ez így legyen. Kjarval, Ossory ura egyike volt ezeknek a királyoknak.[255] Királysága két folyója, a Barrow és Nore ideális volt a viking hajók számára – közrefogják DélkeletÍrországot.

A

sagák

nagy

flottával

rendelkező

királyként

beszélnek Kjarvalról; egy helyen azt találjuk, hogy vikingekkel harcolt az Ír-tengeren, az ír évkönyvek szerint pedig egy Rauðúlf (Rodulf) nevű vikinggel ütközött meg Waterfordnál. Kjarval tehát szövetségre lép a hajóács Keleti Eyvindurrel, és szövetségüket megpecsételik Eyvindur és Rafarta házasságával. A család Landnámabókban és sagákban található genealógiája megegyezik.[256] 842-ben Kjarval megörökli Ossoryt apjától, Dúnlaingtól, azzal egy időben, hogy az első óészaki longphortok megjelennek a keleti partokon. Mint

korábban

láttuk,

Eyvindur

apja

egyike

volt

az

Írországban először letelepedetteknek. Nem sokkal később Eyvindur maga is csatlakozik Björnhöz Svédországból. Ha abból indulunk ki, hogy Kjarval nem teketóriázott sokat a vikingekkel való kereskedéssel, úgy az sem elképzelhetetlen, hogy Eyvindur

és Rafarta a 840-es évek közepe körül kelt egybe. Házasságuk pedig gyümölcsöző volt, és megingathatatlan. Feltehetőleg a fiuk, Vézna Helgi született elsőként, akit híressé tett nagyapjától öröklött opportunizmusa: a szárazföldön Krisztusban, a tengeren Þórrban hitt. Valamivel később Rafarta világra hozza a lányukat, aki a keresztségben a Björg nevet kapja.

A Geirmundur-birodalom írországi kapcsolatai

*** Egyszer a norheimsundi hajómúzeumban voltam a Hardangerfjordban. Ekkoriban már gondolkodtam rajta, hogy írnom kellene egy könyvet Geirmundur Heljarskinnről, és eltűnődtem, mi az, amit

biztosan

tudunk

róla,

például

az

írországi

éveiről.

Lehetséges volna valaha is történetté gyúrni a darabkákat? Rég összegyűjtöttem már a forrástöredékeket Geirmundurről, de a fő probléma megmaradt: hol az összefüggés? Épp volt nálam néhány nemzetségtábla, kiterítettem őket a kávézóban az asztalra, de csak összefüggéstelen káoszt láttam. Őszutó volt,

sokat esett, rövid időre néha kisütött a nap. Rajtam kívül más látogató nem is volt. Néhány mester egy facsónakon dolgozott kint az udvaron a kávézó alatt. Ekkor eszembe jutott Keleti Eyvindur és az apjától átvett „mesterség”, a hajók és a velük járó vállalkozás. Hirtelen megértettem: nemcsak Kjarval családjába házasodott be Eyvindur. Volt egy lánya, Björg, aki Kancsal Úlfurhöz, Geirmundur nevelt testvéréhez és legközelebbi szövetségeséhez ment hozzá! Magányos dolog a kutatás. Ezek nélkül az apró, pillanatnyi ráeszmélések

nélkül

egészen

kibírhatatlan

lenne.

Olyan

magányos dolog, hogy még a pincérnő sem tudta, mi történik, arról az emberről viszont biztosan megvolt a véleménye, aki ott mosolygott magában a kávézóban.

KELETI EYVINDUR MŰHELYE Hol lehetett Keleti Eyvindur hajóépítő műhelye? Vaskinyeréssel leginkább a városok szélén foglalkoztak, egyfelől a füst és a szag miatt, de nem utolsósorban a tűzveszély miatt is. Ez Dublinra épp úgy igaz volt, mint Waterfordra, ahol a városközponttól nem messzire vaskinyerésből származó salakot találtak.[257] Két hely tűnik valószínűnek. Az egyik Kjarval ossory-i területének közelében fekszik. Ossory és Waterford között szorosak voltak a kötelékek az újabb régészeti feltárások szerint, és tudjuk, hogy Kjarval a Barrow és a Nore völgye között

uralkodott 850 körül.[258] Nemrégiben kiástak egy longphortot Woodstownban, ami valamivel feljebb fekszik a Barrow-folyó mentén, Waterfordtól nem messze.[259] A longphortokban hajókat építettek, így egyáltalán nem kizárt, hogy Keleti Eyvindur ezen a területen dolgozott, a pártfogója közelében. Még valószínűbb a másik szóba jöhető hely: Dublin. Itt is kapcsolatban állhatott Eyvindur Kjarvallal, hiszen két széles út vezetett Ossoryból a városba: a Barrow és a Liffey folyó. Kjarval pedig

gyakran

elegyedett

szóba

a

dublini

vikingekkel

–

valahányszor csak úgy hozta a szükség. Dublin központjától egy kicsit beljebb, a Liffey északi partján találunk egy érdekes helynevet: Oxmantown. A helynévkutatók ritkán említik az óészaki eredetű írországi helynevek között, de a név más alakjai, az Ostmantown és Ostmaneby, már igen gyanúsak. Giraldus Cambrensis (12. század) a „keleti emberek” kifejezést a skandinávok leszármazottaiként értelmezte.[260] Az ír helynevek későbbi kutatása ugyanezt mutatja; ez a név a vikingekhez köthető.[261] Tudvalévő, hogy a normannok, akik a vikingek után uralták Dublint, „keletiekként” hivatkoztak elődeikre – ebben az esetben pedig a név az óangol Austmantūn szóból ered. De nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a név egy régebbi, óészaki szóra megy vissza. A dánokat csak elvétve, a norvégokat és svédeket azonban következetesen „keleti”-nek nevezi az óészaki irodalom. Ahol megtelepedtek az óészakiak a viking korban, számos olyan helynevet találunk, amely egy skandináv személynévből és az adott vidéket leíró tagból tevődik össze.[262]

Az óészaki nyelv gyakran személynévként használja a ragadványneveket. Erlingur Skjálgsson apját például Skjálgr á Jaðri (Jæreni Skjálgur) néven említik, jóllehet Þórólfurnek hívták. [263]

Hasonló nyelvi szokások figyelhetők meg a tanyanevek

esetében is.[264] Ostmantown egész egyszerűen az óészaki Austmaðr szóra utalhat, ami birtokos esetben Austmanns- („Keleti emberé”) lesz. Az óészaki személynév így *Austmannstún lehetett, ami szabály szerint Ostmantownná változik. Ne felejtsük el, hogy Keleti Eyvindur hatalmas törzsfő volt, a legfontosabb mesterséget űzte, és

számos

alkalmazottja

volt

az

óészakiak

írországi

tartózkodásának virágkorában. Ostmantown

adottságai

kitűnőek

a

hajóépítéshez.

Mint

korábban mondtuk, épp megfelelő távolságra van Dublin régi központjától, egy tisztáson a Liffey-folyó völgye felett, ahol Ostmantown legdélibb határát a folyó képezi. Itt találjuk a Smithfieldet („Kovácsmező”) és a Ship Streetet („Hajó utca”) is. A Liffey-folyó túloldalán fekszik az összes írországi viking sír 60 százaléka és a Dublin környékiek 75 százaléka; sokukat a 9. századra datálják. Ezek a temetők Islandbridge és Kilmainham településeken találhatók.[265] Rengeteg egyélű kés került elő tokostul ezekből a sírokból – a norvég parasztok még most is ilyeneket hordanak a népviseletükhöz tartozó öveken. 1866-ban egy érdekes lelet került elő Islandbridge-ből: egy férfi sírja, amelyben fegyver helyett ácsszerszámok voltak.[266] Talán a folyó túloldalán dolgozó hajóács sírja lehetett? Elvégre a Landnámabók azt írta Eyvindurről, hogy nem szerette a hadakozást, „leiddisk hernaðr”.

Dublinnak szüksége volt olyan emberekre, mint Keleti Eyvindur. A hadihajók mellett legalább olyan fontosak voltak a teherhajók is a rabszolgák és más áruk szállításához. Mindezen kívül tudjuk még, hogy a hajóépítőknek szükségük volt olyan nyersanyagokra, amelyekkel Geirmundur családja rendelkezett. Ebben az összefüggésben fontos, hogy Fehér Ólafur fia, Vörös Þorsteinn Eyvindur lányát, Þuríðurt vette feleségül, ami közeli kapcsolatra, szövetségre utal. Ostmanntownban Eyvindur és emberei nyugodtan dolgozhattak a dublini királyok védelme alatt, ami bizonyára létfontosságú volt a kiszámíthatatlan Írországban. Eyvindur szabad, önálló törzsfő lehetett: a legjobban fizető munkákat vállalta el és mindenhol akadtak barátai, bár a források alapján leginkább Kjarvalhoz volt hűséges.[267] Eyvindur Kjarval, Ólafur, Ívar és Laposorrú Ketill embere volt. És Hjöré. Keleti Eyvindur testvérét Vitorlázó Þrándurnek hívták. A Grettis saga elmeséli a találkozásukat a hafrsfjordi csata (872) után. Þrándurrel volt a barátja, Falábú Önundur, vesztettek Széphajúval

szemben,

és

nyugatra

jöttek,

hogy

erősítést

szerezzenek egy új küzdelemhez. Eyvindur megharagszik Falábú Önundurre, amiért az Kjarval királyt bujtogatta. Önundur odébbáll, talán jó barátnőjéhez, Bölcs Auðurhöz megy Dublinba, de érdemes megjegyeznünk, hogy mielőtt Eyvindur elkergette volna Önundurt a házából, még összefutott „a legnevezetesebb vikinggel a nyugati úton”. Ezt az embert, ahogy a Grettis saga írja, Geirmundur Heljarskinn-nek hívták.

HJÖR KIRÁLY FELHAJÓZIK A LIFFEY-FOLYÓN Tudjuk, hogy Hjör király nyugati úton volt a 860-as években. A hajója kötélzete szinte a földre lapul a ráterített rozmár- és nagy fókabőröktől. Ezeket az állatokat a Fehér-tengertől keletre fekvő partokon

vadászták

le,

talán

Azerbajdzsánból

származó

szigonyokkal. Hjör király Keleti Eyvindur birtokára tart. Többek

között

Geirmundur

ikertestvére,

Hámundur

Heljarskinn és Kancsal Úlfur is a fedélzeten van – egyikük Eyvindur fia, Vézna Helgi nevelt testvére. Egészen nyugodtak lehetünk afelől, hogy valóban volt egy ilyen nevelttestvérség. Hámundur később elveszi Helgi fiatal lányát, majd annak korai halálát követően egy másikat is. Úlfur hamarosan egybekel Eyvindur lányával. Mindennek a korábban tárgyalt bjarmalandi út után kellett történnie, valamikor 862 és 865 között. Ugyan egy út alatt is le lehetett tudni a dolgot, de valószínűleg többről volt szó – a régészek szerint ekkoriban kitaposott út vezetett Rogalandból Dublinba. Geirmundur Heljarskinn nincs velük. Ő éppen egy sámán énekét hallgatja a világ másik végén. A rakodóterek pedig értékesebbnél értékesebb árukkal vannak megtöltve. A viking korban sem Írország, sem a Brit-szigetek környékén nem éltek rozmárok, ahogy bizonyára azok a nagy sarki fókafélék, szakállas fókák vagy hólyagos fókák sem, amelyeknek elég vastag volt a bőrük ahhoz, hogy kötelet sodorjanak belőle. [268]

A régészeti leletek alapján óriási forgalma volt a sarkvidéki

vizekről

hozott

rozmáragyaraknak,

amelyeket

helyben

munkáltak meg.[269] Ahogy természetesen a többi rozmárból készült árunak is – bár ezeknek nem fogják nyomát találni a régészek. Annak érdekében, hogy ne gyengüljenek a rozmárbőrből készült kötelek, nem cserzették őket – így aztán viszonylag gyorsan el is rohadtak. [270]

Ugyanennyire reménytelen, hogy valaha is olajmaradványra

bukkanjanak. A régészeti leletek csak részben tudnak felfedni egy kultúrát.

KANCSAL ÚLFUR ÉS BJÖRG HÁZASSÁGA Úlfur nevelőapja valószínűleg Hjör király volt, aki saját fiaként tekintett rá. Az ifjú pár pedig bizonyára Írországban találkozott, hiszen Eyvindur és Rafarta mindig is ott élt. Valamikor a 860-as években kerülhetett sor az esküvőjükre, amikor Björg – az ízléstelen kifejezéssel élve – gjafvaxta lett, eladósorba került. Ha 847 környékén született, erre leghamarabb 863-ban vagy 864-ben kerülhetett sor, ami támpontul szolgálhat Hjör nyugati útjának időbeli elhelyezéséhez. Nem sokat tudunk a házasságukról, hogy vajon Björg egy kicsit is helyesnek találta-e a kancsal fiút. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy urakhoz méltó lakodalmat csaptak Keleti Eyvindur birtokán. Ömlött a sör az ivókürtökből. Az asszonyok kövér húsokat tálaltak fel. A szkaldok mondták a verseiket, a druidák gyönyörű énekeket énekeltek és pengették a hárfájukat, a vikingek meg borzongtak a gyönyörűségtől. Néhány hajóács

bizonyára összemérte erejét glímában, birkózásban. Később egykét ember össze is verekedett. Volt, aki túl sokat ivott, és ráhányt a szalmára, a vendégek pedig – régi szokás szerint – ágyhoz vitték az ifjú párt. Vajon nagy hangon biztatták őket a nász közben? Ugyan a házaspárok vágya (pontosabban a férfivágy), a girndarráð közrejátszhatott egy házasságban, de egyáltalán nem volt előfeltétel. Björg és Úlfur házassága, a legtöbb korabeli házassághoz hasonlóan, mindenekelőtt egy kölcsönös érdekből kötött szövetség biztosítéka volt. Az egyik oldalon Eyvindur és Kjarval állt, a másikon a mi avaldsnesieink. Hjör király egyike annak a néhány norvég királynak, akik kapcsolatban álltak Bjarmalanddal. És az áruk, amikre a tengeri királyoknak szükségük volt, Bjarmalandról származtak. Ilyen egyszerű alapokon nyugodott ez a szövetség.

HATALMI VISZONYOK ÍRORSZÁGBAN Sok bosszúsággal jár, ha ki akarjuk bogozni a 9. század második felének ír hatalmi viszonyait. Amint sikerül megtalálni egy szövetséget, néhány hónappal vagy évvel később már fel is bomlik. Egymásnak fordulnak a testvérek, megszegik az esküket, felrúgják a megállapodásokat. Végeredményben hat hatalmi központot találunk. Észak-Uí Néillben a régi Armaght, ahol Áed Findlíath – 862–879 között Írország főkirályra – uralkodik.[271] Dél-Uí Néillben Máel Sechnaill ül Tara ősi trónján, ő 846-tól 862-ig volt főkirály. Ott vannak aztán

Délnyugat-Írországban a Munster-királyok, Dublintól délre a Leinster-királyok, hogy Ossory Cerballjáról meg ne feledkezzünk, aki Délkelet-Írországban próbálta királyságát bővíteni. Végül, de nem utolsósorban pedig Dublin, a vikingek központja a keleti parton fekszik. Mint utóbb kiderült, szoros kötelékek fűzték egymáshoz az írtengeri óészaki erőközpontokat a nyugat-norvégiaiakkal. Úgy tűnik, Keleti Eyvindur volt a legerősebb kapocs: Kjarval mellett Hjör Hálfssonnal (Avaldsnes), Laposorrú Ketillel (Hebridák) és Fehér Ólafurrel (Dublin) is szövetségben állt.

Az óészaki erőközpontok szövetségei a nyugati úton

Semmi kétség afelől, hogy az első ír városokat a vikingek alapították.[272] Köztük a legsikeresebb kereskedőváros, Dublin az európai

hálózathoz

kapcsolódott:

London,

York,

Kaupang,

Hedeby, Ribe, Birka, Dorestad, Sztaraja Ladoga, Novgorod és Kijev, ami pedig az arab világgal kereskedett. Egy időben azzal, hogy a vikingek szövetségre léptek az ír királyokkal, az ír politika fontos szereplőivé is váltak. Amikor Kjarval összeállt az ír

főkirállyal, Máel Sechnaillal 859-ben, hátat fordított a dublini királyoknak. Fehér Ólafur és Ívar erre azzal válaszolt, hogy szövetséget kötött Áed Findlíath-tal Armaghban, ugyanis Ólafur elvette a lányát. A következő években (860–862) Áed több Dél- és Észak-Uí Néill elleni, vagyis Máel Sechnaill főkirály és Kjarval elleni katonai rajtaütésnél mozgósította a vejét és Ívart. A dublini vikingek tehát az Írország uralmáért folytatott régi küzdelem, vagyis az Észak- és Dél-Uí Néill közötti küzdelem kellős közepébe csöppentek.[273] Egyik nap a déliek oldalán állnak, a másikon az északiakén. Amikor Hjör király meglátogatta Keleti Eyvindurt a 860-as évek első felében, szokatlanul békés volt a sziget. Azért azt nem mondhatnánk,

hogy

teljes

lett

volna

a

béke,

inkább

kiegyensúlyozott volt a viszony az erőközpontok között. Máel Sechnaill főkirály 862-ben meghal, és a dublini királyok barátja, az Észak-Úi Néill-i Áed Findlíath lesz az új ír főkirály. Áed feleségül veszi Land királynőt, a korábbi főkirály, Máel özvegyét. Valamivel később Kjarval az új főkirály színe elé járul. Szinte látjuk magunk előtt: borvörös selyemköpenye lobog a szélben, ahogy elragadó mosolyával és leomló göndör fürtjeivel közeledik egy nagy sereg élén. Letérdel. Nyájas hangon ígéri, hogy szolgálni és támogatni fogja az új főkirályt. Áed Findlíath oldalán áll Land – Kjarval nővére. Így aztán Kjarval és a dublini királyi ház újból egy csónakban kezdett evezni, még ha a források nem is teszik lehetővé, hogy pontosan megtudjuk, mikortól. Ezzel régi, erős szövetségesek álltak a 860-as évek elején az új főkirály mellé, akik között ott

voltak a dublini királyok is. És miután ilyen sok barátra tettek szert, vehemensebben portyáztak Dél-Uí Néillben, mint valaha. Az írek mesélnek egy vicces történet Ívar és Ólafur 863-as sírfosztásáról. Ezek ketten határtalan arany- és ezüstéhségükben csapataikkal Bregába mennek, és nekilátnak kiásni néhány kőkori sírhalmot Newgrange-ben és Knowth-nál Dublin felett.[274] A terv nem volt rossz, csak híján voltak a régészeti ismereteknek. Több mint háromezer éves sírokról beszélünk, amelyeket olyan nép emelt, amelyik nemhogy az aranyat vagy az ezüstöt, de még a vasat vagy a rezet sem ismerte.[275]

Ebből a történetből arra következtethetünk, hogy már ekkor nehezebb lett a vikingek sora Írországban. A templomok nem könnyítették már meg a rablók dolgát; a megmaradt kincseket elrejtették. És ha nincsenek templomkincsek, úgy másfajta arany után fognak nézni a vikingek: rabszolgák után.

Ekkoriban Ólafur és Ívar az ír Lorcánnal állt szövetségben, a Dublin melletti Meathban uralkodó Conchobar király nagy ellenségével. Ólafur 864-ben vízbe fojtotta Conchobart, az évkönyvek állítása szerint egy clonardi templomban. Vajon a keresztelőmedencét használta? Micsoda üzenet ez egy pogánytól! A szűkszavú évkönyvek ehhez

hasonló

képei

olyan

mérhetetlen

arroganciáról

tanúskodnak, ami leginkább a horrorfilmek gyilkosaira jellemző. Csonttalan

Ívarban

és

Fehér

Ólafurben

egy

szikrányi

szerénység sincs. Az ő társadalmuk – a mai vezetőket korlátozó törvényektől

eltérően

–

semmiféle

határt

nem

szab

az

akaratuknak: a szavuk törvény. Gyakoriak a dölyfös királyokról szóló történetek – mert ilyenektől senyvedt a nép; a nők és gyerekek pillanatok alatt védelem és gondoskodás nélkül maradhattak.[276] Sigfús Daðason, az izlandi költő azt mondta, hogy a magunk számára szabott korlátok a legerősebb korlátok – Ólafurnek

és

Ívarnak

nem

voltak

efféle

korlátjai.

Ha

megkívánnak egy nőt, bizonyára az ágyukban is van még aznap este. Ha növelni akarják a „Lebensraum”-jukat Dublin körül, kifosztják Meath-t, belefojtják a királyt egy keresztelőmedencébe, és ha már ott vannak, legyilkolnak pár száz embert. Eladni való rabszolgákra van szükségük? Elhajóznak Skóciába, és megtöltenek 200 hajót rabszolgákkal. Uralkodni akarnak a pikteken? Odamennek, és a piktek urai lesznek. Megtetszik nekik York? Fogják magukat, és elfoglalják Yorkot.

BEBORUL AZ ÉG Minden mulandó. A 860-as évek közepe felé közeledve sötét felhők gyülekeztek az Avaldsnes és Dublin közötti kereskedelem egén. A baj forrása otthon volt, Norvégiában: egy hosszú hajú, vastag nyakú király. Ha a 872-es hafrsfjordi csatából indulunk ki, fel tudjuk vázolni Széphajú Haraldur hatalma alakulásának időrendjét. Már korán, írják a források, szövetségre lépett Haraldur király Hákon Grjótgarðsson jarllal – talán már 866-ban.[277] Snorri Heimskringlája alátámasztja ezt, mivel azt találjuk benne,

hogy

Eiríkur

Eymundsson

svéd

király

Haraldur

uralkodásának tizedik évében hunyt el.[278] Ha igaz, hogy Haraldur 866-ban vette el Hákon jarl lányát, Ását, úgy ugyanabban az évben kellett átvennie az uralmat az északi területek kereskedelme felett. Ez azt is jelenti, hogy az olyan kereskedők és kiskirályok, mint Hjör Hálfsson se kereskedni, se kapcsolatba lépni nem tudtak az új hatalmasság tudta nélkül a bjarmokkal és a finnekkel. Zseniális húzással kezdte Haraldur az uralkodását: monopolizálta az északi kereskedelmet, amivel aranytojást tojó tyúkra tett szert. Ezután szép

lassan

maga

fosztogatásokkal,

alá

vonja

gyújtogatásokkal,

Norvégia

többi

részét

akasztásokkal

és

szövetségekkel, ahogy épp kell – de ez már nem ide tartozik. Futótűzként terjedtek a hírek az északi úton, és Hjör király fülébe is eljutottak. Hjör bizonyára az első adandó alkalommal összeült tanácskozni a nyugati királyokkal az új helyzettel kapcsolatban.

A DUBLINI GYŰLÉS Hogy valójában hogyan is zajlott ez a sorsfordító tanácskozás, sosem fogjuk megtudni, de azért megpróbálhatjuk elképzelni. Egy hajlott korú, sokat látott, komoly férfi hívta össze a dublini vezéreket. Kissé levert, már nem olyan a kisugárzása, mint annak idején volt. Egy Lúfa nevezetű erős, új király szövetséget akar kötni a halogalandiakkal, és az északi út egész északi részét uralni akarja. Vagyis az összes nyersanyag, amit korábban ő szállított, ezé a királyé lesz… Talán a dublini királyok is képviseltették magukat, és Kjarval is ott volt. Ívar épp Skóciában és Angliában intézte az ügyeit, de Fehér Ólafur ott lehetett, ahogy a dublini urak többsége is. Véresen komoly volt a hangulat. Tudták, most arról van szó, hogy alárendeltjei lesznek-e egy nyugatnorvég királynak, vagy sem. Az árukra szükségük van, ha azt akarják, hogy a flotta megmaradjon. Flotta nélkül pedig oda a királyságuk, legyenek önállóak, vagy alávetettek. Hjör király tovább beszél. A jelenlévőknél az ő helyzete még súlyosabb. Van egy fia Bjarmalandon, akit talán sosem tud majd elhozni onnan… Beszédét csend fogadja. A tűz ropogása és Kjarval tolmácsának halk suttogása az egyetlen, amit hallani lehet. Ólafur feláll és Eyvinduröz fordul. Minden mondatát lányos röhögcséléssel zárja, ami szemmel láthatóan irritálja Kjarvalt – sötét tekintete szikrákat szór. Eyvindur odamegy Kjarvalhoz, és elmondja, miről volt szó. A tolmács arca gyöngyözik az izzadtságtól – minden szó számít. Végzetes lehet, ha nem vág egybe a gael az óészakival.

Szinte látom a szőke, durva arcvonású Fehér Ólafurt; szemöldöke sziklaszirtként magaslik merev, fekete szeme felett, ami leginkább a fehér tésztába gyúrt mazsolához hasonló. És az az ideges röhögcsélés… Ő is odamegy Kjarvalhoz. Váltanak néhány szót a tolmács segítségével. Mellettük áll Keleti Eyvindur, ahogy Auðgísl is, akinek nemsokára Skóciába kell mennie Ólafurrel portyára. Ott van a csarnokban Kancsal Úlfur, Hámundur és Vézna Helgi. Most dől el, mi lesz. Nem ismerjük a részleteket. Azt viszont tudjuk, hogy nagyjából így nézett ki a háttér, amikor emberünket, Geirmundur Heljarskinnt az ír színpadra hívták. Tudjuk, hogy a dubliniak nem fordultak szembe Haraldurrel – legalábbis néhány évig még nem. Helyette valami ilyesmire jutottak: Néhány éve már Írországban és Norvégiában is hallottak olyan hajókról, amelyek egy Feröertől északra fekvő szigeten jártak. A Landnámabók egyik változata egy bizonyos Naddoddur utazását 770-re teszi, más források szerint 861 körül kerülhetett rá sor. Biztosabban tudjuk az ír remeték utazásainak időpontját, akik Thule szigetére sodródtak, és az éjféli nap fényénél szedték ki egymás ingéből a tetveket (amiket Írországból kellett magukkal vinniük). Thule feltehetőleg Izland, az ír szerzetes Dicuil pedig azt írja, 795 nyaráról van szó.[279] De már jóval azelőtt hallaniuk kellett történeteket a szigetről Skandináviában, Írországban és a Brit-szigeteken is.[280] Biztosan eljutott a híre a kalandozó kedvű régi skandinávok fülébe. Ha a Keleti Eyvindurhöz hasonló fickók nem tudtak róla, úgy senki sem. Talán egyik másik történetben arról is szó esett, különösen óészaki közegben, hogy ezen a

szigeten érintetlen volt az állatok világa, így a hajós kultúra számára oly értékes „cetlovaké”, a rozmároké is. Kérdés volt, hogy ki tudja feldolgozni ezeket az állatokat a legjobban. Ki tudja, hogyan lehet úgy elejteni őket, hogy ne rémissze el a többit azonnal? Ki tud vadászeszközöket készíteni? Ki tudja megnyúzni őket, és feldarabolni a bőrüket úgy, hogy kötelet lehessen sodorni belőle? Ki tud jó minőségű olajat kinyerni a szalonnájukból?[281] Ha bárki képes lett volna minderre, úgy lett volna kit választani. Keleti Eyvindurnek épp elég tehetséges embere volt – a fiai, Vézna Helgi és Hámundur, hogy a dublini királyok csapatáról már ne is beszéljünk. Amit tudunk, az az, hogy Hjör király

másik

fiát

hívták

meg

a

mesés

Thulére

vezetett

vadászexpedíciók élére. Geirmundur mindennek megfelelt, a legjobb tengeri vadászok tanították. A férfiak addig tanácskoztak, amíg elő nem álltak egy tervvel. Egy zseniális tervvel. Hjör király megkapja az erősítést, hogy elvégezze a terv rá eső részét. Tennie kell egy utolsó utat Bjarmalandra. El kell hoznia onnan a fiát néhány helyi vadásszal együtt. Meg kell töltenie áruval a hajóit, és végig kell juttatnia őket az északi úton. Semmi szín alatt sem szabad összekülönböznie az új hatalmasságokkal, minden vámot szó nélkül ki kell fizetnie: képzeljük csak el, ahogy Kjarval és Ólafur néhány zsák ezüstöt odavet ekkor Hjör lába elé. Dublinba kell juttatni a vadászokat, de úgy, hogy egy lélek se lássa őket. Ha ezzel megvoltak, jöhet a terv második része. Nem volt vesztegetni való idejük. Amint hajózható lesz a tenger tavasszal, indulniuk is kell.

A fiatal fiú – akinek nem volt szabad apjuk örökére kiszemelt testvére, Hámundur útjába állni, akinek kívül kellett maradnia a reflektorfényen, és annyi volt a feladata csupán, hogy biztosítsa a nyersanyagokat a világ végéről – ő volt az, akire hirtelen minden szempár rászegeződött. Ő lett a középpont, ami körül minden forog.

GEIRMUNDURT ELHOZZÁK BJARMALANDRÓL Tegyük fel, hogy 866 őszén indult az expedíció Bjarmalandra Geirmundurért. Nagy lehetett a bizonytalanság. Az a hír járta, hogy Hákon jarlt, aki az északi út felső részén uralkodott, még nehezebb

megragadni

a

szarvánál

fogva,

mint

az

apját,

Grjótgarðurt, és ha ez nem volna elég, az új király is mellette áll. Át tudnak majd jutni Halogalandon az áruikkal? El tudják majd érni Geirmundurt? És egyáltalán életben van a fiú? A vadásznépnek rá kellett vennie Geirmundurt, hogy nyers húst egyen és vért igyon. Undorában talán rögtön ki is hányta, de ha így történt, újabb adagot kellett lenyelnie. Aztán még egyet. A vérből kellett hozzájutnia az ásványi anyagokhoz vagy az állatok gyomortartalmából, mert ezen a földön nem volt se gabona, se kenyér. Csak

hideg.

Jéghideg.

A

leghosszabb

vadászatokon

megmerevedtek az ujjai, arca érzéketlenné vált a hófúvástól, lábujjaiból

kiment

a

vér.

Óvatosan

kellett

lélegeznie

a

leghidegebb napokon, tüdejét marta a jég. Nyáron más nyavalyák gyötörték. A szamojédek azt mesélik, egyszer megtámadta őket

egy hatalmas kannibál, akit végül nagy nehezen sikerült megölniük. Elégették a testét egy máglyán, de a tűz ropogásán át hallották, ahogy az óriás dühében bosszút esküszik. Amikor a hamvait szétszórták a szélben, vérszívó szúnyogokká változtak – azóta is pokollá teszik ezt az évszakot az emberek és állatok számára.[282] Ehhez is hozzá lehetett szokni. Kemény ott az élet. És végeredményben Geirmundurnek könnyebb volt hozzászoknia ehhez a kultúrához, mint bármilyen más régi skandinávnak.

VISSZA AVALDSNESRE, MAJD TOVÁBB… Most úgy csinálunk, mint a régi sagaírók, és kevés szóval mondunk el egy hosszú történetet: Bjarmalandra mentek Geirmundurékért, és visszahajóztak Avaldsnesre… Hjörnek van épp elég baja a rogalandi királysággal, felkészíti magát és az embereit arra, ami most fog következni: a szerencsés hosszú hajú királyra, akiről azt mondják, legyőzhetetlen. Az apjával szemben Geirmundur élete virágában van. Majdnem húszéves, megjárt egy másik világot. Ereje teljében lép színre, akár a Gilgames-eposz hőse, Enkidu, a pusztai vadember. [283]

A vadásznép körében szerzett tapasztalatainak Geirmundur nemcsak szinte páratlan lelkierejét köszönhette – de a tekintélyét is a skandinávok között. Nem töltötte apja oldalán a következő éveket. Nem volt ott a hafrsfjordi csatában 872 körül a

Landnámabók szerint. Mert ekkor Írországban élt, és úgy beszéltek róla, mint a legnagyobb vikingről. Megpróbálunk utánajárni, hogyan is történhetett ez, amikor az óészaki erődítmények már álltak, a kolostorok kifosztásának ideje pedig már véget ért. Egyetlen olyan történetet sem ismerünk, amelyik Geirmundur Heljarskinnt bármiféle harccal hozná összefüggésbe. Tehát már jó néhány évvel Hafrsfjord előtt különválnak Geirmundur és apja útjai. Hjör elvégezte a terv ráeső részét, elhozta a fiát Bjarmalandról. Újra ott ül rogalandi trónján gondjaiba merülve, és itt lép ki a történetből. Geirmundur és kísérete indul tovább, hogy találkozzon a család szövetségeseivel a nyugati úton. Ahogy

a

visszapillant

hajók

kiúsznak

Avaldsnesre.

a

Karmsundből,

Emlékei

egyszerre

Geirmundur boldogok

és

fájdalmasak.

GEIRMUNDUR DUBLINBA ÉRKEZIK A maréknyi hajó legénysége valószínűleg megállt Laposorrú Ketillnél a Hebridákon. Sok veszélyes tengerszakasz volt ezek körül a szigetek körül. Ketill minden bizonnyal egy stratégiailag fontos kikötőnél élt az ír-tengeri kereskedelem útvonala mentén, bár közelebbről nem tudjuk, hol. A régészeti feltárások arra engednek következtetni, hogy Ketill központja a szigetlánc északi felén lehetett, valahol Lewis és Barra között.[284]

Széphajú Haraldur állítólag azért küldte el Ketillt, hogy foglalja vissza az írektől és a vikingektől az összes szigetet Észak-Skócia körül. Több kutató is kétségbe vonta, hogy Haraldur birodalma valaha is elért volna odáig, így Laposorrú Ketill előtörténete az ismeretlenbe vész.[285] Ketill apja, Björn Buna sogni hersir, vezér volt, és a források szerint azt tanácsolta Ketillnek, hogy menjen Dublinba, amikor az nyugaton akart portyázni. Ahogy a nemzettségtáblákon láttuk, Ketill szövetségben állt a dubliniakkal. A lányáról, Auðurről azt olvassuk, hogy keresztény volt, amikor Izlandra költözött, ahogy feltehetőleg a fiai is. És több jel arra utal, hogy Ketill felesége kelta volt.[286] Ketilléknél

bizonyára

szóba

került

az

új

hit.

Érdekes

beszélgetések lehettek ezek. Szó esett a Fehér Krisztusról és a haláláról,

ami

kétségtelenül

macsókultúrájában.

Egy

idegennek

keresztre

hatott

szegezett

a

vikingek

nyomorultban

higgyenek? Krisztus születésének története valódi lygisagaként, „hazug sagaként” hangozhatott nekik. Hogyan is lehetett volna az anyja terhes anélkül, hogy valaki nem tette belé a hímtagját? És hogy ez a Krisztus az emberek bűneiért halt meg? – Mi az a bűn? – kérdezte Geirmundur talán. Nehéz kérdés. Ketill odahívja a barátait: – Jobb belátásunk ellenére cselekedni – mondhatták a kelták. Összeférhetetlen

volt

ez

a

pogányok

életszemléletével,

amelyben minden ember maga felel a tetteiért, bár a dolgok többsége egy vak természeti erő – a sors kezében van. A legnagyobb újdonságot minden bizonnyal az jelentette, hogy többé nem becsület dolga, hogy él az ember. Nem embereknek, hanem

Istennek

kell

megfelelni,

és

akik

elégtelennek

bizonyulnak, megbűnhődhetnek a túlvilágon. „Igen bánom a fiú [Krisztus] dühét”, mondja a leghíresebb vikingek egyike nem sokkal azután, hogy keresztény hitre tért.[287] Partvidéki Hallur a Njáls sagából Mihály arkangyal barátja akart lenni, amikor megtudta, hogy ő vezeti a halottak lelkét, és küldi őket fel vagy alá. 866 nyárutója vagy 867 tavasza lehetett, amikor Geirmundur Heljarskinn és emberei elhagyták az úgynevezett Þursasker szirtet Skóciától északra, úton Dublin felé.[288] Felhajóztak a Liffey-folyón Keleti Eyvindur birtokáig. Az üdvözlőbizottság élén Geirmundur

barátja

és

nevelttestvére,

Kancsal

Úlfur

áll.

Gondolhatjuk, milyen meleg szavakat váltott egymással a csúf és a kancsal. Kancsal Úlfurrel Dublin piacán járni, amikor épp csak megérkezett az ember a sarkkör pusztáiról, valóságos kultúrsokk lehetett. Libák és kacsák lógnak felakasztva a bódék előtt, amelyekben a legkülönfélébb ruhákat, ékszereket és fegyvereket árulják. Nyakörves rabszolgák ülnek a piac végén egy tisztáson, idegen fűszerek és egzotikus áruk illata száll a levegőben. Itt találkozik Geirmundur azokkal is, akik társai lesznek a hatalmas

vállalkozásban.

Úlfur

bemutatja

neki

Véznalábú

Þrándurt és Kurta Steinólfurt – az egyik hórihorgas, a másik tömzsi.

Sajnos

mindössze

annyit

tudunk

ezeknek

a

fiatalembereknek a hátteréről, hogy Agder vidékéről valók voltak. Valószínűleg azért kerültek Eyvindur közelébe, mert annak az apja, Björn, mielőtt Írországba költözött volna, sokáig Agderben lakott. Þrándur és Steinólfur apja talán annak idején Björnnel jött a zöld szigetre.[289]

Nem sok idő telt el, és összegyűltek Keleti Eyvindur asztala körül ezek a férfiak, hogy megvitassák a terv következő részét.

ELŐKÉSZÜLETEK Nem kis kihívás várt Eyvindurre és ezekre az ambiciózus fiatalemberekre – időbe kerültek az előkészületek. Ahhoz voltak hasonlatosak a körülmények, mint amilyenekkel a britek találták magukat szembe a késő középkorban, amikor észak-oroszországi rozmárvadászathoz akartak felszerelkezni azután, hogy az első expedíciók visszatértek, és keringeni kezdett az északi természeti kincsek gazdagságának híre.[290] Egy 1575-ös levélben a britek sok problémájáról olvashatunk: „Hány ember kell a fedélzetre. Mennyi halász, aki Bálnák elejtésében jártas & hány tiszt és Kádár. Mennyi és mifajta csónak, és hány férfi egy ladikba […] Mennyi szigony, dárda, zsinór, fejsze, szekerce, kés és más kelléke a halászatnak, mifélék és mekkora számban.”[291] Sok hordóra volt szükségük, hatalmas üstökre, kanalakra, horgokra, halászzsinegre és talán hálóra is. Speciális késeket kellett kovácsolniuk, amivel leszelhették a bőrről a szalonnát, és amivel csíkokra vághatták a vastag bőrt, szigonyokra, tömlőkre, nehéz szúrófegyverekre és baltákra a csontok felaprításához. A vadászok segítsége itt felbecsülhetetlen volt, és mindenki elismeréssel nézte, hogyan irányította Geirmundur a mestereket.

Fegyverek is kellettek – ki tudja, nem ment-e valaki előttük Izlandra? A sagákban az áll, hogy Eyvindur átvette apja „harcihajóit”. Geirmunduréket azonban aligha küldték harcihajókon Thuléra. Megerősített törzsű hajókkal kellett menniük, amelyek elbírták a nehéz rakományt. *** Amikor az izlandi honfoglalás 13. századi elbeszéléseit olvassuk, mondjuk Ingólfur Arnarson esetét, egy hosszú és bonyolult történet leegyszerűsített változatával van dolgunk. Aligha merül ki annyiban a történet, hogy az emberek fogták és felpakolták ingó és ingatlan jószágaikat egy hajóra, és azzal útnak indultak egy új világ felé, hogy attól fogva szabad és önálló életet éljenek. [292]

De mikor is lehettek az első felfedezőutak? Ahogy látni fogjuk, a

12–13.

századi

tanult

főknek

elő

kellett

állniuk

egy

magyarázattal arra nézve, miért nem szólt saga a legnemesebb izlandi honfoglalóról. A magyarázat így szólt: Geirmundur már „hajlott korában” ment Izlandra, így aztán nem sok viszálya volt – ebből fakadóan sagát sem írtak róla. Egy korábbi jelentős tanulmány azt állította, hogy Geirmundur csak 895-ben költözött Izlandra.[293] És ezt a legtöbben minden fenntartás nélkül el is fogadták. Nyugodt szívvel kizárhatjuk, hogy Geirmundur ilyen későn érkezett volna Izlandra, nem kis részben azért, mert a Landnámabók komoly önellentmondásba bonyolódik. Az efféle

önellentmondások biztos jelei annak, hogy valóban létező szóbeli hagyomány áll mögöttük, mivel két hagyomány csak a legritkább esetben csengett össze. Kancsal Úlfurt ugyanis, aki nevelt testvérével együtt érkezett Izlandra, a legelső honfoglalók névsorában találjuk. Ezenkívül még ezt írja a Landnámabók: „[Geirmundur] megfogadta a tanácsot, hogy induljon el és kutassa fel Izlandot. Vele tartott az úton rokona, Kancsal Úlfur is…”[294] Több más részlet alátámasztja ezt; a rokonok akkor indultak el felkutatni Izlandot, amikor Széphajú Haraldur hatalomra tört. Erre aztán igazán semmi szükség sem volt 895-ben, hiszen már az egész szigetet lakták.[295] Az utóbbi években elkezdték feltárni a régészek a korai honfoglalás egy darabját. Délnyugat-Izlandon, az úgynevezett „Rozmár-fokon” (Rosmhvalanes), nemrégiben kiástak egy viking kori házat, amelyet az első állandóan lakott települések elé datáltak.[296] Különleges módon se istálló, se kovácsműhely, se semmilyen melléképület nem csatlakozott a házhoz. Egyszóval itt nem egy tanyáról van szó, ahol állatokat tenyésztettek volna, hanem vadászok szezonális szállásáról, akik Izland természeti kincseiért jöttek még a valódi honfoglalás előtt. A 860-as évektől kezdve már időszakosan lehettek kisebb vadászcsapatok a szigeten.[297] A Laxdæla sagában arra próbálja rávenni Laposorrú Ketillt a két fia, Björn és Helgi, hogy tartson velük Izlandra – mert „nagy bálnákat is el lehetett ejteni amott”.[298] Ketill elhárítja a dolgot annyival, hogy ilyen magas korban ő már nem megy el erre a halásztanyára, értsd Izlandra. Ugyanezt írja az Egils saga is.

Délnyugat- és Nyugat-Izlandon tűnnek ki helyek. Az egyik ilyen a Breiðafjörður, ahol akár egész évben el tudták látni magukat az emberek halászatból és vadászatból – még ma is matarkistának, „éléskamrának” hívják izlandiul ezt a fjordot. Az utóbbi időben több izlandi kutató is arra jutott, hogy a rozmárok és egyéb vadak vonzották az első felfedezőket Izlandra.[299] A mi történetünk épp ezt akarja kézzelfoghatóvá tenni. Tudjuk, hogy az új földre vezetett felfedezőutak drágák voltak. Kellettek hajók, azokra legénység, vadász- és kovácseszközök, a házépítéshez szerszámok, marhák és sok-sok étel – kiváltképp gabona és só. Munkaerőre – többek között rabszolgák formájában – az első pillanattól kezdve szükségük volt. Keleti

Eyvindur

házából

nem

kíváncsiságból

vagy

kalandvágyból indult expedíció, bár bizonyára ez is közrejátszott benne. Nem is egy kegyetlen király elől menekültek el ezek az első telepesek. Nem azért hajóztak oda, hogy szabadok és függetlenek legyenek, ahogy a történetek állítják. Sem trónoszlopokat nem követtek, sem tűzzel nem járták körbe a vidéket, ahogy a sagák szerint a honfoglalási rítusok festettek. Egyedül a sziget nyersanyagait akarták. Úgy tűnik, az első óészakiak izlandi jelenlétét egészen konkrét érdekek motiválták, a leghatalmasabb ír hatalmi központok megrendelésére. Ahogy az első írországi település mögött a nyugatnorvég gazdaság állt, ugyanúgy Geirmundur izlandi birodalmának alapkövét is az óészaki ír hatalom tette le. Nem olyan történet ez, amit szívesen tűztek zászlajukra a késő középkori tanult szerzők. Összeegyeztethetetlen volt az izlandi eredetmítosszal, és egészen az utóbbi évekig elhallgatták. Írország

jelentőségére a genetikai kutatások irányították rá a figyelmet – ezek alapján hatalmas ír rabszolgaimport működött Izland történelmének hajnalán.

AZ ELSŐ FELFEDEZŐÚT Arra jutottunk, hogy az első expedíció 867 tavaszán indult Írországból.

Nyugodtan

rekonstruálhatjuk

a

Geirmundur-

birodalom későbbi kulcsfiguráiból a legénység nagy részét. Mindenesetre Kancsal Úlfur, Véznalábú Þrándur és Kurta Steinólfur Geirmundurrel tart, ki-ki a maga hajóján. A források alapján semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy már az első pillanatban Geirmundurt választották meg a vállalkozás vezetőjének. Ezt támasztja alá például, hogy az ő tanyája

állt

a

honfoglalás

kori

területük

közepén,

és

a

Landnámabók is leírja, hogyan helyezte el a központi figurákat a környezetében. Egy valami biztos: senki másnak nem volt olyan kék vére és kellő tudása, mint Geirmundurnek. Nem elképzelhetetlen, hogy Hámundur és Vézna Helgi is ott volt velük az első expedíciókon. Feltehetőleg feszült volt a testvérek közötti viszony, nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy elváljanak útjaik. Mintha Hámundur hamingjája, azaz szerencséje Geirmundurhöz szegődött volna ezekben az években. Tengerre szállt a fekete, a kancsal, a kurta és a véznalábú, együtt sokakkal, akik Keleti Eyvindur körül mozogtak, de nem említenek név szerint a források. A legvalószínűbb, hogy a Liffey-

folyó mellől indultak útnak, de hogy hova fognak megérkezni, nem tudták a hajókon ülő huszonévesek. Elsőre azt gondolnánk, hogy hosszabb az Írország és Izland közötti hajóút, mint Norvégia és Izland között. Épp ezért megdöbbentő, amit a forrásokban találunk. A Landnámabók azt írja, a dél-izlandi Reykjanes háromnapi hajóútra fekszik az északírországi Jalldalauptől. Ezt egy 1187-ből származó Írország-leírás is megerősíti: Észak-Írországtól három napig kell hajózni egy nagy északi szigetig, Izlandig.[300] Ezzel szemben a Landnámabók szerint hét napi hajóútra van a norvégiai Stad a kelet-izlandi Horntól. Ebből is láthatjuk, milyen összetett volt az óészaki dægr, „nap” kifejezés, amikor tengerészeti közegben használták. Több tényezőt is figyelembe kell vennünk a puszta távolság mellett (lásd az Izland és Írország közötti hajóutakat ábrázoló térképet itt).[301] Régebben modern navigálóeszközök nélkül kellett hajózniuk az embereknek, ami meglepően jól ment nekik. Ha látszódott a Nagy Göncöl és a Sarkcsillag éjszaka, könnyű volt megtalálni az északi irányt. És ha tudtak valamit ezek az emberek, úgy a hajózás és navigálás volt az. Tudták, hogyan változik a hullámverés és a tenger színe sekélyebb vizek közelében. Másmilyenek a felhők a szárazföld és a tenger felett; a költözőmadarak és a bálnák mutatják az utat a szárazföld irányába.[302] Azt sem zárhatjuk ki, hogy olyan jeleket is képesek voltak olvasni, amelyeket mi már nem ismerünk. Régóta keringhettek Dublin környékén ír hajósoktól származó hírek Izlandról, és bizonyára fontos információkra is szert lehetett

tenni.[303]

Lehet,

hogy

Geirmundurék

találkoztak

olyanokkal, akik már korábban megjárták a szigetet? Feltehetőleg már előttük is voltak óészakiak Izlandon, és ha ezekről a vállalkozásokról esett szó, a dublini elit hegyezte a fülét, és mindent megtett, hogy a képviselőik időben a helyükön legyenek a nyersanyagokért folytatott versenyfutásban. Geirmundurék alighanem körbehajózták az egész szigetet, hogy minden részét felmérjék. Tiszta fejjel kellett gondolkodniuk, nem ugorhattak partra csak úgy az első adandó alkalommal. Mindenesetre már korán elhajóztak egészen az északnyugatizlandi Hornstrandirig, ugyanis az onnan a Breiðfjörðurbe vezető szállítóútvonalak

már

megvoltak,

amikor

megkezdődött

a

szervezett honfoglalás. Hornstrandiron rengeteg számukra fontos állatot találtak, de azt is belátták, hogy letelepedésre nem ideális a vidék. Nagy erőfeszítésbe került megtalálni a Breiðafjörður és Hornstrandir közötti jó szállítóutakat. Akárhogy legyen is, ennyit tudunk: amikor Geirmundurék behajóztak a Breiðafjörður északi részébe, pontosan azt a területet és természeti erőforrást találták, amiért útnak indultak. Nem olyan szemmel nézték a tájat, mint a mai turisták. Kívánták a földet. A honfoglaló megkíván egy fjordot, megkíván egy völgyet a rajta lévő kincsekkel, és azt gondolja: ez az enyém. Többen rámutattak már, hogy Délnyugat-Faxaflói mellett a Breiðafjörður tűnhetett a legideálisabb választásnak az első honfoglalók szemében. A megszámlálhatatlan szigettel és szirttel tagolt sekély tengervízen sokféle állat élhetett, itt szabadon lehetett engedni a jószágot (és a rabszolgákat), megfelelők voltak a körülmények a gabonatermesztéshez. Tudjuk továbbá, hogy

leginkább épp ilyen körülmények között szeretnek élni a rozmárok, a fókák és a pehelyrécék.

Egy régész szerint három terület lehetett a legvonzóbb a Breiðafjörðurön belül: 1. Dagverðarnes a hozzátartozó szigetekkel és szirtekkel 2. Vestureyjar (és a még nyugatabbra fekvő szigetek) 3. Reykjanes a fjord belsejében[304] Semmit

se

hagynak

a

véletlenre

vagy

a

trónoszlopokra:

Geirmundur elfoglalja Dagverðarnest és az egész partot a barátjával, Kurta Steinólfurrel, aki Fagridalurben verte fel a tanyáját és Saurbærig övé volt a föld. Véznalábú Þrándur elfoglalja a Vestureyjart az attól délre és nyugatra fekvő

szigetcsoportokkal együtt, és Flateyen telepedik le. Kancsal Úlfur Reykjanes egészét és a Þorskafjörður felét is elfoglalja, tanyáját a földnyelv közepén, Miðjanesen építi fel. *** Esős nap volt Bergenben – már jó pár éve történt –, amikor felhívtam a biológus Ævar Petersent Izlandon a Keleti Eyvindurt illető megvilágosodásom után. Kezdtem kapiskálni, miért is ment Geirmundur Izlandra, de nagyon szerettem volna valami konkrétabbnak

is

a

birtokában

lenni

a

fejemben

lévő

feltevéseknél. Ezt a telefonbeszélgetést a fekete viking utáni kutatásom egyik csúcspontjának gondolom. Mint kiderült, Ævar több mint negyven éve gyűjti és katalogizálja az izlandi rozmárcsont- és agyarmaradványokat – ha volt valakinek tárgyi bizonyítéka, ő volt az. Annak idején azt írta, hogy „nagyon valószínű, hogy a rozmárok ellése a Breiðafjörður szigetein zajlott a honfoglalás korában”.[305] 2002-ben újabb bizonyítékok kerültek elő:

rozmárborjúk

maradványait

találták

néhány

szigeten

(Bjarneyjar), Geirmundur fő tanyájához közel. Bebizonyosodott, hogy a rozmárok magterülete Nyugat-Izlandon, kifejezetten a Breiðafjörðurben volt.[306]

Rozmárok Izlandon Ævar Petersen 1993-as térképe 173 lelet alapján készült, ma konkrét tárgyi és rozmárok jelenlétét igazoló írásos forrás alapján 263 lelet áll rendelkezésre. Petersen szerint az azóta előkerült leletek nem változtatnak a fenti térképen látható mintázaton.

Amikor nézegetni kezdtem ezeket az adatokat, hirtelen majd kiszúrta a szemem, mennyire magától értetődő, hogy a mi Írországból érkező csapatunk a legelsők között tűnt fel Izlandon, hiszen

pontosan

ott

telepedtek

le,

ahonnan

a

legtöbb

rozmármaradvány került elő. Véznalábú Þrándur flateyi telephelye stratégiai fontossággal bírt – egészen be lehetett látni onnan a Breiðafjörður északi részét.

Értesíteni

tudta

a

többieket,

ha

ellenséges

hajók

közeledtek, ahogy az északról jövő baráti hajókról is, amelyeknek révkalauza lehetett. Mint látni fogjuk, Flatey pontosan a Geirmundur hornstrandiri birodalmát Breiðafjörðurrel összekötő

út közepén fekszik. Flatey magaslatain máglyákat lehetett rakni, amelyek Geirmundur számára is könnyen láthatók voltak Skarðsströndön. Embereink bizonyára már az első útjukon kinézték maguknak ezeket a helyeket, és nem sokat gondolkodtak azon, hogy visszatérjenek-e. Tetőt emeltek a fejük fölé, megtisztították a földet a fáktól és cserjéktől. Kizárólag egy dolog volt fontos nekik: megtalálni

és

elfoglalni

a

nyersanyagokban

leggazdagabb

földeket, majd olyan központi helyekre építeni a tanyáikat, ahonnan a lehető legkönnyebben el tudták juttatni az árukat a fő birtokukra.[307]

Geirmundur

először

Búðardalurben

„Lakóvölgyben”

telepedett le a Landnámabók szerint.[308] Állítólag itt építette fel az első átmeneti szállásokat, a hajói pedig a Geirmundarvogur

öbölben voltak kikötve. Ez az öböl valószínűleg ugyanaz, mint amit ma Skarðsstöðnek hívunk, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a legjobb természetes kikötő a környéken.[309] És épp ez fekszik Geirmundur fő birtoka alatt. A Þorskfirðinga saga szerint Kancsal Úlfur a reykjanesi Miðjanesen élt. Ez nem is állhat túlságosan távol a valóságtól, hiszen Bæjarnes és Bæjarvogur is a közelében található. Bær („Tanya”) a leggyakrabban használt tanyanév a különböző vidékeken, ugyanezt látjuk Avaldsnesen is, ahol régen feltehetőleg Bøben és Bøvågennél székelt a fejedelem.[310] Roppant fontos volt olyan biztonságos tengeri utakat találni az új vidéken a sok ezer sziget és szirt között, amelyek miközben ideálisak voltak a rozmároknak és fókáknak, átjárhatatlanok voltak

az

idegen

hajósok

számára.

Néhányszor

biztosan

megfeneklettek és újrapróbálkoztak, volt hajó, amelyik zátonyra futott, mások elsüllyedtek. Nem véletlenül hívják az egyik helyet a Dagverðarnes

földfokon

Geirmundur

kikötőjétől

délre

Knarrarbrjóturnek („Hajótörő”). Érdemes megfigyelni a Flateyre és a Karmsundbe vezető út közötti véletlen egybeesést. Flatey természetes kikötője, Höfn, központi kikötője volt Geirmundur birodalmának. Ahogy a térképeken látjuk, nemcsak a Sýrey, Klofningur és Leiðarsker helynevek tengelye felel meg Sirának,[311] Klovningnak és Leiaskjernek

Norvégiában,

de

bizonyos

mértékig

földrajzi

következetesség is van ezek között a helynevek között a tengeri utazó számára. Minden tengeri kultúra természeténél fogva hagyományőrző, és ez alól a helynevek sem kivételek. Ha nem akarták, hogy bármi

bizonytalanság legyen a helyes utat illetően – ami pedig élet-halál kérdése volt ekkoriban –, azokat a régi helyneveket kellett használniuk, amelyek korábbról mindenki számára ismerősek voltak. *** Élt egy lány az 1880-as években Skarðsströndön, a Búðardalurhöz legközelebb

eső

Hvarfsdalur

tanyán.

Ragnheiður

Halldórsdóttirnak hívták, Geirmundur 27. fokú egyenesági leszármazottja volt. Mesélték, hogy egy nap áthozott néhány strandiri ember Breiðafjörðurbe egy pár uszadékfarönköt. A visszaúton már egy nő is velük volt. Ez a nő egy strandiri kapitány,

Guðmundur

Guðmundsson

felesége

lett,

akitől

tizenhárom gyereke született. Egyik fiuk volt a nagyapám, Guðjón Guðmundsson. Nagyapa mindig kedvesen beszélt Ragnheiður dédnagyanyámról. Szorgos volt, és jó verseket írt. El-elmondtak néha

egy

történetet

a

megállapodásuk

idejéről,

amikor

beköltöztek Észak-Strandiron egy tanyába a Reykjaneshyrna nevű hegy tövébe – ez Strandir egyik legkietlenebb részén van. Dédnagyapám halászni kezdett, de lehetetlen volt só nélkül eltenni a halat. Így aztán dédnagyanyám fogta magát, és belovagolt

három

apró

gyerekével

a

nem

messze

fekvő

Reykjafjörðurbe a kereskedőhöz. A kereskedő, aki nem volt más, mint a költő Jakob Thorarensen, hallani sem akart arról, hogy hitelbe vegyenek tőle sót, vagy bármi mást, ami azt illeti. Dédnagyanyám kihúzta magát és elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult és azt mondta:

– Igaz lehet, ami az Írásban áll, „még az ő felebarátjának is útálatos a szegény”. Aztán hazalovagolt a három kis gyerekével. És egy nagy zsák sóval.

A SZŰZ ELVESZTI SZÜZESSÉGÉT Az első breiðafjörðuri vadászatok legendásak lehettek. Ahogy a legkorábbi európai rozmárvadászat leírásokban is láttuk, az első alkalommal teljes közönnyel viseltetnek a rozmárok az emberek iránt. Vagyis eleinte könnyű prédának számítanak. Jól illusztrálja ezt az érintetlen környezetet az a régi történet, amelyet egy olyan izlandi mesélt el, aki norvégokkal vadászott rozmárokra a Ferenc József-földön: „Élesre köszörült pengéket tűztünk hosszú botokra. A rozmárok szelídek, és nehézkesen mozognak. Apálykor odamentünk hozzájuk és leszúrtuk őket […] és azokat kezdtük leölni, amelyek legközelebb feküdtek a tengerhez. Igen unalmas vadászat volt ez, sőt, inkább mészárlás, mint vadászat.”[312] Az Egils saga egyik leírása feltűnően hasonló ehhez. Skallagrímur és az emberei rengeteg „bálnát” találtak a Borgarfjörðurben: „Bálnák is gyakran kivetődtek a partra, békésen heverésztek, és mert embert még nem láttak, úgy ölték le őket, ahogy csak akarták.”[313]

A rozmárok nyáron ellenek. Mindenkinek összhangban kellett lennie az északi vadászok ösztöneivel. Ha Geirmundurék a többi európaihoz hasonlóan nekiláttak volna leölni a borjakat, pár év múltán egyetlen rozmár sem maradt volna a Breiðafjörðurben. A rozmárok érzékeny és okos állatok, odébbállnak, és sosem térnek vissza

egy

kifosztott

kolóniára.

Geirmundurék

valamivel

hosszabban tudtak vadászni rájuk, de végül Izland legkülsőbb partjaira kellett menniük ezekért az állatokért. Geirmundur jártassága sokat ért a dublini uraknak. Bárki képes „szűz” területeken rozmárra vadászni, hosszú távon azonban

csak

azok

tudták

biztosítani

a

belőlük

kinyert

nyersanyagokat, akik értettek is a dologhoz. Először is olyan felnőtt állatokat kellett keresniük, amelyek a csordától valamivel távolabb voltak, és nem vettek részt aktívan a párzásban. Ilyeneket könnyen találhattak a part menti számtalan szirten és kis szigeten. A kolóniától a lehető legtávolabb kezdték a vadászatot, és lassan kerítették be az ellő állatokat. Amíg barátságosak voltak a rozmárok, feltehetőleg ugyanazokat a vadászeszközöket használták, mint az európaiak egészen a 20. századig: éles dárdákat vagy csákányokat, amiket az állatok vastag bőrredőibe vágtak a nyakuknál a szívükig. Idővel át kellett állniuk a szigonyozásra, és kisebb csónakokkal kellett követniük az állatokat, ahogy Grönlandon vagy a Beringszorosnál teszik még ma is az inuitok.[314] Egy dolog levadászni az állatokat, és egészen más eljuttatni őket olyan öblökbe, ahol fel lehet darabolni a testüket. Ezután végeláthatatlan

munka

következett

–

þrælavinna,

rabszolgamunka, ahogy a nehéz, monoton munkát nevezik ma is.

Fel kellett darabolni az állatokat a hideg tengervízben – nem könnyű a rozmárokkal bármit is kezdeni kint a szárazon, mivel egy nagyobb példány akár 700-800 kilós is lehet. Arra még visszatérünk, hogy pontosan mit is jelenthetett ez a munka, egyelőre legyen elég annyi, hogy Geirmundurék belátták: nagy szükségük lesz hozzá rabszolgákra. Valakinek arról is gondoskodnia kellett, hogy ne csak rozmársültből álljon a menü a vadásztanyán. Halat kellett fogni. Az óriásalka nagy, húsos madár volt, amit kézzel is el lehetett kapni, hiszen nem tudott repülni. Ha már kora tavasszal ott voltak, sirályok és más tengeri madarak tojásait is szedhették. Az első felfedezőutakon kicsaptak néhány jószágot, hogy lássák, kibírják-e a telet.[315] Nem kizárt, hogy néhány rabszolga rögtön az első expedíció után megpróbált ott telelni. Ezzel többek között azt is biztosítani tudta Geirmundur, hogy ne foglalhassák el mások az értékes erőforrásokat a távollétében.[316] Látják az első vadlúdcsapatokat délnek repülni. Megváltoznak a fények, éjjelente egyre hűvösebb lesz. Egy Úlfur nevezetű kancsal, bőrsapkás férfi egy fekete mongollal beszélget valahol Skarðsströndön a Breiðafjörðurben 867 őszén. Azt mondja, ennyi rakománynál már nem bírnak el többet a hajók. Geirmundur kiadja a parancsot: rakodják fel, amit csak lehet, és szereljék fel a hajókat, hogy tengerre szállhassanak. Izland történelmének első viking felfedezői kivágtatnak tajtékzó tengeri lovaikon, és eltűnnek a messzeségben. Rozmárok és fókák véres tetemei sorakoznak a parton a sirályok, hollók és sasok örömére. Néhány öböl még mindig vörös a vértől. Az északi szűz elvesztette szüzességét.

VISSZA A DUBLINI URAKHOZ Bejött a terv. De a fekete viking nem dolgozik ingyen. Nem rabszolga, aki csak elvégzi a gazdája parancsát. Kékvérű, ambíciózus férfi. Vár valamit cserébe – és abból sokat. Geirmundurék alighanem már az első pillanattól fogva arra törekedtek, hogy tartósan letelepedjenek Izlandon. Mindig is tudták, hogy Írország sosem lesz számukra biztonságos. Ugyanígy a norvég viszonyok is egyre bizonytalanabbak lettek. Pontosan akkor érkezett Geirmundur Írországba, amikor leáldozóban volt a vikingek csillaga. Keleti Eyvindur területén feltehetőleg biztosabb volt a helyzet 867-ben; ő a dublini hatalmasok és ír pártfogója oltalmában állt. A kereskedők, ahogyan a dublini lakosok és munkások is, adót fizettek a királyi családnak, amiért cserébe védelmet kaptak.[317] Máshol állatok módjára ölték le a vikingeket – sose voltak még ilyen agresszívek az ír királyok. Mint mondják, Dublin szomszédos királya, Flann, Brégai Conaing fia, egy 865-ös vagy 866-os küzdelemben legyőzte a vikingeket. Több vikingközpontot is feldúltak és elpusztítottak Dél-Írországban 866-ban. A vikingek elvesztettek egy csatát Leinsternél, Dublintól délre, Ólafur erődítménye pedig, amit Clondalkin mellett építtetett, romba dőlt. Ennek az volt az oka, hogy Fehér Óláfur 866-ban elhagyta Dublint, és nagy erőkkel támadt a piktekre. Keveset tudunk erről a népről, a nyelvüket is alig-alig

ismerjük,

de

Ólafur

akart

valamit

tőlük.

