A Dalai Láma macskája 9788073704711 [PDF]

Zitiervorschau

David Michie

A DALAI LÁMA MACSKÁJA

A dalai láma macskája David Michie A fordítás a The Dalai Lama’s Cat alapján készült Fordította: Kádár Tímea Szerkesztette: Kádár Ildikó Nyomda: CPI Moravia Books s. r. o. Kiadta a Synergie Publishing SE, Praha www.synergiepublishing.com Copyright © 2012 David Michie, Mosaic Reputation Management Translation Copyright © 2014 Synergie Publishing SE Original English Language Publication by Hay House, Inc. 2012 Published in the UK by Hay House UK Ltd. ISBN 978-80-7370-268-7

TARTALOM ELŐSZÓ ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET EPILÓGUS

A mi kis Rinpoche-unk, a zafír-trón Wussik hercegnőjének szerető emlékére. Sok örömöt adott nekünk, és nagyon szerettük. Vezesse el ez a könyv gyorsan és könnyen őt és minden érző lényt a teljes megvilágosodáshoz. Találja meg minden érző lény a boldogságot és a boldogság valódi okát. Szabaduljon meg minden érző lény a szenvedéstől és ezek valódi okaitól. Egyetlen érző lény se nélkülözze a szenvedés nélküli boldogságot, a nirvána örömét, és a szabadságot. Legyen minden érző lény békében és nyugalomban lelküket ne zavarja bánat vagy közöny.

ELŐSZÓ Az ötlet egy napsütéses reggelen jött, a Himaláján. Szokásos helyemen hevertem, az első emeleten, egy ablakpárkányon, – ez volt a legelőnyösebb pont, ahonnan minimális energiabefektetéssel maximális rálátásom volt az eseményekre – amikor Őszentsége egyik privát audienciájának végéhez közeledett. Diszkrétségem tiltja, hogy megemlítsem, hogy ki volt nála, de annyit talán elárulhatok, hogy egy nagyon híres hollywoodi színésznő… tudják, a Dr. Szöszi, aki gyerekekkel kapcsolatos jótékonysági akciókban vesz részt és mindenki tudja róla, hogy mennyire szereti a szamarakat. Igen, ő! Már éppen készült kimenni a szobából, kinézett az ablakon, csodálatos kilátással a hófödte hegyekre, amikor először észrevett engem. – Ó! Milyen aranyos! Odalépett hozzám, hogy megsimogassa a nyakam, amit egy hangos nyávogással és az első mancsaim kényelmes kinyújtóztatásával nyugtáztam. – Nem is tudtam, hogy van macskája – mondta. Mindig meglep, milyen sokaknak jut ez eszébe – még ha nem is mind annyira egyszerű, mint ez az amerikai, hogy hangot is adjon csodálkozásának. Miért is ne lehetne Őszentségének macskája – még ha el is fogadjuk, hogy a „macskája van” a megfelelő

értelmezése a kapcsolatunknak? Egyébként bárki, akinek különösen jó megfigyelőképessége van, felfedezné egy macskaféle jelenlétét Őszentsége életében a szőrcsomók és alkalmankénti karmolások jelenlétéből, amiről gondoskodom, hogy Személyén elhelyezzem. Ha bárki olyan megtiszteltetésben részesülne, hogy a ruháit egész közelről megvizsgálhatná, bizonyára felfedezné némi fehér szőrzet nyomát, nyugtázva, hogy távol áll attól, hogy egyedül éljen, és hogy életét egy előkelő – bár nem dokumentált – származású macskával osztja meg. Éppen ez volt az a felfedezés, amire az angol királynő corgi kutyái olyan élénken reagáltak, amikor Őszentsége a Buckingham Palotába látogatott – mely eseményről a világsajtó furcsa módon nem tudott. De eltértem a tárgytól. Miután megsimogatta a nyakamat, az amerikai színésznő ezt kérdezte: – Van neve is? – Ó igen! Sok neve van. – Őszentsége titokzatosan mosolygott. Amit a dalai láma mondott teljesen igaz volt. Mint sok házimacska, én is számtalan nevet kaptam már, volt amelyiket még mindig használtak, némelyiket pedig kevésbé. Az egyik ezek közül egy olyan név, amit nem igazán szerettem. Őszentsége személyzete ezt a szent nevemként tartotta számon, maga a dalai láma soha nem használta – legalábbis nem a teljes változatot. Ezt a nevet nem fedem fel, amíg élek. Legalábbis nem ebben a könyvben, az biztos. Vagyis… semmiképp nem ebben a fejezetben. – Bárcsak tudna beszélni! – folytatta a színésznő. – Biztos vagyok benne, hogy sok bölcsességet osztana meg velünk. És ezzel a kocka el volt vetve. A következő hónapokban végignéztem, ahogy Őszentsége egy új könyvön dolgozik: mindazt a rengeteg órát, amit azzal töltött, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden szöveg pontos, azt a sok időt

és figyelmet, amit annak szentelt, hogy minden általa leírt szóval a lehető legtöbbet adja át az olvasónak. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy talán eljött az én időm is, hogy írjak egy saját könyvet – egy könyvet, ami összefoglalná azt a tudást, amit nem a dalai láma lábánál, hanem még közelebb: az ölében ülve szereztem. Egy könyvet, ami az én történetemet mesélné el, ami a szegénységből a jómódba, a szemeteskukák közül a szentélybe vezetett. Arról szólna, hogyan menekültem meg szörnyű sorsomtól, amire még rágondolni is rossz, és hogyan váltam egy olyan ember állandó kísérőjévé, aki nemcsak a világ egyik legnagyobb lelki vezetője és Nobel Békedíjjal jutalmazott személye, de számomra egyben egy erős kéz is egy konzervnyitóval. Gyakran előfordul, hogy késő délután, mikor úgy érzem, hogy Őszentsége már túl sok időt töltött az íróasztalánál, leugrom az ablakmélyedésből, odasomfordálok, ahol dolgozik, és odadörgölöm szőrös testemet a lábához. Ha ezzel nem keltem fel a figyelmét, udvariasan, de ellentmondást nem tűrően belemélyesztem a fogaim a bokája feletti puha húsba. Ez mindig beválik. Ilyenkor egy sóhajtás kíséretében a dalai láma hátratolja a székét, a karjaiba vesz és átsétál velem az ablakhoz. Ahogy belenéz nagy kék szemeimbe, olyan határtalan szeretet tükröződik a szeméből, ami soha nem szűnő boldogsággal tölt el. – Az én kis bódhimacskám – mondja néha egy kis szójátékkal élve. A bódhiszattva ugyanis szanszkritül a buddhizmusban egy felvilágosult lélekre utal. Együtt csodáljuk a lenyűgöző kilátást, ami Kangra Völgyre nyílik. A nyitott ablakon keresztül fenyő, himalájai tölgy és rododendron illatát hozza egy enyhe szellő, amitől errefelé a levegő minősége annyira tiszta, majdhogynem varázslatos. A dalai láma meghitt ölelésében, minden különbség teljesen megszűnik – a megfigyelő és a megfigyelt, a macska és a láma, az alkonyat csöndje és az én hangos dorombolásom között. Ezekben a pillanatokban mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy a

dalai láma macskája lehetek.

ELSŐ FEJEZET Egy bikának tartozom hatalmas köszönettel azért az eseményért, ami igen fiatal életemet megváltoztatta – és ami nélkül, kedves olvasó, nem olvasnád ezt a könyvet. Képzelj el egy jellegzetes monszunesős délutánt Újdelhiben. A dalai láma éppen megérkezett az Egyesült Államokból egy oktató körútjáról, és hazafelé tartott az Indira Gandhi Reptérről. Az autója éppen a külvároson haladt keresztül, amikor a forgalmat egy bika állította le, amelyik valahogy az út közepére tévedt, és komótosan bandukolt. A dugó kellős közepén Őszentsége nyugodtan nézett ki az ablakon, arra várva, hogy újrainduljon a forgalom. Ahogy ott ült, az út szélén lejátszódó drámai eseményekre lett figyelmes. A gyalogosok és biciklisták, ételárusok és koldusok forgatagában két szakadt gyerek azon fáradozott, hogy nyélbe üssék a nap üzletét. Aznap reggel az egyik mellékutcában, egy kupac zsák mögé rejtve, kiscicákra bukkantak. Alaposan megvizsgálva zsákmányukat hamar megállapították, hogy értékes dologra leltek. Ezek ugyanis nem sima utcai cicák voltak, hanem valamilyen előkelő fajta leszármazottai. A fiatal kölykök persze nem ismerték a himalájai fajtát, de zafír színű szemünkben, lenyűgöző színű és tapintású szőrzetünkben pénzre váltható árut szimatoltak. Kiragadva bennünket kényelmes fészkünkből, ahol anyánk

hagyott, kihajítottak bennünket az utca rémisztő valóságába. Pillanatokon belül két nővéremet, akik sokkal nagyobbak és fejlettebbek voltak nálunk, rúpiára váltották, ami akkora izgalommal töltötte el őket, hogy eközben engem leejtettek. Óriási fájdalmak közepette a járdára estem, és épphogy megúsztam, hogy egy robogó halálra ne gázoljon. A fiúknak sokkal nehezebb volt bennünket, a két kisebb és véznább cicát eladni. Hosszú órákon keresztül rótták az utcákat kitartóan mutogatva bennünket az elhaladó autók utasainak. Én még nagyon pici voltam ahhoz, hogy elszakítsanak az anyámtól, és picike testem nem bírta a megpróbáltatásokat. Hamarosan elájultam a tej hiánya és az eséstől érzett fájdalom miatt, így alig voltam tudatomnál, amikor a fiúk felkeltették egy idősebb járókelő figyelmét, aki azon gondolkodott, hogy az unokájának vesz egy macskát. Intett a fiúknak, hogy tegyenek bennünket a földre, majd leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegyen. Bátyám az utca mocskába pottyant, könyörögve nyivákolt egy kis tej után. Amikor engem akartak megmutatni, csak egy bizonytalan lépésre futotta mielőtt beleájultam volna egy sártócsába. Éppen ez volt az a jelent, aminek Őszentsége is tanúja volt. És annak, ami utána következett. Miután megegyeztek egy jutányos árban a bátyámat átadták a fogatlan öregembernek. Engem eközben a mocsokban hagytak, míg a két fiú arról vitatkozott, hogy mit csináljon velem, az egyikük a nagylábujjával próbált élesztgetni – elég durván. Úgy döntöttek, én eladhatatlan vagyok, és felkapva egy egyhetes India Times sportoldalát, amit éppen akkor sodort oda a szél, becsomagoltak, mint egy darab rohadt húst, hogy a legközelebbi szeméttelepre vigyenek. Fulladni kezdtem az újság fogságában. A fáradtságtól és az éhségtől legyengülve úgy éreztem életem tüze lassan kialszik. A halál

elkerülhetetlennek tűnt azokban a végső, elkeseredett pillanatokban. Ám ekkor a dalai láma odaküldte egyik kísérőjét. Frissen érkezve Amerikából, a kísérő két egydollárost talált a ruhájának zsebében. Odaadta a fiúknak, akik azonnal lecsaptak rá, izgatottan számolgatva mennyi rúpiát érhet.

A sportoldal halálos csapdájából kimenekítve („A Bangalore 1:9-re megverte a Rajasthant” – harsogta a főcím) hamarosan kényelmesen hevertem a dalai láma autójának hátsó ülésén. Pillanatokkal később tejet vettek egy utcai árustól és a számba csepegtették, ahogy Őszentsége az ajkaimat élesztgette. A megmenekülésem egyetlen részletére sem emlékszem, de olyan sokszor elmesélték, hogy már kívülről fújom. Amire viszont emlékszem, hogy egy szentély végtelen melegségében ébredtem, s először éreztem azóta, hogy kiragadtak biztonságos búvóhelyünkről aznap reggel, hogy minden rendben van. Ahogy újonnan talált táplálékom és biztonságom forrását kerestem, egyszer csak közvetlenül a dalai láma szemeibe néztem. Hogyan is tudnám leírni az első pillanatokat Őszentsége jelenlétében: Ez ugyanannyira egy érzés, mint amennyire egy gondolat – egy hihetetlenül szívet melengető és mély meggyőződés, hogy minden rendben van. Ahogy később rájöttem, ez olyan, mint amikor életedben először ébredsz rá arra, hogy saját igaz természeted a határtalan szeretet és odaadás része. Ez végig ott benned van, de a dalai láma meglátja, és visszatükrözi rád. Ő érzi a Buddha éned, és ez a különleges felfedezés gyakran könnyeket csal az emberek szemébe. A magam részéről, összegömbölyödve egy barna színű bársonyos széken Őszentsége irodájában, még egy felfedezést tettem – ami az

egyik legfontosabb minden macska számára: egy cica-barát otthonában voltam.

Amennyire erősen éreztem ezt, ugyanannyira tudatában voltam egy kevésbé együtt érző lénynek az asztalka másik oldalán. Dharamsalában Őszentsége megkezdte audienciáit, és egy régóta esedékes kötelességének tett eleget: interjút adott egy Nagy Britanniából idelátogató történelemprofesszornak. Nem tudnám megmondani, ki volt az pontosan, csak hogy Anglia két leghíresebb egyetemének egyikéről jött. A professzor az indo-tibeti történelemről készített tanulmányt és bosszantotta, hogy nem kizárólag ő áll a dalai láma figyelmének középpontjában. – Egy kóbor macska?! – kiáltott fel, miután Őszentsége röviden elmagyarázta, hogy miért foglalom el a széket közöttük. – Igen – nyugtázta a dalai láma, majd arra válaszolt, amilyen hangnemben a látogató kérdezett és nem arra, amit kérdezett. Kedves mosollyal fordulva a történelemprofesszorhoz azon a fenséges, meleg hangzású baritonján szólalt meg, amihez annyira hozzászoktam. Tudja, Professzor, ebben a kóbor macskában és Önben egy nagyon fontos közös vonás van. – Nem tudom elképzelni – válaszolt hűvösen a professzor. – Az Ön élete a legfontosabb magának a világon – mondta Őszentsége. – Csakúgy, mint ennek a cicának. Az ezt követő csendből nyilvánvalóvá vált, hogy tanultsága ellenére a professzor még soha nem találkozott egy ennyire elgondolkodtató felvetéssel. – Bizonyára nem azt állítja, hogy egy ember és egy állat élete ugyanolyan értékű? – kérdezte végül. – Emberként természetesen nagyobbak a lehetőségeink – válaszolta Őszentsége. – De az, ahogy mindannyian életben

szeretnénk maradni, az ahogy ragaszkodunk a tudatunkhoz – ebben az emberek és az állatok egyenlőek. – Nos, talán az összetettebb emlősök… – A professzor érvelni próbált ez ellen az aggasztó gondolat ellen. – De nem az összes állat. Úgy értem, például, nem a csótányok. – Még a csótányok is – mondta Őszentsége, rendíthetetlen nyugalommal. – Bármelyik lény, amelyiknek tudata van. – De a csótányok koszt és betegséget terjesztenek. Csótányirtóval kell lefújnunk őket. Őszentsége felállt és az asztalához sétált, ahonnan egy nagy dobozt vett elő. – A mi csótányszállítónk – mondta. – Sokkal jobb, mint lefújni őket. Ebben biztos vagyok – folytatta a csak rá jellemző kuncogás kíséretében. – Ön sem szeretné, ha hatalmas mérgező gázas palackkal fújnák le. A professzor csendben nyugtázta ezt a magától értetődő, de mégis szokatlan bölcsességet. – Mindannyiunk számára, akik tudatunknál vagyunk – tért vissza a székéhez a dalai láma – az életünk nagyon értékes. Ezért minden érző lényt védenünk kell. Azt is fel kell ismernünk, hogy mindannyiunknak ugyanaz a két alapvető vágya van: hogy boldogok legyünk és hogy elkerüljük a szenvedést. Ezeket a gondolatokat gyakran hallottam ismételni a dalai lámától – számtalan módon és formában. Mégis minden alkalommal, amikor ilyen élénk tisztasággal és érezhető hatással beszél, olyan, mintha először mondaná. – Mindannyiunknak ez a vágya, de az is azonos, ahogy a boldogságot keressük, és ahogy a kellemetlenséget el akarjuk kerülni. Melyikünk ne élvezne egy finom ételt? Melyikünk ne akarna egy biztonságos, kényelmes ágyban aludni? Író, szerzetes – vagy

éppen egy kóbor macska – mindannyian egyenlőek vagyunk ebben. Az asztalka túloldalán a történelemprofesszor kicsit megemelkedett a székében. Mindenekelőtt – a dalai láma előrehajolt és megsimogatott engem – mindannyian csak annyit akarunk, hogy szeressenek. Mire a professzor délután távozott, sokkal több gondolkodni valót kapott útravalóul, mint a dalai láma nézetei az indo-tibeti történelemről. Őszentsége üzenete provokáló volt. Még talán kényelmetlen is. De nem olyasmi, amit figyelmen kívül lehetett volna hagyni… ahogy erre rájöttünk.

A következő napokban gyorsan hozzászoktam új helyemhez. Az otthonos fészekhez, amit Őszentsége készített nekem puha ruhából. A változó fényekhez a szobájában, ahogy felkelt a nap, magasra hágott, és lement minden nap, és a gyengédséghez, amivel ő és két asszisztense meleg tejet adott nekem, amíg elég erős lettem ahhoz, hogy szilárd ételt egyek. Elkezdtem felfedezni a környezetemet. Először a dalai láma saját lakosztályát, majd az irodát, amin két asszisztense osztozott. Chogyal ült az ajtóhoz közelebb: fiatal szerzetes, aki mindig mosolygott és puha keze volt. Ő egyházi dolgokban segítette Őszentségét. Az idősebb és magasabb asszisztenst, aki vele szemben ült, Tenzinnek hívták. Mindig öltönyt hordott, a keze pedig erősen szappanillatot árasztott, képzett diplomata és kulturális attasé volt, aki világi dolgokban segítette a dalai lámát. Az első napon, amikor betévedtem az irodájukba, hirtelen elhallgattak. – Ki ez? – kérdezte Tenzin. Chogyal kuncogott, ahogy felemelt és az asztalára tett, ahol azonnal felkeltette a figyelmem egy toll élénk kék teteje.

– A dalai láma mentette meg, amikor éppen Delhin autózott keresztül – mondta Chogyal, elismételve Őszentsége kísérőjének beszámolóját, amíg én átpöcköltem a toll tetejét az asztalán. – És miért megy olyan furcsán? – kérdezett tovább a másik. – Úgy tűnik, a hátára ejtették. – Hmm. – Tenzin kétkedve dőlt előre, hogy alaposan megvizsgáljon. – Talán alultáplálták, mivel ő volt a legkisebb cica. Van neve? – Nincs – mondta Chogyal. Majd miután oda-vissza pöcköltük a toll műanyag tetejét az asztalon, kijelentette: Nevet kell adnunk neki! – Felvillanyozta ez a feladat. – Egy szent nevet. Tibeti vagy angol legyen? (A buddhizmusban, amikor valaki szerzetes vagy apáca lesz, kap egy szent nevet, amivel új identitását jelölik.) Chogyal számos verziót javasolt, de Tenzinnek egyik sem tetszett. – Jobb nem erőltetni ezeket a dolgokat. Biztos, hogy valami előjön, ahogy jobban megismerjük őt. Ahogy általában, Tenzin tanácsa bölcs és jövőbe látó volt – balszerencsémre, ahogy később kiderült. A toll tetejét üldözve Chogyal asztalától Tenziné felé tartottam, amikor az idősebb asszisztens megragadta kis, szőrös testemet és a szőnyegre tett. – Jobb, ha itt maradsz – mondta. – Van itt egy levél Őszentségétől a pápának és nem szeretnénk mancsnyomokat rá. Chogyal nevetett. – Őszentsége nevében aláírta a dalai láma macskája. – DLM! – kiáltott fel Tenzin. Hivatalos levelezésben gyakran utalnak Őkegyelmességére, mint ŐDL. – Ez egy ideiglenes név lehetne a cicának, amíg nem találunk jobbat. A vezető asszisztensek irodája mögött egy folyosó volt, amiről más irodák nyíltak, a végén pedig egy ajtó volt, amit mindig szigorúan zárva tartottak. Az irodában folyó beszélgetésekből tudom, hogy az az ajtó számtalan helyre vezetett, mint például lefelé, kifelé, a kápolnához, és még a tengerentúlra is. Ez volt az az ajtó, amin

Őszentsége látogatói érkeztek és távoztak. Egy egészen új világra nyílt. De azokban a napokban, egy egészen kis cicaként, teljesen boldoggá tett, hogy ezen az oldalán maradhattam.

Mivel földi életem első napjait egy sikátorban töltöttem, elképzelésem sem volt az emberi életről – ahogy arról sem, hogy milyen különleges körülmények között élek. Amikor Őszentsége minden hajnalban 3 órakor felkelt, hogy öt órán át meditáljon, követtem, és bevackoltam magam mellé, hogy töltekezzem az ő melegségéből és energiájából. Azt hittem, minden ember meditálással kezdi a napjait. Amikor látogatók jöttek Őszentségéhez, láttam, hogy mindig átnyújtottak neki egy fehér kendőt, vagy kata- t, amit ő megáldva adott vissza nekik. Úgy gondoltam, hogy minden ember így üdvözli egymást. Azt is tudtam, hogy sokan, akik Őszentségét meglátogatták nagyon hosszú utat tettek meg ezért, és ez is teljesen hétköznapi dolognak tűnt nekem. Majd egy nap Chogyal felvett a karjaiba és megsimogatta a nyakam. – Kíváncsi vagy, hogy kik ezek az emberek? – kérdezte, követve tekintetemet a vezetői asszisztensek irodájának falán lógó bekeretezett képekre. Rámutatva az egyes fényképekre, sorolni kezdte: Ők itt az Egyesült Államok legutóbbi nyolc elnöke, ahogy Őszentségével találkoznak. Tudod, ő egy nagyon különleges személy. Persze hogy tudtam, hiszen mindig gondoskodott arról, hogy meleg legyen a tejem, de ne túl forró, mielőtt odaadta volna. – Ő a világ egyik legnagyobb lelki vezetője – folytatta Chogyal. – Hiszünk abban, hogy ő egy élő Buddha. Neked minden bizonnyal nagyon szoros karmikus kapcsolatod van vele. Érdekes volna tudni, hogy mi az. Néhány nappal később, rátaláltam egy folyosóra, ami egy kis

konyhához és pihenőhöz vezetett, ahol a dalai láma személyzete tartott egy kis szünetet, ebédelt, vagy teázott. Több szerzetes a kanapén ült és az Őszentsége legutóbbi, Egyesült Államokban tett látogatásáról készült felvételt nézte. Mostanra mindenki tudta, hogy ki vagyok – igazából egyfajta irodai kabalájukká váltam. Felugorva valamelyikük ölébe, élveztem, ahogy simogatnak, miközben TV-t nézek. Először csak egy hatalmas embertömeget láttam a hírekben középen egy kis piros ponttal, miközben Őszentsége hangját tisztán lehetett hallani. De ahogy tovább folyt a tudósítás, rájöttem, hogy a piros pont Őszentsége volt egy hatalmas fedett sportstadion közepén. Ez a jelenet ismétlődött minden városban, ahova ellátogatott New Yorktól San Franciscóig. A tudósító megjegyezte, hogy az az embertömeg, aki minden városban eljött, hogy üdvözölje őt, bizonyítja, hogy sokkal népszerűbb, mint számos rocksztár. Lépésről lépésre elkezdtem felfogni, hogy milyen különleges személy a dalai láma, és milyen nagyra tartják. És talán Chogyal megjegyzése miatt a „nagyon szoros karmikus kapcsolatunkról”, abban is hinni kezdtem, hogy akkor én is eléggé különleges lehetek. Végül is, én voltam az, akit Őszentsége Újdelhi sikátoraiból kimenekített. Lehet, hogy egy rokonlelket látott meg bennem – egy érző lényt, aki vele azonos spirituális hullámhosszon van? Amikor azt hallottam, hogy Őszentsége a szerető kedvességről beszél látogatóinak, elégedetten doromboltam abban a biztos tudatban, hogy pontosan ez az, amit én is gondolok. Amikor kinyitotta az esti Whiskas konzervemet, ez ugyanolyan nyilvánvaló volt nekem, mint neki az, hogy minden érző lény ugyanazokat az alapvető igényeit szeretné kielégíteni. És ahogy megsimogatta teli pocakomat a vacsora után, teljesen világos volt, hogy igaza van: mindegyikünk csak szeretve szeretne lenni. Ekkoriban beszélgettek arról, hogy mi történne akkor, ha Őszentsége egy háromhetes körutat tenne Ausztráliában és ÚjZélandon. Ezalatt, és számos más utazása alatt az lenne-e jobb, ha a

dalai láma lakhelyén maradnék, vagy keressenek-e nekem egy új otthont? Új otthon? Már maga az ötlet is őrült volt! Én voltam DLM és hamarosan a rezidencia elválaszthatatlan részévé váltam. Senkivel nem éltem volna szívesebben, mint a dalai lámával. És imádtam a napirendem minden elemét, legyen szó az ablakpárkányon való heverészésről, az isteni falatok elfogyasztásáról, amit ő és látogatói kínáltak nekem, vagy a koncertek hallgatásáról Tenzinnel az ebédidőben. Bár Őszentsége kulturális attaséja tibeti volt, az angliai Oxford Egyetemen diplomázott, ahol a húszas évei elején tanult, így mindent szeretett, ami európai. Minden nap ebédidőben, hacsak nem volt valami egyéb sürgős dolga, Tenzin felállt az asztalától, magához vette a kis elemózsiás dobozt, amit a felesége készített össze neki és a folyosón keresztül az elsősegélyszobába ment. Eredeti céljára ritkán használták ezt a szobát, mindössze egy ágy, egy gyógyszeres szekrény, egy fotel és egy hordozható hi-fi rendszer volt itt, ez utóbbi Tenziné. Egyik nap kíváncsiságból követtem őt ebbe a helyiségbe, láttam, ahogy elhelyezkedik a fotelben és megnyomja a hi-fi rendszer távirányítóján a gombot. Hirtelen a szoba megtelt zenével. Szemét becsukva, a fejét a fotelre hátradöntve mosoly jelent meg ajkain. – Bach Prelude in C Major, DLM – mondta, miután a rövid zongorajáték véget ért. Nem is vettem észre, hogy egyáltalán tudta, hogy a szobában vagyok. – Nem csodálatos? Az egyik örök kedvencem. Olyan egyszerű – csupán egyetlen dallam, nem harmonikus, de olyan mély érzelmeket fejez ki. Ez volt az első azok közül a majdnem napi leckék közül, amiket zenéből és a nyugati kultúrából kaptam Tenzintől. Úgy tűnt, hogy valóban élvezi a társaságom, akivel megoszthatja lelkesedését az operaáriák, quartettek iránt – vagy máskor a változatosság kedvéért egy történelmi esemény feldolgozását egy rádiójátékban. Mialatt ő megette, ami a műanyag dobozában volt, én az

elsősegély ágyon vackoltam be magam – amit csak azért engedélyezett, mert ketten voltunk a szobában. A zene és a nyugati kultúra iránti rajongásom ebédidőről ebédidőre fejlődött.

Egy nap valami teljesen váratlan dolog történt. Őszentsége a kápolnában volt, és az ajtót nyitva felejtették. Addigra már egy igazi kalandvágyó cicává értem, akit nem elégített ki többé, ha egész nap egy puha rongyba tekerve heverészik. A folyosón mászkáltam valami izgalmas után kutatva, amikor megláttam a félig nyitott ajtót. Tudtam, hogy ki kell mennem rajta, hogy felfedezzek mindent, ami mögötte van. Lefelé. Kifelé. A tengerentúlra. Valahogy lebotorkáltam két lépcsőfordulót, hálás köszönettel a lépcsőszőnyegért, ugyanis ereszkedésem kicsúszott az irányításom alól és egy megalázó pózban érkeztem meg az aljára. Összeszedve magam végigmentem egy kis előszobán és megindultam kifelé. Ez volt az első alkalom, hogy kinti levegőn voltam mióta Újdelhi sikátoraiból megmenekültem. Csupa nyüzsgés és energia vett körül, emberek mászkáltak mindenfelé. Nem jutottam túl messzire, mikor hangoskodás és lábdobogás ütötte meg a fülem. Japán iskoláslányok turistacsoportja lett rám figyelmes és üldözőbe vettek. Pánikba estem. Olyan gyorsan, amennyire bizonytalan lábaim engedték, menekülni kezdtem az üvöltő lányhorda elől. Hallottam, hogy közelebb érnek. Semmiképp nem lehettem gyorsabb náluk. Bőrcipőjük trappolása a járdán egyre hangosabb volt! Hirtelen egy kis rést fedeztem fel egy terasz padlójának téglái között. Egy kis nyílást, ami az épület alá vezetett. Alig fértem be, és kevés időm volt. Ráadásul nem tudtam hova vezet. De ahogy átpasszíroztam magam, a szűk résnek vége lett, és egy hatalmas üregben találtam magam a föld és a fapadló között. Sötét volt és por,

és fölöttem a járókelők lábainak állandó dobogása. De legalább biztonságban voltam. Azon tanakodtam, milyen sokáig kell ottmaradnom, amíg az iskoláslányok elmennek. Letöröltem egy pókhálót az arcomról, és úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok meg még egy támadást. Ahogy a szemem és fülem hozzászokott az új környezethez, felfigyeltem egy vékonyka hangra. Egy távolról jövő, de kitartó cincogásra. Megálltam, orrcimpáim kitágultak, ahogy a levegőbe szimatoltam. A reakcióm azonnali és erőteljes volt, és egy olyan reflexet indított be, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Bár még soha nem láttam egeret előtte, azonnal felismertem benne a zsákmányt. A téglába kapaszkodott, fejét félig a fagerenda résébe rejtette, amit nagy metszőfogával harapott ki. Halkan mozogtam, közeledésem zaja beleveszett a felülről jövő gyalogosok lábdobogásába. Az ösztönöm átvette a vezetést. Első mancsom egyetlen mozdulatával lesöpörtem az áldozatot a földre. Odaugorva hozzá belemélyesztettem a fogam a nyakába. A teste mozdulatlanná vált. Pontosan tudtam, mit kell csinálnom. A zsákmányt a számba vettem, visszaugrottam a téglák közötti réshez, ellenőriztem a gyalogosforgalmat, és mivel nem láttam a japán iskoláscsapatot, a járda mentén visszaszaladtam az épületbe. Átrohanva az előtéren felszaladtam a lépcsőn az ajtóhoz. Csukva. Most mi lesz? Elég hosszan ültem ott azon töprengve, hogy vajon meddig kell még várnom, mire végre jött valaki Őszentsége személyzetéből. Felismert, de ügyet sem vetve a számban lévő trófeára, beengedett. Végigszaladtam a folyóson és befordultam. Mivel a dalai láma még mindig a kápolnában volt, a vezető asszisztensek irodájába mentem, ahol ledobtam az egeret a számból és egy sürgető miáú-val jeleztem érkezésem. A szokatlan hang hallatán Chogyal és Tenzin mindketten megfordultak és meglepetten néztek rám, ahogy ott álltam büszkén egy egérrel a

szőnyegen a lábam előtt. A reakciójuk távol állt attól, amit vártam. Éles pillantást váltottak, majd mindketten felpattantak a székükből. Chogyal felkapott engem, míg Tenzin letérdelt a mozdulatlan egérhez. – Még lélegzik – mondta. – Talán csak sokkot kapott. – A nyomtató dobozát! – mondta Chogyal egy üres kartondoboz felé mutatva, amiből pont előtte vett ki egy új tintapatront. Egy régi boríték segítségével Tenzin beemelte az egeret az üres dobozba. Óvatosan bánt vele. – Mit gondolsz, hova… ? – Ennek pókhálós a bajsza – Jegyezte meg Chogyal felém bökve a fejével. Ennek? Ez?! Csak nem így akartak utalni DLM-re? Abban a pillanatban a dalai láma sofőrje lépett be az irodába. Tenzin átnyújtotta neki a dobozt azzal az utasítással, hogy az egeret további megfigyelés alatt kell tartani, és ha felépül, a közeli erdőben szabadon kell engedni. – DLM bizonyára kiszökött – mondta a sofőr miközben találkozott a tekintetünk. Chogyal még mindig engem fogott, nem a szokásos szeretetteli öleléssel, hanem mintha egy elvetemült vadállatot tartana vissza. – DLM. Többé nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó név. – Amúgy is csak átmeneti név volt – tette hozzá Tenzin, visszatérve az asztalához. – De a dalai láma egerésze nem tűnik megfelelőnek. Chogyal letett a szőnyegre. – Mi lenne, ha egyszerűen „Egerész” lenne a „szent neve”? – javasolta a sofőr. De mivel erős, tibeti akcentussal beszélt, úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy „Egeész.” Most már mindhárom férfi engem nézett. A beszélgetés veszélyes fordulatot vett, amit azóta is nagyon bánok.

– Nem lehet egyszerűen „Egeész”, – mondta Chogyal. „Egeész Valaminek” kell lennie, vagy „Valamilyen Egeésznek.” – Egeész, a Szörny? – kérdezte Tenzin. – Egeész, a Ragadozó – javasolta Chogyal. Kis szünet következett mielőtt a sofőr is megszólalt volna. – Mi lenne ha Egeész-Tung lenne? – javasolta. Mindhárman nevetésben törtek ki, ahogy kis szőrös testemre néztek. Tenzin ál-komolyan fordult hozzám. – Az együttérzés jó dolog, de gondolod, hogy Őszentségének egy Egeész-Tunggal kellene megosztania a lakhelyét? – Vagy Egeész-Tung kellene, hogy három hétig helyettesítse, amíg ő Ausztráliában van? – ugratott Chogyal, mire ismét mindhárman rázkódtak a nevetéstől. Felálltam, és kisomfordáltam az irodából füleimet hátraszorítva, farkamat lógatva.

A követező órákban, ahogy Őszentsége ablakának napsütötte nyugalmában ücsörögtem, elkezdtem ráébredni arra, hogy valójában mit is tettem. Eddigi fiatal életem majdnem minden napján azt hallgattam, ahogy a dalai láma azt hangsúlyozza, hogy minden érző lény élete ugyanolyan fontos nekik, mint a saját életünk nekünk. De mennyire figyeltem ezekre a szavakra azon az egyetlen alkalommal, amikor kikerültem a való világba? Az a gondolat, hogy minden lény boldog akar lenni, és el akarja kerülni a szenvedést, eszembe sem jutott, amikor letepertem az egeret. Egyszerűen hagytam, hogy az ösztöneim átvegyék az irányítást. Egyetlen pillanatra sem vizsgáltam meg a tetteimet az egér szemszögéből.

Szép lassan rájöttem, hogy csupán azért, mert egy gondolat egyszerűnek tűnik, nem feltétlenül egyszerű betartani. Ha csak egyetértően dorombolok a nemesen hangzó elvek hallatán, az még semmit nem jelent, amíg nem is élek azok szerint. Azon gondolkodtam, hogy vajon Őszentsége tudja-e már az új „szent nevemet” – az ékes bizonyosságát fiatal életem legnagyobb hibájának. Lehet, hogy annyira megbotránkozik azon, amit tettem, hogy örökre kitilt ebből a csodás mennyországból?

Szerencsémre az egér felépült. És amikor Őszentsége visszatért, egy sor találkozó foglalta le. Csak késő este hozta fel a témát. Az ágyában ült és olvasott, majd becsukta a könyvet és az éjjeliszekrényre tette a szemüvegét. – Mesélték, hogy mi történt – dünnyögte felém nyújtva a kezét. – Néha az ösztöneink, a negatív beidegződések átvehetik az irányítást. Majd később nagyon bánjuk, amit tettünk. De ez még nem ok arra, hogy lemondj magadról – a buddhák nem mondtak le rólad. Inkább tanulj a hibádból és lépj tovább. Lekapcsolta az éjjeli lámpát, és ahogy mindketten ott feküdtünk a sötétben, gyengéd odaadással doromboltam. – Holnap újrakezdjük – mondta.

Másnap Őszentsége néhány fontos levelet nézett át, amit vezető asszisztensei választottak ki a több zsák levélből, ami minden reggel érkezett.

Felemelt egy levelet és egy könyvet, amit az angol történelemprofesszor küldött és Chogyalhoz fordult. – Ez igazán szép. – Igen, Őszentsége – értett egyet Chogyal a könyv színes fedelét tanulmányozva. – Nem a könyvre gondoltam – mondta Őszentsége, – hanem a levélre. – Igen? – A beszélgetésünkre utalva azt írja a professzor, hogy nem használ csigairtót a rózsáinál. Helyette szabadon engedi a csigáit a kert falán kívülre. – Nagyszerű! – mondta Chogyal mosolyogva. A dalai láma egyenesen rám nézett. – Jó volt vele találkozni, nem? – Emlékeztem, hogy akkoriban azt gondoltam, hogy mennyire maradi nézeteket vall a professzor. De azután, amit előző este tettem, nem igazán voltam olyan helyzetben, hogy másokat megítéljek. – Ez is azt mutatja, hogy mindannyian képesek vagyunk megváltozni, nem igaz, Egeész?

