Volt egyszer egy gáláns évszázad 9630765217 [PDF]

Zitiervorschau

Edvard Radzinszkij VOLT EGYSZER EGY GÁLÁNS ÉVSZÁZAD

Európa Könyvkiadó Budapest, 1999

Fordította GERENCSÉR ZSIGMOND KATONA ERZSÉBET SZABÓ MÁRIAA szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: AZ UTOLSÓ CÁR SZTÁLIN A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Эдвард Радзинский Гибель галантного века Издательство Вагриус, Москва, 1998 © E. Radzinszkij, 1998 Hungarian translation © Gerencsér Zsigmond, 1999 Katona Erzsébet, 1999 Szabó Mária, 1999 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte az SZBÉ Bt. Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász József ügyvezető igazgató Készült Szekszárdon, 1999-ben Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva Műszaki vezető Névery Tibor Készült 23,49 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 6521 7

Tartalom A ROMANOV-HÁZ UTOLSÓ LEÁNYA A RÉGI MOSZKVA KICSI HÁZAI NÉHÁNY PONTOS DÁTUM A SZEREPLŐK: „A SEBHELYES ORLOV” A SZEREPLŐK: A NŐ A SZEREPLŐK: RIBAS A SZEREPLŐK: KATALIN AZ URALKODÓNŐ MUNKANAPJA EGY TITKOS ÜGYNÖK A XVIII. SZÁZADBAN KÉT ELBESZÉLÉS EGY NŐRŐL KETTŐS JÁTÉKOK A GÁLÁNS ÉVSZÁZADBAN ORLOV: A FENSÉGES SZERELEM CHRISTENEK: AZ ŐRNAGYI RANG ORLOV: AZ UTOLSÓ LEVELEK FRANZISKA VON MESCHTEDE: A SZABADSÁG ÁBRÁNDKÉPE BÖRTÖN A GÁLÁNS ÉVSZÁZADBAN GOLICIN. A VIZSGÁLAT: „KI EZ A NŐ?” KATALIN MOSZKVÁBAN GOLICIN: „MÉGIS, KI EZ A NŐ?” KATALIN: „KI EZ A NŐ?” GOLICIN: „KI EZ A NŐ? KI EZ A NŐ? KI EZ A NŐ?” ORLOV: A HAZA FÜSTJE GOLICIN: „KI EZ A NŐ?” ISMÉT NÉHÁNY DÁTUM TARAKANOVA HERCEGNŐ TITKA: EGY LEHETSÉGES VÁLTOZAT EPILÓGUS: AZ UTOLSÓ TALÁLKOZÁS GIACOMO CASANOVA SZERELMI BOLONDSÁGAI A TITOK TALÁLKOZÁSOK A NÉHAI MOZART ÚRRAL SÉTÁK A HÓHÉRRAL Megjegyzések

A ROMANOV-HÁZ UTOLSÓ LEÁNYA A RÉGI MOSZKVA KICSI HÁZAI Dédanyáink vágyódó lelke, Régi Moszkvánk kicsiny házai, Foszlanak-tünedeznek egyre: Szerény kis utcák régmúlt álmai (Marina Cvetajeva)

Moszkva girbegurba, öreg sikátoraiban rejtőznek. Ott melengetik a napon oszlopaikat – a XVIII. századi Moszkva palotáinak hámlott, fehér oszlopait. Fenségesek és sajnálatra méltóak, akár a megöregedett Casanova. Káprázatok. Ébren látott álomképek. * Ó, ezek az okkersárga házak – antik fríz a homlokzaton, girlandok, koszorúk, röpködő géniuszok, a falak mögött pedig a nagyterem hűvös homálya… a félkör alakú kályhák, csodával határos módon megmaradt festett mennyezetek… s a kerítésen belül évszázados fák. * Fiatal koromban egy ilyen házban laktam. És a hosszú téli estéken, amikor oly csodálatosan hull a hó és oly különösen világítanak az utcai lámpák, szerettem a házamban üldögélni… Óvatosan az asztalra tettem azt a karos gyertyatartót… Hogyan került hozzám? Hogyan maradt meg a sok-sok tűzvész, háború, forradalom és a szerencsétlen család hányattatásai közepette? Egyszer majd elmondom ezt a történetet is… egyszer majd… A régi bronz gyertyatartó, melynek bronzrámába foglalt kicsi, fehér ellenzője volt, az asztalon áll.

Lekapcsoltam a villanyt, meggyújtottam a gyertyát – és a terem mennyezetén és a falakon fürge árnyak kezdtek futkosni. És az ellenzőn megjelent egy kép. Égő kandalló előtt, magas ablak keretében egy szép fiatal nő ül. Mereven a lába előtt lévő kis ezüsttálba néz. A tálban víz van, s benne piciny hajók úszkálnak, rajtuk égő gyertya. Ez régi velencei jóslási mód. Azon a napon meg akarta tudni a sorsát. Jaj, ha megtudta volna! Mennyire szerettem nézegetni az arcát a régi ellenzőn. Fejét bágyadtan lehajtva, kibontott hajjal nézte az ezüstös vizet. És úsztak, egyre úsztak a gyertyák a piciny hajókon. És imbolyogtak a bizonytalan lángok. * Ebbe a nőbe az évszázad legjelesebb férfiai voltak szerelmesek. Marie Antoinette irigyelte a szépségéért. Az álmodozó Ogiński hetman éppúgy a lábainál hevert, mint a hatalmas német uralkodó, Limburg herceg. Szerelmet vallott neki Lausun herceg, Franciaország legnagyobb donzsuánja. És Alekszej Orlov gróf, Oroszország legnagyobb donzsuánja… * Akkor, abban a házban morzsánként összegyűjtöttem mindent, ami csak fennmaradt róla. És elenyészett szeretőinek félig elenyészett leveleit olvasva szenvedélyes szavaikat ismételgettem: „Szeme a világmindenség középpontja… Ajka az én vallásom… Keze akár a gyöngédség borostyánkoszorúja…” Testünk elenyészik… De a szenvedély és a szerelem megmarad. És egyre gyakrabban úgy rémlett… * Eltűnt a kis moszkvai ház. Eltűnt, elmerült a hóviharban.

És Szentpétervár képe: a pétervári fehér éjszaka, a kegyetlen, aranyozott erődtorony. És a kronstadti kikötő. És a fregattok körvonalai a fehér éjszakában.

NÉHÁNY PONTOS DÁTUM Ebben a történetben az a legvalószínűtlenebb, hogy igaz. (Giacomo Casanova) Aki nem élt a XVIII. században, az nem is élt. (Talleyrand)

1775. május végén a Földközi-tengerről Kronstadtba érkezett az orosz hadiflotta. S bár az emberek régóta nem jártak otthon, senkinek sem engedték meg, hogy partra lépjen. * Részlet II. Katalin cárnő Alekszandr Mihajlovics Golicin hercegnek, Szentpétervár főkormányzójának küldött névre szóló parancsából: „Alekszandr Mihajlovics herceg! Greig ellentengernagy, aki a flottával a livornói kikötőből jött, a hajóján őrség alatt tartja azt a nőt. Az ellentengernagynak megparancsoltatott, hogy névre szóló parancs nélkül senkinek se adja ki. Azt akarom, hogy ön…” * 1775. május 24. Éjszaka volt, ám Szentpétervár főkormányzójának, Golicin hercegnek a palotájában nem aludtak. Alekszandr Mihajlovics, a hatvanéves, kövér öregember a dolgozószobájában ült. Előtte egy kis fiatal tiszt, Alekszandr Matvejevics Tolsztoj, a preobrazsenszkojei ezred kapitánya állt vigyázzban. A testes herceg nehézkesen felállt a karosszékből, az ajtóhoz lépett: a kis szobában, az ikontartó állvány előtt, amelyen kereszt és biblia volt, egy pap várakozott teljes ornátusban. – Esküdj, Alekszandr Matvejevics! – fordult a herceg a kapitányhoz.

– Esküszöm, hogy sohasem beszélek arról, amit látni fogok és végre fogok hajtani – hangzott fel a csendben Tolsztoj hangja. – És az embereidet is megesketed. És értesd meg velük, ha csak egyetlen lélek tudomást szerez a dologról, a büntetés kegyetlen lesz. Éjjel érkezzetek Kronstadtba… És az erődbe is éjjel érkezz a nővel… hogy egyetlen lélek se… És a herceg megölelte a kapitányt: – Na, Isten óvjon! * Az 1775. május 24-ről 25-ére virradó éjszaka. Fedélzetén Tolsztoj kapitánnyal és a preobrazsenszkojei ezred hat katonájával, a vitorlás leoltott lámpákkal Pétervárról Kronstadtba indult. A parton és a Néva torkolatában horgonyaikon békésen ringatózó hajókon már rég aludtak. * Késő éjjel értek Kronstadtba. A vitorlás nesztelenül haladt a katonai révben. Szvjatoszlav, Afrika, Ne érints engem, Európa, Szaratov, Mennydörgés. Sorakoztak a lehorgonyzott sorhajók és fregattok a kikötőben az áttetsző éjszakai fénybe burkolózva. Az admirális hatvanágyús zászlóshajója, a „Három hierarcha” mellett a vitorlás csökkentette a sebességet. * A kapitányi kajütben Szamuel Karlovics Greig ellentengernagy már várta Tolsztojt. – Az egész holnapi napot ön, kapitány, valamint az emberei is a kajütben töltik. – Greig franciául beszélt: rövid ideje állt orosz szolgálatban, és nem tudott jól oroszul. – A hajó legénysége közül nem találkozhatnak és nem beszélhetnek senkivel… És csak amikor a hajón nyugovóra

térnek… * 1775. május 25-ének éjszakája. A sötét fedélzetre néhány férfit és két nőt vezettek ki. Az egyik nő kapucnis fekete köpenyt viselt, s a kapucnit mélyen az arcába húzta. – Nyomatékosan kérem, asszonyom – szólt Greig olaszul a nőhöz –, ne fedje fel az arcát, és senkivel se beszéljen, amíg a rendeltetési helyre nem érkezik. Az engedetlenség csak megnehezíti a helyzetét. A nő anélkül, hogy a tengernagyot végighallgatta volna, a hajókorlát felé indult. Kényelmes karosszékbe ültették, és leengedték a vitorlásra. A tengernagy tiszteletteljesen segített neki. * A Péter-Pál-erőd órája kettőt ütött, amikor a vitorlás a gránitfalhoz állt. A kikötés helyénél egy köpenyes, háromszögletű kalapot viselő alak sötétlett a fehér éjszakában. A vitorlást maga az erőd házigazdája, Andrej Grigorjevics Csernisov tábornok, Szentpétervár főparancsnoka fogadta. A fekete köpenyes nő némán nézte a gránitfalakat és a könyörtelen, aranyozott, hegyes tornyot. A foglyokat gyorsan elhelyezték az Alekszej-éksánc kazamatáiban. Becsapódtak a zárkaajtók, csikorogtak a reteszek… Az erődben csend lett. Mintha semmi sem történt volna. Csernisov, a parancsnok ünnepélyesen egy tágas részre vezette a nőt, amely három világos, és, ami a legfontosabb, száraz szobából állt, ez utóbbi pedig igencsak ritkaság volt az erődben, mert azt gyakran elöntötte a Néva. Ez volt a parancsnok

büszkesége – a különlegesen fontos bűnözők számára fenntartott hely. A nő hátravetette a kapucnit, és kancsal szeme vadul villogott. – Milyen alapon merészeltek letartóztatni engem? – kérdezte dühösen olaszul. 1775. május 26-án korán reggel dolgozószobájában, az uralkodónő medalionjával díszített íróasztalánál Alekszandr Mihajlovics Golicin herceg jelentést írt: „Legkegyelmesebb uralkodónőm! Az ismeretes nő, valamint két lengyelből, szolgákból és egy szolgálólányból álló kísérete ma hajnalban két órakor az Alekszej-éksáncba szállíttatott, ahol is a számukra előkészített helyen őrség alá helyeztetett és Andrej Csernisov tábornok és főparancsnok felelősségére bízatott…” * Eltelt bő két év. 1777. december 5-ének éjszakáján Szentpéterváron keményen fagyott. A Péter-Pál-erőd órája már elütötte az éjfélt, amikor Csernisov főparancsnok és a katonák az Alekszej-sáncból kivittek egy koporsót. Fáklyák világítottak. A katonák küszködve ásták a keményre fagyott földet. – Szaporábban ássatok! – kiáltotta a parancsnok. A gödör egyre mélyült. A parancsnok fáklyával belevilágított, és elégedetten bólintott. A katonák leeresztették a koporsót, és serényen behányták a gödröt fagyott földdel. * December 5-én sűrű hóesés kezdődött. Hullott, egyre hullott a fagyott földre.

* Csernisov

Részlet Andrej tábornok és főparancsnok jelentéséből: „…Az a bizonyos nő Isten akaratából elhalálozott… Ötödikén az Alekszej-éksáncban ugyanazon csapat által, amely őrizte, eltemettetett. A résztvevők e titok legszigorúbb megőrzésére feleskettettek…” * Pétervár fölött hóvihar tombolt. Minden eltűnt a hóviharban: a paloták, az erőd. A sír is. És reggelre semmi nyom nem maradt – csak a fehér hómező az Alekszej-éksáncnál.

A SZEREPLŐK: „A SEBHELYES ORLOV” Nem bíztam volna rá sem a feleségemet, sem a lányomat, de nagy tetteket tudtam volna végrehajtani vele. (Fjodor Golovkin gróf: Arcképek és emlékek)

Pontosan harminc év telt el. 1805. december 5-e. Moszkvában Alekszej Grigorjevics Orlov gróf Nyeszkucsnojében épült palotájában, mint minden vasárnap, az énekeseket és a táncosokat várták. * A palota végtelen hosszú teremsorában egy görnyedt alak járkál – egy óriási, furcsa, hajlott hát, rajta arannyal hímzett kabát. Az apró, öreges lépések keményen koppannak… Az arannyal hímzett hát elvonul egy gazdag rámába foglalt arckép előtt. A kép egy kitüntetésekkel teleaggatott, szép fiatalembert ábrázol, mellén keresztben az András-rend szalagja, mögötte égő hajók. Ez maga a palota gazdája, Alekszej Grigorjevics OrlovCseszmenszkij gróf fiatal korában. A hős, aki a Çeşmei-öbölben tengeri csatában legyőzte a törököket, minek következtében a török flotta megszűnt létezni. * Égnek, egyre égnek a hajók a képen… * Pontosan akkor, 1770-ben jelentette a francia követ Pétervárról: „Alekszej Orlov a vezetője annak a pártnak, amelyik trónra segítette Katalint. Grigorij, a bátyja az uralkodónő szeretője, nagyon szép férfi, de a hírek szerint naiv és buta… Alekszej Orlov most a legfontosabb személy Oroszországban. Katalin tiszteli, fél

tőle és szereti. Őt tekinthetjük Oroszország tényleges urának.” * A lassú, öreges lépések súlyosan koppannak a palota teremsorában… * De mindez a múltban történt. A gróf most már elmúlt hetvenéves – békésen éli életét Moszkvában, és már sokadik éve ejti csodálatba az ősi székvárost féktelen, zabolátlan mulatozásaival… Farsang idején a gróf a kíséretével feltétlenül megnézi a Szlávgörög Akadémia és az egyetem hallgatói közötti ökölharcot… Őkegyelmessége nagy élvezettel figyeli, hogyan csapnak össze vad kiáltozások és kurjongatás közepette az ökölharcban a fiatalemberek a Kreml falánál kialakított jégdombokon. (A dombokat a mai Sándor kert helyén alakították ki locsolással.) Fiatalabb korában maga a gróf is részt vett az ökölharcban… Jaj, hogy féltek a verekedők, amikor a tömegben feltűnt óriási, félelmetes alakja! És vadul a tömeges verekedésbe vetette magát. „Vasárnaponként a Nyeszkucsnojében épült palotája előtt a gróf változatlanul versenyt rendez híres ügetőlovaival…” És vágtatnak a havas úton a csodálatos lovak… És táncolnak a palota előtt az őkegyelmessége által annyira kedvelt vándorkomédiások és táncosok… A bohócok és komédiások havon folytatott mulatságos verekedését rendszerint leereszkedő öreges nevetés kísérte. „Nevetni méltóztatott…” Mennyire joggal mondta a grófról a költő: „Mindenestől orosz lévén, szenvedélyesen szerette a hazai szórakozásokat…” Ezen a napfényes és fagyos mai napon is, szokás szerint mulatságra készültek a grófi házban – a trojkákat várták a komédiásokkal meg a cigányokkal. A gróf is készült.

Egyre közelebbről koppantak a súlyos léptek a pompás teremsorban. Rémült lakájarcok. Az óriási görnyedt hát az aranyos kabátban megfordult – és a szép fiatalember portréja előtt egy parókás öregember ráncoktól barázdált, fonnyadt arca jelent meg. Az ajtóban álló szolga egy ecset segítségével és remegő kézzel púdert hintett a parókájára. És az öreg gróf folytatta útját a teremsoron. * Az utóbbi időben igen különös szokásokat vett fel Alekszej Grigorjevics gróf: hetet-havat összehordott és szokatlanul vonzotta minden piperkőc dolog. Mostanában minden reggel végigment a végtelen teremsoron, a lakájok pedig ecset segítségével őkegyelmessége által meghatározott mennyiségű púdert hintettek a parókájára. De ne adja az Isten, hogy elvétsék! A gróf kiszámította, hány helyiségen kell áthaladnia, hogy a parókája megfelelő legyen. * Megy a görnyed alak… És minden következő szoba ajtajában púdert hint a grófi parókára egy-egy remegő lakáj. És keresztet vet, amikor a gróf továbbhalad… * Az öregember túlhaladt az utolsó lakájon, és egy ragyogó teremben találta magát: a hideg téli napfényben a sok-sok tükör kíméletlenül megsokszorozta a gróf ráncos arcát és a nyakán lévő szörnyű sebhelyet. A kortársak „a végső kétségbeesés jelének” nevezték a sebhelyet. És szörnyülködve állították, hogy a ropsai palotában kapta, ahol megfojtotta a trónfosztott uralkodót, III. Pétert. Mások pedig azt állították hogy részeg verekedésben szerezte a sebhelyet a gróf. Nem tudni, hogyan történt a dolog, de a másik négy Orlov fivértől megkülönböztetve Alekszej

Grigorjevicset „sebhelyes Orlovként” emlegették. Az öreg mosolyogva nézegette magát a tükörben – meg van elégedve. – Nagyszerű… Nem kell szégyenkeznem a mai bálon – mondta egy egyenruhás kicsi embernek, aki a çeşmei csata érdemérmét viselte. * Harmincnyolc évvel ezelőtt Izotov őrmester testével védte meg a grófot a török golyótól a híres çeşmei csatában. És most a gróf házában morzsolja életét, manapság ő a legfőbb beszélgető társa annak, akit valamikor „Oroszország urának” neveztek. – Ha megjönnek a cigányok a táncosokkal meg az énekesekkel, engedjék be őket a bálba – parancsolta jókedvűen a gróf. – Ő nagyon szerette a mulatságot. – Hát miféle bál van ma, kegyelmes uram? Nincs nálunk semmiféle bál – mondta csodálkozva az öreg szolga. – De van – felelte ünnepélyesen a gróf. Ötödike van – az ő napja… Ezen a napon temették… Ezen a napon minden évben eljön hozzám. Ma is várom… Szerette a bálokat. Mennyire szerette a bálokat! Feltétlenül eljön. – Miket beszél, kegyelmes uram… Alekszej Grigorjevics? – suttogta az öreg őrmester. A gróf zavaros szemmel nézte az ijedt öregembert. Egy pillanatra kitisztult a tudata. – Kérem az almát, őrmester! – parancsolta vidáman. Az öreg őrmester elmosolyodott: szerette ezt a hetyke tréfálkozást. Elővette zsebéből az odakészített almát. A gróf elvette az almát, és két ujjal könnyedén kettétörte. És boldogan nevetett. – Még hogy egy almát! Azt mondják, a bikát is egyetlen ütéssel leterítette – mondta hízelegve Izotov.

– Még hogy a bikát! Pétert, Pjotr Fjodorovics uralkodó császárt egyetlen ütéssel… – És a sebhelyes ember vad szemekkel nézett a szerencsétlen őrmesterre. Az csak keresztet vetett. És a gróf szeme ismét zavaros lett. – Mit ülünk itt… talán már meg is érkeztek a vendégek? – És a gróf gyorsan a terem magas ajtaja felé indult. Szélesre tárta az ajtót és mélyen meghajolt. – Uralkodónőm, mátuska, eljöttél szolgádhoz… Mi meg itt éppen meggyilkolt férjedről… meg az „ismeretes nőről” beszélgetünk… A gróf nem fejezte be a mondatot, és ismételten mélyen meghajolt. – Íme itt van Sir Dick, az angol konzul is a szépséges feleségével… ez az angol sokat segített az „ismeretes nő” elfogásában… Itt van Greig tengernagy is… neki is nagy érdemei vannak ebben az ügyben. A gróf egyedül állt a teremben, és a letűnt kort üdvözölve szertartásosan hajlongott az üres teremnek. Mögötte a rémülettől félig halálra vált Izotov pedig egyre csak azt hajtogatta: – Kegyelmes uram… Kegyelmes uram… De a gróf nem hallotta. Látta, hogy most Ő lép be a terembe. Most is hosszú fekete köpenyt viselt, mint akkor a hajón, és kapucniját az arcára húzta. * A gróf hördült egyet, és hanyatt esett a gyönyörű parketten. * A trojkák már a palotához értek. A cigányok, a hetvenkedő bohócok és a táncosok visítozva és hahotázva leugráltak róluk. A gróf összezavarodott emberei összevissza rohangásztak a ház előtt, kergették el az érkezetteket.

A gróf haldoklott. Nehezen és nagy szenvedések közepette. Elveszítette beszédkészségét, csak hörgött. És a szemei megteltek könnyel. Egy óriási ágyban feküdt, fölötte a mennyezetet egy, a „Minerva győzelmé”-t ábrázoló jelenet díszítette: II. Katalin császárnő törökök fölött aratott győzelmének allegóriája. A falon az uralkodónő ünnepélyes arcképe függött: Katalin a jogarral és a koronával. Az ágy melletti kis asztalkán egy szív alakú, briliánsokkal telehintett aranymedalion hevert. A medalion nyitva volt, és onnan is a császárnő mosolygott a szemlélőre. Csak három ember viselhetett Oroszországban ilyen medaliont. A császárnő két kegyence – Grigorij Orlov és Grigorij Potyomkin. És ő… De erre már senki sem emlékezett, és senkit sem érdekelt a dolog. És a régi medalion az asztalkán porosodott, és az uralkodónőktől körülvett öregember az ágyban haldokolt. * Olykor eszméletét vesztette. És eszméletlen állapotban a saját hangját hallotta. És a nagyapja arcát látta, amely nagyon emlékeztetett valakinek az arcára. – Kinek az arca? – kérdezte suttogva. És rájött, hogy a saját arca… a most ágyában haldokló öregember arca. – Nem voltam én mindig öreg, kis unokám – mondta a nagyapa –, fiatal voltam és merész és duhaj. Ezért neveztek el a társaim sasnak, Orjolnak. Péter, Pjotr Alekszejevics éppen csak megkezdte uralkodását Oroszországban. Mi lövészek, sztrelecek pedig nagy lázadást szítottunk ellene. Jött a parancs, hogy vérpadra kell hajtani a fejünket. A haldokló maga előtt látta… …hogyan lép fel nagyapja a vérpadra… hogyan gurul lábához

egy kivégzett sztrelec feje. Hogyan pillant gúnyosan a fáradt hóhérra, aki már őt várja a bárdjával, hogyan rúgja el labdaként a levágott fejet. És nevetve a bárd alá hajtja a fejét. – Látta ezt a cár, és nagyon tetszett neki az én félelem nélküli merészségem – hallotta a nagyapja hangját. – És megkegyelmezett nekem. Jegyezd meg, unokám: életed végéig ne veszítsd el a reményt és ne félj a haláltól. – Ne félj a haláltól – formálta hangtalanul az öreg gróf ajka. A gróf ágya mellett ott ült Anna, a gróf egyetlen szeretett leánya. Anyja közvetlenül lánya születése után meghalt. Anna most töltötte be a huszadik évet… Anna a gróf szenvedéstől eltorzult arcát nézte. Az öregember szemében könny ült. Valamit kért, valamit mondani akart. De lánya nem volt képes megérteni, mit akar, s egyre csak azt suttogta könyörögve: – Mit parancsol, édesapám? – A fiát kéri – mondta a háttérből Izotov. – Azt mondja, küldjenek a fiáért. Az öreg kérőn bólintott. – Küldjenek el Alekszandrért – mondta a lány, és sírva fakadt. S a gróf ismét eszméletét vesztette. És ismét a nagyapját, az öreg sast, az öreg Orjolt látta. A nagyapjuk előtt álltak sorban, öt szép gárdista, öt édestestvér. – Öten vagytok testvérek, öt sas, öt Orlov… Te, Griska, te vagy a legszebb – kacsintott a nagyapa Grigorijra. – Te ellenben, Aljoska… – És a nagyapa Alekszejre nézett. – Na, gyerünk, mutasd csak meg… Bevezettek egy bikát. Az óriási fekete bika mozdulatlanul állt a fiúk előtt. Alekszej a bikához lépett. Pudnyi öklét összeszorította. És egyetlen, félelmetes, gyors ütéssel a bika szarva közé vágott… A

bika megingott. Összerogyott, mint egy rongycsomó. A fivérek elragadtatott kiáltásban törtek ki. – Igen, te vagy a legerősebb – suttogta a nagyapa –, de te vagy a legféktelenebb is, semmi óvatosság nincs benned. De ezért adatott számotokra, unokáim, Iván testvéretek. – És megbökte a legidősebb testvért. – Ő a legravaszabb, apátok helyett apátok. A fiatalabbak, Vlagyimir meg Fjodor mindegyikőtökhöz ragaszkodnak. Egy lélek, egy fej… Amíg összetartotok, senki sem győzhet le benneteket! Az uralkodónő a mennyezeten mosolygott. – Legyőztél… – hallotta saját hangját a haldokló gróf – egymagad legyőztél mindnyájunkat. És maga előtt látta a császárnőt fiatal nagyhercegnőként azon a bizonyos bálon. – Akkoriban minden éjjel táncoltunk – mosolyodott el az öreg. – Erzsébet államcsínnyel került a trónra… Éjjel történt a dolog… És most éjszakánként félt aludni. És Pétervár táncolt, reggelig táncolt. Bál és bál… A palotateremben álltak – Grigorij és Alekszej, két szép, magas fiú ragyogó gárdista-egyenruhában. – Jaj, milyen szépséges a nagyhercegnő. Nagyon szép! – suttogta Grigorij. Katalin tánc közben feléjük fordult. – Észrevett! – súgta Grigorij, egészen testvére füléhez hajolva. – Arra gondoltam, ha még egyszer megfordul… Na, fordulj meg, lelkem! És Katalin tánc közben ismét a fivérekre pillantott. És elmosolyodott. – Az enyém lesz – suttogta Grigorij. – Észnél vagy? – pillantott ravaszkásan a bátyjára Alekszej. És

elragadtatva hozzátette: – Hej, Griska! Micsoda ördög vagy! Valóságos ördög! Ünnepélyesen feltárult a díszes ajtó. Pompás öltözéket viselő, magas, telt, nem éppen fiatal nő lépett a terembe. – A császárnő, Erzsébet… Jelizaveta Petrovna… – hallatszott a teremben. – Divathölgy volt… nem vette magára kétszer ugyanazt a ruhát. Halála után tizenötezer ruha maradt a gardróbjában… – suttogta az öregember. A cárnőt egy szintén magas, szintén testes és szintén nem fiatal úr követte: Alekszej Grigorjevics Razumovszkij gróf – a kegyenc, és a szóbeszéd szerint Erzsébet titkos férje. – Íme az éjjel uralkodó császár – súgta oda fivérének Grigorij Orlov. – Pedig egyszerű énekes volt, írni-olvasni nem tudott. A kórusban látta meg Erzsébet, és ész nélkül beleszeretett. Kegybejutott… Alekszej Razumovszkij után egy fiatalabb, de hozzá hasonlóan magas és tekintélyes úr lépkedett méltóságteljesen. – Kirilla Grigorjevics Razumovszkij, Alekszej édestestvére, Kisoroszország hetmanja. – Ez a hetman nemrég még disznókat őrzött – súgta Grigorij. – Ő maga mesélte nekem, hogy amikor Grigorij kegyenc lett, elküldött érte egy tisztet. Kirilla pedig azt gondolta, hogy katonának akarják befogni… ijedtében felmászott egy fára, és ott ült három napig. Csak az éhség hozta le. S most, csak nézd meg őket! Mivé tesz a kegy! – És ravaszkásan hozzátette: – Ők is testvérek, és hasonlítanak hozzánk – ugyanolyan termetesek… Csak mi szebbek és okosabbak vagyunk. És Katalin tánc közben ismét a fivérekre pillantott. *

Ezután az öregember Moszkvát látta, a telet… Repült a szán. Ők ültek a szánban: Grigorij és Alekszej – fiatalon, széttárt bundában… A Pokrovkán elhaladtak egy palota fehér oszlopai előtt… – Állj! – kiáltotta Grigorij. És a szán megállt. Ez Alekszej Grigorjevics Razumovszkij palotája. A mellékutcában, egy halmon templom tűnt fel a palota mögött. – A barasi Feltámadás-templom – mosolyodott el Grigorij. – Ebben esküdött meg titokban a császárnővel… Lehet, hogy egyszer engem is összeesketnek Katalinnal, de nem titokban! Alekszej a fivérére meredt. – Az enyém – nevette el magát Grigorij –, ész nélkül szeret… mindent megcsinál, amit mondok neki… – Jaj, Griska – mondta Alekszej, bátyjában gyönyörködve. – Valóságos ördög vagy! A szépséges, fiatal Katalin Grigorijjal táncol. És arca nyíltan önfeledt asszonyi boldogságtól ragyog. * A haldokló öregember az uralkodónő mennyezeten lévő képére nézett, és hangtalanul mozgó ajakkal azt mondta: – Jaj ezek a te büszke kegyenceid, mindig azt gondolták, hogy ők választottak téged, pedig te választottad ki őket. Szerencsés módon mindig azokat szeretted, akikre szükséged volt. Mi öten voltunk testvérek… bátrak, mulatósak, a gárda kedvencei… És te magadhoz kötötted Grigorijt és vele együtt mindnyájunkat… és az egész gárdát. Tudtad, hogy hamarosan… hamarosan meghal Erzsébet. És akkor a kedves férjed, aki gyűlölt téged, kolostorba dug, és feleségül veszi a szeretőjét. És te felkészültél… Nagy Katalin… Előrelátó Katalin. *

A gróf felnyögött. Izotov és Anna a másik oldalára fordították. Most a koporsót látta. A koporsóban Erzsébet cárnő feküdt. A fiatal Katalin a koporsó mellett térdelt és arca könnyben ázott… – Mindig tudtál sírni, amikor akartál – suttogta az öreg a császárnő mennyezeten lévő képének. A gárdisták falként álltak a koporsó körül. – Nézd, mennyire bánkódik – mondta Ivan Orlov. – Az uralkodó, a kedves férje pedig ezalatt a németjeivel meg a púpos szeretőjével mulatozik – nevette el magát a terem másik végében Grigorij Orlov. – Megint németek ülnek a nyakunkra – sóhajtott fel a gárdistáktól körülvett Vlagyimir Orlov. – De hiszen Erzsébetet, Jelizaveta Petrovna mátuskát apáink ültették trónra – kezdte mondani halkan Alekszej Orlov, majd elhallgatott. – A tett beszél – suttogták a teremben. Az öregember emlékezett. Helyesebben nem is emlékezés volt ez. Amikor szűnt a fájdalom, egyszerűen átlépett abba a másik életbe. És az óriási ágyban, a baldachin alatt fekvő szánalmas, tehetetlen test nem az ő teste volt. Az ő teste pompás, erőteljes testként abban az életben élt… – Hamarosan… hamarosan vége lesz – nevetett hangtalanul az öreg. * Javában áll a bál – az első bál az elhunyt uralkodónő meggyászolása után. Egy oszlop mellett elhanyagolt, ócska, ezüsttel kivarrt kabátot viselő öregember állt. – Lesztok, az elhunyt császárnő udvari medikusa – súgta Ivan Orlov Grigorijnak és Alekszejnek –, épp csak hogy hazaengedték a száműzetésből… Húsz évig püffedt ott az éhségtől. Pedig

valamikor trónra segítette Erzsébetet. Ne felejtsétek el, testvéreim, hogyan hálálta meg neki. A fényes terembe belépett egy másik öregember, rajta arannyal hímzett egyenruha, azon rendjelek és szalagok. – Minyih tábornagy – súgta Ivan –, őt is Szibériából hozták vissza… A szinte éhező tábornagy úr húsz éven át maga termesztette a krumplit, hogy legyen mit ennie. Pedig micsoda hatalma volt! Lám csak, hová vezet a nagyravágyás. – Semmi baj, visszajöttek – kacagott Alekszej. – Szerintem, vagy minden, vagy a vérpad. – A vérpadról, úgy tűnik, már gondoskodnak számunkra – nevette el magát Ivan. És egy fiatal gárdistára mutatott, aki menüettet táncolt. Tánc közben a gárdista minduntalan a fivérek felé nézett. – Perfiljev, az uralkodó adjutánsa… Azt beszélik, a figyelésünkkel bízták meg – suttogta Ivan. – Na és! Nagy kártyás az úr! Én pedig tudom, hogyan kell jóindulatra hangolni az ilyen urakat! – nevetett Grigorij. – Mától kezdve minden éjjel veszíteni fogok vele szemben a kártyán. Ő is elégedett lesz, az uralkodó is nyugodt lesz: kártyázással töltjük az éjszakákat. Merthogy nálunk éjjel történnek az államcsínyek! De igyekezzetek, testvérek, különben tönkremegyek! – Igazad van: ideje cselekedni! – mondta Alekszej. – Ha felfedik az összeesküvést, csak a fejünk repül le. Kátyka Daskova az uralkodó szeretőjének édestestvére, neki természetesen megkegyelmeznek. Nyikita Panyin mindennap másképp beszél, egyedül Isten a tudója, velünk van-e vagy nem. Kirilla Razumovszkijt a testvére, Alekszej akár a fülénél fogva is lehúzza a vérpadról. Magának Katalinnak egyáltalán semmi köze sem lesz a dologhoz… Csak a mi szerencsétlen fejünk…

– Aha – nevetett fel Grigorij. – Ha az enyémet csapják le elsőnek… – Aha – hahotázott Alekszej. – Akkor én, mint a nagyapánk, odébb rúgom azt a bolond fejedet! A gárdakaszárnyában nagyban folyt a játék. Perfiljev, Grigorij Orlov meg az izmajlovói ezred tisztjei játszottak, amikor belépett Alekszej Orlov. Intett a testvérének. Vidáman intett, mintha valami mulatságos dolgot akarna mondani neki. – Azonnal jövök, uraim. – Grigorij letette a kártyát, Perfiljev figyelő tekintetétől kísérve Alekszejhez ment. Alekszej nagy nevetés közepette, mintha valami mulatságos dolgot mesélne, közölte fivérével: – Passzeket, a preobrazsenszkojei ezred kapitányát reggel letartóztatta az uralkodó. Az összeesküvést leleplezték… – Ki mondta? – Senki sem tudja… De valahonnan elterjedt a híre, hogy letartóztatták és az összeesküvést leleplezték. Daskova, ez az eszeveszett fruska most egész Péterváron ezt a hírt terjeszti… Mindnyájunkat hóhérbárd alá juttat. Nincs idő, cselekedni kell. Fortuna velünk van: a császár Oranienbaumban tivornyázik… hegedül… Katalin egyedül van Peterhofban. Egy lehetőség maradt: Pétervárra kell hozni és uralkodóvá kell nyilvánítani. – Hallgatózik – intett Perfiljev felé Grigorij. – Látom… visszamész az asztalhoz… folytatod a játékot… És itasd le jól, hogy azt se tudja, melyik világon van… Én pedig azonnal indulok Peterhofba Katalinért. Hajnalban várj rám Pétervártól ötversztányira friss lovakkal. Na? – Isten veled, testvér – és viszontlátásra: vagy a palotában, vagy a vérpadon. – Jaj, hogy belerúgok akkor, Grigorjusko, abba a bolond

fejedbe! – Igen mulatságos szerelmi kalandra invitált a fivérem. Ám én, mint mindig, a kártyát választom – mondta mosolyogva Grigorij. – Én pedig, mint mindig, a dámát – nevetett fel az ajtóban Alekszej. – Kívánjanak nekem sok sikert… a dámával. – És vidáman Perfiljevre kacsintott. Az öregember tekintetét a mennyezeten lebegő Katalinra függesztve suttogott. – Ó, az az éjszaka… meleg, fehér éjszaka volt… június huszonhetedike… és huszonnyolc versztát kellett vágtatni Peterhofig – megjegyeztem a számoknak ezt a különös összefüggését. * A hatlovas hintó Peterhof felé vágtatott az úton. A bakon a kocsis, a hintóban függöny mögött Alekszej Orlov. A hintó mellett egy fiatal tiszt, Vaszilij Bibikov kapitány vágtatott lóháton. – Ide figyelj, ne siess, kíméld a lovakat – szólt ki a kocsiból Alekszej. – Szeretem Peterhofot, Aljosa – válaszolta álmodozva a ló hátáról Bibikov. – Ott minden: a szobrok, szökőkutak, ligetek – az érzékek gyönyörűségét szolgálják… – Kíméld, kíméld a lovakat, Bibikov. – És ha riadót fújnak, amikor odaérünk? – kérdezte váratlanul Bibikov. – Akkor, üsd-vágd, Vászka! – nevetett fel a hintóban Orlov. – Meg kell szereznünk az uralkodónőt. * A peterhofi palota kerítéséhez értek. A kerítésnél sehol egy lélek, se katona, se más őr. – A palotát nem őrzik… ez furcsa, Aljosa – suttogta Bibikov.