Talán

rabszolgákat a dublini piacra? Ekkor Ívar sem volt Írországban, az évkönyvek alapján 871-ig Angliában és Skóciában tartózkodott.

És ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek. Az írek kihasználták

az

alkalmat

és

rátámadtak

a

kisebb

vikingcsoportokra, akik mögött senki sem állt. Legrosszabb helyzetben az Észak-Írországban lévő norvégok voltak. Az évkönyvek szerint az ír főkirály, Áed Findlíath már 866-ban rájuk szabadul armaghi központjából kitörve. Olyan tanult szerzőket idéznek ezek az annálisok, akik állítólag azt írják, Áed felesége biztatta fel a királyt a támadásra. Ez Land királyné volt, Kjarval nővére és Máel Sechnaill korábbi felesége; Máel gyűlölte a dublini vikingeket. Mintha csak egy nemzetségsagát hallanánk. A 867-es év sorsfordító volt. Ekkor fordult szembe az ír főkirály, Áed Findlíath a dublini királyokkal. Feltehetőleg Kjarval is megvonta a vállát. Nem volt többé szükségük a dublini vikingekre. Ritka madár a jó barát. Az óészaki vikingek hirtelen egyedül találták magukat. Egyik szakadás érte a másikat. Még abban az évben, hogy Ólafur visszatért, megtámadott egy templomot Waterfordnál, Kjarval területén. Üzenet volt talán? Annyit mindenesetre tudunk, hogy az izlandi zsákmány oroszlánrésze Keleti Eyvindur hajóépítő üzemében kötött ki. Sok minden arra utal, hogy Kjarval több hajót is rendelt a vejétől, akinek egy másik kuncsaftja Fehér Ólafur volt. Ő is ott lehetett Dublinban 867 őszén, amikor Geirmundurék visszatértek. És semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy aranyban és ezüstben fizették volna ki őket. Mihez is kezdtek volna azzal egy új földön? Rabszolgákra volt szükségük, és kizárt, hogy Keleti Eyvindur

képes lett volna egyedül eleget tenni a követelésüknek. Csakis a dublini királyoknak volt erre lehetőségük, akik Észak-Európa legnagyobb rabszolgapiacát tartották ellenőrzésük alatt. Amint látni fogjuk, ez több száz rabszolgát jelent a következő években, és minden árucikk közül a rabszolga volt a legértékesebb. Sejthetjük,

hogy

az

első

tárgyalások

feszültek

voltak.

Geirmundurnek vigyáznia kellett, nehogy arrogánsnak tűnjön Fehér Ólafur szemében – végzetes lett volna. Másfelől nyilván tudta, milyen fontos a dubliniak számára. És ezt a lehető legnagyobb mértékben a maga javára fordította.

KIÉLEZŐDIK A HELYZET Tehát a dublini óészakiak királysága hanyatlóban van, amikor Geirmundur

birodalma

virágzásnak

indul.

Ennek

következményei lesznek még a mi embereink számára is. Mint arról az imént szó volt, az ír király, Bregai Flann Dublin mellett vereséget mért a vikingekre 866-ban. Két évvel később azonban összetűzésbe kerül az ír főkirállyal, Áed Findlíath-tal, és hirtelen a maga oldalán szeretné tudni a dublini vikingeket. Dublin, megfosztva minden szövetségesétől, kapva kap az alkalmon. Egyes évkönyvek szerint 300 viking harcolt Flann seregében. Nem tudjuk, hogy Ólafur is ott volt-e a Flann és Áed közötti küzdelemnél. Nem tudjuk, hogy Keleti Eyvindur, Geirmundur vagy Úlfur ott volt-e. Csak annyit tudunk, hogy a vikingek vesztettek. Sokan meghaltak, köztük egy magas rangú viking,

Carlos, aki Fehér Ólafur és ingin Áeda, Áed lánya közös gyereke volt. Nem elég, hogy Áed felrúgta a Fehér Ólafurrel kötött szövetségét. Megölte a fiát is, a saját unokáját. Ha Ólafur nem volt ott, fuldokolhatott a dühtől, amikor megkapta a hírt és meglátta a fia holttestét. Tudjuk, hogy rögtön hozzálátott bosszúja kiterveléséhez. És tiszta szívből jövő, őszinte gyűlölet hatotta át a tervét. A források szerint Szent Patrik 869-es ünnepén tört Ólafur Armagh-ra, amikor dugig volt a város ünneplő zarándokokkal. [318]

Ólafur őrjöng. Parancsokat üvölt. Fehér fürtjei vörösek a

ráömlő vértől. Boldogok lesznek a farkasok és a sasok. Nem csak az armagh-i templomot gyújtja fel, ami egész Észak-Uí Néill királyság szimbóluma volt. Az Ulsteri évkönyvek azt írják, ezer embert hurcoltak el, vagy gyilkoltak meg. Ha nagyjából egyenlő volt az arány a megöltek és a fogságba esettek között, egyedül erről az egy útról 500 rabszolga került Dublinba. Megint azt az arroganciát látjuk, amit a keresztények a kevélység és harag főbűnének neveznek. – Nem kellesz – üzent Áed. – Te se nekem – válaszolt Fehér Ólafur. Magának Árd Rínek – egy ír főkirálynak – a megtámadásáról van szó. Rabszolgákat rabolni az ő központi területéről óriási provokáció volt. Felgyújtani a királysága szimbólumát elképesztő pofátlanság. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az írek ekkor már rég keresztények voltak. Ólafur a szentek szentjét égeti fel.

Ha nem is ismerte a főbűnöket, annak tökéletesen tudatában volt, milyen üzenetet küldött a főkirálynak. Ez az az Írország, ahová a fiatal Geirmundur a 860-as évek második felében érkezik. Nem is lehetne nagyobb a kontraszt e között és a békés szibériai tengeri nép élete között. Egyetlen forrás sem utal arra, hogy Geirmundur vagy Úlfur tagja lett volna Fehér Ólafur seregének 869-ben Armagh-nál, bár nem is zárhatjuk ki ennek a lehetőségét. Ettől függetlenül is volt elég dolguk az izlandi vadászexpedíciókkal. Mindenesetre ekkoriban kezdett kiéleződni a helyzet körülöttük.

Bizonytalan szövetségek (869–870)

A megváltozott körülmények között egyedül maradtak a dublini királyok, és minden rokon falhoz szorult, kinek-kinek hűséget kellett esküdnie az egyik vagy a másik királyi háznak. Más szóval Geirmundur Heljarskinn és Kancsal Úlfur az ír

hatalmi harcok kellős közepén találta magát – egy ír főkirály és az óészakiak dublini királysága között. Az egyik oldalon Áed mellé állt Kjarval, amikor a dubliniakkal kötött szövetség felbomlott. Az évkönyvek szerint ez a két király 870-ben egymás mellett harcolt Leinsterben. Keleti Eyvindurnek is hűséget kellett tennie nekik, még ha „nem szerette is a hadakozást”, és bizonyos mértékig független maradt. A másik oldalon álltak a dublini királyok, akiknek

kezében

volt

az

egyik

legfontosabb

dolog,

amit

Geirmundur akart – a rabszolgakereskedelem. Ólafur körül szorulni kezdett a hurok.

FEHÉR ÓLAFUR KÜLDETÉSE 870-et írunk. Áed Findlíath főkirály történelmi vereséget mért Flannra, Brega királyára, aki Dublin északi szomszédja volt. Minden arra utal, hogy a győzelmet követően Áed az egyik emberét tette királlyá Brega felett: Máel Sechnaill mac Néillt.[319] Így tehát Áednek volt kire számítania Dublin mellett, és Ólafur fiát is megölte. A Dublin és északi szomszédja közötti háborúság nem volt újkeletű 870-ben.[320] Ebben az évben azonban különösen édes bosszút

jelentett

Brega

királyát

eltenni

láb

alól.

Ólafur

bosszúszomja határtalan volt. Vagy félelemmel lenne dolgunk? Egy fenyegetett vezérrel, akinek mindig mutogatnia kell az izmait?

Szakadások történnek a dublini hatalmasságok között.[321] Ívar sehol se volt, és a jó ég tudja, mikor jön vissza. Minden szövetség feloszlott. Fehér Ólafur egyedül maradt. Próbálja megőrizni a hidegvérét. Sokba kerülhet neki, ha megtámadja Bregát. Könnyen visszacsaphat a főkirály, Kjarval egyesült serege. Mindent elveszthet. Ilyen körülmények között támadt egy ötlete Fehér Ólafurnek. Eszébe jutottak a vadászok, akik Keleti Eyvindur hajóüzemébe szállították az árukat, mert bajban ismerszik meg a barát. Feltette magának a kérdést, hogy vajon kinek az oldalán is áll ez a kancsal Úlfur meg a fekete viking? Úlfur ráadásul, a hálátlan dög, még be is házasodott Kjarval családjába, aki most Áed főkirály talpát nyalogatja. Vajon ők is hátba akarják szúrni? Lehet, hogy ezek a tisztázatlan körülmények az előnyükre vannak? Úlfur és Geirmundur Kjarval tűzhelye mellett üldögél. Senki sem tudja, kinek fognak a pártjára állni! Ami óriási lehetőségeket rejt magában. Fehér Ólafur olyan világban él, amelyben az árulás és az orvgyilkosság mindennapi volt.[322] Az ötlete nagyjából így nézett ki: ennek a keletinek a veje könnyen kiadhatja magát Kjarval és Áed barátjának. Vagyis nem jelentene neki túl nagy problémát bejutni

a

bregai

királyához,

és

egy

óvatlan

pillanatban

meggyilkolni. Kapnak egy feladatot, és ha elvégzik, nem lesz kérdés, kinek az oldalán állnak. Az évkönyvek szerint Máel Sechnaill halálát árulás okozta (per dolum). Egy Úlfur nevű ember végzett vele, akinek dublini kötődései voltak.[323] Próbáljuk meg elképzelni ezt a sorsfordító eseményt:

Ólafur magához rendeli Úlfur Högnasont. Okkal tehetjük fel, hogy a nevelt testvére is vele volt ezeken a próbatételeken. El kell menniük a bregai királyhoz, és el kell hitetniük, hogy tanácsot akarnak adni neki Dublin megroppantásához. Kancsal Úlfur hivatkozzon a Keletivel és Kjarval családjával való kötelékeire – amiről bizonyára a bregai írek is tudnak. Egy este átlovagol a kancsal és a fekete egy dublini tolmáccsal északra,

Brega

tisztásaira.

Előre

küldik

a

tolmácsot,

és

meghagyják neki, hogy hívassa Máel királyt. Kérik, hadd beszéljenek egyedül a királlyal. A legnagyobb titokban kell maradnia ennek a találkozónak. Máel őrsége megmotozza őket, de sikerül elrejteniük egy apró pengét. Egyikük gyors mozdulattal elvágja a király torkát. Alkonyodik Bregában. Kancsal Úlfur és Geirmundur elköszön az őröktől. Az életüket mentve vágtatnak vissza Dublinba. *** Valószínűleg nem volt választása Úlfurnek és Geirmundurnek: gazdaságilag a dublini királyoktól függtek, és bizonyítaniuk kellett a hűségüket. Ez az esemény jelöli a két testvér, Hámundur és Geirmundur közötti szakítást is: Hámundur ezután nem vesz részt

Geirmundur

izlandi

birodalmának

építésében.

A

Geirmundar þáttur („Geirmundur története”) azt írja, Hámundur a nevelt testvére, Vézna Helgi oldalára állt, miután Széphajú Haraldur hatalomra jutott Norvégiában 872 után. Ez nem is járhat olyan messzire az igazságtól.

Vézna Helgi a nagyapja, Kjarval védelme alatt állt annak 888as haláláig, ami után odébb kellett állniuk. Vézna Helgi és Hámundur későn érkezik Izlandra – állítólag már hatalmas területek voltak elfoglalva, amikor letelepedtek az Eyjafjörðurben Észak-Izlandon. Ez Kjarval halálozási évében történt. Nem sok óészaki személyt lehet azonosítani az ír évkönyvek alapján, de ha igaz az, amire itt jutottunk, úgy annak van némi következménye.[324] Többek között az egyik olyan témát is érinti, amelyen már régóta vitatkoznak a kutatók: milyen vikingeket kell értenünk azokon, akiket az írek Finngaillnek és Dubgaillnek, világos és sötét idegeneknek neveznek? Néhány kutató véleménye szerint ezek a fogalmak a norvégokra és a dánokra vonatkoztak. A kontextus alapján ennek az Úlfurnek dublini kiküldetésben kellett lennie; más óészaki erőközpontoknak nemigen volt oka Bregában háborúzni. Két történetben Dubgallként (tsz. Dubgaill), fekete idegenként hivatkoznak Úlfurre, míg egy harmadik dánnak mondja. Ez utóbbi talán azon alapul, hogy Ívar király dán volt, így az ő dublini szövetségesei is dánok lehettek. Dánok és norvégok felváltva szerepelnek az évkönyvekben; nagyon valószínűtlen, hogy az írek különbséget tudtak tenni közöttük a 9. században. A dublini birodalom egyaránt állt norvég és dán erőkből. Ez alátámasztja azt az olvasatot, miszerint a Finngaill és a Dubgaill a vikingek

bizonyos

politikai

vezetőire

és

nem

különböző

etnikumokra vonatkoztak, vagyis hogy melyik erőközponthoz tartozott valaki. Dubh-gall volt tehát az, aki Dub-linnhoz tartozott. [325]

Egy másik dolog, amit ebben az esetben bizonyítani tudunk, az, hogy hol volt Kancsal Úlfur és Geirmundur Heljarskinn bázisa

Írországban, továbbá az, hogy elsősorban a dublini királyok fedezték az első izlandi felfedezőutak költségeit. Nagy rejtély, hogy Keleti Eyvindur hol állt ebben az egészben. Hűséget tehetett Kjarvalnak, miközben Ólafurnek és Ívarnak épített hajókat? Esetleg amolyan a senkiföldjén végezte szent foglalkozását a két erőközpont között, hiszen olyan fontos volt mindkét félnek, hogy senki sem feszegette, mégis ki mellett áll, attól való félelmében, hogy akkor a másik félhez szegődik?

A RABSZOLGASÁG KEZDETE A hűség kérdése tisztázódott Dublinnal. Lezajlottak a tárgyalások. A 860-as évek második felétől egészen 873-ig tartó folyamat során Geirmundurék oda-vissza küldték hajóikat Izland és Írország között, és kereskedtek Keleti Eyvindurrel, Fehér Ólafurrel és Ívarral, amikor Írországban voltak. Sok minden utal arra, hogy azon egyszerű oknál fogva folytatták a kereskedést az utánuk következőkkel, mert ők is épp akkora flottákat vezettek. A királynak többet ér a hírnév a hosszú életnél, tartja a mondás, és Dublinban uralkodni nem egyszerű: Bárður ( † 881), Sigfreður ( † 888), Sigtryggur ( † 896) és Glúniarn ( † 896). Mindenesetre Geirmunduréknek egészen Dublin 902-es elestéig volt eladni való árujuk. Röviden abban állt ez a cserekereskedelem, hogy nyersanyagokat és kész árukat szállítottak az Ír-tenger hajós kultúrájának cserébe a legértékesebb áruért, amit csak Dublin adni tudott.

A rabszolgatartás gazdasági intézmény volt: a földterület, a munkaerő és a tőke kapcsolatából tevődött össze.[326] Ha szabadok az erőforrások, korlátlan a földhöz való hozzáférés, és a kiadások viszonylag alacsonyak, mindenki a maga ura kíván lenni, a munkaerő pedig hiánycikké válik.[327] Izland esetében is ez történt a honfoglalás korában. Olyan drága lett a munkaerő, hogy egyedül kényszermunka bevetésével, rabszolgák tartásával tudtak előbbre jutni a Geirmundur-forma emberek. A 20. századi helynévjegyzékekben azt találjuk, hogy a Geirmundur

fő

birtokához,

Skarðhoz

tartozó

szigetvilág

nagyjából 80 kilométer átmérőjű volt. Ebből láthatjuk, milyen hatalmas munkaerőre volt szükség például a kacsapelyhek gyűjtéséhez ezeken a szigeteken.[328] És most csak a fő birtok közvetlen közeléről, nem pedig a Dagverðarnesen, Barðaströndön és Északnyugat-Izlandon található hatalmas területekről van szó. Már régen arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy az ehhez hasonló földterületekhez eleinte óriási munkaerőre volt szükség. Egyikük többek között a későbbi papok panaszkodásaira hívta fel a figyelmet, akiknek nem volt elég emberük a templomokhoz tartozó földek megműveléséhez.[329] Ez azért lehetett így, mert az egyház gyakran átvette a korábbi fő birtokokat a hozzájuk tartozó földekkel együtt, de már a 12. században kimenőben volt a rabszolgatartás Izlandon.[330] Nem volt

többé

elég

munkás

az

eredetileg

elfoglalt

földek

fenntartásához. A rabszolgának, mondják, nem lehetett tulajdona, nem örökölhetett, és nem hagyhatott maga után semmit.[331] Ez azonban csak félig állja meg a helyét Izland esetében. Mivel az

első írástudók nem mutattak különösebb hajlandóságot arra, hogy a múlt rabszolgatartásáról meséljenek, kisebb szenzációnak minősült, amikor Agnar Helgason és társai elkezdték genetikai kutatásaik eredményét publikálni a 2000-es években. Mint kiderült, mégis volt legalább egy dolog, amit a rabszolgák továbbörökíthettek: a génjeiket. Míg a DNS-vizsgálatok azt mutatják, hogy a honfoglalás kori férfiaknak körülbelül 80%-a skandináv eredetű volt, a nőknek több mint fele (62,5%) a Britszigetekről származott. Közülük is kimagaslik a kelták által lakott Írország és Skócia.[332] Ami ezzel kapcsolatban igazán megdöbbentő, az az, hogy mennyire egybevág azzal a történettel, aminek épp a feltárásában vagyunk.

LÁTOGATÁS A DÁLKEY-SZIGETRE 870-BEN Ahelyett, hogy valahol a szárazföldön zárták volna el a rabszolgákat (és viselték volna az ezzel járó költségeket), egy Dublin melletti kis szigeten tartották őket.[333] A sziget ír neve Deilg-inis, „Tövis-sziget”. Az óészaki telepesek átültették ezt a nevet a nyelvükre, akárcsak Geirmundur bjarmjainak a nevét, és Dálkeynek hívták a szigetet. Később ebből az óészaki alakból alakult ki a sziget angol neve: Dalkey. Ma is így nevezik. Geirmundur és Úlfur, Kurta Steinólfurrel és Véznalábú Þrándurrel együtt többször is látogatást tett itt – az egyik alkalomra 870 körül került sor. A kutatók egyetértenek abban,

hogy a dublini rabszolgakereskedelem nagyobb mértéket öltött a 9. század közepétől, Dálkeyt is ekkor vették használatba. Hatalmas nemzetközi kereslet volt a rabszolgákra a 9. században, különösen a muszlimok oldaláról, ami felverte az árakat. Egy keleti útról származó árcédulán 600 000 dirham szerepelt, ami mai árra átszámítva valamivel több, mint 30 millió forintot jelent.[334] Az ír rabszolganő, Melkorka, négy tehén árába került, írja a Laxdæla saga, de ez azután volt, hogy elkezdtek esni az árak a 10. században. Geirmundur akkor kezdte el felépíteni rabszolga-birodalmát, amikor tetőztek az árak. Mint láttuk, az évkönyvek szerint Fehér Ólafur több száz rabszolgát ejtett Armagh-ban 869-ben. Ezek a szerencsétlen zarándokok, férfiak és nők egyaránt, feltételezhetően egész ÉszakÍrországból és a közeli skót szigetekről érkeztek, hogy jámbor örömmel üljék meg Szent Patrik ünnepét. Hirtelen lett vége az ünnepnek. Százak találták magukat vassal a nyakukon Dálkeyen, amikor Kancsal Úlfur és Geirmundur hűséget tett Fehér Ólafurnek. Túlvoltak az első expedíción, leszállították az árut. Most rabszolgákat akartak. Ez a történelmi háttér. Érdemes megfigyelni, mennyire összhangban áll ezzel a genetikai kutatás. Egy ember őseinek megtalálásához a kutatók izolálnak egy anyai ágon öröklődő genetikai örökítőanyagot, az úgynevezett mitokondriális DNS-t (mtDNS). Ezt

az

örökítőanyagot

bontják

tovább

úgynevezett

haplocsoportokra, amelyeknek bizonyos mutációi vannak, és éppen ezek az egyedi mutációk teszik lehetővé a biológiai

antropológusok számára, hogy megtalálják egy adott népcsoport őseit. Az egyik haplocsoport (J) nagy előfordulást mutat az izlandiak körében. Ennek a haplocsoportnak, közelebbről a J1b1-nek van egy bizonyos mutációja (16192T), és érdekes módon ez a mutáció az izlandiakon kívül csak Észak-Írországban, a Hebridákon és Amerikában fordul elő – feltehetőleg az ír kivándorlók révén. Izlandra ugyanígy juthatott el, mondják a kutatók, mert semmilyen szerepet sem játszik, hogy évtizedek vagy évezredek teltek-e el, ennek a mutációnak olyan nőktől kell származnia, akik 1100

évvel

ezelőtt

kerültek

Izlandra

kelták

által

lakott

területekről.[335] Foglaljuk össze az eddigieket: 1. A Geirmundur-birodalomnak gazdasági kapcsolatai voltak a dublini királysággal, és Geirmundur a korai honfoglalás legnagyobb rabszolgaimportőre volt. 2. A dublini királyság 869-től több száz rabszolgával rendelkezett Észak-Írországban és Skóciában. 3. Geirmundur birodalma feltételezhetően az izlandi termékek valaha volt legnagyobb áruszállítója volt. 4. Az izlandiak genetikailag közeli rokonai Észak-Írország és Skócia lakóinak. *** Ekkor a dublini urak vérszemet kaptak. 871-ben hazatér Fehér Ólafur és Ívar egy skóciai és angliai portyáról – kétszáz

rabszolgával megtöltött hajóval. Ha egy hajóra tíz rabszolgát számítunk, kétezer emberről van szó: hirtelen szűkös lett a kis Dálkey-sziget. A mai gazdasági viszonyok között ez a tétel milliárdokat érne. Fagyos tekintettel méregeti Geirmundur a rabszolgákat Dálkeyen. Mintha állatkiállításon volna. Meg kell vizsgálniuk a testfelépítésüket és az erőnlétüket, hogy végtagjaik bírják-e majd munkát, hogy elég értelmes-e a tekintetük ahhoz, hogy képesek legyenek

önállóan

dolgozni.

Ha

valamelyik

felkeltette

az

érdeklődésüket, megkérdezik, hol fogták el. Hogy tudnak-e olyanokról,

akiknek

hasznát

vehetnék

Izlandon

a

földművelésben, az állatok gondozásában, a lótenyésztésben, az erdei munkákban, a vadászatban vagy a halászatban. Amikor nagyra nőtt a dublini rabszolgapiac, bevezették a nyakörvet.[336] A kiválasztott rabszolgákat valószínűleg láncra verve vitték fel a hajókra. Az egyik szkaldikus strófa jól tükrözi ennek az egésznek a brutalitását.

Zordszavú

Haraldur

12.

századi

roskilde-i

rabszolgavadászatáról szól. A költő lefesti, hogy szorította a zár a nők testét, és hogy „az éles láncok falták a nők hörundjét”, a bőr alatti húsukat.[337] Vagyis a láncok véresre vájták a nők fehér nyakát. Erős kép. Vajon együttérzett a szkald az áldozatokkal? Nem biztos. Ne feledjük el, hogy nem is olyan régen hasonló volt a helyzet az amerikai déli államokban. Itt megint a szkaldikus költészet régi esztétikáját látjuk: a költő feszültséget teremt az éles ellentétekkel.[338] Hideg, sötét és éles vas marja egy nő puha, fehér nyakát – épp ahogy egy király megjelöli az áldozati állatot.

Bevett szokás volt lenyírni a rabszolgák haját, és valószínűleg Geirmundurék rabszolgáival sem jártak el másképp. Vajon birkanyíró ollókat használtak? A haj a férfiaknál a férfiasság, a nőknél a szépség szimbóluma. Egy megnyírt rabszolgát megfosztanak a férfiasságától vagy nőiességétől – szimbolikus módon személyiségüktől fosztották meg őket.[339] *** Miért nem hajóztak fel Geirmundurék is valamelyik ír folyón és raboltak maguknak rabszolgákat? Először is tudjuk, hogy a rabszolgavadászat rendkívül provokatív tevékenység volt, és válaszreakciót váltott ki. A helyi kiskirályok összegyűjtötték volna az erejüket, felkutatták és megtámadták volna az adott vikingcsapatot. Ha Geirmundur bázisa egy kis longphort lett volna valahol, sebezhetővé válnak. Az ír és izlandi források egyetértenek abban, hogy az emberek adót

fizettek

a

dublini

uraknak

védelmükért

cserébe.

Végeredményben mindkét lehetőség ugyanazt az eredményt hozza: Geirmundurék se ejteni, se vásárolni nem tudtak volna rabszolgákat anélkül, hogy kapcsolatban ne lettek volna a dubliniakkal. Fehér Ólafur és Ívar rabszolgái közül bizonyára sokan Skandináviába kerültek. De ezt illetően szűkösek a forrásaink, nem

tudjuk,

milyen

mértékű

volt

a

kereskedelem.

Egy

Írországban fogott rabszolga olyan áru volt, amelyet hatalmas kereskedelmi hálózaton belül lehetett szállítani. Fintán ír

szerzetest 843-ban tették rabszolgává a vikingek. Láncra verve vitték el Skandináviába, ahol négy különböző kereskedő is eladta Orosz Gillivel együtt, akiről a Laxdæla sagában hallunk. Fintánnak sikerült megszöknie; egy lakatlan szigetre menekült Orkney mellett, és még le is tudta írni a tapasztalatait a Vita Findaniban. A dublini urakat többek között az ibériai mórok nagy piaca érdekelte.[340] Amikor Brian Bóruma 937-ben kifosztotta a skandináv Limericket vagy Hlymreket, mintha egy arab bazárban találta volna magát: „Ékszereket és nemes portékákat, csodálatos külföldi nyergeket; aranyat és ezüstöt; különböző színű és fajtájú, gyönyörűen szőtt ruhákat; a szemnek kellemes, tarka, skarlátvörös és zöld selyemruhákat vittek magukkal.”[341] Az Írország és Spanyolország közötti kereskedelem feltehetőleg még a késő középkorban is működött.[342] Vannak arab írásos forrásaink azoknak a diplomatáknak a fizetségéről, akiknek skandinávokkal kellett északon tárgyalniuk. Egyikük, Al-Gazáli értékes vázákkal és ruhákkal ment északra a 9. században, hogy a „barbároknak” adja őket. A kutatók értelmezése szerint ezen az úton

az

arabok

a

hosszú

távú

kereskedelem

valamiféle

biztosítékát szerették volna kieszközölni, és azt írják, a vikingek borostyánt, prémeket és rabszolgákat adtak nekik cserébe.[343] Így aztán egy dálkeyi rabszolganőnek 870-ben fogalma sem lehetett arról, hogy végül a Pireneusi-félszigeten vagy Izlandon

fog-e kikötni. De ha választhatott volna, valószínűleg szívesebben ment volna délre. Különösen traumatikus élmény lehetett egyik pillanatról a másikra Geirmundurék rabszolgájává válni. Nem kis részben azért, mert a viking kori ember csak egy csoport, család vagy nemzetség részeként létezhetett. Olyan a magányos ember, mint a magában álló fa, védtelen. Meddig élhet ilyen szeretetlenül egy ember, kérdezi a Hávamál (50. strófa) költője – de kérdezhette volna azt is: meddig élhet egy rabszolga? Egyik pillanatról a másikra senkikké váltak ezek az emberek. Az egyik 12. századi ír forrás épp ezt az elszigetelődést találja a legsúlyosabbnak ebben a rémületben: „Sokan voltak a […] nők és tisztes szüzek […] és a derék, jámbor ifjak és bátor harcosok, akiket magukkal hurcoltak a nyomorúságba és rabszolgaságba, át a széles, zöld tengeren. Ó, jaj, ó jaj! Sok ragyogó szem telt meg könnyel, és sok lélek sötétült el a szomorúságtól és keserűségtől, amikor apa a fiától, anya a lányától, testvér a testvértől, család a nemzetségtől és törzsétől szakadt el.”[344] Amolyan pszichológiai élőhalottság lehetett ez – a rabszolgának a gazdáján kívül máshoz többé nem volt köze. Kapcsolatuk pedig félelemre épült.[345] Ilyen az érzelmi háttere annak a néhány rabszolgatörténetnek, amit az óészaki irodalomban találunk: mindannyian

menekülni

próbálnak.

Ijedt,

megalázott

és

kétségbeesett embereket toloncoltak fel a hajókra, akikre

hamarosan új élet vár Izlandon a Breiðafjörðurben. Elképzelésük sem lehetett arról, merre tartanak. Carl Gustav Jung azt írta, felmenőinknek nemcsak a génjeit örököljük, de érzelmeik történetét, traumáikat, reményeiket és szorongásaikat is.[346] Ezek a rabszolgák talán többet is magukkal vittek a Völuspá mögött húzódó

bibliai

tudásnál,

a

kereszténységnél

és

a

gabonatermesztés fortélyainál. Van egy régi, örökzöld izlandi altató, a Bíum, bíum bambaló. Minden izlandi, akit erről kérdeztem, biztos volt abban, hogy régi, izlandi népdalról van szó. Pedig ír dallama van. Jószágaihoz hasonlóan rabszolgáit is bármikor leölhette a gazda,

csak

az

utóbbit

be

kellett

jelentenie

néhány

szomszédjának, máskülönben gyilkosságnak minősült volna.[347] A rabszolgákat meztelenül adták el. Annyi választotta el őket egy tehéntől, hogy felelősek voltak a tetteikért – meg lehetett büntetni őket. Viszont volt egy kiút. A

felszabadítás

szerves

része

volt

a

rabszolgatartás

intézményének. Volt remény – és ez elviselhetővé tette az egyes rabszolgák életét.[348] A nők kiútja az lehetett, ha megkívánta őket a gazdájuk; nemcsak földművelésre, szövésre vagy főzésre voltak jók, hanem uruk szextárgyai is lehettek. Gyorsan javulhatott ettől a helyzetük, amit néhány leírás alátámaszt a sagákban.[349] A férfiak számára lehetőséget jelentett, ha szembeszálltak uruk ellenségeivel, vagy ha keményen dolgoztak. Erlingur Skjálgsson rabszolgái kiválthatták magukat három évi munka után. A pénzből Erlingur új rabszolgákat vett.[350]

Mint látni fogjuk, Geirmundur is lehetett kegyelmes a szolgáihoz. De aligha gondolt ilyesmire bárki 870-ben, miközben a hajókat rakodták a Liffey-folyón Dublin mellett. Velük van a fedélzeten néhány megkötözött borjú, csikó és malac, több zsák vetőmag, zab és árpa, vadászati és halászati eszközök, valamint hajózáshoz szükséges kellékek. És a rabszolgáik. Nyakbilincsben ül egy nő. Néhány kusza tincse lóg foltokban ott, ahol nem érte el az olló a fejbőrét. Sápadt és koszos, darócrongyokban van, tekintetében szomorúság és félelem. – Ez nem lehet igaz – gondolja talán félelmében összeszorított fogakkal. – Ilyen biztosan nem történhet! Mindarról a szörnyűségről, ami megesett vele, és úgy egyáltalán a történetéről semmit sem olvashatunk a néhány évszázaddal később leírt első izlandi történeti művekben, de később se sokkal többet. A genetikai kutatások alapján azonban sok izlandi harminc generációval ezelőtt élt ősanyjáról van szó. Északnak tartanak a hajók. Déli szél fúj, és hívogatóan kék a láthatár…

SZIGONYOKTÓL A SAGÁKIG IZLAND (KR. U. 874–910)

„Írországtól háromnapi hajóútra északra fekszik a legnagyobb sziget, Izland. Igazmondó, szűkszavú nép lakja. Ritkán elegyednek szóba egymással, és akkor is csak röviden, nem esküdöznek, mert képtelenek a hazugságra. Nincs oly utálatos dolog még előttük, mint a hazugság. Papjuk a királyuk, és királyuk a papjuk […] Ezen a szigeten sólymok és hatalmas, erős sasok élnek. Szinte sosem villámlik vagy mennydörög itt. Van azonban más, még nagyobb veszedelme ennek a földnek. Évente vagy kétévente tüzes folyók törnek elő rajta, mintegy örvényként, mely mindent feléget, ami az útjába kerül. Bizonyosan azonban senki sem tudja, honnan ered a tűz, fentről-e vagy lentről.”[351] (Giraldus Cambrensis: Topographia Hibernica et Expugnatio Hibernica, 1187.) „A régi könyvekben, amelyeket a szent Béda pap írt, van egy Thile nevezetű sziget, amiről azt tudni, hogy hatnapi hajóútra fekszik Britanniától északra. Béda azt is írja még, hogy télen nincsenek nappalok itt, és nyáron, amikor leghosszabban jár fent a nap, nincsenek éjszakák […] Béda pap hétszázharminc és öt évvel a mi Urunk, Jézus Krisztus születése után hunyt el, ezért több, mint száz esztendővel azelőtt írta ezeket, hogy Izlandot benépesítették a norvégok. […] Flókiék nyugatra hajóztak át a Breiðafjörðrbe, és ott szálltak partra, amit ma Vatsfjorðrnek hívnak a Barðastrond mentén. Ez az egész öböl tele volt hallal, és úgy el voltak foglalva a halászással, hogy még csak a szénát sem takarítottak be, és így minden jószáguk

megdöglött a télen. A tavasz igen hideg volt. Flóki ekkor északra ment, felmászott egy hegyre, ahonnan meglátott egy jégtáblákkal teli fjordot, amiért Íslandnak („Jégföld”) nevezték el a szigetet, ahogyan azóta is hívják. […] Nyáron hajóztak el onnan, és későn készültek el. Brjánslœknél látni lehet a kunyhójuk, csónakházuk és tűzhelyük nyomát. […] Nyáron visszahajóztak Norvégiába. Flóki sokat ócsárolta a szigetet, Herjólfr jót és rosszat is mondott róla, Þórólfr szerint meg minden fűszálról vaj csöppen ott, ezért Vajas Þórólfrnek hívták azután.”[352] Landnámabók

M

egérkeztünk birodalom

a

Breiðafjörðurbe,

központja

lesz.

ami

870

a

Geirmundur-

tavaszán,

amikor

Geirmundurék partra szállnak, már voltak ott embereik, akik most lejönnek a partra üdvözölni őket. Talán látni lehet néhány jószágot legelészni a nagyobb szigeteken, az egyik partmenti kunyhóból füst száll fel – Skarðsströndön vagyunk. A vetőmagos zsákokat kirakodják Dagverðarnes mellett a legjobb gabonatermő földeknél; a jószágot és a rabszolgákat a fő birtok közelébe viszik. Új élet kezdődik. Keményen bánnak a rabszolgákkal, de legalább már a nyakbilincseket leveszik róluk. Az újonnan hozott férfiak bizonyára nagy odafigyelést igényeltek, nem kizárt, hogy a felügyelők erőszakkal törték be őket. Azokat, akik menekülni próbáltak, vagy engedetlennek mutatkoztak,

megbüntették

a

többiek

szeme

láttára

–

korbácsolással vagy kasztrálással, ahogy a régi törvények előírják. Egy

keveset

láthatunk

ebből

a

berendezkedésből

a

Landnámabókban: „Amikor Geirmundur egyik birtokáról a másikra ment, szokása volt nyolcvan embert magával vinni.”[353] Sokat elárul ez a részlet: igen jelentős kíséretről van szó, akkora, mint egy kisebb királyi testőrség Skandináviában. Korábban ugyanitt azt olvassuk, hogy Geirmundurnek nagy birtoka és sok embere volt, „nyolcvan szabadosa” (frelsingi).[354] Végeredményben úgy tűnik, ez a nagy testőrség a rabszolgáktól védte a törzsfőt. A Geirmundar þátturben azt találjuk, hogy ebből a nyolcvan férfiból mindenki

fel volt fegyverezve, és kétségkívül skandináv és ír férfiakból állt a kíséret. Néhányuk a nyugati úton gyűlt köré, mások talán még a régi rogalandi királyságból követték. Mint korábban láttuk, a helynevek szerint a Geirmundur-birodalomban élő honfoglalók szép számmal Karmøy északi feléről származtak. Sosem tudjuk már meg, hogy valóban volt-e ennyi embere Geirmundurnek, mindenesetre a Landnámabók szerzőjének nem volt oka a túlzásra, hiszen pontosan olyan történet ez, amiről inkább hallgattak – nyolcvan testőrből hatalmas rabszolgaseregre következtethetünk, a jó keresztény előtt pedig utálatos a rabszolgatartás.[355] Nyolcvan felfegyverzett testőr körülbelül 120 rabszolgát tud kontroll alatt tartani. Vagyis legalább az egyik birtokon ennyi rabszolga lehetett – ez talán Manheimar („Rabszolgaszállás”) volt a fő birtok mellett. Sok munkáskéz kellett a breiðafjörðuri szigetek és szirtek természeti kincseinek begyűjtéséhez, és ugye a birtok is hatalmas volt – az ilyeneket rausnarbúnak nevezték. A testőrök tehát szabad emberek. Házasodhatnak és lehet gyerekük, így összesen akár 200 lélekről is beszélhetünk. Szabad férfiak karddal a kezükben, akik betanítják a rabszolgákat, kiadják a parancsokat, és fenyítenek, ha kell. Nem volt olcsó családostul eltartani ennyi férfit, ahogy felfegyverezni sem. Röviden: ekkoriban drága volt a rabszolga. Geirmundurnek sok volt belőlük, és sokba került a felügyeletük is. Gondolhatjuk, hogy nem volt akárki, ha ilyen költségek mellett is így meg tudott gazdagodni. Thule

korai

történelmének

erről

a

fejezetéről

inkább

hallgattak az izlandiak – töredékek azonban fennmaradtak régi

törvényszövegekben és néhány rabszolgáról szóló feljegyzésben. Ugyanakkor itt kezd kirajzolódni az egyik oka annak, amit az izlandi hagyomány kettősségének nevezek Geirmundurt illetően.

KETTŐSSÉG A

Landnámabók

Geirmundurt

a

„legnemesebb

izlandi

honfoglaló”-nak mondja,[356] de nem ad magyarázatot erre az előkelőségre. Így aztán a közvetett üzenet: „Igen, tudjuk, hogy ő volt a legnagyobb, de nem mondjuk meg, miért.” Nehéz eldönteni, hogy ezt egyedül a tanult szerzők, vagy inkább a hiányos szóbeli hagyomány számlájára kell-e írnunk. Az, hogy a honfoglalókról szóló történetek és versek megmaradtak-e, attól függött, hogy átörökítették-e őket egészen addig, amíg megjelentek az első írástudók. Részben esetleges és töredékes az, amit az írásnélküli nemzedékek egymásnak továbbadtak. Mégis van valami rendszer a káoszban: az elfogultság arra nézve, hogy mit akarnak megőrizni az emlékezet számára, és úgy tűnik, Geirmundur ezen a rendszeren kívül került. Bizonyos nyomok arra utalnak, hogy a tanult szerzők többet tudtak, mint amennyit leírtak. Bölcs emberekre, vitrir menn, hivatkoznak, akik beszéltek Geirmundur nagyságáról. Ezek a bölcs emberek bizonyára olyan hagyományra alapoztak, amit hitelesnek gondoltak, hiszen aligha koholt volna valaki ilyesmit a 13. században, ha nem akarná részletesebben kifejteni. De ennek ellenére nem tudunk meg sokkal többet erről a hagyományról:

Miért a legnemesebb? Miért vágtat vele nyolcvan felfegyverzett férfi? Nincs válasz. A

Landnámabók

Þórðarson

számára

egyik is

13.

századi

szerkesztője,

ellentmondásosnak

Sturla

tűntek

a

Geirmundurről szóló töredékek, ezért úgy érezte, magyarázatot kell fűznie hozzájuk. Miután azt írja, Geirmundur volt a legnemesebb honfoglaló, a következő kommentár szerepel: „nem sok viszálya volt itt, mivel hajlott korában költözött Izlandra.”[357] Tehát ez a magyarázat: öreg volt = nincs ellensége = nincs sagája. Azonban közelebbről nézve a dolgot, nem állja ki a próbát Sturla magyarázata: Geirmundurnek nagyon is voltak viszályai, és fiatalon költözött Izlandra.[358] Geirmundur

Heljarskinnről

és

utódairól

nincs

saga.

Ugyanilyen meglepő, hogy egyik nemzetséggel kapcsolatban sem halljuk, hogy tőle származott volna. Geirmundur régi birtokát, Skarðot

először

1120-ban

Geirmundarstaðirnak

említik

nevezték).

a

Egy

források bizonyos

(korábban Húnbogi

Þorgilsson élt ott. Régóta furcsállták a kutatók, hogy miért nem kötik

Húnbogi

családját

Geirmundurhöz,

ami

egyébként

olyannyira magától értetődő lett volna: az ember őse minden esetben a legnemesebb. A skarðiaknak nem jelentett volna különösebb

gondot

úgy

igazítani

a

családfájukat,

hogy

Geirmundur a felmenőjük legyen – már ha akarták volna.[359] De nem akarták. És ez tudatos döntésre utal. Hámundur, Geirmundur ikertestvére előkelő nemzetség őse lett,[360] ahogy Kancsal Úlfur és Kurta Steinólfur is, hogy csak néhányat említsünk.

Akkor sem lesz kevésbé képtelen a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy Geirmundur skrarðsströndi fő birtokából vált az egyik legnagyobb írói központ a középkorban. Itt született többek között az egyik leggyönyörűbb izlandi pergamenkódex,[361] és ezen a környéken éltek a 13. század legnagyobb írói. Valami nem stimmel. Þórður Narfason († 1308) Skarðon, Geirmundur fő birtokán élt, ő gyűjtötte össze azokat a történeteket, kéziratokat és töredékeket, amikből a Sturlunga saga lett. Þórður a hatalmas skarðiak közé tartozik, a Sturlunga sagát pedig egy Geirmundurről szóló rövid történettel kezdi. A kutatók feltételezése szerint Þórður Narfason ezzel akarta a skarðiakat az ősfejedelemhez kötni;[362] vagy épp Geirmundur leszármazottai akarták ezzel saját korukat a legendás múlthoz kapcsolni.[363] Egyik feltevés sem állja meg a helyét. Þórður anélkül kezdte a Sturlunga sagát Geirmundurrel, hogy hozzákötötte volna a családját. Ami azt illeti, nem túlozza el Geirmundur hatalmát, sőt, még

kisebbíti

is.

A

Landnámabók

„legnemesebb

izlandi

honfoglaló”-ja helyett azt írja: „nagygazda” volt. Þórður utal „néhány” Geirmundur gazdagságáról és híréről szóló történetre, illetve arra, hogy volt egy nagy flottája. Feltehetjük, hogy akadt olyan is, aki többet írt Geirmundurről, mint ami ránk maradt. Þórður azt állítja, hogy *Fekete Hrókur sagájának végén esik szó a fekete vikingről, és nem hagy kétséget afelől, hogy valóban volt a kezében egy írott saga.[364] Nem ismétel meg belőle semmit, még azokat a részeket sem, amelyek Geirmundurt a maga valójában, tengeri királyként ábrázolják: legyen inkább paraszt! Ez a saga

tehát úgy, ahogy volt, elveszett. Gondolhatnánk, hogy *Fekete Hrókur

sagája

véletlenül

kallódott

el.

Viszont

az

olyan

kéziratoknak, amelyekre senki sem vigyáz, hamar nyomuk vész. Geirmundur minden honfoglaló közt a legnemesebb, de már nem beszélnek erről. Parasztnak mondják. Ideális ősapa lett volna, de senki sem akarta a családjában tudni. Több saga is mesélt az életéről és tetteiről, de senki sem ismételné meg őket.

AZ IZLANDI EREDETMÍTOSZ Minden nemzet eszmék, történelmi események és történetek alapján alakítja ki az eredetképét, ahogy az emberek is értelmet próbálnak adni az élettörténetüknek és alakítják az önképüket. Ezért ugyanolyan súllyal esik a latba az is, hogy kik akarunk lenni; miként kívánja egy nemzet felfogni, milyennek akarja mutatni magát. A történetírás hasonlít a metaforákhoz: bizonyos dolgokra fényt, másokra árnyékot vet; bizonyos dolgokkal azonosulni tudunk, másokat inkább elfelejtenénk. Ezeket a gondolatokat és elképzeléseket szokás „eredetmítosznak” nevezni.[365]

Házassági szövetségek a Geirmundur-birodalomban

Az izlandi eredetmítoszban a valódi Izlandot az egyenlőség jellemzi. Tanult Ari Íslendingabókjában (12. század eleje) már teljesen

kialakult

formájában

találjuk

ezt

a

képet:

az

országnegyedeknek megfelelően négy honfoglalóban testesül meg. Tőlük származtak az egyenlő nemzetségek, amelyek az izlandi társadalom pilléreit alkották. Senki sem büszkélkedhet azzal, hogy előkelőbb lett volna, senki sem tűnhetett ki vagy lehetett nagyobb a többinél.[366] Miután Izlandra költöztek a családok, felépítették tanyáikat, majd politikai és gazdasági függetlenségben élték életüket. Talán a valaha volt legizlandibb kijelentés Göngu-Hrólfur válasza volt Normandiában a császár kérdésére: ki a vezérük? – Nincs szükségünk vezérre, mindnyájan egyenlők vagyunk. A régészet azonban az írásos forrásokénál jóval rétegzettebb és

arisztokratikusabb

képét

mutatja

a

honfoglalás

kori

társadalomnak. Orri Vésteinsson izlandi régész úgy gondolja, hogy akár háromezer ember is függhetett néhány hatalmasságtól, vagyis az izlandi gazdaságot egy maréknyi kiválasztott igazgatta. [367]

Ezek a törzsi-arisztokraták Norvégiából hozták magukkal a

honfoglalókat.[368] Mások arra mutatnak rá, hogy az izlandi sagahősök és nagygazdák a régi korok királyaira emlékeztetnek. Elmenekülnek Széphajú Haraldur önkényuralma elől, hogy szabadok és függetlenek lehessenek egy új földön.[369] Ezt visszhangozzák a Geirmundur szájába adott szavak is a Grettis sagában: fel sem merül, hogy visszatérjen Norvégiába, mert „eszébe sincs a király rabszolgája lenni”.

Az

izlandi

eredetmítosz

legtisztábban

talán

az

első

honfoglalók, Ingólfur és Hjörleifur történetében jelenik meg. Izland hivatalos történelmét Ingólfur képviseli, akinek ellentéte Hjörleifur, a nevelt testvérek prototípusa.[370] Ezt a gazember Hjörleifurt a nyereségvágy vezérli. Vikingként feldúlta Írországot, ott szerzett rabszolgáival pedig sehogy sem illett az izlandi kultúrához.[371] A rabszolgák a nemzet eredetének nemkívánatos mellékszereplőiként jelennek meg, már amennyiben egyáltalán szó esik róluk.[372] Ezzel szemben Ingólfur őrzi a régi társadalom szent elveit. Áldozatokkal és rítusokkal tiszteli az ősöket és a felsőbb erőket – ő a megtestesült „nemes pogány”.[373] Hjörleifurt megérdemelten ölik meg a rabszolgái. És több szó nem is esik róla a történetben. Lassan kezdjük megérteni, miért vonakodtak az írás nélküli nemzedékek

és

a

középkori

tanult

szerzők

Geirmundur

Heljarskinnről írni. Először is arisztokrata volt, aki módszeresen vonta uralma alá Északnyugat- és Nyugat-Izland hatalmas területeit – ez nehezen volt összeegyeztethető a „mindenki egyenlő” mítoszával. Nyereségvágyó viking volt, aki nemcsak a skandinávok felett uralkodott, de az izlandi társadalom kéretlen elemeinek,

az

ír

rabszolgáknak

a

nagykereskedőjeként

is

működött. Gazember, mint Hjörleifur, ő maga is egy Hjörleifur. Arról már nem is beszélve, hogy részben idegen északi népektől származott. Valahol értem az első történetírókat: még hogy a nemzet alapja a profitszerzés, kizsákmányolás és rabszolgaság legyen? Igazán nem volna valami szép kezdet.

Az izlandi írásbeliség első nemzedéke egy fokozódóan központosított

társadalomban

élt.[374]

Néhány

család

és

nemzetségfő magához akarja ragadni a hatalmat, ami háborút és állandó vérbosszúkat szül. Ilyen időkben érthető, ha a régiek egyenlőségére, az egykor volt igazságos társadalomra akarunk emlékeztetni. Már a 12. században megjelent ez a szemléletmód, ami később csak egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Ehhez hasonlóan a norvég történetírásban egy királyra, Széphajú Haraldurre kellett emlékezni, aki állítólag egész Norvégia felett uralkodott, így Viken felett is. Épp ekkoriban próbálta a norvég korona kiterjeszteni hatalmát a dán kézen lévő Vikenre.[375] Nemcsak elhallgatásról, hanem célzatos elhallgatásról van tehát szó Geirmundur Heljarskinn esetében.

GEIRMUNDUR BIRODALMÁNAK BELSŐ KÖRE ÉS SZÖVETSÉGESEI Kik telepedtek le Geirmundurrel Izlandon? A Landnámabók szerint Kancsal Úlfur, Kurta Steinólfur és Véznalábú Þrándur hajózott ki Geirmundurrel együtt. Nem csak a helyrajzból és régi történetekből következtethetünk arra, hogy ez így volt. Ugyanazok a források lehetnek itt a segítségünkre, mint amelyek az Avaldsnes és Dublin közötti szövetség felderítésében is: az izlandi történetírók családfákon keresztül őrizték meg számunkra

a

Geirmundur-birodalom

belső

magját,

mivel

akkoriban a házasságok szövetségekről, nem pedig szerelemről szóltak.

Kinek-kinek

fejből

kellett

tudnia

a

családfáját

–

ez

megkerülhetetlen volt az óészaki kultúrában. A törvények, így például a bosszúval és eltartási kötelezettséggel kapcsolatos törvények abból indultak ki, hogy mindenki ismeri a nemzetségét öt generációra visszamenőleg – a kora 12. században pedig, amikor a Landnámabók legkorábbi változata született,[376] épp öt generáció telt el a honfoglalás óta. Nemcsak az ükükapjukra, de még az ő korukban élő rokonaikra és mindegyikük utódjára is emlékezniük kellett az embereknek. Összekötötte őket a törvény: bármikor bekopogtathattak egymás ajtaján a rokonok, hogy valamilyen jogukat követeljék. És viszont: mindenkinek tudnia kellett, kire számíthat, ha rosszra fordulnak a dolgok.[377] Pontosan

ezért

információinak.

hihetünk

a

Landnámabók

„Helyesbítések”

ugyan

genealógiai

előfordulhattak

a

nemzetségtáblákban, azonban ezeket többnyire elárulják a hagyományokban fellelhető következetlenségek: sosem esküdtek össze a régiek, hogy megmásítsák a családfájukat. Amint a 224. oldali áttekintésben látjuk, egy bizonyos Hajóorros Gils tagja volt a Geirmundur-birodalom belső körének, és feltehetőleg részt vett az összes első expedíción. Gils Gilsfjörðurben élt, a szállító utak egyik stratégiailag kitüntetett pontján. Minden bizonnyal tagja volt a csapatnak, mert a lányai a legbelső körbe házasodtak be. Az egyik lánya, Hallgríma, Véznalábú

Þrándurhöz

ment

hozzá

Flateyen.

Egy

másik,

Szépmellű Þorbjörg[378] pedig Kancsal Úlfur fia, Jörundur felesége lett. Kurta

Steinólfur

volt

Geirmundur

egyik

legközelebbi

szövetségese. A lányát, Þorbjörgöt, Kancsal Úlfur egy másik fia,

Atli vette el. Látunk továbbá még egy kétségtelen szövetségest, aki Kancsal Úlfur és Hajóorros Gils között lakott: Lúdtalpas Ketillt Berufjörðurben. Ketill lánya, Þórarna Véznalábú Þrándur egyik fiához ment hozzá. A genealógia alapján tehát Kancsal Úlfur, Kurta Steinólfur, Hajóorros Gils, Lúdtalpas Ketill és Véznalábú Þrándur szövetségesek voltak. Ez volt a Geirmundur-birodalom legbelső köre. Régóta ismerték egymást. Kapcsolatuk Keleti Eyvindurig, sok esetben egészen Rogalandig nyúlt vissza. Tudjuk, hogy Hajóorros Gils tagja volt Keleti Eyvindur társaságának, ahogy azt is, hogy Geirmundur izlandi honfoglalásában kezdettől fogva részt vett. Abból, hogy a lánya Véznalábú Þrándur felesége volt, arra következtethetünk, hogy valamivel idősebb lehetett a többi nagyúrnál. Hajóorros Gils Guðlaugur nevű öccse ügyes kapitány hírében állt; testvére, és rajta keresztül a fekete viking áruit szállította. Az ő történetével később foglalkozunk majd. Sokan vannak még, akikről tudjuk, hogy Geirmundur szövetségesei voltak, még ha ennek nem találjuk is nyomát a családfákban. Őket másképp lehet becserkészni.

A Geirmundur-birodalom emberei

MIVEL MAGYARÁZTÁK GEIRMUNDUR VAGYONÁT? A hagyomány szerint semmi kétség sincs Geirmundur gazdagsága felől, amit általában marhacsordákkal magyaráznak a sagák és a Landnámabók is.[379] Ennek okai a leírás korának viszonyaiból fakadtak.[380] Geirmundurnek „rengeteg jószága volt. Azt beszélik, a disznóit Svínanesen, a birkáit meg Hjarðarnesen tartotta, és hogy Bitrában voltak a legelői.”[381] A későbbi történetek ehhez még hozzáteszik, hogy

annyi

volt

a

jószága,

hogy

egy

sorba

állítva

Geirmundarstaðirtól egészen a következő völgyig álltak volna.[382]

De ezekben a történetekben is van némi igazság: Geirmundurnek hatalmas erőforrások álltak a rendelkezésére. Idővel megpróbálták árnyalni ezt a magyarázatot.[383] Egy tanulmány szerint már jóval azelőtt éltek írek Izlandon, hogy a skandinávok odaköltöztek volna, és nagy csordákat tenyésztettek ki, amiket állítólag Geirmundur és a hozzá hasonlók elraboltak a védtelen írektől. Kétséges magyarázat, hiszen az izlandi marhák norvég eredetűek, nem írek. Nagy csordákkal bajosan lehetett volna áthajózni az Atlanti-óceánon – egy tehénnek negyven-ötven liter

ivóvízre

van

szüksége

naponta.

Illetve

egy

csordát

kitenyészteni sem volt könnyű; nagyjából öt év kell ahhoz, hogy megkettőződjön az állomány, és minimum harminc évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a százszorosára nőjön.[384] Geirmundurék kétségtelenül foglalkoztak állattenyésztéssel. Ez azonban sem a hatalmát, sem a gazdagságát nem magyarázza, ahogy azt sem, hogy mivel fizetett a rabszolgáiért.

A RABSZOLGÁK DOLGOS MINDENNAPJAI Térjünk vissza a hajókhoz, amelyek 870 tavaszán behajóznak a Breiðafjörðurbe. Minden főnök vitt magával rabszolgákat, hogy legyen, aki dolgozzon a földjén. Mi most csak Geirmundur rabszolgáit követjük nyomon, pontosabban közülük hármat, hogy lássuk, milyen mindennapok vártak rájuk az új földön gazdájuk munkásaiként. Egyikük egy erős, kopasz fickó, aki sok fókát és delfint levadászott már Észak-Írország partjainál. Vörös, ragyás arca van,

Cuárannak

hívják;

de

az

északiak

Kjarannak

nevezik.

Megbízhatónak bizonyul, később ő lesz Geirmundur intézője az egyik hornstrandiri birtokán, amelyet azóta is Kjaransvíknek hívnak. Kjarant azokkal a rabszolgákkal együtt tanítják be, akiknek a fő birtok közelében, Hvalgrafiron kell nyersanyagokat kinyerniük a tengeri emlősökből. Követjük még azt a tincses nőt is, akit Fehér Ólafur rabolt el Armaghban. Nevezzük mondjuk Mýrgjöllnek. Karcsú, a 30-as éveiben jár, és mindenféle kézimunkához jól ért. Ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyik Hrappseyre fog menni, az egyik Dagverðarnes menti szigetre. A harmadik rabszolga, Gormflaith vagy Kormlöð egy erős csontozatú, széles csípőjű és hatalmas mellű különös fiatalasszony. Geirmundur parancsba adja, hogy ne vágják le a haját. Brega közelében fogták el Dublin mellett, gabonatermesztő vidéken.[385] Ő Kvenhóllra, „Nődombra” fog kerülni Dagverðarnesen.[386]

KJARAN HVALGRAFIRON (OLAJ, KÖTÉL, AGYAR) Milyenek lehettek Kjaran mindennapjai? Breiðafjördur ideális hely volt a rozmárok, fókák és kisebb bálnák számára. A Geirmundur-birodalom területén többször is találkozunk a Hvállátur helynévvel. Hvallátrar/Hvallátur annyit tesz, „az a hely, ahol a bálnák ellenek”. Az egyetlen „bálna”, ami szárazföldön szül, a cetló, azaz a rozmár – a kutatók ezért rozmárokkal, nem pedig bálnákkal magyarázták a helynevet.[387] Ezt a jelentést részben alátámasztják azok a rozmárborjú

csontvázak, amelyeket Geirmundur fő birtokának közelében, Bjarneyjaron

találtak.[388]

Ugyanígy

értelmezték

a

gyakori

Hvalsker („Bálnaszirt”) helynevet is – az ilyen nevet viselő szirtek ideálisak voltak a rozmárok számára a rákok, garnélák és egyéb puhatestűek nagyszámú előfordulása miatt.[389] A fókák számára szintén jók voltak a körülmények, kiváltképp a kúpos fókák és borjúfókák számára, ma sincs ez másképp, de bizonyára más fajok is előfordultak. Máskülönben a borjúfókák a sarkvidéken élnek. Zsírosak, a bőrük vastag és kiválóan alkalmas kötélkészítésre.[390]

De

a

fókák

épp

ugyanolyan

hamar

odébbállhattak, mint a rozmárok, ha túl agresszívan léptek föl a vadászok.[391] Az egyik feladat az olaj kinyerése volt, amihez az úgynevezett „kövesgödröket” használták itt is, ahogy a sarkvidék számos helyén.[392] A gödrökben talált zsírmaradványok analízise és a kísérleti régészet minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy ezeket a tengeri emlősökből való olaj kinyeréséhez használták. [393]

*** 2010

nyarán

néhány

izlandi

barátommal

megpróbáltuk

rekonstruálni a honfoglalás kori olajtermelést. Velünk volt Gørill Nilsen is, egy szakértő a Tromsøi Egyetemről. Ástunk egy 60×100 centis gödröt a homokpadon, és kiraktuk kövekkel. Ez volt a kövesgödrünk. A Hvalgrafir, „Bálnasír” helynév Geirmundur csónakházainál tűnik fel, pontosan félúton a fő birtokai között.[394] Találó óészaki

név ez az olajkinyerő alkalmatosságokra, kiváltképp, ha cetlovak zsírját olvasztották bennük. Gyakran fordulnak elő ilyen gödrök csónakházaknál, aminek bizonyára praktikus okai voltak. A helyi gazda, Hermann Karlsson, emlékezett rá, hogy régen úgy gondolták,

a

hvalgrafiri

nagy

csónakházak

Geirmundur

Heljarskinnéi voltak. Semmi kétség afelől, hogy ez a hely az ő területéhez tartozott annak idején. Selárdalurben

végeztük

a

kísérletünket,

nem

messze

Geirmundarstaðirtól, ami egy másik központi birtoka volt Geirmundurnek Strandiron. Több minden más mellett szereztünk egy 300 kilós borjúfókát is, aminek csak a zsírja 100 kilót nyomott. A munka azzal kezdődik, hogy az ember elejti az állatot és kivonszolja a partra. Utána meg kell nyúznia úgy, hogy a szalonna együtt maradjon a bőrrel. Bizonyos részeket így hagynak, a maradékról azonban lefejtik a szalonnát, és apró darabokra vágják. Értelemszerűen mindezzel végezni kell addig, amíg az apály tart. Továbbá fát is kell hasogatni. Miután összegyűjtöttünk elég fát, tüzet raktunk a gödörben. A tűz tetejére kerek köveket tettünk. Amikor kellően felforrósodtak, kiürítettük a gödröt, és eltávolítottuk a visszamaradt parazsat, amit ha nagyobb szabású munkában van az ember, átvihet a következő gödörhöz. Ezután leterítettünk alulra egy bőrös szalonnát, és még több szalonnával és forró kővel raktuk tele a gödröt. Felszáll az olvadt zsír erős szagú gőze – el tudjuk képzelni, milyen szag lehetett az olajos rabszolgák hálókamrájában. Kis idő múlva elkezdi kiereszteni az olajat a szalonna. Rögtön ki lehet kanalazni a gödörből, aminek a fenekén lévő bőr nem engedi elszivárogni. Két nap alatt több mint 50 kiló olajat állítottunk elő a

kis kövesgödrünkben, még úgy is, hogy az egyik kísérletünk kudarcba fulladt.[395] Nem elképzelhetetlen, hogy néhány hozzáértő rabszolga egyetlen nap alatt akár több száz liter olajat is képes volt kiolvasztani. Sok kéznek kellett együtt dolgoznia egy rozmáron; szükség volt rájuk a feldarabolásnál, ahogy a zsír és szalonna szállításánál is. Ha mindennel megvoltak, hordókba vagy az állatok gyomrába öntötték az értékes folyadékot.[396] Ez volt az egyik legdrágább exportáru, amit a Geirmundur-birodalom elő tudott állítani.[397] *** Kjaranéknak meg kellett még tanulniuk kötelet sodorni. Óttarnak többek között rozmárból és fókából készült hajókötelekben fizettek adót az északi népek. Ezeket svarðreipinek, „bőrkötélnek” nevezték. Sok elveszett már a régi tudásból, de egy kutatási projekt megpróbálta rekonstruálni az előállítási módot, többek között a grönlandi inuitok segítségével.[398] Az elérhető legrégibb forrásokból tudjuk, hogy a hagyományos eljárás szerint az állatot megnyúzták, és a bőrt hosszú, vastag csíkokra vágták.[399] Utána sós vízbe tették a csíkokat, eltávolították a szőrt a bőr külsejéről, majd kiszárították a csíkokat, hogy megfelelő erősségű kötelet sodorjanak belőlük. Nem tudjuk, milyen magas fokon űzték az óészakiak ezt a tudományt, talán épp emiatt volt olyan értékes a Geirmundurhöz hasonlóak tudása. A fókabőr köteleket kisebb, a rozmárbőr köteleket nagyobb hajók vitorlázatához használták. Természetes eredetű anyagként

bizonyos időközönként ki kellett cserélni a köteleket, de olajozással tartósabbá lehetett tenni őket. Ha például arra a kétszáz hajóra gondolunk, amit az írek a dublini királyoknak tulajdonítanak, óriási lehetett a kereslet a kötelek után – ez volt a Geirmundur-birodalom aranytojást tojó tyúkja. Leginkább halászzsineggel és horoggal horgásztak a viking korban,[400] a hal pedig része volt az étrendnek. Miféle halászzsineget használtak mégis? A háncsból és kenderből készült zsinegek viszonylag erősek lehettek, de ezek az anyagok nem bírják a dörzsölődést, amit pedig minden halászzsinegnek bírnia kell. Így aztán a vastagra vágott bőrcsík volt az ideális alapanyag, ami egyszerre erős és könnyen feltekerhető. Az efféle bőrcsíkok nemcsak Dublinban, de más halászó népeknél is igen kelendők lehettek. Leginkább ezeket a tengeri élethez szükséges árukat, olajat és köteleket árusították az első honfoglalók Dublinban, és nem is olcsón. *** Szintén értékes exportcikk volt a rozmáragyar, az „északi elefántcsont”. Az agyarak leválasztása a koponyáról speciális módon történt, amit az izlandi vikingeknek el kellett sajátítaniuk. [401]

Az exportált rozmáragyarakat Dublinban dolgozták fel. Elsősorban Észak-Norvégiából származott ez az áru a régészek szerint; Izlandot nem említik ebben a vonatkozásban.[402]

Lehetetlen megmondani, milyen mértékben vált exportcikké a tengeri emlősök húsa, de azt tudjuk, hogy az első honfoglaló generációk körében igen népszerű volt, hiszen háziállatokból még nem volt elég ahhoz, hogy csak ebből fedezni tudták volna az izlandi lakosság hússzükségletét. Így pedig nemcsak rabszolgák százait etették vele, de bevételt, barátokat és szövetségeseket is szerezhettek a tengeri emlősök húsa révén Geirmundurék. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy néhány hordónyi sózott húst Írországba is magukkal vittek. Később nagyon keresett cikk lett a sózott tengeriemlős-hús Európában.[403] Kjarannak dolgos napjai voltak az új földön. Rajta kívül még sok

rabszolga

Skarðströnd

dolgozott

partján

és

Geirmundur kint

birtokain

Dagverðarnesen.

végig

a

Véznalábú

Þrándurnek szüksége volt rabszolgákra a birtokán, Vestureyjaron, ami Hvallátur, „bálnaellőhely” mellett feküdt. Egy nagyobb csapat rabszolga Kancsal Úlfurt követte a tágas, idilli Reykjanesre. A Landnámabók azt írja, Geirmunduré volt az összes nagyobb birtok az északi Breiðafjörður partjaitól el egészen Barðaströndig. Csak a nevüket ismerjük azoknak, akik ezeken a birtokokon a munkát irányították, és tudjuk, hogy Örlygurrel, Geirmundur hornstrandiri intézőjével mentek oda. Különös figyelmet kell fordítanunk a barðaströndiekre: Veréb Þórólfurre és a nevelt testvérére, Kollsvíki Kollira. Geirmundur vezeti körbe őket az új lakóhelyükön.[404]

Ugyan

a

nagy

törzsfő

beosztottjainak

számítanak, de védelmet és értékes holmikat kapnak tőle a munkáért cserébe. Veréb Þórólfur Hvalláturön élt (nem a breiðafjörðuriben), ami mellett Látravík és Látrabjarg (látur = „ellőhely”) fekszik közvetlenül. Ezen a vidéken nagyszámú

rozmáragyarat, -koponyát és -csontot találtak.[405] Þórólfurnek és Kollinak is megvoltak a maguk vadászai, felügyelői és rabszolgái, akárcsak Geirmundurnek Hvalgrafiron. Az egész vállalkozás mögött egy sötét bőrű mongol áll, aki nagy kísérettel lovagol a tanyái közt, és ellenőrzi, hogy a munkát a vadásznéptől tanult módon végzik-e.