MÁSODIK FEJEZET Még ha mi macskák az egész napot kényelmes szunyókálással is töltjük, szeretjük foglalkoztatni az embereinket. Nem túl hangosan, vagy ránk akaszkodva – csak legyenek elég aktívak ahhoz, hogy szórakozhassunk azokban az időszakokban, amikor úgy döntünk, hogy nem alszunk. Mi másért lenne a legtöbb macskának kedvenc páholya – egy kedvenc helye az ablakmélyedésben, a tornácon, a fotelban vagy a szekrény tetején? Nem érted, kedves olvasó, hogy a te szereped az, hogy szórakoztass minket, macskákat? Az egyik oka annak, hogy annyira fantasztikus a Jokhangban lakni, – ahogy a dalai láma rezidenciáját hívják, – az, hogy mindig történik valami. Minden reggel 5 óra előtt már a Namgyal Apátság szerzeteseinek szandálos lépteitől hangos a komplexum, ahogy összegyűlnek a reggeli meditációhoz. Addigra már Őszentsége és én két órája meditálunk, de ahogy meghallom a kinti hangokat, szeretek felkelni, első lábaimat kényelmesen kinyújtóztatni magam elé, és talán még néhány karmolásnyomot is hagyok a szőnyegen, mielőtt megindulnék szokásos helyemre, az ablakmélyedésbe. Onnan figyelem az események biztonságban ismétlődő egymásutánját, mivel a szerzetesek életében majdnem minden nap egyforma. Azzal kezdődik, hogy aranyló fénybe borul a látómező, ahogy lámpákat gyújtanak a kápolnában és a szerzetesek lakhelyén. Nyáron a kora reggeli szellő lila tömjénfelhő illatát hozza az ablakon

át – és a hajnali kántálás hangját –, miközben az ég világosodni kezd kelet felől. Mire a szerzetesek reggel kilenckor végeznek a templomban, Őszentsége és én már elfogyasztottuk a reggelinket, és ő már az íróasztalánál ül. Ezután tanácsadóival találkozik, a szerzetesek pedig visszatérnek szigorúan beosztott napi rutinjukhoz, ami szövegfelolvasásokból, előadások meghallgatásából, az udvaron való filozófiai vitákból és meditálásból áll. Ezeket a tevékenységeket csak két étkezés szakítja meg és este 10 órakor érnek véget. Azután a fiatal szerzeteseknek haza kell térniük és szöveget tanulniuk éjfélig. Az idősebbektől többet várnak el, ők gyakran hajnali egyig vagy kettőig tanulnak és filozofálnak. Az az időszak az éjszaka közepén, amikor egyáltalán nem folyik semmilyen tevékenység, csupán néhány órát tart. Eközben Őszentsége lakosztályában folyamatosan egymásnak adják a kilincset a vendégek: világszerte ismert politikusok, hírességek, filantrópusok, valamint azok, akik kevésbé ismertek, de néha érdekesebbek, mint például a Nechung Orákulum, akivel Őszentsége időnként konzultál. A Nechung Orákulum Tibet Állami Orákuluma, közvetítő az anyagi világ és a spirituális valóság között. A Kínával kapcsolatos nehézségekre már 1947-ben figyelmeztetett és mindig segít fontos döntések meghozatalában úgy, hogy egy látványos szertartás keretében transzállapotba kerül, s ez alatt jóslatokba bocsátkozik és tanácsokat ad. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen inspiráló és kényelmes közegben élve én voltam a világ legboldogabb macskája, ahogy mi, macskák utalunk a legjobb időszakunkra itt az árnyékvilágban. Azonban, kedves olvasó, a dalai lámával töltött első hónapjaimban nem ezt éreztem. Talán azért volt ez, mert nem sokkal azelőttig csak annyit tudtam, hogy milyen négy szerencsétlen egyikének lenni. Talán más, szőrzettel és bajusszal megáldott érző lény hiánya okozta. Bármi is volt az ok, nemcsak hogy egyedül éreztem magam, de úgy is

éreztem, hogy a boldogságom csak egy másik macska jelenlétével lenne teljes. A dalai láma tudta ezt. Az első pillanattól fogva az autójában a legnagyobb gyengédséggel és odaadással gondoskodott rólam, átsegített azokon az első heteken és folyamatosan figyelt rá, hogy jól érezzem magam. Ezért egy nap, nem sokkal az egér-ügy után, amikor az átjáróban csámborogtam elveszetten és nem tudva, mihez kezdjek, meglátott a templom felé haladva s az őt kísérő Chogyalhoz fordult, majd azt mondta: Talán a kis Hóoroszlán velünk szeretne jönni? Hóoroszlán?! Imádtam ezt a nevet. Ahogy a karjaiba vett egyetértően doromboltam. A hóoroszlán szent állat Tibetben, és feltétel nélküli boldogságot jelent. Ők a szépség, öröm és pezsgés állatai. – Nehéz napunk lesz – mondta nekem Őszentsége, ahogy lefelé ment a lépcsőn. – Először a templomba megyünk, ahol végignézzük a vizsgáztatást. Majd Mrs Trinci érkezik, hogy ebédet készítsen a mai látogatónak. Kedveled Mrs Trincit, nem igaz? A kedvel nem a legjobb szó volt. Rajongtam Mrs Trinciért, vagy hogy még pontosabb legyek, Mrs Trinci pirított csirkemájáért – ezt az ételt kifejezetten az én kényeztetésemre készítette el. Mindig, amikor főzni kellett egy különleges alkalomra vagy idelátogató előkelőségnek, Mrs Trincit hívták. Több mint 20 évvel ezelőtt, valaki a dalai láma személyzetéből bankettet szervezett egy magas rangú vatikáni delegációnak, és akkor fedezte fel az olasz özvegyet, aki a közelben élt. Mrs Trinci kulináris hozzáértése erőfeszítés nélkül mosott le minden korábbi szakácsot, és hamarosan ő lett a dalai láma kedvenc konyhafőnöke. Egy ötvenes éveiben járó elegáns hölgyet képzeljünk el, – aki erőteljesen vonzódik a feltűnő ruhákhoz és az extravagáns ékszerekhez – ahogy óriási izgatottság kíséretében megérkezik Jokhangba. Attól a perctől fogva, ahogy megérkezik, azonnal

magáénak tekinti a konyhai irányítást, és minden jelenlévőt összehív – nemcsak a konyhai segítőket. Az egyik korábbi alkalommal berendelte a konyhába a Gyume Tantrikus Főiskola éppen arra sétáló apátját, ahol kötényt kötött rá és beállította répát szeletelni. Mrs Trincit nem érdekelte a protokoll, és nem tűrt ellentmondást. A spirituális előrehaladás nem igazán ért fel nála egy nyolcfős bankett előkészítésével. Olyan hőfokon égett, ami szöges ellentétben állt a szerzetesek csendes nyugalmával, de volt valami az élénkségében, intenzivitásában és szenvedélyességben, amit mindenki magával ragadónak tartott. És szerették a jószívűségét is. Mindig gondoskodott arról, hogy Őszentsége ételei mellett hagyjon egy ínycsiklandó pörköltet a tűzhelyen a személyzet számára, és almásrétest, csokitortát vagy más egyéb mennyei finomságot tett a hűtőbe. Amikor először meglátott kikiáltott a „Legszebb Lénynek Aki Valaha Élt”, és attól a naptól fogva a dalai lámához tett egyik látogatása sem volt teljes anélkül, hogy valamelyik élelmiszeres táskájából ne varázsolt volna elő valami isteni finomságot, amit kifejezetten nekem hozott. Feltett a konyhapultra és egészen közelről vett szemügyre, borostyánszínű, szempillaspirállal keretezett szemével nézte, ahogy magamévá teszek egy tál csirkemájat, pulykavagdaltat, vagy egy szelet mignont. Éppen azon gondolkodtam, hogy most is ez vár rám, ahogy Chogyal az udvaron keresztül a templomba vitt. Azelőtt még soha nem voltam a templom belsejében, és nem tudtam volna elképzelni szebb első belépőt, mint Őszentsége kíséretében. A templom egy gyönyörű, fénnyel teli épület magas mennyezettel, istenségek élénk színű, selyemből hímzett függőkkel, és színes győzelmi jelképes zászlókkal a falak mentén. A hatalmas Buddha szobrok előtt csillogó rézkupák sorakoztak jelképes ételáldozattal, virággal és tömjénnel. Több száz szerzetes ült a párnákon, arra várva, hogy megkezdődjenek a vizsgák és beszélgetésük alapzaja még azután is

folytatódott, hogy a dalai láma megérkezett. Általában a főbejáratot használja, amikor belép, és az őt körülvevő csodálat közepette elfoglalja helyét a tanító trónon. De ma hátul surrant be, nem akarva magára vonni a figyelmet vagy megzavarni a szerzeteseket, akiknek ma kellett vizsgázniuk. Minden évben a papnövendékek a Geshe diplomára felkészítő kevés hely egyikére pályáznak. Ez a tibeti buddhizmus legmagasabb fokozata, olyan, mint egy doktori cím, és 12 évig tart megszerezni. Szükség van hozzá a törzs-szöveg hibátlan idézésére és arra a képességre, hogy apró filozófiai különbségeket tudjanak elemezni és megvitatni, nem is említve a sok órás meditációs gyakorlatot. A 12 évnyi tanulás alatt, a geshe diákok napi 20 órát dolgoznak és egy nagyon szigorú tanítási ritmust követnek. De a rájuk nehezedő óriási elvárások ellenére mindig több papnövendék szeretne bekerülni, mint ahány hely van. A mai vizsgán, négy papnövendéket tesztelnek. A hagyományoknak megfelelően először a vizsgáztató kérdéseire válaszolnak a Namgyal közösség színe előtt; ez zavarba ejtő feladat, de nyitott és átlátható. Az események tanulmányozása jó felkészülés a fiatalabb újoncoknak, akik egyszer majd szintén itt állnak társaik előtt. A templom egyik hátsó sorában, a dalai láma mellett, Chogyal ölében ülve hallgattam, ahogy két bhutáni testvér, egy tibeti fiú, és egy francia diák mind esélyt kapott arra, hogy lenyűgözzék hallgatóságukat kérdésekre adott válaszaikkal olyan témákban, mint a karma és a valóság természete. A bhutáni testvérek korrekt, jól megtanult válaszokat adtak és a tibeti fiú is egy az egyben a kijelölt szövegből idézett, de a francia diák továbbment, bemutatva, hogy nemcsak megtanulta az elméleteket, hanem meg is értette azokat. Mindez alatt a dalai láma kedvesen mosolygott. Majd a vita következett, amikor több tapasztalt szerzetes próbálta okos érvekkel megfogni a vizsgázókat, itt is ugyanaz volt a helyzet. A bhutáni és tibeti diákok szigorúan ragaszkodtak a tankönyv

válaszaihoz, míg a francia fiú saját provokáló ellenérvet adott, a jelenlévők nem kis szórakoztatására. Végül sor került a szövegidézésre, és ismét a himalájai diákok hibátlanul idéztek. Amikor a francia diákot arra kérték, hogy a szív szútrából idézzen, ami Buddha tanításának egyik leghíresebbje, tiszta erős hangon kezdte. Azonban valamiért középtájon eltévesztette. Hosszú, döbbent csend következett – és némi suttogás – majd újrakezdte, kevésbé magabiztosan, majd teljesen belesült. Bocsánatkérő arccal fordult a vizsgáztatók felé, akik intettek, hogy térjen vissza a székéhez. Hamarosan a vizsgáztatók kihirdették az eredményt: a bhutáni és a tibeti növendékeket felvették a geshe kurzusra. Csak a francia fiút utasították el. Éreztem, hogy a dalai láma elszomorodott a bejelentés hallatán. A vizsgáztatók döntése elkerülhetetlen volt, de akkor is… – Sokkal kevesebb a hangsúly a magoláson, nyugaton – súgta Chogyal Őszentségének, aki egyetértően bólintott. Miután megkérte Chogyalt, hogy vigyázzon rám, Őszentsége bekísérte a csalódott francia növendéket egy privát szobába a templom hátsó részében, ahol felfedte a fiatalember előtt, hogy az egész vizsgáztatás alatt jelen volt. Ki tudja mit beszéltek egymással? De néhány perccel később a francia fiú visszatért, és egyrészt megnyugodott, másrészt megilletődött, hogy a dalai láma figyelmének tárgya lehetett. Elkezdtem érteni, hogy Őszentségének különleges képessége van arra, hogy segítse az egyéneket abban, hogy elérjék legmagasabb személyes céljaikat – azt, amelyik a legnagyobb boldogságot adja és mind nekik, mind környezetüknek a javára válik. – Néha azt hallom, hogy az emberek lemondóan beszélnek a buddhizmus jövőjéről – mondta Őszentsége Chogyalnak, amikor visszatértünk a rezidenciájára. – Bárcsak eljönnének ezekre a

vizsgákra és átélnék, amit ma láttunk. Olyan sok aspiráns van, olyan elkötelezettek és magasan képzettek. Azt kívánom, bárcsak mindegyiküknek tudnánk helyet adni.

Mire visszatértünk a templomból Mrs Trinci teljesen az uralma alá vonta a konyhát, ahova azonnal beszaladtam. Őszentsége az aznap reggeli templomlátogatással elterelte a figyelmemet magányomról. Most pedig Mrs Trincin volt a sor, hogy szórakoztasson. Türkizzöld ruhát viselt arany fülbevalókkal és hozzáillő karkötőkkel, amik mindig hangosan összekoccantak, amikor megmozdította a karját. Hosszú fekete haja ezúttal vöröses árnyalatban tündökölt. Mrs Trinci életét nem igazán az a megnyugtató állandóság jellemezte, mint Joghang állandó lakóiét, és ez alól a mai nap sem volt kivétel. A mostani katasztrófát egy hajnali kettőkor bekövetkezett áramszünet okozta. Mrs Trinci abban a hitben feküdt le, hogy mire felkel, ropogós habcsók alap várja a sütőjében, amit este az előírt alacsony, éjszakai hőmérsékletre állított be. Ehelyett azonban arra ébredt, hogy egy felismerhetetlen nyúlós massza várja – csupán hét órával Őszentsége VIP vendégének érkezése előtt. Ekkor nekiállt új alapot készíteni, óriási kockázatok mellett felmelegítette a sütőt, és aprólékosan megtervezte, hogyan szállíttatja az alapot Joghangba pontban egy órakor – jóval azután, hogy ő maga megérkezik és elkészíti a főételt, de éppen a desszert felszolgálása előtt. – Nem lenne egyszerűbb egy másik desszertet készíteni? – javasolta óvatosan Tenzin, ahogy meghallotta, mi történt. – Valami egyszerűt, mint a… – Pavlovának kell lennie. A vendég ausztrál! – Mrs Trinci egy ólommentes acél kaparót dobott a mosogatóba, ahol az csörömpölve

landolt. Mindig beépítette a menübe a vendég nemzeti konyhájának egy elemét, és a mai alkalom sem volt kivétel. – Mi ausztrál van a tiramisuban? – Tenzin hátrább lépett egyet. – Vagy a zöldséges raguban?! – Csak azért javasoltam… – Ne javasoljon! Zitto! Csend! Nincs idő a javaslatokra! Őszentsége vezető asszisztense okosan visszavonulót fújt. A sok hiszti ellenére Mrs Trinci menüje igazi gasztronómiai diadalmenet volt, mint mindig. A Pavlován nyoma sem volt annak a katasztrófának, amin keresztülment, tökéletes habcsók alap volt, amit ugyanolyan tökéletes habcsókok koronáztak meg gyümölccsel és tejszínhabbal töltve. És Mrs Trinci ezúttal sem feledkezett meg A „Legszebb Lényről, Aki Valaha Élt”. Olyan sok maradék marha casserole-t adott nekem, hogy miáúznom kellett evés után, hogy vegyenek le a pultról, mert túl tele voltam ahhoz, hogy magamtól leugorjak. Miután számtalan elismerő nyaldosásban részesítettem Mrs. Trinci felékszerezett ujjait, átvonszoltam magam a fogadószobába, ahol a dalai láma és vendége éppen teát kortyolgattak. Aznapi ebédvendégünk Robina Courtin volt, egy apáca, aki ideje nagy részét annak szentelte, hogy a „Liberálisabb Börtönöket” projektje keretében börtönlakóknak segítsen a rehabilitációban. Éppen az amerikai börtönkörülményekről beszélgettek, amikor beléptem és kedvenc gyapjúszőnyegemre hevertem, ahol szokásos ebéd utáni pofamosásomba kezdtem. – A körülmények nagyon eltérőek – mondta az apáca. – Vannak intézmények, ahol majdnem egész nap olyan cellákba vannak zárva a rabok, amik inkább egy pince-ketrecre hasonlítanak természetes fény nélkül. Egy kis lyuknál kell ülnünk egy vasajtó egyik oldalán, hogy beszélhessünk a rabbal, aki a másik oldalon van. Ilyen körülmények között kevés a remény a rehabilitációra. De van sok olyan intézmény is, ahol sokkal pozitívabb a hozzáállás a tréninghez,

és a változást ösztönző motivációhoz. A börtönhangulatot természetesen nem lehet kiváltani, de a cellák ajtajai többször nyitva vannak, sport és egyéb szabadidős tevékenységeket szerveznek, és a rabok használhatják a TV-t, a számítógépeket és a könyvtárat. Megállt egy pillanatra és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott valami. – Egyszer egy csoport életfogytiglanossal találkoztam, akiket elég jól ismertem, amikor meditációs órákat tartottam Floridában. Egyikük megkérdezte, hogy mi a napirend a kolostorban. Elmondtam neki, hogy hajnali ötkor kelünk, hogy elvégezzük az első meditációs gyakorlatokat. Nos, ez nagyon korán volt neki! A börtönben kellemes reggel hetes ébresztés van. Elmagyaráztam, hogy az egész napunk be van osztva, attól fogva, hogy felkelünk az esti tíz órás lefekvésig, nagy hangsúllyal a tanuláson, a kolostorkertben való munkán, ahol gyümölcsöt és zöldséget termesztünk. Ez sem tetszett neki, de a többiek mosolyogtak. – Elmondtam, hogy nincs TV, sem újságok, nincs alkohol, sem számítógép. Ellentétben a rabokkal az apácák nem kereshetnek pénzt, hogy extra jutalmakkal lephessék meg magukat. És természetesen nem látogatnak bennünket férfiak! A dalai láma kuncogni kezdett. – Ekkor jött elő a legszokatlanabb dologgal: Anélkül, hogy felfogta volna, mit mond, hozzám fordult: Ha túl kemény az élet odabenn, ide bármikor jöhet, hogy velünk éljen. A teremben mindenki nevetésben tört ki. – Szó szerint sajnált engem – csillogtak Robina szemei. – Úgy tűnt neki, hogy a zárdában kegyetlenebb körülmények között élünk, mint ők a börtönben. Őszentsége előrehajolt a székében és az állát simogatta. – Hát nem érdekes? Éppen ma reggel láttunk a templomban leendő

szerzeteseket, akik az apátságba való bejutásra pályáztak. Túl sok a pályázó és nincs elég hely. De senki nem akar bekerülni a börtönbe, még akkor sem, ha ott jobbak a körülmények. Ez azt bizonyítja, hogy nem is az életkörülményeink tesznek minket boldoggá vagy boldogtalanná, hanem az, ahogy hozzáállunk ezekhez. Egyetértésben bólogattak. – Hiszünk abban, hogy bármilyenek is legyenek az életkörülményeink, megvan az esélyünk arra, hogy boldog és értelmes életet éljünk – folytatta. – Teljes mértékben! – értett egyet Robina. Őszentsége bólintott. – A legtöbb ember azt hiszi, hogy az egyetlen lehetősége, hogy megváltoztassa a körülményeit, nem pedig boldogtalanságának valódi okait. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan gondolkodnak a körülményeikről. – Arra biztatjuk a tanulóinkat, hogy alakítsák börtönüket kolostorrá – mondta Robina. – Hogy ne úgy gondoljanak a bent töltött időre, mint az életük elpocsékolására, hanem mint egy csodálatos lehetőségre, amikor személyes fejlődésükön dolgozhatnak. Vannak, akik ezt teszik, és hihetetlen átalakuláson mennek keresztül. Képesek arra, hogy valódi értelmet és célt találjanak és teljesen megváltozott emberként szabadulnak. – Ez nagyon jó – mondta Őszentsége mosolyogva. – Bárcsak mindenki hallaná ezt az üzenetet – különösen azok, akik saját maguk által épített börtönben élnek. Ahogy ezt mondta, a dalai láma rám nézett, de nem tudtam, miért. Soha egy percig sem gondoltam, hogy rab volnék. Hóoroszlán – igen! A „Legszebb Lény, Aki Valaha Élt” – természetesen! Persze volt néhány problémám, az egyik legnagyobb, hogy egyedüli macskaként éltem itt. De hogy rab?

Én?

Őszentsége üzenete később vált világossá számomra. Miután a látogatók elmentek, a dalai láma magához kérette Mrs Trincit, hogy megköszönje a fenséges ételsort. – Csodálatos volt! – lelkendezett. – Különösen a desszert. A tiszteletreméltó Robina nővérnek nagyon ízlett. Remélem, nem került sok fáradságába elkészíteni? – Ó nem, non troppo! Nem igazán. Őszentsége jelenlétében Mrs Trincit mintha kicserélték volna. Tenzin valamelyik Wagner operájának hatalmas Brünhildája, a konyha ura sehol sem volt, helyét egy iruló-piruló iskoláslány vette át. – Nem szeretnénk, ha agyondolgozná magát. – A dalai láma egy percig elgondolkodva nézett rá, mielőtt újra megszólalt. – Nagyon érdekes ebéd volt. Arról beszélgettünk, hogy a boldogság, elégedettség mennyire nem a körülményektől függenek. Mrs Trinci, ön egyedülálló és mégis boldognak tűnik. – Nem szeretnék még egy férjet – jelentette ki Mrs Trinci. – Ha erre akar kilyukadni. – Tehát az egyedülállóság nem ok a boldogtalanságra? – Nem, nem! Mia vita e buona. Szép életem van. Elégedett vagyok. Őszentsége bólintott. – Én is így érzem. Ebben a pillanatban megértettem, mit akart mondani a dalai láma a saját magunk által épített börtönökről. Nemcsak fizikai körülményekre gondolt, hanem azokra a gondolatainkra és rögeszméinkre, amelyek boldogtalanná tesznek bennünket. Esetemben ez az a rögeszme volt, hogy egy másik

macska társaságára van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Mrs Trinci az ajtó felé indult, hogy távozzon. Azonban mielőtt kinyitotta, megállt egy pillanatra. – Kérdezhetek öntől valamit, Őszentsége? – Természetesen. – Idejárok főzni több mint húsz éve, de soha nem próbált megtéríteni. Miért? – Micsoda bolondos gondolat, Mrs Trinci! – Őszentsége nevetésben tört ki. Gyengéden a kezébe vette a nő kezét és azt mondta neki: A buddhizmus célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el. Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták legyenek. Sokféle módja van ennek, és tudom, hogy egyet már nagyon jól ismer. Mrs Trinci kérdően húzta fel a szemöldökét. – Azt a csodálatos paradoxont, – folytatta a dalai láma –, hogy a legjobb módja a boldogság elérésének az, ha másokat teszünk boldoggá.

Azon az estén az ablakpárkányon ültem, a templomkertet nézve. Elhatároztam, hogy teszek egy kísérletet. Ha legközelebb azon kapom magam, hogy egy másik macskáért nyivákolok, emlékeztetni fogom magam Őszentségére és Mrs Trincire, akik mindketten boldog egyedülállók. Megpróbálok szándékosan boldoggá tenni valakit, még ha ez olyan egyszerű is lesz, mint dorombolásommal ajándékozni meg valakit, hogy a figyelmem központjában ne én legyek, hanem mások. Fel fogom fedezni a „csodálatos paradoxont”, amiről a dalai láma beszélt, hogy megnézzem, működik-e nálam.

Már az elhatározásom hatására is könnyebbnek éreztem magam – kevésbé gondterheltnek és szabadabbnak. Nem a körülményeim miatt voltam szomorú, hanem a körülményeimről alkotott gondolataim miatt. Azzal, hogy elengedtem a boldogtalanságot szülő hitemet arról, hogy egy másik macska kell a boldogságomhoz, börtönömet kolostorrá alakítottam. Éppen ezen elmélkedtem, amikor valamin megakadt a szemem – egy mozdulatra lettem figyelmes a virágágyásban lévő nagyobb szikla mellett a kert másik végében. Már minden sötétségbe borult, de a sziklát zöld fény világította meg, amelyik egész éjjel égett egy közeli piaci bódénál. Hosszú ideig maradtam mozdulatlan, a távolba meredve. Nem tévedtem! Erősen koncentráltam és ki tudtam venni a sziluettjét: nagy, oroszlánszerű, mint egy vadállat, amelyik a dzsungelból jött elő, sötét szemekkel és tökéletesen szimmetrikus csíkokkal. Egy gyönyörű tigris. Elegánsan a sziklára pattant, mozdulatai célirányosak és lenyűgözőek voltak. Onnan végigpásztázta Jokhangot, ahogy egy földtulajdonos mérné végig birodalma legtávolabbi zugait is, majd afelé az ablak felé nézett, ahol ültem. És nem mozdult. Álltam a tekintetét. Nem adta jelét, hogy észrevett volna. Látott, ebben biztos voltam, de mit gondolt? Ki tudná megmondani? Semmit nem árultak el mozdulatai. Már csak egy pillanatig maradt a sziklán, majd olyan titokzatosan tűnt el a bokrok között, ahogy előjött. A sötétségben fények tűntek fel a Namgyal kolostor ablakaiban, ahogy a szerzetesek visszatértek a szobáikba. Az éjszaka lehetőségekkel volt teli.

HARMADIK FEJEZET Lehet valaki más által híres? Bár soha nem tettem fel ezt a kérdést magamnak, néhány hónappal azután, hogy megérkeztem McLeod Ganj-ba, Dharamsala külterületén választ kaptam rá. A külvilágba tett kalandozásim bátrabbak és gyakoribbak lettek, ahogy szép lassan nemcsak a dalai láma rezidenciáját és a templomegyüttest ismertem meg, hanem a Jokhang alatti világot is. Rögtön a templom kapui mellett árusok voltak, akik gyümölcsöt, harapnivalót és egyéb friss terményt árultak, főként a helyieknek. Volt néhány bódé a turistáknak is, a legnagyobb és legfigyelemfelkeltőbb „S.J. Patel Minőségi Nemzetközi Akciós Utazási Irodája” volt. A tulajdonos nagy választékot tartott a Dharamsalában tett helyi túráktól kezdve egészen nepáli kirándulásokig. A bódéjánál térképet, esernyőt, mobiltelefont, elemet és palackozott vizet is lehetett kapni. Kora reggel kinyitott és még azután is, hogy a többi árus már bezárt lehetett látni Mr Patelt, ahogy a turistákat győzködi, izgatottan gesztikulál a mobiltelefonjába beszélve; sokszor még késő estig is nyitva tartott az üzlete, mikor már minden rég zárva volt. Máskor viszont hatalmas büszkeségének, a közelben parkoló 1972-es Mercedes hátrahajtott anyósülésén szundikált. Sem Mr Patelt, sem a többi árust nem érdekelte különösebben egy macska, így nem telt el sok idő míg még messzebbre merészkedtem.

Ott egy sor kisboltot találtam, az egyik ajtaján keresztül kiáramló isteni illatok megbirizgálták az orrcimpáimat. Virágládák, utcára kitett asztalok és feltűnő, tibeti szimbólumokkal díszített sárga-piros ernyők keretezték a Café Franc bejáratát, annak a bisztrónak, ahonnan a helyben sütött kenyér és a frissen őrölt kávé illata származott, s amibe a még ínycsiklandóbb halpástétom és sonkás omlett illata keveredett. Az étteremmel szemben lévő virágágyásból néztem a turisták hadát, akik a kinti asztalokat foglalták el: a koránkelő túrázókat, akik laptopjaik és okostelefonjaik köré gyűltek, megtervezve az aznapi túrát, fényképeiket mutogatva, és az otthoniakkal való akadozó kapcsolattartásra panaszkodva. Ott voltak a spirituális turisták akik valami titokzatos élmény reményében látogattak el Indiába, és a híresség-vadászok, akik azért jöttek, hogy közös fotójuk legyen a dalai lámával. Volt egy ember, aki különösen sok időt töltött a helyen. Kora reggel érkezett egy tűzvörös Fiat Puntóval, feltűnően új és csillogóvillogó egy ilyen lepattant utcához McLeod Ganj-ban. Kipattant a vezetőülésről, a feje teljesen kopasz és sima, divatos szűk fekete inget viselt és egy francia bulldog követte. Úgy léptek be a kávézóba, mintha színpadra léptek volna. Különböző látogatásai során láttam a férfit már kint is és bent is, ahogy éppen utasítgatja a pincéreket, vagy papírokkal teli asztal fölé hajol, és számokat pötyög a csillogó fekete okostelefonjába. Nem tudom megmagyarázni, kedves olvasóm, miért nem találtam ki azonnal, hogy ki ő, vagy hogy mi az álláspontja a „kutya vs. macska” vitában, vagy hogy mennyire nyilvánvalóan veszélyes közelebb mennem a Café Franchoz. De az igazság az, hogy teljesen naiv voltam ehhez, talán azért mert akkoriban csak kicsit voltam idősebb egy kiscicánál. Végzetes látogatásom délutánján, a Café Franc séfje egy különösen csábító plat du jour-t (nap ajánlata) készített. A sültcsirke illata egészen a templomkapuig terjengett – egy olyan felhívás,

aminek lehetetlen ellenállni. Olyan gyorsan bukdácsoltam lefele, amennyire csak bizonytalan testtartásom engedte, és hamarosan ott álltam az egyik piros muskátlisláda előtt a bejáratnál. Nem volt semmilyen stratégiai tervem, abban a hiú reményben, hogy puszta jelenlétemmel hatalmas ebéd felszolgálását fogom kicsikarni – ez működni látszott Mrs Trincinél – az egyik asztal felé indultam. Az ott ülő négy hátizsákos túlságosan koncentrált a sajtburgerére ahhoz, hogy rám figyeljenek. Többet kellett tennem. Egy távolabbi asztaltól a kávézó belsejében egy mediterrán kinézetű férfi pillantott rám teljes érdektelenséggel, ahogy feketekávéját kortyolgatta. Addigra már eléggé bent voltam az étteremben, és azon tanakodtam, hova menjek, amikor hirtelen morgásra lettem figyelmes. A francia bulldog, csak pár méterre tőlem, rosszindulatúan méregetett. Semmit nem szabadott volna tennem, csak a helyemen maradni, ellenségesen morogni és olyan hatalmas megvetéssel nézni a kutyára, hogy egy lépéssel se merjen közelebb jönni. De én egy fiatal és bolond cica voltam, így felálltam, ami csak tovább bőszítette a fenevadat. Remegett a fapadló, ahogy megindult felém. Próbáltam olyan gyorsan eliszkolni, amennyire a lábaim engedték. Hirtelen félelmetes morgással csapott le rám. Pánikba estem, ahogy bekerítve éreztem magam egy idegen hely egyik sarkában. Olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem ott robbanok fel. Előttem volt egy régimódi újságtartó, mögötte egy kis hellyel. Mivel semmi más választásom nem volt, és a fenevad is olyan közel volt, hogy éreztem büdös, kénes leheletét, kénytelen voltam felugrani, át az újságtartón, enyhe puffanással érkezve meg a másik oldalon. A közeli győzelem ígérete olyan hirtelen csúszott ki a mancsai közül, hogy a bulldog teljesen megvadult. Egy lépésre voltam tőle,

de nem tudott közelebb jönni. Ahogy hisztérikusan ugatott emberi hangokat hallottam. – Óriáspatkány! – kiáltotta az egyik. – Ott! – ordította a másik. Hamarosan egy fekete árnyék vetült fölém, és megcsapta az orrom a Kouros kölni erős illata. Majd furcsa érzésem volt, olyan, amit azóta nem éreztem, hogy újszülött macskaként megláttam a napvilágot. Azt éreztem, hogy a tarkómnál fogva felemelnek és szemben találtam magam Franc kopasz fejével és rosszindulatú mogyoróbarna szemeivel, akinek a kávézójába betörtem, akinek a francia bulldogját felbőszítettem, és aki – ez a legfontosabb – nyilvánvalóan nem volt macskabarát. Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Éppen eléggé ahhoz, hogy megfigyeljem a szemében lévő haragot, a halántékán lüktető eret, összeszorított állkapcsát és ajkait, és a csillogó arany fülbevalót, ami bal fülében lógott. – Egy macska! – legyintett, mintha már maga a tény is sértés lenne. Lenézett a bulldogra és ezt kérdezte: Marcel! Hogyan engedhetted be ide ezt… az izét? – Amerikai akcentussal beszélt, felháborodott hangnemben. Marcel megszégyenülve kullogott el. Franc a bisztró első részébe ment. Világos volt, hogy ki fog dobni. És ettől a gondolattól hirtelen megrémültem. A legtöbb macska képes arra, hogy a magasból a talpára essen a legkisebb sérülés nélkül. De én nem vagyok a legtöbb macska. A hátsó lábaim már eleve gyengék és bizonytalanok voltak. Egy további sérülés akár visszafordíthatatlan károkat is okozhat. Mi van, ha soha többé nem tudok majd járni? Mi van, ha nem tudok visszamenni Jokhangba?! A mediterrán férfi még mindig meredten ült a kávéja mellett. A hátizsákosok a tányérjuk fölé hajoltak és sültkrumplit lapátoltak a szájukba. Senki nem sietett a segítségemre.

Franc engesztelhetetlen arcot vágott ahogy az utcára lépett. Magasabbra emelt. Visszahúzta a karját. Nemcsak ledobni akart, hanem kilőni, mint egy rakétát minél messzebb a vendéglőjétől. Ekkor két szerzetes haladt el arra útban Jokhang felé. Meglátva engem keresztbefonták a kezüket a szívük előtt és enyhén meghajoltak. Franc megfordult, hogy megnézze, ki van mögötte. De mivel nem talált sem lámát, sem szent embert, érdeklődve nézett a szerzetesekre. – A dalai láma macskája – magyarázta az egyikük. – Nagyon jó karmája van – tette hozzá a társa. A mögöttük jövő szerzetesek is meghajolva köszöntöttek. – Biztosak benne? – csodálkozott Franc. – Őszentsége macskája – mondták a többiek kórusban. Francban egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. A mellére húzott, óvatosan a karjába vett és simogatni kezdett azzal a kézzel, ami csupán pillanatokkal korábban el akart hajítani. Visszamentünk a Café Franc egyik részébe, aminek néhány angolnyelvű magazin igazán kozmopolita hangulatot adott. Egy széles polcon volt egy kis hely a London Times és a Wall Street Journal között. Franc ide tett le, olyan finoman, mintha a Ming dinasztia porcelánjának egy féltett darabja volnék. – Meleg tejet! – utasított egy éppen arra haladó pincért –, és hozz a mai csirkéből is! Apróra vágva! Majd amikor Marcel ügetett oda, fogát csikorgatva, gazdája figyelmeztette: Ha csak egy ujjal is hozzáérsz ehhez a drágasághoz – emelte fel Franc a mutatóujját –, indiai kutyakaját kapsz estére! A csirke rendben megérkezett és minden részletében olyan isteni volt, mint az illata. Feltöltődve és megbizonyosodva újdonsült pozíciómról, a legalacsonyabb polcról a legmagasabbra másztam,

ahol találtam egy kényelmes helyet a Vanity Fair és a Vogue között. Ez sokkal megfelelőbb hely volt Jokhang Hóoroszlánja számára. Arról már nem is beszélve, hogy innen jobb volt a kilátásom az étteremre.

A Café Franc egy igazi himalájai hibrid volt – a nagyvárosi elegancia és a buddhista titokzatosság ötvözete. A menő magazinokkal teli polcok, a kávégép és az elegáns terítés jól megfért a díszes Buddha szobrokkal, thangkakkal és egyéb áldozati tárgyakkal, akárcsak egy templombelsőben. Az egyik falon Francról készült fekete-fehér képek lógtak aranyozott keretben: Franc, ahogy átnyújtja a fehér kendőt a dalai lámának, Franc, ahogy megáldja a Karmapa, Franc Richard Gere mellett áll, Franc a Tigris Fészkének Kolostoránál Bhutánban. A vendégek ezeket nézegethették miközben a hangszórókból a tibeti buddhista rigmus „Om Mani Padme Hum” hipnotikus zenéje szólt. Ahogy elhelyezkedtem újonnan felfedezett páholyomban, élénk figyelemmel kísértem a jövés-menést. Amikor két amerikai lány észrevett, és elkezdtek becézgetni és simogatni, Franc odasietett hozzájuk. – A dalai láma macskája – mondta. – Úristen! – visították. Franc életuntan rántotta meg a vállát. – Mindig idejön. – Úristen! – visították újra. – Mi a neve? A férfi arckifejezése egy pillanatra bizonytalanná vált, de hamar magára talált. – Rinpoche – mondta nekik. – Azt jelenti, hogy értékes és általában csak lámák viselhetik ezt a nevet. – Úristen! Lefényképezkedhetünk esetleg vele? – Csak vaku nélkül – mondta Franc szigorúan. – Rinpoche-t tilos zavarni.

Ugyanez számtalanszor lejátszódott a nap folyamán. – A dalai láma macskája – mondta mindig Franc a fejével felém bökve miközben átnyújtotta a számlát a vendégeknek. – Imádja a sültcsirkénket. Másoknak ezt is hozzátette: Vigyázunk rá Őszentsége helyett. Hát nem isteni? – Karmája van – emelte ki előszeretettel – Rinpoche. Értékeset jelent.

Otthon DLM voltam, ahol a dalai láma nagy szeretettel, személyzete pedig kedvességgel vett körül, de akkor is csak egy macska voltam. A Café Francban viszont egy igazi híresség! Otthon macskakaját kaptam ebédre, amiről a gyártók azt állítják, hogy biztosítja a növekedésben lévő cicák kiegyensúlyozott táplálkozását. A Café Francban a marha burgundi, kakas borban (coq au vin) és provence-i bárány volt a menü, amit kényelmes lótuszpárnámnál fogyaszthattam el. Ezt a párnát Franc szerezte be a kedvemért. Nem telt bele sok idő, amíg lecseréltem a jokhangi macskakaját a Café Franc ételeire, hacsak az időjárás engedte. Az isteni főztjén túl a Café Franc a legszórakoztatóbb helyszínné vált az életemben. A pörkölt organikus kávé illata mágikus vonzerőt gyakorolt MacLeod Ganj minden elképzelhető korú, vérmérsékletű és színű látogatójára, akik különböző nyelvet beszéltek és elképesztően változatos ruhákban jelentek meg. Miután addigi rövid életemet halkbeszédű szerzetesek között töltöttem, akik egyszínű ruhákat viseltek, a Café Franc olyan volt számomra, mintha elmentem volna az állatkertbe. Azonban hamarosan elkezdtem észrevenni, hogy a látszólagos különbségek mögött sok hasonlóság van a turisták között. Különösen egy dolgot találtam érdekesnek.

Azokon a napokon, amikor nem Mrs Trinci volt a konyha úrnője, az ételsor a Jokhangban nem volt túl bonyolult. A legtöbb étel rizsvagy tésztaalapú volt zöldségekkel, hallal, vagy néha hússal. Ugyanez volt a helyzet a dalai láma mindkét háztartásában és a közeli kolostorban is, ahol a növendékek hatalmas fakanalakkal keverték az üstben az aznapi zöldség-vagy rizsragut. Igaz, hogy az alapanyagok egyszerűek voltak, a közös étkezések az örömre és az ízek élvezetére adtak alkalmat. A szerzetesek mindig lassan ettek, csöndes egyetértésben, hosszan ízlelve minden falatot. Alkalmanként megjegyzést tettek egy fűszer ízére vagy a rizs puhaságára. Az arcukon lévő kifejezésből ítélve olyan volt, mintha felfedezőúton lennének: vajon milyen öröm vár rájuk aznap? Milyen apróságot találnak majd, ami alig érezhetően más, mint eddig? Egy kis botorkálás lefelé a Café Francba és egy teljesen más világban találtam magam. A magazinos polc tetején lévő kilátótoronyból közvetlenül a konyhaajtó üvegablakán láttam át. Jóval hajnal előtt két nepáli barát, Jigme és Ngawang Dragpa már szorgalmasan sütötték a croissantokat, pain au chocolat, és mindenféle péksüteményt, valamint kovászos, francia, olasz és török kenyeret. Abban a pillanatban, ahogy a kávézó reggel 7-kor kinyitott, a Dragpa fivérek megkezdték a reggeli felszolgálását, ami tojást – tükörtojást, buggyantottat, rántottat, főttet, benedictet vagy omletteket – bacont, gombát, paradicsomot, pirítóst jelentett, valamint egy büféasztalt müzlivel, gabonapehellyel, gyümölcslevekkel, sokféle teával és a barista által készített kávéval. Délelőtt 11-kor a reggeli ebédbe fordult, ami egy még összetettebb, új menüt jelentett, majd később egy még ennél is változatosabb vacsora következett. Még soha nem láttam ilyen változatos ételeket, amiket ilyen magas színvonalon készítenek, a világ minden kontinenséről származó alapanyagokból. A kolostor konyhájában található maroknyi fűszeresdoboz nevetségesnek tűnt összehasonlítva a Café

Franc konyhájának többpolcnyi fűszerével, szószaival, ízesítőivel. Ha a szerzetesek a hegyen ilyen nagy örömet találnak a legegyszerűbb ételekben, akkor a Café Franc vendégeinek felkínált ízletes ételek az elképzelhető legbizsergetőbb, bajuszremegtetőbb eksztázist kell, hogy jelentsék. Úgy tűnt nekem, hogy nem. Az első néhány falat után a Café Franc legtöbb vendége szinte ügyet sem vetett az ételére vagy a kávéjára. Az aprólékos előkészületek ellenére, amiért sok pénzt fizettek, jóformán nem is figyeltek arra, mit esznek, annyira lefoglalta őket amiről beszélgettek, vagy a barátoknak, rokonoknak küldött sms-ek, vagy az egyik külföldi újság olvasása, amiket Franc minden nap a postáról hozott el. Ezt elképesztőnek találtam. Olyan volt, mintha nem tudnák, hogyan kell enni. Ezeknek a turistáknak a nagy része olyan hotelben lakott, ahol volt kávé- és teafőző a szobákban. Nem értettem: ha csak egy csésze kávét akartak inni anélkül, hogy átélték volna, miért nem teszik meg ingyen a hotelben, miért fizetnek 3 dollárt azért, hogy ne igyanak meg egy csésze kávét a Café Francban? Őszentsége két vezető asszisztense segített megérteni, hogy mi történik. Éppen az irodájukban ültem és felkaptam a fejem, ahogy Chogyal hátratolta a székét. – Szeretem az éberségnek ezt a meghatározását – mondta Tenzinnek, ahogy a sok kéziratnak az egyikét olvasta, amelyet minden héten olyan szerzőktől kapnak, akik Őszentségétől szeretnének előszót a művükhöz. – „Az éberség azt jelenti, hogy szándékosan és ítélkezés nélkül fordítunk figyelmet az adott pillanatra.” – Szép és világos, nem? Tenzin bólintott. – Nem hagyatkozunk a múltbeli vagy jövőbeni gondolatokra, vagy a fantáziánkra – folytatta Chogyal.

Nekem még egy ennél is egyszerűbb meghatározás tetszik Sogyal Rinpoche-tól – mondta Tenzin hátradőlve a székében. – Tisztán jelenlét. – Hmm – tűnődött Chogyal. – Semmilyen fajta mentális erőlködés vagy erőltetés. – Pontosan – bólogatott Tenzin. – Minden elégedettség alapja.

A Café Francba tett következő látogatásomkor, miután elfogyasztottam egy jókora adag lazacot dupla tejföllel, – amelyet, erről mindenkit biztosíthatok, a legintenzívebb, bár kicsit hangos éberséggel tettem – elhelyezkedtem a lótuszmintás párnán a divatmagazinok legújabb számai között és folytattam a vendégek megfigyelését. És minél többet néztem őket, annál világosabbá vált: az éberség volt az, ami hiányzott. Bár csak néhány száz méterre ültek a dalai láma rezidenciájától, a tibeti buddhista vidámparkban, ami a Café Franc volt, mégis ahelyett hogy megélték volna ezt a különleges helyet és pillanatot, legtöbbször mentálisan nagyon messze voltak. Átélték az eseményeket ahelyett, hogy megélték volna. Ahogy gyakrabban közlekedtem Jokhang és a Café Franc között, rájöttem, hogy a hegyen a boldogságot a belső értékekben keresték, kezdve az éberséggel, de ide tartozott a jószívűség, egyenlőség, odaadás. A hegy lábánál viszont a boldogságot külső dolgokban keresték – éttermi étel, inspiráló vakáció, és villámgyors technológia. Azonban semmi oka nem volt annak, hogy az emberek ne tehessék meg mindkettőt: mi, macskák tudjuk, hogy az, hogy figyelemmel vagyunk a finom ételek iránt, az az elképzelhető legnagyobb örömök egyike!

Egyik nap egy érdekes pár bukkant fel a Café Francban. Első látásra hétköznapi, középkorú amerikaiaknak tűntek farmerban és pólóban. A délelőtti csendes időszakban érkeztek és Franc azonnal odasasszézott hozzájuk új fekete Emporio Armani farmerjában. – Hogy vagyunk ma reggel? – kérdezte a tőle megszokott módon. Ahogy Franc felvette a kávérendelésüket, a férfi a csuklóján lévő színes madzagokról kérdezte, mire Franc belekezdett a mondókába, amit addigra kívülről tudtam. – Ezek áldászsinórok, amit egy lámától lehet kapni, felhatalmazáskor. A piros a Kálacsakra felhatalmazásról van, amit a dalai lámától kaptam 2008-ban. A kékek a vadzsrajána felhatalmazásról vannak Boulderből, San Franciscóból és New Yorkból 2006-ból, 2008-ból és 2010-ből. A sárgákat melbourni, skóciai és goai felhatalmazásokkor kaptam. – Nagyon érdekes – válaszolta a férfi. – Ó a dharma az életem – jelentette ki Franc színpadias mozdulattal téve a szívére a kezét, miközben a fejével felém bökött. – Látták kis barátunkat? A dalai láma macskája. Mindig itt van. Szoros karmikus kapcsolata van Őszentségével. Majd bizalmaskodva közelebb hajolt, ahogy legalább egy tucatszor tette egy nap. – Itt a tibeti buddhizmus szívében vagyunk. Az abszolút központban! Nehéz volt megállapítani, hogy mit gondol a pár Francról. De ami megkülönböztette őket más vendégektől, hogy amikor megkapták a kávéjukat, akkor abbahagyták a beszélgetést, hogy megízleljék. Nemcsak az első kortyot, hanem a másodikat, a harmadikat és az összes többit. Úgy, mint a szerzetesek Jokhangban, szánt szándékkal figyelmet szenteltek az adott pillanatnak. Élvezték a kávéjukat. Élvezték a környezetet. Megélték a tiszta jelent.

Ezért, amikor újra beszélgetni kezdtek, nagy érdeklődéssel hallgatóztam. Amit hallottam, nem lepett meg. A férfi, az éberség kutatója Amerikában, egy cikkről mesélt a feleségének, ami a Harvard Gazette-ben jelent meg. – Egy több mint 2000 emberből álló, okostelefonnal rendelkező kísérleti csoportnak különböző időpontokban kérdéseket küldtek ki egy adott hét folyamán. Mindig ugyanazt a három kérdést tették fel: Mit csinál most? Mire gondol most? Mennyire boldog? Az derült ki, hogy az emberek 47 százaléka nem arra gondol, amit csinál. A felesége felhúzta a szemöldökét. – Személy szerint azt gondolom, hogy ez a szám még alacsony is – mondta a férfi. – Az esetek felében az emberek nem koncentrálnak arra, amit csinálnak. De ami valóban érdekes, az a boldogsággal való összefüggés. Arra jöttek rá, hogy az emberek sokkal boldogabbak, ha figyelnek arra, amit csinálnak. – Azért mert csak arra figyelnek, amit élveznek? – kérdezte a felesége. Bólintott. – Pontosan. Úgy tűnik, hogy nem feltétlenül az tesz boldoggá bennünket, amit csinálunk. Hanem az, hogy mennyire koncentrálunk arra, amit csinálunk. Az a fontos, hogy megéljük az adott pillanatot. Ne pedig csak nézők legyünk a saját életünkben – tette a mutatóujját a halántéka mögé –, ami azt jelenti, hogy bármi másra gondolsz kivéve arra, amit éppen csinálsz. – Ez az, amit a buddhizmus mindig is mondott – értett egyet a felesége. A férje bólintott. – Csak néha ezek az elvek elvesznek a mindennapi életben. Találkozni olyan emberekkel, mint itt a főpincér, akik a buddhizmust jelvényként viselik. Számukra ez csak az egójuk kiterjesztése, csak egy módszer arra, hogy különbözőnek vagy különlegesnek állítsák be magukat. Úgy tűnik, azt gondolják, hogy mindez a külsőségekről szól, pedig valójában az egyetlen dolog, ami számít, az a belső átalakulás.

