Walter Schellenberg emlékiratai 9637357874 [PDF]

Zitiervorschau

Walter Schellenberg emlékiratai

TÉKA KÖNYVKIADÓ-ZRÍNYI KIADÓ BUDAPEST, 1989

ELŐSZÓ Újra és újra olyan hírek keringenek, hogy Walter Schellenberg, a hajdani német titkosszolgálat főnöke életben van. Csak alámerült az ismeretlenségbe, és tovább dolgozik valahol (hiszen az álcázás a mesterségéhez tartozik) Spanyolországban, Egyiptomban, valamelyik arab országban, vagy az ég tudja merre. Kísérteties egyéniségének színpada gyakran és tetszés szerint változik. Ha hitelt adnánk némely lap szenzációt kavaró közleményének, a kémkedés Ahasvérusának kellene tartanunk. De nem az. Halott, Torinóban halt meg, 1952 márciusában. Ott is van eltemetve. Én utoljára 1951 októberében láttam, nagyon beteg emberként, aki már nem volt képes a megkezdett munka befejezésére. Schellenbergnek kínos halála volt. Évek óta májbetegként vonszolta magát. Hosszú hónapok óta tudta, hogy sürgős orvosi beavatkozásra lenne szüksége. Ez ellen azonban mindig tiltakozott. Félt az operációtól. Végül is addig vonakodott, míg a torinói orvosok segítsége már túlságosan későn jött. A haláltól való félelméért halálával fizetett. Ilyen volt a nagyon is közönséges befejezése annak az életnek, amelynek utolsó esztendei minden pompát és fantasztikumot nélkülöztek, sőt inkább szűkösek voltak, tele egy zátonyra futott ember keserűségével, akinek nem volt ereje, hogy úrrá legyen kétségbeesésén. Sem az ember, sem a halála nem alkalmas a legendaképződésre. Sorsa kétségtelenül szokatlan. Túlmutatott azon az emberen, aki megélte. Ebből az életből nem hiányzott semmi, ami ne mutatott volna valami különlegesre: dicsőség, hatalom, kaland, hősiesség, fantasztikum; a bűnözés határainak érintése. De végül is ezek a nagy szavak nem illenek rá: úgy lötyögnek Walter Schellenberg valódi alakján, mint a túlságosan bőre szabott öltöny. Amikor a Lago Maggiore mellett, Pallanzában egy kellemes nyárutói este először találkoztam vele, majdnem elnéztem a nagy szálloda vendégei között. Egy vékony, középtermetű férfi, korrektül öltözve, egyáltalában nem ellenszenves, sem gesztusai, sem mozgása, sem arcvonásai nem jellegzetesek. Az ember rokonszenves ügyvédnek, talán valamilyen mérsékelten sikeres ipari menedzserfélének nézte volna. Udvariassága kissé erőltetettnek hatott inkább, mint őszintének. Kétségtelenül valamilyen enyhe kellem is

hozzátartozott ehhez az emberhez, amelyet időnként ragyogtatni is próbált. Nyugodtan beszélt, tompítottan és lágyan; hanyagul formálta mondatait, amelyek nem voltak elég meggyőzőek. Társalgásának a modulációját helyenként különös idegesség zavarta. Világos volt, hogy Schellenberg a partnerét valamilyen csendes agresszióval az első pillanatban hatalmába akarja keríteni. Érezhető volt az is, hogy a kritikus távoltartást és a megfigyelő rezerváltságot nem képes elviselni, hogy nem rendelkezik azzal a magától értetődő biztonsággal, amelyet szeret mutatni. Világos, nagy szeme a partnert ismét és ismét vallatni látszott, vajon mit "jelent” számára Walter Schellenberg, s hogy a hajdani német Biztonsági Szolgálat főnöke mégis abban a helyzetben van-e, ami olyan benyomást tesz a környezetére, amilyet valamikor tehetett. Valamiféle óvatos reakció zavarta jó közérzetét beszélgetés közben. Úgy érezte, azt követelik tőle, hogy lassan emelje tétjeit. Az önérzet egyfajta crescendóját tapasztalhattuk egészen a közönséges hiúságig. Ez természetesen nem szokatlan. Schellenberg önérzete minden társaságbeli önmegtartóztatást nélkülözött. Szülei az anyagilag tönkrement polgárság seregéhez tartoztak az első világháború, a forradalom és az infláció áldozataiként. Fiatalságát beárnyékolta a szükség. A szülők biztosan társadalmi gőgöt is szuggeráltak belé, az eszközök azonban nagyon gyérek voltak ennek elfogadtatásához. Ez a klasszikus starthelyzete egy felkapaszkodottnak, egy olyan embernek, aki mindenáron „oda szeretne tartozni”, kétes örömet érezve az előkelő, úri emberek társaságában. És aki hajlik is arra, hogy a bejutást a társaságba inkább kalandos úton és gyanús spekulációk révén biztosítsa, mint szorgalmas munkával alapozza meg szolid karrierjét. Valószínű, hogy Stendhal hőse, Julien Sorel az első világháború utáni korszakban nem a papi ruhát választotta volna. A példa nem véletlen, mert a Schellenberg-féle jellemek hajlanak a kétes romantika felé. Mániákusan vonzza őket a szigorú renden és az unalmas ésszerűségen túli világ. A szokatlant tartják normálisnak, a véletlent szabálynak. Nem véletlen, hogy a reneszánsz az a történelmi korszak, amely különösen elbűvölte. Ebben egyetért a háború utáni idők európai „elveszett nemzedékével”. A hősi alakok győzedelmes erejének, akaratának csodálata válasz volt saját ingatagságára. Belső lazasága folytán zsákmánya lett minden kollektív szellemi áramlatnak. Gyöngeségek és tehetség fokozódtak fel ebben a kombinációban egy végzetes kiszorítós játékig.

Ha Schellenberg például valamilyen érdemi eszmecserében konok ellenállásra talált, akkor képesnek mutatkozott minden primitív pszichológiai nyomatékáról lemondani. Néhány másodperc alatt elmúlt mogorva feszültsége, mosolyogva letette a fegyvert, s ennek feltételeit higgadt türelemmel igyekezett kimódolni. Az a szándéka, hogy környezetét és embertársait befolyásolja, egészen pontosan megfelelt a saját befolyásolhatóságának. Ebben az erősen fogékony tehetségben intelligens alkalmazkodóképesség rejtőzködött, ami bizonyára egyik titka volt magasra ívelő pályafutásának. Ám ez a képesség egyúttal gonosz gyöngeségnek is bizonyult. Az alkalmazkodás lehetősége egyúttal alkalmatlanságot is jelentett. A majdnem nőies érzékenység közel állt egy olyan filmsztár szeszélyességéhez, aki sikereiben már nem magabiztos. Valóban, Schellenberg nem volt kifejezetten férfias jellem. Túlzás lenne hatalmas személyiségnek nevezni. Az igazság megkívánja, hogy leszögezzem, én már betegen, csapásoktól legyengülten, gondoktól meggyötörten ismertem meg: egyszóval mint egy összeomlott embert. Az asztalnál, munka közben, avagy az eszpresszóban beszélgetve lépten-nyomon megjelentek arcán az alig elviselhető fájdalmak jelei. Minden étkezés alkalmával orvosságos üvegek koszorújával volt telerakva a terítéke. Együttlétünk utolsó heteiben a szétesés majdnem szemmel látható volt. És szinte minden alkalommal előhozta a családja miatti gondjait, és beszélt saját nehéz pénzügyi helyzetéről. Holott nem látszott, hogy különösebben fogához veri a garast. Sőt az arisztokratikus jellegű gyógyszállóban sem élt feltűnően szűkösen. Ellenkezőleg. Igen jól megvolt. Lehetetlen, hogy a könyvére felvett előlegek biztosították volna neki ezt a költekezési lehetőséget, amelyet kedvelt. Tisztázatlan, hogy milyen források táplálták ellátását. A diszkréció akadályozta, hogy erről faggassuk. De ő indíttatva érezte magát, hogy mindig újabb célzásokat tegyen pénzügyi tartalékaira. Kijelentései eléggé fantasztikusan hangzottak. Részletesen tájékoztatott, hogy egy gazdag francia hölgy a kozmetikai ipar köreiből élénk érdeklődést tanúsít iránta. Más alkalommal beavatott, hogy a meggyilkolt svéd gróf, Folke Bernadotte még halála után is kitünteti hálájával. Amikor ilyesmiket mesélt, figyelmesen jártatta a szemét, hogy utalásai hitelre találnak-e. Mindig érezhetően kedvét lelte a dolgok elleplezésében. Ha a kassza kiürült, a közeli Milánóba szokott utazni.

Minden ilyen kis utazását úgy állította be, mint valami jelentőségteljes titkot. Nehezére esett a teljes hallgatás. De megelégedett azzal, hogy félmondatokban vagy tarka körülírásban arra hívja fel a figyelmet: nagyon fontos személyiségekkel jött össze, akiknek szoros kapcsolatuk van a Vatikánnal, Spanyolországgal vagy a nagyiparral. Kriminalisztikai adottság kellett volna ahhoz, hogy a valódi tényállást ki lehessen deríteni. De miért vette volna valaki ehhez a fáradságot? A lélektani tényállás kétségtelenül izgatóbb volt; Walter Schellenberg határozottan vonakodott akárcsak egy pillanatra is elismerni, hogy régen megszűnt az aktuális politika érdeklődését magára vonni, akár személyében, akár mint valamilyen tényező. (Erős szív kell ahhoz, hogy valaki elviselje a jelentéktelenség száműzöttségét erkölcsi károsodás nélkül.) Schellenberg harmincnégy éves volt, amikor meredek karrier után egy állam borzalmas teljhatalommal rendelkező vezérkarában találta magát. Egy egészen fiatal embernek sikerült megszereznie egy, az állam számára életfontosságú szervezetnek a parancsnokságát: a titkosszolgálatét. A háború utolsó napjaiban végül is - Himmlerre gyakorolt hatása következtében - az a lehetőség nyílott számára, hogy befolyást gyakorolhatott egy nemzetnek, egy kontinensnek a sorsára. Néhány hónappal később angol tisztek - egyáltalában nem kellemes kihallgatások közben - közölték vele, hogy egy uralom túlértékelt, gyámoltalan kegyence volt, aki nem nőtt fel sem a feladatához, sem a történelmi körülményekhez. A nürnbergi törvényszék előtt lealacsonyító buzgalommal védte a bőrét. A nemzetiszocializmus bright young manjét (ragyogó fiatalemberét) bedobták a legszigorúbban őrzött börtönlakók közé, a börtönök ernyesztő világába. Egy operációja után kegyelmi eljárás folytán az amerikaiak szabadon engedték. Arra kényszerült, hogy Svájcban rejtőzködjön, abban az országban, amely kétségtelenül sokat köszönhet neki: sikerült megakadályoznia, hogy Hitler megtámadja a Svájci Államszövetséget. A svájci rendőrség végül is ajtót mutatott neki. Ekkor Olaszországban kapott menedéket. Tűrték a jelenlétét. Ha nem is vonakodás és bürokratikus kellemetlenkedések nélkül. Ami még rosszabb; a vendéglátó nép legfelsőbb hatóságai alig törődtek a „vendéggel”. Megelégedtek egy hanyag felügyelettel, hiszen senki sem tudta elképzelni, hogy ez a beteg ember valamilyen veszélyt vagy terhet jelenthetne. Az ilyen éjjeli felügyelet Schellenberg számára a legkeserűbb

megaláztatás lehetett. Nagy szerepet játszott, és most néhány év elteltével egy elöregedett színész helyzetében találta magát, akinek már senki nem akarta elhinni, hogy valaha főszereplő volt egy korszakos tragédiában. Schellenberg azonban nem mondott le a játékáról. Mesterséges világot fabrikált magának. Állandóan úgy érezte, hogy száz éles szem felügyel rá. Magától értetődőnek vette, hogy az olasz rendőrség, az angol és a francia ügynökök minden lépését figyelik. Valójában nem tett említésre méltó kísérletet szabadulása után, hogy ismét felvegye hajdani kapcsolatainak a fonalait, és azokat szorosabbra fűzze. Ha hinni lehet közléseinek, egyszer a svájci hírszerző szolgálat egykori munkatársát elküldte a jeruzsálemi főmuftihoz; egy nap mutatott is egy barátságos levelet a keletre menekült figurától, aki akkor már régen menedékjogot kapott Egyiptomban. Maga is vállalkozott egy spanyolországi kirándulásra, hogy újra kapcsolatot keressen SSvezetőkkel; ekkor kötött békét régi ellenségével, a Mussolinit kiszabadító Ottó Skorzenyvel. A hosszú esti beszélgetések közben egyszer elmondta, hogy Izraelből egy közvetítő régebben drága ékszert hozott neki. Arra a kérdésre azonban, hogy mit jelentett ez a zsidóbaráti gesztus, csak elutasítóan legyintett. Végül is úgy vélte, hogy ez egyrészt a hála bizonyítéka az utolsó háborús hónapokban tanúsított emberséges magatartásáért; másrészről talán vissza akarják tartani attól, hogy felajánlja szolgálatait az araboknak. Mindezek azonban csak szinte megindító kísérletek voltak arra, hogy egy rövid vendégjáték után a történelem színpadán új szerephez juthasson. Nem tudom, hogy Walter Schellenberg felajánlotta-e valaha is a szövetségeseknek közreműködését a kommunizmus elleni harc érdekében. Azt azonban fájdalmasan vette tudomásul, nem sorolták be őt is a Nyugat elhárító apparátusába. Jól tudta, Reinhard Gehlen tábornok, az Idegen Hadseregek - Kelet Osztályának főnöke a hadsereg vezérkarában ismét felépítette szervezetét, amerikai védnökség alatt, még amikor ő rács mögött ült. Egy hajdani erős vetélytársának ez a sikere sérthette Schellenberg hiúságát, főként, hogy a Gehlen-szolgálat neki már a háború alatt fájó sikertelenséget okozott. Schellenbergnek mindig is az volt a szándéka, hogy a katonai és a politikai titkosszolgálatot saját parancsnoksága alatt egyesítse; amikor Canaris tengernagy letartóztatása után, 1944 áprilisában végre a katonai elhárítás, az Abwehr, és a külföldre irányuló titkosszolgálat

szervezetét egyesítette, már régen működött teljes önállósággal egy új katonai intézmény, amelyik magát sem alávetni, sem szétszórni nem engedte, nevezetesen Gehlen osztálya, az Idegen Hadseregek - Kelet. Schellenbergnek éppen abban az időben - a Gehlen hadiszállásán tett alkalmi látogatás után be kellett vallania a tábornoknak: ő soha nem lesz rá képes, hogy ezt a tudományos pontossággal folytatott feladatot átvegye. A hosszú, szívós vetélkedésben az ő politikai szervezete a katonai hírszerző szolgálattal szemben vereséget szenvedett, mint a nyúl a sündisznóval folytatott versenyfutásban: éppen lekörözte Canarist, amikor Gehlen már a célban volt. Egyáltalán nem érthetetlen, miért gondol Schellenberg nehezteléssel az okos ellenfélre, aki ellentétben vele, leheletnyi kalandorságot sem engedett meg a titkosszolgálat központjában, és ebben neki lett igaza. Elméletileg ő is teljesen elfogadta: egy kémszervezet vezetése száraz, józan és rideg mesterség. A gyakorlatra azonban ebből a belátásból, úgy látszik, semmilyen következtetést nem vont le. És hogy is tehette volna? Az a környezet, amelyben dolgozott és élt, alig tűrt ilyen tárgyiasságot. A Schellenberg-emlékiratok olvasója ijesztően pontos képet nyerhet Hitler és legfőbb vazallusai politikai stílusáról, a modorukról, viselkedésükről. Úgy tűnik, a politikát mindnyájan gigantikus intrikának tekintették, a hatalomért folyó harcot gyilkos, élet-halálra menő tusának, mindenki mindenki ellen, a háborút pedig, mindenekelőtt a titkos fronton viselt háborút óriási indiánosdinak. Egyúttal azonban képesek voltak népek és fajok kiirtására, könyvelői pedantériával. Walter Schellenberg a titkosszolgálat legfőbb főnökének, Heydrich-nek volt a teremtménye, akit Emlékirataiban hatásosan tudott ábrázolni. Ez a zátonyra futott tengerésztiszt, a kifinomult, intellektuális propagandaminiszter, Goebbels mellett a legcsillogóbb és leghatásosabb képviselője volt a nácizmusnak: tehetséges szervező és egyben kalandor, megbízható közigazgatási főnök, ugyanakkor gengszter. Egyik zsenije a gonosznak, ha úgy akarjuk, közvetlen feljebbvalójának, a köztörvényes bűnöző iskolamesternek, Heinrich Himmlernek, és ítéletei jéghideg világosságának köszönhetően a megszállott führernek, némely elgondolásában. Schellenberg többször elmondta, hogy Heydrich nem habozott volna Adolf Hitlert félreállítani, ha saját szemével még láthatja, ahogy a diktátor a birodalmat vereségről vereségre a szakadék felé taszítja. Megkockáztathatjuk, hogy

Fouchénak ez a rettenetes örököse Hitler megbuktatását ugyanolyan aggálytalanul hajlandó lett volna „elintézni”, mint a zsidókérdést. Heydrich számára ideológia és világnézet semmit nem jelentettek, a hatalom azonban mindent... Schellenberg ebben a tekintetben is tehetséges tanítvány volt. Ha valaki megkérdezte volna egyszer tőle, hogy meggyőződéses nemzetiszocialista volt-e valaha, talán naiv felháborodással feltette volna az ellenkérdést: ugyan hogy gondolnak ilyesmire. Lehetséges, hogy pályafutásának kezdetén csodálta a nemzetiszocializmus „eszméjét”. Teljesen valószínűtlen azonban, hogy egy ideológiától fűtött magatartást bizonyított volna, miután maga is közelségébe jutott a gyilkolás szagát árasztó náci félisteneknek, és hatalomra került. Nem az a jellem volt, aki Heydrich cinizmusának a fertőzésétől mentes maradhatott volna. A fiatalember, akit Himmler és mások támogattak és a sikerei elkényeztettek, kockázatos játékot folytatott, amelyben az opportunizmus volt a betét és a hatalom a nyereség. Egy olyan környezethez alkalmazkodott, amelyben a legelemibb erkölcsi alapelvek is ismeretlenek voltak. Úgy véljük, a legfelső náci klánok parancsainak nem engedelmeskedett minden vonakodás nélkül, gyakran pedig ellen is állt ezeknek, talán alkalomadtán megrendülten. De az alkalmazkodást választotta. Ehhez sorolható elválása első feleségétől, egy szorgalmas varrónőtől, aki a kiéhezett bonni diákot egyetemi évei alatt táplálta. Ez az 1941-ben történt elválás bizonyára Schellenberg számára is fájdalmas lehetett, de végrehajtotta olyan rideg keménységgel, melyet erről az inkább érzelmes emberről első pillantásra nem tételeztünk volna fel. Arról is szállingóztak hírek: Schellenberg barátjával, De Crinis professzorral azt tervezte, hogy a válást első felesége szellemi beszámíthatatlanságának megállapítása miatt mondassák ki. Egy ember magánélete iránti respektus azt követelné, hogy megállapítsuk: második házasságát őszinte, nagy vonzalom motiválta. Mégis fatális kissé, ahogy felkapaszkodó éveinek jóravaló útitársától egy pillanat alatt elvált, mihelyt hiúságának első fontos célkitűzését elérte: az SD (Sicherheitsdienst; Biztonsági Szolgálat) külföldi osztályának vezetését. A körülbelül egyidejű szakadások magánéletében és az érvényesülésében megfelelnek azoknak a szabályoknak, amelyek szerint egy beérkezett karrierista cselekedni szokott. Érzelem és számítás nincsenek mindig ellentétben egymással. Elég gyakran egységet alkotnak. Mint ahogy az opportunizmus nemcsak gyengeség, hanem tehetség is. Schellenberg pályafutása ilyen tehetség nélkül nem lett volna lehetséges.

Az 1933-as nemzetiszocialista forradalom előtt nem tűnt ki, vagy csak nagyon kevéssé, politikai érdeklődésével: Hitlertől éppenséggel távol állt. Ő maga ábrázolja az első fejezet szűkszavú vázlataiban, milyen véletlenek határozták meg pályáját. De azért jó lesz, ha mi is néhány mondattal pontosabbá tesszük startját, mint ahogy ő maga bemutatta... Mihelyt kapcsolatot teremt egy nemzetiszocialista szervezettel, megszűnnek a gátlásai abban a tekintetben, hogy egyetemi társairól és professzorairól a titkosszolgálatnak jelentéseket ne szolgáltasson... A besúgás gyanúja itt nagyon is kézenfekvő. Nem szükséges erős fantázia hozzá, hogy ezt a tényállást megállapítsuk. Schellenberg Emlékirataimon kínos fejezeteiben is csak nagyon hanyag és felületes álcázással él, ami saját személyét illeti. Nehéz lenne vaskos hazugságot vagy ferdítést rábizonyítani. Okosság és az árnyalatok kedvelése vezetnek inkább a féligazságokhoz. Ezenkívül mesterien él az önszuggesztió művészetével. Így tekintve, Emlékiratai egészében lefegyverző, ha ugyan nem szubjektív becsületességű könyvvé állnak össze, olyan naiv nyíltsággal megírva, amit néha majdnem szemérmetlenségnek is érezhetünk. Hol lépi azonban át önigazolási szükséglete és képzelőereje a tények határát? A legtanulságosabb bizonyára annak a változatos és komplikált viszonynak a leírása, amely Heydrich és közte volt. Senki sem tett rá mélyebb benyomást azok közül, akikkel a Harmadik Birodalomban tett útjain találkozott. Ezzel az emberrel úgy látszik soha nem tudott betelni. Tisztelte, félt tőle és szerette a nagy megfontoltat, akinek a varázsa alól nem tudott szabadulni. Hitler, Himmler, Ribbentrop vagy még Bormann az utolsó háborús években már nem jelentettek neki problémát. De Heydrich... Majdnem az első megbeszéléseik ábrázolásától kezdve egy olyan szembenállást tüntet fel, amit a tények világossága némileg megcáfol. Gyűlölet és csodálat váltakoznak, ütköznek össze és keverednek itt. Schellenberg nem vonakodik elítélni főnökének ijesztő amoralitását. De amikor arról tudósít, Heydrich hogyan bízta rá a külföldi hírszerzést, még hosszú évek múltán sem tudta elnyomni magában a diadalittasságot és a fiús büszkeséget. Emlékszem Schellenbergnek arra a kísérteties történetére egy kocsmázásról Heydrichhel és Müllerrel, ezzel a Gestapo-pribékkel, amikor Heydrich szigorúan kihallgatja egy Heydrichnével történt privát kirándulásukkal kapcsolatban, miközben mérget csepegtetnek a poharába, vallomása után pedig ellenmérget. Azt hihetnénk,

hogy ez a történet egy túlfűtött pubertáskori fantázia terméke. Az ember szinte hajlik arra, hogy Schellenberget sajnálja, hiszen látszólag iskolásfiúk csínyjének lett az áldozata. Ő azonban tartózkodik még annak a gondolatnak a felvetésétől is, hogy talán pusztán egy rossz tréfát engedtek meg maguknak. Lehetséges, hogy minden úgy történt, ahogy elbeszélte. Higgyük el neki a szinte hihetetlent. De ebben az esetben megengedhető az a megállapítás is, hogy ez az ember minden különösebb lelki kínok nélkül el bírt viselni egy életet rablóromantika és hidegen kitervelt gonosztettek között, mint a legmagától értetődőbb valamit. Hol itt az igazság? Hogy marad a helyén valaki a politikai bűnözés legbensőbb köreiben, és hogy marad (amint ő ezt állítja) mentes a fertőzéstől? Hogy menekült meg annak a rideg őrületnek a vírusaitól, ami európai kultúrnemzetek ifjúságát arra ösztökélte, a bűnözést racionalizálja és tökéletesítse. Schellenberg arról tudósít: a Szovjetunió elleni támadást megelőző hetekben megbízást kapott Heydrichtől, hogy tárgyaljon Wagnerrel, a hadsereg főparancsnoksága főszállásmesterével az SD bevetésének jogi szabályozásáról a hadműveleti területen. Majdnem ártatlan elégtétellel sejteti, hogy Müllernek, a Gestapo-főnöknek tárgyalási művészete a „nemesi” katonaságnál csődöt mondott. De ő, fogalmazásának elegánsabb művészetével minden további időveszteség nélkül sikerrel oszlatott el minden félreértést. Leírja azt is, hogy a Wagner tábornokkal való utolsó megbeszélés végén, amikor már a feladatot megoldották, Heydrich kiküldte a szobából: az ajtón keresztül izgatott hangok szűrődtek ki bentről - semmi több. Schellenberg elhallgatja beszámolójában, hogy ebben az órában már szabaddá vált az út az SD-csapatok számára, az orosz front mögött zsidók ezreinek legyilkolására, bírósági eljárás nélküli agyonlövésére, hogy ezzel megkezdődött a borzalmas menetelés a zsidókérdés „végső megoldására”. Schellenberg ezt nem is sejtette. Vagy mégis? Mi az igazság? Erre vonatkozóan senki sem tud nekünk pontos választ adni. Heydrich meghalt. Wagner főszállásmestert, mint az 1944. július 20-i tiszti összeesküvés tagját, kivégezték. A nürnbergi háborús főbűnösök perének jegyzőkönyveiben a Kaltenbrunner elleni eljárás során azt a kijelentést tette Schellenberg tanú, hogy ő a Heydrich és Wagner tábornok közti utolsó megbeszélésen mint jegyzőkönyvvezető volt jelen. Persze 1945-ben ő is a fejéért küzdött. De a

hiúság és a nyilvánosságra törekvés arra késztették, hogy közelebb lépjen az események valóságához valamivel. A végső, meggyőző tisztázástól azonban visszariadt. Hasonlóan homályban marad kapcsolata Canaris admirálissal, aki Schellenberg felé egy idősebb barát rokonszenvével látszott közeledni. Talán szövetségest vélt benne. Schellenberg emberi rokonszenvének a jelei is - a katonai elhárítás, az Abwehr rejtélyes és egyúttal oly átlátszó vezetője iránt őszinték és hihetők voltak. De az admirális az útjában állt. Csak ha Canarist el lehetett volna mozdítani hivatalából, vált volna lehetségessé Schellenberg becsvágyó célja, a politikai és katonai elhárítás egyesítése. Végül is ő maga tartóztatta le a vetélytársát és félig barátját. Vérző szívvel? Vagy legalábbis zavartan és szorongva, esetleg tele bűntudattal és szégyenérzettel? ő maga megelégszik egy utalással, hogy Heinrich Müller Gestapo-főnök adott neki határozott parancsot Canaris letartóztatására. Vonakodásnak nem volt helye. Még hozzáfűzi, remélte, tud majd valamit tenni Canaris érdekében. De többé nem említi az admirálist. Schellenberg ebben a különleges megbízatásban nem látott mást, mint egy veszélyes gyűlölködést. Úgy becsülte fel, mint a közvetett bizonyítékok láncszemét, amely bizonyítja, hogy Heinrich Müller, a IV. Ügyosztály, a Titkos Államrendőrség vezetője a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban, az ő halálos ellensége, és soha nem szűnt meg az ő tönkretételére és megsemmisítésére törekedni. Nem minden művészi rátermettség nélkül ismerteti meg a nézővel Müller élénk rokonszenvét a bolsevizmus iránt. Egészen láthatóvá teszi számunkra a szenzációs befejezést, nevezetesen, hogy Müller a berlini Istenek alkonya napjainak egyikén, 1945 áprilisában átszökött az oroszokhoz. Sőt azt a gyanúját fejezte ki beszélgetéseink alkalmával, és persze nem tűrt semmiféle kételkedést állítását illetően, hogy Müller szovjet ügynök volt. Ezért félt, hogy Müller a nyakára uszítja a szovjet belügyminisztérium ügynökeit, sőt azt is lehetségesnek tartotta, Müller, vagy - minthogy a hajdani konkurens halott lehet - moszkvai barátai merényletet terveznek ellene. Nos, aki hosszabb ideig a kétes kémipart űzte és titkosszolgálati tevékenységet folytatott, úgy látszik, arra ítéltetett, hogy egész életének minden percében és minden zöldséges kofában ügynököt lásson. Emlékszem, hogy Schellenberg egy tárgyalásunk közben, a pallanzai

szálloda parkjában hirtelen megakadt, és lehalkította a hangját: egy öreg kertésznő jött az út hosszában, ez volt minden. „A franciák mindig szívesen dolgoztak idős asszonyokkal..." - suttogta Schellenberg. Lehetséges, hogy Schellenberg páni félelmében Müllertől, a régi ellenlábastól, saját legendájának az áldozata lett. Egy legendának, amelyben megbúvik valami parányi magja az igazságnak, bármilyen kritikusan vizsgáljuk is ezt. Neki szüksége volt erre a halálos ellenségre a saját igazolása érdekében - ez az egyik. A másik: 1943-tól legalábbis egy természetes ellentét alakult ki közte és a mogorva, konok, volt bajor rendőrtiszt, Müller között, akinek a horizontja, a Kelettel való feltételezett játék dacára nemigen haladta túl a Gestapo-pince magasságát. Ha Walter Schellenberg megalkuvóképességéről van itt szó, alkalmazkodóképességéről olyan fejleményekkel kapcsolatban, amelyeket nem lehetett feltartóztatni, a realitások iránti szimata, mindenekelőtt a valóságos hatalmi viszonyok felmérésében - meggyőző bizonyítéka egy olyan intelligenciának, amely a náci elit átlagát messze felülmúlta. Egyszóval és egyszerűen sokkal okosabb, és hát sokkal ravaszabb volt annál, semhogy egy olyan fanatizmusnak a kiszolgálója legyen, ami még az összeomlás örvényei és 1945 tavaszának romjai közt is a végső győzelemre uszító harcra adott parancsot. Okos volt és egyúttal túlságosan gyenge. Nem rendelkezett azzal a borzalmas erővel, egészen a végső kitartásig, amelyet a totális állam a kiszolgálóitól megkövetel. Ezért sikerült elkerülnie egyrészt, hogy áldozata legyen annak a gyalázatos idealizmusnak, amelynek a parancsa folytán milliók és milliók pusztultak el. Ez különbözteti meg egy-egy olyan alaktól, mint Ohlendorf, aki hozzá hasonlóan a legragyogóbb tehetségek egyikeként szerepelt az SS vezetőgárdájában, és aki Himmler gondoskodó ösztönzése révén hasonlóan fényes pályát futott be. Ohlendorfot Nürnberg-ben halálra ítélték, mert őt felelősség terhelte több mint 90 000 zsidó haláláért. Meghatározatlan időre parancsnoka lett egy SD-rohamosztagnak, amely az orosz front mögött zsidó polgárokat hurcolt el, hogy puskacső elé állítsa őket. Ohlendorf nürnbergi vallomásai a legmegrázóbb bizonyítékai a totális állam lényegének. Mert ennek az embernek személyében nem egy bestia állt a bíróság előtt, hanem

egy intellektuális gonosztevő, egy ideologikus terrorista, egy „idealista” az ember- és életgyűlölő Robespierre fajtájából, egy olyan ember, aki végül is felismerte, hogy halált érdemel. Ohlendorffal ellentétben Schellenberg értett hozzá, hogy megóvja magát ismét és ismét a rohamcsapat-parancsnoki kinevezéstől. Elővigyázatosság vagy emberség tartotta ettől vissza? Ki tudja ezt megítélni? Némelykor feltámad az emberben az a gyanú, hogy Schellenberg a keleten történő tömeggyilkosságok, a koncentrációs táborok és gázkamrák ismeretében sem zavartatta magát különösebben, amíg sikerült elkerülnie ezeknek a szörnyűségeknek a látványát. Az utolsó háborús évben kemény összecsapásra került sor Ohlendorf és Schellenberg közt, amikor végül Ohlendorf gyűlölettől tajtékozva megvádolta, hogy nem „igazi, elszánt nemzetiszocialista”. Kénytelenek vagyunk Ohlendorfnak ezt a felháborodását megérteni. Neki volt „bátorsága” a gaztettek végrehajtására. Ez a felelősség terhelte, és ezért alacsonyabb rendűnek tekintették. És itt állt vele szemben Schellenberg, aki nagy adag ravaszsággal elkerülte, hogy a totális állam halálos bűnadóját is megfizesse. Más szavakkal: Schellenberg nem volt hajlandó magát a romlásba rohanó nemzetiszocializmusnak kiszolgáltatni. Ohlendorf azonban minden hidat felégetett maga mögött. Ezzel szemben Schellenberg nagyon világosan látott. Szerinte arról volt szó, hogy Németországot (és saját magát) az elkerülhetetlen vereség áradatából kimentse. Emlékirataiban hosszú feljegyzéseket találunk egy döntő megbeszélésről Himmlerrel, augusztusban, a birodalmi vezető főhadiszállásán, Zsitomirban, egy látogatás alkalmával. Tény, Schellenberg ettől kezdve nem szűnt meg Himmlert a haladéktalan békekötésre hangolni. A történész közbevetheti itt, Schellenbergnek fel kellett tudnia mérni: a Nyugat egyetlen képviselője sem volt abban a helyzetben, hogy az SS főnökével tárgyalásba bocsátkozzék. Schellenberg ismételten azzal érvelt, hogy Hitlert csak környezetének legbefolyásosabb tagjai lennének képesek térdre kényszeríteni, miután a hadsereget 1944. július 20-a (a Hitler elleni merénylet dátuma) óta politikai hatalmától megfosztották, erkölcsileg pedig elhallgattatták. Schellenberg kényszerítő világossággal ismerte fel, hogy egy béketárgyalás csak akkor volna lehetséges, ha a terrorgépezetet előbb megállítanák, a gázkamrákat eloltanák, és a lágerek kapui megnyílnának.

Lehet ezt a belátást, előrelátást megalkuvásnak is nevezni. Magatartása azonban az összeomlás viharában mégis bizonyos elismerést érdemel. Sok ezren köszönhetik életüket ennek az okos magatartásnak. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Schellenberg ezekben a hónapokban nap mint nap nagy rizikót vállalt. Hitler minden kísérletet, amely kapcsolatok szálait fonogatta az ellenséges táborral, halállal büntetendő árulásnak minősített. Schellenberg azzal sem hagyott fel, hogy a führernek és a főhadiszállásnak az Egmontjelentésekben képet fessen Németország reménytelen katonai és politikai helyzetéről. Ezzel is nap mint nap hurokba dugta a fejét. A keserű vég előtti kuszáit hetekben következtek be Schellenberg órái, amikor ismételten lehetőséget kapott egy valóban történelmi fellépésre. Erőfeszítései azonban hiábavalók voltak, meg kellett hiúsulniuk, már túlságosan késő volt. A történetírók talán el fogják felejteni, de ha mégis fennmarad a neve a század emlékezetében, nem lehet majd ítéletet mondani felette anélkül, hogy ne gondolnának azokra, akiket megmentett a haláltól. Természetesen nem lehet ráfogni, hogy ezt az emberiségnek tett szolgálatot tekintette tulajdonképpeni életművének. Ez a szemlélet azt is feltételezné, hogy a nemzetiszocialista uralom tizenkét éves boszorkánytánca közben minden megrázkódtatás nélkül meg tudta őrizni a keresztény világrend erkölcsi normáit. Katolikus volt, de az egyházhoz fűződő kapcsolatai már iskolás és egyetemi hallgató korában is nagyon lazák. 1933 után pedig Schellenberg minden kapcsolatot megszakított a katolikus egyházzal. (Mindazonáltal a háborús években mérsékelt, türelmes egyházpolitikát képviselt.) A fogságban pedig egy páternek a hatására, aki az internált nemzetiszocialisták megtérítését különösen a szívén viselte, visszatalált az egyházba. Schellenberg Pallanzában súlyt helyezett arra, hogy egyetlen vasárnapi misét el ne mulasszon. Szigorúan arra törekedett, hogy egyháza hű fiának mutatkozzék; minden tartózkodás nélkül mesélte, állandóan keresztet hord a mellén. Ismét felötlik itt bennünk az opportunizmus megjelölés. Szó sincs arról, hogy Schellenberg újra felfedezett vallásosságának őszinteségét semmibe vegyük. De hitbeli készségének szubjektív becsületessége nem terjed odáig, hogy jóvátegye az élet legfőbb értékeivel szemben mutatott mélységes bizonytalanságát. Schellenberg szerencsétlen teremtménye volt egy szerencsétlen korszaknak, világnézeti kuszáltságok gyermeke, amelyek az

első világháborút követő összeomlás után rátelepedtek a kontinensre, mint egy betegség. A húszas évek szélrohamai őt is, mint egy gyökértelen, „elveszett” nemzedék ezer meg ezer tagját, hajótöröttként sodorták a totális állam partjára. Mintha egyedül a „hatalom akarása” az, ami a német radikalizmust jobbról (éppúgy mint balról) megigézve, lett volna képes ezeknek a fiataloknak az életérzését fenntartani és betölteni. Csak a „mozgalom” jelentette számukra a rejtőzködést, és ezzel együtt egy kevéske biztonságot. Emlékezhetünk Alfred Rosenberg gyalázatos jelmondatára: „Az élet stílusa olyan, mint egy menetelő hadoszlop. És ez nem attól függ, hogy milyen irányba és milyen sors felé vezet a menet.” A totális állam többet is nyújtott: sikert, dicsőséget, pénzt. Ígéretet tett minden becsvágy kielégítésére. Walter Schellenberg megóvott magában polgári örökségként egy - ha nem is túlságosan erős - akaratot egyénisége megőrzésére, ami soha nem hajolt meg a szándék előtt, hogy teljesen besorozzák a barna arcvonalba. Véletlenül felszedett furcsa műveltsége, intelligenciája, az elegáns formák iránti érzéke, csiszolt modora is visszatartották a teljes azonosulástól. Egyrészt. Másrészt azonban ezekkel az erényekkel együtt megtestesítette a törtető, félművelt és társadalmilag felkapaszkodottak típusát. Ennek az ismertetőjegyeihez tartozik még két szó: a parvenü és a szélhámosság. Ilyennek mutatkozott nekem az az ember, aki a Lago Maggiore partján lévő szállodájának poros plüsspompája között egyszer azt is megvallotta, amit egy nürnbergi fogolytársától hallott: ő, Walter Schellenberg volt kiszemelve a nemzetiszocializmus győzelme utáni aranykorban arra, hogy Heinrich Himmler utódja legyen az SS főnökeként, parancsnoka a fekete elit gárdának; talán éppen azért sem vonták be közvetlenül a Harmadik Birodalom gaztetteibe, mert a tömeggyilkosságok és népirtások korszaka után „szeplőtlen kézbe” akarták tenni a hatalmat. Kísérteties álma ez egy hajótöröttnek, aki a történelem mérlegén megméretett és könnyűnek találtatott. Klaus Harpprecht

ÉLETRAJZOM Attól a naptól kezdve, amikor 1941-ben átvettem a külföldre irányuló politikai titkosszolgálat vezetését, Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője és a politikai kémelhárítás irányítója a legszigorúbban megtiltotta, hogy valahol is képet közöljenek rólam. Sőt azt is, hogy egyáltalában valamilyen módon szóba kerüljön a nevem a sajtóban. Csak Németország összeomlása után vált ismertté a nevem a nyilvánosság előtt, és valami a tevékenységemről, de sok minden tisztázatlan, homályban maradt. Ha most elhatározom, hogy kilépek a kulisszák mögül, és a nemzetiszocialista uralom titkosszolgálatáról beszámolok, nem azért teszem, hogy személyemet reflektorfénybe állítsam. Még az sem szándékom ezzel a könyvvel, hogy az olvasót néhány izgalmas kémhistóriával szórakoztassam. Ami könyvem sajátosságát illeti: olyan szorosan kapcsolódott tevékenységem a politikai és katonai eseményekhez, különösen a második világháború idején, hogy úgy hiszem, mondanivalóm tágabb értelemben véve, néhány homályos helyen világos képet adhat a Harmadik Birodalomról. De hogy érthető legyen, miként jutottam a titkosszolgálat közelébe és aztán emésztő sodrába, ehhez szükségesnek tartok elmondani egyet-mást fiatal éveimről, és ezek hatásáról későbbi fejlődésemre. Már mint gyermek - 1910-ben születtem Saarbrückenben, Guido Schellenberg zongoragyáros hetedik gyermekeként - megismertem a háború borzalmait. Különösen az 1917-es tél volt emlékezetes számomra, a franciák heves bombatámadásai szülővárosom ellen, az éhség, a hideg, a betegség miatt. Az első világháború után apámat - a Saar-vidék francia megszállása idején - politikai okok miatt fogságba vetették. Anyám ekkor még inkább mint azelőtt, a katolikus vallásában keresett támaszt, úgy hogy nevelésem és lelki fejlődésem szigorúan keresztény szellemben történt. Szeretném itt megemlíteni egy élményemet, ami évekkel később nem kis mértékben járult hozzá, hogy eltávolítson a katolikus egyháztól: kissé szégyenkezve meggyóntam a papnak egy pubertáskori bűnömet. Nagyon megvert. Ekkor

olyan dac és harag fogott el, hogy egyre inkább ellene fordultam a szülői ház szigorúan vallásos nevelésének, és később sem léptem be egyetlen katolikus diák-egyesületbe sem. Gimnáziumi éveim alatt annál erősebben vonzott a történelemtanárom, aki olyan lelkesedést keltett bennem a reneszánsz korszaka, története és az újkor műveltségére gyakorolt hatásának jelentősége iránt, hogy ettől kezdve érdeklődésem állandóan és elsősorban a Nyugat története és kultúrája felé irányult. 1923-ban szüleim, akik a világháború utóhatásaként anyagi nehézségekkel küszködtek, átköltöztek Saarbrückenből Luxemburgba, ahol apámnak volt még egy fióküzlete. 1929 nyári félévén kezdtem meg aztán egyetemi tanulmányaimat egy rajnai egyetemen. Némi ingadozás után - orvostanhallgatónak iratkoztam be először - elhatároztam, gazdasági-liberális szellemben gondolkodó apám ösztönzésére, hogy a jog- és államtudományokat választom. Ez a stúdium alkalmasnak látszott mind a gazdasági, mind a politikai pályafutás egyengetésére. Előttem elsősorban a diplomáciai karrier lebegett. Külpolitikai érdeklődésemet erősen befolyásolta, hogy a legnyugatibb politika peremzónájában születtem és nőttem fel. Tanulmányaim idején a Kösener Verband elnevezésű diákegyesület egyik korporációjához (törzséhez) csatlakoztam, egy fegyveres diáktestülethez. Az első államvizsga után Bonnban teljesítettem a szokásos gyakornoki szolgálatot. Ebben az időben zuhant a német gazdaság helyzete a legmélyebbre, és apám vállalata is súlyos pénzügyi zavarba került, így nekem is állami segélyért kellett folyamodnom. 1933-ban történt ez, nem sokkal a nemzetiszocialisták hatalomra jutása után. Ebben az évben, májusban lettem tagja a nemzetiszocialista pártnak, és beléptem az SS-be is. Különösebb fontolgatás ehhez nem volt szükséges, tekintettel az állami segélyre, aminek elnyerése egyébként reménytelennek látszott számomra. Ugyanebből a meggondolásból tanácsolta nekem egyik akkori felettesem, hogy lépjek be a pártba, méghozzá sürgősen. Egyébként ebben az időben, sok millió némettel együtt, nekem is az volt a meggyőződésem, hogy csak a nemzetiszocialista párt képes azt az erőt mozgósítani, ami szükséges Németország gazdasági válságának rendezéséhez, sőt, tekintettel az ötmillió munkanélküli sorsára, a

megmentéséhez. Ez annál inkább így festett, mert a külföld alig mutatott hajlandóságot olyan engedményekre a weimari köztársasággal szemben, amelyek a krízis felszámolásához vezettek volna. De nekem is az volt a meggyőződésem, mint sokaknak, hogy az új kormányzatnak sikerülni fog mind az emésztő szociális és belpolitikai feszültséget feloldani és a versaillesi békeszerződés érvénytelenítését keresztülvinni, mind pedig visszaállítani Németország csorbítatlan hatalmi állását, minden állammal szembeni egyenjogúságát. Ez a külpolitikai követelés a nemzetközi kapcsolatok megvilágításában nem látszott elérhetetlennek. Előttem lebegett az újkori francia történelem, ami azt bizonyította, a francia nép politikai akarata 1871 után töretlenül arra irányult, hogy a megalázó békeszerződést megsemmisítse, és népjogilag rendezze helyzetét. Ilyen reményekkel tolongtak 1933-ban a nemzetiszocialista párt felé a legkülönbözőbb pártok irányából az emberek, köztük sok fiatal, anélkül, hogy különösebben tájékozódtak volna a pártprogramról. Számos társammal együtt nekem is az volt a véleményem, hogy Hitlernek ilyen sok új, minden irányból csatlakozó új párttag megnyerése érdekében elegendő teret kell biztositania a különböző bel- és külpolitikai nézetek számára. Az volt a véleményünk a zsidókérdésben is, hogy a párt új tagjainak különböző nézeteivel számot vetve a zsidókérdésben a gyakorlatban is korlátozni lesz kénytelen programját. A párt alakulatai közül az SS (Schutz-Staffel-Védőrség) elitszervezetnek számított, Hitler testőrségének akkor még inkább a társadalmi, mint politikai szervezetét jelentette. Ezért az ún. "jobb” emberek, ha beléptek a párt valamelyik alakulatába, az SS-t választották. Visszatekintve, jogosan pálcát lehet törni valakinek efölött, de nem tagadhatom, fiatalemberként magam is kedvem leltem a külsőlegességben, és ez a hajlamom hozzájárult ahhoz, hogy beléptem az SS-be. Az egyhangú kiképzés, amin minden SS-újoncnak át kellett esnie, és ami elsősorban katonai sulykolást jelentett, hamarosan nagyon kevés örömet szerzett nekem, különösen, hogy a hétvégeken nagyobb kivonulások is ott szerepeltek a programon. Némi fáradozás után sikerült a katonai gyakorlatozás alól felmentetni magamat. Ehelyett azzal bíztak meg, hogy előadásokat tartsak - többnyire történelmi témákról. Ezzel a bonni

egyetemisták számára, ha az SS-hez tartoztak, némi szellemi változatosságot akartak nyújtani az egyhangú kiképzés ellensúlyozására. Ezek az előadások egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, és beszédtémává váltak. Egy este - másodszor idéztem, emlékeimre támaszkodva, a katolikus egyház politikai befolyását - észrevettem az utolsó padok egyikében két eddig ismeretlen idősebb urat, egyszerű SS-egyenruhában. Mint ahogy ez később kiderült, mind a ketten egyetemi tanárok voltak - az egyik a pedagógia professzora, dr. N., a másik a filológus dr. B. Az előbbi egy kiközösített katolikus lelkész, aki annak idején a német püspökség fontos ügyeit intézte olyan feladatokat, amelyek révén kiváló ismerőjévé vált a Vatikán németországi egyházpolitikájának. B. professzor, aki üdvözölt előadásom befejeztével, ahogy ezt társalgásunk közben megtudtam, a szanszkrit nyelv kutatásának a specialistája volt, és hosszabb időt töltött Indiában. Később gyakran meghívott saját házába, ahol néhány jelentős indiai személyiséget volt alkalmam megismerni, és sok mindent hallottam India megoldásra váró problémáiról. De az, aki első lépteimet a számomra akkor még teljesen ismeretlen politikai titkosszolgálat felé irányította, a renegát pap, dr. N. professzor volt. Akkor este nagyon hosszan elbeszélgetett velem, dicsérte az előadásomat, és megemlítette, hogy az SS-nek még egyéb érdekes feladatai is vannak, ahol egy olyan ember, mint én, hasznosan tevékenykedhetne. Akkor hallottam először a „biztonsági szolgálat"-ról, amiről N. a továbbiakban csak úgy beszélt, hogy az SD (Sicherheitsdienst). N. professzor elmagyarázta nekem, hogy az SD-nél belföldi és külföldi elhárító szolgálatról van szó, olyan titkos intézményekről, amelyek többek közt jelzést adnak a legfelsőbb államvezetésnek az általános néphangulatról, és amelyeknek a hírszolgálata ellenőrzést is jelent a mindenkori döntések kihatásairól. Még akkor este megkérdezték tőlem, hajlandó lennék-e ennek a titkosszolgálatnak dolgozni. Engem vonzott ez a szó, hogy „külszolgálat”. Dr. N. azonban elmagyarázta, hogy a külszolgálatot minden esetben meg kell előznie a belszolgálat iskolájának. Leszögezte egyúttal azt is, hogy mint a belügyi szolgálat munkatársának, folytatnom kell jogi tanulmányaimat, le kell tennem a második államvizsgámat. Közreműködésem úgyszólván csak félhivatalos és tiszteletbeli. - Rövid gondolkozás után igent mondtam, és

még ezen az estén eltökéltem magam az együttműködésre a titkosszolgálattal. Az SD-esküt, valamivel később, Berlinben tettem le. Mielőtt a titkosszolgálatban eltöltött időm kezdeteiről és tevékenységemről beszámolnék, el szeretném mondani egy élményemet, amelynek hordereje a Harmadik Birodalom politikai történetéből különlegesen megtapadt emlékezetemben. Utolsó aktív bevetésem alkalmával az SS-ben egy elreteszelő különítményben kaptam beosztást, amely az ismert Dresden Szállodánál, Bad Godesbergben vette át az őrséget. 1934. június 29-én volt ez, az SA megtisztítását megelőző napon. Este hat óra felé a szálloda egyik szárnyas ajtójánál őrködtem, ami a teraszról közvetlenül az étterembe nyílt. Gyönyörű kilátás volt innen a Petersbergre és a Rajna túlsó partján lévő Siebengebirgére, amelynek csonka sziklái fölött súlyos, sötét viharfellegek tornyosultak. Nemsokára már tombolt is az ítéletidő a Rajna-völgy fölött. A szálloda termeinek falai másodpercenkint megvilágosodtak a felszikrázó villámfényben. Szorosan bepréseltem magam a zuhogó eső elől a szárnyas ajtó mélyedésébe. Az üvegablakon keresztül észrevétlenül beláthattam az étterembe, és a jelenlevők közt azonnal felismertem Hitlert, Goebbels és Göring alakját, akik hevesen vitatkoztak. Érteni nem lehetett semmit, mégis élénken él bennem ennek a hármasnak az arcjátéka. Hitlernek a túlságosan kemény döntés - az SA-ban végrehajtandó tisztogatásra - láthatóan nem volt ínyére. Gyakran váratlanul elfordult a hevesen beszélő Goebbelstől vagy Göringtől, az egyik szárnyas ajtóhoz lépett, kinyitotta a szárnyat, és izgatottan lélegzett a vihar hajtotta, hűvös levegőben. Valamivel később felszolgálták a vacsorát. Hitler töprengve ült diétás ennivalója előtt, Göring viszont mohón belenyúlt a húsostálba. Étkezés alatt hallgattak, vacsora után azonban ismét kis csoportok alakultak és vitatkoztak. Végül Hitler egy határozott kézmozdulattal berekesztette a tanácskozást. Még eltartott néhány percig, míg a nagy Mercedesek előálltak, és elzúgtak a bonni Hangelar repülőtér felé. A komor színjáték - Röhmnek és az SA vezetőgárdájának likvidálása kezdetét vette. A számomra kiszabott titkosszolgálati feladatok kezdetben zöld

levélborítékokban egy bonni sebészprofesszor címére érkeztek. Ezeknek a leveleknek az átvételére rendszeresen meg kellett jelennem a professzor lakásán. Az utasítások közvetlenül a titkosszolgálat berlini központjából jöttek, és szakmai, politikai beszámolókat követeltek, továbbá személyes kapcsolatokra vonatkozó tájékoztatásokat a bonni egyetemről. H. sebészprofesszor a világban sokfelé megfordult, tájékozott, olvasott ember volt, hatalmas könyvtárral, különösen a titkos hírszerzés tudományára vonatkozó anyagokkal. Hosszú, gyakran az éjszakákba nyúló beszélgetések közben adta át nekem azokat az ismereteket, amelyeket fontosnak tartott a titkos hírszerzés köréből, így elmagyarázta a hírszerzés történeti kialakulását az egyes országokban, különösen Angliában és a Balkánon. Hébe-hóba megbízatásokat is kaptam egy számomra ismeretlen embertől, aki telefonon egy kis bonni szállodába rendelt anélkül, hogy egyszer is bemutatkozott volna. De a legtapasztaltabb azok közül, akikkel az úton találkoztam, dr. S., hajdani jezsuita páter volt. Soha nem kérte tőlem válaszaim írásbeli rögzítését, sokkal inkább arra törekedett, hogy beszélgetés és vita közben szedje ki belőlem azt, amit én talán írásba fektettem volna, közben pedig szinte vizsgáztatott, hogy tudásomat kipuhatolja. Egy kissé különösnek látszott és csalódást is okozott némileg, hogy írásbeli dolgozataimat egyetlen szó válaszra sem méltatták Berlinben. Már azt hittem, hogy munkám semmilyen említésre méltó visszhangot nem váltott ki. De váratlanul felkeresett düsseldorfi lakásomon a már említett N. professzor. Időközben odakerültem a bíróságra dolgozni. Csodálkozásomra azt indítványozta, költözzek át a Majna menti Frankfurtba, és az előírt közigazgatási joggyakorlat idejét az ottani rendőrparancsnokságon töltsem. Minthogy ez az ajánlat anyagi előnyökkel is járt, gondolkodás nélkül elfogadtam. Frankfurtban aztán egy megfeszített munkát jelentő, három hónapos időszak várt rám. Végigvezettek a parancsnokság különböző osztályain. Mindenütt átjátszották nekem a legkényesebb eseteket, köztük súlyos mulasztásokban vétkes, magas rangú pártfunkcionáriusok ügyében végzendő nyomozásokat is. Kétszer is Berlinbe kellett utaznom ilyen ügyek miatt, hogy ott a belügyminiszternek, dr. Fricknek személyesen tegyek jelentést. Akkoriban

többek közt heves viszály is dúlt Gürtner birodalmi igazságügy-miniszter, dr. Frick és Julius Streicher nürnbergi Gauleiter közt. A következőről volt szó: Frankenben ebben az időben két SS-tagot tízévi fogházra ítéltek, mert egyikük agyonütött egy zsidót kalapáccsal, veszekedés közben, ami valamilyen pénzzel kapcsolatos ügy miatt tört ki köztük. Én az ügy tanulmányozása után meg voltam győződve, hogy a másik, aki vallomása szerint a kalapácsot csak kölcsönadta társának, anélkül, hogy tudta volna mi a szándéka vele, ártatlan. Ezért egy éjjel kinyittattam a celláját a fogházban, hogy megszökhessen. Ebben Gürtner birodalmi igazságügy-miniszter jogsértést látott, és hevesen elítélte Frick belügyminiszternél ezt az eljárást. Frick közbenjárásának köszönhettem végül is, hogy önkényes viselkedésem nem járt súlyos következményekkel. Frankfurti tartózkodásom alatt váratlanul négy hétre Párizsba küldtek azzal a megbízatással, hogy egy bizonyos P. professzorról, a párizsi Sorbonne tanáráról - elsősorban politikai beállítottságáról - pontos információt adjak. (A professzort egyszer megemlítettem egy bonni jelentésemben.) Miután e puhatolódzási megbízatást teljes megelégedésre végrehajtottam, röviddel Franciaországból való visszaérkezésem után áthelyeztek további kiképzésre Berlinbe, a Birodalmi Belügyminisztériumba. Először dr. S. kormányfőtanácsoshoz irányítottak, aki, amint később megtudtam, a valóságban az akkori Titkos Államrendőrség (Gestapo) személyzeti főnöke volt. Ő átnyújtott nekem egy programot, amely napra, órára és helyre kidolgozottan megadta, hogyan kell további információkért jelentkeznem. Így elmentem egy nap a Prinz Albrecht-palotába, a Gestapo épületébe. Az SS-őr bevezetett egy idősebb kormányfőtanácsoshoz, aki elmagyarázta, hogy bár engem átvett a belügyminisztérium, onnan szabadságoltak az SDfőhivatal rendelkezésére bocsátva, és egyelőre információs munkát kell folytatnom a Gestapónál. Az időszak, amelyik most kezdődött, számomra nagyon érdekes volt. Ismét és ismét megcsodáltam a zajtalanul egybekapcsolódó, ahogy én elképzeltem, láthatatlan fogaskerekek működését, amely előttem mindig új és újabb ajtókat nyitott ki, és engem, mint egy tehetetlen bábut, ide-oda tologat. Így egy nap dr. Best SS vezérőrnagy, miniszteri tanácsos, az I. és a III. osztály főnöke hívatott. Az ő feladata volt az I. osztályon minden személyi

adat feldolgozása, de egyúttal ő vezette a III. osztályon (később IV. E csoport a IV. Ügyosztályon) a belföldi kémelhárítást. Best, aki a titkosszolgálat apparátusának egyik kulcsembere volt, egy darabig fürkészve nézett rám. Alkalmasint ki akart tapogatni. Beszélgetésünk közben mindenféle szakkérdést dobott fel a közigazgatás, az új rendőri jog, és végül a kémelhárítás köréből. Végül vállvonogatva megjegyezte: „Nem tudom, mit akar magával Heydrich - a megfelelő időben biztosan elmondja majd személyesen.” Ezután a IV. Ügyosztályon (Politikai Rendőrség) kellett jelentkeznem, a bűnügyi részleg vezetőjénél, Heinrich Müller SS vezérőrnagynál, annál az embernél, aki tulajdonképpen az Államrendőrség vezetője volt a kulisszák mögött. Az ellentét Best és Müller között az első pillantásra félreismerhetetlenül erős volt. Best sokoldalú és élénk, Müller száraz és szófukar, tipikusan bajor kiejtéssel szólalt meg. Nem tudtam leküzdeni azt az érzést, hogy az alacsony, zömök birodalmi bűnügyi főnök a szögletes parasztkoponyájával, keskeny, felsőbbségesen behúzott ajkaival és szúrós, barna szemével, amelyet eltakartak a folyton rángatódzó szemhéjak, nemcsak taszította, hanem egyenesen nyugtalanította, idegesítette az embert. Mindenekelőtt azonban széles tenyerű, súlyos kezei, vastag, szögletes, visszataszító ujjai tettek rám kellemetlen benyomást. Igazi társalgás nem is alakult ki köztünk. Ennek az lehetett az oka, hogy Müller még mindig nem tudott elszakadni hajdani hivatásától, amikor még a müncheni rendőrparancsnokság bűnügyi titkára volt, és szavai egy kiszabott szöveghez alkalmazkodhattak. „Honnan való? Mit csinál most? Heydrichnek tetszenek a jelentései...” Körülbelül ebben a száraz, kihallgatási stílusban társalgott velem. Szolgálatomat az SD Hauptamtban (Biztonsági Szolgálati Főhivatal), a szervezési osztályon kezdtem. Ez a munka kizárólag igazgatástechnikai feladatokat jelentett. Közvetlen felettesem dr. Mehlhorn kormányfőtanácsos, SS vezérőrnagy volt, egy külsőleg jelentéktelen, de rendkívül intelligens ember, és egyáltalában nem a nemzetiszocialista pártbürokrácia értelmezésében. Velem szemben tanúsított magatartására jellemző volt: a

nemzetiszocializmus csak egyik megnyilatkozási formája a német népnek a sok közül, és már most ezeresztendős birodalomról beszélni őrültség. Dr. Best és dr. Mehlhorn szervezési előmunkálataira építette fel Heydrich a maga hatalma állványait. És hogyha Heydrich ilyen szakértelemmel végzett teljesítmények mellett mind a kettőjüket később kiakolbólította, ennek Mehlhorn esetében az volt az oka, hogy az SS-en belül Heydrich-ellenes hangulatot merészelt kelteni, és ezen felül még azt a „hibát” is elkövette, hogy szász származású volt. Hitler és Himmler ugyanis nemcsak ellenszenvvel viseltettek a szászokkal szemben, hanem kereken megtagadták őket, mint „szlávokkal keveredett” részét a német népnek. Mehlhorn ügyében 1936-ban becsületbírósági eljárás indult, ami megpecsételte az elbocsátását. De végül mégis megúszta azzal, hogy világ körüli útra küldték. Két egész évig úton volt. A Közel-Keletről és KeletÁzsiáról küldött jelentései rendkívül éles megfigyelőképességet és azt a széles politikai távlatot árulták el, ami ennek az embernek sajátja volt. Ezzel szemben az USA-ban várható helyzet kialakulásában, ugyanúgy a KözépAmerikáról szóló helyzetmegítélésében olyan tévesen látott, hogy nekem már annak idején is az volt az érzésem, szándékosan félrevezető képet festett Hitlernek ezen országok akkori helyzetéről. Dr. Mehlhorn mindig nagy érdeklődéssel figyelte a szakmai előmenetelemet; sőt egyenesen arra kényszerített, hogy az SD-főhivatalban végzett munkám mellett figyelmemet ismét jogi tanulmányaimra irányítsam. Ennek az állhatatos törekvésének eredménye volt, hogy az egész 1936-os évben ismét jogi pályámat egyengettem, és letettem a befejező államvizsgát. Az 1937-es év elején - Mehlhomnak időközben meg kellett válnia az SDfőhivataltól - visszahívták a Birodalmi Belügyminisztériumba, és egy fél év múlva kinevezték kormánytanácsosnak. Nagyjából önállóan, szervezési területen dolgoztam, személyzeti, államigazgatási és mozgósítási kérdésekkel foglalkozva - egy esetleges háború esetén. Emellett minden második héten összefoglaló jelentésben kellett beszámolnom az általános helyzetről, hogy a birodalmi kormányzat hibátlanul pontos képet kapjon a közigazgatás, a gazdaság, a kulturális élet területeiről és a pártról, de az ún. „ellenséges mozgalmakról” is. Különösen a párton belül fordultak elő éles politikai harcok, amelyek Hesstől indultak ki és Hitler ellen irányultak. Az

ellenlábasok akkor Himmler és Heydrich voltak az egyik oldalon, a másikon - 1941-ig - Rudolf Hess és később utóda, Martin Bormann. Az említett hírszolgáltatás keretében érdekelt személyekről titkos személyi akták készültek, melyek legfontosabb mondanivalóit tömörítve, külön kartotékkártyákra jegyezték fel. Így évek folyamán több százezernyi ilyen lap halmozódott össze. A központokban óriási, kerekeken guruló asztalokat állítottak fel, amelyeken a kartotékkártyákat koraiakban, lépcsőzetesen rendezték el. Az asztalok golyóscsapágyakon, villanyáram segítségével mozogtak. Egyetlen ember kezelhette néhány kapcsoló segítségével ezt a kb. ötszázezer kartotéklapot hordozó monstrumot. Ilyen modern automatikával egyelőre csak a belföldi szervezet volt felszerelve. Ez azonban, amint említettük, előzőleg megkapta a tájékoztatást az egész országban tevékenykedő SD-körzetektől, amelyeknek ugyancsak mindenütt megvoltak a bizalmi emberei és a beépített munkatársai. Emellett én annak a megvalósításán dolgoztam, hogy összevonjunk szervezetileg minden biztonsági rendőrségi hivatalt, beleolvasztva az SDfőhivatalba. Ezt az új központot később Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak nevezték el (német rövidítéssel RSHA, azaz Reichsicherheitshauptamt). Ezekben az időkben azt a szándékot is melengettem, hogy az SD-t el kell választani a legfőbb pártvezetéstől, és a rendőrség többi szakágazataival együtt, a Birodalmi Belügyminisztérium fölé helyezve, államivá kell tenni. A terv nem sikerült, mert Hess, Hitler akkori helyettese, és nem utolsósorban Schwarz, a párt birodalmi kincstárnoka makacsul hadakoztak a párt és az állam szétválasztása ellen. Nevezetesen a párt olyan tetemes támogatást kapott az államtól az SD részére, ami jó üzletet is jelentett.

TALÁLKOZÁS HEYDRICHHEL Hitler „vasszivű embernek” nevezte Reinhard Heydrichet, a Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat akkori vezetőjét és későbbi főnökét. Mindeddig egyetlenegyszer sem láttam szemtől szemben, bár mind dr. Best, mind Müller szavaiból feltételezhettem, hogy jól ismeri eddigi munkámat, és tud jelenlétemről az SD hivatali épületében. Hetek múltak el, míg a főnök magához hívatott. Heydrich dolgozótermei a Prinz Albrecht úton voltak, és nekem csak keresztül kellett mennem a jól gondozott kis kerten az Államrendőrség mögött. Töprengve és kissé idegesen mentem fel a lépcsőn dolgozószobájáig. Mi a szándéka veled Heydrichnek tulajdonképpen? Most fogja ezt közölni veled? Heydrich íróasztala mögött ült - magas, imponáló termet, hosszúkás arc és szokatlanul magas homlok. Kevésbé megnyerő volt hosszú, éles orra és nyugtalan, ferde szeme, amely minden tartózkodás nélkül fürkészett egy ideig. Amikor végül is üdvözölt, meglepett a hangja - erőteljes testalkatához képest túlságosan is vékony volt. Várakozásom ellenére Heydrich kerülte a szolgálati dolgokat érintő megbeszélést. Először is érdeklődött hogylétem felől. Aztán közömbös dolgokról, végül a zenéről csevegett. (Igen jól hegedült, és gyakran rendezett otthonában kamaraesteket.) Miközben velem társalgott, időnként felállt és rövid ideig fel és alá járkált a szobában, szélesen kidomborodó csípője nőies vonást kölcsönzött magas alakjának. Az erősen duzzadt ajkak furcsa ellentmondást jelentettek számomra a hosszú kezekhez képest, amelyen az ujjak póklábaknak hatottak. Hirtelen áttért egy másik témára. Hangja most katonásan szaggatott lett. Pontosan tudni akarta, vajon valóban az-e a tervem, hogy kiválok a hivatalból, és betársulok egy düsseldorfi ügyvédhez. Amikor igennel válaszoltam, alig vette tudomásul. Úgy tett, mintha nem értené. Inkább gyorsan átkapcsolt a külföldi titkosszolgálati munka iránti érdeklődésemre. Amikor egy óra múlva elköszöntem tőle, bár végül nem tudtam mi a terve velem, csalhatatlan érzésem volt, hogy mindenképpen a titkosszolgálathoz akar kapcsolni. Ezután olykor-olykor meghívott „házi

estélyeire”, és amint ez már az első találkozás után történt, kénytelen voltam ezen a különös és elbűvölő emberen töprengeni. Egyik különleges adottságának látszott, hogy azonnal felismeri mások személyi, szakmai, de politikai gyengéit is, és ezeket mind elraktározza fenomenális emlékezetében és regisztrálja kartotékján, hogy a megfelelő pillanatban kijátszhassa. Ahogy az idők folyamán megfigyelhettem, ez néha csak évek múlva történt meg. Valóban nem jogtalanul állították az emberek, hogy ez a taktikája tette naggyá. Egy sereg ember, akiknek megismerte gyöngéit - legyen az szobalány vagy miniszter - függőségébe került. Néha beszélgetés közben, a bizalom pecsétje alatt híreket mesélt el, amelyek beszélgető partnerét személyében vagy politikailag kínosan érintették. Az ilyen híreszteléseket többnyire maga agyalta ki, és azért tálalta fel, hogy a vele szemben lévőt ingerelje, és az is szolgáltassa ki, amit állítólagos ellenségéről Heydrich saját céljai érdekében - meg akart tudni. Ezt a játékot nemcsak Hitler, Himmler és más pártfejesek között űzte, hanem a saját alárendeltjei körében is. Himmlert folyamatosan el tudta látni gondolatokkal és ötletekkel, amelyeket aztán az Führerének mint saját ötleteit adhatott elő. Heydrich emellett eléggé dörzsölt volt, saját gondolatait úgy tudta tálalni, hogy Himmlernek el kellett hinnie, csak ő, kizárólag a birodalmi vezető képes ilyen eszméket szülni. Pontosan tájékozott volt mind Himmler, mind Hitler magánélete felöl. Példának okáért a legapróbb részletekig ismerte a Hitlerről készült orvosi diagnózisokat. Minél közelebbről ismertem meg ezt az embert, annál inkább ragadozó állatként jelent meg előttem - mindig éber, állandóan veszélyt szimatol, bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben. Emellett a kielégíthetetlen becsvágy megszállottja. Mindig többet akart tudni, mint a többiek, hogy mindenütt ő emelkedjen ki. Ennek a célnak minden mást alárendelt. Egyedül átlagon felüli értelmi képességében, ragadozó állati ösztönében bízott, aminek kiszámíthatatlanságát mindig érezte az ember. A barátságok számára teljesen ismeretlenek voltak, sőt a borzalmasságig becstelen tudott lenni. Mégis, mivel főnöke, az SS birodalmi vezetője, Himmler súlyt helyezett a meghitt családi életre -a rendszeres zeneestek alkalmával -, otthonában szerette játszani a gyöngéd férjet és családapát. A későbbi évek során, amikor én is rangközeibe kerültem vele, mindenesetre megtörténhetett az is, hogy reggel felhívott: „Meghívom ma estére. De civilben jöjjön!” Aztán lokálról lokálra vándorolt velem, miközben nem fogyott ki a

társalognivalóból - társalgása pedig kizárólag obszcenitások körül forgott gátlástalan szexuális élete volt talán az egyetlen gyöngéje, amit nem volt képes eltitkolni. Másrészről gyakran váratlanul meglepett nem közönséges bátorságának fitogtatásával; talán az a becsvágy ösztönözte ebben, hogy katonai kitüntetést, rendjeleket, érmeket kapjon. Néha saját repülőgépével, amelyet maga kormányzott, igen merész repülőutakat tett. Egyszer kénytelen volt az orosz vonalak mögött landolni, de sikerült neki keresztülvágnia magát a német állásokig. Ennek az embernek a képe, aki előtt annyian reszkettek, nem volna teljes előtörténete nélkül, amit egyszer nekem saját maga tárt fel. Az első világháború után tisztjelöltként lépett a német tengerészet kötelékébe, mint tengerészhadapród szolgált a Berlin cirkálón, amelyet akkor Wilhelm Canaris, a későbbi tengernagy, a Külföldi Hivatal és a katonai elhárítás parancsnoka vezényelt. Heydrich katonai pályáján a fregatthadnagyi rangig jutott. Ekkor életvitele miatt - különösen nőügyeiért - tiszti becsületbíróság elé állították, ami végül a tengerészettől való elválásához vezetett. 1931-ben teljesen pénztelenül az utcára került. SS barátai révén kapcsolatot teremtett Himmlerrel, Adolf Hitler SS-ének vezetőjével, amely ekkor még jelentéktelen alosztálya volt az SA-nak (Sturmabteilung - rohamosztag). Himmlertől tudom, hogy ő a fiatal, szolgálaton kívüli főhadnagyot tiszta papírral és töltőtollal látta el, és egy napra elzárta a világtól, hogy a párt jövendő biztonsági szolgálatának tervét felvázolja. Ez volt a kezdete a nemzetiszocialista párt biztonsági szolgálatának. Himmler elbeszélése szerint Hitlernek akkor minden oka megvolt védőhálót szőni a mozgalom köré, minthogy a bajor rendőrség feltűnően jól informáltnak mutatkozott a pártvezetés titkait illetően. Heydrichnek aztán nagyon rövid idő alatt sikerült felkutatnia az árulás forrását. A „régi harcosról” és egyben a bajor rendőrség bűnügyi tanácsosáról, M.-ről volt szó. Taktikájának megfelelően meg tudta győzni Himmlert, hogy okosabb lenne kímélni az árulót, mert így később engedelmes eszközként használhatják majd fel a maguk számára. M. pártbajtárs ezután Heydrich nyomására fordított a kormányon, és ezentúl a pártvezetőséget informálta a bajor politikai rendőrség eseményeiről. Ez a siker az emelkedőben lévő Himmler közvetlen környezetébe juttatta a fiatal Heydrichet. Közben én sem vesztettem szem elől tulajdonképpeni célomat, nevezetesen,

hogy külföldön hírszerző szolgálatban dolgozhassak. 1937 végén egy hosszabb külföldi utat tettem egész Nyugat-Európán keresztül. Eközben alkalmam volt, hogy azokat a feladatokat, amelyeket számomra próbaszerűen előírtak a hírszerzés területén, az utasítás szerint végrehajtsam. Visszatérésem után lázas tevékenység kezdődött az SD-főhivatalban. Közben eljött 1938 januárja. Szünet nélkül csengtek az SD-központban a telefonok, és működtek a távírókészülékek. Aki a felülről jött parancsokat és a kívülről jött jelentéseket olvasta, megértette, hogy az Anschluss - Ausztria „átcsatolása” Hitler egyik külpolitikai célkitűzése -hamarosan megtörténik. Hírszerzőink gondosan körültapogatták Olaszország várható magatartását. A Rómából keltezett jelentések mind az én kezemen mentek keresztül; ezekből előterjesztéseket kellett készítenem Hitler számára. Mussolini reakciója meglehetősen fagyos volt. (Elővigyázatosságra intette Schuschnigg osztrák kancellárt, és minden eshetőségre számítva, néhány hadosztályt küldött Olaszország északi határaira.) Ezzel szemben az Angliából származó jelentések megnyugtatók voltak. Lord Halifax, úgy látszott, nem mutat elutasító magatartást. Ugyanebben az időben hírek keringtek Berlinben arról, hogy a hadügyminisztert, Blomberg vezértábornagyot felesége múltja miatt menesztik, és hogy von Fritsch vezérezredest, a hadsereg főparancsnokát is „ejtik” állítólagos homoszexualitása miatt. Rebesgették, hogy ebben a játékban Heydrich keze is valószínűleg benne volt. Ezeknek a botrányos eseményeknek a hátterét később ismertem meg egy aktakivonatból, és egy, az államrendőrség főnökével, Müllerrel folytatott beszélgetésből. Akkor még Heydrich valószínűleg nem állott elő egy olyan tervvel, hogy az említett váddal megbuktassák von Fritschet. Sokkal inkább az „öreg harcos” és a bajor rendőrség bűnügyi tanácsosa, M. volt az, aki túlbuzgón, hogy Heydrich előtt kitüntesse magát, előadta neki ezt a homoszexualitásról szóló históriát. Heydrich elmulasztotta az anyag gondos átvizsgálását, és kezdetben azt sem tudta, hogy névtévesztés történt. M. nyomozás közben túlságosan is sietve és pontatlanul dolgozott, úgyhogy von Fritsch vezérezredest összetévesztette egy azonos nevű lovaskapitánnyal. Amikor Heydrichnek kételyei támadtak, az akták már Hitler íróasztalán hevertek, és most Heydrich volt az, aki mindegy milyen okból - a vezérezredes elleni súlyos vádat fenntartotta. A hadsereg becsületbírósága - Göring elnökletével - nagyon gyorsan

bebizonyította ugyan a vád tarthatatlanságát és rehabilitálta volna Fritschet, Hitler mégis úgy látta helyesnek, hogy nyugdíjba küldi, és helyét a neki jobban tetsző von Brauchitsch tábornok foglalja el. Heydrich és Göring között már az eljárás folyamán komoly ellentétek támadtak, úgyhogy maga Himmler is a tábornoki kar éles reakciójától tartott. Itt tanúja voltam,véletlenül Himmler egyik okkult bolondériájának, amivel ő az SS vezetőit foglalkoztatta. A tárgyalás alatt von Fritsch ügyében a kihallgatási teremhez közeli helyiségben elhelyezte tizenkét legbizalmasabb SS-vezetőjét, és megparancsolta nekik, hogy akaratkoncentráció révén gyakoroljanak szuggesztív hatást a vádlott vezérezredesre. Himmler meg volt róla győződve, hogy a tábornoknak ilyen hatásra meg kell vallania az igazat, vajon csakugyan puszta névtévesztésről van-e szó, vagy sem. Én akkor tévedésből beléptem ennek a különös lelkigyakorlatnak a színhelyére, és nem kis csodálkozásomat váltotta ki ez a kép; a körben mély áhítatba merülve üldögélő SS-vezetőség. Ez a különös esemény érthetővé válik, ha ismerünk valamennyit Himmler jellemének misztikus oldalából. Himmleré volt a legjobb és legnagyobb könyvtár a jezsuita rendről, és ezt a terjedelmes irodalmat éveken át tanulmányozta. Így építette ki az SSszervezetét is a jezsuita rend alapelvei szerint. Az alapot Loyolai Ignác rendszabályzata és lelkigyakorlatos útmutatásai jelentették, legfőbb törvény a feltétlen engedelmesség volt, minden parancs ellentmondás nélküli teljesítése. Himmler, az SS birodalmi vezetője volt a rend generálisa. A vezetőség felépítése a katolikus egyház hierarchikus rendjére támaszkodott. Paderbornban, Vesztfáliában kiépíttetett egy középkori várat, a Weserburgot. Ez volt úgyszólván a nagy „SS-kolostor”, ahova a rend generálisa évenként egyszer a titkos konzisztóriumot egybehívta. Itt mindazok, akik a rend legfelső vezetőségéhez számítottak, lelki- és koncentrációképességi gyakorlatokat tartottak. A nagy gyűlésteremben minden résztvevőnek külön karosszéke volt, amelyeken ezüstlapra rávésték az illető nevét. Ennek a misztikus hajlamnak a gyökerei minden bizonnyal nem utolsósorban Himmlerhez vezetnek, a katolikus vallással szembeni beállítottságára, amit „gyűlölet-szerelemnek” lehetne nevezni, ugyanakkor a szigorú atyai nevelésre, a kemény katolikus életszemléletre, amelyből ő egy ellenőrizhetetlen romantikába menekült. Egyre inkább egy képzeletbeli világgal vette magát körül, az ó-német hősiesség eszményített világával, ahol

Siegfried, Hagen, Berni Dietrich voltak a főszereplők, meg a középkori lovagvilág eszményképei, és mindezen átsugárzott a szent Német-római Birodalom fénye. Ámde ez a szellemi törekvés nem járt együtt fiatal korában az iskolai tanulmányok szükséges rendszerességével. Himmler 1900-ban született. Anyja egy szavojai zöldségkereskedő lánya volt, apja nevelő egy bajor hercegi udvarnál. Bár szülői részről szigorú katolikus nevelésben részesült (keresztapja a bambergi érsek), Heinrich, a fiú, apja iránti gyűlöletből már korán eltávolodott a vallástól. De csak apja halála után mert kilépni az egyházból. Eredetileg mezőgazdásznak készült, de aztán a katonatiszti pálya mellett határozott, és az első világháborúban zászlós lett. A háború után először még egyszer a mezőgazdászat felé fordult. Tanulási lehetőségeket apja keresett számára jó katolikus parasztcsaládoknál. Egyfajta mezőgazdasági képesítővizsga volt ennek az eredménye. De ahhoz, hogy átvegyen valamelyik birtokon egy intézői állást, testileg gyenge volt, ezért inkább belevetette magát a háború utáni München zavaros eseményeibe, tagja lett a Reichskriegsflagge (Birodalmi hadi lobogó) szervezetnek, részt vett az 1923. november 9-i Hitler-puccsban, és ennek a révén szoros kapcsolatba került magával Hitlerrel. Himmler átmenetileg Gregor Strasser titkára lett, míg aztán 1926-ban átvette az SS-nek, Hitler testőrségének a parancsnokságát. Még mielőtt a von Fritsch elleni becsületbírósági tárgyalás befejeződött volna, magához hivatott Heydrich. Megparancsolta, hogy vegyek magamhoz pisztolyt és lőszert. Mint később észrevettem, attól félt, hogy annak a napnak az estéjén nagyszabású katonai akció indul a politikai vezetőség ellen. Ennek a megelőzésére megfelelő biztonsági intézkedéseket tett. Amikor „menetkészen” megjelentem nála, legnagyobb csodálkozásomra csak étkezésre hívott meg hivatali épületének a kaszinójába. Útközben hirtelen megkérdezte: „Ugye maga mindig kiváló pisztolylövő volt?” Én igent mondottam, de elkerültem, hogy valamilyen viszontkérdést tegyek fel neki, mert észrevettem, nagyon ideges. Hallgatva ültünk egymással szemben az asztalnál. Evés után néhány aszpirintablettát hozatott magának, és órájára pillantva így szólt hozzám: „Ha a potsdamiak nem indulnak útnak egy órán belül, a veszély talán elmúlik.” - A veszély elmúlt. Éjjel egy órakor elbúcsúztunk egymástól. Távozáskor Heydrich adjutánsa így szólt hozzám egy fejmozdulattal Potsdam felé intve: „Nem sok bátorságot lehetett

tapasztalni.” A von Fritsch-ügy érezhető árnyékot vetett Himmler és Heydrich viszonyára. Himmlert az egész dolog bosszantotta, és Heydrich mindent elkövetett, hogy kudarcát kiköszörülje. Egy nap megjegyezte nekem, hogy ideje lenne mindenfelől jobb információkat begyűjteni, többet az „éllovasokról” és a külföldi vendégekről is. Arra gondolt, hogy Berlin egy elegáns negyedében csinos intim éttermet kellene berendezni, benne szép hölgyekkel. Ilyen atmoszférában könnyebben szóra lehet bírni az embereket, mint máshol, s olyan dolgokat fecsegnének ki, melyek a titkosszolgálat számára felvilágosításokat hoznának. Ő már beszélt erről Himmlerrel, és most megbíz engem egy ilyen „szalon” berendezésével. Eléggé elképesztett ez a váratlan parancs, tudtam azonban, hogy Heydrich nem tűrte volna el, ha mindjárt kezdetben kérdésekkel vagy éppen kifogásokkal reagálok terveire. Nekifogtam tehát, hogy stróman segítségével a célnak megfelelő házat béreljek. Az átépítést és a berendezést a legjobb építészekre bízták. Ezután láttak munkához a műszaki szakemberek: kettős falak, modern lehallgatókészülékek, az automatikus távközlés szolgáltak arra, hogy minden, ebben a „szalonban” kiejtett szó megmaradjon egy központban tárolva. A technikai karbantartás a Biztonsági Szolgálat felesketett hivatalnokainak volt a dolga, és a ház személyzete a szolgálólánytól a pincérig titkosügynökökből rekrutálódott. Az előkészületek után került sor a „szép asszonyok” kérdésére, erre azonban nem tekintettem magam illetékesnek. Itt ugrott be helyettem Arthur Nebe, a bűnügyi rendőrség főnöke. Európa nagyvárosaiból toboroztak félvilági hölgyeket, de az ún. „jó társaság” hölgyei is készségesen álltak rendelkezésre. Heydrich ennek az intézménynek a „Salon Kitty" nevet adta. És a Salon Kitty kitűnő információkat szolgáltatott. Szívesen látott hal volt a hálóban többek között a birodalmi külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop; ő elég gyakran megjelent anélkül, hogy sejtette volna, ki szolgáltatta neki ezt a szórakozást. A külföldi vendégek közül egyik legérdekesebb zsákmány volt az olasz külügyminiszter, Ciano gróf, aki berlini tartózkodása alatt diplomata stábjával gyakran látogatta a Salon Kittyt. Heydrich hajlamát tekintve nem csodálkoztam, hogy egyszer-máskor „inspekció” céljából, ahogy ő nevezte, ő is megjelent ezen az intim helyen. Előtte azonban nyomatékosan

megparancsolta, hogy az egész technikai berendezést kapcsoltassam ki. Egy ilyen „inspekciózás” után magához hívatott és szemrehányást tett, hogy nem teljesítettem parancsát a berendezés kikapcsolására. Hozzátette, hogy már Himmlernél panaszt is tett emiatt, és a birodalmi vezető nagyon bosszús, igazoló jelentést kér tőlem. Azonnal az volt az érzésem, hogy Heydrich intrikát szőtt ellenem. Indoka az a gyanúja lehetett, hogy én meg nem engedett viszonyt folytatok a feleségével. Magyarázatomat, hogy akkor este a berendezés az elektromos vezeték hibája miatt nem volt kikapcsolva, Heydrich nem akarta elfogadni. Himmler azonban ezt tette. Az eset azonban arra figyelmeztetett, hogy ettől kezdve Heydrichhel szemben nekem is résen kell lennem.

A TUHACSEVSZKIJ-ÜGY Még egyszer visszanyúlok az 1937-es év elejére. Akkor Heydrich részére tanulmányt kellett készítenem a Vörös Hadsereg és a német hadvezetés viszonyáról, ez pedig Jahnke pomerániai nagybirtokos ösztönzésére történt. Addig csak felületesen ismertem ezt az embert, és nem sejtettem, hogy évek óta egyik kulcsfigurája a német titkosszolgálatnak. Később alkalmam volt őt jobban megismerni, és titkosszolgálati tevékenységem folytán rengeteg személyes adatot gyűjtve tanulmányozhattam ezt az érdekes embert. Az első világháború előtt Jahnke kivándorolt Amerikába. Évekig utazgatott ott ide-oda, végül tagja lett a bevándorlási rendőrségnek. Hivatása kapcsolatba hozta a San Francisco ázsiai negyedében élő kínaiakkal, akikkel aztán egy nagyon különös üzletbe kezdett. A vallási meggyőződéseikhez még ragaszkodó kínaiak mindent elkövetve igyekeztek hazavinni idegen országban meghalt hozzátartozóik tetemét. Az amerikai hatóságok azonban higiéniai okokból megtiltották a halottak elszállítását Kínába. És ekkor támadt Jahnkénak az az ötlete, hogy horganytartályokat készíttet, amelyekben a fakoporsók légmentesen elzárhatok. Ezeket aztán minden nehézség nélkül mint normális „áru”-t feladhatták Hongkongba és Sanghajba. Jahnke tartályonként nem kevesebb, mint ezer dollárt kapott. Rövid idő alatt gazdag ember lett. De ami később, titkosszolgálati tevékenysége során rendkívül előnyös volt számára, az a tetemes viszontszolgálat, amelyet segítségéért a kínaiak nyújtottak neki. Jahnke ugyanis „érdemeiért” régi, ünnepélyes rítusok szerint tagja lett a nagy Szun Yat-szen-családnak, és innen erednek kitűnő titkosszolgálati kapcsolatai Kelet-Ázsiával, amelyekről a második világháború történései folyamán még szó lesz. Az első világháborúban Jahnke mint a német titkosszolgálat munkatársa „irányította” a nagy dokk- és szállítómunkás-sztrájkot az USA keleti kikötőiben. Visszatérve Németországba a titkosszolgálati ügyek előadója lett Rudolf Hessnél, és nem félt sem Hess, sem Hitler előtt bátran megmondani a véleményét. „Csak egyvalaki van - mondta nekem egyszer akitől félek, és ez Heydrich. Veszedelmesebb, mint egy vadmacska.” Amikor én annak idején

Heydrichnek összegyűjtöttem és bemutattam az anyagot az egykori Reichswehr, Birodalmi Hadsereg arányairól (százezer fő), és a német Wehrmachtot a Vörös Hadsereg fölé helyeztem, még semmit sem sejtettem annak a horderejéről, ami ebből származhat. Csak később hullott le a hályog a szememről. Ez 1937 júniusában történt. Ekkor jelentette a TASZSZ hírügynökség, hogy a helyettes hadügyi népbiztost, Tuhacsevszkij marsallt haditörvényszék elé állították, és a főállamügyész, Visinszkij indítványára, nyolc vádlott-társával együtt, halálra ítélték. Az ítéletet még aznap este végrehajtották. A vád így hangzott: hazaárulás, összejátszás a Szovjetunióval szemben ellenséges állam katonai köreivel. A moszkvai haditörvényszéknek ez az ítélete a legrejtélyesebb fejezete volt az utóbbi évtizedek történetének. A csúcs. És azt hiszem, az igazi háttere még minden részletében nincs megvilágítva. Szovjet-Oroszországban is, a nemzetiszocialista Németországban is arra törekedtek, hogy a titok fátylát borítsák a Tuhacsevszkij-ügyre. Kísérletet teszek hozzájárulni a tisztánlátáshoz annak az aktaanyagnak a segítségével, amely átfutott a kezemen, és a történtek alapján, amennyiben azokhoz közöm volt. Ehhez szükségesnek tartom, hogy egy pillantást vessünk a német és az orosz hadsereg közötti viszony ezt megelőző alakulására. Az általam átnézett adatok szerint az első kapcsolatfelvétel a Vörös Hadsereggel az 1922. április 16-án megkötött rapallói egyezmény után, Gessler birodalmi hadügyminiszter idejében, 1923-ban történt, amit von Seeckt vezérezredes továbbfejlesztett. Lehetőséget akartak adni a százezer embert számláló Reichswehr tisztjeinek, hogy orosz gyakorlótereken, a versailles-i szerződésben eltiltott, modern fegyvernemekben (repülőgépek, páncélosok) is kiképzést kapjanak. Ellenszolgáltatásként a német vezérkar taktikai és stratégiai tapasztalatokat adott át az orosz hadseregnek. Később kiterjedt az együttműködés a fegyverkezés terére is, és a németek szabadalmak ellenében, amiket a Vörös Hadsereg rendelkezésére bocsátottak, engedélyt kaptak repülőgépgyárak és más fegyverkezési üzemek létesítésére orosz területen. Így a Junkers cégnek fiókjai voltak Filiben és Szamarában. Maga a hadsereg is létrehozta az „Ipari Vállalkozások Támogatásának Társaságát”, és ez lehetővé tette, hogy a hadfelszereléseket gyártó üzemeket részben állami költségvetésből folyósított összegekkel tartsák fenn. Ez az illegális oroszországi fegyverkezés egyúttal ellátta Németországban az ún. „Schwarze Reichswehrt” (Fekete Birodalmi Hadsereget.)

A lenini orosz politika ezekkel a megállapodásokkal tudatosan Tau-roggen szellemét idézte fel, az 1812—13-as porosz történelemnek azt az eseményét, amikor Yorck tábornok - a porosz király akarata ellenére - az orosz sereggel megkötötte Napóleon ellen a tauroggeni (kis falu Kelet-Poroszország határán) szerződést. Semmiképpen sem tévesztették azonban szemük elől kommunista célkitűzéseiket. Az egyezményt Karl Radek a német nacionalizmus és az orosz kommunizmus közötti jelszónak a jegyében hozta össze: harc Versailles és a tőke offenzívája ellen. Az együttműködés a Vörös Hadsereggel von Seeckt korszaka után öröklődött az utódra, Heye tábornokra, és később von Hammerstein és von Schleicher tábornokokra, miközben Oroszországban Sztálin - Lenin utódaként - tette magáévá ezt a vonalat. Amikor a nemzetiszocializmus kormányra jutott Németországban, a berlini kommunista pártvezetőség utasítást kapott Moszkvától, hogy ne a nemzetiszocialista párt, és így a német hadvezetőség ellen harcoljon, hanem az egyes számú ellenség, a szociáldemokrata párt ellen. A náci párt politikai vezetésében ugyanis Sztálin ekkor még szálláscsinálót látott saját kommunista-forradalmi céljai számára Európában, azaz arra számított, hogy Hitlernek egy napon a nyugati burzsoázia ellen kell fordulnia, amely fel fogja morzsolni. Az, hogy von Schleicher tábornok a jó viszonyt Oroszországgal tovább szándékozott ápolni, kétségen felül áll. Ő volt azonban végül az is, aki kancellársága idején Hitler pártvezérnek nem kevesebb, mint negyvenkét millió márkát utaltatott át. Ezért a számért nekem Hitler személyes gazdasági tanácsadója, W. Keppler államtitkár kezeskedett. Hogy Schleicher ezzel Oroszország legelkeseredettebb ellenségét és későbbi háborús ellenfelét finanszírozta, azt éppen olyan paradoxnak mondhatjuk, mint amilyen végzetesnek. Az orosz orientáció ellen kezdettől fogva fellépett a német ipar egy része, köztük mindenekelőtt a német nagyiparos, Arnold Rechberg. Ő korábban annak a Hoffmann tábornoknak volt politikai tanácsadója, aki 1916-ban a breszt-litovszki fegyverszüneti tárgyalásokat vezette, és aki később a Nyugattal való szoros politikai és gazdasági együttműködés szószólója volt.

Rechberg már közvetlenül az első világháború befejeződése után kidolgozott egy tervet Nagy-Britannia, Franciaország, Németország politikai, ipari és katonai érdekeinek egyesítésére azzal az elgondolással, hogy egységes frontot alakítsanak ki a keletről fenyegető bolsevizmus ellen. Rechbergnek sikerűit megnyernie Ludendorff tábornokot is eszméinek. Vele és Hoffmann tábornokkal Nyugat felé tapogatódzott, és mind Angliában, mind Franciaországban mértékadó politikusokkal sikerült kapcsolatot teremtenie. Köztük volt Malcolm angol tábornok és francia részről Nollet tábornok, a francia ellenőrző bizottság vezetője. Ezek és más neves személyiségek kijelentették, hogy készek támogatni a Hoffmann-Rechberg politikát. A terv azért nem járt sikerrel, mert a számba jöhető országok kormányai nem ismerték fel eléggé a bolsevista veszélyt. Nagyobb lehetőségek mutatkoztak az ipari szektorban. Így 1926-ban szövetségre lépett a francia és a német káliipar. Később a német, francia, belga és luxemburgi nehézipar a „Nemzetközi Nyersanyag Közösségbe” tömörült. 1929 után angol vállalatok is csatlakoztak hozzá. Hogy ilyen széles területen mozgó ipari szövetkezések nem maradnak messzire nyúló politikai és katonai következmények nélkül, az előrelátható volt. Rechberg Poincarén keresztül kapcsolatot teremtett Foch francia marsallal. Rechberg később beszámolt nekem erről: Foch abban az időben kifejezetten ellensége volt Németországnak; de a bolsevista veszélyre tekintettel, amelyikkel szemben a legnagyobb megértést mutatta, mégis arról beszélt, hogy az európai nemzetek között a régi ellentéteknek el kell múlniuk, és az ipari együttműködést katonai összefogásnak kell garantálnia. Foch és Rechberg aztán együttesen ki is dolgoztak egy tervet, mely szerint a francia és német hadsereg aránya 5:3-hoz lesz, közös főparancsnokságot terveztek és azt, hogy minden német törzshöz - hadosztálytól fölfelé - egyegy francia tisztet osztanak be. Angliát is meg akarták nyerni egy ilyen tervhez való csatlakozásra. Ugyanakkor egy Franciaország, Anglia és Németország közti egyezményre is gondoltak, amelyben szabályozták volna kölcsönös ellenőrzéssel - a három ország flottaállományát. A német hadsereg oroszbarát politikájának képviselői nem egyeztek bele, hogy a Vörös Hadsereggel már kialakult kapcsolatukat feladják egy nyugati orientáció kedvéért. A hadsereg akarata ellenére ilyen koncepciót megvalósítani a dolgok állása szerint lehetetlen volt.

Ezeken fáradozva, 1927-ben meghalt Hoffmann tábornok; a halál oka felderítetlen maradt. Hoffmann sohasem rejtette véka alá, hogy meggyőződése szerint az orosz bolsevizmusnak csak egy német invázió vethetne véget, és ennek legalább az Urálig kellene terjednie, de hozzá fűzte, hogy Németország egymaga ezt nem hajthatja végre, csak Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok segítségével. Ludendorff tábornok már régebben visszahúzódott Hoffmanntól. Megrendült a hite a Hoffmann-Rechberg-terv megvalósításában, miután hosszabb berlini tárgyalások alapján a követek: Laurent (Francia-ország), lord d’Abernon (Anglia) és Houghton (USA) bár a gondolattal alapjában egyetértettek, kormányaiktól erre vonatkozóan semmiféle meghatalmazást nem kaptak. Arnold Rechberg azonban sohasem adta fel a tervét. 1939-ben vaskos memorandumot juttatott el az én közvetítésemmel Hitlerhez, amelyben Németország történeti fejlődését elemezte a Kelethez éppen úgy viszonyítva, mint a Nyugathoz, és egyértelműen óvott a bolsevizmustól éppen abban az időben, amikor a németorosz megnemtámadási szerződés megkötése előtt álltak. Hitler a memorandumot éppen akkor kapta kézhez elolvasásra, amikor szokásos őrjöngési rohamainak egyike tört ki rajta. Megparancsolta Heydrichnek, hogy Rechberget azonnal tartóztassa le. Egy idő múlva azonban sikerült ezt a bátor német iparost kiszabadítanom. 1940-ben, Hitler tárgyalása közben - Pétain marsallal Montoire-ban - Rechberg ismét benyújtott egy memorandumot, amelyben javaslatot tett VichyFranciaország szerepével kapcsolatban. Hitler reagálását Rechberg újabb letartóztatása követte, bizonyos idő elteltével megint sikerült kiszabadítanom. A Hitler elleni, 1944. július 20-i merénylet után Kaltenbrunner (1943-tól Heydrich utóda) valamint Müller, az Államrendőrség főnöke újra keresztülvitték a letartóztatását. Az intézkedés mögött Bormann, a pártkancellária főnöke, birodalmi vezető, és D. Nikolai ezredes állottak. Rechberg, mint kiváltságos fogoly került a Bad Godesberg-i Dresden Szállodába, ahol az összeomlásig internálva volt túszként letartóztatott francia tábornokokkal, politikusokkal (köztük De Gaulle tábornok nővérével). Most azonban szeretnék visszatérni a Tuhacsevszkij-ügyre, amely az itt elbeszélt történeti események háttere előtt játszódott le. Heydrich egy

Szkoblin nevű, Párizsban élő fehérorosz tábornoktól olyan információkat kapott, hogy Tuhacsevszkij szovjet-orosz tábornok a német vezérkarral együttműködve Sztálin megdöntését tervezi. Bár Szkoblin a német vezérkar részvételéről egy ilyen puccsban semmilyen dokumentumot nem tudott felmutatni, Heydrich ebben a tudósításban olyan értékes anyagot látott, hogy a Wehrmacht vezetőségének elmarasztalását mérlegelte, másrészt úgy gondolta, értesülései kihasználásával sikerülne megakadályoznia egy Németországgal szemben fölényben lévő Vörös Hadsereg fenyegető túlnövekedését. Az általam már említett Jahnke óvatosságra intette Heydrichet. Ő ugyanis a legnagyobb kétellyel fogadta a Szkoblintól származó információt - Szkoblin esetleg az orosz titkosszolgálat megbízásából éppenséggel kettős szerepet játszhat. Sőt az volt a véleménye, hogy az egész történetet pusztán próbaként dobták be. Mindenesetre - így Jahnke - azt is számításba kell venni, hogy Szkoblin Tuhacsevszkij puccstervét pusztán Sztálin megbízásából tálalta fel nekünk. Jahnke szerint Sztálinnak az volt a szándéka ezzel a trükkel, hogy Heydrichen keresztül - észjárásának találó megítélésével - csapást mérjen a Wehrmacht vezetésére, egyidejűleg pedig megszabaduljon a Tuhacsevszkij alatt kialakuló, számára kellemetlen tábornoki pártütőktől; párton belüli okokból azonban azt szeretné, hogy Tuhacsevszkijnek és klikkjének likvidálása ne tőle induljon ki, hanem külföldről. Jahnke bizalmatlanságát mint a japán titkosszolgálathoz fűződő kapcsolatára s arra a körülményre alapozta, hogy Szkoblin felesége, Nagyezsda Plevickaja, a szentpétervári udvari opera egykori csillaga, a GPU (Állami Politikai Hatóság) ügynöke. Heydrich nemcsak visszautasította a figyelmeztetést, sőt Jahnkét Wehrmacht-bérencnek is tartotta, lefoglalta egész anyagát, és három hónapi háziőrizetet rótt ki rá. (Csak 1941-ben sikerült Jahnkét és Heydrichet egymással megint kibékíteni.) Közben Szkoblin információi eljutottak Hitlerhez. Ha Tuhacsevszkij mellett dönt, akkor ez talán a szovjethatalom végét jelenti - egy elhibázott döntés viszont Németországot rosszkor ránthatja háborúba. Tuhacsevszkij leleplezése egyébként csak Sztálin pozícióját erősíthette. Hitler Tuhacsevszkij ellen döntött. Ennek valódi okai akkor sem Heydrich, sem énelőttem nem voltak ismeretesek. Talán arra gondolt, hogy parancsnoki karának megtizedelése meggyengíti a Vörös Hadsereget, és a Nyugattal szembefordulva egy ideig nem kell féltenie a hátát.

Hitler határozott parancsa folytán a német hadsereg-főparancsnokságnak az egész Tuhacsevszkij-ügyről nem volt szabad tudnia, hogy megakadályozzák a marsall idő előtti figyelmeztetését. Azt a verziót kellett fenntartani, hogy Tuhacsevszkij a német hadsereg-főparancsnoksággal konspirált, és árulóként ki kell szolgáltatni Sztálinnak. És minthogy nem voltak egy ilyen konspirációra írásos bizonyítékok, Hitler (nem Heydrich) parancsára betörtek a hadsereg és a katonai elhárítás szolgálati helyiségének irattárába. A betörést végrehajtó kommandót Arthur Nebe, a Birodalmi Bűnügyi Rendőrség főnöke hivatala betörési osztályának specialistáiból állította össze. Valóban találtak néhány hiteles adatot a német hadsereg-parancsnokság és a Vörös Hadsereg együttműködésére vonatkozóan. Hogy a betörés nyomait eltüntessék, gyújtogattak és a kommandó visszavonulása után megtévesztésül - tűzriadót rendeztek. A zsákmányolt anyagot a célnak megfelelően át kellett igazítani. Ehhez semmiképpen sem kellett, amint ezt később állították, nagyszabású hamisításokat elkövetni; elég volt a vaktában összekapkodott papírok néhány „hézagát” kitölteni. És már négy nap múlva Himmler egy terjedelmes aktacsomagot tehetett Hitler elé. Az ilyen módon tökéletesített „Tuhacsevszkij-anyag” alapos fontolgatások után a cseh vezérkar kezébe került, ennek ugyanis szoros kapcsolatai voltak a szovjet pártvezetéssel. De akkor Heydrich egy még biztosabb út mellett döntött. Egyik különösen meghitt emberét, B. SS ezredest Prágába küldte, hogy vegye fel a kapcsolatot az akkori cseh államelnök, Benes egy bizalmas barátjával. Ezután Benes a kapott információk alapján levelet írt Sztálinnak. Nem sokkal később a cseh államelnök útján megjött az üzenet, hogy lépjenek kapcsolatba a berlini orosz követség egyik munkatársával. Ez megtörtént. A követség embere azonnal Moszkvába repült, és Sztálin megbízottjával tért vissza Berlinbe, aki Jezsov GPU-főnök különleges igazolványával volt ellátva. Nagy meglepetésünkre Sztálin pénzt kínált fel az anyag kiszolgáltatásáért. Sem Hitler, sem Himmler, sem Heydrich nem számítottak fizetségre. Heydrich erre hárommillió aranyrubelt követelt, amint mondotta, hogy az oroszokkal szemben fenntartsák a látszatot. Az összeget Sztálin különmegbízottja nyomban kifizette az átadott és futtában átnézett anyagért. Ez 1937. május közepén történt. Június 4-én Tuhacsevszkijt - egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után - letartóztatták, és Sztálin személyes parancsára a pert ellene zárt ajtók mögött folytatták le. A TASZSZ jelentése szerint Tuhacsevszkij és

vádlott-társai valamennyien bevallották bűnüket. Néhány órával a halálos ítélet kihirdetése után az ítéletet végrehajtották. A kivégzőosztagot Sztálin parancsára Blücher marsall vezényelte, aki később ugyancsak áldozatául esett egy tisztogatási hullámnak.

AUSZTRIA BEKEBELEZÉSE ÉS CSEHSZLOVÁKIA SZÉTZÚZÁSA Az 1938-as év - ez volt az általános mozgósítás éve - hivatalomnak, ahol én már mint kormányfőtanácsos, egyúttal SS főhadnagyi (Obersturmführer) rangban dolgoztam, egy csomó többletmunkát jelentett. Így mindjárt az első hónapokban feladatom lett, hogy a titkosszolgálat Olaszország magatartásáról gyűjtött teljes híranyagát összeállítsam, és Hitler számára előterjesztendő formában kidolgozzam. Mindinkább érezhetően Ausztria „visszacsatolása” (az „Anschluss”) irányába mutattak a dolgok. Különös gonddal kellett a nyugati hatalmak, mindenekelőtt Anglia hangulatát és várható reagálását is még egyszer vizsgálat alá venni. Hitler személy szerint is nagy figyelemmel kísérte egy magasan képzett bizalmi ember információit Angliából, amiket aztán nagyon pontosan összevetett az akkori londoni követ, Joachim von Ribbentrop jelentéseivel. Így alaposan meg kellett világítani az akkori angol külügyminiszter, sir Anthony Eden lemondását és kommentálni utóda, lord Halifax magatartását. Amint erről már szó volt, lord Halifax részéről az Ausztria-kérdésben nem kellett különösebb ellenállástól félni, ez olyan körülmény volt, amely Hitler elhatározásaira sem maradt hatás nélkül. A mi titkosszolgálati munkánk Ausztriában nem volt különösebben nehéz. A források olyan gazdagon ömlöttek, hogy az anyag valósággal elárasztott bennünket. Egyaránt szolgáltatták az információkat politikai, ipari és katonai körök. Emellett az Ausztriából menekült nemzetiszocialisták is gondoskodtak a szükséges kapcsolatok megteremtéséről. Bizonyos ígéretek be nem tartása, amelyeket az akkori osztrák kancellár, Schuschnigg tett Hitlernek, 1938. február 12-én, egy tárgyalásuk alkalmával az Obersalzbergen, alkalmat adott a német vezetésnek, hogy kierőszakolja az Anschlusst. Schuschnigg annak idején ígéretet tett, hogy visszavonják a nemzetiszocialisták elleni intézkedéseket. Amikor azonban hirtelen - 1938. március 10-én - március 13-ára népszavazást tűzött ki a nemzetiszocialisták kizárásával, Hitlert nem lehetett visszatartani. Hogy megelőzze a német hadsereg fenyegető bevonulását Ausztriába, Schuschnigg március 11-én

kormányával együtt lemondott. Ennek nyomán Seyss-Inquart osztrák ügyvéd, az ausztriai nemzetiszocialista mozgalom vezetője átvette a kormányzati ügyek intézését. 1938. március 12-én éjjel Hitler parancsot adott a Wehrmachtnak a bevonulásra. Talán túlzásnak hangzik, ha én itt német hadseregről beszélek; a rendelkezésre álló katonai erők a valóságban sokkal gyengébbek voltak annál, hogy végrehajtsanak egy komoly katonai akciót. Hitler szerencséje volt, hogy a német katonákat ellenállás helyett lelkesen tomboló osztrák lakosság fogadta. Az ausztriai bevonulás éppen úgy, mint évekkel később a bevonulás Magyar-országra, nem volt egyéb, mint egy valóságos diadalmenet. 1938. március 12-én este parancsot kaptam, hogy Himmlerrel együtt Bécsbe repüljek. Kíséretünkben voltak a fegyveres SS századának részei és az ún. „Osztrák Légió” emberei, amely alakulatot Németországban szervezték meg. Két géppel szálltunk fel Berlin-Tempelhofról, röviddel éjfél előtt. A repülőgépek túlterheltek voltak. Miközben Himmlerrel társalogtam, aki nekitámaszkodott a hátsó bejárati ajtónak, észrevettem, hogy a biztosítókallantyú nincs felhúzva. A test súlya alatt az ajtó minden pillanatban kinyílhatott. Nem fogom elfelejteni Himmler haragos arcát, amikor csukaszürke köpenyének gombjainál fogva elrántottam az ajtótól. Aztán, mikor a veszélyre figyelmeztettem, békülékenyen mondotta: „Alkalomadtán viszonozni fogom!” Bécs-Aspernben Keppler államtitkár fogadott bennünket, aki arra volt kiszemelve, hogy Seyss-Inquarttal, a jövendő birodalmi helytartóval és birodalmi miniszterrel az Anschluss politikai formáját előkészítse. A politikai helyzetről adott kimerítő beszámolója alapján 1938. március 13-án a kora reggeli órákban az Anschluss az államigazgatás tekintetében elő volt készítve. Ennek a napnak a délelőttjén a Seyss-Inquart-kormányzat már meghozta a megfelelő határozatokat. Az Országház olyan volt, mint egy méhkaptár. Egyik ülés és megbeszélés váltotta a másikat. Eközben az előszobákban folyt az alkudozás és civódás a még be nem töltött kormányzati helyekről. A kormány épülete előtti nagy téren ezer és ezer ember állott. A rendőri és rendfenntartó szolgálatot már az osztrák SA (Sturmabteilung = Rohamosztag) és az SS vette át. Ezalatt az államelnök, Miklas és Skubel rendőrminiszter észrevétlenül elhagyták a kormányépületet.

Először alig volt valami tennivalóm. Távozáskor meglátott Ernst Kaltenbrunner, az akkori osztrák SS-vezető, aki az Anschluss folyamán előlépett állambiztonsági államtitkárrá, és aki hivatalát rendkívül fontosnak tartotta. El kellett kísérnem a Theresiengasséra, ahol ő az osztrák rendőrminisztérium magas rangú hivatalnokai előtt dagályos szónoklatot tartott. Ezalatt Heydrich is akcióba lépett, és rám a következő feladatokat osztotta ki: Tartóztassam le Skubel rendőrminisztert és helyezzem biztonságba Ronge ezredes aktáit és bizonylatait - Ronge vezette az osztrák vezérkar elhárításának nyilvántartó részlegét. Az első megbízatás nem volt ínyemre, minthogy Skubel számomra nem tűnt ellenszenvesnek. Én szót emeltem később a szabadon bocsátása érdekében, és elértem, hogy magánemberként tisztes nyugdíjjal élhetett Kasselben. Ronge ezredes anyagát könnyen át lehetett tekinteni, ám érdekes eredményeket csak a rejtjelzések megfejtése nyújtott. Néhány héttel később áttanulmányoztam az Engelbert Dollfuss szövetségi kancellár 1934-ben történt meggyilkolásával kapcsolatos valamennyi periratot, és a gyilkosok elleni bírósági eljárást. Ezek az akták a Legfelsőbb Osztrák Szövetségi Bíróságnál Eljárás Holzweber, Planet-la és társaik ellen gyilkosság miatt címen futottak. A jegyzőkönyvekből kivettem, hogy a tett lezajlásáról nagyon ellentmondásos vallomások álltak rendelkezésre mind a terhelő, mind a mentőtanúk részéről, de a vádlottaktól is. Az ítélet lényegében közvetett bizonyítékokra épült. Az akták tanulmányozása révén én is arra a meggyőződésre jutottam, hogy gyilkosság történt. A bizonyítékokból azonban nem lehetett arra következtetni, hogy a birodalomban kitervezett gyilkosságról van itt szó. A bűntényt eszerint osztrák nemzetiszocialisták követték el, saját elhatározásukból. Hitler bécsi tartózkodása idején tizenkét óra hosszat rám bízták a személye körüli számtalan biztonsági intézkedés irányítását. Ezt a megbízást nagyon nehéz volt ellátni, minthogy Hitlert bécsi kőrútjain ujjongó embertömeg vette körül. Szerencsétlen módon éppen ezekben az órákban fordult elő egy eléggé kellemetlen incidens. A parancsnokságon megjelölték egy várostérképen telefonbemondás szerint - a mindenkori helyet, ahova Hitler körútja során elért. Délután kaptuk a VIII. rendőri körzetből a hírt, hogy egy hídnál, ahol

Hitlernek néhány perc múlva át kell haladnia, három gyanús alakot letartóztattak, akik már be is vallották: az áthaladás pillanatában a híd alatt elhelyezett robbanótöltetet akarták begyújtani. Utasításra várnak, vajon szükségesnek tartom-e az eredeti útvonal megváltoztatását. Mivel ismertem Hitlert, tudtam, hogy a már egyszer elhatározott program zavarai felbosszantják, én viszont ha az ilyen figyelmeztetést semmibe veszem, nagy felelősséget vállalok, ezért kiszámítottam, mennyi idő kell ahhoz, hogy odaérjek. Hitler körülbelül nyolc perc múlva lesz ott, én négy percen belül a hídnál voltam, és megvizsgáltam a robbanótöltetet, amit még nem hatástalanítottak. Ez nagy rizikóval járó elhatározás volt, hiszen az is megtörténhet, hogy távolról gyújtják be. Szorongva néztem, ahogy Hitler áthalad a hídon, és fellélegeztem, amikor a menet már eltávolodott. Mielőtt az én tizenkét órám lejárt volna, még egy izgalmasabb eset történt. Egy osztrák a szobája ablakából, messzelátóval felszerelt puskájával pontlövéseket adott le Hitler útvonalára pusztán céllövési gyakorlat kedvéért. Mielőtt azonban céllövési tudományát próbára tehette volna, őrizetbe vettük. Este boldog voltam, hogy megbízatásomat átadhattam. 1938. április közepén parancsot kaptam, hogy Müllerrel együtt repüljek Rómába, és az olasz rendőrség közreműködésével készítsük elő a biztonsági intézkedéseket Hitler küszöbönálló látogatására. Hitler bizonyítani akarta a világnak, hogy a barátság közte és a Duce között Ausztria bekebelezése után sem rendült meg. Az olasz rendőrség már gondos előmunkálatokat végzett. Rómában és Nápolyban, ahol a legnagyobb tömeg és tolongás volt várható, betonba ágyazott facövekek és vasláncok zárták le az utcákat - ez az intézkedés, tekintettel a délvidéki lakosság temperamentumára, később egyáltalában nem volt túlzottnak mondható. Én felvázoltam egy kiegészítő biztonsági programot, amelyhez a nyolcvan legképzettebb detektív állt rendelkezésemre. Ezek végig Hitler útvonalán posztoltak, részben elvegyültek a banketteken a vendégek között - Rómában, Nápolyban és Firenzében. - Az útvonal mentén lévő házakat a mi bűnügyi embereink alaposan átvizsgálták és biztosították, míg az olaszok az épületek tulajdonosaival írásbeli kötelezvényt írattak alá, hogy Hitler elhaladása idejére felelősséget vállalnak a ház lakóiért. Térközönként, egymástól látótávolságra német telefonos őrállások épültek

végig az úton, úgyhogy minden zavart azonnal jelenteni lehetett a Hotel Reale központjának. Az olasz rendőrség elővigyázatosságból körülbelül hatezer többé-kevésbé gyanús személyt letartóztatott, és szigorított határ- és útlevél-ellenőrzést rendelt el. Az én jelenlétem Olaszországban egyúttal arra is szolgált, hogy amennyire lehet, széles területen információs bázist teremtsek, tekintettel az olasz nép általános hangulatának kipuhatolására. Ennek érdekében Biztonsági Szolgálatunknak kereken ötszáz tagját választottam ki, akik a nyelvben is járatosak voltak, és mint ártatlan turisták utaztak Itáliába. Különböző utazási irodákkal megegyezve, amelyek szintén a titkosszolgálatnak dolgoztak, ezek az ügynökök vonaton, hajón vagy repülőgépen érkeztek Németországból, Franciaországból. Itt aztán az együttműködés orosz módszerét választottam, azaz hármasával csoportokat alakítottam, körülbelül százhetven csoportot, amelyek egymásról mit sem tudva ugyanazokat a megbízatásokat hajtották végre, csak különböző helyeken. Az eredmény: kitűnő képet kaptam a fasiszta Itáliában folyó titkos üzelmekről és néphangulatról. A hivatalos látogatás minden különösebb zökkenő nélkül folyt le. A vendégek bevonulásakor a kivilágított Via Triumphalis - a Győzelem útja nappali fényben úszott, a Colosseum tarka színek tengerében pompázott. Az olaszok mindent bevetettek, ami látványosan bemutathatta a fasiszta fegyelmet, az olasz fegyverek ütőerejét, a pompát és a tradíciót. Négyfogatú nyitott kocsiban vonult végig Hitler és vezérkara az ujjongó tömeg sorfalai között. A dicsőséges körút közben egyszer csak telefonhívást kaptam: a tömeg áttörte a záróvonalat és Hitler meg Mussolini már nem láthatók. Mind a ketten, a programot megszakítva, kiszálltak Róma egyik legrégibb kútjánál, hogy megszemléljék az építményt, és eközben a tömeg áradatába keveredtek. Nagyszámú carabinieri kellett hozzá és hosszú időbe tellett, míg kiszabadították őket a tömegből. Éppen ilyen programon kívüli és komikus esemény játszódott le nem sokkal később Nápolyban: Hitler már átöltözött a San Carlo opera gálaelőadására. Csak ekkor jelentette a protokollhivatal embere, hogy előbb az olasz király kíséretében látott vonulni egy díszszázadot. Arra, hogy megint átöltözzön, már nem volt ideje. Kínos helyzet tanúi voltunk, amikor a gáladíszben megjelent király mellett Hitler frakkban ült - kitéve a nézők mosolyának. A

protokollfőnököt Hitler azonnal elcsapta. Itáliától búcsúzóban a beavatott köröknek az volt a véleménye, hogy a Hitler kívánta német-olasz katonai szerződés immár beérett. (1937. november 5-én Hitler a hadsereg három legmagasabb rangú parancsnoka, von Fritsch, Göring és Raeder admirális, valamint von Blomberg birodalmi hadügyminiszter előtt egy konferencián kijelentette, itt az ideje, hogy a német népnek több életteret biztosítsanak, szükség esetén erőszakkal. Nem elég csupán Ausztria, Csehszlovákiát is ki kell iktatni. Fritsch és Blomberg egy ilyen vállalkozás kockázatára figyelmeztettek, ami Angliát és Franciaországot arra késztethetné, hogy Németország ellen frontot alkossanak.) Ausztria csatlakozása és a római látogatás után Hitler elég erősnek érezte magát, hogy megvalósítsa Csehszlovákia elleni tervét. 1938. május 28-án ismét meghívta a párt, az állam és a hadsereg vezetőit a kancellária hivatalába, és kétórás beszédben hangoztatta a légierő fejlesztésének, hadseregkötelékek felállításának meg nyugaton egy hatalmas védőöv megépítésének szükségességét. Itt az idő, mondta, Németország katonai készültségét úgy meg kell erősíteni, hogy két vagy három hónapon belül minden háborús összecsapásban helytálljon. „Csehszlovákiát - mondta szó szerint - akkor majd szétzúzzuk.” Röviddel ezután a politikai titkosszolgálat megkapta az utasítást, hogy hasonlóan Ausztriához, aktivizálja Csehszlovákiában a titkos információs munkát. Ennek keresztülvitele egyáltalán nem ütközött különösebb nehézségbe, minthogy a szudétanémet párt Konrad Henlein vezetésével, de a többi kisebbség is (szlovákok, magyarok és lengyelek) értékes hírhálózatot képeztek. Az információanyag olyan bőséges volt, hogy 1938 júliusától a német-cseh határon két közvetlen távbeszélő-vezetéket kellett felszerelni, mert így a jelentéseket gyorsabban lehetett továbbítani Berlinbe. Egy speciális osztály folyamatosan informálta Heydrichet a szudétanémet párt és Henlein magatartásáról. Ennek a pártnak a nemzetiszocialista szárnya, az ún. „Feltörés Kör” Karl Hermann Frank vezetésével, aki később államminiszter lett a cseh-morva protektorátusban, követelte egész Csehszlovákia lehető leggyorsabb szétzúzását. Henlein azonban csak a hárommillió szudétanémet autonómiatörekvéseinek keresztülvitelében volt érdekelt. Ekkor

Heydrich igyekezett a kevésbé radikális Henleint minden módon lejáratni Hitler előtt - többek közt azt állítva róla, hogy kétkulacsos módon kapcsolatot tart fenn az angol Intelligence Service-szel. Henleinnel 1938. márciusban és júliusban folytatott megbeszélésein Hitler elérte, hogy az alárendelte magát az ő vezérségének. Ugyanez év augusztus elején Henlein mégis Zürichbe utazott, hogy ott Christie ezredessel, az angol Intelligence Service egyik megbízottjával találkozzon. Christie már azelőtt is többször tanácskozott Henleinnel, amiről Heydrichnek pontos értesülései voltak. Most én kaptam azt a feladatot, hogy Henleint szemmel tartsam Svájcban az angollal folytatott újabb megbeszélés közben, figyeljem mondatait, továbbá tudjak meg részleteket a megbeszéléseiről. - Henlein csak egyetlenegyszer találkozott az angol ezredessel; ekkor közölte vele, hogy a tétlen kivárás a szudétanémet párt oldaláról lehetetlenség többé, a probléma feltartóztathatatlanul egy erőszakos megoldás felé halad. Eközben megkezdődött az ismert nürnbergi pártgyűlés, ahol Hitler - számos külföldi vendég jelenlétében - elmondta hírhedt fenyegetődző beszédét Csehszlovákia és annak állami vezetése ellen. Ebben az is elhangzott, hogy a krízisnek a kisebbségek önkormányzata alapján történő megoldása kizárt dolog. A csehszlovák kormányzat semmit sem mulasztott el, hogy ezt a krízist felgyorsítsa; megtiltotta a népszavazást a határvidékeken és utasította a rendőrséget a szudétanémetek elleni fellépésre. Ebben a feszült helyzetben határozta el magát az angol miniszterelnök, Neville Chamberlain, hogy 1938. szeptember 15-én felkeresi Hitlert Berchtesgadenban. A berchtesgadeni megbeszélés részletei és eredményei, a további német-brit megbeszélések drámai lefolyása 1938. szeptember 22-én Bad Godesbergben, és végül a müncheni konferencia szeptember 29-én egyéb publikációkból eléggé ismert. Már 1938 októberének első napjaiban világossá vált előttem Heydrich célzásaiból, hogy Hitler a szudétanémet területek leválasztásával nem óhajt megelégedni, és már nem tartotta elégségesnek azokat a nagyvonalú gazdasági eredményeket sem, melyeket a prágai kormány kilátásba helyezett. 1939 januárjában aztán magához hívta Heydrichet és a titkosszolgálat más embereit, és kijelentette nekik, külpolitikai okokból szükségessé vált, hogy a közeli hónapokban Csehszlovákiát akár fegyveres erővel is egyszer s

mindenkorra szétzúzza. Egy ilyen terv előkészítése és meggyorsítása érdekében szükséges, hogy a német titkosszolgálat a szlovák autonómiatörekvéseket felszítsa, s akkor Németország számára könnyű feladat lesz a maradék Csehország problémáját így vagy úgy megoldani. Hitler végül hangsúlyozta, hogy ennek a titkosszolgálati feladatnak nem szabad kiszivárognia a szolgálati helyekre, legyen az bár a külügyminisztérium, a Wehrmacht vagy a párt. A megfelelő titkosszolgálati előkészületek számára a kapcsolatok fő motívumait jelentették a szlovákok Hlinka Gárdájának addigi autonómiatörekvései. Ám nagyon messzire vezetne, ha eljárásunk minden fázisát ismertetném. Hitler, miután a prágai kormány akkori szlovák tagjával, dr. Karl Sidorral meghiúsult a megegyezés, úgy határozott, hogy dr. Josef Tisót választja partnerül. Az 1939. március 13-ára virradó éjszakán a német titkosszolgálat két képviselője és Tiso között döntő tárgyalás folyt le. Tiso késznek mutatkozott a német védelem alatt álló Szlovákia önállóságát kihirdetni, még aznap a titkosszolgálat különgépén Hitlerhez repült Berlinbe, hogy megbeszélje a dolgot. A proklamációnak meg kellett történnie, mielőtt Hitler fogadja a cseh államelnököt, Emil Hachát, aki bejelentette látogatási szándékát Berlinben. Hogy időközben kiélezzék a prágai kormány nehéz helyzetét, a német titkosszolgálat robbantókülönítményeket helyezett készenlétbe Szlovákiában. Március 14-én Tiso kihirdette az autonóm Szlovák Köztársaság megalapítását. A március 15-ére virradó éjszaka Hacha egy drámai ülésen meghajolt Hitler ultimátuma előtt, és megkötötte az ismert egyezményt, mely szerint a „Nagynémet Birodalom védelmébe veszi a cseh népet”. Csehország megszállása ezután minden igazi ellenállás nélkül megtörtént. Hitler éjjeli hófúvásban, jeges utakon Prága felé hajtott, hogy még Hacha előtt érjen a Hradzsinba. Nekem Berlinben arról kellett gondoskodnom, hogy az aggastyán államférfi repülőútját visszafelé ennek megfelelően hátráltassam. Hitler sürgette Csehország állami beillesztését a Nagynémet Birodalomba. A Biztonsági Rendőrség és az SD vette át a végrehajtó hatalom irányítását, és szorosan együttműködtek a cseh rendőrséggel. Az utóbbi kifejezetten

elitcsapat volt, mind kiképzettség, mind kiállás tekintetében, ami Himmlert arra a megjegyzésre késztette: „Kitűnő emberanyag, valamennyit átveszem a Waffen-SS-be.” (Az SS katonai alakulata.) Az élet Csehországban külsőleg hamarosan visszazökkent az eredeti kerékvágásba, de a feszültségek a felszín alatt tovább izzottak. Az 1938-as esztendőt nemhiába nevezték a válságok évének. Még mialatt Hitler Csehszlovákia szétzúzásán munkálkodott, hirtelen égni kezdtek Németországban a zsinagógák. Hitler éppen a müncheni találkozón vett részt - megemlékezésül az 1923. november 9-i puccsra -, amikor Josef Goebbels, birodalmi propagandaminiszter megrendezte a hírhedt „kristályéjszakát”. Az állítólagos okot erre a párizsi német követség egy attaséjának meggyilkolása szolgáltatta, aminek a tettese egy fiatal lengyel zsidó volt. - Amikor 1938. november 10-én éjjel, a Kurfürstendammon mentem, Berlinnek ez a pompás főutcája úgy nézett ki, mintha a bombázás éjszakája lett volna. Minden zsidó tulajdonos üzletét összerombolták, az áruját elrabolták vagy az utcára szórták. Németország más városai ugyanígy festettek. Az anyagi kár megközelítette a kétmilliárd márkát. Egyebek közt háromezerötszáz zsidó tulajdonban lévő személyautót pártfunkcionáriusok személyesen raboltak el. Himmler és Heydrich, akik az én ismereteim szerint nem tudtak semmit Goebbels szándékáról, Hitlerhez fordultak azzal a követeléssel, hogy Goebbelst azonnal ki kell kapcsolni a politikai vezetésből. Heydrich figyelmeztette Hitlert a külpolitikai visszahatásokra, mindenekelőtt tekintettel a csehszlovákiai kérdés „végleges megoldására”, ami az ilyen antiszemita terror ellen világszerte felhangzó tiltakozás következtében veszélybe kerülhet. Az amerikai követ visszahívása Berlinből megerősíthette Heydrich intelmeit. Hitler, Goebbels önhatalmúsága miatt ingerülten azon a ponton volt, hogy teljesíti Himmler és Heydrich követelését, a propagandaminiszter elmozdítását, amikor Ribbentrop közbelépett. Állította, hogy a külpolitikai következmények nem olyan súlyosak, és elérte, hogy Goebbels megmaradt hivatalában.