MÝRGJÖLL HRAPPSEY SZIGETEN (KACSAPEHELY) Most evezzünk ki Mýrgjöllel Dagverðarnes mellé a Hrappsey szigetre, Geirmundur skarðsströndi birtokának határára.[406] Mýrgjöll volt az a sápadt, kusza tincses, sötét szemű nő, aki 869ben Armaghba ment a barátaival és családjával Szent Patrik ünnepére. Ő volt az, aki kővé dermedve állt, amikor a vikingsereg feléjük rohant, élén egy szőke szörnyeteggel, Amlaíbbal. Ő volt az, akit láncra verve és kisebesedett nyakkal vittek Dálkeyre Dublin mellé. Őt vette meg ott a fekete viking, és hozta ide a Breiðafjörðurbe: ő volt az ősanya. A Dögurðarnes („Reggeli-földfok”) helynév onnan ered, hogy mielőtt letelepedett volna Hvammsfjörðurben Bölcs Auður, a női honfoglaló, itt reggelizett meg. Egyébként a birkatolvajokat is itt kötötték fel,[407] hallunk itteni történeteket sasokról, amelyek gyerekeket ragadtak el,[408] és itt mesélt Steinólfur nagybátyám a visszajáró halottakról, akik fejüket lekapva, feldobva, majd pofájukkal ráharapva rémítenek halálra mindenkit! – De mégis, hogy lehetséges ez?! – Hát igen, igen … – válaszolja Steinólfur bátyám.

Dagverðarnes az egyik legjobb gabonatermesztő vidék NyugatIzlandon, itt tavaszodik ki először. Találunk itt egy Höfn, „Kikötő” helynevet, amivel a legjobb természetes kikötőket illették. Itt fekszik

az

izlandiak

legnagyobb

exportkikötője,

amely

feltehetőleg már Geirmundur idejében is működött. Az Eyrbyggja saga azt írja, 999-ben befutott ide egy hajó Dublinból, és sokan odamentek

kereskedni

a

fedélzeten

lévő

írekkel

és

hebridákiakkal. Az egyik velük lévő nőnél finom angol ágynemű, selyemlepedők és páratlan faliszőnyegek voltak.[409] Amikor

egy

helyi

gazda

1925-ben

jegyzékbe

vette

a

környékbeli helyneveket, rámutatott néhány Höfn melletti házhelyre. Szerinte nagyon régiek lehettek, egyik másik több mint húsz méter hosszú volt, de egyikük sem túl széles – és mindet benőtte már a bozót és a hanga. Úgy gondolta, régi csónakházak lehettek ezek. Höfntől nyugatra fekszik Hafnarhólmi, és a gazda emlékezett, hogy gyerekkorában Írahöfnről, „Írek kikötőjé”-ről beszéltek, de sosem tudta igazán, miért.[410] A tipikus sagakritikus magyarázat valahogy úgy szólna, hogy az Eyrbyggja saga szerzője a múltra vetítette saját korát. Ennél azonban valószínűbb, hogy Breiðafjörður későbbi szerepének, így a Grönlanddal való kereskedelemnek is rég fennálló hagyománya volt. A tengeri kultúrák, mint már mondtuk, természetüknél fogva konzervatívak, és a szakértők szerint a dagverðarnesi kikötő a legkorábbi időktől fogva fontos szerepet töltött be.[411] Remélhetőleg a jövőben többet is megtudunk a régészeti leletekből,

de

egyvalami

már

most

biztos:

Geirmundur

vállalkozásának szüksége volt egy jó kikötőre. Nem kizárt, hogy a nagy csónakházak és töltések Höfn mellett a Geirmundur-

birodalomból maradtak fenn. Egy húszméteres csónakházba, amiről a gazdánk mesél, könnyen elfért egy olyan nagyobb kereskedőhajó is, amelyik képes volt a nehéz rakományokat Dublinba juttatni a nyílt tengeren át. *** Hrappsey hasonló volt a Dublin melletti Dálkeyhez; nemigen volt hova menekülniük a rabszolgáknak, így viszonylag kevés felügyeletre volt szükség.[412] A Hrappseyen található számos Akur-,

„mező”

kezdetű

helynév

alapján

feltehetjük,

hogy

Mýrgjöllék gabonát termesztettek ezen a vidéken. Rúgholmur („Árpahalom”) is a közelben volt. Bizonyára tartottak néhány háziállatot is, mert Hrappseyen jó a termés és sok a fű. Van azonban még egy természeti kincs is, amit a jégkor óta sem ember, sem sarki róka nem háborgatott a Breiðafjörður számtalan szirtjén és szigetén. Hrappsey híres a pehelyrécéiről. A madártoll, vagyis a kacsapehely volt az egyik áru, amit Óttar magával hozott adóként az északi néptől – a 8. századtól kezdve keresték ezt a kereskedők a balti piacokon.[413] A kora 9. századi Oseberg hajóban dunyhából származó pelyheket találtak, ahogy az

avaldsnesi

Grønhaugenen

is,

Geirmundur

szülőföldjén;

emellett még Gokstadban, Tunében, Mannenen és a jütlandi Jellingben,

hogy

csak

néhányat

említsünk.[414]

Korábban

hallottunk egy 9. századi költőtől a „dunyhákról a meleg asszonyszobában”,

ami

ugyan

népszerű

lehetett

a

nemesasszonyok körében, de a harcos Széphajú Haraldur nem lelte kedvét bennük.[415] A királyok általában a drága holmikat

kedvelték. És bizonyára az európaiak is nagyra értékelték, ha nem fagytak meg éjjelente – így aztán kacsapehelyre volt szükségük a világ tetejéről, mert a pehelyréce máshol nem fészkel. Az Egils sagában azt találjuk, hogy Þórólfur Kveldúlfsson vagyona részben úgynevezett „madártojásból” állt, ezt a szót pedig még ma is használják a pehelyrécék költőhelyeire a Breiðafjörðurben.[416] Ezt-azt tudok Hrappseyről, a szigetről, ahol az első független izlandi nyomdát felállították. Anyámék családja itt élt 1940–1945 között; anyám szülei, Magnús és Aðalheiður együtt a tíz gyerekükkel, akik végül tizenhárman lettek. Sosem beszéltek sokat Hrappsey-ről a családban, idővel kezdtem megérteni, miért. Einar, anyám egyik testvére azt mondta, ha nem lett volna nagyapám puskája, valószínűleg éhen vesznek mindannyian.[417] Ugyanis úgy állt a dolog, hogy a szigeten a lakhatás jogát 24 kiló tisztított kacsapehellyel lehetett megváltani – pontosan annyival, amennyit a szigetről egyáltalán össze lehetett szedni. Ezt minden évben meghatározott időpontban kellett eljuttatni Staðarfellre Magnúsnak, aki az Izlandi Egyetem képviselője és akkoriban ennek a „madártojásnak” a tulajdonosa volt. Az egyik évben nem sikerült összegyűjteni a 24 kilót. Nem csináltak túl nagy ügyet a dologból,

de

úgy

néz

ki,

majdnem

megbírságolták

őket.

Nagyapám többször is átment a szárazföldre, hogy megpróbálja kijárni a bérleti díj csökkentését. De hiába. Egész évben a pelyhet tisztították. Anyám (aki 1938-ban született) emlékszik, hogy nagyanyám mást se csinált, csak a kacsapelyhet tisztította, a gyerekek pedig azzal segítettek, hogy kiszedegették a legnagyobb piszkokat a pelyhek közül. Valódi

aljamunka valószínűleg

volt,

primitív

nem

kellett

körülmények ilyen

között.

alaposan

Mýrgjöllnek

megtisztítania

a

kacsapelyhet, de valamennyire mégis, ha dunyhákat akartak megtölteni vele.[418] Szóval a nagyszüleim semmit se kerestek Hrappsey-en. Minden ráment a lakbérre. Erlingur Skjálgsson rabszolgái három év alatt össze tudtak gyűjteni annyit, amivel kiválthatták magukat. Magnús nagyapámnak sosem sikerült volna kiváltania magát Hrappseyről, ha rabszolga lett volna. Viszont ő a saját elhatározásából élt ott. Akkor mehetett volna el, amikor akar, és így is tett. Mýrgjölléknek természetesen nem volt

meg

ez

a

lehetőségük.

Állítólag

a

12.

században

megszüntették Izlandon a rabszolgaságot, de okunk van azt gondolni, hogy a régi rabszolgatartó mentalitás még jóval tovább élt. A legnagyobb változás abban állt, hogy a þræll, rabszolga kifejezést leiguliðire, béresre cserélték. Ez az izlandi történelem kontextusában megdöbbentő. Idővel egyre inkább úgy gondoltam, hogy a rendszer, ami alatt anyámék családja élt, nagyon régen működött már. Könnyű volt ezt a rendszert azzal mentegetni 1945-ben, hogy „de hát ez mindig is így volt”. Ha ez tényleg igaz, a családomnak jó elképzelése lehetett arról, milyen volt Mýrgjöllék rabszolgasora. Mondják, hogy a régi skarðsströndi arisztokrata berendezkedésen a 20. századig egy hajszálrepedés sem volt.[419] ***

Amit tudunk, az az, hogy a honfoglalóknak a sziget összes természeti erőforrását ki kellett használniuk. Hrappsey volt a legnagyobb sziget, de a fekete vikingék sokkal-sokkal többön uralkodtak. Azt mondják, megszámlálhatatlanul sok a sziget a Breiðafjörðurben. Ezeknek a kiaknázásához rengeteg ember kellett. Geirmundur területe akár több száz kiló kacsapelyhet is termelhetett – csak a Skarð alatti szigetek 35 kilót adtak a 20. század elején, bár a gazda megjegyzi, elég munkájuk volt vele.[420] A

genetikai

kutatások

alapján

az

izlandi

pehelyréce

Skandináviából származik, és körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt költözött a szigetre.[421] Ez a természeti kincs, amit szinte teljesen figyelmen kívül hagy a

honfoglaláskor-kutatás,

tekintélyes

bevételt

jelenthetett

Geirmundur számára. Talán nem lehetett túlságosan más a helyzet a viking korban, mint a 17. században, amikor azt írták az izlandi kacsapehelyről, hogy „kívánatos a külföldiek körében, akik magas árat fizetnek érte”.[422] Nagyjából 60 fészekből lehet összeszedni egy kiló kacsapelyhet – ami épp elég volt egy dunyha megtöméséhez. Ma 250 kiló kacsapehely több, mint százmillió forintot ér. Ezenkívül még sok más erőforrást kínáltak a szigetek. Az idők során Breiðafjörðurt belepték a tengeri madarak – tavasszal szívesen

látott

étrend-kiegészítők

voltak

a

különböző

madártojások. Itt található a legjobb izlandi halászhelyek egynémelyike. Nem csak tőkehal van errefelé sok, állítólag puszta kézzel lehet a zöld vízben nyúlhalat fogni, és több jó lepényhalazó helyről is hallani ebben a fjordban. Nem kizárt, hogy már ekkoriban exportáltak tőkehalat, bár az első feljegyzések csak a

késő középkorból maradtak fenn. A patakok és folyók tele voltak lazaccal és pisztránggal. Rókák a jégkorszak óta éltek itt, a honfoglalás korában pedig valószínűleg szép számmal.[423] Több bálnacsontból készült tárgyat is találtak az óészaki fejedelmi sírokban Dublinban[424] – az évezredek alatt partra vetődött bálnák (izlandiul: hvalreki) csontjaival telve lehettek az izlandi partok. De mindezen természeti kincs közül semmi sem vehette fel a versenyt a rozmárokkal.[425]

KORMLÖÐ ÉS GEIRMUNDUR VISZÁLYA KJALLAKURREL Mi várt a szépséges Kormlöðre, akinek nem vágták le a haját? Bregából, Dublin mellől való lány, ahol jó körülmények voltak a

gabonatermesztéshez.

A

breiðafjörðuri

szigeteken

és

a

földfokokon nedves a klíma; kora tavasszal felenged a föld, így jóval korábban lehet itt vetni, mint a belsőbb részeken.[426] Geirmundurék éghajlata melegebb volt, a késő középkorban hűlt le annyira, hogy már nem lehetett gabonát termeszteni Izlandon. Szerencsénkre fennmaradt egy részlet a Geirmundur és egyik legközelebbi „honfoglalója”, Kjallakur közötti nézeteltérésről a gabonatermesztést illetően.[427] Exporttermék sosem lett az izlandi gabonából, de szükség volt rá ahhoz, hogy az ember önálló és önellátó lehessen. Jóllehet a honfoglalók nem voltak híján tengeri emlőshúsnak és különböző halaknak, ezek nem fedezhették a teljes tápanyagszükségletet. A szükséges szénhidrát előteremtéséhez földet kellett művelni. Geirmundurék gazdag gabonatermő vidékekről jöttek, és Izlandra

költözésük után maguk is nekiláttak a földművelésnek. Tudjuk, hogy a norvégok a 13. században már nem voltak önellátók ebben a tekintetben, és hogy a német gabona-behozatal nélkül ételszűkében lettek volna. Ezt a Hanza ki is használta annak érdekében, hogy a norvég korona engedékenynek mutatkozzon diplomáciai kérdésekben.[428] Gabonára szükség volt, és ha valaki képtelen

maga

megtermelni,

mások

segítségére

szorul.

A

helynevek és a Geirmundur területéről vett véletlenszerű talajminták is mutatják, milyen fontos volt a gabonatermesztés a honfoglalás korában.[429] Az úgynevezett Klofningur („Hasadék”), a Fellströnd és Skarðsströnd közötti régi határvonal mellett találjuk az Ekrur vagy Ekra helynevet (vö. az avaldsnesi Torvastad Ekrurével). Gyakran a gabonaföldekre utaló helyneveknél köszönt be legkorábban a tavasz. Ekrur környékén feküdt Geirmundur Kvenhóll vagy Kvennahóll nevű birtoka, ahol máig lehet gabonaréteget találni. A Landnámabók ezt írja: „Geirmundur és Kjallakur összekülönböztek a Klofningur és Fábeinsár közötti területen, és egy búzamezőn ütköztek meg Klofningur mellett; mindketten ott akartak vetni; de Geirmundur állt jobban. Keleti Björn és Eyri Vestarr megpróbált egyezséget kötni köztük. Vestarr Vestarsnesen élt, amikor a békítő gyűlésbe ment.”[430] Vajon tényleg harcoltak a legjobb gabonatermő földekért? Van néhány furcsaság ebben a részletben. Nem hallunk arról, hogy

valaki

elesett

volna,

bár

állítólag

megütköztek.

És

felmerülhetett egyáltalán Kjallakurben, hogy szembeszálljon olyasvalakivel, mint Geirmundur, akinek annyi fegyverese volt? Szerencsére egy későbbi szöveg még hozzátesz ehhez némi kiegészítést. Először is magát a helynevet: Kvenhóll vagy Kvennahóll (óészakiul:

Kvenhváll),

„Asszonydomb”.

A

név

szerepel

a

Sturlunga sagában, és a jelentése félreérthetetlen. Egyetlen példát sem találunk arra a régi óészaki társadalomban, hogy egy birtokon kizárólag nők éljenek. És nem túl valószínű, hogy szabad, skandináv nők laktak Kvennahóllon, sokkal inkább rabszolgákról lehet szó. Elsősorban keltákról. Fehér Ólafur és az emberei sok rabszolgát ejtettek Brega környékén, Dublintól északra. Brega fontos gabonatermelő vidék volt, talán a város legfőbb gabonaellátója. A viking korban Dublin határán árpa és zab is termett, később Izlandon is ez a két gabonaféle terjedt el a leginkább. Ez magyarázattal szolgálhat arra, miért telepítette le Geirmundur Kormlöðöt és a többi ír nőt épp az idilli gabonatermő vidéken. Bizonyos

fenntartásokkal

ugyan,

de

használhatók

a

Skarðsströndről szóló későbbről származó történetek. Az egyik szerint vagy Geirmundur, vagy Kjallakur volt az, aki kizárólag nőket tartott Kvenhóllon – és valamiféle őket illető szexuális természetű nézeteltérés vezetett a két férfi szakításához.[431] Kétségtelenül Geirmundur tulajdonáról van szó, így aztán Kjallakur talán egy kicsit túlságosan rámenős lehetett a nőkkel. Egy másik történet olyan gazdától ered, aki sokáig élt Kvenhóllon. A történetet más környékbeliek adták tovább: Geirmundur

és

Kjallakur

egy

bizonyos

Orustuhryggurön,

„Harcgerinc”-en készültek megvívni egymással, a nők azonban közéjük rohantak, és nem engedték, hogy egymásnak essenek.[432] Ez megmagyarázná, miért nem hallottunk bárki elestéről. Vagyis a rabszolganők nemcsak földművesek, de ágyasok is voltak. Itt lett volna a fekete viking háreme? Minden valószínűség szerint Kjallakur nemcsak kikapott Geirmundurtől, de teljességgel alá is kellett vetnie magát neki. Geirmundur ugyanis magához vette és felügyelővé tette Kjallakur fiát, Hrólfurt a ballarái tanyán, Kvenhóll közelében. Hrólfur Geirmundur „barátjaként” kerül elő a Landnámabókban. A barátság pedig kötelezettségeket és érdekeket foglalt magában a viking korban – érzelmeket kevésbé.[433] Ennek a Kjallakurnek állítólag

volt

egy

Kjarlaksstaðir

nevű

másik

birtoka

is

Bitrufjörðurben (a régi írásokban Kjallaksstaðirként szerepel), ahol még ma is találhatók házhelynyomok.[434] Az Eyrbyggja sagában Kjallaksáként fordul elő. Bizonyára

Geirmundur

helyezte

ide

Kjallakurt,

hiszen

szüksége volt valakire Bitrufjörðurben, abban a fjordban, amelyen az északról jövő áruk szállító útvonala haladt át. Ezzel a Landnámabók szerzője is tisztában van, csak épp marhacsorda magyarázatba csomagolja: azt olvassuk, hogy Geirmundurnek esztenái voltak Bitrában. Ezt az értelmezést nem kis részben az a tény is alátámasztja, hogy ki lehet húzni a partra a hajókat Kjarlaksstaðirnál. Egyébként kevés a jó kikötő arrafelé. A Keleti Björn és Eyri Vestarr közötti egyezség nagyjából így nézhetett ki: Kjallakur lemond a fellströndi pozíciójáról, ahogy a kvenhólli és ekrenei birtokokról is, és egy bitrai előőrsre költözik.

A fia, Hrólfur veszi át tőle a felügyelőséget, akit a közeli Ballarára helyeznek, amint azt a Landnámabók összes változata írja. Egyszóval gazdasági és önös okokból kifolyólag küldték Hrólfurt Ballarára, és nem azért, mert Geirmundur barátja volt, akinek „nagy birtokokat és ingóságokat” akart adni, amint azt a Geirmundar þáttur állítja. Megint csak azt látjuk, hogy a hagyomány

megfeledkezik

az

eredetileg

gazdasági

vonatkozásokról. A

történetírók

független

honfoglalóként

mutatják

be

Kjallakurt, és egyenlő honfoglalók közötti viszályként festik le a közte és Geirmundur közötti összetűzést. Az „Izlandon mindenki egyenlő” mítosza formálta ezt a történetet, ami valójában egészen másról szólt. Minden arra utal, hogy amikor Geirmundurék Izlandra jöttek, Kjallakurt először Fellströndre helyezte, majd miután összekülönböztek, továbbküldte Bitrufjörðurbe. A Kjallakr név az ír Cellach óészaki alakja, ami jól jelzi, honnan származhatott a viselője. Keleti Björn részvétele a viszályban segíthet az időbeli elhelyezésben, ugyanis azt olvassuk a forrásokban, hogy tizenkét évvel Ingólfur után érkezett a szigetre. Ha ezt elfogadjuk, a viszálynak valamikor 878 után kellett kirobbannia.[435] Valószínűleg Kjallakur, akárki legyen is az, Geirmundurrel érkezett Izlandra tolmácsként és a kvenhólli ír gabonatermelők felügyelőjeként. Geirmundurrel valamikor a 860-as években találkozhatott először Keleti Eyvindur birtokán. Meglehet, hogy gabonáról egyáltalán szó sem volt, egyszerűen csak Kjallakur nem bírt magával. A Landnámabók szerint tíz gyereke volt, de egy feleségéről se hallunk. Így aztán eszünkbe juthat az a névtelen

nőkoszorú Kvenhóllon, amelynek egyik tagját Kormlöðnek neveztem el, és akik miatt Geirmundurnél betelt a pohár. Vajon meg akarták védeni a nők a gyerekeik apját? Kjallakur bizonyára színes egyéniség volt a legfelsőbb ír körökből. A filológusok szerint létezett egy Kjallakfiak sagája, de mára elveszett. Állítólag féltékenységről, őrületet hozó boszorkányságról, női ruhákba öltözött férfiakról és szép számú gyilkosságról esett szó benne. A történetet

azonban

olyan

szűkszavúan

meséli

újra

a

Landnámabók, hogy semmit sem értünk belőle – szövegfilológiai értelemben reductio ad absurdum.

AZ ÉLET KVENHÓLLON ÉS BALLARÁN Sok történet kering ezekről a partokról. Mint láttuk, Kjallakur fia a közeli Ballarára került, amit a legkorábbi források szintén Geirmundur tanyájaként tüntetnek fel. És el is hihetjük ezt a forrásoknak, mivel a genealógiák következetesek abban, hogy Geirmundur unokája, Oddi Ýriarson Hrólfur Kjallaksson lányát, Þórlaugöt vette feleségül. Ballará egy kerek kőről kapta a nevét (óészaki: böllóttr), ami a völgy belsejében áll.[436] Sok sziget és szirt tartozik Ballarához, így például Djúpeyjar, Rauðseyjar, Rúfeyjar

és

Bjarneyjar,

amelyeknek

mindegyikén

találtak

rozmárborjú csontokat. A szárazföldön lévő Kálfhólmurről („Borjú-sziget”) érdekes dolgok kerültek elő. A helynévkatalógus szerint nagyszabású fókavadászat zajlott itt, volt csónakház és kövesgödör, a tenger azonban sokat elmosott ezekből az idők során. Találunk még egy

hatszög alakú tőzegépületet, amiről senki sem tudja, mire használhatták. Egy helytörténész, Friðrik Eggerz szerint rozmárkoponyák és agyarak is előkerültek innen. Közvetlenül Kálfhólmur előtt fekszik a tengerben Hvalsker („Bálnaszirt”).[437] Friðrik egyik kéziratában összegyűjtött néhány olyan történetet, amelyek az itteni rozmármaradványokról szólnak. Összegzésként ezt írja: „feltehetőleg jóval több [agyar] is előkerült, épp ezért régen nagyszámú rozmár élhetett a Breiðafjörðurben, amelyek azonban a fókáknál érzékenyebbek voltak [az emberekre], amikor azok elkezdték benépesíteni a fjordokat és a szigeteket.”[438] Logikus következtetés. Úgy

tűnik,

Hrólfur

és

a

rabszolgái

Geirmundur

vadászbirtokainak vagy olajkinyerőinek egyikét működtették. Emellett Hrólfur feladata volt a gabonatermelő nők felügyelete is Kvenhóllon. – Ne is próbálkozz azzal, amivel az apád! – hagyta meg talán Geirmundur Hrólfurnek, amikor Ballarára küldte. *** Még nem tudom otthagyni Asszonyhalmot. Kvenhóll és Skarð között fekszik egy régi Snorraskjól nevű pihenőhely a főúton. Magától értetődő megállóhely ez azok számára, akik át akarnak kelni az úgynevezett Klofningurön, Skarðsströnd és Fellsströnd határán, Geirmundur és Kjallakur területein.

Snorraskjól

néhány

sziklafalból

áll,

amelyek

kimagaslanak az egyébként lapos tájból, alattuk pedig füves

lankák terülnek el. A szóbeszéd szerint valami régi varázslat vagy magnetikus erő van itt a levegőben. Pontosabban a férfiak merevedést kapnak, a nők öle pedig betüzesedik, még akkor is, ha egyedül utaznak és valami egészen más jár a fejükben. Ugyanúgy magyarázzák ezeket az erőket, mint a kísértetjárta helyeket, annyi különbséggel, hogy a snorraskjóli szellemek jóindulatúak és serkentők. Az ilyen jelenségekre, legyenek azok ártók vagy jótékonyak, gyakran a taufur vagy reimleikar szavakat használják a régi sagák.[439] A korai forrásokban nem írnak a snorraskjóli illetlen magnetizmusról, de ahogy Steinólfur nagybátyám mondja: „aki nem hiszi, menjen és próbálja ki maga!” Többek között egy turistavezető is kételkedett, akivel Steinólfur egyszer együtt utazott arrafelé. Nagybátyám rávette a sofőrt, hogy álljon meg Snorraskjólnál, de még azelőtt megadta magát a vezető, hogy lefeküdt volna a földre elvégezni a kísérletet. Steinólfur magyarázata szerint a régiek gyakran kihasználták az alkalmat, amikor leheveredtek itt egy kicsit, az így keletkezett rezgések pedig azóta is a levegőben vannak.[440] Egy napsütéses nyári napon úgy határoztam, hogy tisztességes tudós lévén megvizsgálom a dolgot. Pontos útmutatást kaptam a telefonban

Halla

Steinólfsdóttir

nénikémtől

(aki

közvetlen

leszármazottja Kurta Steinólfurnek) – ő maga minél távolabb akarta tudni magát a helytől, ha netán mégis lenne valami abban a szemérmetlen történetben. Leheveredtem a földre Snorraskjólnál a füves lankán az első sziklafal alatt. Zümmögtek a legyek, a hattyúk a távolban

énekeltek. Lassan észak felé úsztak a felhők az égen, fény és árnyék játszott a síkon és a hegyeken. Hát, valóban. Visszanézve azonban nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy a régi magnetizmusnak kell-e betudnom a merevedést, vagy annak, hogy annyira vártam, hogy történjen valami. Később elképzeltem Geirmundur kvenhólli háremét: Lovagolnak a parton. A tenger ragyog a hajnali fényben a Breiðafjörðurben. Érezni a serdülő zöld illatát, a lágy szellőben hallani

a

költő

sirályok

és

récék

hangját.

Kitavaszodott

Skarðsströndön. Geirmundur negyvenéves, bár nem számolja az éveit. Két elülső foga már kihullott, a többit lekoptatták az akkori rágós ételek.[441] A fekete törzsfő néhány válogatott emberével közeledik a parton, porzik a lovak mögött az út. Legdrágább skarlátköpönyegét és fókabőr csizmáját viseli. Jönnek, hogy kiélhessék a vágyaikat. Snorraskjól az utolsó pihenő Kvenhóll előtt. Kérdés, hogy ezek a magnetikus erők valóban az izlandi történelem legkorábbi szakaszából származnak-e. Vajon nem a kielégületlenség kísért és lebeg a levegőben? A kísértetek mindig valamilyen elnyomott vágy képei – a vágyé (lat. libido), ami nem teljesülhetett

be.

Akkor

Snorraskjól

varázserejét

ugyanígy

magyarázhatja az egykor itt járt férfiak felajzottsága is, akik alig bírtak magukkal. Menj csak ki Snorraskjólra, és próbáld meg megmagyarázni a dolgot. Ha az ember veszi a bátorságot, és bekukkant a nők kvenhólli szállására, talán nem koszos, rongyokba öltözött, kopaszra nyírt

nőket lát. Ó, nem, gyönyörűek. A hajuk fésült, arab ékszerek csillognak rajtuk. Ropog a fa a tűzhelyen. Selyemruhák és mindenféle Dublinból hozott értékes holmi van rajtuk. Talán „míves szemfesték”-et viselnek, ahogy egy andalúziai arab írta néhány korabeli skandinávról.[442] Kelletik magukat. Vonzók. Mintha ők is akarnák. Vagy jobban mondva: a két rossz közül a kisebbiket választják. Maguktól

aligha

akarták

volna

a

dolgot,

de

tudták,

ha

szerencséjük van, és teherbe ejti őket az egyik skandináv úr, kijuthatnak a rabszolgaságból. Erről van itt szó. A férfiak mézsört isznak, jobb időkben talán bort is. Nézik a gabonazsákokat, belemarkolnak a vetőmagba. Beszélgetnek. Közben el-elnézegetik a női testeket, mintha csak állatokat méregetnének. Beszélgetnek és

nevetnek,

érezni

vágyukat

a

levegőben.

Kiválasztanak

maguknak egyet, talán többet is.[443] Kormlöð lefekszik egy báránybőrrel

fedett

padra.

Olyan

vonzó,

olyan

meztelen.

Hatalmas kerek mellei finoman hullámoznak, akár szélcsendben a tenger. Itt találkozik az óészaki férfimag és az ír petesejt. Összefonódik a DNS-ük és a sorsuk, többé nem lehet elválasztani őket. Lehetetlen megmondani, hogy tényleg így mentek-e a dolgok Kvenhóllon. Néha azonban csak a fantáziánkhoz fordulhatunk, hogy történetet kapjunk a forrástöredékekből. Talán túlzás azt állítani, hogy Geirmundurék orgiákat tartottak. Annak azonban kétségtelen bizonyítékát nyújtja a genetikai kutatás, hogy valami hasonló történt Geirmundur korában néhány importált ír rabszolganővel.[444]

Nem kell túlzott képzeleterő ahhoz, hogy hasonló mai példákat találjunk. Viszont, ha párhuzamokat akarunk vonni, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Geirmunduréknek nem volt miért szégyenkezniük. Olyan társadalomban éltek, amelyikben senki sem ítélte el az ilyesmit. A kvenhólli nők a tulajdonaik voltak, a jószágaik. Pontosan azt csinálhattak velük, amit akartak. A középkori tanult szerzők azonban nem nézték túl jó szemmel

az

efféle

viselkedést,

különösen,

miután

a

rabszolgatartásnak semmi keresnivalója nincs a keresztény világban. A királyokat vagy fejedelmeket, akik szexuálisan (vissza)élnek

a

nőkkel,

ők

már

igazságtalannak

és

népszerűtlennek mutatják be, jóllehet a velük valóban kortárs szkaldok asszonyfalókként dicsérik.[445] Így aztán nyugodtan feltehetjük, hogy a háremekről és ír ágyasokról szóló régi történetek

bizonyos

mértékben

hozzájárultak

Geirmundur

kedvezőtlen megítéléséhez a keresztény korban. Ilyesmiről jobb volt nem is beszélni.

MI TÖRTÉNT 870–880 KÖZÖTT? Miközben a Geirmundur-birodalom kiépült, a dublini óészaki hatalom leáldozóban volt. A skandináv királyok, akik bizonyára Geirmundurék költségeinek nagy részét fedezték, elesnek a következő években. Csonttalan Ívar – „minden norvégok királya Írországban és Angliában” – 873-ban meghal Dublinban. 874-ben vagy 875-ben Fehér Ólafur is elesik Skóciában a piktek között,

talán egy adószedés alkalmával,[446] vagy lehet, már túl sok rabszolgát ejtett? Ívart fia, Bárður követte Dublin élén, és 881-es haláláig kormányozta a várost. Innentől kezdve egymás után hullottak el a rokonok. Nincs okunk azt gondolni, hogy a Geirmundurbirodalom

és

Dublin

közötti

kereskedelmi

kapcsolatok

megszűntek volna Ólafur és Ívar halálával. Elsősorban abban állt a különbség, hogy Geirmundur szép lassan Izlandra költöztette a bázisát, és egyre többet tartózkodott a Breiðafjörðurben. A nagy királyok halálával Írország nem volt többé olyan biztonságos hely a skandinávok számára. Szakadások történtek a Dubgaill, a fekete idegenek között. Az Ulsteri évkönyvek szerint Fehér Ólafur fiát, Oistínt, akit az írek a norvégok királyának neveznek, Ívar fia, Hálfdan Albann ölte meg 875-ben. Lehetséges, hogy Oistín alatt az izlandiak Vörös Þorsteinnjét kell értenünk, Ólafur és Bölcs Auður fiát? Ilyen mértékű árulásoknak és szakadásoknak

kétségtelenül

tudatában

kellett

lennie

Geirmundur embereinek. A legbiztonságosabb az volt, ha leszállítják az árut a dublini tengeri királyoknak, fogják a fizetséget, egyébként pedig tartják a tisztes távolságot. Keleti Eyvindur, a hajóács ekkora megöregedett, talán már meg is halt, így nem volt többé biztos menedéke a sógorának, Kancsal Úlfurnek és az embereinek. Azt sem zárhatjuk ki, hogy Geirmundur, Úlfur és a többiek talán

többször

is

visszamentek

régi

családi

birtokaikra

Rogalandra. Széphajú Haraldur hatalomátvétele 872 körül történt – ekkor minden figyelmük az izlandi expedíciókra összpontosult. Érdemes volt kockázatot vállalni a családi javak és személyes

holmik

visszaszerzéséért.

A

Landnámabók

beszámol

egy

hafrsfjordi csata utáni útról. Ehhez a Geirmundar þáttur hozzáteszi, hogy Hámundur is a testvérével volt, és hogy ez volt az utolsó közös kirándulásuk. Geirmundur állítólag sokáig időzött távol, ami jól egybe is vág a mi történetünkkel. Ugyanakkor nem derül ki, pontosan miért ment haza Rogalandra, csupán annyit tudunk, hogy belátta, ott nem tudná megtartani a becsületét.[447] Falábú Önundur látogatása a régi birtokán talán fényt tud vetni Geirmundur történetének eme ködös és kissé melankolikus szakaszára. Önundur tudomására jut, hogy Széphajú Haraldur elvette a birtokát és minden tulajdonát, és az egyik intézőjét tette oda felvigyázónak. Önundur belopódzik a tanyára az éjszaka közepén. Talán sosem volt még olyan édes a kiömlő meleg vért az arcán éreznie, mint amikor elvágta ennek az intézőnek, Hárekurnek a torkát. Minderről a Grettis saga tudósít minket. Önundur magával visz minden keze ügyébe kerülő értékes holmit, lausafét. Ezalatt pénzt és különböző ingóságokat, jószágot, húst, rabszolgát és szabadost is érthetünk. Mielőtt elindult volna, még felgyújtotta a tanyát. Biztosan nehéz szívvel nézte Falábú Önundur a felcsapó lángokat, de a Haraldurnek küldött üzenete félreérthetetlen volt.[448]

GEIRMUNDUR VISZÁLYA FANYAR ÞORBJÖRNNEL Geirmundur izlandi viszályai még nem értek véget. Idővel a hornstrandiri területekre is rászorult annak érdekében, hogy áruit továbbra is elő tudja állítani. A Landnámabók így ír erről:

„Volt egy ember, Fanyar Þorbjornnek hívták. Nagy viking volt és gazember. Házanépével együtt ment Izlandra, ott foglalt

földet

magának,

amit

ma

Bitrának

(Fanyar)

neveznek, és ott is telepedett le. Valamivel később Guðlaugr, Hajóorros Gils testvére zátonyra futott azon a földfokon, amit ma Guðlaugshöfðinek hívnak. Guðlaugr ki tudott ugyan jutni a partra a felségével és lányával, az emberei azonban mind odavesztek. Ekkor Fanyar Þorbjorn lelovagolt a partra, és megölte Guðlaugrt a feleségével együtt, de a szüzet magával vitte, hogy felnevelje. Amikor Hajóorros Gils fülébe jutottak a hírek, elindult, hogy bosszút vegyen a testvéréért, és sok emberével együtt Þorbjörnt is megölte. A Guðlaugsvík öböl Guðlaugr után kapta a nevét.”[449] Jó okunk van rá, hogy elhiggyük: Bitra eredeti honfoglalója Þorbjörn

volt.

Bitrufjörður

utána

kapta

a

nevét,

ahogy

Króksfjörður is Horog (Kókr) Þórarinn után – mindkét esetben a ragadványnév helynévvé vált, ezt feltételezik Keleti Eyvindur és *Austmannstún esetében is. Þorbjörn és Þórarinn az elsők között költözött ki Izlandra, és mindketten összetűzésbe kerültek a Geirmundur-birodalommal. A szóbeli elbeszéléseket nem tekinthetjük a lejegyzés kori politikai hatalom eszközének.[450] Ha jobban megpiszkáljunk a szóbeli hagyományokat, nem ritkán többet is elárulnak: másfajta múltszemléletre derül fény, mint ami a sagaírókat jellemezte.[451] Ugyanis gyakran olyan következetlenségeket és ellentmondásokat találunk bennük, amiket a történész „le tud vetkőztetni”. Így

aztán előkerülnek a mögöttes politikai küzdelmek, és az is, amit a lejegyző el akart rejteni,[452] vagy ami felett elsiklott a figyelme, vagy amit átalakított vagy elfelejtett. A történetek egymásnak ellentmondó információi biztos jelei annak, hogy régiek. Először is nemcsak számunkra ismeretlen a gyilkosság indítéka, de azok számára is, akik a történetet leírták. Tehát semmi értelme az átadott történetnek: hajótörötteket gyilkolnak le ok nélkül, a gyilkos meg valamilyen megmagyarázhatatlan okból megkímélte az áldozata lányát. Sturla Þórðarson is tudatában volt ennek, amikor a maga Landnámabókját írta. Azzal a betoldással próbálta magyarázni a dolgot, hogy Þorbjörn „nagy viking volt és gazember”. De ez nem segít valami sokat. Ha Þorbjörnnek viszálya volt Guðlaugurrel, vagy egyszerűen csak szeretett gyilkolni, nyugodtan megölhetett volna mindenkit, beleértve a kislányt is, és hagyhatta volna, hogy elmossa a holttesteket a tenger. Ha pedig Hajóorros Gils megjelent volna Bitrufjörðurben, hogy rákérdezzen a dologra, Þorbjörn tájékoztathatta volna a szerencsétlenségről, és hogy sajnos nem lehetett megmenteni őket. Így aztán gond nélkül kijöhetett volna az egészből. Ezzel szemben egész más volt a helyzet, mint tudjuk. Fanyar Þorbjörn lefoglalta a hajót és mindent, ami rajta volt. Annál nagyobb senkiházit elképzelni sem lehetett, mint aki képes volt így bánni a védtelenekkel.[453] A legkorábbi törvények rendelkezése szerint bárki, bármikor megölhette az aljas gazembereket.[454] Így pedig nemcsak viking volt és gazember Þorbjörn, de öngyilkosjelölt is, mert a fekete vikinggel és szövetségeseivel kezdett ki.

Egyetlen részlet adhat magyarázatot arra, miért vállalta mindezt Þorbjörn: olyan értékes áruval volt megrakodva a hajó, hogy ha arra büntetlenül ráteszi a kezét, életében nincsen gondja többé. Þorbjörn be akarta biztosítani magát idős napjaira. Tudnia kellett, miféle kincseket szállított Guðlaugur; mit rakodtak fel Kjallaksstaðirban, mit vittek át a lovak a Korssárdalur völgyön egészen a Breiðafjörðurig. Más szóval, valami fontos információ hiányzik a történetből: a hajótöröttek legyilkolásának indítéka. Nem lehet szó másról, mint egy rozmáragyarral megrakott hajóról. Amikor esély kínálkozott arra, hogy neki is jusson a gazdagságból, megragadta. Feltehetőleg Þorbjörn természetéből fakadóan se viking, se gaztevő nem volt. Csupán egy egyszerű ember a természeti erőforrásokért folytatott küzdelemben. Van egy ragyogó példánk a sagairodalomban, amelyik megmutatja, mennyire fontos a sagák leírásának helyére is gondolnunk, hiszen ettől függ, milyen perspektívából nézik az elbeszélők a történetüket.[455] A helyzet az, hogy Fanyar Þorbjörnnek nem volt szószólója az izlandi írók között, így viking maradt és gazember. Ugyan Bitrában mesélték egymásnak a történetet, de a breiðafjörðuri urak házában írták le. Továbbá Þorbjörnnek van egy mentsége, bár látjuk, hogy ő maga sem bízik túlságosan benne; vagyis hogy ami az ő fjordjában ér partot, az az övé. Ez megmagyarázná, hogy miért tartotta életben a kislányt. Nem arról van szó, hogy Þorbjörn annyira szeretné a gyerekeket, vagy hogy fel akarná nevelni Guðlaugur lányát. Ha ugyanis valaki magára vállalja, hogy felneveli valaki más gyerekét, szövetségre lép a gyerek apjával, és

bizonyos mértékig alá is veti magát neki. De ezt nyugodtan kizárhatjuk ebben az esetben. Þorbjörn túszt ejtett. Tudta, hogy egyedül a kislány maradt meg Guðlaugur családjából, és így értékes a nagybátyja, Hajóorros Gils számára. Könnyű kitalálni, mi lehetett a váltság, amit a lányért cserébe kért: a hajó és annak teljes rakománya. Jól lehetett keresni a viking korban, ha valaki pénzt követelt azért, amiről tudta, hogy sokat ér az ellenfele számára.[456] Þorbjörn valószínűleg azzal számolt, hogy amint az időjárás engedi, elhajózik a szerzett áruval valamelyik központi piacra, Dublinba, Hedebybe vagy Norvégiába. De nem így történt. Egy olyan történetet, amelyet már nem ért a hallgatóság, általában nem is mesélnek el többé. Ezért különös, hogy Þorbjörn értelmetlen gyilkosságát mégis addig mondogatták, amíg le nem írták a Landnámabókba. Szerintem azért maradt meg a történet, mert megmagyarázta néhány helynév eredetét – épp az ilyen történetek bizonyultak a legszívósabbaknak.[457] Fontosabb volt tudni, miért hívják azt a bizonyos földfokot Guðlaugshöfðinek és azt az öblöt Guðlaugsvíknek, minthogy érthető legyen a történet. *** Valószínűleg Guðlaugur épp a testévéréhez, Hajóorros Gilshez van útban, aki a Geirmundur-birodalom legbelső köréhez tartozik. Bitrában kell partra tennie az értékes rakományt. Gils tanyája Gilsfjörðurben áll a Kleifar mellett, a Stranðir és

Breiðafjörður közötti főútvonalon. Itt mindössze nyolc kilométer választja el egymástól ezt a két nagy régiót, rövid, kényelmes út, amely Bitrából indul.[458] Egészen addig itt is vezetett a főút, amíg ki nem építették a műutakat a fjordok mentén. A régi történetben is

ezt

hallottuk:

néhány

strandiri

ember

áthozott

a

Breiðafjörðurbe egy pár uszadékfarönköt, és a visszaúton már egy nő is velük volt. A Bitrán keresztülvivő szállító útvonal Geirmundur ekkortájt fedezte fel és kezdte el használni. Az út mindkét végén voltak emberei: Kjallakur tanyája Bitrán állt (a Landnámabókban „esztena”-ként találjuk), Hajóorros Gilsé pedig a Gilsfjörðurben. És itt érthetjük meg, miért volt olyan központi figurája Gils a Geirmundur-birodalomnak:

ő

felügyelte

a

legfontosabb

szállítóutat. És ebben a topográfia és a genealógia is egyetért. Rátaláltunk

Geirmundur

egyik

főútvonalára.

Eredetileg

Kjarlaksstaðirból, Þorbjörn birtokának északi határa mellől indult ki, átvezetett Krossárdalurön Hajóorros Gilshez, végigment a parton Kurta Steinólfurig, majd Geirmundur fő birtokán és Dagverðarnesen keresztül Dublinba vezetett. Guðlaugur

tehát

Steingrímsfjörðurben

északról fekvő

jön.

birtokáról,

Vagy vagy

Geirmundur egyenesen

a

hornstrandiri vadászterületről. Bitra mellett akar kikötni. De valami félrement. Guðlaugur elveszti uralmát a hajó felett, és zátonyra futnak a fjord túloldalán.

A helyi öregasszonyok hirtelenharagú férfihoz hasonlítják a nyugati szelet, és valószínűleg épp ilyen széllel találta magát szemben Guðlaugur, amitől képtelen volt kikötni. Pillanatok alatt viharossá, életveszélyessé tud válni a nyugati szél. Egyszer meginterjúvoltam egy férfit, Ingi Sigurðssont, aki a nem messze északra fekvő Kollafjörðurben élt. Ez a fjord épp olyan délkeleti irányba ékelődik be a szigetbe, mint Bitra. Ingi egyszer látta, ahogy három testvér alatt leáll a csónak motorja, és kisodródnak a tengerre – ugyanott akartak kikötni, mint Guðlaugur, és épp nyugati szél fújt. Se őket, se a csónakot nem látták többé.[459] Azt mondják, ezeken a partokon sosem adja vissza a tenger azokat, akiket elvett. Guðlaugurnek be kellett reffelnie a vitorlát, hogy megpróbálja kimenekíteni magukat a fjord túloldalára. Ez talán sikerülhetett is

nekik, ha őrültek módjára eveztek a szembeszélben, ami ki akarta fújni őket a nyílt tengerre, ahol már esélyük sem lett volna a túlélésre. Guðlaugur kiadja a parancsot, hogy mindenki ragadjon evezőt. Hangja átvág a vihar zaján. Az életükért eveznek, és pontosan a Guðlaugur-fokig jutnak. Igazi hőstett volt. Telerakott hajóval. Hála a hatalmas Þórrnak! De más is látta ezt az élet-halál küzdelmet. Integet a partról. Mi másért jött volna, minthogy segítsen. Fanyar Þorbjörn a homokpadon várja őket az embereivel. Ezt követően tudjuk, mi történt, és bizonyára Þorbjörn is tisztában volt azzal, hogy nincs vesztegetni való ideje. A kislány talán segít valamit a helyzeten, de természetesen, amint elült a vihar, rögtön el kell hajóznia. Kjallaksstaðirban is látták a történteket, és egy ember azonnal át is vágtatott Hajóorros Gilshez a hírrel. Gils gyorsan összegyűjtötte a szomszédjait. Nemcsak a testvéréről és az embereiről van szó, de Geirmundur Heljarskinn egyik megrakott hajójáról is. A

Landnámabók

szerint

az

utolsó

emberig

végeztek

Þorbjörnékkel, arról azonban nem hallunk, hogy Gils oldalán bárki is elesett volna. Ha csupán két gazda viszályáról lenne szó, biztosan nem így alakul a dolog. Teljességgel kizárt, hogy Gils csupán néhány bitrai emberével vágtatott Þorbjörnék elé. Mögötte volt egy sötét bőrű fejedelem nyolcvan felfegyverzett emberével, ahogy Kancsal Úlfur és Kurta Steinólfur nagy kísérete is. Kihívták őket. Fortyognak a dühtől.

Képzelhetjük, milyen félelem lett úrrá Þorbjörnéken a fekete viking csapata láttán. És ez a csapat még azelőtt Bitrához ért, hogy elcsendesült volna a vihar. Nem szökhetnek meg, ahogyan tervezték. Már azelőtt elvesztették a csatát, hogy elkezdődött volna. Þorbjörn a kislány torkához szorít egy kést. A lány sikítozik, arca sápadt a félelemtől. Ez Þorbjörn utolsó reménye. De sajnos nem tudjuk, mi lett végül Guðlaugur névtelen kislányával.

GEIRMUNDUR HORNSTRANDIRON Bizonyos szempontból Hornstrandir Izland Nordkappja és Bjarmalandja. Miközben természeti kincsekben gazdag ez a Jegestenger-parti terület, kopár, kietlen és kegyetlen is. Egy 19. századi földrajztudós azt írta, a környék gazdag bálnában, uszadékfában, halban és más javakban, a szárazon azonban szinte lehetetlen közlekedni rajta, és „olyannyira gyakoriak itt a viharok, a fagyok és a köd, hogy [Fljótavík] egész Izland legrosszabb fekvésű területe”.[460] A mondás szerint Hornstrandiron nehéz élni, és még nehezebb meghalni. Különösen a téli hónapokra igaz ez, amikor teljesen átfagy a föld: alig-alig lehetett a csónakot a tengerre tenni, amivel el tudták volna vinni a holttesteket a templomhoz. Többek között azzal próbálták késleltetni a testek bomlását, hogy tavaszig kint tartották őket a füstölőben – nem egy ilyen történet

maradt

fenn.[461]

Beszédesek

a

helynevek

is:

egyetlen

gabonaföldre utalót sem találunk köztük, állattenyésztést jelző név pedig csak a legritkább esetben fordul elő. Ezzel szemben van Heljarvík („Hel-öböl”), Illagil („Gonosz-szurdok”), Líkgil („Hullaszurdok”) és Harðviðrisgjá („Vihar-szakadék”). Állattenyésztésből

itt

egyszerűen

lehetetlen

lett

volna

meggazdagodni. Kevés a síkság, kopár a föld, a szirtek és hegyek egyenesen a tengerbe torkollanak. Geirmundur egyik öbléről, Smiðjuvík á Ströndumről azt írták, hogy egész Izland valaha volt leghitványabb birtoka.[462] A rabszolga-felügyelő Björn tanyáján, Almenningaron egyáltalán nincs sík felület. Későbbi források szerint a fő tanyán, Aðalvíkon is alig volt jószág.[463] Nyugodtan kizárhatjuk tehát Geirmundur gazdagságának és hatalmának korábbi magyarázatát. Ellenben

mindig

Hornstrandirra,

végtére

is

tettek is

„bjarmalandi

Geirmundur

utakat”

otthonos

volt

Bjarmalandon. Ha tényleg vele tartott néhány északi vadász, az itteni klíma nem volt idegen a számukra. Talán egykor mongol torokének visszhangzott a hornstrandiri hegyek között. A kutatók el-elcsodálkoztak azon, hogy a nyomok alapján a Nyugati-fjordok és Strandir népesült be először, a jobban termő vidékekre pedig csak később települtek le az izlandi honfoglalók. [464]

Viszont itt vannak a sziget legjobb vadászterületei. Azon is csodálkoztak, hogy e két nagy területet kizárólag olyanok lakták, akik a nyugati útról érkeztek. Kétségtelenül a Geirmundurbirodalom állt e mögött, ami elsőként jelent meg a vidéken, illetve

az, hogy az óészakiak dublini királyságának óriási szüksége volt a nyugat-izlandi természeti kincsekre. Itt, az Észak-Atlanti-óceán legnagyobb madárkolóniái alatt mindig is nyüzsögtek a bálnák. Miután 1880-ban életbe lépett Norvégiában a bálnavédelmi törvény, a norvég bálnavadászok Hornstrandirra jöttek. Körülbelül 30 év alatt zsákmányolták ki teljesen Geirmundur Heljarskinn régi birodalmát. 1915-ben elfogadták a norvég bálnavadásztelep ellen hozott törvényt.[465] Természetesen akkorra már egyetlen bálna sem maradt, a norvég bálnavadászok pedig továbbálltak Dél-Afrika felé.[466] *** Sturla Þórðarson azt írja a Landnámabókjában, hogy Gerimundur szerint „nem volt elég területe, miután nagyok voltak a tanyái, és olyan sokan függtek tőle, hogy nyolcvan szabadosa volt”. Szűk lett a széles Breiðafjörður, még ha itteni birodalma több mint húsz birtokból és megszámlálhatatlanul sok szigetből és szirtből állt is. Így aztán Hornstrandir felé kellett terjeszkednie a Landnámabók szerint. Újból kapunk néhány történelmi tényt, de a magyarázat nem állja meg a helyét, hiszen nem a földművelés, hanem a tengeri emlősök vadászata volt a legfontosabb Geirmundur számára. Számításunk szerint a 860-as évek végén kezdték el vadászni Geirmundur

emberei

a

rozmárokat

és

a

fókákat

a

Breiðafjörðurben, de a fekete viking már az első utazásokon szemet vetett arra az északi területre is, amelyik ugyanolyan forrásokkal

rendelkezett.

Ahogy

kezdett

megcsappanni

a

Breiðafjörður és Barðaströnd hozama, Hornstrandir felé fordult. A Geirmundar þátturben ezt olvassuk: „és a [hornstrandiri] tanyák fedezték Geirmundarstaðir összes költségét”.[467] Ez valószínűleg igaz is volt.

Geirmundur emberei Hornstrandiron

Hornstrandirra nem azért ment, hogy további földterületeket szerezzen,

itteni

„tanyái”,

vagy

helyesebben

vadásztelepei

tartották fenn a – hatalmas és egyre növekvő – hajófelszerelésgyártó vállalkozását a Breiðafjörðurben. A rozmárok azokkal a kagyló- és rákfélékkel táplálkoznak, amiket a farkashalak is a leginkább kedvelnek. Hornstrandir mellett található Izlandon a legjobb farkashalfogó helyek egynémelyike. Geirmundur emberei a Landnámabók és a helynevek szerint Barðsvíkból kiindulva egyre északabbra és északabbra költöztek,

ahogy a fenti térkép is mutatja. Ennek magyarázatát valószínűleg zsákmányuk helyváltoztatásában kell keresnünk.[468]

Az Izland és Grönland közötti távolság kb. 700 km. Kelet-Grönlandon rengeteg rozmár élt.

A térképen kirajzolódó mintázatból láthatjuk, miből is tevődött össze Geirmundur vagyona. Erre a fókavadász Norvég Jói története keresetlenül mutat rá: „Hallottam néhány történetet olyan öreg tengerészektől, akik több száz rozmárt láttak egymáson egy északsvalbardi parton. Gond nélkül le tudták őket ölni. Ezután egyre északabbra húzódtak a rozmárok, és már nem volt olyan egyszerű vadászni őket.”[469]

Ugyanaz vezette egyre északabbra és nyugatabbra Geirmundur embereit

Hornstrandiron,

ami

Óttart

és

Hjör

királyt

Bjarmalandra a norvég partok mentén. Ugyanaz, ami 1150 tengeri mérfölddel vezette északra az óészaki vadászokat a grönlandi jeges partokon: a telhetetlenség. A tengeri források utáni egyre nagyobb kereslet miatt Geirmundur rászabadította az embereit az ellőhelyekre. Mindig északabbra húzódnak a rozmárok – ahogy a rémült rókák is mindig a hegyekbe menekülnek. Nem került sok időbe, hogy Barðsvíkon se állat, se ember ne maradjon. Emlékszünk a történetre, amiben ötven ember egyetlen nap alatt legyilkol 900 olyan állatot, amelyek korábban még nem láttak embert. Iszonyú vérfürdő lehetett. Grönland keleti partján hatalmas rozmártelepek voltak mindaddig, amíg az amerikaiak túl nem vadászták őket a 19. században. Ahogy a térképen is látjuk, Izland Kelet-Grönlandhoz legközelebb eső része Hornstrandir. A biológusok rájöttek, hogy ugyanaz a rozmárállomány található a Ferenc József-földön, mint Svalbardon.

Eszerint

a

Grönland–Hornstrandir

távolság

négyszerese között is képesek ingázni ezek az állatok. *** Hornstrandiron kevés rozmárleletet jegyeztek fel, de nem is végeztek szisztematikus gyűjtést a vidéken, ahonnan lényegében mindenki elköltözött a második világháború után.[470] Felhívtam az egyik ismerősömet a Drangar-tanyán, ami valamivel délebbre fekszik Hornstrandirtól. Mint kiderült, három

rozmáragyara is volt, a gyerekei találták őket egy közeli dombon. [471]

Ævar Petersen, aki egész életében gyűjtötte és katalogizálta a

rozmárleleteket, nem tudott ezekről. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az egyetlen eset. Valószínűleg a jégkorból maradtak vissza az agyarak, mivel a tengertől messzebb találták őket. A rozmároknak szinte nincs is természetes ellenségük. Ha a jégkorban ott voltak, nagyon valószínű, hogy a viking korban is ott voltak. És hogy mi lett a viking kori maradványokkal, jól illusztrálja egy kis történet. Egy őszi napon a 90-es években felhívta a pilóta Þórólfur a bátyját, Ásbjörn Magnússont Grangsnesen (mindketten anyai nagybátyáim). Átrepült a Hornstrandir alatti partokon, és látott egy halott ámbráscetet a homokban. Egy öbölben sodródott partra valamivel északabbra Kaldbaksvíktől, ahol régen Falábú Önundur élt. Ásbjörn foglalkozását tekintve halász volt, de már régóta hajózott embereket Hornstrandirra és vissza, nyaranta népszerű

turistacélpont

a

terület.

Rögtön

hajóba

ült

és

megmentett néhány szép cetfogat. Aztán tél lett, és jött egy két hétig tartó északkeleti vihar. Tavasszal alig várta Ásbjörn, hogy mutogassa a cetcsontvázat a turistáknak.

De akkorra már semmi sem maradt belőle. Húsz méter hosszú, negyven tonnás állatról van szó. A hullámtörések darabokra zúzták a csontvázat a parti köveken, a darabokat pedig elmosta a tenger. Elég volt egyetlen erősebb északkeleti vihar, és mintha sosem lett volna ott a cet.[472] Végül még hadd tegyek egy banális megállapítást. Ha a rozmáragyarak népszerű termékek voltak a viking korban, nem túl valószínű, hogy sokat fogunk találni belőlük az ellőhelyek körül. Inkább azoknál kellene keresnünk, akik megvették őket.

AÐALVÍK (ÖRLYGUR)

Hornstrandir északnyugati csücskében kezdjük az utunkat, és egészen a délkeleti Barðsvíkig követjük a térképet a partok mentén.

Geirmundur

központja

Aðalvíkben

Örlygur

nevű

intézőjénél volt. Gyülekezőhelyként működött a tanya, talán szíjakat és olajat is előállítottak itt. A nehéz árukkal be kellett hajózniuk a tengeri úton az Ísafjarðardjúpba, a könnyebbeket, mint a rozmáragyar, illetve amire a Breiðafjördurben élőknek szükségük volt, a rabszolgák vihették a hátukon Aðalvíkbe és Aðalvíkból. Az egyes tanyákat Aðalvíkből kiinduló, kelet felé tartó út kötötte össze. Hegyi ösvények vezettek mindegyik tanyától át a védettebb Hesteyarfjörðurbe a déli parton. Örlygur felelőssége volt ellátni az itteni tanyákon élőket a legszükségesebbekkel:

sóval,

gabonával

és

különböző

munkaeszközökkel, nem utolsósorban pedig gyapjúval és bőrrel, amiből meleg ruhát tudtak készíteni maguknak. Aðalvík feltehetően Látrarban állt, Snorri Jónsson szülőhelyén. A Látur szó ellőhelyet jelent. Kint a parton olyan helyneveket találunk, mint Rostungur („Rozmár”) és Rostungsfles („Rozmárszirt”). Ideális terület ez a fókáknak, és ahol a fóka jól érzi magát, a rozmár is jól fogja. Úgy tűnik, Örlygur embereinek volt egy vadásztelepe az öbölben délebbre a mai Sæbólnál, ahol találunk egy Búðarnes (búð = lakhely) nevű helyet. Valamivel kijjebb fekszik Hvalsker. Kirfi és Kirfisbás sincs messze, Sæbólsskernél található. Érdekes helynév ez a Kirfi, különösen miután a parasztok, akik bejegyezték a 20. században, nem voltak egyetértésben az értelmét illetően. Régi névnek tűnik. Szerintem a Kirfi vagy Kyrfi az óészaki at kyfa, „hasítani, darabokra vágni” igéből ered.[473] Itt

segítségünkre van a helyrajz is: védett öblöket szoktak Kirfinek nevezni, amelyeknek a fenekén, mint a mi esetünkben is, tenger által lecsiszolt kövek vannak – amiken állva dolgozni lehetett. A rozmárokat még a tengerben kellett feldarabolni, a Kyrfihelyeken pedig általában ezzel foglalkoztak. Van egy másik Kirfisbásunk, ahol a rabszolgafőnök Björn vezette Geirmundur egyik tanyáját, és egy másik Kirfi is Hornvíkban, ahol állítólag Atli élt a rabszolgáival. Magában Sælbólban természetes kikötőt találni. A helynevek tehát az ott végzett munkáról árulkodnak: Bálna-szirt,

vágóhely

(Kirfi),

kikötő

és

lakhely

(lásd

a

Hornstrandirt ábrázoló térképet itt). A 20. században Örlygur kincsespartjáról is beszéltek az úgynevezett Kistuhóllban az Aðalvík

öbölben.

