30 új meghökkentő eset a magyar történelemből 9789635430499 [PDF]

Zitiervorschau

30 új meghökkentő történelemből

eset

a

magyar

Bánó Attila Athenaeum (ápr 2020) Címke: történelem, ismeretterjesztő történelemttt ismeretterjesztőttt 30 újabb meglepő történet a magyar történelem vérzivataros századaiból. Szó lesz itt többek között a francia koronára áhítozó, 14. századi posztókészítőről, a mohácsi csata után a királyi kincseket Pozsony felé menekítő Habsburg Máriáról, szó lesz a felkapaszkodott Ludovico Gritti drágakőkereskedőről, aki Szapolyai János mellett feszített és a trónjára akart törni, és szó lesz Eger hőséről, Bornemissza Gergelyről, valamint a hóhérjáról, Móré Lászlóról. Mindig az a legérdekesebb, ami a történelemkönyvekből ki szokott maradni, pláne ha olyan szerző forgatja szavait, mint Bánó Attila, neves újságíró, történelmünk aprólékos és lelkes kutatója.

BÁNÓ ATTILA 30 ÚJ MEGHÖKKENTŐ ESET a magyar történelemből

BEVEZETÉS Manapság a hazai olvasók egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a magyar történelem érdekes és tanulságos részleteit ismertető művek felé. Az érdeklődés érthető, hiszen előbb-utóbb mindenki tudni szeretné, mi történt itt régen, s kik voltak azok az elődök, akik Magyarországot, Európának ezt az igazán szépséges és sokszínű szegletét ezeregyszáz éven keresztül megőrizték a ma élők számára. Az elődök magatartását fürkésző kíváncsiság azért is érthető, mert az emberek minden korban szembesülnek döntéseket igénylő helyzetekkel. Ma könnyen alkothatunk véleményt – igaz, korunk szemüvegén keresztül – a hajdani szereplők cselekedeteiről, s azok következményeiről. Ez hozzásegíthet bennünket a jó döntések meghozatalához, de saját hazánk történelmének alaposabb megismeréséhez is. Mert egészen más szemmel tekintünk ugyanarra a tájra, személyre, ha ismerjük a múltját, mint amikor semmit nem, vagy csak keveset tudunk róla. A múltat felidéző tudás és képzelet hozzáteszi a magáét a puszta képhez – színes és mozgalmas elemekkel gazdagítva azt. Ebben a kötetben megelevenednek történelmünk ismert és kevésbé ismert szereplői, és olvashatunk olyan eseményekről, amelyek jelzik, miféle helyünk volt a világban. Láthatjuk például, hogy 1510 nyarán, Mátyás király halála után húsz évvel a külföldi hatalmak szemében Magyarország még őrzött valamit a nagy uralkodó idejében felhalmozott tekintélyéből. Ekkor Tatán, a ferences kolostor előtti téren megtartott országgyűlésen megjelentek XII. Lajos francia király, I. Miksa német-római császár, II. Gyula pápa, a Velencei Köztársaság, I. Zsigmond lengyel király, valamint a moldvai és a havasalföldi vajdák követei, akik szerették volna rábírni II. Ulászlót, hogy kedvező külpolitikai döntéseket hozzon országuk számára. A döntéshozatal dolgában ekkor egymástól eltérő álláspontot foglalt el Bakócz Tamás esztergomi érsek és Szatmári György püspök-kancellár, a két befolyásos politikus és főpap. Az ő rivalizálásuk, színfalak mögötti politikai mesterkedéseik jó

bepillantást nyújtanak a kor főembereinek gondolkodásába, tevékenységébe, az ország, illetve saját maguk érdekében tett lépéseik mozgatórugóinak indítékaiba. Izgalmas és fordulatos volt a mohácsi csatavesztést követő időszak is, amikor két ellenkirály (I. János és I. Ferdinánd) próbált egymás fölé kerekedni, miközben az oszmán birodalom már arra készült, hogy bekebelezze az ország jelentős részét. Ebben a válságos helyzetben bukkant fel János király oldalán egy velencei drágakő-kereskedő, bizonyos Lodovico Gritti, aki I. Szulejmán bizalmi embere volt. Buda védelme során eleinte nagy érdemeket szerzett Ferdinánd hadaival szemben, illetve biztosította János király számára a szultán támogatását. A magyar uralkodó annyira elégedett volt a szolgálataival, hogy kinevezte kormányzónak. Gritti egy idő után megszédült a hatalomtól, és már a királyi trónt is meg akarta kaparintani. Az ország gondjait szaporító veszélyes kísérlet végül elbukott, története azonban sokféle tanulsággal szolgál. Egészen másféle olvasmányélményt nyújt egy négyszáz évvel ezelőtti, elsöprő erejű szerelem története. Forgách Zsuzsánna és Bakics Péter házasságtörő kapcsolata egykor hatalmas botrányt kavart. A Hont-Pázmány nemzetségből származó ghymesi és gácsi Forgách família Magyarország legrangosabb főúri családjainak egyike volt. E családból származott a női főszereplő, Zsuzsánna asszony, a főrangú Révay Ferenc felesége. Révay, a szklabinyai és a holicsi vár ura rájött, hogy az asszony megcsalja Bakiccsal, az ő unokatestvérével, ezért egy idő után tettleg is bántalmazni kezdte feleségét. Ezt viszont Bakics nehezen tűrte, ezért elhatározta, hogy Holicsból lakhelyére, Detrekő várába szökteti kedvesét. Az 1607-ben lezajlott szöktetést ő maga készítette elő, és megbízható emberei segédkeztek benne. Révay Ferenc az országgyűlés elé vitte az ügyet, hátha a törvény erejével visszaszerezheti a feleségét. Az országgyűlés elmarasztalta Bakicsot, de később nagy fordulat állt be a perben, amikor felolvasták Révay saját kezű írását, amelyben részletezte a hitvesével szemben elkövetett durvaságokat. A tisztességes, becsületében megsértett férjből ezek után durva, jellemtelen zsarnok lett, míg a nőcsábító, asszonyszöktető szeretőből a védtelen,

kiszolgáltatott nőket védelmező daliás lovag. A fordulatos történet ezzel nem ért véget, a pereskedés folytatódott, de a szerelmesek, dacolva a fél világgal, mindvégig kitartottak egymás mellett. A kötetben a fenti, kiragadott példákon túl szó esik a második tatárjárásról, egy rossz emlékű erdélyi fejedelem históriájáról, Rontó Pál kalandjairól, a legkeményebb fejű magyar bámulatos pályafutásáról, a gróf Tisza István elleni sikertelen merényletről, Közép-Afrika nagy magyar kutatójáról (akinek bennszülött hercegnő volt a felesége), Horthy Miklós otrantói tengeri győzelméről, a magyar nemesség igaztalan megbélyegzéséről, valamint számos olyan történetről, amelyektől a Kedves Olvasó érdekfeszítő és hasznos információkat remélhet. A szerző

EGY ZAKLATOTT SORSÚ KIRÁLY ÉS A MÁSODIK TATÁRJÁRÁS I A Magyarországot ért tatár (mongol) támadásokról mindenekelőtt az 1241−42-es tatárjárás juthat eszünkbe, amely hazánk középkori történelmében a legtragikusabb és legpusztítóbb esemény volt. Ennek emléke négy évtizeddel később is élénken élt a magyarokban, akik jó okkal tartottak egy hasonló támadástól, hiszen az agresszív, hódító és rabló hadjáratokra könnyen kapható mongol birodalom még ereje teljében állt. A veszélyt csak növelte, hogy a belső magyar hatalmi viszonyok meglehetősen zavarosak voltak. V. István király 1272-ben elhunyt, s ekkor fia, a trónörökös László herceg mindössze tízesztendős volt. Lászlót apja halála után néhány héttel koronázták meg, de nyilvánvaló volt, hogy gyerekfejjel nem várhatták tőle az uralkodói feladatok ellátását. A tartományúri csoportok kíméletlen versengést folytattak a hatalomért, s ezt a III. László néven trónra lépő király (a IV. „Kun” László nevet később kapta) természetesen nem tudta tompítani. Ez idő tájt két nagy párt küzdött egymással: a Kőszegi Nagy Henrik és Gutkeled nembeli Joachim vezette Kőszegi−Gutkeled csoport, illetve a Csák nembeli Máté és Péter vezette Csák csoport. A vetélkedés hullámzását, változásait nyomon követhetjük aszerint, hogy éppen kik töltötték be a nádori, az országbírói, a tárnokmesteri, az asztalnokmesteri tisztséget, illetve kik álltak az erdélyi vajdaság, a macsói, a horvát−szlavón, a sói és az ozorai bánságok, valamint a nagy ispánságok élén. Ezek alapján a Kőszegi−Gutkeled vonulat 1272 ősze és 1273 tavasza között, majd 1273 decembere és 1274 ősze között, azután 1276 és 1277 nyara között szerzett nagy befolyást. A Csákok a közbülső időkben, végül 1277 nyarától 1279-ig birtokolták a legfőbb vezető pozíciókat. Ezután Aba nembeli Finta erdélyi vajda (1280 júliusa és 1281 áprilisa között nádor) révén az Abák is felsorakoztak a legfőbb

tisztségviselők közé. E változásokkal magyarázható, hogy az ország külpolitikája, a külföldi szövetségkötések és az ezekkel összefüggő hadi események, háborúk az éppen befolyásosabb főúri csoport külkapcsolatainak függvényében alakultak. 1277-ben, a Rákos melletti mezőre összehívott országgyűlés László királyt törvényes korú uralkodónak nyilvánította, és támogatta a Habsburg Rudolffal kötendő szövetséget. Az országgyűlésen a főurak mellett a főpapság, a megyéket képviselő nemesség és a kunok vezetői is részt vettek. A kunok a következő évben, a csehek elleni morvamezei (dürnkruti) csatában a magyarok oldalán fontos szerepet játszottak a győzelem kivívásában. Ennek során II. Ottokár cseh király is hősi halált halt. László király, akinek édesanyja, Erzsébet is kun származású volt, meghitt kapcsolatban állt a kunokkal. Ezt a kapcsolatot hamarosan próbára tette a pápa legátusa, Fülöp fermói püspök, aki 1279 elején érkezett Magyarországra. Küldetésének része volt, hogy rábírja a királyt a kunok beilleszkedésének kikényszerítésére. László megígérte, hogy a korábbi, úgynevezett kun törvény szerint jár el, s ennek megfelelően a kunok elhagyják régi szokásaikat, megkeresztelkednek, állandó szálláshelyeket létesítve letelepednek, s visszaadják a jogtalanul elfoglalt egyházi és nemesi birtokokat. Fülöp legátus szeptemberben, a királyi parancs ellenére megtartott budai zsinaton kihirdette az egyház kiváltságaira, adó- és vámmentességére, birtokaira és javadalmaira vonatkozó végzéseket. Októberben ennél is tovább ment, mert a kunokra vonatkozó törvények végrehajtásának elmaradása miatt kiközösítette a királyt, az országot pedig egyházi tilalom alá vetette. IV. László a legátus által diktált tempóban nem tudott − vagy nem kívánt − tevékenykedni, s a goromba lépésre hasonló választ adott: 1280 elején elfogatta, majd a kunok kezére adta a legátust. Válaszul Aba nembeli Finta erdélyi vajda elfogta László királyt, és átadta a békési tartományúrnak, Borsa nembeli Lorándnak. A legátus, majd az uralkodó néhány héttel később kiszabadult, de ezek a fejlemények jól tükrözték az országon belüli állapotokat. 1281-ben IV. (Kun) László király Aba nembeli Finta nádort megfosztotta tisztségétől, majd sereget küldött ellene. A felvidéki

hadjárat indokai között találjuk a felségsértést, valamint Fintának Gyármán fiaival és másokkal szemben tanúsított erőszakos cselekményeit is. Karácsonyi János történész A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig (Reprint; Budapest, 2004) című művében írta: „Finta, ha IV. László kancellárjának hihetünk, makacs ember volt; mások pedig (akik különben csak Finta szerencsecsillagának letűnte után lépnek fel) erőszakoskodással vádolják. Gyármán fiai arról panaszkodnak, hogy [Finta] a Margonya, Gerendel és Megymező nevű birtokaikat, az ungi jobbágyok [pedig arról], hogy Tiba nevű földjeiket tartja elfoglalva. Fogságba ejtette azonkívül Ernefia Istvánt és hív szolgáját (Ajton nembeli) Szuhay Albertet, úgy hogy ez csak 60 márka váltságdíjjal tudta magát kiszabadítani. […] Az ifjú király példásan akarta megbüntetni az »ország hűtlenét«, s hogy kudarcot ne valljon, az egész ország haderejét ellene indította. A hadjárat 1281. július–augusztus hónapokban folyt le, és két várnak, a Gömör megyei Gedének és az Abaúj megyei Szaláncnak (…) megvívásából állott.” A hadjáratról Bánlaky (Breit) József így számolt be A magyar nemzet hadtörténelme című, 1929−1942 között írt jelentős munkájában: „László nagy sereget gyűjtött, amelyben Iván nádor, Tétény Benedekfia Péter, a dunántúli felkeltekkel és Ákos Ernye bán fia csatlósaival vitték a főszerepet, s azzal megindult az Abák birtoka ellen. A királyi sereg Göncöt, majd Gedét (a mai Várgedét) vette be, ahonnan Aba Finta övéivel a szalánci várba húzódott vissza, ahol szívós ellenállást készült kifejteni. A kemény ostrommal szemben azonban a vár nem sokáig tarthatta magát, s annak megvételével Aba Finta ereje is meg volt törve. […] Az Aba Finta és a Henrikfiak elleni harc megint egy szomorú fejezete hazánk történelmének. Egyébként elég szomorú jelenség, hogy nemcsak most, hanem IV. László egész uralkodása alatt úgyszólván szünet nélkül dühöngött a legelkeseredettebb polgárháború és a hatalmaskodó főurak határt nem ismerő féktelen garázdálkodása.” A király az elfoglalt várakat és birtokokat Finta öccsének, a hozzá hűséges Aba nembeli Amadénak adományozta.

Ezután IV. László hozzáfogott a kunok törvény szerinti rendszabályozásához, mire azok felkeléssel válaszoltak. A király 1282 tavaszára hadba hívta a nemességet, majd seregével megindult a kunok ellen. A két sereg a mai Hódmezővásárhely mellett csapott össze (hód-tavi csata). Az Oldamér fejedelem vezetésével harcoló kunok az ősi, könnyűlovas-íjász harcmodoruk miatt kezdetben jó eséllyel küzdöttek. Csata közben azonban megeredt az eső, az íjak nagy ellensége. A kunok íjain a nedves húrok megereszkedtek, ami nagyban csökkentette seregük harcértékét. A királyi hadak nagy győzelmet arattak. Bánlaky (Breit) József írta: „A király előcsapatát Barsa Lóránt [Borsa nembeli Loránd] vezette István testvérével és Miklósfia Rafainnal. Jelen voltak még a királyi seregben Baksa Simonfia György, Finta nádor öccse Amadé, Györkfia Dénes, a Radvánszkyak őse, Ráthold fiai, akik közül egy, Istvánnak fia Lőrinc, vitézül harcolva el is esett. Éppúgy elesett még Izsépfia János, Aba Patafia Olivér, Miklósfia András és Mihálkafia Demeter, Miskolczi Ponith ispán fia László stb.” Látható, hogy a királyi seregben olyan főurak is harcoltak, akik korábban szemben álltak az uralkodóval. Ez is mutatja: a pártállások gyakori változtatása akkoriban szinte természetes jelenség volt. A vereséget szenvedett kunok egy része − mindent hátrahagyva − a Moldvával szomszédos nogaji tatárokhoz, illetve az oláh Alföldre és a bolgárokhoz menekült. Az itt maradtak meghódoltak, és keresztény hitre térve letelepedtek. IV. „Kun” László velük szembeni magatartása némileg emlékeztetett államalapító Szent István királyunknak a „pogány” magyarokkal szembeni fellépésére. Ilyen előzmények után, 1285 februárjában, Telebuga és Nogáj kánok vezetésével tatár (mongol) sereg tört az országra Vereckénél. Állítólag a hozzájuk menekült kunok vették rá őket a támadásra, amelynek során nagy pusztításokat hajtottak végre a Felvidék keleti részein és az Alföldön. Csapataik Pestig nyomultak. A második tatárjárásnak nevezett hadjáratban orosz segédcsapatok is segítették a támadókat. Bár ez a támadás nem volt olyan mértékű, mint az 1241−42-es tatárjárás, de azért próbára tette az ország védelmi képességét. Egyes főuraknak és seregeiknek nagy

szerepük volt abban, hogy a mongolok nem érték el céljukat, s nagy részük csak nagy veszteségek árán tudott kimenekülni az országból. Abaúj vármegye környékén Baksa nembeli György és Aba nembeli Amadé, Erdélyben Borsa nembeli Loránd vajda vívott sikeres harcokat a betolakodókkal. Bánlaky szavaival: „Hontban, Abaújban, Sárosban – a felfegyverkezett nép felvette a küzdelmet az ellenséggel, s főleg az Abák szálltak vitézül szembe a dúló haddal. Így többek között Dávidfia Amadé, Finta öccse csapatával sok tatárt levágott és sok kiszabadított rabnak adta vissza szabadságát, s győzedelme jeléül tíz tatár fejét mutatta be László királynak. Sárosban a híres Baksa Simonfia György mester, aki sok vitéz tettéért nemrég kapta Sóvárt és környékét a királytól ajándékba, a Tarkői tetőt szemelte ki magának várhelyül, és a maga köré gyűjtött rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal ismételten és eredménnyel rohanta meg a tatárokat. Egyik ilyen roham közben Regéc alatt lebukott lováról, de hű szolgája, Tamás a maga lovát adta neki, és úgy mentette meg a haláltól. Dávidfia Amadéhoz hasonlóan ő is sok embert szabadított ki a tatárok fogságából, s ő is rendre küldözgette a tatár fejeket a királynak mutatóba.” Pest környékén László király kunjai futamították meg az ellenséget. A visszavonuló tatárokat a magyar katonaság mindenütt zaklatta, támadta, ezért sokan csak zsákmányukat hátrahagyva tudtak elmenekülni. Bánlaky szerint mongol szempontból katasztrofális volt a hadjárat, maga „Telebuga is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. Hazánk még ebben a megosztott, erős központi hatalmat nélkülöző állapotában is komoly hadi potenciállal rendelkezett. Nem sokkal a tatárok kiverése után, 1285 júniusában I. Albert osztrák és stájer herceg serege pusztította a nyugati magyar határvidéket. Az osztrákokkal (németekkel) szemben németújvári Henrikfia Iván bán a testvéreivel, a veszprémi püspökkel és több főúrral együtt sereget vezetett Albert herceg ellen. Pauler Gyula történész A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt című könyvében (Budapest, 1899), a Stájer rímes krónika alapján beszámolt a Borostyánkőnél lezajlott ütközetről:

„A németek, kopja mellett kopja, ló mellett ló, zajongva sorakoztak. A magyarok megjelentek. Kiáltottak, mint a kunok. Nekivágtattak – repültek – a németeknek; lőttek. A németek legényeiket, az apródokat küldték ellenük. Az elsők innen is, onnan is összecsaptak, amint illett – a németek szerint –, de azután a magyarok hátráltak, széjjelmentek. Tömeg, amely támadjon, összecsapjon, nem alakult. Iván mindjárt látta, kivel van dolga. A svábok ott álltak egy tömegben, osztrák, stájer közöttük. Megparancsolta, hogy ezekhez senki se közelítsen, hanem csak vegyék körül, lődözzenek messziről embert, lovat, míg ki nem merülnek, meg nem törnek, és meg nem adják magukat. Amint a német támadott, kitértek előle, majd másfelől lődöztek, előre-hátra, ide s tova ráncigálták [őket]. A németek nem tudták, hogy mit csináljanak? »Küldjünk valami gyereket a magyarokhoz, mondá dühösen egy sváb lovag, Ramswag – ki Rudolfot Dürnkrutnál megmentette –, hagyják abba a lövést, jöjjenek ide, verekedjenek meg vitéz módra!« De amint a követ elhagyta a tömeget, nyíl találta és elbukott. Mást – egy lovagot – akartak küldeni, de Emmerberg mondá: »Hát van eszetek? A magyaron mind, alig van más, mint az ing. Ezzel akarjátok, hogy harcoljanak veletek? Ők is szeretnének kardra menni, de ha ezt akarjátok, tegyétek le egy kissé a páncélos fegyverzetet.« »Az lehetetlen! – mondák a svábok. – Amíg kezünket, lábunkat bírjuk, azt a gyalázatot magunkra nem vesszük, páncélunkat le nem tesszük!« És folyt tovább a harc, most már öt órája; repült a németekre a nyíl, a dárda. Ember, ló hullott. A sebesült állatok kínjukban megvadultak. Az emberek megzavarodtak. Már most bánták a svábok, hogy nem követték az okos tanácsot. Ki hitte volna, hogy így lesz a dolog! Szidták az átkozott pogányát, a magyarokat. […] Ember, ló már tele volt nyíllal. Csak egy mód volt már, hogy megmentsék életüket; kimerülten megadták magukat. – Amint letették a fegyvert, a magyarok hozzájuk lovagoltak, elvették fegyverzetüket, ruhájukat; azután, aki valamivel különb volt, azt félreállították, ezeken Iván testvérével megosztozott. A többiből Iván a javát szintén magának válogatta, aki megmaradt, azt társainak, vendégeinek adta; aki pedig nem kellett senkinek, azt agyonlőtték. Azután a magyarok jókedvűen

hazaszéledtek. Sok volt, amit vinniük, vezetniük, maguk előtt hajtaniuk kellett!” Történt mindez alig három hónappal a tatárok kiverése után. Bánlaky (Breit) József a magyarok harcmodorával kapcsolatban megállapította: „Míg a dürnkruti csatában a magyar sereg mindkét harcmódot […] használta, addig Borostyánkőnél csak az eredeti magyar harcmód alkalmazása is elegendő volt ahhoz, hogy Iván hada annak révén fényes győzelmet arasson ellenfele fölött.” IV. László hűséges híve, Baksa nembeli György, aki már az 1285-ös tatár támadás idején is vitézül helytállt, 1287 végén „Fekete” Leszek krakkói és szandomiri fejedelmet segítette a tatárok elleni harcban. „A vész hírére Baksa Simonfia György minden parancs nélkül Sárosban »a királyért és országáért« egy kis hadat gyűjtött, s azzal Lengyelországba betörve, egy viharos éjjelen Sandec tájékán a tatárok egy csoportját meglepőleg megrohanta, megverte, annak vezérét levágta és számos lengyel foglyot szabadított ki a vad csorda karmai közül. […] A folytonos elégedetlenségek és belvillongások közepette jóleső és igazi hazaszeretettől tündöklő esemény gyanánt emelkedik ki György mester hősies viselkedése és önfeláldozó magatartása az országot újonnan fenyegető tatárokkal szemben.” A tatár veszély lassacskán elmúlt, de a király körüli viharok nem csendesedtek. Ennek egyre inkább ő maga lett az okozója. Magánéletét az erkölcsi züllés jellemezte, intézkedéseivel pedig magára haragította az egyházi vezetést és a legtekintélyesebb főurakat. Megromlott a viszonya a feleségével, kun szeretőket tartott, és annyira népszerűtlenné vált, hogy még hűséges főembere, Baksa nembeli György is föllázadt ellene. A király emiatt 1290. április végén megfosztotta a leleszi premontrei prépostság kegyuraságától. IV. „Kun” László rövid és zaklatott életéből ekkor már csak két bő hónap volt hátra. Ezalatt elveszítette édesanyját, Erzsébetet, és kinevezte nádorrá a mohamedánból keresztény hitre tért Mizsét, tolnai és bodrogi ispánt. 1290. július 10-én, Körösszeg váránál a király gyanútlanul aludt sátrában, amikor kun főemberei, Árboc, Törtel és Kemence a fegyvereseikkel rátörtek és megölték. Mizse nádor nyomban megtorolta a királygyilkosságot. Mindhárom

főkolompost lemészároltatta, a családjaikkal együtt. Egyes feltételezések szerint Borsa nembeli Kopasz Jakab (a Körösvidék ura) és a vele szövetséges tartományurak állhattak a gyilkosság mögött. IV. Lászlót a csanád>i székesegyházban temették el. Mindössze huszonnyolc évet élt.

VIII. BONIFÁC PÁPA KIÁTKOZÁSA BUDÁN I VIII. Bonifác pápa (Benedetto Gaetani) 1294 végén, olyan történelmi időszakban került a római katolikus egyház élére, amikor a Francia Királyság befolyása növekedőben volt Európában. Az Angliával és Flandriával is háborúzgató IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó egyházi ügyekben is érvényesíteni akarta befolyását, ami viszont Bonifác ellenállásába ütközött. Az egyházfő a pápaság hatalmának megerősítése érdekében folytatott kemény küzdelmet a franciákkal, majd eközben − az Árpád-ház kihalása után − a magyarországi trónharcokba is beavatkozott. III. András király halálával (1301. január 14.) a trónöröklés terén szokatlan helyzet alakult ki Magyarországon. Hóman Bálint történész, Szekfű Gyulával közösen alkotott nagy művében (Magyar történet. Budapest, 1935−36) idézte III. András hűséges emberének, Ákos István országbírónak szavait: „Az ország főpapjai, bárói, nemesei és minden rendű lakosai Ráchelként elsiratván Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon származott utolsó aranyágacskáját, sokat aggódának és gondolkodának afölött, Isten kegyelméből hol és miképpen találjanak maguknak a szent királyok véréből sarjadt új királyt.” A magyarok számára nyilvánvalónak tűnt, ha apai ágon nem folytatódhat a trónöröklés, akkor marad a női ág. Ám ez nem könnyítette meg az utódlással kapcsolatos döntést, mert a leszármazás kérdésében nem volt egyetértés. Azt könnyű volt eldönteni, hogy melyik női családtag áll legközelebb az elhunyt uralkodóhoz, hiszen III. Andrásnak született egy leánya: Erzsébet hercegnő. Őt viszont sem a pápa, sem az Anjouk magyarországi hívei nem fogadták el, mert már András király származásának törvényességét is vitatták. Bonifác és az Anjou-párt IV. (Kun) László királyt tekintették az Árpád-ház utolsó törvényes uralkodójának, ennélfogva az ő

legidősebb nővére, Mária nápolyi királyné unokáját, Károly Róbertet (Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia fiát) tartották a magyar trón várományosának. A magyar közvélemény ezzel szemben foglalt állást, mivel abból indult ki, hogy Mária királyné és unokája elveszítették öröklési jogukat akkor, amikor megszületett III. András leánya. A magyarok többsége ugyanis András királyt tekintette az utolsó Árpád-házi uralkodónak, ezért Erzsébet hercegnő jegyese, a cseh Vencel trónigényét támogatták. A kétféle szemlélet vezetett oda, hogy az országnak hamarosan két királya lett. 1301 májusában Bicskei Gergely, az esztergomi javadalmat – állítólag – jogtalanul bitorló választott érsek egy alkalmi koronával királlyá koronázta a fiatal Károly Róbertet. A lépést a magyar rendek tavaszi országgyűlésükön érvénytelennek nyilvánították, és a szintén fiatal Vencelt választották magyar királlyá. Ennek megfelelően Székesfehérvárott, augusztus 27-én Gimesi János kalocsai érsek megkoronázta Vencelt a Szent Koronával, a Vencel-párti Kőszegi Iván pedig elfoglalta Esztergomot. Károly Róbert és hűséges főpapja, Bicskei Gergely ekkor elmenekült, de a pápa nem hagyta annyiban a dolgot, mert hamarosan legátust küldött Magyarországra, Károly Róbert támogatására. Jogilag egyik koronázás sem volt hibátlan, mivel miként Károly Róbertet, úgy Vencelt sem az esztergomi érsek koronázta meg, bár Vencelnek legalább elégtételt nyújthatott a Szent Korona. Ráadásul mögötte az ország leghatalmasabb főurai sorakoztak fel. Bánlaky Breit József szerint (A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1929−1942): „Ennek a nagy nemzeti pártnak világi feje maga az ország nádora, a hatalmas Csák Máté volt, akihez az ő nemzetségén kívül a Rátótiak, Hasznosi Domokos tárnokmesterrel és László királyi főétekfogóval, az Ákosok, Ernei bán fia István nádorral, a Németujváriak Iván és Henrik bánnal, az Abák Amadé nádorral, a Kachichok Miklósfia Demeter zólyomi ispánnal és még számos főúr csatlakoztak. Ehhez a párthoz tartozott, a pápai akarattal és intencióval szembehelyezkedve – ami felette jellemző – az ország főpapságának túlnyomó többsége is, mégpedig: Gimesi János kalocsai érsek a Hont-Pázmány nemzetségből, Endre egri, Imre

nagyváradi, Haab váci, Antal csanádi, Benedek veszprémi, Jakab szepesi, Apor Péter erdélyi és Miklós boszniai püspökök.” A pápai legátus, Miklós bíboros (Niccolò Boccasini) 1301 szeptemberében azzal a felhatalmazással érkezett Magyarországra, hogy a Szentszékkel ellenkező főpapokat rendre intse, és Károly Róbertet törvényes uralkodóként elfogadtassa. Budán, Vencel székhelyén eleinte tapintatosan, majd egyre határozottabban lépett fel, s végül odáig ment, hogy az egybegyűlt papság előtt kiközösítéssel fenyegette meg azokat, akik nem adják vissza az elbitorolt egyházi javakat, s nem ismerik el magyar királynak Károly Róbertet. A papok és a főpapok többsége erre otthagyta a gyűlést, a budai polgárok pedig annyira ellenséges magatartást tanúsítottak, hogy Miklós legátus jobbnak látta a menekülést. Októberben a pápai követ a Szentszék elé idéztette Gimesi János kalocsai érseket, a magyar főpapság karizmatikus vezérét, Vencel székesfehérvári koronázása miatt. Ennek végül nem lett foganatja, mert az érsek a következő hónapban elhunyt. A főpapok ezután megegyeztek a legátussal: hajlandók támogatni az Anjoukat, ha a pápa elmozdítja Bicskei Gergelyt az esztergomi érsekségből. Bár a pápa nem volt hajlandó erre, Miklós ügyes diplomáciával elérte, hogy a főpapok nagy része Károly Róbert oldalára álljon. 1302 júniusában VIII. Bonifác megbízta a bíborost, hogy idézze a Szentszék elé a cseh királyt, II. Vencelt, illetve a két magyar királyt: ifjabb Vencelt és Károly Róbertet. Az idézésre megjelent Károly Róbert és nagyanyja, Mária királyné képviseletében István, az új kalocsai érsek, valamint Mihály zágrábi, Benedek veszprémi és Tivadar győri püspök. A cseh király és fia csupán három jogtudós követet küldött, mivel álláspontjuk szerint ifjabb Vencelt (más néven Lászlót) egyhangúan és szabályosan választották magyar királlyá, ezért nincs szükségük arra, hogy Magyarországért pereskedjenek. Ezzel mintegy jelezték, hogy ez ügyben nem ismerik el a pápa döntési jogát. Szeptemberben Károly Róbert serege megtámadta Budát, Vencel (László) király székhelyét. A város védői közül többen is kitűntek vitézségükkel. Csapata élén szépen helytállt például Csák Domokos, Bucsu Pál, Bencse Máté, Bethlen Olivér és Rátholt István. Az

ostromlók követelték Vencel kiadását, de a budai polgárok ezt megtagadták. Az Anjou-párti hadak ekkor pusztítani kezdték a budai házakat és szőlőket, mire a védők kirohantak és összecsaptak az ellenséggel. Az ostromló sereg végül arra a hírre, hogy Kőszegi Iván nagy erőkkel közeledik, elvonult a falak alól. Miklós bíboros ekkor egyházi átok alá vetette a várost, majd 1303 elején elhagyta az országot. Eközben a pápa előtt zajlott a hosszan tartó vita, amelynek során Károly Róbert ügyvédei – érthetően − teljes mértékben elfogadták Bonifác döntési jogát. A pápa az 1303 májusában hozott határozatában megállapította, hogy a törvényes örökösödési jog alapján Károly Róbertet illeti a magyar trón, mert Vencel választás útján szerzett joga gyengébb az örökösödési jognál, egyúttal megtiltotta II. Vencelnek és fiának a magyar királyi cím használatát. Az egyházfő e tekintetben Károly Róbert és nagyanyja királyságát ismerte el, a magyar népet pedig – kiközösítést helyezve kilátásba – szolgálatukra kötelezte. Az erre vonatkozó, 1303. június 11-én, Anagniban kelt pápai oklevél kivonata (DL 289189) szerint: „Bonifác pápa utasítja a magyarországi egyháziakat (főpapokat, papokat, szerzetesrendeket) és világiakat, hogy kiközösítés büntetése alatt [Mária, magyar] királynénak és unokájának [Károly, magyar] királynak engedelmeskedjenek, őket minden módon segítsék, viszont Vencel [cseh] királyt és fiát Magyarország királyának ne tekintsék, nekik ne adózzanak, őket semmi módon ne támogassák, felmenti a címzetteket a nekik és tisztségviselőiknek tett eskü alól.” A pápa a német-római királyt és az osztrák herceget is felszólította, hogy támogassák az általa elismert uralkodókat. II. Vencel cseh király számított a számára kedvezőtlen pápai döntésre. Mivel a német császár és az osztrák herceg hadi készülődésbe kezdett, ezért ő is hozzálátott a sereggyűjtéshez. Kiváló szövetségest talált IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó személyében, aki oly mértékben ellenezte a római egyház befolyását, hogy még a papokat is megadóztatta. Emiatt végképp szembekerült a pápával. Bánlaky (Breit) József írta: „Bonifác pápa nemsokára ezután mindenkit, aki el nem hiszi azt, hogy a királyok

nemcsak egyházi, hanem világi ügyekben is a pápa alárendeltjei, átokkal sújtott. Fülöp azzal felelt, hogy az 1302. április 10-i nemzeti gyűlésen az ország nagyjait, főpapjait és a városok képviselőit rábírta annak kijelentésére, hogy ők világi ügyekben Istenen kívül csak a királynak vannak alárendelve, ez pedig hatalmát nem a pápától bírja hűbéri hatalom gyanánt.” 1303 tavaszán Bonifác „kimondta Fülöpre az átkot és a trónjáról való letételt”. Ez már felért egy hadüzenettel. A francia király egy különítmény élén Itáliába küldte Guillamue de Nogaret nevű kancellárját, hogy erővel kényszerítse a pápát egy általa tervezett zsinaton való részvételre. Nogaret szövetkezett a Gaetano család (ehhez tartozott a pápa) régi ellenségeivel, a Colonnákkal. Ez idő tájt az egyházi átokkal sújtott Budán is zajlottak az események. A Vencel-párti Petermann (Peturmann) bíró – más néven „Kárász” − és Tóth Márton esküdt talált olyan papokat, akik a tilalom ellenére vállalták a szolgálatot, sőt ennél is merészebbet is cselekedtek. Lajos budai pap vezetésével zsinatot tartottak, amelyen feloldották magukat a kiközösítés alól, majd ők közösítették ki az Anjou-párt főpapjait, támogatóit és magát a pápát is. (Ennek időpontja bizonytalan, egyes források 1302 őszére teszik.) A Képes Krónika beszámolója szerint: „a rosszra még veszedelmesebb rosszat halmoztak: összehívták a népet, és égő gyertyák mellett fennhangon kihirdették, hogy Krisztus helytartóját, a pápát, Magyarország összes érsekeit, püspökeit és papjait mind közönségesen átok alá vetik. Ez történt Buda várában, Petermann bíró idejében, akit Vencel király helyezett a fogságba vetett László bíró helyébe.” (Geréb László fordítása.) Időközben Nogaret és szövetségesei ötszáz lovassal és valamennyi gyalogossal Anagniba, a pápa tartózkodási helyére vonultak. Éppen ekkor az egyházfő mellett volt Bicskei Gergely, választott esztergomi érsek is. Az olasz és francia katonák megtámadták a palotát, és egy sikertelen próbálkozást követően, 1303. szeptember 7-én rátörtek a pápára. A küzdelem során megölték az egyházfő közelében tartózkodó Bicskeit. A Károly Róberthez hűséges főpap csupán azért utazott a pápához, hogy átvehesse tőle az érseki palliumot (vállra helyezhető főpapi

méltóságjelvényt), ám az ismert mondás szerint: rosszkor volt rossz helyen. Egyes feltételezések szerint a magyar érseket összetévesztették a pápával, és tévedésből szúrták le, míg más források csupán arról szólnak, hogy a katonák másokkal együtt végeztek vele. Bonifác pápát állítólag arcul ütötték, majd három napig fogva tartották. Miklós bíboros, a Magyarországon járt pápai követ szintén résztvevője volt az eseményeknek. Higgadtságát megőrizve bátran kitartott a pápa oldalán, és nem esett bántódása. Anagni polgárai hamar fegyvert fogtak és kiszabadították Bonifácot, aki visszatért Rómába, de az atrocitásokat nem tudta kiheverni. Ágynak dőlt, majd nem sokkal később, október 11-én belehalt a megpróbáltatásokba. Ezután XI. Benedek néven a bátor Miklós bíboros lépett a pápai trónra. 1305. június 21-én elhunyt II. Vencel cseh király. Trónját, III. Vencel néven a fia foglalta el, aki továbbra is magyar királynak tartotta magát, de már nem sokáig. Októberben, Brünnben lemondott a magyar koronáról, s azt – a koronázási jelvényekkel együtt – átruházta IV. Béla király unokájára, III. Ottó alsóbajorországi hercegre. A fiatal III. Vencel ezután már cseh királyként sem uralkodott sokáig, mert 1306 nyarán Olmützben meggyilkolták. A magyar tartományurakkal egyezkedő, hadakozó Károly Róbert pozíciói fokozatosan erősödtek, de még az 1312-es rozgonyi csatát követően is időbe telt, amíg megszilárdíthatta királyi hatalmát. Petermann bíró 1307 júniusáig dacolt Károly Róberttel és a római egyházzal. A Károly Róbert oldalán álló, Monoszló nembeli Tamás esztergomi érseknek nagy része volt abban, hogy 1307 tavaszán kellő erők gyülekeztek Esztergom ostromához. A város hamarosan az ostromlók kezére került, és ezután az érsek nagy lendülettel fogott hozzá a budai polgárokkal és papokkal való leszámoláshoz. A Buda elleni hadműveletet Petermann bíró elődje és ellenfele, a cseh fogságból megszökött Werner fia László irányította. (Őt még II. Vencel király hurcolta el Budáról.) A volt budai bíró csapatait a budai polgárok 1307. június 1-jén éjjel, a zsidó imaház melletti kapun titokban beengedték, s ezzel a város Károly Róbert fennhatósága alá került.

A volt bíró nyomban régi ellenségei, mindenekelőtt Petermann bíró házára tört. Petermann álmából felriadva, félmeztelenül szökött ki az épületből, s ezzel megmentette az életét. Tóth Márton és Herman Márk tanácsosok már nem voltak ilyen szerencsések. Őket elfogták, és másnap ló farkához kötve hurcoltatták keresztül a városon, ami a kivégzésnek igencsak kegyetlen módja volt. Werner fia László kézre kerítette Lajos papot is, akit társaival együtt Tamás érsekhez vitetett. Az esztergomi érsek a pápát kiátkozó papokat bebörtönöztette, majd megölette. Így végződött a renitens budai polgárok és papok különös históriája, amely a királyok és a pápák küzdelmes korszakának csupán apró epizódja volt.

EGY POSZTÓKÉSZÍTŐ, AKI KORONÁRÓL ÁLMODOTT I Siena, az ősi Toszkán város arculata, ódon belvárosának kinézete a 14. században is éppen olyan volt, mint napjainkban. Az egykor ott élő Giannino Baglioni nevű derék posztókészítő naponta láthatta híres katedrálisát, a Santa Maria Assuntát, gótikus templomait, és persze a nevezetes, legyező formájú főterét, a Piazza del Campót, ahol a városháza (Palazzo Publico) égbetörő, pártázatos lőrésekkel díszített tornya ma is ámulatba ejti az arra járókat. Baglioni 1354-ben harmincnyolc esztendős volt, és gyanútlanul bíbelődött a megélhetését biztosító posztóval, amikor levelet kapott Cola di Rienzótól (másutt Rienzi), római néptribuntól, Itália befolyásos politikai vezetőjétől. Ez a levél teljesen felforgatta és megváltoztatta a posztókészítő polgár megszokott életét. Cola di Rienzo levelében arra kérte Gianninót, hogy utazzon hozzá Rómába. Vajon miért volt fontos a nagy hatalmú Rienzónak, hogy magához hívjon egy tisztességes, sienai iparost? A történet közvetlen előzménye kilenc évvel korábbra nyúlik vissza. Történt ugyanis, hogy 1345 júniusában a Párizstól száz kilométerre, délnyugatra fekvő Chartres-ból származó, Marie nevű nemes hölgy (Marie de Carsix), a halálos ágyán különös titokról lebbentette fel a fátylat gyóntatóatyja előtt. Jordán atya, Ágoston-rendi szerzetes alighanem döbbenten fogadta a haldokló vallomását, amelyből arról értesült, hogy az asszony egykor, 1316 novemberében, az újszülött I. János francia király dajkájaként elveszítette saját, a csecsemő királlyal egyidős fiát. A halott csecsemőt ezután – feltehetően megfelelő segédlettel – kicserélte az akkor mindössze ötnapos királlyal, akinek nyomban halálhírét keltették. A királynéra és csecsemőjére a francia nagytanács két idős, hűséges, arisztokrata házaspárja vigyázott, s az ő ismerősük volt a dajka. A csecsemő király anyja, Magyarországi Anjou Klemencia, Károly Róbert magyar király testvére, X. Lajos francia király özvegye

volt (férje a gyermek születése előtt öt hónappal elhunyt). Gyermekének élete állítólag veszélyben forgott, mert X. Lajos testvérének, a régensi hatalmat megszerző Hosszú Fülöpnek anyósáról, Artois grófnőről azt rebesgették a kortársak, hogy a csecsemő király eltávolításán mesterkedik annak érdekében, hogy veje ülhessen a francia trónra. Anjou Klemencia és támogatói talán gyengéknek bizonyultak a kulisszák mögött zajló küzdelemben, s a dajka gyermekének halála kapóra jött nekik, hogy megmentsék a koronás csecsemő életét. A kicsiny halottat ezután uralkodónak járó gyászszertartással búcsúztatták és eltemették, Marie asszony pedig az élő királyt saját fiaként nevelte Chartres városában. A történészek ezt a változatot általában legendának tartják, de egykor többen is akadtak, akik úgy vélték, hogy 1316-ban nem a csecsemő királyt temették. Pór Antal történész a kalandregénybe illő történetet Keszei Miklós címmel dolgozta fel egy terjedelmes tanulmányban, a Magyar történeti életrajzok (Budapest, 1904) számára. (A történész Frankói Miklós esztergomi érsek nevét, egyik birtoka után – helytelenül − „Keszei”-re változtatta.) A tanulmányban tényként szerepel, hogy a Marie (Mária) nevű dajka által nevelt gyermeket Guccio Baglioni itáliai kereskedő évekkel később magához vette, abban a meggyőződésben, hogy az a saját fia. Giannino így került Sienába, ahol posztógyártóként a város megbecsült polgára lett. Amikor a haldokló Marie asszony elárulta titkát Jordán atyának, egyúttal arra kérte őt, keresse fel Gianninót, aki Klemencia királyné fia, ennélfogva Franciaország törvényes uralkodója. Jordán atya erre vonatkozóan ígéretet tett a haldoklónak, de ezt évekig nem teljesítette. Azután mégis rászánta magát a dologra, mert azt hitte, a sok pártviszály, járvány és egyéb csapás azért éri Franciaországot, mert ott nem a törvényes király uralkodik. Pór Antal szavaival: „eltökélte magában, hogy fölkeresi a kicserélt királyfit azon reményben, hogy ez, ha atyja trónját elnyeri, a világ békéjét helyreállítja és visszafoglalja a Szentföldet”. Jordán atya leírta Marie asszony történetét, de a sienai útra valamiért, talán egészségi állapota miatt nem vállalkozott. Megkérte viszont egyik francia

szerzetestársát, Antal barátot, legyen ő a feladat végrehajtója, és a történetet megörökítő emlékiratot vigye el Sienába. A barát vállalta, hogy az írást eljuttatja Giannino Baglionihoz, és mindenről beszámol neki. Amikor azonban a Genovához közeli Porto Venaróba érkezett, súlyosan megbetegedett, s emiatt attól tartott, hogy nem tudja teljesíteni a küldetést. Úgy döntött, hogy levélben tájékoztatja Cola di Rienzo szenátort, akiről feltételezte: képes érvényt szerezni az igazságnak. Rienzo a korabeli Itália különös alakja volt: kezdetben lelkes szónok, aki a nemességgel szemben foglalt állást, és igyekezett a rómaiakat a köztársasági eszmék mellé állítani. 1347-ben fegyvereseivel megjelent a Capitoliumon, ahol – az ókori Róma szokását követve − néptribunnak választatta magát, majd az általa szervezett köztársaság élére állt. Jó kapcsolatokat ápolt a pápával és Nagy Lajos magyar királlyal, de nemsokára elveszítette a pápa támogatását, a nemesség pedig elűzte Rómából. Néhány évi hányattatás után, 1354-ben visszakerült a hatalomba, s ez idő tájt kapta meg Antal barát levelét. A szerzetes a levélben tájékoztatta Rienzót Marie asszony vallomásáról és Jordán atya ezzel kapcsolatos beszámolójáról. A római néptribun 1354 szeptemberében ezért hívta magához a posztókészítőt. Elképzelhetjük, hogy Giannino mekkora meglepetéssel fogadta a hírt, s milyen nagy zavarban lehetett, amikor Cola di Rienzo a lábai elé borult. Pór Antal tanulmánya szerint Giannino valószínűtlennek tartotta, hogy ő lenne Franciaország királya, és eleinte nem hitt Rienzónak. Csak a dokumentumok láttán, illetve a szenátor meggyőző érvelése nyomán fogadta el a megváltozott helyzetet, ami merőben új irányt szabott további életének. Rienzo „ígéretet tett neki, hogy elismerteti őt Európa összes fejedelmeivel. Kongresszust hív össze Rómába, mely e fontos ügyet rendezze, mert Rómának, a világ fejének föladata igazságot szolgáltatni s a világot kormányozni. Addig azonban, míg mindezek megtörténnek, mély hallgatást tanácsolt. Pecsétet is készíttetett számára és lemásoltatta Antal barát hozzá intézett levelét, melyet megerősítő utóirattal látott el. Ebben Gianninót X. Lajos francia király

és Klemencia királyné fiának, következőleg Franciaország törvényes királyának megismerte, nemcsak a nyilatkozat alapján, melyet Antal barát leveléből megértett, hanem érvképpen hivatkozott a nyilatkozatokra is, melyeket Avignonban, a pápai udvarban ezen ügyről már előbb hallott.” A néptribun 1354. október 7-én is írt egy levelet, melyben kiállt Giannino királyi származása mellett. Több ilyet már nem írhatott, mert másnap az ellenségei rátörtek a Capitoliumban, majd menekülése közben megölték. A posztókészítő ezzel elveszítette legfőbb támogatóját. Hamarosan visszatért Sienába, ahol a város megbecsült polgáraként folytatta megszokott mesterségét. Származásának titkába egyedül a gyóntatóját, Bartolomeo Minit avatta be. Az atya egy idő után nagy tehernek érezte a titkot. 1356. szeptember 19-én, a poitiers-i csatában az angolok legyőzték a franciákat, és még II. János francia királyt is foglyul ejtették, ami az atyában azt a meggyőződést erősítette, hogy ez valamiféle égi büntetés, amiért nem igazi király ül a francia trónon. Bartolomeo atya ezután nem sokat teketóriázott, hanem feltárta Giannino titkát a sienai polgárok előtt. A városlakóknak több se kellett, lelkesen ünnepelték a vér szerintinek tartott francia királyt, aki hiába tiltakozott, bele kellett törődnie, hogy uralkodóként tekintenek rá. „Palermóból is érkeztek levelek ama Jordán és Antal szerzetesektől, kik alighanem a rájuk háruló súlyos felelősség elől a Szentföldre távozván, kötelességüknek tartották még egyszer hozzászólani az általuk megindított mozgalomhoz, és leveleket írtak a sienai városi tanácshoz, püspökhöz, magához Gianninóhoz, melyek minden kétséget eloszlattak.” A városi tanács elhatározta, hogy segíti Gianninót a francia trón visszaszerzésében, ezért hat titkárt bocsátottak rendelkezésére, majd leveleket küldtek a pápának, a német-római császárnak, a magyar, a nápolyi, az angol és a navarrai királyoknak. Akadtak azonban olyanok, akik figyelmeztették a tanácsot, hogy magatartásával magára vonhatja a francia udvar haragját, ami a kereskedelemben károkat okozhat. A polgárok ezután meggondolták magukat, új tanácsot választottak, és már nem támogatták Gianninót. A sienai posztókészítő azonban ekkor már elhatározta,

hogy küzdeni fog jogai érvényesítéséért. 1357. október 2-án elindult Magyarország felé, hogy elnyerje Nagy Lajos király támogatását. Egy útitársával és négy fegyveres szolgájával december 3-án megérkezett Budára. 2600 újveretű aranyat és 250 aranyforintot hozott magával, és persze vele voltak a származására vonatkozó, bizonyító erejű dokumentumok is. Nagy Lajos királyra várnia kellett, mert éppen Dalmáciában hadakozott. Ez idő tájt a magyarok elfoglalták Spalatót és Traut, a szövetséges dalmát-horvát sereg pedig Zárát és Sebenicót, aminek következtében a magyar uralkodó Zárában, 1358 februárjában számára előnyös békét kötött Velencével, és csak ezután, március elején jelent meg Budán. Kont Miklós nádor előbb kihallgatta Gianninót, akit a király csak ezután, március 25-én fogadott Visegrádon. A francia trónkövetelő Nagy Lajosnak is előadta a történetét, aki további vizsgálatokkal bízta meg a nádort. Lajos király és Giannino között ez volt az egyetlen találkozás. A trónkövetelő ügyét az uralkodó megbeszélte Kont nádorral, Frankói (Keszei) Miklós kalocsai érsekkel és más beavatott főurakkal, majd egy héttel később közölte határozatát. Nagy Lajos szerint a sienai posztókészítőt megtévesztették. Úgy vélte, hogy a szerzetesek valótlanságot állítottak, mert ezzel a francia uralkodó ellenségeit igyekeztek segíteni, és ugyanezt tette annak idején Cola di Rienzo néptribun is. A király válasza elkeserítette Gianninót, aki őszintén hitt a származásával kapcsolatos információk hitelességében. Ezt válaszolta a király főembereinek: „Mondjátok meg királyotoknak, hogy nem én teszem magam királlyá, hanem a számos okirat és bizonyíték elhitette velem, hogy az vagyok. A király nyolc nap alatt, vagyis azóta, hogy beszéltem vele, nem találhatta meg az igazságot. Azért kérlek titeket, vegyétek rá a királyt, legyen szíves ügyem igazságát kideríteni. Vagy ha ő ezt tenni nem akarná, írjon a pápának levelet, kérvén őt, hogy fogadjon engem, hallgasson meg és keresse ő az igazságot. Míg a király ajánlólevelet nem ad a pápához, vagy maga nem deríti ki a valót, addig én innét el nem megyek.” Erről, illetve a folytatásról Giannino fennmaradt jegyzetei számolnak be. Válasza eljutott Nagy Lajoshoz, aki ekkor aziránt

érdeklődött, van-e valamilyen igazoló levele Franciaország valamelyik főurától. Giannino erre elküldte Navarrai Fülöp egyik levelét (keltezése ismeretlen), amelyet egy főúrnak írt, s amelyben elismeri az ő királyi származását. Ezután visszautazott Budára, és ott várta Lajos király végső válaszát. Ez azonban négy hónap elteltével sem érkezett meg, és az átadott levelet sem kapta vissza. Felkereste viszont egyik földije: Ferenc püspök (Francesco di Mino di Buonconte del Cotono) a Minorita rendből, aki korábban Durazzói Károly káplánja volt, majd Budára jött, hogy a magyar királynak hasonló módon legyen szolgálatára. Giannino reményei felerősödtek, amikor a püspök közölte vele, hogy jó kapcsolatokat ápol Kont Miklós nádorral, Frankói Miklós kalocsai érsekkel és Vilmos kápolnaispánnal, valamint a király titkos tanácsosaival. A trónkövetelő ezután aprólékosan beszámolt a vele történtekről, bemutatta bizonyítékait, mire Ferenc püspök megígérte, hogy beszél az említett főemberekkel. Más urak támogatását is kilátásba helyezte annak érdekében, hogy Giannino a magyar király segítségével visszaszerezze a francia trónt. Cserébe azt kérte, hogy Giannino nevezze ki őt a káplánjának, ami megtörtént. Ferenc püspök ezután hatalmas szervező munkába fogott. Országnagyokkal, főpapokkal, nemesekkel tárgyalt, mire rengetegen megkeresték Gianninót azzal, hogy katonáikkal együtt, saját költségükön követik őt az utólagos jutalom reményében. Giannino számításai szerint az ötvenhat jelentkező nemes úr ezer páncélos vitézt és négyezer íjászt tudott volna kiállítani. A magyar király megnyerése persze sokkal nehezebb feladatnak ígérkezett. A püspök előadta, hogy ehhez meg kell nyerni a legbefolyásosabb embereket, Kont Miklóst, Frankói Miklóst és Vilmos kápolnaispánt, ami csak megfelelő pénzbeli vagy egyéb ajándékkal lehetséges. Giannino minden további nélkül elfogadta a javaslatot. Fehér erszényekbe ezerötszáz aranyat osztott háromfelé, s ezeket e szavakkal adta át a püspöknek: „Vidd és add a három úrnak külön-külön, hogy egyik se tudjon a másikról, és kérd meg mindegyiket, hogy ne nézzen az ajándék csekélységére. Ajánld nekik azon bölcs szavakkal, melyek rendelkezésedre állnak, hogy viszont ők is ajánljanak engem a

királynak s a többi főuraknak, és hogy fényes helyzetet biztosítok nekik és hálás leszek szolgálataikért, ha Isten megengedi elnyernem királyságomat.” Ezután Ferenc püspök is kapott kétszáz aranyat. A buzgó egyházfi hamarosan közölte megbízójával, hogy a három főember örömmel fogadta az ajándékot, és ígérték, hogy minden követ megmozgatnak Giannino érdekében. Pár nappal később a püspök a többi iratot is elkérte Gianninótól, mondván, a király látni szeretné azokat. Ezután fél esztendő telt el, mire a püspök újabb hírekkel szolgált. Elmondása szerint a nádor és társai közölték vele, hogy a király megvizsgáltatta az iratokat, sőt az igazság kiderítése végett embereket küldött Franciaországba. A vizsgálódások nyomán Nagy Lajos meggyőződött arról, hogy Giannino valóban X. Lajos és Magyarországi Klemencia fia, tehát Franciaország törvényes királya. Kont Miklós nádor, Frankói Miklós érsek és Vilmos kápolnaispán megígérték a püspöknek, hogy Lajos király hamarosan hadat gyűjt, és azzal segíti Giannino trónra kerülését. A sienai posztógyártó 1359 tavaszán bizakodva figyelhette, hogy a harcias magyar király mozgósítja seregét, csakhogy azzal nem Franciaország, hanem az ellenséges Szerbia felé vonult. Gianninónak be kellett látnia, hogy Nagy Lajosnak fontosabb a Balkán, mint a francia trón sorsa. A francia belügyekbe való beavatkozást állítólag a magyar király édesanyja, a lengyel Łokietek Erzsébet, valamint IV. Károly német-római császár is ellenezte, így Giannino már kevesebbel is beérte. Arra kérte a püspököt, hogy Nagy Lajos legalább a pápának és a kereszténység uralkodóinak írt támogató levelekkel segítse őt. Ferenc püspök ekkor felkereste a Visegrádon tartózkodó három főembert, és leveleket készíttetett a magyar királytól. Pór Antal szavaival: „a pápához, a navarrai királyhoz, a huszonkét francia régenshez, az összes olasz […] városokhoz, Lajos nápolyi királyhoz […], a többi királyi herceghez; továbbá egy körlevelet függő pecsétje alatt valamennyi magyar alattvalóhoz, kik akkor Olaszországban tartózkodának […]. A többi levelekben azon kérelmét fejezte ki a magyar király, hogy segítsék Gianninót, és mindenki, amit tesz neki, úgy tekintse, mintha saját királyi személyének tette volna.”

Mivel Visegrádon nem ismerhették minden magas rangú címzett adatait, hibát pedig a király nevében nem követhettek el, a három főúr azt találta ki, hogy adnak Gianninónak egy titkos királyi pecsétet, amellyel később, a helyesen címzett uraknak írt leveleket hitelesítheti. Ezután a püspök Budára vitte a leveleket és a titkos pecsétet, s átadta azokat megbízójának. Giannino és népes kísérete 1359. május 16-án hagyta el Budát, s indult haza, Siena felé. Ez idő tájt, a Krusevácnál vívott csatában Nagy Lajos király legyőzte Uroš István szerb király és Marnavić Vukašin despota hadseregét, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mivel foglalatoskodik Giannino. A Siena felé utazó csapat tagjainak névsora szerepelt Giannino feljegyzéseiben, ám közülük fura módon hiányzott a legbizalmasabb személy, Ferenc püspök. Róla később se derült ki, hogy hova tűnt, s mi lett a sorsa. Pór Antal történész joggal feltételezte, hogy a derék Giannino Baglioni egy csúnya átverés áldozata lett Budán. Ügyeinek intézését arra a Ferenc püspökre bízta, aki kicsalta a pénzét, hosszú hónapokon keresztül hitegette, és tehetséges szélhámosokat megszégyenítő módon vezette az orránál fogva. A jóhiszemű Giannino naivitására jellemző volt, hogy nem tűnt fel neki: amikor a király meggyőződött arról, hogy ő valóban X. Lajos és Magyarországi Klemencia fia, tehát Franciaország törvényes királya és vér szerinti rokona, akkor nem kérette magához. Miként lehetséges, hogy miközben eredményesen vizsgáltatta Giannino származását, és meggyőződött az igazságról, másfél év alatt csupán egyszer fogadta? Miért nem tűnt fel neki, hogy a király három főembere is csak Ferenc püspökön keresztül érintkezett vele? „Végre kapóra jött a szerb háború, mely lepörzsölt minden reményt: az elnyomott igazságért harcra kész vitéz urak szavuknak nem állhattak, Nagy Lajos hadat a francia királynak nem üzenhetett, csupán jóindulatú szeretete nyilatkozott meg abban, hogy ha szerencsétlen rokonát még csak titokban se láthatta, tőle személyesen el nem búcsúzhatott, legalább egy garmada levelet és titkos pecsétjét küldötte neki, melyeket egytől-egyig alighanem Ferenc barát gyártott, gyártatott.”

Giannino feljegyzései alapján feltételezhetni lehetne, hogy Frankó (Keszei) Miklós kalocsai, majd esztergomi érsek és társai megvesztegethetőek voltak. Beszélhetnénk korrupcióról, ha a fejenkénti ötszáz arany fejében kedveztek volna a posztógyártónak, s mondhatnánk, hogy íme, már Nagy Lajos korában is le lehetett fizetni az érsekeket és a nádorokat. Giannino történetének lehetne ilyen olvasata, csakhogy nem az említett főemberekre, hanem az idegenből érkezett Ferenc püspökre, vagyis Francesco di Mino di Buonconte del Cotonóra vonatkozóan. Úgy tűnik, a király nevében írt levelek hamisítása az ő lelkén szárad. A szerzetesi öltözék alatt gátlástalan és merész szélhámos rejtőzött, aki a jelek szerint megúszta a számonkérést és az ilyen vétségekért járó büntetést: a máglyahalált. Ami Giannino további sorsát illeti, az bizony nem mondható szívderítőnek. 1360-ban felkereste Avignont, VI. Ince pápa székhelyét. (A Rhône folyónál fekvő város 1309 és 1377 között volt a pápaság központja – Róma helyett.) A trónkövetelő szeretett volna találkozni a pápával, és bár minden követ megmozgatott ennek érdekében, nem járt sikerrel. Akadtak viszont, akik mellé álltak és pénzzel is támogatták, így Giannino zsoldos csapatokat fogadhatott szolgálatába. Franciaország déli részén néhány város is törvényes uralkodóként tekintett rá. Növekvő népszerűsége miatt II. János francia király aggódni kezdett, ám a sienai trónkövetelőből hiányzott a hatalom megragadásához szükséges tehetség és rátermettség. Híveinek egy része elárulta. Saját katonái is ellene fordultak, elfogták, majd átadták a provence-i kormányzónak, aki 1361. január 7-én SaintÉtienne várában bebörtönöztette. Innen Tarantói (Anjou) Lajos nápolyi és szicíliai király, Provence grófja átvitette Nápolyba, ahol 1363-ban, negyvenhét évesen bekövetkezett haláláig fogságban tartották. Hosszú évszázadok után nehéz meggyőződni a gyerekcsere nem mindennapi történetének valóságtartalmáról, mivel felhozhatók érvek mellette és ellene. Ami biztos, a titokban végrehajtott cserét nem lehetett végrehajtani az anya, Magyarországi Klemencia tudta nélkül, hiszen ő a kis halottban felismerte volna az idegen csecsemőt. Ha

viszont elfogadta, hogy idegen gyermeket temessenek el a fiaként, annak csupán egyetlen súlyos oka lehetett: az akkori hatalmi viszonyok közepette így láthatta megmenthetőnek a fia életét. Ez bizonyára fontosabb volt számára, mint az, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő koronás gyermekének halálával szembesüljön. Klemencia a temetés után elhagyta a királyi udvart, és Avignonba költözött. Később visszatért Párizsba, ahol 1328-ban hunyt el. Mindössze 35 éves volt. Vajon abban a tudatban halt meg, hogy fiacskáját ötnapos korában elveszítette, vagy abban, hogy egyszerű polgárként él? Nem tudhatjuk. A dajka vallomása nagy súllyal esik a latba, mert azt a halálos ágyán, a gyóntatójának tette. A vallásos emberek – különösen a halál küszöbén – nem állítanak valótlanságokat a lelkipásztoruk előtt. Marie de Carsix gyóntatója, Jordán atya pedig csaknem harminc évvel az állítólagos gyermekcsere után nem találhatta ki a történetet, amely mellett számos bizonyító erejű adat szólhatott. Annak idején a csecsemő király megmérgezéséről is suttogtak egyesek, ám ennek ellentmond, hogy az özvegy királynéhoz hűséges emberek felügyeltek a gyermekre és anyjára. A dajkát is ők hozták, s ha valaki közelről ismerhette a kulisszák mögötti történéseket, az éppen Marie, a dajka lehetett. Fontos szempont, hogy Giannino maga is csak akkor kezdett lépéseket tenni saját érdekében, amikor meggyőződött a származásával kapcsolatos információk hitelességéről. Azt gondolhatta, hogy az igazság feltárása elegendő lehet céljainak eléréséhez. Az igazság azonban akkoriban is keveset ért, ha nem párosult elegendő erővel. Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy a nápolyi fogságban egy vér szerint francia király vagy egy jóhiszemű sienai polgár – aki királynak hitte magát – távozott-e az élők sorából.

DÖLYFÖS FRANCIA LOVAGOK ÉS A NIKÁPOLYI CSATAVESZTÉS I Luxemburgi Zsigmond magyar király, egy európai keresztes lovagsereg élén, 1396 szeptemberében hozzáfogott a török kézen lévő bulgáriai Nikápoly ostromához. Kétheti ostrom után azonban szembe kellett néznie I. Bajazid szultán hatalmas felmentő seregével. A két sereg közötti ütközet (szeptember 28.) előtt a francia páncélos lovagok − gyalogos harcra készülve − leszálltak lovaikról, és nekifogtak hosszú, hegyes orrú vascipőik orrának levágásához, mivel azok akadályozták volna őket a gyaloglásban. E cipők hossza körülbelül kétszer akkora volt, mint viselőik lábfeje, ezért az elvékonyodó, csőrszerű nyúlványok meglehetősen komikus látványt nyújtottak. A franciák a vasorrok eltávolításától sikeresebb szereplést reméltek, de végül csalódniuk kellett. A különös lábbelik láttán könnyen gondolhatnánk, hogy a hosszú, kissé lefelé görbülő vascsőrök használatának valamilyen harcászati szerepe, vagy más praktikus oka lehetett. Töll László ezredes, a Nemzeti Örökség Intézet igazgatója írta A harci vértezetek története című doktori értekezésében (Debrecen, 2009): „A legkülönösebb formát a rákozott páncélcipő vette föl, mert egy nagyon hosszú, lecsatolható orrot kapott. Ezt a páncélorrot egyes feltételezések szerint azért csatolták fel a lovag cipőjére, hogy ne csúszhasson ki a lába a kengyelből. Ez igen valószínűtlennek tűnik, és ez is egy divat jelenség volt, hiszen a korszak cipőviselete ugyanezt a »csőrös« formát mutatja […].” Vagyis a franciákat a 14. század végén rabul ejtette az értelmetlen divat, amely a harci viseleteket sem kímélte. A nikápolyi csata a keresztesek részéről amúgy baljós előjelekkel indult. A furcsa formájú vascipőikkel parádézó franciák nem fogadták el az egyesített sereg főparancsnokának, Zsigmond királynak a haditervét és a csatarenddel kapcsolatos elképzelését. Erről Bánlaky (Breit) József írta A magyar nemzet hadtörténelme című nagy munkájának vonatkozó részében:

„Zsigmond király […] az adott körülmények között minden tőle telhetőt megtett, hogy a hadjárat legfontosabb mozzanata, a küszöbönálló döntő mérkőzés, egységes terv szerint és a lehető leghelyesebb és legcélszerűbb módon játszódjék le […]. A koalíciós seregek rendes rákfenéje, a kölcsönös féltékenység, irigykedés és gyűlölködés ezúttal is oly nagy mértékben vett erőt, kivált a mindenkit lekicsinylő, dölyfös francia csapatokon és azok vezetőin, hogy a küszöbönálló sorsdöntő csatában egységes tervről és egységes vezetésről többé szó sem lehetett. Így történt aztán, hogy a keresztény sereg nem egyszerre, hanem részenként, térben és időben egymástól meglehetősen elkülönítve vehette csak fel a harcot az ellenséggel.” Jean Froissart francia történetíró (1337−1404) a krónikájában (Chroniques I–IV., 1327–1400) a magyar sereg létszámát hatvanezer főre tette. Más források ezen kívül ötezer fős havasalföldi és hat-nyolcezer fős francia seregről szóltak, továbbá említettek német, angol és más csapatokat is. A bizonytalan adatok miatt nehéz reális képet kapni a keresztény sereg teljes létszámáról, de azt tudni lehet, hogy a keresztesek Nikápolynál ennél kisebb sereggel jelenhettek meg, mivel az újabb kutatások például a magyar sereget körülbelül tizenkét ezresre becsülik. Rajtuk kívül nyolc-tízezer lehetett a francia, német, burgundi, spanyol, lengyel, cseh, angol, svájci, skót, olasz, németalföldi és teuton keresztesek létszáma. Bánlaky ugyan a szemben álló seregeket majdnem egyenlő erejűnek mondta, azonban a mai felfogás szerint húszhuszonkét ezer keresztes állt szemben Bajazid szultán harmincötnegyven ezres, valamint a vele szövetséges Lazarevics István szerb fejedelem mintegy ötezres seregével. Bánlaky szerint az első harcvonalat − Nevers gróf (Philippe d’Artois) parancsnoksága alatt − a franciák, burgundiak, olaszok és angolok alkották. Mögöttük, mintegy ezer lépéssel hátrább, Zsigmond király vezetésével, három csoportban sorakozott fel a magyarokból, németekből, oláhokból, csehekből, lengyelekből és szerbekből álló sereg. A jobbszárnyat Lackfy István, a középhadat Zsigmond király és Cillei Herman gróf, a balszárnyat Mircse havasalföldi vajda irányította. (A magyarok parancsnokai között volt

Maróthi János macsói bán.) A csehekből, lengyelekből, szerbekből és bosnyákokból álló harmadik arcvonalat Garai Miklós horvát bán vezette. A török hadsereg felvonulása közben a janicsárok az ellenség felé ferdén beásott, a lovak szügyéig érő, kihegyezett karókat helyeztek el az egész arcvonal mentén. Froissart szerint ez a cölöpzet körülbelül 4500 méter hosszan húzódott. Bánlaky így számolt be a csata kezdetéről: „Az arcvonal elé tolt 8000 könnyűlovasnak főleg e cölöpzet elkészítésének biztosítása és elfátyolozása lehetett a feladata, mert mihelyt a franciák reggel 9 óra tájban támadó előnyomulásukat megkezdték, ez a könnyűlovasság alig számottevő ellenállás kifejtése után a gyalogság mögé húzódott vissza. Ekkor 20-30 000 lövész és janicsár megkezdte nyilazását a franciák ellen, akik látván, hogy most már ellenséges gyalogság áll velük szemben, a tulajdonképpeni támadás végrehajtásához valamennyien lóról szálltak, lovaikat a hátul levő szolgáknak adván át. Nagy veszteséggel sikerült a francia lovagoknak a cölöpzetig előrejutniuk, amelynek legnagyobb részét kidöntötték, s aztán kézi tusára mentek a török gyalogság ellen. De a janicsárok oly szorosan állottak egymás mellett, hogy azok vonalát keresztültörni nem egykönnyen sikerült. Elvégre azonban a franciák jobb felszerelése és fölényes vitézséggel végrehajtott elszánt támadása mégis győzedelmeskedett a védőfegyverekben szűkölködő török gyalogságon, mely mintegy 10 000 ember elvesztése után az […] európai lovasság mögé vonult vissza.” A francia lovagok a sikertől felbuzdulva folytatták gyalogos előrenyomulásukat, és a törökök második harcvonalában álló európai török lovasságot is megtámadták. Ezúttal is eredményesen küzdöttek, mert ezt a vonalat is áttörték. A francia parancsnokok ekkor be akarták várni a gyors előretörés miatt hátramaradt magyar sereget, hogy azzal együtt folytassák a támadást. Zsigmond királlyal azonban nem egyeztették a lépéseiket, így a magyarok még csak a hadrendbe állásnál tartottak, és nem álltak készen a beavatkozásra. A kettős győzelem miatt „a keresztes lovagok örömmámora határtalanná vált, akik most már azt sem várva be, hogy soraikban a

rend legalább némileg helyreálljon, fiatalos lendülettel, úgy, ahogy voltak, gyalogosan rohantak mindig tovább és tovább előre, mígnem egyszerre a Vublától délkeletre fekvő magaslatra felérve, legnagyobb ámulatukra, a szultán egy újabb, teljesen intakt harcvonalával, az ázsiai lovassággal találták magukat szemben”. Bajazid szultánt meglepte ez a fejlemény, de azután az ázsiai lovasságot − a franciák ellen bekerítő hadmozdulatot végrehajtó − ellentámadásra utasította. Ez a döntés a franciákra nézvést végzetes volt. A lovagok megzavarodtak, csatarendjük felbomlott, majd az egész had futásnak eredt. A parancsnokok hiába próbálták helyreállítani a rendet, a menekülés általánossá vált. A török lovasság bekerítette és könyörtelenül kaszabolta a kereszteseket. A lovagok menekülő szolgái a szélnek eresztett lovakkal Zsigmond serege felé rohantak, mire a Lackfi és a havasalföldi vajda által vezetett szárnyak szintén futásnak eredtek. „Zsigmond azonban a magyar sereg középhadával, amelynél Cillei parancsnoksága alatt a német, lengyel és egyéb idegen keresztes vitézek is be voltak osztva, támogatva a második vonalban álló Garay Miklós által, támadólagos előnyomulásra határozta el magát, miközben mindenekelőtt csakhamar a szintén előnyomulásban lévő mintegy 12 000 főnyi török gyalogságra bukkant. […] E gyalogságon Zsigmond hada szerencsésen keresztül is gázolt, sőt állítólag azt egy szálig le is kaszabolta, de most a hatalmas tömegekben feléje zúduló török lovassággal kellett az egyenetlen harcot felvennie. Ez sokáig hullámzott ide-oda, míg végre Lazarevics István szerb fejedelem 5000 lovasával váratlanul a magyarok jobb oldalán megjelenve, a küzdelmet déltájban csakhamar végérvényesen a törökök javára döntötte el.” Ezután a király serege is a menekülést választotta. Zsigmondnak és kíséretének, így többek között Garai Miklósnak, Cillei Hermannak, a Kanizsaiaknak, a Johanniták nagymesterének és a nürnbergi várgrófnak sikerült a Dunánál hajóra szállni, majd elérni a Feketetengeren várakozó velencei hajóhadat. Zsigmond csapatai, miként a francia, burgundiai és angol lovagok, hatalmas veszteségeket szenvedtek. Akik nem a törökök fegyvereitől estek el, azok a Dunába fulladtak, vagy hazavergődésük közben vesztek el az éhségtől,

betegségtől. Az elesett keresztesek számát a kutatók legalább tizenhárom ezerre teszik. Életét veszítette Philippe d’Artois (állítólag nem a csatában, hanem a törökök fogságába jutva), Jean de Vienne tengernagy és még számos főember. „A szultán, miután megtudta, mekkora veszteségeket okoztak a lóról szállt franciák a janicsároknak, dühében kivégeztette a francia foglyokat, kivéve a legelőkelőbbeket, akikért nagy váltságdíjat követelt és kapott. […] A főbb magyar urak közül elestek: Maróthy Dénes, Perényi Miklós és János, Rozgonyi János, Osvát és Lőrinc, Csáki István, Váradjai János erdélyi alvajda, Semsei László, Forgách János és még sokan mások. Ilsvai Leusták nádor számos főúrral fogságba került.” A törökök veszteségét a francia források húsz és harmincezer közé tették, mások ennél is többre. Az biztos, hogy hatalmas veszteségekről lehetett szó, mert emiatt a feldühödött Bajazid szultán a rabszíjra fűzött foglyok közül a húsz évnél idősebbeket ki akarta végeztetni. Reggeltől délután négy óráig tartott a kegyetlen öldöklés, amely végül a halálra szántaknak csak egy részével végzett, de még így is háromezer keresztény harcos életébe került. „Az életben maradt foglyok 1397. június havában nyerték vissza szabadságukat, s az érettük követelt 200 000 aranyforintnyi váltságdíjnak felét Zsigmond vállalta nagylelkűen magára.” A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vaján, a Vay grófok egykori várkastélyában (ma múzeum), van egy mennyezetfreskó, amelynek témája a nikápolyi csatához kapcsolódik. A Száz Magyar Falu Könyvesháza könyvsorozat Vaja című kötetében (szerkesztette Németh Péter; 2001) olvasható a freskó ábrázolásának történeti magyarázata, mely szerint „Lohr Ferenc festménye a csatavesztés utáni állapotot jeleníti meg: Zsigmond király a folyóba gázol lovával, hogy elérje a johanniták gályáját, mellyel majd megmenekül, a hullámok közé Cillei Hermann ugrat utána, segítséget kérve a hajósoktól. A király menekülését a körülötte harcolók biztosítják, köztük kivont kardjával visszafordulva Vay Titusz, akinek személyére a lovának nyergén látható Vay címer utal. A király körül küzdők mögött, kissé távolabb, az országnagyok csoportja, Kanizsai János esztergomi érsek, az ország prímása a keresztet emeli a sereg elé,

mellette kivont karddal, koronás kígyóval díszített címeres pajzzsal védve magát küzd Garai Miklós horvát bán, mögöttük pedig fokosokkal – magyar módra – harcoló, vitézkedő magyarok, megrogyott törökök és elesett vértesek csoportja látszik. A háttérben kissé távolabb feltűnnek a menekülő király láttán bosszúsan a vízbe gázoló üldözők is.” Az írás kitér e felemelő történet szépséghibájára is, ugyanis „semmiféle történeti adat nem támasztja alá, hogy a Vayak felemelkedése, címerszerzése a nikápolyi csatában való részvételüknek köszönhető. Sőt, mint a történeti részben olvashattuk, nem ismert a Mohács előtti oklevelekből Titusz, illetve Tihamér nevű családtag, amely nevű vitézekhez köti a história a király megmentését.” Vagyis a legenda ebben a formában nem igazolható. A nikápolyi csatavesztés viszont annál inkább, az akkori kereszténység nagy bánatára.

A HALICSI KÖVET UTÓDAINAK HOSSZADALMAS BIRTOKPERE I IV. Béla király a komlósi illetőségű Germanus újvári szervilist, Wysobur fiát, követi szolgálatainak elismeréseként megerősítette Sáros vármegyei birtokaiban, valamint Renaldus és Iwud (Jund) nevű testvéreivel együtt az újvári szentkirályjobbágyfiak közé emelte. Az 1251 októberében keltezett oklevél a Danyiil Romanovics halicsi fejedelemnél végzett, 1250-es követjáráshoz kapcsolódik. Az eredeti oklevél az idők során veszendőbe ment, de a 15. század elején, Zsigmond király uralkodása alatt még megvolt. Ezt az okiratot egy peres eljárás során mutatták fel Germanus leszármazottai mint alperesek. A dokumentum tartalmát a per 1414-es átirata (MTA kézirattára, Oklevelek, VII. kötet) őrizte meg, de szerepelt Garai Miklós nádor Visegrádon, 1415. február 21-én kiadott átiratában is, melyet Perényi Péter országbíró megismételt Budán, 1420. szeptember 15-én. A Germanus (másként Gyármán) követjárását megelőző történeti időszakról elmondható, hogy a magyar királyság és a halicsi fejedelemség politikai kapcsolatainak 1250 táján komoly múltja volt, hiszen Halics („Gácsország”, Galícia) már III. Béla király (1172−1196) idejében is felkeltette a magyarok érdeklődését. A trónjáról elűzött II. Vlagyimir ugyanis Magyarországon keresett menedéket, és csak III. Béla segítségével térhetett vissza hazájába. A király viszont nem őt, hanem András herceget ültette trónra. A herceg nem tudta megőrizni hatalmát, és azután, hogy II. András néven magyar király lett (1205−1235), több ízben is beavatkozott a halicsi fejedelemségért folyó küzdelmekbe. II. András király fia, (szintén) András herceg – apja támogatásával − 1227-ben ült a halicsi trónra, amelyre Danyiil Romanovics (uralkodott: 1211−1213, 1229−1231, 1238−1264) is igényt tartott. Danyiil 1229 tavaszán elfoglalta Halicsot, és foglyul ejtette, majd szabadon bocsátotta a herceget. Ősszel András herceg bátyja, Béla

herceg (a későbbi IV. Béla király) próbálta visszafoglalni öccse számára a fejedelemséget, de a hadjárat kudarccal végződött. 1231ben II. András a fiaival hadat indított Danyiil ellen és elfoglalta Jaroslaw, Halics, Vlagyimir, Belz és Cserven várát, majd másodszor is a fejedelmi székbe segítette András herceget. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme (Budapest, 1929−1942) című, gyakran említett művében írta, hogy András (nála Endre) herceg „az 1233. és 1234. év folyamán változó szerencsével harcolt Danilo [Danyiil] ellen, de végre ez kerekedett felül, mert Halics ingatag népe ismét az ő pártjára állott. Endre herceg folyton tért vesztve, már csak Halics város urának tekinthette magát, de már Endre hercegnek és híveinek ez az utolsó aziluma [menedéke] is a végső szükség napjait élte, amidőn Endre herceg 1234 őszén, körülbelül 24 éves korában meghalt. Erre Halics városa is megadta magát Danilónak, akinek az összes bojárok meghódoltak, kivéve Szudiszlavot, aki a magyarokkal együtt visszatért Magyarországba.” E küzdelmekből, melyek IV. Béla alatt is zajlottak, végül Danyiil Romanovics került ki győztesen. A fejedelem az ottani tatárhódítás (1240) előtt nemcsak megszilárdította hatalmát, hanem a szomszédos Kijevi Nagyfejedelemség (Rusz) központját is elfoglalta. A tatár-mongol uralom hamarosan mindkét fejedelemséget meghódolásra kényszerítette, de Danyiil nem adta fel, sőt megpróbált létrehozni egy mongolellenes szövetséget, ennek érdekében tárgyalt a magyarokkal, a lengyelekkel és a litvánokkal is. Danyiil ez irányú törekvései egybeestek IV. Béla tatárokkal kapcsolatos külpolitikai céljaival, bár a magyar király vejének, Rosztiszlávnak magyar, orosz és lengyel serege még 1249 augusztusában is megütközött Danyiil hadaival (az ütközet a halicsiak győzelmével végződött). A következő évben (1250. november 11. előtt) IV. Béla és Danyiil Romanovics, mintha mi sem történt volna, Zólyomban megkötötték a tatárok elleni szövetséget. Ezt megerősítették azzal is, hogy Béla király feleségül adta Konstancia nevű leányát a fejedelem másodszülött fiához, Levhez. Nos, ez volt az a szövetségkötés, amelyet Germanus (Gyármán) követjárása készített elő.