TEVÉKENY KÉMKEDÉS 1938 nyarán, egy hosszabb megbeszélés alkalmával, Hitler felvetette Himmlernek Amerika jövőbeli magatartásának és Japán beállítottságának kérdését. Ez alkalommal igen becsmérlően szólt F. D. Roosevelt amerikai elnökről - többek között az 1937. október 5-i „karanténbeszédét” úgy minősítette, hogy „tipikus amerikai blöff”. Hitler akkor jólértesült volt a japán helyzetről. Azt hiszem, tájékozottsága Jahnkétól származott, aki kapcsolatban lévén a kínai és japán titkosszolgálattal, jó értesülésekkel rendelkezett. Himmler óvatosságra intő hangsúllyal beszélt az Amerika és Japán közötti erős gazdasági érdekekről, amelyeket nem szabad lebecsülni. Hitler azonban elvetette ezt a gondolatot, és ismét éles szavakkal támadt neki „az USA korhadt, áldemokratikus építményének”, amelyik a zsidók gyülekezőhelye. Aztán hosszú monológok következtek az USA és Anglia viszonyáról, miközben ő e két államnak az európai kontinens elleni együttes katonai akcióját is szóba hozta. Úgy vélte, hogy aligha kell számolnunk egy Észak-Afrika felőli támadással, minthogy Afrika nyugati partvidékén nincs elegendő kikötő egy ilyen akcióhoz. De nincs olyan alkalmas háttér sem, amely megengedné egy modern háborús gépezet kibontakoztatását. Himmler azonban megmaradt annál a véleményénél, hogy háború esetén a britek - az amerikaiakkal együtt - nagyon is megkísérelhetik, hogy Afrikából törjenek be Európába. Ezért egy napon utasítást adott Heydrichnek, hogy kezdje meg a nyugat-afrikai tengerpartvonal alapos titkosszolgálati átkutatását. Heydrich - mindenekelőtt egy Canarisszal folytatott megbeszélés alapján - megállapította, hogy a katonai elhárítás, az Abwehr erről mit sem tud, semmiféle említésre méltó adattal nem rendelkezik. És így jutottam én az első aktív kémkedési feladatomhoz. Heydrich magához hívatott, kifejtette előttem az említett problémák állását és elmagyarázta, hogy elsősorban a dakari francia flottatámaszpontot érdekes szemügyre venni. Milyen állapotban van ez a kikötő? Ki lehet-e építeni? Lehetőség szerint szerezzek szakszerű adatokat a hivatalos kikötői

hatóságokról, alakítsam ki saját nézetemet, és ezt támasszam alá megfelelő fényképfelvételekkel. Így hangzott a megbízatásom, amit én lelkesen vettem át. Heydrich ekkor átnyújtotta nekem az utazásomhoz szükséges felszerelést elsősorban az erre a célra gyártott Leicát, két filmet, holland útlevelet és devizát; a madridi és lisszaboni kiindulási állomások címét is megkaptam mellé. Egy holland gyémántkereskedő fiának szerepében, aki Németországban üzleteket bonyolított le, jókedvűen indultam útnak. De minél közelebb jutottam a célhoz, annál inkább elpárolgott a lelkesedésem, és a helyébe idegesség költözött, a titkosszolgálati reakcióképesség egyre fokozódó hiányérzete. Leicám a spanyol határ átlépésekor már szemet szúrt a vámhatóságnak, és ugyanez történt Portugáliában is. Csak nehezen és felemelt költséggel tudtam Lisszabonig elvinni. Itt a megadott címen egy japán várt rám, Jahnke egy régi munkatársa. Azt tanácsolta, hogy bármennyire értékes is a Leica, cseréljem ki egy egyszerűbb készülékre. Egyáltalában a Heydrich kialakította tervet ez a tapasztalt ügynök alaposan megváltoztatta. Alighogy szippantottam egyet a „gyakorlat” levegőjéből, tapasztalnom kellett, hogy ott egészen más szelek fújdogálnak, mint a zöld asztal mellett. És ahogy bizonytalanságom növekedett, egyre szívesebben követtem a japán egyéb értékes útmutatásait, mindenekelőtt megszabadultam a magammal hozott devizacsomagtól. Dakarban egy zsidó származású portugál családnál laktam. A háziurat, senor X.-et Lisszabonból „üzleti levélben” értesítették érkezésemről. A szükséges pénzügyi dolgokat ugyancsak „üzleti” útón intézték el, X. úr már öt nap múlva megszerezte a kikötői hatóságokról a kívánt adatokat, s ezeket „áruminta” megjelöléssel egyenesen a lisszaboni rendeltetési helyre küldte. A nem jelentékeny vételárat arany- és gyémántügylet keretében, angol fontban számolták el. A szükséges kapcsolatot a dakari hajótulajdonosokkal és a hajóbiztosítási szakemberekkel kis körben, ügyesen megrendezett löncsökön teremtették meg. Így képet kaptam az általános helyzetről és sikerült érdekes részleteket megtudnom a kikötő forgalmáról. Viszont gondot okoztak a fényképfelvételek. Mindig gyötört az aggodalom, hogy valamilyen ügyetlenséggel elárulom kilétemet. Dakar utcáin járva minden ártatlan járókelő kíváncsi pillantása mögött a Sureté, azaz a francia állambiztonsági rendőrség emberének vizslató tekintetét sejtettem. Ha valaki

véletlenül ugyanazon az úton haladt mint én, máris arra gondoltam, hogy szemmel tartanak. Ilyenkor legtöbbször megálltam egy kirakat vagy elárusító bódé előtt, vagy elmerültem a forgalom ártatlan szemlélésébe, míg a gyanúba vett valaki eltűnt a láthatárról. Elővigyázatosságból még visszafelé is mentem egy keveset. Éjszaka aztán további nyugtalanító gondolatok zaklattak; újra felidéztem az elmúlt nap lefolyását, és önkritikusan megállapítottam összes viselkedési hibámat. Végül is aztán mindez nyomasztó álmokkal terhes alvássá szövődött össze, amelyből reggel izzadságban fürödve ébredtem. Akkor aztán azonnal a még el nem készített fényképfelvételek jutottak eszembe. Szállásadóm jött aztán segítségemre ennek a gondomnak a megoldására, a következő ötlettel: családi kirándulást kell tennünk a kikötőbe, és bizonyos pontokon „családi felvételeket” csinálunk. Így is történt. A család teljes számban, védőn mindig a felveendő létesítmény elé állt, mint egy esernyő, és lehetővé tette, hogy ilyen módon a kikötő legfontosabb részeit lefényképezhessem. Az előhíváskor azonban kiderült, hogy az érdeklődésre számot tartó objektumok túlságosan kicsire, az előtérben lévő X. család képei túlságosan nagyra sikerültek. Kilenc nap múlva megkönnyebbülve ismét Lisszabonban voltam. A képeket visszautazás alatt mindenesetre egy sebkötésben a bal felső combomon vittem, amelybe a borotvával egy kicsit belemetszettem, úgyhogy a géz a kötésen véres volt. A film hermetikusan be volt csomagolva, és a géz szorosan tapadt a combra, a szivárgó vérrel azt a látszatot keltette, mintha a combomon egy rosszindulatú, eléggé dagadt sebfertőzés volna. Sántikálásom a vámhivatal és a határőrség embereiben a legnagyobb részvétet váltotta ki, így zavartalanul jutottam át. Berlinbe visszatérve, részletes jelentést tettem Heydrichnek, mellékelve a „családi képeket”. Heydrich meg volt elégedve titkos megbízatásom végrehajtásával. Engem azonban az eredmény egyáltalában nem elégített ki. Először vált világossá előttem, mennyire nem kielégítő a titkosszolgálat felelős vezetőinek a tudása ahhoz, ha áthidalva a nehézségeket, az általuk kiadott parancsokat a gyakorlatban kell végrehajtani. Egyúttal komoly töprengés fogott el a mi titkosszolgálatunk szervezetével kapcsolatosan általánosságban is. Mert eddig korántsem lehetett a titkosszolgálat szerves

fejlődéséről beszélni, eltekintve egyes területektől, az egész többé-kevésbé rögtönzés jellegű volt. Ez a fogyatékosság lényegében egyrészt a titkosszolgálati hivatalok szétforgácsolódására, másrészt azonban a német néptömegek teljes meg nem értésére volt visszavezethető. Németországban ugyanis régtől fogva szokásban volt a titkosszolgálat jelentőségének lebecsülése. Sőt, begyökeresedett előítéletek vették körül. Ehhez jött még a nemzetiszocialista uralom alatti hajlam, hogy mindent elkapkodjanak. Egy ésszerű titkosszolgálat azonban nemcsak bizonyos megértést követel meg a lakosság részéről, amelynek a megvédése érdekében tevékenykedik. A siker előfeltétele hosszú távon ezenkívül a szilárd folyamatosság és a megfontoltan mérlegelt súlypontképzés. Más országok titkosszolgálatai már korábban megértették, hogy egy ilyen bázist kell kiépíteniük. A francia Deuxiéme Bureau például Németországban főleg a tanerők megnyerésén fáradozott; az angolok megint csak nagy pénzek ráfordításával teremtették meg valamennyi kapcsolatukat a gazdasági élet köreivel, és használták fel ezeket titkosszolgálati céljaikra. A japánok és a kínaiak éppen olyan szívósan, amilyen csendben ténykedtek, és óvatosan, egy különleges, csak rájuk jellemző beleérző képességgel, s Európában a sárga faj képviselői lévén, ügyesen meghúzódtak egy-egy jó képességű, fehér bőrű munkatárs háta mögött. Az oroszok munkájukat igen széles bázison építették fel; itt is előnyben részesítették a tömeges bevetést. Az amerikaiak ezzel szemben éppen olyan kevéssé támaszkodhattak meszszire nyúló tapasztalatokra, mint mi, azonban jókora gárdát foglalkoztattak, ha magas rizikóval is. Gondolataimat egy a külföldön hosszú távra kiépített szervezetről, és lehetőség szerint valamennyi honi titkosszolgálati hivatal összevonásáról (ide tartoztak többek közt a Külügyi Hivatal, a nemzetiszocialista párt külföldi szervezete és a katonai és politikai titkosszolgálaton kívül Göring információs részlegei is) ettől kezdve csak egy saját magamnak vezetett noteszben jegyeztem fel. Döntő jelentőségű a megbízható és kiválóan képzett munkatársak kiválasztása; ezeknek intelligenciában és idegileg az átlag fölött kell állniuk. Hogy valamely idegen országban sikeresen dolgozhassanak, lehetőséget kell kapniuk - az alapos nyelvtanulás után - a választott helyen bizonyos ideig élni is, megismerve annak szokásait, és az ott élők sajátosságait. Olyan életmódot kell tehát folytatniuk, mint a bennszülötteknek és a titkosszolgálati feladatok mellett egy átlagos polgár foglalkozását is gyakorolniuk kell. Csak egy-

kétéves ott-tartózkodás után kapják meg első próbafeladataikat. A kiválasztott specialisták bevetését feszültségek és háborúk idejére kell fenntartani. Az ilyen elgondolások egy Jahnke-szerű profi számára természetesek voltak, közhelyek, de a különböző német titkosszolgálati hivatalokban messzemenően ismeretlenek. Az ilyen hosszabb távú előrelátás jeleit az első világháború után csak a katonai elhárítás mutatta. Ennek egy példája volt az ún. „órás”: Alfred W. kapitány. Az akkori titkosszolgálat megbízásából Svájcban alaposan kitanulta az órásmesterséget, 1927-ben aztán, mint már svájci állampolgár, Alfred Örtel néven letelepült Angliában, ahol 1932-ben megszerezte az angol állampolgárságot. A következőkben Örtel „véletlenül” Hirkwallban, az Orkney-szigeteken telepedett le, az angol flottabázis, Scapa Flow közelében. Itt egy kis ékszerés órásboltot nyitott. Időről időre jelentéseket adott az Home Fleet (Honi Flotta) mozgásáról. 1940. október elején azt jelentette, hogy Kierkesund keleti bejárata a Honi Flotta támaszpontjához nem tengeralattjáró-hálóval van védve, hanem csak egymástól viszonylag távol állomásozó záróhajókkal. Ez a jelentés volt az, amely a búvárhajó-kötelékek akkori parancsnokát, Dönitz ellentengernagyot arra késztette, hogy parancsot adjon Prien századosnak egy tengeralattjárótámadás végrehajtására, ami aztán a Royal Oak és a Repulse csatahajók sikeres megtorpedózásához vezetett. Ez tizenöt év türelmes és SZÍVÓS munkájának volt az eredménye. Visszatérésemet Dakarból lázas, munkával teli hónapok követték. Hivatalunkban egymást érték az SD-nek szóló parancsok és utasítások Heydrich parancsa szerint a német kémelhárítást háborús szintre kell emelni. Alig múlt el a cseh krízis, Danzig és Lengyelország került előtérbe. Éjszakákba nyúlóan tanulmányoztam és rendeztem az ügynökeinktől naponta befutó jelentések tömkelegét. Pontos képet kellett nyernünk a lengyel háborús előkészületekről. Minden rendelkezésre álló titkosszolgálati kapcsolatunkat mozgásba kellett lendíteni. Ezzel kapcsolatban el szeretném mondani az egyik legnagyobb feltűnést keltő kémhistóriát, amely Berlinben történt. A "játék” egy borús, ködös reggel kezdődött. A hadsereg-főparancsnokság hivatalnokainak szokásos áradata már szétoszlott a Bendler utcai öreg épület

szűk folyosóin. Csak ekkor jelent meg a hadműveleti osztály egy magas rangú vezérkari tisztjének titkárnője, egy bizonyos N. kisasszony. A portás, öreg katona, a személyi igazolvány ellenőrzése közben töprengve csóválta a fejét - mi történt egyszerre von N. kisasszonnyal? Egészen megváltozott. Azelőtt egyszerűen öltözködött, és mindig pontosan jelent meg a munkahelyén. Most elegáns prémbundában feszített, és a modora nemcsak hetyke, hanem szemtelen is volt. Valami itt nem stimmel. Gyanú azonban csak a következő napokban ébredt benne. A hivatali idő lejárta után még egy ellenőrző körutat tett az épületben. Annak a vezérkari tisztnek a szobájából, akinek von N. volt a titkárnője, világosságot látott kiszűrődni. Amikor belépett a terembe, von N. kisasszony írógépe előtt ült, és a portás váratlan megjelenésétől szemmel láthatóan rendkívül megijedt. De nagyon gyorsan összeszedte magát, és megkísérelte zavarodottságát sóhajtás és ilyen szavak mögé rejteni: „Ó, ez az örökös munka.” A portás nem szólt semmit. Ő csak az elegáns félcipőket szemlélte, a selyemharisnyákat, a bundát a fogason és a nyitott páncélszekrényt. Amikor von N. kisasszony röviden jó éjszakát kívánt, a gyanú többé nem hagyta nyugton. Másnap reggel jelentkezett a vezérkari ezredesnél, hogy egyszerű szavakkal elmondja, milyen gondolatai támadtak von N. kisasszony körül. Bár nem százszázalékos a gyanúja, mégsem szeretné magába fojtani ezt a dolgot. A tiszt először felháborodott és leszidta a portást, hogy olyasmivel zaklatja, ami nem tartozik rá. De hirtelen megállt, a páncélszekrényre nézett abban voltak a Lengyelország elleni legutolsó hadműveleti tervek, ezenkívül a modem hadvezetés taktikai és hadműveleti problémáiról, szállítási kérdésekről, a különböző fegyvernemek kiképzési állapotáról, fegyverek tűzerejéről és a gyártási adatokról szóló tanulmányok - majd köszönetet mondott a portásnak, és ettől kezdve megfigyelés alatt tartotta titkárnőjét. Ezután neki is feltűnt, hogy aznap este, hivatalzárás után akadt még mindig valami írnivalója. Három egymás utáni napon szúrópróbákat csinált. A páncélszekrényből azonban semmi sem hiányzott. A negyedik napon hiányolta egy hadműveleti tanulmány utolsó oldalait. Emlékezett, hogy előző nap néhány tiszttel még azon dolgoztak, és megkérték von N. kisasszonyt, gépeljen le néhány betoldást, ez azonban nem adott neki arra jogot, hogy az ő páncélszekrénye helyett a sajátjába zárja el. Elhatározta, hogy jelentést tesz a dologról. A hiányzó lapokat másnap reggel von N. kisasszony jelenlétében az

ő páncélszekrényéből vették ki, ami szabálytalanság, de még nem bizonyítja a kémkedés súlyos gyanúját. Hosszú tanácskozás után az elhárítás szakemberei elhatározták, hogy megszervezik a mindenre kiterjedő, megszakítás nélküli felügyeletet. Haladéktalanul megfigyelés alá vontak jó néhányat von N. kisasszony ismerősei közül. Lassan, fokozatosan egyre sűrűbbé fonódott a háló. Megállapítottuk, hogy von N. kisasszony gyakori vendég Berlin nyugati részének előkelő lokáljaiban, és ott egy nagyon jóvágású férfival találkozik, aki meg szokott fordulni von N. kisasszony özvegy anyjának a lakásán is. A nyomozás megállapította, hogy a férfi a berlini lengyel követség katonai attaséjának segítőtársa. Egyik elhárítási beosztottunknak sikerült a Deuxiéme Bureau alkalmazottjának kiadva magát a férfi közelébe kerülnie, minthogy ennek a lengyelnek, név szerint Sosnowskinak kapcsolata volt a francia titkosszolgálattal is. A mi emberünk német titkos anyagot kínált neki eladásra. Sosnowski, aki teljesen biztonságban érezte magát, ráharapott az ajánlatra. Az áru átadásának, készpénz ellenében, az egyik berlini vasútállomás első osztályú várótermében kellett lejátszódnia. Itt nem sokkal később letartóztatták mindkettőjüket (a mi emberünket természetesen csak a látszat kedvéért). Egyidejűleg a gyanúsítottak egész körét villámgyorsan lefogták, köztük von N. kisasszonyt is. Még akkor éjszaka megkezdődtek a kihallgatások. Az eredmény meglepő volt: A német elhárítás hálójába egy „nagy hal” került - Sosnowskiról kiderült, hogy lengyel főhadnagy, és a varsói titkosszolgálat tagjaként azzal a paranccsal vezényelték Berlinbe, hogy derítse fel a német fegyverkezés állapotát, és szerezzen lehetőleg hiteles dokumentumokat a német vezérkar terveiről. Figyelemre méltó volt a módszer, ahogy munkához látott. Nagy vonzerővel hatva a nőkre, számos szerelmi kapcsolata volt, melyeknek segítségével titkosszolgálati céljait is igyekezett elérni. Munkájának az eredményei azonban eleinte meglehetősen soványak voltak, mert nem kapott elég pénzt hozzá. Amikor Varsó utóbb nagyobb kiadásokat tett lehetővé számára, rugalmasabban mozoghatott a társaságban is, a berlini diplomata- és mindenekelőtt a „jobb” német társaság köreiben. Itt előbb az elszegényedett német nemességből származó von B. kisasszonnyal kötött ismeretséget, aki

szintén titkárnő volt a hadsereg-főparancsnokságon. Von B. kisasszony beleszeretett a lengyelbe, és egy nap büszkén bemutatta barátnőjének, von N. kisasszonynak. Sosnowski számára a „kollegina” von N. kisasszony sem volt kevésbé érdekes, rögtön viszonyt kezdett vele is, és okosan számítva, lassanként hozzászoktatta mindkettőjüket egy magasabb életszínvonal kellemességeihez. A legjobb berlini mulatókban jelent meg velük, lovagi ajándékokkal traktálta őket, úgyhogy egyikük sem akart a gazdag lengyel hódolótól megválni. Amikor Sosnowskit von N. kisasszony bevezette hajdan jobb napokat látott családjába, és az a ház úrnőjéhez tökéletes udvariassággal közeledett, sőt amikor tapintatos pénzügyi támogatása révén az elszegényedett ház ismét a jólét jeleit mutatta, von N. asszony semmi rosszat nem sejtve, már anyósi reményeket kezdett táplálni. De a két barátnő között egyre jobban elmérgesedő féltékenységi jelenetekre került sor, ami Sosnowski számára állandó veszélyforrást jelentett. Egyiknek is, másiknak is azt mondta, csakis ő az igazi, a kiválasztott. Ezt a játékot addig űzte, míg mindkettőjüket szorosan magához nem láncolta, és míg minden tekintetben alá nem vetették magukat akaratának. Csak ekkor fedte fel kártyáit. Elmondta nekik, hogy mi is az igazi megbízatása, és hozzátette, ha elutasítja a lengyel titkosszolgálattal való együttműködését itt Berlinben, az a veszély fenyegeti, hogy a lengyel hadsereg egy mozgósított alakulatában kell szolgálatot teljesítenie. Ezzel a taktikával Sosnowski jól spekulált, sem von N. kisasszony, sem von B. kisasszony nem akarta elveszíteni szerelmesét. Minthogy mind a kettőjüknek házasságot ígért, kezdtek dolgozni neki. Sosnowski aztán a barátnőitől a német hadsereg-főparancsnokság dokumentumaiból kezére játszott anyagot éjjel lefényképezte. És hogy kiegészítse anyagát, anélkül, hogy a két lány észrevette volna, a legjobb berlini társaságban más csinos hölgyek ismeretségét is kereste, akik hasonlóképpen megfelelő, értékes kapcsolatokkal rendelkeztek. Egyik ilyen új kapcsolat volt a Kurfürstendammon egy divatszalon tulajdonosnője, aki neki a beszélgetésekről beszámolva, amelyeket vevőitől hallott, némi útmutatást nyújtott. Sosnowski végül két tele bőrkofferrel utazott szolgálati helyére, Varsóba. És most jött a meglepetés varsói elöljárói kételkedni kezdtek anyagának a valódiságában, ez szerintük túlságosan is szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Közölték

Sosnowskival, hogy lépre csalta a német titkosszolgálat, és gyermekjátéknak készült anyagokkal félrevezettette magát. Rábízták, hogy zsákmányát eladja-e egy másik külföldi titkosszolgálatnak. A sokk, amelyet Sosnowski ezáltal kapott, olyan erős volt, hogy szinte összeroppant alatta, és elvesztette minden érdeklődését munkája iránt. A francia Deuxiéme Bureau átvette végül az anyag egy részét, és valamit juttatott belőle az angol titkosszolgálatnak, a Secret Service-nek. A német vezérkar ezután kényszerítve érezte magát, hogy legtöbb tervét átdolgozza. Von B. kisasszonyt és von N. kisasszonyt halálra ítélték. Kegyelmi kérelmeik Hitlernél nem találtak meghallgatásra. Viszont Sosnowskit több lengyel kézre került német ügynök ellenében kicserélték. A divatszalon tulajdonosnőjének csak kevesebb volt terhére írható, ezért megkíméltük, de nyomást gyakoroltunk rá, hogy a jövőben nekünk dolgozzon, mint fordított ügynökünk a lengyel titkosszolgálatban. A nyomás azonban, amint ez kiderült, teljesen felesleges volt. Mint asszony Sosnowskitól megcsalatva érezte magát, és a két halálra ítélt lány miatt is határtalanul meggyűlölte a lengyeleket. A bosszú lebegett szeme előtt. Az idők folyamán nem kevesebb, mint tíz lengyel ügynököt játszott kezünkre.

HÁBORÚ LENGYELORSZÁGGAL 1939. augusztus 26-át írtuk. Nyomasztó fülledtség feküdte meg Berlint. Délelőtt felhívott dr. Mehlhorn és azt kérdezte, hogy este szabaddá tudom-e magam tenni, szeretne sürgősen egy személyes ügyben beszélni velem, de semmiképpen nem akar a hivatalomban felkeresni. Egy belvárosi vendéglőben találkoztunk, amely a kémelhárítás szolgálatában állt. Dr. Mehlhorn nagyon nyomott hangulatban volt, vacsora közben egyetlen szót sem szólt. Étkezésünket befejezve, nyugat felé hajtottunk - a Budapester és a Trauentzien utcákon a Kurfürstendammra. Ezekben a napokban Berlin még a béke képét mutatta: fényreklámok tömegét, szép, ízléses kirakatokat, autók áradatát, emeletes autóbuszokat, villamosokat és békésen kószáló járókelőket. Mehlhorn arra kért, hogy hajtsunk tovább a Wannsee felé; friss levegőre van szüksége. Éreztem, hogy valamilyen feszültség kínozza, és azt ajánlottam, hogy sétáljunk egyet a tó mentén. Lassanként megeredt a szava, de ahogy beszélt, úgy tűnt számomra, hogy inkább önmagához szól. Mondatai izgatottak voltak és szakadozottak: „Háború lesz. Elháríthatatlan. Hitler már régen elhatározta erre magát. Ez ellen már senki sem tehet semmit, hiába berzenkedik valaki. Még ha maguk a nyugati hatalmak, ha Lengyelország engednének is, még ha Olaszország közvetíteni akarna, mindez nem változtathatná meg Hitler elhatározását többé. Az előkészületek megtörténtek.” Hallgatott egy darabig. Aztán még izgatottabban folytatta. Heydrich őt, régi ellenfelét, magához hívatta és megbízta Hitler egy parancsának a végrehajtásával. Mehlhorn megállt, karon ragadott és azt mondta: „Rettenetes parancs.” Szeptember 1-jéig konkrét háborús okot kell teremteni Lengyelország megtámadására, olyat, amely a történelemben és a világ szemében Lengyelországot agresszornak bélyegzi meg. Az a terv, hogy „lengyel” katonák támadást intéznek a gleiwitzi német rádióadó ellen. Hitler mind Heydrichet, mind Canaris tengernagyot megbízta ennek az akciónak az irányításával. Végül azonban Heydrich egyedül vállalta a megbízást. (Canaris elmesélte nekem később, hogy ő ezt a parancsot azonnal visszautasította, azzal az érvvel húzva ki magát az ügyből, hogy sok szakács elsózza az ételt, és Heydrichnek egyébként is nagyobb tapasztalatai

vannak az ilyen dolgokban.) A lengyel egyenruhákat - tette még hozzá Mehlhorn - Keitel táborszernagy utasítására a hadsereg-főparancsnokság a hadi készletéből már le is szállította. Megkérdeztem Mehlhornt, hogy honnan szereznek egy ilyen „támadáshoz” lengyeleket. „Ebben rejlik az egész terv ördögi volta” - válaszolta. Hivatásos bűnözőket, biztonsági őrizeteseket és a koncentrációs tábor foglyait dugják lengyel egyenruhákba, szerelik fel lengyel fegyverekkel, és ezekkel rendezik meg a fegyveres rajtaütést a rádióállomás ellen. Ezeket az embereket aztán kíméletlenül belehajszolják az ál-védőrség gépfegyvertüzébe. Aki megmenekül, az jutalmul szabadlábra kerül. Feldúltan nézett rám. „Heydrich gyűlöl engem - mondta aztán meglehetősen kétségbeesetten -, ezzel a megbízatással tönkre akar tenni. Mit tegyek?” Mit tanácsolhattam Mehlhornnak? Végül azt mondtam: „Próbáld kibeszélni magad a csávából - légy beteg, idd le magad este, és feküdj ágyba néhány napra!” Mehlhorn azonban elhatározta, hogy szembeszáll. Másnap visszaadta a megbízást Heydrichnek azzal, idegileg nincs megfelelő állapotban ilyen parancs teljesítésére. És minden fenyegetés ellenére makacsul kitartott. Heydrich még aznap délelőtt rendelkezésére bocsátotta a Belügyminisztériumnak azzal a megjegyzéssel, helyezzék át valahová keletre egy nehéz, de alárendelt hivatalnoki beosztásba. 1939. szeptember 1-jén, délelőtt tíz órakor Hitler a Reichstagban - a Birodalmi Gyűlésben - beszédet mondott a német néphez: „Számos lengyel támadás német terület ellen, reguláris alakulat, többek közt a sorkatonaság megrohanja a gleiwitzi adóállomást...” - Itt az élesen pattogó hangba belehallottam Mehlhorn izgatott, kétségbeesett hangját. Így kezdődött a lengyel háború. Már öt órával Hitler beszéde előtt megindult a német támadó hadművelet, miután Müller Gestapo-főnök a gleiwitzi adó elleni „támadást” sikeresen visszaverte. Ezért megkapta az első világháborús vaskereszt mellé a szalagot is. Két nappal később Anglia és Franciaország követei átnyújtották kormányaik ultimátumát. De már ez sem tudta Hitlert visszatartani. Még aznap három különvonat indult el az Anhalti pályaudvarról a lengyel határ felé. Az egyik Hitler különvonata volt a hadseregtörzzsel, továbbá Göring és Himmler

különvonatai. Engem akkor, mint a belföldi kémelhárítás kiszemelt vezetőjét (IVE-csoport a frissen alapított Birodalmi Biztonsági Főhivatalban), Himmler különvonatára vezényeltek. Heydrich indulás előtt még néhány tippet adott nekem: Vigyázzon, különösen a „kis farkasra” - vélvén Himmler törzsének főnökét, Wolff - azaz „Farkas” SS-tábornokot évek óta Himmler egyik legbizalmasabb emberének. Wolff nélkül Himmler ritkán vállalkozott valamire; mindent előbb vele tanácskozott meg. Mint jó kiállású férfit, az egykori Wehrmacht-tisztet jól csiszolt magatartásával, aki meghitt kapcsolatokat ápolt a legjobb társasági körökkel, Himmler reprezentációs célokra szívesen tolta előtérbe. Tőle függött, hogy Himmler fogad-e valakit, és hogyan. Vonatunk munkakocsijában egybemosódott a hangos írógépkattogás a diktálok hangjával. Figyelemre méltó volt, hogy technikailag milyen kitűnően funkcionált az összeköttetés távgépírón és szikratávírón a különvonat és Berlin közt. Második nap Himmler jelentéstételre hívatott. Először történt, hogy hivatalos formában közvetlenül volt vele dolgom. Kissé ideges voltam és elfogódott, mikor a „kis farkas” (Wolff) kissé fagyosan beirányított a tárgyalószakaszba. Ami engem Himmleren szüntelenül idegesített, az cvikkerének állandó csúszkálása volt. Szemüveggel az arca majdnem rútnak látszott. Mialatt beszéltem, arcvonásai mozdulatlanok maradtak, csak néhányszor kopogott ceruzájával az asztalon. Az volt az érzésem, hogy egy gimnáziumi tanár ül előttem, aki bürokratikus pontossággal iskolai feladatomat osztályozza, és legszívesebben minden megjegyzésemre érdemjegyet írna a noteszébe. Ahogy később tapasztaltam, valóban a maga módján osztályozta az embereket, az osztályzatait azonban nem maga közölte, erre való volt a „kis farkas”. Kellemetlen esetekben Himmler olykor nagyon goromba tudott lenni. De hogy az idegeit ne nyűje feleslegesen, inkább egy másvalakit küldött előre. Ilyen módon sikerült neki adott esetben kivonnia magát az ügyből, mondván, hogy közvetítője félreérthette őt. Ezt a hátsó kaput nemcsak személyes ügyeiben, hanem fontos politikai döntéseknél is nyitva tartotta. Beszámolóim Himmlernél ezen az utazáson néhányszor még megismétlődtek,

de végül is soha nem tudtam, hogy az általam képviselt nézeteket helyeseltee, sőt, hogy egyáltalában annak tartalma felkeltette-e az érdeklődését. Bár én, amennyire csak lehetett, igyekeztem rövid lenni, úgy láttam, előadási módomat unalmasnak tartotta, és nem is tartóztatta magát, hogy ki ne mutassa emiatti kedvetlenségét. Ő viszont megszakított engem itt-ott, és egészen más témáról kezdett beszélni, például olyan könyvekről, amelyeket legutóbb olvasott. Mindig az volt a benyomásom, mindezt azért csinálja, hogy bizonyítsa olvasottságát, és egyúttal kipuhatolja az én műveltségemet. Eközben a háttérben mindig érezhető volt az iskolamester. Gyakran nagyon nevetséges hatást tett ezzel, amit természetesen jó volt nem észrevétetni vele, mert ebben az esetben szörnyen feldühödött volna. Így egyszer az utazás alatt, nem tudva, hogy 11 órára Hitler rendelte magához, a „kis farkas” nagy bosszúságára referátumom 11 óra 15 percig húzódott el. Amikor a „kis farkas” másodszor is figyelmeztette Himmlert, ő gyorsan felkapta a kabátját és elhagyta a kocsit, hogy a Führer vonatába siessen. Kocsink ajtajának legalsó lépcsője félméternyire volt a földtől (a nyílt pályán álltunk). A leszállás megkönnyítésére gondosan odahelyeztek egy ládát. Éppen kidugtam a fejem az ablakon és láttam, hogy a rövidlátó, cvikkeres birodalmi vezető egyik lába alatt beszakad a láda teteje, ő maga megbillen, és lendületben lévén, hasra esik. Szemüveg, csákó és kesztyű széles ívben repültek szerteszét. Adjutánsa előbb úgy állott ott, mintha gyökeret eresztett volna. Aztán látva az én vigyorgó ábrázatomat az ablakban, hangos nevetésben tört ki. Himmler forrt a méregtől, és miután kiszabadították a ládából és feltették a sapkáját és cvikkerét, dühöngve elfújtatott a Führer vonata felé. Minden okom megvolt, hogy várjam a zivatart, amely ki fog törni fölöttem. Himmler azonban visszatérte után látszólag velem szemben nem éreztetett semmit. De mindjárt ebéd után hívatott és „büntető feladatokat” mért ki számomra: „Dolgozza ki írásban mondotta röviden - a következő témákat: 1. Katonaság és népi hadsereg - vajon a sorozott tömeghadsereg lesz-e a jövőben meghatározó, vagy csak a speciális alakulatok maradnak meg a szárazföldi seregnek, a légierőnek és a tengerészetnek? 2.

Katonaság és militarizmus.

3.

Személyes gondolatai a kémelhárítás szervezésére.

„Egy pillanatig elképedve néztem rá, aztán elővettem a noteszemet és gondoltam: Játsszunk hát katonaiskolásdit.” Valahányszor Himmler egy-egy Hitlerrel történt megbeszéléséről visszajött, feltűnt nekem, hogy beszédmodora, kifejezései mintha Hitleréi lettek volna. „Minden eszköz kíméletlen bevetése”, "jéghideg elhatározás” - ez pontosan úgy hangzott, mintha Hitler mondaná. Az iskola-mesteri arcon ilyenkor többnyire furcsa készség mutatkozott a keménységre. Kétféle ember lakozott benne - a gimnáziumi tanár, és Hitler odaadó vazallusa. Azoknak a keveseknek, akiket erre a tisztességre érdemesnek tartott, megvilágította azokat a szentséges szavakat, amelyeket Führerének órák hosszat tartó monológjaiból ő röviddel ezelőtt áhítatosan magával hozott. Reinhard Heydrich volt az egyike azoknak a keveseknek, akik előtt erről nyilatkozott, aki az ilyen üzeneteket azonban gyorsan megtisztította minden fantasztikumtól, és átültette a titkosszolgálat józan praxisába. Időközben a Führer főhadiszállását áthelyezték Zoppotba, az ismert keletitengeri fürdőhelyre. Innen tett Hitler Himmlerrel és legszűkebb katonai törzsével, páncélozott Mercedes kocsikon néhány frontlátogatást, keresztülkasul mentek az észak-lengyel területen a fő ellenállási vonalig, ahol a kétségbeesetten védekező Lengyel Hadsereg még ellenállást tanúsított. Széles területei az országnak még a béke képét mutatták. Az utakon azonban a kelet felé özönlő lövegek áradata, a páncél- és teherkocsik, és a nyugat felé haladó kimerült lengyel foglyok menetoszlopai nagyon is a háború rémére emlékeztettek. És aztán közeledtünk a harcoló fronthoz. Mindenütt leégett erdők, szétrombolt házak, elhagyott falvak és gránáttölcsérekkel teleszórt földek. Én addig el sem tudtam képzelni, hogy a modem háború ilyen rövid idő alatt is ekkora pusztításokra képes. Itt kaptam először ízelítőt belőle. Többnyire még aznap estefelé visszatértünk zoppoti állomáshelyünkre, hogy másnapra feltöltsük élelmiszerkészletünket. Himmler és a „kis farkas” ellátásáról is nekem kellett gondoskodnom. Egy reggel olyan korán jött az indulási parancs, hogy sem a termoszok, sem a vajaskenyércsomagok még nem voltak készen. A nagy sietségben egy konyakosüveget kaptam fel és két csomag szendvicset, ami előző napról maradt meg. Amikor Himmler és a

„kis farkas” utazás közben a kenyérért nyúltak, az első falatok után csodálkozva néztek egymásra. Bizalmatlanul vizsgálgatták most mindketten a szendvicses csomagokat. Nagy rémületemre észrevettem, hogy a kenyér és a töltelék teljesen megpenészedett. Himmler arca egészen elzöldült, levegő után kapkodva csuklott, hogy feltörő rosszullétét visszaszorítsa. Gyorsan egy kevés konyakot ajánlottam. És bár Himmler egyébként sosem ivott konyakot (hébe-hóba egy pohárka bort legfeljebb), most nagyot húzott a palackból, és fejét csóválva így szólt hozzám: „Maga aztán furcsa egy figura. Először megmérgezi az embert, aztán megkísérli alkohollal az életbe visszahívni.” És Wolffhoz fordulva még hozzáfűzte: „Ravaszdi maga, maga persze nem evett semmit belőle.” Felkaptam gyorsan a kenyér maradékait, és nagy ívben kidobtam az autóból. Himmlerrel ellentétben a „kis farkas” nem bírta elmulasztani, hogy este, visszaérkezésünk után nagy előadást ne tartson nekem, milyen következményekkel járhatott volna az én hanyagságom. Ettől kezdve hosszú időre eljátszottam Himmler törzsfőnökének a jóindulatát. Zoppotból még láthattuk a Hela-félsziget lövetését, amelyet a Schleisen, ez az öreg német csatahajó tartott tűz alatt. Aztán a négy folyó országa fölött egy repülőút elvitt bennünket le egészen a Bugig. Varsó közelében volt egy közbeeső leszállásunk. Hitler meg akarta nézni a lengyel páncélvonatokat, amelyeket német zuhanórepülők bombáztak szét. Megmérte egy colstokkal a páncéllapok vastagságát, a Iövegek elrendezését, és a bombabecsapódások helyét. Mindenhova felmászott, közben megjegyzéseket tett a német páncélvonatok megjavítására vonatkozóan, míg Keitel izzadva és szuszogva követte. Varsónál tüzérségi egységeket figyelhettünk meg a kibontakozott harcban. A német gyalogság élei már előreküzdötték magukat a város pereméig. Az ütegek minden ágyúja tüzelt, és Varsó fölött szürke, nehéz füst terjengett. Mind újabb bombázórajok cirkáltak tömör alakzatokban, mint darázsrajok a csatatér fölött. Itt-ott a közelünkben csapott be egy lengyel találat, de a figyelmeztetést, hogy távolabb menjünk ki a harcvonalból, Hitler egy kézmozdulattal elutasította. Már ismét mindnyájan visszatértünk a repülőhöz, amikor megállapítottuk, hogy Hitler udvari orvosa, dr. Morell hiányzik. Tíz perc múlva ért oda három

katona kíséretében. A katonák elmondták, hogy erre az emberre egy erdőrészben bukkantak, és azt mondta, így akart visszaérni a repülőgéphez, mert ez biztosabbnak látszott a tűz alatt levő harci terület kikerülésére. Morellnek rengeteg gúnyos megjegyzést kellett zsebrevágnia más alkalmakkor is. Egyik frontrepülésen olyan cudar időbejutottunk, hogy Morell hangosan nyögött és hányt. Hitler megvetően mérte végig udvari orvosát, és így szólt olyan hangosan, hogy mindenki meghallhatta: „Ez a kövér fickó olyan sokat tömött magába reggelire, hogy most rosszul van tőle.” Este hívatott Himmler és utasított, hogy ezután figyeltessem Morellt, de ennek rendkívül elővigyázatosan kell történnie. Ő már régen gyanakszik, hogy Morell Hitlerhez fűződő kapcsolatát felhasználja arra, hogy orvosi hivatásán túlmenő dolgok iránt is érdeklődjön. Hogy Hitler most az orvosát mindenki füle hallatára kigúnyolta, addig csak bátortalanul felmerülő gyanújának új tápot adott. Himmler azt is elképzelte, Morell tőkét kovácsol Hitler kegyéből. Tény, Hitler orvosa úszott a jólétben. Többek közt Csehországban és Morvában nagy gyárai voltak, amelyek étert és gyógyszereket gyártottak. Később még az a gyanú is felmerült, hogy tudatosan aláásta Hitler egészségét: állandóan olyan pirulákat írt fel Hitlernek gyomor- és bélnyugtatóul, amelyek igazában sztrichnint tartalmaztak, és Hitler bénulási tünetei a következő években erre vezethetők vissza. Azt. hogy Morellnek kapcsolatai lettek volna ellenséges titkosszolgálatokkal, nem tudtuk rábizonyítani. 1944-ben azonban dr. Brandtnak, a német egészségügy főnökének az ellenőrzése alá helyezték. A lengyel háború befejezése előtt röviddel Himmler felhívta a figyelmemet, gondoljak az orosz bevonulásra, tekintettel a nekik átengedett területekre és arra, hogyan biztosítja a titkosszolgálat az új határokat. Nyilatkozzam arra vonatkozóan is, hogy a szovjet titkosszolgálat tevékenysége mérséklődött Németországgal szemben, vagy inkább erősödött. Azt válaszoltam neki, ehhez nem szükséges hosszú fontolgatás, vagy pláne írásbeli tanulmány, mert egészen biztos, hogy az oroszok a titkosszolgálatukat minden eszközzel sarkallják, minthogy máris megindult a balti németek áradása a birodalomba, és köztük, meg másféle menekültek közt számos orosz ügynököt ismertünk fel. 1939. szeptember 28-án Heydrich megjelent Hitler főhadiszállásán; neki

kellett foganatosítania a biztonsági rendszabályokat Hitler varsói látogatása alatt. Mi megváltunk a különvonattól, és az éppen csak elfoglalt Varsóba utaztunk. A lengyel főváros borzalmas képet mutatott, mindenhol romok, kiégett házak, kiéhezett, kétségbeesett emberek. A hajdan olyan szép Varsó most halott város volt. Hitler megérkezéséig kihasználtam az időt, és megnéztem a lengyel titkosszolgálatot. Várakozásom ellenére terjedelmes kartotékanyagot találtam a lengyel ügynökhálózatról. 1939. október 1-jén a német ezredek nagy parádéval bevonultak a lengyel fővárosba. Berlinbe való visszatérésem után azonnal hozzáfogtunk a Varsóban zsákmányolt titkosszolgálati anyag kiértékeléséhez. A dokumentumokból kiderült, hogy mintegy 430 birodalmi német volt a lengyel titkosszolgálat ügynöke: ezeket átadtuk a polgári bíróságnak. Mielőtt átvettem volna a IVE-csoportot a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban, meg kellett ismernem a belföldi kémelhárítást a gyakorlatban is. Ezért ideiglenesen Dortmundba vezényeltek át. A német acél- és vasiparnak ez a metropolisza Düsseldorf és Essen mellett volt akkor a nagy Ruhr-vidéki fegyvergyárak legfontosabb fellegvára. Dortmundi szolgálati helyemen csodálkozva ismertem fel azt a bűnügyi főnököt, aki már 1935-ben, a Majna melletti Frankfurt rendőrparancsnokságán először kezdett bevezetni a kémelhárítás kérdéseibe. Amit én, a személyi állományt tekintve ebben a hivatalban találtam, az meglepően szerény volt. Öt hivatalnok, egy kis segédállománnyal és Irodai alkalmazottakkal voltak hivatva megvédeni négyszáz hadfelszerelési üzemet a külföldi ügynökök kíváncsiságától. Az egyik tisztviselő kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy háborút folytasson Berlinnel. Körülbelül tizennégy nap múlva a hadfelszerelési üzemek igazgatóival történt megbeszélések alapján kidolgoztam egy tervet arra vonatkozóan, hogyan működhetne a Ruhr mentén hatásosabban az elhárító szervezet, hogy megadja a titkos fegyverkezéshez a szükséges biztonsági őrizetet. Éppen azon voltam, már útra kelek, hogy erről Berlinben beszámoljak, amikor egy munkavezető elleni nyomozás anyagát tették elébem, aki tizennyolc éve dolgozott az egyik legfontosabb dortmundi üzemben. A lengyel születésű gyanúsított már évekkel ezelőtt megkapta a német állampolgárságot. Rendkívüli képességet bizonyított az

ágyúcsövek tervezésében és kidolgozásában. Ezenkívül általános bizalom vette körül. Ami azt eredményezte, hogy hozzáfért a legutóbb kifejlesztett páncéltörő ágyúink tervrajzaihoz. De a vele együtt dolgozó üzemi mérnökök mellett hozzáfért a páncélszekrényhez is. Ebben a szekrényben még más dokumentumok is voltak, más műszaki találmányokról. Mindenekelőtt az ún. hátralökés-csökkentő, könnyen elforgatható lövegtalp-szerkezetek, ezenkívül még modern gránát- és aknavetők konstrukciós tervei. Egy éjszaka aztán két mérnöknek szüksége lett volna az új páncéltörő ágyú rajzaira. Megállapítottuk, hogy a papírok hiányoznak. Elővigyázatos kérdezősködés után kiderítették, a munkavezető ezeket előző este magával vitte. Erre értesítették üzemük elhárító megbízottját, és ez azonnal hozzám fordult. Én a következő rendelkezéseket adtam ki: mindenekelőtt nyomozást kell indítani a munkavezető kapcsolatait, magán- és előéletét illetően. Továbbá mostantól észrevétlenül ellenőrizni kell, milyen gyakran és milyen rajzok hiányoznak a páncélszekrényből, és mennyi idő múlva kerülnek vissza. Amit legelőször megállapítottunk: a munkavezető nagyon visszavonult életmódot folytat, és amint a lakótársaitól megtudtuk, életmódja teljességgel megfelel az állásának. Házasember három gyermekkel és kifogástalan életvitellel. Csak különböző honfitársaival való érintkezése volt gyanús, akikkel mindig lengyelül beszélgetett. Négy éjszaka elmúlt és nem hiányzott semmilyen rajz. Az ötödiken ellenben egyszerre hét fénymásolat tűnt el. Ugyanekkor éjjel jelentette az ellenőrző kommandó, hogy a munkavezető lakásába két férfit láttak bemenni. Az íróasztalom mellett tépelődtem, mi most a teendő. Végül egy gyors és meglepő cselekvésre határoztam magam. Csapjunk bele vaktában, legfeljebb utána bocsánatot kell kérnünk. Magam vezettem az akciót. Az előkészületekkel gyorsan rendben voltunk: minden ablakot és kijáratot tapasztalt munkatársak biztosítottak. A földszinti erkély felől benyomtunk egy ablakot, és olyan gyorsan bent voltunk a lakásban, hogy annak a három embernek, aki ott ült, még felállni sem volt ideje. Sem ideje, sem alkalma. Tehetetlenül néztek pisztolyaink nyílásába. Az asztalon ott feküdt mind a hét hiányzó fénymásolat. Már az első kihallgatások, amelyeket még az éjjel

lefolytattunk, további tizenhat ember letartóztatásához vezettek. Végül is a következő összkép alakult ki: a munkavezető tizenegy év óta hazafiságból ingyen dolgozott a lengyel titkosszolgálatnak. Az a katasztrófa, amely Lengyelországra szakadt, számára is végzetes lett. A háború befejeztével a kapcsolatok megszűntek Varsóval és megbízóival, röviddel ezelőtt azonban még egy futárt jeleztek neki, aki további anyagért jött, bármilyen módon alakulnak is keleten a politikai és katonai események. A munkavezető azt vallotta, hogy hosszú ideje aggódva figyeli, mennyire lebecsülik Lengyelországban a német katonai erőt. Utolsó szállítmányaival még egyszer bizonyítékokat akart szolgáltatni a német fegyverkezés magas fokáról, és idejében figyelmeztetni. Ez késztette arra, hogy elvesse addigi óvatosságát, azaz csak olyan terveket vigyen magával haza, amelyeken ő is dolgozott az üzemben. Azon az estén még egyszer összejött egy távoli rokonával, aki az átmásolásban segített, és a lengyel titkosszolgálat egy tisztjével, aki a külvilág előtt egy nem létező személy számára dolgozott. A tisztnek az volt a szándéka, hogy a fontos anyaggal keresztülvágja magát külföldre. Ebben a pillanatban kaptuk el őket. A kár, melyet a lengyel munkavezető hosszú éveken át folytatott tevékenységével előidézett, tetemes volt. Röviddel ezután halálra ítélték. Amikor utoljára beszéltem vele, így szólt hozzám: „Na, és ki tudja, maga hogy fogja végezni egyszer?”

A VENLO-INCIDENS Időközben 1939. október közepe lett. Dortmundi munkámról - az új, építendő Ruhr-vidéki elhárításról, a lengyel munkavezető kémhistóriájáról Heydrichnek részletes jelentést tettem. Nagy figyelemmel hallgatta fejtegetéseimet. Hirtelen ideges lett és a végén sürgetett. „Még egy másik megbízatásom is van a maga számára - mondotta az ő rövid, tagolt módján. Hollandiában néhány hónapja folyamatban van egy érdekes, közvetlen ügynöki kapcsolat a Secret Service-szel. Elérkezett az a pillanat, amikor döntenünk kell, vajon fenntartsuk-e további félrevezető híranyagok szállításával ezt a kapcsolatot, és még mélyebben behatoljunk az angol titkosszolgálatba, vagy pedig már most zárjuk le az ügyet.” Heydrich ezután utasított, hogy haladéktalanul lépjek kapcsolatba a VI. Ügyosztály főnökével, a külföldi politikai hírszerző szolgálat akkori irányitójával, nézzem át az aktákat, és adjak neki világos javaslatokat. A következőkről volt szó: Néhány év óta Hollandiában az F. 479-es német titkos ügynöknek, egy emigránsnak, aki nem sokkal kivándorlása után a mi hírszolgálatunk rendelkezésére állt, sikerült az angol titkosszolgálattal kapcsolatba kerülnie, és félrevezető anyagainkat a kezére játszani. Mindenekelőtt azok a tudósítások keltették fel a Secret Service érdeklődését, amelyek egy, a német hadseregen belüli, állítólagos ellenzéki csoportosulásról adtak hírt. F. 479 ügynöki hálózatát úgy szőtte, hogy a Deuxiéme Bureau-val is jó kapcsolatai voltak. Így már 1938-ban sikerült a francia hírszerző szolgálatot is félrevezető anyaggal ellátnia a müncheni négyek konferenciájáról. Ezt az anyagot akkor én dolgoztam ki, és ez a német titkosszolgálat minden csatornáján végigfutott az európai nagyvárosok felé. Amint azt az egykori francia külügyminiszter emlékiratai, a LA FIN D’ UNE EUROPE (Egy Európa vége) megerősítik, sikerült ilyen módon Párizzsal elhitetni, hogy Németország minden háborús szándékát elejtette. A háború kezdete után értesültünk az F. 479-től, hogy a Secret Service jobban mint bármikor, érdeklődést mutat a kapcsolatteremtésre egy német ellenzéki csoporttal, amelyik Hitler hatalmának megdöntésére törekszik. A hírszerző játszma olyan széles mederben folyt már, hogy az angolok közvetlen megbeszélést

vártak ennek az ellenzéki csoportnak mértékadó képviselőjével. Az aktákba belenézve azt tanácsoltam Heydrichnek, hogy a játszmát ne szakítsuk meg. Felajánlottam, mint a hadsereg szállítóosztagának tényleges kapitánya, Schemmel néven részt vennék Hollandiában egy találkozón az angol titkosszolgálat képviselőivel. A Schemmel név semmiképpen nem volt légből kapott. Valóban szolgált a hadsereg szállítóosztályán egy ilyen nevű kapitány, akinek azonban semmit sem volt szabad sejtenie a „másodpéldányról”. Ezért őt Heydrich hosszabb szolgálati útra küldte keletre. Tudatában voltam annak, hogy a terv a magas politikát érintő ügy kezdete volt, amit Londonból nagy figyelemmel kísérnek. A legkisebb hibát sem volt szabad elkövetnem, ami felkelthette az angolok bizalmatlanságát. Ezért elkészíttettem az igazi Schemmel úr életmódjának pontos leírását. Szerencsétlenségemre monoklit viselt - tehát ettől kezdve én is, hogy hozzászoktassam magam, monoklit kezdtem hordani. Továbbá részletesen tájékozódtam a német „ellenzékről”. Megtanultam mindenkinek a nevét, alaposan tájékozódtam a dolgok összefüggéséről. Ezután Düsseldorfba utaztam, a titkosszolgálat egy házába, hogy közelebb legyek a holland határhoz. Időközben a szolgálat egy új munkatárssal gyarapodott, F. 479-cel, hogy hírt vigyen Schemmel német vezérkari kapitány látogatásáról, és előkészítse a találkozást a Secret Service tisztjeivel. 1939. október 20-án végre megjött a válasz: „Találkozás Zutphenben (Hollandia) 10. 21-ére megbeszélve.” Egy munkatársnak kellett engem elkísérnie, akit beavattak az ügyek állásába. Még egyszer alaposan felülvizsgáltuk útleveleinket, autónk papírjait, és meggyőződtünk, hogy a határátkelőhelyen a német vám- és rendőrhivatalnokok tájékoztatva vannak. Másnap korán reggel autón mentünk a holland határig. Komor, alsó-rajnai őszi nap volt szürke, esőfüggönyös égbolttal. A határátlépés nem jelentett semmi nehézséget. Bár a holland vámőrök ugyancsak precízek voltak, minden simán ment. A találkozó helyén, Zutphenben már várt bennünket egy tágas Buick. Szorosan az autó mellé hajtottunk, kiszálltunk és néhány udvarias szó kíséretében bemutatkoztunk. Én aztán az angol Best kapitány mellé ültem, aki a Buickot vezette, és egyébként szintén monoklit viselt. Best kapitány ragyogóan beszélt németül, úgy tűnt, Németországot is nagyon

alaposan ismeri. Hamarosan igen jó kapcsolatba kerültünk egymással, különösen a zenéről beszélgetve. Olyan megnyerően csevegett, hogy én majdnem elfelejtettem, milyen céllal is jöttem tulajdonképpen. Csak amikor Arnheimet elértük, és Stevens őrnagy valamint Copper hadnagy csatlakoztak hozzánk, került szóba látogatásom valódi indoka. A német tisztikar magasabb rangú köreiben - így vezettem be -valóban erős ellenzéke van a Hitler-rendszernek. Én most mint az ő képviselőjük vagyok itt küldetésben. Az ellenzék vezetőjének a nevét, egy tábornokról van szó, pillanatnyilag természetesen nem fedhetem fel. Az ellenzék célkitűzése Hitler erőszakos eltávolítása, és egy új német kormányzat alakítása. Most arról van szó, hogy tisztázzuk, vajon a brit kormány milyen magatartást tanúsítana egy, a katonaság ellenőrzése alatt álló kormány iránt, és milyen titkos biztosítékokat kész adni egy lehetséges békeszerződéshez. A brit tisztek biztosítottak arról, hogy a londoni kormány őszinte érdeklődéssel figyeli mindazokat a törekvéseket, amelyek Hitler megbuktatását tűzik ki célul, igaz nagy súlyt helyezve arra, hogy a háború kiterjedését megakadályozza, és amilyen gyorsan csak lehet, megtörténjen a békekötés. Az angol titkosszolgálat ebben a tekintetben minden lehető támogatást megad, arra azonban persze nincs felhatalmazása, hogy már most politikai megállapodásokat kössön. De remélik, hogy a következő találkozás alkalmával már kötelező nyilatkozatokat közvetíthetnek az angol kormány részéről. Máris kapcsolatban állnak a Foreign Office-szal (Külügyminisztériummal), hogy az a maga részéről informálja az angol kormányt. A bizalom alapja láthatóan megszilárdult. Megállapodtunk egy újabb megbeszélésben, ennek időpontját október 30-ára tűztük ki az angol titkosszolgálat hágai központjában. Az angol fél ekkor különleges súlyt helyezett arra, hogy ezen a találkozón az ellenzék vezetője, vagy egyik kimagasló képviselője, egy tábornok is jelen legyen. Ezután elbúcsúztunk egymástól. Még akkor éjszaka Berlinbe utaztam, hogy jelentést tegyek. Beszámolóm alapján az a döntés született, hogy folytatni kell a játékot. A következő napot részben apai barátom, de Crinis professzor házában töltöttem, aki a Charité Kórház pszichiátriai osztályát vezette. Évek óta úgy jártam el a házába,

mintha fia volnék, és - kérdeztem magamtól - miért ne avatnám be a hollandiai vállalkozásba, és miért ne kérném ki a tanácsát? De Crinis osztrák születésű volt és aktív orvos ezredes. És ekkor az a gondolat ötlött fel bennem, miért ne jöhetne el ő Hollandiába, és miért ne vehetné át az ellenzéki vezér jobbkezének a szerepét. Magas, előkelő jelenség volt jártas a politikában és figyelemre méltó általános műveltséggel rendelkezett. Ehhez jött még az osztrák kiejtése, ami ebben az esetben inkább bizalmat, mint gyanút ébreszthetett iránta. De Crinis azonnal kész volt az együttműködésre. Október 29-én ismét elindultunk a holland határ felé. Előbb azonban a tárgyalás közben egymásnak adandó jeleket is megbeszéltünk. Ha a monoklimat bal kézzel veszem le a szememről, ez azt jelenti, hogy azonnal adja át nekem a szót. Ha jobb kezemmel érintem, akkor a tárgyalás közben támogatnia kell engem. Abban az esetben, ha én erős fejfájásról kezdek panaszkodni, akkor azonnal meg kell szakítani a tárgyalást. Délben, pontosan 12 órakor találkoztunk Arnheimben a megbeszélt útkereszteződésnél. Partnereink közül azonban senki sem volt látható. Várakoztunk egy fél órát, háromnegyed órát. Ekkor azt indítványoztam, hogy hajtsunk egyszer végig az úton. De ez is eredménytelen volt. De Crinis már egy kicsit ideges lett, főként amikor hirtelen felbukkant két holland rendőr, és lassan a kocsink felé tartott. Az egyik megkérdezte tőlünk, hogy mit akarunk itt. Azt válaszoltuk, hogy ismerősökre várunk. A rendőrök gyanakodva néztek egymásra és úgy vélték, hogy nagyon jó lenne, ha például velük mennénk a rendőrőrszobára. Nos, minden úgy látszott, hogy csapdába estünk. A legfontosabb volt ebben a pillanatban, hogy megőrizzük önuralmunkat. Tiltakozásunk ellenére azonban, és nem nagyon udvariasan, az őrszobán motozásnak vetettek alá. Aztán sorra került a poggyászunk is. Mindent, a legkisebb tárgyat is aprólékos vizsgálatnak vetették alá. Villámgyorsan átfutott szemem a nyitott csomagon. Rémületemre megpillantottam a kísérőm kézitasakjában egy tekercs aszpirint, ezzel a felirattal: SS egészségügyi főhivatal. Gyorsan a saját csomagomból odatoltam néhány dolgot az áruló tekercs közelébe. Aztán egy vizsga pillantás a rendőrök felé, egy kézmozdulat a gyógyszer felé. Egyúttal elejtettem egy kefét, lábammal megtoltam, lehajoltam és lenyeltem a pirulákat a papírral együtt.

Ezután következett egy kihallgatás - honnan hova, milyen barátokkal akarnak találkozni... Mit akarnak velük megbeszélni? És így tovább. Kijelentettem, hogy ügyvéd nélkül nem beszélek. Emellett tudatosan szemtelen lettem, és ezzel elértem bizonyos hatást. Némi huzavona után váratlanul kinyílt az ajtó, és belépett Copper hadnagy. Igazolta magát, s a hollandok minden gyanakvása egy pillanat alatt elszállt. Kint vártak Stevens őrnagy és Best kapitány. Következtek a bocsánatkérés udvarias szavai, ami történt, számukra is nagyon kínos, és mindennek puszta tévedés az oka, összetévesztették a találkozás helyét. Előttem természetesen világos volt, hogy a mi brit „barátaink” mindezt azért rendezték így, hogy tökéletesen biztosra menjenek. Délután érkeztünk Hágába. Stevens őrnagy szolgálati helyén, némi frissitő után, rögtön megkezdődött a tárgyalás. A következő pontokban állapodtunk meg: Hitler és a hozzá legközelebb álló munkatársai eltávolítása; azonnali békekötés a nyugati hatalmakkal; az osztrák, a csehszlovák és a lengyel önállóság visszaállítása; a német autonómia és tervgazdálkodás feladása, valamint a birodalom visszatérése az aranyalaphoz. Másrészt fontosságot tulajdonítottunk annak, hogy a német túlnépesedés számára vészszelepet kell nyitni, lehetőség szerint a gyarmatok visszaadásával. Ennek a megbeszélésnek az eredményét írásban is rögzítettük, és ez szolgált alapul ahhoz a telefonbeszélgetéshez, amelyet Stevens őrnagy a londoni központjukkal folytatott. Körülbelül félóra múlva tért vissza, és közölte, hogy London az eddigi tárgyalási eredményeket pozitívan ítéli meg, azonban még Halifax külügyminiszterrel is beszélni kell, de még az est folyamán számítani lehet a döntésre. Fontos viszont a mi kötelező beleegyezésünk, nevezetesen a német ellenzék végső és határidőhöz kötött elhatározása. A konferencia körülbelül három és fél óra hosszat tartott, és nekem közben valóban fejfájásom támadt a lenyelt aszpirinek ellenére is. Ezért a telefonbeszélgetés közben kimentem a mosdóba. Éppen az ütőereimre csorgattam a hűsítő vizet, amikor Best kapitány váratlanul megállt mögöttem. „Állandóan monoklit hord?” - kérdezte tőlem, és úgy tűnt nekem, egy kissé túlságosan is hangsúlyosan. Jó, hogy a fejemet éppen a mosdó fölé hajtottam, és az arcomat elfordítva tartottam tőle. Ereztem ugyanis, hogy fejembe száll a vér. De gyorsan összeszedtem magam, és ezt válaszoltam: „Képzelje, már én is éppen akartam kérdezni öntől.” Mind a

ketten nevettünk. Ezt követően Best egy holland munkatársának a lakására hajtottunk. Felfrissítettük magunkat és visszavonultunk pihenni, mert vacsorára Best magánlakásába voltunk hivatalosak. Ismét megjelent Stevens, és közölte, hogy éppen most kapott Londonból beleegyező választ. A következő megbeszélésből világossá vált előttem, hogy Anglia a Hitler elleni háborút élet-halál kérdésének tekinti, és el van rá szánva, hogy áldozatokra való tekintet nélkül a végsőkig viszi ezt a küzdelmet. Best egy csinos, rövid asztali köszöntőt mondott, amire barátom, De Crinis valódi bécsi kedélyességgel válaszolt. A vacsora kitűnő volt - ritkán ettem ilyen friss és ízletes osztrigákat. A bor is kiváló volt. Mind a két oldalról pohárköszöntők hangzottak el. F. 479, aki szintén a meghívottak közt volt, elmondta, hogy az eddigi eredménnyel nagyon meg lehetünk elégedve. Másnap reggel De Crinisszel a fürdőszobában találkoztam, ő a maga kedélyes bécsi módján így vélte: „Ej, ej, micsoda tempót diktáltak ezek...” Még élvezettel elfogyasztottuk a gazdag holland reggelit, ami jól megalapozta az utolsó megbeszélést. Ez egy holland cég, az ún. N. V. Handelsdient voor het Continent tárgyalótermeiben folyt le, a Hága, Nieuwe Uitleg 15. szám alatt. Ez az angol Secret Service fedővállalata volt. Itt átadtak nekünk egy angol adó-vevő készüléket és megbeszéltünk egy speciális kódrendszert. A hívójel ON 4 volt. Copper hadnagytól ezenfelül még igazolást is kaptunk, amelynek alapján minden holland szolgálati helyen értesítették a tulajdonost, hogy engedélyt kaptunk egy hágai titkos szám felhívására. Azt hiszem, 556331 volt ez a szám. Most már a kellemetlen meglepetésektől védve voltunk. Best kapitány még elkísért bennünket egészen a német határ közelébe. A legközelebbi terminusban majd rádión keresztül állapodunk meg. Berlinbe visszatérve azt javasoltam, hogy folytassuk a dolgot egy megbízható tábornok bekapcsolásával, további elhúzódó tárgyalásokkal, ha lehet, hatoljunk el akár Londonig. Magamban azzal a gondolattal játszottam, hogy lehetséges valamilyen elviselhető modus vivendit kitalálni, a dolgok azonban már túlságosan messzire jutottak. A rádió-összeköttetés angol partnereinkkel kiválóan működött. Egy héten belül háromszor is érdeklődtek a legközelebbi megbeszélés időpontja felől.

Én időközben visszatértem Düsseldorfba, és azóta hiába vártam újabb berlini utasításra. Az a veszély fenyegetett, hogy a kapcsolat fonala megszakad. Elhatároztam, hogy saját szakállamra cselekszem, és másnapra megbeszéltem egy rövid találkozót. Egy, a határ közelében lévő holland kávézóban állapodtunk meg, idő: 39. 11. 19., délután két órakor. Best és Stevens pontosan megjelentek. A találkozás célja szándékom szerint az volt, hogy megnyugtassam a másik felet, mert észrevettem, türelmetlenkednek. Elmondtam, hogy a német ellenzék vezetősége még tanácskozik az eddig elhangzott javaslatok felett. Bizonyára az lesz az eredmény, hogy a vezető német tábornok elhatározza magát, és velem együtt repül Londonba, hogy a tanácskozásokat a legmagasabb síkon folytassuk és zárjuk le. Best és Stevens üdvözölték ezt, biztosítottak, hogy már a legközelebbi napoktól erre a célra egy különrepülőgép állomásozik majd a hollandiai Schiphol repülőterén, állandó készenlétben. Düsseldorfban kaptam Berlinből választ a kérdéseimre: Hitler még nem tudott dönteni, hogy ez az ügy hogyan folytatódjon tovább, inkább afelé hajlik, hogy el kell szakítani a szálat. De engem izgatott a játék, újra felvettem a kapcsolatot Hágával, és másnapra odarendeltem a két angolt, ismét a Venlo melletti kávéházba. Fogalmam sem volt. hogy ezúttal mivel szélhámoskodom ki magam. De hogy semmiféle gyanút ne keltsek, elfogadható indokot kellett keresnem a dolog elhúzódására. Nyugtalanul töltöttem az éjszakát. Dühös voltam Berlinre, bár tudtam, hogy ott jó okuk volt a vonakodásra. Hitler a nyugati frontális támadást 1939. november 14ére tűzte ki. Hogy ezt a tervet aztán megváltoztatta, az a kedvezőtlen időjárásnak is tulajdonítható, másrészt később Himmler említette annak a lehetőségét, hogy az én akkori megbeszéléseim az angolokkal, Anglia határozott magatartásáról adott híradásom okozta Hitler ingadozását. Reggelinél végigfutottam a lapokat, nagybetűkkel jelentették a holland királynő és a a belga király közvetítő akcióját. Ebben láttam a megoldását annak, hogy hágai tárgyalópartnereimet hogyan hitegethessem tovább. Most még azt is elmesélhettem, hogy az ellenzék vezetősége mindenekelőtt meg akarja várni, Hitler hogyan dönt ebben a helyzetben. Délelőtt még volt egy megbeszélésem a kiszemelt „tábornokkal”, „az ellenzék vezetőjével”. Ő a

valóságban nagyiparos volt, (hajdani tiszt) és SS-vezető. Délben ismét átléptem a határt. Ezúttal majdnem egy órát kellett a holland kávézóban várnom. Észrevettem, hogy civilek figyelnek rám, amiből arra következtethettem, hogy a másik oldal megint bizalmatlan és óvatos lett. Végre megérkeztek tárgyalópartnereim. A megbeszélés meglehetősen rövidre zsugorodott, de újból sikerült a bizalmatlanságot eloszlatnom. Aztán megegyeztünk a következő napra. Este jelentkezett nálam Düsseldorfban egy ismerős SS-vezető, egy speciális különítmény parancsnoka. Elmondta, hogy utasításra jött Berlinből, és már délután feltűnés nélkül ő biztosította a határátlépésemet. Közben megállapította, hogy ezt a határrészt a holland rendőrség és titkosügynökök tartják megszállva. Ha letartóztatnak, különítményének fölöttébb nehéz lett volna kiszabadítania. Ő azonban azt a parancsot kapta, hogy semmilyen körülmények közt se hagyjon engem az ellenfél kezében. Ebben az esetben komisz összecsapásra került volna sor. Ezt hallva igencsak elkedvetlenedtem, különösen amikor a másnapra és arra a lehetőségre gondoltam, hogy ellenfeleimet el kell kísérnem Hollandia belsejébe, sőt, talán egészen Londonig. Ezen az éjszakán egy berlini hívás riasztott fel. Himmler volt a telefonáló. „Tudja ön egyáltalában, hogy mi történt?” kérdezte izgatott hangon. Én még félig aludtam, ezért röviden válaszoltam: „Nem, birodalmi vezető.” És erre Himmler „Ma este, a beszéd befejeztével a Bürgerbräu-kellerben, Münchenben merényletet kíséreltek meg a Führer ellen, ámde a Führer néhány perccel előtte elhagyta a helyiséget. A pokolgép és robbanás néhány régi párttagot megölt. Itt biztosan az angol Secret Service merényletéről van szó.” Hitler neki azonnal parancsot adott - mondta -, hogy az én tárgyalópartnereimet le kell a tárgyalás helyén Hollandiában tartóztatni és Németországba szállítani. Egy határsértés ilyen esetben nem számít. „Az ön védelmére kirendelt különítményt bevetheti a parancs végrehajtására. Mindent megértett?” Esztelenség lett volna ellentmondani, vagy bármilyen ellenvetést is tenni. Én tehát azonnal érintkezésbe léptem a különítmény parancsnokával. Az csóválta a fejét, és az volt a véleménye, hogy tekintettel a holland határbiztosításra, ez nem fog fegyveres harc nélkül menni. A mi előnyünk legfeljebb a meglepetés

lehet. Ha én az angolokkal már beléptem a kávéházba, elkéstünk. Abban a pillanatban kell cselekedni, amikor a Buick begördül. Akkor a különítménynek át kell törnie a határon, és a briteket nyílt utcán kell lefognia. (Ő előtte való nap már alaposan megnézte a Buickot, hogy azonnal felismerhesse.) Egy villámgyors farolással aztán ismét el kell érnie a német határt. Ilyen módon biztosítja magának a szabad pásztázóteret minden oldalra. Balra és jobbra az utcán a különítmény néhány embere átveszi a szárnyak fedezését. Én magam a megegyezés szerint várjak ugyan a kávéházban az angolokra, de úgy helyezkedjem majd el, hogy a megérkezésüket az ablakból észrevehessem. Mihelyt a Buick közeledik, üdvözlésre lépjek ki az utcára, és nyomban hajtsak el a saját kocsimmal. Minden más, mondta, a különítményre tartozik. - Végezetül azt kértem, hogy a különítmény tizenkét tagjának mutasson be engem, hogy egy esetleges lövöldözés közben össze ne tévesszenek Best kapitánnyal. Neki ugyanis majdnem olyan alakja van, mint nekem, ezenkívül az enyémhez nagyon hasonló köpenyt is visel, és monoklija is van. Másnap 13 és 14 óra között Venlónál korábbi kísérőmmel együtt átléptem a holland határt. Odakint az utakon ezen a napon erős volt a forgalom, feltűnően sok volt az olyan civil, akiket rendőrkutyák kísértek. Egy kicsit ideges voltam, és a venlói kávéházban egy aperitifet rendeltem. Vajon eljön-e Best és Stevens? Nagyon hosszú ideig várattak magukra - az óra már 15-öt jelzett, és még hírük-hamvuk sem volt. Hirtelen összerázkódtam villámgyorsan száguldott egy szürke kocsi. Már felugrottam, de a kísérőm megfogta a karomat: „Tévedés, ez más.” Aggódva néztem át a német vámház felé - talán csak nem téveszti cl az ott rejtőző különítmény is? De minden nyugodt maradt. Végül rendeltem egy erős kávét, és éppen lenyeltem az első kortyot, amikor meglökött a kísérőm: „Most jönnek!” Szándékosan kényelmesen megindultunk kifelé. Köpenyeinket bent hagytuk a tulajdonosnak, aki már ismert bennünket, azt mondtam, hogy megérkeztek a vendégeink. A Buick erősen fékezve bekanyarodott az országútról a kávéház mögötti parkolóhely felé. Én úgy tíz lépésre voltam a kocsitól, amikor meghallottam különítményünk autójának a kipufogóját. És ekkor lövések hallatszottak. Aztán felerősödő hangok, ordítás, nyilván a felháborodottan ide-oda futkosó határrendőrség kiabált. Ebben a pillanatban kiugrott Copper hadnagy a

kocsiból, előhúzott a zsebéből egy nehéz szolgálati coltot, és célba vett engem. Én fegyvertelen voltam és félreugrottam. Ebben a pillanatban odaszáguldott a különítmény kocsija a ház sarkához. Copper a veszedelmes ellenfél felé fordult, és néhány lövést eresztett meg, célba véve a szélvédőt. A másodperc tört része alatt láttam, ahogy szétrobban a védőüveg, és már azt hittem, hogy az autóban lévők közül találat ért valakit, a sofőrt vagy talán magát a mellette ülő különítményparancsnokot. De már ugrott is ki az autóból hatalmas vetődéssel a parancsnok, és szabályos pisztolypárbaj kezdődött Copper és közte. Egyszerre csak Copper elejtette a pisztolyát, majd térdre rogyott. Én még mindig a közelében voltam. Ekkor megütötte a fülemet a különítményparancsnok nyers hangja: „Tűnjön már el végre!” A ház sarka mellett elrohantam a kocsim felé, és még láttam az utolsó pillanatban, hogy Bestet és Stevenst mint egy köteg szalmát emelték ki kocsijukból. A ház sarkánál még egy újabb baleset ért: egy szálfa termetű SS őrmester ragadott mellen (az illetőt a rendelkezések ellenére az utolsó pillanatban osztották be a különítménybe, és összetévesztett Best kapitánnyal). Én visszalöktem és ráordítottam: „Ember, tegye el a pisztolyát!” De ő ehelyett rám szegezte. Abban a pillanatban, amikor meghúzta a ravaszt, csapott le a karjára egy ököl, és a lövés hajszálnyira süvített el az arcom mellett. A második különítmény vezetője jött segítségemre az utolsó pillanatban. Ekkor beugrottam a kocsimba, és villámgyorsan a német határ felé száguldottam. Meglepetésemre a felépített manőver - a holland rendőrség említésre méltó ellenakciója nélkül - sikerre vezetett. Megbeszéltük, hogy a feladat teljesítése után minden résztvevő, amilyen gyorsan csak lehet, ismét visszatér Düsseldorfba. Fél órával utánam megérkezett a különítmény a foglyokkal. Copper hadnagy, amint ez most már kiderült, valójában Klop, holland vezérkari tiszt volt. A sebesültet azonnal bevittük egy düsseldorfi kórházba, de kevéssel ezután belehalt sérüléseibe. Bestet, Stevenst és a gépkocsivezetőt először Berlinbe szállították, onnan pedig a sachsenhauseni koncentrációs táborba. Két nappal később megkezdődtek a kihallgatások, amit tapasztalt elhárító specialisták végeztek. Én magam is többször részt vettem a kihallgatásokon, és meggyőződtem, hogy Best és Stevens korrekt bánásmódban részesülnek. Miután Stevens ennek ellenére öngyilkosságot kísérelt meg, a foglyokat éjszakára hosszú láncokkal megláncolták, hogy az őrség a láncok zörgésére felfigyelhessen, és egy második

öngyilkossági kísérletet megakadályozhasson. Tizennégy nappal később egy véletlen látogatás alkalmával - a lágerben láttam meg ezeket a láncokat. Azonnal elintéztem, hogy vegyék le a láncokat róluk. Best kapitány egyébként úgy látszott, meg volt győződve, hogy én tartottam vissza a felesége leveleit. Nem tudhatta, hogy ez Hitler parancsára történt, és a Gestapo-főnök Müller hajtotta végre. A kihallgatások eredményét mindennap be kellett mutatni Hitlernek, aki aztán utasításokat adott a kihallgatások további folytatására, és az esetnek a sajtóban való szellőztetésére. Világosan az volt a célja, hogy a sörözőbeli merényletet rábizonyítsák a Secret Service-re, és hogy abban tevékeny részük volt Bestnek és Stevensnek. A nyomozás adatait egy összefoglaló jelentéssé dolgozták fel, és kimutatták, hogy a hollandiai brit hírszerző szolgálat régóta kiterjedt ügynökhálózatot épített ki Best és Stevens vezetésével Németország ellen; továbbá az is kiderült, hogy szoros együttműködés alakult ki a németalföldi katonai titkosszolgálat és az angolok között. A tényből, hogy röviddel a venlói közjáték után a holland katonai titkosszolgálat főnökét leváltották, következtethettünk a holland kormánynak arra az álláspontjára, mely szerint a titkosszolgálatok együttműködése ellentétben áll a semlegesség alapelveivel. Best és Stevens az 1945. évi összeomlás után visszakapták szabadságukat. Közben én ismételten megkíséreltem, hogy őket csereeljárás útján (ügynökök ellenében) szabadon bocsássák. Minden kísérletem megbukott azon, hogy Himmler ezeknek az embereknek a szabadon bocsátását határozottan elutasította, sőt 1944-ben megtiltotta, hogy még egyszer előhozzam. Hitler - mondta nekem - még mindig nem nyugodott bele, hogy a Titkos Államrendőrség felmondta a szolgálatot (nevezetesen abba a kudarcba, hogy nem tudták kideríteni a merénylő Elser mögött lévő személyek kilétét, úgy, ahogy ő gyanította). Szerinte Best és Stevens utána éppen úgy, mint előtte, beavatottak voltak az ügybe. Himmler így fejezte be: „Ne piszkálja tovább ezt a dolgot, mert csak súlyosbodik a vád a két angol ellen.” Best kapitány, aki a háború után németországi fogsága történetéről könyvet írt, úgy látszik, nem tudott róla, milyen veszély leselkedett rá és Stevensre.

MERÉNYLET A MÜNCHENI BÜRGERBRÄU-KELLERBEN Berlin mindig is ideges és hajszolt város volt. Most azonban a hivatalban egy egészen lázas izgalom levegője csapott meg. Éppen visszatért az a bizottság Münchenből, amelyik a Bürgerbráu-merénylet felderítésére alakult, és az állami és bűnügyi rendőrség teljes nyomozóapparátusa a legnagyobb sebességre kapcsolt, hogy a merénylet hátterében meghúzódó alakok kilétét felderítse. Ezt azért is hadd említsem meg, mert gyakran elhangzott az az állítás, hogy a sörházi merényletet Heydrich, Himmler vagy éppen maga Hitler rendezte meg. Egy ilyen széles körű nyomozás esetén azonban szinte kizárt lett volna, hogy valamelyik helyről ki ne szivárogjon erről valami. Eddig csak a pokolgép gyártóját tartóztatták le, Georg Elser asztalost, akit Konstanznál fogtak el, amikor megpróbált átlépni a svájci határon. A gyanújelek terhe alatt bevallotta, hogy a sörház egyik oszlopába építette be az időzített gyújtóval ellátott pokolgépet, egy zseniálisan átalakított ébresztőórát, ami robbanómasszával volt összekapcsolva. Elser elmondta, hogy két ismeretlen személy segítette a robbantás előkészítésében, akik megígérték, hogy külföldön gondoskodni fognak róla. Ez keltette fel Hitlerben a gyanút, hogy ezek a háttéremberek csakis Stevens őrnagy és Best kapitány lehettek. Másrészt azonban azt is lehetségesnek tartotta, hogy a „Fekete Front”, Otto Strasser szervezete bújhat meg mögötte. Mindenesetre azzal fenyegetőzött, hogy mind Elsert, mind a Secret Service két tisztjét látványos per során ítélteti el. Eközben az egész Venlo-különítmény meghívást kapott a Birodalmi Kancelláriába. Az épület udvarán felsorakozott egy SS-díszszázad. A különítmény tizenkét embere és én a fogadóteremben álltunk fel, katonás vonalban. Amikor Hitler belépett a terembe, mindnyájunkat tetőtől-talpig végigmustrált. Utána rövid beszédet tartott: elismeréssel veszi tudomásul teljesítményünket. Örül a kíméletlen bevetési készültségnek. A régi hagyományokkal rendelkező Secret Service nem tud hasonló értékeket felmutatni Németországgal szemben, de éppen ezért kell a sisakot még feszesebben megszorítani. Először adományoz a titkosszolgálatnak katonai

kitüntetéseket annak bizonyságául, hogy a harc a titkos fronton éppen olyan fontos, mint amit fegyverrel vívnak. Aztán mindnyájunkkal kezet fogott, és nekem meg három másiknak az EK I., a többieknek az EK II. kitüntetést adományozta. Amikor a Birodalmi Kancelláriát elhagytuk, a testőrség fegyverrel tisztelgett előttünk. Meg kell vallanom, hogy ez a ceremónia akkor erős benyomást tett rám. Másnap este kilencre Hitler magához rendelt beszámolásra. Heydrich azt tanácsolta, hogy előtte érdeklődjem Müller Gestapo-főnöknél a merénylő Elser kihallgatásának állásáról, mert Hitler esetleg erre vonatkozóan is feltesz majd kérdéseket. Kihasználtam az alkalmat, hogy meggyőzzem Müllert; Best és Stevens semmiképpen sem lehetnek részesei ennek az ügynek. Ő rezignáltan így vélekedett: „Talán igaza van, de Hitler olyannyira beleélte magát ebbe a kombinációba, hogy még egy Heydrich vagy Himmler sem tudná áthangolni.” Érdeklődve megkérdeztem, hogy akkor szerinte ki áll Elser mögött. Összehunyorította a szemét, és így válaszolt: „Egyszerűen nem tudok dűlőre jutni a fickóval, ez egy megátalkodott alak, és állandóan megmarad első állításánál, gyűlöli Hitlert, aki testvérét, mint kommunistát, koncentrációs táborba záratta. Aztán ismét előhozza, hogy a pokolgép barkácsolása egyenesen örömet jelentett számára, mert mindig maga előtt látta Hitler cafatokra tépett testét. Robbanószert és gyújtószerkezetet a két ismeretlentől kapott, akikkel egy müncheni kávéházban találkozott. Lehetséges - vélte Müller végül -, hogy Strassernek és az ő Fekete Frontjának van benne a keze a játékban.” Müller elhallgatott és töprengve nézett maga elé. Észrevettem, hogy milyen kialvatlan, és hogy széles jobb keze fején a bütykök milyen vörösek és dagadtak. Aztán kurtán végigmért, alulról fölfelé. Szemében gonosz fény villogott. „Eddig még mindenkivel elbántam, aki a kezembe került...” - mondotta. Megborzongtam. Müller észrevette és hangsúlyozottan fűzte hozzá: „Ha ez a fickó már régebben megkapta volna a pofonjaimat, egyáltalában nem agyalta volna ki ezt az esztelenséget.” - Ez volt Müller. Nem játszott színházat, ilyen volt a természete. Továbbra is mindent meg fog próbálni, hogy áldozatát bármilyen eszközzel szóra bírja. Ezután a Birodalmi Kancelláriára hajtottam. A nagy étterem előcsarnokában várakoztak a vendégek fesztelen csoportokban, köztük Heydrich és Himmler. Én már előbb leadattam egy jelentést a venlói akcióról Hitlernek, mert még

vacsora előtt el akarta olvasni. Néhány pillanatig még beszélgettem erről Himmlerrel és Heydrichhel, amikor nyílt az ajtó, amely Hitler különtermeibe vezetett. Hangsúlyozottan lassú léptekkel közeledett, miközben adjutánsával társalgott, kezet fogott Hess-szel, Himmlerrel, Heydrichhel és velem. A többiek felé fordulva felemelte a kezét. Az ülésrendet az étteremben nesztelenül és gyorsan elrendezte az adjutáns. Hitlertől jobbra ült Himmler, őmellette én, aztán Heydrich, balról Keitel meg Bormann. Hitler azonnal felém fordult, és így szólt torokhangján: „Jelentése a Venloakcióról nagyon érdekes.” Ezután csend következett. Hitler arca azon az estén szokatlanul vörös volt és puffadt, úgy látszott, mintha meghűlt volna. Áthajolva Hess felé, panaszkodott az alacsony légnyomás miatt, és megkérdezte, hogy áll a barométer Berlinben. Ezzel megtörte a csendet, és volt beszédtéma is. Társalgás kezdődött a légnyomásról. Hitler azonban alig hallgatott oda. Egy idő múlva hirtelen ezekkel a szavakkal fordult Himmlerhez: „Schellenberg nem hiszi, hogy a két angolnak köze lett volna Elserhez.” Erre Himmler: „Igen, vezérem, de ez csak az ő véleménye.” Most én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, és egészen nyíltan kijelentettem, hogy egy Best-Stevens-Elser összejátszást kizártnak tartok: természetesen nem állíthatom, hogy az angol hírszolgálat más csatornákon keresztül nem lehetett kapcsolatban a merénylővel. Hitler először nem válaszolt. Aztán Heydrichhez fordult: „Szeretném tudni, hogy milyen típus ez az Elser. A fickót valahogy mégiscsak be kellene tudnunk illeszteni valami kategóriába. Kérem erről a jelentését! Egyébként használjon fel minden eszközt, hogy ezt a gonosztevőt szóra bírja. Hipnotizáltassa, adjon be neki kábítószereket; használjon fel mindent, amit mai tudományunk ebben az irányban kipróbált. Tudni akarom, kik a felbujtók, tudni akarom, ki áll mögötte.” És csak most foglalkozott diétás kosztjával. Gyorsan és kapkodva, különösebb elegencia nélkül evett. Ma esti menüje főtt kukorica volt, a csöveket két kezébe fogta erősen és lerágcsálta. Második fogásként egy tányér császármorzsát helyeztek elébe. Evés közben nem beszélt. Alig fejezte be azonban a második fogást, az adjutánsához fordult: „Még mindig hiányzik nekem Jodl jelentése.” Amikor meghozták az írást, nekikezdett egy nagyítóval a tanulmányozásához, az egész asztaltársaság mély hallgatása közben. Eközben itt-ott megjegyzéseket tett a francia ipar acéltermelésére, könnyű- és nehézütegekre, a Maginot-vonal tagoltságára, a német

páncéltörők fölényére. „Sokkal több az automata fegyverünk, mindenekelőtt a 8,5 cm-es löveg, amely vitathatatlan fölényt biztosít majd nekünk, nem is beszélve a légierőről. Nem, a franciák részéről nem félek semmitől.” Átnyújtotta a jelentést az adjutánsnak ezzel a megjegyzéssel: „Készítse elő nekem éjszakára, még egyszer szeretném átdolgozni.” Nyilván ez a magánbeszéd közvetve a Wehrmacht jelenlevő képviselőihez szólott, minthogy - amint hallottam - a november közepére tervezett nyugati offenzíva - részben a vezérkar unszolására - elhalasztódott. Egy ideig ismét csend volt. Én kiragadtam Hitler egy megjegyzését - az asztaltársaság szemrehányással tele pillantásai közben, hogy éppen én, a legfiatalabb merészelem megtörni a csendet. „És hogyan értékeli ön, vezérem, Anglia felszereltségét? Bizonyosra veszem, hogy Anglia harcolni fog.” Hitler egy pillanatig csodálkozva nézett rám. De aztán megragadta a kérdést. Ót mindenekelőtt a kontinensen lévő angol expedíciós sereg érdekli válaszolt -, hadiüzemeket a szigeten a német légierő majd képes lesz megsemmisíteni. Közbevetettem, hogy az angol légelhárítást a tekintélyes angol flotta kétségtelenül támogatni fogja. „A flottát - folytatta Hitler - más intézkedéseink veszik majd igénybe. Légierőnknek még arra is lesz ideje, hogy az angol partokat aknákkal fertőzze meg. És azt se felejtse el barátom, hogy mi tengeralattjárókat is gyártunk majd, tengeralattjárókat és megint tengeralattjárókat. Anglia ezúttal nem fog bennünket kiéheztetni és térdre kényszeríteni.” Aztán hallgatott egy pillanatig, és megkérdezte: „Tulajdonképpen mit tudott meg ezzel a két angollal társalogva NagyBritannia magatartásával kapcsolatban Hágában? - Hogy a nyilatkozataikat összefoglaljam, válaszoltam, az angolok, ha a németeknek sikerülne a szigetet lebírni, tovább fognak harcolni Kanadából. Testvérharc lenne ez életre-halálra, és Sztálin...” - még azt akartam mondani: lenne a nevető harmadik. Ebben a pillanatban Himmler olyan hevesen a sípcsontomba rúgott, és Heydrich olyan dühös tekintetet vetett rám, hogy a mondat többi részét lenyeltem. De még hozzáfűztem, mintha az ördög bújt volna belém: „Nem tudom, hogy Godesberg és München után politikánk szembefordulása Angliával valóban szükségszerű volt-e?” Észrevettem, hogy minden jelenlévőt megbotránkoztatott szemtelenségem. Heydrich fehér lett az orra hegyéig, Himmler az asztalt nézte, és kenyérmorzsákkal játszadozott. Hitler másodpercekig meredten nézett, aztán így szólt: „Eredetileg Angliával akartam tartani, de Anglia állandóan

elutasított. Ez most már így helyes. Nincs rosszabb valami, mint a családi perpatvar. Sajnálatos, hogy ugyanazon fajtán belül élethalálharcra kényszerülünk, és a Kelet csak arra vár, hogy Európa elvérezzen. Ezért nem akarom és nem is szabad Angliát megsemmisíteni. - Ezután a hangja átható és éles lett. - De Angliának egy napon le kell szállnia a magas lóról, és Churchill úrnak be kell majd látnia, hogy Németországnak is van joga az élethez, és én mindeddig harcolni fogok Anglia ellen. Mást nem akarok. Akkor eljön az idő, amikor Angliának ki kell egyenlítenie a tartozását velünk szemben. Nyugodtan maradhat tengeri és gyarmati hatalom, de a kontinensen össze kell nőnie velünk, egységet kell alkotnia velünk. Uralni fogjuk Európát és a Kelet nem jelent többé veszélyt. Ez az én célom.” Ezután Hitler témát változtatott, és Heydrich felé fordulva megkérdezte: „Megbeszélte-e már Ribbentroppal azt a jegyzéket, amelyet a hollandok Klop vezérkari tiszt halála ügyében intéztek hozzánk? - nevetett. - A hollandok tökfilkók. Ezzel tromfot adnak a kezünkbe, amelyet a megfelelő időben ki fogok játszani; akaratlanul megerősített, hogy nem mi, hanem ők sértették meg először a semlegességet.” Még néhány megjegyzés után hirtelen felállt, mintha felrántották volna, meghajolt az asztaltársaság felé, és így szólt Himmlerhez, Heydrichhez és hozzám: „Kérem, maguk maradjanak még!” Bementünk az egyik szomszédos terembe, ahol egy kényelmes ülősarok volt és egy kandalló. Miközben mi már ültünk, Hitler még mindig állt előttünk, keresztbe fonta mellén a karját, és a lábujjain meg a cipősarkán himbálta magát ide-oda. Mindezt különösen akkor tette, amikor a társalgásnak különleges hangsúlyt akart adni. Közben-közben borsmentateát kortyolgatott, nekünk pedig pezsgőt hozatott. (Bár ő maga egyáltalában nem ivott alkoholt, a vendégeit sohasem tartotta vissza tőle.) Majdnem egy óra hosszat mesélt, aztán kizárólag Himmler felé fordulva, aki félretartott fejjel állt mellette. Kettőjük letompított beszédéből egyébként nem értettünk semmit. A következő napok egyikén jelen voltam egy megbeszélésen, amelyet Heydrich folytatott Müllerrel. Müller beszámolt arról, hogy három szakorvos egy egész éjjel és egy egész nap Elserrel foglalkozott. Jelentékeny adag Pervitin nevű kábítószert fecskendeztek bele, a vallomása mindazonáltal ugyanaz maradt. Ekkor ő, Müller, más irányba indult, hogy kiderítse, vajon Elser valóban maga, volt-e a pokolgép készítője. Berendeztetett számára egy

asztalosműhelyt és megparancsolta neki, hogy újra készítse el az ördögmasinát. Elser erre rövid idő alatt a pontos mását készítette el, és építette bele egy faoszlopba. Mestermunka volt. Heydrichet annyira érdekelte Elser munkája, hogy szerette volna megnézni, és megkért, hogy menjek vele. Először láttam a merénylőt. Kis, vézna ember volt, kicsit sápadt, világos szemekkel és magas homlokkal - az a típus, amelyet némelykor felismerünk képzett iparosaink közt. Hamisítatlan sváb nyelvjárásban beszélt, félénknek látszott és tartózkodóan aggodalmasnak. A kérdésekre kelletlenül válaszolt, de amikor kézügyességét dicsérték, feloldódott; beszédesen, nagy igyekezettel magyarázta el modellmásolatát. Attól a vallomásától, hogy két ismeretlennel volt kapcsolata, akikkel egy müncheni vendéglőben találkozott, nem tért el. Müller azonban nem adta fel. Délután négy ismert hipnotizőrt hívott meg, akik közül azonban csak egynek sikerült Elsert hipnotikus álomba merítenie, amikor is Elser újra a már ismert közléseit hangoztatta. Nem érdektelen ennek a hipnotizőrnek a megállapítása: Elser esetében egy fanatikussal állnak szemben, egy olyan valakivel, aki magányosan halad az útján, azzal a kényszerképzettel, hogy neki bosszút kell állnia testvéréért. Ehhez járul egy érvényesülési komplexus, hogy technikai téren valami különlegeset produkáljon. Végül ez az érvényesülési komplexus összefonódik azzal a törekvéssel, hogy Hitler elpusztítása által híressé váljék, és egyszersmind Németországot is megszabadítsa a „Hitlerkelevénytől". Himmler semmiképpen nem volt megelégedve ezzel az eredménnyel. Majdnem segélykérően fordult hozzám, mielőtt beszámolóra indult Hitlerhez: „Schellenberg, ez még sem megy így, nekünk meg kell találnunk a háttérben megbújó figurákat. Hitler egyszerűen nem hiszi el, hogy Elser a merényletet egyedül követte el.” „A nagy perre”, amelyet Hitler hirdetett meg Elser és társai ellen, sosem került sor. Elsert börtönben tartották, és a háború végén egy koncentrációs táborba került.

KIEGÉSZÍTÉS HITLER ARCKÉPÉHEZ Minthogy Hitlerrel a következő esztendőkben is gyakran volt dolgom, tulajdonképpen megközelítően jó képet kellene tudnom rajzolni róla. Mégis kétséges előttem, hogy képes vagyok-e rá. Mindenesetre meg akarom kísérelni, hogy néhány színárnyalattal hozzájáruljak ehhez. Egyrészt valóban szolid, másrészt azonban dilettáns, kispolgári látókörű tudás mellett Hitler a szimathoz hasonló politikai ösztönnel rendelkezett, azzal a kényszerképzettel tetézve, a gondviselés őt választotta ki, hogy a német nép történetében valami egészen különlegeset vigyen véghez. Ehhez járult még egy - gyakran semmilyen erkölcsi aggálytól nem fékezett villámgyorsan reagáló határozottság, mellyel mindaddig, amíg a szerencse kegyes volt hozzá, nemcsak a német népet, hanem egy ideig majdnem az egész világot elképesztette. „Messiás-komplexusát” még fokozta hatalmi és érvényesülési ösztöne és a „keménységre törekvése”. Nietzsche szellemében ezt ő úgy értelmezte, mint az embereknek azt a lehetőségét, hogy „Übermenschekké” (Emberfölötti emberekké”) legyenek. Ezért ő maga is alaposan tanulmányozta Napóleon és Bismarck élettörténetét, és egy kisebb körben egyszer ezt a megjegyzést hallottam tőle: „Milyen másként alakult volna a történelem, ha Nagy Frigyes Mária Teréziát veszi feleségül.” Egy Isten személyében nem hitt, ő csak a nemzedékek örök vérkötelékéhez tartotta magát, anélkül, hogy lenne halál utáni élet. Gyakran idézett az Eddából: „Minden elmúlik, semmi más nem marad, csak a halál és a tettek dicsősége.” Nem utolsósorban a szuggesztivitása volt az, ami képessé tette, hogy tizenkét éven keresztül egy nyolcvanmilliós nép uralkodója legyen. És értette ennek a szuggesztív erőnek a felhasználását, nemcsak azáltal, hogy sokakat a környezetében ilyen módon szívesen használt fel arra, hogy hallgatóit meggyőzze: átlagon felüli intelligenciával és ennek megfelelő, alapos tudással rendelkezik. Ezt a benyomást igyekezett még erősíteni az érvelés művészetével. Ez mesterien sikerült neki, ami abban is megmutatkozott, hogy valamely vita során még a legrutinosabb

szakembereket is ki tudta hozni a sodrukból. Nekik az ellenérvek többnyire már csak akkor jutottak az eszükbe, amikor becsukták maguk mögött a Birodalmi Kancellária ajtaját, és nyugodt átgondolás után megállapították, hogy tulajdonképpen milyen szegényes is igazában a hitleri tudás alapja. Hitlernek a germán őstörténet iránti előszeretete, az északi kultúra kutatása, elsősorban az árja népek volt az a bázis, amelyre kultúrájának forráskutatásai alapján lényegében fajelméletét építette, kiemelve a germánok fölényét, amire minden fajkeveredés elutasítását alapozta. Ezen nyugodott eredeti elgondolása is az Angliával, a „germán testvér-néppel” való egyesülésről, és hozzá olyan messzire mutató módon, hogy a két nép biológiai és politikai erejének egyesítése után együtt forduljanak a Nyugat legnagyobb ellensége, a kommunista aljanép ellen. Ezzel volt kapcsolatos az a meggyőződése, és ebbe valósággal beásta magát, hogy Sztálin 1924 óta - egy nagyszabású titkos programot megvalósítva - a Szovjetunió népeit fajilag szisztematikusan összekeveri a mongoloid vérség uralomra kerülése érdekében. Az Oroszország valóságos fejlődéséről hírt adó, számos titkosszolgálati jelentés egyike sem volt képes ettől a kényszerképzetétől eltántorítani. Hitler zsidógyűlöletéről beszéltem egyszer a harmincas évek elején egy idősebb diákegyesületi társammal, dr. G. orvossal Münchenben. Ez a beszélgetés volt az első, ami képet adott zsidógyűlöletéről és arról, hogy Hitler egyoldalú fanatizmusa milyen messzire jutott már ekkor. A másik, aki Hitlert zsidóellenes nézeteiben még inkább megerősítette, Plaischinger osztrák mérnök volt. Ez szintén a bécsi „Schönerer antiszemita mozgalom” bűvöletében állott. Tőle vette át Hitler az oly sokszor idézett mondatot: „A zsidók a legveszedelmesebb mikrobái a teljes szétesésnek, csak analitikusan tudnak gondolkozni, szintetikusan nem.” Plaischinger vetette fel Hitlernek azt a gondolatot, hogy a párt szervezetét a katolikus egyház hierarchiája alapján építse fel. Tőle származik bizonyos mértékben a „nagytérpolitika”. Emellett ellátta Hitlert katonai írásokkal, és ezekből merítette ismereteit a tömeghadseregekre és a néphadseregekre, a speciális kötelékek jövőbeni jelentőségére, a kamikazerepülőkre és más hasonlókra vonatkozóan. Hitler különös előérzettel gyakran fejlesztett tovább ilyesfajta elgondolásokat. Egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek, amelyben azt fejtegette, hogy kétezerben egyáltalában nem lesznek gyalogosok, hanem

kizárólag egyszemélyes páncélosok. Ezek a páncélosok már nem folyékony hajtóanyagot használnak, új támadófegyvereik lesznek, és egy támadási területen belül, ami kétezer kilométerre terjed, nem lesz szükségük utánpótlásra. Hitler küldetéstudata mindazok után, amiket megfigyelhettem, évről évre olyan mértékben fokozódott, hogy az egyre inkább egy beteges megszállottság jeleit mutatta. Heydrich halála után alkalmam volt bepillantani néhány kezelőorvosának, dr. Morellnek, dr. Brandtnak és dr. Stumpfeggemek a vizsgálati eredményeibe, és beszéltem dr. Crinis-szel Hitler egyre inkább elgondolkoztató idegállapotáról. 1943 óta (Sztálingrád és az észak-afrikai vereség után) az idegi megterhelés következtében felléptek a Parkinson-kór jelei, méghozzá mindjárt előrehaladott állapotban, a végső következménnyel, egy állandósuló idegparalízissel. Ebben az időben Hitlernek ama szándéka, hogy megsemmisíti a zsidókat, még jobban fokozódott. Gyakrabban, mint valaha, tört ki szidalmakban a „nemzetközi zsidóság” ellen, amely a fő felelős a háború katasztrófájáért. Ebből a nézőpontból ítélte meg Churchill és Roosevelt casablancai nyilatkozatát, benne a feltétel nélküli fegyverletétel követelését. Mindez számára nem volt más, mint zsidó mesterkedés. Fokozódó ingerültségével együtt halmozódott a számtalan utasítás és parancs, amellyel valamennyi munkatársát, hatósági vezetőt és szolgálati helyet elárasztott. Közben alig akadt olyan fontos parancs, amelyet egyidejűleg ne két személynek, vagy két szolgálati helynek küldött volna el végrehajtásra. Az ilyen parancskettősséget „természetes konkurenciának” nevezte a „munkateljesítményben”, „biztosítéknak a teljesítmény növelésére”, és még hasonló kifejezéseket talált erre. Egy másik alkalommal ezt mondta: „El kell érni, hogy az emberek dörzsöljék magukat. A dörzsöléssel meleg keletkezik és a meleg energia.” Amikor Hitlert 1944 közepén hosszabb idő után viszontláttam - Himmler egy előadásán vettem részt akkor a vezéri főhadiszálláson -, a legnagyobb rémület fogott el. Szeme, amely egyébként uralta az arcát, most fáradt volt és fénytelenül nézett rám. Háta feltűnően erősen meggörbült, mozdulatai lassúak és nehézkesek voltak. Közben bal karja úgy reszketett, hogy a jobb karjával állandóan le kellett szorítania. Csak a hangja volt még tiszta és erős.

Hitler néhány problémát érintett az általam előterjesztett titkos jelentések alapján a Balkánon, különösen Draga Mihajlovic jugoszláv generális viszonyát az angolokhoz, az angolok viszonyát Titóhoz, továbbá a KözelKeletet. Aztán átható pillantással nézett rám, és így szólt emelt hangon: „Rendszeresen elolvasom az ön Egmont-jelentéseit.” Aztán szünet következett. A szavak a bunkerszoba fojtó, fülledt levegőjében vádlóan és egyúttal már elítélően is csengtek. „Jegyezze meg már magának, Schellenberg - folytatta dühösen ebben a háborúban nincs kompromisszum, csak győzelem van vagy megsemmisülés. Ha a német nép kudarcot vall, el fog pusztulni.” És aztán következett a számomra felejthetetlen mondat: „Igen, akkor csak pusztuljon el, akkor csak dögöljön meg; mert a nép legjobbjai elesnek a harcban, és a maradék helyet kell hogy adjon a biológiailag erősebbnek. Ha a német nép kudarcot vall, rettenetes lesz Németország pusztulása. De mást nem is érdemelt.” Itt állt a teremben a megtestesült téboly.

A WESERÜBUNG-HADMŰVELET -TÁMADÁS NYUGATON - A SEELÖWE -VÁLLALKOZÁS Megkaptam végre tulajdonképpeni feladatomat, a IV. E csoport vezetését, és ezzel átvettem a német kémelhárítás belföldi irányítását. Rövid reggeli lovaglások jelentették gyakran az egyedüli kikapcsolódást a lármás munkanapokon. Mindjárt az 1940-es év kezdetén adódott elhárításunk számára egy kemény dió, amelyet fel kellett törni: nyugati offenzívánk felvonulási terve az ellenfél kezébe került! Hitler tombolt. Dühe elsősorban a Canaris admirális vezetése alatt lévő katonai elhárítás ellen irányult. Egy katonatiszt, aki azt a parancsot kapta, hogy a felvonulási tervet vigye el a Wehrmacht egyik nyugati parancsnokságának, Münsteren átutazóban engedett egy első világháborús bajtársa, egy repülő őrnagy csábításának, és megszakította az utat, hogy egy kicsit megünnepeljék a viszontlátást. Ez az ünnep azonban vidám dáridóvá terebélyesedett, és a futár elszalasztotta a vonatcsatlakozást. Hogy az időveszteséget behozza, a repülő őrnagy ajánlkozott, egy kis gépen elviszi Kölnbe. Az idő azonban a kora reggeli órákra elromlott, a gép a rossz látási viszonyok következtében eltévedt, és végül Mechelen mellett, Belgiumban kényszerült leszállásra. Az a kísérlet, hogy a titkos dokumentumokat azonnal megsemmisítsék, nem sikerült, mert a belgák túl gyorsan léptek közbe és letartóztatták őket. A tisztek azután még megkísérelték a fontos papírokat a rendőrség kályhájában elégetni, sajnos azonban azt röviddel azelőtt töltötték tele szénnel és gyújtották be, úgyhogy a fontos papírok mindössze megpörkölődtek, de különben sértetlenek maradtak. A belgák a dokumentum minden mondatát kibetűzhették, bár először arra gondoltak, hogy szándékosan kitervelt félrevezetésről van szó. Az adatok azonban valódiak voltak, ha az ellenség számára nem is jelentettek túlságosan nagy értéket. Nevezetesen csupán egy Hitler javasolta új változata volt a régi Schlieffen-tervnek. Ámde azokban a hetekben Manstein tábornok amúgy is azzal foglalkozott, hogy egy

új hadműveleti tervet dolgozzon ki, ami szerint aztán a nyugati offenzíva később lezajlott. Hitler azonnal árulást szimatolt, és mind a két tisztet rövid úton el akarta intéztetni. A nyomozás azonban semmilyen olyan jelet nem talált, ami kitervelt hazaárulásra mutatott volna. Canarisnak nagy fáradságába került, hogy Hitlert meggyőzze, mindössze hanyagságról van szó és nem többről. Röviddel a közjáték után, még késő éjszaka felhívott Himmler és megbízott, hogy dolgozzak ki egy parancstervezetet a hadsereg és valamennyi hatóság számára a titoktartási kötelezettségre vonatkozóan. Eközben olyan izgatottan beszélt, hogy nem voltam tisztában vele, mit is akar tulajdonképpen. „Két órán belül köteles a parancstervezetet benyújtani” - azzal letette a kagylót. Fél óra hosszat ültem töprengve íróasztalom előtt. Végül is ezeket a pontokat dolgoztam ki: Mindenki köteles megőrizni a rábízott feladatok titkát; mindenkinek csak annyit szabad tudnia, amennyi a feladata végrehajtásához szükséges. Amikor átnyújtottam Himmlernek a vázlatot, morogva közölte velem elégedetlenségét, és maga diktálta le kapásból a tervezetet. Később ez minden katonai és civil szolgálati helyen mint a „Nr. 1-es parancs” vált ismertté, és ezen a néven került be a köztudatba. Ennek a parancsnak az árnyoldalai hamarosan jelentkeztek. A feladatok tervezése és végrehajtása közben az egyes részlegek közt olyan aggodalmaskodás támadt, hogy maguk a hivatalfőnökök, kiknek utasításuk volt az együttműködésre, alig merték egymást tájékoztatni. Értelmetlen, dupla munkák és sikertelenségek, ez lett az eredmény többnyire. Hitler-ellenes körök gyakran felhasználták e parancsot a maguk álcázására. 1940 márciusának elején a Weserübung címszó irányváltozást jelentett Hitler stratégiai terveiben. A Weserübungon mindazokat az előkészületeket kellett érteni, amelyek Dánia és Norvégia megszállására irányultak. Ezzel Hitler idejekorán meg akarta előzni egy szövetséges expedíciós hadtest ÉszakNorvégiában történő partraszállását és azt a fenyegető veszélyt, hogy elzárják a svéd acélszállítmányokat Németországtól. Egy ilyen akciónak a sikere itt sokkal inkább függött az időjárástól, mint a többi hadszíntéren, mert igen nagyarányú, tengeren zajló csapatszállításról volt szó. Ezért mindenekelőtt a megbízható meteorológiai szolgálatot kellett megszervezni a hadműveleti területen. Ezzel összefüggésben aktivizáltuk kémszervezetünk titkos

kapcsolatait Hamburgon keresztül Norvégia felé. Német-norvég hajózási és halászati vállalatokba számos ügynököt telepítettünk, s ezek, a halpiac árfolyamadatainak álcázva rendszeresen közölték az időjárási adatokat. Hogy a parti területeken folyó csapatösszevonásainkat titokban tartsuk, a legfontosabb kikötőket, s a hozzájuk vezető utakat, a vonatjáratokat és a környező helységek szállodáit a legalaposabb ellenőrzés alatt tartottuk. Az a kép, amit ebben az időben a Keleti-tenger partvidéke mutatott, néha egy cirkuszhoz volt hasonló, amely éppen felveri sátrait. Stettinre gondolok például: állandó volt a járás-kelés és a szitkozódás. Katonák keresték csapattestüket, izgatott géhás tisztek forgatták fel fenekestül a várost, és hozzá az ostmarkiak jókedve és humora, akiket hegyi alakulatokként hajóztak be. A derék bécsiek és stájerek a teljes titoktartást egyáltalán nem vették túlságosan komolyan, hangosan fecsegtek, nevettek, minden „eseményen” tréfálkoztak. És véleményem szerint nem kellett volna hozzá tapasztalt ügynök, hogy a behajózás célját meg lehessen tudni. Még ma is rejtély előttem, hogy az ellenséges titkosszolgálat miért vett olyan lassan, és akkor is bizonytalankodva tudomást a Weserübung előkészületeiről, aminek következtében az angol flotta elkésett Norvégiából. Arra az esetre, ha ez háborús összecsapásra vezetne, a külügyminisztérium gondosan ügyelt rá, hogy rendelkezésre álljanak speciális erők a dán királyi család megoltalmazására. De Dánia megszállásakor egyetlen lövés is alig dördült el, és a norvég ellenállás is hamarosan megtört. Csak Narvikban voltak Dietl tábornok hegyi csapatainak számottevő veszteségei, midőn harcba keveredtek egy erős, szövetséges partra szálló hadtesttel. Körülbelül három hét múlva Stockholmba kellett mennem. Berlinben ugyanis féltek, hogy esetleg a svédek - Dánia és Norvégia elfoglalása után veszélyeztetve érzik semlegességüket. Az volt a feladatom, hogy titkosszolgálati kapcsolataim útján megnyugtató nyilatkozatokat tegyek: Németország Svédország semlegességét minden körülmények közt tiszteletben tartja. Ezeket a nem hivatalos nyilatkozatokat a külügyminisztérium diplomáciai csatornákon keresztül kiegészítette és szavatolta. Canaris pedig azt a feladatot kapta, hogy a svéd katonai parancsnokságokat ilyen értelemben megnyugtassa. Csak később értesültem egy Himmlerrel történt beszélgetés közben, hogy Hitler

szükség esetén nem lett volna tekintettel Svédországra. Mihelyt Dietlnek Narviknál svéd területre kellett volna visszavonulnia - amire a Führertől a legeslegvégső esetre felhatalmazást kapott Svédország így vagy úgy, belekeveredik a háborúba. Mielőtt rátérnék a Nyugat elleni támadásra, vissza kell kanyarodnom még egyszer a venlói vállalkozásra. Hitler megparancsolta nekem, hogy az anyag kiértékelése érdekében vegyem fel a kapcsolatot a birodalmi külügyminiszterrel. Amikor Ribbentropnál jelentkeztem, ő keresztbe font karral állt az íróasztala mögött, és némileg hűvösen nyújtott kezet. „Mit szándékozik nekem elmondani?” - kérdezte meglehetősen leereszkedő modorban. Bosszankodtam ezen a pökhendi viselkedésen, és kelletlenül nekikezdtem mondanivalómnak. Úgy látszott, észrevette, és valamivel kedvesebb lett. Nyájasan felszólított, hogy foglaljak helyet egy szomszédos kis szalonban. Beszédem befejeztével így vélekedett: „A Führernek az a határozott véleménye, hogy a Venlo-anyag egyértelműen bizonyítja: Hollandia Nagy-Britannia érdekében megsértette a semlegességet, és egy ennek megfelelő jelentést akar róla.” Ezután megnyomta a csengőt és megjelent az akkori helyettes államtitkár, Gaus. Ő Ribbentrop egyik legközelebbi munkatársa volt, a nemzetközi jog mestere és nem volt a külügyminisztériumban egyetlen fontos tervvázlat sem, amelyet ne Gaus vetett volna papírra vagy szerkesztett volna meg. Most Ribbentrop megkérte, hogy beszélje meg velem a semlegesség holland részről történt megsértését, és dolgozza fel. Május 1-je körül volt, pontosan már nem emlékszem a napra, amikor Heydrich felhívott, és egyik óráról a másikra a Venlo-jelentés bemutatását követelte. Lehetetlen volt, hogy ilyen gyorsasággal elkészítsem a jelentést, méghozzá kihegyezett formában. Heydrich ingerült lett és együtt végeztük el a korrekciókat. Még aznap este Hitler az asztalán akarta látni a jelentést. Másnap reggel ismét Ribbentropnál kellett jelentkeznem. Ott találtam egész törzskarát, köztük Gaust, amint szigorú elzártságban dolgoztak a Német Birodalmi Kormányzat Memoranduma Hollandiához és Belgiumhoz megfogalmazásán. Egyetlen munkatárs sem hagyhatta el ezalatt a wilhelmstrassei hivatal épületét. Délután aztán Ribbentrop szobájában oldalról oldalra átolvasták az irományt, miközben Ribbentrop ismét és ismét megjegyzéseket tett az angol titkosszolgálattal kapcsolatos tapasztalatairól.

Formálisan valamiféle Angliával kapcsolatos „spionitás”-ban szenvedett. Ugyanis azt állította, hogy minden angol, aki külföldön tartózkodik, a Secret Service megbízottja. Mindebből kitűnt mélységesen mély Anglia-gyűlölete. És Ribbentrop volt az, aki ezt az ízléstelen mondatot hozzáfűzte a belügyminisztérium jelentéséhez, amit csatoltak a memorandumhoz: „Ezek a brit ügynökök munkájáról és bűnös üzelmeiről, brit hírszerző tisztektől származó fontos adatok alapját jelentik a közeljövőben nyilvánosan megtartandó büntetőeljárásnak, amelyben fény derül az ún. Secret Service aljas homoszexuálisainak, sőt társadalomellenes gonosztevő elemeinek sötét terveire.” Gaus és én kételyeinket jeleztük. Ribbentrop azonban egyetlen legyintéssel elhessegetett minden további fejtegetést, mondván: „Ennek a brit csőcseléknek végre egyszer meg kell mondanunk a magunkét ” Ezután még meg kellett szereznem Himmlernek és az akkori belügyminiszternek, Fricknek az aláírását. Himmler a lakásán fogadott, és mindent szóról szóra gondosan elolvasott. Az utolsó mondatnál megakadt: „Kell ez ide? Ez nagyon sekélyesnek hat.” Azonnal összekapcsoltatta magát Ribbentroppal, hosszasan beszélt erről meg arról, és amikor végül is a telefonhívásának tulajdonképpeni okához ért, engedett. Nagyon korán Starnbergbe utaztam Frickhez, aki minden megjegyzés nélkül aláírta. Amikor Ribbentrop kezébe vette az aláírásokat, megbékélve a vállamra veregetett. A memorandum átadása a holland és a belga kormánynak Gaus helyettes államtitkár kötelessége volt. Ez 1940. május 9-én történt meg. 1940. május 10-én a kora reggeli órákban megindult a német támadás nyugaton. Titkosszolgálatunk jól előkészítette a talajt. A Maginot-vonalon keresztül tábori telefonkábeleket vezettünk. Ezeken ügynökeink rendszeresen továbbították híreiket egy saarbrückeni gyűjtőközpontba. Olyan munkatársaink, akik a cementgyárakban - Nancyban, Saargemündben és Metzben - tevékenykedtek pontos adatokkal szolgáltak a francia erőd létesítményeiről és riasztási rendszerükről. Összekötő embereink a SchneiderCreusot nagy fegyvergyáraiban informáltak bennünket a francia tüzérségi és

páncéloskötelékek felszereltségéről; sőt még a francia kémelhárító központjában, a Deuxiéme Bureau-ban is ott voltak az embereink, akik eljuttatták hozzánk a titkos parancsok és hadműveleti tervek fotókópiáit. Eközben Hollandiában és Belgiumban az új Manstein-terv szerint folytak a hadműveletek: lemondva északon egy erős szárnyról, a fő csapás a francia Maginot-vonal és a belga erődítményfront érintkezési helye ellen irányult. A belga erődítmények legerősebb bástyáját, az Eben-Emael-erődöt a Brandenburg tanezred egy speciális osztaga foglalta el - ez a katonai elhárításhoz volt csatolva, ejtőernyősökkel és utászokkal az új harcmodorban. Egy hasonló rajtaütéssel foglalták el a nagy Schelde-hidat, és addig tartották magukat, míg az ejtőernyős-csapatokat le nem váltották az utánuk nyomuló kötelékek. Ezekben a napokban, május 15-e körül, a következő megbízást kaptam: a Propagandaminisztérium egy szakemberével lehetőleg széles körű zavarkeltő propagandát kellett beindítanom Franciaország ellen. A leggyorsabb és legátütőbb sikert ezen az úton a rádió ígérte. Véletlenül ismerősöm volt a saarbrückeni adó vezetője, aki azonnal hajlandóságot mutatott az együttműködésre. Saarbrückenből tehát három adó sugárzott híreket - francia adónak álcázva - a legmagasabb frekvencián, megszakítás nélkül. Ezek egyrészt francia ügynökeink híranyagára támaszkodtak, másrészt az én önfejű, de igen hatásos, ötletekben bővelkedő saarbrückeni barátomtól származtak. Egy példa arra, ahogy Észak-Franciaországban és kevéssel később a párizsi medencében áramló menekültfolyam az általunk kívánt irányba terelődött egy jelentéktelen, általunk szerkesztett brosúra segítségével. Ez Nostradamusnak, a középkori csillagásznak komor jóslatait tartalmazta. A brosúrákat a francia nép körében ügynökökkel, rádión és repülőről leszórva terjesztettük. Többek közt olyan idézeteket választottunk ki, amelyekben Nostradamus „füstölgő, tüzes gépekről” jövendölt, amelyek hangos lármával jelennek meg a városok fölött, rémületet és pusztulást hozva az emberekre. Azt már magunktól tettük hozzá, hogy ettől a pusztulástól csak Franciaország déli és délkeleti része marad mentes. Pánikszerűen fordult a menekülők tömege az általunk megjelölt irányba. Ezáltal a német csapatok számára kellő mozgástér támadt, viszont a francia hadsereg felvonulási útjai jelentékenyen elreteszelődtek.

Guderian páncélosseregének előnyomulása Amiens felé, Abbéville bevétele, végül a belga hadsereg fegyverletétele és az angol-francia kötelékek hiábavaló kísérlete a német bekerítés áttörésére Arrasnál azt a látszatot keltette, hogy a nyugati hadjárat totális győzelemmel véget ért. De még maradt egy megoldatlan kérdés: hogy sikerült a brit expedíciós sereg zömének úgyszólván a német bakák szeme láttára [Dünkirchenből] a csatornán át elmenekülni? Hitler 1940. május 20-án a katonai tanácsadók elkeseredett ellenállása ellenére kétnapos harci szünetet rendelt el. Ezenfelül parancsot adott a német gyorskötelékeknek, hogy vonuljanak vissza a La Bassée-csatornához. Ez lehetővé tette az angolok visszavonulását a Brit-szigetre. Hitlernek az az állítása, hogy parancsával biztonsági reteszt teremtett a délnyugati francia csapatokkal szemben, minden alapot nélkülözött. A titkosszolgálati frontfelderítés, csakúgy, mint a légi felderítők jelentései, egybehangzóak voltak, miszerint ilyen veszély azokban a napokban nem állott fent. Miért adott ki Hitler ilyen parancsot? Erről már akkor különböző változatok keringtek a Wehrmachton belül is. Egyesek úgy vélték, hogy hiányzott Hitlerből az elhatározóképesség. Vagy pedig attól félt, hogy egy ilyen túlságosan merész hadművelet kockára teszi az egész addigi sikert. A valódi okokat azonban az ő faji és világpolitikai koncepciójában kell keresni. Ha ez csak az én meggyőződésem volna, mint fantasztikumot talán el lehetne vetni. Csakhogy én hosszan beszélgettem erről Himmlerrel és Heydrichhel, és ők (mindezt kifejezetten forrásanyagként hozom fel) elmondták nekem, hogy Hitler abban az időben még erősen hitt egy Angliával megköthető kompromisszumban. Egy ilyen kompromisszum esetén, a német győzelem hatására - ő is, mint Bismarck 1866-ban Ausztriával - Angliával egy új „Nikolsburgot” hozhat létre. Ezzel magyarázható Hitlernek a Seelöwe - „Oroszlánfóka” - elnevezésű, nagyszabású akcióhoz, Anglia inváziójához való ragaszkodása is. 1940. július 6-án kezdődött az első tanácskozás ennek a vállalkozásnak az előkészítésére. Ezen részt vettek Keitel, Jodl, Raeder, Todt és mások. Himmler, akit folyamatosan tájékoztattak, elmondta nekem, hogy kezdetben harminc-negyven támadó hadosztállyal számoltak, amit aztán tizenötre csökkentettek úgy, hogy ezek Dünkirchen-Cherbourg térségéből

nyomultak volna be a Brit-szigetre. A hadsereg szállítóerőkként kereken négyezer hajóegységet követelt, partraszállási csónakokat, vontatóhajókat, szállítóhajókat. Kételyeket vetett fel Raeder nagyadmirális a Seelöwe akcióval szemben; rámutatott arra a veszélyre, hogy az összes hajótér lefoglalása megbénítja a szállítás egész szervezetét, és nyíltan kijelentette, hogy ő nem hisz a Göring által hangoztatott német légierő fölényében sem. Himmler energikus hozzászólása ellenére, aki titkosszolgálatunk jelentéseiből pontosan ismerte az angol vadászgépek gyártási kapacitását, Göringet nem lehetett eltéríteni az angol gyártási eredményekről formált, lesújtó véleményétől. Hitler ellentétben szokásos önfejűségével - azonnal elfogadta Raeder ellenvetéseit, azért, hogy - amint Himmler elmagyarázta nekem - itt is elodázza az Anglia elleni totális támadást. A szárazföldi hadsereg, a légierő és a haditengerészet közötti véleménykülönbségek elhúzódtak egészen 1940 szeptemberéig. Közben az alsóbb szervek a legnagyobb intenzitással és porosz gondossággal dolgoztak tovább a már egyszer kiadott utasításokon. Így kaptam én is 1940. június végén azt a különfeladatot a Seelöwe hadművelet előkészítésének a keretében, hogy állítsak össze egy kézikönyvet, ami útmutatást ad a német katonai kötelékeknek, mi a teendőjük fontos katonai, gazdasági és politikai épületek - például hadügyminisztérium, Foreign Office és mások megszállásakor. Ez a megbízatás sok időt és pénzt követelt. A titkosszolgálat és a Biztonsági Hivatal tudományos részlegétől átvizsgált, és végül egy különbizottság által átdolgozott anyag húszezer példányban jelent meg. 1940 szeptemberében aztán váratlanul híre jött, hogy az egész Seelöwe-akciót lefújták. Ebben az összefüggésben szeretnék egy Himmlerrel folytatott beszélgetést felidézni, amely megmutatta nekem, hogy Hitler elhatározásainál gyakran milyen befolyások játszottak közre a felszín alatt. Nem hittem a fülemnek, amikor Himmler nekem elmondta: „Furcsa, hogy Hitler egész különlegesen fél a víztől; a szerencsétlenség képzetét kapcsolja hozzá.” Himmlernek az volt a véleménye, hogy ebben ösztönszerű ellenszenve nyilatkozik meg az olyan kétéltű akciók ellen, mint a Seelöwe vállalkozás.

ÖSSZEESKÜVÉS A WINDSORI HERCEG ELRABLÁSÁRA 1940 júliusában történt, éppen a befutott reggeli postát intéztem el, amikor felhívott egy barátom a külügyből a következőkkel: „Az öregem már nagyon érdeklődik ön után, úgy vélem, a következő percekben jelentkezni fog. Nem tudom, mit akar, de minden jel arra mutat, hogy sürgős ügyről van szó.” Röviddel ezután felhangzott Ribbentrop érces hangja a telefonban: „Mondja, barátom, nem tudna azonnal eljönni hozzám?” „Természetesen - válaszoltam -, de szabad tudnom, miről van szó, a megfelelő anyagot mindjárt magammal vinném.” „Nem - mondta Ribbentrop erre gyorsan telefonon ezt nem lehet megbeszélni.” Mivel nem akartam Heydrich beteges féltékenységét felkelteni, azonnal értesítettem a beszélgetésről. Rögtön jött is a válasz: „Ennek az idiótának én már nyilván nem vagyok megfelelő beszélgetőpartner. Na, menjen csak el!” Nem akartam magamnak Ribbentrop miatt Heydrichnél semmiféle kellemetlenséget, ezért megígértem, hogy a megbeszélés után azonnal felkeresem. Ribbentrop komoly arccal fogadott, hellyel kínált, kissé összefüggéstelenül néhány udvariassági kérdést tett fel, konvencionális dolgokat, hogy jövök ki Luther helyettes államtitkárral, mostani új állásomban - a kémelhárítás vezetőjeként - a Külügyminisztériumtól elég támogatást kapok-e a diplomáciai futárvonalak használatát illetően és hasonlókat. Mialatt beszélt, az volt a benyomásom, mint már annyiszor, hogy ezen az emberen semmi sem természetes, minden csak póz és betanult valami - arckifejezésének a merevsége, ahogy mosolyt erőltet arcára -, ez mind álca, görcsös erőlködés, hogy tartsa a hadállását. Óvatosan a tulajdonképpeni téma felé terelte a szót, megérdeklődte, hogy milyen kapcsolataim vannak Spanyolországban és Portugáliában.