Néhány héttel később, éppen szunyókáltam ebéd után a polc tetején, amikor hirtelen egy olyan arcra ébredtem, ami olyannyira ismerős volt, mint amennyire szokatlan azon a helyen. Tenzin állt a Café Franc közepén, közvetlenül engem nézve. – Észrevette gyönyörű vendégünket? – Franc felém pillantott. – Ó igen. Tényleg szép – méretre szabott öltönyében a diplomatikus Tenzin semmit nem árult el. – A dalai láma macskája. – Tényleg? – Mindig itt van nálunk. – Elképesztő! – Tenzin ujjának szokásos tintaszaga keveredett a Kouros átható illatával, ahogy Tenzin felém nyúlt, hogy megvakargassa a pofácskámat. – Nagyon szoros karmikus kapcsolata van Őszentségével – mondta Franc Őszentsége jobbkezének. – Biztos, hogy igaza van – tűnődött Tenzin, majd egy olyan kérdést tett fel, amire Franc nem számított. – Vajon nem hiányzik Őszentsége udvartartásának, amikor idejön? – Nem hiszem – talált magára Franc lassan –, de ha itt meglátnák, rájönnének, hogy milyen jól tartjuk a kis hölgyet. – Ez egy valóban szép párna. – Nemcsak a párna, kedvesem. Az ebéd az, amit igazán élvez. – Éhes, igazán? – Szereti az itteni konyhát. Imádja! – Talán nem kap eleget enni Jokhangban? – vetette fel Tenzin. – Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Csupán arról, hogy Rinpoche-nak különleges ízlése van.

– Rinpoche? – Tenzin tréfálkozó arcot vágott. – Ez a neve. – Franc ezt már olyan sokszor mondta, hogy valóban el is hitte – És látja, hogy miért, nem igaz? – Ahogy a dharma tanítja nekünk – válaszolta Tenzin rejtélyesen –, minden agyban dől el.

Több nappal később, otthon Joghangban egy délután Tenzin Őszentsége irodájában ült. Minden munkanap végén egyfajta rituáléjuk volt – Tenzin tájékoztatta Őszentségét a fontos dolgokról és megbeszélték, mik a tennivalók, miközben frissen készített teájukat kortyolgatták. Szokásos helyemen voltam: az ablakpárkányon hevertem, és azt néztem, ahogy a Nap lebukik a horizont mögé, félig figyeltem csak a beszélgetésükre, ami – ahogy általában – a globális geopolitikától a buddhista filozófia legapróbb részletéig terjedt. – És, Őszentsége, hogy fontosabb témákra is rátérjek – Tenzin becsukta az ENSZ mappáját maga előtt –, örömmel jelenthetem, hogy megoldottam DLM étvágytalanságának rejtélyét. A dalai láma szeme felcsillant, ahogy ezt hallotta. – Kérem, – hajolt előre a székében –, mondja tovább. – Úgy tűnik, hogy a mi kis Hóoroszlánunk egyáltalán nem vesztette el az étvágyát. Hanem az út végében található bisztróba jár enni, amit a mi dizájner-buddhista barátunk vezet. – Bisztró? – Itt, lefelé az út végén – mutatta Tenzin. – A piros-sárga napernyőkkel. – Ó igen, ismerem a helyet – bólintott Őszentsége. – Azt mondják, nagyon jó a konyhája. Csodálkozom, hogy a mi kis cicánk még nem költözött oda!

– Úgy tűnik a tulajdonos inkább kutya-párti. – Igen? – Van valamilyen különleges fajtájú kutyája. – De a mi kicsikénket is eteti? – Csak azért, mert tudja, hogy Önnel él. Őszentsége kuncogott. – Ráadásul a Rinpoche nevet adta neki. – Rinpoche? – ez már túl sok volt a dalai lámának, aki nevetésben tört ki. – Igen, mondta Tenzin, ahogy mindketten felém fordultak. – Furcsa név egy cicának. A késő délutáni szellő a himalájai fenyő illatát hozta a nyitott ablakon át. Őszentsége elgondolkodott. – De talán nem is olyan rossz név ez, ha a mi kiscicánk hozzásegítette az étterem tulajdonost, hogy békében legyen a kutyákkal és a macskákkal. Ezért neki ez a cica igenis értékes. Felállt a székéből és odajött hozzám megsimogatni. – Tudja Tenzin, néha amikor hosszú ideig az asztalomnál dolgozom, a mi kis Hóoroszlánunk odajön, és a lábamhoz dörgölőzik. Néha – mosolygott –, addig harapdálja a bokámat, abba nem hagyom, amit csinálok. Azt szeretné, hogy felvegyem, köszönjek neki, és töltsünk együtt néhány percet, csak mi ketten. – Számomra – folytatta –, ő egy csodálatos emlékeztetője annak, hogy az „itt és most”-nak éljünk. Mi lehetne értékesebb? Úgyhogy igazából – nézett rám túláradó szeretettel –, ő az én Rinpoche-om is.

NEGYEDIK FEJEZET Borult volt az ég és nem ígérkezett valami különös napnak, amikor bemerészkedtem a dalai láma vezető asszisztenseinek szobájába. Mind Chogyal, mind Tenzin szobán kívül volt, de mégsem voltam egyedül. A radiátornál egy kutyakosárban egy lhasa apso gömbölyödött össze. Akik nem ismerik ezt a fajtát, a lhasa apsók kicsi, hosszúszőrű kutyák, akik a régi időkben a tibeti kolostorokat őrizték. A tibeti emberek különös tisztelettel tekintenek rájuk – néha látom az ablakpárkányomról, ahogy a látogatók körbesétálják a templomot lhasa apsójukkal, azt tartják ugyanis, hogy ettől magasabb szinten születnek újjá. Azonban ilyen közel látni egy ilyen kutyát az én szentélyemhez, igen kellemetlen meglepetés volt. A kosarában szunyókált, de ahogy beléptem a szobába felemelte az orrát, beleszagolt a levegőbe, majd úgy döntött, hogy az a legbiztonságosabb, ha befúrja szőrös fejét a kosár mélyére. A magam részéről elmentem mellette tudomást sem véve a jelenlétéről, felugrottam Chogyal íróasztalára és onnan kedvenc kilátóhelyemre, a fa aktaszekrény tetejére. Néhány perccel később Chogyal tért vissza. Lehajolt és megpaskolta a kiskutyát és azon a jól ismert, kedves hangon beszélt hozzá, amiről azt hittem, csak nekem tartogatja. A következő

percekben az árulás csak egyre mélyült. Ügyet sem vetve rám, Chogyal elég sok időt töltött a dög – aki elég cingár volt egyébként – simogatásával és becézgetésével, elmondta neki, milyen aranyosan néz ki, milyen kis édes, és biztosította arról a különleges bánásmódról, amiben majd részesíti. Ugyanazokat, amiket általában az én fülembe is suttog, és amiről mindig azt hittem, hogy őszinte és szívből jövő szavak. Azt hallva, hogy ugyanezeket a szavakat ismétli ennek a buta szemű, egyenes szőrű betolakodónak, rájöttem, hogy ezek csak egyen-frázisok, amiket minden négylábú, szőrösképű állatnak elmond. Na, ennyit a különleges kapcsolatunkról! Chogyal visszatért az íróasztalához és a billentyűzeten kezdett pötyögni észre sem véve, hogy egy karnyújtásnyira ülök tőle és mindent láttam. Amikor Tenzin körülbelül 20 perc múlva megérkezett, szintén név szerint üdvözölte a kutyát, – Kyi Kyi, hosszú ível ejtve – mielőtt az íróasztalához ült. Alig tudtam elhinni, hogy mindketten képesek ott ülni emailjeiket olvasva és azokra válaszolva, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. A dolog csak rosszabb lett, amikor a dalai láma fordítója megérkezett egy újonnan befejezett kézirattal a hóna alatt. Lobsang magas volt, vékony és fiatalos, és nyugalom áradt minden mozdulatából. Mindig úgy gondoltam, hogy a kedvence vagyok, de ő is először az új lakóhoz hajolt le megsimogatni, mielőtt engem üdvözölt volna. – És hogy van ma a mi kis Hóoroszlánunk? – az államat kezdte vakargatni, mielőtt csapdába nem ejtettem az ujjait a fogaimmal. – Nem is vettem észre, hogy DLM már találkozott a mi különleges vendégünkkel – mondta Chogyal miközben rám nézett a szokásos mosolyával mintha ugyanolyan boldognak kellene lennem, mint amilyen ő volt. – Nem kimondottan az ő különleges vendége – jegyezte meg Tenzin. Közvetlenül hozzám fordulva hozzátette: De remélem, lesz

hely a szívedben Kyi Kyi számára is. A szemeim elégedetlenségtől sötétlettek, elengedtem Lobsang ujjait és leereszkedtem az íróasztalra, majd a padlóra és kikullogtam a szobából, füleimet hátracsapva. A dalai láma három alkalmazottja mintha észre sem vette volna. Ebédidőben észrevettem, hogy Chogyal sétálni viszi a kutyát. Az eb engedelmesen ügetett mellette, ahogy körbesétálták a templomot és közben többször megálltak, amikor az arra járó tibetiek szeretettel simogatták. A konyhában Chogyal mindkettőnket megetetett a szokásos időben. De nehéz volt nem észrevenni az óriási adagot, ami Kyi Kyi tányérján tornyosult az én szokásos szerény adagommal szemben. Vagy azt, ahogy Chogyal ott maradt megnézni, ahogy a kutya bezabálta az ételét, majd óriási ügyet csinált belőle és dicsérőleg simogatta meg, míg én magamra maradtam. Amikor később Őszentségébe botlottunk a folyosón, ő is lehajolt köszönni a kutyának. – Tehát ő Kyi Kyi – nyugtázta, sokkal kedvesebben paskolgatva a kutyát, mint amennyire szerettem volna. – Gyönyörű szőre van. Milyen kis helyes kutyus! Mindannyian akkora ügyet csináltak belőle, hogy bárki azt gondolhatta, hogy még sosem láttak lhasa apsót előtte! És a beszélgetésükből nem kaptam választ két fontos kérdésemre: mit csinál itt a kutya? És meddig marad? Erősen reméltem, hogy a dalai láma nem akarja adoptálni. Ebben a kapcsolatban nem volt hely hármunk számára. De a következő nap, amikor kimentem, Kyi Kyi ismét ott volt a kosarában. És az azutáni napon is.

Ezért aztán egy másik, sokkal befolyásosabb látogató érkezése a héten, igazi felüdülésnek számított, ami elterelte a figyelmem. Egész McLeod Ganj tudta, hogy valaki különleges érkezik, amikor egy nagy, fekete Range Rover hajtott lassan felfelé a hegyen Jokhang felé. A helyiek és a turisták csak bámultak a csillogó-villogó, drága és fejedelmi jelenségre, annyira nem illett a városba, mintha egy másik bolygóról került volna oda. Ki is volt pontosan a sötétített ablaküvegek mögött. Ki az, akit ilyen feltűnő titokzatossággal vesznek körül? De a legfontosabb kérdés az volt, hogy kihez jött a látogató. Ahogy várható volt a Range Rover végül szép lassan Rinpoche-nak, Bódhimacskának, Jokhang Hóoroszlánjának, a Legszebb Lénynek, Aki Valaha Élt – és ember lakótársainak – otthonába tartott. Abban a pillanatban felismertem a látogatót, ahogy átlépte Őszentsége irodájának ajtaját. Végül is ő volt a leghíresebb és legrégebben ismert önfejlesztő guru a világon. Az arca már milliónyi könyv- és CD borítón díszelgett. Mindenfelé utazott a világban, ahol az adott város legnagyobb stadionjában szólt az embertömegekhez. Személyes követőtábora volt Hollywoodban, találkozott több amerikai elnökkel és rendszeresen szerepelt a nagy TV-k talk show-iban. Azonban hatalmas diszkrécióm tiltja, hogy eláruljam a nevét – nem, tényleg nem, különösen annak fényében, hogy olyan intim kinyilatkoztatásokat tett, amelyeket biztos, hogy nem a nagyközönségnek szánt. Abban a pillanatban, ahogy belépett az ajtón tekintélyt parancsoló volt a jelenléte. Mintha már az a tény, hogy ott van, arra kötelezne mindenkit, hogy őt nézze. Természetesen a dalai lámának is erőteljes volt a jelenléte – de teljesen máshogy. Őszentsége esetében ez nem annyira a személyes

jelenléte volt, mint inkább a Jósággal való találkozásé. Attól a perctől fogva, hogy először találkozunk vele, feloldódunk abban az érzésben, hogy átlagos gondolataink és problémáink irrelevánsak legyenek és tudatára ébredünk annak, hogy a saját alapvető mivoltunk a határtalan szeretet része és mivel ez így van, minden rendben van. Vendégünk – hívjuk Jacknek – berobbant a szobába, átadta Őszentségének a sálat a hagyományos módon és hamarosan mellette ült a vendégeknek fenntartott fotelben. Ezeket a rituálékat a legtöbb látogató megtette, de ahogy Jack csinálta, az valahogy még erőteljesebb volt, mintha minden szavának, minden mozdulatának jelentősége lenne. A beszélgetésük a szokásos udvariaskodással indult, majd Jack átadta Őszentségének a legutóbbi könyve egy példányát. Ahogy az egy évvel korábbi világturnéjáról mesélt a dalai lámának már-már hipnotikus volt. Ahogy egy mozifilmről mesélt, amiben szerepelt, könnyű volt elképzelnem Jacknek a vásznon is átütő karizmáját. De tíz perc múlva kínos csend következett. Őszentsége a székében ült, nyugodtan, figyelmesen, kedves mosollyal az arcán. Úgy tűnt, hogy hatalmas önbizalma ellenére nehéz volt Jacknek rátérni jövetele céljára. Végül ismét beszélni kezdett, s ahogy ezt tette, valami rendkívüli kezdett kibontakozni. – Őszentsége, ahogy bizonyára tudja, coach-ként dolgozom több mint húsz éve. Többmillió embert hozzásegítettem a világon ahhoz, hogy rátaláljon a szenvedélyére, az álmaira és a siker és bőség felé vezettem az életüket. – Ezek a szavak teljesen természetesen jöttek a szájára, de ahogy beszélt, valami megváltozott rajta. Valami, amit nem nagyon tudtam beazonosítani. – Segítettem az embereknek, hogy örömöt találjanak életük minden területén, nemcsak az anyagi javakban – folytatta Jack. – Motiváltam őket, hogy különleges adottságaikat és képességeiket erősítsék, és hogy sikeresek legyenek a kapcsolataikban.

Minden mondattal egy kicsit veszíteni látszott a dicsfényéből. Egyre zsugorodott, szinte fizikailag is belesüppedt a foteljébe. – Az önfejlesztő cégem a legnagyobb Amerikában, de lehet, hogy a világon is – ezt már szinte úgy mondta, mint egy hiba beismerését. – Ezalatt nagyon sikeres és gazdag emberré váltam. Ennek az utolsó mondatnak volt a legnagyobb hatása. Ahogy hangot adott mindannak, amit elért, úgy tűnt azt ismeri el, hogy ez milyen kevéssé elégíti ki őt. Előrehajolt, vállai beestek, könyökei a térdén, összetörtnek tűnt. Amikor felnézett Őszentségére könyörgő kifejezés ült az arcán. – De mindez nem tesz boldoggá. Őszentsége együtt érzően nézett rá. – A legutóbbi világturnénkon negyedmillió dollárt kerestem minden egyes este. Megtöltöttük Amerika legnagyobb fedett stadionjait. De soha nem éreztem magam olyan üresnek. Hirtelen olyan érzéketlen dolognak tűnt arra motiválni az embereket, hogy gazdagok és sikeresek legyenek. Talán valamikor ez volt az álmom, de többé már nem az. – Hazamentem és megmondtam mindenkinek, hogy szünetre van szükségem. Onnantól fogva nem jártam munkába. Szakállt növesztettem. Rengeteg időt töltöttem otthon olvasgatva és kertészkedve. A feleségemnek, Bree-nek ez egyáltalán nem tetszett. Ő továbbra is ismert emberekkel szerette volna tölteni a hétvégéket, partykra járni és szerepelni a magazinokban. Először azt hitte, hogy kapuzárás előtti pánikban vagyok. Majd a dolgok rosszra fordultak. A kapcsolatunk egyre csak romlott, míg végül azt mondta, hogy el akar válni. Ez három hónapja történt. Pillanatnyilag annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom, mit tegyek. – És tudja mi a legrosszabb? Igazából rosszul érzem magam azért, mert rosszul érzem magam. Mindenki azt hiszi, hogy áloméletem van. Azt gondolják, hogy az életem hihetetlenül tökéletes és boldog. Én sulykoltam ezt beléjük, mert valóban azt hittem, hogy ez az

igazság. De tévedtem. Ez nem igaz. Soha nem is volt az. A tekintélyt parancsoló szakember eltűnt, a karizma szertefoszlott, és csak egy szomorú, magába roskadt ember maradt. Lehetetlen volt nem sajnálni Jacket. A különbség aközött az ember között, akit eljátszott, és akit felfedett nem is lehetett volna nagyobb. Kívülről nézve, a gazdagsága, hírneve, gurusága felfegyverezhetné mindennel, ami ahhoz kell, hogy az élet problémáival sokkal jobban birkózzon meg, mint a legtöbben. De most pont az ellenkezője bizonyosodott be. Őszentsége előrehajolt a székében. – Sajnálom, hogy ilyen fájdalmas dolgokon megy keresztül. De máshogy is tekinthet minderre. Amin most keresztülmegy az nagyon hasznos. Később talán úgy fogja látni, mint a legjobb dolog, ami Önnel történt. Az anyagi világgal való elégedetlenség – hogyan is mondják? – elengedhetetlen a spirituális fejlődéshez. A gondolat, hogy jelenlegi boldogtalansága valahogyan hasznos is lehet, meglepte Jacket. De a dalai láma válasza gondot okozott neki. – Ugye nem azt mondja, hogy baj van a gazdagsággal? – Nem, nem – mondta Őszentsége. – A gazdagság az erő, az energia egyik formája. Akkor lehet a leghatásosabb, ha jó célokra használjuk. De ahogy Ön is látja, ez nem maga a boldogság forrása. Néhány igazán boldog embernek, akit ismerek, alig van valami pénze. – És mi van azzal, hogy teljesítsük ki különleges képességeinket? – tért rá Jack egy másik korábbi elvére. – Azt mondja, hogy az sem az igazi boldogság forrása? A dalai láma mosolygott. – Mindannyiunknak vannak hajlamai, fogékonyságunk. Néhány különös erősségünk. Ha erősítjük ezeket a képességet, az hasznunkra válik. De – ahogy a pénznél – nem önmagukban a képességek számítanak, hanem, hogy hogyan használjuk őket. – Mi a helyzet a romantikával és a szerelemmel? – addigra Jack

korábbi hitvallásának mélyére nézett és látszott, hogy szkeptikussá vált aziránt. – Milyen hosszú ideje élt boldog kapcsolatban a feleségével? – Tizennyolc évig – mondta, s Őszentsége felé fordította a két tenyerét –, és most mindez megváltozott. – Mulandóság. Ez minden dolog természete, különösen a kapcsolatoké. A kapcsolatok bizonyosan nem a boldogság igazi forrásai. – Amikor „igazi forrásról” beszél, mit ért ezalatt? – Egy forrás, amire mindig támaszkodhatunk. Ami mindig működik. Ha a vizet felforrósítjuk, akkor az a gőz valós forrása. Nem számít, hogy ki forrósítja fel, vagy hányszor forrósították már fel vagy hogy a világon hol forrósítják fel, az eredmény mindig a gőz. A pénz vagy a kapcsolatok esetében – kuncogott Őszentsége –, könnyedén beláthatjuk, hogy ezek nem a boldogság igazi forrásai. Míg a dalai láma által elmondottak nyilvánvaló igazságát Jack tapasztalata is igazolta, az az egyszerűség és világosság, ahogy ezt mondta, látszólag megijesztette látogatónkat. – Abba belegondolni, hogy ennyi éven át prédikáltam az önfejlesztés bibliáját, és végig rosszul csináltam. – Nem szabad olyan keménynek lenni önmagához – mondta Őszentsége. – Ha segít az embereknek abban, hogy pozitívabb életük legyen, amitől másoknak és saját maguknak is jobb lesz, az egy jó dolog. Nagyon jó dolog. A veszélyt abban látom, hogy az önfejlesztés több öndicsérethez, önimádathoz és önteltséghez vezet. És ezek nem a boldogság igazi forrásai, hanem pont az ellenkezőjük. Jack várt egy pillanatot, amíg ezt megemésztette majd ezt kérdezte: Tehát, a boldogság igazi forrásait magunknak kell felfedezni, vagy vannak általános elvek? Hátat kell fordítanunk az anyagi világnak? Tovább nem jutott, mert a dalai láma nevetésben tört ki.

– Ó, dehogy! – mondta. – Ha szerzetes lesz az ember, az sem a boldogság igazi forrása! Majd komolyabb arcot vágva, folytatta. – Mindannyiunknak magunknak kell megtalálnunk az egyéni módszereinket arra, hogyan műveljük a boldogságot, de vannak elvek. Két fő forrása a boldogságnak: először, hogy boldogságot adjunk másoknak, amit a buddhisták szeretetnek neveznek, és másodszor, a vágy, hogy segítsünk másokat abban, hogy megszabaduljanak az elégedetlenségüktől és szenvedésüktől, amit mi szánakozásnak nevezünk. – A fő különbség, ahogy látja, hogy magunk helyett másokat helyezünk a központba. Ez – hogyan is mondják – egy paradoxon, hogy minél jobban képesek vagyunk arra, hogy mások gondolataira és hogylétére koncentráljunk, annál boldogabbak leszünk. Aki először nyer ezzel, azok mi magunk vagyunk. Én ezt bölcs önzőségnek nevezem. – Érdekes filozófia – tűnődött Jack. – Bölcs önzőség. – Tesztelhetjük ezeket az elveket a saját tapasztalatainkon, hogy lássuk, igazak-e – mondta Őszentsége. – Például gondoljon vissza az életében azokra az időkre, amikor teljesen elégedett volt. Talán rájön, hogy akkor épp másvalaki körül jártak a gondolatai. Majd gondoljon arra, amikor a legboldogtalanabb volt, elkeseredett. Kire gondolt akkor? Ahogy a látogatónk elgondolkodott ezen, Őszentsége folytatta. – A tudományos kutatás a leghasznosabb. MRI szkennerrel vizsgáltak meditálókat, amíg különböző témákra koncentráltak. Azt gondolnánk, hogy a meditálók akkor a legboldogabbak, amikor az agyuk teljesen nyugodt. De az agy prefrontális kérge, az a rész, ami a pozitív érzelemért felelős akkor lép működésbe, amikor az emberek mások boldogságán meditálnak. Ezért minél „másvalakiközpontúbbak” vagyunk, annál boldogabbak lehetünk. Jack bólintott. – Az önfejlesztés csak valameddig visz el

bennünket. Onnantól pedig másokat kell fejlesztenünk. – Van egy történet, egy metafora, amit hasznosnak találhat – mondta Őszentsége. – Egy ember arra ér haza, hogy egy nagy halom birkatrágyát raktak le az előkertjében. Nem ő rendelte a trágyát, nem is akarja. De valahogy odakerült, és az egyetlen választása, hogy eldöntse, mit csináljon vele. Beteheti a zsebébe és panaszkodhat egész nap mindenkinek, hogy mi történt. De, ha ezt teszi, az emberek egy idő után elkerülik. Sokkal hasznosabb, ha szétteríti a trágyát a kertjében. – Mindannyiunknak megvan ugyanez a választása, amikor szembetalálkozunk egy problémával. Nem kértük. Nem akarjuk. De, ahogy megoldjuk, az a legfontosabb. Ha bölcsek vagyunk, a legnagyobb problémák vezethetnek a legnagyobb felfedezésekhez.

Később aznap a szokásos helyemen voltam a vezető asszisztensek szobájában. Visszaemlékeztem Jack érkezésére aznap reggel, továbbra is lenyűgözött milyen erőteljesen töltötte be a szobát, ahogy belépett – és milyen más volt, amikor elmondta a dalai lámának, hogyan érez valójában. A látszat és a valóság közötti különbség nem is lehetett volna nagyobb. Megfogadtam Őszentsége tanácsát arról, hogyan viszonyuljunk az elénk kerülő problémákhoz. Soha nem kérjük ezeket, de az, ahogy megoldást találunk rájuk, meghatározza a jövőbeni boldogságunkat vagy boldogtalanságunkat. A délután vége felé, a dalai láma sofőrje bukkant fel az irodában. Több mint egy hét telt el azóta, hogy legutoljára láttam, és rögtön kiszúrta a lhasa apsót, aki összegömbölyödve feküdt a kosarában. – Ki ez a kutya? – kérdezte Chogyalt, aki az asztalán tett rendet készen arra, hogy induljon. – Csak vigyázunk rá, amíg találunk egy otthont, ahol befogadják. – Még egy tibeti menekült? – szellemeskedett a sofőr miközben

lehajolt, hogy megpaskolja a kutyát. – Afféle – mondta Chogyal. – A kuzinom szomszédjáé volt Dharamsalában. Csak pár hete volt náluk, amikor a kuzinom állandó nyüszítést hallott a szomszéd telkéről, majd úgy egy hete hallotta a kutyát ugatni az éjszaka közepén. Átment és bekopogott, senki nem nyitott ajtót, de az ugatás abbamaradt. Következő éjszaka ugyanez lejátszódott. Tudni akarta, mi történik, úgy tűnt, hogy a szomszédok nem bánnak jól a kutyájukkal. A sofőr a fejét ingatta. – Két nappal később a kuzinom megemlítette a kutyát a szemben lévő szomszédnak, aki elmondta neki, hogy a kutya gazdái az előző hétvégén kiköltöztek. Mindent elvittek az utolsó szögig. – És magára hagyták a kutyát? – kérdezte a sofőr. Chogyal bólintott. – A kuzinom azonnal átment és betört a házba. Ott találta Kyi Kyi-t egy nehéz lánc végére kötve a konyhában, alig élt. Szörnyű látvány volt. Nem volt étele vagy itala. Azonnal hazavitte a kutyust és belediktált némi vizet majd élelmet. De a kuzinom nem tudta megtartani, mert egyedülálló és ritkán van otthon. Így – vont vállat Chogyal –, mivel sehova nem tudott menni, hozzánk került. Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Kyi Kyi történetét és nem tudok úgy tenni, kedves olvasóm, mint akit nem hatott meg a történet. Emlékeztem, hogy milyen féltékeny voltam Kyi Kyi-re, amikor megérkezett, milyen sértett, amikor láttam, hogy Chogyal hogy gondoskodik róla. De arra is emlékeztem, hogy milyen rossz állapotban volt a kutya, alultáplált és megtépázott volt. Ha tudtam volna a teljes igazságot, én is sajnálatot éreztem volna iránta. – Úgy tűnik, állatmenhely lett itt – jegyezte meg Őszentsége sofőrje. – Hogyan viszonyul Egeész-Tung az új árvához? A bajszom ingerülten rándult össze. Őszentsége sofőrje mindig olyan bárdolatlannak tűnt nekem. Miért hívott még mindig ezen a szörnyű néven?

– Szerintem még mindig nem döntötte el, hogy álljon hozzá – Chogyal rám nézett, ahogy szokásos módon nagyon szépen fogalmazott. – Nem döntötte el? – a sofőr a szekrényhez sétált, hogy megsimogasson. Ebben az esetben, ő egy nagyon bölcs macska. A legtöbbünk pusztán a megjelenés alapján ítél meg másokat. – És ahogy mindannyian tudjuk – zárta be Chogyal az aktatáskáját –, a megjelenés nagyon félrevezető lehet.

Következő nap, amikor az asszisztensek szobájába mentem és megláttam Kyi Kyi-t a kosarában ahelyett, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam volna, odasétáltam és próbaképpen megszagoltam. Kyi Kyi viszonozta a szippantást, majd jól megnézett magának. Ezzel a rituáléval valamelyest elismertük egymást. Azonban nem másztam be a kosarába és nem hagytam, hogy megnyaldossa az arcomat. Nem az a fajta macska vagyok. És ez nem az a fajta könyv. De többé nem irigyeltem Kyi Kyi-t. Chogyal nyugodtan sétáltathatta és annyi édes semmiséget suttoghatott a fülébe, amennyit csak akart, egy kicsit sem zavart. Tudtam, hogy a látszat mögött más a valóság. És végül rájöttem, hogy még a legmarkánsabb első megjelenés is takarhat egy nagyon különböző valóságot. Azt is észrevettem, hogy sokkal boldogabb vagyok attól, hogy nem vagyok féltékeny. Az irigység és a bosszankodás olyan érzelmeket követeltek, ami a lelki békémet zavarta. Saját magam érdekében is kevés értelme volt annak, hogy boldogtalan és irracionális érzelmekben őrlődjek fel.

Kevesebb mint hat hónappal később egy levél érkezett Őszentségének az új Mások Fejlesztésének Intézete hivatalos levélpapírján. Miután Jack hazament Jokhangból, átadta az önfejlesztő cégének vezetését a kollégájának és létrehozott egy partnerintézményt, ami mások fejlesztésére koncentrált. Az alapötlet az volt, hogy minél több embert vegyen rá arra, hogy idejüket, pénzüket és kapcsolati tőkéjüket értékes ügyeknek szenteljék. De a Mások szellemében úgy döntött, hogy döntsék el mások, hogy milyen szervezeteket támogatnak. Csupán néhány hónap alatt több mint 10 ezer ember jelentkezett támogatónak, és több mint 3 millió dollárt költöttek a legkülönfélébb jótékonysági ügyekre az egész világon. Az óriási támogatás-hullám, írta Jack, hátborzongató, felemelő, csodálatos érzés volt. Soha nem érezte magát boldogabbnak vagy elégedettebbnek. Elmenne-e esetleg Őszentsége még idén az intézmény felavatási konferenciájára, és talán egy beszédet is tartana a boldogság igazi forrásairól? Ahogy Tenzin felolvasta Jack levelét Chogyalnak, szokatlan érzelem volt a hangjában. – Bár már több mint húsz éve dolgozom itt – mondta –, még mindig meglepődöm. Amikor az emberek hajlanak arra, hogy mások boldogsága legyen a motivációjuk, az eredmény egyszerűen… – Elsöprő? – segítette ki Chogyal. – Igen, pontosan.

ÖTÖDIK FEJEZET Vajon könnyű egy nemzetközi híresség névtelen kísérőjeként élni? Van, aki azt hiszi, hogy a nagyon híres emberek ismeretlen kísérője folyamatosan mellőzöttnek és alulértékeltnek érzi magát, mint az egyszerű tyúkok a dicső kakasok mellett. Mikor a kakas kap minden figyelmet pompás tollazata és lenyűgöző hajnali áriája miatt, nem volna érthető, ha a tyúkok is követelnék a maguk idejét a rivaldafényben? Az én esetemben egyértelműen nem. Az én saját kis jokhangi világomban már éppen eléggé ismert vagyok. A Café Francban Rinpoche-ként tisztelnek. És bár Őszentsége rendszeresen szerepel a TV-ben, úgy kell élnie az életét, hogy állandóan fényképezik, és mikrofont dugnak az orra elé reggel, délben és este. Hajthatatlan újságírók ismétlődő kérdéseire kell válaszolnia, akik arra kérik, hogy magyarázza el a buddhizmus alapjait – mintha az alkalmazott fizika egyik professzorát folyton arra kérnék, hogy mondja fel a szorzótáblát. Az, hogy a dalai láma ezt őszinte kedvességgel és humorral képes megtenni nemcsak az ő személyes értékeiről árul el sokat, hanem a buddhizmus gyakorlatának értékéről is – jelesül a türelem tökéletesítéséről. Az oka annak, amiért ennyire kategorikusan elutasítom azt, hogy híres legyek, hogy voltam már eleget a médiafigyelem fogadó oldalán. Talán most meglepődnek. Miért, nem találkoztak még a dalai láma macskájával a Marie Claire- ben, egy híres fotós képein?

Vagy ahogy bajszát igazgatva tudatos hanyagsággal hever a Hello! magazin fotósai előtt, akiket azért hívott meg, hogy belekóstolhassanak himalájai budoárjának buja titkaiba? Fájdalommal ismerem be, hogy a médiafigyelem nem a rangos nőiés divatlapoktól jött. Fényképeztek? Igen. A hírességek oldalaira? Nos, nem. Egy tavaszi reggelen kezdődött, amikor Őszentsége egy órával előbb fejezte be a reggeli teendőit és kész volt arra, hogy elinduljon. Nem volt szokatlan, hogy változtatott a napi rutinján – volt, hogy utaznia kellett valahova vagy ceremóniákat kellett levezetnie. De azon a reggelen, bár két vezető asszisztense korán megérkeztek, a sofőrjének nyoma sem volt. Rájöttem, hogy Őszentsége nem megy messzire. Hallva a kántálás hangjait a kert túlsó feléről, az is világossá vált, hogy nem megy el a szokásos reggeli énekre a templomba. Amikor a protokollfőnök elkezdte ellenőrizni a biztonságot, a parkolási rendet és egyéb intézkedéseket, biztos voltam benne, hogy látogatót várunk. De ki lehet az? Elkezdtek érkezni az autók, ahonnan újságírók és a legkülönbözőbb nemzetközi adók forgatócsoportjai szálltak ki. Egy ösvény mentén álltak le, ami a templom mögül a közeli erdős részig ért. Majd megkaptuk a hírt, hogy Őszentsége látogatójának autója is közeledik. Őszentsége elindult lefelé a lépcsőn, Tenzin és Chogyal követték, Kyi Kyi pedig pórázon ügetett mellettük. Kíváncsi voltam, mi történik, így én is velük tartottam. Jól tettem, mert el tudtam csípni néhány beszélgetésfoszlányt: „Szabadságot Tibet kampány”, „a Brit Birodalom érdekében”. Egy hölgy jótékonykodását is említették és azt, hogy nagyon egyszerű életmódot folytat és idejét londoni és skóciai otthona között osztja meg. Ahogy a dalai láma kilépett, megérkezett a látogató. Egy elegáns hölgy, szőke, vállig érő hajjal, élénk tekintettel, aki nem Őszentsége látogatóinak szokásos konzervatív vagy formális stílusában öltözködött, hanem egy sportos dzsekit, khaki nadrágot és barna

túrabakancsot viselt. Mostanra már elég jól ismersz engem, kedves olvasó, ahhoz, hogy tudd, hogy soha nem fedem fel Őszentsége látogatóinak kilétét. Legyen elég annyi, hogy egy teljesen elbűvölő angol színésznőről van szó, aki számos televíziós és színpadi produkcióban szerepel és sok jó ügyet támogat. A hagyományos üdvözlés után a dalai láma és vendége elindultak az erdő felé. A nyomukban voltam, és tisztes távolságban mögöttem a többi kísérő zárta a sort. – Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy támogatja az ügyünket – mondta a színésznő. – Az erdők kiirtása olyan téma, ami mindannyiunkat kellene, hogy érdekeljen – válaszolta a dalai láma. – Örülök, hogy segíthetek. Az angol hölgy az erdők, mint a bolygó „zöld tüdejének” fontosságáról beszélt, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a széndioxidot oxigénné alakítsák. Az erdőket minden nap elképesztő mértékben csökkentik, hogy helyet adjanak kukorica és pálmaolaj ültetvényeknek, emelte ki a nő, ami a föld eróziójához, a létfontosságú víztartalék szennyezéséhez és a biodiverzivitás elvesztéséhez vezet. Sok fajt, köztük az orángutánt, a kihalás fenyegeti, mert olyan kevés hely maradt, ahol élni tudnak. – Az erdők megmentése nem pusztán pénzkérdés – mondta. – Fontos, hogy az emberek tudatában legyenek ennek a problémának, és tájékoztassuk őket minderről. Motiválnunk kell a lehető legtöbb embert, hogy tegyenek valamit, vagy a legvégső esetben, támogassák az újraerdősítés ügyét. Mivel ön annyira ismert és annyi híve van, az ön támogatása segít nekünk abban, hogy minél több helyre eljuttassuk ezt az üzenetet. Őszentsége a kezébe vette a nő kezét és ezt mondta: – Összesíthetjük az erőinket a legjobb eredmény eléréséért. Igazán nemeslelkű, hogy személyesen támogatja ezt az ügyet. És a munkája a Szabadságot Tibet kampányban és más jótékonysági

akciókban példaértékű. A hölgy szerényen vállat vont. – Egyszerűen azt érzem, hogy ezt kell tennem. Addigra már az erdőben lévő ösvényen sétáltunk. Mindkét oldalunkon fagyöngy és kankalin borította a földet. Hatalmas rhododendron bokrok burjánoztak feltűnő rózsaszín és piros színben. – Ha hagyjuk, hogy a fogyasztóipar bedaráljon bennünket, azt kockáztatjuk, hogy mindezt leromboljuk – mutatott körbe a színésznő. Őszentsége egyetértően bólintott. – Nagyon jó motivációja van: adni anélkül, hogy bármit visszakapna. – Ó, engem az nem érdekel. Szerencsésnek érzem magam, hogy adhatok. Ahogy a dalai láma kuncogni kezdett, érdeklődően fordult hozzá: Nem ért egyet? – Nem igazán nevezném szerencsének – mondta Őszentsége. – A buddhizmusban a karma elvét követjük, az ok és okozat törvényét. Nem lehet okozat, mint például a siker, ok nélkül. – Évekig dolgoztam a karrierem építésén – ismerte be a nő. – Volt néhány nagyon nehéz időszak. – Mi a kemény munkát feltételeknek hívjuk – mondta a dalai láma –, nem okoknak. A feltételek természetesen kellenek ahhoz, hogy a karma beteljesüljön, ahogy a fának is termőföldre, vízre és napsütésre van szüksége ahhoz, hogy nőjön. De egy karmikus oknak, a kezdeti mag nélkül, nem számít milyen kedvezőek a feltételek, nem lehet eredménye. A színésznő erősen figyelt a dalai láma szavaira. A beszélgetés egy nem várt fordulatot vett, ami gyakran előfordul, amikor Őszentsége úgy érzi, hogy valakinek szüksége van egy másfajta nézőpontra. – Ha a kemény munka csak feltétel, akkor mi a siker karmikus

oka? – kérdezte a nő. Őszentsége mérhetetlen jóakarattal nézett rá. – A nemeslelkűség – válaszolta. – Az a siker, aminek most részese, korábbi nemeslelkűségéből fakad, és a nemeslelkűség, amit most gyakorol azt jelenti, hogy még nagyobb sikere lesz a jövőben. Még néhány percig sétáltunk az ösvényen – messzebbre, mint ahova magamtól valaha is elmerészkedtem –, amikor egy olyan helyre értünk, ahol az erdő hirtelen véget ért és egy borzalmas holdbéli táj váltotta fel nagy sziklákkal és olajos homokkal; csak néhány régóta kiszáradt fa állt ott, ahol egykor burjánzó növényzet volt. Őszentsége és a színésznő megállt egy pillanatra. Már számtalan lyukat ástak a faültető ünnepség előkészítéseként. A lyukak mellett botokat szúrtak a földbe, és néhány talicska föld állt halmokban. Az újságírók már összegyűltek, a fényképezőgépükkel kattintgattak, ahogy kijöttek az erdőből, keresztül az elsivatagosodott részen. Ahogy a vakuk villantak, és a kíséret felzárkózott mögénk, hirtelen meghallottam a természet hívó szavát. Előkelő macskaként, ha ilyen ügyem akad, szeretem magamban elvégezni. Egy hatalmas molinót feszítettek ki a színésznő jótékonysági szervezetének logójával arra a területre, ahol később majd a fényképezkedés lesz. Úgy tűnt, ez méltó keretet ad majd az eseménynek. Senki nem vett észre, ahogy besurrantam a molinó mögé. Nagy magányomban olyan, több sorba rendezett fenyőfa csemetéket fedeztem fel, amiket éppen el akartak ünnepélyesen ültetni. Minden macska álma egy ilyen helyen szaladgálni – puha földbuckák között. Ahogy megláttam a sorokat akcióba léptem és cicás örömmel szaladtam fel az egyik buckára. Ahogy a csúcs felé törtem mindenfelé szóródott a föld, én pedig a felfedezés örömét ízlelgettem. Amikor felértem a tetejére, beleszagoltam a földbe, hogy a lehető legkényelmesebb helyet találjam meg.

Nyugalom és csend honolt a fák lombkoronája alatt, ahogy ott eleget tettem a természet hívó szavának. A kora reggeli levegő – kicsit csípős, fenyőillattal teli – csodálatos volt a hajnali madarak énekével telítve. A távolban egy hangot hallottam – talán a színésznőé? –, ahogy egy bejelentést tett, amit taps követett. És akkor megtörtént. A molinó és az én intim kis terem hirtelen megszűnt. Az újraegyesítési projektnek szentelt figyelem hirtelen rám irányult. Ne értsenek félre. Mi macskák nem vagyunk prűdek. De nem is szeretjük mutogatni magunkat – különösen nem a nemzetközi média szeme előtt. Egy pillanatig csupán a fényképezőgépek kattogását lehetett hallani. Majd egy nevetéshullám vonult végig a közönségen. Őszentsége az elsők között kezdett kuncogni. Majd a színésznő mondott valami olyasmit, hogy most már szépen meg lett termékenyítve a föld. Az én egyetlen gondolatom azonban az volt, hogy olyan hamar eltűnjek a helyszínről, ahogy csak lehet. Sokkal gyorsabban ereszkedtem le a földkupacról, mint ahogy felmásztam rá, és eltűntem a bozótosban. Megállás nélkül futottam a templom felé, át az udvaron az otthon biztonságába. Felfedeztem, hogyan juthatok be a dalai láma rezidenciájára anélkül, hogy az ajtó előtt kellene várnom valakire, hogy kinyissa. Besurrantam a földszinti mosókonyhába, felugrottam egy polcra, és végigszaladtam egy párkányon, ami egy, az ebédlőbe nyíló ablakhoz vezetett. Ott pedig, kimerülve a kora reggeli erőfeszítésektől összegömbölyödtem egy nagy fotelben és elaludtam.

Grillezett hús isteni illatára ébredtem, olyan módon elkészítve, ahogy nagy valószínűséggel csak egy valaki készíti. Csak amikor

felemeltem a fejem, jöttem rá, hogy most már más is van az ebédlőben. A dalai láma visszatért egyéb kötelezettségeihez, de a színésznőt és az újraerdősítési projekt többi tagját Tenzin, Lobsang, a tolmács, és a tolmács-asszisztens gondjaira bízta. Az asztal körül ültek kiadós reggelijük fölött, ami húsból és tojásból állt. Mrs Trinci szaladgált körülöttük újabb adag sültgombát, hagymakarikákat és pirítóst kínálva. Ahogy meglátta, hogy felébredtem, hamarosan egy tányérral jött vissza, amin nagy gonddal rendezett el kis falatka húsokat. Elém tette a padlóra. Ahogy mindannyian jóízűen fogyasztottuk a reggelinket, az asztal körüli beszélgetés a faültetési ünnepségről és az újraerdősítési projektről a színésznő azévi elfoglaltságaira terelődött. Majd egy kis szünet után eltűnődött: Nemrégiben egy nagyon érdekes beszélgetést folytattunk Őszentségével a karmáról. Ez egy olyan téma, amiről nem tudunk túl sokat nyugaton. Tenzin azóta nyomon követte a színésznő életét, amióta diák volt Oxfordban, így kihasználta a lehetőséget, hogy beszélhet vele. – Igen, ez nekem is mindig furcsa volt. A nyugati technológia elfogadott alapja az ok-okozat törvénye. Semmi sincs ok nélkül, minden valami másnak az eredményeként jön létre. De amint a közvetlen, anyagi valóság mögé nézünk a nyugatiak szerencséről, sorsról és isteni közbeavatkozásról beszélnek. A reggelizők csendben vették mindezt tudomásul. – Azt gondolom – folytatta Tenzin –, hogy a nehézséget az adja, hogy a karma nem látható azonnal. Időbe telik, amíg az okozat eredménye megszületik. Emiatt úgy tűnhet, hogy nincs is kapcsolat az ok és az okozat között. – Igen – értett egyet a színésznő. – Őszentsége azt mondta, hogy bármilyen sikert, jólétet élvezünk a jelenben az egy korábbi bőkezűségből, nemeslelkűségből fakad, nem pedig a kemény munkából, kockázatvállalásból, vagy a lehetőségek kihasználásból, amik inkább körülmények, mint okok. – Így van – értett egyet Tenzin. – Ahhoz, hogy a karma megérjen, mindkettőre szükség van: okra és a körülményekre.