– Maradj itt a lovakkal. És Orlov kiugrott a hintóból. Óvatosan kinyitotta a főbejárat rácsát. És belépett a parkba. A parkban sehol egy lélek… A virágoskert mellett a Monplaisir Palotához lopakodott. Itt sem talált senkit. És akkor Orlov elkezdett hangosan kacagni. Ment az üres parkban és hahotázott, ahogy a torkán kifért. – Hogy milyen ostoba vagy, barátocskám… Nem őrzik. Ő küldte el az őröket… Ő terjesztette el a hírt, hogy Passzeket összeesküvés miatt letartóztatták, hogy mindnyájunkat cselekvésre késztessen. Neki pedig semmi köze az egészhez. Ő mintha gondtalanul aludna. Ha nem sikerül a puccs, kijelenti, hogy erőszakkal vittük el. Hej, Katalin! Micsoda ördög vagy! Orlov a Monplaisirhez, a még Nagy Péter által épített kis palotához ment. Megkerülte, és megállt a titkos ajtónál. Ha igazam van, a lakosztályába vezető ajtó nyitva lesz… Meglökte az ajtót – s az könnyedén kitárult… Elnevette magát, és belépett a palotába. Gyorsan felszaladt a lépcsőn. Katalin hálószobája mellett volt az öltözője. Amint áthaladt rajta, látta, hogy egy karosszéken arannyal hímzett díszruha van kiterítve. – Hát hogyne… A császár ma látogatóba jön Oranienbaumból… előkészítette a ruhát… Aligha talál itt valakit uralkodó atyánk, Pjotr Fjodorovics. Kinyílt a szoba ajtaja. Katalin aludt. A zajra felriadt, kinyitotta a szemét. – Ideje felkelni – mondta keményen Orlov. – Minden készen áll a trónra emelésére. – Hogyan? Mi van?! – játszotta az ébredezőt, és csodálkozott Katalin.

– Passzeket letartóztatták. A többit majd útközben elmondom, nincs időnk a késlekedésre. – Hány óra? – tette fel Katalin gyakorlatiasan a kérdést. – Reggel hat óra van – válaszolta Orlov. És hozzátette – Második Katalin császári felség. Katalin az ágyon ült egy szál ingben és fésületlenül… A férfi ránézett. Az asszony elnevette magát. És akkor… Az öreg az ágy fölött függő akvarellre nézett. Az akvarellen a következő felirat volt: „Elutazás Peterhofból 1762. június 27-én.” – Az angol Kestner festette az akvarellt. És csak a kettőnk számára… hogy emlékezzünk arra a napra… És viszlek a hintóban… és a hintó mellett áll – az inasod… A kapuban a szobalányod… Ez meg, Vászka Bibikov lóháton… Ezek meg szájtátiak, munkásemberek… Nem ismertek fel, azért van a sapka a fejükön. * Orlov a bakra ugrott a kocsis mellé: – Isten nevében! A hintó nyargalva Pétervárra indult. * Sok ezer ember a Kazanyi Istenanya-székesegyház körül. A gárdisták hátraszorították a tömeget. Katalin fekete ruhában ment felfelé a székesegyház lépcsőin az Orlov fivérektől körülvéve. Utánuk Kirilla Razumovszkij, Nyikita Panyin, a gárdistatisztek következtek. Alekszej Orlov dörgő hangon jelentette be a székesegyház lépcsőjén: – Egyeduralkodónőnk, Jekatyerina Alekszejevna császárnő! Elragadtatott kiáltások, a tömeg ordítása, a gárdisták „hurrá”ja.

És harangzúgás közepette Katalin fogadására kivonult a papság. * A császárnő a mennyezeten mosolygott. – Mennyire ismerlek. Senki sem ismert ennyire, felséges mátuska – suttogta az öreg. * A ropsai palota elé egy lefüggönyözött, gárdistáktól körbevett hintó érkezett. Előtte az óriás termetű, nehéz testű Alekszej Orlov haladt lóháton. A hintóból a trónfosztott uralkodót vezették elő… – Könnyen hagyta magát megfosztani a tróntól, mint egy gyerek, akit aludni küldenek – suttogta az öregember. * Péter, Pjotr Fjodorovics bemegy a palotába. Sovány, szánalomra méltó, olyan, mint egy kisfiú, teljesen elveszett a hatalmas Orlov mellett. Vállát félig átölelve Alekszej Orlov a hálószobába – fogságának helyére vezeti. – Énrám bízta a trónfosztott uralkodó őrzését… Rám bízta… tudván, hogy Griska a férje akar lenni – suttogta az öreg. – Ám, amíg ez a szerencsétlen torzszülött, a trónfosztott, de törvényes férje él, Griska nem lehet a férje… Ennek ellenére ránk bízta. Ennél világosabban nem nyilváníthatja ki valaki az akaratát! * – Gondoskodj róla, Alekszej Grigorjevics – mondta Katalin –, mégiscsak a férjem. A szabadságán kívül semmiben sem kell korlátozást szenvednie. Vigyázz, hogy meg ne sértsék. – Ne nyugtalankodj, teljesül az akaratod. Katalin nem tudta elviselni a tekintetét, elfordult. * A ropsai palota gárdistákkal van körülvéve. Az egykori uralkodó hálószobája előtt szuronyos gárdisták állnak őrt.

– Bezártam a hálószobába, és ez a nemrég még zsarnok despota azonnal sajnálatra, szánalomra méltó kisfiúvá lett. A gonosz emberek nem képesek méltósággal elviselni a szerencsétlenséget, nincs lelkierejük. * – Kérem hozzák ide a kutyámat, a kis majmomat és a hegedűmet – kéri hízelkedve Orlov szemébe nézve Péter. – Miért ne vinném? Odavittem… És hamarosan a legjobb barátja lettem ennek a hülyének. Olykor még gúnyolódtam is rajta. * A hálószobában Orlov kártyázott a trónfosztott uralkodóval. – Alekszej Grigorjevics, engedje meg, hogy egy kicsit sétáljak a kertben. Fullasztó itt a hálószobában, milyen egy nap séta nélkül… – Miért ne, sétálj, császári felség. És Orlov az őrökre kacsintott. Péter fürgén felugrott a székről, kisfiú módjára az ajtóhoz szaladt. Az őrök abban a pillanatban keresztbe tették melle előtt a szuronyokat. – Nem engednek! – kiáltotta szinte sírva Péter. – Kiengedni az uralkodót! – parancsolta Orlov. És ismét az őrökre kacsintott. Péter ismét gyorsan az ajtóhoz ugrott. És a katonák ismét szó nélkül keresztbe tették előtte a szuronyokat… – Nem engedelmeskednek! – kiáltja az uralkodó. – Nem engedelmeskednek – szomorkodik Orlov. – Úgy látszik, a mátuska, a feleséged azt parancsolta, hogy ne engedelmeskedjenek neked. Hát erről van szó, császári felség. * – És nagyon hamar, július hatodikán… megtörtént… – suttogta az öreg. Felborult a kandeláber… a hálószobában sötét lett… vad

birkózás… és szánalmas, gyenge kiáltás… – A torkát, a torkát! – hörgi a sötétben Orlov. – Végezz a korcs fajzattal! – tombol egy részeg hang. És egy halk, elhaló sikoly. És csend… csak nehéz, ziháló lihegés hallatszik a sötétben. * Az öreg sírt – maga előtt látta az uralkodó reszkető gyertyalángtól megvilágított arcát, idétlenül meggörbült csizmás lábát… – Bocsáss meg, Krisztusra kérlek… De nem váltunk el így, holtodban. Még egyszer találkoztunk. Akkor történt, amikor az uralkodónő meghalt. És a fia, Pál trónra lépett. Nem a te fiad, az övé… Te magad sem hitted, hogy a te fiad lenne. Pál sem hitte. S ezért, amint trónra lépett, azonnal elkezdte bizonygatni, hogy a te törvényes fiad nagy szeretetet mutatott atyja iránt… * 1796 A Téli Palotában a hímzett hajóraj-parancsnoki egyenruhát és András-szalagot viselő öreg Orlov Pál előtt állt. Pál dühödt mosollyal nézett rá. – Elhatároztuk, hogy atyánk, Pjotr Fjodorovics szent maradványait az Alekszandr Nyevszkij-főkolostorból átvisszük oda, ahol nyugodnia kell – cári sírboltunkba. És hogy atyánk hamvait fényes emlékezetű hitvese, Második Katalin császárnő mellett helyezzük el… A hamvak átszállításának ünnepélyes szertartására a holnapi napot jelöltük ki. És nagy megtiszteltetésben óhajtunk részesíteni – atyánk koporsóját fogod kísérni. – Pál áthatóan Orlovra nézett… – A koporsó előtt a császári koronát fogják vinni. Azt a bizonyosat, amelyiktől megfosztották…

Egyre gondolkoztam, kire bízzam? Igen, igen gróf – te fogod vinni! – Nagy megtiszteltetés, felség… De az uralkodónő és az állam hosszú szolgálatában megrendült az egészségem. Nem bírnak el a lábaim, az út pedig hosszú… – Vigyed! – kiáltotta vadul Pál. És a koronát az aranybrokát kispárnán Orlov felé nyújtotta. * És én vittem… * Megy az ünnepélyes menet. Reumás lábait nehezen rakosgatva viszi a koronát az aranybrokát párnán az öreg Alekszej Grigorjevics gróf. – Azt gondolta – suttogta az öreg –, hogy rémületemben… Merthogy szolga vagyok… De én… vezeklésképpen… Elgondolkozott és azt suttogta: – Lehetséges, hogy mert szolga vagyok? És az öreg ismét visszatért azokba a puccs utáni boldog időkbe. – Akkor mindent… mindent megtehettünk. És Griska előtt megnyílt az út a felséges házasság felé. A császárnő a mennyezeten mosolygott. Az uralkodónő válogatott társasága a Téli Palotában. Nyikita Panyin, Alekszej Orlov és Kirilla Razumovszkij a kisasztalnál kártyáztak. – Minden, de minden a hatalmunkban volt akkor! – suttogta a haldokló öregember. Grigorij Orlov elnyújtózva a díványon ült. El volt törve a lába. Katalin gondoskodón egy pohár bort nyújtott oda neki ezüsttálcán. Grigorij kiitta a bort, a poharat a tálcára tette, gúnyosan figyelte a játékosokat. És hirtelen kedvesen az uralkodónőhöz fordult: – Mit gondolsz, mátuska, elég lenne nekem egy hónap, hogy

letegyelek a trónról, ha úgy akarnám? Csend lett. Katalin elsápadt, de nem szólt. És akkor Kirilla Razumovszkij a játékot folytatva, mintha semmi sem történt volna, azt mondta: – Bizonyára elég lenne, Grigorij Grigorjevics… Csakhogy három napba se telne, mire mi felakasztanánk téged! Panyin elnevette magát, Katalin is mosolygott – nagyvilági mosollyal, mintha semmi sem történt volna. Akkor jött rá, hogy már nem csak általunk erős… És az öreg ismét Grigorij diadalmas arcát látta maga előtt. – Győztünk, Aljosa, addig gyötörtem, hogy hozzám jön feleségül. Minden úgy történik, ahogy azt mi ketten megálmodtuk. Holnap elküldi Voroncov herceget az öreg Alekszej Razumovszkij grófhoz. Kész a parancs, amelynek értelmében megkapja a nagyhercegnek kijáró császári fenség címet. Hogy az Erzsébettel titokban kötött házassága nyilvánvalóvá váljék. És ezzel utat nyisson a Katalin és az én házasságom előtt. Katalin azt mondja: precedensre van szükség… De Voroncov ellenzi, Panyin is ellenzi és Kirilla Razumovszkij is ellenzi… Menj el Voroncovval, Aljosa. Félek egyedül elengedni. Hisz az uralkodás felé haladunk, testvér… Voroncov és Alekszej Orlov felmentek az Anyicskov-palota márványlépcsőjén. Beléptek a nagyterembe. Az égő kandalló előtt, nekik háttal az öreg Alekszej Razumovszkij gróf ült. Görnyedten ült, a tüzet bámulta. Térdén az Újszövetséget tartotta kinyitva. – Az uralkodónőtől jöttünk – kezdte el Alekszej. – Ne fáradjanak, fiatalemberek, ismerem jövetelük okát – mondta az öreg anélkül, hogy hátrafordult volna. Voroncov herceg ünnepélyesen kitekerte a címerrel díszített

lapot. – Íme a parancs tervezete, amellyel önt császári fenségnek nyilvánítják… Cserébe meg kell kapnom öntől azokat az iratokat, amelyek egy bizonyos esemény megtörténtét igazolják. – Az uralkodónő tudja, hogy önnél megvannak a titkos házasság megkötését igazoló iratok – vágott közbe nyersen Orlov. Razumovszkij szó nélkül kivette a parancs tervezetét Voroncov kezéből. Átfutotta. És szó nélkül vissza is adta Voroncovnak. Ugyancsak egyetlen szó nélkül felállt a karosszékből. A komódhoz lépett, amelyen egy ezüstveretes ládika volt. Kinyitotta a ládikát. Titkos fiókjából egy rózsaszín atlaszszalaggal átkötött papírtekercset vett ki. Az atlaszszalagot gondosan visszahelyezte a ládikába, és elkezdte olvasni az iratokat anélkül, hogy megszólalt volna. Amikor elolvasta, keresztet vetett. És a kandalló lángjaiba dobta a iratokat. – Átkozott – suttogta Alekszej. Razumovszkij a karosszékbe ereszkedett, és végre megszólalt. – Én hűséges rabszolgája voltam Erzsébet császárnő őfelségének. És semmi több. És Katalin császárnő engedelmes szolgája kívánok lenni. Kérjék meg, fiatalemberek, hogy legyen jóindulattal irántam. – Kitalálta a titkos gondolatodat az átkozott udvaronc – suttogta az öregember a mennyezeten lévő császárnőnek és te számítottál rá, hogy ki fogja találni… * Katalin arca. Mosolyogva Alekszej Orlovhoz fordul: – Hát igen, a tiszteletre méltó öreg mindnyájunknál okosabbnak bizonyult… Nem volt titkos házasság, és én mindig is ellenszenvesnek találtam a körülötte kialakult súgás-búgást. – Ezután beteg lettem… majdnem belehaltam, annyira bántott

a bátyám dolga… Katalin arca Alekszej fölé hajolt. – Milyen sokáig feküdtél eszméletlenül. – Katalin azzal a kegyes mosolyával mosolygott. – Az orvosok nem tudnak meggyógyítani, mert nem tudják, hogy harcos dalia vagy és nem tudsz tétlenül élni… A bátyád akár egy hónapon át képes tivornyázni, de te nem tudsz tétlenül ülni, belebetegszel a semmittevésbe… Háborút indítok a törökök ellen. Rád bízom a flottát – a szigetvilágban tartózkodó egész flottának te vagy a parancsnoka… * A hajókra felröppen az András-zászló. – Nem tévedtél – suttogta az öreg –, kitűnően értettél az emberek kiválasztásához… Én, Aljoska Orlov, aki azelőtt tengert sem láttam, egy csónakot sem tudtam irányítani, a Çeşmei-öböíbe szorítottam a török flottát és felégettem a török hajókat… * Sok ezer torokból harsog a „hurrá!”. Dörögnek az ágyúk. * A falon lévő, çeşmei csatát ábrázoló kép (hány, e nevezetes csatát ábrázoló kép függ a palota szobáinak falán!) a haldokló öregember felé indult… Orlov hatalmas alakja a Három hierarcha zászlóshajón. Sebhelyes arca eltorzult a harc ádáz dühében… Aztán pedig ugyanazon a hajón meglátta… Fantasztikus, briliánsokkal telehintett kabátban Grigorij Orlov állt a fedélzeten. – Griska?! Jaj, de szép vagy! Te ördög! Miért jöttél? – Megölelték egymást. – Az uralkodónő küldött – békét kell szerezni a törökökkel… – És te… ott hagytad?! Elhagytad Pétervárt? Elment az eszed? – Buta vagy te, Aljosa… Én vagyok a mindene! Csak a hátára

teszem a kezem, máris elalél… Egyszóval asszony! Tudod, hogy nevezett, amikor útnak indított? „Angyal vagy… Elküldöm a béke angyalát azokhoz a szörnyűséges, szakállas törökökhöz.” És Grigorij kacagott. – Naiv vagy, Griska, jaj, milyen naiv… Hát nem érted, mi történt? Mindkettőnket elküldött Pétervárról! De Grigorij csak nevetett. * Aztán küldeményt kapott Pétervárról… * Grigorij olvassa a levelet – és dühödten összegyűri a papírt, toporzékol. És kiabál, ordít: – Lovak-a-at! És már nyargal is a hintó egész Oroszországon keresztül. – Hajts, hajts! – ordítja a hintóból az őrjöngő Grigorij. – Ugyan miért hajtson, kedvesem? A palotában már egy másik van! – mosolyodott el az öreg. * Katalin jóindulatúan mosolygó arca. – Sokat köszönhetek az Orlov családnak. Viszonzásképpen gazdaggá tettem, méltóságokkal halmoztam el őket. És mindig élvezni fogják pártfogásomat. De a döntésem megváltoztathatatlan. Tizenegy évig tűrtem! És most úgy akarok élni, ahogy nekem tetszik. És teljesen függetlenül… – Már megjelent a palotában a másik Griska – Potyomkin. A fő kegyenc. Valamikor mi vezettük be a palotába. Ezért aztán gyűlölt bennünket, jaj, hogy gyűlölt! Mi is őt… * – Ami önt illeti, Alekszej Grigorjevics, az ön iránti rokonszenvünk változatlan. A továbbiakban is földközi-tengeri

flottánk parancsnoka marad. És a továbbiakban sem tartozik beszámolni senkinek semmiről. Remélem, hogy itáliai tartózkodása a jövőben is kellemes lesz – mosolygott a képről Katalin. – Ez parancs volt: maradjak Itáliában és be ne tegyem a lábam Pétervárra. Félt tőlünk a mátuska – nevetett az öreg –, Griska bátyámat egy egész évig nem engedte be Pétervárra! Aztán beengedte. Engem azonban nem. Két Orlov túlságosan sok Szentpétervár számára! Ezt jól megjegyezte… * Grigorij arca: – Mit gondolsz, mátuska, egy hónap elég nekem, hogy letegyelek a trónról, ha úgy akarom? * – És akkor, ott Itáliában… – suttogta a haldokló öreg. Katalin elmosolyodott a képen. – Senkit… Senkit sem szerettél… se Griska Potyomkint, se Griska bátyámat… sem az összes többi alkalmi szeretődet… Én sem szerettem akkor senkit. Azért értettük meg olyan jól egymást… amíg akkor Itáliában… Az öreg ismét maga előtt látta annak a nőnek az arcát. Az ágya fölé hajolt… * A fia hajolt az ágya fölé – Alekszandr Cseszmenszkij, a törvénytelen fia. – Édesapám, megjött Alekszandr – mondta Anna. – És tüdőbajos pirosság van az arcán – mondta hangtalanul az öreg –, amilyen az övén volt. – Nem ismeri meg – mondta sajnálkozva Anna a fiatalembernek –, tartózkodjon egyelőre a másik szobában,

Alekszandr. – Ideje megáldoztatni – mondta a háttérből Izotov. – Már elküldtünk Platón metropolitáért – mormolta Anna. * – Akkor Itáliában… Akkor Itáliában – suttogta az öreg. – Hány éve is már, hogy nem láttalak? Harminchárom éve. Különleges szám… A nő feléje tartott a sötétből… * – Valamit kér – fordult tehetetlenül Izotovhoz Anna. – A gyertyatartót parancsolja közelebb tolni – mondta Izotov a gróf mozgó ajkát figyelve. Az öreg őrmester felvette az íróasztalon álló ellenzős gyertyatartót. Az ágyhoz vitte, és meggyújtotta a gyertyát. Az ellenzőn megjelent annak a nőnek a képe. A kandallónál ült, és egy ezüsttálkába nézett. A tálkában kicsiny hajók úszkáltak, rajtuk égő gyertya. Belépett egy szolga és halkan jelentette Annának: – Platón metropolita beteg… Meghagyta, közöljük, hogy a vikáriusát küldi el. – Nem akart eljönni! Nem akart! – suttogta rémülten Anna. Az öreg az ellenzőt nézte. És a tálkában látszó kicsi hajócskák óriási hajókká lettek. A nő ott állt a fedélzeten, mint akkor. Abban a köpenyben, a kapucnit az arcára húzva. Hátradobta a kapucnit – és félelmetes, könyörtelen, tűzben égő szeme az öregre szegeződött… Az öregember felhördült. * 1807. december 26-a.

A fenséges öreg Platón, Moszkva és Kolomenszkoje metropolitája, a nevezetes mű, Az orosz egyház története szerzője a durván megmunkált, régi íróasztal előtt ült. „Ezzel a munkájával méltóképpen lezárta a XVIII. századot, és áldását adta a XIX. századra” – így értékelte a művet Szergej Mihajlovics Szolovjov, a nagy történész. A metropolita megmártotta tollát, és feljegyezte: „1807. december 26. Meghalt Orlov gróf. Értem küldtek. De hát elmehettem-e ilyen gyenge egészségi állapotban?”

A SZEREPLŐK: A NŐ 1774 szeptemberét írtak. A livornói kikötőben felsorakoztak az orosz flotta hajói. Fújt a szél – szél dagasztotta a hajók vitorláit, fújta a sirályok verdeső szárnyát, csattogtatta a lobogó zászlókat. És az állandóan a parton nyüzsgő itáliai tömeg gesztikulál, hahotázik. A tarka tömegből sötéten kiválik a festők széles karimájú kalapja és fekete köpenye. Carbonarikra emlékeztetnek, amint a festőállványuk előtt ülnek. De most elcsendesedett a tömeg – mindenki a tenger felé néz és vár. Az orosz flotta főparancsnoka, Alekszej Grigorjevics Orlov gróf példátlan látványosságot rendez – megismétli a çeşmei csatát. * Az admirális hajóján, a Három hierarchán füstfelhő jelenik meg – eldördült egy ágyú. És kigyulladt a török hajó szerepét játszó Mennydörgés fregatt. A tömegből lelkes kiáltások hallatszottak. A partról jól látszott, hogyan rohangálnak a matrózok a Mennydörgés fedélzetén, hogy eloltsák a tüzet. Az admirális hajója fölött ismét füstfelhő jelent meg, és ismét eldördült az ágyú. A Mennydörgés lángolt, mindkét fedélzetét elborította a láng. A tömeg őrjöngött. A partra érkezett egy hintó, két csodaszép fehér ló húzta. Az inas kinyitotta a címerrel díszített ajtaját, és arannyal hímzett fehér kabátban az elragadtatott tömeg előtt megjelent maga a főparancsnok. A gróf udvariasan kisegített a hintóból egy bíbor tunikát viselő szőke szépséget. Cora Olimpica olasz költőnőt, a gróf soron lévő szerelmét, akit a római Capitoliumban Petrarca és Tasso

babérkoszorújával tüntettek ki. A rossz nyelvek szerint a mai látványosságot a romantikus hajlamú hölgy szeszélyéből rendezik. A tapsoló tömeg a gróf és a költőnő köré tömörült. A szőke szépség a tenger felé nyújtotta a kezét, és elkezdte szavalni Homérosz Trója pusztulásáról szóló művét… Vérvörös tunika, a háttérben a tengerrel és a lángoló fregattal… Az istenien zengő hellén szöveg… A költőnő szeszélyes, érzéki ajka… Orlov türelmetlenül hallgatta a szavalatot. * A főparancsnokot és barátnőjét már várta a csónak, amikor a gróf mellett megjelent egy szürke kabátot és széles karimájú kalapot viselő férfi – Sir Edward Montagu, az arab kelet híres angol utazója. – Engedje meg, gróf, hogy kifejezzem legőszintébb elragadtatásomat. A nagy çeşmei csata képét látjuk. A saját szemünkkel! – Csak egy kicsi epizódját. – A gróf elmosolyodott. – Az a csata, mylord, valóságos pokol volt – az égő hajók olyan forróságot árasztottak, hogy az ember arcán felrepedt a bőr. – Nem tudok magamhoz térni! Hajókat égetni, hogy néhány festő és egy költőnő a dicsőséges múltat láthassa? Csak a múzsák igazi értékelője és természetesen egy orosz úr cselekedhet így! Mi, európaiak nem vagyunk képesek erre! Orlov arca megrándult. A gróf elkomorodott… – Nem tesz semmit, a matrózaim fel is gyújtják, meg el is oltják. Tűzben tanítom az újoncokat, mylord. Ezért arat győzelmet a flottánk… És Orlov már készült otthagyni a tolakodó angolt, de az az állandó gúnyos mosolyával az ajkán már egy csomagot nyújtott

feléje: – Bátorkodom átadni önnek ezt a… Orlov kérdőn nézett az angolra. – Sajnos, gróf, nem árulhatom el a titokzatos feladó nevét. – És ravaszul hozzátette: – De én csak azért tettem meg az utat Velencéből Livornóba, hogy ezt a megbízatást teljesítsem… Ebből gondolhatja, hogy küldője… – És Montagu elmosolyodott. – Egy hölgy – nevette el magát Orlov. – És higgye el, hogy gyönyörű! A hölgyeknél aratott sikerei arra késztetnek, hogy remegve adjam át önnek ezt a levelet. De mit tehetek – a hölgy kívánsága… – Felsóhajtott, és ismét nem lehetett tudni, gúnyolódik, avagy komolyan beszél. Igen, gróf, a világot a szenvedélyek mozgatják – az egyiket arra késztetik, hogy a poros úton rázassa magát Velencétől Livornóig, a másikat meg, hogy hajókat égessen. Ennek utána engedje meg, hogy elbúcsúzzak… – Adja át a titokzatos hölgynek… – kezdte a gróf. – Sajnálom, de aligha találkozom vele. Csak azért térek vissza Velencébe, hogy hajnalhasadtán az általam annyira kedvelt Keletre induljak. Itt az ideje! Sokáig tartózkodtam Itáliában. Mindenki ellenzi az utamat, különösen anyám. Mint minden már nem fiatal agglegény, én is mind a mai napig szót fogadok neki… (Édesanyja, Lady Mary, az évszázad egyik híres írónője volt.) Isten önnel. Adja át legjobb kívánságaimat Péterváron barátomnak, Nyikita Panyin grófnak. Jó barátságban voltunk, amikor stockholmi követként szolgált. Nagyon bölcs ember… A ravasz angol természetesen tudta, hogy Panyin ahhoz az udvari párthoz tartozott, amelyik sokat tett az Orlovok megbuktatása érdekében. Orlov kellőképpen értékelte a szúrást. – Irigylem azokat az embereket, akiknek gyöngéd édesanyjuk van – mondta a gróf. – Hogy az ön Panyin barátjának édesanyja

mennyire gondoskodó volt, arról legendák terjengtek. Minden este egy és ugyanazon imával fordult Istenhez: „Uram, vegyél el mindenkitől mindent. És add a fiaimnak.” A gróf meghajolt és a már-már türelmét vesztő költőnőhöz lépett. Segített neki beszállni a csónakba. * A Három hierarcha tengernagyi hajón Greig ellentengernagy fogadta a grófot. Megtöltötték az ágyút. A gróf vezényelt. És a lángoló Mennydörgésre becsapódott a következő lövedék. – Csónakot a vízre bocsátani! Meg kell menteni a szerencsétlen „törököket” – rendelkezett a gróf. – Kár, hogy a fregattot nem lehet megmenteni – mosolyodott el Greig. – Írja meg Pétervárra: „Gyakorlat közben leégett.” A lángba borult Mennydörgés a tengerbe süllyedt. A Homéroszt szavaló költőnőt a fedélzeten hagyva Orlov a kabinba ment. A kabinban felnyitotta a terjedelmes küldeményt. – Az átkozott! Ezt franciául írták – suttogta a gróf előhúzva a sok lapot. Meglepő dolog! A gróf nem tudott franciául. Akkor, amikor az orosz arisztokrácia kizárólag franciául társalgott. De a gróf, miután megtanult németül és olaszul, franciául már nem akart megtanulni. A francia udvar volt Oroszország legfőbb ellensége. És ez a magatartás dac volt, a gróf hazafiságát fejezte ki. * A gróf átlapozta az érthetetlen irományt. A küldemény alatti aláírásra nézett. És elsápadt. Megragadta a csengőt és megrázta. Belépett egy matróz. – Küldjék ide Christeneket! De azonnal!

A gróf türelmetlenül járkált a kabinban, amikor belépett Christenek. Ivan Christenek hadnagy, generáladjutáns (főadjutáns) szerb volt, akit Orlov fogadott orosz szolgálatba. A grófnak joga volt embereket toborozni Itáliában, és azoknak rangot adni. Különösen a vele egy hiten lévő szlávok közül válogatott sok tisztet. * – Fordítsd le! – A gróf az asztalon lévő levélre mutatott. Christenek felvette a lapokat, és arca csodálkozó kifejezést öltött. – De hiszen ez… – szólalt meg alig hallhatóan – a megboldogult Erzsébet császárnő végrendelete? – A végrendeletet később, először a levelet! – parancsolta türelmetlenül Orlov. – Van itt még egy kiáltvány is: „Oroszországi II. Erzsébet kiáltványa az orosz flottához”… – A levelet! – ordította Orlov. – „Tisztelt Uram, Alekszej Grigorjevics Gróf! – kezdte fordítani a levelet Christenek. – Oroszország nagyhercegnője, II. Erzsébet tudni szeretné, kinek az oldalán foglal állást a jelenlegi helyzetben. Anyám, a boldog emlékezetű Jelizaveta Petrovna, Erzsébet császárnő leánya javára tett végrendelete sértetlen és megbízható kezekben van…” Christenek itt megállt az olvasásban. – Tovább! – hangzott fel a gróf türelmetlen kiáltása. – „Mind ez ideig nem tudtam közzétenni kiáltványomat, mivel Szibériában voltam, ahol megmérgeztek. Most, amikor az orosz nép kész támogatni a trón örökösnőjének törvényes jogát, úgy vélem, eljött az ideje, hogy ünnepélyesen kijelentsem: teljes jogunk van a tőlünk elorzott trónra. És rövid idő múltán közzétesszük boldog emlékezetű anyánk, Erzsébet császárnő

végrendeletét…” A gróf nagy léptekkel rótta a kajütöt. – Küldjenek Ribasért! Christenek gyorsan intézkedett Ribasra vonatkozólag, és folytatta az olvasást: – „A kötelesség, a becsület és a hírneve – mind arra kötelezi önt, hogy híveink sorába álljon. Ezenközben szükségesnek tartom hozzátenni, hogy minden ellenünk irányuló kísérlet sikertelenségre van ítélve, mivel biztonságban vagyunk és szövetségesünk, őfelsége, a török szultán flottájánál tartózkodunk” – olvasta Christenek. – Hát ebben, kegyelmes uram, hazudik a nő… már elhatározott a szultánnal a béke, és a szultán most nem fogadja magához … Ezt egy fiatal tiszt mondta. Észrevétlenül lépett a kabinba, és már néhány perce benn tartózkodott. Meglepő arca volt: ragadozóra valló orra és jóindulatú, egyszerű, megnyerő mosolya. * A spanyol José Ribas volt az illető, korának egyik legérdekesebb embere. Egy barcelonai kovács fia, Nápolyban szolgált, de valami oknál fogva onnan menekülnie kellett. Orlov orosz szolgálatba fogadta. Oszip Mihajlovics Ribaszt, ahogyan most José Ribast nevezték, Orlov a legtitkosabb megbízatásokra használta. Kora egyik legravaszabb emberének számított. Amikor Szuvorov Kutuzov ravaszságát akarta jellemezni, azt mondta: „Őt még Ribas sem tudná becsapni!” A későbbiek során tengernagy lett belőle, és részt vett Ogyessza megalapításában. * – „Ideje cselekedni – folytatta a levél olvasását Christenek –, különben elpusztul az orosz nép. A nép nyomorúsága láttán együtt

érző szívünk…” – Ne olvasd tovább ezt a hamis levelet! Mi van aláírva? – „Oroszországi II. Erzsébet” – olvasta Christenek. Orlov ismét elkezdett járkálni a kabinban. – Minden adatra szükségem van erről a nőről. – Az őrnagyunk látta az illetőt… Három hónappal ezelőtt átutazóban Velencében járt – mondta Ribas. – Mi? Ezek szerint már régóta tudnak róla? És nekem nem szóltak? Hát miért tartom én magukat szolgálatban? – Azt gondoltam… – kezdte Christenek. – Mi? – Azt hittem, tudja, kegyelmes uram… annyit beszéltek róla… És az újságokban is… – A szóbeszéd meg az újságok a maguk dolga. Az enyém pedig a flotta! – Elnézést, kegyelmes uram. – És már nekem mer írni! És ekkor Orlov, mintegy a váratlan gondolattól meglepődve, megállt. Végezetül azt mondta: – És ha nem ő?! Ha nem ő írta? Christenek a grófra meredt. – Ó, a ravaszok – kezdett el járkálni ismét a kajütben a gróf. – Nem véletlenül barátkozik Montagu Panyin gróffal… És ha ezt a levelet ennek a gonosz nőnek a nevében a pétervári ellenségeim írták? A császárnő iránti hűségemet akarták ellenőrizni? Avagy, ami még rosszabb: nem akarnak-e egyszerűen befeketíteni az uralkodónő előtt? Azonnal! Azonnal megtudni, hol van ez a nő! És kapcsolatba kell lépni vele, hogy leleplezzük ellenségeim mesterkedéseit! A gróf a szótlanul álló Ribasra nézett, és kurtán megkérdezte: – Hol van a nő?