Megkérdezte, hogy van-e ezekben az országokban kapcsolatom a rendőrséggel. Minthogy nem tudtam, mire akar kilyukadni, kissé visszafogottan felelgettem. Aztán hirtelen ezt kérdezte: „Ugye emlékszik a windsori hercegre? Bemutatták neki magát legutóbbi németországi tartózkodásakor?” Amikor nemet mondtam, még egész sereg kérdést tett fel az angol herceg személyével kapcsolatban, miközben lemondásának az okaira kezdett rátérni. A windsori herceg, vélte Ribbentrop, Anglia valamennyi kiemelkedő személyisége közül a legszociálisabban és legbecsületesebben gondolkodó ember, ámde ez a legfelsőbb londoni klikknek nem tetszett, és az egész házassági ügy kapóra jött, hogy Németországnak ezt az őszinte, igaz barátját elavult szertartás révén megbuktassák. „A Führer és én - folytatta - már akkor azonnal átláttunk ezeken a mesterkedéseken, és akkori meggyőződésünk azóta csak megerősödött.” - Feszülten várakoztam, hogy mire akar kilyukadni. „Leköszönése óta - fűzte hozzá Ribbentrop serényen - a herceget szoros őrizet alatt tartja a Secret Service. Tudjuk, hogy ő azóta fogolynak érzi magát, és újra meg újra megkísérli, hogy levesse a béklyóit, sajnos azonban siker nélkül.” Itt egy kis szünet következett, s közben jelentőségteljesen nézett rám. „Jelentéseket kapunk arról, hogy a herceg mérlegeli, hogyan szabadulhatna ki ebből az idegtépő helyzetből; arról is vannak híreink, hogy a herceg megőrizte korábbi rokonszenvét Németország iránt. Sőt, úgy hallik, szűk baráti körben nyilatkozott is, hogy Spanyolországban akar végleg letelepedni, és ismét fel akarja venni régi baráti kapcsolatait Németországgal. A Führer ezeknek a híreknek komoly jelentőséget tulajdonít, mi átgondoltuk, hogyan lehetne kapcsolatot teremtenünk a herceggel.” Ribbentrop összefonta karjait és elgondolkozva jött-ment előttem. Aztán így szólt: „Bizonyos körülmények között maga lenne az erre megfelelő ember.” Mielőtt meglepetésemből felocsúdtam volna, gyorsan tovább folytatta: „A Führer azt gondolja, hogy a hercegnek adott esetben ajánlatot tehetnénk, olyan módon, hogy készek lennénk neki felkínálni mindenekelőtt egy húsz évre szóló apanázst, ami ötvenmillió svájci frankig is clmehetne. Természetesen csak akkor - tette hozzá gyorsan -, ha hajlandó egy gesztussal hivatalosan elhatárolni magát a brit királyi ház mesterkedéseitől. Lakóhelyéül választhat magának egy semleges országot, például éppen Svájcot. Mindenesetre olyan országnak kell ennek lennie, amelyre Hitler esetlegesen politikai vagy gazdasági nyomást gyakorolhat. Ha a herceg el tudja határozni magát a mondottakra,

a Secret Service pedig megkísérli egy ilyen szándék meghiúsítását, erre az esetre az a Führer kívánsága, hogy szükség szerint erőszakot kell alkalmazni a Secret Service-szel szemben. Ha a herceg vonakodik, akkor viszont talán helyes a herceget »megbiztatni«, szükség esetén erőszakkal is. Természetesen sem neki, sem feleségének nem eshet bántódása.” Ribbentrop megállt előttem, és komoly arccal nézett rám. „Ezennel közlöm önnel, a Führer nevében, a parancsot a feladat azonnali végrehajtására.” Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy szavai hatását megfigyelje az arcomon, aztán még hozzáfűzte: „A herceg hamarosan egy vadászatra történt meghívásnak tesz eleget a spanyol határon. Nyilván ez lenne az a pillanat, hogy az ön spanyol barátai révén megteremtsük vele a kapcsolatot. A további intézkedések megtételére minden segédeszköz rendelkezésre áll; egyébként mindenben messzemenően szabad kezet kap.” Majdnem elállt a lélegzetem és alig találtam szavakat, hogy válaszoljak. Aztán megkérdeztem, hogy szabad-e még néhány felvilágosítást kérnem. Erre Ribbentrop: „Nem szívesen, csak gyorsan.” Szerettem volna a titkos információk megbízhatóságáról tudni valamit, de Ribbentrop elutasított: „Fölöttébb megbízható spanyol körök. Az egyes jelentések önt ne érdekeljék!” Még egy kísérletet tettem, és megkérdeztem: „Bizonyos körülmények közt, ha a herceg vonakodik is, át kell vinnem egy másik országba. Az egész akció, úgy látom, csak akkor biztat sikerrel, ha ő beleegyezését adja hozzá.” „Természetesen az erőszak alkalmazása elsősorban a Secret Service ellen irányul - válaszolta Ribbentrop kelletlenül -, a herceg ellen csak akkor, ha bizonytalankodik, ha nem képes határozni, és kézzel fogható segítségre van szüksége. Ha már semleges területen van és szabad ember, hálás lesz nekünk.” Szabad ember - gondoltam én és ugyan melyik semleges országban nincs Secret Service? „Jelenteni fogom a Führernek, hogy ön átvette a megbízatást” -hallottam Ribbentrop érces hangját. En bólintottam és felálltam. „Egy pillanatra még, Schellenberg!” - Ribbentrop felemelte a kagylót és összeköttette magát Hitlerrel. Nagyvonalúan felszólított, hogy egy másik kagylón hallgassam én is. Hitler hangján világosan érezhető volt, hogy az egész beszélgetés nincs ínyére. Kurtán válaszolt és meglehetősen barátságtalanul. Végül annyit mondott: „Schellenbergnek mindenekelőtt ki kell puhatolnia a herceg feleségének beállítottságát, közismert, hogy neki milyen nagy befolyása van a

hercegre.” A külügyminiszter úr felállott, meghajolt a telefon előtt, és így szólt: „Ez minden, köszönöm Führerem!” Mi röviden még megbeszéltük a híradás módját. Ribbentrop azon a véleményen volt, hogy ez a madridi és lisszaboni képviseleten keresztül történjék. Ezt követően elmentem Heydrichhez. Meghallgatott és ezt mondta: „Nekem ez a film nem tetszik. De ha Hitler ragaszkodik hozzá, nehéz lesz lebeszélni róla. Egyébként ha én lennék a Secret Service főnöke, alaposan elsóznám magának a levest.” Heydrich gúnyossága nemcsak arra irányult, hogy lelohassza az én amúgy is lagymatag lelkesedésemet a megbízatás iránt. Világos volt előtte, hogy az egész a ribbentropi fantázia terméke volt, és angolgyűlöletén alapult. De megcsinálta, megszerezve ehhez Hitler személyes parancsát. A következő napot utazási előkészületekkel töltöttem. Közben Ribbentrop még egyszer hívatott, és azt tudakolta, hogy készítettem-e már valamilyen tervet. Újra hangsúlyozta az őt jellemző fontoskodó módon, hogy a Führer a titoktartás elleni legkisebb vétséget is megtorolja. Másnap reggel Lyonon és Marseille-en át Madridba repültem. Spanyolország fölött olyan töppedt meleg terpeszkedett, hogy végül elaludtam. Hirtelen riadtam fel, az egyik pilóta költögetett (ő egyúttal a titkosszolgálat futára volt). Alattunk terült el Madrid, és nem sokkal ezután a gép megkezdte a leszállást. Miután a titkosszolgálat egyik házában pihentem egy keveset, kerülő utakon a német követségre siettem, ahol megtartottuk első megbeszélésünket az akkori nagykövettel, von Stohrerrel. A nagykövet közölte velem, hogy a Ribbentroptól kapott információk egy része előtte sem ismeretlen. Neki is jelentették, hogy a windsori herceg egy társaságban, portugál barátok körében, meglehetősen bosszúsan kikelt a Secret Service állandó felügyelete miatt, és nem rejtette véka alá afölötti bosszúságát sem, hogy a Bahamaszigetek kormányzójává nevezték ki. A herceg örömmel venné, ha egyszer már valóban zavartalanul élhetne feleségével, és talán spanyol vadász barátai körében egy hosszabb tartózkodás lehetne erre a leginkább alkalmas. Stohrertől származtak azok a hírek is, amelyek szerint a herceg elfogadta az egyik vadászatra szóló meghívást. Csupán az időpontról nem tudott még dönteni. A vadászterület állítólag a spanyol-portugál határ közelében van.

Mindebben számomra nem volt sok újság. Még aznap kapcsolatot teremtettem a madridi német rendőrattaséval; ő hivatalosan a német követség állományába volt akkreditálva. A spanyol rendőrséghez fűződő kapcsolatok ápolása mellett természetesen titkos feladatokat is ellátott. Madrid volt ebben az időben egyik legfontosabb terepe a német titkosszolgálatnak. Kiterjedt a katonai szektorra, az aktív kémtevékenységre, kémelhárításra. A követségen száz alkalmazott tartózkodott még, akik az épületben a legszélesebb körű rádiólehallgató és rejtjelzett írásfejtő állomást szervezték meg, amelyet külföldön létesítettünk. Ez a központ egyúttal meteorológiai állomás is volt, amelyhez hozzá voltak kapcsolva Portugáliában, a Kanári-szigeteken, valamint Észak- és DélAfrikában működő támaszpontjaink; ennek döntő jelentősége volt a Vizcayából és a Földközitenger nyugati részéből operatív légiflottánk és tengeralattjáróink szempontjából. Este a német nagykövet vendége voltam. Még keveset beszéltünk a tulajdonképpeni feladatomról. Von Stohrer révén egy meghívás kínálkozott számomra a spanyol társaságnak azokba a köreibe, ahol alkalmat találhattam arra, hogy magam alkossak véleményt a windsori herceg körüli mendemondákról. A nagykövet azonban nagyon megkönnyebbült, amikor elmondtam neki, hogy én a dolgok állása szerint időszerűtlennek tartom a herceg elleni erőszakos cselekedetet, és bár minden esetben kész lennék a Secret Service mesterkedéseit erőszakkal megakadályozni, de többet semmiképpen sem. Észrevettem, hogy vendéglátóm bizalmat érez irántam, és végül saját gondjairól panaszkodott. Különösen Ribbentroppal szembeni nehézségeiről beszélt, valamint a nemzetiszocialista párt külföldi osztályáról. Arra is kért, támogassam Ribbentroppal való tárgyalásaim során Berlinnek főleg azzal a nyomásával szemben, hogy szorgalmazza Spanyolország belépését a háborúba. Berlin túlságosan a saját érdekszférája szerint nézi a dolgokat, az ottaniak nagyon kevéssé képesek beleélni magukat Spanyolország valódi politikai helyzetébe. Franco legfontosabb és leghelytállóbb érve a Berlin kívánta „európai tömbalakítással” szemben azokban a gazdasági nehézségekben rejlik, amelyekkel Spanyolország a polgárháború után küzd. Ha Németország képes is lenne megfelelő segélyforrásokat teremteni, ez bár döntő érv lehetne, mégsem semlegesítené Franco vonakodását. Mert Németország minden hadi sikere ellenére Spanyolországban élnek olyan

kételyek, hogy vajon de facto legyőzhető-e Anglia. Világos volt előttem, von Stohrer szócsövéül szánt engem, hogy Berlint megóvja a túlzottan optimista várakozásoktól a tekintetben, hogy Spanyolország belép a háborúba Németország oldalán. Von Stohrer valóban kellemetlen helyzetben volt - egyrészt a spanyolok miatt, minthogy Berlin utasítására velük szemben „fenséges hidegséggel” kellett viselkednie, amiért nemigen akarnak belépni a háborúba. Másrészt Hitler miatt, aki őt ki nem állhatta, és csak a „bolond követnek” nevezte. Lisszabonból még semmi hír nem érkezett számomra. Úgy látszott, mintha a windsori herceg nem igyekezne a vadászkirándulással. Már azzal számoltam, hogy az egész dolog kútbaesik. Előbb azonban meg akartam a helyszínen bizonyosodni erről. Miután spanyol barátaimnál biztosítottam magam esetleges, a határon adódható nehézségekre gondolva, elutaztam Portugáliába. Lisszabonban egy hollandiai zsidó emigráns családnál vettem ki szállást. Minthogy gyakran voltak idegen vendégeik, jelenlétem nem tűnt fel a ház lakóinak. Mielőtt késő délután elmentem a német követségre, felkerestem azt a japán barátomat, aki az első kémkedési vállalkozásom alkalmával, Dakarban, jó szolgálatokat tett nekem. Azonnal megígérte, hogy megszerzi a herceg estorili házának pontos helyszínrajzát - a bejáratok számával, a cselédség leírásával, hogy mely emeletek lakottak és milyen az őrség. A japán egész beszélgetésünk alatt változatlan udvariassággal mosolygott, semmi nem árulta el az arcán, hogy igazában mit tart az ügyről. Este egy kicsit barangoltam a városban, és lassan felsétáltam a szűk utcán a német követséghez. Innen, a magasból, pompás kép tárult elém egész Lisszabonról, a kikötőnegyedig és a Tejo torkolatáig. Von Huene báró, német követtel teljes nyíltsággal beszélgettünk megbízatásomról. Bár ő is hallott a herceg kedvetlen megnyilatkozásairól, de többé-kevésbé tipikus szenzációhajhászó fecsegésnek tartja. Kiegészítette még ezt azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon örülne, ha a német-portugál viszonyt nem terhelné egy erőszakkal végrehajtott cselekmény. A megfelelő útmutatásokat figyelembe véve azonban felajánlotta, hogy telefonáljam meg Berlinbe a híreimet, felhasználva a követség technikai lehetőségeit. Később rátértünk a portugál viszonyok elemzésére. Von Huene elmesélte, hogy milyen

félelemben élnek a portugálok. Egy napon Anglia és Amerika felhasználhatják Portugáliát hídfőként a Földközi-tenger térsége és ÉszakAfrika elleni nagy támadáshoz. Az angolok és köztünk akkoriban szabályos versenyfutás folyt a portugál elhárítás befolyásolása érdekében. Az angol hírszerzés kiterjedt besúgóhálózattal dolgozott. Ha az erőviszonyokat nézzük, köztünk és az angol hírszerző hálózat között az utóbbi kétségtelenül jobban megalapozott és erősebb is volt. Ennek ellenére feltűnt, milyen nagy teret nyertünk Portugáliában az utóbbi években. Nagyon érdekes volt hallanom, amikor von Huene a Venlo-esetről beszélt mintegy mellékesen, hogy akkor Angliában és Franciaországban valóban az állítólagos betörési készülődésekkel kapcsolatban mérvadó német Wehrmacht-tisztek részvételére gondoltak. Ezekből a megbízható forrásokból a követ azt is tudni vélte, hogy - mindenekelőtt Franciaország - tévhitben ringatja magát a német belső állapotok megítélésében. Franciaországnak azt a tévedését, hogy a harmadik birodalom a megbízhatatlan hadvezetés miatt már nemcsak felkészületlen, hanem korhadt és alig vehető komoly ellenfélként számításba, keservesen meg kellett fizetnie. Másnap megint találkoztam japán munkatársammal. Máris jó munkát végzett. Megkaptam a megígért helyszínvázlatot, és a beszámolót egy nap lefolyásáról a herceg házában, valamint a biztonsági szolgálatról, amely részben a portugál rendőrségtől, másrészt angolokból tevődött össze. Azonnal tisztában voltam vele, hogy az én kiindulási pontom csakis a portugál őrszemélyzet lehet. Ebben pedig nekem csak helybeli barátaim és a pénz segíthetnek. Már két nap múlva sikerült a portugál rendőröket saját megbízható embereinkkel pótolni, és sűrű hálót vonni a herceg lakása köré. A személyzet egy részét is meg tudtam erre nyerni. Rövid idő múlva a herceg házában nem történhetett semmilyen esemény, nem hangozhatott el az asztalnál beszélgetés, amiről én este - egy megfelelő jelentésben - ne olvastam volna. Ellenkontrollként egy másik forrást is megcsapoltam. Az előkelő portugál társaság tagjaitól további információkat is szereztem a herceg nyilatkozatairól. Így aztán a következő összbenyomást nyertem: A herceg úgy látszik valóban felhagyott a vadászat tervével. Ezzel szemben ismét megjegyzései voltak a terhes felügyelet miatt, meg hogy az európai tartózkodással szemben előnyben részesítené a Bahama-szigeteki

kormányzóságot. Ámde egy esetleges utazási szándék más országba, az angol kormány beleegyezése nélkül, nem került szóba. A hírek egybehangzóan a herceg labilis egészségi állapotáról szóltak. Én ebben azt a lehetőséget láttam, hogy felszítsa ellenszenvét a Secret Service felügyelete ellen. Végül tennem kellett valamit, hogy Berlin előtt megőrizzem a látszatot. Egy magas rangú portugál hivatalnok segített nekem. Elmagyarázta a hercegnek, hogy olyan figyelmeztetéseket kapnak, amelyek a portugál rendőrség részére szükségessé teszik a herceg személyének megerősített felügyeletét. Hogy ennek a hírnek nyomatékot adjak, még aznap éjjel kövekkel beverettem a herceg házának néhány ablakát. Ennek a következményeként nagy fokú nyugtalanság támadt, lázas nyomozás kezdődött. A ház lakói közt elterjesztettük a suttogó propagandát, hogy mindenért a Secret Service a bűnös, mert zavart okozva, mindenütt bele akar avatkozni a herceg magánéletébe. Néhány nappal ezután a herceg házába egy virágcsokrot kézbesítettek zárt borítékkal. A levélben ez állt: „Óvakodjon a Secret Service mesterkedéseitől - egy portugál barátja, aki javát akarja önnek.” Természetesen az ilyen játékok nem jelentettek nagy feltűnést, de beszéltek róluk, és általános bizalmatlanságot keltettek. A legfontosabb azonban az volt számomra, hogy egyáltalában történt valami, amiről én a megfelelő színezésben jelentést tettem Berlinnek. Időközben több mint egy hét telt el. Japán barátom a legnagyobb óvatosságra intett. A Secret Service, mondta, gyanút fogott. Es úgy látszott, igaza van. Valamelyik nap észrevettem, hogy néhány angol ügynök a nyomomban jár. Taxiba szálltam, és két teljes órámba került, amíg leráztam követőimet. Sikerült gyorsan beugranom a Fatima-templomba, és onnan egy kis mellékajtón észrevétlenül kisurrannom. Egy hét múlva táviratot kaptam Ribbentrop aláírásával: „A Führer parancsára a szöktetési akció elő van készítve.” - Ez volt az a torpedó, amelyre már nem számítottam. Amikor ezután ezt megbeszéltem a német követtel, szemmel láthatóan ideges lett. Biztosítottam, részemről emberrablás szóba sem jöhet, még akkor sem, ha nem tudom, hogy a továbbiakban mihez tartsam magam, anélkül, hogy megkockáztassam a parancsmegtagadást. Hogy eltereljem nyomasztó gondjaimat, elhatároztam, elmegyek von Huenével és feleségével

egy lisszaboni népmulatsággal összekötött kiállításra. De a kínos távirat csak nem akart kimenni a fejemből. Még aznap este ismét találkoztam japán barátommal, és jeleztem neki újabb nehézségeimet. „Parancs az parancs, és önnek ahhoz tartania kell magát” mondta rezzenés nélkül. Hallgattam, mert valahogy rosszul esett, hogy ő figyelmeztet a kötelességeimre. Igyekeztem neki megmagyarázni helyzetemet. Erre megkérdezte - miközben a szeme gúnyosan csillogott „Tulajdonképpen miről is kellene most beszélnünk? A parancs teljesítéséről vagy annak kijátszásáról?” Amikor hallgattam, így szólt: „Hogy ön ezt a Führerével szemben miképpen akarja elintézni, az ön dolga. Beszéljük meg tehát, hogy lehet a parancsot nem teljesíteni.” És mindenféle tanácsokat osztogatott, hogy tudnám magamat kihúzni a csávából. „Talán szerencséje is akad - mondta végül -, és a hercegnek az idegei is felmondják a szolgálatot.” Bizonytalanságban váltunk el, és egy kis vendéglőben találtam magam egy portugál barátommal. Olyan bátortalan és fáradt lettem, hogy ezt a kellemetlen témát egyáltalában nem akartam felhozni. De aztán mégis megtettem, és ki akartam kényszeríteni a véleményét az egészről. „Holnapután a windsori herceget át kell vinnem a spanyol határon. Számíthatok az ön segítségére?” - Barátom értetlenül nézett rám, és megrázta a fejét. Végül így válaszolt: „Nélkülem. Ezért nem kezeskedhetem. Ez számomra nagyon is veszélyes. Ezenfelül nem értem, mit használhat önnek az erőszakkal elhurcolt windsori herceg. És ne higgye, hogy ezzel emelheti Németország tekintélyét. Egyébként az egész terv tiszta őrültség, maradjon inkább a földön.” Fellélegeztem, valójában nem is vártam más választ. Megbeszéltünk egy tervet, hogyan lehetne bizonyítani az elrablási parancs megvalósíthatatlanságát a nyilvánosság felé, és amit én Berlinnek is jelenthetek. Másnap reggel a portugál őrséget jelentősen megerősítették - több mint húsz rendőr vonult a herceg házához. Az angolok belső őrszolgálatát is mozgásba hozták, hála barátom segítőkészségének. Erről hosszabb jelentést küldtem Berlinnek, azonnali választ kérve, hogy ebben a helyzetben milyen akcióra készüljek fel, és szükség esetén fegyver-használattal is számoljak-e. Két nap múlva megérkezett a válasz: „Ön intézkedéseit a dolog állása szerint

mérlegelje.” - Ebben a megfogalmazásban kijózanodást véltem felismerni, és egy kicsit megkönnyebbültem. Közben pedig telt az idő, és közeledett a herceg elutazásának időpontja a Bahama-szigetekre. Londonból már meg is érkezett egy vezető személyisége a Secret Service-nek, Sir Walter Monckton, vélhetőleg azért, hogy amennyire csak lehet meggyorsítsa a herceg elutazását. Kihasználtam ezt, hogy Berlinnek jelenthessem, egy angol ügynök felvilágosított, hogy a herceg és a Secret Service közt az utóbbi napokban súlyos feszültség támadt a nyugatindiai utazás miatt. A Secret Service azzal a figyelmeztetéssel gyakorol rá nyomást, hogy Portugáliában külföldi titkosszolgálatok oldaláról a legnagyobb veszély fenyegeti. Én ugyanis közben azt terjesztettem el, hogy néhány órával a kitűzött indulás előtt a herceg gőzhajóján időzített bomba robban. A portugál rendőrség felkapta ezt a hírt, amellyel én gyakorlatilag segíteni akartam a Secret Service-nek a herceg elutaztatásában és lázas sietséggel kezdtek a hajó azonnali átvizsgálásához. A hercegre és feleségére azonban úgy tűnt, mindez semmilyen hatással nem volt. - A német követségről messzelátóval figyeltem a kikötőben horgonyzó hajót, és láttam, ahogy a hercegi pár, sir Walter Monckton kíséretében, pontosan és teljes nyugalommal felment a fedélzetre. És ezzel befejeződött az én emlékezetes megbízatásom. Most még az volt hátra, hogy Berlinben igazoljam magamat. Ha Hitlernek kellett volna jelentést tennem, minden rendben lett volna. Minthogy azonban előbb Ribbentropot is be kellett kapcsolnom, a legsúlyosabb aggályaim voltak. Természetesen Ribbentrop volt az, aki megérkezésem után azonnal hívatott. Olyan hidegen és hanyagul nyújtott kezet, hogy aggodalmaim még csak fokozódtak. Röviden felszólított, tegyem megjelentésemet. Mikor befejeztem - különösnek tetszett, hogy szokásától eltérően egyszer sem szakított félbe - egy ideig az íróasztalát nézegette, aztán lemondó hangon közölte velem: „A Führer valamennyi táviratát olvasta. Az a kötelességem, hogy az ő megbízásából közöljem, csalódása ellenére, ami az ügy kimenetelét illeti, egyetért az ön döntéseivel és méltányolja.” Nagy kő esett le a szívemről, becsületesen be kell vallanom, hogy Hitlernek ez a magatartása hatást gyakorolt rám. Délután Heydrichnek tettem jelentést. „Az lett volna a leghelyesebb, ha

egyáltalában nem vállalja el ezt a megbízást” - mondta neheztelve. Amint később, 1945 nyarán történt kihallgatásom során észrevettem, a Secret Service-nek tudomása sem volt arról, hogy akkor Portugáliában voltam.

JAPÁN KÉMVÁSÁR EURÓPÁBAN Röviddel azután, hogy visszatértem Portugáliából, varsói szolgálati helyünktől a következő gyorsjelentést kaptuk: „Y3 - A közeli órákban indul útnak innen Berlin felé a lengyel ellenállási mozgalom egy fontos futárja. Név, személyleírás, az utazás célja és eszköze nem ismeretes. Legvalószínűbb, hogy az esti gyorssal utazik.” Mindez sok volt és semmi. Hogy lehet a varsó-berlini gyors sok száz utasa közül egyetlen külső ismertetőjel, támpont nélkül egy gyanús személyt kihalászni? Az az ötletem támadt, hogy „repülőkülönítményt” kell bevetni, különösen képzett tagokat, akik már a vonaton és valamennyi nagyobb megállóhelyen megfigyelik az utasokat. Y3-nak Varsóba azt az utasítást küldtem, hogy nyomozzon tovább. Éjjel jelentette a különítmény parancsnoka, hogy a Posen-Berlin közötti útvonalon hat utast tartóztattak le, akiket gyanúsnak találtak, és igen alaposan átvizsgáltak. Egyikőjük, akit Nebének hívnak, kitűnő lengyel papírokkal igazolta ugyan magát és sem a motozás, sem az üzleti papírjainak átvilágítása semmi gyanúra okot adó tényt nem tárt fel, a különítmény nyelvi specialistája azonban azon a véleményen van, hogy kiejtése oroszos, és valami nincs rendben nála. Először az Odera melletti Frankfurtot jelölte meg utazása céljául, aztán Berlint, utazásának az oka pedig: megbeszélés a japán Mitsui konszern egyik külföldi kirendeltségén. Nebével ugyanabban a szakaszban utazik egy bizonyos K., aki szintén a Mitsui konszernt akarja felkeresni Berlinben, ellentétben azonban kísérőjével, magabiztos, határozott fellépésű. Poggyászának átkutatása nem járt semmi gyanúra okot adó eredménnyel, nála eltekintettek a motozástól. Egyetlen eredmény csupán a különítmény vezetőjének a gyanúja: „Higgyen nekem, ez a Nebe biztosan nem patyolattiszta, és K. vele együtt dolgozik.” A parancsnok öreg, tapasztalt róka volt a maga területén, és hamarosan kiderült, hogy jó csapáson haladt. Délben kaptam a jelentést, hogy Nebe különvált útitársától, és a Stettini pályaudvar közelében lévő egyik szállodában szállt meg. K. Berlin-Steglitzig utazott tovább, és ott egy kis magánlakásban tűnt

el. A többiek alapos vizsgálat után mentesültek a gyanú alól. Annál szorosabbra vontuk a hálót Nebe és K. köré. K. lakása a berlini mandzsúriai követség egy munkatársáé volt. Azonnal elrendeltem a telefon lehallgatását. De K., nyilvánvalóan az ellenőrzés következtében, gyanakvó és rendkívül óvatos lett. Az első három nap alatt egyáltalában nem hagyta el a házat, és csak egyszer hívta fel Nebét, kérve, hogy látogassa meg. A látogatás kb. félóráig tartott. Ezután Nebe visszatért a szállodájába, és onnan telefonált a mandzsúriai követségre, látogatási időt kérve. „Nem, jobb ha nem. Kísérője holnapután az állatkertben az ismert helyen sétálgasson. Önnel együtt egy padon beszélgethet Nicollal.” Ez már igen sokat ígérő volt. Másnap délelőtt Nebe ismét felkereste útitársát K. lakásán. Maga K. a lakását még mindig nem hagyta el egyszer sem. Látogatót sem fogadott, és bevásárolni sem ment le. Megbújt, mint egy vakondok a földjáratában. Aznap este Nebe a szállodájában egy nővel találkozott, aki a mandzsúriai követség szakácsnője volt. Egy berlini fiatalembertől, aki a mandzsúriai követség házában afféle segédházmester volt, megtudtuk, hogy a szakácsnő lengyel születésű, de mandzsúriai útlevele van. Rajta kívül még további hat lengyel tartózkodik a követségen, megfelelő igazolványokkal ellátva, a követség alkalmazottjaiként. A Nicol nevet még sohasem hallotta. A külügynél és az idegeneket ellenőrző rendőrségnél megkísérelt puhatolózások sem jártak eredménnyel. Tehát fedőnévről lehetett szó. Felmerült a kérdés, hogy mindjárt kapjuk el őket, vagy Nebét és K.-t még további megfigyelés alatt tartsuk-e? - Nicol talán területen kívüli védettséget élvező tagja a mandzsúriai követségnek, vagy esetleg japán? Ez kellemetlenségekhez vezetne. Y3 közben értesített, hogy Varsóban semmi egyebet nem tudott felderíteni. Megfigyeléseink alapján mégis egész bizonyossággal feltételezhettem, hogy a lengyel ellenállási mozgalom titkosszolgálata és a japán titkosszolgálat közötti valamilyen együttműködésről lehet szó. Mert a mandzsúriai követség gyakorlatilag „japán nagykövetséget” jelentett. Elhatároztam, hogy összecsomagolom őket. Csak a kedvező pillanatra kellett várnom. Még nem tudtuk, hogy az állatkerti találkozón a titkos anyagok kicserélése szóban történik-e. Utóbbi esetben az átadás pillanatában kell beavatkoznunk, mert az

időhúzást a résztvevők területenkívülisége miatt lehetőleg el kellett kerülnünk. Ha a partnerek a szóbeli közlésre szorítkoznának, akkor az embereinknek meg kellett kísérelniük, hogy minél többet meghalljanak. Felvettem a kapcsolatot az állatkert vezetőségével. Másnap reggel az állatkertben a mi „kertészeink” vették át a szolgálatot. Zöld kötényben, és alaposan felszerelve kertészeti eszközökkel. Pontosan tíz órakor taxin érkezett K. Miközben fizetett, szeme gyorsan végigpásztázta a környéket. Aztán, mint gondtalan sétálgató, elindult az egyik sétányon. És egyszerre egy mellékösvényről, embereink számára egészen rejtélyesen, váratlanul, nem tudni hogyan, előbukkant Nicol. Nyilvánvaló volt, hogy K. ismeri. A többi most már nagyon gyorsan játszódott le. Futólagos üdvözlés után K. egy kis csomagocskát vett elő a nadrágzsebéből, és átnyújtotta a másiknak. Ebben a pillanatban embereink mindkettőjüket letartóztatták. Valamivel később hasonlóan járt Nebe is, és hogy biztosra menjünk, őrizetbe vettük a szakácsnőt és a mandzsúriai követség valamennyi útlevéllel ellátott lengyelét. Minthogy ebben az esetben a területenkívüliséget nem vettem figyelembe, azonnal tanácskoztam Luther helyettes külügyi államtitkárral esetleges bocsánatkérési indokokról, melyekkel szükség esetén előhozakodhatunk. A letartóztatásokat például tévedésként is feltüntethetjük, de amint ez hamarosan kiderült, erre már nem is volt szükség, mert Nebe és Nicol révén bőséges terhelő adat jutott kezünkre. Az átadott kis csomag tartalma egy közepes nagyságú, majdnem új ruhakefe volt ezüst hátrésszel, és egy új tubus fogpaszta. Hosszú ideig kerestük a rejtekhelyet, míg felfedeztük. A ruhakefe oldalának bizonyos helyét megnyomva a hátrészt le lehetett venni. Ez a fadarab, amelyre a sörtét felenyvezték, kis, rejtett mélyedésekkel volt tele, már előhívott mikrofilmek rejtekhelyeivel, amelyeket apró alumíniumcsövecskékben helyeztek el. Hasonló felfedezésre bukkantunk a fogpasztatubus megvizsgálása után. Összesen negyven mikrofilm volt a zsákmányunk. A kópiák háromaktányi titkosszolgálati információs anyagot tettek ki. Egy részük a kettéosztott Lengyelország politikai összképével foglalkozott francia és angol nyelven. Lengyelül egy elsőrangúan felépített, tárgyilagos analízist adtak a megszálló hatalmak által elkövetett pszichológiai hibákról és mulasztásokról, és ebben a tekintetben az oroszok még rosszabb bizonyítványt kaptak, mint mi. Az anyag többi része a lengyel ellenállási hadsereg szervezetével, a tervekkel és

kiépítésével foglalkozott; mindez nyilvánvalóan számításba vette a baráti titkosszolgálatok segítségét. A beszámoló utolsó része a német megszálló hadsereg erejével és megoszlásával foglalkozott, kiegészítve számtalan pontos statisztikai anyaggal. A Wehrmacht főparancsnokságán egy ilyen hiteles és áttekinthető jelentést olvasva nem kis mértékben meglepettnek mutatkoztak, főleg azért, mert a számszerű adatok a legapróbb részletekig pontosak voltak. Ezekre magyarázatot csak a lengyel nők közreműködésében találhattunk. Bizonyos utalások még csak tervbe vett lépésekre és arra mutattak, hogy magas rangú német tisztek a lengyel nők mellett el-elszólták magukat. Egy ilyen terjedelmes jelentés csak egy igen széles körű hírszerző hálózat eredménye lehetett, és egyértelmű bizonyítéka volt a lengyel ellenállási mozgalom rendkívül ügyes tevékenységének és a lengyel nép konspirációs rátermettségének. Különösen érdekes volt számomra, hogy meg kellett állapítanom: a lengyel ellenállási hadsereg kezdte beépíteni a maga hírszerző szolgálatát a japán titkosszolgálatba. Fel kellett derítenünk a lengyel kémszervezet központját. A zsákmányolt anyag mindenesetre elegendő volt ahhoz, hogy K.-t, a Lengyelországnak kémkedő egyik szervezet fő figuráját leleplezzük. Nebe viszont csak mellékszereplő; ő a kihallgatások alatt aránylag nyílt volt, és már hat óra múlva mindent elmondott, amit tudott. Ó a lengyel ellenállási hadsereg egyik varsói főügynöke és egy ukrajnai csoport között tartotta az állandó futári kapcsolatot. Ez a Melnik-csoport volt, amelyik akkor hivatalosan velük rokonszenvezett. K. ellenben keményebb diónak mutatkozott, lévén tetőtől-talpig lengyel nacionalista. Két nap múlva eljött hozzám a kihallgatást vezető specialista és panaszkodott, hogy K.-val nem megy semmire. „Adjon nekem szabad kezet ezzel a megátalkodott lengyellel szemben.” Megparancsoltam neki, hogy vezesse elő nekem K.-t, mert meg voltam győződve róla, hogy vele szemben a Müller-féle módszerekkel a legcsekélyebb sikert sem érjük el. Röviddel ezután K.-t bevezették a szobámba. Magas, impozáns jelenség volt, jóvágású arccal. Minden mozdulatán meglátszott, hogy a lengyel hadsereg tisztje. Tudta, hogy kivel beszél, és először nagyon tartózkodóan viselkedett. Úgy kezeltem, mint tisztet, elmondtam neki, hogy milyen helyzetben vagyunk, és arra kértem, próbálja magát az én helyzetembe képzelni. Többek

közt hangsúlyoztam, megértem, hogy nem akar vallomást tenni, mert nem óhajtja ezzel egyetlen bajtársát sem elárulni. Másrészt viszont a már kezünkben levő anyag elég ahhoz, hogy mint kémet agyonlövessük. Sok bajjal járt, míg a titkosszolgálat központjánál ezt elintézhettem, de megkíséreltem számára a következő áthidalást ajánlani: céloztam rá, hogy az ő vallomásai már csak azért sem mennek árulásszámba, mert a varsói központot a mandzsúriai követség figyelmeztette, és a lengyel ellenállási hadsereg már biztosan átszervezte a veszélyeztetett pontokat. Bevallotta, hogy neki már négy napja jelentkeznie kellett volna, és ezért a biztonsági rendszabályok automatikusan életbe léptek. Ennek a megerősítését megkaptuk, amikor a zsákmányolt anyag kiértékelésekor azonnal nyomozást indítottunk a lengyel ellenállási hadsereg varsói laboratóriuma után. Ez a modernül felszerelt intézet két nappal azelőtt megszűnt. Vezetője, P. professzor, a varsói műszaki egyetem tanára pedig eltűnt. Az volt a véleményünk, hogy a japán titkosszolgálat segítségével elmenekült. K.-val való beszélgetésünkkel megalapoztuk és megtaláltuk a folytatás lehetőségét. Hozzáférhetőbbnek és megközelíthetőbbnek mutatkozott. A varsói titkosszolgálati központról azonban nem árult el semmit. Ezzel szemben meglepetésemre - bepillantást tett lehetővé más titkosszolgálati összefüggésekbe. De biztos, hogy nem félelemből tette. Ennek a motívumát én sokkal inkább az ő őszinte vallomásában fedeztem fel: „Bár én gyűlölöm a németeket, Lengyelország elnyomóit, de még sokkal jobban az oroszokat.” Ez a beállítottság lehetett, ami őt végül is arra indította, hogy megbízásunkból Olaszországba menjen, és ott 1945-ig a mi titkosszolgálatunk számára dolgozzon. Ami a lengyelek együttműködését illeti a japán titkosszolgálattal, arról a K.val való beszélgetés után folytatott kiegészítő nyomozás alapján a következő kép alakult ki: a japánok rendkívüli alapossággal kiépített hírközpontokat tartottak fenn Belgrádban, Vichyben és Stockholmban. Berlin az egyik futárállomásuk szerepét töltötte be. A japán titkosszolgálatnak már igen korán pontos ismeretei voltak a lengyel ellenállási hadsereg felépítéséről, ez a hadsereg eleinte inkább laza ellenállási csoportokból, semmint volt katonatisztek és katonák zárt egységeiből tevődött össze. A japánokat a lengyel földalatti hadsereggel való együttműködésben az motiválta, hogy Lengyelországban széles platformot létesítsenek a saját hírszerző szolgálatuk számára. A japánok szívesen éltek ilyen kerülő utakkal, mert így nem

kellett magukat felfedni; a honi lakosságot anyagi támogatással szokták magukhoz kötni. A kettészakított Lengyelország a japán titkosszolgálat számára különösen fontos terület volt - két oldal felé is kihasználhatták; egyrészt Németország, másrészt Oroszország ellen is. Emellett sem pénzre, sem diplomáciai iratokkal ellátott idegenekre nem volt szükségük. A németek a K.-eset után nem keresték velük az együttműködést, mindenekelőtt az Oroszország elleni közös titkosszolgálat kiépítésére. Talán nem érdektelen megemlíteni a japánok titkosszolgálati módszereit. Az általunk elfogott lengyelek vallomása és a megszerzett anyag révén a részletes kidolgozáson kívül mást is tapasztaltunk. Egy boríték is a kezünkbe került, a címzése: „Római állomás”, Ledochovskynak, a jezsuita rend generálisának szólt. De nem tudtuk a vallomásokból kivenni, hogy milyen módon és milyen formában történt az együttműködés ezzel a renddel; ám fel kellett tételeznünk, hogy rendszeres kapcsolatról van szó. A berlini „átrakodóhelyen” megszerzett anyagot Stockholmba szánták, mégpedig egy volt lengyel tiszt címére, aki ugyancsak a japán követség szolgálatában állt. A mi kartotékunk ezt a lengyelt az orosz titkosszolgálat tisztjeként tüntette fel. Most az új információknak megfelelően Stockholmban megfigyeltük: állandó látogatója volt a japán követségnek, olykor-olykor felkereste az orosz képviseletet is. Ezen nem volt mit csodálkozni, mert ez megfelelt Onodera japán követ munkastílusának, aki egyik kulcsfigurája volt az Európában működő japán titkosszolgálatnak. Onodera nevezetesen a hozzá befutó információs anyagot, amelyet már a Vichyben, Rómában vagy a Belgrádban lévő centrumokban kiértékeltek, a szó igazi értelmében árunak tekintette, tehát cserekereskedelmet űzött. Az igazságnak megfelelően dicsérni kell, hogy ő emellett „kifogástalan árut” vitt a piacra. Ám kereskedelmi partnereitől is hasonló „komolyságot” követelt. Aki ezt a játékszabályt nem tartotta be, azt kiiktatták a partnerek sorából. Amikor megállapítottam, hogy Onodera nem csak az oroszoknak, hanem az angol titkosszolgálatnak is ellátója volt, bizonyos helyzetekben bekapcsolódtam egyik stockholmi ügynökükön keresztül ebbe a kereskedelmi forgalomba. Emellett munkatársam ajánlotta, hogy uz olasz titkosszolgálattal is lépjünk érintkezésbe. Először mint „szállítók” jelentkeztünk. Az Onodera úrnak szánt anyaggal nem akartunk azonnal bizalmatlanságot kelteni. Nem volt szabad sem túlságosan válogatott, sem túlságosan vegyes anyagot nyújtani - inkább

valódit, de kevéssé fontosat. Félrevezető anyagot. Amit én cserébe elfogadtam, gyakran blöff volt. Így például a szovjetek kiváló információt szolgáltattak Angliáról; az anyag részben közvetlenül az angol hadügyminisztériumból származott. Ezt csak a következőképpen tudtam megmagyarázni: az oroszok már akkor szorosan együtt dolgoztak a vörös kínai titkosszolgálattal, amelyik viszont kapcsolatban állt angol diplomáciai körökkel. Az anyag részben olyan fontos volt, hogy én ezt nem az angol osztályunknak adtam oda kiértékelésre, hanem magam dolgoztam fel. Erre még más helyen visszatérek. A svájci japán követ, Okamoto, megpróbálta utánozni stockholmi kollégáját, ő is létesített egy hasonló „piacot”. Valószínűleg hiányzott azonban belőle Onodera ügyessége, úgyhogy rajta keresztül nem sikerült számottevő forgalmat lebonyolítani. Okamoto kártyáiba jobban bele is tudtunk látni, minthogy sikerült a nála használatos diplomáciai kódjeleket lekoppintani, és számtalan táviratát elolvasni. A K.-eset azzal ért véget, hogy a mandzsúriai követség hat héttel később érdeklődni kezdett állampolgárainak tartózkodási helye felől. Erre szabadon engedtük a letartóztatottakat; valamennyien eltűntek a Balkánon.

AZ ABWEHR MEGERŐSÍTÉSE Időközben Heydrich megbízásából Wiesbadenben volt egy kiküldetésem. Ott ült össze a német-francia bizottság a fegyverszüneti tárgyalások folytatására. Egy kissé nagyító alá kellett vennem a külföldi delegátusokat. „A Führermint ezt Heydrich nekem elmagyarázta - tele van gyanakvással.” Bár a francia küldöttség vezetője, Huntzinger tábornok, személy szerint tiszteletre méltó katonatiszt volt, Hitler mégis úgy vélte, tanácsos lenne a tárgyalások közben kipuhatolni, hogy mik a szándékai. A helyszínen mindenekelőtt a bizottság számára kiszemelt épület helyiségeinek beosztására voltam kíváncsi. Tárgyaltam a wiesbadeni állomáshelyünk vezetőjével is, és azt mérlegeltük, hogy juthatnánk a legkevesebb feltűnéssel a francia tárgyalópartner közelébe, és hogy hallgathatnánk le bizalmas megbeszéléseiket. Végül is az látszott a legcélszerűbbnek, ha irodistáknak álcázott, megbízható nőket csempészünk be a bizottságba, akiknek meg kell kísérelniük barátságot kötni a francia törzskar néhány tagjával, különösképpen pedig azzal, aki a dokumentumok őrzésével van megbízva. Tervünk sikerült. Kulcsmásolatokkal majdnem minden este be tudtunk jutni az egyik fürdőszobába, és hozzáférkőzhettünk a franciák trezorjához, amelyben legfontosabb okmányaikat őrizték. Egy hét múlva Huntziger tábornok minden fontos jelentésének fotókópiája a kezünkben volt. Az anyag, mint a tárgyalások ellenkontrollja, rendkívül hasznosnak bizonyult, már csak a német delegáció által követendő taktika céljából is. Mert azok a számok, amelyeket Huntzinger tábornok tárgyalás közben említett a még meglévő fegyverkészletekről, vagy a különböző évjáratok kiképzésére vonatkozó adatai mindig Franciaország javára voltak eltúlozva. És aligha tévedett az, aki feltételezte, hogy Huntziger, mint francia hazafi, mindig arra a pillanatra gondolt, amikor Franciaország ismét olyan helyzetbe kerülhet, hogy új kötelékeket fegyverezhet fel. Ez a szándék ösztönözhette arra is, hogy Weygand tábornoknak állandó betekintést tett lehetővé a tárgyalásokba. Ezzel a törekvéssel függött aztán össze, hogy vagy egy évvel később Weygand tábornokot Hitler parancsára letartóztatták. Hitler ugyanis félt, hogy elmenekül. Miután az utcáról elhurcolta egy úgynevezett „repülő SSkülönítmény”, felhívott Himmler: éppen a Führernél van és az ő telefonján beszél. Aztán közölte, Hitler engem jelölt ki rá, hogy mindent megtegyek a

Weyganddai kapcsolatos lovagias bánásmód érdekében. Elhatározta, a tábornokot a ravensburgi SS-tisztiiskolába internáltatja, és most ő, Himmler közli velem a parancsot, személyesen utazzam oda, és a parancsnokkal egészen a legapróbb részletekig beszéljek meg mindent: könyvek, kímélő ételekre szóló igény, a helyiségek berendezése. Röviden: minden teljesíthető kívánságát figyelembe kell venni. Szó szerint így hangzott ez a parancs: „Felelőssé teszem, hogy Weygand tábornokban teljességgel az a benyomás támadjon, a Waffen-SS lovagias elbánásban részesíti.” Mikor aztán a német-francia fegyverszünet életbe lépett, megkezdődött Berlinben egy többé meg nem szakadó lánca a külföldi hivatalos látogatásoknak. Többek közt eljött a spanyol bel- majd külügyminiszter, Serrano Suner. Ekkor azt a kissé különös feladatot kaptam, tartsam megfigyelés alatt Sunert és egész kíséretét, ráadásul pusztán abban a tekintetben, hogy milyenek a lélektani reakcióik: a spanyolok milyen megbeszéléseknél érdeklődnek különösebben, melyeken unatkoznak, mikor igyekeznek kérdéseikkel saját képet kialakítani és hasonlók. Ezt a látogatást abból a szempontból tartották fontosnak, hogy a Hitler tervezte Félix-hadművelet sikere érdekében letapogassák Spanyolország álláspontját: hogyan fogadják azt a szándékát, hogy Gibraltárt elfoglalja és tengeralattjáró-támaszpontokat biztosít magának az afrikai spanyol kikötőkben és a Kanári-szigeteken. Suner nagyon dörzsölt tárgyalófél volt, és Ribbentrop erőteljes rohamai elől újra meg újra nagyon ügyesen kitért. Mindenesetre egy étkezés alkalmával, amikor Ribbentrop pohárköszöntőt mondott, és egy különlegesen otromba fordulattal célzott a Kanári-szigetekre, észrevettem, hogy Suner halálsápadt lett, és válaszában ezen a célzáson nyilvánvalóan átsiklott. Minthogy Ribbentropnak nem sikerült a térnyerés, Himmler kísérelte meg, hogy amit véleménye szerint a külügyminiszter elpuskázott, azt helyreigazítsa. Egy álló nap azon erőlködött - minden udvariasságát latba vetve -, hogy meglágyítsa a spanyolt. Megfigyelőhelyemről azonban azt észlelhettem, hogy mindezenközben Suner rettenetesen unatkozott. Ha Himmler magmaradt volna szűkszavú prózai stílusánál, talán nagyobb hatással van a spanyol miniszterre. Suner józan reagálása Hitlert arra a megjegyzésre indította, hogy ezt az öntelt jezsuita növendéket, Himmlert, valamikor még észre fogja téríteni.

Legszűkebb környezetében Hitler később azt fontolgatta, hogy a Félixhadműveletet végső esetben Spanyolország ellenében is végre kell hajtani. Ebben az időben egy titkos jelentést tettek elébem olyan előkészületekről, amelyeket egy különleges német osztag hajtott végre Spanyolországban némely felvonulási területek, ellátó raktárak, híradóvonalak és utak biztosítása érdekében. Különleges szerepet játszottak ebben a jelentésben a Gibraltárral szemben elhelyezkedett tüzérségi állások. Hitler úgy nyilatkozott a jelentés előterjesztése után, hogy a stukák sűrű kötelékeit szándékozik bevetni, a bombák Gibraltár szikláit szétspriccelik majd, és az ellenséges ütegállásokat elborítják a lezuhanó görgetegek. Hogy Francónak milyen ügyesen sikerült elkerülnie a háborúba keveredés veszélyét, az eléggé ismeretes. Ez idő alatt Hitler azzal is kísérletezett, hogy politikai egyezségre jusson az oroszokkal, és ezáltal döntési szabadságot kapjon a nyugati hatalmakkal szemben. Himmler elmondta nekem, hogy ő Hitlert ismételten figyelmeztette a szovjetnek mint partnernek a kiszámíthatatlanságára és veszélyességére, és bizonyítékként többek közt emlékeztette Oroszország legutóbbi, Besszarábiában és Bukovinában tanúsított magatartására. Károly román király Hitler tanácsára ezeket a területeket átengedte Oroszországnak. Miután Németország megegyezett Romániával egy „tanezred” Bukarestbe küldéséről, Moszkva reagálása az volt, hogy román szigeteket szállt meg a Duna deltájában. Az indokuk: ezek is Besszarábia területéhez tartoznak. Így a szovjet uralta a Duna kijáratát a Fekete-tengerre. Az emiatt keletkezett bizalmatlanság ellenére Hitler még egyszer próbára akarta tenni Oroszországot. Ribbentrop tehát levelet írt Sztálinnak Hitler megbízásából, és a levélben azt sejtette, hogy Németország üdvözölné Oroszország csatlakozását a hármas paktumhoz. Sztálin válasza, bár nagyon udvarias volt, éreztette a vonakodást, ami a dolog lényegét illette. Végül is egy megbeszélést indítványozott a szovjet külügyminiszterrel. Így került sor Molotov berlini látogatására 1940. november 13-án. Kíséretében ott volt az újonnan kinevezett nagykövet, Dekanoszov, Sztálin földije és bizalmasa. Dekanoszov kinevezését berlini nagykövetté aggodalommal fogadtuk, mert tisztában voltunk azzal, hogy ez az orosz titkosszolgálat tevékenységének a megerősödését jelenti majd mind Németországban, mind az

általunk megszállt területeken. A varsó-berlini útvonal biztosítása az orosz hivatalos látogatás alatt az én kötelességem volt. Német területen a biztonsági intézkedések nem jelentettek gondot számomra, a lengyel útszakaszon azonban meglepetésekre is fel kellett készülnünk. A szovjetek is ilyen aggályokkal álltak elő. Az egész vasútvonalat megkettőzött őrséggel biztosítottuk. Ezenkívül speciális egységek végigjárták az egész vasúti pályát. Alapos határ-, szálloda- és vonatellenőrzést rendeltünk el. Ezzel egyetemben indirekt módon ügyeltünk Molotov egész kíséretére; nem az első alkalommal történt volna, hogy az oroszok kihasználva egy ilyen lehetőséget, észrevétlenül titkos ügynökeiket is becsempészik. Gyanúnk ebben az esetben sem volt alaptalan. A kíséret három tagját nem tudtuk azonosítani, és ezek voltak éppen, akik Berlinben minden lehető helyen azonnal kapcsolatokat teremtettek. Egyszer el akartuk kapni az egyiket, de az orosznak sikerült nagykövetségüket, a területen kívüli zónát elérni és ott eltűnni. Molotov négy nap múlva visszatért Moszkvába. Valamivel később a német nagykövetnek, gróf Schulenburgnak jegyzéket nyújtottak át, amelyben többek közt állásfoglalást és tisztázást kértek a következő részletekről: a Szovjetunió igényt tart Finnország bevonására saját érdekterületébe, Bulgáriában katonai helyőrségeket szándékszik létesíteni, és az országgal hasonló szerződéseket köt, mint amilyeneket Németország és Románia kötött. Továbbá támaszpontokat szándékozik követelni a Dardanellákon, és Batumi-Bakutól délre, abban az esetben pedig, ha Törökország megtagadná ezt, Németországnak, Szovjet-Oroszországnak és Olaszországnak meg kell tanácskoznia, milyen együttes lépéseket kell tenniük e cél érdekében. Továbbiakban Németországnak közvetítő szerepet kell vállalnia a Szahalinellentétek miatt Oroszország és Japán közt. Ha ezekben a pontokban kielégítő biztosítékokat sikerül kapnia, a Szovjetunió kész a háromhatalmi egyezményhez csatlakozni. A válasz, amit Hitler erre 1941. június 22-én adott - addig egyáltalában nem reagált rá -, ismeretes: katonai támadás Oroszország ellen. Már 1940 szeptemberében húsz hadosztállyal erősítette meg a keleti frontot, és bekérette az Oroszország elleni felvonulási terveket. A végleges elhatározás a Kelet elleni menetelésre már néhány héttel Molotov látogatása után

megszületett. Abban az időben, egy beszélgetés alkalmával Heydrich elejtett néhány szót előttem Hitler „frontfordulatáról”. Hitler véglegesen feladta a jövőre vonatkozó tervét az „euro-afrikai térség” kialakításáról. Az új jelszó az „Eurázsia-térség”, mondotta, miközben őt is, úgy látszott, valamilyen szorongó érzés gyötri; ezt a következőkből gondoltam: „Ezek a britek szörnyen konokok. Egyszerűen semmilyen belátásra nem hajlandók.” Néhány hónappal később megtudtam, hogy Hitler 1940. december 12-én aláírta a Barbarossa Wehrmacht-parancsot: támadást a Szovjetunió ellen. Engem közben két hónapos kúrára utaltak be Karlsbadba. De sem üdülést, sem gyógyulást nem jelentett számomra. Állandóan küldözgették utánam az aktákat, végül is idő előtt megszakítottam a gyógykezelést, és visszatértem Berlinbe. Ott azonnal az a hír fogadott, hogy az orosz titkosszolgálat jelentékenyen sűrítette a hálózatát, és teljes gőzzel dolgozik. Megfelelő ellenakciót kellett tehát indítanunk, és néhány helyen, mindenekelőtt Breslauban oda-odakapni. Miután az erre vonatkozó anyagot áttanulmányoztam, elhatároztam, hogy egy darabig még várakozunk és folytatjuk a fürkészést. Munkatársaim figyelmeztetlek, de én nem hagytam magam kioktatni, és így sikerült a szovjeteknek egy huszárcsíny, ami keleti terveinkre nagyon hátrányosan hatott. Breslaui elhárító központunkat egy nagyon rendes tisztviselő vezette, aki évek óta, mint elsőrangú orosz és lengyel nyelvtudással rendelkező keletszakértő, feldolgozta a keleti térséget. Munkatársa a katonai elhárítás szektorában egy ugyanolyan képességű férfi volt. Jelentéseik meglehetősen sok jó szolgálatot tettek nekünk. Ennek ellenére már régebben az volt a benyomásom, hellyel-közzel megkísérelték, hogy Berlinnek port hintsenek a szemébe. Ezért karlsbadi kúrám előtt, inkább csak rutinszerűen, elrendeltem, hogy különös figyelemmel kísérjék munkájukat, és tartsák mindkettőjüket diszkrét megfigyelés alatt. Ekkor jelentették, hogy házukba nagyon sok idegen jár ki és be, akikkel leginkább oroszul beszélnek. Most jelentést kaptam arról is, hogy mind a ketten családostul meglehetősen nagy lábon élnek. Mi számot vetettünk a kiadásaikkal és feltettük a kérdést, vajon ki fizeti ezt a feltűnő életvitelt. Nem sokkal ezután jelentette a breslaui emberünk, hogy szolgálati kocsiját feltörték az utcán és elloptak egy nagyon értékes feljegyzéseket tartalmazó aktatáskát. Mielőtt még mi lecsaptunk volna, mindketten, ő és a katonai elhárítástól kollégája, nyomtalanul eltűntek.

És velük a két szolgálati hely legfontosabb iratai is. A mi emberünk felesége - a másiké egészen hirtelen meghalt -elmondta kihallgatása alkalmával, férjének, bár együttműködött az orosz titkosszolgálattal, az volt a szándéka, hogy Németországnak tegyen nagy szolgálatot. Nem mert ehhez előzetesen hozzájárulást kérni a berlini központtól, mert azt biztosan nem adták volna meg. Időközben szakemberek átvizsgálták az egész házat. Keveset találtunk, mindössze eltépett iratok darabkáit egy kis kézi útitáskában. A Bűnügyi Technikai Intézet megállapítása szerint ezek a feleségéhez írott búcsúlevelek maradványai voltak, köztük egy befejező mondattal: „Te is jössz utánam.” Az asszony tagadta, hogy valamikor is ilyen levelet kapott volna a férjétől. Kétségbe vonta azt is, hogy az egyáltalán a férje írása. Az írásszakértők véleménye az volt, hogy az írás vonalvezetése minden esetben egyértelműen arra utal, a levélíró erős alkoholos vagy kábítószeres befolyásolás alatt állt. Ennek alapján széles körű nyomozást rendeltem el, de minden siker nélkül. Mind a ketten eltűntek és nem kerültek elő. Azt sem tudtuk megállapítani, árulók voltak-e, vagy az oroszok elrabolták és talán meg is ölték őket. Szovjet részről egy másik betörés és ellenem irányult csapás a gazdasági kémkedés szektorában ért. Ott dolgozott egy idősebb, súlyosan cukorbeteg felügyelő, L., akit kedélyességéért, jólelkűségéért a hivatalban mindenki csak „Willy bácsinak” szólított. Házasember volt, és egyszerű polgári életmódot folytatott. Egyetlen szenvedélyét ismerték, a lóversenyt. 1936-ban ment ki először futtatásra és kötött fogadást, és azonnal megkedvelte a dolgot, bár havi keresetének nagy részét eljátszotta. Az ismerősök jó tippeket adtak a csalódottnak, és Willy bácsi azzal vigasztalta magát, hogy a veszteséget hamarosan visszanyeri egy újabb fogadással. Ismét tett és veszített, így nem maradt egyetlen fityingje sem. Kétségbeesve és tanácstalanul éppen el akarta hagyni a lóversenyteret, amikor két ismeretlen megszólította, akik nyilvánvalóan tanúi voltak balsorsának. „Na és aztán - mondta berlini dialektusban az egyik, aki mészárosnak adta ki magát -, ilyesmi velem is megesett már, emiatt nem kell mindjárt lógatni az orrát.” A mészáros együttérzéssel viseltetett Willy bá’ kedvtelése iránt, és segítőkészen felajánlott neki egy szerény összeget azzal a feltétellel, hogy nyereség esetén ötven százalék őt illeti meg. Willy bácsi belement a dologba,

de ismét peches volt és veszített. Megint kapott előleget és nyert. De ezt a pénzt sürgősen családja létfenntartására kellett fordítania. Ekkor a mészáros benyújtotta a számlát. Az egész pénzt visszakövetelte, s minthogy Willy bácsi nem volt abban a helyzetben, hogy fizethessen, feljelentéssel fenyegetőzött a felettes hatóságainál. Egyezkedés közben meglehetősen leitatták Willy bá’-t, és ilyen állapotban rávették, hogy fogadja el a segítőkész „barátok” feltételeit. Egy újabb kölcsön ellenében megígérte, hogy titkosszolgálatunk központjából információkat szerez számukra. Ettől a pillanattól kezdve az oroszok szolgálatában állt. Évekig olyan ragyogóan irányították, hogy senki nem vette észre a pót-jövedelemforrást. Hódolhatott a lóversenyek iránti szenvedélyének, de gondosan ügyeltek rá, hogy az életszínvonala ne változzék. Növekvő bankbetétje is olyan ravaszul volt elhelyezve, hogy az sem adott semmilyen gyanúra okot. A mészáros volt a közvetítő személy, aki helyette kivette a szükséges összegeket. Idők folyamán olyan hatalmas és fontos anyagot játszott az oroszok kezére, hogy némely területen lényeges átszervezéseket kellett végrehajtanunk. Kihallgatása során bevallotta, hogy partnereinek nemcsak szóbeli információkkal szolgált, hanem fontos írásbeli dokumentumokat is átadott. Az írásbeli anyagot rendszerint kalapja bélésébe rejtette. A tehetős mészárosmester ugyanolyan kalapot hordott, és a vendéglőt elhagyva a kalapokat észrevétlenül elcserélték. A jelentéseket még akkor éjszaka továbbjuttatták Moszkvába egy eldugott német házból, ahol a szovjet ügynökök adóállomást rendeztek be. A távírós maga egy Moszkvában kiképzett kommunista, tagja nemcsak ennek a pártnak, hanem a nemzetiszocialista pártnak, a Nemzetiszocialista Jóléti Szervezetnek és a Német Munkafrontnak is. Környezetében úgy ismerték, mint igen buzgó nemzetiszocialistát. Egy nap azonban megbetegedett, operálni kellett. Narkózisában aztán a titkos kódok megváltoztatásának a szükségességét emlegette, és közben néhányszor felkiáltott: „Miért nem jelentkezik Moszkva?” Kezelőorvosa személyesen ment Müllerhez, hogy jelentést tegyen erről. A leleplezett kémcsoport összesen tizenhat ügynökből állt, és hozzájuk tartozott Willy bácsi is. Nyolc bűntársával együtt a rögtönítélő bíróság golyó általi halálra ítélte, és nyomban kivégezték őket. Mivel Himmler szigorú titoktartást rendelt el Willy bácsiról, hivatalában elhíreszteltük, hogy szolgálati ügyben Varsóba menet, nyilvánvalóan a cukorbetegségtől kómába esvén, kizuhant a vonatból, és halálra zúzta magát.

Willy bácsi esete tipikus mesterműve volt a szovjeteknek. Az ügynökök irányítására többnyire olyan erőket használtak fel, amelyek előzőleg alapos kiképzésben részesültek. Áldozataik megdolgozására bőségesen hagytak maguknak időt; nem siettek el semmit és nem is követeltek lehetetlent; két lábbal álltak a földön. Röviddel Karlsbadból való visszatérésem után Heydrich meghívott vadászkunyhójába. Néhány nyugodt órát szerettünk volna ott eltölteni, és felhasználni az idő arra is, hogy megbeszéljük a kémelhárítás újjászervezését, különös tekintettel a szovjet titkosszolgálatra. Fő témák: az elhárító szolgálat megelőző védelme és egy megerősített kémelhárítási különítmény bevetése, behatolása az ellenséges titkosszolgálatba. Elsőrendű feladata volt az is, hogy a környező országokban, mint Románia, Magyarország, Lengyelország, Finnország is sűrűbb elhárító hálózatot fonjunk. Mindenekelőtt az volt a legfontosabb, hogy kellő időben felismerjük az ellenséges kémtevékenység súlypontjait, és nagyszámú ügynök bevetésével behatoljunk az ellenfél titkosszolgálatába. Az volt a nézetünk, hogy mi is merítünk ebből a lerakatból. Emellett lehetőleg sok, már a szovjeteknek dolgozó ügynököt „megfordítunk”, hogy a szovjet hármas szisztéma szerint nekünk hajtsanak hasznot. A hírszolgáltatás technikai kiépítése nélkül azonban az ilyen intézkedéseknek csak egyedi jellegük lehetett. Egyrészt szükséges volt a külfölddel való teljes posta- és telefonkapcsolatot modern eszközökkel ellenőriznünk, másrészt a rádióforgalmat a magasfrekvenciás technika legújabb vívmányainak felhasználásával a mi kémelhárításunk súlypontjává tennünk. A rádióelhárítás illetékessége tekintetében a Wehrmacht és Himmler közt komoly ellentétek támadtak. Nekem célszerűnek tetszett, ha megkapjuk a Wehrmacht illetékességét, mert az amúgy is rendelkezett az ehhez szükséges anyagi segédeszközökkel, és megvoltak a személyi feltételei is. Ebben az esetben csodálatosképpen Heydrich is a Wehrmacht pártjára állt, és sikerült érvényesíteni az akaratát Himmlernél. Ezeken túl növekvő gondot okozott nekünk az üzemeink védelme. 1943-ban a külföldi munkások száma, akik még a legtitkosabb üzemekben is dolgoztak, meghaladta a hatmilliót. Mindeddig minden fontos gyárban egy politikai és egy katonai elhárító tevékenykedett. Ennek a kettős felügyeletnek az új

védelmi szervezettel véget vetettem. Most már egyetlen felelőse az ügynek a védelmi parancsnok volt. A hadiüzemekben a gyárőrség egyenruhás alakulatot képezett a szabotázsok, robbantásos merényletek és gyújtogatások megakadályozására és leküzdésére. Hosszadalmas tárgyalások után sikerült elérnünk, hogy a nagyipar is járuljon hozzá a kiképzés és felszerelés költségeihez. Ezzel párhuzamosan folyt az ipari és gazdasági kémelhárítás kiépítése. Az előbbi a termelőüzemek termékeit felügyelte, az utóbbi a kereskedelem és a piac területét. Pusztán csak bűnügyi nyomozók nem feleltek meg az itt felmerülő követelményeknek. Be kellett fogni magukat a gazdasági vezetőket, az ipari és kereskedelmi szövetségek főnökeit is az elhárítómunkába. Természetesen ilyen esetben el kellett kerülni még a gyanú árnyékát is annak, hogy bármilyen kapcsolatuk van a titkosszolgálattal. Heydrich - aki maga mondta, hogy nem sokat ért a gazdasági ügyekhez - itt szabad kezet biztosított nekem. Így én egy alkalmas házat vásároltam Berlin központjában, és berendeztem néhány kényelmes termet gazdasági klubnak. A gazdasági minisztérium segítségével rövid idő alatt sikerült valami száz élenjáró gazdasági vezetőt a nekik szánt feladatokra megnyernem. Ebből az együttműködésből magam is igen hasznos felismerésekre jutottam, amelyek nagy segítségemre voltak, amikor megakadályoztam az amerikai tőkével alapított Standard villamossági konszern feloszlatását. A társaság számos német céget foglalt magába, így a Lorenz Rt.-t, a Mix & Genestet vagy a Tungsramot, amelyek a háborús termelésünk szempontjából igen nagy fontosságúak voltak. Az egyik cég igazgatójának felesége zsidó volt, és a fanatikus fajüldözők megkísérelték ráuszítani a Gestapót. Ez az egész konszernt veszélyeztette. Hogy megőrizzük ezt a fontos vállalatot, Heydrich és Himmler közvetítésével engedélyt kaptam, hogy belépjek a felügyelőtanácsba - ez az igazgató és az egész vállalat védelmét szolgáló sakkhúzás volt. Hogy milyen jelentősége volt a gazdasági kémelhárításnak, bizonyítja a Secret Service egyik tisztjének megjegyzése: „Amit a Shell Hamburgban tapasztal, azt másnap tudja London.” Így értesültek például az angolok a Shell Company piacának pontos megfigyelése révén arról, hogy a Wehrmacht 1939 elején a cseh és a lengyel határ mentén benzinutánpótlási állomásokat létesítettek, és ez olyan tény volt, amelyből biztonsággal lehetett

operatív cselekmények bekövetkeztével számolni. Végül volt még egy terület, amelyet bár nagyon fontos, kémelhárításunk eddig mostohagyermekként kezelt. Ez a társasági kémkedés. Bár dolgoztak Berlinben és még néhány nagyobb német városban pincérekkel és hotelportásokkal, mint besúgókkal, azonban háborús időkben ezek nem értek semmit. Nekünk olyan emberekre volt szükségünk, akik cl tudnak vegyülni nemzetközi szállodák társaságában, kapcsolatokat teremtenek, és észrevétlenül szőnek szálakat. Hogy mennyi fontos és háborúban veszélyes dolgokról fecsegnek az emberek társaságban, azt nekünk a Salon Kitty naponta újból és újból ékesen bizonyította. De voltak más pletykafészkek is. Parádés példával szolgált erre Göring egyik magas rangú munkatársa, aki a borotvakés alatt, a Hotel Kaiserhof borbélyműhelyében túlontúl szívesen élte ki bőbeszédűségét. „Egy egészen fantasztikus dolgot gondolt ki a Führer...” Már egy óra múlva asztalunkon hevert a jelentés Göring kijelentéseiről, vagy a birodalmi marsall környezetében, vagy a birodalmi kancelláriában lezajlott legfrissebb eseményekről. Miután minden kísérlet meghiúsult, hogy Göringet valamilyen figyelmeztető szóra bírjuk, megidéztük a tábornokot. Megígérte, hogy megjavul, de néhány hét múlva megint elkezdte: „Egy egészen fantasztikus dolog...” Minden egyszerű polgár vagy katona már az első ilyen hibáért büntetést kapott volna. Heydrich, akkor este, a vadászkunyhójában folytatott beszélgetésünk közben, néhány nagyon éles, kritikus megjegyzést tett a katonai elhárításról és annak főnökéről, Canaris tengernagyról. Szó szerint ezt mondta: „Érzésem szerint Canaris a nyugati hadjárat kezdetét jelentő támadás időpontját, 1940. május 10-ét elárulta az ellenségnek. De egyelőre még nem akarok a Führernél fellépni ellene, még nincs itt az ideje. De eljön a nap, amikor mindenért, amit a rezsim kárára elkövetett, megkapja büntetését. Addig várni kell, és adatokat gyűjteni.” ...Adatokat gyűjteni - ez volt Heydrich taktikája, hogy a másikat szándéka szerint függővé tegye magától. Tudtam, hogy ezt a módszert velem szemben is alkalmazni kezdte. Erre önkéntelenül magam adtam kezébe a lehetőségeket. Amikor feleségemet 1940-ben megismertem, mindkettőnk származási papírjait be kellett mutatnom. Kiderült, hogy leendő anyósom lengyel. Nem számoltam ezzel a komplikációval. Jól tudtam, vezető

körökben hogy gondolkoztak akkor a lengyelekről, és felkészültem a házassági engedély megszerzésének a nehézségeire. Hogy Heydrichet jóindulatra hangoljam, fontos előadási anyagokat állítottam össze számára, és ezt követően kértem személyes segítségét. Meglepetésemre bele is ment a dologba, sőt kijelentette, hogy Himmlert is rábeszéli, adjon számomra kivételes engedélyt. Arra kért, ehhez adjam oda neki leendő feleségem származási papírjait (anyai részről ezek lengyel nyelvűek voltak) két fényképpel. Négy nap múlva megkaptam Himmler parancsát a Faj- és Letelepedési Hivatalhoz, hogy a házasság engedélyezendő. Heydrich szerencsekívánatok között nyújtotta ezt át nekem, és visszaadta a két fényképet is. Láttam, Himmler zöld ceruzával megkritizálta menyasszonyom kihúzott szemöldökeit és rúzsos ajkát. Ezeket „túlzottnak” találta. Nem tudtam igazában eligazodni rajta, mi indíthatta Heydrichet és Himmlert, hogy ilyen gyorsan elintézzék a kivételes engedélyt. Erre csak röviddel házasságom után, egy véletlen folytán kellett rájönnöm. Egyik nap a titkárnőm tévedésből egy „Titkos birodalmi ügy” jelzésű iratot tett az asztalomra. Ilyen ügyeknek ugyanis csak a legszigorúbb titkossági rendszabályok mellett volt szabad egyik főtisztviselőtől a másikig eljutni. Minthogy nekem naponta sok ilyen titkos akta ment át a kezemen, kinyitottam a mappát és megállapítottam, hogy a poseni államrendőrség vezetőjének titkos jelentése volt Müller Gestapó-főnök részére. Csodálkozásomra ez a jelentés feleségem lengyelországi hozzátartozóinak a felügyeletével foglalkozott. A nyomozás azonban egyáltalán nem maradt meg a legközelebbi családtagoknál; anyósomnak még a nővérére is kiterjedt, aki egy zsidó malomtulajdonosnak volt a felesége, Lengyelországnak az oroszok által megszállt részében. Gyanúm, hogy Heydrich ezáltal ellenem felhasználható kényszerítő eszközt keresett, csak megerősödött bennem, amikor apósomat egyik napról a másikra a lengyel főkormányzóságba, Kaliszba helyezték át, és nyomban rendőri felügyelet alá vonták.

CANARIS ADMIRÁLIS Új hivatalom, a IVE átvétele után bemutatkozó látogatást kellett tennem a katonai elhárítás főnökénél, Walter Wilhelm Canarisnál is. Körülbelül ötvenéves volt ekkor, de ősz hajával és kissé hajlott testtartásával jóval idősebbnek látszott. Különösen erős benyomást tett rám szép feje, barátságos szeme és bokros szemöldöke. Canaris egy kopott díványon mutatott nekem helyet, maga pedig egy öreg faszékre telepedett. A dolgozószoba egyik sarkában rozsdás tábori ágy állott, amiért Canaris mosolyogva bocsánatot kért tőlem. A politikai vezetők igényes irodáihoz hasonlítva ez a terem egyenesen spártaian egyszerűnek hatott. Ha Canaris vendéget fogadott, meghívta magához néha egyik munkatársát is. Vendégét ilyenkor, mint engem is, az öreg díványra ültette a világosságba, miközben a székét úgy állította, hogy ő maga árnyékban maradt. Amikor későbbi gyakori látogatásaim közben egyszer kellemesebb helyet akartam elfoglalni, nagyon udvariasan visszanyomott a díványra. Megbeszélésekre azonban Canaris engem többnyire a lakására hívott. „Szolgálatban - mondta csak ostobaságot beszélünk.” Sokkal többször kellene magánemberként is összejönnünk - jegyezte meg mindjárt bemutatkozó látogatásomkor -, mert én éppen olyan jó kapcsolatot remélek önnel, mint amilyen az ön elődjével, Besttel volt. Hamarosan észrevettem azonban, hogy az admirális ezt az inkább személyes kapcsolatot azért választotta velem szemben, hogy engem afféle postilion d’amournak „szerelmi” postásnak használjon fel, nehogy az a vékony szál, ami Heydrich és közte még megvolt, teljesen elszakadjon. Ekkor még a mérleg serpenyője a Canaris és Heydrich közti erőviszonyban egyensúlyban volt. Heydrich egy egész dobozt őrzött Canaris elleni politikai anyaggal, Canaris viszont páncélszekrényében titkos fegyvereket tartogatott az ellencsapásra: Heydrich fegyelmi aktáit tengerészkorából éppúgy, mint olyan személyi aktákat, amik Heydrich egy veszedelmes „szépséghibájáról”

tanúskodtak: a magas rangú SS-führer egyik nagyanyja zsidó volt, Heydrich árjaigazolása pedig hamisítvány. Evek kellettek, míg ezeken az összefüggéseken áthatoltam, de teljesen soha nem lebbent fel még előttem sem a Heydrich-Canaris viszonyról a fátyol. Heydrich soha nem rejtette véka alá - Canarisszal ellentétben -, hogy kettőjük sakkjátszmájában engem holmi köztes figurának szánt. Mindenesetre óvott a rókától, hogy be ne dőljek neki. Néhány hónappal Belgium megszállása után ismét kiéleződtek az ellentétek Heydrich és az admirális közt a katonai elhárítás egy balfogása miatt. A katonai elhárítás felfedezett egy angol kémgyűrűt, amely kapcsolatot tartott fenn francia-orosz ügynökökkel. Egyidejűleg a mi embereink is rábukkantak erre a csoportra. Megegyeztünk, hogy két szakemberem még jobban befészkeli magát a francia hálózatba. Ezzel mit sem törődve, a katonai elhárítás tisztje, egy tartalékos hadnagy, különböző helyeken hirtelen lefogatott több gyanús személyt, köztük hetet a mi megbízottaink közül is. Aminthogy ezt várni lehetett, az egész ellenséges kémhálózatot villámgyorsan átszervezték, és a hal, melyet mi már a hálónkban hittünk, elúszott. Heydrich erre energikusan követelte, hogy világosan határolják el a mi és a Wehrmacht elhárításának illetékességét. Elvállaltam ezt, és egy ún. „tízpontos programban” lefektettem valamennyi elhárító szervezet együttműködésének a lehetőségeit, kölcsönös elhatárolásukat egymástól, körvonalaztam egy elvi átszervezés tervét is. Eddig az 1937. évi, ún. „tízparancsolat” volt irányadó, az új tervezet szerint Canarisnak figyelemre méltó illetékességi köröket kellett leadnia, és még több mint egy évig eltartott, míg sikerült egyezségre jutni. Az új „tízpontos program” szó szerinti szövege már nem áll rendelkezésemre, de a lényegét az akkori időkből származó privát feljegyzések alapján tömören ismertethetem. Egy külföldön működő titkos tájékoztatószolgálat távlati célját és tevékenységét az alábbi irányelvekben fogalmaztam meg: önálló központi szervezetet kell alakítani, amely valamennyi politikai, katonai, gazdasági és műszaki szektor területét átfogja. Feladata, hogy megbízható - hivatalos és

titkos - külföldi információs anyagot gyűjtsön, és ezt rendszeresen kiértékelje. Folyamatosan és idejekorán tárgyilagos képet nyújtson a legfelső politikai és katonai vezetésnek, illetve a mindenkor érdekelt birodalmi minisztereknek a teljes külpolitikai helyzetről, az azt befolyásoló erőkről, és személyiségekről, semleges vagy ellenséges államok katonai lépéseiről és tervbe vett intézkedéseiről, valamint gazdasági, műszaki és biológiai képességeikről. Közeli célként címszavakban a következő tíz pontot vetettem papírra: 1. Szervezési és személyi változtatások szükségessége. Az eddigi szervezési formáknak azonban, különösen idegen országokban alkalmas személyek hiánya miatt, egyelőre változatlanul meg kell maradniuk. Ellenséges titkosszolgálatok amúgy is nagyon hamar rájönnének az elhamarkodott változtatásokra. 2. Új emberanyag kiképzése, amely csak sikeres alkalmassági, minőségi vizsga után kerülhet bevetésre. A jelenleg külföldön élő munkatársak legnagyobbrészt használhatatlanok. Utánpótlás: lehetőleg minden szakterületről, a gazdaságból és a szabad foglalkozások köréből, 3. A titkosszolgálat regisztráló részlegeinek az átalakítása. Szét kell választani a regisztrációs szektort (aktívan működő front) és a kiértékelő szektort (vezérkar); ez utóbbi foglalkozik a begyűjtött anyag módszeres feldolgozásával, megítélésével és értékelésével. 4.

Speciális képzés rendszeres kifejlesztése a 2. pont irányelvei szerint.

5. Általános és speciális munkavégzési elvek a regisztrációs szektor és a kiértékelő szektor számára. Felvilágosító munka a titkosszolgálat szükségességéről és jelentőségéről az állam fennállása érdekében. Minden minisztériumban összekötő állomás létesítése. Legcélszerűbb, ha ezeknek az állomásoknak a vezetői egy „belső munkacsoportot” alakítanak; az ő feladatuk, hogy egész befolyásukkal bel- és külföldön személyileg is, szakmailag is a titkosszolgálat számára hasznossá tegyék magukat. Ezek a vezetők a mindenkori miniszternek vagy államtitkárnak, vagy személyesen nekem tartoznak felelősséggel. További feladatukhoz tartozik, hogy a személyes kapcsolatot fenntartsák a miniszterek

és köztem. 6. A „belső munkacsoport” megszervezése azt jelenti, hogy bevonjanak nekem személyesen felelős munkatársakat titkosszolgálati célokra. A csoport tagjainak szigorú válogatása. Árulás esetén halálbüntetés rendes bíróság ítélkezésével (a nyilvánosság és a sajtó kizárásával). „Külső munkacsoporthoz” tartozik mindenki, aki pénzért vagy személyes okokból dolgozik a titkosszolgálatnak. E tekintetben az emberi tulajdonságok és ösztönök egész skáláját ki kell aknázni. 7.

Egy ügy- és személyi kartotékrendszer összeállítása.

8. A modern technikának, mint a titkosszolgálat fontos eszközének alkalmazása. 9. Egy felügyeleti és ellenőrzési csoport megszervezése, amelynek a tagjai a szolgálati úttól függetlenül kizárólag nekem tesznek jelentést, hogy lehetségessé tegyék számomra a minden irányú ellenőrzést. 10. A cél tehát: egységes német titkos jelzőszolgálat, amely nélkülözhetetlen alkotórésze kell hogy legyen csúcsszervezetünknek politikai, katonai, gazdasági területen egyaránt. Szervezetileg egy zárt, önálló pozíciót kell biztosítania magának. Az új intézménynek közvetlenül a legmagasabb kormányzati főnök alá kell tartoznia. Ennek a programnak a megvalósításában nem volt szabad a következő megfontolásokat szem elől tévesztenem: az akkor kirajzolódó fejlődés azt célozta, hogy az egész titkosszolgálat a Birodalmi Biztonsági Főhivatal szervezeti struktúrájának legyen a része. Ez alapvető hibának látszott, mert a külfölddel foglalkozó titkosszolgálatnak sem a Biztonsági Rendőrséggel, sem az SD belföldi hírszerző szolgálatával nem volt érintkezési felülete. Ezért tartottam helyesnek a VI. Ügyosztály (Külföldi Hírszerző Szolgálat) kiválását az RSHA-ból, és önállósítását szükségesnek. Minthogy itt elsősorban egy belpolitikai hatalmi kérdésről volt szó, a Wehrmachttal (Canaris) és a Külügyminisztériummal (Ribbentrop) szemben igen elővigyázatosan kellett eljárnom, erről az oldalról ugyanis illetékességi okokból heves ellenállásra számíthattam anélkül, hogy figyelembe vették volna a nagy, ideális célkitűzést. Ezért Himmler és Heydrich személyében hatékony támogatókat

kellett biztosítanom magamnak. Egyszersmind meg kellett őket győznöm arról, hogy az egész titkosszolgálat önállósulása nem csökkenti egyikük személyes és hatalmi-politikai pozícióját sem. Sőt a tervemet oly módon kellett kívánatossá tennem, hogy az egyenesen a személyi hatalmuk gyarapodását helyezte kilátásba. Ezért az SS-rend kötelékeinek a lazítását sem tálalhattam fel egyelőre semmilyen körülmények közt. A tízpontos program hosszadalmas tárgyalásai során Canaris és Heydrich közt további súlyos ellentétek támadtak. Heydrich, amikor Canaris végül megjelent a segédtiszti irodájában és eszmecserére kérte, minthogy Heydrich már nem volt hajlandó telefonon meghallgatni, most egy adjutánsa útján azt üzente, hogy nincs ideje. Ez hihetetlen sértés volt - Heydrich már annyira az erősebbnek érezte magát, hogy nem félt ezt egy sértő üzenettel is éreztetni. Canaris most már felfogta a rá leselkedő veszedelmet. Egy óra múlva engem hívott fel az irodájából, majdnem elsírta magát a telefonba, és panaszos hangon mondta, nem tudja felfogni, hogy neki, a jóval idősebbnek ilyesmiben legyen része egy volt tengerésztisztje részéről. Aztán arra kért, közvetítsek még egyszer köztük. Ezután beszéltem Heydrichhel. Csak hosszas rábeszélés után egyezett bele egy személyes tárgyalásba Canarisszal. Feltételül kikötötte azonban, hogy az admirális beleegyezését adja a tízpontos programhoz. A tárgyalás egy Wannsee melletti villában folyt le. Hogy ott mi történt, arról sem Canaris, sem Heydrich soha egy szót sem ejtett. De Canaris elvileg egyetértését adta. Akkor vettem észre rajta először valamilyen belső ernyedtség jelét. Az előző hónapok során Heydrich jéghideg taktikája megtette a magáét. Szinte úgy tűnt nekem, hogy Canaris fizikai félelmet érez Heydrichtől. Mindenesetre ehhez a kedélyállapothoz hozzájárulhatott a háborús helyzettel kapcsolatban egyre erősödő pesszimizmusa is. Mindemellett még egy esztendeig eltartott, míg aláírását adta. Hozzá kell azonban tennem, hogy 1941-től magam is késleltettem a dolgot. A megállapodástervezet egy függelékébe ugyanis még beillesztettem a külfölddel kapcsolatos politikai hírszerző szolgálat (amit abban az évben, júniusban vettem át) elhatárolását a katonai kémszolgálattól. Abból indultam ki, hogy Canarist kikapcsoljam a külföldi politikai tevékenységből. Mindenesetre 1941 karácsonyától állandóan sürgettem Heydrichnél a megállapodás közeli, végső lezárását, főként a külüggyel folyó tárgyalásaim miatt.

Az elmondottakban azért is voltam személyemben különösen érdekelt, mert Heydrich már 1940 végén úgy nyilatkozott, itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk a külföldi politikai hírszerző szolgálat addigi főnökétől. „Meg merné kockáztatni - kérdezte tőlem szó szerint hogy egy olyan apparátust, amilyen a VI. Ügyosztály, a háborúnak ebben a szakaszában szervezetében és személyi állományában átalakítson? Nem gondolja - folytatta tovább -, hogy Canaris egy ilyen átalakítást kihasznál majd a maga számára?” A válaszom így hangzott: „Ez az ön és a Canaris közti politikai-hatalmi befolyás kérdése.”

A VIETINGHOFF FIVÉREK 1940 késő őszén jelentette nekünk egy fiatal balti német nő, hogy két honfitársa, akikkel a visszatelepítéskor a vonaton együtt utazott, az orosz titkosszolgálatnak dolgozik. A két Vietinghoff fivérről van szó. Elbeszélése szerint viszonya volt a még nőtlen Vietinghoff-fal, amit a másik felesége, akinek szintén viszonya volt a nőtlep fivérrel, mindenképpen akadályozott. A gyanú, hogy a Vietinghoff fivérek az orosz titkosszolgálat ügynökei, volt vőlegénye egy megjegyzése nyomán ébredt fel benne. Egyszer elejtette előtte, hogy a testvérével fontos megbízást kaptak az oroszoktól, amiért rengeteg pénzt fognak beseperni. Ez a pénz lehetővé teszi, hogy egyszer és mindenkorra szakítson sógornőjével, ővele külföldre mehessen, és ott összeházasodjanak. Berlinbe érkezésük óta azonban a vőlegénye fivérével és sógornőjével együtt nyomtalanul eltűnt. Lelki indíttatású gyanúja nagyon is kézenfekvőnek látszott, elhatároztuk, hogy utánajárunk a dolognak. Mindenekelőtt megkíséreltük a három jómadár lakását kinyomozni. Jelentékeny számú hasonló nevű ember lakik Berlinben valamennyit ellenőriztük, de minden eredmény nélkül. Az aktát már éppen félre akartam rakni, amikor hirtelen eszembe jutott valami. Ezek hárman esetleg más nevet vettek fel, vagy talán más városban bújtak meg. Ismét átlapoztam az események leírását, és hívattam egyik specialistánkat. Ha a Vietinghoffok hamis néven élnek Berlinben, akkor az orosz titkosszolgálat központjait - az orosz nagykövetséget, az Orosz Kereskedelmi Társaságot és más hasonló intézményeket kell megfigyelnünk. Ha a testvérek orosz szolgálatban állnak, akkor egy nap mindenképpen fél kell ezen a környéken bukkanniuk. Egy ilyen megfigyeléssel összekapcsolhatom egy már régóta dédelgetett tervemet: összeállíthatok egy fényképalbumot a szovjeteknél megforduló minden látogatóról. Ha szerencsénk van, akkor mind a három balti német megjelenik a fotóinkon. Egy strómant megbíztunk azzal, hogy különböző orosz épületekkel szemben

béreljen lakásokat, és néhány tábori látcsővel, filmekkel kellően ellátott munkatársunkat odaköltöztettük. Pár nap múlva este levetítették nekem a filmeket. Sok bennünket érdeklő arc szerepelt rajtuk, de az a három, akiket kerestünk, nem. További hét múlva megjelent a filmen egy férfi, aki sietve, és meglehetősen aggodalmas arckifejezéssel igyekezett az Orosz Kereskedelmi Társaság felé. Az épület elhagyásakor egy pillanatig tanácstalanul álldogált az ajtó előtt, szemmel láthatóan bizonytalan volt, hogy melyik utat válassza. Amikor R. 17-nek - a fiatal balti német lánynak, aki időközben ügynökünk lett megmutattam a filmet, gyűlölettől fellángoló szemekkel mondta: „Ő az.” Tele feszültséggel vártuk az újabb látogatást. Öt nap múlva jelent meg másodjára Wilhelm Vietinghoff az Orosz Kereskedelmi Társaság előtt, és ezt követően eltűnt Berlin keleti részében, egy bérkaszárnyában. Ahogy sejtettük, a trió megváltoztatta a nevét és az útleveleit is. Az idősebb fivért most Egon Altmann-nak, öccsét Wilhelm Obbereiternek hívták, az asszony a Maria Schulze névre cserélte fel a sajátját. A bizalmas háromszögviszonyt egyébként fenntartották: együtt laktak, és látszott, hogy igen jó körülmények közt. A házban dicsérték a szorgalmas menekülteket, akik szívós munkával ismét jó életfeltételeket teremtettek maguknak. Egon és Wilhelm egy szálloda- és vendéglőellátó cég képviselői, és ezenkívül sok dolguk van alkuszokkal. A két férfi sokat utazik, Maria Schulze ellenben nagyon visszavonultan él. A célzás az alkuszokra egy érdekes nyomra figyelmeztetett. Az egyik alkusz arról értesített bennünket, hogy Egon Altmann egy szálloda megszerzése érdekében fordult hozzá. Ilyen módon szeretne egy nagyobb örökséget értékállóan befektetni. Az alkusznak már sikerült is egy ilyen szállodát keríteni. A megbeszélés szerint Altmann-nak készpénzben ki kell fizetnie kétszázezer márkát, a fennmaradó háromszázezer márkát pedig mint jelzálogkölcsönt bejegyzik a telekkönyvbe. A szálló tatarozása és az új berendezés költségei a vevőt terhelik. A szovjetek nem garasoskodtak, belementek. Biztosak voltunk benne, hogy itt kövér zsákmány hullik az ölünkbe. De még sötétben tapogatóztunk; vajon milyen célt akar szolgálni majd ez a szálloda? Kíváncsiságunkat nagyon is próbára tették, mert a szovjetek fölöttébb óvatosan jártak el. Két egész hetet

vártunk, és nem történt semmi. Aztán egyszer csak jelentkezik egy este az egyik felderítőcsoportunk vezetője. Jelenti, hogy Maria Schulze levelet kapott, amit egy fiú kézbesített. A gyereket a lakás közelében egy idegen szólította meg, és a szolgálatáért jó borravalóval jutalmazta. Maria 21 órakor elhagyta a lakást, és taxiba szállt. Ebben a pillanatban egy járőrkocsi van a nyomában. Húsz perc múlva jött egy telefon: Maria Schulze a Bellevue pályaudvarnál kiszállt és átült egy előtte lassítva elhaladó limuzinba. Az Avenue Wannsee felé üldözve elvesztették a nyomát. Három órával később jelentette a ház előtti figyelő, hogy Maria gyalog visszatért a lakásába. Bosszús voltam, hogy nem gyorsabb kocsival üldözték, és azért is, mert még csak fel sem jegyezték a limuzin rendszámát. Ezenfelül nagyon hosszúnak tartottam a nyomozást. Sürgős szükségem volt az emberekre más ügyekben, ezért most olyan utat kerestem, amelyen az ügyet meggyorsíthatjuk. Talán, töprengtem, a leggyengébb oldalán fogható meg a trió a legkönnyebben, vagyis a fiatalabb Vietinghoffnál, R.17 egykori vőlegényénél. Például gondtalan életet ajánlhatnék neki R. 17-tel valahol külföldön, és ezzel talán rá tudnám venni, hogy beszéljen. Vagy felhasználhatnám ellenerőként is fivérével és sógornőjével szemben. Még aznap sikerült észrevétlenül kézre kerítenünk. Az úttesten keresztülhaladva egy „taxisofőr” valamelyik út iránt érdeklődött tőle, és néhány másodperccel később már két emberünk között csücsült a kocsi belsejében. Amikor elébem vezették, igen-igen idegesnek és zavartnak mutatkozott. Szándékosan megvetően bántam vele; lekicsinylően méregetve szóltam hozzá: „Nos, maga áruló. Mit óhajt nekem mondani? Ha elmondja az igazat, nem élünk a törvény szigorával. De ha félre akar vezetni, akkor maga hamarosan halott.” A reakció zokogó sírás volt. Amikor beszélni kezdett, minden felelősséget sógornőjére hárított - ez egy ördög, ő az, aki őt és bátyját a szerencsétlenségbe sodorta. A nő már házassága előtt kapcsolatban állt a szovjet titkosszolgálattal, amely őt nagyra tartja, ezért is kapott meg ilyen fontos feladatot; férjét teljesen a kezében tartja, valóságos rabja, és megtesz mindent, amit a felesége követel. Annyira fanatikus kommunista ez az asszony, hogy attól sem riadna vissza, hogy a férjét meg őt, Wilhelm

Vietinghoffot is kiszolgáltassa az oroszoknak, ha megtudná, hogy elárulták. Most elhangzott R.17 neve. Ellene, védekezésül javasolta Maria a névváltoztatást. Amikor Wilhelm Vietinghoff a „nagy feladatról” beszélt, kezdte ismét összeszedni magát. Minthogy a szovjetek féltek, hogy berlini hivatalos szolgálati helyeiket szigorúbban figyelik, mondta Vietinghoff, arra a gondolatra jutottak, vásárolnak egy szállodát és a jövőben az lesz a futárok állomása, egyszersmind a mindenfelől befutó jelentések, különösképpen a katonai információk értékelőhelye. Szakértőnek öt orosz tiszt van kiszemelve, akik úgy szerepelnek majd, mint a szálloda személyzete. Maria feladata a futárszolgálat felügyelete volt, fivéréé a szálloda üzemeltetése, az övé pedig a filmek előhívása. A szálloda vételárát Maria a következő tizennégy nap valamelyikén kapja kézhez. Erről részleteket még nem tud. Az oroszok az utóbbi időben rendkívül óvatosak, és neki is megtiltották, hogy még egyszer orosz szolgálati helyre belépjen. Mi tehát a fiatalabb Vietinghoffot éppen a legutolsó pillanatban kaptuk filmre. Én a letartóztatottat választás elé állítottam, élet vagy halál, megmenekülhet, ha ezentúl nekünk dolgozik. Nem titkoltam azonban előtte azt sem, hogy a szovjetek a minap az egyik elpártolt ügynöküknek benyújtották a számlát - az áldozatot holtan találták egy teljesen összetört autóban. Vietinghoff egy pillanatig habozott, de amikor biztosítottam, hogy megvédjük egy ilyen „baleset” ellen, beleegyezésünk megpecsételésére kezet nyújtott. Ezután alaposan megtárgyaltuk, hogy mostantól mihez tartsa magát, és milyen módon juttassa el hozzánk feltűnés nélkül a kívánt híreket. Tudtam, hogy az ilyen gyenge idegzetű emberek bizonyos rizikót jelentenek, ezért még egy hidat építettem számára: „Ha egy nap úgy találja, hogy nem bírja elviselni a nyomást, akkor azonnal keressen fel, és kérje a védelmünket, feltéve, hogy nem blöfföl.” Az ellenjáték megkezdődött. Négy nap múlva jelentette nekünk Wilhelm, hogy Maria levelet kapott. Ebben az a parancs állt, hogy másnap reggel egy bizonyos vonattal utazzon Lipcsébe. Délben egy bizonyos vendéglőben ebédeljen meg és délután keresse fel a Népek csatája emlékművet. Az emlékmű bejáratától jobbra, a harmadik falkiugrásnál van egy üreg, ebben talál majd egy kis csomagot. Ezt a csomagot, amiben további utasítások

vannak, csak sötétedéskor veheti magához; ekkortájt már többnyire senki sem jár az emlékmű közelében. Ezt követően gyalog kell visszatérnie a városba, és éjjel utazzon vissza Berlinbe. Ezeket az utasításokat nyilván azért írták neki elő, hogy pontosan ellenőrizhessék. Egy nappal előbb két emberünk Lipcsébe utazott, hogy még aznap éjjel átkutassák az emlékművet. Csakugyan megtalálták az üreget, és benne, régi újságpapírban a keresett csomagot. Kívülről senki nem vehette észre. Embereink azt az utasítást kapták, hagyják ott a csomagot és figyeljék meg Mariát. Maria a parancs szerint teljesítette a feladatot, és eltűnt az éjszakában. Visszatért berlini lakására. Másnap este megint jelentkezett Wilhelm. Elmondta, hogy a csomagban, vászonba bugyolálva négyszázezer márka volt. Maria szerint a pénz már legalább egy éve ott hevert az emlékmű falának üregében. Utasítások azonban nem voltak a csomagban. Reggel ismét levél érkezett a szálloda megvásárlására és a pénz felhasználására vonatkozó utasításokkal. Volt a levélnek melléklete is: egy magánbank kölcsönszerződés-tervezete. Ez a tervezet - amint azt később megállapítottuk - semmilyen gyanúra nem adott okot. A komplikációk elkerülésére a szovjetek lemondtak a biztosítékot szolgáló jelzálogról. A vásárlási szerződésnek, a közjegyzői átruházásnak meg a kötelező telekkönyvi bejegyzésnek legkésőbb két héten belül kellett megtörténnie. Ezután informáltuk az alkuszt, az eladót és a közjegyzőt. Közben jelentettem feletteseimnek a történteket, és megkaptam az engedélyt a várakozásra, és arra, hogy folytassam a nyomozást Maria újabb találkozásáig. Minden körülmények között azonosítani akartuk a többi közreműködőt is. Wilhelm közölte, hogy maga Maria az összekötőt nem nagyon ismeri, csak azt tudja róla, hogy orosz, aki alig beszél valamit németül. Röviddel ezután Mariát a Tiergarten [Állatkert] állomásra rendelték, éspedig arra a peronra, ahonnan a gyorsvonatok nyugat felé indulnak. Széles körű megfigyelést rendeltem el. Maria pontosan megjelent, és majdnem egy óra hosszat járt fel és alá a peronon anélkül, hogy valaki megszólította volna. Wilhelm elmondta, hogy nyugtalankodva tért vissza a lakásába, hosszasan tanácskozott a férjével, és végül azt mérlegelte, hogy nem lenne-e jó őt,

Wilhelmet, a határozott tilalom ellenére, még egyszer az Orosz Kereskedelmi Társasághoz küldeni. Ekkor egy olyan esemény történt, amely az én további terveimet váratlanul keresztülhúzta. Himmler beszélgetés közben megemlítette ezt az ügyet Hitlernek, aki olyan mértékben felindult a szovjet követ, Dekanoszov felforgató tevékenysége miatt, hogy megparancsolta az ügy azonnali demonstratív elintézését. „A szovjeteknek meg kell tudniuk, hogy átlátunk fokozott titkosszolgálati tevékenységükön. Egyébként egy ilyen letartóztatás kitünően beleillik a terveimbe.” - 1940. november vége volt ekkor. Nem sikerült ellenérvekkel időt nyernem. Heydrich, aki támogatott engem, sem ért el semmit. Maradtunk Hitler döntésénél. Másnap Egon és Maria Vietinghoffot az utcán letartóztattuk. Wilhelmnek egy ideig még maradnia kellett, hogy ha a szovjetek érdeklődnek, meg tudja őket nyugtatni: Mariát vakbélgyulladással be kelleti szállítani a Robert Koch Kórházba. Wilhelm védelmére három emberünket a lakásába vezényeltük. A kórházban eközben R. 17 játszotta a vakbélgyulladásos beteg szerepét. És most az ügy olyan fordulatot vett, amilyenre a legkevésbé számítottunk. Természetesen R.17-et nem operáltathattuk meg; a két betegpénztári orvost tehát megfelelően informálnunk kellett. Egyikőjük, éppen a főorvos, a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt, és ő a szovjeteket azonnal tájékoztatta. Mi ezt sajnos csak később tudtuk meg, amikor a szovjet kémszervezetet a Vörös Zenekar felfedezésekor hazaárulás miatt letartóztatták. Egy idő múlva, amikor a szovjetek már régen nem jelentkeztek nála. elküldtem Wilhelmet az Orosz Kereskedelmi Társasághoz „jelentéstételre”. Nagyon udvariasan fogadták, és értésére adták, hogy hírt adnak magukról, mihelyt Maria elhagyja a kórházat. Egon Altmann a kihallgatás alatt teljesen összeroppant. Maria viszont nyakas és ellenséges maradt az utolsó pillanatig, és megtagadott minden felvilágosítást a szovjet titkosszolgálattal immár nyolc éve tartó együttműködéséről. Férjével együtt a népbíróság halálra ítélte. De elértem, hogy Egon, röviddel a kivégzés előtt, még kegyelmet kapjon. A fiatalabb Vietinghoff esetében tartottam magam az ígéretemhez. Még hosszú ideig rajta tartottuk a kezünket. A szovjetek csak egyszer kísérelték meg egy

megrendezett utcai verekedés közben elintézni, de sikertelenül. Aztán utazásra küldtem Németországban és a megszállt területekre, hogy elveszítsék a nyomát. R.17-et, minthogy kiváló nyelvismerettel rendelkezett, először a japánokra, majd a szovjetekre állítottuk rá. Sőt, később Oroszországban dolgozott nekünk, és Finnországon meg Svédországon át értékes információkat juttatott el hozzánk. Háború utáni sorsáról nincs tudomásom.

A RICHARD SORGE-ÜGY 1940 nyarán egy nap megszólított a Deutsches Nachrichtenbüro (DNB), a Német Hírügynökség vezetője, von Ritgen úr, és megbeszélésre hívott Richard Sorge ügyében. Nevezett 1934 óta Kelet-Ázsiában élt, és a következő években többek közt a Deutsches Nachrichtenbürónak, és mint levelező, a Frankfurter Zeitungnak is dolgozott. Most felmerült vele kapcsolatban a hűtlenség gyanúja - a nemzetiszocialista párt külföldi szervezete fejezte ki elsőnek bizalmatlanságát Sorge ellen, rámutatva politikai múltjára. Von Ritgen úr, akivel Sorge személyes levelezésben is állt, arra kért, hogy nézzek bele a Sorgéra vonatkozó titkos aktákba mind a III., mind a IV. Ügyosztályon. Ritgen, aki szemmel láthatóan nem szívesen nélkülözte volna Sorge munkáját a DNB-nél, Sorge politikai megbízhatatlanságáról beszélve a müncheni Haushofer professzorral való régebbi együttműködésére hivatkozott. Haushofer geopolitikai folyóiratában Sorgénak hosszabb tanulmánysorozata jelent meg a fiatal tisztek lázadásáról, és Ritgen véleménye szerint a legjobb, amit valaha is írtak a japán hadsereg és gazdaság között akkor tapasztalható feszültségek hátteréről. Ezenfelül Ritgen dicsérte Sorge elsőrangú ismereteit Kelet-Ázsia országairól és népeiről, és gyakorlott szemmel megfigyelt tapasztalatait az egész keleti térség politikai összefüggéseiről. Így lényegében mindig helyesen ismerte fel és ítélte meg egyik oldalról a Kína-JapánOroszország, másik oldalról az Amerika-Anglia közti erőviszonyokat. Erre megnéztem az aktákat. Akárhogyan is, az akták nem nyújtottak semmilyen alapot arra, hogy eljárjunk Sorgéval szemben. Bár az aktákból kirajzolódó múltbeli képe el is gondolkoztatott - számos olyan Kominternügynökkel állt szoros összeköttetésben, akiket titkosszolgálatunk jól ismert, a húszas években pedig szoros kapcsolatok fűzték mind a német nemzeti, mind pedig a szélsőjobboldali és nemzetiszocialista körökhöz, többek közt Stenneshez, egy hajdani SA-vezetőhöz, aki később, a pártból való kizárása után, Kínába menekült, és ott Csang Kaj-sek katonai tanácsadója lett. Tudtuk, hogy Stennes Kínából még szorosabb kapcsolatot tartott fenn Otto Strasser Fekete Frontjával; Heydrich ezenkívül azzal is gyanúsította, hogy az oroszok

felé is kacsingat. Amikor von Ritgennel Sorge lehetséges szövevényes kapcsolatairól beszéltem, neki az volt a véleménye, ha ez az ember valóban idegen titkosszolgálatokkal volna kapcsolatban, akkor nekünk muszáj utat és módot találni rá, hogy kellően biztosítsuk magunkat; de úgy, hogy egyidejűleg Sorge szakértelmét a magunk számára kamatoztassuk. Végül megígértem von Ritgennek, hogy Sorgét megvédem ezentúl a pártból kiinduló támadásokkal szemben, ha kijelenti, hogy újságírói tevékenysége mellett kész nekünk is dolgozni. Időről időre információkat kell majd küldenie a titkosszolgálat számára Japánról, Kínáról és a Szovjetunióról; egyébként Ritgenre bíztam, gondolkozzék rajta, hogyan építse ki ezeknek megfelelően a hírszolgálatot. Amikor erről Heydrichnek beszámoltam, méltányolta a tervemet, azzal a feltétellel, hogy ettől kezdve figyelemmel kell kísérni Sorgét. Heydrich azonban gyanakvó volt és attól tartott, hogy Sorge félrevezető anyaggal láthat majd el minket. Ezért az ő anyagát nem szabad a szokásos ügymeneten futtatni, hanem különleges vizsgálat alá kell vonni. Az egész ügyet azonban meg kell beszélni még egyszer Jahnkéval. Be kell vallanom, hogy Heydrich utasítását, Sorge sürgős megfigyelését elhanyagoltam. Kétségtelen megnehezítette ezt a megfigyelést, hogy írásbeli utasításokat ebben az esetben nem adhattunk ki, mivel Japánban dolgozó munkatársaink ehhez még nagyon fiatalok és tapasztalatlanok voltak. Amikor erről Jahnkéval beszéltem, különös módon kitérően válaszolt, úgy tett, mintha Sorgét nem ismerné közelebbről. Én ugyan tudtam, hogy Ritgen őt is informálta, de tovább nem forszíroztam a dolgot. Körülbelül ebben az időben küldte Heydrich Tokióba Meisinger bűnügyi rendőrtisztet, mint rendőrségi megbízottat. Meisinger áthelyezésének különös háttere volt, ebben akaratomon kívül én is szerephez jutottam. Meisinger úgy látta, végre elérkezett a pillanat, hogy Heydrich előtt rám bizonyíthatja „megbízhatatlanságomat”. (Bécsben, való igaz, valakit egyszer jogtalanul fedeztem.) A magam módján védekeztem, és kezdtem lassan kivetni rá a hálómat. Meisinger az én szememben gonosztevő volt. A lengyel hadjárat után kinevezték Varsó rendőrfőnökének. Könnyű volt számomra lengyelországi barátaim útján - bizonyítékokat szerezni Meisinger varsói

bestiális tetteiről. Ezt az anyagot átnyújtottam Müllernek, azzal a megjegyzéssel, hogy ez nekem csak úgy véletlenül került a kezemre. Müller azonnal munkához látott, és megindult a varsói események szabályos kivizsgálása. Olyan hihetetlen dolgok kerültek napfényre a nyomozás során, hogy a végén Himmler úgy határozott: rögtönítélő bíróság, agyonlőni. Itt kapcsolódott be Heydrich, és úgy mentette meg ezt a primitív kriminalistát, hogy mint német rendőrségi megbízottat Tokióba küldte. Ennek egyetlen magyarázata az volt, hogy Meisinger hosszú évekre visszanyúló rendőri tapasztalata és a Müllerrel való együttműködése alapján jól ismerte a Komintern mesterkedéseit. Miután Meisinger Tokióba küldése eldöntött dolog volt, kénytelenkelletlen megbíztam Sorge megfigyelésével, azzal, hogy szabályos időközönként telefonon számoljon be róla. Ahelyett azonban, hogy ennek a feladatának szentelte volna magát, inkább választotta a kényelmes életmódot, és egyszeriben a derék, becsületes ember szerepét kezdte játszani. Bár szabályosan befutottak a jelentései „Postról” - ebben a fedőnévben egyeztünk meg Sorgéról szólva -, de én nemigen emlékszem, hogy a nekem küldött jelentései negatívak lettek volna. Meisinger állandóan hangsúlyozta azt a jó renomét, aminek Sorge mind a tokiói német nagykövetségen, mind japán hivatalos helyeken örvend. Azonban nem akarom megemlítetlenül hagyni, hogy az ő telefonjelentései részben Müllerhez is befutottak, aki földijével ősi bajor tájszólásban beszélgetett, amit alig ért meg más. Ezeknek a jelentéseknek az alapján eleinte megnyugtattam magamat, különösen mivel Sorge Ritgennek továbbított tájékoztató anyaga használhatónak bizonyult, és nem keltette játékanyag gyanúját. Az első sokkot 1940 tavaszán kaptam. Ekkor egy japán rendőrküldöttség tartózkodott Berlinben. A számos megbeszélés közepette váratlanul megkérdezte tőlem a küldöttség főnöke, Meisingernek van-e arra titkos megbízatása, hogy szemmel tartson német állampolgárokat Japánban. En ezt tagadtam. A beszélgetés folyamán még egyszer megjegyezte a japán, csak úgy mellékesen, sokkal okosabbnak tartaná, ha egy ilyen esetben Meisinger a japán szolgálati helyekhez fordulna, és velük együtt dolgozna, amelyek tapasztalataikkal rendelkezésére állnának. Ezekből a megjegyzésekből világossá lett előttem, hogy Meisinger rendkívül ügyetlenül tölti be

küldetését, és felkeltette a japánok gyanakvását. Abban az időben Sorge éppen egy olyan helyzetjelentést közölt velünk, amely szerint Japán belépése a háromhatalmi paktumba pusztán politikai manipulációt jelentene, amiből Németország számára semmilyen reális katonai előny nem származna. Az oroszországi hadjárat megindulása után azt jelentette, hogy Japán az Oroszországgal kötött megnemtámadási szerződést minden körülmények között szigorúan be fogja tartani; Kínában viselt háborúja katonai erejét fölöttébb igénybe veszi, és különösen a haditengerészet követeli nyomatékosan a Csendes-óceán déli térségének biztosítását. Ezt a japán hadsereg olaj- és üzemanyag-ellátásából következtette, amit akkoriban egy fél éven át alaposan megfigyelt és számba vett. A flotta és a tengerészet nagyobb készleteket halmozott fel, ami véleménye szerint egyértelműen jelentette, hogy az aktív hadviselés súlypontját máshová helyezik. 1942-ben bebizonyosodott, hogy voltaképpen ezek a jelentések mennyire találóak voltak, felhasználásukra azonban már nem került sor, mert Himmler, Hitlerrel szemben - Heydrich halála után nem vállalta a forrás hitelességéért a felelősséget. Véleményem szerint nem valószínűtlen, hogy Meisinger volt az, anélkül, hogy ő ezt sejtette volna, aki a japánokat ennek az ellenük dolgozó kémnek a nyomára vezette. 1941. október 18-án a japánok letartóztatták Sorgét. A japán rádiófelderítés már hónapok óta lehallgatta Sorge titkos adóját, de a kódját nem tudták megfejteni, sem a leadó helyét meghatározni. Ezen az adóállomáson csak 1940-ben nem kevesebb, mint harmincezer sifrírozott szócsoport került közvetlen ráadióadással Moszkvába. Sorge rádiósa egy Moszkvában iskolázott német, Max Klausen volt, aki az adásokat többnyire egy kis vitorlás hajóról sugározta, amellyel tetszés szerint változtathatta a helyzetét. A kár, amit Sorge és Klausen Japánnak okoztak, rendkívül nagy volt, ezért mind a kettőjüket halálra is ítélték. Az összkép, amelyet a japánok a nyomozás és a kihallgatás alapján megállapítottak, megerősítette feltételezéseinket Sorge előéletéről, mely már aktákban letéve ismeretes volt előttünk, de mint említettem, akkor még csak gyanújeleink voltak, semmilyen kézzelfogható bizonyítékunk nem volt arra vonatkozólag, hogy a szovjeteknek dolgozik. Amikor már rendelkeztünk

valódi bizonyítékokkal, késő volt. Sorge ugyanis nemcsak a japánok, hanem Németország ellen is kiterjedt kémkedést folytatott a Szovjetunió javára. Többek közt elárulta a Szovjetunió elleni német támadás időpontját, és azt a tényt, hogy Japán nem lép majd be a háborúba Oroszország ellen. Ennek a tudósításnak a birtokában tehette szabaddá a szovjet hadsereg szibériai hadosztályait, hogy a nyugati fronton bevethesse őket Németország ellen. Sorge magányos harcos volt, aki származása révén (anyja orosz nő volt, apja évekig élt Oroszországban) talán hitt Oroszország és Németország őszinte kibékülésében az új (kommunista) társadalmi rend jóvoltából. A nemzetiszocializmust és a fasizmust nemcsak elutasította, de mind a kettőt valószínűleg szíve legmélyéből gyűlölte. Hogy az orosz titkosszolgálat miért engedélyezett számára olyan nagyvonalúan szabad mozgást, szemben azzal a szokásával, hogy ügynökeit igen szigorúan megszabott direktívákkal irányítsa, ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy Sorge jellemét helyesen becsülték fel. Jól tudták, Sorge csak a nyugati neveltetése által „megvetett szabadságeszmény” hatása alatt tud hasznosan dolgozni. És az, hogy sem a vallomásában, sem hosszúra nyúló japán fogságában soha, egyetlen Berlin számára végzett munkát sem ismert be, de még csak utalást sem tett ilyesmire, szintén erős egyéniségére és konokságára vezethető vissza - ő személyesen kötődött von Ritgenhez, a hajdani tengeralattjáró-parancsnokhoz és a Pour-le-Mérite („az Érdemért”) kitüntetés tulajdonosához, és politikai játékainak a keretei között egy ilyen privát barátság számára tabu maradt. Ez olyan utólagos következtetés, amelyet én az általa küldött titkos felvilágosítások alapján, úgy hiszem, levonhatok. Mert Sorge, annak ellenére, hogy ellenszenvvel viseltetett a nemzetiszocialista rendszerrel szemben, egyetlenegyszer sem tett kísérletet, hogy titkosszolgálatunkat hamis anyaggal félrevezesse. Sorge ügyének nyomozása közben a japán hatóságok előtt Eugen Ott vezérőrnagy, német nagykövet is gyanúba került, hogy támogatást nyújtott Sorgénak. Baráti kapcsolatban állt vele, és Sorge ebből a barátságból úgy lehet, hasznos hírekkel is gazdagodott. Gondos vizsgálat után azonban kiderült, hogy Ott részéről nincs szó bűnös cinkosságról, és hogy Sorge nyilván kihasználta a nagykövetet. Én ezt az álláspontot képviseltem Himmlerrel és Ribbentroppal szemben. Hitlernél azonban nem sikerült az Ott-tal szembeni bizalmatlanságot maradéktalanul eloszlatni. Ő azt az álláspontot képviselte, hogy egy nagykövet pozíciója nem tűrhet egy olyan

barátságot, amelyben nyíltan és gátlás nélkül tárgyalnak politikai problémákat. Akkor nyereségnek láttuk, hogy Hitler ilyen tárgyilagosan ítéli meg ezt a dolgot, és megelégszik Ott visszahívásával. Sorgét 1944 októberében Konoye herceg korábbi titkárával, Ozakival együtt felakasztották.

OTTO STRASSER ÉS RUDOLF HESS ÜLDÖZÉSE A Bürgerbräu-kellerben történt merénylet óta várható volt, hogy Hitler egy nap lecsap Otto Strasserre. 1941 áprilisában úgy látszott, elérkezett az idő. Egy reggel váratlanul felhívott Himmler és röviden megparancsolta, legyek ott délután Hitlernél beszámolóra. „Dokumentáció?” -„Nem.” - Nem mertem semmi többet kérdezni, és felhívtam Heydrichet. Heydrich tudta, mire megy ki a játék, de telefonon nem akart beszélni róla. Amikor röviddel ezután megjelentem nála, mint rendesen, egy halom akta mögött ült. Eltérően attól a szokásától, hogy megbízásokat oszt és máris tovább dolgozik, most becsukta az irattartó fedelét, és azonnal beszélni kezdett: „Néhány hét óta megbízható forrásból arról értesülünk, hogy Otto Strasser Portugáliában tartózkodik. Hitler, mint ön is tudja, gyűlöli ezt az embert, és nem pusztán a nemzetiszocialista eszme renegátját látja benne, hanem az árulót is, mint korábban fivérében, Gregorban. Meg van győződve róla, hogy a még élő Otto Strasser a bürgerbráui merénylet óta azon dolgozik, hogy újabb merényletet készítsen elő és őt, Hitlert, minden eszközzel el akarja takarítani az útjából.” Heydrich köpenye után nyúlt és miközben az új kancellária felé haladtunk, feltűnő hevességgel kikelt a Fekete Front ellen, amely, ahogy állította, a moszkvai emigráns körökre támaszkodva valamilyen nemzeti bolsevizmusnak hódol. „Még nem látom tisztán, hogy Strasser nem űz-e kettős játékot, nem dolgozik-e Sztálinnak is. Már ráállítottam egy, a Fekete Frontnak hajdani tagját és B., SS ezredest, akit maga is ismer. B-nek az a véleménye, hogy Strasser jelenleg Portugáliában tartózkodik.” Eközben én azt próbáltam eldönteni, hogy mi közöm lehet nekem mindehhez. „Hitler azonban nincs megelégedve a mi eddigi nyomozásunkkal, Strasser gyors elintézésére törekszik - magyarázta Heydrich tovább Himmler és jómagam egyetértettünk abban, hogy magát küldjük Portugáliába. A Führer azonban még előbb beszélni akar magával.” Megrémültem. Azt sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért éppen engem választottak ki a

feladatra, aki a részletekről a legkevesebbet tudtam. Az említett B. ezredes, Heydrich egyik különösen kedves embere, messze alkalmasabb lett volna. Hasonló feladatokat végrehajtott már, teljes megelégedésre, jó ismerője volt nemcsak a Fekete Frontnak, hanem a moszkvai emigráns klikknek is. Végigmentünk az új kancellária hosszú folyosóján. Mély csend ülte meg az oszlopközöket, csak innen-onnan szűrődött ki halk beszélgetés, és hallhattuk a tisztelgő őrök csizmasarkának koppanását. Himmler már ott ült Führerével az óriási dolgozószoba egyik sarkában, amikor Heydrich tisztelegve jelentette, hogy kihallgatásra megjelentünk. Egy pillanatig mindketten még az előttük kiterített térkép fölé hajolva maradtak, aztán Hitler odajött hozzánk, és kézfogással üdvözölt bennünket. „Megtudott valami újabbat a Strasserügyben?” - Heydrich nemet mondott. Hitler elgondolkozva nézett maga elé. Hirtelen felkapta a fejét, és szúrósan nézett rám: „Magát a szolgálatában éppen olyan függelem köti elöljárójához a parancsok végrehajtása tekintetében, mint bármelyik frontkatonát - jelentette ki átmenet nélkül. - Az a parancs, amelyet most közlök magával, a legszigorúbb titoktartással kezelendő, és szükség esetén az életébe is kerülhet.” Gondolataim összevissza kavarogtak - villámgyorsan felmerült bennem a windsori herceg annak idején rám erőszakolt elrablása. Sejtettem, hogy engem itt hasonló tervek végrehajtására akarnak felhasználni. Közben Hitler kifakadt és a szitkok össztüzét zúdította az „áruló” Strasserra, mondván, a fickót állandó, titkos fenyegetéssel, mindegy milyen eszközzel, de ki kell irtani. „Ezennel utasítom, hogy hajtsa végre a feladatot.” Még egészen megzavarodva válaszoltam: „Igen, vezérem.” Mindössze ezek a szavak voltak, amikre lehetőségem volt. Anélkül, hogy a szemét levette volna rólam, ugyanebben a parancsosztó stílusban folytatta: „Mihelyt megállapította tartózkodási helyét, azonnal végezni kell vele.” Ezután Heydrichhez fordult: „Teljes felhatalmazást kap ennek a parancsnak u végrehajtására.” Aztán kezet nyújtott nekünk és elbocsátott minket. Kint még megvártuk Himmlert, aki megkért, hogy menjünk be vele u dolgozószobájába. A következő, Himmler és Heydrich közt

lezajlott beszélgetésből világossá vált számomra, kettőjüknek már kidolgozott tervük volt, hogy a Strasser-„missziót” gyakorlatilag hogyan hajtsam végre. Ismét csodálkoznom kellett, hogy Heydrichet milyen buzgóság fogta el. Strasser talán tudott olyan személyes ügyeiről, amelyek, míg ő élt, veszélyesek lehettek számára. A segédtiszt jelentette, hogy dr. St. már félórája várakozik. Heydrich elmagyarázta, hogy dr. St. docens az egyik egyetemen, és a bakteriológia egyik legkiválóbb szaktekintélye. Mostanában a megelőző elhárítás intézkedésein dolgozik egy baktériumháború esetére. „Dr. St. átad magának egy szert a használati utasítással együtt. Hogy ez mire kell nekünk, arról előtte nem szabad beszélni.” Dr. St. a harmincas évei közepén járó férfi volt. Magabiztosan lépett be, és azonnal hozzákezdett előadásához - hidegen és józanul, mintha egyetemi előadást tartana. A parancsnak megfelelően egy különösen gyorsan ható baktériumszérumot állított elő, amelyből egyetlen csepp elég ahhoz, hogy egy embert ezer, azaz egyezer biztonsági hányaddal átsegítsen az életből a halálba. Nyomok kimutatása kizárt. A szer az illető testi állapotától függően tizenkét órán belül hat, a tífuszéhoz hasonló tünetek fellépése közben. Beszáradás esetén sem veszti el hatását. Ha egyetlen cseppet egy kiöblített pohárba csöppentünk és a pohár kiszárad, később, amikor ismét használatba vesszük a poharat, a kiszáradt anyag újra feléled. Nekem a szó legszorosabb értelmében égnek állt a hajam. Kivált amikor a tudós docens csillogó szemébe pillantottam, aki igen hűvösen és tárgyilagosan beszélt, de saját fejtegetéseitől valósággal megmámorosodott. Titokban figyeltem Himmlert - úgy tűnt -, akárcsak én, ő sem minden borzongás nélkül követi a fejtegetéseket. Nyilvánvalóan megrémült a saját bátorságától. Heydrich azonban érzéketlennek látszott. Rémületemre az előadó előhúzott még két kis üvegcsét a táskájából, és felállította velünk szemben az asztalra. Ijedten bámultam a színtelen folyadékot, és aggodalmasan néztem a zárra: egy üvegdugóra, amely csepegtetőként is használható volt. Végül Heydrich szakította meg a még tovább is tudóskodó beszédfolyamot, így szólva: „Köszönjük, várjon odakint!” Amikor dr. St. elhagyta a termet, Heydrich Himmlerhez fordult: „Úgy hiszem, birodalmi vezető, további fejtegetések feleslegesek, Schellenbergé a

feladat, hogyan intézi el a dolgot.” Felálltunk. Én óvatosan magamhoz vettem a két kis üvegcsét, görcsösen szorongattam őket a zsebemben, függőlegesen tartva, és eltűntem. Ahogy visszatértem hivatalomba, az üvegcséket azonnal elzártam a páncélszekrényembe. Kikapcsoltam a jelzőlámpát és a telefont, s kimerülten rogytam le a támlásszékembe. Mit kellene tennem? Gondolataim összevissza keringtek, mint egy körhinta. Legalább kétszer-háromszor odamentem a páncélszekrényhez, hogy megnézzem, ott vannak-e még az ördögi üvegek. Hirtelen felötlött bennem: Miért adott nekem ez a félelmetes ember kettőt ezekből az üvegekből, holott egyetlen csepp is elegendő. ..? Téged akarnak felhasználni, mint kísérleti nyulat egy szer kipróbálására a jövő baktériumháborújához? Összeköttetésbe léptem a már említett B. SS ezredessel, s ő nyomban meg is jelent és orrhangú beszédmodorában azonnal egy rendszeresen felépített előadást tartott a Fekete Frontról. Ő Heydrich minden hájjal megkent különleges ügynöke volt, átfogó személyi ismeretséggel rendelkezett, főleg orosz ügynöki körökben. Szívesen beavattam volna az én hátborzongató feladatomba, már a nyelvem hegyén volt. De aztán észrevettem, hogy ő Heydrichtől csak azt a parancsot kapta, hogy a tényállásról adjon felvilágosítást, és még azt sem tudta, hogy Portugáliába fogok utazni. Végül zsibbadt aggyal nekikezdtem előkészületeimnek. Ebben az esetben nem volt diplomata-útlevelem. Egy nagyon hétköznapi ügynöknevet kaptam. És mi történik, ha a vámnál a két üveget megtalálják nálad, kérdeztem magamtól? Hogy egyszerűen lerakjam valahová, vagy beledobjam a folyóba, ez lehetetlen volt - ez bűntett lett volna. A tartalma szétfolyik és halálosan megfertőzi egy milliós nagyváros egész vízellátását. Lassanként kitisztult az agyam, és a következő tervet építettem fel magamnak: mindenekelőtt el kell látni a kis üvegeket biztos acélburkolattal nyomás és ütődések kivédésére. Egy ilyen páncélburok adott esetben lehetőséget ad nekem arra is, hogy a repülőút alatt egyszerűen a tengerbe dobjam. A feladatot ezután másképpen is meg lehet oldani. Egy megvásárolt ügynök talán átvállalja Strasser elintézését. Az a gondolat, hogy az üvegeket elsüllyesztem a tengerben, bizonyos mértékben megnyugtatott. Dr. St. kijelentette, hogy a tartalmuk legfeljebb két évig hatásos. Az acélköpenyek húsz-harminc évig is „életképesek”. Ezek szerint nyugodt lelkiismerettel

átadhattam őket a tengernek. Azonnal kapcsolatba léptem a titkosszolgálat technikai osztagának a főnökével. Az gondolkozva szemlélte a két kis palackot, amelyeket én az íróasztalomon óvatosan elébe tettem. Egy idő múlva az volt a véleménye, hogy az acélburkolat elkészíthető, de harminchat óra szükséges hozzá. Az az előadás, amely most következett, sokkal rokonszenvesebb volt, mint a néhány órával előbbi. „Két acélhüvelyt csinálok önnek, és belül kipárnázom nyersgumi béléssel. A rugalmas gumimassza megvédi minden ütődéstől és úgy rátapad a dugóra és a palackok nyakára, hogy a zár felpattanása teljesen lehetetlenné válik. Ha mégis bekövetkezne, hogy a folyadék kilöttyen, úgy azt a laza, likacsos massza felszívja. Egyébként a páncélhüvely úgy fel lesz csavarva, hogy egy zárretesz meggátolja véletlen kinyílását.” „És mennyi ideig áll ellen egy ilyen burkolat a tengervíz hatásának?” „Ha nemesacélt használunk, akkor a végtelenségig.” Elégedett voltam. Negyvennyolc óra múlva beraktam a két üvegcsét csillogó tokostul a nadrágzsebembe, és útrakeltem Portugáliába. Elővigyázatosságból egyik ügynökünket kirendeltem a repülőtérre, hogy egy motozás esetén az üvegcséket „átjátszhassam” neki. De a portugál vám nem háborgatott. A dobozokat azonnal elzártam egyik fiókhivatalunk széfjébe. Néhány nappal később széles körű nyomozást indítottam Otto Strasser felkutatására, akinek a körözőlevelét közel ezer emberhez juttattam el. A Heydrichtől kapott címeket különösen éberen figyeltük. Így Strassen, ha egyáltalában Lisszabonban tartózkodik, be kellett a hálónkba fognunk. Tizenkét nap elmúltával azonban még a legcsekélyebb nyomát sem találtuk. Egy ilyen átfogó nyomozás költsége naponta tekintélyes összeget emésztett fel. Esténként egy portugál barátom lakásán fizettem az ügynökeimnek. Ha az ügy háttere nem lett volna olyan ellenszenves, számomra az egész csak érdekes változatosságot jelent. Nevezetesen egy ilyen kasszanapon igen jó tapasztalatokat szerezhettem arra nézve, milyen ügyesen lehet az embert megvágni. Például egy rendőrtiszt bevonta a nyomozásba a barátnőjét is, amit én

helyesnek találtam, mert minél szélesebb a nyomozás bázisa, annál jobb. De azt, hogy a rendőrtiszt a barátnőjének kárpótlásul még két pár cipőt is kért azok helyett, amelyeket a nekünk tett szolgálata során elnyűtt -, furcsállottam, bár a tiszt egyszersmind jó üzleti érzékről tett tanúságot. Két hét elmúltával kezdtem óvatosan Berlin figyelmét felhívni arra, hogy Strasser aligha tartózkodhat Portugáliában. Javasoltam, hogy az általam létrehozott szervezet nélkülem folytassa a munkát. Idegesen vártam a választ. Két nap múlva rádióüzenet jött, Heydrichtől: „A javaslattal egyetértek. Heydrich.” A levegőbe ugrottam. Lisszaboni irodánk vezetőjének azt az utasítást adtam, hogy még három hétig várjanak, és ha Strasser addig sem kerül elő, tegyen egy motorcsónak-kirándulást a tengeren, vigye magával a két acéltartályt, és lehetőleg a parttól messze dobja a tengerbe. Ezt becsületszavára meg kellett ígérnie. Ha azonban Strasserről időközben megtudnak valamit Lisszabonban, akkor rádión keresztül azonnal hívjon vissza Berlinből, és majd újból megbeszéljük a szükséges tennivalókat. A legrövidebb úton visszatértem Berlinbe. Néhány hét múlva javaslatomra leállították a nyomozást. Hitler figyelmét ebben az időpontban más, sokkal fontosabb esemény kötötte le - helyettese, Rudolf Hess Londonba repült. Ez a hír bombaként csapott be Berlinbe. 1941. május 10-e volt. Engem is bevontak Himmler és Heydrich megbeszéléseibe, amelyek szinte elszakíthatatlan láncszemekként követték egymást. Magát Hitlert, mondták, az esemény teljesen kihozta a sodrából, nem volt képes semmilyen megnyilatkozásra. Hitlernek ebben a lelkiállapotában sikerült Martin Bormann birodalmi vezetőnek döntő módon előrenyomulnia, olyannyira, hogy ettől kezdve megszerezte maga iránt Hitler teljes bizalmát. Ő találta ki azt a feltételezést, hogy „Hess megőrült”. Ő volt az is, aki Hitlert rábírta, hogy az első hivatalos közleményben ezt a megállapítást hangoztassa. Azt persze nem gondolták végig, hogy mindenfelől felhangzik majd a kérdés, egy őrült hogyan lehetett olyan hosszú időn át a Führer helyettese. Amikor én Himmler előtt ilyen uggályomat hangoztattam - szó szerint azt mondtam: a német nép sokkal intelligensebb annál, semhogy ilyesmit elhiggyen -, Himmler a fejét csóválta és így vélekedett: „Most már túl késő.”