Tardy Lajos, a kiváló művelődéstörténész, Régi magyar követjárások Keleten című könyvében (Budapest, 1983) írta: „Sokat mond szempontunkból az az adománylevél, amelyet IV. Béla adott ki 1251-ben a Bánó család egyik tagjának. Bánó Gyármán »mint oroszországi követünk hűséges szolgálatokat tett« (ami az állandó tatárveszedelem korszakában éppenséggel nem jelentett könnyű feladatot), és ezért a király rendkívül tetemes birtokadományozásban részesíti, azzal a meghagyással, hogy Bánó Gyármán vagy utódai, valahányszor az szükséges lesz, továbbra is hűségesen tartozzanak szolgálni oroszországi követségben – ami ekkor egyszersmind a tatárokkal való érintkezéssel is együtt járt.” Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a szóban forgó oklevélben nem szerepel a Bánó név. Tardy a vezetéknév feltüntetésével nyilván érzékeltetni akarta, hogy Gyármán a Bánó család őse, de tudjuk, hogy ez idő tájt vezetékneveket – mai formájukban – még nem használtak. Germanust az okmányban, mint Wysobur fiát, illetve birtoka alapján, mint „komlósi”-t nevesítették (Germanus filius Wysobur de villa Cumlous). Egyébként Germanus fiaitól öt család származott (származik), nevezetesen a Bánó, a Kükemezey, a Gyármán, a Bagos és a Kálnássy, melyek tagjai 1350-ben osztozkodtak először a megörökölt birtokokon. A Bagos és a Gyármán család a 16., illetve a 17. században kihalt − birtokaik a három rokon családra szálltak. Tardy Lajos az első, magyar vonatkozású keleti diplomáciai tevékenységet II. András királyhoz kötötte. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: „Az általa vezetett ötödik keresztes hadjárat [1217] ugyan tisztára katonai és egyházi vállalkozás volt, de a Szentföldről hazatértében tevékenysége vitathatatlanul diplomáciai jelleget öltött, még akkor is, ha ebbe dinasztikus elgondolások is belejátszottak.” Szerinte Germanus küldetését megelőzően csak Ottó barát és három kísérője, valamint Julianus, Gerhardus és két rendtársuk látott el Kelet felé követi küldetésnek minősülő feladatokat. „A végzetes mohi-pusztai vereséget megelőzően már hosszú esztendőkkel előbb híre jött a közelgő »tatárjárásnak«, és bizonyos, hogy IV. Béla nemcsak a szomszédos országokkal szeretett volna szövetséget létrehozni, hanem távoli, ázsiai hatalmak segítségének

megszerzésére is törekedett, és Julianus barát küldetésének [első út: 1235−36; második út: 1237] is ez az egyik oka.” Ismereteink szerint tehát az első, modern értelemben vett keleti követjárás a magyar diplomácia történetében Germanus nevéhez fűződik. Germanus az 1250-es szövetségkötés idején nyilvánvalóan tapasztalt, élete delén lévő, talán harminc év körüli férfi lehetett, vagyis születési idejét nagyjából 1220-ra tehetjük. A középkor emberének átlagos, a mainál lényegesen rövidebb életkorát és a korábban kezdődő családalapításokat is figyelembe véve Germanus apja, Wysobur 1200 körül születhetett. Gyármán birtokainak felosztása az utódok közötti pereskedéshez vezetett, de egy 1350. január 8-án, Sárosban (Nagysáros) kelt oklevél szerint a felek − valamennyien Sáros megyei, komlósi nemesek − kiegyeztek egymással, és a Komlós birtokot öt egyenlő részre osztották. Az oklevél eredetije a Bánó család levéltárában található (DL 75 259), regesztája (kivonata) szerepel a Teiszler Éva szerkesztette Anjou-kori Oklevéltárban (XXXIV. 1350. Budapest– Szeged, 2013). A kivonat szövege így szól: „Pál jászói prépost és konventje előtt a Sáros-megyei komlósi nemesek: Arnoldus fia: László, valamint Adrianus fiai: Jakab és Albert, ezen Jakab fiai: György és Benedek, Zoltán fia: Simon és fiai: Miklós és János, György fiai: Imre, Balázs és Péter, Márk fiai: István és János és Domokos fiai: János és Miklós a fenti Arnoldus fia: László komlósi birtokrésze miatt folyó perben kiegyeznek oly módon, hogy négy holdat két részben Adrianus fiainak adnak, és aztán a Komlós-birtokot öt egyenlő részre osztják, melyből 1–1 rész Lászlót, Adrianus fiait, Zoltán fiát: Simont és György fiait, Márk fiait és Domokos fiait illeti.” A Bánó család Germanusnak Valter (Wolter) nevű fiától származik. Az oklevélben szereplő Arnoldus Valter unokája volt. Arnoldus fia László még nem viselte a Bánó nevet, de az ő fiai (II.) László és András már igen (1402). A Perényi Péter országbíró 1420as átiratában fennmaradt 1415-ös, terjedelmes dokumentum regesztája szerepel a Mályusz Elemér és Borsa Iván által szerkesztett Zsigmondkori Oklevéltár (1415–1416) V. kötetében (Budapest, 1997). Az okirat felsorolja és ismerteti az éveken

keresztül húzódó pereskedés egyes állomásait, valamint az ügymenet során felmutatott okleveleket. Ez a per késztette a Gyármán nemzetségéhez tartozó családok tagjait arra, hogy megfelelő iratokkal bizonyítsák Gyármántól való leszármazásukat. A per végső kimenetelének óriási tétje volt, hiszen a felperesek megkérdőjelezték az érintett családok Germanustól való egyenes ági leszármazását. Márpedig ennek igazolása nélkül az öt közül négy családnak az örökölt birtokokhoz fűződő tulajdonjoga megkérdőjeleződött volna. A Garai Miklós nádor által kiadott latin nyelvű okiratról Fekete Nagy Antal országos levéltárnok a megszokottaknál jóval hosszabb regesztát készített, s ezen Borsa Iván országos levéltárnok végezte el a javításokat. A perben az alperesek számos régi okiratot bemutattak, s ezek nyomán a perirat (DL 79245) rögzíti a Bánó, a Kükemezey, a Kálnássy, a Bagos és a Gyármán családok korai, az Árpád-korba visszanyúló leszármazási adatait. Amint az a nehezen követhető, szövevényes írásból kihámozható, a pert Germanus (másként Gyármán) leányunokájának, bizonyos Alasynna nevű hölgynek a leszármazottja és örököse, Lőrinc fia Márton indította. Szerinte ugyanis Alasynnának egykor jóval nagyobb leánynegyed járt volna annál, mint amit tőle megörökölt. Márton tulajdonképpen ennek, a Komlós–Nádfő-birtokból járó leánynegyednek a mértékét kérdőjelezte meg. Másrészt lucskai László fia Bánó András és rokonai is perelték Bagos Györgyöt, Miklós fia Ernét és Lőrinc fia Mártont a Komlós–Nádfő-birtokra vonatkozó új adomány miatt, ami feltehetően az ősi földek tulajdonjogát is érintette. Lőrinc fia Márton a per során előadta, hogy Komlós–Nádfőt Gyármán szerezte, ami egyetlen fiát, Adriánt illette. Márton tehát azt állította, hogy Gyármánnak csupán ez az egy fia volt, vagyis az alperes családok nem származhattak a többi, szerinte nem létező fiútól. Márton úgy vélte, hogy neki az összes család birtoka utáni leánynegyed jár, az erre vonatkozó oklevelek pedig Bánó Andrásnál és rokonainál vannak. Kérte, hogy azokat mutassák fel, mire András és testvérei azt felelték, hogy Gyármánnak több fia volt, akiknek ők a leszármazottai, és a Komlós–Nádfő-birtok közöttük öt részre van

felosztva, amiért Mártonnak csupán a Bagos György fiai kezén lévő részből jár a leánynegyed. A hosszan elhúzódó perben Bánó András és rokonai sorra bemutatták IV. Béla és István ifjabb király Gyármánra vonatkozó okleveleit (köztük a Béla király által kiadottat, 1251.), majd a későbbi, Gyármán utódaira vonatkozó okleveleket, a birtok felosztását bizonyító okmányt, valamint a periratban felsorolt egyéb dokumentumokat, amelyek bizonyították a birtokosok Gyármán fiaitól való egyenes ági leszármazását, és ezzel együtt azt is, hogy jogosan tartják kezükben az ősi birtokokat. Márton a hosszan elhúzódó per végén elismerte, hogy Gyármánnak több fia volt. Elismerte továbbá, hogy a birtokokat az 1350. évi oklevél tanúsága szerint öt részre osztották, ezért keresetét úgy módosította, hogy neki csak a Bagos György fiai és Erne ötödéből jár leánynegyed, amit a nádor meg is ítélt neki, a többi négy részt pedig addigi birtokosai kezén hagyta. Egyes családtörténészek főként e terjedelmes perirat alapján állapították meg IV. Béla király halicsi követe utódainak legkorábbi leszármazási adatait. A több generációra utaló névsorok persze nagyban nehezítik a középkori periratok olvasását és megértését, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a birtokszerző ősöktől való leszármazás kimutatásának rendkívüli jelentősége volt a birtokperek, illetve a birtokokkal kapcsolatos osztozkodások során. A régi korok embere a birtokokra vonatkozó dokumentumok megőrzését és ezek utódokra örökítését felettébb fontosnak tartotta, így érthető, hogy – a gyakori pereknek is köszönhetően – idővel tekintélyes méretű családi levéltárak keletkeztek. A halicsi követ apjáról (Wysobur) nem szólnak az ismert dokumentumok. A Wysobur név meglehetősen ritka, ismereteink szerint a hazai Árpád-kori okiratokban mindössze két ízben fordul elő: 1251-ben (lásd fent), valamint 1245-ben. Az utóbbi, három bolondóci várjobbágynak szóló oklevelet is IV. Béla király adta ki. Ennek kivonatát Szentpétery Imre közölte Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke című munkájában (I. kötet, 2. füzet; Budapest, 1927). Eszerint: „Budik fiát Tódort, Ompud fiát Wysoburt, Farkas fiát Demát, a bolunduchi [Bolondóc, Beckó] vár Geureg

[Seureg, Sőreg] falusi jobbágyait, kik a tatárjáráskor Danuskue [Dánoskő] nevű hegyet megerősítve a nekik alárendelt népeket megoltalmazták, ezen érdemükért a bolunduchi vár hatósága alól kiveszi és a királyi serviensek közé emeli, nevezett hegyet nekik s örököseiknek adja a király zászlaja alatt való szolgálat kötelezettségével.” Ez az oklevél ugyan Sőregre, egy Gömör vármegyei településre (bolondóci várbirtokra) utal, de Sárosban kelt, és az 1264-es, István, ifjabb királytól származó átiratát Eperjes város levéltárában őrzik. Gondolhatnánk, hogy a két oklevélben említett Wysobur talán egy és ugyanaz a személy. Ez esetben a Bánók első ismert ősének Wysobur apját, Ompudot tekinthetnénk. A nevek azonosságából azonban nem következik a személyek azonossága. A bolondóci várjobbágyokra vonatkozó oklevél a birtokadományozásról is rendelkezik. Mivel Germanus, illetve leszármazottjai Sáros vármegyei birtokokkal rendelkeztek, viszont gömöriekkel nem, inkább azt valószínűsíthetjük, hogy a két azonos név két különböző személyre vonatkozott. Van ugyanakkor egy további érv amellett, hogy az Ompud−Wysobur−Germanus leszármazásrend megkérdőjelezhető. Az 1245-ös okleveles említés ugyanis Ompud fia Wysobur bolondóci várjobbágyról szól, míg az 1251-ből való kiváltságlevél Komlós falusi Wysobur fia Germanus újvári servilis társadalmi előmeneteléről. Germanus a követi szolgálataiért az újvári szentkirály-jobbágyfiak közé emelkedett. Társadalomtörténeti szempontból meglehetősen valószerűtlen, hogy egy várjobbágy (Wysobur) fia hirtelen – a két oklevél között mindössze hat év az eltérés! – alávetett (servilis) jogállásba került volna, hogy azután onnan újra a várjobbágyok közé emelkedjen. Vagyis Germanus apját, Wysoburt tekinthetjük az említett öt család legkorábbi ismert ősének. Róla ennél többet jelenleg nem tudunk. A jobbágy, illetve az 1251-es oklevélben szereplő szentkirályjobbágyfiak fogalmával kapcsolatban hasznos utalásokat találunk Hóman Bálint (Szekfű Gyulával közösen írt) Magyar történet című munkájában (Budapest, 1935−1936). Hóman itt kifejtette, hogy a királyi várak népének tisztjeit várjobbágyoknak nevezték. Hóman

szerint „a jobbágyság körében […] megkülönböztetett helyzetük volt a régi, valódi jobbágyoktól származó »született jobbágyoknak« (iobagiones naturales), kiket a várjobbágyság körében »szentkirály jobbágyainak«, avagy »várjobbágyfiaknak« (jobagiones sancti regis, filii jobagionum castri) is neveztek. […] A XIII. és XIV. század fordulójának társadalmi és gazdasági mozgalmaiban a szabad harcos jobbágyok egy része – így a királyi várjobbágyok és udvarnokjobbágyok szinte egész tömege – a királyi nemes serviensek köznemesi osztályába emelkedett fel.” Györffy György történész István király és műve című könyvében (Budapest, 1983) például a következőket írta: „Településtörténeti kutatásaink nyomán kiderült, hogy az István törvényeiben említett katona (miles) réteg leszármazottai a várjobbágyok, a »szent király jobbágyfiai«, illetve »szabadjai« és az egyházi nemes jobbágyok.” Vajay Szabolcs, az Árpád-kor neves kutatója pedig a királyi várakban hadi szolgálatot teljesítő várjobbágyokról megjegyezte, hogy „nevezik őket szentkirály jobbágyfiaknak is”. Mindezek alapján látható, hogy a várjobbágyok, illetve a szentkirály-jobbágyfiak közötti különbségtétel (amely Hómannál és Erdélyinél jelenik meg a legmarkánsabban) nem teljesen tisztázott. Ami bizonyos: a „jobbágy” kifejezés jelentése az idők során hatalmas változáson ment keresztül, és végül a királyi, egyházi vagy nemesi birtokokon dolgozó földműves megnevezésévé vált. Germanus neve 1259-ben is előfordult IV. Béla király egyik, Lórévből keltezett oklevelében. Ebben az uralkodó tartalmilag részben megerősítette az 1251-es oklevélben foglaltakat. Kivonatát így adta közre Szentpétery Imre: „Germanust Cumlous faluból, aki Oroszországban [Ruscia] követségben járva szerzett érdemeket, a sárosi ispán iránt való minden tartozásától [debitum] felmenti, az oroszországi követségben való szolgálatot ezentúl is kötelességévé tévén Germanusnak, és elrendeli, hogy őt Comlous föld birtokában senki se háborgassa.” Az oklevelet Béla király 1261-ben, István ifjabb király 1264-ben, Szécsi Miklós országbíró pedig 1371-ben írta át. Egy 1263-ban, Nagyváradon kelt oklevélnek a kivonata szerint „István ifjabb király (iunior rex Hungariae, dux Transsiluanus,

dominus Comanorum) meghagyja Ipolit sárosi pap, királynéi kápolnaispánnak, hogy a Gyármán, Mátyás és mások közötti vitás földet előző parancsa szerint ossza fel tizenegy részre”. Eszerint Gyármán 1263-ban még élt. 1281-ben viszont már csak utódairól esett szó. IV. (Kun) László király ez idő tájt Aba nembeli Finta nádort megfosztotta tisztségétől, majd sereget küldött ellene. A felvidéki hadjárat indokai között szerepeltek Fintának Gyármán fiaival és másokkal szemben tanúsított erőszakos cselekményei is. Karácsonyi János történész A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig (Reprint; Budapest, 2004) című művében írta: „Finta, ha IV. László kancellárjának hihetünk, makacs ember volt; mások pedig (akik különben csak Finta szerencsecsillagának letűnte után lépnek fel) erőszakoskodással vádolják. Gyármán fiai arról panaszkodnak, hogy Margonya, Gerendel és Megymező nevű birtokaikat, az ungi jobbágyok [pedig arról], hogy Tiba nevű földjeiket tartja elfoglalva. Fogságba ejtette azonkívül Ernefia Istvánt és hív szolgáját, (Ajton nembeli) Szuhay Albertet, úgy, hogy ez csak 60 márka váltságdíjjal tudta magát kiszabadítani. […] Az ifjú király példásan akarta megbüntetni az »ország hűtlenét«, s hogy kudarcot ne valljon, az egész ország haderejét ellene indította. A hadjárat 1281. július–augusztus hónapokban folyt le, és két várnak, a Gömör megyei Gedének és az Abaúj megyei Szaláncnak […] megvívásából állott.” Erről a hadjáratról Bánlaky (Breit) József így számolt be A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában: „László nagy sereget gyűjtött, amelyben Iván nádor, Tétény Benedekfia Péter, a dunántúli felkeltekkel és Ákos Ernye bán fia csatlósaival vitték a főszerepet, s azzal megindult az Abák birtoka ellen. A királyi sereg Göncöt, majd Gedét (a mai Várgedét) vette be, ahonnan Aba Finta övéivel a szalánci várba húzódott vissza, ahol szívós ellenállást készült kifejteni. A kemény ostrommal szemben azonban a vár nem sokáig tarthatta magát, s annak megvételével Aba Finta ereje is meg volt törve. […] Az Aba Finta és a Henrik-fiak elleni harc megint egy szomorú fejezete hazánk történelmének. Egyébként elég szomorú jelenség, hogy nemcsak most, hanem IV. László egész uralkodása alatt úgyszólván szünet nélkül dühöngött a legelkeseredettebb

polgárháború és a hatalmaskodó főurak határt nem ismerő féktelen garázdálkodása.” Az 1251-es oklevélről Csánki Dezső történész (1857−1933) is megemlékezett Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában (III. Budapest, 1897) című jelentős munkájában: „Gyármán kapja 1251-ben IV. Bélától Komlós és Nádfő földet, Prócs másként Istvánfalva, Pósfalu, Dienesfalu, Dukafalu, Salamonfalu, Kükemező, Lucska és Kálnás falvakkal, Cservelyes és Kanyarék pusztákkal. De már régebben bírták: Gerendelyt, Margonyát és Megymezejét. […] Bánó (kükemezei, lucskai, komlósi) család, 1427-ben földesurak az adólajstrom szerint: Zsálmányfalva, Dukafalva (?), Lucska és Komlós helységekben.” Ma persze nehéz lenne megmondani, hogy az 1350-es (fentebb már említett) osztozkodás után mekkora birtokok kerültek a Bánók kezére, de tény, hogy a családot Sárosban a későbbi századokban is a nagybirtokkal rendelkező köznemesi családok között tartották számon. Hóman Bálint írta (Hóman−Szekfű: Magyar történet) a rendi társadalom szervezetéről szóló fejezetben, hogy az Anjou-korban „a nagybirtokosság legalsó kategóriájába tartozó 4-10 falura rúgó, birtokkal rendelkező, köznemesi családok száma mintegy 200-ra rúgott, két-háromszor annyi önálló háztartással és 2000-3000 lélekkel”. Hóman szerint e kétszáz családból az észak-északkeleti országrészre jutottak a következők: „Azari, Bánó (Kükemezei, Kálnai, Bagos), gagyi Báthori, Bertóthi (Hedri), Csicseri (cs. Orosz), Csirke, Császlóci, Daróci (d. Tibold), kövecsecsi Dancs, Dobi (Monoki, Izsépi), tussai Botfi, Fricsi, Göbelfalvi, Fügei, morvai Gyapoly (Rákóczi), Jánoki, Jánosfalvi, Jekelfalusi, lipóci Kecer, Liszkai, nádasdi Lackfi, Máriási, Méhi, Merse (Szinyei), Nátafalusi, Petényi, Alsópetényi, Putnoki, Rédei, Roskoványi, Semsei, Svábi, Szentkirályi, Usz, Vadászi, Sirokai családok.” Az 1251-es oklevélben felsorolt településekhez tartozó birtokok egy része 1920-ig, majd csökkenő mértékben 1945-ig a Bánó család kezén voltak. A két világháború, illetve a trianoni döntés a régi felvidéki magyar családok – köztük a Bánók − lába alól is kihúzta a szőnyeget. Ezt már nem védhették ki sem az élők, sem a hajdani ősök, akik a Zsigmond-kori per megnyerésével mintegy fél évezredre

biztosították az megmaradását.

utódok

megélhetését,

az

ősi

földön

való

EGYMÁSSAL VETÉLKEDŐ FŐPAPOK: BAKÓCZ ÉS SZATMÁRI I Tatán, a ferences kolostor előtti tér volt a helyszíne az 1510 nyarán megtartott országgyűlésnek, amelyen II. Ulászló magyar király előtt megjelentek XII. Lajos francia király, I. Miksa németrómai császár, II. Gyula pápa, a Velencei Köztársaság, I. Zsigmond lengyel király, valamint a moldvai és a havasalföldi vajdák követei. A külföldi hatalmak szemében Magyarország ekkor még őrzött valamit a Mátyás király idejében felhalmozott tekintélyéből, ezért szerették volna rábírni Ulászlót, hogy az ország kötelezze el magát az oldalukon, illetve számukra kedvező külpolitikai döntéseket hozzon. A franciák és a császár a törökök és Velence ellen létrehozott cambrai-i ligához (1508) való csatlakozást, a velenceiek pedig a velük kötött korábbi szövetség fenntartását akarták elérni. Tóth-Szabó Pál levéltáros és történész (1872−1938) a Magyar Történeti Életrajzok könyvsorozatban jelentette meg Szatmári György 1457−1524 című kötetét (1906), amelyben Szatmári – püspök, kancellár, esztergomi érsek − személyét előtérbe állítva, nagy műgonddal írt a Mohács előtti évtizedek történéseiről. A jómódú kassai kereskedőcsaládból származó Szatmári a krakkói egyetem elvégzése után előbb a királyi kancellárián, majd 1495-től egyházi pályán is kibontakoztatta tehetségét. Karrierje – a befolyásos Bakócz Tamás támogatásának köszönhetően – szépen ívelt felfelé. A tatai országgyűlés idején pécsi püspök volt, és mint alkancellár a külügyek irányításáért felelt. Bakócz bíboros, főkancellár mellett idővel őt tartották az uralkodó legfontosabb tanácsadójának, ezért a külföldi követek is gyakran kilincseltek nála. Bakócz a bíborosi kinevezéshez Velence támogatásával jutott, és a magyar udvarban következetesen támogatta a köztársaságot. Szatmári György viszont a Jagellók és a Habsburg-ház kapcsolatainak erősítése, illetve a cambrai-i ligához való csatlakozás mellett állt ki, így 1510-ben élesen szembekerült egykori

patrónusával, Bakócz Tamással. Kettejük ellentéte a magyar főurakat is megosztotta. Ez idő tájt már többen is megelégelték Bakócz túl nagy befolyását, s már csak ezért is Szatmári mögé álltak, ami viszont igencsak megnehezítette a velencei követ, Pietro Pasqualigo dolgát. A tapasztalt diplomata minden tehetségét latba vetve munkálkodott azon, hogy a Magyar Királyságot eltérítse a cambrai-i ligától, s rávegye Ulászlót: ne tartson igényt a Velence kezén lévő Dalmáciára. Többször is tárgyalt Bakócz Tamással, akiben megbízott, s aki igyekezett is hathatósan képviselni a köztársaság érdekeit. A velencei követ diplomáciai képességeire valóban nagy szükség volt, mert a francia követ durva kirohanásokat intézett Velence ellen. Ulászló előtt például bestiáknak és csőcseléknek nevezte a köztársaság polgárait. „Két sárkány fenyegeti a kereszténységet – mondotta –, a porta és a velencei köztársaság. Mind a kettőt ki kell irtani, meg kell semmisíteni. Buzlai, a főudvarmester, kötelességének tartotta figyelmeztetni a szónokot, hogy ki előtt áll és beszél: Szerényebben szóljon, követ úr, mondotta. A császári követek halk hangon szintén mérsékletre intették. »Hagyjatok beszélni – felelte nekik –, jól tudom, hogy mit akarok mondani.« Beszédje végén felszólította Ulászlót és tanácsosait, hogy csatlakozzanak a ligához, a szövetkezett hatalmak hajóhada készen áll Dalmácia elfoglalására. Mert ha Magyarország erre nem volna hajlandó, a hatalmak fogják elfoglalni.” Pasqualigo felismerte, hogy céljai eléréséhez nem elegendő Bakócz támogatása. Szatmári György megkerülhetetlenné vált, ezért – meglehetős késéssel – őt is megkereste. Tóth-Szabó Pál az országgyűlés vége előtt néhány nappal történt megbeszélésekről is beszámolt. „A gyűlés […] úgy határozott, hogy bizottságot küld ki kebeléből, mely Pasqualigóval aziránt fog tanácskozni, vajon lehetséges volnae, hogy a köztársaság Dalmáciát önként átengedje Magyarországnak. A bizottság tagjaivá Szatmári György, Thurzó Zsigmond váradi püspök, Szapolyai János erdélyi vajda, Ráskai Balázs tárnokmester, Buzlai Mózes főudvarmester s Beriszló Péter fehérvári prépost választattak.”

A velencei követet Szatmári lakására hívták, ahol a bizottság tagjai is megjelentek. A tárgyalást vezető házigazda kijelentette, hogy ha Velence nem adja át önként Dalmáciát, amely jogilag a magyar koronát illeti, akkor Magyarország kénytelen lesz fegyverrel föllépni. Pasqualigo nyugodtan válaszolt. Kijelentette, hogy a veszélyben forgó jó barátot támogatni illik, nem pedig a bajait növelni, Dalmácia elvesztése ugyanis a köztársaság romlását idézné elő. Hozzátette: erre a tárgyra nézve nincs utasítása, mert a signoria nem is álmodta, hogy itt ilyen követeléssel fognak fellépni. Ezután Szatmári György e szavakkal fordult Pasqualigóhoz: „Ha a követ úrnak nincs megbízatása Dalmáciára nézve, akkor miért jött ide? Hogy szavakkal tartson minket? Istenemre! Ezek az urak meg fognak haragudni, és olyan határozatot fognak hozni, amilyenre [önök] nem is gondoltak. […] Követ úr, legyen okos, s gondolja meg jól a hazája ügyét.” A követ ezután Bakóczhoz sietett, és tájékoztatta az elhangzottakról. Megjegyezte, hogy ismeri ugyan a prímás nagy tekintélyét, mégis fél, hogy az ellenséges hatalmak követei eredményesen lépnek fel Velencével szemben. „S e félelme annál alaposabb, mert tapasztalta a tanácskozások alkalmával, mily sokan vannak, kik ellenséges indulatot táplálnak a köztársaság iránt. Miért is a signoria kész volna a segélyösszeget felemelni, ha viszont Magyarország legalább ezer vitézt küldene a saját költségén Velence támogatására. Bakócz a követ e szavaira így szólt: Ne várjatok innen hadakat a mi költségünkön. Nincs pénzünk. Márpedig ezer embernek a felszerelésére legalább öt-tízezer aranyra volna szükségünk. Nem is kell e dologról szólni. Ne féljetek semmitől, én minden jót remélek.” Pasqualigo ezután a titkárát azzal az üzenettel küldte Szatmárihoz, hogy Dalmácia ügyében előterjesztést tesz a signoriának, s utasítást fog kérni. „Ezt korábban kellett volna megtenni – hangzott Szatmári válasza –, most már késő, a rendek rövid idő alatt határozatot fognak hozni és szétoszlanak. Mikor Bakócz prímás ezt meghallotta, nagy haragra fakadt, és hevesen tört ki Szatmári ellen: Óh a k…[nak] a fia! No, ez ugyan szép dolog, de ne törődjék vele a követ úr.”

Később, szintén a velencei követ előtt, úgy nyilatkozott Szatmárihoz fűződő viszonyáról, hogy „ő támogatta gyermekkorától fogva, ő adta neki a püspökségét, ő tette azzá, ami, az ő teremtménye, és most ennyire hálátlan, hogy az ő vetélytársa és legnagyobb ellenfele. Figyelmezteti is már most a signoriát, ha értésére esnék, hogy a pápa Szatmárit bíbornokká akarja kinevezni, ezt tekintélye és befolyása teljes súlyával akadályozza meg.” Ez a kis epizód jól rávilágít a két főpap-államférfi feszült viszonyára, s a jól ismert mondás igazságára, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában. Nézeteltéréseik miatt Tatán éles szóváltások is zajlottak közöttük, végül annyira összekülönböztek, hogy amikor Bakócz távozott a városból, Szatmári tüntetően távol maradt, pedig minden távozó főurat kikísért a városból. Igaz, később kibékültek, ami alátámaszt egy másik közmondást: „Holló a hollónak nem vájja ki a szemét.” Szatmári és Bakócz a birtokhalmozásban amúgy rokonlelkek voltak − főpapi szolgálatuk alatt gondosan gyarapították javaikat. Bakócznak nem volt elég az érsekségből és a magánbirtokaiból származó hatalmas jövedelme, az egri püspökségre is fájt a foga. Erre már csak azért is vágyott, mert tudta, hogy Ulászló odaígérte Szatmárinak. Velence ez ügyben közbenjárt ugyan érdekében a szentszéknél, de nem járt sikerrel. Az egri püspökséget végül nem sikerült megszereznie, viszont – kérésére – a köztársaság eredményesen akadályozta Szatmári bíborosi kinevezését. A jobbágy származású Bakócznak, pályája kezdetén egyébként talpalatnyi földbirtoka sem volt. Hihetetlen gyorsasággal gyarapította vagyonát, olyannyira, hogy rövid időn belül az ország leggazdagabb főurai közé emelkedett. Rengeteg energiát fektetett abba, hogy segítségre szoruló embereket találjon. Elsősorban nem a szegény, nélkülözéstől szenvedő nyomorultak után kutatott, hanem olyan gazdag, előkelő családok utolsó, gyermektelen tagjai után, akiknek halálával várható volt a család kihalása is. Az ilyen embereknek azután igyekezett mindenben a segítségére lenni. Kifizette az adósságaikat, nagy összegű kölcsönöket adott nekik, összeházasította őket saját rokonságának tagjaival, és más, hasonló „jótéteményekkel” hálára kötelezte őket. Ez elsősorban abban

nyilvánult meg, hogy az illetők a kezükön lévő hatalmas birtokokat Bakóczra ruházták. Mátyás király halála után a hazai hatalmi viszonyok jelentős részben az ő szándékai szerint formálódtak. Bíboros, esztergomi érsek, konstantinápolyi pátriárka, az 1513-as pápaválasztás esélyese volt, akinek kegyeiért külföldi uralkodók versenyeztek. Neki volt köszönhető, hogy testvéreinek gyermekei olyan híres grófi családok tagjaival házasodtak össze, mint a Bánffy, a Szentgyörgyi, a Szécsi (Széchy), a Corbaviai és a Zrínyi. Egy pillanatra se hagyott fel birtokai gyarapításával és rokonai gyámolításával. Ezzel kapcsolatban minden apró részletre odafigyelt, pedig egyházi és állami teendői, a külkapcsolatok jelentős részének kézben tartása sok energiáját felemésztették. Anyagi helyzetét jól szemléltette bevonulása Rómába, 1512 januárjában. Római megbízottai Reggio bíboros-érsekének palotáját bérelték ki számára a Virágpiacon (Campo de’ Fiori). Bakócz a lateráni zsinatra érkezett, s jövetelének híre II. Gyula pápa érdeklődését is felkeltette. Amikor az egyházfő hírét vette a fényűző menet közeledtének, úgy rendelkezett, hogy azt tereljék a Vatikán felé, mert az ablakából szeretné látni. Fraknói Vilmos a Magyar Történeti életrajzok Bakóczról szóló kötetében idézte a Rómában tartózkodó mantovai ügyvivő jelentését (1512. február 2.): „Legelöl jött negyven megterhelt öszvér, fehér és sárga sávos takaróik közepén a bíbornok címerével: félig tört pajzson fél szarvas kék mezőben. Az egyformán fölszerelt öszvérek szép látványt nyújtottak. Következett a kíséret. Élén három fényes öltözetű lovas, szép török-brokát kelméből készült öltönyben, melynek jobb ujja gazdagon volt hímezve és gyöngyökkel kirakva; drágakövekkel, gyöngyökkel és aranyhímzésekkel díszített magyar fövegekkel; török lovaik szerszáma ezüsttel és hímzésekkel ékeskedett. Utánuk tizenhat szép lovas jött, kik közül hatan lándzsákra illesztett vörösfehér zászlócskákat lobogtattak; kilencen vállig leérő tollforgót viseltek fövegükön; díszes takarókkal borított ötven lovat vezettek kötőféken. Ezeket tizenöt lándzsás és nyolcvan más lovas követte, párosan. Posztóöltönyüket elöl a zsinórdíszítések és a gombok majdnem egészen elborították; a jobb ujjak aranyhímzésekkel és

gyöngyökkel voltak díszítve. Ezüst hüvelyű kardjuk, tőrük és handzsárjuk széles ezüstövről függött alá. Csizmáikon, melyeknek magyar divat szerint még száraik is ezüsttel voltak kivarrva, ezüstsarkantyút viseltek. A lovak gazdag, bár durván dolgozott ezüstszerszámokkal voltak ellátva. Sok szép török, magyar és oláh lovat lehetett látni. A felsoroltakon kívül, kik a leírt rendben jöttek, még sokan voltak.” Mindezt jól kiegészíti egy másik szemtanú beszámolója, szintén Fraknóinak köszönhetően: „Legelöl, igen gazdagon öltözött főrangú urak jöttek, mint mondják a bíbornok és a magyar király rokonai. Magyaros ruháik aranybrokát és különböző színű selyemszövetekből készültek; némelyek fehér róka-, nyest- és cobolyprémmel voltak szegélyezve; a mellet és ujjakat arany- és ezüstdíszítmények borították. Különféle, részben bizarr alakú fövegek voltak láthatók, mind drágakövekkel, gyöngyökkel és arannyal gazdagon ékesítve. Többen arany nyakláncot viseltek. Mindenki bámulta a nagy pompát. Leírhatatlan a gyönyörű paripák fényes fölszerelése; az ezüstszerszámok, a dúsan aranyozott ezüst kengyelvasak, zabolák, a lovak nyakáról lefüggő ezüstláncok, ezekre illesztett aranyozott ezüstlemezek és egyéb díszítmények gazdagsága.” Bakócz Tamás almasárga lovon, bíborosi palástban a menet végén haladt, két bíboros kíséretében. A pápai palotában a szentatya, trónján ülve fogadta Bakóczot, s „az előtte térdre boruló prímásnak előbb lábát, majd kezét és arcát nyújtotta csókra”. A fogadás után a magyar bíboros „az angyalvár ágyúinak dörgése, a pápai testőrség trombitáinak harsogása és a dobok pörgése” közepette hagyta el a Vatikánt. A nagy tekintélyű magyar bíboros két évet töltött Rómában. A pápa 1513 februárjában elhunyt, de halála előtt több hívét is figyelmeztette, hogy ne válasszák utódjául Bakóczot, aki a pápaválasztáson valóban esélyesként indult, de a fiatalabb bíborosok egységes kiállása miatt végül mégsem őt, hanem Giovanni de’ Medici bíborost választották meg (X. Leó). Az új pápa azzal igyekezett kárpótolni a magyar bíborost, hogy megbízta egy törökellenes keresztes háború megszervezésével. Dózsa György keresztes vezérré történt kinevezése, majd az általa kirobbantott

belháború (1514) azonban sokat ártott Bakócz tekintélyének. 1516 után egyre inkább háttérbe szorult, 1519-ben pedig még egy agyvérzés is rontott az állapotán. Szatmári György a birtokszerzésben méltó társa volt Bakócznak. Préposti, püspöki, kancellári (1522-től prímási) minőségében megsokszorozta apjától örökölt vagyonát. Egyebek mellett megszerezte az abaúji Forró és Szikszó birtokát is, amelyeknek jövedelmén Kassával osztozott. Tóth-Szabó Pál írta: „1512-ben nem birtokok, de hatalmas uradalmak jutottak zálog címén Szatmári kezére. Ez évben Tarczai Miklós, királyi kamarásmester […] sárosmegyei tarkői és ujvári uradalmait, nevezetesen Tarkő helységet, Héthárs városát, Lucska, Veresalma, Jakabfalva, Libitin, Jesztreb, Cserne, Venece, Malcó és Gerlavágása falvakat más hét faluval Sárosmegyében, melyek Tarkőhöz tartoznak; úgyszintén Ujfalut, a vámszedés jogával, Litinyét, Olajpatakot (Olejnok), Hangócot, Krucsót, Böglért ugyancsak Sárosmegyében mint Ujvár tartozékait; nemkülönben Tarcát Kriva, Szécs, Viszoka falvakkal; Leibicot és Hunsdorfot Szepesmegyében, Makranc, Csécs és Szakál falukat Abaujmegyében, végül Kömlőd falut zálogba adta Szatmárinak, illetőleg húgának, a Thurzó Elek feleségének s Thurzó Eleknek.” Szatmári György nemcsak a birtokhalmozásban, hanem abban is hasonlított Bakóczra, hogy nagylelkű adományokkal, alapítványokkal támogatott egyházi építkezéseket, intézményeket. E téren szülővárosáról, Kassáról sem feledkezett meg. Amikor a dúsgazdag Bakócz Tamás 1521. június 16-án elhunyt, negyvenezer aranyforintot hagyott az ország védelmére. Szatmári három évvel később, 1524. április 7-én követte őt, és ennél is nagyobb összeget, „hatvanezer hollós aranyat hagyott azon várak visszaváltására, melyeket még Mátyás király kötött le zálogul Frigyes császárnak a magyar korona kiadásáért”. Mindkét hagyaték, illetve a hátramaradt vagyonok jelentős része hasonló sorsra jutott: Habsburg Mária királyné és II. Lajos király mohóságának martalékává vált. Habsburg Mária, mint a király jegyese, mindössze tizenkét nappal Bakócz bíboros halála után, 1521. június 28-án érkezett Pozsonyba, ahol Szatmári György fogadta. A törökök ekkor már nagy erőkkel

ostromolták délen Szabács várát, és hamarosan körülzárták Nándorfehérvárt. Az esküvőjére készülő királyt ekkor még komolyan aggasztotta a török fenyegetés, és igyekezett előteremteni a hadikiadásokhoz szükséges pénzt. Igényt tartott Bakócz gazdag hagyatékára, mivel nem elégedett meg a végrendeletben megjelölt negyvenezer arannyal. Néhány nappal a temetés után írta a végrendelet végrehajtóinak: „Hűtlenség büntetése alatt hagyjuk meg nektek, hogy jelen soraink vétele után tüstént szolgáltassátok át az elhunyt bíbornok összes pénzbeli vagyonát Paksi Balázsnak, kit evégből oda küldöttünk, csupán annyit tartván vissza, amennyit az elhunyt udvari személyzetének fizetésére, hadainak felszerelésére s a kápolna szükségleteire rendeltünk. Mert oly nagy a szükség, amely minket most szorongat, hogy azt a pénzt tovább semmi módon nem nélkülözhetjük. A saját fejünkről s az egész országról van mostan szó.” A király végül nemcsak a pénzt, hanem a bíboros felhalmozott értéktárgyait, drágaságait is lefoglaltatta. Csakhogy a hatalmas vagyon nagy része nem folyt be az ország védelmét szolgáló kiadások közé. Mária királyné megjelenésével a királyi udvarban elharapóztak a költséges mulatozások, amelyek itthon és külföldön is megbotránkoztatták a közvéleményt. A nemesség a felelőtlen költekezés miatt az adófizetés megtagadásával fenyegetőzött, Zsigmond lengyel király (II. Lajos bátyja) pedig Szatmári Györgyhöz fordult, hogy próbálja jó irányba terelni az öccsét. Zsigmond levelének részlete: „Nagy fájdalommal értesültünk, hogy Lajos király főképp az idegenek révén oly szokásokat vesz fel, melyek visszatetszést keltenek az alattvalóknál, nem egyeztethetők össze a királyi névvel, s legkevésbé sem felelnek meg e szerencsétlen időknek. Miért is félünk, hogy az ifjú oly mélyre fog süllyedni, hogy úgy magának, mint nekünk szégyenünkre válik, országainak pedig romlására lesz. Minden tehetségünkkel kérjük tehát atyaságodat, hogy ő felségét ezen hibáira komolyan és állhatatosan figyelmeztesse, a rossz és méltatlan társakat távolítsa el s minden eszközt használjon fel, melyek a megjavítására alkalmasaknak látszanak.”

Szatmári igyekezett megfelelni az elvárásoknak, de nem tudta ellensúlyozni az udvar rossz szellemeinek kártékony befolyását. Azután, hogy 1524 tavaszán elhunyt, s az esztergomi székesegyház sírboltjában − a királyi pár jelenlétében – eltemették, az ő hagyatékának a sorsa is Bakóczéhoz hasonlatossá vált. A történész szavaival: „Lajos király nem elégedett meg a hatvanezer arannyal, melyet különben sem fordított a kitűzött célra, hanem más országos szükségletekre, de rátette kezét az elhunyt prímás egyéb hagyatékára is. Alig történt meg a temetés, máris követelte, hogy az érseki vár termei nyittassanak meg előtte. A várnagy azonban csak akkor engedett a felszólításnak, mikor a király már ágyúkat akart hozatni, hogy a várat megostromolja. De a talált pénzmennyiség, arany- és ezüstedények, ékszerek nem elégítették ki Lajost, s megcsalatkozott reménysége miatt akkora volt felháborodása, hogy nem átallotta nyíltan lopással vádolni azokat, akik a prímás halálakor e kincsekhez legközelebb álltak.” Lajos király még Szatmári György szülővárosának, Kassának is parancsba adta, hogy az elhunyt főpap megmaradt kincseit adják át odaküldött kamarásnak. Az 1525. május 7-én kezdődött, Rákosmezőn és Budán megtartott fegyveres országgyűlésen az elégedetlen köznemesség már erélyesen támadta az udvart. A résztvevők többek között azt követelték, hogy idegenek ne lehessenek a királyi tanács tagjai, ne viseljenek főméltóságot, távolítsák el az országból a Fuggereket, valamint a császári és a velencei követeket, szabályozzák a katonaállítást és a hadba vonulást, továbbá írják össze a főpapok és főurak jövedelmét. Az országgyűlés végzéseit a király nem erősítette meg. És persze az országot sem tudta felkészíteni a fenyegető török veszéllyel szemben. A Mohácsnál, 1526. augusztus 29-én lezajlott, magyar szempontból tragikus kimenetelű csatavesztés idején a két rivális főpap már Esztergomban aludta örök álmát. A fiatal uralkodó a csata során életét vesztette, Magyarország sorsa pedig hosszú időre megpecsételődött.

A MOHÁCSHOZ VEZETŐ ÚT − „KERESD A NŐT!” I Az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata másnapján − 30-án este − befutott a vereség híre Budára. II. Lajos király hollétéről ekkor még nem tudtak a hírnökök. A királyné, Habsburg Mária nem tétlenkedett, azonnal kezébe vette az irányítást. Első dolga volt, hogy a Budai Várban őrzött királyi kincseket dereglyékre rakatta, majd a flottával együtt elindult Pozsony felé. Gyors intézkedése jól jelezte, hogy a válságos helyzet ellenére is képes volt megfontoltan és határozottan cselekedni. Hatvannál több lapos fenekű dereglye szállította az ékszereket, díszes fegyvereket, arany- és ezüstedényeket, pénzeket, s ki tudja, mi mindent. A dereglyéket a parton fölfelé hajtott marhákkal vontatták. A szállítmány bizonyára sértetlenül megérkezett volna Pozsonyba, csakhogy Esztergomnál támadás érte a flottát. Orbánczy (Orbonás) András várkapitány ágyúkkal lövette a dereglyéket, miközben esztergomi katonák törtek a vontatókra. A várkapitány váratlan fellépésével kapcsolatban eltérő vélekedésekkel találkozhatunk. Manapság egyesek közönséges rablótámadásról beszélnek, míg mások a várkapitány hazafias magatartását dicsérik, amellyel meg akarta akadályozni, hogy a kincsek a Habsburgok kezére kerüljenek. Tény, hogy a hajók közül néhány (talán kettő-három) elsüllyedt, valamennyit megszereztek az esztergomiak, a többi azonban folytatni tudta útját. Mária királyné talpraesettségét, uralkodói tehetségét a kortársak is nagyra becsülték. Sok adat van arra nézvést, hogy nagy hatással volt a fiatal Lajos király döntéseire, ezért érdemes közelebbről is megvizsgálni, milyen történelmi szerepet játszott hazánk életében Mohácsot megelőzően. Ortvay Tivadar történész, régész, pedagógus, az MTA tagja (1843−1916) Mária, II. Lajos magyar király neje 1505–1558 címmel megírta a királyné életrajzi kötetét. A mű 1914-ben jelent meg, a

Magyar történelmi életrajzok című sorozat részeként. A szerző (eredeti neve Orthmayr volt) 1870-ig katolikus segédlelkészként, illetve hitoktatóként tevékenykedett a csanádi püspökség egyes településein, 1875 után pedig egyetemi tanár, illetve intézeti igazgató volt Pozsonyban (Szent Orsolya-rend tanítóképző). 1895 és 1905 között Habsburg−Tescheni Frigyes főherceg (a világháborúban, 1914 és 1917 között a Monarchia haderőinek főparancsnoka, 1918 decemberében nyugdíjazták) leányainak történelemtanára volt, tehát igen jó kapcsolatokat ápolt az uralkodócsaláddal. Mária királynéról szóló művét olvasva érzékelhető, hogy ennek szellemében alkotott, ugyanakkor rengeteg értékes forrást, kutatási eredményt vonultatott fel. A Jagelló-házból származó II. Lajos húszévesen, csatában halt meg, éppen úgy, mint nagyapjának, IV. Kázmér lengyel királynak a testvére: I. Ulászló magyar és lengyel király 1444-ben. Lajost már kétéves korában magyar, egy évvel később cseh királlyá koronázták. Amikor apja (II. Ulászló) 1516-ban meghalt, ő mindössze tízesztendős volt. Egy évvel korábban, az 1515-ös bécsi találkozón a Habsburgok és a Jagellók megállapodtak, hogy II. Ulászló gyermekei (Lajos és Anna) és Habsburg Miksa császár unokái (Mária és Ferdinánd) kettős házasságot kötnek. A kiskorú II. Lajos és Habsburg Mária házassága már korábban eldőlt, de a tényleges esküvőre 1522. január 13-án került sor. Lajos ekkor tizenhat, menyasszonya tizenhét éves volt. Máriát az esküvőt megelőzően, december 11-én, Székesfehérváron megkoronázták, férje pedig letette a koronázási esküt, amit annak idején, 1508-ban az apja mondott el helyette. A házasságkötés idején az ország gazdasági helyzete mélyponton állt, ráadásul a török fenyegetés is felerősödött. A szultáni hadak négy és fél hónappal korábban, 1521. augusztus végén elfoglalták Nándorfehérvárt, a legfontosabb magyar végvárat, amelyet még 1456-ban Hunyadi János saját seregével és Kapisztrán János hadaival megmentett a magyar koronának. A törökök fölött aratott, világraszóló győzelem hosszan tartó eredménye ezzel elveszett. A fiatal II. Lajos mellé gyámként kijelölt főemberek (Bakócz Tamás esztergomi érsek, Bornemissza János pozsonyi

főispán, Mátyás király egykori kincstartója, valamint Brandenburgi György őrgróf, II. Ulászló unokaöccse) jó irányba terelhették volna tapasztalatlan királyukat. Bakócz azonban 1521 nyarán elhunyt, Bornemissza pedig nehezen tudta mérsékelni az őrgrófnak a királyi párra gyakorolt befolyását, ami táncmulatságok, költséges lakomák, kicsapongó dorbézolások formájában öltött testet. Brandenburgi Györgyöt még Ulászló király hívta az országba. Feleségül vette Corvin János herceg özvegyét, s ezzel hatalmas horvátországi, illetve erdélyi uradalmakhoz jutott. Így került a kezére Vajdahunyad is. Elterjedt nézetek szerint a király erkölcsi fejlődésére ennek a bajorországi őrgrófnak (a királyné bizalmasának) volt a legnagyobb, s egyben a legkártékonyabb hatása. Ezzel szemben akadtak olyan egykorú vélemények, amelyek szerint a király a házasságkötése előtt, tehát amíg az őrgróf és a magyarok irányítása alatt állt, jó kezekben volt. Massaro velencei diplomata például ezt írta egyik jelentésében: „a király, míg magyarok vezetése alatt állott, a legjobb erkölcsökben neveltetett; de mióta megházasodott és németek vezetése alá jutott, egészen ellentétes életmódhoz szoktatták”. A könnyelmű szórakozásokkal tarkított életforma közepette a fiatal, könnyen befolyásolható Lajosnak kevés lehetősége volt arra, hogy az irányítást saját kezébe vegye, és az államügyekkel érdemben foglalkozzon. Ennek ellenére időnként komolyan vette feladatait. A történészek manapság elismerik tehetségét, s úgy vélik, hogy szerencsésebb történelmi viszonyok közepette jó uralkodó válhatott volna belőle. 1522−23-ban például Csehországban igyekezett rendezni az ottani államügyeket. Többek között leváltotta a cseh kormányt, majd adót szavaztatott meg a törökök elleni harcokhoz. 1523 májusában itthon összehívta az országgyűlést, leváltotta Báthori István nádort, Tomori Pál kalocsai érseket pedig kinevezte alsó-magyarországi főkapitánnyá. Az országgyűlés rendelkezett a nemesség hadba szállásának módjáról, az adók beszedéséről, az egyházi kincsek egy részének a törökellenes háború céljaira való felajánlásáról. Siklóssy László író, művelődéstörténész 1919-ben megjelent könyvében (Műkincseink vándorutja Bécsbe) írta: „Egymást követték

a királyi rendeletek, amelyek az egyházakat és monostorokat kincseik átszolgáltatására kötelezték. A királynak egyik rendelete Maczedóniai László pécsi prépostot és Bornemisza Pétert mint királyi biztosokat és gyűjtőket küldte szét, hogy egész Magyarország, Szlavónia és Erdély egyházaitól és monostoraitól szedjék össze a pénzt, az arany- és ezüstedényeket és egyéb drágaságokat, aminthogy ezt a török háború céljára VII. Kelemen pápa megengedte. A váradi egyházkerülethez intézett királyi rendeletben a kincsek felét kéri a király. Buda és Pest sem kapott kegyelmet. Pusztulnia kellett Szent Gellért pompás ezüstkoporsójának, amelyet Erzsébet királyné, Nagy Lajos anyja készíttetett; az ötvösművészetnek ez a remeke 219 márka súlyú volt. Ezt Szent Péter pesti zárdájából vitték el.” Brandenburgi György 1525-ben elhagyta Magyarországot. A kormányzással, a királyi udvar magatartásával elégedetlen köznemesség ugyanis májusban, a rákosi országgyűlésen oly nagy erővel követelte az idegen udvarnokok eltávolítását, hogy végül az irányítást kézben tartó Habsburg Mária – kénytelen-kelletlen − engedett a nyomásnak. Ennek következtében az őrgróffal együtt más német udvarnokoknak is el kellett hagyni az országot. A köznemesség által júniusban összehívott hatvani országgyűlés rendelkezett a királyi pár gyűrűspecsétjeinek lefoglalásáról, a királyi tanács átalakításáról, a főurak hatalmának visszaszorításáról, a köznemességnek tetsző tisztségviselők kinevezéséről, a honvédelmi kötelezettségek betartásának szigorításáról. A közügyekbe beavatkozó királyné részt vett az 1526. március 4-én tartott királyi ülésen, ahol ellenezte, hogy a soron következő országgyűlésen a köznemesség fegyveresen jelenjen meg. II. Lajos ez idő tájt írta a pápai követnek, hogy „jobban fél a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól”. Ortvay Tivadar a könyvében gyakran szólt elismerően Habsburg Máriáról, dicsérve kiváló képességeit, politikai téren mutatott rátermettségét, ugyanakkor a hibáit sem hallgatta el. Mentségéül hozta fel, hogy Németalföld szülöttjeként gyermekkorától hozzászokott a „flandriai szabadossághoz”, táncmulatságokhoz, lakomákhoz, vadászatokhoz. Mária „erkölcsi világa és életnézete

nem idegenkedhetett a vígabb és zajosabb, a pezsgőbb s kitörőbb élet nyilvánulásától. A burgundi udvar Miksa, Szép Fülöp és nővére, Margit, valamint V. Károly, sőt még későbben II. Fülöp alatt is a könnyelműség, a jólét, a pazarlás és könnyű erkölcsösség hírében állott. […] A flamandi nő, a közérzet tisztességének megóvása mellett, nem idegenkedett a szabadabb erkölcs, a pajzánabb női kacérság megnyilatkozásában való örömtől, báját szerette alkalomadtán ledérkedő könnyelműséggel érvényesíteni, jellemével és női önérzetével meg tudta egyeztetni a kihívó frivolság és durváskodó bujaság látszatát. Máriának Németalföldről magával hozott udvarnépe: kisasszonyai, női szolgái az erkölcsi életnek könnyelműbb, ha nem éppen feslettebb felfogásának látszottak hódolni. Ezek tették az udvari életet fesletté…” Lajos király gyengéd érzéseket táplált felesége iránt. A ledérségre hajlamos Mária − fiatal kora ellenére − tisztában volt saját politikai szerepével. Ez kiderül Ortvay e megállapításából is: „Ura megrontóival folyton fenntartotta a jó és szívélyes viszonyt. György őrgróffal és testvéreivel, Albrecht nagymesterrel [Német Lovagrend] és Kázmér őrgróffal meg Vilmossal, nemcsak a rokonságnál fogva, hanem azon célzatból is, hogy velük és általuk politikai terveit is megvalósíthatni remélhette.” Tóth-Szabó Pál levéltáros, történész (1872−1938) 1906-ban megjelent művében (Szatmári György 1457−1524) rávilágított, hogy Mária akaratos természetének jelei az országba érkezésének kezdetétől megmutatkoztak. 1521. június 28-án érkezett Pozsonyba, mindössze tizenkét nappal a dúsgazdag Bakócz bíboros halála után. A törökök ekkor már nagy erőkkel ostromolták délen Szabács várát, és hamarosan körülzárták Nándorfehérvárt. A Budán tartózkodó Lajos király és a magyar főemberek tisztában voltak a veszély nagyságával. A királyi menyasszonyt a jelek szerint saját esküvője érdekelte, nem pedig az ország sorsa, de azért hozzájutott a szükséges információkhoz. Szatmári György püspök (később prímás) és kancellár tájékoztatta őt a fenyegető helyzetről, továbbá kérte, hogy egyelőre maradjon Pozsonyban, várjon a Budára történő utazással. Az erélyes hercegnő azonban látni kívánta a jegyesét, és végül

rákényszerítette akaratát a kancellárra, illetve az őt kísérő urakra. Előbb Esztergomba, majd Visegrádra hajóztak. Az esküvőjére készülő királyt eközben komolyan aggasztotta a török fenyegetés, és igyekezett előteremteni a hadikiadásokhoz szükséges pénzt. (E célból vetett szemet Bakócz Tamás hagyatékára is.) A királyi jegyesek 1521. augusztus 11-én, Óbuda közelében találkoztak, s innen mentek Budára. Lajost a sürgető feladatok hamarosan a tétényi táborba szólították, mire Mária vissza akart menni Németországba, de azután megelégedett Visegráddal, ahol biztonságban érezte magát. Augusztus 29-én, hatvanhat napi ostrom után Nándorfehérvár megmaradt védői (hetvenhárman) megadták magukat Szulejmán szultán ostromló seregének. Október vége felé a Budára összehívott országgyűlés – Nándorfehérvár és Szabács elveszítése miatt – rendkívüli adót szavazott meg. Tóth-Szabó Pál írta könyvében: „az országgyűlésen, melyet Lajos király még Pécsről hívott egybe, oly áldozatkészséget látunk, amilyennel eddig nem találkoztunk. A főpapok és főurak, valamint a nemesek egy évi mindennemű jövedelmüknek a felét, a lelkészek és kisebb javadalmasok, kik rendes hadakat nem tartanak, a birtokukban levő arany- és ezüstszerelvények, pénzük tizedrészét ajánlották fel a haza oltárára; s minden nem nemes lakosra fejenként egy forint adót vetettek ki.” A királyi pár esküvőjére Budán került sor január 13-án. Máriát a kortársak nem tartották szépnek, viszont elismerték kiváló szellemi képességeit, határozottságát, erőteljes, férfias viselkedését, megjegyezve, hogy „céljai elérésére habozás nélkül használta a cselszövényt és az erőszakot”. Ő és férje nem vetették meg a könnyű szórakozást, a kicsapongásokba hajló mulatozásokat, s ezek bizony a hadikiadásokra befolyt bevételek nagy részét is igen gyorsan felemésztették. A királyi pár életmódját sokan bírálták. A köznemesek, akik évi jövedelmük felét ajánlották az ország védelmére, nyíltan hangoztatták: megtagadják az adófizetést, ha az ország pénzét udvari mulatságokra fordítják. Nándorfehérvár török kézre kerülése után a kincstár bevételei jórészt a királyi udvar felelőtlen költekezéseit szolgálták. 1522-ben ráadásul az országgyűlés által megszavazott adóknak mindössze

egytizede folyt be. II. Lajos eközben (február 8-án), Budán kelt okiratában megerősítette korábbi adományát, amellyel − jegyajándékként − Mária kezére juttatott bánya- és mezővárosokat, várakat, kastélyokat, hatalmas birtokokat. Ezek között volt például Körmöc-, Selmec- és Besztercebánya, továbbá Korpona, Breznó-, Baka-, Béla-, Új- és Libetbánya. A kitermelt arany, ezüst és más ércek természetesen a királynét illették. E bányavárosokon kívül Habsburg Máriáé lett Zólyom vára, Óbuda vára és városa, a Csepelsziget, a máramarosi sókamara, Huszt vára és városa, Róna vára, Sziget, Técső és Visk városok, Munkács vára és városa, Beregszász és Vári városa, Diósgyőr vára és városa, Miskolc, Mohi, Mezőkövesd és Keresztes városa. Ezek adták a királyné kincstárának legfőbb bevételeit. A mohácsi csata előtt a magyar haderő, a királyi udvar állandó pénzzavara ellenére szép sikereket ért el. Kubinyi András történész A szávaszentdemeter−nagyolaszi győzelem 1523-ban (Hadtörténelmi közlemények; 1978/2) című tanulmányában írta: „Hadtörténetírásunk, joggal, […] a török sikereket hangsúlyozta, a magyar eredményeket lényegében csak megemlítette. Pedig paradox módon évtizedek óta nem tapasztalunk a török fronton annyi eredményes és viszonylag nagyszámú magyar katonai akciót, mint ekkor. Kisebb jelentőségű sikereket − pl. Klissza felmentését vagy Szörény 1524-es eleste előtti ostromainak visszaverését − nem említve, három nagyobb magyar katonai siker esik erre az időre. Kihatásukat tekintve a legjelentősebbek Szapolyai János vajda havasalföldi hadjáratai. 1522-ben megakadályozta Havasföld bekebelezését a török birodalomba, kiverte a kijelölt szandzsákbéget, Mehemedet az országból és megszilárdította a magyarbarát trónkövetelő Radu de la Afumaţi vajda hatalmát. […] Hadjárataival a keleti támadás veszélye felől biztosította Erdélyt. Frangepán Kristóf 1525. évi jajcai hadjárata csak egy ostromzár alatt álló végvár ellátását tartotta céljának, mégis bebizonyította, hogy a magyarok és horvátok, alkalmas vezetés mellett, képesek jelentős erőt (6000 embert) mozgósítani és nehéz terepen viszonylag kis veszteséggel áttörni az ellenségen. Utoljára említjük […] a Ferhád pasa és Báli bég csapatai felett 1523 nyarán aratott magyar

győzelmet, amely a korszak legnagyobb erőkkel vívott mezei csatája volt. Mégis, eredménye ellenére, ez a csata és előzményei világosan mutatják a magyar hadvezetés gyengéit.” A királyi udvar tekintélye ez idő tájt mélypontra süllyedt. Szerémi György, II. Lajos udvari káplánja, történetíró írta: a király olyan szegény volt, hogy gyakran ebéd vagy vacsora se került az asztalára. Szakácsa, Bosnyák Mátyás a főpapoktól és főuraktól koldulgatott pénzt és ennivalót a királyi asztal számára. Burgio pápai követ Rómába küldött jelentésében (1526. január 18.) szerepelt: „a király őfelsége akkora szükséget szenved, hogy olykor élelmiszerekre sem telik”. Március végén pedig már arról számolt be, hogy „a királynak nincs mit ennie, ezüstjét elzálogosította a zsidóknál, s nincs is reménye, hogy pénzhez jusson”. Jól jellemzi az akkori viszonyokat Szeréminek az a feljegyzése, miszerint megesett, hogy ha a király valamelyik embere a királyi szolgák vagy naszádosok számára írásban pénzt kért a kincstartótól, ő ezt a papirost másra használta föl, s az így beszennyezett papírt a kérelmező arcába dobta. A szégyenletes állapotok összefüggtek a királyi udvar mértéktelen pazarlásával, a fiatal király felelőtlen költekezésével, illetve ajándékozási mániájával. A pénzszórásban méltó társra lelt feleségében, akinek a felelőssége e téren nem vitatható. Ortvay egy helyütt így fogalmazott: „Nagy baj volt az is, hogy Thurzó Elek kincstartó nem tudott a királynénak ellenállni. Emiatt a pápai követ nem is tartotta Thurzót alkalmasnak arra, hogy főkincstárnokul újból kineveztessék, mert tartani kellett attól, hogy ez esetben az országos jövedelmek mind a királyné kezébe kerülnének. A követ szerint a királyné oly tékozló, hogy két ország jövedelme sem volna neki elegendő.” A királyi pár nagy adósságokat halmozott fel, csak hogy pénzhez jusson. Zálogba adott birtokokkal, kincsekkel és különféle adók lekötésével szereztek jelentős kölcsönöket. Ezek pedig egyre inkább apasztották a királyi kincstár bevételeit. „Nemegyszer közcélokra szánt pénzkészletek a király s királyné személyes zavarai elhárítására fordíttattak, mi országra szóló súlyos botrányokat idézett fel, úgyhogy Lajos és udvara tekintélye és tisztelete csaknem

megsemmisült” – írta Ortvay. Másutt ezt vetette papírra: „Önállásának s hatalomra való törekvésének Mária legfeltűnőbb jelét azzal szolgáltatta, hogy a legmerészebben perbe szállott a szentgyörgynapi budai országgyűlésen a nemesség azon óhajával, hogy a kincstárnok számadásait a király és az országtanács által kiküldendő biztosok évnegyedenként vizsgálják meg. A nemesség ez óhaja a királyi pár és az ellenőrzés iránt való bizalmatlanságán alapult…” A királyi kincstár természetesen a legnehezebb időkben is őrizte azokat az értékeket, amelyeket – kiemelkedő történelmi, kegyeleti vagy hitbéli okokból − illő volt megtartani, ezért az ilyen kincseket nem, vagy csak kivételes esetekben váltották pénzre. Siklóssy László írta a már említett könyvében: „Igaz, hogy a Jagellókban koldusdinasztia került a trónra. Ám megvoltak a régi királyi kincsek.” A pénzhiány viszont nagy volt, s oda vezetett, hogy a királyné a budai kereskedőknél nemegyszer hitelbe vásárolt drága kelméket és más értékes holmikat. A királyi pár még a pápai követtől sem átallott pénzt kérni. Lajos és Mária egyik törvénytelen, az ország pénzügyi helyzetét durván aláásó lépése volt, hogy hozzájárultak a hivatalos fizetőeszköz értékének elsilányításához. A királyi tanács 1526 júniusában elrendelte, hogy az egyházak arany- és ezüsttárgyainak feléből pénzt verjenek, s azt fordítsák a véghelyek katonai kiadásainak fedezésére. A várban összegyűjtött, nagy mennyiségű tiszta ezüst feldolgozásához a királyné huszonöt bécsi pénzverőt hozatott Budára. A mesterek a Keresztelő Szent János utca egyik házában végezték a pénzverést, csakhogy az ezüstöt rézzel vegyítették. A pénz minőségének romlása oda vezetett, hogy egy Mátyás korabeli ezüstért előbb öt, majd a további pénzrontás következtében harminckét új pénzt adtak. Ugyanebből a német és a magyar kereskedők viszont már százötvenet kértek, egyetlen régi jó forintért. Szerémi György szerint: „Akkora kárt okozott ezáltal a királyné az országnak, s akkora zsákmányt ejtett az országból, hogy a török, felperzselve az országot, azt jobban nem károsíthatta volna.”

Siklóssy László szavaival: „Ha nem is volt Magyarországon gazdag és hatalmas király, voltak gazdag és hatalmas olygarchák. Itt voltak a Szapolyaiak, a Fuggerekkel összeszövetkezett Thurzók, oly dúsgazdag főpapok, mint Bakócz Tamás és Szatmáry György, olyan, minden hájjal megkent pénzügyi kapacitás, mint a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Fortunatus Imre. […] Ausztria pénzügyi helyzete és valutája még mindig rosszabb volt, mint Magyarországé. Nem mi fordultunk őhozzájuk, hanem ők mihozzánk, ha szükségben voltak. Még 1526 augusztusában, tehát a mohácsi vész havában is, Magyarország segítette ki egy 10 000 rajnai forintra menő kölcsönösszeggel Ausztriát. Ilyen összegű készpénzkölcsönszerződést kötött ugyanis az alsó-ausztriai kamara főtanácsosa Kiembsseer György útján 10%-ra Szerencsés Fortunatus Imrével. A kölcsön biztosításául az osztrákoknak megfelelő összegű kincset kellett zálogba adniok.” Az ország kormányzása gyenge lábakon állt. Egyre sűrűbben mutatkoztak a katasztrófa fenyegető előjelei, míg végül bekövetkezett a mohácsi tragédia. Lajos király a csata előtt, és a csatában is bátran, királyhoz méltó módon viselkedett. Ortvay Tivadar írta: „Mikor közvetlenül a csata előtt a nádorral a felállított sereg csatasorain végiglovagol, a nádor őt olyanul mutatja be, mint »ki kész minden veszedelemnek, sőt a halálnak is alávetni magát a hazáért, Krisztus vallásáért, harcolni népeiért és gyermekeiért«. Ezt [élő]szóval maga a király is megerősítette, s buzdította vitézeit lelkes küzdésre.” Az uralkodó személyes bátorsága persze nem pótolhatta a megfelelő felkészülést, az elvesztegetett időt, a pazarló, felelőtlen kormányzás nyomán keletkezett károk enyhítését. A csata lefolyását, végső kimenetelét ismerjük. Az előzmények számbavételekor többféle magyarázattal találkozhatunk − ezek közül nem felejthető ki Dózsa György 1514-es parasztháborúja, illetve I. Ferenc francia király és Szulejmán szultán 1525-ös szövetségkötése sem. A Mohácshoz vezető út történetéből gyakrabban villan fel II. Lajos alakja, mint Habsburg Máriáé, pedig a királyné szerepe és felelőssége korántsem elhanyagolható. A Budáról sietve elszállított

magyar királyi kincsekkel kapcsolatos magatartása is tanulságos. Siklóssy kitért rá, hogy Pozsonyban kétféle álláspont ütközött. „Az egyiket Bornemissza János pozsonyi gróf védte: a kincs az országé, és az másnak nem adható ki, mint a megválasztandó törvényes királynak. A másikat Mária királyné hangoztatta: a kincs az övé. Ő pedig saját érdekén kívül csak egy célt ismert: bátyjának, Ferdinándnak magyar királyságát.” Ferdinánd, akit 1526 decemberében koronáztak magyar királlyá, hálás volt húgának, és az újesztendő elején kinevezte az ország helytartójává. Bornemissza és más pozsonyi magyar főurak 1527 júliusában felesküdtek Ferdinándra. A Habsburg ellenkirály elrendelte a magyar kincsek leltárba vételét, miközben seregével megindult a korábban megkoronázott I. Szapolyai János magyar király ellen, és hamarosan elfoglalta Budát. A leltár során arany- és ezüsttárgyak, ékszerek, drágakövek, étkészletek, drága fegyverek, kelmék és kegytárgyak lettek hosszú lajstromokba véve. Hatalmas mennyiségű kincs, amelyről Ferdinánd az alsó-ausztriai pénzügyi kamarának 1527. október 24-én írt levelében így rendelkezett: „Elsősorban mindazok a kincsek, amelyek a leltárkivonatban nagy A-val vannak megjelölve, szintúgy azok a kincsek és tárgyak, amelyek a másik kivonatban B-vel vannak megjelölve, valamennyien sértetlenül Bécsbe, a ti kezetekhez küldessenek, azok a darabok ellenben, amelyek a harmadik kivonatban C-vel vannak megjelölve s amelyek Szent János tárgyai s az itteni budai kápolnához tartoznak, sértetlenül leküldessenek Budára […], azoktól az arany- és ezüsttárgyaktól, amelyeknél a leltár nem ír elő másféle kezelést, az aranyat és ezüstöt válasszátok el, olvasztassátok meg és veressetek belőle pénzt, jól megjegyezvén, hogy mennyi és miféle pénz lett belőle. Ami drágakő, gyöngyház, csigaház, viperanyelv, korall, avagy hasonló ékesség volna rajtuk, ezeket a törésnél választassátok el.” A magyar királyi kincsek egy részét tehát beolvasztották, s a belőlük vert pénzekből bőven jutott a Habsburg uralkodó magyarországi hadjárataira. Mária királyné, özvegységének kezdetétől mindent megtett Ferdinánd trónra kerüléséért, magyarországi hatalmának megerősítéséért. Siklóssy szerint: „Magyarországi szereplése vitte őt a világtörténelembe azáltal, hogy

politikai ügyeskedése által sikerült bátyjának, Ferdinándnak talajt teremtenie hazánkban. Őnélküle aligha születik meg nálunk a Habsburg uralom, és végső következményeiben aligha jön létre a Monarchia.” Az özvegy királyné 1531-től − Németalföld kormányzójaként − csaknem huszonöt éven keresztül szépen csillogtatta uralkodói tehetségét. Kiváló képességeit nem is vitathatja senki. 1558-ban hunyt el a spanyolországi Cigalesben. Élete végéig viselte azt az aranyszívet, amely egykor Lajos királyé volt. Végrendeletében írta: „Parancsolom, hogy a szív a láncocskával együtt, melyen függ, beolvasztassék, s a szegények közt szétosztassék.” Mária – a jelek szerint − szerette fiatalon elhunyt férjét, s ettől akár meghatódhatnánk. Ám máris hozzátehetjük: Lajos király politikai mozgásterét – főként a török–magyar kapcsolatok vonatkozásában – Mária jelentősen beszűkítette, mivel azt a Habsburg érdekeknek rendelte alá. Másként fogalmazva, a férje iránti érzéseinek nem volt közük a magyar érdekek képviseletéhez. Uralkodói magatartásával és tevékenységével – akarva-akaratlanul − nagyban hozzájárult a mohácsi tragédiához, Magyarország évszázadokra kiható romlásához.