Ribas nem csodálkozott – mintha várta volna a kérdést. – Azt hiszem, Raguzában. A legutóbbi kósza hírek szerint… – Nincs szükségem kósza hírekre, Oszip Mihajlovics, ha van ember, aki pontosan tudja. – Ki az az ember, kegyelmes uram? – Sir Montagunak hívják. Egy hintóval éppen a Velence felé vezető úton vágtat… Ribas szó nélkül felállt.

A SZEREPLŐK: RIBAS Ribas a Velencébe vezető úton vágtatott lóháton. A nap nyugodni készült, enyhült a hőség, friss szél fújt a tenger felől. A kis város a régi dómjával szendergett a hegyen a lemenő nap fényében. De Ribasnak most kisebb gondja is nagyobb volt a szépségeknél – űzte, hajszolta a lovat az úton. „Milyen érdekes… – gondolta Ribas. – Úgy tett, mintha először hallana a nőről. Márpedig egy fél éve róla írnak az összes újságban, róla beszélnek minden szalonban. Természetesen tudott róla… Sőt feltételezte, hogy az majd hozzá fordul. Mert hát kihez máshoz fordulhatna? A gróf a leghatalmasabb és a legkegyvesztettebb. És ő rendelkezik a flottával s hozzá óriási pénzösszegekkel… Szórakozásból elsüllyeszthet egy fregattot… S közben meg van neki tiltva, ami mindenkinek megengedett – hogy visszatérjen a hazájába. Azt mondják, parancs van rá, hogy tartóztassák fel a határon, amennyiben az uralkodónő engedélye nélkül…” Ribas előrenézett: messze, nagyon messze egy hintó haladt az úton. Ribas megsarkantyúzta a lovát. „Tehát tudott róla – folytatta gondolatait Ribas. – Következésképpen terve is volt. A terv első részét ma elmondta: meg kell tudni, hol van a nő, és kapcsolatba kell lépni vele. Miért? Úgy döntött, azt mondja, kideríti, nem akarják-e befeketíteni az uralkodónő előtt. Ha valóban ettől fél, akkor veszélyes dolog találkoznia vele… Nem, ez az ember valójában senkitől sem fél – sem Istentől, sem ördögtől… Vajon nem a hazardírozási vágy tört ki belőle: egy uralkodónőt már trónra segített? Jaj, Ribas, csak óvatosan: át kell látnod az egész játékot, mielőtt részt veszel

benne.” Sir Edward Montagu hintaja Velence felé vágtatott… A távolban egy lovas tűnt fel az úton. A lovas közeledett. – Szerintem, üldöznek bennünket, sir – szólalt meg a lakáj a kocsihágcsón. – Igen, üldöznek bennünket – válaszolták rendíthetetlen nyugalommal a hintóból. Ribas a hintó mellé ért. – Álljon meg, mylord! Megbízatásom van őkegyelmessége Orlov gróftól! Montagu nem válaszolt, csak figyelmesen nézte Ribast a hintó ablakából. Egy darabig szó nélkül haladtak egymás mellett. Ribas nehezen lélegzett, de továbbra is hajszolta a lovát. – Sajnos nincs lehetőségem megállni, fiatal barátom – szólalt meg végre a kocsi ablakában Montagu –, mert sietek Velencébe… De útközben kész vagyok meghallgatni önt. – És szokásos gúnyos mosolya ismét megjelent az angol ajkán. – A gróf azt parancsolta, tudjam meg, hol tartózkodik annak a küldeménynek a szerzője, amelyet ön átadni méltóztatott. – Úgy tűnik, uram, ön külföldi Oroszországban… – És kérdőn a lovasra nézett. – Ribas vagyok. – Mostanság sok külföldi áll orosz szolgálatban, Ribas úr. Nekik parancsolhat a gróf. Nekem azonban egyelőre nincs szerencsém…. És Montagu kiadta a parancsot: – Előre! Az előlovas a lovak közé csapott, a hintó vágtatni kezdett az úton. Ribas is megsarkantyúzta a lovát, és folytatta a beszélgetést az angollal. – Nekem feltétlenül, mylord… – Ribas kapkodta a levegőt. –

Nem mehetek vissza információk nélkül. – Milyen érdekes helyzet: ön nem mehet vissza információk nélkül. Én pedig nem adhatom meg őket. Mit csináljunk, kedvesem? Ribas elmosolyodott. És előkapta a pisztolyát. A hintó megállt. – Nézzen hátra! – mosolygott az angol. Ribas tarkójára egy pisztoly csöve meredt. Ribas hangosan felkacagott. – Ezek szerint már csak arról kell megbizonyosodnunk, ki lő elsőnek. Ha én, akkor ön hal meg, ha egyszerre, akkor mindketten meghalunk, és csak a harmadik esetben halok meg egyedül én. Mivel számomra nincs más lehetőség, kénytelen vagyok megbizonyosodni. Önnek azonban van: mindössze egyetlen szó. És ebben az esetben ön legalább egyikünket megmenti… Nem tréfálok, mylord. Rövid hallgatás után a hintóból azt válaszolták: – Ön még sokra viszi, Ribas úr… A hölgy Raguzában van. És a hintó továbbvágtatott az úton. * Miután Livorno elragadtatott lakóinak bemutatta a çeşmei csatát, Orlov elutazott Pisába. Rég megunta már Livornót, és a kiváló Orlov gróf most Pisában lakott az elragadó Nervi palazzóban. A gróf dolgozószobájában Ribasszal beszélgetett. – A hazafelé vezető úton betértem Livornóba – jelentette Ribas –, ellenőriztem az angol közleményét. Arról van ugyanis szó, hogy most Livornóban tartózkodik régi barátunk, Regina raguzai szenátor. A szenátor megerősítette, a nő valóban Raguzában van jelenleg. *

Raguza (ma Dubrovnik) Velencéhez hasonló kicsi állam az Adriai-tenger partján. „A szabad Raguza anya szabad gyermekei” az egész világon kereskedtek. Raguza már régóta török protektorátus alatt állt. 1772-ben Orlov gróf a flottájával behatolt a köztársaság vizeire, és azt követelte, hogy mondják fel a török protektorátust. A törököktől való félelmében ebbe nem egyezett bele a szenátus. Orlov kijelentette, hogy lövetni fogja az ősi várost. A megrémült szenátus követséget menesztett Pétervárra. Katalin nem fogadta a követeket, de a város lövetését megtiltotta… – A hölgy véletlen folytán került Raguzába – folytatta Ribas. – Radziwiłł herceg, lengyel vajdával hajón Velencéből Törökországba tartott a szultánhoz, akivel is szövetséget szándékozott kötni. De az erős szelek a raguzai kikötőbe sodorták… Ma már, mivel mi békét kötöttünk a szultánnal, semmiképpen sem indulhat el ismét hozzá. És így Raguzában tartózkodik. Noha az ön által, kegyelmes uram, megrémített raguzai szenátus minden lehetségest megtesz, hogy a hölgy elmenjen a városból. A szenátus félelme oly nagy, hogy a szenátorok értesítették Pétervárt a hölgy megjelenéséről. – Ez szép! – kacagott fel Orlov. – Tehát már Péterváron is tudnak róla. Mi tudjuk meg utolsóként… Miért tartom én önt szolgálatomban? – Pétervárról azt válaszolták, hogy nincs szükség rá, hogy a csavargó nőre odafigyeljenek… – Ráismerek Panyin gróf nagylelkűségére! Christenek egy őrnagyi egyenruhát viselő, életvidám, kövér urat vezetett be a terembe. – Tucskov vagyok – mutatkozott be az őrnagy. – Tehát láttad a nőt Velencében? – kérdezte Orlov. – Igenis, kegyelmes uram. Magának a francia követnek a házában lakott.

– Hát hogyan is lehetne a franciák nélkül? – mosolygott Orlov. – Ez a követ a figyelem olyan jeleivel vette körül, amilyen egy uralkodó személyt illet meg. Érintkezett vele Karol Radziviłł lengyel herceg és Potocki gróf is. Sok lengyel érkezett a nővel. Mindnyájan nagy bajuszt viselnek és karddal hadonásznak. Azt mondják, hamarosan Oroszországban leszünk az orosz nagyhercegnővel, amint az Dmitrij cáreviccsel is történt. És még más förtelmes dolgokat mondtak, nem akarom elismételni. – Nem is kell elismételni… inkább azt mondjad, ami az ügyre tartozik. – Megismerkedtem két lengyellel: Czernomskival és Domańskival… Mekkora bajuszuk van… – Jól van, a bajuszukat már mondtad. – Leültem velük kártyázni… – Mindent elveszítettél? – mosolygott Orlov. Az őrnagy sóhajtott: – Ott volt még a francia de Marine márki is, jaj, micsoda vad, kártyás ember. A nő szolgálatában áll. Teljesen kifosztott. És akkor bejött a hölgy… Jött… mögötte a hofmarsall, merthogy hercegnő. – Várj! – szakította félbe Christenek. – Azt mondtad, hogy Oroszország nagyhercegnőjének titulálják. – Mintha titkos származása szerint lenne Oroszország nagyhercegnője, a vőlegénye után azonban – merthogy férjhez készül – hercegnő. A lengyelek rám kiáltanak: Csókolj kezet törvényes uralkodónődnek, én azonban csak köptem egyet… Pfuj! – ennyi a válaszom nektek. Az őrnagy elhallgatott. – Ennyi az egész? – mosolygott Orlov. – Ennyi, kegyelmes uram. Még szerencse, hogy épségben megúsztam, mert még lekaszaboltak volna.

– Rendben van, jól válaszoltál. Csak az a baj, hogy keveset tudtál meg – mondta komoran Orlov. – Na és hogy néz ki… milyen az arca? – Rosszat nem mondhatok… Nagyon szép. A haja sötét, a szeme ég… Egy pillanatra sem ül le, állandóan mozog, állandóan rohan… – Tetszett? – mosolygott Orlov. – Az ember csak jól figyeljen oda, mert még elbájolja – nevetett az őrnagy –, csak nagyon sovány, egyáltalán nem telt a teste… Az őrnagy távozása után Orlov azt mondta: – Valami azt súgja, egy szoknyás Pugacsovval fog meggyűlni a bajunk, miközben Panyin nagylelkűsködik… És Christenekre parancsolt: – írjad! Fel-alá járkálva a szobában a gróf diktálni kezdett: – „Legkegyelmesebb Uralkodónőm! Két legkegyesebb levelét volt szerencsém megkapni. Van szerencsém gratulálni a törökökkel kötött sikeres békéhez, császári felség, egész Oroszország édesanyja. Felséged meg kívánja tudni, hogyan reagáltak az idegen országbeli miniszterek ennek a békekötésnek a hírére…” Orlov megállt, és azt mondta Christeneknek: – Hozzánk írt levelében az uralkodónő elmondja, hogyan kell reagálniuk. Ezt mind szóról szóra írd át a mi levelünkbe. Mert, amit a mátuska gondol, az az igaz. És folytatta a diktálást: – „A napokban, mátuska, levelet kaptam egy ismeretlen személytől, amelyről késedelem nélkül jelentést akarok tenni neked. Ezt a levelet mellékelem, amiből is minden világos lesz. Olvasd el a levelet figyelmesen, mátuska, azt hiszem, a Pugacsovtól kapott hamis levelek nagyon hasonlítottak erre a levélre. Nem tudom, létezik-e ilyen nő vagy sem. Amennyiben létezne, követ

kötnék a nyakára és a vízbe vele… Én semmit sem válaszoltam a levelére, de a következő a véleményem: amennyiben igaznak bizonyul, hogy létezik ez az izgága nőszemély, megpróbálom a hajókra csalni, és aztán elküldöm egyenesen Kronstadtba. Szentséges lábai elé vetem magam és maradok örökre rabszolgai odaadással.” „Mekkorát fordított a dolgon – gondolta Ribas elragadtatva. – És már feledve az ellenségei, akik be akarják feketíteni! Most, mint kiderül, csak azért akar találkozni vele, hogy a hajókra csalja! S mindaz, amit azért tesz, hogy találkozzon az izgága nővel, csakis az uralkodónő szolgálatában történik… De hogyan akar találkozni vele?” Ribas arcán őszinte csodálat tükröződött. Orlov hirtelen Ribasra meredt, és azt mondta: – Jaj, Ribas, te ravasz spanyol, félek, hogy egyszer még felakasztanak! – Az erősét felakasztják, a gyengét megölik, a ravaszt pedig megteszik parancsnoknak. Ez nálunk szállóige, kegyelmes uram – mosolygott Ribas. – Tehát, Oszip Mihajlovics – szakította félbe a gróf –, elmész Raguzába. És mindent… de mindent megtudsz róla. Honnan származik? Kik az összeesküvő társai? Hazánkban kivel áll kapcsolatban? Ám, ami a legfontosabb – ki ő? Megértetted? Nekem mindent tudnom kell… Ne kerülj a szeme elé! És légy óvatos. – Mindig óvatos vagyok, kegyelmes uram, amikor nővel van dolgom. Mert a nő a bűn fészke. Apám mindig azt mondta: „Ha megnősülsz, verd a feleséged.” Én hülye pedig megkérdeztem: „Ugyan miért verjem, ha semmi rosszat nem tudok róla?” „Nem baj – válaszolta apám –, ő tudja!”

A SZEREPLŐK: KATALIN AZ URALKODÓNŐ MUNKANAPJA Piszkos hajnali szürkület Péterváron 1772 novemberében. A Téli Palotában, a császárnő lakosztályában, egy óriási ágyban egy már nem fiatal nő, Sofia Augusta Frederika Anhalt-Zerbst hercegnő alszik, akit II. Katalin orosz cárnőként ismer a világ. Most negyvenöt éves. Stettinben született, ahol apja, a számtalan német hercegek egyike porosz szolgálatban egy ezred parancsnoka volt. Tizennégy éves korában Oroszországba hozták, és férjhez adták Péter Urlich holsteini herceghez, akit Erzsébet császárnő Pjotr Fjodorovics néven az orosz trón örökösének nyilvánított. Sofia Frederika is felvette az ortodox hitet, és a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta. Tizenkét évvel ezelőtt palotaforradalmat hajtott végre, és II. Katalin néven Oroszország uralkodója lett. * A palota harangozója hatot kondított a haranggal. Katalin kikel ágyából. A császárnő napja mindig ugyanabban az időben kezdődött – reggel hat órakor. Katalin az ágy melletti kosárhoz lép: csipkés rózsaszín kispárnákon egy kutyacsalád alszik – két kis termetű angol agár. * Négy évvel ezelőtt Katalin vállalta, hogy Oroszországban ő kapjon elsőként himlő elleni oltást. És ezzel példát mutasson alattvalóinak. Ez merész tett volt, mert a következményeket nem ismerték eléggé. De a felvilágosult császárnő köteles volt így

cselekedni. És kockáztatott – barátai, a francia filozófusok legnagyobb elragadtatására. Az oltást végző angol orvos ennek az eseménynek az emlékére ajándékozta neki a kutyákat. * Katalin felkölti a kutyákat, egy ezüst talpas tálból kekszet ad nekik. A törpe agarak álmosan esznek… A hálószobába belép egy csúnya, idős nő. A nevezetes Marja Szavvisna Perekuszihina – őfelsége első komornája, bizalmasa és minden titkok őrzője. Ő tudta meg elsőként, ha kegyvesztett lett egy kegyenc és megjelent egy másik… Ő az uralkodónő szeme és füle a palotában. * – Hova lett ez a Katyerina Ivanovna? – kérdezte Marja Szavvisnától ingerülten Katalin. – Már tíz perce várjuk. – Miért zsörtölődsz már korán reggel, mátuska? – kérdez vissza szigorúan Marja Szavvisna. Katalin engedelmesen elmosolyodik, kedvesen néz Marja Szavvisnára – neki meg van engedve, hogy így beszéljen a császárnővel, e mellett az asszony mellett Katalin szívesen érzi magát ismét kislánynak. * „Senki sem áll közelebb hozzám ennél az egyszerű, tanulatlan asszonynál. Tudom, hogy szeret engem. Korunkban, amikor a férfiak annyira hasonlítanak a nőkre és az udvari karrierért készek eladni magukat, hány híres udvaronc akarta feleségül venni Marja Szavvisnát! Mindet visszautasította. Nem akart elhagyni engem… Amikor beteg vagyok, ő ápol engem. Amikor pedig ő betegszik meg, én nem mozdulok el mellőle. A közelmúltban mindketten betegek lettünk. Ő eszméletlenül feküdt. Én pedig lázasan az ágyához vonszoltam magam… És meggyógyítottam! Mert ha ő

meghal, senkim sem marad!” * A mosakodáshoz szükséges aranyozott tállal és aranyozott kancsóval bejön az álmos kalmük lány, Katyerina Ivanovna. Katalin mérgesen kiveszi kezéből a kancsót, és mosakodáshoz lát. – Elaludtam, mátuska, mit tehetek – mondja sóhajtva a kalmük lány. – Rendben van, rendben van! De ha férjhez mész, majd eszedbe jutok. Az urad majd nem olyan lesz, mint én, az majd megmutatja neked, mit jelent elkésni – mondja Katalin gyors mosakodás közben. A kutyák a lábánál szaladgálnak. * Ez a jelenet holnap és holnapután is megismétlődik. De a kalmük lányt Katalin nem kergeti el, Katalin türelmes és udvarias a szolgákkal. Nem felejti el, hogy nemrég el akarta törölni a jobbágyságot. De nem tette. * – Legyen olyan jó, Katyerina Ivanovna, gondoskodjon, hogy ne felejtsék el behozni a dohányszelencét és hogy a kedvenc dohányomat tegyék bele… * A nagy malachitóra reggel hat óra húsz percet mutat… Katalin átment a dolgozószobájába. Gyorsan megiszik egy csésze kávét, hozzá kétszersültet harap és megeteti a kutyákat. A kutyusok élvezettel rágják a kétszersültet és nyalják a tejszínt. – Most pedig menjetek Isten hírével… A kalmük lány meg a komorna kimegy. Katalin kiengedi a kutyákat sétálni. Kulcsra zárja az ajtót. Az asztalhoz ül.

Ez a személyes munka ideje. Ez alatt a három óra alatt, reggel kilencig rendszerint leveleket ír kedves partnereinek – Voltairenek, Rousseau-nak és Grimm bárónak. Vagy feljegyzéseket készít a memoárjaihoz… Vagy színdarabot ír. Azt beszélik, van egy titkos szerzőtársa – Novikov, az író, a felvilágosodás híve és Voltaire követője. Eltelik valamennyi idő, és az uralkodónő börtönbe csukatja a szerzőtársát. Mert addigra már végbemegy a francia forradalom, és a felvilágosult uralkodónő nézetei megváltoznak. Novikov pedig nem lesz képes megváltoztatni a nézeteit. Az ügyefogyott írója! Egy francia dalocskát dúdolgatva Katalin hozzálát a levélíráshoz. Ragyogó a hangulata: túl van az utóbbi évek szörnyűségein. * „Micsoda évek voltak: Franciaország háborúra bujtogatta Törökországot… Én győzelmet győzelemre arattam, de Versailles a vérontás folytatására sarkallta a szultánt… Lengyelország lázongott… Nemrég arra kértek, mondjam meg, mi lesz Európa országaival ezer év múlva. Lengyelország neve mellé egyetlen szót írtam: „lázong”… A slachta, a lengyel nemesség! Nem akarták királynak barátunkat, Poniatowskit – fellázadtak. És mit értek el vele? Poroszország és az osztrák udvar azt javasolták, osszuk fel a lengyel földet, míg a slachta, a lengyel nemesség egymást gyilkolja a belviszályban. És részt kellett vennem benne… Különben nélkülem történt volna a felosztás. Akkor meg jött Pugacsov: a fél birodalomra kiterjedt a lázadás. Hála legyen Istennek, mindennel megbirkóztunk. A törökökkel megköttetett a győztes béke. A gonosztevőt is elfogták, és kivégzését várja. Pedig egy évvel ezelőtt nemesek lógtak az akasztófákon, és Moszkvát a vérszomjas parasztok bevonulása fenyegette.”

* Katalin letette a tollat, felvett egy lapot az asztalról – az új kegyenc, Grigorij Potyomkin levelét. Gyöngéd mosollyal olvassa. És szokása szerint széljegyzetekkel látja el a szerelmes levelet, mint a hivatalos, állami iratokat. „Engedd meg, Galambocskám, hogy kimondjam, amit gondolok” – olvassa Katalin. „Megengedem” – írja a lap szélére. „Ne csodálkozz, ha nyugtalan vagyok szerelmünk miatt…” „Légy nyugodt” – írja Katalin a levélre. „Számtalan jótéteményeden kívül a szívedbe fogadtál. És én egyedül akarok ott lenni.” „Egyedül vagy és maradsz” – írja Katalin. „Mert senki sem szeretett ennyire téged…” „Látom és hiszem.” „Ne felejtsd el: én a te teremtményed vagyok, és azt szeretném, ha nyugalmamról te gondoskodnál. Ámen.” „Hagyd megnyugodni az érzelmeket, hogy azok maguk fejthessék ki hatásukat – összegzi véleményét a szerelmes levélen Katalin –, az érzések gyöngédek, és hidd el, megtalálják a legjobb utat. Ámen.” Katalin felsóhajtott: – Annyi tollat használok el, hogy a szolgák már nagyon haragszanak, hogy minduntalan újakat kérek: imádok írni… Kinyitja a Nagy Péter arcképével díszített szelencét, és élvezettel szagolgatja a dohányt. Itt az ideje, hogy hozzákezdjen a legfontosabbhoz. Ma nekilát a legfontosabb munkának – elkezdi írni a memoárjait. Egész életében írni fogja papírdarabokra, hogy később majd összerakja őket. De nem rakja össze. Visszaemlékezéseit Pál számára írja, aki az ő és az általa

megdöntött császár fia. Tettei igazolására írja. Fel s alá járkál a szobában. – Mivel kezdjem? A mottóval kell kezdeni: „A szerencse nem olyan vak, amilyennek az emberek általában gondolják. A szerencse leggyakrabban a személyes adottságok, a jellem és a viselkedés eredménye. Hogy ezt jobban bebizonyítsam, két találó példát hozok fel: magamat és a férjemet, III. Pétert és II. Katalint… Én tizennégy éves voltam, amikor férjhez mentem, ő pedig tizenhat, de ő nagyon gyerekes volt…” * A kislány egy arannyal kivarrt kabátot viselő fiú felé lépked, ijedt szemekkel nézi a fiút. Az pedig váratlanul nyelvet ölt rá és kacag. A kislány és a fiú megnyitja a bált. Menüettet táncolnak… * Azután a férfit elvitték. Orlov óriási alakja a lovon. A hintó a leeresztett függönnyel és gárdistáktól körülvéve… Mind a mai napig erről álmodik éjjelente. * Katalin járkál a dolgozószobában. „Nem akartam a halálát, mint ahogy a szerencsétlen Lengyelország felosztását sem akartam, de… De meg kell értened, fiam: amikor én átvettem a trónt, a flotta a teljes elhanyagoltság, a hadsereg a teljes ziláltság állapotában volt, tizenhétmillióra rúgott az államadósság, és kétszázezer paraszt nyíltan lázongott. Ám a legnagyobb bajt az agyakban uralkodó bizonytalanság jelentette. Hiszen orosz földön három uralkodó volt akkor… Én szeretem ezt az országot és imádom a nyelvét. Nagyra értékelem az oroszok fizikai adottságait – a testalkatukat, az arcukat. Az orosz hadsereget a világ legjobb hadseregének tartom. Teljes szívemből

elfogadtam az ország vallását. Gyalog zarándokoltam el Rosztovba. Gyűlölök magamban mindent, ami német. Még az egyetlen fivéremnek is megtiltottam, hogy meglátogasson Oroszországban. Azt mondtam neki: »Oroszországban így is sok a német.« És ezt tiszta szívből mondtam, mert már rég nem érzem németnek magam. De mindaddig a trónt elbitorló német maradtam… amíg ez a két uralkodó létezett. Két ízes falat minden kalandor számára.” * A zárkában egy törékeny fiatalember sétál. Belép a börtönőr az étellel. A fiatalember az ételre néz és ugat. * „Az egyik uralkodó, Ioann Antonovics, akit még csecsemőkorában fosztott meg a tróntól Erzsébet császárnő, már húsz éve sínylődött Schlüsselburgban. A másik trónfosztott uralkodó pedig a férjem, III. Péter, Pjotr Fjodorovics…” * – Ne méltóztass nyugtalankodni, mátuska. Teljesítjük az akaratodat – nevet Alekszej Orlov. * A ropsai palota. A hálószobában Alekszej Orlov kártyázik az uralkodóval. Gárdistatisztek ülnek körülöttük. * „Tudtam, hogy sok gárdista gyűlt össze Ropsában: Barjatyinszkij herceg, Potyomkin, Engelhardt, Volkov, a színész. De azt nem tudtam, miért vannak ott. És mind a mai napig nem tudom, mi történt ott. Július 6-án egyszerűen benyargalt Barjatyinszkij herceg…” Barjatyinszkij berohant az uralkodónő dolgozószobájába. A lába elé rogyott és a padlón kúszva, részegen sírva azt kiáltotta:

– Baj van, uralkodónőm! * „Tökrészeg volt!” * Barjatyinszkij részeg könnyekkel a szemében a padlón kúszva egyre azt kiabálta: – Nem tehetünk róla, mátuska… Ideges volt… Kártyáztunk… Ideges volt… A lakájba harapott… Azután Aljoska Orlovra támadt… Aljoska mindent megírt, ahogy az történt… Mindent megírt… Kegyelmezz, mátuska! És Barjatyinszkij egy gyűrött papírlapot nyújtott Katalin felé. Katalin az asztalhoz lép és előveszi a dobozból a gyűrött, megsárgult lapot. „Őrzöm ezt az őrültséget, vadságot árasztó, kriksz-kraksszal telefirkált, tisztátalan papírt. Remélem, ha elolvasod, fiam, igazolni fogja anyádat…” Immáron hányadszor olvassa el a szörnyűséges irományt: „Mátuska, Kegyes Uralkodónőm! Hogyan magyarázzam meg és írjam le, ami történt… Higgy őszinte rabodnak. Akár ha Isten előtt állnék, mondom az igazat. Mátuska! Készen állok a halálra! De magam sem tudom, hogyan történt ez a szörnyűség. Elvesztünk, ha te nem kegyelmezel. Mátuska, ő már nincs e világon. De senki sem gondolta volna. De hát, hogy is gondolhattunk volna ilyenre – kezet emelni az uralkodóra! De megtörtént a baj: az asztalnál összevitatkozott Fjodor Barjatyinszkij herceggel. Nem tudtuk szétválasztani őket, és az uralkodó már nem is élt. Magunk sem tudtuk, mit csináltunk. Egytől egyig bűnösök vagyunk. Méltók a halálbüntetésre. Bocsáss meg, vagy minél hamarabb végeztess ki. Nem kedves már ez a világ. Téged megharagítottunk és lelkünket örökre elveszejtettük…”

– Nem büntethettem meg őket, akkor erősek voltak – kiáltja szinte. – Nem büntethettem meg őket! Ott áll Katalin fekete ruhában, szenátoroktól körülvéve… „Őszinte részvétet éreztem és sírtam az uralkodó ily gyors halála miatt, mert szívemben sohasem voltam bosszúálló. Nyikita Ivanovics Panyin és a Szenátus arra kértek, hogy ne adjam át magam a bánatnak és ne vegyek részt a temetésen, nehogy tönkretegyem az egészségemet, amire akkor oly nagy szüksége volt a hazának. És nekem engedelmeskednem kellett a Szenátus parancsának. Sajnos mindjárt a temetés után megalapozatlan hírek keltek szárnyra. Ezekből született meg a későbbiekben Pugacsov, aki az elhunyt uralkodónak adta ki magát…” Katalin megint letette a tollat. Fel s alá járkál a szobában. „Jegyezd meg, fiam: az uralkodónak határozottnak kell lennie… Hogy véghezvigye, amit kell… és amit időnként annyira nem szeretne véghezvinni. Határozottság – ez a szerencsés ember legfontosabb tulajdonsága. Csak a szerencsétlenek és gyengeelméjűek határozatlanok…” * A törékeny fiatalember körbejár a zárkában. Dühösen járkál, mint vadállat a ketrecében… * „A másik uralkodóval valahogy magától megoldódott a helyzet… Elmentem Schlüsselburgba, hogy meglátogassam és megkönnyítsem a helyzetét a szerencsétlennek…” A zárkában Katalin, a börtönőr Csekin főhadnagy és az a bizonyos törékeny fiatalember. Katalin szomorúan, jóindulattal nézi a fiatalembert. – Állj fel az uralkodó előtt! – kiált rá váratlanul a fiatalember. Katalin mintha nem hallaná, továbbra is szomorúan nézi.

– Igazad van. Csak a testem a Ioanné, Oroszország kijelölt uralkodójáé. A lelkem pedig Szent György lelke. Ezért látni se akarlak benneteket, undorító teremtmények. És hirtelen rettenetesen hangon felüvöltött: – Vonulj kolostorba! Amíg nem késő, te rabló! * A császárnő Nyikita Ivanovics Panyin gróffal beszélget. * Nyikita Ivanovics Panyin gróf, a Külügyi Kollégium vezetője Katalin egyik legközelebbi munkatársa uralkodásának első éveiben. – Csekin főhadnagy jelentette, hogy a fogoly teljesen megőrült – mondja szomorúan Panyin. – Hamlet herceg is őrültnek nyilvánította magát – mosolyodik el Katalin. – És elhitték neki. – Testileg azonban erős – veti közbe Panyin mintegy az előbbiektől függetlenül –, csak az emésztésével szenved, amikor telezabálja magát. Jaj, nagyon oda kell figyelni, nehogy hirtelen megpróbálja valaki kiszabadítani! Különösen veszélyes, ha felséged el méltóztatik utazni Pétervárról. Akkor könnyen akadhatnak vállalkozók. Bár erre az esetre megvan az utasítás: azonnal végezni kell a fogollyal… Jaj, nagyon félek, nehogy történjen valami, amikor felséged elutazik a fővárosból… * Katalin megint elkezdett járkálni a dolgozószobában. „Aztán én elutaztam a Baltikumba. És ott értesültem, hogy valami gonosztevő, Mirovics főhadnagy megpróbálta kiszabadítani a szerencsétlen Ioannt. És végrehajtották az utasítást…” * A zárka… Ioann a padlón fekszik – a törékeny, élettelen teste.

Fölötte ott áll a hosszúra nőtt Csekin. Sóhajt egyet, és lábánál fogva a zárka sarkába húzza a holttestet. * Panyin jelenti a császárnőnek: – A szenátorok nem hiszik, hogy Mirovics egyedül cselekedett volna… meg akarják csiklandozni a bordáit, meg akarják kínozni, hogy megtudják, kik a társai. Katalin elfordította szemét Panyin könyörgő tekintetéről. * „Megparancsoltam, hogy beszéljék le a dologról a szenátorokat. És Mirovicsot kínzások nélkül végezték ki. Így aztán nem is tudom, hogy Panyin szervezte-e a Mirovics-féle összeesküvést, hogy kéretlen segítségként megszabadítson engem a szerencsétlen Ioanntól. Avagy Mirovics segítségével ezt a gyengeelméjűt akarta trónra ültetni, hogy megvalósítsa esztelen vágyálmát – alkotmányos monarchiává alakítsa Oroszországot… Avagy valóban semmi köze sem volt ehhez az összeesküvéshez… Jobbnak láttam, ha nem tudom meg az igazat. Nagyon kevés olyan emberem van, mint Panyin gróf…” Panyin elmosolyodó arca… * ,,Ő fordult elsőként szembe az Orlovokkal. Elsőként értette meg, mennyire terhemre vannak. Sajnálom, hogy mind a mai napig nyugati típusú monarchiáról ábrándozik. Túlságosan sokáig volt követ Svédországban. De mindig tudni fogom, hogy Panyin gróf kiváló ember…” * Katalin ír: „Sem III. Péter, sem pedig Erzsébet nem készítettek fel nekem minisztereket, akik meg tudták volna oldani az ország előtt álló új

feladatokat. Megelégedtek a felfújt középszerrel. Én egy egész csapat kiváló embert vontam be a kormányzásba. És megadtam a lehetőséget, hogy nagy dolgokat vigyenek véghez, mert tudom, hogy nemcsak az emberek csinálják a dolgokat, hanem a dolgok is csinálják az embereket…” * „De jaj, ezek a »kiváló emberek«! Ezek a Panyinok, Orlovok… Mindig megvannak a saját céljaik. És e célok érdekében harcolnak egymással, nekem pedig közöttük kell táncolnom és vigyáznom, hogy mindegyik új nagyszerű embernek« meglegyen az elég erős vetélytársa. Ám a birodalom megerősítése céljából inkább egyszerűen szorgalmas emberekre van szükség. Végrehajtókra… És most ezek az emberek az én támaszaim. A kiválóakból pedig éppen elég nekem most Grigorij Alekszandrovics Potyomkin.” * Az óra a kandallón kilencet üt: az órán lévő hölgy és gavallérja menüettet táncol. * Letelt a saját munkára szánt idő. Elérkezett az állam ideje. Katalin visszamegy a hálószobába. Bő fehér pongyola és fehér tüll főkötő van rajta. Belép a titkár egy csomó irattal. Meghatározzák a napi munkarendet. Meghallgatásra kerülnek a legfontosabb jelentések. Katalin felteszi a szemüvegét. – Magának még nincs szüksége erre a segédeszközre? – kérdezi gúnyos mosollyal a titkártól. – A mi látásunk nagyon megromlott a haza hosszas szolgálatában… A hálószobába bejönnek a méltóságok és a rendőrfőnök. Katalin éppen a végtelenül sok ügyirat aláírásával foglalkozik,

amikor megjelenik egy középkorú, kellemes, nyugodt, udvarias férfi. Alekszandr Alekszejevics Vjazemszkij az illető. Az új végrehajtó bürokraták közül való. A legfőbb ügyész. A retrográd párt lelke, gyűlöli a reformokat és ellensége minden külföldi befolyásnak. Ő azért ilyen, mert az uralkodónő azt akarja, hogy a reformokat kedvelő és a külföldi hatást pártoló Panyin grófnak meglegyen az ellensúlya. Katalin az egyensúlyt szereti. * Nézze át a napi tervet, Alekszandr Alekszejevics… * A kandallón az óra tizenkettőt ütött. A hivatalos öltözőjében Katalin befejezi a toalettjét. Egyszerű, bő, „moldvai szabású” ruhát visel. Kozlov, az öreg fodrász elkészíti az uralkodónő frizuráját. A fül mögé lökni kerül, a hajat felfelé fésüli, hogy jól érvényesüljön a magas homlok. És semmi ékszer. Katalin most az ország kormányzója. A frizurába szúrják az utolsó hajtűket. Közben Katalin államügyekben dönt. Az öltözőben magas rangú tisztségviselők tolonganak. Belép Panyin gróf. – Csak nem történt valami, Nyikita Ivanovics? Szokatlanul korán kelt ma – mondja csúfondárosan az uralkodónő. – Levél érkezett, felség, Alekszej Grigorjevics gróftól Itáliából. – A külföldi posta felbontását két órára tűztük ki – nem fogjuk felborítani a rendet. Panyin szó nélkül meghajol. * „A napokban tréfálkoztam: találgattam, ki mitől fog meghalni. Panyinról azt mondtam: »Ez az ember két okból halhat meg – vagy sietnie kell vagy korán kell felkelnie^ És ma mégis felkelt. Valami

nagy bűnt követhetett el örökös ellensége, Orlov… Majd’ belehal a türelmetlenségbe, hogy nekünk elmondhassa… Nem baj, tűrjél csak egy kicsit, galambocskám!” * A kandallón az óra egyet ütött – a hölgy és gavallérja a menüettjét járja. Ez az ebéd ideje. Katalin „egyszerűen, szerényen és szűk körben” ebédel. Az óriási, pompás asztal körül vagy húsz főúr foglal helyet. Közöttük ott van Panyin, Vjazemszkij, Golicin, Kirilla Razumovszkij. Az uralkodónőtől jobbra eső helyen nem ül senki. Ez a kegyenc helye. Potyomkin, a jelenlegi kegyenc Moszkvában van. * „Régebben kiváló emberek ültek ennél az asztalnál, most végrehajtók ülnek. Talán csak Panyin gróf őrizte meg gyerekes szenvedélyét, hogy a saját véleményét hangoztassa. Hasznos dolog a birodalom nehéz napjaiban, de amikor rendben mennek a dolgok, nincs rá szükség. Manapság egyetlen dolog miatt tartom: hogy részt vegyen az udvari intrikákban. Mert, amíg ők egymással harcolnak és gyűlölik egymást, én erős vagyok… Tehát valamit készít Orlov ellen. Mi pedig megmutatjuk, mennyire értékeljük a grófot – és ezzel kissé felingereljük Panyint. Ezek a kiváló emberek oly könnyen gyermekké lesznek, amikor egymással harcolnak…” * Az asztalnál államügyekről folyik a beszélgetés. – Megírtam Orlov grófnak egy levélben – mondja Katalin –, ki hogyan fogadja megítélésem szerint a törökökkel kötött békénket. Az angolok természetesen örülnek, ők a szövetségeseink. A többieknek azonban különböző szempontjaik vannak… A franciák

nagyon szomorkodnak, mert nem hatott a méreg, amit bevetettek. És a porosz Frigyesnek sem sikerül a továbbiakban idegen földeket megkaparintania, amint ezt tette, amíg mi a törökökkel harcoltunk… És most türelmetlenül várom a gróf válaszlevelét. Nagyra értékelem pontos ítéleteit… – És mindezt úgy mondja, hogy közben Panyint nézi. – Egyébként azt hiszem, Nyikita Ivanovics, azt mondta… – Pontosan úgy van, felség. Fontos levelet kaptunk a gróftól – feleli Panyin faarccal –, és ma szerencsém lesz jelenteni önnek… * Az óra délután kettőt mutat. Az uralkodónő dolgozószobájában Panyin gróf és Vjazemszkij herceg. Vjazemszkij herceg szokása szerint hallgat. Katalin és Panyin beszélget. * Most, kettőtől négyig Katalin a diplomáciai postával foglalkozik: az orosz diplomaták, a titkos ügynökök jelentéseivel, az európai uralkodók leveleivel. Négy órára, amikor véget ér a munkanap, Katalin már tíz órát dolgozott. * Panyin lágyan az uralkodónő elé tesz egy küldeményt. – Orlov gróf levele Livornóból. – Legyen szíves a segédeszközömet! A titkár odanyújtja az uralkodónőnek a szemüvegét. – Na, mit ír a gróf? – kérdezi Panyintól állandó kedves mosolyával, miközben felteszi a szemüvegét. – A levél elején a gróf részletesen elmondja, hogyan reagáltak az európai uralkodók a Törökországgal kötött békénkre. És meg kell mondanom, hogy teljes egészében elismétli felséged igaz megállapításait – mondja kifejezéstelen arccal Panyin.