– Nem titok a jelenlévők előtt – mutatott körbe a színésznő –, hogy egy furcsa dolog történt abban az évben, amikor jelentős pénzügyi segítséget nyújtottam az újraerdősítési kampányhoz. Az asztal körül ülők egyetértően mosolyogtak. – Májusban adományoztam. Majd decemberben pont ugyanennyi osztalékot kaptam, amennyit egyébként soha korábban. Sokan akkor azt mondták, hogy ez a karma. Mindenki nevetett az asztal körül. A színésznő Tenzinhez fordult. – Ez a megfelelő értelmezés? – Értem, hogy miért gondolják ezt az emberek – válaszolta. – De fontos, hogy nem kell mindent szó szerint érteni. Amiért adunk valamit az egyik nap, ez még nem ok arra, hogy pontosan ugyanazt kapjuk vissza egy másik nap. A karma nem igazán egy kivét-bevét elszámolás, hanem inkább egy energia, egy olyan akkumulátor, ami az idővel töltődik. Ezért van az, hogy a nemeslelkűség legkisebb tettei is, különösen, ha a jószándék motiválja őket, sokkal nagyobb jólét okozói lehetnek a jövőben. A színésznő és a többiek figyelmesen hallgatták. – Ami igazán érdekes – folytatta Tenzin –, hogy azzal, hogy adunk nemcsak a jövőbeni jólétünk okozóit teremtjük meg, hanem a feltételeket is megteremtjük ahhoz, hogy a jólétünk karmáját is erősítsük, amit már birtokolunk. A kemény munka és az okos üzletelés a jólét feltételei, de a nemeslelkűség is az. – Van logika abban, amit mond – mondta a színésznő. – És az az érdekes, hogy Jézus is azt mondta, hogy ‘Ki mint vet, úgy arat’. – A karma fogalma széles körben elfogadott volt a kereszténység kezdetén – értett egyet Tenzin. – Nemcsak olyan fontos szimbólumok jöttek keletről, mint a hal vagy a fénykoszorú jele – a falra mutatott, ahol Buddhát egy fényes azúrkék fénykoszorú koronázza –, de úgy tűnik nekem, hogy a felebarátod szeretetének központi tanítása, az együttérzés és a többi, szintén átvándoroltak a régi selyemúton kétezer évvel ezelőtt.

A látogatók lelkesen hallgatták. – Egy dolgot nem értek a karmával kapcsolatban – mondta a színésznő –, hogy mindez hol történik. Ha nincs Isten, aki eldönti, hogy büntet vagy jutalmaz, és nincs egy kozmikus számítógép, amelyik mindezt számontartja, hol történik mindez? – A kérdés a lényeget érinti – válaszolta Tenzin. – Mindez a lelkünk kontinuumában van. A valóságot sokkal szubjektívebben érzékeljük, mint azt általában gondoljuk. Nem pusztán az események passzív érzékelői vagyunk. Minden pillanatban aktívan vetítjük ki a valóság általunk érzékelt változatát a világra. Két ember ugyanabban a környezetben nagyon különböző módon érzékeli, hogy mi történik. Ez azért van, mert különböző karmájuk van. – Az ok-okozat törvénye kimondja – folytatta Tenzin –, hogy lépésről lépésre létrehozhatjuk úgy az indítékokat, hogy a valóság érzékelése sokkal nagyobb elégedettséget és jólétet eredményezzen, és elkerülhetjük a boldogtalanság és elégedetlenség indítékait. Buddha maga foglalta ezt össze a legjobban, amikor azt mondta: „A gondolat szóként nyilvánul meg; a szó tettként; a tettből szokás lesz; a szokásból pedig jellem. Figyelj tehát a gondolatodra és vigyázz arra, hogy szeretetből és a mások iránti törődésből fakadjon… Ahogy az árnyék követi a testet, ahogy gondolkodunk, olyanokká válunk.”

Egy kicsivel később, a színésznő és kísérete felkelt az asztaltól megköszönve Tenzinnek és a többieknek a segítséget. Éppen a kabátjaikat és sáljaikat szedték össze, amikor a színésznő felnézett arra a fotelre, amiben ültem, a testem alá húzott lábakkal. – Te jó ég! Csak nem ez az a macska… tudják… reggelről? Tenzin felém nézett ugyanazzal a pókerarccal, mint amit azon a délutánon vágott, amikor felfedezett a lótuszmintás párnán a Café

Francban. – Hasonlóan néz ki – ismerte el. – Még soha nem láttam, hogy Hóoroszlán olyan messzire merészkedett volna – mondta Lobsang. – A himalájai macskák nagyon elterjedtek errefelé – tette hozzá Lobsang asszisztense. A színésznő kis mosollyal rázta meg a fejét. – Valóban nagyon eredeti előadás volt.

Délután Tenzin összefoglalta a dalai lámának az aznapi eseményeket, amint szokásos zöldteájukat fogyasztották, ezúttal ostyavékony keksszel, amit a jóságos Mrs Trinci készített. Miután a nap eseményeit megvitatták, Őszentsége a faültetési ünnepségre terelte a szót. – Milyen volt a reggeli? Remélem, a látogatók elégedettek voltak mindennel. – Nagyon jól ment minden, Őszentsége. És a vendégünk éppen nemrég hívott fel, hogy elmondja, mennyire örül annak, hogy mindez ilyen nagy figyelmet kap. – Nagyon sokan voltak itt a médiától ma reggel – jegyezte meg a dalai láma. – Még soha nem láttam ennyi TV-kamerát Jokhangban! – Az esemény nagy visszhangot kapott a médiában – mondta Tenzin. – De az igazi siker egy YouTube videó, amit rengetegen megosztottak. Úgy tűnik, már most több mint tízmillióan letöltötték. – Egy faültetési ünnepségről? – Őszentsége felhúzta a szemöldökét. – Az csak a kezdet. De a show igazi sztárja – Tenzin odafordult, ahol hevertem –, a mi kis Rinpoche-unk. A dalai láma nevetésben tört ki. Majd, megpróbálva visszanyerni

komolyságát, azt mondta: – Talán nem kellene nevetnünk. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban. Rinpoche vagy az újságírók. Odajött hozzám, a karjaiba vett, és elkezdett lassan simogatni. – Ma amikor felébredtünk, egyikünk sem gondolta volna, hogy hamarosan – hogyan is mondják? – nemzetközi szenzáció leszel. De így sokkal nagyobb figyelmet irányítottál az erdőket sújtó problémára egy reggel alatt, mint sok ember egy egész élet alatt. Dorombolni kezdtem. – Nagyon érdekes karma.

HATODIK FEJEZET Szőrcsomók. Kevés kellemetlenebb dolog van, ugye egyetértesz, kedves olvasó? Ugyan már. Nem kell nekem itt az ártatlant játszani. Csak azért mert Ti emberek vagytok, nem váltok immunissá az önimádattal szemben. Nem fordul elő, hogy túl sok figyelmet fordítotok arra, hogyan látnak Benneteket mások? Hogy túlságosan fontos a ruhátok, cipőtök, kiegészítőtök és frizurátok, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz a képhez, amit a világ felé Magatokról mutatni akartok, mint az egyszerű gyakorlati szempontokhoz? Amikor Magatokról beszéltek és mellékesen megemlítitek azt a márkás terméket, amit nemrég vettetek, a párotok romantikus gesztusait, vagy azt a különleges jóga-pozíciót, amit meg tudtok csinálni – nem az a helyzet, hogy ezekkel a megjegyzésekkel egy bizonyos benyomást szeretnétek Önmagatokról kialakítani? És az ég szerelmére, ki az, aki, lefoglalja a gondolataitok nagy részét attól a perctől, hogy felkeltek, addig, amíg lefekszetek? Ki a központja legnagyobb aggodalmaitoknak és figyelmeteknek? Tudtok olyan személyről – talán nem is olyan messze Tőletek, akit annyira elkapott az önimádat lefelé vezető spirálja, hogy minden őrületes nyalakodás, karmolászás, ápolás és minden elkeseredett erőfeszítés ellenére, amit azért tett, hogy jobban érezze magát, minden, amit elért az volt, hogy olyan mennyiségű önsajnálatot fecskendezett magába, hogy megbetegedett – még talán szó szerint is?

Ha egy kellemetlen gombóc formálódik, kedves olvasó, a torkodban pusztán attól, hogy ezeket a bekezdéseket olvasod, akkor minden bizonnyal megérted, mennyire bosszantóak a szőrcsomók. Ha nem, akkor valószínűleg sokkal alkalmazkodóbb vagy, mint a legtöbben és ebben az esetben elnézésedet kérem, hogy kétségbe vontam a jellemed. Neked nem kell elolvasni ezt a fejezetet, így azt javaslom, hogy azonnal ugorj a következőre. Mivel nagyon kicsi koromban elszakítottak az anyukámtól és a családomtól, vannak a macskaságnak olyan jellemzői, amit egyáltalán nem vettem figyelembe. Ezért volt az első szőrcsomó élményem annyira váratlan, mint amennyire kellemetlen. Az egyik hátránya annak, ha valaki egy pazarul gyönyörű macska abból a fajtából, amelyik időnként a legdrágább belgacsokik dobozát ékesíti, az az, hogy a cicomázás kényszeressé válhat. Igen könnyen belekerülhetünk az állandó nyalakodás és öncsodálat körforgásába anélkül, hogy számolnánk a lehetséges következményekkel. Egy reggel az aktaszekrény tetején voltam, teljesen belefeledkezve egy ilyen tevékenységbe, Tenzin többször élesen rámnézett, és még Chogyal is odajött, hogy elterelje a figyelmemet – teljesen hasztalanul. A kezdeti bizsergő érzés egyre csak nőtt és nőtt, amíg végül nem tudtam abbahagyni a szőrtisztítást. És akkor beütött. Hirtelen, tudtam, hogy le kell mennem a földre. Átmentem az irodán, közvetlenül elhaladva Kyi Kyi kosara mellett, és éppen elértem a folyosóra, amikor éreztem, hogy megfordul a gyomrom. Olyan volt, mintha minden, ami bennem volt, ki akarna jönni. Összegörnyedtem a szőnyegen, és egész testem remegett a fájdalomtól. Az erős görcsök egyre sűrűsödtek, amíg… nos, talán jobb, ha megkíméllek, kedves olvasó, a részletektől. Chogyal felpattant és megragadta az aznapi újság egy példányát. A női divatoldalakat használta a szőnyeg tisztítására, ahova nagy mennyiségben adtam vissza saját szőröm lenyelt csomóit. Besurrantam a konyhába egy nyugtató italért, és mire visszaértem nyoma sem volt annak a szörnyűségnek, ami az előszoba csendes

szentélyében történt velem. Ismét elfoglaltam a helyem az aktaszekrény tetején, majd mély álomba merültem. Semmi sem gyógyítja jobban az efféle kellemetlen élményeket, mint egy kiadós alvás.

Kivéve, hogy ez alkalommal egy erőteljes és zavaró illat ébresztett. Csak nem a Kouros összetéveszthetetlen illata, ami általában több méterrel megelőzte Francot? De nem is voltam a Café Francban! Pillanatokkal később választ kaptam Franc összetéveszthetetlenül San Franciscó-i hanglejtése formájában. Sem Tenzin, sem Chogyal nem volt az irodában, de ott, az ajtóban, ott volt Marcel kerekfülű sziluettje. Pillanatokkal később Chogyal is megjelent egy pórázzal. Kivette Kyi Kyi-t a kosarából, rátette a pórázt és odavezette, ahol Marcel saját pórázát rángatta, farkát csóválva a várakozás izgalmában. Franc és Chogyal a folyosón beszélgettek, míg a két kutya egymás hátsó részét kezdte szimatolni. Teljesen belefeledkezve a történésekbe, Franc észre sem vett a megfigyelőhelyemen, ahogy az eseményeket követtem. Bár zavarba hozott Tenzin váratlan látogatása a Café Francban hetekkel ezelőtt, ahogy elnéztem a mostani történéseket, elkezdett összeállni a kép. Franc a legjobb formáját hozta. Hivatalosan volt felöltözve sötét öltönyben és kifényesített cipővel, és olyan alázatos volt, mint mikor a legfontosabb VIP vendégek tűntek fel az éttermében. Ezalatt Chogyal a szokásos megjátszásoktól mentes önmaga volt, ahogy elmesélte Kyi Kyi történetét, hogy került Jokhangba. A két férfi kivitte sétáltatni a kutyákat. Átfeküdtem az ablak elé, hogy jobban lássam a történéseket. Pórázuktól megszabadulva Marcel és Kyi Kyi egymást kergette, játszottak és birkóztak. Úgy tűnt, a két kutya még barát is lehet.

Visszatérve Chogyal és Franc Kyi Kyi étkezési és alvási szokásairól beszéltek. Majd Chogyal ezt mondta: Mindannyian, beleértve Őszentségét is, nagyon hálásak lennénk, ha átgondolná… – Nem kell átgondolnom – nyugtatta meg Franc. – A két kutya nagyon jól meglesz. Részemről a megtiszteltetés. Chogyal mosolyogva nézett le Kyi Kyi-re. – Nem sok időt töltött velünk, de hiányozni fog. – Visszahozhatom majd látogatóba – mondta Franc. Ebben a pillanatban kinyílt Őszentsége ajtaja, és ő jött ki rajta. Ahogy Franc bonyolult formalitással meghajolt, a dalai láma, magában kuncogva, a homlokához emelte a kezeit. – Ő itt Franc, Őszentsége. Volt olyan kedves és beleegyezett abba, hogy Kyi Kyi-t a gondjaiba vegye. – Nagyon jó – a dalai láma a kezeibe vette Franc kezét. – Értékelem az odaadását. Észrevette a sok áldás-zsinórt Franc csuklóján. – Sok áldást kapott? Szokás szerint Franc felmondta a felhatalmazásokat, amelyeket az elmúlt évtizedben magas rangú lámáktól kapott. Őszentsége türelmesen hallgatta, majd megkérdezte: Ki a tanára? – Az összes láma, aki felhatalmazást adott nekem – válaszolta Franc, mintha egy hittételt mondana fel. – Hasznos, ha van egy állandó tanárunk, és eljárunk az óráira – mondta Őszentsége. – A felhatalmazások és szövegkönyvek segítenek. De még jobb, ha egy hozzáértő tanár segítségével gyakorlunk. Ha meg akarna tanulni zongorázni, nem keresné-e meg a legjobb tanárt erre és nem ragaszkodna-e hozzá? Ugyanígy megy a dharmával. A tanács újdonságként hatott Francra, akinek kis időbe tellett ezt feldolgozni. Néhány pillanat múlva azt kérdezte: Van olyan tanár, akit javasolna?

– Önnek? – úgy tűnt, hogy Őszentsége figyelmét Franc arany Om fülbevalója kötötte le ahogy a válaszon gondolkodott. Végül azt mondta: Kérdezze meg Geshe Wangpót, itt a Namgyal Kolostorban. Szerintem ő lenne a megfelelő Önnek.

Kicsivel később Franc elment Jokhangból és elvitte magával Kyi Kyi-t. Kíváncsi voltam, hogyan tálalja a nap eseményeit a Café Franc vidám napernyői alatt. És nem bírtam a kíváncsiságommal azon a téren sem, hogy vajon megtarthatom-e kiemelt pozíciómat az étteremben, a Vogue és a Vanity Fair legújabb száma között. Most, hogy Franc beleegyezett, hogy felügyel egy lényt, akit hamarosan bizonyára a dalai láma kutyájaként tartanak számon, továbbra is én leszek-e a hódolat fő tárgya? Az is foglalkoztatott, hogy a következő néhány napban miért pillant egymásra Chogyal és Tenzin időről időre, azt mormogva, hogy „Geshe Wangpo” és miért törnek ki nevetésben. Hamarosan minden kérdésemre megkaptam a választ. Kezdjük Geshe Wangpóval. Éppen kedvenc ablakpárkányomon pihentem egy vagy két héttel később, amikor ismét Franc aftershave-jének ismerős illata ébresztett. Bár messze volt, szalagként úszott a levegőben, az udvarról odáig, ahol egy hátán fekvő gyík pozitúrájában feküdtem. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy Franc Jokhang kapujától a templom felé sétál. A kíváncsiságom azonnal talpra ugrasztott és hamarosan már lent voltam, és a templomlépcsőn vártam Franc közeledését. Mély és gyönyörű napüdvözlést mutattam be, mintha az egész délelőttöt ott töltöttem volna. Úgy tűnt Francot megnyugtatja a jelenlétem ezen a fontos látogatáson, és lehajolt, hogy megsimogasson. Hamarosan Geshe Wangpo jött elő a templomból. Körülbelül 50 éves volt, alacsony, kerekarcú, tömzsi, sokkal nagyobb tekintélyt

árasztott magából, mint azt termete indokolta volna. Valahogy különleges, ellentmondást nem tűrő erő sugárzott belőle. Ahogy megjelent megértettem, hogy Chogyalt és Tenzint miért szórakoztatta annyira, hogy a dalai láma Geshe Wangpót ajánlotta Franc tanáraként: tekintélyesebb lámát nehéz volt elképzelni. Mégis, mosolygott, ahogy Franc bemutatkozott. – Érdeklődnék, hogy elfogadna-e diákjának? – kérdezte Franc. A Kouros-felhő, az arany Om, a szűk fekete ruha most még jobban kirítt a környezetből. – Kedd esténként tud jönni az óráimra – mondta Geshe Wangpo. – Fontos, hogy meggyőződjön arról, hogy el tud-e fogadni tanárának. – Maga a dalai láma ajánlotta önt – ellenkezett Franc. – Akkor is, elképzelhető, hogy nem tetszik Önnek a megközelítésem. Mindannyiunknak különböző a stílusa és a vérmérséklete. Úgy tűnt, mintha Geshe Wangpo egyenesen le akarná beszélni őt. – Talán okosabb lenne, ha időt hagyna magának a döntésre. Ha elfogad valakit a mentorának – felemelte az ujját –, akkor készen kell állnia arra, hogy követi a tanácsát. De Francot nem lehetett eltántorítani. – Ha Őszentsége önt javasolta – mondta áhítattal –, az nekem bőven elég. – Rendben, rendben – egyezett bele a láma. Új növendéke csuklójára mutatva hozzátette: Már nagyon sok felhatalmazása van. Az elkötelezettségei miatt elfoglalt lehet. – Elkötelezettségek? – Amiket akkor tett, amikor megkapta a felhatalmazásokat. – Tettem ilyet? Geshe Wangpo felhúzta a szemöldökét. – Miért kérne felhatalmazást a gyakorlásra, ha nem akar követni egy gyakorlatot?

– Nem is gondoltam, arra, hogy… – életében először Franc kifejezetten maflának tűnt. – Milyen felhatalmazásokat kapott? Franc megkezdte a már ismerős szavalását az időpontoknak, lámáknak és felhatalmazásoknak – csak ez alkalommal, eddig ismeretlen hanglejtéssel. Úgy tűnt, hogy minden egyes felhatalmazás elmondása inkább a tudatlanság, és az oda nem figyelés beismerése lett volna, mintsem a szokásos hetvenkedés. Amikor végzett Geshe Wangpo szigorúan nézett rá, mielőtt nevetésben tört volna ki. – Mi van? – kérdezte Franc, tudatában annak, hogy ő a tárgya a láma jókedvének. – Maguk nyugatiak! – Geshe Wangpo végre meg tudott szólalni – Nagyon viccesek. – Nem értem. – Franc megrántotta a vállát. – A dharma egy belső utazás – mondta Geshe Wangpo, a szívére téve a kezét. – Nem arról szól, hogy elmondod, hogy buddhista vagy, vagy olyan ruhákat viselsz, mint a buddhisták, vagy akár azt is hiszed, hogy buddhista vagy. Mi az, hogy „buddhista”? – tárta szét a kezét. – Csak egy szó. Csak egy címke. Mi az értéke egy címkének, ha maga a termék nem eredeti? Olyan, mint egy hamis Rolex. Gonoszkodó pillantást vetett Francra. Franc kényelmetlenül toporgott. Geshe Wangpo felemelte az ujját. – Nem szeretnénk hamis Rolexeket itt a Namgyal Kolostorban – mondta –, csak valódit. – Mit csináljak az áldás-zsinórokkal? – kérdezte Franc bánatosan. – Az ön választása – mondta neki Geshe Wangpo. – Csak ön tudhatja, nem mondhatja meg más önnek. Majd, látva új diákja bűnbánó tekintetét, megfogta Franc karját. – Jöjjön. Tegyünk egy sétát a templom körül. Ki kell nyújtóztatnom a lábaimat.

A két férfi elindult, az óramutató járásának megfelelően kerülve a templomot. Szorosan követtem őket. Geshe Wangpo megkérdezte Francot, hogy honnan származik és Franc elkezdett mesélni neki a gyerekkoráról Kaliforniában, az utazás iránti szenvedélyéről, arról az útról, ami Dharamsalába hozta, és a teljesen váratlan döntésről, hogy megnyissa a Café Francot. – Mindig éreztem egy vonzalmat a buddhizmus iránt – mondta Franc a lámának. – Arra gondoltam, hogy ha felhatalmazásokat kapok a lámáktól akkor jó úton járok. Tudtam, hogy meditálnom is kellene, de túl elfoglalt vagyok ehhez. Nem tudtam, hogy kellene, hogy tanárom legyen, akihez rendszeresen el kell járnom. Geshe Wangpo egy pillanatra megragadta Franc kezét ezután a vallomás után. – Legyen ez egy új kezdet az Ön számára! – javasolta. – Ismeri a Négy Nemes Igazságot? Franc elgondolkodott. – Hallottam már róluk. – Buddhának ez volt az első tanítása miután megvilágosult. Nagyon jó arra, hogy elkezdjük a leckéket. Tudja, Buddha olyan, mint egy orvos, akihez elmegyünk, amikor rosszul érezzük magunkat. Először, az orvos ellenőrzi a tüneteket. Majd felállítja a diagnózist. Ezután megmondja, hogy tud-e valamit kezdeni a problémával – előrejelzést tesz. Végül, felírja a kezelést. Buddha ugyanezt a négy lépést tette meg, amikor az élettapasztalásunkat vizsgálta. Franc elszántan figyelt. – Milyen tüneteket talált? – Általánosságban – mondta Geshe Wangpo –, egy nagyfokú elégedetlenséget, vagy szanszkritül dukkhát. A dukkha az egyszerű kényelmetlenségtől a legmélyebb fizikai és érzelmi szenvedésig terjedhet. Buddha tudta, hogy a mindennapi élet megélésének nagy része nehéz. Szenvedés. Nehéz önmagunknak lennünk. Franc egyetértően bólintott.

– Az elégedetlenségnek, a szenvedésnek sok oka van. Már az a tény, hogy megszületünk azt jelenti, hogy szembe kell néznünk a halállal és valószínűleg a betegség és az öregedés nehézségeivel. A mulandóság is oka lehet az elégedetlenségnek. Megkapjuk valahogy a dolgokat, és utána – a láma összecsettintette az ujját – megváltoztathatjuk. Geshe Wangpo folytatta. – De az elégedetlenség alapvető oka, gyökere, az hogy félreértjük azt, ahogy a dolgok léteznek. A tárgyakat és az embereket tőlünk különállónak és függetlennek kezeljük. Azt gondoljuk, hogy vannak tulajdonságaik, értékeik, amihez vonzódunk, vagy ami taszít bennünket. Azt gondoljuk, hogy minden rajtunk kívül történik, és mi csak reagálunk rá – mintha minden kívülről jönne hozzánk. Csendben sétáltak tovább, majd Franc megkérdezte: Miért hiba az, ha így látjuk? – Azért, mert amikor nagyon erősen keressük, akkor nem találjuk meg a lényeget egy személyben vagy tárgyban, így magunkban sem. Nem találunk semmilyen olyan értéket, ami az elménktől függetlenül létezik. – Azt mondja – Franc gyorsabban beszélt, mint általában –, hogy semmi nem létezik rajtunk kívül, hanem mind mi találjuk ki? – Nem. De ez a leggyakoribb félreértés. Ezt a nehezen érthető igazságot „függő keletkezés”-nek hívjuk és nagyon sok tanulás és meditálás után lehet igazán megérteni. Azonban ez egy hihetetlenül erőteljes fogalom – amikor elkezdjük megérteni, megváltoztatja az életünket. Buddha tanítása szerint a mód, ahogy a dolgok léteznek részben a mi elménktől függ. Ez azt jelenti, hogy a Harmadik Nemes Igazság, az előrejelzés, pozitív, a szenvedés meg tud szűnni. – Azért, mert az elménken tudunk dolgozni? – kockáztatta meg Franc.

– Igen, igen! – Geshe Wangpo élénken helyeselt. – Ha mindez a szenvedés, mindez a dukkha kívülről jönne, nem sokat tehetnénk ellene. De mivel ez az elménkben születik, nos, így van némi reményünk. Így a Negyedik Nemes Igazság a kezelés, az ösvény, ami a szenvedés megszűnéséhez vezet – amit megtehetünk az elménkben születő problémák ellen. Jelentőségteljesen Francra mosolygott. De Francot túlságosan lefoglalta, amit a láma mondott, ahhoz, hogy megsértődjön. – És akkor mi a kezelés? – akarta tudni. – Buddha összes tanítása – válaszolta Geshe Wangpo. – Azt mondják 84 ezret tartott. – A dharma? – Igen. Tudja, mit jelent a dharma? Franc vállat vont: Buddha filozófiája? Geshe Wangpo oldalra billentette a fejét. – Nagy vonalakban ezt is mondhatjuk. A buddhizmusban a dharmát úgy is értelmezzük, mint egy „megszűnést”, mivel a szenvedés, a dukkha megszűnik. Ez Buddha tanításainak a célja. A láma megállt egy pillanatra, ahogy a templom mögött elértek egy pontot, ahol egy fa ernyőként magasodott a sétány fölé. A föld tele volt lehullott falevelekkel. – Tudja, Buddhának egyszer egy titokzatos kérdést tettek fel az univerzumról. Nagyon érdekes, ahogy erre válaszolt – Geshe Wangpo lehajolt, hogy felvegyen egy maroknyi falevelet. – Azt kérdezte a diákjaitól: „A kezemben van több levél, vagy az erdő talaján?” A diákok azt felelték: „Az erdő talaján.” Mire Buddha így válaszolt: „A kezemben lévő levelek azt a tudást jelképezik, ami a szenvedés végéhez vezet.” Ily módon, – Geshe Wangpo széttárta a kezeit és hagyta, hogy a levelek leessenek a földre – Buddha világossá tette tanításainak célját. – Ha 84 ezer van belőlük, hol érdemes kezdeni? – kérdezte Franc,

ahogy folytatták a sétát. – A lam rim-nél, vagy a megvilágosodáshoz vezető ösvénynél érdemes kezdeni – mondta neki a láma. – Ez arra tanít, hogy jobban tudatában legyünk a viselkedésünknek, s hogy a negatív gondolatmintákat pozitívakra cseréljük. – Úgy hangzik, mint a pszichoterápia. – Pontosan! Yeshe láma, aki egyike volt azoknak a lámáknak, akik a tibeti buddhizmust elkezdték terjeszteni nyugaton, pontosan ezt szokta volt mondani: „Legyél a saját terapeutád.” Írt is egy könyvet ezzel a címmel. Csendben sétáltak tovább, majd Franc megkérdezte: Igaz, hogy egyes lámák látnokok? Geshe Wangpo élesen nézett rá: Miért kérdezi? – Csak gondolkodom, hogy… milyen negatív gondolatmintákon kellene dolgoznom. – Nem kell látnoknak lenni, hogy ezt megtudja – mondta a láma határozottan. – Nem? – Mindenkinek ugyanaz az alapproblémája. Csak ez különböző módon jelenik meg. A fő problémánk az, hogy mindannyian „énspecialisták” vagyunk. Folyamatosan csak magunkra gondolunk. Még akkor is, ha ez boldogtalanná és feszültté tesz bennünket. Ha túlságosan magunkra koncentrálunk, beteggé tesszük magunkat. Egy folyamatos belső beszélgetés zajlik bennünk reggel, délben, este, egy belső monológ. De paradox módon, minél inkább képesek vagyunk arra, hogy másokat boldoggá tegyünk, annál boldogabbak leszünk mi magunk is. Franc kissé levertnek tűnt, ahogy ezt meghallotta. – Nincs sok remény az olyan emberek számára, mint én, nem igaz?

– Miért? – Van egy jól menő éttermem. Ott vagyok a hét minden napján, és késő estig dolgozom. Egyszerűen nincs időm arra, hogy azon gondolkodjam, hogy tegyek másokat boldoggá. – Pedig azt mondom, hogy pont van egy nagy előnye! – ellenkezett Geshe Wangpo. – Mások boldogsága nem egy elvont fogalom. Nem kell elmennie a hegyek közé, hogy ezen meditáljon. Kezdje az otthonával és a munkájával, az életében lévő emberekkel és egyéb lényekkel. Ha vannak ügyfelei, gondoljon mindegyikükre úgy, mint egy lehetőségre, hogy a szerető kedvességet gyakorolja. Kiszolgálhatja őket kávéval, vagy kiszolgálhatja őket kávéval és egy mosollyal – valamivel, ami boldogabbá teszi őket abban a percben, amíg önnel vannak. Ha van személyzete – nos, akkor ön egy fontos személy az életükben. Nagy hatalma van arra, hogy boldoggá tegye őket, vagy éppen nyomorulttá. – Eszembe sem jutott – mondta Franc –, hogy egy vállalkozás vezetése és a pénzkeresés része lehet annak, hogy buddhisták vagyunk. – Természetesen! Minden része a dharmának. A vállalkozása. A családja. Minden. Amikor elkezdi, a dharma olyan, mint egy patakocska a hegyekben. Ez a kis patak csak egy kis területre van hatással a környezetében, ahol éppen csörgedez. De ahogy elkezdi rendszeresen gyakorolni a dharmát, a folyása erősebb lesz, és más patakok is csatlakoznak hozzá. Néha megtörhet, mint egy vízesés, vagy eltűnhet a felszín alatt, de folyamatosan ott van, és erőt gyűjt. Végül egy nagy folyóvá válik, amelyik széles és erős és az élete központjává válik. – Gondoljon a dharma gyakorlására így – minden nap jobban és jobban növekszik. Egyre több boldogságot adunk másoknak – és így önmagunk is egyre több boldogságot kapunk.

Jónéhány nappal később éppen a vezető asszisztensek irodájában ültem az aktaszekrény tetején, amikor jött az ismerős érzés – az erőteljes késztetés a nyalakodásra. Elkezdtem a szőrfényesítést, és ahogy ezt tettem, eszembe jutott a szőrcsomók drámája, és Geshe Wangpo szavai: „Ha túlságosan magunkra koncentrálunk, beteggé tesszük magunkat.” Az is eszembe jutott, amit a láma arról mondott, hogy koncentráljunk jobban másokra. Néhány perc után kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam, és inkább leugrottam az aktaszekrény tetejéről. Tenzin szemüveget viselt és éppen elmerült egy fontos emailben, amit a dalai láma a brit miniszterelnöknek írt. Chogyal Őszentsége következő dél-kelet ázsiai útjának tervét véglegesítette. Egy halk miáuzás kíséretében felugrottam Chogyal asztalára és eltoltam a kezét a billentyűzetről. A két vezető asszisztens egymásra nézett. Mivel Chogyal kicsit tétovázott, elismerően megnyaltam a kézfejét. – Mi van veled, kicsi Hóoroszlánom? – kérdezte meglepve hirtelen érzelemáradatomtól. – Felettébb szokatlan – jegyezte meg Tenzin, majd így folytatta: – Az előbb megint nyalakodott. Észrevette? Lehet, hogy vedlik. – Nem vettem észre – Chogyal kinyúlt, hogy kinyissa az íróasztala fiókját. – De lehet, hogy tudok segíteni. A fiókjából egy zacskót vett elő, amiben egy fésű és egy kefe volt. Majd, levett az asztaláról, kivitt az előszobába és fésülni kezdte vastag bundámat, minden alkalommal nagy szőrcsomókat távolítva el. Elégedetten doromboltam. És a dorombolás folytatódott a következő tíz percben, ahogy megfésülte a hátamat, mindkét oldalamat, majd fehér és kivételesen bolyhos szőrű

hasamat. Chogyal minden gubancot kifésült, amíg a bundám teljesen selymes nem lett. Ritkán éreztem ekkora boldogságot. Hátrahajtottam a fejem, becsuktam a szemem és arra gondoltam, hogy ha ez a jutalma annak, aki más lényeket boldoggá szeretne tenni, akkor bizonyára többször kellene csinálnom.

Az azt követő hetekben, hogy Franc befogadta Kyi Kyi-t és először találkozott Geshe Wangpóval különös hangsúlyt fektettem arra, hogy fenntartsam helyem a Café Francban. Marcel és Kyi Kyi hamarosan elválaszthatatlan barátok lettek, a pult alatti kosáron osztoztak és egyszerre vitték őket sétálni. Kyi Kyi korábbi slampos kinézete már a múlté volt és csillogó szemébe huncutság költözött. Megkönnyebbültem, hogy nem volt észrevehető változás abban, ahogy velem viselkedtek. Még mindig Rinpoche voltam, a dalai láma macskája, aki a ház legjobb polcán kap helyet és a plat du jour legfinomabb falatkáit tálalják fel neki. Azt azonban lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Franc mennyire megváltozott. Amikor először láttam a templom körüli séta után, azonnal észrevettem, hogy az arany Om már nem volt a fülében. A csuklójára nézve láttam, hogy az áldászsinórokat is eltávolította. Nyilvánvaló volt, hogy eljutottak hozzá Geshe Wangpo szavai a hamis Rolexekről és úgy döntött, hogy még ha sokkal nehezebb is megszerezni az eredetit, mégis azt szeretné. Franc minden reggel fél órával később érkezett munkába mint azelőtt, egy kora reggeli meditálás után. Elkezdett baseball sapkát viselni, amit egész nap a fején tartott. Először nem értettem az okát. De egyszer, amikor egy kis időre levette, hogy megvakarja a fejét, észrevettem, hogy már nem teljesen kopasz. Ahogy a haja nőni kezdett, korábbi énje halványult. Kevesebb utalás volt a buddhizmusra és a dharmára. Ritkán emelte ki, hogy a dalai láma macskája vagyok és egyszer sem említette Kyi Kyi, a Café Franc új

lakójának eredetét. Franc átalakulása nem is lehetett volna jobban időzítve – ez is a karma csodája. Egyik nap délben, egy komoly kinézetű pár érkezett az étterembe és az ebédmenüt kérték. Öltözékük és aszketikus megjelenésük alapján azt mondtam volna, hogy csak a szokásos nyugati értelmiségi pár, akik India-körtúrájukon vannak. A férfi mondjuk buddhizmust taníthatott valamelyik amerikai egyetemen. A nő pedig ashtanga jógát taníthatott, vagy éppen vegán szakács volt egy alternatív egészségközpontban. Abból, ahogyan az ételüket átéléssel fogyasztották úgy tűnt, hogy nagyon komolyan veszik a Café Francban tett látogatásukat. Csupán másfél órával később, amikor már a desszertes tányérjuk és a kávéscsészéjük is majdnem üres volt, a pár férfi tagja magához hívta Francot mutatóujjának meglepően erőteljes mozdulatával. Nem ez volt az első alkalom, hogy beszéltek, a főétel választása előtt már alaposan kikérdezte Francot, amit ez utóbbi hősiesen tűrt. – Csak gondoltam, hogy bemutatkozom. – mondta kulturált hanglejtéssel. – Charles Hayder vagyok a Hayder Ételkalauz tól. Ha azt állítom, hogy Franc meglepődött, akkor nem mondtam semmit. Elámult! A Hayder Ételkalauz a világ egyik legnépszerűbb étteremkritikusa volt. Mindenki ismerte és elismerte, szavaik befuttathattak vagy éppen tönkretehettek egy éttermet. Franc motyogott valamit arról, hogy ez mekkora megtiszteltetés. – Egy barátomtól hallottam a Café Francról Újdelhiben és gondoltuk, adunk neki egy esélyt – mondta Hayder felesége felé nézve, aki elégedetten mosolygott. – Azt kell mondjam, hogy amit itt ma kaptunk, kiemelkedő volt – minden eleme! Akár odáig is elmennék, hogy a régió legjobbjának nevezzem. Ajánlani fogjuk az India cikkünkben a The New York Times- ban. Franc annyira meghatódott, hogy életében először nem tudott megszólalni.

– Csak egy kis csalódás – folytatta Hayder, bizalmasabb hangnemben. – Úgy hallottam, hogy a tulajdonos a legambiciózusabb buddhista. Rosszul tájékoztattak? Franc hallgatott egy pillanatig, csupasz csuklójára nézve. – Nem tájékoztatták félre, valóban az volt. – Aha, új marketing a Café Francban? – Ez egy hosszabb történet – mondta Franc. – Persze, hogy az – mélázott Hayder. – Áthatja az egész élményt. – Megengedett magának egy félmosolyt. – Mindent egybevetve egy teljesen kedvező kritikát írok majd róla.

Bolondság lenne azt hinni, kedves olvasó, hogy egyetlen tanítás egy elismert lámától állandó ellenszere lesz az önimádatnak akár az emberek, akár a macskák esetében. A gyarlóságok közül talán az önimádat rejtőzik el a legügyesebben, már-már úgy érezzük, hogy teljesen eltűnt, csak hogy később még erősebben törjön elő – megváltozott formában. Nem köhögtem fel a legutolsó szőrcsomómat. Ahogy Franc sem. De a változás elkezdődött. Új irányt kerestünk és a következő hónapokban mindenféle izgalmas változás következett be a Café Francban, aminek tanúja voltam.

HETEDIK FEJEZET Kedves olvasóm, Te a szokások rabja vagy? A sok közül van kedvenc bögréd a konyhaszekrényedben, annak ellenére, hogy bármelyik ugyanolyan jó lenne? Vannak személyes szertartásaid – ahogy az újságod olvasod, megiszol egy pohár bort este, vagy ahogy fürdesz –, ami biztosít arról, hogy az élet olyan, amilyennek lennie kellene? Ha a válaszod bármelyik fenti kérdésre „igen”, akkor, kedves olvasó, lehet, hogy macska voltál előző életedben. A magam részéről nem is tudok elképzelni nagyobb megkülönböztetést! Mi macskák, a legmegrögzöttebb lények vagyunk. Kedvenc napozóhely, étkezési idő, rejtekhely, karmolászóhely – ezek a biztos pontok, amik között éljük a napjainkat. És pontosan azért, mert az emberek is szeretik a szokásokat, megengedjük nekik, hogy osztozzanak otthonunkon, és még személyzetünknek is befogadjuk őket. Vannak azonban természetesen kivételek, amik bár a megszokottól eltérnek, szeretünk. Milyen unalmas is lenne az élet például egy új ínyencség megkóstolása nélkül, mint, amikor Mrs Trinci Jokhangba érkezett és diadalittasan egy isteni padlizsánlasagnát tálalt fel mindenkinek. Vagy a reggeli móka a Café Francban, amikor egy ázsiai férfi aprólékos munkával feldarabolta a pirítósát, vajat és lekvárt tett rá, majd pálcikával megette.

Az ilyen váratlan helyzeteket mi is szeretjük. De amikor fontosabb események fenyegetik életünk kényelmes folyását, az már teljesen más tészta. A változásról beszélek. A dalai láma kedvenc témájáról. Az egyetlen állandó az életben, ahogy Buddha maga is megmondta. A legtöbb macska és ember nevében szólva, azt hiszem pontosan fogalmazok, ha azt mondom, hogy a változás az, amit leginkább mással szeretnénk, hogy megtörténjen, és nem velünk. Azonban nem menekülhetünk el előle. Azt hisszük, hogy bejáratott életünk minden megnyugtató rutinjával együtt örökké így fog folyni. Majd, egyszer csak a semmiből egy nyáladzó, vicsorgó véreb vagy hasonló démoni jelenség ugrik elénk a járdán és hirtelen minden összezavarodik. Erre az igazságra akkor jöttem rá egyik reggel, amikor az Őszentségével töltött meditáció után gyanútlanul átsétáltam a vezető asszisztensek irodájába. Az a nap is úgy kezdődött, mint bármelyik másik a telefonokkal, a megbeszélésekkel és a sofőrrel, aki Őszentségéért jött, hogy a repülőtérre vigye. Tudtam, hogy két hétig távol lesz és hét európai országot látogat végig. A Joghangban töltött nyolc hónap alatt hozzászoktam, hogy Őszentsége sokat utazik külföldre. Amikor elment, a személyzete gondoskodott arról, hogy mindenem meglegyen. Általában. Ez alkalommal azonban a dolgok egészen máshogy alakultak. A reggel során két férfi érkezett az irodába festékfoltos overálban. Chogyal bevezette őket a rezidenciába, amit Őszentségével osztottam meg, ahol hamarosan létrákat állítottak fel és műanyag védőfóliával fedték be a padlót. Borzalmas csúfítás következett. A fényképeket és thangka festményeket levették a falakról, a függönyöket letépték az ablakok előtt, a bútorokat vászonnal fedték be. Bensőséges szentélyem percek alatt felismerhetetlen káosszá változott. Chogyal felkapott, azt gondoltam, hogy meg akart nyugtatni. Elvártam, hogy bocsánatot kérjen a felfordulásért,

elmondja nekem, hogy a festők pillanatok alatt végeznek és az otthonom ismét az enyém lehet. De az események még rosszabb fordulatot vettek. Visszavitt az irodájába és egy szörnyűséges faládába tett, ami az asztalán volt. A csiszolatlan fából készült láda olyan kicsi volt, hogy alig tudtam benne megfordulni. Mielőtt még ellenkezhettem volna, lecsukta a fém tetőt és az egész borzalmat az alsó szintre vitte. Nem is tudtam, mit érzek inkább: felháborodást vagy rémületet. Végül a felháborodás kerekedett felül. Ez már macskarablás! Hogy merészel ilyesmit tenni? Elfelejtette, hogy ki vagyok?! És abban a pillanatban, ahogy a dalai láma kitette a lábát! És pont az általában melegszívű Chogyal! Kinek a rosszindulatú befolyása alá esett? Ha Őszentsége tudná, mi történik, azonnal véget vetne ennek. Chogyal a Namgyal Kolostor egy olyan részén ment át, amit én is ismertem, majd egy másik ösvényre fordult, ahol még soha nem jártam. Ahogy gyalogolt mantrákat mormolt a bajsza alatt, megszokott könnyed stílusában, mintha semmi különös nem történne. Időről időre megállt egy rövid beszélgetésre, számtalanszor felemelve a ketrecet, hogy mások is megnézhessenek, mint valami állatkerti kiállítási tárgyat. Felháborodva kukucskáltam ki a ketrec egyik nyílásán, de csak vörös ruhákat és szandálos lábakat láttam. Ha képes lettem volna egy ostorral kicsapni és a körmükre vágni, valószínűleg megtettem volna. Chogyal továbbsétált. És egyszer csak eszembe jutott, hogy ez már egyszer megtörtént. Nem velem személyesen – vagy legalábbis nem ebben az életemben. De volt egy olyan időszak a történelemben, amikor egyes előkelő származású személyeket kiűztek az otthonukból és sivár jövőre ítéltek. Ahogy az európai történelem ismerői valószínűleg már rájöttek, a francia forradalomra utalok. Különbözött az bármennyire is attól, ami most velem történt? A szelíd Chogyal átváltozott egy kegyetlen tibeti Robespierreré? Ahogy engem mindenkinek mutogatott nem ugyanaz volt, mint amikor a

szerencsétlen arisztokratákat végigvitték Párizs utcáin, hogy megkapják a magukét a guillotine-nál – egy hátborzongató rituálé, amiről csak egy hete hallottam Tenzintől a szokásos ebédszüneti beszélgetésünkkor. Hirtelen úrrá lett rajtam a félelem, ami Chogyal minden egyes lépésével egyre nagyobb lett, ahogy az ismeretlen területen haladtunk. Lehet, hogy nincs guillotine az út végén, de most először jutott eszembe, hogy mi van, ha mindez nem is tévedés? Ha ez meg van beszélve Őszentségével, aki ebbe beleegyezett. Talán Őszentsége tett olyan célzást, amiből az asszisztensei arra a következtetésre jutottak, hogy már nem szeretne engem maga körül látni. Mi van, ha Őszentsége Macskájából lefokoznak egy egyszerű Mcleod Ganj-i házimacskává? Az a rész, ahova most érkeztünk eléggé lepusztult volt. A ketrecem résén koszos járdát, sivár kerteket láttam, büdös szagokat éreztem, és gyereksírást hallottam. Chogyal letért az útról és egy piszkos úton ment tovább egy ronda betonépület felé. Majd arra lettem figyelmes, hogy egy nyitott folyosón vagyunk, ahonnan mindkét oldalról ajtók nyílnak. Néhány ajtó nyitva volt, és mögötte egész családokat láttam, akik egy tál étel körül ültek a földön. Fogva tartóm egy kulcsot halászott elő a köpenyéből és a padlóra tette a ketrecet. – Otthon, édes otthon – mondta vidáman, kinyitotta a fém fedelet kivett és kis, reszkető testemet az ágytakarójára tette. – Velem kell maradnod DLM, amíg a festők végeznek – mondta, miközben megsimogatott. Ebből kiderült, hogy ahelyett, hogy életem legkeservesebb megpróbáltatásának tett volna ki, egyszerűen csak egy 20 perces sétát tett hazafelé. – Nem tart majd tovább egy hétnél. Egy teljes hét! – Mindent újrafestenek, a falakat, a plafont, az ablakkereteket és az ajtókat. Mire végeznek, olyan lesz, mintha új lenne. Közben pedig velem nyaralsz. Az unokahúgom, Lasya vigyáz majd rád.