Ömleni kezdtek Hitler kivégzési parancsai. Müller elemében volt. Szervezetének minden „billentyűjén” játszhatott, és alaposan kiélte teljhatalmát. Hitler volt helyettesének segédtisztjétől kezdve, a barátain át a sofőrjéig bezárólag mindenkit letartóztattak. Müller legszívesebben bezáratta volna az egész repülőtéri személyzetet és a Messerschmitt repülőgépgyártó cég technikai igazgatóit, minthogy Hess egy Messerschmitt gépen repült el. És ha megelégedett is egy szerényebb kerettel, letartóztatási dühe olyan méreteket öltött, hogy azok is áldozatául estek, akik a legtávolabbról sem gondoltak rá, hogy berángatják őket ebbe az ügybe. A belföldi hírszolgálat szerint Hess az antropozófus Rudolf Steiner titkos támogatója és követője volt. Azonnal le is tartóztattak egy csomó embert. De még ez sem volt elég. A híradások közölték, hogy Hessnek kapcsolata volt asztrológusokkal, látnokokkal. Még nagyon jól visszaemlékszem rá, hogy Himmler milyen belső ellenérzéssel nézte ezt az egészet, minthogy ő ugyancsak a misztikus jóslatok felé kacsingatott. A kollektív akciókat az asztrológusok, jósok ellen Heydrich leplezetlen örömmel fogadta, aki tudott erről, és lelkesedett Müller is, aki Hitler rendeleteit egészen részletekbe menő aprólékossággal elmagyarázta. És hogy mindeddig maga Hitler is bizonyos érdeklődést mutatott a csillagjóslat iránt, azon most szándékosan átsiklottak. (Helyettese eltűnése után mindez az ellenkező végletbe csapott át. Teljes ellenszenvet mutatott a csillagászat iránt, az asztrológiát pedig radikálisan üldözte.) Még nagyon jól vissza tudok emlékezni rá, hogy Heydrich panaszkodott is Himmlerre, mert ebben vagy abban az ügyben nem mer mozdulni, mert nagyon mélyen belenézett a horoszkópjába. Egy telefonbeszélgetés során, amelyet Hess esete után Himmler és Heydrich folytatott, kihallgattam, amikor az utóbbi szó szerint ezt mondta: „Az egyiknek a váll-lapon lévő csillagok okoznak gondot, a másiknak az égbolton lévők. Kérdéses, melyikkel lehet jobban együttműködni.” Titkosszolgálatunknak az volt a véleménye, Hesst a Secret Service-nek az a tagja bírhatta rá, hogy Angliába repüljön, akivel évekkel ezelőtt ismerkedett meg. Egy bizonyos G. professzor, a pajzsmirigybetegségek specialistája is szerepet játszhatott benne, aki nagy hatással volt rá. Az is számba jöhetett, hogy Hess külföldi német volt. Egyiptomban nőtt fel, fiatalkorában brit

befolyású környezetben élt. De mindez nem adott nekünk kielégítő magyarázatot. Egy Heydrichhel folytatott beszélgetés közben elmondtam azt a véleményemet, hogy Hess valószínűleg valamiféle messianisztikus gondolatokat melengetett magában. Mint Hitler legközelebbi munkatársa, bizalmas barátja, éveken keresztül az ő gondolatmenetében élt, a hitleri eszmefuttatásokat hallgatva - például az angol testvérnépről -, és ezeknek a hatása alatt állt. Ilyen kijelentéseket bizalmas körben gyakran hallottunk tőle. Heydrich, bár kritizálta nyíltságomat, és kijelentette, hogy sokat kell még tanulnom, elég józan is volt ahhoz, miként értékelje magában véleményemet. Kötötte magát mindazonáltal, hogy szerinte főként a Secret Service keze van a játékban, és nekünk ezt a nyomot kell követnünk. Ezután néhány különös mondatot fűzött hozzá, ezeket szeretném szó szerint visszaadni: „Ha a Secret Service-ről igazak ezek a jelentések, akkor erről az oldalról más módon is érzékeny károkat okozhatnak nekünk. Nem csodálkoznék, ha egy nap további hasonló meglepetéseket kellene megélnünk. Meg vagyunk győződve, hogy a Secret Service keze messzire nyúlik.” És akkor jött a mondat: „Na, de az oroszok sem sokkal butábbak.” Azt a változatot, hogy maga Hitler küldte volna Hesst Angliába azzal a titkos megbízatással, tegyen egy utolsó békeajánlatot, nyomozásaink alapján meg kell cáfolnom. Kizártnak tartom. Tisztázatlan az is, és nem bizonyítható, hogy Hess Haushofer professzorral Svájcban előkészítő megbeszélést folytatott. Bár az Angliába repülés és a küszöbön álló orosz háború között - amit Hitler már eldöntött - láthatatlan összefüggés sejthető, aligha kellett attól tartani, hogy Hess stratégiai és operatív tervek elárulója lesz. Erről kezeskedett az „idealizmusa”. A következő időkben állandóan híreket kellett szereznem Hess magatartásáról és szellemi állapotáról. Himmler volt az, aki ez iránt különleges érdeklődést mutatott, és Hitler tudta nélkül megbízott, hogy módoljak ki postai érintkezést Hess és felesége közt. A britek csak korlátozott levelezést engedélyeztek. A posta a svájci Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével jutott el a címzettekhez. A levelek nagy része tisztán személyes természetű volt és mély tiszteletet és szeretetet

bizonyított a felesége és fiuk iránt. Másként viszont számunkra igen kevéssé volt érthető a levelek tartalma. Nagyon csodálkoztam akkor, hogy a cenzúra nem volt szigorú kritikus, de az alapos kihallgatások során meggyőződhetett róla, hogy ezekben a közlésekben sokkal több a misztikus, sőt mániákus elem, mintsem a komolyan vehető, fontos információ. Hess újra és újra régi jóslatokat és jövőbe látó képeket idézett. Hivatkozott régi horoszkópokra, melyek saját családja, de egész Németország sorsát tekintve bebizonyosodtak. Felesége megrázó módon ment egyre jobban tönkre, anélkül, hogy tudtam volna, mi volt egyáltalában a hozzáállása ehhez a dologhoz. Keserűen alakult a sorsa Hess első adjutánsának is. Ő lett céltáblája a hitleri dühöngésnek és Bormann folyamatos intrikájának. Heydrich ismételten megkísérelte ügyes ellenhúzásokkal szabadlábra helyeztetni; hogy ez nem sikerült, véleményem szerint Müller volt az, aki megakadályozta. Müller minden fenntartás nélkül követte Bormann rendelkezéseit, akiben már akkor Hess utódját látta, és akinek erősebb dinamizmusát és átütő erejét számításba vette. Az adjutánsnak egészen a háború végéig egy koncentrációs táborban kellett kitartania, anélkül hogy ez az összeomlás után megóvta volna a szövetségesek felelősségre vonásától.

TÁRSASÁGI KÉMKEDÉS Hónapok óta rendszeresen kaptuk már a híreket a jugoszláv külképviseletek Belgrádba befutó titkos jelentéseiről. Egészen különös érdeklődést keltettek V. ezredes berlini katonai attasé közlései, melyeket másolatban a belgrádi külügyminisztériumban működő ügynökünk szállított. A katonai attasé titkos jelentésében katonai és politikai terveink olyan átfogó és találó ismereteiről számolt be, hogy mi ismét és ismét azon törtük a fejünket, honnan eredhetnek ezek a híranyagok. Egy ilyen jelentést a német bombázók és vadászgépek gyártási eredményeiről és sok technikai részletéről Keitel tábornok elé tettünk, aki olyan ideges lett, hogy nyomban Hitlerhez futott vele. A Führer reakciója dühöngő szitkozódás volt mindazokkal szemben, akik a német katonai parancsnokságon megszegik a biztonsági előírásokat, és a hadiüzemekkel szemben, ahol megszegik a kötelező titoktartást. Hitler megparancsolta, hogy Canaris tengernagy haladéktalanul tanácskozza meg a dolgot Himmlerrel, és az ügyet azonnal adja át a mi parancsnokságunknak. Heydrich felhívta arra a figyelmemet - a jugoszláviai ezredessel kapcsolatban -, hogy bár mint katonai attasé területenkívüliséget élvez, erre ne legyek tekintettel, én pedig megbeszéltem a részleteket és megtettem a megfelelő intézkedéseket. Bár a jugoszláv titkosszolgálat az utóbbi időben érezhetően megerősítette Németországban támaszpontjait (ezek főleg a konzulátusokon székeltek), lehetetlennek tűnt előttünk, hogy ilyen információkat szerezhessenek rokonszenvező vagy megfizetett magasabb katonai körök segítsége nélkül. Ezért V.-t szoros megfigyelés alá kellett vonni hivatalában és magánéletében egyaránt. A kezdeti eredmények azonban nagyon soványnak látszottak ahhoz, hogy ezek alapján gyanúba fogjuk. Összehasonlítva más diplomáciai képviseletek tagjaival, V. ezredes keveset forgolódott a berlini társaságban. Német Wehrmacht-tisztekkel és a diplomáciai testület tagjaival gyakran találkozott ugyan, de csak hivatalos összejövetelek alkalmával, és bizalmas megbeszélésekről ilyenkor szó sem lehetett: adott esetben persze V. az ilyen találkozások alkalmával kaphatott valamiféle titkos jelzést, valamilyen adatnak a megerősítését. Ezek azonban semmi esetre sem lehettek a bázisai a katonai attasé alapos, minden részletre kiterjedő hírszolgáltatásának.

Hosszú ideig még sötétben tapogatóztunk. A telefonlehallgatás sem árulkodott semmi gyanúsról. Vagy talán közelebbről meg kellett volna vizsgálnunk V.-nek egy berlini vendéglős lányához fűződő viszonyát? A beszélgetéseikből kiderült, hogy becsületes vonzalom fűzi őket egymáshoz. Egyszer-másszor még két hölgynek is telefonálgatott ugyan V., de pusztán randevúk megbeszélésére szorítkozott. Egyszerre azonban megmozdult valami ebben a dologban. Egy ismeretlen férfi jelentkezett telefonon V.-nél: „Jöjjön kérem, a szokásos módon; amennyire lehetett, megcsináltam a dolgot, azt hiszem, rendben lesz minden.” Ki lehetett ez az ember, aki nevét sem említve, ilyenformán telefonált? Feszülten figyeltünk tovább. Egy délután V. besétált egy modern bérházba, és felkeresett egy harmadik emeleti lakást. Megfigyelőink az első emeletig kísérték. És ami ekkor történt, azt később sem tudtuk teljesen tisztázni. Véletlen volt, vagy óvatossági húzás, hogy abban a pillanatban, amikor V. a harmadik emeleti folyosóra kilépett, ott egy ember tartózkodott, aki a lépcsőház félhomályában megdöbbentő hasonlatosságot mutatott V.-vel, és ez a mi emberünket teljesen megtévesztette? Egyikük a folyosó egy jobb oldali, a másikuk egy bal oldali lakásába ment. V. - így vélekedtek a munkatársaink - a jobb oldali lakásban tűnt el. A figyelők így adták tovább ezt a hírt a váltásuknak. Amikor a hasonmás röviddel azután elhagyta a jobb oldali lakást, nyomon követték. Csak három nap múlva jöttünk rá, hogy rossz nyomon jártunk. Ezalatt V. minden megfigyelés nélkül dolgozhatott tovább. Ettől kezdve messzelátókkal figyeltük a bal oldalon lévő lakást, amelynek tulajdonosa egy magasabb rangú hivatalnok volt a Légierők Minisztériumában, akihez elsősorban a külföldre szállítandó repülőgépek és gépalkatrészek intézése tartozott, és az illető idegen kormány átvevőbizottságának ő volt a kísérője. Úgy látszott, hogy a rejtély megoldásához már egészen közel vagyunk. Időközben azonban még egy nagyon érdekes telefonbeszélgetést hallgattunk le V. és barátnője, Jutta között. Jutta apja vendéglőjéből hívta fel duzzogva, hogy hosszú idő óta nem hallotta hírét sem V.-nek. Meglepetésünkre V. ez alkalommal meglehetősen nyersen válaszolt, és ezt mondta: „Ma estig szükségem van a dologra, az éjjel feltétlenül meg kell csinálnom.” Jutta

meg volt sértve. „Á, csak nem fogsz éjjel írni...” „Ma estig követelem az iratokat” - vágta el V. a beszélgetést, és letette a kagylót. Este Jutta felkereste V.-t a lakásán. Negyedóra múlva távozott. V. azonban nem hagyta el a lakását, és éjfél felé rövid látogatásra fogadta a jugoszláv nagykövetség egyik alkalmazottját. Minden valószínűség szerint ezen az éjszakán is kitűnő jelentéseinek egyikét állította össze. Ennek a megerősítését néhány nap múlva kaptuk meg Belgrádból, a jelentés másolatával együtt. Összefoglaltuk az ügy állását: eddig ketten jöttek számításba mint anyagszolgáltatók: a légierő hivatalnoka meg a vendéglőslány. És mi a helyzet a másik két nővel? Inge egy német tábornok nővére volt; ő nehézipari és magas rangú Wehrmacht-körökben volt otthonos. Pénzügyileg független, nagyvilági hölgy, tisztelők nagy köre látogatta, akikkel a lakásán gyakran rendezett bridzspartikat. Senki előtt nem rejtette véka alá, hogy V.-vel barátságban van. Vera egy mérnök felesége volt, a mérnök mind polgári, mind katonai körökben jó hírnévnek örvendett, csak a munkájának élt, és feleségének szabad, nagyvonalú életet engedélyezett. Látszólag a házaspár már annyira eltávolodott egymástól, hogy a férj felesége V.-hez fűződő szoros kapcsolatában semmi megütközni valót nem talált. Bár a nyomozásnak ebben a stádiumában egyik munkatársam a gyanúsítottak letartóztatását javasolta, én haboztam, mert még más forrásokra is gyanakodtam. Közben azonban ez a folytatólagos árulás szorongatott is, mert jelentős károkat okozott nekünk. Végül én is úgy döntöttem, hogy elzárjuk az eddigi forrásokat. Tettem ezt annál is inkább, mert tudtam a DélkeletEurópában érlelődő jelentős feszültségekről és Hitler balkáni katonai beavatkozásának lehetőségéről. Rám bízták ugyanis egy Jugoszláviáról és Görögországról szóló kézikönyv összeállítását, amely háború esetén a Waffen-SS és a rendőrség tevékenységét körvonalazza ezekben az országokban. Tartalmazott ez a legutóbbi politikai események ismertetése mellett egy terjedelmes listát azoknak a személyeknek a nevével, akiknek a letartóztatása számunkra szükségesnek látszott. Időközben az olaszok, Görögország elleni hadjáratuk során, Albániában kétségbeejtő helyzetbe jutottak. Egyre több sürgető olasz követelés futott be

hozzánk, hogy tehermentesítsük őket. Hitler ezzel a megjegyzéssel vette ezeket tudomásul: „Nem fogom leghűségesebb barátomat cserben hagyni.” A német „List csoport” erre bevonult Bulgáriába. Az egy héttel később ezt követő pireuszi angol partraszállás nem ért bennünket váratlanul, minthogy görögországi titkosszolgálatunk révén a görög-angol tervekről pontosan tájékoztatva voltunk. (A titkosszolgálati előkészületeinkhez Görögországban hozzátartozott egy SS-csoport felvezénylése is az Athos hegyre. Ezek álcázásul hosszú szakállt növesztettek, és azzal az ígérettel kellett a szerzetesköztársaság legfőbb vezetőjét megnyerniük, hogy ő lesz Görögország metropolitája. A vállalkozás azonban meghiúsult.) Mielőtt háborús bonyodalmakra került volna sor Görögországgal, 1941. március 25-én Hitler kierőszakolta Jugoszlávia belépését a háromhatalmi paktumba. Ez a látszatsiker azonban az 1941. március 27-i belgrádi katonai lázadás következtében máris semmivé vált. Sztálin még ebben a hónapban barátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Erre Hitler 1941. április 6-ára elrendelte a Jugoszlávia elleni támadást. Két nappal a támadás előtt váratlanul azt a jelentést kaptam, hogy V. a német támadási terveket, a hadseregcsoportok erejét, a hadsereg felállását, sőt magának Belgrádnak a Hitler tervezte bombázását is sürgős riasztásként jelentette a belgrádi vezérkarnak. Hitler, aki erről Keiteltől értesült, őrjöngő dühkitörést produkált, engem is említve, hogy azt az átkozott fickót még mindig nem zárattam be. Most tehát villámgyorsan kellett cselekednem, hiszen tapasztalatból tudtam, mit jelenthetnek Hitler ilyen dühkitörései. Két órán belül a birodalomban és a megszállt területeken a jugoszláv titkosszolgálat összes tagját letartóztattuk, köztük V. ezredest is. A katonai attasé mintegy negyvenéves volt, magas termetű, nyugodt, fegyelmezett fellépésű. Kihallgatása több napig tartott. Minden köntörfalazás nélkül részletes bepillantást nyújtott titkosszolgálati munkájába, jól tudván, hogy Jugoszlávia elleni katonai akciónk megindulásával a területenkívüliségére való hivatkozás gyakorlatilag tárgytalanná vált. Csak Jutta barátnőjének sorsa aggasztotta. Mindent magára vállalt, és azt állította, hogy a lány közölt ugyan vele bizonyos adatokat, de nem volt tudomása arról, hogy ezt milyen célból teszi. Bár Juttát és V. másik két barátnőjét jól képzett embereinkkel kihallgattattam, de nem engedtem őket letartóztatni.

Mind a hárman elismerték, hogy barátságban voltak V.-vel, de amikor megtudták, hogy kém, elcsodálkoztak és megrémültek. Hangsúlyozták, hogy vele semmi másról nem beszélgettek, mint amiről általában szokás társasági körökben. Mi pedig megtapasztaltuk itt néhány tipikus esetét a társasági kémkedésnek. Jutta egyszer-másszor elbeszélgetett apjával arról, amit a vendégektől hallott. Gyakran megfordultak a vendégek közt a Waffen-SS tagjai is, útközben a berlin-lichtenfeldei állomáshelyükre. Ki lehetett venni a beszélgetéseikből, hogy egységeik egy „nagy akcióra” készültek. Vasúti munkások, akik Jutta városrészében laktak, egészen nyíltan beszéltek „túlmunkáról” meg a „sok katonai szállítmányról”. Más vendégek még további mozaikkockákat fűztek hozzá. Mindez Juttát a szerelmese miatti gonddal és aggódással töltötte el. Amikor V. levertségének okáról faggatta, mindent kitálalt neki, amit hallott, és Jutta adatait egy nagy, általános megfigyelés keretébe illesztve V. ezt nagyon érdekesnek találta. Arra kérte a lányt, hogy ezután jegyezze fel az ilyen beszélgetéseket, amit azzal magyarázott meg, hogy ő életfeladatául tűzte maga elé a háború kiterjesztésének és a további vérontásnak a megakadályozását. Jutta megvigasztalódott, azonban soha semmiféle jegyzetet nem készített a vendéglőben hallottakról. Azon az estén, amikor V.t meglátogatta, megint csak szóban számolt be neki. A másik két asszony azért volt értékes hírforrás V. számára, mert gondolkodás nélkül mindent elfecsegtek, ami az ő köreikben aktuális volt. V. pedig elég jártas volt ahhoz, hogy ügyes, pszichológiailag fogós rákérdezésekkel valamivel többet is kiszedjen belőlük. Ezzel a taktikával például sikerült neki nem többet és nem kevesebbet megtudnia, mint hogy pontosan hány páncélost gyártunk havonta. A különböző speciális területekre (katonai, politikai, technikai) V. kartotékrendszert létesített, pontozási értékeléssel egybekapcsolva. Ha egy információ nem érte el a szükséges ötven pontot, azt nem közölte Belgráddal. Ezzel az okosan átgondolt vezérelvvel sikerült neki a berlini fecsegést, pletykákat minden társasági szinten gondosan analizálnia, és elsőrangú híranyagot gyűjtenie. Az idők folyamán ebben olyan jártasságot szerzett, hogy kiegészítő statisztikák és szakmai adatok segítségével rövid időn belül hiánytalan képet tudott kialakítani. Részletekbe hatoló tudása számos társasági összejövetelen - így a Légügyi Minisztérium átvételi bizottságának vagy a Luftwaffe (Légierő)

vezérkarának tagjaival - rendkívül hasznosnak bizonyult. Elég volt mellékes, ártatlannak tűnő kérdéseire feleleteket kapnia, hogy ezekből fontos következtetéseket tudjon levonni. Belgrádnak Hitler által elrendelt bombázását például a következőképpen derítette ki: Junkers repülőgépek pótalkatrészeinek vételezésekor hallotta, ahogy az egyik pilóta - egy pillantást vetve rá - egyik bajtársának jó hangosan ezt mondta: „Ezekre néhány nap múlva potyogni fognak a bum-bumok.” Gondgyötörten aznap este megérdeklődte Verától, hogy miről van itt tulajdonképpen szó, valamit pusmognak Belgrádról. Barátnője megerősítette, hogy Adolfnak Görögországban Benito hóna alá kell nyúlnia; férje úgy ítéli meg, hogy ez nem okoz különösebb problémát, a légierő ebben a pillanatban olyan erős, hogy minden ellenállást megtörhet. A Légügyi Minisztérium tisztviselője abból a harmadik emeleti lakásból - a folyosón balra - egy gyanútlan és jámbor ördög volt, aki azonban elég gyakran reggelizett V.-vel és olyankor „csevegett” is. Azok az elsőrangú információk, amelyeket az ezredes ilyen módon szerzett, egyetlen pfennigjébe sem kerültek. Ezt a módszert - „olcsón” jó anyaghoz jutni - én sem akartam elszalasztani. Az előkelő társaságból való két hölgy most azt a megbízást kapta tőlem, hogy éppen olyan módon tájékoztassanak, mint ahogyan azelőtt ezt V.-vel csinálták. Maga V. és Jutta barátnője ugyancsak késznek mutatkoztak arra, hogy nekünk dolgoznak. A hajdani jugoszláv ezredes, aki folyékonyan beszélt olaszul, hamarosan Olaszországban nyújtott nekünk értékes szolgálatokat. 1941. április 17-én a jugoszláv hadsereg letette a fegyvert, és 1941. május 1jén a Görögország elleni hadjárat is lényegében véget ért. Sztálin, mint ahogy titkosszolgálatunk jelentéséből megtudtuk, Németország balkáni háborús bonyodalmait nagyon is elégedetten vette tudomásul. Ebben ő azt látta, hogy Németország hosszabb időre lekötötte magát, és békén hagyja a Szovjetuniót. Így vált érthetővé a barátsági szerződése Jugoszláviával. A valóságban valahogy úgy játszott, mint a torrero, aki a bikát feldühíti, de a vörös kendő lengetésével egy másik ellenfél felé tereli. Ezt megerősítette 1941. április vége, amikor a jugoszláv nagykövetnek a szovjet külügyminisztériumban tudomására hozták, hogy küldetése befejeződött, mivel Jugoszlávia már nem önálló állam.

OROSZORSZÁG A HITLERI HÁBORÚ ELŐESTÉJÉN 1941 tavasza majdnem észrevétlenül telt el a berliniek számára. A birodalmi főváros egyre inkább egy boszorkányüsthöz kezdett hasonlítani. Valahogy mindenki érezte a nehéz viharfelhőket, amelyek keleten gyülekeztek. Így történt, hogy Canaris és jómagam - együttes reggeli lovaglásaink alkalmával szinte kényszerűen, újra meg újra a küszöbön álló orosz háborúról beszélgettünk. Abban egyetértettünk, hogy a vezérkar akkori felfogása, miszerint katonai és technikai fölényünkkel a hadjáratot tíz héten belül befejezzük, nagyon is könnyelmű. És amikor kicseréltük az információinkat, akkor mindig vitáztunk Oroszország termelő- és szállítókapacitásáról. Én megfelelő bizonylataim alapján azon a véleményen voltam, hogy az orosz nehézipar termelése páncélosokból messze magasabb, mint az a szám, amit Canaris állít. És a konstrukcióban is az oroszok meglepő újításokkal szolgálnak. Ezt a feltételezésemet alátámasztották annak a szovjet katonai küldöttségnek a megjegyzései is, amely 1941 márciusában járt Németországban. Hitler akkor megparancsolta - nyilván, hogy imponáljunk az oroszoknak -, a küldöttségnek ne csak a mi páncélosiskoláinkat és harckocsigyárainkat mutassuk meg, hanem messzemenően lazítsunk a titoktartás előírásain is. Mindezeknek a megszemlélése után az oroszok kétségbe vonták, hogy mi valóban mindent megmutattunk-e nekik, és kijelentették, hogy Hitler parancsa ellenére egyet-mást eltitkoltunk. Ebből azt vettem ki, hogy ők felmérték saját páncélosaikat, és a mi bemutatott modelljeinket nem tartották a legkorszerűbbeknek. Mi akkor valóban nem tudtunk jobbakat bemutatni; az oroszok ezzel szemben már 1941ben tömegesen vethették harcba a T-34-eseiket. Canaris azt is állította egyébként, kétségtelen bizonyítékokra hivatkozva, hogy a Moszkva körüli ipari centrum és a gazdag uráli nyersanyaglelőhelyek csak egyvágányú vasúttal vannak összekötve. A rendelkezésünkre álló jelentések alapján ezzel ellentétes nézetet képviseltem. Maga ez a példa mutatja, titkosszolgálatunk kettőssége mennyire megnehezítette a katonai vezetésnek, hogy ezeket az egymásnak ellentmondó információkat helyesen

építse be operatív tervezésébe. És milyen irónia ez ma, ha a Canarisszal folytatott beszélgetésemre gondolok, amelynek során megkérdezte, vajon Heydrich hasonlóképpen hajlik-e arra a nézetre, hogy a szovjet rendszer hatásos katonai kudarcok elszenvedése után belülről omlik össze. Hitler és Himmler ugyanis, de a tábornoki kar egyes tagjai is ezt a felfogást képviselték. Canaris nem rejtette véka alá, hogy ő ezt a derűlátást semmiképpen nem osztja, ő szemmel láthatóan arra akart engem e beszélgetés révén ösztökélni, hogy felfogását megértessem Heydrichhel, és rajta keresztül magasabb helyekkel. Az ő saját befolyása ebben a tekintetben, így mondta, nem sokat ér. Amikor először felvetettem ezt a témát Heydrichnek, csak egy elutasító választ kaptam: „Úgy látom, maguk ketten a kilovaglásaikat arra használják, hogy lassan vészmadarakká képezzék ki magukat.” Egy másik alkalommal a legélesebb visszautasításban volt részem, amelyet valaha is kaptam tőle: „Nézze, hagyjon fel végre ezekkel a szurkapiszkáló és defetista gondolatokkal.” Óvatosan azt mondtam, vajon Sztálin, katonai kudarcok nyomására, nem aktivizálná-e kétszeresen a pártszervezetét? Bár Heydrich ilyen élesen visszautasított, mégis úgy tűnt nekem, ő sokkal józanabb koponya annál, hogy magában egy ilyen lehetőséggel ne számoljon. Minél inkább közeledtünk a háborúhoz Oroszországgal, és fokozódtak a feszültségek, annál idegesebb és kapkodóbb lett Canaris. Beszélgetéseink közben válogatás nélkül kapta fel egyik problémát a másik után, az amerikai repülőgépgyárak termeléséről átugrott a balkáni államokban zajló politikai eseményekre, hogy végül ismét Oroszországnál kössön ki. Ebben bizonyára a mélységes pesszimizmusa nyilvánult meg, amit ilyen módon kísérelt meg feldolgozni magában. Ez az állapot gyakran olyan mértékben felfokozódott, hogy én, ha a körülmények nem olyan komolyak, néha a legszívesebben hangosan felnevettem volna. Ezekben az időkben ugyanis gyakran felhívott telefonon és olyan összefüggéstelenül beszélt, hogy csak az tudott valamit ebből megragadni, aki Canarist pontosan ismerte. Egyszer egy ilyen telefonbeszélgetés alkalmával mégis tréfára fordítottam a szót, és azt mondtam: „Most ismét elegendő anyag lenne arra, hogy Heydrich előadást tartson a vészmadarak éji daláról.” Rémülten válaszolt: „Óh, egészen elfeledkeztem róla, hogy nem vagyunk entre nous [magunk között], hanem a telefonzsinóron lógunk.”

Valamivel később, azt hiszem május elején, Heydrich meghívott ebédre. Először általános szolgálati dolgokról beszélt, és aztán rátért az oroszországi hadjáratra, mondott egyet-mást Hitlernek Angliát, mint háborús ellenfelet illető megváltozott ítéletéről. Hitler most - a brit sziget ellen alkalmazott göringi légi stratégia kudarca után - hajlik arra a feltevésre, hogy Angliának bizonyos körülmények között mégis sikerülni fog Amerika segítségével meggyorsítania a felfegyverkezését. Ezért minden eszközzel erőszakolja a tengeralattjárók építését, olyan erőssé akarja fejleszteni, hogy az USA-t elrettentse a háborúba való aktív belépéstől. Még ha belépne is az USA a háborúba, neki, Hitlernek másfél évig nem kell tartania egy európai inváziótól. Ez az idő Hitler szerint elegendőnek látszik, hogy megkockáztasson egy támadást Oroszország ellen, anélkül, hogy gyakorlatilag a kétfrontos háború veszélyének tenné ki magát. Ha viszont ezt az időt nem használja ki, abban az esetben nemcsak egy inváziós fronttal kellene szembenézni, hanem egy olyan erős Oroszországgal is, hogy nem volnánk képesek kivédeni a keletről jövő támadást. Oroszországban az előkészületek olyan fenyegetőek, hogy hamarosan támadást várhatunk szovjet részről. Sztálin bármikor kihasználhatja nyugati és afrikai lekötöttségünket. Most kell tehát cselekednünk. A Wehrmacht koncentrált ereje most elegendő lesz, hogy Oroszországot ez alatt a lélegzetvételnyi pillanat alatt térdre kényszerítsük. Egy Szovjetunióval szembeni háború, ha Európát biztonságban akarjuk tudni, előbb-utóbb amúgy is elkerülhetetlen. Ezért jobb lenne egy ilyen veszélyt addig kiiktatni, míg az embernek az az érzése, hogy bízhat az erejében. A vezérkar magabiztosan állítja, hogy a meglepetéssel a háborút legkésőbb 1941 karácsonyáig győzelmesen befejezheti. Hitler azonban teljes tudatában van határozata súlyának, és hogy a siker ne maradjon el, biztosan ezért akarja tudni, minden eszközt ki is használunk-e. A biztonsági és rendfenntartó rendőrség kötelékeinek felhasználása ebben a mindent eldöntő hadjáratban nemcsak megengedett, hanem parancsoló szükség is. Az egységeket a hadsereg harcoló kötelékeiben, mindenekelőtt a mögöttes kötelékekben, de részben - és ez első ízben történik meg - a front területén is be kell vetni. Azt, hogy ezek az egységek bizonyítanak a fronton, a Führer egyidejűleg azzal a gondolattal kapcsolja össze, hogy elhárítja azt az ódiumot ezektől a rendőri szervektől, hogy csupa lógósból állnak, akik örülnek, amiért csak rendfenntartó szolgálatot kell teljesíteniük a hátországban. Hitlernek ezt a gondolatát a rendőrség erősítésére, szemben a

Wehrmachttal, csak üdvözölni lehet, és ez személyi és költségvetési előnyökkel is jár. A front mögött a rendőri kötelékeknek az lesz a feladatuk, hogy átvegyék a csapatok védelmét szabotázs és kémkedés ellen, továbbá, hogy fontos személyiségek és kartotékokban őrzött anyagok biztonságáról gondoskodjanak. Ezenkívül Hitler arra is gondolt, hogy a rendőrség támogassa a teljes utánpótlási rendszert, biztosítsa az utakat, a repülőtereket, a szálláshelyeket és lőszerraktárakat. A „villámháború” újszerűsége szükségessé teszi ezeknek a kötelékeknek a motorizálását, hogy lépést tarthassanak a hadsereg gyors alakulataival. Mindezt, mondta Heydrich, a Führerrel alaposan megtárgyalták, és mindent, különösen a technikai részleteket a hadsereg illetékes főszállásmesterével egyetértésben kell szabályozni. Heydrich egy ideig elgondolkozva nézett maga elé, aztán folytatta: „Müller már március óta számos megbeszélést folytatott Wagner tábornok főszállásmesterrel, és ennek a legközelebbi munkatársával, von Altenstädt főhadnaggyal alapvető megállapodásokról, és egy egységes formában elkészítendő rendtartásról, de Müller mérhetetlenül ügyetlennek mutatkozott. Nem tud fogalmazni, ezenfelül tipikus bajor nehézfejűséggel lényegtelen presztízskérdéseket marcangol, és tárgyalópartnerét szinte »porosz disznónak« tartja, legalábbis úgy bánik vele. Wagner jogosan panaszolta be nálam Müllert; már el is rendeltem, hogy Müllert váltsák le, és az aktákat önnek adják át. Wagner is kész már holnap reggel fogadni önt, hogy a megbeszéléseket önnel négy-szemközt - Altenstädt nélkül - folytathassa.” Én félbeszakítottam Heydrichet, és megkérdeztem tőle, hogy áll a parancsnokiás és az ellátás kérdése a mi kötelékeinknél. Azt válaszolta, hogy a Wehrmachtnak természetesen teljes mértékben támogatnia kell minket Oroszország tágas térségeiben, mind üzemanyag-ellátásban, mind élelmezésben, a kocsipark feltöltésében és a technikai hírközlési eszközök használatában is. A másik probléma az, hogy a függetlenség fenntartása érdekében a gyakorlati munkában a parancsnoklási viszonyokat helyesen kell kiegyensúlyozni. Ez utóbbi tűnik neki a legnehezebbnek. Ebben a kérdésben a Wagner és Müller közti tárgyalások holtvágányra kerültek. Wagner azt az álláspontot képviseli, hogy a fronton csak egyvalaki parancsolhat. Ebben igaza van, mert az nem megy, hogy a fronton vad összevisszaság legyen. A harci területen egy taktikai és ezzel kapcsolatos parancsnoklási alárendeltség

nélkülözhetetlen. A Wehrmacht hadműveleteinek összességébe a mi egységeinknek szervesen bele kell illeszkedniük, a hadműveleti területeken és a csapatok mögöttes területein azonban a szakmai parancsnoki hatalom és a praktikus alárendeltségi viszony közti nehézkes különbségtételt lazábban lehet majd kezelni. Heydrich végül hozzáfűzte: „Hogy a szakmai önállóságnak hogyan kell kifejezésre jutnia, az messzemenően az ön ügyes megfogalmazásától függ.” Ezzel a megbeszélés befejeződött. Még ugyanazon a napon áttanulmányoztam a megfelelő dokumentumokat, és a lényegesebb pontokról jegyzeteket készítettem. Másnap délután ezekkel mentem el Wagnerhez. Először von Altenstädt főhadnagy fogadott, akivel azonban csak általános dolgokról társalogtunk. Megértettem, hogy az ő hangsúlyozottan katonás magatartása Müller szemében szálka volt. A főszállásmester ötvenes évei közepén járt, nyugodt és tárgyilagos, ha nem is éppen temperamentum nélküli. Néhány személyes kérdést tett fel nekem származásomról, hivatásomról, és megkérdezte: „Voltaképpen hogy került az apparátusba?” (Ezen a szolgálati helyemet értette.) Én beszéltem neki a seregnyi véletlenről, amely az életben egyszer minden embert érhet. Aztán rátértünk a tárgyra. Én kifejtettem elképzelésemet a súlypontok hangsúlyozásával, ahogy én az akták alapján látom. Hozzáfűztem, hogy ebben a pillanatban időveszteséget jeleni presztízskérdéseken lovagolni. Szándékom, hogy amilyen gyorsan csak lehet, mindkét oldalt kielégítő megoldást találjunk. Beszélgetésünk folyamán megint csak elakadtunk a szakmai önállóságnál, a térségek különféle szakaszain szükséges saját parancsnoklási utak és a taktikai alárendeltség kérdésénél. Én azt az álláspontot képviseltem, hogy azok a területek, amelyeken polgári közigazgatás bevezetésére kerül sor, semmiféle problémát nem kell, hogy jelentsenek, hiszen ott ugyanazok az alárendeltségi viszonyok lesznek érvényesek, mint a megszállt területeken általában. A hadműveleti területeken pedig kétségtelen, hogy valamennyi mozgó egység számára a fő szempont a harci cselekmények operatív irányítása, és ezzel együtt a teljes parancsnoklási alárendeltség. Ezért a Biztonsági Rendőrség és az SD mozgó egységeinek is a hadsereg mindenkori frontparancsnokai utasításaihoz kell alkalmazkodniuk. A front mögötti területeken, tehát a hadműveletek és a harcoló hadsereg mögöttes területein, szerintem nem feltétlenül szükséges a

totális alárendeltségi viszony, és nem is felelne meg az említett mozgó alakulatok bevetési elgondolásának. Ezeknek a tervbe vett speciális alakulatoknak ugyanis szakmailag egészen más feladatokat kell ellátniuk, amelyekhez önállóságra van szükségük, nem működhetnek a hadsereg taktikáját irányító parancsok szerint. Wagner tábornok végül is egyetértett fejtegetéseim lényegével. Azután áttértünk a technikai kérdések részleteire. Felajánlottam, hogy az így vázolt vonal szemmel tartásával elkészítek egy parancstervezetet, amelyet Heydrichhel való konzultáció nélkül adok majd oda neki, hogy ő, Wagner tábornok a még szükségesnek látszó változtatásokat megtehesse rajta. A főszállásmester nagyon meg volt elégedve. A kidolgozás során egy útba igazító bevezetőt tettem az anyag élére. Ebben kiemeltem a Führer parancsának némely részletét a Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat mozgó egységeinek bevetéséről a hadsereg harci kötelékében, a front mögötti területek biztosítására, hogy képes legyen bármilyen ellenállást letörni. Ezt a bevezetőt úgy fogalmaztam meg, mint a Führer akaratának kinyilvánítását, az egész tervezet jogi alapját, amire a többi rész is értelemszerűen felépül. Két nappal később letettem az eredményt a tábornok asztalára, ő és Altenstädt alaposan áttanulmányozták a tervezetet. „Egyetértek” mondta: „Pontosan ez az, amit részletesen megbeszéltünk. Remélem, a főnöke már nem fog gáncsoskodni.” Amikor erről Heydrichnek beszámoltam, arca mozdulatlan maradt; nem mutatott sem egyetértést, sem elutasítást. Azzal a megjegyzéssel búcsúzott el, hogy szeretné a dolgot még egyszer, nyugodtan végiggondolni. Másnap felhívott és ezt mondta: „A parancsról szóló tervezettel nagyjában és egészében egyetértek. Mielőtt azonban Wagnerrel együtt aláírnám, szeretnék néhány pontra vonatkozóan felvilágosítást kérni. A maga kifejezésmódja többször, különösen a hajtóanyag-ellátás és a technikai hírközlő berendezések tekintetében nagyon homályos. Legjobb, ha elkísér engem a Bendlerstrasséra, szükség esetén ott a helyszínen még tehetünk néhány változtatást.” Wagner és Heydrich egy kissé mereven és formálisan üdvözölték egymást, de a kezdetben privát beszélgetés nagyon jó egyetértésben folytatódott. Ám amikor a parancstervezet került szóba, és mondatról mondatra megtárgyaltuk,

Heydrich többször nyilvánított ellenvéleményt. Valahányszor azonban változtatást kívánt, Wagner élénken tiltakozott. Ha ő javasolt itt-ott változtatást, egy kis fogalmazási átalakítást, akkor Heydrich vonakodott. Én mereven tartottam magam ahhoz, amit leírtam, és ellene voltam bármilyen változtatásnak, bár néha szemrehányást tettem magamnak, mert némelykor egy-egy világosabb kifejezés jobb lett volna. De arra gondoltam: ha egyszer megkezdődik a javítgatás, akkor se vége, se hossza. Végül Heydrich és Wagner elővették a töltőtollukat, aláírták a tervezetet egyetlen szó változtatás nélkül. Még megbeszélték, hogy a parancs a hadsereg számára eredetiben a Hadsereg főparancsnok fejléccel jelenjen meg. Heydrich még nyitva hagyta a kérdést, hogy a parancs másik oldalára ne kerüljön-e ez a felirat: SS birodalmi vezető. Mind a ketten szemmel láthatóan meg voltak elégedve az eredménnyel. Magam és Wagner nagy meglepetésére a tárgyalás végeztével Heydrich megkérte a tábornokot még egy négyszemközti megbeszélésre. Mivel Wagner csodálkozva nézett rá, Heydrich ezt fűzte hozzá: „Egy Führerparancsról van szó.” Wagner bólintott és ezt mondta: „Ah, úgy igen.” De láttam, hogy az arckifejezése teljesen megváltozott. Hideg és komoly volt a pillantása is, önkéntelenül kiegyenesedett a nagy bőr karosszékben. Heydrich várt, míg el nem hagytam a szobát. Jó ideig jártam a folyosón fel és alá. Wagner vastag tölgyfa ajtaján keresztül hallottam egyszer-kétszer, hogy emelt hangon folyik odabent a beszélgetés. Félóra múlva mind a ketten kiléptek a folyosóra. Wagner kimért léptekkel és vörös arccal, Heydrich, mint mindig, érzéketlenül, valósággal kiviharzott a szobából. A búcsúzás rövid volt és katonás. A visszafelé úton a Wilhelmstrasséra, kezdetben egyetlen szó sem hangzott el köztem és Heydrich között. Végül csak annyit jegyzett meg röviden: „Wagner nagyon ügyesen viselkedett, a Wehrmacht nem is kívánhatna megfelelőbbet erre a posztra. Örülök, hogy maga a tárgyalást vele ilyen gyorsan befejezte.” Mielőtt elváltunk, megkért, hogy a Wagnerrel folytatott megbeszélés aktabizonylatait máris adjam át neki, hogy elkészíthesse a Himmlernek szóló jelentését: „A maga számára az ügy lezárult. A további részleteket megbeszélem Müllerrel.”

Ettől kezdve nem kerültünk ki a felgyorsított tempóból, amelyet a teljes erővel forgásba lendült háborús gépezet ránk erőszakolt. A nagy, általános támadás órája érezhetően egyre közelebb és közelebb jött. A titkosszolgálat frontjai már mozgásba lendültek. Fokozott figyelmet igényelt az Oroszország elleni felvonulásunk álcázása. Különösen a veszélyeztetett helyeket, mint a rendező pályaudvarokat és határállomásokat kellett megvédeni a kémek ellen. Az ellenséges hírszolgáltatásokat meg kellett szakítani; de még inkább kihasználni hamis hírek közlésére, például a nyugatra irányított szállítmányokról, azt a hitet keltve, hogy felélesztjük a Seelöwe tervet. Hogy mennyire elhitték a szovjetek ezeket a csalimeséket, azt le lehetett mérni azon, hogy 1941. június 21-én a breszt-litovszki citadellában zenés díszmenetet gyakoroltak. A lengyel kormányzóság felvonulási területén ismételten új nehézségek támadtak, amelyek még egy ellentéttel is súlyosbodtak, Canaris hivatala volt ennek az oka. A katonai elhárítás sikeresen foglalkoztatta a két ukrán kisebbségi vezetőt, Melniket és Banderát, miközben Müllernek az volt a merev véleménye, hogy ezek csupán saját politikai céljaikat követik, és hogy ezeknek a támogatása csak a lengyelek nyugtalanítására vezethet. Hitler állandóan szorongatta Canarist és Heydrichet újabb és újabb anyagért az orosz ellenintézkedések állásáról. Nemcsak nálunk, hanem minden más parancsnoki helyen lassanként olyan légkör alakult ki, mintha elektromos árammal lenne töltve. Később túlságosan is sokszor voltam együtt emberekkel ezekből a körökből, akiket Hitler egyre szaporábban zuhogó parancsai teljesen képtelenné tettek arra, hogy az összevisszaságból a valóban lényegeset, a döntő fontosságú dolgokat ragadják ki és azokra koncentráljanak. Idővel aztán egy olyan túlerőltetettség állt be, hogy a józan észre való tekintet nélkül, mindent sematikusan kezeltek. A mi területünkön sem ment ez sokszor másként. Nem csoda, ha Hitler ezért többször gúnyolódott az elhárítás rossz munkamódszerén. 1944-ig gyakran hallgattam ezt a nekem szegezett mondatot: „Az Abwehr mindig az egyes jelentések zagyvalékát rakja az asztalomra, és rám bízza, hogy kikeressem belőle, ami nekem tetszik. Meg kell tanítani az embereket egy jobb munkamódszerre.” Canaris reggeli lovaglásaink közben kerek perec szidta a Wehrmacht

nagyvezérkarát - a leggorombább könnyelműség egy ilyen embert, mint Hitler, arról győzködni, szakmai érvekkel méghozzá, hogy az oroszországi háború néhány hónapon belül befejeződik, sőt ebben a hiedelemben állandóan megerősíteni. Ő, Canaris, ilyen könnyelmű optimizmusnak nem dől be. És ha tudatában van is annak, hogy állandó figyelmeztetései mindinkább népszerűtlenné teszik, nem hallgat el. Éppen röviddel ezelőtt beszélgetett erről Keitellel, azonban elutasításba ütközött: „Kedves Canarisom, az elhárításhoz még érthet valamit, de mint tengerész ne akarjon nekünk stratégiai haditervek készítéséről leckét adni.” Ekkor beszélt Canaris először a Biztonsági Rendőrség és az SD kötelékeinek a bevetéséről a hadsereg harci kötelékei sorában, és úgy nyilatkozott, hogy ez még szükségszerűen nagy nehézségekre vezet majd. Azt tanácsoltam neki, hogy beszéljen erről még egyszer Heydrichhel. Biztatásom odavezetett, hogy újabb megbeszélésre került sor kettejük közt, azzal az eredménnyel, hogy közös tanácskozás folyt le a Biztonsági és a Külföldi Szolgálat, és a hadseregcsoportok és hadseregek igen sok biztonsági tisztjének, továbbá az érdekelt rendőri és SD-egységek (bevetési csoportok és osztagok) parancsnokainak részvételével. Emlékezetem szerint ez a közös tanácskozás június első felére esett; ez bizonyos szakmai részletkérdések megbeszélése mellett arra szolgált, hogy nagy vonalakban ismertessék a hadjárat egész hadműveleti tervét. A hadsereget Wagner főszállásmester képviselte, aki a kölcsönös együttműködés technikai kérdéseinek ismertetésében a Heydrichhel kötött megállapodásra támaszkodott. Canaris és Heydrich a Biztonsági Rendőrség és az SD, valamint a katonai titkosszolgálat ún. elhárító osztagai által bevetett kommandók szoros együttműködésének speciális kérdéseit tárgyalták meg. Néhány nappal később Heydrichhel meghallgatásra kellett jelentkeznem Himmlernél. Az Oroszország elleni kémelhárítás problémáit kellett megbeszélnünk. Himmler felém fordulva így szólt: „A Führer az orosz hadjárat megindulásának a napján a német néphez szóló nyilatkozatot bocsát ki. Ez a nyilatkozat éppen úgy, mint a nyugati hadjárat megindulásakor, egyidejűleg az OKW [Oberkommando der Wehrmacht = a Wehrmacht Főparancsnoksága] beszámolóját, esetleg a külügyminisztérium tájékoztatóját, de mindenekelőtt a rendőrfőnök jelentését is tartalmazza. A Führer egyébként a nyilatkozatban meg akarja említeni a romániai Horia

Sima-ügyet. Készítsen el nekem azonnal egy tervvázlatot.” Heydrichre pillantva folytatta: „Horia Sima számunkra kényes ügy, megpróbáljam lebeszélni erről a Führert?” Heydrich láthatóan nyugtalan lett, és azt válaszolta, hogy ő ennek az afférnak a megemlítését egyáltalában nem tartja szükségesnek. A végén egészen élesen kifakadt ellene. „Mire lenne jó ez az egész? - kérdezte bosszúsan. - Milyen célt akar elérni ezzel a Führer Oroszországgal szemben?” Himmler idegesen kezdett játszani a gyűrűjével, végül úgy néztek rám mind a ketten, mintha tőlem várnának erre választ. „Hitler talán - mondtam én - úgy akarja beállítani a dolgot a proklamációban, mintha a Vasgárda lázadási kísérlete a szovjet titkosszolgálat mesterkedése lett volna, és ezzel meg akarja nyugtatni szövetségesünket, Antonescu marsallt, hogy ilyen kellemetlen esetek nem fordulnak elő többet.” Himmler erre berekesztette a megbeszélést, miközben ezt mondta: „Rá kell hagyni a Führerre hogy akarja végül is megcsinálni.” Egy rendőri jelentés tervezetének elkészítésére huszonnégy óra állt rendelkezésemre, emellett a szükséges anyagot különböző helyekről még össze kellett hordanom, és ki kellett válogatnom. Ez egy összeboronált aktahegy volt, amely mind magasabbra tornyosodott körülöttem. Közben Himmler állandóan felhívogatott, mert ő, ha Hitler tudni akart valamit, azonnal hozzám fordult a kérdéssel, és ilyenkor jó tanácsokkal is bombázott, többek közt például olyannal, hogy a beszámolóban milyen módon lehetne érzékeltetni az orosz titkosszolgálat módszereit. Előny volt számomra, hogy én az anyagot nagyon jól ismertem, és majdnem minden egyes esetet korábban magam dolgoztam ki. Így sikerült a jelentést pontosan leszállítanom. Azonnal - Heydrich aláírásával ellátva - Himmler elé került, és a keleti offenzíva megindulásakor megjelent az újságokban. Megbízható, iratokkal dokumentált, nyomozati eredményekre támaszkodó feldolgozás volt. 1941. június 21-én - alkalmi ebéd Horchernál, amelyen Heydrichhel együtt vettünk részt - Canaris még egyszer megkísérelte, hogy Heydrichet a Führer főhadiszállásának túlzott optimizmusától óvja. Heydrich ellenkezett. Ő előző nap Himmlertől értesült a Hitler és Bormann közti legutóbbi, fehér asztal melletti beszélgetésről. Bormann azt a komoly és gondterhelt hangulatot, amely Hitlert ebben az időben jellemezte, körülbelül ilyenformán igyekezett elhessegetni: „Führerem, ön érthetően nagy gondokkal küzd. Egy ilyen

hatalmas hadjáratnak a megindítása a megfelelő időben és a megfelelő eszközökkel egyedül öntől és az ön elhivatottságától függ. A gondviselés önt választotta ki arra, hogy ilyen messzeható döntések hordozója legyen, és nálam senki nem tudja jobban, a végső döntés előkészítése közben milyen gonddal, fáradsággal szentelte magát a legapróbb problémáknak is, és mennyit töprengett rajta még azután is...” A Führer ezeket a szavakat megszakítás nélkül hallgatta végig, majd így válaszolt: „Csak remélhetjük, hogy neki, Bormann-nak legyen igaza. De ilyen óriási, sorsfordító döntéseknél soha nem lehet tudni, hogy mindent jól mértünk-e fel és gondosan vettünk-e számba. Ő csak a gondviselést kérheti, hogy járuljon hozzá, végződjön jól minden a német nép számára.” Heydrichnek erről az volt a véleménye, hogy a Führernek ezek a szavai nagyon tanulságosak, és azt mutatják, egyáltalában nem olyan derülátó, mint a legszűkebb katonai környezete. Másnap, 1941. június 22-én Wehrmachtunk pirkadatkor a front egész kiterjedésében, Finnországtól a Fekete-tengerig támadásra indult a szovjetek ellen. Délután telefonhívást kaptam a Külügyminisztériumból, kapcsolódjak be azonnal a Berlinben akkreditált szovjet nagykövet, Dekanoszov és követségi személyzetének a kicserélésébe. Az volt a szándékunk, hogy a kicserélés a bolgár-török határon vonatról vonatra történjék, ahova meg kellett érkeznie Moszkvából von der Schulenburg gróf német nagykövetnek is a stábjával. A külügy munkatársa közölte, hogy Dekanoszov éppen azt adta tudtukra, nem hajlandó Berlint elhagyni, mert a követség két konzulátusi munkatársa Danzigban néhány nappal ezelőtt eltűnt. Megbízható forrásból szerzett értesülése szerint ezeket a Gestapo tartóztatta le. A két konzulátusi alkalmazott nélkül szó sem lehet a diplomaták kicserélésöl. A legrövidebb úton kapcsolatba léptem Danziggal, és felvilágosítást kértem. Danzigi hivatalunk jelentette, hogy egy szétágazó szovjet kémhálózat vezetőjéről van szó, amelynek a kapcsolatai a kormányzóságig és Berlinig nyúltak. A katonai elhárítással együttműködve tartóztatták le őket. Ennek a két ügynöknek a tevékenysége, Moszkvába eljuttatott információi kiterjedtek a csapatmozdulatokra, szállítmányok mozgatására, a Kelet-Poroszországban és a kormányzóságban felvonuló német egységek erősségére. De

hozzátartoztak jelentéseik tartalmához a keleti-tengeri flottáról közölt részletek is, mozgáskörzetük megfigyelésével együtt. Kétségtelen, hogy az ügynökök adói még mindig működnek Danzig térségében. Pontosabbat azonban még eddig nem lehetett megállapítani, ezért a letartóztatottak kihallgatását folytatni kell. Másnap reggel jelentkezett nálam Berlinben az ügy felelőse Danzigból. Sápadtan és kialvatlanul ült előttem, és még egyszer izgatottan megvilágította az eset részleteit. Végül elmondta, hogy nem hozhatta magával a két oroszt. Emiatt szükség esetén fegyelmi eljárást kér maga ellen. Most rajtam volt a sor, hogy megrémüljek. Aggódva kérdeztem, hogy egyáltalán élnek-e még a letartóztatottak. Megtudtam, hogy az egyik kihallgatást végző hivatalnok az ügynökök konok tagadása miatt úgy feldühödött, hogy kettőjük közül most az egyiknek dagadtak, kék karikásak a szemei. Azonnal hívtam a külügyet, és közöltem velük, hogy a két orosz rendelkezésre áll, de lehetetlen még Berlinben elérniük a követségcserét. Danzigból repülőgépen egyenesen a török határra küldik őket. Dekanoszov úr tehát nyugodtan elutazhat. Ha a két konzulátusi ember nem lenne idejében ott, még akkor is módjában lesz a diplomaták kicserélését megakadályozni. Hosszabb huzavona után sikerült Dekanoszovval elfogadtatnunk az ajánlatot. Azonnal elhozattam Danzigból a két ügynököt, így még elég idő maradt arra is, hogy egyik osztályvezetőm, aki folyékonyan beszélt oroszul, és akit én kísérőnek kiválasztottam, Berlinben egy egész napon át foglalkozzék velük. Az oroszokat egy berlini szállodában helyeztük el, ahol leihatták magukat vodkával és pihenhettek. Semmi panaszuk nem volt az emberem ellen, sőt, a kék karikás szemű többször hangoztatta, sajnálja, hogy tagadott, sok kellemetlenségtől megkímélhette volna magát. Bár a másik lezárt fejezetnek tekintette az egészet, egyáltalában nem volt elragadtatva attól, hogy repülőgépen küldik a nagykövet után. Ez, mondta, mindkettőjüket rossz színben tüntethetné fel Dekanoszov előtt. Másnap délelőtt a két orosz elhagyta Berlint. Még egyszer megnéztem őket, és az volt a benyomásom róluk, hogy testi épségük nem hagyott kívánnivalót maga után. Minél közelebb értek azonban a célhoz, annál nyugtalanabbakká váltak. Beszédükből kiderült, tartanak Dekanoszovtól, és éppen olyan aggodalommal tölti el őket a moszkvai hatóságok intézkedése is: féltek attól, hogy a kísérő jelentette, sikertelenségük, amit bizonyít elfogatásuk, feladataik

elárulása nem marad büntetlenül. A mi emberünk a legnagyobb fáradsággal tudta csak visszatartani őket egy szökési kísérlettől. Dekanoszov vonata már várt rájuk a török határon. A német ellenvonat még nem érkezett meg. Moszkva elrendelte, hogy a német diplomatáknak mindaddig orosz területen kell maradniuk, amíg a két konzulátusi tisztviselő meg nem érkezik. Így még három egész napba került, míg a diplomaták kicserélése megtörténhetett.

KÜLFÖLDI HÍRSZERZŐ SZOLGÁLATUNK ÁTVÉTELE 1941 júniusában elértem végre odáig, hogy - előbb mint helyettes hivatalvezető, miniszteri tanácsosi és SS ezredesi rangban - átvehettem a külföldi politikai hírszolgálat (VI. Ügyosztály) ügyeit. Ezzel elértem azt a célt, amely kezdettől fogva a szemem előtt lebegett. Büszkeséggel léptem be új, a technika minden rafinériájával felszerelt dolgozószobámba. A nagy íróasztal mellett egy gördíthető asztal is állt, több telefonkészülékkel és mikrofonnal. Láthatatlanul a falba építve, az íróasztal alatt és a lámpában lehallgatókészülékeket helyeztek el, amelyek minden társalgást, zajt önműködően felvettek és rögzítettek. Az ablakokon jól látható kis drót négyszögek: elektromos biztonsági felszerelések, amelyek este, távozás előtt bekapcsolva biztosították az ablakokat, a páncélszekrényeket és az iroda különböző bejáratait. A fotocellákkal biztosított termek puszta megközelítése önműködően teljes riadót váltott ki, amire másodperceken belül ott termett a fegyveres őrség. Íróasztalom olyan volt, mint egy kis erődítmény: beleépítve két géppisztoly, amelyek csövei az egész termet eláraszthatták golyóval. Mihelyt kinyílt a terem ajtaja, a csövek önműködően a belépőre irányultak. Veszély esetén csak egy gombot kellett megnyomnom, és a két fegyver tüzet nyitott. Egy másik gomb megnyomásával egyidejűleg egy szirénát szólaltathattam meg, amire az őrök a ház minden ki- és bejáratát bezárták. Szolgálati kocsimból huszonöt kilométer távolságra telefonálhattam, titkárnőimnek távbeszélőn diktálhattam. Ha idegen országba mentem kiküldetésre, a parancs szerint egy műfogat kellett betétetnem, amely kellő mennyiségű ciánkálit tartalmazott, ahhoz, hogy engem harminc másodpercen belül megszabadítson az ellenség kezéből. Ezenkívül egy nagy kékköves pecsétgyűrűt hordtam, a kő alatt egy további ciánkapszulával. A bemutatkozás alkalmával leendő munkatársaim látnivalóan vegyes érzelmekkel üdvözöltek - néhányan, úgy látszott, örülnek, mások nyíltan elutasító álláspontot foglaltak el velem szemben. A bemutatás után azonnal személyi kérdésekkel foglalkoztam, és a szerintem szükségesnek látszó

változtatásokkal. Rövid idő elteltével érezni kezdtem a felelősségnek azt az óriási súlyát, ami engem ezzel a hivatallal megterhelt. Hogy magammal és feladatommal tisztába jöjjek, elhatároztam, néhány napot Berlintől távol töltök. Ezért mint vadászvendég elutaztam a már említett dr. Mehlhornhoz. Ő ebben az időben a keleti területek polgári közigazgatását szervezte. Azt reméltem, hogy hosszú évekre visszanyúló tapasztalatai alapján néhány tanácsot ad majd nekem. Az első napokban egyelőre elutasítottam magamtól minden hivatalos dolgot, és szenvedélyesen vadásztam, lovagoltam, horgásztam. Késő éjszakáig ültem egy öreg fenyőfán lévő magaslesen, élveztem a naplementét és az esti szürkületet. És milyen rémes volt, amikor hirtelen megtörték ezt a nyári csendet a repülőgép-kötelékek sivító motorjai, amelyek a front felé morajlottak. Amikor már nyugodtabb lettem, és úgy hittem, hogy eléggé eltávolodtam a berlini légkörtől, Mehlhornnak kifejtettem többek között egy egységes titkosszolgálatra vonatkozó tervemet. Ahogy én ezeket a gondolataimat a „tízpontos programban” lefektettem. Erre hosszú és heves vita kezdődött köztünk. Mehlhorn azt a nézetet képviselte, hogy oktalanság háború közben ilyen forradalmi és veszélyes átszervezésnek nekifogni. Ha én ezt a tervet megvalósítom, akkor egyedül viselem a felelősséget. Támogatást és kíméletet harmadiktól semmiképpen nem várhatnék. Véleménye szerint egy ilyen program keretében Himmlert és Heydrichet egészen hamisan ítélem meg. Náluk ugyanis kizárólag csak hatalmi-politikai szempontok állnak előtérben. Nehezen lehetne őket meggyőzni a VI. Ügyosztály kiszélesítésének szükségességéről. „Főleg Heydrichhel legyen óvatos, mert az én illetékességem kibővítésében, amit az ilyen tervek megvalósítása szükségszerűen hoz magával, ő hatalmi helyzetének veszélyeztetését látná. Az első kudarcnál magát ez az ember kíméletlenül ejti. Ha kell, olyan veszélyes megbízatásokkal halmozza el, hogy maga a legrosszabbra számíthat, nevezetesen arra, hogy eltüntetik.” Végül azt a tanácsot adta nekem, hogy az egész megbízást adjam vissza, ez mindenesetre kevésbé veszélyes, mint az, ami egyébként előttem állhat. Másnap érett meggondolás után elvetettem Mehlhorn tanácsát. Belsőleg felkészültem az új feladat átvételére, és kijelentettem Mehlhornnak, hogy

ügyességgel és szorgalommal bizonyára megbirkózom a nehézségekkel. Ettől kezdve Mehlhorn nem igyekezett lebeszélni tervemről. Sőt kész volt a legmesszebbremenően segíteni engem. Azzal a szilárd elhatározással, hogy teljesen a VI. Ügyosztálynak szentelem magam, tértem vissza Berlinbe. Mindenekelőtt a központ dolgozóival igyekeztem foglalkozni, valamint a külföldi állomáshelyeinkről személyes benyomást nyerni. Minden egyes látogató esetében előbb megvizsgáltam a „vizitkártyáját”, azaz tanulmányoztam a személyi aktáit. Az éjszaka óráit az aktázásra és a folyamatosan befutó jelentésekre tartottam fenn. Újra és újra fejtörést okoztak a szükséges személyi változtatások, minthogy az alkalmas hivatalnokok tartalékai meglehetősen kimerültek. Az én - gyakran elég kíméletlen - eljárásom ebben a tekintetben néhány ellenséget szerzett nekem, ezek voltak aztán azok, akik állandóan intrikáltak ellenem Heydrichnél, annyira, hogy néha nem hivatalfőnöknek éreztem magam, hanem űzött vadnak, és többször gondoltam Mehlhorn szavaira. Végül is a munkába merültem, és lassan egyik kémszervezetet a másik után hoztam létre. Számos aktát tanulmányoztam, és nem akadt egyetlen olyan jelentés sem, amelyet ne én írtam volna alá. Ezen a módon számos szabálytalanságot állapítottam meg. Így az ügynöki jelentéseknél nem voltak meg az egyszerű megkülönböztetések a „kell” és a „van” jelentések között, annál kevésbé, mert módszertani munkáról nem beszélhettünk, sem az adatszerző, sem a kiértékelő szektor viszonylatában. Az énáltalam most már bevezetett személycserék kevesek tetszését nyerték meg, és hamarosan szabályos „fronde” - zendülés - formálódott velem szemben, amelynek a tagjai pártbeli és birodalmi rangú közigazgatási összeköttetéseiket is lehetőség szerint kihasználták ellenem. Lassanként másfajta visszaéléseket is felfedeztem. Így nagy szabálytalanságok derültek ki a devizaelosztásoknál és az -elszámolásoknál. Kihasználtam ezt az alkalmat arra, hogy általános vizsgálatot kérjek. Ezzel magamnak egy „nyitó mérleget” akartam produkálni, hogy később a múlt hibáiért engem ne tehessenek felelőssé. Ám most azzal a nehézséggel találtam magam szemben, hogy a pénzügyeket vizsgáló bizottságnak titkosszolgálati ügyekben titkosszolgálati okokból nem mindenbe engedhettem betekintést. Ezt vette alapul Heydrich, meg hivatalfőnökeinek:

Müllernek és Streckenbachnak a javaslatát, hogy utasítást adjon a vizsgálóbizottság főnökének, hogy amikor korlátozni akarom a bizottság működését (ami lehet valaminek az eltitkolása is), minden esetben jelentse neki. Ez rávallott. Velem szemben ezt a témát így soha nem vetette fel. Elképzelhető, milyen nehéz volt ilyen körülmények közt olyan embert szerezni, akinek a szakértelmében megbízom, és állományunk szándékolt bővítésére elfogadok. Mégis lassanként sikerült teljhatalmat kapnom tőle szándékom megvalósítására. Jól felszerelt állomásokat létesítettem, és a minisztériumoktól megkaptam azt a jogot, hogy bármelyik miniszternek közvetlenül jelentést tehetek, ha az ügy feltétlenül sürgős intézkedést tesz szükségessé. Az aztán az én ügyességem próbája lesz, tudom-e érvényesíteni kellően ezt a teljhatalmat. Közben azonban érezhetők voltak az első kudarcok. 1941. július 12-én nagy meglepetésünkre az amerikaiak az angolok támogatására megszállták Izlandot. Canaris hivatala semmiféle hírt nem kapott erről. Az én hivatalomba csak Dániából érkezett egy jelzés, ami erre megfelelő utalással szolgálhatott volna; ez azonban elfeküdt Himmler asztalán. Hitler is csak a külföldi sajtóból értesült róla, és meglehetősen későn, mert a Propagandaminisztérium sajtószolgálata gyatrán funkcionált, ő most megbízta Himmlert, hogy azonnal szervezzen a semleges országokban is sajtószolgálatot - ez olyan feladat volt, amely háborús időkben igen nehezen oldható meg. Strómanokat indítottam útnak külföldi kiadóvállalatokhoz, és a szállításra felhasználtam a Lufthansát, s a Közép-európai Utazási Irodát, egyes esetekre pedig különfutárokat. Néhány hónap múlva összhangba hoztam az értelmetlen dupla munkát ezen a téren a Külügy- és a Propagandaminisztérium illetékes szolgálati helyeivel. Ez a pótmegbízás egy időre elvont a számomra olyan sürgősnek tekintett feladattól, hogy összefoglaló képet készítsek a külföldön működő politikai titkosszolgálatunkról. Összeállítottam tehát egy megfelelő memorandumot; ebben aláhúztam, hogy a birodalom területe, illetve a megszállt területek és a külföld között természetesen megnövekedett kapcsolatok - az ipar, a bankok, a mezőgazdaság, a művészet és irodalom, a technika és politika területein egyaránt - kell hogy érdekeljenek minket, és ezeknek a feladatoknak akár fizetség nélkül való átruházása útján is össze kell kapcsolódniuk a

titkosszolgálattal. Emellett fontosnak látszott az is, hogy külföldi személyiségekkel meglévő kapcsolatainkat is jól felhasználjuk, és tapasztalatainkat kamatoztassuk. Ez a memorandum egy általános rendeletnek lett a megalapozója, amelyet az SS birodalmi vezetője bocsátott ki valamennyi SS szolgálati helynek és a belső adminisztrációnak. Himmler ugyanis elvileg késznek mondta magát arra is, hogy ezt a gondolatmenetet az SS és a párt legfőbb vezető testülete előtt tartandó előadásban is megvilágítsa, az egyes szakminiszterekkel is megismertesse, és így újabb gondolataimat támogassa. Ebben a pillanatban kaptam a hideg zuhanyt. Heydrich parancsot küldött, hogy jelenjek meg nála. Némi rossz előérzettel mentem el a Wilhelmstrasséra. Az Unter den Lindenen Kranzlernál még megerősítettem magam egy csésze kávéval, hogy felkészüljek a vélhető küzdelemre. Az adjutánsi helyiségben azonnal feltűnt Heydrich munkatársainak agyonnyúzott állapota, sápadtsága, akik aktahalmok közt ültek, gyorsírásba és géptávíróba diktáltak, méhekre emlékeztető serénységgel nyüzsögtek. Maga Heydrich szándékosan blazírt ábrázatot vett fel, és egy darabig mintha ott sem lettem volna, az aktáin dolgozott tovább, aztán szokásos emelt hangján kérdezte: „Valami fontos dologról van szó?” Én nemet mondtam, aztán arra gondoltam, hogy végül is ő hívott engem. „Van ideje, hogy velem ebédeljen?” - mondta hirtelen. Nehezen tudtam volna kitérni a meghívása elől, ezért követtem az Eden bárba. Csak evés után kezdett hirtelen beszélni arról, amiért hívott. Müller meggyőzte - mondta hogy a „Világnézeti ellenfelek” szektor (azok, akik külföldről Németország ellen dolgoztak) a Gestapo illetőségi területébe tartozik. Ezt a szakterületet, amennyiben azt az én hivatalom az aktív kémelhárítás keretében felügyeli, azonnal Müller IV. Ügyosztálya alá kell rendelni. Amit Heydrich itt követelt, rám nézve nagy csapást jelentett; nem azért, mert a szektor: egyházak, nemzetközi zsidóság, szabadkőművesség stb. nagyon fontos lett volna nekem - sőt, egy részükről szívesen lemondtam volna -, ami számomra nem lehetett közömbös, az az a tény volt, hogy Müller jogot kapott saját külföldi hírhálózat kiépítésére. Ez általános támadást jelentett az én „tízpontos programom” ellen Heydrich és Müller együttes irányításával, azonkívül a Gestapo-ügynökök is bekerülnek a külföldi szolgálatba.

Tudtam, hogy pillanatnyilag nem tudnék változtatni egy ilyen terven. Itt van hát ismét a mindig rosszhiszemű Heydrich. Világos. Nyilván kezdett félni a munkámtól, és elhatározta, hogy az én legelszántabb ellenségemet odarakja erre a számomra igen érzékeny helyre. Mégis igyekeztem Heydrichet tárgyilagos érvekkel lebeszélni szándékáról. Rámutattam az ilyen kétvágányúság nehézségeire: ez az, ami minden politikai titkosszolgálatot tönkretesz. Egyébként a devizahelyzet olyan feszült, hogy ilyen jelentős további megterhelést alig lehetne megindokolni. Heydrich először nem szólt semmit. Aztán ellenem szegült: hangja recsegő volt, válasza rövid: „Szakmailag a »Világnézeti ellenfelek« szektora az én döntésem alatt áll. Egyébként megtarthatja prioritását. Müller a maga szolgálatára áll egész technikai felszereltségével; ilyen módon maga minden tervéről tájékozódik. Ön maradhat a pénzek kezelője is. Ez a megoldás csak olyan országokra érvényes azonban, ahol nincsen rendőrattasénk. A többi országra nézve a következő szabályzatot vegye figyelembe: A rendőrattasék egy ún. rendőrattasé-csoport keretében alám vannak rendelve. Maga és Müller, valamint valamennyi SS és rendőrségi szolgálati hely felhasználhatja őket különleges feladatokra. Én biztosítom magának azt a jogot, hogy a csoport vezetőjét a maga személyi állományából választhatja ki. És hogy megőrizzük a látszatot, ragaszkodni fogok hozzá, hogy a rendőrattasék jelentéseiket küldöttségük mindenkori főnökén keresztül küldjék el. Így a jelentéseket három példányban kell elkészíteni: az egyik az attasécsoportnál marad, a második megy Müllerhez, és végül a harmadik magához. Keresse fel holnap Müllert és beszéljen vele erről a kompromisszumos megoldásról.” Barátságos hangon tette még hozzá: „De most is és ezután is minden kérdésben, ami a külföldet érinti, számomra maga az egyedül illetékes szakember és tanácsadó.” Azután arról beszéltünk még, hogy milyen eltérő a titkosszolgálat helyzete a különböző megszállt területeken. Ezért a teljes politikai hírszolgáltatást illetően - kivéve a gazdasági problémákról (illetékes a III. Ügyosztály), valamint az ellenség helyzetéről és az ellenség leküzdéséről (IV. Ügyosztály) szóló speciális jelentéseket - most, mint ezelőtt, én leszek felelős. Hollandiát, Dániát, Norvégiát és Lengyelországnak meg Oroszországnak azokat a részeit,

amelyek már a mi polgári közigazgatásunk alatt voltak (a birodalmi biztosok igazgatási területe), birodalmi területekként kell kezelni; tehát ezekre nézve ugyanazok az illetőségi elhatárolások érvényesek, mint az országban magában. Franciaországra, Olaszországra és valamennyi balkáni országra nézve a VI. Ügyosztály marad illetékes. A Balkánról még volt egy különvitánk is. De Heydrich végül is ezekkel az országokkal szemben szabad kezet adott nekem. Erre én hangsúlyoztam, hogy természetesen nem valamiféle karhatalmi rendszabályokkal akarok dolgozni. Összefoglalva tehát, a megszállt országokban jogot kaptam arra, hogy ezeket bástyákként használjam, a Balkánon és Franciaországban ezenkívül én voltam az illetékes a politikai hírszerzés tekintetében. Ugyanez volt érvényes Olaszországra is. Másnap lezajlott a megbeszélés Müllerrel. Némi tétovázás után nem tudta megtagadni magát előttem, hogy a macskát ki ne ugrassa a zsákból: vajon nem lennék-e hajlandó a VI. Ügyosztályt és a IV. Ügyosztályt összeolvasztani, amit aztán ő, Müller két nagy szektorra: „belföldre” és „külföldre” osztana fel. Ő megelégszik azzal, hogy a mi viszonyunk primus inter pares kapcsolat legyen. Én világosan közöltem vele, hogy nem, vigyáznom kellett azonban, nehogy ezt egyértelmű törésként értse közte és köztem. Müller olyan ember volt, aki hátulról támadva szokott bosszút állni. Amikor ezután valamelyik nap tájékoztattam Heydrichet erről, meghívott ebédre. Feltűnően jókedvű volt, és nem sok időbe telt, megtudtam ennek az okát. Először említette meg, hogy a Führer Csehország és Morvaország birodalmi helytartóját, von Neurath báró birodalmi minisztert leváltja, és helyére őt, Heydrichet nevezi ki - egyelőre helyettes birodalmi helytartónak. Nem kevéssé csodálkoztam ezen, és meg is lepődtem. Bormann, mondta Heydrich, támogatja a jelöltségét, Himmler ellenben nemigen lelkesedik érte, de nem akar akadályt gördíteni eléje. Talán, vélte Heydrich, csak el akar kerülni egy Hitler előtti vitát Bormann-nal. Heydrich ezután hosszabb magyarázatba kezdett a Müller-Bormann-viszonyról, és azt mondta, hogy ez utóbbival hosszabb megbeszélést folytatott, és megerősítve érezte azt a benyomását, hogy Bormann nem lebecsülendő ellenfél, nagyon oktalan volna vele ellenséges viszonyba kerülni. Bormann időközben a Führernél olyan erősen az előtérbe fúrta magát, hogy szükséges lenne valamivel több figyelmet szentelnünk neki, sőt azt tanácsolta nekem, hogy hébe-hóba nemcsak pontos helyzetjelentéseket, hanem érdekesebb egyedi jelentéseket is

a kezébe kellene juttatni. Egyébként, így Heydrich, Bormann énutánam is érdeklődött és kérdezősködött, hogy vajon ő, Heydrich nem lenne-e hajlandó engem egy fél évre Bormann törzskarába átvezényelni. Gyanakodva kérdezte tőlem: „Hogy jön ő erre a gondolatra? Van magának talán valamilyen oldalkapcsolata oda?” A Bormann-Heydrich-viszony eddig nem volt különösebben bensőséges; ismerték pontosan saját erejüket és gyöngeségüket, s mind a ketten a legnagyobb elővigyázattal operáltak. Ha Bormann most támogatta Heydrich helyettes birodalmi helytartóvá való várható kinevezését, ennek különleges okai lehettek. Heydrich aztán arról beszélt, hogy kinevezése e pillanatban még nem lehet beszédtéma, de máris gondolkoznia kell rajta. Mindenesetre a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban viselt tisztségeit meg akarja tartani, legalábbis még egy ideig. Ezeket könnyen elláthatja Prágából, mivel a mindennapi futárszolgálat és a távírógép a jó összeköttetésről gondoskodnak. Ezenfelül egy különrepülőgép néhány órán belül elviheti Berlinbe. Elmondta még, hogy mennyire izgatja az új feladat, vágyik arra, hogy ismét valami újat építsen. Bormann jelezte neki, hogy ez nagy lépés előre, mindenekelőtt akkor, ha sikerülne neki a robbanásig feszült politikai, gazdasági és szociális problémákat ebben a térségben sikeresen megoldania. „Egy ilyen esetben jegyezte meg Heydrich szó szerint - magának is szálláscsinálója lennék.” Ezek a szavak talán jóindulatúnk voltak, de én nem bíztam igazán bennük. Ő már nagyon sokszor mutatott velem szemben hasonló barátságot, aztán valamivel később olyan sértővé vált, hogy felálltam és elhagytam a termet. Nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy köztünk egy napon teljes leszámolásra kerül sor. Hogy engem eddig nem nyírt ki, ez egyrészt annak köszönhető, hogy több kísérlete után sem sikerült megtalálnia az utódomat, másrészt érezhette, én Himmlernél kegyben állok. De senki sem sejtette akkor, hogy Heydrichnek minden terve egy évvel később semmivé lesz.

LÁTOGATÁS NORVÉGIÁBAN ÉS SVÉDORSZÁGBAN Eredetileg az volt a tervem, hogy 1941 kora őszén Madridba repülök. Át akartam tekinteni ottani szeryezetünk helyzetét, egyúttal szakmai kérdéseket is tisztázni akartam. Ám egy sürgős norvégiai utazás csúszott közbe, hogy Terbovennal, az ottani birodalmi biztossal támadt ellentéteinket tisztázzam. Heydrich ajánlkozott, hogy velem jön. Számára Norvégia azért volt érdekes, mert mint a légierő tagjának Stavangerből titokban néhány vadászbevetésre lesz alkalma az ellenséges terület fölött, így az áhított első osztályú Vaskereszt és az arany Német Kereszt megszerzéséhez szükséges számú harci bevetést teljesítheti. Különrepülőgépen utaztunk és jellemző volt, hogy egész úton aktákat tanulmányozott, és adjutánsának folyamatosan szórta az utasításokat. Az volt a tervem, hogy Oslóban válogatott munkatársak számára néhány előadást tartok, egyébként pedig az oslói titkosszolgálatunk ügyeivel foglalkozom. Ebben az összefüggésben érdekelt a norvég hajózási forgalom. A norvégek kereskedelmi kapcsolata ugyanis nem szakadt meg sem Amerikával, sem Afrikával. Megérkezésünk után Terboven hangsúlyozott udvariassággal azonnal fogadott bennünket. A birodalmi biztos és Heydrich között éles ellentét uralkodott, és én feszülten vártam, hogy mi történik a tárgyalások alatt. A tulajdonképpeni vitapont köztük az alárendeltségi viszonyok miatt mutatkozott: hogyan viszonyuljanak a magasabb rangú SS és rendőrségi vezetők, valamint a Biztonsági Rendőrség és az SD norvégiai parancsnoka a Berlinben székelő központi parancsnokságokhoz? Terboven korlátlan úrnak érezte magát a saját területén, és tettvett, uraskodott, ahogy neki tetszett. A német rendőrséget csak az ő személyes szolgálatára rendelt segéd- és végrehajtó szervnek tekintette; kizárólag az ő bármikori parancsai szerint voltak hivatva cselekedni. A berlini központ utasításait nyíltan tökéletes esztelenségeknek nevezte, ö csak a Führernek tartozik felelősséggel. Himmler és Heydrich csak úgy érdekelték, mint személyes ismerősei. Nagyzási

hóbortban szenvedett, és úgy gondolta, ezt megengedheti magának, minthogy bizalmas, szoros barátságban volt Göringgel. (A birodalmi marsall Terbovennel együtt, amikor ez még körzetvezető volt a Ruhr-vidéken, a német acélművek részvénykötegeit - állítólag a birodalom érdekében elkobozta.) Az oslói tárgyalások már az első nap zátonyra futottak. Minthogy a nézeteltérésekbe titkosszolgálati ügyek is belejátszottak, Heydrich engem is belevont. Azt szerettük volna hallani Terboventől, milyennek képzeli el a titkosszolgálati munkát, és vajon azt tervezi-e, hogy Norvégiából mint központból egy úgyszólván önálló titkosszolgálatot akar kiépíteni. Itt nagyon érzékeny területet érintettünk. Terboven azonnal megértette a helyzetet. Csípős humorral, megfordítva a szerepeket magyarázta Heydrich célzásait. Valahogy így: „Birodalmi biztos úr, ha nem akarja érveimeit elfogadni, akkor a titkosszolgálat úgy fog cselekedni, mintha ön nem lenne egyáltalában birodalmi biztos. Az ön erre vonatkozó panaszai a Führernél nem találnak majd nyitott fülekre. A birodalmi vezetőnek bizonyára lesz annyi befolyása, hogy az SS érdekeit, amihez igen, ön is tartozik, birodalmi biztos úr, az ön feje fölött a Führernél képviselje.” Minthogy Heydrich még várt a felelettel, bekapcsolódtam és ezt mondtam: „Amit ön itt, birodalmi biztos úr, éppen Heydrich SS tábornok szerepében elmondott, valószínűleg megoldaná a problémákat.” Végül is Heydrich kijött a farbával: „Míg mi itt illetékességről veszekszünk, a norvégek lesznek majd a nevető harmadik, valakiknek nagyon tetszene, ha ebben az irányban támogathatná őket.” Ez torpedó volt. Terboven megértette. Azonnal befejezte a tárgyalást, mondván, hogy másnap délelőtt lesz alkalmunk erről tárgyalni. Heydrich elégedett mosolyra húzta a száját. Ettől kezdve a legjobb hangulatban volt. Este díszvacsora volt Terbovennél. A birodalmi biztos kitett magáért, és mindenben buzgón igyekezett utánozni pártfogóját, Göringet. Ahogy az idő előrehaladt, a vacsora mindinkább tivornyává fajult. Maga a vendéglátó irtózatos mennyiségű alkoholt fogyasztott, és arra kényszerítette a környezetét is, hogy lépést tartsanak vele. Az est fénypontja az volt, hogy Terboven biciklire ültette a két titkárnőjét, akik körbe-körbe karikáztak egy erősen ittas férfitársaság juhézása közepette. Az egész egy olcsó cirkuszi

előadásra emlékeztetett. És én elég hangosan meg is jegyeztem ezt, amit Terbovennek meg kellett hallania. Egyszer csak felállt, odajött hozzám, feszesen megállt előttem, és: „Fogja, itt ez a pohár sör - mondta, felém nyújtva egy tele literes kancsó sört és hajtsa fel itt helyben.” Azt válaszoltam, hogy egészségügyi okokból nem teljesíthetem szíves felszólítását. Alig fejeztem be a mondatot, amikor megkísérelte, hogy a kancsó tartalmát a fejemre öntse. Heydrich azonban megelőzte, és lefogta a karját. Én ezek után szó nélkül elhagytam a termet. Másnap, hogy az előző este történtekért kimentse magát, így szólt reggelizés közben: „Tegnap este megint rettenetesen berúgtam. Ez a história is azért fordulhatott elő a kancsóval, mert ön túlságosan józan volt.” Ezután folytatódott a megbeszélés. Terboven most az egész vonalon engedett. A következő napokban immár nyugodtan elvégezhettem saját munkapenzumomat. A brit titkosszolgálat tevékenysége meglehetős benyomást tett rám. A szabadságszerető norvég népben széles körű támogatásra találva, és egészen módszeresen kiépítve kapcsolatokat a norvég földalatti mozgalommal, gazdag információs forrásokkal rendelkeztek politikai és katonai téren egyaránt. Néhány esetben sikerült az ellenjáték, de igazán értékes információkat ezen a réven sem nyertünk. Sőt, egypár árulási eset értékes emberanyagunk elvesztésébe került, nagy kárt szenvedtünk halászbárkákban és rádió adó-vevőkben is. Akkor a légierő és a haditengerészet igen sürgetett, hogy létesítsünk Grönlandon meteorológiai megfigyelőállomást, ami tulajdonképpen a katonai szektor feladata lett volna. Visszatérve Berlinbe, helytelenítettem ennek a tervnek az erőszakolását. Ezzel szemben azt javasoltam, minden eszközzel magában a birodalomban lássunk hozzá a szükséges előkészületekhez ilyen jelzőrendszer kiépítésére, mert így a norvég ellenálló körök minden kémtevékenységét kiiktathatjuk. Akkor túlzottnak tartották aggodalmaimat. Csak amikor két kísérlet balul sült el, és értékes hónapok teltek el, fogtak hozzá elővigyázatosabban a munkához. A harmadik kísérlet aztán sikerült. A grönlandi megfigyelőállomás egy ideig nagyon jól működött. De az ellenség bemérte és megsemmisítette. Oslóból jövet ellátogattam Stockholmba. Az utóbbi hónapokban ismételten rámutattam arra, hogy Svédország az orosz kémszolgálat behatolásának

legfontosabb kapuja. Így megállapítottuk - én emiatt már jártam is Svédországban néhányszor - és bizonyítottuk, hogy a hajók elleni szabotázsakciók a szovjet titkosszolgálat irányításával történnek. Számunkra az elhárítás azért volt nehéz, mert a svéd területet többnyire csak mint átjáró országot, úgyszólván csak mint „levélszekrényt” volt szabad igénybe vennünk. Még jobban megnehezedett a dolgunk akkor, amikor Svédország áttért az ún. „fegyveres semlegességre”, ez olyan körülmény volt, amelyet Ribbentrop mindig uszítóan hozott fel Hitler előtt. Ennek a következményei: mindig új, és egyre különlegesebb hitleri feladatokat kaptunk, de a Wehrmacht is tett rá egy-két lapáttal. Mi az évek folyamán egyre kevésbé tudtunk ezeknek a feladatoknak eleget tenni. Nem utolsósorban azért, mert a Ribbentrop-féle külpolitika az egyébként irányunkban jóindulatú svédeknek nem tette könnyűvé a semlegességet. És bármennyire furcsán hangzik is, Himmler volt az, aki nagyon gyakran segítséget nyújtott számomra. Őszinte rokonszenvet érzett a svédek iránt, ami ha az ő romantikus, északi faji ábrándozásából eredt is, nem tévesztette el a hatást Hitlerre. Ez az utazás tehát Himmler szándéka szerint történt. Egy faji gondolat iránt fogékonynak mutatkozó kis csapatot akart Svédországban pénzzel is támogatni. Ez a segítségnyújtás azonban nem volt összefüggésben titkosszolgálati céllal. Az én szerepem azonban tulajdonképpen az volt, hogy behatoljak Svédországban a szovjet titkosszolgálat csatornáiba. Kevésbé volt itt szó ellenkémkedésről, azaz arról, hogy aktívan szembeforduljunk az oroszokkal. Célom sokkal inkább az volt, hogy a titkosszolgálat „magasiskoláját” lovagoljam. Ez azt jelentette, hogy megbízható embereket csempésszek az idegen titkosszolgálatba. Fordított ügynököket, hogy az ellenség eredményeit együtt olvassuk vele, közvetlenül a forrásnál. A hely, ahol először kivethettem a horgonyomat, a Volkets Dagblad nevű újság volt. Kiadója, F. kilépett a kommunista pártból, és a fasiszta, nemzetiszocialista eszmékhez pártolt, végül maga alakított pártot, és idők folyamán a munkásság körében több ezer követője akadt. Tudtam, hogy F. pénzügyi zavarokkal küzd, és gondolkoztam, hogy nyerhetnénk meg céljaink számára. Először is tisztába kellett jönnöm azzal, valóban saját elhatározásából lépett-e ki a pártból, és nem az orosz titkosszolgálat felszólítására, hogy minél kisebb feltűnéssel és hatásosabban dolgozhasson a kommunistáknak. Tehát különösképp elővigyázatosan kellett munkához látnom, nehogy felébresszem

a svédek gyanakvását: az intézkedéseim ő ellenük irányulnak. Elhatároztam tehát, nem fedőnév alatt lépek fel Stockholmban, hanem a valódi nevemet használom. Az IKPK-tól (Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Bizottság) felszereltettem magam néhány rutinkérdéssel az utamra, amelyek lehetővé tették, hogy a svéd titkosrendőrséggel szakmai kérdésekről beszélgethessek. Ennek természetesen az volt a hátránya, hogy az ellenséges titkosszolgálatok minden oldalról szemmel tartottak. A stockholmi első napokat lazításra használtam fel. Amikor kényelmesen kóboroltam az utcákon, a felszabadultság érzése fogott el. Végre egyszer nem nyomott egy rettenetes, totalitárius gépezet, úgy éreztem, hogy megszűnt a rettenetes zaj körülöttem, egy magas szinten dolgozó szervezet zajgása, amely folyton sürgette az embereket, kapcsoljanak magasabb fordulatszámra. Mindez eltűnt a közelemből. Kellemes érzés volt. Nem mintha én a nemzetiszocialista Németország győzelmében kételkedtem volna - magam is mindent megtettem ennek a győzelemnek a biztosítására -, de akkor Stockholmban megmozdult valami a tudatom alatt. Az első vörös jelzések, amelyek felvillantak. Mielőtt azonban ezek hatni tudtak volna gondolkozásomra, még a háború történéseiből okulnom kellett valamennyire. A következő napok mindenféle titkosszolgálati megbeszéléssel teltek el. Többek között az orosz partizánkötelékek szervezetéről (a korosztályok besorozása, szakmunkásszükséglet, az asszonyok munkába állítása). Hogy ennek során sokszor milyen eszközöket és utakat használtam, a fantázia nem is tudja követni. Csel, gyorsaság, valamint az emberi gyöngeségek kihasználása. Mindez harc volt a sötétben, és éppen azért hatott gyakran olyan félelmetesen, mert minden csendben és udvariasan történt. Amikor észrevettem, hogy engem alaposan figyelnek, már elhatároztam, elhalasztom F.-fel való találkozásomat. Mégis, és nem is véletlenül, alkalom adódott egy megbeszélésre. Ha testileg nem látszott is különösebb teljesítményekre alkalmasnak, igen jó benyomást tett rám. Rövid úton egy nagyobb összegű pénzt juttattam el hozzá, hogy egyebek közt arra ösztökéljem, minden 14 napban küldjön nekünk helyzetjelentést. Az is nagyon érdekelt, milyen napi politikai problémák adódnak a svéd munkásság között. A fő feladatom azonban az volt, hogy rövid idő alatt egy jól működő besúgóhálózatot szervezzek, amit F.

fel is használhat az újságja számára. Azt is fel kellett mérnem, a svéd KP mennyire van telítve a szovjet titkosszolgálattal. F. kezdetben kicsit nehézkesen reagált. Amikor azonban megmagyaráztam neki annak szükségét, hogy a legjobb emberei közül legalább tíz ismét hagyja őt ott és lépjen vissza a kommunista pártba, megrázta a fejét. Ám miután közelebbről megvilágítottam a tervemet és érdekessé tettem, végre mégis késznek mutatkozott, hogy velünk ebben az értelemben együtt dolgozzék. Még biztosítottam arról, neki nem kell a svéd érdekek ellen tevékenykednie. Egy kérdés maradt számomra nyitva: a vállalkozásokhoz szükséges eszközöket hogyan juttathatom el neki a svéd adóhatóságok szemében is megfelelő formában. Végül is elhatároztam, az ügylet lebonyolítására az álca egy nyomda megvétele és üzembe helyezése lesz: itt készül majd F. lapja. Ezek a befektetések bámulatos gyorsan magas kamatot eredményeztek. Már nem sokkal később F. azt a riasztó hírt közölte, Sztálin elhatározta, még ezen a télen (1941) döntő visszacsapást készít elő. Az időjárási viszonyok alkalmasak voltak ennek a szándéknak a megvalósítására, és a téli háborúra felkészített válogatott hadosztályok különösen magas harci értéket jelentettek. A híradás megnevezte az ellencsapás területét, nevezetesen Moszkva környékét (ez volt a mi támadásunk iránya, ahova már közeledtünk), és nagyon valószínű volt az is, hogy szibériai kötelékekről van szó. Beszéltek a zsúfolt vonatforgalomról, amely az egységeket megszakítás nélkül szállítja. Az ötven-hatvanöt hadosztálynyira becsült erő el volt látva téli felszereléssel, és nem kevesebb, mint húsz teljesen motorizált - részben páncélos- hadosztályt is megszámoltak. Ezt a hírt megerősítették a mi ügynökeink jelentései is, azzal, hogy az orosz front mögött új alakulatok bukkantak fel. A vezérkar kiértékelő osztaga azonban a frontfelderítés és a hadifoglyok kihallgatása alapján ezeknek a kötelékeknek az odaérkezését csak kb. december közepére tudta megállapítani. December végére nagyon erős csapatösszevonásról szóltak a jelentések. F. tájékoztatása lényegében az orosz nagykövetség magasabb rangú hivatalnokaitól származott. A biztonsági őrök a kommunista párt tagjai voltak Svédországban. Kiegészítőleg megtudtam akkor, japánokkal beszélgetve, hogy az oroszok valóban teljesen Japán semlegességére hagyatkoznak, és

ezért minden kockázat nélkül szállítják el hadosztályaikat a távol-keleti részekről. Hogy milyen kettős játékot űztek a japánok, arra még a következőkben rátérek. Közben Hitler sürgetett bennünket, tegyünk jelentést az iráni helyzetről. A német vezetés számára érthetetlen volt, hogy az oroszok nyugati frontjuk legfeszültebb helyzetében, 1941 augusztusában szabaddá tudtak tenni olyan erőket, amelyek a britekkel együtt megszállták Iránt. Ehhez járult még előbb iraki kudarcunk. 1941 áprilisában ugyanis hiába igyekeztünk El Galaini, iraki politikus segítségével felkelést kirobbantani Irakban, és ennek kapcsán megvetni a lábunkat a Közel-Keleten, szándékaink - elégséges katonai támogatás híján -semmivé váltak. Most már lerohanták teheráni és tebrizi támaszpontjainkat is. (Később mégis hosszú utakon futár-összeköttetést teremtettek Törökországon keresztül, amely jó tájékoztatási anyagot szolgáltatott. De egy egész évig tartott, míg mi a teljes rádió-összeköttetést helyreállítottuk.) Berlinben, visszatértem után, feszült légkör fogadott. Megkezdődtek az első repülőtámadások a főváros ellen. Mi a Kurfürstendamm táján laktunk, nem messze egy nehéz légelhárító ütegtől, aminek a közelsége miatt meglehetős biztonságban éreztük magunkat. Amikor egy éjjel a légvédelmi szirénák felüvöltöttek, nem is tartottam szükségesnek a pincehelyiségeket felkeresni. A légvédelmi üteg tüzelése végül olyan hevessé vált, hogy a feleségem figyelmeztetett, menjünk mi is biztonságos helyre. Még tétován az ablakhoz léptem és több fényszóró világításában láttam, hogy egy ellenséges bombázó jön felénk. Máris hallottam a zuhanó bomba süvítését, és nyomban ezután fülsiketítő zajban a falhoz vágódtam. Omladék és törmelék fölött feleségem a gyerekszobába rohant. Félelmünkben világosságot gyújtottunk és megállapítottuk, hogy a helyiség tökéletesen elpusztult. A fiunk ágyacskája fölött egy vaskos bombaszilánk fúródott a falba, a gyerek azonban sértetlen maradt, és portól feketén mosolygott ránk párnái közül. Mi a megrázkódtatástól mintha megbénultunk volna, amikor egy recsegő hang hallatszott az utcáról: „ötödik emelet, maguk megbolondultak! Oltsák el az ívlámpájukat, nem volt elég maguknak egyetlen tojás?” Másnap meghívott Canaris, lovaglás utáni reggelire. Egyedül voltunk; családja a Tegernseén tartózkodott. Közölte, hogy arab házi szelleme,

Mohamed, akit Afrikából hozott magával, valami erősítőt készített számunkra. A tengernagy szeretett egy pohár bort meginni reggeli előtt, egy meleg pezsgőt. Két pohár elég mindenkinek, aki ezt az italt nem ismeri, hogy rózsaszínben lássa a világot. „Van valami újabb híre Japánról?” - volt első kérdése, „Ön Stockholmban járt és ott biztosan találkozott japánokkal.” Úgy véltem, hogy egyik bizalmas emberével kikémleltetett. Később ennek az okát is megtudtam. Egyébként Canaris a japán háborús felkészültség után érdeklődött, és hogy Himmler vajon a Führer elé rakta-e azt az anyagot, amely alkalmas rá, hogy megerősítse Japán iránt mutatott rokonszenvét. Erről nem volt tudomásom, bár tudtam, hogy Himmler erősen érdeklődik Japán iránt és jó ismerője volt a japán történelemnek. Sőt, az oroszországi hadjárat megkezdése előtt parancsot adott ki, hogy fiatal SS-ek a megfelelő nyelvvizsga letétele után a japán hadseregbe vezénylendők át, 40 japán tisztjelölt cseréjeként. Erről kéziratos feljegyzést küldött nekem és ajánlotta, foglalkozzam ezzel, mert ő kész ezeket a fiatalembereket később a kelet-ázsiai titkosszolgálatunk számára átengedni. Ebben a feljegyzésben megparancsolta, tüzetesen tanulmányozzam a japán történelmet, a japán vallást, a japán államiság felépítését, valamint a katolicizmus befolyását a japán egyetemekre. Az oroszországi háború következtében azonban ez a terv háttérbe került. Ezzel összefüggésben elmeséltem Canarisnak, hogy Himmler volt az is, aki a berlini japán nagykövetség egyik tagjának segítségére sietett, mikor az egy német nőt akart elvenni feleségül. Hitler ugyanis a japánnak ezt a házasságát meg akarta akadályozni. Ezért készíttetett Himmler a fajgyűlölet megszállottjaival egy mérföld hosszú szakvéleményt, és addig kotlatta őket rajta, míg egy mentőzáradékot nem találnak. „Mit beszélt meg végül is Stockholmban a japánokkal?” Ingerült lettem és jeleztem neki, még ha japánokkal találkoztam volna is Stockholmban, nem beszélnék neki erről. Canaris most megjátszotta a szomorút. Maga elé nézett, anélkül azonban, hogy a témát feladta volna. „De hát önnek Stockholmban egy bizalmas embere van és a japánokról azzal biztosan beszélgetett.” Hova akart kilyukadni? Ez igaz volt, Stockholmban volt egy igen képzett olasz munkatársunk, aki bejáratos volt a japán követségre, mert ott dolgozott fordítóként. Az évek folyamán sikerült megnyernie a japánok rokonszenvét

és körültekintése, tapasztalata, nyelvtehetsége révén hasznos információkat szerzett. Igaz, én Stockholmban utasítást adtam, hogy a tiszteletdíját emeljék fel, de őt magát nem láttam. Canaris aztán maga változtatott a beszédtémán, és áttért legközelebbi utazási programjára. Először a keleti hadseregcsoportokat akarta meglátogatni, majd a Balkánra készült, végül lehetőleg ismét Spanyolországba. Azt javasolta, együtt tegyük meg ezt az utat. A keleti frontra és a Balkánra nem tudtam magam szabaddá tenni. A spanyol utazással egyetértettem, mert ott sürgősen utána kellett néznem a dolgoknak. Stockholmból visszatérve ugyanis spanyolországi különmegbízottunk felügyeleti jelentését találtam meg ottani titkosszolgálatunkról és majdnem égnek állt tőle a hajam. Többek közt Madridban titkos adóállomásunk volt egy vendéglő hátsó termeiben. Vezető munkatársak ezt a vendéglőt valamiféle „főhadiszállássá” alakították át maguknak, ahol a meglehetősen széles körű ügynökforgalmat is lebonyolították. A juttatások kiosztását mindig közös ivászat követte. Előrelátóan a kocsma tulajdonosát is megnyerték munkatársnak, sőt még a mi nagyon drága devizáinkat kezelő pénztárossá is előléptették. A titkosszolgálat kasszája közvetlenül a vendéglőé mellett kapott helyet, és ha a pénztáros úr be volt rúgva, ami gyakran előfordult, úgy némelykor a saját kasszája helyett a mienkbe nyúlt, a szükséges aprópénzt meg devizában adta vissza. Neki az sem számított, hogy a saját kasszájának bonjait nyújtotta át az ügynököknek nyugtaként. Nem csoda, hogy az illetékes rendőrség a vidám vendéglőben történtekről mindent tudott. De végül a mieink a rendőrséggel is szövetségre léptek, és együtt ünnepeltek kedvük szerint. Mindnyájan szentül hitték, hogy joguk van ilyen extra fizetségre, és meg voltak győződve, hogy a leghelyesebben járnak el. Az hogy a résztvevők között olyanok is voltak, akik, még külön hasznot is húztak, sőt két oldalról is, mert amit hallottak, kétfelé is eladták, senkinek sem jutott eszébe. Hozzá még az ellenséges lehallgatóállomások minden rádióüzenetünket zavartalanul, gondosan lejegyezték. Egyetlen eredménye ennek a hírszolgáltatásnak furcsa módon úgy látszik az volt, hogy ez a vidám csapszék csupa ostobaságot jelentett. Nekem ezért az a gondolatom támadt, hogy a kocsmát békében hagyom tovább működni az ellenség megtévesztésére, viszont egy más helyen egy új csapatot hozok össze. Éppen ekkor kellett amúgy is megerősíteni a VI/d csoportot (angol-amerikai

befolyási szféra). Jó kapcsolat alakult ki máris bizonyos londoni helyekkel. Egyik-másik összekötő láncszem a spanyol külügyminisztériumba vezetett. Ez lehetővé tette nekünk, hogy a spanyol diplomáciai képviseletek jelentéseibe és távirataiba a különböző angol-amerikai országok számára beleolvashassunk. Közülük leginkább az angliai spanyol nagykövet, Alba herceg jelentései érdekeltek. Egy éven belül sikerült ugyanúgy, mint Madridban, behatolnunk a következő országok külügyminisztériumaiba: Portugália, Vichy-Franciaország, Románia, Bulgária, Finnország. Egy ideig Svédországban és Argentínában is. A tervezett spanyolországi utazást azonban a keleti események miatt el kellett halasztanom egy időre. Mindjárt a Canarisszal folytatott beszélgetés után hívatott Heydrich. Bámulatra méltóan kedvesnek mutatkozott, és meghívott ebédre a lakására. Ebéd után egy kis noteszt vett elő, és mindenekelőtt részletesen tájékoztatott Rosenberg megbízatásáról a Keleti Minisztérium feladatainak ellátására, meg a július 16-i konferencia eredményeiről, ahol a Szovjetunióval szemben a jövőben követendő politika elveit szögezték le. A konferencián Hitler elnökletével részt vett Rosenberg, Göring, Keitel és Bormann. A határozatok már akkor tisztán mutatták azt a tervet, hogy a legyőzött Oroszországot mint egy gyarmatot fel kell osztani, és részenként kormányozni. Éspedig minden tekintet nélkül arra, hogy a Szovjetunió népeinek autonómiai törekvései is lehetnek. Az én véleményem szerint pedig ez tette volna lehetővé ennek a hatalmas térségnek a megfelelő kihasználását. Ezzel kapcsolatban Himmlernek mint a rendőrség legfőbb főnökének jogait is kibővítették és hangsúlyozták teljhatalmát ezen a területen. Heydrich beszámolójából kivehető volt, hogy Hitler a teljes alávetettség politikáját akarja rendszerré tenni az „alacsonyabb rendű orosz emberekkel szemben”. Heydrich szó szerint ezt mondta: „Hitler a birodalmi SS vezető alakulatainak kíméletlen bevetését kívánja Oroszországban. Keleten a legrövidebb idő alatt erős hírszolgálati rendszert kell kialakítani, ami semmilyen módon nem maradhat el az NKVD-től. Ennek olyan pontosan és hatásosan kell dolgoznia - mindegy, hogy milyen részében a Szovjetuniónak -, hogy többé ne kerülhessen felszínre olyan vezéregyéniség, mint Sztálin. Nem az orosz nép tömegei veszélyesek, hanem az a bennük lakó erő, amelyik olyan személyiségeket termel ki magából, akik az orosz lélek ismeretében a tömegeket mozgásba képesek hozni.”

Vajon maga Heydrich elhitte ezt az esztelenséget? Valószínű, hogy észrevette kételkedésemet. Mikor ugyanis óvatosan érinteni szándékoztam kételyeimet, égy kézmozdulattal bosszúsan elvágta: „A maga feladata most az, hogy az Oroszországgal foglalkozó kémszolgálat munkáját megfelelőképpen felerősítse. Hitler pontos információkat kíván Sztálin belső rendeleteiről a partizánháború megszervezésére. Eredeti tervemet, hogy magát átmenetileg a keleti frontra helyezem át, ezért elejtettem. Most nem nélkülözhetem Berlinben. [Heydrich már néhányszor megfenyegetett azzal, hogy átvezényeltet valamelyik keleti kommandóhoz.] Én egyébként ezt a szándékomat többször szóba hoztam Himmlernek, és elcsodálkoztam, mindig milyen savanyúan fogadta. Úgy látszik, magának protekciója van nála, mert a maga esetében minden személyi változást fenntartott magának. Szeretném tudni, hogy csinálta ezt.” Ezután szünetet tartott, és átható pillantással nézett rám. „Jegyezze meg, hogy ez magát erősítheti is, gyengítheti is.”

A NÉMET-JAPÁN VISZONY 1941 ősze óta viszonyunk Japánnal áttekinthetetlenné vált. Hitler már többször panaszkodott Himmlernek, hogy a Külügyminisztérium nem képes Japán szándékáról, különösen ami a japán-amerikai tárgyalásokat illeti, világos tájékoztatást nyújtani. Ribbentrop aligha lehetett erre képes, mert a japán külügyminiszter és helyettese a német nagykövettel szemben 1941 szeptemberének eleje óta az előbb említett tárgyalásokról minden felvilágosítást megtagadott. Hitler joggal volt bosszús a háromhatalmi szövetség egyik tagjának ilyen sértő magatartása miatt, és már azzal a lehetőséggel is számolt, hogy Japán tulajdonképpen semleges akar maradni. Másrészt voltak arra vonatkozó támpontjaink is, hogy Japán a déli térségben valahol támadásra készül. Hitler megbízta Canarist és Heydrichet, hogy azonnal szerezzenek erről megbízható információkat. Minthogy Ribbentrop minden erőfeszítése ellenére sem sikerült Japánt a Szovjetunió elleni háborúba belevonni, az új hírek riasztóan hatottak. Most vált előttem világossá, hogy Canaris miért faggatott makacsul arról, találkoztam-e Stockholmban japánokkal. Azt akarta tudni, hogy a politikai titkosszolgálatnak van-e megbízható híranyaga a japánok tervezett hadműveletéről. Amikor erről Heydrichhel beszéltem: „Ez a vén róka mindig lesen van” - csak ennyit mondott. Mivel Heydrich hangsúlyozta, hogy semmi költség nem számit a kívánt híranyag megszerzésére Hitler számára, kihasználtam az alkalmat és engedélyt kértem - mellékgondolattal „tízpontos tervemre” is - a Birodalmi Biztonsági Főhivataltól független, önálló deviza kezelésére, ami csak az ő és az én felügyeletem alatt állna. Heydrich azonnal hozzájárult. Minden szolgálati helyünket értesítettem, amelyek kapcsolatban álltak japánokkal - Ankarát, Belgrádot, Stockholmot, Lisszabont, Buenos Airest, Tokiót, Sanghajt, és mindenekelőtt Vichyt. A francia forrás azért volt különösen érdekes, mert a japánok Indokína megszállása miatt szoros eszmecserét folytattak a Vichy-kormányzattal. Magát Heydrichet kértem meg, lépjen kapcsolatba von D. asszonnyal, aki egyfajta politikai szalont tartott fenn Berlinben, és éppen kegyben állt Hitlernél. Tudtam, hogy a japán

nagykövetség két tagja is megfordul ott, és a berlini társaság baráti hölgyeivel élénk beszélgetéseket folytatnak. Ezeken a csatornákon egyszer már igen jó információkat sikerült szereznem, de most arra gondoltam, hogy Heydrichet küldöm előre. Nem akartam ugyanis a kissé fecsegő von D. asszonyra kiosztott megbízatás felelősségét egyedül magamra venni. Az új megbízatás fontosságára való tekintettel óvatosan ismét felvetettem a földbirtokos Jahnke bevetésének a témáját. [Jahnke 1935-től titkos szolgálati ügyintéző volt Pfeifer SA-tábornokkal együtt. Rudolf Hess volt, aki sok-sok Jahnke-jelentést terjesztett Hitler elé, mindaddig, amíg Himmler és Heydrich, akiknek a szemében Jahnke szálka volt, ezt meg nem elégelte, és Hess ellenkezése dacára félre nem állították. Az angliai repülés után Heydrich még azt is Hitler fülébe sugdosta, hogy Jahnke rossz hatást gyakorolt Hessre, és nem kizárt dolog, hogy talán angol ügynök is.] Jahnke megemlítésével tehát kényes témát pendítettem meg. Hivatkozva Jahnke kétségtelen érdemeire az első világháborúban, megpróbáltam Heydrich számára világossá tenni, milyen nagyon hasznos lehet számunkra Jahnke japán kapcsolataival még abban az esetben is, ha fordított kém lenne. Ebben az esetben pedig elővigyázatosan kell kezelnünk. Azt tanácsoltam, hogy küldjük Jahnkét Svájcba, ahol kitűnő kínai kapcsolatai vannak. A kínai kérdés mindvégig alapvető volt az USA-Japán tárgyalások keretében. Sikerült is egy megbeszélést összehoznom Heydrich és Jahnke közt azzal az eredménnyel, hogy ettől kezdve Jahnke egyik legközelebbi munkatársam lett. Amikor Hitler utasításáról beszéltem vele, azt javasolta, a súlypontot ne csak a japán titkosszolgálati információkra helyezzük: az amerikai partner nem kevésbé fontos. Én azonnal kiadtam az erre vonatkozó kiegészítő megbízásokat. Az USA-ban azonban csak nyomokban volt meg itt-ott néhány olyan pont, amelyre támaszkodhattunk, ahol megindult valami titkosszolgálati munka. Az európai gőzhajóforgalmon át fenntartott futárát 1940 vége óta majdnem teljesen megszűnt. Konzulátusaink 1941. júniusi bezáratása után egyre nehezebbé vált munkatársakat küldeni az USA-ba. Attól kezdve legtöbb titkosszolgálati összeköttetésünk elúszott, minthogy valamilyen pótszervezetre, amelyik a megbízatások elosztását és irányítását vállalta volna, nem gondoltak. Megfigyeléseim szerint a katonai szektorban

ugyanez volt a helyzet. Canaris rendelkezett ugyan még néhány érintetlen összeköttetési vonallal Észak-Amerika irányában, de általában hiányzott itt is egy átfogó szervezet. Túlságosan is az európai történésekre összpontosítottak, és a világ többi részén lévő nagy erőtereket nagyon kevéssé vették figyelembe. Ez a hiba meg kellett, hogy bosszulja magát, méghozzá keservesen. Hogy a rést valamennyire is betömjük, Canarisszal ellentétben az volt a véleményem, hogy ezután Közép- és Dél-Amerikát erősebben használjuk fel erődítménynek. A japán titkosszolgálattól értesültem arról, hogy a szovjet ezt a területet Mexikóval együtt mint az USA elleni egyik legfontosabb kiindulóállást építette ki. Canaris vállat rándított és így szólt: „Hát nekünk itt nincs sok keresnivalónk.” Én közben kétségbeesetten kérdeztem magamtól: Egyáltalában hol van nekünk elég? Elhatároztam, hogy a hazavándorlók áramlatából a nyelvet és az országot ismerő németeket válogatok ki, kiképezem, és mint ügynököket visszacsempésszük őket az USA-ba. Ez azonban olyan program volt, hogy csak később hozhatott eredményeket. Pillanatnyilag azonban kénytelenek voltunk azokra a segélyforrásokra szorítkozni, amelyek számunkra azonnal hozzáférhetőek voltak. Nyolc nap múlva egymás után futottak be mindenfelől az első jelentések: ezek azonban alig voltak mások, mint mozaikkockák, amikhez még hosszadalmas munka volt szükséges, hogy összeálljanak pontos és teljes híranyaggá. Ezenközben azonban Hitler idegessége a végsőkig fokozódott, Matsuoka, a japán külügyminiszter megbukott. Hitler úgy vélte, hogy ez az esemény, ami Japán további magatartását illeti, még nagyobb bizonytalanságot és kétséget jelent. Vajon Japán egyáltalában hű marad-e a tengelyhez? Csupán azért kötötte-e meg 1941. április 13-án a semlegességi szerződést Oroszországgal, hogy előrelátóan fedezze a hátát, és előhúzható tromf legyen egy már elhatározott megegyezésre Amerikával? Ebben az esetben a hármas szövetséghez csatlakozása csak - a külvilágnak szóló leplezése volt szándékainak. Hitlernek azonban mindenáron az volt a szándéka, hogy Japánt saját tehermentesítésére aktívan belevonja a háborúba, és ezt a szándékát nem adta fel. Hogy a tengelybeli társára nyomást gyakoroljon, Dietrichet, a birodalmi sajtófőnököt megbízta egy nagy

sajtókonferencia rendezésével, amely Oroszország hamarosan bekövetkező legyőzését volt hivatva meghirdetni. A legfőbb célkitűzése ennek az volt, hogy olyan hatást gyakoroljon Japánra, siessen, mert elkésik az óriási orosz torta feldarabolásáról. Mármost amikor én egy általános jelentést terjesztettem Hitler elé Japán magatartásáról, elvakult dühöngésbe tört ki, s ez kifejezetten ellenem irányult. Én ugyanis elébe tártam, hogy a japánok, az amerikaiakkal tárgyalva, mindenképpen megkísérlik céljukat háború nélkül elérni, és olcsó áron bázist teremteni maguknak hegemóniájuk számára KeletÁzsia déli térségében. Utalásomat Konoe miniszterelnöknek arra a lépésére, hogy Roosevelttel akar találkozni és eszmecserét folytatni, Hitler egyenesen személyes sértésnek vette. Be kell vallanom, hogy mindez elégtelenül ellenőrzött hírforrásokból származott. Valójában Japán akkor már elhatározta, hogy belép a háborúba. Jahnke és von Ritgen segítségével ezt a csorbát szerencsére még idejében sikerült kiküszöbölnöm. Von Ritgen egyik legtehetségesebb munkatársa, dr. Reichert a Kairó-Isztambul hírösszeköttetés révén még jelentést küldött, hogy a Gago-öbölben egész nyáron különleges légi egységek nagyszabású hadgyakorlata folyt. A tengerészet és a szárazföldi hadsereg egyértelműen és szilárdan elhatározták - szólt a jelentés -, hogy hamarosan belépnek a háborúba. Stratégiai tervük azonban az, hogy kizárólag a Csendes-óceán térségében lendülnek támadásba, ami azt jelenti, a megnemtámadási szerződést a Szovjetunióval nem sértik meg, minthogy a déli irányban történő támadás a japán haderőt egészen igénybe veszi. És az nagyon is beleillik a japán elgondolásokba, miszerint Oroszországot eközben a fronton teljesen lefoglalja Németország. Ez a jelentés Sorgénak egyidejű híradásával kapcsolatban heves vitát váltott ki a legfelső német vezetésben. Egy megbeszélés közepette erről további híreket is kaptam Buenos Airesből és Lisszabonból. A konferencia ajtaján nyújtották ezeket be hozzám, s ezek messzemenően fedték az eddigi jelentést. Ehhez jött még egy kiegészítő hír Tokióból, hogy a Kyüshü sziget augusztus óta az idegenek elől el van zárva. Végül Jahnke is hozott egy hírt a japán titkosszolgálattól, azt a hírt kínai kapcsolatai megerősítették. Ebben arról volt szó, hogy Hideki Tojo, az új miniszterelnök és hadügyminiszter nem hisz valamilyen barátságos megegyezésben Roosevelttel és Cordell Hull-lal. A határozat, amellyel Kurusut, egy amerikai nővel összeházasodott hajdani berlini nagykövetet egy utolsó tárgyalásra küldték Washingtonba, egy „dolus eventualis”-t - az esetlegesség csele - tartalmazott. Az Amerika elleni

döntést már 1941. október közepén meglehetős bizonyossággal meghozták. Minthogy a stratégiai terv részleteiről, valamint a japán támadás pontos idejéről nem tudtunk megbízható híreket szerezni, Hitler kétkedve ült a jelentések előtt. Ő azonban az idő szorításában annyira érdekelve volt Japán háborúba lépésében, hogy végül is számára közömbös volt, Japán katonailag hol teljesíti kötelezettségét. Ezért kiadta a parancsot, tudomására kell hozni a japán titkosszolgálatnak, hogy Németország Japán bármiféle részvételét a háborúban pozitívan értékeli. És én azt hiszem, nem tévedek abban a feltevésemben, hogy ez a titkosszolgálati információ hozzájárult, hogy a hadműveletekhez szükséges lépéseket már november utolsó harmadában megtegyék: a Csendes-óceán déli térségében végrehajtandó akciókhoz a teljes japán flotta megkapta a parancsot a kifutásra. Mikor ezután a japán tengerészet és a japán hadsereg puhatolózni kezdett a tokiói német katonai és tengerészeti attasénál, ha háború tör ki Japán és az angolszász hatalmak között, Németország kötelezi-e magát szerződéssel, hogy csak Japánnal együtt köt fegyverszünetet vagy békét, Külügyminisztériumunk 1941. december elején Hitler utasítására pozitív választ adott. 1941. december 7-én Japán megtámadta Amerika csendes-óceáni flottatámaszpontját, Pearl Harbort. December 11-én Németország hadat üzent az USA-nak. Nem felel meg a valóságnak, amikor azt állítják, hogy Hitlert teljesen meglepte Japán háborúba lépése. Himmler engem személyesen biztosított arról, hogy a Führer csak azért volt meglepve, mert a hadműveletek kiterjedése elérte a Hawaii-szigeteket is. A japán megbízatás a VI. Ügyosztályon a tűzkeresztségem volt, és erősen a leváltás szélére sodort. Csak Jahnkénak, von Ritgennek, valamint dr. Reichertnek köszönhetem, hogy ezúttal megúsztam. Közvetlenül Japán háborúba lépése után a német előrenyomulás keleten megakadt. Hiába figyelmeztették már ősszel egyes frontok törzsei az eddig szerzett tapasztalatok alapján az orosz tél fenyegető veszélyére a legfelső Wehrmacht-vezetést, és hiába figyelmeztették a csapatok hiányos téli felszerelésére. Alig vették figyelembe az én Stockholmból kapott információmat is, amelyek szerint az orosz front északi és középső vonalán új

felvonulás észlelhető. Ezeket túlzottnak és pontatlannak bélyegezve félretették, csak amikor a frontfelderítések megerősítették az orosz csapatok szakadatlanul növekvő kirakodását Tula térségében, mentette fel Hitler von Brauchitsch főparancsnokot, és vette át ő maga a hadsereg főparancsnokságát. A következő hónapokban megkezdődött csapataink keserves védekezőharca, nemcsak egy kemény és halálmegvető bátorsággal rohamozó ellenséggel, hanem mindenekelőtt a könyörtelen orosz téllel szemben.

TITKOSSZOLGÁLAT ÉS KÜLÜGYMINISZTÉRIUM Mindennapi munkám mellett az volt még a legsürgősebb feladatom, hogy megszervezzem a csatlakozóállomásokat a birodalom különféle hivatali ágazataiban. A legfontosabb minisztérium számomra ebben az esetben a külügy volt. Már ezelőtt is kapcsolatban álltunk Luther helyettes államtitkárral, aki, mint a német ügyeket intéző osztály vezetője, egészen különleges bizalmi állást töltött be Ribbentrop mellett. Ribbentrop és Luther már régebbről ismerték egymást, mikor Ribbentropnak még sem hivatala, sem érdemei nem voltak. A birodalmi külügyminiszter olyan sokra tartotta Luther eszességét és megbízhatóságát, hogy minden fontosabb döntés előtt elsősorban vele tanácskozott, sőt még azt a titkos feladatot is rábízta, hogy szervezze át teljesen a Külügyminisztériumot. Ennek a viszonynak a kialakulása csak nehezen volt áttekinthető. Heydrich, aki a felső tízezer minden bizalmas ügyéről tudott, azt mondta nekem, hogy Ribbentrop Luthert, amikor még városi képviselő volt Berlin-Zeheendorfban, valamilyen nem tisztázott sikkasztási ügyből (Himmler segítségével) kimentette. Hogy Luther ennek ellenére szembe mert szállni az SS-szel, sőt Ribbentropot is felpiszkálta ellene, az nem a politikai meggyőződését jellemezte, hanem a gyűlölködés szeretetét. Bár okos, de brutális, impulziv ember volt: mindent hatalmi érdekből csinált, és méghozzá lényegében gyöngéje volt az SS. Mindennek ellenére Heydrich azt tanácsolta, hogy tartsak a bennfentes Lutherrel, mert az út Ribbentrophoz kizárólag rajta keresztül vezet. „Nehéz helye lesz nála - tette azonban még hozzá -, az a szokása, hogy kiforgatja a mások szavait. Tájékoztasson folyamatosan, hogy szükség esetén segítségére siethessek. Nem szeretném, ha éppen ezen az emberen futna zátonyra. Az is nagyon könnyen megeshet, hogy magát ellenem akarja majd felhasználni.” Én tehát kezdettől fogva minden Lutherrel folytatott megbeszélésről feljegyzést készitettem, amelyek Heydrich útján eljutottak Himmlerhez. Beszélgetéseink tárgya általában a kémelhárítás olyan különleges kérdése körül mozogtak, mint a rendőrségi attaséink tevékenysége külföldön, és további, ezzel összefüggő dolgokról.