– Ritkán fordul elő, hogy különbözne kettőnk véleménye – mosolyog Katalin. – A továbbiakban pedig… Panyin elhallgat, mert Katalin elkezdte olvasni a levelet. Az uralkodónő arca elvörösödik, felugrik a székről, és elkezd sebesen járkálni a szobában. * „Azt szoktam mondani, hogy az Etna vulkán a kuzinom, mert nagyon lobbanékony vagyok. De el tudom fojtani. Az ilyen pillanatokban soha nem írok alá egyetlen parancsot sem. Csak egyszerűen járkálok és durván káromkodom…” * Katalin rohangál a dolgozószobában, és egy hajtásra kiiszik egy pohár vizet. – Ó, az alávaló… Ó, a bestia… A gyalázatos! Nincs nyugtunk… Éppen hogy megszabadultunk az egyik tolvajtól… Most csinálnak nekünk egy másik Pugacsovot! Mikor lesz ennek már vége?! – Uralkodónőm – kezdi lágyan Panyin –, annak idején én jelentettem a raguzai szenátus ajánlatát, hogy ideküldik a névbitorlót. De ön jószívűségében azt kérte, hogy ne vegyünk tudomást erről a csavargóról, noha nekem akkor más volt a véleményem. – Akkor megtehettük, hogy ne vegyünk tudomást erről a kalandornőről… – Katalin már összeszedte magát, és a megszokott módon beszél, jóindulattal és nyugodtan. – Akkor csak a külföldi újságok írtak a csavargó nőről, amelyeket nálunk Oroszországban, hála istennek, nem kapnak meg. Hacsak a Külügyi Kollégiumban nem. Most azonban ez az alávaló, más nevét bitorolva az orosz flottához merészelt fordulni. Nem akarom, hogy ellenségeink örömére határainkon kívül megjelenjen egy új Pugacsov.

– De itt, felség – Panyin diadalmasan lelassította beszédét –, különösképpen kétségesnek tűnnek azok az intézkedések, amelyeket ebből az alkalomból Alekszej Grigorjevics gróf javasol. Különösen nyugtalanít a grófnak az a terve, hogy kapcsolatba akar lépni a kalandornővel. * „Jaj, »kiváló embereim«! Hogy mennyire gyűlölitek mindnyájan egymást! Ha rátok hallgatnék, mindegyikőtöket ki kellene végeztetnem… De azért most a közepébe találtál – magam is félek! Úgy látszik, Alekszej Grigorjevics csak nem bírta ki. Igen, ő mindig két vasat tart a tűzben!” * Panyin kissé elmosolyodva, várakozóan néz az uralkodónőre. * „Hiába vársz, nem szokásom egyik szolgát kiszolgáltatni a másiknak…” * Katalin kegyesen elmosolyodott. – Alekszej Grigorjevics a legjobb tudása szerint szolgál bennünket, és a buzgalma dicséretes. De egyetértek önnel: egészen más eljárást kell javasolni a grófnak. A raguzai köztársaság eléggé fél tőlünk. Ezért írja meg a grófnak, hogy anélkül, hogy a nővel kapcsolatba lépne, azonnal követelje a szenátustól a kiadatását. És ha ebbe nem egyeznek bele, lövesse a várost. És miután elfogta azt a nőt, ültesse hajóra és küldje Kronstadtba… Katalin Vjazemszkij herceggel maradt a dolgozószobában. A Panyinnal folytatott egész beszélgetés alatt a herceg teljesen csendben maradt. – És te mit gondolsz a dologról, Alekszandr Alekszejevics? – Azon gondolkozom, kire bízzam a vizsgálatot, ha a nőt már

elfogtuk – válaszolta hosszas hallgatás után Vjazemszkij. – Nem szaladsz túlságosan előre? – mosolyodott el Katalin. És rövid hallgatás után hozzátette: – És te valóban hiszel Alekszej Grigorjevicsnek? – Az eszében hiszek, mátuska. Orlov gróf mindig tudja, mi az érdeke. Lehet, hogy nem jön rá egyből, de rájön. El fogja hozni neked a kalandornőt.

EGY TITKOS ÜGYNÖK A XVIII. SZÁZADBAN Éjféli fecskék, intrikák – Köpenyek! – Nagyvilági ármány Szárnyas hősei; köpeny, mely kérkedőn lyukas, Kártyás köpenye s latoré, Kalandorköpeny, Ámor-köpeny. Köpeny, halrajként incselkedő, Köpeny, hajlongó, reszkető, Köpeny, mely azt súgja: – Éji óra! Őrjárat kürtje s a Szajna lágy nesze, Casanova köpenye, Lausun köpenye, Antoinette dominója! (Marina Cvetajeva)

Raguza. Pompás ház áll közvetlenül a tenger partján. A kertben Ribas a házigazdával beszélget. – Hogyhogy megszökött? – csodálkozik Ribas. – Csak úgy egyszerűen megszökött! – kiáltja elkeseredetten a gazda. – Tegnap éjjel még mind itt voltak: a hofmarsallok, bárók, márkik, a hercegnő… Reggel felébredek – sehol senki! Se bárók, se márkik, se fizetség a szállásért és a hintóért. Tönkrementem, tönkrementem! – Nyugodjon meg, kedves barátom… És próbálja elmondani sorjában. – Azzal kezdődött az egész, hogy a hölgyhöz megérkezett az az átkozott de Marine márki… – kezdte elbeszélését a pórul járt gazda. – De Marine márki? – kérdezett vissza Ribas. * Velence.

Egy hét múlva, éjjel nagy tétekben folyt a kártyázás a Nagy csatornától meglehetősen távol eső házban. Egy álarcos férfi ült az asztalnál, vele szemben pedig Ribas. A Ribas melletti arany csomója gyorsan fogyott. Az álarcos állandóan nyert, s közben a nagyban folyó játékot figyelő francia tisztekhez fordulva szüntelenül fecsegett: – Barátom, Lausun herceg egyszer randevút kért egy hölgytől: „Rendben van, kész vagyok találkozni önnel közvetlenül a reggeli mise után.” – „Hogyan? Még tartanak reggeli misét?” – csodálkozott Lausun. Kiderült, hogy soha nem kel fel délután két óra előtt, így aztán mindig csak zárva látja a templom ajtaját. Monsieur, ön elveszített még ötven aranyat! – Szíveskedjen átvenni. – Ribas leszámolta az összeget, és naivan hozzátette: – Azt hiszem, kitaláltam, ki volt az a hölgy… A játék folytatódott. – Épp csak megjelent Párizsban – sóhajtott fel az álarcos. – Milyen szép volt! Ogiński hetman – ő is a hölgy lábainál hevert – azt mondta: „Európa szégyenére csak Ázsia volt képes ilyen tökéleteset szülni.” Akkor mindnyájan azt gondoltuk, hogy Perzsiából jött… – Ide figyeljen, maga őrült, csak erről a nőről tud beszélni? – mondta az egyik tiszt. – És akkor Párizsban Lausun herceg, Ogiński hetman és alázatos szolgájuk elkezdett udvarolni a titokzatos hercegnőnek. De mindnyájunkat nagyon zavart valamiféle Embs báró. És akkor Lausun meg én kiloptuk éjjel a házból a szerencsétlen bárót, és hintón vittük kifelé Párizsból. Amikor először lovat váltottunk, a báró kidugta a fejét az ablakon és ordított, hogy őt elrabolták. Lausun magyarázkodott, hogy ez egy veszélyes őrült. És vittük tovább, mindaddig, amíg meg nem esküdött, hogy a továbbiakban

nem fog zavarni bennünket… – És az álarcos Ribas felé fordul: – Még tíz arannyal jön… Ribas hanyagul eléje tolta a pénzt. Most már csak néhány nyomorult garas maradt előtte az asztalon. – Hogy el van ragadtatva Lausuntól… – mondta váratlanul Ribas. * Lausun herceg a XVIII. század donzsuánja. Húsz év múlva, a francia forradalom idején a guillotine alatt fejezi be életét… * – Ismertem egy embert, aki alaposan rászedte magát Lausunt – folytatta Ribas. – Valamiféle Ribas volt az illető, egy Nápolyban élő agyafúrt fickó. Meg kell mondanom, hogy Lausun akkor egy ördögi szépségű nápolyi kokottba volt szerelmes. Meghívta a hölgyet. Az elment hozzá. A szenvedélytől remegő Lausun erszényt nyújtott feléje. A hölgy pofon vágta: „Kinek néz maga engem, uram?!” És az erszény kirepült az ablakon! Lausun térdre esett és bevetette a híres briliánsait… Fölösleges mondani, hogy a trükköt a hölgy szívbéli barátja, Ribas eszelte ki, aki az ablak alatt állt és elkapta az erszényt… Mindenki nevetett, és az álarcos most már figyelmesebben megnézte a mesélőt. – Hogy mennyi történet szól erről a Ribasról! Nápolyban senki sem tudta megállapítani, mit csinált valójában Ribas, és mi az, amit neki tulajdonítanak. Nyolc párbajt vívott, és mindegyiket más fegyverrel. Ölt párbajtőrrel, pisztollyal, karddal – szerette a változatosságot. Úgy tűnik, a kilencedik párbaj után menekülnie kellett… – Ribas ledobta a kártyát. – Minden pénzemet elveszítettem! Az álarcos maga elé húzta a megmaradt aranyakat. És akkor

Ribas hozzátette: – Nem búcsúzhatok el öntől anélkül, hogy ne osztanék meg önnel egy apró titkot, és ne köszönném meg a játékot. Az álarcos valahogy kedvetlenül távozott Ribasszal. – Azért is szeretem Velencét, mert itt minden előkelő ember álarcot visel. Ez nagyon hasznos, különösen, ha az ember veszélyes szerelmi intrikákra vállalkozik… vagy hamisan kártyázik. – Mit óhajt, uram? – Közölni szeretném, hogy leveheti az álarcot, de Marine márki! Azonkívül pedig rosszul játszik – suttogta Ribas. – Még amikor az elbeszéléseivel eltereli a figyelmet, akkor is látszik, hogyan csal… – Ide figyeljen, tisztelt uram…. – Ribas – így hívnak –, és most adok önnek egy pofont, márki. Ez az első. Kijelentem, hogy hamiskártyás, ez a második. Utána megölöm önt párbajban. Lássa be, hogy a három közül akár az egyik is…. – Mit akar tőlem? – Hasznos kérdés. Megérezte, hogy akarok öntől valamit. Azt akarom, márki, hogy beszélgessen el velem arról a hölgyről, akiről oly könnyelműen mesélt ma. Ez azonban tettetés. Tudom, hogy otthagyta érte a birtokát, Párizst. És megy utána az egész világban. Tehát a kérdés az, hova ment a hölgy Raguzából? – Törökországba. – Kedves márki, azok után, hogy a törökök békét kötöttek Oroszországgal… Ez komolytalan válasz. Megismétlem a kérdést: hova ment? – Két lengyellel, Domańskival és Czernomskival hajóra szállt, és egy héttel ezelőtt ismeretlen irányba elhajózott. – Uraságod nem csak a kártyában csaló és gazember. Ön segített a hölgynek, hogy megszökjön Raguzából az adósságai elől.

Ön fogadott neki hajót. Utoljára kérdezem, márki… – Ribas felemelte a kezét. – Nápolyban van. – Bravó, ez azonban csak próbakérdés volt, hogy ellenőrizzem, hajlandó-e együttműködni velem. Ezt már ön nélkül is kiderítettem! Tehát most részletesen elmond nekem mindent, amit a hölgyről tud. És ne adja önnek az Isten, hogy blöfföljön. – Azonnal? – Sietős korban élünk, márki. Várok. – Legyen átkozott! – Rendszerint így kezdődnek a beszélgetések Ribasszal. Tehát, először Párizsban találkozott vele…

KÉT ELBESZÉLÉS EGY NŐRŐL A versailles-i kastély – a francia királyok nyári rezidenciája. Éjszaka van. A versailles-i kastélypark Bál-ligetében meggyújtották a kandelábereket. Működnek a szökőkutak… És ebben a csillagos ég alatti bálteremben 1772 egyik nyári éjszakáján sok száz gyertya vibráló fényében táncoltak. Fantasztikus harangszerű krinolinok, meztelen vállak, titokzatos fekete szépségtapaszok a hölgyek merész dekoltázsán, lehetetlen cipősarkak, parókák és kabátok… Kényeskedő menüettben mozognak, fenségesen és lassan, mint a hajók. Tovaúsznak a hölgyek toronymagas frizurái. …Harcoló katonákat ábrázoló frizura – a hölgy azt akarja megmutatni, hogy tele van bátorsággal. A malmot és gazdaságot formázó frizura – apró tehenekkel, pásztorokkal, pásztorlánykákkal – álmodozó hölgyre vall. Párbajt ábrázoló frizura: két miniatűr gavallér a hölgy fején tőrrel támad egymásra – ez a hölgy kacéran közszemlére bocsátja sikereit. * A borbély és a szabó a kor hősei voltak. A párizsi toaletteket a legnevesebb festők gondolták ki. „Ha egy hölgynek az a gondolata támad, hogy táncestélyre megy, ettől a pillanattól kezdve ötven művész se aludni, se enni, se inni nem mer ” – írta Montesquieu. * A gáláns évszázad fenséges pompája: élénkpiros, sötétkék, hideg arannyal átszőtt, kabátok és ruhák jelennek meg az új divatú világoskék, fáradtzöld, hervadó virághoz hasonló, lágy testszínű árnyalatokkal – a forradalmat közvetlenül megelőző párizsi divat kedvenc színeivel együtt. Ebben az időben jött divatba a „bolhaszín”. Vagy féltucatnyi

árnyalatát is kialakították. A nevük: „bolhaszín”, „bolha feje szín”, „bolha hasa szín”, „bolha lába szín” stb. Mademoiselle Bertin, Marie Antoinette szabónője divatba hozta a „gyermekágyi lázban égő bolha” színt. Így szórakoztak húsz évvel a guillotine előtt. * Ebből az őrült tömegből kitűnik egy égszínkék ruhás szép fiatal nő, aki frizurájában vérpiros tollakat visel. A tollak! Nemrég hozta őket divatba maga Marie Antoinette. Az új nemzedék sokkolóan egyszerű frizurája. * És még egy pár. Egy smaragdszínű tollakat viselő szépséges ifjú hölgy egy elbűvölő ifjúval táncolja a menüettet: Marie Antoinette és Lausun herceg… Húsz év múlva mindketten a guillotine alatt végzik, mint a most itt táncolók többsége. Most azonban táncolnak… Marie Antoinette valamit súg Lausunnek, és a vérpiros tollakat viselő szép hölgy felé int. – Egész Párizs róla beszélt akkor – sóhajtott de Marine márki. – Engem maga Lausun herceg ismertetett össze vele… A vérpiros tollakat viselő szépség ott áll a versailles-i park hátterében… A szobrok fehér márványa… Égnek a bronzkandeláberek… És 1772 csillagos ege… Lausun kecses meghajlással kezet csókol a hölgynek. – Szeretném bemutatni önnek, hercegnő, a barátomat, de Marine márkit. A márki meghajol. – Őfensége Ali Emete, Volodimir hercegnője… Mikor odébb lépnek, de Marine megjegyzi Lausunnek: – Milyen különös címe van ennek a szép hölgynek.

– Kedves barátom – válaszolja nevetve Lausun –, Párizs jelenleg tele van különös címekkel. Sok a nem létező herceg, nábob, hercegnő. Párizs valóságos Babilon… A hercegnő ragyogó szeme de Marine-ra siklik. * Éreztem, hogy el vagyok veszve! A következő napon elkezdtem tudakozódni, ki ez a hölgy? Azokhoz rohantam, akik mindenkiről tudtak mindent – a párizsi bankárokhoz. * Macé úr, egy divatos sápadtzöld mellényt viselő telt férfi de Marine-nal beszélget. – Párizsban mindenki másnak adja ki magát. Általános a hazudozás – ebből áll egész századunk. És ennek rossz vége lesz. De esküszöm: ő hercegnő. Csak egy nagyon előkelő hölgy képes így szórni a pénzt. Bármennyit ad az ember, mind eltűnik. Én szívesen kölcsönzők neki, s meg vagyok győződve, nem tévedek. Megígérte, hogy kitüntet az Ázsiai kereszt-rendjellel. A rendjelek a gyengéim. * Poncet úr, egy gyűrött, kopott mellényt viselő, epés uraság mérgesen magyarázta de Marine-nak: – Mindaz, amit összefecseg, gyermekmese. Egy livre-et sem adok neki. Helyesebben adok, de nem sokat. Ő most divatban van Párizsban. Nincs jogom lemaradni, ha a többi hülye ad… No meg már tudakozódtam utána. Londonból érkezett Párizsba. Olyan tömérdek pénzt költött ott el, hogy valósággal megrendítette szegény angolokat. Az angol bankárok is tudakozódtak utána. Kiderítettem, hogy egy hozzá nagyon hasonló személy jelent meg két évvel ezelőtt Gentben, ahol is teljesen megbolondított egy fiatal kereskedőt. Az elhagyta a feleségét, gyermekeit, és egész vagyonával együtt megszökött azzal

a személlyel. A leírások alapján nagyon hasonlít egy bizonyos Embs báróra, aki a hölgy házában él, és akit az mindig „kicsi udvara intendánsaként” mutat be. Esküszöm, az is olyan báró, amilyen volodimiri hercegnő a hölgy… – És a következő napon a házában voltam! * Bál Ali Emete házában: a bálterem ajtajánál fehér turbános négerek állnak mozdulatlanul. A hercegnő szárazon és szigorúan odaszól de Marine-nak: – Kövessen, márki! A budoárban dühösen beszélni kezd: – És még azt meri mondani, hogy szerelmes, hogy elveszítette a fejét?! Jaj, maguk franciák úgy tudják elveszíteni a fejüket, hogy nem veszítik el! Szenvedélyük úgy ad gyönyört, hogy megment a szenvedéstől. Szegény fejük, nem tudják, hogy az igazi szenvedély szenvedéssel kezdődik. Miközben engem naponta szerelmes levelekkel ostromol, a bankárokhoz siet – képtelen adatokat gyűjt rólam! Igen, képes a földön maradva repülni! De Marine a hercegnő lábaihoz omlott. – Kedves barátom – mondta a hölgy hirtelen lágyabban –, legközelebb, ha meg akar rólam tudni valamit, megengedem, hogy közvetlenül hozzám forduljon. Huszonegy éves vagyok, ez alatt az idő alatt sok nyomorúságot megtapasztaltam, de ezek nem tettek kevésbé őszintévé… * – A hölgy beszélt, és hitte, amit mond. Mindig elhitte, amit kigondolt… És mindig más volt. Nemcsak különböző nevei, de, esküszöm, különböző arcai is voltak! * A hercegnő arca – gyönyörű fej magas hattyúnyakon…

* – Most egészen feketének látszik a haja, és a szeme olyan lesz, mint a szén – egy perzsa nő… De az ember látja, hogy a haja valójában sötétszőke, az arcán finom pír és szeplők vannak. Szláv nő, esküszöm! Most pedig profilba fordul, és ez a kissé hajlott, ragadozó orr, és az ovális arc… máris olasz nő! Pokoli! – Álljon fel, márki – a hercegnő maga mellé ültette de Marine-t –, én képes vagyok értékelni azt a keveset is, amit az emberek adni tudnak nekem. * – Esküszöm, könny szökött a szemembe. És ha ebben a pillanatban azt parancsolja, öljem meg magam, megtettem volna… Átkozott dolog! * – Talán meg tud bocsátani nekem, fenség? A hölgy a kezét nyújtja, és a márki mélyen meghajolva kezet csókol. – Barátságunk jeléül magam mondom el önnek a történetemet… Ritkán szoktam elmondani… Itt Párizsban biztonságban vagyok, és ez valószínűtlennek tűnik számomra. Ám életem huszonegy éve alatt már megtanultam: az igazság mindig kevésbé hasonlít az igazságra, mint a hazugság És a hazugság mindig igyekszik az igazságra hasonlítani. Bejött egy sápadt fiatalember. – Azt akarom, hogy barátok legyenek. Embs báró – mutatta be a fiatalembert a hercegnő –, ő kicsi udvarom intendánsa. Mielőtt az intendánsom lett volna, a dicsőséges litván seregben vált híressé bátorságával. Sőt kapitányi rangot is kapott. – Mennyire szégyelltem magam a „holland kereskedő”-ről szóló mendemondák miatt. Csak később tudtam meg, hogy a

kapitányi cím használatának jogát Párizsban adták meg a bárónak… Ezer ördög! A hercegnő kérésére adta Ogiński, a litván hetman! * – Most pedig hagyjon magunkra, báró – mondta a hercegnő. És a fiatalember éppoly hangtalanul, ahogy bejött, eltűnt az ajtóban. – Szegény fiú, féltékeny, mert fiatal. Ő még nem tudja, hogy a szerelemnek mindent meg kell bocsátania… – És a hercegnő hallgatott egy kis ideig. – Tehát meg akarja ismerni a történetemet – kezdte nemsokára. – Anyám… Egyébként ez egyelőre nem fontos… – Hogy mennyire tudta ingerelni az embert ezzel a bizonytalansággal! * – Kielben, Holstein fővárosában nevelkedtem. Nevelőimtől megtudtam, hogy a volodimiri hercegek ősi nemzetségéből származom. Hogy családi birtokaimat valamilyen oknál fogva elvették. De később vissza kell kapnom. Azután származásom titokzatos körülményeinél fogva – most nincs itt az ideje, hogy ezekről beszéljek – elfogtak és elvittek Szibériába. Ott még meg is mérgeztek. – A szeme fellángolt, mintha látta volna a múltját. – Ám Isten megóvott: a dadám a határon át Bagdadba menekült velem. Ott Hamed kereskedőnél találtunk menedékre, aki tudott az én igazi származásomról. Az ő házában ismerkedtem meg Alival, a perzsa herceggel. Ő a világ egyik leggazdagabb embere… Könyörgött, engedjem meg, hogy a nagybátyám és pártfogóm legyen, amíg meg nem kapom a születésem folytán nekem járó volodimiri és azovi hercegséget. A saját nevét is rám ruházta – Ali Emete. Később lázongások törtek ki országában. Akkor Londonba vitt. De futárt küldtek utána Londonba: a körülmények

hazaszólították. Óriási pénzösszeget hagyott ott nekem, hogy költsem, és ne törődjek semmivel. Hogy igazi származásomnak megfelelő módon élhessek. És én költöttem és költöm mind a mai napig. Nagyon hamar vissza kell térnie és ki kell fizetnie az én valóban óriási adósságaimat, amelyek után ön érdeklődni méltóztatott. Ez minden, amit egyelőre elmondhatok. – Szeretem – mondta lehajtott fejjel, halkan de Marine. – Nem, barátom. Ezt maga csak képzeli. Szeretni annyit jelent, mint hinni. Amint azt Krisztus mondotta: „Aki engem szeret, az hisz énbennem.” Tanuljon meg hinni… elhinni mindent, amit mondok. – Arcát a boldogtalan márki arcához közelítette, és úgy suttogta: – És amikor én úgy látom, hogy megtanult… – Itt megállt, majd hozzátette: – Egyelőre pedig Embs mellett udvarom intendánsává nevezem ki. * Azt ajánlotta nekem, a világ legfényesebb udvara fényes főurának, hogy egy ismeretlen múltú, ismeretlen nő kifutófiúja legyek! És én… odahagytam a Loire menti kastélyokat, ott hagytam mindenemet, amim volt. Aláírtam a félelmetes összegekről szóló váltóit. És követtem mindenhova! A hercegnő és de Marine visszatért a terembe. – Őkegyelmessége Michal Ogiński, a litván nagyhetman – jelentette be a szolga. A terembe belépett Michal Ogiński. És a hercegnő, a szerencsétlen márkiról megfeledkezve, abban a pillanatban a hetmanhoz sietett. Ogiński szertartásosan meghajolt. * Michal Ogiński az évszázad egyik legkiválóbb személyisége. Zeneszerző, festő, később felírja nevét Lengyelország térképére –

épít egy csatornát, amelyik összeköti a Baltikumot és a Feketetengert. * – Uraim, a herceg most zenei élvezetben részesít bennünket – jelentette be a hercegnő. És a hetman a zongorához ült. * Az Ogińskik híres, ősi nemzetség, a Rurikidák leszármazottjai. Michal Ogiński ősei csernyigovi fejedelmek voltak. A XVII. században elhagyták Ruszt, és a litván fejedelmek szolgálatába szegődtek. Amikor meghalt Erős Ágost lengyel király és megkezdődött a harc a trónért, Ogiński úgy gondolta, ő lenne a legmegfelelőbb jelölt. De Katalin mást akart. Valamikor fiatal korában szenvedélyesen szerelmes volt Stanisław Poniatowski lengyel nemesbe. Katalin mindig hitt a kegyenceinek. Poniatowskit a lengyel trónra ültette. A legelőkelőbb lengyel családok nem ismerték el az új királyt. A Potockiak, Radziviłłek, Branickiak Konföderációt alkottak és polgárháborút hirdettek. Katalin sereget küldött Lengyelországba és szétverte a Konföderációt. Ogiński sokáig ingadozott, de 1771 szeptemberében, mindössze fél évvel az említett nap után fegyverhez nyúlt. Ám egy festő nem mindig jó katona. Stołowicy közelében egy váratlan támadással teljesen szétverték a seregét. Az éjjeli támadás idején az ügyefogyott hadvezér éppen békésen aludt az akkori szeretőjével. S csak egy maroknyi bátor harcos ellenállása mentette meg a fogságtól. De a kincstára, a szeretője, a hetmani pecsét – mind az ellenség zsákmánya lett. A szerencsétlen Ogiński külföldre szökött. Katalint nem hagyta cserben a humorérzéke, és együttérzése jeléül küldött neki egy kisüveg szalmiák-szeszt, hogy

magához térjen, mert Lengyelországban minden vagyonát elvették. És a tegnap még gazdag embernek oda kellett mennie, ahol a konföderánsokat támogatták – Franciaországba, Oroszország ellenségeihez… Itt, Párizsban tudta meg, hogy miközben a lengyel nemesség, a slachta a saját polgárháborúját vívta, a porosz király, az osztrák császárnő és Katalin felosztotta a Rzeczpospolitát. Így igen sok emigráns volt Párizsban. – És a slachta ezen tagjai mind a hercegnő szalonjában gyülekeztek! Ezek a felfújt, koldus lengyelek. Ogiński természetesen melankolikus románcot kezdeményezett a hercegnővel. A férfi állandóan beteg volt, és véget nem érő leveleket küldözgettek egymásnak a hölggyel. A legmegalázóbb az volt, amikor a hölgy velem küldte el a leveleket. És akkor volt egy beszélgetésünk a hetmannal. * Ogiński és de Marine a hetman dolgozószobájában beszélget. – Számunkra, franciák számára Oroszország és Perzsia végtelenül távol van, távolabb, mint a Hold! De ön járt Oroszországban? – Nem is egyszer, márki. – És ez a Volodimiri hercegség, a hercegnő birtoka meg ezek az azovi földek… Ezek léteznek? – Semmiféle Volodimiri hercegség nincs. Létezett a Vlagyimiri fejedelemség, de az nagyon régen volt, a régi Rusz idején, amikor őseim a csernyigovi földeket birtokolták. – Tehát ez mind hazugság? – Ó nem, meg vagyok győződve, hogy egyszerűen allegória. Azok, akik a hölgyet nevelték, féltek megmondani az igazat. Az nagyon veszélyes lett volna számára, így hát előkelő és ősi származására célozva azt mondták neki, hogy volodimiri hercegnő,

vagyis a régi orosz uralkodók örököse. Ami Azovot illeti, az is allegóriában fejezi ki, hogy születésénél fogva őt illeti minden ázsiai orosz föld is. – Ez a költő magyarázata. – A költők, barátom, próféták. – De hát akkor ön szerint ki a hölgy? – Gyanítom, hogy… nem is merem kiejteni az anyja nevét, kimondani, kinek a leánya… Mindenesetre Lengyelországban sokat beszéltek arról, hogy Erzsébet császárnőnek volt egy lánya az Alekszej Razumovszkij orosz főúrral kötött titkos házasságából… Nem véletlen, hogy Ali Kiéiben, Holstein fővárosában nevelkedett. Mert éppen ott, Kiéiben élt akkoriban Erzsébet császárnő kedvenc nővére, Anna. A holsteini herceg felesége volt. Nem, ez nem lehet mind véletlen! – Ekkor értettem meg, miért vonzódik ehhez a lengyelhez! És hogy mivel őrjítik meg… * 1773 májusa. Párizs. Éjszaka van. De Marine békésen alszik. Kivágódik az ajtó. Férfiruhában belép a hercegnő, felrázza az alvó márkit: – Elutazunk! Most azonnal! – Hová? Miért?! – próbálja megérteni félálomban a márki. – Holnap börtönbe csuknak bennünket az adósságainkért. Pontosabban önt, barátom, és szegény Embs bárót. Önök írták alá a váltóimat, és a barátai, Poncet és Macé… Igen, igen, bírósághoz fordultak, az átkozott bankárjai! Egy útiköpenyt viselő fiatalember lépett a szobába. – Ismerkedjenek meg: Valcour de Rochefort gróf, Limburg hercegi udvarának hofmarsallja. *

A de Rochefort Franciaország egyik legelőkelőbb főúri családja. A gróf tönkrement, és Limburg német herceg szolgálatába állt. * – Egyébként – tette hozzá a hercegnő hanyagul – a gróf hamarosan a férjem lesz. Megkérte a kezemet. Sajnos nem áll jogomban azonnal válaszolni neki… összeköttetésbe kell lépnem pártfogómmal – Ali perzsa herceggel. Rochefort mintha nem is hallaná az elmondottakat, elbűvölve falta szemeivel a hercegnőt. A szobába lépett Embs, szintén útiköpenyt viselt, a kezében egy útitáskát tartott. – A pisztolyok? – kérdezte a hercegnő. * – A hercegnő ágya fölött mindig ott lógott két töltött pisztoly, és az útitáskában is volt még öt. És a hírek szerint ebben a táskában őrizte az értékes iratait is. Embs szó nélkül előhúzott a táskából két pisztolyt, és a hercegnő felé nyújtotta. Az pedig az övébe tűzte a fegyvereket. – Így hát, uraim, elhagyjuk a gyönyörű Franciaországot! – …Két hét múlva Frankfurtban laktunk, és természetesen a legdrágább szállodában. A hercegnő egy egész emeletet bérelt. A boldog Rochefort elment bejelenteni urának, Limburg hercegnek a készülő házasságot. Azt ígérte, néhány nap múlva visszajön. * Az egész díszes társaság: Embs, de Marine és a hercegnő étellel és itallal megrakott asztal körül ül. Kivágódik az ajtó, és megjelenik a szálloda dühöngő gazdája. Mögötte szolgák tolonganak. – Mindent leszedni ezeknek az uraknak az asztaláról! – parancsolja a gazda a szolgáknak. – Mindent! A bort is! Tovább nem etetem önöket, uraim. Először szíveskedjenek fizetni! Azért

fogadtam be önöket, mert egy olyan tiszteletre méltó úr, mint Rochefort gróf ajánlotta… De már egy egész hete itt laknak – és még egy garast sem láttam önöktől! A szolgák serényen szedik lefelé az asztalról az ennivalót. De Marine és Embs megnémulva nézi, hogyan viszik el tányérjaikat a szolgák. De a hercegnő megőrzi önuralmát. Teljes nyugalommal pofon vágja a szolgát, aki el akarja venni a poharát, és minden sietség nélkül kiissza a borát. A poharat az asztalra teszi, és nyugodt hangon a gazdához fordul: – Azt hiszem, elment az esze, kedvesem. Mindenért meg fogja kapni a fizetséget. A napokban levelet írtam a versailles-i és a porosz udvarnál szolgáló orosz követeknek, hogy azonnal küldjenek nekem… – Ezt már hallottuk, hallottuk… – szakítja félbe a gazda –, a követeket is hallottuk… zsong a fejünk ezektől a meséktől. A valóságban pedig mi van? Becsületes uraságok érkeztek Párizsból… Kitárta az ajtót. Az ajtóban a gúnyosan mosolygó Poncet és Macé állt. – Egyre a perzsa nagybácsiról szóló meséjét mondja? – nevette el magát Poncet. – Azt hitte, nem találjuk meg? Önt megtalálni nagyon egyszerű. Meg kell kérdezni, hol költik legjobban a pénzt… – Ön is vele van, márki? – neveti el magát ezúttal Macé. – Nem gondoltam volna, hogy ugyanolyan ostoba lesz, mint én. – Ezer ördög! – De Marine dühöngve felugrott. Ám a hercegnő egy parancsoló mozdulattal visszaültette. – Barátom – fordult a hölgy kedvesen Embshez –, legyen szíves, hozza ide az útitáskámat…

