80 év alatt a Föld körül 9789633104552 [PDF]

Zitiervorschau

BUD SPENCER 80 ÉV ALATT A FÖLD KÖRÜL ÖNÉLETRAJZOM MÁSODIK RÉSZE Társszerző: Lorenzo de Luca

Libri Kiadó Budapest

© Carlo Pedersoli and Lorenzo de Luca © Schwarzkopf & Schwarzkopf Verlag, 2012 Hungarian translation © Malyáta Eszter, 2014 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült In achtzig Jahren um die Welt - Der zweite Teil meiner Autobiografie Schwarzkopf & Schwarzkopf Verlag, 2012

Engedjetek - átutazóban vagyok! Hosszú, beteljesedett és jókora adag szerencsével megáldott életutamat járom be. Események, emlékek és emberek sora jelenik meg lelki szemeim előtt, akár egy film képkockái, amelyben nem ismerem fel magam mint főszereplőt és immár nem veszek részt benne - fél lábbal ugyanis már egy olyan jövőben állok, amely mind közül a legnagyobb kalandnak ígérkezik. Bud Spencer

„Az öregség olyan, mint amikor a repülőgépünk viharba kerül. Ott vagyunk a fedélzeten, de semmit sem tudunk tenni." GOLDA MEIR

ELŐSZÓ Örülök, hogy újra találkozunk! Amikor utoljára volt szerencsénk egymáshoz, épp a nyolcvanegyedik évemet tapostam, időközben már a nyolcvankettedikben járok: nem kevés, ha meggondoljuk, hogy mennyi az emberi átlagéletkor! Ám ha eszünkbe jut, mióta létezik élet ezen a Föld nevű kis kék bolygón, akkor éveim száma máris nevetségesen kevésnek tűnik. Ezt csak azért mondom, hogy rávilágítsak, milyen viszonylagos az egyes ember élete és könnyítsék egy kicsit a vállamon cipelt évek súlyán. Amint múltkor már említettem nektek, több mint nyolcvanéves testemben olyan lélek lakozik, amelyik úgy viselkedik, mintha még csak huszonnyolc éves lenne. Képzelhetitek, milyen slamasztikába keveredem, amikor az előbbi elhatározza, hogy még mindig úgy szeretne élni, ahogy az utóbbi parancsolja. Egyébként már Seneca is megmondta: „Minden élvezet a végére halasztja azt, ami a legkellemesebb benne. Igen kellemes a már alászálló, de még nem rohamosan zuhanó életidő."1 Persze ha a sors vagy az olümposzi istenek úgy döntenek, hogy magukhoz ragadnak, én rá se rántok. Őszintén szólva emiatt még nem emésztem magam. Van nekem épp elég dolgom, amivel foglalkoznom kell. Megjegyezném, csak hogy ne tűnjek felvágósnak, a halál engem önmagában nem riaszt - sem most, sem azokban a múltbeli helyzetekben nem riasztott, amikor keresztezte az utamat. Márpedig ilyen helyzetekből nem kevés akadt, mint majd olvashatjátok. Szerencsére minden nap újabb és újabb meglepetésekkel ajándékoz meg, a legnagyobb pedig tavaly megjelent első könyvem 1

in Seneca: Erkölcsi levelek, ford. Kurucz Ágnes

sikere volt. Sohasem gondoltam volna, hogy személyes emlékeim gyűjteménye ilyen érdeklődést vált majd ki. Régi kollégámmal, Lorenzo de Lucával nem csináltunk nagy ügyet abból, hogy élettörténetem feljegyzésekor számos vicces anekdotát és néhány félig-meddig komoly gondolatot kihagytunk a könyvből. Tudtuk jól, minden álszerénység nélkül, hogy a Bud Spencer-rajongók kemény magjára bizton számíthatunk, mert ők mindent érdeklődéssel olvasnak majd, ami rólam szól. Ám arra tényleg senki nem számított, hogy a könyvnek ennyire sok olvasója lesz - és hogy ők szívesen hallanának még többet rólam. Életrajzom megjelenése után tucatszámra érkeztek hozzám a levelek: néhányan a forgatásokon megesett történetekről, mások a családomról, megint mások pedig az utazásaimról olvastak volna még szívesen. Végül azt gondoltam: miért is ne? Az előző könyvben leginkább utam első részére összpontosítottam, mielőtt még vászonra kerültem volna, és csodálatos életem minden más részletéről csak vázlatosan számoltam be. Nos, ebben a könyvben részletesebben is mesélek élményeimről. Könyvet írni kicsit olyan, mintha filmet készítenénk - csak éppen fordított idő- és költségráfordítással: az írás ugyan olcsóbb, mint vászonra vinni egy filmet, viszont a keletkezési folyamat a könyv esetében általában sokkal hosszabb. Egy film forgatása, legalábbis a színész számára, általában néhány hetet vagy hónapot vesz igénybe, bár akkor koncentrált munkát követel. Ezzel szemben egy könyv megírása akár évekig is eltarthat. Az én esetemben nagyvonalúan azt állíthatnánk, hogy nyolcvan évig tartott - mert nekem egy kicsivel több mondanivalóm volt. Remélem, hogy ezzel a „kétrészes életrajzzal" háromdimenziós képet (elvégre manapság a 3D nagyon menő!) kaptok rólam, Bud Spencerről, arról a Budról, akinek nem csak a bunyó és a zabálás jár folyton a fejében. Nem utolsósorban pedig azért is írtam ezt a könyvet, mert a

fiatalok soha nem tudják elképzelni, hogy az öregek is voltak egykor ifjak. Az unokáim néha a hasukat fogják a nevetéstől, amikor meglátnak engem ifjú úszóként egy régi felvételen: valószínűleg úgy képzelik, hogy én ilyen nagydarab, kövér, szakállas fickóként jöttem a világra, és meg sem fordul a fejükben, hogy mi, öregek azért már letettünk valamit az asztalra (persze elkövettünk pár butaságot is). A tapasztalataink pedig hatalmas gyűjtőedényt képeznek, amelyben - hát igen, a „bölcsesség" talán túlzás lenne (az én esetemben ez még várat magára) gondolatokat és emlékeket őrzünk, még ha ezek csak arra valók is, hogy nevetség tárgyául szolgáljanak. A gyűjtőedény különös jelentőséget kap, ha meggondoljuk, hogy az én nemzedékem két egészen különböző világban élt: a háború utániban, amikor nem volt semmink, és a másik, mai világban, amikor mindenből bőségesen jut, és néhány kattintással végtelenül sok információ beszerezhető. Nektek ez már a könyökötökön jön ki, mert ti egy ultratechnológiai világba születtetek, mobiltelefonnal vagy legalábbis színes tévével. Számomra azonban már az is óriási sikerélményt jelent, ha képes vagyok elindítani a DVD-lejátszót anélkül, hogy az öklömmel egy jó nagyot rá kellene csapnom. És ha végiggondolom, milyen hatalmas ugrás ez, milyen elképesztő iramú fejlődés történt, akkor még mindig le vagyok nyűgözve. Ha régen meg akartam tudni valamit a múltról, csak a nagymamám történeteit hallgathattam vagy felüthettem egy történelemkönyvet - nem mintha kedvem lett volna hozzá. Végigkövethettem, ahogy megszületett a rádió, a televízió, ahogy elterjedt a fax, a számítógép vagy az internet. Először az autókon ámuldoztam, majd az űrszondákon, amelyek a Mars bolygót kémlelik. Sok olyan ember van, akik még akkor születtek, amikor a Hold még elérhetetlen égitestnek számított, amely mindenekelőtt arra szolgált, hogy ihletet leheljen a költők és

vérfarkasok lelkébe. És ma, amikor az „odafönt" készült fénykép már a könyökünkön jön ki (vagy éppen vitatott bizonyítéknak számít), mi még mindig itt vagyunk. Légiónk, a szemtanúk légiója azonban a természet könyörtelen törvényeit követve évről évre zsugorodik, ezért nektek, fiataloknak az a feladatotok, hogy mellettünk maradjatok és meghallgassatok minket, öregeket, amíg még itt vagyunk. Már Platón is fájlalta, hogy az ifjak nem tisztelik eléggé a szüleiket és nevelőiket. Ehhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a kort természetesen nem kell automatikusan tisztelni: a megbecsülést ki kell érdemelni. A nagymamák és nagypapák nagy részének - és magamat is ebbe a kategóriába sorolom - még nagyon sok mesélnivalója van. Olvassátok ezt a könyvet, a „Bud Spencer-sztori - folytatás"-t úgy, mint egy kicsit bohókás, de jóindulatú nagypapa meséjét. Ki tudja, talán ennek a társadalmunkat manapság sújtó nagy válságnak az egyik oka éppen az, hogy nem hallgatjuk meg azokat, akik szeretnék megosztani másokkal a történetüket. Ezért kérlek benneteket, ajándékozzatok meg a figyelmetekkel egy olyan embert, aki csupán átutazóban van itt, és akinek az élete nem az évekből, hanem a tapasztalatokból állt össze. Egy pillanatnyi élmény néha örökre meghatároz egy embert, miközben másokon csak úgy észrevétlenül átfolynak az események nap nap után, ahogy a folyó medrében a víz. Kifürkészhetetlen okokból akadnak olyan emberek, akik ugyanabban a pillanatban születnek és halnak meg, míg mások élete végtelenül hosszúra nyúlik. Azt tanácsolom, időnként kapcsoljátok ki a számítógépet, üljetek le a nagyszüleitek mellé, ha még élnek, vagy mások mellé, akik jóval idősebbek nálatok. Hívjátok fel őket legalább egyszeregyszer és csevegjetek el velük egy kicsit - meg fogtok lepődni, mennyire hasonlít az ő régmúlt ifjúságuk a tiétekhez. Hosszú életem során nagyon sokszor volt szerencsém és bizony

van egy-két érdekes történetem, amit elmesélnék. De hiba lenne, ha ezt a könyvet csak azért olvasnátok el, mert egy „híres ember" írta. Aki híres, annak megvan az az előnye, hogy van közönsége. Ám akkor lennék a legboldogabb, ha miután letettétek ezt a könyvet, kedvetek támadna meghallgatni azokat is, akik sokkal közelebb állnak hozzátok, mint én - talán csak egyetlen ölelésnyire. A ti nagyapátok talán nem tekinthet vissza úszói vagy színészi múltra, de lehet, hogy mégis megélt valami különlegeset vagy egyszerűen csak annyi a különlegessége, hogy ő maga egy rendkívüli ember, akit jó hallgatni. És ha végighallgattátok az öreget, akkor tegyétek meg még egyszer, és aztán még egyszer. Az öregember egy olyan könyv, amit nem tintával írtak. Elég hozzá két fül, hogy „elolvassátok" azt a könyvet, de nem árt, ha van bennetek egy kis szimat a túlzások iránt, mert akkor a kacagásotokkal rá tudjátok venni az öreget, hogy szálljon le a magas lóról, ha azt veszitek észre, hogy valami vaskos hazugságot akar elétek tárni. Kicsit olyan ez, mint a vén szerelő, aki a Különben dühbe jövünk című filmben játszott velem - emlékeztek? Az egyik jelenetben azt állítja, hogy régen egy gengszterbanda főnöke volt. Az én kétkedésem azonban lassacskán visszarángatja őt a tények talajára, és végül bevallja, hogy csupán a banda szakácsaként dolgozott. De egyébként kedves fickó volt, érdemes volt meghallgatni. Ha öreg barátotok őszintén elétek tárja igaz meséjét, akkor a figyelmetek és a kérdéseitek lesz a legjobb üzemanyag a motorjába, amit léleknek neveznek. De azt, hogy minden kérdésetekre választ adjon, ne várjátok el tőle, ahogy tőlem sem: nincs azzal semmi baj, ha nem derül minden titokra fény, ahogy azzal sincs semmi baj, ha néha hibát követünk el, mert hasznosak, sőt néha akár jók is lehetnek a tévedések: gondoljatok csak a pisai ferde toronyra! Jó utazást! Bud Spencer

1. FEJEZET SZENTIVÁNÉJI ÁLOM A DZSUNGELBEN Carlo Pedersoli emigráns levele menyasszonyához, Maria Amatóhoz

„Az álmok annak a könyvnek az illusztrációi, amelyet a lelked ír rólad." ALAN DREW

Caracas, 1959. augusztus 23. Drága Maria! Hogy vagy? Hogy van a családod, dr. Peppino meg a felesége, és a testvéred? Remélem, mindannyian jól vagytok. El tudom képzelni, mennyire meglepődhettél most, hogy levelet kaptál tőlem, főleg, hogy alig volt időm leülni és megírni. Őszintén szólva én magam is meg vagyok lepve; hiszen tudod, hogy élek itt Venezuelában. Általában én kapok levelet tőled, mert te jobban ráérsz és türelmesebb is vagy, én meg nem vagyok egy nagy levélíró. (Anyám mindig azt mondogatta: „Adjatok valami tennivalót a fiúnak, hogy ne kelljen gondolkodnia!") Ám múlt éjszaka olyan különös álmot láttam, hogy mindenképp meg kell osztanom valakivel - és hát ki mással osztanám meg, mint azzal a káprázatosan szép, drága barna lánnyal, akit legutóbbi római tartózkodásom alatt megismertem. (Még ha egy hónap múlva, mire ez a levél elér hozzád, mindez már rég a múlté lesz is.) Napközben, mint mindig, a cégnek güriztem, ebben a kegyetlen hőségben, szúnyograjok és a forradalom közepette, ami szinte mindennap elzúg itt és éktelen lármával jár. (Utóbbi miatt lehetetlenség éjszakánként aludni. Amikor a lövések kakofóniáját hallom, az olyan, mintha a nápolyi Piedigrotta-ünnep tűzijátéka durrogna, a valóságban azonban bombák és lövések!) Munka után megvacsoráztam a kollégáimmal. Spagetti volt, marhasült, hal, saláta, gyümölcs... és be kell ismernem, három és fél halas pitét is befaltam. De hát ez nem csoda, elvégre napközben úgy izzad itt az ember, akár egy szamár a törökfürdőben. Valószínűleg a jókora adag halas pitén is múlt, hogy alig tudtam elaludni, és feltehetően innen ered az a furcsa álom is, ami miatt tollat ragadtam. Álmomban Rómában jártam, néhány évvel ezelőtt, amikor még profi úszó voltam, és dacolva az önfegyelem

szabályaival nagy sikereket könyvelhettem el. (Tudtad, hogy annak idején égő cigarettával a számban bukkantam fel az uszodában?) Mindegy is, hogy miért, de késő este lementem az uszodába, már csak Carlo Pedersoli volt ott meg az ő nagyképűsége. Ám hirtelen lépteket hallottam és egy szakállas szekrényt pillantottam meg: magas volt, széles és kövér. Meglehetősen öreg volt, kicsit sántikált és egy sétabotra támaszkodott. Amint közelebb ért, észrevettem, hogy valamiképp hasonlít rám - noha, mint tudod, nekem nincs se szakállam, se pocakom, és mivel természetanyánk atlétatermettel áldott meg, nem is lesz. Képzeld el, milyen lenne, ha valaha úgy néznék ki, mint ez az óriás majom! Mégis valahogy emlékeztetett rám: résnyire szűkült a szeme, ugyanolyan öblös hangja volt, mint nekem, csak sokkal mélyebb, no és az a nápolyi akcentus! Miután leült mellém, alaposan végigmustrált tetőtől talpig, ami az én termetemet tekintve nem is olyan könnyű feladat, de úgy tűnt, az illető nincs vicces kedvében. Nem nyújtom tovább: az öreg azt állította, szilárd meggyőződéssel, hogy ő - én vagyok. Tudod, hogy van ez az álmokkal és rémképekkel: valaki egyszer azt mondta, hogy a tudat ürülékei, de az efféle intellektuális gondolatok nekem mindig is túl magasak voltak (szerintem egyszerűen csak megfeküdte a hal a gyomromat). Mindenesetre az öreg közölte, Bud Spencernek hívják, és ő én lennék, úgy hatvan év múlva. Elmondta, azért jött, mert felhívtam és megkértem, hogy találkozzunk. (Mint mondta, már számított erre a találkozásra, hiszen 2009. október 31. volt, a nyolcvanadik születésnapja... 2009! Tudod, mit jelent ez? El sem tudom képzelni, valószínűleg akkor már repülő csészealjakon fogunk közlekedni!) Hagytam, hogy beszéljen, és belementem a játékba, hátha kiderül, hova akar kilyukadni - ami azzal járt, hogy az egész jövendő életemet lepergette előttem. Most tehát már tudom, milyen élet vár rám

(szerinte). Több mint színes élet lesz, ahogy látja: sportolói karrierem és Dél-Amerika után eleinte kemény időszak vár rám - mintha itt és most csupa szórakozás lenne az élet! -, majd váratlanul hatalmas siker a filmvilágban... színészként! Én és a színészkedés! A kettő olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől! Megkérdeztem: „Biztos vagy benne, hogy jól láttad?" Maria, te biztos egyetértesz velem abban, hogy a filmproducer papád, Peppino lenne az első, aki rögtön aláírná, hogy belőlem sosem lesz színész. Én meg a második. Ám ez a beszélő víziló ragaszkodott hozzá, hogy (és most kapaszkodj meg, hogy le ne ess a székről!) westernfilmekkel fogok híressé válni. Minden rendben? Nem pottyantál le a székről? Tudom, nevetségesen hangzik, de ki tudja, hogy mit tettek ebbe a halas pitébe, talán romlott volt: olasz westernfilm? Ennél abszurdabbat el sem lehet képzelni! Csakhogy mindent összevetve még ez a jóslat volt a legkevésbé meglepő, mert nem sokkal ezután kinyilatkoztatta az öreg, hogy neked és nekem három gyerekünk lesz, egy fiú és két lány, később pedig több unokánk. Néhány év múltán a világ leghíresebb olasz színésze leszek (szaladj gyorsan apádhoz és szólj neki, azonnal szerződtessen le, hogy itthagyhassam végre Dél-Amerikát és sztár lehessek Olaszországban). Az öreg ezenkívül azt is megjegyezte, hogy azért nem lesz mindig kolbászból a kerítés (ezt persze te már rég tudod!), mivel vállalkozóként nem fogom túl sokra vinni, mégsem tudok majd letenni arról, hogy egy csomó őrült ötletemet valóra váltsam. Továbbá pilóta is leszek, repülök a kis magánrepülőgépeimmel, és felszállás előtt azt fogom mondani neked: „Ne várj meg a vacsorával!" Aztán egyenesen elrepülök Olaszországból Amerikába, te pedig az ablakban állsz és integetsz. Már az is elég gondot okoz, hogy jogosítványom van és a

kocsival rendszeresen itt ralizom a cég költségére. És még én vezessek repülőt? Amikor felébredtem, fájt a hasam, részben a hal miatt, részben a nevetőgörcstől, ami rám tört, ahogy visszaemlékeztem erre az ostoba álomra. De azt hiszem, a legjobb még csak ma éjjel jön majd. Búcsúzáskor ugyanis különös dolog történt: az álmom azzal ért véget, hogy az elefánt felszólított, ússzak vele versenyt. Nagyon hosszú és részletes álom volt, ha akarod, majd még mesélek róla, amikor visszatértem Rómába. Mindenesetre beugrottam a vízbe, és legyőztem. Ám amikor a medence szélére érve megfordultam, már nem volt ott. Csak diadalittas fújtatásának visszhangját hallottam a nagy, üres csarnokban. Azon a helyen, ahol ült, egy telefirkált cetli feküdt - a kézírás egy egyiptomi kalligráfust is megizzasztott volna, az üzenet azonban felkeltette a kíváncsiságomat. Úgy néz ki, ez a Bud ma éjjel visszatér, hogy elmesélje a történet végét. Lehet, hogy túl sokat dolgozom, vagy talán a nap lágyította meg az agyamat. Úgy érzem magam, mint az a fazon, akinek meghasadt a személyisége, az a dr. Jekyll és Mr. Hyde. A regényt sosem olvastam, de a filmre emlékszem, Spencer Tracey-vel, a kedvenc színészemmel a főszerepben... mellesleg, ennek a hájpacninak is ő a kedvenc színésze (sőt azt állítja, Spencer Tracey ihlette a művésznevét). Miután felébredtem, és még világosan emlékeztem rá, feljegyeztem magamnak, hogy mi állt a cetlin. Amióta az öreg megígérte, hogy továbbmeséli a történetemet, alig várom, hogy újra álomra hajthassam a fejem. Szamárnak tartasz? Tudod, itt olyan az élet, amilyen: egyszerű, mindenféle szórakozás nélkül, úgyhogy egy hosszú munkanap után az ember örül, ha végre beeshet az ágyba, és legalább álmában kijut neki egy kis szórakozás. Most pedig következzen a cetlire írt üzenet, így szólt: „Sokat kell még tanulnod, barátocskám, de még egyszer

visszajövök, mert néhány dolgot elfelejtettem elmesélni, pár dologra pedig, amit már elmondtam, nem jutott elég idő. Hosszú utazás lesz, így fogom nevezni: »Nyolcvan év alatt a Föld körül.« És ha én vagyok Phileas Fogg, akkor te vagy az én Passepartout-m! Nem hitegetem magamat azzal, hogy a pofonjaimmal valaha is elűzöm majd az arcodról ezt a bugyuta vigyort, de egyvalamit hadd mondjak: lehetsz olyan erős, amilyen csak akarsz, ám előbb-utóbb találkozol valakivel, aki még nálad is erősebb - ez pedig én leszek!" Bud Spencer

2. FEJEZET HÖLGYEIM ÉS URAIM! KEZDŐDIK AZ UTAZÁS! „ Társam, kezet nyújtok néked, Több jóságot, mint pénzt kínálok, Papolásnál s törvénynél előbb magamat. Te is nekem adod magad? Velem tartasz? Együtt maradunk, míg élünk?"2 WALT WHITMAN

2

Walt Whitman: Ének a nyílt útról, ford. Weöres Sándor

EGY OLASZ A VILÁG KÖRÜL Na jó, Phileas Foggnak csak nyolcvan napra volt szüksége, hogy körbeutazza a Földet, de neki volt egy csomó pénze, és főként maga mögött tudhatta Jules Verne kreatív tollának támogatását. Mert ott az író vezette hősét és talált megoldást, kiutat számára. Verne 1873-ban megjelent regénye, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül a modern kor kezdetét harangozta be. Nekem néhány évtizeddel több időre volt szükségem ehhez az utazáshoz, amit egyébként nem is csak egyszer tettem meg, viszont nagyrészt egyedül, úgyhogy ne gúnyolódjatok rajtam, kedves barátaim! Ezenkívül Fogg egyetlen motivációja az utazásra a barátaival kötött fogadás volt, csupa unatkozó, dúsgazdag pasas, akik kerestek valami izgalmat, vagyis távolról sem az egzisztenciájuk biztosításáról volt szó. Mint már olvashattátok, családom a második világháború után kénytelen volt elhagyni hazáját. 1929-ben születtem, és miután családom vállalkozását a nápolyi kikötő ostroma folyamán lebombázták, 1947-ben szüleimmel és lánytestvéremmel kivándoroltunk Dél-Amerikába. Mindössze tizenhét éves voltam akkor, vagyis épp egy olyan korban, amikor az embert nagyon erősen alakítják a különböző kultúrákkal való találkozások és az így nyert tapasztalatok. Csak később, felnőttként tudtam tudatosan és valódi kíváncsisággal megismerni igazán azokat a helyeket, ahová - üzleti utak alkalmával vagy csak úgy véletlenszerűen - elvetődtem. És nagyra tartom, hogy utazó olaszként soha nem húzták rám azokat a kliséket, amelyekkel honfitársaimat időnként szembesítik külföldön. Hála istennek (no meg anyámnak és apámnak) egy olyan országban láttam meg a napvilágot, ahol - annak minden hiányossága ellenére - alapvetően demokratikus kormányzás folyik és amely a szabad világ tagja; ráadásul évezredekkel ezelőtt az antik kultúra bölcsője volt és a civilizációba vezető út iránytűje. Bud erre nagyon

büszke. Carlo ugyancsak. A büszkeség azonban nem sokat ér, ha nem kíséri olyan mély tudás, amely gazdaggá tesz. Nem akarom az öreg bölcset játszani, nem is engedhetném meg magamnak, de a világ szinte minden táját bejártam, először úszóként, majd emigránsként, végül színészként, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megkaptam ezt az esélyt. Másrészt viszont annyira sokat utaztam, hogy soha sem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egyfajta különc, marziano (Marslakó) vagyok. Furcsa? Lehet. H. G. Wells, nagyszerű sci-fi író, aki elsőként foglalkozott az időutazás témájával (Az időgép, 1895), tanított meg rá, hogy a világot mindig az ember szemével nézzük, és ne a gép perspektívájából, mert az pusztán csak eszköz. Időutazója a jövőbe érkezik, és megállapítja, hogy az rosszabb, mint a jelen: meglehetősen nyilvánvaló metafora a tökéletes világról szőtt utópia kudarcáról, mely világ nincs és nem is lehet. Én a magam szerény részéről csak viszonylag későn (de hát jobb későn, mint soha) ismertem fel, hogy alapjában véve mi magunk vagyunk az időgép: te és én, minden olyan lény, aki itt éli le az életét, a kezdetétől a végéig. Ám az élet utolsó szakaszában, ami ugyanakkor egy újabb utazás kezdete, rájössz, hogy csak egy aprócska tér és idő volt, amit megoszthattál a többiekkel. Van, aki az útra kelést szereti, van, aki a megérkezést. Én azt szeretem, ami a kettő között húzódik: magát az utazást. Utam értelmét a mai napig nem fejtettem meg, de talán sikerül valamilyen új következtetést levonnom, ha ezúttal veletek együtt közelről és pontosabban szemügyre veszem azokat a szakaszokat, amelyeket legutóbb csak a hőlégballonból tekintettünk meg.

HERR BUD Rengeteg országban jártam, de aligha akad olyan, amelyik Németországhoz fogható lenne, és ezt most nem azért mondom, mert odaát... el akarnak nevezni rólam egy alagutat. De vegyük csak sorjában - mielőtt ezt a történetet elmesélem, még néhány oldalnyi türelmet kérek tőletek. Bizonyos tekintetben jobban ismerem Németországot, mint Olaszországot, mert már sportolói pályafutásom alatt is több helyen jártam ott, mint hazámban. Mindeközben arra a felismerésre jutottam, hogy a németek meglepő hasonlóságot mutatnak az olaszokkal: ők is ínyencek - bár a hűvös, pedáns, szervezett németekről forgalomban levő klisé egészen mást állít. Egyik legfontosabb állomásom Lipcse volt. Oly sokszor hallottam ezt a nevet, „Leipzig", de nem tudtam, hogy azt jelenti: „hely, ahol a hársak nőnek". Első látogatásomig fogalmam sem volt róla, hogy milyen fontos szerepet játszott a város a német újraegyesítésben: Lipcsében 300 000 ember ment ki az utcákra, hogy békésen demonstráljanak a fal leomlása mellett. Mint ismeretes, sportolóként jártam Berlinben, amikor még állt a fal. Ezt a látogatást azon tapasztalatok közé sorolom, amelyekre az ember nem szívesen emlékszik vissza, de amolyan vízválasztóként a között, ami volt, és a között, ami van, végtelenül értékesek számomra. Amikor jóval sportolói karrierem csúcsa után visszatértem a városba, a fal már két vagy három éve leomlott. Az emberek még alig szoktak hozzá újonnan elnyert szabadságukhoz, de Bud Spencer látogatása valósággal elvarázsolta őket. Elképesztő volt: féktelen, ártatlan lelkesedésük olyan méreteket öltött, hogy a viharos ölelések során letépték rólam a kabátomat, sőt a nagy tumultusban még a feleségemet, Mariát is szem elől tévesztettem. Biztosan elestem volna, ha a rajongóim meg nem akadályozták volna ezt minden oldalról, ahogy szinte összepréseltek - alig

kaptam levegőt. Soha nem volt testőröm, mert sosem éreztem úgy, hogy annyira fontos lennék, hogy szükségem lenne rá. (Nem gondoljátok ti is úgy, hogy lehetetlenség lenne olyan testőrt találni, aki az én alkatom mellett hatékonyan háríthatná el a rajongók közeledését?) A németek nemcsak hogy mindent tudtak rólam, ami hivatalos forrásokból tudható volt, hanem még a dublőreimet is név szerint ismerték. Ismeretgazdagságukat tekintve mind a mai napig kiemelkednek a német levélírók levelei - még az olasz rajongóim soraihoz képest is. * Ha azt a szót hallom, hogy „Németország", akkor elsőként a müncheni Oktoberfest jut eszembe: óda az életörömhöz és az élet szépségeihez. Annyira tetszett, hogy háromszor is ellátogattam oda. Soha nem hittem volna, hogy a németek ilyen... nápolyiak tudnak lenni! Ezt meg kell magyaráznom: Horst Wendlandt volt az, aki bevezetett az Oktoberfest világába, a nagy német filmproducer, akivel Terence és én remekül tudtunk együtt dolgozni. Látogatásunk alkalmával még arra is hagytam magam rábeszélni, hogy vezényeljem az Oktoberfest zenekarát, persze csak viccből. Egyszerű, inkább nyugalmas ünneplésre számítottam, mert hittem a fegyelmezett, rendes németekről szóló klisé igazságában. Ehelyett azonban vidám, laza hangulat fogadott, a vendégek átadták magukat a „derűs mámornak". Egyszeriben úgy éreztem, mintha a régi nápolyi ünnepek világába csöppentem volna vissza. Úgy tűnt, mintha az Oktoberfest a németek számára egyfajta kollektív katarzist jelentene, amellyel egy kis időre elfeledik a kemény, józan hétköznapok világát. Mindenhol folyt a sör, mégsem láttam semmiféle mértéktelenséget, ami más ünnepeken oly megszokott. Az egész rendezvény olyan ismerősnek hatott, mint a nagy nápolyi népünnepélyek, még ha a nyelv, amelyen beszéltek és

énekeltek, idegen volt. Tökéletesen átéreztem a „kicsi a világ" mondás igazságát. A kilencvenes években még egyszer visszatértem Németországba, és volt szerencsém találkozni néhány német politikussal is. Köszönetet mondtak a filmjeimért, amelyekben példaképet láttak az ifjúság számára, mert a gyengéket védjük, és az igazságért harcolunk. Tetszett, ahogy kezeltek: nem a sztárt látták bennem, akit piedesztálra kell állítani és tisztelni kell, hanem a barátot. Pont erre vágytam mindig is, hogy így nézzenek rám. Németország délnyugati része csodálatos. Emlékszem egy esetre Stuttgartból, amiből váratlan szenzáció támadt: a Mercedes Benznél voltam látogatóban, a céggel régen már dolgoztunk együtt, hosszú közös múltra tekinthettünk vissza. Évek óta a Mercedestől veszem az autóimat, a mai napig ötvenkettőt vezettem! Egyszerűen kitűnő a motorjuk. Szóval Stuttgartban találkozóm volt a Mercedes Benz igazgatósági elnökével, aki megajándékozott a... hegyezőjével! Másnap minden újság erről a találkozóról és az ajándékról cikkezett. Még ma is nagy becsben tartom, és sok más emléktárgyam mellett az irodámban őrzöm. Frankfurt volt az első német város, amit láttam, és a mai napig itt jártam a legtöbbször. Be kell vallanom, akkoriban fogalmam sem volt a város történelméről, és arról, hogy valaha római település volt. Ahogy azt sem tudtam, hogy első írásos említése Nagy Károly uralkodása idejére nyúlik vissza. Körülölelt a történelem anélkül, hogy tudatában lettem volna, mint ahogy annyi mindent nem veszünk észre, ha nem vettünk benne részt mi magunk is. Visszagondolva frankfurti utazásaimra, eszembe ötlik egy olyan élmény, amely zavarba hozott és megint csak rávilágított javíthatatlan naivitásomra. Vonattal utaztunk el Frankfurtból, hogy felkeressünk egy másik hesseni várost, és érkezésünkkor egy kis zenekar játszott a peronon. (Nem tudnám pontosan megmondani, milyen zene volt, de biztos, hogy nem

valami tartományi himnuszféle.) „Mi ez?" - kérdeztem a kísérőmet. „Csak nem a polgármesterrel utaztunk együtt, nekem meg senki sem szólt? Biztos faragatlan tuskónak fog tartani, hogy nem is üdvözöltem." „Nem a polgármesternek játszanak, hanem neked!" - felelte kísérőm. Alaposan elszégyelltem magam, mert nem értettem, mivel szolgáltam rá ekkora megtiszteltetésre. Egy pillanatig haboztam, mielőtt kiszálltam volna, mert kínosnak éreztem a helyzetet a többi utas előtt - mit fognak gondolni? Valószínűleg azt gondolták, hogy egy híres német személyiség ül a vonaton, biztos nem egy színészre számítottak (pláne nem egy olaszra). Végül csak kiszálltam, rájuk mosolyogtam és megköszöntem, majd jelt adtam a zenekarnak, hogy abbahagyhatják. Lehet, hogy a zenészek észrevették, hogy a szakállam alatt kissé elpirultam. Olaszországban még soha nem fordult elő velem ilyesmi, épp ellenkezőleg: ahelyett, hogy nekem játszanának, inkább engem kérnek fel, hogy énekeljek. Egyszer be is hangoltak a Különben dühbe jövünk híres kórusmelódiájára. Mióta átélhettem a szeretet és a rokonszenv efféle gesztusait, meg vagyok róla győződve, hogy a németek a szívük mélyén nagyon is hasonlítanak az olaszokra. Ez társadalmi tekintetben is elmondható: mindkét országban kölcsönösen imádják ugratni egymást a déliek és az északiak. Olaszországban a dél-olaszokat „terroni", az északiakat „polentoni" néven szidják. Az ellenségeskedésnek van egy komikus eleme is, ha meggondoljuk, hogy Észak-Olaszország lakói nagyrészt délről vándoroltak oda. Olyan ez, mint a tejeskávé: nem lehet egyértelmű határt vonni köztük. Németország annyiban tér el Olaszországtól, hogy ott a lelkiismeretesség, fegyelmezettség és a közösségi érzés északon és délen is egyaránt jellemző. Munka és fegyelem: Németországban ez egyfajta életfilozófiát fejez ki.

Nem utolsósorban a filozofikus gondolatok nyűgöznek le Németországban. Aki már kicsit is ismer engem az első kötetből, az jól tudja, hogy az egzisztencialista gondolkodásmód távol áll tőlem, mégis szívesen foglalkozom filozófusokkal - közülük is előszeretettel Martin Heidegger német gondolkodóval. Mindenekelőtt a heideggeri ontológia foglalkoztat, a lét értelmét kutató kérdések. Ellentmondásosnak tűnhet, hogy egy olyan ember, aki - mint én - egész életét tervezés és számítgatás nélkül élte, és gyermeki lelkesedéssel vetette bele magát hol az egyik, hol a másik projektbe, filozófiáról beszél, de amikor 1975-ben megtudtam, hogy tumorom van, amit szerencsére sikerült legyőznöm, elgondolkodtam erről a parányi, de ugyanakkor mégis hatalmas létről, amit az emberi élet jelent. Amikor szembesülünk a halállal, létezésünk végességével, mindannyian kérdéseket teszünk fel - még azok is, akik hozzám hasonlóan egyszerűen úgy veszik a dolgokat, ahogy vannak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tumor elleni kezelésem eredményét várva álmatlan éjszakáim lettek volna, erre már az első könyvemben is utaltam. Született fatalizmusom, a „teszek rá" jelmondatával leírható hozzáállásom egyszerűen erősebbnek bizonyult. De abban a pillanatban, amikor reflektálni kezdtem arra, hogy ki is vagyok én és ki lehettem volna - még ha senkinek sem vallottam volna be, legkevésbé önmagamnak -, feltámadt bennem a filozóha iránti érdeklődés. A munkarendem általában nem nagyon engedett időt erre, de csendesebb pillanatokban - és főként manapság - Bud is foglalkozik olyan gondolatokkal, amelyek túllépnek azon a kérdésen, hogy mi is lesz a vacsora. * Amikor még nem ismertem a németek mentalitását, gyakran töprengtem, miért van az, hogy ebben az országban ilyen népszerű a karakterem, talán még inkább, mint Olaszországban. Úgy érzem,

a filmjeim a németek számára, éppen mert olyan fegyelmezetten és precízen dolgoznak, egyfajta katarzist, valamiféle felszabadító ellenpontot jelentenek. Sikerült valamiképpen átlépnem a kulturális és etnikai korlátokon, mint mindazon filmsztároknak, akik inkább a mimikájukkal, mintsem a szavaikkal hatnak, és akiknél nagyobb szerepet játszanak a gesztusok és az érzelmek. Ez utóbbi nyelve ugyanis a világ minden táján közös. Hozzátartozik ehhez az is, hogy külföldön gyakran nem olaszként tartottak számon. (És mint már említettem, éveken át még Olaszországban sem vettek tudomást arról a tényről, hogy Terence Hill és én is olaszok vagyunk.) Bud imádja a gyerekeket a filmjeiben, megvédi a gyengéket, tiszteletteljesen bánik a nőkkel és az idősekkel; a fullasztó nagyvárosoknál jobban vonzódik a természethez, nem fog fel mindent első hallásra, és ha valaki túlzásba esik, akkor elcsattan egy pofon, persze anélkül, hogy a másiknak komolyabb baja esnék. És legfőként anélkül, hogy gyűlölné a másikat (legfeljebb egy kicsit utálja). A néző nagyjából olyan, mint én, vagy legalábbis olyan szeretne lenni - azzal a különbséggel, hogy ő nem szerelheti le egy ökölcsapással azt, aki a hétköznapokon, az utcán vagy a munkahelyén pokollá teszi az életét. Egyszóval közösek az értékeink, amelyek az egyes kultúráktól függetlenül érvényesek, és amelyeket tulajdonképpen nem is lehet elutasítani. Ahol ezek az értékek hiányoznak, ott az együttélés kötőanyaga hiányzik. Mind a szólóban készült filmjeim, mind a Terence-szel forgatott alkotások ezeket az értékeket közvetítik, nem annyira szándékoltan, sokkal inkább spontán módon, retorikai eszközök nélkül, de olyan szórakoztatóan, ahogy azt csak a gyerekeknél láthatjuk (a kritikusok az első filmsikereinknél ezt a „didaktikus filmek infantilizmusának" nevezték - amit a magam részéről óriási bóknak tekintettem).

A közönség azért tudott könnyedén azonosulni velünk, mert alapvetően mindannyian arra vágyunk, hogy újra gyermekek lehessünk. De azt, hogy mikor és hogyan fedezte fel a teljes német publikum magának Bud Spencert, majd határozta el - nagy örömre -, hogy szeretni fogja, nem tudom. Az egyik olyan esemény, amely könnyekig meghatott, a berlini fal leomlása volt az 1989. november 9-ről 10-re virradó éjjel. Feleségemmel otthon ültem a kanapén, lenyűgözve és szóhoz sem jutva követtem a televízióban az eseményeket. Ez a monolit, ez a Kelet- és Nyugat-Németország között húzódó, lebonthatatlan és áthághatatlan határ mindössze egyetlen éjszaka alatt dőlt le. Számomra mindez olyan volt, mint derült égből a villámcsapás, mert nem nagyon követtem az európai politika történéseit. Szorítottam Maria kezét és azt kérdeztem magamtól, hogy vajon nem egy science-fiction filmet látunk-e éppen. A képernyőn lejátszódó jelenetek túl szépnek tűntek ahhoz, hogy igazak legyenek. Az emberek kalapáccsal estek neki a falnak, majd felmásztak rá, ami pár nappal korábban még teljességgel elképzelhetetlen volt. A szabadság mámora uralkodott el az embereken, és ebben az egész világ osztozott velük. Természetesen világos volt, hogy a fal leomlása gazdasági és politikai szempontból rengeteg kihívást is hoz magával, de abban a pillanatban kizárólag az NDK rezsimje felett aratott győzelem számított. Számunkra igazi happy end volt ez, jobb, mint bármely filmem akármilyen boldog fináléja. Ugyanakkor új kezdet is volt, ami elsősorban egyesítést, megbékélést és szabadságot jelentett. Mindenekelőtt a szétszakított családokra kellett gondolnom, akiknek tagjai most végre újra átölelhették egymást. Másnap reggel hanyatt-homlok rohantam az újságoshoz és vettem egy tucat lapot, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álmodtam az egészet. A tévé képeinek nem tudok annyira hinni, muszáj volt leírva, fehéren-feketén, nyomtatásban is látnom.

* No de térjünk vissza a németországi látogatásaimhoz! Emlékszem, hogy a müncheni repülőtéren, nem is tudom már, hányadik látogatásom alkalmával, ismét egy szokatlan rokonszenvtüntetésbe botlottam, amibe megint csak belepirultam. A kis magánrepülőmben ültem, rajtam kívül még más gépek is vártak a felszállási engedélyre, egy Alitalia, két amerikai és egy pár Lufthansa gép. Mindegyik jobbról jött, a személyszállítóknak fenntartott kifutópálya felől, én pedig balról, ahol a magánrepülők parkoltak. Mindenkinek a startvonalhoz kellett gurulnia, hogy onnan szép sorban egymás után felszállhassunk. Ám egyszer csak megszólalt egy recsegő hang a rádióban: „After Bud Spencer, Alitalia can go!" Zavarba jöttem egy kicsit, de mégiscsak nevetnem kellett azon, hogy a repülőtéri személyzet a többi pilótával folytatott kommunikációjában a művésznevemen emlegetett, és nem a gép jelzését mondta be a szokásos módon. Azt inkább nem is próbálom elképzelni, hogy mit gondolhattak magukban a nemzetközi gépek kapitányai. Azonban a zavarba ejtő történetek legvidámabb epizódja még csak most következik. Épp abban az időben történt, amikor ezeket a sorokat írtam, amiket most olvastok. Alig hittem el, ami történt! Egyik este, néhány hónappal ezelőtt, bekapcsoltam otthon a tévét, és valami nagy felfordulásra lettem figyelmes a Stuttgart közelében fekvő Schwäbisch Gmündben, ahol magam is jártam már korábban. „Te jó ég! - gondoltam magamban. - Mi történhetett? Merénylet? Vagy csak egy tüntetés?" A „tüntetők" plakátjain és pólóin egy nagyon ismerősnek tűnő nevet és arcot fedeztem fel - a magamét! „Maria! Gyere gyorsan!" - kiabáltam a feleségemnek. „Csak nem azt híreszteli valaki, hogy meghaltam?" Nemegyszer előfordult már, hogy egy-egy színésznek halálhírét keltik, hogy aztán

mielőbb vissza is vonják. Eduardo De Filippo, Franco Nero és sokan mások már kénytelenek voltak megtapasztalni ilyesmit. Ha meghalnék, én lennék az utolsó, aki megtudja. Felhangosítottam a tévét, és végül kiderült, mi rejlik a háttérben: épül egy alagút Schwäbisch Gmündben, és az alagút elnevezéséről folytatott vitában többek között az én nevem is felmerült. Spontán rokonszenv-nyilvánítási akcióról volt tehát szó, ami az interneten szerveződött. Nem tudtam róla és a mai napig sem értem a dolgot: egy dél-németországi alagutat egy olasz színészről neveznek el? Ez olyan, mintha egy kínai autópályát egy francia muzsikusról akarnának elkeresztelni! Ha megpróbálom megmagyarázni magamnak a szeretet és rokonszenv kinyilvánításának eme hízelgő aktusát, akkor úgy érzem magam, mint gyermekkoromban, ahányszor csak megkíséreltem megerőltetni a szürkeállományomat: kissé kábultan. Olaszországban, a szicíliai Messinában van egy bár, amely a nevemet viseli, és úgy hallottam, hogy a szülőhelyemen, a Via Generale Orsini 40.-ben is kifüggesztettek egy táblát a nevemmel, de nem tudom, hogy ez igaz-e. Ezenkívül állítólag Salsomaggiore Terme uszodájában is ki van írva, hogy Carlo Pedersoli ott úszta le 1950-ben elsőként a 100 métert egy percen belül. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer lesz még „Bud Spencer-alagút" is! Schwäbisch Gmünd hatvanezer lakosú kisváros. Az alagút felszentelését jelenleg, amikor ezt a könyvet írom, 2011 decemberére tervezik. Felhívták a polgárokat, hogy július 25-ig adják le javaslataikat az alagút nevét illetően. Többek között Joachim Löw, a német nemzeti futballválogatott edzőjének neve is felmerült a javaslatok között. Októberben a városvezetés végül úgy döntött, hogy az építmény a „Gmündi egyszarvú alagút" nevet kapja, ami

egyértelműbb, találóbb és valószínűleg értelmesebb is, minthogy Schwäbisch Gmünd címerállata az egyszarvú. Mégis nagyon hálás vagyok a két fiatalembernek, akik elsőként bedobták a nevemet, és ezzel az egész ügyet útjára indították. A névválasztás egyetlen feltételéül azt szabták, hogy az illető művei és a város között legyen valamilyen összefüggés. A helyi újság főszerkesztője azt nyilatkozta a Spiegelnek, hogy a „Bud Spencer-alagút" elnevezés napokig vezette a javaslatok listáját. A Facebookon alakult is egy közösség, 23 000 rajongó Németország minden tájáról, akik azért harcoltak, hogy az én nevemet viselje az alagút. Az egyetlen gyengécske láncszem amely összekötné személyemet Schwäbisch Gmünd városával, amint azt a Schwäbische Post című napilap is megállapította, csupán annyi, hogy 1951-ben részt vettem ott egy úszóversenyen. Ez pont arra az időszakra esett, amikor sikerült néhány rekordot felállítanom és kétszer részt vettem az olimpián is. De a messzi távol homályába vesző sportolói múlt valószínűleg csak arra szolgált, hogy legitimálja a névválasztást, míg a lelkesedés valójában a színész Bud Spencernek szólt. Akkoriban, amikor sikerült egy perc alá mennem, német úszó ellen nyertem, de ezt a német csapat nem vette rossz néven, azóta sem hánytorgatták fel nekem. Meglehetősen kemény csata volt, a német úszókat kitűnően felkészítették (és tőlünk eltérően rendkívül szervezettek voltak), de bennem hatalmas győzni akarás munkálkodott, még ha a szisztematikus edzésnek híján is voltam (a sportteljesítmény kedvéért soha nem mondtam le se a cigarettáról, se a szexről, még a versenyt megelőző napon sem). Nem azért mondom ezt, hogy dicsekedjek: amit tettem, senki nem engedheti meg magának, még egy világbajnok sem, az egyéni címet egyébként soha nem nyertem el - a világbajnok nemzeti csapat tagja voltam. Hogy is mondják? „Bátraké a szerencse."

Mindaz, amit tettem és amit elértem, végigkíséri az életemet anélkül, hogy sokat gondolkoznék rajta. Mindig előretekintek... és most majdnem egy alagút emlékezett rám a német szavazóknak köszönhetően: minél többet töprengek rajta, annál inkább zavarba ejt. Nem is tudom, hogy magyarázzam meg. Az a helyzet, hogy Bud Spencer a filmjeim népszerűsége révén világhírűvé vált, Carlo Pedersoli pedig még mindig csodálkozik ezen, és mélységesen meg van hatva. Az a meleg fogadtatás, amelyben Németországban részesültem, egyedülálló és minden másnál jobban egy ifjú szerelmes mámoros állapotába ringat. Hálás köszönetemet fejezem ki annak a 23 000 barátomnak, akik ezzel a bizarr ötlettel megleptek. Ha akad közülük valaki, aki most olvassa ezt a könyvet, akkor tudnia kell, hogy olyan megható pillanattal ajándékozott meg, amely felér egy Oscarral.

BUDAPEST (BUD-A-PEST) Magyarországnak jelentős történelme van és a magyarok mindig is nagyon büszkék voltak a gyökereikre, amelyek megkülönböztetik őket az indoeurópai nyelveket beszélő európaiak többségétől. Az úszósportban aratott sikereikre is méltán voltak büszkék: az aranyérem náluk hagyománynak számított. Mindaddig, amíg egy ifjú olasz úszó a nemzeti válogatott vízilabdacsapatával Budapestre nem érkezett egy magyar-olasz meccsre. A versenyre január közepén egy fedetlen uszodában került sor, a nézők a hideggel dacolva, vastagon bebugyolálva szorongtak a Margit-szigeti stadion tribünjén. A föld alatti forrásokból forró víz fakadt, úszónadrágban és fürdősapkában beugrottunk a medencébe, majd felbukkantunk a

jéghideg levegőre, ami a meleg után, amibe belemerültünk, igazi sokk volt. Az utolsó percben egy büntetővel győztem le a magyarokat. A vízi sportok magyarországi hívei még ma is emlékeznek erre az eseményre, mindenféle neheztelés nélkül. Magyar ellenfeleim nagyon sportszerűek voltak; nem úgy, mint az oroszok, akikkel 1953-ban mérkőztünk meg. Jobbról-balról osztogatták az ütéseket (ez egészen odáig ment, hogy a medencében csak úgy piroslott a víz). Hollandiában valaki úgy belekönyökölt a bordámba, hogy eltört, Novocain-injekcióval fejeztem be a tornát, nem volt túl fair verseny. Én a magam részéről egy védőt juttattam kórházba, aki túl komolyan vette a pozícióját és szabálytalan lökésekkel el is túlozta azt - elvégre az én türelmemnek is van határa. Budapestből nem sokat láttam, de tudom, hogy a város két részből tevődik össze: Bud(a) és Pest, amelyeket a Duna választ el (valahogy úgy, ahogy a Tevere Rómát vágja ketté, ami nem jelenti azt, hogy a város a Ró és Ma városrészekből jött volna létre). A meccs miatt utaztam Budapestre, ezért nem maradt sok időm városnézésre, de arra emlékszem, hogy ettem egy isteni gulyáslevest. A törökfürdő is megmaradt az emlékezetemben, a török uralom egyetlen maradványa, amit a magyarok is nagyra becsültek. Budapest a legszebb Duna menti város, impozáns, sűrűn lakott és jelentős múzeumokkal rendelkezik. De nem szabad elfelejtenünk, hogy Európa az ötvenes években Keletre és Nyugatra volt osztva, a Keletet pedig a kommunisták uralták. A hozzánk hasonló idegeneknek csak nagyon korlátozott bepillantást engedtek, ráadásul azt is csak a helyi hatóságok szigorú tekintetétől kísérve. * Mint már tudjátok, három éven át olasz bajnok voltam a 100 méteres mellúszásban, azonban ekkor még csak kiskorú, vagyis tizenhét éves voltam, iskolába jártam. Miután visszatértem Brazíliából, a hároméves kihagyás ellenére

is megdöntöttem a 100 méteres gyorsúszás rekordját. Kevesebb mint egy perc alatt úsztam le a távot. Érthető módon ez a siker sok tapasztalt versenyzőt feldühített, úgy érezték, becsapták őket. Nem tudom, hány uszoda volt Magyarországon, de Olaszországban egy kezemen meg tudtam volna számolni, ezért az úszóés vízilabda-bajnokságokat gyakran a tengerben rendezték meg. Ezért is csodáltam annyira a budapesti fedetlen uszodát, és önkéntelenül is egy olaszországi esetre kellett gondolnom, ahol mindent csupán improvizáltak és a lelátókat is csak félig-meddig építették meg, ahogy épp összejött. Nem hiszitek el? Akkor hallgassátok meg ezt a történetet! Az egyik versenyt a salernói partoknál tartották meg, nézőtérként egy tenger fölé nyúló sziklára eszkábált kis faépítmény szolgált. Amikor a verseny során két karcsapás között levegőt vettem, a nyílt tengert láttam magam előtt. Hogy mi történt mögöttem a sziklaszirten, arról nem értesültem. Amikor a táv végére értem és megfordultam, hogy visszaússzak, akkor vettem észre, hogy a tribün eltűnt - belezuhant a tengerbe! Azonnal félbeszakítottuk a versenyt, hogy a sérültek segítségére siessünk. Szerencsére nem sokan sebesültek meg, mert az állványzat csak lassan hajlott meg és dőlt a sziklának. Ez megtámasztotta a tribünt, és így sikerült elkerülni a nagyobb katasztrófát. Ez volt az egyik klasszikus helyzet, amikor hasznosnak bizonyult, hogy magas és széles vagyok: a part közelébe érve két nézőt bírtam egyszerre kihúzni, egyet-egyet a hónom alá kapva. A végén már fájt a karom, ami nem is volt csoda, mert ezzel a technikával vagy tíz embert mentettem ki. Az utolsó egy igencsak csinos leány volt, és úgy éreztem, jól érzi magát a karomban, mivel azután sem akarta elereszteni a nyakam, hogy biztonságba helyeztem őt. Amikor odaért a meglehetősen vézna barátja, aki már várta, és bizonytalan pillantást vetett rám, a lány hirtelen elkezdett affektálni, bár elég gyenge színészi

képességekkel áldotta meg a sors. „Nézze, minden rendben, nincs semmi baj" - nyugtatgattam, de továbbra sem eresztett el. Amint észrevettem a barátja enyhén féltékeny pillantását, nagy lendülettel a fiú karjába dobtam a lányt. Aki aztán karján a lánnyal menten össze is csuklott. Az ehhez hasonló közjátékok után az olyan mérkőzések, mint például a magyarországi, ahol stabil lelátókat állítottak fel és a rendezvények igen jól szervezettek voltak, számomra és a csapatom számára igazi felüdülést jelentettek. Ha az ötvenes évek Budapestjén a salernóihoz hasonló baleset történt volna, a katonák rögvest a szállodába kísértek volna minket és biztosítottak volna róla, hogy nem történt semmi. Amikor egyszer a hidegháború korszakában Oroszországba utaztunk egy versenyre, összesen annyit láttunk belőle, ami a szálloda és az uszoda közötti szakaszon látható volt, de néha még azt sem, mert a busz ablakai szörnyen kicsik voltak és többnyire be is sötétítették.

SEÑOR BUD A Dél-Amerikában töltött éveimről részletesen beszámoltam első könyvemben, de mivel ez volt az első idegen hely, ahol ifjú emberként jártam, és jó három évet töltöttem el ott (a forgatások miatti ottléteimet nem számítva), most sem tehetem meg, hogy röviden meg ne említsem ezt az állomást. Különben hiányérzetem lenne. Zenéjük hangzását és a folklórjukat nem számítva, amelyek született nápolyiként jól ismert húrokat pengettek meg bennem, ott a „pólusok fordítottak voltak": míg általában egy-egy ország déli része elmaradottabb és nyugalmasabb, mint az északi, Brazíliában a déli országrész szinte olyan volt, mint Milánó: hektikus és tele van ipari vállalatokkal. Ezzel szemben északon az emberek

mezítláb mászkálnak az utcákon, mert olyan rettenetes a hőség. És ami a legjobb: ott gyakorlatilag lehetetlenség éhen halni. Az ember csak kinyújtja a kezét és leakaszt egy gyümölcsöt a fáról. Imádtam Brazíliát, és imádom mind a mai napig. Ha igaza van Flaubert-nek, miszerint „a jövő nyugtalanít, a múlt fogva tart, ezért a jelent elszalasztjuk", akkor én inkább azt választanám, hogy a múlt tartson fogva, mert szívesen gondolok vissza eredeti életünkre, amelyet lassacskán feláldozunk az iparosodás és a technológiai fejlődés oltárán, mely folyamatok „globális faluvá" alakítják a világot. Éppen ez az eredeti, ősi élet hiányzik nekem annyira Brazíliából (főleg annak északi feléből), de Dél-Amerika másik csodálatos országából, Kolumbiából is. Amikor Kolumbiában jártam, még mindenkinek a drogok és drogbárók jutottak eszébe róla. Még megvoltak a gyarmati maradványok, számos klub és szálloda nyílt a turisták számára, de még nem létezett filmipar. Pontosan ekkoriban kezdett Kolumbia nyitni az idegen hatások felé, és a filmesek ekkor fedezték fel a forgatások egzotikus kulisszáiként. Nemcsak számos Bud Spencer-produkciónak adott otthont, hanem Gillo Pontecorvo 1969-es történelmi filmje, a Tűz!- Queimada lázadói (Queimada) is Kolumbiában készült például Marlon Brandóval a főszerepben. Az egyetlen drog ekkortájt a marihuána volt, amit egyszerűen az utcán árusítottak. Az egész kicsit emlékeztetett a mágikus realizmus remekműve, a Száz év magány nagyszerű írója, Gabriel Garda Márquez regényeiből ismert Cartagenára. Egyszer elhatároztuk, hogy Kolumbiában ünnepeljük meg a karácsonyt, hogy viszontláthassunk néhány régi jó barátot. Nem sokkal később kezdődött Cartagenában a Fordítsd oda a másik orcád is! (Porgi l'altra guancia, 1974) forgatása. Amint Olaszországban felszálltunk a repülőgépre, tele voltak a csomagjaink a barátoknak szánt ajándékokkal, többek között

magunkkal vittünk egy gigantikus méretű, ötkilós panettonét (ez egy hagyományos olasz karácsonyi sütemény), amit akkoriban a hazánktól távol még nem lehetett kapni. Minden erőnket megfeszítve, a többi utas somolygásától és kíváncsiskodó tekintetétől kísérve próbáltuk betuszkolni a csomagtartóba. Biztosan tipikus olasz kivándorlóknak néztek minket, akik jól bespájzoltak élelmiszerekből, mielőtt elhagyják a hazájukat. A madridi megállónk során a légi kísérők közölték, hogy sztrájk miatt nem tudják feltölteni az élelmiszerkészleteket. Családom és én higgadtan fogadtuk a hírt, mivel meg voltunk győződve, hogy simán kibírjuk az utat étkezés nélkül is. Ám ahogy teltek-múltak az órák, gyermekeim részéről szívet tépő nyafogás, gyomrom tájáról pedig aggasztó, kínos zajok formájában jelentkezett az éhség - nem voltam nagy mestere a koplalásnak. .. Összenéztem a feleségemmel: „Ott van a panettone!" - csillant fel a szeme, és elmosolyodott. „Szó sem lehet róla! A panettonéhoz nem nyúlunk! Nincs karácsony panettone nélkül, és különben is, a barátainknak vettük. Képzeld el, mit szólnának, ha ..." - mondtam, de abbahagytam, mert hirtelen rájöttem, hogy magamban beszélek, hiszen Maria már a süteményes csomag előtt áll, miközben a közelünkben ülő utasok hálás pillantásokkal bátorítják - ők is megéheztek. Amint kinyitotta a dobozt, ellenállhatatlan, káprázatos illat árasztotta el a repülőt, beszivárgott a családunk, az utasok és a légi kísérők orrába, és még az alvókat is felébresztette. Az illat olyan volt, mint az „Édes karácsony" beharangozója. Az első falatokat természetesen a gyermekeink kapták, aztán mi következtünk, majd az előttünk és mögöttünk ülő szomszédaink... aztán a többi utas gyerekei, akik kicsit előrébb foglaltak helyet, meg még néhány másik... de nem húzom tovább: végül még a légi kísérők is belekóstolhattak az olasz panettonéba. Az utolsó falatokat a pilóták kapták meg, akik a

hangosbemondóban mondtak nekünk köszönetet. A karibi, mégis hagyományosan olasz karácsonyról szőtt tervem apró és édes morzsákra hullott szét, amiket a fedélzeten levő gyerekek nevetve söpörtek be a doboz aljáról. És amikor megérkeztünk Bogotába, olyan tapsviharban részesítettek , ami egész biztosan nem Bud Spencernek, hanem az ízletes, életmentő panettone ajándékozójának szólt. * Emlékszem, egyszer Bogotából Ibaguéba repültem, a Tolima nevű kolumbiai tartomány egyik csodás városkájába. A meglehetősen kalandos repülőút után - a gép ajtaját csupán egy vashuzal tartotta - vad, vulkánok formálta táj tárult a szemem elé; ma azon töprengek, vajon mennyi maradt fenn ebből a vadonból. A természet olyan lenyűgöző, annyira tiszteletet parancsoló, hogy az ember egészen kicsinek érzi magát mellette - és megérti, hogy önmaga nem több, mint átmeneti vendég ezen a bolygón. És néha az ember nem több, mint a saját súlya - különösen, ha ez az ember én vagyok. Ezt akkor állapíthattam meg, amikor egyszer Pastóba akartam repülni. Már startra készen álltunk, a gép gurult és gurult, de nem bírta rászánni magát, hogy felemelkedjen. Olyan volt, mintha valami megakadályozná ebben. Egyedül utaztam, a családom nélkül, de láthatólag egyedül is több voltam a kelleténél. Miután végül megállt a gép, a kapitány szemmel láthatóan zavarban volt, amint belépett az utastérbe: a probléma, ami megakadályozta a felszállást, én magam voltam. Megkért, hogy szálljak ki, mivel ez a kis gép nem bírja el a súlyomat. Nyilvánvalóan messze én voltam a legsúlyosabb utas. „Nincs mit tenni" - mondtam, majd kiszálltam és megvártam a következő repülőgépet, amire már kevesebben szálltak fel, mert én annyit nyomtam, mint két-három másik utas együttesen. Azonban

az ilyen apró bosszúságokért kárpótolt az a különleges mentalitás és melegség, ami a dél-amerikai városokban fogadja az embert. Olyan, mintha egy háromdimenziós mesekönyvbe csöppennénk! És ez mindenhol így volt, akárhova is mentem. Már a repülőtérről beszűrődtek a zene hangjai, ami ezeknek az oly sokat nélkülöző embereknek meghatározta az életét. A zene és a tánc nem került semmibe, és volt belőle bőséggel. A dél-amerikai táncosok pedig fenomenálisak, már a háromévesek is. A legnagyobb esemény persze a világhírű riói karnevál, ahol az emberek éjjel-nappal rikító színekkel és zenével kábítják magukat. Első brazíliai látogatásaim során Sáo Paulo szorgos városnak számított, a brazil Torinónak, míg Rio de Janeiro az életöröméről volt híres, akárcsak szülővárosom, Nápoly. Recifében, abban a városban, amelyet még ma is „Brazília Velencéjeként" tartanak számon, két évig éltem és dolgoztam. Ma is magam előtt látom, ahogy egyik éjjel szembejött velem egy férfi, aki a beleire szorította a kezét: súlyosan megsérült egy késelésben, és nem sokkal később meg is halt. Ilyen volt az a környezet, amelybe belecsöppentem, és amelyet mindennek ellenére sikerült épségben túlélnem - még a veszélyes állatok, többek között a bikák sem tettek kárt bennem. Igen, jól láttátok: a bikák - ezek veszélyesebbek, mint a viadalokon! Abban az időben, amikor a venezuelai dzsungelben dolgoztam útépítőként, kettő is az utamba került, lehajtott fejjel, hegyes szarvukat felém irányozva közelítettek. Nem sokáig haboztam. Egy jókora ugrással (még Tarzan is elsápadt volna az irigységtől) felpattantam egy fára - a félelem szárnyakat adott. Sajnos ez a tapasztalat sem volt azonban elég ahhoz, hogy megakadályozza, hogy továbbra is olyan helyzetekbe keveredjek, amelyeket minden épeszű ember nagy ívben elkerült volna. 1956 és 1959 között például több, kétezer kilométeres autóversenyt is rendeztek, amelyeken minden dél-amerikai székhellyel

rendelkező nagy autómárka részt vett. Gondoljátok, hogy Carlo Pedersoli megelégedett a szimpla autókereskedői munkájával? Persze hogy nem! Verhetetlen voltam abban, hogy minél jobban bonyolítsam az életem! Három futamra is beneveztem. Az első versenyen barátom, Paolo Marinelli volt a mitfahrerem, akivel azokban az években mindent megosztottam. Mindketten az Alfa Rómeónak dolgoztunk. A futamon még a Volvo, a Singer és más angol autómárkák álltak a startvonalra. A szakaszon minden elképzelhetőt láthattunk, a pálya mellett és az út kellős közepén tülekedő nézőktől a marhacsordákig, épp csak az utat nem. Mégis ahogy kétszáz kilométeres sebességgel száguldoztunk ebben a színes cirkuszban, az emberek úgy váltak szét előttünk, mint a Vörös-tenger. Idegeink a végsőkig feszültek, rettegtünk, hogy elgázolunk valakit. Szerencsére nem történt semmi baj, bár biztonsági intézkedéseknek nyoma sem volt, és hosszú szakaszok vezettek a tengerpart mentén vagy göröngyös utakon. Egyszer nyertem, a másik két verseny egyikén eléggé hátul végeztem, a másikon pedig kifogyott az üzemanyagom és fel kellett adnom. Mi a csuda visz rá egy autókereskedésben dolgozó alkalmazottat, hogy autóversenyzőt játsszon? Úgy sejtem, a puszta kalandvágy és az újdonságra való nyitottság, amely azzal a naiv meggyőződéssel párosul, hogy márpedig velem nem történhet semmi rossz.

BWANA BUD A legtöbb embernek, ha meghallja Dél-Afrika nevét, elsőként általában az apartheid szomorú és kegyetlen története jut eszébe, bár ez a rendkívüli szépségű, természeti csodákkal teli ország „az emberiség egyik bölcsője", ahol az ember ősének legrégebbi fosszíliáját találták meg.

Őszintén szólva ezt csak akkor tudtam meg, amikor a Piedone Afrikában (Piedone l'africano, 1978) és a Piedone Egyiptomban (Piedone d'Egitto, 1980) forgatására Dél-Afrikába utaztam. Mindkét filmben egy „titán" volt a partnerem: Baldwyn Dakile, egy kis fekete bőrű fickó, aki a kamera előtt valódi őstehetségnek bizonyult. Az én szememben ő egy igazi titán, mert - mint sok évvel később, amikor meglátogatott, megtudtam - felnőttkorára tekintélyes ügyvéd lett belőle. Együtt idéztük fel azt a napot, amikor Johannesburgban bementem vele egy csak fehéreknek fenntartott étterembe, amivel akaratlanul is felbosszantottam a helyi rendőrséget, és majdnem lázadást szítottam. Felejthetetlen látogatása során Dakile elmesélte, hogy az apartheid ideológiáját 1948-ban egy búr miniszter dolgozta ki. Az volt a célja, hogy elszigetelje egymástól a különböző etnikai csoportokat, hogy mindegyik saját társadalmi közeget alakítson ki magának (Oszd meg és uralkodj! - mondta már Macchiavelli is, emlékeztek?), a fehérek vezető szerepüket történelmi adottságokkal támasztották alá. Hogy mi lett a dolog vége, mindannyian tudjuk: Mandela megtanított rá. Az apartheid története sajnos könnyen elfedi az ország számos vívmányát. Például egy dél-afrikai orvos volt az, aki a múlt században hatalmas lépést tett előre az orvostudomány területén. Régi történet, de mindig szívesen emlékszem vissza rá: 1967. december 2-án kezdődött, egy fokvárosi autóbalesettel, amelyben egy asszony, Myrtle Ann Darvall életét veszti, lánya, Denise pedig olyan súlyosan megsérül, hogy csak néhány órája marad hátra. Szörnyű eset, amilyen sajnos gyakran előfordul, ám ezúttal megváltoztatta a világot. Az esettel egy időben egy gyógyíthatatlan szívbetegségben szenvedő 54 éves zöldségkereskedő feküdt a helyi kórházban, ahol egy fiatal, elkötelezett orvos dolgozott: Christiaan Neethling Barnard. Barnard beszélt Denise apjával (szó szerint a „szívével" a

kezében), és megkapta a beleegyezését a forradalmi beavatkozáshoz: 1967. december 3-án Barnard végrehajtotta a világ első szívátültetését, testvére és egy harminc orvosból álló csapat asszisztálása mellett. Öt, a műtőben töltött óra után az elhunyt Denise Darvall szíve a zöldségkereskedő Louis Washkansky testében dobogott tovább. A sikeres operáció világraszóló szenzációt jelentett. Sajnálatos módon a páciens kevesebb mint egy hónappal később belehalt a beavatkozás előre nem látható következményeibe, de az első lépés megtörtént. Barnardot azóta is ünneplik a világ minden táján, miközben sokan nem is tudják, hogy egy afrikai országból származott, mert automatikusan amerikainak tartják. Dél-Afrika számomra mindenekelőtt a szavannák és gyémántbányák hazája volt, de ugyanakkor ez a vad, gyönyörű, lehetőségeiben dúsgazdag, mégis oly sokat szenvedett ország adott otthont annak az embernek is, aki az orvostudomány történetét örökre megváltoztatta. * A nemzetközi nyomás hatására 1990-ben összeomlott az apartheid rendszere, és végre kiengedték a börtönből a polgárjogi mozgalom ikonikus alakját, Nelson Mandelát, akit négy évvel később megválasztottak Dél-Afrika elnökének. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a Bud Spencer-filmek is hozzájárultak mindehhez, de beérem azzal az elégtétellel, hogy annak a visszataszító rendőrfőnöknek, aki a Piedone Afrikában forgatásán figyelmeztetett minket, hogy soha többé ne vigyünk be feketét a fehéreknek fenntartott étterembe, okoztunk egy kis fejfájást. Legszívesebben jól felpofoztam volna, ezúttal őszintén sajnáltam, hogy nem járt el olyan gyorsan a kezem, mint Piedonénak. A rasszizmus az egyik olyan rettenetes ostobaság, amely mindig elfér a hülyék fejében, hiszen az üres, tehát bőven van benne hely. Erről jut eszembe, hogy az Én a vízilovakkal vagyok! (Io sto con

gli ippopotami), amit 1979-ben Terence Hill-lel együtt forgattam, tartalmazott egy nagyon érzékletes jelenetet, amelyben egy jómódú fehér arra panaszkodik, hogy a „négereket" beengedik a kaszinóba. Beszélgetőpartnere teljes lelki nyugalommal közli vele, hogy a világban a dolgok nem a bőrszínen múlnak, hanem azon, hogy kinek van valamije és kinek nincs. Ez a mondás Cervantes Don Quijote-jának egy mondatára utal: „Csak két család van a világon, ahogy nagyanyám mondogatta, akiknek van valamijük, és akiknek nincs." Ez sem túl nemes mottó, mivel gazdasági rasszizmust tartalmaz, de ez legalább valósághű megállapítás. Minden szélességi fokon megállja a helyét. A történelem arra tanít, vagy legalábbis próbál megtanítani, hogy bőrszíne alapján vagy isten kegyéből egyik ember sem jobb, mint a másik. Ennio Flaiano, neves olasz író, aki egész életében „lábával szilárdan a felhőkön" állt, amint az a római házán található emléktáblán olvasható, és akivel volt szerencsém találkozni, gyakran ismételgette: ,A mikroba, amelyik a másik mikrobát felzabálja, azt hiszi, ő uralja az atomot." Mikor értjük meg végre?