Luther semmiképpen nem hasonlított egy tipikus hivatalnokra. Jobban illett volna hozzá a gazdasági élet. Én szervezési tekintetben például rendkívül tehetségesnek találtam, minthogy a kereskedőkre jellemző számítgatás főszerepet játszott elgondolásában. Ha valakinek sikerüli az ő mindig kihívó, támadó fellépését udvariassággal viszonoznia, akkor ki tudott vele jönni. Miután néhány dolgot közte és az SS között elegyengettem, egészen elviselhető tárgyalási helyzet alakult ki köztünk. De vigyáznom kellett, mert fogásai ravaszak, gyorsak voltak, és jéghidegen számított. Érzelmi gátlások nem merültek fel nála. Néha azt kérdeztem magamban, hogy jönnek ki egy ilyen főnökkel a régi fából faragott, érdemes, hivatásos tisztviselők, akiket berlini arcátlansággal „elmeszesedett vén csontoknak” nevezgetett. Egészében nézve ez az ember a szememben afféle „szürke eminenciásnak” tűnt fel a kíméletlenségével, akit csak egy totalitárius rendszer gépezete juttathat hatalomhoz. Az én különös erőm vele szemben az volt, hogy engem egyfajta hídnak tekintett, amelyen eljuthat nagyobb ellenfeléhez, Heydrichhez, aki azt mondta nekem egyszer: „Fél tőlem, mert túl sokat tudok róla.” Mindezek az okok hozzájárultak ahhoz, hogy néhány hét múlva már sikerült megegyezésre lépnünk a Külügyminisztériummal, és a szerződést erről Luther tanácsára Ribbentrop is aláírta. Ezzel betömődött az a rés, amely túlságosan is régen tátongott a Titkosszolgálat és a Külügyminisztérium között. Az új megegyezés révén politikai titkosszolgálatunk a következő jogokban részesült: 1. A rendőrattasék külföldre küldésének intézményét egyszer és mindenkorra elismerték. 2. A Titkosszolgálat felhatalmazást kapott, hogy fontos munkatársait mint a Külügyminisztérium tagjait szerepeltesse. Ezek különböző külföldön működő missziókban vettek részt, felruházva diplomáciai jogokkal anélkül, hogy felelősséggel tartoztak volna a Külügyminisztériumnak. 3. A Titkosszolgálat igényt tartott arra, hogy a Külügyminisztérium hivatalos futárpostáját használja jelentései eljuttatására valamennyi állomáshelyről. Ez kezdetben zöld borítékban történt, később különlegesen megjelölt zsákocskákban. A Külügyminisztérium futárszolgálata ezekért a küldeményekért éppen olyan felelősséggel tartozott, mint a saját postájáért.

Én felelős voltam azért is, hogy ezek a küldemények cenzúrázatlanul érkezzenek a Titkosszolgálathoz. (Néhányszor megtörtént, hogy az egyik külügyi hivatalnok megkísérelte cenzúrázni postáinkat, figyelembe sem véve a megállapodást, valószínűleg Luther biztatására. Ilyenkor azonban nem ismertem pardont. Az illető, nélkülözhetetlensége ellenére, néhány hét múlva bevonult a Waffen-SS-be, és hamarosan a fronton találta magát.) 4. Szó volt arról is, hogy később különleges rádióállomásokat is létesítünk, de lehetőleg nem a küldöttség épületében. Sürgős esetekben a Titkosszolgálat jogot kapott rá, hogy használhassa a Külügyminisztérium leadóállomását. 5. Fontos politikai jelentéseket, amelyek az illető országban működő misszió vezetője számára fontosak lehettek, ezzel a vezetővel közölni kellett. Hogy ezek a megállapodások egy ilyen gigantikus háborúnak csak a közepén jöhettek létre, ismét azt mutatja, milyen hiányosak és elégtelenek voltak nálunk a titkosszolgálati előmunkálatok, és hogy mennyire csak sántikáltunk a külföldi titkosszolgálatok nyomában. Amikor Heydrich elé tettem a szerződést aláírásra, nem kevéssé volt meglepve, hogy nekem Lutherrel szemben ilyen nagy előnyt sikerült szereznem. Égyébként ő, Heydrich, ebben az időben már nagyon el volt foglalva a jövendőbeli prágai feladatával, és egyre többet engedett át nekem hatásköréből, ami nagyon is jól jött nekem, tekintettel a tízpontos programomra. A Külügyminisztériummal történt megállapodás jelentette ettől kezdve az alapot egy folytatólagos együttműködésre (Hitler 1944. április 12-i rendelete értelmében egységes „titkos jelentőszolgálat” jött létre. Ekkor egy új szerződést terjesztettem a külügy elé, amelyet Ribbentrop csak hosszú, heves viták után írt alá. Luther ebben az időben már lebukott.). Szerződésben rögzített megállapodásaink ellenére azonban Ribbentrop hatásköri komplexusa újra meg újra egyáltalán nem örvendetes nézeteltérések forrása lett. Ez végül oda vezetett, hogy Himmler Ribbentropot nyilvánosan megvádolta, és egy napon megbízást adott nekem a külügy III-as információs osztályának elsorvasztására. Egyelőre elhúztam a dolgot, nem lévén még teljesen tisztában azzal a titkosszolgálati szektorral. Bár annyit tudtunk, hogy a von Bieberstein tábornagy vezette III-as osztály néhány külföldi missziókba telepített munkatárssal dolgozik, akik rengeteg devizával és technikai eszközökkel felszerelve titkos információkat gyűjtenek. De ez a szervezet

olyan kontár módon működött, hogy egyenesen veszélyt jelentett a híreivel, mivel többnyire kifejezetten félretájékoztató, hamis hírek futottak be a vezérkarhoz. Az első intézkedés az volt, hogy St. SS vezérőrnagy és minisztériumi osztályfőnököt helyeztük be a Külügyminisztériumba a hírszerző osztály élére. De neki néhány hónap múlva el kellett hagynia az osztályt, mert Ribbentrop terhelő anyagokat juttatott el hozzánk, ő pedig nem sejtette, hogy egyik munkatársa erről értesítette Ribbentropot. Ez súlyos vitákhoz vezetett Ribbentrop és Heydrich között, de nekem mégis sikerült közben St. munkáján keresztül bepillantani a hírszerző osztály munkamódszerébe. Most hát Henke követ foglalta el ezt a helyet, anélkül hogy a viszonyok megjavultak volna a III-as osztályon. Sőt, nekünk annak a megakadályozása érdekében, hogy az ellenséges titkosszolgálatok túlságosan sok hamis jelentést pumpáljanak felénk ezen a csatornán, meglehetősen kemény példát kellett statuálnunk. Bemutattam Himmlernek és Heydrichnek egy körülbelül hetven százalékig meghamisított jelentést a lengyel száműzött kormány londoni tevékenységéről, majd külföldi strómanokkal átjátszattam a „Henkeszolgálat” kezére. Ribbentrop néhány nap múlva bemutatta ezt Hitlernek, azzal a megjegyzéssel, hogy „nagyon érdekes”. Hitler, akit Himmler mindenről értesített, ezután egy óráig beszélgetett Ribbentroppal négyszemközt, ennek az eredményéről azonban Ribbentrop bölcsen hallgatott. Amikor nem sokkal ezután engem hívatott meghallgatásra - én a más minisztériumokban is tervezett csatlakozóhálózatról akartam beszélni vele -, azt kérdezte tőlem: „Mit akarnak ezzel tulajdonképpen? Csak nem szándékoznak a többi birodalmi hivatali ágazatokban is titkosszolgálatot kiépíteni?” Megkíséreltem felvilágosítani. A titkosszolgálat ilyen betelepítése más csúcshatóságokba - mondtam - a Külügyminisztériumnak is hasznára válna, minthogy az információ ilyen módon jelentékenyen kitágulna. Hogy még jobb ízűvé tegyem számára a dolgot, hozzátettem: ezzel a külügy is a legjobb lehetőségekhez jutna, hogy munkáját ezentúl a birodalmi vezető teljes hatalmi eszközeire támaszkodva végezhesse. És minden gyanúsítást kizárva arra vonatkozóan, hogy itt az SS birtokba akarja venni a Külügyminisztériumot, javasoltam, hogy a titkosszolgálat mindenkori főnöke személyesen és tevékenyen maga is vegyen részt a külügy munkájában.

Ribbentrop zavarodottan nézett rám. Észrevettem rajta az értetlenséget. Vagy nem akart megérteni. Amikor a technikai kérdésekről - így a rádióügyek jelentőségéről - kezdtem beszélni, alig figyelt rám. Ezért változtattam a taktikán. Támadásba mentem át, a hamis jelentésekre és a Hitlerrel történt beszélgetésére emlékeztettem. Azzal fejeztem be, eldöntheti, melyik úton akar haladni - a Titkosszolgálattal együtt, vagy ellene. Ebben a pillanatban felfortyant, és kikérte magának ezt a személyét érintő fenyegetést. Ő állandóan azon igyekezett, hogy elviselhető munkaviszony alakuljon ki köztünk. Most azonban kénytelen leszögezni, hogy mi nem vagyunk hajlandók minisztériumát még független ügykörnek sem elismerni. Arra a javaslatomra, hogy gondolataimat írásban is megvilágítom, magas lóról válaszolt: „Lemondok róla.” Engedni akartam és arra kértem, hogy ő vázolja fel nekem a külügy álláspontját egy titkosszolgálat felépítéséről, és módszertanáról, mivel nem fogadhatom el, hogy a „Henke-szolgálat” lenne elképzeléseinek végső kikristályosodása ezen a területen. Ezzel telibe találtam. Ribbentrop széles gesztussal visszaült a foteljába. Úgy vettem észre, hogy amikor beszélt, valóban enyhült a feszültség. A hiúságára kellett volna gondolnom, és először őt beszélni engednem. Amit fejtegetett, az körülbelül így hangzott: Álláspontja szerint be kellene vonni tíz, legfeljebb húsz munkatársat, elsősorban erre alkalmas külföldieket, akik el tudnák látni a feladatokat a világ legfontosabb pontjain, és ezeket az embereket nagyvonalúan fizetni, hogy minden számunkra értékes hírt meg tudjanak szerezni. Részletkérdések egy nagyszabású külpolitikában amúgy is jelentéktelenek, elsősorban az elvi kérdéseknek kell előtérben állniuk, és ezeket idejében fel kell ismerni. Befejezésül még megjegyezte, hogy beépíthetnék a külügyi szolgálatba, ahol magamat egy titkosszolgálat megszervezésére szentelhetném, az ő elgondolása szerint. A beszélgetésnek ezt a fordulatát kikerültem. Megkíséreltem óvatosan megváltoztatni az ő titkosszolgálattal kapcsolatos magatartását. Most arca ismét feltűnően fáradtnak látszott, olyan volt, mintha a fél arca és fél szeme teljesen lebénult volna. Beszéltem erről a megfigyelésemről Crinis professzorral, akinek az volt a véleménye, hogy ez súlyos keringési zavarokat mutat, és nemcsak az idegrendszerrel függ össze, hanem vesebántalmakkal is.

Beszélgetésünk részletkérdésekre töredezett szét. Ribbentrop megbízott, állítsak össze számára minden jelentést, amely Franciaországról és Francia Észak-Afrikáról szól. Pétain marsall kívánságával szemben, miszerint a königsteini erődben raboskodó Giraud tábornokot bocsássuk szabadon, hogy kinevezhesse marokkói helytartónak, Ribbentrop álláspontja teljesen elutasító volt. Ezután a sárga földig lecsepülte Franco tábornokot, majd még egy előterjesztésem tartalmával foglalkoztunk; ebben én adtam ösztönzést egy újonnan alakuló arab liga, egy földalatti mozgalom kiépítésére, amely a rifkabiloktól kezdve Észak-Afrikában a tuniszi Desztur-mozgalmon keresztül egészen Egyiptomig terjedne. Ennek a tervnek fő közvetítő figurája egy Faezi Kauzi nevű arab nacionalista volt. Én arra törekedtem, hogy ezt a mozgalmai minden eszközzel elősegítsem. Már el is köteleztem magam, hogy pénzt és robbanóeszközöket szállítok nekik. De még fontosabb volt számomra tervem politikai jelentősége. Nem utolsósorban az, hogy a titkosszolgálatnak egy bástyát építsünk fel az észak-afrikai térségben. Minthogy én ezt a tervet különösen fontosnak tartottam, a birodalom minden anyagi és politikai hatalmi eszközével összekapcsoltam. Hogy minden oldalról fedezzem magamat, ezt az ötletet Himmler elé vittem, aki viszont megtárgyalta Hitlerrel. De Hitler, politikai jelentősége miatt elrendelte az ügy megtárgyalását Ribbentroppal. Ő azonban most a terv ellen fordult, azzal a megokolással, hogy ezzel nagyon messzire belenyúlnánk az olaszok politikai befolyási szférájába. Ezután ismét Hitler döntése: „Ribbentroppal történt megbeszélés után elutasítva.” Ribbentrop szemmel láthatóan arra törekedett, hogy ennek az elutasító magatartásának a helyességét akkor adják tudtomra, amikor ő az ezzel kapcsolatos megbeszélésre Mussolinival és az olasz külügyminiszterrel, Cianóval történő tárgyalásra hivatkozhat. Természetesen figyelemmel kellett lennie a hivatalos birodalmi politikának Olaszországra. Az észak-afrikai térség azonban közben olyan fontossá vált, hogy éppen egy ilyen esetben lett volna szükséges a váltót átállítani a titkos-szolgálat vágányára. Mármost én megpróbáltam Ribbentropot meggyőzni arról, nem kell félnie, hogy a hivatalos politikát kényes helyzetbe hozzuk. Az akciót kezdettől fogva úgy kell vezetnünk, hogy sikertelenség esetén se maradjon semmi nyom, vagy ha ez nem sikerülne - a vállalkozást egy „felelőtlen fantaszta politikai csoport” hőzöngésének kell minősíteni. Ha ezt a birodalom érdekei még megkövetelik, a külföld előtt el kell határolnunk magunkat a

munkatársainktól, hogy kiszolgáltassuk őket az illetékes joghatóságoknak. Ettől sem szabad visszariadnunk. A romániai Vasgárda puccsa jó példa lehet erre. Ribbentrop nem szólt semmit. Én egy utolsó kísérletet tettem: a titkosszolgálat Himmlernek, a birodalmi vezetőnek a hatáskörébe tartozik, végül is ez tény. De nem lenne szerintem okos dolog, ha engednénk őt, hogy külön utakon járjon. Ribbentrop erre csak néhány formális megjegyzést tett, és hidegen elbúcsúzott tőlem. Tudtam, hogy köztünk és e között az ember közt hasznos együttműködésre igencsak ritkán kerülhet sor, egyszerűen hiányzott belőle azoknak a követelményeknek a megértése, amelyet egy különleges eszközökkel dolgozó, átfogó titkosszolgálat számára mindig fenntartanak. Micsoda veszélyes rövidlátás, ha egy fél évszázadra visszagondolok. Ismételten Bismarck és a párizsi német követ levélváltása jutott eszembe a Boulanger-válság idején. A birodalmi kancellár ebben azt az álláspontot képviselte, hogy minél feszültebb a viszony két állam között, annál inkább az a feladata a diplomáciának és a hírszerző szolgálatnak, hogy egy jó megegyezési megoldás útját egyengesse. És azt is csak azért, hogy időt nyerjen. Ez a levélrészlet először egy alkonyati órában, utolsó svédországi repülőutamon jutott eszembe. És azóta erősödött bennem az az elhatározás, hogy a titkosszolgálat minden útját próbáljuk meg a cél érdekében járhatóbbá tenni, legalábbis keressünk kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. Hogy Ribbentrop személyesen mit gondolt rólam, egy véletlenül hallott megjegyzéséből tudtam meg: „Nos, hát a Führernek igaza van. Ez a Schellenberg valóban egy elfajzott jogász, hozzá még nyugtalan szellem is, és eljön a nap, amikor majd foglalkozni fognak vele.”

CSATLAKOZÓÁLLOMÁSOK A BIRODALMI SZAKMINISZTÉRIUMOKBAN Ez idő tájt egy csatlakozóállomás felépítésével voltam elfoglalva a Gazdasági Minisztériumban. Mielőtt terveimet felvázoltam volna, mindenekelőtt elmentem a külkereskedelmi osztály főnökéhez, v. I. államtitkárhoz, és nála örvendetesen szíves támogatásra találtam. Az ezt követően kiépített csatlakozóhelyet egy olyan hivatalnok vezette, akinek közvetlen meghallgatási engedélye volt a miniszternél. A Négyéves Terv mellett a Gazdasági Minisztérium volt Németország legnagyobb devizatárolója és -elosztója. Rövid időn belül elértem, hogy számomra egy méltányosabb kulcsot állapítottak meg a devizaelosztásnál, és így megszabadultam a deviza utáni állandó alkudozástól. Tizennégy naponként a Gazdasági Minisztériumban együttes ülés volt, ahol a csoportvezetők bejelentették devizaigényeiket, éspedig az állandó költségek és egyszeri felhasználásra szükséges kiadások szerint. Olyan volt ez, mint egy börze. Márkáért devizát és aranyat vásároltunk. Itt-ott engedtünk is, mert fontosabb megbízatások kerültek előtérbe; olykor viszont előfordult, hogy a minisztérium igényeinket különböző javaslatokkal kurtítani akarta. Kevésszer került azonban olyan nehézségekre sor, amikor kénytelen voltam beavatkozni. Különleges igényeinkre mindig nyitva állt előttem magának a miniszternek az ajtaja. Így sikerült a Titkosszolgálat egyik legnagyobb problémáját megnyugtató módon feloldanom. Hogy a Négyéves Terv is hozzájárult költségeinkhez, ezen senki sem akadt fenn. Míg elődeimnek a havi százezer márkát sem volt szabad túllépniük, nekem sikerült a VI. Ügyosztályban eltöltött nyolc hónapos munka után ezt a lehetőséget többmillióra növelnem, sőt felhatalmazást is kaptam, hogy ha Himmler vagy Hitler engedélyezi, ezt a határt is átléphetem. A Gazdasági Minisztériummal való együttműködésem örvendetesen széles alapon fejlődött tovább. Az új, különleges ügyosztályt elláttam a népgazdaság köréből való, tanult szakemberekkel és jogászokkal. Az osztálynak el

kellett végeznie a Gazdasági Minisztériumtól kapott feladatokat is. És megkezdődött a külön a gazdasági kémkedésre irányított, külföldön működő ügynökök kiképzése. A VI-Wi (a VI. Ügyosztály különleges gazdasági osztálya) láncszem lett egyben a Gazdasági Minisztérium és a titkosszolgálat többi részlege közt, így a pénzátutalás terén, álcázott cégek működtetésében, vagy bankvállalkozásokban, életbevágóan fontos nyersanyagok csempészésében a háborús ipar számára, gazdasági összeköttetések megkönnyítésében, de devizák és nyersanyagok megfelelő szétosztásában is olyan cégek közt, melyek a titkosszolgálat számára külföldön bizonyos szolgálatokat teljesítettek. Íme egy példa erre: A dél-amerikai kémhálózat kiépítése jelentős devizát kívánt. A délamerikai államok gazdasági átszövődése nagy német cégekkel azt hozta magával, hogy a befagyasztott hitelek és rejtett devizaalapok újra mobilizálhatóvá váltak. Hála a Gazdasági Minisztérium közbenjárásának, ezek az eszközök rendelkezésemre állottak. Ellenszolgáltatásként az érintett cégeknek felajánlottam a megfelelő térítést Európa-szerte. Ez az út amellett, hogy jelentős munkamegtakarítást eredményezett, elkerülte a veszélyes futárútvonalakat, amelyeket az angolok erős megfigyelés alatt tartottak. Ezután elég volt egy rádióközlés Dél-Amerikának, hogy a megfelelő eszközök rendelkezésre álljanak, amelyeknek a segítségével lassan megindulhatott a munka Észak-Amerika irányában. Nagyon fontos volt számunkra a Gazdasági Minisztériummal való együttműködésünk. Különösen a kémiai iparral létesítendő kapcsolat miatt. Ebben bennünket elsősorban a hormon- és védőanyag-kutatás érdekelt. A Távol-Keleten, a Közép-Keleten, az egyes földközi-tengeri országokban, az afrikai gyarmatokon és Dél-Amerikában titkosszolgálatunkat ilyen szállítmányokkal fizettük: hormonkészítményekkel, germaninnal, aszpirinnel és ártalmatlan altatókkal. Egy dán tudós indíttatására kémia-biológiai osztályunk az I. G. Farben céggel közösen kísérleteket végzett szexuális hormonanyagok beültetésére. Az volt a probléma, lehet-e olyan tárolást létesíteni az emberi szervezetben, hogy a beültetett anyag ne csak hetekig hasson, hanem öt vagy hét évig is. Kémiai szempontból nézve ez nem volt olyan nehéz, inkább technikailag. Olyan készüléket kellett szerkeszteni, amelyik a szervezet károsodása nélkül

garantálja a hormonnak az implantáció után folyamatosan, egyenlő adagokban bekerülését a szervezetbe, és egyenletes felszívódását. Mérnökeink egy kb. másfél centiméter hosszú szerkezetet konstruáltak, amely - összefüggésben a hormontabletták folyamatos szétbomlásával, illetve felszívódásával - sugárnyomásra egy hengerből új hormonmennyiséggel látta el a testet. Az eljárás némi változtatások után végül alkalmazható volt. A dolgot a legnagyobb titoktartással kezeltük - a részleteket az orvos munkatársaknak sem árultuk el s ezért mind szakkörökben, mind a nyilvánosság nagyon kevéssé hallottak róla. Hogy a Titkosszolgálat számára fel lehessen használni, megalapítottam 1942ben a Sigismund szervezetet, amelyet részben Jahnke irányított és álcázott a fiktív dán-svéd Hoab (Hormon-Aktia-Bolaget) céggel. Ez tekintélyes portugáliai, brazíliai, argentínai és törökországi professzorokkal és orvosokkal dolgozott együtt, kifogástalan tudományos alapon, és harmonikusan. Ez volt az a forrás, amely nekünk rengeteg, tervszerűen felkutatott társasági keresztkapcsolatot, híreket és egy egész pompás bevételi forrást jelentett, méghozzá devizában. Sajnos, munkánk a gazdasági kémkedés területén egyre nagyobb hiányt szenvedett, különösen jól képzett és tehetséges munkaerők tekintetében. Mindenütt érezhetők voltak a front fokozódó igényei, és egyre gyakrabban kerültek értékes emberek a nem megfelelő helyre. Néhány példa erre: egy gazdasági szakember, aki hosszú ideig Argentínában tevékenykedett, a keleti fronton írnokként egy hadosztály irodájában ült. Portugália egyik kiváló ismerője tüzér volt egy légelhárító ütegnél, egy kiváló fotokémikus, akire nekem sürgős szükségem lett volna a képek előhívásánál és kidolgozásánál a technikai osztályon, kukta volt egy frontkórházban. Csak 1943-ban sikerült Himmler támogatásával az ilyen munkaerők kicserélése. Közben igen jó kapcsolatot alakítottam ki Frank birodalmi miniszterrel, és csak idő kérdése volt, amíg a többi minisztériumot is bevonhatom a tervembe. Milyen nagy a különbség egyébként egy ilyen szervezetten növekvő munka között és aközött, amit később a Titkosszolgálat katonai szektorának területén kellett tapasztalnom: a katonai titkosszolgálat harminchét nagyobb külföldi fedőcége közül harminc-nyolc csaló és csődbe jutó vállalat volt; ezek éveken át - gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül -

zabáltak a német birodalom adó- és devizakeretéből. A legközelebbi terület, amelyet a VI-VII. Ügyosztályhoz csatoltam, az Élelmezésügyi Minisztérium és a hozzá tartozó részlegek, meg a velük kapcsolatos pártszervek. Rövidlátás lett volna a jelentőségét a Titkosszolgálat számára alábecsülni, mert ennek a területnek messzeható összeköttetései voltak minden európai országba. Ez akkor olyan pénzforgalmat bonyolított és ellenőrzött, amelyik mintegy hatszorosa volt az egész német nehéziparénak. Itt is szükséges volt egy csatlakozó-állomás, amely nagyon rövid idő alatt hozzáfért minden forráshoz. Így a gabonapiac - a maga gyakran dörzsölt felvásárlóival és eladóival - széles lehetőségeket kínált titkos kapcsolatok létesítésére. Nem utolsósorban az Unilever Konszern is, amely messzenyúló összeköttetéseivel döntően irányította Európa zsiradékellátását. És éppen ezeken a csatornákon kaptunk meglepően jó jelentéseket. Az Élelmezésügyi Minisztérium vezetője, Darré miniszter lemondott, és a államtitkár, Decke vezette a minisztériumot, aki Odesszában született. Nagyon jól ismerte Dél-Oroszországot is, a Kaukázust is saját tapasztalatai alapján; nagy barátja volt az orosz népnek, de kibékíthetetlen ellensége a szovjet rezsimnek. Tőle hallottam először nagy csodálkozással déloroszországi kísérleti birtokokról, melyeket Németország állami uradalmakként adott bérbe és irányított. Ezeken a birtokokon nagystílű kísérletek folytak, és eredményei nagyban hozzájárultak a német mezőgazdaság modernizálásához. A VI—VII. Ügyosztály kapcsolatban volt a Négyéves Terv valamennyi hivatalával is, és nemkülönben a mindenütt elburjánzó feketepiaccal. Ahogy tünedezett Göring befolyása, akinek illetékességi körébe tartozott a Négyéves Terv, úgy vesztette el ez a hivatal eredeti jelentőségét - a vezetést mindinkább a szakágazatok vették át. Ez az egykor olyan fontos képződmény lassanként holtvágányra került. A titkosszolgálat számára azonban fontos maradt a már kidolgozott összeköttetések fenntartása, így a Göring-féle „Kutatóintézethez”. Ezt a messzire nyúló technikai felügyelőapparátust a birodalmi marsall már nagyon korán hajdani haditengerészeti szakemberekkel építtette ki. Ez az intézet az egész telefon-összeköttetést és rádiózást átfogó módon ellenőrizte. Még Sztálin személyes, titkos üzeneteit is le tudták hallgatni. Sajnos azonban a Kutatóintézet kiértékelése veszélyeket is rejtett magában, minthogy nem rendelkeztek teljes áttekintéssel. Ennek ellenére a Kutatóintézetnek a

jelentéseit időnként más szolgálati helyek is gondolkodás nélkül átvették. Így egyszer Hitler és Mussolini egy telefonbeszélgetésben fontos gazdasági számadatban tévedtek, és ezt a Kutatóintézet lehallgatta, így került a hivatalos jelentésekbe újra meg újra a hibás szám, mint fait accompli, és okozott a szakkörökben némi zavart. 1944-ben Göring úgy nyilatkozott, hogy kész a Kutatóintézetet az SS birodalmi vezetőnek alárendelni, és ezzel gyakorlatilag a Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak átengedni, oly módon, hogy a Külföldi Osztály, a rádióelhárítás és desifrírozó osztály a VI. és VII. Ügyosztályhoz fog majd tartozni. A megfelelő rendelkezések már el is készültek, és az átszervezési megbeszélések is megtörténtek. Most már semmi akadálya sem volt, hogy Himmler és Göring aláírja a megállapodást. Minthogy azonban egy bonyolult és szerteágazó apparátusnak és több ezer alkalmazottjának a szétosztásáról volt szó, nemigen iparkodtam az aktus lezárására, hiszen a birodalom haldoklása már úgy is éppen elég többletmunkát okozott nekem. Gyenge pozícióban voltam a Hadfelszerelési Minisztériummal szemben, amelynek a vezetője Albert Speer birodalmi miniszter volt. Erről a helyről olyan követelésekkel bombáztak, amelyeknek a teljesítésével mindig elmaradtunk. Folyamatosan követeltek az ellenséges országok hadiipari üzemeinek helyzetéről szóló titkos információkat, ami olyan feladatnak bizonyult, amely személyes erőinket és szakmai ismereteinket erősen meghaladta. Ráadásul az együttműködést gyakran veszélyeztette, hogy Heydrich és Himmler hallgatva az SD belföldi szolgálatának uszítására - kétségbe vonták a Hadfelszerelési Minisztérium illető hivatalvezetőjének politikai, vagy világnézeti megbízhatóságát. Állandó akadékoskodásom miatt végül olyan hírbe keveredtem, hogy én világnézetileg megbízhatatlan elemeket védelmezek. Minthogy a hadfelszerelés a háborús erőfeszítések gerince, ha ezt meggondoljuk, világosan kitetszik ama erők szűklátókörűsége, amelyek engem a hadfelszerelési szakemberekhez fűződő kapcsolataim miatt alkalmatlannak, sőt veszélyesnek tüntettek fel. Kevesebb problémát okozott a Birodalmi Közlekedésügyi Minisztériummal való együttműködésünk. A nemzetközi menetrendek kicserélése, a teher- és tranzitforgalom megbeszélése és egyéb tennivalók egész sora jó kapcsolatot teremtett más országokkal. Emellett az állami cégek és a Birodalmi Vasút vállalatai, mint a Közép-európai Utazási Iroda és különféle nagy szállítócégek személyi és anyagi eszközeit módszeresen be tudtuk vonni a

titkosszolgálat támogatásába. Különösen értékes volt itt a titkosszolgálati támogatás, amelyet ez a minisztérium nyújtott a vasútvonalak felépítményének, valamint az alagutak és a hidak építése speciális kérdéseiben. Itt ugyanis német alapossággal és pontossággal átfogó statisztikai és építéstechnikai anyagot gyűjtöttek össze az egész világról. Ezek az adatok az idegen országokban történő kommandóbevetéseknél, például robbantásoknál, a kommandók parancsnokainak megbízható támpontokat nyújtottak. A közlekedési miniszterrel egyetértve a titkosszolgálat egy saját utazási irodát tartott fenn, amely megkönnyítette, hogy a futárszolgálatunkat, ha távolsági vonalakat és hálókocsit vett igénybe, éjjel-nappal Európa valamennyi vasútvonalán biztonságosan utaztathassuk. És éppen itt dolgozott az a női munkaerő, akinek az apja magas rangú vezérkari tiszt volt, és aki évek óta az orosz titkosszolgálat ügynökeként tevékenykedett. Ez a nő Berlinnek az oroszok által történt elfoglalása után a német titkosszolgálat számos tagját szovjet kézre adta. Heves súrlódások következtek a VI-Kultnál. Ebben a reszortban futott össze minden szellemi, tudományos, kulturális és propaganda keresztkapcsolat. Ez olyan terület, ahol a Birodalmi Propagandaminisztérium, a birodalmi sajtófőnök és a Külügyminisztérium befolyási szférái egymást keresztezték. Itt szabályos harc dúlt; mindenki mindenki ellen, Goebbels, Dietrich, Ribbentrop és a nemzetiszocialista párt külföldi szervezetei veszekedtek a külföldi sajtóval kapcsolatos illetékességen és a külföldi újságírók kézbentartásán. A Propagandaminisztériumnak valamint a Külügyminisztériumnak a külföldi tudósítók részére fenntartott sajtóklubja képességbeli felkészültségben és tehetségben - és tehetségtelenségben teljesen különböző sajtóembereket fogott össze az európai országokból. Gyakran dörzsölt, sokszor azonban csak szánalmas ellenséges ügynököket, akiknek a semmittevés volt a leglényegesebb, csak jókat akartak enni és inni. A birodalmi sajtófőnök azt a balga felfogást képviselte, hogy újságíró nem lehet tagja a titkosszolgálatnak. Kénytelen voltam végül is érdekeink figyelembe vételét Himmler segítségével kierőszakolni. Csak Naumann-nak, az új államtitkárnak a közreműködésével sikerült a Propagandaminisztérium révén munkánkat megkönnyítenünk. Naumann, aki Himmler bizalmasa volt,

a rá jellemző lendülettel, erőteljesen látott hozzá a titkosszolgálat érdekeinek védelméhez, és majdnem goebbelsi, csiszolt dialektikájával a megfelelő teret biztosította számunkra. Külön fejezet volt a „Seehaus-szolgálat”, ami a Propagandaminisztérium rádiólehallgató szolgálatát jelentette, és ebben a Külügyminisztérium is benne volt; ez propagandaanyagot sugárzott az ellenséges hírverés ellensúlyozására. Számos, különféle nyelveket beszélő külföldi munkatársával a „Seehausszolgálat” melegágya volt az ellenérdekű hírszolgálatnak. Müller, aki ezt az „egyesületet” állandóan figyelte, úgy vélekedett, hogy csak bizonyos határig lehetne itt eredményesen tevékenykedni, jobb, ha az egész megfő a saját levében. A VI-Kult munkaterületére estek a kapcsolatok a Birodalmi Filmkamarával és a Birodalmi Kultúrkamarával. Itt kapcsolatot teremtettünk művészi és szellemi alkotókkal. A Birodalmi Nevelésügyi Minisztériumban a csatlakozóállomás vezetője M. professzor volt. Minden német cserediákot és külföldi egyetemre meghívott német professzort nyilvántartásba vettünk, és az alkalmasnak látszókat - nem hivatásos minőségben - megnyertük a titkosszolgálat számára. A cserediákok köréből lassanként igen jó erők nőttek ki. A használhatókat sokszor tanulmányuk befejeztéig pénzügyileg támogattuk. Sok tudományos és szellemi, kulturális tevékenységet folytató társaság, amely a Birodalmi Nevelésügyi Minisztériummal állt összeköttetésben, kitűnő kapcsolatlehetőségnek bizonyult, miközben a résztvevők észrevétlenül a Titkosszolgálat érdekkörébe kerültek. A Birodalmi Postaügyi Minisztériummal elsősorban a technika, a rádió és a telefon miatt igyekeztünk kapcsolatot teremteni. A csatlakozóállomást a minisztérium egyik legfőbb hivatalnoka irányította, aki a miniszternek volt bizalmasa. Itt számos feltaláló és a posta kutatómérnöke foglalkozott a radarkészülékek és a rövidhullámú technika kérdéseivel, egy olyan területtel, amelyik nekem mindig fontos volt. Végül meg kellene említenem a nemzetiszocialista párt külföldi szervezetét. A semleges és megszállt országokban az illető országbeli csoportvezetők mindenütt a mi kívánságainknak tettek eleget, lemondva önálló titkosszolgálati tevékenységükről. De a külföldi szervezet csak a repatriáltakat illetően volt igazán hasznos számunkra, tehát azokat illetően, akik a tengeren túlról tértek vissza, illetve népi németek voltak. Mi ezeket az

embereket, nagy értéket jelentő nyelvtudásuk miatt, különösen megbecsültük. Ezekben a körökben figyelemre méltó számmal nyertünk igen jó segéderőket. A Titkosszolgálatban lassanként ilyen módon elértünk egy, ha még nem is teljesen megelégedésünkre szolgáló, de már szilárdabb támaszpontot. Lassanként széles körökben megnőtt az érdeklődés a Titkosszolgálat iránt az információk megszaporodtak és mind átfogóbbá váltak. Ebben az időben merült fel először a gondolat, hogy egy önálló - a Wannsee Intézethez hasonló - munkacsoportot alkossak, amelyik nem foglalkozik majd mással, mint a titkosszolgálati munkával módszeres, tudományos fokon. A Wannsee Intézet birtokolta ugyanis az egyik legnagyobb orosz könyvtárat. A tulajdonképpeni helye a könyvtárnak Breslau volt. Ennek az egyedülálló gyűjteménynek az adta meg az értékét, hogy külön gyűjteményekben minden tudományos területnek részletes szakirodalom-gyűjteményei voltak, éspedig az eredeti nyelven. Egy komolyan felkészült csoport alkotta a munkatársakat, köztük különböző egyetemek neves tanárai, sőt orosz professzorok is. Az intézet főnöke egy grúz születésű, német-orosz szakos professzor volt. Ha valamilyen különleges kérdésről volt szó, az intézet titkos információs anyaga rendelkezésére állt, és specialisták bevonásával kritikailag felülvizsgáltatott minden dokumentumot, majd összefoglaló értékeléssel adta vissza nekünk. Az intézet szakembereinek alkalmuk volt a megszállt keleti területekre utazni, és ott rendszeres kutatómunkát végezni, hogy eleven szemléltetési anyagot hozzanak saját megfigyeléseik és az orosz lakossággal folytatott közvetlen beszélgetések alapján. Így sikerült az intézetnek már 1942-ben olyan bizonyítékot szolgáltatnia, hogy bármilyen, a szovjet által nyilvánosságra hozott tudományos és statisztikai adat szándékosan s félrevezető módon meg volt szépítve. Szerettem volna hasonlóképpen egy magasan iskolázott szakcsoportot összehozni, hogy a területünket érintő információs anyagot kiértékeljék, a nehezebb, különleges problémákat megoldják, és pontos tudományos megállapításokat szolgáltassanak ezekről. Ezzel egyúttal a terméketlen szétszórtságnak is véget akartam vetni. Eddig ugyanis Hitlernek ilyen fajta kívánságait - például ha jelentést követelt a kulákság problémájáról, Kemál Atatürk szociális intézkedéseiről, vagy Amerika olajhozamáról - különböző, többnyire illetéktelen helyekről válaszolták meg, és ha még

hangyaszorgalommal láttak is hozzá, akkor is csak nagyon szegényes ismeretanyaggal dolgozhattak, és semmiféle kielégítő jelentésre nem voltak képesek. A birodalomban körülbelül 400 kutatóállomás és -intézet volt, amelyek földrajzi, népességpolitikai, gazdasági vagy más szakproblémával foglalkoztak; kitűnő munkatársakkal, és a birodalom rendkívüli támogatásával dolgoztak. Az a csoport, amelyikre én gondoltam, a birodalom valamennyi tudományos intézetét összefogta volna egy „birodalmi alapítványba”, megőrizve önállóságukat, sajátosságukat, és munkásságát egységes technika felhasználásával - időszerű problémák felé irányította volna. Ennek a birodalmi alapítványnak kellett volna aztán a legfelső vezetés számára felmerült kérdéseket a mindenkor szóba jöhető szakintézetek között kiosztani. Emellett a tudományos anyagok központosításának különösen nagy jelentőséget tulajdonítottam. Így akartam elérni, hogy a titkosszolgálat végül is ezeknek az intézeteknek a pénzbeli támogatását is megkapja, és közvetett befolyást biztosíthasson magának a megfelelő személyek kiválasztásában. 1943-ig kellett azonban várni, míg ez a terv megvalósulhatott. A birodalmi alapítványt kifelé a Birodalmi Belügyminisztérium illetékes osztálya képviselte, a valóságban azonban a Titkosszolgálat, mégpedig az erre a célra általam létrehozott VIG munkacsoportja (tudományos-módszertani kutatókor). A csoport rövid időn belül már jó munkasikereket aratott, különösen a térképészet és a geológia területén. Többek között a meghamisított orosz térképeket helyesbítette; a harcoló alakulatok részére fontos volt a földfelszín vizsgálata a gépkocsiutak és repülőterek, a páncélosok számára alkalmas terepek kijelölése szempontjából. Idáig tudtam közeljutni „tízpontos programomhoz”, ami már jelentős eredménynek számított. Állandó gondom volt és maradt az ügynökök kiképzésének problémája, mert a személyzet hiánya itt érződött a legerősebben. Ezen a téren elégtelen eszközökkel és erőkkel kellett boldogulnunk. Ezért elhatároztam, a nagyobb ügynökiskolákban elsősorban a technikai, mindenekelőtt a rádiótechnikai kiképzést fogom fokozni. Emellett önállósítanom kellett a titkosszolgálat kiképzését Oroszország ellen, és saját szempontok szerint, a Zeppelinvállalkozás keretében kellett működtetnem. Ennek a célnak az eléréséhez körülbelül 30 millió márkára volt szükségem. A beadványt először Heydrichhez, majd Himmlernek nyújtottam be. Közben azonban a terveim olyan

messzire jutottak, mintha már hozzájárultak volna ehhez a költségvetésemhez. Meg is ijedtem eléggé, amikor Himmler hívatott, és lapról lapra végigment velem az előterjesztésemen. Az tipikusan rávallott, hogy mindig és ismét, mint egy szatócs, kicsiségeken rágódott. Többek között megakadt azon, hogy túlságosan drága a megvásárlandó ingatlan. Továbbá olyan részletekbe ment bele, mint egy ilyen iskola konyhai berendezése (az én konyhám nem volt számára elég modem). Még azt is feltételezte, hogy én étlappal is foglalkozom. Aztán nagyon szigorú tanácsokat adott. Azt javasolta, gondoskodjak arról, hogy vacsorára meleg étel legyen. „Azt az északnémet szokást, hogy estére kenyeret és kolbászt, vagy éppen sajtot tálaltasson fel, esetleg még hideg italt is, egyszer és mindenkorra megtiltom.” Magyarázatul még hozzáfűzte, az ilyen ellátás nem elég tápláló, és oka lehet sokféle gyomorbántalomnak. Ragaszkodott a dohányzás legszigorúbb eltiltásához. A dohányzásnak, meg az italnak is. „Azok az emberek, akiket nikotintól barna ujjakkal elkap, nem alkalmasak egy ilyen szolgálatra, mert nem tudnak uralkodni magukon.” Ebben az összefüggésben figyelmeztetett arra is, hogy a szakácsra vigyázni kell. Nemrégiben járt a harctéren, és a sorkatonák keserűen panaszkodtak jól táplált szakácsukra, aki a javából merít magának, és ezenfelül a koszt egy részét haza is csempészi. Ő most egy koncentrációs táborban olyan szisztémát vezetett be, hogy az ilyenfajta szakácsoknak és hivatalnokoknak alkalmuk volt egy negyed év alatt felesleges hájukat leizzadni. Emellett ezek az emberek folyamatos oktatásban részesültek, hogy az eszközök becsületes kihasználásával hogyan főzhetnek ízletesen a csapatnak. Egy tucat ilyen konyhai barom már ismét a harctéren van, és ő tudja, hogy most ezek mintaszerű katonaszakácsok. Ilyen és hasonló eszmefuttatások közepette kaptam meg végül is a jóváhagyást az előterjesztésemre. Legjelentősebb iskoláink Belgrádban, Hágában és Berlinben voltak. Az iskolák járulékos létesítményei legyezőszerűen ágaztak széjjel. Tőlük elválasztva folyt az elfogórészlegek oktatása, lényegében ez az ügynökök kisebb csoportokban való képzését jelentette. Az egyes országok csoportjai kisebb mértékben saját iskolákat is kaptak, ezekből alkalmassági vizsga alapján - kerültek ki a mindkét nembeli ügynökök, akik a lakosság körében teljesítettek nyomozószolgálatot.

1940-ben egy Anglia ellen indítandó invázióba Seelöwe előkészítése közben rendszeres együttműködés alakult ki az Ír Köztársasági Hadsereggel egy Dublinban létesített összekötő állomás útján. A terv az volt, hogy alkalmas ír szabadságharcosokat kiképezve Németországban egy olyan törzset alakítsunk ki, amelynek tagjai aztán Írországban földalatti mozgalmat építenek ki majd, azzal a céllal, hogy repülőtereket és technikai felszereléseket, mindenekelőtt kikötői berendezéseket tegyenek használhatatlanná a brit légi hadsereg számára. Ennek a gerillacsoportnak az ellátását légi úton, valamint szállító tengeralattjárókkal kell megvalósítani. A Seelöwe-terv feladása után ez az elképzelés sajnos kútba esett. Egy napon mégis alkalmasnak látták az időt, hogy egy ilyen akcióval zavart keltsenek Angliában. Elfelejtették azonban, hogy közben telt az idő. A tervet a mi hivatalunk vette át. Mi azonban hamarosan megállapítottuk, hogy a bevetésre felkészített írek jóakaratúak, de már meglehetősen eltompultak. Tengeralattjárón kísérletet tettünk, hogy egy különítményt áthozzunk Írországból, de kudarcot vallottunk. Eközben a külügy az ír akciók legfelsőbb vezetését erőszakoltan magának kívánta fenntartani, és más kellemetlenkedések is bosszantottak. 1943-ban végül is két írt kísérletképpen ejtőernyővel Angliába juttattunk. Bár sikeresen megérkeztek, a rendőrség olyan hajtóvadászatot rendezett utánuk, hogy ez a kísérlet igen gyorsan véget ért.

A DÁNIAI TÁMASZPONT 1942. február végén Heydrich meghívott feleségemmel együtt a lakására. Az arcán láttam üdvözlés közben, hogy valami különleges dolog történt. Az étkezésnél beszélgetés közben gyorsan fülembe súgta: „Az lettem.” És miközben megjelent egy inas egy palack pezsgővel, megmutatta nekem a (még alá nem írt) okmányt, amely kinevezi helyettes birodalmi helytartóvá Cseh- és Morvaországba. Figyelmesen elolvastam az iratot, és azonnal észrevettem, hogy a teljhatalom messze túlhaladja egy helyettes birodalmi helytartó funkcióit. Az is volt a benyomásom, hogy Heydrich taktikai okokból csak a külvilág számára lett helyettes birodalmi helytartónak kinevezve, gyakorlatilag azonban ő a birodalmi helytartó állását kapta meg. Amellett azonban ennek a hivatalnak a hatásköre úgy volt megszabva, hogy az Bormann fenntartásait tükrözte. Hitler aláírása még hiányzott, ebből arra következtethettünk, hogy még bizonyos változások várhatók. 1942. március elején megtörtént a kinevezés. Első látogatásom alkalmával, amikor Heydrichet Prágában felkerestem, a dán nemzetiszocialista párt vezérével, Klausennel futottam össze. Kihasználtam ezt a találkozást arra, hogy megbeszéljem, miképpen lehetne Dániát az Anglia és Oroszország ellen irányuló titkosszolgálatunk erődjévé kiépíteni. Részben már nagyon jó kiindulási pontjaink voltak ebben a tekintetben, amelyeket most aktivizálni kellett. Maga Klausen jól ismerte Oroszországot, és az általam adott útmutatások szerint ki is épített egy dán titkosszolgálatot, amelynek a legfőbb vezetésében én döntő befolyást tudtam biztosítani magamnak. Az együttműködésnek ezt az óvatos formáját választottam, mert az egyébként is gyenge dán pártot nem akartam jobban megterhelni. Egy kis idővel később magam is Koppenhágába utaztam. Szükséges volt a dán titkosszolgálat pénzügyi oldalát tisztázni, és a titkosszolgálatot erősebben az érdekeinknek megfelelően irányítani. Klausen, aki a titkosszolgálati pénzek egy részét már a saját pártbeli céljaira elköltötte, azon volt, hogy még egy önálló dán titkosszolgálatot is létesítsen a mi költségünkre. Ez azonban nekem túl sok volt. A naphosszakat tartó tárgyalásokon annyira szembe kerültünk egymással, hogy én gyakran kénytelen voltam nagyon élesen

megmondani a magamét. Világosan éreztem, hogy a dánnak nem tetszik az én tárgyalási módom, és hogy Klausen engem ösztönszerűen elutasított. Mint ahogyan Norvégiában azért váltam ellenszenvessé Terbovennek, mert nem szerettem az italt. Valószínűleg Klausen is észrevette, hogy én az alkohol hatását megéreztem rajta. Amikor sarokba szorítottam, meglehetősen sértően viselkedett, és egyéb címzések mellett egyszer „háromfarkú rókának” nevezett. Ami engem illet, én sem bántam vele kesztyűs kézzel. Két nappal később alábbhagyott a hencegő tónussal, és engedett valamit. Harmadnap ismét visszatért kötekedő, hangoskodó modorához, kihívóan mondta, hogy persze egy titkosszolgálat nagyon fontos Németországnak, de neki, Klausennek ugyanolyan fontos az ő dán pártja. Így egy kalandos elgondoláshoz folyamodott. Mivel a dán ellenállási mozgalom az angolok támogatása következtében - olyan erős lett, itt az ideje egy ellencsapásnak, azaz a mostani tehetetlen kormányt erőszakkal meg kell dönteni, és a dán nemzetiszocialistákat kell kormányra juttatni. Erre azonnal szabotázscsoportok kiképzését követelte, továbbá nagy tömeg robbanószert. Végül is egy listát mutatott nekem, azoknak a nevével, akiket le akar tartóztatni. Elállt egy pillanatra a szavam is ettől. Komolyan gondolta, hogy engem ebbe a lerohanó, rajtaütő politikába belevisz? És egészen belelovalta magát ebbe a témába, ám az volt az érzésem, hogy ez nemcsak Klausen elképzelését tükrözi, hanem inkább fanatikus, kalandos tanácsadók lapulnak a háttérben. Világosan látszott, mit akartak: az én látogatásomat szerették volna felhasználni arra, hogy egy ilyen döntés szülessen, és ők a német szuronyok tetején saját hatalmi törekvéseiket kielégíthessék. Miután Klausen mindezt előadta nekem, megszakítottam a tárgyalást. Annak a veszélynek láttán, ami az ilyen tervek révén fenyegetett bennünket, helyesnek tartottam, hogy tárgyaljak akkori koppenhágai követünkkel, mert végül is Dánia volt a legfontosabb hús- és zsírszállítónk, és a háborúnak pontosan ebben a szakaszában nem volt semmiféle komolyabb megrázkódtatás megengedhető. A követ kifejezte ugyan aggodalmát, de nem tudott receptet adni, hogy ezeket a forrófejűeket lehűthessem. Elhatároztam, a bevált eszközt, a kifárasztás taktikáját alkalmazom. Mielőtt az újabb megbeszélést Klausennel folytattuk volna, telefonáltam

Heydrichnek, aki azonnal megértette a helyzetet, és megparancsolta, Dániában mindenképpen nyugodt légkört kell biztosítani. És Klausennek az a kötelessége, hogy engedelmeskedjen. De a Klausennel várható csatározásra nem került sor többé. Már a következő megbeszélés elején részeg volt. Egy darabig hagytam beszélni, és arra a pillanatra vártam, amikor mindent összezavar. Ez a pillanat pedig elérkezett: ha mi végre nem saját terveink szerint dolgozhatunk - kiabálta izgatottan -, akkor egyszerűen mindent odadob a lábunk elé. Erre megkértem a többi jelenlévőt, hagyják el a termet. Ezután ezt mondtam: „Nincs sem időm, sem kedvem ahhoz, hogy az Ön részeg fecsegését hallgassam. Amit Ön akar, az nem a birodalom érdeke. Mi megleszünk Klausen úr nélkül is. Ez az utolsó szavam, és ne próbálja meg a birodalom vezetőit zsarolni. Nem tudom, hogy lesz-e Önnek egyáltalán alkalma még a további kibontakozást akár nézőként is szemmel kísérni.” Klausen hullasápadt lett. A szó legszorosabb értelmében összeroskadt. Jajgatni kezdett és panaszkodott, hogy olyan nehéz minden számára. Vigasztalni próbáltam, de egyébként kemény maradtam. És aztán bele is törődött a dologba. Lassanként kezdte megtanulni, hogy utasításainkat követni kell. Sikerült is neki néhány válogatott hírszerző segítségével kapcsolatot teremtenie dán és svéd kommunista körökkel, Néhány megbízható dán bejutott az orosz titkosszolgálatba. Idővel egy jól működő kapcsolat épült ki Oroszország felé, ami a politikai szektorban elsőrangú tájékozódást jelentett. A következő hónapok alatt személyes munkatervem egyik része lett, hogy lehetőleg minél több európai országban kiépítsem az illető ország „saját” titkosszolgálatát. Közben előttem, az európai titkosszolgálatok amolyan föderációja lebegett, amely egyfajta hírközpont lenne. Arra is gondoltam, hogy felélesztjük a híres bécsi Konzuli Akadémiát. Ez volt a régebbi időkben a K. u. K. diplomatajelöltek iskolája. Az volt a tervem, hogy ezt az akadémiát elsősorban a Kelet-, Délkelet- és Dél-Európából verbuvált utánpótlás képzésére szervezem meg. Jó összeköttetéseinket az arab világgal is fel akartam használni, hogy a Balkán iszlám népességét, és a Szovjetunió türk népeit is bevonjuk ebbe. A legsürgősebb munkaalapelv az volt, hogy az összes titkosszolgálatot bevessük az oroszok ellen, de elsősorban a saját titkosszolgálati érdekeinket kell figyelembe vennünk. A magyar, a román, a

horvát, a szerb, a bolgár és a török titkosszolgálatok már hajlandónak mutatkoztak rá, hogy az első lépéseket megtegyék velünk. Miután a kezdetek némileg konszolidálódnak majd, meg kell nyernünk Spanyolországot, Portugáliát és Franciaországot is. Olaszországban nehézségekkel lehetett számolnunk; sem katonai, sem politikai titkosszolgálata nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kövesse ezt a vonalat. Svédország és Svájc a dolgok állása szerint még hosszú ideig nem jöhetett számításba. Finnországban azonban az előmunkálataim már bizonyos sikert mutattak. Heydrich elé tártam akkori elgondolásaimat. Heydrich a fejét rázta és kereken megmondta: nem sokat vár az ilyen tervektől. Ezt nagyon alaposan át kell gondolni. Aztán hamar áttért egy másik témára, ami - nyilvánvalóan közelebb állt az ő szívéhez. Nevezetesen, hogy újabban megromlott a viszonya Himmlerrel. Ezt ő arra vezette vissza: Himmler irigyli az ő sikereit a protektorátusban, és nyilván az sem tetszik neki, hogy a Führer az ő, tehát Heydrich hivatalvezetésével nagyon elégedett, és legszívesebben Himmler vagy Bormann nélkül, egyedül vele tárgyal. Heydrich Himmlert eközben bürokrata lesipuskásnak nevezte, aki még a levegőt is sajnálja tőle. De én észrevettem, és Heydrich sem titkolta, hogy neki ez a feszültség nem nagyon van ínyére. Most már övé a siker a Führer előtt, de nincs azzal tisztában, hogyan háríthatná el Himmler és Bormann gáncsoskodását. Ha nyíltan lépne fel ellenük Hitler előtt, az veszedelmes lenne, mert Hitler többnyire negatívan reagál az ilyesmire, és ilyen esetekben talán ő még erőteljesebben képviseli az SS-rend eszméjét - a hűséget -, mint Himmler. Heydrich ezután a keleti front legfrissebb eseményeire tért rá, különösképpen a csapatok felszerelésének múltbeli hiányosságaira. Gátlás nélkül szidta a felelős tábornokokat, a hadsereg-parancsnokság és a vezérkar tagjait. „Ha rajtam állna - mondta szó szerint - minden századik megfagyott német katonáért egy-egy bűnöst a falhoz állítanék a főszállásmestertől a kis szállítmányparancsnokig.” Mielőtt elbúcsúztam volna, még a Canarishoz fűződő viszonyomat emlegette. Azt követelte, hogy a jövőben energikusabban és kíméletlenebből lépjek fel ellene. Világosabban húzzam meg a katonai és a politikai elhárítás közötti határvonalat. Nyilvánvaló volt, hogy Canarisszal újabb ellentétei támadtak. Kifejezésre juttatta, semmilyen körülmények között nem hajlandó Canarisnak

engedni, akárhogy is sül el a dolog.

JAPÁN SZEREPE A FRONTOK KÖZÖTT 1942 márciusában Subhas Csandra Bose, egy indiai szabadságmozgalom vezetője, Berlinben tartózkodott. Eddig a VI. ügyosztály kapcsolata - ami Indiát illeti - Szidi Khánra támaszkodott, aki egy másik, kisebb indiai szabadságmozgalomnak volt a vezére. Kettőjük között áthidalhatatlan ellentétek voltak. Bose-nak Indiában jelentős volt a politikai befolyása, és éppen ezért a japánok is kedveztek neki. Magas szellemi kvalitásai révén, és minthogy a modern propaganda eszközével is tisztában volt, Himmlerre komoly hatást tett. Meg kellett gondolnunk, hogy a jövőben mi ne támaszkodjunk-e rá. Azzal a tervvel jött Berlinbe, hogy egy indiai légió felállítását tárgyalja meg, amelyik a német hadsereg keretében tevékenykedne. Himmler összehozott egy beszélgetést közte és Hitler között, aki hozzájárult egy ilyen légió megalakításához, egyébként azonban Bose a beszélgetés után nagyon csalódott volt. Hitler kijelentette, az ő érdeklődése India iránt pillanatnyilag nagyon csekély. Elsősorban nyilván Japán az, amely számára politikailag és stratégiai meggondolásokból India jelentős lehet. Előbb Dél-Oroszországot és a Kaukázust kell szilárdan német kézben tartani, és Perzsiát elérni a német páncélosoknak, és csak azután lehet szó arról is, hogy egy asztal mellé leüljön Bose-zal jövőjét megbeszélni. Közben meglátogatott Jahnke. Éppen egy svájci utazásáról tért haza. Érdekelt, hogy mi a véleménye Bose-ról. Jahnke óvatosságra intett, tudja, hogy Bose hosszabb időn át élt Moszkvában, ott tanult, és akkor eléggé szoros kapcsolatai voltak a Kominternnel. Bose-zal folytatott több beszélgetésem során újra meg újra megállapítottam én magam is a kommunista iskola hatását, nevezetesen egy jól begyakorolt kérdés-felelet játéknak teljesen a dialektikára épített formáját. Gondolataim, aggodalmaim mindenesetre elővigyázatosságra intettek. Ezért elhatároztam, hogy ejtem Szidi Khánt és Bose-t átengedem a Külügyminisztériumnak. 1943-ban Bose japán kívánságra egy német tengeralattjáróval Japánba utazott. Elutazásakor a berlini japánok előtt nem rejtettem véka alá gyanakvásomat. Ők azonban kijelentették nekem, hogy egy ilyen személyiség, mint Bose, nagyon használható Japánban. Én kihasználtam a lehetőséget, hogy a japánok révén

kapcsolatot teremtsek a lengyel földalatti mozgalomhoz. Említettem már, a japánoknak jó összeköttetéseik voltak Moszkva-barát lengyel körökhöz. Hamarosan észrevettem azonban, itt a japánok saját úton óhajtanak haladni. Így nem gondoltak arra sem, hogy titkosszolgálati tevékenységünk megkönnyítésére az általuk elfoglalt Kína területére beengedjenek. Ottani munkánk élénkebbé tételére kizárólag a Kínában élő németekre kellett támaszkodnunk. A Bose-ról történt megbeszélésünk Jahnkénak ösztönzést adott egy nagyon praktikus, tapintatos, de érthető kritikára a mi titkosszolgálatunkkal szemben. Ő maga csak egy kis irodát tartott fenn, kevés személyzettel. Az információért nem is fogadott el díjazást, csak a tiszta kiadásait fizettette meg. Ez azzal szemben, amit nekünk elvégzett, olyan kevés volt, hogy mindig nagyon csodálkoztam. Ő el is utasította a hivatalomban folyó lázas iramot, ennek megfelelő pillantásokat vetett nagy dolgozószobánkra: „Itt nem lehet Önnel fontos dolgokról nyugodtan beszélgetni.” Úgy látszik, nagyon sok érdekességet hozott magával Svájcból, és én nem is tétováztam, elfogadtam a Pomerániába szóló meghívást. Jahnke valóban olyan dokumentumokat tárt elébem, amelyek szerint a japánok az év folyamán meg fogják kísérelni, hogy Németország és Oroszország között kompromisszumos békét közvetítsenek. Arról is beszámolt, Japán meglehetős kétségekkel szemléli, hogyan alakul a háború keleten a németek szempontjából. A titkosszolgálatok kitűnő dokumentumai alapján a japánoknak pontos ismereteik voltak a szovjetek valós háborús teljesítőképességéről. A szibériai hadsereg és új kötelékek bevetése a közép-oroszországi frontszakaszon elegendő volt rá, hogy a német offenzívát ne csak megállítsa, hanem jelentős visszavonulásra kényszerítse. Gondosan kiszámított újoncozási és ésszerűsítési intézkedések révén, valamint mongol-kínai munkaerők erőteljesebb felhasználásával nagyrészt már pótolták az eddigi emberveszteséget. A harcoló alakulatokat átszervezték, és a partizánháború minden vonalon teljes erővel folyik, ami nemcsak nagymértékben leköti a német biztonsági erők jelentős részét, hanem a hosszú utánpótlási utakon állandó veszélyt jelent. 1942-43 teléig az orosz hadiipar áttelepítése befejeződik, és a termelés fokozódni fog. A japánok most már félnek, hogy Németország kimerül, és már nem lesz többé ereje valóban döntő csapásokat mérni, mielőtt a másik oldalon az angolamerikai háborús gépezet beindulna. Még megalapozott kilátás van arra,

hogy Sztálin, tekintettel a szövetségesek habozására a nyugati invázió megindítása körül, egy kompromisszumos megoldást is elfogadna. „Mindenesetre - jegyezte meg Jahnke - számolnunk kell azzal, hogy a legkülönbözőbb utakon megfelelő ajánlatokkal közelítenek hozzánk. Csak attól félek, Ribbentrop lesz az első, aki ez ellen tiltakozni fog.” Jahnke magyarázatából arra következtethettem, hogy ő is már akkor kételkedett a mi keleti győzelmi kilátásainkban. Az a gondolat, vajon ezt a dolgot hogyan lehetne Hitler elé vinni, láthatóan rendkívüli módon foglalkoztatta. „Himmler a maga romantikus elképzeléseivel pont nem az lenne, aki alkalmas erre. Az, aki egy német gyarmati területről szavalt, biztosan nem lenne a legalkalmasabb közvetítő. És Göring - mondta vállvonogatással - alig számít már; a csillaga halványodik, Bormannt idő előtt beleavatni ilyen tervekbe, még megfontolandóbb, mert ő pillanatnyilag Hitler környezetében a legátláthatatlanabb. Marad tehát Heydrich.” Amikor én Heydrichet erről óvatosan tájékoztattam, meglepő gyorsan belement. Valamivel később közölte velem, valószínűleg sikerül Jahnkét magával Hitlerrel összehozni. Amikor aztán Hitler 1942. április elején Ribbentroptól először értesült róla, hogy a japán tengerészet a német tengerész attaséval tárgyalt Tokióban, már Heydrichtől és Jahnkétól tudott a dologról. Május végén azonban Heydrich lemondóan értesített, hogy Ribbentrop keresztbetett Hitlernél. Ezt követően a tokiói német tengerészeti attasé hivatalosan is tájékoztatta a japánokat a német elutasításról. Jahnke mégsem hagyta abba, hanem ezután Himmlert igyekezett előtérbe tolni, Hitlernek óvatosan értésére kell adni, hogy egy efféle közvetítés elfogadása nem jelent számára semminemű presztízsveszteséget. A japánok szintén nem ejtették el az ügyet. 1942 júniusában a japán vezérkar megismételte közvetítési ajánlatát - ez alkalommal a tokiói német katonai attasén keresztül. Világos, hogy a Ribbentrop támasztotta akadályokat meg akarták kerülni. Valószínűleg Jahnke is adott a japán titkosszolgálatnak ilyen tippet. Az ajánlat most így hangzott: egy német távolsági repülőgéppel egy japán küldöttség, egy hadseregtábornokkal az élén, repüljön Németországba, és folytasson tárgyalásokat a politikai és a katonai érdekek aktivizálása és összehangolása végett. Sajnos, ezzel az a feltételezés is összekapcsolódott, hogy ez alkalommal a német-orosz kompromisszum problémája újból

előkerül. Emiatt Ribbentropot be kellett avatni, és ő ismét megtorpedózta a javaslatot. Magához hívatta Oshima japán nagykövetet, és közölte vele, a japán vezérkar a német kormány tudta nélkül tesz kísérletet, hogy Németország és Oroszország között egy kompromisszumos békét közvetítsen. Hogy a tokiói vezérkar ezt hivatalos visszautasításként értékelte, az magától értetődő volt. Sztálingrád eleste után a japánok még egyszer próbálkoztak, ezúttal külügyminiszterük, Shigemitsu útján, de Hitler még kevésbé volt hajlandó tárgyalni, mint azelőtt. 1944-ben hosszú beszélgetést folytattam erről Kojima japán ellentengernaggyal, aki a Szingapúr elleni támadáskor súlyos sebet kapott, és hősiességéért kitüntették. Tengeralattjárón érkezett Németországba, félreérthetetlenül azzal a megbízatással, hogy egy utolsó közvetítési kísérlet lehetőségeiről tapogatózzék. De hamarosan meg kellett állapítania, küldetése kilátástalan. Nem sokkal ezután Jahnke egy új meglepetést hozott Svájcból. Ez a kínai titkosszolgálat forrásából származott, amelynek fő összeköttetési vonalai Vichyn és Bernen keresztül futottak. Bemben Jahnkénak egy különösen jó barátja működött - Csi Caj-hu. Vele és két legszorosabb munkatársával találkozott Jahnke. Ekkor hallotta a kínai titkosszolgálattól a tervet: Németország közvetítsen Kína és Japán között. Jahnke úgy hitte, ilyen esetben az a legokosabb, ha kifelé úgy tüntetjük fel, mintha a kezdeményezés német oldalról meglehetősen befolyásos kínai németségen keresztül történnék. A részleteket csak akkor lehet megtárgyalni, ha már kitapogattuk, a japánok egyáltalán hajlandók-e egy ilyen terv elvi megtárgyalására. Viszonzásképpen a kínaiak mind a két fél számára gyümölcsöző titkosszolgálati együttműködést kínálnak. Ez csábító ajánlat volt, minthogy a kínai titkosszolgálat ebben az időben éppen olyan akadálytalanul léphetett be a Kremlbe, mint a Downing Streetre. Minthogy itt is eleve Ribbentrop gáncsoskodásától kellett félnünk, mérlegeltük, milyen módon kerülhetnénk meg. Valamivel később előhozakodtam Heydrichnek a dologgal. Írásbeli összefoglalást kért, s ezt átadta Himmlernek. Hosszan tanácskoztak, hogyan lenne legjobb Hitler elé tárni az ügyet. Végül Himmler elhatározta, hogy

szóban tájékoztatja a Führert. Hitler, ellentétben szokásos nyers elutasításaival, a japán közvetítési javaslatot - tekintettel a kínai ajánlkozásra -„nagyon érdekesnek” találta. Nem volt kétsége afelől, hogy Csang Kajseknek becsületesek a szándékai, de véleménye szerint a japánokat nehéz lesz megnyerni. Mindenesetre megbízta Himmlert, önállóan dolgozzon tovább az ügyön. Himmler pedig megbízott engem azzal, hogy dolgozzak ki egy jelentést, egy ilyen kompromisszumos megoldás katonailag mennyire tehermentesítené Japánt. De mielőtt elkészítettem volna a jelentést, megjelent Ribbentrop a színen. Hitler ismét nem akarta megkerülni külügyminiszterét, és teljesen ellentétesen a Himmlerrel folytatott megbeszéléssel utasítást adott, hogy az ügyet Ribbentrop beszélje meg Oshima japán nagykövettel. Míg a japánok nyilatkoztak, hónapok teltek el. Akkor elvileg készségüket jelentették be a tárgyalásra, de haladéktalanul kérték a részletek feltárását is. Bár Jahnke bosszús volt az ügy ilyen kezeléséért, végül is elhatározta magát, még egyszer hajlandó megjárni Svájcot és tárgyal a kínaiakkal. Elutazása után egy titkosszolgálati jelentést kaptam, ami első pillanatra valósággal megdöbbentett. Majdnem harminc oldalon keresztül gyanúsítások egymás mellé sorakoztatásával megvádolják Jahnkét, hogy a Secret Service vezető csoportjához tartozó angol ügynök. Svájci útjain is feltehetőleg utasításokat kap, milyen irányba befolyásoljon engem. Azonnal alapos nyomozást rendeltem el Jahnke svájci útjainak a kivizsgálására, nem tudtunk azonban semmi szokatlant megállapítani; Jahnke hírszolgáltatása sem adhatott okot gyanúsításra eddig semmilyen tekintetben. Elhatároztam tehát, hogy a figyelmeztető jelentést nem közlöm feletteseimmel sem. Ha a Jahnke elleni gyanú megalapozottnak bizonyul, bizonyos fenntartásokkal akkor is tovább hagytam volna dolgozni. Jahnke visszatérése után azonnal kezébe adtam az iratot, és miközben olvasta, figyelmesen néztem az arcjátékát. Olyan jól ismertem, hogy valamilyen gyanús reakciója azonnal feltűnik. Miközben azonban olvasta, teljesen nyugodt és érzéketlen maradt. Aztán rám nézett és fesztelenül így szólt: „Végeredményben maga is ember, és nem lát be a szívem közepébe. Mégis el kell döntenie, hogy bízik-e bennem vagy sem.” - Félretettem a jelentést, és nem vesztegettem rá több szót. Amikor ezután a kínai ajánlatról kezdtünk beszélni, észrevettem, hogy Jahnke

nagyon csalódott. Magyarázata ennek az, hogy a kínaiak számos gazdasági és politikai követelés mellett minden japán csapat visszavonását, valamint minden kínai kikötő szabaddá tételét kötötték ki, mint a tárgyalások feltételét. A kikötők kérdésében mindenesetre figyelemmel kellett lenni bizonyos japán érdekekre. Nekem nagyon mohó kívánságoknak tűntek fel ezek, és ilyen feltételek mellett nem is lehetett kompromisszumos megoldásban reménykedni. Mégis megpróbáltunk közösen valamilyen kiutat keresni, úgyhogy a javaslatokat apró, különálló darabokra szabdaltuk. Június végén a japánok egy sereg kérdést tettek fel. Néhányat Jahnke nagyon gyorsan meg tudott válaszolni, a többi azonban olyan kényes volt, hogy közvetlen tárgyalást igényelt magával Csang Kaj-sekkel. A rádión keresztüli érintkezés meglehetősen bizonytalan volt, és hozzá bonyodalmas, ezért elhatároztuk, hogy különmegbízottat menesztünk Kínába, közben pedig mindent elkövetünk a japánok érdeklődésének ébrentartására. Szeptember felé azonban a japánok minden különösebb indoklás nélkül váratlanul kijelentették, nem érdekli őket a dolog. Elutasító magatartásuk háttere nem volt világos. Megkíséreltünk még egy utolsó erőfeszítést a megbeszélések folytatása érdekében. Az ajtó azonban becsukódott. Arra gondoltunk, visszautasításuk összefügg a japán vezérkarnak azzal a döntésével, hogy kapcsolatot teremt Hankau és Indokína között. És valóban, még az év vége előtt megindult a japán támadás Hátsó-India ellen.

A ZEPPELIN-VÁLLALKOZÁS Nagy gondunk volt ismét, hogy titkosszolgálatunk fejlesztése megakadt az USA-ban. Ez olyan érzékenyen hatott az USA hadba lépése óta, hogy erről mint a német titkosszolgálat legnyomasztóbb helyzetéről beszélhetünk. Már alig volt érintetlen összeköttetésünk, minthogy a legfontosabb futárvonalakat az FBI (Federal Bureau of Investigation) felszámolta. Sok titkos adóállomásunk már nem is válaszolt. Számos ügynökünk - férfiak és nők arra várt, hogy ismét megteremtsük az összeköttetést velük. Több hónapnyi szünet után ez a létszám, mint ahogy szaknyelven mondani szokták, „besavanyodott”, azaz nem tartottak ki tovább, nem érdekelték őket a további feladatok. A katonai szektorban sem volt jobb a helyzet. Amit végül is sikerként tudtunk elkönyvelni, arról majd később fogok szólni. 1942 elején mindjárt nekikezdtem, hogy adatokat gyűjtsek az amerikai háborús termelés kapacitásáról. Valamennyi külföldi állomáshelyünknek, különösen Spanyolországból és Svédországból kellett megfelelő információkkal szolgálniuk. Ezenkívül a birodalmi minisztériumok minden szakágazatától kértem idevágó anyagokat. Ezek értékelésével a legjobb specialistáink foglalkoztak. Figyelmünket különösen az amerikai légierő kiépítése, valamint a hajótér tonnatartalmának növekedése foglalta le. Tisztában voltunk azzal, hogy Nagy-Britannia az USA háborúba lépésével az amerikai háborús potenciált teljes mértékben kihasználhatta, és az inváziót hatalmas légitámadással fogja előkészíteni. Három hónap múlva Heydrich elé tettem egy kész jelentést. Ahogy olvasta, úgy változtak az arcvonásai - megdöbbenve meredt a számokra, amelyeket mi az USA-acéltermelés prognózisáról gyűjtöttünk: ez kb. 85-90 millió tonnát mutatott. Szemléltető módon helyeztük mellé a német teljesítőképességet, benne minden, számunkra elérhető európai tartalékot, s ez legfeljebb 62 millió tonnát tett ki. A vadászrepülők és a bombázógépek gyártását, de mindenekelőtt a hajógyárak termelését az 1943-as évre egynegyeddel alacsonyabbra értékelték, mint amekkorát az USA-ban valóban elértek.

Heydrich először Himmlernek nyújtotta be ezt a jelentést, majd Göring elé tette. Az utóbbi mindjárt magához hívatta Heydrichet és engem megbeszélésre, ami, legalábbis rám nézve, rendkívül gyorsan véget ért. Göring lesajnálva, felülről lefelé nézett rám, visszaadta a jelentésemet, és azt fűzte hozzá: „Minden, amit itt írt, locsogás. Legjobb volna, ha megvizsgáltatná szellemi állapotát.” Heydrich egy darabig még benn maradt nála és megkísérelte, hogy engem egy kicsit jobb színben tüntessen fel, de ez nem sikerült. Egyébként a jelentés első oldalára Göring nagy betűkkel ezt írta fel: Schellenberg kísérteteket lát. Göring megbeszélte a jelentést Hitlerrel is, aki először indulatosan, de aztán Göring hatására vidámabban szemlélte a jelentést. Mindenesetre láthatott ebben a jelentésben valamit, ami nyugtalanította. Azt a megjegyzést írta a jelentés hátlapjára: „Közveszélyes”, és elrendelte, hogy egyetlen szolgálati helyen sem szabad erről tudni, és az esetleges másolatokat be kell vonni. (Nürnbergben, ahol Göringgel egy cellában lévén, néha válthattunk pár szót egymással, egyszer azt mondta nekem: „Ön akkor mégsem kísérteteket látott.”) Míg mi titkosszolgálati munkánkkal az USA-ban igen hátrányos helyzetben voltunk, addig az amerikaiak leköröztek bennünket, gyorsan tért nyertek az európai talajon. A fő kapcsolati pontjuk Vichy volt. Itt mindenekelőtt két nagyon tehetséges megbízottjuk, Murphy követ és Leahy tengernagy működött, akiket a legnagyobb gonddal figyeltettem. Ezeknek az amerikai képviselőknek a politikai aktivitására vonatkozó utasításaimat azonban felülről egyoldalúnak és túlzottnak minősítették. A Führer közölte velem, az amerikaiak Vichy-beli politikai tevékenységének nem tulajdonít nagy jelentőséget. (A valóságban azonban Leahy tengernagy már sikeresen előkészítette Észak-Afrika elszakítását Pétain marsalltól. A szövetségesek meglepetésszerű partraszállása után Észak-Afrikában Canarisszal együtt szenvedtük el Hitler dühkitöréseit.) A legfelsőbb német vezetés számára irányadó a Gestapo jelentése volt Franciaországról. A Gestapo ezt az országot csupán veszélyes politikai ellenállási központnak minősítette, amelyet az angol titkosszolgálat irányít. Az egyoldalú tájékoztatás elmérgesítette a legmagasabb vezetésnél a Franciaország iránti légkört, de ráadásul aggasztó módon eltorzította az egész

perspektívát. Ebben az időben az emberek végül is nem voltak képesek a politikát megkülönböztetni a rendőrségtől. Így történt, hogy mi magunk osztottuk fel a szerepeket köztünk és az amerikaiak között. Mi a jelszavunkkal - „rendet teremtünk kímélet nélkül” - gyűlöletet vetettünk, és az ellenségeink ennek megfelelően bőséges termést takarítottak be. Végül is ezért kötöttek ki még a velünk rokonszenvező franciák is nagyrészt az ellenállás táborában. Más problémák is voltak, amelyeknek a hátrányait titkosszolgálatunk megfigyelte, és ezek a megszámlálhatatlan franciaországi német hivatal és szolgálati hely zűrzavarából fakadtak, amilyenek a legfőbb katonai parancsnokság és az egyes fegyvernemek parancsnoksága, az óriási Todtszervezet az idegen munkások tömegével, a fegyverszüneti bizottságok, a Birodalmi Bank, a gazdasági irányító törzsek, a Külügyminisztérium hivatalai, Sanckel tartományfőnök és munkaerő-toborzó központjai, a Gestapónak a zsidókkal, az egyházakkal, a szabadkőművesekkel és a vörös spanyolokkal foglalkozó ügyosztályai, és még sok más szervezet. Nem utolsósorban az az áthatolhatatlan terület, amely „minden feketepiacok királyához” tartozott (ahogy Hitler Göring birodalmi marsallt egyszer nevezte). Ebben a nagy koncertben mindenki a saját skáláján játszott, úgyhogy macskazene lett belőle, amit legmagasabb német helyeken, sajátos módon, kellemes melódiának hallottak, de a muzikális franciák egyre inkább bedugaszolták tőle a fülüket. A legszörnyűbb visszhangot végül is a túszkivégzések váltották ki. 1941 nyarától kezdve egyes, a Wehrmachthoz tartozó személyek ellen merényleteket követtek el. Ezek az akciók annyira megszaporodtak, hogy akkori katonai parancsnokunk megtorló intézkedésre határozta el magát. S ezzel megindult egy szétszakíthatatlan lánc, a megtorlások, a tömeges agyonlövések és a deportálások láncolata. Egy prágai szolgálati látogatásom alkalmával Heydrichhel ezekről az eseményekről beszélgettem, és figyelmeztettem, hogy ilyen eszközökkel kizárólag az egyre növekvő ellenállási mozgalom malmára hajtják a vizet. Amikor ez alkalommal kifakadtam egy magas rangú SSés rendőrparancsnok, Oberg személye ellen, akit régi, szoros kapcsolat fűzött Heydrichhez, Heydrich élesen rendre utasított, kikérve magának minden személyes kritikát, de végül késznek mutatkozott, hogy egyszer Franciaországba utazzék, és személyesen mérje fel a helyzetet.

Párizsban Lavallal és Bousquet, francia rendőrfőnökkel folytatott tárgyalásokat. Ezeknek az lett az eredménye, hogy a kollektív túszkivégzések megszűntek, és az intézkedések ismét inkább egyedi esetekre szóltak. Ezt a vonalat kíséreltem meg 1942 júliusában azzal alátámasztani, hogy Himmlernek javasoltam, a rendőri végrehajtó hatalmat kísérletképpen utalják egy időre a francia rendőrség, Bousquet hatáskörébe. Bár Himmlernek sokféle aggálya volt, végül is elfogadta javaslatomat. Már augusztusban megkapta a francia rendőrfőnök a megfelelő eligazításokat és rendelkezéseket. Itt én egy titkosszolgálati tervet követtem, erre később majd visszatérek. (Himmler hozzáállása, nem utolsósorban a Franciaországgal szembeni, viszonylag enyhébb beállítottságából eredt, neki jobb véleménye volt Franciaországról, mint Hitlernek, aki gyakran nemcsak alantas, hanem megvetést érdemlő népnek is nevezte a franciákat, nyugati szomszédainkat. Emlékszem Himmlernek egy párizsi látogatására. Keresztül-kasul bejárta a várost, és környezete előtt somolyogva így nyilatkozott feltűnő benyomásairól: „Amit itt látok - mondta többek között -, azon nagyon csodálkozom: hogy az asszonyok itt milyen magasra nőnek és milyen jó megjelenésűek. Nyilvánvalóan itt semmi nyoma sincs a dekadenciának.” Mióta Himmler benyomásait Hitlerrel is közölte, ez a „dekadens Franciaországról” szóló monológjaiban a francia nőket ettől kezdve ezzel a megjegyzéssel különböztette meg: „Franciaországban a nők állítólag még jól tartják magukat”. Közben az 1943. nyári offenzíva sikere ellenére a keleti fronton egyre aggasztóbb nehézségek merültek fel, amelyekről akkor csak a beavatottak tudtak. Ismét meglepetést keltett bennünk a szovjet páncélosok töretlen ereje, és az ismét megmutatkozó, jól szervezett partizánháború, amely részünkről egyre több biztonsági erőt kötött le. Ezzel összefüggésben nyilatkozott nekem Himmler, hogy a Führer egyáltalában nincs megelégedve az Oroszországról közölt titkosszolgálati jelentésekkel. Láthatóan képtelenek vagyunk a Titkosszolgálatot a háborús helyzet követelményeinek megfelelően aktivizálni. Megpróbáltam védekezni, hivatkozva, hogy a múlt mulasztásai egyik napról a másikra nem pótolhatók. Itt utaltam a Titkosszolgálat

szervezeti és személyi hiányosságaira. Ilyen óriási ellenség legyőzésére, amilyen Oroszország, tömeges ügynöki hálózat bevetése szükséges. A jelenlegi hírösszeköttetés Svédországon, Finnországon keresztül és Törökország, bármilyen figyelemre méltó nívót képvisel is, korántsem tud átfogó képet nyújtani. A német emigráns körök a Szovjetunióban és más országokban, amelyekkel kapcsolatban voltunk, nem szállítottak csak mozaikkockákat. Legkevesebb 2-3 ezer iskolázott, nyelveket beszélő erőre, és kellő mennyiségű hírközlő eszközre lenne szükségem. Ezen a területen már így is éjszakai és nappali műszakokban dolgoznak az embereim, úgy, hogy megközelítően sem tudják az igényeket kielégíteni. És sokkal tökéletesebb felszerelés lenne kívánatos az autók, repülőgépek és fegyverek tekintetében is ahhoz, hogy siker reményében vethessük be az ügynökök tömegeit. Himmler hallgatagon és töprengve figyelt: „Az oroszok rettenetes ellenfelek, de térdre kell őket kényszerítenünk, mielőtt még a többiek megérkeznek.” Megígérte aztán, hogy a továbbiakban a titkosszolgálat hatásosabb működéséhez messzemenő támogatást nyújt nekem. Felszólított, készítsek egy átfogó jelentést az oroszországi titkosszolgálati munkánkról. Abban az időben a Szovjetunió elleni elhárításunk a következő részlegekre oszlott: az első a külföldi támaszpontokat foglalta magában, Európa csaknem valamennyi fővárosában, valamint egy sor különleges jelentésközvetítő állomást. Közülük néhányan egészen kiváló összeköttetésekkel rendelkeztek. Pl. az egyik jelentéstevőnek két, Rokosszovszkij marsall vezérkarában levő törzstiszttel volt kapcsolata. Miután egyesítették a katonai szektort a Titkosszolgálattal és a mi VI. Ügyosztályunkkal, átvettem egy másik nagyon fontos jelentéstevőt, aki egy német zsidó vezetésével nagy sikereket ért el. Ő csak két irodai alkalmazottal dolgozott, az irodája technikai felszerelése olyan modem volt, hogy célul tűztem ki az egész hivatalom hasonló berendezését. Minden gépesítve volt nála; hírszerzésének szálai számos országon haladtak át, amelyekben ő a legkülönbözőbb társadalmi körökből gyűjtötte információit. Mindenekelőtt gyors és pontos jelentéseket adott az orosz hadvezetés legmagasabb törzseiről. Amit ez az ember csinált, az mestermunka volt. Sokszor 2-3 héttel előbb jelentette a szovjet csapatmozdulatok tervét, egészen a hadosztályokig, s adatai minden apró részletükben pontosak voltak. A mi legfőbb hadvezetőségünk így idejében

értesült ezekről, és megtette az ellenintézkedését. Pontosabban szólva: megtehette volna, ha Hitler jobban hallgat a keleti front értékelő osztályának főnökére. Sajnos azonban Hitler körül egy zárt klikk alakult ki, amely állandóan azt próbálta bebizonyítani, hogy az említett értékelő osztály, illetve annak főnöke nem más, mint a szovjetek egy nagyszabású játékának a figurái, amelyek révén egy ideig ellenőrizhetően valódi jelentéseket szállítanak, hogy aztán egy döntő időpontban végzetes félrevezetés áldozatává tegyék a legfőbb német hadvezetést. Én mindent elkövettem, hogy az efféle gyanúsítgatásokat újra meg újra elhárítsam. A második részleg a Zeppelin-akció volt. Itt az ügynökök bevetésének eddig gyakorolt szabályai szétrobbantak - a súlypont főképpen a tömeges bevetésre helyeződött. A fogolytáborokból az orosz foglyok ezreit válogattuk ki és fogtuk oktatás alá, aztán repülőkötelékekröl, ejtőernyővel az orosz térség fölött ledobtuk. Fő feladatuk a folyamatos hírszolgáltatáson kívül a politikai bomlasztás és szabotázs-cselekmények végrehajtása volt. Más csoportok a partizánegységek elleni harcra voltak kiképezve olyan módon, hogy ügynökökként és hírszerzőkként kellett beépülniük a szovjet partizánegységekbe. Hogy eredményességüket meggyorsítsuk, az orosz hadifoglyokat közvetlenül a frontterületről, önkéntes jelentkezéssel válogattuk ki ilyen célokra. Esztelenség lett volna a foglyokat kényszeríteni egy ilyen ügynöki szolgálatra, mert mihelyt az orosz frontvonalat a hátuk mögött érezték, semmiféle kontrollt nem alkalmazhattunk a működésükben. Úgyhogy csak az önként jelentkezők révén számíthattunk sikerre. Természetesen nagyobb veszteséggel és kudarccal is kellett számolnunk, mint egyébként. Ez a rizikó azonban benne volt a számításunkban. Azoknál a hadifoglyoknál, akiket közel, vagyis kb. 400 km-re a front mögött vetettünk be, rendszerint eltekinthettünk az alaposabb oktatástól. Az ilyen bevetéseket az úgynevezett Dél-, Közép- és Észak-munkacsoportok irányították. Ezeknek a csoportoknak a főparancsnokságai szoros kapcsolatot tartottak a Wehrmacht illetékes térparancsnokságával, és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal III. és IV. osztályaival is tartották a kapcsolatot. Nyelvismeretük következtében a balti németek tudták a legügyesebben kiválogatni a legalkalmasabb hadifoglyokat. Ez utóbbiakat különleges táborokba gyűjtöttük, ahol a nekik szánt feladatok miatt igen jó bánásmódban

részesítettük őket. Az első alkalmassági vizsgák után gyakorlatilag megkapták a német katona jogállását, és az önkéntes kötelékek tábornokával történt megállapodás alapján a Wehrmacht egyenruháját viselték. Mindenben részesültek, ami egy katona szívét megörvendezteti - jó étkezést, tiszta ruhákat, a városokban civilben eltölthető szabadságot; mozielőadásokat látogathattak és körutazást tehettek Németországban, hogy összehasonlíthassák a német életszínvonalat a szovjet viszonyokkal. Közben a kiképzés vezetői és a bizalmi személyek kialakították véleményüket az illetők politikai beállítottságáról: mennyire gondoltak pusztán az anyagi előnyökre - vagy ők csakugyan politikai meggyőződésből álltak-e rendelkezésünkre? Nagyon érdemes segítséget nyújtott számunkra a Vlaszov-hadosztály, amelyik Oroszországnak a szovjet rendszer alóli felszabadításáért küzdött. Vlaszov tábornokkal és törzskarával különleges megállapodásokat kötöttünk, és megadtuk neki a jogot, hogy Oroszországban saját titkosszolgálatot létesítsen. Mi csak az eredményeikből kívántunk részesülni. Ezért ezek az oroszok egész más lendülettel fogtak neki a feladatnak, minthogy érezték, ők valóban magukért, a maguk eszméiért dolgoznak. Sajnos, ez nagyon későn történt már, mert Hitler és Himmler a tábornokot már csak akkor ismerték el, amikor a keserű vég túlságosan közel volt. Vlaszov kezdeti kirekesztése egyrészt arra az elvi beállítottságra vezethető vissza, hogy még a legkisebb orosz csoport sem kaphat autonómiát, másrészt a félelem is munkált vele kapcsolatban, hogy ő a katonai támogatás ellenében túlságosan nagy politikai követelményeket támaszthat. Ehhez jött még a legyőzhetetlen bizalmatlanság, féltek, a tábornok nem játszik becsületesen, és ha bevetnék a fronton, esetleg egy alkalmas és döntő fontosságú helyen kaput nyit egy szovjet betörésnek. Ez a legutolsó érv Vlaszovval szemben egészen biztosan nem volt helytálló. Egyébként szükség esetén úgy is felhasználható lett volna a hadserege, hogy az oldalában levő német kötelékek kellő biztonságot tudtak volna teremteni. Itt azonban az állandó illetékességi bajkeverés is megtette a magáét, amin még Vlaszov is mulatott. Egyszer a hadsereg érezte magát felelősnek a tábornokért, aztán megint Rosenberg Keleti Ügyek Minisztériuma, vagy éppen Himmler, aki magának vindikálta a vezetést, és persze Ribbentrop, a külügyminiszter sem hiányozhatott a sorból. A legjobb az lett volna, ha ezeket mindet kozák lovakra ültették volna, és a harcoló Vlaszov-hadosztály

előőrseként a frontra küldik. Az önkéntesek lélektani és propagandaelőkészítése után megkezdődött szakmai kiképzésük, éspedig majdani alkalmazásuknak megfelelően. A középpontban szisztematikus rádiós kiképzés volt, amellett természetesen nem volt nélkülözhető a katonai sulykolás sem, mivel a rendkívül bőséges tananyagot nem tudtuk volna elvégezni már csak a tanerők hiánya miatt sem. Zavar támadt amiatt, hogy minden önkéntes új nevet kapott. A bevetésekre a légi alakulatok törzse a 200-as harci köteléket bocsátotta rendelkezésre. A titkosszolgálat egymás mellett és részben egymás ellen dolgozó szektorainak meg kellett osztozniuk a repülések számában csakúgy, mint a meglehetősen kevés benzinben. Ennek az volt a következménye, hogy végül is több kiképzett ügynökünk volt, mint amennyit a bevetési területen le tudtunk volna dobni. Hogy a kényszerű várakozás ne rontsa az önkéntesek hangulatát, ebből a csoportból katonai harci osztagokat szerveztünk. Ilyen egység volt a Druzsina. Ez egy Rogyonov nevű orosz ezredes parancsnoksága alatt állt, akinek Gill volt a fedőneve, és feladata a front mögötti terület biztosítása, valamint a partizánok elleni harc volt, és szükség esetén arcvonalszolgálat. Gill-lel alkalomadtán beszélgettem, és nem tudtam attól a gyanútól szabadulni, hogy ő a szovjetellenes beállítottságában megingott. Az a mód, ahogy kritizálta általában a német vezetésnek Oroszországgal szemben elkövetett hibáit - különleges utalásokat téve a német propagandának az orosz alacsonyabbrendűségről terjesztett szólamaira - és különösen a lakosság és a hadifoglyok elleni intézkedéseire, egy bizonyos mellékzöngéjével felkeltette a gyanúmat. Ebben az időben ugyanilyen társalgást folytattam más foglyul ejtett tisztekkel is, köztük egy vezérkari tiszttel és egy mélyépítő mérnökkel. Mind a ketten moszkvaiak voltak, és 1941 augusztusában Brjanszknál estek német fogságba. Átmentek mind a ketten a mi különleges kiképzésünk különféle fokozatain, és mint rendkívül intelligens és nyílt, őszinte emberek a Zeppelin-akciónak lettek a tagjai. Meglátogattam őket akkori berlini otthonukban, ahol mint civilek kaptak elhelyezést. A vezérkari tiszt képzett dialektikus volt, a mérnök inkább érzelmi beállítottságú. Beszélgetéseink során kiderült, hogy mind a ketten - amellett, hogy elutasították a szovjet rendszert - egy véleményen voltak abban, hogy Oroszország meg fogja nyerni a háborút. Ez a meggyőződésük

semmiképpen sem valamiféle propaganda hatására alakult ki bennük. Az egyik a véleményét Sztálin kimagasló vezetési képességére építette, a másik, alkohol hatása alatt kereken kijelentette: „Önök, németek sem az orosz néppel, sem az orosz térséggel nem tudnak megbirkózni. Ha Oroszország valamennyi népe az önök segítségével önálló nemzeti államokat hozna létre, önök csak akadályoznának egy fejlődést, de fel nem tartóztathatnák. Ha úrrá lennének is az orosz gazdasági problémák felett, akkor sem érnének el semmit, mert Oroszország nagy részei mindig ínséges, támogatásra szoruló területek maradnának. Oroszországnak ezeket a problémáit csak egy haladó szocializmus oldhatja meg.” Én erről hosszan vitatkoztam a Wannsee Intézet orosz munkatársaival, mert tisztán láttam, hogy az említett beszélgetések a partizánok harci morálját is jelzik. Óvatosan tudtomra adták, a mi propaganda- és megszállási politikánk csak azt éri el, hogy a vizet az orosz vezetés malmára hajtja, és az orosz lakosságot a partizánok karjaiba tereli. Ezek az orosz tudósok azt is állították, hogy Sztálin a kemény német intézkedéseket, amilyen pl. a „komisszárparancs” (azt a parancsot, amely kimondja, hogy a foglyul ejtett komisszárok azonnal agyonlövendők), a különítmények gyilkosságait és a nagyméretű deportálásokat egyenesen üdvözli. Úgy tekinti őket, mint kapóra jött eszközöket, nemcsak a partizánok harci szellemének emelésére, hanem arra is, hogy az orosz részről elkövetett rémségeket, azt, hogy kíméletlenül bánnak a harci körülmények között a saját honfitársaikkal, és hogy igen keményen büntetik a harcolni nem akarókat - a németek számlájára írja. Sztálin a partizánháborút egyúttal mint takarót is használja, hogy leplezze az NKVD kivégzési programját, amely a lakosság nem kívánatos részének, így a zsidóknak és a kulákoknak a megsemmisítéséből és deportálásából állt. Ennek a vállalkozásnak a végrehajtása az NKVD különítményeire hárult, a partizánalakulatok vezetőinek kizárásával, az NKVD kizárólag a Moszkvából kapott különleges parancsok szerint járt el, ahogy engem informátoraim tájékoztattak. Himmler, akivel erről beszéltem, megjegyezte, hogy ilyen komplikált elgondolásokra ebben a pillanatban az oroszoknak nincs idejük. Heydrich erre a lakonikus észrevételre szorítkozott: „Vigyázzon, nehogy egyszer kitüntetést kapjon Sztálintól.” Mindenesetre írásbeli jelentést kért tőlem, hogy azt Hitlernek bemutassa. Hitler, ahogy nekem Heydrich mondotta, ilyen

szavakkal reagált erre: „Tökéletes ostobaság.” Aztán azonban elbizonytalanodott, és megbízta Heydrichet ennek az anyagnak a további kidolgozásával. 1942 közepe felé széles bázison indult meg a Zeppelin-akció. Az NKVD természetesen újra meg újra megkísérelte megzavarni a terveinket, főleg belülről szétzilálni. Így a Druzsina vezetésén belül komoly bonyodalmak támadtak, amelyek Rogyonov ezredes, alias Gill drámai árulásával végződtek. A Druzsina egy orosz partizánfalu kíméletlen átfésülésére kapott parancsot. Visszajövet hirtelen az egész SS kísérőosztagot hátulról megtámadták és lemészárolták. Gill már azelőtt kapcsolatba lépett a partizánszervezet moszkvai központjával, és lassanként rábeszélte beosztottait, hogy szakadjanak el tőlünk. Egy partizántámaszpont rejtett tábori repülőteréről, rejtett légikikötőről repült Moszkvába Gill. Ott Sztálin személyesen fogadta és kitüntette a Sztálin-érdemrenddel. Ez természetesen súlyos csapást jelentett számunkra, de nem lehetett engem felelőssé tenni, minthogy én ismételten figyelmeztettem Himmlert, hogy Gillt vonja ki a partizánok elleni harcokból. Más területeken azonban voltak sikerei a Zeppelin-akció aktivitásának. Mindenekelőtt a számos orosz hadifogoly közül egyre több műszaki szakembert, elektromérnököket, vegyészeket, építészeket és másokat lehetett kiválasztani és hasznosítani a maguk területén. E specialisták révén még hadiiparunk is kapott bizonyos ötleteket. A különleges feladatokra alkalmas foglyok civil ruhát kaptak, és többnyire magánlakásokban helyeztük el őket. Ezek rendszerint maguknak való emberek voltak, akiket úgy irányítottunk, hogy árulási lehetőségük alig lehetett. Ezek közül az egyiknek sikerült szökött hadifogolynak adva ki magát egészen Rokosszovszkij marsall törzséig eljutnia és onnan híreket küldenie. Egy másik munkaterület eredetileg a Zeppelin-akció egyfajta tervezési osztálya volt. Ez eleinte pusztán teoretikusan minden adatot összegyűjtött arra vonatkozóan, hol és hogy lehet a szovjet ipar és utánpótlás legérzékenyebb pontjait elérni és megbénítani. Idők folyamán ez a csoport egy-egy akciót is végrehajtott. Ha céljainkat több repülő is támogathatta volna, széles körű, hatásosabb csapásokat is mérhettünk volna az orosz

iparra, hiszen az előkészületi munkálatokat technikailag és szakmailag minden irányban elvégeztük. Többek között egy távolsági bombázó segítségével akár egy V-1-et is ki tudtunk volna oldani a cél közelében, hogy aztán egy, az önkéntes halált vállaló pilótával a célra irányítsuk. Elég ilyen repülő állott már akkor rendelkezésünkre. A támadások elsősorban Kujbisev, Cseljabinszk, Magnyitogorszk ellen irányultak volna elsősorban, de az Urálon túli területeket is számításba vettük. Az iparvidékek kulcspontjait az információs anyagaink alapján szakértő technikusok mérték ki és rajzolták le számunkra. De minden nagyobb terv meghiúsult, ismét csak a légierőnk bevetési képességének hiányában. Ezért kisebb részakcióknál maradtunk, amelyeket különítmények hajtottak végre, s ezek mindössze távvezetéktranszformátorok, vezetékoszlopok felrobbantására szorítkoztak. De hát ez mind csak tűszúrás volt, ami a szovjet front erejét alig befolyásolta. Később megváltoztattuk a bevetések terveit, és egész alakulatokat dobtak le az oroszok hátában, amelyek rendszeres zavaró taktika mellett mindenekelőtt a visszavonuláskor szétzilált német csapatrészeket csatlakoztatták. Amit ezen a téren teljesítettek, az figyelemre méltó. Nemcsak a hatalmas térségek, ahol a különítmények kizárólag magukra voltak utalva, jelentettek nagy nélkülözéseket és fáradságot, de különösen kemény dolga volt a különítménynek, ha olyan területre jutott, amelyet az NKVD-zászlóaljak biztosítottak. Itt kizárólag mesterlövészosztagokról volt szó. A titkosszolgálati rádióügyek terén, technikai teljesítményünk fokozásával, lassanként szélesebb területeket tudtunk befogni. Legnagyobb értékű volt a hadvezetés számára az ellenséges hadseregek, hadosztályok, ezredek közötti adások lehallgatása. Csúcsteljesítményként kell feljegyeznünk, amikor sikerült adásban lévő rádió-összeköttetések között bekapcsolódni a moszkvai titkosszolgálat központjába. Itt egy nagyszabású félrevezetési játékba kezdtünk. Ez végül arra kényszerítette Moszkvát, hogy a kódokat megváltoztassa, és az ügynököket újra felkészítse. A szovjet vesztesége erőkben, időben és pénzben ebben az esetben érzékeny volt. Amennyire vissza tudok emlékezni, ennek a játéknak a folyamán hatvan orosz adót tudtunk „bolonddá tenni”. Rádió-adókészülékünk tökéletesítése hozzásegített, hogy az orosz térség mélyéből származó adásokkal kapcsolatos nehézségeket kiküszöböljük.

Ügynökeink ugyanis olyan vidékeken ereszkedtek le, ahol még rokoni kapcsolataik is voltak, bár az is gyakran megtörtént, hogy teljesen magukra voltak hagyatva. Némelyek kerékpárt vittek magukkal, amelyre pedálaggregátor volt beszerelve, leadókészülékkel. A pedálok egyenletes hajtása közben az irtózatos távolság ellenére az adások zörej nélkül, tisztán hallhatóak voltak nálunk. Egyik ilyen ügynökünknek sikerült egy csapatszállítmánnyal Vlagyivosztokba is eljutnia, ott csapatmozdulatokat megfigyelnie, és számunkra érdekes tájékoztatást küldenie. Az orosz föld rettenetes tágassága lehetőséget adott ügynökeinknek, hogy hónapokig keresztül-kasul zavartalanul mozogjanak az országban. Közülük legtöbben az NKVD kezére kerültek. Amikor ugyanis az NKVD hírt hallott ilyen behatolásról, nem kímélte magát, szükség esetén egész hadosztályokat és partizánkötelékeket vetett be, hogy embereinket felkutassa.

A „VÖRÖS ZENEKAR” A berlini orosz nagykövet, Dekanoszov, annak idején, mielőtt még Berlint elhagyta volna, valóban jó előkészítő munkát végzett. De csak 1942. januárban sikerült behatolnunk a legnagyobb szovjet kémszervezetbe, miután ez először 1941 nyarán, egy óriási rádióhálózattal váratlanul a színre lépett. Ezt a szervezetet akkor Vörös Zenekarnak neveztük el. A legfőbb érdem abban, hogy sikerült betömünk ebbe az óriási kémszervezetbe, kétségtelenül Mülleré. Müller kérésére az ideiglenes összesítő jelentést én szerkesztettem. Ezt azzal magyarázta Müller, hogy szerinte Himmler pillanatnyilag nem óhajtja látni őt. Hogy azonban Müller már akkor el akarta határolni magát a szovjet titkosszolgálat elleni harctól, és ezért velem íratta alá a jelentést, csak később lett előttem világos. Müllernek ezt a magatartását még megvilágítom egy külön fejezetben. 1942 júliusában e miatt a jelentés miatt Kelet-Poroszországba kellett mennem, a főhadiszállásra. Meglepetésemre ott találtam Canaris tengernagyot is, aki - ezt én nem tudtam - ugyancsak a Vörös Zenekarról tett jelentést. Az SS birodalmi vezetője ezen a napon különösen rossz hangulatban volt. Beszámolóm után elkezdte Hitler számára készített írásbeli anyagom első szakaszait olvasni, és engem - az ő szokott módján szabályszerűen leteremtett. Dühöngve mondta: „Ez aztán jellemző, a mások érdemeit lecsepülni és önmagát a legjobb színben feltüntetni - ez alantas magatartásra mutat, ezt megmondhatja Müllernek is.” Azért volt ilyen ideges, mert - nézete szerint - a katonai elhárítás érdemeit az eset felfedezésében nem vették kellően figyelembe. A legnagyobb szerencsétlenségre még Canarist is behívatta, hogy tőle a katonai rádióelhárítás közreműködéséről felvilágosítást kapjon. Most, Canaris jelenlétében még feltűnőbben ellenem volt, miközben elfelejtette, hogy tulajdonképpen nem én, hanem Müller volt jelentéstételre kötelezve. Canaris azt hitte a megbeszélés után, hogy mintegy Himmler gorombasága miatt, neki kell tőlem bocsánatot kérnie, s úgy nyilatkozott, sajnálja, hogy úgyszólván én voltam a villámhárítója Himmler szemrehányásainak, de mégis reméli, ő a befejező

szavaival, amiket Himmlernek mondott, ezt megfelelően hangsúlyozta is. Hitler, akit Himmler ezekről a dolgokról még aznap este informált, a jelentés egyoldalúsága miatt olyan dühbe jött, hogy sem engem, sem Canarist nem akart fogadni. És most magáról a Vörös Zenekarról. A rádióhálózatuk átfonta egész Európát, és Norvégiától Svájcon át a Földközi-tengerig, az Atlanti-óceántól a Keleti-tengerig nyúlt. Az első „zenészek” - így neveztük el a rádiósokat - a párizsi szovjet nagykövetség tagjai voltak, akik a német csapatok bevonulásakor különböző országokban ütötték fel sátrukat. Akkor lettünk erre figyelmesek, amikor röviddel a keleti hadjárat kezdete után, a különösen aktivizált rádióelhárításunk felfigyelt egy adó működésére, amely a rádióbemérés adatai szerint megállapíthatóan Belgium térségében volt. Ezt követően tárgyalásokat folytattunk: a rádióelhárítás főnöke Thiele tábornok, Canaris tengernagy, Müller és én. Egyetértettünk abban, hogy egyesült erővel széles körben nyomozunk az adó után. Nemsokára ezután egy másik adóra bukkantunk, amelyik minden bizonnyal Berlin térségében működött. De mielőtt megtalálhattuk volna a pontos helyét, ez a „zenész” abbahagyta koncertjét. Azt mindenesetre kimutatták a műszaki mérések, hogy ellenadója Moszkva térségében keresendő. Specialistáink véleménye szerint egészen újszerű rövidhullámú berendezésekkel és egy különösen rafinált kóddal álltunk szemben. Közben Müller egy különleges rádióelhárító állomást rendezett be, amely különösen a belga és az észak-francia térséget figyelte. Az első nyomok Brüsszel egyik külvárosába vezettek. Egy Canarisszal való előzetes megállapodás után 1941 végén elhatároztuk, hogy megkockáztatunk egy rajtaütést. Az akció során sikerült az orosz titkosszolgálat két tisztjét letartóztatnunk. Az egyik egy információs állomásnak volt a parancsnoka, a másik egy képzett rádiós. Hozzájuk tartozott még Szofja, egy orosz nő, ő volt a rejtjelező. Ez a kémcsoport egy kis villában lakott, ahová a rádióállomást is beépítették. A kihallgatások meglehetősen nehezen mentek, mert mind a hárman megtagadták a vallomást, és öngyilkosságot is megkíséreltek. Az ugyancsak letartóztatott belga házgondnok nem tartozott a csoporthoz, de vallomásával a szó valódi értelmében ő lett a kulcsfiguránk. Ő ugyanis emlékezett arra, hogy a letartóztatottak gyakran olvastak könyveket, és

néhánynak a címét is meg tudta mondani. Minthogy mi is többféle kódeljárást használtunk, amelyiknek a számai és szavai különböző könyvek mondataiból álltak össze, nagyszabású keresésbe fogtunk olyan könyvek után, amelyeknek a címét még nem ismertük, de amelyekre nézve mégiscsak rendelkeztünk bizonyos kiindulópontokkal. Belgiumban és Észak-Franciaországban minden könyvesboltot és könyvkiadót gyakorlatilag a feje tetejére állítottunk. Közben pedig mindent megtettünk, hogy a villában történt rajtaütés titokban maradjon, mert reméltük, hogy az ügynökök letartóztatása után még néhány más segédügynök is felbukkan. De hosszú ideig nem moccant semmi. Eközben az OKW - a Wehrmacht Főparancsnoksága - rádióelhárító és desifrírozó szolgálatának matematikai osztálya lázasan dolgozott egy, már sifrírozott rádióüzenet félig elhamvadt maradékán, amit a villában találtak. Arra a megállapításra jutottak, hogy a kódhoz egy francia könyvből vett kulcsot használhatnak. A specialisták az elszenesedett papírdarab egy picinyke darabkájából, fáradságos aprómunkával a Proctor szót tudták rekonstruálni. Most hát azt kellett kitalálni, hogy milyen könyvből származik ez a Proctor, ez a kulcsszó. Három hónap múltán sikerült felfedeznünk egy ilyen könyvet. Akkor aztán az OKW dekódoló részlegének szakemberei nekifeküdtek, hogy megfejtsék a kód titkát. A Brüsszelben már korábban, és közben elfogott rádióadásokat most már meg lehetett fejteni. Kiderült, hogy egy nagyon messzire ágazó szovjet titkosszolgálati hálóval van dolgunk, amelynek a szálai Franciaországon, Hollandián, Dánián, Svédországon keresztül vezetnek, és innen futnak Oroszország felé. A legfontosabb főügynök „Gilbert” néven adott le híreket. Egy másik pedig „Kent” néven dolgozott. Németországban magában két főügynök működött „Coro” és „Arvid” fedőnéven, akiknek az információi csakis a legmagasabb német helyekről származhattak. Egész elhárító szervezetünk most teljes erővel a megtalált részeredmények kiszélesítésén dolgozott. Az idő rohant azonban, és mi nem jutottunk tovább. Nem sikerült a két német főügynökhöz közelebb jutnunk. A dekódoló osztály még a brüsszeli rádióközlések előtt elfogottak feldolgozása közben bukkant rá egy Moszkvából érkezett utasításra, amely szerint „Kentet” már 1941 őszén Berlinbe rendelték, hogy ott három címet keressen fel. Erre Thiele tábornokkal, Canaris tengernaggyal, Bentivegnivel, a katonai elhárítás egy ezredesével több mint ötven személy megfigyelés alá került. Egy hónap múlva elhatároztuk, hogy a gyanúsítottak egy részét letartóztatjuk. A

többieket egyelőre nem bántottuk, hogy még mélyebben behatolhassunk a hálózatba. A letartóztatások és a kihallgatások a szovjet háborúnak ebben a szakaszában villámcsapásként hatottak. Itt csak néhányat szeretnék az érintettek közül megnevezni. Így Becker főmérnök ezredest, aki bombázó- és vadászgépgyártásunk repülőtechnikai fejlesztésének kiemelkedő szaktekintélye volt. Híve a Szovjetuniónak, és Észak-Berlinből rendszeresen adta információit, a legtitkosabb információkat Moszkvába egy központi rádióadón keresztül. Később a nyomozás kiderítette, hogy a légierő vezérkarának öt tagja, akik vezető tisztségeket töltöttek be, összedolgozott Beckerrel. Fő alakja ennek Schulze-Boysen főhadnagy volt, a berlini kémhálózat legfanatikusabb hajtóereje. Ő nemcsak fontos információs anyagokat szolgáltatott az ellenségnek (ő vezette a Repülésügyi Minisztérium elhárító osztályát), ezenfelül propagandamunkát is végzett. Ebben egyszer olyan messzire ment. hogy Észak-Berlinben szabályosan egyenruhában megjelent, és kora reggel a „Vörös Zenekar” egyik alsóbbrendű ügynökét pisztollyal megfenyegette, mert nem volt megelégedve annak a propagandamunkájával, amit az munkahelyén, az egyik berlini gyárban fejtett ki. De nemcsak magas rangú Wehrmacht-tisztek voltak ennek a kémhálózatnak a tagjai, majdnem minden birodalmi minisztériumban volt egy összekötő emberük. A Birodalmi Gazdasági Minisztériumban például Arvid Harnack kormányfőtanácsos és felesége, Mildred asszony, egy amerikai születésű nő. Harnacknak döntő szava volt a nyersanyagtervezésben és a szovjetnek olyan részletes anyagot szolgáltatott az ő hatáskörébe tartozó területről, hogy Moszkvában jobban ismerték a mi nyersanyagellátási helyzetünket, mint pl. az azért felelős hivatalnok a Hadfelszerelési Minisztériumban, akit illetékességi perpatvarokba hajszoltak, és persze sokszor nem jutott hozzá a szükséges információkhoz. A külügyminisztériumban Scheliha követségi tanácsos volt a külföldi titkosszolgálat rezidense. Ő azon a területen mozgott, amelyet már ábrázoltam társasági kémkedés címén. Scheliha nemcsak információkat adott mindarról, amit a külügy tervezett, hanem a lakásán éjjeli találkozókat is rendezett a diplomáciai világ tagjai számára, s módszeresen megragadott minden mozaikkövecskét, amit összerakva továbbadott Moszkvának. Természetesen érdekelt bennünket, hogy milyen motívumok mozgatták ezeket az intellektueleket, akiknek a pénz nem jelentett semmit. Ahogy a kihallgatási jegyzőkönyvekből kiderült, az ő ellenállásuk nem is a

nemzetiszocializmus megsemmisítésére korlátozódott, hanem belsőleg annyira elfordultak az általuk betegnek ítélt Nyugat szellemiségétől, hogy már csak a Keletben látták az emberiség üdvét. Eközben a Gestapo karja egyre messzebbre és messzebbre nyúlt. A gyanúsítottak köre most már olyan nagy volt, hogy meg kellett szerveznünk egy új, saját részleget, a „Vörös Zenekar Elhárító Osztályt”. A titkosszolgálat egyetlen területén sem folytattunk olyan elkeseredett küzdelmet, mint itt a szovjetek ellen, s ez a küzdelem egész Európára kiterjedt. Mindig újabb és újabb adók bukkantak fel, s újabb és újabb nyomozások kezdődtek Párizsban, Brüsszelben, Koppenhágában, Stockholmban, Budapesten, Bécsben, Belgrádban, Athénben, Isztambulban, Rómában és Barcelonában. Az adók technikája és álcázásuk mind ravaszabbá vált. Rendkívül nehéz volt, különösen a semleges országokban, számunkra megfelelő személyzetet biztosítani képzett rádiótechnikusokban és bemérőkben, és mindenekelőtt hallatlanul nehéz volt a szükséges technikai felszerelést álcázva telepítenünk, és az elhárításra bevetnünk. Amikor egy napon Marseille-ben megszólalt egy új adóállomás, a rádióelhárítás úgy gondolta, hogy az a brüsszeli elhallgattatott adó pótlása. Egyidejűleg az elhárítás egy nagyszabású nyomozómunka során Párizsban rábukkant egy csoportra, akiktől adatokhoz jutottunk „Kentet” illetően, és ezzel megkönnyítették számunkra, hogy ezt az ügynököt azonosítsuk. Ő különböző fedőneveken, dél-amerikai útlevéllel utazott. „Gilbert” valódi nevét is sikerült kinyomoznunk - ez alatt a név alatt egy hosszú évekig Moszkvában kiképzett német kommunista rejtőzött. Miután ezeket a támpontokat megtaláltuk, megkezdődött egész Európában az általános nyomozás ez után a két ügynök után. Hónapokig tartott a vadászat, végül azonban sikerült Marseille-ben „Kent” nyomára bukkannunk. Egy magyar nővel volt kapcsolata, ez lett a végzete. Egy kislányuk volt, és „Kent” teljes lélekkel csüngött ezen az asszonyon és a gyermekén. Amikor kinyomoztuk az asszony lakását, biztosan számíthattunk rá, hogy „Kent” ott fel fog tűnni. Nem kellett hosszú ideig vámunk - „Kent” nemsokára megjelent és letartóztattuk. Minthogy ő mindent hajlandó volt feláldozni az asszonyért és gyermekéért, rendelkezésünkre állott. Most eljutottunk odáig, hogy a „Vörös Zenekar” egyik fő adóját visszájára fordíthattuk, és a moszkvai központ rádióforgalmába bekapcsolódhattunk.

Hónapokon át sikerült ilyen módon fontos csalianyagot az orosz titkosszolgálatba bepumpálni, és ezáltal odaát jelentékeny zavart okoztunk. A megtévesztő anyag összeállításával egy Müller által kiképzett és a vezetése alatt szolgáló különleges csoport dolgozott, amellyel azonban 1943 végétől minden eszközzel kénytelen voltam felvenni a harcot. Egymás után kerültek Európa más fontos helyein is a hálónkba „vörös muzsikusok”, és végül hatvannál több adó működött fordított szereppel Moszkva rádióforgalmában. Az oroszok természetesen lassanként észrevették a játékot, és igyekeztek minden eszközzel megakadályozni. Közben kifejlesztettek egy olyan finoman kialakított rendszert, hogy ezt még később, a szövetségesek olaszországi előretörésekor Rómából is sikerrel használtuk fel. Eközben a nyomozás csak nagyon lassan haladt „Gilbert” után. Alighogy a bemérőcsoportjaink nagy fáradsággal becserkészték az adóját, megkezdte a forgalom leállítását, és mintha bennünket hülyének kezelt volna, egy másik, nem messze levő állomásról újra muzsikálni kezdett. Ez jól átgondolt kísérlete volt arra, hogy elhárításunkat elaprózza. De „Gilbert” - nyomozóink szívóssága folytán - végül is lebukott. Kommunista ellenálló csoportokat fedeztünk fel Belgiumban, és kihallgatásuk közben egy olyan emberre bukkantunk, aki régebben „Gilbertnek” volt alárendelt ügynöke, és a leadó állomásánál dolgozott, olyannyira, hogy „Gilbert” jobbkeze volt. Ez a segédügynök Moszkvában kiképzett, különleges futár volt, aki már régóta Belgiumban élt. Azelőtt központi rádióállomást vezetett, amelyik a „Vörös Maquis-k" és a belga ellenállási mozgalom között tartott összeköttetést. Ennek az ügynöknek az adóját az oroszok az irányító rádióállomásról lekapcsolták, és minthogy fontos német szolgálati helyen dolgozott, megkapta az engedélyt a központtól, hogy közvetlen kapcsolatot tartson fenn Moszkvával. Elfogatása után megfordítottuk, és hogy ne keltsen bizalmatlanságot, az ellenjáték során valódi anyaggal láttuk el. Az volt a szándékunk, ismét kapcsolatba léptetjük „Gilbert”-et fő leadójával. A valódi anyag felkeltette ugyan „Gilbert” érdeklődését, de mégis fölöttébb óvatos maradt. Ebben az időben Párizsban rendezte be főhadiszállását. Amikor végre ártalmatlanná akartuk tenni, csak a titkára maradt a hálóban, „Gilbert” éppen a

fogorvosához ment. A fogorvos neve ismeretlen volt. Vad hajsza kezdődött most egész Párizsban, mert nekünk kézre kellett kerítenünk „Gilbertet”, mielőtt még figyelmeztetést kapna. A legutolsó pillanatban megtudtuk az egyik szomszédos ház házmesterétől a fogorvos címét. Éppen abban a pillanatban, amikor „Gilbert” fogkezelése véget ért, nyitottuk ki a magunk fogóját. Ő elképesztő gyorsan letette a fegyvert, és késznek mutatkozott nagyszabású leadóállomását a mi szolgálatunkba állítani. Különböző jelekből észrevettük, hogy az oroszok immár rendkívül gyanakvóvá váltak, és egy különleges kiértékelő állomást rendeztek be, amelyik a valódi információs anyagot el tudta különíteni a hamistól. Mi ettől kezdve hosszabb időn át, mint ahogy szerettük volna, némi meggondolás után valódi, jó anyagot szállítottunk, és ilyen módon az ellenség kiértékelő állomását lassanlassan ismét elaltattuk. És ekkor újra kezdődött megint a játék. Ennek a hidraszerű kémhálózatnak, a „Vörös Zenekarnak” teljes szétzúzása azonban a háború végéig sem sikerült.

MERÉNYLET HEYDRICH ELLEN 1942 májusában Heydrich az OKW külügyi szolgálata és elhárítása valamennyi elhárítási parancsnokának és vezető tisztjének részvételével értekezletet hívott össze a prágai Hradzsinba. Hogy a látszatot megőrizzék és hangsúlyozzák az egyetértést a különféle titkosszolgálatok közt, ezen az ülésen hivatalosan a már említett új „tízparancsolat" szerint végzendő munkamódszer, illetve annak új változata állt a megbeszélések középpontjában. Sok meghívott Heydrichnek mint helyettes cseh- és morvaországi helytartónak volt személyes vendége. Az értekezlet nagy körültekintéssel volt megszervezve, amit egészen a legapróbb részletekig maga Heydrich ellenőrzött. Például minden vendég egy cseh iparművészeti tárgyat és egy palack sligovicát talált szállodai szobájában emlékül. Az ülésen Heydrich és Canaris együtt elnököltek, de a siker egyoldalúan Heydriché volt. Canarisnak a közös munkáról szóló megegyezésében - számos más ponttal együtt - el kellett ismernie a VI. Ügyosztály kizárólagos illetőségét a külföldi politikai titkosszolgálat területén, s a tengernagy még azt is megígérte, minden intézkedést megtesz, hogy valóban elősegítse ennek az igénynek a megvalósítását. Ezt követően egy hosszú megbeszélést folytattam Canarissal. Kissé csüggedten jelentette ki: született ugyan egy megoldás, de nem tudja magától elhessegetni azt az érzést, hogy Heydrich még mindig nem állította le az ő ellene indított általános támadását. Nekem is az volt a benyomásom, Heydrich nem csökkenő céltudatossággal arra törekszik, hogy Canarist módszeresen kikészítse, és még ma is az a meggyőződésem, Canarisnak már 1942-ben el kellett volna tűnnie a színről, ha Heydrich nem hal meg. Az értekezlet után két napig még Prágában maradtam, hogy Heydrichhel bizalmasan elbeszélgessek. Feltűnt, hogy mindig visszatér az egyre romló viszonyára Himmlerrel és Bormann-nal. A feszültségek olyan erősek - volt a véleménye hogy azt mérlegeli, nem tudna-e engem valamilyen ürüggyel Hitler közvetlen közelébe juttatni, legyen ott valaki, mint szó szerint mondta, aki odafent széjjel tudna nézni az ő érdekében. Megpróbáltam erről a tervről lebeszélni, de ő állandóan visszatért rá. Végül megegyeztünk abban, engem

hat hétre odavezényel, de erre már nem kerülhetett sor. A prágai látogatás után néhány szakemberrel Hollandiába utaztam. Érdekes hírek jöttek a holland ellenállási mozgalom munkamódszeréről; ebben az is szerepelt, hogy öt németalföldi ellenállót rendelkezésemre bocsátanak, akiket Angliában gondosan kiképeztek, és ejtőernyővel ügynökökként Hollandiába ledobtak. Elhárításunk felismerte és letartóztatta őket. Most ezek készek voltak rá, mint megfordított ügynökök, nekünk dolgozni. Megbízhatóságukhoz szó sem fért. Ezen túlmenően nagyon fontos volt számunkra az eset kapcsán felfedezett technikai együttműködés a londoni irányítás és a hollandiai ellenálló csoportok között. Az angol repülőgépek akkor egy előre meghatározott területre repültek. A pilóták és az illető terepen várakozó ügynökök között újszerű ultrarövidhullámú készülék segítségével összeköttetést teremtettek, de ezek nemcsak információcserére szorítkoztak; ezen az úton repülőgépek előre meghatározott helyek fölött fegyvereket, robbanószereket és pénzt dobtak le. Mármost szerettük volna Hollandiában mi is megnézni az új készülékeket. Hágában, munkamegbeszélés közben, váratlanul jelentette a távírógép: Heydrich ellen Prágában merényletet követtek el, és súlyosan megsebesült. Egyúttal utasítottak, azonnal térjek vissza Berlinbe. Villámgyorsan felmerült bennem, mennyiszer magyarázta nekem Heydrich a Himmlerrel és Bormannnal fennálló feszült viszonyát, és nem tudtam elnyomni ezzel a merénylettel kapcsolatos gyanúmat. Semmi kétségem nem volt, a Himmler- és Bormannféle jellemek nehezen tudják megemészteni annak a Heydrichnek a sikereit, aki mind szellemi képesség dolgában, mind ötletgazdagságban jóval felettük állt. Hitler legszűkebb vezető köre, amelyik állandóan úgy kormányzott, hogy a különböző erőket egymás ellen kijátszotta, pontosan tudta, ez a taktika Heydrichnél nem lesz alkalmazható. Heydrichet egyszerűen nem lehetett kijátszani, ő mindig magánál tartogatta a megfelelő eszközt, amellyel minden helyzetben villámgyorsan vissza tudott vágni. Sőt arról is meg vagyok győződve, hogy Bormann, ha Heydrich életben marad, belegabalyodik ennek az embernek a hálójába, és abból a büszke magasságból, ahol most van, lezuhan. De hát ez másképpen történt. Prágai találkozásunkon Heydrich ezt az élményét mesélte nekem:

A legutóbbi látogatása alkalmával a Führer főhadiszállásán a protektorátus bizonyos gazdasági kérdéséről és az ő erre vonatkozó kidolgozott javaslatairól kellett volna jelentést tennie Hitlernek. Miután már hosszú ideje várakozott Hitler parancsnoki bunkere előtt, egyszer csak előjött Hitler Bormann kíséretében. Heydrich előírás szerint tisztelgett, és várta Hitler megszólítását és felkérését a beszámolóra. A Führer azonban e helyett egy pillanatig kelletlenül ránézett, és szó nélkül faképnél hagyta. Ezután Bormann egy kézmozdulattal betessékelte a Führert ismét a bunkerbe. És aznap Hitler már nem is fogadta Heydrichet. Másnap Bormann közölte vele, beszámolójára nem tart igényt a Führer, minthogy a Heydrichhel megbeszélendő szakproblémákat már tökéletesen ismeri. Ami a külsőségeket illeti, Bormann a legnagyobb udvariassággal viselkedett, de a jeges hidegség az egész vonalon érezhető volt. Heydrichnek az a kísérlete, hogy mégis bejusson Hitlerhez, meghiúsult. Harmadnap dolgavégezetlenül kellett visszatérnie Prágába. Ettől kezdve Heydrich világosan érezte - és ez feltűnő nyugtalanságban nyilvánult meg -, döntő csapás vár rá. Emellett azt hiszem, nem maga a tény nyugtalanította, hanem sokkal inkább az, mikor és hol fog a végzet lesújtani rá. Ez volt végeredményben az oka annak is, hogy engem egy ideig a Führer főhadiszállásán akart tudni. Nem, én ennél a merényletnél egyáltalában nem a csehekre vagy más külföldi körökre gondoltam. Belül az volt a meggyőződésem, hogy Heydrich a Führer legszűkebb titkos vészbíróságának (Hitler-Bormann-Himmler) esett áldozatul. Hollandiából haladéktalanul Berlinbe repültem. Amint hallottam, a IV. és a VI. Ügyosztály főnökei, Müller és Nebe, azonnal a tetthelyre siettek. Én szándékosan távoltartottam magam. Valamivel később jelentkezett Müller; Heydrichet egy prágai kórházba vitték, és még mindig eszméletlen állapotban van. A sok szilánk gyulladásgócot képezett, különösen a lépe sérült meg veszélyesen. A hetedik napon általános vérmérgezés lépett fel, amely nemsokára a halálhoz vezetett. Az orvosi kezelést Gebhard professzor, Himmler háziorvosa irányította; utóbb más szakorvosok részéről bírálat érte. Véleményük szerint meg lehetett volna kísérelni a lép kioperálását, hogy ezzel idejében eltávolítsák a várható vérmérgezés fő gócát.