A DRÁGAKŐ-KERESKEDŐ, AKI JÁNOS KIRÁLY TRÓNJÁRA TÖRT I 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatamezőn II. Lajos magyar és cseh király huszonöt ezres serege megsemmisítő vereséget szenvedett I. Szulejmán szultán legalább háromszoros túlerőben lévő seregétől. A csatát megelőzően Szapolyai János erdélyi vajda, aki tizenkét évvel korábban legyőzte a belháborút kirobbantó Dózsa Györgyöt, tízezres seregével Szeged környékén táborozott, mivel nem értesült időben a királyi sereg hollétéről. (Vagyis nem igaz, hogy szándékosan maradt távol.) Mohácsnál több magyar főember elesett, II. Lajos király pedig a csatából menekülve veszítette életét. A török sereg több mint egy hónapig pusztította az országot, majd október 10-én, gazdag zsákmányával kivonult. A vereség után Szapolyai lett az országban a legerősebb, legtekintélyesebb főúr, és sokan gondolták úgy, hogy személyében − az idegenházi uralkodók után − ideje „nemzeti” királyt választani. A Szapolyait pártoló nemesség Tokajban részgyűlést tartott, ahonnan királyválasztó országgyűlést hirdettek november 5-re, Székesfehérvárra. Október 23-án a cseh rendek királlyá választották Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget, V. Károly császár testvérét, aki a magyar koronára is igényt tartott. Ferdinánd az I. Miksa német-római császár és II. Ulászló magyar király által 1506-ban kötött, úgynevezett Habsburg−Jagelló házassági szerződés alapján úgy vélte, hogy őt illeti a magyar trón. Ezt a szerződést viszont megelőzte az 1505-ös rákosi végzés, amelyet a Rákos mezején tartott rendi országgyűlés fogalmazott meg. Ebben a magyar köznemesség állást foglalt az idegen trónkövetelőkkel szemben, és kinyilvánította igényét egy nemzeti király megválasztása iránt. Ez az igény nem véletlenül fogalmazódott meg. II. Ulászló uralkodása alatt a magyar közéletben felerősödött az a nézet, hogy az idegen királyok felelősek az ország romló állapotáért. Valóban

szembeötlő különbség mutatkozott Mátyás király, illetve Ulászló országlása között, így nem csoda, hogy a nemzeti király megválasztásának tekintélyes tábora volt. Jagelló Ulászló és Habsburg Miksa az említett házassági szerződéssel „felülírta” a rákosi végzést, s később ez nyújtott jogalapot Ferdinánd trónigényének. Vagyis idegenházi uralkodók közötti megállapodással, „törvényesen” meg lehetett fosztani a magyarokat attól a lehetőségtől, hogy szabadon válasszanak királyt. Ebbe azonban − Mohács után − sokan nem akartak beletörődni. A székesfehérvári országgyűlés november 10-én Szapolyai Jánost magyar királlyá választotta, ami azt is jelentette, hogy Ferdinánd trónigényét a nemesség nagy része nem ismerte el. Másnap sor került a koronázásra, a Habsburg uralkodó azonban nem kívánt lemondani a magyar trónról. Húga, a mohácsi csata után özveggyé vált Mária királyné hathatós segítségével elérte, hogy november végén újabb országgyűlés kezdődjön Pozsonyban. Ezen az őt pártoló nemesek vettek részt, akik december 17-én magyar királlyá választották. Ezzel az országnak két uralkodója lett, ami a török fenyegetettség időszakában a lehető legrosszabb felállásnak bizonyult. János király kilátásai kezdetben jónak ígérkeztek. A pápa és a Habsburgokkal szemben álló európai uralkodók mellette álltak, Ferdinánd pedig nem kapott katonai támogatást testvérétől, V. Károly német-római császár és spanyol királytól. Szapolyai szempontjából a helyzet mégis drámai fordulatot vett, amikor 1527 nyarán Ferdinánd tizenöt ezres serege benyomult az országba. Szapolyai kénytelen volt feladni Budát, majd szeptemberben Tokajnál vereséget szenvedett, ezért Erdélybe húzódott. Katonai segítséget sehonnan sem kapott. Kilátástalan helyzetében Hieronym Łaski (Laszky Jeromos) lengyel diplomatát követségbe küldte Szulejmán szultánhoz. Laszky néhány hónappal korábban már végzett követi szolgálatot a magyar király megbízásából, amikor I. Ferenc francia királynál elérte a Ferdinánd elleni szövetségkötést, illetve János király pénzügyi támogatását. Ezúttal Konstantinápolyból igyekezett eredményeket felmutatni. A tehetséges lengyel diplomata munkája

gyökeres változást hozott az ország és János király életében. A szultán ugyanis késznek mutatkozott arra, hogy a Habsburgokkal szemben katonai segítséget nyújtson a „nemzeti” uralkodónak. E nagy horderejű döntés meghozatalában nagy szerepe volt a szultán bizalmasának, az Isztambulban élő Lodovico Gritti dúsgazdag drágakő-kereskedőnek, Andrea Gritti velencei dózse természetes („törvénytelen”) fiának, akivel Laszky kiváló kapcsolatot teremtett. Gritti főként azzal vált a török udvar befolyásos alakjává, hogy jelentős kölcsönökkel támogatta Ibrahim nagyvezért, illetve magát a szultánt. Amikor 1529 májusában − a rendszerint túlzó török források szerint − Szulejmán 200 ezres serege élén Magyarországra indult, hogy János királyt megerősítse trónján, Gritti is vele jött. A törökök közeledésének hírére a budai helytartótanács augusztusban elmenekült, szeptemberben pedig megkezdődött Buda ostroma. Ez mindössze öt napig tartott, mert a várat védő német zsoldosok megadták magukat. Szulejmán a megszállt Budát átadta János királynak, egyúttal „átengedte” neki megbízható főemberét, Grittit is, akinek magyarországi szerencsecsillaga ettől kezdve emelkedni kezdett. Gritti életéről és szédítő magyarországi pályájáról Kretschmayr Henrik, bécsi egyetemi magántanár hosszú, német nyelvű tanulmányt írt a Magyar Történelmi Életrajzok számára 1901-ben, Gritti Lajos 1480−1534 címmel (Irmey Ferenc fordította magyarra). Ez a tanulmány nagy műgonddal mutatta be e különös, a vagyonszerzés és a politikai hatalomépítés területein rendkívüli tehetséget felmutató férfi életét. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezér kegyeltje valóban nagy szolgálatokat tett János királynak. Kretschmayr elképzelhetőnek tartotta, hogy nemcsak a török– magyar szövetség létrehozásában játszott főszerepet, hanem a Habsburg-ház elleni támadás terve is az ő fejéből pattant ki. Állítólag az ő ötlete volt, hogy Ibrahim rávegye a Fekete-tenger környéki tatárokat az oroszok elleni támadásra. Ezzel elérte, hogy az oroszok felhagyjanak a lengyelekkel folytatott háborúskodással, és így a lengyelek egyesülhettek János király hadaival. Gritti keze volt abban is, hogy a Habsburgok pártján álló Erdélybe betörtek a törökök,

akikkel szemben Ferdinánd nem tudott megfelelő erőket mozgósítani. A bécsi egyetemi magántanár szerint Gritti (és persze Szapolyai) számlájára írható, hogy a harcias oszmán birodalmat a nyugati kultúra elővédjei elleni támadásra felizgatta, s ezzel a rossz szellemet kiszabadította a palackból. Ismerve a török külpolitika irányvonalait, az állítás erős túlzás, hiszen a török támadások Európa irányába nem ekkoriban kezdődtek. Kretschmayr mindenekelőtt Habsburg Ferdinándot, illetve Magyarországot és Ausztriát tartotta a nyugati kultúra elővédjének, csakhogy megfeledkezett arról, hogy éppen Ferdinánd fogott hozzá eme elővéd lerombolásába, amikor nem ismerte el Szapolyai János trónra lépését, majd ellenkirályként háborút indított ellene. De elfeledkezett arról is, hogy I. Ferenc francia király, aki V. Károllyal háborúzott, már 1525-ben kérte Szulejmánt, hogy indítson hadjáratot a Habsburgok ellen. A szultán respektálta a kérést, és 1526 tavaszán valóban elindította seregét Magyarország ellen. Minden egyéb ezután következett. (Kretschmayrrel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy a Habsburg-házhoz lojális történészektől még a 19−20. század fordulóján sem volt elvárható a szóban forgó történelmi felelősség tárgyilagos megítélése.) 1529 szeptemberében János király kincstartóvá nevezte ki Grittit. Szulejmán szultán eközben Bécs ellen vezette ijesztően nagy seregét, és 22-én ostromolni kezdte a várost. Az ígéretes vállalkozás három héttel később kudarcot vallott, ezért a szultán hazaindult, és csak egy háromezres seregrészt hagyott Budánál. A törökök visszavonulása felbátorította Ferdinándot, aki máris utasítást adott hadvezérének, Nicolas Salm grófnak az ellentámadásra. 1530 októberében Wilhelm Roggendorf generális kapott parancsot a hadműveletek folytatására. Ezután János király és a Habsburg uralkodó követei sikertelen béketárgyalásokat folytattak a lengyelországi Poznańban, ahol végül elvetették Ferdinánd javaslatát a Magyar Királyság felosztásáról. Roggendorf hamarosan elfoglalta a Duna-kanyar erősségeit: Esztergomot, Visegrádot és Vácot, majd október végén hozzáfogott Buda ostromához. A csaknem két hónapi ostrom során a derekasan

helytálló magyar, cseh, török és rác védőket többek között olyan kiváló tisztek buzdították, mint Athinai Simon várnagy, Petrovics Péter, Ártándy Balázs, Pöstyéni Gergely, Dóczy János, Czibak Imre váradi püspök, valamint Ocsarovith Péter. Leginkább azonban Gritti tűnt ki bátorságával és vitézségével, s ebben méltó társai voltak a vezetése alatt álló törökök. Kretschmayr Henrik írta: „Törökök, magyarok összevéve 4000-en lehettek. Gritti Lajosnak sok bajába került őket csak egyszer is együttes cselekvésre bírni; de nem kímélt semmi áldozatot, fáradságot, hogy a várost megtartsa. A pénzzel nem fukarkodott; hogy a törököket feltüzelje, nem kevesebb mint nyolc arany forintot fizettetett ki egynek-egynek. A maga életét sem kímélte, éjjel-nappal talpon volt; dacára a zimankós hidegnek, a falakon sátorban aludt, az ostromlottakat a kitörések alkalmával személyesen vezérelte; az ellenség egy ostromát olyan nyomatékkal verte vissza, hogy az a rákövetkező nap nem mert újra támadni. Még akkor is mentőeszközt talált, mikor a minden bátorságnál erősebb éhség veszedelemmel fenyegetett; december 7-ikén meg kellett kezdeni a lovak és szamarak leölését.” Roggendorf december 20-án végre elvonult a falak alól. Buda sikeres védelmét a Ferdinánd hajóhadát megtépázó szultáni flotta is segítette, azonban a kortársak a legnagyobb érdemeket Grittinek tulajdonították. Így látta ezt János király is, aki a kincstartót hálából megválasztatta kormányzóvá, bérbe adta neki az erdélyi sóbányákat, tizenhat éves, Antal nevű fiát pedig kineveztette Eger választott püspökévé. Főemberei közül megjutalmazta Laszky Jeromost és Nádasdy Tamást is. Előbbi Erdély címzetes vajdája lett, utóbbi pedig megkapta Fogarast. A király ezzel a győzelemmel megerősítette hatalmát, viszont kényszerpályára került. Országában időnként tűrnie kellett nagy szövetségese hadainak garázdálkodásait, Gritti személyében pedig – mint utóbb kiderült − veszélyes kígyót melengetett a keblén. A drágakő-kereskedő kormányzóvá történt kinevezése több főúr ellenkezését kiváltotta. Az országnagyok tanácsában Nádasdy Tamás, Czibak Imre, Statilius (Statileo) János, Várallyay László és Athinai Simon is bírálta János király döntését. Főként az nem tetszett nekik, hogy az uralkodó idegenre ruházott egy ilyen magas

tisztséget. Czibak püspök − az újdonsült kormányzó távollétében – szemére vetette a királynak, hogy egy „pogányt” részesített ekkora kitüntetésben. Gritti értesült a történtekről, és nemsokára alkalmat talált arra, hogy ellenlábasainak megmutassa: tud élni a ráruházott hatalommal. 1531. január 9-én János király Budán bebörtönöztette két főemberét: Ártándy Pált, II. Lajos egykori tanácsosát és testvérét, Balázst, akik egyébként a Grittivel szemben álló társasághoz tartoztak. Állítólag elárulták az uralkodót, és titokban kapcsolatban álltak Ferdinánddal. A kormányzó elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. János király távollétében – aki éppen vadászaton volt − a testvéreket hajnalban kivezettette a börtönből, majd ítélethozatal nélkül lefejeztette őket. Lehet, hogy a kivégzés tervét előzőleg egyeztette a királlyal, de azzal, hogy egy ilyen nagy horderejű ügyben a távollétében intézkedett, mindenképp egy erőskezű kormányzó benyomását keltette. Gritti ekkor hatalma tetőpontján állt. Magyarország kormányzója volt, mint egykor Hunyadi János, és a török támogatásnak köszönhetően lassacskán úgy viselkedett János király mellett, mint valami társuralkodó. Amikor 1531 februárjában visszatért Konstantinápolyba, úgy ünnepelték, mint Buda hős védelmezőjét, és sokan gondolták, hogy ő a török birodalom második embere. Kretschmayr írta: „A szultán a legbizalmasabb módon érintkezett vele. Egy krakkói török követség elbeszéli, hogy Gritti a császárnál kitűnő tekintélyben áll, és hogy többször látták, amint a szultán karon fogta és szeretetteljesen, barátságosan beszélgetett vele.” Gritti a török udvarban korántsem volt népszerű, de a szultán és főként Ibrahim nagyvezér barátsága elnémította a kritikus hangokat. A drágakő-kereskedő elképesztő mértékű kölcsönökkel alapozta meg legfelső szintű kapcsolatait. Ahogyan például NyugatEurópában a Fuggerek szereztek nagy befolyást a kölcsöneikkel, úgy szerzett Gritti kormányzó abban a török birodalomban, amely Kelet-Európa nagy részét is a markában tartotta. A költekező Ibrahim például állandó adósa volt Grittinek. „Amint Gritti Budáról visszatért, Ibrahim ráruházta a görög tengeri városok adóinak kezelését, azonkívül neki ajándékozta Gallipoli, Anguri és Cargadori

városok jövedelmét, ami évenként 40 000 aranyra rúgott.” Ezenkívül ő kezelhette a konstantinápolyi városi adókat is. János királyt is gúzsba kötötték a Gritti-féle kölcsönök, ugyanis nem kevesebb mint háromszázezer arannyal tartozott neki. Az uralkodó emiatt az ország minden püspöki jövedelmét elzálogosította, és többféle éves jutalékot, illetve adót is lekötött Gritti számára. Lodovico állandó kapcsolatban állt a velencei kereskedőkkel. (Szulejmán 1534-ben az ő közvetítésével vett egy drágakövekkel díszített aranyedényt kettőszázezer aranyért.) Benedetto Ramberti itáliai utazó 1531-ben beszámolt arról, hogy Gritti is kedvelte a fényűzést. Kretschmayr szavaival: „Pompás palotája Galatában olasz modorban volt építve és terjedelmes kertekkel körülvéve; ablakaiból egész Konstantinápolyt át lehetett tekinteni. […] Szerájt tartott éppúgy, mint a szultán, csakhogy valamivel kisebbet; ott éppúgy megvoltak háremhölgyei és ifjai, mint akármelyik töröknek. Hogy keresztény rítus szerint nősülte, nem tudhatni; azért gyermekeinek törvényessége kétséges. Török módra öltözködött aranyba és selyembe, de turbán nélkül. Fején az akkoriban Magyarországon divatos czobolyprémes süveget viselte. Ruháival pazarul bánt; miután hétszer-nyolcszor viselte, szolgáinak ajándékozta azokat. Szolgákat pedig rengeteg nagy számmal tartott. Ezt már életmódja is megkövetelte. Ha lóra ülve elhagyta palotáját – ami ritkán esett meg, mert nem szeretett a nép közé keveredni –, hosszú sor gyalogos szolgával kísértette magát. Aki beszélni akart vele, csak két sor testőr közt juthatott hozzá, nem azért, mintha bizalmatlankodott vagy éppen félt volna, hanem a pompa kedvéért. […] Ajándékokat örömest fogadott el, de a viszonzásban sem volt fukar. […] Benedetto Ramberti pénzen vett rabszolgáinak számát ötszázra teszi; Magyarországon és Törökországban még egyszer annyian esznek asztalánál. Istállóiban 600 ló, 150 teve és 60 öszvér volt. Szerette a bőséges lakomákat, bár ő maga mértékletes volt, keveset evett és még kevesebbet ivott.” Szeretett nagylelkűnek mutatkozni, s emiatt a konstantinápolyi szegények – akik között időnként pénzt szóratott – nagy tisztelettel emlegették. Jutalom reményében távoli országok írói, költői is küldtek neki őt dicsőítő írásműveket. Így tett Pietro Aretino (Arezzói

Péter), itáliai reneszánsz író és költő is, aki „hálaüdvözletet” írt hozzá, majd hatvanhat soros költeményben magasztalta jótevőjét és „Magyarország megmentőjét”. Gritti ezek fejében bizonyára bőkezűen kimutatta háláját. 1531 elején János király és Ferdinánd megbízottjai három hónapra szóló fegyverszünetet kötöttek Visegrádon. A nemesség egy része elégedetlen volt a fennálló állapotokkal. Ennek jeleként Perényi Péter koronaőr mindkét uralkodótól független részgyűlést hívott össze márciusban Bélavárra. A gyűlésen, amely a magyar rendek függetlenségi mozgalmának fontos előzménye volt, többen is bírálták az ország uralkodóit, a megosztottságot, és májusra országgyűlés összehívását javasolták. A török udvarral jó kapcsolatokat ápoló Perényire többen is úgy tekintettek mint lehetséges trónkövetelőre, annál is inkább, mert ez idő tájt a főemberek körében elterjedt, hogy Gritti kormányzó a királyi hatalom megszerzését fontolgatja. „Gritti nem nézhette tétlenül, hogy magyar híveit az új párt magához vonja. Csodálatos látvány volt, hogy a három trónkövetelő, az ősi német nemzetségből származó Habsburg király, a magyar főúrból lett fejedelem és a velencei-görög kalandor miképp igyekeztek egyesült erővel a nemzeti érzülettől áthatott rendi mozgalmat lehetetlenné tenni s a rettegett gyűlést megakadályozni.” A tervezett májusi időpont helyett végül november elején sikerült megrendezni egy részgyűlést Zákányban, de ez nem hozott eredményt, miként az 1532 első hónapjaiban megtartott kenesei és berenhidai független részgyűlések sem. Laszky Jeromos eközben szembekerült korábbi bizalmas barátjával, a Konstantinápolyban tartózkodó Grittivel, ami azzal is összefüggött, hogy ő maga titokban Ferdinándhoz közeledett. A lengyel-magyar főúr arról értesítette János királyt, hogy Gritti el akarja foglalni a moldvai vajdaságot, amit aztán neki engedne át, továbbá méreggel megöletné a királyt, hogy megszerezhesse a trónját. János király annyira komolyan vette a Gritti terveivel kapcsolatos jelzéseket, hogy nyíltan szóvá tette: hírek szerint a kormányzó azon mesterkedik, hogy a trónjára törjön. Ennél tovább azonban nem ment, mert továbbra is csak rajta keresztül

biztosíthatta magának a szultán támogatását. Bizonyos, hogy Gritti értesült ezekről a fejleményekről. Visszatérését nem kapkodta el. Csak akkor szánta rá magát az útra, amikor Szulejmán 1532 márciusában − százezres serege élén − megindult Bécs ellen. Gritti török lovas és gyalogos csapatok élén először a havasalföldi vajda székhelyére, Tîrgoviştéba látogatott, majd északra indult, hogy találkozzon Rareş Péter moldvai vajdával. Csakhogy emez óvatos volt – tudhatott egyet és mást Gritti terveiről −, ezért sereget gyűjtött, s úgy várta a kellemetlen vendéget. Gritti még időben megtudta, mi készül ellene, ezért sietve visszafordult. Péter vajda ajándékokat küldött neki, sajnálkozva, hogy nem találkozhattak, mire Gritti is a barátságáról biztosította a vajdát, de ezután bölcsen elkerülte Moldvaországot. A kormányzó Erdélyben állítólag tizenkétezer főre gyarapította seregét, nem kis aggodalmat keltve a Ferdinánd pártján álló városokban, valamint Czibak Imre váradi püspökben, aki kezdettől fogva rossz szemmel nézte a magyarországi fejleményeket. Gritti hamarosan felkerekedett, és Kolozsváron keresztül Váradra vonult, ahol a püspökkel is találkozott. A nyár folyamán Debrecen érintésével Budára ment, ahova János király országgyűlést hívott össze. Óriási pompával fogadták. Kretschmayr Henrik erről így írt: „Frangepán Ferenc, a kalocsai érsek és Brodarics István, János király kancellárjai, Dóczy János kincstárnok számos nemes és óriási néptömeg kíséretében a Dunán át Gritti elé vonultak, hogy a királyhoz kísérjék. A ragyogó szépségű menet a budai várnak tartott. Elöl ment festői öltözetében a török katonaság, azután következett a király testőrsége, majd Buda és Pest hatóságai, utánuk Szerecsen pécsi püspök és Dóczy János között Gritti Antal, végre egész sereg nemes ember után maga Gritti Lajos lóháton, szemkápráztató török öltözetben, egész vagyont hordva magán aranyban, ezüstben és ékkövekben. Kíséretét egy század janicsár és két szakasz magyar lovas képezte. János király harangzúgás és ágyúdörej közepette lovagolt eléje. […] A király még aznap kinevezte Grittit Magyarország főkapitányává, és méltóságának jeléül vezéri botot s zászlót nyújtott át neki.”

János király kénytelen volt elfogadni azt a megalázó helyzetet, hogy miközben ő az uralkodó, a királyi hatalmat jelentős részben a kormányzója gyakorolja. Szulejmán támogatásának ez volt az egyik feltétele. Török támogatás nélkül János király nem tudta volna elérni, hogy Ferdinánd békét kérjen. 1532 májusában Ferdinánd még azt is felajánlotta, hogy a béke fejében egész Magyarországot átengedi I. Jánosnak, de a szultánnak ez akkor nem vágott a terveibe. Szulejmán Bécs elleni hadjárata végül sikertelenül végződött (ebben Jurisics Miklós várkapitánynak, illetve Kőszeg hős védőinek komoly szerepe volt), s ha béke nem is, de legalább fegyverszünet született az év végén János király és Ferdinánd között. E szövevényes, nehezen áttekinthető történelmi időszakba még az is belefért, hogy az egymással szembenálló felek összefogjanak a várpalotai kiskirály, Móré László ellen. Erről a két ellenkirály követei még 1531 elején, visegrádi tárgyalásuk során állapodtak meg, miután a rablólovag nagy károkat okozott mindegyik uralkodónak – ideértve Szulejmánt is. A Móré elleni fellépésre 1533 tavaszán került sor. János király Várpalotát ostromló seregéhez csatlakozott a szultán egyik segédcsapata Kászon (Kászim) bég vezetésével, valamint ötven cseh bányász, akiket Ferdinánd a felvidéki bányavárosokból hívott segítségül. Ők fúrták az aknákat a falak felrobbantásához. Ezzel az összefogással sikerült kifüstölni a fészkéből Mórét, aki még idejében elmenekült. Gritti eközben – János király megbízásából − ismét Konstantinápolyba utazott, ahol tömérdek ajándékkal kápráztatta el Szulejmánt. Háromszáz szolga roskadozott az arany, ezüst és selyem drágaságok súlya alatt. A szultán mindezt nagy örömmel fogadta, és hasonló bőkezűséggel viszonozta. A Grittinek juttatott ajándék mértéke és értéke szinte hihetetlen. Tizenkét szépen feldíszített, skarláttakaróval ellátott paripa vitt két-két zsákot. Ezeket egyenként tizenkétezer arannyal töltötték meg. Gritti az otthonában megszámoltatta a rengeteg pénzt, majd a munka végeztével bőségesen megjutalmazta pénzszámoló szolgáit. Nem csoda, hogy a drágakő-kereskedő és kormányzó nagyobb úrnak képzelte magát János királynál.

Konstantinápolyban Ferdinánd király követeivel is kapcsolatba lépett, s ez a kapcsolat odáig fejlődött, hogy titokban felajánlotta szolgálatait a Habsburg uralkodónak. A követek előtt a magyarokról felettébb elítélő véleményeket fogalmazott meg. Gyalázatos, hitszegő és szerződésszegő nemzetként jellemezte a magyart. A nemesekről azt mondta: nincs köztük egy sem, ki – akár többször is – ne cserélt volna urat. Azt ígérte, hogy hű szolgája lesz Ferdinándnak, és kérte, hogy az uralkodó ne engedje a megbízhatatlan magyaroknak a béke- és egyéb tárgyalásokon való részvételt. Ez az áruló magatartás nem akadályozta Grittit abban, hogy olyan tartalmú levelet küldjön János királynak Budára, amelyben garantálta a Ferdinánddal szembeni további török segítséget. A Habsburg uralkodó örömmel fogadta Gritti közeledését. A szultánnak, Ibrahimnak és Grittinek írt leveleiben sürgette a kormányzó bécsi látogatását. Szapolyai János aggodalommal figyelte az újabb híreket, és megbízta Laszky Jeromost, hogy képviselje érdekeit a portánál. Kialakult az az elképesztő helyzet, hogy a két ellenkirály egyaránt Gritti kegyeit kereste, miközben egyikük sem bízott benne. A szálak Gritti kezében futottak össze, és ő ellenőrizte János király tárgyalásait is, amelyeket I. Ferenc francia és VIII. Henrik angol királlyal, illetve a skót Stuartokkal folytatott. Gritti kimagaslóan jó pozíciói 1533. október végén váratlanul inogni kezdtek. Megbízható pártfogóját, Ibrahim nagyvezért a szultán Perzsiába küldte, hogy irányítsa az ottani háború előkészületeit. Gritti konstantinápolyi ellenlábasait a távol lévő nagyvezér nem tudta megfékezni, azok pedig mindent megtettek, hogy csökkentsék a szultán kegyeltjének urukra gyakorolt befolyását. November végén Gritti még nem érzékelte a változást. Ferdinánd követei előtt uruk egészségi állapota felől érdeklődött, majd − Ibrahimot utánozva − a szultánra gyakorolt befolyásával dicsekedett. Kijelentette, hogy azt tesz vele, amit akar, és markában tartja a birodalmat. A drágakő-kereskedő valamiért azt hitte, hogy a nagypolitika legmagasabb szintjein is irányítani tudja a dolgok menetét. Olyan tájékoztatást adott Ferdinándnak, amelyből kiderült: Ibrahim azon ígérete, miszerint a kezén lévő országrész a birtokában maradhat,

nem egyezik a szultán döntésével. A szultán álláspontja az volt, hogy az egész ország János királyt illeti. Ibrahim a külpolitikában időnként önkényesen járt el, s ezt megtehette, amíg a fővárosban tartózkodott és érvényesítette befolyását a szultánra. Most azonban változott a helyzet, Gritti pedig bölcsen hallgatott arról, hogy Ibrahim Magyarországgal kapcsolatos döntéseiben neki is része volt (a Béccsel folytatott diplomáciai levelezés is az ő kezén ment keresztül). Szulejmán ingerülten értesült arról, hogy Ibrahim és Gritti nem az ő szándékai szerint jártak el, de végül hozzájárult, hogy Ferdinánd kezén maradjon az ország egy része. Kretschmayr így számolt be a Grittit érintő udvari viszonyokról: „Ájász basa sohasem rokonszenvezett sem vele, sem az urával [Ibrahimmal]. A porta tolmácsa, Junisz bég, halálos ellensége volt, és a követ [mármint Ferdinánd követe] előtt egész leplezetlenül úgy nyilatkozott, hogy minden bajnak ő az oka; ő tudta a nagy urat [a szultánt] annyira behálózni, hogy ez oly vakon bízik benne, mintha csak az eszét vesztette volna. […] Gritti épp olyan rossz keresztény, mint amilyen rossz török, amit mond, mind gyanús vagy hazugság. Európa és Ázsia örvendezhetnének, ha valaki eltenné láb alól; halálával csakhamar elkövetkezne a béke.” Junisz (Jonusz) bég máskor úgy nyilatkozott róla, „hogy a legrosszabb, leghaszontalanabb ember, akit ismer; valamennyi ember együttvéve nem teheti jóvá azt a rosszat, amit ő okozott. Meg nem foghatja, hogy a különben oly ingerlékeny magyarok közt nem akadt senki, aki leütötte volna. »Ki törődnék ennek a fattyúszülöttnek a halálával!«” Ibrahim távollétében Gritti a szultán bizalmát is kezdte elveszíteni. Ebben a számára rendkívül kényes időszakban, egészen elképesztő fordulattal, a szultánt és török pártfogóit is elárulta. 1534 nyarán V. Károly császár Konstantinápolyban szolgáló követének, Cornelius de Scheppernek (aki Ferdinánd számára is ellátott hasonló feladatot) azt javasolta, hogy Károly császár szövetkezzen Velencével. Felhívta a követ figyelmét arra, hogy Hajreddin Barbarossa, az Oszmán Birodalom főadmirálisa hajóhadával Afrikában van, a szárazföldi török hadsereget pedig leköti a Perzsiával folytatott háború, ezért még akár Konstantinápolyt is sikeresen lehetne

ostromolni. Gritti úgy viselkedett, mintha mindig is jó keresztény lett volna, aki az iszlámmal szemben szívén viseli a kereszténység sorsának jobbítását. Igyekezett meggyőzni Scheppert, hogy ő igenis jó keresztény, feltétlen híve V. Károly császárnak és Ferdinándnak, s ha ellenük nyilatkozik, azt csak a törökök megtévesztése végett teszi. Gritti a magyarokkal kapcsolatos szándékairól is beszélt. Bizalmasan közölte Schepperrel, hogy előbb Erdélybe, onnan pedig Magyarországra megy, ahol hamarosan vérbe fojt minden ellenállást. A követ szerint Gritti 1534. június 11-én kijelentette: a magyaroknál jó néhány főnek a porba kell hullnia. Néhány nappal később valóban megindult Magyarország felé, ugyanis Szulejmán megbízta, hogy jelölje ki az ellenkirályok közötti határokat. A magyar kormányzó, vérbeli kalandorhoz méltó módon, rendkívül veszélyes játékot űzött. Tudta, ha a titkos tárgyalások tartalma kiszivárogna, az végzetes lenne számára. Biztos lehetett viszont abban, hogy a Habsburgoknak nem áll érdekében a kiszivárogtatás. János király figyelemmel kísérte a fejleményeket, s bizonyos jelekből arra következtetett, hogy Gritti, az ugyancsak kétkulacsos Laszky és Schepper forralnak valamit. A kormányzó Erdélyben sem volt népszerű, sokan mozgolódtak ellene. János király arra bátorította a váradi püspököt, hogy álljon a Grittivel szembeni szervezkedés élére. Czibak elvállalta a megbízást, hiszen kezdettől fogva rossz szemmel nézte a drágakő-kereskedő politikai felemelkedését, s ennek többször hangot is adott. A mozgalom gyorsan terjedt, kiáltványok szólították fegyverbe a népet. A szegényeknek Nagyváradon fegyvereket osztottak. Gritti politikai-világnézeti hovatartozását illetően egyébként nagy lehetett a zavar, mert a nagyszebeniek például osztrák érzelműnek, mások János-pártinak tartották, miközben muszlimbarát kereszténynek tűnt. Péter moldvai vajda tudhatott valamit a vajdaságával kapcsolatos terveiről, ezért a megölésére készült. „Gritti elleni gyűlöletében már áprilisban összeköttetésbe lépett Maylád Istvánnal, Nádasdy Tamás sógorával és Fogaras urával, ki akkoriban befolyásos híve volt Ferdinándnak. Azonkívül fölhívta a Habsburg-érzelmű

nagyszebenieket, hogy a kormányzó leküzdésére vele összeköttetésbe lépjenek.” Gritti, mintegy négyezer fős seregével, Havasalföldön keresztül már Erdély felé közeledett. Fia, Antal, csapata élén már előbb Nagyváradon tartózkodott, ahol Czibak püspök barátságosan fogadta. Péter vajda, aki képmutatásban nem maradt el a kormányzótól, ajándékokat küldött Grittinek, követét pedig fölhatalmazta, hogy okmányokkal, pecséttel és esküvel megerősített szövetséget kössön vele. A vajda eközben az erdélyiekkel is megállapodott arról, hogy nagy sereggel jön majd Erdélybe – látszólag mint Gritti szövetségese −, valójában pedig azért, hogy kézre kerítse és megölje őt. Így készültek a nagy történelmi színjáték szereplői az utolsó felvonás zárójelenetére, amelynek végkimenetele akkor még kiszámíthatatlan volt. Gritti a tizenkét éves, Péter nevű fiát is magával hozta, és szokása szerint óriási pompával érkezett. Gyönyörű, aranytól és ezüsttől csillogó lovon vonult be Brassóba. A rengeteg drágaságot: ékköveket, készpénzt, selymet, nemesfémet társzekerek, tevék és öszvérek vitték a táborába. Museus nevű embere ezek értékét egymillió aranyra becsülte. Grittit felettébb bosszantotta, hogy az ellene folyó szervezkedés irányítója az a Czibak Imre püspök, akivel amúgy is le akart számolni. Magához rendelte, de Czibak nem engedelmeskedett. A kormányzó ekkor egyik főemberét, Batthyány Orbánt, valamint Dóczy János csapatvezért, a püspök régi ellenségét küldte Czibak kézre kerítésére. Augusztus 11-én éjszaka több száz lovas támadta meg a püspök felméri táborát. A Czibak sátrát védő őröket megölték, de az álmából fölriadt püspökkel nehezen boldogultak. „Az erős és ügyes Czibak derekasan ellenállott és a kétségbeesett küzdelemben megtámadói közül sokakat levert, de ezek végre gyáva alattomossággal elvágták a sátorköteleket, és a súlyos sátorszövet alatt vergődő, védtelen embert csapásokkal és szúrásokkal megölték. Tizenhét seb volt a hullán, írja a bajor követ.” A gyilkosok a püspök levágott, Dóczy János által megcsonkított fejét lándzsára tűzve vitték Brassóba.

János király legfőbb erdélyi támaszának megölésével Gritti kormányzó tulajdonképpen megásta saját sírját. A nemesség felháborodva fogadta a tragédia hírét, s a Gritti elleni mozgalom új erőre kapott. A kormányzó a megerősített Medgyesre vonult. A felkelők seregét Majlád István vezette, aki augusztus végén hozzáfogott a város ostromához. Gritti azt hitte, hogy hamarosan segítséget kap. „Szövetségese”, Rareş Péter moldvai vajda levélben értesítette, hogy tizenkétezer lovast küld a város felmentésére. A sereg valóban megérkezett, csakhogy csatlakozott Majlád seregéhez. János király is az ostromlókat segítette, hiszen már nem kívánta tétlenül szemlélni kormányzója ármánykodásait. Gritti az ostrom alatt megbetegedett. Ágynak dőlt, keveset evett. Azt hallotta, hogy az emberei kedvetlenek, és el akarják árulni, ezért időnként pénzt adott nekik, ezzel javítva a közérzetüket. Már az őt támogató magyar vezérekben, Batthyány Orbánban, Dobó Ferencben és Dóczy Jánosban se nagyon bízott. Szeptember 23-án haditanácsot hívott össze. Ezen a fia, Antal egri püspök és a titkára, Tranquillus azt javasolta, hogy legszűkebb kíséretével és legértékesebb kincseivel meneküljön el, mert Belgrád felé ezt még megteheti. Gritti nem hallgatott rájuk, inkább Batthyány és Dóczy tanácsát fogadta meg, akik az ellenséggel való megegyezést ajánlották. Dóczyt bízta meg a tárgyalásokkal, csakhogy az ostromlók épp az ő kiadatásához kötötték a megállapodást, így az alkudozás kudarcba fulladt. Szeptember végén az ostromlók készen álltak a döntő rohamra. A sereg az erdélyi „három nemzet” (magyar, székely, szász) csapataiból és a hozzájuk csatlakozott havasalföldi és moldvai hadakból állt. A városhoz legközelebb Nádasdy Tamás harcosai sorakoztak fel. Gritti török és magyar katonái bővében voltak a pénznek, a különféle drágaságoknak, miközben kevés volt a lőporuk, és éheztek, mert elfogyott az élelmiszer. Az ostromlók a 29-re virradó éjszaka órákon keresztül lőtték a falakat, de a keletkezett résnél törökök gyülekeztek harcra készen. Ekkor megszólalt a megerősített templom harangja, és lövések hallatszottak. A medgyesi polgárok fehér zászlót tűztek ki, és hangos szóval támadásra biztatták az ostromlókat. Nyilakkal és puskákkal lőtték a

kormányzó katonáit, és még abba a szobába is belőttek, ahol Gritti betegen feküdt. Gritti ekkor már érezhette, hogy számára minden elveszett. Nem volt gyáva férfi. Összeszedte magát, betegen lóra ült, majd a védőket próbálta ellenállásra buzdítani. A magyarok egy része (Batthyány és Dobó Ferenc vezetésével) hamar szembefordult vele, rájuk nem számíthatott. Csupán Dóczy János tartott ki mellette a végsőkig, de neki nem is volt más választása. Az ostromlók csakhamar benyomultak a városba. A magyar védőket nem bántották, a törököket azonban nem kímélték. Különösen az oláhok kegyetlenkedtek, akik a foglyul ejtett törököket lemészárolták, illetve karóba húzták. Kétszáz janicsárnak viszont sikerült elmenekülnie. Gritti sem látott más kiutat. Fiaival és szolgáival Péter moldvai vajda táborába szökött. Talán azt hitte, hogy a szultán bosszújától való félelem visszatartja a vajdát a hitszegéstől, de csalódnia kellett. A moldvai katonák kifosztották, és úgy vitték a vajda elé, aki közölte vele, hogy részéről nem lesz bántódása, azonban a magyaroknak megígérte, hogy kiszolgáltatja nekik. Így is történt. Amikor Medgyesen előállították, Gritti a szultán képviselőjének nevezte magát, és azt jósolta: a gyilkosait súlyos büntetés fogja érni. Azt is mondta, hogy ő nem akarta Czibak Imre halálát. Amikor látta, hogy Majlád Istvántól nem számíthat kegyelemre, csupán azt kérte, hogy gyorsan végezzék ki és temessék szentelt földbe. A lefejezést végző hóhér, munkája béreként, Gritti igazgyöngyökkel díszített csizmáit kapta. Az elfogott Dóczy Jánost is kivégezték, hiába könyörgött kegyelemért. Rareş Péter vajda Gritti fiait saját országába vitette, ahol a fiatalabbat megfojtották, az idősebbet lefejezték. Gritti holttestét a medgyesi Szent Ferenc-rend kolostorában temették el. Lodovico Gritti halálát egyik uralkodó sem fogadta megrendüléssel. János király kifejezetten elégedett lehetett, mert a Grittit kivégeztető Majlád Istvánt kinevezte erdélyi vajdává. A szultánt arról tájékoztatta, hogy az erdélyiek felkelése vezetett Gritti halálához, neki pedig azért kellett általános amnesztiát hirdetnie, mert különben a nép Ferdinándhoz pártolt volna. Szulejmán nem örült a halálhírnek, hiszen bizalmas emberét veszítette el, ugyanakkor sok mindent tudhatott Grittiről. Feltehetően a portával

szembeni árulásról is értesülhetett, mert később kijelentette, hogy Gritti csupán megérdemelt jutalmát kapta, és az Oszmán Birodalomban ennél kínosabb halált kellett volna elszenvednie. 1536. március 15-én Szulejmán kivégeztette Gritti egykori pártfogóját, Ibrahim nagyvezért. Ezzel kapcsolatban alighanem igaza volt Ferdinánd konstantinápolyi követének, Zárai Vespasiannak. 1536. április 16-án kelt jelentésében ugyanis az szerepelt, hogy Ibrahim nagyvezérnek azért kellett erőszakos halállal kimúlnia, mert ugyanúgy tört a szultán életére és trónjára, miként Gritti korábban János királyéra.

HOGYAN SZEDTE RÁ GYÖRGY BARÁT AZ ERDÉLYI FŐKAPITÁNYT? I I. (Szapolyai) János király 1530 végén, az I. Ferdinánd hadai által ostromlott Buda sikeres védelmében játszott szerepe miatt magyar kormányzóvá nevezte ki Lodovico Gritti velencei származású drágakő-kereskedőt, Szulejmán szultán bizalmasát. A király ezzel is biztosítani akarta a maga számára a török uralkodó jóindulatát. Amikor 1534 őszén − János király jóváhagyásával − Medgyesen lefejezték a magyar trónra áhítozó kormányzót, még nem lehetett tudni, hogy erre a lépésre miként reagál a szultán. A magyar uralkodó még 1535 tavaszán is tartott Szulejmán bosszújától, ezért béketárgyalásokat kezdeményezett ellenfelével, I. Ferdinánd ellenkirállyal. A tárgyalások 1538. februárban, Váradon, egy titokban aláírt békével zárultak. Gritti kivégzése János király hadvezérének, Majlád (Majláth) Istvánnak a nevéhez fűződött. 1534-ben János király főként ezen érdemei miatt nevezte ki erdélyi vajdává. Majlád ekkor még jó viszonyt ápolt (Martinuzzi) Fráter György váradi püspökkel, a király befolyásos kincstartójával, de a két főember útjai nemsokára keresztezték egymást. A király 1538-ban Balassa Imre személyében társvajdát nevezett ki Majlád mellé. Majlád – vajdatársával és Kendy Ferenc tárnokmesterrel szövetkezve – hamarosan önálló politikai útra lépett, amelynek az volt a célja, hogy Erdélyt kivonják a magyarországi belviszályokból. 1540 tavaszán a vajdák titkos országgyűlést tartottak Marosvásárhelyen, majd az erdélyi rendek küldöttei János király előtt panaszt emeltek a súlyos adókat kivető Fráter György ellen. Az uralkodó ezután áprilisban Tordára hívta össze az országgyűlést, amelyen kiállt Fráter mellett, a hűtlenné vált Majlád Istvánt pedig fejés jószágvesztésre ítélte. A vajda nem várta tétlenül az ítélet végrehajtását, hanem a jól védhető Fogaras várába zárkózva várta a

jobb időket. János király hadvezére, Török Bálint ostromolni kezdte a várat, de hamarosan felhagyott ezzel. Az udvar berkeiben nyáron nagy változások mentek végbe: a gyengélkedő király Szászsebesre költözött, ahol örömmel fogadta a hírt, miszerint fiatal felesége, Izabella királyné fiúgyermeket szült, azonban mindössze két héttel a trónörökös János Zsigmond születése után elhunyt. Halála előtt Fráter Györgyre bízta a csecsemő királyfi gyámságát, s ezzel a püspök a királyi udvar legfőbb döntéshozójává lépett elő. Augusztusban Szászsebesen a három nemzet küldöttjei hűséget fogadtak János Zsigmondnak, s a hatalmat György barát (pálos szerzetessége miatt nevezték így) pártfogoltjára, Bornemisza Boldizsár erdélyi főkapitányra ruházták. Egy héttel később, Segesvárott viszont Majlád Istvánt választották főkapitánynak, ami nem erősítette a két főkapitány közötti jó viszonyt. Szeptemberben a Rákos mezejére összehívott országgyűlés királlyá választotta János Zsigmondot. A királyválasztó országgyűléssel csaknem egy időben az erdélyi rendek újabb országgyűlést tartottak Berethalomban, ahol Szinán csausz, a szultán megbízottja is megjelent. Fráter György és az erdélyi főkapitánnyá választott Majlád ekkor már élesen szemben álltak egymással − a szultánhoz küldött követeik igyekeztek a másik felet befeketíteni. Majláth Béla (1831−1900) történész, az MTA tagja, Maylád István 1502−1550 című monográfiájában, amely a Magyar Történeti Életrajzok könyvsorozat részeként jelent meg 1889-ben, részletesen beszámolt a két főember között zajló rivalizálásról. A történész szerint Majlád „titokban szintén követeket küldött Szulejmánhoz, a kincstartó ármányát és működését szemmel tartandók. Követei által Szulejmánnál kétségbe vonta, hogy János király özvegyének törvényes szülött fiúgyermeke volna. Előadatá a nagyúrnak a végtelen üldöztetést, mit a kincstartótól szenvednie kell azért, mert Erdélyt a szultán hűségében megtartani igyekezik, kéri végre, adná neki az országot, biztosítván, hogy kevés vártatva egész Magyarországot hatalma alá vezeti.” Majlád tehát a török udvar előtt megkérdőjelezte János Zsigmond királyi származását, s ezzel királyságának törvényességét is. „A fényes portán nem adtak ugyan hitelt a vajda szavainak, de a gyanú,

melyet támasztott, elég volt arra, hogy terveinek előnyöket nyújtson, s bárha ezen előnyöket teljesen nem aknázhatta ki, […] de gyanút keltvén a portán, s ezáltal időt nyervén, olyan engedményeket biztosított magának, amelyek nagyravágyó terveinek kivitelét a siker reményével kecsegtették.” Szulejmán szeretett volna meggyőződni az igazságról, ezért követeket küldött Erdélybe, valamint Budára, az özvegy királynéhoz is. „Amint Szinán megérkezett, Maylád azonnal érintkezésbe lépett vele, s megtudván tőle küldetésének célját, a rendeket nagy sebbellobbal 1540-ik évi szeptember 21-én Berethalomra gyűlésre hívta, a porta követét meghallgatandók. Szinán az összegyűlt rendek előtt kijelenté: hogy miután Szulejmán Erdélyt fegyveres erővel meghódítá, az erdélyiek az ő rabszolgái, s nagyúri jogánál fogva az ország kormányzását Maylád Istvánnak adományozza, s esküszik az élő istenre, őseire, utódaira, a kardra, kenyérre és sóra, hogy az erdélyiek jogait, szabadságait fenntartja. Megparancsolja továbbá az erdélyieknek Maylád István vajdájuknak engedelmeskedni; Maylád Istvánnak pedig meghagyja, hogy aki a szultán és az ő parancsait nem fogadná, azt tűzzel-vassal pusztítsa el, s ily esetekben a két oláh vajda és a ruméliai szandzsákbégek a segélyére lesznek.” A berethalmi gyűlés ugyan nem választotta vajdává (vagy kormányzóvá) Majlád Istvánt, ám a főkapitány hatalmi ambícióit nagyban növelte a szultán támogató nyilatkozata. Híveivel karöltve, még szeptember végén kiűzte Erdélyből János király volt tisztviselőit, és több várat is ostromolni kezdett. Eközben Ferdinánd követe, Hieronym Łaski (Laszky Jeromos) lengyel diplomata, aki korábban János király szolgálatában tevékenykedett, Isztambulban beszámolt a titokban kötött váradi békéről. Szulejmán ezután megüzente a Budán tartózkodó Izabellának és Fráter Györgynek, hogy II. Jánost elismeri magyar királynak. A szultán magatartásának látszólagos következetlensége beleillik abba a nehezen követhető, taktikázó politizálásba, ami az akkori hatalmi viszonyok főszereplőit jellemezte. Szulejmán úgy viselkedett, mint aki megbocsátotta Majládnak Gritti halálában játszott szerepét, Majlád pedig úgy, mintha a szultán kegyeit keresné, miközben a berethalmi gyűlés után (Balassa Imrével együtt) követet küldött

Ferdinándhoz, és hűséget fogadott neki. A kiszámíthatatlan események részeként, 1540. november 1-jén, a Nagysinken tartott erdélyi országgyűlés résztvevői hűséget esküdtek Ferdinánd magyar királynak. Majláth Béla történész erről így számolt be: Majlád István „Ferdinánd küldötteinek meghallgatása céljából az erdélyi rendeket a november 1-én Nagy-Sinken tartandó gyűlésre meghívta. Balassa Imre […], míg maga a szászokat a király hűségében erősítgeté nyilvánosan, alattomban Izabella pártján dolgozott, s néhány nappal a nagy-sinki gyűlés után, nov. 8-án Gyulafejérvárott gyűlést tartott, s onnan a szebenieket követségileg nyíltan felszólítá, János Zsigmond részére állani. Balassának ezen dolgát Majlád tudomására hozták Gerendy, Apafy, Kálnay és Nyujthódy, értesítvén őt arról is, hogy a nemesek, a székelyek és szebeniek hívek maradnak Ferdinándhoz. […] Kedvezőtlen jelenségek voltak a vajda [vagyis Majlád István] separatistikus terveinek kivitelére az egymást gyorsan követő részgyűlések; kedvezőtlenül hatottak Balassának saját kezére folytatott féktelenségei. […] Minő fontos tényezője volt az eseményeknek még akkor is Maylád, akit János Zsigmond főemberei gyűlöltek, de akitől féltek is, s akinek jól ismerték ingadozó politikai jellemét, megvilágítja ama versengés, mellyel Izabella is, Ferdinánd is egymás elől elhalászni igyekeztek e kitűnő eszű, tetterős férfiút.” Ferdinánd 1541 tavaszán harmincezres sereget küldött Buda elfoglalására. Az ostrommal egy időben Erdélybe érkezett egy török követ a szultán parancsával. Majlád emiatt május 25-re, Nagyselykre összehívta az erdélyi rendeket. A résztvevők meghallgatták Szulejmán üzenetét, amely bírálta Majládot, és arra intette a rendeket, hogy fogadjanak hűséget János Zsigmondnak. „A gyűlésen felolvasott fermán csak az első percben lepte meg a vajdát. Rögtön felismerte benne Fráter György kezét, s gyors elhatározással oly irányt adott a tanácskozásnak, hogy kész bizonyos föltételek alatt János Zsigmondnak hűséget fogadni.” S valóban, a nagyselyki gyűlés – engedve a szultáni parancsnak − elfogadta a csecsemő II. János fennhatóságát. Majlád korábban jó kapcsolatokat ápolt IV. Rareș Péter (Petru Rareș) moldvai vajdával, akinek a serege ez idő tájt arra készült,

hogy betörjön Erdélybe. Majlád mint országos főkapitány körbehordoztatta a véres kardot, és Fogaras várából utasította a szászokat, az erdélyi főurakat, a székelyeket és a nemességet, hogy szálljanak táborba. Felszólításának azonban nem lett foganatja. A kettős játék, amelyet a szultán és Ferdinánd felé folytatott, zavarba hozta híveit. Tekintélye megcsappant, a Habsburg uralkodó Buda ostromával volt elfoglalva, így tőle nem számíthatott katonai segítségre, az erdélyiek hadba szállása pedig elmaradt. A történész szavaival: „őrizetlenül maradtak a határszélek, a havasi átjárók, s nem levén, aki ellent álljon az ellenséges hadak betörésének, az oláh és moldva seregek förgetegként zúdultak a határszélekre. Fogaras vidékén, az Olt folyó mentében felvonták Kucsuk Bali bég és Péter vajda sátorait. S míg az oláh és moldva hadak a Barcaságot, Sepsi-, Kézdi- és Csíkszéket harácsolták, pusztították: Maylád István mint országos főkapitány Statileo püspökkel Fogaras várából keltezett rendeletével az országgyűlést július 8-ára Küküllőbe összehívta.” Ez a helyzet jó alkalmat adott Fráter Györgynek, hogy Szulejmánt Majlád ellen hangolja. Üzeneteiben felemlegette Majládnak Grittivel, János királlyal és a kisded János Zsigmonddal szembeni bűneit, illetve a szultán sérelmére elkövetett barátságtalan lépéseit. A korábban kegyvesztett Rareș Péter pedig éppen azzal nyerte el Szulejmán kegyeit, hogy felajánlotta: így vagy úgy, de kezére adja Majlád Istvánt. A főkapitány egyelőre biztonságban érezte magát Fogaras erős várában, s talán nem is esik bántódása, ha ott marad. Ezt György barát is tudta, ezért ravasz tervet eszelt ki, hogy Majládot kicsalogassa a jól védhető fészekből. Ahmed bég, Kücsük Báli bég és Péter vajda csapatai körülzárták Fogarast. Velük volt Bornemisza Boldizsár, Majlád régi ellenlábasa, akinek a barát a terv kivitelezésében fontos szerepet szánt. Fráter György megnyerte tervének Ahmed béget, Kücsük Bálit és Péter vajdát. Ennek értelmében Bornemiszát, egy török főurat és még egykét főembert követségbe küldtek Majládhoz. A követek azt az üzenetet tolmácsolták, hogy a portának szándékában áll a főkapitányt az erdélyi fejedelemség élére állítani, ezért meghívták a török táborba, hogy találkozhasson Ahmed béggel. Bornemisza

feladata az volt, hogy bizalmasan figyelmeztesse Majládot, a meghívás csak kelepce, mert a törökök el akarják fogni. A György barát által kifundált ördögi terv az igazság közlésére épült, minthogy a törökök valóban kézre akarták keríteni Fogaras urát. Bornemisza állítólag ezt mondta Majládnak: „Uram, mindig eszes ember voltál, de most főképpen élj vele, ne menj el közikbe, mert megcsalatol, jól ismersz oláhokat, törököket.” Fráter György terve bevált − sikerült bogarat ültetni Majlád fülébe. A főkapitány abból indult ki, hogy Bornemisza nem akarhat neki jót. Ha szeretné megóvni őt a törökök csapdájától, akkor annak csak egyetlen oka lehet: valójában el akarja ütni a szultáni támogatástól. Majlád elhatározta, hogy elfogadja a törökök meghívását. Barátai, felesége és gyerekei hiába próbálták lebeszélni. Elvakították a követek szép ígéretei a fényes jövőről, Erdély neki szánt fejedelmi székéről. Mindössze annyit kért Ahmed bégtől, hogy adjon számára megfelelő menlevelet és küldje a fiait túszként Fogaras várába. A bég azt felelte, hogy a fiait már a szultánnak adta, de helyettük hajlandó hat török főembert küldeni. Majlád ezt elfogadta, mire Ahmed két-két török, oláh és moldvai közkatonát beöltöztetett főúrnak, s őket küldte a várba. Majlád a menlevelet július 19-én vette át. Másnap díszruhát öltött, és hatvanfős kíséretével a fogarasi síkon táborozó Rareș táborába ment. Ott a vajda katonái a kíséretét azonnal lefegyverezték, majd heves szóváltást követően Rareș Péter ezzel zárta le a vitát: „Eb, a török császár foglya vagy!” Majládot ezután megkötözték, ékszereitől megfosztották, majd Báli béghez vitték. A bég az értékes foglyot Konstantinápolyba küldte, ahol a Héttorony börtönében láncra verve őrizték. Ez idő tájt Szulejmán szultán nagy sereg élén vonult az ostromlott Buda felé. A főkapitány elfogása és bebörtönzése Erdélyben nagy felháborodást váltott ki. Az esemény híre eljutott Budára, ám Izabella királyné hadvezérének, Török Bálintnak is vállalnia kellett a Majládéhoz hasonló sors kockázatát. Amikor augusztus végén, az ostromtól megszabadult Buda várának csellel történt elfoglalása után a szultán látni akarta a csecsemő János Zsigmondot, a kíséretében lévő Török Bálintot is Majládhoz hasonló módon ejtették foglyul, majd vitték a Héttoronyba.

Majlád István kiszabadulása érdekében többen is megmozdultak. Az 1542. február 19-re összehívott besztercebányai országgyűlés résztvevői levélben kérték Ferdinánd királyt, hogy ez ügyben tegyen lépéseket mind Szulejmánnál, mind pedig Izabellánál és Fráter Györgynél. Ferdinánd erre ígéretet tett, György barát azonban mindent elkövetett, hogy vetélytársát, aki akadályozta Erdéllyel kapcsolatos politikai terveinek megvalósítását, még véletlenül se engedjék ki rabságából. Majlád is sokat rontott a helyzetén, mert szökéssel próbálkozott, de még többet rontott azzal, hogy nem volt hajlandó áttérni a mohamedán vallásra. Ettől kezdve a korábbinál is szigorúbb őrizetet kapott. Ezzel kapcsolatban a barát Nádasdy Tamás tárnokmesterhez (később országbíró, majd nádor) és Zalay János pozsonyi főispánhoz írt levelében utalt rá, hogy a pasák szerint nagy a szultán haragja, amiért Majlád szökéssel próbálkozott. A fogoly főkapitány felesége, Nádasdy Anna (a tárnokmester húga) tudta, hogy sok múlik Fráter György jóindulatán, ezért könyörgőlevelet küldött neki. Ebben még Fogaras várát és az ott őrzött török túszok elengedését is felajánlotta cserében a barát közbenjárásáért és Izabella királyné ajánlóleveléért, amelyben szorgalmazza férje kiszabadítását. Fráter György − Gyulafehérvárról keltezett − válaszlevelében barátságtalan hangnemben utasította el a kérést, mondván, nincs szüksége Fogarasra, mert elegendő vára van, továbbá a királynőtől sem kér ajánlólevelet, mert Isten talán megsegíti Majládot, ha úgy látja jónak. Nádasdy Tamás évek múlva is próbálta rávenni a befolyásos Fráter Györgyöt, hogy segítsen sógora kiszabadításán, de nem járt eredménnyel. Nádasdy Anna idővel belátta, hogy a barát hajlíthatatlan. Bátyjának írt egyik levelében így fogalmazott: „megfogyván benne minden reménységem, mert hogy ne állana az eleven emberen bosszút, ha még az holt emberen is bosszút áll, mint szegény Batthyányi Orbánon [Batthyány (Battyáni) Orbán, Izabella királyné tanácsosa – B. A.], akit a királyné nagy tisztességgel eltemettetett Fehérvárott [Gyulafehérvár, 1547] az monostorban, Frater György kiásatta, s az ganéjban temettette”. A tehetséges, ravasz államférfi olykor valóban gonosz tettekre ragadtatta magát. Könyörtelen tudott lenni az ellenfeleivel szemben,

így komoly szerepe volt abban is, hogy Majlád soha nem szabadulhatott ki a Héttorony börtönéből. A főkapitányt a rabság nagyon megviselte. Szervezete legyengült, és csaknem tíz év után felmondta a szolgálatot. Az egykor nagy reményeket tápláló, katolikus vallásához mindvégig hű erdélyi főúr 1550 karácsonya előtt visszaadta lelkét teremtőjének. Mindössze negyvennyolc évet élt. Fráter György nem sokáig örülhetett egykori riválisa halálának. Pontosan egy évvel később, 1551. december 17-én, Ferdinánd zsoldosvezére, az olasz Giovanni Battista Castaldo gróf emberei, élükön Sforza Pallavicinivel, meggyilkolták az alvinci várkastélya hálótermében imádkozó György barátot, aki nemcsak erdélyi vajda, hanem akkor már néhány hete esztergomi bíboros is volt. Az itáliai és spanyol zsoldosok két lövéssel és hatvanöt szúrással végeztek György baráttal, majd testét a várárokba dobták, ahol hetven napig hevert temetetlenül.

EGY GÁTLÁSTALAN RABLÓLOVAG A 16. SZÁZADBAN I Bornemissza Gergely, az egri vár hadnagya, majd (Dobó István után) kapitánya igazán jeles szereplője volt a magyar hadtörténelemnek. Népszerűségét, széles körben való ismertségét elsősorban Gárdonyi Gézának köszönheti, aki olvasók milliói számára elevenítette meg alakját. Bornemisszát Eger várának 1552-es ostroma után két évvel a törökök tőrbe csalták, elfogták, majd 1554 decemberében Isztambulba hurcolták és a hírhedt Héttorony börtönébe zárták. Fogvatartói megpróbálták rávenni a kapitányt, hogy beszéljen az egri várral kapcsolatos katonai titkokról, de a legendás hős bátran ellenállt, és nem árulta el bajtársait. Kiszabadítása érdekében sokat tett felesége, Sygher Dorottya, de közbenjárása sikertelen volt, Bornemisszát nem engedték szabadon. Vele együtt raboskodott Török Bálint magyar hadvezér, Majlád István erdélyi vajda, valamint az iszlám hitre tért Móré László várúr és rablólovag is. Bornemissza és Móré, ha más-más formában is, de kivette részét a törökellenes harcokból. Mórét 1543-ban fogták el a törökök. Korabeli híradások szerint a fogságban rendkívül ellenszenves feladatot vállalt annak érdekében, hogy könnyítsen helyzetén: hóhér lett a Héttoronyban. Amikor Ahmed pasa, aki Eger ostrománál kudarcot vallott, 1555 szeptemberében parancsot adott Bornemissza kivégzésére, az akasztást állítólag Móré László hajtotta végre. Vajon elképzelhető, hogy a volt magyar vitézek között akadt ilyen hitvány alak? Elképzelhető, hogy Móré László képes volt hurkot helyezni a mindössze huszonkilenc esztendős egri hős nyakába? Csiffáry Gergely történész (1948−2014) Csulai Móré László emlékezete (Eger, 2007) című tanulmányában górcső alá helyezte Móré László alakját és tevékenységét. Kutatásai nyomán képet kaphatunk életútjáról, a 16. századi magyar történelemben játszott szerepéről, különös tekintettel a fogságba kerüléséig tartó időszakra. Móré születési időpontját egyesek 1500-ra tették, mások 1470–80

körüli időpontot tartottak valószínűnek. Ez utóbbi adatot valószínűsíti, hogy Csiffáry szerint 1495-ben II. Ulászló király udvaránál szolgált. (Ekkor ugyanis posztót kapott a kincstártól, hogy ruhát varrathasson magának.) A Dózsa György-féle parasztháború idején állítólag Bornemissza János budai várnagy egyik alvezére volt, és a Pest vármegyei Gubacsnál részt vett Dózsa Gergely paraszthadának szétverésében. Tíz évvel később − 1524 vége felé, a gyászév letelte előtt − feleségül vette Újlaki Lőrinc dúsgazdag, fiatal özvegyét, s e házasság révén hozzájutott Várpalota birtokához. A hatalmas birtokra azonban Szapolyai János is igényt tartott. Hamarosan a magyar országgyűlés elé vitte az ügyet, ahol az ő javára döntöttek. Móré Lászlónak esze ágában sem volt megválni az értékes szerzeménytől, ezért azt nem is engedte át Szapolyainak. Amikor viszont a mohácsi csata után Szapolyait királlyá koronázták, Móré taktikát változtatott. Megjelent a koronázási ünnepségen, amivel a behódolás látszatát keltette, majd amikor I. Ferdinánd személyében ellenkirály lépett a magyar történelem porondjára, Móré nem sokat habozott – az új király pártjára állt. Szapolyai és Ferdinánd rivalizálása megosztotta az országot. A főurak egy része igyekezett a maga javára fordítani a helyzetet, s a pillanatnyi érdekei szerint váltott köpönyeget. Ezt tette Móré László is. Hol ide, hol oda állt, míg aztán olyan hatalmas úrnak képzelte magát, aki akár két uralkodóval is ujjat húzhat. Alaposan kiépítette és megerősítette Várpalotát. Innen indította rablóhadjáratait a környéken utazók ellen, s nem volt tekintettel a nemesekre sem. Közülük jó néhányat elfogott, és csak magas váltságdíj fejében engedte szabadon őket. Csiffáry Gergely a tanulmányában kitért a két ellenkirály követeinek 1531. január 21-én lezajlott visegrádi tárgyalására. Ennek során a követek megállapodtak arról, hogy közösen lépnek fel a várpalotai kiskirállyal szemben. Már az is csodaszámba ment, hogy I. János és I. Ferdinánd – félretéve ellentéteiket – összefogtak, ám ami ennél is meglepőbb, csatlakozott hozzájuk I. Szulejmán szultán. Három nagy hatalmú ellenség fogott tehát össze, hogy móresre tanítsák Móré Lászlót. Istvánffy Miklós, a 17. század

tekintélyes történetírója többek között így számolt be a Móréval szembeni fellépésről (Magyarok dolgairúl írt história): „Móré László penig, Sz[ékes]feírvár, Pécs és Beszpriny körül, annakfelette Horvátországban prédálni, utakat tolvajok módjára állani, az megfogott s rabbá tött nemesektől kénzások által erővel pénzt venni, öldöklésekkel, égetésekkel valakiket elöl-utol talált, fenekedni, mind az isteni s emberi dolgokat szörnyű kegyetlenséggel öszvezűrni-zavarni szokott vala, törvénnyel meggyőzetvén s kárhoztattatván és egy akarattal való sententia-szolgáltatással mind az két királynak böcsületével számkivetésre írattatott vala, s megengedteték Jánosnak, hogy az ellen, ki annyi sok s nagy vétkeknek szerzője volt, és sem egy, sem más pártot nem követett, haddal reámenvén s befogadó helyeit megvövén keményen megbüntetné. Ő annakokáért […] reáküldvén Lascus Orémost haddal, melyben Kásszon török is az hajón csatázó és hajókhoz tartozó társok közt jelen vala, megszállatni és kivonyattatni hagyá. Még Ferdinándnak parancsolatjából is az hegyes bányavárosokból küldettenek vala az alja megásására való bányászok négyszázan, kik aranyat s ezüstöt az föld gyombrából szoktanak kiásni. […] Mert immár az alját is megásták vala, inkábbára az földet legalsó fondamentomból kihányván […] s alája nem sok idő múlva port raknak vala, midőn Móré kétségbenesvén dolgokban, társait egybehíja és sok aranyat elosztván közöttök, melynek sokaságát különbféle ragadományok nemeiből gyűtötte vala, azt mondja, hogy ő idején való segítség bevivésért az várból kimenne, s rövid időn visszatérne, […] azonközben magokat mint erős s vitéz férfiakhoz illenék, úgy tartanák, azon inti, s igen nagy ígéretekkel terheli, és hogy beszédének nagyobb hitelt adjanak, az ő gyermekit ott mintegy kezességen hadná, azt mondja, s azokat végbevivén az kerítésen köteleken alábocsátkozván az közel lévő erdőkben hallgatózva vitettetvén, felette igen nehezen Rahocsa várában, Horvátországban futa. […]” Móré László fészkének, Várpalotának 1533-ban lezajlott ostrománál János király hadait tehát Laski Jeromos (Hieronym Łaski) lengyel főnemes vezette. Csatlakozott hozzájuk a szultán

egyik segédcsapata Kászon (Kászim) bég vezetésével, valamint Ferdinánd hívására ötven cseh bányász. Istvánffy leírásából kiderül, hogy amikor Móré veszni látta a várat, összehívta katonáit, és sok rablott aranyat osztott szét közöttük. Ezután előadta, hogy kiszökik a várból és segítséget hoz, majd parancsba adta: addig a védők tartsanak ki. Emberei nyilván jól ismerték és nem nagyon hittek neki, ezért arra a gonoszságra vetemedett, hogy kezesség gyanánt hátrahagyta a gyerekeit. Nagy nehézségek árán sikerült elmenekülnie. Horvátországi birtokára, Rahócra futott, és persze esze ágában sem volt felmentő sereget gyűjteni. Csiffáry így írta meg a történteket: „Közel két hete folytak már a harcok, s eközben Nagy Gergely várnagyot ágyúgolyó ölte meg, s a bányászok által ásott aknák robbantásra készen álltak. Ekkor a főúr összehívta a vár őrségét, kiosztotta a hátralékos zsoldjukat a katonáknak, sőt sok ajándékot is adott a védőknek. A kincsek zömét azonban titokban a halott Nagy Gergely teteme alá, a sírban elásta. Majd a katonáinak azt mondta, hogy segítségért megy, s túszként a várban hagyta két gyerekét. Ezután kalandos úton, a várfalakról kötélen leereszkedett, s az erődhöz közeli erdőkön át elmenekült. Móré távozása után, 1533. május végére beteljesedett a vár sorsa. A fölrobbantott aknák ledöntötték az egyik falat, az így ütött résen a török katonák rohantak be elsőnek. A benyomuló támadók az őrség nagy részét felkoncolták. Majd Móré fiát és kislányát, egy a várkaputól jobbra lévő boltozott pincében megtalálták, és foglyul ejtették. Laski Jeromos a két Móré gyermeket megfürdetve felöltöztette, s Budára küldte Szapolyai János királyhoz.” Móré összegyűjtött kincseinek nagyobb része a törökök zsákmányává vált. János király halála (1540) idején már az egyedüli uralkodó zsoldjában állt, és 1542-ig Ferdinánd oldalán harcolt a déli végeken. Ebben az évben rokona, Losonczy István átengedte neki a Mátra déli lábánál álló Nána (Kisnána) várát. Móré ekkor állítólag nagy mennyiségű kincset hozott magával. Életmódján ezután sem változtatott. Rablóportyázásainak gyakran lettek célpontjai a Buda és Eger között vonuló török karavánok, de egy ízben melléfogott azzal, hogy megtámadta és kifosztotta a budai pasa embereit. 1543-ban a

pasa sereget küldött Nána ellen, mire Móré László segítséget kért Losonczy Istvántól, aki azonban nem tudott, vagy nem akart segítséget küldeni. Nána nem tartozott az erős, könnyen védhető várak közé, ezért Móré alkudozni kezdett az ostromló törökökkel. Ezúttal is szökésen törte a fejét és az aranyaiban bízott. Istvánffy Miklós így számolt be a történtekről: „Akkoron osztán Móré tele erszényekből aranyokat s tallyrokat az kerítés alá menő törökre, megoldván az erszények száját, nagy számosan és sokat, nyomónyit hinteni kezdte, azzal a tanáccsal, jóllehet immár igen későn, hogy míglen a törökök azoknak felszedésén múlatnának, ő maga elszaladhatna.” A csel azonban nem vált be. Az ostromlók elfoglalták a várat, Móré Lászlót pedig foglyul ejtették. A nánai vár tömlöcében keresztény magyar foglyokat is találtak, közöttük Batthyány Farkast, aki arra várt, hogy kifizessék érte a várúr által követelt váltságdíjat. Móré eredetileg Batthyány Orbánt, Farkas bátyját ejtette foglyul, aki az öccsét adta túszként maga helyett, amíg a hatalmas váltságdíjat összegyűjti. A várat elfoglaló török sereg parancsnoka nagylelkűen szabadon engedte Batthyány Farkast, Móré Lászlót viszont Isztambulba hurcolták, ahol a hírhedt börtönerőd, a Héttorony (Jedikula) tömlöcébe zárták. A törökök, megfelelő váltságdíj ellenében sok főrangú foglyot elengedtek, Móré esetében azonban erről szó sem lehetett. Olyan sokat ártott nekik a rablásaival és kegyetlenkedéseivel, hogy semmi pénzért sem adták volna vissza a szabadságát. Takáts Sándor írta Rajzok a török világból című nagyszabású művében (I. kötet, Budapest, 1915): „Csak az olyanok nem tértek többé vissza, akik a töröknek igen sokat vétettek, vagy akik olyasmit követtek el, ami miatt elbocsátásuk lehetetlenné vált. Ilyen ok miatt vesztette el örökre a szabadságát Kerechényi László, Állya Mátyás és Horvatinovics Bertalan.” Ezeknek a foglyoknak csak az iszlám hitre való áttérés nyújtott lehetőséget arra, hogy könnyítsenek sorsukon. Ennek ellenére kevesen választották ezt az utat. Közülük a nagy többség oly erősen ragaszkodott keresztény hitéhez, hogy inkább választotta a rabság gyötrelmeit, illetve a halált, semmint a muszlimmá válást. Móré László nem tartozott közéjük.

Csiffáry írta: „1549-ben egy Ferenc nevű pálos barát szabadult ki a török fogságból. Ez a barát is látta a fogoly Majlád Istvánt és Török Bálintot. Ő említi, hogy Móré Lászlónál még két napig vendégeskedett. Móré azzal, hogy áttért az iszlám hitre és körülmetéltette magát, csak viszonylagos szabadságot élvezett csupán, de szabadon soha nem bocsátották, s Konstantinápolyt sem hagyhatta el. 1554-ben még élt.” A Héttoronyban raboskodó Bornemissza Gergelyről feljegyezték, hogy hitében nem rendült meg, és mindvégig bátran viselkedett. Hiába vallatták, nem árulta el az egri vár sebezhető pontjait. Felesége, Sygher Dorottya 1555-ben Nádasdy Tamás nádorhoz fordult segítségért. A közbenjárását kérte férje kiszabadítása érdekében, de ez sem hozott eredményt. Ahmed pasa, aki 1552-ben nem tudta bevenni Eger várát, végül parancsot adott a kivégzésére. Állítólag Móré László bűnlajstromát terhelte Bornemissza kivégzésének végrehajtása. A sors iróniája, hogy néhány nappal később Ahmed pasának is befellegzett, mert a szultántól megkapta a selyemzsinórt. Az egri várkapitány története körül egykor kérdőjelek sorakoztak, hiszen még Takáts Sándor is úgy tudta, hogy kiszabadult a török rabságból. Legalábbis erre lehet következtetni említett művének egyik részletéből: „Bornemissza Gergely deák, az ismert egri kapitány és Zolthay István szabadon bocsátását azért követelte a portai követ, mert a két jeles magyar főtisztet békesség idején fogták el. A nevezettek ugyan a császár [szultán] rabjai voltak, de azért sarczon szabadultak; mert előbb egyik magyarországi török végházba kerültek. A hazai törökök pedig nyerészkedtek rajtuk.” Ma már elfogadott történelmi tény, hogy Bornemisszát 1555-ben Konstantinápolyban kivégezték. Gárdonyi is így tudta. Ács Pál irodalomtörténész írta 2009-ben egyik tanulmányában (Tinódi Sebestyén és Bornemissza Gergely), hogy a történelmi köztudatban mindörökre összekapcsolódik a „valóságos csillagpár”, Dobó István és Bornemissza Gergely sorsa. Gárdonyi Géza regénybeli jóslata szerint „Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből… Másik a tengerpartról… Ragyognak örökké”. Az égre felszálló két csillag utal

„Dobó keserű pozsonyi börtönéveire és Bornemissza Gergely kivégzésére az isztambuli Héttoronyban”. De mi a helyzet Móré Lászlóval? Csiffáry Gergellyel kérdezhetnénk: vajon miért alakult ki róla lesújtó vélemény a kortárs történetírók, Istvánffy Miklós és Szerémi György nyomán egyes történeti munkákban? Jó kérdés. Móré viselt dolgairól számos híresztelés keringett. Szerémi szerint megölte a feleségét és saját hajadon lánytestvérét. Vagyona gyarapítása érdekében nem riadt vissza a rablásoktól, a gyilkosságoktól, és magas váltságdíjat követelve nemeseket is fogságban tartott. Ha a keresztény foglyokkal szemben a hóhérmunkákat is képes volt elvállalni, és még Bornemissza Gergely nyakába is ő vetett hurkot, akkor elmondhatjuk, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetett. Megítélésével kapcsolatban találkozhatunk olyan véleménnyel, amely szerint az utókor besározta az emlékét. Az emléksározásból – úgymond − Gárdonyi Géza is kivette a részét, amikor az Egri csillagokban hitvány rablógyilkosként, jellemtelen, alattomos emberként ábrázolta, aki pedig tehetséges hadvezér létére sok hasznos dolgot vihetett volna végbe, ha 1543-ban nem esik a törökök fogságába. Akik így vélekednek, előszeretettel hivatkoznak Csiffáry kutatásaira, ám azok alapján legfeljebb árnyaltabb képet nyerhetünk a rablólovagról, viszont bűntelenebbet nem. Móré esetében a szerecsenmosdatás egyik módja az, hogy igyekeznek összemosni vele Dobó Istvánt, Török Bálintot, Batthyány Ferencet, Bakics Pált, Perényi Pétert, Bebek Ferencet és Imrét, akik olykor ugyancsak elhíresültek rablásaikkal és erőszakos fellépéseikkel. Ezek a kortárs főurak – törökellenes vitézségüket nem feledve − valóban sok galádságot elkövettek, ám azt mondani, amit egy kisnánai tanulmányíró, hogy „vagy az említett hősöket is nevezzék országdúló gazembernek, vagy Móré Lászlót sem”, az bizony egyoldalú vélemény. Mert nincs két egyforma ember, miként az elkövetett bűncselekmények között is szokás különbséget tenni. Ha pedig olyan kiemelkedő, a török elleni harcokban nagy érdemeket szerző hősökről beszélünk, mint Dobó István és Török Bálint, akkor érdemes óvatosabbnak és körültekintőbbnek lenni a véleményalkotás során. Mert igaz ugyan, hogy Dobó, Török és Móré

is harcolt a törökök ellen, és az is igaz, hogy követtek el törvénytelenségeket, csak hát figyeljünk az arányokra, és ne söpörjük le az asztalról a kortárs véleményeket. Könnyű utólag megkérdőjelezni, hamisnak vagy hiteltelennek tartani az egykorú források alapján dolgozó régi történetírók adatait, megállapításait, és azt mondani, majd mi megmondjuk, hova kell helyezni a hangsúlyokat. A régi historikusok példákkal támasztották alá, hogy Móré László ritkábban tüntette ki magát a muszlimokkal szembeni vitézség dolgában, mint Dobó vagy Török, és nem a vitézségével szerzett nagy hírnevet magának, hanem a rablásaival, a gyengébbek kifosztásával. Ha pontosan tudnánk, hogy miként ment végbe Bornemissza Gergely kivégzése a Jedikulában, ha lennének adatok, amelyek alapján cáfolni lehetne, hogy nem a muszlimmá vált Móré volt az egri hős hóhéra, akkor e vonatkozásban fel lehetne menteni. Ilyenekről azonban nem tudunk, a régi híresztelésről viszont igen. Márpedig eszerint az akasztást ő hajtotta végre. Csiffáry úgy vélte, hogy Móré kifogásolható életmódja, viselkedése a főurak körében akkoriban nem volt szokatlan, viszont keresztény ember muzulmán hitre térése megbocsáthatatlan bűnnek számított, s emiatt maradt fenn Móré rossz emlékezete. Igen, ez valóban sokat ronthatott a várúr amúgy sem jó hírnevén, ám ez a lépése nem gyengíti, hanem inkább erősíti a róla kialakult negatív képet. Találkozhatunk olyan véleménnyel, amely szerint Mórét azért nem engedték szabadon a törökök, mert féltek tőle, amiért oly gyakran fordította ellenük a fegyverét. Változatlanul izgalmas a kérdés, vajon elképzelhető, hogy Móré képes volt hurkot helyezni a mindössze huszonkilenc esztendős Bornemissza nyakába? Gaztettei, jellemtelensége, keresztény gyökereitől való elszakadása alapján sajnos elképzelhető. Ami pedig egészen nyilvánvaló: semmi nem indokolja, hogy együtt emlegessük Eger hősével, Dobó Istvánnal.

EGY ROSSZ EMLÉKŰ FEJEDELEM ERDÉLYORSZÁG TRÓNJÁN I Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király unokaöccsét, Báthori (Báthory) Zsigmondot (1572−1613) kilencéves korában, 1581-ben választották erdélyi fejedelemmé. Ténylegesen csak nagykorúvá válásától (1588) vehette kezébe a kormányzást. Hatévi uralkodást követően, 1594. július végén váratlanul lemondott, és Erdély fejedelmi trónját átadta unokaöccsének, Báthori (Báthory) Boldizsárnak. Alig két hét elteltével meggondolta magát, és visszavette a hatalmat. Akkor senki nem gondolta volna, hogy ezt a játékot – lemondást és újbóli trónra lépést − még három ízben fogja eljátszani. Báthori Boldizsárból nem akart többé fejedelmet „csinálni”, ezért börtönbe záratta, majd a biztonság kedvéért megölette. Ezzel egy időben kivégzések és gyilkosságok sorát rendelte el azokkal szemben, akik nem osztották politikai felfogását. Rokonait, hűséges főembereit, közeli barátait sem kímélte, s kiszámíthatatlan magatartásával sok jóravaló erdélyi alattvalóját félemlítette meg. A nagy műveltségű erdélyi kancellár, Kovacsóczy Farkas (1540– 1594) is áldozatává vált Báthori Zsigmondnak, holott hűségesen szolgálta őt, miként korábban Báthori Istvánt, majd Báthori Kristóf erdélyi vajdát is. Kovacsóczy tagja volt az Erdélyt kormányzó hármas tanácsnak, és Zsigmond tényleges trónra lépése után is folytatta kancellári tevékenységét. Minden erejével, tehetségével azon munkálkodott, hogy a török és a Habsburg birodalom szorításában vergődő Erdélynek a lehető legjobb politikai utat mutassa. Szádeczky (1914-től Szádeczky-Kardoss) Lajos történész 1891ben megírta a kancellár életrajzi kötetét (Kovacsóczy Farkas 1576−1594), s ebben rávilágított a fiatal Báthori Zsigmond és Kovacsóczy különös, tragédiába torkolló történetébe. A fejedelemnek már nagybátyja, a katolikus Báthori István lengyel

király is igyekezett jó tanáccsal szolgálni végrendeletében, amikor az erdélyi protestantizmus térhódítása miatt lelkére kötötte a jezsuiták védelmezését. „Végül tehozzád fordulok, kedves unokaöcsém, Erdély fejedelme, Báthori Zsigmond, és szívedre kötöm főként a kolozsvári és fehérvári collegiumot, melyeket atyád és én alapítottunk saját költségünkön. Ha lelked és hazád üdve kedves előtted, védelmezd és oltalmazd meg ezeket. Hiszem, hogy lesznek némely ariánusok [eretnekek – ebben az esetben a protestánsok], főként a kolozsváriak, akik azokat kiforgatni akarják; kedvezni fognak ezeknek tanácsuraid […], egy kis szilárdsággal könnyen ellenállhatsz mindezeknek. Bárcsak abban az egyben eleget tehetnék irántad való hajlamaimnak, hogy legalább néhány bizalmas és kegyes katolikus tanácsost és bejárót rendelhetnék melléd: neked javadra, nekem megnyugvásomra szolgálna. […] Csak te ne engedj; ha helyedet megállod, annál nagyobb lesz dicsőséged és örök jutalmad.” A tehetséges, erőskezű lengyel király nehezen megfogadható tanácsot adott a jezsuita nevelésben részesült rokonának, aki az uralkodói képességek dolgában messze elmaradt tőle. Erdélyben a jezsuiták befolyásának növekedése – például az oktatás terén – nagy feszültségeket okozott. Az 1588 decemberében, Medgyesen megtartott erdélyi országgyűlés nagykorúsította Báthori Zsigmondot, kimondta a négy bevett vallás – református, evangélikus, katolikus és unitárius − szabadságát, a katolikusok számára többek között azzal a megszorítással, hogy a jezsuitákat kitiltotta az országból. A vallási ellentétek nagyban befolyásolták a fejedelemség belpolitikai viszonyait, ezért nem volt mindegy, hogy az új uralkodó e tekintetben mit képvisel, s kiket támogat. Báthori Zsigmond az országgyűlésen egy ideig nem engedett a rendek követelésének, de végül be kellett látnia, hogy nem mehet szembe a nemesség többségének akaratával. Kovacsóczy nehéz helyzetbe került. Meggyőződése szerint a rendekkel értett egyet, ugyanakkor lévén a fejedelem közeli bizalmasa és főembere, az ő álláspontját kellett képviselnie. Közvetítő tevékenységének köszönhetően az uralkodó beleegyezett a jezsuiták kitiltásába. Az

országgyűlés Báthori kezébe adta Erdélyt, és fejedelmi tanácsosként mellé rendelte Báthori Boldizsárt, Kovacsóczyt és Gálfi Jánost. Az egyik főúr, Kendi (Kendy) Sándor, a törökpárti ellenzék vezére, aki évekkel később Kovacsóczy apósa lett, ekkor jegyezte meg baráti körben: „kezébe adtátok a gyeplőt, bizony megbánjátok”. Szádeczky Lajos írta: „Báthori Zsigmondot a történelem úgy ismeri, mint akiben sok rokon vonás volt Róma zsarnok és őrjöngő császáraival, Tibériussal, Caligulával, Néróval. Nagykorúságát alig érte el, midőn nála a lelki zavarnak, amely később oly irtózatosan bosszulta meg magát az országon, jelei már mutatkozni kezdtek. A Báthoriak családi betegsége, az epilepszia, nála korán jelentkezett. Kicsapongó életmódja, melynek fertőjébe ez idő tájon már egészen elmerült, testi és lelki erejét rohamosan emésztette. Az Olaszországból [Itáliából] becsődített komédiás had: színészek, zenészek, gladiátorok társaságában töltötte idejének legnagyobb részét. Sokszor két-három napig sem tudtak a tanácsurak hozzáférni országos ügyekben. S nem kevesebb összeget költött olaszaira, mint 600 főnyi testőrségére. Ghiczy kormányzósága után a kincstárban talált 42 000 aranyforintot fél esztendő alatt elfecsérelte ezekre […].” A jezsuiták a velük szemben hozott országgyűlési határozat ellenére Erdélyben, sőt a fejedelem közelében maradtak. Gyóntatókként, titkos tanácsadókként befolyásolták az uralkodói döntéseket, s többek között nekik is tulajdonítható, hogy a törökökkel fenntartott jó viszonyt végül felváltotta a Habsburgokkal való szövetkezés (nagybátyja, a váradi kapitány Bocskai István is a törökellenes ligához csatlakozást preferálta). E politikai irány legtekintélyesebb jezsuita támogatója kétségtelenül a spanyol Alfonso Carillo lett. 1591-ben érkezett Erdélybe azzal a céllal, hogy a fejedelmet megerősítse vallásában, illetve segítse a jezsuiták korábbi pozícióinak visszaszerzését. Báthori Zsigmond megbízottja, követe lett Rómában, Madridban és Prágában, Rudolf császár udvarában. Carillónak sikerült bizalmatlanságot szítani az uralkodóban, még a leghűségesebb tanácsadói iránt is, és rábírta, hogy szakítson törökbarát környezetével. Szádeczky szerint Carillo

ármánykodásainak lett a következménye, hogy 1592 végén a fejedelem unokabátyja, Báthori Boldizsár megölette Gyulai Pált. Ugyancsak a spanyol jezsuita aknamunkájának tudható be, hogy a fejedelem 1593 elején likvidáltatta Gálfi Jánost, egykori nevelőjét és udvarmesterét. Mindkét áldozat jó barátja volt Kovacsóczy Farkasnak. A kancellár mindent megtett az elfogott és Huszton bebörtönzött Gálfi megmentéséért. Szádeczky a Szamosközy István történeti maradványai 1566−1603 (Budapest, 1876) című munkából merítve írta: Báthori megparancsolta Szabó Balázs huszti várnagynak, hogy Gálfinak azonnal vétesse fejét. „Ezt megértvén Kovacsóczy Farkas kancellárius, mindjárt Báthori Zsigmondhoz mégyen, s mindenképpen azon lészen, hogy szándékát megváltoztassa vele.” A kancellár térden állva kérte a fejedelmet, emlékezzék arra, hogy Gálfi mintegy nevelő dajkája volt, a fejedelemséget is neki köszönheti, s emlékeztette azon ígéretére, hogy a tanácsurak tudta nélkül nem fog Gálfi fölött ítélkezni. Kovacsóczy kérése nyomán a fejedelem meggondolta magát, és megkegyelmezett Gálfinak. Erről egy levelet írt, amit Kovacsóczy megbízásából Egervári János vitt Husztra. A kancellár „ígér neki ötven aranyat, és hogy jószágot is szerez néki, ha gyorsan jár. A posta oda jutván, hát csak azon órában vétette fejit Szabó Balázs; mikoron Gálfi csak egy órát kérne életinek az imádságra, azt sem engedte.” Carillo hangzatos ígéretekkel igyekezett rávenni Báthorit a Rudolf császárral való szövetségkötésre. A fejedelem 1594. május 12-re országgyűlést hívott össze Tordára. Ezen a kancellár nagy hatású beszédet tartott, s kiállt a Magyar Királyság megsegítése, a keresztények összefogása mellett. Úgy vélte, a szultán elhatározott szándéka a nemesség, egyáltalán a magyarság kiirtása. Márpedig, ha Magyarország elbukik, Erdély elveszíti egyetlen és legfőbb védelmezőjét. Kovacsóczy kezdetben tehát a fejedelemnek tetsző nézeteket hangoztatott. Ezekből azonban nem a németekkel, hanem a magyarokkal való összefogás szükségessége kerekedett ki. Kovacsóczy ugyanis nem bízott a német segítségben. Velük kapcsolatban kifejtette: inkább az a törekvésük, hogy Magyarország

megmaradt részeit magukhoz kapcsolják, semmint az, hogy Erdélyt megsegítsék. A kancellár beszéde föllelkesítette, ugyanakkor megosztotta a rendeket. A fiatalabb nemesek a török szövetség felbontása és Magyarország megsegítése mellett kardoskodtak, míg az idősebbek többsége szerint nagyobb veszéllyel jár a törökökkel való kenyértörés, mint amennyi előnyt ígér a Habsburgokkal kötendő szövetség. Az országgyűlés végül úgy határozott, hogy Erdély csak azután szakít a törökökkel, ha Buda ismét a magyarok kezén lesz. Ez az országgyűlés tehát nem váltotta be Báthori Zsigmond és Alfonso Carillo reményeit. A fejedelem június 11-re újabb országgyűlést hirdetett, ezúttal Gyulafehérvárra. Abban bízott, hogy a fejedelmi palota nagytermében nagyobb nyomást tud gyakorolni a rendekre, s elérheti a Rudolffal való szövetség jóváhagyását. Ezt már azért is szorgalmazta, mert Carillo az Aranygyapjas-rend ígéretével kecsegtette. Az erdélyi nemesek többsége azonban nem adta be a derekát sem ekkor, sem egy hónappal később, az újabb tordai országgyűlésen. A fejedelem 1594. július végén lemondott, átadta trónját unokaöccsének, Báthori Boldizsárnak, ő maga pedig biztos helyre, Kővárba húzódott. Utódja nem sejtette, hogy ez a nagyvonalú gesztus hamarosan az életébe kerül. Báthori Zsigmond szinte azonnal megbánta lépését (aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy ebben Carillo atyának is szerepe lehetett). Elhatározta, hogy visszaveszi a fejedelemséget. Magához hívta legmegbízhatóbb híveit: nagybátyját, Bocskai Istvánt, Geszti Ferencet Déváról és Kornis Gáspárt Husztról. Kővár kapitányát, Keresztúri Zsigmondot nem kellett hívni, mert helyben volt. Ezek az urak készek voltak visszahelyezni őt elveszített hatalmába, s azt tanácsolták neki, hogy semmiképpen se menjen el Erdélyből, mert mozgósítják és melléállítják a székelyeket és a szászokat. Nyomban leveleket írtak azoknak, akikre számítani lehetett. Kornis Gáspár Kolozsvárott, egy éjszaka alatt megnyerte az ügynek a köznemesség néhány vezérét. A Farkas utcai kistemplomban tartott gyűlésen felolvasta Báthori levelét, amelyben a lemondott fejedelem bejelentette visszatérési szándékát. A

résztvevők többsége ezután követelni kezdte a visszahívását. A török szövetséget támogató főúri ellenzék, látva a közhangulat változását, hozzájárult a fejedelem visszahívásához. A gyűlés ezután követeket küldött Báthorihoz Kővárra. Ennek tagjai között volt az elmozdítás alatt álló Báthori Boldizsár és Iffjú János tanácsúr, valamint a nemesség és a városi polgárság néhány képviselője. Kovacsóczy elkísérte őket egy darabon, de nem ment velük Kővárig. Sokan úgy vélték, hogy a közelmúlt történéseiben játszott szerepe miatt nem mert a fejedelem szeme elé kerülni. Báthori Zsigmond ezután elindult Kolozsvár felé. Bocskai csapatai, illetve a huszti, a kővári és a dévai várőrség katonái kísérték. Szamosújváron Kovacsóczy és apósa, Kendi Sándor köszöntötték a rendek nevében. A fejedelem – Szádeczky szerint – 1594. augusztus 8-án bevonult a városba, s első teendője volt, hogy új országgyűlést hívjon össze augusztus 20-ára (másutt ez az időpont augusztus 17.). „Időközben kiköltözött Monostorra; vele ment Boldizsár, Bocskai, Geszti, Kornis és Jósika István. Itt főzte ki pokoli tervét, a Szamos partjára rúgó kertben, a lugas alatt Bocskaival és Gesztivel (míg Boldizsár fent volt szállásán) az ellenzéki főurak, köztük rokonai megöletésére. – De ezt mind ő, mind a bevatottak a legnagyobb titokban tartották.” A kistemplomban tartott új országgyűlésen Báthori nem vett részt. Kovacsóczy ezúttal a magyarokat fenyegető török veszélyről szónokolt, és meggyőzően érvelt a törökökkel kötött szövetség felbontása mellett. „A fejedelem idegen segítségről fog gondoskodni, s életét is kész föláldozni a ti dicsőségtekért és megmaradástokért. A szent ügyért, Istenért, vallásért, szabadságért, házi tűzhelyünkért egy szívvel-lélekkel egyesüljünk a pogányok ellen.” A kancellár tehát Báthori szája íze szerint beszélt. Szónoklatát követően visszatért a fejedelemhez. A rendek ismét megvitatták az ismerős témát, majd azt kérték a fejedelemtől, hogy küldje a gyűlésbe a három tanácsurat: Báthori Boldizsárt, Bocskai Istvánt és Kovacsóczy Farkast, mert velük együtt folytatnák a tanácskozást. Az urak hamarosan megjelentek, és Kovacsóczy hosszan válaszolt a felmerülő kérdésekre. Azt állította, hogy a szultán elhatározta Erdély elfoglalását.