Embs báró szó nélkül felállt, és átment a másik szobába. A hercegnő pedig az előbbi nyugalommal folytatta: – Tehát a napokban valóban bizonyos hírt kell kapnom Perzsiából. A két bankár hahotázott. – Továbbá – folytatta a hercegnő, mintha észre sem venné a nevetést –, holnap megérkezik a vőlegényem, de Rochefort gróf, aki először kifizeti a váltókat, azután pedig megkérem, hogy jól pofozza fel az urakat, akik a nyugalmamat háborgatták. A kijelentés kijózanította a szálloda gazdáját, aki a bankárok háta mögé bújt. De Macé és Poncet csak nevetett. Ekkor visszaért Embs, és szó nélkül a hercegnő felé nyújtotta az útitáskát. – Egyébként vőlegényem érkezéséig igyekszem magam mérsékelni a jókedvüket, uraim. Ezzel az útitáskából elővett egy pisztolyt, és a bankárokra fogta. – Hát akkor – mondta Poncet az ajtó felé hátrálva – holnapig várunk. De csakis holnapig. – A váltói már a magisztrátusnál vannak, úgyhogy készüljön: holnap börtönbe vonul – mondta Macé. A hercegnő meghúzta a ravaszt. Lövés dörrent. A két bankár és a gazda egy pillanat alatt eltűntek az ajtóban. A hercegnő háromszor a falba lőtt, és a golyók pontosan egy helyre fúródtak. A leszedett tányérok visszakerültek az asztalra, és a félbeszakított ebéd folytatódott. – Ide figyeljen, Aline… – Én Aline-nak neveztem el. És ő szerette ezt a nevet… – Ide figyeljen, Aline… hiszen ön is tudja, én is tudom, ezek az urak is tudják, hogy Rochefort-nak nincs pénze. Nyakig ül az adósságban. Még azt is feltételezem, hogy nagyon számít az ön

nagybátyjának a kincseire… – Barátom, ön nem elég bölcs. Perzsa nagybátyám szívesen mesélt nekem egy történetet… A hercegnő jó étvággyal evéshez látott. – Sovány volt, helyesebben kecses és törékeny, de mindig farkasétvággyal evett. – Egy sah megparancsolta a vezírjének: „Intézd el, hogy a kedvenc kutyám beszélni tudjon!” – „Feltétlenül elintézem, de csak holnap.” – „Megőrültél!?” – mondta a vezírnek a felesége. – „Ugyan miért? Senki sem tudja, mi történik holnap: vagy én halok meg, vagy a sah hal meg, vagy a kutya döglik meg…” És a hercegnő felkacagott. – És akkor úgy éreztem, hogy már sokszor lehetett ilyen kényes helyzetben, és hogy egyáltalán nem huszonegy éves! A legnevetségesebb az, hogy másnapra valóban minden elrendeződött… * Ugyanabban a szállodában, ugyanaz a társaság már üres asztalnál ül. Nyílik az ajtó, s Rochefort gróf ünnepélyesen bejelenti: – Őfensége Philipp Ferdinánd, Limburg-Stierum hercege. Egy éltes korú férfi lépett a szobába, nagy parókát és pompás, de ódivatú, arannyal kivarrt kabátot viselt sok rendjellel. Philipp Ferdinánd Limburg-Stierum hercege – „A Szent Római Birodalom hercege, Limburg és Stierum tulajdonosa, Oberstein grófság társtulajdonosa, Frízia és Wagria hercege, Pinnenberg grófság örököse stb.” Ez a cím illette meg a hivatalos iratokon. Ám ezek a fellengzős megnevezések egész Germánia területén szétszórt apró földdarabokat takartak. A földek azonban léteztek. És mint a Római Birodalom birtokos hercegének joga volt saját

udvart, követeket, kis hadsereget tartani, pénzt és sok rendjelt veretni, az utóbbiakkal pedig, akár a többi herceg, élénken kereskedett. * A hercegnő feláll, és méltóságteljesen csókra nyújtja a kezét. Limburg mélyen meghajolva kezet csókol. A herceg valamit kérdez a hölgytől, az valamit válaszol… Óriási szemeit a hercegre függeszti. A hercegnő szenvedélyesen gesztikulál beszéd közben, és íme, Limburg már a kicsorduló könnyeit törölgeti. * – Szegény Rochefort! A hercegnő elmesélte a hercegnek élete egész szomorú történetét. A perzsa kincseket is. Tudta, hogy ez a téma nagyon fogja érdekelni az örökké pénzhiányban szenvedő herceget… Most a herceg mesél temperamentumosán valamit a hercegnőnek. És az elbűvölő tekintetével nézi a férfit. Valósággal egymásra tapad a tekintetük. Rochefort ezt már nem tudta elviselni. Vette a bátorságot, és a beszélgetésbe feledkezett párhoz lépett. – Úgy döntöttem; Aline, hogy kitűzöm az esküvőnket… A hercegnő csodálkozva nézett Rochefort-ra: – Mondtam, gróf, hogy választ várok Perzsiából, és már nyugtalankodom miatta. Mit tehetek, barátom, a származásom foglya vagyok… * – Szegény, szegény Rochefort… A herceg kifizette a számláinkat. Macé rendjelet kapott és boldog volt. Poncet pénzt – és szintén boldog volt… A szálloda udvarán két fogat állt.

A herceg gálánsán segít a hercegnőnek, és beülnek a herceg hintájába. Rochefort követni akarta a menyasszonyát, ám a herceg a másik kocsira mutatott, amelyben már ott ült Embs és de Marine. – Jöjjön a mi baráti társaságunkba – nevetett fel de Marine. A szálloda gazdája, Poncet és Macé hízelkedve búcsúztatják a herceget. Az udvaron állnak, és nyájasan integetnek az elutazóknak. És akkor a herceg hintájának ablakában feltűnik a hercegnő arca. A hölgy gyöngéden Rochefort-hoz fordult: – Remélem, gróf, nem feledkezett meg a kérésemről? Rochefort kiszáll a kocsiból, a szálloda gazdájához megy. Az pedig már érti, miről van szó, és engedelmesen odatartja az arcát. A gróf szó nélkül pofon vágja. – Folytassa, gróf! – hallatszik a hercegnő hangja a hintóból. Poncet és Macé is engedelmesen odatartják az arcukat. – Minden úgy történt, ahogy megígértem, uraim! És jegyezzék meg: én mindig kifizetem a számláimat! A gazda és a bankárok mély meghajlásaitól kísérve a két fogat elindul… * A herceg a saját kastélyába, Neisesbe vitte a hercegnőt. A márki mosolygott: befejezte az elbeszélést. – És ön ezen egész idő alatt nem próbálta kideríteni, ki a hölgy valójában? – kérdezte Ribas. – Kedves barátom, ön nem volt szerelmes! Ez minden, amit önnek válaszul mondhatok. Egyébként Limburg herceg, aki szerelmes volt, kénytelen-kelletlen mégiscsak foglalkozott azzal, ami önt annyira érdekli. És összeszedte az adatokat a hölgy múltjáról. – És mit derített ki?

– Természetesen ez az ő titka maradt. – De mégis, ön szerint ki a hölgy? – Királynő. Úgy akarta, és de Marine márki pénzhamisító és hamiskártyás lett… Állandóan pénzre van szükségem… csak pénzzel jelenhetek meg előtte. Gyűlölöm, amikor nincs jelen. De parancsot ad, és én nyargalok Raguzába, hogy segítsek neki megszökni az adósságai elől. Átok a nyakamon… És ha azért jött, hogy megölje – igyekezzen minél hamarabb megtenni… * Amint a szállodába ért, Ribas azonnal elkezdte írni a jelentést Orlov grófnak. A levél befejezése után az ágyra rogyott, és mély álomba merült. Amikor feljött a nap, Ribas már talpon volt. Felrázta az alvó szolgát. – Ezt a levelet elviszed Alekszej Grigorjevics grófnak. Csak neki magának adod oda. Limburg herceg birtokán, Neises kastélyában várlak. Néhány aranyat nyújtott a szolga felé: – Az útra! – Ennyi az egész, uram?! És az éjjeli szállás? És a fogadók? – A te életkorodban az emberek nem pazarolják a pénzüket fogadókra, amikor vannak özvegyasszonyok is – magyarázta atyaian a szolgának Ribas. – Indulj! * A neisesi kastély, 1774 októbere. A díszteremben Limburg herceg és Ribas ült a kandallónál. Limburg herceg ajánlólevelet tartott a kezében: „A levél átadójában, de Ribas úrban annyira megbízhat, mint bennem személyesen. De Marine márki.” Limburg elmosolyodott.

– Ez nagyon sajnálatos ajánlás, mivel ritkán találkoztam nagyobb semmirekellővel, mint a márki… Tehát, ki ön, tisztelt uram? – Ribasnak hívnak. José de Ribas vagyok, spanyol. – Két napja van itt, és vette magának a bátorságot, hogy adatokat gyűjtsön egy… bizonyos hölgyről. – Pontosan így van, excellenciás uram. – Miért van szüksége ezekre az adatokra? – Kizárólag azért, hogy felhívjam magamra az ön kegyes figyelmét. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy excellenciád színe elé kerüljek. – És hozzátette: – Spanyol nemes vagyok, de orosz szolgálatban állok. – Tehát minden igaz? – kiáltott fel nagyon izgatottan a herceg. – Oroszországban saját pártja van?! – A hölgynek nincsen saját pártja Oroszországban, egyszerűen arról van szó, hogy igen nagy hatalommal rendelkező emberek meg akarják ismerni a nő életének körülményeit. Már egy egész hete nyíltan tudakozódtam utána, de ezek a tökfilkók, akiket ön a szolgáinak nevez, mindössze két napja vették észre. Tehát, engem azzal a kérdéssel küldtek ide: óhajtja-e excellenciád, hogy ez a nő kockázatos utazásaiból visszatérjen a kastélyába? – Én csak egyet óhajtok: elfelejteni a hölgyet! Azt akarom, hogy mindennek vége legyen – kezdte dühösen a herceg, és azonnal hozzátette: – Hogyan lehetne ezt elérni? – Engem igen nagy hatalommal rendelkező emberek küldtek önhöz, herceg. És az illetők cserét ajánlanak: excellenciád mindent elmond, amit a hölgyről tud. Mi pedig igyekszünk visszaküldeni… – Bizonyítékok? – A logikán kívül semmi: nekünk érdekünkben áll, hogy a hölgy véget vessen „veszélyes kalandjainak”. Önnek is, excellenciás

uram. Érdekeink egybeesnek. A herceg elgondolkozott. – Ön valami oknál fogva bizalmat ébreszt bennem, uram… – Ribas. – Elfogadom az ajánlatot. De nincs is más lehetőségem. Ön valóban az én utolsó reményem. – Erről én is teljességgel meg vagyok győződve, herceg – mondta Ribas tiszteletteljesen, és jóságos, tiszta szemekkel nézett a hercegre. – Rendben van! De Isten megbünteti, ha hazudott. A herceg hallgatott egy kis ideig, aztán pedig ünnepélyesen elkezdte – megmagyarázhatatlan, szinte fájdalmas élvezetet jelentett számára, hogy a nőről beszélhet. – Az elmúlt év tavaszán hoztam Frankfurtból Neises kastélyába, és kezdetét vette életem legszebb szakasza. Már elmúltam negyven… „Negyvenöt, hogy pontosak legyünk” – gondolta gúnyosan Ribas. – Sokszor szerelemre lobbantam, de higgye el, mindet elfelejtettem! * A neisesi kastély. Abban a szobában, ahol most Ribas és Limburg ül, a hercegnő ült a kandalló előtt, lanton játszott, és epedő gyöngédséggel nézett a hercegre. – Télemakhoszom – suttogja a hercegnő. – Kalüpszóm – feleli a herceg. Kalüpszó egy nimfa a görög mitológiában, aki hét évig fogságban tartotta Odüsszeuszt, Télemakhosz pedig Odüsszeusz fia.

* „Kedves kis beszélgetés – mosolygott befelé ismét Ribas –, ha figyelembe vesszük, hogy Télemakhosz húszéves ifjú volt. Ez a tökfilkó nem vette észre, hogy a nő gúnyolódik vele.” * – Télemakhoszom… – ismételte még gyöngédebben a hercegnő. – Kalüpszóm… – Télemakhoszom, kissé elegem van ebből a Rochefort grófból. Állandóan üldöz az ígéretem miatt, hogy feleségül megyek hozzá… * – Ez elég is volt. Ó, egek! Börtönbe csukattam a szerencsétlen Rochefort-t, az egyetlen hűséges emberemet. Nem, nem voltam kegyetlen hozzá, higgye el… A legjobb ételeket hordták neki és a kedvenc burgundiját. És minden nap lehetőséget adtam neki a szökésre. Limburg és Rochefort békésen beszélget a zárkában. – Miért nem szökik meg, gróf? – Várok, fenség. – Mire? – Arra, ami hamarosan történni fog. – Mi történik? Miről fecseg? – Az, ami velem történt… de Marine-nal… Mindenkivel, aki ismeretségben állt ezzel a nővel. – Nem kapsz többé burgundit – kiáltja a herceg, de Rochefort csak kacag. * – Azon a napon elvittem a hölgyet Oberstein várába. Társtulajdonosa voltam ennek a grófságnak… *

Limburg és a hercegnő lóháton közelednek Oberstein kastélyához… – Jaj, Télemakhoszom… Milyen nagyszerű itt élni! Távol minden sürgés-forgástól! – Kalüpszóm… – suttogja elragadtatva Limburg. – Azt hallottam a dadámtól, hogy az én hercegségemben sok ilyen várkastély van. Hamarosan – nagyon rövid időn belül – azt olvasod az újságokban, hogy visszakaptam a földjeimet. És akkor elhagylak téged, Télemakhoszom, és elutazom a távoli, havas országba. – Elutazol? – De az az álmom, hogy mielőtt elmennék, ön váltsa meg ezt a várkastélyt. Már azt is kigondoltam, hogyan kell átépíteni. * Leugrott a lóról, és a lovaglópálcával magabiztosan elkezdte rajzolni a kastély kontúrjait. – Amikor már nem leszek veled, nézed a kastélyt, és emlékezni fogsz a te különös Kalüpszódra… * – Kitűnően rajzolt, értett az építészethez és több hangszeren játszott. – …Nagyon jó nevelésben részesültem, a legdrágább tanítók foglalkoztak velem. * – És valamiféle haragos melankóliával akkor először elkezdett mesélni a gyerekkoráról. Egy nagyon magas rangú hölgy szerelemgyereke vagyok, aki rábízott egy asszonyra, hogy az neveljen fel. Semmiben sem szenvedtem hiányt. De… egyszer csak nem jött több pénz az eltartásomra. Kiderült, hogy meghalt az anyám. És akkor ez az

asszony eladott egy gazdag öregembernek. – Itt elnevette magát. – Jaj, hogy kifosztottam! Betegnek tettettem magam, orvost és patikust hívattam, s azok a legdrágább gyógyszereket rendelték nekem. Az öreg ész nélkül szeretett és fizetett, aztán a pénzen megosztoztunk az orvossal és a patikussal. – És nem bántotta a lelkiismerete? – kiáltott fel elszörnyedve a herceg. – A kurtizánok olyanok, mint a katonák: azért fizetik őket, hogy rosszat tegyenek. – Ó, egek! És képes volt… szerelem nélkül… – Tudod, barátom, ha mi szeszélyeskednénk, az olyan lenne, mintha a matróz a tengeribetegségtől félne. Bár a spanyolok fösvények, bár az olaszok rossz szeretők – hamar lángra lobbannak, de ugyanolyan gyorsan ki is alszanak, én azonban nem mondhattam nemet senkinek, még a zsidóknak sem. A hercegnő Limburg szenvedő arcára nézett, és kitört belőle a kacagás: – Télemakhoszom, te nem vagy eléggé művelt. Amit most elmondtam, kedvenc írómnál, Aretinónál olvastam. Kiváló velencei férfiú volt. – És csúfondárosan hozzátette: – Kár, hogy háromszáz évvel ezelőtt meghalt. Azt mondják, nagyszerű szerető volt, és ötvenhat évesen azzal hencegett, hogy havonta legalább negyvenszer veszi igénybe a nők szolgálatait. * – És én az elbeszélésében az utóbb mondottak ellenére megéreztem valami szörnyű igazságot. Nem, sohasem tudtam megérteni, mikor fantáziál, mikor mond igazat, habár leggyakrabban egyszerre tette ezt is, azt is… * – …Jaj, Télemakhoszom, igyekezzen legalább egy kicsivel

bölcsebb lenni. Sajnos életünkben elkövetkezik egy olyan kor, amikor, ha nem akarunk nevetségesek lenni, legalább okos ember benyomását kell keltenünk. – Hangosan felkacagott. – Elhinni, hogy a volodimiri hercegek örököse olcsó kurtizán volt! Jaj, Télemakhoszom! – De miért mondta mindezt? – Mérgemben. Meg voltam sértve, barátom, hogy olyan könnyen fogadta az Oroszországba való visszatérésem hírét. – Ha elutazik, Aline – mondta tompán Limburg –, én kolostorba vonulok. – Na, ez már más… Én akkor is elutazom, férjhez kell mennem: a fejedelmek nemzetségének nem szakadhat magva… Eljött az ideje. Levelet kaptam Oroszországból! * – És akkor azt mondtam neki, aminek érdekében ezt az egészet elmondta. * – …Szabad vagyok. És… a kezét kérem, fenség. Hallgat? – Elképzeltem, micsoda kavarodás támad ezek között a nehézfejű német uralkodók között. „Jaj, egy uralkodó herceg feleségül vett egy orosz hercegnőt, akinek nincs se birtoka, se papírja a származásáról.” Jaj, maguk németek, nagyon tisztelik a papírt, kedves barátom. – Lemondok a címemről, de feleségül veszem. Nem tudok ön nélkül élni. – Én sem tudok… De sohasem mernék fájdalmat okozni önnek. – Sírt. – Szeretem… – Zokogott, azután könnyek között azt mondta: – Az jutott most eszembe… gyűjtsön össze, barátom, minden pénzt… minden, de minden pénzt… és vegye meg ezt az Obersteint. Azután… jelentse ki, hogy én adtam a pénzt… hogy

azt Perzsiából küldték nekem. És akkor… uralkodó rokonai talán egy kicsit elhiszik… – Nagyszerű gondolat! Belehalnak az irigységbe! – Annál is inkább, mivel hamarosan valóban pénzt küldenek nekem Perzsiából… – Én nemcsak megváltom Obersteint – kiáltott fel lelkesen Limburg. – Önnek ajándékozom, hogy legyenek birtokai, Kalüpszóm! Hogy egyenlőként léphessen házasságra egy német uralkodó herceggel! * – Minden német herceget levélben értesítettem az eljegyzésemről, megírtam, hogy a hercegnő orosz hercegek örököse, fantasztikusan gazdag és megvette Oberstein grófságot. Nem vettem észre, hogy én, a buzgó katolikus, aki életében soha nem hazudott, a vele töltött egy hónap alatt megrögzött hazudozó lettem! Limburg herceg és Rochefort gazdagon terített asztal mellett beszélget a börtönben. – Megkapta Perzsiából a nagybátyjától a pénzt, és megvette Oberstein grófságot. – Ő? Pénzt kapott? – Rochefort majd’ meghal a nevetéstől. – Gróf, ismét megvonom a burgundit! * – Elzálogosítottam a stierumi és fríziai földeket – és ő megvette Oberstein grófságot. Készülődni kezdtem az eljegyzésre, de egyidejűleg mégiscsak megbíztam az embereimet… igen, igen… hogy derítsenek ki mindent a menyasszonyomról. * Oberstein kastélya. A hercegnő a kandallónál ül, és szépséges fejecskéjét lehajtva

jósol. A tálban kicsiny hajók úszkálnak, rajtuk égő gyertya. Ez egy ősi velencei jóslási módszer. A komorna, Franziska von Meschtede térden állva, elbűvölten nézi a tálat és az égő gyertyákat. A kandallón egy kép, amelyet épp most készített a hercegnő. Ugyanazt a jelenetet ábrázolja: a kandallónál ülő hercegnő, a hajócskák az égő gyertyákkal és a komorna… Nesztelenül a szobába lépett Limburg. A herceg gyönyörködve nézi a békés idillt. – Adja nekem ezt a képet, Aline… A hölgy dühösen hátrafordult. – És még ide mer jönni hozzám, mintha semmi sem történt volna? Azok után, hogy ön, akit Isten egész életem vigaszául rendelt mellém… hidegvérrel a múltamban kutakodott? – De én… – kezdi Limburg. – Merészelte aljas uzsorásokkal megtárgyalni, mikor és hol ismerkedtem meg Embs báróval, mikor és hol… – Hogy honnan tudhatta meg? Mind a mai napig nem tudok rájönni… Rajtam és a bankáromon kívül senki sem tudott a dologról. Ám ő… ő mindig tudott mindent. Valóságos ördög volt! * A szobába bejön Embs báró. – Báró, arra kértem, hozza el… Embs meghajolva átnyújtja a dokumentumot. – És szégyellje magát, herceg! – És a hercegnő odadobja a dokumentumot Limburgnak. – A dokumentum a kapitányi kinevezés. A báró hadi tetteiről lett híres, nem pedig arról, hogy egy szerencsétlen nő életének szerencsétlen körülményeit kutatja. – Én azonban csak nem hittem neki. Helyesebben, hittem is… meg nem is. Az embereim sokszor leitatták ezt a gyanús bárót. De

egyetlen szót sem tudtak kiszedni belőle. Ivott és hallgatott. – Kérem, bocsásson meg nekem… – mondta a boldogtalan Limburg, és visszaadta az iratot. – Még egyszer utoljára. – Túlságosan jól ismerem önt. Ez az utoljára örökké fog tartani. Távozzon… el akarok olvasni egy levelet. – És tüntetően felvett az asztalról egy levelet, és olvasásba mélyedt. – Nem mertem megkérdezni, miféle levél, de majd’ meghaltam a kíváncsiságtól. – Ogiński hetman írta Párizsból – mondta a hercegnő mosolyogva, és a hercegre függesztette a szemét. – Rochefort mesélt nekem a hetmannal való kapcsolatáról. Ennek a fenséges szeretőnek az árnya sohasem hagyott nyugton. Ezer átok! * Néhány nap múlva az Oberstein kastélyban. Limburg egy ellenzővel ellátott bronz gyertyatartót tesz a hercegnő elé. Ünnepélyesen meggyújtja a gyertyát – és az ellenzőn megjelenik a kép: a hercegnő jósol, és a kicsiny hajók az égő gyertyákkal úszkálnak a tálban. De a hercegnő nem értékelte az ajándékot. – Milyen csodálatos – mondta közönyösen. És hozzátette: – Azt szeretném, ha egy kis ideig Neisesben tartózkodna, én pedig itt lennék egyelőre egyedül Obersteinban. Azt akarom, Télemakhoszom, hogy megbizonyosodjék róla, valóban feleségül akar-e venni. * – És az obersteini szolgáimtól hamarosan megtudtam, hogy ott egy ismeretlen férfi látogatja. Rendszerint éjjel érkezett Mosbach városából. Szolgáim a jelentésükben „mosbachi ismeretlennek” nevezték.

* Limburg és Rochefort egy üveg bor mellett ült a börtönben. – Ez elviselhetetlen, gróf – panaszkodott Limburg –, már nincs jogom vele lakni. Amikor elkezdek a szerelmemről beszélni, ő kijelenti: „Jaj, barátom, persze hogy szeretem… És nagyon szégyenletes az ön korában ilyen féltékenynek lenni, Télemakhoszom.” Mindenkit elküldött Obersteinból. Még a különös Embs bárót is Párizsba küldte de Marine-nal együtt, hogy az én rendjeleimmel kereskedjenek. És isten tudja, ki mindenkinek adják el… Obersteinban pedig mindenki nyög az önkényeskedése miatt. Rochefort hahotázik. – De a legundorítóbb az, hogy minden éjjel jön hozzá valaki… az embereim lengyel beszédet hallottak. Rochefort gurul a nevetéstől. – Ez Ogiński! Esküszöm, ez az átkozott hetman! Jól van, jól van, elismerem, hogy mindenben igaza volt, gróf – sóhajtott Limburg. – És itt a levél, amelyet kapott… igen, igen… a kastélyban jártam és kutattam… idáig aljasodtam. – És Rochefort felé nyújtotta a levelet: – Olvassa! A levél alján az 1773. november 12-i dátum állt. Franciául írták, az aláírás hiányzott. Rochefort olvasta a levelet: „Égek a vágytól, fenség, hogy személyesen mutassam ki tiszteletemet, ám vannak bizonyos okok, amelyek megakadályozzák, hogy nyíltan tegyem. Félek, lengyel öltözékemben túlságosan sok kíváncsi ember figyelmét felkelteném. Ezért egy félreeső helyet ajánlok a találkozásra, hogy rejtve legyünk a nem kívánt megfigyelők szeme elől. Házat béreltem Mosbachban. Amennyiben ezt fenséged megfelelőnek tartja, egy hűséges emberem odakíséri.”

Limburg dühösen suttogta: – Ogiński! Az átkozott lengyelje! – Furcsa – mondta Rochefort. – Én ismertem a hetmant Párizsban, ő túlságosan óvatos az efféle kalandokhoz. * Sötét éjszaka volt. Oberstein falához két ló van kikötve. Kinyílt a titkos ajtó a falban – a sötétségben a hercegnő jelent meg egy ismeretlen kíséretében. A hercegnőn fekete köpeny és férfiruha. Az ismeretlen fiatal férfi is fekete köpenyt és háromszögletű kalapot visel. A fiatalember eloldotta a lovakat – a hercegnő könnyedén a nyeregbe szökkent. És a holdas éjszakában elvágtattak egy erdei úton… * Limburg és Rochefort lóháton a fák árnyékából figyeli a jelenetet. Rochefort halkan nevet. – Mi hamarabb Mosbachban leszünk, ismerem a legrövidebb utat. – Leleplezem a szégyentelen hazudozót! – suttogja dühödten Limburg. Vágtatnak az úton az éjszakában, amelyben a hercegnő és az ismeretlen eltűnt. * Nagy ház Mosbach szélén. A városka alszik. A sötét házakat bevilágítja a hold. Patadobogás. A hercegnő és az ismeretlen a házhoz ért. A fák árnyékában már ott várja őket lóháton Rochefort és Limburg. – Nyissák ki a kaput! – kiáltja lengyelül az ismeretlen. A kapun kilép egy ember, rajta hímzett lengyel köntös, fején

arcát takaró kendő, széles karimájú kalap. – Ogiński – suttogja Limburg. A lengyel köntöst viselő férfi mélyen meghajol a hercegnő előtt, segít neki leszállni a lóról. És letérdelve kezet csókol. – Ne mozduljanak, uraim! – Limburg nem bírja tovább, és előugrik lovával a sötétből. A fiatal ismeretlen azonnal kardot rántott, de a ház másik oldaláról előlépő Rochefort kiütötte kezéből a kardot. – Úristen! – kiáltott fel a hercegnő Limburghoz fordulva. – Ön megőrült! – Párbajra hívom ki, hetman! – kiáltja Limburg ostobán a köntöst viselő férfinak. A holdfény a férfi arcára világít. – Igazam volt, ez nem a hetman – nevet fáradtan Rochefort. – Bocsásson meg, Karl herceg – fordul tiszteletteljesen a hercegnő a köntöst viselő férfihoz –, összetévesztették valakivel… Engedje meg, hogy bemutassam a vőlegényemet, és bocsánatot kérjek, amiért megismerkedésük ily különös körülmények között történik. – És ünnepélyesen mondja: – Őfensége Karol Radziviłł herceg, vilnói vajda… őfensége Philipp Ferdinánd Limburg herceg… A köntöst viselő férfi és Limburg herceg szertartásosan meghajol. * Karol Radziviłł, a Szent Római Birodalom hercege, vilnói vajda, a slachta kedvence, „pane kochanku”, „a legelőkelőbbek legelőkelőbbje”, ahogy Lengyelországban nevezték. – Most ön következik, Karl herceg – fordult a hercegnő Radziviłłhez –, mutasson be a vőlegényemnek. – Miről beszélsz, Aline? – szólt csodálkozva Limburg.

– Aline meghalt… És felejtse el ezt a nevet, barátom. – És parancsolóan Radziviłłre tekintett. És akkor Radziviłł bejelentette: – Császári őfensége, Oroszországi Erzsébet, Oroszország trónjának egyedüli törvényes örököse… * Radziviłł házában, Mosbachban a fegyverekkel teleaggatott óriási terem félhomályba burkolózott. Radziviłł a terem közepén állt. * Miután Stanisław Poniatowskit lengyel királlyá választották, Radziviłł herceg nem ismerte el „a közönséges nemest”, és külföldön bolyongott. Egyszer azonban váratlanul megjelent Péterváron, alázatos esedezések közepette kötelezte magát, hogy Poniatowskit fogja szolgálni és minden tettében Katalin kívánságához tartja magát. Miután bocsánatot nyert, „mint a császárnő édes gyermeke”, Radziviłł herceg ismét királyként élt kastélyában, Nieswizeben. Nyúzta a szerencsétlen szolgáló nemeseket, utána pedig nagy ivászatokat rendezett nekik, borral mosta le szégyenét. „A király – király Krakkóban, én pedig király vagyok Nieswizeben” – ismételgette a vajda. De amilyen könnyen kibékült Poniatowskival, olyan könnyen el is árulta hamarosan. Felfegyverzett csapatok élén megjelent a konföderánsok zászlaja alatt. Miután többszörösen vereséget szenvedett, külföldre szökött, és ott Katalin és Poniatowski engesztelhetetlen ellenségének nyilvánította magát. Utazgatott Európában és Katalin elleni háborúra biztatta az apró német uralkodókat és a francia udvart. Radziviłł képviselője – bizonyos Domański – a konföderánsok minden kongresszusán részt vett. 1773-ra Radziviłł a slachta szemében a háború szimbólumává

vált. És akkor Lengyelországban megfosztották a birtokaitól. Ettől kezdve Európa egyik leggazdagabb embere családi értékeinek eladásából élt. „Nem szabad foltot ejteni az ősök hírnevén – ismételgette Radziviłł a rázúduló sorscsapások közepette. – Szívesebben vállalom az örök vándor nevét, semmint, hogy kibéküljek a Rzeczpospolita ellenségeivel.” A leírt események előtt egy hónappal Poniatowski, Lengyelország királya amnesztiát hirdetett minden emigráns számára, aki leteszi a fegyvert és visszatér Lengyelországba. Sokan azonnal tárgyalásba bocsátkoztak a királlyal, hogy előkészítsék a harc beszüntetését… Ám a „pane kochanku”-nak maradt egy támasza. Éppen ezekben a napokban találkozott a hercegnővel. * A félhomályos teremben sok szolga tolongott, hízelkedve hajlongtak a hercegnő előtt. Radziviłł jelt adott, a szolgák eltűntek. A teremben az ifjú ismeretlen, Radziviłł, a hercegnő, Limburg és Rochefort maradt. – Hányszor ábrándoztam – suttogta fájdalmasan a hercegnő –, hogy mindezt magam mondom el önnek… Hányszor átkoztam a sorsot és ellenségeim fondorlatait, amelyek arra kényszerítettek, hogy eltitkoljam ön előtt… Isten által rendelt férjem előtt a nevemet. És íme, amikor arra készültem, hogy ünnepélyesen felfedem életem titkát… ön, mint mindig, mindent elrontott az ostoba féltékenységével… Eközben Radziviłł ünnepélyesen beszélni kezdett: – Történelmi jelentőségű nap köszöntött ránk, uraim. Ebben a házban találkozik először a szerencsétlen vándor az eljövendő orosz uralkodónővel. Mélyen meghajolt a hercegnő előtt. A hercegnőre nem lehetett ráismerni: az arca, a mozdulatai – maga volt a megtestesült fenség.