MISTER BUD Elvileg az első westernem, az Isten megbocsát, én nem! (Dio perdona... Io no!, 1967) forgatása kapcsán kellett volna először betennem a lábam az Egyesült Államokba, de mivel szűkös volt a költségvetésünk, az amerikai völgyeket és kanyonokat olasz- és spanyolországi tájak helyettesítették. 1977-ben jártam először az USA-ban Terence Hill-lel a Bűnvadászok (I due superpiedi quasi piatti) című film készítésekor. Miamiban forgattunk, mivel ott alacsonyabbak voltak a költségek, mint Kaliforniában. A felhőkarcolók és az egész amerikai

kulissza miatt a filmnek nemzetközi hangulata lett. A város neve, legalábbis így mondták nekem, „nagy vizet" jelent és a szeminoloktól, egy indián népcsoporttól származik, akik ott telepedtek le. Miami első pillantásra lenyűgözött: a latin-amerikai (mivel sok dél-amerikai dolgozott ott) és az észak-amerikai világ találkozása csodálatos elegyet alkotott. A város a legkülönfélébb etnikai csoportok olvasztótégelye volt. Ekkoriban még nem számított jelentős forgatási helyszínnek (a Miami Vice (1984-1989) tévésorozat még a távoli jövő terve volt), de már létrehoztak egy filmes bizottságot, amely szolid áron kínált néhány helyszínt, például a Coconut Grove-ot és más kitűnő helyeket, hogy fellendítsék a helyi filmgyártást. Bármelyik irányba is mozdult a kamera, máris minden kész mozi volt. Nem véletlen, hogy a Bűnvadászok teljes egészében - az utolsó, verekedős jelenet kivételével, amelyet egy római bowlingteremben vettünk fel - Miamiban készült. Magától értetődik, hogy azért elkövettünk egy-két bakit, mert hát különben nem is lennénk olaszok! Az egyik jelenethez Terence és én kibéreltünk a helyi rendőrségtől néhány egyenruhát és járőrautót. Bekapcsolva hagytuk a rádiót, és hirtelen minden járőrkocsi sürgős figyelmeztetést kapott: „Két álrendőrt láttunk a belvárosban. Minden járőr siessen azonnal a belvárosba! Óvatosan, a két férfi fel van fegyverezve!" Csak rólunk lehetett szó, annál is inkább, mivel az egyikről azt mondták, hogy „nagyon nagydarab" és külsejét „fenyegetőnek" írták le. Mielőtt a járőrkocsik utolértek volna, feltett kezekkel kiszálltunk, attól tartva, hogy annyira veszélyesnek vélnek minket, hogy rögvest ránk lőnek. A rendőrök viszont csak nem akartak megérkezni, úgyhogy a járókelőknek szórakoztató látványosságot nyújtottunk: két „rendőr", amint tarkóra tett kezekkel, pisszenés nélkül áll az út közepén anélkül, hogy bárki is fegyvert fogna rájuk. A jelenet tökéletesen illett volna egy vígjátékba, hat évvel

később aztán kicsit átdolgozva fel is használtuk a Nyomás utána! (Nati con la camicia, 1983) című filmünkben. A miami rendőrség ugyan kiadta a forgatási engedélyt, de abban nem szerepelt sem az, hogy melyik utcákban forgathatunk, sem az, hogy miről is szól a film (és mit fogunk viselni). A rendőrség engedélye körülbelül úgy hangzott: „Csináljatok, amit akartok!" Ami aztán így is történt, például amikor találkoztunk egy csinos szőke lánnyal. Először Terence-t mérte végig, majd közölte: „Kár, hogy a miami zsaruk nem mind ilyen jóképűek, mint te!" Aztán rám pillantott, és megkérdezte: „A rendőröknek nem kell borotválkozniuk?" „Pont ezt magyarázom minden áldott nap a kollégámnak, de hát olasz - hiába, nem fogja fel" - felelte Terence, és rám kacsintott. Jól átvert, éppúgy, mint a filmekben. * Miami idővel egyre gyakrabban bukkant fel a filmekben, mind a mieinkben, mind másokéban. Ennek következtében megemelkedtek a bérleti díjak, ha az ember a belvárosban, a parti sétányon vagy más prominens helyen kívánt forgatni. Amikor 1977-ben először mentünk Miamiba, az emberek még mindenütt a hintaszékeikben üldögéltek vagy a függőágyban feküdtek. Az „öregek városának" kereszteltük el, és valóban kedvelt visszavonuló helye volt az Amerika minden részéről érkező nyugdíjasoknak. Az úgynevezett „marielitók", vagyis a kubai menekültek és száműzöttek érkezésével a latin-amerikai lakosság aránya a nyolcvanas évek végére egy csapásra nagyon megnőtt, és gyakoribbá vált az utcai bűnözés. Brian de Palma 1983-as filmje, A sebhelyesarcú (Scarface) valósághűen ábrázolta ezt a folyamatot. A „marielito" név Mariel kubai kikötőváros nevéből ered, amely sok kubai számára a menekülés kiindulópontja volt. A lakosság megoszlása is változott: sok „őslakos" kivonult a belvárosból és Fort Lauderdale-be költöztek, hogy ott őrizhessék

az „american way of life"-ot (amerikai életmódot). Miami városának kiterjedtsége is lenyűgöző: a belvárostól, az üzletekkel teli kereskedelmi központtól a mocsaras területeken át a hatalmas szigetekig nyújtózik. Miami már a húszas években is filmváros volt, abban a korszakban, amely az 1929-es nagy világválsággal zárult. Florida ma Kalifornia után a második helyen áll az amerikai filmgyártásban. Jómagam már tíz éve be se tettem a lábam oda, de biztos vagyok benne, hogy rengeteget változott, jó és rossz irányba egyaránt. Ki tudja, hogy néz ki ma a South Miami Beach, amióta divatos szállodák és panziók végtelen sorát építették oda, ahol főként öregemberek töltik a nyaralásukat. Ezekben a változásokban némiképp szerepet játszott a Pedersoli család egyik tagja is, mégpedig a lányom, Diamante. Belsőépítészként ő újította fel partnerével, Carmeline Santoróval a Betsy Hotelt (a szálloda Betsy Ross amerikai hősnőről kapta nevét, aki az első csillagos-sávos lobogót varrta), amely ma a nemzetközi sztárvilág kedvelt találkozóhelye. Szállodából az én időmben sem volt hiány. Némelyik olyan nagy volt, hogy el lehetett benne tévedni, ami persze tényleg meg is esett velem, amikor a Nyomás utána! című film forgatásakor a Fontainebleu-ban laktunk. Ez az a hotel, amelyben Terence és én dúsgazdag texasiakat játszva egy halom csomaggal bejelentkezünk a recepción. Carlo Pedersoliként való érkezésem azonban valóságos rémálom volt! A forgatásra elkísért a családom is, és mivel konyhás lakosztályt kaptunk, rögtön el is mentünk bevásárolni a vacsorához. A földszinten „shoppingolásra" csábító üzletek sorakoztak - ez is egy olyan szó és egy olyan gyötrelem, amit az amerikaiak találtak fel. Beléptünk egy boltba, ahonnan egyhamar nem szabadulhattunk. A tulajdonos ugyanis, miután megpillantotta a lányomat (Diamante ekkor hétéves volt), kihívta saját, hasonló

korú kislányát, hogy barátkozzanak össze, játsszanak együtt, és a végén majd csörögjön a kassza. Bevált a terve: a gyerekek remekül elszórakoztak egymással, miközben mi a feleségemmel fürdőruhákat próbálgattunk, strandtörülközőket válogattunk - mindezzel több mint egy órát ütöttünk el, a rengeteg színes áru teljesen elvarázsolt. Amikor viszont fizetni akartunk, hirtelen észrevettük, hogy Diamante az üzlettulajdonos lányával együtt eltűnt. Akkoriban tele voltak a híradások sorozatgyilkosokkal, akik gyermekeket raboltak el és gyilkoltak meg. Maga Miami is színhelye volt ilyen drámai eseményeknek. Kislányoknak veszett nyoma hirtelen üzletekben, áruházakban, állítólag 500 sorozatgyilkos grasszált szabadon akkoriban az Egyesült Államokban. Nyugtalanságunk hamar szorongásba csapott át, és rettegésünk egyre csak fokozódott, ahogy teltek a percek, és senki sem találta a gyermekünket. Önkéntes segítők is bekapcsolódtak a keresésbe, amely kiterjedt a környező boltokra is. Értesítettük a biztonsági szolgálatot, akik kiküldtek két jól megtermett férfiút, hogy segítsenek a kutatásban. Pisztoly is volt náluk, és nagyon szakszerűen láttak neki a feladatuknak: kikérdeztek minket az eltűnés körülményeiről, le kellett írnunk a gyerekeket, és ezután rögtön elkezdték a keresést. Ám egy óra múltán, miután végigkutatták az egész szállodát, üres kézzel tértek vissza. A feleségem teljesen összeomlott és könnyekre fakadt, miközben felvették a személyes adatainkat, hogy feljelentést tegyenek a rendőrségen és az FBI-nál, amelyek efféle esetekben - tekintettel a Miamiban korábban történt gyermekrablásos bűncselekmények okozta feszült helyzetre azonnal reagáltak. Intéztem a szokásos formalitásokat és közben igyekeztem megőrizni a higgadtságomat, valamint próbáltam elűzni a gondolataimból az egymás után sorjázó rémképeket és a félelmet.

Azzal a reménnyel nyugtatgattam magam, hogy Diamantét „csupán" elrabolta valaki, aki felismert engem és úgy gondolta, így zsarolhat ki tőlem egy kis pénzt. Maria megkért, hogy kísérjem fel a szobánkba, mert a hotel akkora volt, hogy elvesztette tájékozódási képességét, és jelen állapotában biztos nem találna vissza. Amint kinyitotta a szobaajtót, máris ott ült előtte Diamante a boltos gyermekével, és teljes lelki nyugalommal babáztak. Kislányunk azért ment vissza a hotelszobába, mert meg akarta mutatni új barátnőjének a babáit, és a világ legártatlanabb arckifejezésével magyarázta el, hogy neki semmiféle problémát nem okozott visszatalálni az apartmanunkba. Ráadásul, állította, gond nélkül vissza is tudott volna térni az üzletbe. A két gyerek a legjobb akarattal sem volt képes felfogni, hogy mi ez a nagy felfordulás körülöttük. Egyszerűen csak odamentek a recepcióhoz, ahol Diamante közölte, hogy fel akar menni a szobájába, mire felkísérték őket. Ebben a pillanatban arra kellett gondolnom, hogy eddig mennyire sokalltam a lányom amerikai iskolájának tandíját Rómában - most egyszeriben nevetségesen kevésnek éreztem ezt az összeget. Egyszer csak teljesen elcsigázva, levegő után kapkodva felbukkant Terence. Véletlenül megtudta, hogy Diamante „eltűnt", és maga is elkezdte keresni. Amikor látta, hogy az eset szerencsés véget ért, olyan ragyogó mosoly terült szét az arcán, hogy én sem voltam képes haragudni Diamantéra. A leszidás feladatát Maria vállalta magára, de valójában ő is annyira megkönnyebbült, hogy nem volt képes megdorgálni senkit. Végül az ilyen esetek győztek meg arról, hogy általában jobb család nélkül utazni: nekik kényelmesebb volt otthon maradni, számomra pedig ezzel csökkent a szívinfarktus kockázata. Természetesen nem Florida volt az egyetlen amerikai állam,

ahol jártam, de a többi balszerencsés ügyemről majd később mesélek. A „Nyolcvan év alatt a Föld körül" megtett utazásom ezen fordulataival Vernével ellentétben feltehetően nem csodálatot, hanem valószínűleg inkább egy kényszerzubbonyt érdemeltem volna ki.

SIR BUD Nem, nem kell most azonnal felpattannotok a székből, hogy megnézzétek az internetet - nem ütöttek lovaggá (noha fel nem foghatom, mire vár még a királynő: tökéletes brit akcentussal beszélek angolul és kifogástalan a modorom), de valahogy Angliában nekem mindenki „sir"-nek tűnt, még a sofőrök is. Két hónapot töltöttem a szigetországban a feleségemmel, egy kissé lerobbant negyedben, viszont nagyon szép házban laktunk. 1977-et írunk, Marcello Fondato Charleston című filmjét forgatjuk éppen. Az angol férfi, legalábbis akkortájt, maga volt a megtestesült formalitás. Az ember lement az újságoshoz, aki úgy mustrálta végig felvont szemöldökkel, mint maga a híres Lord Brummel. Vagy elmentünk egy divatüzletbe és az eladó úgy nézett ki, mint Oscar Wilde. Az élelmiszerboltban pedig egy udvarias, zsakettbe öltözött úr fogadott, aki megkérdezte, mit óhajtunk. „Una mozzarella!" - válaszolta Maria félig vidáman, félig bizonytalanul. Aztán olaszul a fülembe súgta: „Nem is tudtam, hogy Laurence Olivier is itt dolgozik!" A Maitre odavezetett minket egy pulthoz, ahol egy ugyancsak nagyon udvarias, szmokingos eladó szolgált ki. Olyan gondossággal bánt azzal a darabka mozzarellával, mintha rendkívül értékes műkincsről lenne szó. Végül egy harmadik úriember a kijárathoz kísért bennünket, kitárta előttünk az ajtót, majd egy jéghegy melegségével búcsúzott el tőlünk.

A dohányboltban - merthogy elhatároztam, kipróbálom a pipadohányt - hasonló jelenet játszódott le. Olyan volt az üzlet, mint egy minisztérium! Egy ember kinyitotta az ajtót, egy másik megkérdezte, mit óhajtok, a következő pedig kiszolgált: különféle dohányokat tett ki elém, mindegyiket ki kellett próbálnom, és közben úgy tett, mintha különleges borokat kóstolnánk. Végül egy köpőcsészébe kellett köpnöm, és a nyálam vegyelemzése alapján határozták meg, hogy melyik dohánytípus illik hozzám a legjobban. Ráadásul három különböző dohányfajta volt reggelre, délutánra és estére. Természetesen mindháromhoz más-más speciális pipát kellett használni, amiket meg is lehetett vásárolni a boltban. De ami a sofőröket illeti, az angolok még önmagukat is felülmúlták: a filmgyártó cég által a rendelkezésemre bocsátott Reginald, aki reggelente a forgatásra szállított, este pedig haza, megkért, hogy először is igyunk meg együtt egy csésze teát. Tudni akarta, kivel van dolga, és attól tartok, abból sem csinált volna gondot, ha visszautasítja a munkát, mert nem tetszünk neki. Az ötórai tea hagyományával minden jó szándékom ellenére sem tudtam megbarátkozni. Az egyetlen, amit ebben az időpontban el tudtam képzelni, három sonkás szendvics lett volna, mert azok tökéletesen alkalmasak lettek volna arra, hogy kitöltsék a gyomorban tátongó űrt. Így aztán eléggé nehezemre esett barátságosan mosolyogni a vendégünkre, aki egy fél kekszdarabon nyámmogott. Ezt a jelenetet egyébként később meg is örökítettük a Bunyó karácsonyig (Botte di Natale) című német-olasz western-filmünkben, amelyet 1994-ben készítettünk Terence Hill-lel. Én egyszerre öt kekszet mártottam a teába, és ezzel még az udvariasság szabályainak megfelelve visszafogtam magam! Ha csak egy kekszet vettem volna el, szétmorzsolódott volna az ujjaim közt, olyan picurkák voltak. Reginald azonban nem reagált a

zavaromra: olyan kifogástalanul finoman viselkedett, mintha egyenesen a brit arisztokráciából származna. * Szeretném még felidézni egy múzeumlátogatásunkat, amikor is Boleyn Anna, VIII. Henrik második feleségének ágyát volt szerencsénk megtekinteni: négy korhadt deszka, vascsavarokkal összefogva. És hogy ezt láthassuk, 15 fontot kellett leszurkolnunk, ami az akkori árfolyamon kisebbfajta vagyonnak számított. Olaszul dühöngtem Mariának, így a jelen levő angolok szerencsére nem értették a szentségelésemet. Látogatásunk arra az időszakra esett, amikor az olajválság nyomán - a jókora áremelések miatt, mert a sejkek egyre többet követeltek értékes nyersanyagukért - Európa-szerte drasztikus megszorítási politika lépett életbe. Ezért Londonban ekkoriban kedvező áron lehetett lakást vásárolni, ezek ma egy vagyont érnek. Mondanom sem kell, hogy én erről lemaradtam: nem akartam megfosztani magam attól a sok esélytől, hogy hibás befektetésekkel verjem el a pénzt - de erről hamarosan többet is megtudhattok. Máskülönben London számomra a Big Ben, a Buckingham-palota és a többi nevezetesség, amelyeket ti biztosan jobban ismertek nálam. Inkább valami másról szeretnék beszámolni nektek, ami akkoriban foglalkoztatott. Abban az időben, ha Londonra gondoltam, mindenekelőtt Sherlock Holmes és a Dracula-filmek jutottak eszembe, amelyekben egy-egy páros játszott. Az alapfelállás gyökeresen más volt, de ugyanolyan hosszú életű csapatot alkottak, mint Terence és én: Peter Cushing és Christopher Lee. (Utóbbi egyébként nemesi családból származott, édesanyja Estelie Marie Carandini di Sarzano grófnő volt - tudtátok?) 1957-től egészen a hetvenes évekig, tehát abban az időszakban, amikor a híres vámpír, Dracula és ellenségei, mint Van Helsing vagy Frankenstein és az ő kreatúrája számtalan filmben szerepelt,

ez a két horrorfilmszínész akkora lendületet adott a brit filmgyártásnak, mint a spagettiwestern az olasz mozinak: a válság miatti korlátozott feltételek között a világ vásznaira vitték a brit mozit. Mindkettőjükhöz volt szerencsém, Lee-vel és Cushinggal is megismerkedtem, noha nem ugyanazon alkalommal. 1977-es londoni tartózkodásom alkalmával csak Peter Cushinggal találkoztam, mégpedig egy barátja, a kiváló (a Rózsaszín párduc című filmsorozat Dreyfus nyomozójaként ismert) Herbert Lom révén, aki a Charlestonban is detektívet alakított. Az eredetileg Csehországból származó, de már angol állampolgár Lom a Hammer Films nevű legendás brit cég több horrorfilmjében is játszott, és többször is állt Lee és Cushing mellett a kamerák előtt. Nagyon eredeti fazon volt, mindenből és mindenkiből viccet csinált, furcsa módon csak Cushingot kímélte meg - őt szentnek nevezte. Azt mesélte, hogy a brit filmszakmában mindenki csak így hívta, mert olyan jószívű ember volt. Jócskán elcsodálkoztam, amikor először megláttam Cushingot: sokkal magasabb volt, mint amilyennek a vásznon tűnt. Alacsony, vékonyka emberre számítottam, de alacsonynak semmiképp sem nevezhetjük. A tévedés onnan eredt, hogy Christopher Lee majdnem két méter magas volt. Lom elmesélte, hogy Cushing imádott felesége halálát követően szinte teljesen visszavonult a filmezéstől. Az a kevés, amennyit játszott, elég volt neki a megélhetéshez. Igazi gentleman volt, hihetetlenül jóságos kék szeme éles ellentétben állt a horrorfilmekben általa játszott karakterek hidegvérűségével. Elképesztően tehetséges színész volt. Christopher Lee-t viszont Olaszországban ismertem meg, már akkor is világhírű volt, ahogy ma is az. A mai fiatalok leginkább a Csillagok háborúja-sorozatból és A gyűrűk ura című filmtrilógiából ismerik. Christopher Lee nem korlátozta munkásságát a

horrorfilmek területére, minden műfajban kipróbálta magát. Sajnos épp westernekben nem nagyon szerepelt, ami gyalázat, hiszen kitűnő lovasnak számított. Lee mintegy 280 alkotást átfogó filmográfiája éppolyan impozáns, mint a megjelenése, ráadásul még a Guinness-rekordok könyvébe is bevonult mint a legtöbb filmszerepet eljátszó színész. Továbbá nem szabad megfeledkeznünk fantasztikus tenor hangjáról sem. * A Charleston forgatása alatt Angliában eltöltött időszak életem egyik csodálatos szakasza volt. A filmben együtt játszhattam James Coco remek, vicces amerikai karakterszínésszel, aki mellesleg odavolt a jó ételekért. Apja olasz bevándorló volt, aki suszterként dolgozott New Yorkban. Gyermekkorában Coco az utcai járókelők cipőjét pucolta - ma már szinte ismeretlen ez a foglalatosság. Emlékeztek Vittorio De Sica 1946-os Fiúk a rács mögött (eredeti olasz címén Sciuscià, azaz Cipőtisztítók) című filmjére? James Coco sikeres vígjátékokban eljátszott szerepei révén került reflektorfénybe, később pedig szakácskönyvével is felkerült a bestsellerlistákra Amerikában. Én mindig is imádtam főzni, de soha nem voltam igazi szakács. Ő viszont futószalagon gyártotta a recepteket és hatalmas szenvedéllyel főzte meg a legínycsiklandozóbb fogásokat. Néha meghívott a szobájába vacsorára. Végtelenül boldog volt, hogy végre talált valakit, aki ugyanolyan sokat bír enni, mint ő (sőt, még többet is!), és ráadásul még olasz is. Cocónak már kiskorától fogva súlyproblémái voltak, és hosszú távon nem tett jót a szívének a túlsúlya: korán, 56 évesen halt meg infarktusban. Emlékszem, ahogy gyakran hajtogatta: „Tudod, Bud, én egy hagyományos, régi vágású olasz családból származom. Vasárnaponként két órakor leültünk ebédelni, és hét előtt nem álltunk fel az asztaltól."

BUD SPENCEL Amikor 1975-ben ott jártam, Hongkong még brit protektorátus alá tartozott - Kína XIX. századi gyarmatosításának maradványaként. A brit koronagyarmatot csak 1997-ben adták vissza Kínának, azóta Hongkong hivatalosan Kína Különleges Igazgatású Területe. 1901-ben a véres pekingi bokszerlázadás ötvenöt rettenetes naphoz vezetett az idegenlégióban. A nyugati golyók veszélyét alábecsülő és magukat sebezhetetlennek hívő kungfumesterek kegyetlen mészárlás áldozatául estek. Ettől a naptól fogva a fehéreket „kwai-lo" vagy „gweiló" névvel illették, ami „idegen ördögöt" jelent. Így hívtak minket, és erre rá is szolgáltunk. Mindezt Nancy Sit kínai színésznőtől tudtam meg, aki a Piedone Hongkongban (Piedone a Hong Kong, 1975) című filmben egy mellékszerepet játszott. Sok nyugatihoz hasonlóan az ázsiaiak nekem is mind egyformának tűntek, míg neki semmiféle nehézséget nem okozott megkülönböztetni egymástól a nyugati embereket. Úgy sejtettem, ez azon is múlt, hogy egy kicsit... nos, hát belém szeretett. Most miért nevettek? Jó, hát nincs olyan kék szemem, mint Paul Newmannek, és a kisugárzásom sem olyan, mint Al Pacinóé, viszont mindketten alacsonyabbak nálam! Nancy nem nagyon tudott angolul, Hongkongban a kantoni volt a hivatalos nyelv; filmbeli partnerem, Al Lettieri folyékonyan beszélt angolul és olaszul is, Nancyvel viszont leginkább pillantásokkal és gyengéd gesztusokkal értettük meg egymást. És ha én tetszettem Nancynek, akkor ő meg Alnek tetszett. Nancyhez fűződő kapcsolatunk nemcsak a munka, hanem a puszta szimpátia keretein is túlment, még ha visszamenőleg nem is akarnám kizárni, hogy bizonyos pillantásokat félreértettem. Az

viszont tényleg igaz, hogy az ázsiai nők nagyon vonzónak tartják a nyugati férfiakat - ki tudja, miért. Az én esetemben ez talán azzal magyarázható, hogy a nagy hasammal egy szakáll- és fejborotválás után úgy néznék ki, mint Buddha, a megvilágosodott. Talán ezért mosolygott rám Nancy: próbálta kitalálni, kire is hasonlítok, de a szakáll összezavarta. Az ázsiai szépség volt az idegenvezetőnk, a forgatási szünetekben minden nevezetességet megmutatott nekünk. Egyszer elvitt Tin Hau, a Föld és az Ég istennőjének, a halászok védelmezőjének szentélyébe (Hongkong régen főként halászfalvakból állt). A hívek gyertyákat gyújtottak a templomban, imádkoztak és szimbolikusan nyers húsból álló áldozatot mutattak be egy tigrisfigurának, hogy elnyerjék a jó szellemek kegyét - a XX. század végéhez képest lenyűgöző színjáték. Nagyevőként nem tudtam megállni, hogy el ne képzeljem, mennyi sült bélszínt lehetett volna készíteni az áldozatul bemutatott húsokból - szerencsére Nancy nem tudott olvasni a gondolataimban! Hongkongban akkoriban nagy éhínség uralkodott, amit különösen kihangsúlyozott a felhőkarcolók és a több ezer embernek otthont adó dzsunkák kontrasztja. Az úgynevezett „csónakos emberek" vietnami menekültek voltak, a háború csak néhány hónapja ért véget. Kénytelenek voltak a csónakokon tengetni életüket, mivel a kormány hivatalosan nem ismerte el őket menekülteknek. Csupán 1979-ben, a menekültpolitika kidolgozásakor kapták meg a menekültstátuszt. Aki ismeri a filmünket, tudja, hogy ezekkel a csónakokkal egy üldözéses jelenetet forgattunk. Még ma is emlékszem a menekültcsaládok gyermekeinek nevetésére. Mielőtt leforgattuk volna a jelenetet, gyűjtöttünk egy kis pénzt, hogy fizetni tudjunk valamennyit a csónakok tulajdonosainak. A helyi cég alkalmazottja nem helyeselte, hogy pénzt adunk - számára teljesen elfogadható volt, hogy használjuk a csónakokat, anélkül hogy fizetnénk a

tulajdonosoknak. Mi azonban nem tartottuk volna helyesnek, ha így kihasználjuk ezeket az embereket. Világos volt számunkra, hogy pár dollárral nem tudjuk megváltoztatni az életüket, másrészről egy kis adomány nem vágott volna a földhöz bennünket. Talán kijött volna belőle egyik-másik kisgyereknek egy csomag tészta vagy egy új pulóver. Végül mégiscsak beleegyezett a tolmács, és felajánlotta, hogy átadja a pénzt a csónakosoknak, mivel ő beszéli a nyelvüket. Született nápolyiként Bud Spencer persze rögtön átlátott a szitán: a tolmács a közvetítésért egy százalékot akart zsebre vágni. Sajnos fogalmam sem volt, hogy mondják kínaiul: „Engem nem versz át!" Úgy reagáltam, ahogy Piedone tette volna: udvariasan, de határozottan félretoltam a csirkefogót, majd Lettierivel csónakról csónakra végigjártuk a családokat, hogy átadjuk nekik az összegyűjtött szerény összeget. Mindannyian hálás és boldog mosollyal ajándékoztak meg, ami felért egymillió amerikai dollárral! A gazfickó haragos pillantásokkal követett minket („piszok idegen ördögök" - gondolta magában minden bizonnyal), de volt benne annyi bölcsesség, hogy ne avatkozzon közbe. Feltehetően sejtette, hogy rövid úton bevágtam volna a tengerbe. A helyi gengszterek nem tudtak mit kezdeni velem, elvégre én voltam a film sztárja, és ezt az előnyt most az egyszer teljes mértékben ki is használtam. * Ám ez a nemes cselekedet sem mentett meg a blamázstól, amikor néhány nappal később Kowloon negyedben vacsoráztunk. Velünk volt a kis Daygolo, a filmben szereplő kisfiú, akin segítek. Szülei megengedték, hogy magunkkal vigyük, mert tudták, hogy Nancy az egész forgatás alatt anyjaként gondoskodott róla. Remekül megértették egymást. Szóval beültünk az étterembe, Daygolo rögtön lehuppant mellém, és ezzel elfoglalta Al Lettieri helyét, aki ezt egyáltalán nem bánta, mert így a gyönyörű Nancy

mellé ülhetett. Nancy gyengéd pillantást vetett ránk, majd félig viccesen, félig komolyan megjegyezte: „Úgy néztek ki, mint apa és fia! Csak egy picit különböztök, magasságban és szakállban." Amint megjelent a pincérnő, rögtön rendeltem egy üveg vizet, mert a vacsora előtti séta és a hongkongi trópusi klíma miatt szörnyen megszomjaztam. A pincérnő, egy Suzie Wong-típusú, alacsony, nagyon csinos lány szálfaegyenes tartással rám nézett és elkezdte felvenni a rendelést. Amikor visszajött, nem hozta a vizet, úgyhogy még egyszer rendeltem. Daygolo hahotázásban tört ki, Nancy a fejét rázta. Mi az ördög van? Gondoltam, biztos a rémes angol kiejtésem az oka. Az étel kitűnő, a teát nem bírom meginni (túl keserű), de a rizs- és szilvabor annál jobban lecsúszik, ám ez csak fokozza a szomjamat. Harmadszor is megkérem a felszolgálót, hogy hozzon egy üveg vizet, amit harmadszorra sem kapok meg, de közben Daygolo már gurul a nevetéstől. Nancy végül elmagyarázza, hogy kínai étteremben udvariatlanság vizet rendelni. Az ember itt teával, legfeljebb sörrel oltja a szomját. A pincérnő úgy értelmezte az állhatatosságomat, hogy bolondot akarok csinálni belőle, ezért nem bírt magával a kis Day: kinevetett engem, érzéketlen fehér majmot! Nancy azzal szórakozott, hogy egész este ezzel húzott engem, Al, a gaz áruló pedig készségesen adta alá a lovat. Egyfolytában áthajolt hozzám és szicíliai akcentussal cirkalmazott amerikai angoljával a fülembe súgta: „Igazi gweiló vagy, le sem tagadhatod!" (Akcentusát egyébként a Keresztapa II-ben is remekül kamatoztatta.) Aztán rám kacsintott, nyilvánvalóan a csinos Nancyre célozva, aki szemmel láthatóan nagyon tetszett neki. Nancy viszont úgy nézett, mintha reménytelen eset lennék. Természetesen tisztában voltam vele, hogy mindketten csak tréfálnak, de hogy Daygolót megnevettessem, úgy tettem, mintha nagyon felhúztam volna magam, és a filmekből ismerős

gesztusokhoz nyúltam - morogtam és a kezemmel az arcomat vakargattam. A fiú annyira nevetett, hogy egyszer csak a torkán akadt egy rákkal töltött raviolifalat. Egyre hevesebben köhögött, Nancy felpattant, hogy segítsen, és a hátát ütögette, de Day még mindig alig kapott levegőt. Egy pillanatra eluralkodott rajtunk a pánik, de szerencsére tényleg csak egy pillanatra: felálltam, összefogtam a két lábát, fejre állítottam és addig ráztam, míg ki nem köpte a gyilkos falatot. Szép lassan visszatért az élet Day arcába, és kicsit később kantoniul Nancy fülébe súgott valamit, amit ő továbbadott Alnek, aki végül lefordította nekem szicíliai-amerikaira: ,A kicsi még egy kört akar!" „Mit akar?" - kérdeztem vissza meghökkenve. „Azt akarja, hogy még egyszer fogd meg a lábánál és rázd meg fejjel lefelé, mert nagyon élvezte!" * Nem tudom, mennyire változott meg Hongkong, miután 1997-ben ismét kínai fennhatóság alá került, mindenesetre akkortájt kulináris paradicsomnak számított. Egyik büfé követte a másikat, éjjel-nappal, minden időszakban lehetett venni valamit az evés-ivás ugyanis olyan szenvedély, amelyben osztoznak a kínaiak és az olaszok, egyébként ugyanúgy, mint a szerelmes dalokban: az éttermekben, az utcákon mindenhol kantoni zene szólt a tranzisztoros rádiókból és a boltok hangszóróiból. A dallamok nagyon hasonlítottak az amerikai és olasz dalokéra, egyes dalok szinte már plágiumnak voltak tekinthetők - amin tulajdonképpen nem is csodálkozhatunk, ha a Hongkongban gyártott kungfufilmekre gondolunk, amelyekben minden szerzői jogi korlátozás dacára rendszeresen olasz westernekből származó zenéket (Morricone és társai) használtak. Nancy Sit, korábban már említett partnerem a Piedone Hongkongban című filmből, ugyancsak játszott néhány küzdősport

műfajú filmben, és egyik szombat délután meg akart nézni velünk egy filmet, amelyben kisebb szerepet játszott. Nagyon izgatott volt, én viszont fáradt voltam, és szívesebben maradtam volna a Peninsula szállóban, ahol a színészeket elszállásolták, de Al alig várta a találkozást: „Eszednél vagy, Bud? Csak nem akarod megsérteni? Nem tudnál egyszer az életben úgy viselkedni, hogy ne legyél gweiló?" Végül is beültünk egy taxiba, hogy találkozzunk Nancyvel. Egy fiatal, bajszos kínai kíséretében jelent meg, akit Thompson Kao Kangként, egy barátjaként mutatott be. Elég alacsony volt, vidám mosolyú, és hosszasan hajlongott előttünk. Beléptünk a moziba és elhelyezkedtünk azon a négy helyen, amelyet Nancy lefoglalt számunkra. Stranger from Canton (Guai ke, Kantoni idegen) volt a film címe. A film cselekménye? Nos, annyit mondhatok erről, hogy a harci jelenetek közepette minden tizedik percben elejtettek egy mondatot. Az én filmjeim ehhez képest egyenesen statikusak voltak. A filmbeli Gonosz arca valahogy ismerősnek tűnt: azon gondolkoztam, hogy talán az egyik kaszkadőr lehet, aki a mi filmünkben is játszott. Ki tudja. Nancy mondott valamit Alnek, amit ő rögtön le is fordított nekem, miközben a filmvászonra mutatott: a Gonosz az az ember volt, aki mellettünk ült, Thompson. Most már tudtam, honnan ismerem - ott ült közvetlenül mellettem. Bólintottam egyet felé és csodálattal eltelten rámosolyogtam, amit a sötétben senki se láthatott (habár a kínaiaknál sosem lehet tudni). A filmben nagyon teátrális volt a mimikája, és azáltal, hogy szimbolikus nyelvet használt, már-már hasonlított a mű egy Bud Spencer-filmre. Két összetolt, kényelmetlen faszéken szorongva úgy éreztem, mintha egy nápolyi moziban lennék. Körülbelül kétszáz kínai vett körbe minket, akik kiabáltak, tapsoltak, káromkodtak és néha még a vásznat is megköpködték. Teljes odaadással követték és élték át

a filmet, a cselekményt valóságos eseménysorként fogták fel. Ez is Nápolyra emlékeztetett, azokra a hírhedt városnegyedekre, ahol a nézők nemritkán fegyverrel ültek be a moziba, és a cselekmény néha annyira magával ragadta őket, hogy még rá is lőttek a filmvászonra (főleg a rendőrökre!). Valamikor a film fele körül Al fülébe súgtam, hogy „kimegyek a mosdóba". Utána már nem mentem vissza a terembe, a testsúlyomnak köszönhetően az ócska széken teljesen elzsibbadt a hátam. Kint vártam meg a többieket. Amikor később Nancy és barátja csatlakoztak hozzám, elnézést kértem tőlük. Próbáltam megértetni velük, hogy nagyon szenvedtem a széken. Engesztelésképpen másnap küldtem Nancynek egy csokor vörös rózsát a forgatásra, amit örömmel elfogadott. Később odajött hozzám Al, és közölte: „Igazi gweiló vagy, tényleg! A kínaiak nem szeretik a rózsát, a krizantém a kedvenc viráguk, ők velünk ellentétben nem tekintik a gyász szimbólumának. Nancy mesélte." Már megint tudatlannak bizonyultam! Sajnos ennek az anekdotának szomorú utóhangja van, ugyanis az ifjú színészt, Thompson Kao Kangot, akit ezen a délutánon ismertünk meg, 1980-ban egy rendőr holmi banális vitát követően Hongkongban, a nyílt utcán lelőtte. Talán a rendőr összekeverte a valóságot a filmmel, amelyben a Gonoszt játszotta. Hongkong olyan városként maradt meg az emlékezetemben, amelyben minden megtörténhet, és időnként tényleg meg is történik.  A forgatás utolsó hetének egyik estéjén kilátogattunk a Temple Streeten található bolhapiacra, amely délután nyitott ki. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: ruhák, cédék, könyvek, hamisított órák, játékok stb. Az árak Hongkongban általában nevetségesek voltak, de nem volt szabad rögtön elfogadni az ajánlatot. Az árusok imádtak

alkudozni, és ha az ember egyből rábólintott az összegre, akkor megfosztotta őket a szórakozásuktól. Vettem egy pár játékot Daygolónak és néhány kínai csecsebecsét, amit haza akartam vinni magammal Olaszországba. Al kifosztott egy standot, ahol híres márkájú órák hamisítványait árusították. Pontosan olyan volt, amilyennek egy amerikait elképzelünk: két kézzel szórta a pénzt. Végre elérkezett a pillanat, hogy bosszút álljak: „Nem tudtad, hogy az árusoknál mindig alkudni kell? Különben megsérted őket! Igazi gweiló vagy!" Lettierit nem kevésbé lepte meg, mint engem, hogy milyen népszerűek vagyunk Amerikában, amibe (mint azt az előző könyvemben meséltem) most egy kicsit belekóstolhattunk: egy amerikai hordozórepülőn, amelyet épp vízre bocsátottak a kikötőben, hogy Vietnamba menjen, a tengerészeknek levetítették Az ördög jobb és bal keze (Lo chiamavano Trinitá, 1970) című filmünket. Amikor a kikötőben forgattunk egy jelenetet, a matrózok felismertek, és lelkesen üdvözöltek. Az admirális még vacsorázni is meghívott a hajóra! A még ma is aktív Nancy Sit Hongkongban hatalmas sztár lett, amin nem is lepődtem meg. Már akkor is tudtam, hogy nagy tehetség lakozik benne. Daygolóról sajnos nem hallottam többé. Tudom, hogy tulajdonképpen nem is kínai, hanem japán volt. Tiszta szívemből kívánom neki, hogy ő is olyan sikeres legyen, mint afrikai kortársa, a Piedone Afrikában kis hőse. Egy filmforgatás már csak olyan, hogy néhány hétig úgy élünk együtt, mint egy hatalmas család, együtt eszünk, együtt dolgozunk, és aztán hirtelen, ahogy vége a munkának, mindenki visszatér a maga valóságába. De egy kicsi megmarad belőlünk a többiekben, és mi is tovább viszünk valamit magunkban a többiekből.

O'GUAGLIONE BUD - BUD, A KISGYEREK A guaglione tipikus nápolyi megnevezés egy olyan fiúra, aki mind korát, mind szellemi érettségét tekintve még elég zöld. Rég nem vagyok kisfiú, de ez a cím mégis megfelelőnek tűnt egy olyan fejezet élére, amelynek témája az egyik legelképesztőbb „ország", amelyet „meglátogattam": Nápoly. Nápoly az én városom, de valójában ennél sokkal több: Nápoly egy kicsit úgy, mint Hongkong Kínához viszonyítva - külön bolygó Olaszországon belül, amely megőrizte saját erkölcseit, szokásait, hagyományait (a jókat éppúgy, mint a rosszakat). Itt születtem, itt nőttem fel, és a munkám során is visszatértem ide. A társadalmi és kulturális változások olyan sokrétűek, hogy mindig meglepetések érik az embert. Akárhányszor tértem is vissza Nápolyba, mindig úgy éreztem, mintha egy új helyen járnék. Ezért mondtam azt, hogy Nápoly egy külön „ország", amelyet utazásom során többször „meglátogattam". A mai Nápoly, bármennyire fáj is ezt kimondanom, hanyatlóban van. Sok nápolyi egyszerűen lusta, és külső kényszer nélkül nem képesek civilizáltan és demokratikusan élni. Az olyasféle problémák, mint az utcákat elárasztó szeméthegyek, amelyek nem túl hízelgő képet festenek a világ előtt Nápolyról (és a képet ezenfelül a politikusoknak a camorrával való összefonódása is meghatározza), ártanak a tisztességes, rendes nápolyiaknak, akik nem az ablakukból dobálják ki a szemetet, elvétve a kukát. Sok polgár sajnos közönyössé vált, és az államtól várja, hogy megoldja a problémáit. Nem akarok általánosítani, de ha a várost a régi Nápollyal, az én Nápolyommal hasonlítom össze, akkor megszakad a szívem. Megpróbáltam egy versben felrajzolni az én hazámat, azt a helyet, ahol felnőttem, és ezt most szeretném veletek is megosztani: Minek beszéljünk róla?

Nápolyban volt egy ablak, a tenger bezörgetett rajta. Ünnepnap volt épp, saját születésének örült a Nap. A levegőben vörös hajúak illata, akik még szívből beszéltek. Ma már csak a pénzről esik szó. Arról meg minek? Csak a fiatalok menthetnek meg, csak ők alakíthatják át a társadalmat. Bár több kell a puszta szónál, most csodák kellenek. Csodákat viszont, pontosan tudjuk, csak szentek tehetnek, de ők sem járhatnak mindenkinek a kedvében. Rózsaillatot érzek, képzelj el egy kisfiút, aki a szeretetről beszél! El tudod hinni, hogy valaki odafenn tényleg jót akar neked? Akkor akár beszélhetünk is! * Abban az időben, amikor a Piedone, a zsaru (Piedone lo sbirro) című filmet forgattuk 1973-ban, még élt ez a régi Nápoly, és hozzátartoztak azok a kis rosszcsontok is, akik egyfolytában csak azt lesték, hogyan tudnának lóvá tenni valakit. Hadd meséljek el ehhez kapcsolódóan egy anekdotát ezekről a kis „guaglionékról": A forgatások alatt mindig kis csoportba verődve várták, hogy befejezzem a jelenetemet. Egymás közt sugdolóztak, és figyeltek engem, mígnem valamelyik nap az egyikük, a legidősebb (kilencéves) odajött hozzám, és megszólított: „Mondd csak, Budde Spencér, ki adta neked ezt a furcsa nevet?" Végignéztem rajtuk és így feleltem: „Én magam választottam, mert nagyon tetszett." „Aha. Nekünk viszont annyira nem tetszik. Tudniillik úgy döntöttünk, hogy mától fogva az apánk leszel!" „Örömmel" - válaszoltam meghatottan. Egy darabon együtt sétáltunk, és kicsit beszélgettünk. Rövid idő múlva a vezérük nem tudta tovább leplezni türelmetlenségét és megszólalt: „Figyelj, Papa, ugye kapunk egy kis mozipénzt?" Az egész papás történetet csak azért találták ki, hogy

megkönnyítsenek pár lírával. Természetesen megkapták a pénzt „mozijegyre" - életemben először egyáltalán nem bántam, hogy „megrabolnak". A feleségem még ma is nevetésre fakad, ha eszébe jut egy másik eset a mergellinai kikötőben. Odament hozzá egy kisfiú, és megkérdezte tőle, hány éves. „Elég idős vagyok" - felelte Maria. „Negyven?" „Több." „Ötven?" „Még egy kicsit több." „Ötvenöt?" „Pontosan." Erre a gyerek vigasztalhatatlan szemmel ránézett, és döbbenten visszakérdezett: „Ötvenöt? Ó, Istenem, de szomorú, hogy meg kell halnia!" Az ő szemében legalább százévesek voltunk. A nápolyiak saját mértékkel mérik az életet, és első helyen a személyes szükségleteik állnak: egyik este például a spanyol negyed szűk, meredek utcáinak egyike dugig volt autókkal. Rögtön arra gondoltam, baleset történhetett, de tévedtem: a dugót egyetlenegy autó okozta, amely megállt a kis utca kellős közepén, és ezzel fülsiketítő dudakoncertet idézett elő. Végül nagy sokára kilépett egy férfi a bárból, aki a parkoló kocsi gazdájának bizonyult. Egy darabig nézte a nagy felfordulást, aztán csodálkozva a következő szavakkal fordult a tömeghez: „Mire ez a nagy felzúdulás, csak hoztam magamnak egy kávét!" Nos, ez Nápoly - így él ez a város. Egy idegen ország Olaszországon belül. * Most pedig eljött az ideje, hogy világ körüli utam egy olyan szakaszát vegyük górcső alá, amelyet sokan talán a leginkább vártok. Azt, amelyikben a túlsúlyos Phileas Fogg belebotlik abba a különös

idő-tér gépezetbe, amelynek mozi a neve. Ebből a fejezetből megtudhatjátok, miként történhetett, hogy oly sok film főszereplőjévé lettem, noha soha nem voltam igazi színész.

3. FEJEZET OLASZORSZÁG „LEGNAGYOBB" SZÍNÉSZE „A

színészkedés csavargóknak való, ha felhagyunk vele, az az érettség egy fokát bizonyítja." MARLON BRANDO

BUD MEGMENTI CARLÓT Fontos, hogy ezt a hosszú fejezetet alaposan végigolvassátok, mert segíteni fog abban, hogy megértsétek az ember, a vállalkozó, a kalandor, a feltaláló (igen, az is!) és családapa Carlo Pedersoli életének következő katasztrofális és különös epizódjait: ha Bud Spencer nem állt volna mellettem minden egyes alkalommal, hogy megóvjon saját szerencsétlenségemtől, nem is tudom, mi lett volna belőlem, marzianóból (ezt a nevet a feleségem és a gyermekeim találták ki, egész életemben így hívtak, és most már az unokáim is kezdik átvenni ezt a szokást). Már említettem, de most még egyszer megismétlem: véletlenül és szükségből csöppentem bele a filmezés világába. Már az ötvenes években abszolváltam néhány rövidebb filmes fellépést, például az 1954-es Siluri umani (Emberi torpedók) című háborús filmben vagy az 1955-ös Egy hős napjainkból (Un eroe dei nostri tempi) című vígjátékban, amelyekben a feledhetetlen Alberto Sordi is játszott. Ekkoriban történt, hogy a forgatáson belebotlottam egy Mario Girotti nevű fickóba, aki közel húsz évvel később már Terence Hill néven vált az életem részévé. A filmvilágban, akárcsak Homérosz olümposzi isteneinél, a véletlen szeszélye dönt az emberek sorsáról. Bud az italowesternnel együtt született meg, de azt nem mondhatjuk, hogy korábban ne létezett volna western Európában: Németországban például már jóval Sergio Leone előtt készültek „káposztawesternek", amelyek Karl May vadnyugati regényein alapultak és rendkívül sikeresek voltak. 1964-ben jött ki Sergio Leone az Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari) című filmmel. A többi történelem. A filmszínészek iránti lelkesedésem sokáig nagyjából egy szinten mozgott a fogyókúrák iránti rajongásommal: vagyis a nullával

volt egyenlő. A mozival mint médiummal kapcsolatos tudásom pedig csekély mértékben szárnyalta túl egyiptológiai ismereteimet.

BUD SZAKÁLLAL, BUD SZAKÁLL NÉLKÜL Egyszer már szobrot kellene emelni egy létfontosságú, de a film történetében soha sem emlegetett figurának: a mozitulajdonosnak. A firenzei mozi tulajdonosok türelme nélkül soha nem született volna meg az italowestern, aminek következtében a kutya se hallott volna Bud Spencerről - amit a filmipar minden bizonnyal túlélt volna. (Ami engem illet, abban már nem vagyok annyira biztos.) Szinte szimbolikusnak nevezhetnénk, hogy az úgynevezett spagettiwestern éppen Toscanában született meg, ami a „lovas pásztorok" hazájának számít - ez a nép lovon még a vadnyugati cowboyoknál is ügyesebb volt. Hadd idézzek fel ezzel kapcsolatban egy történetet: 1890-ben Buffalo Billnek volt ott egy előadása a cirkuszával. Sermoneta hercege a csapat rendelkezésére bocsátotta vadlovait, csakhogy azok a vadnyugati kollégáknak szemmel láthatóan komoly nehézséget okoztak. Hogy a nagyobb bajt megakadályozzák, beugrottak a toszkán pásztorok, és megpróbálták megszelídíteni az állatokat. Egyedül egy Augusto Imperiali nevű pásztornak sikerült Buffalo Bill lovát megfékeznie - ez a nevezetes teljesítmény később még a New York Times címlapjára is felkerült! Szimbolikus tartalma van annak a ténynek is, hogy Firenze, a reneszánsz szülőhazája és 1865-től 1871-ig Itália hivatalos fővárosa a hatvanas években az olasz mozi reneszánszának bölcsőjévé is vált. Az Egy maréknyi dollárért című film, amely a lehető legnehezebb körülmények között készült és az italowestern elindítójának számít, a firenzei pályaudvar közelében található kis moziban

kezdte karrierjét. Ha a (véleményem szerint eddig méltatlanul kevéssé becsült) mozitulajdonos a csalódást keltő premier után nem tartotta volna műsoron a filmet, a rendkívül fertőző vírusterjesztő, azaz a nézők szájpropagandája talán sohasem fejthette volna ki hatását. És akkor talán maga a műfaj sem született volna meg. Bud Spencer pedig még kevésbé. Természetesen nem hagyhattam ki a poncsós idegenről szóló híres filmet, aki élete során több embert ölt, mint szúnyogot. Én magam azonban akkortájt azzal voltam elfoglalva, hogy megvívjam a saját kis harcomat: Carlo küzdelmét az örök kérdéssel, hogy hogyan tovább. Az úszásból már kiöregedtem, emigránsként Dél-Amerikában folytatott munkám pedig lezárult. Végül elérkezett az 1967-es év és vele Giuseppe Colizzi filmje, az Isten megbocsát, én nem!. Ez a film is titokban, halkan és csendben kezdte pályafutását egy Colosseo nevű aprócska bolognai moziban - hála a regionális kölcsönzőcégeknek, amelyek piacra dobták az olyan filmeket, amelyek a nagyoknak már nem kellettek. Az alkotás Olaszországban az év kasszasikere lett. A macska, a kutya és a róka (II gatto, il cane e la volpe), mert sokáig ez volt a film munkacíme, több egymást váltó producer gondozásában készült, ám ezek mindegyikéből hiányzott a projekt sikerébe vetett hit. Kezdetben Fulvio Lucisano dolgozott rajta, majd maga Colizzi ugrott be rövid időre producernek. Ezt követően a Jolly Film egy másik producere társult be (ugyanez a cég gyártotta az Egy maréknyi dollárért című filmet is), azonban ő is kiszállt, és végül Colizzi tett meg mindent azért, hogy be tudjuk fejezni a munkát. Mindazok, akik valaha is kapcsolatba kerültek ezzel a produkcióval, majd mégis búcsút intettek neki, néhány hónap múlva keservesen bánhatták a döntésüket: év végére kétmilliárd lírát hozott be a film, és ez még messze nem volt minden. A film főszereplője Terence Hill volt, aki - mióta a producerek kiszemelték őt a vadnyugati hős szerepére - még várt az áttörésre.

A véletlen hozta úgy, hogy ebben a filmben, amelyre Colizzi kért fel, együtt játsszak Terence-szel. Életrajzom első részében már részletesen elmeséltem, hogyan jutottam a szerephez, de az új olvasók kedvéért röviden összefoglalom: az összes olasz színész között egyetlen olyan alkatú sem akadt, mint én. Amit Colizzi keresett, az nem is annyira egy színésztípus volt, hanem egy tekintélyes jelenlétet sugárzó „tömeg". Tett egy ajánlatot, de ezt elsőre az alacsony összeg miatt elutasítottam, így aztán egy darabig tovább keresgélt, de végül megállapodtunk. Terence is kerülő úton jutott a szerephez, eredetileg ugyanis a bolzanói Peter Martell alias Pietro Martellanza játszotta volna el, aki nagyon jóképű, ám meglehetősen fékezhetetlen temperamentumú férfi volt. Miután a szállodában összeveszett a feleségével, és veszekedés közben eltörte a lábát, elúszott számára a lehetőség. Colizzi ezért visszautazott Rómába, megkereste Terence-t, és meg is tudta nyerni a projektnek. Szerepelt a filmben Remo Capitani is, egy nagyon szimpatikus római kaszkadőr és színész, akit a közönség később Mezcal, a vidám mexikói szerepében láthatott viszont Az ördög jobb és bal keze című filmben (ő volt az a szakállas gazfickó, akinek lekevertem egy pofont, amikor elkezdte csépelni a mormonokat). Már ebben az első westernben is záporoztak a pofonok, Capitaninak pedig alaposan elláttam a baját. De hát ő akarta: a fogadóst játszotta, és megkért, hogy tényleg üssem meg, mert a jelenetben nagyon közel álltunk egymáshoz, és hiteltelenül hatott volna, ha csak mímeljük a pofont. Teljesítettem a kérését, de természetesen csak nagyon finoman ütöttem meg, viszont elegendő lendülettel ahhoz, hogy a pult mögötti üvegeket, amelyeknek nekiesett, mind ripityára törje: mindegyik valódi üvegből volt, mert már elfogytak a műflaskák. Mit mondjak, Capitani nagyon profi volt abban, hogy felfogja az ütéseket.

Ezennel befejezem a filmmel kapcsolatos anekdoták felelevenítését. Csak annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy tulajdonképpen eredetileg sohasem viseltem arcszőrzetet, Colizzi azonban ragaszkodott hozzá, hogy szakállat növesszek, és ezáltal vadabbnak tűnjek. Amint a forgatásnak vége lett, de még a film vetítése előtt, le is nyírattam. Nem sokkal ezután kért fel Giorgio Stegani az Al di là della legge (A törvényen túl, 1968) című film egyik szerepére. Mint talán tudjátok, ez volt az a film, amelynek során összevesztem Lee Van Cleeffel, mert állandóan részegen jelent meg a forgatáson. Ebben a szerepemben nem viseltem szakállat, ezenkívül rendesen meg is voltam fésülve, ami azzal az eredménnyel járt, hogy az arcom a vásznon hatalmasnak és kissé idiótának tűnt. Azért ennek ellenére jó film volt. * Épp csak elindult a filmes pályafutásom, de tulajdonképpen ismét ott tartottam, hogy kiszállok, mivel nem nagyon ambicionáltam a színészi karriert. Azonban az Isten megbocsát, én nem! zajos sikere után az Ezer pofon ajándékba (Oggi a me... domani a te!) című alkotásban kellett eljátszanom a báránybőrbe bújt szakállas óriás figuráját. A film sztárja Brett Halsey volt, egy igazi amerikai és valódi profi, aki Hollywoodban tanulta a szakmát. Egyetlen aprócska probléma akadt: már nem volt meg a szakállam és nem is volt elegendő idő ahhoz, hogy újat növesszek. De nem engedhettem meg magamnak, hogy lemondjak arról a pénzről, ami épp nagyon jól jött volna. Úgyhogy elvállaltam a munkát és műszakállat ragasztottam magamnak, amivel ugyan valóban nagyon ijesztően néztem ki, ám állandóan viszketést és bőrpírt okozott. Amire még az Amazonas menti szúnyogok sem voltak képesek, az az olasz maszkmestereknek sikerült. Egy O'Bannion nevű ír csirkefogót játszottam, aki kétségbeesésében elvállalja Bill Kiowa (Montgomery Ford, akkoriban ez

volt Brett Halsey művészneve) megbízását, hogy bosszút álljon felesége gyilkosán, a gaz Elfegón (akit Tatsuya Nakadai játszott, Kuroszava alkotásainak szamurája). Benne volt a buliban még a nagyszerű osztrák színész, William Berger által megformált szerencsejátékos, Francis „Colt" Moran is. Bergernek néhány évvel később szörnyű bírósági drámában volt része: miután pár gramm kábítószer birtoklása miatt feleségével együtt letartóztatták, az asszony egy gyanús pszichiátriai klinikán belehalt valamilyen kezeletlen betegségbe, ő maga pedig később teljesen legyengülve szabadult a börtönből. Szégyenletes fejezete ez az olasz igazságszolgáltatás történetének, annak idején minden újságban élénk vita folyt az ügyről. Az olasz westerneket általában a spanyol sivatagban forgatták, de a szoros büdzsé arra kényszerítette a rendezőt, Tonino Cervit (a híres Gino fiát, aki többek között Peppone szerepét játszotta a Don Camillo-filmekben), hogy Rómától nem messze, Manziana erdeiben készítse el a filmet. De talán éppen a szűkös források révén nyerte el a film sötét, őszies és valahogy pozitív értelemben vett egyszerű jellegét. Ebben a szokatlan környezetben kerül sor végül a Bill Kiowa és Elfego közötti párbajra, miután többször is rám lőttek és Nakadai szamurájkardja is megvágott. A jelenet alatt nem volt zenei aláfestés, ami ugyancsak ellentmond a spagettiwestern összes szabályának. Nakadai tökéletesen hiteles volt a szerepében. Láthattuk már Kuroszava A testőr (Yôjinbô, 1961) című művében, amely Leone első westernjét ihlette. A párbaj közben állandóan elcsúszott a szakállam, Nakadai pedig a nevetéstől nem bírt tovább játszani, főképp hogy közben nagyon fenyegetőnek kellett volna tűnnie. „Bud, annyira félsz tőlem, hogy a szakállad menekülőre fogja a dolgot?" - kérdezte tőlem angolul. Én meg közben csak fújtattam, mint egy mozdony, mert a viszketés az őrületbe kergetett.

Érdekes módon a forgatókönyvírásban részt vett egy bizonyos Dario Argento nevű fiatalember is, akinek 4 légy a szürke bársonyon (4 mosche di velluto grigio, 1971) című filmjében később a szerény Gottfried, röviden Gott (magyarul: Isten) néven szerepeltem. Az Ezer pofon ajándékba nem aratott átütő sikert, én azonban kimondhatatlanul boldog voltam, hogy végre megszabadulhattam az álszakállamtól. Elbűvölt az amerikai Brett Halsey szimpatikus flegmatikussága. Sok más kollégájához hasonlóan komoly sikereket aratott Olaszországban, de sohasem vált szupersztárrá. Szappanoperákban és televíziós sorozatokban játszott szerepei után hosszú pályafutása megkoronázásaként sok évvel később Costa Ricában vonult vissza, ahol találkoztam is vele egyszer. Nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, miközben felidéztük ennek a zseniálisan egyszerű westernünknek az emlékeit. Halsey nagyon rokonszenves kolléga volt - mindenféleképpen rokonszenvesebb, mint Charles Bronson, akivel egyszer Spanyolországban futottam össze véletlenül, amikor Sergio Leone gigantikus filmje, a Volt egyszer egy vadnyugat (C'era una volta il West, 1968) forgatásán dolgozott, miközben én a második filmemet készítettem Terence-szel (Akik csizmában halnak meg, La collina degli stivali, 1969). Charles Bronsonnal Aguadulcében, egy étteremben ismerkedtem meg. Woody Strode, a John Wayne-filmekből ismert óriás fekete színész mutatott be neki, aki a spagettiwesternekkel másodjára vált híressé, és mind Leone filmjében, mind az enyémben játszott. Anélkül, hogy rám nézett vagy felemelkedett volna a székéről (amit persze nem vártam el), Bronson felém nyújtotta a kezét, majd nagylelkű mosolyt magára öltve tovább szívta a pipáját. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok jelentős színész, de ez az enyhén lekezelő viselkedés kicsit bántott, ezért úgy megszorítottam a kezét, hogy majdnem szétmorzsolódott.

Továbbra is ülve maradt, de amint megérezte a szorítást, megpróbálta ő is megerősíteni a sajátját, elvégre ő se volt egy gyenge fickó, de persze nem sokra ment vele. * Ezekben az időkben még mindig inkább Carlo Pedersoli voltam, mint Bud Spencer. Mivel immár a saját bőrömön érezhettem, hogy mit jelent filmet készíteni (legalábbis ilyen típusú filmet), olyan dolgokba is bepillantást nyerhettem, amelyektől elállt a szavam. Néha komolyan nem tudtam, sírjak vagy nevessek. * Ebéd után, a szünetekben szokás volt egy kis délutáni szunyókálást tartani a buszban, amely a forgatási helyszínekre szállított bennünket, és matracokkal volt kibélelve. Néha nem volt elég matracunk, mert egypárat kikölcsönöztünk a kaszkadőröknek, ha fáról vagy szikláról kellett leugraniuk. Ilyenkor egyikünk, az úgynevezett főszereplők egyike kénytelen volt az utcán aludni! Hollywoodban egy ilyen jelenet elképzelhetetlen lett volna, de mivel mi csak csóró olaszok voltunk, nevettünk a dolgon. És mivel sziklaszilárdan meg voltam győződve róla, hogy nekem valójában az égvilágon semmi közöm nincs a filmezéshez, továbbra is minden egyes filmem után lenyírattam a szakállamat. „Nem fog ez mindig így menni! Nem mehet ez így mindig tovább! Keresnem kell egy rendes munkát" hajtogattam magamban minden alkalommal. Számomra minden film egyben az utolsó is volt, és talán épp ez a hozzáállás, hogy nem gondoltam magamról, mint színészről, túl sokat, hozott végül szerencsét. Amikor a nagyszerű vezető operatőr, Enzo Barboni végül fel tudott hajtani pár lírát Az ördög jobb és bal keze című filmre, amelynek forgatókönyve már évek óta készen állt, de nem akadt rá producer, addigra a komoly (vagy inkább: súlyos, sötét) italowestern műfaja már hanyatlani kezdett.

Ám e helyütt szeretnék eloszlatni egy legendát: Enzo Barboni nem Az ördög jobb és bal keze című filmmel mutatkozott be a közönség előtt. A film kirobbanó nemzetközi sikere csak az ezt megelőző karrierjét koronázta meg, mint ez hasonló esetekben oly gyakran megesik. Rendezőként néhány hónappal korábban, a Ciakmull - L'uomo della vendetta (Ciakmull - A bosszú embere, 1970) című filmmel debütált, amelyben a már említett forrófejű Peter Martell játszott. Összességében a film nem volt kiemelkedő alkotás, egyike volt annak a sok rémes westernnek, amelyek tartalmilag és stílusukban egyfolytában ismételték és ezáltal lényegében parodizálták önmagukat. Barboni már a Ciakmull - A bosszú embere esetében úgy tervezte, hogy a komikum felé viszi el a cselekményt. Nem ő írta a forgatókönyvet, és eredetileg rendezőnek sem őt szemelték ki. Mivel Barboni eleve imádott nevetni, és lenyűgöző római humora volt, már ennél a filmnél is sokat tett azért, hogy kicsit fellazítsa a történetet, ám a forgalmazók nem adtak neki szabad kezet. Barboni kitűnő felvételeinek köszönhetően a film „télies varázst" kapott. Volt benne egy snitt, amely már betekintést engedett Az ördög jobb és bal keze stílusába: egy hatalmas babzabálós jelenet. Barboni végül Italo Zingarelli és Franco Palaggi személyében két olyan producerre lelt, akik hajlandóak voltak megvalósítani a rendező sajátos elképzeléseit a westernről. Újra összehozott minket Terence Hill-lel, ezúttal már mint komikuspárt. A kémia remekül működött, mint azt már Colizzinek hála felfedeztük - és így végérvényesen megszületett az a páros, amelyet ma már az egész világ ismer: 1970 karácsonyán megkezdődött Az ördög jobb és bal keze forgatása. * Még ha a Hill/Spencer duó népszerűsége az Egyesült Államokban elsősorban a filmek televíziós és videokazettás terjesztésének is volt köszönhető, azért szeretném kiemelni, hogy

Az ördög jobb és bal kezét ott is levetítették a mozikban. Joseph E. Levine volt az, aki mindent megtett ezért. Tapasztalt öreg róka volt a nem amerikai filmek amerikai piacon való forgalmazását tekintve. 1958-ban valóságos csodát vitt véghez Pietro Francisci Herkules (Le fatiche di Ercole) című filmjével. Klasszikus szandálos film volt (csupa tunikás-szandálos szereplővel) és egy amerikai izompacsirtát vonultatott fel főszereplőként: az egykori testépítő Steve Reevest. Vicces, hogy szinte az összes akciójelenetet annak dublőre, Giovanni Cianfriglia hajtotta végre, aki később az én kaszkadőrömként is dolgozott. Levine 120 ezer dollárért vette meg a Herkules jogait, ami sokkal több volt, mint amennyibe maga a film került, ráadásul a Warner Brotherst is meggyőzte arról, hogy még egy halom pénzt öljenek bele a hatalmas reklámkampányba: óriásplakátok sorakoztak az utakon, reklámspotokat sugároztak a rádióban és televízióban, Steve Reeves arca pedig ott virított az összes újság címlapján. Mindennek eredményeképpen az amerikai publikum úgy hitte, egy valódi hollywoodi nagy költségvetésű produkcióra fizet be. A hatásait még mindig éreztető második világháborúból összetörten hazatérő olaszok számára a hősmitológiák örömmel fogadott szórakozást jelentettek: szívesen révedeztek vissza egy mítoszokkal teli, réges-régi múltba. Ez magyarázza, hogy a Herkules és a hozzá hasonló művek miért váltak ilyen óriási kasszasikerré Olaszországban. Továbbá nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy 1960-ban Róma adott otthont az olimpiai játékoknak, és a kisportolt, izmos testű hősök iránti felfokozott érdeklődés átragadt az újonnan megszülető filmekre is. Az alkotás külföldi sikerének számtalan más oka is volt, ezek némelyike mai szemmel már talán nevetségesnek tűnhet. A hősmítoszok kultuszának elsősorban társadalmi okai voltak, tekintettel arra, hogy ezekben a Herkules, Maciste, Góliát, Sámson

és mások alakját bemutató művekben ezúttal nem a női, hanem a hősiesen erős férfitest állt az előtérben. Az egyik ilyen filmben, Vittorio Cottafavi La vendetta di Ercole (Herkules bosszúja, 1960) című művében egyébként sógornőm, Maria testvérének férje, Sandro Moretti is játszott. Ő akkoriban a szerelmi fotóregények sztárja volt, de különböző filmekben is szerepelt, többek között Alain Delon partnereként a neves mester, Valerio Zurlini A nyugalom első éjszakája (La prima notte di quiete) című 1972-es filmjében. Nézzétek el nekem ezt a kis kitérőt a szandálok birodalmába, csupán azt akartam vele szemléltetni, hogy miként működött a filmforgalmazás rendszere, amelyben az olyan filmek is, mint Az ördög jobb és bal keze is világsikerré válhattak. Fogalmam sincs, milyen stratégiával sikerült Levine-nak eladni az első komikus olasz westernt az USA-ban, de végül ez a kevesebb mint 400 millió lírás költségvetéssel készült film több mint nyolcmillió dollárt hozott a konyhára. Carsoli és Camerata Nuovi abruzzói hegyeit sikerült „vadnyugatként" eladnunk a nézőknek, és úgy tűnik, még az észak-amerikai mozilátogatók is hagyták magukat megtéveszteni. Ez volt az az időszak, amikor a borbélyom elveszítette egyik leghűségesebb kuncsaftját, aki örökre hátat fordított neki, tudniillik ettől fogva felhagytam azzal a szokásommal, hogy minden filmem után levágassam a szakállamat.