A rendek másnap írásban tájékoztatták a fejedelmet döntésükről, amely szerint megszavazták a Portától való elszakadást. Báthori örült a hírnek, s tudatta a rendekkel, hogy hálás szívvel fogadta határozatukat. Kendi Sándor a barátai előtt ezúttal is őszinte véleményt hangoztatott: „Íme, látom, hogy nem lehet egyéb benne, az elveszett útra kell indulnom, más bolond ember nyomdokát kell követnem; de jegyezzétek föl e napot, ma vesztettük el az országot, mi magunkat és nemzetünket. Megnyitottátok Janus [a római mitológia kétarcú istene] templomát, de hogy mikor zárjátok be: nem tudom!” Ezen a ponton a történet akár szerencsésen is zárulhatott volna, hiszen a fejedelem és az erdélyi rendek végre közös nevezőre jutottak. Úgy tűnt, hogy az ellentétek elsimulnak, azonban Báthori csak az alkalomra várt, hogy lecsapjon azokra, akik akadályozták politikai terveinek megvalósítását. Szádeczky szavaival „Báthori Zsigmond mestere volt a színlelésnek és tettetésnek. Unokabátyját, Boldizsárt s a többi urakat jóindulat-színlelés által annyira elaltatta, hogy ezek nemcsak észre nem vették, mi készül ellenük, hanem még bizalmas figyelmeztetések után sem tudtak benne kételkedni.” Kolozsvári Deák János tordai kamaraispán tudott a fejedelem szándékairól, és időben figyelmeztette Kendi Sándort és Báthori Boldizsárt. Tanácsolta nekik, hogy meneküljenek, vagy legalább a családjukat helyezzék biztonságba. Kendi azt felelte, hogy ő mindig a törvények szerint élt, semmi törvénytelenséget nem cselekedett, ezért nincs mitől félnie. Báthori Boldizsár, aki naponta találkozott a fejedelemmel, ugyancsak nem hitte, hogy amannak gonosz szándékai lennének. Arra azért hajlandó volt, hogy várandós feleségét elmenekítse, de ezzel is elkésett, mert még az asszony indulása előtt mindkettőjüket elfogták. Az uraknak állított csapda Báthori visszataszítóan aljas jelleméről árulkodott. „Amint az urak a fejedelem szállásán nyolc órakor összegyűltek, hogy őt szokás szerint a misére kísérjék: a bosszúvágyó zsarnok eljátszotta velük szemben azt a komédiát, amit az orozva meggyilkolt Kis Károly király szomorú példájából merítettek. Bejött hozzájuk a terembe, s néhány levelet adott át a tanácsuraknak átolvasás végett, majd a maga lakosztályába vonult

vissza, azt mondván, hogy nemsokára visszatér. Midőn az urak az államiratok olvasásába merültek: az adott jelre megjelenik közöttük Király Albert, a kék darabantok hadnagya, fegyveresek élén, fölolvassa a fejedelem rendeletét, s hét tanácsurat elfogat.” Ez augusztus 28-án, vasárnap történt. Valóban ördögi terv volt, hiszen ki gondolta volna, hogy a keresztény fejedelem a vasárnapi misére vonulás előtti perceket találja megfelelőnek politikai ellenlábasai elfogására. Ekkor fogták el Báthori Boldizsárt, a fejedelem unokatestvérét, Kendi Sándor volt kormányzót, Kovacsóczy Farkas kancellárt, Iffjú Jánost, a Báthori testvérek mostohaapját, Kendi Ferencet és Gábort (Sándor testvéreit), Sennyei Pongrácot (Kovacsóczy barátját), Forró János Fehér megyei főispánt, Bornemissza Jánost, aki Báthori István király orosz hadjárataiban jeleskedett, Gerendi János Torda megyei alispánt, Lónyai Albert hadvezért, Szalánczy György volt portai követet és Szentegyedi Gergely állami jószágigazgatót. Rajtuk kívül további hét főurat fogtak le a fejedelem katonái. Kolozsvárott a letartóztatások hírére forrongás tört ki, de a várost megszállva tartó katonaság megakadályozta a nagyobb rendbontásokat. A rendek összegyűltek a kistemplomban, ahol Kornis Gáspár azzal csillapította a kedélyeket, hogy az elfogottakkal szemben a fejedelem tisztességesen, törvény szerint jár el. A lefogott urakat a fejedelmi szállás földszintjén, az úgynevezett deszkás házban őrizték, majd néhányukat más-más helyszínekre vitték. Velük szemben – a fejedelem ígérete ellenére − törvényes eljárásra nem került sor. Forró János „kihallgatása” például úgy ment végbe, hogy egy pincében csigázó szerszámmal kínozták. Vallatói arra voltak kíváncsiak, hogy kik voltak az irányítói a fejedelem elleni praktikáknak. Amikor nyolcadszor csigáztatták, nem bírta tovább, és megnevezte Báthori Boldizsárt, Kovacsóczy Farkast és Kendi Sándort. 1594. augusztus 30-án, mindössze két nappal a letartóztatások után, Bocskai István felkereste a fejedelmi lakban őrzött foglyokat, és közölte velük, hogy kivégzik őket. Papírt és tollat adott nekik, hogy leírhassák búcsúsoraikat. A Báthori-házzal, vagyis a fejedelem szállásával szemben, a piactéren fölállították a vérpadot, és

előhozták a város pallosát. A teret körülvették Báthori Zsigmond testőrei, ő maga a házának ablakából nézte végig a kivégzéseket. A véres munkával egy szegedi cigány hóhért bíztak meg. A nyilvános kivégzésre öt főurat vezettek elő. Először Kendi Sándor lépett a vérpadra. Az idős főúr bátran viselkedett. Elbúcsúzott társaitól, majd a fejedelem szemére vetette vérengző zsarnokságát. Mondandója végén ezt kiáltotta: „Úr Isten, légy irgalmas nekem szerelmes fiadért!” A hóhér egyetlen csapással végzett vele. Ezután Iffjú Jánosra került sor, de az ő kivégzése borzalmasabb volt, mert a hóhér csak a harmadik csapással tudta elválasztani a fejét a testétől. Következett Kendi Gábor, majd Forró János, aki élesebb pallost kért, de a kérését nem teljesítették. Utoljára végezték ki Szentegyedi Gergelyt. A szörnyű ceremónia végére nagy záporeső támadt, amely a holttesteket tisztára mosta. Több nyilvános kivégzésre nem került sor, mert a fejedelem és tanácsadói jobbnak látták, ha Kovacsóczyt és a többieket sunyi módon, orozva gyilkoltatják meg. Szádeczky helyesen állapította meg: „Országgyűlés soha gyávábban nem viselte magát, mint ekkor a kolozsvári. A rendek a vérengzés hírére a fejedelem lakása elé sereglettek; Zsigmond lejött közzéjök […] eljárása miatt magát mentegeti, s az elítéltek állítólagos bűneit sorolja elő, lecsendesíti őket. […] A rendek megfélemlítve, szeptember 1-én siettek befejezni és eloszlatni az országgyűlést; anélkül, hogy a szomorú politikai gyilkosságról legkevesebb említés is tétetett volna az országgyűlésen.” Kovacsóczyt és Báthori Boldizsárt Szamosújváron őrizték. A fejedelem állítólag hajlandó lett volna megkegyelmezni kancellárjának, de bizalmasa, Jósika István, aki nagyon vágyott a méltóságra, az ellenkezőjét tanácsolta neki. Kovacsóczy halála után Jósika tényleg elnyerte a kancellárságot, ám ennek nem sokáig örülhetett, mert három évvel később (1597-ben) a fejedelem őt is vérpadra juttatta. Báthori szeptember 9-én, Gyulafehérvárra menet adott utasítást a szamosújvári kapitánynak Kovacsóczy megölésére. Az erre vonatkozó üzenet 10-én futott be Szamosújvárra. Ravazdi György várkapitány ekkor megkettőztette a kancellár bilincseit, majd

eltávolíttatta az inasait. Kovacsóczy az ágya szélén ült, amikor apródja, Fráter István bement hozzá. − Nekem nem szabad többé itt maradnom, elküldenek innen – mondta szomorúan. Kovacsóczy tudta, mi vár rá. Megjegyezte, hogy a fejedelem titokban végez vele. „Oly könnyen áll őnála az ember halála, mint semmi.” 1594. szeptember 11-én, vasárnap késő este a gyilkosok előbb Báthori Boldizsár cellájába mentek. A hevesen védekező főurat lefogták, majd megfojtották. Utána Kovacsóczy következett. Őt álmában lepték meg, s úgy végeztek vele. Halálukat napokig eltitkolták. A kivégzett urak hatalmas vagyona a fejedelem kezére jutott. Kovacsóczy kincstárában – pénztárnoka szerint − többek között harmincegyezer aranyat és huszonnyolcezer tallért találtak, amely kettőszázezer magyar forintnak felelt meg. A Kendyek vagyona még ennél is jóval több volt. Báthori Zsigmond 1598 márciusában másodszor is lemondott a fejedelemségről, s ekkor rossz szelleme, Alfonso Carillo is távozott Erdélyből. Korábban Rudolf császár ötvenezer forintos évjáradékot, valamint Oppeln és Ratibor hercegségeket ajánlotta neki, ha cserébe átengedi Erdélyt. 1596-ban a mezőkeresztesi csatában a törökök legyőzték az egyesült erdélyi és császári hadakat, így joggal félt a Porta bosszújától. A kiszámíthatatlan fejedelem nem állt kötélnek, de amikor a török földről hazatért Székely Mózes serege július 2-án Tövisnél vereséget szenvedett Bastától, a császári hadvezértől, jobb belátásra tért. Lemondott, ezúttal negyedszer (1599-ben mondott le harmadszor), és elfogadta a császár ajánlatát. Csehországba ment, ahol lakóhelyként a Prágához közeli libochovicei várat kapta. Erdélyben nagy zűrzavart hagyott maga után. 1611-ben összeesküvés vádjával a prágai Hradzsinba zárták. Tizennégy havi fogság után szabadult. Nem sokkal később, 1613. március 27-én, Libochovicében halt meg, rengeteg rossz emléket hagyva maga után.

MIÉRT ÖLTÉK MEG AZ ÓNODI KAPITÁNYT TISZAKERECSENYBEN? I Izgalmas, egyben tragikus történetet dolgozott fel 1910-ben, a Vasárnapi Ujság 9. számában Takáts Sándor, a nagyszerű levéltáros és művelődéstörténész. A történet főszereplője egy Tegzes Borbála nevű nemesasszony, aki a 17. század elején kétes hírnévre tett szert. Takáts Sándor szerint a hölgynek a Szabolcs megyei Kinizs faluban állt az udvarháza, ám ilyen nevű települést hiába keresünk a térképen. Borovszky Samu huszonöt kötetes, Magyarország vármegyéi és városai című enciklopédiájában (1896−1914), a Tisza menti CserepesKenézről szóló ismertetésben előfordul a „Kenes” név 1435-ből mint Cserepes-Kenéz (a mai Újkenéz) középkori elnevezése. Ilyenformán ez a falu lehetett egykor Tegzes Borbála szálláshelye. Borbála asszony állítólag igencsak szemrevaló, ugyanakkor hiú, merész és kevélységre hajlamos nő volt. „Magasan hordta a szép fejét, mint a bércek sudár fenyője, s büszkeségét megalázni, őt magát meghajlítani semmi vihar nem tudta […], a szelídséget, a szív jóságát és az emberszeretetet hírből sem ismerte. Erősnek és bátornak nőtt ugyan föl, de a lelkében csak a szívtelenség és a tilalmasra való hajlam vert fészket.” A nagy múltú Tegzes família utolsó leszármazottjaként jelentős, a Tiszáig lenyúló birtokokon gazdálkodott, és többek között Ladány (Mezőladány), valamint Baka (Benk?) nagy részét is magáénak tudhatta. Övé volt a jól jövedelmező kerecsenyi rév is, úgyhogy anyagi javakban nem szűkölködött. Takáts Sándor férfias természetű nőként jellemezte Borbálát, aki tudott káromkodni, és versenyt ivott a hajdúkkal. Birtokai helyenként szomszédosak voltak a tiszakerecsenyi uraság, Bornemissza Miklós ónodi kapitány földjeivel, és ez a közelség nemegyszer kínált lehetőséget a viszálykodásra. Amikor Tegzes Borbála még hajadon, Bornemissza pedig legényember volt, feloldhatta volna közöttük a

viszályt egy házasságkötés. Ez azonban szóba se jöhetett azután, hogy a férfi oltár elé vezette Büdy Erzsébetet, a beregi főispán lányát. Nem sokkal később Tegzes Borbála is kezét nyújtotta egy Székely János nevű nemesnek, aki korábban Vitéz Mihály havasalföldi vajda seregében szolgált. A viszály ezután ellenségeskedéssé fajult, ami akkoriban nem volt ritka a szomszéd birtokosok között. Okot adhatott erre egyes birtokrészek hovatartozása feletti pereskedés, a másik fél terményeinek megdézsmálása, egymás jobbágyainak összetűzése, vagy bármi egyéb. A szépasszony folyamatosan biztatta, ingerelte férjét, hogy torolja meg a szomszéd kisebb-nagyobb vétségeit, amelyeket velük szemben elkövetett. Székely Jánosnak ehhez nem sok kedve volt, mert jól tudta: aki szelet vet, vihart arat. Ám hiába próbálta lebeszélni hitvesét, az nem tágított. Tegzes Borbála harci kedve különösen fellángolt azután, hogy szövetségesekre talált két másik szomszédjában, Csomaközy András hajdúkapitányban és egy Apáthy nevű földbirtokosban, akik ugyancsak nehezteltek Bornemisszára. Az ónodi kapitány állítólag kísérletet tett a békülésre, de ennek nem lett foganatja. Az ellentétek odáig fajultak, hogy Bornemissza Miklós kénytelen volt durvább módszerekhez nyúlni. Egy baljóslatú napon magához rendelte vitézeit, s rátámadt Tegzes Borbála kenézi udvarházára. Katonái a csetepaté során megöltek két szolgát, Borbálát pedig az urával együtt kikergették otthonukból. Így járt Csomaközy András is, aki szintén menekülőre fogta a dolgot. Bornemissza emberei nemcsak fosztogattak, hanem – uruknak engedelmeskedve − a két halott szolga fejét is magukkal vitték. Ezeket azután a kerecsenyi kastély előtt kopjára tűzték, hadd hirdessék: így járnak azok, akik ujjat húznak Bornemissza Miklóssal. A történtek után a bosszúszomjas szépasszony készülődött a visszavágásra. Udvarházát mély árokkal és erős palánkkal keríttette be, nehogy a szomszéd rájuk törhessen, embereit pedig felkészítette a hadakozásra. Férje próbálta lebeszélni a harc folytatásáról, de Borbála tántoríthatatlan maradt: a megtorlás lebegett a szeme előtt. Ez idő tájt azt a vidéket pusztították II. Rudolf császár (I. Rudolf néven magyar király) zsoldoscsapatai, a hírhedt Giorgio Basta

tábornok vezetésével. Tegzes Borbála és Csomaközy András birtokait is tönkretették. Borbála a férjével és a környék lakóival együtt az erdőkbe menekült. Nehéz napok köszöntek rájuk. Fáztak, éheztek, vadállatokkal küzdöttek, és sok megpróbáltatást vállaltak, hogy ne kerüljenek a vérszomjas zsoldosok kezére. Bornemissza Miklós kastélyát elkerülte a császári katonaság. Az ónodi kapitány ezt a helyzetet találta alkalmasnak a kibékülésre, ezért Borbála egyik ismerősét, Berkeszy Dorottyát küldte a szépasszonyhoz. Üzenetében felajánlotta szálláshelyül a kerecsenyi kastélyát, vagy más megfelelő lakhelyet a faluban, amíg a veszély el nem múlik, azonban Borbála asszony visszautasította az ajánlatot. Latornak nevezte Bornemisszát, és kijelentette, hogy soha nem keresne menedéket az ellenségénél. A zsoldoshadak elvonulása után Borbála és férje visszatért udvarházukba, ám az asszony tovább élesztgette a kérlelhetetlen gyűlölet parazsát. Székely János nem bírt vele, s amikor az asszony gyávának nevezte, végül beadta a derekát. Rászánta magát, hogy szövetkezik Csomaközy Andrással és Apáthyval. Kóborló hajdúkat fogadtak, majd 1603. május 23-án éjjel megindultak a kerecsenyi kastély felé. Létrákkal átmásztak a kastélyt kerítő palánkon, majd megölték a kapunál őrködő fegyvereseket. Bornemissza Miklós és a felesége felriadt a zajra. Az ónodi kapitány kardot ragadott, bátran szembeszállt a hálószobába betörő hajdúkkal, de a túlerő hamarosan legyűrte. A hajdúk a felesége szeme láttára végeztek vele. Takáts Sándor így írt a folytatásról: „Gálffy János uram puskalövést és sivalkodást hallván az éjjel, virradatkor benézett a néma kastélyba. Megborzadt attól − írja ő maga −, amit ott látott. Vérében találta az összevagdalt Bornemisszát. Egy ingben, ájultan hevert mellette a boldogtalan asszony: Büdy Erzsébet.” Székely János a Kerecsenyről hozott zsákmányt hazavitte Borbála asszonynak, aki örömmel fogadta ellensége halálhírét. A férj azonban megbánta, hogy engedett felesége követelésének és elkövette a Bornemisszával szembeni bűnt. Még aznap eltávozott a kenézi udvarházból. Üres kézzel hagyta el a szépasszonyt, aki a tanúvallomások szerint bízott a vonzerejében, abban, hogy a férje előbb-utóbb

visszatér hozzá. Felöltötte a legszebb ruháját, felkötötte Bornemisszáné elrabolt, aranyozott övét és aranycsipkés kötényét, azután Apátiba ment mulatozni. Nemesasszonyok társaságában azzal dicsekedett, hogy teljesült a vágya, ezért végre jóízűen ehet, ihat. Apátiból Kisvárdára utazott, de már megelőzte a híre. Az emberek kerülték őt, s ez felettébb ingerültté tette. Szegény Büdy Erzsébet soha nem heverte ki a szörnyű tragédiát. Június elején (valamivel több mint egy héttel a férje halála után) éppen csak annyi ereje maradt, hogy levelet írjon az uralkodónak. Ebben elpanaszolta Bornemissza Miklós tragikus halálát, vagyonának elrablását, és saját szomorú, halálközeli állapotát. Az özvegy igazat írt. Levelének megírása után három nappal ő is távozott az élők sorából. Borbála asszony férje, Székely János soha nem tért vissza feleségéhez. Részt vett az erdélyi csatározásokban, s az egyik összecsapásban életét veszítette. Csomaközy András hajdúkapitányt Bornemissza Miklós megölése miatt a megyei törvényszék elé idézték. (Ő már három évvel korábban, 1600-ban, Lónyay István egyik szolgájával is végzett.) Csomaközy nem jelent meg az idézésre, inkább Erdélybe szökött, és rá jellemző módon még útközben is fosztogatott. Később Bocskai István fejedelem egyik hadvezére lett, és bátran harcolt az ütközetekben. Rudolf császár a kassai házait és birtokait 1604 őszén Georg Rueber tokaji kapitánynak adta, de Csomaközy (ekkor már nagyváradi alkapitány) ezeket Bocskaitól visszakapta. Tegzes Borbálát a gyilkosság miatt nem vonták felelősségre. Birtokait egy időre lefoglalta a magyar kamara, de azután háromezer forint záloggal terhelve visszaadták neki. Bornemissza Miklós származása körül egyébként akad némi bizonytalanság, amit a nevéhez kapcsolódó, eltérő nemesi előnevek okoznak. Balogh István Bereg megye leírása című tanulmányában (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6.,1985.) a birtokos családok felsorolásakor egy „ilosvai” előnevű Bornemissza családot említett. Nagy Iván, a 19. század neves családtörténésze hatalmas művében (Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal) a számos Bornemisza, illetve Bornemissza

család között ugyancsak megemlítette az ilosvai Bornemisza famíliát, de nem utalt arra, hogy ennek tagja lett volna az ónodi kapitány. Az előnév nélkül szerepeltetett Bornemiszák egyikénél viszont ezt írta: „Bornemisza Miklós magyarországi Tisza vidéki dús nemest megölik a hajdúk 1603-ban.” Koroknay Gyula pedig ezt közölte egyik tanulmányában (Szabolcs-Szatmári Szemle, 1987/2): „Csomaközy ölte meg Tiszakerecsenyben Czerniki Lökös Bornemisza Miklóst”. Mindezekre tekintettel az előnévre vonatkozóan biztosat nem állíthatunk, ám Tegzes Borbála története szempontjából nem is ez a legfontosabb kérdés. Úgy tűnik, a szemben álló felek egyike sem volt különb a másiknál, kivéve a tragédia legártatlanabb elszenvedőjét, Büdy Erzsébetet. A Takáts Sándor által felrajzolt történetben Tegzes Borbála felettébb negatív színben tűnik fel. Bornemissza Miklóssal szembeni engesztelhetetlen gyűlöletének okát a kiváló történész régebbi ellentétekben, illetve határvitákban látta. A gyűlölködést persze tovább fokozta a kenézi udvarház elleni támadás. A legyilkolt szolgák fejének kopjára tűzése is barátságtalan lépés volt Bornemissza részéről, de az eredeti indítékokat illetően hiányérzetünk lehet. Ezt a hiányérzetet szünteti meg N. Fodor János egyetemi tanár 1999-ben írt tanulmányának egyik részlete (Tiszamogyorós község címer- és zászlótervei): „A Tegzes család a keleti országrészben hírhedtté vált Tegzes Borbálával szállt sírba, ki 1603-ban szerelmi féltékenységből és hiúságból az éj leple alatt saját kastélyában meggyilkoltatta korábbi udvarlóját, kerecsényi Bornemissza Miklóst, aki megelégelve Borbála hitegetését, más nőt vett feleségül.” Eszerint az ónodi kapitány és Borbála között az egyszerű szomszédságnál mélyebb kapcsolat volt. Takáts Sándor írta: „Nem tudjuk, volt-e joga Tegzes Borbálának arra gondolnia, hogy Bornemissza Miklós őt veszi nőül. A hivatalos írások, a tanúvallomások erről mit sem szólnak.” Nos, lehet, hogy így van, de a legenda nagyon is beleillik a történetbe. Ha Bornemissza valóban udvarolt, ráadásul még házasságkötéssel is hitegette a hölgyet, akkor minden érthetővé válik. Egy szerelmes, hiúságában vérig

sértett nő gyűlölete az egekig érhet, s nem csoda, ha a bosszúállás terén semmitől sem riad vissza. Tény, hogy a bíróság nem vonta felelősségre Tegzes Borbálát a gyilkosságra való felbujtás vétsége miatt. A szépasszony hamarosan egy Bük Farkas nevű úr oldalán kötött ki, de 1607-ben már a harmadik férjével, Szentmarjay Imrével élt. Ez a férje túlélte őt, s neki lett köszönhető, hogy a Tegzes-birtokok a Szentmarjay utódok kezén virágoztak tovább.

BÁTHORI GÁBOR FEJEDELEM VETÉLYTÁRSA, GHICZY ANDRÁS I Bethlen Gábort az erdélyi országgyűlés Kolozsvárott, 1613. október 23-án fejedelemmé választotta. Somlyai Báthori Gábort, a keménykezű, erkölcstelen életviteléről is elhíresült előző fejedelmet mindössze négy nappal később megölték Váradon. A gyilkosságot Ghiczy (Ghyczy) András volt munkácsi várkapitány, Báthori bizalmas embere szervezte meg, és az 1612-ben kivégzett Nagy András hajdúvezér katonái hajtották végre. Ghiczy, aki maga is pályázott az erdélyi trónra, azt remélte, hogy Bethlen Gábor hálás lesz neki, amiért eltávolította az útból Báthorit, de várakozásaiban súlyosan csalódnia kellett. Ghiczy András jellegzetes figurája volt a 16–17. századi Erdély történelmének. Az akkori főszereplők egyikéről sem állítható, hogy „gáncs nélküli lovag” lett volna. A gyakori pálfordulásokra magyarázat lehet, hogy a fejedelemség sorsa erősen függött külső erők (a Habsburgok és a törökök) befolyásától – Báthori Gábor erkölcsi züllése azonban még ebből sem vezethető le. Ghiczy a köpönyegforgatás mestere volt. Mika Sándor történész (1859−1912) a Magyar Történeti Életrajzok könyvsorozatban, Weiss Mihály 1569−1612 című munkájában (Budapest, 1893) írta: „Giczy András egy magyarországi nemes család sarjadéka, kora ifjúságától kezdve a Mágocsi család szolgálatában, a hadi pályán működött. Mágocsi Ferenc szolgálatai jutalmául Munkács vára kapitányává nevezte ki, mely állásában nevét zsarolásaival és kegyetlenségeivel bélyegezte meg. Miután állását Magyarországon tarthatatlanná tette – egy kanonok meggyilkolása miatt számkivettetett –, Erdélybe, Báthorihoz menekült, kinek kegyét hízelgésekkel annyira kinyerte, hogy a fejedelem 1611 végén őt bízta meg a portai követséggel.” Mindez jó alkalmat teremtett Ghiczynek, hogy saját útját egyengesse a fejedelmi trón megszerzése felé. Novemberben Brassóban (Weiss Mihály főbíró városában) gyülekeztek a Báthori Gáborral szemben álló ellenzékiek. Ghiczy, a pár hete kinevezett

portai követ megállapodott velük, hogy úgy jelenik meg a Portán mint az ő fejedelemjelöltjük. Ezzel a megállapodással máris hátba döfte megbízóját, Báthori Gábort. Mika Sándor így jellemezte őt: „Giczy jótevőjének, a fejedelemnek bizalmával a leggaládabbul visszaélt. Ez ember egy közönséges kalandor volt, mint sok más hajdúkapitány e korban, e zsoldosvezérek jellemének minden árnyoldalával, minden nemesebb érzelem és magasabb törekvés nélkül. Hűségről és hazaszeretetről fogalma sem volt; kész volt pénzért bárkinek szolgálatába állani, s épp úgy kész volt pénzért bárkit megcsalni, ha önző érdeke, tetteinek egyedüli rugója, úgy kívánta.” Az 1612-es esztendő nagy változásokat hozott Erdély – és Ghiczy András – életében. Weiss Mihály brassói főbíró a város nevében felmondta a hűséget Báthorinak, mire a kolozsvári országgyűlés hadfölkelést hirdetett Brassó ellen. A főbíró valamiért úgy vélte, hogy Ghiczy előtérbe állításával megbuktathatja Báthorit. A fejedelem azonban – főként a székelyek támogatása miatt − szilárdan ült a trónján, ellenfelei ezt rosszul mérték fel, másrészt hiba volt egy olyan kalandorral szövetkezni, aki hatalomvágyból bármikor elárulja urát, saját önző érdekeit pedig az ország érdekei elé helyezi. Weiss Mihály bízott Radu Șerban támogatásában is, de ez a számítása sem vált be, mivel a kétkulacsos havasalföldi vajda adott ugyan katonákat a brassóiaknak, de közben Báthori Gábornak is megígérte, hogy a szultánnál lépéseket tesz az érdekében (más kérdés, hogy ez csak üres ígéret volt). Május közepén a szultáni díván döntött arról, hogy Báthori helyett Ghiczy András fejedelemmé választását támogatja. A fejedelemjelölt júliusban Radu székhelyén, Târgoviștében tartózkodott, ahonnan ezerötszáz havasalföldi és néhány török katona élén elindult, majd huszonegyedikén bevonult Brassóba. Ezzel a társasággal Ghiczy és Weiss nagyon melléfogott. Az oláh katonák ugyanis úgy viselkedtek, mintha ellenséges földön lettek volna, azonnal pusztítani és fosztogatni kezdték a környező vidéket. A brassói tanács a havasalföldi csapatok megfékezése érdekében úgy döntött, hogy zsoldjába fogadja őket, és mindjárt kifizetett nekik 1380 forintot. Ez azonban nem hozta meg a várt

eredményt, mert a zsoldosok háromnapi állomásozást követően elhagyták Brassót, és visszatértek Havasalföldre. Mika Sándor így folytatta a történetet: „Az oláh csapatok megszökése után a fejedelemjelöltnek néhány törökön kívül mindössze harminc katonája maradt, s ezeket is a városnak kellett fizetni, mert Giczynek még annyi pénze sem volt, hogy saját személyes kiadásait fedezze. Szebb jövő reményében a tanács mindezt magára vállalta.” Augusztusban Nagy András hajdúgenerális, a Bocskai István által letelepített hajdúk főkapitánya levélben felajánlotta Ghiczynek, hogy megöleti Báthori Gábort. (Nagy András az előző évben hűséget fogadott a császárnak, és részt vett a Báthori elleni hadjáratban, de közben a fejedelemhez pártolt, és augusztus közepén Diószegnél legyőzte Forgách Zsigmond kassai főkapitány csapatait.) A Ghiczynek írt levél idején a hajdúgenerális már ismét szemben állt Báthorival, aki ezután elfogatta, és Gyulafehérvárott augusztus 12én lefejeztette. Ghiczy szeptemberben elért némi sikert, amikor a brassói had élén Háromszékre tört és Ilyefalvánál szétverte Báthori székely csapatait. Ebben a hónapban Bethlen Gábor, a fejedelem főembere is szembekerült Báthorival, s életét féltve a törököknél keresett menedéket. Brassó a székelyek elleni átmeneti sikerrel nem tudta ellensúlyozni Báthori bekerítő hadmozdulatait, s hamarosan elkerülhetetlenné vált a döntő ütközet. Erre október 14-én, a Brassó melletti Földvárnál került sor. A csatában Báthori serege legyőzte Weiss Mihály seregét, és a harc során a főbíró is életét veszítette. Mika Sándor így írt a csata döntő pillanatairól: „A fejedelmi hadak első rohama néhány pillanat alatt eldöntötte a csata sorsát. Az oláh és rác zsoldosok – mint a brassóiak hitték, a vajda titkos utasítása szerint – úgyszólván kardcsapás nélkül megfutottak, s futásuk zavarba hozta a többi csapatokat is. Hiába kísértették meg Giczy és Weiss a csatarendet fenntartani; páni rémület szállotta meg az egész hadsereget, s mindenki elhányva fegyverét, futott, amerre tudott. Most már Giczy és Weiss is kénytelenek voltak a menekülésre gondolni. Magyar csapata által környezve és védve, Giczy elérte Brassót, de Weiss magára maradt. Midőn látta, hogy minden veszve van, egyetlenegy szolgája

kíséretében Brassó felé vágtatott. Nem sokáig ment. A Barca vizénél lova kidőlt; egy Tunyogi Gergely nevű hajdú utolérte, s rövid küzdelem után leterítette. Fejét levágták, s Szebenbe küldötték a fejedelemhez, ki azt a piacon nyársra vonatta. Három napig állott ott, mígnem október 22-ikén egy rendkívül heves vihar után eltűnt. Testét a brassóiak a csata után pár nappal felkerestették, és a szintén elesett Heltner György szenátoréval együtt a városba szállítva eltemettették.” A győztes csata után Báthori parancsot adott, hogy a Barcaságban kegyetlenül büntessék meg a vele szemben állt lázadókat. Novemberben, a nagyszebeni erdélyi országgyűlés a Portától való elszakadás mellett döntött, követeket választott II. (Habsburg) Mátyás magyar királyhoz, Bethlen Gábort és Ghiczy Andrást pedig fő- és jószágvesztésre ítélte. Ha valaki azt gondolná, hogy ezek után Báthori és Ghiczy között már nem állhatott helyre a jó kapcsolat, az nagyon téved. Ghiczy, aki Brassóból FelsőMagyarországra menekült, a következő évben Báthorinál kegyelemért folyamodott. A fejedelem, semmit nem okulva a korábbi történésekből, nemcsak megkegyelmezett az őt eláruló kalandornak, hanem még bizalmába is fogadta. Ezzel elkövette élete legnagyobb hibáját. I. Ahmed szultán 1613. május 1-jén elhatározta Báthori Gábor trónfosztását, és Bethlen Gábor fejedelemsége mellett döntött. Augusztusban Bethlen török csapatokkal Erdély felé indult, szeptemberben pedig kiáltványban szólította fel a fejedelemség rendjeit, hogy ne támogassák Báthorit. A fejedelem – csapataival és Ghiczyvel − előbb Kolozsvár felé, majd Váradra vonult. Az ura bizalmába férkőzött kalandor látta, hogy a fejedelem szerencsecsillaga hanyatlóban van. Amikor október 23-án az erdélyi országgyűlés Bethlent választotta fejedelemmé, Ghiczy elhatározta, hogy az új fejedelem oldalára áll. Ehhez Báthori Gábor megölésével akart érdemeket szerezni. Titokban tárgyalt Abaffy Miklós tokaji kapitánnyal, miként lehetne végleg megszabadulni Báthoritól. A Habsburg-párti Abaffy cinkos magatartása arra utal, hogy II. Mátyás sem bízott benne, és nem állt szándékában megakadályozni a félreállítását. A

gyilkosságot október 26-án, a fejedelmi palotában akarták végrehajtani. A történtekről Szilágyi Sándor 1867-ben, Báthori Gábor fejedelem története című könyvében írta: „[Ghiczy] Előre kiegyezett a hajdúkapitányokkal, Szilassyval és Ladányival, magával Abaffyval is. Sőt, ha az akkori híreknek hinni lehet, a bihari főurak, Dezsőffi Gáspár, Boldai Gergely is beleegyeztek az orgyilkosságba. Kezdetben saját palotájában akarták megölni, mégpedig Géczy és Abaffy együttesen. Október 26-án bementek tehát hozzá és köszöntötték, mire a fejedelem felállott és tisztességesen fogadta őket. Erre aztán Abaffy az előzetes megállapodás szerint dicsérni kezdte a fejedelem asztalán levő kardját, a fejedelem is mondá, hogy igen jó és mindjárást kivoná a kardot és Abaffynak kezébe adá, mondván: »Ihon, lássa kegyelmed, hogy jó kard ez.« De a fejedelem szívében lehetett valami gondolat, mert mihelyest a kardot kezébe adá, ottan mindjárást fordula és a szögön levő hegyös tőrét kivoná és ő is kezében tartván és forgatván, dícséri vala igen; hogy az még az kardnál is jobb volna. Azonban egy más benyitá az ajtót reájok, mert csak hárman valának a palotában és letevé Abaffy a kardot, a fejedelem pedig helyére tevé a fegyvereket.” A merénylők másnap elhelyezték felbérelt embereiket annak az útnak a közelében, amelyen Báthori tízlovas, aranyozott hintajával a város melletti táborba szokott látogatni. Ezen a napon azonban a fejedelem nem mozdult a várból. Ghiczy kieszelt egy ügyes trükköt, amivel kicsalogathatja. Ebéd után bement a fejedelemhez. Szepsi Laczkó Máté református lelkész feljegyzéseiben így örökítette meg Ghiczy szavait: „Fölséges uram, a hadban oda ki oly hír vagyon, hogy fölséged féltében Ecsed várába ment, és a felföldi hadak mind haza akarnak menni, immár mind felültenek, csak indulófélben vannak. Mely dolog, ha úgy leszen, igen nagy kára következik belőle fölségednek, mert semmi had mellettünk nem lészen és félő, hogy a török eljövén, a várat ránk ne szállja. Hanem ha tetszenék fölségednek, én igen javallanám, hogy fölséged menne ki a várból a hintón, hadd látnák a hadak fölségedet, hogy sehova nem ment fölséged, és ha látnának, inkább megmaraszthatnánk őket.”

Báthori elfogadta Ghiczy javaslatát, és kora délután kihajtatott a várból. Ghiczy emberei a hidat nyomban felvonták mögötte, amit ő nem vett észre. Kiértek a mezőre, de Báthori kis idő múlva visszafordíttatta a hintót. A várhoz vezető utcának a sorompóját addig leeresztették és leláncolták. Mintegy hatvan lovas vette üldözőbe a fejedelmi hintót, amit a Pece vize mellett csakhamar beszorítottak. Szilassy János és Nadányi Gergely hajdúkapitányok, Basa János zászlótartó, Zámbó Balázs, valamint Abaffy Miklós más emberei lövésekkel megsebesítették Báthorit, aki még így is ki tudott szökni a hintajából. Egy közeli fűzfánál a hátát megvetve, két hűséges szolgájával, Lónyay Farkassal és Komáromi Endrével szembeszállt a túlerővel, de tizenhárom sebből vérezve hamarosan kilehelte lelkét. Lónyay néhány nap múlva belehalt sérüléseibe, míg Komáromi felgyógyult ugyan, de élete végéig szenvedett a súlyos sebektől. A merénylők megfosztották ruháitól a halott fejedelmet, majd testét a helyszínen hagyták (feltehetően nem igaz, hogy a holttestet a Pece vizébe lökték). A hajdúk tábora fellázadt a hír hallatán. Nagy Balázs, Báthori gyalogosainak kapitánya a fejedelem testét szekéren Ecsedre vitte, ahol tisztességgel eltemették. A gyilkosok vezetői arra számítottak, hogy Bethlen Gábor hálás lesz nekik, amiért vetélytársát eltakarították az útból. Nagy László történész A rossz hírű Báthoriak című könyvében (1984) úgy vélte, hogy Bethlen tudott a készülő merényletről. Egyik, október 28-án keltezett levelében ugyanis azt írta, hogy Báthorit „tegnapelőtt” (vagyis október 26-án) meggyilkolták Váradon. Mint tudjuk, az a kísérlet meghiúsult, de (Nagy László szerint) a levél írásakor Bethlen ezt még nem tudhatta. Az új fejedelem azonban bölcsebb volt annál, hogy megjutalmazza elődje gyilkosait, és bemocskolja velük a hírnevét. Szilassy, Nadányi és Zámbó 1614. március 3-án megjelent a medgyesi országgyűlés előtt, és fennhéjázóan viselkedve jutalmat várt. Az országgyűlés úgy döntött, hogy bíróság előtt kell felelniük tettükért, de erre soha nem került sor. Amikor a három merénylő távozott a gyűlésről, a katonák üldözőbe vették őket. Mindhárman

bemenekültek a városfalhoz épült római katolikus templom tornyába, amely egyben védőtorony is volt, de itt sem találtak menedéket. A katonák elfoglalták a tornyot, őket pedig kilökték az ablakon. Ghiczy András sem járt jobban. Bethlen Gábor 1614. december 10-én Szebenben elfogatta, Fogaras várába záratta, majd még az év vége előtt parancsot adott Balling János várkapitánynak, hogy végeztesse ki. Így nyerte el megérdemelt büntetését egy olyan áruló, akihez hasonlók nemegyszer felbukkantak Erdély fordulatos történelmében.

ELSÖPRŐ EREJŰ SZERELEM − NÉGYSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT I A Hont-Pázmány nemzetségből származó ghymesi és gácsi Forgách família egykor Magyarország legrangosabb főúri családjainak egyike volt. Hatalmas birtokokon gazdálkodott az ország felvidéki, északnyugati részein, így Bars és Trencsén, valamint Nyitra vármegyében, ahol ősi fészkük, a gimesi vár állott (impozáns romjai ma is lenyűgözik a látogatót). A családból kiváló történelmi személyek emelkedtek ki, akik a hadviselés, a kultúra, az egyházi szolgálat terén jeleskedtek, és e családhoz tartozott Forgách Zsuzsánna is, akinek a története felveti az örök érvényű kérdést: vajon felülírhatja-e a házastársi hűséget a szerelem? Forgách Zsuzsánna 1582. január elsején született, apjának, ghymesi báró Forgách Imrének a második házasságából. (Az első feleség, Perényi Erzsébet 1575-ben, mindössze húszévesen hunyt el.) A második feleség gróf Zrínyi Katalin, a szigetvári hős lánya, bethlenfalvi Thurzó Ferenc fiatal özvegye volt, tehát neki is volt már előző házassága. Forgách Zsuzsánna háromesztendős korában, 1585. április 26-án veszítette el édesanyját, s ezzel nemcsak ő, hanem négy leánytestvére is félárva maradt. Forgách Imre 1586-ban harmadszor is megnősült, ám ezúttal Kata Szidónia tescheni hercegnő személyében rangján felüli menyasszonyt szemelt ki magának. Ezt a házasságkötést Forgách Imre anyjának unokatestvére, Báthori István lengyel király segítette elő. Ő kérte meg Ágost szász választófejedelemtől az unokahúgát a rokon számára. Ágost az uralkodói kérésnek engedve áldását adta a frigyre. A hercegnő nem az anya nélkül maradt gyerekek nevelésének szándékával érkezett Gimes várába. Éppen csak megnézte őket – ennél többre nem vállalkozott. Forgách a gyerekek neveltetését egy távoli rokonára, özvegy Zay Péterné, született Poltári Soós Klára asszonyra bízta. Kata Szidónia hercegnő nem tölthetett sok időt férje oldalán. Három

évvel később Gimesen elhunyt, s ezzel Forgách Imre végleg özvegyen maradt. Az apa 1598-ban még férjhez adta a tizenhat éves Zsuzsannát Révay Ferenchez. Utolsó fennmaradt levelét a vejéhez írta. Deák Farkas történetíró (1832−1888) a Magyar Történeti Életrajzok könyvsorozatban 1885-ben megjelentette Forgách Zsuzsánna 1582–1632 című kötetét, s ebben közölte az apa levelének e részletét (is): „Ha egyetértés, kölcsönös engedékenység lesz köztetek, jól lesz dolgod, Isten és emberek előtt kedves leszel, boldog állapotnak fogsz örvendeni; ha nem, te leszel a legszerencsétlenebb halandó ezen a földön s túl a másvilágon.” Forgách Zsuzsánna 1599. július harmadikán így írt férjének Szelnyicéről: „Szerelmes uram az Kd [Kegyelmed] levelét én nekem megadták, kiből megértettem, hogy Kd jó egészségben vagyon, kit nagy szivem szerint akarom, én is hála az Úristennek egészségben vagyok. Én édes szerelmes uram egyebet nem írhatok Kdnek, hanem, az nap, mely nap megadák az Kd levelét, érkezett uram atyám levele is, kiben tudakozik az mi egészségünk felől. Én megírtam, hogy Kd nincsen itten, valami kevés cseresznyét küldtem neki és valami kevés szarvasgombát. Azt is írja, hogy beteg, azért kérem Kdet, mint szerelmes uramat Kd visszajövet térjen be hozzá és látogassa meg, Komjátin vagyon. Én édes szerelmes uram Kdet igen kérem, semmit el ne felejtse az vásárlás dolgába és Kd irjon énnekem minden képen az Kd állapotját.” Forgách Imre, a gyengélkedő apa hamarosan távozott az árnyékvilágból, és − a gyászos eseménytől eltekintve − ekkor úgy tűnt, hogy az ifjú házasok boldogságát nem zavarja meg semmi. Láthattuk, ez idő tájt Zsuzsánna még „én édes szerelmes uram”-nak nevezte férjét. Az apa hátrahagyott naplóját Komáromy András történész (1861−1931) ismertette a Turul folyóiratban 1889-ben, Forgách Imre naplója címmel. A napló szerzőjének halála miatt az írásműben már nem szerepelhetett az a botrányos történet, amellyel Forgách Zsuzsánna a környezetében − pár évvel később − felborzolta a kedélyeket, s amelyről Deák Farkas számolt be könyvében.

A történetíró a Révay család egyik birtokán, a szklabinyai várhoz tartozó Kisselmecen bukkant rá Zsuzsánna egykori, szépen megírt leveleire. De talált mást is. Erről így számolt be: „az egyik láda fenekén római számmal jegyzett négy csomagot (fasc.) találtam, mindenikre rá írva, hogy: Forgách Zsuzsánna pöre. Egész irathalmaz állott előttem, százakra menő oklevelet olvastam át; roppant terjedelmű tanuvallatásokat, relatiókat [előterjesztéseket], deliberatumokat [határozatokat] stb.” Az iratokból kiderült, hogy a fiatal feleség előszeretettel kertészkedett, varrogatott, hímezgetett, szívesen kirándult, tutajozott a Vág vizén, de a kártyajátékokat és a táncmulatságokat se vetette meg. Persze, a szomorú események is alkalmat adtak a rokonok, barátok összejöveteleire. Ez történt 1600 decemberében is, amikor Forgách Zsuzsánna féltestvére, Révay Gáborné Thurzó Katalin temetésére összegyűlt a rokonság. Ekkor látogatott Szklabinyára először Bakics Péter, a férj elsőfokú unokatestvére. Révay Ferenc örömmel látta vendégül a temetés után is. „Bakics világot látott, tapasztalt ember volt, ki tudott jól társalogni, azaz beszélni is, hallgatni is; érdekesen szólt utazásairól, csatáiról, s jókedvvel hallgatta Révay vadászkalandjait.” Bakics 1601−1604 között, időről időre − főként név- és ünnepnapokon − felkereste Szklabinyát. A személyzet megfigyelte, hogy ilyenkor Zsuzsánna asszony szinte kivirágzott, sokat nevetett és dalolt, míg ha más vendégek érkeztek, ilyesféle átváltozásokat nem tapasztaltak rajta. Egy szemtanú szolgáló számolt be arról, hogy egyik alkalommal a vár úrnője kivilágíttatta az ablakokat, majd megkérte őt, hívja el a férjét, illetve egy másik, ott tartózkodó vendégét, hogy kívülről nézzék meg a világítást. Ezután egy másik, Zsuzska nevű szolgálónak kellett az úrnő ajtaja előtt figyelni, hogy jelt adjon, amikor Révay Ferenc és vendége visszatér. Ezalatt az úrnő és Bakics Péter állítólag kártyáztak. Deák Farkas könyvében így szerepel a folytatás: „Mikor Bakics elutazott, az asszonyt megölelte, megcsókolta. Az asszony keservesen sírt, sokáig igen szomorú volt, és azt mondta leányainak, hogy vagy leugrik a vár ablakából, vagy elbujdosik a világból, hogy többé hírét se hallják.”

Egy idő után a férjnek is feltűnt felesége viselkedése, vele szembeni elutasító magatartása. Ez féltékennyé és érthető módon nyugtalanná, indulatossá tette. Egyre többször nyúlt a borospohár után, és gyakran rátámadt a feleségére. Veszekedéseik során az asszony sem kímélte őt. Révay Ferenc pontosan tudhatta, hogy az asszony Bakicsot szereti. A várúr nem vonta felelősségre a csábítót, pedig a kor szép szokásának megfelelően párbajjal vehetett volna elégtételt, ez azonban nem volt ínyére, ami a férfias bátorság hiányára utal. Bakics harcias természetű, erőszakos ember volt, aki az 1590-es években a győri káptalannal is összerúgta a port, amikor erőszakkal elhajtotta a káptalan jobbágyainak marháit, lovait és juhait. A csatákban vitézül hadakozott, amiért a király palánki kapitánnyá is kinevezte. Deák Farkas szerint Révay „a szó teljes értelmében félt tekintélyétől, hatalmas erejétől: mert az is történt immár, hogy a legvérlázítóbb civakodásban találta őket [mármint a házaspárt], mikor megérkezett, s maga is felindulván, Révay Ferencet, mint valami játékszert dobta a szoba másik szögletébe”. A történetíró egy helyütt úgy fogalmazott, hogy Forgách Zsuzsánna és Bakics Péter között a legmélyebb és legtisztább szerelem fejlődött ki. Nos, ami a tisztaságot illeti, azért szögezzük le: itt egy férjes asszonyról beszélünk, akinek az erkölcsi megítélése modern korunk megengedőbb felfogása alapján is kifogásolható, de sokkal inkább az volt a 17. század elején, amikor a vallási előírások miatt szigorúbbak voltak az erkölcsi szabályok. És bizony, e szerelmi történetnek voltak árnyoldalai. Az asszony feltűnő érdeklődést mutatott a mérgezéssel, babonás varázslásokkal, jóslásokkal összefüggő halálesetek iránt. Deák Farkas ebben is vétlennek próbálja feltüntetni, amikor így ír: „A vénasszonyok s más udvari bejárók ajánlkoztak, hogy olyan italt készítenek, melytől férje örökre elalszik. Határozottan visszautasította mindannyiszor, pedig az ajánlás éveken át több felől megújult. De abba beleegyezett, hogy a babonás eszközök mondását megkérdezzék. Egyik sütőnéje, minden jelen lévő személy nevével bizonyos növényszálakat akasztott egy fogason végig. Egyik inas meglátván kérdezte, hogy: hát ez mire való? S egyik csacska leány elárulta, hogy azok a fűszálak mindenkinek az életét jelentik, s

amelyik legelőbb elszárad, az fog közülök leghamarább meghalni, és megállapították, hogy az úr fűszála leggyorsabban hervadott el: a rendező ünnepélyesen kijelentette, hogy az úr egy év alatt meg fog halni.” Révay Ferenc azonban nem akart távozni az árnyékvilágból, pedig Zsuzsánna asszony kitartóan reménykedett. Javasasszonyok forgolódtak körülötte, akik hol borsószemekből, hol vízbe loccsantott forró ólomból vagy viaszból jósolgatták férjének közeli halálát. Előfordult, hogy az úrnő egy távoli településen élő „nézőasszonyhoz” küldte egyik hűséges szolgalegényét, hogy tudakolja meg, mikor hal meg a férje. Mellette szólt, hogy nem akarta előmozdítani, csupán várta a gyászos eseményt. Egyszer aziránt érdeklődött valamelyik javasasszonyától, hogy ha meghalna az ura, vajon elvenné-e őt Bakics Péter. Máskor kijelentette: „Bakics uram elment Rómába, majd megcsinálja, hogy feleségül vehessen.” 1604 végén Révay Ferenc és felesége Szklabinyáról a Pozsony vármegyei Szentjánosra költözött. Az asszony örült, mert így közelebb került Bakics lakhelyéhez, a férjéhez fűződő kapcsolata viszont végképp megromlott. A megmaradt tanúvallomásokból szépen kirajzolódik a történet számos részlete. Megtudhatjuk például, hogy 1605 őszén, miközben Bocskai István magyar fejedelem seregei Erdélyben és az ország több pontján elkeseredett csatákat vívtak Rudolf császár hadaival, Révay Ferenc pár hétre visszatért Szklabinya várába, hogy ellenőrizze a gazdaságát, illetve elhozza az ott elrejtett ezüstöt. Távollétében az asszony feltehetően értesítette Bakicsot, mert az hamarosan megjelent Szentjánoson, és háromnapos ottléte alatt – a szolgálók későbbi tanúvallomása szerint – megtörtént, aminek meg kellett történnie. „A tisztek, férfi cselédek, kik máskor szabadon járhattak az asszony szobáiba, most egyszerre eltiltattak a bejárástól. […] Ezalatt a leányok a legényekkel együtt ettek, s a leányok más házban háltak. Bakics az asszonnyal ugyanazon szobában hált.” Hazatérését követően Révay azonnal érzékelte a változást, mert felesége a szokottnál is elutasítóbb volt vele szemben, és a szolgálók között is akadtak, akik beszámoltak neki a történtekről. Tehetetlen kínjában a rokonaihoz fordult tanácsért. Először Holicsba

sietett a bátyjához, Révay Péterhez és nejéhez, Forgách Máriához (Zsuzsánna nővéréhez). Azután más rokonokkal is tárgyalt. A közeli rokonok körében az a döntés született, hogy Zsuzsánna asszonyt el kell vinni a szabadon álló szentjánosi kastélyból, és a kőfallal, vizesárokkal védett holicsi várban kell őrizet alá helyezni. Ugyanakkor a rokonság nagyobbik része megértőnek mutatkozott Zsuzsánna asszony iránt, s igazán csak a férj és a feleség nővére, Mária ítélte el a magatartását. A holicsi házi őrizet nem lehetett nagyon szigorú, mert 1606-ban a dolgok ott folytatódtak, ahol Szentjánoson abbamaradtak. Révay Ferenc továbbra is borba fojtotta bánatát. Ha idő előtt aludni tért, megelevenedett az éjszaka: mulatozások, titkos levelezések és találkák színesítették Zsuzsánna asszony életét. Sok érdekes részlet kiderül a megmaradt iratokból. A holicsi várúr, Révay Péter egyik szolgálója, a különös nevű Kámponai Manda például arról vallott, hogy a szerelmesektől 10–12 forintot kapott egy-egy titokban továbbított levélért, de az is megesett, hogy száz forintot ígértek neki. Lelkiismeretére hallgatva azután az egyik levelet saját úrnőjének, Forgách Máriának adta. Mások arról tanúskodtak, hogy Révay Ferencné éjjelente átszökött Bakics közeli otthonába. A férj ennek úgy próbált gátat vetni, hogy elvitette Zsuzsánna asszony lovait, a sajátjaitól pedig eltiltotta. A házastársak közötti viták egyre többször verekedéssé fajultak. Kibékítésükkel rokonuk, a nagy hatalmú főúr, gróf Thurzó György, a későbbi nádor is próbálkozott, de ő sem járt sikerrel. Révay Ferenc egyre durvább intézkedéseket foganatosított, most már saját cselédségével szemben is. Akik segédkeztek a szerelmesek közötti kapcsolattartásban, azokat vasra verve tömlöcbe záratta. Akadt köztük olyan is, akit maga Bakics Péter szöktetett ki fogságából. A várban oly mértékben eluralkodott a zavar és a félelem, hogy még a házigazdáknak is elege lett. Révay Péter és Forgách Mária tartottak a katasztrófától, ezért a távozás mellett döntöttek. Gyerekeikkel együtt, szinte búcsú nélkül távoztak. A botrányos jelenetek időről időre megismétlődtek. Egyik alkalommal a részeg Révay éppen fojtogatta Zsuzsannát, amikor Bakics beállított hozzájuk. Szétválasztotta őket, s kijelentette, hogy

zárdába viszi az asszonyt, aki nyomban megindítja a válópert. Révay megrémült, meg is ígérte sebtében Bakicsnak, hogy inkább megjavul, csak ne vigye el a feleségét. A csábító azt felelte, ezt csak akkor hiszi el, ha Révay írásba adja: amennyiben ismét bántaná az asszonyt, úgy annak jogában áll elhagyni őt. A férj beleegyezett a dologba, elkészítette az írást, aminek őrzését ráadásul Bakicsra bízta. 1607. január 27. szombati napra esett. Révay Ferenc ezen a napon vacsoravendégeket hívott magához. Egyikük, Kőszegi Ambrus, a férj bátyjának kulcsára a vallomásában előadta, hogy vacsora után Révay bement a felesége szobájába, majd „onnét kijövén mondá, ha valamit nem néznék, bizon embertelen szaváért igen megveröm vala. […] Reggel aztán hallottuk, hogy az asszony elszökött.” A szökést Bakics Péter készítette elő, s annak lefolyásáról több tanú is megemlékezett. A szöktetésben részt vevő, huszonnyolc éves, Vitkovics nevű szolga 1608 márciusában vallotta: „Bakics Péter uram is elérkezék, egynehányad magával, de ezek mind sötétes éjszakai időben történtenek. Azonban Bakics Péter uram meghagyá, hogy készüljünk és el is induljunk, mondván: no, fiaim, im elindulunk, és ha az dolgot véghez visszük, meghigyjétek, hogy fáradtságtok hiába nem lészen. […] Hát ihon jőnek, nézem kicsodák legyenek, hát látom, hogy három asszonyember német palástban, középen Bakics Péter uram és Rácz István közt jön. […] Azután hogy az vártól messze voltunk, Rácz István a lámpást mind az szekér előtt vitte, és én utána nagy harasztos helyeken. Maga is Bakics Péter uram az gonosz útnak miatta az csatlón állva az kocsit tartotta.” A szökevények egyenesen Detrekő várához hajtottak, amely a Bakicsokkal rokonságban álló Balassák kezén volt. Bakics Péternek itt volt szállása, és ide menekítette kedvesét is. Révay Ferenc sok mindent eltűrt unokatestvérétől, a feleségét elcsábító Bakicstól, de az asszonyszöktetés már túl sok volt neki. Párbajra ezután se gondolt, inkább az országgyűlés elé vitte az ügyet, hátha a törvény erejével visszaszerezheti feleségét. 1607 tavaszán, egy hónapon keresztül zajlott a tanúk meghallgatása. Száz tanú vonult fel, akiknek egy része Forgách Zsuzsánna cselédjeiből, szolgáiból került ki.

Révay a panaszával Mátyás főherceget (a későbbi uralkodót) is megkereste. A főherceg kellőképpen átérezte a megcsalt férj sérelmeit, mert egyes vármegyék és várak hatóságainak március 2án parancsba adta, hogy segítsék az asszonyt kézre keríteni, és férjének visszaadni: „Forgách Zsuzsánna, ki a házassági állapot és a törvény ellen elkövetett bizonyos vétkek miatt nem annyira a Révay akaratjából, hanem éppen Forgách Zsuzsánna vér szerint való rokonainak tetszéséből és parancsából őrizet alatt volt, valami gazemberek tanácsából, átfúratván és áttöretvén Holics vára falait, ugyanazon őrizet alól kimenekült és az éj csendében kiragadtatott vagy kivonatott. […] minthogy az ily istentelenségek nem tűrhetők, és a mások példájára és elrettentésére keményen büntetendők, kegyelmesen intünk és felhívunk titeket, s királyi testvérünk nevében meghagyjuk és parancsoljuk, hogy valamikor Révay Ferenc vagy emberei, küldöttjei titeket megkeresnek, a nevezett Forgách Zsuzsánna asszonyt, neki azonnal kiadjátok, magatoknál ne tartsátok, ne rejtegessétek, mint szökevényt.” Révaynak jó kapcsolatai voltak a kor befolyásos főuraihoz. Ez abból a körlevélből is kitűnik, amelyben − a pozsonyi országgyűlés elé kerülő Bakics−Révay-ügy kapcsán − tizenkét tekintélyes főúr igyekezett a vármegyék követeit Révay pártjára állítani. A körlevélben az urak kérték a vármegyéket: „úgy utasítsák követeiket, hogy ártikulust hozzanak Bakics gonoszságai ellen, mert nékik szándékuk a dolgot előhozni és tárgyaltatni”. Deák Farkas a művében ismertette az 1608-as országgyűlés erről szóló, 26. törvénycikkét: „Nagyságos Révay Ferenc úr a maga és egész nemzetsége nevében sajnosan panaszkodik: 1. §.Miként előbbi években ngs Bakics Péter, bujaságnak esztelen szerelmétől lángolva Forgách Zsuzsannát az ő feleségét, enmagának hugát és sógorasszonyát, kétszeres rokonságban és atyafiságban állván véle, megkezdte rontani s aztán isteni és emberi félelmet félretévén, nehány kisérőjét maga mellé vévén sötét éjszakán megmászván Holics vára falait és árkait, s a falakat három helyen

áttörvén és átfurván, Zsuzsannát ugyan azon házból melyben őrizeték, két szolgáló leánykájával együtt kiragadta s többek segítségével Detrekő várába vitte s ott mai napig tetszése szerint letartóztatja és vérfertőztetőleg vele él. 2. §.Hogy tehát mások elől hasonló gonosz tettek elkövetésére az út elzárassék határoztatott, hogy országgyűlés végeztével, előleges törvényes idézés (citatione) mellett, panaszló a mondott Bakics Pétert, Forgách Zsuzsannát és bűntársaikat a nádorispán úr elibe megjelenésre hívhassa. 3. §.A nádorispán úr pedig mellé vévén ő felsége királyi tanácsosait és az ország rendes bíráit (kiket a rendeletek kijavításakor nagyobb számmal találhat) meghallgatván a felek perbeszédeit és feleleteit, helyt adván bárminemű hitelt érdemlő igazolásoknak is, ezen ügyet rendkívüli törvény útján (jure extraordinario) megvizsgálni, bevégezni és a hozandó ítéletet végrehajtani tartozzék.” Az országgyűlés tehát elmarasztalta Bakicsot, aki kezdetben részt vett az üléseken, de látva az ellenséges közhangulatot, idő előtt eltávozott onnan. Révay Ferenc győztesnek érezte magát, és komolyan bízott abban, hogy visszakapja feleségét, Bakics pedig méltó büntetésben részesül. A nádor közölte, hogy az országgyűlés után a törvényszék megkezdi munkáját. Deák Farkas idézte Révay Ferenc vádiratát (részlet): „A gonoszságok és kegyetlenségek ellen, melyekkel Bakics Péter engemet és családomat elhalmoz, kérek Ketektől védelmet, egyszersmind vétkeinek megbüntetését s életemnek oltalmazását. Ő ugyanis több év előtt gonoszul, előre kigondolva, minthogy bűnös szerelemre gerjedett, az én feleségemet Forgách Zsuzsánnát – ki néki húga és sógorasszonya – megkezdette rontani. És költsönös barátságunk és atyafiságunk ürügye alatt magát annyira behízelegte s engem annyira gyűlölté tett feleségemnél, hogy már mintegy két évvel a zavarok (1606) előtt, tehát 1604 óta, nem csak családiasan, bizalmasan nem beszél velem, de házassági kötelességét tenni s velem lakni sem akar. Azonközben Bakics Péter mintha legbensőbb

barátom lenne, minden lakásomon, még a Holicstól az ő lakhelyétől húsz mértföldön is túl fekvő Szklabinyában is minden ünnepen, névnapon meglátogatott, és az asszonytól, rút szemérmetlenségei jutalmául bokrétákat, arannyal ezüsttel, kövekkel ékesített forgókat, keszkenyőket, varrott szőnyegeket, ingeket, alsó nadrágokat, gyűrűket s más ajándékokat fogadott el. És az egyetértés köztük annyira ment, hogy ha én semmit se gyanítva kisétáltam, ő az asszony szobájába maradva, részint kártyázással, részint hízelgő beszédekkel, sőt csókolózással és ölelgetésekkel töltötte el az időt. Beszennyezte szűz ágyamat, s valahányszor szentjánosi kastélyomból távol voltam, napokat, éjeket töltöttek együtt. Szenvedélyök annyira növekedett, hogy a háborús idők alatt, mikor én őrségre jártam, ő bement az asszonyok szobájába, vagy pedig Kutsera az asszonyt, férfiruhába öltöztetve vezette hozzá, s nem rettentek vissza, hogy egész éjszakákat együtt töltsenek. Midőn azt az inast, ki a férfiruhákat csináltatta, elzárattam, odajött Bakics Péter, szolgáival inasomat a börtönből tolvaj módon kivette és Tersáczky uramhoz küldötte. Végre is kitörte váram falait, az asszonyt megszabadította, s húga özvegy Balassa Menyhértné Bakics Margit várába Detrekőre vitte, hol most is büntetetlenül, vérfertőző gonosz egyetértésben élnek. […]” Révay kérte a házasságtörők szigorú megbüntetését. A vádiratot az országgyűlésen is felolvasták. Bakics és Zsuzsánna asszony a törvényszéki idézésekre nem jelent meg, és az 1609. februári határidőre is csak ügyvédjeiket küldték el. Ők azután felolvasták a pozsonyi szentszék előtt zajló válóper iratait, melyekből az asszony érvei is hangot kaptak, s kiderült, hogy Zsuzsánna nem ok nélkül kérte az ágytól és asztaltól való elválasztást. Mivel e válóperes tárgyalásokon Révay nem jelent meg, „makacsságban” elítélték, de a végrehajtásig kapott egy kis haladékot. Persze, az ő tanácsadói is használták az eszüket, és javasolták, forduljon a királyhoz azzal, hogy a válópert tegye át világi törvényszék elé, mivel itt nőrablási bűntényről van szó. Az uralkodó közbenjárására az ügyet ezután tényleg bűnügyként kezelték. A férj továbbra is abban bízott, hogy a bíróság neki ad igazat, hiszen eddig minden felső fórumon támogatást nyert. Ám ekkor

robbant a bomba, ami miatt a perben nagy fordulat állt be. Zsuzsánna védői tolmácsolták az asszony nyilatkozatát, amelyben beszámolt férje vele szemben elkövetett durvaságairól, ám ez nem sokat nyomott a latban. Hanem amikor felolvasták Révay Ferenc 1605. április 25-én kelt, saját kezű fogadalmát, amelyet annak idején éppen Bakicsnak adott megőrzésre, nagyot néztek a bírák. Ezzel a magyar nyelvű dokumentummal ugyanis Révay önmaga ellen adott ütőkártyát ellenfelei kezébe. Deák Farkas történetíró a rövidke írásművet az egész történet legértékesebb okiratának nevezte, ezért néhány részletét érdemes idézni: „Én, Révay Ferenc vallom ez levelemnek rendében mind Istenünk –, ez világi emberek előtt és az atyámfia Bakics Péter előtt […], hogy én az én feleségemet, Forgách Zsuzsannát házasságunktól fogvást, kinek, április havának 25-ik napján hét esztendeje elmúlt, mindjárt elhálásunk után két héttel sok száma nélkül való, sőt vétke s bűne semmire nem levén, mód s ok nélkül való verésimmel, taglásommal, lábrugdosásommal s tiprásommal, idegen s itthon valók előtt kegyetlen arculcsapásokkal, kik miatt néha orcája dagadván megkékült, meg orra vére, nem különben mintha csapon vették volna, szörnyű ütésim miatt ment, korbáccsal azonképpen megvervén úgy annyira, hogy sok nap kék helyeket láttak rajta. […] Rút, iszonyú, érdeme ellen való, kiket utálatos voltok miatt nem is merek megírni levelemben, szitkokkal méltatlanul rútítottam s hamisan szidalmaztam. Száma szerint ellene sok gonoszat cselekedtem, kiket előszámlálnom és megírnom lehetetlen. […] Mely előszámlált kegyetlen rajta tött dolgaimat s hamis rutitásimat nagy csendesen és békével felvött tőlem s eltűrte. Most peniglen ezeket az dolgokat ismég újabban Holicsban ezen hónak 22-ik s 23-ik napján, minden ok nélkül nagy bűntelenül s méltatlanul – kiért csak száját sem méltó volt embernek feltátani – rajta megújítván soknak szemök láttára, az földhez őtet lábommal tiportam, az én előbbeni szokásom és rossz erkölcsöm szerint, hamis utálatos szitkokkal illettem […] Látván gonosz cselekedetimet, hogy kezére megesküvén a szent háromság Istenre, hitem ellen is megújítottam, nem akart immár szómnak hinni. Nagy nehezen bátyám uram Bakics Péter uram intésére, törekedésére és könyörgésére […]

megszánván bánván minden eleitől fogvást méltatlanul rajta tött nagy nyomorúságot, de hogy enyhíthessem szívét és hogy bizonyos légyen benne (jóllehet, hogy az köztünk békességet szerző atyánkfia előtt megesküdtem), ezeket az feslett szokásimat, általán fogvást elhagyom, de hogy higyjen hitemnek s az fogadásomnak, azoknak nagyobb bizonyságáért adom ezen levelemet, saját magam kezem írásommal és pecsétemmel megerősítve s az teljes szenthárom személyben egy igaz Istennek megesküvén, hogy soha az én teljes életemben nem igyekezem semmiből ellene véteni és azonnak az feslett természeteknek, undok rút cselekedetimet holtom végéig többé nem cselekszem, sőt az ki búsítaná is erős büntetéssel megbüntetni, és így minden bánattól s bútól ennek tulján megigyekezem oltalmazni, kire atya, fiú, szent lélek, három személyben egy bizony Isten segítsen amen. Ha pediglen (kitől immár az élő Isten az ő szent fiának az érdeméért megoltalmazzon) valamikor legkisebb dologban vétenék, tehát kötelezem ezen levelemben hitemet, tisztességemet, hogy soha mihelyen egyszer vétek […], szabad legyen minden okvetetlenűl s késedelem nélkül, az elmult dolgokat is, s levelemet atyámfiai s atyjafiai előtt, nagy gyalázattal mindeneket szememre téríteni és tőlem minden törvény nélkül elválni. […] Engedje ő szent felsége, őtet segítségül híván, fogadásimat koporsómig állhatatosan s tökéletesen beteljesítenem, kiért az ő áldott szent nevét teljes életemben érette dicsérhessem, amen.” E teljes bűnbánatot tükröző, önostorozó levelet olvasva óhatatlanul arra gondolhatunk, ez az írás olyan, mintha elejétől a végéig Bakics Péter diktálta volna az öntudatlan állapotban lévő Révay Ferencnek. Ha viszont valóban önként írta, akkor elmondható, hogy nagy öngólt lőtt, mert ellenfelei se tudták volna ennél kíméletlenebbül feltárni a nejével szemben elkövetett bűneit. Ezek után leghangosabb pártfogói is elcsendesedtek, s átértékelték korábbi álláspontjukat. Révay ügye ettől kezdve meglehetősen rosszul állt. A tisztességes, becsületében megsértett férjből egyszeriben durva, jellemtelen zsarnok lett, míg a nőcsábító, asszonyszöktető szeretőből a védtelen, kiszolgáltatott nőket védelmező daliás lovag.

Révay Ferenc nem kapott elégtételt, ennek ellenére folytatta a pereskedést. Feleségének rokona, Forgách Zsigmond próbálta lebeszélni erről, mondván: „Kegyelmed írása után soha senki meg nem bünteti sem Bakicsot sem az asszonyt.” Révay viszont szerette volna eredményesen befejezni azt, amit elkezdett. A perek akkoriban évtizedekig is elhúzódhattak, s ez ebben az esetben sem történt másként. A közvélemény Révay ellen fordult, de ebből egyelőre Bakicsék sem húzhattak hasznot. A tárgyalásokon személyesen nem jelentek meg, és a biztonságos Detrekőt, illetve annak környékét nem merték elhagyni. Thurzó György nádor 1611 elején felszólította a szerelmeseket, hogy személyesen jelenjenek meg úgynevezett tisztítóeskü letételére. Erre Zsuzsánna asszony unokatestvére, Forgách Ferenc esztergomi érsek is biztatta őket. Az eskü letételéhez mindkettőjüknek ötven-ötven nemest kellett felvonultatniuk, akiknek esküvel kellett igazolniuk a pár ártatlanságát. A társaság egybegyűjtése nagy szervezőmunkát és rengeteg pénzt igényelt, de végül sikerült elérni a szükséges létszámot. A nyilvános ceremóniára a pozsonyi Szent Márton-székesegyházban került sor. Az esemény rengeteg érdeklődőt vonzott még a távolabbi vidékekről, sőt Bécsből is. Az eskütételt vállaló száz nemes között egyetlen ismert főember sem akadt, ezzel szemben voltak olyanok, akiknek a nemessége iránt kétségek merültek fel, illetve akiket emberöléssel vagy tolvajlással vádoltak. Forgách Zsuzsánna és Bakics Péter ezzel a társasággal együtt letette az esküt arra, hogy évekkel korábban nem történt köztük semmi kivetnivaló. Bakicsék és ellenlábasuk, Révay Péter sokat tettek azért, hogy a nádori ítélőmester a javukra döntsön. Ha eltekintünk azoktól az erőfeszítésektől, amelyekkel manipulálni igyekeztek az elhúzódó ügy végső kimenetelét, kirajzolódik a történet valóságos képe. Feltehetően nem tévedünk, ha bizonyítva látjuk a házasságtörést, az asszonyszöktetés ténye pedig bizonyításra sem szorul. A korabeli közvélekedés is hasonló felismerésre juthatott, azonban ott volt Révay Ferenc elképesztő, önleleplező nyilatkozata, amely hitelesítette a hamisnak tűnő eskütételekben foglaltakat. Révay Péter elveszítette a pert, ám ebbe továbbra sem tudott beletörődni.

Újabb pert indított, amellyel az előző ítéletet próbálta semmissé tenni. Azokat az eskütevőket vette célba, akiknek csak az anyja volt nemes, illetve azokat, akiket korábban valamilyen bűncselekmény elkövetésével megvádoltak. Az évekig tartó pereskedéssel azonban semmit nem ért el. 1618-ban Forgách Zsigmondot nádorrá választották, s ekkor a pórul járt férj előtt újra felcsillant a remény, hátha az új nádor segítségével elérheti célját. Ismét az országgyűlés elé vitte az ügyet, s beadványában többek között így érvelt: „Bakics bűntársaival együtt bántatlanul él, s az elragadott asszonyt mai napig nyugodtan magánál tartja: Kérem tehát Ke[gyelme]teket, hogy az új nádorispánt az említett 1608-ik évi törvénycikk erejénél fogva bízzák meg; hogy ügyemet végezze be, s a Bakics ellen hozott ítéletet hajtsa végre.” Mivel az országgyűlés nem méltányolta kérését, 1619-ben az új uralkodóhoz II. Ferdinándhoz fordult panaszával − sikertelenül. Ez volt az utolsó próbálkozása. Révay Ferencnek még hat éve volt hátra a földi létből. Ezalatt már nem adott hírt magáról, visszavonultan élt Szklabinyán. 1625ben hunyt el, mire az akkori országgyűlés ismét elővette a Bakics−Révay-ügyet. A 49. törvénycikk kimondta: „Minthogy néhai idősb nagyságos Révay Ferenc úr, az 1608-ik évi 26. törvénycikk erejével – a nagyságos Laki Bakics Péter úr és nemzetes s nagyságos Forgách Zsuzsánna asszony, különben néhai Révay Ferenc úr felesége ellen – rendkívüli törvény útján indított és támasztott ügyet több törvényszakok elmúltával is végre nem hajtották; időközben pedig ama Révay Ferenc úr elhalálozott: a Karok és Rendek Bakics Pétert és Forgách Zsuzsánna asszonyt érintett cikknek kötelezése és tartalma alól feloldják és feloldottaknak nyilvánítják.” Ezzel ez a hosszan elhúzódó, cifra história nyugvópontra jutott. Újabb hat év elteltével bekövetkezett az utolsó mozzanat: Forgách Zsuzsánna megírta magyar nyelvű végrendeletét, amely a Győr vármegyei Ásvány helységében kelt, 1631. október 21-én. Ebben többek között ez áll: „…az én édes mennybéli atyám után itt, e földön nem volt egyéb gyámolóm az én édes bátyám uramnál, az tekintetes és nagyságos

Bakics Péter uramnál, urunk ő felsége palánki végházának kapitányjánál, szentölt vitézénél, ki minekutánna ez állhatatlan világnak sok nyomorúsága és csapása engemet megkörnyékezett volna, keserves és nyomorúságos állapotomban feje fönn állva híremért, nevemért, tisztességemért, sok számtalan költségét, fáradtságát nem szánván, minden oltalmam, gyámolóm és ártatlanságomban oltalmazóm lett légyen. Tudván e mellett, hogy e kerek föld nagyobb terhet nem visel az háládatlan embernél, mindenemet egyáltalában ingó és ingatlan javaimat hagyom nagy jó kedvvel és hálaadással az én édes bátyám uramnak az felül megnevezett ngos Bakics Péternek úgy, mint a mostani zálogul bíró jószágomat, minden hozzája és benne levő pertinentiája [tartozéka] szerint, mely jószágot tízezer forintban bírok Révay Pál uramtól […] kérem az édes bátyám uramat, csináltasson én nekem holtom után egy apácaruhát, olyat a micsodást szoktak viselni a szent Dominikus szerzeten levő apácák és abban temettesse el az én rothadandó testemet, melyet elhittem, hogy feltámaszt az én édes uram Krisztusom az örök életre – Nagy-Szombatban a Szent Ferenc szerzetin levő barátoknak egyházában. És […] engemet semmi pompával ne temettessen, mert nekem nem kell az állhatatlan világnak hívságos pompája.” Forgách Zsuzsánna a végrendelet megírása utáni esztendőben elhalálozott. Amikor Bakics Péter 1633 februárjában a végrendelet másolatát kérte a győri káptalantól, az asszonyt már néhai rokonának nevezte. A szigetvári hős, Zrínyi Miklós unokája, a boldogságáért mindent feláldozó Forgách Zsuzsánna ötven évet élt. Bakics túlélte őt, de további sorsáról nem szólnak az ismert dokumentumok. A fél világgal dacoló szerelmesek mindvégig kitartottak egymás mellett, ami bizonyára elgondolkodtatja azokat is, akik a házasság szentségét tisztelve, szívesen törnének pálcát felettük.