Olyan

ez,

mint

Geirmundur

ezüstje

Andakeldában, nem szabad szó szerint vennünk. De nem is a semmiből születnek az efféle történetek.

FLJÓTAVÍK (ATLI) Fljótavík a következő megálló. Itt fejezte be szolgálatát a rabszolgafőnök

Atli.

Geirmundur

birtokainak

vezetőit

rabszolgáknak mondják a források, de megfelelőbb lenne brytinek, munkafelügyelőknek nevezni őket, akik a tanyáért és a munkásokért feleltek.[474] Ugyan nem voltak szabadok, de valamivel a rabszolgák fölött álltak, és voltak bizonyos előjogaik. Felettük állt az intéző Örlygur, majd a Geirmundur-birodalon többi központi alakja, mint Kancsal Úlfur, Véznalábú Þrándur, Steinólfur vagy Gils.

Atli

Gerimundur

leghíresebb

munkafelügyelője,

mert

fennmaradt róla egy töredék, ami a fekete vikingről is elárul eztazt. A történet előzménye, hogy egy Szerencsétlen Þorsteinn nevezetű izlandi megölte Hákon Grjótgaðsson jarl egyik emberét. Ezt a Þorsteinnt feltehetőleg rokonához, Sogn-bajnoka Vébjörnhöz küldték, aminek az lett a vége, hogy Vébjörnnek Izlandra kellett menekülnie a jarl elől.[475] Mindennek Hákon 900-as halála előtt kellett történnie. A Hauksbók a következőt írja: „Volt Sognban egy nevezetes, sokgyerekes ember, Geirr; de Végeirrnek hívták, mert nagy áldozó volt. Sogn-bajnoka Vébjörn volt a legidősebb fia, de volt Vésteinn, Véþormr, Vémundr, Végestr és Véþorn nevű fia és egy Védís nevű lánya is. Miután Végeirr kilehelte a lelkét, Vébjörn összekülönbözött Hákon jarllal, amint azt már korábban mondottuk – ezért pedig a testvérek Izlandra hajóztak. Hosszú és nehéz útjuk volt. Horntól nyugatra, Hlöðuvíknél értek partot az ősszel […] Aznap összetörték a hajójukat a viharban egy nagy kőszirten; és csak alig tudtak felmászni a szirtre, és Vébjörn ment legelől. Ma Sygnakleifnek („Sogniak-szirtje”) hívják a szirtet. Télire mindannyiukat befogadta

Fljótiba

Atli,

Geirmundur

Heljarskinn

rabszolgája, […] és semmi fizetséget nem kért cserébe, mert azt mondta, Geirmundur nincs híján az ételnek. Amikor összetalálkozott Geirmundurrel Atli, az megkérdezte, hogy merészelte az ő költségén elszállásolni ezeket az embereket.

– Mert amíg Izlandot lakják, beszélni fognak arról a nagyszerű emberről, akinek még a rabszolgája is engedély nélkül tehetett ilyet – válaszolta Atli. – Ezért megkapod a szabadságodat azzal a tanyával együtt, amire eddig ügyeltél – mondta Geirmundur. Atliból ezután jelentős ember lett.”[476] Atlit mondják az izlandi történelem legnagyobb hízelgőjének. [477]

Ha igaz, hogy ez már a harmadik öböl volt, ahol Atli

rozmárokra

vadászott,

addigra

hatalmas

hasznot

hajtott

embereivel a gazdájának, feltételezhetően többet is, mint amit Erlingur Skjálgsson rabszolgái valaha. Értékes információk rejlenek ezek között a sorok között. Vébjörnék ősszel érnek partot; Atli gondoskodik róluk a télen. Eszerint rozmárok, de legalábbis nagyobb fókák egész évben voltak az izlandi partokon, és nem csak nyaranta jöttek át elleni Grönlandról. Nem lett volna sok értelme Hornstrandiron teleltetni az embereket, ha csak időszakos vadászatról lett volna szó. Feltehetőleg sokan tartottak Vébjörnnel. A 19. században úgy gondolták, hogy tizennyolcan lehettek. Ugyan a Landnámabók csak Vébjörnt és hat testvérét nevezi meg, de családjaikkal együtt tényleg lehettek tizennyolcan. A csarnokok, amelyeket Vébjörnék építettek „még ma is láthatók egy dombon azon a mezőn”.[478] Tehát nem szenvedtek hiányt ételből Atlinál. Leggyakrabban tengeri emlősök húsát, breiðafjörðuri gabonát, sózott halat, tengeri madarakat és tojásokat ehettek, amiket egész télire el lehetett tenni homokban vagy lisztben.

Azt

olvassuk,

hogy

Atli

a

mentés

után

találkozott

Geirmundurrel. Erre késő tavasszal kerülhetett sor, amikor újból járható lett a tenger. Talán Örlygurnél jöttek össze, vagy ha a Landnámabókhoz

tartjuk

magunkat,

Geirmundur

egyik

ellenőrzésekor, amikor fegyveresei kísérték. Eszerint Geirmundur a nyári hónapokban utazott Hornstrandirra, bizonyára az ottani birtokokat összekötő tengeri úton keresztül. Valamikor a 890-es évek közepén történhetett mindez,[479] amit Atli költözéseinek mintája is alátámaszt, mivel már Barðsvíkből és Hornvíkből is elűzték a rozmárokat, és az utolsó telepükön voltak Fljótavíkban, amikor Vébjörnék zátonyra futottak. Bizonyára

beletelt

néhány

évbe,

amíg

kifosztották

a

rozmárlelőhelyeket ezeknek az öblöknek a környékén. Más oldalról nézve Atli egy ideig szabad emberként ficánkolhatott a gazdag forrásokban, jelentős emberré vált, sok leszármazottja született, és később egy hajósírban, az úgynevezett Skipshóllban temették el Fljótavíkban. Mindenesetre tehetős emberként hunyt el. Ebből arra következtethetünk, hogy Geirmundur hornstrandiri működése 880–910 között volt a csúcson. A norvég bálnavadászok pontosan ezer évvel később érkeztek ide, és irtották ki a bálnaállományt. Nem került sok idejükbe, 30 év elég volt hozzá. Nem tudok olyan kutatóról, aki kételkedett volna Atli Landnámabókban

leírt

történetében.

A

Sygnakleif

helynév

meglehetősen biztossá teszi, hogy valami hasonlónak kellett történnie, és mint Guðlaugshöfði esetében, úgy itt is arra utal, hogy a történet megmaradt a nép emlékezetében.

ALMENNINGAR VESTRI (BJÖRN) Kelet felé haladva Geirmundur következő tanyája a mai Almenningar vestrin állt. Pontosan nem tudjuk, hol, mivel erről a vidékről nem maradtak fent helynevek, vagyis valójában „tanyákról”

sem

beszélhetünk.

Viszont

tudjuk,

hogy

az

almenningari rabszolgák vezetőjét Björnnek hívták. A térség egyik leírása így szól: „Nyugat-Almenningurön fekszik egy védett öböl, amit korábban Brimilshöfnnek neveztek, manapság azonban csak

Höfnként

beszélnek

róla.

Széles,

nagy

szirtek

emelkednek ki ebből a mély öbölből, ami a környező sziklákhoz hasonlóan a fókák kedvelt helye volt. Az állatok a szirtek előtt alábuktak a haboknak, beúsztak az öbölbe, ahol aztán kifeküdtek a sziklákra pihenni – nyári napsütésben és téli fagyban egyaránt.”[480] Gyakran nevezik brimillnek a hímfókákat, és valószínűleg a rozmárbikákra is használták ezt a szót. A nőstényfókákat régtől fogva urtának mondják. Szúrósszakállú Þórólfur földjén van egy Urthvalafjörður nevű fjord, amiben az urthvalr valószínűleg rozmártehenet jelölt. Vagyis nem a Királytükör (1250) szerzője látott először rokonságot a rozmárok és a fókák között, még ha a rozmárokról régóta cetként is beszéltek a források. Pontosan a fókaidill felett fekszik Kirfisbás, egyike annak a kevés helynek, amit a természet

a tetemek feldarabolására és partra hurcolására adott az embernek. Az egyik töredékből láthatunk egy keveset azokból a nehéz körülményekből, amik Björnékre vártak azután, hogy apadni kezdtek a források. A Landnámabók azt írja, Björnt birkalopáson kapták Geirmundur halála után. Ínséges idők jöttek a rabszolgákra a Geirmundur-birodalom végnapjaiban. Björnék voltak a legrosszabb helyzetben, hiszen alig volt mit enniük azután, hogy az összes állatot megölték vagy elűzték a tengerből.

KJARANSVÍK Kjaransvík volt a következő állomás. Ahogy Almenningarban, itt sincs művelhető föld a környéken. Ellenben a tanyától valamivel északabbra találjuk Hvalskert. Az ír Kjaran (Ciarán) bizonyára kitűnt

rátermettségével

és

megbízhatóságával

azóta,

hogy

Hvalgrafirban a Breiðafjörðurben szem elől vesztettük. A Geirmundar þáttur alapján bryti lett a pattanásos Kjaranból, aki immár tizenkét másik rabszolgáért felelt. Atli alatt szintúgy tizenkét vagy tizennégy rabszolga állt. Valami

lényegbevágó

információ

hiányzik

a

tanyák

személyzetét illetően. Nem valószínű, hogy boldogultak volna a férfiak nők nélkül, akik főztek és mostak rájuk, takarítottak és megfelelő ruházatot készítettek a Jeges-tenger felől fújó szél ellen. [481]

Különösen nagy szükség volt olyanokra, akik tudtak posztót

szőni, amiből sok minden más mellett alsónemű készült. Ezeken a

partokon

a

bőr-

és

gyapjúruházat

létszükséglet

volt.

A

hornstrandiri rozmárvadászok öltözéke vélhetőleg a grönlandi „utolsó vikingéhez” hasonlított, akire néhány Hanza-kereskedő talált rá 1540-ben. Fején gyapjú sapka volt, külső ruházata fókabőrből készült, alul tetőtől talpig posztó borította. Izland első településein több szövőszék maradványait is megtalálták. Az állatokat a férfiak ejtették el és darabolták fel, de a feldolgozásban a nők is részt vehettek. Például ha az alapanyag a helyére kerül, az olajkinyerés már kevésbé megterhelő. Talán nem olyan elrugaszkodott azzal számolni, hogy ha máshol nem is, a hornstrandiri tanyákon ugyanannyi nő dolgozott, mint férfi.[482] Így körülbelül 28 rabszolga élhetett minden telepen. De mégis hogyan lett volna képes 28 embert felügyelni egyetlen bryti, mint Kjaran? Gyakorlatilag sehogy. A rabszolgák az első adandó alkalommal megölték volna. Tehát a felügyelőkről is megfeledkeznek a források. Körülbelül 60 fegyveresre van szükség 100 rabszolga felügyeletéhez, vagyis 0,6 felügyelő jut egy darab rabszolgára. Így nagyjából 17 felügyelőnek kellett lennie mindegyik tanyán – vagyis már 55 embert találunk egy vadásztelepen. Ezek közül bizonyára az intéző birtokán éltek a legtöbben. Ha mégis egyenlő elosztással számolunk, úgy 180 ember dolgozhatott Geirmundur hornstrandiri tanyáin. De voltak földjei

Steingrímsfjörðurben

is,

Strandir

déli

részén.

Ha

ugyanannyi emberrel számolunk, 225 embere lehetett azon a területen. És akkor ez csak a fele az összes területének. 225 ember, akik hatalmas értéket állítottak elő, de csak kevés (felügyelők), vagy semmi (rabszolgák) részesedésük sem volt

belőle. Így nézve talán nem is olyan furcsa, hogy még a 13. században sem kételkedtek abban, hogy Geirmundur volt a leggazdagabb honfoglaló. Atlinak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, hogy Geirmundur nagyságának híre mindaddig élni fog, amíg Izlandot emberek lakják.

BARÐSVÍK (ATLI) Visszaértünk

Barðsvíkra,

az

utolsó

állomáshoz,

ahonnan

elindultunk. 883 nyarán halmokban fekszenek a rozmárok végig a homokos parton. Egy csoport férfi a darabolással van elfoglalva, a tenger vörös a vértől, az állattetemek mögül pedig felharsan egy hang: a kövesgödröknél dolgozóknak parancsol a távolból. Valamivel feljebb a völgyben füst száll fel a kunyhókból. – Jön egy hajó – mondja valaki. Aztán hangosabban megismétli: – Jön egy hajó! Atli lemegy a partra, de a felügyelők rámordulnak az emberekre, hogy folytassák a munkát. Atli figyeli, ahogy átvitorlázik a hajó a barðsvíki szirtek között. A bőrsapkától eltekintve feltűnően lengén van öltözve, talán ő is „medvevérű” (bjarnaryl), aki sosem fázik. Reng a tokája, ahogy kiált. Határozott, mély hangja van, a fogai ferdék. A lába aránytalanul rövid, az egész embert egyenletes zsírréteg fedi. Kövér. Azt olvassuk a forrásokban, hogy „indulatos ember volt, aki alakot tudott váltani”. Mintha a rozmárokkal való együttélése átformálta volna a testét. Belegázol a vízbe, kémleli a tengert. Amikor közelebb ér a

hajó, megkönnyebbülve sóhajt fel. Guðlaugur Barðsvík déli részén köt ki egy kis védett öbölben. Atli elindul, hogy segítsen nekik. Azt mondja, nem várták ilyen korán, de már összegyűlt, amivel tartoznak. Este megtudja Guðlaugur, hogy néhány rabszolga megszökött az éj közepén egy kis csónakon, és hogy egy zátonyon találtak rájuk, amit ma Íraboðinak neveznek. Az egyikük még félig életben volt, de nem tudtak rajta segíteni. Atli úgy mondja mindezt, mintha elbitangolt jószágokról lenne szó. Legyen kedves Guðlaugur, és mondja meg Geirmundurnek, hogy több emberre van szüksége. Kemény és kegyetlen ez az Atli, akárcsak a vidék, ahol él. Több nyáron át halásztam ezeken a kopár partokon, így magam is tudom, hogy napos időben önálló széláramlat keletkezik a Kaldbak hegy alatt. Innlögninnek hívják ezt a parti szelet, amely bent kel fel a fjordban délután, és nagyon kedvez az evezős hajóknak, ha a Steingrímsfjörðurbe vagy Bitra felé tartanak (lásd a tengeri szállítóutak térképét itt). 1100 évvel ezelőtt is így kellett lennie, nyilván Geirmundurék is tudatában voltak, és a maguk hasznára fordították. Nyaranta ezen a szállítóúton közlekedtek Bitrufjörður felé, kiváltképp, ha Hornstrandir délebbi öbleiből indultak útnak. Guðlaugur megrakott hajóval vitorlázik el Barðsvíkból a napsütésbe. Kaldbakurnél jó szelet kapnak. A parttól valamivel távolabb már nincsenek sziklák. Minden biztonságos. Ideálisak a körülmények. Jó a legénység. Guðlaugur fiatal, szilárdan fogja a kormánylapátot. Ragyogó jövő vár rá, jó idők jönnek. A feleségét és kislányát nézi, akiről sosem tudtuk meg, hogy hívják. Úgy

döntött, erre az útra magával viszi őket, hadd utazzanak egyet, amíg tart a nyár. Gyönyörűek mindketten, olyan jól érzik magukat ott elől a hajóorrban. Alig várja, hogy több gyereke legyen, hogy építsen egy nagy tanyát, ami tele lesz gyerekkel. Erősnek érzi magát, mindent meg fog szerezni, amire szükségük van, és mindig ott lesz, hogy megvédje őket. De Bitrában másképp alakulnak a dolgok…

A Geirmundur-birodalom hierarchiája

SZÁLLÍTÓUTAK A sok szállítóút miatt lassan kezdtem hinni a régi történeteknek, amelyek Geirmundur hatalmas izlandi vállalkozásáról szólnak. Egy

térkép,

gombostűk

kitapogatásukhoz.

Később

és

jó

adag

megpróbáltam

türelem átkelni

kellett a

a

hegyi

ösvények némelyikén, hogy lássam, tényleg volt-e elég hely rajtuk egy málhás lónak.

Geirmundur szállítóútjai értékes áruk mozgására utalnak. Az állandó ellátás érdekében sok út kellett, hogy választani lehessen közülük az évszaknak, időnek és széljárásnak megfelelően. Valószínűleg az olyan nehéz árukat, mint az olaj és a hús, a tengeren kellett szállítani, míg a könnyebbekhez a szárazföldi ösvényeket is használhatták. Annak érdekében is váltogathatták az utakat, hogy elkerüljék a lesben álló rablókat. „Olyan sok rabló és kitaszított volt akkoriban mind északon, mind délen, hogy alig tudhatta bárki is biztonságban a dolgait” – írja a Vatnsdæla saga. Fanyar Þorbjörnökből,

akik

sokat

kockáztattak

meggazdagodásuk

érdekében, nem volt hiány. Bizonyára mindenki tudta, hogy mi történik. A Hornstrandirről származó áruk legnagyobb részét pedig az intézőnél, Örlygurnél kellett összegyűjteniük Aðalvíkben. De hogy juttatták el őket a Breiðafjörðurbe? Mindenekelőtt távol kellett tartani magukat a nyílt tengertől, nem volt szabad elhajózniuk a Látrabjarg és a fenyegető Látraröst előtt. Ezek körül ugyanis hasonlók voltak a körülmények, mint a norvégiai Stadnál.[483] Az Ísafjarðardjúpon belül kellett tehát menniük. Geirmundurnek, mint emlékszünk, nem volt elég egyedül az intézőjét elküldenie a nyersanyag-paradicsomba. Többek között Veréb Þórólfur és Kollur is együtt ment vele, akiket Barðaströndre helyeztek.[484] A Djúpon belüli szállítás egyik kulcsfigurája Veréb Þórólfur fia, Nesja-Knjúkur volt.[485] Mint mondják, Knjúkur a keleti Kvígindisfjörðurtől egészen a Barðaströndig foglalt földet magának, ahol Geirleifur Eiríksson, Kancsal Úlfur unokaöccse volt a felügyelő. Vagyis óriási területen, és nem csak ezek a fickók

éltek ott egyedül. Nesja-Knjúkur földjéhez tartozott még Svínanes és Hjarðarnes is, ahol Geirmundur állítólagos marhái legeltek.[486] Nesja-Knjúkur azonban minden volt, csak pásztorfiú nem. A területe

felölelte

a

Skálmarfjörður

alját

is,

ahonnan

Skálmardalsheián át Ísafjörðurbe vezet egy út, az Ísafjarðardjúp legbelsejébe.[487]

A Geirmundur-birodalom legfontosabb szállítóútvonalai

És

itt

találunk

rá

az

intéző,

Örlygurtől

induló

fő

szállítóútvonalra. Ahogy a térképen látjuk, Kleifakotiig vezet be az út

a

Djúpba,

Skálmardalsheiðin,

Flateyen,

Skarðon

és

Dagverðarnesen át. Jóval biztonságosabb volt behajózni a Djúpba, mint átjutni a látrabjargi és aðalvíki örvényeken, bármilyen jóban volt is valaki

az istenekkel. A Straumnes földfoknál lévő Straumnesröstöt tartják a legrosszabb örvénynek Izlandon.[488] Nesja-Knújkur állítólag disznókat tartott, amire a Svínanes („Disznó-fok”) helynév is következtetni enged, de a legfontosabb feladata szállítással kapcsolatos volt. Ő tartotta a lovakat, amelyek átvitték az árut a hegyen. Bizonyára hajói is voltak, amivel a közeleső flateyi kikötőbe juttathatta a rakományt, ahol egy szép nagy rozmáragyarat találtak később. Talán el akarta csenni valaki? Flateyről már biztosítani tudta Véznalábú Þrándur, hogy az áruk Geirmundurhöz jussanak Skarðra, vagy egyenesen a dagverðarnesi kikötőbe, ha kell.

GEIRMUNDUR VEJE: GOMOLYGÓ KETILL Örlygur volt tehát Geirmundur első intézője északon, néhány évvel később azonban Örlygur fia, Gomolygó Ketill vette át a szerepét. Figyelemre méltó figura ez a Ketill. Ugyanabból a norvég királyi családból származott, mint Geirmundur, az Ögvaldur-házból.

Örlygur

felesége,

Signý,

Kancsal

Úlfur

nagynénje volt, vagyis Úlfur apja, Fehér Högni nővére. Így aztán Gomolygó Ketill ugyanahhoz a generációhoz tartozott, mint Geirmundur és Úlfur, valamivel talán fiatalabb lehetett, de mindenesetre jóval idősebb Ýri Geirmundardóttirnál. Tehát ugyanúgy Rogalandról származott, mint Geirmundur és Úlfur, illetve még azt is olvashatjuk róla, hogy a nyugati útról jött:

„vikingportyákon volt nyugaton, és ír rabszolgákat hozott magával Írországból.”[489] Az új országban vándoréletet kezdett Ketill a Landnámabók és az Egils saga szerint.[490] Végül a rokonánál, Geirmundurnél kötött ki, „megkérte Ýri kezét”, és végre megállapodott a breiðafjörðuri Gufufjörðurben. Ýri pecsételi meg a két család közötti szövetséget (lásd Geirmundur családfáját a 224. oldalon). Ezelőtt azonban megszöktek Ketilltől a rabszolgái, és menekültek, amerre láttak. Néhányan asszonyokat (bizonyára rabszolganőket) és

értékes

holmikat

is

magukkal

vittek.

Délnyugat-Izland

legkülönbözőbb pontjain kapták el és gyilkolták meg őket.[491] Valószínűleg a sok Gomolygó Ketillhez köthető Gufa/Gufuhelynév

természetes

Landnámabók

szerzői

gőzforrásokat később

jelöl,

Gomolygó

amelyeket Ketill

a

nyugtalan

bolyongásával kapcsoltak össze.[492] Nem kell készpénznek vennünk ezeket a történeteket. A Landnámabók azzal magyarázza Ketill kései honfoglalását, hogy mielőtt állandó lakhelyet talált volna magának, be kellett járnia a sziget

felét.

Létezik

azonban

más

magyarázat

is:

Ketill

nyersanyaglelőhelyek után vadászott egyre északabbra haladva. Mint utóbb kiderült, Ketill olyan vidékeken vándorolt, ahol egykor rengeteg rozmár élt. Szó volt már a nemrégiben kiásott épületről a Hvalrossnes földfokon, nem messze Gufuskálartól, amit a régészek szerint szezonális vadászathoz használtak azelőtt, hogy állandóan letelepedtek volna a szigeten.[493] Reykjavíkban és a Borgarfjörðurben szintén jelentős mennyiségű rozmáragyarat találtak.

Ebben az esetben Ketill nincs az első szerencsés dél-izlandi kalandorok között. Nem tud annyi nyersanyagot szerezni, amivel fenn tudná tartani a vállalkozását. Erre utal a rabszolgaszökéstörténet is: nincs több pénze felügyelőkre. Az áruk, amiket magukkal vittek a szolgák, talán épp azok voltak, amiket Ketill gyűjtött össze, hogy majd eladja a nyugati úton. Ketill története a Geirmundur-birodalomé kicsiben. Egy rozmárvadász, aki ír rabszolgákkal akar nyersanyaghoz jutni, amit kereskedelmi kapcsolatok révén adna el a nyugati úton. A 880-as évek végéhez közeledve kínlódik legjobban Ketill a munkájával, de ez nem jelenti azt, hogy korábban ne lettek volna sikeres vadászatai. Az általunk ismert történet a bajokkal együtt kezdődik. Ekkorra már vagy elejtették, vagy elűzték a legtöbb déli rozmárt, ami a Breiðafjörðurre is igaz volt. Már csak a kíméletlen Hornstrandiron tehették rájuk a kezüket. Bizonyára önállóságról álmodott Ketill, ez a nagy vadász, végül azonban csak egy kiútja maradt: szövetséget kötni avaldsnesi rokonával. Az menti meg a csődbement vadászt, hogy elveszi egy gazdag ember lányát. Lakhelye alapján Ketill Geirmundur fuvarosaként szolgálhatott, de ha jó vadász volt, márpedig minden erre utal, úgy bizonyára az északi mészárlásban is része volt. Geirmundur a fjordtól nyugatra, vagyis Gufufjörðurben telepítette le a vejét. Ide tartozik Skálanes és a közeli Kollafjörður is, az Ísafjörður és Breiðafjörður közötti szállításhoz pedig a Kollafjarðarheiði

magaslatot

tudták

használni.

Állítólag

a

későbbiek során még a csónakokat is inkább átvitték a Kollafjarðarheiðin, semhogy a Látröstnél hajózzanak át.[494]

Szóval Ketill Aðalvíkból, az apjától vitte át az árukat az apósához a Breiðafjörðurbe. Amint a térképen látjuk, ez a szállítóút Örlygurtől indul, bemegy Hrakseyriig a Djúpba, át Kollafjarðarheiðin

Eyriben

a

Kollafjörðurbe,

majd

onnan

Geirmundarstaðirba, és végül a dagverðarnesi kikötőbe jut.

KANCSAL ÚLFUR Ísafjörðurben volt egy harmadik út is Knjúkuré és Ketillé mellett. Hrakseyri

közeléből

indult

egy

kikötőből

és

felvezetett

Þorskafjarðarheiðire. Ez a „szokásos hegyi út” Ísafjörður és Þorskafjörður között, ahogy a dán filológus, Kristian Kaalund írja –

amit

a

Þorskafjörður

belsejében

fekvő

Ísafirðingagil

(„Ísafjörðuriek szurdoka”) helynév is tanúsít.[495] Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, ki szállította át az árukat ezen az úton. Minden bizonnyal ugyanaz, akié a Þorskafjörður volt, Geirmundur rokonáé, a kancsal nevelttestvéré (lásd a szállítóutak térképét itt). Ha el akarta kerülni a breiðafjörðuri veszélyes tengerrészeket, Úlfur a Hríshólsháls

nevű

kis

átkelőt

is

használhatta,

ami

a

szövetségeséhez, Lúdtalpas Ketillhez vezetett le a Berufjörðurbe. Ha akkor is olyan sekély volt a Þorskafjörður vize, mint ma, nehéz lehetett a fjordban hajóval közlekedni.

FALÁBÚ ÖNUNDUR

Élt

egy

Falábú

Önundur

nevű

ember

a

Geirmundur-

birodalomban. Az egyik lábát elvesztette Hafrsfjordnál, de állítólag épp olyan fürge és derék maradt, mintha két lába lett volna. Rogalandról származott. Mást nem hallunk róla. Gazdag lévén, nagy birtoka és sok embere volt. Ezt a Grettis saga is megerősíti: a hafrsfjordi csata után Széphajú Harladur elkobozta Önundur földjét, és a saját emberét tette meg intézővé felette. Egy kutató szerint Önundur és Geirmundur nevelt testvérek voltak, és ugyan nem sikerült erre utaló forrást találnom,[496] de nem kizárt a dolog. Fennmaradt egy Önundurnek tulajdonított szkaldikus strófa, amiben az izlandi birtoka, vagyis a strandiri Kaldbaksvík szűkös körülményei miatt panaszkodik. Nem tudjuk, hogy valódi-e a strófa,

de

régi

tudást

közvetíthet.[497]

Mindenesetre

sok

honfoglaló lelkébe engedhet bepillantást: Elhagytam földem és minden rokonom, mégse hittem, hogy ebben lesz részem, rossz vásárt csináltam, tudom, amikor Akrart („földjeim”) Kaldbakra cseréltem.[498] Az utolsó sort általában úgy értelmezik, hogy Önundur elhagyta a földjeit. Ha közelebbről nézzük az eredeti strófát, kiderül, honnan származott Norvégiából Önundur: kropp eru kaup, ef hreppik Kaldbak, en ek læt Akra.[499]

A birtok neve tehát Akrar is lehet, aminek a tárgyesete: Akra. A rogalandi Karmøy legnagyobb birtokát Akrarnak hívták (ez ma Åkra). Ez az Akrar pedig tökéletes ellentéte a kopár Kaldbaknak. [500]

Ha

igaz,

hogy

Geirmundur

Avaldsnesről

származott,

Önundurrel régi szomszédok lehettek Karmøyön. Akrart kikötője és

gabonaföldjei

az

avaldsnesi

királyi

udvar

ideális

szövetségesévé tették. Ugyan ez a szövetség gazdasági is lehetett, de elsősorban a hajóforgalom ellenőrzésére irányult, hiszen a viking korban is voltak olyanok, akik nem fizetnek szívesen adót vagy vámot. És ha el akarta kerülni valaki az avaldsnesi vámállomást, a sziget nyugati oldalán kellett végighajóznia, ami veszélyes volt ugyan, de egyben csábító is. Akrarról könnyen látni lehetett az ilyeneket.[501] Ez magyarázattal szolgálhat arra, miért helyezett Haraldur egy intézőt Önundur birtokára. Ugyaneszerint a saga szerint Önundur felkereste Geirmundurt a nyugati úton, amikor összegyűjtött egy sereget Haraldur ellen – vagyis bizonyára korábbról is ismerték egymást. *** Önundur későn érkezik Izlandra, 895–900 között, amikor régi jó barátja már szilárdan megvetette a lábát. Először Kaldbaksvíkben telepszik le, majd egy páratlan történetet olvasunk arról, hogyan bővítette ki a területét: „Később [Hurkos] Eiríkur nekiadta az egész Veiðileysát és Reykjafjörðurt el Reykjanesig, és nem osztozkodtak az

uszadékfákon, mert akkoriban annyi volt ezekből, hogy mindenkinek annyi jutott, amennyit csak akart.”[502] Itt valami nem stimmel: az egyik honfoglaló odaadja a területe felét egy másiknak anélkül, hogy bármit is kérne érte? Ráadásul egy olyan korban, amikor az élet nagyjából a nyersanyagokért folytatott küzdelemből állt? Nehéz elhinni a szerző magyarázatát: „mindenkinek annyi jutott, amennyit csak akart”. Valamit kapnia kellett Eiríkurnek, de a Grettis saga lejegyzésekor már nem tudták, mi volt az. Az emberek megfeledkeznek a gazdaságról. Eiríkur gazdag ember volt, auðigr. Ha tényleg ilyen bőkezű lett volna, aligha lett volna az. Nyilvánvaló, mi áll a dolog mögött: a Reykjafjörður belsejéből, a Kjós tanyától induló úton jutottak fel a lovakkal legkönnyebben a Trékyllisheiðire. Ez volt az a Dél- és Észak-Strandirt összekötő út, amelyet a legkorábbi időktől fogva használtak egészen addig, amíg el nem kezdték kiépíteni a műutakat a partok mentén.[503] *** A Kjós melletti közútnál lakott az ükükanyám. Ugyanitt halt meg az ükanyám gyermekágyban negyvenévesen. Egyszer leültem a kjósi telken a romok közé. Napos korareggel volt, énekeltek a madarak. Egy ünnepségről jöttem Árnesből – ahol régen Hurkos Eiríkur élt. Néztem a romokat, szinte láttam a fehér kezeket, amelyek egykor gyolcspelenkákat dörzsöltek egy mosódeszkán itt a sarokban, az izzadt női arcot, és arra gondoltam, milyen kegyetlen az emlékezet: ükanyám távolabb van tőlem, mint

Falábú Önundur. Csak annyit tudok róla, hogy Vilhelmína Pálínának hívták, és gyermekágyban halt meg negyvenévesen. Itt nőtt fel a dédnagyanyám. Eszembe jutott a szintén Vilhelmína nagyanyám

története

szegény

ükapámról,

Gyerekbarát

Guðmundurről, akinek két felesége és egy rakás gyereke volt, de egy pillanat nyugalma sem, mert neki kellett fogadnia és átvezetnie a fennsíkon az embereket. Nem volt egy nyugodt nap. Akármilyen idő volt, mennie kellett. Azt mondja az átkelőknek, hogy pihenjenek meg egy kicsit a tanyán. Kémleli az eget. Mindjárt mehetünk. Öltözzetek! Néztem a harmatos dombot, és láttam magam előtt egy erős, falábú embert. Parancsokat osztogatott néhány rabszolgának, akik

zsákokat

tettek

a

lovakra.

Nemsokára

átkelnek

a

Trékyllisheiðin. Ekkorra már épp elég ideje éltek Izlandon a honfoglalók, hogy lehettek méneseik, és így a szárazföldi szállítás is valós lehetőséggé vált. Amikor Steingrímsfjörðurbe érünk, az út végére, megtudjuk, ki állt az egész mögött. Átkelünk Heiðargötugilen, és Selárdalurbe érkezünk a Steingrímsfjörðurbe. Itt találjuk Geirmundarstaðirt a Selárdalur völgyben, amiről a Landnámabók azt írja, Geirmundur Heljarskinn tanyája volt. Innen egy kőhajításnyira fekszik a Staðardalur mellékvölgy, ahonnan továbbvezet fel az út a régi Kollabúðarheiði fennsíkra – ami szintén a legkorábbi időktől kezdve használt átkelő. Innen Kancsal

Úlfur

tanyájára

ereszkedünk

le

Þorskafjörðurbe

Kollabúðirba,[504] ahonnan már a tengeren is lehetett szállítani az

árukat a végállomásra. Kancsal Úlfurnek tehát legalább két szállítóútvonala volt. Önundur és Kancsal Úlfur útjai Geirmundarstaðirban futottak össze. Valószínűleg ez a tanya elsősorban tranzitállomásként működött.[505] Falábú Önundur, ahogy Írországban, úgy most sem habozott kapcsolatba lépni Geirmundurrel. A fekete viking pedig azt adja neki feladatul, hogy építse ki az északi szállítóutat: most már a földi utak a fontosak. Ehhez azonban Önundurnek előbb meg kell egyeznie Hurkos Eiríkurrel a Trékyllisheiðire menő legjobb átjáróról – ami sokba került, így bizonyára pénznek és értékes holmiknak se volt híján.

A Falábú Önundur és Kancsal Úlfur által felügyelt szállítóutak

A Grettis saga azt írja, a következő nemzedék viszálykodásba kezdett a Reykjafjörður miatt, amiatt a fjord miatt, amit Eirík állítólag

Önundurnek

Geirmundur-birodalom

„adott”.

Megint

lehanyatlott.

ugyanazt

Eiríkur

fiai

látjuk:

a

szeretnék

visszaszerezni apjuk földjeit a rajta lévő kincsekkel együtt. Megváltoztak a gazdasági viszonyok, és nem érte meg többé másoknak „adni” ezt a területet.

GEIRMUNDUR EGY NAPJA Már látunk egy keveset abból, hogy mivel foglalatoskodott Geirmundur Heljarskinn az érintetlen szigeten, ahogy a csodálni való gyakorlati intelligenciájából is – épp a legmegfelelőbb pontokra helyezte az embereit ahhoz, hogy megszervezze az áruk mozgatását a birtokok között… De egyetlen szó sem esett arról, milyen volt, amikor dühében mosolygott, vagy milyen volt a hangja. Hogy volt-e valamilyen rossz szokása, például hunyorított-e beszéd közben. Hogy tudott-e verselni, és ha igen, mit. Jól tudott vajon mesélni? Volt humorérzéke? Nyarakat töltöttem térképezéssel, kutatással és az ősapa régi szállítóútjainak kitaposásával, de dühítően keveset tudok magáról az emberről. Így aztán a képzelethez kell folyamodnunk, hogy kissé elevenebbé tegyük. Például vegyük egy délelőttjét: Nevetnek a csarnok előtt, amikor felébred, kipattan az ágyból. Egy vörös hajú rabszolganő kavargat valamit a tűzhelynél, úgy száll a füst a nyílás felé, akár egy szellem. Bőrnadrágot vesz, övet

és egy daróctunikát a lenruhákra, feláll és vállára teríti sötétkék köpenyét, amit egy brossal rögzít. Þorkatla álmosan felül, lecsúsznak a báránybőrök a melléről. – Hova mész? – kérdezi. Előző este hírt kapott, hogy megsérült valaki – megégette magát egy rabszolga a zsírolvasztáskor. Meg akarja nézni, mit tudnak tenni érte. Felveszi és megköti a kardövét. Amikor megjelenik az ajtóban, elhalkul a csevej és a nevetés. Süt a nap, tűz a mongolredők mögül alig kilátszó szemébe. Haja fekete, egyenes, sötét bőre fénylik kerek, széles arcán – látjuk,

ahogy

kilép

a

geirmundarstaðuri

csarnokból:

egy

hatalmas, bőrcsizmás mongol pásztázza végig a fjordot. Visszafojtott lélegzettel várják a parancsát. Geirmundur látja, hogy Illþurrka már készen áll két kísérőjével. – Találtatok gyógyfüvet? – kérdezi. – Hoztunk, ami kellhet. Geirmundur legközelebbi testőre, Vörös Þorsteinn odalép, és azt mondja, húsz lovat szereltek fel. – Elég lesz? – Elég – válaszolja Geirmundur tömören. Az emberek lóra ülnek, hallani a lószerszámok és a fegyverek zörgését, majd a lovak patáinak tompa dobogását, ahogy ellovagolnak Hrólfur felé Ballarába. Geirmundur Hornstrandirra gondol. Az egyik első idei hajó azzal a hírrel tért vissza, hogy öt rabszolga meghalt a télen. Nem engedheti meg magának, hogy egyetlen tél alatt ennyi embert veszítsen. Ezek a puhány déliek nincsenek hozzáedzve a nedves hideghez. Védettebb helyre, mondjuk Jökulfirðirbe kellene

küldeni őket, amikor bejön az igazi tél. Esetleg lehetne egy csónakjuk is, amivel halászhatnak a fjordban. Többet tudnának enni. Tőkehalat. Hm… Közben sodorhatnának köteleket is. Igen. És tisztíthatnának tollakat, hogy legyen mivel melegen tartaniuk magukat. Elég fű nő abban a fjordban, négy-öt tehén el tudná tartani az egész társaságot. Így

lesz.

legközelebb

Majd északra

beszél megy.

Örlygurrel Igen,

igen,

Aðalvíkben, egy

téli

amikor bázis

a

Norðfjörðurben![506] Keletre úsznak a felhők, feltámadt a nyugati szél. Fény és árnyék játszik egymással, ahogy közelednek Frakkaneshez, ahol Geirmundur családja él. Azon a helyen állhattak az épületek, amit ma Skálatóftirnak („Csarnoknyom”) neveznek. Illþurrka lovon jön eléjük a parton. Geirmundur odalép hozzá. Milyen szép még mindig. Arca olyan lapos és kerek, mint egy kis tó a fennsíkon, a csontjai erősek. Olyan apró a szeme, hogy semmilyen rossz szellem nem tudna beléköltözni. Még most is mennyi mindent szeret benne. De azóta a borzalmas szülés óta megváltoztak a dolgok. Rosszul feküdt a gyerek, és amikor végre sikerült kihúzniuk, a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Nem lehetett megmenteni, hiába ütögették és dörzsölték, semmi sem használt. Látta az erős kisfiút, aki annyira hasonlított rá. A kis örököst kihűlve, megkékülve az asztalon. Milyen nyugodtnak tűnt. Mintha aludt volna. Azóta nem érintette Illþurrkát. Odaköszön

Hallfreðurnek,

a

frakkanesi

vezetőnek.

Az

emberek leszállnak a lovakról, és hagyják őket legelni egy

keveset. Jól megy a munka. Sok bőr van már sós vízbe áztatva, nemsokára megszárítják és feldolgozzák őket. Az olajat is átviteti Dagverðarnesre, amint jó idő lesz. Hallfreður megmutatja neki a késnyelet, amit az egyik szolga faragott egy bálna péniszcsontjából. Geirmundur elveszi a csontot. Ügyes kezű ember munkája. Talán hazavihetné a többi faragóhoz. Majd inkább máskor. Övébe tűzi a faragott csontot. Lovagolnak tovább. Még mindig haragszik Geirmundur a vejére, Ketillre a tegnapi miatt. Egyáltalán kinek képzeli magát? Méghogy Ýri mellé örökös hozományt is akar! Semmi becsülete ennek az embernek. Hogy egyszerűen idejön, és kér három rabszolgát a másik három mellé. Mintha egymaga képes lenne elbírni hat rabszolgával. Az első nap végeznének vele. Ő! Aki a saját rabszolgáira sem volt képes vigyázni soha! Több lovat és több disznót akar; semmi sem elég neki. Nem ismeri a régi verset: Vérzik szíve annak, / aki nap mint nap / ételért kéreget.[507] Az esküvőn nem volt hiány nagy szavakból, de most kétségei támadtak afelől, hogy Ketill képes lenne-e felügyelni a Kollafjarðarheiðin átmenő utat. Jó családból származik a fiú, kétségtelen. De fösvény és követelődző. Vagy talán arról álmodozik, hogy átveszi az egészet? Ballarán leszáll Geirmundur a lováról, és kezet fog Hrólfur Kjallakssonnal. Elmondanak neki mindent a balesetről. A bal lábáról van szó, térdtől lefelé. Belelépett a forró, égő olajba. Odabent fekszik a szolga, egy vödör tengervízzel hűtik a lábát. Illþurrka kéri, hogy vigyék a szolgához; van néhány bőrzsák, vászonrongy és egy fókagyomor náluk. Geirmundur tudja, hogy az egyik bőrzsákban mamutcsont por van, amit még Észak-

Szibériából hoztak magukkal. Ezeket a porokat a sebekre szórták a szamojédek, hogy segítsék a gyógyulást.[508] Miután a nők bementek

a

házba,

Hrólfur

és

Geirmundur

a

legutóbbi

vadászatról beszélget. – És a nők elkezdtek már vetni Kvennahóllban? – kérdezi Geirmundur. Hirtelen kiáltást hallanak: – Hajó! Jön egy hajó! Véznalábú

Þrándur

meggyújtott

két

máglyát

a

flateyi

magaslaton – két sötét füstoszlop száll kelet felé a széllel. A hajók egyenesen Dagverðarnesre tartanak. Amikor Illþurrkáék kijönnek a házból, Geirmundur közli velük, hogy el kell mennie az emberekkel a kikötőbe, hogy fogadja a hajókat, de három férfi azért visszakíséri őket Geirmundarstaðirra. Illþurrka felül a lovára, Kvenhóll felé néz, és ingerülten azt mondja: – A nőidhez mész? Ilyen még nem fordult elő korábban, és nem is áll meg itt. Azt mondja, Geirmundur mindig csak Þorkatlával fekszik össze, hozzá már nem is ér, még csak látni sem bírja, szégyelli őt! – Nem te tehetsz arról, hogy az istenek nem akarnak örököst adni nekem – ordítja Geirmundur. De már túl késő. Illþurrka sarkon fordul, és büszkesége utolsó morzsáit összeszedve elvágtat. – Két hajó! – kiáltják, amikor feltűnnek a vitorlák a láthatáron. Geirmundur gyorsan parancsot ad, hogy hozzák ki a dagverðarnesi csónakházból a teherhajót, és szereljék fel. Az első idei hajó hamarosan útnak indul Dublinba. Meghagyja a

hajósoknak, hogy rendesen hevítsék fel a kátrányt, mielőtt bekennék vele a törzset, azt használják, amit a múlt ősszel tettek hordóba. De valahol egészen máshol járnak a gondolatai, miközben a parancsokat osztogatja. A nőre gondol, aki egyre távolabb vágtat tőle végig a Skarðsströndön. Először Illþurrka után néz, aki lassan eltűnik a tájban, majd a fjordban közeledő vitorlákra, mielőtt Kvenhóll felé fordulna…

GEIRMUNDUR FELESÉGEI, GYEREKEI ÉS UTÓDAI (ILLÞURRKA) Mint arról már korábban szó esett, Geirmundur nemhogy csak kapcsolatban állt egy bjarmalandi vadásznéppel, de volt egy „bjarm” felesége is. És valószínűleg néhány ottani vadásszal együtt érkezett Izlandra. E mögött gyakorlati okok állnak: szükség volt rájuk. Se az Írországból hozott kelták, se a skandinávok nem lehettek túl jártasak

a

rozmárhoz

hasonló

állatok

elejtésében

és

feldolgozásában, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek az állatok csak a sarkvidéken fordulnak elő vagy a Brit-szigeteken, a viking kori Nyugat-Norvégiában nem. Efféle gyakorlati okokra alapozva alakították ki azt a véleményt, hogy Grönlandra számikat (vagy legalábbis tengeri számikat) vittek magukkal az óészakiak. A Kelet-Grönlandon található Finnsbúðir helynevet a finnekből (számikból) kiindulva magyarázzák, ráadásul néhány számi jövevényszó is található a grönlandi nyelvben.[509] A mi esetünk

azonban

többre

épül

egy

gyakorlatias

okokra

alapozott

feltevésnél. A Geirmundur szolgálatában álló „bjarmok” utáni kutatás egy ősi sírhalomhoz vezet bennünket a Geirmundarstaðir feletti „hasadék”-ban. Ez a sírhely még ma is a rejtélyes Illþurrka nevet viseli. Egy rövid történet szerint – amit először a 19. században jegyeztek le, és azóta is él a nép száján –, egy „völva” vagy „asszonytroll” fekszik a sírban. Még azt is halljuk, hogy azért áll pont ott a sír, ahol, mert onnan se a búðardaluri, se a skarði templomok harangját nem lehet hallani.[510] Azokat a harangokat, amelyeket évszázadokkal a halála után ütöttek meg először.[511] Semmi kétség afelől, hogy itt egy későbbi hagyományból átvett toposszal van dolgunk. Ennek ellenére segíthet a történet a sír elhelyezésében, sőt, értékes információval is szolgálhat.

Ahogy a fenti térképen látjuk, a sír Geirmundur Heljarskinn két fő birtoka, Búðardalur és a későbbi Geirmundarstaðir (a mai Skarð) között áll, a történet alapján pedig földrajzilag is világosan őhozzá köthető. Ezekhez hasonló irodalmi motívumokat többek között a varázstudó sámánista népek és a keresztények összeütközésének leírására használtak a 13–14. században: Krisztus erősebb a régi pogányságnál.

Emlékszünk

Þórður

Narfason

történetére

a

bjarmalandi fejezetből: Geirmundur még csak nézni sem bírt arrafelé, ahol több mint száz évvel később a skarði templom állt – vakította a szemét a fény. Ugyanennek a motívumnak egy változata az a völva is az Illþurrka-sírban, aki nem bírja elviselni a harangszót.[512] Vagyis a közvetett üzenet az, hogy a halomban

fekvő nő nem tartozott a helyi, óészaki kultúrához. A mesében asszonytrollá lett. Épp ezért bizonyos várakozással mentünk ki ehhez az Illþurrka-sírhalmhoz 2009 decemberében. Velem volt Hermann Karlsson, a helyi gazda, illetve néhányan a Geirmundur-projekt tagjai közül Strandirról és Skarðsströndről. Palakőből rakott halom magasodott ki a hóból. – Ez az Illþurrka – mondták. Az ott készített fényképeket megmutattuk különböző norvég és izlandi régészeknek, akik egyetértettek abban, hogy ez egy későbbről származó közönséges kőrakás. Sehogy sem illett ez össze a gazda érvelésével, miszerint ha valóban egy útjelző kőrakásról lenne szó, miért nem építették nagyjából száz méterrel arrébb a „hasadék”-ban – a legmagasabb pontra, ahonnan mindkét irányból jól látható lett volna? És ha tényleg egy közönséges kőhalomról van szó, miért hoztak palakövet a „hasadék” túloldalára, egészen a domb aljáról? Miért nem a közelben lévő nagy kövekből építették a halmot? – Ez csak egy közönséges kőhalom – válaszolták a régészek. Úgy tűnt, tévútra tévedtünk. De ez az Illþurrka szó nem hagyott nyugodni. Ha értelmes, óészaki eredetű szó lenne, egy környékbeli földrajzi sajátosságra kellene

utalnia.

Még

leginkább

valamiféle

vizes

területre

gondolhatnánk, ami „illur þurrkur”, rossz + száraz volt, és ami egy különös oknál fogva nőneművé vált: Illþurrka. Ha valamiféle mocsaras vidékre utal a név, semmiféleképpen sem lehetett egy északi „asszonyóriás” sírja, mivel a számik és a különböző

szibériai népek még véletlenül sem temetkeznek nedves helyekre. [513]

*** Annak érdekében, hogy a dolog végére járjak, magammal vittem egy geológust a következő tavasszal. Höskuldur Búi Jónsson csuszamlásokkal állapítani,

hogy

foglalkozik,

és

tartalmaz-e

többek a

között

meg

tudja

víz-,

hó-

vagy

talaj

jégfelgyülemléseket. Ha valaki, ő tudni fogja, hogy utalhat-e természeti sajátosságra a név. A növényzet és az elhelyezkedés alapján is száraz területről van szó, lejjebb a hasadékban nőtt gyapjúsás, vagyis ott gyűlhetett fel a víz. De volt még más is. Most nemcsak egy halmot, de egy palából kirakott, több mint hat méter átmérőjű és körülbelül 23 méter kerületű szabályos gyűrűt láttunk. Természetesen fogalmunk sem volt a valódi halomról az előző alkalommal, mert nem láttuk a hótól. A geológus Höskuldur és a régész Gørill Nilsen egyetértett: emberkéznek kellett alkotnia ezt a körgyűrűt azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen képződmény nem jön létre természetes körülmények között. Ezután több régész is úgy találta, hogy „kultúremlék”-ről van szó, és hogy izlandi viszonylatban több szempontból is egyedülálló építmény. Talán mégsem volt zsákutca Illþurrka története? Mint kiderült, szó sem lehetett útjelző kőhalomról, hiszen Illþurrka nem Skarð legmagasabb pontján áll. A geológus szerint sosem

volt

vízfelgyülemlés

(mocsár)

a

helyén.

Nehéz,

többségében tíz-húszkilós palakövekből áll a sír, amelyeket több mint száz méterről kellett odavinni, így aligha hordták őket egymásra az átutazók. Mivel a halom nagyjából szabályos kört alkot, valószínűtlen, hogy az arra járók véletlenül odadobott köveiből jött volna létre. Maga a kőrakás, ami a sír tetején áll, feltehetőleg későbbről származik.[514] Némi

ellentmondás

van

az

Illþurrkáról

szóló

forrástöredékekben. A 20. század elejéről származó helynévanyag szerint a Landnámabókban Geirmundur feleségeként szereplő óészaki Herdís vagy Herríður van eltemetve a sírban. Akkor miért nem róla nevezték el a sírt? Végül hosszú kutatás után, azt hiszem, megtaláltam az elképzelés eredetét. Először Friðrik Eggerz 1846-os egyházi jegyzőkönyvében fordul elő,[515] és feltehetően Friðrik azon szándékának eredménye, hogy a dolgokat ne csak leírja, de meg is magyarázza.[516] Nem tudta személynévként értelmezni az Illþurrka nevet, így a Landnámabókhoz fordult, és Herríðurt helyezte képzeletében a sírba.[517] Szerencsénkre van egy másik jegyzékünk is a környékről. Ezt Kristján Skúlason írta 1842-ben, négy évvel korábban, mint Friðrik a magáét. Mivel igencsak naivnak tűnhet azt gondolnunk, hogy egy 19. századi forrás képes bármit is elárulni az ezer évvel korábbi viszonyokról, jó, ha figyelembe veszünk néhány dolgot. Skarðon a 12. század óta ugyanaz a család élt, ami ideális körülményt

teremt

ugyanazzal

a

Guðlaugshöfði

a

történetek

átörökítéséhez.

helynévhagyománnyal és

Sygnakleif

van

esetében.

Ezenkívül

dolgunk, A

régészek

mint és

néprajzkutatók számos esetből kiindulva azt a következtetést

vonták le, hogy a szóbeli hagyományok nagyon régre is visszanyúlhatnak.[518]

Amikor

először

olvastam

az

alábbi

részletet, elakadt a lélegzetem: „Skarð és Barmur között, a főút mellett húzódik egy hasadék, amelyben áll egy sírhalom. Azt beszélik, Illþurrkát temették belé egykor, és ezért viseli a halom az ő nevét.”[519] Eszerint a hagyomány szerint, amit Kristján Magnúsen kerületi kormányzó vetett papírra, igenis személynév az Illþurrka, közelebbről pedig annak a nőnek a neve, aki a róla elnevezett sírhalomban fekszik.[520] Ha

minden

töredéket

összeszedünk,

újból

Geirmundur

Heljarskinn feleségénél kötünk ki, akit ebbe a halomba temettek, és akinek a neve Illþurrka volt. A hagyomány „idegenként”, boszorkányként, asszonytrollként tekint rá. Szerencsére ez a sírhalom az út központi helyén fekszik, máskülönben rég feledésbe merült volna. A fekete viking történetének előásásában most is a táj és a helynév volt segítségünkre, mint korábban oly sokszor. *** Az Illþurrka nem óészaki név. Egy idegen nyelv egyik szavát próbálja visszaadni óészakiul. Eredetileg minden valószínűség szerint távoli nyelvterületről származik. Számos ilyen átvételt

ismerünk, helyneveket és személyneveket egyaránt. A norvég és számi nyelvterület határán találjuk a Hjemmeluft („Otthoni levegő”) helynevet, ami a számi Jiebmaluoktából jön, és bizonyos dialektusokban Jiebmaluoftának ejtenek. Ilyen a Mosjøentől északra

fekvő

Luktvannet

(„Szagos

víz”)

is.

Nem

valami

környékbeli erős szagról kapta a nevét, hanem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy sok öböl van errefelé, és számiul az öblöt luoktának

hívják.[521]

Öreg

Bragi

Boddason

feleségének,

Lopthænának a neve szintén ide tartozik: ez egy óészaki hangzóés ragozási rendszerhez igazított szó, ugyanakkor szemantikailag nem hordoz jelentést. Lopthæna nevét az északi óriásokhoz kötötték, ahogy Geirmundur bjarm anyjáét, Ljúfvináét[522] és az „asszonytroll” Illþurrkáét is. A szikhirtyák, „a fekete arcú” rozmárvadászok nyelve kihalt. Így nem is nagyon van miből kiindulnia annak, aki az Illþurrka és Ljúfvina nevek eredeti jelentését ezen a vidéken keresné. Ha valaki mégis rászánná erre magát, úgy a 17–18. században északra költöző és a szikhirtyák névhasználatát részben megőrző nyenyecek nyelvét kell alapul vennie. Tudjuk, hogy a nyenyecek átvettek tengeri élethez köthető szikhirtya szavakat – és ezek ma is használatosak. Minden forrás egyetért abban, hogy Geirmundurnek volt egy lánya,

akinek

érdemes

megvizsgálni

a

nevét

ebben

az

összefüggésben. A kéziratok alanyesetben így írják: Ýri/Yri.[523] Van itt valami furcsaság. Ha ez egy óészaki név lenne, az Ýri nominatív alakja úgynevezett īn-tövű lenne, és úgy kellene ragozni, mint a gleðit (öröm) vagy a lygit (hazugság). Viszont egyetlen személynév sem követi ezt a ragozási formát. Így aztán

nem igazán tudtak mit kezdeni a filológusok a dologgal, és maradtak a kissé xenofób szellemű magyarázatnál. Láttunk példát arra, hogy Ljúfvinából is óészaki nőt varázsoltak a régi történetírók. A Landnámabók sztenderdnek számító Íslenzk fornrit

sorozatban

kiadott

változata

például

Ýri

nevét

„kijavította” az „eredetibb” Ýrr alakra.[524] Azzal, hogy a filológusok az Ýri nominatív alakját Ýrr-re változtatták, szabályos óészaki személynevet alkottak belőle, amit az Auðrhöz vagy a Hildrhöz hasonlóan ragozunk.[525] Az Ýri nominatív alakot későbbi származékként magyarázták. Ellenben ennek a tendenciának nyomát sem találjuk az izlandiban a 16. század előtt, személyneveket illetően pedig utána sem.[526] A kéziratok, amelyekben szinte kivétel nélkül az Ýri alak szerepel, jóval korábbiak ennél. Vagyis egyedülálló ez az Ýri (Ýrr) személynév az óészaki szövegkorpuszban.[527] A Landnámabók Melabók változatában azt találjuk, hogy fiát, Oddurt, Ýriarson névvel illették,[528] ami jól mutatja, mennyire bizonytalanok voltak az első írástudók a név ragozását illetően. A birtokos esetben álló Ýriar- alakból láthatjuk, hogy a Melabók szerzője szerint az . az Ýri név tövéhez tartozik. Vagyis az Ýri nem óészaki név. Ebben az esetben idegen névvel van dolgunk, ahogy Geirmundur anyjának és feleségének az esetében is. A nyelvkutató Anders Johan Sjögren régi szójegyzékei alapján a mezenyi nyenyecek jiriinek hívták a holdat.[529] Széles körben elterjedt szokás a nap és a hold után elnevezni embereket, viszont nem tudjuk, hogy a szikhirtya nyelvnek a nyenyechez hasonló

szava volt-e a holdra. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a nyenyec nyelv nem jelöli a szavak nemét. Egy eredeti formájában jiriihez hasonló név az óészakiban szabályszerűen Ýrivé válik. De akárhogy legyen is, ebből a névalakból legalább egy dolgot megtudunk. Lényegében kizárt, hogy Ýri az óészaki Herriður (Herdís) vagy Þorkatla lánya lett volna, amint azt a középkori tanult szerzők gondolták. Valószínűbb, hogy Geirmundur „bjarm” feleségétől, Illþurrkától született. Az ő hagyományait tiszteli ez a névadás. Geirmundurnek tehát az anyja, a felesége és a lánya is idegen nevet viselt. Azonkívül, hogy ezek a nők kerek, mongol arcúak, sötét bőrűek és fekete hajúak voltak, gyászosan keveset tudunk róluk.

BJARM GÉNEK Található más nyoma is ennek a tengeri vadásznépnek Izlandon? Igen, ha abból indulunk ki, hogy Illþurrka valóban Ýri anyja volt, a genetika segítségünkre lehet, mivel a vizsgálható genetikai örökítőanyag (mitokondriális DNS) anyai ágon öröklődik. Más szóval a DNS-kutatás nem képes egyenesen visszavezetni az izlandiak genetikáját Geirmundurhöz és Hámundurhöz. Ha azonban Illþurrkának voltak leszármazottai Izlandon, az mtDNSét ezerévekre visszamenően el lehet különíteni az izlandiak génállományában, mégpedig meglehetős pontossággal. A Hálfs sagában ez áll: „Geirmundur lányát Ýrinek hívták, akitől nagy nemzetség származott.”[530] Ez egybevág a régi

családfákkal – Ýrinek sok leszármazottja lehetett,[531] ami igencsak megnöveli a valószínűségét annak, hogy nemzetségének génjei ma is megtalálhatók az izlandiakban. Bármilyen furcsának tűnjön is, de találunk néhány „nem európai” genetikai vonalat az izlandiaknál. Ezek az úgynevezett C1e és Z1a haplocsoportok.[532] Az előbbit, a C1e-t nemrégiben vetették alapos vizsgálat alá a hatalmas izlandi deCODE génbankban.

Ennek

eredményeként

a

kutatók

arra

a

következtetésre jutottak, hogy nagy valószínűség szerint ez a csoport

valamelyik

amerikai

keleti

parti

őslakos

nép

(a

skrælingek) nőtagjaitól ered, akiket a vikingek 1000 körül hoztak magukkal Izlandra.[533] A

Z1a

haplocsoport

ezzel

ellentétben

ázsiai

gyökerű.

Európában ritkának számít ez az örökítőanyag,[534] nagyon kis mértékben megtalálható a norvégok és a svédek körében, valamivel nagyobb arányban a számiknál és néhány észak-orosz népcsoportnál

(karéloknál,

korjákoknál,

itelmeneknél,

kazahoknál; illetve még a koreaiaknál és mongoloknál is). Ez a haplocsoport egészen egyszerűen azokon a norvégokon keresztül is bekerülhetett az izlandi génállományba, akik a viking korban költöztek ki Izlandra. További kutatásra volt szükség. Szerencsémre Agnar Helgason (deCODE) és Peter Forster (Roots for Real, Genetic Ancestor Ltd.) segített egy kicsit jobban belelátnom a kérdésbe, mivel egyébként semmit se tudok a biológiai antropológiáról. Érdekes eredmények jöttek ki. Az izlandiak génállományában lévő kelta gének közeli vizsgálatakor kiderült,

hogy

haplocsoportokra

a

kutatók jellemző

el

tudják

egyedi

különíteni

az

tulajdonságokat.

egyes Ezeket

mutációknak nevezzük, és épp ezekből tudják megmondani, honnan erednek az adott gének. Mint kiderült, az izlandi Z1a haplocsoport tartalmaz néhány olyan mutációt, amelyik a génbankok alapján sem a számiknál, sem a többi skandináv népnél nem található meg. Vagyis ez az örökítőanyag (is) máshonnan került az izlandiak génállományába, az egyik mutáció pedig különösen érdekes a számunkra: a 16362.C. Peter

Forster

továbbvizsgálta

ezt

a

haplocsoportot

a

génbankjában, és az izlandi Z1a 16362.C mutációhoz legközelebb eső találatot a mongol burjákok körében találta a Bajkál-tónál, a Szajánoktól keletre.[535] Vagyis van az izlandi Z1a örökítőanyagnak egy mutációja, amelyik egy mongóliai népcsoporthoz köthető. Ez nem igazán illik a képbe, mert hogy lehetett Hjör király egy Szajánoknál élő nép szövetségese? Ebben az összefüggésben viszont fontos megjegyezni, hogy jóllehet a szamojédek nincsenek sokan, de hatalmas területen élnek: a nyugati Fehér-tengertől a keleti Jenyiszejig, az északi Jeges-tengertől le egészen a Szajánokig. Még közelebbről nézve a dolgokat kitűnik, hogy a 9. században a Fehér-tenger partján élő szamojédek a nyelvészek, az etnográfusok és a genetikai kutatás szerint is épp a Bajkál-Szaján környékéről származtak. A legdélibb szamojédek Castrén 19. századi útjakor még a Szajánoknál éltek, sőt, Donnar is találkozott velük 1913-ban.[536] A szamojédektől északra fekvő út először a Jenyiszej, majd az Ob mentén halad egészen Szibéria északi partjáig (mindkét folyó északi folyásirányú). Az „archeogenetikai” kutatók bizonyos „genetikai áramlásról” beszélnek a Jenyiszejtől és az Obtól

északra, mivel ezek alkotják a Bajkál-Szaján vidékén és az északon élő népcsoportok közötti főútvonalat. Ez magyarázattal szolgálhat az izlandiak és a Szajánoknál élő mongol népcsoportok közötti genetikai kapcsolatra.