CSENDES BARÁTOK Színészként, legyen az ember bármilyen sikeres vagy sikertelen, sok olyan emberrel meg lehet ismerkedni, akivel különben soha az életben nem találkoznánk. És most nem az államfőkre gondolok, vagy más nagyvadakra, hanem a... sofőrökre! Amikor megengedhettem magamnak, hogy felvegyek egy

sofőrt, amit csak azért tettem, mert a rövidlátásom többórányi vezetés után már nehézséget okozott, akkor hozott össze a jószerencsém Giorgióval. Szicíliai volt, egy kis déli faluból származott, ahol elég magas volt a maffiózók aránya. Ő azonban talpig becsületes ember maradt, aki a szicíliaiakról alkotott kevéssé hízelgő előítéleteknek egyetlen ponton sem felelt meg. Szicília alapjában véve csodálatos és rendkívül gazdag vidék: Olaszország kőolaj tartalékának például a 20 százalékát adja. A sziget azonban sajnos a zavaros politikai maffiarendszer áldozata lett. Giorgio hozzám hasonlóan emigráns volt, csak épp ő nem Dél-Amerikába, hanem Rómába vándorolt ki. Ott, a fővárosban ismerkedtem meg vele, és rögtön fel is fogadtam. Akkoriban egy autósiskolát vezetett. Ő volt az első sofőröm! Amikor egyszer a spanyolországi Almeríába kellett utaznom, mondanom sem kell, hogy egy western forgatására, megállapodtam vele, hogy odalent találkozunk. Úgy terveztem, hogy először elutazom Milánóba repülővel, aztán vonattal Almeríába. Giorgiónak autóval kellett utánam jönnie, egy Fiat 2003-assal, és magával kellett hoznia a lakókocsit is. Neki olyan izgalmas volt ez az út, akár egy holdra szállás! Még soha életében nem tette ki a lábát Rómából, úgyhogy térképen mutattam meg neki az útvonalat. Át kellett szelnie egész Olaszországot Ventimigliáig, aztán Franciaországon át Spanyolországig, Barcelonánál kellett letérnie az autópályáról, és onnan már nem volt messze a forgatási helyszín. Giorgio kizárólag szicíliaiul beszélt, ami nem könnyítette meg a helyzetét, ha útbaigazítást kellett kérnie, vagy más információra volt szüksége. Három nappal az én indulásom előtt kelt útra, hogy elég ideje legyen odaérni. Megállapodtunk, hogy érkezése után felhív, és megmondja, hogy melyik szállodában foglalt szobát. Végül én is elindultam, és a megbeszélt időben meg is érkeztem

Almeríába, ahol már ott állt az autóm és a lakókocsi. Giorgio az autóban ült, megfejthetetlen okból nem a lakókocsiban helyezkedett kényelembe. Már három nappal korábban megérkezett. Mivel nem beszélte a nyelvet, inkább a kocsiban aludt ahelyett, hogy az én költségemre kivett volna egy hotelszobát vagy legalább a lakókocsiban szállásolta volna el magát. Abszolút megértettem és nem is bántam volna. „Giorgio, ha már nem mentél szállodába, miért nem aludtál legalább a lakókocsiban? Miért ültél az autóban?" - értetlenkedtem. Tényleg sajnáltam, hogy három éjszakát ilyen kényelmetlen módon töltött el. „Köszönöm, dottore - felelte -, de ezt soha sem engedném meg magamnak." Nem tudtam, mit válaszoljak erre. A viselkedésének nem volt köze ahhoz, hogy különböző társadalmi rétegből származunk vagy ilyesmi, sokkal inkább professzionális okai voltak. Ez a professzionalizmus közös volt benne és három utódjában. Aznap, amikor távozott, így szólt hozzám: „Nem vagyok abban a helyzetben, hogy biztonságosan szállíthassam Önt egyik helyről a másikra. Ezért kérem, hogy bocsásson meg, de sajnos fel kell mondanom." Azonban a barátságunk fennmaradt és mind a mai napig felhívjuk egymást születésnapokon és más ünnepeken. Apropó, a további sofőrjeim! A nevük Benito, Adolfo és Stalin volt. Nem viccelek! Stalin, sofőrjeim sorában az utolsó, ma is ő az egyik segítőm a legkülönfélébb élethelyzetekben. Ecuadorból származik és öt fiútestvére van, apjuk mindegyiküket olyan „szerény" nevekre keresztelte, mint Washington-Vladimir, Franklyn-Edison, Neil-Stalin és Alex-Lenin - az amerikai-szovjet birodalmaknak megfelelően, amelyre akkoriban a világ fel volt osztva. A gondos édesapa azonban végül újragondolhatta névadási szokásait, és

utolsó fiának a Juan-Carlos nevet adta. Stalin körülbelül tíz éve van nálunk, és amellett, hogy szorgalmas, hatékony és barátságos, istenien főz..., ami Bud számára még a megbízhatóságnál is fontosabb! * Ami sofőrjeimét illeti, Gino bizonyult az egyik legértékesebbnek. Miért pont Gino? Mondjuk úgy, hogy rendelkezett azzal a képességgel, hogy a megfelelő időben mindig a megfelelő helyen legyen - felbecsülhetetlenül értékes tulajdonság! Sok-sok évvel ezelőtt történt egy előre nem látható esemény, ami a filmgyártás világában nem nevezhető ritkaságnak. Az épp csak leparkolt repülőgépet a lehető leggyorsabban hagytam el. Már eleve késéssel szálltunk fel, és rohantam, hogy odaérjek a forgatásra, mert újra kellett vennünk egy jelenetet, ami elsőre nem sikerült. Ennek érdekében egy másik forgatást kellett otthagynom, amelyen épp dolgoztam: úgy terveztem, hogy az utóforgatást amilyen gyorsan csak lehet, lezavarjuk, és aztán rögtön visszatérek a másik film helyszínére. Meglehetősen szoros volt az időkeret. A repülőtéren nem találtam az autót, amelynek el kellett volna vinnie a forgatásra, úgyhogy felhívtam a gyártó céget, de abban a pillanatban észrevettem a kocsit. Azonnal bevágtam magam a hátsó ülésre, és alig bírtam visszatartani a késés miatti felháborodásomat, hiszen nagyon szorított az idő. „Adjon gázt, késésben vagyunk!" - sürgettem a sofőrt, aki csikorgó kerekekkel rajtolt el, mintha csak egy üldözéses jelenet kellős közepébe csöppentünk volna. Furcsa mosoly játszott az arcán, ami nem volt jellemző a filmgyár sofőrjeire, akik hozzá voltak szokva, hogy színészeket és rendezőket visznek A-ból B-be. Ráadásul teljesen dezorientáltnak is tűnt, de, gondoltam, biztos még kezdő.

Szóval figyeltem, és mondtam neki az útvonalat, amit szemmel láthatóan jobban ismertem, mint ő: „Itt forduljon be... Menjen egyenesen... Ne menjünk arra, ott lesz egy lámpa, és egy örökkévalóságig kell várakozni!" Aztán egy idő után kicsit félénken, kicsit idegesen rám nézett, és megszólalt: „Elnézést, de tulajdonképpen hova kell mennie? Ugyanis az a helyzet, hogy lassan el kellene indulnom a munkába..." „Munkába? Már megbocsásson, de akkor ezt minek nevezi, amit most csinál?" - érdeklődtem dühösen. „Nos, tulajdonképpen a reptéri szállítóvállalatnál dolgozom." „Úgy érti, hogy ez nem is az a kocsi, amelyet a filmgyárból küldtek értem?" „Őszintén szólva: nem. Ez az én autóm." „És miért nem szólt előbb?" Most már tényleg zavarba jött: „Nézze, lelkes rajongója vagyok, egyetlen filmjét sem mulasztottam el eddig, és amikor megpillantottam a repülőtéren, és láttam, mennyire siet, azt gondoltam, elviszem a taxiállomásig. Csak egy kis szívességet akartam tenni. Nekem hatalmas megtiszteltetés, hogy Bud Spencert szállíthatom... És hát amikor elkezdte magyarázni az útvonalat, megtelt a levegő feszültséggel, és az volt az érzésem, mintha egy rendőr-filmet forgatnánk, egy olyat, amilyenben te... ó, elnézést, amilyenben Ön szokott játszani. Képzelje el, milyen képet fog vágni este a feleségem, meg a barátaim, ha elmesélem, hogy mi történt! Hú, van egy még jobb ötletem! Nincs Önnél egy fotó, amelyet dedikálhatna nekem? Gino a nevem." Fotó volt nálam, tollról meg ő gondoskodott. „Ginónak - Miért nem szóltál előbb? Bud Spencer" - körmöltem, míg ő előreszaladt a forgatási helyszínre. Amikor én is odaértem, a többiek megkönnyebbült sóhajjal nyugtázták az érkezésemet, mert mint kiderült, az értem küldött autó karambolozott, és nem

tudtak értesíteni, akkoriban ugyanis még nem volt mobiltelefon. Miután meghallottam ezt a történetet, a dedikáláshoz hozzáírtam egy második mondatot: „Ginónak - Még szerencse, hogy nem szóltál korábban! Bud Spencer." * Külön említést érdemel személyi asszisztensem, Nelly, egy rendkívüli élettapasztalattal rendelkező asszony, aki immár negyven éve dolgozik velem. Elképesztő emlékezőtehetsége van, amely egy olyan korban edződött, amikor még nem létezett számítógép, és kénytelen volt a régi, jól bevált papír-toll módszerre hagyatkozni. Nyugodtan szólíthatna Carlónak, de még mindig dottorénak hív. Számára a tisztelet és a professzionalizmus nem csupán a kommunikációt szolgálják, hanem bizonyos fokig egy olyan munkatárs alapvonásai, aki rendelkezik identitással és méltósággal. A kölcsönös tisztelet, függetlenül attól, hogy két ember mennyire kedveli egymást, nem szerepjáték, hanem a komolyság és professzionalizmus jele. Én például mindig támogattam a kollégáimat és alkalmazottaimat, ha bajban voltak, ahogy én is mindig számíthattam rájuk, ha valami előre nem látható nehézség lépett fel. Amikor kezdő színész voltam, nem túl sok feladattal, még feleslegesnek tűnt, hogy titkárnőm vagy sofőröm legyen, sőt kicsit ki is nevettem azokat a sikeres művészeket, akik ezt megengedhették maguknak. Akkoriban még nem voltam tisztában azzal, hogy mennyi kötelezettségnek kell nap mint nap eleget tenniük. Ma már elárulhatom nektek, hogy a színész és vállalkozó Bud Spencer kaotikus szakmai élete Nelly nélkül körülbelül olyan sikeresen alakult volna, mint Bumburnyák próbálkozása, hogy tisztességes seriff legyen. Ez nem utolsósorban azzal a ténnyel is magyarázható, hogy a nők - valljuk be őszintén - szervezés dolgában (és az élet más területeinek 99 százalékában) messze felülmúlják a férfiakat.

BUD TERENCE ELŐTT Nyílt titok, hogy mennyire imádom Enzo Barboni westernkomédiáját, Az ördög jobb és bal kezét, valamint folytatását, az 1971-es Az ördög jobb és bal keze 2. (Continuavano a chiamarlo Trinitá) című hímet. Amikor ezek készültek, a filmezés számomra még csak ideiglenes tevékenység volt. Csak később kezdtem el értékelni az olyan műveket, mint az Ötszemélyes hadsereg (Un esercito di 5 uomini), Italo Zingarelli 1969-es, olasz-amerikai koprodukcióban forgatott műve. Néhány évvel később ezt a vígjátékot Mesito címmel kezdték el forgalmazni újra, ez volt az általam megformált figura neve. Az alkotók ugyanis profitálni akartak abból a sikerből, amit Bud Spencer időközben E. B. Clucher (1970-től Enzo Barboni művészneve) rendező filmjeivel aratott. Az Ötszemélyes hadsereg az amerikai akciófilm és az olasz-spanyol spagettiwestern furcsa elegye volt, az egykori színész, Don Taylor rendezésében. A forgatókönyvet egy olyan fiatalember írta, akivel az Ezer pofon ajándékba forgatásán már találkoztam: Dario Argento. Az operatőr a római Enzo Barboni volt, aki nem sokkal később rendezőként örökre megváltoztatta Terence és az én életemet. Fergeteges humora volt, és különös módon csodált engem, mert mindig arra vágyott, hogy olyan legyen, mint én: magas és erős olyan ember, akinek nem kell megemelnie a hangját, mert a fizikai jelenléte épp elég ahhoz, hogy rendet teremtsen. Bizonyos értelemben megváltottam a kövéreket attól a szerepüktől, hogy a filmjükkel megnevettessék az embereket, miközben tulajdonképpen ők maguk is áldozatok. Én viszont a szerepeimben kivártam a megfelelő alkalmat, hogy az okostojások lába alól kihúzzam a

talajt. Peter Graves, a Mission Impossible amerikai televíziós sorozat híres ősz figurája volt a film sztárja. Félig meglepődve, félig szórakozottan nézett rám - egyfajta olasz Wallace Beeryt látott bennem, aki a húszas-harmincas évek amerikai mozijában a mogorva kolosszust testesítette meg. A filmben az öt csirkefogó egyikét játszottam, akik ráveszik Gravest, hogy raboljanak el egy láda aranyat a mexikói hadseregtől. A vad gazfickók bandájának másik tagját Nino Castelnuovo alakította, aki nagy hatást tett rám: Sandro Bolchi I promessi sposi (A jegyesek, 1967) című televíziós sorozata révén, a derék Renzo szerepében tett szert nemzeti hírnévre (a forgatókönyvírásban mellesleg nem kisebb személyiség, mint Riccardo Bacchelli, a XX. század egyik legjelentősebb olasz írója és a Malom a Pó vizén című regény szerzője is közreműködött). Mivel a tévéből nagyon visszafogott figurának ismertük meg, nem is gondoltam volna, hogy ilyen meggyőzően tudja majd alakítani ezt a gonosz, mozgékony banditát. Másodszor álltam kamera előtt japán kollégával: Tetsuro Tamba egy szamuráj szakértő bőrébe bújt, aki az egész film alatt ki se nyitja a száját, minthogy egy szót sem beszél angolul. Ám a tekintete magáért beszél. James Daly amerikai mozis és televíziós karakterszínésszel sajnos nem sikerült összebarátkoznom, mert meglehetősen zárkózott típus volt. Másrészt azt is meg tudom érteni, hogy miután amerikaiként Spanyolországban forgatott egy olasz westernt, kicsit talán elveszettnek érezte magát. Daly a robbanóanyag-szakértő szerepét töltötte be a bandában, továbbá a csapat tagja volt még Claudio Gora mexikói tábornokként és Giacomo Rossi Stuart (a nagyszerű színész, Kim Rossi Stuart apja), akinek személyénél egy kicsit elidőznék. Újoncként számomra nem jelentett nagy különbséget, hogy Giacomo Rossi Stuart, avagy John Wayne mellett állok-e a kamera

előtt: mindkettőjüktől tudtam volna tanulni - feltéve persze, hogy a legkisebb hajlandóságot is éreztem volna a tanulásra. Amikor megpillantottam Stuartot, rögtön felidéződött bennem az arca Az utolsó ember a Földön (The Last Man on Earth) című horrorfilmből, amelyet 1963-ban forgattak Rómában. A vásznon a világhírű Vincent Price oldalán játszott. „Jack Stuart" (westernszínészként ezen a néven szerepelt) tulajdonképpen megérdemelte volna, hogy másodjára is felfedezzék, mert kiváló színészi teljesítményét gyakran háttérbe szorította a tény, hogy rendkívül jóképű, atlétatermetű férfi volt. A jó és a gonosz figurákat egyaránt tökéletesen alakította, a szóban forgó westernben mexikói tisztet játszott, akit Tamba a szamuráj kardjával miszlikbe aprít. Fia, Kim Rossi Stuart sikeres színész lett, teljesen megérdemelten, ebben a kritikusok is egyetértenek, még apját is felülmúlta, és közben sok nézőnek fogalma sem volt róla, hogy művészcsaládból származik és édesapja az ötvenes években még a híres Actors Stúdiót is látogatta. Mi több, amikor egyszer két csapó között szóba elegyedtünk, azt is megtudtam tőle, hogy egyszer megnyert egy pentathlonversenyt. A sport világából jött, akárcsak én! * Szó esett már róla, hogy ugyan naiv voltam, de mégsem annyira zöldfülű, hogy ne tűnt volna fel nekem egy anakronizmus: valamelyik jelenetben felbukkant egy MG-42 típusú gépfegyver, amely abban az időben, amikor a cselekmény játszódott, még nem is létezett. Csak 1942-ben fejlesztették ki a németek. Nem mintha nagy fegyverszakértő lettem volna, de mindig is érdekeltek a motorok, a gépek, minden, ami mechanikusan működik. Amikor tréfásan felhívtam erre Peter Graves figyelmét, ő rám kacsintott, és így válaszolt: „Ugyan már! John Wayne állandóan Winchesterrel hadonászik, pedig abban a korban, amikor a filmjei játszódnak, még nem is ismerték ezt a fegyvert!"

Graves (James Arness westernszínész testvére, akinek hírnevét a Gunsmoke, vagyis a Füstölő fegyver című amerikai sorozat alapozta meg) szívinfarktusban hunyt el otthonában, éppen akkor, amikor életrajzom első része megjelent. Az ő népszerűségének volt köszönhető egyébként, hogy az Ötödik hadsereg az USA-ban is bekerülhetett a mozik műsorába: néhány kritikus rá hivatkozva úgy emlegette a filmet, mint a „vadnyugati Mission Impossible". Én a magam részéről tökéletesen megelégedtem volna azzal, ha olyan kis szerepekkel folytatódott volna a pályafutásom, mint Mesito alakja, hiszen az egy szerény, de rendszeres jövedelmet biztosított volna. A filmes munka nem különösebben izgatott, nem ijedtem meg a reflektorfénytől, nem okozott megilletődöttséget a valódi színészek jelenléte, nekik pedig nem volt az az érzésük, hogy versengeniük kellene velem. Az olyasféle szerepekkel, mint Mesito, tisztességesen lehetett keresni anélkül, hogy különösebben meg kellett volna erőltetnem magam: lesminkeltek, kerestek neked egy megfelelő kosztümöt, be kellett bifláznod néhány dialógust, és ha sorra kerültél, akkor egyszerűen azt csináltad, amit a rendező mondott, olyan jól, amennyire csak tudtad. A filmes munkát a házassághoz tudnám hasonlítani: ha már egyszer belefogtál, folyamatosan tenned kell érte, hogy működjön - néha meg egyszerűen csak ki kell bírnod.

A HALÁLOS PILLANTÁSÚ KOMIKUS „Bud, I'm a comic actor!" - „Bud, én komikus vagyok!" - hangoztatta mindig Jack Palance. Igen, pont ő, az Idegen a vadnyugaton (Shane, 1953) című film fekete ruhás gyilkosa, a Barabás (Barrabas, 1961) vérengző gladiátora, a filmtörténet egyik leghírhedtebb gonosztevője - önmagát komikusnak tekintette. (Arca egy második világháborús balesetben torzult el, amikor lezuhant a bombázó repülőgép, amelyen tartózkodott.)

„Komikus? Ezzel az arccal?" - csodálkoztam akkoriban, de hatalmasat tévedtem. Jack Palance ugyanis olyan színész volt, aki mindenre képes. A nagy kés (The Big Knife, 1955) című, Hollywood pusztító hatalmáról szóló drámában játszott szerepével Jack a legjelentősebb kritikusok elismerését is kivívta. Nem annyira a kritikusok, mint inkább a vasárnapi nézőközönség kegyeit kereső film volt viszont az, amelynek forgatásán megismerkedtünk: Maurizio Lucidi rendező 1972-es, negyedik és egyben utolsó westernje, a Vadnyugati Casanova (Si puó fare... amigo). Maradjunk annyiban, hogy ha egy magamfajta nápolyi fickó cowboyt játszhat, akkor Jack Palance is nyugodtan lehet komikus. Coburn, akit alakítottam, mogorva cowboy volt, aki ahányszor csak verekedésbe keveredett, először is feltette a szemüvegét, mert úgy jobban tudott gondolkodni. Jack egy revolverhőst játszott, aki segít nekem megvédeni a kis Renato Cestiét, a hetvenes évek olasz mozijának csodagyerekét. Szőke volt és elképesztően tehetséges. A gonosz szerepét Francisco Rabal játszotta, aki 1961-ben a Morte di un bandito (Egy bandita halála) című, apósom, Giuseppe Amato rendezte filmben szerepelt. A film a legendás bandita, Salvatore Giuliano életéről szólt, akinek az volt az álma, hogy Szicíliát az USA-hoz csatolja. Palance mindenkivel nagyon jól kijött a forgatáson. Bár hollywoodi színész volt, egyáltalán nem volt sem egoista, sem lekezelő. Végezte a munkáját és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy mi is kitegyük a lelkünket, akármilyen kis produkció volt is ez. Palance több más westernben is közreműködött: A zsoldos (II mercenario, 1968) és Egy kincskereső Mexikóban (Vamos a matar, compañeros, 1970), mindkettőt Sergio Corbucci rendezte, valamint Enzo G. Castellari filmjében, a Tedeumban (Tedeum, 1972), hogy csak néhányat említsünk. Nevét a hollywoodi Walk of Fame-en (Hírességek sétánya) és az Oklahoma Cityben található National Cowboy

Museum Western Performers Hall of Fame-jében (Nemzeti Cowboymúzeum Westernhírességek sétánya) is megörökítették. A való életben is volt bennünk valami közös: színészi karrierjét megelőzően ő is, akárcsak én, bokszoló volt. Palance nagyon kötődött a családjához, és amikor egyik fia, Cody rákban elhunyt, Jack életre hívta a Cody Palance Memorial Golf Classic Alapítványt, hogy adományokat gyűjtsön a rák elleni harchoz. Érzékeny, intellektuális ember volt, festő és író. Festményeket is gyűjtött, műkincsekbe való befektetéseit olyan előrelátással és bölcsességgel kezelte, ami tőlem teljesen idegen volt. „Vegyél példát róla!" - mondogatta a feleségem, noha tudta, hogy tanácsa az egyik fülemen be-, a másikon meg kimegy. Amikor a hírekből értesültünk róla, hogy Jack 87 éves korában elhunyt, feleségemmel együtt nagyon szomorúak voltunk. „Meghalt egy komikus" mondtam. Ő és Eli Wallach volt az a két amerikai színész, akikkel a legjobban meg tudtam értetni magam. Palance igazi úriember volt egy sorozatgyilkos arcával, bár az egyetlen dolog, amit valaha is agyoncsapott, az az idő volt, két forgatási jelenet szünetében, amikor is verseket szavalt nekem, amelyekről azt füllentettem, hogy ismerem őket, mint például Edgar Allan Poe A holló című költeményét.

BUD SPENCER MINT ELI WALLACH HELYETTESÍTŐJE Nos, igen, valóban így volt, de esküszöm, nem tehettem róla! Inkább visszamentem volna Venezuelába munkásnak, mint hogy vegyem a bátorságot, hogy a világ egyik legnagyobb színészét helyettesítsem, aki ráadásul, mint életrajzom első részében olvashattátok, a Bosszú El Pasában (I quattro delI'Ave Maria, 1968) forgatásán reggelente öt órakor bekopogtatott a lakókocsim

ajtaján, hogy néhány különleges trükkre tanítson meg a szerepemhez. Az Élet vagy halál (Una ragione per vivere e una per morire, 1972) az egyik olyan filmem, amelyet a kritikusok - véleményem szerint igazságtalanul - ízekre szedtek. Tették mindezt annak ellenére, hogy a főszerepet James Coburn játszotta, az ellenlábasát pedig Telly Savalas, melléjük pedig meglehetősen jó kis csapatot szerveztünk össze karakterszínészekből. Ugo Fangareggi volt a csapat legszimpatikusabb színésze, akit szerintem sajnos nem értékeltek méltóképpen. Ugyanazon a helyszínen forgattunk, mint Sergio Leone: egy tabernasi birtokon, ahol is az istállóban találunk rá egy férfi holttestére, akit a látszólag ártatlan helyi lakosok öltek meg és raboltak ki; itt forgatták egyébként a Volt egyszer egy vadnyugat elején látható jelenetet, McBainék lemészárlását is. A szellemváros pedig, amelyben az északiak mint szélhámost letartóztatnak engem, ugyanaz a hely, mint amit A jó, a rossz és a csúf (ll buono, il bruttó, il cattivo) elején láthatunk. Tonino Valeriivel, a film rendezőjével már többször is találkoztam Rómában, azóta is nagyon jó barátságban vagyunk. Ő sem értette, miért illetik ilyen éles kritikával a filmet, ha hagyták volna, még ma is remek westerneket készítene. Amikor megismertem, már túl volt néhány kitűnő alkotáson, mint például A harag napjai (I giorni dell'ira, 1967), amely Lee van Cleef és Giuliano Gemma főszereplésével készült. A forgatáshoz Sansone és Crochinski, a Sancrosiap nevű gyártó cég producerei felépíttettek egy egész erődítményt valamelyik spanyol faluban. Soha sem fogom elfelejteni az utolsó jelenetet, amelyben mint egy őrült rohangálok a csatamezőn, miközben bombák és lövések záporoznak a fejem fölött. Ha belegondoltok, hogy akkoriban a közel kétméteres testmagasságom mellett 150 kilót nyomtam, elképzelhetitek, milyen

szépen és főként gyorsan tudtam futni - és esni -, hála az iskoláskori, két évig tartó rögbiedzéseimnek. A film Robert Aldrich háborús története, A piszkos tizenkettő (The Dirty Dozen, 1967) nyomán készült, amelyben Telly Savalas egy szadista szerepében volt látható. Meglehetősen sok westernnek adta ez a film az alapját, ezért sem értem, hogy miért pont Valerii feldolgozását értékelték ennyire elhibázottnak a kritikusok. Egyébként az amerikaiak is másolták a mi westernjeinket. Elvégre mégiscsak jó ízlésről tanúskodik, ha az ember nagy filmekből merít inspirációt, nemde? Én egy szerencsétlen flótást alakítottam, a halálra ítélt gazemberekből álló csapat egyik tagját, akiket Pembroke ezredes (James Coburn) egy öngyilkos misszió végrehajtásához toboroz: vissza kell hódítaniuk a hegyekben fekvő Holman erődöt, amely az ő hibájából a déliek fogságába esett. A déli Ward őrnagy (Telly Savalas) megadásra kényszerítette, miután a fiát túszul ejtette. A fiút ráadásul a végén ígérete ellenére mégis lelőtte. Hogy rávegye a többieket erre az őrült vállalkozásra, Pembroke nemcsak szabadságot ígér nekik, hanem azt is elhiteti velük, hogy az erődítmény egy zsák aranyat rejt. Ám az általam megtestesített Eli Sampson rögtön átlát a szitán, és rájön, hogy csak a pénzért ilyen tettekre senki sem veszi rá magát. Valami más oknak is kell rejtőznie a mélyben. De most már térjünk végre rá az én „gaztettemre". Tudomásom szerint ez történt: a film eredetileg egy három országot felölelő koprodukció lett volna olasz, spanyol és amerikai résztvevőkkel, de időközben az USA, és ennek következtében a három főszerep egyikére eredetileg kiszemelt Eli Wallach is kiszállt az együttműködésből. És mivel Enzo Barboni westernkomédiája sikerének kapcsán már valamelyest nevet szereztem magamnak, egyből én kerültem szóba a néhány évvel

korábban A jó, a rossz és a csúf című filmben Tuco szerepével világhírűvé vált Wallach pótlására. Nem vagyok biztos benne, de az volt az érzésem, hogy a forgatókönyvben megírt szerepet eleve Wallachra szabták, ráadásul Eli volt a neve is, és egy csomó komikusvonással ruházták fel: táncol, egyfolytában jár a szája, egyik fondorlatot a másik után ötli ki, és örökösen grimaszokat vág. A szerep nagyon különbözött attól az álmatag kolosszustól, akiket addig folyton játszottam. Az egyik jelenetben például beesem a falu főterére, ahol a déliek épp Coburnt készülnek elvezetni, és elkezdek kiabálni, hogy vége a háborúnak. Aztán összetrombitálom a lakosokat, és együtt fergeteges mulatságot csapunk, amelyen mindenki, beleértve a délieket is, részegre issza magát. Fékevesztett jelenet, amely bizonyosan tökéletesen illett volna Wallach-hez, a mesteri csirkefogóhoz. Saját elképzeléseim szerint kicsit átalakítottam a jelenetet, bár lelkiismeretesen tartottam magam a rendező utasításaihoz. Az eredményt ítéljék meg a nézők. A Holman erődítményért folytatott végső csatában mindenki elpatkol, csak Coburn és én maradunk életben, hogy előadhassuk a westernek történetének - véleményünk szerint - egyik legszebb dialógusát: „Ma öltem embert életemben először" - mondom megtörten. „Én pedig utoljára" - feleli keserűen. Mindenki, aki valaha is látta a filmet, fel tudja idézni magában azt a jelenetet, amelyben Telly Savalas meghal, miután Coburn egy karddal átdöfi a torkát: fejét a kezébe temeti és lassított felvételen összeesik, szinte imádkozó testtartásban. Nincs zenei aláfestés, a hihetetlen mimikájával viszi el az egész jelenetet. A film elkészítése nem volt egyszerű feladat, aminek főleg az volt az oka, hogy Coburn és a rendező viszonya nem volt éppenséggel harmonikusnak mondható. A westernek gyártása soha nem volt sétagalopp, de a mi esetünkben a kétmilliárd lírás bevétel

ellenére minden hibát meglovagoltak a kritikusok, olyanokat is, amelyeket más korabeli westernekben szóra sem méltattak. A szinkronizálás is zseniálisan sikerült: Coburn hangját Emilio Cigoli, John Wayne állandó szinkronhangja kölcsönözte. Az én részemet az időközben már elhunyt Glauco Onorato, kiváló színházi, filmes és televíziós színész vállalta magára, aki erőteljes orgánumával nagymértékben hozzájárult első szerepeim népszerűségéhez. Savalast pedig egy másik remek karakterszínész, Renzo Palmer szinkronizálta. Miközben ezt a könyvet írtam, újranéztem az Élet vagy halál című filmet, és továbbra is kitűnőnek tartom, ahogy Valeriit is változatlanul nagyra becsülöm, pedig a kritikusok gyakran azzal vádolták, hogy Leonét „másolja". Soha nem lenne bátorságom olyan rendezőkről ítélkezni, akiktől szerepet kaptam, de vele rendkívül jól megértettem magam. Egészen sajátos stílusa volt, amiért ma már végre megkapta a megérdemelt elismerést. 2007-ben egyébként a filmet egy italowestern-retrospektív program keretében még a velencei filmfesztiválon is levetítették. * Mielőtt lezárnám ezt a fejezetet, a televíziós reklámokkal kapcsolatos tapasztalataimat is szeretném megosztani veletek. Olyan téma ez, amelyről a „híres" színészek vagy személyiségek nem szívesen beszélnek, szerintem azonban nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki reklámot készít. Amennyiben meg vagyok róla győződve, hogy egy termék jó minőségű, akkor nincs gondom azzal, hogy reklámozzam. Én magam több reklámspotot is forgattam már. Manapság, úgy gondolom, a reklámok világa legalább olyan jól szervezett, ha nem még jobban, mint a nagy filmeké. Nem takarékoskodnak a forrásokkal és a tehetséggel, ezért sokak számára a reklámfilmforgatás egyfajta iskolaként szolgál, és az évek során olyan színészeket és rendezőket termel ki, akik az igazi filmek

világában is képesek megállni a helyüket. Természetesen egy reklámspot forgatása lényegesen kevesebb időt vesz igénybe, mint egy filmé. A híres olasz karácsonyi sütemény reklámját egyetlen éjszaka alatt forgattuk le... a szabadban, szakadó esőben! A spot kedvéért Mikulásnak öltöztettek, és a klasszikus ökölcsapásokkal kellett leterítenem néhány gazfickót, akiket, egy kivételével, kaszkadőrök játszottak. A leginkább hízelgő megbízást egy spanyol banktól kaptam: már önmagában az, hogy nem egy spanyol, hanem egy olasz színészt választottak, nagyon megtisztelő volt. Az én szememben a Bud Spencernek szóló szeretet és rokonszenv jele volt az ajánlat, ami viszont nem az olasznak, hanem a karakterszínésznek szólt. Mint már hangsúlyoztam, a Bud Spencer-filmekben megjelenített értékek érvényessége túlnyúlik az országhatárokon. Ez néha egészen odáig „fajul", hogy egy amerikai művésznevet viselő olasz színész egy spanyol bank reklámjában tűnik fel. Ráadásul a nemzetközi „együttállás" alatt született spot megnevetteti a nézőt, még ha csak 30 másodpercig tart is. Napjainkban gyakran alkalmaznak ismert hollywoodi sztárokat európai reklámspotokban, gondoljunk csak Robert De Niro, Julia Roberts, John Malkovich, Jeremy Irons vagy George Clooney reklámjaira, hiszen ők másodpercek alatt képesek magukra vonni a nézők figyelmét és átadni a reklám üzenetét. Számomra a reklám a kommunikáció egyik eszköze, ezért nem látok benne semmi kivetnivalót. Ha viszont egy termék vagy egy spot nem lenne összeegyeztethető a filmjeimben vallott értékekkel, akkor nem állnék kamera elé. Ez nem pénz kérdése és a termék minőségéhez sincs köze. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nézőim szeretete és szimpátiája számomra mindennél fontosabb. Ez Bud Spencer vezérelve! Ugyanez érvényes a talkshow-kban való fellépéseimre is. Olaszország után Németország volt az a hely, ahol a legtöbbször

megfordultam televíziós műsorokban, hol egyedül, hol „testvéremmel" és barátommal, Terence Hill-lel közösen: volt szerencsém olyan ismert német műsorvezetők adásaiban szerepelni, mint Rudi Carell, Ilja Richter, Frank Elstner és Thomas Gottschalk. Nemegyszer felkértek már efféle show-műsorokban, hogy élőben mutassam be a híres ökölcsapásokat vagy pofonokat. Emlékszem egy különleges találkozásra, 1995-ből, ha minden igaz. A bunyó karácsonyig megjelenése alkalmából utaztunk Németországba, és nekem kellett eljátszanom a bírót egy Terence Hill és Henry Maske, az egyik leghíresebb német bokszoló közötti álmérkőzésen. Az egész egy előre eltervezett geg volt: a meccs alatt Terence többször került padlóra, mint Maske, úgyhogy utóbbi meg is nyerte a mérkőzést. De abban a pillanatban, amikor Maskét győztesnek kiáltották volna ki, Terence jellegzetes balegyenesével leterítette. Egy másik alkalommal egy ifjú osztrákkal léptem fel valamilyen műsorban, aki előttem volt soron. Derékig levetkőzött, hogy megmutassa hatalmas testét. Mell- és hasizmai olyan jól kidolgozottak voltak, hogy azt Herkules is megirigyelte volna! A publikum szóhoz sem jutott az ámulattól. Ekkor jöttem én, és a harci szellemtől vezérelve nekiláttam kigombolni az ingemet, hogy kövessem őt. De hirtelen jobb ötletem támadt: „Inkább mégse!" - legyintettem, és a közönség tombolt a nevetéstől. Nem arról volt szó, hogy valami bajom lett volna a testemmel, csak nem látszottak olyan szépen az izmaim, mint annak az izompacsirtának. Nem csoda! A fiatalembert Arnold Schwarzeneggernek hívták! Az ex-testépítőbajnok, későbbi kaliforniai kormányzó ebben az időben, a nyolcvanas évek végén állt hollywoodi karrierje csúcsán. Arnold, aki Graz mellett született, és gyermekkorában látta a filmjeimet, nem szalasztotta el, hogy kifejezésre juttassa nagyrabecsülését. Ahogy én sem, hogy biztosítsam őt a csodálatomról. Néhány évvel ezelőtt Diamante lányom, aki Los Angelesben él,

véletlenül találkozott vele a templomban, ahová szigorú katolikusként minden vasárnap el szokott járni. És bár kormányzó volt, ráadásul ünnepelt hollywoodi sztár, mindenkit odaengedtek hozzá, aki üdvözölni akarta. Testőrei végtelenül diszkréten viselkedtek, és nem zárták el az emberektől. Diamante odalépett hozzá, bemutatkozott Bud Spencer lányaként, és átadta neki üdvözletemet, mire ő így felelt: „Ó, a csodálatos Bud Spencer! Mi van vele? Ezer éve nem láttam." Még jól emlékezett első találkozásunkra. Igazad van, Arnold, ezer éve nem láttuk egymást. De Hollywoodba, ahol te ma is szupersztár vagy, én már nem megyek. Volt ott azonban egy közös, sajnos időközben már elhunyt barátunk: Dino De Laurentiis, aki bevezetett téged az álomgyárba, és ugyanezt tervezte velem is a Flash Gordon című film szerepe révén.

4. FEJEZET FELÜGYELET ALATT „A fenségest a nevetségestől csupán egyetlen lépés választja el. BONAPARTE NAPÓLEON

RENDEZŐIM A rendezőimnek és kaszkadőreimnek ajánlott fejezet címe bizonyos értelemben valóban találó. Természetesen senki sem fosztott meg a személyes, elidegeníthetetlen jogaimtól, vagy valami ehhez hasonló, de mégiscsak szigorú felügyelet alatt álltam. A nézőközönségnek ugyanis annyira bejött az alkatom, hogy a rendezők állandóan vigyáztak arra, hogy meg ne változzam, vagy művészi értelemben „nehogy erőszakot tegyek magamon". Mindannyian nagyon ügyeltek arra, hogy megmaradjak olyannak, amilyen vagyok és mindenfajta külső hatástól elszigeteljenek. Úgy tűnt, kaszkadőreim is ehhez tartják magukat, hiszen Bud Spencernek köszönhetően elég jól kerestek, ami ugyancsak arra ösztönözte őket, hogy minél átjárhatatlanabb védőfalat képezzenek körülöttem. Mivel a közönség időnként hajlamos megfeledkezni róla, hogy egy nagy film mindig egyben egy nagy rendező érdeme is, nem tekinthetek el attól, hogy meg ne említsek néhány nevet, olyanokét, akik sokat jelentenek nekem, valamint olyan filmcímeket, amelyek a karrierem fontos mérföldköveit jelentették. A nemrég elhunyt, jelentős amerikai rendező, Sidney Lumet mesélte nem is olyan régen, hogy az amerikai rendezők évek óta nem néznek olasz filmeket, mert egyetlen amerikai mozi sem engedheti meg magának, hogy olasz alkotásokat vetítsen: külföldön már senkit sem érdekelnek. Az olasz mozi, bár kétségtelenül ma is felmutat remek tehetségeket, elvesztette vonzerejét a világ többi részén. Sajnos ennek áldozatul esett a korábban virágzó, nemzeti műfajú film is, amellyel sok rendezőm - Buddal vagy Bud nélkül viszonylag széles körben aratott sikereket, a világ minden elképzelhető országában. A most következő, rendezőimmel kapcsolatos anekdoták nem tartanak különösebb időbeli sorrendet, úgy idézem fel ezeket,

ahogy eszembe jutnak, ha olyan arcok után kutatok az emlékezetemben, akik a barátaimmá váltak és nagyban hozzájárultak a sikereimhez. Sokuk már nem él, de művészi örökségüket gyermekeik viszik tovább; mások viszont még köztünk vannak, és hozzám hasonlóan át kellett élniük a nemzetközi szinten is sikeres olasz filmek korszakának alkonyát.

STENO Stefano Vanzina volt az egyik legnagyobb rendező azok közül, akikkel együtt dolgozhattam. A tettek embere volt, igazi profi pontosan tudta, mit akar. Amikor az együttműködésünk elindult, Bud Spencer már néhány éve a színen volt, Steno viszont sokkal régebben. Alberto Vanzina, a Corriera della Sera újságírójának fia volt. A harmincas években a Centro Sperimentale di Cinematografia (Kísérleti Filmművészeti Központ) diákja lett és Steno álnéven tisztelegve a nagy író, Flavio Steno előtt - karikatúrákat rajzolt. Ezután a Marc'Aurelio nevű szatirikus újságnál kezdett dolgozni, amely dúskált a híresebbnél híresebb alkotókban, többek között Federico Fellini is a munkatársa volt. Vanzina öt évet töltött a lapnál, és mellékesen a rádiónak is írt. Ezzel egyengette útját a mozi felé, ahol gegíróként és rendezőasszisztensként indult a pályája. 1952-ben az ő műve volt az első olasz színes film, a Totó a colori (Totó színesben). A következő harminc évben rendezőként tevékenykedett, olyan neves színészekkel, mint Totó, Alberto Sordi, Aldo Fabrizi, Ugo Tognazzi és sok-sok más, nagyszerű művész. Steno „eretnek" rendezőnek számított: a hetvenes években egy váratlanul tragikus és sötét filmmel állt elő, a címe A rendőrség megköszöni (La polizia ringrazia, 1972) volt, és a későbbi spagettiwestern műfaját előlegezte meg, a jellegzetes olasz rendőrfilmet, a

„polizziotesco"-t. Velem forgatta mind a négy Piedone-filmet, a Banános Joe (Banana Joe, 1982) című mozit, valamint A nagy ember (Big Man, 1988) című televíziós sorozat hat, játékfilm hosszúságú epizódját. Steno 1988-ban hunyt el. Két fia, Enrico forgatókönyvíróként, valamint Carlo rendezőként és producerként évek óta sikeres párost alkotnak az olasz filmiparban. Steno egész életében éles szemmel vizsgálta az olasz társadalom történéseit, és pontosan látta, mennyire lemarad és milyen irányba fejlődik tovább. Csodálatos, remek humorú emberként emlékszem rá, egyszer azonban neki is arcára fagyott a nevetés. Már épp hazakészültünk Olaszországba a Piedone Afrikában című film dél-afrikai forgatását követően. Csak az volt a kérdés, mikor és hogyan érünk haza. 1978-ban még az apartheid rendszer uralkodott Dél-Afrikában. Minden szomszédos ország háborúzott egymással, szóval kissé forróbb volt a helyzet, mint manapság. A South African Airways légitársaság Johannesburgból Madridba repült, onnan indult a római csatlakozás. A konkurens Alitalia viszont közvetlen járatot indított Johannesburgból Rómába. Én mégis úgy döntöttem, hogy a South Africant veszem igénybe, mert nekem és kaszkadőreimnek is kedvező áron biztosítottak helyet az első osztályon. Nem láttuk be azonban a nagyvonalú ajánlatuk hátterét: ezzel a légitársasággal utazni sokkal nagyobb kockázatot jelentett, mivel a szomszédos, Dél-Afrikával ellenséges országokból bármikor lelőhettek. Ezért a kutya sem akart velük utazni. Steno nyomatékosan felhívta a figyelmünket: „Ezzel a géppel egy egész napig fog tartani az út Madridba, mivel ki kell kerülnötök az összes háborús ország légterét. Az egész karácsonyt és újévet repülőkön és reptereken fogjátok tölteni, míg mi békésen üldögélünk majd a családunk körében Rómában! Gyertek velünk az Alitaliával, akkor nem kell aggódnunk, elvégre az egy semleges

légitársaság." De hát én már csak egy marziano vagyok, nem hagytam lebeszélni magam a dél-afrikai gépről. Steno viszont az olasz légitársaságnál foglalt jegyet. A mi kis jumbo jetünknek nem sokkal a felszállás után nemsokára le kellett szállnia egy másik repülőtéren, amelynek tizenöt kilométeres kifutópályája volt. Mégpedig azért, mert a repülőnek annyi üzemanyagot kellett tankolnia, hogy a szokásos három kilométeres kifutópálya nem lett volna elég a felszálláshoz. A második startot követően a pilótának kerülőt kellett tennie, hogy ne lépjen be a kritikus légterekbe, amely újabb három óránkba került. Namíbia fölött repültünk, amely útvonal normális esetben akkor lenne logikus választás, ha Brazíliába kívánnánk utazni. A repülőút ismét meghosszabbodott néhány órával. Azonban a dal vége az lett, hogy Steno az Alitalia gépének meghibásodása miatt kénytelen volt Dél-Afrikában rostokolni, mi pedig boldogan karácsonyoztunk otthon a családjainkkal. Minden jóslat ellenére éppen Steno kényszerült a dél-afrikai repülőtéren tölteni a szentestét, természetesen hangos káromkodások közepette. A sors iróniája! A történet hátterében persze rettenetes körülmények rejlenek: az érintett afrikai országok számára borzalmas időszak volt ez. Amíg embereknek éhezniük kell, szegénységben élnek és megfosztatják őket a tanulás lehetőségétől, addig mindig is lesznek válsággócok, a világ minden táján. Erről pedig eszembe jut egy párbeszédrészlet, amelyet Steno évekkel később a Banános Joe című filmben játszott szerepemhez írt: „Fidelio, az az ember, aki nem tud írni-olvasni, örökre egy senki marad."

TERENCE COLIZZI ÉS BUD BARBONI Barboni és Colizzi nevét már többször emlegettem, de tulajdon-

képpen nem tudok eleget mesélni róluk, elvégre nekik köszönhető, hogy megszületett a Terence Hill és Bud Spencer párosa. Furcsa, de egyikük Terence-re hasonlított, a másikuk pedig rám. Colizzi és Terence személyiségében az volt a közös, hogy nagyon pontosan dolgoztak. Olyan professzionalizmus kötötte össze őket, amilyennel én a közös munkánk kezdetén még nem rendelkezhettem, Terence ellenben már megszerezte ezt a karrierje folyamán: ha meg kellett ismételni egy jelenetet, az neki még inkább örömére szolgált, mint a rendezőnek, mivel esélyt látott benne arra, hogy még jobban végezze el az adott munkát. Én viszont már az első változattal megelégedtem. Barboni inkább hozzám illett, különösen ami az evés iránti szenvedélyünket és az „élni és élni hagyni" hozzáállásunkat illette. Az volt az érzésem, hogy jobban tudott azonosulni a Bud Spencer-figurával. Legelkötelezettebb rajongóim között vita alakult ki arról, hogy a két rendező közül valójában melyik fedezett fel bennünket. Az egyik részük Giuseppe pártját fogta, a másik Enzóét, de mindkét rajongói csapat tévedett - illetve mindkettőnek igaza volt: két teljesen különböző és egyformán jelentős rendezőről van szó, noha Colizzi mint magasan képzett intellektuel kis előnyt élvezett (még a nagy tekintélyű Mondadori Kiadónak is írt könyveket). Barboni viszont kiváló operatőr volt, és sokéves tapasztalattal rendelkezett, különösen az olcsó gyártású spagettiwesternek területén. A két rendezőnek tehát két különböző stílusa volt: Colizzi erőssége inkább az elbeszélés volt, Barbonié a lazaság. Ha Colizzi nem hozott volna össze bennünket a Cat Stevens és Hutch Bessy életéről szóló trilógia főszerepeire, akkor Barboninak nem jutott volna eszébe, hogy Trinity (eredetileg: Trinitá, magyarul: Szentlélek) és Bambino (magyarul: Bumburnyák) figurájára minket válasszon. Másrészről ha Barboni nem fedezte volna fel a

komikusi vénánkat, Colizzi nem használhatta volna ki azt olyan hatékonyan, amikor a Mindent bele, fiúk! (...Piú forte ragazzi, 1972) című filmjében a vadnyugatról áthelyezett minket a dzsungelbe. Ez a film lett az első nagy sikerünk, ami már a modern világban (hetvenes évek!) játszódik. Szóval nincs értelme ezen vitatkozni. Terence és én, akik a való életben Barboni és Colizzi barátai voltunk, soha nem tettünk különbséget kettőjük között. Magunkat sokkal inkább a két filmes fiainak tekintettük, és elsősorban mélységes hálát éreztünk velük kapcsolatban - és fájdalmat, amikor meghaltak. Soha nem akartam rendező lenni, az én szememben Giuseppe és Enzo egyaránt zseni volt, de nekem nem lett volna türelmem, sem tehetségem az elejétől a végéig végigvinni egy filmet, a forgatókönyvírástól a film vágásáig, mert ezek egyenként is hónapokat vettek igénybe. Tekintettel a hatalmas stresszre és feszültségre, nem csoda, ha a forgatások alatt nem lehetett elkerülni egy-egy dühkitörést. Jó érzésekkel és melegséggel a szívemben gondolok vissza arra a napra például, amikor Colizzi kicsit gatyába rázott. Éppen az Akik csizmában halnak meg egyik jelenetét forgattuk, amelyben egy szekéren érkezem meg a faluba, pontosan meg volt határozva, hogy hol kell megállnom. Ráadásul vidámnak kellett lennem, pont nekem! Egyrészt egyáltalán nem értettem a lovakhoz, másrészt elviselhetetlen hőség uralkodott Almeríában. Kétszer is elszúrtam a felvételt, mert egyszerűen nem bírtam eltalálni azt a bizonyos pontot. „Ilyen nincs, hogy képtelen vagy a megfelelő helyen megállni!" - üvöltött rám Giuseppe a többiek előtt. Lekászálódtam a szekérről, és anélkül, hogy egy szót szóltam volna, már vettem is a kalapom, amikor meghallottam a kiabálását mögöttem: „Most mi van? Egy barátot csak szabad kritizálni!" Megfordultam, és egyszerre mindketten nevetésben törtünk ki.

Amikor Barboni szerződtetni akart Az angyalok is esznek babot (Anche gli angeli mangiano fagioli, 1973) című filmjére, amelyben Terence helyett, aki épp a Nevem: Senki (II mio nome é Nessuno) című Sergio Leone-film forgatásával volt elfoglalva az USA-ban, Giuliano Gemma lett volna a partnerem; hosszan haboztam, hogy vajon elfogadja-e a közönség az új párost, de végül alaptalannak bizonyult az aggodalmam. Mivel Giuliano a saját stílusában játszott és nem próbálta Terence-t utánozni, elvégre mindkettejüknek megvolt a maga művészi személyisége, a nézők nem azt érezték, hogy egy rossz Hill/Spencer másolatot kapnak, hanem egy új duót, új helyzetben: a vadnyugatot a harmincas évek gengsztermiliője váltotta fel. A film pedig hatalmas sikert aratott. Míg Terence általában a vonzót és okosat játszotta, Gemma a vonzót, és azt, aki szeretne okosnak látszani: s bár természetesen megint olyan derék gengsztereket játszottunk, akik a gyengék segítségére sietnek, együgyű hencegése miatt Gemma figurája ezúttal kutyaszorítóba kerül. Gemma pályafutását bizonyára sokan jól ismerik közületek, de e helyütt szeretném megjegyezni, hogy korábban ő is sportoló volt. Filmes karrierjét megelőzően bokszolt és cirkuszi artistaként is fellépett. Azt hiszem, ő az egyetlen az olasz film történetében, akinek sikerült a nagy ugrás, és kaszkadőrből főszereplővé lépett elő. Épp a katonai szolgálatát töltötte tűzoltóként, amikor Duccio Tessari rendező kiszemelte őt egy szerepre az Arrivano i titani (Megjöttek a titánok, 1962) című filmjében, amely az olasz szandálos filmek paródiájaként született. [Una pistola per Ringo (Pisztoly Ringónak) című 1965-ös alkotásával Tessari egyébként hasonlóan figurázta ki a spagettiwesterneket.) Miután Gemma a westernjeivel egyre nagyobb hírnévre tett szert, Montgomery Woodra változtatta a nevét. A közönséggel ugyanis még mindig nehéz volt elfogadtatni, hogy egy olasz is lehet cowboy, de az

óriási siker hatására hamar visszavette eredeti nevét. Gemmának westernhősként sikerült egyetlen év (1965) leforgása alatt öt kasszasikert letennie az asztalra! Később Gemma olyan szerzői filmekben is szerepet kapott, mint az azóta elhunyt rendező, Valerio Zurlini A tatárpuszta (Il deserto dei tartari, 1976) vagy Pasquale Squitieri A vasprefektus (Il prefetto di ferro, 1977) című alkotása. Színészi képességeit folyamatosan fejlesztette, amiért pályafutása során több kitüntetésben is részesült. De mindez még a távoli jövő titka volt még, amikor első és sajnos egyben utolsó közös filmünkben velem osztogatta a pofonokat. Amikor Az angyalok is esznek babot című film 1973-ban a mozikba került, több mint hárommilliárd lírás bevétellel dagasztotta ki a filmszínházak zsebét. A mai napig a film ötvenmillió eurót hozott a konyhára - elképesztő összeg! Enzo Barboni rendezőként összesen tizenhárom filmet készített. Mindegyiknek van egy határozott, jellegzetes hangulata, ami a nézők szemében az ő márkajele. Ha a filmipar több olyan rendezőt támogatna, mint amilyen Barboni és Colizzi volt, talán ismét lenne esélye az olasz filmeknek a nemzetközi piacon.

MARCELLO FONDATO Az összes rendező közül, akiknek kamerája előtt Bud Spencer állt, eddig Fondatóról beszéltünk legkevesebbet. Holott nem is csak egy filmet forgattunk együtt: a Különben dühbe jövünk (...altrimenti ci arrabbiamo!) 1974-ben több mint hatmilliárd lírás (átszámítva ez több mint hetvenmillió euró!) bevételt hozott, és nem alaptalanul tekintik a Hill/Spencer duó egyik csúcspontjának. A másik közös alkotásunk pedig a Charleston, amelyről a második fejezetben már ejtettem néhány szót. Forgatókönyvíróként más filmekben is közreműködött, amelyekben játszottam, például a Seriff az égből (Uno sceriffo

extraterrestre... poco extra e mol to terrestre, 1979), valamint a folytatásában, a Seriff és az idegenek (Chissà perché... capitano tutte a me, 1980), amely néhány egészen megható jelenetet is tartalmazott az én figurám és a kis földönkívüli között (a csodálatos Cary Guffey, aki Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című sci-fijében is szerepelt). Marcello talán inkább volt forgatókönyvíró, mint rendező, abban az értelemben, hogy szerzőként sokkal inkább elemében érezte magát. Nem véletlen, hogy rengeteg forgatókönyvet írt részben olyan igazi nagy komikusoknak, mint Totó. Intellektuális típus volt, sok évvel később el is vállalta egy színház művészeti vezetését. A forgatásokon nagyon lelkiismeretes rendezőnek bizonyult. Nem volt különösebben szoros a kapcsolatunk, nem volt meg köztünk az az erős, mély szimpátia, amit Barbonival szemben éreztem. Azonban Fondato volt az, aki a Charlestonban megpróbált igazi színészt faragni belőlem. És ha az az alkotás a bevételeket tekintve nem is ér a többi Bud Spencer-film nyomába (bár nagyon jól ment), végtelenül hálás vagyok Marcellónak, amiért megengedte, hogy valami teljesen új és egészen más dolgot is kipróbáljak.

A CORBUCCI FIVÉREK Veleszületett rövidlátásom megakadályozott abban, hogy túl sokat észleljek abból, ami a forgatásokon körülöttem történt. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ez előnyös is volt: fogadni mernék, hogy a színpadi munkások, villanyszerelők és mindenféle asszisztensek között (valószínűleg még a színészek között is) nem egy akadt, aki istenien szórakozott azon a dilettáns óriáson, aki voltam. És mivel meglehetősen tapasztalatlan voltam, no meg az

önuralom terén sem jeleskedtem, talán elcsattant volna egy-egy pofon, még ha alapvetően nem is lehet engem könnyen kihozni a sodromból. Nem, mert, amint az a Skorpiókra jellemző, inkább elbújok... mindenesetre harci állásban és összeszorított ököllel! Amikor elkezdtem a közös munkát a Corbucci fivérekkel, az olasz filmipar legnyughatatlanabb figuráival, addigra már megoperáltattam a szemem, így jól láttam őket. Így aztán észrevettem, hogy Sergio még csak meg sem próbálja leplezni grimaszait az operatőr mögött. De aztán kiderült, hogy nem rajtam, hanem velem nevetett. Sergio Corbucci mindenkinek, aki csak kapcsolatba került az elmúlt ötven évben az olasz műfaji filmmel, a legviccesebb rendezőként maradt meg az emlékezetében, aki mind a forgatásokon, mind azon kívül ontotta magából a poénokat. Azzal dicsekedhetem, hogy megismerkedésünk alkalmával sikerült megnevettetnem, amikor elmeséltem neki a szemműtétem során elszenvedett Odüsszeiámat. Ez történt: mivel 1968 és 1972 közötti debütálásom idején csak keveset és rosszul láttam, ráadásul angolul sem beszéltem, meglehetősen nagy erőfeszítésembe került megtanulni a szövegeket, ezért gyakran csak a mondatok elejét és végét tanultam meg, a közepét meg valahogy elhadartam. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy képtelen voltam egyszerre odafigyelni a szövegre és a cselekményre, amint azt az első könyvből már megtudhattátok. Nemegyszer kénytelen voltam improvizálni, ami egyébként egész tűrhetően ment. Hozzá kell tennem, hogy Terence Hill számtalanszor megmentett és segített fenntartani a látszatot, hogy „képben" vagyok, ahogy azt manapság oly találóan mondják. Terence számára ez néha komoly kihívást jelentett: improvizálnia kellett, hogy visszatereljen engem a helyes útra, de ő annyira jó volt, hogy nemcsak a saját szövegét, hanem még az enyémet is

kívülről fújta. Később természetesen megtanultam lelkiismeretesebben dolgozni, de akkoriban nem nagyon tudtam a szemébe nézni, akárcsak a többi színésznek, akikkel együtt játszottam. A Mindent bele, fiúk! forgatása után elhatároztam, hogy megműttetem a szemem és eltávolíttatom a szürke hályogot - de nem ám a filmes karrierem kedvéért, hanem mert a fejembe vettem, hogy jogosítványt szerzek repülőre, és pilóta leszek. Az operációt két szakaszban végezték el. Miután a műtőben belém fecskendezték a pentothalt, el is kezdődtek a zűrök: „Doktor úr, Pedersoli úr nem fér fel a műtőasztalra!" - jegyezte meg az egyik műtős. Hát ez jól kezdődik! Végül valahogy meghosszabbították az ágyat. „Beinjekcióztátok?" - kérdezte a sebész. „Igen, 5 milliliter pentothal." „Rendben, akkor kezdhetjük." Mire én kissé elnehezült nyelvvel bekapcsolódtam a társalgásba: „Várj, Mario, még ébren vagyok!" A kezelőorvosom, Mario Stirpe és én azóta is jó barátok vagyunk. Mario a Fondazione Bietti Szemészeti Intézet elnöke, és már ezer éve ő foglalkozik az uszodák klórját és a forgatások fényszóróit erősen megsínylő szemem kezelésével. Közbevetésemre a jelen lévő orvosok meglepetten néztek egymásra. „Adjatok neki még öt millilitert és tegyétek fel az oxigénmaszkot!" „Doktor úr! Nem fér bele a feje a maszkba! Túl nagy, mindig elszakad a gumi, már hármat tönkretettünk" - jelentette a műtős. Végül bedugtak egy oxigénkanült közvetlenül az orromba, és elkezdték operálni az egyik szememet. A másik néhány nap múlva került sorra. Miután túl voltam mindenen, százszázalékos lett a látásélességem. Amikor hazaértem és megpillantottam a feleségemet és a gyerekeket, a megszokott kedvességemmel csak ennyit mondtam:

„Te jó ég, hogy ti milyen rusnyák vagytok!" Ez persze a legcsekélyebb mértékben sem volt igaz, egyszerűen csak iszonyatosan boldog voltam attól, hogy újra látok. A forgatásokon a bunyós jeleneteknél mindig ösztönösen tudtam, mikor kell leállnom, nehogy megüssem a kaszkadőrt, de azért előfordult, hogy egy-egy pofon elsült. Ennek a problémának ettől fogva vége szakadt. Ezt a történetet meséltem el Sergio Corbuccinak, aki gurult a nevetéstől. „Ne vedd tőlem rossz néven, Carletto" - felelte. „De ha azt látod, hogy ülök a rendezői székemen és szélesen vigyorgok, akkor tudd, hogy nem bírok rád nézni anélkül, hogy el ne képzelnélek téged a műtőasztalon, ahogy körbevesznek az orvosok, és nem tudják, hogyan altassanak el. Meg kellett volna próbálniuk ráverni a fejedre egy igazi Bud Spencer-es ökölcsapással!" Nos, igaza volt. Sergio Bruno Corbucci bátyja volt, rendezés tekintetében ő bizonyult a tehetségesebbnek. Filmes pályája előtt újságíróként dolgozott, utána azonban már 1948-tól közreműködött különféle filmes munkákban rendezőasszisztensként. Nagyon sokoldalú volt, több műfajban is kipróbálta magát: rendezett zenés filmeket, vígjátékokat (az egyedülálló Totónak hét filmjét is ő rendezte), mitológiai szandálos filmeket és természetesen spagettiwesterneket - utóbbit úgyszólván ő találta fel Leone és Tessari mellett. Pontosabban fogalmazva (ezt a köztetek lévő westernszakértők miatt mondom) ő volt az is, aki a legelső, teljes egészében olasz westernt készítette: Massacro al Grande Canyon (Mészárlás a Grand Canyonnál, 1963) volt a címe és még az Egy maréknyi dollárért előtt került a mozikba, de feleannyira sem volt sikeres, mint Leone alkotása. Sergio azonban hamarosan olyan mesterművekkel vette fel vele a versenyt, mint az Egy kincskereső Mexikóban és mások. Annyi erőszakot, mint amennyit Sergio zúdított a műfajra

filmjeivel, még a másik Sergio, Leone sem kockáztatott meg. Nem csupán jelentős és népszerű rendező volt, hanem úttörő is: az 1968-as A halál csöndje (Il grande silenzio) című munkája, amely sokak szerint Corbucci legjobb filmje, egyrészt szokatlan módon téli tájban játszódik, másrészt forradalmi véget ér: először fordul elő, hogy a gonosz győztesként kerül ki a film végén, míg a hős az ő keze által esik el. Azonban az eredeti ötlet miatt sajnos a bevételek is elmaradoztak. Pedig az igazi „vadnyugaton" pontosan így mentek a dolgok, és ami azt illeti, Corbucci westernjei valójában sokkal autentikusabbak voltak, mint más neves amerikai mesterek alkotásai. Filmjei többségével ellentétben A halál csöndje nem került be az amerikai forgalmazásba. Zanuck, a hollywoodi mágnás, aki a film forgalmazásáért felelt volna, állítólag megnézte, és a végén megkérdezte, hogy hol van az igazi befejezés, mert azt hitte, hogy amit látott, az csak tréfa. A film mindenhol megbukott, kivéve Németországot, ahol a publikum lelkesen fogadta, hogy a Klaus Kinski alakította Gonosz legyőzi a francia Trintignant által játszott Jót - lehet, hogy ez a lelkesedés Németország és Franciaország közötti örökös rivalizálás eredménye volt? Sergio elkészítette a happy endes verziót is, de ez annyira rossz lett, hogy végül az eredeti finálé maradt meg. Jean-Louis Trintignant-ra egy néma szerepét osztotta, ugyanis a francia színész nem nagyon tudott angolul. A figurát eredetileg Corbucci kedvenc színésze, Franco Nero játszotta volna, ő azonban Hollywoodban forgatott, mégpedig a Camelot című filmet. Egyébként ekkor ismerkedett meg későbbi partnerével, Vanessa Redgrave-vel is. Az ötlet valószínűleg Marcello Mastroiannitól származhatott, aki mindenáron akart egy italowesternt, de nem tudott angolul, ezért inkább rávette Sergiót, hogy a néma revolverhős szerepét adja neki. Azt hiszem, Corbucci mosolyogna odafent, ha látná, milyen

népszerű A halál csöndje DVD-n, és hogy hány néző, köztük még Quentin Tarantino is, nyilvánította mesterműnek a világ minden táján. A Terence/Bud duóval Corbucci két filmet forgatott: És megint dühbe jövünk (Pari e dispari, 1978) illetve a Kincs, ami nincs (Chi trova un amico trova un tesoro, 1981) című alkotást, külön Terence-szel pedig a Szuperzsarut (Poliziotto superpiú, 1980). Biztos, hogy jól ismeritek ezeket a filmeket, azt hiszem, nem is kell többet mondanom róluk. Csak annyit jegyeznék meg, hogy szívesen csináltam volna még több filmet ezzel a csodálatosan szellemes rendezővel, aki sajnos 1990-ben eltávozott közülünk. * Testvére, Bruno hat évvel élte túl. Vele forgattam 1983-ban a Rabló-pandúr (Cane e gatto) című filmet Tomas Milian közreműködésével (aki úgy volt sminkelve, mintha Giancarlo Giannini színész rossz másolata lenne), és 1985-ben a Szuperhekusok (Miami Supercops) című filmet Terence-szel. Bruno inkább írótípus volt, bár persze rendezőként is számtalan sikert aratott – főleg azokkal a filmekkel, amelyekben Tomas Milian alakította a rendőr Maresciallo Giraldit. Minden „filmes családban" megvan az extrovertált és a kevésbé feltűnő típus is. Bruno kifelé visszafogottabbnak, kevésbé talpraesettnek tűnt, mint testvére. Csendes ember volt. Csodáltam őt a sztoikus tartásáért, amellyel a vesebántalmait tűrte. Minden második napon dialízisre kellett mennie. Ezeken a napokon fél ötkor befejeztük a forgatást, és elkezdődött a fárasztó kezelése. Aztán elhozta az iskolából a gyermekeit, elment velük sétálni vagy moziba, mintha egy makkegészséges ember gondtalan életét élné. Nem akarta terhelni a gyerekeit a betegségével és mindent megtett annak érdekében, hogy továbbra is normális életet éljenek.

Ez a kép Brunóról, az emberről, a mai napig mélységesen megindít, és felülírja a rendezőről alkotott képet is. Míg számára mindig a család volt a legfontosabb, Sergio, a testvére, akinek nem volt saját gyermeke, teljes egészében filmjeinek szentelte az életét (no meg a hatalmas zabálásoknak, amelyekkel kapcsolatban soha nem fárasztotta magát azzal, hogy engem is bevonjon, ugyanis teljes mértékben azonosult Bud Spencerrel). Mindketten a kritika által ugyan ízekre szedett, vagy legfeljebb elnézően kezelt, de óriási üzleti sikert aratott filmek szerzői és/ vagy rendezői voltak, és harminc esztendőn át támogatták az olasz filmipart. Talán nem voltak olyan műveltek és kifinomultak, mint a Taviani vagy a Coen fivérek (akik Corbucciékkal ellentétben mindig közösen dolgoznak), de műveikkel milliárdos bevételeket hoztak a filmiparnak, és bizonyos mértékig így finanszírozták a szerzői filmek kereskedelmi kudarcait. Mindenekelőtt azonban nézők egész nemzedékeit szórakoztatták és megérdemelten nyerték el az Oscarok legfontosabbikát: a közönség szeretetét.