– Nekem már csak az maradt, uraim, hogy felfedjem önök előtt a valódi nevemet: Erzsébet vagyok. Erzsébet leánya… Erzsébet orosz császárnőnek a Razumovszkij kozák hetmannal kötött házasságából születtem. Titkos házasság volt, de törvényes házasság. Amit megfelelő dokumentumok bizonyítanak… A hercegnő az ifjú ismeretlenre pillantott, az jóváhagyólag bólintott. – Ezernyi veszélynek kitéve volodimiri hercegnő néven kellett élnem. De eljött az idő. Parancsomra fivérem, Razumovszkij, aki Pugacsov neve mögött rejtőzik, sikeres felkelést szervezett Oroszországban. Az Urál és Szibéria a kezünkben van! Hogy az egyszerű nép is értse, miről van szó, parancsomra fivérem felvette a III. Péter nevet. * – Istenem, nem oly régen én magam olvastam neki először az újságokból erről a Pugacsovról… Esküszöm, most is emlékszem, hogy kigyúlt a szeme. * – Eljött az idő – folytatta a hercegnő –, hogy kinyilvánítsam jogaimat a világ előtt. – És ünnepélyesen iratokat helyezett az óriási asztalra. – Ez anyám, Erzsébet végrendeletének másolata… Egykor anyám adta át a nevelőimnek. Hogy később, amikor eljön az én uralkodásom ideje, senkinek se támadjanak kétségei jogaimat illetőleg. Tekintsenek bele, uraim… Az eredeti szöveget biztos helyen őrzik és hamarosan bemutatják a világnak. * – Én az iratokba mélyedtem… Nem, ez nem Aline keze írása volt, és, esküszöm, nem is az ő stílusa. Az iratok nagyszerűen voltak megírva. Olyan részleteket tartalmaztak, amelyeket Aline nem ismerhetett, az egekre esküszöm! És senki más sem! Ez a

valódi végrendelet volt! De hogy került hozzá?! * És a fiatalember ismét hangtalanul előlépett, kivette az iratokat Limburg kezéből. És eltűnt a sötét teremben. – Továbbá, anyám rám hagyományozta nagyapám, Nagy Péter és nagyanyám, I. Katalin végrendeletét is. Hamarosan mindez szintén ismeretessé válik mindenki számára. Tehát itt és most bejelentem, hogy harcot indítok jogaimért. Svédországban támogatni készül bennünket Gusztáv király, aki szeretne bosszút állni a Poltavánál elszenvedett vereségért. Törökországgal a békét, amelyre Katalin annyira számít, nem fogják megkötni. Párizsban erősen támogat bennünket a versailles-i udvar. Az egész Urál fivérünk kezén van. Ebben az általános felkelésben, amely Katalin, a trónbitorló német hercegnő ellen irányul, különleges szerepet szánok Lengyelországnak… Radziviłł meghajolt. – Mi, Oroszországi II. Erzsébet, ünnepélyes esküt teszünk, uraim, hogy visszaállítjuk Lengyelországot az eredeti határai között. Esküszünk, hogy letesszük a lengyel trónról Poniatowskit, Katalin közönséges származású rabszolgáját, és támogatni fogjuk, hogy a lengyel trónra az egyedül arra méltó személyt válasszák meg… Itt Radziviłłra nézett, és Radziviłł ismét büszkén meghajolt. – Tevékenységünket azzal kezdjük, hogy Karl herceggel együtt elmegyünk Konstantinápolyba a szultánhoz. Rávesszük a szultánt, hogy szüntessen be minden béketárgyalást a trónbitorlóval. Onnan, Konstantinápolyból az orosz hadsereghez és flottához fordulok, hogy buktassa meg a trónbitorló német asszonyt, és adja át a trónt a törvényes örökösnőnek – a Romanov-ház utolsó leányának. – A hercegnő szeme lángolt. – Levelet írok Alekszej

Orlov grófnak, az orosz hadiflotta parancsnokának. Az Orlovok pártja a közelmúltban megbukott Oroszországban, és nem kétséges, hogy a gróf az én pártomra áll! * – Hogy milyen furcsa módon állt össze minden ebben az elbűvölő fejecskében! Én meséltem neki az Orlovok bukásáról és Razumovszkijról. Néhány évvel ezelőtt a kozák hetman átutazott birtokaimon. És körös-körül mindenki a fivére, Alekszej és Erzsébet császárnő titkos házasságáról beszélt. De a hercegnő nyilván összekeverte a fivérek nevét, amikor a kozák hetman lányának nevezte magát. Legalábbis akkor így gondoltam… * – Tehát, uraim, Radziviłł herceg a napokban Velencébe indul. És expedíciót meg hajókat készít elő a szultánhoz történő utazásunk céljából. Hogy ne adjunk lehetőséget fölösleges pletykákra, külön indulunk el Velencébe. – Konstantinápolyba, fenség! – kiáltotta Radziviłł. – És ha a haza iránti hűség azt követeli, hogy életem végéig szükséget szenvedjek – tűrni fogom, de édes hazámat nem árulom el! – Sajnos van még egy fontos kérdés: az expedícióhoz sok pénzre van szükség… ismerem Karl herceg jelenlegi szűkös helyzetét… – Mindent odaadok, mindent, amim van! És hisszük, hogy Isten úgy megsegít bennünket, ahogyan az emberektől csak üldöztetést szenvedünk! – kiáltotta Radziviłł. A hercegnő Limburgra nézett. – Kész vagyok mindenben segíteni leendő feleségemnek – kezdte Limburg. És hozzátette: – Őfensége Oroszországi Erzsébetnek. – Már kész a tervem, uraim – folytatta a hercegnő. – Az orosz cárok végrendeleteinek nálam lévő másolatait azonnal meg kell

mutatni a francia bankároknak. Egyidejűleg az újságokban részletesen közölni kell a fivérem, Pugacsov által bevett várak jegyzékét. Ezután nevemben, mint az Orosz Birodalom egyetlen törvényes örökösének nevében, azonnal kölcsönt kell kibocsátani. Adnak majd, adnak pénzt az átkozott bankárok! – Bravó! – kiáltotta Radziviłł. – Hamarosan virrad. Ideje elválnunk, nehogy fölösleges híreszteléseket keltsünk – mondta a hercegnő. – Egyik tisztem visszakíséri önöket Obersteinba, uraim… Az ismeretlen fiatalember előlépett a sötétből és meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutassam… – fordult a hercegnő Limburghoz. – Michal Domański. Michal Domański. Lengyel nemes. A nagybátyja tizenöt éves korában Radziviłł herceg udvarába adta. Ott nőtt fel lakomák, vadászatok és vad orgiák közepette. A szejm képviselőjévé választották, a Konföderáció oldalára állt, részt vett a Poniatowski, a megválasztott király elleni felkelésben. A vereség után Germániába menekült. És itt ismét találkozott régi urával, Karol Radziviłł-lel. Radziviłł teljesen a huszonhat éves Domański befolyása alá került. Most a konföderánsok minden konferenciáján Michal Domański szólal fel Radziviłł nevében… * A lovascsapat poroszkál a holdas éjszakában. Amikor Obersteinhoz érnek, Domański elköszön a többiektől és eltűnik a sötétben. * Hajnalodik. Az obersteini kastély szalonjában Limburg és a hercegnő a kialvóban lévő kandalló előtt ül. – Amint arra ön is rájött, barátom – kezdi gúnyosan

mosolyogva a hercegnő –, házasságkötésünket el kell halasztani. Amíg el nem foglalom az orosz trónt. Remélem, akkor a rokonainak nem lesz szükségük papírokra? És önnek nem kell adatokat gyűjtenie rólam Európa eldugott zugaiban… – Hihetetlen! – sóhajtott fel Limburg. – Kész elutasítani a házasság szentségét egy csalóka álomért? A hercegnő dühösen nézett Limburgra. A férfi hallgatott, de aztán hozzátette: – Aline, egyedül vagyunk. Esküdjön meg nekem… Semmi egyébre nincs szükség. Ez az eskü elég lesz… Mindaz, amit ma hallottam, igaz? A hercegnő elmosolyodott, s ünnepélyesen azt mondta: – Esküszöm, hogy Erzsébet császárnőnek volt egy titkos házasságból született lánya, akit elvittek Oroszországból és külföldön neveltek! Limburg nem bírta ki, megkérdezte: – És ki az illető, Aline? A hercegnő vad szemekkel nézett rá. – Én vagyok, excellenciás uram! És jegyezze meg egyszer s mindenkorra: Aline meghalt. Erzsébet hercegnő áll ön előtt. És váratlanul a férfihoz hajolt, megcsókolta. Aztán eltolta magától, és azt mondta: – És most visszamegy Neisesbe. – De… – Ne vitatkozzon, Télemakhosz: fontos dolgot kell végrehajtania… Esztelen féltékenysége következtében a titkot idegen ember is megtudta. A készülő expedícióról is tudomást szerzett ez az epés és gonosz ember. Rochefort-ról beszélek. – Mit akar még? – Már kitalálta. Nem kockáztathatom életem legfontosabb

ügyét. Visszamegy Neisesbe, és ismét becsukatja – itt elnevette magát – a „hűséges Rochefort-t” az állami börtönbe. De jaj neki, ha kijön onnan, mielőtt az én expedícióm a szultánhoz ér. Nem akarok halottakat. És ismét szenvedélyesen megcsókolta a herceget, és a herceg, mint mindig, most is elgyöngült. * Limburg és Rochefort kilovagolnak Oberstein kapuján. – Nézze, fenség… És Rochefort nevetve a kastély falánál sötétlő sziluettre mutat. Limburg szó nélkül nézi a falban lévő titkos ajtóhoz kikötött lovat. – Nem ismerte fel fenséged? Annak a lengyelnek, Domańskinak a lova, akinek messze kellene lennie innen… – Ide figyeljen, gróf – mondja tehetetlen dühvel Limburg –, az örökös gyanakvása már a szakadékba juttatott bennünket… illetve magát. Nem is tudóm, hogyan mondjam meg, hogy nekem önt… – …Börtönbe kell csukatnia! – mondja Rochefort szinte fetrengve a nevetéstől. – De én nem tudtam elfelejteni azt a lovat… És azokban a rövid órákban, amikor megengedte, hogy Obersteinban legyek, mindig érzékeltem ennek az embernek a jelenlétét. Megjelentek holmi levéltervezetek, amelyeket valaki előkészített, hogy azokat a hercegnő írja a török szultánnak, a svéd királynak, Ogiński hetmannak. Most egész Európával levelezett… * Az obersteini kastély. A hercegnő tigrisként jár fel-alá a teremben, amikor belép Limburg. A hercegnő az arcába vág egy gyűrött levelet, és kiabál: – Ez a gazember! Ez a ravasz és aljas, gyáva alak! – Ez most éppen kire vonatkozik?

– Ogiński hetman! És még a barátomnak merte nevezni magát! Levelet küldtem neki Párizsba, felajánlottam, hogy vegyen részt a Radziviłł herceggel közösen indítandó törökországi expedíciómban… És mit válaszolt ez a nyavalyás áruló?! Részlet Michal Ogiński 1773. április 10-én a hercegnőhöz intézett leveléből: „Ön iránti rokonszenvemet továbbra is mélyen a szívemben hordozom… És higgye el, nyelvem soha el nem árulja a rám bízott titkot. De az ön javaslata az orákulumok korát juttatta eszembe, akik soha nem mondtak sem határozott »nem«-et, sem »igen«-t…” – A gazember úgy tesz, mintha nem értette volna meg a dolgot! * – „Azért én mégis sikert kívánok önnek, noha nem értem, milyen út vezet hozzá. Nem, nem barátom, jobb, ha nem veszek részt a kezdeményezésében, mert csak kívánnom kell valami jót, hogy az nyomban meghiúsuljon…” A hercegnő gombócba gyűrte a levelet, és a padlóra dobta. – Kiderült, hogy ez a gyáva alak már tárgyalásokat folytat Poniatowskival és Katalinnal! Úgy döntött, visszatér Lengyelországba, vissza akarja kapni az elvett birtokait – a harminc ezüstpénz! Végezetül megnyugodott, felvette az összegyűrt levelet a padlóról, kisimította: – Ezt a levelet megőrzöm a levéltáramban. Amikor trónra kerülök, elveszem minden földjét ennek az árulónak… De minden egyéb rendben van. Franciaország támogat bennünket, Radziviłł a hét végén Velencébe indul. – Jaj, kedvesem – sóhajtott Limburg –, már semmiről sem beszélgetünk ezen a vállalkozáson kívül? – „Vállalkozásnak” meri nevezni a szent elrendeltetést?

Limburg gúnyosan nevetett. – Rendben van, akkor beszéljünk arról. Úgy tűnik, nevetséges módon összekeveri atyja nevét. Kirilla Razumovszkij kozák hetman sohasem volt Erzsébet császárnő titkos férje. Édesanyja férje egy másik Razumovszkij volt – Alekszej, a kozák hetman édestestvére. Legalább az atyja nevét pontosan kell ismernie, kedvesem – fejezte be gúnyosan a herceg. – Kedves Télemakhoszom – felelte dühösen a hercegnő. – Én tudom az atyám nevét. De most egyszerűen pénzre van szükségem a bankároktól. Ők pedig azt hallották, hogy Oroszországban fellázadtak a kozákok. Ha pedig az én atyám a kozák hetman, következésképpen atyám csapatai foglalták el fél Oroszországot. Egy ilyen ember lányának lehet pénzt adni! – Most sem tudom, akkor nyomban találta-e ki ezt a magyarázatot, vagy pedig valóban így volt. Fejecskéjében pillanatok alatt millió történet született. Hogy milyen találékony volt! Amikor arra az átkozott lengyelre céloztam, nyugodtan kijelentette, hogy szándékosan szítja a féltékenységemet, mert úgy érzi, elhidegültem iránta. Esküszöm, valódi könnyek szöktek a szemembe! 1773. május 13-án, Velencébe indulásakor elbúcsúztam tőle… * Limburg herceg hintója a Mosbach szélén álló házhoz érkezett. A hintóban a hercegnő és Limburg ült. – Ne szomorkodj, kedvesem, ma tizenharmadika van. Szeretem ezen a napon kezdeni a dolgokat. Nekem mindig szerencsém volt ezen a boszorkányok napján… A ház mellett már ott várakozik egy négylovas hintó. A hintó mellett Domański sétál útiköpenyben. A hercegnő vidáman

megöleli Limburgot. – Rövid időre válunk el, Oroszországban gyorsan történnek a puccsok. Megcsókolja Limburgot, és kiugrik a hintóból. Domański segít neki átülni a másikba. És a lovak nekirugaszkodnak. A hercegnő kihajol a hintóból, és odakiáltja a hercegnek: – A mielőbbi viszontlátásra Péterváron! * – Többé nem láttam… Amikor azonban megérkezett Velencébe, elküldtem hozzá új hofmarsallomat, Knorr bárót. És az megírt nekem mindent, ami vele történt… Velencében csodálatosan kezdődött minden: a lengyelek is, a franciák is el voltak tőle ragadtatva… * Velence. A tarka tömeg megtöltötte az egész partot a Nagy-csatorna mentén. Minden tekintet a Nagy-csatorna partján álló egyik palazzóra, a francia követ palotájára irányult. A palazzo fölött királyi zászló lengett. A tömeg lelkes kiáltásai közepette kilép a lengyel és francia tisztek által körülvett hercegnő. Hímzett egyenruhák, tollas kalapok. Az egész társaság aranyozott fekete gondolákba ül. A gondolák a tömeg kiáltozásától kísérve haladnak a csatornán. Pezsgőt nyitottak. A hercegnő feláll a gondolában, és bandzsító nagy szemét villogtatva belekezd örökös meséjébe. Az elbeszélés foszlányai a parton várakozó tömeg mohó füléig is eljutnak. – …Száműztek Szibériába… megmérgeztek… ám az Úr… – Éljen Oroszország nagyhercegnője! – kiáltják a gondolában. – …És akkor, anyám végakaratának megfelelően… nagybátyám,

III. Péter… nagykorúságomig… – Vivát, felszabadítónk! Csoda, akit a gondviselés küldött a Rzeczpospolita számára! – …És nem fogom hagyni, hogy a német asszony bitorolja a trónt! Nagy Péter unokája vagyok, a Romanov-dinasztia utolsó vérbeli leszármazottja… Bízom benne, uraim, hogy segítségére sietnek egy nőnek! – Éljen a szépséges Erzsébet! – A franciák és lengyelek kardja a magasba lendül. * – A továbbiakban pedig… különös dolgok kezdődtek… Radziviłł sehogy sem tudott elhajózni vele Törökországba. És csak júliusban kaptam meg a hírt… * Velence, 1774. július 16-a. A mólónál egy hajó áll. A hercegnő, Radziviłł, Domański és a tarka kíséret csónakokon a hajóhoz megy… Embs báró a kabinba viszi a hercegnő értékes útitáskáját az archívummal és a pisztolyokkal… A hercegnő a fedélzeten áll, a tengeri szél lobogtatja vörös köpenyét. – Konstantinápolyba – suttogja a hercegnő. – Sikerült! A hajó a nyílt tengeren áll. A fedélzeten a hercegnő és Radziviłł. A hajó lassan fordulni kezd. Megjelenik a kapitány – egy magas algériai férfi. – Szél van – mondja a kapitány –, túlságosan erős szél… Vissza kell mennünk Velencébe. – Hogyhogy visszamenni? – kérdezte elfulladva a hercegnő. – Nagyon erős a szél – sóhajtja a kapitány. – Jaj, milyen erős szél fúj!

És elmosolyodik. A ravasz, fekete hajú algériai. És megint tétlenül ültek Velencében. A hercegnő dühöngött. Toporzékolt. Végezetül Radziviłł talált egy másik algériai kapitányt. * Ugyanaz a tarka társaság száll a hajóra, és ugyancsak a hallgatag Embs báró viszi a kabinba a titokzatos útitáskát. És a hajó ismét a nyílt tengeren halad. Velence egyre messzebb kerül: Szent Márk oszlopa, a Dózsepalota – mind eltűnik a kék párában. – Sikerült! – suttogja a hercegnő. Mennek a hajóval. Fúj a szél, a tengeri szél. A hercegnő élvezettel tartja oda arcát a szélnek, amikor a fedélzeten megjelenik a kapitány. – Semmit sem tehetünk – sóhajtozik a kapitány a hercegnőhöz, és Radziviłłhoz fordulva –, a szél… A hajó irányt vesz visszafelé. – Nagyon kérem – fordul a hercegnő a kapitányhoz –, …nekünk feltétlenül… – Radziviłł hallgat, az arca kifürkészhetetlen. – A szél – sóhajtja a kapitány. – Nem kockáztathatom a hajót. – Admirálissá teszem! – kiáltja a hercegnő. – Rendjellel tüntetem ki! Báró! – szól oda Embsnek. – Hozza ide az Ázsiai kereszt-rendjelemet! – A szél – sóhajt az algériai. – Raguzába vesszük az irányt. – A hercegnő egyszerre volt ravasz és naiv. Még én is megértettem a hofmarsallom leveleiből, mi történt: Törökország békét kötött Oroszországgal. És Radziviłł félt Törökországba menni. Mert most a szultán egész egyszerűen kiadhatta Oroszországnak. A pán őnagykutyasága nem mehetett oda. De azt sem tehette meg, hogy ne menjen. Túlságosan sokat beszélt már

nagy vállalkozásáról… És ő találta ki a szeleket. Aline azonban továbbra is részt vett a játékban. * A hercegnő 1773. augusztus 10-én Limburghoz írt levele: „Merő badarság, amit az újságok összeírnak. Csupa hazugság, mint mindig. Fivérem, Pugacsov erőt gyűjt. Törökországban a befolyásos párt meggyőzte a szultánt, hogy bontsa fel a békét, és újítsa fel a háborút Oroszországgal. Már két levelet írtam a szultánnak, és napról napra várom a válaszát. Levelet írtam Orlov grófnak is, és kiáltványt intéztem a Livornóban tartózkodó orosz flottához. Meg vagyok győződve: az egész hajóhad és a gróf maga is az én pártomra áll.” * – Miután Törökország békét kötött Oroszországgal, Franciaország azonnal elfordult mind Törökországtól, mind pedig a lengyel ügyektől. Levelet kaptam a francia udvartól, amelyben igen hűvös hangon arra kértek, hogy adjak felvilágosítást arról a nőről, aki a menyasszonyomnak nevezi magát. Holott tegnap még… Ó, emberek! A raguzai francia konzul felszólította a hercegnőt, hogy hagyja el a konzulátust, Radziviłł egyetlen levelét sem továbbította a szultánnak. Az újságokban valaki aljas pletykákat és nagyon illetlen történeteket közölt róla. És az egész dolognak egy abszurd jelenet vetett véget… * Raguza. Embs báró kilép a házból. Két arra sétáló francia tiszt hangos nevetéssel fogadja a megjelenő bárót. – Rég nem találkoztunk, báró! A báró nem szól, mintha nem hallaná a hozzá intézett szavakat. – Hol van az úrnője? Nem baj, hogy ezt a dörzsölt bestiát az

úrnőjének nevezem? – folytatja a tiszt, miközben a társa nevet. A báró még most is szó nélkül tovább akar menni, de a francia útját állja. – Szívesen nevezném a hölgyet a szeretőjének, de félek, hogy megsértem a többi urat, aki joggal tart igényt a szeretője címére. Nemrég például azt olvastam az újságban, hogy ez a merész lengyel, Domański úr minden éjjel felkapaszkodik ennek a háznak a meredek falán és a hölgy hálószobájába megy. A báró egyetlen szó nélkül pofon vágja a tisztet. – Jaj, mennyire vártam már! – mondja nevetve a tiszt a bárónak. – Már rég ki szeretném próbálni, hogy kardvívó képessége megfelel-e a litván hadsereg kapitányi rangjának, amely címet oly büszkén viseli? Avagy ön is olyan kapitány és báró, amilyen orosz hercegnő az úrnője? Védje magát! És a francia előrántotta a kardját, Embs is a magáét. A francia könnyedén a falhoz szorította Embset, amikor is a ház mellett megállt Radziviłł hintója… – Uraim, hagyják abba! Mit csinálnak, uraim!? – A hercegnő kiugrott a hintóból. – Ezek szerint, hercegnő, a barátja nem kapitány – mondta nevetve a francia, továbbra is a falhoz szorítva a bárót. – Egyáltalán nem tudja kezelni a kardot. Háromig számolok és bebizonyítom. „Egy, kettő, három!” – És a francia leszúrta a szerencsétlen bárót. – Az pedig szó nélkül meghalt. A hercegnő sírva a báró teste mellé ereszkedik. Radziviłł kilépett a hintóból. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel, szó nélkül nézi a jelenetet. – Ön… Ön… Mindezt ön tette – kiáltja a hercegnő Radziwillnak. – Ön tart itt engem ebben az átkozott Raguzában. De vigyázzon!

– Kissé megfeledkezett magáról, fenség – mondja szárazon Radziviłł. – Sirassa el hűséges szolgáját, és ne kiabáljon, mint egy kofa. * Beesteledett. A neisesi kastélyban Limburg és Ribas befejezték a hosszú beszélgetést. – Ezután a hercegnő beteg lett. Erősen köhögött… az orvosok már attól féltek, hogy tüdőbaj lesz belőle. Én levelet küldtem neki Raguzába, de ő nem válaszolt. Azután pedig a hofmarsallomat is elküldte Raguzából. Csupán az nyugtat meg, hogy azok az átkozott lengyelek elmentek tőle. Már nincs szükségük a hercegnőre. Másvalami azonban nyugtalanít: a hercegnő pénz nélkül maradt Raguzában. Márpedig teljességgel képtelen pénz nélkül élni. Levegő nélkül, víz nélkül igen, de pénz nélkül… – Nincs Raguzában – mosolygott Ribas. – Hát hol van? – kiáltott fel ijedten a herceg. – Felszállt annak az algériai kapitánynak a hajójára, amelyik nem tudta elvinni Törökországba. Ez alkalommal Nápolyba vitte. De most már Nápolyban sincs. – Hol van? Hol? – ismételgette könyörögve Limburg. – Rómában. Ott most valóságos pokol uralkodik – most választják az új pápát. És természetesen ott van, mert az ön fáradhatatlan menyasszonya ismét telve van tettvággyal. Egyébként nem találja különösnek, hogy, bár valóban nem volt pénze, hirtelen könnyedén hajót bérelt? És annak ellenére, hogy örökre összeveszett Radziviłł-lal, a hajóra vele együtt felszáll a herceg közvetlen környezetéhez tartozó két lengyel is? Michal Domański… Igen, igen, tudom, ön úgy gondolja, hogy ő… De vele ment Radziviłł másik társa is, aki szintén fontos tagja a Konföderációnak – valami Czernomski. Ezek szerint? Lehet, hogy

az összeveszés Radziviłł-lal a szerencsétlen báró holtteste mellett merő színjáték volt? És a lengyelek egyáltalán nem szálltak ki a játékból? Csupán az új körülmények miatt Radziviłł úgy tesz, mintha kiszállt volna… Arra az eshetőségre, ha úgy dönt, hogy kibékül az orosz uralkodónővel és visszaszerzi a birtokait? Úgy, hogy az eddigi szövetség megmarad. Csak titokban. És a barátnője folytatja a veszélyes játékot. A nagyon veszélyes játékot… – Kivárt, aztán hozzátette: – Természetesen, ha nincsenek bizonyítékai, hogy ő valóban… – És ha vannak? Ribas hallgatott. – Ezek szerint akkor támogatni fogják Oroszországban? – jött izgalomba a herceg. – Én semmi ilyesmit nem mondtam – mosolygott Ribas. – Egyszerűen azok a nagy hatalmú emberek, akik engem önhöz küldtek, érdeklődnek, hogy önnek mi a véleménye erre vonatkozólag. Limburg csak sóhajtott. * – Mindennap másképpen láttam a dolgokat… Amikor megesküdött nekem – hajlandó voltam hinni szavainak… Azonban az osztrák udvarnál szolgáló követem hamarosan hírt adott egy bizonyos nőről. Tizennyolc éves volt, amikor megjelent Bordeauxban, és az osztrák császár törvénytelen lányának adta ki magát. S a legcsodálatosabb az, hogy minden bankár adott neki kölcsönt. Mária Terézia császárnő követelésére kiadták az osztrákoknak, s azok börtönbe csukták. Ez 1769-ben történt. Fél év múlva a nő elcsábította a börtön parancsnokát, s az segített neki megszökni. Ez pontosan 1770-ben történt, amikor Aline először megjelent Gentben, ahol valóban elcsábította a holland kereskedőt, aki Embs

néven halt meg… Az a legmeglepőbb, hogy mindezt tudom, mégis hiszek neki… Mert az őrült, zavaros fantáziaképeken át, amelyektől hemzsegtek az elbeszélései, időnként átsütött valami titokzatos igazság. Például, azt mondta, hogy tízéves koráig az orosz udvarban nevelkedett. Beszéltem olyan porosz diplomatákkal, akik akkor Péterváron éltek, és mind azt állították, hogy az udvarnál nevelkedett egy kisleány, akit úgy mutattak be, mint „Erzsébet császárnő közeli rokonát”, és aki hirtelen eltűnt, amint a tizedik évét betöltötte. A kislány nevelését Johanna Schmidtre, a császárnő kedves barátnőjére bízták. Ennek a Schmidtnek a neve, Erzsébet császárnő életének csodálkozásra késztető részleteivel együtt, igen gyakran felbukkant az utóbbi időben Aline elbeszéléseiben… Nem, nem tudom, ki ő… Állandóan töröm a fejem rajta… és nem tudom. Egyet azonban tudok: azt akarom, hogy mindentől függetlenül visszajöjjön! – Mindent megteszek, fenség, hogy a hölgy visszajöjjön Obersteinba – mondta Ribas együtt érzőn. – Örültem a beszélgetésnek. Mert sajnos Rochefort elhagyott. És feltétlenül beszélnem kell valakivel Aline-ról. Nem tudok nem beszélni róla. Limburg felállt, az írópulthoz lépett, fogott egy papírlapot, és gyorsan írni kezdett. * Részlet Limburg herceg menyasszonyához intézett utolsó leveléből: „Ön miatt nagyon sok előnyös partit visszautasítottam, és most életem végéig egyedül szándékozom élni. Ön nemcsak az anyagi helyzetemet rendítette meg, hanem egész Európa megvetését is a fejemre vonta. Véget nem érő kalandjai nevetségessé tettek a rokonaim előtt. Ám ön ismeri az én állandó mondásomat: »Az

ember nem gyűlölheti azt, akit szeret.« Amennyiben kész megtagadni a múltját és a továbbiakban soha sem fogja emlegetni Pugacsovot, Perzsiát meg az ehhez hasonló ostobaságokat, tudja, hogy Obersteinben mindig várják.” A herceg lepecsételte a levelet, gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtott, és a levélre írta: „Őfensége Erzsébet hercegnőnek.” És a levelet Ribas felé nyújtotta: – Adja át neki.

KETTŐS JÁTÉKOK A GÁLÁNS ÉVSZÁZADBAN Mindig két húr van az íján… (Francia mondás)

Orlov gróf palotája Pisában. A palota előtti park: az antik istenek szobrai a lombokon át és a középkori város innen, a palazzóból feltáruló képe mintha a Romeo és Júlia díszlete lenne. Orlov a parkban ült egy márványasztalnál és Ribas jelentését olvasta. Kissé távolabb Ribas szolgája állt. Orlov elolvasta a levelet, elkezdett járkálni a fasorban. Aztán azt mondta: – Várj egyelőre a házban, kedvesem. A szolga eltűnt a házban, a parkban pedig azonnal megjelent Christenek. – Tollat és papírt! – parancsolta a gróf. Christenek tollat és papírt hozott, mindent a kis asztalra tett, és a megszokott módon felkészült, hogy írja, amit a gróf diktál. – Mondd, kedvesem, mit kell tenni, ha az ember nem akarja végrehajtani a parancsot? – Meg kell magyarázni a parancsnoknak, miben nincs igaza. – Orosz szolgálatban állsz – mosolyodott el a gróf –, úgyhogy jól jegyezd meg: nálunk a férjnek és a parancsnoknak mindig igaza van. Oroszországban a legostobább parancsokat nem vonják vissza, hanem egyszerűen nem teljesítik. Úgymond, hogyne, teljesítem, bátyuska, minden igyekezetemmel, azon leszek, aztán teljesíted – elnevette magát –, amit magad akarsz… Menj, isten hírével, megírom a levelet magam. Orlov a márványasztalnál ült és írt.

* Részlet Orlov gróf 1774. december 23-án Pisából Katalin cárnőhöz intézett leveléből: „…Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy császári felséged akaratát teljesítsem. Minden erőt felhasználok, hogy az említett nőt fondorlattal elfogjam, amennyiben az Raguzában tartózkodik. Ha pedig ez nem sikerül, akkor erőszakot fogok alkalmazni, amint azt császári felséged számomra elrendelni méltóztatott…” – Így bizony, mátuska, először úgy lesz, ahogy én mondtam, csak azután, ahogy te parancsoltad. Rabod vagyok, de nem alázatos cseléded. És folytatta az írást: „…ezért aztán Raguzába küldtem egy embert, hogy tudakozódjon arról a bizonyos nőről, de már több mint két hónapja semmi hírem sincs róla. És már kétségeim támadtak: vagy meghalt az illető, vagy elfogták és nem tud hírt adni magáról. Pedig megbízható ember volt, és már sokszor bebizonyította hűségét.” * Még ott maradt az asztalnál, ismét elmosolyodott, és folytatta az írást: „Ha pedig gyenge egészségi állapotom lehetővé teszi, hogy hajóra szálljak, nem szalasztóm el az alkalmat – magam is Raguzába indulok, hogy azt a gonosz nőt mindenképpen elfogjuk…” * – Ettől őrületes dühbe jön… csak úgy issza majd a vizet. * A gróf írt: „Leírom annak a bizonyos nőnek a tulajdonságait: nagyon

elbizakodott és kötözködő természetű, és nagyon szívesen beavatkozik mindenbe. És mindenkit meg akar félemlíteni, kijelentvén, hogy minden európai hatalommal levelezésben áll. Szentséges lábai elé vetvén magam, a legmélyebb rabszolgai odaadással császári felséged iránt, legalázatosabb rabja, Alekszej Orlov gróf.” Megrázta a csengőt, bejött Christenek. – A levelet azonnal el kell küldeni Szentpétervárra Miller futárral. De te is készülj! – Rómába – mosolyodott el Christenek. – Ribas szolgájával mész, a szalonban vár rád. Rómában felváltod Ribast. Már nagyon szúrja a szemét mindenkinek… Az utasításokat reggel kapod meg. Előkészíted a megismerkedést. Christenek kérdőleg a grófra meredt. – Alekszej Grigorjevics gróf és a gonosztevő nő megismerkedését. És Alekszej Grigorjevics gróf gúnyos mosollyal átnyújtotta Christeneknek a császárnőnek szóló levelet. A gróf egyedül maradt, elkezdett járkálni a fasorban, és ismét tollat fogott. * Orlov gróf második levele Pisából Katalin cárnőhöz, melynek dátuma: 1775. január 5-e: „Legkegyelmesebb uralkodónőm! Miután lezártam valamennyi, császári felségednek szóló jelentésemet, váratlanul hírt kaptam a felderítés céljából kiküldött tisztemtől, hogy az ismeretes nő már nincs Raguzában. És sok körülmény arról győzte meg küldöttemet, hogy a nő Radziviłł herceggel visszament Velencébe, és a tiszt késedelem nélkül utánuk indult, ám Velencébe érvén, már csak Radziviłłt találta ott, a nő nem érkezett meg a városba. Egyébként

Radziviłłról új dolgokat mesélnek. Állítólag vissza akar térni hazájába és ki akar békülni a lengyel királlyal.” * – Ez balzsam az előző levelem által okozott sebeidre: meghunyászkodott előtted az átkozott lengyelje. Korbács után hasznos a kalács. Hiába, ő is csak asszony… * És Orlov folytatta az írást. „Az ismeretes nőről pedig megtudta a tiszt, hogy elutazott Nápolyba. Másnap pedig levelet kaptam Nápolyból Hamilton angol minisztertől, hogy a nő Rómában van, ahol hercegnőnek mondja magát. Ezt az eredeti levelet elküldöm császári felségednek, hogy megvizsgálhassa. Rómába pedig futárt küldtem – parancsnokságom generáladjutánsát, Christeneket, hogy igyekezzen megismerkedni a nővel, és mondja meg neki, hogy rám mindenben támaszkodhat. És beszélje rá, hogy jöjjön ide hozzám. Hamilton angol miniszternek és Dick lovagnak, a livornói követnek meghagytam, hogy megbízható embereknek, akik közül ők sokat ismernek Rómában, írják meg, hogy azok tanácsolják az ismeretes nőnek, hogy jöjjön ide hozzám, mert, úgymond, tőlem mindenben segítséget remélhet…” * Róma. A Mars-mező közelében, az egyik keskeny római utcában két ház állt egymással szemben. Az egyik ház előtt hintó várakozott leeresztett függönnyel. A házból két fiatal férfi jött ki a hintóhoz – mindkettő lengyel köntöst viselt, hosszú kard lógott az oldalukon, s a kardok hangosan csörömpöltek a kövekkel kirakott utcán. A szemben lévő ház ablakából Christenek és Ribas figyelte az eseményeket.

– A magas fiatalember a szeretője, Michal Domański, Radziviłł embere – magyarázta Ribas Christeneknek. – Az idősebbik, a kövér Czernomski, Potocki gróf embere. Hogy hány helyen intrikált már: Törökországban is járt, Versailles-ban is. Úgyhogy pillanatnyilag az egész pártütő Konföderáció a hintó mellett áll. Domański és Czernomski kardját csörtetve a hintó mellett sétál. Bámész tömeg gyűlik köréjük. – Jaj, de ravaszok – suttogja Ribas –, látod, a hintón leengedték a függönyt… a ház ablakain is. Mintha valami titkot őriznének, ők pedig ijesztgetik a népet a nagy bajuszukkal meg a kardjukkal. Azért, hogy terjedjen a nő híre. Már az egész város az orosz hercegnőről beszél! * Vérvörös köpenyben kilépett a házból a hercegnő. A tömeg szájtátva bámulja. – Szép nő – súgja Christenek. A hercegnő, mintha most kapna észbe, gyorsan az arcába húzza a kapucnit, beül a hintóba. Utána Domański és Czernomski is beszáll. A hintó elindul… * – Most mi következünk! Christenek és Ribas lement a hátsó bejárat piszkos márványlépcsőjén. Őket is kocsi várta a ház mögött… * Megy a két hintó a római utcán. A hercegnő hintója a Szent Péter-bazilika felé fordul. – A Vatikánba megy… Most minden kardinális ott van. Nem jöhetnek ki, míg meg nem választják az új pápát. Mintha börtönben ülnének. A hölgy nagyon jól érzi magát a zavarosban – súgja Ribas.