Peter Forster térképén a Z1a haplocsoport egyik mutációja látható, ami egyedül a Bajkál–Szaján vidékén és Izlandon lelhető fel.

Így aztán a DNS-kutatás a következő feltevéseket támaszthatja alá: 1. Geirmundurnek volt egy „bjarm” felesége Izlandon, akit óészakiul Illþurrkának hívtak. 2. Illþurrka a szikhirtyák vagy egy hozzájuk hasonló, Fehértengertől keletre élő szamojéd népcsoport tagja volt.

3. Illþurrkának született egy Ýri nevű lánya, akiből sok izlandi ősanyja lett. Mielőtt ezt a „mongol gént” biztosabban nyomon tudnánk követni, több adatra és az anyag részletesebb elemzésére van szükség.[537] Azt hiszem, Illþurrka sírhalma alatt fekszik a rejtély kulcsa. És ezt a sírhalmot még nem tárták fel.[538]

GEIRMUNDUR VADÁSZNÉPE? Nem elrugaszkodott dolog azt feltételeznünk, hogy a vadásznép köréből többen is követték Geirmundurt Izlandra. Szükség volt rájuk. Viszont nem egyszerű rátalálni ezekre az emberekre, mert a régészek alig tudnak valamire támaszkodni: vadászok és gyűjtögetők nem hagynak maguk után sok nyomot.[539] Van néhány vonás az izlandiak fiziognómiájában, amely régtől fogva egy mongol népcsoportra utal. 1921-ben azt írja egy kutató, hogy „Izlandon nemritkán világos jeleit látjuk a mongol rokonságnak”. [540]

Elsősorban a mongolredőre (epicanthus) kell gondolni. Ma is születnek izlandiak mongolredővel a szemükön, pedig korábban semmilyen ázsiai rokonuk nem volt.[541] Közülük természetesen az izlandi popkirálynő, Björk a leghíresebb, de ha kicsit jobban körülnézünk, még sokakat találunk. Þorvaldur Thoroddsen azok között a „lappok és finnek” között véli megtalálni erre a magyarázatot, akiket állítólag a norvégok hoztak magukkal rabszolgának Izlandra a viking korban.[542] Mások Grönlandon

keresik az ázsiai nyomok eredetét.[543] Talán majd a jövőbeli DNSkutatás kimutatja, hogy ugyanannyira érdemes lehet a fekete viking történetében keresni a magyarázatot. *** Hadd mutassak rá valami különlegesre. A 19. század végén volt néhány

haugesundi

férfinak

egy

bálnavadász-állomása

a

Jökulfirðirben, Geirmundur egykori területén. Ez a hely jóval védettebb

Hornstrandirnál,

így

amikor

a

téli

viharok

a

hornstrandiri partoknál tomboltak, Geirmundurék itt menedéket találtak maguknak. A régi történetekben hallunk egy furcsa szörnyetegről Hesteyri közelében. Erről a „Partjáró” (izlandiul fjörulalli) nevezetű szörnyetegről az óészaki és izlandi irodalomban sem hallunk máshol. Partjáró akkora volt, mint egy ember, de csak egy lába volt, egy tenyere és egy szeme a homlokán. Az egyik helytörténész szerint Partjáró állandóan vízbe akarta kergetni botjával az útjába került embereket és jószágot. Tengeri szerencsétlenségeket és halált jelzett előre, és leginkább akkor látták, amikor nyugatról támadt vihar. Semmi esetre sem volt szabad Partjáró és a tenger közé szorulni, és legbiztosabban úgy lehetett távol tartani, ha az ember a jobb oldalát mutatta felé, és keresztet vetett egyenesen a szemébe.[544] Európában ritkák az efféle szörnyetegek. Egy népmesekatalógus szerint Izlandon kívül csak az íreknél és Szibériában fordul elő.[545]

És mivel ír rabszolgák is éltek ezeken a partokon, nem hagyhatjuk annyiban a dolgot. Utóbb kiderült, hogy az ír szörnyeteg kinézetében és szerepében is világosan különbözött izlandi rokonától, így aligha lehetett annak mintaképe.[546] Marad a kelet. A szibériai finnugor és mongol népcsoportok körében találunk egy hasonló szellemet. Ezt a szellemet a votjákok (udmurtok) Palesmurtnak, vagyis félembernek hívták. Palesmurt éles sikoltással rémíti az embereket, és fél mellét szájukhoz szorítva próbálja megfojtani őket. Általában ezt a szellemet okolják, ha valaki elveszik az erdőben.[547] A szörnyeteg a szamojéd népmesékben is előkerül, mint „egylábú, egykezű, egyszemű vénember”. Akárcsak az erdei szellem, a nyenyec szörnyeteg is gyilkosságot és halált jelent, ugyanakkor a gyilkosokat is üldözi. Habár veszedelmet hoz, semmi esetre sem szabad megölni. Az egyik szamojéd történet így írja le: „Teljesen elment az esze [a szamojédnek], és dühében megölte az egykezű embert. Aztán a sátrakhoz ment, ahol mindenki halott volt, az emberek is, a rénszarvasok is. Meghalt

akkor

a

két

felesége

is.

Így

haltak

meg

mindannyian, és aztán egyedül maradt, amiért megölte az egylábú, egykezű, egyszemű embert.”[548] Ahogy a szibériai, úgy az izlandi hagyományban is halált és szerencsétlenséget hoz a szörny – ugyanúgy ő okozza a szibériai erdőkben

eltévedtek

halálát,

mint

az

izlandi

hajószerencsétlenségeket. Mindkét esetben el akarja rabolni az

emberek jószágát, és mindkét hagyomány szerint veszélyben van, aki a közelébe kerül. Ezenkívül különböző trükkökkel távol lehet tartani a szörnyet. Olyan sok hasonlóságot mutat a hornstrandiri Partjáró a szibériai szörnnyel, hogy szinte magától értetődő magyarázatként hat a szibériai vadásznéppel való kapcsolat feltételezése. Már annyi elég volt, ha Illþurrka egyszer ilyen szörnyekről mesélt Ýrinek,

amit

aztán

Gomolygó

Ketill

a

téli

sötétségben

továbbmesélt északon a hallgatóság legnagyobb rémületére. Emlékszünk, hogy Geirmundur fő szállítóútvonala Bitrufjörðurön át vezetett Krossárdalurbe. Az átjáró közepén egy különös helynevet találunk: Einfætingsgil, „Egylábú-szurdok”. Talán azt gondolták Geirmundurék, hogy ennél a szurdoknál áll lesben és ugrik

elő

a

szörny,

hogy

visszatartsa

a

hornstrandiri

áruszállítókat, még mielőtt célba érnének?

HERRÍÐUR ÉS ÞORKATLA A viking korban egy törzsfőnek sok felesége lehetett. Hogy ez Geirmundur Heljarskinn esetében is így volt-e, nem tudjuk, de bizonyos dolgok utalnak rá. Első feleségét Gautur Gautreksson lánya Herríðurnek mondja a Landnámabók. Nem egyszerű bármit is megtudnunk Herríður hátteréről, ritkán találkozunk az óészaki irodalomban olyan névvel, mint az övé vagy az apjáé. Nem kizárt, hogy ez az alak egyszerűen az „asszonytroll” Illþurrka behelyettesítése volt, ahogy a bjarm Ljúfvinából is óészaki Hagný Hakadóttir lett. Herríðurt a Melabókban és

bizonyos

helynévkatalógusokban

Herdísként

találjuk,

amit

Friðrik Eggerz helytörténésznek köszönhetünk. Ő kötötte a Búðardalur

(Geirmundur

birtoka)

melletti

úgynevezett

Harísargilt Herdíshez.[549] És nem lehetett a Harís bjarm név? Valamelyik távoli idegennek a neve, aki Búðardalurben élt, és akiről senki sem akart írni a középkorban? Akárhogy legyen is, óészakiul nincs értelme a névnek. Szóval alakul a sor: Lofthæna, Ljúfvina, Illþurrka, Ýri, Harís. Állítólag Herríðurtől született Geirmundur Ýri nevű lánya, de a Melabók szerint Þorkatla volt az anyja. A Sturlubók azt írja, Geirmundurnek volt egy Geirríður nevű lánya is Þorkatla Ófeigsdóttirtól. Erről a lányról semmit sem tudunk.

A bjarmalandi fejezetben azzal hozakodtam elő, hogy Makacs Þórólfur régi jó barátja volt Geirmundur családjának. Ezt a feltételezést erősíti Geirmundur házassága az unokájával, ahogy az is, hogy Þórólfur később Geirmundur területén telepedett le Izlandon. Akkor vesztette el norvégiai hatalmát Þórólfur, amikor Hákon Grjótgarðsson szövetséget kötött Széphajú Haraldurrel, így viszonylag későn, valamivel 890 előtt költözött ki Izlandra. És ahogy sokan másoknak, az ő első útja is a Breiðafjörðurbe vezetett a fekete vikinghez. Hatalmas

földet

kapott

Þórólfur

a

Jökülfirðirnél:

a

Hrafnfjörður belsejétől Leirufjörður felé nyugatra, együtt az egész földnyelvvel.

Állítólag

a

földnyelv

legdélibb

oldalán

élt

Snæfjöllnél („Havashegy”), Snæfjallaströndön. Ha most üzletemberként gondolunk Geirmundurre, fel kell tennünk a kérdést, hogy Þórólfur és az apósa, Ófeigur elhelyezése hasznos volt-e a hornstrandiri vállalkozás szempontjából. Mire Þórólfur megérkezik, már javában zajlik a barðsvíki mészárlás. A fő szállítóút bent futott a Djúpban, amiből láthatjuk, hogy Geirmundurnek át kellett juttatnia a barðsvíki árukat a Jökulfirðiren, Knjúkurhöz

ahonnan

továbbhaladt

Ísafjörðurbe,

a

Djúp

a

tengeri

belsejébe.

út

Nesja-

Mindenekelőtt

azonban a hegyeken kellett átvergődni az áruval. És tessék: a Barðsvík felé leghosszabban benyúló fjord a Hrafnfjörður („Hollófjord”): Makacs Þórólfur és apósa, Ófeigur területe.[550] Még egy stratégiai elhelyezést találtunk: egy 1100 éves stratégiát, amiből kitűnik Geirmundur hihetetlen tervezési és árumozgatási képessége. Gazdasági jellegű szövetségről van tehát szó, amit a Þorkatlával kötött házasság pecsételt meg. Sajnos nem

tudunk

meg

sokkal

többet

erről

a

sogni

lányról.

Jóval

fiatalabbnak kellett lennie Geirmundurnél, és állítólag született egy közös lányuk. A források viszont eltérő nevekkel illetik a lányt, és a genealógiák sem értenek egyet a leszármazottak tekintetében. Lehetséges, hogy Þorkatla nem volt se Ýri, se Gerríður anyja, sokkal

inkább

Arndísé,

aki

Þórður

Narfason

Gerimundar

þátturjében kerül elő. Elég különös, hogy a Sturlunga saga írója, Þórður és a sógora, Sturla, aki a Landnámabók egyik változatát írta, nem ért egyet ebben a sarkalatos kérdésben: egyiküknél Gerimundur második lányát Gerríðurként, a másiknál Arndísként találjuk. Mintha nem taglalták volna eleget a családfákat vacsora közben… Eszerint

megoszlottak

a

vélemények

Geirmundur

leszármazottait illetően. Arndís, mondja Þórður, Kurta Steinólfur egyik unokájához, Hyrningur Ólafssonhoz ment hozzá, így feltehetőleg valamikor 890 és 900 között született. Ez a lány az egyik

utolsó

kapaszkodónk

Geirmundur

életének

utolsó

szakaszában; nem pusztán azért, hogy megtudjuk, meddig volt szexuálisan aktív, hanem hogy egyáltalán meddig élt. Sok feleségét és ír ágyasait összevetve nem mondhatjuk, hogy Geirmundur

különösebben

termékeny

lett

volna.

De

ha

figyelembe vesszük a középkori tanult szerzők idegenellenességét és az izlandi eredetmítosz általános vonásait, nem túl valószínű, hogy sokat vesződtek volna az ehhez hasonló közegből született gyerekek számontartásával.

A GEIRMUNDUR-BIRODALOM FELBOMLÁSA A Geirmundur-birodalom utolsó napjait megíró Þorskfirðinga sagát nem tartották történelmileg hiteles forrásnak.[551] Ami azt illeti, a szerző maga is kételkedik a Þorskfirðinga saga valóságtartalmában, hiszen a történet főszereplője egy ponton sárkánnyá változik át és eltűnik egy vízesés mögött, hogy attól fogva az aranyán üljön. Nincs még egy ilyen befejezés a nemzetségsagákban. Tehát a szerző maga sem biztos az összegyűjtött anyagában, és mivel értésünkre akarja hozni, hogy nagyon is tudatában van a történetekkel szemben támasztott elvárásoknak, meseszerűen zárja le a dolgot. Ennek ellenére egyegy benne foglalt részletnek talán mégis van valamennyi történelmi alapja.[552] A Þorskfirðinga saga cselekményidejéről mindössze annyit tudunk meg, hogy legnagyobbrészt az Alþingi, az országgyűlés 930-as megalapítása előtt játszódik.[553] Mindenesetre egy valami biztos: Geirmundur Heljarskinn már halott, amikor a történet kezdődik. Geirmundur legközelebbi szövetségese és szomszédja, Kurta Steinólfur vette át az irányítást a dagverðarnesi kikötő felett, amikor a főszereplő, Arany Þórir visszatér „bjarmalandi útjáról” Izlandra, ami alatt sírrablásokat és trollok elleni küzdelmet kell értenünk a leírás szerint, valójában azonban a Jeges-tenger partján űzött vadászatról lehetett szó. Arany Þórir lesz Flatey új birtokosa, ami nemcsak jó gabonatermő földekhez, de

a

Breiðafjörður

egyik

központi

vadászterületéhez,

Hvalláturhöz is hozzájuttatja. Újból megjelennek a bálnák Hvalláturnél, és úgy tűnik, ez robbantja ki az Arany Þórir és

Steinólfur közötti viszályt. Csak sejthetjük, hogy Kancsal Úlfur is halott már, amikor a valódi harcok megkezdődnek, mert a fia, Atli próbálja kibékíteni a feleket. Korábban szó esik Hajóorros Gils haláláról és toráról, majd végül Kurta Steinólfur is belehal a sérüléseibe, miután olyan halálfélelemben élt, akár egy mai gengszter rapper: „óvatosságában már sosem éjszakázott a fjord túloldalán; más valakit tett a Bæ tanya élére.”[554] A sagában foglalt események valószínűleg 915–930 között történhettek, a Geirmundur-birodalom kulcsfigurái pedig a történetnek megfelelően a következő sorrendben hunytak el: elsőnek Geirmundur 910 körül, nagyjából 60 évesen, Véznalábú Þrándur

Flateyen

néhány

évvel

később,

Hajóorros

Gils

Gilsfjörðurben (915-920 körül), Kancsal Úlfur Reykjanesen (920 és 925 között), végül pedig Kurta Steinólfur (925–930). Ez megfelel annak az időrendnek, amit a kutatás alapjául vettem; a főszereplők nagyjából a 9. század közepén születtek.

GEIRMUNDUR HELJARSKINN VÉGNAPJAI Hogy ment tehát a fekete viking sora az utolsó éveiben? Vagyonából vajon hadsereget állított fel Széphajú Haraldur ellen? Vissza akarta szerezni norvégiai örökségét? Talán csak átmeneti állomásnak gondolta Izlandot? És egyáltalán hogyan halt meg? A források hallgatnak. Semmit nem tudunk Geirmundur végnapjairól. Korábban láttuk, hogy a gazember Hjörleifur mellé tették, aki a nevelttestvérét, Ingólfur Arnarsont követte Izlandra. Sok hasonlóság volt köztük: írországi kapcsolataik, a rabszolgák,

valamint

honfoglalásuk

gazdasági

indíttatása.

Lehet,

hogy

ugyanúgy végezte Geirmundur, mint Hjörlefur? Saját rabszolgái ölték meg? Amint vetett, úgy aratott? Emellett szól a birodalom hirtelen vége, miután vagy elüldözték az összes rozmárt, vagy olyan kevés maradt a szigeten, hogy már túlságosan nehéz volt vadászni rájuk. Ha Atli 885-ben vetette rá magát a barðsvíki ellőhelyre, egy-két évvel később már a szomszédos öbölben, Smiðjuvíkban kellett vadásznia. Durván hat évbe került így, amíg Hornvíkhoz nem ért, ahol a régi történetek szerint tartózkodott. Újabb hat év után át kellett költöznie Fljótavíkba. Ekkor 896-ban járunk, egy évvel az után, hogy a sogni Vébjörnék zátonyra futottak. Ha mindez megfelel a valóságnak, úgy valamikor a 10. század első évtizedében zárt be a bolt. Ekkoriból származik az a történet, amely szerint Geirmundur rabszolgája birkát lopott. Éhezni kezdtek Hornstrandiron. Épp ilyen helyzetekben szoktak fellázadni a szolgák – már nincs mit veszteniük. Mindaddig Geirmundur és a rabszolgák között áll egy hadsereg, amíg virágzik a gazdaság. De ha szűkös idők járnak, ezeknek a szabadoknak más bevételi forrás után kell nézniük. Egy norvég közmondás szerint, aki elveszi a kutyától a csontot, annak húst kell adnia helyette. Geirmundurnek nem volt több húsa. Ezzel egy időben a fekete viking egyre jobban ki volt szolgáltatva a rabszolgáinak. Bajban ismerszik meg a barát, mondják, és nem biztos, hogy olyan sok barátja maradt a bajban. Nem tudjuk. Amit tudunk, az az, hogy 900 körül még élt Geirmundur, mert ekkoriban

született

a

lánya,

Þorkatla.

A

hornstrandiri

vadásztelepek költözésének mintázata és az egészet fenntartó kereskedelmi kapcsolatok alapján nem sokkal ezután kezd hanyatlani a gazdaság. 902-ben a vikingek elvesztik Dublint, véresen és törött lábbal menekülnek, ahogy azt az írek kárörvendve írják. Ez a Geirmundurhöz hasonlók számára nézve is következményekkel járt, jóllehet az áruk iránti kereslet nem változott. Elég sokáig élt ahhoz a fekete viking, hogy lássa tönkremenni a birodalma legnagyobb részét. Egyre kevesebben maradtak körülötte, és a források egyetértenek abban, hogy ő halt meg először a főszereplők közül. Joggal gondolhatjuk, hogy Geirmundurnek öregségében belső viszályokkal kellett vesződnie, amiből egy valami biztosan kiderül: kitűnő sagát lehetett volna írni a történetéből!

GEIRMUNDUR HALÁLA ÉS TEMETÉSE Most

lássuk,

mi

történt,

amikor

terjedni

kezdett

a

hír:

Geirmundur Heljarskinn halott! Vajon hogy történt? Kifehéredett ujjpercekkel szorongatott valaki egy késmarkolatot 907 őszén az éj sötétjében Geirmundur saját birtokán? Talán egy bosszúszomjas ember? Valaki a sajátjai közül? Vagy egy rabszolga, aki nem bírta tovább, és már nem volt vesztenivalója? Vagy Fanyar Þorbjörn időközben felnőtt fia, aki látta meghalni az apját? Nem tudjuk, hogyan és pontosan mikor történt. De mint láttuk, a Þorskfirðinga saga szerint ő volt az első, aki meghalt a

birodalom kulcsszereplői közül. A Landnámabók

azt

írja,

Geirmundarstaðirban lehelte ki a lelkét, andaðisk; és ez az ige nem utal különösebben erőszakos halálra, de persze nem tudjuk, mennyire hihetünk a szerzőnek. Gyanúsan keveset tudunk az egészről. Mindenesetre

ez

az

esemény

összehozta

a

többieket.

Véznalábú Þrándur Flateyről, Geirmundur veje, Gomolygó Ketill, Nesja-Knjúkur és Veréb Þórólfur a Breiðafjörður túloldaláról hajózott át, talán még az intéző, Örlygur is hozott magával néhány embert Hornstrandirról. A nevelt testvére, Kancsal Úlfur Reykjanesből,

Hajóorros

Gils

Gilsfjörðurből

érkezett;

a

legkevesebbet pedig Kurta Steinólfurnek kellett utaznia a közeli Fagridalurből. Ezek mindnyájan összegyűltek az elhunyt törzsfő birtokán. Okkal gondolhatjuk, hogy már ekkor látszódni kezdtek a törésvonalak közöttük. Azt is tudjuk, miért: majdnem kiürült a bolt. Talán Steinólfur, talán Kancsal Úlfur volt az, aki a halott barátját látva először hozta szóba, hogy sírhalmot kellene emelni Geirmundurnek. Talán könnyek futottak le az arcán, ahogy elmerült a régi karmsundi vagy bjarmalandi emlékekben. Sírhalom? És mégis ki építi meg? Most, amikor a rabszolgák szétszéledtek, és a túlélés is épp elég gondot okoz mindenkinek. Erre Úlfur talán azt válaszolta, hogy Geirmundurnél nemesebb ember még nem tette a lábát a szigetre; és ezen jobb lenne, ha elgondolkodnának. Mivel Geirmundurnek nem született fia, bizonytalan volt az öröklés

kérdése,

aminek

a

temetésre

nézve

is

voltak

következményei. Több régész is amellett foglalt állást, hogy a

lenyűgöző viking kori sírhalmokat hatalmi demonstrációnak szánták az adott környéken uralkodó nemzetségek.[555] A hatalmi központok folytonosságának hiányában csak viszályt szított volna egy sírhalom. Kis idő múltán meg tudtak állapodni az izlandiak abban, hogy Geirmundurnek méltó, de nem hivalkodó sírhalmot fognak emelni. Egyébként Izlandon egyetlen nagy sírhalmot se találunk.[556] Ingimundur Þorsteinsson volt az észak-izlandi Vatnsdælur honfoglalója, törzsfője, és az ott élők ősapja. Sok szempontból jobban állt Geirmundurnél, mivel négy fia is volt, akik természetesen ápolni akarták az emlékét, átvették tőle a vezetést, és ki akarták fejezni hatalmuk nagyságát. A Vatnsdæla saga azt írja, „Ingimundurt a Stígandi nevű hajó csónakjába tették, és tisztes módon temették el, ahogy az akkoriban szokás volt a nagy emberek körében.”[557] Mint látjuk, még magát Ingimundurt is csak egy tengerjáró hajó csónakjába és nem egy nagy hajóba temették. Kis csónakról beszélünk, olyasmiről, mint amilyent a gokstadi hajóban találtak. A Vatnsdæla saga példáján kívül az írott források szerint egyedül egy honfoglalót temettek hajóba: Geirmundur Heljarskinnt.[558] Az izlandi sírokból előkerült csónakok néhány kivételtől eltekintve

hét

méter

alattiak,

és

csak

a

hátramaradt

hajószögekből tudunk következtetni a formájukra. Többnyire egy csontvázat és néhány leletet, különösen fegyvereket találtak a sírokban. Sok izlandi sír mutat még hasonlóságot bizonyos nyugatnorvég „sírkamrákkal” (norvég: flatmarksgrav), amelyek fölé nem emeltek látható halmot. Érdemes megjegyezni, hogy bár a

sírhalmok

eleinte

jól

láthatók,

néhány

évszázad

alatt

felismerhetetlenné válnak. A csónakok köré és a halottakra köveket helyeztek, talán ezzel próbálva megakadályozni, hogy azok kísértetként térjenek vissza.[559] Rogalandon számos ehhez hasonló sírt találtak, és feltehetőleg ezt

a

szokást

vitték

magukkal

Geirmundurék

Izlandra.

Avaldsnesen jól ismert temetési forma volt. Refsnesen, Hå járásban

hajószögeket

találtak

egy

már

alig

észrevehető

halomban. A 4,5 méter hosszú csónakot egy ásott gödörbe tették. [560]

Ezt észben tartva próbáljuk elképzelni, amit a Landnámabók

(S 115) ír Geirmundur haláláról és temetéséről: „Geirmundur Geirmundarstaðirban halt meg, és a tanyán kívül temették el az erdőben egy hajóba.”[561] Csak ennyit tudunk. Sturla lehetett a legjobban tájékozott a kérdésben, és a szavai alapján hajósírba temették Geirmundurt a tanyája közlében.[562] Van egy írásos forrásunk a kora 17. századból, amely szerint sosem lehetett szó nagy sírhalomról. A rozmáragyar-faragó Jón Guðmundsson (1574–1658), aki a Tanult ragadványnevet viselte, egy ideig Skarðsströndön, 1605-től 1611-ig pedig magán a Skarðtanyán élt. Továbbá néhány évig az Ólafseyjar-szigeteken is Skarðsströnd mellett. Jónt, úgy tűnik, nagyon foglalkoztatták a honfoglalók.

Ő

az

egyedüli

forrásunk

Geirmundur

egyik

állítólagos jóslatával kapcsolatban, miszerint mindaddig, amíg nem háborgatják az Andakeldán lévő kincsesládáját, senki sem fog fegyver által elesni.[563] Jón híres varázsköltő is volt, aki gyakran űzte el az embereket zaklató szellemeket és visszajáró halottakat – kveða niður drauga.

Leírásában

különösen

figyelemreméltó,

hogy

egyszer

a

halottként visszajáró Geirmundur Heljarskinnt is elűzte egy varázsdallal kint az Ólafseyjaron.[564] Ami igazan érdekes, mert néhány évszázaddal azelőtt történt ez, hogy a népmeséket és történeteket elkezdték leírni, és a régi szövegek elérhetővé váltak. Geirmundur tehát a nép száján élt a legélénkebben.

Szinte

látjuk

magunk

előtt

Tanult

Jónt

a

félhomályban, ahogy egy ritmikus strófát üvölt a Fjandafæla, „Ördögűző” vagy valamelyik másik verséből a fekete viking felé, aki épp kikelt a sírjából, hajában földrögökkel… Ebből megtudunk valamit: ha lett volna egy sírhalom a 17. század körül Skarðon, amibe a Geirmundurről szóló történeteket temették, Jón sosem írta volna azt, amit írt. Ő tehát úgy gondolta, hogy Geirmundurt az Ólafseyar-szigeteken temették el. A visszajáró halottak, ha csak tehetik, a sírjuk közelében maradnak. Így aztán a 17. században már nem tudták biztosan, hol nyugodott a fekete viking. Arra jutottunk tehát, hogy Geirmundurt egy hajóba temették a föld alá a fő birtoka közelében. Ha eredetileg sírhalmot is emeltek a hajó fölé, nem lehetett túl nagy. A késő középkorban pedig már nem tudták, merre feküdt a sír.

ELKOBOZZÁK GEIRMUNDUR HORNSTRANDIRI FÖLDJEIT Minden múlandó. Amint Geirmundur földbe került, drámai események vették kezdetüket, amelyeket közelebbről is meg kell vizsgálnunk. Megint csak töredékekre támaszkodhatunk. A

Landnámabók azt írja: „A közös föld nyugati felén álló harmadik tanyára rátette a kezét Björn, Geirmundur rabszolgája. Ezt a Björnt, miután Geirmundur meghalt, elítélték birkalopásért. Büntetésül a föld mindenki tulajdona lett.”[565] Nem tudjuk, hogy a rabszolgatartásról szóló törvények milyenek voltak 900 körül. A Gulaþing-törvények (G) – ezekre épült az izlandi Grágás törvénykönyv – a 12. század végéről maradtak ránk töredékesen. Ennek legrégebbi része, az Ólafurszöveg, a törvények leírásának korából származhat, amire feltehetőleg a 11. század végén került sor, de talán még ezt megelőző korok törvényeit is tükrözheti.[566] Bizonyos

rendelkezések

szerint

a

rabszolga

gazdája

mindenestül felelt annak tetteiért, mások szerint a szolgának magának

is

büntetőjogi

felelősége

volt.

A

Frostaþing-

törvényekben az áll, ha egy háziállat vagy rabszolga sérülést okoz (NB. rabszolga = háziállat), a gazdája félváltságot fizessen, míg a szabadoknak egész váltságot kellett fizetniük.[567] A tolvajlás azonban más kategóriába tartozott; a Gulaþingtörvények

rendelkezése

szerint

a

rabszolgák

esetében

halálbüntetéssel járt: „ha egy idehaza felnevelt rabszolga lop, fejezzék le” (G 259). Mint a töredékünkből látjuk, Geirmundurt és nem magát Björnt teszik felelőssé a lopásért: váltságként Geirmundur földje köztulajdonná lesz. Nem tudjuk, hogy ezt a töredéket vehetjük-e a rabszolgákat illető általános gyakorlatot megőrző forrásként. Ennek az az oka, hogy sokkal többről van szó, minthogy egy rabszolga ellopott néhány birkát.

Egy halottat büntettek meg a rabszolgája tettéért, mégpedig súlyosan. Ez a történet, amennyire meg tudom ítélni, egyedülálló az óészaki irodalomban. Minden arra utal, hogy azok, akik először érkeztek az izlandi partokra, igen nagy becsben tartották a magántulajdont. Vannak leírások olyanokról, akik földet foglaltak maguknak a szigeten, majd eladták és visszaköltöztek Norvégiába.

Nem

egy

viszály

robban

ki

amiatt

a

nemzetségsagákban, hogy valaki úgy érzi, kárt ejtettek a tulajdonában, vagy épp jogtalanul használják. Egyedülálló dolog, hogy egy honfoglaló földjét elveszik és köztulajdonná, almenningar, teszik. Ezt nem lehet csupán azzal magyarázni, hogy Geirmundurnek nem volt örököse. A lánya, Ýri és a veje, Gomolygó Ketill (aðalvíki Örlygur fia) minden további nélkül átvehette volna Geirmundur hornstrandiri földjeit. És a testvéréről, Hámundurről meg az ő leszármazottairól sem szabad elfeledkeznünk – a legközelebbi rokonok kétségbevonhatatlan örökösödési joggal bírtak. Mint látjuk, itt valami másról van szó. Björn lopása legfeljebb azt magyarázza meg, miért tették a szóban forgó tanya környékét köztulajdonná, az úgynevezett Almenningar vestri („Közös föld nyugati fele”) részévé. Azt viszont már sehogy sem, hogy a Sléttától (Jökulfirðir) egészen az aðalvíki Skálarig terjedő területet és a Látrar körüli földeket (Örlygur fő birtoka)

miért.[568]

Ahogyan

azt

sem,

hogy

miért

lett

a

Hælavíkurbjarg (korábban Heljarvíkurbjarg) és a Hornbjarg is a közé[569] Geirmundur legdélibb földjeivel együtt, amelyeket Almenningar eyrinek („Közös föld keleti fele”) neveznek. Emiatt áll az a helynévhagyományban, hogy Geirmundur összes hornstrandiri földjét elkobozták és köztulajdonná tették. Az, hogy

egy rabszolga birkákat lopott, nem több részleges magyarázatnál, jóllehet a késő középkori tanult szerzők ennyivel is megelégedtek.

FESZÜLT GYŰLÉS A ÞORSKAFJÖRÐURBEN Ahhoz, hogy valamit köztulajdonná tegyenek, a társadalom összes vezetőjének egyet kell értenie. Tanult Ari az Íslendingabókban ír egy régi, kjalarnesi gyűléshelyről, amit köztulajdonná tettek egy korábban elkövetett gyilkosság miatt. Később a gyűléshely a Þingvellir

mezőre

költözött

döntésének

megfelelően.

vadászatait

amolyan

igazságtalanságként Nyugati-fjordok

Úgy

„Úlfljótr tűnik,

társadalommal

fogták

egykori

fel

és

Geirmundur szemben

néhányan.

legfelsőbb

mindenki

más” északi

elkövetett

Figyelmünket

bírósága

felé

a

kell

irányítanunk: a þorskafjörðuri gyűlésre. Bizonyára itt tárgyalták meg az ügyet valamivel Geirmundur halála után. A Þorskafjörður belsejében, az úgynevezett Músará folyó partján még ma is lehet látni az egykori gyűlésbeliek ideiglenes lakóhelyének nyomát. Vissza kell mennünk az időben 910 környékére, amikor laktak is bennük. Feszültség és régóta növekvő elégedetlenség lehetett a levegőben, mert nem Fanyar Þorbjörn volt az egyetlen, akit eltapostak. Többen is látták a nyersanyagokat elúszni maguk mellett anélkül, hogy bármi részesedésük lett volna belőlük. Gondoljunk azokra a szabadosokra, akik követték Geirmundurt a szigetre: nem illeti meg őket is valami a haszonból? És kié lesznek

a rabszolgák? Aztán ott volt a nagy kérdés: kié lesznek Geirmundur hornstrandiri földjei, és ki lesz a birodalom új feje? A Þorskfirðinga saga szerint megoszlottak erről a vélemények. Kurta Steinólfur és Hajóorros Gils pöffeszkedő kakasként járkál fel-alá. Ott van a gyűlésben Nesja-Knúkur, Þórólfur és Kolli Barðaströndről, az intéző Örlygur és néhány felügyelő, páran a Selárdalur

tanyáról,

az

ambíciózus

Gomolygó

Ketill

és

Geirmundur több korábbi testőre. Ezen a környéken Kancsal Úlfur a törzsfő. Ha Falábú Önundur élt még, bizonyára ő is jelen volt. Feszültségtől és hatalmi harcoktól terhes a levegő. A legértelmesebbek bizonyára tudták, hogy áll a dolog. Békéltetés nélkül sok vér fog folyni. Egyenlővé kell tenni a Geirmundur-birodalomban korábban központi szerepet játszó embereket, nehogy viszály támadjon közöttük. Még ha rozmárok nem voltak is többé Hornstrandiron, sok más természeti erőforrással rendelkezett még a vidék. Azon

éleződtek

ki

az

ellentétek,

hogy

ki

vegye

át

Hornstrandirt. Nem tudjuk, ki jött elő – Izland történelmének egyik

legzseniálisabb

–

javaslatával,

ami

a

kereszténység

közmegegyezéses felvételéhez volt fogható. Véznalábú Þrándur talán, vagy maga Kancsal Úlfur, akinek nemcsak komoly befolyása volt a gyűlésre, de a Þorskfirðinga saga szerint nagy tiszteletben álló békéltető hírében is állt. Azt viszont tudjuk, hogy mire jutottak: Ettől fogva Geirmundur Heljarskinn északi vadászterülete minden izlandi közös tulajdona. Egytől egyig mindenki – ami ekkoriban a nemzetségfőket és a hatalmasságokat

jelentette

–

szabadon

járhatja

a

maga

felelősségére a vidéket. Mindenkinek joga van vadászni, és begyűjteni azt, amit a föld ad. Ez a határozat azóta is érvényben van Izlandon.

ÞÓRÐUR NARFASON ÜZENETE SKARÐRÓL Miközben a fekete viking sírját keressük, vissza kell térnünk Þórður történetéhez a geirmundarstaðiri berkenyésről. Ez volt az az erdő, ami felé még csak nézni sem bírt Geirmundur, és mint megállapítottuk,

Þórður

az

északi

sámánhitű

népekkel

kapcsolatban használt egyik gyakori toposzt veszi elő: a boszorkányságban jártas embereket vakítja a kereszténység fénye. A berkenyés helyére később templom épült. Több mindent üzenhet ez a történet. Þórður az, aki a „paraszt” Geirmundurről és a „pásztorfiúról” beszél, aki terelgeti a marháit. Könnyen átlátunk rajta – ezek a képek Þórður idejéből és nem Geirmunduréből

valók

(vesd

össze

a

marhacsorda-

magyarázattal). Miért kohol valaki ilyen történetet? Egyfelől azért, hogy Geirmundur messzi északról való őseiről halljunk. Mint korábban említettük, kettős érzelmei voltak Geirmundurrel

kapcsolatban

a

Þórður-féléknek.

A

sagairodalomban azt találjuk, hogy a többi őst és honfoglalót keresztény leszármazottaik nemes pogányokként állítják be, olyanoknak, akik érezték, hogy egy új és jobb hit jön majd el, sőt, már ők maguk is annak tanítása szerint éltek.[570]

Ezáltal lehetőségében állt az ősapának feljutni a mennyekbe. Ha valamelyik nem is jutott be a paradicsomba, legalább reménye volt a megváltásra: nemzetsége a mennyországban gyűlik majd egybe. Biztosak lehetünk abban, hogy Þórður Narfason jártas volt a keresztény gondolkodásban. Mint arra rámutattak, a lélek megtisztulása

és

a

megváltás

az

izlandi

sagaírás

korai

szakaszának egyik legfontosabb témája volt.[571] Geirmundur esetében az a különleges, hogy még csak fel sem merül vele kapcsolatban

a

megváltás

lehetősége.

Gestur

Oddleifsson

gyönyörű fényt lát Helgafell felett a Laxdæla sagában (ahol később egy kolostor és templom épült). Geirmundurt bántja ez a fény. Örökre tüske marad a kereszténység a szemében. De más üzenetet is kihámozhatunk Þórður történetéből. Miért gyűlölné Geirmundur annyira ezt a helyet, ha nem érintené személyesen őt is? Csak nem szúrja a szemét egy olyan templom, ami majd csak egy évszázaddal később épül fel? Legkézenfekvőbb

azzal

magyarázni

a

dolgot,

hogy

Geirmundur épp az alatt a templom alatt fog feküdni. És mivel voltak északról öröklött varázsképességei, tudta, milyen sors vár rá. Ezért bántotta már életében a fény. Ez jól illik abba, amit Sturla mond: Geirmundurt „a tanyán kívül temették el egy erdőben”. Þórður a hvammr („füves domb”) szót használja a birtok körül álló berkenyésre, ahol a templom „még ma is áll” – értve ezalatt a 13. század második felét. Egy tanult főt látunk, aki a régiek tudását Geirmundur sírhelyéről olyan történetbe kódolja, amely a „szellem emberei” számára érthető, a sírrablóknak pedig elveszi a kedvét. Fontos tudás kevés kiválasztottnak, amit le kellett jegyeznie egy

pergamenre, nehogy kikopjon a családi és helyi emlékezetből. A Laxdæla saga azt írja, a helgafelli templomot egy jósnő (völva) sírja fölé emelték, a pogány asszony pedig megjelenik valaki álmában, és panaszkodik a nyugvóhelye miatt. Þórður idejében ismertek voltak az efféle történetek, a rájuk tett utalások pedig megkönnyítették a dolgát annak, aki rá akart jönni, hol fekszik a fekete viking. Egy ilyen elhelyezésnek nagyon is lehet valóságalapja. Ahol egyszer szentély állt, mindig is szentély fog állni.[572] A hatalmasságok sírhelyeinél gyakran gyűltek össze az utódok: szent központtá váltak. Még ha kettős érzelmeket tápláltak is Geirmundurrel szemben keresztény leszármazottai, két-három prekeresztény generáció összegyűlhetett a honfoglaló sírjánál – ezzel hagyományt teremtve. Egy régi hiedelem szerint a nagy ősök

magukkal

viszik

erejüket

a

sírba,

emiatt

pedig

természetfeletti erők sugároznak azokból.[573] És épp az ilyen gyűléshelyeken emelték az első templomokat Skandináviában. [574]

A skarði templom mindig is a helyiek magántulajdona volt.[575] Arról is hallunk, hogy már azelőtt állt itt egy templom, hogy Izland kereszténnyé lett.[576] Fontos információ, ami – ha igaz – megerősítheti, hogy a honfoglaló sírhelye az első keresztény templom előtt is gyűléshely volt. Természetesen semmit sem tudunk

az

templomokat

eredeti

templom

gyakran

elhelyezkedéséről,

építették

a

régiek

de

alapjára.

az

új

Ennek

gyakorlati oka is volt: ha elköltöztetnek egy templomot, a temetőt is

fel

kell

ásniuk,

hogy

átvihessék

a

csontokat

az

új

templomkertbe. A skarði templomról már az első középkori írásos dokumentumok is említést tesznek.[577] Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy Geirmundur valahol az itt álló templom közelében fekszik. És van még valami. Valami különös, ami 30 évvel ezelőtt történt Skarðon, nagyjából akkor, amikor Snorri Jónsson a Hornstrandir melletti zátonyon fagyoskodó ír rabszolgákról mesélt nekem.

„ELSZABADULT VOLNA MINDEN ÉS MINDENKI” 1983-at írunk. Úgy határoztak, hogy tartanak egy nagy egyházi ünnepet Skarðon ezen a nyáron, amire többek között az újonnan megválasztott miniszterelnök, Vigdís Finnbogadóttir is hivatalos lesz, hogy átvegyen egy fakszimilét a leggyönyörűbb középkori kódexből: a Skarðsbókból. Kristinn Jónsson, a jelenlegi skarði gazda elő akarja készíteni a templomot az eseményre. Ez többek között azzal is jár, hogy rendesen alá kell alapozniuk. Korábban ugyanis elegendőnek találták közvetlenül a köves talajra építeni a templomokat, és valószínűleg ezért fújta le a szél a skarði templomot 1910-ben az alapjáról. Nagyon szomorú volt látni, ahogy a templom emelkedik és süllyed attól függően, hogy fagy volt-e, vagy enyhe idő, mondta egyszer Kristinn. Komoly munka volt. Nagyjából másfél méterrel a templom padlója alá kellett ásni, új alapot kellett letenni, amire hatalmas gerendák jöttek, és végül az egészet be kellett önteni betonnal. Þorvaldur Brynjólfssont, a lundareykjadaluri Lundur tanyáról

való gazdát és gyakorlott templomépítőt kérték meg a munka kivitelezésére. Þorvaldur idős volt már ekkor, és amire a történetről hallottam, már nem is élt sajnos. Abból a generációból származott, amelyikben a gazdák hittek a szövetkezet szocialista víziójában, a Samband íslenskra Samvinnufélagban, és lelkes szószólója

volt

az

(Framsóknarflokkurinn),

izlandi

ami

régóta

Haladáspártnak zászlajára

tűzte

a

mezőgazdaságot és a vidék ügyét. – Það var vandfarið að Þorvaldi, érzékeny ember volt ez a Þorvaldur – mondta Kristinn Jónsson.[578] Néhány héttel az ünnepség előtt érkezik Skarðra Þorvaldur. – Nincs már sok időd – így Kristinn. – Épp elég lesz – válaszolta Þorvaldur. Ásni kezd. Az oltár alatt egy fakoporsó maradványába ütközik. Felhívnak két embert a Nemzeti Múzeumban, akik útnak is indulnak rögtön. Ahogy ásnak tovább, előkerül egy vörös, hatszögalakú sírkő a koporsó mellől. Minden valószínűség szerint ez magáé Gazdag Ólöfé

(1410–1479),

az

izlandi

történelem

legnagyobb

nemesasszonyáé, aki bűnbánóan írt paráználkodásairól az Úrnak, és aki azt a gyönyörű oltárterítőt készíttette, amelyik ma is a skarði templom dísze. A régészek könyörögnek, hadd vigyék magukkal a sírkövet Reykjavíkba, hogy jobban meg tudják vizsgálni. Kristinn nemet mond. Ez itt egy szent temető, és nem akarja, hogy a legszükségesebbnél többet megbolygassanak. Nincs más választásuk a reykjavíkiaknak, mint hallgatni Kristinnre. Övé a templom és minden, ami alatta nyugszik.

Izgalmassá kezd válni a helyzet. Þorvaldur ás. Még több koporsó kerül elő. Egy 17. századi lelkész és lelkészné meg egy fekete palakő, amiről kiderül, hogy a királyi testőré, Björn Þorleifssoné, akit szintén Gazdagnak neveztek: ő volt Ólöf férje. A régészek ecsetelgetnek. Þorvaldur munkája egyre csak tolódik. Egyre feszültebb a helyzet. Kristinn látja Þorvaldurt dühtől vörös fejjel kijönni a templomból. A reykjavíki régészek piszkálni kezdték az öreget, véleményük szerint régimódi és nehéz a felfogása, de még a haladáspárti nézeteit is kifigurázták, amit már igazán

nem

tűrhetett.

Ha

ez

nem

volna

elég,

még

a

pepecselésükkel is azon vannak, hogy ne tudjon időben elkészülni a munkával. Legjobb nem is tudni, ki kezdte. Rohamléptekkel közeledett az egyházi ünnep, amire a reykjavíkiak szemernyi tekintettel sem voltak. Végre végeztek a dolgukkal, és Þorvaldur áshatott tovább. Most már igazán nem maradt sok ideje. Kristinn Jónsson nem volt ott azon a nevezetes napon – mohát gyűjtött kint a skarðsströndi partokon. Kristinntől és Steinólfur Lárusson bácsikámtól megtudtam, hogy Þorvaldur valahol a templom lépcsői körül ásott, amikor felfigyelt a „jelenségre”. Sok évvel később Steinólfur bácsikám találkozott Þorvaldurrel, és megpróbálta kiszedni belőle, hogy mit látott a templom alatt. Þorvaldur nem volt hajlandó közölni. De mondott valami mást, egészen pontosan ezt: – Ef ég hefði sagt frá því sem ég sá, hefði allt orðið brjálað,[579] ha elmondtam volna, hogy mit láttam, minden és mindenki elszabadult volna.

Steinólfur mindent bevetett, furdalta a kíváncsiság, ahogy bárkit furdalt volna egy ilyen kijelentés hallatán, Þorvaldur azonban hajthatatlan maradt. Megkérdeztem Kristinntől, hogy szerinte mire gondolhatott Þorvaldur. Azt mondta, talán Gazdag Björn koporsóját találta meg,[580] ami elég valószínűtlen, mert akkorra már leért Björn sírkövéig. Különben is egy koporsóval több vagy kevesebb aligha szabadított volna el mindent és mindenkit. Ne felejtsük el, hogy Þorvaldur nagyon időszűkében volt, ráadásul

a

városi

fiúk

a

múzeumból

csúfot

űztek

a

meggyőződéseiből. Tudta, ha visszahívják őket, és meglátják, amit ő látott, semmiféle egyházi ünnep nem lesz a megbeszélt időben, és mindenki őt fogja majd okolni érte. *** Mit látott Þorvaldur? Bizonyára nem egy hajót, és egyébként sem gondolta volna olyan jelentős régészeti leletnek, ha talál néhány rozsdás szöget. Úgy

tudom,

nem

volt

különösebben

jártas

Þorvaldur

a

régészetben, de nem is kell annak lenni ahhoz, hogy valaki el tudjon különíteni egy pogány sírt a keresztényektől – látni lehet a sírleletekből.

A

pogányok

nagyon

szerették

felszerelni

a

halottakat a túlvilági életre, az egyház pedig az elejétől fogva igen rossz szemmel nézte az ilyesmit.[581] Legjobb tudomásom szerint Þorvaldur sosem mondta el senkinek, mit látott. Sírba vitte magával a titkot, de becsületére

váljon, legalább annyit megtudtunk tőle, hogy van valami a skarði templom alatt, amitől „elszabadulna” minden és mindenki. Þorvaldur gazda talán a fekete viking sírjába botlott. És valószínűleg tényleg Geirmundur Heljarskinn fekszik a templom alatt. A vadász, az Atlanti-óceán tengeri királya, a fekete viking. Csontjai pedig, utolsó földi maradványai, egyre porlanak. *** Leoltom a lámpát. Elgémberedett vállal állok fel, és biccentek a harmincadfokú

ősapámnak,

ennek

a

Ginnungagapból

jött

árnyéknak. Megköszönöm neki, hogy elkísért. Ahogy kilépek az irodából, arra gondolok, hogy ha egy fikarcnyi is lenne bennem az ő szervezési képességéből és gyakorlati intelligenciájából, bizonyára

nagyon

szép

pozíciót

tölthetnék

be

valahol

a

társadalomban. Aztán hazafelé hirtelen rádöbbenek, hogy akkor sosem lett volna időm megírni a történetét.

UTÓSZÓ Ha akár csak egy valaki is akad, aki a könyvem hatására megkérdőjelezi a modern felfogást, miszerint író és kutató nem lehet egy és ugyanaz a személy, mivel az „igazsághoz” csak a kutató fér hozzá, olvasmányosan pedig csak az író tud írni, már nagyjából elértem a célom. Szerettem volna, ha az alapvetően művészeti indíttatású projektből két agyféltekés eredmény születik, így ezt a könyvet amolyan „hibridnek” fogom fel. Miközben formát próbáltam adni gondolataimnak, igyekeztem megtalálni a kutatói és az írói ösvény között húzódó arany középutat. Írói motivációm többek között az úgynevezett „viking spekulánsokra” (izlandi: útrásarvíkingar) és a mai gazdasági válságra történő utalásokban lett volna tetten érhető, amelyek azonban a szerkesztés során kikoptak a szövegből, meghagyva ezzel az összefüggés keresésének feladatát és örömét az olvasónak. A bennem lévő kutató sem úszta meg a szerkesztést: kihúztam a forráskritikai megjegyzéseimet, hiszen az olvasók többsége számára ezek alighanem érdektelenek lettek volna. *** Ez a könyv nem születhetett volna meg anélkül a rengeteg segítség nélkül, amit a munkám során kaptam. Elsőként a kéziratot időről időre átolvasó professzorok, Torgrim Titlestad, Frans-Arne Stylegar, Reidar Bertelsen, Bjørn Myhre, Judith Jesch,

Jan Erik Rekdal, Einar Gunnar Pétursson és Vésteinn Ólason nevét említeném

meg,

akiket

javításaikért

és

szakmai

segítségnyújtásukért illet köszönet. A szövegben maradt tárgyi tévedésekkel kapcsolatos felelősség teljes mértékben engem terhel.

Szeretném

mindazoknak, dolgokban

akik

megköszönni válaszoltak

segédkeztek,

vagy

az a

áldozatos

kérdéseimre,

éppen

nyelvi

munkát gyakorlati

és

szakmai

tanácsokkal láttak el a kézirat egyes részeit illetően – a lista azonban túl hosszú lenne, így a nevek felsorolásától sajnos el kell tekintenem. Kiemelném azonban Eldar Heidét, akitől rengeteg segítséget kaptam a vitorlázással és viking hajókkal kapcsolatban. Bátran kijelenthető, hogy az általam felkeresett kutatók segítőkészsége és szaktudása nélkül a könyv nagy részét nem tudtam volna megírni. Inge Særheim, a Stavangeri Egyetem munkatársa, illetve a reykjavíki Árni Magnússon Intézetben kutató Hallgrímur Jökull Ámundason például a helynevekkel kapcsolatos

anyaggyűjtésben

kérdéseimre

készségesen

volt

segítségemre,

válaszoltak.

Takk!

felmerülő

Hálás

vagyok

továbbá Tapani Salminennek, a szibériai kultúra szakértőjének, illetve Andrej Golovnyevnek és Dina Fedorovának a bjarmalandi fejezethez

nyújtott

segítségükért.

Szibériával

kapcsolatos

meglátásaikért köszönettel tartozom Nyikolaj Krenkének és Alekszandr Orekhovnak is: cпасибо. Köszönöm Agnar Helgason és Peter Forster genetikusoknak a nagyvonalúságot és a türelmet; az Izlandi Egyetemen kutató Haraldur Bernharðssonnak a nyelvtörténeti magyarázatokat; Þórir Jónsson Hraundalnak az arab forrásokat illető javításokat; és Gørill Nilsennek a zsírokkal és olajokkal kapcsolatos segítséget

és az átolvasást. Itt sincs másként: a könyvben található és a felsorolt kutatók szakterületéhez tartozó esetleges tévedések egyedül engem terhelnek. A könyv szempontjából közvetett vagy közvetlen módon több kutatási projekt is rendkívül fontosnak bizonyult. Ilyen a Gørill Nilsen (Tromsøi Egyetem) szakmai vezetése alatt folyó, izlandi olajkinyeréssel foglalkozó kutatás, amely az izlandi Nyugatifjordok

és

a

nyugati

országrész

kulturális

tanácsainak

támogatásával valósul meg. Köszönöm a Strandagaldur izlandi boszorkánymúzeum

munkatársainak

és

Dalabyggð

község

kulturális és turisztikai tanácsának segítségét is. Külön köszönet illeti Sigurður Atlasont és Halla Sigríður Steinólfsdóttirt. „A hagyományos norvég és grönlandi kézművesség találkozása” című kötélkészítő projekt résztvevőinek, különösen Hans Reidar Bjelkének

és

Terje

Plankénak

tartozom

hálával

hasznos

meglátásaikért és a közös kötélkészítésért. Fontos segítséget kaptam

a

„Széphajú

Haraldur

sárkányhajója”

projektben

dolgozóktól, a hagyományőrző Jon Bojer Godaltól, illetve Marit Synnøve Veától Avaldsnesről. Sokat köszönhetek a norvég Karmøy községnek és az Avaldsnesprojektnek, különösen Arnfrid Opedalnak, nem utolsó sorban Szibériából való hazamenekítésemért. Köszönöm továbbá Irene Edel Porter, Colmán Etchingham és Charles Doherty szakmai és egyéb segítségét, valamint Baldur Jónssonnak a térképek kidolgozását, és Kjartan Hallurnek az egyes fejezeteket nyitó ábrát, ami egy képben összefoglalja az egész könyv lényegét – hjartans þakkir!

Hála illeti a könyvem kiadásának anyagi támogatóit is: a Norvég

Szakírók

és

Fordítók

Szövetségét

(NFF),

a

szólásszabadságért síkraszálló norvég Fritt Ord alapítványt, az Izlandi–Norvég Kulturális Együttműködési Alapot és a skandináv összetartozás erősítésére létrehozott Clara Lachmann alapítványt. Köszönöm az Aschehoug Kiadó munkatársának, Trygve Åslundnek a tanulságos beszélgetéseket és a Spartacus Kiadó csapatának az aktív közreműködést. Külön köszönet illeti Øystein Mortent és a szerkesztőmet, Frode Molvent a nagyszerű közös munkáért. Köszönöm a családomnak Izlandon és Norvégiában, Hellének és

a

lányainknak,

hogy

mindvégig

a

lehető

legnagyobb

türelemmel mellettem álltak. *** Végezetül pedig Snorri Jónssonra emlékezve hadd ajánljam a könyvet azoknak, akik történeteket mesélnek gyerekeknek, legyenek azok régiek vagy újak, igazak vagy kitaláltak. Sosem lehet tudni, hová vezet az ilyesmi.

IRODALOM Források Bede Venerabilis: Ecclesiastical History of the English Nation. Knowles, Dom David (bev.) London: Everyman’s library. Cogadh Gaedhel re Gallaibh: The War of the Gaedhil with the Gaill; or, The Invasions of Ireland by Danes and Other Norsemen. Todd, James Henthorn (közread. és ford.). 1867. Rerum Britannicarum Medii Aevi Scriptores 48., London. Danakonunga sogur. Bjarni Guðnason (közread.). 1982. Íslensk fornrit XXXV. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Den store sagaen om Olav den hellige av Snorre Sturlason. Edvard Eikill (ford.). 2009. Stavanger: Saga Bok. Dicuil: Liber de Mensura Orbis Terrae. Tierney, J. J. 1967. Scriptores Latini Hiberniae 6. Dublin: Dublin Institute for Advanced Studies. Edda Snorra Sturlusonar. Edda Snorronis Sturlæi – Tomus primus. 1848. Jón Sigurðsson; Örsted, Werlauff; Engelstof, Rafn; Kolderup-Rosenvinge és K. Gíslason (közread.). Hafniæ: Sumptibus Legati Arnamagnæani. Edda Snorra Sturlusonar – Tomus secundus. 1852. Jón Sigurðsson; Orsted [sic], Verlauff, Rafn; K. Gíslason; J. E. Larsen (közread.). København: Sumptibus Legati Arnamagnæani.

Egils saga Skalla-Grímssonar. Sigurður Nordal (közread.). 1933. Íslenzk fornrit II. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. English Historical Documents c. 500–1042. Whitelock, Dorothy (szerk.). 1979. 2. kiad. London: Eyre Methuen. Eyrbyggja saga. Einar Ólafur Sveinsson és Matthías Þórðarson (közread.). 1935. Íslenzk fornrit IV. kötet, 1–184. Reykjavík: Hið Íslenzka fornritafélag. Finnboga saga. Jóhannes Halldórsson (közread.). 1959. Íslenzk fornrit XIV. kötet. Reykjavik: Hið íslenzka fornritafélag. Flateyjarbók (4. kötet) [Grænlendinga þáttr]. Sigurður Nordal (közread.). 1945. Akranes: Flateyjarútgáfan. Fornaldarsögur Norðurlanda. Guðni Jónsson és Bjarni Vilhjálmsson (közread.). 1954. Reykjavík: Íslendingasagna útgáfan. Fóstbrœðra saga. Björn K. Þórólfsson és Guðni Jónsson (közread.). 1943. Íslenzk fornrit VI. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Gilgamesh. Braarvig, Jens és Bringsværd, Tor Åge (ford.). 2009. Oslo: De norske Bokklubbene. Giraldi Cambrensis Topographia Hibernica et Expugnatio Hibernica. Dimock, James F. (közread.). 1867. London. Grettis saga Ásmundarsonar. Guðni Jónsson (közread.). 1936. Íslenzk fornrit VII. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Hálfs saga ok Hálfsrekka. Seelow, Hubert (közread.). 1981. Reykjavík: Stofnun Árna Magnússonar.

Hallfreðar saga. Einar Ólafur Sveinsson (közread.). 1934. Íslenzk fornrit VIII. kötet, 133–200. Reykjavík: Hið Íslenzka fornritafélag. Haraldar saga ins hárfagra. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1941. Íslenzk fornrit XXVI. kötet, 94–149. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Haralds saga gráfeldar. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1941. Íslenzk fornrit XXVI. kötet, 198–224. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Hávarðar saga Ísfirðings. Björn K. Þórólfsson és Guðni Jónsson (közread.). 1943. Íslenzk fornrit VI. kötet, 290–358. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Heimskringla I. Snorri Sturluson. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1941. Íslenzk fornrit XXVI. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Heimskringla II. Snorri Sturluson. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1945. Íslenzk fornrit XXVII. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Heimskringla III. Snorri Sturluson. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1951. Íslenzk fornrit XXVIII. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Historia de antiquitate regum Norwagiensium (Historien om de gamle norske kongene). Salvesen, Astrid (ford.). 1969. Oslo: Aschehoug & Co. Historia Norwegie. Mortensen, Lars Boje és Ekrem, Inger (közread.). 2003. København: Museum Tusculanum Press. (Ford. Peter Fisher.)

Íslendingabók – Landnámabók. Első rész. Jakob Benediktsson (közread.). 1986. Íslenzk Fornrit I. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Íslendingabók – Landnámabók. Második rész. Jakob Benediktsson (közread.). 1968. Íslenzk Fornrit I. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Ketils saga hængs, Gríms saga loðinkinna, Örvar-Odds saga og Áns saga bogsveigis. Guðni Jónsson (közread.). 1950. Íslendingasagna útgáfan. Reykjavík: Prentsmiðjan Edda. Kongespeilet. Brøgger, A. Wilhelm (ford.). 2000. Oslo: De norske Bokklubbene. Landnåmabok etter Hauksbók. Hagland, Jan Ragnar (ford.). 2002. Stavanger: Erling Skjalgssonselskapet. Laxdæla saga. Einar Ól. Sveinsson (közread.). 1934. Íslenzk fornrit V. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Ohthere’s Voyages – A late 9th-century account of voyages along the coasts of Norway and Denmark and its cultural context. Janet Bately és Anton Englert (szerk.). 2007. Roskilde: The Viking Ship Museum in Roskilde. Ólafs saga helga. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1945. Íslenzk fornrit XXVII. kötet, 1–451. Reykjavík: Hið Íslenzka fornritafélag. Óláfs saga Tryggvasonar eptir Odd munk Snorrason. Ólafur Halldórsson (közread.). 2006. Íslenzk fornrit XXV. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Ólafs saga Tryggvasonar. Bjarni Aðalbjarnarson (közread.). 1941. Íslenzk fornrit XXVI. kötet, 225–372. Reykjavík: Hið Íslenzka

fornritafélag. Ramsta-sagaene. Schei, Liv Kjørsvik (ford.). 2002. Hermann Pálsson (bev. és jegyz.). Oslo: H. Aschehoug & Co. Skj = Skjaldediktning: Finnur Jónsson (közread.). 1912–1915: Den Norsk-Islandske Skjaldediktning, vol. IA (Tekst efer håndskriferne 800–1200), IB (Rettet tekst 800–1200), IIA (Tekst efer håndskriferne 1200–1400) og IIB (Rettet tekst 1200–1400). København: Rosenkilde og Bagger. Snorri Sturluson. Edda. Skáldskaparmál. 1: Introduction, Text and Notes. Faulkes, Anthony (közread.). 1998. London: Viking Society for Northern Research. Soga om Håkon Håkonsson av Sturla Tordsson. Audne, Kr. (ford.), Helle, Knut (közread.). 1963. Oslo: Det Norske Samlaget. Sturlunga saga. 1953. Guðni Jónsson (közread.). Akureyri: Íslendingasagna útgáfan. Vatnsdøla saga. Bergsveinn Birgisson és Bernt Øyvind Torvaldsen (ford.), 2014. Oslo: Saga Forlag Norge. Þórðarbók = Landnámabók. Melabók AM 106. 112 fol [svokölluð Þórðarbók]. Udgiven af Kommissionen for det Arnamagnæanske Legat [Finnur Jónsson] (Kaupmannahöfn, 1921). Þorskfirðinga saga. Þórhallur Vilmundarson és Bjarni Vilhjálmsson (közread.). 1941. Íslenzk fornrit XIII. kötet, 174– 227. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag.

Szakirodalom

Adigard des Gautries, Jean. 1954. Les noms de personnes scandinaves en Normandie de 911 a 1066. Lund: Carl Bloms boktryckeri. Adolf Friðriksson és Orri Vésteinsson. 2003. „Creating a Past: A Historiography of the Settlement of Iceland”. In Barrett, James H. (szerk.): Contact, Continuity and Collapse – The Norse Colonization of the North Atlantic, 139–161. Turnhout: Brepols. Agnar Helgason, Sigrún Sigurðardóttir, Jeffrey R. Gulcher, Ryk Ward és Kári Stefánsson. 2000. „mtDNA and the Origin of the Icelanders: Deciphering Signals of Recent Population History”. American Journal of Human Genetics 66, 999–1016. Allen, Joseph Asaph. 1880. History of North American pinnipeds. A monograph of the walruses, sea lions, sea bears and seals of North America. Washington: Government Printing Office. Almqvist, Bo. 1965. Norrön niddiktning – traditionshistoriska studier i versmagi. 1: Nid mot furstar. Göteborg, Uppsala: Almqvist & Wiksell. Andersen, Per Sveaas. 1977. „Samlingen av Norge og kristningen av landet: 800–1130”. In Handbok i Norges historie, szerk. Knut Mykland és mtsai., 2. kötet. Bergen: Universitetsforlaget. Andersson, Theodore M. 2008. „From Tradition to Literature in the Sagas”. In Mundal, Else és Jonas Wellendorf (szerk.): Oral Art Forms and their Passage into Writing, 7–18. København: Museum Tusculanum Press. Andrjes Grímólfsson. 1925–26. Árbók hins íslenzka fornleifafelags. Reykjavík: Hið Íslenzka fornleifafelag.