KÉRÉSZÉLETŰEK Kérészéletűeknek azokat a rendezőket nevezem, akik csak egyetlen filmben dolgoztak velem, illetve Terence-szel és velem. Olyan munkák voltak ezek, amelyekből időnként egészen különleges filmek születtek. Franco Rossi rendező például a színházi világból jött, és ez érezhető is volt: az Odissea (Odüsszeia, 1968) című Homérosz-adaptációval minden idők legszebb klasszikus televíziós megfilmesítése kötődik a nevéhez. Senki sem tudta felülmúlni azóta sem. Rossi a legkülönbözőbb filmeken dolgozott rendezőként, de egy közös vonása mindegyiknek volt: a történelmi és kulturális vonatkozás. A Fordítsd oda a másik orcád is! című film forgatása

nekem és Terence számára is gazdagító élmény volt. Két misszionáriust alakítottunk, akik a közép-amerikai bennszülött lakosokat védték a gyarmatosítókkal szemben. Ez az alkotás is egy bizonyos történelmi és politikai kontextusba volt beágyazva, egész pontosan a XIX. századi spanyol gyarmati uralom időszakába. (Ugyanezt az anyagot dolgozta fel sok évvel később, 1986-ban a Roland Joffé-féle látványos A misszió (The Mission) című film, igaz, drámaibb síkon: a misszionáriusok a Jeremy Irons által megtestesített pap vezetésével harcolnak a portugál „bandeirantes" ellen, hogy megmentsék missziójukat. Az a film azonban nem happy enddel ért véget.) Emlékirataim első részében már elárultam nektek, hogy a Fordítsd oda a másik orcád is! forgatási munkálatain diagnosztizálták nálam a rákot, de amikor az amerikai villámoperáció után visszatértem a forgatási helyszínre, a Rossinak köszönhető harmonikus légkör nagyban segített abban, hogy ismét a munkára tudjak összpontosítani, mintha csak egy kis szabadságot vettem volna ki, hogy elugorjak kihúzatni egy fogamat. Ezenkívül sikerült azt a nehéz feladatot is teljesítenie, hogy egy komikus párost egy történelmi kontextusba helyezzen bele: a rabszolgaság ugyanis semmiképpen sem volt komikusnak mondható. Franco művelt író hírében állt, mégsem voltak allűrjei. Épp ellenkezőleg! Rendkívül barátságos volt, és remekül szórakozott, amikor azokat a sorokat idéztem, amelyeket más forgatókönyvírók (Augusto Caminito, Fausto Saraceni, Gianfranco Clerici és Nino Marino) kitaláltak nekem. Ugyancsak intellektuális típus volt az a rendező is, akivel szintén csak egyetlen filmet forgattunk: Pasquale Festa Campanile, egykori irodalomkritikus és újságíró, nemcsak számos film forgatókönyvét írta, hanem ünnepelt regényíró is volt. Együttműködésünk ugyan csak egy filmre korlátozódott, de ez egy emlékezetes munka: A zsoldoskatona (Il soldato di ventura, 1976).

Elnézést, hogy egy kicsit hosszabban időzöm el ennél az alkotásnál, de hányszor fordul elő az, hogy valaki, aki - mint én - teljességgel véletlenül csöppen bele a filmvilágba, egyszeriben mégis csupa híres színházi, televíziós és filmszínésszel dolgozhat együtt? A zsoldoskatona cselekménye az itáliai történelem egyik fejezetére, a barlettai csatára nyúlik vissza. Mivel csak igen homályos emlékeim voltak az iskolai történelemórákról, a szerepre készülve végiglapoztam néhány könyvet, és kiderítettem, hogy a valódi Ettore (magyarul: Hektor) Fieramosca, a híres katona csupán feleakkora volt, mint én. Úgyhogy odamentem Goffredo Lombardo producerhez, a legendás Titanus produkciós cég főnökéhez, és azt mondtam: „Goffre, Fieramosca egy méter hatvan centi magas volt!" „Te most történészt játszol? Törődj inkább a magad dolgával!" hangzott a gunyoros válasz. A barlettai csata történetét 1938-ban már egyszer vászonra vitték, mégpedig az olasz film atyja, Alessandro Blasetti (aki egyébként számos területen úttörő szerepet játszott, gondoljunk csak a Vaskorona (La corona di ferro) című, az egyik első fantasyfilmre a csodálatos Gino Cervivel a főszerepben). A forgatókönyvírásban részt vett a két kitűnő író, Castellano és Pipolo is. Megint csak az elefántmemóriám segített abban, hogy már a forgatókönyv elolvasásakor eszembe véssem a szöveget, amit aztán az adott jelenet felvétele előtt csak fel kellett idéznem. A film úgy kezdődik, hogy Fieramosca és bajtársai, miközben Itáliában dúl a spanyol-francia háború, szövetséget kötnek a spanyolokkal. Kalandok hosszú sora után Hektornak végül egy színészcsapat segítségével sikerül a francia ágyúk fölötti parancsnokságért felelős helyőrséget megtévesztenie, és harcképtelenné tennie. Az egyik olaszt azonban, akiről kiderül, hogy kém volt, a franciák felakasztják.

Erre Hektor elfog három francia nemest, akik az olaszokat istentelen, rongyos árulóknak nevezik. A bátor zsoldosvezér azon nyomban párbajra hívja őket, és miután az előírások szerint szerez magának egy tizenhárom lovagból álló kíséretet, a csata napján az olaszok megnyerik a párbajt. A becsületüket ugyan sikerült megmentenie, a csatát a történelem számára megörökíteni azonban már kevésbé: kiderül, hogy Hektor egyik embere, Bracalone da Napoli, aki írnoknak adta ki magát, valójában analfabéta és semmit se jegyzett fel az eseményekből. A zsoldoskatona monumentális film volt, a forgatási helyszínek az apuliai, lucera-beli Staufer-Anjou-vártól egészen Tunéziáig, a líbiai határig nyúltak. A forgatásokra a kis magánrepülőmmel utaztam el. Amikor egyszer valami miatt túl magasan repültem, váratlanul leállt a motor, és lejjebb kellett ereszkednem a repülési magasságomból, mielőtt újra beindult a motor. A visszafelé tartó úton hasonló problémával küszködtünk: mivel egy kicsit megint túlzásba vittük a repülési magasságot, így jég képződött a rotorokban. A másodpilóta lekapcsolta a motort, és addig ereszkedtünk, amíg át nem törtük a felhőtakarót. A magasban megúsztunk egy vihart is, ami csak összerázott minket egy kicsit. A másodpilótám maga volt a megtestesült nyugalom, a nehéz repülési körülmények megszokottak voltak számára. Nem mondanám, hogy nagyon nyugodt voltam, de azért pánikba sem estem. Amikor elült a vihar, leszálltunk Hammametben, és ott átszálltunk egy menetrend szerinti járatra Olaszországba. A repülőgépünket pedig otthagytuk a szakképzett szerelőknek, akik aztán megjavították és hazahozták. De térjünk vissza a forgatáshoz! Mint említettem, sztárszereposztással készült a film, többek között játszott benne a csodálatos színházi színész Mario Scaccia és Eros Pagni, az álírnok, Bracalone da Napoli szerepében pedig Enzo Cannavale, Philippe Leroy volt a

gyűlölt francia, aki felakaszt a mieink közül valakit, továbbá ott volt Franco Agostini és Frederic de Pasquale is, aki az 1971-es Francia kapcsolat (The French Connection) című thrillerben is közreműködött. A filmben ugyancsak látható volt Oreste Lionello, Jacques Dufilho, Jacques Herlin (jeles francia karakterszínész, aki a Fordítsd oda a másik orcád is! című vígjátékban egy papot alakított, akit jobban érdekel a luxus, mint a vallás), Andrea Ferréol (akit A nagy zabálás című korszakalkotó filmből ismerhetünk, nemrég pedig a Nincs kettő séf nélkül című sorozatban a kleptomán exnejemet formálta meg), Gino Pernice jellemszínész, aki már dolgozott együtt Campanilével a Le voci bianche (Fehér hangok) című alkotásban; valamint olyan ragyogó művészek, mint Angelo Infanti, Renzo Palmer, Mario Pilar, Mariano Rigillo és Marc Porel. Az, hogy ennyi profi színész között én magam nem számítottam igazi színművésznek, hanem csak egy karakternek, egyáltalán nem okozott nehézséget, sőt ha jól emlékszem, kimondottan jó volt a viszony közöttünk. Nem volt rivalizálás, noha ez egyáltalán nem ritka, ha ennyi tehetséges művész jön össze, mert mindenki bizonyítani akar a másiknak. Tisztában voltam vele, hogy micsoda remek és jelentős színészek vesznek körül, de ez nem okozott szorongást; már csak azért sem, mert Bud Spencer nem az a típus, aki másokban hiúságot ébreszt. Az irigység többnyire azokra jellemző, akik a másik sikerében a maguk kudarcát látják, és ez bántja őket; az engem körülvevő színészek azonban eléggé biztosak voltak a képességeikben ahhoz, hogy ne érezzenek irigységet velem szemben, ezenkívül pontosan tisztában voltak azzal is, hogy egy film elkészítése közös munka eredménye. Mindent összevetve A zsoldoskatona semmiben sem marad el más, monumentális amerikai vagy angol történelmi alkotásoktól.

A forgatás három hónapig tartott, és az első filmek között volt, amelyben már én szinkronizáltam magamat. Fieramosca, aki a dél-olasz Capua városából származott, ennek köszönhetően valódi nápolyi akcentust kapott. A Leroy és köztem zajló végső párbaj felvétele három napot vett igénybe, mivel egyikünk sem kívánt dublőrrel dolgozni. Harci edzőnk, Giorgio Ubaldi utasításaira hagyatkoztunk, aki mélyreható ismeretekkel rendelkezett az összes szúró- és vágófegyverre vonatkozóan, a kardtól a tőrön át a lándzsáig, sőt a bunkósbotig bezárólag, és több filmemben is segítette már a munkámat. (Ubaldi szakértelme is azon értékek közé tartozik, amelyek sajnos lassan-lassan kivesznek a moziból.) Minden támadás egy bizonyos ritmust, sajátos koreográfiát követett. A harci jelenetek betanulása olyan volt, mint a tánctanulás, és Ubaldi ténylegesen úgy skandálta az utasításait, mint ahogy egy tánctanár irányítja a diákjait: „Egy, két, há’ és négy, egy, két, há' és négy..." A harci edzői hivatás egyébként jóval a mozi előtti időkre nyúlik vissza: már az ókori görögöknél, de a XVI. században is alkalmaztak edzőket a színházi előadásoknál: amikor szükség volt egy tapasztalt öreg harcos instrukcióira a dráma színrevitelénél. A forgatáson természetesen hadseregnyi kaszkadőr is részt vett. Újra együtt dolgoztam a Trinity-korszakból már ismerős emberekkel, de csatlakoztak hozzájuk újak is: Pizzuti, Ukmar, Torrisi, Cianfriglia, Pevarello, hogy csak néhány nevet említsek. A maga területén mesternek számító Pizzi díszletei lenyűgözőek voltak (például a Foggia környéki valódi várak, amelyeket a filmhez alakítottak át), realisztikus környezetet varázsoltak a film köré, és az ember szinte megfeledkezett róla, hogy nem egy történelmi filmet, hanem vígjátékot forgat. A forgatási nap után gyakran meghívtam a kollégáimat egy nagy spagettivacsorára a lakókocsimba. Amerikai modell volt, akadt

benne bőven hely. Számos barátság született és szilárdult meg ezeken a vacsorákon, többek között olyan társakkal, mint Cannavale, akit még a Piedone-filmekből ismertem, az időközben elhunyt Angelo Infanti, aki kiváló jellemszínész volt, és akit mindenki ismerhet A keresztapa című filmből, vagy Lionello, a zseniális komikus és szinkronszínész, aki nagyban hozzájárult Woody Allen olaszországi népszerűségéhez. A film egyik legzseniálisabb jelenetére biztosan mindenki emlékszik, aki valaha is látta: a francia komikus, Jacques Dufilho fellépésére a legendás öreg harcos, Mariano von Trani szerepében, akiről hihetetlen dolgokat meséltek. Attila, Őrjöngő Lóránt és a történelem leghíresebb harcosainak alakjaiból gyúrták össze, úgyhogy az én karakterem csak sajnálkozhatott, hogy a csatában nem a mi oldalunkon küzd. De aztán váratlanul mégis felbukkan a csatatéren, hogy a segítségünkre siessen: fekete ruhájában belovagol, és teli torokból elordítja magát: „Én vagyok Mariano, Mariano von Traniiiiiiiiiii! Azért jöttem, hogy megvívjak a franciákkal!" Azt hiszi, hogy ezzel alaposan ráijeszt a gallokra... de ugyanebben a pillanatban elkezdenek záporozni rá az ütések! Amikor leveszi a sisakját, megpillantjuk Dufilho vidám arcát, amelynek vad mimikája Louis de Funés-ére hasonlít. Bevallja, hogy még soha életében nem harcolt senki ellen, csak jó pénzért lefizette Ariostót, hogy hősként ábrázolja őt a költői művében. És amikor a végén kiderül, hogy Bracalone egyetlen sort sem jegyzett fel a füzetébe a csatáról, azt mondja Hektornak: „Én nem tudok írni, te nem tudsz olvasni. Hiába, mi harcra születtünk!" „De akkor hogy fog tudomást szerezni erről az utókor? - vontam őt kérdőre Hektorként nápolyi akcentussal. A film több mint hárommilliárd lírás bevételével az év kasszasikere versenyében a nyolcadik helyen végzett, és nem kevés embert ösztönzött arra, hogy utánaolvasson Fieramosca hőstetteinek. Hiába, a filmeknek néha didaktikus haszna is van.

MICHELE LUPO Valaki egyszer elterjesztette azt a pletykát, hogy az Aranyeső Yuccá-ban (Occhio alla penna, 1981) forgatása során - visszaélve színészi hatalmammal - rákényszerítettem Michele Lupóra a saját álláspontomat. A film Spanyolországban készült 1981-ben, amikor az italowestern nagy korszaka már leáldozóban volt. Talán az én nyolcvanéves memóriám tehet róla, de nem emlékszem ilyesmire, és őszintén szólva nehezen is tudnám elképzelni ezt, mert „színészként" semmi sem áll tőlem távolabb, mint hogy bármit is ráerőltessek egy rendezőre. Almeríában elviselhetetlen hőség uralkodott, ilyen hőmérséklet mellett aztán végképp eszébe se jut az embernek, hogy bárkire is ráerőszakoljon valamit. Ezenkívül mélységesen tiszteltem Michelle Lupót, aki öreg rókának számított a filmiparban: a hatvanas években rengeteg szandálos filmet és kultwesternt készített, többek között az Arizona Coltot, Gemma barátommal. Mindenekelőtt azonban eszem ágában sem volt beleszólni a rendezésbe, soha sem voltak ilyen ambícióim. Azok a színészek, akik arról vitáznak a rendezővel, hogy hol álljon a kamera vagy hasonlók, általában csak tanulni akarnak tőlük, hogy előkészítsék saját rendezői debütálásukat. Bud Spencerből nem lett rendező, ezt a veszteséget azonban sem a mozi, sem pedig Bud Spencer nem tekinti olyan súlyosnak. Számtalan színész, akit a sors zajos sikerekkel ajándékoz meg, sajnos hajlamos megfeledkezni arról, hogy milyen szerencsés helyzetben is van. Időnként ilyen-olyan változtatások miatt vitába keverednek a rendezővel. Ha fontosabb az énekes, mint a dal, akkor megeshet az ilyesmi. De velem soha. Lupo és én öt filmet készítettünk együtt: Akit Bulldózernek hívtak (Lo chiamavano Bulldozer, 1978), Seriff az égből, Seriff és az

idegenek, Aranyeső Yuccában és Bombajó bokszoló (Bomber, 1982). Az Aranyeső Yuccában munkálataiban részt vett Sergio Donati és Claudio Mancini is, előbbi a forgatókönyvet írta, utóbbi a Volt egyszer egy Vadnyugat producere is volt. Lupo rengeteg tapasztalattal rendelkezett és sajátos rendezői munkamódszere volt, egy olyan rendezőé, aki szorosan kötődött a zsánerfilmhez. Mindannyiunk számára olyan volt a közös munka ezen a filmen, mint amikor az ember visszatér egy régi szerelméhez: esetünkben a westernhez. Ezért is találom szomorúnak, hogy Lupót, akárcsak az úgynevezett B-filmek (személy szerint én nem szeretem ezt a kifejezést, de manapság nagyon divatos) többi művészét, nem méltatják túl sok figyelemre. A filmkészítés nem egy hálás feladat. Európában, de különösképpen Olaszországban csak az számít szerzőnek, aki saját maga írja a forgatókönyveit; a rendező szerepe ennek megfelelően tehát abban áll, hogy egy másik ember írását viszi vászonra. Ez azonban súlyos tévedés: a filmtörténetben nem akad egyetlen forgatókönyvíró sem, aki megmentette volna a filmet, ha rossz volt a rendezés, a fordítottjára viszont százával tudnánk sorolni a példákat. Talán ezért merült ilyen könnyedén feledésbe Lupo, mert magányos farkas volt (olaszul: lupo solitario): nem szeretett túl sokat beszélni, profi volt, aki imádta a munkáját és a magánügyeit mindig külön tudta választani a produkcióktól. A két film, Akit Bulldózernek hívtak és a Bombajó bokszoló tulajdonképpen összetartozik, bár néhány éves különbséggel készültek: mindkettőben jelentős, ámde keserű sportolói múltra visszatekintő tengerészt játszom, a keserű tapasztalat az elsőben amerikai focista, a másodikban bokszolói karriert jelentett. Csakhogy a sportban elterjedt piszkos trükkök arra késztetik a figurámat, hogy hátat fordítson a sportnak. Mindkét filmben egyaránt támogatom a fiatalokat, hogy ne kerüljenek az utcára és

megóvjam őket az ott rájuk leselkedő veszélyektől, méghozzá azzal, hogy edzem őket és igazi sportolót faragok belőlük. A végén azonban visszatérek a régi jól bevált módszeremhez, már amikor arról van szó, hogy meg kell oldani a problémákat. Két egyszerű, becsületes film, mindkettőt Marina di Pisa, Tirrenia és Livorno kikötőiben forgattuk. Két nagy siker! Mint mindig, amikor Lupo beállt a kamera mögé. Amikor gyerekekkel dolgoztunk, Michele mindig angyali türelemről tett tanúbizonyságot: a nagydarab seriff (ez voltam én) és a kis földönkívüli (Cary Guffey) találkozásáról készült, Amerikában forgatott két film minden felvételénél félrevonta Caryt, és kedvesen, nyugodtan elmagyarázta a jelenetet. Cary mamája, aki mindig elkísérte őt a forgatásokra, szintén segített. Guffey az amerikai gyerekszínészekre oly jellemző, néha allűrökkel kísért professzionalizmussal lépett fel. Amerikában a mozi komoly üzlet, és nem kevés olyan színész akad, aki nagyon korán kezdi el a színészi karrierjét, de felnőttkorára teljesen tönkremegy az élete. Akadt azonban egy probléma: a gyerek tisztességesen hozott minden arckifejezést és grimaszt, úgy ahogy kellett, de Michele-nek mindig az volt az érzése, valahogy túlságosan „mechanikus" az egész. Egyik délután, miután engedélyt kértem a szüleitől, elvittem őt a játszótérre. Néhány órán át körhintáztunk, jól meglöktem, amikor hintázott, ettem vele fagyit, és végül lassan, de biztosan kiderült róla, hogy az, ami és aminek lennie is kellene: gyermek. Később még azt is elárulta nekem, hogy azelőtt, hogy Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjében játszott volna, még soha nem látott mozit belülről. Cary szeretetre méltó és vidám gyerek volt - arcocskája egy kicsit Stan Laurelére emlékeztetett, pisze orrával és enyhén előreugró homlokával.

Miután visszatértünk a szállodába, az egész estét a szüleivel töltöttem, és beszámoltam nekik az élményeinkről. Pontosan erre az együtt töltött napra volt szükség ahhoz, hogy az általunk játszott mogorva seriff és a kis földönkívüli gyerek figurájának megadjuk a kellő melegséget; éppen ez a közelség hiányzott addig. Amikor befejeződött a forgatás és elbúcsúztunk egymástól, Cary még egy pár könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkában. Szülei azt mondták, még Spielberggel sem került ilyen közvetlen viszonyba. Úgy vélem, a Cary és köztem szövődött barátság nagymértékben hozzájárult a film nemzetközi sikeréhez. Egy évvel később, a második rész, a Seriff és az idegenek forgatásán láttuk viszont egymást ismét. Cary úgy ölelt át engem és a többieket, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Nem felejtett el minket. A játszótéri körhintázást sem felejtette el. A második filmnél, amelyet a Georgia állambeli Monroe kisvárosban forgattunk, jelen volt a kiváló jellemábrázoló és szinkronszínész Ferruccio Amendola (Robert De Niro és Al Pacino olasz hangja) és Robert Hundar, alias Roberto Undari is, aki a hatvanas években az olasz-spanyol westernekkel szerzett magának hírnevet. Cary nagyon félt Hundartól, magassága és hátborzongató, téglalap alakú arca megijesztette, a helyzetet pedig csak súlyosbította a tény, hogy ő játszotta a betolakodó földönkívüliek vezetőjét. Úgyhogy amikor a kis barátom egy-egy jelenetben azt játszotta, hogy retteg a gonosztól, akkor a szorongása nem volt mindig pusztán megjátszás. A film végén mindenki, aki addig az ellenfelem volt (favágók, a nehézfiúk bandái, akikkel seriffként dolgom volt), az én oldalamon küzd a földönkívüliek ellen. Ezzel a jelenettel John Sturges 1957-es Újra szól a hatlövetű (Gunfight at the O.K. Corral) című westernje előtt tisztelegtünk, amelyben a Main Streeten játszódik a végső párbaj.

Drága Michele, bárhol is vagy most: köszönet a szórakoztató film történetének ezekért a csodálatos fejezeteiért.

AMIKOR ÉLESEDIK A HELYZET... Ennek az alfejezetnek azt a címet is adhattam volna: „Senki sem lehet próféta a saját hazájában." Hogy miért, azt hamarosan megtudjátok. Enzo G. Castellarival ugyan már negyven éve ismertük egymást, mivel a spagettiwesternek virágkorától kezdve többször is találkoztunk futólag, de még soha nem volt szerencsénk együtt dolgozni mindaddig, amíg el nem indult az Extralarge (1991-93) című televíziós sorozat, amely az olasz tévé történetének egyik legnagyobb sikerszériája lett, sőt még a Telegatto televíziós díjat is elnyerte. A díjak számomra soha nem voltak annyira fontosak, mint a közönség szeretete, de mivel a Telegatto az őrületesen magas nézettség eredménye és ezáltal a rokonszenv kifejeződése is volt, ez a kitüntetés dupla örömöt jelentett számomra. Castellarit sokáig ugyanúgy mellőzte a kritika, mint a kaszkadőrök koordinátorait - ezt a szakmát ifjabb éveiben egyébként maga Castellari is gyakorolta. Csakhogy az olasz filmek új szerzői ignorálták és sznob arroganciával lenézték őt. Castellari azonban, akinek a filmjeit az egész világon vetítették, fényes kárpótlást kapott mindezért, amikor néhány évvel ezelőtt olyan kitüntetésben részesült, ami felér egy Oscar-díjjal - és ráadásul nem is Olaszországból, hanem egyenesen Hollywoodból: Quentin Tarantino, a zseniális fenegyerek és a nemzetközi zsánerfilm nagy rajongója egy Los Angeles-i moziban megrendezte az „Enzo G. Castellari Night"-ot. Tartok tőle, hogy Olaszországban nem sokan hallottak erről az eseményről. Azon ritka alkalmak egyike volt pedig, amikor elismerték, hogy

Castellari milyen fontos szerepet játszott a B-filmek történetében. Az olasz sajtóban azonban jószerivel csak olyan nevek bukkannak fel, amelyek elsősorban lokálisan (és főként a televízióból) ismertek. Arról, ami az országhatárokon kívül történik, nemigen értesülünk, hacsak nem nyer Oscart egy olasz film - ez a feltétele annak, hogy az amerikai mozik is bemutassák. Anélkül, hogy Castellari valaha is valódi Oscart nyert volna, egyik hímje, a L'ultimo squalo (Az utolsó cápa, 1981) Los Angelesben egyetlen hétvége alatt hárommillió dolláros bevételt hozott. Az I guerrieri del Bronx (Bronxi harcosok, 1982) című filmje pedig az Egyesült Államokban a legtöbb bevételt hozó filmek rangsorában az ötödik helyen végzett. És ez még messze nem minden! Tarantino Becstelen brigantik (Inglourious Basterds, 2009) című ünnepelt filmjében, amelyet erősen ihletett Castellari 1978-as Az az átkozott páncélvonat (Quel maledetto treno blindato, a nemzetközi forgalmazóknál: The Inglorious Bastards) című munkája, az olasz rendező maga is megjelenik a véres zárójelenetben, a fogadás egyik vendégeként. A Tarantino-film óriási sikere kapcsán sok olasz néző és kritikus ráébredhetett, hogy vannak még Olaszországban olyan rendezők, akiknek a neve az egész világon ismert. Enzo Girolami Castellari a népszerű filmek egy másik nagy rendezőjének, Marino Girolaminak volt a fia, aki a hatvanas évek briliáns olasz mozijának korszakában számtalan, remek színészeket felvonultató vígjáték szerzőjeként tűnt fel. A Girolami család Olaszország egyik legnagyobb filmes famíliája, és ebbe a fantasztikus családba volt szerencsém bekerülni, amikor az Extralarge-sorozat elindult. Akkoriban a televízió a költségvetés és a ritmus tekintetében még nagyon hasonlított a mozihoz. Castellari napi tizennégy órát dolgozott. Azon rendezők közé tartozott, akiket az égvilágon semmi sem téríthetett el a filmjétől. Ha másképp nem megy, akkor a napnak kell hosszabbnak lennie, így vett rá Castellari és a fiam, Giuseppe, aki Claudio Bonvento

mellett a sorozat producere volt, hogy legyőzzem a lustaságomat. Enzónak egyedülálló módszere volt az üldözések, lövöldözések és a kaszkadőrök összecsapásainak filmrevitelében, amit ilyen formában egyetlen más rendezőmnél sem tapasztaltam. Először alakítottam hivatásos nyomozót, de azért a megszokott Bud Spencer-féle lazaságról nem mondtam le. Egy amatőr detektívvel nyomozok, akit Philip Michael Thomas alakított. Vele mind a mai napig nagyon jóban vagyok, ami közös szenvedélyünkkel, a zenével magyarázható: ő énekelt, én pedig szaxofonon játszottam. Jack Costello nyomozó esetei kemény történetek voltak: kábítószer-kereskedelem, kiskorúakkal szembeni erőszak, terrorizmus és még jó néhány komoly ügy, olyan témák, amilyeneket általában nem szoktak Bud Spencerrel összefüggésbe hozni. Az Extralarge-sorozat darabjai valójában igazi filmek voltak, egy-egy rész kilencvenperces hosszúságú volt, és több volt bennük a párbeszéd, mint a verekedés. És ott, Miamiban, a forgatáson ismertem meg azt az embert, aki húsz évvel később életrajzom társszerzőjévé vált: Lorenzo de Lucát. Filmes szerzőként az Extralarge volt az első munkája, utána a sorozat többi részénél is közreműködött. Castellari közvetlen, szilárd jellemű ember volt, igazi profi és rendkívül igényes. A harci szelleméről szóló történetek egyikemásika legendássá vált az olasz filmvilágban - ezeket azonban most nem fogom elmesélni nektek, mivel tudom, hogy ő is épp az életrajzán dolgozik. Azt azonban elárulhatom, hogy időnként voltak köztünk kisebb súrlódások. A szerencsecsillagom, vagyis a kiegyensúlyozott természetem, mint mondtam, nagyban hozzájárult a forgatásokon kialakult harmonikus légkörhöz. Pedig egy, a legkeményebb olasz rendező és közöttem kirobbanó verekedésnél aligha lehetett volna nagyobb

reklámot csapni a sorozatnak, de balhé nélkül is óriási siker lett a film. Castellari nem tartozott azon rendezők közé, akik „felügyeltek" volna engem, ahogy a fiam, Giuseppe sem (aki nem csupán producerként működött közre a film elkészítésében, hanem Sandro Morettivel együtt a figura megteremtésében is részt vett). Mindketten meg voltak győződve róla, hogy többet is ki lehetne hozni belőlem a megszokottnál. Enzo remekelt a forgatásokon szükségszerűen fel-felbukkanó problémák kezelésében, akárcsak egy másik kiváló rendező, akivel szintén volt szerencsém együtt dolgozni: Ruggero Deodato. Nem véletlen, hogy Deodato is a hatvanas évek műfaji mozijából bukkant elő (még ha, mint mesélte, egy évtizeddel korábban kisebb szerepeket játszó ígéretes színészként is indult pályája). Ő is azon filmkészítők közé sorolható, akik először külföldön szereztek nevet maguknak, és csak ezután ismerte el a hazai közönség. Deodato az Őrangyalok (Noi siamo angeli) című 1997-es sorozat rendezőjeként került velem kapcsolatba, amely egyébként korábbi partneremmel, Philip Michael Thomasszal is újra összehozott. A film forgatási munkálataira visszatértem Kolumbiába, Bogotá közelébe, ahol örömmel állapíthattam meg, hogy a kilencvenes évek végén ott még érintetlen maradt a vadon. Mi több, olyannyira érintetlen maradt, hogy miután Thomasszal egy jelenet kedvéért a dzsungel mélyére merészkedtünk, el is vesztettük a rádiótelefonos kapcsolatot a külvilággal. Mindenhol, ameddig csak a szem ellátott, kizárólag a növények zöldjét láttuk. Olyan volt, mintha egy kimerevített filmkockába zártak volna bennünket. Végül egy helikopterrel menekítettek ki bennünket a dzsungelből! Bizonyára azért, mert marziano vagyok, de még ebben a lehetetlen helyzetben is csak nevetni tudtam: elképzeltem, hogy ott ragadok, mint azok a japán katonák, akik még a háború vége

után is évekig elsáncolták magukat a dzsungelben. Nem is lett volna ez rossz reklám a filmnek! Deodato mesterien végezte a munkáját, bár a sötétebb filmek jobban feküdtek neki: a halhatatlanságát, legalábbis a rajongói körében, az 1980-as Cannibal Holocaust című horrorfilmmel alapozta meg. Ruggero olyan sokoldalú rendező, hogy bármilyen műfajú filmet tud készíteni, és ha egy pillantást vetünk filmográfiájára, meg is bizonyosodhatunk erről: a thrillertől a szentimentális szappanoperáig szinte minden megtalálható benne. Legfőbb szenvedélye azonban kétségtelenül a „grand guignol" volt, a groteszk-triviális horrorfilmek. Giuseppe fiam alaposan elcsodálkozott és megörült, amikor Eli Roth (Tarantino egyik barátja) néhány évvel ezelőtt a Motel (Hostel, 2005) című filmje római bemutatóján odalépett hozzá, és megkérte, hogy mutassa már be Deodatónak, mert a mesterének tekinti őt.

OLMI, A FORGATÓKÖNYV NÉLKÜLI ZSENI Ermanno Olmi eredetileg Bergamóból származik, de Treviglióban nőtt fel. Olmi mesterművei intellektuális, mondhatnánk fennkölt hangot ütnek meg, ő maga pedig mély gondolkodású ember, aki erős iróniával szemléli a világot. Egy interjúban egyszer ezt nyilatkozta: „Bergamóban születtem, egy olyan negyedben, amelynek Malpensata (magyarul: rossz ötlet) a neve. Mégis nagyon remélem, hogy amikor a világra jöttem, anyám nem így gondolta, sőt abban bízom, nagyon is jó ötletnek érezte, hogy világra hozott." Az Edisonvolta produkciós cégen keresztül jutott el a filmezésig, miután elvégezte a milánói Scuola d'Arte Drammatica színművészeti szakát. Kevesen tudják vagy emlékeznek rá, hogy egyben kitűnő autodidakta dokumentumfilm-rendező is volt, az

ötvenes-hatvanas években több mint negyven dokumentumfilm fűződött a nevéhez. Ez volt számára az ugródeszka a játékfilmhez, és néhány nekifutás után, 1978-ban A facipő fája (L'albero degli zoccoli) című művével sikerült is az áttörés. A film nemcsak kasszasiker lett, hanem több nemzetközi díjat is elnyert. Olmi nem sok filmet forgatott, mivel mint ismeretes, azon rendezők sorába tartozott, akik csak akkor vágnak bele a forgatásba, ha úgy érzik, van mondanivalójuk. A köztes időkben pedig csendesen szenvednek magukban - és ez a szakasz időnként évekre is elnyúlik. Miután súlyos betegség következtében egy időre vissza kellett vonulnia a filmezéstől, Olmi 1987-ben tért vissza, és többek között olyan filmeket készített, mint az Éljen soká az úrnő! (Lunga vita alla signora!) és a La leggenda del santo bevitore (A szent iszákos legendája). 2003-ban végül Kínában forgatta a Dal a bordélyházból (Cantando dietro i paraventi) című filmjét. Amikor felajánlotta nekem a hajóskapitány szerepét, már határozott elképzelése volt arról, hogy mit akar. Akárcsak Hitchcock, Leone és más zseniális rendezők esetében, az ő filmjeire is az volt jellemző, hogy olyan színészt választott, aki egyáltalán nem illett a szóban forgó figurához, és aki ráadásul a közönség szemében egy bizonyos szerephez volt köthető, itt viszont olyan karaktert kellett eljátszania, amely egészen új kontextusba helyezi őt. Amikor meghallottam a telefonban a felkérést, azt hittem, félretárcsázott. Olmi volt az általam ismert rendezők közül az egyetlen, aki forgatókönyv nélkül dolgozott, legalábbis, ami az én figurámat illeti. Teljes mértékben megbíztam benne, hagytam, hogy csináljon, amit akar, anélkül, hogy kérdéseket tettem volna fel neki, bár azokra amúgy sem válaszolt volna: Olmi a forgatás közben alkotta meg a karakteremet, nem az íróasztal mögött találta ki a

tulajdonságait. Ez egy egészen egyedi eljárás, amibe elismert színészek gyakran nem hajlandóak belemenni, mivel művészetük megcsúfolásának érzik. Nos, ti, akik már eljutottatok könyvem ezen pontjára, tudjátok, hogy mit gondolok azokról a színészekről, akik megjátsszák a dívát: elmehetnek az ördögbe! Számomra ez a film egészen újfajta tapasztalat volt, a kritikusok szemében pedig egyfajta „debütálás". De hát az én koromban hogyan lehetett debütálni? Úgy, hogy történhetett bármi, Bud Spencernek nem volt veszítenivalója. Legrosszabb esetben túl öregnek láttak volna, de akkor a nézőim egyszerűen azzal vigasztalhatták volna magukat, hogy beraknak otthon a lejátszóba egy Az ördög jobb és bal keze-DVD-t, vagy - az én kontómra nevetnek egy nagyot. Amikor Olmi rendezett, alig mozgott a kamera, de persze nem kényelmességből, hanem mert nála ez esztétikai kérdés volt. Hasonló módszerrel dolgozott Antonioni vagy Andrej Tarkovszkij is. Alapjában véve nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik a forgatásokon, de amikor megláttam a filmet „egyben" a vásznon, az varázslatos módon megelevenedett, akár egy festmény, amely a hosszú alkotási folyamat végén egyszeriben csak elénk tárul. Olmi az én részemet utólag egy profi szinkronszínésszel akarta rámondani, mert az volt a véleménye, hogy túlságosan ismert a hangom és ez elvonná a nézők figyelmét a figurámról, a hajóskapitányról. A módszert a nagyszerű színésszel, Paolo Villaggióval az Il segreto del bosco vecchio (Öreg erdők titka, 1993) című filmben már kipróbálta. Ám ha azt gondoljátok, hogy Bud ezúttal is, mint mindig, megbízott mesterében és rábólintott az ötletre, hát súlyosan tévedtek! Most az egyszer, nyolcvankét év alatt először megmakacsoltam magam - úgy, ahogy egy igazi színész, bár nekem egészen más indítékaim voltak. Olmi titkárnője felhívott telefonon.

„Dottore Olmi szeretné, ha holnap bejönne hangpróbára." „Hall engem, signorina?" „Igen, persze." „Remek. Akkor mondja meg, legyen szíves, Olmi úrnak, hogy ez volt a hangpróba. Viszonthallásra, és adja át szívélyes üdvözletemet Ermannónak!" Majd a fenti szavak kíséretében letettem a telefont. Olmi a következő hétfőre rendelt be szinkronra. Ő határozhatta meg, hogy milyen nyelven mondjam fel a szöveget, angolul, spanyolul vagy nápolyiul. Nem volt semmiféle „arisztokratikus" indoka annak, hogy ellenszegüljek Olmi eredeti, szinkronizálási javaslatának, sőt kimondottan meghajlok a szinkronszínészek teljesítménye előtt, különösen ha a néhai Glauco Onorato mesteri alakítására gondolok, aki karrierem elején a hangomat kölcsönözte. Egyszerűen csak az volt az oka a makacsságomnak, hogy Olminak köszönhetően jól végeztem a dolgom a forgatásokon, és arra vágytam, hogy a szerepemet a szövegmondással én magam fejezzem be. A másik két filmnél, amelyeket a kilencvenes években, forgattam Madridban (Al limité, A végsőkig, 1997) és Az aztékok bukása (Hijos del viento, 2000), ugyancsak én magam mondtam fel a szöveget spanyolul. Ezért volt bennem annyi önbizalom, hogy úgy érezzem, ennél a filmnél is képes lennék erre, még ha Olmi fenntartásai abszolút jogosak is voltak. Bár a film teljes mértékben eltért mindattól, amit addig csináltam, a végén, az erkölcsi üzenetben ugyanazokat az értékeket, ugyanazt a pacifizmust lehetett felismerni, még ha legyengített formában is, amit a korábbi filmjeim is közvetítettek: a kalóznő, Ching a történet végén, miután bosszúvágyától vezéreltetve végighajózta a nagy világtengereket és mindenhol elvetette az erőszak magjait, leteszi a fegyvert. Az általam megtestesített öreg portugál kapitány epikus elbeszélőként vezet végig a cselekményen, és Ching útitársaként számol be élményeiről.

Most pedig elárulom, miért gondolom, hogy Olmi az utolsó humanistája egy olyan filmművészetnek, amelyet a speciális effektusok, remake-ek és sequelek vagy egyszerűen csak a puszta banalitás folytán a letűnés veszélye fenyeget. Azokban a filmjeiben, amelyek túllépnek a puszta látványosságon, a valódi attrakció - az összes többinél is izgalmasabb módon - maga az ember. A Dal a bordélyházból című film hajói epikus utazásra hívnak bennünket az emberi lét legmélyebb bugyraiba.

ÖKÖL AZ ARCON: KASZKADŐREIM Mire kell a kaszkadőr? Egyáltalán: mi is az a kaszkadőr? Egyszerűen szólva ő az, aki megsérülhet anélkül, hogy le kellene állnia a forgatásnak, ellenben ha a főszereplőnek esik baja, mindennek vége, ami persze nem kevés pénzveszteséggel jár, és akkor - jóccakát! Ha a kaszkadőröknek is osztanának Oscart, olasz kollégáink aratnának a díjátadón! Az ötvenes évektől kezdve Olaszországban rendkívüli mértékben megnövekedett a dublőrök iránti kereslet, mint ahogy a kaszkadőrjelenetek repertoárja is jelentősen kibővült. Ez volt az az időszak, amikor elárasztották az országot az amerikaiak, akik itt forgatták monumentális történelmi filmjeiket néhány évvel később pedig már nélkülözhetetlenek voltak a kaszkadőrök: ők léptek elő (szegény lovak mellett) az italowestern titkos főszereplőjévé. A kaszkadőrök képzése természetesen Hollywoodban, a filmipar leggazdagabb központjában zajlott, de nálunk voltak a legtökéletesebb dublőrök, akik nagy felhajtás nélkül, profi módon végezték a munkájukat. Ugyanaz történt velem is, mint amit nem sokkal később Bruce Lee ugyancsak átélhetett: erre akkor jöttem rá, amikor Chaplin

Chang, aki a Piedone Hongkongban című filmemben játszott, a maga angol-kantoni halandzsanyelvén elmesélte, hogy Bruce Lee már sétálni sem tud elmenni nyugodtan. Állandóan kaszkadőrök serege vette körül, akik szinte üldözték őt, kísérgették és gondoskodtak róla, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. És hogy mindezt miért? Nemcsak azért, mert csodálták, hanem mert hála neki: sokkal jobban kerestek, mint valaha, és mindig volt munkájuk. Engem is kaszkadőrök csapata vett körül, akik védőpajzsot emeltek körém, időnként ugyanakkor a „túszuk" voltam. És amikor szinte rám ragadtak, egyrészt hogy kifejezzék a szeretetüket, másrészt hogy megvédjenek a külvilágtól, néha már ölni is tudtam volna. Vigyáztak rám, mindenben asszisztáltak, együtt ettünk, együtt kártyáztunk, és voltak olyan esték, amikor ők döntötték el, hogy munka után hová menjünk. Talán a hangulataikkal, az időnkénti rosszkedvükkel érték el, hogy engedelmeskedjek nekik. Emlékszem egy estére, amikor Bécsben eredetileg Pavarotti-koncertre akartunk elmenni - aki egyébként, amikor évekkel később egy liftben véletlenül összefutottunk, ezt mondta: „Nem is tudom, hogy én hasonlítok-e rád vagy te rám!" A kaszkadőreim azonban rávettek, hogy azon az estén inkább egy olyan étterembe menjünk, ahol egy csinos jugoszláv lány főzött olasz ételeket. A fiúk nagyon élvezték, ha velem voltak, hiszen akkor általában nem kellett fizetniük a vacsoráért. A feleségem persze joggal háborgott, különösen, hogy a fiúk néha már a megkérdezésem nélkül is foglaltak asztalt. Visszatekintve úgy gondolom, elég gyerekes játszmák voltak ezek, és Mariának igaza volt: ki kellett volna állnom magamért, és egy idő után nemet kellett volna mondanom. De hát mit mondhatnék? Az evészet jó volt. Nem bosszankodom ezen! Jó, tisztában voltam vele, hogy a kaszkadőreim egy

kicsit kihasználnak, de másrészt a kihasználásnak vannak rosszabb módozatai is, mint hogy az embert elviszik enni, úgy kezelik, mint egy királyt, és ezzel, úgy mellékesen, még a barátainak is tesz egy szívességet. Ami viszont tényleg felbosszantott, az a Canon Film két izraeli producere, Yoram Globus és Menahem Golan akciója volt, akik a tudtom nélkül az én arcmásommal reklámoztak egy filmet. Miután rákérdeztem a dologra, elnézést kértek, és azt állították, ez csak amolyan „promóció". Ez volt a trükkjük, és be is jött nekik. De térjünk vissza a kaszkadőreimre: ádáz aggályoskodásuk végül odáig ment, hogy Bécsből, a világ egyik legszebb városából jóformán semmit sem láttam. A bécsi belváros az UNESCO-világörökség része, a város pedig számos nemzetközi szervezet, többek között az OPEC és több ENSZ-szervezet székhelye is. És ebben a csodálatos városban, amelyet a „zene városának" is neveznek, mivel a legjelentősebb zeneszerzők, többek között Haydn, Mozart, Liszt, Beethoven és sok más halhatatlan komponista is élt ott, én csak a kedves kaszkadőreim arcát láthattam. Foglya voltam egy olyan viszonyrendszernek, amelyet a kívülállók „egészségtelennek" tartottak, én magam azonban, mint hogy túlságosan is benne voltam, nem tudtam elfogulatlanul megítélni. Olyan kisajátító jellegű volt a hozzám fűződő kapcsolatuk, amit az ember csak néhány éves távolságból képes utólag objektíven látni. Kétségtelen tény azonban, hogy Terence és én, amint azt már első könyvemben is említettem, nagymértékben köszönhettük sikereinket a kaszkadőreink kiemelkedő akrobatikus képességeinek. Félszavakból is megértettük egymást, gond nélkül tudtunk egymással kommunikálni, ezért logikus és helyes is volt az a döntésünk, hogy mindig igyekeztünk a legkedvesebb dublőreinkkel együtt dolgozni. Ők pedig viszonzásképpen biztos állást köszönhettek nekünk, és a producereinktől magasabb gázsit

követelhettek, mint más filmeknél. Emlékeztek még rájuk? Filmről filmre mindig ugyanazok maradtak, még ha a szerepek cserélődtek is. Pásztázzuk végig egy kicsit őket a kameránkkal... * A Dell'Acqua család hosszú cirkuszi hagyományokra tekint vissza, az egyik legnagyobb akrobatacsalád a mozi világában. Annyi tehetség került ki közülük, hogy biztosan meg fogják nekem bocsátani, ha nem emlékszem vissza mindegyikükre név szerint, akikkel együtt dolgoztam. A dinasztia története akkor kezdődött, amikor az ősatya, Arnaldo Dell’Acqua, egy milánói tornász, sok-sok évvel ezelőtt feleségül vett egy cirkuszi artistanőt. A terebélyes családfa révén már a második világháborút megelőzően is több Dell'Acqua-cirkusz létezett. Filmjeinkben több családtag is szerepelt: Alberto Dell’Acqua, aki nem csupán akrobataként, hanem Robert Widmark művésznéven színészként is tevékenykedett; Ottaviano, aki a hetvenes évek „polizziotteschi"-jeiben is többször fellépett, és végül Roberto, egy alacsony, mozgékony jellemszínész, aki a westernek-ben általában a gyilkos szerepét játszotta - később pedig Roberto Benigni dublőre lett. Igazi bohóc volt. Képtelen volt megállni például, hogy egy teljesen normális sétánál időnként ne tegyen úgy, mintha megbotlana és elesne. Szeretnék most azoknak, akik esetleg nem olvasták az első könyvemet, ideilleszteni egy anekdotát. A Piedone Hongkongban forgatásán Roberto azon fáradozott, hogy kínai kollégájának elmagyarázza, nem szükséges három másodperc alatt 22 ütést bevinnie, ahogy ezt nyilvánvalóan a Bruce Lee-filmeknél elsajátította. Az olyan földöntúli gyorsaságú harcosoknál, amilyen Bruce Lee volt, ez a koreográfia helyénvaló is (rendezőinek időnként lassítva kellett lejátszaniuk a felvételeket, hogy követni tudják a

villámgyors mozdulatokat). Bud Spencernek azonban megvolt a maga stílusa, ami mindenekelőtt lassabb volt, és a vígjátéki aspektust emelte ki. Az én filmjeimet eleve egészen más közönségnek szántuk, és azzal a tempóval, amit a kínai akart diktálni, valószínűleg nem is tudtak volna lépést tartani. „Bud, ennek a fazonnak rugó van a hátsójában. Olyan, mintha egy sáska ellen harcolnál" - panaszkodott egyszer nevetve Roberto a kínai kaszkadőrre. Végül azért csak sikerült rábírni a kínaiakat a mi tempónkra, miközben a virtuozitásukat természetesen megőrizték. * Egy másik akrobatacsalád, az Ukmar família ugyancsak nagymértékben hozzájárult a műfaji film sikeréhez. A hat fiútestvér egyike, Clemente soha nem szerepelt egyetlen dialógusban sem, mégis rögtön felismeri mindenki a filmjeinkben mexikói külsejéről. Nagyon kedveltem Giancarlo Bastianonit is. Pajeszt viselt, ami a hatvanas-hetvenes évek táján nagyon „menő" volt, és ugyancsak vérprofi volt, több mint húsz filmemnél működött közre. Már az italowesterneket megelőző korszakban is számtalan szandálos filmben volt látható. Bastianoni fizikai jelenléte kiemelkedő volt, gyakran játszott hetvenkedő és összeférhetetlen, zűrös figurákat. Lenyűgöző volt az 1937-ben született Salvatore „Sal" Borgese kaszkadőr és harci edző karakterszínésszé való felemelkedése is: vele már Bud Spencer „születése" előtt, a monumentális 1961-es Barabás című film forgatásán is volt szerencsém együtt dolgozni. Gyártási asszisztensként tevékenykedtem ekkor, és Anthony Quinn sztárallűrjeit kellett túlélnem, Sal viszont Torvald, alias Jack Palance iskolájának egyik gladiátorát alakította. Már-már ruganyosnak mondható arca és nagyszerű mimikája (ami már Yul Brynner elismerését is kivívta, akivel 1970-ben az Isten veled, Sabata [Indio Black, sai che ti dico: Sei un gran figlio

di...] című filmben játszott együtt) a Hill/Spencer páros rajongóinak a Kincs, ami nincs című filmből maradhatott meg leginkább az emlékezetében. Ez volt az a film, ahol először mutatta meg jellemábrázoló tehetségét. Közel kétszáz filmes és televíziós fellépést felsoroló filmográfiája igazán impozáns, arca az olasz mozilátogatók számára jól ismert. Egy kicsit sem volt viszont komikus az erős „Ken Wood" (Giovanni Cianfriglia), sokkal inkább jéghideg: a mitológiai filmekben Steve Reeves dublőreként jeleskedett. Az egész arca hihetetlenül karizmatikus, de ami a legfeltűnőbb benne, az a szúrós tekintete. Cianfriglia azzal tűnt ki a többiek közül, hogy rendkívül udvariasan viselkedett a rendezőkkel. A dublőrök nem arról voltak híresek, hogy választékos úriemberek módjára viselkedtek és fejezték volna ki magukat. Ő viszont minden alkalommal megkérdezte a rendezőt: „Megfelel Önnek így ez a jelenet, dottore? Vagy inkább azt óhajtja, hogy csináljam meg még egyszer?" A már említett kaszkadőrökhöz képest Nello Pazzafini (alias „Red Carter") viszonylag ritkán szerepelt a filmjeimben. Körülbelül hat filmet készítettünk együtt, amelyekben nagyon jó karakterszínésznek is bizonyult, egy bizonyos ponttól kezdve filmográfiájában már csak színészi munkák sorakoznak. Külső megjelenése nagyon hatásos volt: sokáig focizott, és mielőtt belevágott volna a filmezésbe, testépítő volt. Magas volt és testes bajuszt viselt és sötét arckifejezése ellentétben állt derűs természetével, amelyet később volt alkalmam megismerni. Érdekes módon ő és Roberto Dell'Acqua 1977-ben együtt forgattak egy B-filmet, amelynek a címe Clouzot & C. contro Borsa linó & C. volt. A filmet egyébként nagyrészt a sikeres Az angyalok is esznek babot című Gemma/Spencer-féle alkotás ihlette. Néhány akrobatának tényleg olyan markánsak voltak az arcvonásai, hogy különösebb törekvés nélkül is színészekké váltak:

például a veterán Osiride Pevarello, aki 1915-ben született, így már éltes embernek számított, mire Az ördög jobb és bal keze című filmben eljátszotta a szakállas mormon szerepét, aki a légynek se tudott volna ártani. 1949-ben Alberto Lattuada Malom a Pó vizén című filmjében debütált. Arca egy öregember arca volt, noha akkor még nem is volt olyan idős, de amiatt, hogy olyan különleges és összetéveszthetetlen volt az arckifejezése, rendszeresen kapott ajánlatokat kisebb szerepekre, kaszkadőri feladatok nélkül is. Osiride még 2002-ben is szerepelt egy filmben, Tinto Brass Senso '45 című művében, tehát elképesztően hosszú karriert futott be, talán a leghosszabbat az olasz kaszkadőrök sorában. Testvére, Renzo, aki hozzá hasonlóan cirkuszi műlovarként dolgozott, szintén nagyon aktív volt, ő is szerepelt néhány spagettiwesternben.  „Richard Stark", avagy „Rick Piper", polgári nevén Riccardo Pizzuti figurájáról már meséltem az első könyvemben. Ám Bud és Terence kaszkadőreinek közönségkedvencét muszáj itt is megemlítenünk. Riccardóval együtt sok-sok gyönyörű pillanatot élhettünk át, mind a forgatásokon, mind a szünetekben, vagy munka után, pókerpartik közben, netán a közös étkezéseknél. Leírhatatlanul vicces fickó volt. Mivel olyan volt az arca, mintha undorító alak lett volna, gyakran osztották rá a főgonosz jobbkezének szerepét, akivel egyedül vagy Terence-szel kellett szembeszállnom. Fenyegető kisugárzása éppen akkor csapott át nevetségességbe, amikor (miután jókora pofonesőben részesült) úgy csuklott össze, mint egy zsák, sőt néha még pár fogát is kiköpte. Fizikai megjelenését tekintve úgy nézett ki, mint az örök ellenlábas Stan és Pan némafilmjeiben, ha tudjátok, mire gondolok. Riccardóban is egy „színész" veszett el.

Sergio Smacchi viszont szinte kizárólag a Hill/Spencer-filmekben játszott karakterszínészként különböző mellékszerepekben. Bár a verekedős jelenetekben kissé esetlennek tűnik, valójában igazi őstehetség volt. Rajongóinak főleg jellegzetes arca marad meg az emlékezetében. Ezen nagyszerű emberek közül néhányan már meghaltak, néhányan még itt vannak közöttünk, és megérdemelt nyugdíjukat élvezik, vagy más elfoglaltságot találtak maguknak. Elnézést kérek, ha valakit memória- vagy helyhiány okán kihagytam volna, de egyvalamiben biztosak lehetnek: még ha nevük ebben a könyvben nem is jelenik meg, ők maguk a filmjeinket továbbra is szerető nézők emlékezetében az egész világon fennmaradnak.

HOGYAN ZUHANJUNK KI A ZUHANYOZÓBÓL? Sok évvel ezelőtt elszakítottam egy izmomat a jobb karomban, amikor épp egy kaszkadőrt próbáltam megmenteni, akit az a veszély fenyegetett, hogy a díszlettel együtt, amelyen forgattunk, lezuhan. Ki tudja, miért, de egyszeriben összeomlott a színpad, és ahogy próbáltam megakadályozni a legrosszabbat, elszakadt az a fránya izom. A kórházban közölte az orvos, hogy hat hónapig pihentetni kell a karomat, de hát nekem be kellett fejeznem a forgatást! Márpedig én a mozifilmjeimben szinte soha nem használtam dublőrt (nem azért, mert nem volt az én méretemben megfelelő kaszkadőr, hanem mert a szóba jöhetők nem tudtak olyan fürgén mozogni, mint én). Így történhetett, hogy ez a karizom egy életre sérült maradt. „Nem kikötői munkás maga, akinek állandóan ládákat kell pakolnia! Hagyja csak így!" - mondta a sebész szarkasztikus felhanggal. Komolyan azt hitte, hogy gyerekjáték leforgatni egy akciófilmet, nincs benne semmi kockázat, elvégre minden be van állítva. Mind a mai napig sokan képzelik azt, hogy ez tényleg így

van, és mivel napjainkban már nem gyártanak akciófilmeket Olaszországban, a többségnek fogalma sincs róla, hogy mi fán terem a kaszkadőr. Szerencsére testtömegem ellenére mindig fel tudtam fogni az eséseket, mind a forgatásokon, mind az utcán, ami a sportolói múltam javára írható. A legkockázatosabb zuhanásomat azonban nem húsz kaszkadőrrel közösen felvett jelenetben szenvedtem el nem, sokkal nevetségesebb és banálisabb a helyzet... egy zuhanyzóban! Miamiban esett a nagy eset, épp ki akartam lépni a zuhanyozóból, amikor hirtelen megcsúsztam a vizes lépcsőn. Iszonyatosan nagyot szólt az esésem. Feleségem és unokahúgom, Gaia (kitűnő rendezőasszisztens) néhány másodpercig dermedten ültek a fürdő melletti szobában. Nem tudták eldönteni, hogy rögvest orvost hívjanak-e, vagy előbb nézzék meg, mi történt. Maria végül összeszedte a bátorságát, berohant a fürdőszobába, és hirtelen felkiáltott, amikor megpillantotta a fürdőköpenyt, ami megjelent előtte. A fürdőköpenyben pedig ott voltam én - feltápászkodtam és épp meg akartam nyugtatni, hogy nincs semmi baj. A csattanás hangja ugyan tényleg velőtrázó volt, de ahogy közeledtem a padlóhoz, még épp át tudtam gördülni a jobb vállamon, és sikerült felfognom az ütést. Ép bőrrel megúsztam, csak azt a hét csempét kellett kifizetnem a szállodának. Bumburnyák, az ördög bal keze nem ezt tette volna. Egy másik alkalommal barátaink háza előtt estem el: ömlött az eső, és megcsúsztam a kőlapokon. Ismét sikerült elkerülnöm a legrosszabbat, gyorsan átfordultam a vállamon, és ezúttal még a kőlap sem sérült meg. Az ugyanis erős, ebben az esetben számomra veszélyes utcakövekből állt, amelyek ráadásul egyenetlenek voltak és helyenként élesen kitüremkedtek. A ruhám ugyan szétszakadt, és támadt egy-két karcolás az arcomon, de a fejem nem sérült meg. Pedig lehet, hogy egy újabb

ütés a fejemre kiegyenlítette volna azt a sérülést, amit még gyermekkoromban szereztem, amikor bevertem a fejem egy vasmacskába, és azzá a marzianóvá váltam, aki ma is vagyok. * Hogy miként kell jól földet érni, azt nem a kaszkadőröktől tanultam meg, hanem még tizenhét évesen, rögbijátékosként Rómában. A S. Gabriele humán szakos gimnázium iskolai csapatának tagjaként gyakran játszottam profi játékosokkal együtt. Rohangáltunk, egyfolytában bukfenceztünk és verekedtünk, annak rendje-módja szerint. Elmondhatatlanul élveztem! Csak azért hagytam abba, mert kivándoroltunk Dél-Amerikába. Imádtam a küzdelmet a sportban, a bokszolás alapjait is korán elsajátítottam. Egisto Peyrét, a negyvenes évekbeli „boxer atomico"-t egyenesen istenítettem: ő volt az első olasz, aki két egymást követő évben megnyerte az „Arany bokszkesztyűt". Alessandro Mazzinghi, akit a mai fiatalok valószínűleg már nem is ismernek, ellenben nagyszüleik a neve hallatán örömujjongásban törnek ki, szintén nagy példaképem volt: 1963-ban huszonöt évesen lett az első olasz bokszvilágbajnok. Ami viszont a pofonok osztogatását illeti, ezek a nehézsúlyú fiúk mégsem voltak igazi példaképeim, mert a filmvásznon a bunyók lassabb és kitartottabb mozdulatokat igényelnek, hogy a nézők követni tudják. Ennek művészetét részben saját magam, részben kaszkadőreim révén sajátítottam el, miközben időnként nekik is behúztam egyet véletlenül. Kezdetben, a rövidlátásom miatt, elő-előfordult, hogy lekevertem valamelyiküknek egy pofont, ami akrobaták között megesik időnként. Olyankor csak annyit mondtak, „Minden oké, Bud", majd a sérültet a mosdóhoz cipelték és a hideg víz alatt próbáltak életet lehelni belé. Azért az ilyen esetek számát egy kezemen meg tudom számolni. Az olasz mozi akrobatáiról valakinek illene egyszer egy vaskos könyvet írnia, bár az interneten már létezik pár

olyan oldal, ahol fényképekkel és névvel méltatják az eddig csak kevesek számára ismert szereplőket. Akrobata belőlem nyilvánvaló okok folytán soha nem lett volna, de szigorúan véve főszereplővé se léphettem volna elő, hiszen azoknak szépnek és vékonynak kell lenniük. Mivel azonban Budból mégis főszereplő lett, joggal vagy a nélkül, de nem tekinti túlzásnak, hogy azzal a szeretettel és megbecsüléssel adózzon a kaszkadőröknek, amit megérdemelnek. Hal Needham, az amerikai kaszkadőrök nagy öregje elcsodálkozott, amikor látta, hogy az olaszoknak az esési technikájukhoz nem kellett semmiféle felszerelés vagy védőberendezés - ez Hollywoodban elképzelhetetlen lett volna. Michael Douglas is megdöbbent, amikor A Nílus gyöngye (The Juwel of the Nile, 1985) forgatásán megismerte Giovanni Cianfriglia és a többi olasz akrobata munkamódszereit. Nem arról van szó, hogy az olaszok mindenáron öngyilkosságot kívántak volna elkövetni (noha az az ár, amelyet egyesek a filmtörténet során megfizettek, így is szörnyű), egyszerűen csak ahhoz voltak szokva, hogy mindent kihozzanak magukból, amit csak lehet, hiszen soha, még csak megközelítőleg sem rendelkeztünk egy amerikai nagy költségvetésű film keretével. Ma, amikor Hollywoodban mindent számítógéppel készítenek, és a színészek fejét virtuális testekre ragasztják, amelyek szinte maguktól repülnek és ugranak, a kaszkadőrszakmát talán már a kihalás veszélye fenyegeti. Ennek ellenére a különbség világosan érzékelhető: a modern kalandfilmek olyanok, mintha rajzfilmek lennének. Már nem atlétákat látunk a vásznon és az ő valódi, becsületes fizikai teljesítményüket. A mozi magától értetődően fikció, de ha valaki úgy teremt fikciót, hogy nem a valóságot használja fel, akkor abból a végén csak egy videojáték születik. Ez persze csupán egy marziano szerény véleménye. Az ördög jobb és bal keze című filmben Terence és én a

kaszkadőreinkkel együtt megteremtettük a koreografált és vértelen harc műfaját, amelyet egy kicsit a híres musical-vígjáték, az 1954-es Hét menyasszony hét fivérnek (Seven Brides for Seven Brothers) jelenetei ihlettek, és ami később nemzetközi márkajegyünkké vált. A legtökéletesebb technológia sem helyettesítheti a valódi akrobaták művészetét.

AZ ISTENEK HANGJAI Következzen egy olyan fejezet, amelyet az első könyvemben már beharangoztam, de most szeretnék részletesebben kitérni erre a témára: szinkronhangjaimra. A színészek sikereihez olyan jelentős mértékben járultak hozzá, hogy semmiképpen sem szabad megfeledkezni róluk. Bud Spencert - mielőtt áttért volna arra, hogy a saját hangján játsszon - leggyakrabban Glauco Onorato és Sergio Fiorentini szinkronizálta, akik mindketten kiváló színházi, televíziós és filmszínészek voltak. Szerencsémre Németországban is remek színészek kölcsönözték nekem a hangjukat. Bár a német nyelv, ahogy mondják, kevésbé „meleg" és dallamos, mint az olasz, Rainer Brandt és Wolfgang Hess rendkívül meggyőzően adták vissza a brummogó medvét. Brandt érdekes módon nemcsak engem, hanem többek között Franco Nerót is szinkronizálta. Bud Spencer még meg sem született, amikor ő már színészként dolgozott. Wolfgang Hesst egy német vígjáték forgatásán volt szerencsém személyesen is megismerni: 2009-ben együtt készítettük a Maffiózó vagyok, drágám (Mord ist mein Geschärt, Liebling) című filmet, amelyben egyébként barátom, Franco Nero is szerepelt. A japánok a szinkronszínészeket kissé fellengzősen úgy nevezik, hogy „az istenek hangjai". Nos, én nem vagyok fellengzős típus, ezenkívül egy apró születési rendellenesség folytán istenség sem lettem, de az vitathatatlan, hogy a szinkronszínészek nem

egyszerűen olyan színészek, akik leolvassák a filmvásznon látható figura ajkairól a szöveget. Sokkal inkább színt adnak a karakternek és gazdagítják azt. Ez a művészeti módszer megtakarítást is jelentett a producerek számára, elég ha a hangosfilm történetének kezdeteire gondolunk. Akkoriban az volt a szokás, hogy a filmeket több nyelven is leforgatták, attól függően, hogy melyik országba kívánták eladni. A legismertebb példa erre az 1931-es Drakula (Dracula): ugyanazon a forgatási helyszínen napközben az amerikaiak, éjjelente pedig a spanyolok forgattak. A forgatókönyv azonos volt, csak a színészek és rendezők váltották egymást. Reggeltől estig Lugosi Béla állt vámpírköpönyegében a kamera előtt, műpókok és kőlépcsők között, majd este megérkezett a spanyol lépcsőkre a következő Dracula, Carlos Villarias, akivel még egyszer leforgatták ugyanazokat a jeleneteket. A spanyol piacra szánt párbeszédeket eközben élőben vették fel. Amikor elkezdtem én magam felmondani a szövegeimet, abban a szerencsében és kitüntetésben részesültem, hogy megismerhettem Raffaele „Ray" Mottolát. Ő volt az egyik legnépszerűbb beszédtanár a külföldi piacra szánt olasz produkcióknál, illetve azoknál a külföldi filmeknél, amelyeket Olaszországban forgattak. Mivel Ray szülei Amerikába kivándorolt olaszok voltak, ő kétnyelvűként nőtt fel. A lelkét is kitette azért, hogy legalább egy úgy-ahogy elfogadható angol kiejtést elsajátítson velem. Az az álma azonban, hogy az órái után majd a forgatásokon kívül is tudjak angolul beszélni, már nem teljesült. A sok utazás, valamint a repülős és helikopteres kalandjaim során nagyon is hasznomra vált volna az angoltudás, de sajnos itt is keresztbe tett a restségem. A pontos és maximalista Rayt majdnem az őrületbe kergettem a lustaságommal. Az első filmjeim utáni időszakban ismerkedtünk meg, és a Pedersoli-házban tett látogatásai lassacskán állandósultak:

hamarosan már nemcsak tanárom volt, hanem csodálatos barát, a feleségem és a gyerekeim számára is. Ray finom lelkű, művelt ember volt és nagyon profin dolgozott. Ezenkívül, mint remek színész, gyakran játszott maga is azokban a filmekben, amelyek forgatásán beszédtanárként vett részt. Több filmemben is szerepelt (az Extralarge-sorozat Gyilkosság Miamiban című epizódjában például az álszent tanárt játszotta), de szerepet kapott a zseniális hollywoodi rendező, Billy Wilder Előre! (Avanti!, 1972) című művében is, Jack Lemmon oldalán. Azért alkalmazták Rayt ehhez a filmhez, hogy a forgatáson jelen levő rengeteg olasz színésznek megtanítsa a helyes angol kiejtést. Szívesen emlékszem vissza közös dél-amerikai útjainkra, ahol mint már ismeretes, több filmemet is készítettük. Beutazáskor, minden egyes alkalommal, amikor a határon az irataink ellenőrzésekor meglátták az amerikai útlevelét, letartóztatták. Ez még azokban az időkben történt, amikor az amerikaiakat „gringónak", megvetett idegen kapitalistáknak tekintették ott. Úgyhogy minden türelmemet és meggyőzőerőmet be kellett vetnem, hogy elmagyarázzam nekik, nélküle egész egyszerűen nem tudok dolgozni. Rayt mégis mindaddig nem engedték át a határon, míg egy kis pénzt nem csúsztattunk az éber határőrök zsebébe. Ma, amikor már nincs közöttünk, hiánya súlyosan nehezedik rám. Egyike azoknak az embereknek, akiket kétszeresen gyászolok: egyfelől a barátot, másfelől a tanárt. Nemcsak azért éreztem fontosnak, hogy megemlítsem a nevét, mert nagyon jó barátom volt, hanem azért is, mert gyakran nem értékelik eléggé a beszédtanárok szerepét. De aki járt már forgatáson, az nagyon is becsüli a munkájukat, akárcsak a kaszkadőrökét, akik szintén ritkán kapják meg az őket megillető figyelmet. Bud Spencer mindenesetre értékeli a munkájukat.