Egy 10 éves forma, szúrós szemű és koszos ujjú lány jött be kintről és a padlóra térdelt, ahol éles hangon kezdett visítani nekem, mintha egyszerre lennék ostoba és süket. Az ágy felső végébe menekültem, leszegtem füleimet és farkamat, és bebújtam az ágytakaró alá. Legalább Chogyal illata az ágyneműn ismerős volt. A sötétségben találtam menedéket.

Ott maradtam a következő három napban annyi órát töltve alvással, amennyit csak tudtam. Csak arra keltem fel, hogy a természet legsürgősebb hívásainak eleget tegyek, majd azonnal egy nyomorult bolyhos gombóccá változtam. Chogyal a nap nagy részében munkában volt, és Lasya hamar feladta, hogy egy olyan macskával próbáljon játszani, amelyik nem akar. A látogatásai ritkábbak és rövidebbek lettek. Fokozatosan váltak ismerőssé a környező családok mindennapjainak hangjai és az általuk főzött ételek illata. Három napi félálom után a félhomályban arra a felismerésre jutottam, hogy unatkozom. Így, a negyedik napon, amikor Lasya késő délután megérkezett, kimásztam az ágytakaró alól és ittlétem óta először leugrottam a padlóra. Egy új játékot fedeztünk fel ott, teljesen véletlenül. Ahogy hozzádörgölőztem a jobb lábához, a nagylábujja véletlenül a bal fülembe csúszott, míg a többi lábujja kint maradt. A lábujját mozgatva kellemes fülmasszázzsal ajándékozott meg – hálásan doromboltam neki. Sem a dalai láma, sem személyzetének tagjai nem szokták beletenni a nagylábujjukat a fülembe, de ahogy most felfedeztem, ez egy nagyon kellemes érzés. A bal fület hamarosan a jobb követte és ahogy felnéztem Lasya nevető arcára végre rájöttem, hogy a boldogságom nem a környezettől függ. Az ajtóhoz mentem, majd a folyosóra. Lasyával a nyomomban az

épület hátsó része felé igyekeztem. A közvetlen szomszédunkban egy nő ült a földön három gyerekkel és egy egyszerű égőn lévő edényben kevergette az ételt, miközben gyerekdalokat énekeltek. Az elmúlt három napban sokat hallottam őket, így szerettem volna már végre látni is a szomszédaimat. A képzeletem zajos démonaival ellentétben valahogy kisebbnek és teljesen hétköznapinak tűntek. Abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, abbahagyták, amit csináltak és odafordultak felém. Semmi kétség afelől, hogy érkezésem híre végigment a folyosón. Talán meghatotta őket, hogy egy légtérben lehetnek a dalai láma macskájával? Úgy éreztem, hogy minden bizonnyal! Végül, az egyik gyerek, talán nyolc éves, megmozdult. Kivett egy kis darab puha húst a fazékból és megfújta mielőtt odajött és felkínálta nekem. Tétovázva szippantottam egyet. Azért ez nem a Café Franc steakje volt. De éhes voltam. Furcsa módon étvágygerjesztő volt az illata. És ahogy elvettem a húst a kezéből és alaposan megrágtam, be kell ismernem, hogy nagyon ízletes volt. Folytatva utunkat Lasya és én átvágtunk az udvaron – egy sivár földdarabon –, és egy egy méter magas falhoz érkeztünk. Amikor felugrottam a tetejére, meglepetten vettem észre, hogy egy focipályára látok rá a távolban. Kamaszok rugdostak a porban egy labdát, amit szétmorzsolt műanyagpalackokból gyúrtak össze, majd zsinórral kötözték össze. Most értettem meg, honnan jött az a sok izgatott kiabálás, amit az ágytakaró alól hallottam. Lasya mellém telepedett, hogy nézze a meccset, közben a lábát lógázta. Ismerte a játékosokat, néha biztatta egyiket-másikat. Mellette ülve néztem a meccs alakulását: ez volt az első focimeccsem, és a jokhangi élet állandó nyugalmához viszonyítva igazán lebilincselőnek találtam. Nem is vettem észre, hogy bealkonyodott, csak amikor körülnéztem és észrevettem a meggyújtott gyertyákat és lámpákat a környező otthonokban. Különböző ételek illata szállt az esti levegőben, tányérok és evőeszközök csörömpölése hallatszott,

nevetés és civódás, a folyó víz és a TV hangjai. Milyen más volt ez, mint az a látvány és hangok, amit kedvenc kilátóhelyemről tapasztaltam Őszentsége szobájának ablakában. De nem tagadhatom, hogy ennek a helynek volt egy lüktető energiája, ahogy a nyílt színen élték az életüket. A Nap lebukott a látóhatár mögött, és az ég sötétebb lett. Lasya már rég hazament a családjához, én pedig továbbra is a falon feküdtem mancsaimmal az állam alatt. Ekkor lettem figyelmes az épület oldalában valami mozgásra, egy mozgékony árnyra, ami könnyedén csusszant le egy 180 literes hordó tetejére. Egy macska! És nem egy akármilyen macska, hanem egy szokatlanul nagy és izmos, jól kivehető sötét csíkokkal. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ez ugyanaz a fenséges cirmos macska volt, akit korábban a templom kertjében láttam, a piaci stand zöld fényében. Nem tudtam megtippelni milyen hosszan ülhetett a hordó tetején engem nézve. De a mozdulatai semmi kétséget nem hagytak az érdeklődése felől. Ahogy a sivár udvar egyik végéből a másikba szökkent, teljesen figyelmen kívül hagyott, mintha nem is léteznék. Nem is tehette volna ezt ennél nyilvánvalóbbá! Hirtelen erősen kezdett dobogni a szívem. Bárki számára, csak egy, a falon békésen üldögélő macska voltam. De a gondolataim és érzéseim borzongató összevisszaságban álltak. A tulajdonosi gőg, ahogy a cirmos keresztülment az udvaron világossá tette, hogy ez az ő területe. Már az a tény, hogy Jokhangig terjeszkedett, mutatta, hogy nem akármilyen macska. Igaz, a cirmos minta egyszerű származásra utalt. De a területe jelentős méretűre duzzadt. És játszott velem! Biztos voltam benne, hogy még visszatér. Nem aznap este természetesen. Az túl nyilvánvaló volna. De… holnap? Amikor Chogyal megérkezett a munkából, kicsivel később, Lasya megragadta és kivezette őt oda, ahol ültem.

– Jó, hogy kint látlak, DLM! – felkapott és az állam alatt megvakargatott. – Visszazökkentél a megszokott kerékvágásba. Sok mindent éreztem abban a pillanatban. Azonban megszokott egyik sem volt.

Másnap alig vártam, hogy Lasya délután megérkezzen. Az egész délelőttöt önmagam szépítgetésével töltöttem, hogy vastag, fehér szőröm előnyösen csillogjon. A füleim rendesen megmosva, a bajszom csillámlott. Amint Lasya kinyitotta az ajtót, én már kint is voltam. Visszatértem a tegnapi falhoz olyan mozdulatokkal, mintha csupán véletlenül járnék arra. A focimeccs ismét teljes izgalomban zajlott odalent. A mögöttem lévő szobákból a mostanra már ismerős, a családi életet kísérő hangok értek el hozzám. Lasya néhány percig ült mellettem egy iskoláskönyvet olvasva, majd befutott. A szemem sarkából megláttam: az árny feltűnt a 180 literes hordón. Felkeltem és kinyújtóztattam a mellső mancsomat, s a hátamat lusta eleganciával, majd lepattantam, mintha be akarnék menni. Ahogy nagyon reméltem, ez már túl sok volt csodálómnak. Csendesen lecsusszant a hordóról és úgy sétált, hogy mindenképp keresztezze egymást az utunk. Megfelelő távolságban egymástól megálltunk. Ez volt az első alkalom, hogy egyenesen belenéztem azokba a csillogó, borostyán szemekbe. – Nem találkoztunk már valahol? – kérdezte a világ-történelem legsablonosabb felszedő szövegével. – Nem hiszem – megpróbáltam megfelelő arányú magabiztosságot vinni a hangomba anélkül, hogy könnyű prédának tűnnék. – Biztos, hogy láttalak már valahol.

Pontosan tudtam, hol látott, de eszem ágában sem volt elmondani neki, mennyire lenyűgözött a látványa. Nem akkor, legalábbis. – Van néhány himalájai macska errefelé – válaszoltam, utalva előkelő, bár nem dokumentált származásomra. – Ez a te területed? Egészen Jokhangig – mondta. – És le a fő utcán a piaci árusokig. A piaci árusok egy utcával beljebb voltak kedvenc helyemtől. – És a Café Franc? – kérdeztem. – Megőrültél? Az ottani fickó gyűlöli a macskákat. – A legjobb konyha a Himaláján, a Hayder Étteremkalauz szerint – válaszoltam hűvösen. Pislogott. Soha nem találkozott menő macskával? Elgondolkodtam. – Hogyan kerültél a közelébe? – Ismered azt a mondást, hogy „Az számít, kit ismersz.”? Bólintott. Nem igaz – titokzatosan mosolyogtam. – Úgy kellene hangoznia, hogy „Az számít, ki ismer téged.” Egy kis ideig csendben maradt és bámult. Láttam a kíváncsiságot a szemében. – Van bármilyen tanácsod egy cirmos macskának a város rosszabbik feléről? – kockáztatta meg. Ó de drága! – Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük, minden a felfogásunktól függ. Vágott egy fintort és elindult a másik irányba. – Elmész? – kérdeztem, ismét megcsodálva csodás testét. – Keresek egy kalapot – válaszolta.

Nyoma sem volt a következő délelőtt, de biztos voltam benne, hogy délután még látom. Még soha nem éreztem azt a szerelmes bódulatot, azt a szédítő, mindent felégető keverékét a vágyódásnak, a csodálatnak és a megmagyarázhatatlan állati vonzalomnak, mint akkor. Annyira lefoglaltak az érzelmeim, hogy észre sem vettem, amikor Chogyal ebédidőben érkezett haza, és nem este. Akkor sem nagyon figyeltem, amikor elővette a fa ketrecet az ágy alól. Csak akkor vettem észre, hogy mi történik, amikor beemelt a ládába. – A festők előbb végeztek a munkájukkal – magyarázta, mintha örülnöm kellett volna annak, ami történik. – És mivel tudtam, mennyire boldogtalan vagy itt, gondoltam, mielőbb szeretnél visszatérni. Minden teketória nélkül visszavitt Jokhangba. A felújítás nagyon jól sikerült. Az ismerős szobák frissen festett illata lengte be a rezidenciát, az ablakkeretek, ajtók csillogtakvillogtak és minden olyan volt, mint előtte, csak tisztább és frissebb. Az egyetlen változás kifejezetten nekem készült, két téglalap alakú párnát puha gyapjúval vontak be és az ablakpárkányra tették a legteljesebb kényelmemért. Tenzin óriási felhajtást csinált a visszatérésemre, frissen mosott kezének szappanillata erőteljesen emlékeztetett arra, hogy otthon vagyok. Kedvenc macskaeledelemet szolgálták fel a kedvemért. Azon a délutánon, mikor Őszentsége személyzete hazatért és én magamra maradtam, boldognak kellett volna lennem, hogy megpróbáltatásaim a sűrűn lakott Mcleod Ganj negyedben véget értek. De nem voltam. Annyira szerettem volna ott lenni. Fájdalmasan vágytam a tigrismacskám után. Mi volt az esélye annak, hogy ismét találkozunk, ha

az elefántcsont-tornyomban maradok Jokhangban? Azt gondolja majd, hogy hirtelen eltűnésem azt jelenti, hogy nem érdeklődöm iránta. Egy ilyen káprázatosan szép macskának bizonyára vannak rajongói. Mi van ha már azelőtt lemond rólam, hogy egyáltalán esélyt adtunk volna magunknak? Ahogy visszagondoltam a Chogyalnál töltött időre, ami innen nézve egy megélt álomnak tűnt, be kellett ismernem, hogy ostoba voltam, hogy 3 teljes napot az ágytakaró alatt töltöttem. Micsoda elvesztegetett lehetőség! Micsoda időpazarlás! El sem tudom képzelni, mi történhetett volna, ha már az első napon kimegyek, nem csak a negyediken. Milyen élményeim lehettek volna, és hogyan alakult volna a kapcsolatom álmaim macskájával. Ehelyett megfosztottam magam ettől a lehetőségtől nevetséges önsajnálatomban.

A dalai láma másnap érkezett haza. Elég volt belépnie a szobába és minden ismét rendben volt. A kapcsolatom miatti szorongás és önvádaskodás – minden megpróbáltatás teljesen lényegtelen volt most, hogy Őszentsége ott volt. Mielőtt akár egy szót is szólt volna, áldott nyugalmának jelenléte mindenféle negatív gondolatot és érzést megszüntetett, és csak a mindent átható legmélyebb jólét érzése maradt. Tenzin és Chogyal végigvezette a dalai lámát a felújított rezidencián, ami Őszentségének nagyon tetszett. – Gyönyörű! Kitűnő! – mondogatta, ahogy megmutatták az új réz ajtógombokat és a megerősített biztonsági intézkedéseket. Amint elmentek, odajött hozzám megsimogatni. A már jól ismert boldogságot éreztem, ahogy a szemembe nézett és elmormolt néhány mantrát. – Tudom, hogy nehéz volt neked – mondta egy kis idő múlva. –

Jóbarátod, Mrs Trinci hamarosan megérkezik, hogy ebédet főzzön. Biztos készít valami finomat neked is.

Még ha nem is tudtam volna, hogy ki Őszentsége vendége aznap, észrevettem volna, hogy valaki nagyon különleges, ugyanis annak ellenére, hogy egy kis törékeny idős ember volt szerzetesi köntösben, megjelenése figyelemre méltó erőt sugárzott. Úgy tűnt, hogy útitervét egy franciaországi szakszervezeti sztrájk borította fel. Ahogy a dalai láma egy kényelmes fotelhez vezette, együttérzését fejezte ki az utazás bonyodalmaival kapcsolatban. De Thich Nhat Hanh (kiejtése: Tik Niut Han), zen mester, tanító, népszerű guru és számtalan elképesztő könyv szerzője lerázta magáról a nehézségeket. – Ki tudja milyen lehetőségek nyílnak a késedelem miatt? Bizonyára ismeri a paraszt és lova zen történetét. Őszentsége intett, hogy folytassa. – A történet egy már letűnt időben játszódik Japánban, amikor a ló nem egyszerű ló volt, hanem a jólét mércéje is. A dalai láma bólintott. Addigra Thich Nhat Hanh az én teljes figyelmemet is elnyerte. – Egy parasztember megszerezte az első lovát és a falubeliek eljöttek hozzá, hogy gratuláljanak neki. „Milyen büszke lehetsz magadra, hogy ilyen gyönyörű lovad van!” – mondták neki. A farmer azonban csak ennyit mondott: „Majd meglátjuk”. Nem sokkal később a ló kitört a karámból és elszaladt. A falubeliek együtt éreztek a gazdával. „Micsoda szörnyű tragédia! Micsoda veszteség! Hogyan fogja ezt majd feldolgozni?” A farmer azonban ismét csak ennyit mondott: „Majd meglátjuk”. Eltelt kevesebb, mint egy hét és amikor a gazda egyik reggel

felébredt, azt látta, hogy a lova visszatért két vadlóval együtt. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, bevezette őket a karámba és rájuk zárta a kaput. A falubeliek alig akarták elhinni, ami történt. „Elképesztő szerencse! Ezt meg kell ünnepelni! Ki hitte volna, hogy ez lehetséges?” Természetesen a paraszt csak mosolygott és azt mondta: „Meglátjuk.” A fia elkezdte betörni a két vadlovat. Ez veszélyes munka, aminek során az egyik ló ledobta és eltörött a lába. Ez nem sokkal aratás előtt volt, és fia segítsége nélkül a gazdának nagy feladat volt begyűjteni a termést. – „Milyen nehéz az életed!” – mondták a falubeliek. – „Kiesik a fiad segítsége egy ilyen fontos időszakban – kevés szerencsétlenebb dolog történhet.” „Meglátjuk” – a gazda csak ennyit mondott. Néhány nappal később a Császári Hadsereg toborzókat küldött minden faluba, hogy jó karban lévő, egészséges férfiakat toborozzon. A császár úgy döntött, hogy háborút kezd, és ehhez szüksége volt katonákra. De mivel a paraszt fia eltörte a lábát, felmentették a szolgálat alól. Thich Nhat Hanh elmosolyodott. – És ez így megy tovább. Őszentsége elismerő mosollyal nézett rá. – Gyönyörű szemléltetés. – Igen – értett egyet vele látogatója. – Sokkal jobb, mint folyton reagálni a változásra, mintha valamilyen egoista melodrámát játszanánk. Fönt és lent, mint egy hullámvasúton. – Valóban – mondta a dalai láma. – Elfelejtjük, hogy a változás csak idő kérdése – és a nézőpont változása. Bármennyire is fáj beismernem, de amíg ennek a két nagyszerű spirituális vezetőnek a beszélgetését hallgattam nem tudtam nem gondolni a saját körülményeimben bekövetkezett változásokra. Milyen mérges voltam szegény Chogyalra, amikor mindössze gondoskodni akart rólam. Akkoriban még azt is gondoltam, hogy gyilkos forradalmár! Majd az azonnali reakcióm: ágyban senyvedni három

napig. Milyen nevetséges voltam! Már tudtam, hogy milyen lehetőséget szalasztottam el azzal, hogy Chogyal ágytakarója alá temettem magam. Egoista melodráma. Ha igazán nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor nem ez a két szó jellemezi a legjobban egész életemet? – Gyakran, amikor emberekkel találkozunk – mondta Őszentsége –, üzletemberekkel, médiaszemélyiségekkel és másokkal, elmondják nekem, hogy ami a legrosszabb dolognak tűnt az életükben, az utólag megvizsgálva, a legjobb dolog volt. – Új utat kell kitaposni magunknak – mondta Thich Nhat Hanh. – Olyat, ami nagyobb belenyugváshoz és elégedettséghez vezet, ha engedjük. A dalai láma elgondolkodva nézett egy pillanatig, majd azt mondta: A legsötétebb szakasza az életemnek az volt, amikor el kellett hagynom Tibetet. Ha Kína nem támadja meg az országunkat még mindig Llasában élnék. De az invázió miatt itt vagyok, és sok más szerzetes és apáca jött még. És az elmúlt ötven évben a dharma elterjedt a világban. Azt hiszem, hogy hasznos változást hozott. Teljesen biztos vagyok benne – válaszolta Thich Nhat Hanh. – Talán annak az ötven évvel ezelőtti eseménynek köszönhetően találkozunk ma itt. – És azért vagyok én DLM – gondoltam. És azért tartod ezt a könyvet a kezedben, kedves olvasó.

Azon az estén, hasamban Mrs Trinci isteni pirított csirkemájával, frissen kipárnázott párkányomon ültem és néztem a tér másik oldalán világító zöld fényt. Enyhe szellő hozta magával a fenyőerdők és a burjánzó rhododendron kellemes illatát, és az imádkozó

szerzetesek jellegzetes kántálását. Azon kaptam magam, hogy az üres sziklát nézem, amin először pillantottam meg a cirmos macskát. Az én tigris macskámat! Azt, akitől azt remélem… Egy pillanat! – ellenőriztem magam. Nem ez a legfőbb példája az egoista melodrámának? Örültem neki, hogy rajtakaptam magam, mielőtt jobban belemélyedtem volna. Majd rájöttem, hogy ha valaki nagyon elégedett magával, valószínűleg az is az egocentrikus melodráma kategóriába esik. Ah, ez a buddhista elmetréning! Nem csaphatjuk be magunkat semmivel? Még egy egészen icipicit sem? Visszaemlékeztem Thich Nhat Hanh kisugárzására, erejére, egyszerűségére. Meditálva néztem ki a sötétbe, a zöld fénybe, ami a tér másik végén pislákolt. Meglátjuk.

NYOLCADIK FEJEZET Ha Te, kedves olvasó, igen jó megfigyelő vagy, észrevehettél egy nagyon személyes jellemzőt rólam. Nem akartam én ezt tudatosan felfedni. De akár tetszik, akár nem, egy író akaratlanul is elárulja magát, nemcsak a papírra vetett szavaival, de egyéb, alig észrevehető jelekkel is. Pszichológiai morzsák nyomvonalával, ha úgy tetszik, vagy még pontosabban, lazacdarabok nyomvonalával. Ideális esetben kaporral fűszerezve, vagy könnyű, de savanykás mártással tálalva. Természetesen nem feltétlenül olvasnád ezt a könyvet, ha állandóan unalmas és száraz részletekbe bocsátkoznék. Ezért egészen egyszerűen elárulom a puszta igazságot, ami az – és nem könnyű ezt beismernem –, hogy egy olyan macska vagyok, aki imádja a hasát. S amikor ezt mondom, akkor sajnos nem arra gondolok, hogy egy ínyenc vagyok. Kedves olvasó, én egy igazi haspók vagyok. Tudom, tudom – nehéz elhinni, igaz? Nem is gondolnád elnézve csokisdobozokat díszítő alakomat és kékszemű eleganciámat. De fénylő bundám egy olyan gyomrot takar, ami – legalábbis a múltban – túl nagy volt ahhoz, hogy egészséges legyen, és ami engem rabszolgájaként használt. Valóban nem vagyok büszke arra, hogy ennyire az étel szolgája vagyok. Van olyan kultúra a Földön, amelyik rajong a zabagépekért,

a haspókokért, a zabolátlan hedonistákért? De mielőtt elítélnél, hadd kérdezzek valamit: megpróbáltad valaha is elképzelni, milyen lehet egy macska élete? Nem várhatjuk izgatottan a nap első kávéját, valami olyan érzéssel, amit a Café Franc vendégeinek arcán láttok reggelente. Sem egy pohár savignon blanc kortyolgatásának gyönyörét este. Nekünk macskáknak nincs hozzáférésünk a mindennapi hangulatfokozókhoz. A macskamentától eltekintve, nincs gyógyszer arra, ha unalomtól, depressziótól, egzisztenciális válságtól vagy egyszerűen fejfájástól szenvedünk. Mindenünk, amink van, az evés. A kérdés csak az, hogy mikor válik önmagunk fenntartása egészséges élvezetből az életünket kockáztató mániává? Az én esetemben tisztán emlékszem arra a napra. Őszentsége több mint hat hétig a városban volt külföldi út nélkül, napjai VIP vendégek sora töltötte ki, akik közül többen ebédre is maradtak. Mrs Trinci jelenléte állandóvá vált Jokhang konyháján, ahol minden nap a tökéletesség újabb fokára tört. Mindez alatt soha nem feledkezett meg „A Legszebb Lény Aki Valaha Élt” igényeiről. Nem csak hogy folyamatosan kényeztetett a legfinomabb falatokkal, hanem újabb elnevezéseket is kaptam beceneveim egyre növekvő listájára. Dolce mio – édesem – becézett ahogy dús kebléhez vont és a nyakamat csókolgatta. Tesorino – kicsi kincsem – suttogta, ahogy egy nagy adag pirított csirkemájat tett elém. Mrs Trinci számára az étel a szeretet fizikai megjelenítése volt, és ő mindkettővel nagyon bőkezűen bánt. Kialakítottam egyfajta napirendet. A reggelit a magánrezidenciánkon szolgálták fel, a dalai lámának és nekem. Majd valamikor délelőtt elindultam a Café Francba, ahol Jigme és Ngawang Dragpa már az ebédmenün dolgoztak. Amikor délre elkészült, a menü de jour első falatkáit Rinpoche-nak tették félre. Átéléssel fogyasztottam el az ebédem, majd pedig egy órácskát

emésztettem a felső polcon szunyókálva. Mire visszatértem Jokhangba délután 3 és 4 között, Mrs Trinci általában éppen végzett a konyhában. Ahogy felugrottam a konyhai pultra, csak egy kis miáúba került és azonnal hozott valami ínyencséget miközben bókokkal halmozott el, hogy milyen jól nézek ki, milyen kedves és okos vagyok, milyen jó származású és minden egyéb gondolat, ami éppen eszébe jutott. Mindez bőven elég lett volna – talán még túl sok is – még a legkifinomultabb macska gyomrának is. De felteszem azt a kérdést, aminek megválaszolására mind a filozófusok, mind a pénzügyi tanácsadók rengeteg időt áldoznak: mennyi az elég? És akkor el is érkeztünk ahhoz a naphoz, amikor elindultam a lejtőn az ínyencségtől a falánkságig. Éppen hazafelé tartottam a Café Francból, ahol különösen bőkezű adagot kaptam a narancsos kacsából. Valószínűleg éppen ezért a felfelé vezető út megerőltetőbb volt, mint általában, és életemben először megpihentem a járdán az Olcsó Bazár előtt. Itt történt, hogy Mrs Patel, a hely tulajdonosa egy padon ült az ajtó mellett, és azonnal felismert engem, mint a dalai láma macskáját. Izgatottan küldte hátra a lányát, hogy hozzon nekem egy tál tejet, engem pedig megkért, hogy maradjak ott, amíg elég energiát nem gyűjtök utam folytatásához. Nem akartam megsérteni, így engedelmeskedtem. Ahogy így tettem, Mrs Patel elküldte a lányát a boltba egy tonhalkonzervért, amit szintén elém tett egy tányéron. Nem szoktam elfogadni ételt idegenektől, de már számtalanszor szemügyre vettem Mrs Patelt előtte. Tömzsi asszony, aki sokat beszélgetett a járókelőkkel és aranyszívű, szelíd nőnek tűnt. Ahogy elém tette a tányért, a tonhal jellegzetes finom illata elkezdte birizgálni az orrcimpáimat. Csak néhány falat – gondoltam –, hogy lássák, hogy udvarias vagyok.

Másnap délután, ahogy hazafelé mentem Mrs Patel már kikészítette a tejet és a tonhalat az Olcsó Bazár elé. Egy egyszeri elgyengülés elkezdett kártékony szokássá válni. És a legrosszabb csak most jött. Néhány nappal később, a nagylelkű Mr Patel már a Café Francba tartó utamon feltartóztatott. Néhány finom falatot tépett le csirkével töltött naan kenyeréből – egy kis délelőtti nasi, ami hamarosan szokássá vált. „A macskák tudják, mi a jó nekik” – mondják gyakran. „Egy macska csak akkor eszik, ha éhes” – szól egy másik mondás. Sajnos, kedves olvasó, ez egyszerűen nem igaz! Bár akkor még nem érzékeltem, de belekerültem a boldogtalanság felé vezető spirálba.

Jokhangban a látogatók áradata egyre erősödni látszott. Utolsó percben történt változtatások, hosszan tartó telefonhívások a világ minden részéről még több vendég érkezéséhez vezettek, akik az Indira Gandhi repülőtérről McLeod Ganj-ba tartottak. Ahogy mindig, Mrs Trinci az aznapi menüt a vendéghez igazította. Krasnaja blini t szolgált fel az orosz vendégeknek, dulce de leche-t az argentinoknak – semmit nem sajnált, hogy Őszentsége vendégeit elkápráztassa. De ki ne emlékezne a málnaszorbetre, amit a híres indiai orvosnak, tanítónak, és írónak tervezett, aki Kaliforniából érkezett? A dalai láma személyzete biztosan nem felejti el. És maga Mrs Trinci sem. A látogató már a harmadik nagyon fontos látogató volt a héten, két olyan konyhai esemény után, amik még Mrs Trinci türelmét is próbára tették. Az első a hűtő éjjeli leállása volt – egy megmagyarázhatatlan és tragikusan időzített esemény. A hűtőben tárolt ételek fele megromlott, emiatt az utolsó pillanatban kellett a

piacra, a boltba, és a delikátboltba rohangálni, hogy pótolják, ami megromlott. Ha azt mondom, hogy délutánra Mrs Trincit az idegösszeomlás kerülgette, nem túlzok. Két nappal később, amint feltette főni a főételt, kifogyott a gáz. A gázpalackok kiürültek. Nem volt pótlás. Azonnal szalasztották a segédeket a Namgyal Kolostorba, hogy hozzanak elektromos főzőlapokat, miközben a főszakács őrjöngött. Előfordulhat még egy ilyen tragédia harmadszorra is? Mrs Trinci mindent megtett, hogy ne. Ez alkalommal ellenőrizték a gázt. A személyzeti hűtőt, amit az új hűtő beszerzéséig használtak, alaposan átnézték, nem egyszer, nem kétszer. Minden hozzávalót és konyhai eszközt eddig soha nem látott szigorral néztek át. Ezt az ebédet semmi nem teheti tönkre. Nem is tette. Legalábbis nem az elején. Jóval előbb a tervezettnél, Mrs Trinci elővette a csokoládés cukkinitortát és mogyoródarabos szentjánoskenyeret, amit még előző este készített el desszertnek. Ideges volt, és az a babona nyomasztotta, hogy három a magyar igazság, így röviddel azután érkezett, hogy Őszentsége elment a délelőtti találkozójára a templomba. Mrs Trinci semmit nem hagyott a véletlenre. A spárga nicoise hamarosan tálalva, a basmati rizs biztonságban a rizsfőzőben, a zöldségek előkészítve grillezéshez. Ideje volt elkezdeni párolni a kókusz zöldbabot. De ahogy Mrs Trinci kinyitotta a fenti személyzeti hűtőben tárolt zöldbab zacskóját, észrevette, hogy megromlott. Valahogy, ahogy a konyhai hűtőből átvitték, nem ellenőrizték megfelelően. Míg a felső réteg még rendben volt az alatta lévő példányok már fonnyadtak voltak. Ez egész egyszerűen tűrhetetlen. Mrs Trinci vonásai sötétebbek voltak, mint a Kangra völgy feletti monszuneső felhői. Rámordult a három szerencsétlen szerzetesre, akit aznap a segédletére rendeltek ki, kettőt a piacra küldött, hogy

vegyen másikat, egyet pedig a Namgyal Kolostorba, hogy hozzon még segítőket. Mrs Trinci ideges volt és feszült, arany karkötői csak úgy csilingeltek, ahogy minden mozdulatra összekoccantak. A nő ezt is csak egy jelnek vette, hogy valami még rosszabb fog történni. És be is következett. A két segéd még mindig nem tért vissza a piacról, az idő pedig vészesen fogyott. A harmadik segéd nem talált utánpótlást a Namgyalban. Mrs Trinci ráordított, hogy kérdezze meg fenn. Így történt, hogy Őszentsége vezető asszisztense, Chogyal a főszakács valószínűtlen szerepében találta magát, amíg Mrs Trinci azon fáradozott, hogy helyreállítsa a személyzetét. Chogyal első feladata az volt, hogy lehozza a málnát a személyzeti hűtőből, hogy el lehessen kezdeni az ajurvédikus málna szorbet elkészítését. – Nem találok málnát – mondta, mikor néhány perc múlva visszatért a konyhába. – Nem lehetséges! Ellenőriztem tegnap este. Az a piros zacskó a hűtőben – Mrs Trinci a kezével gesztikulálva mutatta Chogyalnak, hogy menjen vissza a hűtőhöz. – A piros zacskóban. SACCHETTO ROSSO! De ez sem segített. – Biztos, hogy nincs ott – erősítette meg Chogyal, miután pár perc múlva visszatért. – Nincsen piros zacskó. – Merda! – Mrs Trinci hatalmas robajjal visszatolt egy fiókot, amit éppen kinyitott, csak úgy csörögtek benne az evőeszközök, majd kiviharzott a konyhából, fel az emeletre. – Vigyázzon a zöldségekre a grillen! A konyhában senki nem hagyhatta figyelmen kívül, ahogy végigtrappolt a folyosókon a személyzeti hűtőhöz, vagy kétségbeesett sikolyát, amikor ő is meggyőződött a szomorú igazságról.

– Mi történt? – kérdezte miután visszatért. Lángolt az arca, égett a szeme, az elmúlt néhány hét minden idegeskedését és frusztrációját ebbe a kérdésbe sűrítette. Annyira megdöbbentette ez a szabotázs, hogy szinte nem is tudta elhinni. – Tegnap este ott volt, ellenőriztem. És most, nulla, niente – semmi! Hol van? – Sajnálom – Chogyal megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Nyugodt vállvonása nem nyugtatta meg a nőt. – Maga ott fenn dolgozik. Tudnia kell. – A személyzeti konyha… – Világosan megmondtam: senki nem érhet a málnához. Nem lehet pótolni. Egyenesen Delhiből rendeltem. Ne úgy, stupido! – Mrs Trinci ellökte Chogyalt a grillsütőtől, ahol túl lassan fordította meg a cukkinit, és kikapta a villát a kezéből. – Nincs erre egy egész napunk! Minden egyes zöldséget megfogott, megfordított és a grillrácshoz csapta. Mit csináljak? Küldjem el a Namgyal Kolostor szerzeteseit málnáért? Chogyal bölcsen úgy döntött, hogy csendben marad. – Hívjak fel minden éttermet a városban? – folytatta a fortyogást. – Kérjem meg a VIP vendéget, hogy vegyen idefelé Delhiből? Befejezte a grillezést és megfordult. Azt kérdezem – nyomta a villát fenyegetően Chogyal arca felé –, hogy mit csináljak? Chogyal tudta, hogy bármit is mond, az rossz lesz. Nyugodtan és előzékenyen a legnyilvánvalóbbat választotta: Ne aggódjon a málnaszorbet miatt. – Ne aggódjak?! – Olyan volt mintha nagy oktánszámú üzemanyagot öntött volna a feltartóztathatatlan tűzre. – Hihetetlen! Mindig, amikor valami különlegeset szeretnék csinálni, valamit, ami

nem átlagos, maguk elszabotálják. Mrs Trinci háttal állt az ajtónak, így nem látta, mi okozta hirtelen Chogyal aggodalmát. Sokkal nagyobb aggodalmat, mint a hiányzó málna. – Mrs Trinci… – próbált közbeszólni. De a nő addigra már teljesen belelovalta magát. – Először is a megbízhatatlan felszerelés: a hűtő. Majd a gázellátás. Hogyan főzzek tűzhely nélkül? És most, porca miseria – a fenébe is – az embereim ellopják a hozzávalókat! – Mrs Trinci, kérem! – könyörgött Chogyal, ideges grimasszal az arcán. – Ne beszéljen így! – Ne mondja meg nekem, hogy beszéljek! – Mrs Trincit már nem lehetett leállítani. – Micsoda idióta enné meg az egyetlen zacskó málnát egy nappal egy VIP ebéd előtt? Fehér foltok jelentek meg a szája szélénél. – Micsoda önző alak, micsoda ostoba csinálna ilyet?! Miközben minden mérgét Chogyalra öntötte, nem is várt választ. Ennek ellenére megkapta. – Én voltam – szólalt meg valaki halkan a nő mögött. Mrs Trinci megpördült, és a dalai lámával találta magát szembe aki bűnbánóan nézett rá. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy fel akarja használni – kért bocsánatot. – Meg kell lennünk nélküle. Jöjjön be hozzám ebéd után. A konyha közepén a mélyvörös szín kifakult Mrs Trinci arcáról. Elsápadt és levegő után kapkodott, a szája mozgott, de nem jött ki hang rajta. Őszentsége a szívéhez tette a kezeit és röviden meghajolt. Ahogy Mrs Trinci eltűnt a konyha mélyén Őszentsége Tenzinhez fordult, aki vele volt. – Ez a… szorbet, mi is ez pontosan? – kérdezte, miután elhagyták a konyhát. – Egy desszert, általában – mondta Tenzin. – Málnából?

– Sokféle ízben lehet elkészíteni – magyarázta Tenzin. Majd miután messzebb értek, hozzátette: Igazából, azt hiszem, Mrs Trinci két fogás között tervezte felszolgálni, ínytisztítónak. – Ínytisztítónak – a dalai láma jól szórakozott magában, ahogy ezen tanakodott. – Furcsa dolog a düh, nem igaz, Tenzin?

Délután Mrs Trinci megjelent Őszentsége szobájában. Párnázott ablakpárkányom kényelméből láttam, ahogy megérkezik, zavarodottan és bocsánatkérőn, majd néhány perccel érkezése után könnyekben tört ki. Őszentsége azzal kezdte nyugtatni, hogy a VIP vendéget lenyűgözte az ebéd, különösen a szentjánoskenyér, ami egy családi receptre emlékeztette. De Mrs Trinci tudta, hogy a dalai láma nem azért kérette ide, hogy a szentjánoskenyérről beszélgessenek. Elkenődött szemfestékkel, patakzó könnyek között ismerte be, hogy túlságosan heves a természete, néha megbocsáthatatlan dolgokat mond, és ok nélkül ostorozta Chogyalt, és mindenki mást maga körül. Ahogy ott állt szipogva, Őszentsége a kezébe vette a kezét, majd ezt mondta: Tudja, kedvesem, hogy nem szükséges sírni. Mrs Trinci egy illatos zsebkendőt tett az orrához, meglepte ez a gondolat. – Néha jó, nagyon jó kiadni a mérgünket egy probléma esetén – mondta a dalai láma. – Egész életemben ideges természet voltam – válaszolta a nő. – Néha tudjuk, hogy változtatnunk kellene a viselkedésünkön. De néha szükség van egyfajta sokkhatásra ahhoz, hogy észrevegyük, hogy muszáj változtatnunk. Most rögtön.

– Sì – Mrs Trinci nyelte a könnyeit. – De hogyan? – Kezdje azzal, hogy a türelem gyakorlásának előnyeire gondol, és arra, hogy mi a hátránya, ha nem türelmes – mondta a dalai láma. – Ha valaki mérges, elsősorban ő szenved tőle. Aki mérges, annak nem boldog és békés az elméje. Mrs Trinci karikás szemekkel nézett rá. – Arra is gondolnunk kell, hogy milyen hatással van ez másokra. Amikor bántó dolgokat mondunk, amit nem is gondolunk komolyan, olyan mély sebeket ejthetünk, amiket nem is lehet begyógyítani. Gondoljon a családok és barátok közötti ellentétekre, olyan szakadékokra, amelyek egy-egy kapcsolat megszűnéséhez vezettek, csupán egy dühkitörés miatt. – Tudom – sóhajtott fel Mrs Trinci. – Majd kérdezzük meg magunktól, hogy honnan jön a düh? Ha a düh valódi oka a hűtő, a gáz vagy a málna hiánya, akkor miért nem mérges mindenki más ezek miatt? Látja, a düh nem kintről jön. A düh az elménkből jön. És ez egy jó dolog, mert nem befolyásolhatunk mindent magunk körül a világban, de megtanulhatjuk befolyásolni a saját elménket. – De én mindig is egy dühös ember voltam – ismerte be Mrs Trinci. – Most éppen mérges? – kérdezte Őszentsége. – Nem. – Mit mond ez önnek a dühös elme természetéről? Mrs Trinci hosszú ideig nézett ki az ablakon a templom tetejére, ahol a késő délutáni nap arannyal vonta be a cserepeket – Gondolom, hogy jön és megy. – Pontosan. Nem állandó. Nem a részünk. Nem mondhatjuk, hogy „Mindig is egy mérges ember voltam.” A mérgünk nő, csökken, majd elmúlik, mindenki esetében. Lehet, hogy Ön többször átéli, mint más, és minden alkalommal, amikor átadja magát neki, akkor

ezt a szokást táplálja, és még nagyobb valószínűséggel jön elő ismét. Nem volna jobb, ha inkább visszaszorítaná az erejét? – Természetesen. De nem tudom leállítani magamat. Nem tervezem el, hogy mérges leszek. Csak megtörténik. – Mondja, vannak helyek, helyzetek, ahol nagyobb valószínűséggel lesz mérges, mint máskor? Mrs Trinci azonnal válaszolt: A konyha – mutatott lefelé. – Remek – csapta össze a kezét a dalai láma mosolyogva. – Innentől fogva a Jokhang konyhája nem egy hétköznapi hely az ön számára, hanem egy kincsesbánya. – Gondoljon úgy rá – folytatta Őszentsége –, mint egy olyan helyre, ahol sok értékes lehetőséget kap, amit nem talál meg máshol. Mrs Trinci a fejét rázta. – Non capisco. Nem értem. – Egyetért abban, hogy a düh, amit érez, legalábbis részben belülről jön, igaz? – Sì. – És hogy hasznos lenne önnek – és mindenki másnak – ha megpróbálna megszabadulni tőle? – Sì. – Ehhez gyakorolnia kell az ellenkező erőt, ami a türelem. Ilyen lehetőségeket nem kínálnak a barátok. De sok ilyet talál majd Jokhangban. – Sì , sì – mosolygott bánatosan. – Ezért is hívhatja kincsesbányának. Rengeteg lehetőséget ad rá, hogy gyakorolja a türelmet és legyőzze a mérgét. Van egy szó erre a gondolkodásmódra – Őszentsége összeráncolta a szemöldökét a koncentrálásban. – Szemléletváltás, igen, így hívjuk. – De mi van, ha… kudarcot vallok? – kérdezte remegő hanggal a nő. – Próbálkozik. Egy régi szokást nehéz megváltoztatni. De lépésről

lépésre fog haladni, ahogy látja a változás előnyeit. Őszentsége a nő kétségbeesett arcát nézte, majd megszólalt: Az segít, ha nyugodt az elméje. Ezt segíti a meditálás. – De nem vagyok buddhista. A dalai láma kuncogott. – A meditáció nem a buddhisták kiváltsága. Mindenféle vallású emberek meditálnak, sőt még az ateistáknak is segít. Ön katolikus, és a bencéseknek nagyon hasznos tanításaik vannak a meditációról. Talán megpróbálhatná. Ahogy az audiencia a végéhez közeledett felálltak. – Egy napon – Őszentsége a kezébe vette a nő kezét és mélyen a szemébe nézett –, úgy látja majd ezt a mai napot, mint egy fordulópontot. Mrs Trinci nem volt biztos benne, hogy meg tud szólalni, így csak bólintott, miközben a zsebkendővel a könnyeit itatta fel. – Amikor megértünk valamit annyira, hogy az már a viselkedésünket is megváltoztatja, a dharmában ráeszmélésnek nevezzük. Talán ma erre került sor Önnél. – Sì, sì, Őszentsége – Az érzelmek megbénították a nyelvét. – Bizonyára. – Jussanak eszébe Buddha szavai: „Bár egy ember akár ezer másikat legyőzhet ezerszer egy csatában, aki magát győzi le az a legnagyobb harcos.”