Andrjes H. Grímólfsson. 1927. Árbók hins íslenzka fornleifafelags. Reykjavík: Hið íslenzka fornleifafélag. Árni Björnsson. 1989. „Eyjar í Snæfellsnes- og Dalasýslum”. In Árbók Ferðafélags Íslands (1989), 53–134. Reykjavík: Ferðafélag Íslands. Árni Björnsson. 2011. Í Dali vestur. Árbók Ferðafélags Íslands. Reykjavík: Ferðafélag Íslands. Árni Óla. 1970 [1964]. „Geirmundur heljarskinn”. Grúsk II, 38–47. Reykjavík: Ísafoldarprentsmiðja. Árni Sigurjónsson. 1994. „Ingólfseðlið”. Tímarit Máls og menningar 55 (4). Ásdís Egilsdóttir. 2009. „En verden skabes – en mand bliver til”. In Ney, Agneta, Ármann Jakobsson és Anette Lassen (szerk.): Fornaldarsagaerne – Myter og virkelighed. Studier i de oldislandske fornaldarsögur Norðurlanda, 245–254. København: Museum Tusculanum Forlag. Ásgeir Blöndal Magnússon. 1989. ĺslensk orðsifabók. Reykjavík: Orðabók Háskólans. Badou, E. 1992. Norrlands forntid: ett historisk perspektiv. Höganäs. Baer, K. E. von. 1838: Anatomische und zoologische Untersuchung über das Wallross, Mémoires de l’Académie imperial des sciences de StPétersbourg, ser. VI, t. IV, 2. St. Petersburg. Baldvin Kristjánsson. 2011. Frjálsir menn norðursins. Kiadatlan kézirat. Barði Guðmundsson. 1938. „Uppruni Landámabókar”. Skírnir CXII: 5–22.

Barrett, James és Michael P. Richards. 2004. „Identity, Gender, Religion and Economy: New Isotope and Radiocarbon Evidence for Marine Resource Intensifcation in Early Historic Orkney, Scotland, UK”. European Journal of Archaeology 7, 249–71. Bartlett, F. C. 1932. Remembering: A Study in Experimental and Social Psychology. Cambridge: Cambridge University Press. Beazley, C. Raymond (szerk.). 1903. The Texts and Versions of John de Plano Carpini and William De Rubruquis – as printed for the first time by Hakluyt in 1598 together with some shorter pieces. London: The Hakluyt Society. Begley, Sharon. 2010. „Sins of the grandfathers”. Newsweek, 2010. november 8.: 50–51. Bergsveinn Birgisson. 1996. „Ræppsamfunnet til vikingane – Egil Skallagrimsson og ICE–T”. Bøygen. Organ for nordisk språk og litteratur 2 (1996), 22–24. Bergsveinn Birgisson. 2003. „Å elska med øyrelaus hund og skummel død – om Gro Steinslands hypotese om døden som erotisk lystreise i norrøn tid”. Nordica Bergensia 29, 47–80. Bergsveinn Birgisson. 2007. Inn i skaldens sinn – Kognitive, estetiske og historiske skatter in den norrøne skaldediktingen. Avhandling for graden doctor artium. Bergen: Universitetet i Bergen. Bergsveinn Birgisson. 2008. „What Have We Lost by Writing? Cognitive Archaisms in Skaldic Poetry”. In Mundal, Else és Jonas Wellendorf (szerk.): Oral art forms and their passage into writing, 163–184. København: Tusculanum Press.

Bergsveinn Birgisson. 2009. „Konuskegg og loðnir bollar. Elstu dróttkvæði og klassískar listastefnur 20. aldar”. Skírnir 183, 106–157. Bergsveinn Birgisson. 2010. „The Old Norse Kenning as a Mnemonic Figure”. In L. Doležalová (szerk.): The Making of Memory in the Middle Ages, 199–214. Leiden–Boston: Brill. Bergsveinn Birgisson. 2012. „Skaldic Blends Out of Joint: Blending Theory and Aesthetic Conventions”. Metaphor and Symbol 27 (4), 283–298. Bertelsen, Reidar. 1994: Tusenårsskifet, et nytt samfunn. In Sandmo, A–K., R. Bertelsen és R. Høgset (szerk.): Tromsø gjennom 10000 år, I. kötet, Fra boplass til by, 201–242. Tromsø: Tromsø kommune. Bertelsen, Reidar. 2011: „Tilkomsten av fiskevær, med særlig blikk på kysten mellom Vestforden og Lopphavet”. In Hansen, Lars Ivar, Richard Holt és Steinar Imsen (szerk.): Nordens plass i middelalderens nye Europa – Samfunnsomdanning, sentralmakt og periferier, 78–88. Tromsø: Orkana. Beynen, Lieut Koolemans. 2010 [1867]. „Introduction to the second edition”: The Three Voyages of William Barents to the Arctic Regions, i–lxii. Cambridge: Cambridge University Press. Bibire, Paul. 2007. „On Reading the Icelandic Sagas: Approaches to Old Icelandic Texts”. In Beverlyn Ballin Smith és mtsai. (szerk.): West over Sea, 318. Leiden: Brill. Binchy, D. A. 1962. „The passing of the old order”. In Cuiv, B. Ó. (szerk.): Proceedings of the International Congress of Celtic Studies.Dublin 1959, 119–132. Dublin.

Birkeli, Emil. 1944. Huskult og hinsidighetstro: nye studier over fedrekult i Norge. Skrifer utg. av Det norske videnskapsAkademi i Oslo. II. Hist. Filos. Klasse. Nr. 1. Oslo. Bjarni Einarsson. 1984. „Hvallátur”. Gripla VI, 129–134. Bjarni F. Einarsson. 2011. „Róum við í selin, rostungs út á melinn”. In Guðrún Kvaran és mtsai. (szerk.): Fjöruskeljar – Afmælisrit til heiðurs Jónínu Hafsteinsdóttur sjötugri 29. mars 2011, 31–52. Reykjavík: Stofnun Árna Magnússonar í íslenskum fræðum. Björn Bjarnason. 1950. Íþróttir fornmanna á Norðurlöndum. Bókfellsútgáfan, Reykjavík. Björn Þorsteinsson. 1983. „Landnám Ingólfs”. Landnám Ingólfs 1, 9–35. Bonde, Niels és Frans-Arne Stylegar. 2009. „Fra Avaldsnes til Oseberg. Dendrokronologiske undersøkelser av skipsgravene fra Storhaug og Grønhaug på Karmøy”. VIKING LXXII, 149– 168. Brink, Stefan. 1990. Sockenbildning och sokennamn: Studier i äldre territoriell indelning i Norden. Uppsala: Almqvist & Wiksell International. Brink, Stefan. 1996. „Tidlig kyrklig organisation i Norden – aktörerna i sockenbildningen”. In Nilsson, Bertil (szerk.): Kristnadet i Sverige, 269–290. Brink, Stefan. 2003. „Legal Assemblies and Judicial Structure in Early Scandinavia”. In Barnwell, P. S. és Marco Mostert (szerk.): Political Assemblies in the Earlier Middle Ages, 61–72. Brepols.

Brink, Stefan. 2008. „Slavery in the Viking Age”. In Brink, Stefan és Neil Price (szerk.): The Viking World, 49–56. London: Routledge. Brooks, N. P. 1979. „England in the Ninth Century: The Crucible of Defeat”. Transactions of the Royal Historical Society 29, 1–20. Bruun, Inga Malene. 2007. Blandede graver – blandede kulturer? Kiadatlan MA dolgozat. Tromsø: Universitetet i Tromsø. Brøgger, A. W. 1928: „Håløygenes Bjarmelandsferder”. In Festskrif til Rektor J. Qvigstad 1928, 27–36. Tromsø: Tromsø Museum. Čapskij, K. K. 1939. „Kratkij istoričeskij analiz sovremennogo sostojanija zapasov morža v Barentsovom I Karskom Morjakh.” Problemy arktiki 3, 62–69. Angol változat: „A brief historical analysis of the contemporary state of the stocks of walrus in the Barents and Kara Seas” [ford. Havforskningsinstituttet]. Carpelan, C. 1993. „Bjarmerna” [faktaruta]. In Edgren, Torsten és Lena Törnblom (szerk.): Finlands historia, 1, 231–233. Ekenäs. Castrén, M. A. 1857. Ethnologiska Föreläsningar öfver Altaiska Folken; samt Samojediska och Tatariska Sagor. Helsingfors: Finska Litteratursällskapets Tryckeri. Castrén, M. A. 1940. Samojedische Volksdichtung gesammelt von M. A. Castrén. (Közread. T. Lehtisalo). Helsinki: Suomolais– Ugrilainen Seura. Csernyecov V. N. és W. Moszyńska. 1974. Prehistory of Western Siberia (szerk. Henry N. Michael). Montreal–London: Arctic Institute of North America/McGill–Queen’s University Press.

Csernyecov, V. N. 1935. Drevnaya primorskaya kulturan a poluostove Jamal (An Early Maritime Culture on the Jamal Peninsula.) Sovetskaya Etnografya no. 4–5 (oroszból ford. Andrej Golovnyev 1992). Christensen, Arne Emil. 2007. „Ohthere’s vessel”. In Bately, Janet és Anton Englert (szerk.): Ohthere’s Voyages – A late 9th – century account of voyages along the coasts of Norway and Denmark and its cultural context, 112–116. Roskilde: The Viking Ship Museum in Roskilde. Christiansen, Reidar T. 1931. The Vikings and the Viking Wars in Irish and Gaelic Tradition. Oslo: Det Norske VidenskapsAkademi. Clunies Ross, Margaret. 1998. „Myths of Settlement and Colonisation”. Prolonged Echoes: Old Norse Myths in Medieval Northern Society, vol. 2, The Reception of Norse Myths in Medieval Iceland, 122–157. Odense: Odense University Press. Clunies Ross, Margaret. 2009. „Fornaldarsögur as Fantastic Ethnographies”. In Ney, Agneta, Ármann Jakobsson és Anette Lassen (szerk.): Fornaldarsagaerne – Myter og virkelighed. Studier i de oldislandske fornaldarsögur Norðurlanda, 317– 330. København: Museum Tusculanum Forlag. Collett, R. 1911–1912. Norges Patterdyr. Kristiania: H. Aschehoug & Co. (W. Nygaard). Crawford, Barbara E. 1987. Scandinavian Scotland. Leicester: Leicester University Press. Crumlin-Pedersen, Ole. 1997. Viking-Age Ships and Shipbuilding. In Hedeby/Haithabu and Schleswig. Schleswig–Roskilde: The

National Museum of Denmark/The Viking Ship Museum in Roskilde. Cunliffe, Barry. 2002: The Extraordinary Voyage of Pytheas the Greek – The man who discovered Britain. London: Penguin Books. Doherty, Charles. 1998. „The Vikings in Ireland: A Review”. In Clarke, Howard B., Máire Ní Mhaonaigh és Ragnhall Ó Floinn (szerk.): Ireland and Scandinavia in the Early Viking Age, 288– 330. Dublin: Four Courts Press. Donner, Kai. 1918. Bland Samojeder i Sibirien. Stockholm: Albert Bonniers Förlag. Donner, Kai. 1933. Sibirien – folk og forntid. Tammerfors: Söderstrøm & Co Förlagsaktiebolag, (3. kiadás). Downham, Clare. 2008. Viking Kings of Britain and Ireland. The Dynasty of Ívarr to A.D. 1014. Edinburgh: DUNEDIN. Downham, Clare. 2011. „Viking identities in Ireland: it’s not all black and white”. Medieval Dublin 11, 185–201. Dumville, David N. 2004. „Old Dubliners and New Dubliners in Ireland and Britain: a VikingAge Story”. Medieval Dublin 6, 78–93. Düben, Gustaf von. 1873. Om Lappland och Lapparne, företrädesvis de svenske. Ethnografska studier af Gustaf von Düben. Stockholm: P. A. Norstedt & Söners Förlag. Ebenesersdóttir, S, Á. Sigurðsson, F. Sánchez-Quinto, C. LaluezaFox, K. Stefánsson, A. Helgason, 2010. „A New Subclade of mtDNA Haplogroup C1 in Icelanders: Evidence of

Precolombian Contact?” American Journal of Physical Anthropology 144, 92–99. Einar G. Pétursson (szerk.). 2003. Dalasýsla. Sýslu og sóknarlýsingar hins íslenska bókmenntafélags 1839–1855. Reykjavík: Sögufélag. Einar G. Pétursson és Halldór Þ. Þórðarson (szerk.). 1992. Afmælisrit Búnaðarfélags Fellsstrandarhrepps. Snæfellsnes: Búnaðarfélag Fellsstrandarhrepps. Einar G. Pétursson. 1977. „Geirmundar þáttur heljarskinns og Sturlubók”. In Bjarnígull sendur Bjarna Einarssyni sextugum, 10–12. Reykjavík. Einar G. Pétursson. 1983. „Skarð á Skarðsströnd og kirkjan þar”. Lesbók Morgunblaðsins. 58:43 (1983). December 24. II. 2–7. Einar G. Pétursson. 1990. „Fróðleiksmolar um Skarðverja”. Breiðfrðingur. Tímarit Breiðfrðingafélagsins 48 (1990), 28–75. Ua.: Hulinpláss 2011, 218–253. Einar G. Pétursson. 1998. Eddurit Jóns Guðmundssonar lærða, I. kötet. Reykjavík: Stofnun Árna Magnússonar á Íslandi. Einar G. Pétursson. 2011. Hulin pláss – Ritgerðasafn gefð út í tilefni sjötugsafmælis höfundar 25. júlí 2011. Reykjavík: Stofnun Árna Magnússonar í íslenskum fræðum. El-Hajji. 1967. „Andalusian relations with Vikings”. Hespéris Tamuda VIII (1967), 81–105. Englert, Anton. 2007. „Ohthere’s voyages seen from a nautical angle”. In Bately, Janet és Anton Englert (szerk.): Ohthere’s Voyages – A late 9th–century account of voyages along the

coasts of Norway and Denmark and its cultural context, 117– 129. Roskilde: The Viking Ship Museum in Roskilde. Eriksen, Anne és Torunn Selberg. 2006. Tradisjon og fortelling. En innføring i folkloristikk. Oslo: Pax Forlag. Erlingur Davíðsson. 1972. Jói norski. Á selveiðum með norðmönnum. Akureyri: Fagrahlíð. Etchingham, Colmán. 2010. „Laithlinn, ‘Fair Foreigners’ and ‘Dark Foreigners’: the identity and provenance of Vikings in ninthcentury Ireland”. In Sheehan, John és Donnchadh Ó Corráin (szerk.): The Viking Age: Ireland and the West. Papers from the Proceedings of the Fifeenth Viking Congress, Cork, 18–27 August 2005, 80–88. Dublin: Four Courts Press. Faulkes, Anthony. 1997. Poetical Inspiration in Old Norse and Old English Poetry. (The Dorothea Coke Memorial Lecture in Northern Studies.) London: Viking Society for Northern Research. Fellows-Jensen, Gillian. 2001. „Nordic Names And Loanwords in Ireland”. In Larsen, Anne-Christine (szerk.): The Vikings in Ireland, 107–113. Roskilde: The Viking Ship Museum. Foote, Peter G. és David M. Wilson. 1970. The Viking Achivement – A Survey of the Society and Culture of Early Medieval Scandinavia. New York: Praeger Publishers. Forster, Peter. 2010. mtDNA Map results for ICE 255. Roots for Real / Genetic Ancestor Ltd. Cambridge, England. Frank, C. (szerk.). 2003. The edge of surrealism: A Roger Callois reader. Durham: Duke University Press.

Friðrik Eggerz. Lbs. 2005. 4to (på Landsbókasafn, þjóðdeild). Einar G. Pétursson átírása. Gammeltof, Peder. 2007. „Scandinavian Namingsystems in the Hebrides – a way of understanding how the Scandinavians were in contact with the Gaels and the Picts?” In Smith, Beverley Ballin, Simon Taylor és Gareth Williams (szerk.): West over Sea – Studies in Scandinavian Seaborne Expansion and Settlement Before 1300, 479–495. Leiden: Brill. Gary, Patrick. 2002. The myth of nations: the medieval origins of Europe. Princeton: Princeton University Press. Gísli Sigurðsson. 2009. „Þögnin um gelísk áhrif á Íslandi”. In Margrét Eggertsdóttir és mtsai. (szerk.): Greppaminni – Rit til heiðurs Vésteini Ólasyni sjötugum, 153–164. Reykjavik: Hið Íslenska bókmenntafélag. Gjessing, Gutorm. 1927. Finnskugriske vikingetidssmicker i Norge. Oslo: Universitetets Oldsakssamlings Årbok. Gjessing, Gutorm. 1939. „Noen nordnorske handelsproblemer i jernalderen”. Viking 3, 37–54. Gjessing, Gutorm. 1973. Norsk kolonialisme i Nordnorge i forhistorisk tid. Honos Ella Kivikoski, SMYA 75. Helsinki. Golovnyev, Andre P. 1992. „An Ethnographic Reconstruction om the Economy of the Indigenous Maritime Culture of Northwestern Siberia”. Arctic Anthropology 29 (1), 96–103. Golovnyev, Andrej V. és Gail Osherenko. 1999. Siberian Survival – The Nenets and Their Story. Ithaca and London: Cornell University Press.

Goodacre, A. Helgason, J. Nicholson, L. Southam, L. Ferguson, E. Hickey, E. Vega, K. Stefánsson, R. Ward és B. Sykeset. 2005. „Genetic evidence for a familybased Scandinavian settlement of Shetland and Orkney during the Viking periods”. Heredity 95, 129–135. Graham, Campbell, James és Colleen E. Batey. 1998. The Vikings in Scotland – an archaeological survey. Edinburgh: Edinburgh University Press. Greene, David. 1976. „The influence of Scandinavian on Irish”. In Almqvist, Bo és David Greene (szerk.): Proceedings of the Seventh Viking Congress, 75–82. Dublin: Royal Irish Academy. Guðbrandur Vigfússon. 1856. „Um tímatal í íslendínga sögum í fornöld”. Safn til sögu Íslands og íslenzkra bókmenta að fornu og nýju, 1. kötet. Kaupmannahöfn: Hið íslenzka bókmenntafélag. Guðbrandur Vigfússon. 1990: Ein Islending i Noreg. Ei reiseskildring frå 1854. (Ford. Ingeborg Donali.) Hamar: Oplandske Bokforlag. Guðni Jónsson (közread.). Forordet til Grettis saga Ásmundarsonar. 1936. Íslenzk fornrit VII. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Guðrún Ása Grímsdóttir. 1994. Ystu strandir norðan Djúps. Árbók Ferðafélags Íslands. Reykjavík: Ferðafélag Íslands. Gunnell, Terry. 2010. „Folk Legends, Folk Traditions and Grave Mounds”, (Draft lecture), egy 2010-es bergeni nemzetközi konferencián tartott előadás: New Focus on Retrospective Methods.

Gurevich, Aaron. 1992. Historical Anthropology of the Middle Ages. Chicago: The University of Chicago Press. Gustavsson, K. 1987. „Charred stone cairns in Kökar”. In Theoretical Approaches to Artefacts, Settlements and Society. Studies in honour of Mats P. Malmer..BAR International series 366 (ii). Haakanson, Jr. és P. Jordan. 2010. „Marking the Land: Sacrifces, Cemeteries and Sacred Places among the Yamal Nenets”. In Jordan, P. (szerk.): Landscape and Culture in Northern Eurasia, 214–224. London: University College London Institute of Archaeology Publications. Haakanson, Sven Jr. 2000. Ethnoarchaeology of the Yamal Nenets. Kiadatlan doktori disszertáció. Harvard University, USA. Hacquebord, Louwrens. 1995. „In Search of Het Behouden Huys: A Survey on the Remains of the House of Willem Barentsz on Novaya Zemlja”. Arctic 48 (3), 248–256. Haki Antonsson. 2005. „The kings of Norway and the earls of Orkney: the case of Orkneyingasaga, § 36”. Medieval Scandinavia 15 (2005), 81–100. Haki Antonsson. 2012. „ Salvation and Early Saga Writing in Iceland: Aspects of the Works of the Þingeyrar, Monks and their Associates”. Viking and Medieval Scandinavia 8 (2012), 71–141. Hakluyt, Richard. 1907. The Principal Navigations Voyages, Trafques & Discoveries of the English Nation – Made by Sea or Overland to the Remote & Farthest Distant Quarters of the

Earth at any time within the compasse of these 1600 Years. 1. köt. London: J. M. Dent & Sons Ltd. Hakluyt, Richard. 1907. The Principal Navigations Voyages, Trafques & Discoveries of the English Nation – Made by Sea or Overland to the Remote & Farthest Distant Quarters of the Earth at any time within the compasse of these 1600 Years. 2. köt. London: J. M. Dent & Sons Ltd. Hamilton, Carolyn. 1985. Ideology, Oral Traditions and the Struggle for Power in the Early Zulu Kingdom (kiadatlan MA dolgozat). University of the Witwatersrand. Hansen, Lars Ivar és Bjørnar Olsen. 2006. Samernas historia fram till 1750. Stockholm: Liber. Hansen, Lars Ivar. 1990. Samisk fangstsamfunn og norsk høvdingeøkonomi. Oslo: Novus forlag. Hansen, Lars Ivar. 1996. „Interaction between Northern European subarctic societies during the Middle Ages: Indigenous peoples, peasants and state builders”. In Rindal, Magnus (szerk.): Two studies on the Middle Ages, 31–95. KULTs skrifserie 66. Oslo: Forskningsrådet. Hansen, Lars Ivar. 2004. „Middelaldersamfunnets etniske grenser”. In Berg, Bård A. és Einar Niemi (szerk.): Fortidsforestillinger, 59–82. Tromsø: Universitetet i Tromsø. Haraldur Matthíasson. 1982. Landið og landnáma. Reykjavík: Örn & Örlygur. Harrison, Stephen H. 2001. „Viking Graves and Gravegoods in Ireland”. In Larsen, Anne-Christine (szerk.): The Vikings in Ireland, 61–75. Roskilde: The Viking Ship Museum.

Haugen, Einar. 1967. The Norwegians in America. A Student’s Guide to Localized History. Localized History Series. Szerk. Clifford L. Lord. New York. Haukur Jóhannesson. 2010. Sögur af Hornströndum. Kiadatlan kézirat. Hedeager, Lotte. 1990. Danmarks jernalder. Mellem stamme og stat. Århus: Aarhus Universitetsforlag. Heide, Eldar. 2011. „Loki, the Vätte, and the Ash Lad: A Study Combining Old Scandinavian and Late Material”. Viking and Medieval Scandinavia 7, 63–106. Heide, Eldar. 2014. The Early Viking Ship Types. Bergen: Stiftelsen Bergens Sjøfartsmuseum. Helgason, A., Sigurðardóttir, J. Nicholson, B. Sykes, E. W. Hill, D. G. Bradley, V. Bosnes, J. R. Gulcher, R. Ward és K. Stefánsson. 2000. „Estimating Scandinavian and Gaelic Ancestry in the Male Settlers of Iceland”. American Journal of Human Genetics 67, 697–717. Helgason, A., E. Hickey, Goodacre, V. Bosnes, K. Stefánsson, R. Ward és B. Sykes. 2001. „mtDNA and the Islands of the North Atlantic: Estimating the Proportions of Norse and Gaelic Ancestry”. American Journal of Human Genetics 68, 723–737. Helgason, A., C., Lalueza, Fox, Ghosh, Sigurðardóttir, M. L. Sampietro, E. Gigli, A. Baker, J. Bertranpetit, L. Árnadóttir, U. Þorsteinsdóttir és K. Stefánsson. 2009. „Sequeences From First Settlers Reveal Rapid Evolution in Icelandic mtDNA Pool”. PloS Genetics 5, 1–10.

Helgi Guðmundsson. 1997. Um haf innan. Vestrænir menn og íslenzk menning á miðöldum. Reykjavík: Háskólaútgáfan. Helgi Guðmundsson. 2002. Land úr landi. Greinar. Reykjavík: Háskóla-útgáfan. Helgi Skúli Kjartansson. 1997. „Landnámið efir landnám”. Ný saga 9 (vol. 1), 22–34. Helgi Skúli Kjartansson. 2001. „Hvenær landnám hófst á Íslandi”. Ný saga 13 (vol. 1), 95–96. Helgi Þorláksson. 2006. „Hefðin / Helgin”. Reykjavík 871 +/– 2, 47– 75. Reykjavík: Landnámssýningin/The Settlement Exhibition. Helimski, Eugene. 2007. „A Mezení Nenets Glossary and Other Linguistic Data from Sjögren’s Papers”. Linguistica Uralica (3): 197–210. Henriksen, Jørn Erik. 1995. Hellegropene – fornminner fra en funntom periode. Hovedfagsavhandling i arkeologi. Tromsø: Universitetet i Tromsø. (Továbbá: http://www.ub.uit.no/munin/handle/10037/3313.) Hermann Pálsson. 1962. Sagnaskemmtun Íslendinga. Reykjavík: Mál og menning. Hermann Pálsson. 1988. „A Foundation Myth in Landnámabók”. Medieaval Scandinavia 12, 21–32. Hermann Pálsson. 1997. „Úr landnorðri. Samar og ystu rætur íslenskrar menningar.. Studia Islandica 54. Reykjavík: Bókmenntafræðistofnun Háskóla Íslands. Hermann Pálsson. 2002. Ramstasagaene [Bevezetés 11–65]. Oslo: H. Aschehoug & Co.

Hernæs, Per. 1993. „Kristen innflytelse i Rogalands vikingtid.” In Rikssamlingen og Harald Hårfagre – Historisk seminar på Karmøy, 75–117. Karmøy: Karmøy kommune. Hernæs, Per. 1997. „Karmøys historie – som det stiger frem.” In Fra istid til 1050. Karmøy: Karmøy kommune. Heron, C., G. Nilsen, B. Stern, O. Craig, C. Nordby, C. 2010. „Application of lipid biomarker analysis to evaluate the function of ‘slablined pits’ in Arctic Norway”. Journal of Archaeological Science 37, 2188–2197. Hodne, Bjarne. 1973. Personalhistoriske sagn. En studie i kildeverdi. Oslo: Universitetsforlaget. Holman, Katherine. 2007. The Northern Conquest – Vikings in Britain and Ireland. Oxford: Signal. Holmberg, Uno. 1964. The Mythology of All Races, 4. köt. (FinnoUgric/Siberian). New York: Cooper Square Publishers, Inc. Holt, Kåre. 1974. Kappløpet. Oslo: Gyldendal. Ingstad, Helge. 1960. Landet under leidarstjernen. En ferd til Grønlands norrøne bygder. Oslo: Gyldendal Norsk Forlag. Íslandsatlas. 2006 [4. kiadás.]. Hans H. Hansen. Reykjavík: Edda útgáfa. Iversen, Tore. 1997. Trelldommen – Norsk slaveri i middelalderen. Bergen: Historisk institutt, Universitetet i Bergen. Jackson, Tatjana N. 1992. „Location of Bjarmaland”. In Julku, Kyösti és Markus H. Korhonen (szerk.): Suomen Varhaishistoria, 122–130. Rovaniemi: Societas Historica Finlandiae Septentrionalis.

Jackson, Tatjana N. 2002. „Bjarmaland Revisited”. Acta Borealia 2, 165–179. Jackson, Tatjana N. 2008. „Bjarmeland”. In Balsvik, Randi Rønning és Jens Petter Nielsen (szerk.): Forpost mot øst – Fra Vardø og Finnmarks historie 1307–2007, 35–44. Stamsund: Orkana. Jakob Benediktsson (közread.). 1986. Íslendingabók – Landnámabók. 1. köt. Íslenzk Fornrit I. [lábjegyzetek]. Reykjavík: Hið Íslenzka Fornritafélag. Jakob Benediktsson. 1974. „Markmið Landnámabókar – Nýjar rannsóknir”. Skírnir 148, 207–215. Jesch, Judith. 1991. Women in the Viking Age. Woodbridge, Suffolk: Boydell Press. Jóhannes Halldórsson. 1959. Kjalnesinga saga. Jökuls þattr Búasonar. Víglundar saga. Krókarefs saga. Þórðar saga hreðu. Finnboga saga. Gunnars saga keldugnúpsfífls [Előszó]. Íslenzk fornrit XIV. kötet. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Jón Árnason. 1954. Íslenzkar þjóðsögur og ævintýri, II. kötet Reykjavík: Þjóðsaga. Jón Jóhannesson. 1941. Gerðir Landnámabókar. Reykjavík: Félagsprentsmiðjan. Jón Jóhannesson. 1956. „Ólafur konungur Goðröðarson”. Skírnir CXXX: 51–63. Jón Viðar Sigurðsson. 2010. Den vennlige vikingen – Vennskapets makt i Norge og på Island ca. 900–1300. Oslo: Pax Forlag. Jónas Jónsson. 2001. „Hættur og vanhöld”. In Jónas Jónsson (szerk.): Æðarfugl og æðarrækt á Íslandi, 149–166. Reykjavík: Mál og mynd.

Jónas Kristjánsson. 1987. „Sannfræði fornsagnanna”. Skírnir 161 (1987), 234–269. Jones, Gwyn. 1984. A History of the Vikings. 2 kiad. Oxford: Oxford University Press. Joyce, P. W. 1898. The Origin and History of Irish Names of Places. 1. köt. Dublin: M. H. Gill and Son. Kantanen, J., I. Olsaker, L-E. Holm, J. Vilkki, Lien, K. Sandberg, E. Eythorsdottir és Adalsteinsson. 1998. „Intra- and Interracial Genetic Variation in North European Cattle Breeds”. In Proceedings of the 6th World Congress on Genetics Applied to Livestock Production. Armidale, 28, 159–62. Keilhau, A. 1831. Reise i Öst- og Vest-Finnmarken, samt til BeerenEiland og Spitsbergen 1827 og 1828. Christiania: Johan Krohn. Keller, Christian. 2010. „Furs, Fish and Ivory – Medieval Norsemen at the Arctic Fringe”. Journal of the North Atlantic (JONA) 3, 1–23. Kelly, Eamonn P. és John Maas. 1999. „The Vikings and the Kingdom om Laois”. In Pádraig G. Lane és William Nolan (szerk.): Laois – History & Society. Interdiscipliniary Essays on the History of an Irish Country, 122–160. The Irish County History & Society Series. Keyser, R. és P. A. Munch. 1846: Norges gamle love indtil 1387. 1. köt. Christiania: Det Kongelige Norske Videnskabers Selskab. Knapp, W. Bernard és Wendy Ashmore. 1999. „Archaeological landscapes: constructed, conceptualized, ideational”. In Ashmore, Wendy Ashmore és W. Bernard Knapp (szerk.):

Archaeologies of landscape: contemporary perspectives, 1–32. Oxford: Blackwell. Krenke, Nikolai. 1995. РОССИЙСКАЯ АРХЕОЛОГИЯ (3). Moszkva. Kress, Helga. 1999. „Confessio turpissima: um skrifamál Ólafar ríku Loftsdóttur”. Ný saga: tímarit Sögufélags 11, 4–20. Kristján Eldjárn és Adolf Friðriksson. 2000 [1956]. Kuml og haugfé úr heiðnum sið á Íslandi. 2. kiadás. Ritstjóri Adolf Friðriksson. Reykjavík: Mál og menning. Kövecses, Zoltán. 2005. Metaphor in Culture. Universality and Variation. Cambridge: Cambridge University Press. Kålund, Kristian. 1877. Bidrag til en historisktopografsk Beskrivelse af Island. Syd og Vestfærdingene. Kjøbenhavn: Gyldendalske Boghandel. Laing, John. 1815. An Account of a Voyage to Spitzbergen. London: J. Mawman. Latkin, V. N. 1853. Dnevnik. V. N. Latkina vo vremja putešestvija na Pečoru v 1840 i 1843 godakh, II, 38–59. Szentpétervár. Lehtisalo, T. 1956. Juraksamojedisches Wörterbuch. Lexica Societatis FennoUgricae 13. Helsinki. Leifur Símonarson. 1984. „Rostungsbein (Os Penis) frá Önundarfrði”. In Land og stund. Afmæliskveðja til Páls Jónssonar á 75 ára afmæli hans 20. júní 1984, 143–151. Reykjavík: Lögberg bókaforlag. Leirfall, Jon. 1976. Vest i Havet. Vesterhavsøyane gjennom tusen års norsk historie. Oslo: Det Norske Samlaget. Lie, Hallvard. 1998. „Den islandske ættesaga”. In Aarnes, Asbjørn (szerk.): Atlantisk dåd og drøm – 17 essays om Island/Norge,

50–68. Oslo: Aschehoug o. co. Lillehammer, Arnvid. 1980. Åkra – Bygdebok for Karmøy. Karmøy: Bygdebokutvalget i Karmøy. Lillehammer, Arnvid. 1991. Avaldsnes I. Bygdebok for Karmøy. Karmøy: Bygdebokutvalget i Karmøy. Lindquist, Ole. 1994. Whales, dolphins and porpoises in the economy and culture of peasant fishermen in Norway, Orkney, Shetland, Faeroe Islands and Iceland, ca 900–1900 AD, and Norse Greeland, ca 1000–1500 AD. Kiadatlan doktori disszertáció. University of St. Andrews. Lofur Magnússon. 2011. Levél a szerzőnek. 13. 04. 2011. Akureyri. Lofur Magnússon. 2011. Kiadatlan kézirat. Akureyri. Lúðvík Kristjánsson. 1980–1986. Íslenskir Sjávarhættir, 1–5. kötet. Reykjavík: Bókaútgáfa Menningarsjóðs. Lönnroth, Lars. 1969: „The Nobel Heathen: A Theme in the Sagas”. Scandinavian Studies 41, 1–29. Mac Shamhráin, Ailbhe. 2002. The Vikings – An Illustrated History. Dublin: Wolfound Press. Magnús Már Lárusson. 1962: „Sct. Magnus Orcadensis Comes”. Saga. Tímarit Sögufélags. 3. 471. Margrét Hallsdóttir. 1996. „Frjógreining. Frjókorn sem heimild um landnámið”. In Guðrún Ása Grímsdóttir (szerk.): Um landnám á Íslandi – Fjórtán erindi, 123–134. Reykjavík: Vísindafélag Íslendinga. Marold, Edith. 1988. „Skaldendichtung und Mythologie”. In Poetry in the Scandinavian Middle Ages. Reprints from the Seventh

International Saga Conference, Spoleto 4–10 Sept. 1988. Spoleto. Marstrander, Carl J. S. 1915. Bidrag til det norske sprogs historie i Irland. Kristiania: I kommision hos Jacob Dybwad. Marstrander, Carl. J. S. 1930. „Tunestenen of. Artikler etter den.” Norsk Tidsskrift for Sprogvidenskap, IV. kötet. Oslo: Aschehoug & Co. Martin, Janet. 1986. Treasure of the Land of Darkness. The fur trade and its signifcance for medieval Russia. Cambridge: Cambridge University Press. Matheson, N. (szerk.). 2006. The sources of surrealism: Art in context. Hampshire: Lund Humpries. McKinnell, John. 2005. Meeting the Other in Norse Myth and Legend. Cambridge: D.S. Brewer. McTurk, Rory. 1991. Studies in Ragnars saga Loðbrókar – and its Major Scandinavian Analogues. Oxford: The Society for the Study of Mediæval Languages and Literature. Meulengracht Sørensen, Preben. 1974. „Sagan um Ingólf og Hjörleif. Athugasemdir um söguskoðun íslendinga á seinni hluta þjóðveldisaldar”. Skírnir 1974, 20–40. Meulengracht Sørensen, Preben. 1977a. „Starkaðr, Loki og Egill Skallagrímsson”. In Einar G. Pétursson és Jónas Kristjánsson (szerk.): Sjötíu ritgerðir helgaðar Jakobi Benediktssyni 20. júlí 1977. 2. rész, 759–768. Reykjavík: Stofnun Árna Magnússonar. Meulengracht Sørensen, Preben. 1977b. Saga og samfund. En indføring i oldislandsk litteratur. København: Berlingske Forlag.

Miller, Molly. 1999. „Amlaíb trahens centum”. Scottisch Gaelic Studies 19, 241–245. Mitchell, Stephen. 1987. „The Sagaman and Oral Literature: The Icelandic Traditions of Hjörleifr inn kvensami and Geirmundr heljarskinn”. In Foley, John Miles (szerk.): Comparative Research on Oral Traditions: A Memorial for Milman Parry, 395–423. Columbus, Ohio: Slavica Publishers, Inc. Morcken, Roald. 1983. „Veien mot Nord”. In Sjøfartshistoriske artikler gjennom 20 år. Bergen: Eget forlag. Munch, P. A. 1941. Det norske folks historie. 1. köt. Oslo: Institutt for historisk forskning. Mundal, Else. 1996. „The perception of the Saamis and their religion in Old Norse sources”. In Pentikäinen, Juha (szerk.): Shamanism and Northern Ecology, 97–116. Berlin: Mouton de Gruyter. Mundal, Else. 1998. „Kvinnesynet og forståinga av biologisk arv i den norrøne kulturen”. In Aarnes, Asbjørn (szerk.): Atlantisk dåd og drøm – 17 essays om Island/Norge, 153–170. Oslo: Aschehoug & Co. Myhre, Bjørn. 1993. „The beginning of the Viking Age – some current archaeological problems”. In Anthony Faulkes és Richard Perkins (szerk.): Viking Revaluations, 182–204. London: Viking Society for Northern Research. Myhre, Bjørn. 1993b. „Rogaland forut for Hafrsfordslaget”. In Rikssamlingen og Harald Hårfagre. Historisk seminar på

Karmøy 10. og 11. juni 1993, 41–64. Karmøy: Karmøy kommune. Myhre, Bjørn. 1994. „Haugbrott eller gravplyndring i tidlig kristningstid?” In Hansen, Jan Ingar és Knut G. Bjerva (szerk.): Fra Hammer til Kors. 1000 år med kristendom – Brytningstid i Viken, 68–85. Oslo: Schibsted. Møllerop, Odmund. 1989. „Avaldsnes i vikingtid – et gammelt sentrum”. In SørReime, Geir (szerk.): Avaldsnes – Norges eldste kongesete, 65–72. Stavanger: Dreyer Bok. Nansen, Fridtjof. 1914. Trough Siberia – The Land of the Future. (Ford. Arthur G. Chater.) London: William Heinemann. Nelson, Janet L. (közread. és ford.). 1991. The Annals Of St-Bertin. Ninth-Century Histories, 1. köt. Manchester / New York: Manchester University Press. Nilsen, Gørill. 2010. „Doing Archaeological Experiments in an Ethnic context: Experimental archaeology or experiential activities?” In Petersson, B. és L. E. Narmo (szerk.): Experimental Archaeology – Between Enlightenment and Experience. Acta Archaeologica Lundensia Series in 8°, 62, 257–277. Ó Corráin, D. 1972. Ireland before the Normans. Dublin: Gill and Macmillan. Ó Corráin, D. 1998a. „Viking Ireland – Aferthoughts”. In Clarke, H. B., M. Ní Mhaonaigh és R. Ó Floinn (szerk.): Ireland and Scandinavia in the Early Viking Age, 1–26. Dublin: Four Courts Press.

Ó Corráin, D. 1998b. „The Vikings in Scotland and Ireland in the Ninth Century”. Chronicon 2 (1998) 3, 1–45. Ó Floinn, R. 1998. „The Archaeology of the Early Viking Age in Ireland”. In Clarke, Howard B., Máire Ní Mhaonaigh és Ragnhall Ó Floinn (szerk.): Ireland and Scandinavia in the Early Viking Age, 131–165. Dublin: Four Courts Press. O’ Meara J. J. (szerk.). 1951. Gerald of Wales: The History and Topography of Ireland. Harmondsworth. O’Rahilly, Tomas F. 1946. Early Irish history and mythology. Dublin: Dublin Institute for Advanced Studies. Odner, K. 1983. Finner og terfnner. Etniske prosesser i det nordlige FennoSkandivania. Oslo Occasional Papers in Social Anthropology no. 9. Oslo: Department of Social Anthropology, University of Oslo. Ohnstad, Anders. 1962. Aurland Bygdebok. Fram til om lag 1920. Bergen: Aurland Sogelag. Olaus Magnus. 1982 [1555]. Historia om de nordiska folken. Eredeti címe: Historia de gentibus septentrionalibus. Stockholm: Gidlund. Olsen, Bjørnar J. 2000. „Nye tider, nye skikker. Om å leve sammen som samer og nordmenn for 1000 år siden”. Ottar 1 (2000), 34–41. Olsen, Magnus. 1926. Ættegård og helligdom. Oslo: Aschehoug & Co. Olsen, Magnus. 1963. Þættir um líf og ljóð norrænna manna í fornöld. Ford. Guðni Jónsson és Árni Björnsson. Reykjavík: Hið Íslenzka Bókmenntafélag.

Opedal, Arnfrid. 1998. De glemte skipsgravene – Makt og myter på Avaldsnes. Stavanger: Arkeologisk museum i Stavanger. Opedal, Arnfrid. 2001. „Forbundsfeller som byggesteiner for en tidlig riksdannelse”. In Vea, Marit Synnøve og Hege Rolf Naley (szerk.): Fiender og forbundsfeller – Regional kontakt gjennom historien/Karmøyseminaret 1999, 73–80. Karmøy: Karmøy kommune/Vikingfestivalen. Opedal, Arnfrid. 2010. Kongemakt og kongerike – Gravritualer og Avaldsnesområdets politiske rolle 600–1000. Oslo: Unipub. Orri Vésteinsson. 1998. „Patterns of Settlement in Iceland: A Study in Prehistory”. SagaBook XXV. Part 1, 1–29. London: Viking Society for Northern Research. Orri Vésteinsson. 2006. „Samhengið”. In Bryndís Sverrisdóttir (szerk.): Reykjavík 871 +/– 2, 14–45. Reykjavík: Landnámssýningin/The Settlement Exhibition. Pálmi Pálsson. 1895. Árbók hins Íslenzka forleifafelags. Reykjavík: Hið íslenzka fornleifafelag. Pearson, Henry J. 1899. Beyond Petsora Eastward. Two summer voyages to Novaya Zemlya and the Islands of Barents Sea. London: R. H. Porter. Purchas. 1625. His Pilgrimage. In five books. (Book III). London. Radner, Joan Newlon (közread.). 1978. Fragmentary Annals of Ireland [bevezető]. Dublin: Dublin Institute for Advanced Studies. Ravna, Øyvind. 2002. Kampen om tundraen – Nenetserne og deres historie. Kautokeino: Sámi Instituhtta.

Rekdal, Jan Erik (ford.). 1985. Irsk lyrikk: fra 500tallet til vår tid. Oslo: Bokklubbens lyrikkvenner. Rekdal, Jan Erik. 1998. „Parallels between the Norwegian Legend on St Sunniva and Irish Voyage Tales”. In Clarke, Howard B., Máire Ní Mhaonaigh és Ragnhall Ó Floinn (szerk.): Ireland and Scandinavia in the Early Viking Age, 277–287. Dublin: Four Courts Press. Roesdahl, Else. 1993. Vikingernes verden. Vikingene hjemme og ude. København: Gyldendal. Ross, Alan 1981: The Terfnnas and Beormas of Ohthere. Reprinted with an additional note by the Author. London: Viking Society for Northern Research. Rygh, Oluf. 1883–1899. Norske Gaardnavne: Oplysninger samlede til brug ved Matrikelens Revision / efter offentlig Foranstaltning udgivne med tilføiede Forklaringer af O. Rygh, 11. kötet. Kristiania: Fabritius. Rygh, Oluf. 1900. Norske Gaardnavne, 4. kötet. (Kristians amt). Rygh, Oluf. 1915. Norske Gaardnavne, 10. kötet. (Stavanger amt). Rygh, Oluf. Norske Gaardnavne – Gaardnavne i Stavanger Amt. Rev. av Magnus Olsen. 1915. Kristiania: W. C. Fabritius & Sønner A/S. Sandnes, Jørn 1967. „Trøndelags eldste politiske historie”. Historisk tidsskrift 46, 1–20. Sawyer, Peter H. 1982. Kings and Vikings – Scandinavia and Europe AD 700–1100. London: Methuen. Saywer, Peter H. 2000. „Scandinavia in the Viking Age”. In Fitxhugh, William W. és Elisabeth I. Ward (szerk.): Vikings –

The North Atlantic Saga, 27–30. London: Smithsonian Institution Press. Schanche, K. 1992. „Den funntomme perioden. Nord-Troms og Finnmark i det første årtusen e. Kr.” FOK-programmets skrifserie nr. 2. Oslo. Schanche, Audhild. 2002: „Knoklenes verdi: Om forskning på og forvaltning av skjelettmateriale fra samiske graver”. Samisk forskning og forskningsetikk, publikasjon 2 (2002). Schjødt, Jens Peter. 2009. „Kan myten være virkelighed?” In Ney, Agneta, Ármann Jakobsson és Annette Lassen (szerk.): Fornaldarsagaerne – Myter og virkelighet, 167–180. København: Museum Tusculanums Forlag. Schurr, T. G., R. I. Sukernik R. I., Y. B. Starikovskaya og D. C. Wallace. 1999. „Mitochondrial DNA variation in Koryaks and Itel’men: population replacement in the Okhotsk Sea Bering Sea region during the Neolithic”. American Journal of Physical Anthropology 108, 1–39. Seaver, Kirsten A. 2010. The last vikings: the epic story of the great Norse voyagers. London: Tauris. Seelow, Hubert. 2009. „Zu den genealogischen Quellen der Hálfs saga ok Hálfsrekka”. In Margrét Eggertsdóttir és mtsai. (szerk.): Greppaminni – Rit til heiðurs Vésteini Ólasyni sjötugum, 351–364. Reykjavík: Hið Íslenska bókmenntafélag. Sheehan, John. 2014. „The Woodstown silver assemblage, in context”. In Russell, Ian és Maurice F. Hurley (szerk.): Woodstown: A Viking Age Settlement in County Waterford. 161–176. Dublin: Four Courts Press.

Shetelig, Haakon. 1912. „Vestlandske graver fra jernalderen”. Bergen Museums Skrifter. Ny række, II. kötet, 1. Sigurður Líndal. 1969. „Sendiför Úlfljóts. Ásamt nokkrum athugasemdum um landnám Ingólfs Arnarsonar”. Skírnir 1969. Sigurður Vigfússon. 1882. Árbók hins íslenska Fornleifafelags. Reykjavík: Hið íslenzka fornleifafelag. Sigurður Vigfússon. 1884. Árbók hins íslenska Fornleifafelags. Reykjavík: Hið íslenzka fornleifafelag. Sigurður Vigfússon. 1886. Árbók hins íslenzka fornleifafélags. Reykjavík: Hið íslenzka fornleifafélag. Simoncsics, Péter. 1978. „The Structure of a Nenets Magic Chant”. In Hoppál, Mihály (szerk.): Shamanism in Siberia, 394 – 403. Budapest: Akadémiai Kiadó. Skeie, Tore. 2009. Alv Erlingsson – Fortellingen om en adelsmanns undergang. Oslo: Spartacus. Smyth, Alfred P. 1975–1979. Scandinavian York and Dublin: the history and archaeology of two related viking kingdoms, 1. és 2. kötet. Dublin: Templekieran Press. Smyth, Alfred P. 1977. Scandinavian Kings in the British Isles 850– 880. Oxford: Oxford University Press. Stang, Håkon. 1977. Bjarmene – deres identitet, eksistensgrunnlag og forbindelser med andre folkeslag – Et problem i NordRusslands forhistorie. Kiadatlan diplomadolgozat. Oslo: Universitetet i Oslo. Stearns, Peter. 1994. American Cool. New York: New York University Press.

Steenstrup, Japetus. 1889. „Nogle bemærkninger om Ottars beretning til Kong Alfred om Hvalros og hvalfangst i Nordhavet paa hans tid”. Historisk Tidsskrift 1889, 6 (2), 95– 110. Stefán Aðalsteinsson. 1996. „Uppruni íslenskra húsdýra”. In Guðrún Ása Grímsdóttir (szerk.): Um landnám á Íslandi – Fjórtán erindi, 73–80. Reykjavík: Vísindafélag Íslendinga. Steffensen, J. 1970–1. „A Fragment of Viking History”. Saga-Book, Viking Society XVIII (1970–1), 59–78. Steinnes, Asgaut. 1982. Gamal skatteskipnad i Noreg II. Oslo: Det Norske Videnskaps-Akademi. Steinólfur Lárusson és Finnbogi Hermannsson. 2003. Einræður Steinólfs í Ytri-Fagradal. Finnbogi Hermannsson skráði. Reykjavík: Þjóðsaga. Steinsland, Gro. 2005. Norrøn religion – Myter, riter, samfunn. Oslo: Pax Forlag. Steinsland, Gro. 2011. „Origin Myths and Rulership. From the Viking Age Ruler to the Ruler of Medieval Historiography: Continuity, Transformations and Innovations”. In Steinsland, Gro, Jón Viðar Sigurðsson, Jan Erik Rekdal és Ian Beuermann (szerk.): Ideology and Power in the Viking and Middle Ages. Scandinavia, Iceland, Ireland, Orkney and the Faroes, 15–67. Leiden: Brill. Stokes, Whitley és John Strachan (szerk.). 1901–1903. Thesaurus palaeohibernicus: a collection of Old-Irish glosses, scholia, prose and verse. 2. kötet. Cambridge.

Stokes, Whitley. 1902. Togail Bruidne Dá Derga – The Destruction of Dá Derga’s Hostel. Paris: Librairie Émile Bouillon Éditeur. Storli, Inger. 2007. „Ohthere and his world – a contemporary perspective”. In Bately, Janet és Anton Englert (szerk.): Ohthere’s Voyages – A late 9th century account of voyages along the coasts of Norway and Denmark and its cultural context, 76–99. Roskilde: The Viking Ship Museum in Roskilde. Storli. Inger. 2006. Hålogaland før rikssamlingen – Politiske prosesser i perioden 200–900 e. Kr. Oslo: Novus forlag. Storå, Nils. 1987. „Russian Walrus Hunting in Spitsbergen”. Études/Inuit/Studies 1987 11 (2), 117–138. Sturla Friðriksson. 1996. „Nýting lands”. In Guðrún Ása Grímsdóttir (szerk.): Um landnám á Íslandi – Fjórtán erindi, 135–148. Reykjavík: Vísindafélag Íslendinga. Stylegar, Frans-Arne. 2002. „Hauk Erlendsson og Landnámabók”. In Landnåmabok etter Hauksbók, 5–30. (Bevezető tanulmány). Stavanger: Erling Skjalgssonselskapet. Sundquist, Olof. 2011. „An Arena for Higher Powers. Cult Buildings and Rulers in the Late Iron Age and the Early Medieval Period in the Mälar Region”. In Steinsland, Gro és mtsai. (szerk.): Ideology and Power in the Viking and Middle Ages – Scandinavia, Iceland, Ireland, Orkney and the Faeroes, 163–210. Leiden: Brill. Sundquist, Olof. 2013. „Gamla Uppsala som förkristen kultplats”. In Sundquist, Olof és Per Vikstrand (szerk.): Nya perspektiv på Gamla Uppsala, 69–112. Gävle: Högskolan i Gävle.

Sveinbjörn Rafnsson. 1974: Studier i Landnámabók – kritiska bidrag till den islændska fristatstidens historia. Lund: Gleerup. Særheim, Inge. 1985. Stadnamn fortel historie. Om namngjeving, namnebruk og opplysningar i stadnamn. Stavanger: Universitetsforlaget. Særheim, Inge. 2007. Stadnamn i Rogaland. Bergen: Fagbokforlaget. Tyerescsenko, N. М. 1965. Ненецкорусский словарь. (Nyenyec– Orosz szótár). Моszkva: Sovetskaja Entsiklopedija (Советская Энциклопедия) Tegengren, Helmer. 1965. „Hunters and Amazons – Seasonal Migrations in Older Hunting and Fishing Communities”. In Hvarfner, Harald (szerk.): Hunting and Fishing – Nordic symposium on Life a Traditional Hunting and Fishing Milieu in Prehistoric Times and up to the Present Day, 427– 492. Norrbottens Museum. Torsteinn Vilhjálmsson. 2000. „Old Norse Navigation”. In Ingi Sigurðsson és Jón Skaptason (szerk.): Aspects of Arctic and Subarctic History, 362–372. Reykjavík: University of Iceland Press. Thurneysen, Rudolf. 1921. Die irische Helden- und Königsage bis zum siezehnten Jahrhundert. I.–II. Halle: Verlag von Max Niemeyer. Titlestad, Torgrim. 2005. Vikingkongen – Erling Skjalgsson 963– 1028. Stavanger: Erling Skjalgssonselskapet. Titlestad, Torgrim. 2008. Viking Norway – Personalities, Power and Politics. (Ford. Stephen R. Parsons.) Stavanger: Saga Bok.

Tjønn, Halvor. 2009. Vikingenes Russland. Stavanger: Saga Bok. Tulinius, Torf H. 2002. The Matter of the North. Odense: Odense University Press. Turville-Petre, Joan. 1978–1979. „On Ynglingatal”. Mediaeval Scandinavia 11, 48–67. Turville-Petre, Joan. 1978–1981. „The Genealogist and History: Ari to Snorri”. Saga-Book 20, 1–2; 7–23. Þórhallur Vilmundarson és Bjarni Vilhjálmsson (közread.). 1991. Harðar saga, Bárðar saga, Þorskfrðinasaga, Flóamanna saga (előszó). Íslenzk fornrit XIII. kötet. Reykjavík: Hið Íslenzka fornritafélag. Þórhallur Vilmundarson. 1980. „Gufá, Gufuförður, Gufunes, Gufuskálar”. Grímnir – Rit um nafnfræði 1, 92–98. Reykjavík: Örnefnastofnun Þjóðminjasafns. Þórhallur Vilmundarson. 1994. Lesbók Morgunblaðsins 26. mars: „Víghóll”. Þórleifur Bjarnason. 1983 [1943]. Hornstrendingabók. Land og líf. Reykjavík: Örn og Örlygur. Þorvaldur Toroddsen. 1921. Lýsing Íslands. Kaupmannahöfn: Hið íslenzka bókmentafélag. Úlfar Bragason. 1986. On the Poetics of Sturlunga. Kiadatlan doktori disszertáció. Berkeley: University of California. Utvik, Aadne. 1993. Vårt historiske Avaldsnes. En veiviser i det historiske landskapet. Haugesund: Haugesund Avis Forlag. Utvik, Aadne. 2002. Tusen år ved Karmsundet. Haugesund: Akademisk Fagforlag.

Valante, Mary A. 2008. The Vikings in Ireland. Settlement, trade and urbanization. Dublin: Four Courts Press. Valdimar H. Gíslason. 2001. „Aðferðir við hreinsun æðardúns”. In Jónas Jónsson (szerk.): Æðarfugl og æðarrækt á Íslandi, 109– 134. Reykjavík: Mál og mynd. Vea, Marit 1999. „Den fabelaktige Augvald og hans ætt”. In Fuglestvedt, Ingrid, Terje Gansum és Arnfrid Opedal (szerk.): Et hus med mange rom – Vennebok til Bjørn Myhre på 60 årsdagen, B kötet, 383–392. Stavanger: Arkeologisk museum i Stavanger. Vebæk, C. L. Kolonisation. 1963. Kulturhistorisk leksikon for nordisk middelalder (KLNM) 8, 650–658. Veer, Gerrit de. 2010. The three voyages of William Barents to the arctic regions (1594, 1595, and 1596). Cambridge: Cambridge University Press. Vekhov, Nyikolaj. 2007. „Northern ’Easter Island’” Science in Russia 2 (2007): 44–53. Vésteinn Ólason. 1987. „Norrøn litteratur som historisk kildemateriale”. In Karlsson, Gunnar (szerk.): Kilderne til den tidlige middelalders historie – Rapporter til den XX nordiske historiekongres Reykjavík 1987. 1 kötet, 30–47. Reykjavík: Sagnfræðistofnun Háskóla Íslands. Vésteinn Ólason. 1992. „Dróttkvæði”. In Vésteinn Ólason (szerk.): Íslensk bókmenntasaga I, 191–264. Reykjavík: Mál og menning. Vésteinn Ólason. 1994. „The marvellous North and authorial presence in the Icelandic fornaldarsaga”. In Eriksen, Roy T. és

mtsai. (szerk.): Contexts of Pre-Novel Narrative. The European Tradition. Berlin: Mouton de Gruyter. Vésteinn Ólason. 1998. Dialogues with the Viking Age: narration and representation in the Sagas of the Icelanders. Reykjavík: Heimskringla. Vilkuna, K. 1969. „Kainuu – Kvänland, ett finsknorsksvenskt problem”. Acta Academiae Regiae Gustavi Adolphi, vol. XLVI. Uppsala. Von See, Klaus. 1961. „Studien zum Haraldskvæði”. Arkiv for nordisk flologi (ANF) 76, 96–111. Wallace, Patrick F. 1987. „The Economy and Commerce of Viking Age Dublin”. In Düwel, Klaus és mtsai. (szerk.): Untersuchungen zu Handel und Verkehr der vor- und frühgeschichtlichen Zeit in Mittel- und Nordeuropa. IV. Der Handel der Karolinger- und Wikingerzeit, 200–245. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Wamers, Egon. 1985. Insularer Metallschmuck in wikingerzeitlichen Gräbern Nordeuropas. Untersuchungen zur skandinavischen Westexpansion. Neumünster: Karl Wachholtz Verlag. Weatherford, Jack. 2004. Genghis Khan and the Making of the Modern World. New York: Tree Rivers Press. Weber, Gerd Wolfgang. 1981. „Irreligiosität und Heldenzeitalter: Zum Mythencharacter der altisländischen Literatur”. In Dronke, Ursula és mtsai. (szerk.): Speculum Norroenum. Norse Studies in memory om Gabriel Turville-Petre, 474–505. Odense: Odense University Press.

Weber, Max. 2005 [1934]. Den protestantiske etikk og kapitalismens ånd. Ford. Sverre Dahl. Oslo: Bokklubbene. Wellendorf, Jonas. 2010. „The Interplay of Pagan and Christian Traditions in Icelandic Settlement Myths”. Journal of English and Germanic Philology (JEGP), Vol. 109. Whitelock, Dorothy (szerk.). 1979. English Historical Documents c. 500–1042. 2. kiadás. London: Eyre Methuen. Williams, Gareth. 2010. Eirik Blodøks. Hafrsford: Saga Bok. Worringer, W. 1959 [1908]. Abstraktion und Einfühlung: Ein Beitrag zur Stilpsychologie. München: R. Piper & Co Verlag. Wright, John és Carolyn Hamilton. 1989. „Traditions and transformations: The Phongolo-Mzimkhulu region in the late eighteenth and early nineteenth centuries”. In Duminy, Andrew és Bill Guest (szerk.): Natal and Zululand – From Earliest Times to 1910, 49–82. University of Natal Press (Shuter & Shooter). Ævar Petersen és Karl Skírnisson. 2001. „Lifnaðarhættir æðarfugls á Íslandi”. In Jónas Jónsson (szerk.): Æðarfugl og æðarrækt á Íslandi, 13–46. Reykjavík: Mál og mynd. Ævar Petersen. 1989. „Náttúrufar í Breiðafarðareyjum”. Árbók Ferðafélags Íslands (1989), 17–52. Reykjavík: Ferðafélag Íslands. Ævar Petersen. 1993. „Rostungar við Ísland að fornu og nýju”. In Páll Hersteinsson és Guttormur Sigbjarnarson (szerk.): Villt íslensk spendýr, 214–216. Reykjavík: Hið íslenska náttúrufræðifélag.

HELYNÉVJEGYZÉKEK Rogalandi fejezet Norvég források: Stedsnavnregisteret i Rogaland, Universitetet i Stavanger. 1. Utstein helynévjegyzéke (Rennesøy kommune). 2. Sola helynévjegyzéke (Sola kommune). 3. Avaldsnes helynévjegyzéke (Karmøy kommune). Izlandi források: Örnefnasafn Stofnunar Árna Magnússonar í íslenskum fræðum. 1. A következő települések helynévjegyzékei: Búðardalur, Geirmundarstaðir, Skarð, Rauðseyjar, Hvalgrafir, Rúfeyjar, Hvarfsdalur, Heinaberg, Frakkanes, Akureyjar, Ólafseyjar és Purkeyjar Skarðshreppurben, Dalasýslában. 2. A következő települések helynévjegyzékei: Ballará és Dagverðarnes Klofningshreppurben, Dalasýslában. Írországi fejezet Örnefnasafn Stofnunar Árna Magnússonar í íslenskum fræðum. A dalasýslai Skarðseyjar tanya helynévjegyzéke (Lúðvík Kristjánsson gyűjteménye). Forrás. Kristinn Indriðason, a skarði gazda.

Izlandi fejezet Örnefnasafn Stofnunar Árna Magnússonar í íslenskum fræðum. 1. A következő települések helynévjegyzékei: Kaldbakur, Byrgisvík, Veiðileysa és Kjós Reykjaförðurben, Árneshreppurben, Strandasýslában. 2. A következő települések helynévjegyzékei: Hesteyri, Slétta, Grænahlíð és Ritur, Skáladalur, Sæból, Garðar, Lækur, Staður, Þverdalur, Efri Miðvík, Neðri Miðvík, Stakkadalur, Látrar, Rekavík bak Látur, Tunga, Glúmsstaðir, Atlastaðir, Prestvíkur és Almenningar, Kjaransvík, Hlöðuvík, Hælavík, Hælavíkurbjarg, Rekavík bak Höfn, Höfn és Horn Sléttuhreppurben, Észak-Ísafjarðarsýslában. 3. A következő települések helynévjegyzékei: Smiðjuvík á Ströndum és Barðsvík á Ströndum, Grunnavíkurhreppurben, Észak-Ísafjarðarsýslában. Szóbeli források Anders Ohnstad (helytörténész), interjú, 2001. Ásbjörn Magnússon (halász), interjú, 2011. Baldvin Kristjánsson (kalandor), interjú, 2011. Einar Magnússon (halász), interjú, 1992. Gunnar Marel Eggertsson (csónaképítő), interjú, 2010. Gunnsteinn Gíslason (gazda és helytörténész), interjú, 1992–2011. Gørill Nilsen (régész), interjú, 2010. Halla Steinólfsdóttir (gazda), interjú, 2010. Hans Reidar Bjelke (kötélkészítő), interjú, 2010. Jon Bojer Godal (csónaképítő), interjú, 2011.