5. FEJEZET HOGY KERÜLTEM A FILMVILÁGBA? „A film az egyetlen művészeti forma, amelyben a művek mozognak és a befogadó csendben ül. " ENNIO FLAIANO

A SHAKESPEARE-MŰHELY „Lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés!" - töprengett szegény Hamlet. „Mozi vagy szerelőműhely?" - őrlődött az inkább gyakorlatias beállítottságú Bud. És hosszasan törte a fejét a válaszon. Be kell vallanom, a mindenféle motorok iránti szenvedélyes rajongásom okán inkább a műhely felé hajlottam. Mert ha bármilyen motor (legyen szó akár repülőről, akár autóról vagy csak egy porszívóról) valami furcsa zajt hallat, akkor addig nem nyugszom, amíg darabjaira nem szedem, és meg nem találom az okát hogy aztán újra összeszereljem és megállapítsam: a furcsa zaj még hangosabb lett. Mindent összevetve talán az volt okosabb döntés, hogy a filmkészítést választottam, ahol ráadásul még ki is fizették az exúszó Carlo Pedersoli hatalmas ételadagjainak számláit, aki időközben még fel is szedett néhány kilót. És minél inkább egy hullámhosszra került velem az adott filmes csapat, annál nagyobbak lettek az adagok - például a producerem, Italo Zingarelli (aki a nagy zabálások tekintetében, mondhatom nektek, még rajtam is túltett!) vagy Sergio Corbucci esetében; Barboni és a többiek viszont inkább próbálták visszafogni magukat. Italo és Sergio társaságában időnként valóságos versenyzabálásba torkollt az együttlétünk. Virsliés hamburgerpárbajainkba jobban belehúztunk, mint Terence-szel a filmekben. Terence a nagy evészetek után mindig elment futni egyet, hogy őrizze a formáját. Én viszont hazamentem, és még mindig éhes voltam; ráadásul az a bizonyosság is megnyugtató hogy a közönség így szeret, ahogy vagyok: kövéren. Kellemes mellékhatása volt a filmezésnek, hogy a szerepelek jól is kerestem, de még mennyire! Ám sem Terence, sem az én számomra nem a pénz volt a fő vonzerő: megelégedtünk azzal -

hogy rendszeresen volt munkánk, távol állt tőlünk az a vágy, hogy még több pénzünk legyen. Az első Trinity-film, Az ördög jobb és bal keze körülbelül huszonöt millió lírát hozott a konyhára, ami az olyan, már befutó színészekhez képest, mint amilyen én is voltam akkoriban, viszonylag alacsony gázsinak számított. Én viszont, aki hozzá voltam szokva, hogy a venezuelai dzsungelben útépítéssel keresem a kenyeremet, valósággal úgy éreztem, mintha loptam volna a pénzt. A legjobb akarattal sem voltam képes felfogni, mi az a mágikus dolog, amit létrehoztam, hogy ennyit fizetnek érte egyszerűen csak annyit csináltam, hogy egy jelenetet addig ismételgettem, amíg jó nem lett. Valószínűleg másképp gondolkodtam volna, ha azzal az eltökélt szándékkal lépek be a film világába, hogy a Macbeth címszerepét alakítom. Orson Welles egyszer azt mondta, hogy Olaszországban ötvenmillió színész van, és közülük a legrosszabbak kerülnek a színpadra. Hát, azért ennyire nem vészes a helyzet, de ő megengedhette magának, hogy egy kicsit túlozzon. * Apósom, Giuseppe Amato producer, forgatókönyvíró, színész és rendező 1964-ben bekövetkezett halálát követően örököse tehát feleségem is, a Safa Palatino Studios (mai nevén Mediaset) résztulajdonosaivá váltak, ennek azonban az én jövőbeli színészi debütálásomhoz az égvilágon semmi köze nem volt. Az egy másik történet. Összebarátkoztam ugyanis egy milánói székhelyű amerikai reklámcég menedzserével, aki saját vállalkozásba akart fogni. Rómában szeretett volna velem egy céget alapítani, és úgy tervezte, hogy magával csábítja az ügyfeleit. Nagy lelkesedéssel vetettem magam a dologba, a Safa-épületben felújíttattam egy részt a leendő irodánknak. Természetesen a velem született, a megfontolást mellőző nagyvonalúságomtól vezéreltetve sokkal

több pénzt költöttem el, mint amennyit megengedhettem volna magamnak, viszont nagy bizakodással és odaadással fogtam neki a munkának. A cég a MarCa Film nevet kapta, ami a két alapító, Mario és Carlo keresztnevéből tevődött össze. A történet vége az lett, hogy a menedzser soha többé nem bukkant fel, én pedig ott maradtam a pompázatosan felújított és lenyűgözően üresen tátongó irodával. Ez volt az a pillanat, amikor - miután gyakorlatilag teljesen tönkrementem anyagilag - megfogadtam feleségem tanácsát, hogy megfontolom Giuseppe Colizzi telefonos ajánlatát az Isten megbocsát, én nem! című film szerepére. A végeredményt ismeritek... Ha összejött volna az amerikaival a reklámcég terve, akkor talán soha nem születik meg Bud Spencer. Vagy talán mégis, ha hiszünk abban, hogy a sors mindenáron azt akarta, hogy mi Terence-szel összekerüljünk és egy párost alkossunk. Egyszer egy étteremben a pincér odasúgta nekem, hogy ő pont olyan szeretett volna lenni, mint én. „Olyan dagadt?" - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet, de persze pontosan értettem. Nem ő volt az első, és bizonyára nem is az utolsó, aki ezt mondta. Sokan akartak olyanok lenni, mint én: és nem arról van szó, hogy színészek kívántak volna lenni, hanem sokkal inkább valahogy a jószívű óriás szerepére vágytak. Egy olyan figurára, akivel nyilvánvalóan azonosulni tudtak, vagy akibe egyfajta apafigurát láttak bele, a nagyapa, a báty, egy megértő barát figuráját, aki nem intellektuális problémákkal foglalkozik, hanem a mindennapok harcaiban védelmezi őket. A nézők nem egy számukra elérhetetlen sztárt látnak bennem, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem is vagyok az. És ha a szemükben olyan értékeket testesítek meg, amelyek számukra is fontosak, akkor teljes szívemből mondok köszönetet,

Isten áldja őket. Mindig olyan szerepeket vállaltam el, amelyek pozitív üzenetet közvetítettek, a többi nem rajtam múlt. Gyakran foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon mit vetít bele a nyilvánosság egy-egy híres személyiségbe - milyen félelmeket, vágyakat és reményeket. A legravaszabb és legprofibb színészek ki is használják ezeket a képzelgéseket, hogy fenntartsák a hírnevüket. Lényegében véve egy terméket állítanak elő, a publikumra szabottan. Mivel én nem tartozom a ravaszok közé, és sohasem csaptam be a nézőimet, úgy határoztam: az leszek, aki vagyok. Ezenfelül, ha tegyük fel, elkezdtem volna elemezgetni magam, akkor sem értettem volna meg többet (még Freud sem tudott volna segíteni).

AMIKOR A NEVETÉS ÉRTÉKKÉ VÁLIK Ha a filmjeink a mai korban születtek volna, attól tartok, aligha lett volna esélyük. A műveink értékrendje és egyedi komikuma nem az, amire a mai nézők vágynak. Az első sikereink időszakában a televízió még csak egy kis kasztni volt két fekete-fehér sugárzással, amiben ősrégi filmeket játszottak. Ha igazán élvezni akartak egy filmet, akkor az embereknek el kellett menniük a moziba, ahol aztán a hatalmas vászon előtt ülve magukkal ragadta őket a hangok és képek színes kavalkádja. Manapság annyiféle lehetőségünk van arra, hogy csak úgy mellékesen filmet nézzünk, akár a tévében, akár az interneten vagy DVD-n, hogy elveszítjük azt a képességünket, hogy minden érzékünkkel átadjuk magunkat egy-egy alkotásnak. A hetvenes évekig a római Piazza del Popolo környéki bárok számos író, újságíró, híres és kevésbé híres rendezők, színészek találkozóhelyéül szolgáltak. Itt találkoztam olyan rendezőkkel, mint Mario Monicelli, Pietro Germi, Sergio Leone, Mario Bava vagy Federico Fellini, hogy csak néhányukat említsem. Gyakran csak

azért mentek oda, hogy egy kicsit fecsegjenek, elüssék a napot vagy az éjszakát, és kitalálják, hogy mi legyen a következő filmjük. Az egyik ilyen bárban ült épp Sergio Leone is, aki A római sasok címmel tervezett egy szandálos filmet, amiből végül nem lett semmi. Amikor kollégái megérkeztek a bárba, lelkesen számoltak be neki arról a japán szamuráj filmről, amit épp láttak (Akira Kuroszava A testőr című munkája). Ezért végül ő is megnézte, és így történhetett, hogy a szandálos film helyett elkészülhetett az Egy maréknyi dollárért című western. Manapság az íróknak és rendezőknek muszáj a televízióban szerepelniük, hogy felhívják magukra a figyelmet. Aztán ott van még az a rengeteg tévéműsor, amelyekben elképesztő a sztárfelhozatal, bár ezen csillagok sikere általában elég kérészéletű, épp oly gyorsan tűnnek el a képernyőről, amilyen gyorsan én egyik csatornáról a másikra kapcsolok. Ez az oka annak, hogy az emberek, és ezalól én sem vagyok kivétel, esténként távirányítóval a kezükben alszanak el a képernyő előtt, és reggelre kelve már fogalmuk sincs, hogy mit is láttak előző este. Kérlek titeket, ne értsetek félre: nincs semmi bajom magával a televízióval, tisztában vagyok azzal is, hogy nagy szerepet játszott sikereimben, csupán egy bizonyos felfogás ellen van kifogásom, egyszerűen nem értem, honnan ered ez a trend az olasz televíziózásban, hogy a kamera előtt az emberek lehetetlenül viselkednek, ütik-vágják egymást, és főleg azt nem tudom, hova vezet mindez. A való életben háromszor vagy négyszer fordult elő velem, hogy tettlegességre vetemedtem volna egy vita során, színészként pedig csak egyszer vesztem össze valakivel: Lee Van Cleef volt az, mint tudjátok, és akkor is visszafogtam magam. Ez az új jelenség számomra teljesen érthetetlen. Ha régebben bármely művész a nyilvánosság előtt vesztette volna el az önuralmát, abból nagy botrány kerekedett és

hónapokig beszéltek róla. Kivétel volt, nem pedig a szabály. Emlékszem, Tomás Milián például híres volt a heves temperamentumáról Velem mindenesetre mindig nagyon kedves volt, a Rablór-pandúr forgatásán ismertem meg Miamiban mint nagyon összpontosító, profi színészt. Volt egy másik színész, aki hírhedt volt a dühkitöréseiről és rendszeresen szerepelt a lapokban: Klaus Kinski. Soha nem forgattunk együtt, de amikor egyszer találkoztam vele, egyáltalán nem az volt a benyomásom, hogy ez az ember bármiféle gonoszságra is képes lenne. Sőt, mindent megtett, hogy jelentékeny hasi térfogatom ellenére megpróbáljon átölelni. Kinski zabolázhatatlan és meglehetősen gátlástalan ember hírében állt: Sergio Corbucci mesélt egyszer egy szörnyű jelenetről, ami A halál csöndje forgatásán történt Kinski és az amerikai Frank Wolff között. Az összes jelenlevő hátán végigfutott a hideg. Frankot jól ismertem, ő játszotta a gonoszt az Isten megbocsát, én nem! című filmünkben, és ugyanezt a szerepet osztották rá Corbucci alkotásában is. Nem sok hiányzott hozzá, hogy Wolff behúzzon egy hatalmasat Kinskinek, amikor az nem volt hajlandó kezet fogni vele, mert zsidó, és szemrebbenés nélkül az arcába vágta, hogy utálja a zsidókat. Sergiónak minden meggyőzőerejét latba kellett vetnie, hogy megakadályozza, hogy a színész sötét monoklival legyen kénytelen kamera elé állni. Végül Kinski nevetve felvilágosította, hogy szándékosan tette: mivel a cselekmény szerint ellenségek voltak, ezzel a kétes ötlettel óhajtott segíteni az amerikainak, hogy még jobban gyűlölje őt. Frank helyében én azonnal lekevertem volna neki egy óriási pofont, és hozzátettem volna viccesen: „Csak azért csináltam, hogy te is jobban tudj utálni engem a filmben." Valószínűleg helytelen reakció lett volna. Wolff viszont, a profi színész, képes volt kezelni a helyzetet, és lenyelte a keserű pirulát.

Kinski pályafutása tele volt ehhez hasonló, sőt még ennél is durvább esetekkel (erről a nagy német rendező, Werner Herzog legendákat tudna mesélni!), de lehet, hogy a színészek annál mértéktelenebbek lesznek, minél híresebbek. Nem tudom, Terence hogy jött ki Kinskivel, amikor az Egy zseni, két haver, egy balek (Un genio, due compari, un pollo, 1975) forgatásán hozta össze őket a sors; másrészről viszont tudom, hogy Terence barátommal, aki a megtestesült szívélyesség, lehetetlenség veszekedni. Terence soha az életben nem dobálózott volna puskával, mint ahogy tette azt a kiváló rendező, Antonio Margheriti (á la Castellari) egyszer az E Dio disse a Caino (És Isten monda Káinnak, 1968) forgatásán. De amikor az ember megpillantja ezeket a zseniális színészeket a vásznon, akkor mindent elnéz nekik: Kinski hihetetlen tekintete, ezek a végtelenül tágra nyílt szemek úgy hatottak, mintha egy idegen, veszélyes világba vezettek volna.

BUD, NYISD KI A SZEMED! Apropó, szemek és tekintetek a filmvásznon: egyszer odajött hozzám egy operatőr, már nem emlékszem, melyik filmet forgattuk éppen, és megkért, hogy az egyik jelenetben nyissam kicsit nagyobbra a szemem. Azt állította, ez a rendező óhaja. Ezt válaszoltam neki: „Elfelejtetted, hogy a világ egyetlen olyan színésze vagyok, akinek alig van szeme?! Akkor hogy nyissam ki?" Nos, nem teljesen igaz, hogy az egyetlen, mert Charles Bronsonnak sem volt szeme. Leone az ő szemét is csak a zoom segítségével tudta megmutatni. Mindig azt mondják, Hollywoodban csak az viszi valamire, akinek nagy, tiszta szeme van. Ez egy olyan kijelentés, amely azért Dino De Laurentiist nem tartotta vissza attól, hogy felkínáljon egy szerepet Budnak, akinek amúgy természettől fogva elég

korlátozott volt a repertoárja tekintetek tekintetében. Már a Fordítsd oda a másik orcád is! forgatásán megkeresett, hogy nem akarnám-e eljátszani a szakállas Vultant, a madárembert a Flash Gordon című filmjében, abban az óriásprodukcióban, amely akkor már a fejében motoszkált. Ez természetesen úgy hiányzott nekem, mint egy jól irányzott ökölcsapás: egy sci-fi a marzianónak. Mellesleg azt szerette volna, hogy úgyszólván ingyen vegyek részt a filmben, mivel az amerikai sikerből sokat profitálnék, és ez a Trinity-filmekkel már megszerzett hírnevemet még tovább öregbítené. Fizetés ide, fizetés oda: Dino igazi, bőbeszédű nápolyi fickó volt, és olyan sármos, hogy azzal jóformán mindenre rá tudott venni engem, és persze melyik ambiciózus színészt ne csábított volna el az a kilátás, hogy hollywoodi sztár lehet? Mivel azonban én sem színész, sem ambiciózus nem voltam, nem fogott rajtam a rábeszélés. Ráadásul ez a gigantikus science-fiction produkció rendkívül hosszú forgatási időt jelentett volna, vagyis egy vagy két Terence Hill-lel forgatott filmet is fel kellett volna áldoznom érte. Ez pedig olyan áldozat lett volna, amelyet a rajongók nem méltányoltak volna. Ahogy Terence és én sem. Azért Dino kedvéért még egyszer meghánytam-vetettem a dolgot, de végül nemet mondtam. Utólag visszatekintve nem jelentett nagy veszteséget a döntés. Amikor 1980-ban bemutatták a Flash Gordont, a reakciók eléggé visszafogottak voltak. De én emlékszem, hogy amikor megnéztem a moziban, jól szórakoztam rajta. A filmet áthatotta az önirónia (az egyik jelenetben például Flash golyót kap a fejébe, amikor összefut az ellenlábasaival, mire az egész átcsap egy rögbimeccsbe - akárcsak Az ördög jobb és bal keze 2-ben), és nélkülözött minden pátoszt. Természetesen nagyon izgalmas volt látni azt a figurát a filmvásznon, akit én játszottam volna. Brian Blessed nagyszerű brit jellemszínész vállalta el végül a szerepet, aki egyébként hasonlított is rám: egy jól

megtermett szakállas fickó. Nem igazán hiszem, hogy ezzel a szereppel berobbantam volna Hollywoodban, éppoly kevéssé, mint a két csodálatos olasz színésznő, Mariangela Melato és Ornella Muti, akik szintén játszottak a hímben. Továbbá ha elvállalom, akkor végig kellett volna csinálni az egész felhajtást: elmenni Los Angelesbe a premierre, végigvonulni a vörös szőnyegen, pózolni a fotósok, tévékamerák és a tömeg előtt. Ezenkívül azt is megkövetelték volna, hogy öltözzek ki rendesen és préseljem be magam a szmokingba, holott már attól is megbolondulok, ha nyakkendőt kell kötnöm. Soha nem vettem részt a hímjeim premierjein, na jó, legfeljebb néhányon. Feleségem, Maria meg van róla győződve, hogy összesen csak egyet néztem meg, mégpedig a Mindent bele, fiúk! premierjét. De azt hiszem, olyan morcos medve azért mégsem vagyok. A bemutatót a Fiammá di Roma nevű moziban tartották. Amikor vége lett a hímnek és újra kigyulladtak a fények, különös csend támadt. Talán a csodálkozás pillanata volt ez, amikor a nézők rádöbbentek, hogy a megszokott westernpárost ezúttal egy modern hímben látták, amely a dzsungelben játszódott. De aztán kitört a taps, amely fülsiketítő volt és két-három percig tartott. Ezzel megkaptuk a kívánt megerősítést, hogy Terence és Bud cowboykalap, lovak és revolver nélkül is bejön a nézőknek. Ettől fogva nem volt megállás! De épp eleget beszéltem a moziról. Világ körüli utunk most legkockázatosabb szakaszához ér, egy veszélyekkel teli terepre, ahol minden férfi megtapasztalhatja a korlátait: otthon, a saját nappalijában.

6. FEJEZET A MARZIANO MINT FÉRJ ÉS ÉDESAPA „A család a szív hazája." GIUSEPPE MAZZINI

JOGI NYILATKOZAT Carlo ugyan nem hatalmazta fel Budot, hogy megírja ezt a fejetet, de Bud fütyül rá! Általában az volt a helyzet, hogy Budot a forgatásokon nagy tisztelettel, sőt megbecsüléssel övezték, azonban amint betette a lábát az otthonába, visszaváltozott Carlóvá, és egyből más szelek fújtak. Hiszen, ahogy azt mindenki tudja, otthon az asszony az úr. Otthon alaposan meg kell gondolnom, hogy a kanapé melyik végébe ülök le, és ha nem sikerül eltalálnom a megfelelőt, akkor nem túl barátságosan oktatnak ki, hogy hol a helyem. A forgatási helyszínekre nem szívesen vittem magammal a családomat. Egyrészt szerettem egyedül utazni, másrészt pedig mindig aggódtam, hogy bajuk esik. Ha viszont otthon maradtak, akkor gondtalanul tudtam összpontosítani a munkámra. A feleségem és a három gyermekem persze ennek nem nagyon örültek, de idővel elfogadták a konokságomat. Ma pedig, amikor már nem vagyok olyan sokat úton, Maria szerintem titokban néha visszasírja azt az időt, amikor nem botlott belém örökösen. De ezt csak ő tudhatja!

A FÉRFI A HÁZBAN: MARIA Számos dolog van, amin nem sokat törtem a fejem - az egyik ilyen a házasságom. És amikor ma látom, hogy a szerelmünk immár 52 évet vészelt át, akkor arra a következtetésre jutok, hogy ez valószínűleg nem is olyan nagy baj. Amikor megismerkedtem Mariával, őszintén szólva eszembe sem volt megházasodni. Viszonylag gondtalan életet éltem, autókkal kereskedtem és élveztem ennek azt a kellemes mellékhatását, hogy a legmenőbb amerikai kocsikkal autókázhattam, például olyan gigantikus

méretű kabriókkal, amelyek annyi helyet foglaltak el az utakon, mint két normális autó. Az ötvenes-hatvanas évek Rómájában járunk, a római „dolce vita" fénykorában. A főváros utcáin az ember lépten-nyomon olyan szupersztárokba botlott, mint Kirk Douglas, Rock Hudson, Charlton Heston, John Wayne, Marlon Brando, Ava Gardner és még felsorolhatatlanul sokan, akik a normális halandók számára elérhetetlenül távoli Hollywood nevű bolygóról jöttek, és akiket idáig csak a mozik vásznán láthattunk. Ami engem illet, nem különösebben izgattak a híres színészek, de velük valami különös hangulat költözött a városba. Az éjszakai élet valósággal felpezsdült, atlétatermetemnek és sportolóként szerzett hírnevemnek hála nem jelentett nehézséget, hogy lányokkal ismerkedjek. Ha ezek után Budot felszínes alaknak képzelitek el, nos, akkor nem tévedtek nagyot: Bud ugyan ekkor még nem létezett, de Carlo, az elődje, jobban mondva alteregója, olyan fiatalember volt, aki úgy szerette az életet, ahogy ebben a korban az emberek szeretni szokták. Hogyan is jutott volna eszébe megházasodni? Hogy feleséget és egy egész gyerekhordát vegyen koloncként a nyakába? Akkoriban elképzelhetőbbnek tartottam, hogy Jurij Gagarinnal körberepülöm a Földet, mint hogy megházasodjak. Miközben Maria, a csinos kis barna lány nagyon is tetszett nekem. Liz Taylorra hasonlított és egészen más volt, mint a többi lány, akikkel korábban jártam. Mindenekelőtt fittyet hányt atletikus termetemre és a hírnevemre. Ami megtetszett neki bennem, az valami egészen más volt. De vajon mi? Azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy a külsőségek, amelyek nekem oly fontosnak tűntek, számára közömbösek voltak. Szerettem volna viszontlátni és jobban megismerni. Nem volt ez szerelem első látásra sem az ő, sem az én részemről (ami annál is nehezebb lett volna, mert én nem láttam valami jól).

Csakhogy hamarosan ráébredtem, kényes helyzetbe keveredtem: ő komolyan gondolta a dolgot, én meg nem akartam megbántani azzal, hogy kijelentem, egyáltalán nem áll szándékomban változtatni az életkörülményeimen - meg az övéin sem. Legalábbis egyelőre. Így történt, hogy némi hezitálást követően úgy döntöttem, megpróbálom jobban megismerni magamat, és huszonhét éves koromban Venezuelába emigráltam. Lehetséges, hogy ez a lépés bizonyos értelemben menekülés volt az egyre komolyabbra forduló kötődés elől, legalábbis Mariának annak tűnhetett. Mint már utaltam rá, ekkoriban fogalmam sem volt arról, hogy ki is vagyok valójában. Egy vasgyáros fiához méltóan viszonylag jó körülmények között nőttem fel, majd úszóként szereztem néhány bajnoki címet. Most viszont elérkeztem az életem fordulópontjához, amikor végig kellett gondolnom a jövőmet. Azzal, hogy elmentem és otthagytam a megszokott életemet, meg akartam tudni, képes vagyok-e megállni a magam lábán. Ezenkívül vissza akartam fizetni az adósságaimat is. Akkoriban nem volt szokatlan, hogy valaki kivándorol Olaszországból egy olyan országba, amely több lehetőséggel kecsegtet, nem én voltam az első, sem az utolsó a sorban. Azonban a dzsungel mélyén sem tudtam kiverni a fejemből azt a csinos, barna lányt. A távolság révén valahogy még erősebben volt jelen, mint korábban. Úgyhogy papírt és tollat ragadtam, és írtam neki egy levelet, azon kevés levelek egyikét, amelyhez egyáltalán vettem a fáradságot. Amíg a levelek megérkeztek, annyi idő eltelt, hogy minden további nélkül elpárologhatott volna a rajongás. De nem így történt. Az én leveleimben nem volt semmi különös, de Maria válaszai, amelyek mind formailag, mind tartalmilag sokkal gondosabbak voltak, minden alkalommal valódi fénysugarat jelentettek. Miután egész nap a tikkasztó hőségben robotoltam, a leveleit olvasva a világ legboldogabb emberének

éreztem magam. Azzal az ürüggyel, hogy meglátogatom a családomat és a barátaimat, végül visszatértem Rómába. Utazásom valódi célját, mármint hogy viszontlássam Mariát, még magam előtt is titkoltam. Még mindig nem akartam bevallani magamnak. Aztán megérkeztem, és megállapítottam, hogy nincs is Rómában! Nem sokkal később tudomásomra jutott, hogy a tisztelt Papa rábeszélte, hogy utazzon el és verjen ki engem a fejéből. Az efféle tervek gyakran beválnak - legalábbis a regényekben és filmekben. Maria a testvérével Svédországba utazott, bár értesítettem az érkezésemről; úgy nézett ki, nem is tér vissza, amíg Rómában vagyok. Elveszítettem őt? Vagy mindez azt jelentette, hogy tartsak ki? Az önérzetem azt súgta: „Ha inkább elutazott, ahelyett hogy megvárt volna, akkor nem lehetek túl fontos neki. Maradjon csak ott, ahol van! Akad még jó néhány szép lány a világon! Csak nem fogom megalázni magamat miatta?" A szívem azonban valami egészen mást súgott. Úgyhogy fogtam magam, beállítottam az édesanyjához, aki nem táplált túl nagy rokonszenvet irántam, amit persze meg is értettem, és azt mondtam: „Signora, azért jöttem, hogy megkérjem Maria kezét!" Végighallgatta a mondókámat. Úgy tűnt, hogy ha Maria igent mond, akkor ő is áldását adja. Azt azonban rögtön értésemre adta, hogy semmiképpen sem vihetem magammal a lányát Venezuelába, még ha jó állásom is van ott és Maria bele is menne az utazásba. Ez persze némi problémát jelentett, mivel Olaszországban nem volt állásom. Leendő apósom azonban megígérte, segít találni valamilyen munkát. Nem titok, hogy mit felelt Maria: 1960. február 25-én a lateranói San Giovanni-templomban kimondtuk a boldogító igent és a szertartásnak megfelelően számtalan dologra ígéretet tettem, amelyekből a legtöbbet nem tartottam be - kivéve egyet:

„mindörökké". * Maria az 1964-ben, hatvanhárom éves korában elhunyt legendás nápolyi producer, Giuseppe „Peppino" Amato lánya. Mivel édesapja szakmai okokból gyakran volt úton Olaszországban és külföldön, ahhoz volt szokva, hogy otthon csak nők veszik körül. A némafilmről a hangosfilmre való áttérés időszakában Peppino túlnyomórészt az Egyesült Államokban tartózkodott. Ezután mindazzal a tapasztalattal, amit színészként, forgatókönyvíróként és rendezőként ott felhalmozott - visszatért hazájába. Amato volt a producere a híres rendező, Vittorio De Sica első filmjének, sok évvel később pedig ő készítette A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmet, szintén Vittorio De Sicával. Ezenkívül neki köszönhetjük az 1941-es La cena delle beffe (Udvari bolondok vacsorája) című mesterművet is, amelyben az olasz filmtörténetben először volt látható meztelen női mell (Clara Calamaié). Amato nevéhez fűződik a Don Camillo-sorozat első darabja is, a híres Fernandel/Gino Cervi párossal, és természetesen a korszakos jelentőségű Fellini-film, Az édes élet (La dolce vita), amely 1962-ben még Oscar-díjat is nyert. Ennyit Giuseppe Amatóról. Csak annyit szeretnék még hozzáfűzni ehhez, hogy az a fajta filmes ember volt, aki nem sajnálta sem a fáradságot, sem a pénzt, ha olyan projektről volt szó, amelyben hitt. A filmvásznon látható végeredmény pedig jelentős mértékben mindig a producer munkájának eredménye is. Mégis, ha a filmfőiskolákon elemeznek egy alkotást, akkor általában a rendezőt halmozzák el dicsérettel, míg a filmhez szükséges pénzt felhajtó producerek teljesítményéről gyakran megfeledkeznek. A producer és a rendező viszonyának értékelésébe gyakorta némi arrogancia vegyül. Az utóbbiak, az intellektuel rendezők maguknak tudják be a kreatív hozzájárulást, a producerben pedig csak pénzautomatát látnak. Peppino azonban rendkívüli

kreativitással végezte a munkáját. Tény, hogy a mozilátogatók nagyobb figyelmet szentelnek a film művészi értékének, mint a sokszor kihívást jelentő finanszírozásnak. És közben megfeledkeznek arról, hogy egy film elkészítésén több tucat ember dolgozik, akiket mind ki kell fizetni. A producer nélkül a film csupán egy ötlet maradna. Vagy a legjobb esetben egy forgatókönyv az asztalfiók mélyén. Amikor apósom váratlanul elhunyt, a család többi tagjának fenekestül fel kellett forgatnia az életét, hogy átvegyék azt a rengeteg szervezői feladatot, amelyekkel mindaddig Peppino foglalkozott. Maria, aki ekkor huszonhét éves volt, akaratán kívül családfővé lépett elő, ő gondoskodott édesanyjáról és testvéreiről. Olyan áldozatkészséggel és ügyességgel intézte a dolgokat, amilyet addig még nem tapasztaltam nála. Ebből a tapasztalatból ered Maria gyakorlatiassága és óvatossága, ami azonban abban már nem segítette, hogy engem eltérítsen őrült ötleteimtől. (Talán azon is múlott, hogy ő Vízöntő, én pedig Skorpió vagyok. Az asztrológia szempontjából egyébként tökéletes párt alkotunk.) Meglehetősen jól ismertem Maria édesapját, de nem annyira, ennyire szerettem volna. Három évvel az esküvőnk után halt meg. Kezdetben Peppino érthető módon féltékenységet érzett azzal monstrummal szemben, aki elvette tőle az ő imádott kislányát. Másrészt viszont négy nővel lakott együtt, és ezért talán nem volt annyira ellenére, hogy egyet közülük elraboltam. Nem mintha amiatt kellett volna aggódnia, hogy miként tudja eltartani őket, ez volt a legkisebb problémája. Sokkal inkább az volt fontos számára, hogy hosszú távon biztosítva lássa lányai jövőjét. Régi vágású nápolyi volt, akinél nem jöhetett szóba, hogy a felesége és a lányai munkát vállaljanak. Ezenkívül olyan ember volt, aki szerette az életet és szívesen költött olyasmikre, amikhez soha nem értettem, mint például festményekre, műalkotásokra, régiségekre. És ezt az

esztétikai érzéket továbbörökítette lányaira is. Ha górcső alá vesszük a nagy olasz producereket, kiderül, hogy szinte mindegyikük nápolyi volt. Amato mellett gondoljunk csak például De Laurentiisre vagy Goffredo Lombardóra. Az olasz filmművészet legfontosabb újításai közül nem egy Nápolyból eredt, és ez nem véletlen: a művészet a nápolyiaknak a vérében van, sőt még az enyémben is rejlik egy kicsi, ha a zene és a zeneszerzés iránti rajongásomra gondolok. Mariával azonban az égvilágon semmi közös nem volt bennünk! Ha ő fázott, nekem melegem volt; én a spagettit szeretem, ő a fusilli tésztát; Maria mindig azokért a színészekért rajongott, akik engem hidegen hagytak, és fordítva; én imádom a motorokat, ő ki nem állhatja; ő a paplan alatt alszik, én a paplanon. Soha nem riadt vissza attól, hogy megmondja, ha nem tetszett neki egy filmem, én pedig nem riadtam vissza attól, hogy mégis megcsináljam. Ő őszinte, én viszont a kegyes hazugságok híve vagyok. A füllentések megkönnyítik az életünket és boldogabbá tesznek másokat - ezzel pedig végső soron jót tesznek. Hadd említsek egy példát! „Drágám, jól áll ez a ruha?" „Fantasztikusan áll rajtad, nagyon csinos!" Lám, az agy és a száj külön cselekednek, egymástól függetlenül, míg az első azt gondolja: „Az isten szerelmére, mit vett fel?", utóbbi az elégedettség pillanatát ajándékozza a jobbik felének. Vagy lássunk egy másik példát! „Bajban vagyok, sürgősen szükségem volna egy nagyobb összegre. Kölcsön tudnál adni egy kis pénzt?" „Igen, persze... amint kifizette az egyik vevőm a számláját. Már majdhogynem be kellett zárnom a boltot. Sajnos jelenleg én is épp le vagyok égve." Ezt nevezik Olaszországban kegyes hazugságnak, ami mindenképpen jobb, mint egy durva elutasítás. A barát is jobban érzi

magát, a barátság sem sérül, és mi sem érezzük szörnyetegnek magunkat. Az a fogadalom, hogy „holtomiglan-holtodiglan szeretni foglak", az egyik legostobább hazugság, amit az ember csak mondhat valakinek. Mert a jó szándéktól eltekintve senki sem tudhatja, hogy mit tartogat számára a sors. Néha azonban tényleg kitart a szerelem. Ami Mariát és engem illet, idáig jól megvoltunk, és világ körüli utamnak ezen a pontján még mindig itt van mellettem. Az őszinteség szép dolog, de nem mindig kifizetődő. Ne hallgassatok az erkölcscsőszökre, akik azt prédikálják, hogy mindig mondjuk ki, amit gondolunk - a dolog hamar visszafelé sülhet el. Különben miért lenne kötelező a rendőröknek felhívni a letartóztatottak figyelmét arra, hogy mindent, amit mondanak, felhasználhatnak ellenük. Csak egyszer mondjátok azt a párotoknak, hogy nem áll jól neki a ruha vagy hogy ehetetlen, amit főzött - a legközelebbi alkalommal duplán, sőt háromszorosan kapjátok vissza! Ha egy nőt egyszer megsértenek, akkor minden egyes hibát, amit az ember valaha is elkövetett vele szemben, szigorú időrendben, dátummal ellátva és órára-percre pontosan vágja majd a fejedhez. És addig nem áll meg, amíg el nem jut Ádámig és Éváig, és általában olyan precizitással, ami minden krónikást megszégyenítene. A nők képesek bármilyen, évtizedes távolságban szunnyadó vétket bármikor előásni és életre kelteni. A férfi számára ez olyan, mintha életének e szakaszát nagy felbontású HD-formátumban nézné - csak éppen a gyorsított előretekerés opciója nélkül. Ehelyett könyörtelenül, lassított felvételen láthatja hibás lépésének minden milliméterét. Időről időre kisebb hazugságokhoz folyamodom, ha azzal, hogy az igazságot egy kicsit kiszínezem, a másiknak vagy magamnak jót cselekszem. Más lapra tartoznak azok a hazugságok, amelyek mögött

szándékos károkozás áll, valamint a patologikus és visszatérő hazugságok. A túl sok valótlanság eltorzítja az igazságot, és idővel már nehéz lesz megkülönböztetni egymástól a hazugságot és az igazságot. A nejemet nem lehet eltántorítani attól a meggyőződésétől, hogy a hazugságaim az ő intelligenciáját sértik, ami persze magasabb, mint az enyém - mint ahogy általában minden asszony bölcsebb, mint a társa, vagy legalábbis agyafúrtabb. De amikor én füllentettem, csak azért tettem, hogy megakadályozzak egy-egy olyan vitát, amiről amúgy is tudtam, hogy értelmetlen lenne. Mindenesetre megígértem Mariának, hogy a jövőben igyekszem olyan füllentéseket kieszelni, amelyek méltóak az intelligenciájához. Köztünk szólva azonban ez egy eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Még ha a munkámmal járó sok utazás miatt gyakran távol is voltam a családomtól, azt gondolom, bizonyos értelemben mégis mindig jelen voltam, mégpedig azon értékek révén, amelyeket fiamnak és lányaimnak átadtam, és amelyeket a feleségem távollétemben tovább ápolt. Minden alkalommal szorongás nélkül utazhattam el, mert feltétel nélkül megbíztam benne, és tudtam, hogy a három gyerek, Giuseppe, Cristiana és Diamante a legjobb kezekben van. Amikor hazaérkeztem, mindig úgy fogadtak, mintha csak egy napig lettem volna távol: a gyerekek boldogok voltak, de nem pörögtek túl az örömtől, Maria örült, de nem ugrott ki a bőréből. Mert igazából nem volt olyan érzésük, hogy ne lettem volna velük. Nem emlékszem olyan telefonbeszélgetésre, amikor Maria azt mesélte volna el, hogy a gyerekeknek valami baja esett. Azokról az időnkénti kisebb drámákról, amelyek a felnőtté válás szükségszerű velejárói, sokszor csak utólag, megszűrten értesültem - feleségemnek úgyis jobb érzéke volt hozzá, hogy elsimítgassa azokat. Maria „csodálatos, láthatatlan apának" nevezett. Őszintén szólva az utazásaim miatt nem volt rossz lelkiismeretem, elvégre

elsősorban azért dolgoztam, hogy a családomnak jobb sora legyen. Nem emlékszem, hogy valaha is lekevertem volna egy pofont a gyerekeimnek. Nem is adtak alkalmat rá, ami miatt végtelenül szerencsésnek érzem magam. A gyermekeim nevelését nagyrészt a feleségemre hagytam. Elmondhatom, hogy az életem férjként és apaként nyugalomban és gondtalanul folyt, mivel tudtam, hogy a feleségem erős és megbízható anya, aki mindent kézben tart. A mai napig is ő bont ki minden levelet, nem én. De ha friss házasok vagytok, akkor ne rólam vegyetek példát! Az az út, amelyen én jártam, nem feltétlenül a helyes út. Carlo Pedersoli számára az volt, de mindenkinek meg kell találnia a maga útját, az igényeitől és a lehetőségeitől függően. Ha a szerelmet láznak képzeljük, akkor Maria testhőmérséklete a házasságunk elején negyven, az enyém harminchat fok volt. De minden egyes nappal, ami elmúlt és amelyen ráébredtem, milyen asszony áll az oldalamon és milyen erős a szerelme, az én lázam is felkúszott. Ezért vagyunk még ma is együtt. A show-biznisz világában gyakran előfordul, hogy tönkremennek a házasságok, ha az egyik félnek sikere lesz és szakítani akar a múltjával. Ám azt gondolom, ha egy házasság emiatt zátonyra fut, akkor az a frigy eleve nem lehetett túl erős. Sokszor megesik, hogy valaki, miután sikeressé vált, már nem bírja elviselni a mellette lévő embereket, mert a rosszabb napjaira emlékeztetik. Azt hiszik, el tudnak bújni a múltjuk elől, ha elmenekülnek attól az embertől, aki azokra az időkre emlékezteti őket, megteszik, még ha korábban meg is esküdtek a szerelmükre. Egy házasságban az is gondot okozhat, ha a nő jómódú családból származik, a férfinak pedig nehézséget okoz, hogy megfeleljen a „vadász" vagy kenyérkereső szerepnek. És ha ez a helyzet, akkor a férfi szükségszerűen el fog gondolkodni azon, hogy elhagyja-e a nőt (amennyiben szikrányi büszkeség is lakozik benne és persze ha nem egy élősködőről van szó).

Legalábbis velem majdnem ez történt. Azzal a tervvel a fejemben, hogy üzletet nyitok és igazi családfőt és kenyérkeresőt gyúrok magamból, 1962-ben újból elindultam Németországba: egyik barátom mesélt nekem egy német mérnökről, aki kizárólagos értékesítési joggal rendelkezett egy speciális lakk licencére, így aztán habozás nélkül elutaztam, hogy találkozzak vele. Hamburg volt az úti célom. Velem tartott a barátom is, valamint egy pár, akik az ő barátai voltak. Azok azért csatlakoztak hozzánk, hogy rajtam próbáljanak élősködni. De mindenért kárpótolt a kiváló és elképesztően hozzáértő mérnökkel való találkozás. Részletesen elmagyarázta, hogy az általa feltalált vegyi összetétel olyan ellenálló képességet kölcsönöz a festéknek, hogy egyetlen mázolás akár évekig is kitart. Lényegében véve tehát egy örök életű festékről volt szó. Határtalan lelkesedésemben gyorsan tető alá hoztam az üzletet, majd visszatértem Olaszországba. A bőröndöm dugig tele volt a tégelyekkel, amelyek a jövőbe mutató anyagot tartalmazták, és amiről hazámban még senki sem hallott. Már volt is egy ötletem, haladéktalanul felvettem a kapcsolatot azokkal a hivatalnokokkal, akik a mozdonyok, illetve a zebrák festéséért voltak felelősek. Miután agyondicsértem a termék kiváló minőségét, a zebracsíkok felfestésének illetékese arcán, aki egyébként jó barátom volt, egyre szélesebb és egyre elviselhetetlenebbé váló vigyor terült el, mire végül már kicsit ingerülten megkérdeztem, mégis mi ennek az oka? Képtelen volt tovább tartóztatni a nevetését, és prüszkölve kibökte: „Istenem, Carlo-Carlo! Hát hol élsz te? Félévente újrafestetem a zebrákat, és ebből egész jól megélek. A legcsekélyebb mértékben sem kételkedem a terméked minőségében, de épp ezért a legcsekélyebb mértékben sem érdekel: egy örökké tartó festék tönkretenne!"

Egyetlen másodperc alatt felfogtam, hogy a vasúti illetékessel tervezett találkozómat is nyugodtan lemondhatom. Ugyanezért utasított volna el, csak valószínűleg nem árulta volna el ilyen őszintén az okát, mint a barátom. Nos, ez volt Carlo Pedersoli „életre szóló festékvállalkozásának" története, az elejétől a végéig: a halhatatlanság olyan dolog, amire mi emberek vágyunk ugyan, de a termékeinknek már nem kívánjuk. Néha eltöprengek rajta, vajon a német mérnöknek több szerencséje volt-e a termékével saját hazájában. Mindenesetre a legjobban kereső németek listáján eddig még nem találkoztam a nevével. Azzal az adag festékkel, amivel befürödtem, lemázoltam a házunk előtti kiskertet övező kerítést. Vajon ez a kerítés (az egyetlen talán, ami örökké tartó festékkel van lefestve) ma is áll még egykori telkünkön? Egyszer utána kellene járnom! * Ezen és más, a kenyérszerzés területén szerzett „dicsőséges" tapasztalatom fényében bizonyára megértitek, hogy az én „szent" megmentőm, Bud Spencer megszületése az anyagi helyzetünk jelentős felívelését jelentette - de legfőképpen az önbecsülésem felívelését, amit kissé megviselt az elmúlt időszak. Minden áldott nap azzal szembesültem, hogy az egykori úszóbajnok Carlo nem képes százszázalékosan gondoskodni a családjáról. Mindent összevetve Budra azért volt leginkább szükségem, hogy megszabaduljak a kudarctól való félelmeimtől, sokkal inkább nekem volt szükségem rá, mint a feleségemnek arra, hogy újra bízzon bennem. Filmsikereink nélkül sem haltunk volna éhen, de azt hiszem, a házasságunk nem élte volna túl, ha nem találok egy legalább félig-meddig megbízható munkát. Egy kicsit sem akartam azt érezni, hogy Maria, a gazdag producer lánya tart el. Mivel a családom nagyon sokat jelentett nekem, sohasem dőltem be az olyan nőknek, akik vagy szórakozásból, vagy azért,

hogy valamilyen módon profitáljanak a hírnevükből, körülzsongják a híres színészeket. Nem arról van szó, hogy makulátlan erkölcsű férfi lettem volna - ha egy szép nőt láttam, bizony megnéztem. De a Maria iránt érzett mély és állhatatos szerelmet, továbbá azt a tekintélyt, amit apaként és férjként kivívtam magamnak, nem akartam könnyelműen kockára tenni. Elvégre sikerült elérnem, hogy családot alapítsak, és ne függjek többé másoktól. Vannak olyan férfiak, akik úgy vélik, uralkodhatnak a feleségük fölött, és erőszakot alkalmaznak velük szemben, csak hogy megerősítsék magukban a felsőbbrendűségük mítoszát. Nem véletlen, hogy minden háborút, ami a történelmet meghatározta, férfiak robbantottak ki, és a statisztikák tanúsága szerint a sorozatgyilkosok túlnyomó többsége is közülük kerül ki. A nőkben nincs kifejlett gyilkos ösztön, már csak azért sem, mert ők az élet teremtői. Ők azok, akik kilenc hónapig hordoznak egy életet a méhükben, majd ők hozzák a világra. Jó, a férfiak is kiveszik a maguk részét a dologból, de ezt azért nem kell túlértékelnünk (persze eljelentékteleníteni sem szabad). Történt egyszer, hogy egy monte-carlói kávéházban üldögéltünk, és egy előkelő úr megkörnyékezte Mariát. Csak egy pillanatra mentem ki telefonálni, Maria addig az asztalunknál várt. A magában üldögélő, csábos barna lányt megpillantva azt gondolhatta a gaz pávája, hogy elég kicsit szétterítenie a faroktollait, s máris várja egy izgalmas kaland. Mire visszatértem a telefonálásból, Maria már egészen magán kívül volt. Elmesélte, hogy az idegen férfi a szoknyája alá nyúlt és a csupasz térdére tette a kezét, mire ő felvilágosította, hogy egyáltalán nincs egyedül. Erre az idegen gyorsan a kijárat felé vette az útját. Nem tudom, mai mércével mérve az, hogy valaki a másik térdére teszi a kezét, zaklatásnak számít-e, mindenesetre én annak

tekintettem. Utánarohantam és elővettem a fickót, aki még azt a pimaszságot is elkövette, hogy késsel fenyegetőzött, és francia mondatokat vágott a fejemhez, bár azokból egy szót sem értettem. De az sem változtatott volna a helyzeten, ha akár nápolyiul beszél és értem minden egyes szavát. Amikor megláttam, hogy még neki állt feljebb, a düh, amely amiatt horgadt fel bennem, hogy valaki megérintette a feleségemet, őrjöngésbe váltott át. A kezem gyorsabb volt, mint az eszem, mert az még megpróbált figyelmeztetni: „Vigyázz, ő fel van fegyverkezve, te meg nem!" Ez volt azon kevés alkalmak egyike, amikor az öklöm nem egy kaszkadőrt terített le, hanem egy hétköznapi embert, aki nem volt felkészülve az esésre. Néhány perccel később megérkezett a rendőrség és a mentő... Utóbbi azonban nem miattam jött! Egyre gyakrabban olvasok az újságokban szexuális erőszakról, amikről gyakran még csak rendőrségi feljelentés sem születik, mert a nők meg vannak félemlítve. Azoknak, akik esetleg olvassák a könyvemet, azt az atyai jó tanácsot adnám: Ne féljetek! Ne hagyjátok, hogy azok a gazemberek büntetlenül megússzák! Egy férfi nem azzal bizonyítja, hogy férfi, ha macsóként lép fel; ha mégis ezt teszi, az a legbiztosabb jele annak, hogy valójában egy idióta. Amit viszont a legjobb akarattal sem vagyok képes megérteni, az az, ha egy férfi hagyja, hogy a felesége az ő karrierje kedvéért más férfival bújjon ágyba. Őszintén kíváncsi lennék, hogy milyen családból jönnek az efféle emberek. A nőkkel szembeni tisztelet a család nélkülözhetetlen alappillére. És ha ezzel a szóáradattal csak ezt az egyetlen üzenetet sikerül átadnom, akkor már nemcsak a szórakoztatást szolgálta ez a könyv, hanem azon túl talán elért valami mást is, még ha természetesen tisztában is vagyok vele, hogy nem az én feladatom kioktatni titeket. Az élet olyan út, amelyet mindenkinek magának kell felfedeznie - ráadásul el lehet annál viccesebbet képzelni, mint egy okoskodó Bud Spencert?

Csak remélni tudom, hogy mindig türelemmel, figyelemmel és megbocsátással fordultok a párotok felé, még ha magatok számára éppen elviselhetetlenek is vagytok, mert felismeritek, hogy a másik mennyivel jobb, mint ti. Persze könnyű mindent odadobni és kilépni egy házasságból, sokkal egyszerűbb, mint dolgozni érte és próbálni megtalálni a módját, hogy miként hozzuk rendbe. Kedves barátaim, mindig könnyebb elmenekülni, mint ott maradni az arénában és megküzdeni. Pirandello azt írja, a nőket egyenesen arra teremtették, hogy feltárják a férfi hibáit. Maria rögtön átlátta az én összes hibámat, és megtalálta a módját, hogy elfogadja őket. Sőt, néhánytól segített is megszabadulni. Nem többet és nem kevesebbet.

PAPA, SZÓLJ, HA ITT VAGY! Sohasem veszekszem! Bár, ha jobban belegondolok... valaki mégiscsak akad, akivel szoktam, mégpedig a fiammal, Giuseppével. Gyakran kerül sor közöttünk súrlódásokra, lényegében minden alkalommal, amikor beszélünk egymással. Nagyon különbözünk egymástól, az életről alkotott elképzeléseink pedig egyenesen ellentétesek. Most szívesen mondanám, hogy az enyémek a helyesek, az övéi pedig tévesek, de persze ez hazugság lenne, és főként pont magamnak hazudnék. Ő ugyanolyan mértékben racionális, felelősségtudatos és előrelátó, mint amilyen mértékben én az ösztöneimre és az improvizációs képességeimre szoktam hagyatkozni. Manapság néha előfordul, hogy szerepet cserélünk, és ő játssza az apát, én meg a fiút. A helyzet olyankor súlyosbodik, ha a nejemmel szövetkezik, mert ők nagyon hasonlóak, és ilyen gondolkodásmódból kettő nekem már egy kicsit sok. De hál' istennek túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy igazán elfajuljanak a vitáink, és a végén úgyis minden konfliktusunk

elsimul. Amikor Giuseppe még kicsi volt, sokáig meg kellett elégednie azzal, hogy telefonon hallja a hangomat, a ruhákon érzi az illatomat vagy a garázsból hallja a lépteimet, amikor hazajövök. De amikor tizennégy éves lett, elvittem őt magammal Ázsiába, a Piedone Hongkongban forgatására, ahol végre hosszabb időt tölthettünk egymással, még ha természetesen sokat is kellett dolgoznom. Azt mondja, mindig példakép voltam a számára, még ha nem is látott sokat otthon. Giuseppe ugyanis feltehetően amolyan gigásznak képzelt, aki olyan hihetetlenül erős, hogy még távollétében is jelen van. Ugyanakkor ha hosszabb ideig voltam otthon, akkor sem játszottam a hagyományos apaszerepet, vagyis nem mentem sétálni a gyerekekkel, nem segítettem nekik a házi feladatok megírásában. Egyszerűen nem ilyen fából faragtak. Mondjuk úgy, hogy nem voltam egy ortodox apa. De ott voltam, beszélgettem velük, a magam módján kényeztettem őket, még ha ezt nem is vittem túlzásba. Giuseppe egészen más, mint én. Ő, mint már említettem, rendes és összeszedett. Másrészt viszont - és ebben viszont hasonlítunk egymásra - ő is megvesztegethetetlen és allergiás a kivételezésre. Hadd hozzak fel egy példát: ha moziba mentünk, és a jegyárus a kígyózó sor mellett be akart engedni minket, azt Giuseppe mindig kínosnak érezte. Nem akarta, hogy csak azért, mert a papája híres ember, őt is előnyben részesítsék, és inkább beállt a kassza előtti sorba, akárcsak a többiek. Még ma is felbosszantja magát azon például, ha valaki előreengedi az ajtóban. Giuseppe televíziós és filmproducerként dolgozik, de majdnem jogász lett belőle. Amikor már csak két vizsgája hiányzott a jogi tanulmányai befejezéséhez, úgy döntött, hogy abbahagyja, inkább elmegy dolgozni és pénzt keresni. Később aztán már se ideje, se kedve nem volt bepótolni az

utolsó vizsgákat. Két lányomhoz hasonlóan ő sem álmodozott soha arról, hogy színész legyen. Mindig is szívesebben állt a kamera mögött, mint előtte, és végtelenül büszke arra, hogy 1984-ben producere lehetett Sergio Leone utolsó, Volt egyszer egy Amerika (Once Upon a Time in America) című filmjének. Az ő helyében én is iszonyúan büszke lennék erre. Giuseppe ifjúsága nem volt túl rózsás időszak Olaszország történetében. A hetvenes éveket megelőző évtized, a '68-as mozgalmak politikai atmoszférájából terrorista mozgalom született, ami súlyosan rányomta bélyegét az „ólomévekre" („anni di piombo"): az olasz fiatalok nagy része politikailag nagyon aktív lett, a balosok és jobbosok a végletekig küzdöttek egymás ellen - az ember vagy „vörös" volt vagy „fekete", és aki szürke vagy semleges akart lenni, azt mindkét tábor meggyűlölte. Ha valaki nem volt militáns, akkor sem volt könnyű normális életet élnie. Ezért a fiam, miután jó eredménnyel fejezte be iskolai tanulmányait, Milánóba ment egyetemre, ahol nem volt annyira feszült a helyzet, mint Rómában. Ezenkívül ott, az unokatestvérem, Alessandro fiaiban (Carlo, Antonio és Giovanni) megtalálta azokat a fivéreit, akikre mindig is vágyott. Azt hiszem, a milánói Pedersoli családnál töltött évek erősen meghatározták a fejlődését és nagyon is jót tettek neki. Nem sok értelme lett volna Rómában maradnia, ahol a fiatalokat aszerint ítélték meg, hogy jól elvertek-e valakit, aki más politikai véleményt vallott. Szerencsére a veszélyes szélsőségesség eme korszakán már túl vagyunk. De ha azt nézem, hogyan nevelik egyes szülők manapság a gyerekeiket, akkor mégiscsak aggodalom tölt el. Ebben pedig Giuseppe, aki már maga is édesapa, és én azonos állásponton vagyunk. A szülőknél olyan tendenciát látok, hogy mindent megengednek a gyermekeiknek és mindenáron megvédik őket.

Úgy érzik, hogy feltétel nélkül óvniuk kell a csemetéiket, még ha valami bűncselekményt is követtek el. Pedig ha ez megtörténik, akkor az egy olyasfajta nevelés eredménye, amely elmulasztotta megtanítani a gyerekeknek a felelősség fontosságát: nevezetesen, hogy a cselekedeteinkért vállalnunk kell a felelősséget. Természetesen minden gyerek követhet el - bizonyos keretek közt - hibát, de ha már bűncselekményről van szó, akkor szembe kell nézniük a következményekkel, és nem szabad mindig felmenteni őket. De mindezeken csak most gondolkodom el. Akkoriban annyira lefoglalt a folyamatos filmkészítés, hogy nem jutott időm filozofálásra. Amikor már elég idős volt a fiam, hogy eljöhessen a forgatásokra, megismerte a filmezés világát. Így korán beavattuk a filmkészítés, a világ egyik legszebb tevékenységének rejtelmeibe. Mindig is a dolog gyártási-szervezési oldala érdekelte. Giuseppe kiskorától fogva nagy felelősségtudattal rendelkezett, olyasvalamivel, ami belőlem abban a korban teljességgel hiányzott - annak ellenére, hogy az én gyermek- és ifjúkorom, legalábbis kívülről nézve, sokkal mozgalmasabb volt, mint az övé. Giuseppe a filmnek köszönhette a társát is: az Extralarge forgatásán ismerkedett meg a gyönyörű Lupitával, és így lett az ő korábbi férjétől származó lánya, Caroline apja. Később még két kisfiúval ajándékozta meg Lupita: Carlo dinamikus és extrovertált személyiség, Alessandro inkább intellektuális típus. Utóbbi mérnöknek tanul Milánóban. Apjától örökölte a rajztehetségét, testvére, Carlo pedig tőlem a sportos hajlamot. Mindketten magasak és erősek - tisztára mint a nagyapjuk. De különös módon (bár ha a mozi mai helyzetét nézzük, akkor talán okosan) úgy tűnik, egyiküket sem érdekli a film világa. Giuseppe nem a vezetékneve miatt lett Bud Spencer producere; belevágott olyan saját, sokkal merészebb projektekbe is, amelyeknek semmi közük nem volt hozzám. A filmtörténetben gyakran

bukkanunk olyan művészgyerekekre, akiknek a neve apjuk híressége miatt lett ismert. Giuseppe egészen másként dolgozott, mint idősebb producerkollégái, akikkel korábban mindig együtt dolgoztam. Talán mindent összevetve könnyebb lett volna követnie a nagy öregek útját. De ő úgy érezte, hogy az akkor még nem is olyan idős Bud Spencernek valami újat is ki kellene próbálnia. A korábbi producerek ugyanis mindig ugyanazokkal a módszerekkel éltek, és ezáltal bizonyos értelemben rövid pórázon tartottak. Más szempontból viszont ő volt az összes producerem közül az, aki a legkönyörtelenebbül bánt velem és a legkevésbé sem kímélt. Nem „felügyelt", hanem sokkal inkább ösztönzött, szándékosan állított különféle nehézségek és kihívások elé, így adva esélyt a figurámnak, hogy a modern filmezésben is megállja a helyét. Giuseppe sokkal inkább meg volt győződve róla, mint én, hogy színészként szélesebb a palettám. És pontosan ez az oka annak, hogy ő volt az egyetlen, akivel veszekedtem ahelyett, hogy kíméltem volna, ahogy arra a forgatáson mindenki számított: aki azt hitte, hogy a fiam mindig védelmet élvez, annak látnia kellett volna minket a forgatásokon! Ha viszont Giuseppe a rendezőkkel vagy más kollégákkal folytatott heves vitát, ami a produceri munka elkerülhetetlen velejárója, akkor én inkább befogtam a számat, a háttérbe húzódtam és kivártam. Ha beavatkoztam volna és az ő pártját fogom, mindenki azt gondolta volna: „Persze, csak azért csinálja, mert Giuseppe a fia!" Ha pedig ellentmondtam volna neki, akkor úgy vélték volna, hogy így próbálom leplezni a fiammal szembeni szolidaritásomat. A végeredmény pedig ugyanaz lett volna. Így aztán neki kellett megharcolnia a többiekkel, mert az a tény, hogy ő a főnök vérrokona, egyetlen pillanatra sem billenthette ki Bud Spencert a megszokott egykedvűségéből. Ha este véget ért a forgatás, Giuseppe egyenesen a szállodájába

vonult, és másnap reggelig nem is láttuk. Saját döntése volt, hogy a filmes szakmát választja, úgyhogy egyedül kellett a nehézségekkel is megküzdenie. Én azonban elhatároztam, hogy továbbra is ezzel a furcsa, időnként idegtépő és bátor producerrel dolgozom együtt, aki fáradhatatlanul igyekezett olyan feladatokat is rám róni, amelyektől normális esetben, már csak a lustaságom okán is, távol tartottam volna magam. Giuseppe olyan ember, aki szívesen úszik az árral szemben, és ezért gyakran keményen meg kell küzdenie a projektjei megvalósításáért. Néha-néha sikerrel is járt, mint például a Texas 46 című film esetében 2002-ben, ami sajnos nem kapott nagy visszhangot. De hát ez nem szokatlan, ha az ember olyasmibe vág, ami eltér a fősodortól. A Texas 46 című filmben Giorgio Serafini (az egyik legtehetségesebb rendező, aki még aktív az olasz filmgyártásban) az olasz történelem egy olyan részletével néz szembe, amely addig kevéssé volt ismert: a film arról a közel 50 000 hadifogolyról szól, akik egy texasi amerikai hadifogolytáborban rekednek, miután 1943-ban nem akarták elfogadni királyuk kapitulációját. Az időközben elhunyt Roy Scheider, Luca Zingaretti és sok más kiváló színész játszott ebben a kiemelkedően bátor filmben. Az, amit a filmekből látunk a vásznon, általában körülbelül a tizede mindannak, amit a filmkészítők gondosan elterveztek és megálmodtak, de különböző okokból sosem kerülhettek a celluloidra. Egyébként én például még mindig várom, hogy megcsinálhassam a Jézus nagypapája című filmet. A mű állítólag a küldetéséről még mit sem sejtő kisfiú Krisztus és az öreg varázsló kapcsolatáról szólna. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is lesz belőle valami. De mindegy is, mekkora egy projekt, kicsi vagy nagy, producerre és költségvetésre mindig szükség van. Francis Ford Coppola mondta egyszer, hogy minél nagyobb a film, annál rosszabb az ötlet, és minél rosszabb a film, annál

nagyobb az ötlet. Ám a producereknek sincs mindig igaza, gondoljunk csak Darryl Zanuckra, aki sok-sok évvel ezelőtt ezt jósolta: ,A televíziózás nem fog tovább tartani, mint hat hónap, az emberek nemsokára meg fogják unni, hogy minden estét azzal töltsenek, hogy egy fadobozt bámulnak." Fogalmam sincs, mit gondol minderről Giuseppe, de biztos megvan erről a maga véleménye. Megkérdezni azonban nem tudom, mert bármennyire is becsülöm, tudom, hogy a beszélgetésünk veszekedésbe torkollna. És akkor fel kellene bosszantanom magam rajta, és ki kellene osztanom egyet a filmjeimből ismert klasszikus ökölcsapásaimból! Látnotok kellett volna, hogy hány vitát folytattunk le csak a két életrajzi könyvem írása közben! Mivel ugyanabban a házban lakik, ahol én is, majdhogynem túl gyakran látjuk egymást. De ahányszor csak összetalálkozom Lupitával vagy az unokáimmal, máris megbékélek. Nekik ráadásul nincs is az a rossz szokásuk, hogy folyton kritizáljanak - elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Majd meglátjuk, mi lesz az unokákból! Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy Giuseppétől és feleségétől megkapják majd útravalóul azokat az értékeket, amelyek véleményem szerint egy gyermek nevelésében elengedhetetlenül fontosak. De nem akarok az unokáit tömjénező nagypapa tipikus kliséjének megfelelni. Azt mondanám, adjunk nekik időt, és térjünk rá Cristiana lányomra. * Cristiana jobban hasonlít rám, mint Giuseppe, és akárcsak én, ő is Skorpió. Mind személyiségében, mind külsejében emlékeztet rám: ugyanolyan keskeny szeme van például. Csodálatos mosolyát és karcsú lábát édesanyámtól örökölte, mindkettő a Facchetti és nem a Pedersoli család ismertetőjegye. Ő is inkább a lelkesedős, nem pedig a megfontolt típus, és hozzám hasonlóan maximális optimizmussal veti bele magát

egy-egy projektbe, amelynek az ő szemében mindig csak jó oldalai vannak, mindenféle kockázat nélkül. Hogy is szól a vicc? „Mi a különbség az optimista és a pesszimista között? Az utóbbi jobban értesült." Cristiana és én viszont úgy véljük, az optimista az élet napos oldalát keresi és vonzza a pozitív dolgokat. Apjához hasonlóan Cristiana is hajlik rá, hogy mindent, ami untatja, halogasson, és először az élet szépségeivel foglalkozzon, függetlenül ezek gyakorlati hasznától. Hozzáteszem, hogy nem csak mi ketten vagyunk Skorpiók a családban, Diamante lányom is a csillagjegy hamisítatlan jellemzőivel bír. Időnként a feleségem megadóan fel is sóhajt: „Milyen esélyem van nekem, Vízöntőnek három Skorpióval szemben?" Annál inkább egy hullámhosszon van viszont Giuseppével, aki csillagjegyét tekintve ugyancsak Vízöntő, és ezáltal természetes szövetségese. Cristianának egy fia és egy lánya van: Nicoló és Sofia, két elbűvölő unoka. Nicoló húszéves, jóképű fiatalember. Közgazdaságtant és kereskedelmet tanul, és előrelátóan jogi tanulmányokat is folytat. Megértette, hogy ebben a társadalomban nem túl rózsásak a kilátások, már ami a munkalehetőségeket illeti, úgyhogy nem árt, ha többféle végzettséggel is rendelkezik. Testvére, Sofia kicsit rejtelmesebb. Tizenhét éves, nagyon csinos és titokzatos. Inkább zárkózott típus, de lenyűgöző megfigyelőképességgel rendelkezik: ahelyett, hogy megállás nélkül beszélne, inkább figyel, hallgat, és csak akkor szólal meg, ha úgy érzi, valami értelmes mondanivalója van. Amikor pedig rám mosolyog, ismerős boldogság árad szét bennem, mert a mosolya ugyanolyan, mint az édesanyjáé. Meg az enyém. Cristiana leginkább a családjának szenteli magát, a saját életét talán egy kicsit el is hanyagolja, miközben áldozatosan gondoskodik a gyermekeiről. De hát a családi élet alakítása mindenkinek a

magánügye. Maria és én néha úgy érezzük, túlságosan elkényezteti a gyerekeket, de hát mint tudjuk, a szeretet határtalan - főleg, ha az imádott gyerekekről van szó. Ezenkívül újra és újra meg kell állapítanom, hogy Cristiana otthonában harmonikus és vidám az élet. Márpedig ez a lényeg. * Lássuk végül a család harmadik Skorpióját, Diamante lányomat. Már sok éve a családtól távol él, mert amint elérte a nagykorúság határát, kivándorolt Amerikába, hogy ott kezdje meg építészeti tanulmányait, függetlenül és szabadságszeretően, amilyen ő maga is. Amikor Diamante feltárta előttünk az elképzeléseit, Mariával összeültünk és meghánytuk-vetettük a dolgot, hogy elengedjük-e a lányunkat az Egyesült Államokba vagy sem. Bár Diamante már akkor is nagyon csinos és talpraesett lány volt, életének abban a szakaszában nem tengett túl benne az önbizalom. Nekem ezért voltak némi fenntartásaim, de végül meggyőztek Maria érvei, hogy ez jó alkalom lenne Diamante számára, hogy egy kicsit kibújjon a csigaházából és gyakorlati tapasztalatokra tegyen szert. Azonban még mindig nem lelkesedtem túlontúl az ötletén: amikor elkísértem őt Amerikába, az első éjszakát az új, egyetemi kollégiumi szobájában azzal töltöttük, hogy még egyszer végigvettük a döntése pozitív és negatív oldalait. De végül meg kellett hajolnom a lelkesedése előtt. Az ő története végül megerősítette azt a teóriámat, hogy a sors minden tervezés dacára a maga útját járja: amint Rhode Islanden befejezte építészeti tanulmányait, megismerkedett egy római fiúval, aki Amerikában járt orvosi egyetemre. Egymásba szerettek. Nem sokkal azelőtt történt, hogy Diamante visszatért volna Olaszországba. A hazatérés tervét így rövid úton sutba dobta, és az USA-ban maradt. Mind a mai napig remekül megvannak és boldogok, hogy olyan hivatást találtak, amellyel a kapcsolati háló és a rokonok nyújtotta segítség nélkül is tudtak érvényesülni. Diamante azonban mégsem tipikus

karrierista, aki mindent feláldoz a munkájáért, mert bár a híres Peter Marino stúdiójában, majd Ralph Laurennél dolgozott New Yorkban, mégis úgy határozott, hogy követi férjét Los Angelesbe, aki egy ottani kórház laparoszkópiai osztályán kapott főorvosi állást. Közös fiuk, Sebastiano Bostonban született, most tizenöt éves. Bizonyos tekintetben ő is régi vágású nevelésben részesült: mivel Amerikában született, amerikainak érzi magát, és amikor csak felhangzik az amerikai nemzeti himnusz, kezét a szívére teszi. Ha itt Olaszországban valaki kiejti a száján a „haza" szót, azt a barátai kigúnyolják. Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak visszatérnének Olaszországba. Ugyanakkor belátom, hogy Diamante előtt nem nyílnának túl fényes esélyek arra, hogy itt, belsőépítészként munkát találjon. Férjéről már nem is beszélve, aki most negyvenéves és főorvos. Ebben az életkorban az olasz orvosok karrierje sok esetben egy-egy idősebb sztárdoktor jóindulatától függ, legyenek bármennyire kompetensek is. Szóval meg kell elégednünk azzal, hogy telefonon tartjuk velük a kapcsolatot. Főleg Maria számára fontosak ezek a telefonbeszélgetések: mivel Sebastianót csak ritkán látja, így próbálja fenntartani vele a kapcsolatot. Bár nem vagyok nosztalgikus típus, néha eszembe jut, milyen jó lenne a halálom után visszatérni, és abban az örömben részesülni, hogy látom felnőni a gyerekeimet és az unokáimat. De hát az idő a mi urunk és parancsolónk. Olyan gyorsan vagy lassan múlik, ahogy ő akarja, és abba a hitbe ringat bennünket, hogy soha nem fogyunk ki az időnkből. Észrevettétek már, hogy az idő a fájdalom pillanataiban oly elviselhetetlenül lassan pereg, akár egy lassított filmben, míg a boldogság percei úgy repülnek, mint egy gyorsított felvételen? Nos, tisztában vagyok vele, hogy most, így a nyolcvanas éveimet taposva, illene magamba fordulni és mérlegre tenni az életemet.