* A hercegnő hintója megállt a Szent Péter-bazilikánál. Ribas hintója kissé távolabb áll meg. – Albani lengyel kardinálisnak szóló levél van nála – magyaráz tovább Ribas Christeneknek –, a hírek szerint őt választják meg pápának. De nem találkozhat vele. A kardinális nem jöhet ki a pápai palotából. * Giovanni Albani a lengyel királyság kardinális protektora, a Szent Római Kollégium dékánja. 1774-ben valóban az a hír járta Rómában, hogy őt választják pápává. * A hercegnő hintójához odalép egy reverendás alak. – Rocotani abbé, a kardinális titkára. A hölgy rajta keresztül folytatja valamennyi tárgyalását a kardinálissal, aki be van zárva a palotába – magyaráz tovább Christeneknek Ribas. * Domański és Czernomski kiszáll a hintóból, és udvariasan segít kiszállni a hölgynek. A hercegnő mélyen az arcába húzott kapucnival az abbé mellett lépked. Valamiről beszélgetnek. Egy álmos olasz fiatalember követi őket. * – Rocotani abbé szolgája – magyarázza Ribas. – Minden hónapban adsz neki három zecchinót. Christenek elkezdett kacagni. * A Mars-mezőn lévő házban Christenek és Ribas ismét elfoglalta helyét az ablaknál: az utcát figyelik, a hercegnő visszatérésére várnak. – A ház fenntartása ötven zecchinóba kerül – okította Ribas

Christeneket –, a hintóé harmincöt zecchinóba, a szolgák ötven zecchinóba kerülnek. Röviden: a hölgy nyakig úszik az adósságban… És Albani kardinális az utolsó reménysége. Valamennyi briliánsa, minden jó ruhája a zálogházban van. S közben minden este lakoma meg fogadás van nála. Soha nem láttam még ilyen pazarló nőt. Gondoskodtam, hogy benyújtsák neki a váltókat. – Nem fog egyszerűen megszökni Rómából? – kérdezte Christenek. – Látom, ismeri a hölgyet. Annak idején valóban megszökött Párizsból és Raguzából. Ám én ezt elmondtam a hitelezőknek. Nézzen csak az utca másik oldalára… Az úttesten egy köpenyt és széles karimájú kalapot viselő férfi járkált föl s alá. – A Belloni-bank fogadta fel, amelyiknek fantasztikus összeggel tartozik a hölgy. A házát figyeli. Egy másik embert a Morelli-bank fogadott fel. Az mindenhová követi a városban. De most egyébként sem szökik meg. Reméli, hogy folytathatja a játékot. Levelet írt a porosz királynak meg a szultánnak. De a legfőbb számítása – Albani. A kardinális ötvennégy éves, és a hölgy nagyon bízik a bájaiban. De ehhez találkozniuk kell! Albani pedig be van zárva a konklávéba. A hölgy türelmetlen! Általában nem tud vámi. A közelmúltban elhatározta, hogy férfiruhát ölt és úgy hatol be a konklávéba. Alig tudta lebeszélni a dologról Domański, a szeretője. – Honnan tudja mindezt, uram? – Három zecchino az inasának – sóhajtotta Ribas. – Uram, én egyre jobban örülök, hogy a sors összehozott önnel – nevette el magát Christenek. A hercegnő házából két reverendás alak lépett ki. És lopakodva,

gyorsan elmentek az utcán. * – Íme, a jezsuita atyák is itt vannak. Az előző pápa feloszlatta a rendet. De a hölgy már beígérte nekik a leendő pápa segítségét. Mostanában sok forgolódik körülötte ezek közül az álnok lények közül. A rendet feloszlatták, de még mennyire erős! Ha Rómában él egy kis ideig, érzékelni fogja. – Micsoda nő! – mondta Christenek elragadtatva. Az ajtón háromszor kopogtak. Ribas kinyitotta. A küszöbön az álmos olasz fiatalember – Rocotani szolgája állt. Halkan és hosszasan mesélt valamit Ribasnak. Ribas hallgatta, aztán sóhajtva pénzt adott az olasznak. – Pénz és pénz… Ezt csak egy orosz gróf győzi – morgott Ribas az ablak felé fordulva. És magyarázattal szolgált Christeneknek: – A hölgy meghívta mára vacsorára Rocotanit. Pénzt fog kérni – ez az utolsó reménye. Ribas az órájára pillantott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy én is benézzek a tüzes pokolba. Ribas feltette a kalapját. – Há-á-á… – ásított Christenek. – Aludd ki magad az út után – mondta kedvesen Ribas –, úgy érzem, hamarosan színre kell lépned a gróf javaslatával. * Ribas a pompás márványlépcső alján állt. A lépcsőn Domański lépkedett ünnepélyesen Ribas felé. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte udvariasan a lengyel. – Erzsébet őfenségét, Oroszország nagyhercegnőjét szeretném látni, signore. – Ön téved, signore. Ez Zielinska lengyel grófnő háza. Ribas meghajolt és azt mondta:

– Én azért mégiscsak nagyon szeretném látni, signore, Erzsébet császári őfenségét, Oroszország nagyhercegnőjét, aki Zielinska grófnő néven utazgat. – És hozzátette: – Levelet hoztam a vőlegényétől, őfensége Philipp Ferdinánd Limburg hercegtől. És csak a saját kezébe adhatom. – Istenem! Levél Philipptől – hallatszott Ribas háta mögül egy női hang. És feltárult a falban egy kis ajtó. És az ajtóban lovaglóruhában, leeresztett hajjal ott állt a hercegnő. * „Az ajtó mögött hallgatózott…” – mosolygott gúnyosan Ribas. Egy keskeny, kicsi szobában ültek az emeleten. Domański szó nélkül állt az ajtónál, a hercegnő és Ribas pedig az ablaknál beszélgettek. Ribas időnként az utca túloldalán lévő ház ablakára pillantott, ahol a függöny mögött Christenek rejtőzött. – Jól van a vőlegényem? – csicseregte a hercegnő. – Jaj, a szívemnek oly kedves Oberstein, annyira vágyom utána… Felbontotta a levelet, gyorsan átfutotta és átadta Domańskinak: – Az archívumomba. Domański elment a levéllel. A beszélgetés folytatódott. – Majd írok a hercegnek, és elküldöm az egyik emberemmel. Ön mikor megy vissza? – Holnap reggel, fenség. – Nagyszerű! Ma nálam vacsorázhat. Rocotani abbét várom – Őeminenciája Albani lengyel kardinális titkárát. * „Ezt azért mondja, hogy közöljem Limburggal, milyen jól mennek a dolgai…” * A hercegnő az órájára nézett, és azt mondta:

– Kérem, várjon egy kicsit. Még ma feltétlenül válaszolnom kell Nápolyba új barátomnak, Lord Hamilton angol követnek. Ezzel eltűnt az ajtó mögött. Ribas egyedül maradt. A kis szoba lassanként megtelt emberekkel – szolgák jöttek be, a két lengyel, a hercegnő komornája. Ott tolongtak a kis szobában, amikor egy szolga bejelentette: – Francesco Rocotani abbé. Rocotani a szobába lépett. * „Na, nézd csak, ezt a szűk szobát választotta – hogy többnek tűnjön a szolgák száma. Milyen ravasz.” * – A hercegnő már várja, atyám – mondta Domański, és elhúzta a függönyt a kicsi szoba végében. Az abbé és Ribas szeme elé egy fényárban úszó, óriási terem tárult. Minden gyertya égett, világítottak a csillárok, ragyogtak a tükrök. A vörös lovaglóruhás hercegnő látszólag levélírásba merülve az asztalnál ült. – Jaj, atyám – és az abbé elé sietett –, épp csak visszajöttem a sétából, és máris levélíráshoz láttam. Jó barátom – Lord Hamilton, a nápolyi angol követ – nagy pártfogóm. Maga ajánl egy bizonyos kölcsönt. És én szomorú visszautasító levelet írok… Hisz nem fogadhatok el pénzt annak az udvarnak a miniszterétől, amelyik szövetségben áll Katalinnal, az ellenségemmel… – Figyelmesen az abbéra nézett. – Noha a pénzre igen nagy szükségem van hazám felszabadításának szent ügyéhez. Az abbé arca azonban mozdulatlan maradt. Nem válaszolt. És a hercegnő témát váltott: – Remélem, atyám, nem zavarja a kosztümöm. Akárcsak anyám, Erzsébet orosz császárnő, én is imádok férfiruhában járni.

* „A női ruhákat zálogba tette…” – mosolygott befelé Ribas. * – Emlékszem, gyermekkoromban – folytatta a hercegnő – anyám gyakran öltött férfiruhát az álarcosbálokon. Nagyon szép, hosszú lábai voltak. Nagylelkű, bár kissé lobbanékony asszony volt. Amikor madame Lopuhina hercegnő olyan rózsát merészelt a hajába tűzni, amilyen aznap anyám frizurájában volt, anyám arcul csapta… ó erkölcsök! – Egy futó pillantást vetett Ribasra, és mintha most kapna észbe, bemutatta az abbénak – Vőlegényem, Limburg herceg küldötte. * „Micsoda nőszemély, semmit sem hagy ki, most már engem is belekombinált…” * – A herceg gyakran ír nekem. Jaj, ez a különlét, ez életem bánata. Nagyra értékelem a herceg szerelmét, de az őseim trónja iránti kötelesség nem teszi lehetővé, hogy visszatérjek a magánéletbe. Adja át a kardinális őeminenciájának, hogy Oroszországban valóban bonyolultabb lett a helyzet. A közelmúltban meghalt a küldöttem, a nagy hadi tehetséggel megáldott ember. Pugacsov úrra gondolok… Ennek ellenére erős a pártom Oroszországban. Ez elsősorban az Orlov testvérekre vonatkozik… A hercegnő itt figyelmesen Ribasra nézett. Az állta a tekintetét, egy arcizma sem rándult a spanyolnak. * „Hát ez valóban boszorkány…” * – Albani kardinális erősen érdeklődik irántuk – mondta az abbé.

– Nemes lelkű emberek. Grigorij Orlov például ellenezte a szerencsétlen Lengyelország felosztását. S bár nem a legműveltebbek, bár önfejűek és olykor vadak, az irántam való személyes odaadásuk sok mindent jóvá tesz. Az udvarnál továbbra is megvan a befolyásuk. * „Honnan tud mindent?” * – Ha pedig figyelembe vesszük, hogy Livornóban az egész orosz hadiflotta Alekszej gróf parancsnoksága alatt áll… – A hercegnő jelentőségteljesen elmosolyodott. És folytatta: – Perzsiából hatvanezer fős hadsereget ígértek. Úgy döntöttem, hogy innen a szultánhoz megyek. Valószínűleg Lengyelországon át veszem az utat. Ismerem a kardinális Stanisław Poniatowski király iránti ragaszkodását. Én régóta támogatom a királyt, noha barátaim, mint ön is tudja, a Konföderációhoz kötötték sorsukat. Nekem azonban sikerült rábeszélnem Karl Radziviłłt, hogy béküljön ki a királlyal. * „Ez aztán a nő! Ezt maga találta ki? Avagy Radziviłł és pártja beszél az ő szájával?” * – És mi a véleménye Radziviłłról? – kérdezte az abbé. – Jaj, atyám! – A hercegnő finoman elmosolyodott. – Ahhoz, hogy valaki jelentőségre tegyen szert a történelemben, nem elég a származás és a gazdagság, egy kis politikai érzékre is szükség van. És én boldog vagyok, hogy egy ilyen botrányhőst és makacs embert sikerült összebékítenem a lengyel királlyal. Az én célom az egységes, erős Lengyelország – a régi határai között. De van egy másik célom is – ezt ünnepélyesen mondta –: mondja meg

őeminenciájának, elhatároztam, hogy népemet rábírom a római egyház elismerésére. Népem szenvedéseire esküszöm, hogy lelkeiket a katolicizmus kebelébe vezetem. Mindenki elhallgatott. – Időnként húszéves fecsegőnek vélem önt. Egy pillanat múlva azonban érett, bölcs és tapasztalt asszony áll előttem – mondta az abbé. – Mielőtt azonban asztalhoz ülnénk, meg szeretném kérni, közölje őeminenciájával, hogy én egyáltalán nem akarok pénzt elfogadni az angoltól. A hercegnő kérdőleg, szinte könyörögve nézett az abbéra. Az abbé azonban csak lesütötte a szemét, és hallgatott. * „Bravó! Ez a vég!” * – Asztalhoz, uraim – mondta tompán a hercegnő. Nagyon dühös volt. Ebben a pillanatban egy fekete zekét viselő, sovány öregember lépett a terembe. – Engedjék meg, uraim, hogy bemutassam Salizetti urat, őfensége orvosát – jelentette be a hallgatag Domański. Ribas úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is bekapcsolódjon a beszélgetésbe. – Szerencsémnek tartom, hogy megismerhetem, Salizetti úr. Patrónusom, Limburg herceg lelkemre kötötte, hogy keressem meg önt és tudakozódjak őfensége egészsége felől. – Ha úgy vesszük, hogy az állandó kialvatlanság, az éjfél utáni íróasztali munka, aztán a rémálmok, a gyakori láz, az erőtlenség, a köhögés és a mellkasi fájdalmak e szép fiatal hölgy egészségéről tanúskodnak, akkor egészséges. Mondja meg a vőlegényének…

– Ide figyeljen! – kiáltott fel dühösen a hercegnő. – Nem azért fizetem, hogy a rólam szóló szörnyűséges pletykákhoz újabbakkal járuljon! És a hercegnő tehetetlenül felzokogott. Minden kudarca benne volt a könnyeiben. Ám a következő pillanatban már összeszedte magát és nevetve, nagyvilági tónusban azt mondta: – Jaj, ezek az orvosok! Asztalhoz, uraim! Az abbé és Ribas az abbé hintójával ment haza. – Elbűvölő arc… Csodálatos alak… és az a pír az arcán! – kiáltott fel lelkesen az abbé. – Lázas pír. Úgy gondolom, a hercegnő tüdőbajos – mondta szárazon Ribas. – Nem tudom, nem tudom – folytatta tréfálkozva az abbé. – Az embernek résen kell lenni vele. Egykettőre elcsavarhatja a fejét. – Nem gondolja, szentatyám, hogy az egész jelenetet azért találta ki, hogy egyszerűen kölcsönt kérjen a kardinálistól? Azt hallottam, hogy a hercegnőnek óriási adósságai vannak, s azt hiszem, nem létezik semmiféle bőkezű angol. – Jaj, barátom, a hölgy olyan szép, hogy én szívesen teljesíteném minden kívánságát. De, sajnos, a kardinális egyáltalán nem bőkezű. Azonkívül pedig túlságosan józanul gondolkozik. És mindazt, amit erről a találkozásról én jelentek neki, fantasztikusnak és veszélyesnek találja majd, ami nagy szerencsétlenség forrása lehet mind számunkra, mind pedig e hölgy számára. – Szerintem ezt ő maga is érzi – mondta Ribas. – Amikor felzokogott, úgy éreztem, hogy a harmadik felvonás végénél vagyok jelen. * Az abbé ezt az egész jelenetet leírta az Albani kardinális

számára 1774. december 18-án írt jelentésében. * Már éjszaka volt. A Mars-mezőn lévő házban az ablaknál még mindig ott ült Christenek, amikor nyílt az ajtó, és belépett Ribas. – Ezzel véget ért az én misszióm – mosolygott Ribas. – Most már önnek kell színre lépnie! A karosszékbe ült, bort töltött magának az üvegből. Christenek hallgatott. – A kardinális nem adott pénzt neki, és holnap a hitelezők megtámadják a hintóját. Christenek figyelmesen hallgatott. – Kérésemre egy bizonyos Dick, a livornói angol konzul szervezte meg a dolgot. Kapcsolatban áll a Belloni-bankházzal. És ő adta nekik ezt a tanácsot. A támadás a házánál történik, amikor a hölgy hazaér a reggeli miséről. Önnek pedig… – Mindent értek, uram. Valóban ez a legjobb módja a színrelépésnek. Nem szűnök meg csodálni önt – mondta Christenek. Már hajnalodott, amikor Ribas kilépett a házból. Egy szolga már két lóval várta. Ribas nyeregbe pattant. És elindultak vissza Pisába. Nappal Christenek elfoglalta helyét az ablaknál. A hercegnő házánál több, széles karimájú kalapot viselő embert látott. Vártak. Végre patacsattogás és közeledő hintó zaja hangzott fel. Christenek vette a kardját… * A hercegnő hintója a házhoz ért. Az egyik hitelező megragadta a ló zabláját, a többiek körbevették a hintót. Széthúzták a függönyt, és az ablakban megjelent a hercegnő feje. – Mi történik itt, uraim?

– Ki kell fizetnie az adósságait, fenség, vagy hogyan is szólítsam. A posta igazgatója megtiltotta, hogy lovakat adjanak önnek, amíg nem fizet. – Ide figyeljen, signore – mondta nyugodtan a hercegnő –, mindent ki fogok fizetni. A napokban nagy összeget kell kapnom… – Ennek nagyon örülünk – hangzott fel a tömegből. – De önnek most azonnal adnia kell egy kisebb összeget, különben nem engedjük tovább. A házból már kiugrott Domański és Czernomski, és kirántott karddal a hintó felé szaladt. De a támadók is kardot rántottak, és a hintó körül csata bontakozott ki… Christenek már a harcolók közé vetette magát a kardjával, amikor ismét szétnyílt a hintó függönye, és két revolver meredt a támadókra. – Kardokat a hüvelybe – mondta nyugodtan a hercegnő. – Különben lelövöm önt, Belloni bankár. – Mindkét csövet egy álarcos, magas férfira irányította. – Igen, igen… az álarc ellenére is felismerem a szörnyen ellenszenves hangjáról! Nem tréfálok… Általában háromig számolnak, én azonban csak kettőig szoktam, mert tovább unalmassá válik. A hercegnő elsütötte a pisztolyt. – Ne-e! – kiáltotta rémülten az álarcos ember. – Pontosan egyhüvelyknyivel a feje fölött lőttem át a kalapját. Ez volt az utolsó figyelmeztetésem. – Tegyék el a kardokat – dörmögte az álarcos. – De vegye figyelembe, ha ön kettőig számol, én is… A harmadik napon önt is, valamint a váltóit aláíró Domański és Czernomski urakat is börtönbe csukják. És ne próbáljanak megszökni: Róma nem Párizs, minden lépésüket figyelni fogják.

Belloni és emberei elvonultak a szűk római utcán. Időnként hátrafordultak, és az öklüket rázták. * A hintónál Domański, Czernomski és Christenek maradt. A hadnagy hüvelyébe dugta a kardját, és udvariasan meghajolt a hercegnő előtt. – Kicsoda ön, szép fiatalember? – kérdezte nevetve a hintó ablakából a hercegnő. – Küldött vagyok, fenség. A hercegnő arca nyomban kétkedő kifejezést öltött. – És kié, uram? – Azé, akinek ön írt. Az orosz hadiflotta parancsnokáé, őkegyelmessége Alekszej Orlov grófé. – Ön orosz? – kérdezte komoran a hercegnő. – Raguzai szláv vagyok, de orosz szolgálatban állok. Ki kellett lépnem a szolgálatból, hogy ne keltsek gyanút az idejövetelemmel. A hercegnő Domańskihoz fordult: – Hívják meg… – Kérdőleg a hadnagyra nézett. – Christenek hadnagy. Ivan Christenek. – …a hadnagy urat, hogy a közeli napokban látogasson el hozzánk. A hercegnő kiszállt a hintóból. Holnapután déli egy órakor őfensége várja önt – mondta Domański Christeneknek. * – Harmadnap pontosan déli egy órakor a hercegnő házánál voltam. Christenek kopogtatott. Egy szolga ajtót nyitott. – Kit jelentsek be? – Ivan Christenek, az orosz flotta volt hadnagya.

– Nem óhajtják fogadni. – Észnél vagy, fiú? Erre az időre kérettek. – Nem óhajtják fogadni. Az előszobában megjelent Domański. – Ő császári fensége… – kezdte Domański, és Christenekre meredt, mintegy azt vizsgálva, milyen hatást tesz a vendégre ez a cím. A hadnagy arca tiszteletet fejezett ki. – Ő császári fensége betegsége miatt nem fogad. – Mikor látogathatom meg? – Jöjjön el holnapután déli két órakor – mondta Domański nyíltan gúnyolódva. * Christenek Jennings angol bankárt fogadta a házában. – Ajánljon fel a hölgynek kétezer aranyat a gróf nevében, valamint azt, hogy kifizeti a Belloni-és Morelli-bankházakkal szemben fennálló minden adósságát. – Figyelmeztetni szeretném… – kezdte Jennings. – Egy normális ember számára ez óriási összeg, egész életében megélhet belőle. Ő azonban egy hét alatt elherdálja. – Jennings úr, önnek mindent ki fognak fizetni. – Tudom, de egyszerűen sajnálom a pénzt. Az enyém vagy a másé, mindenképpen pénz. És figyelmeztetem, ez a nő zsebre vágja, és meg sem érzi. – Tehát, felajánl neki a gróf nevében két… nem, háromezer aranyat. Én pedig türelmetlenül visszavárom, mister Jennings. * Jennings bankár késő este tért vissza Christenek házába. – Nem fogja elhinni… – mondta a bankár a karosszékbe ereszkedve. – Nem fogadta el?! – kérdezte Christenek elragadtatva.

– Először kapott rajta… azt hitte, tőlem van, hogy végre elhittem a meséit. Amint azonban tudomást szerzett a grófról, azt mondta, hogy nagyon hálás, de nincs szüksége pénzre, mert a napokban egy nagy összeget vár Perzsiából. És aztán jöttek a szultánok, hercegek, királyok… – Figyelmeztesse valamennyi római bankárt – kezdte Christenek. – Nyugodt lehet, Rómában senki sem kölcsönöz neki egy garast sem. Nyugodtan várhat. Holnapután megjelenik nála a rendőrség, és elviszi a lengyeleket. Ezt még túlélné. De hogy úgy éljen, hogy ne szórja a pénzt… Na nem, ez számára teljességgel lehetetlen. Úgyhogy várjon nyugodtan, meg vagyok győződve – holnap reggel minden elrendeződik. * Másnap reggel a hercegnő házánál voltam… * Christenek a hercegnő házánál áll. Éppen kopogtatni akart, amikor nyílt az ajtó, és a hercegnő viharzott ki rajta. – Éppen sétálni készültem – mondta ragyogó mosollyal. – Milyen meleg van itt decemberben! Odahaza nálunk bizonyára fagy. Péterváron olyan hideg van decemberben… – Én sohasem jártam Péterváron. A gróf Livornóban fogadott szolgálatba. – Nem baj, majd fog. Még minden ön előtt áll, fiatal barátom! Emlékszem a gyerekkoromra: hull a hó, a kályha be van fűtve… Szibériában pedig olyan hideg van, hogy pattog a vas és elreped! Annyira vágyom a hazámba. De miért állunk itt? Nem lenne szíves elkísérni a sétámon, hadnagy? A hercegnő és Christenek lóháton megy a római utcán. – Bankárunk, Jennings végtelenül csodálkozik. Bevallom, én

nem kevésbé. A gróf úgy gondolja, hogy fenséged adósságainak kifizetésével nyilvánvalóvá teszi, hogy kész… A hercegnő hallgatott. – …nyilvánvalóvá teszi, hogy kész előmozdítani az ügyet, amelyről ön írt neki. De ön nem csak a bankárt nem fogadta… mind ez ideig én sem tudtam átadni önnek a gróf levelét. Egyszerűen nem tudom, hogyan jelentsem mindezt őkegyelmességének. – Önnél van a levél, hadnagy? – kérdezte a hercegnő. – Igen. A gróf németül írta meg, nem erős oldala a francia, de én lefordíthatom. – Annak a neveltetésnek köszönhetően, amelyben legfelségesebb anyám bőkezűsége folytán részesültem, németül is tudok – mosolygott a hercegnő. Elvette a levelet, gyorsan feltépte a borítékot. Lázas mozdulataiból nyilvánvaló volt, milyen régen szeretné már elolvasni. Anélkül, hogy leszállt volna a lóról, átfutotta a levelet. Azután a hadnagyra nézett. – Tudja, mit ír a gróf? – Igen, fenség. – Tehát a gróf engem Pisába hív. – Egy darabig szó nélkül lovagolt. – Már én is szerettem volna személyesen megismerkedni a gróffal – kezdte lassan, és megint elkezdett csicseregni: – Jaj, barátom, ez egy elragadó levél! És ne haragudjon: egyáltalán nem azért nem fogadtam, mintha álnoksággal gyanúsítottam volna. Mivel magam nyílt természetű vagyok, nem gondolhatom, hogy a barátaim nem őszinték. Egyszerűen a betegség taszít olykor a legsúlyosabb melankóliába. És akkor azt kérdezgetem magamtól: ha a gróf őszinte irányomban, miért küldte hozzám azt az embert. És a hercegnő Christenekre szegezte a szemét.

– Miféle embert? – csodálkozott a hadnagy. – Azt a… signore Ribast, aki a vőlegényemtől hozott levelet… De a gróf küldte. Christenek tovább csodálkozott. – A gróf engem küldött – mondta keményen. – És ha van valami bizonyítéka, hogy a gróf küldött még valakit, hogy a gróf nem becsületes, méltóztasson megmondani. – Bizonyíték nincs. Egyszerűen csak érzem – mondta a hercegnő, és nem vette le a szemét Christenekről. De a hadnagy maga volt a megtestesült felháborodás: – Szavait nem adom át a grófnak, hiszen nem szolgált rájuk. A gróf híre-neve közismert és makulátlan. Higgye el, nem volt könnyű arra az elhatározásra jutnia, hogy szolgálatot tegyen önnek. És nem a császárnőtől igazságtalanul elszenvedett sérelmek miatt, hanem a haza javát óhajtva… attól a kívánságtól vezettetve, hogy segítsen a trón törvényes örökösnőjének… Christenek szemében könny ült. – Önnek nemes szíve van – mondta érzéssel a hercegnő. – Ezért az Ázsiai kereszt-rendjelét adományozom önnek. És esküszöm: ezen küldetés sikeres teljesítéséért Orlov gróf elő fogja léptetni! így hát, Christenek őrnagy, holnap egész udvarommal együtt Pisába indulok… – És mintha most jutna eszébe, hozzátette: – Igen, tegnap ott járt nálam az a bankár, akit a gróf küldött… Jöjjön el ma ismét. * A hercegnő háza előtt egy nagy, hatlovas, négyüléses, nyitott kocsi állt. Domański és Czernomski a szolgákat irányították. Az útiköpenyt viselő hercegnő mindenbe belekötve figyelte az úti előkészületeket. – Az archívum – súgta oda Domańskinak. Domański eltűnt a házban, és az ismerős nagy útitáskával tért vissza.

– Majd én vigyázok rá – mondja a lengyel. – A pisztolyok? Domański az útitáskára mutatva bólint. – Kettőt tegyen be a kocsiba. És mindkettőt megtöltve… Ön a holmikkal a nyitott kocsiban utazik. Én, Czernomski, a komornám és… – kedvesen a kissé távolabb álló Christenekre nézett – és az orosz őrnagy úr a hintóban utazunk. – Hadnagy – javítja ki mosolyogva Christenek. – Én őrnagyságot ígértem… Vegye figyelembe, hogy én mindig betartom az ígéreteimet. A ház előtt feltűnt Belloni bankár. – S ezt ez az úr is megerősíti mindjárt. Mindent kifizettek önnek? Belloni mélyen meghajol. – Félek, hogy nem egészen… – Signore Domański… – szólítja mosolyogva a hercegnő. Domański szó nélkül Bellonihoz lép, és csattanós pofont ad neki. – És mondja meg az egész pénzsóvár bandájának: én mindig kifizetem a számláimat! * A két nagy kocsi ment Rómán át. A San Carlo-templomnál megálltak. A hercegnő kilépett a hintóból, és bő alamizsnát osztott a koldusoknak. – Imádkozzatok értem – hallotta a hintó ablakában Christenek a hercegnő hangját. A koldustömeg üdvrivalgása közepette a két kocsi elindul a Corsón, és a Firenzei-kapu felé veszi az irányt. És elhagyja Rómát.

ORLOV: A FENSÉGES SZERELEM „Pompás palazzót béreltem számára Pisában…” * Palota Pisában. Orlov gróf az óriási ablaknál állt. Látta, hogy a kocsik a palota elé gördülnek. „Christenek küldönce közölte velem, hogy hatvan szolga, két lengyel és egy komorna utazik vele.” * A kocsik megálltak. Christenek segített a hercegnőnek kiszállni a hintóból. Az óriási kocsiból lármásan kikászálódtak a szolgák. * Orlov a pompás teremsor végén állt a çeşmei csatát ábrázoló kép előtt. * „Így, rendetlenül akartam először megnézni: útiköpenyben, négynapi rázós út után…” * A hercegnő könnyed, röppenő léptekkel haladt a palota termeinek során át. És egy fehér kabátot – a vállán átvetve az András-rend világoskék szalagjával – és fehér parókát viselő, szép dalia közeledett feléje, aki mintha a rámából, a çeşmei csatát ábrázoló képből lépett volna elő. * Késő este a Nervi-palota egyik termében. A kandallónál a hercegnő és Orlov ült. Németül beszélgettek. * – Tetszik-e a palota fenségednek?

– Éltem én már palotákban is, meg szegényes kunyhókban is. Áldom az Urat minden fedélért, amely a fejem fölé borul. De nagyra értékelem, gróf, a rólam és embereimről való gondoskodását. Orlov szó nélkül, különös mosollyal nézett a hercegnőre. * „Nem magas, és az arca finom: se nem fehér, se nem barna, nagy szemei vannak és az arca szeplős. A teste sovány. Vajon ki ez a nő? A Perzsiáról és Szibériáról szóló mesék? Beszél németül, olaszul, franciául. Oroszul azonban egyetlen szót sem – Oroszország nagyhercegnője.” – Mire gondol, gróf? – Önre, fenség… A csodálatos életére, amelyet nekem, rabszolgájának elmesélt. – És mit gondol rólam és az életemről? – Nem gondolom – találgatom, kicsoda ön, fenség? A hercegnő elbűvölően mosolygott, és lágyan, gyöngéden megkérdezte: – Nem hiszi, gróf, amit elmeséltem? – Merem én, nyomorult rabszolga, hinni vagy nem hinni? Szibéria… Perzsia… Szentpétervár és Bagdad… A legcsodálatosabb történet. – Nem csodálatosabb, mint az öné, gróf – mosolygott a hercegnő. – Ön, az egykori őrmester és fivére, akik szegénységben éltek, egy szép napon egy nagy országnak majdhogynem az uralkodóivá lettek. Vagy az apámé, a félig írástudatlan, szánalmas falusi énekesé, aki feleségül vette Nagy Péter cár lányát. És maga a mostani uralkodónő? Hozzá kell szoknunk a dolgokhoz, a csodák évszázadában élünk. Sofia, az egyszerű német hercegnő Katalin császárnővé lesz, miután megölte…

Mintha eszébe jutott volna valami, a hercegnő elhallgatott. – Azt akarta mondani, fenség, miután megölte a saját férjét? A hercegnőre dühtől elfehéredett szemek meredtek. – Nem ő, kedvesem, én öltem meg. Ezzel a kezemmel fojtottam meg… – suttogta a gróf a hercegnő felé nyújtva a kezét. A gróf arca a hercegnőhöz közeledett, és a hercegnő meglátta a szörnyű, szájtól fülig húzódó sebhelyet. Az őrült szemek közeledtek… Már közel, egészen közel vannak… A gróf a levegőbe emelte a hercegnőt, mint egy pelyhet. És az fuldoklott az acélmarkokban. – Nem tudom, ki vagy – suttogta a gróf oroszul –, de kedves vagy nekem… És a hercegnő megadóan behunyta a szemét. * Éjszaka volt. A Nervi-palotában halványan világítottak a gyertyák. A nagy baldachinos ágy a félhomályba süppedt. A sebhelyes arc a hercegnő fölé hajolt: – Régóta vártam ezt a találkozást… Tudtam, hogy nem fogsz elkerülni… Amikor megkaptam a leveledet, éreztem, hogy eljött az én időm. Egyszer már trónra segítettem valakit. Másodszor sem lesz benne hiba… Bűn lenne nem kockáztatni, ha Erzsébet leánya vagy. – És ha nem? – mosolygott a sötétben a hercegnő. – Ha nem… – A gróf hallgatott. Aztán hozzátette: – Vesztedet okozom… Csend állt be. – Hát jól van, köszönöm az őszinte beszédet – mondta tompán a hercegnő. – És hogyan okozod vesztemet? – Azután pedig… Amikor megláttalak, te átkozott, rájöttem: nem én veszejtelek el téged, mert te máris vesztemet okoztad. Úgy

viselkedsz, mint egy uralkodónő… A megjelenésed uralkodói. Fenség van benned. És merész vagy: nem féltél Pisába jönni. – Ez veszélytelen, gróf – nevetett a hercegnő. – És ezt ön is tudja: Pisa az osztrák császárnő fivérének, vőlegényem rokonának a birtoka. Ön itt nem mer semmit sem… És hatvan szolgám van a palotában. – Igen, nem tévedtem… Merész vagy… És ravasz… Megkockáztatom veled! – És hozzátette: – De vedd tudomásul: először feleségül veszlek. De nem úgy, ahogy Griska bátyám akarta feleségül venni a császárnőt, az pedig, amikor uralkodó lett, egyszerűen elzavarta. Én most veszlek feleségül, amikor nélkülem senki vagy. Na… hozzám jössz? – Nem sok ez egy kicsit az első napra, gróf? – mosolygott hidegen a hercegnő. – Azonkívül pedig már van vőlegényem… És a félelmetes, égő szemek ismét közeledtek a hercegnőhöz. És az a szörnyű sebhely… – Hozzám jössz? – Hozzád megyek… hisz magad is tudod – felelte erőtlenül a hercegnő. * Vége felé közeledett az éjszaka az óriási hálószobában. A bágyadt fényben előtűntek a sötétből a szobrok és a képek. A szobákba befújt a reggeli szél. – Menjen el, nem akarom, hogy a környezetem meglássa. Oroszország nagyhercegnője, akár a Caesar felesége, minden gyanú fölött áll. – Hogy ő ne lásson meg? – mosolygott Orlov. – Félsz? – Igyekszem, hogy ne okozzak fájdalmat azoknak az embereknek, akik szeretnek. – Ha nem akarod, hogy őt is, mint az uralkodó császárt!…

– Miért! Senki másom nincs… Csak te. A gróf nem szólt. – Most mire gondolsz? – A hercegnő a gróf haját simogatta, csókolgatta a férfit. Az csak hallgatott, majd azt kérdezte: – Ki vagy te? Ki vagy te? Ki vagy te? Egyforma gyorsan beszélsz németül, olaszul… – Tedd hozzá, hogy franciául is, amely nyelven te, legnagyobb szégyenemre, nem beszélsz. Én alapos műveltségben részesültem, gróf, és nagyon drága tanítóim voltak. – Ki vagy te? Ki vagy te? Ha jobban szeretsz engem, mint a titkodat… A hercegnő hátravetette a fejét. A haja a vállára omlott. – Erzsébet vagyok. Erzsébet leánya. És ezt jól jegyezze meg, kegyelmes uram, ha még látni akar engem… – Hinni akarom – kezdte lassan a gróf. – Hallottam, hogy egy német tanító vitte el a kislányt Oroszországból apja, Razumovszkij unokaöccsével együtt. Nem tudod véletlenül ennek a tanítónak a nevét? A hercegnő csak nevetett. – Na, mi a neve, fenség? – suttogta a gróf. – Ha eljön az ideje, megmondom. – A közelmúltban egyik emberemet még Poroszországba is elküldtem ehhez a tanítóhoz, hogy megtudja a részleteket. De kiderült, hogy a tanító meghalt. A hercegnő hirtelen elmosolyodott, és megkérdezte: – Milyen embert küldött hozzá? – Megbízható embert. Ügyes embert. Azt, akit hozzád küldtem A spanyol Ribast… Talán elfelejtetted? A hercegnő örömmel, megkönnyebbülten nevetett.