Kristinn Jónsson (gazda), interjú, 2004, 2005. Marit Synnøve Vea (a Viking Kings [Széphajú Haraldur sárkányhajója] projekt vezetője), interjú, 2010, 2011. Mjöll Snæsdóttir (régész), interjú, 2010. Óskar Kristinsson (récész és tengerész), interjú, 2009. Snorri Jónsson (gazda és munkás, † 1989), interjú, 1981–1983. Steinólfur Lárusson (gazda, † 2012), interjú Fagridalurben, 2003– 2006. Tapani Salminen (finnugrisztika professzora, Helsinki Egyetem), interjú, 2012. Terje Andreassen (a Viking Kings [Széphajú Haraldur sárkányhajója] projekt vezetője), interjú, 2010. Ævar Petersen (biológus), interjú, 2008, 2010, 2012. Internetes források Rogalandi fejezet Frans-Arne Stylegar. Blog: http://arkeologi.blogspot.is/2011/05/avaldsnes-vest-norgeslejre.html Álvur kongur: http://heimskringla.no/wiki/%C3%81lvur_kongur Stolt Herr Alf a Svenska fornsångerben: http://runeberg.org/fornsang/1/0034.html Bjarmalandi fejezet Tapani Salminen honlapja: http://www.helsinki.fi/~tasalmin/nasia_report.html#Yurats

Ismertető az olajimpregnálásról a Roskildei Vikingmúzeum honlapján: http://vikingeskibsmuseet.dk/index.php?id=1311 Írországi fejezet Az összes ír évkönyv elérhető online a CELT-en (Corpus of Electronic Texts) angol fordításban, és általában erre az adatbázisra hivatkozom a lábjegyzetekben. Az ulsteri évkönyveket például év (873) és bekezdés (3) alapján idézem > 873.3, míg a FAI-t az adott évkönyv száma alapján. Ezeken kívül nyomtatott kiadásokat is használtam, de ezekre csak szerkesztési okokból hivatkozom, l. az előszót: http://www.ucc.ie/celt/publishd.html#tfirish FAI: Fragmentary Annals of Ireland UÉ: Ulsteri évkönyvek Kr. u. 431–1201 Ír genealógiai adatbank: http://www.rootsweb.ancestry.com/~irlkik/ihm/mide.htm Rövidítések jegyzéke H = a Landnámabók Hauksbók változata S = a Landnámabók Sturlubók változata M = a Landnámabók Melabók változata Skj = Den Norsk-Islandske skjaldedigtning IA og IB (ld. Finnur Jónsson) FAI: Fragmentary Annals of Ireland UÉ: Ulsteri évkönyvek Kr. u. 431–1201

KLNM = Kulturhistorisk leksikon for nordisk middelalder Ldn = Landnámabók Hkr = Heimskringla ÍF = Íslenzk fornrit, a Hið íslenzka fornritafélag kiadása

JEGYZETEK 1

Bernáth István fordítása. In Bernáth István: Skandináv mitológia. Budapest: Corvina, 2005, 63–66.

2

L. többek között The Annals of St-Bertin (Nelson 1991: 62–63), együtt más ír évkönyvekkel (846-os év).

3

Oddrúnargrátur (Oddrún siralma) 7–9. strófa. A születési rítusokról bővebben l. Steinsland 2005: 328, több helyütt is.

4

Az óészaki kultúrának kidolgozottabb elmélete volt a biológiai öröklődésről a 13. századtól tért nyerő arisztotelészinél. Utóbbi a földhöz hasonlította a nőt, aki befogadja a férfi magvát, és anélkül segíti a magzatot a növekedésben, hogy nyomot hagyna rajta. Ezzel szemben az óészakiak szerint egy gyerek apai és anyai ágon is örökölhetett biológiai vonásokat. L. Mundal 1997: 153–170.

5

A Landnámabók („Honfoglalás könyve”) összes változatában megtalálható: Hauksbók (H), Sturlubók (S) és Melabók (M). A Landnámabók legkorábbi változatait a 12. században írták le, a ránk maradt változatok a 13. és 14. századból valók.

6

Landnámabók, S 112, H 86, 150–152. Jakob Benediktsson (kiad.). 1986. Íslenzk fornrit I. Reykjavík: Hið íslenzka fornritafélag. Amennyiben nincs másképp jelölve, a Landnámabókból vett idézetek ezután ezt a kiadást veszik alapul.

7

Az Ólafs sögu helga hinni sérstöku prológusa. Heimskringla II. Bjarni Aðalbjarnarson (közreadó). 2002, 422. A Heimskringlából vett minden további idézet ezt a kiadást veszi alapul.

8

Vö. Mitchell 1987: 405.

9

A Landnámabók Melabók-változatában (M) nehezebb olvasatát (lectio difficilior) találjuk a strófának. Ezek általában a legkorábbi változatok – valaki valamikor a szóbeli átadás során nem értette a szavak jelentését, vagy hibásan adta őket tovább, míg aztán végül senki sem tudta visszaidézni az eredetit. Az érthetőbb szövegvariánsokat rendszerint későbbi változtatások tették érthetővé. Az ennyire nehezen olvasható szkaldikus strófák biztosan régiek – az újabb, keresztény korból vagy még későbbről származó versekben nincsenek hasonló nehézségek.

10 Többek között Clunies Ross 2009: 326–327 olvasata is hasonló. 11 Munch 1941: 290. A „csúd” kifejezés orosz gyűjtőfogalom volt a finnugor népekre; ma már nem használatos. 12 Brink 2008: 49–52. Gondoljunk például a rabszolgák prototípusára, „Szolgára” a Rígsþulából (Ríg-vers), akinek bőre cserzett volt, és orcája torz. 13 Többek között Jakob Benediktsson is megpróbálta összekötni a nevét az óangol Leofwinével, ami kevésbé valószínű feltevés, mivel óangol férfinévről van szó. Ugyanakkor ez lehetett a Sturlunga sagában szereplő külföldi pap, Lifvini valódi neve. L. Mitchell 1987: 420.

14 Ismerek például egy izlandi apától és grönlandi anyától származó gyereket, akinél az izlandi fiziognómia nyomát sem lehet látni. 15 L. Steinsland 2005: 329. 16 Geirmundur rogalandi kötődését többször is hangsúlyozzák, így a Landnámabókban is (S 112, H 86). 17 Landnámabók M 30. 18 A legkorábbi norvég történetírók, mint Theodoricus moanchus (1180 k.), nem kötik semmilyen királyi családhoz Haraldurt, mivel, amint azt a szerzetes maga is írja, nem tud ilyen kapcsolatról. L. Salvesen 1969: 47. Ugyanezt látjuk más korai művekben, így például Oddur Ólafs saga Tryggvasonarjában, az Ágripben (1190) és a Flateyjarbók „Hversu Noregr bygðisk” történetében. Részletesebben l. Bergsveinn Birgisson 2007: 192–208. 19 Stylegar 2002: 13 potenciális „jövőbeli egyeduralkodónak” nevezi Geirmundurt. 20 Érdekes látni, milyen fenntartás nélkül követik a kutatók P. A. Munch okfejtését azt illetően, hogy Hjör király és Geirmundur Heljarskinn között két generáció hiányzik egy rejtélyes Flein és a fia, Hjör Fleinsson személyében, akiket egyébként semmilyen összefüggésben sem említenek együtt ezzel a királyi családdal. Munch 1941: 290, több helyütt is. Többek között Hernæs (1997: 173) is Munchra alapozva állítja, hogy Ögvaldur nemzetsége Hálfur halála után vesztette el a hatalmát, és „valaki más jött a helyükre”. Mindezt semmilyen forrás sem támasztja alá.

21

Asgaut Steinnes definíciója a késő középkori Rogalandról: „a karmsundi falvak és a tőlük egy kissé beljebb fekvő terület, Boknafjordentől északra”. L. Møllerop 1989: 65. A törvénykönyvek úgy beszélnek a Rygjafylke-térségről, mint ami „a fjordtól délre” fekszik, szemben „a fjordtól északra” lévő területekkel. L. Steinnes 1982: 136. Ez az izlandiak körében használatos felosztás szintén érthető, amennyiben igaza van a kutatóknak abban, hogy Rogaland a korai vaskortól kezdve a Boknafjordentől délre és északra fekvő hatalmi központok között volt. L. Hernæs 1997; Opedal 2010: 133–140.

22 A Landnámabók is alátámasztja továbbá, hogy az Alviðra név a hordalandi Alverből ered; a honfoglalók Hordalandról jöttek Alviðrába (S 370, H 325). 23 Anders Ohnstad, interjú, 2001. 24 Ohnstad 1962: 104. 25 A kutatást az 1980-as évek elején, többek között Inge Særheim által összegyűjtött ‒ és a Stavangeri Egyetemen elérhető ‒ helynévjegyzékre alapoztam, valamint a három fő birtokon lévő neveket áttekintő izlandi helynévkatalógusra, amit 1900 és 1960 között jegyeztek le.

A viking kori Rogaland és az izlandi Geirmundur-birodalom helyneveinek összehasonlító táblázata

26 Ez a rész elsősorban a települések közötti tengeri utakról szól. A hajózási nyelvhasználat természetéből fakadóan konzervatív, és alapos okunk van feltételezni, hogy ha csak lehet, a korábbról ismert helyneveket hasznosították újra a tengeri utak elnevezésekor. Az anyag behatárolása érdekében csak a központi helyneveket és tájékozódási pontokat vettem figyelembe. A norvég anyag esetében az országos térképgyűjteményből indultam ki: http://kart.statkart.no/. Avaldsnes esetében Karmøy északi felét és a Karmsundön belüli utak legfontosabb jelzőpontjait vettem alapul (Utsira, Føyno/Feøy és Rovær). Utstein esetében a közelben fekvő Mosterøyre, Rennesøyre és Kvitsøyre alapoztam, végül pedig a Solától északra eső területre, a hafrsfjordi és az attól nyugatra lévő partokra, amelyek mentén elhaladtak a hajók, mielőtt bevitorláztak a fjordba.

27 Ezt a csoportot részben Magnus Olsen egyik kijelentése inspirálta: a tanyanevek alkotják „a norvég helynévhagyomány legkövetkezetesebben öröklődő részét”. Olsen 1926: 14. 28 A Stavanger-amt közigazgatási egységről szóló kötetre (1915) építettem az avaldsnesi, torvestadi és utsirai (a Brit-szigetek és Norvégia közötti hajóközlekedés egyik fontos helye) tanyaneveket. Utstein: „Rennesø és Mosterø járás” tanyanevei. Sola: a solai egyházközség tanyanevei. Összesen körülbelül 60 tanyanévről van szó. Az izlandi helynévjegyzékek nem tesznek különbséget a tanyanevek és a helynevek között, ezért az összehasonlításnak az izlandi terület minden helynevére ki kellett terjednie. Ugyanannak a helynévnek az egyes- és többes számú alakját is teljes egyezésnek vettem, vagyis Stange (a Stangir többes számú alakja) az izlandi Stöng egyes számú alaknak felel meg. Skarðsströndön a Geirmundur területéhez tartozó tanyák közül a következők jegyzékére alapozok: Heinaberg (a legkeletibb), Níp, Búðardalur, Hvarfsdalur, Barmur, Hvalgrafir, Geirmundarstaðir, Skarð, Frakkanes, Ballará (Kvennahóllal együtt), Purkey és Dagverðarnes (Skáleyjel együtt), Akureyjar, Rauðseyjar, Hafnareyjar, Rúfeyjar és Ólafseyjar. A norvég helynévanyag a legkétesebb. Rogalandon egészen az 1980-as évekig nem gyűjtötték össze és nem katalogizálták a helyneveket. Továbbá bizonytalan a helynevek datálása is, vagyis hogy milyen mértékben és milyen alakban voltak jelen a viking korban. A tanyanevek esetében Oluf Rygh óészaki rekonstruált alakjaira

támaszkodtam, amelyeket összevetettem az újabb kutatások eredményeivel, így például a Stadnamn i Rogalandban foglaltakkal (Særheim, 2007). Kihagytam azokat a neveket, amelyeket a szakértők nem tudnak óészaki formájukban rekonstruálni. A honfoglalók norvég és izlandi területein lévő helynevek egyidejű dokumentálásával igen fontos összehasonlító anyagot hozhatunk létre. 29 Pusztán azért, mert más királyi udvarok esetében is megállja a helyét, még nem lesz kevésbé igaz a következtetés. 30 A szó a latin infasból ered (Fritzner), első előfordulásai a szentek sagáiban és a norvég középkori dokumentumokban találhatók. 31 A www.norgeskart.no és az Íslandsatlas helynévbázisa korántsem kimerítő, ugyanakkor utalhat az egyes helynevek előfordulásának mértékére. Sokéves munka lenne bevonni a kutatásba az összes helynévjegyzéket, amelyeknek többsége sem Izlandon, sem Norvégiában nincs még digitalizálva. Ha ez egyszer megvalósul, jóval egyszerűbb lesz a hasonló kutatás. 32 A graut etimológiailag „valamiféle gabonából készült sűrű keverék”-re utalhat az óészaki grjót („kő”) és grýt- mellett, amelyek a norvég és izlandi helynevek gyakori elemei. Vö. Ásgeir Blöndal Magnússon 1989. 33 A graut feltehetőleg onnan kapta „gabonakása” jelentését, hogy zsírkő üstben (klebersteingryte) főzték. 34 Vö. Íslandsatlas (2006). 35 Lillehammer 1991: 10.

36 Heimskringla II, 118. fejezet. 37 Myhre 1993b:59. 38 L. Frans Arne Stylegars blogját: http://arkeologi.blogspot.com/2011/05/avaldsnesvestnorgeslej re.html. Magnus Olsen vetette össze a dániai Lejrét Avaldsnesszel. 39 Itt többek között megemlíthetjük a Reheiában (Blodheia) talált gazdag bronzkori sírhalmokat, a római korból származó leleteket az avaldsnesi templom mellett álló Flagghaugenből (ami az egyik legfontosabb sírlelet ÉszakEurópában ebből a korból) és a lenyűgöző storhaugi és grønhaugi hajótemetőket, l. többek között Bonde és Stylegar 2009: 152. 40 Ingimundurről például azt olvassuk a Vatnsdæla sagában, hogy elsőként ment a Húnavatnsósnál kikötő hajókhoz, „és annyi vámot szedett be tőlük, amennyit jónak látott”. Vatnsdæla saga, 17. fejezet. 41 Lillehammer 1991: 276. 42 A -heimar tagot viselő helynevek a legkorábbiak közé tartoznak Izlandon, a Manheim- helynevek pedig mindig is a nagybirtokokhoz tartoztak Norvégiában, l. Iversen 1997. 43 L. Ásdís Egilsdóttir 2009: 245, több helyütt is.; Heide 2011: 67– 68. 44 A mese szerint, amikor tél lett, a sokfejű kígyó fejei nem tudtak megegyezni abban, hogy hol keressenek menedéket. Az egyik fej ide ment volna, a többi amoda. Ezzel szemben a sokfarkú, de egyfejű kígyó rögtön behúzódott egy védett

menedékbe – a sokfejű pedig halálra fagyott. Weatherford 2004: 120. 45 Lie 1998: 64. 46 A Hálfs saga szerzője egy mára elveszett *Esphœlinga sagából vesz át részeket, és régi, egyébként ismeretlen genealógiákat használ, l. Seelow 2009: 351–363. Nem új az elképzelés, miszerint a Hálf saga magja történelmileg hiteles, már P. A. Munch is ezt gondolta (1941 I: 288). Minden általam ismert kutató, aki komolyabban foglalkozott ezzel a sagával, ugyanerre jutott, l. pl. Mitchell 1987; Clunies Ross 2009. 47 Vésteinn Ólason 1987. 48 Bergsveinn Birgisson 2007, 2010. 49 Ólafs saga Tryggvasonar, Hkr I, 64. fejezet. 50 Vea 1999. 51 Az izlandi szerzetes valamilyen oknál fogva nem akarja, hogy túlságosan komolyan vegyük ezt a hagyományt. Felmerült, hogy talán Ögvaldur király nyugszik a monumentális Storhaugben, Opedal 1998 és 2010: 132. Egy új dendrokronológiai elemzés alapján a temetésre 779 májusában vagy júniusában került sor, Bonde és Stylegar 2009: 161; vagyis jócskán Ögvaldur uralma után (már amennyiben élt egyáltalán). 52 Bergsveinn Birgisson 2007. 53 A Landnámabók és a Hálf saga leírja a bennégetést. Hálfur és az anyja, Hildur megemlítődik a Hyndluljóð című eddikus költeményben (19. strófa), a Flateyjarbók „Hogyan népesült be Norvégia” szövegrészletében pedig olvashatunk Hildurről,

Hjörleifurről és a fiukról, a berszerker Hálfurről. A PrózaEdda utal Hálfurre és az embereire, l. a „Költészetről” szakasz 28. és 65. fejezetét, vö. Faulkes 1998. Számos szóbeli hagyományban fellelhető ez a nagy király. A feröeri ének, az „Álvur király” (a név a Hálfur variánsa) elmeséli, miként árulta el Ásmundur Hálfurt; az énekre évszázadokon át táncolhattak a feröeriek, és talán egy régi hagyományra utal, l. Álvur kongur, i Føroysk kvæði, oppskrift fra úr Fugloyarbók, nr. 96. Online: http://heimskringla.no/wiki/%C3%81lvur_kongur. Ezt a történetet meséli el a Stolt Herr Alf („Büszke Alf úr”) című svéd népdal, l. Svenska fornsånger: http://runeberg.org/fornsang/1/0034.html, de az izlandi rímurökben is megtalálható. 54 „Halfr kongr / hlæiandi do”, áll a Hálf sagában, l. Seelow 1981: 185. 55 A költő, Einar Benediktsson mondja ezt Grettir Ásmundarsonról, a Grettis saga főszereplőjéről. 56 Hernæs 1993: 87. 57 Sigdrífumál (Szigdríva-ének), 36. strófa. 58 Björn Bjarnason 1950: 62. 59 Stearns 1994; Kövecses 2005: 180–181. 60 Skj IB, 144, Eilífus Goðrúnarson Þórsdrápájának 21. strófája. 61 Björn Bjarnason 1950: 44. 62 Titlestad 2008: 58. 63 L. többek között Ólafs saga helga, Hkr II., 76. fejezet.

64

Vö. a Sturlunga saga Geirmundurről szóló történetével, amiben Þórður Narfason többek között az elveszett *Fekete Hrókur sagájára utal.

65 Faulkes, 1997: 31. 66 A régi történetekben és énekekben számos példa található arra, hogy szkaldok és bölcsek nevelik fel a királyfiakat: Fekete Hálfdant Bölcs Ólafur nevelte, Vérbárdos Eiríkurt Þórir Hróaldsson, Ragyogó Guðröðurt Hvini Þjóðólfur, Eiríkur Hákonarsont Bölcs Þorleifur és így tovább. 67 Worringer 1959 (1908): 35, több helyütt is. 68 Az óészaki és görög–római felfogás közötti különbség részletesebb tárgyalását l. Bergsveinn Birgisson 2007: 106– 110 és 2012. 69 A kognitív nyelvészet szabályát követve a fogalmi metaforákat (conceptual metaphors) és más fogalmi kereteket nagybetűvel írom. 70 A kereszténység előtti esztétika részletesebb tárgyalását l. Bergsveinn Birgisson 2007: 73–91, 2009 és 2012. 71 Roger Caillois (Frank 2003: 317–318). L. továbbá Pierre Reverdy (Matheson 2006: 181/300) meghatározását a jó költői képről; Bergsveinn Birgisson 2012. 72 Bergsveinn Birgisson 1996: 22–24. 73 Bergsveinn Birgisson 2007, 2010. 74 Bergsveinn Birgisson 2003 és 2007: 344–373. 75 Ennek egyik jó példáját látjuk egy Kveldúlfurnek tulajdonított versben, ahol a fia, Þórólfur halálát egyszerre tulajdonítja a

nornák kegyetlenségének és annak, hogy Óðinn idő előtt vette őt magához, Skj IB, 26. 76 Weber 2005 (1934). 77 Ldn, H 184. 78 Björn Bjarnason 1950: 41. 79 Hagland 2002: 84 (Hauksbók 86. fejezet). 80 Néhány szamojédre ez még a 20. században is igaz volt. Donner 1933: 124. 81 Bergsveinn Birgisson 2007: 395–396; Marold 1988. 82 A Tromsøi Egyetem honlapján olvashatunk a „Creating the New North” programról, amiben e mellett érvelnek. Utoljára megtekintve: 2012. január. 83 A beavatási rítusokhoz l. többek között Steinsland 2005: 301– 305. 84 Ritkák az óészakiak és bjarmok közötti kereskedésről szóló források, de Hjör király bjarmjai valószínűleg nagyban hasonlítottak a tengeri számikhoz. A Vatnsdæla sagában Ingimundur vajjal és ólommal fizet a számi varázslóknak. A Ketils saga hængs finnjei nagyon szeretik a vajat. Az ólmot (számiul: dadne) feltehetőleg a ruháikhoz és mágikus tárgyak készítéséhez is felhasználták. A 16. századi európai felfedezők szövegeiben rengeteg ezüst fülbevaló és ragyogó gyöngy fordul elő, l. Vekhov 2007. A húsos szalonna szintén népszerű terméknek tűnik, l. Helga þáttur Þórissonar, Egils saga einhenda és Ásmundar saga berserkjabana.

85 Többek között a karmøyi Storhaugből előkerült régészeti leletek is egyértelmű kapcsolatot mutatnak már a 8. század elejétől az avaldsnesi fejedelmek és a frank birodalom között, l. Opedal 1998: 44 és 2001. 86 Ugyanezt találjuk a Királytükörben is, l. Brøgger 2000: 15. 87 Ezt támasztják alá a viking kori nagy hajósírok (Grønhaug és Storhaug), ahogy az Írországgal való szoros kereskedelem is. 88 Christensen 2007: 114. 89 Heide 2013, l. 4.1. Knorr és 6. Kjóll. 90 Hálogalandi Óttar a 9. század második felében tett bjarmalandi utazását írja le. Néhányan úgy vélik, a hajója a gokstadi hajóhoz hasonlíthatott, és a legénysége körülbelül 40 főből állt; a gokstadi hajón 32 evezős fért el, l. Christensen 2007: 112, több helyütt is. Óttar maga ezzel szemben azt írja, „hat másik emberrel” vadászott rozmárokra. Szavai jóval szerényebb legénységre és olyan hajóra utalnak, amely szinte kizárólag a vitorlája segítségével jutott előre, és amelyen mindössze néhány evezősnek volt hely. Ezt alátámasztja a beszámolója arról, hogy szélre várva vesztegeltek. Valószínűsíthető, hogy Hjör király ugyanazokért az árukért kereste fel a bjarmokat, mint a kereskedő Óttar. 91 A Siggjo név jelentése megközelítőleg: „a messze látható”. 92 Idézet Morckentől (1983: 260). 93 A viking kori gazdagságban valószínűleg az azzal járó szociális presztízst értékelték, nem a hasznot és a pénzt, mint ma, l. Gurevich 1992: 177–190; Jón Viðar Sigurðsson 2010: 25, több helyütt is.

94 Bruun 2007; Storli 2006. 95 L. Bergsveinn Birgisson 2007: 296–325. 96 Vö. az Egils saga 10. fejezetével és azzal az 1313-as királyi döntéssel, amely megtiltja, hogy megfélemlítés útján erőszakoljanak ki fizetést a finnektől (NGL III, 106, több helyütt is). 97 Odner 1983: 86, több helyütt is; Hansen 1990: 173; Hansen és Olsen 2004: 74; Olsen 2000: 35–36. Egy áttekintés azokról az óészaki történetekről, amelyekben a számikat bántalmazók büntetéséről esik szó: Mundal 1996: 106–107. 98 Myhre 1994: 79. 99 Többek között Storli 2007: 78–79; Bertelsen 2012. augusztus 15-én küldött e-mailje a szerzőnek. 100 Eriksen és mtsai. 2006; Hodne 1973; Bartlett 1932. 101 Csak később próbálták megfejteni az óészaki mítoszok mögötti valóságot, l. többek között Schjødt 2009: 167–180. 102 Vésteinn Ólason 1994. 103 Guðbrandur Vigfússon 1856: 228. 104 A „finn” és a „Finnország” itt az óészaki jelentésében szerepel, azaz finneken a finnugor népeket, elsősorban a számikat kell érteni, de idegeneket is jelölhet. Finnország csak a 20. században jött létre, korábban a területre a Karélia vagy a svéd Österbotten elnevezést használták. 105 Meulengracht Sørensen (1977a) alaposan elemzi ezt a narratívát. 106 McKinnell 2005: 147–180.

107

L. Meulengracht Sørensen 1977a. Egy kutató rámutatott, hogy itt nem feltétlenül a tanult szerzők egyik leleményéről, sokkal inkább a legelőkelőbb vezérek kereszténység előtti eredetmítoszáról van szó, amit tanult szerzők később „történelmiesítettek”. A mítoszokban hallunk egy isten és egy óriáslány kapcsolatáról és a különleges utódukról. Ugyanakkor a történetírók szerint az óészaki férfiaknak hatalmas fiaik születtek az „idegen” nőktől, l. Steinsland 2011: 57, több helyütt is.

108 Landnámabók (S 154). 109 Joggal gondolhatjuk, hogy Hákon és Haraldur tényleg kötött egy hasonló szövetséget, mivel a régi Skáldatals katalógus összes változata megnevezi Haraldur egyik udvari költőjét, Hvini Þjóðólfurt, akinek egyik ‒ mára elveszett ‒ verse Hákon Grójtgrðssonról szól. 110 Hákon apját, Grjótgarðurt Háleyjajarlnak mondja a Landnámabók, de Agdenesszel is kapcsolatba hozzák, ahogy a Trondheim melletti Selvennel (Solvi) és a nordlandi Andøyával is. Óriásölő Þórir állítólag Omðből (Andøya) menekült el Hákon Grjótgarðsson jarl elől (S 225, H 191). Hákon valószínűleg átvette az uralmat Vesterålen északi része (Andøy-Hinnøy vidéke) felett, ahol az ősei a 8. századtól kezdve uralkodtak, l. Storli 2007: 85–86; Storli 2006: 154. 111 Ennek ellentéte az ún. djúpleið, amikor a szigeteken és szirteken túl hajóznak, kiváltképp abban az esetben, ha nem akarják, hogy felfigyeljenek rájuk. (vö. Egils saga, 19. fejezet). 112 Helgi Guðmundsson 1997, 2002; Keller 2010.

113 L. pl. Finnboga saga, 30. fejezet (Íslenzk fornrit XIV., 303). 114 „Ezek horgonykötélnek […] és nehéz zsákok összekötözéséhez is alkalmasak” ‒ írja Olaus Magnus 1550-ben. L. Olaus Magnus 1982: 1013–1014. Ezenkívül a vitorlázat legkitettebb részét bőrből kellett készíteni, mivel a háncs és a len hamarabb szétfeslik ilyen körülmények között, vö. Laing 1815; Storå 1987. 115 Többek között Arne Emil Christensen is rámutatott erre. 116 A rozmárokból többféle árut is előállítottak. Húsukról például valódi ínyencségként beszélnek az európai források. Péniszcsontjaikból késnyeleket faragtak ‒ legalább két 10. századból származó példányt találtak Izlandon, l. Bjarni F. Einarsson 2011: 45. Sörtéjükből egyfajta fésűt készítettek, amivel görcsoldás céljából dörzsölték az izmokat, Storå 1987: 121. 117 Flateyjarbók 1945: 231. 118 Čapskij 1939. 119 Storå 1987: 124; Latkin 1853. 120 Donner 1933: 185. 121 Bately és mtsai. 2007: 45. 122 Vö. a Hans-Reidar Bjelke kötélkészítővel készült interjúval, 2010. 123 Mint említettük, az oroszok gyűjtőfogalomként alkalmazták a „csúd” kifejezést az északi finnugor népekre, egyes feltevések szerint pedig ugyanazt a népcsoportot kell értenünk a

csúdokon, akiket az óészakiak bjarmoknak neveztek, Hansen és Olsen 2006. 124 Hansen 1996: 51. 970 körül egy óészaki szkald a Fehér-tenger menti népet bjarmskar kindirnek, „bjarm nemzetségnek” nevezi, ennek alapján különböző népcsoportokra utalhatott a fogalom, ahogy a kutatók is gondolják. L. Glúmur Geirason Gráfeldardrápájának 5. strófáját. Sok lapot teleírtak már abból a célból, hogy beazonosítsák a bjarmokat. A legfontosabb tanulmányok a karélokat (Ross 1958/1981) és a vepszéket (Stang 1977) valószínűsítik. Ezek a népcsoportok főként a Finskebukta, Ladoga, Onyega és Fehér-tenger által határolt vidéken éltek. Karélia északon a Fehér-tenger nyugati partjáig húzódott. Nem kizárt, hogy bizonyos korokban és bizonyos források alapján ezeket a népcsoportokat kell értenünk bjarmokon. A régészek rendszerint elsősorban a karélokra és vepszékre utalnak, amikor „bjarm” kulturális hatásról beszélnek, vö. Gjessing 1927, 1939, 1973. 125 A víszú és a júrá név az északi területeket és az ottani népeket egyaránt jelöli. 126 Az arab források többsége a késő középkorból való ‒ a legkorábbi leírások Ibn Fadlántól és kortársaitól származnak a 10. század közepéről. Ibn Fadlán beszámol a néma óriásokról (!), Góg és Magóg népéről, amiből a kutatók a Fehér-tenger partján élőkkel folytatott néma kereskedelemre következtetnek. Az orosz rozmárkutató K. K. Čapskij szerint az arab szövegekben található félreértések dacára is egyértelműen hagyományos rozmárvadászatra utalnak a

szerzők Júrá népének leírásakor, l. 1939: 62/1. Čapskij bizonyos 10. századi íróra, „Aby-Hamed”-re utal, de valószínűleg a 12. századi al-Garnátiról vagy igazi nevén Abu Hámid Muhammad ibn Abd ar-Rahím al-Garnáti lAndalusziról van szó. A legmesszibb északon élő vadásznép életformája nemigen változott számottevően 800 és 1200 között. 127 A szóban forgó idézet a „A teremtés csodái és a létezés furcsaságai” című könyvből származik. 128 Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában, 1131–1153. Közr. O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt, ford. Iványi Tamás. Budapest: Gondolat, 1985. 129 Valamilyen nagy fókafélére is utalhat az idézet. Al-Muqaddasi a 980-as években azt írja, hogy Bulgáriából „halfogak” és „halenyv” is érkezett, l. Keller 2010: 13. Enyvet többek között rozmárbőrből is készítettek, így még egy fontos rozmárból készült nyersanyagról lehet szó. Még 1588-ban is ír az angol Giles Fletcher a volgai bolgárokon át Pecsorából Perzsiába érkező halfogakról, Storå 1987: 122. 130 Vö. Allen 1880: 116–117. 131 Itt többek között Tegengrenhez (1965: 484, több helyütt is) hasonlóan értelmezem az arab forrásokat, vagyis viszonylag megbízhatónak találom őket, ha „lekapartuk” róluk a furcsa elemeket ‒ ezt a műveletet a történet „levetkőztetésének” hívom. A szezonális vadászat leírásaiban Tegengren a Sötét tenger partján élő nő- és férfitársadalmakról is talál történeteket. Úgy látja, ezek a történetek a 19. századig

töretlen időszakos vadász- és halászhagyományokra utalnak. Vadászidőszakokban csak a nők maradtak otthon, így ők alkották az arab szövegek és a későbbi legendák „nőtársadalmait”. 132 Korábban említettem, hogy al-Garnáti szövege szóbeli történetmesélés nyomát mutatja. Al-Qazwini bizonyos szakértelemről tesz tanúbizonyságot, amikor mérsékli alGarnáti elragadtatását; ő már csak roppant tevéhez és nem hegyhez hasonlítja a halat, amely ezer ház helyett immár csak százat tud jóllakatni. A 13. század első felében, mint láttuk, Di Plano Carpini kizárólagos vadásznépként írta le a szamojédeket, és Marco Polo ugyanezt teszi a század második felében. 133 Hansen 1996: 46. Marco Polo megerősíti ezt. Azt mondja ugyanis, hogy a napfény határán élő nép (vagyis a Sötétség országára ez már nem érvényes) prémeket vásárolt az északi vadászoktól és sokat keresett rajta, l. Donner 1933: 140; Martin 1986: 8. 134 Stang 1977: 30. 135 Castrén azt gondolta a maga idejében, hogy a Jurák a Jugrával és Jugriennel áll összefüggésben, amely szavakkal az oroszok a nyenyecek vidékét írták le, 1857: 88. 136 Többek között Aufi és al-Gaihãni, l. Donner 1933: 130. 137 Donner 1933: 58. A part menti és a szárazföldi népek közötti vásárok megrendezésére leginkább télen került sor, amikor használni lehetett a szánokat. Ehhez hasonló téli vásárok

működtek a 16. századi Holomgoriban, l. Hakluyt 1910: 286– 287. 138 A források áttekintéséhez l. Jackson 2002: 165–179 és 1992. 139 Ez a lexikon az Alfræði Íslenzk. 140 Vö. Badou 1992: 107–108; Gustavsson 1987: 372; Hansen és Olsen 2006: 70–73 és Henriksen 1995. A Fehér-tenger partján előállított legjobb minőségű fókaolajról Giles Fletcher azt írja 1588-ban, hogy a gyapjúruhák vízhatlanításához használják („to oyle Wool for Cloth”), l. Purchas 1625 (III. könyv): 417. 141 A roskilde-i Viking hajómúzeumban végeztek egy kísérletet, amelyben a hajótörzseket gömbölyűfejű delfinből nyert olajjal kezelték. Az eredmény nem hagyott kétséget: „a gömbölyűfejű delfinből nyert olajjal kezelt deszkák rongáltsága »csekélytől közepesnek« minősíthető, míg a kezeletlen deszkák állapota »súlyos«”, http://vikingeskibsmuseet.dk/index.php?id=1311, utolsó letöltés: 2010. április 13. 142 A rozmár- és fókaolajat minden korban ugyanazokra a célokra használták, Allen 1880: 133. 143 A számik a „norvég zsírozás” kifejezést pl. lábbelik és egyéb bőrök védelmével kapcsolatban használták. A norvég zsír kátrány és halolaj keverékéből készült, l. Düben 1873: 155. Ismert, hogy a tengeriemlős-olaj a számik és norvégok közötti kereskedelem központi árucikke volt. Erre utal a számi és norvég határterületen talált számos kövesgödör vagy olajkinyerő hely is, l. Hansen és Olsen 2006; Storli 2006, 2007.

144 Vö. a hajóépítő és hagyományőrző Jon Bojer Godallal készült interjúval, 2011. 145 A költő Kormákur egyik 10. századi strófája megjegyzi, milyen méregdrága viking hajót bérelni. Három eyri aranyat, vagyis körülbelül 650 gramm ezüstöt kellett kiadnia egyetlen rövid kereskedőútért. Hatalmas tőkét igényelt egy hajó birtoklása, az építéséről már nem is beszélve, l. Skj IB, 75. 146 Vö. a hajóács Gunnar Marel Eggertssonnal készült interjúval. Többek között megemlíti, hogy az izlandi Vestmannaeyjarszigetek körüli tengerben rengeteg hajóféreg él, amelyek állandóan fenyegetik a fából készült hajókat és csónakokat. 147 Ólafur Halldórsson 1978, „Grænlandsannáll”, 55. 148 L. Purchas 1625: 416–417. Az expedíciót vezető Richard Chancelour azt írta 1550-ben, hogy a Duina (Északi Dvina) folyó mentén állították elő a legtöbb halolajat („treine oyle”), de sok más helyen is látott efféle munkálatokat, Hakluyt 1910: 254. Willem Barents nagy expedíciót vezetett a „samuterek” földjére 1594-ben. Amikor a legendás Vajgacs-szigethez közeledtek, Trayenbaynek, „Halolaj-öböl”-nek nevezték el az öblöt. Ennek oka a part mentén talált hatalmas halolaj- és bőrkészlet volt, Veer 2010: 53. Mindez alátámasztani látszik az arabok leírásait a júrákok olajkészítéséről. 149 Čapskij 1939: 1. 150 A fosna szó a folgsn / fylgsniből ered és „rejtekhely” jelentéssel bír. A storfosnaihoz hasonló kikötőkben valószínűleg el tudtak rejtőzni a hajók ‒ innen a helynév.

151 Nemrégiben tártak fel egy ehhez hasonló templomot Ranheimben, tíz kilométerre Trondheim központjától. A kormeghatározás alapján a 9. században lehetett használatban. Feltételezem, hogy Norvégia-szerte számos ilyen templom volt. L. Aftenposten 2011.12.23. és Preben Rønnes cikkét: http://www.transpersonlig.no/ranheim.pdf 152 Mint kiderült, hatalmas különbségek lehetnek az egyének között egy népcsoporton belül. K. K. Schreiner azt írja, egyetlen „tipikus” számit sem talált, bár sok számi csontvázat megvizsgált már, Schanche 2002. Donner rámutatott, hogy a szamojédek igen különbözők voltak attól függően, hogy melyik nyelvcsoporthoz tartoztak, Donner 1933: 62. 153 Nansen 1914: 99. A világháború utáni szovjet antropológiai kutatás ugyanezt állítja az általuk Wjatka-Kama típusúnak mondott nyenyecföldi népről, l. Stang 1977: 61. 154 Hakluyt: 467. Donner az északi tatárok ‒ európai ízlés szerinti ‒ „rút” jellegéről beszél, ami azt is jelenti, hogy más környékbeli népcsoportok „igazán szépek”, 1933: 22. 155 Veer 2010: 58; Hakluyt 1910: 467, l. továbbá Donner 1933: 139 és Nansen 1914: 26, 93. 156 Donner 1933: 62–63. Erre Tapani Salmien is felhívta a figyelmet, interjú, 2012. február. 157 Stang 1977: 61. Ugyanígy magas, szőke, kék szemű embereknek írják le a finnugor komikat is, akik a középkorban ügyes bőrkereskedők voltak, és talán az óészakiakkal is kapcsolatban álltak.

158 Van erre egy példa az Alfræði Íslenzkben. Egyszer, amikor egy számi sámán egy papot lát celebrálni, ezt mondja: „Borzalmas látvány volt. A férfi, aki a sátorban énekelt, és akit ti papnak neveztek, felnyújtott kezében egy véres gyermeket tartott, de olyan fényest és ragyogót, hogy még csak felé sem bírtam nézni, és ettől a látványtól akkora félelem és fájdalom fogott el, hogy amikor kiléptem a sátorból, elájultam.” Hermann Pálsson 1997: 11. Ugyanezt a motívumot találjuk az Ólafs saga Tryggvasonarban a Flatetyjarbókban, 188. fejezet. 159 L. Sturlunga saga. 160 Nem tudok olyan forrásról, amely a karélokat és vepszéket sámánhitűként mutatná be. 161 Erre következtet többek között Stang (1977) is, l. a 45‒47. lábjegyzetet. 162 Sokat elárul, hogy a tágabban vett Ramsta-nemzetség tagjai hét költemény címszereplőiként jelennek meg, így többek között Hímlazac Ketill, Szőrösarcú Grímur, Nyilas-Oddur és Nyilas Áni is. Mindannyian Féltroll Hallbjörn leszármazottai voltak, aki a lápvidékiek ősanyjának, Hallberának bátyja volt. A lápvidékiekről szól az Egils saga. 163 Tapani Salminen, interjú, 2012. február. L. továbbá a honlapját: http://www.helsinki.fi/~tasalmin/ling.html 164 Golovnyev 1992: 99. 165 Csernyecov és Moszyńska 1974: 242. 166 Csernyecov és Moszyńska 1974: 198, több helyütt is. 167 Többek között Vekhov 2007, Golovnyev 1992, Csernyecov és Moszyńska 1974. I. P. Lasuk könyve, a „Szirtyák ‒ A

Szubarktisz ősi népe” (1968) szerint ez a nép a Japtik és Juangad tengerivadász törzsek őse. Sajnos Lasuk könyve csak oroszul érhető el, így Golovnyevet (1992) és olyan interjúkat használtam, amelyek összegezték annak legfontosabb következtetéseit. 168 Csernyecov és Moszyńska 1974: 203‒243. Eltérő véleményen vannak az orosz kutatók annak tekintetében, hogy milyen mértékben van szó kizárólagosan tengeri vadász, illetve a nomád és partvidéki vadász kultúrák keverékéről. Mindenesetre egy ehhez hasonló kevert kultúra a késő középkor előtt valószínűleg nem jött létre, vö. Golovnyev 1992: 96‒97; Csernyecov és Moszyńska 1974: 243. 169 Golovnyev 1992: 101. 170 Csernyecov és Moszyńska 1974: 241‒242. A de la Martiniére könyvére (Voyage des pais septentrionaux. Párizs, 1671, első kiadás) tett utalások Csernyecovtól származnak, aki orosz fordításban idéz a szövegből. 171 Még az 1870-es évekből is vannak feljegyzések olyan nyenyecekről, akik 4200 méternyi rozmárbőr kötelet vittek magukkal az Ob partján lévő mai Szalehard piacára, Golovnyev 1992: 98. 172 Hakluyt 1910: 355. 173 Hakluyt 1910: 467. 174 Vekhov 2007: 45‒47 után. Van Linschoten holland eredetijét nem adták ki 1594-es vagy 1595-ös első megjelenése óta. Lenyűgöző a mű címe: Voyasie, ofte Schip-vaert van Ian Huyghen van Linschoten: van by noorden om langes

Noorwegen de Noordt-Caep, Laplandt, Vinlandt, Ruslandt, de Witte Zee, de Kusten van Kandenoes, Swetenoes, Pitzora, &c. door de strate ofte enghte van Nassouw tot voor by de Reviere Oby. Gerrit de Veer, a Barents legénységéből való másik írónak a szövegét a 19. században újranyomták. Az itteni idézet a 2010-es cambridge-i kiadásból származik. 175 Hakluyt 1910: 347. 176 Csernyecov és Moszyńska 1974: 242. 177 Vekhov 2007: 52. A Vajgacs-szigetnél van egy téli szamojéd vadászállomás, mivel telente meg szokott hasadni arrafelé a jég, és így keletkezik egy ér a Kara-tengeren. A fókák és rozmárok szívesen időznek ennek a hasadéknak a partján, amiből kifolyólag a jegesmedvék sem ritkák a környéken, Pearson 1899: 80. 178 Golovnyev 1999: 28; 1992: 101. 179 A Jamal-félszigeten végzett ásatások során a tengeri kultúra által hátrahagyott ércekre, így rézre és ezüstre bukkantak, továbbá vasmaradványokra is, például nyílhegyekre és késekre, Csernyecov és Moszyńska 1974: 205. 180 L. Guðbrandur Vigfússon 1990: 44. 181 Óészakiul ezt loklausu þingnek nevezik, vagyis egészen addig határozatképtelenek voltak a gyűlések, amíg meg nem jelent rajtuk valamelyik fontos nemzetségfő. Ilyen nemzetségfő volt többek között Mörður is a Njáls sagában. 182 Lehtisalo 1956: 445. 183 Oroszul: „приобрестиo землиoстый цвет лиoцá”, l. Tyerescsenko 1965: 564.

184 Hakluyt 1910: 341 (kurziválás tőlem). 185 Nagyjából ugyanebből állt a viking kori vadászfelszerelés is: dárdából és szigonyból. A későbbi dárdák (orosz: pika) hatalmas jégcsákányokhoz lehettek hasonlók. Ezeket egyenesen az állatok szívébe lehetett döfni a vastag bőrükön keresztül. 186 Sok hasonló vadászatleírást találunk Allen 1880-ban, l. továbbá Keilhau 1831; Baer 1838 és Storå 1987. 187 Nem véletlenül nevezik William Barentst „a holland bálnavadászat atyjának”, l. Hacquebord 1995: 251. 188 Allen 1880: 186. 189 A bálnavadászatot kutató I. I. Krupnyik az éghajlatváltozást és a gátlástalan európai vadászatot is okolja a part menti kultúra eltűnéséért Nyugat-Szibériából. Többen egyetértenek ezzel a magyarázattal. Az egyik kutató az amerikaiak és a japánok hasonló mészárlására mutat rá a Bering-szorosban, aminek következtében a korjákok és kerekek vadászatra épülő gazdasága teljesen összeomlott a 18‒19. században, Golovnyev 1992: 99. Amikor 1939-ben az orosz kutatók megkongatták a vészharangot, megközelítőleg már csak 12001300 rozmár maradt a Barents- és a Kara-tengerben. Egy orosz kutató szerint a norvég vadászok játszották ebben a legnagyobb szerepet, Čapskij 1939: 6. 190 Olsen 1963: 25. 191 Így írja le Gjesvært a Heimskringla, amikor Kutya Þórir és Kövér (későbbi nevén Szent) Ólafur emberei, Gunnsteinn és Karl beveszik a kikötőt bjarmalandi útjukról hazafelé menet.

192 L. Helle (szerk.) 1963. 193 Gy. Ruitz Izabella fordítása. In Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Szerk. Györffy György. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986. 194 Az európai vadászok a kifejlett rozmárok hívóhangját „huk! huk! huk!”-ként adják vissza, amihez a borjak és felnőttek más hangjai társulnak, Allen 1880: 123, több helyütt is. Ezekre a hangokra utaltak vajon a mongolok? Carpini a császár udvarában megfordult tatár tudósokat remek filológusoknak mondja, mivel segítettek neki latinra fordítani a dokumentumokat, l. Beazley 1903: 141. 195 Marco Polo (1254‒1324) első könyvében (az 56. fejezetben) a Sarkcsillagtól északra lévő vándorsólymokról ír, amiket a Nagy Kán fogat az embereivel. A leírás alapján az Urálhegységről és Novaja Zemljáról van szó ‒ így még egy forrás alátámasztja a mongolok uralmát a térség felett a 13. században. L. Ross 1981: 47, ami Szavitszkij kutatására hivatkozik. 196 Castrén szamojéd történetei után, 1857: 180‒182. Miután nem maradtak fenn szikhirtya mítoszok és történetek, a jurákszamojédek történeteit használom. Velük vegyültek el. 197 Itt többek között azt a sámánszertartás-leírást vettem alapul, amit Richard Johnson a Vajgacs-szigeteki szamojédek körében látott 1556-ban, l. Hakluyt 1910: 354‒356. 198 A szamojédek hite szerint az embereknek védőszellemük van. Ezeket a sámánok képesek érzékelni, és így megtudni, ki közeledik feléjük. A védőszellemek, amelyek az óészaki

hitvilágban is megtalálhatók fylgja néven, a szamojédek körében kislányok alakját öltötték, l. Donner 1918: 112‒113. 199 Az Ob felé hajózó angolok egyik története alapján. Egy közös kiáltással sikerült elűzniük a bálnát, l. Hakluyt 1910: 345. 200 L. Bately és mtsai. 2007: 44–45. 201 Az óészaki források alapján általában az Északi-Dvinát gondolják Óttar célállomásának; mások a Fehér-tenger nyugati felén lévő valamelyik folyót tartják valószínűnek. Az utóbbi években a Kola-félsziget déli részén futó Varzugafolyóra fordították figyelmüket a kutatók. Ez utóbbi tárgyalásához l. Englert 2007: 129; Jackson 2008: 38. A Fehértenger nyugati partjához l. Keller 2010: 8. 202 Jackson 2002. 203 Krenke 1995. 204 A holland beszámolókban a Vajgacs-szigetnél élő szamojédeknek ezüst fülbevalójuk van, és ruháik gazdagon díszítettek csillogó lemezkékkel, Vekhov 2007. A nyenyecek úgy tartják, hogy a szikhirtyáknak sok reze és ezüstje volt. 205 L. Ravna 2002 és Donner 1933: 216. 206 A későbbi nyenyec esküvői rítusokhoz l. Ravna 2002. 207 Vekhov 2007: 47. 208 Ravna 2002. 209 Ezzel árnyalni lehet Jackson érvelését, miszerint a csodálatosan gazdag Bjarmaland képzete abból fakad, hogy „e területek prémekben gazdagok voltak”, 2008: 42.

210 Amint arra Reidar Bertelsen rámutatott, nem sokat tudunk arról, hogy milyen szerepet játszott a gabona a vaskori skandinávok életében, de azért félrevezető lenne a középkori viszonyokat visszavetíteni a vaskorra. A gabonaszükséglet kultúrafüggő, l. Bertelsen 1994 és 2011. A viking korban feltehetőleg a nemesek „gabonaéhsége” volt a legnagyobb. 211 Holt 1974. 212 Donner 1918: 217. 213 Bede’s Ecclesiastical History of the English Nation, 6. 214 Wamers 1985: 87–88. 215 Leirfall 1976: 36. 216 Valójában a lindisfarne-i Szent Cuthbert rend, annak számos kincse és kézirata túlélte a 793-as támadást, valamint a 7. században épült templomot se rombolták le. Durhami Simeon háromszáz évvel későbbi beszámolójában azonban a templomot felégették, a kincseket elrabolták, a testvéreket lemészárolták, l. Whitelock 1979: 181. 217 Leirfall 1976: 14. 218 Eredetiben: „Is acher in gaíth in-nocht, / fu-fúasna fairggæ findf[.]olt; / ní ágor réimm mora minn / dond láechraid lainn úa Lothlind” (Stokes és mtsai. 1901–1903). Magyarul megközelítőleg: „Jól harap az éjben a szél, keféli a tenger fehér haját. Nincs miért félnem az északi harcosokat, mert csendesebb vizekre eveznek.” 219 L. többek között a 851-es évet a Fragmentary Annals of Irelandben (FAI). A későbbi kutatók visszavettek a hajók számát illető szkepticizmusból: úgy látták, az íreknek, akik

csak szemlélték a küzdelmet, nem volt okuk eltúlozni annak mértékét, l. Kelly és Maas 1999; Brooks 1979. 220 Kelly és Maas 1999: 151. 221 A gael az ír nyelv megfelelője. Az óészaki skíri, a gael scir és az angol shire mind ugyanazt jelenti, és egyaránt Dublin környékére utal. Írországot csak az 1170-es angol‒normann megszállás után osztották fel shire-ökre, így az óészaki forrásokban a fogalom anakronizmus. 222 Egyikük Áoda volt, Áed Findlíath ír főkirály (862‒879) lánya, akinek keresztneve ismeretlen. Ólafurrel közös gyerekük volt Carlus. Ólafur harmadik felesége a skót király, Cináed mac Alpín lánya lett. 223 Ólafur és Ívar vérvonalát bemutatja a FAI. Smyth (1977: 108) és Ó Corráin (1998: 2) kétségbe vonja ennek hitelességét; az utóbbi az ír vonalat az izlandi genealógiák visszhangjának tartja. 224 Tanult Ari Íslendingabókja Vadászkirály Goðrøður dédunokájának mondja, ami aligha állja meg a helyét. Később ezt átvette a Landnámabók is. Goðrøðurt talán idősebb Godefridusszal († 808) lehet azonosítani, aki kiépítette a Danevirkét és Nagy Károly ellen is harcolt, és akit rex Nordmannorumnak („a dánok királya”) neveztek. Bizonyára kihagytak egy generációt az írek a maguk genealógiáiban. Ólafur hátterének különböző hipotéziseiről l. Smyth 1977: 15 és Jón Jóhannesson 1956: 51–63. 225 Etchingham (2010) amellett érvel, hogy a Dubgaill dánokra, a Finngaill norvégokra utal. Downham (2007 és 2011) és

Dumville (2004) ezzel szemben úgy látja, a Dubgaill Ívar és Ólafur Dublin környéki szövetségeseit jelentette. Kelly és Mass szerint Ólafur és Ívar egyesítette a dán és a norvég flottákat, amikor Dublinba értek (1999: 130). 226 Ez a nyelvész Carl Marstrander volt. Egy későbbi tanulmány kétségbe vonja a feltevést, mivel a legkorábbi alakban található -th (Laithlind), ami ezért nemigen származhatott Rogalandról. A legkorábbi forrásokban az ír évkönyvírók ezen a szón a vikingek hebridáki, man-szigeti és megmaradt skót központjait értették, l. Ó Corráin 1998b. Ez azonban nem illik össze a FAI-ból származó alábbi idézettel. 227 FAI 400, 872. 228 Von See 1961. 229 Holló Þorbjörn: Haraldskvæði (Hrafnsmál), 10. strófa (Skj IB,23, IA, 26). 230 Miller 1999: 244; Downham 2007: 142; Crawford 1987: 51. 231 Andersen 1977: 80; Iversen 1997: 97. 232 Valante 2008: 83. 233 Smyth (1977) érvel a legalaposabban amellett, hogy az óészaki Csonttalan Ívarr egy és ugyanaz, mint az angol Iuuar/Ingwar és az ír Imhar/Imar. 234 A Ragnarról szóló hagyományok áttekintéséhez l. McTurk 1991: 51, több helyütt is. Ívarhoz: 93, több helyütt is. 235 Ragnar és fiai hatalmas hajóhadat vezettek. Valószínűleg Sjællandon volt a központjuk, uralmuk pedig ‒ bár talán elszórtan ‒, Skånétől Viken partjain át a norvégiai

Lindesnesig terjedt, és egyaránt rendelkeztek dán és norvég erőkkel. Ez a Kattegat környéki dinasztia volt a skandinávok nyugati terjeszkedésének az eredője Smyth (1977: 17‒35.) szerint. 236 Újabban felmerült a dendrokronológiához és hajóépítéshez egyaránt értő régészek között, hogy Széphajú Haraldur hatalomra jutása előtt a délnyugat-norvégiai és vikeni uralkodókat dinasztikus kötelékek fűzhették egymáshoz, l. Bonde és Stylegar 2009: 164. 237 Többek között a Ragnarssona þáttur is így magyarázza a „Csonttalan” ragadványnevet, l. Fornaldarsögur Norðurlanda. 238 L. többek között Ulsterannalene 873.3. 239 U 871.2. 240 Interjú Terje Andersennel (a „Viking kings” projekt vezetőjével), 2010. 241 Ha hajónként évente 25 liter olajjal számolunk (hajófenékfestékként, vitorla vízhatlanítóként és vitorlázat kenőanyagként), körülbelül 10 000 litert kapunk. A hajók fenekét édesvízi folyókban nem kellett kezelni, mivel hajóférgek csak tengervízben élnek. 242 Kelly és Maas 1999: 129. 243 Ossory a mai Kilkenny megyének felel meg, és két kiskirályság, Munster és Leinster között feküdt. 244 Smyth 1975–1979 (1. kötet): 84. 245 Az óészaki társadalomban mindenkinek tudnia kellett öt generációra visszamenőleg a családfáját. A Landnámabók

néhány utalása Kjarvalra anakronizmus. Közelebbi vizsgálat után kiderül, hogy egyedül egy 17. századi változatban (Skarðsbók) található meg, így már régóta későbbi betoldásnak gondolják, l. Jakob Benediktsson 1968: 352 (2. lábjegyzet). A sagakritikusok szerint az izlandiak összeszedtek néhány hősi történetet Cerball királyról a 11. századi norvég‒ír közegből, amivel színesíteni szerették volna a genealógiájukat, l. Ó Corráin 1998a: 20. Ez rendkívül valószínűtlen. Az izlandiak feltehetőleg azért vették bele Kjarvalt és hagyták ki a többi királyt a nemzetségtáblájukból, mert Kjarval volt az, aki óészaki körökbe házasította ki a lányait, l. többek között Kelly és Maas 1999: 153. Az egyik legkorábbi példa Kjarval és óészaki férfiak szövetségére Lődörgő Þórir és Friðgerður házassága, akiről a Landnámabók azt állítja, Kjarval lánya volt (S 208, H 175). A FAI-ban található *Kjarvals saga egybevág ezzel. 246 A Skáldatal szerint Öreg Starkaður ezeket az urakat szolgálta udvari költőként; a Heimskringla azt írja, Starkaður versei „a legrégebbiek, amik fellelhetők” (vagyis 13. századiak). Ránk már egy sem maradt belőlük. 247 H 184. 248 S 217. 249 Christiansen 1931: 190–191. 250 A nagyapja, Hrólfur „Ám”-ból (Folyó) származott, ami feltehetőleg a Kungälv és a Göta folyóra utalt. Apja, Björn viszályban állt a Göteborg környékén uralkodó Sölvi Gautakonungrrel.

251

Crumlin-Pedersen 1997: 22. Figyelemre méltó ebben a hajóban, hogy mintha kifejezetten kereskedőutakra építették volna. Számos vonása, különösen a hajó közepe a Skuldelev 1 hajóhoz hasonló, vagyis meg volt erősítve a hajótörzs, hogy nehéz rakományt is képes legyen szállítani, l. KLNM (Skip, skipsbyggning). Ugyanakkor úgy gondolják, hogy a hadihajók és kereskedőhajók között még száz évig nem volt különösebb eltérés.

252 Eamonn P. Kelly előadása a „Woodstown and Waterford and their place in the Viking World” konferencián 2010. március 27-én Waterford Cityben. A Woodstownhoz és Dublinhoz hasonló longphortokban sok salakot találtak, ami egyértelműen vaskinyerésre utal. Továbbá egy 9. századra datált hajóorr is előkerült, ami ajtóküszöbként kelt új életre az egyik dublini házban, MacShamhráin 2002: 94, több helyütt is. Ne felejtsük el, hogy a Skuldelev 2 hajó, amit Roskildefjordenben ástak ki, Dublinban épült 1042-ben. 253 L. Greene 1976: 79 és Rekdal 1998: 277, 281. A régészeti leletek egyértelműen arra utalnak, hogy az írek és a skótok keveset halásztak a viking kor előtt, Barrett és Richards 2004. 254 L. többek között Fellows-Jensen 2001: 107–113. Véleménye szerint a tochta az óészaki toptból ered (S 113), míg én Marstranderrel értek egyet, aki szerint a þóptából („evezőpad”). 255 Ír nevén Cerball; a „b” az írben a „v” hangot jelöli.

256 Általában fel lehet ismerni a középkorban költött genealógiákat az ellentmondások alapján. Jó példa erre Széphajú Harladur és az Ynglingek családfája, l. Bergsveinn Birgisson 2007: 194–208. 257 MacShamhráin 2002: 92. 258 Sheehan (2014, 194) végkövetkeztetése a Waterfordban és Ossoryban talált ezüstről: „It seems reasonable to suppose that these hoards may ultimately derive, in some way, from Woodstown, suggesting that the economic hinterland of Waterford may have been largely focused on this region. It is suggested that this may be related to the ambitions of Cearbhall mac Dúnlainge, king of Osraige.” 259 A woodstowni longphort 500 x 120 méteres, egyike a legnagyobbaknak; nagyobb a dublininál is, vö. Linzi Simpson előadása a „Woodstown and Waterford and their place in the Viking World” konferencián 2010. március 26-án Waterford Cityben 260 O’ Meara 1951: 122. 261 Többek között Andrew Wright (1786) és P. W. Joyce azt írja: „Oxmantown or Ostmantown, now a part of the city of Dublin, was so called because the Danes or Ostmen (i.e. eastmen) built there a town of their own, and fortified it with ditches and walls” (1898: 113). Érdemes megfigyelni, hogy Joyce nem tesz különbséget a dánok és a norvégok között. 262 Írország: Bally-, mint a Ballygunnerben és a Ballytruckle-ben, Gunnarr és Þorkell lakóhelye (Fellows-Jensen 2001: 110). Anglia: -thorpe, mint a Raventhorpe-ban (*Ragnhildarþorp)

Yorkshire-ben és Lincolnshire-ben (Jesch 1991: 78.). Normandia: a Frank-ville-ben, Mondeville-ben és Aubervilleben az Ámundi és Ásbjörn személynevekből (Adigard des Gautries 1954: 256–61). 263 Jakob Benediktsson 1986: 245 (9. jegyzet). 264 Vossban találjuk az Ullestad birtokot. A név a 14. századtól kezdve részes esetben áll a norvég oklevelekben: Ulfadalstodum, aminek a „teve” jelentésű óészaki ufaldi ragadványnévből kell erednie, Rygh 1833–1899, 11 kötet, 533. Ismerünk egy Brynjólfur úlfaldi nevű embert is, aki a kora 11. században élt, de hogy tőle ered-e a vossi birtok neve, nem tudjuk, l. Ólafs saga helga, 61–62. fejezet. 265 Harrison 2001: 65. Fontos ismeretekkel egészítik ki ezt az ír régészek, akik feltárták, hogy pontosan Oxmantown és Islandbridge között volt egy gázló a Liffey felett ‒ itt a legszélesebb a folyó. Ó Floinn 1998, l. az 5.1, több helyütt is az ábrát. 266 Harrison 2001: 71. 267 Eyvindur, úgynevezett „rugalmas hűségéhez” méltó módon talán pénzverő is volt Angliában és Írországban, l. Williams 2010: 99. 268 Tudvalévő, hogy a fókák és kisebb bálnák keresett nyersanyagok voltak az írországi vikingek körében ‒ többek között a szükséges olaj miatt. Eközben az évkönyvek szerint az írek foggal-körömmel védték ezeket a jószágokat. Nem maradtak észrevétlenek azok a vikingek, akik 828-ban delfineket mészároltak Ciannachta partjainál. Néhány évvel

később Saxlobot (Sakólft), a vezetőjüket megölték a ciannachtaiak, a skandinávok pedig kénytelenek voltak megadni magukat, MacShamhráin 2002: 42. 269 Wallace 1987: 216. 270 Interjú a kötélkészítő és hajóépítő Terje Plankéval, 2010 májusa. 271 Teljesebb nevén Áed Findlíath mac Néill (Niall fia), meghalt 879-ben. 272 Ma is vita tárgyát képzi, hogy mekkora szerepet játszottak a vikingek az ír politikai viszonyok megváltozásában, l. Binchy 1962: 121; Doherty 1998. 273 Downham 2007: 17–20. 274 Abból, hogy Áed később kiszúrta Lorcán, a dublini királyok szövetségesének szemét, arra következtethetünk, hogy ez egy szent ír sír feldúlásának számított. 275 Smyth 1977: 138, több helyütt is. 276 Itt például megint gondolhatunk arra a 900 körüli időkből származó parabolára az Ynglingatalból, amelyik a dölyfös királyok és bűnözők méltó büntetéséről szól, l. Bergsveinn Birgisson 2007: 376–416. 277 Guðbrandur Vigfússon 1856: 211. 278 Ír források 871-re teszik Eiríkur halálát; így Harladur első évét a trónon a kora 860-as években töltötte. 865-ben Haraldur Lúfa („sörényes”) döntő csatát nyert Orkdalnál, és Trøndelagnál telepedett le. Ez volt az első győzelme, és lassanként átvette az uralmat Guttormurtől, anyai

nagybátyjától. Guttormur már ekkor megszerezte Opplandot Haraldurnek: vagyis Ringerikét, Hedemarkot, Gudbrandsdalent, Totent, Hadelandot és Raumerikét, l. Haralds saga hins hárfagra, 28. fejezet, Hkr. I. 279 Nagyjából 30 évvel később (825-ben) jegyezték le valamelyik frank királyság egyik ír kolostorában, Tierney 1967: 73‒75. 280 Bizonyos kutatók feltételezése szerint Dicuil leírása mögött az ír tengerjárók izlandi ingázása húzódik, ami már jóval 795 előtt, feltehetőleg a 8. század elején megindult, Cunliffe 2002: 117‒118. 281 Egy későbbi hagyomány szerint is csak a legjobb minőségű olaj volt elég jó a darócvitorla vízhatlanításához, Allen 1880. Döntő fontosságú volt megfelelő hőmérsékleten olvasztani a szalonnát. 282 Donner 1933: 11. 283 Gilgames, 1. tábla, l. Braarvig és Bringsværd 2009: 11. 284 L. Graham-Campbell és Batey 1998. 285 Sawyer 1982: 13. 286 A korabeli skótok 5. században kivándorolt írek voltak, Holman 2007: 37. A fiú neve egy kelta nőre enged következtetni: Helgi Bjóla neve a gael beolán ‒ „kis száj”-ból ered, a későbbi Ólafur Feilan neve pedig a gael fáelánból‒ „kis farkas”-ból. 287 Ez Bajkeverő Hallfreður volt; ehhez hasonló pillanatok előfordulnak a 9-es és 29-es számú költeményeiben (l. Skj IB, 159 és 163).

Arnor Jarleskaldnál azt olvassuk, hogy ez volt az általánosan 288

használt tengeri út, Skj IB, 321.