Bevallom, nem nagyon látom hasznát ennek, legalábbis a magam számára nem. Mindig nyílt kártyákkal játszottam, és ha a főkrupié jó lapokat osztott nekem, akkor köszönetet mondtam érte, és remélem, hogy nem tékozoltam el a lehetőségeket. Bocsássatok meg, ha untattalak benneteket a hozzátartozóim dicséretével (miközben fogadni mernék, hogy köztetek is akadnak olyanok, akikre nagyon hasonlítanak). Mindig távol tartottam őket a reflektorfénytől, az újságok olvasói évtizedekig azt se tudták, hogy hány gyerekem van, vagy hogy mi a feleségem keresztneve. Giuseppe, Cristiana vagy Diamante gyerekkorában senki sem mutogatott rájuk és sugdosta izgatottan, hogy „Ó, nézd csak, ott vannak Bud Spencer gyerekei!" A család iránti szeretet az, ami a leghosszabb ideig tart. Ezért döntöttem úgy, hogy az első könyvben felbukkanó utalások után ebben a kötetben már részletesebben írok a családomról. Mellesleg több olvasóm is szememre vetette, hogy miért vagyok olyan tartózkodó minden magánéletemre vonatkozó témával kapcsolatban. Nos, hát akkor jó szórakozást! És még nincs is vége, mert arra gondoltam, hogy a családom mellett bemutatnám nektek otthonunkat is.

KÍSÉRTETHÁZ Úgy döntöttünk, keresünk egy házat valahol Rómán kívül, ahol a nyarakat tölthetjük és ahová a nagyváros káosza elől legalább egy időre elmenekülhetünk. Véletlenül jutottunk el a zöld domboktól övezett és vidéki házakból álló Morlupóba, ebbe a Róma kapui előtt található kis faluba. „Morolupum" (ez a helység latin neve) nagyon régi falu, már a Római Birodalom ideje előtt benépesült. Az évszázadok során látott már néhány fontos csatát. De engem csakis az idilli tájból áradó csend és nyugalom érdekelt. A történelemről és a harcokról

nem sokat tudtam még akkoriban, sőt szinte semmit sem. Az egyetlen dolog, amiért én ott meg akartam küzdeni, az a munka utáni megérdemelt pihenés volt. És feltett szándékom volt ezt a harcot megnyerni magamnak. A feleségem volt az, aki felfedezte ezt a parasztházat a nagy telekkel és a kerti kisházzal. Nem volt túl jó állapotban, de látszott, hogy ki lehet hozni belőle valamit. Szerencsére megvolt a felújításhoz szükséges pénzünk, és úgy terveztük, hogy fokozatosan alakítgatjuk át álmaink házává. Így is lett. Maria és a tulaj egymás kezébe csaptak és megállapodtak (ami ma már szinte elképzelhetetlen lenne, annyira nem bízunk meg egymásban), és amikor visszatértem a forgatásról, már meg is kötöttük az üzletet. Mariának az volt a szokása, hogy mindenféle magvakat gyűjtött és azokat véletlenszerűen elszórta a kertben. Egy idő után aztán itt is, ott is a legkülönfélébb növények bújtak ki a földből. A kert pedig olyan nagy volt, hogy Maria nyugodtan és korlátok nélkül hódolhatott a szenvedélyének. Mind a mai napig vad, virágos mezővé változtatja a birtokunkat. Időnként Jean Giono A fákat ültető ember című elbeszélésének főhősére emlékeztet. A mű egy olyan ember lenyűgöző történetét meséli el, aki egész életét azzal tölti, hogy fákat ültet, aminek köszönhetően a Föld termékennyé válik, egész területeket tesz lakhatóvá, ahol végül falvak, kisvárosok épülnek. Idáig azért Maria még nem jutott el, de sikerült ezt a kis földdarabot nem csupán lakhatóvá, de egészen paradicsomivá varázsolnia. A gyerekek, de tulajdonképpen a magunk kedvéért is építettünk a kertben egy kerek úszómedencét, de kiderült, hogy ennek elsődleges haszna abban állt, hogy Maria folyton szemrehányást tehessen nekem: miért nem edzek mindennap. A medence kitűnő alkalmat nyújtott számára, hogy a lustaságom miatt ócsároljon. Én azonban azt mondhattam védekezésképpen: „Azért nem tudok edzeni, mert te ragaszkodtál hozzá, hogy kerek

medencénk legyen. De mivel én egész életemben négyszögletű medencékben edzettem, ez a legcsekélyebb vonzerőt sem gyakorolja rám." Szerencsére Maria, a gyerekeink és az ő barátaik bőven kihasználták az úszómedencét. Sok-sok éven át szolgált ez a ház a pihenés és a boldogság szigeteként. Amikor csak volt egy kis szünet két filmforgatás között, máris odautaztunk. Időközben azonban a birtok egy tartós házassági konfliktus forrásává vált, ami ellentmondásosabb már nem is lehetne: Maria, aki sokkal jobban szereti a házat, mint én, el akarja adni, én pedig, aki nem annyira szeretem, meg akarom tartani! Maria azzal érvel, hogy a háznak nem tesz jót, hogy alig lakják. Mert ma, amikor mindketten kezdünk újra kisgyerekké válni, a gyermekeink pedig felnőttek és elköltöztek, a ház, amelyet egyébként a forgatások közti szünetekben és ünnepeken oly sok ember töltött meg, többnyire üresen áll. A japánok meg vannak róla győződve, hogy minden tárgynak, amely egy közösséget szolgál, lelke van. Ha például egy hajó kezd elkorhadni, akkor éppen úgy imádkoznak érte, mint egy haldokló emberért. Nekem is meggyőződésem, hogy egy háznak lelke van... és hogy ez a lélek képes bosszút állni! Hogy mi a bizonyítékom rá? Ahányszor csak odautazunk, hogy eltöltsünk ott pár napot, a karbantartásért felelős házmester mindig azt mondja, hogy minden rendben van. Ám alighogy megérkezünk, beindul a pechsorozat: kiégnek a lámpák az autófeljárón, nem jön meleg víz a csapból, bedöglik a fűnyíró, az úszómedence azúrkék vize pedig a smaragdgyík zöldjére vált. Ugyanakkor ez a ház velünk együtt élte át legboldogabb pillanataink nagy részét: születésnapokat, keresztelőket, Cristiana esküvőjét és sok más ünnepet. Olyan ünnepségeket, amelyekre én általában az utolsó pillanatban toppantam be, míg a többiek hetek óta az előkészületekkel voltak elfoglalva. Mindent saját kezűleg

akartak megcsinálni a virágoktól kezdve az ételeken keresztül a girlandokig. És szerencsére ezeken az alkalmakon mindazok a dolgok is megtalálták a helyüket, amiket világ körüli utazásaimról hoztam ajándékba. Rokonok és barátok bármikor, előzetes bejelentés nélkül is betoppanhattak hozzánk, mivel a házban bőven volt hely a vendégek számára. Olyan volt, mint egy kis kikötő a szeretet és boldogság tengerén, ahol mindannyian lehorgonyozhatunk. A mindennek, csak épp négyszögletűnek nem mondható medencében tanítgattam az unokáimat és az ő barátaikat úszni. Közben átélhettem, ahogy valami visszatért belém fiatalkori energiáimból és egy-egy, régi szép időkből származó trükkel ámulatba tudtam ejteni az ifjabb generációt is. Legnagyobb riválisomnak azonban Argo, Giuseppe fiam kutyusa bizonyult. Argo természetes mentőösztönnel volt megáldva: amint a gyerekek a víz alá merültek, Argo nyilvánvalóan azt hitte, hogy készülnek megfulladni. Úgyhogy ő is lemerült, megkereste a „vízbe fúlót", és karját szájába véve „biztonságba helyezte" - a gyerekek persze remekül szórakoztak azon, hogy megjátszották a fuldoklót. El tudjátok képzelni, milyen ideges és nyugtalan lett ez a csodás kis teremtés, amikor minden gyerek egyszerre bukott a víz alá, és ő nem győzte kimenteni őket? Olyankor hosszasan kellett simogatni és nyugtatgatni, hogy megértse, senki sincs életveszélyben. A felelősségérzete nem hagyta nyugodni, mert rendelkezett ezzel a rendkívüli képességgel - ahogy már Spiderman is megállapította: ,A rendkívüli erő rendkívüli felelősséggel is jár!" Akinek volt valaha kutyája, az tudja jól, milyen csodálatos tettekre kész ez a hű barát - maga a megtestesült bátorság. S miután nem válhatott emberré, állat lett belőle. * Amikor ünnepeltünk, a ház melléképületét díszteremmé alakítottuk át. Az összes ott megült ünnep közül valószínűleg

unokahúgunk, Benny, alias Benedicta tizennyolcadik születésnapja volt a legemlékezetesebb. Bizonyos értelemben még Cristiana esküvőjénél is emlékezetesebb. Ki nem találjátok, hogy mi történt! Benny ragyogott a boldogságtól, ahogy sorra érkeztek a csinosan öltözött barátai és barátnői, akik rögtön átnyújtották az ajándékaikat. A legnagyobb érdeklődést azonban egy kis fekete gombolyag vonta magára, amely kartondobozból ugrott elő: egy kis majom! Ez volt egyik barátjának „remek" ajándékötlete. A jelen levő nők, akiknek száma valami miatt messze felülmúlta a férfiakét, abban a minutumban elkezdték kényeztetni és cirógatni a kis szőrmókot. Ki tudja, mi ütött a kismajomba - talán nem szerette a nőket, talán csak éhes volt, vagy túl sokáig volt bezárva abba a kartondobozba, mindenesetre akár egy bolond, úgy ugrabugrált összevissza, még vadabbul és főleg hisztérikusabban, mint Tarzan majma, Csita. Amint valaki közeledett felé, elkezdett vicsorogni, és így tört utat magának a konyháig, ahol a serpenyővel és mindennel, ami csak a keze ügyébe akadt, elkezdett csapkodni. Lassan, de biztosan a vendégek is kezdtek megijedni, úgy tűnt, a helyzet kezd kicsúszni az ellenőrzésünk alól. Próbáltam befogni, de az én testtömegemmel felvenni a versenyt azzal a fürge kis állattal, teljesen kilátástalan vállalkozásnak tűnt. Hozzá kell tennem, hogy a fiatalabb vendégek sem jártak nagyobb sikerrel: a kismajom teljesen megzavarodott, de még ha fel is dúlta az egész házat, valahogy nem tudtam haragudni rá. Csak azon törtem közben a fejem, hogy miként juthat valakinek az eszébe egy olyan majmot ajándékozni, amelyről nem tudja százszázalékos biztonsággal, hogy az egy plüssállat volt és az is marad. Amíg valaki kutyakölyköket vagy kiscicákat ad ajándékba, főleg, ha az utcán szedte össze őket, azzal jót cselekszik, és ezzel minden rendben is van... de egy kismajom! Szegényke! Mindenféle trükköket és cseleket eszeltünk ki, de a majmocska eszén nem

lehetett túljárni. „Furbo come una scimmia" (ravasz, mint egy majom) - kétség sem fér hozzá, hogy ezt a szólást olyasvalaki találta , aki egyszer már átélte mindazt, amit mi is abban a pillanatban. Az újonnan érkezőknek meglehetősen bizarr látványt nyújthattunk, ahogy összevissza rohangálunk és próbáljuk elkapni a magát felhergelő, rikácsoló majmot, miközben mindenféle tárgyak repkednek a levegőben. Minden kísérletünk kudarcba fulladt, miközben egyesek már a földön feküdtek, mások ráestek a kanapéra, és volt, aki a falnak ütközött. Ha Terence is ott lett volna, garantáltan mindenki azt hitte volna, hogy az egyik filmünkből látnak egy vicces jelenetet. „Most már elég, kihívom a tűzoltókat!" - jelentettem ki végül. Néhány perc múlva meg is érkezett négy fiatalember tűzoltóegyenruhában, akik egy pillanat alatt magukra vonták - ha nem is majom, de a lányok figyelmét biztosan. Mindenki süteménnyel, itallal kínálta őket, így próbálva ürügyet teremteni arra, hogy beszédbe elegyedjen velük. Szerencsére rutinos tűzoltók voltak, ügyesen visszautasították a figyelmességet, és helyette majomvadászatra indultak. Az állatka közben egy kicsit lenyugodott, gyűlölettel teli pillantásokkal méregetett minket, valószínűleg amiatt, mert erősítést hoztunk és ilyen tisztességtelen módon próbáltunk túljárni az eszén. Végül a szépfiúk egyike befogta a majmot. És amikor a csapat vezetője nekifogott, hogy egy kis beszédet tartson, úgy éreztem, mintha valamiféle gúny suhant volna át a kismajom arcán - és joggal: mivel vétettünk a megfelelő állattartásra és a ritka fajok védelmére vonatkozó szabályok ellen, jókora pénzbüntetést róttak ki ránk. Aztán ott voltak még a különleges ünnepek is természetesen, mikor a kicsik is tovább maradhattak fenn, mint máskor. Ilyenkor aztán mindig rajtuk kellett tartanunk a fél szemünket, hogy lássuk, mit művelnek. Az egyik ilyen alkalommal Cristiana lányunk magára hagyta a

kislányát, Sofiát, méghozzá Diamante fiával, Sebastianóval, hogy hadd játsszanak együtt, ő meg addig kicsit lepihent. A két gyerek „koktélost" játszott az italpultnál, jól összekenték egymást, és remekül szórakoztak. Cristiana még rájuk is szólt, mielőtt kiment, hogy viselkedjenek jól. És milyen jól elvoltak együtt! A kicsik annyira belefeledkeztek a játékba, hogy ihatatlan italokat készítsenek mindenféle hozzávalókból, amiket a „bárban" találtak, hogy teljesen megfeledkeztünk róluk. Későre járt és az italpult immár betöltötte eredeti funkcióját. Az üvegekben csak néhány csepp maradt, de a gyerekeknek, mint tudjátok, a morzsák is egy egész világot tudnak jelenteni. Ebben az esetben egy egészen új világot fedeztek fel maguknak, és abból a felnőtteknek is adtak egy kis kóstolót. Kis pultosaink megkínálták a nagymamájukat az egyik koktélvariációjukkal, aki köszönettel el is fogadta a poharat. A késői óra és a fáradtság miatt jólesett volna neki egy kis felfrissülés. Az átlátszó folyadékban, amelyet Maria limonádénak vélt, összekoccantak a jégkockák. Olyan csábosan nézett ki az ital, hogy egy hajtásra felhörpintette. Véletlenül keresztezték egymást a tekinteteink, amikor a partit valahogy túlélő majd egy kilónyi pattogatott kukoricát öntöttem a kukába. Feltűnt, hogy a mosolya egyik másodpercről a másikra hirtelen széles vigyorrá változott. A tekintete furcsán megmerevedett, az arcát pedig egy pillanat alatt rubinvörös pír öntötte el. Először azt gondoltam, talán a hőség az oka, de aztán tekintetem a poharára esett, amit még mindig a kezében tartott. Az italból csak a jégkockák maradtak meg. „Jól vagy, Maria?" - kérdeztem. „Hihihi" - jött a válasz egy furcsa nevetés, vagy inkább kuncogás kíséretében, amit Maria mindenkivel megosztott, aki csak hozzá szólt. Egyenes derékkal ült, a pohárral a kezében, képtelenül arra, hogy akárcsak egyetlen lépést is megtegyen. Csodálkozó

tekintettel nézegetett körbe, szemmel láthatóan teljesen újnak és hihetetlenül komikusnak tűnt számára a környezete. Észrevettem, hogy Cristiana haragos pillantást vet Sofiára és Sebastianóra, de a két gyerek továbbra is angyalarccal pancsolt a maradék italok között. „Maria, mi van veled? Mi történt?" „Hihihi." „Mama, mi bajod van? Jól vagy?" „Hihihi." A huszadik „hihihi" után kénytelen voltam ölbe kapni és a jelenlevők hahotázása közepette felvinni a szobába. Azt sem tudta, hogy hol van, rám nézett, és kitört belőle a nevetés. De hogy mit látott, az az ő titka marad. Végül a két gátlástalan bárpultost vallatásnak vetettük alá, és megtudtuk a nagymamájuknak szervírozott koktél receptjét: vodka, gin, lime, cukor és jég, meg volt még egy hatodik hozzávaló is, de arra már nem emlékszem. Ez a ti szerencsétek, mert senkinek sem ajánlom, hogy kipróbálja ezt a keveréket, hacsak nem vágytok arra, hogy nyolcvan másodperc alatt utazzátok körbe a világot, egy jó kis másnapos fejfájás kíséretében. Hihihi.

A MARZIANO EGY KICSIT BOGARAS Egy kezemen meg tudom számlálni, hány igazi barátra tettem szert életem során. Most azonban nem fogom őket itt név szerint felsorolni, mert nehéz úgy beszélni a barátságokról, hogy a végén ne bántsunk meg valakit véletlenül. Nem szeretném egy barátomat sem megsérteni. Ezenkívül ugyanolyan jól tudják, mint én, hogy a barátságunknak nincs szüksége semmiféle papírra. Annál több hamis barátom akadt, de őszintén szólva soha sem vettem túlságosan a szívemre, ha egy olyan emberben, akit

barátomnak hittem, csalódnom kellett. Ha bármiféle szívességet is teszek egy barátomért, azt azért teszem, mert abban a pillanatban azt meg akarom tenni, és nem várom el tőle, hogy akármilyen formában is, de viszonozza. Ha pedig becsap, azt nem vetem a szemére, hanem egyszerűen kisöpröm őt az életemből és megyek tovább. Emlékszem, Maria mennyire megdöbbent, amikor egyszer véletlenül összefutottunk egy olyan emberrel, aki korábban visszaélt a bizalmammal, én pedig úgy üdvözöltem, mintha mi sem történt volna. A feleségem részéről az lett volna a minimum, hogy úgy tesz, mintha észre se vette volna. De hát mit tegyünk, én már csak egy marziano vagyok. Az egyik legkülönösebb barátom, akire visszaemlékszem, éveken át törzsvendégként élt nálunk. Váratlanul toppant be az életünkbe és haláláig nálunk maradt. Loreto volt a neve - nem egy eredeti név, ő azonban annál eredetibb volt: igazi csodagyerek a papagájok között. Tudniillik madár volt. Tulajdonképpen a Milánóban élő anyósom szerzeménye volt, de az együttélésük katasztrofálisnak bizonyult. Valahogy nem alakult ki közöttük párbeszéd, nem értették meg egymást. Loreto nem jött ki az anyósommal, és ezt éreztette is: a csőrével jól megcsipkedte, ahányszor csak odalépett hozzá, hogy enni adjon neki. Ez nem mehetett így tovább, úgyhogy egyszer elhozta hozzánk a jószágot néhány napra, hogy vigyázzunk rá, amíg ő elintéz néhány ügyet. Azután pedig el akarta vinni, hogy visszaadja annak az állatkereskedésnek, ahol vette. Szeretem az állatokat, ez nem titok, de Loretóval egészen különlegesen alakult a kapcsolatunk. Az első pillanatban megéreztem, hogy egy fából faragtak minket. Mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben azonosultam vele (és talán ő is velem). Már a legelején kifejlesztettünk egy reggeli rituálét: én üdvözöltem őt, ő pedig mindig így felelt: „Ciao, come stai?" (Hello, hogy vagy?). Kora reggel azt hallani, hogy valaki a

hogylétem felől érdeklődik - nos, ez mindennap jókedvre derített. Igazi bizalmas viszony alakult ki köztünk, aminek az lett a következménye, hogy Loreto végül soha sem került vissza abba a bizonyos kereskedésbe. Megdöbbentően gazdag repertoárjának köszönhetően szépen elbeszélgettünk egymással; nem tudom, ki tanította be arra a sok szóra, de az biztos, hogy angyali türelme lehetett. Amikor később tájékozódtam a papagájok tanulási szokásairól, megtudtam, hogy Loretónak az a képessége, hogy mindig adekvát válaszokat adj, abszolút ritkaságnak számított. Ha valaki kopogtatott az ajtón, akkor a szobalány hangját utánozva így kiáltott: „Chi é?" (Ki az?). És az egészben az volt a legszebb, hogy az ajtó előtt álló emberek tényleg elhitték, hogy a szobalányt hallják, így válaszoltak is neki. Amikor megcsörrent a telefon, Loreto soha nem szalasztotta el, hogy azt rikoltsa: „Pronto? Pronto?" (Halló? Halló?). „Papa! Papa!" felkiáltása pedig azt jelentette, hogy éhes. Legmegindítóbb élményem Loretóval kapcsolatban az volt, amikor egy két hónapos utazásomat követően hazatérve odaszóltam neki: „Olá Loreto, amico mio! Sono tornato!" (Hello, Loreto, drága barátom! Megjöttem!). Ő pedig így felelt: „Che bello! Che bello!" (De jó! De jó!) Ilyen lelkesen még a családom sem üdvözölt! A Loretóval töltött évek szeretettel teli, szórakoztató időszak volt - anyósomnak mind a mai napig hálás vagyok azért, hogy összeveszett vele! Amikor később ők ketten újra találkoztak nálunk, akkor fegyverszünetszerű hangulat uralkodott: udvariasan üdvözölték egymást, de a körülményeknek épp megfelelő „Jó reggelt" és „Jó estét" köszönésük nem volt túl érzelemdús. * Ha Loreto barátom megpróbált volna kitolni velem, ugyan csalódott lettem volna, de túltettem volna magam a dolgon, és nem csinálok a bolhából elefántot. A családtagok amúgyis „előnyös kezelésben" részesülnek, ahogy a feleségem szokta mondani. Ha

egy vér szerinti rokonom valami sértőt mond vagy olyat tesz, amivel nem értek egyet, akkor addig foglalkozom vele, amíg meg nem fejtem a gesztusát. Soha nem szakítanám meg vele a kapcsolatot hosszabb időre. Akárhányszor veszekedtem Giuseppével vagy Cristianával, mindig arra gondoltam, vajon apám hogyan viselkedne ebben a helyzetben. Művelt ember volt, és mindig anélkül sikerült érvényesítenie az akaratát, hogy élnie kellett volna a tekintélyével. A családban ő volt az, aki meghozta a döntéseket (még ha a nem hivatalos családfő az anyám is volt), és ő gondoskodott róla, hogy a háború nehéz éveiben is boldoguljunk valahogy anyagilag. Apám az első világháború idején még túl fiatal volt ahhoz, hogy besorozzák, a második világháborúban meg túl öreg, hogy harcolnia kelljen. Így szerencsére megúszta a legrosszabbat, és élete hátralévő részét is viszonylag nagyobb kellemetlenségek nélkül töltötte el. Jómódú családból származott, igazi, régi vágású nápolyi volt. Egy szép napon beleszeretett anyámba, aki Észak-Olaszországból keveredett Nápolyba. Lenyűgöző asszony volt, tele életenergiával. Tőle örököltem egyébként a rövidlátásomat is. Nem fogjátok elhinni, de tényleg annyira rosszul látott, hogy egyszer belépett a liftbe, és nem ismerte meg az apámat, úgyhogy udvariasan megkérdezte: „Ön melyik emeletre megy?" Testvéremmel, Verával még ma is nevetnünk kell, ha eszünkbe jut ez a jelenet. Sajnos Verával ritkán találkozom, mert Nápolyban él. A teljes neve tulajdonképpen Primavera (ami tavaszt jelent), de otthon mindig csak Verának hívtuk, és nekem most már így is marad. Mindig is nagyon fontos volt az életemben, bárcsak több időt töltöttem volna vele azokban a korai, meghatározó években! De akkoriban nagyon sokat voltam úton, úszóversenyeken vettem részt a világ minden táján. Úgy tűnik, a sport iránti rajongás a vérünkben van. Fiatalkorában apám is számos

sportversenyen vett részt iskolája képviseletében, Vera pedig a diszkoszvetésre és a súlylökésre specializálódott. Egy versenyen még a második helyet is sikerült megszereznie az ötvenes évek híres bajnoka, Paola Paternoster mögött. Vera férje, Mimmo Maiello egyébként az úszás témájának volt a szerelmese, hét könyvet is írt erről. Ahogy az az olasz családoknál hagyományosan szokás, vasárnaponként mi is mindig elmentünk a szüleinkhez, és náluk reggeliztünk. Édesanyám a legfinomabb ínyencségeket varázsolta elénk, amikről persze soha nem mondtam le. A rendszeres, kedélyes találkozók révén mindig képben voltunk, hogy mi történik a családtagokkal. Az, hogy sikeres színész lett belőlem, nem nagyon lepte meg anyámat. Miután úszóként nem szokványos karriert futottam be, világossá vált számára, hogy a jövőben sem jöhet szóba számomra egy konvencionális életpálya. Mostanában néha megfordul a fejemben, hogy azért örültem volna, ha valamelyik gyermekem vagy unokám - ha már nem akart színészként a nyomdokaimba lépni - legalább úszó lett volna: mindenekelőtt Cristiana, aki valószínűleg még nálam is többre vihette volna ebben a sportágban. A sport világát azonban ma már annyira beárnyékolják a doppingügyek és az egyéb botrányok, hogy tulajdonképpen vissza is vonom ezt a kívánságomat. A görögök mottóját, mely szerint a részvétel fontosabb a győzelemnél, az üzletemberek szó szerint a visszájára fordították: aki ma nem nyer, az nem is ér semmit. A győztest ellenben milliárdos összegű reklámszerződések várják. Régen legfeljebb egy fürdőköpenyt kapott az ember ajándékba, amire a versenyt megelőzően még gyűjtést rendeztek! Ha a saját pályafutásomra gondolok, utólag azért egyvalamit másként csinálnék: nem lett volna szabad úgy töltenem a brazíliai éveimet, hogy egyetlenegyszer sem edzek! Mert amit abban a három esztendőben mozgékonyságban elveszítettem, azt soha

többé nem tudtam visszanyerni. Azt gondolom, bár nem szeretnék szerénytelennek tűnni, hogy a világ első három sportolója közé kerülhettem volna, ha csak egy kicsit is képes lettem volna a lemondásra, és csak az úszásra koncentráltam volna. Hasonló a helyzet a zenével is. Most már bánom, hogy soha nem tanultam szisztematikusan zenét, bár jó hallásomnak köszönhetően meglett volna rá a lehetőségem. Tudtam gitározni, egy kicsit klimpíroztam a zongorán is, és állítólag a hangom se volt rossz. Miért nem kezdtem ezzel valamit? Egyszerűen lusta voltam hozzá! Fiatalkorában az ember hajlamos elkövetni hiba és időnként rossz döntéseket is hoz. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmesélni nektek egy történetet.

A MARZIANO ÉS A MŰVÉSZET Mariával épp csak eljegyeztük egymást, amikor egy barátom egyszer meghívott minket a Via Veneto egyik borospincéjébe. A Via Veneto akkoriban maga volt a mondén dolce vita megtestesülése, és Federico Fellini azonos című alkotása révén halhatatlanságra tett szert. A borospincében egy excentrikus művész tartott performance-ot: falra szögelt vászonkendőket tépkedett szét, festékkel összepacázta és még több fura dolgot művelt velük, ami tőlem, mint minden, ami a modern művészettel kapcsolatos, meglehetősen távol állt. Vágtam egy grimaszt. „Marí, mi lesz ebből, ha elkészül? Rongyokat tépdesni és festéket spriccelni én is tudok!" - súgtam oda a feleségemnek, aki műveltebb volt nálam, de nem kevésbé tanácstalan, és megjegyzésemre a nem létező szakállába rejtette nevetését. Az őrült művészt Alberto Burrinak hívták, és ma az úgynevezett „arte povera" (szegény művészet) egyik legjelentősebb képviselőjeként tartják számon, amit úgy írhatunk le, mint hétköznapi

anyagokkal dolgozó művészetet. A művész az ecsetet és a vásznat például forrasztópákára, műanyagra, fára és vászonra cseréli, hogy ezekkel fejezze ki önmagát és a művészetről alkotott elképzelését. Élőben láttuk a híres Burrit, és közben halványlila fogalmunk sem volt arról, hogy később igazi „sztár" lesz a maga területén. Sem Maria, sem én nem ismertük fel a benne rejlő zsenit. A modern művészettel való találkozásunk másik színhelye egy Via del Corsón található lakás volt. Itt ismerkedtünk meg egy ifjú festővel és költővel, Mimmo Rotellával, a magát „Poesia Epistaltica" (az „epistaltica" szó egy neologizmus, aminek nincs jelentése) névvel illető költői irányzat alapítójával. Összegyűjtötte a nappaliban a jelenlévőket, és elkezdett szavalni: „Ez itt egy kardhal" - s erre mint egy hal tátogni kezdett. Ezután további hangokkal boldogította vendégeit, amelyeknek semmiféle jelentése nem volt. Művészetét lényegében a hangzás határozta meg. Mivel a hagyományos, szavakból összeálló költészetet túl behatároltnak érezte, egy zajokból és hangokból álló kompozíciót helyezett szembe vele. Ugyanezt a koncepciót követte a képei esetében is, amelyeket gyakran összetépett plakátokból készített. Ezzel kapcsolatban mindig ezt mondta: „A tiltakozás egyetlen lehetséges formája egy olyan társadalommal szemben, amely elveszítette a csodálatos változások és átalakulások jelentette örömöt, nem más, mint hogy plakátokat szaggatunk le a falakról." Így is tett! Rotella, a Décollage megalapítója éjjelente Róma utcáit járta és a fogyasztásközpontú világot szimbolizáló reklámplakátokat leszaggatta a falakról. Ezután a plakátokat kollázsokban dolgozta fel, drámai koreográfiához hasonló aktusként. Én, a tuskó, aki akkoriban voltam, gúnyosan kuncogtam rajta, nem tehettem másként. Ma már csak nevetni tudok az akkori kuncogásomon. Rotella műveit napjainkban az egész világon kiállítják, még a New York-i Museum of Modern Artban és a

Guggenheim Múzeumban is. Az ötvenes években számos művész indult el a pályáján, akiket a világ még nem ismert, vagy épp akkor ismerkedett velük. De függetlenül ettől, a saját teremtőerejükbe vetett hittel már akkor rendelkeztek. Ha valaki a színészekkel kapcsolatban a „művész" kifejezést használja, mindig nevetnem kell. Mert, ha tegyük fel, a színészek valóban művészek, akkor minek nevezzük az olyan zseniket, mint Michelangelo vagy Van Gogh?

TETSZÉS SZERINT A fogyókúra különös jelenség: a csapból is ez folyik, és léptennyomon próbálják rábeszélni az embert, függetlenül attól, hogy épp kövér vagy sovány. Ha valaki egy kicsit is ki van párnázva, akkor máris csodadiétával hitegetik. Ha viszont a karcsúak kivételezett kasztjához tartozik, akkor épp azért kell fogyókúráznia, hogy ott is maradjon. Lehet, hogy két-három olvasóm már volt olyan szemfüles, hogy kiszúrja: egy kicsit túlsúlyos vagyok (első ránézésre azért nem lehet észrevenni, ugye?). A fogyókúráktól azonban, amennyire csak tehettem, mindig távol tartottam magam. Különben is reménytelen vállalkozás lett volna. Mígnem egy szép napon megismertem Miss Scarsdale-t. Szabályosan elcsábított, még ha nem is szép, fiatal lány volt, hanem egy fogyókúra. Dr. Tarnower amerikai kardiológus találta ki a hetvenes években szívbeteg páciensei számára, a könyvből pedig bestseller lett. Egy barátom, aki aggódva követte hogylétemet, és kiválóan kiismerte magát a legújabb trendek között, hozott nekem egy brosúrát, amelyben erről a kúráról esett szó. Olyan egyszerűnek és világosnak tűnt a leírás alapján, hogy tényleg elültette a bogarat a fülembe. Tartalmazott ezenkívül egy étrendet is, amely, ha néhány

héten keresztül betartják, hihetetlen eredményekkel kecsegtetett. Mivel akkoriban épp Rómán kívül volt dolgom, átadtam az étrendet a hölgynek, aki főzött rám. Tulajdonképpen szabó volt, de én mint istenáldotta tehetségű szakácsnőt őrzöm az emlékezetemben. Kértem, hogy pontosan kövesse az utasításokat, különös tekintettel két mágikus szóra, amelyeket a szimpatikus, jólelkű szerző rendszeresen ismételgetett: „tetszés szerint". A fogyókúrázónak ugyan tartania kellett magát az előírt ételekhez, de a mennyiséget tetszés szerint választhatta meg. Pontosan ez volt az, amit Bud Spencer hallani akart. Milyen leírhatatlan boldogság származhat két egyszerű szóból! A diéta megengedte, hogy „tetszés szerint" fogyasszak húst, gyümölcsöt vagy halat, csak arra kellett odafigyelnem, melyik nap mit eszem. A dolog természetéből adódik, hogy a színészek gyakran nehezített munkakörülményeknek vannak kitéve, és mindazok, akik egy színész mellett dolgoznak, tulajdonképpen egy csónakban eveznek vele. Ezért általában mindent megtesznek azért, hogy jó hangulatban tartsák, és ezalól az én szakácsnőm sem képzett kivételt: minden délben és este hatalmas adag étellel csalt boldog mosolyt az arcomra. Végre rátaláltam arra a fogyókúrára, amit egyenesen nekem találtak ki és megfelelt az igényeimnek - márpedig az én igényeim az ételeket illetően mindig is nagyobbak voltak, mint másoké. Isten áldja dr. Tarnowert! Amikor a kéthetes, szigorú diéta után hazatértem, meghökkent arcok néztek vissza rám: „Egy grammot se fogytál! Sőt!" „Mi az, hogy sőt?! Mindenben pontosan követtem dr. Tarnower tanácsait!" A vitát elnapoltuk, mivel szélsebesen közeledett a vacsora ideje. Asztalhoz ültünk, és megjegyeztem, hogy láthatóan a feleségem is tartotta magát az étrendhez. Ugyanis kedd volt, éppen az a nap, amikor húst kellett ennem, egy nagy tálon pedig jókora adag ízletes hamburger tornyosult előttem. Komoly kötelességtudattal

megtettem, amit Miss Scarsdale megkövetelt. Ám amint felnéztem a tányéromból, döbbent arcok tekintettek vissza rám. Feleségem és gyermekeim üres tányérjaik előtt ültek, és csak ann kérdeztek: „Na de Papa, és velünk mi lesz?" „Hogy értitek, hogy mi lesz veletek? Ez az én adagom volt nem?” Nyilvánvalóan nem. Maria úgy tervezte, hogy a hamburgert elveszi előlem, és helyette egy szerény adag spagettit kapok. „Milyen fogyókúrát csináltál, az isten szerelmére?" „Hát olyat, amiben az áll: 'tetszés szerint'". Talán kicsit túlságosan is az alkatomnak és a tetszésemnek megfelelően alkalmaztam azt a két gyönyörű szót, hiszen mindkettő, mint tudjátok, meghaladja a normális emberi lények és dr. Tarnower követőinek - méretét. A fogyókúrák tájéka volt az egyetlen olyan terület hosszú életutam során, amelyet csak biztonságos távolságból vizsgálgattam. Pontosabban szólva: elrepültem felette, amilyen magasan csak tudtam, és közben lemondtam a leszállásról. Egy kis időre úgy tűnt, hogy mégis felbukkant a láthatáron, de az csak tévképzetnek bizonyult.

7. FEJEZET BUD A FÖLDÖN, VÍZEN ÉS A LEVEGŐBEN „Csak az az ember nem hibázik, aki soha nem tesz semmit." THEODORE ROOSEVELT

TÚLSÚLYOS IKAROSZ Újra meg újra eltöprengek azon a rejtélyes kérdésen, hogy miként juthatott eszébe az embernek, hogy repülni akar, noha nincsenek szárnyai. Vagy mi ösztönözte arra, hogy tengerre szálljon, miközben se kopoltyúja, se uszonya. A gyakorlati és gazdasági haszontól függetlenül látszik, hogy az emberiségben van egy olyan mozgatórugó, amelyik nagyszerű vívmányokra készteti. A haladás, megismerés és felfedezés felé törekszünk - másként például az űrkutatás sem lenne megmagyarázható. Az első gépezet 1903-ban emelkedett a magasba, amikor a Wright fivéreknek sikerült egy tizenhat lóerős motorral a levegőbe emelniük egy vitorlásrepülőt. A repülés időtartama tizenkét másodperc volt, a távolság pedig negyven métert tett ki. Nem sokkal többet, mint egy ugrásét. Minek akar az ember repülni, ha egyszer két lábbal született? Bud: „Mit tudom én." Carlo: „Nem tudom." Csak egyetlen dolgot tudnak mindketten: Ha repülnek, akkor az az érzésük, mintha lebegnének a világ fölött, összhangba kerülnek önmagukkal, egyszerre nyugodtak és izgatottak, szabadok és koncentráltak. A baleset gondolata pedig úgy suhan el mellettük észrevétlenül, akár a felhők az égbolton. Abban az időben, amikor a filmeknek hála nagyon jól kerestem, a munka mellett magánrepülőkkel kereskedtem. Különböző gépeket vásároltam, majd adtam el őket. Egyszer elvittem egy csinos kis repülőt Rómából Genovába, ahol a vevővel kellett találkoznom. Egy tapasztalt másodpilótával indultam útnak, aki magától értetődően sokkal több repülési órával rendelkezett, mint én. Elstartoltunk, és mindaddig minden simán is ment, amíg hirtelen sűrű fekete füst nem szállt fel előttem: lángra kapott a bal oldali motor.

Mivel a repülőgépek esetében az üzemanyagtartály a szárnyakban van elhelyezve, fennáll a veszély, hogy felrobban, ha a tűz átterjed a szárnyra. Ösztönösen lekapcsoltam a kerozinadagoló gombot, és egy motorral repültünk tovább, ami nem igazán könnyíti meg a helyzetet. Éppen Pisa fölött haladtunk ekkor. Pisa repülőterén azonban épp nagyüzem volt, és óriási káoszt okoztunk volna, ha ott szállunk le a lángoló gépünkkel. A kényszerleszállás viszont nem tűrt halasztást, úgyhogy a Pisa közelében fekvő Massa-Cinquale aprócska reptere felé vettem az irányt és utasítottam az irányítótornyot, állítsák készenlétbe a tűzoltókat, hogy eloltsák a tüzet. A repülőtér leszállópályája mindössze 600 méter volt, ennyi erővel egy zsebkendőn is megpróbálhattam volna landolni. Amint ráfordultam a repülőtérre és megkezdtem a leszállást, feltárultak előttem az Apuane Alpok hegyláncai. Közben arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő másodpilóta kétségbeesetten kiabálva feltépi az ajtót. Ebben a pillanatban a szél úgy megdobta a gépet, hogy alig bírtam újra az ellenőrzésem alá vonni. Ráordítottam, hogy csukja be az ajtót, különben végünk. Az az őrült terve támadt, hogy röviddel a földet érés előtt kiveti magát a gépből, mert attól tartott, hogy a repülő landoláskor a darabjaira hullik szét. De így is, úgy is meghalt volna, mert ilyen sebességnél a propeller miszlikbe aprította volna. Túlzás lenne azt állítani, hogy pánikba estem. Ideges voltam, nem tagadom, de nem estem pánikba. Nem arról van szó, hogy hős volnék, de megvan az a képességem, hogy vészhelyzetben a megoldásra tudjak koncentrálni. Miután leszálltunk, kiderült, hogy a tűz a meghibásodott kipufogócsövek miatt keletkezett. Az üzletet természetesen elfelejthettem, a vevő elállt a vásárlástól, de legalább épségben földre tettem magamat és a másodpilótát. Egy másik alkalommal Genfbe igyekeztem egy új helikopterért, és mivel még csak negyven órát töltöttem a gép kormánya mögött,

és ezzel elég tapasztalatlannak számítottam, megkértem egy megbízható pilótát, hogy kísérjen el. Útban Genf felé átrepültünk az Alpok fölött, és az óriási, tiszteletet parancsoló, gyönyörű hegyek látványa megint csak azt éreztette velem, hogy milyen kicsik is vagyunk mi, emberek a hatalmas természettel szemben. Nem is a hegyek fölött, hanem köztük repültünk, mert a helikopterek legfeljebb 2000-4000 méteres repülési magasságot érnek el. De már ebben a magasságban is fellép az oxigénhiány, mivel a helikopter kabinja nem nyomásálló. Amikor körülbelül a Szent Bernát-hágó magasságában jártunk, váratlan, heves szélviharba kerültünk. Szerencsére kitűnő másodpilóta ült az oldalamon, aki megmentett a legrosszabbtól. Azt kívántam, bárcsak a visszaúton is egy ilyen tapasztalt pilóta lenne a társam! Ehelyett viszont egy jó barátom kísért el, aki állította magáról, hogy profi pilóta. Genfben elhatároztuk, hogy okulva az idevezető úton szerzett tapasztalatokból, hazafelé egy másik útvonalat választunk, és kikerüljük az Alpokat. Helyet foglaltunk a gépen, a másodpilóta a bal oldalon, én, a pilóta pedig a jobb oldalon. Nem sokkal a felszállás előtt az irányítótoronynak meg kell adni, hogy kik vagyunk, hol vagyunk és hová akarunk repülni. Ekkor a torony megadja a koordinátákat, amelyeket a pilóta köteles követni, hiszen így akadályozzák meg, hogy összeütközzenek a repülők. Az ég ugyanis nem egy óriási, üres tér, ahol összevissza röpködhetünk, ahogy épp kedvünk tartja, hanem egy láthatatlan sávokkal szabdalt autópálya. A légi irányító a földről követi a felszállást és rádión keresztül közli a koordinátákat. Ezután egy másik irányító veszi át a gépet, aki a pilótát repülés közben kíséri, és a földről felügyeli. Hacsak nem úgynevezett vizuális repüléssel halad. Barátom beleszólt a rádióba: „Irányítótorony, repülésre készen állunk!"

„Mi is!" - érkezett azonnal a gyors válasz. Aztán néma csend. Azon törtem a fejem, vajon csak tréfált-e a barátom, mert semmilyen további adatot nem adott meg az útvonalunkról. Mint kiderült, halvány fogalma sincs arról, hogy miként kell eljárni, úgyhogy nekem kellett átvennem a koordináták közlésének feladatát. Időközben erős kétségeim támadtak a másodpilótám alkalmasságát illetően. Nem arról volt szó, hogy gőze sincs a repülésről, csak nem törődött a formaságokkal. Olyan volt, mint egy autóvezető, aki nem tudja megkülönböztetni egymástól a közlekedési táblákat. Még szerencse, hogy én voltam a pilóta! Mivel meg akartunk állni egy Nizza közelében fekvő repülőtéren, felvettük a kapcsolatot az ottani irányítótoronnyal. De amikor közelebb értünk, észrevettem, hogy csak egy leszállópálya van, noha a térképen kettő volt feltüntetve. A koordináták után kérdezősködtünk, de csak lakonikus választ kaptunk: „Nem látunk benneteket." Mivel fogytán volt az üzemanyagunk, mégis leszálltunk. A jelenet, ami következett, groteszkebb volt, mint bármely Spencer/ Hill-film. Géppisztolyos katonák vettek körbe! Mint kiderült, egy katonai reptéren landoltunk Cannes közelében. A katonai rendőrség emberei mindent lefoglaltak és megvizsgáltak, amit csak nálunk találtak, mielőtt újra engedélyt adtak volna a felszállásra. Őszintén szólva abban a pillanatban kapóra jött volna, ha felismernek. Ám sajnos ekkoriban a nevem még nem volt ismert nemzetközileg. Ez a kalandos leszállás komikus párosunk első sikereinek időszakára esett (mármint nem az a páros, amelyik a helikopterrel landolt). El tudom képzelni, hogy a helikopterből kikászálódó szakállas óriás nem nyújthatott túlságosan megnyugtató látványt a katonáknak, akik feltehetően terroristatámadástól tartottak. * Hajszál híján megesett katasztrófáim gyűjteménye újabb

fejezettel gazdagodott, amikor a római repülőtérről felszállva a vadonatúj egymotoros repülőgépemből hirtelen füst áradt be a pilótafülkébe. „Na, Bud, ennyi volt" - ötlött az eszembe, miközben lázasan kerestem azt a talpalatnyi földet, ahol leszállhatnék vagy a legrosszabb esetben a levegőben hulljon darabjaira a gépem, mert úgy nem veszélyeztetem más életét. Végül az Aniene, korábbi nevén Teverone folyó felé vettem az irányt, amely több mint kilencven kilométeren keresztül kanyarog Latium tartományban. Szerencsére azonban a füst amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul el is tűnt, úgyhogy megfordultam, és visszatértem az eredeti útvonalra. Miután leszálltam, megállapítottam, hogy elfelejtettem behúzni a kerekek fékjeit. A futóművet ugyan bevontam, de a kerekeket nem blokkoltam, így azok vígan pörögtek a szélben és a friss festékkel érintkezésbe lépve füstöt okoztak. Én marha! Ám nem ez volt az utolsó alkalom, amikor két filmforgatás között olyan őrült vállalkozásba fogtam, amivel kockára tettem az életem. Ha tényleg léteznek őrangyalok, akkor én az enyémet jócskán megdolgoztattam! A sokadik majdnem tragédiát akkor éltem át, amikor Genfből Lyonon keresztül a Rhone völgye irányába repültünk. A tengerpart mentén haladtunk. Repülési magasságunk 2000 méter volt, és épp megkezdtem az emelkedést, mivel el kellett érnünk a 4000 méteres magasságot, hogy át tudjunk repülni a Mont Blanc fölött. Téli éjszaka volt, másodpilótámmal egy kétmotoros propelleres géppel szeltük a levegőt. Egy idő után feltűnt, hogy a repülő, noha erős teljesítményű motorja volt, nem képes tartani a magasságot. Fokozatosan, lépésben süllyedtünk. Az ablakon át láttuk, hogy a szárnyakon vékony jégréteg képződött, ami befolyásolta a repülőgép teherbírását. Kicsit olyan volt, mint egy papírrepülő, ami, miután feldobják, rövid ideig felfelé száll, aztán hamarosan a földön landol. Felvettük a kapcsolatot a legközelebbi

irányítótoronnyal, hogy megszervezzük az azonnali leszállást. Megadták a leszállási sebességet, és ezúttal megint ép bőrrel úsztuk meg a kalandot. Minden idők egyik legnagyobb rendezője, Howard Hawks, aki éppúgy lelkesedett a repülőkért és a motorokért, mint én, egyszer azt mondta: ,A repülésben nincs drámaibb pillanat, mint a felszállás és a landolás." Saját tapasztalatból én csak annyit tennék hozzá, hogy a kettő között is akadnak néha nem kevésbé drámai percek. De pontosan ez az, amit a legjobban szeretek: magát az utazást, függetlenül az úti céltól. Odafent lenni olyan érzés, mintha az ember a problémái fölött lebegne, a különféle tájak pedig hirtelen egészen új varázst nyernek. Tökéletesen megértem Ikaroszt, csak szegénynek nem volt akkora szerencséje, mint nekem. Mégsem tudott semmiféle veszély meggátolni abban, hogy a hobbijaimnak éljek. Azzal a fogalommal, hogy „Basta!" (Elég!), Bud Spencer nem tud mit kezdeni. Sok évvel később a mexikói elnöktől megvásároltam a magánrepülőgépét, ami belül nagyon jól fel volt szerelve, volt benne zuhanyozó, ágy, minden extra. Elküldtem a pilótáimat Mexikóba, hogy nézzék meg és teszteljék le. Mindent rendben találtak, készpénzben fizettem. Elhozattam Olaszországba, és mivel tudtam, hogy az akkori miniszterelnök, Bettino Craxi épp magángépet keres, egyeztettem vele egy időpontot: kipróbálta, és megvette. Életemben először sikerült egy üzletet - a filmvilágon kívül - eredményesen lezárnom! Gianni Agnelli, a FIAT elnöke egyébként ugyanolyan kétmotoros propelleres géppel repült, mint én (kedvelt modell volt ez a milliomosok között, már akik megengedhették maguknak). Ismertem őt, hiszen korábban kötöttünk már egymással üzletet, úgyhogy ismét felkerestem, hogy vételi ajánlatot tegyek a helikopterére. Jellegzetes, leereszkedő módján ezt válaszolta: „Vettél már

tőlem repülőt, az egy igazi ékszer volt. A helikopteremet viszont nem adom, szükségem van rá, hogy elmehessek vele a kedvenc síelőhelyeimre." Nem próbáltam meggyőzni, már csak azért sem, mert a gazdaság és a politika fejeseivel, akik kicsit mindig lekezeltek, nem volt túlságosan bizalmas a viszonyom. Azt hiszem, elsősorban az bosszantotta őket, hogy egy olyan ember, aki a pofonjaival nevettette meg a közönséget, hirtelen nyakkendőben és zakóban áll előttük és komoly üzletembert játszik. De mivel lebonyolítottam velük néhány tisztességes üzletet repülőkkel és helikopterekkel kapcsolatban, legalább méltattak egy üdvözlésre és egy válaszra. Akadtak azonban olyanok is, akik nem sokra tartottak, és ebből nem is csináltak titkot. Talán még mindig úgy gondolkodtak a színészekről, mint a középkorban, amikor is a társas érintkezésre méltatlannak tekintették őket (haláluk után a színészeket a városfalon kívül, felszenteletlen temetőkben hantolták el!). Mindenesetre meglehetősen hűvös fogadtatásban részesültem, amikor egyszer egy hűtőszekrénygyártót kerestem fel az üzemében. Meg akartam venni a magángépét, hogy aztán továbbadjam. Miután megérkeztem, a titkárnő megkért, hogy várjak egy kicsit. Bár megbeszélt találkozónk volt, több mint egy órát kellett várakoznom. Közben senki sem jött oda hozzám, még egy kávéval sem kínáltak meg, és elnézést se kértek a várakoztatásért. Pontosan egy óra és egy perc időpocsékolás után felálltam, odamentem a titkárnőhöz, és így szóltam: „Adja át a főnökének, kérem, hogy nem azért jöttem, hogy szívességet vagy pénzt kérjek tőle, hanem hogy megvegyem a helikopterét, de a lelkesedésem időközben az egyik hűtőszekrénye szintjére fagyott. A viszontlátásra!" És ezekkel a szavakkal távoztam. Fel nem foghatom, hogyan lehet ilyen tiszteletlenül viselkedni. Eszembe nem jutna, hogy valakit ennyire lekezeljek, még egy szobalányt sem, nem beszélve

egy vállalkozóról. Nálam az ember áll az első helyen, az üzlet csak utána következik. Az ügy végül azzal végződött, hogy az illető visszahívott és bocsánatot kért. Még az árat is levitte, amikor meghallotta hangomban a távolságtartást. De már késő volt, nem volt mit tenni - én már csak ilyen vagyok. Sok mindent el tudok viselni, és el is viseltem, azelőtt is, hogy híressé váltam volna, és azután is, de a tiszteletlenséget nem tűröm. És ennek semmi köze ahhoz, hogy Bud Spencer vagyok, ez már gyerekkoromban is így volt. Nem tudok barátkozni vagy együtt dolgozni valakivel, akit nem tisztelek, vagy aki engem nem tisztel. Az arrogáns embereket meg ki nem állhatom, épp annyira nem, mint a hízelgőket. Mindenki megérdemli a tiszteletet - legyen a neve Bud Spencer vagy bármi más.

AMIKOR AZ EMBERNEK AZ ARCÁRA FAGY A NEVETÉS Felkavaró repülési tapasztalataim személyes katasztrófáim voltak, amelyekért csakis én voltam felelős. De vannak olyan események, amelyek egy egész nemzetet megráznak, és mindenkit próbára tesznek, függetlenül attól, hogy az adott időpontban épp mit csinálnak - és ez Bud Spencerre is érvényes. Így számára is elegendő volt az a tény, hogy olasz és hogy épp otthon tartózkodott, amikor 1980. november 23-án átélte azt a hatalmas földrengést, amely megrázta Olaszországot és az „Irpiniai földrengés" néven vonult be a történelembe. A földlökés Olaszország déli részét érintette és több mint 3000 életet követelt, 300 000 embert pedig evakuálni kellett. Még ma is előttem van az a vasárnap. Épp a vacsorához ültünk le, amikor 19 óra 34 perckor a Richter-skála szerinti 6,5-es erősségű földrengés rázta meg Rómát. Másfél percig tartott a rengés, az emberek

lélekszakadva rohantak ki a házaikból. Eleinte még fel se fogtuk a tragédia súlyát, hogyan is tehettük volna? Be kell vallanom, hogy amíg a feleségem kivitte a gyerekeket az utcára, én még visszaültem az asztalhoz. Ha már meghalok, gondoltam, akkor legalább teli gyomorral haljak meg. Csak másnap vált világossá, hogy milyen súlyos katasztrófa történt. A földrengés Irpiniától Vulturéig húzódott, főként Avellino, Salerno és Potenza tartományokat érintette, de következményei szinte a félsziget egész középső és déli részére kiterjedtek. Az én Nápolyomat is megrázta a rengés. Poggiorealéban a Via Staderán egy összeomló palota ötvenkét embert temetett maga alá. A többi megyéből is beomlott épületekről és rettenetes pusztításról érkeztek hírek. Egy templom a mise alatt omlott össze, hatvanhat ember vesztette életét, köztük gyermekek is. Ez volt a legszörnyűbb. Más emberek - és állatok - halála mindig fájdalmas, de ha egy gyermeket ér utol a halál, az nemcsak rettenetes, hanem... hogy is mondjam? Már-már felér egy istenkáromlással. A katasztrófa következményeinek leküzdésében Itália egyrészt komoly összetartásról tett tanúbizonyságot, másrészt azonban sajnos a hiányos koordinációra és az elmaradottságra is fény derült. Az első jelentések, amelyek még nem ismerték a rengés mértékét, „kisebb földlökésről" tudósítottak. A kommunikációs hálózat teljesen összeomlott. A következő napokban azonban sorra érkeztek a szomorú hírek: először halottak százairól, majd ezreiről szóltak a tudósítások. Mivel a katasztrófában nem érintett övezetben silány volt az infrastruktúra, és nem léteztek olyan szervezetek, mint például a katasztrófavédelem, csak késve érkeztek meg a mentőcsapatok. Az első, aki szóvá tette a szörnyű állapotokat, az Sandro Pertini, olasz államfő volt, akinek kemény szavai Avellino rendőrfőnökének azonnali leváltását, valamint a belügyminiszter

lemondását vonták maguk után. A földrengések azon kiszámíthatatlan természeti jelenségek közé tartoznak, amelyek rámutatnak az emberi élet mulandóságára ezen a bolygón. A Föld éppoly gyorsan képes eltüntetni bennünket, mint ahogy mi söprünk le pár morzsaszemet az asztalunkról. És amint azt a 2009-es abruzzói földrengés is megmutatta, sajnos ez még napjainkban is érvényes, annak ellenére, hogy ma már rendelkezünk katasztrófavédelemmel. Akkoriban mi magunk is segítettünk, ahogy csak tudtunk. Egy másodpilótával együtt megszerveztem egy repülést Irpinia fölé, hogy az elszigetelt kis falvakat ellássuk élelmiszerrel. Annyit tudtunk csak tenni, hogy a lehető legkisebb magasságból élelmiszert és létfontosságú dolgokat tartalmazó csomagokat dobtunk le. Ezenkívül felvettünk néhány embert, akik veszélyes és elzárt helyeken rekedtek, és elszállítottuk őket a segélytáborokba. Mivel a helikopterben nincs sok hely, egyszerre csak egy vagy két személyt tudtunk magunkkal vinni, ezért amilyen sűrűn csak lehetett, ide-oda ingáztunk a falvak és a segélytábor között. Az újságok másnap megírták, hogy Bud Spencer magángépével segített a földrengés áldozatain. Engem azonban felbosszantott a tudósítás, mert nem reklámot akartam csapni magamnak ezzel az akcióval. A segítséggel, amit én és számtalan más ember nyújtottunk országszerte, egyszerűen az áldozatoknak tartoztunk. Kiütést kapok azoktól az emberektől, akik mások szenvedését arra használják fel, hogy hőst faragjanak magukból. Az ember segít, és kész! Ezért dühített fel, hogy a sajtó felhasználta az én kis akciómat annak érdekében, hogy növelje a példányszámát, vagy mit tudom én, mire! Még ha pozitív színben is szerettek volna feltüntetni, könnyen félreérthető volt a dolog: mintha fel akartam volna vágni vele, ami leginkább a túlélők előtt volt kínos számomra. Ha egy híres ember arca segíteni tud abban, hogy bizonyos társadalmi problémákra felhívja a figyelmet, és ezzel

támogatókat szerezhet, az csodálatos dolog. De mindig óvatosnak kell lenni, hogy az a szervezet, amelynek az ember adakozik, megbízható-e. A szolidaritás kötelesség, de a rengeteg, médiában futó segélyfelhívás esetében az ember néha nem tudja, hogy ki rejlik az akció mögött. Semmiképp sem szeretném megingatni ezzel a segélyszervezetekbe vetett hiteteket, csak arra szeretnélek figyelmeztetni benneteket, nehogy túlságosan jóhiszeműek legyetek. Mindig alaposan tájékozódni kell. Az Olaszországot megrázó tragédia közepette boldog voltam, hogy egy kicsit is segíthettem, persze tudtam, hogy ez csak csepp a tengerben. Ugyan eltanácsoltak a segélyakciótól, de szerencsére a bennem lakozó marziano nem hallgatott rájuk. Most pedig irány a tenger!

HAJÓTÖRÉS Annak ellenére, hogy már kockára tettem az életemet és a legmesszebbmenőkig kiürítettem a bankszámlámat, hanyatt-homlok belevetettem magam egy újabb veszteséges üzletbe, ami ezúttal a vízzel volt kapcsolatos, és mint mindig, most is egy szenvedélyem húzódott meg a háttérben. Az üzletelés ez alkalommal is csak ürügyként szolgált arra, hogy egy másik kedvenc őrült foglalatosságomnak hódoljak. Mivel a víz úszói múltam nyomán második elememmé vált, szinte elkerülhetetlenné vált egy hajós vállalkozás. Mint tudjuk, a világ nagyobbrészt óceánokból áll, a kontinensek területe azokhoz képest jóval kisebb. Talán innen ered az embernek az a vágya, hogy kikutassa a tengert és annak medrét. De ennyire azért nem akartam belemélyedni a tengerekbe. Tökéletesen megelégedtem volna azzal, ha a szárazföldi, vízi és légi járművek motorjai iránti rajongásom egy kis sikerhez segít. A kezdőlökést megint csak az utazás iránti szenvedélyem adta, az utazás élvezete, függetlenül annak kiindulópontjától és céljától.

Volt azonban még egy másik oka is annak, hogy megváltam a szárazföldtől: új foglalkozásommal alternatívát kerestem arra az esetre, ha a filmes karrierem a kezdeti sikerek után megtorpanna, elvégre ez gyakorta megesik a színészekkel. Társult még ehhez a rossz lelkiismeret is, amit amiatt éreztem, hogy a filmjeimmel pénzt keresek. Még a nálam sokkal jobb színészek (például Marlon Brando) is szégyellték magukat emiatt. (Mi az, hogy „jobb"? Eszem ágában sincs Brandóhoz hasonlítani magam, nem egy ligában fociztunk.) Minden sikeres színész, aki csak minimális mértékben is képes az önreflexióra és nem vakítja el teljesen az arrogancia és a hiúság, a szíve mélyén pontosan tudja, hogy a „hétköznapi kisemberekkel" szemben a sors végtelenül elkényeztette. Ha ezzel nincs tisztában, vagy elfelejtette, akkor a siker nem válhat javára!

DRÁGA UNOKÁM... Emlékeztek még azokra a filmekre és könyvekre, amelyekben a vén tengerész élete nagy történeteit meséli unokájának a tengerparton? Ha lenne egy olyan unokám, akit jobban érdekelnek a tengeri mesék, mint a videojátékok, akkor így kezdeném: „Sok-sok évvel ezelőtt elindultam a tengerre a »gozzóval«. Tudod, mi az? Nagypapa elmagyarázza neked: a gozzo egy olyan kis motorcsónak, amit a halászok használnak. Latium tengerpartjáról, Fuimicinóból vágtam neki az útnak, és Nápoly, a nap és a tenger legendás városa felé vettem az irányt. Az, volt a feladatom, hogy Gaeta magasságában átadjam a csónakot egy vevőnek. Csakhogy soha nem értem oda! Ugyanis a holdtalan éjszakában úgy éjfél körül a motor dugattyúja úgy döntött, hogy átfúrja a hajótestet (azaz a csónak alját). Az én gozzóm lassan süllyedni kezdett, mint a Titanic... tudod, mi az a Titanic? Mit gondolsz, nagyapád egyik filmje? Nem, mert nagyapádnak nem kellett volna

megvárnia a film második részét, rögtön elsüllyedt volna. Körbevett a sötétség, még a víz is fekete volt - és hideg. A távolban Gaeta világítótornya pislákolt, az volt az egyetlen kis fénypont, ami a négy kilométeres távolságon is átütött. Elhatároztam, hogy odaúszom. Akkoriban ugyanis még nem volt baj a formámmal, mégiscsak világbajnok úszó voltam... na jó, nem egészen, de azért egy-két bajnokságot megnyertem. És ha nem kezdtem volna el dohányozni, meg szorgalmasabban edzettem volna, talán tényleg világbajnok lettem volna! Soha ne vegyél a kezedbe cigarettát! Ha meglátlak egy cigivel, agyoncsaplak, utána meg jól leszidlak! Szóval odaúsztam a sötétben pislákoló fényponthoz. Ahogy odaértem, a sziklákon kimásztam a vízből, odamentem a kikötői hatósághoz és bejelentettem: 'Jó estét, hajótörést szenvedtem itt a közelben. Megengedné, hogy felhívjam a feleségemet?' Amikor néhány perc után a hivatalnok magához tért a meglepetéstől, azt felelte, hogy nincs telefonja. Helyette viszont szerencsére találtam egy segítőkész ifjú párt: megkértem őket, hogy keressék fel otthon a feleségemet (vagyis a nagymamádat), és mondják meg neki, hogy ne aggódjon, minden rendben van. Csak véletlenül elsüllyedtem! Képzelheted, hogy megijedt a nagyanyád, amikor éjjel háromkor kopogtattak az ajtón, és beállított hozzá a követ. (Nem, dehogyis, nem egy másik ország nagykövete, olyan buta vagy, mint a tök! Követnek nevezzük azt is, aki átad egy üzenetet.) De ez a történet még semmi ahhoz képest, amikor egy nap hazatelefonáltam, hogy ne várjon meg az ebéddel. Nagyanyád úgy gondolta, hogy néhány órával később érek majd haza, de valójában Olaszországból, a szentek, költők és tengerészek hazájából egyenesen Amerikába repültem. Amerika valami olyasmi, mint Olaszország fióküzlete, csak sokkal, de sokkal nagyobb. A kontinenst ugyanis két olasz fedezte fel: Kolumbusz és Amerigo

Vespucci, akiről Amerika a nevét kapta. Nagyapád a levegőt szelte kis repülőgépével, miközben nagyanyád egész nap és egész éjjel az ablakban állt és egy életjelre várt. Ez után az éjszaka után megfogadta, hogy a jövőben fütyül a nagypapa késéseire. Ismert engem, mint a tenyerét. Én pedig nagyra becsülöm, hogy mindazok után, amin kezdetben a társamként keresztülment, ötvenkét éven át kitartott mellettem, különösen tekintettel arra a sok szamárságra, amit nagyapád művelt. Most egy kicsit elkalandoztam a témánktól... Térjünk vissza a hajók iránti vonzalmamhoz! Később, a nyolcvanas években a tenger iránti imádatomat szerettem volna összekapcsolni a színészi munkámmal. Kitaláltam magamnak egy sztorit a magányos kapitányról, aki régen rendőr volt, és egy schifazzón él. Ő és a különféle szakértőkből álló legénysége többnyire el vannak zárva a világtól. De aztán egyszer csak felkeresik régi rendőrkollégái, és a segítségét kérik. Így egy sor kalandon mennek keresztül Észak-Európa és Dél-Amerika között, keresztbekasul szelve a világot. Sajnos ez a forgatókönyv az enyészeté lett, mint oly sok jobb vagy rosszabb sztori is. Hé, kapcsold ki a playstationt, ha hozzád beszélek! Különben a drága nagyapád egy ökölcsapással szétlapítja azt a gépet! Na, és végül még mesélek neked egy kicsit a schifazzómról. A szicíliai schifazzo egyébként egy tizenhárom méter hosszú, vaskos tölgyfából készült kétmotoros, vitorlás hajó volt. 1900 körül arra használták, hogy nagy sórakományokat szállítsanak Szicíliából Genovába, és csak később szerelték fel két motorral. Ebben a történetben egyedül keltem útra, ez alkalommal is késő éjszaka volt, amikor slamasztikába kerültem - az ilyesmi mindig éjjel történik, ettől valahogy még titokzatosabb lesz az egész. Palermóból indultam útnak, és nem volt radarom, csak egy iránytűm. Amilyen élelmes voltam, elhatároztam, hogy követni fogom az olajszállító hajókat, amelyek a messinai vízi úton közlekedtek. Ha ráragadok a

tatjukra (ez a hajó hátsó része), és időnként vetek egy pillantást az iránytűre, akkor nagy baj már nem érhet - gondoltam én. El voltam ájulva magamtól, hogy milyen éles elmével gondolkodom. Ám amikor Fiumicinóban ki akartam kötni, meg kellett állapítanom, hogy Gaetába érkeztem. A partot ugyan megtaláltam, de a megfelelő kikötőt nem. Végül is nem történt nagy tragédia, nem támadtak rám hirtelen felbukkanó óriáspolipok, cápák vagy ufók, csak tettem egy kis kerülőt, a kalózok szellemei pedig valószínűleg jót nevettek rajtam. Jól van, most pedig add ide a playstationt és nyisd ki jól a füled mindjárt jön a csattanó!"

BUD-WILLIE, A GŐZHAJÓ Be kell vallanom, hogy ha valamiért lelkesedni tudok, az nem a dolog haszna miatt van. Őszintén szólva a haszon mindig az utolsó szempont, ami eszembe jut. Ha tehát ismét valami haszontalan vállalkozásba akartam fogni, ki kellett találnom egy ürügyet, hogy igazoljam a lelkesedésemet, ami valójában pusztán öncélú volt. Ennek megfelelően annak sem volt különösebb oka, hogy a vontatóhajómat átépítsem jachttá. Egyetlen mozgatórugóm a motorok iránti rajongásom volt. Mintha nem lett volna mit csinálnom! Tudnotok kell, hogy amikor kicsi voltam, halálosan beleszerettem Willie-be, a gőzhajóba, azaz a legelső Mickey Mouse rajzfilm bárkájába. Akkoriban megfogadtam, hogy ha nagy leszek, nekem is lesz egy ilyenem. (Hogy minek? Azt ne kérdezzétek, mert fogalmam sincs!) Teltek-múltak az évtizedek, megérkezett Bud Spencer, és a könnyelmű marziano megajándékozta Carlo Pedersolit egy nagy rakat szerencsével. Bud fő feladata ettől kezdve az volt, hogy kiszabadítsa Carlót az életében bekövetkező, aktuális slamasztikából.