IGAZSÁGTÉTEL A GYILKOSNAK HITT LISZTHY LÁSZLÓ ÜGYÉBEN I A számos érdekfeszítő történetet feldolgozó Komáromy András történész, levéltáros (1861−1931) 1886-ban Köpcsényi gróf Listi László címmel tanulmányt jelentetett meg a Századokban. Egy évvel később Listi László élete címmel újabb tanulmányt adott közre, s ezek az írások egy főnemesi származású költő történetének hátborzongató részleteit is feltárták. Gróf Listi (Listhy, Liszthy) László kortársa volt gróf Zrínyi Miklós költőnek és hadvezérnek. A jeles férfiú költői munkássága − elsősorban a Szigeti veszedelem − oly nagy hatással volt Liszthyre, hogy meggyőződésévé vált: ami megy az egyik grófnak, az bizonyára megy a másiknak is. Magyar Márs avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete címmel írt egy nagyszabású, a mohácsi tragédiát bemutató hőskölteményt, amely méreteiben vetekedett Zrínyi munkájával, de művészi értékek tekintetében jócskán elmaradt attól. A történész szerint gróf Liszthy nemcsak versírással, hanem méregkeveréssel, emberöléssel, hamis pénzveréssel is foglalatoskodott. Alakja máig úgy él a vele foglalkozó ismeretterjesztésben mint súlyos bűncselekményeket elkövető költő. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című, tizennégy kötetes irodalmi lexikonjában (1891−1914) a Listi László köpcsényi és jánosházai grófról szóló szócikkben szerepel, hogy bűnös tetteinek leplezéséhez a köznép babonaságát is kihasználta. „Ördöngös könyveket másoltatott, sötét éjszakákon misét mondatott az akasztófa alatt, éjfél idején fazekakat ásott el a kereszt-utakon, tele az ördög számára mindenféle étkekkel, amiért neki, a nép hite szerént, oly erszényt adott, a miből az arany soha sem fogy ki. Ily módon senkinek sem tünt fel, hogy teli marokkal szórta az aranyat; ezért híresztelte a nép, hogy a gróf az ördöggel cimborál, és kerülték a várát. Így Listi elérte célját, nem fürkészték

titkos tetteit. Habár anyja, ki Köpcsény helységben lakott, gyakran intette fiát, ez mit sem használt; sőt ezért anyját is meg akarta mérgezni. Hajmeresztő híreket kezdtek suttogni az emberek, gyilkosságot, méregkeverést emlegettek, előbb csak titokban beszéltek a rejtélyes bűntettekről és végre az ország szine előtt vádolták Listit mint gyujtogatót, gyilkost, méregkeverőt. A vádak valóknak bizonyulván, bűneiért lakolni kellett. Az 1659. 112. t. c. szigorú vizsgálatot rendelt ellene és ennek alapján Wesselényi nádor Listit horribilis excessusaiért [óriási kihágásaiért] a pozsonyi káptalannál 1661. máj. 23-ra törvény elé idéztette. 1661. aug. 25. írja Vitnyédy Zrinyi Miklósnak Sopronból: »gróf Listius Lászlót az hamis pénzverésért Ausztriában elfogták és az Rumor mesternél vagyon«. Végre Bécs város tanácsa törvényszékké alakulva, dec. 22. meghozta ellene az ítéletet, melynél fogva mint hamis pénzkészítő pallos általi halálra ítéltetett és összes javai a felség számára lefoglaltattak. Így halt meg 1662. február 16-án.” A mai, Somló váráról szóló ismertetések is említik Liszthyt mint a vár egykori urát. „Somló történetében ő volt a legérdekesebb szereplők egyike. 1653-ban jelent meg a mohácsi csatáról szóló, kétkötetes verses krónikája, amellyel beírta nevét az irodalomtörténetbe. Állítólag rablólovag volt; gyilkosság, gyújtogatás, hamis pénz verése, rablás stb. miatt a bécsi törvényszék halálra ítélte és lefejeztette.” És bizony e sorok írója is jó lelkiismerettel támaszkodott Szinnyei Józsefre, de mindenekelőtt Komáromy András kutatási eredményeire, amikor 2013-ban Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című kötetében közreadta a Liszthyről szóló fejezetet (A kivégzett költő: gróf Liszthy László). Miért kell ismét szóba hozni ezt a történetet? Nos, mert jó példája annak, hogy még a gondos kutatómunka is tartalmazhat tévedéseket, amelyeket azután mások is átvehetnek. Ezek végül gyakran visszatérő motívumként oly mértékben rögzülnek a köztudatban, hogy a helyreigazítási kísérletek többnyire sikertelenek maradnak. Liszthy László a Komáromy-féle történetben úgy jelent meg mint kivételes műveltségű főúr, aki 1628 körül született, és a szász eredetű köpcsényi és jánosházai báró és gróf Liszthy családból

származott. A família első ismert őse bizonyos Kristóf, nagyszebeni szenátor volt. Kristóf fia János 1573-ban győri püspök, majd királyi kancellár lett. Ő kapta 1576-ban adományként a köpcsényi várat és uradalmat, amelyről a család egyik előneve is tanúskodik. A Liszthyek rokonságban álltak többek között a nagylucsei Dóczi, a rimaszéchi Széchy, a hadadi Wesselényi, a bethlenfalvi Thurzó és az alsólendvai Bánffy családdal. A történész szerint a költő apja, báró Liszthy Ferenc ismert személy, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem bizalmas főembere és tanácsosa volt. A megözvegyült Bethlen őt küldte a brandenburgi választófejedelemhez, és az ő diplomáciai ügyességének volt köszönhető, hogy sikerült nyélbe ütni Bethlen újabb házasságát Brandenburgi Katalin hercegnővel. László 1636-ban, még kiskorában elveszítette apját, azonban édesanyja, ráthóti Gyulaffy Zsuzsanna is dúsgazdag, főrangú családból származott (első férje Wesselényi Pál volt). Liszthy Ferenc öccse, János Széchy Katalint, a murányi Vénusz (Széchy Mária) húgát vette feleségül, és így sógorsági viszonyba került Wesselényi Ferenc nádorral. A költő korai éveiről Komáromy nem talált adatot. A vele kapcsolatos első információk lényegében a Magyar Mars megjelenésétől bukkantak fel. Zrínyi 1651-ben megjelent, nagy műgonddal és rendkívüli művészi erővel megformált eposza gyorsan népszerűvé vált, és feltehetően Liszthy is hasonló sikerben reménykedett, amikor két évvel később előrukkolt művével. Csakhogy Zrínyi nagyszerű képességei hiányoztak Liszthyből. Komáromy találóan jegyezte meg: „Már a maga idejében is alig törődött vele valaki. Unalmas, krónikaszerű elbeszélése, erőltetett gyönge rímei hogy is arathattak volna tetszést abban a korban, midőn országszerte a »Zrinyias«-t olvasták, s az ebben hangoztatott korszerű eszmék és érzések minden igaz magyar keblében élénk visszhangra találtak.” A jóindulattal is csak középszerűnek mondható mű tehát nem hozott dicsőséget a fiatal Liszthynek. Bejáratos lehetett a bécsi udvari körökbe, ám nincs nyoma annak, hogy bármivel felkeltette volna az érdeklődést maga iránt. Idővel azonban hajmeresztő hírek röppentek fel vele kapcsolatban. Nagybátyja és gyámja, Liszthy

János Zólyomlipcse várában élt, ő pedig Köpcsényben rendezkedett be, ahol elbújva az emberek szeme elől, rémes cselekedetekre ragadtatta magát. A környéken élők növekvő félelemmel beszéltek a várból éjszakánként hallható sikoltozásokról és segélykiáltásokról. Amikor első felesége, gróf Bánffy Kristóf tárnokmester leánya, Bánffy Hedvig elhunyt, gyorsan elterjedt a hír, hogy halálát férje szadista, perverz és ferde hajlamú szexuális szokásai okozták. A várban történt rejtélyes haláleseteket is az ő számlájára írták. Rémtettei között csupán jelentéktelen epizód volt az, amit egy Ulrich nevű, Köpcsényben lakó mészáros ellen követett el. Nem tudni, miért haragudott rá, de sajátos módon igyekezett tönkretenni. Előbb az ökreire lövöldöztetett az embereivel, majd felgyújtatta a malmát és a pajtáját. Nyíltan hirdette, hogy Ulrichra is rágyújtatta volna a házát, csak tekintettel volt másokra. Saját nagybátyját és annak családját is ellenségének tartotta, mert szerfelett idegesítette, hogy fele részben övék volt Köpcsény. Igazán akkor mérgesedett el a viszonyuk, amikor unokatestvére (ifjabb János) 1655-ben a nádor előtt azzal vádolta őt, hogy feleségét rávette, tegyen úgy, mintha várandós lenne. Ezután egy újszülött fiút csempészett az asszony ágyába, akit törvényes utódjának nyilvánított. László emiatt panasszal fordult a királyhoz, aki utasította a pozsonyi káptalant az ügy kivizsgálására. Mivel Liszthy János a káptalan előtt nem tudta bizonyítani állításait, visszavonta a vádat, de ettől kezdve szó se lehetett a rokonok közötti normális kapcsolatokról. Liszthy János persze értesült László bűncselekményeiről, ezért minden lépését figyeltette. A várúr szinte bármit megtehetett, mert az akkori zavaros politikai viszonyok, valamint az uralkodóváltás (III. Ferdinánd halála, I. Lipót trónra lépése) idején fontosabb események kötötték le a bécsi udvar figyelmét, mint az, hogy mi történik Köpcsényben. Korábban itt élt László másik nagybátyja, István is, akinek emléke még élénken élhetett a családban, hiszen hétpróbás alkimista és pénzhamisító volt, akit tettei miatt elfogtak (későbbi sorsa ismeretlen). Titkos könyvei, iratai, és talán a kísérletekhez használt kellékei és vegyszerei is László kezébe kerülhettek. Feltehetően ezek hatására érzett késztetést arra, hogy hozzáfogjon a pénzhamisításhoz.

Célratörően tervezett. Az alkímia rejtelmei nem érdekelték, csak a pénz. A pénzhamisításért akkoriban halálbüntetés járt, ezért nagy körültekintéssel készítette elő a munkálatokat. Fontos volt számára, hogy senki ne fogjon gyanút, ezért azt eszelte ki, hogy félelmet kelt a babonás emberekben. Ördögi praktikákat ismertető könyveket másoltatott le szószátyár emberekkel, hadd vigyék hírét, mivel kellett foglalkozniuk a várban. Éjszakánként a kivégzőhely akasztófája alatt misét tartott. Éjfélkor ételekkel megtöltött fazekakat ásatott el az útkereszteződésekben, hogy az ördög enni tudjon. A hatás nem maradt el. Hamarosan mindenki rettegve beszélt a vár sötét titkairól, és még a köpcsényi pap is azt állította, hogy az ördög olyan erszénnyel jutalmazza Liszthy Lászlót, amelyből nem fogy ki a pénz. Így azután nem is volt kétséges, honnan származik a sok arany, amit a gróf előszeretettel herdált. László anyja, Gyulaffy Zsuzsanna elkeseredve hallhatta a fiáról terjedő híreket, talán tudhatott is egyet és mást. Bizonyára figyelmeztette fiát, hogy hagyjon fel bűnös tetteivel. Erre következtethetünk abból, hogy kapcsolatuk megromlott. A nagyasszony nem a várban, hanem köpcsényi házában lakott. Hozzátehetjük: nagy szerencséjére. László ugyanis elhatározta, hogy a kor szokásainak megfelelően megmérgezteti. Felfogadott egy bérgyilkost, hogy jó pénzért végezze el a piszkos munkát, de rosszul választott. A bérgyilkos ugyanis meggondolta magát, és nem tett eleget a megbízásnak. Liszthy időközben újabb házasságot kötött. Kecskés Évát, egy ismert felvidéki család sarját vette feleségül. Az asszony megfelelhetett várakozásainak, mert szívesen vett részt a kegyetlen „játékokban”. Egyik alkalommal egy Jandl nevű tehénpásztor járt a várban, aki valamiért útjában lehetett az úri párnak. Az asszony borral kínálta, amit a pásztor örömmel megivott. Azután hazament, és még aznap éjjel nagy kínok közepette meghalt. Egy korabeli feljegyzés szerint: „azon éjjel meghalt, s annyira eldagadott, hogy sárga-zöld rútság jött ki belüle mind alól, mind felöl, úgyannyira, hogy alig vihették el a testét nagy büdössége miá”.

Liszthy rémtettei országszerte nagy felháborodást váltottak ki. 1659-ben a 112. törvénycikk elrendelte a vizsgálatot, mire Wesselényi Ferenc nádor 1661 májusában a pozsonyi káptalanhoz fordult. Liszthy Lászlót törvény elé idézték, amiről Vitnyédy István augusztusban így tájékoztatta gróf Zrínyi Miklóst Sopronból: „gróf Listius Lászlót az hamis pénzverésért Ausztriában elfogták”. A bécsi törvényszék bizonyítottnak találta a pénzhamisítást, és ennek alapján decemberben ítéletet hozott. A költőt és gonosztevőt pallos általi halálra, valamint jószágvesztésre ítélték. A kivégzésre Bécsben, 1662. február 16-án került sor. Ez a különös történet számos részletében valósnak tekinthető. Egy lényeges elemében azonban nem. A súlyos bűncselekményeket elkövető Liszthy László ugyanis nem volt azonos a költő Liszthy Lászlóval. A tévedésre Csergheő Géza címertörténész (1841−1895) 1889-ben hívta fel a figyelmet a Századokban, három évvel Komáromy András írásának megjelenése után. Ez a rövidke írás – a jelek szerint − sajnos észrevétlen maradt. A Listhy László a költő s a gyilkos két külön személy című cikkben Csergheő egy Wissgrill Ferenc Károly osztrák tanácsos, családtörténész kutatásaira hivatkozott, s ezek alapján megállapította, hogy „Listhy a költő és Listhy a gyilkos, méregkeverő, pénzhamisító két különböző személy volt”. Csergheő jelezte, hogy már Komáromy is gyanakodott, amikor írásában kiemelte: Liszthyvel kapcsolatban nehezen tudja megérteni, hogyan lehet egy és ugyanazon személyről beszélni. Miként lehetséges, hogy valaki csaknem egy időben költeményeket írjon és gyilkoljon, s miközben erkölcsi vezérelveket és istenfélő szavakat fogalmaz, azokkal egy időben gyalázatos bűntettek sorozatát kövesse el. Csergheő ismertette az osztrák családtörténész leszármazási adatait, amelyekből kiderült, hogy egykor két Liszthy László élt egy időben, vagyis Komáromynak az unokatestvérek felmenőire vonatkozó adatait helyenként módosítani kell. Csergheő szerint „mindkettő bárói rangban született, s mindketten, körülbelül egy időben élve, egymásnak másod unokatestvérei valának […] máig sincs határozottan kimutatva, hogy

a kivégzett Listhy László lett volna a költő, aki a Magyar Mársot írta: azt kell következtetnünk, hogy a költő Listhy László nem volt más, mint az előbbinek fent kimutatott unokatestvére. Annál is inkább, mert ő 1653-ban Bécsben nyomtatásban megjelent munkáján magát cím nélkül nevezi, az irodalomtörténetben is mindenütt, mint báró Listhy László említtetik, holott unokatestvére, a később kivégeztetett másik Listhy László már két év előtt 1651-ben […] grófi rangra emeltetett.” A bűnöző Liszthy fogadott (mások szerint házasságon kívül született) fiát a kivégzés után megfosztották nevétől és örökségétől. Szinnyei József említett munkájában ismertette az apja után Lászlófi Györgynek nevezett fiú későbbi sorsát. Gyulaffy Zsuzsanna pártfogásába vette (Nagy Iván családtörténész szerint fiává fogadta), és kijárta számára, hogy Listius néven nemességet kapjon. A derék asszony 1664-ben halt meg, abban az esztendőben, amikor gróf Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. Végrendeletében Listius Györgyre hagyta pozsonyi házát. Erdélyi birtokait Wesselényi Pál kapta, míg a pozsonyi jezsuita kollégium javára 2000 forintos alapítványt tett. A Gyulaffy-alapítványból olyan előkelő családokból származó fiatalokat támogattak, akik a papi vagy a szerzetesi hivatást választották. Listius György élete is tragikusan végződött. Pozsonyi diákként (egy lány miatt) kocsmai szóváltásba keveredett egy patikussegéddel, akire pisztolyt rántott. Elsütötte a fegyvert, de nem a segédet, hanem a kocsmáros fiát találta el, aki azon nyomban meghalt. Listius Györgyöt 1678-ban börtönbüntetésre ítélték. Fogságából nem került ki élve, mert egy éven belül elhunyt (állítólag végzett magával, vagy megölte a bánat és a szégyen). Kivégzett apjához hasonlóan ő sem öregbítette családja jó hírnevét.

KÉT BRIGADÉROS SORSA RÁKÓCZI SZABADSÁGHARCÁBAN I Kétség nem fér ahhoz, hogy 1685 nyarán, amikor Lotaringiai Károly herceg nyolcvanezres serege a török kézen lévő Érsekújvárt ostromolta, e seregben szolgált a csaknem negyvenesztendős Bottyán János. Azt viszont nem tudhatjuk, mennyi a valóságtartalma annak a történetnek, amely szerint Bottyán fogadásból parasztruhát öltött, vásár idején belopózott a városba, majd besurrant a főtéren álló minaretbe, ahol az imájához készülődő müezzin nyomába eredt. A minaret erkélyéről letaszította a szertartást végző, gyanútlan törököt, majd mielőtt az őrség észbe kapott volna, a várkapuhoz sietett, ahol egy janicsárt lelőve kijutott a várból. A kalandos történet azzal zárult, hogy a Bottyánt üldöző törököket a lesben álló magyarok lekaszabolták, ami így együtt nagyon szépen hangzik. Bottyán esetében azért némileg zavarban lehetünk, mert az ő személyéhez, katonai pályájához több olyan valós történet kötődik, amely a fantázia terméke is lehetne. Ha a jámbor érsekújvári müezzin letaszítása netán pusztán legenda, az idős Bottyán és a fiatal Ocskay László között 1703-ban lezajlott híres párbaj nagyon is valós történet. Bottyán János a katonai pályáját fiatalon, végvári vitézként kezdte, és harcolt számos, török elleni hadjáratban. Előbb a sellyei végvár hadnagya, majd 1683-tól az esztergomi vár lovasainak főhadnagya lett. 1685-ben részt vett az Ibrahim budai pasa serege által ostromlott vár védelmében. Egy évvel később, a török kézen lévő Budai Vár ostrománál Károly herceg a Bottyán vezette esztergomi huszárokat küldte felderítő feladattal Ercsi környékére, ám a harcias Bottyán többre vágyott. Amikor a huszárok Buda felé haladó törökökkel futottak össze, parancsára azonnal megtámadták, és a császári lovasság felé szorították őket. Az ötszáz főből álló török egységből csupán néhányan tudtak elmenekülni. Bottyán egy agát és több más foglyot vitt a táborába, amivel Lotaringiai Károly

herceg olyannyira elégedett volt, hogy a portyázás folytatását kérte tőle. Károlyi Árpád történész (1853−1940) Buda és Pest visszavívása 1686-ban (Budapest, 1886) című munkájában írta: „És jó volt Károlytól, hogy ezt tette. Bottyánnak tudomására jött már másnap (június 21.), hogy a Pest elfoglalása után megszeppent török tisztek és polgárok előbbkelői nőiket és gyermekeiket féltősebb kincseikkel jó nagyszámú bárkán a Csepel-szigetre küldték, ahol azok ercsii, adonyi és érdi török nőkkel s a számukra kirendelt kísérő katonasággal egyesülni s innen a part mentén haladó török födözet alatt Belgrádba evezni fognak. Bottyán elhatározta, hogy a kísérő hadat huszáraival szétveri, s a bárkákon úszó gazdag zsákmányt elfogja. Odaizent a győri és esztergomi csajkás hajdúk tisztjeinek: nem volna-e zsákmányra kedvük?, s az örömest beleegyezőkkel kirándult a vakmerő kalandra. Éjjel eveztek le a csajkások a Dunán, s a part mentén csendben lovagoltak az esztergomi huszárok. Kora hajnalban a huszárok a szárazon rohantak az 1000 főnyi török kíséretre, a csajkások a valami 30-ig való bárkára, követvén az utóbbiakat a Csepel-szigetre is. Míg a huszárok a jobb parton levő törököt részben elűzték, részben lekoncolták: addig a csajkások s a hajdúk a bárkákat kerítették hatalmukba, meg a szigeti töröknek estek. Véres kéziviadal keletkezett. A szigeti rácok látván, hogy büntetlenül gyilkolhatják a törököt, a magyarok mellé szegődtek, s rövid idő múlva hírmondónak sem maradt a férfiak közül. 7 zászlót prezentált június 24-én Bottyán a fővezérnek, s dicsekedve mondá el, hogy vitézei süvegeikkel osztották föl egymás között a bárkákon talált pénzt, s nem tudták a sok selyem-bársony ruhát hova tenni. […] Valami 100 török nőt adtak el a keresztény táborban, s közöttük volt a vén Abdi pasa fiatal neje is, kit Liedt bajor hadsegéd maga vezetett a bajor választófejedelemhez [II. Miksa Emánuelhez].” Bottyán 1687-ben Zsámbékon volt alkapitány, majd kinevezték szegedi várparancsnokká. Ezután Kecskemét, Kőrös és Cegléd katonai parancsnokaként szolgált. 1692-től lett ezredes és ezredtulajdonos. Mivel vagyontalan protestáns, nemesi családból származott, az előmenetelben hátrányt szenvedett, ugyanis hadvezéri képességei alapján megillette volna a tábornoki rang.

Mivel egyik szemét elveszítette a törökök elleni harcokban, katonái Vak Bottyánnak nevezték. 1701 végén az a vád érte, hogy titokban kapcsolatot tartott az elfogott Rákóczi Ferenccel. Hadbíróság elé állították, de bizonyíték hiányában fölmentették. 1703-ban, az Ocskayval vívott párbaj idején a hatvanéves Bottyán ezredes még a kurucok ellen hadakozott. Novemberben Zólyom mellett a császári csapatok élén (gróf Forgách Simon és gróf Esterházy Antal tábornokok oldalán) szembekerült gróf Bercsényi Miklós kuruc seregével. Ekkor történt, hogy csata előtt kihívta párbajra a kuruc sereg legvitézebb harcosát. A kihívást a huszonhárom éves Ocskay László kuruc ezredes fogadta el. Az 1680 körül született Ocskay egészen fiatalon lett huszár, és részt vett az itáliai hadjáratban. A császári seregben súlyos bűncselekményeket követett el (állítólag meggyilkolta egyik bajtársát is), ezért megszökött. 1699-ben bevonult a Pálffy-ezredhez, és a külföldi harctereken kitűnt ugyan vitézségével, de fegyelmezetlen, garázda életmódja miatt csak tizedesi rangig jutott. Ezután Franciaországba szökött, ahol a király egyik testőrcsapatának hadnagya lett, de hamarosan visszatért ezredéhez. 1703 júniusában a zavadkai táborban egy lovascsapattal csatlakozott II. Rákóczi Ferenc kibontakozó felkeléséhez. A csatákban, összecsapásokban mutatott merészségével, ügyességével gyorsan emelkedett a ranglétrán: csakhamar előléptették ezredessé. Bottyán és Ocskay a párbaj során kopjával, majd karddal támadtak egymásra, de egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. Ezután pisztollyal próbálkoztak. Bánlaky (Breit) József hadtörténész erről így írt (A magyar nemzet hadtörténelme): „Bercsényi seregének közeledésére Forgách, gróf Esterházy Antal tábornok és Bottyán János ezredes segítségével, november 15-én délben, a városon kívül elterülő mezőn csatarendbe állította seregét. Bercsényi serege erre szintén harcra készen sorakozott. Mielőtt azonban a két sereg összecsapott volna, az első csatározások után Bottyán párviadalra hívta ki a kuruc sereg legvitézebb bajvívóját. Ocskay László előrugtatva a kihívást elfogadta. A vezérek intésére a seregek széjjelnyíltak, s helyet adtak

a párviadalra. Az akkor már 60 évnél idősebb Bottyán s az alig 23 éves Ocskay fürge lovaikon először kopjával rontottak egymásnak. Egyik sem tudta a másikat a nyeregből kivetni. Eldobva kopjáikat kardra keltek. Gyakorlott vívók lévén, a küzdelem így is eldöntetlen maradt. Erre kardot rejtve pisztolyt rántottak. Először Bottyán lőtt. Golyója Ocskay mellvédjét annyira behorpasztotta, hogy a mellvért ütése folytán orrán, száján megeredt a vér. De nem hagyta abba a küzdelmet, hanem visszalőtt Bottyánra. A golyó a páncél szegélye alatt Bottyán oldalába fúródva, gerinccsontjában akadt meg.” A párviadal után a két sereg összecsapott, és a harc Bercsényi győzelmével végződött. Bottyán Esztergomban kezeltette magát, és szerencsésen kiheverte a súlyos sérülést. 1704. április 18-án a város parancsnoka, Franz Ferdinand Kuckländer császári tábornok és esztergomi városparancsnok árulás vádjával letartóztatta (Bottyán 1703 decemberében valóban megállapodott II. Rákóczi Ferenccel). A császáriak fogságából később megszökött, és 1704. október 10-én Vihnyén letette a hűségesküt Rákóczinak (ténylegesen ekkor csatlakozott a szabadságharchoz). December 20-tól kinevezett kuruc generális lett. Bottyán és Ocskay ezután évekig Rákóczi fejedelmet szolgálva harcolt a szabadságharc sikeréért. Ocskay az alakulata élén elfoglalt több felvidéki várost, és gyakran portyázott Ausztriában, valamint Morvaországban. Vakmerő rajtaütéseivel félelmetes hírnevet szerzett. Az 1704. december 26-i nagyszombati csatában Rákóczit is elkápráztatta, bár a harcot a császáriak nyerték. 1705 augusztusában a fejedelem előléptette brigadérossá, két évvel később pedig sztropkói birtokadománnyal is elismerte vitézi érdemeit. Bottyán különösképpen nem kedvelte a császár zsoldjában álló rácokat, mivel kirívó kegyetlenséggel gyilkoltak és pusztítottak. 1704 márciusában például Herberstein tábornok tízezer fős rác serege igazolta a rácok rossz hírét Pécsett. Mivel kurucokat nem találtak, a védtelen asszonyokon és gyerekeken álltak bosszút. Kifosztották a székesegyházat, felgyújtottak több templomot és papokat gyilkoltak le. Heister tábornagy német és rác katonái hasonló kegyetlenségeket vittek végbe Veszprémben. A kanonokokat

levetkőztetve, lovak után kötve hurcolták, a káptalan nagyprépostját súlyosan megsebesítették, egy öreg prépostot a templomban verték halálra, szűzeket és asszonyokat erőszakoltak meg, a várost és a főtemplomot pedig fölgyújtották. Később Kecskeméten és a kunsági városok egy részében is hasonló módon kegyetlenkedtek. Bottyán tábornok a Dunántúlon többször is elégtételt vett a rácokon (akkor például, amikor Székesfehérvárra törő seregüket megtámadta, és közülük hatszázat megölt). A soproni győztes csatában egy Ilia nevű rác hadvezér is a kurucok fogságába esett, akit Szluha Ferenc érsekújvári főhadibiztos kezére adtak. Bottyán János ezt írta Szluhának: „Örülök (…) az istentelen Iliának elfogatásán; mivel annakelőtte fogva lévén, azt fogadta hitére, lelkére, hogy ellenünk soha többé fegyvert nem fog, hanem alámégyen Ráczországra. Kit is az Isten bűne szerint büntete; hanem kegyelmed őtet kímélet nélkül vasban, bilincsben tartassa, csigáztassa, és akármely rabon ki ne adja: hadd szenvedjen a kutya, mert gonosz a szegénységre.” Bottyán 1704 novemberében megostromolta Érsekújvár várát. Egy hét után (16-án) éjszakai rohammal bevette, így két nappal később Rákóczi bevonulhatott a városba. December 26-án részt vett a nagyszombati ütközetben, 1705 tavaszán Dunakömlődnél felépíttette Bottyán várát, ősztől pedig kiszorította a császári hadakat a Dunántúlról. 1706 februárjában gróf Esterházy Dániel tábornokkal együtt sikertelenül ostromolta Esztergomot, augusztusban viszont Esterházyval karöltve elfoglalta a farkasdi és a soproni sáncokat. Ezután betört Ausztriába, és mozgékony csapataival Bécsig portyázott. 1707-ben a túlerővel szemben ügyesen manőverezve védelmezte a Dunántúlt. (Ez év tavaszán feleségül vette a fiatal Forgách Juliannát, akinek révén sógorságba került gróf Bercsényi Miklóssal.) 1708 elején érsekújvári főkapitány lett, majd az év végén Rákóczi kinevezte a bányavárosok katonai parancsnokává. A kuruc generális 1708. február 22-én levelet írt Nyitráról tábornoktársának, gróf Károlyi Sándornak. Ebben rendkívül szűkszavúan tájékoztatta egy nagy horderejű eseményről. „Írhatom új hírűl: szintén béérkezésemmel a Vág-mellyéki postérungokban [őrhelyek – B. A.] legelső portám is Isten kegyelmébűl ollyas

szerencsével járt, hogy Vágon túl Szencz táján Maximilian Staremperg elfogattatott, ki is actu most ebédel velem. – Adjon Isten édes nemzetünknek illyen s ennél nagyobb szerencséket is!” A kiváló kuruc hadvezér által említett Staremperg nem volt más, mint a magyarországi császári hadak főgenerálisa, gróf Starhemberg Miksa, akinek foglyul ejtése a nevezetes kuruc fegyvertények közé tartozott. Bottyán János eredeti levelét Thaly Kálmán történész 1883-ban adta közre a II. Rákóczi Ferenc levéltára című, általa szerkesztett, jelentős munkájában (Bottyán János vezénylő tábornok levelezései s róla szóló más emlékezetreméltó iratok, 1685–1716). Ugyancsak Thaly számolt be a rajtaütésről Bottyán János című könyvében (Pest, 1865). Főként Kolinovics Gábor történetírónak (1689−1770), Szluha Ferenc fejedelmi főpénztárnoknak (1669−1729) és Beniczky Gáspár, Rákóczi magántitkárának (1674−1734) adataira támaszkodva írta a következőket: „Starhemberg Miksa gróf – aki mellesleg mondván, igen elbízott, kemény ember vala – a császártól Bécsben átvevé kineveztetési okmányát, s a kincstárból tetemes összeg pénzt, a hadak kifizetésére; s azzal 1708. február elején alá indúla Pozsonyba, hogy a hadak vezényletét ténylegesen általvenné. Pozsonyban nem sokáig késett; dolgainak rendbevételével Nagy-Szombatba készüle. Figyelmeztették őt: nagyszámú katonai fedezet nélkül útra ne induljon, mert bár a Csallóközben és az Alsó-Vág innenső felén a császáriak feküsznek: mindazonáltal egyes merész kurucz csapatok minden untalan keresztül csapkodnak, úgy, hogy miattok az utazás sohasem biztos. Starhemberg, ki az ellenfél iránt kicsinylést akara mutatni, megvetőleg válaszolá: »hogy ő mit sem fél az efféle lurkóktól!«. Ezzel hadi főpénztárnokával együtt február 16-án [más források szerint 15-én – B. A.] reggel hintóba veté magát, s 20–25 lovas német kiséretében megindula nagy maga-elbíztában…” Bottyán tábornok, aki néhány nappal korábban érkezett a „Vágmellyéki postérungokba”, 1708. február 15-én [vagy 14-én], Nyitrán parancsot adott Bornemissza János huszárőrmesternek, hogy másnap, körülbelül húszfős csapatával keljen át a Vágon a császáriak vonalai mögé, majd Pozsony és Nagyszombat környékén

derítse fel az ellenség hadállásait. Bornemissza és huszárai, lévén idevalósiak, jól ismerték a vidéket, így másnap szerencsésen átjutottak a folyón és a németek vonalán. Ez a csapat hajtotta végre a bravúros rajtaütést a pozsony–nagyszombati országúton, Szenc, Sárfő és Boldogfalva között. „Bornemissza reggelre ezen bokros helyet elérvén, a berekben állítá fel embereit. – Egyszerre hintó közeledik 20-25 főnyi vasas-németből álló kísérettel. Bornemissza jelt ád harckész embereinek; ezek egyszerre előtörnek leshelyeikből, s nagy tűzzel rárohannak a kíséretre, egyszersmind a hintós lovak istrángjait kardjaikkal elvagdalják.” Bornemissza János katonáival a foglyul ejtett császári hadvezért − saját vonalain keresztül − emberfeletti tempóban, szinte megállás nélkül vitte Bottyán táborába, szép példáját adva annak a vitézségnek, amellyel sikerült kivívni a szabadságharc híveinek, és talán ellenségeinek az elismerését is. És miközben az efféle bravúros portyák ellenére a kurucok csillaga leáldozóban volt, Ocskay László hűsége ingadozni kezdett. 1708. augusztus 28-án, a vesztes trencséni csata után néhány héttel, Nyitrapereszlénynél átállt a labancokhoz, és katonáit is erre kényszerítette. A császáriaktól ezredesi rangot kapott, de elveszítette tekintélyét mind a németek, mind pedig saját katonái előtt (emberei visszaszöktek a kurucokhoz). Bottyán mindvégig kitartott a kurucok oldalán. Nem anyagi előnyökért szolgálta hazáját − a kuruc sereg tábornoki karában ő volt az egyetlen birtok nélküli nemes. Katonáival szigorú, de együttérző és igazságos volt. Rákóczi írta róla: „Nem volt sem jó származású, sem művelt ember, ezért igen nyers volt, de józan, éber, szorgalmas. Szerette a népet, és az is rendkívül szerette őt, mert katonáit szigorú fegyelemben tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt.” A kiváló kuruc hadvezér élete utolsó napjáig szolgált. Tarnaörsön, 1709. szeptember 27-én, katonai sátrában hunyt el, feltehetően agyhártyagyulladásban. Ma ismeretlen helyen alussza örök álmát, noha tudjuk, hogy a gyöngyös ferences rend templomában temették el. A jelöletlen kripta titkát a ferences barátok őrizték.

Ocskay László árulását a kurucok nem tudták megbocsátani. Jávorka Ádám érsekújvári hadnagy és portyázó csapata 1710. január elsején este Verbónál, az Ocskó felé vezető úton lesben állt, hogy elfogja a hazafelé tartó Ocskayt. A kurucok a gyanútlan ezredes kísérőinek nagy részét levágták, őt pedig élve vitték Érsekújvárra. A hadbíróság pallos általi halálra ítélte, pedig ismét hűséget akart fogadni a fejedelemnek, de erre már nem kapott lehetőséget. Lefejezték, és fejét a vár falára tűzték.

RONTÓ PÁL KALANDJAI – MESE VAGY VALÓSÁG? I Az ügyetlen, valamit elrontó személyekkel kapcsolatban manapság is fel-felbukkan a „Rontó Pál” kifejezés a közbeszédben. Az igazi Rontó Pálnak azonban nem annyira a rongáláshoz, sokkal inkább saját és mások életének megrontásához volt köze. Ő ugyanis csínytevéseiről, törvénybe ütköző cselekedeteiről és persze a vele megesett, izgalmas kalandokról lett nevezetes. Rontó Pál – ezen a néven – irodalmi, tehát kitalált alak volt, akit egykor a katonaként, íróként és költőként egyaránt jeleskedő gróf Gvadányi József alkotott olyannak, amilyennek a nagyközönség megismerhette. A verses mű 1793-ban, Pozsonyban és Komáromban jelent meg, ezzel a kacifántos címmel: Rontó Pálnak egy Magyar lovas KözKatonának és gróf Benyovszki Móritznak életek’, Földön, Tengereken álmélkodásra mélto Történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak le-írása, a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális. A szerzőről és művéről Széchy Károly irodalomtörténész 1894-ben értekezett hosszabban a Magyar Történelmi Életrajzok egyik kötetében (Gróf Gvadányi József 1725−1801), a Rontó Pál megjelenésének százados évfordulója alkalmából. Gvadányi a 18. század végén, oly korban írt ízes magyar nyelven, amikor hazánkban a magyar nyelv használata, oktatása, terjesztése előtt még hatalmas akadályok tornyosultak. Az akkori viszonyokat jól tükrözte az első magyar tudós társaság sorsa. Ezt a társaságot Bessenyei György költő, császári testőrtiszt és Kreskay Imre pálos rendi szerzetes, költő, Pesten kezdték szervezni 1778ban. A tudós társaság Bessenyeit küldte Bécsbe, hogy működéséhez megszerezze Mária Terézia királynő engedélyét. Dümmerth Dezső művelődéstörténész szavaival: „Bessenyei jobb elintézés céljából pártfogójának: Kollár Ádámnak adta oda a kérvényt, s ez volt az ügy veszte. Kollár nem a Bessenyeit személy

szerint kedvelő királynőnek, hanem szándékos rosszindulattal II. Józsefnek kezére játszotta a kérvényt, akinek nemzetellenes nézeteit már jól ismerte. S valóban, a magyar tudós társaság ügye ezzel fél évszázadra elbukott.” A szlovák származású Kollár Ádám császári tanácsosnak, a bécsi udvari könyvtár igazgatójának egyik, magyarokkal kapcsolatos megállapítása beépült Johann Gottfried von Herder német költő és filozófus hírhedt jóslatába, amely két évvel a Rontó Pál megjelenése előtt, 1791-ben látott napvilágot. Az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit [Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához] című munka IV. kötetében megjelent − a magyar nyelv kipusztulásáról szóló − jóslatnak tehát Kollár volt a szellemi atyja. „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.” Ez volt az úgynevezett herderi jóslat, amely sokakat ráébresztett a magyar nyelvhasználat jelentőségére. Ezt a bécsi udvar is felismerte, s ennek megfelelően igyekezett gátolni az ezzel, illetve a magyar történelemkutatással kapcsolatos magyar törekvéseket. Az udvari levéltár gondosan kiválasztott (még véletlenül se magyar származású) őrei és a levéltári forrásokhoz hozzáféréssel rendelkező, megbízható történetkutatók egyértelműen az abszolutista uralkodói érdekeket szolgálva tevékenykedtek. Igen beszédes volt a Bécsben tevékenykedő Bessenyeivel szembeni magatartás is. Mária Terézia halála (1780) után két évvel II. József megvonta az évjáradékát, ezért kénytelen volt visszavonulni birtokaira. Bessenyei ezután Bihar vármegye táblabírája lett, kapcsolatba került Kazinczy Ferenccel, majd 1796-tól folytatta az írást. A császári rendőrség figyelte a tevékenységét, a cenzúra pedig rendre megakadályozta műveinek megjelentetését. Ez olyan „sikeresnek” bizonyult, hogy munkásságának jó része saját honfitársainak többsége előtt is rejtve maradt. 1804-től már nem írt, de szerencsére bizonyos művei kéziratban fennmaradtak. Őt tartjuk a magyar felvilágosodás első, kimagasló alakjának, aki lendületet adott az új utakat kereső magyar irodalom számára. Felfogásáról sokat elárul

ez a tőle származó, ma is megszívlelendő gondolat: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” A hatvannégy éves Bessenyei 1811-ben hunyt el. Tíz évvel később, mint Gvadányi, a „magyar lovas generális”, akinek a Rontó Pálja – miként korábbi, nagy sikerű, szatirikus műve, A peleskei nótárius − szerencsésen eljutott az olvasókhoz, és később nagy hatással volt Petőfi Sándorra is. Gvadányi a Rontó Pál első „tzikkelyében” így kezdte főhősének bemutatását: „Ezer hét száz harmintz-negyedik esztendő Folya nagy áldással, vólt mindenbe olly bő, Hogy az élés-házak mind meg-tőltettettek, Pintzékbe a’ hordók egymásra tétettek. Egy ugar sem marad’t Hazánkban hasztalan, Sem férjével lakó Aszszonyság magtalan. Abba szűlt engem’ is Anyám e’ Világra, Az Atyám én velem jutott fiú ágra. Borsod Vármegyének azon kies vőlgye, Mellyet a’ Sajó moss, születésem’ főldje. Erről falum’ neve-is Sajó Keresztúr, Mellyben Gróf Szirmai nemzetség főldes Úr. Rontó Dávid vala neve az Atyámnak, Sárkány Judith pedig az édes Anyámnak. Vagyonja vólt annyi, mint paraszt gazdának Szokott lenni; dolga jól folyt az házának.” Sok jel mutat arra, hogy Petőfi Sándor 1844 végére megírt János vitéz című elbeszélő költeményét jórészt a Rontó Pál ihlette. A lánglelkű költő is tizenkettes szótagszámú verssorokkal és páros rímekkel dolgozott, mint Gvadányi. És hasonló versformájú költeménnyel tisztelgett a gróf előtt 1844 nyarán A régi jó Gvadányi című költeményével. Petőfi a János vitéz történetét − Gvadányival

ellentétben – népmesei elemekkel gazdagította. Dallamosabb, kifinomultabb nyelvezetével gyorsan utat talált az egyszerű olvasóközönség szívéhez, és költői elbeszélése, népszerűség tekintetében méltó utódja lett a Rontó Pálnak. Gvadányi figurája oly mértékben valóságosnak tűnik, hogy sokan vélték úgy: a főszereplő létező személy. János vitéz személyét viszont inkább gondolhatnánk olyan mesehősnek, aki csupán a költői fantázia terméke. Borovszky Samu történész Magyarország vármegyéi és városai című, 1896 és 1914 között megjelent, huszonhat kötetes művének Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéről szóló részében azonban szerepel egy ráckevei síremlék, amely alatt az 1774-ben született Horváth Nepomuki János (eredeti nevén Piringer János) huszárkapitány nyugszik. Petőfi feltehetően róla, a „jobbágyból lett világlátott huszárkapitányról” mintázta meg János vitézt. Vagyis Gvadányi és Petőfi hőseinek egyaránt voltak valóságos előképei. Gvadányi sokat tett a magyar nyelv őrzéséért, gazdagításáért, holott ő maga nem volt magyar származású. Ősei (a Guadagnis család) Itáliából, azon belül Arezzóból származtak. A katonai pályán jeleskedő Alessandro 1646-ban érkezett Magyarországra, majd Raimondo Montecuccoli hadvezér seregében harcolva, 1664-ben hősi halált halt a törökök ellen vívott, Szentgotthárd melletti győztes csatában. Fia, ifjabb Alessandro (azaz Sándor) Szendrő kapitánya lett, s ő szerezte a grófi rangot 1686-ban. Unokájáról, az író-költőről írta Széchy Károly: „Voltak jók és nemesek a Mária Terézia nyomasztó idejében is […], de közöttük senki sincs tüzes magyarságára derekabb, nemzeti hatására nézve elismertebb, mint gróf Gvadányi József.” A Rontó Pál szerzője 1773-tól már ezredesi rangban szolgálta az uralkodót és a hazát. Jól ismerte a magyar katonák jellemző tulajdonságait, erényeit. Az 1760-as években szóvá tette, hogy sok ezredtulajdonos és ezredes a régi, kipróbált katonákat eleresztette vagy nyugállományba kényszerítette. Helyükre – Széchy szavaival – „szépen felfodrozott hajú, finnyásan lépő, franciául beszélő és ékesen táncoló úrfiakat” vettek fel. Erről a jelenségről Gvadányi így írt:

„Szép bizonyára illyen ifjakból álló seregre nézni, mert ki-ki úgy képzelheti azt, mint egy virágokkal teljes kertet, vagyis hímes tojásokkal és megaranyozott bokrétákkal tetőzött mátka-tálat, kiknek látása a szemeket csiklandoztatja. De kérdés: hogy az illyen ifjúságból álló sereg két-három táborozás alatt is fog-é fejedelmének hasznot tenni, vagy inkább tetemes kárára fog lenni. Én ugyan ellenkezőt tartok. Való ugyan, hogy gyermekből válik az ember, de ezen példabeszédnek értelme a háborúságban nem áll, mert itten mindjárt ember kell a gátra; mert máskép a háborúnak özöne csak sok esztendők múlva helyre hozható károkat fog okozni.” Gvadányi tehát közelről ismerte az őt körülvevő magyar világot. Széchy Károly a művében nagy súlyt helyezett annak felderítésére, hogy kiről – kikről − mintázhatta Rontó Pált a költő. Nem volt könnyű dolga. A nyughatatlan természetű Rontó Pál ugyanis csaló, dorbézoló cimborák társaságába keveredett, majd megfordult Egerben, ahol poétaságig vitte, „mert úgyis jól tudott hazudni”, később Szolnok közelében csikós bojtárnak szegődött, és segített a gazdájának lovakat lopni, amiket eladogattak Pesten, Zsibón és Debrecenben. Az utóbbi városban pórul jártak, mert deresre húzták őket és harminc botütést mértek rájuk. Rontó életében nagy fordulatot hozott Jászberény, ahol felcsapott katonának, és a Nádor huszárezredbe került. A háborúkkal, táborozásokkal teli katonaélet távoli országokba sodorta a magyar huszárt. Harcolt a franciák ellen, a hadizsákmányt pénzzé tette, de elragadta a játékszenvedély, az éjszakai korhelykedés, és mivel lopásba keveredett, megvesszőzték. További sorsát – távirati stílusban − így ismertette Széchy: „Lovát Marienbergnél kilövik alóla, rosszat kap helyette; lenézik, becsmérlik; elbúsulva a poroszokhoz szökik, Kleist [porosz ezredes] elé vezetik: de a császári seregek […] Torgaunál a poroszokat legyőzik. Hősünk ezekkel Magdeburg felé siet, de Ziethen [porosz vezérőrnagy] Drezda alá űzi vissza a császáriakat. Rontót itt elfogják, Csehországba viszik […]. Halálra ítélik, […] már ki is vezetik a vesztő-helyre, az akasztófa alá, előbb apjától és anyjától érzékeny levéllel elbúcsúzván, midőn végre az ezredes gróf Hadik, a vezér, leányának kérésére kegyelmet ad neki”.

A legcifrább eset akkor történt Rontóval, amikor az 1760-as évek második felében ezredével ismét itthon tartózkodott. Egy alkalommal betért a huszti vendéglőbe, ahol négy sószállító tiszt vacsorázott. Rontó a fején csákóval, kezében dohányzacskóval kért egy icce bort, majd pipára gyújtott. Akkoriban ilyen helyen tisztek jelenlétében egy alacsonyabb rangú katonának illett levennie a csákóját, de Rontó ezzel nem törődött. Az egyik tiszt odament hozzá, a csákót leütötte a fejéről, a pipát kicsapta a szájából, mire Rontó kiment a vendéglőből, és a szállására sietett. Felöltötte a huszár egyenruhát, felkötötte a kardját, megtöltötte a karabélyát, fölnyergelt, majd visszavágtatott a vendéglőhöz. „A kocsmáros a gyertyát hirtelen leüti az asztalról, a négy tiszt elhallgat. Rontó lő és vagdalkozik, s abban a hiszemben, hogy mind a négyet megölte, még az éjjel megszökik Lengyelországba. Így kerül gróf Benyovszky szolgálatába, kivel muszka fogságra jut, majd Szibériába száműzetve, előbb a tobolszki, aztán a tomszki, jakucki és ochocki kormányzóságba, majd Kamcsatkába […]. Végre urával Párisba, Bécsbe, majd honába tér, miután előbb kegyelmet kapott […]. Egerbe vonul, ahol a Rác-utcában házat vesz; ehhez szőlőt és három rétet, gazdálkodva, pénzét kamatoztatva, csöndesen éldegél, csöndesen elhal.” A huszti vendéglőben lezajlott csetepaté persze lehetett volna Gvadányi József fantáziájának terméke. Efféle színes epizódokat az írók szívesen szőnek műveikbe, és ezeket az olvasók is kedvelik. Ezúttal azonban egy kutató, Szilágyi István (1819−1897) református pedagógus, író, a máramarosi kamarai levéltárban olyan – 1768-ból származó − hivatalos jelentést talált, amely a Rontó Páléhoz kísértetiesen hasonló, ugyancsak a huszti vendéglőhöz kötődő eseményről számolt be. A jelentés részlete: „Mielőtt Neusold János, kamarai biztos Máramarosba megérkezett volna, felső helyen azt az eszmét pendítették meg, hogy jó volna e bizottságnak az öt korona-városban létező inscriptionalis [hűségdíjas] javak visszaváltását megpróbálni, mely célra az udvari kamara elnöke, gróf Grassalkovics, 10 000 forintot utalványozott. E pénzt az ugyancsak Tokajból lehozandó 24 000 forinthoz csatolva, két szállító tisztre: Kirchmajerre és Kreuczmajerre

s egy napdíjasra, Balázsra bízták lehozás végett. Éjjeli állomásra Husztra érkezvén, az ottani királyi vendéglőben szállottak meg, s a pénzes szekereket az udvarra beállítván, maguk az ott szállásoló harmincadi ellenőr, Trójer, látogatására mentek; a hová később betért a bustyaházi ellenőr, Bőz is és egy lakatos a várból. Hatan éppen vacsoránál ültek, midőn egy közkatona, a Törökhuszárezrednek akkor Huszton állomásozó csapatából: Erdei Mihály, muzsikáló cigányoktól kisérve, az utcáról éppen abba a szobába nagy lárma, kurjongatás és káromkodással belépett. Trójer szólította meg először szépen, hogy a beszélgetést és csendességet ne zavarja, s mikor ennek eredménye nem volt, a többiek megfogták, kitaszították s utána az ajtót bezárták. Alig múlt el egy óra, a katona az udvar felől egy más záratlan ajtón egészen fölfegyverkezve belép, pisztolyt süt a lakatosra, kinek nyakát fúrja át a golyó, másik töltése nem talált. Ekkor kardot ránt, bár a gyertya már el volt oltva, a többiekre ront. Bőzt homlokon, Kirchmajert képen megsebesíti, Balázst pedig, ki az ágy alá bújt volt, többször utána döfvén, meg is öli. A katona még azon éjjel fegyverestül, lovastul megszökött s nem is fogták meg soha.” Széchy Károly ebből a megtörtént esetből, valamint a verses elbeszélésben előforduló helyszínekből, a hadmozdulatok, ütközetek leírásából azt a következtetést vonta le, hogy Gvadányi történetének sok valóságos, a szerző által is átélt eleme van, és Rontó Pál legalább két élő személyről lett megmintázva. Az egyik a kamarai jelentésben megnevezett Erdei Mihály közhuszár, a másik egy Benyovszky Móric szolgálatában állt férfi, akiről az Egerben élt Szabó Ignác (1832−1900) író, főgimnáziumi tanár is beszámolt egyik írásában. Eszerint Rontó Pál Egerben élte le hátralévő éveit. „Öreg atyáink elbeszéléséből tudjuk, hogy Rontó Pál magas, szikár, egyenes, katonás tartású ember volt, borotvált arccal: az akkori divat szerint varkocsba font hajat, magas, prémes kucsmát, hosszú szőrű gombos atillát és sarkantyús sarukat viselt, s megtakarított pénzecskéjén kívül a kincstár által fizetett rokkant lénungból [zsoldból] élt. Sőt, a házat is ismerjük, a hajdan Egerben úgynevezett Rác utcán, amelyben Rontó Pál lakott.”

Szabó Ignác szerint Rontó Pál Miskolcon született, majd gyermekéveinek egy részét − özvegy édesanyjával együtt – Egerben, az úgynevezett Sáncban élte le. „Rontó Pál nagy lelkesedéssel beszélt öregeinknek útjáról, […] minden valószínűség szerint akkor vált meg urától, Benyovszky Móric gróftól, mikor ez kalandos útjából visszatért, akkor jöhetett gyermekkora kedvelt helyére, Egerbe, hogy ugyanitt élje le második gyermekkora: aggsága éveit is.” Nyomban adódik a kérdés: vajon miként élhetett Rontó Pál Egerben, ha ez a név csupán irodalmi? Szabó Ignác megadta a választ. Szerinte ugyanis élt az egri Sáncban egy Vlkolinszky Menyhért nevű ember, akit gúnyosan Rontó Pálnak neveztek, mert olyan ügyetlen volt, hogy amihez fogott, mindent elrontott. Ám ennél több is kiderült róla. Széchy Károly beszámolt arról, hogy Vlkolinszky Menyhértről − miként a gyilkos és szökevény Erdei Mihály huszárról − szintén akadt olyan hivatalos dokumentum, amely bizonyítja egykori létezését. A magyar királyi helytartótanács ugyanis országos körözést adott ki ellene 1791. április 21-én, egy örökséggel kapcsolatos ügyben, megjegyezve, hogy Vlkolinszky körülbelül hat évvel korábban, Benyovszky Móric gróffal idegen amerikai tájakra bujdosott. Vlkolinszky, akit Egerben Rontó Pálként ismertek, tehát valóban létezett. A kalandor grófhoz való kötődése arra indította Széchy Károlyt, hogy kiderítse, volt-e Benyovszkynak magyar szolgája. Benyói és urbanói gróf Benyovszky Móric (1746−1786) magyar és lengyel főnemes, az egyik leghíresebb magyar utazó és kalandor élete meglehetősen közismert. Francia nyelvű életrajzát angolra fordítva 1790-ben adták ki Londonban, s ezt fordította magyarra Jókai Mór. A Benyovszky Móric gróf életrajza, saját emlékiratai és útleírásai című munka 1891-ben jelent meg. Jókai a bevezetésben utalt rá, hogy az emlékiratról korábban csak rövid kivonatok, utalások, illetve „a Rontó Pál-féle mese” jelentek meg, ezért időszerű, hogy a magyar közönség is megismerje. „Ráth Mór [a kiadó] nézete az volt, hogy e műnek inkább az én kidolgozásom szerint kellene a magyar közönség elébe kerülni, és hogy valódi mulasztás, miszerint éppen mi, szerzőjük honfitársai, nem ismerjük a

nevezetes művet, melynek németül többféle kiadása létezik” – írta Jókai. Széchy gondosan tanulmányozta Benyovszky emlékiratát, de sehol nem talált utalást arra, hogy lett volna magyar szolgája. Amikor a kamcsatkai száműzetés alatt Benyovszky összeesküvést szervezett, annak „végrehajtó bizottságát” így mutatta be: „Én, mint főnök, Baturin, Panow, Stefanow, Solmanow, Wynblach, Chrustiew és Wasile, öreg szolgám.” Ez az öreg szolga azonban nem volt magyar. Írásában a kalandos életű szerző csupán egyetlen magyart említett, akivel 1770. február 6-án találkozott egy Zsirga nevű faluban, miközben – megfelelő orosz őrizet mellett − Tobolszkból Tomszk felé tartott. A pici falu mindössze tizenöt házból állt, s mindegyikben száműzöttek laktak. „Ezek között egy magyarra is akadtam: Orosznak hívták; magyar nemesi családból eredt. Akként került ide, hogy egy orosz huszárezrednél, Horváth tábornok alatt mint őrnagy szolgált, itt megunva a dolgát, nyugdíjaztatását kérte, hogy hazájába visszatérhessen. A válasz az volt rá, hogy ideküldték. Minthogy itt kettőnkön kívül senki sem értett magyarul, bátran kérdezősködtem egyről-másról, de főképp arról, hogy miért nem kísérti meg ily nagyszámú szerencsétlenek tömege, amely itt a végső nyomorban sínylődik, az innen megszabadulást? Erre ő nekem azt válaszolta, hogy megpróbálta azt már egy ízben egy nagy csapat száműzött, hogy Perzsia felé elmeneküljön, hanem útközben a nogáji tatárok közé kerültek, s azok mindannyit legyilkolták; ezeknek a balesete visszariasztja a többieket hasonló vállalkozástól. Még sok más egyéb akadályt is felsorolt, míg meggyőzött felőle, miszerint lehetetlen, hogy a tobolszki fogságból valamerre ki lehessen szabadulni, úgy hogy végre is áldani kezdtem kemény sorsomat, amiért engem Kamcsatkába rendelt, ámbár meg vagyok felőle győződve, hogy nincs olyan darab föld a világon, ahonnan egy csoport elszánt, szabadságszerető férfi, ha jól összeszövetkezik, kijárást ne tudjon magának teremteni.” Jókai úgy vélte, hogy Gvadányi talán erről az Orosz nevű magyarról jutott arra a gondolatra, hogy Rontó Pál személyében magyar szolgát szerepeltet Benyovszky oldalán. Széchy Károly ezt

megkérdőjelezte, és valóban, miért is lett volna szükség efféle erőltetett magyarázatra, amikor akad ennél kézenfekvőbb feltételezés is. Széchy úgy vélte, Benyovszky korában az előkelő urak írásaikban nem emlegették inasaikat, különösen, ha azok szegény jobbágyok ivadékai voltak. Valóban. Ilyesmire csak akkor kerülhetett sor, ha az illető szolga valami említésre méltó, nevezetes dolgot hajtott végre. Máskülönben nem. Ez pedig magyarázat lehet arra, hogy Benyovszky miért nem beszélt a magyar szolgájáról. Az öreg Wasile említését indokolja, hogy az összeesküvés egyik résztvevője volt. Ebből viszont az következik, hogy Benyovszkynak lehetett olyan magyar szolgája, inasa is, akire nem osztottak említésre méltó szerepet, így az emlékiratban sincs rá vonatkozó utalás. Széchy Károly a következtetéseiben odáig jutott, hogy Vlkolinszky Menyhért ismerhette Gvadányit, mivel egy ezredben szolgálhatott vele. 1790-ben már itthon lehetett, annak ellenére, hogy a helytartótanács még nem tudott a hollétéről, Budán fölkereshette a költőt és beszélhetett a kalandjairól. Benyovszky Móric madagaszkári vállalkozásait összekapcsolhatta saját élményeivel, s ennek során önmagát jelentékeny szereplőként tüntethette fel. Gvadányi a hallottakat „egyesítette a maga szökött katonájával, s így írta meg Rontó Pált, ezt a népszerű elbeszélést, melynek első felében Erdei Mihály, második felében Vlkolinszky Menyhért, Benyovszky szolgája volt minden valószínűség szerint élő mintája”. Vagyis a huszti kalandig bezárólag feltehetően Erdei Mihály, a Benyovszkyval közös időszakhoz kötődően pedig Vlkolinszky Menyhért testesítette meg Rontó Pált. Egyébként a huszti eseményre vonatkozó dokumentum a legékesebb bizonyíték arra, hogy Gvadányi József a művében valóságos történelmi eseményekről és létező személyekről írt. De ami igazán fontos: Rontó Pálból, a jó eszű parasztfiúból − csínytevéseivel, szökéseivel, huszárként elkövetett vétségeivel és Benyovszky oldalán átélt kalandjaival együtt − elfogadható és szerethető figurát gyúrt. A költő teljesítménye szempontjából közömbös, hogy főhősével két létező személy történetét elevenítette-e meg, mert csakis maga a mű lehet értékmérő. Az pedig Gvadányi alkotói tehetségét dicséri.

Petőfi Sándor fentebb említett, A régi jó Gvadányi című versében ennek szellemében emlékezett elődjére: „Kegyelmednek már rég pihen a pennája, Kegyelmednek régen megnyílt a sír szája, Hol békességgel a föltámadást várja, De még most is kedves nekem a munkája. Nincs abban sok cifra poétai szépség, De vagyon annál több igaz magyar épség, S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség, Azért is olvasni lelki gyönyörűség.”

A LEGKEMÉNYEBB FEJŰ MAGYAR BÁMULATOS PÁLYAFUTÁSA I Mecséry Dániel császári tábornok 1805. október 9-én derekasan helytállt a Napóleon elleni günzburgi ütközetben. Helytállása elismeréseként a Katonai Mária Terézia-rend középkeresztjét és bárói rangot kapott 1806-ban. Néhány nappal később, október 20-án, Nürnberg közelében (visszavonulás közben) összecsapott a hatalmas túlerőben lévő francia dragonyosokkal. Ebben a harcban tizennégy sebből vérezve esett le a lováról. A fejét kilenc kardvágás érte, és ebből kettő az agyvelejét is megsértette. Az egyik vágás a koponyája hátsó részéből lemetszett egy nagy csontdarabot. Állapota reménytelennek tűnt. Nürnbergbe vitték, ahol két ezredorvos kezelte, de egy idő múlva lemondtak róla, és polgári orvosokra bízták a gyógyítását. Hét hónapig tartó kezelés után (melynek során Eichorn doktor körülbelül negyven csontszilánkot távolított el a koponyából) Mecséry csodával határos módon felgyógyult. 1809-ben ismét szolgálatra jelentkezett. Báró Mecséry Dániel Kőszegen született 1759. szeptember 29én. Keresztelési, két házassági és három halotti anyakönyvi bejegyzésének eredeti példányait Merényi-Metzger Gábor író, történész kutatta fel magyar, osztrák, illetve csehországi és szlovákiai levéltárakban (Mecséry Dániel báró, altábornagy születésének, házasságainak és halálának anyakönyvi forrásai − 2009). Ezek alapján is bizonyítottnak láthatjuk, hogy a Mecséry (Metsery) István és Küttl (Küttel) Zsuzsanna házasságából született Dánielt már születése napján megkeresztelte Fábry Gergely evangélikus lelkész. Apja, a Batthyányi-uradalom ügyvédje korán elhunyt, így hátramaradt kilenc gyermekének nehéz sors jutott. A fiatal Mecséry 1778-ban lépett katonai pályára, amikor is Bécsben kadétnak állt, Esterházy Miklós József testőrkapitány ezredébe. 1783-ban huszárhadnagyként Sziléziában és Németalföldön hadakozott. Előbb

főhadnagyi rangban szolgált az Esterházy Miklós József huszárezredben, majd Esterházy Imre ezredében. 1790-ben a csehországi Reichstadtban (ma: Zákupy) feleségül vette Johanna von Fischert. 1794-ben, tehát az első koalíciós háború (1792−1797) alatt, másodkapitányi rangban harcolt a franciák ellen, a Rajna menti ütközetekben. Április 24-én, a 2. huszárezred négy századát vezetve, Villers en Couchies és Avesnes le Sec mellett szétvert egy ötezer fős francia egységet, zsákmányolt három löveget, és hétszáz foglyot ejtett. Vitézségéért ekkor a Katonai Mária Terézia-rend lovagjává avatták. Ezután tovább növelte vitézi hírnevét − 1797-ben már ezredes és a 10. huszárezred parancsnoka volt. Márciusban egy szakasz huszárral érkezett a kiürített Andelfingen városához, amelynek kapujánál kétszáz francia lovas, kijáratánál pedig ugyanennyi gyalogos állt készenlétben. Mecséry azonnal megtámadta és szétverte a kétszeres túlerőben lévő lovasokat, majd huszáraival átlovagolt a városon, és szétkergette a gyalogosokat is. Az ellenséges lovasok kezéből (már a városon kívül) kiszabadította Piacsek császári tábornokot. 1798-ban részt vett a svájci hadműveletekben. 1800-ban, a második koalíciós háború során a Rajna menti csatákban megsebesült, és rövid időre a franciák fogságába került (szabadulása után előléptették tábornokká). 1805. október 9-én a günzburgi ütközetben (harmadik koalíciós háború) mutatott helytállásáért 1806-ban a Mária Terézia-rend középkeresztjét és vele a bárói rangot kapta. 1805. december 2-án Napóleon Morvaországban, Austerlitz mellett legyőzte az osztrákok segítségére sietett orosz hadsereget, mire Ferenc császár másnap kénytelen volt aláírni a pozsonyi békét. Ezzel kapcsolatban Herczeg Ferenc írta Hűvösvölgy című időskori emlékezéseiben: „A francia császári külügyminiszter, Talleyrand, 1805. december 5-én, tehát 3 nappal az austerlitzi csata után a következő sorokat intézte I. Napóleonhoz: »Felségednek most módjában van, hogy megsemmisítse az osztrák monarchiát, vagy újból talpra állítsa. Ha azonban egyszer már széthullott, akkor magának Felségednek sincs

hatalmában, hogy a szilánkokat egybegyűjtse és összefüggő egészet formáljon belőlük. Pedig ennek az államegyüttesnek együtt kell maradnia! Ez föltétlenül fontos a civilizált nemzetek jövendő boldogulása szempontjából.«” Herczeg Ferencnek a pozsonyi békéről óhatatlanul a trianoni békediktátum jutott eszébe, mert így folytatta mondandóját: „Európa civilizált nemzeteinek jövőjére gondolt Talleyrand, miközben békét szerzett Napóleon és a Habsburgok közt. De vajon mire gondoltak Clemenceau-ék, mikor leültek Párizsban a tárgyalóasztal mellé? Vajon sejtették-e, hogy midőn olyan könnyű szívvel agyonverik a Habsburg-monarchiát, azzal együtt kivégzik az európai békét és kultúrát is?” Az austerlitzi csata utáni, Nürnberg melletti csetepaté Mecséry Dánielnek életveszélyes, tizennégy sebből (ezen belül kilenc fejsebből) álló sebesülést hozott. Senki nem hitte volna, hogy életben marad, ám 1809-ben ismét szolgálatra jelentkezett. Az AlsóAusztriában zajlott, rendkívül véres asperni csata második napján újabb kiváló fegyvertényt hajtott végre. Május 22-én négy francia vértes ezred rohamozta meg a 28. magyar gyalogezredet, amelyet Mecséry vezetett. A kétnapos asperni csatában először fordult elő, hogy Napóleont nyílt csatában legyőzték. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme (Budapest, 1929−1942) című munkájában írta a hatalmas veszteségekről: „A csatatéren 7000 franciát, köztük 3000 vértest és 5000 osztrákot temettek el. […] az osztrákok vesztesége kitett halottakban 4286 embert és 1055 lovat, sebesültekben 16 314 embert és 799 lovat, foglyokban 837 embert és 9 lovat, eltűntekben 1903 embert és 205 lovat, vagyis összesen 23 340 embert és 2068 lovat. A franciák vesztesége halottakban 7800 ember, sebesültekben 34 799 ember és foglyokban 2300 ember, vagyis összesen 44 899 ember.” A franciák elleni győri csatában (június 14.) Mecséry altábornagyi rangban, a magyar nemesi felkelők dunántúli parancsnoka volt, és az egyesített hadsereg balszárnyát vezette. Ezúttal nem tudta megismételni korábbi bravúrjait. Valami oknál fogva Győrnél hiányzott belőle az a kezdeményezőkészség és lendület, amely a korábbi csatákban jellemezte őt. Bánlaky (Breit) József írta:

„Hogy a fölkelő lovasság nemcsak hogy gyáva nem volt, hanem szinte égett a vágytól, hogy az ellenségre rárohanhasson, ez kitűnik abból, hogy az egyes csapatok parancsnokai kérve-kérték Mecséryt, engedné meg a Pánzsa éren átkelő félben levő, s aztán alighanem baloldaluk és hátuk ellen előnyomuló ellenséges lovasság megrohamozását, azonban az altábornagy ezt a kérésüket megtagadta. [Ismerve őt, nem zárható ki, hogy ezt felsőbb utasításra tette – B. A.] Pedig kár volt ezt tennie, mert most az egyes csapattesteknek elég idejük lett volna, hogy a kellemetlen akadályszámba menő Viczay árkon nyugodtan átkelve s aztán gyorsan harchoz fejlődve mindkét félre egyformán kedvező körülmények között vegyék fel a küzdelmet Montbrun lovasaival, és nincs kizárva, sőt a Geramb- és Hadik-csoportok dicséretre méltó magatartása után ítélve, meg volt a biztató remény is arra, hogy ebből az összecsapásból Mecséry lovassága került volna ki győztesként. Amikor aztán jó idő múlva Mecséry mégis elrendelte a Viczay árkon való átkelést, már késő volt, mert most már az ellenfél aknázta ki a maga számára azt a nagy előnyt, hogy ő vethette rá magát fölényesen a kellemetlen akadályon való átkelés közben rendetlenségbe jutott lovas osztagokra, amelyeket egymás után döntő túlerővel megtámadván, természetesen könnyű szerrel vissza is dobott. Ily körülmények között nem csoda, hogy hamarosan Mecséry egész lovas csoportja egyensúlyt vesztve, a Sashegy irányában elmenekült.” Mecséry a hadosztályával, ha késve is, de megtámadta a túlerőben lévő franciákat, akik erős tüzérségüktől támogatva ellentámadásba mentek át. Tudjuk, hogy az ágyútűztől megzavarodott lovasságot nem lehetett kézben tartani. A győri csata elvesztését hadtörténészek a főparancsnok, János főherceg hibás hadvezetésének is tulajdonították, azonban kétségtelen, hogy a magyar huszárság hősiessége nem volt képes ellensúlyozni a korszerű francia tüzérség és lovasság fölényét. Az altábornagyot ezután családi tragédia sújtotta: 1811. február 25-én váratlanul elveszítette feleségét. A gyászév letelte után, 1812. október 18-án újabb házasságkötésre szánta el magát − feleségül vette Szirmay Teréziát. Az esküvőre a Zemplén vármegyei Alsó-

Körtvélyesen (ma: Nižný Hrušov) került sor, ahol Szontágh Sámuel eperjesi evangélikus püspök végezte az esketést az ottani Szirmaykastélyban. Tanúk voltak: báró Vay Miklós és Szirmay Pál. MerényiMetzger Gábor derítette ki, hogy az erre vonatkozó eredeti házassági bejegyzés az Alsó-Körtvélyes melletti Klazány (ma: Kladzany) anyakönyveiben szerepel, s azokat az Eperjesi Állami Levéltár őrzi. Mecséry Dánielt a Napóleon elleni háborúk után kinevezték a magyarországi lovasság felügyelőjévé. 1819-ben valóságos belső titkos tanácsos lett, viszont birtokadományban sohasem részesült. Erre vonatkozó kérelmét figyelmen kívül hagyták, pedig a gyógykezelések miatt keletkezett adósságai nehéz helyzetbe sodorták. Csupán ígéreteket kapott, és negyvenhat évi szolgálat után szegényen halt meg Bécsben, 1823. december 30-án, hatvannégy éves korában. Szülővárosában, Kőszegen temették el, 1824. január 4-én. A „legkeményebb fejű” huszár koponyáját a bécsi Anatómiai Múzeum őrzi, de másolatban a budapesti Hadtörténeti Múzeumban is megtekinthető.

A SZOBRÁSZMŰVÉSZ ÉS A LEGNAGYOBB MAGYAR I Az ötvenhárom éves Ferenczy István szobrászművész 1845. augusztus 28-án, budai házának udvarán összegyűjtötte számos elkészült, illetve tervezett szobrának gipszmintáit. Öccsének, Józsefnek küldött levelében írta: „mindent kiraktunk az udvarba Museum formába, mindent, a Mátyás lovagmintát, Kölcseyt, Pásztorleányt, az első művet, Eurydicét, az utolsót, számtalan büsztöket [mellszobrokat], oroszlánokat”. Ferenczy az így elrendezett alkotások közé állt, majd a szobrász egyik tanítványa, a fiatal gróf Teleki Blanka erről a jelenetről daguerrotípiát készíttetett – két példányban. A művész ezután nekiállt a szoborminták összetörésének. Levelét így folytatta: „nekikezdénk a rombolásnak, és egy óra múlva ismét leve halom olyan, mint szénagyűjtéskor Petrenczéket raknak, csupa ember vagy állat-testrészekből öszverakva”. Művészek esetében az efféle elkeseredett lépés egyfajta önpusztításként is felfogható. Vajon mi késztette Ferenczyt – a magyar szobrászat első, legjelentősebb alakját – arra, hogy megsemmisítse az életműve fontos részét képező mintákat? Tudjuk, a művészek éhesek a sikerre, és különösen érzékenyek a bírálatokra. Ha egy sikeres, a hazai művészeti életben rangos helyet elfoglaló művész azzal szembesül, hogy a kultúra legfőbb hangadói, irányítói, mecénásai közül többen is elfordulnak tőle, ha ígéretes terveinek kivitelezését tartósan akadályozzák, akkor bizony eljuthat arra a pontra, ahova Ferenczy jutott 1845 nyarán. A gipszmintáit elpusztító szobrász kezdetben lakatosnak tanult, miközben rajziskolákat is látogatott. 1814-től Bécsben dolgozott, ahol a képzőművészeti akadémia egyik tanfolyamán elkészített egy acélérmét, amely Solónt ábrázolta. Ezzel a munkájával díjat nyert, s 1817-ben felvették az akadémia érmészeti osztályára. A következő évben már Rómában próbált bekerülni a kor elismert szobrászának, Antonio Canovának a műhelyébe – eleinte sikertelenül. Bekerült

viszont a másik nagy szobrász, Bertel Thorvaldsen római műhelyébe, ahol – József nádor ösztöndíjának köszönhetően – több éven keresztül bontakoztathatta ki tehetségét. A magyar művészetpártoló közönség 1822-ben már nagy várakozásokkal tekintett rá. Csokonairól készített mellszobra és Pásztorlányka című márványszobra sokakban ébresztette azt a reményt, hogy a magyaroknak akadt végre egy nemzetközi mércével mérve is rangosnak mondható szobrásza. Erről azonban egészen másként vélekedett gróf Széchenyi István, aki a legtekintélyesebb közvéleményformáló személyiségek közé tartozott. Ferenczy és Széchenyi csak elvétve kerültek kapcsolatba egymással, de ez a néhány alkalom nem hagyott jó emlékeket a szobrászban. Meller Simon művészettörténész, Ferenczy életrajzírója, 1905-ben, a Magyar történelmi életrajzok című sorozat egyik kötetében feldolgozta a szobrász életrajzát, s ebben részletesen ismertette a Széchenyivel kapcsolatos epizódokat is. A fiatal gróf 1818. augusztus első felében érkezett Rómába, ahol felkereste Thorvaldsen és Canova műtermeit. Csaknem fél évszázadot végigkísérő Naplójában erről az időszakról is beszámolt, s futólag Ferenczyről is megemlékezett: „Voltam a Thorwaldsen atelierben [műteremben], amelyben segédei és tanítványai dolgoznak, mert ő maga ritkán van itt s házát, melyben külön établissementje [műhelye] van, ahol rajzolgat és mintáz, csak akkor hagyja el, ha jelenléte mulhatlan szükséges s az ifjú urakat kell tanácsával kisegélnie, vagy ha valamely szobor már annyira ki van dolgozva, hogy teljes befejezése végett ott kell lennie. […] Ezen établissement hátterében egy ifjú magyart (Ferentzi) találok, ki a Csokonyait mintázza! – sajnos semmi tehetsége sincsen. Magunk közt szólva, én nem hiszem, hogy magyar ember szobrásznak való volna!” Meller Simon ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy Ferenczy, a fiatal szobrászlegény ekkor ötödik napja dolgozott Csokonai Vitéz Mihály mellszobrán. A mintázáshoz használt agyag „még csak idomtalan vázlat lehetett, s Széchenyi a kezdetet kezdetlegességnek, a vázlatosságot tehetetlenségnek nézhette”. A gróf csaknem kétheti itáliai tartózkodása után Görögországba és

Törökországba utazott, ahonnan a következő esztendő (1819) áprilisában tért vissza. Nápolyból Bécsbe tartva ismét útba ejtette Rómát, s újra meglátogatta a két műtermet. Ferenczy ekkor épp Canovánál dolgozott, s egyik – öccsének írt − levelében így számolt be Széchenyihez fűződő élményeiről: „Én éppen a Canova műhelyében dolgoztam, és a nagylelkű Canova engemet bemutatni el nem mulasztotta; de oly dicsériák közt tette azt, hogy szinte pirulnom kellett azoknak hallatára. Egyebek közt azzal magasztalt, hogy »alig van Rómában valaki, aki a római múzeumokat annyira esmerné, mint ez a magyar ifjú, mert nemcsak azt tudja határozottan, hogy mindenik kép vagy szobor kit vagy mit ábrázol, hanem azt is meg tudja mondani, hogy ez vagy amaz műdarabot kicsoda készitette. […]« Ennek hallatára felszólított a gróf, hogy meg akarván látogatni a római múzeumokat, nemcsak a közönségeseket, hanem a magánosokat, legyek az ő Ciceronéjok [idegenvezetőjük]. Szívesen felajánlottam magamat, igy szólván: nagy örömömre fog szolgálni, ha a grófnak valamiben szolgálatjára lehetek, mert ez csak igen kevés része lesz azon hálának, mellyel minden igaz magyar tartozik a gróf halhatatlan édes ura atyja emlékének, ki a magyar nemzetnek egy gazdag múzeumot ajándékozott, melyben, mint óhajtom és reménylem, az én műveim is helyet fognak kérni. Másnap reggel megkezdtük a látogatást, és folytattuk egészen ebédig, azaz délutáni négy óráig, mikor ők ebédelni mentek, s én is. Én estve nagyon bágyadtnak éreztem magamat, mert a déli órákban az utcán járni vakmerő és szokatlan dolog, azért, mert könnyen veszedelmes hideglelést [lázas borzongást] kaphat az ember. Ugyanazért másnap a meghatározott helyen fiakkerben jelentem meg, nem kevélységből, hogy ők kocsin jártak, hanem azon félelemből, hogy valamiképen meg ne betegedjem. Ez így tartott csaknem két hétig, mikor a grófoktól [Széchenyi egy német gróf társaságában volt] bucsút vévén szokott studiumaimhoz visszatértem. Bucsúzáskor a gróf így szólott: köszönöm fáradságát, majd megszolgálom, ha majd haza jön. De oly hideg ábrázattal, komor szemöldökkel mondta ezt, hogy inkább félek tőle, mint valaha valami jót várjak tőle. […] A művészségnek nem lehet és nem lesz igaz mecenasa egy gőgös és fösvény. Ő

pedig erántam ilyennek mutatta magát, míg vele jártam a múzeumokat; mert nem látott arra méltónak, hogy az ifjú képfaragót a kocsiban egy üléssel megkinálja, noha a napokban tikkasztó forróság volt, vagy pedig egy tányér levesre meginvitálja. No de miért panaszkodom én egy nagy úr ellen. […] Meglehet, hogy sohasem találkozunk többé ez életben és ha találkoznánk, tán nem fog oly hideg arccal és komor ráncba szedett szemöldökkel rámtekinteni. De legyen elég a panaszokból ennyi.” Ferenczy sorai Széchenyit rideg, szívtelen, a szegény sorsúak iránt közömbös arisztokrataként ábrázolták. Feltehetően jó okkal. Meller szerint nagy ellentétek találkoztak itt: „főúr és közember, katolikus és református, az urbánus dunántúli és a rusztikus dunáninneni, nyugat és kelet; ellentétek, melyek hazánk történetében gyakran játszottak szomorú szerepet. A hideg ábrázat alá rejtett ellenszenv egész életre szólott, s egyik oka lett Ferenczy tragédiájának.” De vajon valóban oly hideg, s rideg volt-e a nagy Széchenyi, amilyennek a művészettörténész mondta? Naplójából kiderül, hogy valóban az volt, és a gróf maga is ráébredt e vonására. Pár héttel később, 1819. június 25-én – lemondva a hintós utazás kényelméről – gyalogosan ment Bécsből Nagycenkre. Másnap ezt jegyezte fel: „[…] e távolságot 11 német mérföldre becsülöm. Amit e loholással nyertem: két elfáradt lábszár és meggörnyedt keresztcsont, − valamint a szilárd elhatározás, hogy vándorló mesterlegényeknek, kiknek egyébként soha semmit sem adtam, sőt ridegen bántam velük, olykor-olykor sörre és borra néhány garast juttatok. – Mily jólesik is, ha az ember alaposan elfáradt, inni! De ezt csak akkor érezzük, ha nélkülöznünk kellett. – Bizony az életet lentről felfelé kellene kezdeni! Mennyivel kevésbé lenne az ember általában igazságtalan a dolgozó osztállyal szemben, ha ínség és nyomor révén éppily alaposan megtanulnók, mily keserves az édes kenyeret előállítani! Természetes, hogy jobban ízlik az, amit az ember orcája verítékével szerzett!” Ferenczy 1824-ben tért vissza hazájába, s hogy döntése véglegessé váljon, a szellemi élet jelentős alakjai támogatták abban, hogy megrendelésekhez jusson. Vay Ábrahám földbirtokos, a

Magyar Tudományos Akadémia egyik alapítója hatalmas összeget, hároméves időtartamra évi ezer forintot ajándékozott Ferenczynek, hogy ezzel is segítse itthoni megélhetését. Ezután sorra kapta a nagyobb megrendeléseket, és 1832-ben az Akadémia felvette a tagjai közé. Nemsokára egyes írók felvetették, hogy ideje lenne emlékművet állíttatni Kazinczy Ferenc, az 1831-ben elhunyt író, költő, nyelvújító tiszteletére. A feladat Ferenczyre és műhelyére várt volna. Kölcsey Ferenc javasolta, hogy a Nemzeti Casino járuljon hozzá a költségekhez, de a végzet – Széchenyi István képében – közbeszólt. A szobrász erről így írt öccsének, 1835-ben: „A mult januárius 25-ikén tartatott egy nagy Nemzeti Casinói gyűlés, amelybe valaki, ha jól tartom Kölcsey, mozdítványt tett, hogy Kazinczy hamvainak egy illő emlékre a Casino cassájából valami ajánltasson; ezen intézetnek célja úgy is a lévén, minden szépet és jót előmozdítani; […] gróf Széchenyi felállott és okokkal megmutatta, hogy ha a Casino így mindenre adakozik, úgy utolja maga is elpusztul. Hanem a Casinói cassa ne adjon, hanem egy papirost ki kell tenni, s aki akar valamit adni írja alá magát. Ekkor ismét ez hagyatott helybe, s úgy lőn. Tudtomra eddig Pregard, egy apotekarius írt 5 forint, Fáy András 10 forint. Másképpen ment Erdélybe, Kolozsvárott. A Helmeczi újsága szerint 100 ezüstforintok küldettek be. Így van a pesti Nemzeti Casino előtt azon Kazinczynak dolga, aki tíz évekig nemzetéért békót hordott és a magyar tudomány homlokára csillagot ragasztott.” Az emlékműre szánt pénz ezután csak lassacskán csordogált. Mivel három év elteltével is csak 230 forintot tett ki, a tervet végül elvetették. Ferenczy anyagi helyzete 1838-ra megromlott, ezért támogatói és barátai újabb köztéri szobrok, emlékművek megalkotását javasolták. Nyáry Pál politikus, Pest-Pilis-Solt vármegye főjegyzője kiáltványban hívta fel a figyelmet: „Egyetlen szobrászunk, a nagy Thorvaldsen, s még nagyobb Canova tanítványa […] ki a honért mindent, mert életét a honi művészetnek szentelé, de kiért a hon még eddig semmit sem tett: Ferenczy István majd két év óta munka nélkül […] tetemes költséggel Budán felállított műterme, s képző intézete majdnem üresen, […] leírhatlan fáradsággal keresett s feltalált

márványbányája használatlan hever! Hazafiak! kinek jutott eszébe közöttünk: milly kincset bírunk e férfiuban, s benne milly kincset veszthetnénk? […] Adjunk a’ művésznek művészhez illő nagyszerű munkát.” A Ferenczyt támogató, jeles írókból, közéleti emberekből álló társaság 1839 végén terjeszteni kezdte Nyáry kiáltványát, továbbá gyűjtést hirdetett. 1840 januárjára összehívták az adakozók gyűlését, s ezen célként tűzték ki a nagy király, Hunyadi Mátyás fehér márvány emlékművének megalkotását. A tervbe vett emlékmű azonban nagy vitákat váltott ki. Ezúttal is nagy súllyal esett a latba Széchenyi véleménye. Azt hihetnénk, hogy a nemzeti kultúra iránt elkötelezett főúr szorgalmazta a Mátyás-emlékmű elkészítését, ám nem így történt. 1841-ben jelent meg Kelet népe című kötete, amelyben a tervezett emlékművel szemben foglalt állást. Így fogalmazott: „Oly országban, hol […] legszebb városaink legszebb piaczain annyi por, annyi sár van, meg annyi mocsár, annyi sivatag mindenünnen, hol kórház, dologház s több efféle aránylag alig van, […] hol végre a legnagyobb rész olvasni, irni, számolni, de még csak betűzni sem tud, és nagyobb része de még egy talpalattnyi földet sem bír; hogy illy országban, hol ez így van […] ott egész országra kényszerített kisdedóvó-intézet; 100 000 pengő forint áru és porba sárba sülyesztendő Mátyás-szobor, […] a nép minden osztályiba terjesztő egyesületek, […] legyenek, azt […] el nem hiszem […]. Látnak egy meg nem óvott gyermeket; s megesik rajta szívük, és pillantás alatt el van határozva […], hogy amennyire csak lehet, minden hazai erők kisdedóvóintézetekre pontosítassanak össze. Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere; és megesik sok szív, és hogy neki kenyere legyen […], lám rögtön a Mátyásszobori eszme támad fel a magyarnak egén mint a legfényesebb nyári nap, […] mert hiszen megint ott áll Britannia, mellyre hivatkozni s mellyet szinte majmolni […] ma olly divatos, ott áll nagy Britannia ezernyi emlékszobraival.” Már az is meglepő, hogy Széchenyi az „országra kényszerített” kisdedóvó intézet ellen ágált, de legalább ennyire meghökkentő, hogy a Hunyadi Mátyás tiszteletére létesítendő emlékműben Nagy-

Britannia divatos majmolását látta. És nehéz tolerálni annak a segítő szándéknak a kigúnyolását, amely a nehéz anyagi helyzetben lévő Ferenczy Istvánt munkához s kenyérhez juttatta volna. A gróf emlékművel kapcsolatos véleményét persze az a meggyőződés is formálhatta, hogy Ferenczyt nem tartotta kimagasló tehetségű művésznek, s ennek már fiatalon, első találkozásukat követően hangot adott. Ezúttal azonban nem ezzel érvelt, hanem azokra a tanulatlan szegényekre hivatkozott, akik Ferenczynél sokkal rászorultabbak. Különös magatartás ez attól a köztiszteletben álló férfiútól, aki már jóval korábban „majmolta” Angliát, amikor az 1820-as években – angol mintára − meghonosította Magyarországon a lóversenyzést, és kezdeményezte az arisztokraták társasági összejöveteleit szolgáló Pesti Casino (később Nemzeti Casino) létrehozását. Pedig hazánkban akkoriban sem volt kevesebb a por, a sár, a mocsár, s nem volt kevesebb a nincstelen analfabéta sem. Ha viszont az 1840es évek elején zajló Kossuth−Széchenyi-vitára gondolunk, s arra, hogy a gróf ennek során is ellenezte a köznép alkotmányos jogainak rendezését, már kevésbé lehetünk meglepődve. A Kelet népe megjelenése előtt történt még valami, ami nem növelte a gróf Ferenczy iránti szimpátiáját. Az 1830-as évek második felében Széchenyi különösen sokat fáradozott a Lánchíd megépítése érdekében. A Ferenczyről szóló életrajzi munkában Meller Simon kitért arra, hogy a hídépítéssel és bányászattal foglalkozó ruszkabányai Hoffmann−Maderspach konzorcium pályázatot nyújtott be a Buda és Pest közé tervezett állandó hídra. Ferenczy a Hoffmann testvéreket Ruszkabányán ismerte meg. Pályázati munkájukat lelkesen támogatta, mert az elképzelések szerint a hidat díszítő lovas szobrokat ő készítette volna. Az 1838-as pesti árvíz után írta öccsének: „Az én gondolatom szerint csak egy célarányos hid lehetne az, […] amely a két várost az áradástól megmenthetné és [erre] a Hoffmann Maderspach testvérektől Ruszkabányáról proponált [mű] adhatna elegendő garantiát. […] volt e télen háború gróf Széchenyivel ezen tárgyban […] ő tudta is, hogy egy része tőlem jön ki, én lévén az, aki ő nála is és más több helyeken a Hoffmannok

committensét [ügyfelét] bevezettem, mint a hidépítésbe concurrenst és Fáyt egyszer a Casinóba meg is szólította, hogy ugyan miért interessálja magát [érdeklődik] Fáy a Hoffmannok dolgába és itt-ott olyan vallástételeket [kijelentéseket] tett, melyeken elrémülnél, de mi csak csendesen a becsület útján vittük dolgunkat és nagy barátit szereztünk ezen hazai ügynek. Később, valami 19–20-ik március táján maguk is megérkeztek a Hoffmann három testvérek és együtt a dolgot még egyszer kidolgoztuk, rajzokat készitettünk, és az egyike felment Bécsbe, hogy lithografizáltassa […]. Ha valamikép a Hoffmannok nyernék el, úgy én nekem nagy munkám lenne rajta, mert igen gazdagon volna statuákkal ékesítve […].” A Hoffmann testvérek nem kapták meg a munkát. A Lánchíd építésére vonatkozó szerződést 1839-ben kötötte meg az az országos bizottság, amelynek Széchenyi meghatározó tagja volt. A Lánchidat – miként az köztudott − végül a gróf által támogatott William Tierney Clark angol mérnök tervei alapján a skót Adam Clark irányításával építették meg. A Ferenczyvel kapcsolatos fenntartások ismeretében nem csoda, hogy a hídfőket díszítő kőoroszlánok megalkotására sem őt, hanem Marschalkó János lőcsei szobrászművészt kérték fel. Ferenczy 1838 októberében már tudta, hogy a pályázat számukra sikertelen, mert egyik levelében így vélekedett: „A nagy helyzetű gróf […] akár személyes, maga haszonkeresésből, hogy emellett jól nyerjen […] Mindeneket külső országból hozatván, csináltatván, elvette az belső iparnak azon életerét, hogy ebbeli szorgalma által kilátása lehessen kenyeret s dicsőséget keresni.” Levelében a Lánchíd tervét is bírálta, amit nyilván a kudarcok miatti elkeseredés váltott ki belőle. Az idő azonban Széchenyit igazolta. Meller Simon szavaival: „A lánchid nemes formái és ívének könnyű szökellése a megnövekedett Budapestnek ma is legszebb ékessége, míg Ferenczy [illetve a Hoffmann testvérek] terve művészeti szempontból érdektelen, technikaiból – a számos pillér folytán – jégzajlásnál valószinüleg veszélyes lett volna.” Széchenyinek a Mátyás-emlékművel kapcsolatos véleményét vajon befolyásolta-e a Lánchíddal kapcsolatos affér? Talán nem.