Az én ráeszmélésem csak néhány hét múlva következett be. Figyelnem kellett volna az első figyelmeztetésre – egy megjegyzésre, amit Tenzin tett Chogyalnak, amikor besétáltam az irodájukba a minap. – DLM ki van gömbölyödve – mondta. Jellemző volt Tenzinre,

hogy olyan homályos célzást tett, hogy nem nagyon tudtam, hogy valójában mit jelent, így nem is tudtam megsértődni. Nem volt szükség diplomáciai tréningre, amikor a következő héten betértem Jokhang konyhájára, ahol Mrs Trinci adott vacsorát. A derűs higgadtság ismeretlen levegője árasztotta el a konyhát Mrs Trinci látogatásai alkalmával a Málnaszorbet Válság óta. Nemcsak, hogy teljes nyugalom uralkodott mindenhol azon a délutánon, de Mrs Trinci még egy CD-lejátszót is elhozott, ahonnan a Fauré Requiemjének mennyei Sanctus kórusa töltötte be a teret. Ahogy besétáltam a konyhába, egy barátságos miáú-val üdvözöltem őt. Nem ugrottam fel a pultra azon egyszerű oknál fogva, hogy tudtam, nem bírnék. Ezért inkább csak néztem a pultot. Mrs Trinci figyelmes volt, mint mindig, és felvett. – Ó szegény dolce mio, nem tudsz már felugrani! – kiáltott fel miközben megsimogatott. – Ez azért van, mert olyan sokat híztál. Hogy mit csináltam? – Túl sokat eszel. Nem gondolja komolyan! Hát így kell beszélni a Legszebb Lényhez, Aki Valaha Élt? Tesorino-hoz? Cara Mio-hoz? – Nem is cica vagy már, hanem egy kisdisznó. Nem akartam hinni a fülemnek, már a gondolat is felháborító. Kisdisznó? Én?! Beleharaptam volna abba a puha részbe a hüvelyk- és a mutatóujja között, ha nem éppen egy zamatos báránycsülköt tett volna le elém gazdag szószban. Belenyaltam a pikáns szószba és máris elvarázsolt az íze. Mrs Trinci furcsa és bántó megjegyzései mintha el sem hangzottak volna. Egy még nagyobb megaláztatás volt szükséges ahhoz, hogy szembenézzek az egyre súlyosbodó problémámmal. Éppen visszatértünk egy reggeli látogatásunkról a templomból

Őszentségével, amikor felfelé indultam a lépcsőn a rezidenciánkra. Mivel a hátsó lábaim bizonytalanok, az elsőkre nagyobb súly nehezedik, és azokkal gyorsabban kell haladnom. Az elmúlt hetekben azonban egyre nagyobb kihívás volt elérni ezt a sebességet. Azon a reggelen azonban ez a kihívás túl nagy volt. Ahogy felléptem az első lépcsőfokokra, éreztem, hogy szokásos erőm elhagy. Elértem a második és a harmadik lépcsőfokot, de gyorsulás helyett úgy tűnt mintha valami visszatartana. A szokásos előrehaladás nem történt meg. A kritikus pillanatban, amikor repülésem felénél tarthattam ahelyett, hogy biztonságban, még ha méltatlanul is, de földet értem volna, kétségbeesetten hadonásztam fogódzkodót keresve. Szürreálisan lassított felvételnek tűnt, ahogy hátraestem, az oldalamra. Nagyon beütöttem magam félig az egyik lépcsőre érkeztem, félig az eggyel alatta lévőre. Majd hátrabucskázva a lépcsőn megalázó pozícióban érkeztem Őszentsége lába elé. A következő pillanatban már a karjaiban vitt a szobánkba. Kihívták az állatorvost. Egy törölközőt terítettek Őszentsége íróasztalára és teljes kivizsgálásnak vetettek alá. Dr Guy Wilkinsonnak nem tartott sokáig levonni a következtetést, hogy bár fizikailag semmi bajom nem történt az eséstől, és minden más tekintetben is az egészség szobra vagyok, egy bizonyos területen az egészségem veszélynek volt kitéve: súlyosan elhízott vagyok. Mennyit etetnek, szerette volna tudni. Erre a kérdésre Őszentsége személyzetének egyik tagja sem tudta a választ és én sem foglalkoztam azzal, hogy feleljek. Eléggé megszégyenített már az esés, semmi kedvem nem volt azzal fokozni zavaromat, hogy felfedjem kielégíthetetlen étvágyamat előttük. De az igazság kiderült. Tenzin néhány jól irányzott telefonhívás után a nap végén jelentette a dalai lámának, hogy a két étkezés mellett, amit Jokhangban kaptam, még másik hármat kaptam máshol.

Hamarosan új rendszerben állapodtak meg. Ezek után Mrs Trincit és a Café Francot megkérték, hogy fele adagot adjanak nekem. Mrs Patel pedig egyáltalán semmit. Néhány óra leforgása alatt napi rutinom drasztikus és vissza nem fordítható változásnak esett áldozatul. Hogy éreztem magam emiatt? Ha megkérdeztek volna az étkezési szokásaimról, beismertem volna, hogy javítani kellene rajtuk. Kész lettem volna egyetérteni abban, hogy igen, öt étkezés egy nap túlzás egy kicsi – de nem elég kicsi – macskának. Végig tudtam, hogy vissza kellene vennem a mennyiségből. De ez a tudás csupán intellektuális volt a megalázó esés napjáig. Csak akkor vált ez a tudás felismeréssé ami megváltoztatta a viselkedésem. Az élet az esés után, soha nem lesz ugyanolyan. Aznap este, az ágy megnyugtató sötétjében, éreztem, ahogy Őszentsége felém nyúl. Csak az ő érintése kellett és máris elégedetten doromboltam. – Nehéz nap volt ez, kicsi Hóoroszlánom – suttogta. – De most már minden jobb lesz. Ha belátjuk, hogy gond van, onnan minden sokkal könnyebb. És valóban így történt. A kisebb adagok, illetve az Olcsó Bazárból jövő forrás teljes megszűnése miatt érzett kezdeti sokk után csupán néhány nappal máris kevésbé éreztem magam levertnek. Hetekkel később már fürgébben tudtam szaladni. Hamarosan újra fel tudtam ugrani a konyhai pultra. És soha többet nem estem le a lépcsőn Jokhangban.

Egyik péntek reggel egy téglalap alakú műanyag doboz érkezett Mrs Trincinek címezve. Egyenesen a konyhába vitték, ahol éppen India miniszterelnökének és a vele együtt érkező Andrea Bocellinek készített ebédet. Meglepve a váratlan küldeménytől kiszólt az aznapi

sous chef-nek – Hozna nekem egy kést, hogy ezt kinyissam, drágám? Mostanában ezt a szót használta – igaz néha összeszorított fogai között. Bár temperamentuma olyan volt, mint mindig, mérge inkább villámokban csapott fel, semmint vulkanikus kitörésekben. És érdekes módon úgy tűnt, hogy már meg is kapja az ajándékot önuralmáért. Nem sokkal azelőtt kapott hírt a lányáról, Serenáról, aki Olaszországban tanult szakácsnak, majd sok éven át dolgozott egy sor Michelin csillagos étteremnél Európa-szerte. Mrs Trinci felettébb örült, hogy a lánya úgy döntött, hogy elég volt Európából egy időre. Néhány hét múlva hazatér McLeod Ganj-ba. A kezében lévő késsel Mrs Trinci felvágta a titokzatos küldemény ragasztószalagját és csomagolását, és a csomagot kinyitva egy fagyasztott műanyag dobozt talált tele világospiros folyadékkal – és egy borítékot, amit a nevére címeztek. „Kedves Mrs Trinci!” – állt a rövid üzenetben. – „Hálás köszönetem a csodálatos ájurvédikus ételekért, amelyeket nemrégiben Őszentségével fogyaszthattam el. Sajnálattal hallottam, hogy nem tudta elkészíteni a málnaszorbetet, amit tervezett. Így remélem, örülni fog a mellékelt küldeménynek, ami egyik kedvenc ájurvédikus receptem szerint készült. Kívánom, hogy jó egészséget és boldogságot hozzon Önnek és vendégeinek.” – Mamma mia! – Mrs Trinci megigézve bámulta a levelet. – Milyen kedves! Micsoda nagylelkűség! Pár perccel később kinyitotta a dobozt és megkóstolta a tartalmát. – Kitűnő! – jelentette ki behunyt szemekkel, ahogy szakértő módon körbejáratta a folyadékot a szájában. – Sokkal jobb, mintha én csináltam volna. Felemelte a dobozt, hogy megnézze, mennyi van benne. – És ez tökéletes lesz a mai ebédhez.

Később hallottam, ahogy Tenzin és Chogyal megbeszélik az aznapi ebédet. A nagy politikai jelentőségű találkozónak méltó kísérője volt a csodás menü. A miniszterelnök, aki nem akarta elhinni, hogy Őszentsége szakácsa nem indiai, magához hívatta Mrs Trincit, hogy személyesen gratuláljon neki. A legnagyobb elragadtatással tudott beszélni a málnaszorbetról. – Hát nem érdekes, ahogy a dolgok alakulnak? – jegyezte meg Tenzin Chogyalnak. – Mrs Trinci sokkal nyugodtabb és boldogabb mostanában. – Az biztos – Chogyal egyetértése szívből jött. – És az összes nap közül, amikor málnaszorbetet kínálhatott volna fel, a mai volt a legtökéletesebb. – Tényleg az volt.

KILENCEDIK FEJEZET – Hogy mit csinál? – Tenzin hangja feszült volt, ahogy a telefonban beszélt. Felemeltem a fejem az aktaszekrény tetején, ahol éppen szundikáltam. Nem volt jellemző Tenzinre, a makulátlan diplomatára, hogy valamire ennyire erőteljesen reagáljon. Az asztal túloldalán Chogyal meglepett arcát láttam. – Igen, persze. – Tenzin az ezüstkeretes fényképért nyúlt az asztalán. Egy fiatal nő hegedült rajta fekete ruhában, egy teljes zenekarral a háta mögött. A felesége, Susan elismert zeneművész volt, amikor évekkel ezelőtt találkoztak az Oxford Egyetemen. Ez még azelőtt volt, hogy Tenzin egy életre elköteleződött Őszentsége diplomáciai tanácsadójaként. És jóval azelőtt, hogy fiuk, Peter és a lányuk, Lauren megszületett volna. Lauren 14 éves volt, egy olyan kor, amit arra találtak ki, hogy próbára tegye a szülők türelmét – ahogy ezt egyszer Tenzin bevallotta Chogyalnak. Arra gondoltam, hogy a beszélgetés a lányról szól. – Később megbeszéljük – Tenzin letette a kagylót. Ahogy ez sokszor előfordult, Tenzinnek rengeteg dolga volt. Szokásos fontos feladatai mellett most még Őszentsége archívumának költöztetését is tervezte, ami a következő héten volt esedékes. Több mint 60 évnyi fontos dokumentáció gyűlt össze a szomszédos szobában, és bár nagyon sokat már beszkenneltek és

elektronikusan is tároltak, még mindig rengeteg olyan diplomáciai egyezmény, pénzügyi feljegyzés, engedély és más dokumentum volt, amit meg kellett őrizni. Tenzin talált egy biztonságos szobát a Namgyal Kolostorban, ami ezeknek a dokumentumoknak a raktára lesz, és aprólékosan megtervezte az archívum átköltöztetését három egymást követő napon, amikor Őszentségének – a szokásostól eltérő módon – nem lesz vendége. Így a folyamatot nem kell majd megszakítani. A legtöbb szervezetnél az ilyen jellegű feladatok az „unalmas adminisztráció” kategóriába esnek. De Jokhangban gyakran példátlan profizmussal állnak még a rutinfeladatokhoz is, mintha még a legegyszerűbb tevékenységben is sokkal több lenne, mint amennyi látszik. Őszentsége archívumának költöztetése is egy ilyen eset volt. Tenzin felvázolta a tervét az egyik délutáni teázás alkalmával a dalai lámának. Őszentsége egyetértett és, Tenzin meglepetésére, azt mondta, hogy személyesen választja ki a szerzeteseket, akik segítenek a költöztetésben. Másnap reggel Őszentsége az első meditációs gyakorlatról, a templomból két fitt és egészséges fiatal szerzetessel tért vissza, akiket Tenzinnek kellett eligazítani. Velük volt még két nagyon fiatal barátnövendék, Tashi és Sashi, még tizenévesek, akik buzgón leborultak minden alkalommal, amikor Őszentsége egyáltalán az irányukba nézett. – Itt vannak az önkénteseink a költöztetéshez – mutatott a dalai láma a két fiatal férfi irányába. – És két segítő, akik DLM-ről gondoskodnak. Ha Tenzint meg is lepte ez az intézkedés, nem adta jelét. Ugyan melyik archívum-költöztetésnek nem része egy macskaféle gondozása? Igaz, hogy az akták mozgatása a vezető asszisztensek szobáján keresztül megszakítja majd szokásos semmittevésem.

Kilátóhelyemet el kell majd mozdítani az útból. Ezért is döntöttek úgy, hogy arra a három napra át kell vinni engem a látogatók szobájába. Egy tágas, világos szobába fotelekkel és asztalokkal, napi újságokkal és egy sarokasztallal, ahol egy számítógép volt. Itt várakoztak általában azok, akik egy audienciára vártak Őszentségéhez. A dalai láma személyesen magyarázta el a tennivalókat Tashinak és Sashinak. Nagyon gyengéden át kellett engem vinniük a látogatók szobájába, és a sarok ablakpárkányon elhelyezni, amit egy puha pokróccal béleltek ki a számomra. Két tálkát kellett tisztán tartaniuk és folyamatosan feltölteniük, az egyiket vízzel, a másikat keksszel. Ha le akartam menni az alsó szintre, valaki le kellett, hogy kísérjen, nehogy láb alatt legyek. Amíg aludtam, a növendékeknek a közelben kellett meditálniuk az Om Mani Padme Hum mantrát ismételve. – Mindenekelőtt – Őszentsége arckifejezése komoly volt – bánjanak úgy vele, mint ahogy kedvenc lámájukkal tennék. – De ön a kedvenc lámánk! – tört ki indulatosan Sashi, a fiatalabbik növendék, kezét a szívére téve. – Ebben az esetben – mosolygott Őszentsége – bánjanak úgy vele, mintha a dalai láma lenne.

Pontosan így tettek, azzal a tisztelettel, amit általában csak a Café Francban kaptam meg. Az első délelőtt végén visszatértem a vezető asszisztensek irodájába, láttam, hogy az aktaszekrényemet a szoba oldalához tolták. Mint a legtöbb macska semmit sem szeretek jobban, mint egy ismerős berendezést egy kis helyváltoztatással, így rögtön felugrottam a szekrényre, hogy más szemszögből nézzek körül a szobában. Addigra elfelejtettem Tenzin megemelt hangját a telefonban egy héttel azelőttről, de délután, ahogy befejezett egy

beszélgetést a feleségével világossá vált, hogy valami bántja. Chogyal együtt érző érdeklődéssel nézett fel rá. – Laurenről van szó – mondta. – Múlt héten Susan bement a szobájába és azt látta, hogy az ágyán ül, titokzatosan néz és valamit rejteget a háta mögött. Úgy tett, mintha minden rendben lenne. De Susan tudta, hogy nem így van. – Lauren furcsa volt az utóbbi időben – folytatta Tenzin. – Hamar elfáradt és gyengének érezte magát. Egyszerűen nem volt önmaga. Egyik reggel Susan a szobájában porszívózott, és néhány követ talált az ágya alatt. Különböző méretűeket. Susan nem értette. Azon gondolkodott, hogy vajon ezeket rejtegette. De miért rejtegetne köveket? – Amikor Susan rákérdezett a kövekre, Lauren könnyekben tört ki. Eltartott egy ideig, amíg bevallotta, mert nagyon zavarban volt. Köveket evett. Chogyal arcára döbbenet ült ki. – Köveket… ? – Egy furcsa, megmagyarázhatatlan kényszert érzett, hogy kimenjen a kertbe, keressen egy követ, és elkezdje rágni. – Szegény lány. – Susan orvoshoz vitte. Mint kiderült, ez teljesen szokatlan, de egyáltalán nem egyedüli. A tizenéves lányok néha krétát, szappant és hasonlóakat kívánnak táplálkozási elégtelenség miatt. Az ő esetében vashiány miatt. – Ó – Chogyal feszülten figyelt. – Vegetáriánus? Tenzin bólintott. – Akárcsak az anyja. – Adnak neki étrend-kiegészítőt, hogy pótolják a vasat? – Ez a rövidtávú megoldás. De hosszú távon a vas a mindennapi étrendjéből kellene, hogy származzon, az orvos szerint. Sovány húst javasol, lehetőleg marhát, de ezt a lányom nem fogja elfogadni.

– Elvi okokból? – Azt mondja, hogy nem akar felelős lenni azért, hogy állatokat öljenek meg, inkább étrend-kiegészítőt akar szedni. Susan és én eléggé kétségbe vagyunk esve. Nehéz meggyőzni egy tinit. – A gyerekek ebben a korban nem hallgatnak a szüleikre – rázta meg Tenzin a fejét. – Gondolkodom valami más megoldáson.

Rájöttem, hogy a megoldás két nappal később érkezett el. Ez volt a harmadik, és utolsó napja az archívum költöztetésének. A látogatók szobájában szunyókáltam, a két növendék barát halkan mantrázott mellettem, amikor Tenzin érkezett meg Laurent vontatva, a lány iskolatáskájával a kezében. Vége volt aznapra az iskolának, és mivel Susannek más dolga volt, Lauren Jokhangba jött, hogy itt csinálja meg a leckéjét. Ez számtalanszor megtörtént minden évben. Általában Tenzin és Chogyal irodájában ült, de a mostani felfordulás miatt, Tenzin a látogatói szoba sarokasztalához ültette. Legalábbis ez volt a fedősztori. Lauren elővette a könyveit és egy angol feladaton kezdett dolgozni. Teljesen belemerült a szövegértési gyakorlatba, arcán is látszott, hogy élvezi, majd fél óra elteltével az Őszentségéhez vezető ajtó kinyílt, és ő lépett ki rajta. – Lauren, de jó, hogy látlak! – kezeit a szívére tette és meghajolt a lány felé. Lauren már felállt és szintén meghajolt, majd önkéntelenül megölelte a dalai lámát. Őszentsége azóta ismerte őt, hogy megszületett és jó kapcsolat volt közöttük. – Hogy vagy, kedvesem? Legtöbben udvarias választ adunk erre a kérdésre. De talán, mert

a dalai láma kérdezte, vagy talán ahogy ezt kérdezte, és amilyen hatást gyakorolt a lányra abban a pillanatban, a megszokott válasz helyett ezt mondta: Vashiányom van, Őszentsége. – Ó, nagyon sajnálom – kezébe vette a lány kezét, leült az egyik kanapéra, és a kezével intett Laurennek, hogy üljön mellé. – Ezt egy orvos mondta? A lány bólintott. – Gyógyítható? – Pont ez a probléma – könnyekkel telt meg a szeme. – Azt mondja, hogy húst kell ennem. – Ó igen, vegetáriánus vagy – megnyugtatólag simított végig a kezén. – Az az ideális, ha mindig vegetáriánusok vagyunk. – Tudom – értett egyet a lány, rosszkedvűen. – Ha együttérzésből teljesen távol tudjuk magunkat tartani attól, hogy élőlények húsát együk, az a legjobb. Ezért bárki, aki megteheti, el kellene, hogy gondolkodjon rajta. De ha egészségügyi okokból, csak legtöbbször lehetünk vegetáriánusok, akkor talán ezt kell tennünk. – Legtöbbször? A láma bólintott – nekem is azt mondták az orvosok, hogy néha kell ennem húst, táplálkozási okokból. – Ezt nem tudtam – a lány alaposan szemügyre vette Őszentségét. – Igen. Úgy döntöttem, hogy bár nem lehetek vegetáriánus mindig, egy vegetáriánus étrendet követek, amennyire csak lehet, de mértéket tartok ebben is. A vegetarianizmus kérdése sem fekete vagy fehér. Meg kell találnunk az arany középutat. Néha ehetünk húst táplálkozási okokból, de legtöbbször kerülhetjük. Szívből kívánom, hogy mindenki elgondolkodjon ugyanezen. Úgy tűnt, hogy Lauren nem is gondolt erre a megoldásra. – De mi van akkor, ha nem akarjuk, hogy egyetlen állat is

meghaljon azért, hogy ehessünk húst? – kérdezte. – Lauren, neked nagyon jó szíved van! De ilyesmi nem lehetséges. – A vegetáriánusoknak lehetséges. – Nem – rázta meg Őszentsége a fejét. – Még nekik sem. Lauren felhúzta a szemöldökét. – Érző lényeket ölnek meg még a vegetáriánus étrendhez is. Amikor a növények termesztéséhez tisztítanak meg egy földdarabot, akkor számtalan apró lény természetes élőhelyét rombolják le, és ezzel megölik őket. Azután elültetik a növényeket és növényvédő szerekkel permetezik, ami több ezer rovart pusztít el. Látod, nagyon nehéz elkerülni, hogy bántsunk más lényeket, különösen, ha élelemről van szó. Lauren számára ez egy nehéz felismerés volt, hiszen eddig azt hitte, hogy a vegetarianizmus azt jelenti, hogy egyetlen élőlényt sem bántanak. Egy világ dőlt össze benne. – Az orvos azt mondja, hogy sovány húst kellene ennem, például marhát. De az együttérzés szempontjából, ha egy állat húsát kell ennem, nem jobb ha inkább halat eszem? Őszentsége bólintott – értem, amit mondasz, de vannak, akik azt mondják, hogy tehenet enni jobb, mert egyetlen tehén több mint ezer adag ételt ad, míg egy hal csak egyet. Van, hogy rengeteg garnélarákot, sok érző lényt felhasználnak csupán egyetlen ételért. Lauren hosszan nézett a dalai lámára, majd ezt mondta: nem is gondoltam, hogy ez ennyire bonyolult. – Ez egy összetett téma – értett egyet a dalai láma. – Látni fogod, hogy vannak emberek, akik azt mondják, hogy csak egy út van, az az út, ami egészen véletlenül az, amit ők követnek, és mindenki más változtassa meg a gondolkodását olyanra, mint az övék. De ez mindig egy személyes választás kérdése. Az a fontos, hogy biztosak legyünk abban, hogy a döntéseinket az együttérzés és a bölcsesség együtt határozza meg.

A lány komolyan bólintott. – Mielőtt bármit megeszünk, vegetáriánus vagy húsos ételt, mindig gondolnunk kell azokra a lényekre, akiknek meg kellett halniuk azért, hogy mi ehessünk. Az életük ugyanolyan fontos volt a számukra, mint amilyen fontos a te életed a te számodra. Gondolj rájuk hálával, és imádkozz, hogy áldozatuknak köszönhetően egy magasabb szintű birodalomban szülessenek újjá – és hogy te egészséges lehess és gyorsan elérhesd azt a ráeszmélést, amivel ebbe az állapotba vezetheted őket. – Igen, Őszentsége – mondta Lauren és odabújt a dalai lámához. Egy pillanatra ez egész szobát melegség ragyogta be. A sarokban, közel ahhoz ahol éppen szunyókáltam, a két növendék, akik eddig a beszélgetést hallgatták, újra rákezdtek a mantrázásra. Őszentsége felállt a kanapéról és ahogy áthaladt a látogatók szobáján azt mondta: Amennyire csak lehet érdemes úgy gondolni más lényekre, mint saját magunkra. Minden érző lény a boldogságot keresi. Minden lény el akarja kerülni a szenvedés minden formáját. Senki nem pusztán egy tárgy, amit saját hasznunkra fordíthatunk. Tudod, Mahatma Gandhi mondta egyszer: „Egy nemzet nagysága és erkölcsi előrehaladottsága abban mérhető le, hogy hogyan bánik az állatokkal.” Érdekes, nem igaz?

Délután a dalai lámával voltam, szokásos helyemen az ablakpárkányon. Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd a két növendék jelent meg. – Látni akart minket, Őszentsége? – kérdezte Tashi, az idősebbik, kissé idegesen. – Igen, igen – a dalai láma kinyitotta íróasztala egyik fiókját és két szantálfa mala-t, vagyis az imádkozásnál használt gyöngyfűzért vett elő. – Ez egy kis ajándék köszönetképpen azért, mert DLM-re

vigyáztak – mondta. Mindkét fiú átvette a mala-t, és meghajoltak. Őszentsége mondott néhány szót az éberség fontosságáról meditáció közben, majd jóságosan elmosolyodott. A rövid audiencia a végéhez ért, de a két növendék még mindig ott állt, idegesen pillantgatva egymásra. Csak amikor a dalai láma azt mondta, hogy elmehetnek, akkor szólalt meg Tashi sípoló hangon: Kérdezhetek öntől valamit, Őszentsége? – Természetesen – válaszolta a dalai láma, érdeklődéssel a szemében. – Hallottuk, amit ma mondott az érző lényekről. Hogy nem használhatjuk őket tárgyként. – Igen, igen. – Valamit be kell vallanunk. Egy szörnyű dolgot, amit elkövettünk. – Igen, Őszentsége – vágott közbe Sashi. – De ez még azelőtt volt, hogy itt szerzetes-növendékek lettünk. – A családunk Delhiben nagyon szegény – kezdte Tashi a magyarázatot. – Egyszer találtunk négy kiscicát egy eldugott sikátorban és 60 rúpiáért eladtuk őket… – … és két dollárért – tette hozzá Sashi. – Nem kérdeztünk semmit a vevőktől – mondta Tashi. – Talán csak a bundájukért vették meg őket – kockáztatta meg Sashi. Felkaptam a fejem az ablakpárkányon. Nem akartam elhinni a fülemnek, amit hallottam. Az a két növendék valóban ugyanaz a két zabolázatlan kis ördög volt, akik erőszakkal kiszakítottak otthonom biztonságából? Akik brutális módon elválasztottak engem és testvéreimet anyánktól, amikor még anyatejen éltünk? Akik puszta

áruként kezeltek bennünket? Hogy is felejthetném el, ahogy megaláztak azzal, hogy belöktek egy sártócsába és hogyan tervezték teljes nyugalommal, hogy megsemmisítenek, amikor nem tudtak eladni? A megdöbbenéssel együtt a sértettség is feltámadt bennem. De aztán eszembe jutott, hogy ha nem próbáltak volna meg eladni, valószínűleg elpusztultam volna, vagy szörnyű életre lettem volna ítélve Delhi egyik nyomornegyedében. Ehelyett én vagyok Jokhang Hóoroszlánja. – Igen – folytatta Tashi –, az utolsó cica kicsi és koszos volt és alig tudott járni. – Azt terveztük, hogy kidobjuk – tette hozzá Sashi. – Már be is csomagoltam egy újságba – mondta Tashi. – Úgy tűnt, már majdnem halott volt. – És ekkor, – mondta Sashi – egy gazdag üzletember odajött és 2 dollárt adott érte. Ennyi. Annak a pillanatnak az izgalma még mindig élesen a fejében volt. Az enyémben is. De az eseménnyel kapcsolatos érzéseik teljes átalakuláson mentek keresztül. – Rájöttünk, hogy rosszat cselekedtünk – mindketten bűnbánó arcot vágtak. – A kiscicákat csak arra használtuk, hogy hasznot húzzunk belőlük. – Értem – bólintott Őszentsége. – Különösen a legkisebb cicát sajnáljuk – mondta Tashi. – Annyira gyenge volt… Sashi is a fejét rázta. – Megkaptuk a pénzt, de a cica valószínűleg meghalt. A testvérek idegesen néztek Őszentségére, várva, hogy leteremtse őket önzőségükért.

De a leteremtés nem történt meg. Ehelyett a dalai láma komolyan szólt hozzájuk: A dharmában nincs helye a bűntudatnak. A bűntudat haszontalan. Semmi értelme bűnösnek éreznünk magunkat valami miatt, amit a múltban tettünk. De a megbánás? Igen, az sokkal hasznosabb. Mindketten őszintén sajnáljátok, amit tettetek? – Igen, Őszentsége – mondták egyszerre. – Eltökéltétek, hogy többé nem ártotok egy érző lénynek ilyen módon? – Igen, Őszentsége. – Amikor az együttérzést gyakoroljátok a meditációban, gondoljatok azokra a kiscicákra és számtalan más gyenge és sebezhető lényre, akiknek szükségük van a védelmetekre és szeretetetekre. Őszentsége vonásai megenyhültek. – Ami pedig azt a nagyon gyenge cicát illeti, akiről azt gondoljátok, hogy meghalt, biztosan örömmel látjátok, hogy egy gyönyörű teremtés lett belőle – arrafelé mutatott, ahol az ablakpárkányon ültem. Ahogy felém fordultak, Tashi felkiáltott: a Dalai Láma Macskája? – Az egyik alkalmazottam volt, aki 2 dollárt fizetett maguknak. Akkor érkeztünk haza Amerikából, így nem volt nála rúpia. Odajöttek hozzám, és megsimogatták a fejem és a hátam. – Igazán szerencsés, hogy mindannyian otthonra találtunk itt, a Namgyal Kolostorban – mondta Őszentsége. – Valóban – értett egyet Sashi. – De milyen különös karma, hogy három napig vigyáztunk arra a macskára, akit valaha eladtunk. Talán ez nem is volt annyira különös. A dalai lámáról úgy hírlik, hogy látnoki képessége van. Arra tippeltem, hogy pontosan múltbeli tetteik miatt választotta ezt a két növendéket erre a feladatra. Esélyt adott nekik, hogy kijavíthassák a hibájukat.

– Valóban, a karma mindenféle váratlan helyzetbe sodor bennünket – mondta Őszentsége. – Ez még egy ok arra, hogy szeretettel és együttérzéssel viseltessünk minden érző lénnyel szemben. Soha nem tudhatjuk milyen körülmények között találkozunk velük újra. Néha még ugyanebben az életben.

TIZEDIK FEJEZET Volt már, hogy megbénított a döntésképtelenség, kedves olvasó? Voltál már olyan helyzetben, hogy egyfelől ha ezt, azt vagy amazt csinálod akkor annak lehet egy eredménye, de ha másfelől valahogy máshogy döntesz, akkor valami jobb sülhet ki belőle, csakhogy ennek kevesebb az esélye, így lehet, hogy mégis az első lehetőséget kellene választani? Azt gondolhattad, hogy mi macskák soha nem kerülünk ilyen összetett helyzetbe. Talán azt hiszed, hogy az egzisztenciális túlterheltség csak a Homo sapiens kiváltsága. A valóságban semmi sem lehetne messzebb az igazságtól. A Felis catus – vagyis a házimacska talán nem álmodozik karrierről, nem vásárol és nem végez egy sor olyan tevékenységet, ami az embereket magával ragadja, és olyan elfoglalttá teszi. De van egy terület, amiben meglepően hasonlítunk. Természetesen a szív dolgairól beszélek. Az emberek gyakran epekedve várnak egy sms-t, egy email-t, egy telefonhívást. Mi macskák máshogy kommunikálunk. A forma nem is fontos. Az egyetlen, ami számít, a megerősítés, amit olyan kétségbeesetten keresünk. Pontosan ebben a helyzetben voltam, amikor cirmos-bundás barátomról volt szó. Vonzódásom az első perctől fogva tartott, amikor megláttam őt a zöldes fényben. Amikor valóban találkoztunk

a Chogyalnál töltött időm alatt, félreérthetetlen, és szerintem kölcsönös szikra lobbant. De most, hogy már nem Chogyalnál voltam, vajon tudta, hogy hol vagyok? Tegyek-e bármilyen erőfeszítést – mondjuk azzal, hogy átmegyek a templomkerten és felfedezem a sötét alvilágot, ami mögötte húzódik? Vagy maradjak hűvösen visszafogott, egy titokzatos macska, és várjak arra, hogy ő jön el? Lobsang, Őszentsége fordítója hozott végül választ a kérdéseimre. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legkevésbé várt módon. Lobsang magas, vékony buddhista szerzetes volt, eredetileg Bhutánból származott a királyi család távoli rokonaként. Alapos nyugati oktatásban részesült Amerikában, ahol a Yale Egyetemen végzett, nyelvészetből és szemantikából diplomázott. A magassága és briliáns intelligenciája mellett volt még valami, ami azonnal feltűnt, ha belépett a szobába. Ez a nyugalom aurája volt. Tele volt derűvel. Egy mélyről jövő, örök nyugalom áradt minden sejtjéből, ami a körülötte lévőkre is kihatott. A fordítói kötelességei mellett Lobsang volt a nem hivatalos informatikus Jokhangban. Ha a számítógépek nem akartak együttműködni, a nyomatók barátságtalanok voltak vagy a szerver passzív-agresszív üzemmódba kapcsolt, Lobsangot hívták, hogy nyugodt, éles logikájával megoldja a problémát. Így, amikor a fő modem Jokhangban akadozni kezdett egyik délután, Tenzin öt percet sem várt, és már hívta is Lobsangot. Néhány egyszerű ellenőrzés után Lobsang levonta a következtetést, hogy a vonalban van a hiba. Azonnal segítséget kértek a telefontársaságtól. Raj Goel, a Dharamsala Telecom szervizese még aznap délután kiérkezett. Vékony fiú volt, a húszas évei közepén. Fekete keretes szemüveget viselt, sűrű haja volt, és rettenetesen bosszantotta, hogy segítséget kell nyújtania egy ügyfélnek. Ezt az arcátlanságot! Mogorva tekintettel kérte, hogy mutassák meg neki a modemet, és hogy hol jön a telefonvonal Jokhangba. Egy kis szobába kísérték a

folyosón. Ledobta fém táskáját az egyik polcra, kinyitotta, és elemlámpát és csavarhúzót vett elő, majd piszkálni és próbálgatni kezdte a kábeleket, míg Lobsang néhány méterrel arrébb nyugodtan várakozott. – A fene essen bele – morogta Raj Goel a bajsza alatt. Lobsang úgy tett, mintha semmit nem hallott volna. A szervizes letérdelt ahogy egy bizonyos kábelt követett a modem hátsó részéhez és közben a rendszerintegritásról, interferenciáról és egyéb homályos dolgokról szitkozódott, majd megfogta a modemet, mérgesen kihúzta belőle a kábeleket, és megfordította a kezében. Ahogy Raj Goel tevékenykedett, Lobsang elsétált mellette és a szervizes látta a másik szemében, ahogy szórakozik rajta. – Ki kell ezt nyitnom – mondta Lobsangnak vádló hangon. Őszentsége fordítója bólintott. – Rendben. Raj Goel a táskájában turkált egy kisebb csavarhúzóért majd elkezdett dolgozni a rendetlenkedő modemen. – Nincs idő a vallásra. Vajon magában beszélt? Túl erős volt a hangja hozzá. – Babonás baromság – tette hozzá néhány perccel később még hangosabban. Lobsangot nem érdekelték a megjegyzések. Sőt, még egy mosoly is megjelent az arcán. De Raj Goel vitát akart. Ahogy a csavarhúzójával küzdött a modem fölé hajolva, most olyan hangnemet ütött meg, amire nem lehetett nem válaszolni. – Mi értelme van ostobaságokkal tömni az emberek fejét? – Egyetértek – válaszolta Lobsang. – Semmi értelme. – Huh! – kiáltott fel a szervizes egy kicsit később, ahogy az engedetlen csavar felett diadalmaskodott. – De maga vallásos. Éles pillantást vetett Lobsangra.

– Egyáltalán nem így gondolok erre – Lobsang rendíthetetlen nyugalmat sugárzott magából. Egy kis szünet után folytatta. – Az egyik utolsó dolog, amit Buddha mondott a követőinek az volt, hogy bárki, aki egyetlen szót is elhisz abból, amit tanított nekik, bolond – hacsak nem próbálták ki saját maguk. Izzadságfoltok jelentek meg a szervizes poliészter ingén. Nem ilyen reakcióra számított. – Üres szavak – morogta. – Látom, hogy az emberek leborulnak Buddha előtt a templomokban. Imádságokat kántálnak. Mi ez, ha nem vak hit? – Mielőtt erre válaszolok, hadd kérdezek öntől valamit. – Lobsang az ajtófélfának támaszkodott. – A Dharamsala Telecomnál dolgozik. Két hívás jön egyik reggel: az egyik egy olyan ügyféltől, aki véletlenül ráborította az aktaszekrényét a modemre, a másik egy olyan ügyféltől, aki annyira mérges lett a feleségére, amiért a nő a neten vásárolt, hogy összetörte a modemet egy kalapáccsal. Mindkét esetben összetört a modem és ki kell cserélni. Ugyanúgy bánik mindkét ügyféllel? – Természetesen nem – horkant fel Raj Goel. – De mi köze ennek a Buddha előtt való leboruláshoz és imádkozáshoz? – Elég sok. – Lobsang könnyed stílusa nem is mutathatott volna nagyobb kontrasztot Raj Goel kicsinyességével. – Elmagyarázom, hogy miért. De az a két ügyfél… – … Az egyik véletlen volt – vágott közbe Raj Goel felemelve a hangját –, a másik egy szándékos rongálás. – Tehát azt mondja, hogy a szándék fontosabb, mint a cselekvés maga? – Természetesen. – Tehát, amikor valaki leborul Buddha előtt, akkor a szándék számít, és nem maga a leborulás? Ezen a ponton a szervizes észrevette, hogy sarokba szorították. De nem akart kihátrálni.

– A szándék nyilvánvaló. Lobsang megvonta a vállát. – Hallgatom. – Az a szándék, hogy Buddha bocsánatáért könyörögnek. És a feloldozásában reménykednek. Lobsang nevetésben tört ki. Azonban olyan szelíden viselkedett, hogy most először Raj Goel felháborodása enyhülni látszott. – Szerintem, ön valami másra gondolhat – mondta Lobsang egy kis idő elteltével. – A megvilágosult lények nem szabadíthatnak meg a szenvedéseinktől vagy nem adhatnak nekünk boldogságot. Ha erre képesek lennének, nem tették volna meg már eddig is? – Akkor minek erőlködnek az emberek? – a szervizes a fejét rázta miközben a modemmel foglalkozott. – Ahogy már ön is mondta, a szándék fontos. Buddha szobra a megvilágosultság állapotát jelképezi. A Buddha szobroknak nincs szükségük arra, hogy az emberek leboruljanak előttük. Miért is érdekelné őket? Amikor meghajolunk előttünk, magunkat emlékeztetjük arra, hogy mi is megvilágosodhatunk. Addigra Raj Goel leszedte a modem tetejét és a belső áramköröket babrálta. – Ha nem istenítik Buddhát – próbálta fenntartani az élt a hangjában, de már érződött, hogy nehezére esik –, akkor miről szól a buddhizmus? Addigra Lobsang eléggé felmérte beszélgetőpartnerét ahhoz, hogy olyat mondjon, amit ő is megért. – Az elme tudománya – mondta. – Tudomány? – Mi van, ha valaki több tízezer órányi alapos kutatást végzett azért, hogy felkutassa a tudat természetének jellemzőit? Tegyük fel, hogy mások pedig megismételték ezt a kutatást több száz éven keresztül. Milyen csodás lenne, ha nemcsak az agyunkkal fognánk fel az elménk lehetőségeit, hanem egy közvetlen és gyors módszerrel hasznosítani is tudnánk ezt? Ez a buddhizmus tudománya.

Miután megigazította a modem belsejét, Raj Goel visszatette a tetejét. Egy kis idő múlva azt mondta: Engem érdekel a kvantumfizika – majd egy rövid csönd után bejelentette: A modem működik, de újraindítom a biztonság kedvéért. A vonalhibát bejelentettem. Tizenkét órán belül rendben vissza kell állnia. Talán Lobsang határtalan nyugalma rá is átragadt. Vagy talán a fordító magyarázatai hatottak rá. De már nem morgott és nem elégedetlenkedett, amikor visszapakolta a szerszámait. Visszafelé a folyosón, ahogy elhaladtak Lobsang irodája mellett, a fordító azt mondta: Van itt valami, ami érdekelheti – bement az irodába és kihozott egy könyvet a könyvespolcról. – A kvantum és a lótusz – olvasta a címet Raj Goel, mielőtt végiglapozott rajta. – Kölcsönadom, ha szeretné. Volt egy beírás az első oldalon a könyv egyik szerzőjétől, Matthieu Ricard-tól. – Dedikált – jegyezte meg a szervizes. – Matthieu az egyik barátom. – Volt itt Jokhangban? – Először Amerikában találkoztam vele – mondta Lobsang. – Ott éltem 10 évig. Raj Goel először nézte meg alaposan Lobsangot. Ez az információ sokkal jobban érdekelte, mint bármi, amit a fordító eddig mondott. Kihasználni a természetes potenciálunkat. Elérni a megvilágosodást. Bla-bla-bla. De tíz évig élt Amerikában?! – Köszönöm – mondta a szervizes, és becsúsztatta a könyvet a táskájába. – Majd visszaadom.