Marzianónk azonban nem lankadt, hogy újabb fényes ötletekkel bonyolítsa az életét. Szegény bölcs asszonya természetesen próbálta féken tartani, ám ez az igyekezete körülbelül olyan sikeres volt, mintha valaki a sínekre pattanva puszta kézzel próbálná feltartóztatni a száguldó vonatot. Adódott egy alkalom, amikor véletlenül megismertem egy állami hivatalnokot, aki mellékesen elmesélte, hogy a minisztere épp egy komolyabb bárkát keres. Mérnökcsapatot akart az Antarktiszra küldeni, hogy ott valamit kutassanak, de ebből egy szót sem értettem (ez mondjuk egy cseppet sem izgatott). Annál inkább lelkesített az a csodás lehetőség, ami megnyílt előttem: felismertem azt a nagy, előnyös, mi több objektív szükségszerűséget, hogy mindenképp megszerezzem neki azt a hajót. Végre ráleltem a tökéletes ürügyre, hogy megvalósíthassam gyermekkori álmomat. Azon nyomban elterjesztettem, hogy keresek egy bárkát. Ugyanis az van, hogy ha mindenfelé szétszórjátok a hírt, hogy sürgősen szükségetek van egy háromlábú elefántra, kerül, amibe kerül, akkor biztosak lehettek benne, hogy valaki felhajt egyet. Egy bárkát felhajtani azért egy fokkal könnyebb volt. Sant'Andrea volt a neve és a La Spezia nevű ligúr városka hajógyárában várt rám. Az 1950 előtt épült hajó harmincegy méter hosszú volt. Százötvenmillió lírát kértek érte, ami egy ilyen méretű bárkáért egészen elfogadható árnak számított. Lényegében egyetlen dologra használták, nevezetesen hogy a nyílt tengeren rekedt hajókat begyűjtse és a kikötőbe vontassa. Az én szememben egy ház, amiért ötvenmillió lírát kértek, teljesen túlárazottnak tűnt. Egy hajót ellenben, ami a háromszorosába kóstált, már kitűnő alkalmi vételnek éreztem. Ez a történet egy olyan időszakban játszódott, amikor évente két-három filmet forgattam, így nem voltak anyagi gondjaim. Azt mondták, hogy a vásárlással ráadásul az adókedvezményből is

profitálhatok. De mivel igazából allergiás vagyok az efféle előnyökre és alkalmi vételekre, nem is foglalkoztam vele. (Utólag kiderült, hogy a törvény alapján az én esetemben nem is lett volna érvényes a kedvezmény.) Mit lehet tenni? Bárhogy is volt, a hajó az enyém lett, visszavonhatatlanul az enyém, még ha... egy rakás ócskavas is volt! Éppen Amerikában forgattam, amikor egy napon faxot kaptam a hajómérnöktől, aki az anconai hajógyárban a felújítással foglalkozott. Azt írta, hogy a motor erős, és jól működik, La Speziából minden probléma nélkül meg is érkezett a hajó Anconába. „Remek" - gondoltam elégedetten, de aztán tovább olvastam a levelét: a motor jó, de nagyon régi, nem bírja már sokáig. Az a kérdés, hogy megjavíttatom vagy inkább kicserélem. „Cseréljék ki!" - vágtam rá, anélkül hogy megkérdeztem volna az árát. Másnap, amikor már megköttetett az üzlet, azt is megtudtam. „Vabbuó" (nápolyiul „Legyen") - mondtam magamban, akkor lesz egy vadonatúj motorral felszerelt öreg hajóm. De miután beépítették, azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon nem történt-e itt valami tévedés? Én egy hajómotort kértem, nem egy Csillagok háborújába való űrhajót! Egy monstrumot építettek! A hajó hatalmas volt és a javítási munkálatok természetesen további költségeket vontak maguk után. De ami még ennél is több pénzt emésztett fel, az a legénység volt: hat tengerész! * Erről óhatatlanul eszembe jut az egyik filmem címe: Ötszemélyes hadsereg. Esetünkben ugyan plusz egy fővel bővült a csapat, de a cím mégis illett a helyzetre, a tengerészek ugyanis annyit ettek, mint egy egész hadsereg. Egy kapitány, egy gépmester és négy matróz volt a fedélzeten, miközben tizennyolc adag ételt vettek magukhoz egy nap. A kiadásaim még a filmem cateringköltségeit is felülmúlták. Egy-egy étkezésükön előétel, főétel, köret, bor, desszert, gyümölcs, kávé és

digestif is szerepelt a menüben. Kiadós ünnepi lakomájukat ráadásul a szemünk előtt költötték el, mindmáig az orromban érzem az ízletes ételek csábító illatát. Mindeközben mi a feleségemmel paradicsomot és mozzarellát majszoltunk - Maria kedvéért vállaltam ezt a fogyókúrát, ő pedig a kedvemért, szolidaritásból csinálta végig. A hat fiatalembernek viszont láthatóan eszébe sem jutott fogyókúrázni. Egy barát látogatása vetett véget a tarthatatlan helyzetnek. Összefutott a szájában a nyál, és csodálkozva kérdezte: „Carlo, láttad, hogy mit esznek a matrózok? Én is szeretem a mozzarellát, nem arról van szó, de azért..." Bizonyára azt gondoljátok, hogy Bud szörnyen felhúzta magát ezen és azonnali megszorítást vezetett be a legénységi ellátás büdzséjében. Hát nem, épp ellenkezőleg: barátom megjegyzése a fogyókúra-probléma demokratikusabb megoldására ösztökélt. Ahelyett, hogy a hajósokat kényszerítettem volna a diétám követésére, én igazodtam az ő étkezési szokásaikhoz. Ettől kezdve az ellátás költségei végképp az egekbe szöktek. Mindent összevetve a bárka rendbehozataláért annyit fizettem, mintha egy hajóraktárnyi aranyat vettem volna. A hajót annak a miniszternek a kívánságai szerint újítottam fel, aki úgy tervezte, hogy kutatócsoportot küld az Antarktiszra. Ki tudja, talán egy téli álomba merült repülő csészealjat is találtak volna ott, mint egy science-fiction filmben. Azonban a miniszternek egyik napról a másikra nyoma veszett. Ide-oda telefonáltam, de senki sem tudott felvilágosítást adni a hollétéről. Kénytelen voltam belátni, hogy a hajó felújításába ölt pénzt soha nem fogom viszontlátni. Nekem kell viselnem egyedül az összes költséget. A pompás jacht, amely arra volt kiszemelve, hogy tudósokat segítsen új horizontok felfedezésében, immár egészen más célt szolgált. Ettől kezdve ugyanis az volt a feladata, hogy a

családunkat eldugott, gyönyörű strandokra vigye, például a toszkán Giannutri szigetre. Carlo időnként még ma is felteszi a kérdést, hová folyt el az a rengeteg pénz, amit Bud keresett. A bigámista feleség, Carlo és Bud asszonya számára mindig kész a válasz: „Folyt az mindenhová, csak a mi takarékbetétünkbe nem." Vannak esetek, amikor jobb, ha nem teszünk fel költői kérdéseket. A „takarékbetét" szó hallatán égnek áll még az a kevés hajam is, ami megmaradt: miért kellene őrizgetni ezeket a papírfecniket, amikor el is lehet költeni azokat, és cserébe az ember olyan dolgokat kap, amelyek boldoggá teszik? „Hogy ne kelljen aggódni az öregkorunk miatt" - hangzik Maria másik sablonválasza. De végül sok-sok boldog perccel és szép utazással ajándékozott meg minket a hajó. A nyarat nagyrészt azzal töltöttem, hogy a Csillagok háborújába illő motort vizsgálgattam. Közben végig attól tartottam, hogy egyszer csak ott terem George Lucas, és megvádol, hogy kiloptam a motort a „Millennium Falcon"-ból (Ezeréves Sólyom). Ezenkívül arra használtam, hogy zűrös manőverekbe bonyolódjak vele, mivel a hatalmas Sant'Andreát szinte lehetetlenség volt bekormányozni a kicsi és zsúfolt kikötőkbe. Mivel soha nem volt elég hely, egy csomó embert kellett foglalkoztatnom, hogy segítsenek a beállásnál. Az utazások kevésbé izgattak, mint a motor. Őszintén szólva sajnáltam is, hogy az óceánokra szánt hajót olyan „vakmerő" kirándulásokra használjuk, mint hogy például elhajókázunk a közeli Argentarióba. Azt fontolgattam, hogy meg kellene szabadulnom tőle, míg a nejem inkább arról álmodozott, hogy egy amolyan luxuskörutazást teszünk vele. Az lett a vége, hogy a hajót elcseréltem egy kisrepülőgépre, amely a Yamaha igazgatójáé volt, egy szimpatikus luganói úré. A gép kitűnő állapotban volt, és

mivel a dolog jó üzletnek tűnt, azonnal meg is egyeztünk. Csakhogy amíg az új tulajdonosa rögtön használatba is vette a jachtot, az én repülőmet még el kellett szállítani a luganói hangárból. Két amerikai pilótát küldtem érte, akiknek el kellett hozniuk hozzám, az USA-ba... és mi történt? A repülő Grönland közelében elsüllyedt! Szerencsére a pilótáknak nem esett baja. Szóval ott álltam jacht nélkül, repülő nélkül, pénz nélkül. De szerencsére Bud megint ott termett, hogy a filmjeivel kihúzza a pácból Carlót. Carlo nem tudott megváltozni: keresztes lovag volt, aki lehetetlen vállalkozásokba fogott, mindig a szenvedélyétől hajtva - bámilyen cél érdekében. De akármilyen csávába is kerültem, sose estem kétségbe. Ezt a rendíthetetlen optimizmusom nem is engedte volna. Minden fiaskó után előretekintettem, nem is tehettem másként. A Sant’Andrea jelenleg új tulajdonosával az óceánokat járja. Egyszer még egy képeslapot is küldött Alaszkából. Az én kis hajóm a végén mégiscsak megpillanthatta a jéghegyeket! * Visszatekintve azt mondhatom, hogy egyik beruházásom sem üzleti érzékből született. Arról sincs szó, hogy bizonyos műalkotások vagy ritkaságok iránti szenvedély rejlett volna mögötte. Akkor még mindig fennállt volna az esély, hogy egy napon multimilliárdos leszek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy játékszerekbe invesztáltam, és ezek akkor végtelen boldogságot okoztak. „Carlo, a saját érdekedben!" - mondogatta mindig a feleségem, amikor el akart tántorítani a vásárlástól. „És persze az az én érdekem, amiről te azt gondolod?" - vágtam vissza. Nekem a boldogság a vágyakozást jelenti, amint birtokába kerülök a vágyott dolognak, máris megunom. Nemhiába mondják: „Jól gondold meg, hogy mire vágysz, mert még beteljesül!" Ha bármely szórakozásom is csak részben járt volna gyakorlati haszonnal, már nem is érdekelt volna. Ha viszont kiderült, hogy

rossz döntést hoztam, akkor soha nem kerestem bűnbakot és nem hibáztattam érte mást. Régebben például szerettem pókerezni. De amikor a filmjeim száma már évi három alá csökkent, abbahagytam a játékot, és soha többé nem kezdtem el újra. A dohányzással is ugyanígy voltam: az egyik nap elájultam az autóban, és ettől úgy megijedtem, hogy másnap letettem a cigarettát. Időnként bolondságokba is belementem. De ahogy Orson Welles is megmondta, a bolond csak egy bölcs húzás a természet részéről, amely arra szolgál, hogy a hülyék is okosnak gondolhassák magukat. Tehát láthatjátok, mi is fontos társadalmi szerepet töltünk be! Másrészt ha megpróbáltam józanul valami olyan vállalkozásba fogni, ami biztató jövővel kecsegtetett, akkor valóságos szakadékok nyíltak meg előttem. Más szóval, ha megkíséreltem a józan cselekvést, ahogy azt a normális emberek teszik (akik alapesetben bölcsebbek nálam), minden alkalommal kudarcot vallottam. Amikor viszont kockáztattam, a végén minden alkalommal jól jártam, mert mindig földet értem. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy valóságos természeti erő vagyok, ráadásul javíthatatlan optimista. Csak egy optimista emelkedne a levegőbe és indulna el az alábbi őrült utazásra: 250 km/órás sebességgel repültem hét-nyolc órát, egészen a kanadai Labradorig. Ott éjszakáztam, de másnap már továbbutaztam Grönlandra, ezer mérföldet is megtéve. Onnan az izlandi Reykjavík felé vettem az irányt, hogy végül Skócián át Rómába jussak - mindezt két nap alatt. Az egyik ilyen kis kiruccanásomra elkísért Maria is. A kansasi Wichitába repültünk és Bangorból (Maine) indultunk, ahol egyébként Stephen King híres háza áll. Maria elámult, amikor meglátott: a szűkös pilótafülkébe préselődve úgy éreztem magam, mint hal a vízben, holott máskor minden kanapén arra

panaszkodtam, hogy mennyire kényelmetlen. Ezenkívül azt is jól tudta, hogy mennyit izgek-mozgok, mire otthon, a hatalmas ágyunkban megtalálom a megfelelően kényelmes pozíciót. A landolás után egy faluban vettünk ki szállást, ahol a Beechcraft repülőgépgyártó cég székhelye volt. Maria nagyon bezártnak érezte magát a szállodában. Kinézett az ablakon, egy kereszteződést látott benzinkúttal és egy szupermarkettel. „Nem megyünk be a városba, Carlo?" „Ez itt a város" - hangzott a kijózanító válaszom. És tényleg így volt. Maria a helységet csak a régi, 1955-ös Wichita című westernből ismerte, és sokkal nagyobbnak képzelte. Egyike volt azoknak a lenyűgöző, nagy amerikai filmeknek. A filmbeli Wichitát azonban nem találtuk meg. Mert soha nem is létezett. Szerencsére viszont megtaláltuk Beech asszonyt, férje üzemének örökösét, aki királyi reggelivel fogadott bennünket. Eredetileg azért mentem ugyanis oda, hogy megvásároljam az egyik repülőgépét. És mivel ismertem a sárga rózsák iránti rajongását, vittem neki egy csokorral (ami a westernfilmek egy másik híres örökségét idézte emlékezetembe, a The Yellow Rose of Texas című countryklasszikust). Maria számára csalódás volt ez az utazás: Wichita, ami mindössze négy házból és egy óriási repülőgépgyárból állt, kiábrándítóan hatott rá. Olyan volt, mint annak a mítosznak, vagy inkább költészetnek a megsértése, amely „Amerikát" mint fogalmat, övezte. Röviden mindannak a megsértését jelentette, amit mi, olaszok mindig is képzeltünk Amerikáról. Mítosznak nyomát sem láttuk, de cserében hamar megvigasztalt a bonyodalommentes bürokrácia. Ilyen egyszerű ügyintézésről mi, olaszok csak álmodhatunk. Míg Maria a vendéglátónkkal beszélgetett, én körbejártam az üzemet és megtaláltam pont azt a géptípust, amit kerestem. Az üzlet nyélbe ütéséhez közjegyzőre sem volt

szükségünk, nem tartott semeddig, mire beszereztük a szükséges papírokat: elég volt a helyi hatóság egy alkalmazottja, és az ügy pár perc alatt elintéződött. God bless America!

8. FEJEZET BUD DA VINCI: TALÁLMÁNYOK ÉS HAJÓTÖRÉSEK „Az emberiség két legnagyobb találmánya az ágy és az atombomba: az egyik kiragadja az embert mindenből, a másik eltünteti mindenből. " CHARLES BUKOWSKI

VESZÉLYES SZELEK Poszeidón és Melanippé nemzették réges-régen Aioloszt és Boiótoszt. Az ikreket pásztorok nevelték fel. Ugyanebben az időben Metapontosz, Ikária királya el akarta űzni feleségét, Theánót, mivel nem szült neki gyermeket. Ezért az asszony megszerezte az ikreket a pásztortól és termékenysége bizonyságául azt állította, hogy az ő gyermekei. Metapontosz pedig, az ostoba, hitt neki. A csaló Theánó azonban később tényleg szült neki még két fiút, és megpróbálta Aioloszt és Boiótoszt megmérgezni. A két ifjú azonban nem volt ostoba, és mostohatestvéreikkel itatták meg a mérget. Végül visszamenekültek a pásztorhoz, és kalandok, intrikák, szövetségkötések hosszú sorát élték végig, amiket nem is tudnék itt mind felsorolni. Boiótosz aztán kereket oldott dél felé, és Boiótia királya lett. Aiolosz nyugatnak futott és egy szigetcsoporton kötött ki, amit azóta Eoli-szigeteknek hívnak. Az istenek tanácsadója és a szelek ura lett. Sok-sok évvel később pedig Bud Spencer, amikor épp kedvező szelek fújtak, feltalálta a... szélmeghajtású csónakot! A fenti kis kirándulás a görög mitológiába arra szolgált, hogy átvezessen a „szenzációs" felfedezésemhez és súlyt adjon neki. Úgy vélitek, egy kicsit eltúlzom a dolgot? Három napot töltöttem azzal, hogy felkutassam ezt a görög nevekből szőtt hálót! Ugyan már létezik egyfajta „szélcsónak" (vitorlásnak hívják), viszont hittem abban, hogy a csónakokat ma már elektromosan is meg lehet hajtani. Jobban mondva: aiolikusan. A történelem során először kap egy csónak villanymotort, ami minden szempontból jelentős megtakarítást fog eredményezni. Mindenekelőtt azonban a környezetvédelem érdekeit szolgálja. A csónakra szélkereket szerelnek, amely áramot termel a motornak. Abszolút biztos vagyok benne, hogy ez működni fog, így tovább dolgozom rajta.

Remélem, nem kell majd szerzői jogi problémák miatt Aiolosz ügyvédeivel vitáznom.

AZ ELEKTROMOS AUTÓ Igen, tudom, ilyet is kitaláltak már - hogy aztán egy múzeumban mutogassák. Mert ha piacra dobnák, akkor összeomlana az olajipar, hiszen a kőolaj minden dolgok mozgatója. A kőolajipar pedig folyamatosan fenyeget bennünket, miközben úgy alakítja az árakat, ahogy neki tetszik. Minden szerénykedés ellenére is azt kell mondjam, én már korábban feltaláltam az elektromos autót (na jó, legalábbis ezt gondoltam). Az ötvenes években a mozdonyokat még szénnel fűtötték, az áramról pedig akkumulátorok segítségével gondoskodtak, amelyeket szabályos időközönként ki kellett cserélni. Ezért a pályaudvarokon felszállt a vonatra egy vasúti alkalmazott és kicserélte az akkumulátorokat. Például elment a vonat Rómából Pisába, ott jött a csere, és azzal már elért Genováig. Ugyanezen elv alapján építettem meg én is az elektromos autót. Fogtam egy kisautót, és beleépítettem egy motort, meg az akkumulátorokat, amiket a vasútnál is használtak. És íme, máris kész volt... egy dögnehéz jármű. Két km/h-s sebességgel haladt és többször is lerobbant, mert olyan nehéz volt. Az én remek villanyautóm egyszerűen felmondta a szolgálatot, mint ahogy az Isten megbocsát, én nem! című filmemben a ló is majdnem összecsuklott a súlyom alatt. Nem éppen kisautó volt az az el-Alameinnél használt lánctalpas katonai járművekhez hasonló járgány, amelyet átépítettem. Ijesztően csikorgott és kétségtelenül ráfért egy kis javítás. A jó szándékért azonban mégis büszke voltam magamra. Egy csak félig-meddig is normális ember biztos nem vágott volna bele egy ilyen vállalkozásba. Én azonban hirtelen jött őrületemben

megváltó koponyának és nagyszerű tervezőnek éreztem magam.

ÚTI FOGKEFE - A VILÁGŰRBEN Olvastam, hogy a Virgin Group főnöke, Richard Branson azt tervezi, hogy szállodát épít a világűrben. Projektjéhez magasan képzett, egykori NASA-munkatársak ezreit fűzi be, akiket a gazdasági világválság miatt elbocsátottak állásukból. Állítólag egy világűrbuszon dolgoznak, amely majd lehetővé teszi, hogy több száz kilométeres magasságban szálljunk meg egy hotelben. Jó, tegyük fel, hogy működik a dolog: minden szállodához, akár közel van egy ufóhoz, akár nem, tartozik bizonyos alapfelszerelés, úgymint: fürdőszoba, liftek. Fogat pedig csak kell mosni, még akkor is, ha a fürdőszobaablak előtt holdkráterek tátonganak. És itt jön be a képbe Bud Spencer zseniális ötlete: egy beépített fogkrémmel ellátott fogkeféről lenne szó. Csak meg kell nyomni a fogkefe nyelét, és máris kibuggyan a fogkrém a kefe szálai közül. Ahelyett, hogy külön fogkefét és fogkrémes tubust cipelne magával az űrturista, így mindent megkap egyben. Ezzel pénzt spórol, meg műanyagot és a környezetet is kíméli. Ettől eltekintve a hulladékmegsemmisítés amúgy sem egyszerű feladat az űrben. Szóval, Branson úr, ha véletlenül kezébe akadna ez a könyv, gondolkodjon el a dolgon. De akárhogy is döntsön, a fogkefe itt, a Földön is működik. A fogkefe története egy egyrészes, kézi működtetésű modellel kezdődött, ezután következett a cserélhető fejű elektromos fogkefe, ahol már legalább a nyelet lehetett többször is használni, és nem kellett minden alkalommal újat venni. Ezenkívül árulnak úti fogkefét és mini tubusos fogkrémet is - úgyhogy miért ne lehetne beépített fogkrémes fogkefe? Megterveztettem, szabadalmaztattam, de ezzel még messze nem értünk a találmányaim végére. Kíváncsiak vagytok rá, hogy miként működik a fűthető cipő?

Nagyon egyszerű: a cipősarokba be kell építeni egy akkumulátort, a talpban pedig elhelyezni két huzalt, amelyek a cipőt fűtik. Tökéletes megoldás a kemény telekre. Erre is megvan a szabadalmam, ki tudja, talán Norvégiában vagy Finnországban sikert aratok vele. Belátom, hogy az őrült találmányaim nem igazán passzolnak a filmvásznon látható monstrumhoz, aki legtöbbször csak jóval a néző után, jócskán lemaradva érti meg az összefüggéseket. A Jóisten (vagy Buddha, vagy Allah, vagy valaki más odafönt, legyen az akár E.T is) gondolkodó fejjel áldott meg, és ezért néha-néha megpróbálom használni is - már csak azért is, hogy ne bántsam meg a nemes adományozót. Másrészt elnézve néhány balul elsült ötletemet talán nem is bánná, ha néha egy kis nyugalmat engedélyeznék a fejemnek. De még csak most jön a java: meghallgathatjátok, hogyan lett Bud da Vinci legnagyobb, valaha megvalósított vállalkozásával a filmes merchandising úttörőjévé. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a projektnek valaha is sikere lett volna.

BUD-DISING Mint már bizonyára tudjátok, Bud Spencer földi manőverei semmivel sem voltak kevésbé veszélyesek, mint a levegőben megtett akciók. Amit viszont még nem tudhattok, az az, hogy egy ilyen manőver folytán csak egy hajszál választott el benneteket attól, hogy Bud Spencer márkájú farmerekben mászkáljatok. Márkajelzésként pedig az én arcmásomat nyomtatták volna a címkére. A vállalkozás alapja megint csak a bizonytalanság érzése volt, hogy vajon folytatódik-e a filmes karrierem. A hetvenes évek közepe táján, amikor kezdtem ismertté válni és már egy kis pénzt is kerestem, belevágtam egy olyan üzletbe, amit ma

„merchandising"-nak neveznének. Azt találtam ki, hogy az arcmásommal és a nevemmel ellátott gyermekruhákat fogok forgalmazni. Miért is ne? Az volt a legfontosabb számomra, hogy a ruha jó minőségű legyen. Később szerettem volna a kínálatot bögrékkel, poharakkal, játékokkal, bilikkel és más hasznos tárgyakkal kiegészíteni. George Lucas valóságos csodát tett a Csillagok háborúja-termékek piacra vitelével. Ez jelentette a modern termék-összekapcsolás kezdetét. De ki mondta, hogy ilyesmire csak az amerikaiak képesek? A „Bud Spencer farmerhez" már ki is ötöltem a logót: egy westernpisztoly golyója, felette pedig a nevem, kézírással. Jó ötlet ahhoz, hogy halálra nevessük magunkat! Mert persze a divatról halványlila gőzöm sem volt. Ezért nagy bizalommal szakemberhez fordultam, aki nagyon hozzáértően lépett fel, és volt is már tapasztalata a póló-nagykereskedésben. Ebben az időszakban lépett piacra egy olyan márka, amely ma már akkorára nőtt, mint a Benetton, de akkoriban még csak egy kis családi vállalkozásnak számított. Mindenesetre versenyezni tudtunk velük. Azt pedig, hogy a végén sikerünk lesz vagy sem, úgyis a vevők döntik el. Miután megtanácskoztam a dolgot Mariával, végül kis cégemmel egy háromszintes római házba költöztem Balduinában, a Piazza Giovenale mellett. Akkoriban még elérhető áron lehetett ingatlanokat kapni ebben a kerületben, ma már csillagászati összegeket kérnek értük. Az alagsorban volt a parkoló, a földszinten az üzlet négy, utcára néző kirakattal, és az első emeleten helyezkedtek el az irodák. Sajnos az az illető, akire számítottunk, igencsak megbízhatatlannak bizonyult, végül három éven át egyedül irányítottam a céget. Tulajdonképpen jól ment az üzlet, özönlöttek a megrendelések, kiderült, hogy Bud Spencer nevével tényleg lehet pénzt csinálni. Ám mivel a tisztességtelenség nem tartozik számos

hibám közé, egyszerűen nem sikerült nyereségessé tenni a vállalatot. Valószínűleg túl sokat invesztáltam a textíliák minőségébe, csakhogy soha nem akartam becsapni a közönségemet (legalábbis szándékosan nem), és nem is óhajtottam egy csapásra változtatni az elveimen. Az az igazság, hogy szeretem jó lelkiismerettel álomra hajtani a fejem. Mint mindig, amikor lelkesedtem egy ötletért, számolatlanul költöttem a pénzt a beruházásokra, ám ennek hamarosan meg is fizettem az árát. Három év alatt teljesen tönkrementem. Az áruimat észak-afrikai piacokon látták viszont, ahol potom árért kínálták őket, míg én továbbra is fizettem az adókat és a munkabéreket. Csődöt jelenthettem volna, de akkor utcára kellett volna tennem az alkalmazottaimat, akik nem voltak felelősek az én kudarcomért. Ezért inkább eladtam az üzemet, hogy a sok adósságot, amit felhalmoztam, ki tudjam egyenlíteni. Mindig is az volt a legnagyobb hibám, hogy hanyatt-homlok belevetettem magam egy üzletbe, anélkül, hogy előzőleg terveket készítettem volna. Féktelen optimizmusom sarkallt újra és újra. Paradox módon a sors minden alkalommal visszatérített a filmezéshez, ahhoz az üzlethez, amelyikben a legkevésbé hittem.

AZ AMERIKAI GUMICSÓNAK ATYJA Ez a vállalkozásom is a „Bud találmányai" című fejezethez tartozik, még ha a gumicsónakot nem is én találtam fel. Az elődökhöz nem csekélyebb nevek sorolhatók, mint Arkhimédész, aki sok évvel Krisztus előtt élt. Bud vívmánya abban állt, hogy egy olyan helyre vitte el ezt a csodás találmányt, ahol még nem ismerték: Amerikába. Hihetetlen, igaz? Hát igen, én is így gondoltam. Hallgassátok meg, mi történt: amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az USA-ban forgattam, feltűnt, hogy a kikötőkben álló hajók

egyikének oldalán sincs gumicsónak. Floridában megint csak hódolni kívántam a tenger iránti szenvedélyemnek, és ellátogattam néhány helyi hajósklubba. Megállapítottam, hogy az ott horgonyzó csónakokon és hajókon sem található mentőcsónakként gumicsónak. Ilyesmiről még csak nem is hallottak. Így aztán elhatároztam, hogy értékes ismereteimet felhasználva létrehozok egy vállalkozást, és Olaszországból szállítok majd gumicsónakokat Miamiba. A helyi hajósok a nyílt tengerre csak ritkán hajóztak ki, inkább a Miamitól New Yorkig húzódó belső útvonalakat használták. Bár pénz dolgában soha nem voltam túl szerencsés és hasznos kapcsolatokkal sem rendelkeztem, beruháztam három óriási, kikötői üzlethelyiségbe Miami és Fort Lauderdale között, ahol gigantikus „bemutatószalonokat" rendeztem be, felvettem egy csomó alkalmazottat, és büszkélkedtem a legszebb kincseimmel. A gumicsónakok fel voltak szerelve mindenféle extrákkal, jó minőségűek voltak és egyből rabul ejtették azt, aki csak egy pillantást is vetett rá. Én akartam lenni az USA gumicsónakkirálya? Fogalmam sincs. Csak az volt a célom, hogy találjak egy alternatívát a filmkészítéshez. Természetesen azt a kérdést sem tettem fel magamnak, hogy miért nem használtak az amerikaiak gumicsónakot. Optimista lelkesedésem nem hagyott időt erre. Számtalan szaklapban adtam fel egy csomó hirdetést és mindenhol reklámoztam a megnyitóünnepséget, amelyre - ki gondolta volna? - egy lélek sem jött el. De ami még ennél is rosszabb: később sem jött senki. Az áru békésen szendergett a szalonban, mígnem aztán hónapokkal később sikerült fillérekért megválnom tőle: eladtam a haditengerészetnek, hogy legalább a költségeim egy része megtérüljön. Végül megtettem azt a lépést, ami minden normális ember

üzleti tervének első pontja lett volna: megpróbáltam áttekintést szerezni a piaci helyzetről. És akkor rájöttem, hogy van egy nagyon is konkrét oka annak, hogy az amerikaiaknak nincs szükségük gumicsónakokra: a cápák ugyanis egyből szétharapták volna. A műanyag csónakok viszont hidegen hagyták őket, mivel túl kemények voltak és nehezen lehetett szétrágni. Ha korábban tisztában lettem volna ezzel a ténnyel, akkor elkerülhettem volna az ismételt pénzügyi hajótörést. Én viszont ehelyett inkább megvártam, amíg már elkerülhetetlenné vált az önmegsemmisülés. Elég lett volna, ha csak leszólítok egy matrózt vagy kikötői munkást: „Excuse me, miért is vagytok ti olyan ostobák, hogy nem használtok gumicsónakot?" De ostoba éppenséggel én magam voltam. A fejezet azonban folytatódik. A zseniális Bud da Vincinek volt még egy dobása: következő projektjével sikerült élénk érdeklődést kiváltania - legalábbis az FBI-nál.

VOLT EGYSZER EGY REPÜLŐTÉR A Seriff az égből című filmem forgatásán, 1979-ben megismerkedtem egy amerikai kisváros, a Georgia állambeli Monroe bankigazgatójával. Miután tudomást szerzett a repülőgépek iránti rajongásomról, megemlítette, hogy van arrafelé egy eladó magánrepülőtér. Egy adósa miatt jelzálogot jegyeztetett be rá, ezért viszonylag jó áron meg lehet szerezni. A reptér egy mindössze 500 méteres kifutópályából, hangárból és egy kis irányítótoronyból állt. Amerikában az a legjobb, hogy mint már említettem nektek - nincsenek közjegyzők. Az adminisztrációhoz pusztán egy városi hivatalnokra, a személyi igazolványomra és pénzre volt szükség. A repülőtér megvásárlásának hátterében az a zseniális ötletem állt, hogy nyitok Amerikában egy üzletet Partenavia-gépek

értékesítésére. A Partenavia egy kétmotoros modell, amelynek szárnyait a géptest tetején helyezték el. Öt vagy hat ülőhely van benne, a magángépekkel repülő üzletemberek számára ideális. Nápolyi üzlettársam egy jó barátom volt. A motor, a gumiabroncsok és a rádióberendezések Amerikából származtak. Leleményes tervem abban állt, hogy a repülőgép többi részét (szárnyak, fülkék stb.) Olaszországból hozatom, és a modelleket az új repülőterem területén szereljük össze. Mivel így a gépek gyártása kedvezőbb, hát kedvezőbb áron tudnám kínálni. Végül a nápolyi barátom a kisujját sem mozdította. Ki is sarkallta volna őt erre? Az én csinos kis repteremet így aztán soha nem használta senki. Minderről persze csak akkor értesültem, amikor már késő volt. Eleinte sokat foglalkoztam azzal, hogy jól képzett pilótákat vegyek fel, akik nehéz körülmények között is képesek irányítani a gépeket, mivel egyrészt az Olaszországban vásárolt repülőket át kellett hozni az óceánon, másrészt pedig egyes modelleket Észak-Amerikából szereztem be, ahol a hideg és a köd szinte teljesen ellehetetlenítették a repülést. Mint mondtam, ha hiszek egy ötletben, akkor nem takarékoskodom a költségekkel, mivel a minőséget meg kell fizetni. A dolog azzal végződött, hogy egy egész pilótaiskolát tartottam el. Kosztot-kvártélyt fizettem nekik, és mindent, amire szükség volt. (A pilóták között ott volt egyébként a tekintélyes Meridiana Fly légitársaság mai elnöke is, Giuseppe Gentile, aki már akkor is kitűnő pilótának számított.) * Az egyik ilyen pilótával volt egy nem túl szerencsés élményem kanadai tartózkodásom során. A hotel, ahol megszálltunk, alapjában véve egy bordélyház és egy játékbarlang keresztezése volt. A jelen levő vendégek sem voltak túlzottan bizalomgerjesztőek. Egy kis magánrepülőtéren landoltunk, a gépet letettük a hangárban és fogtunk egy taxit. Kiderült, hogy a

taxisofőr teljesen részeg és úgy vezet, mint egy őrült. A mellette ülő nő egy prostituált volt. A sofőr volt az, aki elirányított minket ebbe a szállodába, és biztosított róla, hogy a hely teljesen „okay". Az „okay" ebben az esetben annyit jelentett, hogy még éjfélkor sem bírtunk elaludni, mivel a kaszinóból és a többi szobából kiszűrődő zajok és kiabálások csak nem akartak megszűnni. Egyszer csak kopogtattak az ajtómon. A pilóta állt előttem, és halálra vált arccal közölte: „Arra gondoltam, inkább nálad aludnék ma éjjel, így legalább ketten leszünk, ha valaki megpróbálna kirabolni!" A vendégek körülöttünk végképp megfeledkeztek magukról, mi pedig azzal töltöttük az éjszakát, hogy a balhéikat hallgattuk, míg aztán hajnalban végül elindultunk a hangárba, hogy folytassuk utunkat. Grönland felé vettük az irányt. Kétszáz mérföldre a kanadai partoktól hirtelen megszakadt a rádiós összeköttetés. Mivel akkoriban még nem rendelkeztünk olyan modern eszközökkel, amelyek mérték volna a szelet és más repülési faktorokat, vizuális repüléssel folytattuk utunkat, kitéve a szél önkényének. Alattunk a jéghegyekkel teli tenger terült el. Grönlandon szálltunk le. Augusztust írtunk és a külső hőmérő mínusz öt fokot mutatott! Alighogy kinyitottuk az ajtót, majdnem jéggé fagytunk. Ekkor azonban egy olyan kép tárult elém, hogy komolyan azon gondolkoztam, hogy vajon ez a valóság vagy csak hallucinálok az alváshiánytól. Megdörzsöltem a szemem: egy eszkimó állt előttünk pólóban, fülig érő szájjal ránk mosolygott és ellátott minket benzinnel. „Hogy a csudába bírod egy szál pólóban?" - kérdeztem a magam makaróniakcentussal fűszerezett angoljával, ami még az övénél is rosszabb volt. Kézzel-lábbal azonban remekül megértettük egymást. „It's summer!" (Nyár van!) - felelte mosolyogva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

Miután teletankoltuk a gépet, továbbutaztunk Skócia felé. Útközben azonban felmerült bennünk a gyanú, hogy az eszkimó nem a megfelelő nyílásba töltötte a benzint. Ennek a típusnak ugyanis volt egy második szelepe is, amit ki lehetett nyitni, de az csak a benzinszint ellenőrzésére szolgált. Minél tovább morfondíroztunk a dolgon, annál biztosabbak voltunk, hogy az üzemanyag nem a megfelelő helyen landolt. Kilencszáz mérföldet még kibírunk, de ha hétszáznál nem látunk szárazföldet, akkor kezdhetünk aggódni. De szerencsénk volt, megpillantottuk a szárazföldet. Felvettük a kapcsolatot az irányítótoronnyal, ahol közölték, hogy háromszáz mérfölddel eltértünk a menetiránytól. Skócia helyett Írország felé közeledtünk. Az efféle balszerencsés esetekhez már hozzá voltam szokva; ezenkívül fel voltam dobva a georgiai Partenavia-üzlet kilátásai miatt. De mint már említettem, nem lett a dologból semmi. A kis szórakozás költségei megint sokszorosan felülmúlták a soványka bevételt, és most már nem egy, hanem legalább négy Bud Spencerre lett volna szükségem, hogy anyagilag helyrezökkenjek. A repülőterem története azonban ezzel még nem ért véget. Megtartottam, és még drogkereskedelem gyanújába is keveredtem miatta! Már szó volt erről az esetről, de most szeretném elmesélni részletesen. A New York-i repülőtéren kezdődik a történet. Ott szálltam át, hogy továbbutazzak Miamiba egy forgatásra. Ahogy az útlevél-ellenőrzésnél a pecsétemre vártam, megjelent két magas, sötét napszemüveges férfi öltönyben, nyakkendőben, akik aztán a külföldi utasok számára fenntartott kijáratnál feltartóztattak. Az FBI emberei voltak. Az urak bepasszíroztak egy apró szobába, és kihallgattak a magánrepteremmel kapcsolatban, mivel azt feltételezték, hogy ott kábítószer-kereskedelmet folytatok. Szemmel láthatóan nem

ismertek engem mint színészt (nem úgy tűnt, mintha autogramra vadásztak volna, hacsak nem a letartóztatásról szóló jegyzőkönyvbe), számukra csupán egy szakállas, olasz óriás voltam. Udvariasak voltak, de szigorúak és jéghidegek. És a gyönyörű repülőket gyártó nápolyi barátomról szóló történetem nem igazán járult hozzá a szavahihetőségem erősítéséhez. „A barátom idehozza a gépeket és a repülőtéren összeszerelik az alkatrészeket, a motorok már itt várják..." - magyaráztam teljes lelki nyugalommal, de a két nyomozót nem hatottam meg. Valószínűleg azt gondolták, egy tapasztalatlan drogkereskedővel van dolguk, aki jó előre kitalálta ezt a történetet. Nem is csoda, mivel ugyanolyan magától értetődően adtam elő a mesémet, mint ahogy most nektek is elmondom. Nem foglalkoztam vele, hogy kihez beszélek. Ellenőrizték a vallomásomat, többek között felhívták a nápolyi barátomat is. Végül futni hagytak, de továbbra is szkeptikus pillantásokkal kísértek. „I'm an actor, too, you know" (Egyébként, ha nem tudnák, színész is vagyok!) - vetettem oda mintegy mellékesen a kihallgatás során. Ezzel azonban csak erősítettem a gyanújukat, mert a színészek az USA-ban mind szépek és sportosak, meg kék szeműek, nem pedig dagadt óriások. Az eset végül szerencsésen ért véget, de ez volt az utolsó csepp a pohárban: végleg meg akartam válni a repülőtértől. Elég kínos és gyalázatos dolog, ha az embert drogdealernek tartják, még ha csak a gyanú szintjén is. De ha ugyanez Olaszországban történt volna, már másnap ott virított volna a nevem az összes újság címlapján. Már maga a tény, hogy kihallgattak, elegendő tápot adott volna a spekulációknak. Mindig akadnak olyan emberek, akik úgy gondolják, nem zörög a haraszt... Dohányoztam, ez igaz, de drogokhoz soha nem nyúltam. Ha

lehetőségem lenne rá, könyörtelen intézkedéseket hoznék minden kábítószer-kereskedő ellen, akik emberek millióinak az életét teszik tönkre. De térjünk vissza a saját történetünkhöz. Az lett a vége, hogy ugyanaz a bank, amelyiktől vásároltam, visszavásárolta a repülőteret és néhány hektár földdel kárpótolt. A földek eladása legalább visszahozta a kiadásaim felét. Mindent összevetve: tévedéseim meg nem tanult leckék sorozatát képezik. Még le sem zárult az egyik üzleti bukásom, máris térdig álltam a következő slamasztikában. Talán magyarázatul szolgálhat erre az a gyermekkori kis balesetem, amikor a családommal Seianóban egy közös fotózásra készültünk, én pedig a stégről belepottyantam a vízbe és jól bevertem a fejem egy vasmacskába.

A HANG A feleségem mindig is állította, hogy csodálatos bariton hangom lenne, ha csak egy kicsit is gyakorolnék. De amilyen lusta vagyok, soha nem képeztem a hangomat. Éppúgy, mint ahogy egész jól gitároztam és zongoráztam is, de soha nem tanultam meg kottát olvasni. Csak egy kicsit klimpíroztam, de így is sikerült néhány dalt felvennem, és a saját filmjeimben is elénekeltem egy-két ismertebb melódiát. Tudtam, hogy van némi zenei tehetségem, de sajnos elhanyagoltam ezt az adottságomat. Apropó, zene: egyszer a csodálatos Capri szigeten nyaraltunk, és egy közös barátunk meghívott bennünket egy koncertre Mariával. Azt mondta: „Ma este szeretném bemutatni nektek az unokatestvéremet az étteremben. Zenész, nagyon helyes ember, és esténként a saját dalait adja elő különféle éttermekben." Tényleg helyes ember volt, szép, szicíliai balladákat játszott gitáron. Maria barátnője egy idő után mégis unatkozni kezdett,

úgyhogy kért egy nápolyi dalt: „Játssz egy Murolo-dalt!" Roberto Murolo nagy nápolyi énekes volt, egy kicsit híresebb, mint a mi zenészünk az étteremben, aki egyébként nem kisebb név volt, mint... Domenico Modugno! Forróvérű volt és szenvedélyes, de még nem volt sztár. Ezen az estén úgy felhúzta magát Maria barátnője miatt, hogy fogta a gitárját, és otthagyta az éttermet. „Mimmo" Modugno újabb fejezet „ifjúkori vétkeim" sorában: ismét az a megtiszteltetés ért, hogy megismerhettem egy kiemelkedő művészt még karrierje kezdetén, és én ismét nem ismertem fel benne, hogy ez az ember valaha történelmet fog írni. Közel kétszáz dalával nemcsak az olasz énekesek atyja lett, hanem kiváló színész is volt. Modugno mintegy negyven mozifilmben és televízió-műsorban szerepelt, de színházban is fellépett. A San Remó-i fesztiválon négyszer győzött. 1958-ban a Nel blu dipinto di blu című dallal nyert, amit Franco Migliaccival közösen írt és Volare címmel vált világsikerré. Ez a dal egyfajta olasz himnusszá lett, amit a világ minden táján énekelnek. Az apuliai ifjú, aki addig meglehetősen szerény sikereket ért el, hirtelen hónapokon át vezette az amerikai slágerlistákat. Rekordját mind a mai napig egyetlen olasz énekesnek sem sikerült megdöntenie. A mi kedves barátnőnk pedig nem sokkal korábban azt kérte tőle, hogy játsszon neki inkább Murolót! Bárhogy is legyen, ha a zenének köszönhetem, hogy megismertem Modugnót, akkor sokszorosan a zenének lehetek hálás azért, hogy megismerkedtem a feleségemmel. Mert ahogy már kezdtem pötyögtetni a gitáron, egy napon, amikor meglátogatta egy barátnőjét Rómában, Nino Fruscella nevű zenész barátom elvitt magával. Ki akarta próbálni azt a Grundig gravírozógépet, amit a lány épp akkor kapott ajándékba az édesapjától. Ez a lány volt Maria. A zenével kapcsolatban eszembe jut még egy ünnepség a Teatro

Valle di Romában, amit ifjú arisztokraták és művészek egy csoportja szervezett. Néhányan közülük később híressé is váltak. Emlékszem Luigi De Filippóra, a nagy Peppino fiára, aki maga is nagyszerű film- és színházi színész volt, vagy Gisella Sofióra, egy angol-egyiptomi gróf remek humorérzékű, varázslatos szőke leányára. Ő is pályája elején állt még ekkor, később neves komika lett belőle. Azon az estén egy vetélkedőt rendeztek, aminek a „ Questa sera alle 9" (Ma este kilenckor) címet adták. Mindenki előadhatta azt, amiben a legjobb volt. Mivel nekem nem volt különösebb szakterületem, mexikói peonként (rabszolgaként) léptem fel, aki a földön ülve gitározott. Olyan esemény volt ez, amelynek később nagy visszhangja lett. A bevételt jótékonysági célokra fordították. Utólag visszatekintve a sombrero és a peon akkori szárnypróbálgatása későbbi, italowesternekkel kezdődő karrierem előjeleiként is olvashatóak. Egy olyan darabot játszottam, amit én magam írtam. Ma is szerzek még saját dalokat és írok szövegeket. Zeneszerzésben is ugyanolyan naiv vagyok, mint minden másban. De ha visszahallgatom a dalokat, amiket rögzítettem, nem is találom olyan rossznak. Különben is, azt mondják, a Beatles is hallás alapján játszott - végül is nem keveredtem rossz társaságba. Mint az első könyvemből talán már tudjátok, 1960-ban néhány dal megírásában is részt vettem, és aláírtam egy szerződést az ismert olasz RCA kiadóval. Olyan nagy művészekkel volt szerencsém együtt dolgozni, mint Nico Fidenco (akivel 1963-ban a Cleopatra soundtrackjének olasz verzióját írtam, amely 45 fordulatos bakelitlemezként jelent meg) vagy Ornella Vanoni. A szerződésem négy évre szólt. Színészi sikereim nyomán úgy adódott, hogy több filmemnek is felénekelhettem a betétdalait, például Walter Rizzati Grau Grau Grau című dalát az Én a vízilovakkal vagyok című filmből.

Ezenkívül a Banános Joe című vígjátékban a De Angelis fivérek zenéjére énekelek, az Őrangyalok címűben pedig Enrico Riccardi muzsikájára. Csak néhány évvel ezelőtt kezdtem saját zenét komponálni. Készítettem egy albumot nápolyi darabokkal, amelyeknek azonban semmi köze a filmjeimhez, hanem sokkal inkább a személyes gondolataimat tükrözik az életről és bizonyos fokig a nápolyi lelkemről mesélnek. Eddig még nem hoztam nyilvánosságra őket, de remélem, hamarosan lesz rá alkalmam.

9. FEJEZET BUD SPENCER ÉS TERENCE HILL VISZÁLYA Carlo nyílt levele barátjának, Mariónak

„A

barátság egy lélek, mely két testben lakozik. " ARISZTOTELÉSZ

Kedves Terence! Hogy vagy? Ne lepődj meg a fejezet címén. Valószínűleg sokan dörzsölik már a tenyerüket. Izgatottan várják a Bud és Terence közti viszály feltárását, a filmvásznon túli, kötelező bunyókkal tarkított harcot. Egy idáig soha le nem leplezett titkot, ami ugyan kevéssé épületes, ám az egekbe dobja a példányszámot. Nos, jobb, ha máris eláruljuk: te és én soha sem vesztünk össze, s még csak átmenetileg sem váltak el egymástól az útjaink. A cím csak szükségmegoldás, hogy visszahódítsam az olvasó figyelmét, ha már épp ásítozni kezdett és azon törte a fejét, hogy miként lehetne újrahasznosítani ezt a könyvet. Például úgy, hogy továbbajándékozzuk. Tisztán üzleti szempontból nézve most elég jól profitálhatnánk abból, ha egyszer régen valamilyen okból alaposan elpáholtuk volna egymást - legjobb, ha mondjuk egy fogyókúra miatt. Akkor én ma hosszasan írhatnék erről az életrajzomban, te pedig a tiédben (biztos vagyok benne, hogy egy napon te is megírod az emlékirataidat). Törvényszerű ugyanis, hogy a rossznak nagyobb a vonzereje, mint a jónak. A rossz hírek jobban eladhatók. Sajnos azonban mi ketten nem szolgálhatunk botrányokkal. Mindketten teljesen normális, békés emberek vagyunk (már amennyire az én méreteim normálisnak mondhatók), és kedveljük egymást. Kicsit csalódottak vagyunk ugyan amiatt, hogy nem kapunk olyan filmes ajánlatokat, amelyekben újra párosként léphetnénk fel. Azok után, hogy több mint harminc éven át zsíros bevételekkel ajándékoztuk meg a filmipart. Nem azt mondom, hogy el kellene érjék valahogy, hogy újra nyeregbe pattanjunk, még ha ez számodra nem is jelentene nehézséget, hiszen te még ma is vagány fickó vagy. De legalább ajánlhattak volna olyan feladatot, ami illik két „érett" színészhez. Nem olyat persze, amiben a két „érett" színész húsz kaszkadőrrel

megküzdve válik nevetségessé. Fennállna a veszély, hogy úgy végezzük majd, mint a Férfiak póráz nélkül című film szereplői: a fiúk öregkorukban végigcsinálják ugyanazokat a tréfákat, amiket ifjakként, ám amikor a vonatablakon kihajoló utasoknak le akarnak keverni egy pofont, akkor hirtelen ők maguk járnak pórul. A legkülönfélébb filmekben, olyanokban is, ahol nem bunyóztunk, bizonyítottuk be, hogy van még bennünk szufla. De az idő múlik és minden változik. A műfaji film, amibe beleszülettünk, ma már egyszerűen nem létezik. Hát, barátom, majd meglátjuk... Egyvalamit azonban már most kijelenthetek: bármikor szívesen csinálnék olyan filmet, amelyben újra a partneredként játszhatnék. Ha találunk egy olyan kezdeményezést, ami illik a mai énünkhöz, akkor felőlem akár már holnap reggel kezdhetjük a forgatást! Walter Matthau és Jack Lemmon is össze tudták hozni együtt A szomszéd nője mindig zöldebb (Grumpy Old Men) című filmet 1993-ban, majd a folytatást is, 1995-ben - nem mintha ehhez a két kiemelkedő színészhez akarnám mérni magunkat. De azt azért könnyedén el tudnám képzelni, hogy a Spencer/Hill páros újra megoszthatná a nézőkkel a világról alkotott véleményét. Persze nem járókerettel, isten ments, a régi pimaszsággal - és ahogy szoktuk, sok-sok nevetéssel. Lassan közeledem a második (utolsó? soha ne mondd, hogy soha!) életrajzi kötetem befejezéséhez, és nem tehetem meg, hogy nem ejtek szót rólad, drága barátom! Természetesen nem az én feladatom, hogy elmeséljem a te történetedet. Ehhez sem elég tehetséggel, sem felhatalmazással nem rendelkezem. Csak egyszerűen arról van szó, hogy a kettőnk élete ugyanabban a pillanatban vett döntő fordulatot, amikor az a bizonyos ismeretlen producer, a sors, együtt állított minket a filmvászonra. Ezért szeretném elmesélni most az én Terence Hillem történetét, azét a kis velencei fiúét, aki német anyától és olasz apától született, három fiútestvér közül középsőként.

Kora gyermekkorodat, ha nem tévedek, Szászországban, anyai nagyanyádnál töltötted. Első filmszerepedet évekkel később hozzám hasonlóan - te is a véletlennek köszönhetted: tizenkét éves korodban fedezett fel Dino Risi rendező... egy úszóversenyen. Újabb közös mozzanat az életünkben. Így mutatkozhattál be első szerepedben a Vakáció a gengszterrel (Vacanze col gangster, 1951) című filmben. Számos kalandban veled tartó, jövendőbeli partnered, azaz én is jelen voltam a forgatáson, de akkor még nem találkoztunk. A film néha az életnél is váratlanabb és hihetetlenebb pillanatokat produkál. A forgatás után továbbra is színészként dolgoztál, hogy ebből finanszírozhasd a filozófiai egyetemi tanulmányaidat. Te is alulról küzdötted fel magad és hozzá voltál szokva, hogy mindenért meg kell dolgozni. Emlékszem Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című művének televíziós adaptációjában nyújtott alakításodra az ötvenes évek végéről. 1959-ben a Hannibál című műben játszottál, amely egyike volt az amerikai minták alapján készült, nagy történelmi filmeknek. Két rendezője is volt: Carlo Ludovico Bragaglia és az amerikai Edgar G. Ulmer. Hogy miért emlékszem ilyen pontosan minderre? Nos, nekem is volt egy kis szerepem ebben a filmben, de ezúttal sem ismerkedtünk meg. Úgy látszik, a sors már akkor játszott velünk, összehozott minket, anélkül hogy bemutatott volna egymásnak. Néhány szerep után felvettek az Actors Stúdióba. Nem is csoda - jellegzetes külsődet és színészi képességeidet tekintve. Azt hiszem, a színésziskola segített neked természetadta félénkséged leküzdésében is. Luchino Visconti mesterművében, A párduc (Il gattopardo, 1963) című filmben a milánói Cavriaghi grófot játszottad. Ezen a forgatáson azonban nem voltam jelen. A hatvanas években figyeltél fel a western Németországban akkoriban igen népszerű

műfajára, az akkori filmeket Karl May regényei ihlették és olyan színészek játszottak bennük, mint az amerikai Lex Barker vagy Stewart Granger. A műfaj legismertebb rendezője Harald Reinl volt. Nem sokkal később te is játszottál (még a saját neveden) ilyen művekben, amelyek figyelemre méltó sikert arattak. Már nézőként is imádtad ezeket a filmeket, hát még mennyire élvezhetted színészként! Az elsők között voltál, akik felismerték az európai újdonságban rejlő lehetőséget. Még ha egyikünk sem képzelhette volna akkor, hogy a spagettiwesternek sikere felül fogja múlni az eredeti hollywoodi westernekét is! Te voltál a megfelelő ember a megfelelő időben: tökéletes külsővel és színészi tehetséggel is rendelkeztél ehhez a nagy kalandhoz. Mintha előre megsejtetted volna az esélyt és készültél volna rá. Lényegében nincs is fontosabb tulajdonság, mint hogy a megfelelő pillanatban felkészültek legyünk. 1967-ben feleségül vetted a német származású amerikai Lori Hillt, akinek a vezetéknevét választottad művésznevednek. Ugyanebben az évben ismerkedtünk meg mi is, amikor Giuseppe Colizzi összehozott bennünket új filmjében. Ő volt az a rendező, aki a westernpáros-pályafutásunk kezdeti szakaszát végigkísérte és az életünket örökre megváltoztatta. Az volt a szokás akkoriban, hogy az amerikai módra készült olasz westernekben a színészek művésznéven játszottak. Azt hiszem, a te neved keresztelőjére nem sokkal korábban, Ferdinando Baldi 1967-es Rita, a vadnyugat réme (Little Rita nel West) című filmjénél került sor. Ugyancsak az ő rendezésében játszottad valamivel később a Viva Django (Preparati la bara, 1968) főszerepét. Ez a híres, Franco Néróval készült Django (1966) utódja volt - jobban mondva az elődje, mivel a második film az előzményeket meséli el. Amikor elérkezett a forgatás ideje, Franco Nero éppen Hollywoodban tartózkodott, így a producerek téged választottak a helyére. Amúgy is hasonlítottál rá, a vékony bajusz és a koszos

fekete ballonkabát tökéletesen kiegészítette a képet. A klasszikus, komoly és brutális western fölött akkortájt már kicsit eljárt az idő, a te tehetségedet azonban nem lehetett nem észrevenni. Háromnégy évnyi végeláthatatlan tűzharc következett. De végül olyan filmekben élhetted ki komikusi vénádat, mint Az ördög jobb és bal keze, Az ördög jobb és bal keze 2., és a számos későbbi film, amelyekben velem együtt vagy nélkülem játszottál. Néhány filmnél közreműködtünk a zene és a forgatókönyv létrehozásában is. És mivel te mindig valami újat kerestél, továbbá tőlem eltérően téged nem fertőzött meg a lustaság, a felvevőgép mögött is kipróbáltad magad. Emlékszel még, amikor az amerikai Time magazin Roberto Benigni Az élet szép című 1999-es filmjének hatalmas sikere után az alkotásról szóló kritika mellett lehozta a „leghíresebb olasz színészek" listáját? Mi ketten álltunk az élen! Ha valaki a te neved hallja, én is az eszébe jutok, és fordítva, rosszabbak vagyunk, mint a sziámi ikrek! Ide figyelj, Terence! Lefogadom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a mi kis kettősünk hatására jelentősen megemelkedett a világon a bab és a csirke fogyasztása. Valahányszor csak bemutatták valamelyik filmünket a tévében vagy a moziban, a mi étvágyunk átragadt a nézőinkre, akik aztán buzgón követtek minket a nagy zabálásban is. Szerintem egy szakács igazán elnevezhetne rólunk valamilyen ínyencséget (bár ki tudja, ez talán meg is történt már valahol a nagyvilágban). Féktelen evészeteink forgatását leginkább úgy jellemezném, hogy kellemes tortúrák voltak. Néha délelőtt vagy délután kellett eljátszanunk egy-egy ilyen lakmározós jelenetet, ami nem volt könnyű feladat, elvégre kinek van olyankor étvágya? Volt egy külön konyhánk, ahol bármikor elővarázsoltak nekünk egy-egy adag spagettit vagy csirkét. Szerencsére nem kellett minden egyes felvételnél igazából ennünk, mert akkor tényleg kipukkadtunk

volna. Amikor már nem bírtuk tovább, hevesen belapátoltuk a szánkba az ételt, anélkül hogy egyetlen falatot is lenyeltünk volna. Időnként olyan ínycsiklandó volt a kaja, hogy valóban behabzsoltam, és ilyenkor a „Felvétel vége!" rendezői instrukció sem tudott megállítani. Mit tegyünk, evés közben jön meg az étvágy! Te a forgatás után rendszerint bevonultál az edzőterembe, és gyorsan elégetted a kalóriákat, én viszont többnyire hazamentem, és újra bevetettem magam a konyhába. Sokszor eszembe jut csodálkozó és hitetlenkedő pillantásod, amikor együtt ettünk, és láttad, hogy mi mindent tömök magamba. Mivel te nagyon vigyáztál a vonalaidra, mindig odafigyeltél, mit eszel és mennyit - kivételt ezalól csak a nálam rendezett spagettievészetek jelentettek, olyankor bátran szedtél a tálból. Bud ugyanis ragaszkodott hozzá. Téged is gyakran faggatnak a rajongók, hogy néha igaziak voltak-e a verekedéseink? Természetesen nem. De, emlékszem, egyszer a sok száz bunyónk során, a szokásos kaszkadőrcsapatunk körében félrement egy ütés. Lehajoltam, és nem számoltam ki jól, mindenesetre amikor a kaszkadőr éppen rám akarta borítani az asztalt, véletlenül téged kapott el. Szerencsére az asztal balsafából készült, de azért komoly fájdalmat okozott, mert nem voltál felkészülve az ütésre. Összegörnyedtél, én pedig azonnal a segítségedre siettem. A rendező azonban a verekedés káoszában észre sem vette a balesetet, és folytatni akarta a jelenetet. „Állj! Mario megsérült! Mi lesz, ha nem tudjuk folytatni a forgatást?" - kiáltottam dühösen. Tényleg az voltam, de valójában csak magamra, mivel az egész az én hibám miatt történt. De te csak mosolyogtál, és megnyugtattál: „Minden oké, Bud! Kösz! Menjünk tovább!" Igen, ez vagy te: abszolút profi. Egy filmbe úgy megy bele az ember, mint egy házasságba - és a miénk igazi művészi házasság volt.

Első közös filmünk, az Isten megbocsát, én nem! során történt egy kis baleset, mégpedig annál a jelenetnél, amikor Cat és Hutch a folyóparton, a szánalmas kis fa tövében egymásnak esnek. Mivel még koordinálatlan és tapasztalatlan voltam az álütések osztogatásában, a jelenet forgatásán véletlenül egy hatalmas balegyenest sóztam a nyakadra. De amilyen professzionális voltál, egyszerűen csak összeestél és elájultál, ahogy a forgatókönyv megkövetelte. Az egész jelenet közben nem látszott rajtad semmi, de amikor Colizzi kiejtette a száján, hogy „Csapó, vége!", vigyorogva csupán annyit mondtál: „Még szerencse, hogy csak ebben az egy jelenetben kell bunyóznom veled." Kellemetlen volt. Ekkor még egyikünk sem gondolta, hogy ez a jelenet a hosszú-hosszú verekedéseknek még csak a kezdete volt. Egy életen át folytatjuk majd, legalábbis, amíg fizikailag képesek vagyunk rá és a közönség élvezi a filmjeinket. 1973-ban az a megtiszteltetés ért, hogy a forgatókönyvíró Leone téged választott ki a Nevem: Senki, Tonino Valerii rendező mesterművének címszerepére. Te lettél az új revolverhős, aki ócska rongyokban ténfereg, nem törődik a szabályokkal és ellentétét képezi a klasszikus és nemes fegyverhősnek, a „gunman"-nek a naplementében. Senki - Trinityvel ellentétben jól megvolt Bumburnyák nélkül, volt helyette viszont egy legendás apafigurája, az öreg revolverhős, Jack Beauregard, akit Henry Fonda alakított. Leone egyszer azt nyilatkozta, hogy az Ördög jobb és bal keze sikere az italowestern öngyilkosságát jelentette, mert már nevetségességbe fulladt. De amilyen ravasz és zseniális volt, Leone nem hagyta figyelmen kívül a sikerünket és a két műfaj, a komoly és a komikus western látványos és megindító találkozását hozta létre. A közöttünk kialakult partnerség kettősségen alapult: te testesítetted meg az eszes, szép és sportos hőst, míg én voltam a

lassú, lomha és - mondjuk így - nem épp egy Apolló-formátum. A duónk pedig így működött: az előbbi provokálja a másikat, és addig hecceli a többiek ellen, amíg ki nem tör a bunyó („Ne fordulj meg, de a három lovas egyike, akikkel akkor találkoztunk, amikor a városba érkeztünk, rád mutat és nevet!"). Irányítja a döntéseit („Ne próbálj úgy tenni, mintha gondolkodnál..." - mondja Trinity Bumburnyáknak, hogy aztán pontról pontra elmagyarázza neki, mit is kell tennie. Ugyanakkor meghagyja Bumburnyákot abban a hitben, hogy az egészet ő maga eszelte ki.). A végén Trinity mégis rászorul Bumburnyák segítségére, hiszen ő húzza ki a csávából. Ha jól emlékszem, a szerepeink csak egyetlen filmben voltak kissé másképp leosztva: a Fordítsd oda a másik orcád is! című vígjátékban. Ott az egykori szélhámost játszom, egy álmisszionáriust, akinek el kell simítania az általad okozott gondokat. Hiába sodorsz egyik zűrből a másikba, én minden alkalommal besétálok a csapdádba. Végső soron egy már jóval előttünk is létezett duótípus modern verziója voltunk. Biztos vagyok benne, hogy te még nálam is jobban emlékszel rá. A filmtörténet első legendássá vált kettőse Stan és Pan volt. Ők minden komikus páros ősei. Az ő komikumuk, amely a miénkhez hasonlóan erősen alapozott a testbeszédre, jelentette az átmenetet a húszas évek végén a némafilmből a hangosfilmre. Stan Laurel és Oliver Hardy kezdetben több mint harminc némafilmet készítettek, majd 1929-től hangosfilmekkel folytatták fényes pályafutásukat. A kritikusok az ő filmjeiket is gyakran alábecsülték, mondván, hogy - eltérően például Charlie Chaplintől - nem tartalmaztak különösebb társadalmi mondanivalót. Stan és Pan egy olyan korban értek karrierjük csúcsára, amikor az amerikai társadalom a nagy világválság terheit cipelte, az ő filmjeik erénye pedig abban állt, hogy megnevettették a publikumot - tényleg olyan kevés ez?