Azoknak a beszámolóknak az alapján, amelyeket Müllertől kaptam, és a nyomozás iratainak későbbi áttanulmányozásából a következő kép rajzolódott ki: Heydrich, mint mindig, késő délelőtt a Prága melletti vidéki házából nagy Mercedes kocsiján a Hradzsinba vitette magát. Szokása szerint a sofőr mellett ült. Valamivel a város határa előtt az út élesen kanyarodik, ami a nagy gyorsasággal közeledő kocsit fékezésre kényszerítette. Pontosan ismertem ezt a helyet. Elég gyakran megjártuk Heydrichhel. Azon a helyen, ahol a kocsi gyorsaságát kb. 30 km-re kellett csökkenteni, három férfi várakozott. Az egyik a kanyartól kb. 15 méterre állott; a közvetlen tettes pedig pontosan a kanyarban, a harmadik kb. 15 méterrel mögötte. Mind a három kerékpárral volt, amiket egy kerítésnek támasztottak. A kanyarban sokkal erősebben fékezett a kocsi, mint szokott, minthogy az első merénylő a kocsi elé ugrott, és revolveréből találomra leadott egy lövést. A sofőr elbizonytalanodva lelassította a kocsit úgy, hogy szinte csak lépésben haladt. Ebben a pillanatban a másik merénylő egy kugligolyó nagyságú golyót dobott el, amelyik majdnem pontosan a kocsi alatt robbant fel, és az autót erős páncélozottsága ellenére teljesen szétroncsolta. A gépkocsivezető csak erősen vérző sebeket kapott, á robbanás elsősorban Heydrichet érte, aki bár erősen vérzett, ráordított a sofőrre: „Ember, kapcsolj a legnagyobb sebességre!” De a kocsi nem tudott elmozdulni a helyéről. Heydrich akkor még kiugrott az autóból, és leadott néhány lövést a menekülő tettesek után. Ezután eszméletlenül összerogyott. A sors úgy akarta, hogy ezen a napon nem a régi, kipróbált gépkocsivezetője volt vele; az egészen biztosan nem ijedt volna meg az első előugró merénylőtől. Hosszú vizsgálat után a Bűnügyi Technikai Intézet szakértői megállapították, hogy egy addig teljesen ismeretlen és szokatlan szerkezetű bombáról volt szó. Maga a golyó egy rendkívül könnyen robbanó amorf anyag volt, olyan gyújtószerkezettel, amelyik szintén teljesen újszerű volt. A mechanizmusa hét méter távolságra volt beállítva, és a kioldás azt mutatta, hogy a szerkezet hajszálpontosan működött. Maga a robbanóanyag állítólag angol eredetű volt, ami azonban önmagában nem sokat árult el arról, hogy kik álltak a merénylet mögött. Mi magunk is, saját tevékenységünkben majdnem kizárólag zsákmányolt angol robbanószereket használtunk, minthogy ez gyúrható volt és nagyobb hatást lehetett vele elérni. Heydrich halálának hírére azonnal Prágába mentem. A holttest a Hradzsin

előudvarán volt felravatalozva. Heydrich környezetéből való munkatársak álltak díszőrséget. Számomra ez - árnyékban 38 fokkal, díszegyenruhában és acélsisakban - jelentős testi megerőltetés volt, mert csak kétóránként történt a váltás. Három nap múlva a koporsót ünnepi menetben kísérték a prágai várból a pályaudvarra, és onnan vitték tovább Berlinbe. A lakosság a történteket nagy figyelemmel kisérte. Feltűnő volt, hogy sok házon fekete zászlót tűztek ki. Berlinben aztán a Birodalmi Kancelláriában történt gyászszertartás, Hitler és Himmler beszédei után folyt le az állami dísztemetés. Hitler gyászbeszédében Heydrichet „a vasszívű embernek” nevezte. A miniszterek mellett ott volt egy sor tábornok, diplomata és magasabb pártvezető - rám olyan benyomást tett az egész látvány, mintha Cesare Borgia idejében lettünk volna. Ehhez a képhez tartozik, hogy éppen Canaris volt az, aki mikor a koporsót a földbe engedték, könnyekben tört ki, és fátyolos hangon mondta: „Nagy ember volt, azt hiszem, egy barátot vesztettem el benne.” Nem sokkal később a tengernagy kijelentette nekem, hogy nekünk most, Heydrich halála után még jobban össze kell tartanunk, mert mi ketten szemben a vezetéssel - ugyanabban a csónakban ülünk. Azt válaszoltam, hogy ez azonban kölcsönösségen kell hogy nyugodjon, és én az ügy érdekében a saját utamon fogok menni, ha azt látom, hogy ő, Canaris bár a legjobb indulattal van irányomban, de ez a gyakorlatban nem jut kifejezésre. Elszomorodott és így szólt: „Maga éppen olyan hajthatatlan, mint Heydrich volt.” Himmler a gyászszertartás ünnepi alkalmát felhasználta arra, hogy az RSH A minden hivatalfőnökét maga köré gyűjtse. Miután Heydrich érdemeit, jellemének kiválóságát, munkájának értékességét méltatta, lehetetlennek mondta, hogy másvalaki valaha is képes lesz az RSHA Heydrich alkotta óriási szervezetét úgy uralni, ahogyan ő. Ezért egyetértésben a Führerrel, egyelőre ő kívánja átvenni az RSHA vezetését addig is, míg egy alkalmas utódot nem találnak. Ezután bírálta ezzel kapcsolatban az egymás elleni irigy áskálódókat, és a hivatalok illetékességi hajhászását. Lehordta a hivatalfőnököket. És végül hozzám fordult, a vezető testület „Benjáminjához”. Én már behúztam a vállamat, abban a hiszemben, hogy én is hideg zuhanyt kapok, és igen

elcsodálkoztam, amikor az erkölcsi zuhatag helyett a himmleri kegy napsugara sütött rám. Jóakaratúan mosolygott rám, kijelentette, hogy nekem van a legnehezebb hivatalom, és hogy a jövőben nem fog tűrni alaptalan támadásokat ellenem. Talány maradt számomra, hogy egyszeriben mivel érdemeltem ki ezt a dicséretei Himmlertől. Elégtételt sem igen éreztem miatta, mert már túlontúl sokszor tapasztaltam, hogy a szélirány milyen gyorsan változik az ilyen kijelentések után. Este, Himmler szónoklata után, Hitler még egyszer összehívta a hivatalvezetőket. Heydrich hajdani dolgozószobájában méltatta az elhunyt életpályáját, és aztán kötelességévé tette az SS-vezetők testületének, hogy az elhaltra emlékezve „mindent tegyenek meg, amit emberileg csak lehet”. Beszédét azzal az intelemmel fejezte be, hogy jelszavunk így hangzik: „Jog vagy jogtalanság - a hazám” (A nácik egyik gyakran használt jelszava, amivel felmentést adtak maguknak minden gaztettükért, hiszen a hazáért tették), nem is említve az SS hivatásrendjének mindenkire kötelező jelszavát: „Becsületem a hűség.” (A nácik egy másik jelszava, ez volt olvasható a Waffen-SS-derékszíjaknak a csatján.) A merénylet után azonnal egy minden technikai és kriminalisztikai eszközökkel felszerelt, általános nyomozás indult meg. A tetteseket a cseh ellenállási mozgalom tagjai közt keresték. Nyomokat biztosítottak, gyanúsítottakat tartóztattak le, rejtekhelyeket tártak fel, megtorló intézkedéseket foganatosítottak - röviden a rendőrségi erők óriási csapást mértek a cseh ellenállási mozgalomra. A merénylet tetteseit illetően végül is négy különböző változatot állítottak fel: az egyik szerint a Secret Service keze volt a dologban - a három tettest repülőgépről, ejtőernyő segítségével dobták le Prága közelében. Müller úgy vélte, ez a feltevés annyiban nem jár téves utakon, hogy az egész cseh ellenállási mozgalmat Angliából irányítják és pénzelik. De sem ez, sem a többi verzió nem vezetett eredményre, sem a merénylet összefüggéseit, sem a tetteseit nem sikerült felderíteni. A Gestapo odáig ment, hogy a rendfenntartó rendőrség osztagaival együtt a cseh ellenállási mozgalom kb. százhúsz fegyveres tagját egy kis prágai templomban, ahová visszahúzódtak, ostrom alá vette. Több hét telt el, amikor parancsot kaptam Himmlertől, hogy menjek el

Müllerhez, és tájékozódjam a nyomozás állásáról. De Müller kezdetben láthatóan nem nagy hajlandóságot mutatott rá, hogy beszéljen velem az ügyről. Inkább ő kérdezte - meglehetősen mogorván - tőlem: „Van magának valamilyen információja, amivel segíthet nekem?” Nemet mondtam. Valahogy úgy tetszett nekem, Müller nem jól érzi magát a saját bőrében. Valami nem stimmelt. Végül úgy nyilatkozott, hogy bár talált nyomokat a merénylet kiindulási pontjára vonatkozóan, és úgy hiszi, hogy ismeri a tettesek nevét is, de ez végül is inkább csak közvetett bizonyíték. És láthatóan menteni akarva magát, így fejezte be: „Remélem, elkapjuk a gyilkosokat a templomban. Holnap kutatjuk át a fészket. Ezzel pontot teszünk a Heydrichügy nyomozásának végére.” Másnap indult meg a támadás a prágai templom ellen: az ellenállás harcosai végsőkig védték magukat. Az aktákban erről a következő zárómegjegyzést olvastam: „Veszteségekkel járó harcban elfoglaltuk a templomot, az ellenállás harcosai közül senki sem jutott élve német kézre.” És ezzel, ahogy Müller mondta, a Heydrich-ügy lezáródott. Minthogy százhúsz ember közül sajátos módon egyetlen egy sem maradt életben, még sebesülten sem, továbbra is megmaradt titoknak, vajon kik voltak a merénylők, és ki állt a kulisszák mögött. „Heydrich bizony vasszívű ember volt - ahogy ezt halotti beszédében a Führer megállapította. - A hatalma csúcspontján ragadta el tudatosan a halál.” Ezek különös szavak voltak számomra Himmler szájából. Egyik nap hiányzott Heydrich halotti maszkja is, amit Himmler a dolgozószobájában helyezett el. Amikor én egy kicsit csodálkozva kérdeztem, hogy miért távolította el, azt a már-már majdnem klasszikus választ kaptam: „Az élet halotti maszkokat csak bizonyos időkben és különös alkalmakkor visel el legyen az bár megemlékezés, vagy példa.” Ezután Himmler arra kért, helyezzem magam kényelembe. Ez mindig a különleges bizalom jele volt, de utalás arra is, hogy a társalgás egészen személyes dolgokról folyik majd. Néhány szakmai kérdés után azonnal a tárgyra tért: „Ismételten beszéltem a Führerrel Heydrich utódlásáról.” Kissé félrehajtott fejjel nézett rám, és ravasz pillantást vetve rám a csillogó szemüveg mögül, folytatta: „Maga nem jön számításba az utódlásnál; a Führer magát túlságosan fiatalnak tartja, én pedig túlságosan puhának.” Ezek

után egy kissé kellemetlen szünet következett. Aztán Himmler meredeken témát váltott: „Mondja meg nekem egészen nyíltan, milyen viszonyban volt maga Heydrichhel az utóbbi időkben? Bár én eléggé tájékozott vagyok erről, de szeretnék éppen magától közelebbit is tudni.” És ezután elkezdődött az ő iskolamesteri modorában a kérdések özöne: „Ugye maga kiépítette a saját munkakörét, amely nem csak a Birodalmi Biztonsági Főhivatalra korlátozódik, hanem magában foglalja a minisztériumokat is?” Anélkül, hogy megvárta volna a feleletet, tovább kérdezett: „És számolt-e vajon azzal, hogy Heydrich a birodalmi helytartói funkciója révén, lassanként eltávolodik a Birodalmi Biztonsági Főhivataltól?” Es most következett az elképesztő kérdés: „És igyekezett-e magát meggyőzni Heydrich, hogy ő az egyetlen ember, aki egyszer számításba jöhet, mint a Führer utóda? Maga Heydrich, ha csak töredékesen is, de mondott ilyesmiket előttem. Kérem nyilatkozzék, mit tud erről!” Úgy éreztem, hogy irtózatos veszély környékez, és minden erőfeszítésemre szükség volt, hogy megmeneküljek egy csapdából. Minden erőmmel igyekeztem meggyőzni Himmlert, hogy Heydrich és közöttem általában feszült volt a viszony, és az nyilvánvalóan nem szolgálhatta az érdekemet, ha Heydrichet a hatalomnak egy még magasabb fokán látom. Hogy ezt bizonyítsam, számos példát említettem, amelyek kezdték feloldani Himmler gyanakvását. Mindenesetre kijelentette, hogy én, függetlenül attól, ki lesz a RSHA főnöke, bár szervezetileg továbbra is a VI. Ügyosztályban maradok, egyebekben azonban személyesen neki leszek alárendelve. Pillanatnyilag nem láttam tisztán, hogy felfelé buktam-e, vagy lefelé. Úgy tetszett nekem, mintha ő ezentúl személyes felügyelete alatt akarna tartani. Csak ez magyarázta meg egészségügyi javaslatait: „Igyekezzék teljesen önmegtartóztatóan élni!” - mondta búcsúzás előtt. „A jövőben Kersten (Himmler háziorvosa) vigyáz majd magára. Meg fogja vizsgálni, és ha úgy találja jónak, rendszeresen kezeli majd, akárcsak engem. Ő csoda dolgokat képes véghez vinni, és a kezelése bizonyára nagyon előnyös lesz majd a maga számára. Kersten finn, hozzám nagyon hűséges. Maga ne tartson semmitől. Maga talán egy kicsit óvatos vele szemben, mert néha túlságosan sokat beszél. Ráadásul nagyon kíváncsi is. De egyébként jóindulatú, és rendkívül segítőkész. Nos, maga is tapasztalni fogja ezeket.”

SPANYOLORSZÁG ÉS PORTUGÁLIA A Himmlerrel történt megbeszélésnek, ami számomra egy új szakasz kezdetét jelentette, az lett a következménye, hogy ezentúl majdnem minden második nap felhívott. Tájékoztatott Hitler véleményeiről és döntéseiről, valamint Hitler szűkebb környezetéről. Bepillanthattam tehát a legfőbb vezető testület szellemi szférájába, s ezáltal fogalmat nyertem arról a módszerről is, ahogy maga Himmler dolgozott. Most már egyre jobban felismertem, hogy ő az, aki tudatosan azon van, hogy a kulisszák mögül új birodalmi vezetést teremtsen. Természetesen ez, lévén Führeréhez hűséges, csakis Hitler egyetértésével történhetett. Ennek során az volt a célja, hogy a birodalom és a körzetek minden vezető helyén - egészen közömbös, hogy minisztériumokról, közintézményekről, gazdaságról, kereskedelemről vagy kulturális létesítményekről van-e szó - a fontos posztokat az SS embereivel töltse be. Ez a folyamai ebben az időben már igen messzire haladt, és képet alkothattam róla, mekkora hatalom központosuk ezáltal Himmlernek, az SS birodalmi vezetőjének a kezében. Én természetesen nem tudtam még akkor, hogy Himmler ezzel egyúttal engem is „naggyá akart tenni”. Csak azt vettem észre, hogy egyre több és több ajtó nyílik meg előttem, és minden oldalról bámulatosan sok támogatásban van részem. Gyakran egy kicsit szégyelltem is magam, hogy nem csupán a személyes teljesítményem egyengeti az utamat, hanem van egy emeltyű a kulisszák mögött, az rak engem ide-oda. Alig múlt el egy hét, hogy személyi titkára fel ne hívott volna közölve: „Kérem, keresse fel X. birodalmi minisztert!” vagy: „A hét végén ebédeljen Y. tábornaggyal.” Gyakran kellett találkoznom a gazdasági élet vezetőivel, vagy ismert tudósokkal. Később Himmler elmondta, hogy ezek a kapcsolatfelvételek az állam, a Wehrmacht, a gazdasági élet és a párt legfontosabb személyiségeivel össze voltak kapcsolva egyfajta teszttel. Ő valamennyi érintettel, akivel összehozott, utólag alaposan megtárgyalta, milyen személyes benyomást tettem rájuk, ő aztán megfelelő tesztszámokat jegyzett fel - ez olyan ellenőrzési forma volt, amilyet az SS-nél általánosan alkalmaztak.

Hogy jellemezzem ezt a szellemi közeget, amelyben a legfelsőbb köröknél töltött napok során éltem, szeretném megvilágítani Hitler és Himmler egy társalgásából vett példával: Hitler F. D. Roosevelt amerikai elnök személyiségét és álláspontját fejtegette. Többek között azt mondta róla, hogy egy beteg ember, akinek nincs semmilyen saját politikai koncepciója; sokkal inkább a zsidók kormányozta demokratikus pártapparátusnak, az úgynevezett Tamany Hallnak az előtérbe tolt bábuja. Ez a Tamany Hall pedig nem más, mint egy elsőrangú korrupciós gépezet, amelyben minden társadalmi réteg egyesül, egészen az alvilágig. Pénz és ismét pénz a mottója ennek a romlott társaságnak, teljesen mindegy, hogy a megvesztegetés milyen formájában. Ő, Hitler megköveteli a titkosszolgálattól, hogy hatoljon be a Tamany Hallba kerül, amibe kerül, mert az a meggyőződése, hogy a Tamany Hall és a nemzetközi alvilág között a háború ellenére is kapcsolat van. Ezeket ki kell használnunk, hogy kezdhessünk valamit Roosevelt ellen - kezdve a korrupciós botránytól egészen a merényletig. Ennek a parancsnak a végrehajtására mindenekelőtt Nebének, a Birodalmi Bűnügyi Rendőrség főnökének segédforrásait vegyem igénybe, mivel ő tagja a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Bizottságnak. Erre megkezdődött a Birodalmi Bűnügyi Rendőrség kartotékjainak átkutatása. Az Igazságügyi Minisztérium átvizsgált minden börtönlakót, éspedig minden Németország megszállta területen is, azzal a céllal, hogy a nemzetközi bűnözőket név szerint regisztrálja. Ezek közül ki kellett válogatni mindenekelőtt a közismert szélhámosokat, kábítószercsempészeket és lánykereskedőket, és meg kellett vizsgálni, milyen nemzetközi kapcsolataik vannak. Nagyon érdekes volt megállapítani, milyen nagy a részesedése ebben a rétegben az értelmiségi bűnözésnek. Ezek a dörzsölt elemek kiválasztáskor azonnal megszimatolták, hogy valami kinéz nekik, és hirtelen a legszédületesebb nemzetközi kapcsolataikról hordtak össze hetet-havat, hogy az annyira vágyott szabadságba jussanak. Végül harminc rabot választottak ki, köztük három nőt, ők alkották a szűkebb keretet. Egyeseket közülük elővezettettem, és az lett a meggyőződésem, hogy ezek az akasztófavirágok azonnal elárulják és eladják megbízatásukat az ellenséges titkosszolgálatnak, és ilyenképpen az egész hitleri parancs kész őrültség. Óvatosan hozakodtam elő ezzel a véleményemmel Himmlernek. Némi vonakodás után azt kérdezte tőlem, hogy lehetne ezt az egészet a legügyesebben elsüllyeszteni. Ezzel pontot tettünk Hitlernek erre a groteszk parancsára.

Szerettem volna már eléggé kitolódott spanyolországi és portugáliai utazásomat megvalósítani. Canarisnak ugyanis most az volt az óhaja, hogy vegyek részt Madridban egy értekezleten, amelyet az ő „Spanyol-portugál háborús szervezete” rendezett. A tengernagynak sok barátja volt az Ibériaifélszigeten, s egyáltalán kiváló spanyol szakértőnek számított. Úti olvasmányul kettőnk számára egy angol történelmi regényt hozott magával, a Wellington is Spanient [Wellington Spanyolországban], amiről aztán egy spanyol nyári éjszakát átvitatkoztunk. Ennek során észrevettem, milyen alaposan ismeri a spanyol történelmet. Megkíséreltem Goyáról és Velasquezről összegyűjtött ismereteimet megcsillogtatni előtte. Ezúttal Canarisnak Hitler parancsára meg kellett kísérelnie - a spanyol hadsereg tiszti köreinek befolyásolásával - Franco még mindig makacs és elutasító magatartását kissé megpuhítani. Tény azonban, hogy Canaris Hitler ilyen parancsait sohasem vette komolyan. Magam tapasztaltam, ahogy az ilyen parancsokat el szokta intézni: egy este a spanyol vezérkarral kellett volna a hitleri utasítás értelmében döntő tárgyalást folytatnia. De már délután három óra felé, tehát órákkal az összejövetel előtt, lediktálta jelentését a spanyolokkal való tanácskozásról. Ebben a spanyolok minden érve finoman, tisztán, érthetően össze volt állítva, és - úgy, mintha az értekezlet már megtörtént volna - megfelelően meg is fogalmazta az egészet. Késő délután már sifrírozva volt a Külügyminisztériumhoz intézett rádióüzenet, és egy órával később, mint ahogy a madridi tárgyalás éppen elkezdődött, már ott volt Hitler előtt. A Madridban összejött vezetők beszámolói közül engem az angol téma érdekelt. Megbeszéltünk egy nagyon fontos közvetlen kapcsolatot egy spanyol motorgyártó céggel, és rajtuk keresztül kiépítettünk Angliában néhány hírközpontot, így sikerült jó betekintést nyernünk az angol repülőgépmotor-gyártásba. Ez kísérlet volt arra is, hogy az angolok kutatási és fejlesztési eredményeit közelebbről megismerjük és megtudjuk, milyen típusra helyezték most a súlypontot. A hajóközlekedés kikémlelésére a portugál csoportban egy igen hozzáértő és sikeres munkatársunk volt Liverpoolban; ő az Angliától nyugatra irányuló hajózás valamennyi területén specialista volt. (Canaris ennek a portugálnak az EK 1-et - a Vaskereszt első fokozatát - adományozta.) Többek között az úgynevezett „narancsgőzösök” forgalmát figyelte meg. Itt a

frissgyümölcs-szállítmányokról volt szó, amelyek Spanyol-országból mentek Angliába, miközben mi különleges narancsosládákat is küldtünk ezekkel. Sajnos egy kezelési hiba miatt az egyik ilyen „narancsosláda” nagyon korán robbant, és Cádiz kikötőjében nagy zavart okozott. Bár az esemény a spanyol oldalról erőteljes tiltakozást váltott ki, lassan fátyol borult rá. Tüzetesen megtárgyaltuk akkor a Gibraltár elleni szabotázsakciók témáját. Hasonlóan a nagy sikerrel dolgozó olasz tengerészeti különítményekhez, amelyeknek búvárai gumiöltözetükben még a tenger fenekén is tevékenykednek, és akik egyszemélyes, kormányozható torpedóikon ülve egészen az ellenségig közelítenek, és azokat ott lövik ki közvetlen közelről, mi is terveztünk akciókat az angol erőd ellen. Kezdetben az olaszok ezen a téren messze előttünk jártak. Támadásaik nagyon gyakran elérték a gibraltári kikötő zárt területét, ahol az angol flottának érzékeny veszteségeket okoztak. Támaszpontként leginkább az észak-afrikai tengerpartot használták, mi pedig Spanyolország délnyugati csücskét használtuk fel támadásra. Lassanként sikerült a mi búvárainknak is eljutniuk egészen az ellenséges hajókig, és a robbanóanyagot rájuk erősíteniük. Éppen a legutolsó napokban sikeres támadást hajtottak végre két romboló, egy korvett, valamint három kereskedelmi hajó ellen. Hogy a résztvevők eközben mit éltek át, az fantasztikus volt. Sokkal inkább, mint másutt, itt a katonai titkosszolgálat pontos előkészítésén nyugodott a dolog, amelyik a hajóforgalomra, az ellenség biztonsági intézkedéseire (záróhálók, fényszórók, járőrhajók), az időjárásra, az áramlásokra és sok más tényezőre kellett, hogy tekintettel legyenek. A legnagyobb hadi csínyt katonai elhárításunk azzal érte el, hogy Észak-Afrika kiszögellésén, szemben Gibraltárral, egy legújabban kifejlesztett technikai berendezéssel meg tudta vetni a lábát. Egy infravörös sugárnyaláb segítségével keresőernyőre vetíthették - teljes sötétség mellett - a tenger mélyéről bármilyen szilárd tárgy képét. Ilyen módon sikerült a Gibraltári-szorost, valamint a hadikikötőt meglehetősen erős ellenőrzés alatt tartani, és a haditengerészetünk kiértékelőállomásait figyelmeztetni az ellenség várható kétéltű hadműveleteire, csapat- és anyagszállításokra. Nem volt jelentéktelen Gibraltár ellenőrzése afrikai seregünk utánpótlásának biztosítása miatt sem, amelyik 1942 nyarán Rommel vezetésével még egyszer támadásra indult, és eljutott egészen Egyiptom kapujáig. A brit

titkosszolgálat természetesen számtalan zavaróakciót hajtott végre, ezek azonban csak annyit jelentettek, hogy szükségessé vált az állomáshelyünk megváltoztatása. Kudarcunk azonban később, 1942 novemberében következett be, amikor a szövetségeseknek sikerült a Fáklya hadművelet (az észak-afrikai partraszállás) anélkül, hogy a katonai titkosszolgálatunk a partraszállás helyét és időpontját idejében jelezte volna. Ez olyan körülmény volt, amelyik az ábrázolt elhárítási helyzetünk alapján egyenesen érthetetlen. Ekkor azonban már az árulást a német Wehrmacht-parancsnokságokon sem sikerült megakadályozni, és ez végső soron elég keserves következményekkel járt a Rommel-hadsereg hadjáratának lefolyására Líbiában. Az akkori kudarcban Canarisnak nagy része volt - ő már nem akarta folytatni, energiáit egyre inkább elhasználta az egyre komplikáltabbá váló összeesküvések szervezésére. Miután a katonai elhárítás szektorát átvettem, az imént említett speciális egységek az én vezetésem alá kerültek, s ezáltal betekinthettem a titkosszolgálatunk ezen fejezetébe. Minthogy Spanyolország fekvése rendkívül alkalmas volt a tengerentúlról érkező rádióadások vételére, egy mélyen Afrikába nyúló, a Kanári-szigeteket is magába foglaló adóhálózatot alakítottunk ki, hogy így adatokat szerezhessünk egyik meteorológiai osztályunk számára, amelynek jelentései különösen fontosak voltak a légierő és a haditengerészet számára. Erről még Madridban szerettem volna Canarisszal megbeszélést folytatni. Ő azt állította, hogy nem ért a technikai dolgokhoz, sőt ezek untatják is. Ő csak azt tudja, hogy a háborúban ezek nagyon fontosak, és csak ezért foglalkozik velük. Miután én sajnálatomat fejeztem ki, hogy hiányzik az érdeklődése, gúnyosan jelentette ki: ezzel szemben kiválóan ismeri a süketnémák jelbeszédét, és az egész társalgást le tudja olvasni szájmozgásról, anélkül, hogy hallaná. Erre nagyon szívesen megtanít engem, úgyhogy aztán egymás közt hangtalanul társaloghatunk, ez Müller Gestapo-főnököt valószínűleg egyszerűen paffá tenné. A következő napokban felkerestem titkosszolgálatunk állomásait. Akkor már elhárításunk madridi összezsúfolódása komoly gondokat okozott. Katonai helyzetünk romlásával egyidejűleg a spanyolok a szövetségesek nyomása alatt igyekeztek egyre inkább visszaszorítani bennünket. Miként a szövetségesek, mi is tiltakozó jegyzékeket és hosszú listákat nyújtottunk át nekik az angol és az amerikai hírszerző szolgálat spanyolországi munkájáról.

Így sikerült munkatársainkat továbbra is Spanyolországban tartanunk. Madridból néhány napra még Lisszabonba repültem. A portugál főváros akkor számunkra mint a futárok „átrakodóállomása” volt nagyon fontos. Egy az első világháború óta ott élő argentinnal hosszú lejáratú megállapodást kötöttünk, aki megengedte nekünk, hogy bárját és éjszakai lokálját igénybe vegyük speciális futárszolgálatunk céljaira. Ebben a csapszékben német orvosságok és kábítószerek élénk kereskedése folyt, elsősorban Amerika irányában. A bár nagyterme, valamint minden vendég szobája tele volt tükrökkel. A mellettünk lévő helyiségekbe pedig fényképezőgépek voltak beépítve, abból a célból, hogy minden érdekesebb vendég tükörképét észrevétlenül lefényképezzék. Így némelyik elázott boldog látogatót, aki gyanútlanul belépett a rossz hírű lokálba, megörökítették a fotólemezek. Egy este egy bankárral beszéltem meg találkozót ebben a lokálban, aki nekünk már többször értékes információkat közvetített Angliából. Ő most hamis angol fontokkal való cserekereskedelmet ajánlott, és kijelentette, mintegy garanciaképpen, hogy a mi portugáliai devizaszükségletünket egy fél évre előre á fonds perdu, azaz a veszteségszámlája terhére fedezi. Miután egy darabig beszélgettünk, elképedésére egy közben kettőnkről készített fényképet tettem elébe. Partnerem úgy megijedt, hogy megszakította a beszélgetésünknek ezt a szálát, és soha többé nem tért vissza rá. Végül Portugáliában még egy másik, eléggé széles körű problémával kellett foglalkoznom. Ebben az időben komolyan kellett a nyugati hatalmak katonai vagy politikai sakkhúzásával számolnunk az Ibériaifélszigeten. Ezért minden szükséges titkosszolgálati előkészületet meg kellett tennünk, azaz elegendő kitérőhelyet kellett teremtenünk Portugáliában és Spanyolországban. A berlini központnak minden körülmények között továbbra is kellő tájékoztatást kellett kapnia ebből a térségből. Meglátogattam egy ilyen kitérőállomást, amely egy megvásárolt portugál villában volt. A ruhaszárító drót, amelyen vígan lebegtek a kertész száradó kék nadrágjai, volt az antennája egy leadónak, amely néhány perc alatt összekötött Berlinnel. Ezenfelül feladatom volt, hogy gondoskodjam a portugáliai wolframbányák biztonságáról is, mivel ezek a német gazdasági életben fontos szerepet játszottak. Végül is arra határoztuk el magunkat, hogy szabotázsakciók megakadályozására nagyobb számú kiképzett német munkatársat és szakembert juttatunk be a bányákba, hogy a Németországba irányuló

szállítások megakadályozását, ameddig csak lehet, tegyék lehetetlenné. Elhárításunk biztonsága az Ibériai-félszigeten azért is fontos volt, mert Spanyolország és Portugália jelentette Dél-Amerika felé irányuló titkosszolgálati munkánk bázisát. Észak-Amerikával ellentétben, titkosszolgálataink megszervezése a déli féltekén jobban sikerült. Kiemelkedően jó adó-vevő hálózatunk volt, valamint rendszeresen dolgozó futárszolgálatot építhettünk ki. A néhány, nekünk dolgozó kereskedelmi cég segítségével nagyszabású besúgóhálózatot sikerült kiépítenünk a spanyol kikötővárosokban. Ez a futárszolgálat tette lehetővé, hogy egészen 1944 őszéig Amerika minden részéből zavartalanul fogadhattunk futárjelentéseket. Ez jelentős teljesítmény volt, ha meggondoljuk, hogy az angolok minden spanyol hajót megállítottak a nyílt tengeren, legkisebb zugaikat is átvizsgálták, vagy a hajókat hetekig Gibraltárban tartották, hogy a legénységet kihallgassák, és végül a kapitányokat arra kényszerítsék, hogy eredeti céljuk helyett más kikötőkbe fussanak be. Gyakran előfordult, hogy a nyílt tengeren bármilyen nemzetiségű matrózokat, ha az a gyanú esett rájuk, hogy a német titkosszolgálatnak dolgoznak, leszedtek a hajóról, és vizsgálat nélkül a háború végéig Angliába internálták. Dél-Amerikában nagyszámú, jól képzett munkatársunk állt rendelkezésünkre. Javunkra szolgált feladataink elvégzésében, hogy ez a terület évtizedek óta a német gazdasági élettel összeköttetésben lévő terület volt, és ez a német befolyás lehetővé tette, hogy számos személyes és anyagi jellegű forrásból meríthessünk. Helyzetünket még az is megkönnyítette, hogy a dél-amerikai spanyol nyelvű országokban, különösen Argentínában, jó egyetértés volt a németek és az ottani lakosság között. Más volt a helyzet Brazíliában. Getulió Vargas elnök a németellenes kormánya alatt ez az állam már aránylag röviddel Amerika belépése után egyetlen dél-amerikai államként hadat üzent Németországnak, és az Egyesült Államokat szárazföldi és tengeri támaszpontokkal támogatta. Ennek megfelelően az FBI Brazíliában széles bázist épített ki. Már néhány hónappal Brazília háborúba lépése után a Rióban dolgozó csoportjaink egy részének nyomára bukkantak, és elkapták őket. De legfontosabb munkatársaimnak sikerült elkerülniük a letartóztatást, és kalandos úton eljutottak Paraguayba,

ahol folytathatták munkájukat. A többi dél-amerikai ország sem erős befolyásolásra, sem gazdasági ígéretekre sem volt hajlandó Németország ellen a szövetségesekhez csatlakozni. Ezek az országok gyűlöltek minden gyámkodást, és visszautasítottak minden angolszász függőséget. Itt tehát többé-kevésbé súrlódás nélkül folytathattuk munkánkat egészen 1944 közepéig. Így az argentin hadsereg tagjaival is tárgyalhattam egy semleges légi forgalom megszervezéséről. Arra gondoltunk, hogy hosszú járatú repülőgépeket bocsátunk Argentína rendelkezésére, amelyek Spanyolországból leszállás nélkül repülhettek volna Buenos Airesbe. A megbeszélések olyan kedvezően alakultak, hogy a terv kivihetőnek látszott. Sőt voltak angol strómanok, akik, hogy bekapcsolódhassanak ebbe az üzletbe, készek voltak a benzint rendelkezésre bocsátani. Csakhogy addigra a mi repülőgépiparunk nem volt már abban a helyzetben, hogy ilyen követelményeknek megfeleljen. Amikor végül is az argentinok mégis kénytelenek voltak engedni a szövetségesek nyomásának, és megszakították a kapcsolataikat a Német Birodalommal, a rendszeres információcsere egyre inkább elapadt. De Argentínában is sikerült csoportunk egy részének kivonnia magát a letartóztatások alól. Vezetőjük B., egy igazi mesterkém volt, akit az angolszászok még 1946-ban is hiába kerestek. Hogy milyen bátorsággal és szívóssággal vágta magát keresztül a veszélyeken, azt egy, az óceánon történt utazása bizonyította. Európából visszatérve, hogy kikerülje a rendkívül szigorú angol ellenőrzést, napokig gyilkos hőségben egy spanyol hajón rejtőzködött, majdnem két méter vastag szénréteg alatt. A megbízható kormányoson és egy matrózon kívül senki sem tudott semmit a potyautasról, mert az angolok számos bizalmi embere tartózkodott a semleges hajón. És bár B. egész idő alatt nem ivott és nem evett semmit, jó állapotban úszta meg a dolgot. Mielőtt visszautaztam Berlinbe, találkoztam az argentin ifjúsági mozgalom vezetőjével, G.-vel, aki ebben az időben a spanyol, portugál, olasz és német ifjúsági szervezetek helyzetét, de még inkább ezen országok politikai helyzetét tanulmányozta. Közvetítésem révén akkor G. felkereshette a spanyol Kék Hadosztályt a keleti fronton. Sikerült egy megbeszélést összehoznom közte és Himmler között. G., aki meggyőződéses katolikus volt, a beszélgetés után így nyilatkozott nekem: „Néhány ponton Himmler úr

igen világosan lát és hajlamos a megegyezésre, de az egész magatartása egy más világra utal.” Gondolkozva nézett egypár pillanatig maga elé, és hozzáfűzte: „Úgy hiszem, Németország túl sokat akar egyszerre véghez vinni. Külsőleg harcban áll egy egész ellenséges világgal, belsőleg egyidejűleg egy új szellemiség alapjait akarja megteremteni, miközben nem gondol arra, hogy jól bevált hagyományaira támaszkodjon.”

KÍSÉRLETEIM EGY KOMPROMISSZUMOS BÉKE ÉRDEKÉBEN Bár fegyverkezési iparunk eddig még messzemenően mentes maradt a légitámadások pusztításától, és éjjel-nappal a legnagyobb sebességgel dolgozott, 1942 közepétől nagy gonddal igyekeztem különböző országokban az R- vagy I-hálókat (visszavonulás- és inváziós hálókat) megszervezni. Itt titkosszolgálati jelentőpontokról volt szó, amelyek összefoglaló néven „irányítóállomások” - szervezetileg és személyileg önállóan dolgoztak, és személyzetük legnagyobbrészt odavalósiakból állt. Ezek a biztonsági intézkedések csak arra az esetre szóltak, ha az illető országok kikerülnének a német hatalmi, vagy befolyási szférából. Előkészületeimet Himmler tudta nélkül hajtottam végre, de ezek végül is a Titkosszolgálatot deviza és munka szempontjából olyan erősen igénybe vették, hogy elhatároztam, Himmlert tájékoztatom a dolgokról. Mindenesetre várhattam, hogy engem nem annyira az önkényeskedésem miatt, mint inkább az ilyen megelőző intézkedések miatt, amelyek azt sugallták, hogy nem bízom a végső győzelemben, rendre fog utasítani. Himmler a jelentésem alatt érezhetően bizalmatlanságot mutatott. Többek között azt mondta, hogy pesszimista, sőt defetista vagyok. Végül kivágtam magam, bár meg kellett ígérnem, hogy a Hitler számára írandó hivatalos jelentésben az R- és Ihálókról nem teszek említést. Engem abban az időben különösen nyugtalanított, hogy legfelső vezetésünk, politikai beállítottságának szűklátókörűsége miatt, félreismerte a valóságos helyzetet. Az USA háborús potenciáljáról szóló jelentésemet a titkosszolgálathoz újra meg újra beérkező jelentések ellenére éppen úgy semmibe vették, mint azelőtt. Változatlanul a dogma mögé sáncolták magukat. Hasonlóan jártam a tényleges szovjet hadfelszerelési potenciálról és az orosz hadsereg erejéről készült részletes szakvéleményemmel is, pedig

minden részletét adatokkal támasztottam alá. Lehetséges, hogy véleményem megformálásában túlságosan messzire merészkedtem, mert amikor Hitler ezt a jelentést olvasta, azonnal ingerülten hívatta Himmlert. Ez pedig azzal járt, hogy Himmler elrendelte, a felelős szakelőadókat defetizmus vádjával azonnal börtönbe kell zárni. Csak amikor kérésemre Backe államtitkár, aki mint oroszszakértő bizonyos tekintélynek örvendett, közbelépett, kaptam meg Himmlertől a lehetőséget, hogy szóbelileg igazoljam magam. Ez a megbeszélés kezdetben meglehetősen zavarosan indult. Himmler a jelentésen dolgozó valamennyi előadót szidalmazta, a Wannsee Intézet specialistáit - élükön A. professzorral - NKVD-spicliknek nevezte, és nem utolsósorban engem is megtámadott. Kijelentette, hogy a hivatal nyilván túlságosan nagy terhet ró rám, mert én mindinkább gyanús munkatársak hatása alá kerülök, és belegabalyodom a defetizmus szövevényébe. Lassanként azonban hatni kezdett nyugodt érvelésem, és aztán már szó sem volt a bezáratásomról. Sokkal inkább egy elgondolkodó Himmler ült előttem. „Hja - mondta -, ha mi most nem bánunk el a Kelettel, ez pedig csak akkor lehetséges, ha a lehető legnagyobb keménységgel járunk el, akkor ki kell lépnünk a történelemből. Borzasztó lenne, ha magának lenne igaza. Mégsem szabad intellektuális megfontolások által már eleve átadnunk magunkat a gyengeségnek.” Így tovább is esküdtek a „totális győzelemre”, sőt meghirdették, hogy a végső siker már egészen közel van. De nem tudtam a gondolattól szabadulni, hogy a mostani sikertelenségek ellenére a józan tényeket el kell fogadtatnom Himmlerrel, és a világhelyzet megítélésében hiányzó hajlékonyság veszélyét újra meg újra megvilágíthatom előtte. Himmleren kívül más nem jöhetett számba, mert az út Ribbentropon keresztül teljesen kilátástalan lett volna. A külügyminisztertől semmiféle értelmes belátásra sem számíthattunk, mert ő is, mint Hitler környezetében oly sokan, bürokrata pontossággal követték utasításait, és egyébként arra szorítkozott, hogy a maga munkaerejét és idegeit, és másokét belső hatalmi harcokban és viszálykodásokban értelmetlenül elfecsérelje. Csak kevesen gondoltak arra, hogy a birodalom fejlődése egyszer a történelem kritikájának lesz a tárgya; mások nem láttak túl a napi munkájukon, ami minden distanciát elfelejtetett velük. A legfelsőbb vezetés sajnos túlzottan is sokat gondolt a történelemre, de csak „történelemformáló” szellemében, az „ezeréves birodalom” hitleri

eszmevilágában. Minthogy én a rendelkezésemre álló minden információt és tényeket mérlegelve Németország totális győzelmét már nem tartottam lehetségesnek, egyre inkább kezdtem tisztában lenni azzal, hogy már nem elég figyelmeztetni, hanem itt az ideje Németországot megóvni a legrosszabbtól, és egy idejében megkötött kompromisszummal a háborúból kievezni. Mindaddig, amíg megvoltak az eszközeink a harchoz, még volt kilátásunk rá, hogy eredményesen tárgyaljunk. És éppen ebben az időben 1942 augusztusában - a befutó titkos jelentések egyértelműen mutatták, hogy Sztálin és a nyugati hatalmak között bizonyos feszültségek támadtak. A szovjetek nemcsak amerikai fegyverek szállítását várták, hanem inkább arra volt szükségük, hogy megnyissanak nyugaton egy második frontot, viszont szövetségesei eddig nem tettek erre látható erőfeszítéseket. Anglia túl gyenge volt ahhoz, hogy egymaga cselekedjen, és nyilván még az amerikai hadianyag megérkezésére várt. Ez a helyzet - hogy tudniillik a nyugati hatalmak még haboztak az invázióval - alkalmasnak látszott előttem, hogy mindkét oldalon tapogatózzam: van-e tárgyalási készségük. A tárgyalás lehetőségei Oroszországgal pillanatnyi vereségeink ellenére sem voltak kilátástalanok számomra, s a már említett japán közvetítő ajánlat is ezt mutatta. Mindenesetre a fontos az volt minden új próbálkozás szempontjából, hogy valamilyen első rangú személyiség álljon a hátam mögött, aki szükség esetén fel tud lépni olyan emberekkel szemben, mint Ribbentrop vagy Bormann. Ilyen hatalmi tényező azonban csak Himmler volt, aki támaszkodhatott az őt vakon követő SS-re még eszközei is voltak hozzá, hogy kikényszerítse a politikai vonal megváltoztatását Németországban. Szabad bejárásom volt hozzá, valamennyire reményt nyújtott arra, hogy célomat megközelíthetem. 1942. augusztus eleje volt, amikor a Führer ukrajnai főhadiszállására rendeltek beszámolásra. Himmler magának és törzsének egy szép helyen fekvő tiszti iskolát foglalt le Zsitomirban, és ezt tábori parancsnoksággá építtette át. Rövidhullámon és telefonon Németország és valamennyi megszállt terület legmesszebb fekvő pontjaival is megvolt a/ összeköttetése. Hogy Hitlerrel találkozzon és a helyzetet megbeszélje vele, Himmler az ő nehéz parancsnoki kocsijában naponta megtette az utat Zsitomir és Vinnyica között. Én tehát este felszálltam a futárvonatra, és Varsóban rövid időre

megszakítottam az utamat. A „főkormányzóság” élén akkor Hans Frank birodalmi miniszter állott, aki minden magasabb Wehrmacht-, SS- és pártvezetőt, ha úton voltak a Führer főhadiszállása felé, királyi palotájában a legbőségesebben meg szokta vendégelni. Franknak már volt is egy üzenete Himmlertől számomra - azt kérte tőlem, pihenjek egy napot Varsóban, hogy ne legyen túlságosan fárasztó számomra az utazás. A következő nap egy külön futárrepülőgéppel kellett továbbrepülnöm. Frank „rezidenciájában” a Wehrmacht számos tábornokával, parancsnokával és a Waffen-SS parancsnokaival, továbbá az SS és a rendőrség magasabb rangú tisztjeivel találkoztam. Mármost érdekelt, mi ezeknek az embereknek a véleménye csapataink harci erejéről, és általában a katonai helyzetünkről. A keleti front déli részén végrehajtott sikeres nyári offenzíva hatása alatt egyáltalában nem látszottak nyugtalannak, és gondolataik kizárólag katonai bevetéseik körül mozogtak. Másnap kora reggel felszálltam Himmler repülőgépére. A négymotoros „Kondor” kabinjából először tárult ki előttem a mérhetetlen orosz térség. Csak ritkán vehettem észre a háború nyomait. Ezek erdők, rétek és szántóföldek leégett sávjai képében tűntek fel, aztán köztük száz meg száz kilométereken békésen és érintetlenül terült el alattam a táj. Ekkor a motorok állandó zúgása közben átérezhettem, hogy milyen követelmények álltak bakáink előtt, hogy ekkora térségeket meghódíthassanak. Landolásunk után az utazás nyaktörő tempóban, egy parancsnoki kocsiban folytatódott Zsitomir felé. Főhadiszállásunk épületei rendben és tiszta állapotban voltak, modernül berendezve. Miután én egy tusolóval ellátott csinos szobában elhelyezkedtem, először Brandt SS ezredessel, Himmler segédtisztjével beszélgettem, hogy kitapogassam a pillanatnyi hangulatot. Brandt alacsony, jellegtelen ember volt, és egyike azon keveseknek, akik Himmler teljes bizalmát élvezték. Mihelyt főnöke reggel felkelt, Brandt papírokkal és aktákkal megrakodva már ott volt mellette. És mialatt Himmler borotválkozott, felolvasta neki legelőször is a reggeli újságokból a legfontosabbakat. Ha rossz hírek voltak, akkor Brandt ezeket így vezette be: „Bocsánat, birodalmi vezető...” Ilyen módon figyelmeztetve, Himmler egy pillanatra abbahagyta a borotválkozást - ezt elővigyázatból tette, nehogy ijedtében megcsússzon kezében a borotvája.

Vacsoránál találkoztam össze magával Himmlerrel. Minden résztvevőnek hosszú nadrágban, fehér ingben és (katonacsizma helyett) cipőben kellett megjelennie - ez Himmlernek személyes rendelkezése volt, amelyhez a háború végéig ragaszkodott. Nagyon jó hangulatban fogadott. Tüzetesen érdeklődött egészségem iránt, és utalt arra, hogy dr. Kersten, aki szintén jelen van, engem biztosan ismét gondjaiba vesz. Itt szeretnék egyet-mást elmondani Himmler háziorvosáról, aki a terveimmel összefüggésben még utóbb szerepet játszott. Mint már említettem, Heydrich halála után Himmler kívánságára többször felkerestem dr. Kerstent, aki a háború kezdete óta egyre inkább az „árnyéka” lett Himmlernek. Nélküle, Himmlernek ez volt a meggyőződése, ő nem tudná egészségét megőrizni. Kerstent a német káliumszindikátus vezér-igazgatója ajánlotta Himmlernek. Úgy hírlett, hogy már sikeresen kezelte Wilhelmina holland királynőt is, és számtalan ipari hatalmasságot az egész világról. Kétségtelen, hogy különleges, delejes képességgel rendelkezett, egyébként nagyon érdekes és sokoldalú ember volt, aki tanultsága és páratlan tehetsége révén dolgozta fel magát. Kezelése az idegközpontok masszírozásából állott, miután ujjai hegyével kitapogatta őket. Minthogy ezáltal élénkké tette a vérkeringést, sikerrel állította ismét helyre az egész idegrendszer normális működését... A fejfájást, valamint az idegzsábát néhány pillanat alatt elmulasztotta. Nem csoda, hogy Himmler az idegeket terhelő háborús időkben egyre inkább ragaszkodott Kerstenhez, és az orvos jelentős hatással volt a páciensére. Egy alkalommal elmondta nekem Himmler, hogy a doktor a kezelési eljárása révén „ráérez” a páciens idegi reakcióira és energiáira, és ily módon meg tudja ítélni testi és szellemi képességeit. Ezért vizsgáltat meg ő, Himmler mindenkit, akit fontosnak tart Kersten egyik tesztmódszerével. Külsőleg Kersten nem volt vonzó, gömbölyű, elhízott ember, aki becslésem szerint meghaladta a kétszáz fontot. Tömzsi kezei sem sejtették ujjai hegyének érzékenységét. Világoskék szemei voltak, és különös fekete karikák a szivárványhártyája körül, amelyek gyakran idegesítették a szemlélőt, mert néha kígyószerű benyomást váltottak ki. Egészében azonban jószívű, barátságos, sőt jó kedélyű volt. Egyetlen szenvedélye az üzletelés volt. Mindent felvásárolt, amit „áron alul” meg lehetett szerezni, tucatjával az órákat és az öngyújtókat. És még egy gyöngéjéről szóljunk: szeretett pletykálkodni. Ezért, és mert sokan irigykedtek rá az állása miatt, az idők folyamán nem kevés ellenséget szerzett. Mások gyanakodtak rá, hogy a brit

titkosszolgálat ügynöke. Amikor egyszer erről beszéltem Himmlerrel, ezt mondta: „Uram isten, ez a kövér fickó - hiszen ez annyira jószívű, nem lenne képes nekem soha fájdalmat okozni. De ha maga utána akar nézni jó, ez a maga dolga. De kerülje el, hogy felizgassa.” Kaltenbrunner (1943 januárjától Heydrich utóda) és Müller kétségtelenül elintézték volna Kerstent, de Himmler miatt nem merték bántani így Kersten megúszta ép bőrrel, nem utolsósorban annak a támogatásnak köszönhetően, amelyet - tekintettel a terveimre - tőlem kapott. Hogy azonban visszatérjek a Kerstennel Zsitomirban folytatott beszélgetésemre, kitűnt, hogy teljesen egyetért azzal az elgondolásommal, miszerint a háborút minél előbb be kell fejezni. Sőt nyomban közölte velem, hogy ebben az irányban latba veti Himmlerre gyakorolt befolyását. Még bátorított is, hogy magam is kezdeményezzem a dolgot Himmlernél, mert amint mondta, ő tudja, jól állok Himmlernél. Én viszont megígértem Kerstennek, hogy védelmet nyújtok neki Müllerrel szemben. Az első este Zsitomirban, vacsora közben, Himmler minden másról beszélt, mint a háborúról - Indiáról, érintve az indiai filozófia különböző szempontjait, végül rátért egyik vesszőparipájára, a középkori boszorkányperekre. Élénken ismertette a legújabb kutatások eredményeit, és felháborodott azon, hogy milyen sok „jó német vér” - értsd: a „boszorkányok” ezreinek vére - folyt el babonák következtében. Ebből kiindulva rátért a katolikus egyházra és a spanyol inkvizícióra „mint a primitív kereszténység” jellegzetességeire. (A valóságban, ahogy én későbbi kijelentéseiből világosan észrevettem, csodálta a katolikus egyházat; gyakran visszaemlékezett arra is, hogy mint egészen fiatal fiú „hívőként és eltelve az Istenbe vetett bizalommal” maga is ministrált a szentmisén. Azonban, ahogy már egyszer említettem - miközben a katolikus vallásról értekezett -, az apja iránti gyűlölete átalakult a katolikus egyház iránti gyűlöletkomplexussá.) Másnap reggel Brandt Himmler üzenetét továbbította, hogy keressem fel. Himmler délután a Führerhez készül Vinnyicába, de előbb szeretné tudni tőlem, hogyan is áll a kínai-japán kiegyezés tárgyalásainak ügye.

Beszámolóm majdnem az egész délelőttöt igénybe vette. Végül váratlanul azt kérdezte tőlem Himmler: „Olyan komornak látszik, nem érzi jól magát?” „Ellenkezőleg, birodalmi vezető - válaszoltam -, Kersten kezelése alaposan felüdített.” Himmler egy darabig kutató szemmel vizsgálgatott, aztán mondta, örül, hogy hallja, milyen jól megértjük egymást Kerstennel. Ekkor elhatároztam, belevágok a dologba. „Tudom - mondtam -, mennyire igénybe van véve az Ön ideje, mégis szeretnék jelentésem legfontosabb részletéről még szót ejteni. De nem szeretném addig elkezdeni, míg nem tudom, van-e elég ideje, hogy nyugodtan végighallgasson.” Himmler egy kissé idegesnek látszott. „Valami kellemetlenség, valami személyes?” „Nem ilyesmi, csak szeretnék önnek egy ügyet előadni, ami talán egy nehéz döntést kíván.” Ebben a pillanatban Brandt lépett a szobába. Himmler néhány utasítást adott neki, és rám pillantva azt mondta, úgy gondolja, a vinnyicai utat elhalasztja, és délután ismét keressem meg. Himmler az ebédnél bámulatosan élénk volt. Gyanítottam, hogy e mögé meghasonlottságát, kiegyensúlyozatlanságát rejti, amiket szeretne feloldani. Néha ez erőszakolt keménységben nyilvánult meg, vagy, mint most is, vidámságban és szeretetreméltóságban. Étkezés után azonnal a szobájába hívott. Felállt íróasztalától, amit soha nem szokott megtenni, felém jött és megkérdezte, kívánok-e valamit inni. Aztán hellyel kínált, és szivarra gyújtott - ismét egy egészen szokatlan dolog. „Nos, kérem, kezdje el” - mondta udvariasan. Engedélyt kértem arra, hogy a különleges tárgy miatt, amit elő szeretnék adni, kissé hosszasabb lehessek. Himmler bólintott. Azzal kezdtem, hogy elmeséltem hivatalnokkoromból egy kis epizódot, amikor egyszer egy nagyon nehéz jogi esetet igyekeztem megoldani. Rengeteget gyötrődtem rajta, de az ítéletre vonatkozó véleményemet szinte pillanatok alatt megírtam. Ezután hívatott a bíróság elnöke, és kijelentette, ezen a jelentésen két tulajdonság szembetűnő: az egyik, hogy pontos, a másik - és ezt gúnynak szánta -, nagyon gyors munka volt. Szeretne néhány tanácsot adni, reméli

megszívlelem a jövőben. Szakmai szempontból utalt arra, hogy az eljárás anyaga több végkövetkeztetést is megenged. Ahelyett, hogy csak egyetlen vágányon haladjunk és kizárólag egyetlen megoldást vennénk figyelembe, nyugodtan átgondolva alternatív döntést is fontolóra kellett volna venni. Nemcsak a jogi gyakorlatban, ezt fűzte még hozzá, hanem később az életben is találkozik az ember ilyen problémákkal, és mindig nagyon helyes, ha alternatív megoldás lehetőségére is számítunk. Himmler csillogó szemüvegén keresztül kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal, csodálkozva nézett rám. Álltam a pillantását, és folytattam: „Ezeket a szavakat valóban soha nem felejtettem el, és ezek vezettek végül önhöz, birodalmi vezető, hogy egy hasonló kérdést tegyek fel.” Ismét nagyot lélegeztem, és aztán ezt mondtam: „Lehetek olyan merész, birodalmi vezető, hogy megkérdezzem Öntől: melyik fiókjában tartja a háború befejezésének alternatív megoldását?” Himmler teljesen megdöbbenten nézett rám, és nyomasztó csend volt egy darabig, míg végre válaszolni tudott. „Mondja csak, maga hirtelen megbolondult?” A hangja majdnem sipított. „Az idegei felmondták a szolgálatot? Hogy merészel egyáltalán velem így beszélni?” Megvártam, míg első felindulása lecsillapodik. Akkor így válaszoltam: „Tudtam, birodalmi vezető, hogy Ön így fog erre reagálni. Sőt, azt hittem, hogy még rosszabb is lesz.” „Maga sokat dolgozott: néhány hét szabadságra kellene mennie.” Hangja már kevésbé volt emelt és izgatott, ez felbátorított arra, hogy tovább beszéljek. Nagy vonalakban felvázoltam a háborúban részt vevő államok pillanatnyi erőviszonyait, ahogy az adataimból kiderült. Miközben beszéltem, észrevettem, hogy fejtegetéseim felkeltették az érdeklődését. Időnként bólogatott is, anélkül, hogy félbeszakított volna. „Egy olyan ember is, mint Bismarck, hatalma tetőpontján mindig készen tartott egy alternatív megoldást. Németország most még hatalma tetőpontján áll, és még jó kilátásai lehetnek, ha ellenségeit felszólítja a kiegyezésre.” Himmler felállt, és töprengve járkált fel és alá a szobában.

„Amíg Ribbentrop a Führer tanácsadója, lehetetlen, hogy történjen valami ebben az irányban.” Ezek a szavak úgy hangzottak, mintha magában beszélne. Belekapaszkodtam, mielőtt Himmler ismét megrémül a saját bátorságától. Mert ha most nem sikerül erős elhatározásra bírnom, és kötelező egyetértését kicsikarni, jellemét ismerve számolnom kell azzal, hogy nem sokkal később, Hitler hatására bűntudatosan meghasonlás vesz erőt rajta, és visszaesik határozatlanságába. Ezért nyomban megerősítettem nyilatkozatának lényegét, miszerint Ribbentrop elviselhetetlen, mennie kell. „Mindig elutasította külügyi dolgokra vonatkozó gondolataimat, szembeszállt velük” - válaszolta Himmler. Még egy kicsit szítottam a bosszúságát, miközben Japán közvetítésének a sikertelenségére emlékeztettem Németország és Oroszország között, valamint a mi közvetítési kísérletünkre Japán és Kína között, amelyek Ribbentrop önfejűsége és rövidlátása miatt futottak zátonyra. Megemlítettem még azt a jelentést, hogy a Szovjetunió az ipari kombinátjaiban most már kínai munkaerőket foglalkoztat. Himmler lassan az íróasztalához lépett, amelyen egy nagy földgömb állt. Tenyerét végighúzva az óriási szovjet térképen visszafordította a földgömböt, és mutatóujjával jelezte a kis semmiség Németországot. „Ha vesztünk, aligha marad menekvésünk” - mondta. Ugyanezt a kézmozdulatot csinálta Kína fölött: „És mi lesz, ha egy nap Oroszország Kínával szövetkezik? Talán egy fajkeveredéssel egybekötve?” Rövid gondolkodás után így hullottak a szavak: „Isten büntesse meg!” Ezután felém fordulva kérdezte: „Hogy érvényesülnek majd a maga eszméi a gyakorlatban? És honnan akarja tudni, hogy az egész história nem üt-e ránk vissza, mint egy bumeráng? Nagyon is könnyen lehetséges, hogy a nyugati hatalmak ekkor igyekeznek csak igazán összeszűrni a levet a Kelettel?” „Ha a tárgyalások megfelelő módon indulnak, ezt a lehetőséget éppenséggel meg lehet akadályozni” - válaszoltam. „És hogy akarja csinálni?” Kifejtettem, hogy ez soha nem mehet szokványos diplomáciai csatornákon, erre igénybe kell venni a Titkosszolgálat politikai részlegét. Sikertelenség esetén a résztvevőket diszkreditálni és ejteni lehet. Másrészt a túlsó oldalnak mindenesetre tudnia kell, hogy annak, akivel dolguk van, valóban befolyással rendelkező személyek állnak a háta mögött. Ha ő, Himmler kész arra, hogy egy ilyen személyt kijelöljön, és megígéri azt is, hogy Ribbentropot a végén

eltávolítja a külügyminisztérium éléről, akkor én megkísérelném felvenni a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. Ribbentrop félreállítása lenne a bizonyíték arra, hogy új szelek fújnak, és javaslatunknak megvan a kellő támasza. Itt közbeszólt Himmler. „Talán rá tudnám venni Hitlert, hogy elszakadjon Ribbentroptól, ha biztos lennék Bormann támogatásában. De Bormannt semmi körülmények között nem avathatjuk be egy ilyen tervbe. Képes arra, hogy mindent kifordítson, és úgy állítsa be a dolgot, mintha Sztálinnal akarnánk lepaktálni.” Töprengve forgatta ujján a kígyós gyűrűt, ami annak a jele volt, hogy csakugyan erősen koncentrál. „Valóban hisz abban, hogy a külügyminiszter leváltása ellenségeink szemében elegendő bizonyíték egy német politikai irányváltásra?” Én azonnal biztosítottam erről. „És lehetséges volna egy ilyen tervet beindítani anélkül, hogy ellenségeink ezt ne tartanák a gyengeség jelének?” Ismét megvilágítottam neki pontosan azt az utat, amelyen én haladni szándékoznék. Himmler bólogatott közben, és úgy látszott, egyetért a gondolataimmal. Hirtelen megfordult, és Európa térképét kezdte tanulmányozni, amelyik a falon függött. Kis idő múlva így szólt: „Mindeddig csak egy alternatív megoldás szükségességét hangoztatta előttem. Nos, végre próbáljuk meg a konkrét alapokat megbeszélni, amelyen a kompromisszumos tárgyalások egyáltalában megindulhatnának. Kezdjük a britekkel.” „A rendelkezésemre álló információk szerint az angolok álláspontja az kezdtem elmagyarázni-, hogy Észak-Franciaországot ismét ki kell ürítenünk, mert Calais-ban nem fognak megtűrni német ágyúállásokat.” „És gondolja, hogy bizonyos feltételek mellett lehetséges lenne a szövetség testvérnépünkkel?” Vállat vontam, és így válaszoltam: „Ez még hosszú út lesz.”

„És hogy áll a dolog a kontinensen lévő germán területekkel -Hollandiával és Flandriával?” „Vissza kell állítanunk ezeknek az országoknak az eredeti állapotát válaszoltam. - Emellett - és itt rájátszottam az ő faji politikájára - a lojális elemek áttelepülhetnek Németországba...” Himmler megjelölte zöld ceruzájával a térképen Észak-Franciaországot, Hollandiát és Belgium egyes részeit, mint tárgyalási alapot. - „És Franciaország?” - kérdezte habozva. „Itt egy olyan megoldás lebeg előttem, amely a német-francia gazdasági érdekek összefogását, érdekegyeztetését célozná meg. Mindenesetre Franciaország saját politikai arculatát helyre kell állítani. A német-francia viszonyt nem szabad újra kiagyalt előítéletekkel vagy politikai gyűlölködéssel megterhelni. Ez érvényes Elzászra is. Ön tudja, magam is Saarbrückenből származom, és tapasztalatból tudom, hogy Franciaország mekkora hibát követett el, amikor az első világháború után a Saar-vidéket bekebelezte.” „De - vetette közbe rosszallóan Himmler - Elzász lakosságának nagy része német vér, amelyet még alig érintett a francia kultúra.” Végül azonban, ha vonakodva is, zöld félkört húzott Franciaország köré. Azután becsíkoztuk Svájcot és Olaszországot, és akkor - ceruzájával Ausztriára mutatva - kitört: „De ez a mienk marad.” Ezután töprengve szemlélte Csehszlovákiát. „És ezzel itt mi történik?” „A Szudéta-vidék politikailag és közigazgatásilag a birodalomban marad. Csehország és Szlovákia autonóm kormányokat kapnak, de gazdasági tekintetben a birodalomhoz tartoznak. Azt hiszem, hogy egész DélkeletEurópára ez a megoldás lenne a legjobb - ide számítva Horvátországot, Szerbiát, Bulgáriát, Görögországot és Romániát” - és miközben ezt fejtegettem, félbeszakított: „Ez hosszú távon gazdasági versengésre vezetne Nagy-Britanniával, és ugyanazokat a régi feszültségeket váltaná ki, mint eddig.”

Aztán Lengyelországról beszéltünk és a balti államokról. „A lengyel nép nekünk kell, hogy dolgozzon - mondta parancsoló hangon - és itt terjeszkedési területet kell biztosítani Finnország részére - miközben a zöld irónnal a balti államokra mutatott. - A finnek megbízható népség. Ez az északi csücsök ezért nyilván kevesebb fejfájást fog okozni nekünk.” Ezután Oroszországra nézett. Hosszabb szünet állt be. „Ha jól értem magát - szólalt meg újra akkor minden területi nyereségünket keleten, mint kézizálogot az Oroszországgal elkövetkezendő tárgyaláson, a mérleg serpenyőjébe kell dobnunk.” „Igen, birodalmi vezető.” Ebben az összefüggésben emlékeztettem Laval francia miniszterelnök egy Hitlernek tett kijelentésére: „Hitler úr, ön egy nagy háborút visel, hogy egy új Európát építsen, de önnek előbb egy új Európát kell építenie, hogy nagy háborúját (az Oroszország elleni háborúról volt szó) megvívhassa.” „Egy kompromisszumos békének - folytattam - természetesen olyannak kell lennie, hogy Németország a jövőben is képes legyen a Kelettel szemben megállni a helyét.” Beszélgetésünk a késő éjszakába nyúlt. Végül azonban elértem, hogy Himmler késznek mutatkozott rá: mostantól maga is aktívan be fog kapcsolódni a külpolitikai játékba. Sőt kezet adott rá, hogy Ribbentropnak karácsonyig (1942-ről volt szó) távoznia kell a posztjáról. Ezenfelül elvi engedélyt kaptam, hogy a külföldön működő hírszolgálatunk rendelkezésére álló csatornákon keresztül kapcsolatokat teremtsek a Nyugattal. „A tervéhez hozzájárulok - mondta végezetül -, de azzal, hogy én magát, ha netán súlyos hibákat követ el a megfelelő előkészítési munkák során, úgy ejtem el, mint egy forró széndarabot.” Ezzel Himmler cselekvési szabadságot adott nekem - ez több volt, mint amennyit egyáltalán remélni mertem. Csakhogy akkor még nem voltam teljesen tudatában, hogy ennek a döntésnek a megvalósítását mennyire befolyásolhatják olyan tényezők, amelyeket nem én ellenőrzök. Arra sem

gondoltam, hogy Himmler, labilis jellemének hatására, a pillanatnyi legjobb szándékait milyen hamar és gyakran váltja át az ellenkezőjükre. Akárhogyan is, lehetőséget adott nekem a startra, és mostantól kezdve gondolataim és erőfeszítéseim lényegében arra irányultak, hogy Németországot kivezessem a kétfrontos háború zsákutcájából. Nem vitás, akkoriban még túlságosan idealista voltam, és erősen hittem abban, hogy sikerrel járok majd. Igazában azonban most a csalódások hosszú láncolata kezdődött, amit csak nagyon ritkán szakított meg reményteli kilátások felvillanása. És a végén be kellett vallanom magamnak, hogy én bizony csupán nagyon is picinyke kerék voltam a dolgok fejlődésének roppant nagy gépezetében.

BORMANN-MÜLLER 1942 nyarától Himmler és Bormann között egyre feszültebbé vált a viszony. Arról volt szó, hogy ki legyen a Führer első számú kegyence. A kettőjük közötti ellentét éppen olyan nagy volt, mint amilyen erős volt a jellembeli különbség közöttük - míg Bormann egy mindig támadásra kész, hegyes karó volt egy krumpliföldön, addig Himmler olyannak tűnt, mint egy gólya a salátafejek között - az utóbbi sosem lett volna képes rá, hogy ellenfelét félreállítsa. Ehhez jött még, hogy Himmler mindig taktikai hibákat követett el, amiket Bormann ügyesen kihasznált. Így Bormann-nak sikerült egy nem veszélytelen aduhoz jutnia azáltal, hogy Himmler a pártkancelláriához folyamodott személyes kölcsönért. Himmler feleségétől - aki egy lánnyal ajándékozta meg - különváltan élt, és hivatalosan a válást elutasította, nemcsak, mint nekem elmesélte, közös gyermekük miatt, de elvi okokból is. Az asszonyt (aki bár sokkal idősebb volt nála, de már házasságuk előtt mint ápolónő önfeláldozóan ápolta) nem akarta a válással félrelökni, és olyan benyomást kelteni, mintha már nem volna elég jó a számára. Emellett azonban viszonya volt egy lánnyal, akitől házasságon kívül két gyermeke született, s ezeken nagy szeretettel csüggött. Mindent megtett értük, ami egy hivatali fizetésből lehetséges volt. És annak az embernek, aki Hitler után a legnagyobb hatalom volt a Harmadik Birodalomban, s aki szerteágazó gazdasági szervezetei és egyéb kapcsolatai révén milliók felett rendelkezhetett, hirtelen nehézségei támadtak családja és házasságon kívüli gyermekei eltartásában. Kénytelen volt éppen riválisához, Bormannhoz fordulni, hogy a párt pénzéből részlettörlesztésre kb. 80 ezer márkát felvehessen. Később megkérdezte tőlem, hogy vajon a kamatokat nem számították-e számára nagyon előnyösen. Felismerve ennek a helyzetnek a veszélyességét, azt ajánlottam Himmlernek, hogy azonnal fizesse vissza az összeget készpénzben. Minthogy ez építkezési kölcsön volt, lehetőség volt arra, hogy jelzálogkölcsönökkel vagy átruházásokkal más biztosítékokat szerezzen. Lemondóan utasított el, ezekkel a szavakkal: „Ilyen teljesen egyéni dolgokban különösen korrekt szeretnék lenni, és senki mást nem akarok igénybe venni.”

Amikor Himmlerrel egy más alkalommal a Bormannhoz fűződő feszült viszonyáról esett szó, azt mondta, hogy a Führer annyira odavan ezért az emberért, annyira megszokta a munkamódszerét, hogy nagyon nehéz lenne a befolyását csökkenteni, vagy a hatáskörét szűkíteni. Ezáltal „egyszerűen kényszerítve vagyok együttműködni Bormann-nal, bár minden okom meglenne arra, hogy az állásából kimozdítsam. Úgy vélem, hogy Hitler hibás döntéseiért ő is felelős.” Később sokszor kérdeztem, hogy voltaképpen honnan Bormann-nak, ennek az egykori mecklenburgi gazdatisztnek hatalmi helyzete. Külsejére nézve kevéssé volt rokonszenves. Tömzsi, vaskos ember volt, előrehajló, kerek vállakkal és bikanyakkal. A fejét mindig egy kicsit előretolta, mintha nyaki izmának ellenállása túlságosan erős lett volna. Engem mindig egy bokszolóra emlékeztetett, aki előretolt felsőtesttel és gyors pillantásokkal méri fel az ellenfelét, aztán hirtelen ront neki. Hitlerre gyakorolt nagy hatása bizonyára összefüggésben volt Bormann politikai múltjával. Mint a fekete Reichswehr hajdani tagja, és a franciák elleni Ruhr-vidéki harcokban tevékeny szabotőr, már korán összeakadt a párttal, és értette a módját, hogy Rudolf Hess támogatását élvezve, lassanként, szívósan és makacsul, egyre inkább felküzdje magát. Ő, Heydrichhez hasonlóan személyi nyilvántartást vezetett - volt egyféle politikai hírszerző osztálya kapcsolatban az SD belföldi hírszolgálatával. Minden kinevezésnél, katonai vagy párttagsági előléptetésnél Bormann volt az, aki már Hess idejében ennek a kartotéknak az alapján politikai véleményt tudott nyilvánítani, és ragyogóan kihasználta ezt a hatalmi eszközt. Ezzel nemcsak azt érte el, hogy a párt magasabb vezetőire tudott befolyást gyakorolni, s ezeket bizonyos értelemben sakkban tartani, de egyszersmind hatott minden birodalmi ágazat teljes személyzeti politikájára. Amikor aztán hajdani protektorának, Hessnek a helye (akit ő őrültnek nyilvánított) megüresedett, addig sürgölődött, míg Hitler legközelebbi környezetében egyre inkább pótolhatatlannak és minden belső ügyben járatosnak és beavatottnak tűnt fel. Az idők folyamán bámulatos ügyességre tett szert abban, hogy nemcsak állandó jelenlétével, hanem ügyesen megválasztott közbeszólásaival Hitlert elterelje a kellemetlen témáktól, vagy más irányba dirigálja. Ehhez járult elsőrangú emlékezőtehetsége, egy olyan tulajdonság, amit Hitler különösen értékesnek talált. Minél totálisabb lett a rendszer, annál nehezebbé vált a problémák sűrűjéből kiválasztani a Hitler akarata és felfogása szerinti legfontosabbakat. Hitler egészségének megromlásával, testi erejének gyengülésével ez a feladat kétségtelenül nagy

idegi megerőltetést kívánt tőle. De minél ingerlékenyebbé és nehézkesebbé vált Hitler - különösen a legutolsó háborús években -, annál nélkülözhetetlenebbé tette magát a szinte éjjel-nappal jelenlévő Bormann. Ügyességével, ahogy leegyszerűsítette a dolgokat, zavaros, komplikált ügyek lényegi pontjait összefoglalva, tiszta képet tudott nyújtani. Kifejlesztette magában azt a képességet, hogy amit elmondott, az logikus, lélektanilag jól felépített volt, úgyhogy előadása végén a döntés útja nyilvánvaló lett. Én ezt a művészetét nemegyszer megcsodáltam, és magam is megpróbálkoztam hasonló előadásmóddal, de nekem ilyen tökéletesen soha sem sikerült. Amint mondtam, Bormann és Hitler eléggé ellentétes jelenségek voltak, viszont Bormann mind külsejében, mind jellemképében nagyon emlékeztetett egy már ábrázolt másik figurára, Müllerre. Arra a csodálatos köpönyegforgatásra, amit ez az ember egy nap művelt, még egyszer vissza kell térnem. A Vörös Zenekar” bemutatásánál már megjegyeztem, hogy Müller már akkoriban azzal a gondolattal játszott, hogy egyre inkább elhatárolja magát a szovjet titkosszolgálat ellen folytatott munkáktól. 1943 tavaszán, BerlinWannseeban, egy értekezlet alkalmával, amelyen minden külföldön tevékenykedő rendőri attasénk részt vett, Müller váratlanul beszélgetésre hívott. Megnyerő udvariassággal előadott nézetei inkább megleptek, hiszen akkor már nyíltan ellenséges viszonyban voltunk. Ő, kezdte, leleplezése óta a „ Vörös Zenekar" árulási ügyeinek motívumaival és szellemi hátterével foglalkozott. - „Nem tapasztalta maga is - kérdezte -, hogy a szovjet befolyás Nyugat-Európában nemcsak a kommunista beállítottságú munkáskörökben létezik, hanem behatolt a szellemi értelmiségi rétegekbe is? Én ebben egy korunk helyzetéből kényszerűen adódó jelenséget látok, ami azért terjedhet, mert megfelel a mi nyugati kultúránk szellemi közömbösségének. Gondolok itt a Harmadik Birodalom eszmevilágára is, mert a nemzetiszocializmus is egyfajta trágyája ennek az intellektuális táptalajnak, amelyben szellemi bizonytalanság és egyfajta politikai nihilizmus tenyészik. És szemben ezzel áll Oroszország, amely lassanként egységes szellemi, biológiai, kompromisszum nélküli erejével hat. Egy anyagi és szellemi világforradalom messzemutató céljával pozitív elektromos töltést nyújt a nyugati feszültségesésnek.”

Ezek voltak ennek az embernek különösen hangzó szavai, aki a nemzetiszocialista Németországban kíméletlen rendszerességgel és brutális keménységgel üldözte a kommunizmus minden megnyilvánulását. Müller bortól vörös szemekkel támaszkodott karosszékére, és néhány másodpercig kövér, húsos kezeit bámulta. „Nézze Schellenberg - folytatta gunyorosan -, én nagyon alacsonyról jövök, és a toprongyból kemény munkával küzdöttem fel magamat. Ön azonban intellektuel, ezért egészen más eszmei világhoz tartozik, bár személyesen egy megmerevedett séma foglya. De vannak olyan intellektuelek is, akik megtették az ugrást a másik világba. Én itt a »Vörös Zenekar« néhány emberére gondolok - például Schulze-Boysenra vagy Harnackra. Ők is az ön világából valók, de egészen másfajták - ők nem maradtak le félúton, hanem valóban forradalmárok voltak, akik mindig a teljes megoldást keresték, és ehhez a vonalhoz halálukig hűek maradtak. Amit akartak, azt a nemzetiszocializmus a sok kompromisszumával egyszerűen nem nyújthatta számukra - legfeljebb egy szellemi kommunizmust. A mi intellektuális felső rétegünket az ő tisztátalan szellemiségével a nemzetiszocializmus nem tudta átformálni, és ebbe a vákuumba tör most be a kommunista Kelet. Ha elveszítjük a háborút, ez nem annyira az oroszok katonai ereje miatt következik be, hanem sokkal inkább a vezető rétegünk szellemi képessége miatt. Kevésbé gondolok itt Hitlerre, mint inkább a környezetére. Ha a Führer 1933-tól 1938ig rám hallgat, akkor itt először is alaposan és kíméletlenül kitakarít, és nem hagyja magát a Wehrmacht vezetőitől félrevezetni.” Egyre nyugtalanabb lettem. Mire akar Müller kilyukadni? Gyorsan kiitta a poharát, és keserűen meredt maga elé. Egy másik kijelentésére kellett gondolnom, amit nemrégen tett előttem: „Az egész intelligenciát egy bányába terelném, aztán mindenestül felrobbantanám.” Már fel akartam állni, amikor Müller ismét beszélni kezdett: „Nem tudok segíteni magamon, de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Sztálin jó úton jár. A nyugati államvezetést magasan felülmúlja, és ha még volna szavam, akkor a lehető leggyorsabban rendeznénk vele dolgainkat. Ez akkora csapást mérne a Nyugatra, és rengeteg kétszínűségére, amely után nem tudna feltápászkodni.” Ezután Müller válogatott bajor kifejezésekkel kezdte szidni a degenerált

Nyugatot, és a mi teljes vezető rétegünk csődjét. Minthogy ő eleven kartotékrendszer volt, és minden jelentős személyiség legapróbb intimitását is ismerte, eléggé érdekes megállapításokkal szolgált nekem róluk, ahogy önmagával diskurált. Mégis, alig tudtam elnyomni bizonyos rossz érzést magamban. Miért beszélt ő most egyszerre velem ilyen nyíltan saját politikai pálfordulásáról? Úgy tettem, mintha mindezt nem venném komolyan, és megkíséreltem tréfával elütni, mondván: „Na szép, Müller bajtárs, mostantól kezdve valamennyien »Heil Sztálint« mondunk, Müller hivatalvezető lesz az NKVDnél.” Müller dühösen, lenézően nézett rám, és harapósan megjegyezte: „Magának már az orrán is látszik, hogy nyugatos fertőzésben szenved.” Nos, világosabban nem is beszélhetett volna velem. Megszakítottam a beszélgetést és elbúcsúztam anélkül, hogy gondolataimat ettől az érdekes mülleri monológtól el tudtam volna terelni. Most már tisztában voltam vele, hogy Müller teljes hátraarcot csinált, és már nem hitt Németország győzelmében. Ettől kezdve megerősödött bennem az a gyanú, hogy kapcsolatban áll a szovjet titkosszolgálattal. Ezért nem is lepett meg nagyon, hogy 1950-ben egy orosz fogságból hazatérő tiszt arról tájékoztatott, Müller 1945 óta átállt a Szovjetunióhoz, 1948-ban Moszkvában látta őt utoljára, majd nem sokkal később meghalt.

KUDARCOK Oroszországban közben fordulat kezdődött a háborúban, amelynek a következményei még nehezen voltak beláthatok. A Volgánál tombolt az elkeseredett harc Sztálingrádért, ami számunkra katasztrófával fenyegetett. Rommelt is súlyos csapások érték Afrikában - El-Alamein-nél visszavonulásra kényszerült. Nyugaton nőtt egy angol-amerikai invázió lehetősége. Ez a politikai vezetést olyan meggondolásra késztette, hogy most már a német nép utolsó tartalékát is mozgósítani kell, és meg kell hirdetni a „totális” háborút. Én végig arra vártam, hogy Himmler beváltja ígéretét, amit Ribbentrop leváltatásáról tett, de hiába. Pillanatnyilag a Himmler körüli légkör is olyan feszült volt, hogy aligha lett volna célszerű erre emlékeztetnem, és egy új, nyugodt beszélgetést kezdeményeznem. Néhány hónapja ugyanis a pozíciója Hitlernél - néhány nem várt esemény miatt érezhetően megrendült, ilyen esemény volt Horia Sima szökése is. A román Vasgárda vezetőjének, aki addig még mindig német internálásban volt, sikerült a Bernau melletti Bergenbrückből megszöknie. Müller, aki azonnal nagyszabású felkutatási akciót rendelt el, nem szólt egyetlen szót sem Himmlernek e szökésről. Közben azonban Ribbentrop értesült róla, és ő nagyon jól tudta, hogy a Vasgárda-komplexum a Hitler-Himmler-kapcsolat neuralgikus pontja. (A már említett esemény óta Hitler szentül hitte, hogy Himmler Romániában a saját számlájára politizál.) Ribbentrop azonnal Hitlerhez rohant és elmondta neki, hogy a szökevény Horia Sima Olaszországban van, és onnan ismét puccsot tervez. Hitler, aki Antonescunak becsületszavát adta, hogy nem engedik szabadon Horia Simát, csak közös megegyezés után - dühöngött Zabolátlanul ordított dühében, hogy Himmler és én megint megkíséreltünk összeesküvést szervezni Romániában és ekkor aztán ömlöttek a szavak: ő a fekete pestist (az SS-t) egy napon tűzzel és kénnel füstöli ki. Szerencsére rövid idő múlva Horia Simát sikerült ismét elfognunk. Lassanként kezdett a feszült légkör enyhülni Hitler és Himmler között. Ez a

közjáték azonban azt eredményezte, hogy Ribbentrop helyzete ismét a régi lett, sőt megerősödött, és leváltására egyelőre még csak gondolni sem lehetett. Amikor én nem sokkal ezután beszéltem erről Himmlerrel, nagyon lesújtottnak látszott. (Közben a sztálingrádi csata - német vereséggel - véget ért, és Észak-Afrikában további vereségeket szenvedtünk.) Amikor én mégis óvatosan az ígéretére emlékeztettem, azt mondta, hogy ez most már amúgy is elkésett. Nemcsak a Ribbentrop-probléma vesztette el aktualitását, hanem minden más út is bezárult. És csak a legnagyobb fáradsággal tudtam rábírni arra, hogy továbbra is támogassa tárgyalási kísérleteimet. Mindennek ellenére nem ejtettem el a gondolatot, hogy Ribbentropot meg kell buktatni. A zsitomiri megbeszélés után tájékoztattam Luther helyettes államtitkárt, mit tartok arról a szerencsétlen befolyásról, amelyet a külügyminiszter Hitlerre gyakorol, és céloztam neki a jövőt illető terveimre is. Egyszersmind kértem, segítsen nekem abban, hogy megfelelő anyaghoz jussak, amivel siettethetném Ribbentrop megbuktatását. Javaslatom termékeny talajra talált. Ez ugyanis abban az időben volt, amikor a külügyminiszter és bizalmasa között meglehetősen erős feszültség támadt, részben magánjellegű okok miatt. Így például a két feleség között ellentét támadt; ezen felül Luther úgy gondolta, már nem tehet eleget Ribbentrop folytonos és egyre magasabb privát igényeinek, amikkel a Külügyminisztérium titkos alapját óhajtotta megcsapolni. Eddig igyekezett fedezni a főnök különleges életvitelét, de Ribbentrop a követeléseiben már olyan messzire ment, hogy Luther kezdett kételkedni értelmi képességeiben. Többek között a háború kellős közepén Ribbentrop villájában a tapétát négyszer kellett kicserélni, mert a színe nem felelt meg ízlésének. Luthernek az a készsége azonban, hogy segédkezik főnöke megbuktatásában, nemcsak önzetlen motívumokból származott. Azt mondta, hogy így lehetősége lenne Himmlernél rehabilitáltatnia magát az SS állandó rágalmazásaival szemben, és megjavítani a hozzá fűződő viszonyát. Mindenesetre Luther súlyos hibát követett el. Attolico olasz követ fogadásán Himmler, akinek beszámoltam beszélgetésünkről, Lutherrel szemben első ízben mutatkozott megint barátságosnak. Ez annyira felbátorította Luthert, hogy tekintet nélkül a sok jelenlévő külföldi vendégre, ráakaszkodott

Himmlerre, mintha puszipajtások volnának. Ezekben a dolgokban Himmler azonban különlegesen érzékeny volt. Udvarias maradt ugyan, de másnap nyomban felhívott, és kiöntötte bosszúságát és kedvetlenségét az ilyen tolakodó viselkedés miatt. Nem sokkal ezután berlini kiejtésével telefonált Luther: „Minden rendben van, a maga főnöke olyan ember, akivel lehet beszélni. Felőlem Ribbentropot elviheti az ördög.” Ebben a hangnemben folytatta még egy darabig, amíg azt nem mondtam neki, hogy másnap szeretnék beszélni vele. Féltem, hogy gátlástalanságában addig merészkedik, hogy még mielőtt velem beszélt volna, behúz egyet Ribbentropnak. Ez, és a Himmlerrel szembeni ostoba magatartása volt beszélgetésünk témája, amikor is Luther égre-földre hivatkozva megígérte, a jövőben elővigyázatosabb lesz, és nem kezd semmi önálló vállalkozásba külügyminisztere ellen. Nem sokkal később - 1943 január vége volt - jelentkezett egyik előadója nálam, és meglehetősen izgatottan számolt be arról, hogy Luther egy aktát állított össze Ribbentrop ellen, amiben arra hivatkozik, hogy komoly kétségek merültek fel Ribbentrop elmeállapotát illetően, és már aligha képes külügyminiszteri kötelességeit tovább ellátni. Bízva Himmler és az én támogatásomban, ezt a jelentést különböző kormányhelyekre elküldte, abban a reményben, hogy így eléri Ribbentrop bukását. Már csak Himmler döntésére várnak. Luther azt követeli, hogy én Himmlert azonnali fellépésre bírjam Ribbentrop ellen, és nyomban szervezzek meg egy találkozást vele. Úgy nagyjából egészében üdvözöltem Luthernek ezt a lépését, annak ellenére, hogy ígéretét nem tartotta be, és bolondság volt tőle engem idő előtt felhasználni. Ezért azt mondtam, minden Himmler jóváhagyásától függ, amit én még aznap, remélem, megkapok. Este felhívtam Himmlert, aki azonnal magához hívott. Szerencsétlenül nekem előbb még néhány titkosszolgálati ügyet kellett vele megbeszélni, amely meglehetősen hosszú időt vett igénybe. Amikor végül Luther lépéséről kezdtem beszélni, észrevettem, hogy meglehetősen ideges és türelmetlen lett. Mindjárt ezután Wolff SS tábornok nézett be, és figyelmeztette, ideje indulnia. Nem tudtam, hogy neki akkor este egy nyilvános gyűlésen kell részt vennie, különben megkíséreltem volna a megbeszélést előbbre tenni. Miután Wolff egy pillanatra elhagyta a termet, még egyszer nógattam, hogy nyomban tegyen lépéseket Luther támogatására.

Himmler habozott, és ide-oda fordult. Abban a pillanatban, amikor úgy látszott, kimondja az igent, visszajött Wolff Himmler köpenyével. Himmler felállt és kijelentette: „Jó, egyetértek.” Ekkor dobta be Wolff hirtelen, aki Luthert sohasem szerette, és a mi beszélgetésünkből meghallott valamit: „De birodalmi vezető, csak nem engedheti meg, hogy Joachim Ribbentrop SS tábornokot, aki egyike a legmagasabb rangot viselőknek a mi rendünkben, ez a csibész Luther kilódítsa. Ez a rend szabályainak súlyos megsértése lenne. Biztos vagyok benne, hogy ebbe Hitler soha nem egyezik bele.” Nagyon is jól tudtam, hogy Luther sorsa - az SS-etikett szerint - elintéződött és meg van pecsételve. Villámgyorsan átgondoltam, hogy mit kell tennem. Okosabbnak látszott, ha feladom az ellenállást, és kivárok egy alkalmasabb pillanatot. Észrevettem ugyanis, hogy Himmler ellenszenve Lutherrel szemben Wolff szavaira ismét feléledt. „Igen, igen Farkaska, magának igaza van...” Még egyszer kértem, ne döntsön ebben az ügyben elsietve, ez az ügy túlságosan súlyos és túl messzire is nyúló. Féltem azonban, hogy Himmler már döntött. Csalódottan tértem vissza lakásomba, nem tudva, mi fog történni. Legszívesebben még azon az éjszakán jelentkeztem volna Himmlernél még egyszer, hogy áthangoljam, de tudtam, mennyire gyűlöli, ha a nyugalom óráiban feleslegesen zavarják. Ezer lehetőséget gondoltam át, de semmilyen kiutat nem találtam arra, hogy megakadályozzam a legrosszabbat. Éjfélkor tépelődéseimből Müller telefonhívása riasztott fel. Arra kért, hogy azonnal tájékoztassam a Luther-ügyben. Ezenkívül másnap reggel Luther előadója jelenjen meg, és írásban is rögzítse a velem történt rövid beszélgetését. Ő, Müller, úgy gondolja, hogy az a nyilatkozat lesz a fő bizonyítéka a Luther elleni eljárásnak. Mindjárt korán reggel felhívtam Himmlert. Megkísérelte, hogy ezekkel a szavakkal kitérjen: „Nyugodjon meg, eddig még nincs végleges határozat Luther ellen. Bármi történjék is, még mindig van elegendő időnk, hogy átgondoljuk a dolgot. Lehetőséget adok magának, hogy még egyszer megbeszéljük ezt az esetet.”

De Müller már másnap kihallgatta Luther egyik közvetlen munkatársát, majd letartóztatta. Utána több letartóztatás is történt a külügyben, végül maga Luther is sorra került. A hosszan tartó, fárasztó kihallgatások alatt, amelyeknek a gyanúsítottakat alávetették, mindnyájan megmaradtak véleményük mellett. Ribbentropot valamennyien súlyosan elmarasztalták elannyira, hogy már ez a néhány kihallgatási eredmény elég lehetett volna ha a legfelső vezetés hivatása magaslatán áll hogy Ribbentropot leváltsák. Ám a Harmadik Birodalom gépezete másképpen működött. Mindenekfölött ott álltak az SS-rend szabályzatai. Így a különösen terhelő vallomásokat eltávolították a jegyzőkönyvből, és ezek eltűntek Himmler íróasztalában. Hogy ezt Himmler csak azért tette, mert védeni akarta az SS jó hírnevét, vagy sokkal inkább azért, mert később, szükség esetén ezek Ribbentrop ellen elégséges terhelő anyagot szolgáltathattak, soha nem tudtam megállapítani. Nyolc nap múlva Ribbentrop megkapta a kihallgatási jegyzőkönyveket és felkereste Hitlert. Úgy kommentálta az „affért”, hogy az egy alárendelt hivatalnok sajnálatos támadása az ellen a külpolitika ellen, amelyet maga Hitler irányított. Ezért azt követeli, hogy Luthert engedetlenség miatt menesszék a hivatalból, defetizmus miatt pedig akasszák fel. De ez Hitlernek is sok lehetett. Nyilván megbeszélte a dolgot Himmlerrel, mert végül is arra az álláspontra helyezkedett, hogy Luthert el kell bocsátani, és koncentrációs táborba kell zárni. Amikor később Himmlerrel beszéltem erről, megmondtam neki nyíltan, hogy a magatartása ebben az esetben nagyon szerencsétlen volt. Hallgatagon fogadta ezt a szemrehányást. Azokat a súlyos büntetéseket, amelyeket Ribbentrop Luther kollégáira is ki akart méretni, megakadályozta, és úgy intézkedett, hogy ezeket frontszolgálatra át kell vezényelni a Waffen-SS kötelékeibe. A háború befejezése után hallottam, hogy az oroszok Berlinbe érkezésekor Luther, hivatkozva hosszú koncentrációs táborbeli fogságára, megtagadta egy híd helyrehozatalánál a segítséget. Ezért az oroszok az engedelmesség megtagadása címén állítólag nyomban agyonlőtték. A Luther-eset megmutatta nekem, hogy milyen elhamarkodottan követnek el az emberek végzetessé váló cselekedeteket. Be kell vallanom azt is, e

körülmény nemcsak nyugtalansággal töltött el, hogy Himmler stábjának legfiatalabb tagjaként teljesen önálló cselekvési hatáskörrel rendelkezem, sőt most egyfajta bizonytalansági érzés ellen is küzdenem kellett. Vajon Himmler egyáltalában becsületesen gondolta-e az ígéretét? Úgy látszott, hogy a határozatlanság uralkodott el ismét a jellemén, és elhatároztam, hogy követeléseim terén nem lépem át határaimat. Célszerűbbnek láttam, hogy egyelőre nyugodni hagyom a Ribbentrop-ügyet, és terveim megvalósítására saját titkosszolgálati kapcsolataimat használom fel. 1942. nyár végén először kíséreltem meg a Nyugattal összeköttetést teremteni. Arról volt szó, hogy Cable, zürichi angol főkonzult óvatosan letapogassuk a háború befejezésének lehetőségeiről. Az volt a nézetem. Cable olyan személy, aki előterjesztheti Churchillnek az ügyet. Nehéz volt kizárni a gyanút, hogy ez nem titkosszolgálati "játék" pusztán - mint a Venlo-esetben volt. Cable úgy látszott, nagyon jól volt tájékozódva rólam és magatartásomról, és hajlandó volt előzetes tárgyalást kezdeni egy meghatalmazott német küldöttel. Valamivel később közöltette velem, hogy Churchilltől teljhatalmat kapott erre a nem hivatalos tárgyalásra. Arra is kész volt, hogy titkosszolgálati szinten való megbeszélések végett, bizonyos kikötésekkel, akár Németországba is elutazik. Mielőtt azonban továbbmerészkedtem volna, megkíséreltem Himmler hozzájárulását megszerezni. Reagálása több, mint groteszk volt. Ide-oda forgolódott, végül megkérdezte, nem volna-e a leghelyesebb az egész ügyet előbb Ribbentroppal megbeszélni. Erre felforrt bennem a méreg. Figyelmeztettem, hogy az egész terv Ribbentrop kikapcsolásán nyugszik, és az ő javaslata teljes sikertelenségre vezetne. Türelmetlenül válaszolt erre: „Torkig vagyok azzal, hogy a Führer ellen dolgozzam. Ez a végleges határozatom, és ebbe bele kell nyugodnia.” Ez ismét az a Himmler volt, aki teljesen urának és parancsolójának a fennhatósága alatt áll - amit Hitler parancsolt, törvény volt számára, amit mondott, az szinte vallási tabu, még a zsidók tömeges elpusztításának szörnyűségei is. Mert ezek nem Himmler agyából származtak, hanem sokkal inkább Hitler agyrémei voltak. Hogy milyen kirívóan szabdalják szét Himmler jellemét a különböző, egymásnak ellentmondó rétegek, arról a

Biztonsági Rendőrség (SD) egy parancsnoka mesélt el nekem mint szemtanú 1944 januárjában egy jellemző példát: A volhiniai németség áttelepülésekor Himmler meglátogatott egy gyüjtőtábort Északkelet-Lengyelországban. A kivándorlók elragadtatva üdvözölték, és Himmler őszinte megindultsággal szorította magához a körülötte rajzó gyermekeket. Ezeknek az embereknek a jámbor együgyűsége és az örömük, hogy a birodalomban biztos talajon megvethetik a lábukat, könnyekig meghatotta. Másnap Rigában szemlén vett részt. Az észt és lett segédrendőrség akkor összesen kétszáz zsidót tartóztatott le szabotázs, kémkedés, árdrágítás vádjával. Arra a kérdésre, hogy mi történjék a letartóztatottakkal, Himmler igen rövid habozás után hidegen adta ki a parancsot: „Agyonlőni!” De térjünk vissza Cable-hoz. Tényleg Ribbentrop elé vitték az ügyet, Himmler valószínűleg sisakrostélyt leeresztve harcolt, és az ügy hátteréről semmit sem mondott. Valamivel később egy feljegyzést kaptam Ribbentroptól, amelyben többek között Hitlernek a következő utasítása volt olvasható: „Megtiltom a külföldi hírszerző szolgálatunknak, egyszer és mindenkorra, hogy ilyen kapcsolatokba bocsátkozzon ellenséges ország állampolgáraival, minthogy ezt defetizmusnak tekintem, és a jövőben megbüntetem. Ha egy angol beszélni akar velünk, akkor mindenekelőtt nyújtson át nekünk egy megadási nyilatkozatot.” Természetesen Hitler az esetet megbeszélte előbb Himmlerrel. Amikor újra találkoztam Himmlerrel, rosszkedvű volt és hallgatag. Megkíséreltem még egyszer kérlelni, és kijelentettem, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Ő kitért előlem: „Talán hibát követett el, talán nem volt okos közvetlenül megkeresni a briteket. Talán jobb lett volna, ha egy semlegest használ fel lökhárítónak.” „Jó - mondtam -, a jövőben megpróbálok semleges csatornákat felhasználni.” Számomra az volt a fontos, hogy legalább zsitomiri ígéretének beváltására késztessem. Himmler láthatóan megkönnyebbülve járult hozzá. Úgy érezte, hogy ezzel fel van mentve a további lelkiismeret-furdalások alól. Kihasználtam a pillanatot, és hozzáfűztem, hogy egy titkosszolgálatnál lehetetlen ellenséges állampolgárokkal elkerülni az érintkezést, mint ahogy ezt Ribbentrop jegyzéke követeli. „A részleteket nem akarom tudni - hárított el magától Himmler. - Ez a maga

felelőssége.” Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem. Himmler hirtelen megváltozása annak volt tulajdonítható, hogy ismét bekerült Hitler bűvkörébe, és saját jobb belátása ellenére fordított a vitorlán; vagy talán annak is, hogy túldolgozta magát és fáradt, közömbös lett. Nyilván Hitler is észrevette ezt a túlterheltséget, mert 1943 januárjában Ernst Kaltenbrunner SS tábornokot nevezte ki Heydrich utódául a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnökévé. Hitler úgy látszott, meg van győződve arról, hogy ez a kemény legény minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami egy ilyen pozícióhoz szükséges; nem utolsósorban a feltétlen engedelmesség, a személyes hűség és az a körülmény, hogy Ostmarkból (Ausztria) való honfitársa az illető, segíthették elő Hitler döntését. Előzően Himmler minden magasabb rangú SS és rendőrségi vezetőt megvizsgáltatott Kerstennel, hogy megállapítsa, ki a legalkalmasabb erre a hivatalra. Nekem aztán elmesélte Kersten, hogy kevés olyan szívós és kemény „ökör” fordult meg a keze alatt, mint Kaltenbrunner. „Valószínű, hogy csak berúgott állapotában képes gondolkozni.” Kaltenbrunner óriás termetű, nehézkes mozgású ember volt jellegzetes szögletes állal, bikanyakkal és a dohányzástól barna ujjakkal. Legkevesebb napi száz cigarettát szívott. Hiányos fogainak láttán Himmler parancsot adott neki, hogy menjen végre fogorvoshoz. Amikor beszélt, szögletes arca teljesen kifejezéstelen maradt. Aztán hirtelen, teljesen váratlanul öklével az asztalra vágott. És bár én az ő közelében durva jelleme miatt inkább betegnek, mint jól éreztem magam, ennek ellenére megkíséreltem, hogy szolgálati kapcsolatainkat ne befolyásolják a szenvedélyes érzések. De rövid időn belül az osztrák óriás és köztem nyilvánvalóvá vált az ellenszenv. Az ő szemében, aki fanatikus nemzetiszocialista volt és „öreg harcos”, én a karrieristát testesítettem meg, aki a mozgalomnak semmilyen különleges szolgálatot nem tett. Hogy nekem még mindig kapcsolatom volt Himmlerrel, az a legfájóbb szálka volt a szemében. És az, hogy én csak mértékletesen dohányos és italos voltam, még lejjebb helyezett az értékskáláján. Főleg Hitlerhez fűződő viszonyának köszönhette, hogy Himmler több teljhatalmat adott neki, mint amennyivel egyébként felruházta volna. Így történt, hogy mélyebb betekintése volt a külföldi hírszolgálatba, de ezzel egyúttal átfogóbb képet is kapott a hadi helyzetről, mint ahogy ez számára,

mint bécsi SS és rendőrfőnöknek lehetséges volt. És minél kétségbeejtőbb lett a helyzetünk, annál többet kezdett inni Kaltenbrunner. Néha már délelőtt tizenegy órakor zavaros tekintettel találtam az íróasztala mellett, és mindjárt töltött egy pohár pezsgőt vagy konyakot nekem is. Általában elutasítottam, csak ha nagyon erőszakoskodott, ittam néhány kortyot. Amint mondtam, közelsége számomra teljesen elviselhetetlen volt. Ráadásul Himmler elrendelte, hogy ezentúl a Birodalmi Biztonsági Főhivatal minden csoportvezetőjének hetenként egyszer közösen kell ebédelnie. Többnyire Kaltenbrunner elnökölt, és nem mulasztotta el soha, hogy naponta, valósággal szadista módon ki ne rohanjon ellenem. Minthogy a többi vendég között is kevés barátom, de annál több ellenségem volt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ezután következő idő tényleg gyötrelmessé vált számomra.

OLASZORSZÁG KIUGRÁSA Egyik főmunkatársam az orosz emigránsok között a testőrgárda hajdani kapitánya, honosított chilei, Párizsból Rómán keresztül tevékenykedett Szovjet-Oroszország ellen. Szolgálatában állt egy Neporoczni nevű ügynök, egyúttal egy Rómában élő nagyhercegnek az összekötője, akinek a nevét nem szeretném felfedni. Az utóbbi otthonos volt olaszországi főnemesi körökben, és mindig jó értesülései voltak a Quirinal politikájáról. Neporocznit egy nap elfogta az olasz titkosrendőrség, és ő szorongatottságában kiszolgáltatta római csatlakozóállomásaink címeit. Ettől kezdve futáraimat hónapokon keresztül szoros megfigyelés alatt tartották, és nem sokkal később letartóztatták. Velük együtt fontos titkos információk kerültek az olasz elhárítás kezébe, többek között információk a duce személyéről, és szeretőjéhez, Clara Petaccihoz fűződő viszonyáról. Az akkori olasz rendőrfőnök, aki azzal dicsekedett, hogy barátja Himmlernek, az összes aktát személyes jelentése kíséretében nyomban bemutatta Mussolininek, aki emiatt feldühödve fordult Hitlerhez, és a legélesebben kikelt a német titkosszolgálat ilyen eljárása ellen. Hitler Himmler állásfoglalását követelte ezzel kapcsolatban, és azzal fenyegetőzött, hogy megtilt mindenfajta titkosszolgálati munkát Olaszországban. Én mindenekelőtt halogató taktikához folyamodtam. Utaltam Himmler előtt párizsi főügynökünk érdemeire, aki Alekszandr Kutyepov, Párizsban élő fehérorosz tábornok és utódja, Jevgenyij Nyikolajevics Miller szenzációt keltő elrablásának az ügyével foglalkozott. (Ezt a két embert, aki titokzatos úton, hirtelen eltűnt, a legvalószínűbb feltevés szerint a GPU a párizsi orosz nagykövetség pincéjében megölte. 1941-ben a francia és német rendőrség a követségen rosszul és nagy sietséggel befalazott pincehelyiséget fedezett fel. A tömlöc hangszigetelt volt; egy ólomlapon még ott voltak a revolverlövések golyóinak horpadásai, valamint haj- és vérnyomok. Ezenkívül a pince még egy cinkkádat is rejtegetett, ez nyilván a holttestek kémiai szerekkel történő szétbomlasztására szolgált. Emberi csontok is hevertek szerteszét, amiket a nagy sietségben

otthagytak. Részletesen tárgyaltam erről a leletről a Súreté (a francia állambiztonsági rendőrség) egyik emberével, aki megerősítette azt a véleményemet, hogy az orosz követség alkalmazottait meglepte a mi keleti támadásunk, és már nem volt idejük ezeket a nyomokat eltüntetni.) Hitler közben beváltotta fenyegetését, és mind a politikai, mind a katonai titkosszolgálat mindenféle működését betiltotta Olaszországban. De én, a tilalom ellenére, lassan megkezdtem párizsi főügynököm segítségével az új támpontok kiépítését, kikerültem azonban az eddigi kapcsolatainkat, futárútjainkat. Hogy pedig a jelentések valódi olaszországi eredetét leplezzem, a hírforrásokat áthelyeztem a környező országokba. 1943 áprilisában elhatároztam, hogy bár az említett helyzetben ez nagyon meggondolandó volt, egy ilyen jelentést, amelyik a vészesen alakuló olaszországi helyzetről szólt, Himmler révén eljuttatok Hitlerhez. Mert látva azt a veszélyt, amely afrikai hadseregünket Tuniszban fenyegette, és amelyet a szövetségesek várható partraszállásával Dél-Olaszország jelentett, a további hallgatás számomra elviselhetetlen volt. Olyan jelentések is voltak a kezemben, amelyek ellenzéki körök Mussolini-ellenes szabotázsterveiről szóltak, méghozzá a legközvetlenebb környezete részéről, továbbá orvosi jelentések a Duce aggasztó egészségi állapotáról. Hitler, aki nyilván mégis bizonytalanná vált, ezekre a hírekre először várakozással reagált, azaz tudomásul vette őket, de kitért egy világos állásfoglalás elől. Bormann hatására valamivel később egyszerre eszébe jutott a tilalom, és 1943 májusában Himmler egészen váratlanul közölte velem, ne merjek Olaszországban a parancs megszegésével információforrásokat fenntartani. Szokásához híven egy óra hosszat tartó monológban fejtette ki, hogy bár bizonyos veszélyekkel ő is számol, de ez nem azt jelenti, hogy Mussolininak Németország iránti hűségében kételkedni kellene. Meg kellett neki ígérnem, hogy az Olaszország-fejezetből kimaradok. Ennek ellenére illegális adóállomások szervezésére törekedtem. Úgy hittem, ezért vállalhatom a felelősséget, mert kétségtelen volt előttem, hogy Olaszországban most már készül valami ellenünk. Elkövetkezett 1943 nyara; éppen egy ankarai utamról érkeztem haza, mikor az első rádióhíradások jelentették Rómából a fasiszta Nagytanács összehívását; ezek a jelentések meglepetésekre figyelmeztettek, és német ellenlépéseket tanácsoltak. RómaBerlin rádiókapcsolatunk teljes erővel üzemelt - egy olaszországi fordulat

veszélye közvetlen közelségbe került. Minden órában megkíséreltem rávenni Himmlert és Hewel követet (Ribbentrop összekötőjét a Führer főhadiszállásán), hogy ez ügyben lépjenek kapcsolatba a Führerrel. De hiába. Ribbentrop minden kísérletet megakadályozott. Ő római követének, von Mackensennek megnyugtató jelentéseire támaszkodott. Sőt elérte az egész távirati és telefonkapcsolatunk szüneteltetését Olaszországgal, kivéve egy közvetlen telefonvonalat von Mackensennel és báró von Steengracht államtitkárral, berlini bizalmasával. Ezenkívül minden érintkezés lehetetlen volt. Ebben a helyzetben segített rajtam a titkos rádióadó, és állandóan tudtam mindenről. Amikor Mussolini (1943. július 25-én) már le volt tartóztatva, Ribbentrop még teljes gyanútlansággal azt táviratozta von Mackensen követnek, hogy Badogliót és összeesküvő társait azonnal le kell tartóztatni, Mussolinit pedig látogatóba Berlinbe kell hozni. Ebben az órában azonban Badoglio marsall kormánya a nyeregben ült (július 25-én este óta), úgyhogy egy azonnali erőszakos katonai ellenintézkedés sem ígért volna sikert. Ilyen keservesen bosszulta meg magát Hitler és Ribbentrop makacssága. Hitler csalódása és dühe most határtalan volt. Badoglio ünnepélyes fogadkozásaiban, miszerint változatlanul hű marad a tengelyhez, a legnagyobb mértékben kételkedett, és joggal, mert az új olaszországi kormány nyomban tapogatódzni kezdett a nyugati hatalmak irányában, és a szálak a Vatikánon, Madridon és Lisszabonon keresztül futottak. E tárgyalások közben, amelyek kezdetben csak akadozva bontakoztak ki, Badoglio marsall egy közvetítő útján kétszer is fordult mérvadó Wehrmachthelyekhez, milyen kompromisszumok árán érhetné el, hogy Olaszország kilépjen a háborúból. Semlegességi nyilatkozatot helyezett kilátásba abban az esetben, ha a német csapatok Olaszországot az Alpokig kiürítik. Hosszú tárgyalások után ezt a javaslatot titkosszolgálatunk megjegyzéseivel Hitler elé vittük. Rámutattunk arra, hogy ez Németországra nézve talán nem lenne kedvezőtlen megoldás, egy új védővonal alakulna ki a svájci határtól a Póig, és onnan az Adriáig. Mert az olaszországi hadseregcsoport számításai szerint ilyen módon hozzávetőlegesen hatszázezer embert lehetne szabaddá tenni és átvinni a keleti frontra. Amikor Hitler megkapta ezt a kommentárt, tajtékzott dühében és követelte, hogy engem mint felelőtlen defetistát azonnal büntessenek meg. Himmler csak nehezen tudta elérni,

hogy megóvjon ennek a kitörésnek a következményeitől. Mármost, hogy milyen katonai intézkedésekkel reagált Hitler az Olaszországban történtekre, az eléggé ismeretes. Kiürítésről szó sem volt, de valamiféle megelőző intézkedésről sem. Ehelyett Hitler 1943. augusztus elején parancsot adott Mussolini kiszabadítására, és mindazoknak a letartóztatására, akik az államcsínyben részt vettek. Az olasz osztályunk összeállította ezeknek a névsorát, ebben többek között ilyen személyek szerepeltek: az olasz király és a trónörökös, Badoglio és azok a fasiszta vezetők mind, akik a Nagytanácsban Mussolini lemondására szavaztak. Az akció az Alarich nevet kapta. De még nem volt semmilyen támpontunk arra, hogy egyáltalában hol van Mussolini. És most Himmler okkult hóbortjaihoz fordult - ráadásul ebben az esetben bizonyos sikerrel. Összecsődített néhányat „az okkult tudományok” képviselőiből, akiket Rudolf Hessnek Angliába történt repülése nyomán letartóztattak, és ezeket egy, a Wannsee melletti villában elzárta a külvilágtól. Voltak köztük látnokok, csillag-és ingajósok, akiknek az eltűnt Duce tartózkodási helyét kellett elővarázsolniuk. Ezek a szeánszok egy halom pénzünkbe kerültek, mert a „tudósok” hatalmas étvággyal, szomjúsággal és füstölnivalók iránti igénnyel voltak megáldva. De nézzünk oda - a sziderikus földalatti mágnesesség inga mestere egy idő múlva megállapította, hogy Mussolini minden bizonnyal egy Nápolytól nyugatra fekvő szigeten van. És valóban, a Ducét először csakugyan az általa leírt kis Ponzaszigetek egyikére vitték. És az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy ez az ingásmester a kísérlet pillanatában senkivel nem lehetett érintkezésben a külvilágról. A Duce nyomai kerülőutakon ismét visszavezettek a szárazföldre. Ponzáról a Maddalena-szigetre és onnan végül a Gran Sasso d’Italia csúcsára, a Berghotelbe vitték. Az Alarich-akcióval Skorzeny SS alezredest bízták meg, az én hivatalom egyik munkatársát. Mussolini kiszabadítása azonban elsősorban egy ejtőernyős-vadászszázados bátorsága és repüléstechnikai teljesítménye révén sikerült. A landolás a zsúfolásig tele vitorlás repülőgéppel a majdnem háromezer méter magasságban levő sziklapárkányon mesteri repülőteljesítmény.

1943. szeptember 12-én Mussolini jó egészségben megérkezett Bécsbe. Sokkal gyorsabban célt értek a korábbi külügyminiszter, gróf Ciano kiszabadítására tett előkészületek. Bár ő a fasiszta Nagytanács ülésén Mussolini ellen szavazott, Badoglio kormánya mégis internáltatta Rómában. Minthogy igen kemény őrizet alatt állt, a vállalkozás kalandos meneküléssé vált, amelynek sikeréhez titkosszolgálatunk egyik, „Felicitas” fedőnevű tagja jelentősen hozzájárult. Magas háborús kitüntetési is kapott érte. Az ő érdeme volt az is, hogy Ciano politikailag és történelmileg jelentékeny naplója megmaradt. Ámde miután Mussolini visszatért Olaszországba, követelte Németországtól Ciano azonnali kiadatását. Én nyomban bekapcsolódtam, hogy megakadályozzam az elutazását, de Hitler barátja kérésének haladéktalanul eleget tett. Olaszországba érkezve rögtön letartóztatták és agyonlövéssel fenyegették. A német titkosszolgálat ezért elhatározta, hogy még egyszer kiszabadítja a grófot. De Himmler nem volt elég bátor ehhez, és ezúttal is meghajolt Hitler elutasító döntése előtt, aki Mussolini fenyegetését vejével szemben amolyan olasz színházi póznak tekintette, és nem hitte, hogy a Duce komolyan gondolja a dolgot. Csak amikor 1944 januárjában egy különbíróság Cianót halálra ítélte és agyonlövette, engedte meg Himmler, Hitler parancsával ellentétben, hogy Edda Ciano grófnőt biztonságba helyezzük. Titkosszolgálatunkkal egyetértve, Wolff SS tábornok átmenekítette Svájcba. „Felicitas”, aki Cianóval visszament Olaszországba, és a kivégzés előtti éjszakát ugyanabban a cellában töltötte, mesélte, hogy Ciano egyetlen pillanatra sem veszítette el a tartását. Egészen kora hajnalig Senecából olvastatott fel vele magának. Az olaszországi államcsíny a Balkánon majdnem katasztrófát okozott nekünk. Az olasz kötelékek jelentős harci területeket ürítettek ki Jugoszláviában és engedtek át a kommunista felszabadító hadseregnek és vezérének, Joszip Broz Titó-nak, aki ezáltal befolyását jelentékenyen kiterjeszthette. Szerencsére sikerült Tito kódjait megfejtenünk, és minden telefonbeszélgetését lehallgatnunk. Egyik ilyen jelentés azt a hírt tartalmazta, hogy partizánkötelékekkel együttműködve küszöbön áll egy angol-amerikai partraszállás az adriai parton. Nyilvánvaló volt, hogy ez megtévesztő hír akart lenni számunkra, ami a partizánvezér helyzetének pillanatnyi gyengeségét leplezte. Mert a valóságban, amint ezt

más rádióbeszélgetésekből tudtuk, viszonya a nyugati szövetségesekhez megromlott. Rendeletet adott ki, mely szerint a nyugati hatalmak tisztjei többé nem tekinthetnek bele katonai intézkedéseibe. Ezért azon sem csodálkoztunk, hogy Horvátország német katonai főparancsnokánál, Gleise tábornoknál váratlanul megjelent bizonyos dr. Petrovic, aki mögött tulajdonképpen Ljubo Velebit tábornok, Tito diplomáciai tanácsadója bújt meg. Elmondta, tud a partizánvezérnek arról az indítványáról, hogy Tito Németországgal fegyverszünetet kötne, abban az esetben, ha Németország kötelezi magát, hogy nem támadja meg NyugatBoszniát. Ellenszolgáltatásképpen abbamaradna a partizántevékenység kiterjesztése horvát területre, valamint minden terror- és szabotázstevékenység. Ámde ezt az ajánlatot vezetőségünk kezdetben nem vette komolyan. Csak amikor az ügyes magyar titkosszolgálat Pécs mellett elfogott egy orosz futárt, kezdtek a dologgal foglalkozni. A futár Sztálin üzenetét vitte volna Titónak, amely szerint felhatalmazást kap arra, hogy ha partra szállnának az adriai partvidéken - a megállapodás ellenére -, az angolok és az amerikaiak, fegyveresen fellépjen ellenük. Amikor Tito küldöttje ismét megjelent Gleise tábornoknál, minthogy itt tisztán katonai ügyről volt szó, felkerestem Jodl vezérezredest. Ő azonban ebben egy nagyjelentőségű politikai ügyet látott, és úgy gondolta, hogy ezt a legmagasabb helyen kell előterjesztenie. És Hitler döntött: „Lázadókkal nem tárgyalunk - a lázadókat agyonlőjük.” Miután Tito a partizánháborúban egyre nagyobb sikereket ért el, és királypárti vetélytársán, Mihajlovic tábornokon is felülkerekedett, Hitler 1944-ben parancsot adott a Lóugrás-akcióra - Titót egész partizántörzskarával együtt ki kell „radírozni”. Ennél az akciónál a Wehrmachtnak és a Titkosszolgálatnak együtt kellett volna működnie, de Hitler ezúttal is a kétvágányú megbízatásokat részesítette előnyben. Így párhuzamosan dolgoztunk, aminek az volt a következménye, hogy a Titkosszolgálatunk által Tito főhadiszállására becsempészett ügynökeink túl későn értesültek a Wehrmacht akciójáról. Ellenkező esetben megakadályozhatták volna, hogy Tito úgyszólván parancsnokságáról elmeneküljön. A partizánvezér helyett csak tábornagyi egyenruháját kerítettük kézre.

A TÖRÖKORSZÁGI LÁTOGATÁS Az említett események idején Németországban tartózkodott Vancsa Mihajlov, macedón szabadságharcos. Ő volt a vezetője a már a századforduló előtt megalakult, ún. „IMRO”-nak (Macedón Belső Forradalmi Szervezet), annak a kisebbségi csoportnak, amely az önálló Macedóniáért küzdött. Az IMRO évekre visszamenően olyan mesterien folytatta harcát a sötétben, hogy időnkénti politikai gyilkosságaival és bosszúállási akcióival az egész Balkán rémévé vált. Kommunistaellenes szárnya elkeseredett ellensége volt a Szovjetuniónak, amely hiába tett újra és újra erőfeszítéseket, hogy az oldalára vonja az IMRO-t, kísérletei meghiúsultak Mihajlov elutasító magatartása miatt. A Tito elleni sikertelen rajtaütés után céljaink érdekében kísérletet tettünk arra, hogy az IMRO-t erősebben bevonjuk a Szovjetunió elleni harcba. Ennek kapcsán ismerkedtem meg egy berlini látogatása során Vancsa Mihajlovval. Alacsony, vékony, sápadt ember volt, akinek azonban energikus arcvonásai és világos pillantású szeme céltudatos és fanatikus harcosra vallottak. Már 1941 óta azon igyekezett titkosszolgálatunk, hogy Hitlert egy memorandum által megnyerjük az önálló Macedónia tervének. De csak 1943-ban volt hajlandó közelebbről megvizsgálni az elgondolást. Végleges jóváhagyását egy független macedón állam proklamálásához azonban csak 1944 nyarán (Borisz bolgár cár halála után) közölte. De közben már eljárt az idő fölötte, a gyakorlati megvalósítást lehengerelték az elkövetkező háborús események. (Borisz cár nem sokkal németországi látogatása után, 1943. augusztus 28-án titokzatos körülmények között meghalt. A szovjetek azt híresztelték világszerte, hogy a német titkosszolgálat ölte meg a cárt, úgy, hogy Bulgáriába visszarepülése közben oxigénmaszk helyett méregmaszkot nyújtottak át neki. Ez azonban nemcsak rágalom, hanem ostobaság is, mert Borisz Hitler híve volt, és Hitler nagyra értékelte a bolgár cárt. Ez a gyanúsítás már azért is tarthatatlan, mert nincs olyan mérges gáz, amelyik a szervezetre napokig teljesen tünetmentes, és csak napok múltán hat halálosan. A cár megbetegedése után azonnal négy neves német orvos volt ott mellette, közöttük Sauerbruch professzor is. Az egyik orvos később elmondta nekem, hogy a cár halálát egy ismeretlen méreg okozta, amint ezt egybehangzóan

megállapították.) Időközben - mint már említettem - egy törökországi útra indultam. Azt követően, hogy a német alakulatok a Marita akció keretében a romániai német „tankcsapatokat” megerősítették, a törökök nyugtalankodni kezdtek. Megnyugtató nyilatkozataink ellenére a török vezérkar Kelet-Trákia keskeny európai csücskében erős katonai egységeket vont össze. A német hadsereg vezetősége nem nagy jelentőséget tulajdonított ennek a felvonulásnak, inkább politikai tüntetésnek tekintette. Mindenesetre úgy megerősítettük bulgáriai biztonsági erőinket, hogy ellenségeskedések esetén a török erők vereséget szenvedtek volna. Törökország a legokosabban járt el, amikor NagyBritannia egyetértésével 1941. június 5-én barátsági szerződést kötött Németországgal. Minthogy a nagy Oroszország déli szomszédjaira nézve mindig a fenyegetés egy forrása volt, Törökország érdeke csakis az oroszok meggyengítése lehetett. Utazásom célja többek között az volt, hogy barátilag összejöjjek különböző török személyiségekkel, különösen a török titkosszolgálat főnökével, és beszélgetést kezdeményezzek a mi elhárításunk támogatásáról a szovjettel szemben. Éppen kapóra jött nekem az a körülmény, hogy Törökország bizonyos körei oroszországi hadjáratunk kezdeti sikerein felbuzdulva azoknak a népeknek az újraegyesítésére törekedtek, amelyek vér és vallás szerint a törökökhöz kapcsolódtak, mint az azerbajdzsániak, általában az ún. türk népek nagy csoportjai. Amint ezt a magas rangú török tisztviselőkkel beszélgetve kivettem szavaikból, már arra is gondoltak, megpróbálják a német vezetést befolyásolni, hogy ezeket az orosz területeket ne tekintsék német gyarmatoknak, hanem bizonyos autonómiát engedélyezzenek számukra. Himmlert többször és részletesen tájékoztattam minderről, amiből még politikai tőkét is lehetett volna kovácsolni, mikor Németország az első súlyos csapásokat elszenvedte Oroszországban. Himmler néhány ponton egyetértést is mutatott, de végül is hiányzott a kellő bátorság, hogy ilyen elgondolásokat Hitler előtt is képviseljen. Annyit mindenképpen sikerült elérnem, még Ribbentrop állandó megzavarási kísérletei közben is, hogy a török titkosszolgálattal igen jó kapcsolatban maradtam, sőt egyes török kormánytisztviselők el is látogattak Németországba. Fontosnak tartottam azt is, hogy a törökök a német nép óriási háborús erőfeszítéseiről tapasztalatot szerezzenek.

Egy, a keleti fronton tett látogatásunk után vendégeink elutaztak az Atlanti Falhoz, ahol megnézhették a német tengeralattjárók számára készített bombabiztos betonbunkereket. Sőt, Hitler megengedte azt is, hogy az addig legnagyobb titokban tartott gyártmányainkról is tájékoztatást kapjanak. Berlinben bemutatták nekik légelhárító ütegeinket teljes bevetésben. Nagy benyomást tett rájuk új, 42-es géppuskamodellünk, percenként háromezer lövéssel. Ezenkívül megnézhették legújabb, 43-as géppisztolymodelljeinket föld alatti lőállásokban, működés közben. Ennek során lejátszódott egy olyan esemény, amely a törökök melegszívű udvariasságát jellemezte. Az egyik bemutató lövész figyelmetlen volt, amikor valamennyien a modellt tanulmányozták, ezért elöljárója helyben súlyosan megdorgálta. Ekkor az egyik török a fiatalember elé állt, éS ezt mondta: „Ez az én fiammal is megtörténhetett volna.” A török elhárítás főnökével folytatott megbeszélésünknek tárgya volt azoknak a kellemetlen eseteknek a tisztázása is, amelyek a Zeppelin-akció keretében fordultak elő. 1942 és 43-ban sikerült a törökökkel való jó együttműködéssel különlegesen kiképzett grúzokat és más kaukázusiakat, meg a türk népekhez tartozókat Törökországból útnak indítanunk Dél-Oroszországba, és az Urál vidékére. A beszivárgás különleges elővigyázattal történt, és részben kitűnő információkat eredményezett számunkra. Ami ezekből Törökországot érintette, azt a megegyezés alapján eljuttattuk a török titkosszolgálathoz. De amikor az oroszok néhány ügynököt elfogtak, Molotov és Visinszkij kezdtek beavatkozni, és fenyegetésekkel nyomást gyakorolni a moszkvai török követre. A török külügyminisztérium azonban nem hagyta magát azonnal megfélemlíteni. Hivatalosan közölte, bár elég jól tudják Törökországban, hogy Oroszország ejtőernyőkkel ügynököket dob le török földre, mégis gondoskodni fognak róla, hogy német ügynökök török területről ne juthassanak be a jövőben Oroszországba. Az egész helyzetet a helyszínen kellett tisztázni. Emellett alaposan utána akartam nézni törökországi titkosszolgálati szervezetünknek. Ezenfelül még a német-török kereskedelmi kapcsolatok, különösen egy nagyon kényes ponton, a Németországnak szóló krómércszállítások tekintetében megakadtak; talán egy közvetett beavatkozással átsegíthetem az ügyet a zökkenőn. És végül azt is meg akartam kísérelni, hogy egy, Franz von Papen nagykövettel való megbeszélésen kipuhatoljam, vajon a Vatikánhoz fűződő jó kapcsolatai révén tudnak-e valamilyen utat mutatni békére irányuló kompromisszumos terveim

megvalósítására. Mielőtt repülőgépre szálltam, bemutattam Himmlernek úti programomat. Meglepetésemre minden ponttal egyetértett, még a von Papennel tervezett megbeszéléssel is. Erről ráismertem, hogy változatlanul egyetért 1942. augusztusi, zsitorimi tervemmel. Ezt követően még egyszer jelentkeztem Ribbentropnál. Hosszan igyekezett kifejteni előttem Németország politikai helyzetét, és hogy nekem minden körülmények között, a törökökkel beszélve Németország töretlen katonai erejére kell hivatkoznom, a német nép egységes akaratára és hitére, hogy a végső győzelem a miénk lesz. Emlékeztetett a trákiai török hadosztályokra, ezekről pontos adatokat kell szereznem. Megérkezésem reggelén Isztambulban mindjárt látogatást tettem von Papen nagykövetnél nyári rezidenciájában, amikor is megbeszéltük az egész törökországi helyzetet. Von Papen mindenekelőtt szemléletes képet adott a politikai viszonyokról és az erőfeszítéseiről, hogy a még meglévő bizalmi viszony Törökország és Németország között fenntartható legyen. Nem titkolta a már szinte kézzelfogható veszélyt, hogy Törökország a német háborús helyzet további romlása nyomán átkanyarodhat a szövetségesek táborába. Beszélt továbbá a törököknek arról a kívánságáról, hogy a Dodekanézoszt befolyási szférájuk alá vonják; nem hivatalos formában ezt már többször előhozták előtte. Ez talán egy nehezebb döntés lesz, amelyikkel Berlinben egyszer feltétlenül foglalkozni kellene. Rátértünk az én saját ügyemre is. Nyíltan elmondtam von Papennek, hogy az ő Lateránhoz fűződő kapcsolatai alapján bizonyos reményeket táplálok kompromisszumos terveim előmozdítására, és ezért is jöttem hozzá. Arra is utaltam ezzel kapcsolatban, hogy esetleg újabb látogatást lehetne tenni ebben az ügyben New York érsekénél ugyanazzal a céllal, amit felvázoltam, de kételkedve jegyezte meg: „Berlinnek már túl sok van a rovásán, legelőször is változtatnia kell egyházpolitikáján.” Ha Németország ebben az irányban jóakaratot mutat, akkor talán elképzelhető Laterán segítsége. Isztambulból Ankarába repültem tovább. Ott egy német diplomata lakásában kaptam szállást, amelyet nagyon előzékenyen von Papen bocsátott rendelkezésemre. Moyzischnak, megbízottamnak a közvetítésével, aki a német nagykövetségen attasé volt, már másnap sikerült beszélnem a török titkosszolgálat főnökével.