Széchenyit nagyobb formátumú embernek tartjuk annál, hogy lépései mögött holmi kicsinyes bosszú motívumait keressük. Ferenczyt nem kedvelte, s iránta nem is mutatott nagyvonalú gesztusokat. A szobrász lelki sebeire némi gyógyírt jelenthetett, hogy Széchenyivel szemben kiváló alkotók vették védelmükbe. A Kelet népében megjelent sértő kijelentésekre – Hazay Gábor álnéven − Vörösmarty Mihály többek között így reflektált az Athenaeum című folyóiratban: „Pályája vége felé a legnagyobb hazafitól azon keserű gúnyt kell hallania, hogy nincsen kenyere! […]. S nem is tőletek kéri e kenyeret, […] a nemzettől kéri ezt csüggedetlen buzgóságáért, a jövendőért, egy buzdító példa felállíthatásáért, s tőletek, ti jobbak, ti kiváltabb fiai a honnak, […] csak azt, hogy gúnyaitokkal ne gyilkoljátok. […] De azért, hogy az emlék kezelői ügyetlenek voltak, ismét csak a szobrászt sujtsuk-e, kinél többünk nincs, s hogy legyen, eszünk ágába se jutott gondoskodni? […] oda menjünk-e, s azt mondjuk […]: szegény ember, hiszen te éhes vagy, s te akarod Mátyás szobrát készíteni? […] Meglehet, hogy egy leverő szó gróf Széchenyi ajkáról képes lesz a különben sem igen tartós magyar részvétet végképen megsemmisíteni; […] végtére pironkodnunk kell annak érzetében a külföld előtt, melynek ily gondolkozás mellett semmi becsülésre méltót nem fogunk előmutathatni.” Ferenczy olvasta e sorokat, bár feltehetően nem tudta, hogy azok Vörösmartytól származnak. A Kelet népe megállapításait ezenkívül is számos bírálat érte, s ez főként Széchenyi nagy ellenlábasának, Kossuth Lajosnak a népszerűségét növelte. A szobrász iránti szimpátia is nőtt, de a Mátyás-emlékmű sorsa már a cikk megjelenése előtt, lényegében 1840 végén megpecsételődött. A munkákhoz szükséges százezer forint helyett ugyanis mindössze nyolcezerhatszáz forintra szóló felajánlás érkezett egy év leforgása alatt. A tervet nemsokára végleg elvetették. Ferenczy pályájának, megélhetésének kilátásait az emlékmű körüli vita, illetve Széchenyi vele kapcsolatos megjegyzései egyértelműen rontották. 1845 februárjában döntő lépésre szánta el magát: eladta budai házát, s felkészült arra, hogy visszaköltözzön szülővárosába, Rimaszombatba. Augusztus végén összetörte gipszmintáit, majd

öccsének írt karácsonyi levelében így fogalmazott: „megvolnék a rimaszombati menetellel. Csak rokonim engem érthetnének, mert félek tőle, hogy úgy fogadtatom, mint valami obsitos katona, ki családjának nagy unalmára, nagy terhire szokott lenni.” Ferenczy István művészete egyértelműen klasszicista felfogású volt, bár olykor ehhez az irányhoz sem kapcsolódott következetesen. Életrajzírója szerint „a klasszicizmus nemes tisztaságát tükröző alkotások mellett másokban barokk hagyományok vagy romantikus vonások is föllépnek. Ez ingadozást képzettsége hiányos voltának tulajdoníthatjuk. […] Értéke Canova vagy Thorwaldsenéhez nem hasonlítható ugyan, de a mi viszonyaink között kevesebb is sokat jelent.” Meller Simon helyesen állapította meg: „Ha 1825 és 1848 között művészetet emlegetnek, Ferenczyt értik alatta.” Rimaszombatba költözése után Ferenczy pályája lefelé ívelt. Akadtak még kisebb munkái, de egyre inkább elfelejtették. Önkéntesen vállalt száműzetésében is képes volt azonban egy utolsó, nagy szolgálatot tenni a magyar művészetnek: felfedezett egy Izsó Miklós nevű tehetséges kőfaragó legényt, s személyében útjára bocsátotta a 19. századi magyar nemzeti szobrászat egyik legnagyobb alakját. Ferenczy 1856. július 4-én reggel hunyt el. Másnap délután, zuhogó esőben eltemették a rimaszombati temetőben. Csupán József öccse, és néhány rokona, illetve ismerőse kísérte utolsó útjára. Testét egy saját faragású márvány szarkofágban helyezték el. Arcát Vörösmartynak az Athenaeumban megjelent írásával takarták le. Végakaratának megfelelően koporsójára helyezték Euridiké című szobrát is, és így földelték el. Temetése során tiszteletben tartották azt a kívánságát, hogy sírja maradjon jeltelen. Négy évvel később, 1860-ban Fáy András mondott fölötte emlékbeszédet a Magyar Tudományos Akadémián. A szobrot utóbb a rimaszombati református templomban helyezték el.

KÉT PÜSPÖK, ÉS AZ 1848−49-ES SZABADSÁGHARC I Hám János szatmári püspök 1850-ben egy emlékiratot írt, amely sokáig lappangott a szatmárnémeti püspökség archívumában. Scheffler János szatmári megyés püspök, vértanú (1952-ben kínzások következtében hunyt el a román kommunista hatalom börtönében), megtalálta a kéziratot, majd 1928-ban közölte ezzel a címmel: Hám János szatmári püspök és kinevezett prímás emlékiratai 1848/49-ből. Scheffler püspök írta a dokumentumról: „Még eleven emlékében élnek a mozgalmas események, még sajognak lelki sebei, még élénken foglalkoztatja a prímásságról való letétel szégyene, ehhez járul a forradalom leverése utáni idők nyomasztó hangulata… Mindez amúgy is kissé zárkózott lelkét még melanchólikusabbra hangolja, és az egész iratnak nagyon komoly, szinte komor tónust ad…” Az emlékirat különösen értékes részletekkel gazdagítja ismereteinket szerzőjének szabadságharc alatti felfogásáról és magatartásáról. Hám Jánosnak a Habsburgokhoz fűződő viszonya merőben másként alakult, mint más, nemzeti elkötelezettségű magyar főpapoké. 1828-ban szentelték szatmári püspökké. A szabadságharcot megelőzően V. Ferdinánd király titkos tanácsosi ranggal és a szentjobbi apátsággal jutalmazta hűségét, majd a szabadságharc idején, 1848 júniusában esztergomi érsekké is kinevezte. Hám Jánost nem üldözték, és később sem kényszerült emigrációba. Emlékirata jól tükrözi a katolikus püspöki karon belüli ellentéteket, amelyek az 1848−49-es események eltérő megítélése miatt keletkeztek. Minden igyekezete ellenére Bécsben sem bíztak benne. Felszólították, hogy mondjon le az érsekségről, aminek némi huzavona után, 1849 júliusában eleget tett. A lemondott érsek megtarthatta szatmári püspökségét, de nagy lelki szenvedést okozott neki az udvar vele szemben megnyilvánuló bizalmatlansága. Ezt azért is viselte nehezen, mert a szabadságharc

alatt a független magyar kormányzat hazaárulónak bélyegezte, vagyis a nemzeti oldal sem tekintette a magáénak. Úgy érezte, hogy Bécs méltatlanul bánt vele, s a történtekről a friss emlékek birtokában írnia kell, ezért 1850-ben emlékiratot készített. Gyanítható, hogy az utókor számára akart írásos nyomot hagyni a maga igazságáról. 1848 márciusában Pozsonyban tartózkodott. A 13-án kitört bécsi, majd a két nappal későbbi pesti forradalom időszakának eseményeiről írta: a Bécsben járt magyar küldöttség tagjai „diadallal tértek vissza Pozsonyba, a hajón háromszínű nemzeti zászlókat hozva, mellükön pedig háromszínű szalagot viselve, és Kossuth úr a Zöldfához címzett szálloda erkélyéről az egybegyűlt tömegnek rögtön bemutatta, mintegy beiktatta Batthyányi [Batthyány!] Lajos grófot, mint miniszterelnököt. Ettől az időtől a nemzeti színű szalagot, mint a nemzeti szabadság jelvényét mindenki viselni kezdte, még az egyháziak és püspökök is; egyes apátok és prépostok még keresztjüket is háromszínű szalagon hordták. Én, aki szívemben levert voltam, nem tudtam magam rászánni sem arra, hogy háromszínű szalagot hordjak, sem arra, hogy Batthyányi urat üdvözöljem.” A forradalom kitörésének napjáról ezután így emlékezett: „A magyar örömöknek ez ünnepélyes – vagy helyesebben a nemzeti szerencsétlenségeknek e gyászos – napja (ha jól emlékszem) március 15-e volt, mert e címen: »15-ik Martius újságot« indítottak meg Pesten.” Az esztergomi érsek magyar forradalomhoz fűződő viszonyát jól tükrözi, hogy a kitörés napjának pontos dátumában is bizonytalankodott. Az általános lelkesedés napjaiban viszont az ő közreműködésére is számítottak. „Március 18-án, azaz nagyböjt 2-ik vasárnapját megelőző szombaton, délután 4 óra után közlik velem, mint rangidősebb püspökkel, hogy a következő vasárnapon, vagyis holnap, mint kiváló nemzeti ünnepen a nemzeti öröm jeléül és hálaadásul ünnepélyes nagymisét kell tartanom Te Deummal stb., és ezen mind a két tábla részt vesz. Ez a dolog nem kis aggodalmat okozott nekem, és nyugtalanított: hogy mitevő legyek? Hogyan mutathatok én külsőleg

örömöt, amikor bensőmben zavart és szomorú vagyok? Hogyan adhatok hálát azért, aminek eltávolítását kívánom, és aminek eltávolításáért alázattal kérnem kell az Istent?” Hám János ezután hosszan töprengett, miként egyeztetheti össze lelkiismeretével a hálaadó imádságot, azután úgy oldotta meg a feladatot, hogy a vérontás elmaradása miatt mond hálát az Úrnak. Merőben másként viszonyult a Te Deum megtartásához 1849. január első napjaiban, amikor a császári hadsereg Windischgrätz herceg fővezérletével bevonult Budára és Pestre. „Nem sokkal megérkezése után a Budán és Pesten tartózkodó főpapokkal tisztelegtünk Windischgrätz herceg előtt, és kifejeztük őfelsége iránt érzett hűségünket és hódolatunkat. Ugyanazon célból Jellasich tábornok őexcellenciáját is felkerestem lakásán, a pesti Károlyi-házban. Mindkét helyen jól és emberségesen fogadtak. Néhány nap múlva (amikor már szabadabban lehetett lélegzeni) ugyancsak Windischgrätz hercegnek egy küldöttség útján, amelyet én vezettem, jelentettük, hogy helyesnek találnók, ha őmagasságának kegyes jóváhagyásával találkoznék, hogy őfelségének boldog és dicsőséges uralkodásáért ünnepélyes szentmiseáldozatot és Te Deumot stb. tartanánk, és egyszersmind a papság nevében egy több püspökből meg főpapokból összeállítandó küldöttség menne Olmützbe, alattvalói hódolatát kifejezni. A herceg mind a két dolgot helyeselte…” Hám Jánosból tehát egészen másféle érzelmeket váltottak ki a hazai események, mint a magyar szabadság lelkes híveiből. A főpap nemcsak Windischgrätz, hanem Jelačić horvát bán előtt is igyekezett tiszteletét tenni, mintha nem ismerte volna a vele kapcsolatos közvélekedést, s nem hallott volna Petőfi csaknem három hónappal korábban megírt A vén zászlótartó című verséről (Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába’…). Igyekezett kedvében járni a Pest-Budát megszálló császári hadvezéreknek: „Nem is szűntünk meg megtenni minden tőlünk telhetőt. Amit csak parancsolt vagy legalább jelzett Windischgrätz herceg őmagassága, azt mind megtettük. A budavári (Mátyás-) templomban ünnepi szentmisét szolgáltunk a püspöki kar nevében minden egyházmegyebeli hívőhöz, illetőleg az egyházmegyébe

pásztorlevelet küldtünk szét, amelyben a népet kioktattuk a helyzetről, hűségre intettük Ferenc József, mint törvényes apostoli király iránt, arra is figyelmeztettük, hogy a császári sereget ne mint ellenséget, hanem mint jó barátot tekintsék, amely avégett jött be, hogy a békét és rendet helyreállítsa és a lakosságot boldogítsa, épen azért a császári katonákkal szemben ne viseltessenek gyűlölettel, hanem inkább bizalommal és szeretettel legyenek, és minden szükséges dologban készségesen támogassák. E pásztorlevél és az esperesekhez intézett kísérőlevél több ezer példányban nyomatott ki, és több száz példányt a herceg őmagasságának is átadtunk azzal a céllal, hogy ahová a közlekedési akadályok miatt eljuttatni nem tudjuk, a császári sereg vigye magával, és amerre győzelmes fegyverei eljutnak, adja át kihirdetés végett az illetékeseknek. […] közben néhány példány, az én aláírásommal ellátva, a magyarok kezébe került, és azért hazaárulónak és vagyonvesztettnek nyilvánítottak, minden vagyonomat elkobozták és szétszedték.” Miközben 1849. januárjában Görgei Artúr tábornok a honvédsereggel a felvidéki bányavárosok felé vonult, Hám prímás pásztorlevélben utasította a papságot a császári katonaság támogatására, illetve a levél szószékről való ismertetésére. Emlékiratának tanúsága szerint fel sem merült benne, hogy tevékenységével hazaárulást követ el. Ma hihetetlennek tűnik, de a magyar katolikus egyház fejét akkor olyannyira hidegen hagyta hazájának szabadságharca, hogy nyíltan az ellenség oldalára állt. Windischgrätz herceg jelenlétében az egyik egyházi tanácskozáson indítványozta, hogy adományokkal segítsék a császári sereget: „Felajánlottam Windischgrätz herceg ő magasságának 8000 rénus-forintot avégett, hogy a boldogító béke a haza javára visszatérjen és az igazi rend minél teljesebben helyreálljon. […] Később ugyancsak a császári hadsereg számára felajánlottam 300 akó bort, de már a primási javakból; ezenfelül január havától Budavár elfoglalásáig a tiszteknek, akik részint törzstisztek, részint alsóbbrendűek voltak, de szám szerint mindig kb. 10-en, a primási palotában saját költségemen nemcsak szállást és fűtést adtam, hanem reggelin, ebéden és vacsorán számukra helyet fenntartva,

minden módon elláttam őket, csak a tűzifában, közönséges borban és egyéb természetbeli hozzájárulásban támogattatva a primási javakból.” Windischgrätz mindezzel nem elégedett meg. Egymillió rajnai forintot kért a papságtól. Ez a kérés okozta később Hám János leváltását, mivel a prímás nem tudott ekkora összeget előteremteni. Márpedig a bécsi udvar nem hízelgésben, hanem készpénzben mérte az iránta megnyilvánuló hűséget. Hám Jánosnak le kellett mondania, de megmaradhatott a szatmári püspökségben. *** Ma is élményszámba megy kézbe venni Horváth Mihály püspöktörténész Huszonöt év Magyarország történelméből (1823−1848) című nevezetes művének 1886-ban kiadott, finom bőrbe kötött díszkiadásának három kötetét. És nem csak a tartalma miatt. Leszik Károly budapesti könyvkötő a nagy műgonddal, aranyozott betűkkel és díszítő elemekkel kivitelezett remekművével igazán méltó formát adott a színvonalas történelmi munkának. A mű először Genfben, 1864-ben jelent meg, amikor a szerző még emigrációban, a hazatérés lehetőségétől elzárva élt és dolgozott. Könyvének itthoni, hivatalos terjesztéséről szó sem lehetett, ám az 1886-os második kiadás már elismert és népszerű olvasmány volt. Horváth Mihály ennek megjelenését nem élhette meg, mert hat évvel korábban, 1878-ban elhunyt. Horváthot történészi munkássága, egyházi és politikai felfogása ezer szállal kötötte nemzetéhez. A szabadságharcot megelőző években már jó nevű történetírónak számított. 1831-ben (huszonkét évesen) szentelték pappá. Ez idő tájt gyakran kutatott a bécsi, soproni és kismartoni levéltárakban. Történészi munkásságáért már igen korán akadémiai díjakat kapott. 1841-ben olyan történelem tankönyvet írt, amellyel kiérdemelte a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagságát. 1846-ban megjelent Pápán a négykötetes Magyarok Története, amely hat – a szerző életében öt – kiadást ért meg. 1847 januárjában Bécsben, a kapucinusok templomában nagy hatású gyászbeszédet tartott József nádor fölött. Erről többen is úgy vélték, hogy inkább volt politikai, semmint egyházi tartalmú beszéd.

Szövege megjelentetésének engedélyezését a cenzúra hónapokig halogatta, de végül mégiscsak hozzájárulását adta. Horváth Mihály ebben az évben plébános lett Hatvanban, majd nem sokkal később – a forradalom kitörésének évében − címzetes csanádi püspökké nevezte ki V. Ferdinánd király. Vajon mi volt a püspök-történész bűne, ami miatt a szabadságharc leverése után tizennyolc évig kellett emigrációban élnie? Horváth Mihály számára nem volt kérdéses, hogy a nemzeti függetlenségért küzdők oldalán a helye. (Láthattuk, Hám János ugyanilyen eltökéltséggel bírálta a független magyar kormányt és magát a szabadságharcot.) Horváth a forradalom ügyét kezdettől fogva nyíltan támogatta, s ha kellett, saját egyházának aulikus felfogású tagjaival is szembeszállt. A bécsi udvar leginkább azért haragudott rá, mert az országgyűlés által kijelölt ötös bizottság tagjaként részt vett az 1849. április 19-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésében. A Nyilatkozat alábbi részletét olvasva érthető, hogy később az udvar a szerzőkkel szemben a legszigorúbb intézkedéseket foganatosította. „A Habsburg-Lothringeni ház, a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Szlavóniának, Fiuménak és kerületének Magyarországtóli elszakítását s az ország önálló státuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott […] ezen hitszegő Habsburgi s utóbb HabsburgLothringeni ház Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, a magyar koronához tartozó minden címek használatától megfosztatik s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik. Aminthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik.” A Nyilatkozat nyilvánosságra hozatala után nem sokkal Horváth Mihály mint vallás- és közoktatási miniszter a Szemere-kormány tagja lett. A bukást követően − sok bátor hazafihoz hasonlóan – ő is

emigrációba kényszerült. A szabadságharc alatt vállalt szerepe miatt távollétében kötél általi halálra ítélték, és az ítéletet in effigie (jelképesen) végre is hajtották. Hazatéréséről sokáig szó sem lehetett. A száműzött püspök tizennyolc éven keresztül élt különböző német, francia, olasz, svájci és belga városokban, miközben a kinti levéltárakban folyamatosan kutatta a magyar történelemmel kapcsolatos dokumentumokat. 1864-ben a Huszonöt év… megszületésének híre gyorsan terjedt. Toldy Ferenc irodalomtörténész, a Kisfaludy Társaság másodelnöke egyik, Horváthnak írt levelében dicsérte a művet, megjegyezve, hogy a szerző ezzel kapcsolatos érdeme halhatatlan. Márki Sándor történész Horváth Mihályról megjelent életrajzi művében (Budapest, 1917) írta: „Először mert és tudott képet alkotni arról a negyedszázadról, amely a modern Magyarország kialakulását bevezette, s először merte megírni saját korának történetét.” A harmadik kötet alábbi, rövid részlete merőben másfajta hangulatot fest a pesti forradalom kitörésének napjáról, mint amilyennel Hám János emlékiratában találkozhattunk: „A március 13-kai bécsi események híre azonban 14-kén este már megérkezvén, annyira felvillanyozta az ifjúságot, hogy az másnap reggel háromszínű zászlók alatt összecsoportozván, Petőfi és Jókai által vezetve, az utcákon örömzajos menetet tartott. Hozzájuk csatlakoztak nemsokára az egyetem három felső osztályának növendékei és számos minden korú férfiak. A tömeg a Hatvani utcába vévén útját, Landerer nyomdája előtt megállott, s nagy zajjal követelte a közölt 12 pont és Petőfi egy új forradalmi dalának kinyomtatását. Minden vonakodás hasztalan lévén, a nyomtatás azonnal munkába vétetett. Elkészültéig számos beszédekben tört ki az ifjú keblek lelkesedése. Délután, a sűrűen szakadó eső dacára, a város lakosainak minden osztályából nagy néptömeg gyűlt össze a városház terén és termeiben, hol a tanács és választott polgárság nyilvános közgyűlést tartott. A 12 pont a gyűlés elébe terjesztetvén, egyhangon elfogadtatott; s az országgyűléshez intézendő petitiót, a tanács és polgárság nevében Szepessy Ferenc polgármester azonnal aláírta.”

Magyarországon a könyv árusítása csak titokban történhetett. Előfordult, hogy valaki Miskolcról utazott Genfbe Horváth Mihályhoz, hogy vegyen a művéből három példányt. 1856. július 12-én megszületett Habsburg-Lotaringiai Gizella főhercegnő, Ferenc József császár és király második gyermeke. Ezen a napon az uralkodó bejelentette, hogy a felségsértőkkel szemben kegyelmet gyakorol, ha a kérelmezők hűséget fogadnak és betartják az Ausztriában érvényes törvényeket. Horváth Mihály nagy reményeket fűzött visszatéréséhez, ezért 1857 júniusában a brüsszeli osztrák követségen beadta kérelmét. A kegyelmi bizottság novemberben egyhangú döntést hozott: eszerint a magyar püspök-történész hazatérésre vonatkozó kérését elutasították. Az erről szóló értesítést december utolsó estéjén kézbesítették, mindössze egy nappal azután, hogy a Horváthnál huszonnyolc évvel idősebb Hám János püspök Szatmárnémetiben visszaadta lelkét teremtőjének. Horváth Mihálynak még tíz évet kellett várnia, amíg magas pártfogóinak közbenjárására hazatérhetett, és érdemeinek megfelelő elismeréseket szerezhetett. Hám János a püspöki szolgálatával egyébiránt sokat tett városáért és egyházáért. Támogatta a szegényeket. Kórházat, tanítóképzőt, apácakolostort, egyházi diákotthont építtetett, azonkívül átépíttette a szatmári székesegyházat, s általában nagyban hozzájárult Szatmárnémeti óvárosa végső arculatának megteremtéséhez. Nagy kérdés azonban, hogy mindez feledtetni tudja-e a magyar szabadságharccal szembeni magatartását. Ezzel szemben viszont Horváth Mihály a munkásságával, szellemi-lelki elkötelezettségével bizonyította, hogy az egyház és a haza szolgálata egy főpap számára is vállalható. Nem véletlen, hogy kivívta a magyar utókor maradéktalan tiszteletét és nagyrabecsülését.

SIKERTELEN ROBBANTÁS SZÉCHENYI LÁNCHÍDJA ELLEN I Az 1849-es tavaszi hadjárat nagyszerű epizódja volt a budai Vár ostroma és elfoglalása. A szabadságharc leverése után három évvel az elnyomó hatalom a vár osztrák parancsnokának, a harc során elesett Heinrich Hentzi tábornoknak és katonáinak monumentális emlékművet állított a Szent György téren. A költségeket Ferenc József császár és király állta, aki 1852. július 11-én személyesen is részt vett a felavatásán. Hentzi nevéhez fűződött a Pest elleni ágyúzások elrendelése, s ezzel a város egy részének lerombolása, valamint a Lánchíd felrobbantásának kísérlete. A Lánchíd építését gróf Széchenyi István, a szabadelvű nemesi mozgalom vezéralakja, a „legnagyobb magyar” kezdeményezte, hatalmas költségeit pedig báró Sina György bécsi bankár fedezte. 1849-ben már tízévi kemény munka volt az építők mögött, akik William Tierney Clark angol mérnök tervét valósították meg. A budai Vár ostroma idején a Lánchíd budai hídfőjét az osztrák katonaság tartotta megszállva, és Hentzi tábornok a Lánchíd felrobbantásával fenyegetőzött. Mint mondta, a hidat a világ nyolcadik csodájának tartja, de ha kell, akkor a saját kezével röpíti a levegőbe. Görgei Artúr tábornok, az ostromló honvédsereg fővezére a vár védőit megadásra szólította fel, kíméletes bánásmódot ajánlva cserébe. Megüzente Hentzinek, hogy Pest felől nem fog támadást indítani, azonban ha Hentzi felrobbantja a Lánchidat, netán löveti a pesti oldalt, akkor a vár védői nem számíthatnak kegyelemre. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában (Budapest, 1929−1942) idézte Görgei Budán, 1849. május 4-én kelt levelét: „Tábornok! Buda a magyar seregek által körül van zárolva, s ezek csak parancsra várnak, […] ha Ön a budai úgynevezett erősségnek végletekig menő védelmezésével még a lánchidnak, e gyönyörű mesterműnek lerombolását és Pestnek, ahonnan Ön megállapodás

szerint épen semmi támadást nem várhat – bombázását kötné össze, amely cselekedet egyenesen alávaló nevet érdemelne: akkor becsületszavamat adom, hogy Budának bevétele után az összes várőrség kardra fog hányatni! S én még az Ön családja jövőjéről sem fognék jót állhatni. Ön Buda úgynevezett várának parancsnoka; de Ön egyszersmind atya és született magyar; gondolja meg mit tesz! Én a haza nevében, az emberiség nevében szólítom fel és feleletét legkésőbb ma 3 óráig elvárom. […]” Az osztrák tábornok erre a következő választ küldte Görgeinek: „[…] felszólítom Önt, tábornok úr, hagyjon fel tüstént teljesen hiába való tüzelésével Buda várfalai ellen; mert másképp kénytelen leszek néhány nap múlva Pestet szintén ágyútűzzel megtámadni, amihez oly hatalmas eszközeim vannak, hogy Pest romlása elkerülhetetlenné válik. S erre a támadásra már most is kényszeríttetem, miután Pest felől ágyúkkal támadtak meg [ez hamis állítás volt – B. A.]. Egyébiránt ki kell jelentenem Önnek, hogy nem vagyok magyar, hanem svájci származású és honosított osztrák; hogy Magyarország irányában semminemű kötelezettségeim nincsenek; hogy családom nincs az Ön hatalmában; és ha még így lenne is, ez mit sem nyomna a latba. Ezért utolsó szavam: Én ezt a helyet, kötelesség és becsület szerint az utolsó emberig védelmezni fogom. Feleljen Ön róla, ha eközben a szép testvérváros áldozatul esik. Budán, május 4-én, 1849. Hentzi tábornok és várparancsnok.” Görgei erre azonnal parancsot adott, hogy a Svábhegyre telepített ütegek kezdjék meg a tüzelést. Hentzi is tartotta magát ígéretéhez, hozzáfogott Pest lövetéséhez. A kétségbeesett budai polgárok küldöttsége viszont felkereste a tábornokot, hogy felkérje Pest megóvására. Heintzi felolvasta nekik Görgei levelét, illetve saját válaszát, amihez hozzátette: „Ha az utolsó ember is elesett, magam veszem kezembe a kanócot, amellyel a világ nyolcadik csodáját, a Lánchidat magammal együtt a levegőbe röpítem.” Május 8-án este a magyar ütegek újból megkezdték a tüzelést a vár ellen, mire Hentzi másnap reggel már gyújtó- és romboló lövedékekkel bombáztatta Pestet. „182 töltött 30 és 60 fontos bombát, 66 gránátot, 65 izzó és 206 tömör, összesen tehát 519

lövedéket röpíttetett a város felé, melyek abban óriás pusztítást vittek véghez.” Az osztrák tábornok Pest katonai szempontból értelmetlen bombázásával teljesen lerombolta az Al-Dunasor klasszicista palotáit. És nem elégedett meg Pest egy részének elpusztításával. Komolyan tervbe vette a magyarok legféltettebb kincsének, a Lánchídnak a felrobbantását is. A híd még nem készült el teljesen. Korábban az osztrák katonaság Pest felől például csak úgy tudott átkelni rajta, hogy az úttest szerkezeti elemeire deszkapallókat fektetett. Hentzi szándékáról Clark Ádám, a híd kivitelezésének vezetője (William Tierney Clark névrokona) is értesült. A skót mérnök tudta, hogy a Lánchíd legsebezhetőbb pontjai a lánckamrák, amelyekben a láncvégeket lehorgonyozva rögzítették. Ezekben a kamrákban a víz időnként felgyülemlett, ezért azt szivattyúkkal kellett rendszeresen eltávolítani. Clark összehívott néhány megbízható szerelőt és szivattyúkezelőt, majd elárulta nekik, hogy Hentzi a lánckamrák felrobbantásával el akarja pusztítani a Lánchidat, Pestnek és Budának ezt a különleges ékességét, amelynek megépítéséért mindnyájan oly sokat fáradoztak. A szakemberek pontosan tudták, hogy egy ilyen robbantás hatására a híd összeomlana, és a Dunába süllyedne. A kiváló mérnök azt javasolta, rongálják meg a szivattyúkat, mert a víz így elönti a lánckamrákat, a katonák pedig nem tudják elhelyezni a kamrákban a lőporos hordókat. A szerelők egyetértettek Clark ötletével. Titokban kiszedték a szivattyúkból a legfontosabb alkatrészeket, más elemeket pedig megrongáltak, úgy, hogy a gépek működésképtelenné váltak. Amikor Hentzi megtudta, hogy a lánckamrák megteltek vízzel, azonnal Clark lakására küldte a katonáit. Az inas azzal fogadta őket, hogy a mérnök súlyos beteg, és az ágyat nyomja. Az osztrákok erre hívták a szivattyúkezelőket, de hiába, mert a gépeket nem tudták beindítani. A kezelők a vállukat vonogatták, és közölték, hogy a szivattyúkat ismeretlen személyek megrongálták. Hentzi dühöngött, és fogadkozott, hogy azért is felrobbantja a hidat.

A hídon az útpálya egy részét felszedték, majd a talajba süllyedő láncok mentén lőporos hordókat helyeztek el, amelyekhez deszkákból hosszú, nyitott csatornát vezettek. Ebbe lőport szórtak, hogy a robbantást távolról lehessen elvégezni. Hentzi a feladat irányításával helyettesét, Alois Alnoch ezredest bízta meg. Május 13-án délután a magyarok a Gellért- és a Svábhegyről lőtték a Várat, amire Hentzi azzal válaszolt, hogy este 7 órától éjfélig bombáztatta Pestet. „1483 lövedék röpíttetett a város felé, ezek között [volt] 626 töltött bomba, 69 gránát, 55 kartácsszerű űrlövedék, 110 izzó és 623 tömör golyó, melyek az épületeken iszonyú pusztítást vittek véghez.” Május 21-én a honvédsereg döntő rohamra készült. Máriássy János ezredes, Nagy Sándor hadteste egyik hadosztályának parancsnoka, emlékirataiban ezt írta az előkészületekről: „A létrák fölállítására a várfalnak az udvari istállók alatti részét jelöltem meg. Ez a kiszögellés egy kertnek a falát képezte, s legalább két öllel alacsonyabb volt a körönd többi részénél. A kertben egy lapos fedelű épület állott, s az épület felett volt a tulajdonképpeni várfal. A tervem az volt: fölmászni először erre a lapos fedelű épületre, ide fölhúzni rövidebb létráink közül néhányat, s aztán innen behatolni a várba. A terv keresztülvitelére hadosztályom összes zászlóaljaiból egy önkéntes századot alakítottam, s a vezetést egy fiatal és derék századosra, Ghiczyre bíztam.” Reggel fél ötre a vár déli része már a magyarok kezén volt. Nagysándor József tábornok ekkor ezt a jelentést küldte Görgeinek: „Reggel 5 órakor, május 21-én, 1849. Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az ólak táját, 9 zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja. Honvédeim úgy küzdenek, mint az oroszlánok Nagy Sándor s. k. – kívül: Tizenegy zászlóalj van a várban.” Hentzi tábornok sem tétlenkedett – kivont karddal, négy gyalogos század élén a Szent György téren összegyűlt honvédek ellen vonult. Ott azonban haslövést kapott, és a földre zuhant, de még ebben az állapotában is rohamra buzdította katonáit. A halálosan sebesült tábornokot tisztjei egy kórházzá átalakított iskolaépületbe vitték. Ott adta át a parancsnokságot Alnoch ezredesnek.

Amikor a honvédsereg döntő rohamra indult, Alnoch egy tüzért küldött a lőporos csatornához azzal a paranccsal, hogy hajtsa végre a robbantást. Ő maga az egyik bástyáról nézte a műveletet. Ám hiába várt, mert a robbanás nem következett be. A csatorna egy helyen félrecsúszott, így a meggyújtott lőpor nem érte el a hordókat. A sebesült Hentzi helyére lépő Alnoch, a biztos vereség tudatában, már csak bosszúból is robbantani akart. Lerohant a lőporos csatorna épen maradt, rövidke részéhez, és égő szivarját a lőporba dobta. A hatalmas erejű robbanás széttépte az ezredest, míg a hídban csak kisebb károkat okozott. Bánlaky (Breit) József szavaival: „Alnoch ezredes, mihelyt Hentzi utolsó rendelkezését kezéhez vette, végső elkeseredésében […] a lánchid előkészített robbantó aknái felé vette útját, s azokat gyors elhatározással saját kezével felgyújtotta; a következő pillanatban óriási dördülés moraja hasítja végig a levegőt, s nyomban utána vastag füstfelleg száll az égnek; a robbanás a remekműnek csak keveset ártott, Alnoch ezredes azonban a fölismerhetetlenségig összepörkölt testtel ott terült el élettelenül a földön. Épp a robbantás idejében lépett a Pesten volt Szekulics dandár a hidra, hogy szintén Budára keljen át. Ha a robbantás sikerül, alighanem az egész dandár odavész.” Görgei Artúr az életben maradt osztrákok életét megkímélte, és a haldokló Hentzinek is felajánlotta az orvosi segítséget, de ő elutasította azt. A Lánchíd sérüléseit később kijavították, és a hidat nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1849. november 20-án átadták a forgalomnak. A bécsi udvar Heinrich Hentzi tábornokot hősnek tekintette, és e felfogásának a Szent György téri Hentzi-emlékművel is hangsúlyt kívánt adni. A magyar érzelmű polgárokat sértő és provokáló emlékmű német nyelvű felirata szerint „Hentzi tábornok és Alnoch ezredes 418 hőssel együtt itt halt meg a császárért és a hazáért, 1849. május 21.”. A huszonkét méter magas, hatszögletű, neogótikus stílusú, baldachinos tornyot és a főalakot százhúsz tonna vasból, a mellékalakokat pedig bronzból készítették. A hatóságok ismerték az emlékművel kapcsolatos közhangulatot, ezért állandó őrizetet rendeltek mellé.

A fővárosi polgárok, különösen a fiatalok többször is tüntettek az emlékmű ellen, és követelték eltávolítását. 1895. április elsején Szeless (Szeles) Adorján újságíró megpróbálta felrobbantani, de a gyenge robbanószer nem tett kárt benne. Három évvel később az emlékművet a hűvösvölgyi kadétiskola kertjében állították fel, ahol 1918-ban egy vaskereskedő megrongálta. Végül 1920-ban a bronz mellékalakokat árverésen értékesítették, a vasanyagot pedig a Hungária ércöntödében beolvasztották.

EGY NAGY MAGYAR FELFEDEZŐ KÖZÉP-AFRIKÁBAN I Magyarországon 1849 januárjában javában zajlottak a szabadságharc mozgalmas eseményei, miközben Magyar László Afrika belsejét kutatta. A mai Angola területén, Benguela kikötővárosban – bennszülött kísérőivel − csatlakozott egy nagyobb karavánhoz, amely harmincöt napi menetelés után, február 18-án jutott el Bihéországba. Magyar László felkereste a fővárost, Kombála-an-Biét, ahol meglátogatta Kajája Kajángula fejedelmet, akinek az engedélyével telepet létesített a MasisiKuitu folyó partján. A Magyar-szállásnak elnevezett telepen, saját lakóházán kívül még nyolcvan kisebb épületet állíttatott fel. A magyar utazó élete hamarosan olyan fordulatot vett, amilyenre álmában sem gondolt. Magyar László Szombathelyen, 1818-ban, törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot. Apja, Magyar Imre öttömösi földbirtokos gondoskodott róla, és a taníttatásával is törődött, de csak középiskolai tanulmányai alatt fogadta törvényes gyermekévé. Ekkor vehette fel a Magyar nevet (korábban, anyja után Horváth volt). Gyerekkorától kezdve élénken érdeklődött az utazások iránt. A szabadkai Antunovics József így jellemezte a fiatal Magyar Lászlót: „Olvasni szeretett, leginkább pedig utazásokat. Már, mint kisebb tanuló, ha tengeri utazásokra szert tehetett, azokat egész szenvedéllyel olvasta, később, idősebb lévén, csakis ily leírások olvasásával foglalatoskodott, s bajtársai társaságában is a tengereken túl lévő világrészekről és országokról a legörömestebb és elég elmésséggel beszélgetett.” Magyar László 1843-ban, huszonöt évesen lett tengerészkadét, miután elvégezte a fiumei tengerészeti iskolát. Ebben a minőségében eljutott Brazíliába, majd főként rabszolgaszállító hajókon szolgálva a Karib-tenger térségébe, valamint Madagaszkártól Kubáig a világ sok távoli pontjára. Argentin flottahadnagyaként részt vett az Uruguay elleni háborúban,

amelynek során fogságba esett, és csak nagy szerencsével úszta meg a halálbüntetést. Egyik, 1851. április 20-án kelt levelében – már Afrikából – így írt apjának az évekkel korábban történtekről: „A Plata folyón a buenos-airesi flottilla az említett francia és angol hadiflották által egy hosszabb ágyúzás által tönkretétetvén, én mint hadifogoly az uruguayi ellenség kezébe estem, hol haditörvényszék elé állítva több tiszttársammal halálra ítéltettem, főokul adván (de hamisan), hogy az uruguayi hadifoglyok legyilkolásában én is részt vettem; de köszönet a nemesszívű francia hajó parancsnokának (neve Lainé), aki sorsomban részt véve, a haditörvényszéknek ártatlanságomat megmutatá, midőn szabadon bocsátva és tiszti rangomat megtartva magamat köteleztem: míg a háború tartand, a buenos-airesi lobogó alatt az uruguayi status ellen szolgálatot nem venni […] Afrika nyugati partjaira hajóztam, hol a kalabári néger király Trudodati Dalaber Almanzor flottillájánál mint parancsnok szolgálatot vettem.” A történethez tartozik, hogy Magyar László, aki az angol, a spanyol és a portugál nyelven kívül több bennszülött nyelvet is ismert, eredetileg Dél-Amerikában szeretett volna kutatóutakra indulni, de ehhez nem tudott támogatást szerezni, mert ez irányú kérését a Magyar Tudományos Akadémia elutasította. Ezután esett a választása Afrikára. Állítólag a kalabári néger király beszélte rá, hogy indítson expedíciót a Kongó forrásvidékére, s ezután indult el Bié (a mai Angola) felé. A biéi fejedelmi lakhely kinézete már első látogatásakor is aggodalommal töltötte el a harmincadik évében járó utazót. Keskenyebb utcákon, majd egy szélesebb utcán haladt kiszongójával (bennszülött udvarmesterével) és szolgáival, amikor egy fapadokkal ellátott térre érkezett. Ezzel átellenben vastag, földbe ásott karókból álló kerítés húzódott. Magyar László útleírása így ismertette a helyszínt: „A kerítés közepén tágas kapu tűnt szemembe, a kapu mellett jól öltözött több fegyveres részint rakásra a földön ült, részint fel s alá sétálgatott. Midőn a bejáráshoz érkezém, borzalommal pillantám meg a valóban ördögi csínnal és arányossággal ágasokra aggatott emberfejeket, melyek részint kiakasztva s elrothadva, részint

újonnan elvágatva levén, undok és borzasztó látványt nyújtottak; s miként az oroszlán barlangja körül elszórt állatcsontok a vándort intik, hogy siessen el onnan, úgy e látvány is azon vágyat költé fel bennem, bárcsak e rettenetes fejedelmi lakást mentől előbb otthagyhatnám.” Magyar László útleírás-gyűjteménye nem utólag, kényelmes kutatóteremben vagy könyvtárszobában készült, hanem a helyszínen, Afrikában. Művének egy része 1857-ben, az Akadémia költségén jelent meg Magyar László délafrikai levelezése és naplókivonatai címmel. Ebben az évben a bécsi Császári és Királyi Földrajzi Társaság tagjai közé választotta, két évvel később pedig a Magyar Tudományos Akadémia is hasonlóképpen cselekedett. Az útleírás legteljesebb válogatása Magyar László afrikai utazásai címmel viszonylag későn, 1985-ben jelent meg. Magyar László a biéi fejedelmet ötven év körüli, magas, sovány, kellemes arcvonású és megjelenésű férfiként írta le, bár megjegyezte, hogy apró, villogó szeme „nyugtalan, s mondhatnók, álnok lelket árul el”. Testén sötétkék, bő tunikát, fején színes, turbánszerűen feltekert kendőt, nyakán fekete zsinóron függő, aranyozott tokba foglalt oroszlánkörmöt viselt. Kezében egy rövid, díszes tőrt tartott, amellyel folyton játszadozott. Lábánál ülő, hosszú csövű puskákkal felfegyverzett fiatal testőrei nála is díszesebb öltözékekben pompáztak. A szokásnak megfelelően először a kiszongo üdvözölte hosszasan − ura nevében − a fejedelmet, aki így válaszolt: „Igen megtiszteltél, fehér ember, az irántam mutatott bizodalmaddal, hogy megvetve a kényelmet, melyet otthon, gazdag földijeid között élveztél, közénk jöttél, s részt akarván venni ügyeinkben, köztünk megtelepedtél. […] Oltalmamba fogadlak s jaj annak, ki téged személyedben vagy birtokodban bántani mer; az őseinktől ránk hagyott s általunk mindig szorosan megtartott »mukombe« jogot ezennel megadom neked, s népeim ezt elismerni tartoznak.” A fejedelem ezután Magyar hazája felől érdeklődött, majd sajnálkozva szólt az afrikai emberek szerény képességeiről, melyeknél fogva csak némely hitvány mesterséget képesek megtanulni. Úgy vélte, ez az oka annak, hogy nélkülözniük kell

minden hasznosat és szépet. Megjegyezte: „Hidd el, barátom, az isten a fehéreket a gazdagság és szövetek urává, a feketéket pedig szegény ördögöknek teremtette!” A beszélgetés végén azzal bocsátotta el a szállására, hogy egyéb mondandóját nemsokára megüzeni. Az utazót ezután kíváncsi helybéliek vették körül, és kérdezgették erről-arról, így a családi állapotáról is. Igencsak meglepődtek, amikor megtudták, hogy nincs felesége és gyereke. Magyar Lászlónak nem volt kedve Bié szűk és piszkos utcáin sétálgatni. Éppen a szállása előtt üldögélt egy padon, amikor valaki gyengén megérintette a vállát. A fejedelem volt. Ő is leült a padra, majd egyik rabszolgája tolmácsolta a szavait. Közölte Magyar Lászlóval, hogy háborúban áll „a Koanza folyamon túl lakozó Ganguella népekkel”, akiket néhány napon belül meg fog támadni. Az útleírás így folytatja: „felhív, hogy mint barátja, segédje legyek a harcban, megígérvén, hogy a nyert zsákmányból nekem járandó részt híven meg fogja adni”. Ez az ajánlat cseppet sem volt ínyére a magyar utazónak, aki Afrikában nem harcra, hanem békés közlekedésre, felfedezőutakra vágyott. Megköszönte a bizalmat, és arra hivatkozott, hogy hazája törvényei nem engedik az idegen népek elleni fegyverfogást. A fejedelem ezt a választ hitvány kifogásnak nevezte, és azzal érvelt, hogy az ő országában a fehérek királya nem parancsol, ezért az ottani törvények itt nem érvényesek. E szavakkal próbálta megnyugtatni Magyar Lászlót: „Ne aggódjál, Komo! A harcot el nem kerülöd.” (Magyar afrikai neve „Enganna Komo”, vagyis „Komó úr” volt.) Ettől az utazó nem lett nyugodt, mert mint írta: „Helybenhagyó választ adák szavaira, mert mind tüzesebben villogó szemei hamar bosszúkra gerjedő indulatját nyilván elárulták, de föltevém magamban, hogy a tervezett hadjáratban semmiesetre részt nem veszek, s az időtől remélek alkalmat a kibúvásra.” Másnap visszatért a tanyájára. A háborúba vonulás gondolata továbbra is aggasztotta, és egyre azon töprengett, hogyan úszhatná meg a veszélyes kalandot. Azután kieszelte a megoldást. Bennszülött udvarmestere előtt panaszkodni kezdett, hogy hascsikarásai és ijesztő álmai vannak, s érdeklődött, hogyan szabadulhatna meg ezektől. A kiszongo azt felelte, hogy valamelyik

elhunyt rokon lelke megbántódott, s bosszúból az okozza a bajt. Magyar erre megjegyezte, hogy a rokon bizonyára azért haragszik, mert elfogadta a fejedelem háborúra vonatkozó hívását. Ezzel a magyarázattal a kiszongo is egyetértett, majd kijelentette, hogy kimbandát (varázslót) kell hívni, mert csak ő tudja elűzni a rontást. A kiérkező kimbanda azután közölte Magyar Lászlóval, hogy a cél érdekében fel kell áldozni egy ökröt, annak a vérével alaposan be kell kenni őt, mert csak így szabadulhat ki a rossz lelkek karmai közül. A szertartásra valóban sor került. A kimbanda és segédjei megkapták az ökör húsának nagy részét, valamint néhány rőf szövetet. Az eseményről természetesen a fejedelmet is értesítették. Magyar így írt erről: „Tehát kiszongómat az áldozat bizonyságával, tudniillik a vérbe mártott szövettel, egy hordó lőporral s nehány üveg égett-borral útnak eresztém a fejedelemhez, hogy neki a küldött ajándékokat átadja s őt a velem történtekről tudósítsa, egyszersmind nevemben megkérje, szíveskedjék engemet adott szavamtól feloldani, melyért annyira üldöztek a kiluluk, s eképp hárítsa el rólam a nagyobb veszedelmet.” A kiszongo pár nap múlva visszatért, és kedvező választ hozott a fejedelemtől. Túlságosan is kedvezőt, mert ekkor jött el Magyar László életében az a fordulat, amelyre azelőtt soha nem gondolt volna. Bennszülött bizalmasa közölte vele, hogy Kajája Kajángula fejedelem nagy barátjának tartja, s mivel értesült arról, hogy még nőtlen, elhatározta, hogy egyik leányát hozzáadja feleségül. A fejedelem azt is üzente, hogy a lány anyja fehérek között született és nevelkedett, szokásaikat ismeri, jó és engedelmes feleség lesz belőle. Elhatározását nem akarja a magyar utazóra kényszeríteni, hanem rábízza a döntést. Magyar László úgy érezte, hogy saját csapdájába esett. „De […] most már a nekem vetett tőrből valamennyi bihéi kimbanda közbenjártával sem szabadulhattam ki, anélkül hogy a fejedelem bosszúját magamra ne vonjam az ismételt elutasítás által. Tehát elszánám magamat, s kijelentém a követnek, hogy noha menyasszonyomnak még hírét is csak most hallom először […] mindazáltal a fejedelemnek kész köteles szolgája levén, habozás

nélkül elfogadom ajánlatát, s leánya tetszése szerint bármikor hozzám jöhet s házamban, mint úrnő foglalhat helyet. Csak szíveskedjék a fejedelem vele együtt a szokásos szertartásokat és költségeket elrendelni.” A menyasszony 1849. május 23-án érkezett Magyar László rezidenciájához. Két nappal azután, hogy Magyarországon, a Görgei Artúr tábornok vezette honvédsereg elszánt rohammal elfoglalta a császári katonaság által védett Buda várát. Magyar Lászlónak tetszett a menyasszony, akinek külsejét írásában ekként ábrázolta: „Ina-Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami 14 éves leány, fényes fekete arcában két nagy szem ragyog, vastag domborodott, rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különféle, elevenszínű, finom szövetekből készült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sokszínű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiusi csomóhoz hasonló, megoldhatatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva. De a nyakán, vékony aranyláncon Megváltónknak ugyancsak aranyból készült keresztjét vevém észre, s ennek látása bizodalmat és reményt önte szívembe, hogy egyesülésünk szerencsés lesz, a menyasszonyom által hordott keresztény jelkép alatt.” Ozoro hercegasszony mellett Magyar Lászlónak további feleségei is lettek, mivel ez – mint írta – elkerülhetetlen volt rangja s a köztisztelet miatt. Családjáról a Magyar László afrikai utazásai című kötet záró tanulmányában többek között ez olvasható Véber Lászlótól: „Gyermekei közül több kiskorában meghalt, Ozorótól valószínűleg két gyermeke származott, az idősebb lett a biéi trón várományosa. Rokonsága révén Magyar sok rabszolga birtokába jutott, s az előkelő rokonság mindenütt nagy segítségére volt, s joggal gondolhatott arra, hogy egykor Magyar-sarj kerül a hatalmas tartomány, Bié trónjára.” Magyar László 1849 és 1857 között három nagy utazást tett Afrikában. Második útja (1852–1854) során hatvanfős kíséretével bevonult Námbámiba, Kanyáma tartomány fővárosába, ahol Haimbri király vendégszeretetét élvezte. Ekkor (1853-ban) értesült arról, hogy tőle „mindössze” hatnapi járóföldre tartózkodik David

Livingstone, a híres misszionárius, Afrika-kutató és felfedező. Találkozni akart vele, s erről Hunfalvy Jánoshoz írt egyik levelében is beszámolt. „Ezen bátor utazó mintegy 20 napig tartózkodott szomszédságomban, a Zsenzse Kaffer-országban, s amidőn őt felkeresve tartózkodási helyére (Sikeretu) 6 napi járóföldet tettem, odaérkezve szomorúan értettem, hogy mintegy 10 napok előtt elutazott. Csaknem két esztendeig kerengtünk egymás körül, anélkül hogy ő vagy én egymásról tudhattunk volna, a szerecsenek őt mindenütt Munári névvel nevezik, azért igen nehéz itt tudhatni, mely nemzetséghez tartozik az utazó. Hihetőleg sokat hallotta ő is említeni Enganna Komó-t, de miképp gondolhatta volna, hogy egy árva magyar kóborolhat a forró afrikai sivatagokban.” Véber László a tanulmányában említette, hogy Judith Listowel magyar származású angol kutató The other Livingstone című könyvében leírta a találkozás elmaradásának lehetséges okát. Eszerint a tartomány fejedelme, Sekeletu (aki után Magyar László a fővárost kissé tévesen Sikeretunak nevezte) közölte Livingstone-nal, hogy egy Ngana Komo nevű fehér ember találkozni szeretne vele. Livingstone ezután megkérdezte, hogy az illető angol nemzetiségűe, majd a fehér utazóról szerzett információk birtokában úgy döntött, hogy kitér a találkozás elől. Judith Listowel szerint a viktoriánus érzelmű Livingstone feltehetően nem akart találkozni olyan fehér emberrel, akinek bennszülött nő a felesége (a többnejűségről nem is beszélve). Magyar Lászlót első útjára felesége (és több mint kétszázharminc fegyveres szolgája) is elkísérte. Népes karavánjai mindig nemzetiszín alatt vonultak Afrika bozótos sztyeppéin és sivatagain keresztül. Ez különös szokásnak tűnhetett, ám jól jelzi, hogy derék hazánkfia soha nem adta fel Magyarországhoz való kötődését. Munkásságát hatalmas felfedezőutak, néprajzi leírások és jelentős úti beszámolók fémjelezték. Többek között felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területeit, a Cubango és az Okavango vidékét (a mai Botswana), valamint az angolai busmanokat (csaknem negyedszázaddal előbb, mint Serpa Pinto portugál utazó, akinek ezt az érdemet tulajdonítják).

1856-ban már hazatérését fontolgatta. Visszatért Biébe, de az ottani − időközben kitört − belháborúban megölték apósát, Kajája Kajángula fejedelmet. Ez idő tájt a tudományos világ már kezdett felfigyelni a kutatásaira. Az angol királyi társaság az évkönyveiben (magyar források alapján) közölni kezdte a cikkeit, viszont útleírása első kötetének kéziratát az MTA sokáig válasz nélkül hagyta. Felesége, Ozoro, aki − trónörökös fiára is tekintettel − nem akarta elfogadni a bihéi hatalmi változást, kétségbeesve fogadta férje hazatérési szándékát, de végül megértően és engedelmesen beletörődött a döntésébe. Magyar László harmadik útja végén, 1857-ben végleg elhagyta Biét. Fiát a közeli Mosszamédesz városában, egy missziós iskolában taníttatta, ő pedig hatvan szolgájával együtt vadászatból és vadon termő, ehető növények gyűjtéséből és kereskedéssel igyekezett fennmaradni. Ám egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Véber Károly szavaival: „Utolsó levelét az Elefánt-öbölben horgonyzó Arrogante angol fregatt fedélzetéről küldte, tele baljós hírekkel. Afrika-szerte marhavész pusztít, egész országok állatállományát semmisítve meg, neki is több száz marhája áldozatul esett. Ezenkívül a partvidéken a tífuszjárvány szedi áldozatait.” Ezután évekig nem érkezett hír felőle. A portugál hatóságok, az MTA érdeklődésére válaszolva közölték, hogy a magyar felfedező 1864. november 9-én, Benguela kerület Ponto de Cujo községében, negyvenhat évesen elhunyt. Családjának további sorsa ismeretlen. Két fia 1875-ben Luandában még életben volt. „Magyar László sírját egyszerű fakereszt jelzi (fényképe látható Judith Listowel idézett könyvében), a mai Angola népe, ahol kutatásai nagyobb részét folytatta, igaz barátjaként tiszteli és tartja számon.” A magyar emlékezet keveset őrzött meg az afrikai felfedezőutakra vállalkozó, példátlan kalandokat megélő utazóról. Pedig már Hunfalvy János földrajztudós is megállapította róla: „Afrika belsejét akkora terjedelemben járván be, mint talán az egyetlen angol Livingstone-t kivéve senki más.” Vagyis Magyar Lászlónak ott a helye a legnagyobb felfedezők között, s emlékének ápolása is ennek megfelelő rangot érdemel.

HÁROM LÖVÉSBŐL EGY SEM TALÁLTA EL GRÓF TISZA ISTVÁNT I A Délmagyarország című újság 1912. június 7-én címoldalon közölte, hogy a képviselőház üléstermében merényletet követtek el gróf Tisza István házelnök ellen. Az történt, hogy Kovács Gyula gazdapárti képviselő az újságírói karzatról leugorva forgópisztolyt rántott, és három lövést adott le az elnöki emelvényen tartózkodó Tiszára, majd főbe lőtte magát. A házelnökre leadott lövések egyike sem talált, Kovács pedig vérző fejjel zuhant a földre. Ez idő tájt a magyar országgyűlést erősen megosztotta az új véderőtörvény körül kialakult nézetkülönbség és vita. Tisza az ország és a monarchia biztonságának megőrzése érdekében szükségesnek tartotta az újonclétszám emelését és a katonai kiadások növelését. A botrányosan viselkedő, feldühödött ellenzék élesen támadta a törvényjavaslatot, és az évek óta megszokott fegyverével, az obstrukcióval hátráltatta a döntéshozatalt. Tisza június 4-én a munkapárti többséggel végül megszavaztatta a törvényt. Az ellenzéki képviselők az általános választójoggal, a nemzetiségi jogokkal és más ügyekkel kapcsolatban is szemben álltak Tisza felfogásával, s mivel akadályozták a parlamenti munkát, ezért a házelnök több alkalommal is kivezettette őket az ülésteremből. Az ellenzék a merénylet előtt jó két héttel, május 22én, Tisza István házelnökké választásának napján is tűrhetetlenül viselkedett. Kovács Gyula azzal keltett feltűnést, hogy fel akarta dönteni a szavazó urnát, ám ezt a Munkapárt egyes tagjai megakadályozták. A renitens Kovácsot fellökték, aki ennek következtében könnyebb sérüléseket szenvedett. Ezt az akcióját kevésnek érezhette, mert június 7-én a forgópisztolyát is magával vitte a parlamentbe. Nem tudhatjuk, hogy ezt megszokásból, vagy előre kitervelten tette-e, tény azonban, hogy ő is a botránykeltő képviselők közé tartozott, és az ülésterembe nem a szokásos módon

jutott be. Horánszky Lajos bankigazgató, író (1871−1944) Tisza István és kora című munkájában (Budapest, 1994) így írt a merényletet megelőző pillanatokról: „Közfeltűnést keltett Mezőssy Béla volt államtitkár viselkedése, aki eddig nyugodt vérmérsékletűnek mutatkozott. Elővett egy hosszú sípot és elkezdte fújni, úgy, hogy majd kicsattant az arca a nagy erőlködéstől. Mezőssy példáját többen is követték, s megindult a sípolás, dobolás, fütyülés, fülsiketítő lárma kíséretében. Tisza István leszállott az elnöki emelvényről, megtette rendelkezéseit, a rendőrség kivezette a botránycsinálókat, akikkel együtt kivonult az egész ellenzék. Fél tizenkettőkor Tisza István ismét felült az elnöki emelvényre, és megnyitotta az ülést. Ebben a pillanatban a bal oldali hírlapírói karzaton át beugrott a terembe Kovács Gyula gazdapárti képviselő, s a második padsor melletti helyről ezzel a felkiáltással: »Van még egy ellenzéki!« forgópisztolyából reálőtt az elnökre.” Horánszky szerint Tisza rezzenéstelenül, a félelem legkisebb jele nélkül fogadta az első lövést. Nyugodtan intett az első emeleten tartózkodó felesége felé, mintegy jelezve, hogy nem történt baja. A Tiszára irányzott újabb két lövés után néhány kormánypárti képviselő Kovácsra rontott, aki a nagy tumultus közben maga ellen fordította a fegyverét. Tisza odakiáltott a Kovácsot ütlegelő honatyáknak, hogy ne bántsák a merénylőt, majd bejelentette, hogy az ülés folytatódik. Herczeg Ferenc A gótikus ház című visszaemlékezésében (1939) kissé másként örökítette meg az eseményt. Szerinte az első lövés után Tisza fölemelkedett az elnöki székből és „rövidlátó szemével figyelmesen nézte a merénylőt, mikor pedig utolsót csattant a forgópisztoly, föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült, és legyintett a kezével, amivel azt akarta jelezni: nem talált!”. Az öngyilkosságot megkísérlő, eszméletlen Kovácsot kivitték a teremből. A folyosón az ellenzéki Hock János, „a macskafejű papképviselő”, aki azt hitte, hogy Kovács haldoklik, áldásra emelt kezekkel, műkönnyeket hullatva búcsúztatta az „áldozatot”. A merénylő azonban nem halt meg. Nyomban Herczel Manó magángyógyintézetébe szállították, ahol maga a nagynevű sebész főorvos, kórháztulajdonos műtötte meg. A kor anarchista, baloldali megnyilvánulásai az irodalmi életet is átszőtték. A Világ című

radikális hangvételű napilap például a merénylet után két nappal közölte Ady Endre Rohanunk a forradalomba című, merő tiszteletlenséget és érzéketlenséget tanúsító versét, benne a geszti uradalom birtokosára, Tiszára utaló, sértő versszakkal: „Minden a Sorsé, szeressétek, / Őt is, a vad, geszti bolondot, / A gyujtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot.” Kovács a sikeres műtét után betegágyához kérette pártjának elnökét, Justh Gyulát, valamint gróf Batthyány Tivadart (Károlyi Mihály elvbarátját, a későbbi belügyminisztert), és hogy a sajtó se maradjon távol, saját sógorát, Gonda Henriket, a Magyar Tudósító szerkesztőjét is. Nevezett urak, valamint más ismert közéleti emberek sorra látogatták Kovácsot, miközben a sajtóban folyt a hangulatkeltés Tisza Istvánnal szemben. „Mindezen erőfeszítések ellenére az izgatás mégsem hatott, az ország komoly közvéleménye Tisza István pártjára állott.” Kovács Gyula a sikertelen merénylettel rövid időre a figyelem középpontjába került. Az érdeklődés ezután már csak 1913 novemberében, az ellene folyó per idején fordult felé. A védők ekkor számos tanút felvonultattak. Az esküdtszék elé idézték többek között Polónyi Géza országgyűlési képviselőt, aki korábban a második Wekerle-kormány igazságügy-minisztere volt 1906-ban. Polónyi a vallomásában Kovács védelmére kelt, és igyekezett kormányellenes hangulatot kelteni. Tisza István (június 13. óta miniszterelnök) ezzel szemben rövid és tárgyilagos hangvételű vallomást tett. Nem fogalmazott meg a vádlottal szembeni elítélő véleményt, csupán arra utalt, hogy a szóban forgó bűncselekmény megítélése a bíróságra tartozik. Az esküdtszék két nap elteltével meghozta döntését. Kovács Gyulát felmentették, amit az ellenzék nagy lelkesedéssel, a társadalom józanabbik része viszont felháborodással fogadott. Az esküdtszék döntésével kapcsolatban Szász Károly ezt írta 1920-ban, Tisza István című munkájában: „ez végtelenül szomorú tünete volt az erkölcsi érzés országosan megkezdődött pusztulásának, s letörölhetetlen szégyenfoltja marad az esküdtszéki igazságszolgáltatásnak”. Herczeg Ferenc ennél is találóbban jellemezte a történteket Két arckép című írásában (Budapest, 1920): „Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság, amelyből ilyen

esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szűzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.” Báró Fejérváry Gézát (1833−1914), a felsőház idős, aktív tagját, egykori hadügyminisztert és miniszterelnököt (1905–1906) annyira felháborította az esküdtszék döntése, hogy azon a napon elhatározta − elhagyja az országot. „Nem maradok olyan országban, ahol ilyen gyalázatosságok történhetnek” – jelentette ki, majd nemsokára Bécsbe költözött. Kovács Gyula a merénylet után lemondott képviselői mandátumáról, ugyanis kerületében, Gyomán báró Perényi Zsigmond belügyi államtitkár, míg Aradon Tisza István nyerte az országgyűlési képviselő-választásokat. Ez jól tükrözte az akkori közhangulatot. Kovács Gyula később nyugatra emigrált, 1942től Kaliforniában élt (itt is halt meg 1963-ban), személye végleg a megérdemelt feledés homályába merült. Ma már tudjuk: Tisza István és hívei jó okkal szorgalmazták Magyarország hadi potenciáljának erősítését. A kormányzat vezető politikusai ugyanis rendelkeztek azokkal az információkkal, amelyek előrevetítették a közeli háború lehetőségét. Elegendő, ha Jánossy Dénes (1891−1966) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja Az osztrák-magyar monarchia háborús felelőssége című tanulmányára gondolunk (Századok, 1931). Ebben ismertette azokat a kutatási eredményeket, amelyek az addig megjelent, angol, német, osztrák diplomáciai forráskiadványok, valamint szerb és orosz levéltárak szemelvényeinek felhasználásával napvilágot láttak, s amelyekből világosan megállapítható a szerb háborús felelősség. A horvát bántól és a boszniai tartományfőnöktől származó jelentések és jegyzőkönyvek szerint például György szerb trónörökös „1912-ben, Zimonyon való keresztülutazása alkalmával […] kijelentette, hogy ez a terület rövidesen Szerbiához fog tartozni”. Jánossy írta: „A boszniai annexió után Szerbia forrongó vulkánhoz hasonlított, ahol egymást érték a monarchiaellenes tüntető felvonulások és sajtókirohanások.” György trónörökös és Nikola Pasics miniszterelnök Szentpétervárra utaztak, hogy Szerbia számára biztosítsák a cári udvar támogatását.”

A szerbek ezzel egyidejűleg elképesztő propagandát fejtettek ki az annektált területeken. Jánossy szerint „se szeri, se száma nem volt a falitérképeknek és naptáraknak, amelyekkel a szerb nyomdák a monarchia délszlávok lakta területeit elárasztották, és amelyekben Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bácska, Bánát és Szerémség már mint a szerb királyság integráns részei szerepeltek. A belgrádi középiskolákban − amint azt ottani követségünk jelentette − olyan földrajzi tankönyvet használtak, amelyben többek közt azt tanították, hogy Újvidék már a szerb kultúrközösséghez tartozik.” Ehhez kapcsolódik a Narodna Odbrana (Népvédelem) és a Fekete Kéz elnevezésű, félig-meddig illegális, de valójában a szerb kormányzat által titokban támogatott terrorszervezetek szabotázsokban, merényletekben bővelkedő tevékenysége (például a hírhedt szarajevói merénylet). A rendelkezésre álló dokumentumok és kutatási eredmények ismeretében tehát nem kétséges, hogy a Monarchia és a magyar kormány vezető politikusai pontosan tudták, hogy Szerbiának és támogatóinak érdekében áll a háború kirobbantása. Tisza igyekezett mindent megtenni az ország biztonsága, védelme érdekében, de jelentős belső erők dolgoztak azon, hogy ő és politikája megbukjon. A hazaárulók aknamunkája a világháború végére elérte célját, s nagyban hozzájárult Tisza István meggyilkolásához és magához a trianoni tragédiához – bár a történészek egy része mindezt igyekszik tompítani még ma is, pusztán a Monarchia belpolitikájának kudarcait emlegetve a háborús felelősség és okok kapcsán.

VERCSE MIHÁLY TIZEDES LAPPANGÓ KÉZIRATA I Vercse Mihály tüzér tizedes a császári és királyi 13. számú repülő- és tankelhárító üteg katonájaként vett részt az első világháborúban, az olasz fronton. 1917–1918 közötti háborús emlékeit − a fronton írt jegyzetei alapján − Budapesten, 1931ben megörökítette. A jegyzeteket parancsnoka megbízásából, a hadijelentésekhez készítette, majd megőrizte azokat. Segítségükkel napra pontosan fel tudta idézni az eseményeket. Emlékiratának ezt a címet adta: A Csász és Kir 13. sz. Repülő és Tankelháritó autos Üteg részvéte a világháboruban. Olasz front. 1917–1918. A szép küllemű, azonos sortávolságokkal, egyenes sorokkal papírra vetett, jól olvasható, 166 oldalas, közöletlen emlékiratot Vercse Mihály Budapesten élő unokája, Ugró László megőrizte. A tizedes visszaemlékezése sokatmondó, tanulságos töredéke a Nagy Háborúról fennmaradt rengeteg írásos emléknek. Értékes hadtörténeti adalék, amely az utókor embere számára közel hozza, megeleveníti a szörnyű hetek és hónapok borzalmait, a magyar katona rendkívüli helytállását. Vercse Mihály ezt írta a visszaemlékezés előszavában: „Nem akartam háborús jegyzeteimet feldolgozni, de tekintettel arra, hogy az altisztek Magyarok voltak, de jelenleg nincs csonka hazánkban rajtam kívül senki, aki ezen üteggel végig harcolt volna. Továbbá a jegyzeteim is pontosak, mert a jegyzeteim után lett a napi jelentés a felsőbb parancsnokságnak leadva számtalan esetben, különösen akkor; ha a tiszt urak nem értek rá a napi eseményeket feljegyezni. Esetleg az előfordulhat, hogy egyes helynevek és helyek tévesen vannak leírva, mert ezen dolgozatom írásánál már nem volt meg az Olasz fronti térképem.” Ezután így számolt be a 13. számú repülő- és tankelhárító üteg megalakulásáról:

„A Sarajevói II. Vártüzér ezred kiegészítője [kiegészítő parancsnoksága] Kőbányán volt. Innen lettünk 35 ember 1917. márciusban Bécsújhelyre küldve tiszt úr nélkül. A tanfolyamot a bécsújhelyi repülőtéren végeztük. […] Az üteg Düsseldorf gyártmányú, 8 cntm. 80 lóerős autóra [lett] felszerelve. Önműködő závárral, lőképesség 24 lövés percenként repülőre, 30 lövés álló pontra. Az autó teljes páncélból, felhajtható oldallal és tömött gumikkal. Felszerelve teljes súly: 11 tonna. A tiszt urakat Bécsújhelyen kaptuk a tanfolyamon. A legénység hatféle nemzetiségű volt. 1917. május 25-én értünk az Olasz frontra. Szt. Luciától keletre, az Idrián [szlovénul Idrija] átvezető vasúti hídtól 100 m. délre foglaltunk állást.” Már e rövid részletekből is látható, hogy Vercse tizedes írásával nem kívánt irodalmi babérokra törni. A visszaemlékezés értékét nem is ez adja. Az éles harctéri helyzetek, az összecsapások, az életeket mentő egyéni találékonyság és hősiesség ábrázolása egy frontkatona tollával – ez teszi a mai olvasó számára izgalmassá, átélhetővé az írásművet. 1917. augusztus 20-ról például (egyes helyesírási hibák javítva lettek) ezt jegyezte fel a tizedes: „A pergőtűz a mai napon már a legmagasabb fokot érte el, a commendát [parancsot] nem lehet megérteni. A repülőtámadás ma is rendkívül heves, egész napon át tartó. Lőszer kevés, csak a legveszélyesebb gépekre szabad lőni, a lőszer utánpótlás majdnem lehetetlen a pergőtűz miatt. Az utak úgy összelőve, hogy a teherautók alig tudnak mozogni. Egy északról jövő gép bombát dobott a két üteg közé. […] A mai napon leadtunk 340 lövést. Délután már megint karabélyokkal lőttünk. A karabély lövéssel annyit elértünk, hogy nem gépfegyvereztek bennünket. 17 fegyver elég hatásos volt, a repülők csak 1800 m. alacsonyig szálltak alá, ott már fegyver golyó érte őket.” Augusztus 21-ről ez olvasható a kéziratban: „A pergőtűz még ma is rendkívül heves, állandóan tartó. Ma is állandó repülő támadásoknak vagyunk kitéve. Lőszer kevés. A sok közül egy 40 gépből álló egység megint megtámadott bennünket. Ezen gépek megint Grado-sziget felől jöttek, de nem egyenesen hozzánk, közben több pontra, különösen a Hermadai barlang elé sok

gyújtó bombát dobtak le. Ezen bombák több láda gyalogsági lőszert felrobbantottak. A mi ütegünkre is 18 drb. bomba hullott. Kár nem sok lett, egy bomba a 15-ös távcsőre esett, a darabjait messze megleltük. Egy bomba meg egy kiterített bőrkabátot rombolt szét. […] Leadtunk 200 lövést. Több lőszer nem volt. A mai napon lett először alkalmunk az Olasz gyalogságra lőni. Az elmúlt éjszaka a pergő tűz miatt tovább nem szállítható 400 drb. Srappnell-gránátot, amit a tábori tüzérségnek kellett volna vinni; nálunk lerakták, s minek folytán a parancsnok urunk elhatározta, hogy ezen lövegeket leadjuk [kilőjük] a hevesen támadó Olasz gyalogságra, úgy is lett! A helyzet kritikus volt, az Olasz gyalogság Selo falunál áttörte a frontunkat pár száz méter szélesen, és 600 m. mélyen benyomult az állásunkba. A mellettünk levő 30 1/2-sek már készen voltak esetleg [arra az esetre], ha vissza kell vonulni. Most gyorsan kellett cselekedni. A parancsnok urunk személyesen indult, maga mellé vette a legnagyobb rémületükre, Blum és Goldstein telefonistákat, és a leggyorsabban, hason csúszva, vonalat vezettek egész a gyalogsági figyelőig, ami elég hamar meglett. A telefon hamar megszólalt. Egypár belövés. Kevés idő múlva az Olasz gyalogság újra vehemensen támadott, az áttört résen előbbre akart vonulni. Halló! Két két lövés, nagyszerű! Kis korrigálás jobbra, halló! Gyors tűz. Ezek után a leggyorsabb lövések mentek, percenként 30 drb. csövenként. Újra halló: másik commendó, hosszabb lövés stb. Bravó, tüzelni gyorsan. Alig 15 perc alatt leadtuk a 400 drb. Srappnell-gránátot. Teljes sikerrel járt. Az Olasz gyalogság egymást lökve menekült vissza, keresve a fedezékeket. Ezen tűz hatása alatt a mi gyalogságunk visszafoglalta az elveszített állásait, sőt 500 Olasz katonát is foglyul ejtettek. Ezen 500 fogoly másnap reggel már az ütegünk mellett vonult hátra.” Augusztus 23-án bombatámadás érte az egységet. „Ezen bombázással egyidőben lőttek bennünket […] a Gradóhoz tartozó kis szigeten levő, tutajon álló angol ágyúk. Ezen ágyúk 38 cntm caliberüek voltak. Egész tisztán láttuk minden lövésüket. […] Előttünk délre, 150 méterre állott a gépfegyver ütegünk, nekik volt ott egy kis alacsony barakk, pár személyre. A löveg ezen sufni háta

mögé esett és rettenetes rombolást végzett. 3 méter mélyre bevágott a kőbe, a kis építményt összeroppantotta, a kőtörmelék ott a közelében mindent betakart. A kis barakkban meghalt a Vormeister [főtüzér], a tizedes is életveszélyesen megsebesült, továbbá még két kanonier [tüzér] is megsebesült. Rettentő hatása volt egy ilyen 38-as kaliberű lövésnek, a kődarabokat egy kilométer messzire is elvitte.” A sebesültszállítást végző katonák visszafelé jövet, egy Marhinje nevű falunál szőlőt és fügét találtak. Ezekből egy mázsányit szedtek, így friss gyümölccsel lephették meg társaikat. Ez nagyon jókor jött, mert a katonák négy napja csak száraz eledelhez jutottak. November 2-án Vercse Mihály egysége Monfalconéból az Isonzó túloldalán fekvő Villa Vicentina felé vonult, hogy gyorstüzelő ágyúkkal támadja, illetve üldözze az ellenséget. Az Isonzó hídja azonban gyengének bizonyult, nem bírta volna a 12 tonnás ágyúk súlyát, ezért az alakulat visszavonult. November 3-án nehéz napja volt a katonáknak. A hegyeken keresztül próbáltak eljutni Görzbe (Gorizia). A rifembergi hegytetőnél bajba kerültek, mert az egyik ágyús autójuknak mind a két fékje felmondta a szolgálatot. Vercse tizedes erről így számolt be: „most már minden ember kötélre ment, és igyekeztünk az ágyút visszatartani, de lehetetlen volt, pedig mindent megpróbáltunk. Végre egy ötlet segített! Két ember két vastag hasábfát dobott a futó autókerekek elé minden 10 m. távon, ez segített. A lendület megállt, a kötelekkel most már jobban tudtuk tartani. Ezen életveszedelem mellett végre reggel felé holt fáradtan leérkeztünk a völgybe. A város alatt kevés ideig pihentünk. […] A Vippachon átvezető hídon megint alig tudtunk átjutni.” Vercséék végül november negyedikén délben megérkeztek Görzbe. 12-én már az Adria partjánál, Belvedere városkánál voltak, ahol újabb parancsot kaptak. „A triesti várparancsnokság az ütegünk rendelkezésére bocsátott egy 30 személyes motoros bárkát avval a rendelettel, hogy az egész Grado sziget környékét kutassuk át, és vegyük leltárba az ellenség által vissza hagyott mindenféle tárgyat. 1917. nov. 17. Ma megkezdettük a motoros bárka mellé adott tengerészekkel a sziget átkutatását, amit két nap alatt be is fejeztünk. Volt itt nagyon sok

visszahagyott hadi anyag. Belvedere melletti kis szigeten volt a nagy hydroplán állomás, teljesen leégve. Ugyane szigeten volt 4 drb. beépített repülő elhárító ágyú. A csövek savval beöntve, a závárok hiányzottak. Volt még a szigeten szép két drb. fejőstehén […]. A két drb. tehén egy szép kutyával a mi ütegünké lett. Annyi minden volt a szigeti csatornákban, hogy itt lehetetlen leírni. Minden hajó, akiben [amelyben] nem lőszer volt, fel lett gyújtva. A lőszeresek [lőszeres hajók] ott maradtak felfordulva. […] Az olajos hajókban az olaj ki lett engedve, volt némelyikben 80 centi magasan álló olaj. De mindennél több volt a muníció, találtunk sok értékes holmit. Egy hajón volt egész új posta autó, kocsik stb. A sziget átkutatása után, nov. 15-én visszamentünk Aquileiába.” 1918. február 10-én Vercse Mihály ütege számára már egy Oderzo nevű településtől délnyugatra jelöltek ki új lőállást. „Egy urasági kastélyban volt a szállás, a kertben lett az üteg felállítva. […] A szántóföldön a talaj oly puha volt, hogy két napig tartott, míg az üteget fel bírtuk állítani. […] 1918. február 14. Itt már hamar felfedeztek bennünket az ellenséges ütegek. A mai napon az ellenséges tüzérség 23 drb. 15 centis gránátot lőtt hozzánk. Minden lövés a kastély hátul [mögött], közvetlen közelbe esett, de semmi kárt nem okozott. Az idő nagyon esős és ködös. 1918. II. 15. A mai nap megint lövi az ellenség az ütegünket. Ma 11-től 12-ig figyelő voltam. Délfelé az ellenséges lövések mind közelebb jöttek, egy 15ös gránát mellettem, az ágyútól 2 m. vágódott a földbe, engem a légnyomás levágott, sok föld reám esett, de más bajom nem történt, mint a hátam jól megcsapta néhány földdarab. […] A Doberdón egy ilyen lövés biztos halál volt. Itt a mély tölcsérből a szilánkok mind magasan repültek.” Két nappal későbbről szóló bejegyzés: „Az ellenséges gépekkel szemben itt nagy segítségünkre voltak a hős Német repülők. A mai napon is egy erős ellenséges repülő raj bombázta Oderzót. Mi és más védő ütegek hatásos tűz alatt tartottuk a gépeket. A Fay falu felett visszafelé tartó gépekből egy példányt egy pár lövéssel igen visszatartottunk. A gép a legszebb manőverrel sem bírt a füstfellegekből szabadulni. Egyszerre észak felől megjelent 4 drb. piros szárnyú Német repülő, mi azonnal a tüzet a visszafordulni

akaró többi Olasz gépekre fordítottuk, úgyszintén az Oderzo alatt álló, messze hordó, villamos művű védő üteg is. Közben a Német repülők 2800 m. magasban már teljes erővel gépfegyverezték az ellenséges gépet. Az ellenséges gép már nem is próbált menekülni, hanem gyorsan csigarepüléssel igyekezett földet érni, amire már nem volt ideje. A gép alig 1000 m. magasban kezdett zuhanni, és erősen füstölt […]. A gép benzin tartaléka felrobbant, a gép, pilóta pillanatok alatt szénné égett. Még ezen gép a levegőben volt, már három Német gép üldözőbe vette a többi Olasz gépeket, akik gyorsan elmenekültek. Az itt lelőtt gép kétüléses volt, szikratávíró állomással felszerelve, két ember pusztult el vele. Az eset tőlünk 300 m. volt.” A következő, 1918. február 19–20-i bejegyzésben szó esik arról, hogy két ellenséges gép megtámadott egy közeli megfigyelő ballont. Ezeket az első világháborúban előszeretettel használták az ellenség mozgásának, helyzetének jobb felderítéséhez. A tizedes így ismertette az eseményt: „Reggel úgy 1/2 9-kor figyelőnk jelenti, hogy egész alacsonyan, nagyon gyors repüléssel közeledik két ismeretlen tipusú gép. Gyorsan riadó! Alig tudtunk a gépekre kettőt lőni, mert oly alacsonyan repültek, különben a háztetőt lőttük volna. A gépek gyorsan repülnek keletnek, egyenesen a fent lévő lég-ballonunkra. Mi most a leggyorsabb zárótűzzel lőttük a ballon körét. A gépek nem tudtak egész közelébe menni, elég távolból lőtték a ballont és az alatta lévő embereket, meg az egész telepet. A mi első lövésünkre a ballont azonnal kezdték leengedni. A figyelő kapitány úr ejtőernyővel kiugrott, és szerencsésen földet ért, úgyszintén a ballont is bevonták. A ballont 272 lövés érte a két repülő gépfegyveréből. A Kapitány úr két fejlövést kapott, míg a levegőben volt. Szerencsére a lövések nem voltak halálosak, laposan érte őt. Még aznap a Kapitány úr, az egész ütegünk minden emberének köszönetét fejezete ki azért, hogy megmentettük az életét. Hogy a ballon a sok lövéstől nem gyulladt ki, arra nézve elfeledtem információt szerezni. Ugyanazon a helyen, pár héttel [később], sokkal kevesebb lövéstől azonnal kigyulladt egy másik gömb.”