A következő hétfőn Raj Goel hangját hallottam a folyosóról. Mivel a különösen faragatlan emberek ritka látogatók Jokhangban, kíváncsiságom elszakított délutáni sziesztámtól és látni akartam Lobsang látogatóját, akit a fordító szobájába kísértek. Vajon azért jött, hogy újabb vitát kezdjen? De ez a Raj Goel, aki most érkezett egy teljesen más ember volt, mint az állandóan morgó és csapkodó szervizes az előző héten. Az energiavámpír ellenségeskedés nélkül kicsit gyámoltalan figurának tűnt kopott ingében, ósdi táskájával. – Nincs már probléma a telefonvonallal? – kérdezte éppen, amikor bemasíroztam Lobsang irodájába. – Tökéletesen működik, köszönöm – Lobsang az asztala mögött ült. A vendég kivette a kölcsönkért könyvet a táskájából. – Nagyon tanulságos olvasmány volt – mondta, ami azt jelentette: Elnézést, hogy olyan bunkó voltam múlt héten. Mivel szemantikából diplomázott, Lobsang azonnal megértette. – Örülök – bólintott. – Reméltem, hogy ösztönzőnek találja majd. Ezt úgy értette, hogy: Elfogadom a bocsánatkérést. Mindannyiunknak van rossz napja. Egy kis szünet következett. Raj Goel odatette a könyvet Lobsang asztalára, majd egyet hátralépett. Nem közvetlenül a fordítót figyelte, hanem az irodában nézett körül, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Tehát… élt Amerikában? – kérdezte végül. – Igen. – Tíz évig? – Igen. Újabb hosszú szünet következett. Majd: És milyen volt? Lobsang hátratolta a székét és megvárta, amíg vendége végre a

szemébe néz. – Miért akarja tudni? – Mert én is szeretnék odamenni egy időre, de a családom azt szeretné, hogy nősüljek meg. – kezdte Raj Goel. Úgy tűnt, hogy Lobsang kérdése egy gátat szakított fel, mert innentől nem volt megállás. – Vannak barátaim New Yorkban akik mindig mondják, hogy menjek és lakjak náluk, és én nagyon szívesen meg is tenném, mert egész életemben meg akartam nézni a Nagy Almát és valódi dollárt keresni, és még talán filmsztárrá válni. De a szüleim választottak egy lányt, tudja, és a lány szülei is azt szeretnék, ha összeházasodnánk és azt mondják, Amerika megvár. A főnököm is erőlteti, hogy menjek menedzsment tréningre, ami viszont hat évig a céghez kötne, úgyhogy csapdában érzem magam. És a munkám is már eléggé leterhelő. Hirtelen kirohanása után a beálló csönd szinte érinthető volt. Lobsang a sarokban álló székekre mutatott: Kér egy csésze teát? Kis idő múltán mindketten ott ültek. Ahogy Lobsang a teáját kortyolgatta, Raj Goel részletesen elmesélte az egymással ellentétes érdekeket – azt a stresszt, ami kétségkívül múlt heti elfogadhatatlan viselkedését okozta. Elmesélte Lobsangnak milyen gyötrelmes volt barátai amerikai utazásait követni a Facebookon és a Youtube-on. Hogy a szülei azt gondolják, hogy egy középvezetői pozíció a Dharamsala Telecomnál a legtöbb, amit valaha elérhet, de neki megvannak a saját, sokkal merészebb elképzelései. Hogy benne megvan a vágy a szárnyalásra, de ez folyton ellentétben áll a szülei iránt érzett hűségével, akik nagy áldozatokat hoztak azért, hogy taníttassák. Az elmúlt hetekben különösen feszült volt a hangulat, és álmatlanok az éjszakái. Elmondta Lobsangnak, hogyan próbált racionálisan gondolkodni és mindkét verzió előnyeit és hátrányait megvizsgálni. Ezen a ponton a téma iránt mutatott érdeklődésem hirtelen

személyes jellegűvé vált. Összevetni az egyik lehetőséget a másikkal – ez ismerősnek hangzott. Raj Goel és én ugyanolyanok voltunk ebben a tekintetben. Végül a vendég felfedte látogatásának valódi célját. – Remélem, hogy tud nekem adni valamilyen tanácsot, hogy meg tudjam hozni a döntést. Odamentem egy üres fotelhez és felugrottam rá, majd várakozással telve Lobsangra szegeztem a tekintetem. Nagyon érdekelt, hogy mit fog mondani. – Nem vagyok különösebben bölcs – mondta Lobsang, úgy ahogy különösen bölcs emberek szokták mondani. – Nincs semmilyen papírom erről vagy gyakorlatom. Nem tudom, miért gondolja, hogy tanácsot tudok adni. – De Amerikában élt tíz évig – Raj Goel vehemens volt. – És… Lobsang megvárta, amíg befejezi. – … tudja a dolgokat. Raj Goel lesütötte a szemét, mintha zavarban lenne attól, hogy ezt beismerte, különösen egy olyan embernek, akinek az elmebeli képességét még egy héttel azelőtt megkérdőjelezte. Lobsang egyszerűen megkérdezte: Szereti azt a lányt? Raj Goelt szemmel láthatólag meglepte a kérdés. Megvonta a vállát. – Csak egyszer láttam róla egy fényképet. Válasza egy ideig lógott a levegőben, mint a cigaretta füstje. – Azt mondták, gyerekeket akar, és a szüleim is azt akarják, hogy legyenek gyerekeink. – És a barátai mennyi ideig lesznek Amerikában? – Két éves vízumuk van. Parttól partig szeretnének utazni. – Ha szeretne hozzájuk csatlakozni, akkor… – … hamarosan meg kellene tennem. Lobsang bólintott. – Mi tartja vissza? – A szüleim – vágta rá Raj Goel egy kicsit élesen, mintha Lobsang

nem fogta volna fel, miről beszélt addig. – Az elrendezett házasság. A főnököm azt akarja, hogy… – Igen, igen, a menedzsment tréning. – Lobsang hangja szkeptikus volt. – Miért mondja így? – Hogy mondom? – Mintha nem igazán hinne nekem. – Mert nem igazán hiszek önnek – Lobsang mosolya olyan együtt érző és gyengéd volt, hogy nem lehetett rá megsértődni. – Meg tudom mutatni önnek a papírokat – mondta a vendég. – Ezeket kell beadni. – Igen, mindent elhiszek, amit elmondott a tréningről, a szüleiről és a házasságról. Csak azt nem hiszem, hogy ezek a fő okai annak, hogy csapdában érzi magát. Mély barázdák jelentek meg Raj Goel homlokán, de ezek a zavar barázdái voltak. – Azt hittem, egyetért velem abban, hogy ezek fontos dolgok. – Miért? Mert egy buddhista szerzetes vagyok? – háborodott fel Lobsang. – Mert egy vallásos ember vagyok, aki fenn akarja tartani a status quo-t? Ezért kérte a tanácsomat? Raj Goel elképedve nézett. – Ön egy intelligens, érdeklődő fiatalember, Raj. Életre szóló lehetőséget kapott. Egy olyan esélyt, amivel sokkal többet megérthet nemcsak Amerikáról, hanem saját magáról is. Miért ne ragadná meg ezt a lehetőséget? Lobsang komolyan tette fel ezt a kérdést, és látogatója csak kis idő múlva válaszolt. – Mert félek, hogy mi fog történni? – Félelem – mondta Lobsang. – Egy olyan ösztön, ami megakadályozza, hogy az emberek megtegyenek valamit, amiről valahol mélyen tudják, hogy felszabadítaná őket. Mint egy madár a

kalitkában, aminek kinyitották az ajtaját, szabadok vagyunk, hogy kirepüljünk a boldogságot keresve, de a félelem miatt csak okokat keresünk arra, hogy ne tegyük meg. Raj Goel a padlót nézte, mielőtt Lobsangéval találkozott volna a tekintete. – Igaza van – ismerte be. – Az indiai buddhista gurunak, Shantidevának van egy bölcs mondása pontosan erre a helyzetre – mondta Lobsang, majd idézni kezdte: „Amikor a varjak haldokló kígyót találnak sasokként viselkednek. Ugyanígy, ha kicsi az önbizalmunk, akkor a legkisebb kudarc is nagy sebet ejt rajta.” – Most nem annak van itt az ideje, hogy gyenge legyen és hagyja, hogy a félelmei eluralkodjanak ön felett, Raj. Rá fog jönni, hogy ha szembenéz a félelmeivel, sokkal jobb színben fogja látni a dolgokat, mint gondolná. Talán, ha a szülei hozzászoknak a gondolathoz, nem is lesznek annyira csalódottak. Az elrendezett házasság várhat. Vagy talán két év múlva már mást szánnak önnek. Addig is nagyon sok dolog várja. Biztos vagyok benne, hogy Amerika le fogja nyűgözni. – Tudom – mondta Raj, ezúttal teljes meggyőződéssel a hangjában. Előrehajolt a székében, felkapta a táskáját és jóformán felugrott újonnan megtalált célkitűzése birtokában. – Teljesen igaza van! Köszönöm szépen a tanácsát. A két férfi barátságosan kezet rázott. – Lehet, hogy még egy filmsztárral is találkozik – mondta Lobsang. – Ezért is kell mindenképp megtennem és indulnom – válaszolta Raj Goel buzgón.

Érdekes, hogy amikor eldöntjük, hogy valami újba kezdünk, az

események gyakran azonnal a segítségünkre lesznek ebben. Nem mindig a teljesen nyilvánvaló módon, vagy nem azonnal. És néha úgy, ahogy nem is gondolnánk. Aznap éjjel, ugyanannyira fellelkesülve Lobsang tanácsától, mint Raj Goel, úgy döntöttem, hogy átmegyek a templomkerten oda, ahol a zöld fény égett Mr Patel piaci standjának végén. Nem engedem többet, hogy ostoba kifogások tartsanak vissza és az ablakpárkányon senyvedjek. Többé nem féltem a kudarctól vagy a visszautasítástól. Végül is nem vagyok holmi papagáj, aki egy nyitott ajtajú kalitkában ül. A kaland azonban nem ért sikeres véget. Nemcsak a cirmos nem tűnt fel, hanem, ahogy a sikátorokban mászkáltam, egyre inkább eltévedtem. Csak egy Namgyal szerzetesnek köszönhettem, hogy ahogy felismerte, hogy én vagyok DLM visszavitt az otthonomhoz, így az este nem ért véget teljes kudarccal. De másnap délután, az ebéd utáni sziesztám végeztével, éppen jöttem ki a Café Francból, és ki más nem tűnt fel az oldalamon, mint az én csíkos csodálóm. – Nem hiszem el, hogy megtetted! – kiáltott fel utalva az ismert macskagyűlölő birodalmában tett látogatásomra. – Semmiség – rántottam meg a vállam, magamban nagyon örülve nemcsak annak, hogy feltűnt, hanem annak is, hogy pont akkor, amikor egy ilyen lehetetlennek tűnő dolgot tettem. – Bármikor megtehetem. – Merre mész? – kérdezte. – Jokhangba – válaszoltam. – Oda tartozol? – Valami olyasmi – Nem akartam felfedni igen magas pozíciómat. – Most éppen – tettem hozzá titokzatosan – valaki fontosnak az ölében ülök majd húsz perc múlva.

– Kinek az ölében? – Nem árulhatom el. Amikor bárkinek audienciája van a dalai lámánál, az teljesen bizalmas. A cirmos szemei láthatóan kikerekedtek. – Csak valamennyit árulj el belőle! – Profizmusom tiltja – mondtam neki, majd kicsivel később hozzátettem. – Annyit elárulok, hogy egy jóképű műsorvezető. – Annyi van. – Tudod, az aki mindig megtáncoltatja a közönséget. Ő maga is nagyon jó táncos. De a cirmos nem tudta, ki az. – Az, akinek az az elképesztően gyönyörű színésznő a párja, aki a kóbormacskák védelmezője. – Melyik elképesztően gyönyörű színésznő a kóbormacskák védelmezője? Lassan rájöttem, hogy az éleseszűség nem éppen csodálóm erőssége. – Hagyjuk – mondtam, mert nem akartam feladni minden diszkréciómat. Ezzel együtt nem akartam teljesen zárkózottnak tűnni. – És mi a neved? – Mambo – válaszolta. – És a tied? – Sok nevem van – kezdtem bele. – A fajtiszta macskáknak gyakran sok nevük van. Mosolyogtam, és úgy döntöttem, nem tisztázom a félreértést. Végül is csak a körülmények miatt van az, hogy feddhetetlen családi hátterem hivatalosan nem dokumentált. – De biztos van egy általános neved. – Az én esetemben ez a monogramom. DLM – válaszoltam. – DLM?

– Igen – már Jokhang kapujánál jártunk. – Minek a rövidítése? – Ez lesz a házi feladatod, Mambo. Okos macska vagy. – Láttam, ahogy izmos mellkasát kidülleszti büszkeségében. – Tudom, hogy rá fogsz jönni. Jokhang irányába fordultam. – Hogy talállak meg? – kérdezte a fiúmacska. – Keress, amikor a zöld fénynél vagy, amelyik egész éjszaka ég. – Tudom, melyik az.

A következő éjjel ott volt. Az ablakpárkányon voltam, de úgy tettem, mintha nem látnám. Nem lenne jó, ha könnyű préda lennék. Szerettem volna megnézni, mennyire van oda értem. Amikor két éjszakával később is ott miáúzott, megadtam magam és lementem. – Rájöttem – újságolta boldogan még mielőtt teljesen odaértem volna. Azon a kövön ült, ahol akkor, amikor először megpillantottam. – Mire jöttél rá? – A Dalai Láma Macskája. Az vagy, igaz? Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész világ megállt volna, mintha mindenki visszafojtott lélegzettel várta volna, hogy személyazonosságom nagy titkáról lehulljon a lepel. – Igen, Mambo – válaszoltam végül, igézően nézve hatalmas kék szemeimmel. – De ne csinálj ebből nagy ügyet. Hangja suttogásra váltott. – El sem hiszem. Itt vagyok én, Dharamsala sikátoraiból. És itt vagy te ezzel a monogrammal. Úgy értem, gyakorlatilag királyi személy vagy.

– Egy macska lehet… – mit is mondhattam volna, hogy ne tűnjek hiúnak? Őszentsége Bódhimacskája? Café Franc Rinpoche-ja? Mrs Trinci Legszebb Lénye, Aki Valaha Élt? Chogyal és Tenzin Hóoroszlánja? (Vagy, ne adj Isten, a sofőr Egeésze?) – Egy macska lehet DLM – mondtam végül –, de ő akkor is… csak egy macska. – Értem, amit mondasz. Afelől voltak kétségeim. Még magam sem voltam biztos benne, hogy mire gondoltam. – Szóval mi a terved ma estére?

Megkíméllek, kedves olvasó, annak az éjszakának és az azt követőknek a részleteitől. Nem vagyok egy olyan macska. És ez nem egy olyan könyv. És Te biztos, hogy nem egy olyan olvasó vagy! Legyen elég annyi, hogy nem telt el úgy nap, hogy magamban ne köszöntem volna meg teljes szívből Lobsangnak a tanácsát. És Shantidevának. És a Dharamsala Telecomnak, hogy ezt a rosszkedvű technikust küldték Jokhangba.

Körülbelül két hónappal Raj Goel látogatása után éppen szokásos helyemen voltam az aktaszekrény tetején a vezető asszisztensek szobájában, amikor Lobsang jött be. – Van itt valami neked, ami a mi postánk közé keveredett. – mondta neki Tenzin, miközben a borítékok közül egy nagyon csinos híresség képeslapját halászta elő. – Raj Goel? – Lobsang végigfutott a képeslapon, elolvasta az aláírást és megpróbálta valahová elhelyezni a nevet. – Ó igen, az a Raj! – Egy barátod? – kérdezte Tenzin.

– Emlékszel arra a fickóra a Dharamsala Telecomtól, aki itt volt néhány hete, hogy a telefonvonalat ellenőrizze? Úgy tűnik, most Amerika egyik legnagyobb telefontársaságánál dolgozik. Tenzin szemöldöke fennakadt egy pár pillanatig. – Remélem jobb lett a modora, vagy nem marad ott túl sokáig. – Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb a modora – mondta Lobsang. – Most, hogy megszabadult a kudarctól való félelmétől. Kuncogott, ahogy továbbolvasta a lapot. – Múlt héten ennek a nőnek a telefonját javította meg – Feltartotta a képeslapot. – Ki ő? – kérdezte Chogyal. – Egy híres amerikai színésznő, aki egyfajta védőszentje a kóbormacskáknak. – Felém fordult cinkos pillantással. – Ez a képeslap bezárja a kört a találkozásunkkal kapcsolatban Raj Goellel, igaz DLM?

TIZENEGYEDIK FEJEZET Vajon van annak hátránya, ha valaki a dalai láma macskája? Csupán a kérdés feltevése is abszurd lehet, én pedig olyan hálátlannak tűnhetek, hogy ebben a pillanatban egy elkényeztetett dögnek tarthatsz, kedves olvasó. Egy olyan kerekképű, hosszúszőrű macskafélének, akinek fennhéjázó arckifejezése azt a benyomást kelti, hogy soha semmi nem lesz elég jó neki. De ne szaladjunk ennyire előre, kedves olvasó. Minden történetnek két oldala van, nem igaz? Való igaz, hogy nem sok olyan macska van a történelemben, akik olyan páratlan körülmények között élnek, mint én. Nemcsak hogy minden fizikális szükségletemet kielégítik, és minden szeszélyemnek eleget tesznek – néha még azelőtt, hogy én magam tudnék róluk –, de társasági életemet látogatók és izgalmas tevékenységek sora színesíti. Ami az érzelmeket illeti, nehéz elképzelni, hogy valahol jobban szeressenek, imádjanak, csodáljanak, azok, akik iránt én is teljes szívemből el vagyok kötelezve. Lelkileg pedig, ahogy azt, kedves olvasó, már tudod, elég ha Őszentsége belép a szobába és minden hétköznapi dolog megszűnik, és nem marad más, csak a mély és igazi boldogság. Mivel olyan sok időt töltök a jelenlétében, minden este az ágya lábánál alszom, és órák hosszat ülök az ölében, bizonyára én vagyok a világ legszerencsésebb macskája.

Hol lehet mindennek hátránya? Ahogy a dalai láma gyakran elmagyarázza, a belső fejlődés olyasvalami, amiért mindannyiunknak személyes felelősséget kell vállalnunk. Más lények nem tehetnek bennünket figyelmesebbé, hogy a mindennapi élet összetett gazdagságát a lehető legjobban megtapasztaljuk. Ugyanígy, más lények nem kényszeríthetnek arra, hogy türelmesebbek vagy kedvesebbek legyünk, függetlenül attól, hogy a türelem és a kedvesség mennyire segítené elő boldogságunkat. A meditáció alatti koncentrációt nyilvánvalóan szintén saját magunk miatt kell fejlesztenünk. És így érkezünk el a probléma gyökeréhez, az én zavarba ejtő, de tagadhatatlan dilemmámhoz. Nap mint nap ott ülök Őszentsége audienciáin és haladó gyakorlók meditációs tapasztalatait hallgatom, tudva, hogy képtelen vagyok a meditálásra több mint két percig anélkül, hogy elkalandoznának a gondolataim. Nem telik el olyan hét, hogy ne hallanék lenyűgöző kalandozásokról a tudatukban, amik a jógikkal történnek meg, amikor mély transz állapotba kerülnek. De amikor én lehunyom a szemem esténként, hamarosan mély és kábult álomba merülök. Ha egy olyan családdal élnék, akik annyi időt töltenek tévézéssel, mint amennyit a dalai láma meditálással, akiknek az elméje annyira zavart lenne, mint az enyém, talán akkor, gondolom néha, nem volnék ennyire fájdalmasan tisztában a saját korlátaimmal. Ha olyan emberek vennének körül, akik azt hiszik, hogy az emberek és a körülöttük lévő dolgok teszik őket boldoggá vagy boldogtalanná, semmint az, hogy hogyan állnak ezekhez az emberekhez és dolgokhoz – nos, akkor talán egy nagyon bölcs macskának tartanám magam. De nem vagyok az. Nem is lehetek. Ehelyett, néha annyira alkalmatlannak érzem magam, hogy úgy

tűnik, semmi értelme megpróbálnom igazi bódhimacskává válnom. Meditációs képességem csapnivaló. Szokásomból fakadóan a gondolataim negatívak. Az élet Jokhangban olyan számomra, mint törpének az óriások között. Nem is beszélve a személyes tökéletlenségeimről, mint például a torkosságom, amivel nap mint nap meg kell harcolnom, vagy fizikai tökéletlenségem, ami azonnal látható lesz, amint elkezdek sétálni, a bizonytalan hátsó lábaim miatt. És önbecsülésembe döfött tőrként áll ott annak a fájdalmas tudata, hogy feddhetetlen származásom – micsoda tragédia! – nem dokumentált, és valószínűleg ez így is marad az idők végezetéig. Nehéz folyamatosan elhinni, hogy más vagy különleges – vagy ne adja az ég, kékvérű – vagyok, ha nincsenek meg az ezt bizonyító papírok. Éppen ezek jártak a fejemben, ahogy egyik reggel a Café Franc felé igyekeztem, hogy valami finomsággal vidítsam fel magam. Ahogy a vendégekkel teli helyiségen átsétáltam, megálltam egy pillanatra, hogy nedves orrunkat összeérintve üdvözöljük egymást Marcellel, aki sokkal barátságosabb lett velem, mióta Kyi Kyi itt van. Francot egy hangos dorombolással tüntettem ki, aki erre lehajolt és megsimogatott. Majd kitérve Kusali, a pincér útjából, aki éppen három tányért egyensúlyozott egy-egy karján, felugrottam, és elfoglaltam helyem a divatmagazinok között, majd végignéztem magánszínházamon. Az utazók szokásos kavalkádja volt: túrázók, megtisztulni vágyók, zöldek, tornacipős nyugdíjasok. De a figyelmemet egy harmincvalahány éves fiatalember ragadta meg, aki egyedül ült közvetlenül a mellettem lévő asztalnál és Bruce Lipton A hit biológiája című könyvét olvasta. Frissen borotvált, jóképű férfi volt, mogyoróbarna szemekkel, magas homlokkal, sötét göndör hajjal, és olyan gyorsan olvasott, hogy egy igazi entellektüel bújhatott meg a vastag szemüvegkeret mögött. Sam Goldberg egyike volt a bisztró törzsvendégeinek. Egy hónappal ezelőtt érkezett McLeod Ganj-ba, és miután felfedezte a

Café Francot, rendszeres látogatójává vált. Franc pedig hamarosan bemutatkozott neki. Sokat beszélgettek, amiből megtudtam, hogy Sam éppen két munka között volt, miután kirúgták az állásából Los Angelesben. McLeod Ganj-ban határozatlan ideig marad. Általában heti négy könyvet olvas el. Megrögzött blogger volt az elme/test/lélek témákban. És több mint 20.000 ember követte az írásait. Az egyik beszélgetés alatt, az elmúlt héten azonban érdekes új lehetőség csillant fel. Egy kis szusszanásnyi szünetben a délelőtti és az ebédidő alatt szokásos hajrá között Franc odahúzott egy széket Sammel szemben – ami olyan megtiszteltetés volt, amit csak keveseknek tartogatott. – Mit olvasol ma? – kérdezte és egy ingyen café lattét tett le Sam elé. – Ó, köszönöm, nagyon kedves – Sam a kávéra pillantott, majd egy pillanatra Francra, és visszatért a könyvéhez. – A dalai láma értékezése a szívszútráról – mondta. – Az egyik klasszikus és személyes kedvencem. Legalább egy tucatszor olvastam már. Thich Nhat Hanh A megértés szíve mellett ezt találom a legfontosabb műnek, ami a szútra jelentésének a megértésében segít. – A Függő Keletkezés nehéz téma – jegyezte meg Franc. – A legnehezebb – értett egyet Sam. – De ha átfogóan szeretnénk az egészet megérteni, akkor nincs jobb, mint Tilopá tól a Mahamudra útmutatása Naropához huszonnyolc versben vagy Első pancsen lámá tól A dicsők főútja. Tilopa versei rendkívül líraiak, és a költészet gyakran olyan értelmet tud átadni, amelyeket maguk a szavak nem. Pancsen láma tanításai sokkal prózaibbak. De annyira erősek és világosak, amire szükség van, amikor egy ilyen összetett kérdésről meditálunk. Franc emésztette ezt egy ideig mielőtt megszólalt. – Lenyűgözöl, Sam. Úgy tűnik, bármit is kérdezek tőled, féltucat könyvet sorolsz fel abban a témában és még a tartalmukat is összegzed.

– Ó, n-n-n-nem – Sam nyakán piros foltok jelentek meg zavarában. – Gondolom, a blogod miatt is van, hogy ennyire tájékozott vagy. – Igazából a blog már mindennek az eredménye volt – Sam egy gyors pillantást vetett Franc felé anélkül, hogy szemkontaktust létesített volna –, semmint az ok. – Mindig is egy könyvmoly voltál? – Ez hasznos, ha ebben az iparágban vagy. A-a-az iparágban, amiben voltam. – És az milyen iparág volt? – kérdezte Franc. – Könyvkereskedelem. – Vagyis… ? – Az egyik nagy könyváruház-láncnak dolgoztam. – Ez… érdekes. Felismertem azt a felcsillanást Franc szemében. Ugyanezt láttam, amikor felfedezte, hogy a dalai láma macskája vagyok. – Én vezettem az elme/test/lélek részleget – folytatta Sam. – Folyamatosan tájékozódnom kellett az új címekről. – És mondd csak – Franc előredőlt, könyökeit az asztalra tette –, mi van az e-könyvekkel és elektronikus olvasókkal? Ez a könyvesboltok végét jelenti? Sam felhúzta a lábát a székben, majd egy teljes másodpercig képes volt Franc szemébe nézni. – Senkinek nincs kristálygömbje, de szerintem van néhány olyan bolt, ami még növekedni is fog. Amelyek egy bizonyos fajta könyvet árulnak. Vagy talán még eseményeket is szerveznek. – Mint például a könyves kávézók? – Igen. Franc hosszan nézett Samre, majd ezt mondta. Az elmúlt néhány hónapban azon gondolkodtam, hogyan lendítsem fel az üzletet. Van

az a terület ott a többi asztaltól külön, ami nincs eléggé kihasználva. A kávézó egy része felé mutatott, ami néhány lépcsővel feljebb volt, kevesebb világítással, és gyakran üres asztalokkal. – Sok turista jön ide minden nap, akik talán megvennének egy új könyvet – és itt a környéken sehol nincs ilyen bolt. Csak az a probléma, hogy semmit nem tudok egy könyvesbolt működtetéséről. És egészen idáig senkit nem ismertem, aki tud. Sam bólintott. – Szóval, mit gondolsz erről az ötletről? – Ez tipikusan egy olyan hely, ahol szerintem jól működne egy könyvesbolt. Ahogy említetted, nincs verseny. És az is segít, hogy errefelé nincs mindig térerő, így nehéz lehet letölteni az ekönyveket… – Egy csomó vendég már eleve érdeklődik a spirituális témák iránt – vetette közbe Franc. – Mindig ilyen könyveket olvasnak itt. – Ha a teljes élményért jönnek – villanyozódott fel Sam –, akkor ki lehet bővíteni a választékot új könyvekkel, CD-vel, talán ajándéktárgyakkal is. – Buddhista és indiai újdonságokkal. – Csak a jó minőségű áruval. – Természetesen. Sam három teljes másodpercig Franc szemébe nézett. A felcsillanás Franc szemében izgatott csillogássá változott. Még Sam szokásos szégyenlőssége is eltűnni látszott. Majd Franc ezt kérdezte: Beindítod nekem? – Úgy érted… ? – És működteted? Üzletvezetőként. A lelkesedés hamar eltűnt Sam arcáról. – Nos, ez i-i-i-igazán kedves tőled, hogy felajánlod, de nem tudnám.

Mély barázdák jelentek meg a homlokán a két szeme között. – Úgy értem, csak egy pár hétig vagyok itt. – Nincs állásod, amelyik visszavárna – emlékeztette Franc kissé bárdolatlanul. – Itt pedig munkát ajánlok neked. – És a vízumom? Franc elutasítóan legyintett – Ismerek egy fickót, aki elintézi a papírmunkát. – És a sz-sz-sz-szállás? – Van egy apartman az emeleten – mondta Franc. – Azt is belevehetjük a megegyezésbe. De ahelyett, hogy oldotta volna Sam aggodalmát, inkább csak fokozta azokat. Sam lehajtotta a fejét, ahogy elvörösödött, először a nyakán, majd biztosan és visszafordíthatatlanul elhatalmasodott az arcán is. – Egyszerűen nem tudnám csinálni – mondta Francnak. – Még akkor sem, ha minden… Franc előredőlt a székében és nekiszegezte a kérdést: – Miért nem? Sam elkeseredetten bámulta a padlót. – Elmondhatod nekem – mondta Franc lágyabb hangon. Sam lassan megrázta a fejét. Egy kis szünet után Franc mással próbálkozott. – Bízz bennem, buddhista vagyok. Sam szomorúan mosolygott. – Nem megyek el innen – Francnak sikerült együttérzést és kitartást vinni a hangjába –, amíg nem mondod el. Hátradőlt a székében, mintha hosszú várakozásra készülne. Sam még egy árnyalattal sötétebbre vörösödött. Majd, egy hihetetlenül hosszú szünet után, még mindig a padlót bámulva, halkan ezt mondta:

– Amikor a bolt, ahol dolgoztam bezárt, akkor kirúgtak. – Ezt tudom. – Az az igazság, hogy nem mindenkit rúgtak ki. Néhány embert megtartottak és átcsoportosítottak. – Sam szégyenkezve hajtotta le a fejét. – És arra gondolsz… ? – Ha jó lettem volna a munkámban, akkor engem is megtartottak volna. – A legrégebben ott lévőket tartották meg, nem? – mondta Franc tömören. – Mi más lett volna az ok? Nyilván a leépítés költsége. Nekik nagyobb végkielégítést kellett volna adni. Sam vállat vont. – Igen, többnyire így volt. De látod, hogy milyen rosszul viselem, ha emberekkel kell bánnom. Nem lennék ebben jó, Franc. Sikerült az eddigi legrövidebb pillantást vetnie Francra. – Az iskolában mindig utoljára maradtam, ha a gyerekek csapatot válogattak tornán. A főiskolán soha nem bírtam összehozni egy randit. Egyszerűen nem értek az emberekhez. Katasztrofális lennék. Franc megsajnálta a vele szemben ülő magába roskadt férfit, majd huncut mosoly jelent meg az arcán. Intett Kusalinak, hogy hozzon nekik egy eszpresszót. – Igen, valóban – válaszolt egy idő múlva. – Képzelem, milyen tragédia lenne, ha olyasvalaki vezetné a boltot, aki oda-vissza ismeri az összes könyvünket. Vagy ha egy vevő megkérdezi egy témáról, akkor azonnal egy féltucat lehetőséget sorolna fel. Ez katasztrofális lenne! – Nem arról van szó, hogy… – Gondold azt, hogy valaki csapatot akar összeállítani a tornaórán, és te vagy az első, akit választ. – Tudod, hogy nem úgy értettem…

– Vagy, ne adja az ég, felbukkant egy nő, aki randizni akar veled. – Nekem az emberekkel való beszélgetéssel van a problémám – vágott vissza Sam, már-már ellenségesen. – Nem vagyok jó benne. – De hozzám beszélsz. – Te nem egy vevő vagy. – Soha senkit nem kényszerítettem, hogy rendeljen egy cappuccinót, és tőled sem azt várom, hogy tukmáld rá a könyveket az emberekre, ha erre gondolsz – mondta Franc. Farkasszemet néztek, majd Franc azt mondta. – Lehet, hogy a könyvesbolt ötlet beválik, de az is lehet, hogy nem. Biztos vagyok benne, hogy te vagy a megfelelő ember erre a munkára, még akkor is, ha magad sem hiszed.

Már egy hét is eltelt a beszélgetés óta, de Sam Franc legnagyobb erőfeszítései ellenére sem ígért semmit. Azóta is minden nap a kávézóban volt, de többet nem beszéltek erről a témáról. Kíváncsi voltam, mennyi ideig bírja ki Franc. Mert arról nem volt kétségem, hogy újra felhozza majd a témát. A beszélgetésük óta Sam több mesterembert is elhívott, hogy mérjék le a helyet, amit a könyvesboltnak szánt, és hogy megbeszélje velük a polcozást, és a bútorok elhelyezését. De vajon Samet rá tudja venni az üzletvezetésre? Úgy esett, hogy Franc rábeszélőképessége lényegtelen lett. Nem sokkal azután, hogy egyik reggel megérkeztem a bisztróba, és ott találtam Samet, a sejtbiológia tárgykörébe mélyedve, nem más tűnt fel, mint maga Geshe Wangpo. Franc már rájött arra, hogy ha valakinek tanára van, az egy kétélű kard. Az ebből származó haszon jelentős, de a kötelezettségek is. És ha az ember tanára egy annyira könyörtelen láma, mint Geshe

Wangpo, akkor a kard borotvaéles. Franc keddenként fent a templomban vett órákat a megvilágosodás útjáról, de Geshe Wangpo máskor is egészen váratlan időpontokban bukkant fel az életében, ami mindig megváltoztatta az életét. Egyik alkalommal komoly problémái voltak a személyzettel, amitől kétségbeesettnek és magára hagyatottnak érezte magát. Geshe Wangpo életében először telefonon hívta, és röviden arra utasította, hogy Zöld Tara mantrát mormoljon minden nap két órában. Annak a hétnek a végére, Franc személyzeti problémái varázslatos módon maguktól megoldódtak. Egy másik alkalommal, Franc éppen letette a telefont miután az apjával beszélt, aki betegágyából hívta San Franciscóból. Franc az elmúlt tíz percet azzal töltötte, hogy elmagyarázta, miért nem tud hazamenni, hogy meglátogassa, amikor megfordult és azt látta, hogy a láma ott áll mögötte. Geshe Wangpo utasította, ellentmondást nem tűrő hangon, hogy minden mást tegyen félre és látogassa meg az apját. Micsoda fiú ő, hogy azt mondja idős és beteg apjának, hogy nincs ideje meglátogatni? Mit gondol, kinek köszönheti az életét? Milyen szülőket szeretne későbbi életeiben – olyan hanyagokat és részvétleneket, mint amilyen belőle lehet, vagy olyanokat, akiket valóban érdekel a jósora? És mellesleg, vegyen jó minőségű ajándékot az apjának a reptéri Duty Free-ben. Fél órával később Franc lefoglalta a repülőjegyet, hogy hazamenjen. Ma pedig, amikor Geshe Wangpo a kávézóba érkezett a délelőtti csendesebb időszakban, körülnézett a sok üres asztalon, majd egyenesen oda tartott, ahol Sam Goldberg ült egy könyvet olvasva. Erőteljes energia volt abban, ahogy a helyiségen keresztülment, mintha nem is egy barnaruhás szerzetes lenne, hanem egy sokkal félelmetesebb lény – egy nagy, kék-fekete, tűzokádó sárkány, mint azok, akik a templomi thangkákon vannak. – Ide ülhetek? – kérdezte, és kihúzta a Sammel szemközti széket.

– I-i-igen, persze. – A körülöttük lévő asztalok majdnem mind üresek voltak, de ha Sam furcsának is találta a kérést, nem mutatta jelét. Inkább visszatért a könyvéhez. Geshe Wangpo kényelembe helyezkedett, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem marad meg magának. – Mit olvas? Sam felnézett. – Egy könyvet, a sejtbiológiáról. A láma az üres kávéscsésze melletti három puhafedeles könyvre pillantott. – Szeret olvasni? Sam bólintott. Gondolkodtam, hogy vajon Franc beszélt-e a könyvesbolt ötletéről Geshe Wangpónak kedden az órája után, de ez nem tűnt valószínűnek. Geshe Wangpo önállóságra biztatta a növendékeit. Samnek fogalma sem volt, ki az a Geshe Wangpo, csak annyit érzékelt, hogy egy szokatlanul tolakodó szerzetes. – Az a leghasznosabb – mondta a láma Samnek –, ha megosztjuk másokkal a tudásunkat. Különben mi értelme van annak, hogy birtokoljuk? Sam felnézett a lámára –, és nem kapta el a tekintetét. Ez nem a szokásos zavart pillantása volt, hanem egy olyan szemkontaktus, ami valószerűtlenül sokáig tartott. Mi volt a láma szemében, ami megfogta a szégyenlős férfi tekintetét? Talán valami megnyugtató és biztonságot adó kisugárzás, ami a szigorú tibeti külső mögött rejtőzött? Vagy Geshe Wangpo egyszerűen azzal az erős személyiségével fogta meg, amiről híres volt? Vagy valami teljesen másfajta kapcsolat jött létre, amit nehezebb megmagyarázni? Bármi is volt, amikor Sam válaszolt, nyoma sem volt szokásos szégyenlősségének. – Érdekes, hogy ezt mondja. A tulajdonos nemrég azt kérdezte, hogy vezetnék-e itt egy könyvesboltot. Arra a kihasználatlan területre mutatott, amire Franc gondolt. – És szeretné? – kérdezte a láma. Sam egy fintort vágott. – Nem hiszem, hogy jó lennék benne.

Geshe Wangpo arckifejezése nem változott. Ismét megkérdezte. – Szeretné? – Nem akarom, hogy miattam bukjon el. Sok pénzt kellene fektetnie a könyvekbe és a könyvespolcokba. Ha az egész miattam nem működne… – Értem, értem – Geshe Wangpo előrehajolt. – De szeretné? Egy kis, bánatos, de ellenállhatatlan mosoly jelent meg Sam szája sarkában. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Geshe Wangpo azt mondta neki: Akkor csinálja! Sam mosolya szélesebb lett. – Sokat gondolkodtam erről. Nagyon. Ez egy igazán nagyszerű újrakezdés lenne. De vannak fenntartásaim. – Mi az, hogy „fenntartás”? – a láma színpadiasan húzta fel a szemöldökét. – Fenntartás? – Sam szinonimákért kutatott az agyában. – Kétség, aggodalom, bizonytalanság. – Ez teljesen normális – mondta neki a másik. Majd, hogy nyomatékot adjon neki, ismét elmondta, hangosabban és lassabban: Normális. – Megvizsgáltam a lehetőséget – kezdte magyarázni Sam. De Geshe Wangpo leintette: A túl sok gondolkodás felesleges. Sam ránézett, megdöbbenve attól, ahogy az értelmes érvelést ilyen lazán figyelmen kívül hagyja. – De még soha nem látott engem emberekkel – folytatta. – Hétköznapi emberekkel. A láma előrehajolt a székében: És ez probléma? Sam megvonta a vállát. – Azt mondhatnánk, hogy ön-értékelési zavar. – Önértékelési?

– Amikor nem gondoljuk, hogy elég jók vagyunk valamire. Geshe Wangpót ez nem győzte meg. – De sok könyvet olvas. Megvan hozzá a tudása. – Nem erről van szó. – A buddhizmusban azt mondanánk, hogy maga lusta – nézett kihívóan a láma. Sam reakciója az ellentéte volt a megszokottnak. Teljesen elfehéredett. – Ha lebecsüli magát, azt gondolja, hogy nem jó, ha azt mondja, hogy „Nem tudom megcsinálni”. Ez mind a lélek gyengesége. Dolgoznia kell rajta, hogy legyőzze. – Ez nem választás kérdése – ellenkezett Sam erőtlenül. – Akkor azt kell választania, hogy legyőzi. Ha továbbra is a lélek gyengeségét táplálja, az eredmény egy még gyengébb lélek lesz. Ehelyett az önbizalmat kell nevelgetnie! – Geshe Wangpo felegyenesedett a székében és összeszorította az öklét az asztalon. Minden irányba erő áradt belőle. – Gondolja, hogy képes vagyok rá? – Képesnek kell lennie! – mondta a láma ellentmondást nem tűrve. – Ha az emberekhez beszél, tágra nyílt szemekkel és erőteljes hangon tegye. Sam is felegyenesedett a székében. – Olvasta az Útmutató a bódhiszattva életmódhoz című könyvet? Sam bólintott. – Abban van, hogy az önbizalmat egészséges mértékben kell gyakorolnunk. Ezt tenné ebben az esetben, igen, egészséges mértékben. El kell döntenie, hogy „Megcsinálom.” – Tágra nyílt szemek és erőteljes hang? – kérdezte Sam érezhetően hangosabban. A láma bólintott. – Mint most.

Geshe Wangpo erejének hatására egy új érzés kerítette hatalmába Samet. Egyenesebben ült, magabiztosabban tartotta magát. Ahelyett, hogy lesütötte volna a szemét, egyenesen Geshe Wangpo szemébe nézett. Semmit nem mondtak ki, de a csendben a kommunikációnak egy más, beleérző formája látszott kibontakozni. Mintha Sam kezdett volna rájönni arra, hogy az önbecsülési problémái csupán arról szóltak, amit ő gondolt saját magáról, és amelyeknek annyi súlya sem volt, mint egy zsebkendőnek. Olyan elképzelések, amelyek átmenetiek voltak, és mint bármi más, létrejöttek, egy ideig maradtak, majd távoztak. Olyan elképzelések, amelyeket ennek a szerzetesnek a jelenlétében új, életigenlő elképzelések váltottak fel. Hosszú szünet után szólalt meg újra. – Nem is tudom a nevét. – Geshe Acharya Trijang Wangpo. – Csak nem az Út a mindentudás egységéhez című könyv szerzője? A láma hátradőlt a székében, karba tette a kezeit, és kihívóan nézett Samre. – Sokat tud – mondta neki.

Ahogy később Jokhang felé sétáltam, gondolataimba mélyedtem arról, amit Geshe Wangpo mondott. Ugyanannyira meglepett, mint Samet, hogy a buddhizmusban az önbizalomhiányt a lustaság egy formájaként értelmezik, gyenge lélekként, amit fejleszteni kell. Eszembe jutott saját kisebbségi érzésem, amit a dharma gyakorlásával és a meditációval kapcsolatban általánosságban éreztem. És hogy az hogy Jokhangban élek és folyton azt látom, hogy a transzcendencia megvalósulhat, arra emlékeztet, hogy saját meditációs képességeim annyira korlátoltak, hogy jóformán nem is érdemes folytatnom.

De ahogy Franc lámája mondta, mi történik, ha a gyenge lelket táplálom? Milyen eredménye lehet ennek azon kívül, hogy még nagyobb gyengeséget generál? Elkerülhetetlen, bár nyugtalanító logika volt ebben, de ezzel együtt inspiráló és erőt adó is volt. Aznap este, amikor felvettem a meditáló pozíciót az ablakpárkányon, mancsaimat kényelmesen magam alá húztam, szemeimet félig lehunytam, és mielőtt a légzésemre koncentráltam volna, felidéztem Geshe Wangpo szavait. Emlékeztettem magam arra, hogy a tökéletes példaképpel élek és olyanokkal vagyok körülvéve, akik támogatják a gyakorlásom. Nem is lehetett volna jobb környezet arra, hogy igazi bódhimacskává váljak. Egyedül kell megcsinálnom!

Vajon a meditációból teljesen megvilágosult lényként ébredtem fel? A hozzáállásomon való változtatás eljuttatott az azonnali nirvánához? Kedves olvasóm, hazudnék, ha ezt állítanám. A meditációm alatt semmi jele nem volt az azonnali fejlődésnek, de talán ami fontosabb, hogy az érzéseim viszont változtak. Onnantól fogva elhatároztam, hogy nem fogok minden egyes félresikerült meditáció után arra gondolni, hogy feladom. Nem fogom a saját teljesítményemet Őszentsége látogatóinak olimpiai magasságokba érő tudásához hasonlítani. Én DLM vagyok, saját hibáimmal és gyengeségeimmel, de akárcsak Samnek, nekem is vannak erősségeim is. Metaforikus értelemben tágra nyílt szemekkel és erős hangon fogok meditálni. Talán nincs meg minden tudásom a meditatív koncentráláshoz, de sokat tudok.