Török kollégám meglehetősen nyíltan kiterítette kártyáit az asztalra. Egy túlságosan erős Oroszország, mondta, ahogy erre a történelem megtanított, csak fenyegetést jelenthet Törökországra. Azt a gondolatot azonban, hogy Törökország kizárólag Nyugat felé közeledik, éspedig olyan formában, hogy megszakítja kapcsolatait Németországgal, beszélgetőtársam visszautasította. Németország 1941-ben, amikor hatalma csúcspontján volt, különösen ami a Balkánt illeti, Törökország különleges helyzetét tiszteletben tartotta - jelentette ki a török kolléga. Oroszország ezt biztosan nem tette volna meg. Németország összeomlása Törökország számára hosszú távon katasztrófát jelentene, mert akkor kiszámíthatatlanná válik a nyugati hatalmak egyensúlyi helyzete. Németország részéről azonban sokkal több megértést kellene mutatni Törökország gazdasági érdekei iránt. Az ő országa a magas költségvetési megterhelések miatt, amit a tartós fegyverkezés követel, nagyon meggyöngült. Bizonyos pontig Németország és Törökország politikai és gazdasági törekvései egy irányban haladnak, és ezért is lehetséges, hogy ebben a keretben gyümölcsöző együttműködés alakuljon ki. Nekem ez a megnyilatkozás elég volt ahhoz, hogy előhozakodjak azzal a kívánsággal: török részről támogassák Oroszország elleni titkosszolgálati munkánkat. Annak dacára, hogy Törökország ebben a tekintetben nagy megterheléseknek volt kitéve, partnerem megértést tanúsított. Én viszont kijelentettem, hogy Törökország gazdasági óhajait (amelyekre beszélgetőtársam különösen részletesen is rámutatott) Berlinben rendkívüli módon fogom támogatni. A Dodekanézosz kérdését csak futólag érintettem, és arra hivatkoztam, hogy erről jelentést akarok tenni Berlinben. Ezt követően partnerem biztosított, hogy Törökországnak a Kelet fenyegető veszélye miatt semmi esetre sem lehet érdeke Németország veresége, és szóba sem jöhet aktív ellenséges lépés ellenünk. Tudtam, hogy a török titkosszolgálat főnöke ezt a nyilatkozatot nem tette volna meg a török kormány hozzájárulása nélkül. Ezért végül óvatosan feltettem a kérdést, számíthatnék-e bizonyos körülmények között támogatásra, mihelyt a német belpolitikai helyzet odáig fejlődik, hogy én megkapom a felhatalmazást egy kiegyezéses tárgyalásra a Nyugattal. Török kollégám nagy érdeklődést mutatott tapogatódzó kísérletem iránt és kijelentette, véleménye szerint megfelelő segítség a török külpolitika

vonalával nem volna ellentétes. Újabb találkozásunk alkalmával, harmadnap, közelebbi részleteket szeretett volna még hallani tőlem erről. Amikor elbúcsúztunk, teljes egyetértés volt köztünk. Miután még néhány napig a Moyzisch család vendége voltam, visszaindultam Isztambulba. A repülőgép éppenséggel nem volt túl bizalomkeltő, és nemsokára el is tértünk a kiszabott útvonaltól. Mivel vadul szétszaggatott karszthegység fölött repültünk, bármilyen kényszerleszállás gondolata csendes borzadályt keltett bennem. Kísérőmön kívül csak a pilóta felesége és gyermeke volt a fedélzeten. Amikor hirtelen vastag, szürke köd szállt fel előttünk, a pilóta megkísérelt előbb a ködfronttal párhuzamosan repülni, de nemsokára minden oldalról fekete viharfelhők vették körül a gépet. A pilóta, hogy a földi tájékozódást ne veszítse el, egyre mélyebbre és mélyebbre vitte a gépet, úgyhogy a kis masina közvetlenül a hegyes sziklák fölött repült heves szélrohamoktól ide-oda dobálva. Az asszony és a gyermek félelmükben sírni kezdtek, miközben kísérőm megrémülve mutatott a pilótára. Ez egyik kezében a kormányt, a másikban egy mohamedán rózsafüzért tartott, amit szakadatlanul pergetett az ujjával. Be kell vallanom, nekem is egészen rossz érzéseim voltak, és már kihalásztam feljegyzéseimet a táskámból, hogy megsemmisítsem őket. Végül azonban jelentős késéssel ugyan, de sikerült elérnünk Isztambult. Amikor a gép földre ért, valamennyien a félelem verejtékét törölgettük a homlokunkon, s nemcsak a szolgálati személyzet, de a repülőtér parancsnoka is odarohant. Ez utóbbi lelkesülten húzta ki a pilótát a gépből, átölelte, és örömében megcsókolta, hogy mindent szerencsésen megúszott. Isztambulban mindjárt tárgyalást folytattam a szakelőadómmal. Az itteni hírszolgálati szervezet, a „Remo” ügyét vitattuk meg. Arról volt szó, hogy az olasz újságíró közvetítésével önálló arab hírszolgálati vállalkozás alakult, amelyik havonta nem kevesebb, mint 5000 dollárunkba került. Ez a szervezet azonban olyan kiváló jelentéseket szolgáltatott a Szuezi-csatornán folyó hajómozdulatokról, hogy elhatároztam, a magas költségek ellenére is még egy ideig hagyom tovább dolgozni. De mielőtt még más hivatali feladatoknak szentelhettem volna magam, előbb kénytelen voltam török barátaim számos meghívásának eleget tenni. Különösen a befejezés, egy nagy jachton tett utazás a Márványtengeren, maradt meg felejthetetlenül emlékezetemben. Este, holdfényes, csillagos ég alatt hajókáztunk lassan vissza Isztambulba.

Éjfélkor aztán egy szép tengerparti szállodában nagy bankett volt, és igencsak elcsodálkoztam, amikor a török zenekar váratlanul német diáknótákat játszott. A jelenlévő törökök közül többen Németországban tanultak, és rajnai dalokat is hoztak magukkal Isztambulba. Igen különös volt a szép keleti éjszakában az Aranyszarvnál a Roland íjáról szóló dalt hallani. Később néhány barátom elkísért egy éjszakai klub tetőkertjébe, ahol a nemzetközi nagyvilági társaság tagjai adtak egymásnak éjjeli randevút. Bizonyos mértékig humorosan hatott, amikor diszkréten felhívták figyelmemet az angol és amerikai hírszolgálat jelenlévő képviselőire. Másnap szerepet cseréltem. Amikor a török titkosszolgálat munkatársa elvitt magával, egy ócska porköpenyt és viseltes kalapot adott rám. Célunk egy általam kiépített szervezet meglátogatása volt, amelyet egy török, egy egyiptomi és egy arab vezetett. Külsőleg nézve kereskedelmi cég volt, amely főleg szőnyegekkel, használt ezüsttel és arannyal foglalkozott. Ezen a helyen széles körű hírszolgálati hálózat épült ki, amely a Közép-Keletről tájékoztatott, és havonta kétszer-háromszor adta le anyagát egy berlinlichtenfeldei állomásra, amiről rajtunk kívül csak Jahnke tudott. Hogy ellenséges titkosszolgálatok kíváncsiságától megmeneküljünk, ezt a „kereskedelmi céget” némileg kerülő utakon közelítettük meg, és időnként körülnéztünk, nem figyelnek-e bennünket. A szőnyegüzlet az isztambuli bazárnegyedben volt, és kívülről egy kicsiny, szerény bolt benyomását keltette. Egy hátsó termében azonban, amely áruraktárul szolgált, hirtelen széttoltak két hatalmas szőnyegbálát, és egy ragyogóan kiépített leadó- és felvevőberendezést láttam meg. Miután egy ideig szolgálati dolgokról beszélgettünk, és sok feketét megittunk, Alexandriából jelentkezett egy adóállomás. Míg ezeket az embereket munka közben figyeltem, elsősorban azt jegyeztem meg, hogy milyen buzgón végzik kémszolgálatukat mind a nyugati szövetségesek, mind a szovjet ellen. Végül Isztambulban még két másik titkosszolgálati ügy is felkeltette érdeklődésemet. Volt ott egy titkos mohamedán szekta, amelyik azt tűzte ki célul, hogy visszaállítja az egykori kalifátust. Különböző szálakon ez a szekta kapcsolatot teremtett a német titkosszolgálattal is. Információs anyagot

szolgáltatott nekünk, és ennek fejében anyagi támogatást kért, illetve adott esetben felforgató szándékaik előmozdítását. Fel kellett ismernem, hogy ez a szövetség számunkra kitűnő anyagot szolgáltathatott, másrészt azonban súlyos megterhelést jelentett a török hivatalos hatóságokkal szemben, mert a legkisebb gyanú nagy bizalmatlanságot okozott volna köztünk és Törökország között. Ezért azt az utasítást adtam, hogy a kapcsolat ezzel a szektával ne legyen túl szoros, hogy aztán lassanként elaltassuk az egészet. Néhány hónap múlva váratlanul azt hallottam, hogy a szekta egy tagja Görögországon át Berlinbe utazott, és Hitler első segédtisztjénél panasztételre jelentkezett. Gyorsan intézkedtem, hogy ezt az embert haladéktalanul szállítsák vissza Görögországba, mielőtt valami baj történik. A másik eset Al Huszeini főmuftival, Anglia ádáz ellenségével történt. El Galiani kerülő utakon Törökországba menekült, és onnan most Németországba kellett vinni. De nemcsak az egymással szemben álló titkosszolgálatok, hanem a török rendőrség elől is el kellett lepleznünk akciónkat, illetve az akció végrehajtóit. Némi mérlegelés után azonban az utazás könnyebben sikerült, mint ahogy hittük volna. Egy alkalmas pillanatban a főmuftit a török hatóságok és ellenséges ügynökök szeme láttára bandázsba burkolt fejjel, mint „a német küldöttség súlyosan szerencsétlenül járt tagját” egy indulásra kész repülőgépre vittük, és Berlinbe szállítottuk. Nagykövetségünk e kieső német tagját egy ideig kénytelenek voltunk a követségi épületben elbújtatni. Az arab világnak ezzel az egyháztudós jogászával és politikusával a német vezetés hasznos bepillantást nyerhetett a Közép-Kelet erőterébe. A főmufti, éppen olyan kalandosan, ahogy jött, 1945-ben ismét visszatalált Keletre. Visszatérve Berlinbe beszámoltam Himmlernek utazásom eredményéről. Amikor a von Papennel való megbeszélésemről referáltam, és az egyházi kérdésben kívánatos irányváltoztatásra vonatkozó véleményemet is említettem, Himmler folyamatosan jegyzetelt. Úgy tűnt nekem, hogy ezzel a témával komolyan szándékozik foglalkozni, ámbár ebben a pillanatban nem nyilatkozott róla. A külügy Vatikán ügyosztályának említésekor még egyszer felhasználtam az alkalmat, hogy Himmlert ismét emlékeztessem rá, végre tenni kellene valamit Ribbentrop ellen, ő a fejét rázta és így szólt: „Maga kínos lelkiismereti válságba visz engem. Tudom, hogy helyes, amit akar, de lehetetlent kíván. Én Ribbentropot csak Bormann segítségével tudom kirakni,

de ő, mint tudja, aligha hajlandó nekem ebben segíteni.” De hogy semmilyen eszközt ne hagyjak ki, és Himmlert cselekvésre bírjam, bevontam a dologba Németország egyik legnevesebb asztrológusát abban a reményben, hogy megfelelő horoszkópjával Himmlert az általam kívánt irányba tereli. Ez a feltételezésem azonban hibás spekulációnak bizonyult. Az asztrológus felállította a horoszkópot, s ebben 1944. július 20-ának az eseményeitől, Hitler 1944. novemberi megbetegedéséig és haláláig, 1945. áprilisig mindent megjósolt. Erre Himmler éppen ellenkezőleg reagált, mint ahogy reméltem - elutasította állandó sürgetésemet, most már nyilván abban a fatalista hiedelemben, hogy Hitler megbetegedése és halála óhatatlanul a politikai vezetés megváltozását hozza magával. Közben ismét több kísérletet tettem, hogy Spanyolországban, Portugáliában és Svájcban arra alkalmas személyeken át kapcsolatot teremtsek a nyugati hatalmak irányadó képviselőivel. Ide tartoztak azok az erőfeszítések is, hogy a svájci titkosszolgálat akkori főnökével, Masonnal, és a svájci hadsereg parancsnokával, Guisan tábornokkal tárgyalást kezdeményezzek. Világos volt előttem, hogy a kompromisszumos tárgyalásokhoz vezető út Svájcon keresztül csak akkor ígér sikert, ha ennek az országnak a semlegessége sértetlen marad. Hogy Svájc, mint semleges állam, továbbra is érintetlen marad, vagy pedig Hitler már többször mérlegelt tervét, a megelőző megszállást egy napon megvalósítja, ebben az időben még mindig nyitott kérdés volt. A Masonnal és Guisannal történő kapcsolatfelvétel után már arra késztethettem, hogy ilyen katonai intézkedések ellen a Führer főhadiszállásán érvényesítse befolyását. Mindenesetre elég világosan kijelentette előzőleg, hogyha a másik oldal sérti meg a semlegességet, az a fejembe kerül. Nevezetesen újra meg újra olyan jelentések futottak be, hogy Svájc mérlegeli a szövetségesekhez való csatlakozását. Miközben ezek az erőfeszítéseim folytak, hogy Svájcot kívül tartsam a háborúból, segítségemre jött Funk birodalmi gazdasági miniszter, aki ügyesen meg tudta győzni a legfelső vezetést arról, Svájcnak, mint deviza forgatókorongnak sértetlenül kell maradnia.

CICERO 1943 októberében H. Wagner követségi tanácsos felhívott a Külügyminisztériumból, és azonnali megbeszélést kért. Hozzáfűzte, rendkívül fontos ügyről van szó. Az ezt követő beszélgetésben aztán ismertette velem von Papen nagykövet egy táviratát. Ebben arról volt szó, hogy sir Knatchbull-Hughessen ankarai angol nagykövet állítólagos komornyikja felajánlja - nem kevesebb mint húszezer angol font azonnali kifizetése ellenében - az angol követség legtitkosabb dokumentumainak fotókópiáit. Az első küldemények szállítását követnék a továbbiak, melyekért egyébként tizenötezer fontot kér. Ribbentrop, mivel itt egy meglehetősen kockázatos titkosszolgálati ügyletről volt szó, a véleményemet kívánta hallani, elfogadják-e az ajánlatot. A kívánt összeg elképesztő volt, de eddigi tapasztalataim arra ösztönöztek, hogy megérzés alapján dönthetem el, jelenthet-e egy ilyen üzlet számunkra valami hasznot vagy sem. Ebben az esetben az volt az érzésem, el kell fogadnunk az ajánlatot, annál is inkább, mivel az áru apránként való átadása némi biztonságot ígért. Úgy véltem, hogy a pénz kifizetése előtt még sikerülhet a dokumentumokat gyorsan átvizsgálni. Ezenkívül kielégítő biztosítékot nyújtott annak a ténynek a mérlegelése, hogy Ankarában az ügylet minden kétséget kizáróan átment okos és tapasztalt munkatársunk, Moyzisch kezén. Mindezek mérlegelése után azt tanácsoltam, fogadjuk el az ajánlatot, és javasoltam, hogy a pénzt a Titkosszolgálat terhére külön futár vigye el Törökországba. Ribbentrop beleegyezett, és ilyen értelmű táviratban tájékoztatta von Papent. Másnap a húszezer fontot elküldték Ankarába. Nagy izgalommal vártam most már Moyzisch első részletes értesítését, ami három nap múlva be is futott. Közölte, hogy egy Pierre nevű emberről van szó, aki korábban egyszer Ankarában Jenke követnél dolgozott egy ideig, és most egyik este megjelent nála. Jenke, aki az ellenség részéről egy titkosszolgálati játék lehetőségével számolt, mint diplomata nem akart Pierre-rel tárgyalásba bocsátkozni, ezért a

késő esti óra ellenére hívatta Moyzischt. Következett a komornyik részletes leírása: középmagas, sápadt ember, fekete szemekkel, aki ahogyan bemutatkozott, tartózkodása és hallgatagsága ellenére határozott, céltudatos férfi benyomását keltette. A feltett kérdésekre is így válaszolt, pontosan és tömören. Moyzisch kényszerhelyzetben érezte magát - egyrészről csábította a játék elfogadása, másrészről a követelt összeg olyan magas volt, mely jóval meghaladta a saját devizaalapját. Mivel azonban Pierre háromnapi határidőt szabott, s ugyanakkor egy kézmozdulattal az orosz nagykövetség irányába mutatott annak jeléül, hogy máshová is mehetne - Moyzisch úgy döntött, tájékoztatja a nagykövetet, hogy az Berlinből, a Külügyminisztériumtól gyors döntést kérjen. Az anyag átadásakor - még elő nem hívott filmekről volt szó Moyzisch villámgyors előzetes ellenőrzést tudott végezni. Az eredménytől elállt a lélegzete. A fotókópiák első szállítmányából kiderült, hogy a dokumentumok valóban az ankarai angol követség és a londoni külügyminisztérium közötti legtitkosabb levelezést tartalmazzák. Ezenkívül megvoltak az angol nagykövet kézírásos feljegyzéseinek fotókópiái is, melyekben foglalkozott úgy az angol-török, mint az angolorosz kapcsolatok fejlődésével. Különösen értékes volt egy tökéletes felsorolás, amely tartalmazta az USA-ból Oroszország számára a kölcsönbérleti szerződés keretében, 1942-43-ban szállított áruk és hadianyagok teljes listáját, valamint az angol külügyminisztérium tájékoztatása a Cordell Hull, Eden és Molotov közötti moszkvai külügyminiszteri konferencia eredményéről. Mindenekelőtt a következő utasításokat adtam: 1. Az értesüléseket terjesszék Himmler révén haladéktalanul Hitler elé (fenntartottam azonban magamnak, hogy a dokumentumok forrásáról és hitelességéről még közelebbi tájékoztatást adjak). 2. Megkértem a Wehrmacht főparancsnokságától Thiele tábornokot, hogy a dokumentumok alapján foglalkozzon azonnal az angol kód megfejtésével. (Németország négy legjobb kódfejtője, köztük két matematikus professzor dolgozott hetekig a dokumentumok anyagán, míg sikerült a kód egy részét megfejteniük.) Ezzel egyszersmind fontos értesüléseket kaptunk a kezünkbe a

Londonból Ankarába küldött kódolt táviratok időpontjáról és technikai részleteiről. 3. Munkatársaimnak azonnal össze kellett állítaniuk speciális bizonyítékaik alapján az anyag hitelességére vagy hamisítvány voltára utaló érveiket és ellenérveiket, hogy Hitlernek a forrás megbízhatóságára vonatkozó kérdéseit megválaszolhassam. 4. Összeköttetésbe léptem von Steengracht külügyminisztériumi államtitkárral, és beszámoltam intézkedéseimről. Megegyeztünk abban, hogy az ügy feldolgozását a politikai titkosszolgálatnak engedjük át. Azoknak a dokumentumoknak a tanulmányozása, amelyeket később kaptunk, a következő pontokat érintette: - Roosevelt-Churchill-Csang Kaj-sek 1943 novemberében és decemberében Kairóban tartott megbeszéléseinek eredményei; - Ismét Inönü török államelnöknek és külügyi főtitkárának, Numan Memenencioglunak Churchillnél és Rooseveltnél tett látogatásai; - Churchill, Roosevelt és Sztálin 1943. november 28-tól december 2-ig, Teheránban tartott konferenciájáról szóló jelentések ; - a teheráni vezérkari megbeszélések eredményei, tekintettel az Overlord hadműveletre és a Merkur hadművelet visszavonásáról való döntésekre; - fokozott balkáni légitámadások bejelentése. A kairói megbeszélésekről való jelentéssel kapcsolatban rendkívüli csodálkozást váltott ki Roosevelt Csang Kaj-seknek tett ígérete, mely szerint Japán legyőzése után Mandzsúriát Kínának visszaadja. (Ez az ígéret ellentétben állt az amerikai elnöknek az 1945. február 4-től 11-ig tartott jaltai konferencián való magatartásával; akkor Roosevelt, Csang Kaj-sek mellőzésével, az oroszoknak ígérte a mandzsúriai vasutat, Port Arthur és Dairen kikötőket a Japán elleni háborúba lépés fejében.) Nagy valószínűséggel mutatott a dokumentumok kiértékelése arra is, hogy

Churchill nem tudta keresztülvinni eredeti tervét, egy második inváziós front nyitását a Balkánon. A teheráni konferencia után bizonyossá vált, nem ellenzik a Vörös Hadseregnek a nyugati hatalmak oldalán való támadását Lengyelországban, Romániában, Jugoszláviában és Magyarországon. Sztálin még Oroszország nyugati határának a Curzon-vonalig való kitolását és Lengyelország kelet-németországi területekkel való kártalanítását is követelte. Ugyanebben az időben kaptuk meg a lengyelországi ellenállási mozgalomba beépített egyik bizalmi emberünktől (akinek sikerült röviddel azelőtt a londoni lengyel emigráns kormány diplomáciai kódját megfejtenie) annak a megbeszélésnek a tartalmát, amelyet eme kormány feje, Mikolajczyk folytatott Sztálinnal. Mikolajczyk Londonból Stockholmon át Moszkvába repült, és a megbeszélés eredményét szikratávírón át juttatta el Londonba. Németországra vonatkozóan Sztálin nyilatkozata így hangzott: Németország megmarad ugyan, de annyira meg kell gyengíteni, hogy legalább húszharminc millió embert veszítsen. Akkor a Szovjetuniónak és Lengyelországnak a következő ötven évben nem kell félnie ettől az örökké fenyegető éket jelentő Németországtól. Oroszország akkor nyugodtan kiheverheti a háború okozta veszteségeit. Már az első benyomás, melyet a dokumentumok alapján az 1943. október 18. és 30. közötti moszkvai külügyminisztériumi konferencia és Sztálin Mikolajczyknak tett nyilatkozata tett rám, nagy vonalakban megegyezett a más csatornákon át kapott figyelmeztető értesítésekkel. Ezekből Németország számára egy rettenetes sors képe rajzolódott ki. Olyan félelem fogott el, hogy azonnal megragadtam a dr. Kersten által Stockholmban nyújtott alkalmat, és tárgyalásokat folytattam Rooseveltnek az európai kérdések ügyében megbízott rendkívüli meghatalmazottjával, Abraham Stevens Hewitt-tal, aki ebben az időpontban Svédországban tartózkodott. Az összes óvintézkedés szem előtt tartása mellett találkoztam vele stockholmi szállodai lakosztályában, ahol három különböző napon kendőzetlen megbeszélést folytattunk egy kompromisszumos béke kérdéséről. Berlinbe visszatérve azonnal kidolgoztam a megbeszélésről egy „aide-memoire”-t egy írásbeli emlékeztetőt, amit Himmler elé szándékoztam terjeszteni. Ő ebben az időben Münchenben tartózkodott. Mikor a Hewitt-tal való

találkozásomról beszámoltam, először önkényes eljárásom miatt egészen elképedve levegő után kapkodott, azután olyan dühbe gurult, hogy jobbnak láttam időt adni, hadd tombolja ki magát, és csak később elé terjeszteni az „aide-memoire”-t. Mikor másnap ismét megkíséreltem, hogy meggyőzzem lépésem szükségességéről, jóllehet nyugodtabban hallgatott meg, de érveim még mindig nem voltak elegendőek, nem tudták megtörni azt a hatalmi varázst, melyet Hitler éppen Münchenben gyakorolt környezetére. Közben Isztambulból érkezett egy szikratávirat, mely szerint Moyzisch jelentéstételre iratkozott fel Ribbentropnál. Mivel a titkosszolgálat egyik gépe útban volt a Balkánra, elintéztem, hogy Moyzisch Szófiától ezt a repülőgépet használja, így lehetőség kínálkozott, hogy legelőször én beszéljek vele. Moyzisch szóban további részletekről tájékoztatott „Ciceróval” kapcsolatban (a komornyikot von Papen nevezte így el, politikai híranyagának bősége miatt). Eredetileg így számolt be Moyzisch: Cicero cselekedete indítékát a puszta bosszúval magyarázta. Az apja, aki az első világháború idején Konstantinápolyban élt, leánya, Cicero testvére miatt verekedésbe keveredett, és az angolok lelőtték. Később ezt az állítását úgy módosította, hogy apját Albániában, vadászaton lőtte le egy angol. Ez és Cicero első állítása, mely szerint egy szót sem tud angolul - röviddel ezután kiderült ennek az ellenkezője -, jóllehet jogos kétségeket támasztottak szavahihetősége felől, és ezek fokozott óvatosságra intettek, véleményem szerint mégsem csorbították a dokumentumok hitelességét és értékét. Moyzisch és én még megbeszéltünk néhány technikai részletet. Javasoltam, hogy a filmtekercseket, ahogy azokat Cicero átadja, haladéktalanul küldjék Berlinbe, mivel itt technikai részlegünkben azonnal elkészíthetik a megfelelő számú fotókópiát minden szakmailag érdekelt osztály számára. A beérkező anyagból átadtam von Steengracht államtitkárnak a legfontosabb másolatokat, aki a dokumentumok kiértékelésére - Altenburg követ irányításával - egy speciális bizottságot hozott létre. Egyidejűleg Himmler bemutatta Hitlernek a teljes anyagot. Most a következő eset fordult elő: Ribbentrop panaszt tett Hitlernél, a Titkosszolgálat a dokumentumok egy részét nem továbbította hozzá. Steengracht államtitkárnál való rövid tudakozódás után kiderült, hogy a dokumentumok állítólag hiányzó sorozata már több napja érintetlenül hever a Külügyminisztérium egyik

páncélszekrényében. Hitler kételkedett a dokumentumok hitelességében. Így állandóan azt feszegette, nem tudnánk-e megállapítani, ki is valójában az angol nagykövet komornyikja? Moyzisch, aki Ciceróhoz való viszonyát nem akarta további személyes kérdésekkel terhelni, megelégedett egy alkalmi rákérdezéssel, ez azonban nem hozott eredményt. Mivel végül is szerettem volna Hitler bizalmatlanságát ebben a mellékes kérdésben eloszlatni, ráállítottam Ciceróra már említett isztambuli speciális szervezetemet. Viszonylag rövid idő múlva megtudtam Cicero igazi nevét. Tudomásom szerint még él, ezért nem akarom felfedni kilétét. Egyébként Hitler intézkedéseiben úgy reagált a dokumentumokra, ahogy attól tartani is lehetett, azaz negatívan. Az volt a meggyőződése, most kell csak igazán az összes erők összefogásával a totális háborút teljes kíméletlenséggel továbbfolytatni. Himmler ezzel szemben, az anyag ismeretének birtokában, nyilvánvalóan elbizonytalanodott. Röviddel karácsony előtt magához hívatott és így szólt: „Belátom, hogy valaminek mégiscsak történnie kell.” Nem hittem a fülemnek, mikor folytatta: „Ne engedje a Hewitt-tal való kapcsolatot megszakadni. Nem tudná értesíttetni, hogy kész volnék tárgyalni vele?” Ennek valóban a legfőbb ideje volt, mert egyik csapást a másik után szenvedtük el. A Cicerótól kapott legfrissebb titkos dokumentumok ezenfelül egyértelműen arra utaltak, hogy Törökország semlegessége is csupán idő kérdése. Valóban végbement aztán a török diplomácia fokozatos bekapcsolódása a szövetségesek táborába, pontosan olyan tervszerűen, ahogy azt sir Knatchbull-Hughessen nagykövet, az angol külügyminisztériumhoz intézett egyik draftjében, azaz tervvázlatában kifejtette: egyelőre még a semlegességet fenn kell tartani török csapatok összevonásával Trákiában, hogy a bulgáriai német hadosztályokat lekössék - eközben a nyugati szövetségesek fokozzák a hadianyag-szállítást - és végül megbeszéléseket kell kezdeni a vezérkarral. Mindezen intézkedések befejezésének dátumául a Cicero-féle dokumentumok szerint 1944. május 15. volt kitűzve-az Overlord hadművelettel összekapcsolva. Tehát 1944. május 15-től számolni kellett minden eshetőséggel délen és nyugaton egyaránt. (Egyébként ha 1943 decemberében, Teheránban nem hiúsul meg Roosevelt és Sztálin miatt Churchill Merkur-terve - a balkáni invázió -, úgy

visszatekintve megállapítható, hogy a háború hamarabb véget ért volna, mert a Balkán túlérett gyümölcs volt, és ellenfeleinknek lehetőséget nyújtott volna, hogy a német délkeleti arcvonalat döntő módon felszakítsák.) Cicero jelentéseinek menetrendje szerint - mintegy az elvetett Churchill-terv pótintézkedéseként, bekövetkezett 1944. január közepétől a tervbe vett bombázás, melyet a nyugati hatalmak légikötelékei a Balkán fontos közlekedési csomópontjai és kőolaj-létesítményei ellen intéztek. Az első áldozat Bulgária fővárosa lett. A dokumentumok ezt a bombázást megdönthetetlen tényként jelentették be, és Szófiát mi ennek megfelelően figyelmeztettük. Ebben az időszakban azonban a német hadvezetés már képtelen volt a légvédelemre kellő számú vadászgépet összevonni. A légvédelmi ágyúk védelme túl gyenge volt, főleg abból a kézenfekvő okból, hogy azokat a romániai kőolajmezők, valamint a csehszlovákiai repülőgépbenzin-finomítók védelmére koncentráltuk. A páncélszekrényben szunnyadó Cicero-dokumentumokkal a Külügyminisztérium kudarcot vallott. Hitler még azt is megtiltotta, hogy a továbbiakban von Papen nagykövetet az anyaggal kapcsolatban informálják. Megbeszéltem ezt az intézkedést Himmlerrel, és mi a tilalmat annyiban enyhítettük, hogy ha az információk a német-török viszony alakulására vonatkoznak, akkor Moyzisch tájékoztassa von Papent is. Az utasítás megfogalmazására olyan formát választottunk, amely - bízva Moyzisch hajlékonyságában - elég volt ahhoz, hogy ne zavarja meg a von Papen és közte kialakult viszonyt. Közben Ankarában úgy tökéletesítettük a technikai felszerelést, hogy Moyzischnak és Cicerónak is a legmodernebb eszközök álltak rendelkezésükre. Az év vége felé azonban Cicero szavahihetősége, és vele együtt a dokumentumok hitelessége átmeneti teherpróbát álltak ki. Az egyik filmre ugyanis két ujját (a gyűrűst és a középsőt) is ráfényképezte. Mivel Cicero eddig állandóan azt állította, hogy többéves gyakorlata révén rendelkezik egy fényképész szakértelmével, és az éjszakai órákban, mikor az angol nagykövet alszik, egyedül dolgozik, bizalmatlanságunk jogos volt. Cicero ugyanis pontosan leírta, hogyan dolgozik: mivel gazdáját lefekvéséig szolgálja, mihelyt a nagykövet az altatótablettáktól elalszik, kihasználja az alkalmat és magához veszi a diplomata öltönyéből a kulcskarikára erősített

széfkulcsot, kinyitja a széfet, és tíz percen belül lefényképezi a piros vagy fekete bőrmappában lévő dokumentumokat. Az, hogy ő mint komornyik, akinek munkaköréhez tartozik, hogy gazdája nappal viselt ruháit tisztán tartsa és kivasalja, éjszakánként még egy ideig a nagykövet privát helyiségeiben tartózkodik, senkinek sem tűnt fel. Hogyan kerültek azonban akkor az ujjai a filmre? Egy tanácskozásra bevont fotószakértő elmagyarázta, a fennálló körülmények között kizárt dolog, hogy valaki képes legyen egyik kezével a dokumentumokat tartani, a másikkal a Leicát a keresővel a lefényképezendő tárgyra beállítani, és ugyanakkor a kioldót is kezelni. Még akkor is elképzelhetetlen, hogy egyetlen személy végezze el ezt a munkát, ha állványt használva a tárgy távolsága nem változik. Csak az a verzió maradt, hogy Cicero a gépet a fogaival vagy az áliával megtámasztva tartotta, vagy pedig még valaki közreműködött. Én nem tulajdonítottam a technikai oldalnak döntő jelentőséget - segített-e egy másik Cicero vagy sem -, a fontos csak a dokumentumok hitelessége volt. Hogy megkönnyítsük Cicero éjszakai munkáját, az egyik technikai szakemberünk azt javasolta, bírjuk rá Cicerót, készítsen impregnált viaszlenyomatot a széf kulcslyukáról és a hozzávaló kulcsról. A viaszmassza, mely kézmelegen alakítható, olyan tulajdonságú legyen, hogy se a széfen, se a kulcson ne hagyjon nyomot, ami gyanút kelthetne. Gondosan, két kis ládikába csomagolva, amelyek alig voltak nagyobbak egy gyufásdoboznál, küldtük el a viaszmasszát a technikai utasítással együtt Ankarába. A dobozkák vattával voltak kibélelve, hogy a tartalom sértetlenül érkezzen vissza Berlinbe. Nemsokára megvoltak a lenyomatok, azután egy műlakatos elkészítette a kulcsot az ankarai angol nagykövet széfjéhez. Cicero - jelentette Moyzisch - úgy örült neki, mint egy gyerek, mert az új kulcs még könnyebben és nesztelenebből hatolt be a széf zárába, mint az eredeti. Most már nappal is nyugodtan és biztonságosabban dolgozhatott a nagykövet távollétében. Amikor Cicero 1944 januárjában elkezdett rossz, sőt részben használhatatlan anyagot szállítani, mint például devizaelszámolásokat és hasonlókat, megmaradtam Moyzischsal a megbeszélt irányelvek mellett, de elhatároztam, ettől az időponttól kezdve tehermentesítem a német állami kasszát, és Cicerót hamisított bankjegyekkel fizetem ki. Így Cicerónak összesen százötvenezer

valódi és százötvenezer hamis angol fontot fizettünk ki. A hamisított pénz azonban nem veszélyeztette Cicerót, mert a Balkánon is, a Közép-Keleten is a bankjegyeket minden bank valódinak fogadta el. 1944 február-márciusában Cicero minden magyarázat nélkül hirtelen beszüntette munkáját. 1944 augusztusában a törökök szakítottak Németországgal, és átálltak a szövetségesek táborába. Az 1943-ban gyors ütemben egymást követő balsikerek - a kapituláció Sztálingrádnál, a német Afrika-hadsereg felmorzsolódása Tuniszban, a szövetségesek partraszállása Szicíliában, Mussolini bukása, nem sokkal később Olaszország kilépése és végül a casablancai, moszkvai, kairói konferenciák és az ezeket követő teheráni határozatok - megerősítették félelmeimet, melyeket 1942-ben Zsitomirban Himmlernek kifejtettem. Közben Magyarországon is aggasztóan kiéleződött a helyzet. 1944. március 19-én Hitler - mialatt Horthy kormányzó látogatóban volt nála megparancsolta a Margarete-akció végrehajtását. Az utolsó pillanatban sikerült nekem és munkatársamnak, Walter Hagennek, Hitlert lebeszélnünk róla, hogy szlovák és román egységeket is bevonultasson. Az eredeti terv végrehajtása egész Magyarországot felháborította volna, így viszont az egyedül bevonuló német csapatokat virágokkal üdvözölték. Ha mi a magyar nép azon erőinek, amelyek a szovjettel szemben hajlandók voltak a közös ellenállásra, kezébe adjuk a vezetést, és engedményeket teszünk a magyar érdekeknek, elkerülhettük volna, hogy nem sokkal ezután a Vörös Hadsereg a Kárpátok szorosait lerohanja. Én még biztosítottam a magyar kormányt arról, ha a nyugati szövetségesek az Adriai-tengerparton partraszállnának, nem vetnénk be magyar csapatokat. (Ezt saját felelősségemre megtehettem, mivel Cicero dokumentumaiból tudtam, hogy ilyen partraszállás aligha várható.) Az az út azonban, melyen most már Veesenmayer, a birodalom teljhatalmú és rendkívüli követe Budapesten elindult, odavezetett, hogy Magyar-országon az utolsó lehetőségek is elvesztek számunkra. 1944 nyarán aztán bekövetkezett Romániában a katasztrófa, pedig a romániai német titkosszolgálat, mely Walter Hagen munkaterületéhez tartozott, figyelemre méltó képességet mutatott; katonai és politikai információi a

részletekbe is behatoltak, és alkalmasak lettek volna rá, hogy a német vezetés számára hosszú távú tervezést tegyenek lehetővé, ha Hitler és Ribbentrop a legfontosabb értesüléseket és memorandumokat nem hagyták volna figyelmen kívül. A romániai események után megállapítottuk, hogy Magyarországról is több szál fut a szovjetekhez, többek között Ujszászy tábornok, a magyar állambiztonsági központ főnöke útján. 1944 elején Ujszászy még nálam járt, és igazi magyar udvariassággal biztosított abszolút hűségéről délkeleten képviselt politikámmal szemben. De úgy tűnt, hogy munkatársa, Karády Katalin, egy volt filmsztár, aki megszervezte a kapcsolatot közte és az illegális magyar kommunista párt vezetője, Rajk László között, igen nagy befolyást gyakorolt rá. Most már Moszkva felé tapogatózott, hogyan vélekednek ott egy békeajánlatról. Az úgynevezett Maus- [Egér] akcióval a német titkosszolgálat beépült egy, magának Horthy kormányzónak a közreműködésével folyó összeesküvésbe. Horthy fiát letartóztattuk egy Tito állítólagos küldötteivel való megbeszélés alkalmával, akik valójában a mi titkosszolgálatunk megbízottai voltak. Horthy végül is feladta a játszmát, és német védelem alá helyezte magát. Szerencsétlen módon Veesenmayer most Szálasinak, a nemzetiszocialista nyilaskeresztes mozgalom vezérének adta a hatalmat, jóllehet Magyarországon más, vezetésre alkalmas erők álltak volna rendelkezésre, olyan személyek, akiket magam is javasoltam. Ezzel a lépéssel a régi Magyarország sorsa megpecsételődött. Budapest Tolbuhin és Malinovszkij marsall elleni hősi védelme ezt a sorsot már nem tudta megfordítani.

CANARIS - TÁVOZÁSA ÉS BUKÁSA Hitler már 1942 végén komolyan foglalkozott Canaris eltávolításának gondolatával. Bosszúságát az angolok Dieppe és Le Havre közötti váratlan kommandóakciója váltotta ki - egy olyan esemény, amely kemény csapást mért a katonai elhárításra. 1940 óta szikratávíró szolgálatunk egy korszerűsített bemérőműszert használt, mely lehetővé tette, hogy a berepülő ellenséges kötelékek erejét és irányát nagy távolságból megállapítsák. A fő berepülési vonalakat -

különösen az észak- és nyugat-európaiakat - ezek a készülékek legyezőszerűen biztosították. És most ez a találmány a britek kezébe került. Miután ugyanis az angol kommandócsoport a német kezelőszemélyzetet ártalmatlanná tette, leszerelte egy ilyen készülék fontosabb részeit, a többi részét lefényképezte, és az egész zsákmánnyal háborítatlanul visszatértek Angliába. Az eset kivizsgálása nemcsak a védelmi intézkedések, hanem az álcázás és az elhárítás hiányosságait is megállapította. Most hát lázasan hozzáláttak a csorba kiköszörüléséhez, és technikai újításokat kerestek. Emellett Hitler fontosnak tartotta megtudni, meddig jutott ezen a területen az ellenség, különösen Anglia, és összehasonlítási alapokat követelt. Amikor aztán a légierők műszaki fejlesztési szervei bizonyos kiértékelési eredményekkel szolgáltak, Canaris jóformán semmiféle információt nem tudott ezekről felmutatni, sokkal inkább kibúvókat keresett. Hitler Himmlernek kijelentette, neki egyáltalán nem tetszik Canaris „buta fecsegése”, torkig van vele, nem akarja tovább hallgatni. Ahogy Himmler a továbbiakban beszámolt, a Führer még tovább szándékozott menni, és Canarist hidegre akarta tenni. Himmlernek most lehetősége lett volna, hogy még egyet lökjön Canarison, de úgy látszik, még nem találta időszerűnek. Azt a kérdést, vajon én jobb munkát tudnék-e végezni és átvenném-e a katonai szektor irányítását, azzal az indokolással hárítottam el, hogy pillanatnyilag nem lennék képes több feladatot magamra vállalni. Canaris, úgy tűnt, ez idő tájt maga is észlelte azt a nehéz helyzetet, amibe került, de keleti fatalizmusával nem tett semmit ellene. Nemcsak magát, de egész szervezetét is hagyta sodródni az árral. Szakadatlanul utazott egyik országból a másikba, egyik frontszakaszról a másikra. És jóllehet a háború kimenetelének gondja komolyan emésztette, voltaképpen szolgálati kötelezettségeit elhanyagolta, nem utolsósorban tévedései és határozatlansága következtében. Időnként igazi kezdeményezéseket tett egy átfogó konspirációhoz, hogy aztán a döntő pillanatban megint visszahúzódjon. Hivatalát egyre inkább „vízfejjé” duzzasztotta. Kiemelkedő munkaerők mellett egy csomó alkalmatlan ember nyüzsgött ott, zavaros egzisztenciák

egyvelege. Ha egyszer-egyszer megpróbált rendet teremteni, mindig valamilyen meggondolás, gyakran személyekre való tekintet kerekedett felül, hogy minden jó kezdeményezést ismét semmivé tegyen. Így óriási elhárító apparátusa vezetésében túlságosan emberinek, túlságosan jóságosnak tűnt nekem. Sokszor hagyta, hogy az emberei egyszerűen a fején táncoljanak. Ha itt vagy ott beavatkozott, később megbánta, amit tett, és megpróbálta hevességét szabályszerűen jóvátenni. Éppen ilyen kiegyensúlyozatlanul és kapkodva ugráltak gondolatai a háború korai befejezésének és a békekezdeményezések egyengetésének lehetőségével kapcsolatosan is. És itt térek rá ismét a „Fekete Kápolna” témájára. Ezt az esetet még Heydrich dolgozta ki és látta el az előbb említett fedőnévvel, mert a szálak a Vatikánba futottak. Az anyag egyebek közt a „Muníciós láda” része is volt, ahogy Heydrich röviden a Canaris elleni terhelő dokumentumokat nevezte. Heydrich már 1940-ben, amikor én még a IV-E osztályon dolgoztam, kezdte meg a „Fekete Kápolnáról” szóló legfontosabb jelentéseket szortírozni és magához venni. Ebben az évben május egyik utolsó napján történt, hogy Heydrich magas hangján még este felhívott, és azonnali megbeszélésre hivatalába rendelt. Néhány másodperccel később Müller baritonja jelentkezett a telefonban és megkérdezte: „Tudja, most meg mit akar Heydrich tőlünk?” Amikor Heydrich hivatali szobájában megjelentem, köszönés nélkül az egyik székre mutatott. Ezután egy darabig szótlanul ült az íróasztal mögött. Müller már ott volt és szivarja füstjét nézte. Heydrich hirtelen nekiszegezte a kérdést: „Mennyire jutott a nyomozás az elhárítás müncheni emberei, Schmidt-Huber, Josef Müller, von Dohnanyi és a többiek ellen? Meglehetősen világos, hogy az egész kör, von Hasselst is beleértve, a Vatikánon keresztül indította el a békeajánlatot.” (Amint később megállapítást nyert, dr. Leiber, jezsuita szerzetes közvetítésével 1939-ben megkísérelték a pápán keresztül a nyugati hatalmakhoz eljuttatni egy, a Hitler nélküli Németország békeajánlatát. Az akkori vatikáni angol nagykövet, sir D’Arcy Osbom, kijelentette akkor a pápának, hogy Őfelsége kormánya alapvetően egyetért ezzel, feltéve, ha Németországban rendszerváltozás történik, továbbá ha nyugaton nem indul támadás; ilyen feltételek mellett Ausztria és Szudétaföld akár a birodalomban is maradhatnak. Mindehhez még a francia kormány

még hiányzó elvi hozzájárulását is meg kell szerezni.) Heydrich most hozzám fordult: „Mondja csak, Schellenberg, még emlékszem, mintha Josef Müllernek az ön hivatalával is lett volna valami dolga, mégpedig úgy hiszem dr. Knochennal kapcsolatban.” (Josef Müller civilben ügyvéd, mint főhadnagy Münchenben az elhárításhoz tartozott. A gyakorlatban futárként és összekötőként dolgozott a Vatikánban működő dr. Leibner, illetve Canaris admirális, valamint Oster tábornok között.) Azt válaszoltam Heydrichnek, hogy dr. Knochen Sturmbannführer arról értesített, ápolja a Müllerrel való kapcsolatait, melyeket azért tart különösen értékesnek, mivel Müllernek közvetlen bejárása van a Vatikánba. A müncheni ügyvéd, tettem még hozzá, nagyon nagy koponya, akiben ugyan nem egészen lehet megbízni, de a jelentései nem érdektelenek. Heydrich ismét Müllerhez fordult: „Lásson hozzá, hogy ez az egész kör a legszigorúbb megfigyelés alatt álljon! És most térjünk rá a tárgyra magára, amiért önöket kettőjüket idehívattam. A Führer és Himmler azzal bíztak meg, hogy a következő árulási ügyben kezdjek nyomozást. A vatikáni belga követnek kormányához intézett két szikratáviratából tudjuk, hogy a nyugati offenzívánk dátumát megkezdése előtt másfél nappal már elárulták. Azt is tudjuk, hogy a holland kormány erről a tényállásról tudomást szerzett. Hitler rendkívül ideges és azt kívánja, hogy az áruló kör nyomait felfedjük. Gyanútlanul Canarishoz is eljuttatott egy ilyen puhatolódzási megbízást, ami annyit jelent, hogy kecskére bízta a káposztát. Ugyanis meg vagyok győződve, hogy tapogatóznunk éppen a Canaris körül már említett körben kell. Mikor jómagam Canarisszal erről az esetről beszéltem, érthető módon gyorsan egy másik nyomra mutatott rá, mégpedig von Steengracht báró feleségére.” Heydrich most kettőnk álláspontját (Müllerét és az enyémet) akarta hallani, hogyan lehetne az ügyet legjobban előbbre vinni. Müller röviden és szárazon válaszolt: „Az a véleményem, hogy Canarisnak köze van a dologhoz, és azt javasolom, hogy Schellenberg, aki rendkívül jó viszonyban van az admirálissal, vegye át az ügyet. Mindenesetre Canaris szemében ő a legkevésbé gyanús.” Heydrich egy ideig határozatlanul mustrálta Müllert, majd így szólt: „Ahogy gondolja, Müller.” És hozzám fordulva: „Beszélgessen egyszer Canarisszal óvatosan erről a témáról.”

A következő napon találkoztam az admirálissal. Először mindenféle mellékes dolgokról beszélgettünk, majd Canaris magától tért rá a kényes témára: „Beszélt tulajdonképpen Heydrich önnek erről az őrült dologról - a nyugati offenzíva elárulására gondolok?” Azt válaszoltam, hogy örömmel venném, ha mi egyszer beszélgetnénk erről. És most Canaris, anélkül hogy csak egy szót is ejtett volna Rómáról, a belga követről vagy a szikratáviratokról, a következő verziót tálalta fel nekem: Von Steengrachtéknál a nyugati offenzíva előestéjén társas összejövetel volt. Azon az estén a szintén jelenlévő holland követ feleségét hirtelen telefonhoz hívták, aki azután nagyon izgatottan hagyta el a társaságot. Brüsszel bevétele után a belga külügyminisztériumhoz tartozók lakásait nagyon alaposan átkutatták, és találtak egy cédulát, melyből kiderült, hogy a berlini holland követ a nyugati offenzívát megelőző éjszakán telefonon továbbította a jelentést: „Holnap megkezdődik.” Eme bizonyítékok alapján Canaris számára kétségtelen, hogy a Steengracht körüli kör erősen gyanúsítható, és azt indítványozza, közösen induljunk el ebbe az irányba. Biztosítottam a közreműködésemről, és valóban széles körű nyomozás indult „Steengracht és társai ügyében”, de azzal a várható eredménnyel, hogy semmi sem derül ki. A másik vonalon, Róma irányában, amelyre volt néhány kiindulási pontunk, szintén nem tudtunk megdönthetetlen bizonyítékokat produkálni. Canaris megbízta Rohleder ezredest, a kémelhárítási osztály vezetőjét a megfelelő nyomozással. Az admirális letartóztatása után 1944-ben az ezredest is kihallgatták a nyugati offenzíva elárulása ügyében. Rohleder kijelentette, hogy annak idején terjedelmes nyomozati anyagot nyújtott be Canarisnak (erről az anyagról csak a legszorosabb bizalmasai, Oster tábornok és von Dohnányi értesülhettek). Amit Rohleder kiderített, az a következő volt: A nyom, amely a nyugati offenzívát megelőző napon Brüsszelbe befutott, nem Berlinbe, hanem Rómába vezetett. És itt a közvetítő egy Stern nevű újságíró, egy katolikus hitre tért zsidó volt, aki Joseph Müllerrel, a müncheni elhárítás főhadnagyával szoros titkosszolgálati kapcsolatban állt. Stern annak idején Müllert nevezte meg informátoraként, tőle tudott a támadás időpontjáról. Müller azonban, aki Canaristól „titkosan és közvetlenül” hallott az ügyről, ellenvéleményében azt állította, itt rosszindulatú rágalmazásról van

szó, amit nem utolsósorban féltékenység váltott ki, mivel dr. Leiber jezsuita páterrel neki igen jó kapcsolatai vannak. Rohleder Canarisszal szemben hangsúlyozta, hogy őt Müller érvei nem győzték meg és őt igen-igen gyanúsnak tartja. Mire Canaris az egész üggyel kapcsolatban hallgatásra kötelezte. Az admirális Sternnek minden további ténykedést megtiltott, és egy nagyobb devizaösszeget bocsátott rendelkezésére. Az újságírót aztán a római színtérről később, más név alatt, Svédországba zsuppolták. Az 1944ben tartott kihallgatások alkalmával Rohleder még azt is kijelentette, hogy véleménye szerint Müller nem mert volna saját hatáskörében cselekedni, csakis Canaris lehetett a megbízója. Egy másik, Canarist terhelő esemény a német tengeralattjárók felfegyverezése volt. Erről egész dokumentumgyűjtemény állt rendelkezésünkre, amely különösen az 1922—35-ig terjedő fejlődésbe engedett betekintést. Meglepetésünkre tájékoztatást kaptunk, hogy ezek az iratok már az angol titkosszolgálat kezében vannak. A nyomozás során kiderült, hogy egy holland volt a közvetítő, aki az adatokat annak idején Protze kapitánytól kapta. Protze az admirális egyik bizalmi embere volt, és az ő megbízásából Hollandiában tevékenykedett. Többször is hangsúlyozottan érdeklődtem Canarisnál Protze kapitány és titkárnője felől (aki a „Lena néni” fedőnevet viselte), mivel mindkettőt gyanúsnak találtam. De Canaris kijelentette: „Jól ismerem Protzét, amit csinál, azt az én tudtommal teszi.” Mielőtt a fejleményeket annak idején Heydrichhel megbeszéltem, összeköttetésbe léptem a haditengerészet főparancsnokságával, és magamhoz kértem a félrevezető és „játék”-anyagért felelős osztályvezetőt. Minden katonai szolgálati hely számára szigorú előírás volt, hogy az ellenség félrevezetésére felhasznált titkos anyag kiadásáról pontos könyvelést kell vezetni. Az osztály vezetőjével együtt majd egy egész napon keresztül átnéztünk minden iktatókönyvet, és megállapítottuk, hogy az ellenség megtévesztése céljából soha, egyetlen esetben sem adtak ki anyagot a tengeralattjárók újrafelfegyverzéséről. Amikor Heydrich erről tudomást szerzett, az orra hegyéig elfehéredett, és izgatottan le-fel járkált a szobájában. Számára nem volt kétséges, hogy Canaris felelős ezért az esetért, mert ha figyelmeztetéseim ellenére is fedezte Protze kapitányt, mindenképpen felelős maradt beosztottja önkényes eljárásáért. Heydrich elkérte egy napra a

bizonyítékokat, majd megbízott, őrizzem őket páncélszekrényben. Különben is jó lesz, ha egy megfelelő titkos mappát nyitok „Canaris” jelzéssel mondta, mert a jövőben ez nagy horderejű lehet. Ezzel összefüggésben volt jelentősége annak a megtévesztő manővernek is, melyet Canaris 1943-ban Amé tábornokkal, az olasz titkosszolgálat vezetőjével együtt folytatott. Akkor nagyon is tisztában voltam a szerepével. A helyzet a következő volt: Badoglio marsall abban az időben tárgyalt a szövetségesekkel a háború befejezéséről. A szövetségesek tétovázó magatartása miatt Badoglio elbizonytalanodott, és attól félt, a németek katonai intézkedésekkel megelőzhetik Olaszország kilépését. A marsall megbízásából akkor Amé tábornok - ezúttal Canaris támogatásával - megkísérelte, hogy a német vezetést megtévessze. Jóllehet az olaszországi német katonai titkosszolgálat is találóan, egyre sürgetőbben mutatott rá az olaszok várható frontváltására, Canaris ezeket a jelentéseket eltussolta, és felettesét, Keitel tábornagyot megnyugtatóan tájékoztatta az olasz helyzetről. Mivel azonban a politikai titkosszolgálat a Führer főhadiszállására ezekkel ellentétes híreket juttatott el, Keitel javaslatára Canarist barátjához, Amé tábornokhoz küldték, hogy vele a valóságos tényállást megbeszélje. Amé és Canaris azonban egyetértettek abban, hogy a német vezetés semmiféle intézkedésével sem hagyják Olaszországnak a háborúból való kilépését megzavarni. Erről biztosították egymást négyszemközt - kifelé azonban mindketten megerősítették a mondást: Éljen a tengely, Olaszország a leghűbb szövetséges! Már hat nap múlva átnyújthattam Himmlernek egy dossziét az admirális megtévesztő akciójáról. (Közben megjegyeztem, természetesen felfogás dolga, nem lehetne-e Németország helyzetén a háború eme szakaszában a Canaris által követett módon, valóban könnyíteni. Nekem természetesen nem ez a véleményem.) A megtévesztési akcióról szerzett bizonyítékokat a következő forrásokkal tudtam igazolni: A római német katonai attasé mellett dolgozó H. nevű ezredes olasz sofőrt alkalmazott, aki Amé szolgálatában állt, és aki „barátságban” volt Amé sofőrjével (homoszexuális volt). Többször figyelmeztettem Canarist erre a veszélyre, de csak annyit felelt: „Ugyan, Schellenberg, én azt hiszem, a mi

foglalkozásunk gyakran láttat velünk kísérteteket.” A két sofőr, egyben háziszolgák is, gyakran kicserélték egymás között a napközben hallottakat és látottakat, egyikük aztán Amé számos kijelentéseit és a H. házában hallott beszélgetéseket továbbadta egy barátjának - egy olasznak, akit mi fizettünk. Ezekből az értesülésekből aztán az egész tényállást rekonstruálhattuk. Amikor átadtam a dossziét Himmlernek, még hozzáfűztem, jobban szolgálta volna a német katona érdekeit, ha Canaris Olaszországban ilyen konspirációk helyett kezdettől fogva tulajdonképpeni feladatának szentelte volna magát. Akkor talán meg lehetett volna akadályozni, hogy az Afrika-hadsereg 1943 májusában bekövetkezett kapitulációjáig egyetlen tankhajó, egyetlen csapat vagy légi szállítmány se közlekedhessen úgy a Földközi-tengeren, hogy azt előzőleg ne jelentsék a szövetségeseknek. Himmler izgatottan kocogtatta hüvelykujja körmével a fogait, és így szólt: „Hagyja itt nekem a dossziét, majd alkalomadtán ismertetem Hitlerrel.” Még legalább háromszor figyelmeztettem erre Himmlert. Nem Canarisszal törődtem, hanem azzal, hogy Olaszország leszakadását ha lehet, még megakadályozzuk, vagy legalábbis vágjunk elébe. De Himmler nem merte a következményeket vállalni. Ha eddig - jóllehet Heydrichtől tudott a „Muníciós ládáról” - Canarist, mint okos hírszerző főnököt állította elém, akitől még sokat tanulhatok, most azt magyarázta, hogy az admirális hibái és a vezetéshez való beállítottsága más lapra tartoznak, amivel nekem nem kell törődnöm. Meglehet, hogy Himmler vonakodó magatartásában az admirális személyiségével szemben egy bizonyos tisztelet is közrejátszott, hiszen Heydrich is respektálta a szíve mélyén egykori felettesét, amikor - egyébként szokásától eltérően - vele szemben többnyire még igyekezett a formákat megőrizni. Talán azért is látszott Himmler számára keresztülvihetetlennek, hogy Canaris ellen valamit kezdeményezzen, mert azt hitte, az admirális megtudhatott tőlem valamit zsitomiri beszélgetésünkről. (Ezzel magyarázható az is, hogy Himmler később Canarist - még letartóztatása után is - sokáig védelmezte az agyonlövetéstől.) Én ekkor már világosan felismertem, hogy Canaris elindult a végzete felé, s már nem lehet feltartóztatni. 1943 közepén Keitel még egyszer az admirális segítségére sietett, és Hitler

figyelmének elterelése céljából „őrségváltást” hajtott végre a külföldi és katonai elhárítás hivatalában, leváltotta a legfontosabb osztályok főnökeit. Ekkor történt, hogy a német katonai titkosszolgálat fontos tagjai Ankarában átálltak az angolokhoz. Ez a csapás annál súlyosabban ért bennünket, mert ezáltal az egész Közép-Keleten kérdésessé vált a munkánk. Kísérletet tettem ugyan, hogy újból kiépítsem hálózatunkat Törökországban, de a már vázolt ottani fejlődés keresztülhúzta terveimet. Mikor Canarisszal erről beszélgettem, rezignáltan ennyit mondott: „Ez teljesen mindegy, hagyjuk a dolgokat maguktól menni. Ezt a háborút nem lehet megnyerni.” Ellenvetésemet egy kézlegyintéssel félbeszakította: „Ó, Schellenberg, ön még irigylésre méltóan fiatal.” Mivel nemcsak Berlinben, hanem közös utazásainkon is, nagyon sokat voltam együtt Canarisszal, úgy gondolom, megengedhetem magamnak, hogy róla, mint emberről is véleményt mondjak. Szerintem túl érzékeny volt. Így sokszor depressziósan reagált, mihelyt valamiféle nehézségei támadtak akár a legfelső hadvezetéssel, akár Hitlerrel vagy Heydrichhel. Ha együtt kilovagoltunk, néha megkérdezte tőlem: „Nem voltam ezen vagy azon a megbeszélésen túl heves?”, vagy hasonlót. Jellemében ez a feltűnően lágy vonás atyai aggódásban jelentkezett, ha külföldi úton voltunk együtt. Ilyenkor meghatóan igyekezett felhívni figyelmemet az illető ország sajátosságaira, időjárási és gasztronómiai különlegességeire, és jó tanácsokkal látott el. Gyakran ellenőrizte, ha délen voltunk, öltözködésem célszerűségét. Spanyolországban a trópusi hőség ellenére javaslatára gyapjú haskötőt kellett viselnem. Ezenkívül ellátott azokkal a tablettákkal, melyeket maga is rendszeresen szedett. Többek között elküldött egyszer krónikus gyomorpanaszaim miatt egy magnetizőrhöz, aki rajta is sokat segített. Különös szeretettel vonzódott az állatokhoz, elsősorban a kutyáihoz és a lovaihoz. Útközben nemegyszer fejezte ki vágyakozását négylábú barátai után. Nemegyszer mondta: „Schellenberg, bízzon az állatok jóságában - látja, az én tacskóim hallgatagok, és soha nem fognak megcsalni. Ezt egyetlen emberről sem mondhatom el.” 1944 februárjának elején Hitler az admirális adósságszámláját annyira túlterheltnek találta, hogy őt - azzal az indoklással, hogy a szakmai és személyi hiányosságok elviselhetetlen mértékben emelkedtek - hivatalaiból elmozdította. Kifelé azt a fedőváltozatot választották: a háborús helyzet

megköveteli végre egy egységes német titkosszolgálat megteremtését. Rövidesen ezután a katonai elhárítási hivatalt felszámolták, és a feladatkörét kisebb részben a IV-E csoportra, az RSHA új szervezésű Amt Miljére Katonai Hivatal - ruházták. Ezt a hivatalt az én VI-os osztályomhoz osztották be, így Canaris egykori hivatalának legnagyobb része gyakorlatilag az én vezetésem alá került. (Most már mind a Waffen-SS, mind az SS vezérőrnagyi rangját viseltem.) Amikor Jodl vezérezredessel erről beszéltem, egyetértettünk abban, hogy bár a katonai elhárítás szektora most már az SS parancsnoksága alá tartozik, de a majdani végleges szabályozásra egy más struktúrát kell találnunk. (Itt én a Titkosszolgálatnak az RSHA-ból való kiválására és egy külön hivatalban való önállósulására gondoltam.) 1944. augusztus elején történt - éppen a katonai titkosszolgálat irodájában dolgoztam hogy Müller felhívott telefonon. Éles hangon megparancsolta, azonnal hajtsak Canaris lakására, és közöljem vele, hogy le van tartóztatva, és azonnal vigyem a mecklenburgi Fürstenbergbe, ahol addig kell tartózkodnia, míg „nincs minden tisztázva”. (Müller és Kaltenbrunner voltak megbízva a Hitler elleni, 1944. július 20-án megkísérelt merénylet kivizsgálásával, valamint a letartóztatásokkal.) Tiltakoztam és értésére adtam, hogy nem vagyok végrehajtó tisztviselő, és azonnal felhívom Himmlert. „Ne feledje el - szólt oda -, hogy nem Himmler, hanem Kaltenbrunner és én kaptuk Hitlertől a parancsot az összeesküvés kivizsgálására. Ha ellenkezik, viselnie kell a következményeket.” Rögtön megértettem. Ha ellenkeznék, ez Kaltenbrunner és Müller részére kitűnő alkalom lenne, hogy engem is gyanúsítsanak, és eljárást indítsanak ellenem. Mivel már úgyis elég sokszor neveztek defetistának, és kétségtelenül nem voltam barátja sem Kaltenbrunnernek, sem Müllernek, kétszeresen is résen kellett lennem. - Kis gondolkodás után elhatároztam, engedelmeskedem a parancsnak. Talán, így okoskodtam, ebben a veszélyes helyzetben még segítségére is lehetek Canarisnak. Beszéltem von Völkersen SS századossal, és megkértem, kísérjen el, ő ismerte Canarist, szolgált alatta. Fülledt vasárnap délután volt, mikor Schlachtenseebe utaztunk. Az admirális maga nyitott ajtót. A szobában jelen volt Kaulbars báró, valamint Erwin Delbrück, Canaris rokona. Az admirális nagyon nyugodtan megkérte

látogatóit, hagyják el a helyiséget egy pillanatra, majd hozzám fordult: „Valahogy megéreztem, hogy ön lesz az. Mondja meg nekem, talált valamiféle írást ettől az őrült Hansen ezredestől?” (Hansen belebonyolódott a július 20-i eseménybe.) Az igazságnak megfelelően válaszoltam: „Igen, egy noteszt, ami többek között tartalmazza azoknak a listáját, akiket félre kell állítani. De önről, vagy az ön részvételéről nem tartalmaz semmit.” „Ezek a fajankók ott a vezérkarban nem tudnak firkálás nélkül élni.” Most megmagyaráztam neki a helyzetet, és megbízatásom célját. „Kár válaszolta -, de majd csak megússzuk.” Ereztem ezeknél a szavaknál, mennyire igyekszik kellemetlen érzésén úrrá lenni. „Őszintén meg kell ígérnie - folytatta -, hogy az elkövetkező három napon belül lehetővé tesz számomra egy beszélgetést Himmlerrel. A többiek - Kaltenbrunner és Müller - csupán hitvány hóhérok, akik mohón pályáznak a fejemre.” Megígértem, hogy teljesítem a kérését. Azután hivatalos hangon így szóltam: „Ha admirális úr egyéb intézkedéseket akarna tenni... Ebben a helyiségben várok egy óra hosszat, és ezalatt azt tehet, amit csak óhajt. A jelentésemben azt fogom mondani, hogy ön átment a hálószobájába, hogy átöltözzék.” Canaris megértett és így válaszolt: „Nem, Schellenberg, a szökés nálam nem jöhet számításba, és öngyilkos sem leszek. Biztos vagyok a dolgomban, és bízom az ön ígéretében.” Ezután arról beszélgettünk, célszerű lenne-e uniformist felvenni, milyen holmikat vigyen magával, és hasonlókról. Ezt követően Canaris felment, és egy félóra múlva átöltözve, egy kézitáskával tért vissza. Fejcsóválva mondta: „Ezek az ördögök, önt is be kellett rántaniuk ebbe az ügybe. Legyen óvatos, régen tudom, hogy önt is figyelik. Ha Himmlerrel beszélek, az ön esetéről is fogok neki mesélni.” Könnyes szemmel tette karját a vállamra és mondta: „Nos, akkor hát menjünk.” Nyitott kocsiban utaztunk. Miután a várost elhagytuk, Fürstenberg irányába folytattuk utunkat. A lemenő nap még egyszer megvilágította a mecklenburgi

békés tájat. Beszélgetésünk egyre szűkszavúbb lett. Mindketten gondolatainkkal foglalkoztunk. Fürstenbergben, egy határrendőri iskolában, Trümmler vezérőrnagy fogadott bennünket, egy rendkívül ellenszenves ember, aki mégis megőrizte a katonai udvariasság formáit. Megkérdezte, akarunk-e még együtt vacsorázni. Canaris megkért, maradjak még egy kicsit. Az iskola kaszinójában mintegy húsz tábornok és magas rangú tiszt gyűlt össze, akiket mind a Hitler elleni merénylettel kapcsolatban hoztak ide, és tartottak házi őrizetben. Élénk üdvözlés után Canarisszal egy kis asztal mellé húzódtunk. Az admirális biztosított arról, hogy ő bizonyos benne, nekem nem volt részem az elbocsátásában. Csak azt reméli, a sors kegyesebb lesz velem, és nem fognak egy napon úgy hajszolni, mint azt vele tették. Elhatároztam, azonnal felhívom Himmlert, de a segédtisztje azt válaszolta, Himmler e pillanatban különvonatával éppen útban van Hitler főhadiszállására. Canarisszal még aztán megittunk egy üveg vörösbort, s eközben ő útbaigazításokat adott, hogyan folytassam a megbeszéléseket Himmlerrel. Berlinbe visszatérve a következő táviratot küldtem Müllernek: „Végrehajtottam a ma öntől kapott parancsot. További részleteket az SS birodalmi vezetőtől fog hallani.” Rákövetkező napon hosszú telefonbeszélgetést folytattam Himmlerrel. Biztosított, hogy semmit sem tudott Kaltenbrunner ellenem irányuló támadásáról, és megígérte, teljesíti Canaris kérését és beszél vele. (Himmler a következő időkben sohasem tett említést ugyan nekem egy ilyen beszélgetésről Canarisszal, de minden bizonnyal megtörtént, mert csak így tudom megmagyarázni, miért maradt el az admirális elítélése egészen az összeomlás előtti pár hétig. A Freisler, Thierak utóda, alatt működő néptörvényszéknek az átadott terhelő anyag kétségtelenül elegendő lett volna a bűnösség megállapításához, mivel 1944 júliusában a Berlin melletti Zossenben, a katonai elhárítás kitérőhelyén, egy széfben megtalálták az úgynevezett „páncélszekrényanyagot”, két aktatáskát tele terhelő dokumentumokkal.) Többszöri kihallgatás után végül is Canarist a flossenburgi koncentrációs

táborba vitték, és ott Hitler és Kaltenbrunner parancsára 1945 áprilisában egy SS rögtönítélő bíróság halálra ítélte, majd kivégezték. Kaltenbrunner az „eljárás” befejezése után Hitlertől megkapta a kardokkal ékesített érdemkeresztet.

TECHNIKA ÉS TITKOSSZOLGÁLAT 1944 közepére annyira jutottunk, hogy első kiképzett szakmérnökeinket, részben a legújabb rádió adó-vevőkkel ellátva, elküldhettük idegen országokba. Általuk most egy érzékeny rést tudtunk kitölteni - mert hiszen túlzott követelés lett volna a külföldön működő, technikailag képzetlen munkatársaktól, például tanároktól vagy gabonafelvásárlóktól szakszerű információkat követelni a radarkészülékekről, rövidhullámú technikáról vagy lövedékek röppályájáról. Mivel az új munkaerők esetében képzett fizikusokról, vegyészekről vagy technikusokról volt szó, tevékenységük döntő eredményeket ígért számunkra ezeken a területeken, és egészen természetes volt, hogy mi ezeknek az embereknek minden lehetőséget megteremtettünk, hogy ellenfeleinkkel azonnal „harci érintkezésbe” kerüljenek. Ezeknek a specialistáknak a beépítésében rendkívül körültekintőknek kellett lennünk, nehogy a rendőrség gyanúját már eleve magukra vonják. Ezért számukra „foglalkozást” kellett találnunk, hogy észrevétlenül bekapcsolhassuk őket az idegen ország életébe. Hogy a rádiótávíró területén természetes új találmányainkkal meddig jutottunk, mutassa egy példa. Több mint egyéves munkával sikerült közvetlen rádiókapcsolatot teremtenünk egy a Vatikánban lévő közvetítő személlyel, anélkül, hogy tartanunk kellett volna, hogy egy ellenséges kémszervezet lehallgatja beszélgetéseinket. A Vatikán egyik magas tisztségviselője ugyanis készségesnek mutatkozott, hogy Oroszországról fontos jelentéseket szállítson, arra viszont nem volt hajlandó, hogy bármit írásban vagy szóban valamelyik alárendelt ügynök által továbbítson. Technikusaink egy olyan adót készítettek, ami alig volt nagyobb és nehezebb egy szivardoboznál. Álcázás céljából a készüléket szintén egy ilyen dobozban helyezték el. Használat előtt csak a felső szivarsort kellett leemelni, hogy a készüléket adásra késszé tegyék: hasonlóan a telefonhoz egy tárcsát kellett használni - ennek három forgatható gombja volt ha az első gombot használták és előzetesen a csatlakozódugót a rendes villanyvezetékhez csatlakoztatták, így a közvetítő a hírét, két gépelt oldal

terjedelemben, mint egy telefonba bemondhatta. A tárcsa automatikusan átvitte a kódszavakat elektromágnesezéssel egy acélszalagra, ami a készülék belsejében volt, és így lehetővé tette a jelentéseknek morzejelekben történő összegyűjtését az acélszalagon. Ennek az első szakasznak a befejezése után a kezelő elfordította a második gombot és megvárta, míg egy zöld varázsszem kigyullad és eléri legnagyobb fényerejét. Ebből megtudta, hogy a rövidhullám működésbe hozta a harmadik gombot, ami által a Németországban levő vevőkészülékre irányul. Ezután az acélszalag háromötöd másodperc alatt továbbította a mágnesesen létrehozott morzejeleket a vevőkészüléknek. Az adás gyorsasága és rövidsége következtében bármilyen rádióelhárító számára lehetetlenné vált az adó bemérése. A rádiós számára az egyetlen nehézséget az okozta, hogy egy hét méter hosszú, vékony antennazsinórt kellett a szobájában az ágy oldalához erősítenie, vagy az ablakon kilógatnia. Németországban a vevőkészülék a megegyezett adásidőkben pontosan a római adóra volt beállítva. A külön erre készített vevőközpont készüléke olyan komplikált volt, hogy laikus lévén nem tudok róla pontosabb felvilágosítást adni. Mindenesetre a kis adókészülékhez mérten elképesztően terjedelmes volt - nem kevesebb, mint három nagy termet foglalt el. Még ma is magam előtt látom ezt a csodálatos alkotást -, a láthatóvá tett vevőhullámok felvillanásai villámként jelentek meg a homályos üvegen, és hallom a bonyolult munkafolyamat állandó zümmögését és kopogását. Sajnos, ekkor még nem sikerült ilyen módon ellentáviratokat is leadnunk. Egy másik figyelemre méltó eredményt ért el a rövidhullámú technika területén a Birodalmi Posta kutatóhivatalának magasan képzett munkacsoportja, amelynek sikerült „megcsapolni az Anglia és Amerika között futó egyik tengeralatti főkábelt. A kábelben futó magas frekvenciájú áramokat a kábel szigetelése ellenére önálló rövidhullámokként felfogták, és egy rendkívül bonyolult munkamenetben betűkre tették át. Az ily módon megcsapolt kábel főleg az USA és a brit sziget közötti közvetlen telefonösszeköttetésre szolgált. A legtöbb megfejtett telefonbeszélgetés utánpótlási kérdésekkel foglalkozott, fontos repülőgépanyagok, gazolin, valamint harckocsi és páncélos-alkatrészek igénylésével. A rendszeres kiértékelésből a bizonyosság egy fokáig felismerhettük a fegyverkezési megbízások súlypontjait, és ezzel az

ellátás szűk keresztmetszetét az ellenségnél. Ezek rendkívül fontos figyelmeztetések voltak a várható hajószállítmányokra vonatkozóan, és megfelelő "jelzések” a tengeralattjáróink számára. Lehallgatásunk csúcspontját jelentette egy beszélgetés 1944 elején Churchill és Roosevelt között, amely számunkra értékes következtetéseket tett lehetővé - felismertük a katonai aktivitás fokozását Angliában, és utalást nyújtott a készülő franciaországi invázióra. Ha a két beszélgetőpartner sejtette volna, hogy mi is rajta vagyunk a telefonon, biztos, hogy Roosevelt nem búcsúzott volna olyan könnyedén a következő szavakkal: „Well, we will the our best now I will go fishing” „Nos, meg fogunk tenni minden tőlünk telhetőt - most pedig hadd menjek horgászni.” Közben fellendült a mikrofényképezés is. Például már akkor képesek voltunk nagy alakú újságokat gombostűfej nagyságúra kicsinyíteni. Ilyen módon magam is többször, ha nem diplomata-útlevéllel utaztam, rendszerint egy művészien behelyezett porcelánfogban szállítottam értékes dokumentumokat. Ezt a fogat egyszerűen, a nyelv egy mozdulatával ki lehetett venni. Már említettem, hogy az ilyen rejtekhely a veszélyeztetett munkatársaknál méreg megőrzésére is használatos volt. A légitámadások állandó fenyegetése miatt ettől kezdve minden fontos aktát az előbb leírt módon lefényképeztettem, és a legértékesebb dokumentumokat két acélkazettában helyeztettem biztonságba. Ezeket el lehetett rakni egy aktatáskában. Úgy voltak megkonstruálva, hogy ha valaki a zárakat megkísérli erőszakkal kinyitni, mert az általam beállított biztonsági számokat nem ismeri, akkor a robbanó- és foszforgyújtással ellátott táska felrobban, és tartalma teljesen megsemmisül. 1945-ben mindkét kazetta ilyen módon semmisült meg. Egy különleges részleg foglalkozott igazolványok, útlevelek, szabadságoslevelek kiállításával és nyomtatásával, pecsétekkel és titkos tintával, valamint hamis pénz előállításával. Szolgáljon csupán egy epizód eme részleg „finom munkájára”: 1945-ben az amerikaiak által történt kihallgatásomkor az engem kihallgató CIC-tisztek (CIC=Counter Intelligence Corps, azaz Katonai Elhárítás), amikor kérdésükre azt válaszoltam, hogy sohasem voltam az USA-ban, rettenetesen dühösek lettek. Hogy bebizonyítsák hazug voltomat, elém tettek egy útlevelet, amely el volt

látva be- és kiutazási vízummal, valamint egészségügyi bizonyítvánnyal Amerika részére, és a nevemre kiállítva. Amikor az útlevelet megláttam, egy pillanatig valóban megdöbbentem. Azután eszembe jutott, hogy az útlevélosztályhoz tartozó egyik tisztviselő egyszer születésnapomra ajándékba egy ilyen módon hamisított dokumentumot adott át. Én ezt az „ajándékot” visszaadtam, és az eseményről megfeledkeztem. Az amerikaiak azonban először nem akarták elhinni magyarázatomat. Csak hosszas vizsgálat után állapították meg a mesteri hamisítást. Vegyészeink közben a titkos tinták problémájával foglalkoztak, és előállítottak egy olyan anyagot, amely ellenállt minden vegyi reakciónak és infravörös átvilágításnak. Ha jól emlékszem, itt alapjában egy bizonyos számú hemoglobint tartalmazó emberi vérről volt szó. Szükséghelyzetben az illető megszúrta az ujját, egy csepp vért felfogott egy kis tollal, elkeverte egy bizonyos oldattal, és ezt a készítményt azután a felfedezés veszélye nélkül használhatta titkos jelentéseihez. Az írás először piros volt, de néhány perc múlva teljesen eltűnt. Csak aki a szükséges előhívó anyag birtokában volt, tudta az írást zöld színben megint láthatóvá tenni. Itt kellene talán kézírásutánzó fenoménunkat is megemlíteni, egy egyszerű hivatalnokot, aki minden írást néhány percen belül olyan pontosan tudott utánozni, hogy a legjobb grafológusokból álló stáb sem volt képes az utánzást felismerni. Ez a minket mindig csodálkozásra késztető képesség - oldalakon át idegen kézírást utánozni anélkül, hogy valamely szónál a saját írásmódjába visszaessen - egyszerűen vele született. Mivel abban az időben - az úgynevezett Szabad Németország Nemzeti Bizottságának megalakítása után befutottak a bizottság első közleményei Seydlitz és Paulus német tábornokok kézzel írt kísérőszövegeivel, valamint családokhoz írt levelek, felmerült a kérdés, lehet-e szó ezeknél az írásoknál hamisításról, vagy sem. Kézírást utánzó csodaemberünk nagyon gyorsan megcáfolta a pszichológusok és grafológusok véleményét, akik az abszolút valódiságról meg voltak győződve, amikor az írásos darabokat fáradság nélkül, hibátlanul utánozta. Egyes esetekben, amikor halaszthatatlan intézkedésre került sor, előzetes telefonhívás után jogom volt ezzel az emberrel aláírásokat készíttetni. Többek között így történt ez Himmlernek a svájci Vöröskereszt elnökéhez intézett egy levelénél is, amelyet ilyen módon írtunk alá, mivel Himmler a Führer főhadiszállásán elérhetetlen volt.

Elhárító intézkedéseink a brit titkosszolgálattal szemben, ha nem is magában Németországban, inkább a megszállt területeken, fokozatosan említésre méltó eredményeket mutattak fel. A Németországban már évtizedekkel előbb megszervezett brit titkosszolgálat szövevényes hálózatába behatolni rendkívül nehéz volt, mivel nagyon gondosan kiépített és a személyeket jól megválasztott kémhálózatról volt szó. Csak amikor a hadi események egyre szélesebb és gyorsabb hírszolgálatot igényeltek, követtek el az angolok is hibákat, mind a személyek megválasztásánál, mind a szervezetben. Ennek következtében Németországon belül is fel tudtunk deríteni néhány nagyobb brit ügynökhálózatot, közöttük az angolok által a német repülőterekre telepített megfigyelőtörzset - az Observer Corpsot. Az angol titkosszolgálat mindenekelőtt az általunk külföldről toborzott vendégmunkásokat használta fel, hogy kapcsolatait kiszélesítse, és így a német hadi és közigazgatási gépezet központját kettős harapófogóba szorítsa. A külföldi munkaerők korlátlan alkalmazása Németországban lassanként olyan széles mezőt kínált nekik, hogy végül külföldi országokban ügynökiskolákat állítottak fel a toborzandó vendégmunkások részére, sőt ezen az úton saját aktív tisztjeiket is átvezényelték a Német Birodalom területére, akik vendégmunkásoknak álcázva már a helyszínen elvégezhették a kezükbe jutott titkos anyagok előzetes vizsgálatát. Kiváló figyelmeztetőhálózatának sikerült elérnie, hogy amikor megkíséreltünk lecsapni, rendszerint későn érkeztünk. Az általunk megszállt területeken, különösen Hollandiában és Belgiumban, elhárításunknak több szerencséje volt, még ha ott a civil lakosság egyre ellenségesebb magatartást tanúsított is velünk szemben. De éppen ezek a földalatti mozgalmak nyújtottak nekünk lehetőséget, hogy az ellenséges elhárításba behatolhassunk, és becsempésszük saját embereinket. Itt azonban sosem csaptunk le olyan hirtelen, mint a szovjet titkosszolgálat ellen, minthogy akkor túl gyorsan jöttek volna létre megint új, számunkra ismeretlen hálózatok. Aztán kialakult az a fura helyzet, hogy a britekkel együtt nemcsak „irányítottunk” egy ilyen ellenállási csoportot, de még a mindenkori szükségleteinket is Angliában szereztük be, akár robbanóanyagról volt szó (az angol készítmények ugyanis hatásosabbak voltak a mieinknél), akár rádió adó-vevő készülékekről, sőt akár a szükséges devizáról. Így szállítottak nekem egyszer tíz napon belül több mázsa

megrendelt robbanóanyagot, amit ejtőernyővel dobtak le Hollandia fölött. Hasonló módon szolgált a brit titkosszolgálat számunkra jól működő devizaforrásként. Ami pénzt az angoloktól fokozatosan megkaparintottunk, milliókra rúgott. Minden két hónapban megbeszéltem ezeknek az „ajándékküldeményeknek” az eredményét Funk birodalmi gazdasági miniszterrel, aki számára egy ilyen tehermentesítés csak jól jöhetett. Amikor devizahelyzetünk a háború következtében állandóan rosszabbodott, Titkosszolgálatunk elindította a Bernhard-akciót, ez annyit jelentett, hogy áttért az angol fontok készítésére a saját szükségleteinek kielégítésére. A „gyártáshoz” szakembereinknek két évre volt szükségük, pusztán azért, hogy az angol bankjegyek megfelelő, gyűrődésmentes papírját előállítsák. Ezzel párhuzamosan folytak a nagyon bonyolult vésnöki munkálatok, amelyek egyáltalán csak akkor kezdődhettek el, amikor minden bankjegyhez a hetvenszázhatvan legfontosabb jellemzőt megtalálták. Ezután kezdtek dolgozni a vésnökök - hadkötelesek voltak és eskü alatt álltak - szinte szünet nélkül, három műszakban. Egyedül erre a feladatra állítottak át két papírgyárat. Több matematikus nehéz képletek segítségével kiszámította az angol sorszámozás rendszerét úgy, hogy a folyamatos gyártásnál a számok elosztása mindig megelőzte az angol bankot száz-kétszázzal, így valódi egyidejűséget tudott elérni. Ellenőrzés útján újra meg újra megállapítottuk, hogy még a legtapasztaltabb angol banktisztviselőben sem merült fel gyanú soha a számokkal kapcsolatban. Eredeti tervünk az volt, hogy ezekkel a hamisított bankjegyekkel „légi csatát” improvizálunk, amikor is a repülőgépek bombák helyett tonnaszámra szórják le a sziget felett a hamis pénzt. Az angol valutának ez nem csekély erőpróbát jelentett volna. A légi akciót azonban szűkös üzemanyaghelyzetünk miatt ismét elvetettük. A hamisított fontokat először próbaképpen Svájcban kínáltuk beváltásra. Megbízottunk olyan merész volt, hogy a banktisztviselőt arra kérte, vizsgálja meg a bankjegyeket, mert a feketepiacon vette őket. A bank olyan véleményt adott, hogy a bankjegyek legnagyobb részét valódinak ismerte el - csak körülbelül tíz százalékot nyilvánított hamisnak. Ettől kezdve megkezdtük a nagybani gyártást, de mégis takarékosan használtuk a hamisított pénzt. Kaltenbrunner megpróbált egyszer a megszállt területen a feketepiacon ezzel üzleteket kötni. Ezt azonban azonnal leállítottuk, mivel saját devizahelyzetünket veszélyeztette vele. Nagyobb

külföldi ügyletek kifizetésére engedélyeztük ezeknek a bankjegyeknek a felhasználását - így pénzéhes ügynököket fizettünk ki velük, akik már magukban is veszélyt jelentettek számunkra, ezenkívül fegyvervásárlásokat és fegyvercsempészeket. Mert mindenütt, ahol ellenállási mozgalmak és partizánvezérek voltak, így Olaszországban, Görögországban és Franciaországban, kiterjedt fegyverkereskedés virágzott. A hadsereg fegyverhivatala az ilyen támogatást annál is inkább melegen üdvözölte, mivel a vásárolt fegyverek többnyire a legjobb angol vagy amerikai anyagból készültek, így az automata kézifegyver is, amiket azután a mi csapatainknak juttattunk. A font hamisításával a briteket olyan nehéz helyzetbe hoztuk, hogy 1945-ben kénytelenek voltak bizonyos régi bankjegyeket a forgalomból kivonni, és helyettük újakat nyomtatni. Röviddel a háború befejezése előtt a hamis dollárok előállítására szolgáló még komplikáltabb munkamenetet is befejeztük. De már csak néhány száz mintapéldány nyomtatására került sor. Véleményem szerint az Angliával szembeni titkosszolgálati eredményeinket azonban messzemenően elhomályosította a britek egy sikeres kommandóvállalkozása Norvégiában. Az angolok a norvég ellenállási mozgalommal együttműködve elpusztították az atomkutatás céljából felállított kísérleti létesítményeinket (nehézvíz előállítása), ez olyan eredmény volt, amely így visszatekintve, a háború kimenetelére talán döntő jelentőséggel bírt. Ha ugyanis ezen a területen zavartalanul dolgozhattunk volna tovább, véleményem szerint elméletileg lehetséges lett volna, hogy 1944-ben Németország atombombával rendelkezzen. A brit titkosszolgálat azt is elérte, hogy Niels Bohr, a dán fizikus és atomkutató professzor, tudományos dokumentációjával kijusson Dániából. Az újításokhoz, amikkel technikusaink ebben az időben szolgáltak, tartozott egy találmány is, amit csak azért említenék még meg, mert Ribbentrop azt hitte, hogy ezzel megtalálta a „bölcsek kövét”, amivel befejezheti keleten a háborút. A birodalmi külügyminiszter sürgős ügyben magához hívatott az ausztriai Fuschl kastélyba. Összekötöttem ezt az utat egy Himmlernél tett látogatásommal, aki különvonatában Berchtesgaden mellett tartózkodott, és nagy vonalakban tájékoztatott róla, hogy a Ribbentroppal való beszélgetés

témája egy Sztálin elleni merénylet terve. Ő, Himmler, csak nehezen tudja magát rászánni, hogy egy ilyen parancsot kiadjon, mivel éppen úgy mint Hitler, hisz a történelmi gondviselésben, és Sztálint szintén népe nagy vezérének tartja, aki belső elhivatottságot hordoz magában. Ha Himmler mégis visszatért a Sztálin elleni merényletre, az csak azt mutatta, milyen kilátástalannak látta most már ő is hadi helyzetünket. Ribbentrop, mikor Fuschlban felkerestem, először az USA-ról, Roosevelt újraválasztásának lehetőségéről és más dolgokról kezdett beszélni. Hellyelközzel véleményt nyilvánítottam, és már indulni akartam, de a külügyminiszter komoly arccal megkért, maradjak. Még meg kell velem beszélnie, ahogy mondta, egy nagyon fontos ügyet, amelybe a Führeren, Himmleren és Bormannon kívül senki sincs beavatva. Kijelentette, hogy ismeri jól az Oroszországról szóló jelentésemet, és valóban nincsen rosszabb ellenség, mint a szovjet. Sztálin, ami katonai és államférfiúi képességeit illeti, messze felülmúlja Rooseveltet és Churchillt; ő az egyetlen, akit valóban respektálni kell. Éppen ezért a legveszélyesebb ellenfélnek is kell tekintenünk, akit el kell tenni láb alól. Nélküle az orosz nép képtelen lenne háborút folytatni. Ribbentrop már beszélt erről Hitlerrel és kijelentette, szükség esetén kész az életét feláldozni, hogy ezt a tervet végrehajtsa és ezzel Németországot megmentse. És most Ribbentrop kifejtett egy tervet, hogyan lehetne Sztálinhoz férkőzni. Meg kellene kísérelni tárgyalóasztalhoz ültetni, és ennél az alkalomnál lelőni. Hitler kijelentette ugyan, hogy ilyesmit a gondviselés nem hagyna megbosszulatlanul, de azután mégis megkérdezte, vajon egyetlen személy ilyesmit egyáltalán végre tudna-e hajtani, vagy adott esetben ki jöhetne kísérőként számításba. Ribbentrop mereven rám nézett és így szólt : „Erre én a Führernek az ön nevét mondtam.” Hitler befejezésül még kijelentette, Ribbentrop beszélje meg még egyszer a dolgot alaposan velem. „Látja - fejezte be -, ezért hívattam magamhoz.” Gondolom, arckifejezésem nem lehetett ez alatt a monológ alatt túlságosan intelligens, mert a terv számomra több mint zavarosnak rémlett. De valami feleletet mégiscsak adnom kellett. Még mielőtt azonban szóhoz juthattam volna, Ribbentrop azzal folytatta, hogy a terv kivitelezését már minden részletében átgondolta. Nyilvánvaló, hogy a szovjetek részéről nagyon szigorú ellenőrzéssel kell számolni, és egy kézigránátot vagy revolvert a tárgyalóterembe aligha lehetne becsempészni. Tudja azonban, hogy a mi

technikai részlegünk kifejlesztett egy töltőtollat, amely a valóságban revolvercsövet rejt magában, és amivel hat-nyolc méter távolságból egy normális kaliberű golyóval pontosan célba lehet találni. Mivel egy ilyen töltőtoll egy ellenőrzés esetében sem hatna gyanúsan, a tervnek, ha valakinek nyugodt a keze, sikerülnie kellene. Ebbe a fejtegetésbe Ribbentrop szabályszerűen belelovalta magát, valósággal lelkendezett, mint egy kisfiú, aki éppen Winnetouról vagy Old Shatterhandről olvasott valamit. Válaszom megválasztásával nagyon óvatosnak kellett lennem, mivel tudtam, minden egyes szavamat el fogja mondani Hitlernek. Így kijelentettem, hogy bár a terv technikailag keresztülvihető, de a döntő kérdés az, vajon hogyan lehet Sztálint tárgyalóasztalhoz ültetni. A szovjetekkel való stockholmi tapasztalataim után, úgy véltem, hogy ez nem lesz egyszerű. Nem is csináltam titkot belőle, hogy újabb kapcsolatfelvétel a részemről aligha lenne ajánlatos, mivel a szovjetekkel szemben már elvesztettem a hitelemet. Azt ajánlottam, hogy Ribbentrop először maga kísérelje meg a kapcsolatot felvenni. Amennyiben ez sikerül, úgy kész vagyok szóval és tettel segítségére lenni. „Meggondolom a dolgot - válaszolta Ribbentrop azután Hitlerrel még beszélek róla, és majd visszatérek rá.” Ezzel a Sztálin elleni merénylet tervét elvetették, mert Ribbentrop velem erről a témáról később sohasem beszélt. Himmler azonban, aki alapjában véve örült a Ribbentropnak adott válaszomnak, azt az álláspontot képviselte, hogy valaminek ebben az irányban történnie kell. A felülről jövő állandó nyomásnak engedve embereink szerkesztettek végül egy speciális készüléket, melyet a következőképpen kellett volna használni: A Sztálin által használt egyik kocsira egy akkora tapadótöltetet kellett az egyik ügynökünknek felerősítenie, amely nem nagyobb egy ökölnyi agyagdarabnál. Ez egy nagyerejü robbanómassza volt, amely, ha a kocsira rányomták, szilárdan odatapadt. Ebbe a tapadótöltetbe egy rövidhullámmal kioldható gyújtószerkezet volt beépítve. A hozzá tartozó szivarosdoboz nagyságú adókészülék hét kilométerig terjedő ultrarövidhullámot sugárzott ki, amely automatikusan kioldotta a gyújtást, és ezáltal a tapadótöltetet felrobbantotta. A Vörös Hadsereg két hadifogoly tisztje, akik hosszú évekig Szibériában voltak internálva, és gyűlölték Sztálint, ismerték a pártgarázs

egyik szerelőjét - ők vállalták a megbízatást. Egy nagy repülőgép, amely egy orosz rendőrségi kocsit is vitt magával, Moszkva határában dobta le őket. Rendőrjárőrnek álcázva biztosan be tudtak volna jutni az orosz fővárosba, mert nemcsak hónapokig készítették fel őket erre a feladatra, hanem minden szükséges papírral is el voltak látva. A terv mégis kudarcot vallott. Soha többé nem hallottunk ugyanis ezekről az emberekről, sem arról, hogy Sztálin ellen merényletet kíséreltek volna meg.

VÉG A LÁTHATÁRON Az összeomlás már fenyegetően közeledett. A szovjetek 1944. májusi offenzívái csapatainkat Kelet-Poroszországig és a Visztula vonaláig szorították vissza. Nyugaton a szövetségesek partra szálltak, és harcolva elérték a német határt. Röviddel az ardennekbeli offenzíva előtt, 1944 decemberében, Hitler még egyszer összehívta a hadsereg tábornoki karát, és Németország veszélyhelyzetére tekintettel egy utolsó felhívást intézett a tisztekhez. A birodalom történelméből idézve röviden érintette a középkori német állam problémáit. Szólt a harmincéves háborút, a vesztfáliai békét követő új, háborús összeütközésekről Európa szívében. Ezután Németországot kontinensünk magvának nevezte, mely mindig olyan nyomás alatt állt, hogy a szomszédos népekkel jóban vagy rosszban osztoznia kellett. Ilyen nehéz helyzet következtében sohasem lehetett Németország egészen szabad és elhatározásainak ura, politikai és gazdasági fejlődésében mindig Kelet és Nyugat között kellett egyensúlyoznia. A történelmi bevezetés után áttért világnézeti kérdésekre és kifejtette, hogy az életben csak egy örök érvényű „kultúrtörvény” létezik - éspedig a legerősebbnek és legbátrabbnak a kiválasztódása. Ez a törvény érvényes már az egyes sejtek élethalálharcára és fokozódik a mikrobák létért vívott harcán át az alacsonyabb és magasabb rendű állatvilágig, és végződik az embernél. Az ember magasabb felismerések alapján alkotott ugyan olyan fogalmakat mint igazságosság, erkölcs és hasonlókat, de ezek csak segédeszközök, hogy egy mindenkori társadalmi rendszer keretében szociális rendet teremtsenek. Az ilyen segédeszközök emberi találmányok és semmiféle módon nem érintik a harc és kiválasztódás örök törvényét. Döntő csak az életfenntartáshoz való akarat marad; csak a legerősebb marad győztes, és csak ő határozhatja meg, mi az igazság és mi a morál. Németország most élethalálharcban áll - ha elveszti ezt a harcot, úgy

biológiailag gyengébb elemnek bizonyult, és minden konzekvenciát le kell ebből a tényből vonni. Ha azonban a nyugati hatalmak azt hiszik, hogy ők is a győztesekhez tartoznak, akkor nagy tévedésben vannak. Ha ugyanis sikerülne nekik feltétel nélküli megadási politikájukkal Németországot mint védőbástyát elpusztítaniuk, akkor nem a Nyugat, hanem a Kelet a győztes, és akkor ez rá is szolgált a diadalra. Végeredményben ezért teljesen mindegy, hogy akkor majd milyen lesz a politikai beállítottság Kelettel szemben. A német népnek egy veszteség esetén zúgolódás nélkül kell a történelemnek ebből a szakaszából kilépni. És mivel tudja, hogy Németország számára mit jelentene ez, követeli minden erő mozgósítását, és a harcot az utolsó töltényig. Ez nem volt más, mint a „fölégetett föld” az agonizálásban kiadott jelmondata, ami magában foglalta a Volkssturm, a Werwolf és a Hitlerjugend bevetését - tekintet nélkül a német nép létére vagy nem létére. (Volkssturm: afféle népfelkelés, Hitler 1944. szept. 9-én adott parancsot minden 16-60 éves fegyvert fogható férfi bevonultatására.) (Werwolf: annak az 1945 tavaszán alakult katonai csoportoknak a neve, amelyek azt a feladatot kapták és vállalták, hogy az ellenség hátában szabotázsakciókat hajtsanak végre, és a polgári lakosságot zaklassák, megfélemlítsék.) (Hitlerjugend: a náci párt 1926-ban alapított ifjúsági szervezete, 1936. dec. 1-jétől állami szervezet.) Az a tény, hogy ennek a beszédnek a vége a tábornokok köréből egy „Éljen a Führer” kiáltást váltott ki, mutatta, milyen szuggesztív erőt gyakorolt Hitler még mindig környezetére, éppen ezért nehéz volt számomra a még mindig Hitler bűvkörében élő Himmlerre befolyással lennem. Ennek ellenére kijelentettem neki 1944 júniusában, hogy tekintve a helyzet alakulását, ezek után sokkal nagyobb árat kell fizetnünk, ha a nyugati hatalmakkal tárgyalást akarunk folytatni a feltétel nélküli megadás módosításáról. Ekkor arra is rámutattam, hogy valamit tennünk kell a német koncentrációs táborokban található zsidókért. Egyidejűleg munkatársamon, dr. Langbeinen keresztül és Kersten támogatásával tapogatóztam Svájcban, hogyan hozhatnám össze Himmlerrel dr. Jean Marie-t, Svájc korábbi elnökét, aki szoros kapcsolatot tartott fenn dr. Sternbuch főrabbival (tudomásom szerint annak idején az Egyesült Államok Rabbiszövetsége Végrehajtó Bizottságának tagja volt). Hetekig tartó

titkosszolgálati előkészítés után, késő nyáron Müller részlege fogott egy rádiógramot, amelyben ezekről a törekvésekről volt szó, és amely Kersten nevét, valamint azt a körülményt is megemlítette, hogy a külföldi hírszerzésünk vezetője áll a dolog mögött. Müller és Kaltenbrunner azonnal elindítottak egy titkos nyomozást, amit azonban - hála Kersten Himmlerre gyakorolt befolyásának - le lehetett állítani. Október elején aztán jelentették svájci kapcsolataim, hogy dr. Musy kész Berlinbe jönni és Himmlerrel érintkezésbe lépni. Ezen a látogatáson hangzott a jelentés - különösen a Németországban lévő zsidók sorsáról óhajt dr. Musy tárgyalni. Röviddel ezután dr. Musy valóban megjelent Berlinben. Rögtön kijelentette nekem, csak egyetlen célja van, éspedig az, hogy a koncentrációs táborokban lévő foglyok szabadon bocsátása ügyében közbenjárjon. Azt kívánta, kapjanak a zsidók lehetőséget, hogy Svájcon át kivándorolhassanak Amerikába. Együtt elutaztunk Berlinből Breslauba, és ott átszálltunk Himmler különvonatába. A vonat éppen úton volt Bécs felé. Előzőleg megbeszéltem dr. Musyval az egész problémát, és adtam néhány útmutatást neki tárgyalási taktikájához. A megbeszélések dr. Musy és Himmler között Bécs közelében zajlottak. Himmler kezdetben a megbeszélést egy meglehetősen általános keretben folytatta - nyilvánvalóan azért, hogy Musy személyiségéről és a politikai életre gyakorolt befolyásáról tájékozódjon. Dr. Musy azonban sürgősen a tárgyra tért, és végül Himmler nem tudott a svájci heves érvelései elől kitérni. Kijelentette, elvileg hajlandó rá, hogy azokat a zsidó foglyokat, akik még német koncentrációs táborokban vannak, szabadon bocsássa, és jelenlétemben parancsot diktált Kaltenbrunner részére, hogy a jövőben valamennyi koncentrációs táborban minden zsidóval gondosan bánjanak, és hogy tilos ezentúl bárkit bántalmazni. Tudtommal ezt a parancsot elküldték a koncentrációs táborok főfelügyelőjének is. Megbeszélték továbbá a ravensbrücki táborban lévő összes zsidó, francia és lengyel nő szabadon bocsátását. Himmler végül, ha vonakodva is, de beleegyezett, hogy azonnal megkezdjék a szabadon bocsátásokat. Hogy engem fedezzen a Gestapóval szemben, az első részakció lebonyolítására rendkívüli felhatalmazást adott. Azonnal összeköttetésbe léptem Müllerrel, hogy elnyerjem hozzájárulását a

koncentrációs táborok foglyainak átvételéhez. Müller azonban először elutasította ezt, mégpedig azzal az indoklással, hogy nem vagyok tagja a Gestapónak, és nincs közöm az ő reszortjaihoz. Csak akkor adta beleegyezését, mikor ismételten hivatkoztam az SS birodalmi vezértől kapott felhatalmazásomra. Ezután felvettem az összeköttetést a Gestapo illetékes hivatalnokaival, hogy a szóba jöhető foglyokat felkutassam, és elszállításukat előkészítsem. A második megbeszélés dr. Musy és Himmler között aztán 1945 januárjában, Wildbadban történt. Ezen a következő megegyezés jött létre: Minden héten egy ezerkétszáz-ezerháromszáz főből álló zsidó csoportot szállítanak el a koncentrációs táborokból Svájcba, és ott dr. Musy feladata, hogy továbbszállítsa őket az USA-ba. Ellenszolgáltatásként dr. Musy ígéretet tett, hogy a világ tudomására hozza a Németországban meginduló politikai fordulatot. Himmler még anyagi ellenszolgáltatásra is gondolt. Így a szabadon bocsátási akció egy-egy szakasza után a zsidóknak bizonyos összeget kellett volna fizetniük dr. Musynak, mint megbízottnak a kezébe, és az így befolyt pénzek felett később Németországnak lett volna joga rendelkezni. Én azonban meg tudtam Himmlert győzni, hogy az ilyen jellegű összegeket a Nemzetközi Vöröskereszthez kell átutalni. 1945 februárjában ment át az első, Theresienstadtból érkezett, ezerkétszáz zsidóból álló csoport a svájci határon. Mielőtt azonban egy ezernyolcszáz rabból álló további transzport elindulhatott volna, Kaltenbrunner közbeavatkozott. Svájcból olyan sajtóvéleményeket juttattak el hozzá, melyek kedvezőtlenül nyilatkoztak a szabadon bocsátási akció feltételeiről. Ezzel egy időben fejtette meg az OKW azt a jelentéktelen, a spanyolországi De Gaulle-féle katonai parancsnoksághoz küldött rádiógramot, amiből az derült ki, hogy Himmler megbízottja, Schellenberg útján tárgyalást folytat dr. Musy volt svájci államelnökkel azzal a céllal, hogy zsidók szabadon bocsátása fejében mintegy kétszázötven náci vezető részére Svájcban menedéket eszközöljön ki. És éppen ez a légből kapott zavaró jelentés illett kitűnően Kaltenbrunner tervébe, hogy a Musy-akciót, amit kezdettől fogva ellenzett, leállítsa. Ribbentroppal szövetkezve egy megbeszélés során elérte Hitlernél, aki előtt eddig ez a vállalkozás titokban maradt, hogy a Führer

parancsa értelmében minden németet, aki zsidó, angol vagy amerikai foglyot segít szökésében, azonnal ki kell végezni. Azonkívül minden egyes ilyen esetet haladéktalanul jelenteni kell Hitlernek. Kaltenbrunner magatartását nem utolsósorban egy másik szabadon bocsátási akcióban való részvétele határozta meg, amely a magyar zsidókat érintette. Abban az ügyben Becher SS ezredes 1944 végén bizonyos Sally Meyerrel tárgyalt Svájcban és szintén felvette a kapcsolatot Himmlerrel. Megbeszéléseit azonban tisztán gazdasági alapokon folytatta, azaz a magyar zsidók szabadon bocsátása fejében bizonyos összegű devizát, részben azonban traktorokat, gyógyszereket és egyéb anyagokat is követeltek. A Becher kezdeményezte tárgyalások így az úgynevezett „Weisz Manfrédakció” folytatásai voltak. A Weisz Manfréd-konszern tulajdonosai vállalataik átadása ellenében kivándorolhattak Portugáliába. Az SS ezáltal tekintélyes nyereséghez jutott. És ezt az „üzletet" akarták most még szélesebb alapokon tovább folytatni. Mármost a „Musy-terv” Becher akcióját lehetetlenné tette, mert Wildbadban Himmler dr. Musyt jelölte ki egyedüli teljhatalmú tárgyalópartnernek. Amikor az előbb említett hitleri parancs kiment, és én azt dr. Musy-nak újabb berlini tartózkodása alatt tudomására hoztam, ő a düh és a csalódottság könnyeit hullatta. Mivel azonban a helyzet nem tűrt többé félmegoldásokat, elhatároztuk, hogy még egy utolsó kísérletet teszünk Himmlernél, hátha mégis célba jutunk. Azt ajánlottam Himmlernek, kérjen a nyugati hatalmaktól négynapi szárazföldi és légi fegyvernyugvást, és ezt az időt használjuk ki arra, hogy az összes zsidó és külföldi foglyot átvigyük a frontvonalon, és ezáltal bizonyítsuk be Németország jóakaratát. Azt reméltük, hogy így nem csak sok ember megmentésére nyílna lehetőség, hanem kompromisszumos tárgyalásokra is. De Himmlernek, akinek ugyan a terv tetszett, nem volt bátorsága azt Hitlerrel személyesen megbeszélni, hanem Kaltenbrunnert bízta meg vele, ő viszont az ajánlatomat azzal a megjegyzéssel utasította el: „Úgy látszik, már maga is a hülyék sorába állt.” Ez 1945. április 3-án történt. Mindennek ellenére még megkíséreltük, hogy Himmlert legalább arra rávegyük, hatálytalanítsa azt a parancsot, amely szerint az ellenség közeledtekor a koncentrációs táborokat ki kell üríteni, és adja ki az ellenparancsot, hogy a táborokat az összes foglyokkal adják át a

szövetségeseknek. Féltünk ugyanis, hogy az elsietett kiürítés a foglyok számára a legsúlyosabb veszélyt jelentené. Fáradozásainkban segítséget kaptunk dr. Kerstentől, aki közben átköltözött Svédországba, és most velünk párhuzamosan hasonló kérelmeket küldött Berlinbe, és hosszú vitatkozások után Himmler végül is beleegyezett a parancs kiadásába. Ezt az eredményt 1945. május 7-én tudtam dr. Musyval közölni, akit egyszersmind megkértem, hogy a döntést, amilyen gyorsan csak tudja, tudassa Eisenhower tábornokkal. Hetven éve ellenére dr. Musy még azon az éjszakán elindult kocsijával, és három nap múlva Svájcból közölte velem: Washington tudomásul vette és kedvezően reagált. Közben a fiát Németországba küldte, hogy néhány zsidót, akiknek szabadon bocsátását Himmler határozottan megígérte neki, elvigyen magával. Amikor a buchenwaldi táborhoz megérkezett, rémülten állapította meg, hogy ott Himmler parancsa ellenére - minden intézkedést megtettek a tábor kiürítésére. Azonnal eljött hozzám Berlinbe. Ugyanakkor tudtam meg, hogy Kaltenbrunner valójában a táborok felszámolását rendelte el. Haladéktalanul felhívtam Himmlert, aki ezúttal valóban mindent megtett, hogy a Musynak tett ígéretét betartsa. Azonnal ellenparancsot adott ki, és ezzel megakadályozta a táborok felszámolásának folytatását. Dr. Musy és más svájciak tanácsára ajánlottam Himmlernek továbbá, hogy a Nyugatnak szóló gesztusként helyeztesse szabadlábra Herriot francia államférfit és Reynaud egykori miniszterelnököt. De ez a kísérlet kudarcot vallott. Viszont sikerült kieszközölnünk Himmler beleegyezését Giraud tábornok néhány családtagjának szabadon bocsátásához. Eközben dr. Musy felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Vöröskereszt elnökével, dr. Burckhardttal a politikai foglyokkal való jobb bánásmód ügyében. Dr. Burckhardt elvben kész volt Himmlerrel találkozni és vele erről beszélni. Amikor Himmler ismételten elbizonytalanodott és kitért a találkozás elől, ajánlottam egy Kaltenbrunner és Burckhardt közötti találkozást. Ez a találkozás létre is jött, mégsem vezetett - a hosszú tárgyalások ellenére sem - eredményre. Mialatt még a „Musy-akció” folyt, eljutott hozzánk 1945 februárjában stockholmi követünk, Thomsen közlése, hogy Bernadotte grófnak

szándékában van Berlinbe jönni és Himmlerrel tárgyalni. Bernadotte gróf a svéd királyi ház rokona volt, akkor a svéd Vöröskereszt alelnöke. Ribbentrop azonnal elküldte hozzám személyes referensét, Wagner titkos tanácsost, és megkérdeztette - én hoztam-e létre ezt a lépést svéd kapcsolataim révén. Az igazságnak megfelelően válaszoltam: semmit sem tudok erről a dologról, és azonnal tájékoztattam Himmlert és Kaltenbrunnert. Himmler érdeklődést mutatott ugyan, de bosszankodott, hogy a Külügyminisztériumot is beavatták. Emiatt kénytelen volt Bernadotte bejelentett látogatását hivatalosan kezelni, ami egyúttal azt is jelentette, hogy Hitlert erről tájékoztatni kellett. Mivel ekkor Himmler a Visztula hadseregcsoport parancsnoki tisztét viselte és főhadiszállása Prenzlauban volt, Kaltenbrunnert bízta meg, hogy ebben az ügyben óvatosan tudakolja meg Hitlernek az ügyhöz való hozzáállását. Kaltenbrunner nem akarta kitenni magát Hitler elutasításának, ezért Fegelein főcsoportvezetőt (Eva Braun sógorát) szólította fel, hogy beszéljen Hitlerrel a svéd látogatásáról. Másnap Fegelein meghozta Hitler válaszát: „Totális háborúban ilyen hülyeséggel semmit sem lehet elérni.” Közben azonban Bernadotte gróf megérkezett Berlinbe. Sürgősen felhívtam Himmlert telefonon és kértem, hogy semmiképpen se negligálja a svéd lépést. Hangsúlyoztam, hogy ennél a találkozásnál könnyen adódhat lehetőség politikai kérdések érintésére is, és talán az utolsó pillanatban még nyithatunk egy ajtót a Nyugat felé. Nyomatékosan tanácsoltam, ne szalassza el az alkalmat, hogy Svédországot talán az utolsó pillanatban megnyerje egy megegyezéses békekötés közvetítőjéül. És hogy eloszlassam aggályát, hogy Hitler elutasíthatja a lehetőséget, azt mondtam neki: Ribbentrop nemigen teheti meg, hogy ne fogadja a grófot, és ha ez megtörténik, akkor tőle, Himmlertől sem fognak egy Bernadotte-tal való beszélgetést rossz néven venni. Hosszas fontolgatás-tétovázás után Himmler beleegyezett. Ekkor azonban az történt, hogy Bernadotte gróf a svéd követségről először engem hívott fel, ezt követően Kaltenbrunner és én fogadtuk, csak azután ment Ribbentrophoz. A gróf azzal a céllal érkezett Berlinbe, hogy a Németországban őrizetben tartott dánokat és norvégeket a háború idejére svéd táborokba helyezzék el, és így a veszélyeztetett zónából kikerüljenek. Éppen eléggé ismertem Kaltenbrunnert ahhoz, hogy arcáról leolvassam, nincs túlságosan elragadtatva ettől a témától. Gondolkoztam, mégis hogyan tudnám a Himmlernél való közbenjárásra megnyerni. Amikor a gróf elment,

dicsértem Kaltenbrunnert azért a hajlékony és ügyes módért, ahogy a beszélgetést vezette: tárgyalási stílusa - mondtam - megfelelt az osztrák diplomataiskola régi, kipróbált tradícióinak, és mihelyt Ribbentropot eltávolítják, ő a legmegfelelőbb ember a külügyminiszter posztjára. Kaltenbrunner ezt a csalétket olyan mohón nyelte le, hogy azonnal a telefonhoz sietett és bejelentett egy beszélgetést Himmlerrel. Most, kezdeti ellenzése és a hitleri tilalom ellenére, készséges közbenjárónak mutatkozott a Bernadotte és Himmler közötti találkozás érdekében. Himmler kijelentette, hogy kész a grófot fogadni, de Kaltenbrunner jelenléte nélkül. Kijózanodva és bosszúsan tért vissza ezek után Kaltenbrunner korábbi elutasító álláspontjához. A Bernadotte és Himmler közötti találkozás két nappal később, 1945. február 19-én jött létre, Hohenlychenben. Az utazás alatt a grófnak tudtam néhány útmutatást adni Himmler különcségeire, és néhány tanácsot az elkövetkező beszélgetéshez. Tudtam, hogy Himmler Bernadotte kérésébe, a dán és norvég foglyok Svédországba való szállításába sohasem fog beleegyezni, és így egy kompromisszumot ajánlottam, az érintett foglyokat szállítsák egy északnyugat-németországi gyűjtőtáborba. Ezt a javaslatot mindkét fél elfogadta. Himmlerre nagyon jó benyomást tett a Bernadotte-tal való találkozás, utána megbízott, hogy vegyem át az ellenőrzést a megállapodás kivitelezésére, és maradjak továbbra is szoros kapcsolatban a gróffal. Továbbá tudatnom kellett Ribbentroppal a megbeszélés és a megállapodás lényeges pontjait, hogy ő ezeket a gróffal hivatalosan is közölhesse. Először Kaltenbrunnert és Müllert tájékoztattam az eredményről, mivel a foglyok szabadon bocsátása ügyében ők voltak az illetékesek. Kaltenbrunner szemrehányásokkal reagált: túlságosan befolyásoltam Himmlert Bernadotte érdekében - mondta. Az egész elképzelés merő utópia, mert nincs abban a helyzetben, hogy közlekedési eszközöket és benzint bocsásson rendelkezésre az egész Németország területén szétszórt foglyok kedvéért. A számításba vett neuengammei gyűjtőtábor sem állhat rendelkezésre, annyira zsúfolt. Mindig ugyanaz a helyzet, mihelyt az urak, akik magukat államférfinak tartják, valamire rábeszélik Himmlert, csak ostobaság sül ki belőle. A teherautókkal és a benzinnel kapcsolatos kifogásokat azzal hárítottam el,

hogy arról a svédek fognak gondoskodni. Végül Müller olyan aggállyal állt elő, hogy Németország minden útja menekültektől zsúfolt, és a német lakosság aligha venné jónéven, ha svéd vöröskeresztes buszok húznának el mellettük a foglyokkal. Mivel Himmler ezt az ellenvetést meglehetősen fontosnak tartotta, még egyszer egy igen kritikus pillanat következett be. Aggályait azonban azzal hárítottam el, hogy a szállítások csak éjszaka történnek, és vállalkoztam rá, hogy ennek a megállapodásnak a betartásáról embereimmel gondoskodom. Így is történt. Embereinknek a svéd Vöröskereszt munkatársaival való együttműködése a táborparancsnokokra olyan hatást gyakorolt, hogy az elszállítást akadálytalanul engedték végrehajtani. Ilyen módon mintegy tizenháromezer dán és norvég foglyot tudtunk Neuengamméba átszállítani, és ott a svéd Vöröskereszt vette őket gondozásába. Ezután Himmlerrel - a Visztula hadseregcsoport tábornoki karához intézett beszédét követően - nagyon komoly vitám volt. Kijelentettem: a háborút végérvényesen elvesztettük, és könyörögtem neki, hogy legalább a Svédország útján kínálkozó lehetőséget használjuk ki, kíséreljük meg a német állam roncsait, mielőtt elsüllyedne, egy békekikötőbe kormányozni. Azt ajánlottam, kérje meg Bernadotte-ot, repüljön el Eisenhower tábornokhoz, és adjon át egy kapitulációs ajánlatot. Igyekeztem ebben az izgatott vitában azt is megvilágítani, hogy neki most Berlinben, és nem egy hadseregcsoport parancsnoki helyén kellene lennie. Azonnal térjen vissza a fővárosba, és tegyen ott előkészületeket egy békeajánlathoz. Szükség esetén vegye erőszakkal kezébe a kormányt. Tény, hogy Himmler ennek a nyomásnak a hatására először annyiban engedett, hogy nekem teljes felhatalmazást adott a Bernadotte gróffal való tárgyalásra. De már másnap mindent visszavont, nyilván a stockholmi „Hesse-akció” hatására. Azt kívánta csupán, tartsam a kapcsolatot Bernadotte-tal, és kíséreljem meg rábírni arra, hogy saját kezdeményezésére repüljön el Eisenhowerhoz. Nem mulasztottam el semmit, hogy Himmlernek naponta ráirányítsam a figyelmét, milyen kétségbeejtő már a helyzet, és rámutattam arra, hogy a történelem egyszer majd felrója neki határozatlanságát. Mint mindig, most is a hűségre hivatkozott, melyet ő mint az SS-rend vezére, nem sérthet meg. Azt válaszoltam, hogy a német néphez viszonyítva az SS csak egy apró kisebbség. És hogy a tulajdonképpeni feladatára ebben a kritikus időben

rámutassak, hangsúlyoztam még, hogy a német néppel szemben ő a leginkább elhivatott a cselekvésre, mivel személy szerint a rendszerből sohasem húzott hasznot. Először ezt válaszolta: „Tehát távolítsam el a Führert?” Hallgattam. Himmler ingadozó jelleménél fogva egy „igen” talán a fejembe került volna. Gróf Bernadotte-ot messzemenően beavattam ebbe a csendes vitába. Megegyeztünk abban, hogy mihelyt Himmler végre tettre szánja el magát, azonnal érintkezésbe lépek vele. 1945 márciusában ismételten létrejött Bernadotte és Himmler között egy megbeszélés. A gróf megkísérelt most a zsidók érdekében is közbenjárni, és megkapta Himmler ígéretét, miszerint a szövetséges seregek közeledésekor az internálótáborokat nem ürítik ki, ehelyett átadják őket - különösen érvényes volt ez Bergen-Belsenre, Buchenwaldra, Theresienstadtra, valamint a dél-németországi táborokra. Április elején Himmler magához hívatott Wustrowba. Egy erdei séta alkalmával váratlanul így szólt: „Schellenberg, én azt hiszem, Hitlerrel már nincs mit kezdeni. Lehetséges, hogy De Crinisnek igaza van?” Én De Crinis professzort összehoztam Himmlerrel, hogy Hitler egészségi állapotáról beszéljenek. Amint már említette, De Crinis már egy ideje megállapította Hitleren a Parkinson-kór jeleit. „Azt hiszem - válaszoltam Himmlernek -, minden amellett szól, hogy most az ön számára eljött a cselekvés ideje.” Hallgatott. Emlékeztettem Kersten tervére, miszerint az elkövetkező napokban Himmlernek találkoznia kellene Németországban Gilel Storchhal, a New York-i Zsidó Világkongresszus egyik képviselőjével, hogy vele a zsidóproblémát megbeszélje. Himmler itt sem tudta magát határozott válaszra elszánni, még ha tisztában volt is egy ilyen beszélgetés elvi jelentőségével. Nyilvánvalóan számára túl nehéz lépés volt, hogy egy zsidót fogadjon, azt hitte, hogy ez Hitlerrel egy végleges szakításhoz vezetne, mert Hitler éppen ebben az időben rendelte el, hogy az SS testőrezred elvesztette becsületét, s ezért nem viselheti a Hitler nevével ellátott SS karszalagot. Végül attól is félt még Himmler, hogy Kaltenbrunner tudomást szerez egy ilyen találkozásról, és azonnal értesíti róla Hitlert. Megnyugtattam, hogy Kaltenbrunner Ausztriába megy, így arról semmit sem kellene megtudnia. A megbeszélés Kersten házában is

megtörténhetne. Hosszas habozás után Himmler beleegyezett. És most hirtelen arról kezdett beszélni, hogyan változnának meg a dolgok Németországban, ha ő Hitler utódaként átvenné a hatalmat. Úgy vélte, hogy Hitlert nem engedné letartóztatni, még kevésbé eltétetni láb alól, mert akkor az egész katonai gépezet leállna. Megmagyaráztam neki, hogy csak két lehetőség van - vagy elmegy Hitlerhez és a tényállások feltárása mellett arra kényszeríti, hogy mondjon le, vagy erőszakkal távolítja el. „Az első esetben őrjöngési rohamot kap, és engem saját kezűleg agyonlő.” Azt válaszoltam, hogy hiszen van neki elég magas rangú SS vezetője, hogy védje magát, egyébként az állása is még elég erős hozzá, hogy Hitlert letartóztassa. „Ha más út nincs - fűztem hozzá -, az orvosokat kell bekapcsolni.” Késznek mutatkozott, hogy De Crinis, Morell (Hitler háziorvosa) professzorokat és dr. Stimpfeggert Bormann-nal összehozza. Két nappal később De Crinis közölte velem az eredményt: Az orvosok elutasították, hogy elkötelezzék magukat, és az ő érveléseik Bormann-nal szemben eredménytelenek maradtak. Amikor Himmlert erről értesítettem, megkért, hallgassak az esetről. Azokban a napokban felvettem az összeköttetést gróf Schwerin-Krosingk birodalmi pénzügyminiszterrel, mert ő tűnt a legalkalmasabbnak Ribbentrop utódjául. Ezért megrendeztem egy beszélgetést közte és Himmler között, amely 1945. április 19-én a miniszter hivatalában, a szintén jelenlévő Seldte birodalmi munkaügyi miniszter jelenlétében zajlott le. Utóbbi velem szemben azt ajánlotta, Hitler születésnapján Himmler intézzen proklamációt a német néphez, hogy most már átveszi a hatalmat. Továbbá jelentse be egy második pártnak - népszavazás útján való - megalakítását, és a népbíróság megszüntetését. Végül megkérdezett - mialatt Himmler félrevonulva gróf Schwerin-Krosingkkal beszélgetett -, mennyire becsülöm az Alpok térségének védelmét (mely „alpesi erőd” néven volt ismert). Azt válaszoltam, hogy katonai intézkedéseknek nem látom többé értelmét, ehelyett inkább politikai téren kell azonnal valamit elérni. Von Krosingkot a Himmlerrel való beszélgetés úgy látszott, megnyugtatta, jóllehet ő is tudta, hogy a valóságban már túlságosan késő mindez, és már aligha van kiút. Megkért, befolyásoljam továbbra is Himmlert abba az irányba, hogy Hitlerrel vagy Hitler nélkül, de jusson elhatározásra.

Közben megkaptuk a hírt, hogy Kersten és Norbert Masur (aki Storch úr helyére lépett, mint a Zsidó Világkongresszus képviselője) a tempelhofi repülőtérre érkeztek, és Kersten birtokára, Hartzwaldéba utaztak. Mivel ugyanebben az időben Berlinbe vártuk gróf Bernadotte-ot, fennállt az a veszély, hogy a két találkozás időben keresztezi egymást, mivel ráadásul Himmler a feszült katonai helyzet miatt nehezen volt elérhető. Himmler ezért megkért, hogy még azon az éjszakán utazzam el Kerstenhez, és folytassak előkészítő tárgyalásokat Masur úrral. Ugyanakkor beszéljek meg egy időpontot a közte és Masur között folytatandó tárgyalásra. Vacsorázni még Hohenlychenben vacsoráztam. Himmler, szokása ellenére, váratlanul egy üveg pezsgőt rendelt, hogy azzal pontban éjfélkor koccintsunk Hitler születésnapjára.

HIMMLER KAPITULÁCIÓS NYILATKOZATA Éjjel két óra harminckor érkeztem a Hartzwalde birtokra. Berlin irányában világítórakéták álltak az égen, és az ellenséges repülők motorzúgása szünet nélkül hallatszott. Reggel négy óráig beszélgettem Kerstennel, aki nagyon el volt keseredve Himmler habozása miatt, és igen szerencsétlennek érezte magát. „Nem tudom - mondta -, vajon várható-e még valami eredmény a Himmler és Masur közötti találkozástól?” Reggel repülőgépek dübörgése ébresztett fel, és amíg öltözködtem, a közelben becsapódott egy bomba. Reggelinél beszélgettem Masurral. Sürgetett, hogy minél előbb láthassa Himmlert, mivel ismét el kell utaznia. Tudtam, hogy Himmler ezt a találkozást ismételten csak halogatni fogja, és mindent latba kellett vessek, hogy ezt az összejövetelt hamarosan létrehozzam. Ugyanezen a napon érkezett a berlini svéd követségről, Bernadotte gróftól egy távirat. Tekintettel Svédországba való visszatérésére, még aznap beszélni kívánt Himmlerrel, és hajlandónak mutatkozott még akkor este Hohenlychenbe utazni. Fontos volt azonban, hogy Himmler előzőleg Masurral beszéljen. Ezért haladéktalanul Wustrowba utaztam, ahol Himmler tartózkodott. Szerencsére sikerült rávennem, hogy végre elutazzon velem Hartzwaldéba. Ez 1945. április 21-én történt. Masurt ekkor már tájékoztattam az általános helyzetről és ismertem az ő tárgyalási pontjait is: 1.

Többé ne öljenek meg zsidókat.

2. A koncentrációs táborok még német őrizetben lévő foglyai minden körülmények között maradjanak a táboraikban, nem szabad őket evakuálni.