A két ellenséges gép márciusban is felbukkant. Kiderült, hogy angol gépek voltak, és igencsak merész támadásokkal riogatták a megfigyelő ballon személyzetét, illetve Vercse Mihályékat. „Egy reggel megint az ismert vakmerő két Angol repülő a ballonunkat akarta megtámadni, mi elég időben lövéssel jeleztünk, mire a ballont bevonták. Az Angol repülőket a mi repülőink visszafelé megtámadták, az Oderzótól északra, a Piave mentén húzódó országút felett, Fay falu előtt. Ezen támadás majdnem egy gépünkbe került. A 200 kilométernél felüli sebességgel bíró Angol gépekkel a mi gépeink nem bírtak megbirkózni, egy Fockerünket majd a föld színéig lenyomott egy Angol repülő, míg a többi gépünk a másik Angol repülőt elűzték. A mi gépünk csak a legügyesebb meneküléssel tudott szabadulni. Egy ügyes manőverrel kisiklott az Angol gép elől, és egyenesen repült az ütegünk felé, most már a leggyorsabb tüzeléssel el tudtuk űzni [az angol gépet]. Addig, míg csiga repüléssel harcoltak egymás ellen, addig lehetetlen volt nekünk lőni. A két gép negyedóráig vívott egymással a mi gyalogságunk felett, és senki nem mert rálőni az Angol gépre. Az a rossz parancs volt, hogyha repülő jön, a gyalogságnak nem szabad mutatkozni […]. Egy pár gépfegyver és egy szakasznyi gyalogsági fegyver könnyen lelőhette volna az Angol gépet. Mi a Doberdón mindig szembeszálltunk a repülőkkel, ha alacsonyan jöttek, pedig csak 17 drb. karabélyunk volt. Március első felében megint egy gépünket az ellenség lelőtt. Ezt is, mint a Doberdón, egyedül hagyták menni. E gépünk minden akadály nélkül átrepült a Piave felett, ezt is, mint minden gépünket figyeltük. Egyszerre két ellenséges gép vette körül, és erős gépfegyver tüzelés alá fogták, az egész harc alig tartott két percig, a mi gépünk kigyulladva, égve leesett. […] ez Trevisótól északra történt. Szomorúan kellett jelentenünk, hogy egy gépünket, aki egyedül ment felderíteni, az ellenség lelőtte.” Vercse Mihály ezután azon kesergett, hogy elavult a „lőtabella”, amelynek alapján folytatniuk kellett a repülők elleni harcot. „Ekkor már az Antantnak mindenféle repülője jelen volt a Piave fronton, a lőtabella már nem felelt meg, ami volt a lassúbb Olasz gépekhez készítve, az meg teljesen lehetetlen, hogy pl. egy 80 kl.-től 160 kl.

sebességre készült lőtabellát lehetne használni a 260 kl. sebességű géphez. […] Angol, Francia és Amerikai gép is volt már ekkor a Piave fronton. Ezen túlerővel, a mindig hat drb. felszálló Német gépeknek iszonyú harcokat kellett megvívni. Márciusban rendkívül sok és nagy éjjeli bombázások voltak, különösen azután, hogy a mi repülőink egy éjszaka 16-szor megtámadták Velencét. Ezen támadás után nekünk egy hétig, egy éjjel sem volt nyugalmunk, estétől reggelig minden pontot támadott az ellenség. Különösen hevesen támadta az Oderzói állomást. Oderzótól délkeletre, egy kis faluban barakkba lakoltatott civilek közé esett több bomba. Itt volt 38 Olasz civil halott.” Áprilisban az alakulatnak a Piavétól távolabb, egy kisebb folyó hídjánál jelöltek ki harcállást. A tizedes főként a légi harcokról adott izgalmas, szemléletes beszámolókat. Ezekben elismeréssel szólt a német repülősök bravúros, merész akcióiról. „Egy eset volt, amikor egy Német gépet három ellenséges gép egyszerre, erősen gépfegyverezett, mi azt hittük már, hogy sikerült nekik levenni. Erre a Német gép 3000 m. magasból nyíl egyenesen 100 m. alá szállt, a három ellenséges gép utána, erre már a lélegzetünk is elállt, de már a következő percben a többi öt Német gép ott volt a három ellenséges gépen, sikerült az előbbit kiszabadítani. Most már megint tömören felszállva újra felvették a küzdelmet […]. A Németeknek szokásuk volt minden légi harcban egy ellenséges gépet elszakítani a többitől, de ezen harcban nem sikerült. A Németek nagy csellel dolgoztak, de az ellenséges gépek közül nem mert egy sem egyéni akciót kezdeni, nehogy tőlük elszakítsanak egyet a Németek. Ezen harc 25 percig tartott. […] E légi harcban oly erős gépfegyver tűz volt, valószínűleg már a legtöbb repülőnek fogytán volt a lőszere, mert gyorsan mindkét fél abba hagyva a harcot, tovább nem üldözték egymást. A mi ütegünknek ezen harc alatt a legnagyobb szakértelemmel kellett az összes lövéseit leadni, nehogy a Német gépeket meglőjük. […] Legrosszabb helyzetben voltunk akkor, mikor a Német gépek voltak az üteg felől, ilyen esetben alig tudtunk az egyforma magasságban lévő ellenséges gépekre lőni. […] Leadtunk 268 lövést.”

Júniusban egészen a Piave közelébe vezényelték az üteget, egy erdőhöz közeli tisztásra, ahol nem sok lehetőség volt a rejtőzködésre. Vercse Mihály ezt jegyezte fel 13-áról: „Este tíz órakor még felvonultak az utolsó gyalogcsapataink. Itt előttünk volt a 86-dik közös gyal. ezred egy vagy két zászlóalja, itt fogyasztották a vacsorát, némelyik az utolsó vacsorát. 12 óra felé megindultak a Piave felé, egy bizonytalan kimenetelű offenzívát megkezdeni. A »bizonytalan« szót már akkor hallottam, a 86-dik gyalogezred derék, szép Magyar ezredes ura mondotta, hogy nem bízik az első jelekből ítélve, a mostani offenzívában. Nem tudom, megmenekült-e az a szép, derék Magyar ezredes úr? Ezen offenzívához felvonult emberek mind lehangoltak voltak, csak azt lehetett hallani, hogy ez már felesleges, nincs semmi célja a további előnyomulásnak. 1918. június 13–14 éjszaka már a nagy izgalomtól senki pihenni nem tudott, az emberek egész éjjel le-fel járkáltak, mert lefeküdni, vagyis levetkőzni úgysem volt szabad, így vártuk a pillanatot, mikor megkezdődik, aminek jönni kell. 1918. június 14. Ma hajnalban 2 órakor dél felől jövő lassú morajjal, mindig északnak húzódva megkezdődött az a szerencsétlen Piavei csata. Negyedóra múlva már igen erős pergőtűz volt. Fél óra múlva a tengertől a hegyekig a legerősebb pergőtűz volt, már megremegtette a földet, ember emberrel szót nem értett. Ott, ahol mi voltunk, az ellenség gyengén lőtt a Piave keleti oldalára. […] Már fél négy órakor repülő búgással volt tele a levegő. A mi repülőink a St. Michele előtti híd védelmére fektették a fő súlyt. A repülőink igen erős rajai itt állandóan felváltva a híd felett őrködtek és nagyszerű küzdelmeket vívtak az ellenséges gépekkel. Alig pirkadt ki a nap, már megjelentek a nagy Caproni bombavető gépek.” Június 15-én a Monarchia csapatai az offenzíva során átkeltek a Piavén, de az olaszok felkészülten várták őket. Az olaszok golyózáporában az előrenyomuló csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek. Az offenzíva megtorpant, majd az ellentámadások nyomán június 17-ére összeomlott. A visszavonulást a megáradt Piave is megnehezítette. Az antant csapatok június 22-ére teljesen visszaszorították a Monarchia kimerült hadseregét. Ez a vereség

már előrevetítette a háború végső kimenetelét, amelynek megrázó emlékképei jól kirajzolódnak Vercse Mihály kéziratából. 1918 októberének második felében az ellenség a hadviselés szokatlan módját választotta. Vercse szavaival: „Ezen két hétben a háborúnak egy új korszaka kezdődik, most már nem bombát dobálnak az ellenséges gépek, hanem nyomtatványt, propaganda iratot. Eleinte 10 fillért ígértek egy beszolgáltatott drb. után, de nem lehetett soká teljesíteni ebben a formában a beszolgáltatást, mert mindennap nagyobb mennyiségben dobtak le, utóbb már majdnem minden ellenséges gép nyomtatványt szállított. Volt olyan gép is, aki csomagonként dobta le, 5-10 kilós súlyban, az embert majd agyonverték a csomagok, ez így ment minden nap addig, míg az ellenség észre nem vette, hogy mi kezdünk a Piavétól visszavonulni. Egy esetben az ütegünk köré annyi nyomtatványt leszórtak, hogy nem maradt talpalatti hely, hogy tele ne lett volna nyomtatvánnyal. Néhányat elolvastam én is, amiből idézek egyet: Az Olasz szociáldemokrata munkásság üzenete […] Magyar katonák! Gróf Tisza István Budapesten a Magyar munkásság ellen már megvívta a harcát, minek után most lejött az Olasz frontra és Huszár ezrede élén most minket akar leverni.” A volt magyar miniszterelnök elleni izgatás és gyűlöletkeltés már nemcsak otthoniakat, hanem a fronton harcoló katonákat is elérte. És ezt a propagandát a Piave környékén nem Károlyi Mihályék és Kun Béláék terjesztették, hanem az olasz hadvezetés – igaz, a saját szociáldemokratáikra hivatkozva. Az olaszoknak fontos volt a Monarchia hadseregének mindenáron való demoralizálása és annak a Tisza Istvánnak a megrágalmazása, aki már nem rendelkezett politikai hatalommal – tekintéllyel viszont igen −, s akinek ekkor már csak néhány napja volt hátra. Vercse Mihály így folytatta: „Egy második és harmadik [röpirat] meg tudtul adta, hogy Amerika 100 000 harcost küldött ellenünk, meg továbbá: Magyarok ne harcoljunk az Olaszok ellen, inkább váljunk el Ausztriától, minek folytán igen kedvezményes békekötést érhetünk el. Ezen propaganda iratok hatását hamar észre lehetett venni az embereken, különösen az oláhokon. Az I. számú ágyúnál volt egy

sofőrünk, egy kelet Galíciai származású ukrán, szakaszvezetői rangban, ez annyira ment már vakmerőségében, hogy fegyverrel kellett kényszeríteni a szolgálat elvégzésére, és éjjel vigyázni rá, nehogy megszökhessen, mert ki lettünk volna téve annak, hogy az egyik Ágyús autót vissza kellett volna hagynunk, mert a másik öt autó vezetője egy sem tudta a Düsseldorfi autót vezetni, ahhoz külön tanfolyam kellett. 1918. október 25–29. ezen öt napban már hozzánk semmiféle parancs nem jött […], de láttuk, hogy már a Piavei frontot nem tudjuk tartani, mert a katonaság állandóan szállingózik visszafelé.” Vercse Mihály ezután beszámolt az egység osztrák parancsnokának véleményéről is. A tiszt szerint a Monarchia minden népének meglesz a szabadsága. A birodalom hat-hét kis államra fog szakadni, de az útlevelek és vízumok miatt megváltoznak az utazási lehetőségek, a kereskedelem és a gazdaság pedig hanyatlani fog. Vercse a frontról történt hazatérésről röviden ezeket jegyezte fel: „1918. nov. 11. A mai napon már Csáktornyán vagyunk. Itt ért a legnagyobb meglepetés. Itt már különös emberek fogadtak bennünket, katonákat. 1918. nov. 12. A vonatunk ma reggel elindult Kaposvárról Budapest felé. Budapestre még 12-én este felé megérkeztünk. Szomorú látvány volt mindenfelé a rombolás nyomait látni, de még szomorúbb volt az ember, mikor Budapestre tette be a lábát. A Pesti csőcselék uralkodott a frontról hazatérő hős katonák felett. […] 1918. nov. 17-én Kőbányán, a 12-dik nehéz tüzér ezrednél leszereltem.” A tizedes különös embereket említett. Ezzel az új rendszer kiszolgálóira, agitátoraira utalt, akik a frontról visszatérő csapatokat fogadták, s a katonák körében a Károlyi-kormányt és a forradalmat igyekeztek népszerűsíteni. Vercse Mihály másnapi feljegyzésében már pontosabban fogalmazott, amikor arról írt, hogy a fővárosban a pesti csőcselék uralkodott a frontról hazatérő hős katonák felett. Gondoljuk el, milyen érzések kavaroghattak azokban a katonákban, akik hónapokat, éveket töltöttek a fronton, és naponta néztek szembe a halállal, az embertelen körülményekkel. S amikor végre hazatértek, a hősöknek kijáró tisztelet, a méltó fogadtatás, az elismerő szavak helyett el kellett viselniük az őket lekezelő, pökhendi

és arrogáns pesti csőcseléket, az úgynevezett forradalmárokat. Pedig ezek a katonák – a háború végső kimenetelétől függetlenül – minden elismerést megérdemeltek volna. Ehelyett mivel szembesültek? Az új hatalom által teremtett káosszal, a feleslegesség érzésével, a megszállással és a kiváló, harcedzett magyar hadsereg szélnek eresztésével. Tudjuk, a Tanácsköztársaság 1919 márciusában felállított vörös hadseregében nagyon sok világháborús katona szolgált. Ám azt is tudjuk, hogy ez a haderő eltörpült a Monarchia ütőképesebb hadseregéhez képest. Katonáinak többségét nem az internacionalista eszmék iránti rajongás, hanem a Felvidék egy része és a Tiszántúl visszafoglalásának vágya hajtotta. Ha Vercse Mihályon és bajtársain múlik, akkor Magyarország újkori történelme talán soha nem fordul a trianoni tragédiába.

„HORTHY SORHAJÓKAPITÁNY NEM HABOZOTT, NEM TÉRT KI” I A Magyarország történeti kronológiája című, négykötetes kézikönyv harmadik kötete (Budapest, 1983), 1917. május 10−16-hoz kapcsolódóan megemlíti a dorogi és a tatabányai bányavidék dolgozóinak sztrájkját. Ugyanakkor egyetlen szóval sem említi az Otrantói-szoros zárvédelme ellen végrehajtott május 15-i támadást, amelynek során az Osztrák−Magyar Monarchia haditengerészete kiemelkedő győzelmet aratott az antant erőkkel vívott tengeri ütközetben. A támadást végrehajtó flottát ez alkalommal nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány irányította, akinek teljesítményét a marxista történetírás rendre alábecsülte. Jól emlékszünk azokra a gúnyos megnyilvánulásokra, amelyek Horthy tengerész múltjára, valamint arra utaltak, hogy Magyarországnak 1920 után már nem volt tengere. A kormányzóról évtizedeken keresztül csak a rosszindulatú elfogultság, a „Horthyról rosszat, vagy semmit” szellemében lehetett szólni, ahogy az egész Horthy-korszak megítéléséről valójában ma sem nagyon olvashatunk összefoglaló objektív véleményt. A bírálók általában kísérletet se tettek arra, hogy katonai pályáját, a háborús viszonyok közepette tanúsított magatartását komolyan tanulmányozzák, s annak alapján vonjanak le megfelelő következtetéseket. A száz évvel ezelőtti tengeri csata közvetlen előzménye az volt, hogy az antant haditengerészete 1917. április végétől megerősítette az Otrantói-szoros zárvédelmét, mivel az 1915 szeptemberétől kialakított védelmi rendszert már nem tartották elegendőnek. Ennek közvetlen előzménye, hogy a második otrantói csatában patthelyzet alakult ki a Monarchia és a Német Birodalom hadiflottája, illetve az antanthatalmak között, korábban pedig az első otrantói csatában, más néven durazzói csatában épphogy győzött az antant 1915 decemberében. Ilyenformán joggal tartottak az újabb

összecsapásoktól, úgy vélték, legfőbb ideje újragondolni az egész védelmi rendszert. Ez úgy nézett ki, hogy az „olasz csizma” sarkától az albán partokig kijelölt területen hetven kisebb gőzös húsz méter mélységbe leengedett, érintőaknákkal megtűzdelt, egy-egy kilométer hosszúságú halászhálókat vontatott. Ezekkel próbálták megakadályozni, hogy a Monarchia, illetve a Német Birodalom tengeralattjárói szabadon közlekedhessenek, illetve kijuthassanak a Földközi-tengerre. A zárvédelmet ellátó hajóegységeket angol tengerésztisztek irányították, akiknek a főparancsnoka (1917 januárjától) Heenaege brit tengernagy volt. Az új, megerősített zárvédelemről Csonkaréti Károly hadtörténész Horthy, a tengerész című kötetében (Budapest, 1993) többek között ezt írta: „hozzáfogtak egy 66 km hosszú, egyenként 2 200 méteres, 50 méter mélyre nyúló, szilárd hálórendszer kiépítéséhez, amely az Otranto-fok előtti aknazártól Fano-szigetig húzódott volna. Az acélsodrony hálót több mint 400 bója és 100 horgony rögzítette úgy, hogy a háló felső pereme 10 méterrel került a víztükör alá. Brindisi magasságában 8-10 romboló, a Saseno-sziget körül pedig ugyanennyi naszád látta el az őrszolgálatot. Két hajó megfigyelő léggömbbel cirkált. Délen ugyancsak két léggömb és számos tengeralattjáró-vadász őrködött. […] Ezen a hálórendszeren akadt fönn és tűnt el a cs. és kir. U-30-as tengeralattjáró 1917. március 31én, teljes magyar tisztikarral, s még a régi rendszerű záron 1916. május 13-án a cs. és kir. U-6, amelynek személyzetét az őrhajók kimentették.” A Monarchia hadihajói eleinte éjszakai támadásokkal próbálták megsemmisíteni a hálóvontató hajókat, de ezek a kísérletek nem hoztak eredményt. Horthy javaslatára a parancsnokság végül nappali támadás mellett döntött. A nagyszabású akcióhoz három cirkálót (Novara, Helgoland, Saida) és két rombolót (Csepel, Balaton) választottak. Ezek korszerű, nagy gyorsaságú hadihajók voltak, tapasztalt tisztekkel és legénységgel. Szükség esetén rendelkezésre állt a Sankt Georg páncélos cirkáló, valamint több romboló és torpedónaszád. Az ellenség helyzetének, mozgásának felderítéséhez repülőgépeket állítottak készenlétbe.

A Horthy által vezetett flotta május 15-én hajnalban elérte a szétválási pontot, ahonnan a Helgoland jobbra, a Novara balra, a Saida pedig egyenesen folytatta útját. Kora reggel először a Saida találkozott ellenséges őrhajókkal, amelyek közül kettőt elsüllyesztett, egyet súlyosan megrongált. Ezzel csaknem egy időben a Helgoland ötöt küldött a tenger fenekére, hármat pedig harcképtelenné tett. A Novara fél órával később találkozott a Saida által szétugrasztott felfegyverzett őrhajókkal (halászgőzösökkel). Ezúttal is sikerült öt hajót elsüllyeszteni, és ugyanennyit szétlőni. A három cirkáló összesen tizenkét őrhajót süllyesztett el, tízet pedig ronccsá lőtt. Az akkori katonai morál szellemében a vízbe került, életben maradt brit tengerészeket kimentették és hadifogollyá nyilvánították. A hajnali órákban a Csepel és a Balaton sem tétlenkedett. Az Adriai-tenger Eliás-hegy alatti részén a Csepel elsüllyesztett egy olasz rombolót, a Balaton pedig két gőzöst, mire a többi elmenekült. Horthyék a „zártörést” sikeresen végrehajtották, az ütközetnek azonban ezzel még korántsem volt vége. Hamarosan egy olasz repülőgép intézett bombatámadást a Novara ellen, de ezt a légvédelem sikeresen elhárította. A három cirkáló ezután tűzharcba keveredett néhány olasz és francia rombolóval, amelyek hamarosan meghátráltak. Fél nyolc körül a cirkálókhoz csatlakozni szándékozó Csepel és a Balaton szembekerült az ellenség három cirkálójával és négy rombolójával. A két magyar hajó ekkor Durazzo felé kanyarodott. Az üldözők élén haladó Aquila tűzpárbajba bocsátkozott a Csepellel, amely fél kilenckor egy telitalálattal átmenetileg harcképtelenné tette az olasz hadihajót. Az ellenséges rombolók folytatták a magyar hajók üldözését, de a durazzói parti tüzérség messze hordó ágyúinak lövései miatt nemsokára meghátráltak. A tengeri csata leghevesebb összecsapása fél tíz tájban bontakozott ki. Csonkaréti Károly könyvében jól nyomon követhetőek az események. Eszerint 9 óra 38 perckor a szemben álló felek között mért távolság már csak négy és fél kilométer volt. „Ekkor indult meg mindkét oldalon a leghevesebb tűzharc, az igazi, elkeseredett tengeri csata a három cs. és kir. cirkáló, valamint a két brit cirkáló és az öt olasz romboló között.” Előbb a Helgoland kapott komolyabb

találatot, majd a vezérhajó Novara parancsnoki tornya mögé csapódott egy gránát. Ez mérges gázokkal töltötte meg a tornyot és felrobbantotta a közelben tárolt lőszert. A robbanás végzett Szuborits Róbert korvettkapitánnyal, Horthy Miklóst pedig súlyosan megsebesítette. Repeszek találták el a lábát és a fejét. Égő ruháját le kellett szaggatni róla, miközben átmenetileg az eszméletét is elveszítette. A parancsnoki teendőket ekkor Witkowsky sorhajóhadnagy látta el, de Horthy hamarosan magához tért, és sebesülten, fél fülére megsüketülve ismét átvette a parancsnokságot. Ezután a Saidát is találat érte, ami megölt egy tengerészt, többeket pedig megsebesített. Ezután a Helgoland tűz alá vette a brit Dartmouth-t, hogy tehermentesítse a Novarát, majd megjelentek a Monarchia tengerészrepülői is, amelyek légicsatát vívtak az ellenséges gépekkel, és támadásukkal merülésre kényszerítettek egy tengeralattjárót. A csata kimenetelét a Cattarói öbölnél tartózkodó Hansa tengernagy is figyelemmel kísérte. A jelentések alapján úgy döntött, hogy a Sankt Georg páncélos cirkálót, valamint rombolókat és torpedónaszádokat küld Horthyék támogatására. Időközben (körülbelül háromnegyed tizenegykor) újabb, a korábbinál is súlyosabb találat érte a Novarát, amely így mozgásképtelenné, vagyis álló célponttá vált. Úgy tűnt, hogy a túlerőben lévő ellenség a maga javára fordíthatja a helyzetet. A Saida vontatókötélre vette a Novarát, az antant hadihajói pedig újabb támadást indítottak. Csonkaréti szerint ez volt az utolsó roham. „Már ekkor tudták, hogy nagyobb erők közelednek a gyorscirkálók megmentésére, segítségére. Az ellenség 12 óra 7 perckor beszüntette a tüzet, dél felé fordult, és Brindisi irányában elvonult.” Konek Emil, a császári és királyi flotta vezérkari főnöke írta visszaemlékezéseiben: „Amikor késő délután, az elesettek holttesteivel, félárbócra engedett lobogókkal, a Novara vontatása miatt lassú meneteléssel, az erődök és a hajók személyzetének üdvrivalgása, a hajózenekarok indulói közepette a császári és királyi osztag befutott a Cattarói öbölbe, mindenki tudta, hogy friss örökzöld babérág fonódott a piros-fehér-piros hadilobogó köré…”

Horthy Miklós az otrantói tengerzár sikeres szétrombolásáért, a tengeri ütközet során tanúsított bátorságáért előbb a hadiékítményes 2. osztályú katonai érdemkeresztet, majd a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét kapta az uralkodótól (1921. március 7.). Ez a helytállás nagymértékben elősegítette gyors előmenetelét, amelynek betetőzéseként a háború végére ellentengernagy és a császári és királyi flotta parancsnoka lett. Emlékirataim című munkájában (Buenos Aires, 1953) az otrantói ütközettel kapcsolatban többek között ezt írta: „A háború után a leánycserkészek nemzetközi összejövetele alkalmából Budapesten járt Mark Kerr angol tengernagy felesége, és magával hozta számomra férje levelét, aki annak idején az adriai angol hajóraj parancsnoka volt. A tengernagy abban tudomásomra hozta annak a táviratának szövegét, amelyet az otrantói tengeri ütközet után a brit admiralitásnak küldött. Semmi kétség sem fér hozzá – mondja többek között ez a távirat –, hogy az osztrák-magyar cirkálók magatartása egészen rendkívüli módon lovagias volt. Ha valamelyik drifter felvette a küzdelmet és vonakodott megadni magát, a cirkálók nem süllyesztették el, hanem ha már harcképtelenné vált, úszni hagyták. Ez a magatartásuk valóban teljes mértékben megfelel a tengerész lovagiasság tiszteletre méltó régi hagyományainak.” Szövetséges és ellenséges hadvezetők egyaránt elismerték Horthy teljesítményét. Csonkaréti idézte Richard Scheer német flottaparancsnokot, aki szerint „Horthy sorhajókapitány nem habozott, nem tért ki, hanem egyenesen nekitartott az ellenséges hajóhadnak, hogy hatásos lőtávolságba jusson és onnan végigküzdje a csatát. Horthy ezen elhatározását, jóllehet hajói és ő maga is súlyosan megsérültek, siker koronázta, mert ennek az ügyes és semmitől vissza nem riadó tetterőnek az ellenfél nem tudott hasonló elszántságot szembeállítani…” Guido Milanesi olasz tengernagy pedig az olaszokra jellemző nyelvi bravúrral fogalmazta meg véleményét Horthyról: „Ővele összeütközni valami régmúlt idő lovagi ízét kölcsönözte a vállalkozásnak, amikor még minden páncél heroizmust, önmegtagadást zárt magában, amikor minden kard hegyén ott

csillogott az egyetlen kötelességteljesítés tudata. Biztosak voltunk abban, hogy olyan ellenfél áll velünk szemben, akinek, ha legyőzzük, rögtön kezet nyújtottunk volna…” Horthy Miklós életének, pályájának ez a rövid epizódja is jól érzékelteti, hogy azok, akik ismerték, nem véletlenül bíztak benne. Később politikusként számosan olyan államférfinak tartották, aki képes kivezetni a megcsonkított országot kilátástalannak tűnő helyzetéből. Horthy, miként a tengeri ütközetekben, úgy a politikai küzdőtéren sem kímélte magát, s nem rajta múlt, hogy a nagy háború lezárását követően nem sikerült Magyarországot békés kikötőbe kormányoznia.

AZ ORSZÁGOS KASZINÓ ÉS A KOMMUNISTÁK I Valamikor 1882 végén Dessewffy Arisztid, a képviselőház titkára − az aradi vértanú rokona és névrokona − egy új kaszinó megalapításának tervét közölte barátaival. A kezdeményezés azt a célt szolgálta, hogy a köznemeseknek is legyen kaszinójuk. A magyar főnemesség, az arisztokrácia tagjai ugyanis nem nélkülözték a társasági összejöveteleknek ezt a formáját, hiszen létezett a Nemzeti Kaszinó, ide azonban nem fogadták be a köznemeseket. Az új kaszinó megalakulását előkészítő első közgyűlést 1882. december 17-re hívta össze Dessewffy Arisztid és Reviczky Ambrus. A „végleges alakuló közgyűlésre” 1883. január 28-án került sor a Hungária Szálloda dísztermében, ahol nem kevesebb mint 352 tag jelent meg. A társaság összejöveteleinek helyszíne 1890-ig a Hungária volt, de mivel ez szűknek bizonyult, a régi Nemzeti Színház épületében kibéreltek egy megfelelő helyiséget. A kaszinó számára tervezett épületet végül a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán építették meg, s 1896 elején adták át. Bognár János József, a kaszinó főkomornyikja Három évtized egy uri kaszinó életéből című könyvében (Budapest, 1927) írta: „Nagy eset volt ez az akkori időben! A Nemzeti Kaszinó után ez volt az első társaskör, hol a társadalom előkelői egymással érintkezhettek. Meg is volt az eredmény, mert szebb, családiasabb kört még elképzelni sem lehetett, mint amilyen akkor volt az Országos Kaszinó.” A napi menetrend a kora délutáni óráktól újságolvasással, kávézással indult, majd a dohányzószalonban beszélgetéssel, politikai eszmecserékkel, bizalmas tárgyalásokkal folytatódott. A résztvevők ezután megszállták a játékszalonokat, amelyekben biliárdozással, sakkozással és a nagy népszerűségnek örvendő kártyázással üthették el az időt. Este nyolc órától a kaszinó étterme vacsorával várta a tagokat, majd akinek kedve és ideje is volt rá, akár hajnali öt óráig (ez volt a záróra) időzhetett a kaszinóban.

Idestova száz éve, 1918. október 31-én Budapest utcáit tüntetők, fegyveres katonák és munkások lepték el, s ezzel kezdetét vette az úgynevezett őszirózsás forradalom. A miniszterelnökké kinevezett gróf Károlyi Mihály egyik bizalmi embere felbérelt fegyvereseket küldött gróf Tisza István villájába, akik a politikust (felesége szeme láttára) meggyilkolták. Erről a napról Bognár János József többek között ezt írta könyvében: „Így következett el október 31-ike. Délelőtt a kaszinóba egyébként is csak kevesen szoktak feljárni, de annál többen jöttek aznap délután. […] Nagy izgalommal néztük az utcán hullámzó tömeget. Kocsik zörgése, automobilok dübörgése rázta meg a kaszinó épületének falait. Egyszer csak, mint a vihar, zúgott végig a kaszinó termein: »Kitört a forradalom!«… Az első pillanatban mintha a lelkek megdermedtek volna, mintha közös félelem szállta volna meg az embereket, kérdőleg néztek egymásra, hogy mi lesz most? A játékosok abbahagyták a játékot, s eltávoztak. […] Egynéhányan mégis visszamaradtak és a kaszinó második emeletének ablakából nézték végig az eseményeket. […] Az Astoria-szálló erkélyén egy-egy szónok fogadta és méltatta a nagy nap jelentőségét, és jöttek a teherautók, a nép, mint a tengeráradat, hullámzott az utcán, éjfél is elmúlt már, amikor a katonaság sorfalat állva elfoglalta az Astoria előtti utcarészt. […] Lehetett-e akkor mást elképzelni, mint Magyarország függetlenségét és szabadságát? A polgárság, munkásság örömmámorban úszott, s az az egy gondolata volt minden igaz magyarnak, hogy a világháborúból úgyis csak szenvedés jutott a népnek, tehát az az egy vigasztalásunk legyen, hogy leráztuk az osztrák jármot! Sajnos, ismét csalódtunk! A későbbi események másképpen fejlődtek. […] Az év már elmúlt, az általános helyzet nem volt biztató, az élelmezés és a lakásviszonyok voltak a legfenyegetőbb rémei a budapesti életnek. A lakásrekvirálások napirenden voltak, s egész télen híre járt, hogy a kaszinót is lefoglalják valami közcélra.” Pár hónap múlva, 1919. március 21-én a Szociáldemokrata Párt egyesült a Kommunisták Magyarországi Pártjával. Az új párt (Magyarországi Szocialista Párt) a Budapesti Munkástanáccsal karöltve még ezen a napon kikiáltotta a „Magyarországi

Tanácsköztársaságot”. Ettől kezdve a „Forradalmi Kormányzótanács” vette át az ország irányítását, a külügyi népbiztos Kun Béla lett. Bognár János József így emlékezett erre a napra: „Az esti tüntetések gyakorta megismétlődtek. Ezek a tüntetések veszélyeztették a kaszinói élet rendes biztonságát. Egyik nap sem lehetett tudni, mi fog következni másnap. Ily lelki izgalmak között tértem pihenőre 1919. március 21-én. Éjfél már elmúlt, amikor lepihentem. Körülbelül fél három óra lehetett, amikor egyik alkalmazottunk ijedten jön hozzám, hogy keljek fel, mert: betörtek a kommunisták! […] Kiléptem hát hozzájuk úgy, ahogyan voltam, egy ingben. Az ügyeletes szolga akkor már kivilágította a termeket, amint kilépek az ajtón, szembetalálom magam egy fiatal, magas zsidógyerekkel. Azonnal elébe léptem és megkérdeztem tőle, hogy mit akarnak itt? A megszólított azt mondta, hogy az Országos Kaszinót ma a IV. kerületi kommunista pártszervezet elfoglalja és birtokába veszi. »Mert nem tűrhetik, hogy addig, amíg ők egy füstös kis kávéházban kénytelenek a pártgyűléseket tartani, itt egy henyélő társaság dologtalanul kényelmeskedjék.« […] Amíg én ezzel a főkommunistával beszélek, ezalatt mind többen és többen jönnek fel a terembe. […] Túlnyomó részét a csőcselékhez lehet számítani, amely utcai leányokkal vegyest összevissza kiabált. […] Látszott rajtuk, hogy szeretnének urat játszani. Lassankint néhány százan verődtek össze. Nem egy volt közöttük, aki erre a nagy diadalra a gyomráról is gondoskodni akart. Egy kosárban hoztak tojást, egy nagy üveg heringet, előkerült egy gyorsforraló, hozzá spiritusz s nagyobb mennyiségű kenyér. Aztán megkezdődött a reggelizés a játékasztalokon. […]” Másnap, március 22-én Kun Béla és Pogány József (Tisza István feltételezett gyilkosa, aki később John Pepper néven az Amerikai Kommunista Párt végrehajtó bizottságának tagja) kiáltványban bejelentette a „Tanácsköztársaság” megalakulását, illetve a „proletárdiktatúra” bevezetését. Bognár szerint ezen a napon már a kommunisták rendelkeztek az egész kaszinóban. „A személyzetnek nem volt beleszólása semmibe, úgy, ahogy végezte mindegyik a maga napi teendőjét. […] A kommunisták lejártak a nyilvános étterembe, ott étkeztek, de soha nem fizettek,

sőt többször az ebédet és a vacsorát is felvitették maguknak a kaszinóba. A vendéglősnek minden megjegyzés nélkül teljesítenie kellett a kívánságaikat. A kaszinó helyiségeit, úgyszintén a nyilvános étterem közönségét elárasztották terrorista propagandaírásokkal. Az étteremben egy véres tőrt vagy vértől csepegő kart pingáltak a falra.” Azután megjelent a kaszinóban „Jakab elvtárs”, a pártszervezet elnöke, aki követelte az intézmény kulcsainak átadását. Mivel ezeket akkor nem kapta meg, átadott Bognár János Józsefnek egy végzést, ezzel a szöveggel: „Tudomásul! Közlöm az Országos Kaszinó személyzetével, hogy a forradalmi kormányzótanács határozata értelmében a volt Országos Kaszinó helyiségeit a Magyar Kommunista Párt IV. ker. pártszervezete számára lefoglalom. Egyúttal felszólítom Önöket, hogy a helyiség kulcsait Rosner Miklós elvtársnak, a pártszervezet alelnökének átadják. […] Amikor a volt Országos Kaszinó proletárszemélyzetét, mint proletárokat testvérekül fogadjuk, mint ilyenekkel úgy bánunk velük, s elvárjuk, hogy intézkedéseinket a súlyos következmények terhe alatt foganatosítsák. Budapest, 1919. március 22. Kommunisták Magyarországi Pártja IV. ker. szervezetének végrehajtó bizottsága. Jakab József elnök”. Március 30-án Kun Béla külügyi népbiztos táviratban értesítette a román, a jugoszláv és a csehszlovák kormányt, hogy a Tanácsköztársaság elvben elismeri területi igényeiket. Ez idő tájt az Országos Kaszinó épülete a IV. kerületi pártbizottság központjává, majd a Tanácsköztársaság helyzetének ingadozásával a fővárosba menekített debreceni direktórium tagjai és családjaik szálláshelyévé vált. Április 30-án a román csapatok elérték a Tisza vonalát. „Amikor Debrecenben a kommunistákra is rossz idők kezdtek járni, Varga-Weisz Hugó főkommunista hirtelen elutazott, s pár nap múlva megtudhattuk, hogy miért volt sürgős az elutazása. Ő volt kiküldve a debreceni direktóriumi vezetők megmentésére. Hozta is magával az egész bandát, családostól, gyermekekkel. Elhelyezték őket az Országos Kaszinó hölgy-szalonjában. A gyönyörű termet hamarosan tönkretették, de szólnunk nem volt szabad. Mert ha valaki a személyzet közül csak célzást is mert tenni, Varga-Weisz elvtárs kész volt a fenyegetéssel: »A burzsujoknak ezen

uszályhordozóival rövidesen fogok elbánni!« − és ekkor már a revolvert szorongatta a kezében.” A díszes társaság ezután kisajátította magának az éttermet, a szivarraktárt feltörte és bőségesen ellátta magát az értékes dohányáruval. Őket azután április 29-én felváltotta a vörös dandárparancsnokság, mivel a Keleti Hadsereg parancsnoksága ezen a napon elrendelte a Tiszántúl kiürítését. A kulcsok átadását a kaszinó titkára eleinte megtagadta, mondván, hogy ő felel a szekrények tartalmáért, de azután a népbiztosok rendelete nyomán a vörösök kikényszerítették az átadást. Első dolguk volt kifosztani a kasszát, méghozzá úgy, hogy a kivett készpénzt kicserélték értéktelen „fehér szovjetpénzzel”. „Noha a vörös vasasok teljesen urai voltak a kaszinónak, ebben az időben már nem minden izgalom nélkül éltek. […] Augusztus 4én, amikor a románok a fővárosba bevonultak, úgy a parancsnokság és a tisztikar, mint az őrszolgálatot teljesítő legénység elhagyta a helyét. Itt hagyták az egész felszerelést a románoknak. A románok augusztus ötödikén jelentek meg a kaszinó épületében. […] Minden lezárt szekrényt feltörtek. Az a barbarizmus, amit a románok egyes műtárgyakkal elkövettek, eléggé jellemezte műveltségüket. Különösen kimutatták durvaságukat a hölgy-szalonnak egyik legszebb és legértékesebb műtárgya iránt. A szép, antik berakott szekrényt bajonettel törték fel, az ajtó közepét bezúzták. […] Elvitték még a barométert és a sakkjáték-készleteket is. Aztán jöttek a román kocsik, felrakták és elvitték az elrabolt tárgyakat.” Bognár szerint a román megszállást a főváros lakossága rendkívül megalázónak érezte. „Minden igaz magyar szíve elszorult, amikor látta a román hadsereg bevonulását, és mégis sokaknak az volt a meggyőződésük, hogy a románok bevonulása szabadította meg a fővárost a vörös uralomtól. Mikor a románok bevonultak, a vörös hadosztály parancsnoksága a kaszinóból még aznap megszökött.” A második világháború után a kaszinókat bezárták, épületeiket más formában hasznosították. Az Országos Kaszinó épületét a Kisgazdapárt választotta székházának, majd a párt felszámolását követően a kommunizmus ismét betette lábát a falai közé: ez lett a Szovjet Kultúra Háza.

A kaszinózásról, a kaszinói élet haszontalanságáról sokan értekeztek, s az elítélő vélemények különösen felerősödtek a szocializmus évtizedeiben. Az elfogult kritikusok akkoriban nem akartak emlékezni gróf Széchenyi István gondolataira, amelyekkel 1827-ben kezdeményezte a Nemzeti Kaszinó megalakítását. Széchenyi szerint szükséges volt, hogy a közművelődés, a közhasznú eszmecsere és a kellemes társalgás előmozdítása céljából „egyesület alkottassék”. Manapság e tárgyban ismét találkozhatunk higgadt és tárgyilagos megközelítésekkel.

MIÉRT ŐRZIK BÉCSBEN BOCSKAI ISTVÁN KORONÁJÁT? I Bocskai István erdélyi és magyarországi fejedelem 1605. november 11-én egy különösen értékes koronát kapott I. Ahmed török szultántól. A csaknem kétkilós, drágakövekkel gazdagon díszített, színarany királyi fejéket a Rákosmezőn helyezte Bocskai fejére Lala Mehmed nagyvezír. Bocatius János (1569−1621) pedagógus, kassai bíró, Bocskai bizalmi embere szemtanúja volt az eseménynek, s beszámolója szerint a fejedelem csak ajándékként fogadta el a koronát. Arra hivatkozott, hogy Magyarországnak van törvényesen megkoronázott királya, ám a jelen lévő törökök ennek ellenére úgy ünnepelték, mint magyar királyt. Tény, hogy Bocskait a törökök ettől kezdve királyként tisztelték. Hívei is így tekintettek rá, s 1606-ban ennek megfelelően temették el – a szertartás idejére például a koronát a koporsójára helyezték. A felbecsülhetetlen értékű történelmi ereklye jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museum kihelyezett részlegében, a Schatzkammerben (kincstárban) látható. Siklóssy László író, művelődéstörténész 1919-ben megjelent könyvében (Műkincseink vándorutja Bécsbe) – gyakran hivatkozva Thallóczy Lajos történész egyik tanulmányára – többek között ezt írta: „E koronát Ali Pecsevi török történetíró tanusága szerint »Ahmed szultán parancsára Mohamed nagyvezér csináltatta. A korona aranya – írja ő – a háromezret [?] megközelítette«. Nagyszámú értékes drágakő, rubin, smaragd, türkiz és gyöngy tette e kincset még értékesebbé. Átadása 1605. november 11-én a rákosi mezőn történt ünnepélyes formaságok között. A szemtanú Bocatius meséli el, hogy a korona átnyújtásán kívül aranyhüvelyes és ékköves karddal is övezték a fejedelmet, akihez a nagyvezér és még egy török basa beszédet intézett. Bocskay ünnepiesen tiltakozott a korona ellen. Ajándék helyett, úgymond elfogadja a törökök hatalmas császárától, de nem használatra. Tudvalevő, hogy a német

császárt, aki még él, Magyarország annak rendje és módja szerint törvényesen választotta meg királyául, ő pedig nem akar sem lelkiismerete, sem a törvények ellen bármit is cselekedni. Ám mint ékszert elfogadja ezt a diadémot. Ezután a magyar urak felé fordult, és magyarul is kifejtette álláspontját. A janicsárok és a többi török katonák azonban éljenzésben törtek ki, s az összes jelenlévők hangosan kiáltották: Vivat, vivat a magyar király!” Bocatius János maga így örökítette meg a látottakat: „A fejedelem elfogadja, hálát ad érte, de az ajándékba adott korona méltóságát elhárítja magától, és ezt ünnepélyes tiltakozással fejti ki a vezír előtt: ő ezt a hatalmas török császártól csak ajándékképpen fogadja el, de nincs szándékában vele visszaélni. Ismeretes ugyanis mindenki előtt, hogy a németek császára még él, akit a törvények, szabadságjogok és szokások szerint szabályosan és törvényesen, a hazánkban szokásos szertartások szerint választottak királlyá. Ő pedig tiszta lelkiismerettel semmit sem szándékozik tenni a hazai törvények előjoga ellen. Ezzel a koronát levéve a fejéről Szécsi Györgynek a kezébe adta.” Ezt a beszámolót a történészek hosszú időn keresztül hitelesnek tartották, hiszen Bocatius nagy tudású, tekintélyes pedagógus és közéleti személyiség (például kassai főbíró) volt. Két másik fontos szemtanú, Homonnai Drugeth Bálint, Bocskai seregének fővezére és Alvinczi Péter lelkész, Bocskai udvari papja ugyancsak megemlékezett a koronázásról. Az ő naplóikban azonban nem szerepel a korona visszautasításának, illetve ajándék formájában történt elfogadásának mozzanata, vagyis ezt a verziót nem erősítették meg. Bocatius nem volt főnemes, mégis fontos politikai szerepet játszott Bocskai udvarában, s ennek megfelelően kivette részét az események alakításából. A fejedelem 1605 végén úgy döntött: őt küldi titokban követségbe a birodalom protestáns választófejedelmeihez. Miként Csonka Ferenc irodalomtörténész, Bocatius János latin nyelvű börtönnaplójának (Olympias carceraria) fordítója az Öt év börtönben című könyv utószavában írta: „erre a követségre Bocatius a legalkalmasabb, mert jól beszél latinul és németül, mert ismeri a birodalmi viszonyokat, és mert nem főrangú,

feltűnés nélkül teheti meg az utat oda és vissza. Éppen ezért nem is hirdették ki követjárását.” Bocatius a naplójában beszámolt Bocskai egy korábbi, Kassával kapcsolatos fogadkozásáról is, mely így hangzott: „Úgy szeressen engem az Isten, hogy ezt a várost, Kassát, a római császárnak nem engedem át, inkább a töröknek adom.” Bocatius erre megjegyezte: „Fenség, te keresztyén fejedelem vagy, a keresztyének ügyét kell előbbre vinned és nem a törökét.” Bocskai erre így felelt: „Felette gyenge ezen embereknek, a pápa lakájainak a szavahihetősége, akik nemigen szokták betartani az egyezményeket. Én szívesebben bízom magamat és enyéimet a törökre, tőle nagyobb biztonságot remélek. Engem már annyiszor becsaptak Prágában, annyiszor adták már szavukat a császári tanácsosok, annyiszor kijátszották már a császári hitleveleket és szerződéseket, hogy egyáltalán nem lennék biztos, ha köztem és köztük valamilyen megegyezés jönne létre, azt be is tartanák.” Bocatiust meggyőzték a fejedelem szavai, és készséggel vállalta a küldetést, amelyre 1605. december 29-én indult el, másfél hónappal azután, hogy Bocskait a törökök megkoronázták. A fenti párbeszéd jól tükrözi Bocskainak, illetve a Habsburgok és a török birodalom szorításában vergődő protestáns magyarok jelentős részének a gondolkodását. Vannak adatok arra nézvést, hogy a török korona adományozását a fejedelem kérte, s a Bocatiustól idézett párbeszédből is kitetszik: Bocskai jobban bízott a törökökben, mint a Habsburgokban. Ám mi a helyzet a rákosmezei török táborban lezajlott koronázás Bocatius-féle változatával? Már a leírás is tartalmaz ellentmondást. Ha Bocskai valóban ódzkodott a koronázástól, akkor a törökök a ceremónia végén miért ünnepelték fennhangon a „magyar királyt”? Azt az állítást, illetve feltevést, amely szerint Bocskai csupán ajándékként fogadta volna el a koronát, s ennek a nagyvezír előtt hangot adott, az újabb kutatások – így például Pálffy Géza, Teszelszky Kees, Kármán Gábor történészek ez irányú munkái − megcáfolták. A kutatók rámutattak, hogy a történet ilyen ábrázolását Bocskai politikai szándékai motiválhatták. A Bocatius-féle leírás a kereszténységnek azt üzente, hogy a magyar fejedelem nem

fordított hátat hitének, tiszteletben tartja a Szent Koronával megkoronázott uralkodót, s egyfajta kényszerhelyzetben fogadta el a török koronát. A törökök ettől kezdve viszont koronás uralkodóként kezelték Bocskait, akinek a kétarcú magatartása ez esetben politikai zsenialitásként is értékelhető. A királlyá koronázott Bocskai uralkodásának hamar véget vetett korai, 1606. december 29-én bekövetkezett halála. Siklóssy László idézett a végrendeletéből, ami később fontos érvként merült fel a korona későbbi sorsát, tulajdonjogát illetően: „az koronát is, kit nékünk török császár adott, hagyjuk az ország tárházába, ugy fejedelmekről fejedelmekre maradjon és annak készen tartassék, aki az országnak ura lészen, azzal a köves szablyával együtt, amelyet adott véle”. A bécsi udvar már 1607 januárjában lépéseket tett a korona megkaparintása érdekében. Ezt Forgách Zsigmond országbíró is szorgalmazta. Javasolta az udvarnak: úgy próbálják megszerezni a koronát Homonnai Drugeth Bálinttól, az elhunyt fejedelem általános örökösétől, hogy cserében adjanak neki grófi rangot, és erősítsék meg a birtokaiban. A próbálkozás kudarcot vallott, mert Homonnai nem adta át Bocskai örökségét. Rudolf császár és király utódja, II. Mátyás, akit 1608 novemberében koronáztak magyar királlyá, nem hagyta annyiban a dolgot. Rávette az 1609-ben tartott magyar országgyűlést, hogy alkosson erre vonatkozó törvényt. Íme, a XX. cikkely szövege: „Mi történjék a Bocskay-féle igény-koronával s mikép kelljen azt birtokosaitól visszakövetelni? Ami azt az igény-koronát illeti, melyet Bocskay fejedelem is, a bécsi egyezmény szerint, a régi és angyali korona sérelmére el nem fogadottnak vallott: 1. §.Ámbár az a szent koronának semmi sérelmére nem lehet, mindazonáltal bizonyos tekintetekből jónak látták az országlakók, hogy midőn a nádor, ispán úr, az ország felső részeire fog menni, arról tegyen szoros vizsgálatot s kérje vissza azoktól, kik kezökben tartják. 2. §.Kik, ha azt nem akarják visszaadni, említett nádorispán úr elébe idéztessenek s azon ügyet a nádor úr,

az ország rendes bíráival, illető határidőt tűzvén ki a feleknek rendkívüli törvény útján megvizsgálhassa s megvizsgálni tartozzék. 3. §.Kik e koronát visszaadni nem akarják, az ország köztörvényeinek ellenszegülők módjára büntettessenek. 4. §.Ha gyermekek vagy kiskoruak bírnák a koronát, azok gyámjai vagy szolgái hasonló módon idéztessenek s a megmondott büntetés terhe alatt tartozzanak a koronát kiadni a nádornak. 5. §.A korona pedig a nádor úr kezeibe adatván, a nádor ő kir. Felségének adja át, hogy tárába tétetvén: megőriztessék.” Thurzó György nádor 1610. június 30-án Sárospatak várában − az országgyűlés határozatának megfelelően – átvette a koronát Homonnai Drugeth Bálint árvájának gyámjától. A becses műtárgyat ezután Bécsbe vitte, ahol októberben, ünnepélyes külsőségek közepette kiállították. 1619. május 20-án a bécsi kincstár ezzel a leírással vette leltárba: „Egy erdélyi egész arany korona. Perzsa munka, amelyet eredetileg a török császár ajándékozott Bocskaynak és amelyet Thurzó palatinus szállított őfelségének. Van rajta 32 kicsiny és nagy türkiz, 89 rubin, 64 smaragd, 22 rubin-pallasz, 281 gyöngy. A tetején egy nagy smaragd. Az egész kettős tokban.” Siklóssy László a könyvében feltette a kérdést, hogy vajon miféle jogcímen van a bécsi kincstárban Bocskai koronája? Erre a kérdésre elfogadható válasz lenne az, hogy a Habsburg uralkodók egyben magyar királyok is voltak, így a korona megőrzése a királyi kincstárban megfelel Bocskai végrendeletének, de megfelel az említett törvénycikknek is, amelyben ez állt: „A korona pedig a nádor úr kezeibe adatván, a nádor ő kir. Felségének adja át, hogy tárába tétetvén: megőriztessék.” Bocskai egyértelműen fogalmazott, amikor úgy végrendelkezett, hogy a korona az ország tárházában „fejedelmekről fejedelmekre maradjon és annak készen tartassék, aki az országnak ura lészen”. Eszerint a korona kincstárban való elhelyezése rendben is lenne, de mi a helyzet a tulajdonjoggal?

Siklóssy 1919-ben – már az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 végén bekövetkezett felbomlása után – ezt írta könyvében: „Tehát a magyar királynak kell azt megőriznie a magyar király tárházában az ország részére. Ha tehát eddig tűrtük is azt a szégyenletes állapotot, hogy a magyar királynak nem volt kincstára az ország fővárosában, ahol efféle kincseinket tarthatta volna, ha eddig el is néztük, hogy egy közös kincstárunk legyen Bécsben, most megszűnt már minden efféle szempont, most likvidálnunk kell minden közösséget és vissza kell kapnunk a magunkét. A Bocskay-féle koronán soha az uralkodóház tulajdonjogot nem szerzett. Csupán őrizte azt; de most már nem kell tovább őriznie.” A koronával kapcsolatos tulajdonjog kérdése mindmáig nem dőlt el megnyugtatóan. A trianoni békediktátum után a románok is maguknak követelték azon a jogcímen, hogy Bocskai erdélyi fejedelem volt, Erdély pedig Románia része lett, így a korona is őket illeti. A magyar álláspont ezzel szemben az volt, hogy Bocskai nem mint erdélyi fejedelem, hanem mint magyar király kapta a koronát. Végül egy Velencében, 1932-ben megtartott nemzetközi bírósági állásfoglalás kimondta: „Az osztrák szövetségi kormány nincs abban a helyzetben, hogy jelenleg figyelembe vehesse a magyar követelést. A két kormány abban egyezett meg, hogy fenti ügyet az alapjául szolgáló kérdés együttes tisztázásáig nyitva hagyja, és addig a jelenlegi állapot marad fenn.” Vagyis Bocskai István felbecsülhetetlen értékű koronája továbbra is Bécsben marad, annak ellenére, hogy – miként arra Siklóssy László helyesen rámutatott – „a Bocskay-féle koronán soha az uralkodóház tulajdonjogot nem szerzett”. Hozzátehetjük: Ausztria sem.

LORD ROTHERMERE TÍZEZER DOLLÁROS TÁMOGATÁSA I Magyarország 1927-ben javában munkálkodott azon, hogy kitörjön a példátlanul igazságtalan trianoni döntés nyomán kialakult külpolitikai elszigeteltségből. Gróf Bethlen István, a konszolidációra törekvő miniszterelnök útmutatása szerint a magyar diplomácia gépezete gőzerővel dolgozott. Márciusban Walko Lajos külügyminiszter Genfben találkozott Chamberlain angol, Briand francia és Beneš csehszlovák külügyminiszterrel. Áprilisban Bethlen Rómában tárgyalt Mussolini miniszterelnökkel, s ennek eredményeként megkötöttek egy barátsági szerződést, illetve megállapodás született a kisantant államokkal szembeni közös politikáról. A magyar külpolitika előtt hatalmas akadályok tornyosultak. A franciák a kisantant országokat támogatták, a nyugati közvélemény pedig nem szimpatizált a magyarokkal. Ez jórészt a velünk szomszédos országok erőteljes, magyarellenes propagandájának volt köszönhető, amivel szemben eleinte nem fejtettünk ki ellenállást. Az első világháború győzteseinek fontos érdeke fűződött az igazságtalan békediktátum „eredményeinek” megőrzéséhez, az Osztrák–Magyar Monarchia végleges felszámolásához, Németország sakkban tartásához. Ebben a számunkra cseppet sem biztató helyzetben váratlan támogatást kaptunk egy angol sajtómágnástól, akinek a lapjai akkoriban jelentős véleményformáló hatást fejtettek ki Nyugat-Európában. Lord Rothermere (Sidney Harold Harmsworth) kezén volt többek között a bátyjával alapított népszerű Daily Mail (1896) és a Daily Mirror (1903). A lord 1927. június 21-én Magyarország helye a nap alatt címmel terjedelmes cikket írt a Daily Mailben. Lord Rothermere egykori megállapításai ma is időszerűek, még akkor is, ha az eltelt idő sokat változtatott a két világháború között fennálló viszonyokon. Íme, néhány részlet a lord nagy hatású írásából (Zinner Judit fordítása):

„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, melyet Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. […] három közép- és kelet-európai ország: Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia azonnal fontosnak érezte, hogy katonai szövetséget kössön Franciaország támogatásával a szerződések, különösen a Magyarországgal kötött trianoni szerződés érvényben tartása érdekében, amely nyilvánvaló tévedéseket és igazságtalanságokat tartalmaz. […] viszonylag kis változtatásokkal újra lehetne egyesíteni az anyaországgal kétmillió magyart abból a hárommillióból, akiket a trianoni béke idegen fennhatóság alá helyezett. […] A Magyarországra kényszerített békefeltételek módosításának kidolgozása során az érintett területek bonyolult módon összevegyült lakosságát is meg kell kérdezni. […] az elcsatolt területek egy részén sok eset bizonyítja, hogy a magyar lakosság nem élvezi a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, amit pedig a trianoni békeszerződés is rögzít számára. […] Kisállamok szűk látókörű előítéletei nem állhatnak az európai biztonság útjába. […] Nyugodtan tanúsíthatunk bizalmat Magyarország iránt, hiszen csak kis része volt a világháború kirobbantásában. […] Akármennyire legyőzöttek és megtörtek voltak is, a háború után néhány hónappal már volt elég erejük és nemzeti öntudatuk megdönteni a bolsevik önkényuralmat, amely a hírhedt Kun Béla alatt erőltette magát országukra. Ezzel megmentették Európát attól, hogy ott éktelenkedjen a közepén egy fekély, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett volna. […] Magyarország természetes szövetségese Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Helye van a Nap alatt. […] Egy olyan népet, mint a magyar, amely mögött egy ezredéves nemzeti és tradicionális fejlődés áll; amely a középkorban hősiesen védte Európát a töröktől; és amelynek már 1222-ben, mindössze hét évvel a miénk után megszületett a maga Magna Cartája, az Aranybulla, nem lehet úgy kezelni, mint egy újonnan létrejött balkáni államot a maga kialakulóban lévő intézményeivel és tapasztalatlan politikusaival. […]”

Lord Rothermere cikke Európa-szerte nagy feltűnést keltett, ám a csehszlovák, a román és a jugoszláv sajtó nem reagált, vagyis az agyonhallgatás taktikáját választotta. Ezt tette Beneš külügyminiszter is. Szerencsére a prágai parlamentnek tagja volt egy bátor magyar politikus, a bácskai [Bačka] illetőségű Szüllő Géza, a felvidéki Magyar Keresztényszocialista Párt elnöke. Ő hat nappal a Daily Mail cikkének megjelenése után parlamenti felszólalásában megköszönte Rothermere lordnak, hogy kiállt Magyarország mellett. Ezután a prágai lapok sem hallgathattak tovább, ámbár nem a cikkben foglalt tényeket, hanem a magyarok esetleges háttértevékenységét taglalták. Hazánkban a lord rendkívüli mértékben népszerű lett. Fellépése hatalmas lendületet adott a határrevízióra törekvő mozgalmaknak. Ezzel kapcsolatban Zeidler Tibor írta A Magyar Revíziós Liga című cikkében: „Ezekben a napokban élénk mozgolódás kezdődött a Trianonellenes szervezetek körében, mivel várható volt, hogy új korszak kezdődik a magyar revíziós propagandában. Hamarosan kiderült, hogy az új »félhivatalos« külpolitikai propagandát egy újonnan létrehozandó szervezet égisze alatt szervezik majd. Július második felében Herczeg Ferenc író, valamint a nagy gazdasági érdekvédelmi szervezetek: a Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és az Országos Mezőgazdasági Kamara képviselői elhatározták a Magyar Revíziós Liga megalakítását.” Az 1927. július 27-én megalakult Liga Herczeg Ferencet választotta elnökének (a végleges alakuló ülésre augusztus 11-én került sor). A mozgalom erejét és népszerűségét jelzi, hogy 1929-re a tagegyesületek száma meghaladta az ötszázat. 1936-ban a budapesti Balaton utcát Rothermere utcává változtatták, majd a következő évben − a 2. számú ház falán – a Revíziós Liga által rendezett ünnepség keretében emléktáblát állítottak a lord tiszteletére. A Liga 1940 őszéig nem kevesebb mint kettőszázhetven könyvet és számtalan cikket jelentetett meg. A világháború – számunkra kedvezőtlen − végső kimenetelének előérzete 1943-ban

arra késztette a mozgalmat, hogy támogassa Horthy kormányzó kiugrási kísérletét. Lord Rothermere nemcsak a Daily Mailben megjelent írásával lopta be magát a hazaszerető magyarok szívébe, hanem azzal is, hogy támogatta az első magyar óceánrepülést. Az ötletgazda egy Kanadában élő pilóta, bizonyos Magyar Sándor volt, aki amerikai magyarok támogatását is megszerezte, s ehhez a merész tervhez csatlakozott a brit sajtómágnás. A navigátori feladatra Magyar Sándor, a gép vezetésére egy tapasztalt pilóta, Endresz György vállalkozott. Endresz pályája már addig is igen mozgalmas volt. Harcolt az első világháborúban, többször is megsebesült, 1915-ben pedig az oroszok fogságába esett. Szökéséről, illetve kalandos útjáról az életrajzát ismertető tanulmányban így számolt be Szabó Attila, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum munkatársa: „A Bajkál-tó déli részén lévő Tayga községbe szállítják. Rövid időn belül megkísérli első szökését, de a kínai határnál elfogják, és a szibériai berezovkai fogolytáborba szállítják. Pár heti fogság után újabb szökésre készül, és július 12-én megindul nyugat felé. A vonaton, de főleg gyalog megtett útnak Irkutszk, Krasznojarszk, Novonyikolajevszk, Cseljabinszk, Petrográd, Viberg, Helsingfors, Tamerforst, Rickimeki, Uleaborg, Toranea a főbb állomásai, míg végül Habarandánál sikerül átlépnie a svéd határt.” Hazatérését követően, 1916 őszén jelentkezett ezredénél, ahonnan pilótaképzésre a bécsújhelyi pilótaiskolába vezényelték. Később az olasz frontra került, ahol előbb megfigyelőként, majd vadászrepülő tábori pilótaként szolgált. 1918-ban már oktató volt, aki légi harcokban is részt vett. Négy igazolt légi győzelmet aratott, de a háború után sem tétlenkedett. Tagja lett az 1919 tavaszán alakult, önszerveződő Rongyos Gárdának, amely főként a háborút megjárt, hazafias gondolkodású katonákból verbuválódott. Feleségének későbbi beszámolója szerint: „1919-ben a kommunizmus alatt többször Bécsbe repül, és így tartja fenn az összeköttetést a magyarországi és bécsi magyar ellenforradalmi körök közt.” A Rongyos Gárda céljai között szerepelt a tanácskormány kommunistáival szembeni ellenállás, illetve a trianoni döntés nyomán

elcsatolt Sopron és környéke megtartása. A magyar kormány ekkor abban bízott, hogy a határkérdésben megegyezhetnek az osztrákokkal, de Ausztria nem akart semmilyen megegyezést, sőt követelte a területek kiürítését, illetve átadását. Emiatt Sopronban (1921 augusztusától) tiltakozó megmozdulások történtek, majd szeptember 8-án fegyveres összecsapásra is sor került, amikor Ágfalván magyar diákok és társaik feltartóztatták a bevonuló osztrák csendőröket. A három magyar és egy osztrák halálával végződött összecsapás után az osztrákok visszavonultak, Prónay Pál huszár alezredes és Héjjas Iván csapatai pedig bevonultak az osztrákoknak ítélt magyar területekre. Ostenburg Gyula őrnagy csendőrzászlóalja megszállta Kismartont, Prónay emberei pedig Felsőőrt. Ezekben az akciókban vett részt Endresz György főhadnagy is a társaival. Prónay Pál, az antanthatalmak területkiürítésre vonatkozó felszólítása ellenére, október 4-én, Felsőőrön „alkotmányozó nemzetgyűlést” rendezett. Ez kikiáltotta a Lajtabánságnak nevezett független tartományt, amelynek államfője Prónay, kormányzótanácsának elnöke pedig Apáthy László százados lett. A sajátos képződményt 1922 júliusában felszámolta az odarendelt magyar csendőrség. A határvita végül az október 11–13 között zajló velencei tárgyalásokon rendeződött, amikor megszületett a népszavazásról szóló döntés. Ennek eredményeként Sopron és nyolc falu lakossága Magyarországot választotta Ausztriával szemben. Endresz György 1923-ig a magyar légierőnél teljesített szolgálatot. Azután az AeroExpress nevű légitársasághoz szegődött (1926-ig). 1927-ben − Rothermere lord bátor kiállása évében – bizonyára nagy hatással volt rá a szenzációs hír, mely szerint az amerikai Charles Lindbergh elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. Nemsokára ugyanilyen repülőútra vállalkozott a két magyar pilóta: Endresz és Magyar Sándor. E célból megvásároltak és átalakítottak egy 460 lóerős, Lockheed-Sirius típusú repülőgépet. A repülőt a magyarokkal szimpatizáló Lord Rothermere Justice For Hungary, azaz Igazságot Magyarországnak névre keresztelte, de tett ennél többet is: tízezer dollárral támogatta a nem veszélytelen vállalkozást.

Az első magyar óceánrepülés története meglehetősen közismert. A magyar pilóták 1931. július 15-én szálltak fel az új-fundlandi Harbour Grace (Kegyelem kikötője) repülőteréről, amely az Európához legközelebb eső amerikai (kanadai) reptér volt. Hosszú órákon keresztül vezettek rádiókapcsolat nélkül felhőkben, majd sötétben úgy, hogy csupán az iránytű segítségével tájékozódtak. Amikor végre létrejött a kapcsolat, a magyar közönség értesülhetett a helyzetükkel kapcsolatos hírekről. A leszállás kijelölt helyszínén, a mátyásföldi reptéren rengetegen összegyűltek az ünnepélyes fogadáshoz. Endreszéknek azonban nem jött össze a mátyásföldi landolás. 5770 kilométert repültek, és már csak harminc kilométer hiányzott Mátyásföldig, amikor elfogyott az üzemanyag, s emiatt július 16-án délután kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk. Bicskétől nem messze, Felcsút közelében értek földet, s a gép ekkor kisebb sérülést szenvedett. Végül egy különgép szállította őket Mátyásföldre, ahol méltó ünneplésben részesültek. Endresz György és Magyar Sándor az út repülési idejének tekintetében – 250 kilométeres átlagsebességükkel − világcsúcsot állítottak fel. Ezt az időt a legtöbb beszámoló huszonöt óra húsz percben jelöli meg, de találkozni huszonöt óra negyven, illetve ötvenkilenc perces, sőt huszonhat óra húsz perces adattal is. Rekordot értek el a megtett távolsággal is, mivel óceánrepüléssel ők jutottak legmesszebb az európai kontinens belsejébe. A lényeg persze az akkori technikai lehetőségek között elért szenzációs eredmény és az az üzenet volt, amely Endreszék és Rothermere lord összefogásával felhívta a világ figyelmét Trianon igazságtalanságára. 1931. július 20-án a budapesti Hősök terén több tízezres tömeg ünnepelte az óceánrepülőket, akiket ezután a kormányzó is fogadott a Várban. Horthy kitüntette és előléptette őket (szolgálaton kívüli őrnagyi, illetve századosi rangot kaptak). Endresz György a következő év tavaszán meghívást kapott az óceánrepülők római kongresszusára. 1932. május 21-én Bittay (Bitai) Gyula navigátorral együtt indult az útra. A hős pilóta nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó repülése. A római Littoria repülőtere fölött – a nézők szeme láttára − a gép megbillent, lezuhant, majd kigyulladt. Endresz és a

navigátor szörnyethalt. A kongresszuson a szervezők a magyar pilóta helyét üresen hagyták. A tragédia megrázta a házigazda olaszokat is, akik gyászszertartással búcsúztatták az elhunytakat. Együttérzésüket azzal is kifejezték, hogy egy Giustitia per l’Ungheria névre keresztelt repülőgépet ajándékoztak hazánknak, Rómában pedig emlékművet avattak tiszteletükre. Endresz Györgyöt és Bittay Gyulát itthon nagy részvét mellett kísérték utolsó útjukra.

KÉT TUDÓS VITÁJA SKÓCIAI SZENT MARGITRÓL I 1944. december 30-án szovjet bombatalálat érte a budai Zsigmond (ma Frankel Leó) utca 6. szám alatti házat. Az óvóhelyen tartózkodó negyven lakót a légnyomás azonnal megölte. A holttesteket – más környékbeli áldozatokkal együtt – a Pálffy téren (ma Bem József tér) tömegsírba temették. Az exhumálásokra csaknem három és fél évvel később, 1948 tavaszán sor került. Az egyik holttest ruhájának zsebében villamosbérletet találtak. Ennek alapján sikerült azonosítani Fest Sándor filológust, egyetemi tanárt, a hazai anglisztika úttörő alakját, akinek családja is a bombatalálat áldozata lett. Az exhumálásnál Fest sógora, Horváth János is jelen volt. A kihantolásról az ugyancsak jelen lévő Gál István irodalomtörténész számolt be 1963-as visszaemlékezésében (ő akkoriban jobbnak látta, ha szovjet bomba helyett eltévedt német aknáról ír). Fest Sándor (1883−1944) Budapesten, 1907-ben szerzett bölcsészdoktori diplomát. Ezután gimnáziumokban tanított, majd 1925-től 1934-ig a stájerországi Grácban élt. Hazatérése után az evangélikus gimnázium, később az Eötvös-kollégium tanára lett. 1938-tól angol nyelvet és irodalmat tanított a Debreceni Egyetemen. Ő szerkesztette az Angol Filológiai Tanulmányok hat kötetét (1936−1944), valamint tankönyveket és szótárakat. Számos tanulmányt írt. Egyik, több részes tanulmányában Skóciai Szent Margit lehetséges magyar származásának kérdését boncolgatta, s ez az értekezése különösen nagy feltűnést keltett. Az 1930-as évek második fele óta nagyot változott a világ. Ma már nehéz lenne feltűnést kelteni egy szentté avatott hölgy emlékének, származásának tematikájával, de akkoriban ennek a kérdésnek politikai vetülete is támadt, ami „magasabb körökben” igencsak borzolta a kedélyeket. Fest tanulmányával kapcsolatban tudományos vita is kibontakozott, amely annak idején a sajtó

érdeklődését is felkeltette. Életrajzírója, Koltay-Kastner Jenő (1892−1985) irodalomtörténész, filológus 1948-ban akadémiai emlékbeszédben kívánt megemlékezni róla, de dolgozatának szövegét a politikai viszonyok változása miatt akkor nem tehette közzé. Írása végül halála után, 2000-ben jelent meg a Skóciai Szent Margittól a walesi bárdokig című, Fest Sándor emlékezetét felidéző kötetben (szerkesztette Czigány Lóránt és Korompay H. János). Ebben szerepel a Fest tanulmányával kapcsolatos vita. Skóciai Szent Margit 1045 (vagy 1047) körül született Magyarországon, és 1093-ban hunyt el a skóciai Edinburgh-ban. Apja Száműzött Eduárd, édesanyja (egyes feltételezések szerint) Árpád-házi Ágota, Szent István királyunk állítólagos leánya volt. Margit III. Malcolm skót uralkodó második feleségeként, a római katolikus liturgián alapuló kereszténység terjesztésével nagy tiszteletet vívott ki magának Skóciában. Czigány Lóránt író, irodalomtörténész 2000-ben tanulmányt közölt a Kortársban, Fest Sándor öröksége címmel. A szerző ebben egy helyütt így idézte Koltay-Kastnert: „Kenéz Bélának, a budapesti egyetem rektorának és Kornis Gyula képviselőházi alelnöknek elnöklete alatt Szent Margit-emlékbizottság alakult, mely zarándoklatra hívta Magyarország angol és skót barátait… Szent Margit feltételezett Baranya megyei szülőhelyére… a közeli Nádasd Árpád-kori templomához, ahol teljesen önkényes elképzelés szerint Margitot megkeresztelték volna.” A tervezett zarándoklat egyes kormányköröknek kényelmetlenné vált, ezért a kultuszminiszter állítólag utasította Herzog Józsefet, a Magyar Országos Levéltár főigazgatóját, az MTA levelező tagját, hogy „vizsgálja felül” Fest Sándor Szent Margittal kapcsolatos adatait, mivel főként az ő megállapításai adtak alapot a zarándoklatra, a megemlékezésekre. A kormányköröket vajon miért zavarta ez a megmozdulás? Erre a kérdésre az akkori politikai viszonyok adják meg a választ. Fest Sándor 1938-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Székfoglaló előadását szeptember 30-án tartotta, egy nappal azután, hogy Münchenben Chamberlain angol és Daladier francia miniszterelnök megegyezett Hitlerrel és Mussolinivel, hogy

tárgyalásokra szólítják fel Csehszlovákiát a magyar területi követelések ügyében. Fest székfoglalóját „angolbarát hangszerelés” jellemezte, s ehhez társult az angolokat és skótokat invitáló program. A magyar kormány ez idő tájt lekötelezettjévé vált a hitleri Németországnak, hiszen a müncheni megállapodás nyomán született a tengelyhatalmak döntőbírósági határozata, az első bécsi döntés (november 2.), amely tizenkétezer négyzetkilométernyi, felvidéki és kárpátaljai − magyarlakta − területet adott vissza Magyarországnak. Ilyen körülmények között valóban zavaró lehetett az angolbarát tanár-filológus megszólalása, a brit–magyar történelmi kapcsolatok népszerűsítése. A Szent Margit származását taglaló tanulmány állításainak megkérdőjelezésével Fest Sándor tudósi tekintélyét, szakmai hitelességét csorbítani lehetett, s erre vállalkozott Herzog József, a történész szakma egyik emblematikus alakja. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság közlönyében, a Turul folyóiratban 1939ben, majd 1940-ben tette közzé dolgozatait Skóciai Szent Margit származásának kérdése (illetve Skóciai Szent Margit származásának kérdéséhez) címmel. Az első, hosszabb tanulmányban utalt arra, hogy Fest Sándor a Szent Margit származásával foglalkozó négy cikkében „visszatért korábbi íróink nézetéhez”, és figyelmen kívül hagyott több mérvadó eredményt. „Szükségesnek látszott tehát az irodalmunkban eddig felhasznált összes adatok felülvizsgálása és a lehetőség szerint újabbakkal való kiegészítése.” Herzog ezután gondosan felsorakoztatta a szóba jöhető forrásokat, majd ízekre szedte Fest Sándor velük kapcsolatos megállapításait. Adamus Bremensis 1075 körül befejezett krónikájáról, a Gesta Hammaburgensis ecclesiae pontificumról szólva például kijelentette: „Mivel az előadottak szerint Adamus Bremensis Anglia történetére vonatkozó ismereteit megbízható forrásokból merítette, Fest Sándor véleményével szemben Karácsonyi [Karácsonyi János történész] felfogását elfogadva, a Gesta feljegyzését teljes hitelűnek kell tekinteni.” Másutt ezt írta: „Azok a feltevések és magyarázatok tehát, amelyeket Fest felhozott, hogy az angol királyfi magyar királyságáról szóló feljegyzéseknek

valami indokolást adjon, alaptalanoknak bizonyulván […] Fest véleményét nem lehet elfogadni.” A hosszas fejtegetések közben ilyen további, Festet minősítő megjegyzések fordulnak elő: „Fest […] azt a semmiféle más adattal nem valószínűsíthető következtetést vonja le, hogy Worcesterben a két ismert krónikán kívül még más bővebb és hiteles feljegyzésnek kellett lennie. […] Festnek azt az előbb már idézett állítását azonban […] a Historia ecclesiastica-ból bizonyítékul idézett mondat nem igazolja. […] Tévesnek kell tartani tehát Fest véleményét, amely szerint az általa feltételezett »worcesteri, előttünk ismeretlen, valószínűleg elveszett feljegyzésekből állapíthatta meg« Ordericus azt, hogy Agátha a magyar király leánya volt. – Ismerve Ordericus alaptalan állításait és súlyos tévedéseit, Katona [Katona István történetíró] ítéletét kell elfogadni, amely így szól: »ennek a régi írónak nem hiszünk«.” Herzog a tanulmányában több régi krónikát ismertetett, s többek között erre a következtetésre jutott: valószínűtlen, „hogy Edvárd királyfi felesége, Agátha, Szent István leánya lett volna”. Hozzátette: „forrásaink a Szent István halála után a trónért folyó küzdelmekben megemlékeznek az elhunyt király nővérének fiáról, Péterről, másik nővérének férjéről, Aba Sámuelről, megemlítenek egy kétségtelenül árpádházi herceget, […] akit Aba Sámuel a császári sereg kivonulása után tüstént kiűzött, ellenben Szent István állítólagos leányáról és ennek férjéről, az ebben az időben hozzávetőleg 25-27 éves Edvárdról, aki állítólag Magyarországon tartózkodott, nem tudnak semmit”. A levéltáros-történész tehát Fest Sándor egyik legfontosabb állítását, Margitnak Szent István egyik hozzátartozójától való nőági származását vonta kétségbe. Érvelésének fontos eleme volt Szent Margit legendája, amelyet a szent leányának, Matild angol királynénak a megbízásából írt Theodorik durhami szerzetes, Margit gyóntatója. Herzog szerint az „életrajzban” a szerzetes „megnevezi Szent Margit atyai nagyatyját, Edmund királyt […] szükségképpen következnék, hogy Szent Margit állítólagos anyai nagyatyjáról, Szent Istvánról is megemlékezzék, hiszen az első magyar király uralkodói nagysága és szentsége nem lehetett ismeretlen az életrajz

szerzetes írója, Szent Margit gyóntatója előtt, annál kevésbé, mivel munkáját István király 1083-ban történt szentté avatása után, 1100 és 1118 között írta. – Ám Szent Istvánról az életrajz említést sem tesz.” Herzog József ezután a Skóciai Szent Margit magyarországi születésével kapcsolatos feltevéseket igyekezett cáfolni. „A némelyek szerint igazolt vagy legalább lehetséges és valószínű állításnak, amely szerint a szent királyné a baranyamegyei Püspöknádasdon született vagy élt volna, egyedüli alapja egy keltezetlen, Kollár [Kollár Ádám szlovák nyelvtudós, bécsi könyvtárigazgató] által 1235-re tett királyi oklevél »terra Britanorum de Nadasth« kifejezése. Az erre a kifejezésre felépített feltevéseket azonban teljesen lerontja az a körülmény, amelyet a Szent Margit származásával foglalkozó legújabb íróink sem méltattak kellő figyelemre, hogy ez a keltezetlen királyi oklevél gyarló hamisítvány, amint azt már Pauler [Pauler Gyula történész, levéltáros] megállapította és Szentpétery [Szentpétery Imre történész] is elfogadta.” Herzog a tanulmányában többféle teóriát is számításba vett. Nem cáfolta Szent Margit magyarországi tartózkodásának, neveltetésének tényét, de a születési hely, illetve a Szent István leányától való leszármazás kérdésében szembement Fest állításaival. Példákkal próbálta bizonyítani, hogy a szóba hozható középkori krónikák „a magyar király nevét valamennyien Salamonnak mondják, mivel Salamon volt az a magyar király, akinek feleségéhez Agáthát a vérrokonság köteléke fűzte”. Az 1940-ben megjelent – e tárgyban második − írását így indította Herzog József: „Fest Sándor, aki már évekkel ezelőtt két magyar- és két angol nyelvű cikket írt a szent skót királyné származásáról, legújabban ennek a kérdésnek egy egész füzetet betöltő ötödik dolgozatot is szentelt. (Skóciai Szent Margit magyar származása. Írta: Fest Sándor. Debrecen, 1939.) Mivel a füzetben Fest az e sorok írójától ebben a folyóiratban tavaly megjelent tanulmányról (Turul, 1939. évf. 1–42.) általánosságban véleményt mond […], helyénvalónak látszik, hogy Fest legújabb dolgozatához néhány megjegyzés fűzessék. […] e legújabb művében Fest azt a véleményt

nyilvánítja, miszerint e sorok írójának dolgozata »lényegében és részleteiben is cáfolgatása«, illetőleg »kritikája« az ő korábban megjelent cikkeinek. Hogy a dolgozat célja nem Fest cikkeinek cáfolata vagy bírálata, hanem Szent Margit származásának meghatározása, ez világosan kitűnik abból a körülményből, hogy Fest cikkeinek csakis azon részeivel foglalkozik, amelyek a források értékelésére és szövegük magyarázatára vagy történeti tényekre vonatkoznak.” A régi krónikák adatainak további elemzése, az eltérő jelentésmagyarázatok közti eltérések boncolgatása a mai olvasó számára nem jelenthet nagy élvezetet, ezért a tanulmánynak ezúttal is csak egy-két érdekesebb mozzanatát elevenítjük fel. Herzog így idézett Fest Sándor debreceni írásából: „Egy helyen ezt írja: »Hogy Herzog… az enyémtől teljesen eltérő eredményre jutott, annak oka, azt hiszem, elsősorban az, hogy a kérdés kutatásánál figyelmen kívül hagyta az angol szakirodalom… megállapításait…« […] A vád alaptalan. Az említett Dictionary-re Fest egynehányszor hivatkozik ugyan, de belőle egyetlenegy olyan adatot sem tud idézni, amely a kérdést megoldása felé előrevinné […]. A másik, ugyancsak hangulatkeltő állítás szerint: »Herzog… nem terjeszkedik ki az angol történetirodalom eddig precizirozott megállapításaira és ezért ellentétbe jut mindavval, amit az angol historikusok e kérdésről tudnak.«” A levéltár főigazgatója írását e sorokkal zárta: „Fest ötödik dolgozatában lépten-nyomon találhatók a felemlítettekhez hasonló, alaptalan és téves állítások, következtetések és hivatkozások is, amelyekkel éppen a módszer miatt részletesen foglalkozni teljesen meddő vállalkozás volna. Ugyanez áll azokra a fejtegetésekre is, amelyek útján Fest végső következtetéséhez eljut. Ezen okból szükségesnek látszik még megjegyezni, hogy bármit is írjon a szóban forgó kérdésről Fest Sándor ezentúl akár magyar, akár más nyelven, e sorok írója az eddigiekhez hasonló természetű fejtegetésekhez a jövőben nem szándékozik hozzászólni.” A két tudós közötti éles polémia után akkoriban csakis Fest Sándor húzhatta a rövidebbet. Czigány Lóránt írta róla, hogy tehetsége és indulása többre jogosította volna, mint amit sikerült

elérnie. „Hazafias szepességi családban, liberális légkörben nőtt fel. Három nyelv ismeretével indult (a családban a magyar mellett németül és angolul beszéltek). Alkatilag hangyaszorgalmú filológus volt, aki protestáns munkamorált hozott a családjából, ő még úgy tudta, hogy eredményeket csak szakadatlan munkával lehet elérni. Már pályája korai szakaszában sokat publikált, közben tanulmányutakon járt Angliában és Amerikában.” Ez a pálya azonban nem lehetett töretlen, mert az első világháború, majd a trianoni döntés elsodorta a nagy terveket. Fest Sándor 1934-ben tért vissza a magyar tudományos életbe. „Hátránnyal indult újra, volt Eötvös-kollégiumbeli kollégái már mind ismert professzorok, közéleti személyiségek voltak. […] Debrecenbe költözött, hatévi professzorsága alatt (1938–1944) szellemi műhelyt teremtett, alkotóereje töretlen maradt.” Halála előtt, 1944 kora őszén azért jött a fővárosba, hogy a háborút lezáró, várható tárgyalások során „kitűnő angol összeköttetéseivel kéznél legyen”. A december végi bombatalálat sajnos minden elképzelésére pontot tett. Herzog József levéltárosi pályafutása − jogi tanulmányainak elvégzése után − 1906-ban, huszonhat éves korában kezdődött. Munkássága folyamatosan kapcsolódott az Országos Levéltárhoz. 1922-ben főlevéltárnok, két évvel később országos levéltári igazgató lett. 1934-ben nevezték ki főigazgatóvá. A Magyar Nemzeti Levéltár róla szóló rövid ismertetésében (mnl.gov.hu/ol/herzog jozsef) szerepel: „Főigazgatói működése gazdag volt maradandó alkotásokban: például a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári gyűjteményének szerves beillesztése a kormányhatósági levéltárak anyagába, az iratanyagnak a gyarapítása a családi és miniszteriális levéltárak révén, leltározásuk és rendezésük a modern levéltártudomány elveinek érvényesítésével, nagy értékű iratfénykép-gyűjtemény létesítése, az erdélyi kormányhatósági levéltárak felállítása, a levéltári országos főfelügyelet előkészítése.” Herzog József nagy felkészültségű tudós volt, sokat dolgozott, ezért szakmai körökben nem ok nélkül övezte tisztelet. Bizonyosra vehető, hogy a Skóciai Szent Margit származása körüli vitába tudományos, nem pedig politikai szempontok miatt bocsátkozott.