289 Steinólfur anyját Öndótturnek hívták, a kézműves Björn szintén egy Holló Öndótturnél lakott Agderben. A név alapján ugyanarról a nemzetségről van szó. Itt a Landnámabók a legfontosabb forrásunk. 290 A szikhirtyák területére vezetett első expedíció után alapították az angolok a Moscovie bálnavadász vállalatot. 291 Hakluyt 1907 (2. kötet): 161. Érdekes párhuzam vonható a mi történetünk és a között, amikor az európaiak felszerelkeztek egy felfedezőútra az északkeleti átjáró felfedezésére: egy svéd hajóácsot béreltek fel az expedícióhoz megfelelő hajók megépítésére, Beynen 2010 [1867]: xii. 292 Legalább négy szakaszból áll a honfoglalás: 1. Felfedezés ‒ leggyakrabban véletlenül, l. az ír remetéket és Naddoddurt. 2. A föld felmérése ‒ többek között tervezett kutató- és vadászexpedíciókkal. 3. Felkészülés a honfoglalásra ‒ többek között kicsapni a jószágokat, míg kisebb csoportok megpróbálnak áttelelni. 4. Szervezett honfoglalás. Ezek között a szakaszok között több év vagy akár évtized is eltelhet az új föld lakhatóságától függően. Geirmundurék ebben a pillanatban a második szakaszban lehettek, l. Orri Vésteinsson 2005: 32. 293 Guðbrandur Vigfússon 1856. 294 H 86, l. Hagland 2002: 112. 295 Feltételezhetően már mások is éltek Izlandon az ambiciózus fiatalemberek előtt. Ebben az esetben két lehetőségük volt:

vagy eltakarították őket, vagy új urakat kerestek maguknak. 296 68 százalékos valószínűséggel 770‒880 közé datálják a házat, de minden kétséget kizáróan a 10. század előttre, l. Bjarni F. Einarsson 2011. 297 Bjarni F. Einarsson 2011: 32, több helyütt is.; Helgi Skúli Kjartansson 1997: 25. 298 A Laxdæla sagában előforduló hvalrétt szót, vagyis a partra vetődött bálnák feldolgozásának jogát, gyakran félremagyarázzák a hvalrekiből kiindulva. Ebből azonban aligha lehetett volna számottevő bevételre szert tenni. 299 Többek között Helgi Þorláksson és Orri Vésteinsson a 871 +/– 2-ben (2006). Korábban Helgi Guðmundsson (1997: 54) írt a honfoglaláskori Izlandon élő rozmárokról mint lehetőségről, és hogy a vadászásuk kezdete után hamar eltűntek a szigetről. Helgi jelentős hangsúlyt fektet a későbbi grönlandi kereskedelemre ugyanebben a könyvben. 300 Giraldus Cambrensis 1867: 22. 301 A Golf-áramlat miatt a fő sodrásirányt követve jobb Írországból északra hajózni, mint a norvég partoktól nyugatra, ahonnan keresztül kell szelni a sodrást a partok mentén. Izlandról Írországba tartva valószínűleg nyugatabbra hajóztak, mint amikor északra mentek, már amennyiben jelentős szerepe volt a Golf-áramlatnak. 302 Ezeket összefoglalóan „mentális navigációs képességek”-nek nevezte Þorsteinn Vilhjálmsson (2000: 364). Bizonytalan, hogy milyen mértékben használták az első felfedezők a napkövet. 303 Cunliffe 2002.

304 Orri Vésteinsson 2006: 37. 305 Ævar Petersen 1989: 25. 306 Ævar Petersen 1993: 214. 307 Épp emiatt találom elképzelhetetlennek Sturla Þórðarson állítását, miszerint Geirmundurék ilyen későn érkeztek volna a szigetre. Ha valaki előttük érkezett volna a Breiðafjörðurbe, biztosan elfoglalta volna ezeket az ideális helyeket. Először kétségtelenül a legjobb és leggazdagabb területeken telepedtek meg. 308 Furcsa, hogy pont „Lakóvölgyben” vert tanyát először. Innen alig látni a tengert, és jóval messzebb fekszik a parttól. Talán az magyarázhatja a dolgot, hogy Geirmundur Búðardalure közelebb volt a tengerhez, mint a mai Búðardalur (amin természetesen nem a később létrehozott Búðardalur községet kell érteni). Egy feltételezés szerint az első kunyhók a hvalgrafiri csónakházaknál álltak, Árni Björnsson 2011. 309 Geirmundarstaðir valószínűleg a mai Skarð helyén állt. A Landnámabókban azt olvassuk, hogy „Geirmundarstaðir Skarð alatt”. A birtokhoz tartozó Manheimar, ahol Geirmundur rabszolgái éltek, szintén Skarð mellett áll. Geirmundarvogur nevét ugyanakkor változtatták meg, amikor Geirmundarstaðirból Skarð lett. 310 Møllerop 1989: 71. Úlfur régi Bær tanyája nagyjából ott állhatott, ahol a mai Skerðinsstaðir vagy Miðjanes. 311 A breiðafjörðuri Sýrey eredeti neve bizonytalan. Szerintem a régi Síra (ma Utsira) helynév lehetett, ami az izlandi hagyományban Sýreyé változott. Az izlandi nyelv a 13. század

óta nem tesz különbséget az . és a . között. Mások a nevet az óészaki sýrből („koca”) eredeztetik. 312 Erlingur Davíðsson 1972: 138. A vadászt Jóhann D. Baldvinssonnak (Jói norski) hívták. 313 Egils saga, 29. fejezet. Nem sok kétség van afelől, hogy itt rozmárokról van szó, mivel az író azt mondja: „a parttól nem messze néhány sziget terült el, ott meg bálnát találtak, ezeket hívták Bálna-szigeteknek.” A rozmáron kívül nincs még „bálna” vagy „cet”, ami jól érezné magát szigeteken. Ebben az esetben olyan vándortörténetről van szó, amely évszázadokon át a nép száján élt, mielőtt lejegyezték volna. Ezt támasztja alá a régészet is. Akrar és Hítarnes környékén, vagyis a Skallagrímur területén lévő Hvalseyjartól beljebb, gyakran találtak rozmáragyarakat: „annyi agyar került elő Hítarnesről, hogy úgy vélték, egy 1266-ban zátonyra futott grönlandi hajóról kellett odakerülniük” ‒ írja Sigurður Vigfússon (1884: 6). A későbbi kutatók viszont elvetik annak lehetőségét, hogy Skallagrímur területére egy hajószerencsétlenség következtében kerültek volna rozmáragyarak, Bjarni F. Einarsson 2011: 38. 314 A kérdésről szóló vita áttekintéséhez l. Lindquist 1994: 412. A Robert J. Flaherty által készített inuitokról szóló legkorábbi dokumentumfilmben (1922) értékes képeket láthatunk, amelyek talán fényt vetnek a honfoglaláskori vadászatra. A filmben az inuitok közel lopódznak egy kisebb rozmárcsapathoz a parton, és az egyik állatot leszigonyozzák. Ezután öt férfi a homokpadon tartja a szigony kötelével a lassan kivérző rozmárt. Idővel szükséges lehetett kidolgozni

valamiféle technikát ahhoz, hogy közel tudjanak férkőzni az állatokhoz. A nyenyecek még ma is egy különleges álcát (orosz: lata) használnak ehhez, illetve a másik lehetőség, hogy a megfelelő pontokon lesben állnak. Feltehetőleg a szikhirtyáktól tanulták ezeket a technikákat a nyenyecek, Golovnyev 1992: 99. 315 Az Egils saga is arról számol be, hogy kezdetben alig volt háziállatuk a borgarfjörðuri honfoglalóknak. Bizonyára komoly nehézséget okozott a marhák szállítása a viking hajókon, ezért csak néhány fiatal jószágot vittek magukkal. Gondoljunk csak arra, mennyi vizet iszik meg egy tehén egyetlen nap alatt, azután szorozzuk ezt meg annyi nappal, amennyit kint kellett tölteniük a tengeren. Évtizedekbe került, mire biztos ételforrást jelentett a marhaállomány, vö. Helgi Skúli Kjartansson 1997: 25. A szárazföldi szállításhoz nélkülözhetetlen volt minél hamarabb minél nagyobb ménesre szert tenni. A disznók szemlátomást jól érezték magukat a honfoglaláskori Izlandon, de a 17. században kihaltak, Stefán Aðalsteinsson 1996: 78. 316 Ha valóban érkeztek Bjarmalandról Izlandra vadászok, úgy ők az izlandi körülményeknél még mostohább klímához voltak szokva. Ez valóban magyarázattal szolgálhat Geirmundur viszonylag hirtelen meggazdagodására. Egy állandó vadászállomás létesítésével Geirmundur nagy mennyiségű árut tudott folyamatosan biztosítani a dubliniak számára. Ehhez mindenekelőtt ki kellett építenie a Breiðafjörður és Dublin közötti hajóforgalmat.

317 Ez a Book of the Uí Maine (Valante 2008: 121) című versben és a Laxdæla saga 21. fejezetében kerül elő, vagyis ha egy izlandi flotta kikötött valamelyik ír kikötőben, a kikötőtől és a piactól messzire rakodták ki az áruikat, ahol nyugodtan lehettek. 318 Smyth 1977: 148–149. A legvalószínűbb, hogy északra hajózott Castlerockba, majd a folyókat követve lement a Lough Neagh tóig. Onnan vezetett a legrövidebb út az armagh-i egyházi központba. 319 Az évkönyvekben a Sechlainn és a Sechnaill alak is előfordul. Ezt a Máelt nem szabad összekevernünk a korábbi főkirállyal, Máel Sechnaill mac Máele Rúanaiddal, aki 862-ban halt meg. Nem sokat tudunk erről a királyról. Áedhez hasonlóan Niall fia volt ‒ lehetett Áead bátyja vagy rokona is. Az ír genealógiák szerint Áedék Észak-Uí Néill-i uralkodóháza (Cenél Éoghain) rokoni kapcsolatban állt a Dél-Uí Néill-i dinasztiával, közelebbről Midével (Meath) és Bregával. Máel Sechnaill és Áed Findlíath szövetsége mellett szól az a tény, hogy Észak- és Dél-Uí Néill szoros kapcsolatban állt Áed támadása után. 917-ben Áed fia, Niall Glúndub megtámadja a pogányokat Munsterben (Limerick környéke) együtt a Dél-Uí Néillból való rokonaival. Amikor ugyanez a Niall, Írország főkirálya, megtámadja Sigrtyggöt Dublinban 919-ben, vele van a bregai király (Máel Mithig) és Máel Sechnaill unokája is. 320 A taraiak be akartak nyomulni a nagy kereskedőhelyre, legszívesebben el is foglalták volna. A vikingek ki akarták terjeszteni az uralmukat a sziget belsejére, hogy

rabszolgákhoz, gabonához, húshoz és egyéb termékekhez jussanak. Dublinnak nagy hátországra volt szüksége ahhoz, hogy fent tudjon maradni. Amikor 902-ben végül elűzték Dublinból a vikingeket, a bregai királyok álltak a támadás élén, és sikerüknek ők örültek a leginkább. Ólafur régóta gyűlölte őket. 321 A FAI szerint Ólafur egy másik dublini vezért, Audgislt is megölte. Féltékenységből. 322 Erre egy példa 867-ből: egy névtelen fegyverforgató, feltehetőleg skandináv származású munsteri ember hozzácsapódott egy csapat norvéghoz, akik Báirith (Bárður) jarl és Háimar (óészaki Hjálmar?) vezetése alatt álltak. A munsteri barátnak adta ki magát, aki majd irányítja a norvégokat az írek elleni csatában Connachtnál. Valójában épp ők küldték. Megszervezett egy találkozót a vezérekkel, és sikerült Hjálmarba döfnie egy dárdát. Ezután indították inváziójukat az írek, l. FAI 350 (867-es év). 323 Az Ulsteri évkönyvek ezt írják a 869-es [870-es] évről: „Mael Sechnaill son of Niall, one of the two kings of southern Brega, was treacherously killed by Ulf the dark foreigner.” A Clonmacnoise évkönyvek 868-ról [870]: „Moyleseaghlin mac Neale, king of half Moybrey, was treacherously killed by a Dane called Uwlfie”. Chronicorum Scotorum [870]: „The plundering of Laighen, from Athcliath to Gabhran, by Aedh Finnliath [sic], son of Niall. Maelsechlainn, son of Niall, half King of South Bregh, was treacherously slain by Fulf, a Dubhgall.”

324 Itt meg kell említeni, hogy nem azon áll vagy bukik a feltevés, hogy a Máel Sechnaill és Áed Findlíath közötti szövetség bizonyítható-e. Fehér Ólafur attól függetlenül is megbízhatta egy ehhez hasonló feladattal Kancsal Úlfurt, hogy ellenséges volt-e a főkirállyal, mivel Dublin rá akarta tenni a kezét Bregára. Ideje volt Úlfurnek és Geirmundurnek hitet tenni valamelyik oldal mellett. 325 L. többek között Dumville 2004; MacShamhráin 2002: 48; Downham 2007: xvi–xvii és 2011. Ez összhangban áll más történészek véleményével, akik kételkednek az etnikai jelölők és a bizonyos szociális vagy kulturális csoportok közötti kapcsolatban az európai történetírásban. Ehelyett úgy látják, a „népet” és a „nemzetet” inkább egy meghatározott politikai rendszer alatt működő területi egységként kell felfogni, Geary 2002: 151. A Finngaill akár egy régebbi viking vezetőségre is utalhatott, vagyis „a régi vikingekre”, akik már azelőtt Írországban voltak, hogy Ólafur és Ívar elfoglalta volna Dublint, Dumville 2004; Downham 2007: xvii. 326 L. többek között Domar 1970; Iversen 1997. 327 L. Iversen 1997: 9, több helyütt is. Iversen a Nieboer-Domar hipotézis alapján ugyanolyan elképzelhetőnek találja, hogy a rabszolgákat nagy számban hozták be Izlandra, vagyis hogy nagy volt a munkaerő iránti kereslet, és a honfoglalók könnyebben tudták társadalmi kontroll alatt tartani a rabszolgákat, mint a szabad munkásokat (1997: 95). 328 L. Skarðseyjar és Dalasýsla helynévkatalógusait. 329 Orri Vésteinsson 1998: 19.

330 Foote és Wilson 1970: 77. 331 Foote és Wilson 1970: 69. 332 Helgason és mtsai. 2000; Helgason és mtsai. 2001; Goodacre és mtsai. 2005; Helgason és mtsai. 2009. 333 Smyth 1975–1979 (2. kötet): 240–241. 334 Sawyer 1982: 114. 335 Agnar Helgason és mtsai. 2000: 1009. 336 Az óészaki frjáls („szabad”) melléknév a *frī-hals („szabad nyakú”) összetett szóból ered. 337 L. Skj IB: 392. 338 L. Bergsveinn Birgisson 2007: 73, több helyütt is. 339 Iversen 1997: 86. 340 Smyth 1975–1979 (2. kötet): 163–164, példát ad egy efféle kapcsolatot alátámasztó leletre. 341 Cogadh Gaedhel, l. Todd (kiad. és ford.) 1867: 78–79. 342 Giraldus Cambrensis azt írja a 12. századi Topographia Hibernicában(„Írország leírása”), hogy Írország épp Spanyolország és Izland között fekszik ‒ ami meglehetősen pontos is. 343 El-Hajji 1967: 81–105. 344 Cogadh Gaedhel, l. Todd (kiad. és ford.) 1867: 42–43. 345 Iversen 1997. 346 Érdekes módon ezt a genetikai kutatások is alátámasztják ‒ az érzelmek befolyásolják a géneket: „Transgenerational effects are showing up not only in lab rats but also in people,

as if the ghosts of our ancestors haunt our very genes” (Begley 2010: 51). 347 Iversen 1997: 47. 348 Iversen 1997: 232, több helyütt is. 349 A Laxdæla saga Páva Ólafurjéből, aki az ír Melkorka fia volt; és a Vatnsdæla saga Kaparó Þorkelljéből, az Orkneyszigetekről származó Nereiður rabszolga fiából egyaránt nagy nemzetségfő vált az izlandi társadalomban. Bizonyára jó gondját viselték az anyjuknak mindketten. 350 Ólafs saga helga, 23. fejezet, Hkr. II. Nem tudjuk, hogy gyakran előfordult-e efféle könyörületesség az óészaki nemzetségfők körében; Snorri leírását talán színezi Erlingur Skjálgsson iránt érzett mély tisztelete. 351 Dimock 1867: 95–96. alapján. 352 S 1, H 5, SH 6. 353 S 115, H 87. 354 Feltehetőleg a legjobb, ha teljesen szabad embernek ‒ szabadnak születettnek, vagy egészen felszabadítottnak ‒ tekintjük a frelsingiket. Ami bizonyos mértékig megkülönbözteti őket a leysingiktől (vagyis azoktól a „szabad” emberektől, akiket még köteleztek bizonyos feladatokra ‒ a ford.), l. Egils saga 1933: 28, 3. lábjegyzet. 355 A Landnámabók Þórðarbók változata például azt írja, a mű célja bemutatni, hogy az izlandiak „nem rabszolgáktól vagy gonosztevőktől származnak”. Ha ez a korábbi változatokra is igaz volt, úgy az magyarázattal szolgálhat arra, miért esett ilyen kevés szó Izlandon a rabszolgatartásról.

356 Az óészaki göfungr szó utalhat királyi származására, de ebben az esetben az ikertestvére, Hámundur is épp olyan „nemes” volt, mégse tettek róla említést. Vagyis a göfungr valószínűleg a hatalmas gazdagságára is utal. 357 S 41. 358 A Landnámabókban hallunk közvetlen vagy közvetett viszályairól. Ahogy azt az írországi fejezetben láttuk, Geirmundur nagyjából húszéves lehetett, amikor először Izlandra ment. Továbbá megkérdőjelezi Sturla magyarázatát az a tény, hogy a sagákban épp annyi viszályról hallunk az öregek körében, mint a fiatalokéban. 359 Einar G. Pétursson 1990: 29–30; Einar G. Pétursson 2011: 219. 360 Ezeket esphælingeknek („nyárfaerdeiek”) hívták. Egy filológus véleménye szerint létezett egy mára elveszett *Esphœlinga saga, l. Seelow 2009: 359. 361 Einar G. Pétursson 1983; l. továbbá Ólafur Halldórsson bevezetését a Skarðsbók fakszimile kiadásához. 362 Úlfar Bragason 1986. 363 Clunies Ross 2009: 327. 364 Hermann Pálsson 1962: 62. (A csillag a mára elveszett sagákat jelöli.) 365 Vö. Geary 2002. 366 A Landnámabókban is találunk ilyen hajlamokat, Meulengracht Sørensen 1974: 25–29. 367 Orri Vésteinsson 1998: 26. Minden bizonnyal többen fogják osztani a jövőben ezt az álláspontot. Még 2005-ben sem volt

olyan régészeti ásatás, ami elárulhatott volna bármit is a honfoglalás kori breiðafjörðuriek életéről. 368 A népvándorlás kort többek között Holmsen (1971: 71–73.) is egalitárius módon szemléli. Bjørn Myhre írt erről egy tanulmányt, amiben arra jutott, hogy például Jærenben igen különböző méretű tanyák álltak. 369 Weber 1981. 370 Sigurður Líndal 1969; Meulengracht Sørensen 1974; Árni Sigurjónsson 2004; Helgi Þorláksson 2005: 54. 371 Meulengracht Sørensen 1974. 372 Az Íslendingabókban Tanult Ari úgy ír Vézna Helgiről, mint aki „óészaki” volt. „Izland először Norvégia felől települt be” ‒ szól a mű kezdő mondata. De Vézna Helgi és Bölcs Auður is a nyugati útról származott. Ez az idegenellenes beállítódottság mélyen gyökerezik a sagaírók tudatában. A Njáls saga tragédiái egy hebridáki gonosztevőhöz köthetők, aki a szépséges, de alattomos Hosszúlábú Hallgerður nevelőapja volt. A Hebridákról származó Snæúlfur csökönyös volt és indulatos, aktív részese a Feröeren végbement tragédiáknak, Ólafs saga Tryggvasonar, Flateyjarbók, 97. fejezet több helyütt is. Hogy csak néhányat említsünk. Bizonyos kutatók továbbra is a kelta hatások „elhallgatásáról” beszélnek, Gísli Sigurðsson 2009: 153–163. 373 Lönnroth 1969; Hermann Pálsson 1988; Clunies Ross 1998; Wellendorf 2010. 374 Vésteinn Ólason 1998; l. még Sigurður Líndal 1969: 20, több helyütt is.

375 Bergsveinn Birgisson 2007. 376 Így gondolja többek között Barði Guðmundsson, Sveinbjörn Rafnsson, Jón Jóhannesson, Magnus Olsen és Einar G. Pétursson is. A legtöbben egyetértenek abban, hogy Tanult Ari Þorgilsson írta le, l. Einar G. Pétursson 2011: 16–20. 377 Meulengracht Sørensen 1977b: 32–33. 378 A Szépmellű ragadványnév feltehetőleg egy gömbölyded, nagymellű hölgyre utal, l. Heide 2013: 21. 379 Példa erre a Landnámabókban található történet, miszerint Geirmundur Andakeldában akarta elrejteni az ezüstjét és jószágát. Amikor 1881-ben ezen a környéken utazott Sigurður Vigfússon, konkrét elképzeléssel állt elő arra nézve, hogyan lehetne elvezetni a vizet a mocsárból, hogy ásatásokat tudjanak végezni (feltehetőleg az ezüst megtalálása érdekében) ‒ ekkor még erősen hittek a történet hitelességében! L. Sigurður Vigfússon 1882: 62. 380 Például Snorri Sturluson állítólag 100 ökröt vesztett el egyetlen tél alatt. 381 S 115, H 87. 382 Einar G. Pétursson 1992: 28. 383 Árni Óla 1970: 38–47. 384 Helgi Skúli Kjartansson 1997: 25. A későbbi kutatás kimutatta, hogy az izlandi háziállatok inkább norvégok, mint írek, ami igencsak meggyengíti Árni feltevését. Az izlandi tehenek leginkább a trøndelagiakkal mutatnak rokonságot, és feltehetőleg a birkák is Norvégiából származtak. Ezzel szemben az izlandi lovak közeli rokonságot mutatnak a

shetlandiekkel, Stefán Aðalsteinsson 1996: 77. Érdemes megjegyezni, hogy Stefán cikke mögött kevés empirikus kutatás áll: a birkák és kecskék esetében is elsősorban a kinézetük alapján von le következtetéseket. Az izlandi és trøndelagi tehenek közötti kapcsolatot egy 1998-as vércsoportkutatás mutatta ki, l. Kantanen és mtsai. 1998: 159– 62. 385 Wallace (1987: 205) többek között megjegyzi, hogy Dublin körül rozst és árpát is termesztettek. Ezek a gabonafélék lehettek a legfontosabbak az első izlandi telepesek számára, Margrét Hallsdóttir (1996: 131). 386 Geirmundur néhány munkafelügyelőjének ismerjük csak a nevét, a rabszolganőkét nem. 387 Bjarni Einarsson 1984; Leifur Símonarsson 1984. 388 Interjú Ævar Petersennel, 2008. 389 Bjarni F. Einarsson 2011: 37. 390 Csak a legnagyobb fókafélékből lehet kötelet készíteni, Hans Reidar Bjelke, interjú, 2010. A szibériai nyenyecek is elsősorban rozmárból és szakállas fókából készítik a köteleiket, Golovnyev 1992: 98. Grunnavíki Jón Ólafsson (Ichthyographia Islandica, 1737) felsorolja azokat a fókaféléket, amelyek már nem élnek Izlandon: jégfóka, zöldfóka, hólyagos fóka ‒ egynémelyikük talán a szakállas fókára vagy más nagyobb fajtára utal, l. Lindquist 1994: 1035. 391 Többféle bálna is kivetülhetett magától partra, továbbá a honfoglalók megsebesíthettek nagyobb bálnákat, hogy azok később kisodródjanak a partra, l. Lindquist 1994: 309–489.

Korábban nagyszámú gömbölyűfejű delfinről (Glopicephalus melaena) számoltak be a Breiðafjörðurben, Ævar Petersen 1989: 49. Ugyanakkor nem származhatott jelentős bevétele senkinek a bálnavadászatból, mivel a fókafélékével ellentétben a bálna szalonnája hamar romlani kezd. Nem lehet belőle kötelet készíteni, húsa hamar mérgezővé válik ‒ az állat testhője és vastag, szigetelő szalonnája miatt hirtelen indul meg a romlás, amikor felbomlanak a belek, így pedig a hús is tönkremegy, Lindquist 1994: 310–311. Ez áll a hátterében azoknak a leírásoknak, amelyek szerint korábban sokan meghaltak a partra vetült bálnatetemek húsától, Lindquist 1994: 776, több helyütt is. 392 Norvégia: Schanche 1992; Storli 2006. Grönland: Baldvin Kristjánsson 2011. Gondolhatunk Holló Flókiék „főzőgödreire” is, amelyeknek nyomát a tanult szerzők még a 13. században is látták. 393 Heron és mtsai. 2010. 394 A csónakházak nagyságából ítélve néhány Skuldelev 1-hez hasonló teherhajót el lehetett tárolni bennük, ami nagyjából 24 tonna rakomány szállítására volt képes, l. CrumlinPedersen 1997: 202. 395 A projekt honlapja: http://www.galdrasyning.is/geirmundur/. Itt található egy videó a 2010-es izlandi olajelőállító munkáról, amiben a kövesgödör-módszert alkalmaztuk. Amikor rájöttünk, hogyan kell csinálni az utolsó égetést, 24,5 liter olajat nyertünk ki 37,5 kiló szalonnából (65%).

396 Ez többek között a grönlandi telepesek körében is bevett szokás volt. Izlandon még a 20. században is használták egész addig, amíg el nem terjedt az üveg. Kifújták a gyomor tartalmát, és megfüstölték a füstölőben a bendőt, Lúðvík Kristjánsson 1980 (I. kötet): 430. 397 Gørill Nilsen kísérletei alapján a fókaolaj jóval lassabban ég, mint a bálna- vagy tőkehalolaj, így keresettebb is volt a zsírkőlámpásokhoz, interjú, 2010. Izlandon hagyományosan fókaolajat használtak a lámpákhoz, mivel sűrűbb és gyúlékonyabb volt a többi olajnál, Lúðvík Kristjánsson 1980 (I. kötet): 425. Ez a sűrűség tette a legalkalmasabbá a hajók vízhatlanításához is. Feltehetőleg a rozmárolaj sem volt rosszabb minőségű; mindkettőt ugyanarra a célra használták a későbbiekben, vö. Allen 1880. 398 A projekt a Møte mellom norsk og grønlandsk tradisjonshåndverk („A hagyományos norvég és grönlandi kézművesség találkozása”) nevet viseli, és az összes északi ország kézműves hagyományát felöleli a grönlandiak mellett. 399 Golovnyev 1992: 98. például megemlíti, hogy a szibériai nyenyecek, akik egy korábbi tenger menti nép leszármazottai voltak, ilyen rozmárkötélből 4200 métert vittek magukkal a szalehardi piacra a 19. században. 400 Seaver 2010: 33. 401 Többek között a reykjavíki Austurstræti utcán végzett ásatások során előkerült rozmáragyarakat is ezzel a módszerrel távolították el, Mjöll Snæsdóttir, interjú, 2010.

402 Wallace 1987: 228. Nem kizárt, hogy Geirmundur csapatában volt néhány „agyarműves”, akik értékes holmikat tudtak készíteni a rozmáragyarakból. Még a 17. században is voltak ügyes agyarművesek ezeken a vidékeken. Tanult Jón például jól értett ehhez a mesterséghez, amit feltehetőleg akkor sajátított el, amikor Skarðon vagy Ólafseyjaron élt. Sok rozmáragyarat találtak ezeken a vidékeken, Lúðvík Kristjánsson 1980–1986 (V. kötet): 101. 403 Vö. Allen 1880. 404 S 155, H 125. 405 Ævar Petersen 1993: 215. 406 Hrappsey hagyományosan Dagverðarneshez tartozott, a Dalasýsla és Snæfellsýsla közötti megyehatár pedig az úgynevezett Arneyjarsundnél húzódott Hrappseytől délre, l. Árni Björnsson 1989: 80. Geirmundurnek volt földje a Fábeinsá folyónál a Landnámabók szerint, vagyis Dagverðarnes az ő területéhez tartozott. A hrappseyi bérlők, a források alapján, szintén kacsapehellyel fizettek a skarði uraknak ‒ ami egykor Geirmundur fő birtoka volt, l. Einar G. Pétursson 2011: 251. 407 Einar G. Pétursson 2003: 133–134. 408 Andrjes H. Grímólfsson 1927: 68. 409 ÍF IV: 137–139. Az Eyrbyggja sagában még számos utalást találunk a Dublin‒Dagverðarnes közötti hajóútra, 999 előttről is, l. többek között a 29., 30. és 40. fejezeteket. 410 Andrjes Grímólfsson 1925–26: 63–64. Érdemes megjegyezni, hogy keresztül-kasul jártam Dagverðarnest, hogy

megtaláljam a romokat, amikről Andrjes ír. Nem leltem nyomukat; valószínűleg tenger alatt vannak már, mivel a helyiek elmondása szerint falakhoz hasonló hínárok vannak a partok mentén a víz alatt. A dagverðarnesi kikötőnél volt továbbá Íravarða, „írek halma”. Ezt 1627-ben elmosta egy nagy tengeri vihar, amit figyelemre méltó eseményként tartottak számon a helyiek, Árni Óla 1970: 45. Itt látjuk még az ír Dímun helynevet is, a 13. századi évkönyvek pedig azt írják, írek jöttek ide kereskedni. Az Írskaleið, „írek útja” nevű tengeri út Dagverðarnes előtt halad, Árni Björnsson 1989: 95– 96. 411 Magnús Már Lárusson 1960–1962: 471. 412 A hrappseyi birtok mellett fekszik egy meglehetősen régi kőgyűrű a kertben. Egy 1927-es dokumentum szerint régóta ott van (Andrjes H. Grímólfsson 1927: 66.). Ha ez egy ház alapja, akkor kelta és nem skandináv stílusban épült. 413 Sawyer 2000: 27; Crawford 1987: 135 és Iversen 1997: 97 a pehelyréce tollára az egyik legfontosabb dublini importáruként utal. 414 Opedal 1998: 67; Møllerop 1989: 69. 415 Skj IB, 23 (Haralds kvæði,6. strófa). 416 L. továbbá Heimskringla II (Ólafs saga helga), ÍF XXVII 253– 254. 417 Einar Magnússon, interjú, 1992. Az idősebb báty, Loftur megerősíti ezt. Egyszer késő tavasszal alig volt mit enniük. Magnús nagyapámnak ekkor sikerült lelőnie két fókát, így nagy lakomát csaptak a tanyán. Kiadatlan kézirat, 2.

418 Valdimar H. Gíslason 2001: 109, több helyütt is. 419 Steinólfur Lárusson és Finnbogi Hermannsson 2003: 106. 420 Jóllehet sarki rókák a jégkortól kezdve élnek Izlandon, nem úsznak ki szigetekre és halmokra ‒ utálják a vizet. A kacsák nyugodtan költhetnek a Breiðafjörður megszámlálhatatlan kis szigetén, a szárazföldön azonban nem teszik, Jónas Jónsson 2001: 150. 421 Ævar Petersen és Karl Skírnisson 2001: 14. 422 Ez Þórður Þorláksson püspök Izland leírásából származik, ami 1666-ban jelent meg Wittenbergben, l. Valdimar H. Gíslason 2001: 136. 423 Sturla Friðriksson 1996: 147. A 975-ös ínséges évben a Landnámabók szerint rókát is ettek. A prémeket és más sarkvidéki árukat valószínűleg Dublinba exportálták, bár ezt nem lehet leletekkel alátámasztani, Wallace 1987: 216. 424 Ó Floinn 1998: 143. 425 Breiðafjörður későbbi nyersanyagainak áttekintéséhez l. Ævar Petersen 1989: 22–24. Ebből képet nyerhetünk a honfoglalás kori nyersanyagokról is, bár természetesen nem vezethetjük át az egészet. 426 Sturla Friðriksson 1996: 145. 427 Ezt azért teszem idézőjelbe, mert nem hiszem, hogy Kjallakur önálló honfoglaló lett volna, amint azt a Landnámabók állítja. Később megmagyarázom, miért. 428 L. többek között Skeie 2009: 138–155.

429 Többek között tudunk korai gabonatermesztésről Flateyen és a közeli Akureyen Véznalábú Þrándur területén; a Skarðnál és Fagridalurnél lévő Akureyjaron (itt többek között borsó is termett!), a Dagverðarnesnél lévő Akureynél, és sok másfelé a Skarðsströnd mentén, l. Friðrik Eggerz egyházi jegyzőkönyvét, Einar G. Pétursson 2003. 430 H 87, S 115. 431 Einar G. Pétursson 1977: 12. Ezt a történetet egy Kvenhóllon felnőtt gazdától hallotta Einar G. Pétursson. A gazda azt mondta, Geirmundur kvensamur volt, szerette a nőket (e-mail a szerzőnek, 2009. május 25.) Emlékezzünk csak a dédapjára, Asszonyfaló Hjörleifurre! 432 Einar G. Pétursson 1992: 27–28. A gazdát Sigurjón Sveinssonnak hívták. 433 Jón Viðar Sigurðsson 2010: 13. 434 Einar G. Pétursson 1992: 26. Később Kjarlaksstaðir lett a tanya neve, az első kéziratokban azonban mindenhol Kjallaksstaðirként szerepel. 435 Ezt úgy értem, hogy Björn tizenkét évvel Ingólfur első felfedezőútja (866) után érkezett Izlandra (óészaki: leita landa). Guðbrandur Vigfússon ezzel szemben abból indul ki, hogy tizenkét évvel azután, hogy Ingólfur letelepedett (874) (óészaki: byggði landit), vagyis 886-ban (1856: 206). Én Tanult Ari Íslendingabókjára alapozom a számításomat, ami azt írja, Ingólfur akkor jött Izlandra, amikor Széphajú Haraldur tizenhat éves volt (866), majd pár évvel később újból, vagyis az első izlandi útnak kell a kiindulási pontnak lennie.

436

Friðrik Eggerz így magyarázza a helynevet, míg Steinólfur Lárusson (2003: 104) szerint a Ballará folyó kerek kövei után kapta a nevét. A dél-jæreni Bodlestrondot ugyanilyen kövekről, úgynevezett Bodlesteidnökről (óészaki: ballarsteinn) nevezték el, Myhre 1959: 8.

437 Magnús Jónsson adta tovább a helyneveket Ballarán, Einar G. Pétursson jegyezte le őket. 438 Svefneyjaron rozmárkoponyát találtak, agyarakat pedig Rúfeyjaron és Svefneyjaron is. Hvanneyjaron (Bjarneyar mellett) öt agyarat, Svefneyjaron és különböző vestureyjari helyeken számosat, a Hergilsey melletti Drápsskeren egyet, kettőt Brjánslækurben (emlékezzünk Holló Flóki főzőgödreire!), és még néhányat Ballarán is, ahogy már említettük. Ez a különböző történetek véletlenszerű gyűjteménye egyetlenegy 19. századi embertől és a Breiðafjörður egyetlen szegletéből származik, l. Friðrik Eggerz: kézirat: Lbs. 2005, 4to. Köszönöm Einar G. Péturssonnak, hogy felhívta a figyelmemet erre a levélre. 439 Finnbogi Hermannsson 2003: 106. 440 Steinólfur Lárusson és Finnbogi Hermannsson 2003: 106. 441 Vö. Roesdahl 1993: 38. 442 Jesch 1991: 92, 213. 443 Itt utalhatunk a Haraldskvæði 16. strófájára (l. Skj IB, 24), amiben arról hallunk, hogy Széphajú Haraldur gazdagon ellátta anyagi javakkal a legközelebbi testőreit, illetve keleteurópai rabszolganőkkel (mon strœn) is, hogy legyen kinek az örömére tenniük.

444 Más dolog, hogy a szexuális kicsapongás, úgy tűnik, a középkori skarðiakra is jellemző volt, l. Helga Kress 1999: 4–20. 445 L. többek között Þorbjörn Þjóðrekssont a Hávars sagában (1. fejezet), Kígyó Sigurðurt a Haralds saga gráfeldarban a Heimskringlában és Hákon jarlt az Ólafs saga Tryggvasonarban(45. fejezet), akik mind „szemérmetlenek voltak nőügyekben (ósiðugir um kvennafar), bár a Bajkeverő Hallfreðurhöz hasonló költők szavai a jarlok szexuális életéről hízelgő lehetett azok számára, Vésteinn Ólason 1992, 213. 446 L. Downham 2008: 142. Ebben az esetben az Alba királyainak krónikájában lévő trahens centum a trahens censum elírása. 447 S 112, H 86. 448 Grettis saga, 7. fejezet. 449 S 165, H 134. 450 Például a Landnámabókra is így tekintettek; olyan dokumentumként, ami védi a 12. századi uralkodó nemzetségek érdekeit, Barði Guðmundsson 1936, 1938; Sigurður Líndal 1969; Sveinbjörn Rafnsson 1974. Mások mellett Haraldur Matthíasson (1982) is előállt ellenérvekkel, többen pedig kétségeiket fejezték ki ezzel a magyarázattal kapcsolatban, Jakob Benediktsson 1974, 1978; Clunies Ross 1998. 451 Geary 2002: 16; Bibire 2007. 452 Wright és Hamilton 1989: 52; Hamilton 1985. 453 Almqvist 1965: 75.

L. többek között a Gulaþing-törvények 196. fejezetét a Fullréttis 454

orðdal („Súlyos szóbeli sértések”) kapcsolatban, l. Keyser és mtsai. 1846: 70.

455 Például a Vatnsdæla sagában és a Finnboga sagában, amelyeknek egyik szereplője a híres Erős Finnbogi. A Vatnsdæla saga meglehetősen rossz véleménnyel van Finnbogiról, míg a Finnboga saga kifejezetten szimpatizál vele. Mindkét saga szerzője ugyanazokat a történetek mondja el, csak más-más szemszögből, l. ÍF XIV: LX–LXV (Jóhannes Halldórsson 1959) és Jónas Kristjánsson 1987. 456 L. többek között Sawyer 1982: 35. 457 Andersson 2008: 13, több helyütt is. 458 Kålund 1877, az út Krossárdalurön át vezetett le Kleifarig. 459 Ingi Sigurðsson a kollafjörðuri Hvalsából, interjú, 2002. 460 Kålund 1877: 612–613. 461 A hornstranðiri Haukur Jóhannesson több történetet is lejegyzett erről (kiadatlan kézirat, 2010). Én is hallottam ehhez hasonló történeteket Hornstranðiron, amikor a Norðurfjörðurben halásztam valamivel délebbre, többek között Gunnsteinn Gíslasontól (interjú, 1992–1995). 462 Smiðjuvík, Örnefnaskrá nr. 21, lejegyezte Ólafur Samúelsson gazda, 1966: 1. 463 Guðrún Ása Grímsdóttir 1994: 113. 464 L. Árni Óla 1970: 40–41, aki Guðbrandur Vigfússonra hivatkozik. 465 Þórleifur Bjarnason 1983: 103‒108.

466

Hornstrandiron a part mentén vadásztak, a bálnászállomásokat azonban a Jökulfjörður belső, védettebb helyein építették fel. A Landnámabók ezt Geirmundur intézője, Örlygur területének mondja, őt azonban Geirmundur „helyezte” oda. Veiðileysufjörðurben 1903-ig működött egy bálnászállomás, a hagesundieké pedig egészen 1915-ig Hesteyrarfjörðurben, Guðrún Ása Grímsdóttir 1994: 88–98.

467 Guðni Jónsson 1953: 6. 468 Erről a költözésről valamennyit a Landnámabókban is hallunk. A Sturlubók és a Hauksbók is azt mondja, Geirmundur egyik munkafelügyelője Barðsvíkban volt délen. Jakob Benediktsson erről megjegyzi, hogy bizonyára tévedésről van szó, hiszen jóval északabbra, a Fljótavík öbölben találunk egy Atlastaðir helynevet, Jakob Benediktsson 1968: 155, 6. lábjegyzet. Később a Landnámabókban Atli Fljótiban is előkerül, ami megerősíti, hogy valóban volt ott. Barðsvíkben kezdte a munkát. Egy helynévhagyomány is alátámasztja, hogy fokozatosan egyre északabbra költözött. Hornvík nagyjából Barðsvík és Fljótavík között fekszik. Itt, az úgynevezett Skipakletturnél találjuk a brakkvízben Austmannakletturt és a Þrælavirki („Rabszolgavár”) helynevet. A hagyomány szerint Atlastaðiri Atli itt szállásolta el a rabszolgáit, Horn helynévjegyzéke, Ari Gíslason, 7. Más helynevek is ugyanerre engednek következtetni. Heljarvíkban (később: Hælavík) idilliek a körülmények a rozmárok számára az úgynevezett Lönguskernél, aminek közvetlen közelében találjuk a Þrælakofar és Þrælatóttir helyneveket a parton. Feltehetőleg

itt volt Kjartan első bázisa, amikor a kíséretével együtt Hornstrandirra érkezett. Ezután egyre nyugatabbra költözött Kjaransvík irányába. Ugyanez vonatkozik Björnre, akinek állítólag Bjarnarnesen („Björn-fok”) volt az első bázisa, nem messze Látravíktól („Ellőhely-öböl”). Amikor kimerülnek a források Bjarnarnesen, továbbállt Brimilshöfn környékére Almenningar vestrire. 469 Erlingur Davíðsson 1972: 138. 470 Érdemes megjegyezni, hogy sem Hornstrandiron, sem a Breiðafjörðurben nem végeztek nagyobb ásatásokat. Többek között ezért mondják azt a régészek, hogy lényegében semmit sem tudunk a viking kori Izlandról, Adolf Friðriksson és Orri Vésteinsson 2003: 157. 471 Interjú Óskar Kristinssonnal, 2009. 472 Interjú Ásbjörn Magnússonnal, 2011. 473 Korábban is említettük, hogy az izlandiak a 13. századtól kezdve nem tesznek különbséget az . és az . között. 474 Brink 2008: 53–54. 475 S 146, H 117. 476 S 149, H 120. 477 Vö. Þórleifur Bjarnason 1983, és azokkal a helynévjegyzékekkel, amelyek újramesélik a történetet. 478 Kålund 1877: 613. 479 Vébjörn Hákon Grjótgarðsson jarl († 900) elől menekült el. Þorsteinn, aki a viszályt kezdte Hákon jarllal, a honfoglaló Helgi Hrólfsson fia volt. Mint mondják, ez a Helgi akkor

érkezett az Eyjafjörðurbe, amikor már az egészet lakták. Ennek bizonyára Kjarval 888-as halálát követően kellett történnie, amikor Vézna Helgi és Hámundur Heljarskinn letelepedett ott. Þorsteinn ugyanis Izlandról utazik el, az apja fő birtokáról, Skutulsfjörðurről (ami a skutull, szigony névből ered ‒ bizonyára találtak ilyet a közelben). Mindez valószínűleg a 890-es évek elején történt. Miután Þorsteinn megölte Hákon testőrét, Vébjörnnek viszonylag gyorsan el kellett tűnnie a birtokáról, így 895 körül indulhattak útnak Atlihoz. 480 Þórleifur Bjarnason 1983: 93. 481 Árni Óla 1970: 42. 482 A nyugat-európai majorságok, amelyek a 9. századtól kezdve az egész kontinens számára népszerű rabszolgatartási modellt jelentettek, a rabszolgatanyákhoz hasonló elven működtek: egy felügyelő alá rabszolgák és béresek is tartoztak. A majorságok méretükben különböztek; egy bajorországi dokumentált térségben 14 férfi dolgozott a földeken és 24 nő látta el a házi- és kézművesmunkát, jelen esetben a szövést, l. Iversen 1997: 16. 483 Az önundarfjörðuri Hesturből származó Bjarni Bjarnason 1688-ban elhajózott Látraröst mellett Fellsströndig. Memoárjában, a Feðgaævirben „álomutazásként” beszél erről, mivel nagyon szokatlanok voltak az ilyen hajóutak. 484 Ezeket a helyneveket találjuk itt: Hvallátr, Látravík és Hvalsker, l. Bjarni Einarsson 1984. Az idevágó

rozmárleletekhez l. Ævar Petersen 1993; Bjarni F. Einarsson 2011: 37. 485 S 131, H 103. Állítólag mielőtt Knjúkur Izlandra jött volna, kapcsolatban állt Vézna Helgivel, még ha a leírás maga anakronizmus is. 486 Később Állkapcsos Geirsteinnt helyezte Nesja-Knjúkur Hjarðarnesre, valószínűleg azért, hogy átszállítsa az árukat Arnarfjörðurből Vatnsfjörðurbe, abba az öbölbe, ahová Holló Flókiék hajóztak be, és ami „tele volt hallal”. 487 Így írják le az utat: „Kleifakotnál [az Ísafjörður belsejében] fekszik egy völgy, a Gjörvidalur (ma Gervidalur). Azon keresztül vezet az út fel Skálmardalsheiðire, ami az út végpontja. Ez a múlasveiti Skálmardalur után kapta a nevét. Nem hosszabb az út 2-3 mérföldnél, a fennsík maga még rövidebb is. Gjörvidalurben jó az út, nincsenek gleccserek; rövidsége miatt gyakran használják, kiváltképp a gyalogszerrel járók télen, hiszen fele olyan hosszú, mint a Þorskafjarðarheiðin átvivő”, Kålund 1877: 599–600. 488 Guðrún Ása Grímsdóttir 1994: 107. 489 H 97. 490 A helynévhagyomány szerint Gomolygó Ketill a reykjanesi (Délnyugat-Izland) Rosmhvalanest foglalta el magának, és Gufuskálarban telepedett le, majd továbbállt Reykjavík, Borgarfjörður és Snæfellsnes környékén fekvő, „Gufuhelynevű” helyekre, ám végleg megállapodni sehol sem tudott. 491 L. Egils saga, 77. fejezet.

492 Þórhallur Vilmundarson 1980: 92–98. 493 Bjarni F. Einarsson 2011. 494 L. Lúðvík Kristjánsson 1980–1986 (III. kötet): 222, erre többek között a Sturlunga sagában is találunk példákat. 495 Kålund 1877: 527. 496 Guðbrandur Vigfússon 1856. 497 Nem minden strófa eredeti a Grettis sagában, de származhatnak Grettir halála utánról is. Amint azt a saga közreadója is írja, a szkaldikus költemények 1000‒1300 között formálódtak Izlandon, a strófák pedig korábbi szóbeli hagyományokra is építenek, Guðni Jónsson. ÍF VII, s. XLII. 498 Grettis saga, ÍF VII, 22. 499 Az Akrar valószínűleg Kaldbakhoz hasonlóan helynév. A kéziratok nem jelölik következetesen a kis és nagybetűket, például Kaldbakot minden kézirat kicsivel írja. Ebben az esetben ez egy olyan helynév, amit a saga lejegyzője, talán néhány évszázaddal később, szabályos főnévként fogott fel. 500 Amint a helynév is mutatja, Åkrában jó gabonaföldek vannak. Ma 700 hektáros a birtok, a földjegyzékek alapján pedig régóta Åkra számított a legnagyobb karmøyi birtoknak. A hozzá tartozó Åkrahamn (óészaki: Akrahöfn) a legjobb kikötő Karmøy nyugati felén. Ezért volt a sziget egyik legfontosabb birtoka a viking korban. Erről öt 1000 előtti régészeti lelet is tanúskodik a Mannes (man = rabszolga) és Trællhaug helynevek mellett, amelyek sok rabszolgára engednek következtetni, Lillehammer 1980: 341, több helyütt is.

501 A Steinsfjellet tetejéről, ahol még ma is látni egy erődítmény romjait, ellenőrzés alatt lehet tartani mindent Åkra és Ferkingstad között, ahogy a mellettük lévő kikötő forgalmát is, Hernæs 1997: 141–145. 502 Grettis saga, 9. fejezet. 503 Télen és nyáron is végigmentem ezen az átkelőn, és egy véleményen vagyok Kristian Kålund-nel, „a körülményekhez képest jó” ez a hárommérföldes út Steingrímsfjörðurbe. 504 A Þorskfirðinga sagában azt találjuk, hogy Vörös Atli, Kancsal Úlfur fia, tizenegy emberrel kelt át a fennsíkon. Az út a fjord nyugati partja mentén vezet ki Reykjanesre. Ugyanez a saga azt írja, Úlfur Miðjanesen lakott. Innen valamivel délnyugatabbra találjuk Hvalhaushólmit, „ahol található egy nagy, régi csónakház, amely kőből és sziklákból áll”, l. Kålund 1877: 516. 505 2006-ban magammal vittem a régész Ragnar Edvardssont, hogy nézze meg velem a régi romokat Geirmundarstaðir mellett a Steingrímsfjörðurben. A sok rom arról tanúskodik, hogy egykor nagy élet volt itt, többek között egy nagy mélyedés is az udvaron, ami Ragnar szerint egy régi csarnokhoz tartozhatott. Az itteni ásatások azonban még váratnak magukra. 506 Hesteyrarfjörður régi neve. 507 Hávamál, 37. strófa. Bernáth István fordítása. 508 Vö. Donner 1933: 133. 509 Helgi Guðmundsson 1997: 65–66. 510 L. Jón Árnason 1954 (II. kötet): 91.

511 A 13. századig nem hallunk arról, hogy állt volna templom Búðardalurben. A skarði templom korábbi, Einar G. Pétursson 2011: 299–300. Ez segíthet az időbeli elhelyezésben: a történet aligha származhat a 13. század előttről. Az sem változtat a helyzeten, ha jóval régibb hagyományon alapszik. 512 Amikor azokról a skarðsströndi népi történetekről van szó, amelyeket Jón Árnason lejegyzett, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ugyanaz a család élt Skarðon a késő középkor óta ‒ vagyis ideálisak voltak a körülmények a történetek továbbörökítéséhez. 513 Düben 1873: 246; Castrén 1857: 28. Mint kiderült, a szamojédek 1000 előtt földbe temetkeztek, és sírjaikhoz használtak köveket, Donner 1933: 48, több helyütt is. 514 Sokan nagyon szkeptikusak ezekkel a történetekkel kapcsolatban, így például egy helyen azt olvassuk, az Illþurrka-halmot az arra járó babonás emberek hordták össze az idők folyamán. Az így keletkezett kőhalom eredetileg útjelzőként szolgálhatott, hogy könnyebben át lehessen kelni a ma már nem létező mocsáron (vö. Ill-þurrka = rossz + száraz). Később azzal álltak elő, hogy ez egy sírhalom volna, l. Árni Björnsson 2011: 8–9, 122. 515 L. Einar G. Pétursson 2003: 103. 516 Ezt mutatja a Skarð melletti Manheimart („Rabszolgahon”) illető magyarázata is. Szerinte a név a 15. századból ered, amikor is Gazdag Ólöf angolokat tartott ott fogva, Einar G. Pétursson 2003: 104 és 106. Ezt nyugodtan kizárhatjuk, mivel a nevet már jóval Ólöf ideje előtt is említik, a rabok pedig

nyilvánvalóan nem rabszolgák. De így legalább Friðrik értelmet adott a helynévnek. 517 Árni Björnsson ír Klofasteinar elhelyezkedéséről, vagyis Geirmundur területének keleti határáról. Pontosan ugyanerre jutott ő is. Friðrik Eggerz először rossz helyre tette Klofasteinart, ami később mégis ott rögzült a hagyományban. Ebben az esetben Kristján Skúlason Magnúsen pontosabb magyarázattal szolgál: Klofasteinar a Búðardalsá folyó torkolatánál lévő kövekből állt, és áll ma is, így Geirmundur területének határa ugyanúgy lett kijelölve a Melabókban és a Sturlubókban: „Kristian Kålund valószínűleg Friðriket követte, és azóta is kettejük nyomán halad mindenki,” Árni Björnsson 2011: 132–133. 518 Gunnell 2010. 519 Einar G. Pétursson 2003: 158. 520 Egy kis háttérinformáció: mivel nagyon ellenséges volt egymással ez a két rokon, Friðrik és Kristján, talán érthető, miért keresett Friðrik más magyarázatot: Kristjánnak nem lehet igaza! Az eltemetett Illþurrkát így hamar beárnyékolta a hagyomány. Amikor Kålund 1872‒1874 között a térségben járt, hogy anyagot gyűjtsön Izland topográfiájáról szóló monumentális munkájához, Kristján Magnúsen épp meghalt (1871). Friðrik Eggerz († 1894) ezzel szemben ereje teljében volt. Sejthető, hogy Friðrik konzultált Kålund-nel, mivel az habozás nélkül azt írja, Herdís vagy Herríður, Geirmundur felesége fekszik az Illþurrka-halom alatt, Kålund 1877: 492. Ezzel megerősítette Friðrik magyarázatát. Semmiféle történet nem szól arról, hogy Herdís vagy Herríður boszorkányságot

űzött volna, vagy hogy idegennek gondolták volna őket. Friðrik magyarázata direkt szembemegy a régi hagyománnyal, ami szerint Geirmundur felesége „asszonytroll” volt. 521 Köszönöm Eldar Heidének, hogy felhívta a figyelmemet ezekre a példákra. 522 Guðbrandur Vigfússon 1856: 209. 523 Vö. M 30, H 87 és S 115 és a Hálfs saga kézirataival. 524 L. Jakob Benediktsson 1986: 153, 12. lábjegyzet. 525 Az Ýrr szabályos ijō-tőként ragozódik. 526 Köszönöm Haraldur Bernharðssonnak, hogy a tudomásomra hozta ezt. 527 Kétséges az Yrstad helynevet az *Yrarstaðir alakból eredeztetni, ha Geirmundur lányára is ugyanezzel a névvel utaltak. Oluf Rygh szerint a név ugyanannyira összefüggésben lehet az Irstaddal is, l. Rygh 1915 (4. kötet), 284. 528 Jakob Benediktsson 1986: 167. 529 Helimski 2007: 204. 530 Seelow 1981: 198. 531 Sturla szerint a Sturlungok tőle származtak (S 124 és H 96), a Melabók szerint a meluriek beházasodtak Ýri rokonságába. 532 Helgason és mtsai. 2000: 1008–1009. 533 Ebeneserdóttir és mtsai. 2010: 7. 534 Schurr és mtsai. 1999.

535 Forster 2010. 536 Castrén 1857: 85/89; Donner 1918: 79–80, Donner 1933: 110– 111; Ravna 2002. 537 Agnar Helgason szerint ez többek között azt is jelentené, hogy mintát kell venni Izlandon, Skandináviában és Nyenyecföldön a Z1a haplocsoporthoz tartozó emberektől. Az anyag közelebbi analízisével biztosabb eredményre juthatnánk, Agnar Helgason e-mailje a szerzőnek, 2010. március 1. 538 Emberi vagy anyagi maradványokból ki lehetne deríteni, hogy nő vagy férfi fekszik-e a sírban, sőt, talán még azt is, honnan származott az illető. 539 Knapp és Ashmore 1999: 10. A nyenyec-kutatók is megjegyezték, milyen megdöbbentően kevés fizikai nyomot hagynak maguk után, amikor új helyre költöznek, Haakanson 2000; Haakanson és Jordan 2010. 540 Þorvaldur Thoroddsen 1921: 280. 541 Mint megfigyelték, bizonyos helyeken, így például a Borgarfjörðurben is sokaknak van mongolredőjük. Többek között ilyen volt Selma Jónsdóttir. Helgi Guðmundsson hivatkozik rá (1997: 64), és ő maga is ugyanerre jutott. 542 Þorvaldur Thoroddsen 1921: 278–280. 543 Helgi Guðmundsson 1997: 64. 544 Þórleifur Bjarnason 1983: 226–227. 545 Stith Thompson: Motif-Index of Folk-Literature.

546 Az ír „ossziánikus” népdalhagyományban ez egy egyszemű, egylábú, óriási troll, aminek hasából vagy egy vaskarom, vagy egy vaskéz nyúlik ki. A troll a bergeni norvég király küldötte; miután elmondta az íreknek, amit akart, nem is hallunk róla többé, Christiansen 1931: 183–197. Más ír népmesék egy ír félemberről, Fer Caille-ról szólnak, aki a túlvilágon találja magát. Ennek a félembernek egy visító malac van a hátán, és nagyszájú felesége követi mindenhová, l. Stokes 1902. 547 A komiknál Vörys-mortnak ‒ „erdőembernek” ‒ hívják, akinek sosem szabad kiejteni a nevét. Embereket és jószágokat egyaránt el szokott ragadni. A jenyiszeji osztjákok egy olyan rémről beszélnek, akinek a homloka közepén van a feje, sikításával vagy félelmetes nevetésével elűzi a vadakat. Néha emberekkel is beszél, és magához csalogatja őket, de azokat, akik túlságosan közel merészkednek hozzá, könnyen hatalmába kerítheti. Szerencsétlenséget, betegséget vagy halált jelez előre ez az erdei rém, l. Holmberg 1964: 180–183. 548 Castrén 1857: 174. 549 Friðrik szerint a Harís a Herdís személynév eltorzult alakja, ami igen valószínűtlennek tűnik, mivel a helynevek őrzik leggyakrabban a szavak eredeti alakját. Továbbá egy régi történet szerint Herdís Harísargilben rejtette el a kincseit, pontosan úgy, mint Geirmundur Andakeldában, Íslenzkar þjóðsögur og ævintýri, Jón Árnason (II. kötet), 1954: 89. Ezeket a kincseket egyelőre nem találták meg. 550 Nem ismert, hogy éltek volna Hrafnfjörður belsejében, de a Skipaeyri nevű részen csónakházakat és kikötőt is találtak, l.

Fóstbræðra saga, ÍF VI: 134 (2. lábjegyzet). 551 A saga közreadója az Íslenzk fornrit-sorozatban, Þórhallur Vilmundarson, inkább sorolná a régmúlt időkről, mintsem a nemzetségekről szóló sagák közé. Az óészaki szövegekhez mint történelmi forrásokhoz ugyanilyen szkeptikusan viszonyul többek között Sveinbjörn Rafnsson 1974: 218 és Helgi Guðmundsson 1997: 80. 552 A kutatók egyetértenek abban, hogy a Þorskfirðinga saga amellett, hogy a Stulubókra támaszkodik,részben egy mára elveszett korábbi sagára épül. A későbbi, ránk maradt saga összekuszál ezt-azt, többek között azt állítja, hogy nem volt oka a Kurta Steinólfur és riválisai, Arany Þórir és Horog Þórarinn, közötti ellenségeskedésnek, l. Þórhallur Vilmundarson és mtsai. 1991: CXXXI. Amennyire meg tudom ítélni, ez magyarázza a leginkább, amit már korábban is láttunk: az emberek jobban emlékeznek a viszályokra, mint a gazdaságra. Ugyanakkor itt nincs hely a Kurta Steinólfur, Arany Þórir és Horog Þórarinn közötti viszályok alapos elemzésére ‒ bár ilyen is létezik. 553 Feltételezhetően 920 körül kerülhetett sor arra az egyezségre, amit Kancsal Úlfur köttetett az ellenséges felek között. 554 19. fejezet. Sok más mellett ebből a példából is kitetszik, hogy „az öregeknek” is voltak viszályaik, vö. azzal, amit Sturla Þórðarson ír, miszerint Geirmundur már „hajlott korában” ment Izlandra, így aztán nem sok viszálya volt. 555 Hedeager 1990: 207; Myhre 1994.

556 L. többek között Shetelig 1912: 174. Az ő szavait egy izlandi régész is felhasználta a pogány kori izlandiak temetkezési szokásainak jellemzéséhez, Kristján Eldjárn és Adolf Friðriksson 2000: 295. 557 L. a 23. fejezetet. 558 Pálmi Pálsson 1895: 37. 559 L. Kristján Eldjárn és mtsai. 2000: 275, több helyütt is. 560 Hernæs 1993: 87. 561 A Hauksbók a heygðr igét használja, de a heygja és haugur közötti etimológiai kapcsolat ekkoriban még nem létezett; a heygðrttehát mindenféle temetésre használták. 562 Először a 19. századi egyházi jegyzőkönyvekben hallunk Geirmundur állítólagos sírhalmáról, de ennek semmi alapja. Friðrik Eggerz azt írja: „látni lehet a sírhalmát a geirmundarstaðiri birtokról”. Korábban Kristján Magnúsen tett említést egy sírhalomról Geirmundarstaðir mellett, amit Skiphóllnak neveztek. A régész, Sigurður Vigfússon 1881 nyarán járt Geirmundarstaðirban, és beleásott a Geirmundarhóll vagy Skiphóll nevű halomba. Ezt írja: „Ezt a halmot a természet formálta, és eredendően nem több meredek folyópartnál, mivel a folyó mellett fekszik.” Sigurður Vigfússon 1882: 61. A legnemesebb honfoglaló tehát egy természetes domba került át ‒ ami már önmagában is sokat elmond. 563 Tanult Jón erről az Ættir 717. oldalán beszél, l. Einar G. Pétursson 1998: 65. 564 L. önéletrajzi versét, a Fjölmóðurt (42. strófa).

565 Hagland 2002: 87 (H 87). 566 Iversen 1997: 39. 567 Frostatingslovene XIII, 21. 568 L. Guðrún Ása Grímsdóttir 1994: 107; Helynévjegyzék: Látrar – viðbætur, 1 (Guðmundur R. Bjarnason). 569 Helynévjegyzék: Rekavík bak Höfn, 3 (Sumarliði Betúelsson). 570 L. többek között Lönnroth 1969. 571 L. Haki Antonsson 2012. 572 L. többek között a 731-ben írt Ecclesiastical History of the English Nationt, 1. könyv, 30. fejezet. 573 L. többek között Birkeli 1944. 574 Brink 1990: 123, 276, 349, Brink 1996: 281–282, Brink 2003: 62; Sundquist 2013; Sandnes 1967: 5–6. 575 Einar G. Pétursson 1983. 576 Steinólfur Lárusson 2003: 109. 577 A 17. századi nagy templomot kisebbre építették át. A 18. században lebontották a faépületet és tőzegből építettek egy másikat a helyére, amit 1847-ben megint csak lebontottak, és egy új fatemplomot emeltek oda. Ezt 1910-ben elfújta egy orkán. 1916-ban építettek egy új templomot, ami az előzőnél valamivel kisebb és keskenyebb lett. 2013-ban ez a templom állt Skarðon, l. Einar G. Pétursson 1983. 578 Interjú Kristinn Jónssonnal, 2004. 579 Steinólfur Lárusson után, interjú Fagridalurben, 2003. 580 Interjú Kristinn Jónssonnal, 2005.

581 Kristján Eldjárn és mtsai. 2000: 41.

TARTALOM A múlt Ginnungagapjában halászva Drámai kezdet – Rogaland (Kr. u. 846–860) A legkülsőbb, legsötétebb tenger partján – Bjarmaland (Kr. u. 861– 866) A vérrel és mézzel folyó földön – Írország (Kr. u. 867–873) Szigonyoktól a sagákig – Izland (Kr. u. 874–910) Utószó Irodalom Helynévjegyzékek Jegyzetek

www.corvinakiado.hu Felelős kiadó: Kúnos László, a Corvina igazgatója Felelős szerkesztő: Blaschtik Éva Műszaki vezető: Kurucz Dóra Forgalmazza: eKönyv Magyarország Kft.

Elektronikus könyv: Ambrose Montanus Felhasznált betűtípusok Noto Serif – Apache License 2.0 Open Sans – Apache License 2.0