Vígjátékaik tanulsága mégis sokszor pesszimista volt és egy olyan valóság bélyegét viselte magán, amely nem adott okot a reményteljes költészetre. Akárcsak te, kedves Terence és akárcsak én, Stan és Pan is erőszakos alakok ellen veszik fel filmjeikben a harcot, még ha azt többnyire el is veszítik. Jól elverik őket, megbilincselik, felgyújtják, de mégis, minden bukásból elevenen és a következő kalandra készen állnak fel. Olyan páros, amelyik nem előre kijelölt üzenetet közvetít: a gyerekek kortársat látnak bennük, a felnőttek pedig a szívük mélyén rejlő gyermeket ismerik fel alakjukban. Pontosan ez a fajta gyermekiség az, amit te és én, mi is megtestesítünk párosként a vásznon. A hitvány gazemberekkel folytatott verekedéseink a gyerekek nagyzoló utcai bunyóinak tükörképei. Stan és Pan esetében úgy osztották fel a szerepeket, hogy Pan, a „komoly" kieszel valamit, mire megérkezik Start, és a maga esetlen módján mindent elszúr. Erről eszembe jut egy közös jelenetünk. Emlékszel? Az ördög jobb és bal keze című filmben egy lótolvajt játszottam. Aztán jöttél te, és ugyan nem az esetlenségeddel, hanem a zűrök iránti vonzalmad miatt mindent összekavartál. Oliver Hardy és Stan Laurel filmjeiben általában Stan volt a verekedés kezdeményezője, Pan pedig mindig készségesen beszállt. A mi filmjeinkben általában te voltál az, aki elindítja a lavinát. A verekedés - akárcsak Stan és Pannál - hamarosan elfajult, és a végén az arra járók tucatjai is belekeveredtek. Laurel és Hardy humorérzéke és ötleteik kicsavart poézise örökre beírta magát a filmtörténetbe. Még a marzianók is jól ismerik: van egy jelenet a Seriff az égből című filmben, ahol a kis földönkívüli Cary Guffey-nak elmagyarázom, ki volt Stan és Pan. Elmesélem neki, hogy Stan úgy varázsolt tüzet, hogy eljátszotta, a hüvelykujja egy öngyújtó. És a végén tényleg égett a láng az ujján! Azért volt képes rá, mert hitt benne: tiszta szívű ember volt és a tiszta szívű emberek olyan dolgokra is képesek, amikre mások

nem. Megőrizték a kisgyerekek ártatlan látásmódját, még ha jócskán ki is nőttek már a gyermekkorból, amikor a valóság még játékokból áll. Milyen szomorú is lenne az élet játékosság és álmok nélkül, őrültségek nélkül! Lehetetlen leírni szavakkal, hogy mennyi értéket teremtett Stan és Pan a filmtörténet számára, ők maradnak az elsők és a legzseniálisabbak. Egyébként ők találták fel azt is, hogy kell a kamerába pillantani. Ha Stan megőrjítette a barátját, egyenesen belenézett a felvevőgépbe. És a másikuk is kinézett ránk, a közönségre, és ezzel egy csapásra feloldott minden távolságot néző és színész között. És akárcsak te, Stan is dolgozott rendezőként, míg Pan maradt a kaptafánál. Ő egy kicsit lustább volt - ez bizonyára eszedbe juttat valakit, nemde? Amint a negyvenes-ötvenek évek táján Laurel és Hardy pályájuk vége felé közeledtek, egyik napról a másikra felbukkant a képernyőn Gianni és Pinotto: ez volt Bud Abbott és Lou Costello párosának olasz neve. Mindketten az amerikai Vaudeville-ből származtak, és szintén véletlenül kerültek össze. Amikor egy este Costello fellépésén nem jelent meg a megszokott partnere, a színház igazgatója, William (Bud) Abbott ugrott be a helyére, aki maga is színész és szövegíró volt. Ettől fogva együtt léptek fel a színházban, televízióban, rádióban és moziban. Elsősorban verbális gegekkel szórakoztatták a közönséget, és eközben hihetetlen nyelvtörőket találtak ki, még ha az olasz változatban ebből a humorból el is veszett valamennyi. Az ő duójuk is az okos és a tökfej közötti antagonizmuson alapult. Közel negyven, a legkülönfélébb típusú filmjükkel jelentős karriert futottak be. Leghíresebb műveik közé tartoznak a horrorparódiák. Végül összevesztek egymással, és elváltak az útjaik. Hasonlóan járt bizonyos értelemben a mesés olasz páros, Franco Franchi és Ciccio Ingrassia is. Szinte folyamatosan forgatták egyik filmjüket a másik után, de hamarosan megkopott a

népszerűségük. Amikor Franchi áradó komikuma összetalálkozott Ciccio visszafogott, egyenes figurájával, szinte sziporkáztak vicces párbeszédeikkel és elképesztő mimikájukkal - mindaddig, amíg külön nem váltak, hogy aztán néhány évvel később újra kibéküljenek. Valószínűleg teljesen természetes, hogy a filmbeli párosok egy idő után eljutnak arra a pontra, hogy szét kell váljanak vagy legalábbis kicsit pihentetniük kell a tevékenységüket. A siker kétélű dolog, és nemcsak a páros kapcsolatát teszi próbára, hanem a rendező és a színész közti viszonyt is. Gondolok itt például Sergio Leone és Clint Eastwood kapcsolatára: harmadik westernjük (A jó, a rossz és a csúf) után a siker visszájára fordult, és összevesztek. Eastwood úgy érezte, Leone háttérbe szorítja, és még arra sem volt hajlandó, hogy a hangját kölcsönözze az amerikai változatnak, mert vágás közben néhány szövegrésze kimaradt. Gyakran előfordul egyébként, hogy a vágásnál szinte sebészhez illő beavatkozásra van szükség, hogy egy-egy problémát meg tudjanak oldani. Eastwood és Leone végül kompromisszumot kötöttek és kiegyeztek, de ez lett együttműködésük utolsó alkotása, bár épp Leone mentette meg Eastwoodot a nem túl felemelő tévészínészi mivoltjától. Csak nem sokkal Leone idő előtti halála előtt kötöttek békét egymással. Ha végignézek ezeken a példákon, már-már csodának tűnik, hogy te, Terence és én soha nem vesztünk össze. A rendezőinkkel sem voltak nézeteltéréseink. A nézőink szeretete és rokonszenve volt a mi áldásunk - hiszen mindig ők mondják ki az utolsó szót a filmekről szóló ítéletben. A siker a közönséggel születik és miatta is hal el, mert ha a nézőnek tele a hócipője, akkor a siker elmarad. Ez az a pont, amikor a beképzelt színész (vagy rendező, vagy énekes) kénytelen beismerni, ki is a diadalainak tényleges motorja. Jobb esetben ez leszállítja a magas lóról, feltéve hogy időközben nem tette magát tönkre drogokkal és alkohollal. Az ilyen

karriereket gyakran - eltekintve a gazdagság csábításától - a szeretet- és elfogadásvágy hajtja. És ezért van az, hogy a sikertelenséggel oly sokszor nem tud mit kezdeni a sztárok egy része. Ami engem illet, az a vágyam, hogy megőrizzem a közönség jóindulatát, mindig erősebb volt, mint az, hogy olyasvalaki legyek, aki valójában nem vagyok (máskülönben nem utasítottam volna el a Gulliver utazásai című brit produkció ajánlatát - ahhoz ugyanis fel kellett volna emelkednem a kultúra és irodalom oly magas szférájába, amely túlságosan eltért volna az én filmjeim világától). Amennyire ismerlek, ezt te sem látod másként. A filmekben mindig a Jót játszottad, aki igyekszik megérteni a világot és segíteni másokon. A hétköznapi életben is meghatározó tulajdonságod a természet és a gyengék iránti tisztelet, még sokkal inkább, mint a színészi tehetséged. Azt mondhatom, hogy a valóságban csak körülbelül ötven százalékban vagyunk olyanok, mint a filmvásznon. A másik ötven százalék (nevezetesen a pofonok, a te felvágós modorod és az én mogorvaságom) csak megjátszott: a való életben végtelenül szerény, minden agresszivitástól mentes embernek ismertelek meg. Velem kapcsolatban pedig a hajánál fogva kell előráncigálni olyan esetet, amikor behúztam valakinek. Őszintén remélem, hogy senki nem is próbálja meg, mert már amúgy sincs túl sok hajam! * Nos, miután méltó részletességgel megemlékeztem az elődeinkről, szeretnék egy kicsit elidőzni az utódainknál is. Utánunk is jöttek olyanok, akik minket utánoztak. Emlékszel még rájuk? Külsőre „Michael Coby" és Paul L. Smith hasonlítottak leginkább ránk. Az előbbit valójában Antonio Cantaforának hívják, és nemcsak hogy számos filmet forgatott, még tehetséges festő is. Az amerikai Paul L. Smitht elsősorban az Éjféli expressz (Midnight

Express, 1978) című film kapcsán őrizte meg emlékezetében a publikum, amelyben a szadista börtönőrt játszotta. A hetvenes évek közepén a sikereink nyomán elérkezettnek látszott az idő, hogy „klónozzanak" minket - ha ezzel a mai modern szóval élhetek. Ennek eredményeképp számos olyan film született, amelyik szinte hajszálpontosan ugyanolyan volt, mint a mi népszerű westernvígjátékaink. Ez egészen odáig ment, hogy még a reklámplakátokat is ugyanazzal a képanyaggal nyomtatták ki, mint a miénket. Cantafora képzett színész volt, aki később remek alakításokat tett le az asztalra, például 1980-ban Alberto Lattuada La Cicala (A krikett) című szerzői filmjében. A klónozott duó szinkronhangjai ugyanazok voltak, mint a mieink: a feledhetetlen Pino Locchi, a te szinkronhangod, Paul L. Smithé pedig az enyém, Glauco Ornato. Nagyon sok olyan kalandfilm készült, amelyik a mi sikereinkből próbált hasznot húzni, mégpedig úgy, hogy újraforgatták a filmjeink jeleneteit (verekedések, nagy babzabálások, csirkefogók). Klónokból pedig rengeteg akadt. Például Chris Huerta, a szakállas latin-amerikai, mellesleg rendkívül kifejező erejű színész, aki a műfaj számos filmjében vállalt szerepet (a spagettiwesternekben főleg a mexikói banditákat játszotta). 1973-tól nagyrészt Bud Spencer-dublőrként alkalmazták, többek közt az Es knallt - und die Engel singen (Dörögnek a fegyverek - és az angyalok dalolnak, 1974) című vígjátékban. A film olasz-német koprodukció volt, „Butch Lion" (Roberto Leoni) és Dieter Geissler műve. Az én figurámat Huerta testesítette meg, a tiédet pedig a híres amerikai, Mark Damon (aki később producerként is dolgozott). A film fénypontjának egy együttes fellépése számított, akik akkoriban nagy feltűnést keltettek: Les Humphries Singers. Tényleg a leghihetetlenebb dolgokat művelték! A filmipar akkoriban nagyon termékeny volt, pimasz és eleven. Logikus volt, hogy a sikerfilmek farvizére ülve minden rendelkezésre álló

eszközzel lemásolják majd azokat. Engem személy szerint ez egyáltalán nem zavart, azon sem bosszantottam fel magam, hogy utánoztak minket. Mindig is a népszerűségünk jelének tekintettem, elvégre a másolat mégiscsak az eredeti iránti rajongás kifejeződése. És egyik ilyen film sem kisebbítette a mi sikereinket, semmilyen módon: azt a különleges valamit, ami a mi párosunkat összekötötte, egyetlen más duó sem tudta elővarázsolni a cilinderből, legyen a felállás bármilyen jól kitalált, és a klónok bármilyen ügyesek is. De nem csak Olaszországban lelt követőkre a kettősünk: 1974-ben a hongkongi Ma Wu színész-rendező elkészítette a Lang bei wei jian című filmet. Két kalandorról szól, az egyik csavaros eszű, a másik kevésbé, akik elhatározzák, hogy kirabolnak egy vonatot. A film erősen támaszkodik a csirkefogókat felvonultató spagettiwesternek hagyományaira, és a Henry Young és maga Ma Wu által alakított duó éppúgy hasonlít ránk, mint egy másik, számotokra nagyon is ismerős párosra. Ugyancsak Hongkongban, a nyolcvanas években Nyugaton akkor még ismeretlen kungfusztár, Jackie Chan keresett magának filmes partnert. El akart szakadni az addigi filmjei sémájától, és új irányt kívánt szabni a karrierjének. Sammo Hunggal közösen alapított egy duót, amely hasonló volt a mi felállásunkhoz: a Kövér és a Sovány, akik akrobatikus betétekkel teli verekedéseket mutatnak be, de senki sem hal meg. Később csatlakozott hozzájuk Yuen Biao, így a duó trióvá bővült. Amikor Jackie Chan sok év múltán egyszer Rómába látogatott, találkozott a szerzőtársammal, Lorenzo de Lucával, aki évek óta levelezett vele és menedzserével, Willie Channal. Lorenzo korábban, amikor még nem volt olyan ismert, többször is írt a filmjeiről cikkeiben és könyveiben. A látogatás alkalmával Jackie Chan anélkül, hogy tudta volna, hogy Lorenzo velem dolgozik, megkérdezte őt: „Mi van Bud Spencerrel és Terence Hill-lel?" A mi

filmjeink, amelyeket videokazettán látott, Buster Keaton és Chaplin alkotásaival együtt inspirációs forrásként szolgáltak az úgynevezett „kungfuvígjátékokhoz". Lorenzo és Giuseppe évekkel ezelőtt azzal a ragyogó ötlettel álltak elő, hogy Budot és Jackie-t filmes duóvá boronálják. Eltérő alkatunkkal és lényünkkel tényleg csodálatos párost alkottunk volna. A két fiú hihetetlenül vicces sztorit talált ki, a címe: A szerzetes. A történet egy kínai szerzetesről és kungfuszakértőről szól, aki az élet minden más területén meglehetősen tapasztalatlan, és még soha nem tette ki a lábát a kínai kolostorból. Váratlanul azonban Rómába küldik, hogy részt vegyen egy fontos vallási rendezvényen. Amint megérkezik, egyik zűrből a másikba pottyan, és közben velem is találkozik, egy nem sokkal nyugdíjazása előtt álló mogorva rendőrrel. A két figura összefog, hogy jól elpáholják a gazembereket, miközben kölcsönösen megismerik egymást, és leküzdik a kulturális különbségeket is. Ahogy így elmesélem a cselekményt, minden olyan egyszerűnek tűnik. Ám a forgatókönyvírás időigényes és fárasztó tevékenység. Amikor végre elkészült a könyv, és már csak le kellett fordítani, Jackie Chan, miután óriási sikert aratott Csúcsformában (Rush Hour) című filmjével, úgy befutott Amerikában, hogy egyszeriben elérhetetlen hollywoodi sztárrá vált. Elküldtük a forgatókönyvet Hongkongba, de soha az életben nem kaptunk választ. Ettől függetlenül maga a tény, hogy mi ketten, Terence és én a világ másik végén élő színészek számára sem vagyunk ismeretlenek, csodálatos ajándék. Nem hiúságból mesélem el mindezt, hanem csak hogy megmutassam, a siker értéke túllép a kulturális korlátokon, egy film elismertsége az egész világon kézzelfoghatóvá válhat, sőt további sikereket is generálhat. Ha a filmjeink komikus aspektusa a párbeszédekben rejlene, sohasem tudták volna felkelteni a

nemzetközi publikum lelkesedését, mert a komikum minden olyan formája, amely a szavakon nyugszik, a fordításkor nyelvi korlátokba ütközik, és egy-egy dialógust minden országban másként értelmeznek. A titok, amit mindketten felfedeztünk, anélkül hogy kerestük volna, az egyszerűség: két barátot vagy két testvért játszunk, akik külsejüket és karakterüket tekintve különbözőbbek már nem is lehetnének, alapjában véve azonban mindketten jólelkűek (még ha egy kicsit tuskók is). És ha a Jók megvédik a Gyengéket a Gonoszokkal szemben, nagy hibát már nem lehet elkövetni: az igazságosság iránti igény egyetemes, az okostojások pedig egy rendkívül elterjedt és bugyuta emberfajta, akiket minden országban, minden korban megtalálhatunk. Erre a belátásra azonban csak utólag jutottam, akkoriban se neked, se nekem nem fordult volna meg a fejünkben, hogy ilyesmiken rágódjunk. A helyzetekre adott reakcióink nagyjából a pofonok osztogatásában merültek ki. Hát igen, kedves Terence, azóta sok víz lefolyt a Teverén. És mi mennyi mindent nem láttunk előre! De még mindig itt vagyunk, még mindig a feleségünk oldalán. Hozzám hasonlóan neked is voltak nehéz pillanatok az életedben, de velem ellentétben te rendelkezel egy olyan megingathatatlan hittel, amely segít elfogadni a nehézségeket. Én ebből a szempontból elég rosszul vagyok ellátva, de azért van egy egyszerű szabályom: aki nem akar semmi rosszat a felebarátainak, automatikusan engedelmeskedik minden vallásnak, amely megérdemli ezt az elnevezést. Ezért most inkább befejezem ezt a levelet, mielőtt a nosztalgikus múltba révedezéstől kénytelen lennék elmorzsolni egy könnycseppet a szememben. Miénk a jövő! Ki tudja, talán még le se forgattuk a legjobb filmünket. Ez a levél így semmiképpen sem búcsúlevél, hanem sokkal inkább szánom meghívónak a következő spagettizésre nálam, otthon. S ha nincs ellene kifogásod, akkor én főzök, ahogy mindig: a fogyókúrázási mániád

az egyetlen dolog, amit sohasem bírtam benned. De azt se bánom, ha még mindig pontosan ki kell mérnem a spagettiadagot, amit a tányérodra teszek. Nekem már az is elég a boldogsághoz, ha látok egy teli fazekat. „E Földön békesség, és az emberekhez jó akarat" - ahogy azt már valahol olvashattuk. Bud

10. FEJEZET BUDOLÓGIAI FÜGGELÉK (TÖBB BUD, MINT LOGIKA) „A szellem olyan, mint az ejtőernyő: csak akkor működik, ha kinyílik. " ALBERT EINSTEIN

EGY MINDENKI ELLEN El sem tudjátok képzelni, hányszor hallottam már a rajongóimtól olyan mondatokat, hogy „Bud Spencer erősebb, mint ez vagy az a szuperhős!" vagy „Tudod, mit csinálna Bud egyetlen ökölcsapással abból a fickóból?" Erről az jut eszembe, amikor a gyerekek azt játsszák, hogy különféle legendás szuperhősök bőrébe bújva küzdenek meg egymással. Ilyenkor a legkülönbözőbb világok ütköznek meg egymással: Zorro harcol Macistével, Pókember Indiana Jones ellen, és így tovább. Mindegy is, melyik korból, milyen galaxisból származnak, a lényeg, hogy a képzelet kitombolhassa magát. Amikor Carlo unokám még kicsi volt, egyszer megkérdezte, miután lenyűgözve nézte végig az egyik filmemben a verekedéseket: „Nagypapa, Raidennél is erősebb voltál?" A mai napig fogalmam sincs arról, hogy ki az a Raiden (na jó, ő volt a villámok istene a Mortal Kombat nevű számítógépes játékban - most csodálkoztok, igaz?). Mivel már annyi képzeletbeli kihívás született köztem és mindenféle hősök között, hogy elérkezettnek láttam az időt az összevetésre. Kis csodálóim száguldó fantáziája ihletett meg, akik pontosan tudták, kiket kell legyőznie a „gigante buono"-nak (jó óriás). Időközben azonban a „kicsik" már nagyok lettek, és valószínűleg inkább azt kérdezgetik, hogy „Bud vajon a csontritkulást is legyőzi?" A filmben az a szép, hogy a karakterek át tudnak lépni a filmvászon jelentette határokon. Ha kell, a népszerű mitológia közegébe lépnek be, ahol saját életre kelnek. És ebben az irreális univerzumban, amely bizonyos mértékben a valóság tükörképe, bármi megtörténhet!

BUD SPENCER VS. HERKULES Lassan a testtel: Herkules egy félisten, Zeusz fia. Tizenkét, földi

halandók számára megoldhatatlan feladattal bizonyította földöntúli erejét, és ezért még az Olümposzra is feljuthatott. Egy olyannal, mint ő, nem szívesen akasztanám össze a bajuszomat kivéve persze, ha egy kocsmában találkoznánk össze, és „vén ringyónak" nevezné az anyámat. Valószínűleg azonban én húznám a rövidebbet. Régen azokat az izompacsirtákat nevezték Herkulesnek, akik a cirkuszban vagy vásárokon léptek fel mutatványosokként a görögöknél vagy az ókori Rómában. Az egyetlen alkalom, amikor Herkulessel találkozhattam, az akkor volt, amikor (mint ahogy azt első könyvemben már elmeséltem) egy szandálos filmben Steve Reeves amerikai testépítő lett a partnerem. Versengésre azonban soha nem került sor: kövérebb voltam, mint ő, és nem mutattam túl jól mellette, úgyhogy inkább leléptem. Ha egymásnak estünk volna, Herkules valószínűleg úgy felkap a földről és vág hozzá a templom falához meg oszlopaihoz, hogy kő kövön nem marad. Nem, Herkules aprófát csinált volna belőlem, ebben biztos vagyok! Egyetlen ökölcsapás a fejére, talán ennyi kitelt volna még tőlem. Ám erre, kicsit kótyagosan az ütéstől, egyszerűen az apját hívta volna segítségül: „Fater, ez az alak kiütött. Most mit tegyek?"

BUD SPENCER VS. 007-ES ÜGYNÖK Eltekintve attól, hogy James Bond a Nyugat egyik leghosszabb életű filmsorozatának sztárja (Keleten utcahosszal megelőzi a Wong Feihung, a kungfumester című széria a maga száz filmjével), szent meggyőződésem, hogy valaki áll mögötte és támogatja. Ezt onnan gondolom, hogy még a naiv Budnak is megfordul a fejében, hogy rákérdezzen: „Már megbocsáss, de ha titkos ügynök vagy, és még számokból álló kóddal is rendelkezel, akkor miért árulod el mégis minden filmben az igazi nevedet? És még meg is ismétled minden alkalommal! 'A nevem Bond. James Bond.' Nem is értem, hogy nem rúgtak még ki a titkosszolgálattól. Biztos, hogy valaki a

hátát tartja érted. Te, exhibicionista!" Szuperhalk pisztolyával százméteres távolságból is leterítene, mert pontosan tudja, mi várna rá, ha a közelembe érne: alaposan helyre tenném, amolyan piedonés módon. De mivel ő is a Jók közé tartozik, aki ugyan a kelleténél kicsivel több vért ont, kerülném, hogy túlságosan bemossak neki. Másrészt ha legyőzném, akkor vaskos havi bérrel járó vezetői posztot kapnék a Spectre bűnszervezetben. És Ian Fleming író szelleme, aki 1952-ben kitalálta a figurát, éjszakáról éjszakára meglátogatna, és a fülembe sugdosna.

BUD SPENCER VS. TERMINÁTOR Nem tudom, hogy ebben az esetben erősebb lennék-e, de az biztos, hogy okosabb: ugyanis aki robotként tér vissza a jövőből a jelenbe, hogy megváltoztassa azt, ám közben úgy szaladgál a világban, mint egy rocksztár (fekete napszemüvegben, szögekkel kivert dzsekiben stb.), akkor ne csodálkozzon rajta, hogy nem marad észrevétlen. A Terminátor egészen jól bánik a tűzfegyverekkel, én viszont utálom azokat - ezenkívül minden idióta képes meghúzni a ravaszt. Ha pedig nincs nála fegyver, izompacsirtaként adja a janit, ami szerintem nem nagy kunszt, hiszen ő egy robot. Azt hiszem, Bud egy célzott ökölcsapással leszedné a fejét, és pisztáciafagyit töltene bele, hogy megédesítse a karakterét. Bumburnyákkal csupán az a közös bennük, hogy mindketten kerülik a szócséplést, s ha mégis megszólalnak, akkor megelégednek az egyszavas válaszokkal. Bumburnyák szófukarsága azzal magyarázható, hogy ő egy faragatlan vadnyugati fickó (márpedig a vadnyugaton a cowboyok, ha egyáltalán, akkor is csak a lovaikkal cseverésznek. Velük pedig, isten látja lelkem, nem lehet túlságosan inspiráló párbeszédeket folytatni. Ha nem hiszitek, próbáljátok ki!). A Terminátor számára azonban nincs mentség. Ha a fényesen haladó tudomány csak egy olyan szókincset tudott összekaparni, amely abból áll, hogy: „I'll be

back" és: „Hasta la vista", akkor az általam játszott figurák egyenesen Einsteinek voltak! Másrészről van egy nagy előnye velem szemben: időutazó. Így vissza tudna térni a jövőbe, és megkérhetné az őt programozó számítógépet, hogy „Volnál szíves tíz-tizenegy új szót megtanítani nekem? Az elmúlt évszázadban ugyanis sokkal jobban beszélnek, mint mi, és még egy pizzát se tudok rendelni, ha megkívánnám." De az első Terminátor-film után a cyborg is átállt a jók oldalára, úgyhogy nincs okom lekeverni neki egyet. Természetesen azt az esetet leszámítva, ha evés közben a szemem láttára próbálná meg ellopni a hagymás babomat. Az más ügy lenne...

BUDSPENCER VS. HULK Itt egy olyan figuráról van szó, akit gamma-sugárzás ért. Ha kiakad, akkor bezöldül és szétszakadnak a ruhái (kivéve a nadrágját - Hulkban is maradt még egy csepp illendőség). És ti, szadisták komolyan azt akarjátok, hogy összeverekedjünk? Kíméletlenül széttrancsírozna! Csak egyetlen lehetőségem lenne a legyőzésére: adnék neki a spagettimből és grizzlymedvéknek való altatót kevernék bele. Aztán, amint álomba szenderült, felhívnám Terence-t: „Most pedig találd ki, hogy mit csináljunk vele, ha felébredt!"

BUDSPENCER VS. CONAN, A BARBÁR A fickó egy karddal jár, ami néha nagyobb, mint ő maga, úgyhogy lassan a testtel. Lehet, hogy falloszkomplexusban szenved, ki tudja. A mozifilmek Conanjáról beszélek, az eredeti elbeszéléseket, Robert E. Howard könyveit nem olvastam. Mindent összevetve ő is a Herkules-mítosz újabb változata: Conan az ókorban él, izmos és nyers, de alapjában véve a gyengébbek oldalán harcol. Ráadásul akár hét-nyolc szavas monológokat is képes előadni, ha épp olyan kedve van - akárcsak Bumburnyák. Nem tehetek róla, szimpatikusnak találom.

Fogalmazzunk úgy: a kardjával szemben nem lenne esélyem, szakállas grillcsirkét csinálna belőlem. De ha Budnak a legjobb éveiben sikerült volna elvenni tőle a kis fogpiszkálóját, abból talán egy hosszadalmasabb vita is kialakulhatott volna, amelyben megfogyatkoztak volna az érvei. Akárcsak a fogsora!

BUDSPENCER VS. GODZILLA Teljesen elment az eszetek? Vívjatok meg ti az óriáshüllővel, nekem odaég a vacsorám! Godzilla 1954-es debütálása után, amikor a Japánra mért atomcsapás traumáját dolgozták így fel, a gyermekek hősévé vált. Egy monstrum, amely megvédi a Földet más gonosz szörnyektől és földönkívüliektől. Lehelete ugyan radioaktív (Bumburnyáké sem volt egyébként olyan hű de friss, miután belapátolt egy adag hagymás babot), de attól függetlenül nagyon szimpatikus lény. Mi több, ő is családapa, akárcsak én: fia, a Minilla nevű kis óriás, emlékeztek még rá?

BUD SPENCER VS. ARSÉNE LUPIN Az elfoghatatlan tolvaj és gentleman, akit Maurice Leblanc talált ki 1905-ben, a nápolyi alvilágban nem húzta volna három másodpercnél tovább: még a cilinderét sem kímélték volna meg! Egyszer volt szerencsém hozzá: nagy álcázóművész lévén egy alkalommal Terence Hill, jobban mondva Trinity álruhában lépett elém. Azonban két hibát vétett: egyrészt Chanel illata volt, másrészt raccsolva ejtette az r-eket. Az öklöm azonnal észnél volt, és lecsapott a mellkasára - miközben a vén róka keze már a zsebemben kotorászott. Azzal az ürüggyel, hogy át akar ölelni, valójában megpróbált néhány dollárt kihúzni a zsebemből.

BUD SPENCER VS. RAMBO Melyik Rambo? Elvégre négy rambós film is van! Szóval, az elsőben leginkább a maga dolgaival törődik, mígnem a rendőr, akit

Brian Dennehy játszott, provokálni nem kezdi. (Dennehy egyébként egyszer azt nyilatkozta, hogy szívesen csinált volna egy Bud Spencer-es filmet. Azóta valahogy nagyon szimpatikusnak találom, bár fogalmam sincs, hogy miért.) A második filmben abban áll a küldetése, hogy háborús foglyokat szabadít ki a vietnami dzsungelből. A harmadikban Afganisztánba utazik és az oroszok ellen harcol. A negyediket nem láttam, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy a fickónak némileg gondjai vannak a szociális készségeivel. Attól tartok, egy horgászós hétvége, kis pihenés és meghitt csevej jobbat tenne neki, mint Bud pofonjai. A beszélgetésünk nem tartana tovább két percnél, annál is inkább, mert ő sem túl bőbeszédű, viszont sokat motyog. De mindegy is: elképzelem, ahogy fekszem a függőágyban és alszom, közben pedig a csónakunk lassan csorog le a folyón. De valószínűleg annyira lebilincselnének a szavai, hogy alvásról nem is lehetne szó.

BUD SPENCER VS. ROCKY Bokszkesztyűvel vagy a nélkül? A Bombajó bokszoló című filmem az ökölvívásról szólt. Ám Rockyval, a nehézsúlyú világbajnokkal nem állnék ki meccsre, ahhoz túlságosan is tisztelem őt. Legfeljebb valamilyen jótékonysági cél kedvéért tennék kivételt, a Hulk Hogannel való találkozóhoz hasonlóan a Rocky III-ban. Nem kérdés, hogy péppé verne, de talán nekem is sikerülne plasztikai beavatkozás nélkül is teltebb ajkakhoz segíteni. Mindent egybevetve tisztességes döntetlenre tippelnék.

BUD SPENCER VS. GREAT MAZINGER Túl kövér, vele egyedül kell elbánnotok! A fiam gyermekkorában Goldorak rajongója volt, és szerinte Goldorak jobban néz ki, mint Mazinger - még ha Mazinger volt is a japán író és rajzoló, Go Nagai első figurája. Goldorak kettőjük közül a poétikusabb és

intellektuálisabb figura. Ezenkívül ő volt az első, aki 1978-tól sikeressé vált Olaszországban. De nekem Goldorak is túl kövér, úgyhogy passzolok.

BUD SPENCER VS. PÓKEMBER „Maria, hozd a rovarirtót!"

BUD SPENCER VS. SUPERMAN Őt csak csodálni tudom: emberi ostobaságunk dacára nem adja fel a küzdelmet, hogy megvédje a Föld lakóit. A mérkőzést mindenképp megnyerné - hacsak nem szkanderezésben mérnénk össze az erőnket! De valahogy az a halvány gyanúm, hogy Superman szerencsétlenséget hoz: két teremtője, Jerry Siegel és Joe Schuster szabályosan hagyta magát „kifosztani", mivel egy olyan szerződést írtak alá, melynek nyomán egy marék dollárért az összes jogról lemondtak. Miután kiderült, milyen jól eladható Superman figurája, életük fennmaradó részét bírósági pereskedéssel töltötték, hogy visszaszerezzék a szerzői jogokat. És ez még nem minden. Mint tudjátok, George Reeves színész, aki az első Supermant alakította a vásznon, öngyilkos lett, de a második színész, Christopher Reeve sorsa sem alakult szerencsésebben. Nem harcolnánk, sokkal inkább kezet fognék vele, és közben észrevétlenül egy nápolyi szerencsehozó talizmánt csempésznék a zsebébe.

BUD SPENCER VS. BRUCE LEE Sajnálom, de Bruce-szal nem tréfálunk. (Különben is, ha a szerzőtársam fülébe jutna a párbaj, aki isteníti Bruce-t, és a fiát, Brandont is ismerte, akkor nagy bajba kerülnék.)

BUD SPENCER VS. CHUCK NORRIS Ez most komoly? Hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy a

legrövidebb időn belül mindent a földdel tegyen egyenlővé. Azt hallottam, hogy a görögországi mentőcsomag tervezete úgy szól, hogy Chuck a jövőben máshol tölti a nyaralását. Texas kormányzója ellenben az igazi Texas Rangers, vagyis a rendőrség elitegységének tiszteletbeli tagjává nevezte ki. Kettőnkben lényegében véve csak egy a közös, mégpedig a szakáll. Szimpatikus fazon, de azon gondolkozom, hogy vajon nem a maja naptárhoz állt-e modellt. Ez megmagyarázná azt a jóslatot, mely szerint 2012-ben, vagy később eljön a világvége. De félre a tréfával, a mi Texas Rangerünk a hatvanas években nemcsak egyszer, hanem egyenesen hét alkalommal lett karate-világbajnok! És bár csak a köldökömig ér, tisztelettel adózom érte.

BUD SPENCER VS. PREDATOR (RAGADOZÓ) Csúnyább, mint én, a feje igazából úgy néz ki, mint egy rasztahajú rák. Összefut a nyál a számban, ha meglátom. Eszembe se jut, hogy megtámadjam. De ha tesztek nekem rá egy kis szószt és két kis olajbogyóval tálaljátok...

BUD SPENCER VS. ALIEN Egyszerű, mint az egyszeregy: mindenki marad a maga bolygóján, és akkor nincs semmi probléma. Különben ugyanúgy vagyok vele, mint a Predatorral: savanyú uborkára emlékeztet, farokkal. Étvágygerjesztő.

BUD SPENCER VS. SUB-ZERO (A MORTAL KOMBAT SZÁMÍTÓGÉPES JÁTÉKBÓL) „Sub-Zero?" Mi az? Azt várjátok el tőlem, hogy egy hűtőszekrénnyel vívjak meg?

BUD SPENCER VS. JOKER A pókernél mindig kiraktam az asztalra.

BUD SPENCER VS. TARZAN Jó kérdés! Ha egyszer lejönne a földre, akkor nyernék ellene. De mivel egyik indáról ugrál a másikra, nincs esélyem ellene. Ha pedig megpróbálnék megkapaszkodni egy liánban, akkor magammal rántanám az egész erdőt, és kíméletlen erdőirtásért bíróság elé állítanának. Az alkatom miatt viszont feltehetően összekeverne egy gorillával, és igazi, jó barátokká válnánk.

BUD SPENCER VS. A HÉT MESTERLÖVÉSZ Egyiket a másik után vagy egyszerre mind a hetet? Na nem, ehhez keressetek más madarat. Legfeljebb beállnék hozzájuk nyolcadiknak.

BUD SPENCER VS. INDIANA JONES A kalap, amit a westernekben viseltem, az övé volt. Ami a többit illeti, már nem emlékszem, hol szereztem. (Jó felvágós vagyok, ugye?) De nem, túlságosan csodálom őt. Nem utolsósorban azért, mert Alex Raymond harmincas évekbeli képregényfigurája, Jungle Jim inspirálta. Akkoriban faltam a képregényeket.

BUD SPENCER VS. DRAKULA Csak éjjelente hagyja el a házát - én viszont éjszaka alszom. De ha egyszer az az ötlete támadna, hogy beteszi a lábát a házamba, egyszer s mindenkorra megoldanám a fogászati problémáját. Harapás nélkül! Nemrég láttam egy fényképet a papájáról, a dublini íróról, Bram Stokerről: megdöbbentően hasonlítunk egymásra. Ő is magas, kövér és szakállas. Megeshet, hogy Drakula az apjának vélne, és meghatódva, megrendülten és ... kinyúlva a

karomba hullana.

BUD SPENCER VS. FREDDY KRUEGER Ha meglátogatna álmomban, letépném a kezéről a borotvapengéket és kitisztítanám a körmeit! Utána már játszhatna a gyerekekkel.

BUD SPENCER VS. KING KONG Itt nincs mit tenni. Száz százalékig az ő pártján állok! Sokkal inkább azokat az idiótákat venném elő, akik kiszakították a maga világából, láncra verték és Amerikába hurcolták, hogy ott aztán ketrecbe zárhassák. Ernest B. Schoedsack és Merian C. Cooper King Kongja a szépségről és a szörnyetegről szóló klasszikus mese. Hogyan is lehetne nem rokonszenvet érezni iránta? King Kong 1933-as mozipremierje óta megindítja a nézőket.

BUD SPENCER VS. DIABOLIK Ez nem járja: már vénségesen vén, és még mindig tolvajlással keresi a kenyerét. Lehetséges, hogy hosszú pályafutása során egyetlenegyszer sem tette fel magának a kérdést, hogy mit akar kezdeni az életével? Diabolik a már elhunyt Giussani testvérek zseniális teremtménye és mérföldkő az olasz képregény történetében. Kalandjai voltak az első zsebkönyvformátumú képregények. A legenda szerint ezt a kézreálló formát speciálisan a vonaton utazók számára találták ki, akik a képregényt így könnyedén zsebre vághatták és utazás közben kedvükre lapozgathatták. Zseniális és ízig-vérig olasz találmány, amivel megelőztük az amerikaiakat. Ejha!

BUD SPENCER VS. TEX WILLER A vadnyugaton elvileg ellenségek lennénk, hiszen ő ranger, Bumburnyák pedig lótolvaj. A gyakorlatban azonban

szövetségesek vagyunk, mert én is, akárcsak ő, az indiánok oldalán harcolnék. Nagy, alázatos tisztelettel nézek fel erre a képregényre, amely Olaszországban ugyancsak történelmet írt. Egyébként ismertem is Sergio Bonellit, a képregény kiadóját és a figura megteremtőjének fiát.

BUD SPENCER VS. FLASH GORDON Ő az amerikai szuperhősök atyja, és egy olyan mítosszal, mint amilyen ő, nem szívesen akasztom össze a bajszomat. A zsarnok Mingnek viszont örömmel lekevernék két nagy pofont: olyan hatalmas az univerzum, miért pont a Földre kellett jönnie békétlenséget szítani?

BUD SPENCER VS. ZORRO Micsoda rendes fickó! Az elnyomottak és megalázottak védelmezője! El tudnám képzelni, hogy egy hagymás babevő verseny Garcia őrmesterrel remek mulatság lenne. A tévéből, a ma is gyakran játszott Disney-változatból ismert Zorrót egyébként egy olasz származású színész játszotta: Guy Williamst valójában Armand Catalanónak hívták és honfitársam volt. Hiába, a csapból is mi, olaszok folyunk!

BUD SPENCER VS. MANDRAKE Nem, Mandrake valódi mágus! Akkor már inkább a testes núbiai szolgájával, Lotharral verekednék meg. Másrészt a szerző, Lee Falk, csupán varázslóművésznek nevezte Mandrake-et. Ebben az esetben Bumburnyák versenyezhetne vele. Sőt, még jobb lenne, ha meg tudnám győzni, hogy tüntesse el Trinity fivéremet, és megmosakodva, beparfümözve hozza vissza.

BUD SPENCER VS. PHANTOM Ha látom, ahogy a gyűrűjén levő halálfejét az ellenfele arcába

nyomja, akkor a jobb kezem elsápad az irigységtől. Ő volt az első harisnyás hős, ugyanattól a szerzőtől, aki a Mandrake-et is írta, és a dzsungelben élt - a halálfejbarlangban (a halálfej volt a gyengéje!). Mivel ő is a gonoszokat tiporja el, egyértelműen az ő oldalán állok. Bár a bennszülöttek meg vannak győződve róla, hogy csak egy van belőle, valójában Phantom a maszkosok dinasztiájának tagja, akik egymást váltják. A fantom korábban lila köpenyt viselt, amit azóta egy vörös követett. De szerintem a lila nem mutat jól egy filmben, már csak ezért is inkább kitérnék az útjából.

BUD SPENCER VS. TINI NINDZSA TEKNŐC A hősies képregényteknősöket lehetetlen kinyuvasztani, mert mindig felélednek. Ezenkívül imádják az olasz pizzát, akárcsak én. Nem találom rossznak az ötletet, hogy egy kicsit kinyaljam magam és páncélt növesszek a hátamra, meg bekössem a szemem. Bár azért van egy halvány sejtelmem, hogy még így is felismernétek na vajon miről?

BUD SPENCER VS. FARKASEMBER Ugyanaz a helyzet, mint Drakulával: csak teliholdas éjszakákon jelenik meg, Bud viszont ebben az időszakban már az igazak álmát alussza és horkol, mint egy világbajnok. Ilyen körülmények között nehéz összefutni. Mondjuk úgy: ha nem üvölt olyan hangosan, hogy attól felébredjek, akkor eltekintek attól, hogy pórázra kössem a kertemben. Alapjában véve csak egy aranyos kis farkaskölyök.

BUD SPENCER VS. MÚMIA Melyik? Tutanhamon múmiája? Vagy Ramszeszé? Imhotepé, Boris Karloff régi filmjéből? Vagy mégiscsak az 1959-es Christopher Lee-féle remake-ből, az az erőszakos monstrum múmia? Az utóbbinak legalább volna valami kis anyagszerűsége, ami nem lényegtelen szempont egy verekedésnél. A többi már

teljesen kiszáradt, a legújabb, Brendan Fraserrel készült amerikai megfilmesítésben szereplő múmiához pedig már nem szeretném, ha közöm lenne, végül is az nem más, mint egy special effect. A múmiának volna egy előnye a többiekhez képest: már előre be lenne kötözve, a verekedésünk után ezzel már nem kellene törődnie.

BUD SPENCER VS. FRANKENSTEIN SZÖRNYE Már kellőképpen ellátták a baját, nem gondoljátok? Egyébként pedig valójában szívbe markoló figura, éppúgy, mint King Kong: egy kívülálló, aki sohasem kérte, hogy hulladarabokból férceljék össze. Tragikus története ellenére ez a Mary Shelley által 1818-ban, egy Genfi-tó melletti nyaralás alatt kiötlött teremtmény a Terminátorhoz képest egy szócséplő intellektuel. Igazi gentleman!

BUD SPENCER VS. BUD SPENCER Isten hozott a mesterséges klónok párhuzamos univerzumában! Elég kényelmes lenne egy második Budot teremteni. Egyszerűen mindig a másikkal fizettetném az adómat. A Bud és Bud közötti verekedés azonban gyilkos harccá fajulna: mindketten hajszálpontosan ismerik a másik kedvenc ütését, és tudják a másikról, hogy mennyit bír. Westernkörnyezetben a lehető legrövidebb idő alatt felaprítanánk egy kocsmát, de lehet, hogy az egész várost is. A végén pedig kiegyeznénk egy döntetlenben. Kellene egy jó és egy gonosz Bud, hogy eldőljön a találkozó, de ez lehetetlenség: én már csak egy nyuszi vagyok.

BUDOLÓGIA: BUD FILMSZÓTÁRA BAB Dél-amerikai hüvelyes növény magja, amelyet valószínűleg Kolumbusz hozott Európába. Bumburnyák és Trinity nem sokat

vacakolna a pontosabb meghatározással, a bab egyszerűen az alaptáplálékuk (ez egyébként az italowesternekben szereplő cowboyok ötven százalékára igaz, a másik ötven százalék pedig a miatt az egyszerű ok miatt nem eszik babot, mert az első ötven százalék már kinyírta őket). A babot meg kell főzni és szósszal vagy egyszerűen csak hagymával tálalni. Úgy a legfinomabb, ha az ember egyenesen a serpenyőből lapátolja be fakanállal. Jó szagú gázt termel, Bud azonban a filmekben csak egy-egy böfögésre korlátozza magát (ami egyébként az ókori Rómában az elismerés jelének számított). A babtermesztés soha nem izgatta Budot, szerinte a bab konzervdobozban nő, és kész. MADÁR Az állatvilágból származó kifejezés, amelyet a westernvígjátékaimban mindenre használunk, aminek szárnya van és ehető. Az ördög jobb és bal keze 2. című filmben különösen hatalmas példányt tálalnak fel, ami félig úgy néz ki, mint egy pulyka (aminek ugyan van szárnya, mégsem repül), félig pedig, mint egy sas. Valószínűleg inkább az utóbbiról lehetett szó, mert Bumburnyák kérdésére, hogy „Ez egy pulyka?", az anyja ezt a lakonikus választ adja: „Nem vagyok benne biztos, de tegnap itt röpködött az ajtó előtt." Mellesleg megjegyezném, hogy ez a kis család tisztelte az állatokat. Azért ölnek, mert muszáj enniük, nem azért, hogy íjászkirályként villogjanak és az állatokat utána kitömjék. TRAVOY Négy fadeszkából készített szán, felette kifeszített bőrrel. A navahó indiánok lovat fogtak elé, és így szállítottak tárgyakat, embereket, például a sérültjeiket. Trinitynek ennek nyomán az az ötlete támadt, hogy a lovával húzatja magát, míg ő a ló mögött a priccsén szunyókál, kalapját mélyen a szemébe húzva. Azt a

szokását, hogy nem mosakszik, szintén a navahóktól vette át. Hát igen, ez közös volt bennük Bumburnyákkal. Ő azonban Trinityvel ellentétben nem húzathatta magát, mert abba nemcsak a szán, hanem a ló is beleszakadt volna. MUNKA Emberi tevékenység, amely a túlélést szolgálja, a westernek Budjától azonban teljességgel idegen. Más filmekben is csak úgy egészen mellékesen végzi a munkáját (miközben énekművészetét pallérozza, mellékesen motorokat szerel, vagy miközben képregényt olvas, mellékesen teherautót vagy repülőgépet vezet). NYÁJ A westernekben általában tehenekből vagy lovakból áll. Bumburnyák számára azonban csak lovakból, amelyek lehetőség szerint nincsenek megbélyegezve, hogy tovább tudja adni, miután ellopta őket - már amennyiben sikerült. PÉNZ Egy fémvacak, ami csilingel, ha földre ejtik. Bumburnyáknak és Trinitynek soha nem sikerül tisztességes úton szerezniük belőle. KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG Az, ami a Hill/Spencer duót összeköti. Együtt nem megy (főleg Bud nem bírja elviselni az ünneprontó Terence-t), de egymás nélkül sem bírják sokáig - testvérek vagy barátok. PÓKER Kártyajáték, amelyben Bud kalandjai során rendszeresen részt vesz. A játék állítólagos célja a meggazdagodás, de a valóságban Bud arra használja, hogy azokat a játékosokat, akik nem tudnak veszíteni vagy csalnak, pofonok segítségével próbálja meg a helyes

útra terelni. NŐK A jobbik felünk. Az élet szülőanyja. Bud filmjeiben mindig meg kell védeni őket. (Egyetlen kivétellel: a Nyomás utána című filmben szerepel egy nő is, aki ugyanúgy osztja a pofonokat, mint ő!) A westernvígjátékokban általában kedves és szőke formában fordulnak elő, különösen Trinity romantikus álmait táplálva. Testvére, Bumburnyák viszont kevésbé vonzódik hozzájuk - sokkal inkább a fent említett ménesekhez, amelyeket épp ellopni készül. GYEREKEK „Gyerekekhez nem nyúlunk!" - kiabálja Bud az És megint dühbe jövünk című filmben a két gengszter után, miután azokat a folyóba dobta, mert el akarták rabolni a gyereket. És ezzel mindent elmondtunk, ami erről a témáról elmondható. VALLÁS Vallásból sokféle van, de egynek sem sikerült behatolnia Bumburnyák szellemi közegébe. Ha valaki olyan szavakkal üdvözli, mint hogy „Isten kísérjen utadon", megeshet, hogy úgy válaszol: miért? Nem arról van szó, hogy ateista lenne, csak éppen távol áll tőle minden, aminek köze van a gondolkodáshoz és a hithez. Bud filmjeiben általában tisztelik a vallást, a Fordítsd oda a másik orcád is! című film mindenesetre alaposan górcső alá vesz egy misszionáriust. Bud maga egy Újtestamentum felé hajló papot játszik. Aki ugyanis a nem megfelelő arcát fordítja felé, az jókora pofont kap. BARÁTSÁG Szerelem szex nélkül - mondja Carlo Pedersoli. A barát egy idegesítő légy - állítja alteregója, Bud Spencer. Mindenesetre annak

érzi Terence Hillt minden filmben, ahol együtt szerepelnek. Míg Carlo és Mario Girotti a forgatáson kívül együtt spagettiznek, addig a filmvásznon Bud kezdetben legszívesebben jól elpáholta volna Terence-t, vagy a tengerbe dobta volna, esetleg kihajította volna egy repülőgépből. Bud mindenre kész, kivéve, hogy kisegítse őt a pácból, arról már nem is beszélve, hogy közben hagyja, hogy segítsen neki. Aki barátot talál, kincset talál (ezzel utalunk a Kincs, ami nincs eredeti címére: Chi trova un'amico trova un tesoro). Szavakkal Bud ezt sose tudná kifejezni. Tetteivel annál inkább. És végső soron ez az, ami számít. NYUGALOM Utópisztikus vágy, amit Bud folyton próbál megvalósítani, míg barátja, Terence minden elképzelhetőt megtesz, hogy ez az álma ne teljesüljön. TESTVÉRIESSÉG Az egyetemes szeretet elve, amely Bud számára minden formában kedves, kivéve Trinityt, akit Bumburnyák néha legszívesebben egyenesen lepuffantana, hátulról. FLORIDA Amerikai szövetségi állam, népszerű fürdőhelyeiről ismert, továbbá a nyugdíjasok paradicsoma. Terence számára egyben a szórakozás paradicsoma is: a Bűnvadászok című, Floridában játszódó filmben azzal a zseniális ötlettel rukkol elő, hogy ha összejön a nagy balhé, akkor „eltölthetnénk egy pár vidám hetet Floridában". Mintha már eleve nem ott lettek volna! COLT Pisztoly, amelyet Samuel Colt talált fel 1835-ben, hogy egyenlőséget teremtsen az emberek között a vadnyugaton (mert a

szemfedő alatt mindenki egyenlő). Bud tud vele bánni, de nem különösebben kedveli, már csak azért sem, mert előnyben részesíti a kevésbé véres ökölharcot. A fegyver hosszú csöve mégis kiválóan alkalmas arra, hogy azoknak, akik megtagadják a választ Bumburnyák kérdéseire, az orrlyukába dugja. (Így lesz abból a mondatból, hogy: „Emiliano nem áruló, gringo!" nagyon hamar: „Emiliano mindent elmond, gringo!") A HALÁL Természetes, szándékos vagy véletlenszerű (de sohasem kellemes) esemény. Az első, komoly Bud Spencer-es westernekben akad belőle bőven. Mivel a gonosztevők megszolgálták a sorsukat, ezért senkinek nem kell könnyet ejtenie értük. A Bud Spencer-filmekben ellenben alig fordul elő, kivéve természetes és költői formáját (gondoljunk csak Matto halálára a repülőn a Mindent bele, fiúk című filmben). Carlo Pedersoliban azonban, aki a halálra hagyja, az összes fiktív karaktere iránti rokonszenvet, nem vált ki mást, mint könnyed kíváncsiságot. FÖLDÖNKÍVÜLIEK Más bolygóról származó, feltételezhetően intelligens lények, akik meg kívánják látogatni a Földet. Ha erre valóban sor kerülne, az intelligenciájukat valószínűleg nem tudnák semmire sem használni, mivel, mint ismeretes, a földlakók a háború megszállottai: amint az idegenek leszállnának a Földre, a katonaság azonnal üldözőbe venné őket. Hogy mégis megvédjék magukat, folyamodhatnának Bud jól bevált ökölcsapásaihoz (lásd: Seriff az égből). Az a kérdés, hogy léteznek-e vagy sem, Carlo Pedersolit nem izgatja, hacsak nem képesek ínycsiklandozó földönkívüli ételeket főzni. Lényegében mindenki reménykedik egy kicsit a földönkívüliekben, és ez a remény erősebb, mint a tőlük való félelem. A fent említett filmben van egy jelenet, amelyikben megjelenik egy

nagyon félelmetes kövér földönkívüli. Ám amikor Bud lelepleződik a mézgyűjtéshez viselt védőöltözetében, a jelenlévők ijedt kiáltozása csalódott „óóóó"-vá változik. POLITIKA Fogalmam sincs! HATALOM Mit tudom én? BOSSZÚ Az mi? RASSZIZMUS Bud számára csak egyetlen rassz létezik: az emberi faj. SAJÁT GYEREKEK Valami, ami a filmekben Bud életéből általában hiányzik, kivéve a Bunyó karácsonyig című filmet (ahol viszont nem tudja összeszámolni őket). MATEMATIKA Bumburnyák számára ez az a képesség, hogy kiszámolja, hány lovat lopott el. Bud többi, westernen kívüli figurája számára pedig az a képesség, hogy meg tudja számlálni a dollárbankókat, amelyek - ahogy általában reméli - megtalálják majd az utat hozzá egy hipotetikusan vakmerő akció révén vagy egy kincses sziget ládájának formájában. S lehetőleg anélkül számolná meg, hogy abakuszt kellene használnia. KULTÚRA Az élet fontos alkotóeleme, Bud filmjeiben is kívánatos dolog -

legalábbis a többiek számára, az ő figurája ugyanis teljesen jól elvan a maga együgyű, de nagyon is pozitív tudatlanságában. NEVELÉS Ne menjetek Bud idegeire, amikor épp a hagymás babját kanalazza, és ne próbáljátok elvenni a serpenyőjét úgy, ahogy Terence a Kincs, ami nincs című filmben. SZÁMÍTÓGÉP Ez az, amire Budnak semmi szüksége. MILITARIZMUS Világnézet, amelyet Banános Joe nem oszt. UTAZÁS Élettapasztalat, amely közös Carlóban és Budban. Az utazás új horizontokat nyit, és mindentől eltávolítja az embert, kivéve a zűröket. Különböző módokon lehet nyélbe ütni, a filmekben leggyakrabban repülőgéppel vagy hajóval. Nemritkán katasztrófák, rossz látási viszonyok, motorhiba vagy Terence Hill nehezíti az utazó sorsát. ZENE „Azért ha teljesen zene nélkül kellene élnem - nos, akkor hiányozna valami az életemből" - mondja Bud a Seriff az égből című filmben, Carlo pedig tökéletesen egyetért vele a való életben. THE END A vég. Lehet vidám, lehet szomorú, de a filmekből, az irodalomból és így ebből a könyvből sem hiányozhat. Köszönöm nektek, hogy elkísértetek az utazásomon. A „nyolcvan év alatt a világ körül" végül a világ legfélreesőbb és legkülönösebb helyére, az

álmok megszállottjának lelkébe vezetett. Aki akár ti is lehetnétek. Amikor már nem álmodunk, az azt jelenti, hogy már nem is élünk. Szóval soha ne hagyjatok fel az álmodozással. Ezt kéri tőletek végezetül Bud

11. FEJEZET HARMINCHÁROM KÉRDÉS BUD SPENCERHEZ A kiadó a Facebookon keresztül ajánlotta fel a lehetőséget a rajongóknak, hogy kérdéseket tegyenek fel Bud Spencernek. 33 kérdést válogattunk össze, amelyekre Bud ebben a fejezetben válaszol.

1. kérdés - Maria (32), Holzkirchen Szigorú apa voltál? Kivel vagy szigorúbb, az unokáiddal vagy a gyermekeiddel? Ciao, Maria! Sem apaként, sem nagypapaként nem vagyok különösebben szigorú. Azt gondolom, hogy a fiataloknak tapasztalatokat kell szerezniük, ezért nem nagyon akartam beavatkozni az életükbe. Viszont mindig is igyekeztem jó példakép lenni a gyerekeim és az unokáim számára, mert csak így érhető el, hogy tiszteljenek. 2. kérdés - Lars (33), Weselam Niederrhein Hello, Bud! Mit szeret jobban a kezed? Azt, ha kioszthat pár pofont vagy ha egy év alatt majdnem húszezer könyvet dedikálhat? Üdv: rajongód, Lars Lars, azért húszezernél még nem tartunk! Eddig tízezer könyvet dedikáltam, másfél hónap alatt. Azt mindenesetre nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy pofonokat osztogatni vidámabb foglalatosság - a filmbeli verekedéseket kevésbé sínylette meg a kezem! 3. kérdés - Peggy (25), Hohengöhren Feleséged, Maria nem volt féltékeny rád, amikor forgattál? Hiszen nagyon vonzó férfi voltál és vagy ma is!;-) Peggy, köszönöm a bókot. Igazából nem tudok válaszolni, a feleségemet kellene megkérdezned. Annyit mondhatok, hogy nekem soha nem volt olyan érzésem, hogy féltékeny lenne. Őszintén szólva kettőnk közül inkább én voltam az. Nem tehetek róla, mindig is lenyűgözőnek tartottam. 4. kérdés - Fatih (28), Stuttgart Kedves Carlo! Olyan sok mindent éltél már át. Van valami, amit szívesen kitörölnél az életedből? Ha így kérdezed, legszívesebben mindent elölről kezdenék, és

megspórolnék egy-két tévedést. Ezenkívül kicsit bánom, hogy korábban nem tanultam intenzívebben zenét. A második nekifutásnál ezt feltétlenül bepótolnám. De nem törölnék ki semmit az életemből. Minden jót, Fatih! 5. kérdés - Lisa (34), Würzburg Sok rajongód magára tetováltatta az arcmásodat. Ha tetováltatnád magad, kit vagy mit varratnál örökre a bőrödre? Szia, Lisa. Köztünk szólva én elég őrült ötletnek tartom, ha valaki magára akarja varratni az arcomat. De ha - tegyük fel tényleg szeretnék egy tetoválást, akkor talán egy csinos kis kalózhajót tudnék elképzelni magamon. Csak az a gond, hogy nem igazán tetszenek a tetoválások. 6. kérdés - Sebastian (26), Berlin Mi az a tíz dolog az életben, amit meg kell tenni, és mi az a tíz, amit nem? Ciao, Sebastian! Nagyon nehéz kérdést tettél fel. Nagyon erősen függ attól, hogy az ember hol és milyen körülmények között él. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy másokkal szemben úgy kell viselkednünk, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk viselkedjenek. „Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz" - azt gondolom, ha ehhez tartanánk magunkat, egy kicsivel mindannyian jobban élhetnénk. 7. kérdés - Marie-Kristin (22), Kiel Nem töltötted volna szívesebben az egész életedet Olaszországban a sok utazgatás helyett? Marie-Kristin, Olaszország mindig a hazám maradt, akármerre is jártam a nagyvilágban. Az úszás miatt már nagyon korán sokat kellett utaznom, később pedig a forgatások kapcsán juthattam el a világ legkülönfélébb tájaira. Az utazások során nagyon sok

élményt gyűjthettem, ezekről semmiképpen sem mondanék le. Az utazás rendkívül fontos tapasztalat. 8. kérdés - Markus (23), Göppingen Milyen tanácsokat adnál azoknak a fiataloknak, akik sikeres életet szeretnének? Például hogyan kell kezelni a kudarcokat? Vagy hogyan kell megbirkózni az új feladatokkal? Ciao, Markus! Az a legfontosabb, hogy az ember higgyen önmagában, különösen azokban a pillanatokban, amikor úgy tűnik, hogy minden összeomlik körülötte. Számomra a boldog élet titka abban áll, hogy maximálisan élvezzük ki a szép pillanatokat és csökkentsük minimálisra a csalódásokat. 9. kérdés - Sebastian (22), Rastede Hogyan telik ma egy átlagos napod? Ciao, Sebastian!! A napjaim tényleg teljesen átlagosak. Reggelente, mielőtt elmegyek otthonról, elfogyasztok egy könnyű reggelit. Ezután felkeresem az egyik kedvenc kávéházamat, ahol isteni croissant-t lehet kapni. Napközben mindenfélét csinálok, nehogy berozsdásodjak. Jelenleg sokat játszom az orgonán és írok. 10. kérdés - Sonja (21), Gießen Milyen nálatok a karácsony? Hol ünnepeltek? Ki játssza a Mikulást, te? Amikor még kicsik voltak a gyerekek, ragaszkodtak hozzá, hogy én legyek a Mikulás. Most már felnőttek, és általában ki-ki a saját otthonában ünnepel. Tavaly Diamante lányomnál töltöttem a karácsonyt Los Angelesben. Minden jót, Sonja! 11. kérdés - Frank (37), Oberhausen Találkoztál valaha személyesen is valamelyik szinkronhangoddal? Melyikük tetszett a legjobban?

német

Ciao, Frank! Igen, volt szerencsém megismerkedni az összes színésszel, akik szinkronizáltak, bár ennek már jó sok éve. Nem tudnék választani, hogy melyikük tetszett a legjobban. Csak annyit tudok, hogy mindegyikük óriási mértékben járult hozzá a nemzetközi sikeremhez. 12. kérdés - Martin (34), Gummersbach Hi, Bud! Mióta kiskoromban láttam a filmjeidet, azóta én is a serpenyőből eszem fakanállal. Sajnos a feleségem ezt nem igazán értékeli - pláne nem mások előtt. Érdekelne, hogy te hogy jössz ki a nőkkel? Hogyan érteted meg velük, hogy egy férfinak úgy kell ennie, ahogy egy igazi férfi eszik? Martin Az a lényeg, hogy csak az étkezési szokásaimat utánozod a filmjeimből, különben aggódnék a feleségedért! Nem, csak viccelek! Mit tanácsolhatnék? Mindenesetre rájöttem, hogy a való életben néha nem árt, ha egy kicsit jobban viselkedem, mint a filmjeimben! Szurkolok neked, Martin! 13. kérdés - Carolin (30), Otterndorf Ha megfilmesítenék az életedet, ki játszaná az ifjú Bud Spencert? Te melyik film főszerepét játszottad volna el szívesen? Jó kérdés, Carolin. Sosem gondolkoztam még rajta, de mindenképp olyan színésznek kellene játszania az ifjú Bud szerepét, aki szintén sportoló vagy legalábbis az volt. Talán Raoul Bova, ő már nyert egyszer úszóbajnokságot, utána pedig színészi karrierbe fogott. Mivel szeretem a klasszikus kalandfilmeket, most hirtelen A bátrak kapitánya (Captains Courageous) jut eszembe, Spencer Tracey-vel. Abban a filmben szívesen játszottam volna. 14. kérdés - Sebastian (31), Hannover Hogyan született a „gőzkalapács", a felülről a fejre lesújtó

ökölcsapás? A gőzkalapács a véletlen műve. Egyszer egy forgatáson jutott eszembe spontán az ötlet, és egyszerűen csak kipróbáltam az ütést. Az egyik Dell'Acqua fivérben, Robertóban partnerre találtam benne - és már meg is született a gőzkalapács, ami aztán a filmek klasszikus elemévé vált. Minden jót, Sebastian! 15. kérdés - Claudia (32), Drezda Bud Spencer a filmjeiben sok jellegzetes arckifejezést, gesztust mutat be. Hogyan fejlesztetted ki ezeket, hogyan jutottak eszedbe és szerinted melyek a legfontosabbak? Szia, Claudia! A gesztusaim és arckifejezéseim egyikét sem tanultam. Hogy honnan származnak, azt sem tudom pontosan megmondani. Gondolom, egyszerűen a természetes mimikámból erednek. Mindenesetre a forgatásokon születtek, és elnyerték a közönség tetszését. De soha nem folytattam színművészeti tanulmányokat. 16. kérdés - Marko (41), Kosilenzien Ha nem Terence Hill lett volna a rendszeres filmbeli partnered, kivel alkottál volna szívesen egy párt? Nehezemre esik elképzelni. De tegyük fel, hogy nem lett volna Terence Hill - akkor valószínűleg Giuliano Gemma lett volna a partnerem. Vele is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni és sok közös sikerünk is volt. Sok szerencsét, Marko! 17. kérdés - Melanie (28), Blindheim Vannak olyan pillanatok az életedben, amikor már nehezedre esik Bud Spencernek lenni? Nem, soha. Hihetetlenül sokat köszönhetek Bud Spencernek, sikert és pénzt hozott nekem. De ami a legfontosabb: neki köszönhetem a rajongóim végtelen szeretetét és ragaszkodását, amelyben

még ma, nyolcvan év felett is részem van. Ez számomra kimondhatatlanul sokat jelent. Minden jót, Melanie! 18. kérdés - Ingó (36), Wemding Hello, Bud Spencer! A legtöbb filmedben hagymás babot kellett enned. Miattad írták bele a forgatókönyvbe ezt az ételt, mert az egyik kedvenced, vagy már eleve benne volt, mint a western világának tipikus eledele? A hagymás bab természetesen a western jellegzetes étke, egy cowboy elképzelhetetlen hagymás bab nélkül. De a Trinity-filmek rendezője, Barboni volt az, aki felfedezte a hagymásbab-evés komikumát, ő találta ki ezt Terence és Bud számára. Viszlát, Ingó! 19. kérdés - Mathilde (57), Gotha Mi akartál lenni gyermekkorodban? Hiszitek vagy sem, vegyész akartam lenni. Egy jó darabig ki is tartottam az álmom mellett, sőt, az egyetemen is vegyészetet tanultam. Sok szerencsét, Mathilde! 20. kérdés - Cathrin (27), Hannover Milyen terveid vannak a jövőre vonatkozóan? Láthatunk hamarosan egy új filmben, vagy egészen más terveid vannak? Ciao, Cathrin! Jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy befejezzem az új könyvem írását. Közben rájöttem, hogy az írás nagyon szórakoztató dolog. Reméljük, ez a könyv is népszerű lesz. 21. kérdés - Thomas (21), Sindelfingen Rengeteget utaztál életed során. Melyik ország tetszett a legjobban és miért? Az összes ország közül, ahol megfordultam, Brazília állt a legközelebb a szívemhez. Mindig szívesen tértem vissza oda. Brazília vonzereje számomra elsősorban a zenében, az életörömben és a

gyönyörű nőkben rejlik. Sok szerencsét, Thomas! 22. kérdés - Sascha (40), Karlsruhe Mint nápolyinak muszáj feltennem a kérdést: jártál valaha a Vezúvon? És ha igen, mikor? Csak mert általában az ember azt ismeri a legkevésbé, ami az orra előtt van. Ciao, Sascha! Igen, nagyon sokszor jártam már a Vezúvon. De ez még ifjú éveimben volt. Mindenkinek ajánlom, hogy kiránduljon el a Vezúvra, lélegzetelállító természeti élményben lesz része. 23. kérdés - Annika (25), Rostock Bud Spencerként nem egy gazembert intéztél már el az öklöddel. Mit tenne Carlo Pedersoli, ha tetten érne egy gengsztert? El tudom képzelni, milyen választ szeretnél hallani - hogy miként teríteném le néhány jól célzott Bud Spencer-es ütéssel. De nem, a való életben rendőrt hívnék. A hétköznapokban soha nem kívántam hőst játszani. Minden jót, Annika! 24. kérdés - Moritz (42), Leverkusen Van olyan film, amelyikben szívesen játszottál volna egy másik szerepet, mint amit rád osztottak? Vagy nem szívesen páholtattad volna el magadat a saját kezed révén? Nem, nem tudnám elképzelni, hogy másik szerepet játsszak, mint a sajátomat. Ha egy másik figurát alakítottam volna, az azt jelentette volna, hogy elárulom a sajátomat. Ezenkívül ez volt az egyetlen szerep, amit el tudtam játszani. Az Extralarge című filmben egyébként van egy epizód, amelyben nekem, azaz Jack Costellónak van egy hasonmásom. Sor is kerül egy összecsapásra közöttük - de vele szemben is nyerek! Sok szerencsét, Moritz!

25. kérdés - Dominik (27), Erbach Nagyon mozgalmas életed volt. Hogy érzed: ma is minden fontos döntést ugyanúgy hoznál meg, mint ahogy akkor? Igen, Dominik, abszolút. A legfontosabb lépéseimet illetően újra ugyanúgy döntenék. Természetesen az ember néha követ el hibákat, amelyekről utólag úgy véli, el lehetett volna kerülni őket. Másrészt viszont a hibákból tanulni is lehet. Volt néhány barátom, akikben talán nem kellett volna olyan könnyelműen megbíznom. 26. kérdés - Marie (29), Bamberg Álmodsz néha a filmjeidről? És olyankor Budként vagy Carlóként álmodsz? Nagyon-nagyon sokat álmodom, de a filmjeimről soha. Általában, amennyire meg tudom ítélni, Carlóként álmodom. Sok szerencsét, Marie! 27. kérdés - Anne (37), Hamburg Mit kívánsz az unokáidnak? Ajánlanád nekik a film bizniszt? Ciao, Anne! Azt kívánom az unokáimnak, hogy azt csinálhassák, amit szeretnek. Először mindenképpen tanulniuk kell, ezt nagyon fontosnak tartom. A filmbiznisz kemény üzlet, ezért nem igazán javasolnám az unokáimnak. Nekem nagy szerencsém volt, jól alakult a pályám. De ez inkább a kivétel. 28. kérdés - Antje (43), Berlin Még mindig jó barátok vagytok Luciano de Crescenzo íróval? Miért nem csináltatok soha közös filmet? Igen, még mindig nagyon jóban vagyunk. Az utóbbi időben sajnos ritkábban találkozunk, azért is, mert Luciano nincs túl jól. Nem sok filmet forgatott, és valahogy soha nem adódott alkalom, hogy együtt dolgozzunk. Légy jó, Antje!

29. kérdés - Karl (53), Saarbrücken Szerinted mitől jó egy western? Láttál az utóbbi időben jó westernt? Karl, az utolsó jó western, amit láttam, az Clint Eastwood Nincs bocsánat (Unforgiven) című alkotása volt, még ha elég brutális is az a film. Egy jó westernnek, legyen az komoly vagy komikus, elsősorban látványosnak kell lennie. Egy halom akcióra van szükség. 30. kérdés - Frederik (49), Mannheim Mit becsülsz a barátaidban? Ez a legnehezebb kérdés mind közül, de megpróbálok válaszolni rá, Frederik. Azt hiszem, a jó barátot az teszi, hogy lojális. Vakon meg lehet bízni benne, olyan helyzetekben is, amikor esetleg mást gondol, mint én. 31. kérdés - Nadine (32), Aachen Gondoltál már arra, hogy történeteket írj? És ha igen, milyeneket írnál? Ó, igen, nap mint nap megfordul a fejemben, hogy történeteket írjak. Ennél tovább azonban nem jutottam, mert egy kicsit, mint talán most már tudjátok, lusta vagyok. Legszívesebben meséket írnék, gyerekeknek és felnőtteknek. Minden jót, Nadine! 32. kérdés - Jens (46), Bréma Csak enni szeretsz, vagy szívesen főzöl is? Ki főz nálatok otthon? Nem, imádok főzni is, Jens. Csak utána mindig úgy néz ki a konyha, mintha bombatalálat érte volna, úgyhogy csak ritkán engednek a tűzhely közelébe. A feleségem, őszintén szólva, sokkal jobban is főz, mint én.

33. kérdés - Jonas (25), Stralsund Melyik a kedvenc német városod? El tudnád képzelni, hogy Németországban élj? Mindig nagyon szívesen utaztam Németországba, és sok olyan német város van, ami nagyon tetszik. Talán Münchenben tudnám leginkább elképzelni az életemet, már csak azért is, mert olyan kellemes a klímája. Minden jót, Jonas.

TARTALOM 1. SZENTIVÁNÉJI ÁLOM A DZSUNGELBEN 2. HÖLGYEIM ÉS URAIM! KEZDŐDIK AZ UTAZÁS! 3. OLASZORSZÁG „LEGNAGYOBB" SZÍNÉSZE 4. FELÜGYELET ALATT 5. HOGY KERÜLTEM A FILMVILÁGBA? 6. A MARZIANO MINT FÉRJ ÉS ÉDESAPA 7. BUD A FÖLDÜN, VÍZEN ÉS A LEVEGŐBEN 8. BUD DA VINCI: TALÁLMÁNYOK ÉS HAJÓTÖRÉSEK 9. BUD SPENCER ÉS TERENCE HILL VISZÁLYA 10. BUDOLÚGIAI FÜGGELÉK (TÖBB BUD, MINT LOGIKA) 11. HARMINCHÁROM KÉRDÉS BUD SPENCERHEZ