Van egy utóirat ehhez a történethez, kedves olvasóm. Ez a legjobb az egészben, nem igaz? Az extra meglepetés. A slusszpoén. Az a fajta macska vagyok, akinél nem ritka a váratlan fordulat. És ez az a fajta könyv. És ha már idáig eljutottál velem, akkor tetszik vagy nem, kedves barátom, valószínűleg te is az a fajta olvasó vagy! Először is, egy beismeréssel tartozom. Kényelmetlenül éreztem magam aznap, amikor Sam egyre növekvő önbizalomhiányának voltam tanúja, ahogy alkalmatlanságát bizonygatta Francnak. Hogyan erősített rá a könyvesboltból való kirúgása arra az érzésre, amit akkor érzett, amikor utoljára választották be a sportcsapatba. Hogyan érezte magát egész életében kirekesztettnek amiatt, hogy a főiskolán nem sikerült párt találnia. Az a tény, hogy rengeteg nagy tudású szakember volt járatlan a sportokban, és hogy voltak gyönyörű nők, akik igencsak csúnya férfiakkal randiztak nem oszlatta el Sam önromboló tévhitét. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen intelligens volt, magyarázata furcsának tűnt, és még nevetséges is lett volna, ha nem okozott volna neki éppen ez fájdalmat. Mégis, amikor azt hallottam, hogyan köt össze néhány teljesen független élményt egy nagy nyomasztó jellemzéssé önmagáról, arra kellett rádöbbennem, hogy én is pont ilyen vagyok. Én is ugyanúgy hagyom, hogy egy negatív gondolat kipattintson egy másik tőle teljesen független gondolatot. Ahogy hiányos meditációs képességeimtől azonnal eljutottam a fegyelem hiányáig az étkezésekben. Ahogy az alakomról elmélkedtem, és rögtön kilyukadtam furcsa járásomnál, amit sérült lábam okozott. Ami magától értetődő módon vezetett legkorábbi emlékeimhez és a származásom problémájához. Miután Geshe Wangpo felrázott ebből az állapotból, felfedeztem az ellenkező dinamizmust: hogy a pozitív gondolatok is megsokszorozódnak – és a legváratlanabb és legcsodálatosabb

eredményhez vezetnek. Van egy mondás, amit Goethének tulajdonítanak, és a hűtőmágnesek, üdvözlőlapok és egyéb inspirációs csecsebecsék gyártói nagyon szeretik. Így szól: „Bármit, amit megtehetsz, vagy arról álmodozol, hogy megteheted, kezdd el. A bátorságban ott a zsenialitás, az erő és a varázslat.” Bár Tenzin azt mondta, hogy Goethe soha nem írt ilyet, ezeknek a szavaknak meggyőző erejük volt. Mióta magabiztosabb lettem a meditációs gyakorlatommal kapcsolatban, úgy éreztem, hogy ez még egy sor másik dologra is kihat. Nem ettem meg az utolsó falatig mindent Mrs Trinci aprított csirkemájából, csak azért, mert ott volt. Büszke tartással sétáltam be Őszentsége találkozóira magas rangú vendégeivel. Miért is ne tehetném? S a legérdekesebb mind közül: Tashi és Sashi, az utcagyerekekből vált növendékek, akiket Őszentsége arra kért, hogy különös gonddal vigyázzanak rám, időnként továbbra is meglátogattak Jokhangban, a látogatói szobában. Általában a földön ültek és a nyakamat simogatták. Néha mantráztak. Egyik délután, néhány nappal a hozzáállásomban bekövetkezett változtatás után, éppen meglátogattak. Az addig megszokottak szerint, kiterültem egy díszes szőnyegen, karjaim és lábaim szétvetve, hogy ők szabadon paskolhassák a pocakomat. Ezen a ponton lépett be Chogyal a szobába. – Nagyszerű! – nézett a fiúkra mosolyogva. – Gyönyörű macska lett belőle – mondta Tashi. – Egy himalájai – mondta nekik Chogyal, majd lehajolt, hogy megvakargassa a fülem tövét. – Általában csak tehetős emberek engedhetik meg, hogy ilyen macskájuk legyen. Sashi a távolba nézett egy darabig, majd azt mondta. – Ennek a macskának az anyja tehetős emberek birtokában volt.

– Tényleg? – Chogyal felhúzta a szemöldökét. – Igaz, hogy mi egy szegény környéken voltunk, de láttuk, ahogy az anyja egy nagy ház falán mászik át… – Nagyon nagy ház – vágott közbe Tashi. – Saját medencével! – Odament enni – mondta Sashi. – Egyik nap követtük őt a kölykeihez… – kezdte Tashi. – Így találtuk meg őket – fejezte be Sashi. – Sok csillogó Mercedes autójuk volt a háziaknak – emlékezett vissza Tashi. – És egy szolgájuk, akinek pusztán az volt a feladata, hogy ezeket fényesítse. Chogyal felállt. – Érdekes, úgy tűnik, hogy DLM fajtiszta. De tudják, hogy az eskünkben benne van, hogy buddhistaként nem veszünk el semmit, amit nem önként adnak. Nem tudom, hogy lehetséges lenne-e felkeresni a családot, ahonnan DLM élt, és felajánlani, hogy kifizetjük.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Amikor államfők látogattak Jokhangba, mindig nagy volt a sürgés-forgás. A látogatást megelőző napokban komolyképű titkosszolgálati emberek néztek be a komplexum minden szekrényébe. Protokollfőnökök találkoztak, hogy a legapróbb részleteket is megbeszéljék. A legnagyobb gonddal bizonyosodtak meg mindenről a környező tetők biztosításától kezdve a VIP vendégek WC-papírjának a minőségéig. Éppen ezért ért teljesen váratlanul, amikor Őszentsége nem pusztán egy államfőt, hanem egy igazi királynőt látott vendégül. A szokásos aprólékos készülődés ezúttal elmaradt. Csak egy átlagos biztonsági ellenőrzés történt fél órával a látogatás előtt. Ez már csak azért is volt ironikus, mert tudtam, hogy Őszentsége nagyon várja a találkozást ezzel a királyi vendéggel. Hallottam amikor korábban olyan szépen beszélt a fiatal királynőről és a férjéről. A királynő nemcsak szokatlanul gyönyörű, hanem az egyetlen himalájai buddhista ország királyának a felesége volt. Természetesen Bhután királynőjéről beszélek. Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem a Himalája-régió térképe fölé hajolva töltötték az iskolás éveiket – vannak egyáltalán ilyen emberek? –, Bhután egy kis ország Nepáltól keletre, Tibettől délre és Bangladeshtől kissé északra. Az a fajta hely, ami könnyen

elkerülhette a figyelmed, ha a sonka a szendvicsedből éppen rossz helyre esett a térképen. Ugyanezt elmondhatjuk Európa országainak legalább a feléről, de Bhutánt kihagyni óriási hiba lenne, mert ez, egészen egyszerűen a legközelebbi hely a földi mennyországhoz. Egy mindentől távoli, érintetlen királyság, az áthatolhatatlan Himalája hegyvonulat mögött. Az 1960-as évekig Bhutánnak nem volt saját valutája, telefonvonalai, és a televízió is csak 1999-ben ért el ide. Az emberek figyelme sokkal inkább fordult a belső értékeik gondozására, semmint a materiális jólétre. Maga Bhután királya volt az, aki az 1980-as években a nemzet haladását bruttó nemzeti összboldogságban mérte bruttó nemzeti össztermék helyett. Egy ország teli arany tetejű templomokkal, amelyek a legvalószínűtlenebb sziklaszirteken helyezkednek el, és ahol imazászlókat csapkod a szél a mély, hegyi szakadékokban, és a szerzetesek kántálása tölti be a tömjénszagú hetedik századi templomokat – Bhutánt a varázslat ereje hatja át. És mindez ott volt akkor, amikor a fiatal királynő megjelent Őszentsége rezidenciáján. Szokásos helyemen voltam az ablakpárkányon, a reggeli napon sütkérezve, amikor hallottam, hogy Lobsang bejelenti őt. Azokra a szavakra, hogy „Őfelsége a királynő”, a hátamra fordultam és hátralógattam a fejem az ablakpárkányról. Még fejjel lefelé nézve is láttam, hogy különlegesebb lény volt. Törékeny termetű, bőre arany színű, haja sötét és dús, magával ragadó jelenség! Hagyományos bhutáni kirában – gazdagon hímzett bokáig érő ruha – majdhogynem babaszerűnek tűnt. Mégis, ahogy mozgott, természetes és megjátszás nélküli volt, és igazán barátságos személyiségről tanúskodott. Néztem, ahogy átadja Őszentségének a szokásos fehér sálat, meghajtja a fejét, és a szívére teszi a kezét az odaadás jeleként. Az ünnepélyes köszöntő után körülnézett, mielőtt leült – és azonnal meglátott engem. Találkozott a tekintetünk, és bár nem sokáig néztük egymást,

valami fontos történt. Azonnal tudtam, hogy közénk tartozik. Egy macskabarát. Ahogy leült, lesimította a kirát az ölében, mintha várná, hogy mi következik. Legördülve az ablakpárkányról a szőnyegre ugrottam és bemutattam egy napüdvözlést gyönyörűen előrenyújtva a mellső mancsaimat, majd egy fordított napüdvözlést félénken a hátsó részemre ereszkedve, végül elindultam, oda, ahol ült. Felugrottam az ölébe, azonnal elhelyezkedtem, ő pedig elkezdte simogatni a nyakamat, és mindketten úgy éreztük mintha régi barátok lennénk. Az emberek igen kis részének van meg az a veleszületett képessége, hogy érti a macskák hangulatváltozásait: hogyan különbözhet teljesen az, amit az egyik pillanatban szeretnénk attól, amit pusztán néhány pillanattal korábban akartunk. Csak néhány ember tudja, hogy nem szabad addig simogatni egy macskát, amíg rá nem kényszerülünk, hogy megforduljunk és egy éles harapással jelezzük, hogy már nem szeretnénk – általában a mutató ujjnak címezve. Egy nagyon kis százalékuk érti, hogy csak azért, mert az egyik nap hatalmas szájnyalogatás közepette nyakaltunk be egy grillezett pulykakonzervet nem jelenti, hogy akár csak egy pillantást is akarunk vetni egy ugyanilyen ételre a következő nap. Nem Winston Churchill mondta, hogy a macska egy rejtvény egy talányba rejtve, és kellemes szőrmébe csomagolva? Nem? Esküdni mernék, hogy olvastam valami ilyesmit egy róla szóló cikkben. De, ha nem is mondta, bizonyára gondolta. Szólni kellene a Wikipediának! És ott van Albert Einstein, aki állítólag azt mondta, hogy csak a zene és a macskák kínálnak menekvést az élet szenvedései elől. Jegyezzük meg, hogy más háziállatok témájában a 20. század legnagyobb gondolkodója különösképpen hallgatott. Rád hagyom, kedves olvasóm, hogy levond a következtetéseket. Mi macskák nem vagyunk robotok, akiket be lehet tanítani arra, hogy ugorjanak, üljenek le, pacsizzanak egy-egy vezényszó

elhangzására, vagy egy csengettyű megszólalására, vagy hallottál már valaha Pavlov macskájáról? Na, erről van szó! Már a gondolat is elképzelhetetlen! Nem, a macskák misztikusak, néha még magunknak is. A legtöbb ember kész olyan tisztelettel bánni velünk, ami csak azoknak jár ki, akik olyan sokat tesznek az emberek elégedettségéért, miközben olyan keveset kérnek. Csak néhány igen kevés ember ért meg bennünket. És Bhután királynője ennek az elit kisebbségnek a része volt. Néhány ismerkedő simogatás után, összetette az ujjhegyeit és a homlokomat kezdte masszírozni a körmeivel, aminek következtében rendkívüli öröm futott végig a gerincemen egészen a farkam végéig. Mélyről jövő dorombolással jutalmaztam. Őszentsége, aki udvarias kérdéseket tett fel a király és más bhutáni királyi személyek egészsége felől, rám nézett. Általában megkérdezte a vendégeit, hogy zavarja-e őket, ha a szobában vagyok. Úgy tűnik, néhány ember allergiás a macskákra, ami szerintem olyan lehet, mintha nem bírnánk elviselni a belga csokit, az olasz kávét, vagy Mozart zenéjét. A királynő azonban olyan figyelmes volt velem, hogy nem is volt szükség feltenni ezt a kérdést, de felém mutatva azt mondta: Ez nagyon szokatlan. Még senkit nem fogadott el ilyen gyorsan! Nagyon megkedvelte önt. – És én is kedvelem őt – mondta a királynő. – Igazán elbűvölő. – A mi Hóoroszlánunk. – Biztos vagyok benne, hogy nagy örömöt okoz. – A királynő most a fültövemet masszírozta pont megfelelő erősséggel. Őszentsége kuncogott: igazi egyéniség! Folytatták a beszélgetést különböző dharma gyakorlatokról. Ahogy beszéltek, a királynő tovább masszírozott és hamarosan félig öntudatlan állapotba kerültem, nem is hallva, miről van szó közöttük.

Az elmúlt hetekben lelkiismeretesen figyeltem a saját napi meditációimra, miután Geshe Wangpo ráébresztett erre. Néhányszor a templomba is elmentem, hogy magasrangú lámák tanításait hallgassam. Minden alkalommal a dharma gyakorlat egy-egy változatát beszélték meg. És minden alkalommal világos volt, hogy a gyakorlás mennyire fontos. A lélekgyakorlat a buddhista tevékenységek alapja, és arra biztatnak, hogy erős koncentrációs készséget fejlesszünk ki nemcsak a meditáció alatt, de a mindennapos éberség gyakorlásával. Ahogy az egyik láma magyarázta, ha nem vagyunk objektíven tudatában a gondolatainknak minden pillanatban, hanem belefeledkezünk mindegyikbe, akkor hogyan kezdhetjük el megváltoztatni ezeket? „Nem tudod irányítani, amit nem figyelsz.” – mondta. Úgy tűnik, az éberség egy alapozó gyakorlat. Egy másik tanító azt magyarázta, hogy hagyományaink központi eleme a hat tökéletesség. Ha nem gyakoroljuk az adakozást, erkölcsösséget és a türelmet, hogy csak hármat említsek, mi értelme szövegeket tanulni, vagy mantrákat kántálni? Erény nélkül egyetlen más dharma tevékenységünknek sem lenne értelme. Egy másik láma azt magyarázta, hogy a bölcsesség a valóság természetéről az, ami megkülönbözteti Buddha tanításait másokétól. Ahogy a világ megjelenik előttünk, az csalóka, hangsúlyozta, és ennek az apró igazságnak a megértéséhez sok hallgatásra, gondolkodásra, és meditációra van szükség. Csak azok érhetik el a nirvánát, akik teljesen megértik ezt az igazságot. Ahogy a gondolataim továbbra is keresztezték a királynő és a dalai láma beszélgetését, eszembe jutott az a tanítás, amit éppen előző este hallgattam. A gyéren megvilágított templomban, ahol megszámlálhatatlan buddha és bódhiszattva nézett le ránk szobrok és faliszőnyegek formájában, a Namgyal Kolostor egyik legnagyobb tiszteletben álló jógija beszélt a tantra gyakorlatok gazdag ezoterikus hagyományairól, köztük a Fehér Taráról és a Gyógyító Buddháról.

Mindegyik gyakorlatnak saját szövege, vagy sadhanája volt, illusztrációkkal és hozzá tartozó mantrákkal. Egyes tantrák elengedhetetlenek akkor, ha gyorsan el akarjuk érni a megvilágosodást, magyarázta a jógi. Ki ne akarná? Minél többet tanultam a tibeti buddhizmusról, annál jobban értettem, hogy milyen keveset tudok. Szó se róla, a tanítások érdekesek és ösztönzőek voltak, és mindig volt egy új és érdekes gyakorlat a tanítók tarsolyában. De egyre zavarosabb is lett az egész számomra. Csak félig követve a beszélgetést, ami a fejem felett zajlott, teljesen magamhoz tértem, amikor azt hallottam, hogy a királynő így szól: Őszentsége, olyan sok különböző gyakorlat van a tradíciónkban. De melyikük a legfontosabb? Mintha olvasott volna a gondolataimban! Ez volt az én kérdésem, bár nem fogalmaztam meg ennyire pontosan. Ez volt az, amit én is tudni akartam! Őszentsége egy percig sem habozott a válasszal. – Nem kérdés, hogy a legfontosabb gyakorlat a bódhicsitta. – Az a vágyunk, hogy megvilágosodjunk, és minden érző lényt elvezessünk ebbe az állapotba – mondta a királynő. A dalai láma bólintott. – A megvilágosodásnak ez az állapota, tiszta és nagy együttérzésen alapszik, ami viszont tiszta és nagy szereteten nyugszik. Ebben az esetben a tiszta elfogulatlant jelent, feltétel nélkülit. És a nagy azt jelenti, hogy minden érző lény hasznára válik, nemcsak annak a kis csoportnak, akiket abban a pillanatban szeretünk. – A mi nézőpontunkból az egyetlen módja, hogy elérjük az állandó boldogság állapotát és elkerüljünk minden szenvedést, ha elérjük a megvilágosodást. Ezért tekintjük a bódhicsittát a legönzetlenebb ösztönzésnek. Nemcsak magunknak akarjuk elérni a megvilágosodást, hanem azért, hogy más lényeket is hozzásegítsünk

ehhez. – Egy nagy kihívást jelentő ösztönzés. Őszentsége mosolygott. – Természetesen! Ez egész életünkön át tartó feladat, hogy a lélek megvilágosodása egy jó elképzelésből komoly meggyőződéssé váljon. Amikor elkezdjük, úgy érezhetjük, mintha mesterkélt lenne. Azt gondolhatjuk: „Kit csapok be, ha úgy teszek mintha egy Buddha lennék, és minden érző lényt elvezethetnék a megvilágosodáshoz?”. De lépésről lépésre, fejleszthetjük a megértést. Meglátjuk, hogy mások már elérték ezt. Megjön az önbizalmunk saját képességeink iránt. Megtanuljuk, hogy kevésbé összpontosítsunk magunkra és jobban másokra. Egyszer hallottam egy érdekes meghatározását a szent embernek: „a szent ember olyasvalaki, aki többet gondol másokra, mint magára.” Ez igaz, egyetért? A királynő bólintott, majd ezt mondta. – Egyetérteni a bódhicsitta elveivel egy dolog. De a gyakorlatba is átültetni… – Igen, ha éberek vagyunk a bódhicsittával kapcsolatban, az nagyon hasznos. Olyan sokszor használhatjuk a testünkkel, beszédünkkel, lelkünkkel kapcsolatosan. A mindennapi életünk tele van olyan helyzetekkel, amikor gyakorolhatjuk a bódhicsittát, és minden alkalommal, amikor ezt tesszük, ahogy Buddha mondta, a lelkünkre gyakorolt hatása felfoghatatlanul nagy. – Miért olyan nagy, Őszentsége? A dalai láma előrehajolt a székében. – Az erény ereje sokkal, sokkal nagyobb, mint a negatív tetteknek, és nincs nagyobb erény, mint a bódhicsitta. Amikor ezt gyakoroljuk, akkor a belső értékekre koncentrálunk és nem a külsőkre. Mások jólétére gondolunk, és nem a magunkéra. Ahogy látja ez egy átfogó nézőpont, nem az evilági életnek a rövidtávú időtartamára koncentrál. Minden szokásos gondolatunk ellenébe megy. A gondolatainkat egy nagyon

különböző és erőteljes pályára állítjuk. – Azt mondta, hogy a mindennapi élet tele van lehetőségekkel, hogy ezt gyakoroljuk? Őszentsége bólintott. – Minden alkalommal, amikor valami jót teszünk valakinek, még akkor is, ha ez egy mindennapi dolog, amire számít, azzal a gondolattal tehetjük, hogy „A szeretetnek, vagy a boldogság átadásának ezzel a tettével megvilágosodáshoz juthatok, hogy felszabadítsak minden érző lényt.” Minden alkalommal, amikor bőkezűek vagyunk, legyen az adakozás, vagy egy macska ellátása, erre gondolhatunk. Abban a pillanatban nagyot ásítottam. A dalai láma és a királynő nevettek. Majd ahogy a királynő lenézett zafír színű szemeimbe, azt mondta: A karma az, ami más embereket és lényeket az életünkbe sodor, igaz? Őszentsége bólintott. – Ha nagyon erős a kapcsolat, néha ugyanaz a lény vissza is térhet újra meg újra. – Vannak, akik azt gondolják, hogy butaság hangosan mantrázni az állatok kedvéért. – Nem, nem butaság – mondta Őszentsége. – Nagyon hasznos lehet. Karmikus bevésődést hagyhatunk annak a lénynek a szellemi kontinuumába, ami szárba szökken, ha a jövőben a megfelelő feltételek bekövetkeznek. Ismerünk olyan történeteket, ahol meditátorok madaraknak mondtak fel mantrákat. Későbbi életükben a madarak rátaláltak a dharmára, és képesek voltak megvilágosodni. – Szóval a kis Hóoroszlánnak nagyon jó bevésődései lehetnek. A dalai láma felragyogott. – Mindenképpen. Ekkor a királynő olyasmit mondott, amire még soha nem is gondoltam. – Ha kismacskái lesznek, nagy megtiszteltetés lenne, ha valamelyiknek nálam lehetne az otthona.

Őszentsége összecsapta a két kezét. – Nagyszerű ötlet! – Komolyan gondolom. A dalai láma nagy hálával nézett rá, és azt mondta. – Észben tartom.

Néhány nappal később besétáltam a vezető asszisztensek szobájába. A telefonok csöndesek voltak, a napi posta még nem érkezett meg, és a szokatlanul eseménytelen időszakot Chogyal arra használta, hogy teát készített, amit a két férfi finom teasüteménnyel együtt fogyasztott, amit még Mrs Trincitől kaptak. – Jó reggelt, DLM – üdvözölt Chogyal, ahogy odadörgölőztem a lábához. Lehajolt, hogy megsimogasson. Tenzin hátradőlt a székében. – Mennyi ideje is van nálunk? Chogyal megvonta a vállát. – Egy éve? – Szerintem régebben. – Még Kyi Kyi előtt érkezett. – Jóval Kyi Kyi előtt – Tenzin diplomatához illő kifinomultsággal harapott bele az aprósüteménybe. – Nem az oxfordi professzor látogatásának az idején volt? – Pontosan meg tudom mondani – Chogyal előrehajolt, hogy a számítógépen ellenőrizze a naptárját. Emlékszel? Aznap volt, amikor Őszentsége hazajött arról az amerikai útról. – Valóban! – Ami tizenhárom, tizennégy… tizenhat hónapja volt. – Olyan régen? – Gyorsan szalad az idő – mondta Chogyal.

– Hmm. – Miért kérdezted? – Csak arra gondoltam – mondta Tenzin –, hogy már nem kiscica. Amikor beoltattuk, azt javasolták, hogy majd ivartalanítsuk. És tetessünk bele mikrochipet. – Felírom, hogy hívni kell az állatorvost – mondta Chogyal és hozzáadta az aznapi teendők listájához. – Péntek délután lesz egy kis időm, hogy elvigyem hozzá DLM-et.

Azon a péntek délutánon Chogyal ölében ültem a dalai láma autójának hátsó ülésén, ahogy a sofőr – minél kevesebbet mondunk róla, annál jobb – Jokhangból Dharamsala modern állatorvosi klinikájára vitt. Nem volt szükség ketrecre, kosárra, vagy egyéb civilizálatlan eszközökre. Én mégiscsak a dalai láma macskája vagyok. Ahogy lefelé mentünk a hegyről, nagy figyelemmel kísértem az események kibontakozását, bajszom remegett a kíváncsiságtól. Inkább Chogyalnak volt szüksége nyugtatásra, ahogy idegesen magához húzott és mantrákat mormolt. Dr Wilkinson, a magas, vékony ausztrál állatorvos hamar feltett a vizsgálóasztalra, kinyitotta a számat, bevilágított a fülembe és ellenőrizte a hőmérsékletemet. – Nagyon gyorsan elszaladt az idő – mondta neki Chogyal. – Régebben van már nálunk, mint gondoltuk. – Már megkapta a szükséges oltásokat – nyugtatta meg az állatorvos. – Ez a legfontosabb. Fogyott valamennyit mióta legutóbb láttam, amire szükség is volt. A bundája nagyon jó állapotban van. – Szeretnénk beültettetni egy mikrochipet. És ivartalaníttatni. – Mikrochip – Dr Wilkinson átvizsgálta a testemet. – Ez mindig jó ötlet. Állandóan hoznak be ide elveszett állatokat, és sehogy sem

tudjuk megtalálni a gazdájukat. Igazán szívszorító. Abbahagyta a vizsgálatot és megállt egy pillanatra. – Az ivartalanítással viszont várnunk kell. Chogyal felhúzta a szemöldökét. – Nem is gondoltam, hogy most rögtön… – Hat hét, talán egy hónap – Az állatorvos jelentőség-teljesen nézett rá. Chogyal még mindig nem értette. – Be van táblázva operációkkal? Dr Wilkinson megrázta a fejét és mosolygott. – Egy kicsit elkéstek az ivartalanítással – mondta Chogyalnak. – A dalai láma macskája anya lesz.

– Hogy fogjuk hívni őket? – ez volt a sofőr első kérdése, amikor Chogyal elmondta neki a hírt hazafelé. Chogyal megvonta a vállát. Gondolom máson járt az esze. Például, hogy hogyan mondja meg Őszentségének. – Egeészek? – javasolta a sofőr.

EPILÓGUS A Café Francban pörögtek az események. A táblafestők napok óta a létra tetején ültek, és az étterem új homlokzatán dolgoztak. Azt a területet, amit Franc a könyvesboltnak szánt, elkerítették. A kalapálások, szögelések és a munkások jövésmenéséből ítélve nagy változások mentek végbe a mennyezetig tartó panelek mögött. Bárki kérdezte Francot, elmagyarázta, hogy a Café Franc egy „nagy újranyitás” előtt áll. Minden lesz, ami eddig, de még sokkal jobb. Több szolgáltatás lesz a vendégeknek és nagyobb termékkínálat. Még érdemesebb lesz idejönni, és itt tölteni az időt. De hogy pontosan mi történik a kulisszák mögött az a titokzatosság homályába veszett. Ez volt jellemző az én életemre is mostanában. Kiscicák anyja leszek. A testemben jelentős és gyors változások mentek végbe. De hogy ez pontosan mit jelent majd számomra, azt csak találgatni tudtam. Vajon hány kiscicám lesz? Hogyan fogja megváltoztatni az életünket Jokhangban? Vajon himalájai cicák lesznek, cirmosak, vagy keverékek? Egy dolgot azonban biztosan tudtam, hogy a dalai láma teljes támogatását élvezem. Miután az állatorvosnál voltunk, Chogyal elmondta a nagy hírt, mire Őszentsége arca felderült. – Ó… milyen jó hír! – mondta majdhogynem gyermeki örömmel, ahogy lehajolt, hogy megsimogasson. – Kis Hóoroszlán kölykök.

Nagy móka lesz. A származásom kérdésében, amiről azt hittem, hogy örök rejtély marad, szintén hatalmas és váratlan előrelépés történt. Napokkal azután, hogy Sashi és Tashi kibökték a származásom, Chogyal elintézte, hogy elkísérjék következő látogatásán Delhibe, hogy megtalálják azt a családot, ahol anyám lakott. Könnyen megtalálták a házat, de le volt zárva és biztonsági őrök őrizték, nem volt jele annak, hogy bárki is lakta volna akkor. És macskafélének sem volt nyoma arrafelé. Egy üzenetet hagytak az egyik őrnél, de a válaszra várni kellett. Többféle okból kifolyólag úgy éreztem, hogy mélyreható változások előtt állok. Az életem tektonikus lemezei elmozdultak. Semmi sem lesz már ugyanolyan. Éreztem ennek az izgalmát és tartottam is tőle. De Geshe Wangpo szavai élesen ott voltak a fejemben és ez volt minden, amire szükségem volt. Mindent pozitív változásként fogok megélni. Nem akarok semmiből kimaradni. Különösen nem akarok kimaradni a Café Franc nagy újranyitásából, ami olyan sok mindent megváltoztatott. Az eseményt egyik nap este hatra tervezték, de már jóval előbb ott voltam. Kilátóhelyemet nem érintették a változások, amiket most már nem egy tábla takart el, hanem hatalmas papírívek, amelyeket egy széles, piros szalag tartott össze. Az emberek kezdtek gyülekezni, ahogy a kiírt időpont közeledett. Ott voltak a McLeod Ganj-i törzsvendégek, egy színes vendégkör, köztük olyanok is, akiket Jokhangból ismertem. Mrs Trinci is megérkezett, egyenesen a fodrásztól, ahol külön erre az eseményre csavartatta be sötét haját. Fekete ruhát, és arany ékszereket viselt, szeme vastagon kihúzva, a rá jellemző színpadi megjelenést még ünnepélyesebbé téve. Chogyal is megjelent, Kyi Kyi korábbi gondozójaként. Franc odavezette a kosárhoz a pult alatt, ahol Kyi Kyi és Marcel feküdt, mindketten tisztára mosva, egy-egy arany-piros szalaggal a nyakukban.

Ahogy fogytak az italok és a szendvicsek, a zaj egyre erősebb lett a helyiségben. A tömegben észrevettem Mrs Patelt az Olcsó Bazárból, manapság étel nélkül üdvözölt, kicsit gyászosan, amikor elmentem a boltja előtt. Sam is ott volt kellemesen jókedvű sötétkék ingjében és fehér vászonzakóban. Az elmúlt hetekben folyamatosan jelen volt az étteremben, mivel ő és Franc vezették a drasztikus változásokat, amelyek a kulisszák mögött mentek végbe. Mióta elfogadta Franc ajánlatát, nagy erőfeszítéseket tett, hogy megváltozzon. A könyvesbolt vezetőjeként számos kiadói képviselőt hívott oda, világos elképzelése volt arról, hogyan helyezzék el az ajándéktárgyakat, és a munkásokat soha nem látott magabiztossággal irányította. Még azt is észrevettem, ahogy egy munkást megdorgált, mert nem a megfelelő színvonalon végezte a munkáját. Tenzin is a tömegben volt, éppen a Harvardról idelátogató professzorokkal beszélgetett. Geshe Wangpo a helyiség első részében állt, közel a szalaghoz, Namgyal szerzetesekkel körülvéve. Franc elemében volt, folyamatosan a kávézóban körözött. De az eddigiektől eltérően egy nagyon vonzó harmincvalahány éves nő volt a jobbján. Franc átváltozása azóta is folytatódott, hogy először meglátta Geshe Wangpót, amit az is segített, hogy minden héten járt az oktatásra a templomba. Az arany Om fülbevaló és az áldászsinórok már rég nem voltak meg, de az aszketikusan kopasz fején most meglepően vastag világos haj volt, és a ruhái kevésbé voltak szűkek. És kevésbé feketék. A legnagyobb változás azonban láthatatlan volt. Eltűnt a lekezelő modorú bunkó, aki pokollá tette a konyhai dolgozók és a felszolgálók életét. Nem tűntek el teljesen a türelmetlen kirohanásai, de ahelyett, hogy egyre inkább belelovalta volna magát, most inkább zavarba jött, ha ilyesmi előfordult. Szintén eltűnt a folyamatos célozgatás, hogy a dalai láma így, és a dharma úgy. Rinpoche

eredetét többé nem említette, és még a buddhista szót sem hallottam tőle hetekig. De ki is volt a fiatal nő mellette: kétszer volt itt az étteremben ezen a héten. Első alkalommal ő és Franc két órát beszélgettek komolyan az egyik kinti asztalnál. Második alkalommal Franc bevitte őt a konyhába, ahol hosszú időt töltött a Dragpa testvérekkel és Kuslaival beszélgetve. Ma este ellenállhatatlan volt egy korall színű ruhában, hosszú, sötét haja egyenesen lógott le a hátára, és ékszer csillogott a füleiben, a nyakán és a csuklóján. Azt gondoltam, hogy ő a legkülönlegesebb nő, akit valaha láttam – olyan energia és odaadás volt a mozdulataiban. Ahogy Franc bemutatta őt az embereknek, úgy tűnt, rögtön elolvadnak a jelenlétében, olyan melegséget árasztott. A lótusz alakú párnámon feküdtem a Vogue és a Vanity Fair között, időről időre mozgásokat észlelve megnövekedett pocakomban. Ahogy végignéztem a gyülekező tömegen, mély elégedettség lett úrrá rajtam a jelennel kapcsolatban, és azzal, ami idáig elvezetett. Kyi Kyi, aki most a pult alatti kosarában feküdt, pontosan akkor érkezett az életembe, mint az önfejlesztő guru, Jack. Nekik köszönhetően megértettem, hogy milyen butaság féltékenynek lenni mások látszólag csodás életére és beláttam, hogy a valódi boldogságot az jelenti, ha mások boldogságát kívánjuk, és segítünk nekik abban, hogy megszabaduljanak az elégedetlenség minden formájától – ez a szeretet és az együttérzés. Mrs Trinci segítségével rájöttem, hogy ha csak egyszerűen tudjuk ezeket, az még nem elég. Az igazság ismerete akkor mélyül el, amikor már megváltoztatja a viselkedésünket. Ez a megvalósítás. Attól a sok embertől körülöttem, akik gyakorolták az éberséget, megtanultam, hogy milyen fontos, hogy minden pillanatra odafigyeljünk, ha azt szeretnénk, hogy megéljük a mindennapi élet

gazdagságát. Csak akkor leszünk képesek a megvalósítást véghezvinni, ha teljesen átéljük a jelent – nem is beszélve arról, hogy minden kávé fontos lesz. Franc volt a tanárom a szőrcsomókkal kapcsolatban – rájöttem, hogy milyen veszélyes csak magamra gondolni, amíg bele nem betegszem. Szintén miatta volt, hogy megértettem, hogy a dharma nem arról szól, hogy jólhangzó elméleteket hangoztatunk, figyelemfelkeltő ruhákban járunk és buddhistának hívjuk magunkat, hanem arról, hogy a tanításokat minden gondolatunk, szavunk és tettünk kifejezi. És bár néha ijesztőnek tűnhet az a hatalmas feladat, hogy megvilágosult lénnyé váljunk, ahogy Geshe Wangpo magyarázta, nincs helye a lustaságnak vagy az önbizalomhiánynak. Ha őszinte életet akarunk élni, ahhoz tágra nyitott szemek és erőteljes hang kell! Egy vendég hiányzott nagyon az eseményről. A dalai láma hazafelé tartott a reptérről, egy tengerentúli útja után. Ennek ellenére jelenléte tapintható volt, és ott volt mindannyiunkban a helyiségben, a hitvallásával együtt: „Az én vallásom a kedvesség.” Tibeti buddhistákként a központi célunk a bódhicsitta, ami abból az együttérzésből fakad, hogy segítsünk minden érző lénynek megtalálni a boldogságát.

Az emberek folyamatosan érkeztek a Café Francba – még soha nem láttam itt ekkora tömeget. Amikor Franc előrement és egy kis pódiumra állt, hogy megkezdje az ünnepélyes megnyitót, mindenki felállt. Valaki megkocogtatott egy poharat csendet kérve, és a nagy hangzavar egy pillanat alatt elhalkult. – Mindenkinek köszönöm, hogy eljött – kezdte Franc körülnézve

a teremben. – Ez egy nagyon különleges nap mindannyiunk számára a kávéházi közösségben. És nem egy, hanem három bejelentésem van. – Az első, hogy mivel édesapám egészsége rosszabbra fordult, elmegyek a Café Francból, hogy őt ápoljam. Az együttérzés és meglepődés moraja futott végig a tömegen. – San Franciscóban leszek a következő hat-tizenkét hónapban. Észrevettem, ahogy Geshe Wangpo egyetértően bólintott. – Amikor rájöttem, hogy mennem kell, nem tudtam, mit csináljak a kávézóval. Nem akartam bezárni – a döbbenet hangja volt hallható –, de tudom, hogy magától nem menne. Majd, csupán két hete, óriási szerencsémre találkoztam Serena Trincivel, aki idáig Európa legjobb éttermei közül vezettet néhányat. – A fiatal, pirosruhás nőre mutatott, akit egész este mindenkinek bemutatott. A lány elismerően mosolygott. – Serena egy két Michelin csillagos éttermet vezetett Brugge-ben, a Hotel Danielit Velencében, és legutóbb az egyik legfelkapottabb pubot Londonban. De nem tudott ellenállni a honvágynak, így visszatért Mcleod Ganj-ba és örömmel jelentem be, hogy elfogadta az ajánlatomat, így ő vezeti a helyet, amíg nem leszek itt. A bejelentést lelkes taps fogadta, Serena pedig meghajolt. Mrs Trinci anyai büszkeséggel nézett rá. – Hosszú ideje gondolkodtam, hogyan használjam ezt a területet – folytatta Franc az eltakart részre mutatva. – Volt néhány ötletem, de nem tudtam, hogyan valósítsam meg ezeket. Majd egy újabb kísérteties „véletlennek” köszönhetően a megfelelő ember bukkant fel a megfelelő időben. – Sam felé mutatott, aki a közelben állt. – Most szeretném megkérni tanítómat és egyben díszvendéget, hogy hivatalosan is rántsa le a leplet az új részlegről. A nagy taps közepette Geshe Wangpo csatlakozott Franchoz a pódiumon, és odasétált a nagy, piros szalaghoz. Már majdnem

kibontotta, amikor eszébe jutott valami. – Ó igen. Örömmel jelentem be ennek a csodálatos új könyvesboltnak a megnyitását – mondta. – Kívánom, hogy ez a bolt minden érző lénynek segítsen, hogy boldogok legyenek és elkerüljék a szenvedést. Ahogy megrántotta a szalagot, a nagy papírívek lehullottak, és könyvek, CD-k és ajándéktárgyak csillogó sokasága vált láthatóvá. Izgatottság és taps futott végig a tömegen. Franc mosolygott, ahogy Geshe Wangpo intett Samnek, hogy csatlakozzon hozzájuk a pódiumon. Sam élénken tiltakozott, de Geshe Wangpo nem tűrt ellentmondást. Ahogy Sam felment és a két férfi közé állt, a tapsvihar még erősebb lett, míg a láma fel nem tartotta a kezét csendet kérve. – A könyvek ebben a boltban nagyon hasznosak. Tudom, mert ellenőriztem. Azt gondolom, hogy a következő hetekben sok szerzetes látogat ide a Namgyal Kolostorból. Nem biztos, hogy lesz pénzük vásárolni, de megnézik a címeket. Geshe Wangpo pókerarcú beszéde mosolyt fakasztott az arcokra. – Az ember, aki kiválasztotta ezeket a könyveket, ő – a karjánál fogva ragadta meg Samet. – Nagyon sok könyvet elolvasott, többet mint néhány láma, akit ismerek. Nagy tudású, de kicsit félénk – cinkos csillogást láttam a láma szemében. – Tehát legyenek türelmesek vele. Sam távol állt attól, hogy zavarában lefelé nézzen, inkább energiát adtak neki Geshe Wangpo szavai. Visszamosolygott a lámára, az összegyűltekre nézett és erőteljes hangon szólt. – Cs-csodálatosan nagy választékban vannak könyveink. Az összes nagy klasszikus és néhány teljesen új cím. B-biztosan állíthatom, hogy ez egy színvonalasabb elme/test/lélek részleg, mint amit akár a legnagyobb amerikai könyvesboltokban találnának. Remélem, mindannyiukkal találkozom még itt valamikor. Hatalmas taps követte Sam beszédét. Mellette állva Geshe

Wangpo rejtélyesen mosolygott. – Bizonyára mindannyian kíváncsiak az új részlegre – vette át a szót ismét Franc –, ahol remélhetőleg örülni fognak, hogy hitelkártyát is elfogadunk. De előtte még van egy harmadik bejelenteni valóm. Mostantól fogva a Café Franc új neve Himalája Könyveskávézó. Új névtáblánk van kint, amit ma leplezünk le először. Újabb taps következett. – Amikor először megnyitottam ezt a helyet, minden csak az ételről szólt, és, nem tagadom, rólam. Örömmel mondom, hogy azóta sok minden megváltozott, ma már sokkal többről szól, mint ételekről. És szerencsére sokkal több nálam. Nagy örömömre szolgál, hogy olyan emberekkel dolgozhatok, mint Jigme és Ngawang Dragpa a konyhában, Kusali és csapata kint a vendégeknél, és most Sam és Serena. – Szóval, érezzék jól magukat, egyenek, igyanak! Költsenek sokat a könyvekre és az ajándéktárgyakra. Örömmel látok majd mindenkit újra, amikor visszajövök San Franciscóból!

A nyitóparti a tetőfokára hágott. Mire Sam a könyvesboltba ért, a türelmetlen vásárlók már sorban álltak. Az étteremben Franc és Serena felügyelték, ahogy a felszolgálók újratöltik a pezsgős- és borospoharakat. Az étterem, most már áruház, soha nem volt tele ennyi energiával, nevetéssel és joie de vivre-vel (életörömmel). Milyen más volt ez ahhoz képest, amikor először látogattam el a Café Francba és majdnem erőszakkal hajítottak ki az ajtón. Mi történt volna, töprengtem, ha nem jövök ide egy finom tál étel naiv reményében. Ha Kyi Kyi-nek nem lett volna szüksége egy otthonra, vagy Francot nem vették volna fel Geshe Wangpo növendékének, vagy Sam nem került volna elő pont a legjobbkor?

Volt valami titokzatos és igazán örömteli az események láncolatában, amelyek idáig vezettek. És az eseményeknek még nem volt vége. Később az este folyamán, amikor a kezdeti tömeg a boltban csillapodni kezdett, Serena odasétált Samhez, aki szemmel tartotta az eseményeket. – Csodálatos este volt! – sugárzott a boldogságtól. – Szerintem is. Észrevettem, hogy Samnek sikerült levennie a tekintetét a padlóról és egyenesen a nőre nézett, esetlen mosollyal az arcán. Majd mindketten egyszerre szólaltak meg. – Mondd csak! – mondta a nő. – N-n-nem – intett a férfi a nőnek. – Ragaszkodom hozzá. Kezdd te! Megfigyelési pontomról piros foltokat vettem észre Sam nyakán. Mint amikor viharfelhők gyűlnek össze, úgy olvadtak össze a foltok egyre nagyobbá, és elkezdtek az álla felé terjedni, majd megálltak. – Csak azt akartam javasolni – kezdte, hangosabban, mint amennyire szükséges –, hogy mivel együtt fogunk dolgozni… – Igen? – noszogatta Serena. Ahogy ujjaival hátrafésülte a haját, fülbevalói megcsillantak a fényben. – Jó ötlet lenne, de csak ha van időd… – Igen? – biztatóan bólintott. – Úgy értem, talán összejöhetnénk valamikor. Esetleg egy vacsora? A lány nevetni kezdett. – Pontosan ugyanezt akartam javasolni. – Igazán? – Igazán remek lenne. – Péntek este?

– Megbeszéltük – előrehajolt és gyengéden arcon puszilta a fiút. Sam megszorította a karját. Abban a percben Franc került elő a mögöttük lévő tömegből. Ahogy találkozott a tekintete Samével Serena válla fölött, rákacsintott.

Hazaérve aznap éjjel, elfoglaltam szokásos helyemet az ablakpárkányon. A dalai láma, visszatérve Delhiből, a közelben ült a székében és olvasott. Az ablak nyitva volt és a friss fenyőillat mellett mintha valami más is lett volna a levegőben. Az eljövendő dolgok ígérete. Elnéztem Őszentségét, ahogy olvas, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra – ahogy gyakran tettem elmélkedő pillanataimban, mint amilyen a mostani –, hogy milyen szerencsés voltam, hogy egy ilyen nagyszerű ember mentett meg. Még mindig élénken éltek bennem annak a napnak az emlékei Újdelhi utcáin. Különösen azok a végső pillanatok, amikor becsomagoltak az újságba és kezdett elhagyni az életerőm. – Nagyon érdekes, kis Hóoroszlánom – jegyezte meg a dalai láma egy idő után, ahogy becsukta a könyvet és odajött hozzám megsimogatni. – Éppen Albert Schweitzer életéről olvasok, akit Nobel Békedíjjal tüntettek ki 1952-ben. Nagyon könyörületes ember volt és őszinte. Most olvastam valamit, amit mondott: „Előfordul, hogy kihuny a fényünk, majd újra meggyullad egy másik emberrel való találkozástól. Mindannyiunk nagy köszönettel tartozik azoknak, akik felélesztik ezt a belső tüzet.” Egyetértek vele, te nem, DLM? Becsuktam a szemem és doromboltam.