Láthattuk, a vita lezárásaként írta 1940-ben, hogy „e sorok írója az eddigiekhez hasonló természetű fejtegetésekhez a jövőben nem szándékozik hozzászólni”. Vagyis nem lehetett ínyére a nyilvános polémia. A főigazgató nem tudhatta, hogy a földi létből már csak keveset tartogat számára a jövő. A következő évben, 1941. december 29-én távozott az élők sorából. Ravatalánál gróf Zichy István levelező tag mondott rövid gyászbeszédet, amelynek szövege megjelent az Akadémiai értesítőben (LI. kötet, 1941.). Zichy többek között így jellemezte őt: „Mi, akik munkatársai voltunk, tudtuk, hogy ennek a halk hangú, szerény férfinak jelleme milyen megingathatatlan alapra volt felépítve. Ennek a jellemnek alapkövei: a lelkiismeretesség, a becsület és a hűség voltak. Aki olyan szerencsés volt, hogy őt közelről ismerhette, annak gyakran ötlött eszébe a horatiusi mondás: Integer vitae, scelerisque purus [kifogástalan és bűntelen ember]. Ne felejtsük el, hogy példaadó férfitól búcsúzunk. Emlékét akkor fogjuk híven ápolni, ha azon az úton haladunk, amelyet ő mutatott nekünk.” Herzog József Budapesten hunyt el, egy nap híján pont három évvel korábban, mint vitapartnere, Fest Sándor. Mindketten hatvanegy évet éltek. Magyar érzelmű, választott hivatásukat lelkiismeretesen szolgáló kutatók voltak, akiket − a politikai elvárásoktól függetlenül – bizonyára tudományos meggyőződésük állított egymással szembe. Vitájuk egyértelműen erről tanúskodott. A világháború lezárt egy tragédiákkal terhes korszakot, s vele az egykor fontosnak hitt vitákat és ellentéteket is eltemette. Már csak az emlékeken és a tanulságokon tűnődhetünk.

AZ IGAZTALANUL MEGBÉLYEGZETT MAGYAR NEMES I A magyar nemesség szerepének, mentalitásának megértéséhez érdemes egy pillantást vetni a múltjára. Ez a réteg az Árpád-korban, a királyi szerviensekből, familiárisokból, katonáskodó várjobbágyokból, vagyis a szabad állapotú személyekből alakult ki. Magyarországon a 13. század első évtizedeitől beszélhetünk a nyugat-európai felfogás szerinti nemesség kialakulásáról. Szerveződésében meghatározó szerepet játszott a nemzetségek szerinti, vérségi alapú hovatartozás. Kézai Simon krónikaíró a 13. század utolsó harmadában száznyolc honfoglaló nemzetségről számolt be, de a kutatók ma ezt a számot harmincöt és ötven közé teszik. Kézai korában, illetve a 13. századi nagy királyi birtokadományozások időszakában sok család igyekezett kimutatni az ősfoglaló nemzetségek valamelyikétől való leszármazást. Ez a köznemesek renddé szerveződésének fontos eleme volt, hiszen az ősi jogok alapján megőrizhették birtokaikat, további földbirtokokhoz juthattak, illetve adómentességben részesültek. Az ország katonai erejének gerincét a magyar nemesség alkotta. Nem véletlen, hogy a kard- illetve szablyaviselés is a nemesi kiváltságok közé tartozott, ez ugyanis a nemesség hagyományos feladatára, az ország védelmezésének kötelezettségére utalt. A nemesség hosszú évszázadokon keresztül eleget tett hadba szállási kötelezettségének (bár nem mindig ugyanazzal az intenzitással), s ezzel összefüggésben gyakran hozott súlyos véráldozatokat. A többség számára természetes és magától értetődő volt a fegyverforgatás, a hadi vállalkozásokban való személyes részvétel, illetve indokolt esetben a távolmaradás megfelelő kiváltása. És persze nem csak a nemes katonáskodott. Daniel Speer, a kalandos életű német muzsikus-író a 17. század derekán hosszabb időt töltött Magyarországon. Úti élményeiből

1683-ban érdekes könyvet jelentetett meg Magyar Simplicissimus címmel. Ebben többek között megjegyzi: „A magyarok (…) inkább meghalnak, mintsem más nemzetek uralkodjanak rajtuk. (…) Jól megülik a lovat és a vívásban semmi sem akadályozza őket, lévén viselő ruhájuk könnyű, rövid és kényelmes. (…) Kassától Erdélyig a nemes, a polgár és a paraszt ifjú korától katona.” A magyar nemesség sajátos arculatának kialakulásához járult, hogy az 1222-es Aranybulla (egyéb kiváltságok mellett) ellenállási jogot adott a főuraknak és a főpapoknak. Ez a jog később a nemesség egészére kiterjedt, és 1687-ig érvényesült a magyar közjogban. Az Aranybullával kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy itt már megjelenik a nemesség nemzet iránti felelős magatartása. Mondhatnák erre a kritikusok: ugyan, miről beszélünk, a nemzet fogalmát a 19. század előtt nem ismerték, nem használták. És valóban, ez a fogalom a középkorban ismeretlen volt, de ez nem jelenti azt, hogy a nemzet nem létezett. Mert mi is a nemzet? Az egyik legjobb meghatározás Bibó Istvántól származik. Szerinte a nemzet olyan társadalmi közösség, amely meghatározott területet – tehát hazát –, és annak politikai szervezetét – államot – mondhat magáénak. Az ilyen közösségnek jelentős hányada, vagy csaknem egésze tudatosan tagja a nemzetnek, tehát nemzettudattal rendelkezik. A nemzet fogalmához tartozik a nyelvi, illetve a történelmi azonosság és a gazdasági életképesség. E meghatározó elemek közül talán a nyelvi azonosság tekinthető leginkább mérvadónak, de a lényeg az, hogy a magyaroknak volt országuk, volt államuk, volt történelmi és nyelvi azonosságuk, és gazdaságilag is életképesek voltak. Vagyis volt nemzetük annak ellenére, hogy ezt a kifejezést nem ismerték. A nemzethez, a nemzettudathoz egyébként nem szükséges különösebb ideológia. Bibó azt mondja, hogy „az emberek […] döntő többsége számára a családon kívül a nemzeti hovatartozás az a közösségi kötelék, mely – hatalmi eszközeitől eltekintve is – a legsikeresebben képes tagjai lojalitására apellálni”. A többség tehát magától értetődőnek tartja és elfogadja ezt a szerveződési formát, s ez a középkorban sem volt másként. Az Aranybullában rögzített ellenállási jog lényegében a nemzet védelmét ruházta a magyar

nemességre olyan esetekben, amikor az uralkodó veszélybe sodorta az országot. Ilyenkor a nemesség megtagadhatta az uralkodó iránti – amúgy kötelező – engedelmességet. A rendek elkülönülése a 16. század végére fejeződött be. A főnemesség lényegében az országos (egyházi és világi) méltóságok és főtisztségek viselőiből állott, míg a nemesség a köznemességgel lett azonos. Ekkortól vált általánossá a birtok nélküli puszta nemesi cím királyi adományozása, és ezzel az armális nemesek megjelenése. A köznemesség sokáig ellensúlyozni tudta a vagyonos nemeseknek a közügyekbe való nagyobb beleszólását, de a Habsburg-ház trónra jutásával megváltozott a helyzet. A Habsburgok a vagyonosok támogatásával nyerték el a magyar trónt, ezért trónra jutásuk végső soron a vagyonos nemesek győzelme volt a köznemesség felett. A Habsburgok politikája kezdettől fogva arisztokratikus jegyeket hordozott, és ezt az irányt igyekeztek érvényre juttatni Magyarországon is. Ennek eredményeként született az 1608. évi törvény, amely megteremtette az örökös főrendiséget. Az addigi nemesi jogegyenlőség az országgyűlésnek két táblára való osztásával csorbát szenvedett, hiszen ettől kezdve az egyháznagyok és a főnemesség (vagyis a főrendek) személyesen vettek részt a törvényhozásban, ezzel szemben a köznemesség csupán képviseleti úton lehetett jelen az országgyűlésen. A nemesség alapvető jogaira vonatkozóan az egyenlőség azonban továbbra is megmaradt. A nemesi jogok 1687-ben jelentősen sérültek, amikor a törököket az országból kiszorító I. Lipót a pozsonyi országgyűlésen elérte, hogy a magyar nemesség lemondjon az ellenállás, valamint a szabad királyválasztás jogáról (Habsburg-ház fiági elsőszülöttségi elv szerinti örökösödése). A koronázási országgyűléseken persze a király ezután is kötelezte magát arra, hogy a rendek jogait és kiváltságait tiszteletben tartja, vagyis állja mindazt, amit II. András 1222-ben az Aranybullában megígért, de senki előtt nem lehetett kétséges, hogy ezek az ígéretek már csak üres formaságok. A magyar nemesség vitézi helytállásáról tanúskodik a családi címerek jelentős része. A címerképek és sisakdíszek fegyvereket,

illetve katonai, vitézi cselekedeteket ábrázoló motívumai a magyar nemesi címereknek több mint ötven százalékán fordulnak elő. Címereink egy része külföldi eredetű, és csak tulajdonosaik honosítását követően kerültek a magyar címerek közé, de az említett ábrázolások nagy száma jól tükrözi a hadviseléssel, az ország védelmével kapcsolatos érdemeket, amelyek megszerzésére gyakran nyílt alkalom viharos történelmünk során. Az uralkodók a nemesség katonai jellegű kötelezettségét, a közügyekben való részvételét minden korban komolyan vették, és számontartották. Aki megpróbált kibújni e kötelezettségek alól, annak számolnia kellett azzal, hogy kipenderülhet a kiváltságosok köréből. Ilyesmi ritkán fordult elő, ám szemléletes példa erre egy Sebestyén nevű férfi esete, aki Ibrány földjének birtokosa volt IV. (Kun) László uralkodása idején. Ez a nemes rendszeresen elmulasztotta a hadba vonulást, és a nemzetgyűléseken sem vett részt, ezért úgynevezett makacssági hűtlenség címén megfosztották Ibrány birtokától. Az elvett birtokot a király 1280-ban Sefrid ispánnak, a vajai és ibrányi Ibrányi család ősének adományozta. A nemesek élete nem mindig volt irigylésre méltó. Helyzetük, sorsuk alakulása, különösen trónviszályok idején bizonytalanná vált. Hatalmuk, befolyásuk és birtokaik megőrzése érdekében arra kényszerültek, hogy politikailag elkötelezzék magukat. Ha rossz döntést hoztak, s nem a nyerő fél oldalán kötöttek ki, akkor részben vagy egészben elveszíthették korábbi pozícióikat, vagyonukat, esetenként életüket is. A külső hatalmak szorításában vergődő Erdély 17. és 18. századi történelme különösen sok idevágó példával szolgál. Magyarországon a Habsburg-ház uralkodóinak esetenként törvénysértő, magyarellenes magatartása azért is állította nehéz döntés elé a nemeseket és a főnemeseket, mert az uralkodóhoz való hűség, illetve a nemzet szabadságának, függetlenségének védelme között is választaniuk kellett. A nagy magyarországi szabadságharcok (Bocskai, Thököly, Rákóczi, 1848–49) előzményeit tekintve jól láthatóak ezek a motívumok. A magyar főnemesség jelentős része a 20. század elején alig 200-300 éves tradíciót tudhatott maga mögött. Ez a réteg ugyanis a Habsburg uralkodók

alatt szerezte magyarországi rangját és birtokát, ellentétben a mélyebb történelmi múlttal rendelkező ősnemességgel. (Természetesen az ősnemes családok között is akadtak olyanok, amelyek főnemesi ranggal büszkélkedhettek.) Az ősnemesek (de genere) megőrizték ugyan birtokukat és a magyar nemességen belüli befolyásukat, de tevékenységük elsősorban a vármegyei életre szorítkozott. A főnemesek és a birtokos köznemesek között nagy számban fordultak elő művelt, nyelveket beszélő emberek, akik nemcsak politikai, hanem nyelvi és kulturális határokat is könnyen átléptek, ha érdekeik úgy diktálták. Nem véletlen, hogy a magyar nemesség soraiba igen sok német, itáliai, francia, osztrák stb. nemes olvadt be az évszázadok során. Az előkelő nemesek kiterjedt, gyakran egész Európát behálózó rokoni kapcsolatokkal rendelkeztek. A műveltség, a kulturális tagozódás idővel jelentős különbségeket teremtett a nemességen belül. A jómódú nemesek eltávolodtak a szegényebbektől, ugyanakkor közelebb kerültek a tehetséges közrendűekhez. Kapcsolatok szövődtek főnemesek, valamint elismert írók, művészek és tudósok között. A műveltség, az új szellemi irányzatok megismerése, befogadása a nemesség társadalomszemléletét is megváltoztatta. A nemességgel kapcsolatos közvélekedést olykor rontotta egyes nemesek kifogásolható magatartása. Fontos azonban leszögezni, hogy a többséget nem a léha, költekező, mulatozó életforma jellemezte. Ez esetben ugyanis a birtokos nemes alkalmatlanná vált volna a megfelelő gazdálkodásra, birtokainak megtartására, az érdemi hadviselésre, a művelődésre, a kultúra támogatására, vagyis az egzisztenciát és tekintélyt teremtő tevékenységekre. Az egyik rossz példa a czoborszentmihályi gróf Czobor család utolsó férfi leszármazottjához, Czobor Józsefhez fűződik, akinek édesanyja Lichtenstein Antónia hercegnő volt. A gróf fényűzően berendezett palotában élt Bécsben, de Párizsban és Velencében is fenntartott hasonló épületeket. Nagyvonalúan költekezett, szerette a kártyát, a nagy értékű fogadásokat és a feltűnést. Veszteségeit gyakran kölcsönök felvételével pótolta. Erről tanúskodik, hogy egyik hitelezője 1731-ben végrehajtást kezdeményezett ellene.

Legismertebb esete az a fogadás volt, amelyet állítólag egy Tarouc nevű márkival kötött az „első udvari férfi” címéért egy bécsi udvari bál alkalmából. A tét ezer arany volt. A fogadás arról szólt, hogy melyikük tud drágább öltözékben megjelenni úgy, hogy ahhoz nem használnak ékszereket, drágaköveket, gyöngyöket. A márki méregdrága, arannyal átszőtt, gazdagon hímzett, csipkékkel díszített ruhában jelent meg, Czobor viszont egy jóval szerényebb külsejű, selyemmel bevont öltözékben. A zsűri már-már Tarouc márkit hirdette győztesnek, amikor Czobor széttárta a kabátját. Mindenki megdöbbent, mert a gróf mellényét a híres olasz festő, Coreggio egyik vagyont érő, remekmívű festményéből szabták. Mások szerint ez a kabátja béléseként jelent meg, de ez nem változtat a lényegen: gróf Czobor József látványos merényletet követett el az itáliai (és az egyetemes) képzőművészettel szemben, s ezzel megnyerte a fogadást. A felelőtlenül költekező Czobor birtokai egyre apadtak, a paloták kicsúsztak a kezéből, és csupán az mentette meg a teljes anyagi romlástól, hogy I. Lotaringiai Ferenc császár (Mária Terézia királynő férje) nyolcezer forintos évjáradékot állapított meg számára. A császár azonban 1765-ben elhunyt, Mária Terézia pedig erős túlzásnak találta a juttatást, és háromszáz forintra csökkentette azt. Ez azután véget vetett Czobor József bécsi tartózkodásának is. Pestre költözött, ahol nagy szegénységben tengette napjait. Utolsó éveinek nyomorúsága előrevetítette halálának tragikumát. 1771-ben, egy hideg téli reggel találtak rá a pesti Duna-parton. József gróf párnája egy szemétkupac volt. Hazánkban a reformkort követő társadalmi változásokkal, a polgárság felemelkedésével, szerepének növekedésével együtt járt az úgynevezett kiváltságos osztállyal szembeni kritikák felerősödése. A magyar irodalom kimagasló tehetségű alakjai között is akadtak olyanok, akik egyes műveikkel hozzájárultak e folyamat gerjesztéséhez. Elég, ha Petőfi Sándor közismert, A magyar nemes című versére gondolunk 1845-ből, amelyet két évvel később a Pató Pál úr követett, hogy csak e két közismert, a magyar nemességet előnytelen színben feltüntető költeményt említsük. A szabadságharc idején született Akasszátok föl a királyokat című Petőfi-vers

annyiban hozható ide, hogy a királyok fölakasztása megszüntette volna a nemességadományozás lehetőségét, ezért ezt az irodalmi művet sem nevezhetjük nemesbarátnak. De nem nevezhető annak Mikszáth Kálmán A gavallérok című kisregénye sem, amelynek megjelenésétől kezdve már nehéz volt „dzsentrizés” nélkül szólni Sáros vármegye nemességéről, illetve a magyar nemesi társadalom egészéről. Kétségtelen tény, hogy a dzsentrik – miként a Pató Pálok is − léteztek, de ha csupán az ő figurájukból indulunk ki, akkor soha nem kaphatunk hiteles képet arról a magyar nemességről, amelynek története az Árpád-kortól jól nyomon követhető. Nem kaphatunk hiteles képet, mert a nemesség, minden felróható hibája ellenére, időről időre tanújelét adta a nemzet iránti elkötelezettségének. Fegyverrel, tollal és anyagiakkal segítette a társadalom megmaradását, kulturális fejlődését, hitéletét, vagyis következetes hordozója volt annak az eszmeiségnek, amelyet a nemzettudattal vagy nemzeti identitással állíthatunk párhuzamba. Hibás és elfogadhatatlan az a szemlélet, amely abban a „népben” kutatja és véli felfedezni a magyarság igazi értékeit, amelyből kiiktatja a nemességet. A kommunista propaganda egykor mindent elkövetett annak érdekében, hogy a magyar nemességet leválassza a magyar népről. Nagyon fontos rámutatni, hogy a magyar nemesség a magyar nép szerves, elválaszthatatlan része. Nemességünk nélkül nem létezett volna honvédelem, nem születtek volna nagyszerű oktatási és kulturális intézmények, nem indultak volna el társadalmi-politikai reformok. A földbirtokos nemesség nélkül a magyar birtokrendszer is szervezetlenebb, erőtlenebb lett volna. A magyar nemesség nem csupán előjogok és kiváltságok élvezője volt. Viselte az ezekkel együtt járó kötelezettségek terhét, és birtokainak, jövedelmének arányában állított katonákat az ország védelmére. A háborúkban, ütközetekben személyesen is részt vett. Nemzeti és keresztény hagyományok, szellemi és erkölcsi értékek hordozója, őrzője, formálója volt, s nem emlékeztetett sem gróf Czobor Józsefre, sem arra a Petőfi Sándor által elképzelt figurára, akit a nagy költő így ábrázolt A magyar nemes című költeményében:

„Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem írok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok!” Petőfit nagyon szeretjük, de ezek a sorok nem tükrözik az általános érvényű valóságot. Példaként nézzünk egy sárosi földbirtokost és a családját. Tapolylucskai és kükemezei Bánó József 1848-ban másodalispán, a vármegye szabadcsapatának kapitánya, később több cikluson keresztül országgyűlési képviselő és alelnök is volt. A szabadságharcban Petőfivel egy oldalon állt. Mindketten azonos célokért küzdöttek, ő azonban – visszaemlékezések szerint – nem osztotta Petőfi Sándor nemességet megbélyegző nézeteit. Testvérével, Bánó Miklóssal együtt jogot végzett, mindketten fegyverrel harcoltak a magyar szabadságért, gyerekeik itthon vagy külföldön szereztek diplomát, és váltak a társadalom hasznos tagjaivá. A család évszázadokon keresztül törődött a fiatalok taníttatásával, pénzadományokkal, több ezer kötetes könyvtárral támogatta az eperjesi evangélikus kollégiumot, a Felvidék nagy hírű tanintézményét. A magyar nemesek jelentős része hozzájuk hasonlóan művelt volt, értett a gazdálkodáshoz, helytállt a hadakozásban, továbbá közcélokra is áldozott. Főként e rétegnek köszönhető a kutatók számára nélkülözhetetlen családi levéltárak létrehozása is. Márkusné Vörös Hajnalka levéltáros írta a Száz Magyar Falu Könyvesháza sorozat Somlóvásárhely című kötetében (2002): „A nemesi társadalom az átlagot messze meghaladó mértékben tartotta számon a nemesi nemzetségek és ágak, a famíliák eredetét, rokoni kapcsolatait. Felmenőiket öt-hat emberöltőre visszamenően név szerint ismerték, gondosan őrizték a „kutyabőrt”, a nemesi kiváltságlevelet (melyet mindig a legidősebb fiú örökölt) s a társadalmi státusukat bizonyító egyéb írásos bizonyítékokat.” Persze feltehető a kérdés: ha a nemesség ilyen eminens módon viselkedett, akkor mivel magyarázzuk a jobbágyfelkeléseket? Nos, a történészek egy része összefüggésbe hozza ezeket a „népnyúzás” teóriájával, holott e felkeléseket rendszerint valamilyen elhúzódó

háború, a politikai és gazdasági viszonyok romlása idézte elő. A jobbágyság helyzete ilyenkor valóban válságossá vált, és ez megfigyelhető volt Európa más országaiban is. Viharos történelmünk során gyakran megesett, hogy a nemesi birtokok tönkrementek az említett okok miatt, és a felelőtlen rablógazdálkodásra is akadtak példák, de a „népnyúzás”, mint a nemesség egyik jellemző vonása, azért sem állja meg a helyét, mert a földbirtokokon dolgozó munkaerő gyengítése ellentétben állt a birtokos nemesség gazdasági érdekeivel. Magyarán: az a földbirtokos, aki a saját jobbágyait sanyargatta, önmagát tette tönkre. A felvilágosodás és a reformkor kimagasló szellemi teljesítményeiben tetten érhető a magyar nemesség jobbik részének gondolkodása. Jól jelezték ezt azok a törekvések is, amelyek a nemesi alkotmány megváltoztatására irányultak. Az 1820-as években megindult mozgalom 1848-ban elérte célját. Ekkor a magyar nemesség önként lemondott kiváltságairól. Elfogadta az ősiség eltörlését, a földesuraknak járó szolgáltatások megszüntetését, a közadózás elrendelését, lényegében azt, hogy a rendi alkotmány helyébe a népképviseleti alkotmány lépjen. Ezzel az önkéntes lépéssel a magyar nemesség különleges példát mutatott Európának. És nemcsak jogi eszközökkel, hanem fegyverrel is kész volt védelmezni a nemzeti érdekeket. Alaposan kivette részét az 1848–49-es szabadságharcból, majd annak leverése után – türelmesen kivárva az alkalmas pillanatot – részt vállalt az 1867-es történelmi kompromisszum megkötéséből. Ez idő tájt a növekvő számú, birtokot veszítő, illetve birtokkal nem rendelkező nemesek érdeklődése (a katonai és az egyházi pályákon kívül) egyre inkább az úgynevezett hivatali pályák felé fordult. A nemesi rang királyi adományozásának joga 1918-ban megszűnt, a címhasználattal kapcsolatos jogokat pedig 1947-ben hivatalosan is eltörölték. Ez a két tényező is jelzi, hogy a magyarországi nemesség 20. századi szerepe és sorsa a korábbiakhoz képest gyökeres fordulatot vett. Külső és belső erők feszegették a régi kereteket, és a királyság névlegessé válásával, vagyis gyakorlati megszűnésével világossá vált: ez a szerveződés a megszokott formában már nem tartható fenn.

Gróf Károlyi Mihály, aki politikai hozzá nem értésével 1919-ben elősegítette Kun Béláék hatalomra jutását, majd 1920-tól szorosan együttműködött a Kommunisták Magyarországi Pártjával, egy 1946os tanulmányában (Valóság) arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg a nyugati arisztokrácia a XVIII. századtól kezdve fokozatosan demokratizálódott, addig az elmaradt Magyarország oligarchiája továbbra is feudális jellegű maradt. Úgy vélte: a magyar arisztokraták az ipar és a kereskedelem ügyeinek intézését a zsidóknak és a sváboknak engedték át, míg az állami és a megyei hivatalok vezetését jórészt kisnemesekre és dzsentrikre bízták. Károlyi szerint az arisztokrácia értékeiből semmi nem maradt. Ezt írta: „Nem mentség, hogy nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában. Ott álltak a háttérben, és sokszor kényes posztokon szolgálták a rendszert Horthytól Szálasiig (…) egyszer és mindenkorra el kell tűnniük.” Károlyi e vélekedéséből nemcsak a saját osztályával szembeni ellenszenv, hanem a magyar arisztokrácia társadalmi térvesztése is kiolvasható. Gudenus János és Szentirmay László Összetört címerek című könyvében szerepel, hogy egy 1943-as kimutatás szerint az évi 50 ezer pengő feletti jövedelmű személyeknek (1380 fő) csupán 11,5 százaléka volt főnemesi származású. E réteg politikai súlyát illetően pedig megállapítják: „A főnemesség a két világháború között néhány kiemelkedő személyiségen, mindenekelőtt Bethlen István, Teleki Pál és Károlyi Gyula grófokon keresztül még fontos szerepet játszott, de már jóval kisebbet, mint a korábbi évtizedekben. Befolyása a politika irányításában a német orientáció erősödésével, a szélsőjobboldal előretörésével egyre csökkent.” Magyarán a főnemesség a két világháború közötti időszakban már nem játszott döntő szerepet a harmadára zsugorított ország sorsának irányításában. Akkora szerepet pedig semmiképp sem, amekkorát később a megtorló hatalom tulajdonított neki. Károlyi nézeteit persze felkapta és érvként használta a hatalmat nyíltan magához ragadó kommunista rendszer. Ám gondolataiból még véletlenül sem azt emelték ki, hogy az arisztokraták sokat veszítettek korábbi pozícióikból, és „nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában”, hiszen akkor nem lehetett volna

egyidejűleg főbűnösként megjelölni őket. Márpedig ez volt a cél. A két világháború között az értelmiség jelentős részét nemesi, főnemesi származású állampolgárok alkották. Ez a réteg munkája, örökölt javai révén többé-kevésbé jómódú volt, ezért lehetett mit elvenni tőle. A második világháború után a magyar történelemben példátlan módon és mértékben söpörték félre a magántulajdonhoz fűződő jogokat. Nem lehet vitás, hogy akkoriban jogos volt a változtatáshoz, így a földreformhoz fűződő igény és követelés. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy tisztességesen szabályozott földreformnak a totális tulajdonfosztás nem előfeltétele. Úgy meg főleg nem, hogy tisztességesen szabályozott földreformról szó se volt. A háború utáni években a „közös tulajdonba vett” városi villákba, palotákba elsősorban a diktatúra vezető kádereit és intézményeit költöztették. A vidéki kastélyokat többnyire termelőszövetkezeteknek engedték át, vagy egyéb, eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használták, aminek következtében nagy részük tönkrement. A rövid időre földhöz juttatott parasztokat (agitátorok és verőemberek közreműködésével) kolhoz típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették, amelyek élére szintén „megbízható” embereket helyeztek. Az államosított üzemek és gyárak vezetését képzetlen, ám hithű kommunistákra bízták, és ilyenek kapták meg a közhivatali, közintézményi szféra vezető állásait is. Rákosi Mátyás még 1954-ben is igazolni próbálta a nemességgel szembeni leszámolás jogosságát. Többek között kijelentette: „Egységesebb lett nemzetünk azáltal, hogy felszámolta (…) e nemzetietlen osztályokat, amelyek évtizedeken át azzal gyarapították gazdagságukat, hogy a legtöbbet ígérő idegen hatalomnak adták el a nemzet függetlenségét.” Rákosiék a hamis történelemkép propagálásával a magyar arisztokráciát és a nemességet (a kettőt képtelenek voltak megkülönböztetni) mint legfőbb bűnbakot ábrázolták. Az emberekkel megpróbálták elhitetni, hogy ez a réteg felelős az ország bajaiért, sorsának rosszra fordulásáért, a háborús veszteségekért. A büntetéseket is ennek megfelelően igyekeztek kiszabni.

Rendszeresítették az osztályellenség, az osztályharc, az osztályidegen, a reakciós, a klerikális (a nagypolgárságra és a módosabb parasztságra kivetítve a burzsuj és a kulák) fogalmát. Származás alapján különböztették meg az embereket. Az egyesekkel szemben felróható bűnök mellett sokak érdemeit elhallgatták, és kollektív büntetést alkalmazva súlyos csapásokat mértek ártatlan emberek tízezreire, közöttük olyanokra is, akik szembeszálltak a megszálló németekkel és nyilas kiszolgálóikkal. A fővárosban 1946 februárjáig csaknem 34 000 embert vettek őrizetbe. Volt arisztokraták, tisztségviselők, egyházi személyek gyilkosaival szemben viszont nem indítottak eljárást, ha pedig mégis, akkor hamarosan felmentették őket (pl. a gyömrői gyilkosságok elkövetői esetében). Az 1946 májusától bevezetett úgynevezett Blistázással hatvanezer közalkalmazottat távolítottak el állásából. Az 1947. évi IV. törvény rendelkezett a nemesi címek és rangok megszüntetéséről, majd az érintettek ellen kíméletlen intézkedéseket léptettek életbe. A nemesi, illetve egyéb „osztályidegen” származású, munkaképes értelmiségiek többsége nehéz fizikai munkára kényszerült, mivel másfajta álláshoz nem jutott, az 1951ben kezdődött tömeges kitelepítések embertelensége pedig vetekedett a szovjet Gulagéval. A volt nemes családok gyerekeit az iskolai adminisztráció a nevük mellett feltüntetett jellel (pl. „x”) különböztette meg, azért, hogy e „nyilvántartás” segítségével megakadályozzák, illetve megnehezítsék továbbtanulásukat. A hátrányos megkülönböztetések a Rákosi-diktatúra bukásával sem értek véget. Az 1956-os szabadságharc aktív résztvevői között alig akadtak hajdani arisztokraták és nemesek, a kádári propaganda mégis előszeretettel hangoztatta ennek ellenkezőjét. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957-ben hozott határozata kimondta, hogy a volt földbirtokosokat, arisztokratákat, gyár- és üzemtulajdonosokat és ezek gyerekeit továbbra is osztályidegennek kell tekinteni. Az MSZMP 1962-es, VIII. kongresszusának jegyzőkönyvében viszont már ez a kitétel szerepel: „Nincs szükség többé tanuló ifjúságunk származás szerinti kategorizálására.” Az 1966-os IX. pártkongresszus határozata végül kinyilvánította, hogy „eldőlt a hatalomért folyó harc, a nagy osztályütközések korszaka

lezárult”. De ez sem volt igaz. A Kádár-rendszer az osztályidegenekkel szembeni megkülönböztetéseket a gyakorlatban még a hetvenes években, tehát jóval az „osztályharc” végének bejelentése után is alkalmazta. A második világháború után az értelmiség tekintélyes részét adó arisztokraták és nemesek megbélyegzése elképesztő méreteket öltött. Ehhez egyes marxista történészek is segédkezet nyújtottak. 1952 és 1981 között jelent meg Andics Erzsébetnek A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848−49-ben című háromkötetes dokumentumgyűjteménye. A fülszöveg e művet a magyar forradalom és szabadságharc egyik legnagyobb forráspublikációjának tartotta, amely több évtizedes gyűjtőmunka eredményeként jött létre. A közreadott dokumentumok egy része nemcsak a nagybirtokos arisztokratákra, hanem a birtokos köznemesekre is vonatkozott. Kétségtelen, hogy a szabadságharc idején a főnemesek, nemesek között is szép számmal akadtak hazaárulók, idegen érdekeket kiszolgáló személyek. Reflektorfénybe állításukkal a marxisták a magyar nemesség egészének lejáratására törekedtek. Az volt a céljuk, hogy történelmi érveket szolgáltassanak a Rákosi- és Kádárféle kommunista rendszer úgynevezett osztályharcához. Ezek az „érvek” sajnos mindmáig hatnak, ezért szükséges hangsúlyozni, hogy az 1848−49-es szabadságharc, illetve az azt megelőző reformmozgalmak meghatározó alakjai főként a főnemesség és a nemesség soraiból kerültek ki. Melléjük sorakoztak fel a nemzeti érzelmű polgárok, parasztok, kézművesek, egyházi emberek. Andics Erzsébet művében szerepel az alábbi kitétel: „A legelemibb népi érdekek elárulásával, az ország fejlődésének akadályozásával a magyar aulikus nagybirtokos arisztokrácia, más országbeli osztályos társaival összehasonlítva nem állt egyedül. (…) Ellenséges hadseregek: az osztrák császári, majd később az orosz cári hadseregnek is sereghajtói voltak. Tanácsaikkal a Habsburgreakciót állandóan még messzebbmenő kegyetlenkedésekre és elnyomásra igyekeztek ösztönözni. És teszik ezt nemcsak kevés egyesek, hanem a »történelmi« családok tagjainak hosszú sora. Egyes arisztokraták hazafias helytállása (…) nem változtat azon a

megdöbbentő tényen, hogy a magyar arisztokrácia zöme 1848–49ben a magyar szabadság halálos ellenségeinek a táborában volt.” A szerző koncepciójába nem fért be azon történelmi családok hosszú sora, amelyek bátran, önfeláldozó módon vettek részt a szabadságharcban. Bona Gábor történész, a kor kiváló kutatója, a szabadságharc tisztjeiről, főtisztjeiről és tábornokairól szóló köteteiben adatokkal cáfolta az efféle hazugságokat. Ezt írta: „Míg például a nemes születésűek aránya a felső vezetésben, a tábornokok és a törzstisztek között meghaladta a 77%-ot, addig ez az arány a századosi karban 66, a hadnagyok és főhadnagyok között pedig kb. 50% körül mozgott. […] A nemesi születésű honvédtisztek valamennyi honvédtiszti csoportjánál a magyar köznemesség volt a meghatározó. Másképpen fogalmazva: a tábornoki és törzstiszti kar tagjainak többsége, a századosok mintegy 50%-a, a hadnagyok és főhadnagyok esetében pedig a relatív többség egyaránt a magyar köznemességből származott.” A magyar nemesség második világháború utáni félreállításának lényeges mozzanata volt a nemesi rangok és címek megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvény életbe léptetése. A döntéshozók az érintettek, tehát a magyar nemesek megkérdezése nélkül döntöttek. Ez azonban semmiség volt a velük (s e körön belül elsősorban a főnemesekkel) szemben elkövetett későbbi atrocitásokhoz képest. Gróf Bethlen István volt országgyűlési képviselő, a Páneurópa Unió magyarországi tagozatának elnöke nyilatkozta 1996-ban, hogy egyes ismert arisztokraták már a nácibarát nyilasok célkeresztjébe is bekerültek. „Bethlen István fejére tűzték ki a legnagyobb vérdíjat, Apponyi Györgyöt, Kállay Miklóst koncentrációs táborba hurcolták, és sorolhatnánk. Szálasiék munkáját azután csaknem hézagmentesen folytatták Rákosiék. A történelmi családok mindig a kultúra csúcsán álltak. Ezt a lehetőséget is elvették tőlük. Nincs olyan nyugati ország, ahol ezek a családok ne játszanának komoly szerepet a politikában, a gazdaságban, a kultúrában, a tudományban. Erre nálunk nem volt lehetőség.” A Rákosi-diktatúra a nemeseket történelmi bűnök elkövetőiként bélyegezte meg, s még az iskolákban is népet sanyargató

földesurakról, országvesztő arisztokratákról regéltek a pedagógusok. Elkezdődött a vagyonból való kiforgatás, az internálás, a tömeges kitelepítés, a továbbtanulást megakadályozó hátrányos megkülönböztetés, a nehéz fizikai munka és a legkülönfélébb megaláztatások időszaka, amelyet a Kádár-diktatúra – bizonyos változtatásokkal – alaposan meghosszabbított. Amikor a magyar nemesek tényleges történelmi szerepéről beszélünk, hangsúlyosan kell szólni a velük szemben elkövetett bűnökről, s rá kell mutatni: az elnyomó rendszer olyan történelmi réteget büntetett, amelynek a nemzet évezredes megőrzésében komoly érdemei voltak. E sorok írójának A magyar nemes vitézsége című kötetét az Athenaeum Kiadó 2009-ben kiadta. Ebben – kislexikonszerű formában – mintegy két és fél ezer nemesről és főnemesről írt szócikk szerepel. Olyan emberek vannak itt említve, akiknek vitézi cselekedeteiről, háborúkban, csatákban, portyázásokban, párviadalokban való részvételéről – Árpád-házi királyaink korától az 1848–49-es szabadságharc befejezéséig – hitelt érdemlő feljegyzések, adatok maradtak fenn. A kötetben szereplő személyek számát illetően természetesen nem lehetett teljességre törekedni. A felsorolt adatok és tények a feltárható múltnak csupán töredékét teszik ki, de azért így is alkalmasak egyfajta keresztmetszet felrajzolására. Mindez jól tükrözi a hazaszeretetből fakadó személyes bátorság és önfeláldozás megnyilvánulásait. A magyar társadalom jelentős részének a nemességre nézvést évtizedeken át nem volt (és ma sincs) kellőképpen hiteles történelemképe, mivel alig volt (s alig van) olyan mértékű és színvonalú ismeretterjesztés, amely ezt elősegítené. Nem túlzás azt állítani: ha az idegen, nemzetellenes érdekek kiszolgálása jellemezte volna a magyar nemesek és főnemesek többségét, ha az erre való hajlam határozta volna meg a többség gondolkodását, akkor a magyar történelemből hiányoznának azok a fényes fejezetek, amelyekre ma büszkén tekintünk, és talán Magyarország is hiányozna a mai Európa térképéről. A magyar nemesség valós ábrázolásával segíthetjük az emlékezést arra az igaztalanul megbélyegzett rétegre, amely sokat tett a keresztény kultúra

megőrzéséért, részt vett a fegyveres küzdelmekben, s ha kellett, nem rettent vissza a legsúlyosabb áldozathozataltól sem.

A KÖTETBEN SZEREPLŐ NEVEK LISTÁJA Aba Sámuel, magyar király Abaffy Miklós, tokaji kapitány Abdi (Abdurrahmán Abdi Arnaut), az utolsó budai pasa Ács Pál, irodalomtörténész Ady Endre Afumaţi, Radu de la, havasalföldi vajda Ágost, szász választófejedelem Ahmed pasa, török hadvezér Ahmed, török bég Ahmed, I., török szultán Ájász, török pasa Ákos István, országbíró Ákos, Ernye bán fia Alasynna, Gyármán unokája Albert, Adrianus fia, Sáros megyei nemes Albert, I., osztrák és stájer herceg Albrecht, a Német Lovagrend nagymestere Almanzor, Trudodati Dalaber, kalabári király Alnoch, Alois, császári ezredes Alsópetényi család Alvinczi Péter, Bocskai István udvari lelkésze Állya Mátyás, nemes, a törökök foglya Amadé, Aba nembeli Dávid ispán fia, nádor Andics Erzsébet, történész András herceg, halicsi fejedelem, II. András fia András, II., magyar király András, László fia, Sáros megyei nemes András, Miklós fia, IV. Béla vitéze Anjou-ház Anna (Jagelló), II. Ulászló lánya Antal, csanádi püspök Antal, Ágoston-rendi szerzetes Antunovics József, szabadkai tanácsnok

Apafy, erdélyi főúr Apáthy László, százados Apáthy, beregi földbirtokos Apor Péter, erdélyi püspök Apponyi György gróf, országgyűlési képviselő Árboc, kun főember Aretino, Pietro (Arezzói Péter), itáliai író és költő Árpád-házi Ágota, Skóciai Szent Margit anyja Ártándy Balázs, Budát védelmező nemes Ártándy Pál, II. Lajos volt tanácsosa Artois grófnő, Hosszú Fülöp (X. Lajos testvére) anyósa Artois, Philippe d’ (Nevers gróf), keresztes vezér Athinai Simon, budai várnagy Azari család Baglioni, Giannino, sienai posztókészítő Baglioni, Guccio, itáliai kereskedő Bagos család Bagos György, Sáros megyei nemes Bajazid, I., török szultán Bakics Pál, főúr Bakics Péter, főúr, palánki kapitány Bakócz Tamás, bíboros, főkancellár Balassa család Balassa Imre, erdélyi társvajda Balassa Menyhértné (Bakics Margit) Balázs, György fia, Sáros megyei nemes Balázs, napidíjas szállító tiszt Bali, Kucsuk, török bég Balling János, fogarasi várkapitány Balogh István, történész Bánffy család, alsólendvai Bánffy Hedvig, Liszthy László felesége Bánlaky (Breit) József, hadtörténész Bánó András, lucskai László fia Bánó család, tapolylucskai és kükemezei

Bánó József, tapolylucskai és kükemezei, az országgyűlés alelnöke Bánó Miklós, tapolylucskai és kükemezei, országgyűlési képviselő Barbarossa, Hajreddin, az Oszmán Birodalom főadmirálisa Basa János, zászlótartó Báthori Boldizsár, erdélyi fejedelem Báthori család, gagyi Báthori Gábor, erdélyi fejedelem Báthori István, erdélyi fejedelem, lengyel király Báthori István, nádor Báthori Kristóf, erdélyi vajda Báthori Zsigmond, erdélyi fejedelem Batthyány Farkas, főúr Batthyány Ferenc, főúr Batthyány Lajos, gróf, miniszterelnök Batthyány Orbán, főúr, Izabella királyné tanácsosa Batthyány Tivadar, gróf, politikus Baturin, Benyovszky Móric kamcsatkai segítője Bebek Ferenc, főúr Bebek Imre, főúr Béla, III., magyar király Bencse Máté, csapatvezér Benedek, veszprémi püspök Benedek, Jakab fia, Sáros megyei nemes Benedek, XI., pápa Beneš, Edvard, csehszlovák politikus, államelnök Beniczky Gáspár, II. Rákóczi Ferenc magántitkára Benyovszky Móric gróf, utazó, emlékíró Bercsényi Miklós gróf, kuruc főgenerális Beriszló Péter, fehérvári prépost Berkeszy Dorottya, beregi nemesasszony Bertóthi család Bessenyei György, költő, császári testőrtiszt Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem Bethlen István gróf, a Páneurópa Unió magyarországi elnöke

Bethlen István gróf, magyar miniszterelnök Bethlen Olivér, csapatvezér Bibó István, politikai gondolkodó, író, államminiszter Bicskei Gergely, választott esztergomi érsek Bittay (Bitai) Gyula, navigátor Blum, magyar telefonkezelő az olasz fronton Bocatius János pedagógus, kassai bíró Boccasini, Niccolò (Miklós bíboros), pápai legátus Bocskai István, váradi kapitány, erdélyi és magyarországi fejedelem Bognár János József, az Országos Kaszinó főkomornyikja Boldai Gergely, bihari főúr Bona Gábor, történész Bonifác, VIII., pápa (Benedetto Gaetani) Bornemisza Boldizsár, erdélyi főkapitány, Fráter György főembere Bornemisza Péter, királyi biztos Bornemissza család, ilosvai Bornemissza Gergely, az egri vár hadnagya Bornemissza János, budai várnagy Bornemissza János, kuruc huszárőrmester Bornemissza János, pozsonyi főispán Bornemissza János, Báthori István lengyel király vitéze Bornemissza Miklós (czerniki lökös?), ónodi kapitány Borovszky Samu, történész Borsa Iván, levéltáros Bosnyák Mátyás, II. Lajos szakácsa Botfi család, tussai Bottyán János (Vak Bottyán), kuruc brigadéros Bőz, bustyaházi harmincados (ellenőr) Brandenburgi György, őrgróf Brandenburgi Katalin, hercegnő Bremensis, Adamus (Brémai Ádám), német történetíró Briand, Aristide, francia külügyminiszter, miniszterelnök Brodarics István, János király kancellárja Bucsu Pál, csapatvezér Burgio, pápai követ

Buzlai Mózes, főudvarmester (főajtónálló) Büdy Erzsébet, a beregi főispán lánya Bük Farkas, beregi nemes (Tegzes Borbála második férje) Caligula, római császár Canova, Antonio, itáliai szobrász Carillo, Alfonso, spanyol jezsuita, Báthori Zsigmond követe Carsix, Marie de, chartres-i nemes hölgy Castaldo, Giovanni Battista, gróf, zsoldosvezér Chamberlain, Arthur Neville, brit politikus, miniszterelnök Chrustiew, Benyovszky Móric kamcsatkai segítője Cillei Herman gróf, Zsigmond király hadvezére Clark, Adam, skót mérnök Clark, William Tierney, angol mérnök Clemenceau, Georges Benjamin, francia államférfi Colonna, itáliai család Corbaviai, horvát főúri család Correggio, Antonio da, itáliai festőművész Corvin János, magyar herceg Czibak Imre, váradi püspök Czigány Lóránt író, irodalomtörténész Czobor József gróf, bécsi arisztokrata Csáki István, magyar főúr Csánki Dezső, történész Császlóci család Csergheő Géza, címertörténész Csiffáry Gergely, történész Csirke család Csokonai Vitéz Mihály Csomaközy András, hajdúkapitány, nagyváradi alkapitány Csonka Ferenc, irodalomtörténész Csonkaréti Károly, hadtörténész Daladier, Édouard, francia miniszterelnök Dancs család, kövecsecsi Deák Farkas, történetíró Dema, Farkas fia, Gömör megyei nemes Demeter, Mihálka fia, IV. Béla vitéze

Demeter, Miklós fia, Kacsics nembeli, zólyomi ispán Dénes, Györk fia, a Radvánszky család őse Dessewffy Arisztid, a képviselőház titkára Dezsőffi Gáspár, bihari főúr Dobi család Dobó Ferenc, csapatvezér Dobó István, egri várkapitány Dóczi család, nagylucsei Dóczy János, kincstárnok, csapatvezér Domokos, Csák nembeli Dózsa Gergely, alvezér Dózsa György, keresztes vezér Durazzói Károly (lásd: Károly, II., magyar király) Dümmerth Dezső, művelődéstörténész Edmund (Vasbordájú), angol király, Szent Margit apai nagyapja Eduárd (Száműzött), Skóciai Szent Margit apja Egervári János, erdélyi nemes Eichorn, német orvos Emmerberg, sváb lovag Endre, egri püspök Endresz György, óceánátrepülő pilóta Erdei Mihály, közhuszár Erdélyi István, régész, történész Erne, Miklós fia, Sáros megyei nemes Erzsébet (Kun), IV. László király édesanyja Erzsébet (Łokietek), Nagy Lajos anyja Erzsébet hercegnő, III. András leánya Esterházy Antal gróf, császári, majd kuruc tábornok Esterházy Dániel gróf, kuruc tábornok Esterházy Imre, ezredtulajdonos Esterházy Miklós József, testőrkapitány Fábry Gergely, evangélikus lelkész Fáy András író, politikus Fejérváry Géza báró, hadügyminiszter, miniszterelnök Fekete Nagy Antal, levéltáros Ferdinánd (Habsburg), I., magyar király

Ferdinánd (Habsburg), II., magyar király Ferdinánd (Habsburg), III., császár, magyar király Ferdinánd (Habsburg), V., magyar király Ferenc (Lotaringiai), I., német-római császár Ferenc József, I., császár, magyar király Ferenc püspök (Francesco di Mino di Buonconte del Cotono) Ferenc, I., francia király Ferenc, pálos barát Ferenczy István, szobrászművész Ferhád, török pasa Fest Sándor, filológus, egyetemi tanár Finta, Aba nembeli, erdélyi vajda, nádor Fischer, Johanna von (Mecséri Dánielné) Forgách család, ghymesi és gácsi Forgách Imre, ghymesi báró Forgách János, magyar főúr Forgách Julianna (Bottyán János felesége) Forgách Mária (F. Zsuzsánna nővére) Forgách Simon gróf, császári tábornok Forgách Zsigmond, országbíró, kassai főkapitány Forgách Zsuzsánna, ghymesi és gácsi Forró János, Fehér megyei főispán Fraknói Vilmos, történész Frangepán Ferenc, kalocsai érsek Frangepán Kristóf, horvát hadvezér Frankói (Keszei) Miklós kalocsai, majd esztergomi érsek Fráter (Utješenić) György, kincstartó, államférfi, bíboros Fráter István, Kovacsóczy Farkas apródja Fricsi család Froissart, Jean, francia történetíró Fugger család Fügei család Fülöp (Szép), kasztíliai király Fülöp (Szép), IV., francia király Fülöp, fermói püspök Fülöp, III., navarrai király

Gaetano, itáliai család Gál István, irodalomtörténész Gálffy János, beregi nemes Gálfi János, udvarmester, fejedelmi tanácsos Garai Miklós, horvát bán, nádor Gárdonyi Géza Geréb László, műfordító Gerendi János, Torda megyei alispán Gerendy, erdélyi nemes Gerhardus, domonkos szerzetes Germanus (Gyármán), Wysobur fia, IV. Béla halicsi követe Geszti Ferenc, erdélyi főúr Ghiczy (Ghyczy) András, erdélyi fejedelemjelölt Ghiczy István, giczi, assa- és ablanczkürti, honvéd százados Ghiczy János, erdélyi kormányzó Gimesi János, Hont-Pázmány nembeli, kalocsai érsek Giovanni de’ Medici, bíboros (X. Leó pápa) Goldstein, magyar telefonkezelő az olasz fronton Gonda Henrik, lapszerkesztő Göbelfalvi család Görgei Artúr, honvéd tábornok, hadvezér Grassalkovics (Grassalkovich) Antal gróf, az udvari kamara elnöke Gritti Antal (Lodovico fia), Eger választott püspöke Gritti Péter (Lodovico fia) Gritti, Andrea, velencei dózse Gritti, Lodovico, drágakő-kereskedő, magyar kormányzó Guadagni, Alessandro, ifjabb, Szendrő kapitánya Gudenus János József báró, családtörténész, író Gvadányi József gróf, huszár generális, költő Gyapoly család, morvai Gyármán (Germanus), IV. Béla halicsi követe Gyármán (lásd: Germanus) Gyármán család Gyármán nemzetség Györffy György, történész

György (Karađorđević), szerb trónörökös György, Jakab fia, Sáros megyei nemes György, Simon fia, Baksa nembeli főúr Gyula (Giuliano della Rovere), II., pápa Gyulaffy Zsuzsanna, Wesselényi Pál, majd Liszthy Ferenc felesége Gyulai Pál, erdélyi főúr Haab, váci püspök Habsburg Mária királyné, II. Lajos felesége Habsburg-Lotaringiai Gizella, főhercegnő Habsburg-Tescheni Frigyes, főherceg Hadik András gróf, császári hadvezér Haimbri, Kanyáma tartomány királya Hám János, szatmári püspök, esztergomi érsek Hasznosi Domokos, tárnokmester, Rátót nembeli Hazay Gábor, Vörösmarty Mihály álneve Hedry (Hedri) család Heister, császári tábornagy Héjjas Iván, katonatiszt, országgyűlési képviselő Helmeczi (Helmeczy) Mihály, lapszerkesztő Heltner György, brassói szenátor Henrik (Kőszegi vagy Németújvári), bán Henrik, VIII., angol király Hentzi, Heinrich, császári tábornok Herberstein, császári tábornok Herczeg Ferenc Herczel Manó, sebész főorvos, kórháztulajdonos Herder, Johann Gottfried von, német költő és filozófus Herman Márk, budai tanácsos Herzog József, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója Hitler, Adolf Hock János, pap, országgyűlési képviselő Hoffmann testvérek, konzorcium tulajdonosok Hóman Bálint, történész, politikus Homonnai Drugeth Bálint, Bocskai István fővezére Hont-Pázmány nemzetség

Horánszky Lajos, bankigazgató, író Horthy Miklós, vitéz nagybányai, ellentengernagy, magyar kormányzó Horváth János, Fest Sándor sógora Horváth Mihály, címzetes csanádi püspök, politikus, történész Horvatinovics Bertalan, nemes, a törökök foglya Hunfalvy János (Johann Hunsdorfer), földrajztudós Hunyadi János, hadvezér, magyar kormányzó Ibrahim, budai pasa Ibrahim, Szulejmán szultán nagyvezére Iffjú János, erdélyi főúr, a Báthori testvérek mostoha apja Ilia, rác hadvezér Ilsvai Leusták nádor Imre, nagyváradi püspök Imre, György fia, Sáros megyei nemes Ince, VI., pápa Irmey Ferenc, fordító, műkritikus István, (ifjabb) király, IV. Béla fia István, kalocsai érsek István, Ákos nembeli Erne (Ernye) bán fia István, I. (Szent) magyar király István, Márk fia, Sáros megyei nemes István, Rátholt (Rátold) nembeli, csapatvezér István, V., magyar király Istvánffy Miklós, történetíró Iván (Kőszegi), Héder nembeli Henrik fia, szlavón bán, nádor Iwud (Jund), Wysobur fia Izabella királyné, I. János felesége Izsépi család Izsó Miklós, szobrászművész Jagelló-ház Jakab József, az MKP IV. kerületi pártszervezetének elnöke Jakab, szepesi püspök Jakab, Adrianus fia, Sáros megyei nemes Jandl, köpcsényi tehénpásztor Jánoki család

János (Habsburg–Lotaringiai), főherceg, császári hadvezér János (Szapolyai), I., magyar király János vitéz, Piringer Jánosról mintázott költői alak János Zsigmond (II. János), választott magyar király, erdélyi fejedelem János, Domokos fia, Sáros megyei nemes János, I., francia király János, II., francia király János, Izsép fia, IV. Béla vitéze János, Márk fia, Sáros megyei nemes János, Simon fia, Sáros megyei nemes Jánosfalvi család Jánossy Dénes, történész, levéltáros Jávorka Ádám, érsekújvári kuruc hadnagy Jekelfalusi család Jellasics József (Josip Jelačić Bužimski) gróf, horvát bán, császári táborszernagy Joachim, Gutkeled nembeli főúr Jókai Mór Jordán, Ágoston-rendi szerzetes Jósika István, erdélyi kancellár József nádor (József Antal, Habsburg főherceg) József, II., császár, magyar király Julianus, domonkos szerzetes Junisz (Jonusz) bég, a Porta tolmácsa Jurisics Miklós, kőszegi várkapitány Justh Gyula, politikus, pártelnök Kádár (Csermanek) János, magyar miniszterelnök Kajángula, Kajája, bihéi fejedelem Kállay Miklós, magyar miniszterelnök Kálnássy család Kálnay, erdélyi nemes Kámponai Manda, Révay Péter szolgálója Kanizsai család Kanizsai János, esztergomi érsek Kapisztrán János, ferences szerzetes, keresztes vezér

Karácsonyi János, történész Kármán Gábor, történész Károly (Habsburg), V., német-római császár, spanyol király Károly (Kis), II., Anjou-házi magyar király Károly (Lotaringiai) herceg Károly, I., (Károly Róbert) magyar király Károly, IV., német-római császár Károlyi Árpád történész Károlyi Gyula gróf, magyar miniszterelnök Károlyi Mihály gróf, magyar miniszterelnök Károlyi Sándor gróf, főispán, kuruc tábornok Kászon (Kászim) bég, török csapatvezér Kata Szidónia, tescheni hercegnő Katona István, történetíró Kazinczy Ferenc, császári testőrtiszt, költő, nyelvújító Kázmér, brandenburgi őrgróf Kázmér, IV., lengyel király Kecer (Keczer) család, lipóci Kecskés Éva, gróf Liszthy László második felesége Kelemen, VII., pápa Kemence, kun főember Kendi (Kendy) Sándor, erdélyi főúr Kendi Gábor, erdélyi főúr Kendy Ferenc, erdélyi tárnokmester Kenéz Béla, a Budapesti Tudományegyetem rektora Kerechényi László, nemes, a törökök foglya Keresztúri Zsigmond, Kővár kapitánya Kerr, Mark, brit tengernagy Keszei Miklós (lásd: Frankói Miklós esztergomi érsek) Kézai Simon, krónikaíró Király Albert, Báthori Zsigmond hadnagya Kirchmajer, pénzszállító tiszt Kleist, porosz ezredes Klemencia (Habsburg), Károly Róbert anyja Klemencia, Anjou (Magyarországi), X. Lajos francia király özvegye

Kolinovics Gábor, történetíró Kollár Ádám, császári tanácsos, az udvari könyvtár igazgatója Kolozsvári Deák János, tordai kamaraispán Koltay-Kastner Jenő, irodalomtörténész, filológus Komáromi Endre, Báthori Gábor szolgája Komáromy András, történész Konek Emil, a császári és királyi flotta vezérkari főnöke Konstancia hercegnő, IV. Béla lánya Kont Miklós, nádor Kopasz Jakab, Borsa nembeli főúr Kornis Gáspár, erdélyi főúr Kornis Gyula, képviselőházi alelnök Korompay H. János, irodalomtörténész Kossuth Lajos újságíró, államférfi, a Honvédelmi Bizottmány elnöke Kovács Gyula merénylő, gazdapárti képviselő Kovacsóczy Farkas, erdélyi kancellár Kölcsey Ferenc Kőszegi (Németújvári) Iván (lásd: Iván) Kőszegi (Németújvári) Nagy Henrik, Héder nembeli főúr (lásd: Henrik) Kőszegi Ambrus, Révay Péter kulcsára Kreskay Imre, pálos rendi szerzetes Kretschmayr Henrik, bécsi egyetemi magántanár Kreuczmajer, pénzszállító tiszt Krisztus (Názáreti Jézus) Kubinyi András, történész Kuckländer, Franz Ferdinand, császári tábornok Kun Béla, politikus, külügyi és hadügyi népbiztos Kükemezey család Küttl (Küttel) Zsuzsanna (Mecséry Istvánné) Lackfi család, nádasdi Lackfi István, Zsigmond király hadvezére Lajos (Nagy), I., magyar király Lajos (Tarantói), Anjou-házi nápolyi és szicíliai király Lajos, budai pap

Lajos, II., magyar király Lajos, XII., francia király Łaski, Hieronym (Laszky Jeromos), lengyel diplomata László (Kun), IV., magyar király (korábban III. László) László herceg (V. István és Erzsébet kun hercegnő fia) László, Arnoldus fia, Sáros megyei nemes László, Miskolc nembeli Ponith (Panit) ispán fia László, Rátót nembeli, királyi főétekfogó László, Werner fia, budai bíró Lászlófi (Listius) György, gróf Liszthy László fogadott fia Lazarevics István, szerb fejedelem Leó (Giovanni de’ Medici), X., pápa Leszek, „Fekete”, krakkói és szandomiri fejedelem Lev, halicsi herceg, IV. Béla veje Lichtenstein Antónia, hercegnő, Czobor József anyja Liedt, bajor hadsegéd Lindbergh, Charles, amerikai óceánátrepülő pilóta Lipót (Habsburg), I., császár, magyar király Listowel, Judith, magyar származású angol író, kutató Liszkai család Liszthy (Listhy, Listi) László gróf, pénzhamisító Liszthy (Listhy, Listi) László, köpcsényi és jánosházai báró, költő Liszthy család, köpcsényi és jánosházai báró és gróf Liszthy Ferenc báró, Bethlen Gábor tanácsosa Liszthy István, alkimista, pénzhamisító Liszthy János, győri püspök, királyi kancellár Liszthy János, Wesselényi Ferenc sógora Liszthy Kristóf, nagyszebeni szenátor Livingstone, David, skót misszionárius, Afrika-kutató, felfedező Lohr Ferenc, festőművész Lónyai (Lónyay) Albert, hadvezér Lónyay Farkas, Báthori Gábor szolgája Lónyay István, beregi nemes Loránd, Borsa nembeli, erdélyi vajda Losonczy István, hadvezér Lőrinc, István fia, IV. Béla vitéze

Maczedóniai László, pécsi prépost Magyar Imre, öttömösi földbirtokos Magyar László, utazó, Afrika-kutató Magyar Sándor, navigátor Majlád (Mayláth) István, hadvezér, erdélyi vajda Majláth Béla, történész Malcolm, III., skót uralkodó Mályusz Elemér, történész Margit, Szép Fülöp nővére Mária nápolyi királyné, Károly Róbert nagyanyja Mária Terézia Máriási (Máriássy) család Máriássy János, honvéd ezredes, hadosztály-parancsnok Márki Sándor, történész Márkusné Vörös Hajnalka, levéltáros Maróthi János, macsói bán Maróthy Dénes, magyar főúr Marschalkó János, lőcsei szobrászművész Martell Károly (Anjou), nápolyi herceg, Károly Róbert apja Márton, Lőrinc fia, Sáros megyei nemes Massaro, velencei diplomata Máté, Csák nembeli tartományúr Matild, Skóciai, angol királyné Mátyás (Habsburg), II., magyar király Mátyás (Hunyadi), I., magyar király Mátyás, Sáros megyei nemes Mecséry (Metsery) István, a Batthyányi-uradalom ügyvédje Mecséry Dániel báró, császári tábornok Mehemed, török szandzsákbég Méhi család Mehmed (Mohamed), Lala, török nagyvezér Meller Simon, művészettörténész Merényi-Metzger Gábor, író, történész Mezőssy Béla, politikus, államtitkár Mihály, zágrábi püspök Mika Sándor, történész

Miklós, boszniai püspök Miklós, Domokos fia, Sáros megyei nemes Miklós, Simon fia, Sáros megyei nemes Miksa (Habsburg), I., német-római császár Miksa Emánuel, II., bajor választófejedelem Mikszáth Kálmán Milanesi, Guido, olasz tengernagy Mini, Bartolomeo, sienai pap Mircsea, havasalföldi vajda Mizse, tolnai és bodrogi ispán, nádor Monoki család Montecuccoli, Raimondo, császári hadvezér Móré László, várpalotai várúr és rablólovag Mussolini, Benito, olasz miniszterelnök N. Fodor János, egyetemi tanár Nadányi Gergely, hajdúkapitány Nádasdy Anna (Tamás húga) Nádasdy Tamás, tárnokmester, országbíró, nádor Nagy András, hajdúgenerális Nagy Balázs, Báthori Gábor gyalogosainak kapitánya Nagy Gergely, várpalotai várnagy Nagy Iván, családtörténész Nagy László, történész Nagysándor József, honvéd tábornok, hadtest-parancsnok Napóleon (Bonaparte), I., francia hadvezér, császár Nátafalusi család Németh Péter, régész, megyei múzeumigazgató Néró, római császár Neusold János, kamarai biztos Nevers gróf (lásd: Artois, Philippe d’) Nogáj, tatár kán Nogaret, Guillamue de, francia kancellár Nyáry Pál, politikus Nyujthódy, erdélyi nemes Ocsarovith Péter, Budát védelmező nemes Ocskay László, kuruc brigadéros

Oldamér, kun vezér (fejedelem) Olivér, Pata fia, Aba nembeli Ordericus, Vitalis, angolszász történetíró Orosz (?), száműzött magyar nemes Orosz család, csicseri Ortvay Tivadar, történész, régész, pedagógus Ostenburg-Moravek Gyula, csendőr őrnagy Ottó, domonkos szerzetes Ottó, III., alsó-bajorországi herceg Ottokár, II., cseh király Ozoro (Ina-Kullu-Ozoro), bihéi hercegasszony Paksi Balázs, II. Lajos megbízottja Pál, jászói prépost Pálffy Géza, történész Panow, Benyovszky Móric kamcsatkai segítője Pasics, Nikola, szerb miniszterelnök Pasqualigo, Pietro, velencei követ Pató Pál, irodalmi alak Pauler Gyula, történész, levéltáros Pecsevi, Ali, török történetíró Perényi Erzsébet, Forgách Imre első felesége Perényi János, magyar főúr Perényi Miklós, magyar főúr Perényi Péter, koronaőr, kancellár Perényi Zsigmond báró, belügyi államtitkár Petényi család Péter (Orseolo), magyar király, Szent István unokaöccse Péter, Benedek fia, Tétény nembeli főúr Péter, Csák nembeli főúr Péter, György fia, Sáros megyei nemes Petermann (Peturmann), budai bíró Petőfi Sándor Petrovics Péter, Budát védelmező nemes Piacsek, császári tábornok Pinto, Serpa, portugál utazó, felfedező Piringer János (Horváth Nepomuki János), huszárkapitány

Pogány József, újságíró, népbiztos (Tisza István egyik merénylője) Polónyi Géza, politikus, igazságügy-miniszter Pór Antal, történész Pöstyéni Gergely, Budát védelmező nemes Pregard, gyógyszerész Prónay Pál, huszár alezredes Putnoki család Rácz István, Bakics Péter szolgája Radu, havasalföldi vajda Rafain, Miklós fia, főúr Rákóczi család Rákóczi Ferenc, II., magyar fejedelem Rákosi Mátyás, kommunista első titkár, a Minisztertanács elnöke Ramberti, Benedetto, itáliai utazó Ramswag, sváb lovag Rareş Péter, moldvai vajda Ráskai Balázs, tárnokmester Ráth Mór, könyvkiadó Rátold (Ráthold, Rátót) nemzetség Ravazdi György, szamosújvári kapitány Rédei család Reggio, bíboros-érsek Reggio, bíboros-érsek Renaldus, Wysobur fia Révay Ferenc, szklabinyai főúr Révay Gáborné (Thurzó Katalin) Révay Péter, holicsi várúr Révay Péterné (Forgách Mária) Reviczky Ambrus, felvidéki nemes Rienzo (Rienzi), Cola di, római néptribun Roggendorf, Wilhelm von, báró, generális Romanovics, Danyiil, halicsi fejedelem Rontó Pál, irodalmi alak Roskoványi család Rosner Miklós, az MKP IV. kerületi pártszervezetének alelnöke Rosztiszláv, halicsi herceg, IV. Béla veje

Rothermere, Lord (Sidney Harold Harmsworth), brit sajtómágnás Rozgonyi János, magyar főúr Rozgonyi Lőrinc, magyar főúr Rozgonyi Osvát, magyar főúr Rudolf (Habsburg), I., német király Rudolf, II., császár (I. Rudolf néven magyar király) Rueber, Georg, tokaji kapitány Salamon, magyar király Salm, Nicolas, gróf, hadvezér Scheer, Richard, német flottaparancsnok Scheffler János, szatmári megyés püspök Schepper, Cornelius de, császári követ Sebestyén, ibrányi birtokos nemes Sefrid ispán, a vajai és ibrányi Ibrányi család őse Semsei család Semsei László, magyar főúr Sennyei Pongrác, erdélyi főúr Sforza-Pallavicini, zsoldosvezér Siklóssy László, író, művelődéstörténész Simon, Zoltán fia, Sáros megyei nemes Sina György báró, bécsi bankár Sirokai család Solmanow, Benyovszky Móric kamcsatkai segítője Speer, Daniel, német utazó, muzsikus-író Starhemberg Miksa gróf, császári főgenerális Statileo (Statilius) János, főpap Stefanow, Benyovszky Móric kamcsatkai segítője Stuart-ház Svábi család Sygher Dorottya, Bornemissza Gergely felesége Szabó Attila, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum munkatársa Szabó Balázs, huszti várnagy Szabó Ignác, író, főgimnáziumi tanár Szádeczky Lajos, történész Szalánczy György, portai követ

Szálasi Ferenc, politikus, „nemzetvezető” Szamosközy István, történetíró Szapolyai család Szapolyai János, erdélyi vajda (I. János néven magyar király) Szász Károly, politikus, irodalomtörténész, író Szatmári György, püspök, kancellár, esztergomi érsek Széchenyi István gróf, a reformkor kimagasló alakja Széchy (Szécsi) család, rimaszéchi Széchy Károly, irodalomtörténész Széchy Katalin, Liszthy János felesége Szécsi György, Bocskai István főembere Szécsi Miklós, országbíró Székely János (Tegzes Borbála első férje) Székely Mózes, hadvezér, erdélyi fejedelem Szekfű Gyula, történész Szeless (Szeles) Adorján, újságíró Szent Gellért Szent István Szent Margit, Skóciai Szent Péter Szentegyedi Gergely, erdélyi jószágigazgató Szentgyörgyi család Szentirmay László, író Szentkirályi család Szentmarjay Imre, beregi nemes (Tegzes Borbála harmadik férje) Szentpétery Imre, történész, levéltáros Szepsi Laczkó Máté, református lelkész Szerémi György, történetíró, II. Lajos udvari káplánja Szerencsés (Fortunatus) Imre, alkincstartó Szilágyi István, református pedagógus, író Szilágyi Sándor, történész Szilassy János, hajdúkapitány Szinán pasa, a szultán erdélyi követe Szinyei Merse család Szinnyei József, irodalomtörténész

Szirmay Pál, zempléni nemes Szirmay Terézia (Mecséry Dániel második felesége) Szluha Ferenc, főpénztárnok, érsekújvári főhadi biztos Szontágh Sámuel, eperjesi evangélikus püspök Szuborits Róbert, korvettkapitány Szuhay Albert, Ajton nembeli főúr Szulejmán, I., török szultán Szüllő Géza, a felvidéki Magyar Keresztényszocialista Párt elnöke Takáts Sándor történész, levéltáros Talleyrand (Charles-Maurice de), francia államférfi Tamás, Monoszló nembeli, esztergomi érsek Tamás, Simon fia György mester szolgája Tarczai Miklós, királyi kamarásmester Tardy Lajos író, művelődéstörténész Tarouc márki (Sylva Tarouca gróf), Mária Terézia udvari embere Tegzes Borbála, beregi nemes asszony Teiszler Éva, történész, levéltáros Telebuga, tatár kán Teleki Blanka gróf, a magyar nőnevelés egyik úttörője Teleki Pál gróf, magyar miniszterelnök Teszelszky Kees, történész Thallóczy Lajos, történész Thaly Kálmán, történész Theodorik, durhami szerzetes Thorvaldsen, Bertel, izlandi származású dán szobrász Thurzó család, bethlenfalvi Thurzó Elek, kincstartó, országbíró Thurzó Ferenc, bethlenfalvi Thurzó György gróf, nádor Thurzó Zsigmond, váradi püspök Tiberius, római császár Tibold család, daróci Tinódi (Lantos) Sebestyén Tisza István gróf, magyar politikus, miniszterelnök Tivadar, győri püspök

Tódor, Budik fia, Gömör megyei nemes Toldy (Schedel) Ferenc, irodalomtörténész Tomori Pál, kalocsai érsek Tóth Márton, budai tanácsos Tóth-Szabó Pál, levéltáros, történész Töll László ezredes, a Nemzeti Örökség Intézet igazgatója Török Bálint, János király hadvezére Törtel, kun főember Tranquillus, Gritti kormányzó titkára Trójer, harmincados (ellenőr) Tunyogi Gergely, hajdú vitéz, Weiss Mihály gyilkosa Ugró László, Vercse Mihály unokája Újlaki Lőrinc, főúr Ulászló, I., magyar és lengyel király Ulászló, II., magyar és cseh király Ulrich, köpcsényi mészáros Uroš István, szerb király Usz család Vadászi család Vajay Szabolcs, történész Valter (Wolter), Germanus fia Váradjai János, erdélyi alvajda Várallyay László, főúr Varga-Weisz Hugó, a Tanácsköztársaság egyik funkcionáriusa Vay Ábrahám, földbirtokos Vay család, vajai gróf Vay Miklós báró, hadmérnök, tábornok Vay Tihamér, legendahős Vay Titusz, legendahős Véber Károly, könyvszerkesztő Vencel, II., cseh király Vencel, magyar király Vercse Mihály, tüzér tizedes Vienne, Jean de, francia tengernagy Vilmos, kápolnaispán, Nagy Lajos titkos tanácsosa Vitkovics, Bakics Péter szolgája

Vitnyédy István, soproni ügyvéd Vlagyimir, II., halicsi fejedelem Vlkolinszky Menyhért („Rontó Pál”) Vörösmarty Mihály Vukašin, Marnavić, szerb despota Walko Lajos, külügyminiszter Wasile, Benyovszky Móric öreg szolgája Weiss Mihály, brassói főbíró Wesselényi család, hadadi Wesselényi Ferenc, nádor Wesselényi Pál, erdélyi főúr Windisch-Grätz, Alfred Candidus Ferdinand zu, császári tábornagy Wissgrill Ferenc Károly osztrák családtörténész Witkowsky, Stanislaus, sorhajóhadnagy Wynblach, Benyovszky Móric kamcsatkai segítője Wysobur, Germanus apja, a Bánó család első ismert őse Wysobur, Ompud fia, Gömör megyei nemes Zalay János, pozsonyi főispán Zámbó Balázs, Abaffy Miklós katonája Zárai Vespasian, Ferdinánd konstantinápolyi követe Zay Péterné (Poltári Soós Klára) Zeidler Tibor, történész Zichy István gróf, az MTA levelező tagja Ziethen, porosz vezérőrnagy Zinner Judit, műfordító Zolthay István, egri tiszt Zrínyi család Zrínyi Katalin gróf, a szigetvári hős lánya Zrínyi Miklós gróf, horvát bán, költő és hadvezér Zsigmond (Luxemburgi), magyar király Zsigmond, I., lengyel király

TARTALOM Bevezetés 1. Egy zaklatott sorsú király és a második tatárjárás 2. VIII. Bonifác pápa kiátkozása Budán 3. Egy posztókészítő, aki koronáról álmodott 4. Dölyfös francia lovagok és a nikápolyi csatavesztés 5. A halicsi követ utódainak hosszadalmas birtokpere 6. Egymással vetélkedő főpapok: Bakócz és Szatmári 7. A Mohácshoz vezető út − „Keresd a nőt!” 8. A drágakő-kereskedő, aki János király trónjára tört 9. Hogyan szedte rá György barát az erdélyi főkapitányt? 10. Egy gátlástalan rablólovag a 16. században 11. Egy rossz emlékű fejedelem Erdélyország trónján 12. Miért ölték meg az ónodi kapitányt Tiszakerecsenyben? 13. Báthori Gábor fejedelem vetélytársa, Ghiczy András 14. Elsöprő erejű szerelem − négyszáz évvel ezelőtt 15. Igazságtétel a gyilkosnak hitt Liszthy László ügyében 16. Két brigadéros sorsa Rákóczi szabadságharcában 17. Rontó Pál kalandjai – mese vagy valóság? 18. A legkeményebb fejű magyar bámulatos pályafutása 19. A szobrászművész és a legnagyobb magyar 20. Két püspök, és az 1848−49-es szabadságharc 21. Sikertelen robbantás Széchenyi Lánchídja ellen 22. Egy nagy magyar felfedező Közép-Afrikában 23. Három lövésből egy sem találta el gróf Tisza Istvánt 24. Vercse Mihály tizedes lappangó kézirata 25. „Horthy sorhajókapitány nem habozott, nem tért ki” 26. Az Országos Kaszinó és a kommunisták 27. Miért őrzik Bécsben Bocskai István koronáját? 28. Lord Rothermere tízezer dolláros támogatása 29. Két tudós vitája Skóciai Szent Margitról 30. Az igaztalanul megbélyegzett magyar nemes A kötetben szereplő nevek listája