3. Végül minden táborról, melyben zsidó foglyok vannak, készítsenek listát és közöljék azt. Az utazás alatt Himmler egyre azt erősítgette, hogy ezt ő már korábban elrendelte. Elmondta, mit szándékozik Masurnak a maga részéről előadni. Ez lényegében a múlt kronologikus felsorolása volt, kísérlet az önigazolásra. Kértem, egyáltalán ne beszéljen a múltról, hanem tegyen világos javaslatokat, mi fog a jövőben történni. Csak reggel három óra körül érkeztünk meg Hartzwaldéba, mivel több ízben kényszerültünk a mélyrepülésben támadó gépek elől fedezékbe húzódni. Rövid üdvözlés után megkezdődött a beszélgetés Masurral. A legtöbbször Himmler beszélt. Be akarta bizonyítani, hogy megkísérelte a zsidókérdést áttelepítéssel megoldani, de ezzel egyrészről a külföld elutasításába, más részről a párton belüli ellenállásba ütközött. Háromnegyed óra után Masur kijelentette, hogy Himmler tájékoztatása nagyon érdekes volt, de semmiképpen sem járul hozzá a jelenlegi helyzet megváltoztatásához. Őt most már csak az ismertetett három pont teljesítése érdekli. Himmler még egyszer megerősítette korábbi beleegyezését, ezenkívül késznek mutatkozott a ravensbrücki táborban lévő zsidó nők szabadon bocsátására, és arra, hogy átadja őket Masurnak. Hitlertől megkapta - így mondta - a beleegyezést, hogy minden lengyel nőt szabadon engedjen ebből a táborból, és ezért az engedélyt a zsidó nőkre is kiterjesztheti. Április 22-én, pontban reggel hat órakor érkeztünk Himmler és én Brandt segédtiszt kíséretében ismét Hohenlychenbe, ahol már gróf Bernadotte várakozott ránk. Megkísérelte Himmlert rábeszélni, hogy mégis engedje a Neuengammében internált dán és norvég foglyokat Svédországba átszállítani. De Himmler még mindig nem érezte magát olyan helyzetben, hogy ennek a kérésnek eleget tegyen. Ezt követően Bernadotte, köszönetet mondva Himmlernek az eddigi beszélgetések lehetőségéért, elköszönt. A grófot elkísértem majdnem egészen a mecklenburgi Warenig. Mielőtt elbúcsúzott volna, még egyszer előadtam Himmler kérését, hogy mégis repüljön el Eisenhowerhez, és kíséreljen meg találkozást kieszközölni a tábornok és közötte. „A birodalmi vezető már nem fogja fel saját helyzetének realitását -

válaszolta Bernadotte. - Én már nem tudok rajta segíteni. Első látogatásom után kellett volna Németország sorsát kezébe vennie, és ön, kedves Schellenberg, jobban tenné, ha saját magára gondolna.” Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Amikor elment, kimondhatatlan szomorúság érzése vett rajtam erőt. Visszautaztam Hohenlychenbe, aludtam két órát, aztán megint hívatott Himmler. Még ágyban feküdt és így szólt: „Betegnek érzem magam.” Megmagyaráztam, hogy most már semmit sem tudok tenni, neki kell cselekednie. Arról, hogy Berlinbe utazzon, mindenképpen lebeszéltem, mivel a katonai helyzet az éjszaka jelentősen romlott. Délután Wustrowba hajtottunk. Löwenbergnél az utakat véget nem érő menekültkaravánok és katonai oszlopok dugaszolták el, úgyhogy a Berlin és Mecklenburg közötti forgalom szinte egészen megbénult. Ennél a látványnál mondta Himmler: „Schellenberg, félek attól, ami jönni fog.” Mielőtt Wustrowot elértük volna, megtámadtak bennünket a repülők - fő célpontjuk a menekültek és a csapatösszevonások koncentrált támadása volt. Röviddel megérkezésünk után Fegelein felhívott minket Wustrowban, és jelentette, hogy Hitler és Goebbels őrjöngenek, mert Berger SS tábornok már nincs Berlinben, Berger azért hagyta el a fővárost, hogy Himmler személyes megbízásával Dél-Németországba repüljön. Hitlernek viszont, így magyarázta Fegelein, szüksége van Bergerre, hogy a dr. Brandt (korábbi háziorvosa) felett kimondott halálos ítéletet végrehajtsa. (Brandt vétke az volt, hogy feleségét Türingiában, az amerikai csapatok körzetében biztonságba helyezte. A halálos ítéletet a Hitler környezetéből - Eva Brauntól és testvérétől, Fegelein feleségétől - kiinduló intrika kényszerítette ki.) Himmler azonnal felhívta Müller Gestapo-főnököt, és dr. Brandtot Schwerinbe vitette. Fegeleinnek kijelentette, hogy az ítéletet nem tudja végrehajtani, ha csak Goebbels vagy Bormann nem vállalkoznának a hóhér szerepére. Ezután a telefonbeszélgetés után még egyszer, ha nagyon bizonytalanul is, célzott Hitler eltávolításának lehetőségére, és beszélt arról, hogy ő mit tenne, ha a hatalom az ő kezébe kerülne. Ezzel kapcsolatban engem is megkért, hogy gondolkozzam egy „alternatív párt”-ról. Április 22-én, a kora reggeli órákban érkezett a parancs, hogy a Waffen-SS

Steiner SS tábornok vezénylete alatt álló négy hadosztálya, tekintet nélkül a veszteségekre, indítson támadást az oroszok ellen. Himmler meg volt győződve róla, hogy ez a parancs szükséges, és akkor sem hagyta magát ettől eltántorítani, amikor én és segédtisztje kijelentettük, hogy ez már csak felesleges vérontást jelent. Mialatt még a reggelinél ültünk, hirtelen megjelent Berger SS tábornok. Elhatározták, hogy ő is velünk utazik vissza Hohenlychenbe, mivel Wustrowot már fenyegette az ellenség. Még megbeszéltem Bergerrel Vanemannek, az amerikai légierő tábornokának az esetét, aki korábban katonai attasé volt Berlinben, és most hadifogoly Németországban. Már régen terveztem, hogy Vanemant néhány befolyásos brit hadifogollyal együtt szabadon bocsátom, hogy általuk felvegyem az összeköttetést kormányfőikkel. Hitler és Himmler azonban megtiltották a szabadon bocsátásukat. Svájci barátokkal, valamint a berni amerikai katonai attaséval, Legg tábornokkal felvettem a kapcsolatot, és saját felelősségemre Konstanznál átvitettem a svájci határon. Utólagosan Himmler is beleegyezett. Ezen a napon délfelé Wustrowot nagy sietséggel kellett elhagynunk, mivel Oranienburg közelében, valamint Löwenbergnél és Kremmennél már orosz felderítőcsapatokat láttak. Ahogy visszafelé hajtottunk, egyre a Wehrmacht menetoszlopai, tüzérség és páncélosok mellett haladtunk el, és szünet nélkül üldöztek minket az ellenséges bombázók és vadászgépek. Hohenlychenbe érkezésünkkor Himmler azt kérdezte tőlem: „Valamit most kezdenem kell Schellenberg, de mit?” Rámutattam a Bernadotte-tal való még egy, utolsó tárgyalás lehetőségére, jóllehet nem tudtam, most hol érhetném el a grófot. Talán még Lübeckben van. Himmler döntött: azonnal utazzam oda és kérjem meg, vigyen el a nyugati hatalmaknak egy kapitulációs nyilatkozatot. Azonnal előkészítettem az utazást, és 16 óra 30-kor elutaztam. Sajnos az állandó légitámadások és eltorlaszolt utak miatt nagyon lassan jutottam előre, és csak késő éjjel érkeztem meg Lübeckbe. Ott megtudtam, hogy gróf Bernadotte Apenradéban (Dániában) tartózkodik. Minden nehézség ellenére sikerült telefonálnom neki, és megkértem, fogadjon másnap Flensburgban. Megbeszéltük, hogy április 23-án 15 órakor találkozunk a hensburgi svéd konzulátuson. Ekkor felhívtam Himmlert, hogy tájékoztassam. Ezután elindultam Flensburgba, ahová kora délután érkeztem.

Chiron svéd attasé fogadott, és elvitt falatozni Petersen konzulhoz. Pontosan 15 órakor megjelent gróf Bernadotte. Az általános helyzet megtárgyalása után a gróf kijelentette, szerinte már nem szükséges Himmlerrel találkoznia, és azt javasolta, hogy Himmler egy Eisenhower tábornokhoz intézett levélben ajánlja fel a nyugati hatalmaknak a feltétel nélküli kapitulációt. Mivel kizártnak tartottam, hogy amíg Hitler él, Himmler ilyen írásbeli nyilatkozatot tegyen, arra kértem a grófot, mégis jöjjön el velem Lübeckbe, hogy a dolgot szóban még egyszer megbeszélje Himmlerrel. Beleegyezett. Azonnal felhívtam Himmlert a különvonatában. Brandt jött a telefonhoz és azt mondta, hogy Himmler a jelen pillanatban nem érhető el, megígérte azonban, hogy ismét értesíteni fog. Délután hat órakor jelentkezett újra és közölte, Himmler még ezen a napon 22 órakor Lübeckben szívesen találkozik a gróffal, és én is legyek jelen. 21 órakor érkeztünk meg Lübeckbe. Elmentem a hivatalunkba, ami a Danziger Hof Szállóban volt berendezve, és onnan felvettem a kapcsolatot Münneberg tábornok parancsnokságával, ahol Himmler várni akart. Ott találkoztam Himmlerrel 22 órakor, és tájékoztattam a gróffal való megbeszélésem legfontosabb pontjairól. Aztán megbeszéltük Bernadotte-tal, hogy 23 órakor találkozunk a svéd konzulátuson. A megbeszélés áramkimaradás miatt gyertyafénynél folyt, és alig kezdtük meg, mikor légiriadó jött, melyet a közeli repülőtér elleni súlyos légitámadás követett. Már éjfél volt, amikor a légoltalmi pincét elhagyhattuk, és a megbeszélést folytathattuk. Himmler először hosszan fejtegette a birodalom katonai és politikai helyzetét, csak azután foglalta össze a pillanatnyi helyzetet: „Nekünk, németeknek - így mondta szóról szóra - ki kell jelentenünk, hogy legyőztek bennünket, és arra kérem önt, közölje ezt a svéd kormány útján Eisenhower tábornokkal, hogy a további vérontást elkerüljük. De nekünk, németeknek, lehetetlenség az oroszok előtt kapitulálni, és különösen lehetetlen nekem. Ezek ellen tovább fogunk harcolni, míg a nyugati hatalmak frontja felváltja a német frontot.” Himmler most még arra is rámutatott, hogy joga van döntést hozni, mivel csak két-három nap kérdése, és Hitler lemond az életéről. Élve nem fogja magát a bolsevikoknak kiszolgáltatni, akik ellen életre-halálra harcolt.

Bernadotte gróf késznek mutatkozott, hogy Himmler kapitulációs nyilatkozatát továbbítsa a nyugati hatalmaknak. Megjegyezte, hogy ő, és valószínűleg a svéd kormány is, természetesen elsősorban abban érdekeltek, hogy megvédjék a skandináv területeket a háború további folytatása következtében várható értelmetlen pusztítástól. Neki mint svédnek ez jogot ad arra, hogy beleegyezzen ebbe a javaslatba. Himmler a dán és norvég foglyok elszállításához is hozzájárult. Nehéz volt a döntés, hogyan juttassák el a kapitulációs nyilatkozatot a nyugati hatalmakhoz. Az eredeti tervet, hogy Bernadotte gróf minden diplomáciai bevezetés és előkészület nélkül egyenesen Eisenhowerhez repüljön, elejtették. Végül abban egyeztek meg, hogy Himmler levelet ír Christian Guentherhez, a svéd külügyminiszter őkegyelmességéhez, és abban megkéri, hogy Himmler lépését, amit Bernadotte gróf ismertet vele, támogassa. Himmler röviden megbeszélte velem ennek a levélnek a szövegét, és azután maga diktálta le gyertyafény mellett. Bernadotte másnap (április 24-én) akart Stockholmba repülni, hogy ott megtegye a szükséges intézkedéseket. Elhatározták, hogy elkísérem Flensburgig, és ott maradok, hogy mint összekötő működhessek, ha további kérdések merülnének fel. Hajnali egy óra harminckor hagytuk el a svéd konzulátust. Himmler maga vezette a kocsiját. Soha nem volt jó vezető, de most annyira ideges volt, hogy mindnyájunkat kivert a verejték a félelemtől. Már mindjárt a konzulátustól úgy indult, hogy egy árokban kötöttünk ki, és egy negyedórába került, míg ismét folytathattuk az utat. Azután a kanyarokat olyan élesen vette, hogy minden szembejövő kocsi fenyegető veszélyt jelentett. Wünneberg tábornok parancsnokságán még egy fél órát Himmler mellett maradtam, hogy az éppen megtett lépése miatt félelmét eloszlassam. Megkíséreltem lelket önteni belé, és meggyőzni róla, hogy a német nép iránti hűségét semmiképpen sem szegte meg. Azután visszamentem a Danziger Hofba, és reggel öt órakor elindultam a svéd konzulátusra, hogy Bernadotte grófot magammal vigyem Flensburgba.

A német-dán határon elbúcsúztunk, mikor is a gróf annak a reményének adott kifejezést, hogy rövidesen jó híreket tud nekem megtelefonálni. Már dél volt, amikor hozzájutottam, hogy a svéd konzul házában lefeküdjek egy kicsit. De alig pihentem le, amikor egy súlyos légitámadás és a parton állomásozó hadihajók légvédelmi ágyúinak tüzelése ismét felébresztett. Félig felöltözve igyekeztem a pincébe. Másnap, április 25-én, elhívattam Bovensiepen SS ezredest Flensburgba. Először megmutattam neki különleges meghatalmazásomat Himmler aláírásával, ami így szólt: „Mivel Schellenberg tábornok az én külön utasításom szerint cselekszik, parancsait vonakodás nélkül teljesíteni kell.” Most közöltem Bovensiepennel, hogy a koncentrációs táborokban lévő minden dán és norvég nemzetiségű foglyot kivétel nélkül át kell adni Svédországnak. Hozzátettem, hogy másnap szándékszom Koppenhágába utazni, hogy Dánia politikai helyzetét megbeszéljem dr. Best rendkívüli miniszterrel, aki a dániai ügyek meghatalmazottja. Ezután arra kértem, hogy tegye meg az előkészületeket ehhez a találkozáshoz. Utazásomnak az volt a fő célja, hogy minden halálos ítéletet és azok végrehajtását azonnal leállítsak. Április 26-án kaptam gróf Levenhaupttól a svéd konzulátusról egy előzetes tájékoztatást, miszerint a tárgyalások nem alakulnak kedvezően, a szövetségesek vonakodnak Himmlerrel tárgyalni. Ezt az értesülést azonban nem továbbítottam Himmlernek. Éjszaka megérkezett a hír, hogy gróf Bernadotte másnap reggel az odensei repülőtérre érkezik. A repülőtérre érkezésemkor azt jelentették, hogy a repülőgép a rossz idő miatt késik. Mivel az idő nem tisztult ki, néhány órát növekvő türelmetlenséggel és gondban töltöttem. A repülőtér-parancsnok a minden figyelő- és légelhárító állást a legnagyobb éberségre utasított, és folyton fényjelzéseket adtak, míg végre a gép meg nem érkezett. Közben 16 óra lett. Azonnal Apenradéba mentünk, ahol a tárgyalások eredményét megbeszéltük. Sajnos ezek negatívak voltak; a nyugati hatalmak elutasították Himmlert mint

tárgyalófelet. Ráadásul a nyugati sajtó még jelentést is adott az ügyről. Az én helyzetem most nagyon kérdésessé vált Himmlernél. Bernadotte mégis felajánlotta, utazzam vele Himmlerhez, és ő még egyszer beszél vele. Flensburgból megkíséreltem Himmlert elérni, de csak Brandt jött a telefonhoz. Máris izgatottan kérdezte az eredményt. Közöltem vele a kedvezőtlen híreket, hozzátettem azonban, hogy gróf Bernadotte még egyszer kíván Himmlerrel beszélni a Skandináviában lévő német hadseregek kérdéséről. Ezt az ajánlatot Brandt élesen elutasította. Azt mondta, nekem egyedül kell Himmlernél jelentkeznem. A telefonhívás röviddel éjfél után történt. Nem akartam Bernadotte-ot éjjel telefonhívással felébreszteni, és három órakor elutaztam Apenradéba. Ő már a megbeszélt találkozási helyen volt, és valószínűleg megértette magyarázkodásomat, mikor arra kértem, inkább ne jöjjön velem, mivel Himmler Lübecktől délre tartózkodik, és ezért nekem közvetlenül a frontvonal mellett kell odautaznom. Azzal kellett most számolnom, hogy Himmler engem fog a békekezdeményezés kudarcáért felelőssé tenni. Az a lehetőség is fennállt, hogy engem most már likvidálhatnak. Hogy fedezzem magam, eszembe jutott, hogy egy asztrológussal, akit Himmler személyesen ismert, és sokat tartott felőle, összeköttetésbe lépjek és megkérjem, kísérjen el azzal, hogy Himmlernek akar horoszkópot készíteni. Bizonyos voltam benne, hogy ez csillapítani fogja Himmler csalódás által kiváltott reakcióját. Jól gondoltam. Himmler rendkívül rossz hangulatban volt a szövetségesek elutasító válasza miatt, és még inkább bosszankodott, hogy a világsajtó felkapta az ügyet. Mégis, a beszélgetés - várakozásom ellenére - békésen folyt le. Egy ideig a nyugati hatalmak elutasító magatartásának okairól vitatkoztunk, majd Dánia és Norvégia problémáját beszéltük meg. Kísérőm eközben remekül támogatott, végül Himmler hagyta magát meggyőzni, és beleegyezett Bernadotte kérésébe. Sőt még azt is engedélyezte nekem, hogy a gróffal megbeszéljem Norvégia német megszállásának befejezését, és a német csapatok internálását Svédországba a háború befejezéséig. Kijelentette továbbá, hogy kész Dánia részére is hasonló megoldást kilátásba helyezni, de erről később kell dönteni. Felhatalmazott azonban, hogy dr. Bestet már most készítsem elő erre a tervre. Végül ki akart nevezni különleges képviselőjéül a

svéd kormány mellé, hogy a skandináv térségben egy békés megoldásról tárgyaljak. Ekkor még magától értetődőnek tartotta, hogy a legrövidebb időn belül - Hitler utódaként - ezt a kérdést minden nehézség nélkül egyedül döntheti el. Április 29-én délben ismét Apenradéban voltam, együtt ebédeltem Thomsen svédországi követünkkel, és megbeszéltem vele a Himmler által hozott döntést. Thomsen megszervezett másnapra számomra egy találkozást a svéd kormány képviselőivel, amin ő maga is jelen volt. Felhívta még a figyelmemet egy sor külön kívánságra, többek között a kivégzések megakadályozására és a dán rendőrtisztviselők szabadon bocsátására. Délután elhagytuk Apenradét és Koppenhágába utaztunk. Ott a Hotel d’Ingleterában szálltunk meg. Április 30-án reggel először dr. Bestet kerestem fel. Tájékoztattam a skandináv országok német megszállásának békés megszüntetésére vonatkozó meghatalmazásomról. Amint azt vártam is, dr. Best beleegyezett. Délfelé találkoztam von Post úrral, a svéd kormány egyik tagjával, valamint Bernadotte gróffal. Svéd részről kifejezték azt a kívánságukat, hogy kapjanak világos és kötelező javaslatokat a német kormánytól, melyeket azután én hajtsak végre. Röviddel ezután Korsörbe utaztam, hogy a kompot elérjem. Flensburgban találkoztam dr. Giselher Wirsinggel, aki arról tájékoztatott, hogy Kaltenbrunner minden tisztségem alól felmentett, és Wanck SS vezérőrnagyot nevezte ki a Titkosszolgálat politikai szektora vezetőjéül, valamint Skorzeny SS vezérőrnagyot a katonai szektor vezetőjének. Egy Himmlerrel folytatott rövid telefonbeszélgetés után Wirsinggel Lübeckbe utaztunk, mivel azt kívántam, hogy elbocsátásomra vonatkozóan Himmler megfelelő ellenparancsaival Dél-Németországba repüljön. Az utazás az eltorlaszolt utak miatt majdnem négy óra hosszat tartott. Május 1jén reggel négy órakor ékeztünk meg, és onnan Himmler új szállására vezettek, a Travemünde mellett levő Kalkhorstba. Mivel Himmler csak három órakor került ágyba, elmentem Brandthoz, aki elmesélte a Hitler öngyilkosságáról szóló meglepő hírt - és azt is, hogy nem Himmlert, hanem Dönitz főtengernagyot jelölte ki utódjául.

AZ ÖSSZEOMLÁS Himmler most már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy lelép a politikai színpadról, sőt még öngyilkosságról is beszélt. Dönitz főtengernaggyal, az új kormányfővel, Plönben találkozott, és késő éjszakáig tárgyaltak. Ekkor többek között azt is javasolta, hogy Ribbentropot távolítsák el, és gróf Schwerin-Krosingkot nevezzék ki külügyminiszternek. Május elsején reggel kilenc órakor hívatott Himmler. Ideges és elcsigázott volt. Tájékoztattam a dr. Post, dr. Best és gróf Bernadotte urakkal folytatott megbeszéléseimről. Himmler kijelentette, most már nincs többé abban a helyzetben, hogy bármilyen lépést is tegyen. Az egyedüli, amit a Dönitzcel való megbeszélésen még elérhetett, az Ribbentrop leváltása és von Krosingk kinevezése volt. Tőlem azt kívánta, hogy azonnal induljak Dönitzhez. Talán hasznos lesz, ha az új kormányfőt a Dániával és Norvégiával kapcsolatos fáradozásaimról tájékoztatom, és adott esetben Krosingk asszisztenseként külpolitikai kérdésekben közreműködöm. Ha az új Dönitz-kormányt rá tudnám arra venni, hogy a két északi ország békés átadásába beleegyezzen, akkor valaki mást lehetne Svédországba küldeni, én pedig maradhatnék a kormány székhelyén. Tizenegy órakor Lübecken át Plönbe utaztunk - Himmler és én -, ahova délután két óra körül érkeztünk meg. Az egész vezérkarban nagy izgalom uralkodott. Miután Dönitznél, Keitelnél és Jodlnál udvariassági látogatást tettem, felvettem a kapcsolatot von Krosingkkal. Tőle tudtam meg, hogy Dönitz és a tábornokok nem akarják Norvégiát harc nélkül átadni. Közben Boehme és Lindemann vezérezredeseket, Treboven birodalmi főbiztost és dr. Bestet Plönbe hívták, hogy Norvégiáról és Dániáról tanácskozzanak Dönitzcel. Ezért elhatároztam, hogy visszautazom Koppenhágába és von Post urat tájékoztatom az új helyzetről. Himmler beleegyezett. Még, ahogy nekem mondta, Plönben akar maradni, hogy von Krosingkkal együtt megkísérelje, hátha továbbra is kitarthatnak a békés megoldás mellett.

Reggel három órakor hagytam el a főhadiszállást és hét órakor érkeztem Flensburgba. Ott dr. Wirsinggel tervet dolgoztam ki az új külügyminiszterrel való együttműködésemre. Azt javasoltam, többek között, hogy a nemzetiszocialista pártot (NSDAP), a Gestapót, valamint a Biztonsági Szolgálatot fel kell oszlatni, és ezt a hírt a rádióban azonnal közzé kell tenni. Dr Wirsing fejezte be a tervet, mivel már halálos kialvatlanságom levert a lábamról, és elküldte Plönbe. Annak a ténynek a figyelembevételével, hogy Kaltenbrunner megfosztott a beosztásaimtól, azt az utasítást adtam Wirsingnek, hogy repüljön Dél-Németországba, és közölje munkatársaimmal, látszólag engedelmeskedjenek Kaltenbrunnernek, de személyes lojalitásukat tartsák meg velem szemben. Este utaztam tovább Koppenhágába. Padborgtól gróf Bernadotte rendelkezésemre bocsátotta vöröskeresztes kocsiját. Ez jelentős könnyebbséget jelentett, különösen a Wehrmacht ellenőrzési pontjain való áthaladásnál. Mivel most engem svédnek tartottak, védve voltam, de a helyzet meglehetősen kellemetlenné vált, mikor a lakosság körülujjongott és autogramot kért tőlem. Tárgyalásom von Post és Ostrom urakkal május harmadikán egy óra körül folyt le. Röviden vázoltam az új helyzetet, megmagyaráztam, hogy Dönitz főtengernagy Dániából és Norvégiából a katonai és polgári parancsnokokat beszámolóra magához rendelte, és minden okom megvan annak feltételezésére, hogy - gróf Schwerin és Himmler befolyásától támogatva - az ezen országok átadásáról készített tervet el fogják fogadni. Von Post azt válaszolta, nincs többé abban a helyzetben, hogy kötelező megállapodást kössön. Egyébként az átadás rövid idő múlva már csak tisztán akadémikus jellegű kérdés lesz, mivel az általános kapituláció a következő napokban várható. Ennek ellenére a német kormány minden ajánlatát haladéktalanul továbbítsam neki. Megállapodtunk, hogy amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek és telefonálok a következő kódszavak felhasználásával: „Nagyon örülnék, ha az urakat ismét láthatnám” - ez azt jelentette, hogy Norvégiát illetőleg a német kormány részéről kötelező ajánlat áll fenn. E szavak „... és nekik jelentést tehetnék” azt jelentették, hogy az ajánlat Dániára is kiterjed. Még aznap visszautaztam Flensburgba, majd kora reggel tovább Plönbe. Ez

az utazás valóban a legnehezebb és legveszélyesebb volt azok közül, amelyeket abban az időben tennem kellett. Ezen a rövid szakaszon a teljesen eltorlaszolt utak fölött nem szűntek meg a repülők támadásai. Az úton jobbra is, balra is visszaáramló hadoszlopok meneteltek, kiégett teherautók, holttestek és kilőtt harckocsi torlaszolták el az utakat. Időnként szabályosan ki kellett harcolnom magamnak az utat, egyidejűleg a lövedékek elől árkokban fedezéket keresnem. Plönben jelentették az őrszemek, hogy a kormány időközben áttette székhelyét a Flensburg melletti Mürwickbe, a tengerésziskolába. Vissza kellett tehát fordulnom, és az utat a poklon keresztül ismét megtennem. Délután öt órakor jelentkeztem Dönitznél és Himmlernél. Még egyszer hangsúlyoztam, hogy a helyzet romlása ellenére is nagy jelentőségű lenne a svédek segítségével egy megoldás a skandináv térségben. Majd von Krosingkkal beszéltem négyszemközt. Értésemre adta, hogy amennyiben nála kívánnék maradni, első munkatársának nevezne ki. Másrészről fontosnak tartaná, hogy Stockholmba menjek. Egyetértettünk abban, hogy az idő most nagyon rövidre van szabva, és nagyon gyorsan kell cselekednünk. Az egyetlen dolog, ami a kapitulációt még késleltette, az a tény volt, hogy a cseh-morva térségben Schörner tábornagy és Rendulic vezérezredes csapattestei még érintetlenek voltak. Ezek majdnem egymillió emberből álltak, ellátva körülbelül hét hétre munícióval és élelemmel, s még mindig erős frontot alkottak a Kelettel szemben. Este nyolc óra körül aztán megbeszélésem volt Dönitzcel. Először hallani sem akart Norvégia német megszállásának megszüntetéséről és a német csapatok svédországi internálásáról. Nyilvánvalóan katonai tanácsadói rámutattak Boehme vezérezredes seregének kitűnő stratégiai helyzetére. Még azután is, hogy egy békés megoldás politikai jelentőségét és Svédország lehetséges intervencióját kifejtettem, egyre csak azt akarta tudni, milyen előnyöket jelentene ez pillanatnyilag Németországnak. Értésére adtam, hogy ez hosszú távú terv, nem is beszélve a sok emberélet megmentéséről. A fontos az, hogy javítsuk a világ véleményét velünk szemben, és éppen egy megvert Németország számára nagy jelentőséggel bírna, ha egy olyan semleges országnak, mint Svédország, megnyerné a támogatását. Keitel és Jodl azt kívánták, hogy maradjak ott, mivel külpolitikai téren már

szereztem némi tapasztalatot. Én azonban hangsúlyoztam svédországi küldetésem jelentőségét, amit úgy látszott, Jodl meg is értett. Ezt követőén megbeszéltem von Krosingkkal, milyen minőségben utazhatnék legcélszerűbben Stockholmba. A nagyköveti, a rendkívüli meghatalmazott vagy a képviselő címeket ajánlotta fel. Azt javasoltam, hogy követnek nevezzen ki, mert pontosan ez felelne meg azoknak a feladatoknak, amelyeket el kellene látnom. Ezután magához hívatta von Steengracht és Henke államtitkárokat, és együtt kiállították azokat az iratokat, amelyek engem mint követet teljhatalommal ruháznak fel a megfelelő egyezmények megkötésére. Május ötödikén írta őket alá Krosingk. Ezután elbúcsúztam Himmlertől és elutaztam Koppenhágába. Néhány nappal később Himmler öngyilkos lett. Koppenhágába való megérkezésem után azonnal elmentem a Dagmarhusba, ahol dr. Besttel akartam találkozni, hogy tájékoztassam missziómról. Mialatt várakoztam rá, kint növekvő tömeg gyülekezett, amely a közvetlenül küszöbönálló német megadásra várt. Lövéseket adtak le, rendőrségi és mentőkocsik vonultak ki. Világosan láttam, hogy dr. Best soha sem fog tudni ezen a tömegen átjutni. De nem várhattam tovább, meg kellett kísérelnem, hogy eljussak a svéd követségre. A Dagmarhusnál lévő SS őrség hosszabb tárgyalás után rést nyitott a szögesdróton, és ezen át gróf Bernadotte kocsijával ki tudtam jutni. Jóllehet a sofőr igyekezett a legforgalmasabb utcákat elkerülni, mégis több lelkes ember vett körül minket, mert Bernadotte kocsiját azonnal felismerték, és svédeknek tartottak minket. Így sem előre, sem vissza nem jutottunk. Néhány buzgó ember már a kocsi hágcsójára, hűtőjére, sőt még a tetejére is felkapaszkodott. Az ajtókat belülről bezártam, az ablakokat föltekertem, mert különben attól kellett tartanom, hogy kihúznak a kocsiból. Megparancsoltam a sofőrnek, hogy minden kockázat ellenére hajtson tovább, és így nyitottunk magunknak lassan utat. Csak a vezető nyugalmának és tudásának köszönhetően sikerült a kocsival a tömegen átvergődnünk. Eközben levettem a kalapom és jobbra-balra köszöngettem, hogy a tömeget megnyugtassam. Mikor végre a svéd nagykövetséget elértük, úgy éreztem magam, mintha gőzfürdőből húztak volna ki. És még azalatt is, míg von Dardel urat és feleségét üdvözöltem, a tömeg kint a nagykövetség előtt olyan

harsány volt, hogy alig értettük a saját szavunkat. Időközönként több ezer torokból felhangzott újból és újból a dán és svéd nemzeti himnusz. Miután elintéztük stockholmi utazásom előkészületeit, visszatértem a Hotel d’Ingleterába, hogy egypár órát pihenjek. Az épület előtt még egyszer feltartóztattak a dán ellenállás harcosai. De mikor felismerték a sofőrt, és ez azt mondta, hogy svéd vagyok, átengedtek bennünket. Május hatodikán reggel Bernadotte gróf vöröskeresztes gépével elrepültem. Hét óra tizenöt perckor szálltunk le Malmöben, ahol egy svéd katonai repülőgép állt készenlétben, hogy továbbvigyen. Rövid két óra alatt elértük Brommát. Odajött értem von Ostrom úr és elvitt Bernadotte házába, ahol mindjárt beszélgetést kezdtünk von Post úrral és Bohemann államtitkárral. Átnyújtottam megbízólevelemet, és megvilágítottam küldetésemet. Izgatott vita után eldöntötték, hogy a dolgok németországi alakulására való tekintettel az egész ügyet megbeszélik a nyugati hatalmak stockholmi képviselőivel. Lehetetlen volt azonban, hogy határozott választ kapjak, kilátásba helyezték, hogy Eisenhower tábornok egy speciális szövetséges bizottságot küld Stockholmba. Ezt követően értesítettem Boehme vezérezredest, a norvégiai csapataink parancsnokát a tárgyalások eredményéről, egyszersmind Sutton Brattnek, a stockholmi angol katonai attasénak indítványára közöltem a nyugati hatalmak tájékoztatását arról a lehetőségről, hogy rövidhullámon közvetlen kapcsolatba léphet Angliával. Most felmerült a kérdés, hogy Boehme elismeri-e a felhatalmazásomat és figyelembe veszi-e a svédekkel való bármilyen megegyezésemet. Azt ajánlottam, hogy Thomsen követ és Utmann tábornok katonai attasé repüljenek a norvég frontra, hogy küldetésemet Boehme tábornokkal megbeszéljék. Május nyolcadikán reggel Thomsen egy svéd géppel el is repült, és először egy Boehme vezérkarához tartozó magasrangú tiszttel találkozott. Délután felhívott Thomsen és közölte, hogy véleménykülönbségek vannak, amikről telefonon részletesen nem beszélhet, de hat órakor ismét Stockholmban lesz. Von Post és Bernadotte gróf azt tanácsolták, lépjek érintkezésbe Dönitzcel és közöljem vele, hogy Boehme vezérezredest még nem tájékoztatták teljhatalmú megbízásomról. Majd egy hosszabb tájékoztatót fogalmaztunk a tengernagy részére, és sikerült telefonösszeköttetést is teremtenünk Oslón át. A vonal olyan rossz

volt, hogy alig lehetett használni. Egy második alkalommal mégis zavar nélkül tudtam von Krosingkkal beszélni. Ő közölte, hogy Németország az előző éjszaka bejelentette a feltétel nélküli fegyverletételt. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások még folynak. Óvatosan viselkedjem, hogy fel ne bosszantsam Eisenhower tábornokot, mivel most a norvég kérdésről is folynak a tárgyalások. Azt ajánlotta, bírjam rá a svéd kormányt, amennyiben még vállalja a közbenjárást, hogy azonnal vegye fel a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. A svédek a maguk részéről kijelentették, most már semmit sem lehet tenni, mert nyilvánvalóan mind a dán-, mind a norvég-kérdés része a fegyverletételi tárgyalásoknak. Ők ki akarták várni, hogy a szövetségesek felkérik-e Svédországot a közvetítésre. Május kilencedikén lefolytattam egy utolsó telefonbeszélgetést a még hivatalban lévő német kormánnyal. A svéd Vöröskereszt bekapcsolódásáról volt szó a norvégiai német csapatok internálásába. Azonban közölték velem, hogy egy ilyen közbenjárást a brit katonai hatóságok már nem óhajtanak. Ettől kezdve szolgálataimra már nem tartott senki igényt.

FÜGGELÉK BIRODALMI BIZTONSÁGI FŐHIVATAL I. Ügyosztály: Személyzeti osztály II. Ügyosztály: Szervezési, igazgatási és jogi hivatal (költségvetés és gazdaság) III.

Ügyosztály: Német Belbiztonsági Rendőrség (SD-Inland)

(Hírszolgálat a német életterületekről) IV.

Ügyosztály: Az ellenség felkutatása és legyőzése

(Titkos Államrendőrség) IV-E Ügyosztály: Belföldi Kémelhárítás V.

Ügyosztály: Bűnügyi Hivatal

(Bűnügyi Rendőrség) VI. Ügyosztály: Külföldi Hírszolgálati Hivatal VII. Ügyosztály: Világnézeti Kutatás és Kiértékelés Levéltára és Hivatala A Biztonsági Rendőrség és az SD Berlin, 1941. június 10. főnöke Titkos birodalmi ügy. IV E L 17/41 gRS JELENTÉS az SS Birodalmi Vezére és a német rendőrség főnöke részére

A Kommunista Internacionálé bomlasztó tevékenysége a tengelyhatalmak, de különösen a nemzetiszocialista Németország ellen, az 1939. augusztus 23. német-szovjet-orosz megnemtámadási paktum megkötéséig általánosan ismert. Az a remény, hogy a paktum megkötése után Szovjet-Oroszország a megegyezésnek megfelelően lojálisan fog viselkedni, és a birodalom elleni felforgatótevékenységét leállítja, csalóka volt. Ellenkezőleg: kommunista bomlasztás, szabotázs-, terrorkísérletek és katonai, gazdasági és politikai hírszolgálatnak a végsőkig való fokozása volt a szovjet-orosz hatalmasságok rendíthetetlen - de felismert - célja. Az egyetlen, amin változtattak, az a módszer volt, mely az állandóan új formák és rafinált álcázások miatt az elhárítás elé új feladatokat állított. A Komintern felépítése és célkitűzése A Kommunista Internacionálé (Komintern) szovjet-orosz szervezet (székhelye Moszkva), célja (Statútum 1): „Minden ország kommunista pártját egyetlen világpárttá egyesíteni, harcolni a munkásosztály megnyeréséért, valamint a kommunizmus alapelveiért és a proletariátus diktatúrájáért.” Sztálin, mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára, még ma is a Komintern Végrehajtó Bizottsága elnökségéhez tartozik, akárcsak Molotov, továbbá a német emigráns Pieck, mint német kommunista vezér, és a Reichstag felgyújtása után ismertté vált bolgár terrorista, Dimitrov mint elnök. A Szovjetunió hivatalai számára a Komintern gyanú felett álló - nem hivatalos, vagyis nem állami - apparátust jelent, amely nemzetközi méretekben bevethető minden bomlasztómunkára. A speciális kém- és hírszolgálat mellett a Kominternt is alkalmazzák e különleges feladatok végrehajtására külföldön úgy, hogy az ellenük való küzdelem során nagyon nehéz a szétválasztás. Ember és pénz intenzív felhasználásával fokozták a Komintern bomlasztótevékenységét éppen a háború idején. Egész Európát elárasztották az egyes országok szekcióinak felhívásaival és utasításaival abból a célból, hogy a kommunista ideológia híveit feszítettebb és kitartóbb bomlasztómunkára hívják fel „Németország imperialista háborúja” ellen, nem utolsósorban azért, hogy a tevékenység eme fokozása

által kiegyenlítsék azokat a hátrányos következményeket, amikkel a nemzetiszocialista Németországgal kötött paktum nyomán a Szovjetuniónak számolnia kellett. Az illegális bomlasztótevékenység új módszerei a birodalom ellen A kommunista párt kíméletlen üldözése és megsemmisítése után -1933-tól kezdve a nemzetiszocializmus kompromisszum nélküli harca következtében a paktum megkötése előtti időben mind a Komintern-nek külföldről irányított legerősebb törekvései, mind a kommunista párt kisebb maradványainak ellenőrzött - munkája a katonapolitikai és az üzemi kémkedés területén kifejtett tevékenységével együtt kudarcot vallottak. A rendőrségi elhárítás fokozott nyomására a Komintern egy kifinomultabb bomlasztó taktika módszerére való áttérésre utasított. A „trójai ló” példájára belülről kifelé - a spanyol polgárháború iskolapéldája szerint - óhajtott dolgozni. Az 1939. augusztus 23-án kötött paktum ennek az eljárásnak minden propagandaszínezetét megszüntette. A Komintern Végrehajtó Bizottsága egy átfogó katonapolitikai részleg és üzemi apparátus megújítását célzó, fokozott tevékenységével akarta ezt helyettesíteni. Míg a megszállott területeken a kommunista pártoknak még mindig fennálló erős apparátusa révén magának a Komintern-nek is könnyebb munkája volt, a birodalom elleni fáradozásai az időben történő beavatkozás miatt a kísérleti stádiumnál sohasem jutottak tovább. A folyamatos megfigyelések megállapították, hogy az európai országokban a Komintern összekötő helyeit újból kiépitette azzal az egyetlen céllal, hogy a Németország elleni bomlasztó- és hírszerző tevékenységet fokozza. Így van egy fő összekötő helye a svéd kommunista pártnak Stockholmban. Ez az állomás a Komintern egyik legtevékenyebb és legveszedelmesebb bevetési központja. A birodalom elleni módszerét a meglévő sok anyag révén a következőkben fogjuk bővebben ismertetni. A birodalom elleni munkára előszeretettel alkalmaztak egykori vezető német kommunista funkcionáriusokat, akiket Moszkvában és Európa más városaiban hosszú évekig tartó kiképzésben készítettek fel. Először 1939-ben csempészték be őket a birodalomba. Az egyik legravaszabbnak sikerült a már

régebbről ismert elvtársakkal Berlinben kiterjedtebb összeköttetést teremtenie, és rendszeres munkával a nagy berlini üzemekben, melyekben hadi szempontból fontos munkák folytak, az üzemi kommunista sejteket újból kiépíteni. Ennek a vállalkozásnak egyértelműen az volt a célja, hogy a dolgozókat szabotázsra bírja, és emellett egyidejűleg ipari kémkedést folytasson. Ügyesen kialakított futárkocsikban hoztak a Kominterninstruktoroktól, Stockholmból és Koppenhágából anyagot, parancsokat és pénzt. Ennek a veszedelmes méretekben kiépülő szervezetnek irányításában vezető szerepet vitt Linderoth svéd országgyűlési képviselő, aki a Komintern európai irodájának volt a vezetője Stockholmban. Különösen olyan megbízásokat intézett el, melyeket a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága a különböző országokba való közvetítésre jelölt meg. Linderoth Stockholmból aktivizálta a Komintern koppenhágai közvetlen megbízottait a birodalom elleni munkára, akiket pénzzel is ő látott el. Azért, hogy a bevetésre kerülő vezető funkcionáriusokat, amilyen pl. Arthur Emmerlich (szül.: 1907. szeptember 20., Niederwiese), vagy Rudolf Hallmeyer (szül.: 1908. február 3., Plauen) vagy Heinrich Sehmeer (szül.: 1906. március 20.) a Biztonsági Rendőrség beavatkozása elől messzemenően védjék, Linderoth megbízottjai kioktatták őket a feltételezhető rendőrségi módszerekre. Az oktatást a GPU itt legismertebb komisszárja, Dmitrij Fedoszejevics Krilov végezte. A GPU már 1941. február 3. óta a Belügyek Egyesített Népbiztosságának része volt „Állambiztonsági Népbiztosság” néven. A fent említett vezető funkcionáriusok által kiépített szervezet, a közben Hamburgban szilárdan beépült futárállomáson keresztül, Koppenhágán és Stockholmon át Moszkvának dolgozott azzal a céllal, hogy pénz és utasítások átvétele ellenében tudósítson a Németországban folyó legkorszerűbb fegyverek legfontosabb gyártási és termelési állásáról. A szervezetre tartozott e feladatok mellett bomlasztó röplapok folyamatos előállítása. A legutóbb - 1941. május végén - Moszkvából Emmerlichhez juttatott Komintern-parancsból kifejezetten látható, hogy éppen a következő két hónapra készítették elő és vették tervbe nagyobb számú instruktor kiküldését, a birodalom egyes körzeteire szétosztva. Mivel a szervezet bővülése miatt az állandó megfigyelés már nem volt képes

a tényleges kártevéseket megakadályozni, 1941. május végén jókor következett be a beavatkozás és valamennyi résztvevő letartóztatása. A Németország által megszállt területek ellen A Komintern illegális bomlasztó technikája a Németország által megszállt területeken is e fentebb leírtakhoz hasonlóan folyt. Egyenként ki kell emelni: a) A protektorátusban. Már az egykori Csehszlovákia megszállása előtt a kommunista párt nagyon élénk volt, azonban a protektorátus felállítása után az illegalitásban fejtette ki igazi ténykedését. Az utóbbi években erről a területről állandóan behívták a funkcionáriusokat Moszkvába a Lenin-iskolába, ahol katonapolitikai oktatás keretében kioktatták őket a polgár- és terrorháború elméletére és gyakorlatára. Ezeket a kiképzett funkcionáriusokat a protektorátus felállítása után bevetették. Haladéktalanul megkezdték az illegális Német Kommunista Párt (KPD) kiépítését. A Kominternnel való összeköttetést és a pártmunka felügyeletét, vezetését a Prágában székelő szovjet főkonzulátus tartotta fent és látta el. A szovjet-orosz főkonzulátuson összekötő emberként a TASZSZtudósító és a szovjet-orosz főkonzulátus sajtóreferense, Kurt Beer (zsidó) dolgozott. Tevékenysége gyakorlásához a diplomáciai képviselettől orosz újságokat és kommunista propagandaanyagot kapott, melyet utasítás szerint az NKP vezető funkcionáriusainak adott át. Óriási pénzösszegeket is közvetített az illegális pártmunka támogatására. A szovjet-orosz főkonzulátuson keresztül való összeköttetésen kívül volt még a Kominternnek a Protektorátusban közvetlen rádióösszeköttetése is Moszkvával. A Komintern prágai titkos adójának kezelésével megbízott vezetőket szintén Moszkvában, egy rádiótávíró szakiskolában képezték ki. (Ezt az iskolát a Komintern ellenőrzi, de a Vörös Hadsereg felügyelete alatt áll.) A tanfolyamokat igen széles alapokon vezetik, és a nevük „OMSZ”, azaz Organizacija Mezsdunarodnova Szojegyinyemcia, ez annyit jelent: Nemzetközi Összeköttetések Szervezete.

A Prágában működő rádiótechnikai berendezés, amely még néhány nappal ezelőtt is működött, egy nagy adó-vevő készülékből állt. Szikratávírón adtak le Prágából tudósításokat az általános belpolitikai helyzetről, a párt által végrehajtott akciók vezetéséről és menetéről, a központi vezetőség üléseiről és az ott hozott határozatokról, valamint a párt helyzetéről, hangulatáról és tevékenységéről, és megfelelő utasításokat kaptak Moszkvából, a Komintern Végrehajtó Bizottságától. A kétoldalú szikratávíró-kapcsolat tökéletes bizonyítéka a Komintern kíméletlen forradalmi eszméjének, amely a nemzetiszocializmus megsemmisítésére irányul. b) Franciaország megszállt részén. További figyelmet szentelt a Komintern különösen a Francia Kommunista Pártnak, mivel már Lenin szerint Franciaországnak kellett volna NyugatEurópa bolsevik védőbástyájává válnia. Franciaországnak akkori szétforgácsolódására és belső gyengeségére tekintettel a Kommunista Internacionálé reméli, mivel már a háború előtt számos követővel rendelkezett, hogy eredményt ér el. Itt is egyértelműen megállapítást nyert, hogy Franciaországban a kommunistákat a Szovjetunió diplomáciai képviseletei látják el minden formában pénzzel és propagandaanyaggal. Itt sem játszott az 1939. augusztus 23-i paktum semmiféle szerepet, legfeljebb annyiban, hogy ettől az időponttól kezdve a francia kommunisták indirekt módon fokozták aktivitásukat Németország ellen. Ennek legtökéletesebb és legtárgyilagosabb bizonyítéka a francia titkos-rendőrségnek, a Súreté Nationale-nak egy aktája, amely Párizsban egy ellenőrzés során került a kezünkbe, továbbá a „L’Ordre” című francia napilap. A francia rendőrség autentikus bizonyítékai szerint az 1939 novemberében végrehajtott szanálásban Vucevicen, a jugoszláv követség sajtófőnökén és Jacques Ebsteinen, lady Stanley, lord Derby egyik húgának szeretőjén kívül részt vett Otto Katz, vagyis Karl Simon cseh zsidó, aki szovjet-orosz szolgálatban állt. 1939 novemberében a „Büro” újság fő rovatvezetőjét Saint Cloud-i villájában meglátogatta Szuric, a párizsi szovjet követ, az egykori vörösspanyol miniszterrel Negrinnel, és 1940. január/februárban Birjukovval, a követség

titkárával együtt. Ez alkalommal megegyeztek, hogy egy bizonyos Etevenont, mint a szovjetorosz követség hivatalos megbízottja fog dolgozni a „L’Ordre” igazgatóságában. Az erre fordított támogatást március végén havi 800 000 frankra emelték. Franciaországban a kommunista vezetők pártjuk feloszlatása után azt a határozott parancsot kapták, közöljék embereikkel, hogy a „L’Ordre”-t megbízható németellenes újságként olvassák. c) A többi megszállt területeken. Norvégiában szintén az Oslóban székelő szovjet-orosz követség áll a Komintern bomlasztópropagandájának középpontjában. Itt a tett végrehajtásánál a követséghez tartozókat lehetett felderíteni. Hollandiában, Belgiumban, az egykori Jugoszláviában ugyanaz a munkamódszer, mint amit a birodalom elleni bevetéssel kapcsolatban is bizonyítottunk. Messze meghaladná e rövid tájékoztatás kereteit, ha a terjedelmes, dokumentumokkal alátámasztott tanú- és írásos anyagot, amely a Komintern bomlasztó- és kémkedési munkájáról részletesen rendelkezésre áll, kimerítően ismertetnénk. Fontos azonban, hogy újra meg újra megállapítsuk: a Szovjetunió magatartása a birodalommal és az általa megszállt területekkel szemben nem volt őszinte, és a Komintern bomlasztómunkája 1940 óta lázasan fokozódott. A Komintern által kezdeményezett szabotázsok A Komintern már egy évtizeddel a háború kitörése előtt áttért arra, hogy minden szekció kipróbált kommunistáit Szovjet-Oroszországba rendelje, és őket ott ilyen célú iskolákban, különösen a szabotázsra és robbantásos akciókra kiképezzék. Így 1930-tól kezdve Moszkvában az úgynevezett katonapolitikai tanfolyamokat különös intenzitással újra indították, és máig sem szüntették be. Mivel a Komintern világpolitikai hatalomsóvárgásának megvalósításában mindig számolt egy Háborús összeütközés lehetőségével, világkongresszusain olyan irányelveket adott ki, melyek a tagjait egyértelműen terror- és szabotázsakciók véghezvitelére szólították fel, és ezeket a bűnös, erőszakos cselekményeket mint politikai szükségességet jelölték meg.

A Biztonsági Rendőrség által a birodalom területén felfedett nagyszámú terror- és szabotázscsoportok, amelyek a Komintern parancsára alakultak, jellemzőek a Szovjetuniónak a birodalommal szembeni magatartására. Katonai objektumok, hidak elleni szabotázsakciókra való előkészületek, jelentős vasúti csomópontok felrobbantása, fontos ipari létesítmények szétrombolása és megbénítása volt ezeknek a tisztán kommunista csoportoknak támadási célpontjai, és akcióik véghezvitelekor attól sem riadtak vissza, hogy embereket pusztítsanak el. A szabotázsakciók végrehajtására való felhívás mellett a tettesek utasításokat kaptak a birodalom vezető személyiségei elleni merényletek elkövetésére is. Bár feltételezni lehetett, hogy ezek a Komintern által végrehajtott, vagy előkészületben lévő merényletek a német-orosz konzultatív és megnemtámadási szerződéssel az 1939. augusztus 23-i paktum megkötése után véget fognak érni, mégis a szerteágazó nyomozások - különösen a Németország által megszállt területekről származóak - bizonyították, hogy a Komintern nem akarja leállítani bűnös tevékenységét a birodalom ellen. Az angol titkosszolgálat utasítására, az Anglia által szervezett hajó-szabotázscsoportokon kívül, amelyek célja már a békében is az volt, hogy német hajókat semmisítsen meg, fennállt még egy, a Komintern által működtetett, jóval szerteágazóbb terrorszervezet, amelynek feladata főleg azon országok hajóinak megsemmisítése volt, melyek annak idejében az antikominternblokkban egyesültek. Ennek a szervezetnek a tagjai 1940 végéig bizonyíthatóan tevékenykedtek és megkísérelték, hogy Dániából kiindulva ismét bedolgozzák magukat a birodalom területére. Ennek a szervezetnek a vezetője Ernst Wollweber német emigráns volt, aki 1931-ben a Vörös Szakszervezeti Ellenzék (RGO) birodalmi vezetőségének volt a tagja, és 1932-ben beválasztották a Birodalmi Gyűlésbe, mint a Német Kommunista Párt képviselőjét. Wollweber, Koppenhágába történt emigrálása után, 1933ban átvette az ISH (A Tengerészek és Kikötőmunkások Internacionáléja) vezetését, amely mint a tengerészek és kikötőmunkások hivatalos internacionáléja, a Komintern által elrendelt szabotázsakciók végrehajtója volt - különösen német hajók ellen. Nagymértékben felelős volt a Moszkva utasítására létesített szabotázscsoportok megszervezéséért és aktív bevetéséért Németországban, Norvégiában, Svédországban, Dániában, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban és az egykori balti

peremországokban. Ellenőrizte a robbanóanyagok és más szabotázsanyagok beszerzését és szállítását, és rendelkezett a Komintern által bőségesen folyósított pénzeszközzel, a szervezet finanszírozására és az ügynökök megfizetésére. Wollweber a német csapatok oslói bevonulása után, 1940 májusában Svédországba menekült, ahol a mai napig Stockholmban letartóztatásban van. A szovjet kormány a maga részéről lépéseket kezdeményezett a svéd kormánynál, hogy Wollwebert szolgáltassák ki Szovjet-Oroszországnak önként, mivel közben a Komintern részére végzett eredményes munkájáért megkapta a szovjet állampolgárságot. Ennek az egész Európára kiterjedő kommunista terrorcsoportnak a tevékenységére lehet visszavezetni a folytatólagos szabotázsmerényleteket 16 német, 3 olasz, 2 japán hajó ellen, két esetben igen értékes hajók pusztultak el. Míg a tettesek eleinte a hajók elpusztítását tűzvészek előidézésével igyekeztek elérni, később, mivel ezek a módszerek nem vezettek a hajók totális elpusztításához, a legutóbbi időkben áttértek robbantásos merényletekre a Keleti- és Északi-tengereken közlekedő hajók ellen. Fő támaszpontjaik főleg Hamburg, Bréma, Danzig, Rotterdam, Amszterdam, Koppenhága, Oslo, Reval és Riga kikötőiben találhatók. A Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban alakított kommunista szabotázscsoportok a holland kommunista Josef Rimbertus Schaap vezetése alá tartoztak, aki a Rotterdamban tevékenykedő Interklub vezetőjeként a legszorosabb kapcsolatot tartotta fenn az össz-szervezet fő funkcionáriusaival Skandináviában. Közvetlen alárendeltje volt Karl Bargstädt, a korábbi hamburgi RFB - a Vörös Frontharcos Szövetség - vezetője, rá tartozott az egész szervezetben a robbanóanyagokkal való merényletek technikai végrehajtása. A szabotázsakciókhoz szükséges robbanóanyag az északskandináviai ércbányákból származott, és holland tengerészek szállították a kommunista szabotázscsoportoknak Hollandiába, Belgiumba és Franciaországba a norvég érckikötőn, Narvikon, és a svéd érckikötőn, Luleán át. Az egyik legjellegzetesebb robbanóanyag-szállító futárt, a holland kommunista Willem van Vreeswijket, Rotterdamban sikerült letartóztatni. Úgy a holland, mint a belga csoportok fenntartottak néhány laboratóriumot, melyekben robbanó- és gyújtóbombákat állítottak elő. Az olasz „Boccaccio” és a japán „Kasij Maru” gőzösök ellen elkövetett szabotázsmerényleteket

minden bizonnyal ezek a csoportok hajtották végre. Az amszterdami és rotterdami kikötőkben horgonyzó német hajók ellen készülő merényleteket idejekorán felfedezték, és meg tudták akadályozni. A további nyomozások folyamán sikerült a Biztonsági Rendőrségnek 24 kommunista terroristát letartóztatnia, közöttük volt a holland szabotázscsoport vezetője, Achille Beguin, és a belga szabotázscsoport vezetője, Alfons Fictels is. Schaapot 1940. augusztus 1-jén tudta a dán rendőrség Koppenhágában letartóztatni, amikor a Dániában lévő hajószabotázs-szervezetet ismét akcióba indította volna. Hogy mennyire igyekezett a Komintern szabotázsakcióival a Keletitenger térségében is lehetetlenné tenni a német hajózást, kitűnik abból, hogy 1941. februártól áprilisig a Biztonsági Rendőrségnek a dán rendőrséggel együtt sikerült a dán kommunista párt vezető funkcionáriusait letartóztatnia, akik a kommunista szabotázscsoportokat aktívan támogatták. Közöttük van többek között Richard Jentsen, a dán Kommunista Párt Végrehajtó Bizottságának tagja és az IHS főtitkára, Thöger Thögensen, a koppenhágai dán kommunista napilap, az Arbeiterblatt szerkesztője, és a félzsidó Ottó Melchior, a SzovjetDán Baráti Szövetség elnökségének tagja. A Dániában működő szabotázscsoport számlájára lehet írni a revali kikötőben horgonyzó „Saar” német gőzös, és a königsbergi kikötőben horgonyzó „Phila” német teherhajó elleni merényleteket: az utóbbinál egy erősebb robbanás következtében a hajó elejének falában, a vízvonal magasságában nagy lék keletkezett. Az időzített kémiai gyújtóanyagot a rigai kikötőben vitték a fedélzetre. A dán kommunista szervezet által használt kémiai-mechanikai gyújtórobbanó anyagok és gyújtózsinórok Svédországból jöttek, egy malmöi férfiruhaüzletből - ott voltak raktározva -, mindenkor külön futár szállította őket Koppenhágába. Igen pontos utalásokkal szolgáltak a Komintern Németország elleni tevékenységére további kommunista terroristák Dániában tett vallomásai.

Így különös súlyt helyezett a Komintern skandináv tengerészeknek munkatársul való megnyerésére, mivel azon a nézeten volt, hogy egy elkövetkezendő háborúban csak a skandináv államok maradnak semlegesek, és csak ez államokhoz tartozók lesznek képesek német kikötőkben, illetve német hajók ellen terrorcselekményeket végrehajtani. Ezenfelül érvényben volt az a nyomatékos utasítás, hogy saját hajóik rakományát is pusztítsák el robbantással, ha ez a Szovjetunió érdekeit szolgálja. Maga Wollweber adta ki az utasításokat az egyes szabotázscsoportoknak a Keleti-tenger országaiban és a német északitengeri kikötőkben, hogy minden ebben a térségben közlekedő hajóra legalább egy megbízható munkatársat toborozzanak, akit jövendő munkája ellátása szempontjából a III. Internacionálé szellemében a legjobban fel kell készíteni. Az ő rendelkezésére indult meg egy danzigi szabotázscsoport létesítésére irányuló kísérlet is. Ezeknek a csoportoknak vezető ISH-funkcionáriusait (közöttük az Oslóból származó, norvég állampolgárságú Arthur Semsingot, aki hosszabb ideig tartózkodott a Szovjetunióban) sikerült időközben letartóztatni, és ezek kimerítő adatokat szolgáltattak az általuk a birodalom ellen irányuló szabotázsakciók végrehajtásáról, amelyekre Wollweber adott utasítást. Ugyancsak a Komintern megbízásából létesített Wollweber támaszpontokat Dagö és Ösel keleti-tengeri szigeteken. Az ezeken a szigeteken toborzott munkatársaknak azonban csak akkor kellett volna akcióba lépni, ha Németország és a Szovjetunió közötti háborúban ezeket a szigeteket német csapatok szállták volna meg, vagy a német haditengerészet vette volna birtokába. A szabotázsakcióknak akkor elsősorban a tengeralattjáró-bázisok, repülőterek és olajraktárak ellen kellett volna irányulniuk. Hogy a bolsevizmus mennyire kísérelte meg tevékenységét magában a birodalomban is kifejteni, kitűnik abból a tényből, hogy 1941 márciusától a Biztonsági Rendőrség Felső-Sziléziában és a főkormányzóságban is tett olyan megállapításokat, amelyekből kiderül, hogy lengyel szabotázs- és terrorszervezetek élére egyre több kommunista elemet állítottak. A legutóbbi időkben végrehajtott terrorcselekmények szervezése itt is tipikus kommunista végrehajtási módszereket mutat, ahogy azokat a Komintern a moszkvai VI. és

VII. világkongresszusán a „háborús tézisek” megfogalmazásakor minden szekciónak kiadta. A szovjet kémkedés (gazdasági, katonai és politikai hírszolgálat) a birodalom ellen GPU-módszerek népi német áttelepülők ellen Amikor Oroszország az 1939. szeptember 29-i német-orosz határszerződés által a Lengyelország fölötti német győzelmet jelentékeny terület növekedés formájában magának is elkönyvelhette, a német-orosz érdekhatár felállítását arra használta, hogy a Német Birodalom országhatárával való közvetlen érintkezés vonalát számtalan ügynöke számára a birodalom területére betörési kapuvá építse ki. A Führernek az orosz területeken élő népi németek hazatelepítésére vonatkozó nagyvonalú akcióját gyalázatos módon a fent említett célra használták fel. Amikor a népi németek a Führer felhívást követve tömegesen jelentkeztek az áttelepülésre, a hírhedt GPU - amely 1941. február 3. óta az Egyesített Belügyi Népbiztosság része volt „Állambiztonsági Népbiztosság” néven porondra lépett azért, hogy sokakat ezek közül a németek közül, a legmegvetendőbb eszközök felhasználásával, kémkedési tevékenységre kényszentsen az ellen az ország ellen, amelybe hazaszeretettől indíttatva visszatérni készültek. Mégha a GPU alig tudott is gyakorlati eredményeket felmutatni (mert a legtöbben, akiket így erőszakkal kémkedési tevékenységre kényszerítettek, német földön erről azonnal jelentést tettek), ez a tény akkor is szégyenfolt marad a GPU és vele együtt a szovjet hatalmi tényezők munkamódszerén. A német áttelepülőket ilyen esetekben a GPU beidézte, órákig kihallgatta és azzal fenyegette, hogy ha nem engedelmeskednek a GPU kívánságának, kizárják őket az áttelepülésből. Kedvelt módszer volt az is, hogy a kérelmezőkkel közölték, visszamaradó rokonaikon vesznek kárpótlást, és ezeket túsznak tartják, ha ők e kényszer hatására vállalt kötelezettségnek nem tesznek eleget, vagy Németországban feljelentést merészelnek tenni. Továbbá azzal fenyegették őket, hogy a GPU keze Németországban is eléri őket. Ez olyan fenyegetés volt, amely az egyes áttelepülőkre nem vesztette el a hatását. Nemcsak férfiakat, de nőket is kényszerítettek ilyen gyalázatos

módon elkötelezettségi nyilatkozatra. Talán álljon itt néhány példa a sok százat kitevő eset közül arra vonatkozóan, hogyan jártak el német emberekkel szemben. a) Besszarábiai németek áttelepülése folyamán megjelent a birodalomban Csernovicból Maria Baumann asszony, aki más tanúk esküjétől is megerősítve, előadta, az orosz titkosszolgálat Németországban végzendő kémkedésre akarta kényszeríteni. Ismételten beidézték fontos GPUhivatalokba, ahol minden eszközzel hatást gyakoroltak rá, hogy a kémkedési munkára való sértő ajánlatba beleegyezzen. Mivel öt gyermek anyja (özvegy), magas kereseti lehetőséget ígértek neki, és kijelentették, hogy 10 000 márka, vagy ennél nagyobb összeg sem számít. Őt prágai kémkedési munkára osztották be. Már hozott is magával anyagot és bizonyítékokat, melyekből következtetni lehetett a speciális oktatás méreteire. b) Elisabeth Kreutelt, akinek a férje Csernovicban kötszerüzlet tulajdonosa volt, útlevélkérelmük benyújtása kapcsán a GPU szintén megkörnyékezte. Neki Szászországban kellett volna kémkedni az oroszok számára. Ő is fontos képzési anyagot adott át a német elhárításnak. A bizonyított eseteknek e felsorolását ki lehetne terjeszteni több száz esetre, mivel megállapított tény, hogy a GPU óvatos becslés szerint száz áttelepült közül ötvenet megkörnyékezett, hogy zsaroló fenyegetésekkel vagy óriási pénzösszegek ígéretével együttműködésre kényszerítsen. De nem elég, hogy a GPU ezeket az embereket gyalázatos eszközök felhasználásával hazájuk árulóivá próbálta tenni, szervezetei sok esetben még ki is fosztották ezeket az embereket, igazolóirataikat, pénzüket és értéktárgyaikat ellopták. 16 esetben bizonyított, az igazolóiratok ellopása arra szolgált, hogy azokkal orosz ügynököket lássanak el. Sőt további hat esetben az a gyanú is fennáll, a GPU abból a célból népi németeket gyilkolt meg, hogy ezeknek a papírjaival feltűnés nélkül csempészhessen be ügynököket a birodalomba. Szovjet-orosz diplomáciai képviseletek, mint a birodalom elleni gazdasági, politikai és katonai hírszolgálat központjai, azzal az egyértelmű célkitűzéssel, hogy háborús előkészületeket szolgáljanak

A paktum megkötése óta az orosz speciális kémszolgálat munkamódszere szinte provokálóan ható formában mutatkozott meg. A már szokásos tapintatlan módszerek mellett most már arra is áttért, hogy a birodalomban lévő orosz képviseleteit - élén a berlini orosz nagy-követséggel - felderítési célra messzemenően felhasználja. Mikor nem sokkal ezelőtt az akkori orosz nagykövetet, Skvarcevet Berlinből visszahívták, és helyére Dekanoszov nagykövetet küldték, ez a csere a követ posztján megadta a módot arra, hogy a kémkedést a politikai, gazdasági és katonai hírszolgálat tevékenységének formájában még erősebben fokozzák. Dekanoszov, Sztálin bizalmasa, Oroszországban a Belügyi Népbiztosságon belül a hírszerző osztály vezetője volt, amelyhez a GPU speciális kémkedési ügyosztályként tartozott. Feladata -amit Moszkvából hozott magával - az volt, hogy egy kiépítendő bizalmihálózattal behatoljon a birodalmi hatóságokba és mindenekelőtt a katonai erőviszonyokról és a birodalom operatív terveiről szerezzen híreket. Hűséges segítőtársa volt a GPU-hoz tartozó úgynevezett „követségi tanácsos”, Kobulov, aki területen kívüli helyzetének kíméletlen kihasználásával intenzív tevékenységet fejtett ki a kémkedés területén. Az orosz kémkedés a birodalomban arra szolgált, hogy a birodalom tisztán katonai híreinek megszerzése mellett a politikai terveket is megtudják, és titkos feketeadók kiépítése által jelentéstevőik Németország sok helyén legyenek készenlétben, akik majd ügyes sifrírozási módszerrel minden fontos jelentést továbbadjanak Oroszországnak. 1940 óta a kémkedés területén nagy mozgósítási előkészület volt folyamatban, amelyet elképzelhetetlen pénzösszegek felhasználásával indítottak be. (A német elhárítás idejében be tudott avatkozni.) A tapasztalat, hogy az orosz kémkedés növekvő nyomása mindenekelőtt a keleti területekre - és itt is elsősorban a Főkormányzóságra és a Protektorátusra - nehezedett, volt az oka annak az utasításnak, hogy éppen ezekre a veszélyeztetett területekre fordítsunk különös figyelmet. Megállapítást nyert, hogy Leonyid Mohov, a prágai orosz főkonzulátus tagja volt a feje egy orosz kémhálózatnak, melyet a GPU hozott létre a Protektorátusban. A cseh légió egykori tagjai, akik a Lengyelország elleni háborúban lengyel oldalon harcoltak, Csehországban újra szövetkeztek, legnagyobbrészt egykori kommunista párttagok voltak, és a lengyel összeomlás után orosz fogságba kerültek. Ezeket kényszerítették kémkedésre, elsősorban a feketeadók kezelésére. Hamis papírokkal látták el

és a Protektorátusba küldték őket, ahol az orosz konzulátus említett tagja, Mohov vezetése alatt tevékenykedtek. Amikor a rajtaütés megtörtént, ennek az orosz kémhálózatnak több mint 60 tagját tudtuk letartóztatni, és egy tucat működésben lévő feketeadót lefoglalni. (Ez a hálózat a Komintern által működtetett illegális szervezettől teljesen függetlenül dolgozott.) Közben Kobulov, az orosz követségi tanácsos és GPU-tisztviselő sem volt tétlen Berlinben. Nem érdektelen itt idézni Vauhnik ezredes kijelentését, aki korábban Berlinben jugoszláv katonai attasé volt, noha az egykori diplomatát nem lehet németbarátsággal gyanúsítani. Ő kijelentette, hivatkozással Kornyakov ezredesre, az orosz katonai attasénak egy beosztottjára, hogy az attasé kizárólag a hírszolgálattal foglalkozik, és annyi pénzt fordít erre a célra, amennyi csak szükséges. Kobulovnak Tupkov orosz katonai attaséval és beosztottjával, Szkonyakovval együtt az volt a célja, hogy Berlinben és a Nagynémet Birodalom minden fontos városában hírközlésre feketeadóállomásokat építsenek ki. A meglévő nagy terjedelmű anyagból, amely ezeknek az uraknak és további munkatársaiknak tevékenységéről szól, példaként csak két esetet idézünk fel: a) A litvániai Mariampolból való Wietold Pakulat pékmestert, aki Litvániában a Német Kulturális Szövetség tagja volt, és akinek a birodalomban - mindenekelőtt Berlinben - rokonai voltak, egy napon Kovnóba, a GPU-hoz idézték. Itt megfenyegették, hogy kémkedési pert indítanak ellene. Az a tény, hogy a kulturális szövetséghez tartozott, és Memelben élő bátyja meglátogatása céljából néhányszor Litvániából Németországba ment, elég volt a GPU-nak, hogy ellene kémkedés miatt rendőrségi eljárást kezdeményezzen. A megfélemlített embernek csak abban az esetben ígértek mentességet, ha hajlandó magát népi német menekültnek álcázva Berlinbe átköltözni, és ott meghatározott utasítások szerint Oroszországnak dolgozni. Feleségének és gyermekének túszként való hátrahagyása után a birodalomba küldték. Vele is közölték azt a fenyegetést, hogy a GPU keze messzire elér, és árulás esetén utoléri Berlinben. E fenyegetés ellenére, jóllehet feleségét és a gyermekét a GPU hatalmában hátra kellett hagynia, ez a népi német is felismerte kötelességét, és összeköttetésbe lépett a Biztonsági Rendőrséggel. Így sikerült az oroszok előtt titokban maradt ellenjátékban minden szándékukat

kereszteznünk, és tevékenységüket kezdettől fogva ellenőrzés alatt tartanunk. Berlinben Pakulatot az orosz követségről a GPU egyik közvetítő embere folyamatosan ellátta utasításokkal és parancsokkal. Lakást kellett bérelnie, amelybe a GPU egy nagy feketeadót épített be. Továbbá orosz parancsra át kellett vennie egy kis sörözőt, hogy ennek a helyiségeit átutazó orosz ügynökök és futárok részére szállásul rendelkezésre bocsáthassa. Folytatólagosan kapott megbízásokat, hogy a fegyverkezési iparban dolgozó szakembereket megkörnyékezze, és tőlük áruló anyagokat szerezzen. Az orosz kémszolgálat előre megfontoltan tett háborús előkészületeket, amelyek kiterjedtek az elkövetkező bombázási célpontok megjelölésére, továbbá nyilvános tereken és parkokon levő, feltűnést nem keltő rejtekhelyekre, amelyeken - alkalmas pillanatban elhozható - áruló anyagokat és szabotázseszközöket lehet elhelyezni. Csupán erre a GPU kereken 100 000 márkát fizetett, hogy a röviden vázolt előkészületeket elindítsa. Az orosz hírszolgálat feketeadásai számára Pakulaton keresztül a Siemens cégtől egy német adót szerzett, melyet Pakulatnak a Biztonsági Rendőrség - az ellenjátékban - rendelkezésére bocsátott. Az orosz hírszolgálat közben számolt azzal, hogy Pakulatnak 60 megbízható német bizalmi emberekből álló hálózatot sikerült toboroznia, akik bőséges kémkedési feladatok mellett még bomlasztótevékenységet is kifejtenek. Az ellenjátékkal irányított hálózat Lümogsbergig terjedt ki, ahol éppen akkor kellett volna a hadifontosságú üzemeket a város térképébe bejelölni. b) Egy másik esetet, egy birodalmi német gyalázatos zsarolását, szintén Berlinben derítettünk fel. Ez a Péterváron született birodalmi német, akit érthető okokból jelenleg még nem nevezhetünk meg, többszöri németországi tartózkodás után 1936-ban véglegesen visszatért Berlinbe. Oroszországban orosz jog szerint házasodott meg. A házasságból egy leány született. Mivel az orosz jog szerint a feleség orosz állampolgár maradt, nem engedték meg, hogy magával vigye a birodalomba. Berlinből a Külügyminisztérium támogatásával ismételten igyekezett a szükséges személyi iratokat beszerezni, hogy az orosz házasságot a német jog szerint is elismerjék. Mivel súlyos tüdőbajban szenvedett, és ezért már emiatt is súlyt helyezett rá, hogy családjával minél előbb együtt élhessen, nem látott helyzetéből más kiutat, mint hogy maga utazzon még egyszer Pétervárra, és ott beszerezze az

okmányokat, s végre feleségét és gyermekét a birodalomba vigye. Ebből a célból az orosz utazási irodához, az Inturiszthoz fordult, és ott kérelmezte az Oroszországba való utazáshoz szükséges papírokat. Amikor ennek az irodának a vezetője, Sahanov a vázoltakból megértette, hogy ez a beteg ember családja miatt nagy gondban van, a leggyalázatosabb játékba kezdett. Sahanov kilátásba helyezte neki a Pétervárra való beutazást azzal a feltétellel, hogy hajlandó elárulni hazáját. Sahanov újra és újra unszolta az elkeseredett embert, úgyhogy az már öngyilkosságra gondolt. Sahanov feleségét és gyermekét játszotta ki ellene, és célozgatott rá, hogy azok túszként a GPU kezében vannak. Az illető birodalmi német végre jelentkezett a német elhárításnál. Az elhárítás irányítása mellett látszólag beleegyezett Sahanov kívánságába, és megbízásából egy nagy lakást bérelt, amelyet szintén feketeadó beszerelésére használtak fel. A tény lekerekítéséül szolgáljon, hogy Sahanov és Kobulov „követségi tanácsos” között a legszorosabb egyetértés volt. c) A berlini orosz követség rádiós szakemberének folyamatos megfigyelése által, aki különböző időben feltűnt Danzigban, itt is elő lehetett készíteni ellenjátékban - egy feketeadó beszerelésével együtt a hozzá tartozó politikai és gazdasági bizalmi emberek hálózatát. Itt is keresztül tudtuk húzni az orosz kémkedés szándékait, a Formella testvérek időben való feljelentése alapján, akik danzigi állampolgárok voltak, és akiket a GPU szolgálatába kényszerített. A példák sorát lehetne még folytatni, mivel az orosz hírszolgálat minden számára fontosnak tűnő német városban hasonló módon dolgozott. Határincidensek Befejezésül rá kell arra mutatni, hogy szovjet oldalról folytatólagosan, de 1941 februárja óta fokozottan folytak határincidensek, melyek a német határ menti lakosságra lidércnyomásként nehezedtek. Német állampolgárok agyonlövése, és orosz oldalról német felségterületre való állandó lövöldözés váltogatják egymást szakadatlan láncolatban. Összefoglalás

A Szovjetuniónak a nemzetiszocialista Németország ellen irányított egész tevékenysége mutatja, az anyag bőségéből kiragadott és név szerint felsorolt példákkal is igazolva, milyen terjedelemben folyt az illegális bomlasztás, szabotázs, terror és háború-előkészítő kémkedés katonai, gazdasági és politikai tekintetben. Ezek az ellenséges törekvések az 1939. augusztus 23-i konzultatív és megnemtámadási paktum megkötése után nem csökkentek, épp ellenkezőleg, terjedelemben és erősségben fokozódtak. Heydrich s. k. A birodalmi külügyminiszter Főhadiszállás, 1945. május 4. Dönitz ellentengernagy Walter Schellenberg urat a másolatban csatolt cselekvési teljhatalommal ruházta fel. Kérem Önt, hogy ezt a svéd kormánynak hozza hivatalosan tudomására. Ezenkívül Schellenberg urat különleges feladatokkal bíztam meg, amelyekről szóban fogja Önt tájékoztatni. Kérem Önt, hogy Schellenberg urat svédországi tartózkodása alatt minden tekintetben messzemenően támogassa, és minden technikai és anyagi eszközt bocsásson rendelkezésére, melyekre feladatainak végrehajtásához szüksége van. von Krosingk s. k. A német követnek Stockholmban Dr. Hans Thomsen úrnak Walter Schellenberg követnek Másolat tudomásulvételre Felhatalmazás Ezennel felhatalmazom Walter Schellenberg követet, hogy a német birodalmi kormány nevében tárgyalásokat folytasson a királyi svéd kormánnyal minden olyan kérdésről, amelyek Norvégiának a német hadsereg megszállásának megszüntetéséből a német-svéd kapcsolatokra vonatkozólag adódhatnak.

Egyidejűleg felhatalmazom szerződések megkötésére az érvényes jogi rendelkezések szerint esetleg szükséges ratifikálás fenntartásával. Főhadiszállás, 1945. május 4. Dönitz s. k. ellentengernagy A birodalom nevében Walter Schellenberg SS vezérőrnagynak a követi címet adományozom. Főhadiszállás, 1945. május 4. Dönitz s. k. ellentengernagy Walter Schellenberg Trosa, 1945. június 9. Igen tisztelt Storch Úr, Személyes bizalmas kapcsolatunk alapján mellékelten elküldöm önnek naplóvázlatom egy példányát, amely kiváltképpen a németországi zsidókérdés megoldásában való közreműködésemet is tartalmazza. Ezt a részt csak nehezen tudtam volna a feljegyzéseimből kivenni, ezért az egész feljegyzést elküldöm Önnek. Hálára kötelezne, ha a már egyszer szóbelileg megígért bizalmas kezelést még egyszer írásban is megerősítené. Baráti üdvözlettel: az Ön aláírás s. k. Hilel (Gilel) Storch Furunsundgatan 10. Tel. 61 10 15 Stockholm, 1945. június 12.

Walter Schellenberg követ úrnak Trosa Igen tisztelt Schellenberg Úr! Köszönettel igazolom az 1945. 6. 9-én kelt értékes levelét a mellékelt naplóvázlattal együtt, melyet nagy érdeklődéssel olvastam el. Ebből az alkalomból őszinte köszönetemet akarom Önnek kifejezni munkájáért és teljesítményéért, melyet szerencsétlen emberek megmentéséért végzett azon nehéz órában. Szíves üdvözlettel az Ön aláírás s. k. Hilel (Gilel) Storch Furunsundgatan 10. Stockholm, 1945. június 16. Tel. 61 60 15 Walter Schellenberg követ úrnak Trosa Igen tisztelt Schellenberg Úr! Beszélgetéseink alkalmával volt olyan kedves és mesélt néhány dolgot a zsidók helyzetéről az utolsó hónapokban Németországban. Megengedem magamnak a kérést, amennyiben ez lehetséges, hogy mondjon el még néhány dolgot erről, mégpedig: 1.

Ismeri ön a Weiss Manfréd-ügyet és

2. Ki volt dr. Kastner és mi volt a szerepe a Svájccal folytatott tárgyalások során? 3. Tud Ön valamit azokról a tárgyalásokról, melyeket Eichmann Svájcban folytatott? 4. Ismeri Ön Becher SS ezredes tárgyalásait Svájcban, és kivel folytatta azokat? 5. Tud Ön részleteket a bergen-belseni 1350 magyar zsidóról való tárgyalásokról? 6. Miért adta oda Himmler Kersten úrnak dr. Stembusch újságcikkek kivonataiból álló dossziéját? 7. Amint Ön tudja, az 1945. áprilisi utazásomat elhalasztották, mert Himmler állítólag elutazott. Igaz ez, vagy csak kifogás volt? 8. Mesélte, hogy májusban megfejtettek egy táviratot, melyben az én nevem említve volt; tud részletekre emlékezni? 9. Igaz-e, hogy április 13-án és 14-én a buchenwaldi tábor nyilvánosságra hozatalával összefüggésben parancsot adtak ki, hogy számos zsidót és hadifoglyot semmisítsenek meg a koncentrációs táborban? Nagyon hálás lennék Önnek, ha a feltett kérdéseket megválaszolná. Kiváló tisztelettel: az Ön aláírás s. k. Ui. 10. Milyen mértékben sikerült a koncentrációs táborok zsidó lakóit megmenteni az evakuálástól és átadni a szövetségeseknek, összefüggésben Himmler 1945 márciusában Kersten úrnak és 1945 áprilisában Bernadotte grófnak és Musy úrnak tett ígéretével? aláírás s. k.

Walter Schellenberg Storch Úrnak Stockholm, 1945. június 17. Mélyen tisztelt Storch Úr! Az 1945.6.16-án kelt levelének kérdéseit, ahogy azok következnek, úgy válaszolom meg: A Weiss Manfréd-ügyet csak mendemondából ismerem. Pozitívan annyit tudok, hogy befolyásos német gazdasági körök (belülről nemzetiszocialistaellenesek) ezt az esetet arra használták fel, hogy Himmler személye ellen erős propagandát fejtsenek ki. Azt vetik Himmler szemére, hogy Becher SS ezredes közvetítésével a zsidók egy egész csoportjára, akik Weiss Manfréd körül tömörültek, akkora nyomást gyakorolt, hogy az egész magyar konszernt rendkívül alacsony áron az SS-nek eladták. Az anyagi kártalanítást részben a Weiss-család elbocsátásával egyenlítették ki. Becher SS ezredest, mint ezekben a kérdésekben nem tiszta üzleti partnert, minden oldalról elutasították. 2. Dr. Kastner tudomásom szerint magyar zsidó volt, és állandó kísérője Becher SS ezredesnek. Dr. Kastner összekötő ember volt Sali Mayerhez, éspedig amennyire tudom, maga is tagja a Joint-szervezetnek. 3. Eichmann tárgyalásairól Svájcban nem tudok. Csak annyit tudok, hogy Becher és Eichmann szorosan együtt dolgoztak. 4. és 5.: A 4. és 5. kérdésre a választ össze kell kapcsolnom. Becher tárgyalt Sali Mayerrel a magyar zsidók elengedéséről. Amennyire tudom, még két SSvezető volt bekapcsolva az ügybe, mint Becher állandó képviselői. Becher a tárgyalásokat tisztán gazdasági alapokon vezette, azaz minden zsidó elengedéséért egy bizonyos devizaösszeget követelt. Továbbá kártalanítás címén deviza helyett traktorokat és teherautókat is követeltek. Miután Musy volt szövetségi elnök 1944 októberében Himmlerrel felvette a kapcsolatot, nyilvánvalóvá vált, hogy a Joint-szervezet (Sali Mayer) Becherrel összedolgozik. Becher, mint Musy, Stembusch ellen dolgozott először is

tisztán személyes motivációból, másodszor mert nem tudott ahhoz a felfogáshoz csatlakozni, hogy a zsidókat ellenszolgáltatás nélkül elengedje. Becher azt állította Himmlernek, hogy Musyt titokban Sternbusch szervezete megvesztegette, ezt Sali Mayertől tudja. Sternbuschnak és Musynak nem volt politikai támasza, mert csak neki, Sali Mayeren keresztül volt az amerikai Mac Llelandhez kapcsolata. Mac Lleland volt a War Refuge Boan a Háborús Menekültügy képviselője. Találkozott is egyszer vele anélkül, hogy ennél a találkozásnál az igazi nevükön mutatkoztak volna be. Tehát nem tudna rá megesküdni, hogy Mac Llelandről volt-e szó. Himmler 1945 januárjában Musy volt szövetségi elnöktől azt követelte, hogy ő legyen az egyedüli képviselője a számos zsidó szervezetnek Svájcban, mivel a tárgyalások különben túl komplikáltak lennének, és talán veszélyeztetettek is. Az 1200 zsidónak a Musy-akció keretében történt első transzportja után Becher nem hagyta békén Himmlert, és eléje tett egy svájci újságokból származó kivonatot, amely rosszindulatúan az akciónak csak a negatív oldalát emelte ki. Egyidejűleg Becher óvta Himmlert a Musy-akció folytatásától, mivel dr. Stembusch úr zsidó szervezete Sali Mayer felfogása szerint is teljesen mellékes szerepet játszik. Becher keresztező lépéseit, melyek az egész tárgyalást Musy-val veszélyeztethették, megakadályoztam, éspedig Himmlernek felvetettem a bizalmi kérdést és azt ajánlottam, hogy állítsa Bechert a helyemre, talán ő többet ért a politikához. Mindenesetre én egy becsületesebb kereskedő vagyok, mint Becher. Ez alkalommal megemlítettem, hogy Becher mi mindent nyert a Weiss Manfréddal és a magyar zsidókkal kötött jövedelmező üzletein. Becher parancsot kapott Himmlertől, hogy ezentúl csak az én utasításaim szerint dolgozzon Svájcban. Később Himmler arra szemelte ki, hogy a bergen-belseni tábort az angoloknak, illetve az amerikaiaknak ő adja át. Becher többé nem jelentkezett, és azt a megbízatást nem teljesítette. Végül teljesen eltűnt szem elől. Himmler a dr. Sternbusch-dossziét azért adta oda Kersten úrnak, mert Kaltenbrunner azt mesélte be neki, hogy a táviratok és újságkivágások fotókópiái, amelyeket Musy úr felmutatott, Sternbusch és Musy hamisítványai is lehetnek. Ezen okból Himmler az 1945.2.8-i amerikai újságok eredetijét is meg akarta szereztetni Kerstennel. A 7.-hez

Az utazást azért halasztották el, mert Himmler nem tudta magát rászánni, hogy Storch urat fogadja. Tehát ürügy volt. A 8.-hoz Igaz, hogy 1945 februárjában megfejtettek egy táviratot, amit ha jól emlékszem, a jeruzsálemi lengyel konzulátus küldött Londonba. Storch úr jó tárgyalási eredményeiről volt benne szó, melyeket a Bergen-Belsenből elengedendő zsidó asszonyok ügyében ért el. A 9.-hez Emlékszem, hogy Berger SS tábornok beszélt nekem az összes hadifogoly- és koncentrációs tábor maradéktalan evakuálásáról, de a velem való tanácskozás után ezt a parancsot, amennyiben az az ő hatáskörébe tartozó hadifogolytáborokat érintette, nem hajtotta végre. A 10.-hez A kérdés megválaszolását illetően, ha megengedi, hadd hivatkozzam az Önnek átadott naplóvázlatra. Különösen szeretném kiemelni, hogy a Himmler által adott különféle biztosítékok alapján sikerült parancsok visszatartása által, valamint a dr. Brandttal való szoros együttműködéssel a táborok evakuálását megakadályozni, még ha Kaltenbrunner, a Himmlerrel történt megbeszélés ellenére is, evakuálási parancsot adott ki. A táborok jelentős részét meg tudtuk óvni az evakuálástól. Itt főképpen a buchenwaldi, a bergen-belseni, a theresienstadti és még sok Dél-Németországban lévő táborról van szó. A legjobb kívánságokkal az Ön aláírás s. k. Kivonat naplómból embereknek a német koncentrációs táborokból való megmentéséről „1945. január 22-én megbízást kaptam Schellenberg tábornoktól, hogy a

különböző koncentrációs táborokból valamennyi zsidót szabadítsak ki, és adjam át őket Musy volt szövetségi elnöknek Konstanzban, a svájci határon. Schellenberg tábornok akkor közölte velem, hogy 1944 októbere óta Musy úrral kapcsolatban áll, és vele együtt már járt Himmlernél, hogy a zsidók szabadon bocsátásához engedélyt kapjon. Himmler annak idején már megígérte néhány zsidó család szabadon engedését. Himmler engedélye ellenére sem lehetett az érintett zsidó családokat fellelni, ezért azt a megbízást adta nekem, hogy személyes kapcsolataim alapján minden körülmények között érjem el az említett személyek kiszabadítását. Először Müller SS altábornaggyal, a Gestapo főnökével léptem kapcsolatba, és engedélyt kértem tőle, hogy magam foglalkozzam a zsidó családok felkutatásával. Müller ezt a kérést azzal az indoklással utasította vissza, hogy nem tartozom a Gestapóhoz és ezért nem tekinthetek be a belső szolgálati ügyekbe. Végül az illetékes ügyintézőkhöz utasított, és csupán azt engedte meg, hogy ezekkel személyes kapcsolatba lépjek. Jóllehet ezek az ügyintézők már korábban a keresett zsidó családok hollétéről olyan hibás felvilágosítást adtak, hogy nem lehet őket megtalálni, mégis sikerült a védőőrizet intézményének központján át, dr. Bendorff segítségével a személyeknek legalább egy részét felkutatni, így többek között a Rottenberg testvéreket, a Berger-Rottenberg családot gyerekekkel együtt, és néhány franciát. A többi személy tartózkodási helyéről néhány nap múlva kellett volna választ kapnom, mivel néhány tábort az ellenséges fenyegetés miatt éppen evakuáltak. Ismételt érdeklődés és állandó keresés ellenére sem sikerült az elkövetkező időkben ezen személyek tartózkodási helyéről közelebbit megtudni. Körülbelül ugyanebben az időben kijelentette nekem Schellenberg tábornok, hogy ő szintén összeköttetésben áll Musyval, aki pedig kapcsolatban van az Egyesült Államok Rabbiszövetségének Végrehajtó Bizottságával, amelynek a képviselője Svájcban dr. Issak Sternbusch. Az a tervük, hogy a németországi koncentrációs táborokban lévő összes zsidót kiszabadítják, és vasúti transzportokkal Svájcba viszik. Dr. Sternbusch az amerikai zsidó szervezettel megegyezett abban, hogy a német koncentrációs táborból jövő zsidók egy rövid svájci tartózkodás után folyamatosan Amerikába utazzanak. Ezt a tervet közösen Musy úrral Himmlernél megbeszélték, aki beleegyezését adta. Ennek az akciónak az volt

a célja, hogy a nemzetközi sajtóban kedvező hangulatot keltsenek, és ezáltal a későbbi időkre Németország számára jobb atmoszférát teremtsenek. Egyrészről az akció biztosítására, másrészről, hogy a zsidó szervezet jelentőségét felismerje, Himmler azt követelte, hogy a Rabbiszervezet ötmillió svájci frank értékű összeget tegyen le, melyet az akció végrehajtásáig Musy úr gondnokként kezeljen. Később úgy gondolták, hogy ezt az összeget a Nemzetközi Vöröskeresztnek utalják át, és ezzel megteremtik annak a lehetőségét, hogy a szükséget szenvedő német lakosságon segíthessenek. Az első szállítmányt minél előbb el kellett indítani. Ezért ismét haladéktalanul összeköttetésbe léptem Müller SS altábornaggyal, a Gestapo főnökével és a Biztonsági Rendőrség illetékes szolgálati helyeivel, valamint a theresienstadti tábor vezetőjével. Ezen helyekről támasztott számtalan ellenállás ellenére, és nem utolsósorban a közlekedés nehézségeinek (mindennapos bombázások) legyőzése után sikerült 1945. február 5-én a 17 gyorsvonati vagonból álló különvonatot, összesen 1200 zsidóval Theresienstadtból Konstanzba, és onnan Kreuzlingenbe elindíttatni. Meg kell itt jegyeznem, hogy a különvonat szabaddá tételét a transzport számára, valamint ennek a vonatnak a menetrendbe való beillesztését kizárólag egyéni tárgyalásokkal és személyes ötletekkel értem el, anélkül hogy bármely birodalmi hivatal támogatott volna, hiszen azok nemcsak minden elképzelhető eszközzel a szabadon bocsátás, hanem a zsidók szállítása ellen is voltak. Hogy a táborvezetőség nyakassága miatt a szállítás kudarcba ne fulladjon, magam is elutaztam Theresienstadtba. Aki egy tábor belső körülményeit nem ismerte, nagyon figyelemre méltó helyzettel találkozott. Amikor ugyanis a táborban kihirdették, hogy egy vonat 1200 zsidóval Svájcba fog indulni, és a táborlakókat felszólították, hogy önként jelentkezzenek, nem azt tapasztaltuk, amit vártunk, hogy tömeges roham lesz, hanem csak néhány száz ember jelentkezett vonakodva. Mivel ezt a szokatlan viselkedést nem tudtam magamnak megmagyarázni, másrészről viszont feltétlenül arra törekedtem, hogy egy 1200 fős csoportot kapjak, érdeklődtem ennek a több mint megkérdőjelezhető jelenségnek az oka felől. Végül kiderült, hogy mindnyájan erősen meg voltak arról győződve, hogy ennél a szállításnál az ismert, Auschwitzba irányuló halálutazásról van szó. Még akkor is, mikor a vonat már útra készen állt, az idősebb emberek többsége még mindig nem

akarta elhinni, hogy a szabadulásba indulnak. Csak később, mikor a vonat Dél-Németország irányába indult, és sikerült emberi magatartásommal a résztvevők bizalmát megnyernem, oldódott a hangulat egyre jobban, úgyhogy a végén az emberek, mintegy lidércnyomástól megszabadulva, bizalmasak és vidámak lettek. Ez az első szállítmány olyan kitűnően volt megszervezve, olyan simán ment végbe, hogy még a svájci hatóságok is kifejezték elismerésüket Kreuzlingenben, az átvételnél. A csoportban lévők a legjobb állapotban voltak, és néhány végelgyengülésben szenvedő személyen kívül nem volt veszteség. A csoport ellátására magammal vitt ellátmány olyan bőséges volt, hogy az összes résztvevő számára még két napra elegendő lett volna. Musy volt szövetségi elnök, a fia által összeállított lista alapján a BergenBelsenből 1800 zsidóból álló szállítmányt már nem lehetett továbbítani, mert Kaltenbrunner SS tábornok megbízást adott Becher SS ezredesnek, hogy Saly Mayerhez való kapcsolata útján tegyen meg mindent, hogy Svájcban a külföldi sajtó a Musy-akciót negatívan értékelje. Ezért közvetlenül a csoportnak Svájcba való megérkezése után, sajtótájékoztatások jelentek meg, amelyek arról adtak hírt, hogy a zsidók szabadon bocsátása fejében 200 vezető náci számára Svájcban menedékjogot akarnak kieszközölni. Ezek és hasonló jelentések Saly Mayeren át a leggyorsabb úton eljutottak Becher közvetítésével Kaltenbrunnerhoz, aki ezt személyes jelentési jogának felhasználásával Hitler elé terjesztette, így sikerült neki az egész akciót megakadályoznia. Hitler röviden utasítást adott az egész akció leállítására, és megtiltotta minden egyes zsidó szabadon bocsátását. Ezáltal kudarcot vallott a becsületes és tiszta alapokon nyugvó, minden spekulációtól mentes akció, amíg a másik oldalon Saly Mayer és Becher kapcsolatán keresztül még kisebb transzportokat juttattak át a határon, de ezek háttere semmi más, mint piszkos üzlet volt. Ismertté vált, hogy Becher ezekkel a szállításokkal mindenféle kompenzációs üzleteket köt. Ahogy mondták, minden zsidóért fejenként 1200 svájci frankot kapott. Mindezek a sötét üzletek Kaltenbrunner hozzájárulásával történtek. Schellenberg tábornok törekvései, hogy a Musy-akciót megint folytathassák, Kaltenbrunner kategorikus elutasítása miatt kudarcot szenvedtek. Kaltenbrunner arra hivatkozott, hogy Hitler megtiltotta a zsidók szabadon

bocsátását. Ugyancsak elutasíttatott Musy volt szövetségi elnök azon kérése, melyet 1944 végén és később is többször megismételt, hogy a Ravensbrückben lévő francia, lengyel, valamint más nemzetiségű nőket elengedjék. Musy volt szövetségi elnök külön kiemelte, hogy ezeknek az asszonyoknak a szabadon bocsátása igen jó benyomást tenne, amely az idők folyamán Németország számára csakis pozitívan hatna. Schellenberg tábornok, aki Musy volt szövetségi elnökkel egy véleményen volt, semmit sem hagyott kihasználatlanul, hogy a nők elengedését elérje. Amikor ez sem sikerült, megkísérelte legalább egy részét elbocsáttatni ezeknek az asszonyoknak, akik név szerint szerepeltek. De itt is teljes értetlenségbe ütközött. A következő időkben a szigorú tilalom ellenére, Schellenberg tábornok ügyes manipulációja következtében még számos zsidót engedtek szabadon. Többek között a Donnebaum-Rosenberg, Stargarth és Cilzer családokat, továbbá dr. Stiassnyt és Helene Steint. Ezeknek Konstanzba szállítása a frontnak KözépNémetországban való kialakulása miatt már nem volt módomban, mivel a Berlin és Theresienstadt közötti összeköttetés el volt vágva. Ezért a theresienstadti táborvezetőségnek táviratilag parancsot adtunk, hogy a szóban forgó személyeket haladéktalanul indítsák el Konstanzba, a svájci határra. Az említett családok felkutatása során az ifjabb Musy úrnak alkalma volt rá, hogy a theresienstadti tábort velem együtt részletesen megtekintse, és az egyes emberekkel személyesen beszéljen. Érdekes itt megjegyezni, hogy látogatás előtt egy theresienstadti tiszt, Moes SS százados kijelentette, hogy a családok, akikről szó van, mind jelen vannak. Ezzel szemben Günter SS őrnagy, a tábor vezetője az ifjabb Musy úr ismételt kérdésére azt válaszolta, hogy a Cilzer család egyáltalán nem volt a táborban, a Berger-Rottenberg családot 1945 elején Auschwitzba szállították, a Donnebaum család férfitagjait egy külső táborba vitték, melynek a nevét nem ismeri. Az ellentét a tiszt és a tábor parancsnoka részéről arra vezethető vissza, hogy ezek a családok, ill. személyek, akik állítólag nem voltak ott, 1945 januárjában Auschwitzból érkeztek, és ott olyan események tanúi voltak, amelyeknek nem volt szabad nyilvánosságra kerülni. Mivel Kaltenbrunner a legszigorúbb parancsot adta ki, hogy ilyen személyeket nem szabad elengedni, a tábor vezetője egyszerűen úgy védte magát, hogy ezek a

személyek nem találhatók meg. Mialatt a frontok keleten és nyugaton egyre jobban német földre tolódtak, megkezdték a frontközeli táborok kiürítését, és a foglyokat gyalogmenetben hátrább fekvő táborokba vonultatták. Ez az intézkedés teljes mértékben értelmetlen volt, mivel a közlekedési és élelmezési helyzet óráról órára rosszabbodott, úgyhogy az embertömegek ellátása már egyáltalán nem volt lehetséges, ezenkívül leromlott testi állapotuknál fogva a foglyok közül a gyalogmenet közben naponta százan haltak meg. Ekkor Musy volt szövetségi elnök és Schellenberg SS tábornok közötti beszélgetés eredményeként Himmler kiadta a parancsot, a táborokat zártan adják át a szövetségeseknek. Musy volt szövetségi elnök, aki ekkor Berlinben tartózkodott, értesítette a svájci amerikai nagykövetséget, amely ezt Washington tudomására hozta. Már néhány nap múlva válaszolt Washington, hogy a szövetségesek az ajánlattal egyetértenek. Eisenhower tábornokot értesítették, de az orosz féltől pillanatnyilag még nem kaptak erre vonatkozólag garanciát. Az ifjabb Musy úr, aki 1945. április 9-én Konstanzból Buchenwaldba utazott, hogy Weimarban velem együtt különböző foglyok után kutasson, apjától azt az utasítást kapta, hogy a szövetségeseknek a táborok zárt átadására vonatkozó beleegyezését egyenesen vigye Berlinbe. A front közelsége és az állandó mélyrepülő támadások miatt a fiatalabb Musy úrral a találkozás nem jött létre a meghatározott időben. Az ifjabb Musy azután, hogy ne veszítsen időt, egyedül ment a Weimar közelében fekvő buchenwaldi koncentrációs táborba. Amikor Buchenwaldba érkezett, azonnal megállapította a nagy idegességet, és látta a tábor kiürítésére tett előkészületeket. Ennek ellenére azonnal összeköttetésbe lépett a táborvezető segédtisztjével, és felvilágosítást kért az őt érdeklő foglyokról. A segédtiszt kijelentette, hogy jelenleg nem tud felvilágosítást adni, egyébként Himmler parancsára a tábor kiürítésére készül. Az ifjú Musy elbeszélése szerint olyan zűrzavar uralkodott, hogy céltalan lett volna tovább is ott maradnia. A megállapodások megszegése miatt, amiket német részről kötöttek a szövetségesekkel, olyan mértékben felháborodott, hogy mivel összeköttetése nem volt Berlinnel, haladéktalanul Berlinbe utazott. Itt még meg kell jegyezni, hogy Musy úr a foglyokkal való bánásmód miatt, ami a jelenlétében

történt a menetoszlopokba való állításukkor, szintén fel volt háborodva. Leírta, hogyan botozták a foglyok fejét, hogy a menetoszlopok gyorsabb kialakítására serkentsék őket. Borzasztó volt, ahogy az embereket, akiknek a halált az arcáról le lehetett olvasni, az országútra hajtották. Berlinbe érkezése után Musy úr tudomásomra hozta a Buchenwaldban tapasztaltakat, és Schellenberg SS tábornokkal sürgős megbeszélést tartott szükségesnek. Néhány órával később Musy úrnak jelenlétemben alkalma volt Schellenberg tábornoknak a buchenwaldi koncentrációs táborban tapasztalt eseményeket előadnia. Schellenberg tábornok, aki először az előadott dolgokat fel sem tudta fogni, azonnal összeköttette magát Himmler személyes referensével, és eléterjesztette a Musy úrtól hallottakat, azzal a kéréssel, hogy Himmlernél az ügyet tisztázza, és őt arról amilyen gyorsan csak lehet, értesítse. Amint másnap kiderült, Kaltenbrunner Himmler parancsát, melyet a szövetségesekkel kötött megegyezés alapján adott, olyan módon keresztezte, hogy Hitlernél személyesen tett jelentést, és meggyőzte, hogy az ellenségtől fenyegetett táborokat feltétlenül ki kell üríteni, mert végül majd a foglyokat a sértetlenül maradt központi táborokban a szövetségesekkel szemben túszként használhatják fel. Itt hangsúlyozni kell, hogy ebben az időben Németország még meg nem szállt területein a helyzet annyira kiéleződött, hogy a szervezetlenség egyre jobban érződött. Parancsokat és utasításokat részben a rossz összeköttetés miatt már nem lehetett végrehajtani. Ezt a helyzetet természetesen Kaltenbrunner a maga terveinek érdekében használta ki. Abban a meggyőződésben, hogy az utolsó pillanatban a megmaradt koncentrációs táborokban, amelyek helyzete a túlzsúfoltság miatt egyre katasztrofálisabbá vált, a foglyokért még tehet valamit, Musy úr Berlinben maradt. Schellenberg tábornok hasonlóképpen megpróbálta, hogy legalább a Dél-Németországban összevont táborok egy részében lévő foglyokat Svájcba szállíttassa. Sajnos ez már lehetetlen volt, mert a gyorsan előrehaladó orosz offenzíva miatt 1945. április 16-tól Berlinből DélNémetországgal az összeköttetés megszakadt, úgyhogy Musy úr sem tudott kocsijával Svájcba visszatérni. Még az sem volt lehetséges, hogy dr. Stembusch urat Berlinből értesítsék. (Eme napló szerzőjének a nevét nem lehetett kideríteni. Ugyanezt az epizódot megemlíti a Kiepenheuer és Witsch

kiadásában megjelent Joel Brand története című könyv is.) „...1943 nyarán meglátogatott Schellenberg úr Therapiában (Törökország). Mivel feltételeztem, hogy Himmler bizalmát élvezi, felhasználtam az alkalmat, hogy megbeszéljem vele az egész helyzetet, mely már akkor fenyegette a birodalmat. Mindenekelőtt megkíséreltem kipuhatolni, vajon főnöke, Himmler hajlik-e arra, hogy Hitlerre gyakoroljon befolyást, s Európában, de különösen a megszállott orosz területeken, a politikáját alapvetően átállítsa. A beszélgetés alatt először tapasztaltam, hogy a külföldi hírszolgálat vezetőjében olyan SS vezető ül velem szemben, aki a háború befejezésének sorsdöntő kérdése iránt őszinte érdeklődést mutat. Mert Schellenberg úr nem ellenkezett a fejtegetéseimmel, amik arra irányultak, hogy a nyugati hatalmak politikáját a „feltétel nélküli megadást” csak abban az esetben lehetne megváltoztatni, ha bizonyos feltételeket teljesítenénk, elsősorban radikális változtatást hajtanánk végre a faji törvény, és azon módszerek tekintetében, amelyekkel Rosenberg, Koch és mások a megszállt keleti területeken a civilizált közigazgatás minden princípiumát a sutba dobták. Az ő rangjában más hivatalnok az ilyen fejtegetéseket »áruló defetizmusnak« minősítette volna. Így az volt a meggyőződésem, hogy Schellenberg a Németország és Európa egén kirajzolódó balvégzetet felismerte és meg fogja kísérelni - befolyása mértékében -, hogy egy fordulatot elősegítsen.” Garmisch, 1948. június 6. Franz von Papen s. k. Mélyen tisztelt Trevor-Roper Úr! 1947. április 17. Egy angol barátomtól megkaptam az Ön „The last days of Hitler” (Hitler utolsó napjai) című könyvét, és nagy érdeklődéssel olvastam el. Remélem megengedi, hogy könyvének egyes fejtegetéseit illetően állást foglaljak. A kép, amit Himmlerről vázol fel, nagyon érdekes és sok pontban egyetértek Önnel. A 22. oldalon azt írja, hogy Himmler képtelen volt véleményt alkotni. Nem hiszem, hogy ez igaz. Négyszer találkoztam vele, és minden

alkalommal mintegy két-két órán át beszélgettünk, és nem gondolom, hogy olyan jelentéktelen lett volna, mint Ön azt feltételezi. Ellenkezőleg, sokszor mondtam, hogy sokat tehetett volna, ha képességeit jóra koncentrálja, a gonoszság és borzalom helyett - amit természetesen nem volt képes megtenni. Nem tudom, hogy Ön látta-e valaha, de tudom, hogy véleményemet az oslói Berggrav püspök is osztja, akinek, amint az Ön előtt ismeretes lehet, semmi oka sincs, hogy lándzsát törjön mellette. Egy másik ember, akiről Önnek szintén nincs nagy véleménye, Canaris admirális. A 27. oldalon úgy jellemzi, mint „egy kétes politikai intrikust”. A 37. oldalon ezzel szemben azt mondja, hogy „az összeesküvők között kiemelkedő helyet foglalt el”, a bizonyítási anyag hiányos volt, és a Hitler elleni összeesküvés miatt végezték ki. Szerintem az Ön megállapításai a 27. és 37. oldalon összeegyeztethetetlenek. Én Canarist sohasem láttam, ezért nem tudok róla személyes véleményt alkotni. De Berlinben, a svéd követségen levő barátomtól hallottam, hogy Canaris egy rendkívül tehetséges ember volt, aki meg tudta tartani pozícióját az „elhárításban” és egyidejűleg az összeesküvőkkel is együtt tudott dolgozni. Nem szabad meglepődnie, ha ebben a levélben Schellenberg nevét is megemlítem. A 82. oldalon azt írja, hogy „nem tanácsos Schellenberg gondosan összeállított életrajzát” idézni, ahogyan én azt a könyvemben tettem. Mégis azt hiszem, hogy Ön könyvében ugyanezt a „hibát” követi el, amikor például könyve 93-97. oldalain Schellenberget többször is idézi. A 146. oldalon található lábjegyzetben, úgy tűnik, Ön több hitelt ad az ő előadásának, mint az enyémnek. Nem hiszem, hogy emlékezetem megcsalna, amikor kijelentem, hogy Schellenberg velem április 23-án délután, Flensburgban, a svéd konzulátus kertjében közölte, hogy Himmler egy további tárgyalási lehetőséget kért tőlem, mivel ugyanazon a napon egy Schellenberggel folytatott telefonbeszélgetés után most már a nyugati fronton akar kapitulálni. Egyetértek Önnel abban, hogy Schellenberg bizonyos vonatkozásban naiv volt, és Himmler iránti csodálata érthetetlen. De hogy őt intelligencia dolgában és másban is Ribbentroppal hasonlítsuk össze, azt hibának tartom. Lehetett opportunista, ebben egyetértek Önnel, de mivel már 1942 elején elkezdett segíteni svéd és egyéb

helyeken, hogy embereket a koncentrációs táborokból és Németországban lévő foglyokat kiszabadítson, véleményem szerint azt bizonyítja, hogy ha opportunista volt is, mégis elég intelligens ahhoz, hogy már akkor megértse: Németország a háborút el fogja veszíteni. Nem hiszem, hogy ez „tökfilkó” voltát mutatná (lásd: 255. oldal). A 247. oldalon azt mondja, hogy Dönitz „A nácikat elbocsátotta”. Schellenberg, aki természetesen náci volt, ugyanebben az időben egy Dönitz által aláírt felhatalmazást kapott, hogy mint „különleges követ” vezesse Norvégia átadásáról a tárgyalásokat. Ezt a dokumentumot magam is láttam, és Schellenberg az én telefonomat használta Stockholmban, több, Himmlerrel való beszélgetés folytatására, aki akkor Lengyelországban, Flensburgban volt. Szerintem Schellenbergnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Himmler lenne az egyetlen lehetséges ember Németországban, aki az SS csapatoknak Dániában és Norvégiában a kapitulálási parancsot kiadhatná. 1945 májusában még számos német csapat Norvégiában érintetlen volt. A reguláris csapatok nemigen voltak a harcok folytatása mellett, nem így az SSkötelékek. Tudom, hogy ez a megállapítás helyes, és az ellenállási mozgalom soraiból sok norvég is megerősítette ezt. Ön azt mondta nekem, hogy a harc Norvégiában még több hónapig tarthatott volna, ha Himmler ezt a parancsot ki nem adja, vagy bele nem egyezett volna a kiadásába. Ez az elhatározás sok norvégnak mentette meg az életét. Ezt azért említem meg, mert azt remélem, hogy Ön így Schellenberg jellemét és az én Norvégiára vonatkozó tervemet, s talán a Dániára vonatkozót is jobban megértheti. El kell hinnie, Schellenbergnek volt köszönhető a svéd Vöröskereszt szerencsés helyzete, hogy körülbelül 20 000 foglyot ki tudott a koncentrációs táborokból menteni, akiket különben valószínűleg megöltek volna. Ezeknek és más foglyoknak a vallomása alapján bebizonyosodott, hogy a koncentrációs táborokban lévő foglyok likvidálására kiadott parancsot a Himmlerrel való egyik beszélgetésem után megmásították. A ravensbrücki perben az angol vádló azt közölte velem, hogy az egyik beszélgetésem eredménye lett, hogy a gázkamrák már nem működtek rendszeresen. Én ezt az eredményt Schellenbergnek tulajdonítom, mivel az én Himmlerre gyakorolt befolyásom nem volt ekkora. Nem hiszem, hogy egy buta és

teljesen naiv ember, egy tökfilkó ilyen eredményt el tudott volna érni. Végezetül szeretnék még néhány szót a könyvemről szóló megjegyzéseihez hozzáfűzni (267. oldal). Először is a könyvem címe nem „The Curtain Rises”, „A függöny felmegy” - ahogyan Ön azt több helyen megadja könyvében. A brit kiadás címe „The Fall of the Curtain”, „A függöny lehullása” - az amerikaié pedig „The Curtain falls”, „Lehull a függöny”. Az eredetiben, a svédben így hangzik: „A vég”, ezzel az alcímmel: „Humanitárius tárgyalásaim 1945 tavaszán Németországban és annak következményei”. Sohasem volt az a véleményem, hogy a könyvem bármilyen hivatalos dokumentumot is tartalmaz. Ön azt hiszi, hogy a könyvem értéke általában nagyon csekély, és én csupán felületes szemlélője voltam azoknak az eseményeknek, melyek a német birodalom fennállásának utolsó hónapjaiban Németországban lejátszódtak. Meg fogja érteni, ha az Ön véleményét nem osztom 100%-ig. Nem ismerek egyetlen olyan külföldi megfigyelőt sem, aki ennek az időnek jobb ismerője volna és több ismerettel rendelkezne arról, ami 1945 márciusában és áprilisában Németországban történt. Meg kell azt is gondolnia, hogy amikor a könyvét írta, rendelkezésre álltak a nürnbergi per dokumentumai, és a korábbi náci funkcionáriusok kihallgatási jegyzőkönyvei. Ezért egészen természetes, hogy az Ön könyve történelmi szempontból értékesebb, mint az enyém. Mégis boldogan állapítom meg, hogy nem csináltam durvább hibát, egy olyan időpontban jegyeztem le benyomásaimat azon napokról, amikor „a függöny lehullt”, amikor az emlékezetem még friss volt. Remélem, ezt a levelemet nem fogja úgy felfogni, mint egyik író féltékenységét a másikra. Először is nem vagyok író, másodszor kívánok Önnek sok sikert a nagyon érdekes könyvéhez. Az Ön tisztelője: F. Bernadotte Oxford, 1947. április 22. Mélyen Tisztelt Bernadotte Gróf Úr! Köszönöm Önnek az április 17-én kelt hosszú és érdekes levelét, melyet

éppen most kaptam meg. Megkísérlem az egyes pontjait megválaszolni. Először is bocsánatot kérek, hogy könyvének címét helytelenül idéztem. Nem is értem, hogyan követhettem el egy ilyen hibát, amelyre nincs mentség. A második kiadásban, amely most van nyomás alatt, kijavítom. Szerencsétlenségemre külföldön voltam, amikor a kiadóm elhatározta, hogy szükséges egy második kiadás és (a sietség következtében) ez az egyetlen javítás, amit el tudtam végezni. Remélem ezért elnézését, ha az Ön megjegyzéseit csak egy következő kiadásban tudom figyelembe venni, amennyiben egy olyan kifejezést használtam, amelyet, úgy gondolom, félreértett. Amikor Önt egy „általánosságban felületes megfigyelőnek” neveztem, természetesen nem azt értettem ezen, hogy az Ön megfigyelései rövidlátóak lettek volna, hanem csupán, ahogy azt (Ön is) mondja, nem volt meg az az előnye, hogy a még akkor meg nem lévő dokumentumokba bepillanthatott volna. Meg vagyok győződve, hogy Önnek igaza van, amikor azt mondja: nem volt olyan külföldi, akinek olyan jó lehetőségei voltak, mint Önnek; de azt hiszem, hogy a nemzetközi intrikák az SS-en belül, Himmler alárendeltjeinek bonyolult tervei és manőverei, melyek az azóta rendelkezésre álló dokumentumok alapján napvilágra kerültek, néha az Ön által feltárt tényeket kiegészíthetik és megmagyarázzák. Ez a fordulat, úgy tűnik, többet jelent annál, hogysem elhallgassam, és én, mihelyt ez lehetséges lesz, könyvem szövegét ezeken a pontokon meg is változtatom. Mr. H. R. Trevor-Roper Christ Church, Oxford A másolat igazolása Nürnberg, 1948. június 1. Schellenberg Most Himmlerről, Canarisról, Schellenbergről Ami Himmlert illeti, valóban nem hiszem, hogy véleményünk annyira különbözne, amire Ön céloz. Nekem is az a nézetem, hogy egy nagyon rátermett végrehajtó volt, és megkísérelte a hangsúlyt arra

helyezni, hogy a politikai és szellemi ostobasággal egyesítse a rátermettségét, és ez az, ami jellemének kulcsát szolgáltatja. Hogy őrült volt, az számomra rendkívüli nézeteiből tűnik ki. A politikai őrültsége azonban azokból a terveiből világlik ki, melyeket Churchillnek és Montgomerynek tett egy SS állam létrehozására a náci rezsim helyett. Egy üzenetben, amelyet március 30-án megkísérelt Churchillhez eljuttatni, valóban azt ajánlotta, hogy „egy új ideológiát kellene összekotyvasztani a nemzetiszocializmus és más ideológiák legjobb részeiből.” De semmi esetre sem akarom kétségbe vonni, hogy mint végrehajtó tehetséges volt és egyetértek Önnel abban, hogy ha a tehetségét jóra fordította volna a rossz helyett, nagyon ügyes és alkalmas ember lehetett volna. Mellékesen, ha Schellenbergnek hinni lehet, Berggrav püspök, ha nem is közvetlenül, de adósa Himmlernek. Schellenberg azt mondja, hogy ő meg tudta győzni Himmlert, a püspök szabadon bocsátása érdekében azáltal, ha jól emlékszem (a bizonyítékok már nincsenek a birtokomban), hogy egy abszurd vagy metafizikus ideológiában hitt. De feltételezem, hogy Ön ezt tudja. Éppen úgy, ahogy Önnek is, sok dolgom volt Schellenberggel. És attól félek, hogy ezen a ponton lehetetlen számomra más álláspontra jutni, mint amit a könyvemben leszögeztem. Amikor én ott azt mondom „nem tanácsos a Schellenberg által gondosan megírt életrajzra hivatkozni”, azt gondolom (ahogy remélem az összefüggésekből ki fog derülni) nem tekinthető bizonyítékanyagok pártatlan forrásának, éppen úgy, mint a Speeré sem, még akkor sem, ha ez természetesen nagyon érdekes dokumentum, és a szerző figuráját különösen árnyaltan mutatja meg. A 146. oldalon található lábjegyzet igazolásául ez a hely, jól emlékszem (sajnos ehhez sincs már bizonyítékom kéznél) a következőképpen hangzik: Schellenberg elhagyta Himmlert, hogy Önt meglátogassa, mielőtt Himmlernek tudomása lett volna a Hitlernél történt döntő konferenciáról. Amikor Fegelein Himmlert a konferenciáról tájékoztatta, elhatározta, hogy Önt ismét felkeresi, de nem lépett Schellenberggel közvetlen összeköttetésbe. Titkára, Brandt útján küldött egy üzenetet, Schellenberg csak Brandt révén értesült róla, hogy Himmler Önnel döntő megbeszélést kíván folytatni. Schellenberg nem tudta, hogy ezt az elhatározást mi váltotta ki. (Kézírásos megjegyzés) Schellenberget ebben a pontban nagyon alaposan kihallgattam (ez olyan tény, ami nem csak életrajzra támaszkodik), és meglehetősen biztos

vagyok abban, hogy őt Himmlernek az Önnel szembeni kijelentése: „A Führer nagy élete a végéhez közeledik” - meglepte; innen származik téves végső következtetése, hogy Himmler intézkedéseket tett Hitler megmérgezésére. Mindez természetesen egybevág az Ön megállapításaival, Schellenberg Önnek április 23-án reggel 3 órakor kijelentette, Himmler szeretne egy megbeszélést, és kész nyugaton kapitulálni, mert ezt Brandtól tudta meg. Az, amit az Ön könyvében a többi bizonyítékokkal nem tudok összeegyeztetni, az a hely, ahol Schellenberg nem csak ezt mondta, hanem, hogy Hitler már csak néhány napig tarthatja magát. Ha az összes bizonyítékokat összevetem, csak arra a következtetésre juthatok: ez a megjegyzés téves emlékezeten alapszik. Talán helyesebben cselekedtem volna, ha Önt efelől megkérdezem, de nem mindenki szereti, ha ilyen apróságokkal zavarják. Talán a tisztázáshoz hozzá tudna most még valamivel járulni? Ami most már Schellenberg értelmi képességét illeti, valóban úgy érzem, itt ő magáért beszél. Elismertem (27. oldal), „az a tény, hogy már 1942 januárjában elkezdett egy visszavonulást előkészíteni, és az is, hogy emberek nagy számát, akiket különben a koncentrációs táborokban kivégeztek volna, megmentett, a párt durvább szellemeitől megkülönbözteti”. De nem hiszem, hogy ezek a tények elegendő bizonyítékul szolgálnának ahhoz, hogy a külügyekben szakértőnek minősítsék: ezen a területen (és csak ezen a területen) hoztam meg az Ön által idézett ítéletet, „valóban azt hiszem: tökfilkó volt”. Amikor azt mondtam, Dönitz elbocsátotta a nácikat, csak a birodalmi kormány azon tagjaira gondoltam, akik a párt szervezetéhez tartoztak. Schellenberg nem tartozott a kormányhoz, és természetesen nem lehetett Dönitztől elvárni, hogy mindenkit kizárjon az adminisztrációjából, aki véletlenül párttag volt. De azt hiszem, Dönitz magatartása mutatja, működése arra irányult, hogy a pártot és az SS-t feloszlassa. A Himmlerhez intézett elbocsátólevele nemcsak azt tartalmazza, hogy elbocsátja mint az SS birodalmi vezérét állásából, hanem tovább így szól: „Minden hivatali állását megszűntnek tekintem” (amint azt a 246. oldalon feljegyeztem). Én ezt jellemzőnek tartom. Ha Dönitz Himmlert az SS-állásából bocsátotta volna el, ez az állás betöltetlen marad, de ő elhatározta, erről semmit sem mond, csak ezt az állást megszűntnek tekinti.

A norvégjai és dániai külön kapituláció tekintetében egyetértek önnel. Nem gondolom, hogy ebben a pontban kritikát gyakoroltam volna. Remélem. Nos, most ami Canarist illeti: ebben a pontban sajnálatomat kell kifejeznem, és már lépéseket is tettem (melyek remélem nem késnek el), hogy ezek a helyek könyvemnek idegen nyelvekre fordításaiban helyesbítésre kerüljenek. A helyzet a következő volt: Az, amit Canarisról mondtam, úgy hiszem, tökéletesen helyes. Munkáját és pályáját nagyon jól ismerem, mivel egészen rendkívüli lehetőségem volt ezek tanulmányozására. Azt gondolom, nem kétséges: az elhárítás egyáltalán nem volt kielégítő, és Canarist jobban érdekelték a személyes intrikák, mint a szervezés. Nem látok ellentmondást a 27. és 37. oldalak között. De azt vélem, amennyiben igazságtalan voltam hozzá, mint szervezőt hanyagsága és alapossága miatt ítéltem el, mert most már meg vagyok győződve, Canarist alapjában véve az elhárítás nem érdekelte. De abban érdekelve volt, hogy másoknak lehetőséget nyújtson a nácik elleni konspirálásra. Canaris egy prousti jellem volt, túl komplikált, gátlásos a cselekvésben. Kétségtelen, állhatatos ellenfele volt a nácizmusnak véleményében és céljaiban, de keleti fatalizmusa megakadályozta a kezdeményezésben, és így hajlott afelé, hogy mindentől távoltartsa magát. Az elhárítástól, melyet neki kellett volna uralnia, és az összeesküvéstől, melyet (az elhárítás útján) védelmezett. Végül mindkettőben kudarcot vallott. Az elhárítás tehetetlensége szabotálta az összeesküvést, mert Canaris csak szabályos „tisztogatással”, barátainak leváltásával tudta a helyét megtartani, és végül, öt hónappal a merénylet előtt, őt magát tették hidegre, az összeesküvés után kivégezték, inkább a szellemi, mint a tényleges részvétele miatt. Mellékesen megjegyezve, a kivégzése most már bizonyított. Egy dróthurokkal lassan fojtogatták, összesen hatszor, 1945. április 9-én a flossenburgi koncentrációs táborban. Ennek ellenére feltételezem, a róla tett kijelentéseim nagyjából helyesek, mégis azt gondolom, hogy túlságosan szigorúak, amennyiben ítéletet foglalnak magukban, és én nem szeretnék senki felett ítélkezni, aki a nácik eltávolításának problémájával becsületesen foglalkozott. Én magam ebben az esetben biztosan tanácstalan lettem volna, és gyakran felteszem magamnak a kérdést, vajon mit tehetett volna egy ember ilyen esetben, és nem tudom a választ. Végül (félek, ez túl hosszú levél) azt szeretném még mondani, hogy a

könyvemet külföldön kiadják: egy svéd kiadás nyomás alatt van a Bonniers Kiadónál (Box 3159. Stockholm). Nem tudom, hogy a kiadás és a fordítás mennyire haladt, de remélem, még van idő néhány javítás betoldására, melyeket londoni kiadóm útján, aki minden technikai kérdést kidolgoz, elküldetek. Természetesen a helyesbítéseket, melyeket itt megemlítettem, szintén betétetem. Vannak-e még további változtatások vagy fenntartások, amelyeket Ön még szándékozik tenni? Nagyon boldog lennék, ha az Ön valamennyi megjegyzését betetethetném, amíg arra idő van. Vagy ha esetleg előszót szándékozna írni, és azokat a pontokat, melyekben nem tudunk megegyezni, kifejthetné; meg vagyok győződve, a kiadóim éppen olyan szívesen beleegyeznének, mint én. Ha tehát lenne valami, amit nekem az Ön nézete szerint meg kellene tennem, tudassa velem. Odaadó híve H. R. Trevor-Roper s. k. Gróf Folke Bernadotte Úrnak Dragongraden, Stockholm 5. Hitelesítve: Bhlessel s. k. Hiteles másolat Nürnberg, 1948. június l. Kurt O. Mintzel s. k. Schellenberg vádlott másodvédője A másolat hitelesítése 1948. június 18. Mi, Hans Nichtenhauser és Alfred Oberlaender, ezennel igazoljuk, hogy mi az angol, német nyelvek hivatalos fordítói vagyunk, és a fenti írás a Schellenberg-dokumentum (Dokument No. 72) igazságnak megfelelő és pontos fordítása. Hans Nichtenhauser 378 Alfred Oberlaender

TARTALOM ELŐSZÓ ÉLETRAJZOM TALÁLKOZÁS HEYDRICHHEL A TUHACSEVSZKIJ-ÜGY AUSZTRIA BEKEBELEZÉSE ÉS CSEHSZLOVÁKIA SZÉTZÚZÁSA TEVÉKENY KÉMKEDÉS HÁBORÚ LENGYELORSZÁGGAL A VENLO-INCIDENS MERÉNYLET A MÜNCHENI BÜRGERBRÄU-KELLERBEN KIEGÉSZÍTÉS HITLER ARCKÉPÉHEZ A WESERÜBUNG-HADMŰVELET -TÁMADÁS NYUGATON - A SEELÖWE -VÁLLALKOZÁS ÖSSZEESKÜVÉS A WINDSORI HERCEG ELRABLÁSÁRA JAPÁN KÉMVÁSÁR EURÓPÁBAN AZ ABWEHR MEGERŐSÍTÉSE CANARIS ADMIRÁLIS A VIETINGHOFF FIVÉREK A RICHARD SORGE-ÜGY OTTO STRASSER ÉS RUDOLF HESS ÜLDÖZÉSE TÁRSASÁGI KÉMKEDÉS OROSZORSZÁG A HITLERI HÁBORÚ ELŐESTÉJÉN KÜLFÖLDI HÍRSZERZŐ SZOLGÁLATUNK ÁTVÉTELE LÁTOGATÁS NORVÉGIÁBAN ÉS SVÉDORSZÁGBAN A NÉMET-JAPÁN VISZONY TITKOSSZOLGÁLAT ÉS KÜLÜGYMINISZTÉRIUM CSATLAKOZÓÁLLOMÁSOK A BIRODALMI SZAKMINISZTÉRIUMOKBAN A DÁNIAI TÁMASZPONT A ZEPPELIN-VÁLLALKOZÁS A „VÖRÖS ZENEKAR” MERÉNYLET HEYDRICH ELLEN SPANYOLORSZÁG ÉS PORTUGÁLIA KÍSÉRLETEIM EGY KOMPROMISSZUMOS BÉKE ÉRDEKÉBEN BORMANN-MÜLLER KUDARCOK

OLASZORSZÁG KIUGRÁSA A TÖRÖKORSZÁGI LÁTOGATÁS CICERO TECHNIKA ÉS TITKOSSZOLGÁLAT VÉG A LÁTHATÁRON HIMMLER KAPITULÁCIÓS NYILATKOZATA AZ ÖSSZEOMLÁS FÜGGELÉK

TÉKA KÖNYVKIADÓ-ZRÍNYI KIADÓ BUDAPEST, 1989 A fordítás a könyv német nyelvű kiadása alapján készült WALTER SCHELLENBERG MEMOIREN VERLAG FÜR POLITIK UND WIRTSCHAFT, 1959 Fordította HARSÁNYI ZOLTÁN A fordítást ellenőrizte JÓLESZ LÁSZLÓ © André Deutsch, 1989 © Harsányi Zoltán - Hungarian translation, 1989 ISBN 963 7357 87 4