– Most már hiszek neked! Most mindent megmondtál! Hisz én azonnal megéreztem… A gróf is nevetett: – És ha ő szándékosan viselkedett úgy, hogy megérezd? Hogy ma mesélhessek róla? És teljesen megszerezzem a bizalmadat? – Akkor az az ember ördög. És vele együtt te is. – Mindnyájan ördögök vagyunk, Jelizaveta. Ne higgy a szavaknak. Csak a kezeknek és az ajkaknak higgy éjszaka. Éjszaka minden igaz… Csókolgatta a hercegnőt és suttogott… A nő is suttogott valamit immár magánkívül, amikor a férfi hangosan felkacagott, és a hercegnő párnája alól előhúzott egy pisztolyt. A nő is nevetett. A gróf eldobta a pisztolyt jó messzire, a terem sarkába. – Legalább most fegyvertelen vagy… És még mindig nevetve a hercegnő felé fordult, de melle acélnak ütközött. A hercegnő mosolyogva nézett rá, és mellének szegezte a másik pisztolyt. – Lőj – suttogta a férfi. – Így akarok… veled meghalni. – Istenem – mondta a hercegnő. – Szeretlek! * Pisa. A színházban Mozart operáját, a Varázsfuvolát adták. Orlov gróf ragyogó briliánsokkal díszített kabátban, a hercegnő finom világoskék ruhában és fantasztikus zafír nyakékkel megjelennek a páholyban. Az egész színház őket nézte. A gróf háta mögött díszegyenruhába öltözött orosz tisztek. Kialudt a fény. Elkezdődött az opera. De a teremben lévők nem a színpadot nézték. * A hercegnő és Orlov nyitott kocsiban ülnek. A kocsit egy másik

követi, rajta a gróf által felfogadott zenészek. És szájtátiak tömege bámulja őket, amerre csak mennek. Kék ég, ünneplő tömeg, napfény és zene… És a gyönyörű város… – Régebben csak gondoltam, hogy boldog vagyok – súgja a hercegnő. – Nem tudom, mi lesz a vége, de egész életemben hálás leszek neked. Megismertelek téged. Megismertem a boldogságot. A gróf a hercegnőhöz hajol és szintén súgva, mintha tréfás ráolvasás lenne, megkérdezi: – Ki vagy te? – Az vagyok, aki önt ész nélkül szereti – válaszolja ugyanabban a hangnemben a hercegnő. – Az ő lánya vagy-e? Névbitorló vagy-e? Most már késő! Már az egész flotta tud rólunk. Most már végig kell mennem veled az úton. Isten előtt a férjed vagyok, és nagy keserűség, hogy nem tudom, ki a feleségem… A hercegnő a grófra nézett: – Hát hogyan vehet feleségül, ha nem hisz nekem? – Hiszek… noha csak egy őrült hihet. A Pugacsovról, a bátyádról szóló szórakoztató meséid után, amelyekről Ribas tett jelentést… – Azt mondtam, amit mondanom kellett, amit akkor a bankárok hallani akartak tőlem. Az volt a cél, hogy adjanak pénzt a szent ügyre. És ennek érdekében én kitaláltam dolgokat. Netalántán azt gondolod, én nem tudom, hogy Pugacsov egyszerűen egy bizonytalan származású rabló? – Hiszek neked, hiszek, de… – a gróf elnevette magát –, de egyetlen nevet, legalább egyetlen nevet mondj a gyermekkorodból… És többé semmit sem kérdezek. A hercegnő elgondolkozott. Aztán azt mondta: – Johanna Schmidt, anyám kedves barátnője…

– Valóban! – suttogta csodálkozva a gróf. – Mondhatok még nevet… gyermekkoromtól emlékszem rá. A szép Lopuhina. Anyám gyűlölte a szépségéért, és összeesküvéssel vádolta meg. A vérpadon kivágták a nyelvét és megkorbácsolták. A hóhér megmutatta a röhögő tömegnek a meztelen testét. És a kivágott nyelvet előrenyújtva azt kiabálta: „Ki akar nyelvet? Manapság olcsón mérik nálunk a nyelvet!” Amikor a szépasszonynak erre a megalázására gondolok… – Itt félbeszakította az elbeszélést, és mosolyogva hozzátette: – Egyébként a vérpadon egy másik nő is állt mellette: már nem emlékszem a nevére… szintén előkelő nő volt és ugyanolyan kínokra ítéltetett… De sikerült a hóhér kezébe csúsztatnia a briliánsokkal díszített keresztjét. És a hóhér csak színleg verte, sőt a nyelvét is meghagyta. Ez a história nagyon megrázott, és megjegyeztem. Jaj, gróf, hogy milyen csodálatos a mi országunk – egy ország, ahol még a hóhért is meg lehet vesztegetni a vérpadon. – Nem értetted meg a dolgot – mondta gyorsan, suttogva a gróf. – Ahhoz, hogy megértsd, ott kell születni és élni. Amikor a testén hordott keresztet a hóhérnak adta, ezzel mintegy testvérévé fogadta… – Milyen különös testvérpár – a hóhér és áldozata… – Megint nem érted… a nő megbocsátott neki. Megbocsátani a vérpadon – ez szerintünk a legnagyobb dolog! – Na és befejezésül, gróf, az ajándékom: még egy név. Régebben megígértem, hogy megmondom: annak a tanítónak a neve, aki Erzsébet leányát… engem Oroszországból elhozott… Dietzel! – Valóban Dietzel! – sóhajtotta a gróf. – Én azonban csak egy nevet ígértem – nevetett a hercegnő. És mennyit mondtam… Kész… elég volt.

– Várj egy kicsit – folytatta gyorsan Orlov –, úgy hallottam, hogy ez a Dietzel valóban külföldre vitte Erzsébet leányát… De az udvarnál azt beszélték, Augustának hívják. A hercegnő hallgatott. – Úgy hallottam, atyjának, Razumovszkijnak az unokaöccsével együtt vitték el? A hercegnő szó nélkül, mosolyogva nézte az izgatott grófot. – Az unokaöcsnek Daragan volt a családi neve – mondta a gróf. – És Dietzel külföldön Augusta Daraganovának nevezte a lányt. A németek a jobb hangzás kedvéért Tarakanovára változtatták a nevét. Augusta Tarakanova… De hogyan lett Augusta Tarakanovából Jelizaveta, Erzsébet?! – Lehet, hogy… szintén a jobb hangzás kedvéért? – A hercegnő hangosan kacagott. – Teljesen elgyötörte magát a kérdésekkel. Így jár az, aki hitetlen Tamás. Hogy ne kínozzam tovább, azzal fejezem be a beszélgetést, hogy hamarosan mindent meg fog érteni! ígérem, mindent elmondok önnek, gróf, amikor flottája a trónbitorló nő ellen indul. Így döntöttek az engem támogató emberek… Elnevette magát, és gyöngéden megérintette a férfi arcát. Ment a hintó a városban, játszottak a zenészek… * „De honnan tud Dietzelről? És Schmidtnéről? A polákok meséltek neki? Felkészítették? De már nincs több idő a kiderítésére. Péterváron már alighanem… A boldogság hete véget ért, kegyelmes uram.” * A palota kertjében Greig admirális jelentett Orlovnak: – Nagy a zúgolódás a matrózok körében, kegyelmes uram. A fegyelem egyre romlik…

Orlov szó nélkül átadott Greignek egy lepecsételt csomagot. – Visszamegy a hajóra, admirális. A csomagot a hajón bontja fel, a részletes utasításaim vannak benne. Hamarosan nem ad majd aggodalomra okot a fegyelem a hajókon… Greig elköszönt. És azonnal megjelent a kertben Ribas. – Minden irata az útitáskában van, azt meg Domański őrzi. Amikor ő elmegy hazulról, az útitáskához megbízható szolgát állít, a cseh Jan Richtert. Teljesen reménytelen dolog megkísérelni az iratok ellopását. – Nem is kell. Azt hiszem, nincs ott semmi. Úgyhogy… – És Orlov elhallgatott. – Igen – mondta váratlanul Ribas –, akár akarja az ember, akár nem akarja… – Sóhajtott egyet. – Ördög vagy te, Oszip Mihajlovics – mondta tompán Orlov. – Elmehetsz… Orlov lassan lépkedett a palota teremsorán át. Megállt egy tükör előtt. Nézte a képmását, és gúnyosan mosolygott. – Hogy mondta Ribas? „Nem akarja…” Nem akarja… A nő névbitorló. Ez biztos. És ha nem lenne az? Az ember a tükörben szomorúan elmosolyodott. – Pontosan erről van szó – mondta a gróf a tükörképnek. – Csak hiúságodat legyezgetted. A valóságban pontosan tudtad, mi lesz a játék vége. Mert a valóságban – cseléd vagy, régóta cseléd! A hercegnő a kandallónál ült. Az asztalon az a gyertyatartó állt, amelyet valamikor Limburg herceg készíttetett neki. Égett a gyertya, és az ernyőn lévő képen ő ugyanígy a kandallónál ült. És lábainál, akár csak az ernyőn, egy kisszéken a komorna, Franziska von Meschtede helyezkedett el. Az inas bejelentette – és már jött is gyors léptekkel, szinte beszaladt Orlov. Egy papírlapot nyújtott hercegnő felé.

– Sürgöny! Livornóból! A városban vad verekedés folyik! Az angolok, a szövetségeseink és a tengerészeim nagyon részegek voltak. Sebesültek és halottak vannak mindkét oldalon… A hajókon nagy a felzúdulás… Fel akarják gyújtani az angol hajóhadat. Nekem pedig az angol Greig az admirálisom. Lázadás fenyeget! – Hatalmas léptekkel rótta a termet. – Indulok Livornóba. Most azonnal. – Hogyhogy? – mondta szeszélyeskedve a hercegnő. – Ezek szerint csak úgy egyszerűen elmehet? Itt hagyhat engem? – Azt hiszem, császári fenséged elfelejtette, hogy bennünket a szerelmen kívül valami más is összeköt. Nem veszíthetem el a flottát az események előestéjén… – Istenem, valóban mindent elfelejtettem! Felállt a karosszékből, és fenségesen azt mondta: – Ez a sors jele. Ideje elkezdeni. Önnel megyek Livornóba. – Ideje elkezdeni – ismételte meg visszhangként a gróf. – De tudd: van egy feltételem… A hercegnő azonnal gyanút fogott. – Livornóban megesküszünk – mondta a gróf. – És amint az Nagy Péter unokájához illik, ortodox pap fog összeadni bennünket… – Ortodox pap Livornóban? – Van! Nálam a hajón van, ott esküszünk. Ez lesz a felkelés kezdete. Mindjárt az esküvő után kinyilvánítom akaratomat a flottának. A te akaratodat. A hercegnő elgondolkozott, hosszasan nézte a grófot. Azután azt mondta: – Hát… igazad van… A szent ügy hív – és legyen, ami lesz! Csókolj meg. – A gróf vad szenvedéllyel, hosszasan csókolta. – Most már elhiszem – mondta a hercegnő nevetve. – Minden

meglesz…

CHRISTENEK: AZ ŐRNAGYI RANG Másnap a hercegnő lakosztályában megjelent Christenek. A kandallónál állt, várta, hogy kijöjjön a hercegnő, amikor közelgő lépteket és szaggatott beszélgetést hallott. – Nappal becsaphatnak, de éjjel nem – mondta a hercegnő hangja. – Mégiscsak elment az eszed – válaszolta egy férfihang. – Jegyezd meg: annak ment el az esze, aki szerelmes. Márpedig ő szerelmes, őrülten szerelmes – ezt már csak meg tudom ítélni. A szerelmes mindig ostoba. „Az ostobák mulattatásunkra teremtettek.” „Azért, könyörgök, légy óvatos.” – Megkockáztatjuk… Annál is inkább, mert ez az egyetlen lehetőségünk. Minden vagy semmi! Richtert itt hagyod az iratokkal. Te velem jössz. A legrosszabb eshetőségre… Christenek hangosan köhintett. A hangok elhallgattak, és egy pillanat múlva sietős léptekkel bejött a szobába a hercegnő. – Mit csinál itt maga, kedvesem? – Hallgatom, amit nem kellene hallanom. Az ön helyében én elbocsátanám a szolgákat, bárki bejöhet a házba. A hercegnő szó nélkül, merőn nézte a férfit. – Azért jöttem, hogy ígérete betartására kérjem – mosolygott Christenek. – Megígérte, hogy közbenjár a grófnál Christenek őrnagy érdekében. A hajón esküvőre készülnek, ez lesz a legmegfelelőbb alkalom egy ilyen kéréshez. A hercegnő hallgatott. – Továbbá – folytatta Christenek –, régebben önnek nem volt pénze, nekem pedig volt. Most sajnos fordítva áll a helyzet…

A hercegnő megkönnyebbülten sóhajtott, egy ládikához lépett, és kivett egy zacskó aranyat. – Úgy néz ki, hogy ön igen agyafúrt ember, ifjú barátom! – Nem is olyan rossz – mondta Christenek –, ha valakinek saját agyafúrt embere van a gróf mellett. Ám ez sok, a rang érdekében tett fáradozásba kerül. És pénzbe. Sok pénzbe! – Ön őrnagy lesz – nevetett fel a hercegnő, és diadalmasan az ajtóban álló Domański felé fordult… * „Most már biztosan utazni fogsz…” – mondta magában Christenek. * 1774. február 21-én Livornóban napsütéses, szeles nap volt. Dick, a livornói angol konzul házában ragyogó társaság gyűlt össze. Kinyílt a terem ajtaja. Orlov daliás alakja elfedte a bejáratot. A gróf bejelentette: – Császári őfensége, Erzsébet! Csodálatos toalettben, a gróftól kapott briliánsait csillogtatva megjelent a hercegnő. A vendégek mély hajlongások közepette kézcsókra járultak elé. És mélységes tisztelettel kezet csókoltak. Orlov gróf egymás után mutatta be neki a vendégeket. – Sir John Dick livornói angol konzul és az orosz Szent Annarend lovagja a nejével… Szamuel Greig, az orosz flotta admirálisa… A rendjelekkel ékesített, díszegyenruhát viselő Greig tisztelettel kezet csókol a hercegnőnek. – Na nézd a vén rókát – súgta a hercegnőnek Orlov díszegyenruhát öltött. Most már nem tud elhagyni bennünket… Dick házában javában folyik a lakoma. A szalon nagy ablakából

látszik az öböl és látszanak az orosz flotta hajói a révnél. A hajókon tüzelni kezdtek az ágyúk. – Császári fenséged tiszteletére! – jelentette be Orlov. – Az orosz tengerészek tisztelgése a trón örökösnője előtt! A vendégek az asztalnál tapsolni kezdtek. A részeg Czernomski valamit szenvedélyesen bizonygatott lengyelül Christeneknek. Az egyetértőleg bólintott. Összecsókolóztak. Csak egyedül Domański volt teljesen józan, és le nem vette a szemét a hercegnőről. Az azonban nem nézett rá. Mohón nézte a tengert, ahol lassan manőverezve az orosz hajók mozogtak. És azt suttogta Dick feleségének, akivel már sikerült összebarátkoznia – de úgy, hogy a gróf is hallja: – Igen, igen, szeretem őt. S ha sokat szenvedtem is a szerelem miatt, áldom ezt a szenvedést… – Milyen fennkölt! – súgta válaszként a konzul felesége. – Jaj, nézze: megint lőnek a hajókon. Egész életemben arra vágytam, hogy fenn legyek egy hajón, de ő mindig csak ígéri – mondta a férje felé intve. – Ön mindent megtehet… Kérje meg a grófot, hogy egyszer… Csak a férjemnek egy szót sem, szörnyen féltékeny. – És szemével Greig felé intett. – És ön? – nevetett a hercegnő. A konzul felesége lesütötte a szemét. – Mennyire tehetetlenek vagyunk mindnyájan velük szemben – mondta a hercegnő. És hirtelen fennhangon a grófhoz fordult. – Van egy kívánságom, gróf. Most mindjárt a hajón akarok lenni. Mindent a saját szememmel akarok látni. Csend lett. A konzul felesége tapsolt. Domański elsápadt. – De fenség – kezdte Orlov –, ez nem lehetséges. A hajók manővereznek. Az ágyúkból lőnek, ez veszélyes. – Nem ismerek önre, gróf. A „veszélyes” szó furcsán hangzik a

hős szájából – kezdte gőgösen a hercegnő. „Pontosan így van! Hogy valamit mindenáron el akarjon érni, »nemet« kell mondani neki. Ez a gróf!” – mosolygott Christenek. * – A grófnak igaza van – mondta élesen Domański. – Esküszöm, hogy a hercegnőt élve és sértetlenül partra teszem – mondta az eddig hallgató Greig. A hercegnő arcán kétkedés futott át. – Nem mész a hajóra – súgta gyorsan Orlov –, bármit ígért is neked ez a vén róka! Én vagyok itt a gazda… Helyesebben csak egy feltétellel mész: esküvőre! – Hogyan… most mindjárt? – kérdezte tehetetlenül a hercegnő. – Hát miért ne mindjárt? A hajó papja vár bennünket. Ma bejelentem akaratomat a flottának. A te akaratodat. Különben nem kerülsz a hajóra! A hercegnő arca ismét nyugodt, fenséges lett. És megvető diadallal Domańskira tekintve odasúgta a grófnak: – El van döntve! És az asztaltól felállva, szinte parancsolólag mondta: – Mindnyájan a hajóra megyünk, uraim. – Ne feledkezzen meg a rangomról – súgta hátul Christenek. A hercegnő elnevette magát. Most teljesen nyugodt volt. Nagy zajjal mindnyájan felálltak az asztaltól. Domański felrázta a tökrészeg Czernomskit. – Megyünk, te idióta. – Hová? – Hát azt én is szeretném tudni – mondta Domański. És köntöse alatt megigazította a pisztolyt. – Hogyan… önök is, uraim? – kérdezte Orlov gúnyosan a lengyelekre tekintve.

– Mi is – válaszolta Domański. – Akkor… – Orlov parancsot adott Christeneknek – két csónakot a parthoz. – És Greighez fordulva azt mondta: – A tengernagyi hajón fel kell húzni a zászlót. És minden tiszt díszegyenruhában legyen. Ő császári fensége a rabszolgáihoz méltóztatik menni… A csónakok már közeledtek a zászlóshajóhoz. A matrózok felsorakoztak a fedélzeten. – Hurrá! – zengett a levegőben. – Cárhoz méltó módon fogadják Péternek, az orosz flotta megalapítójának unokáját – súgta Orlov. Szemében őrült tűz lángolt. – Ó, ha tudnád, mit érzek én most… És magához szorította a hercegnőt, mintha testével védelmezné a magas hullámok ellen. * Orlov, a hercegnő és Greig admirális elvonulnak a fedélzeten a díszegység előtt. És ismét dörög a „hurrá”… * Orlov és a hercegnő a hajó tatján állnak. Tisztek veszik körül őket. – Töltsék meg a serlegeiket, uraim… Alekszej Grigorjevics gróf a szerelmére iszik – fordult oroszul Orlov a tisztekhez. – Mit mondtál? – kérdezte a hercegnő németül. – A szerelem! – fordította le neki Orlov. – A szerelem, hogy legyen átkozott! – És elmosolyodva hozzátette: – Megyek a papért, asszonykám. – Asszonykám… – ismételte meg gyöngéden a hercegnő. És Orlov elment, nevetett, csókot intett, és egyre a hercegnőt nézte, mintha nem tudna betelni a nézésével. A hercegnő mosolygott. És a tengert nézte.

* Christenek figyelte, hogyan távolodik lassan a gróf, és hogyan nézi a tengert a hercegnő. „Most boldog …” – A kardjukat, uraim – hangzott fel hátul egy hang. A hercegnő értetlenül fordult hátra a hangra, és látta, hogy a tisztek tömegében Domański igyekszik előkapni a pisztolyát, és Czernomski sután kihúzza hüvelyéből az óriási kardját. A matrózok máris lefogták őket. * „Itt az ideje…” – gondolta Christenek. * Mit csinálnak, uraim? – kiáltotta, és mintha ki akarta volna húzni a kardját, de őt is lefegyverezték. – És Domański gúnyosan a hercegnőre tekintve már átadta a pisztolyát. – Mi történik itt, uraim? – kérdezte a hercegnő suttogva. A mögötte álló tengerésztiszt franciául jelentette: – Második Katalin császári őfelsége személyes parancsára ön le van tartóztatva. – Kicsoda ön? – A hercegnő még megpróbált gőgösen viselkedni. – Litvinov kapitány vagyok, aki azért jött ide, hogy önt letartóztassa. – Azonnal hívják ide a kegyelmes urat! – kiáltotta a hercegnő. – A „Három hierarcha” parancsnoka, Greig admirális utasításának megfelelően Orlov grófot, mint az uralkodónő elárulóját letartóztatták. – A hercegnő elájult. A matrózok odaugrottak. Bevitték egy kabinba. A fedélzeten megjelent Greig.

– Ezeket az urakat külön kabinba vigyék! – mutatta Litvinovnak a két lengyelt. – És állítsanak őrséget az ajtó elé. Domańskit és Czernomskit elvezették. A matrózok azonnal elengedték Christeneket. – Mi van a hölggyel? – kérdezte tőle Greig. – Semmi – színjáték az egész: kinyitotta a szemét és töri a fejét, hogy mit csináljon a továbbiakban – mondta Christenek. – Le ne vegyék róla a szemüket… vakmerő természetű. – És zárják le a fedélzet ezen részére vezető átjárót. Állandó őrséget tartsanak a letartóztatottak körül! – adta ki a rendelkezéseket Greig. – Hogy egy madár se repülhessen át! * A hercegnő pisai palotájának nagytermében szolgák tolongtak, Christenek egy márványasztalkánál állt, és tréfálkozás, viccelődés közepette pénzt osztott. – Gyerünk, jó uraim: a szolgálat nem búbánat… A hercegnő megparancsolta, hogy mindnyájatokat busásan fizessünk ki. A terembe belépett Jan Richter. – Éppen rád van szükségem – mosolyodott el Christenek. – Hívd ide a komornát, szedjétek össze a holmikat, a hajóra kell vinni. – Az a parancs, hogy a hercegnő holmijait csak a saját kezébe adhatom – mondta komoran a szolga. – Úgy is van – találta fel vidáman magát Christenek. – Veled, barátom, nem kell elszámolnom. Téged és a komornát maga mellett tart a hercegnő. És az a parancs, hogy benneteket az összes holmival együtt a hajóra vigyünk, ahol most császári őfensége vőlegényével Alekszej Grigorjevics gróffal együtt, valamint közeli embereivel, Domańskival és Czernomskival tartózkodik – ismered ezeket a neveket? –, és Livornóból Törökországba készül hajózni.

Gyerünk, te komor ember, szedd össze a csapatodat, de minél gyorsabban. A hercegnő azt mondta, adjam át, hogy a fejeddel felelsz a holmik épségéért. Különösen az útitáskára vigyázz! Serényebben, jó uraim. Mert bárhol él az ember, szolgálni kell! Richter megvakarta a tarkóját, és szó nélkül kiment a teremből, hogy a holmikat összeszedje. A hercegnő holmijával megrakott kocsi a part felé tartott. A parton most is tolongtak az emberek. A szép fregattok is folytatták a gyakorlatozást a lemenő nap fényében… A kocsiból kiszáll Christenek, utána Richter, aki nem engedi ki kezéből az ismert utazótáskát, majd a hercegnő komornája, Franziska von Meschtede. A partnál egy csónak és matrózok várják őket. – Na, kedveskéim, segítsetek vendégeinknek a csomagokat cipelni! – kiáltja Christenek a matrózoknak. A teher alatt görnyedezve a matrózok a csónakba viszik az óriási ládákat. Richter a csónaknál áll az útitáskájával, és kételkedve figyeli a jelenetet. – És honnan, tudom meg, uram, hogy úrnőm a hajón van-e? – kérdezi váratlanul. – Miért vagy ilyen hitetlen? – kérdezi kacagva Christenek, és a parton lévő tömeghez fordul. – Hé, kedveseim, mi történik itt? – Manővereket tartanak az orosz nagyhercegnő őfensége tiszteletére – felelik készségesen a tömegből. – És hol van maga a hercegnő? – A hajón – kezdik magyarázni szívesen a szájtátiak –, a kíséretével együtt. Három kocsival érkeztek… mindnek nagy bajusza, óriási kardja van… Az Orlov gróf címerével díszített három kocsi ott állt a parton.

Richter felsóhajtott és elindult, hogy beszálljon a csónakba. A csónakok elúsztak a parttól. * A zászlóshajón az egyik kabinban nyitott ládák sorakoznak Az egész kabinban ruhák, kalapok, lovaglóruhák, mantillák hevernek széjjelszórva. Külön, egy kisasztalon ott van az útitáska, amelyik előzőleg Richternél volt. Az útitáska mellett egy matróz őrködik… A tengernyi női toalett között, egy másik asztalnál írnok ül. Előtte az a gyertyatartó áll égő gyertyával, amelynek ellenzőjén az éppen jóslással elfoglalt hercegnő látható. – A holmik jegyzéke… – diktálja monoton hangon Christenek. A hercegnő Livornóban lefoglalt holmijainak eredeti jegyzéke. A leltár alapján elképzelhetjük a gáláns évszázad utazásokat kedvelő, ragyogó dámájának ruhatárát… – „Csíkos taftruha… Fehér tüllel díszített, bő, drapp felsőruha ugyanolyan díszítéssel ellátott bő fekete ruha és szognya garnitúra… Blúzok és szognyák párban… Rózsaszín taftruha fehér tüllel díszítve… Atlaszszognyák…” A kabinba belép Orlov…

ORLOV: AZ UTOLSÓ LEVELEK Orlov mosolyogva körülnézett a kabinban. – Levél, kegyelmes uram… tőle, önnek szól – mondta Christenek. – Greig admirális hozta. Orlov elvette a levelet, Christenek pedig tovább turkált a hercegnő holmijai között, és diktált: – „Lengyel köntösök – atlaszból, csíkos… Világoskék atlasz női köpeny… Négy fehér organtintakaró…” Orlov a sietős írással teleírt papírra nézett. Egyik-másik betű szétfolyt – a düh könnyei… Olvasta a levelet, és közben Christenek monoton hangját hallgatta, aki mindezeket a divatos holmikat mind felsorolta. Ismét maga előtt látta a hercegnőt. És hallotta a hangját… * „Hol volt ön, aki oly sokszor biztosított hűségéről, amikor engem letartóztattak?” * – „Széles öv aranybojtokkal… Lovaglókabátok… Aranybojtos és gombos kabátok… Két kerek sapka: az egyik fehér, fekete karimával, a másik pedig fekete, fehérrel… Egy lepedő és mellé vászonhuzatok… Egy abrosz…” * „…Nem hiszem, nem hiszem, ön nem lett volna képes így viselkedni! De ha mindez igaz is, az összes szentek nevére kérem: jöjjön el hozzám!” * – „Tizennyolc pár selyemharisnya… Tíz pár használt selyemcipő… Tíz pár arannyal, ezüsttel hímzett új cipő…”

* „…Fel vagyok készülve mindenre, amit ön számomra előkészített. Arra is, hogy egyszer s mindenkorra megfosztott a szabadságtól és a boldogságtól. Arra is, hogy hirtelen meggondolja magát és kiszabadít a szörnyűséges fogságból, de bárhogy is döntött – jöjjön el!” * – „Különböző színű szalagok… 12 pár glaszékesztyű… Papírlegyező és selyemlegyező… Három helyszínrajz az orosz flotta törökök fölött aratott győzelméről… Negyed arsinnyi rézlapon a Megváltó képe… Könyvek – 16 db. – külföldiek és lexikonok… Három nádpálca – kettő vékony, egyiknek aranyozott a fogantyúja… Hét pisztoly, közöttük egy kicsi…” * Orlov közel lépett, a pisztolyokkal játszadozott, az útitáska felé intett: – Az iratok? – Pontosan, kegyelmes uram, ahogyan meghagyta: senki sem nyúlt hozzájuk – válaszolta Christenek. – És azonnal őrséget állítottunk mellé. – A kabinomba! – adta ki a parancsot Orlov a matróznak. A matróz fogta az útitáskát, és kiment. – Az emberei, akik a holmikat idehozták? – Őrizet alatt vannak – felelte Christenek. – A letartóztatottakat különböző hajókon helyezzék el. Csak a hölgyet és a komornáját hagyják az admirális hajóján. Minden holmiját vigyék be hozzá a kabinba. – Orlov körülnézett és elmosolyodott. – Hát igen, ruhája van bőségesen. De Péterváron egészen másmilyenre lesz szüksége. Veszel egy nyestbundát – és az admirális adja át neki az én nevemben. Te pedig fejezd be a

dolgodat. Holnap Pétervárra indulsz az uralkodónőnek szóló levelemmel, s vele együtt viszed a gonosztevő iratait is… Ribasszal mentek. * Orlov a kabinjában ült, lázasan lapozgatta a hercegnő iratait. Az egész asztalt elborították a papírok. – Hogy ki mindenkinek írt… Hát igen, merész nő. A szultánnak… A svéd királynak, a porosz királynak – lapozgatta Orlov a leveleket. – Ezek pedig már a hozzá írt levelek… Itt az egész Konföderáció. Ogiński, Radziviłł… Ez meg itt ön, kegyelmes uram… Elmosolyodott, és a saját leveleit elégette a gyertya lángjánál. És ismét a hercegnő irataiba mélyedt… Végezetül befejezte a titokzatos útitáska átvizsgálását. De az, amit keresett, nem volt benne: egyetlen a hölgy születésére vonatkozó dokumentumot sem talált. A gróf fel s alá járkált a kabinban. – Hát igen, igaza volt, kegyelmes uram, nincs itt semmi, csak port hintett a szemekbe… Az orosz cárok végrendeleteinek valaki által összeállított másolatai. De ki állította össze? Megint csak a lengyelek? Önjelölt! Nem tévedett, gróf. A kabinba bejött Greig. – Mindjárt válaszolok a levelére, ön pedig átadja neki. Greig hallgatott, aztán halkan azt mondta: – Kíméljen meg tőle, kegyelmes uram. – Nem szoktam kétszer kérni, admirális. Személyesen adja át és a legszívélyesebben. Regényeket is vigyen neki a kabinba. Nagyon szeret olvasni, az út pedig hosszú lesz. Hála istennek, eléggé ismerem a hölgyet… Semmibe sem kerül neki felakasztani magát. Márpedig élve kell az uralkodónőhöz eljuttatni. Sok titkot tud ez a

nő. – Honnan vegyek én itt regényeket, kegyelmes uram? Valamennyi hajónkon egyetlen könyv található. Az is „A tengeri szolgálat szabályzata”. – Elküldesz Dickhez, ennek az angol disznónak mindene van. Orlov hozzáfogott a levélíráshoz, Greig pedig pipára gyújtott, és szó nélkül várta, mikor végez a gróf. * Részlet az Orlov gróf által a hajón németül megírt levélből: „Hát itt aztán nem számítottunk bajra… De mindenek ellenére türelmesek leszünk. Ugyanolyan helyzetben vagyok, mint ön, de remélem, hogy tisztjeim baráti segítségével visszanyerem szabadságomat. A Mindenható nem hagy el bennünket. Remélem, hogy Greig admirális az irántam érzett barátságból lehetőséget ad a szökésre. Ő minden lehetséges szolgálatot megtesz önnek, csak arra kérem, az első időkben ne tegye próbára a hűségét. Vegye figyelembe, hogy nagyon óvatos lesz. Végezetül csak egyre kérem önt: vigyázzon az egészségére. Amint visszanyerem szabadságomat, megkeresem bárhol a világon, és szolgálni fogom. Önnek csak magára kell gondolnia, amire teljes szívemből kérem. Saját kezűleg írott sorait megkaptam az admirálistól, és könnyes szemmel olvastam. Valóban engem akar vádolni?! Vigyázzon magára. Nem lehetek biztos benne, hogy megkapja ezt a levelet, de remélem, az admirális lesz olyan udvarias és nemes lelkű, hogy átadja önnek. Teljes szívemből csókolom a kezeit.” A gróf elgondolkozott és nem írta alá a levelet. Greig komoran átvette a levelet. * – Amint én elhagyom a hajót, azonnal szedjék fel a horgonyt. Amíg ki nem szivárgott a hír a partra… El tudja képzelni, mi

történik itt ezzel a tömeggel? Olyan ez, mint a puskapor! Greig nem válaszolt. – Kikötőbe lehetőleg ritkán menjenek be. Az angol konzulon keresztül én már levelet küldtem: Portsmouthban minden szükségessel ellátják önöket. Ott tartsanak pihenőt, ott pihenjen a legénység is. Utána igyekezzenek elkerülni minden újabb megállást, haladjanak egyenesen Kronstadt felé… És siessenek, siessenek, admirális! – Nem volt könnyű életem, gróf – mosolyodott el Greig –, de ennél nehezebb missziót soha sem teljesítettem. * A lemenő nap fényében a hajók felszedték a horgonyt. * Orlov palotája Pisában. Sötét éjszaka volt. A gróf Ribast és Christeneket fogadta a dolgozószobájában. Christenek jelentette: – A hajók szerencsésen elmentek, kegyelmes uram. A flotta a nyílt tengeren van. – Azt mondják, a tömeg még mindig nem oszlik szét Livornóban a parton – mosolygott a gróf. – Erről semmit sem mondott a Livornóból érkezett küldönc… – kezdte Christenek. De Ribas azonnal rájött, miről van szó, és közbevágott: – Pontosan úgy van, kegyelmes uram. Értesüléseink vannak, hogy nagy az elégedetlenség a városban. Az itáliaiak olyanok, mint a gyerekek. Nagyon megszerették a titokzatos hercegnőt. – Megszerették a gonosztevőt – helyesbített Orlov, és folytatta: – Meg kell erősíteni az őrséget a palota körül! Nagy forrongásra számítok, uraim. Annál is inkább, mert sok jezsuita atya tartózkodott a környéken, márpedig ezek… – A gróf hallgatott egy

kicsit. – Tehát mindkettőjüket Pétervárra küldöm. – Christenekhez fordult: – Te viszed az uralkodónőnek szóló levelet. Ribas pedig a gonosztevő irataiért felel. Minél hamarabb Pétervárra kell érnetek, hogy a vizsgálatot alaposan előkészíthessék, mire a gonosztevő megérkezik, no meg, hogy az uralkodónő megtudja, milyen nyomorúságos helyzetben vagyok én itt. Mondjátok el részletesen, milyen veszélyeknek vagyok kitéve. Azt hiszem, semmiképpen sem maradhatok most Itáliában. * „Ezek szerint őkegyelmessége ennek az ügynek a segítségével Pétervárra akar menni. És véget akar vetni fényűző száműzetésének…” – mosolygott befelé Ribas. * – Aludjak ki magukat jól, uraim, és reggel indulás! Ribas és Christenek távozott. A gróf egyedül maradt. És belekezdett az uralkodónőnek szóló levélbe. * Orlov gróf 1775. február 14-én Pisából II. Katalinhoz írott levele. „Császári felséged jónak látta megparancsolni, hogy az Erzsébet hercegnőnek nevezett személy odaszállíttassék. És én teljes rabszolgai kötelességtudással minden lehetséges erőt és igyekezetet felhasználtam, hogy a parancsot teljesítsem. És most boldog vagyok, hogy a gonosztevőt egész kíséretével együtt elfoghattam… És most mindnyájan fogságban vannak, és különböző hajókon vannak elhelyezve. Elfogatott ő maga, a komornája, két lengyel nemes és a szolgái, akiknek nevét bátorkodom mellékelni. Az ügyben felhasználtam parancsnokságom generáladjutánsát, Ivan Christeneket, akivel ezt a levelet küldöm, és bátorkodom felséged figyelmébe ajánlani

mint hűséges szolgát, és bizonyítom, hogy a lehető legpontosabban utasításaimnak megfelelően járt el, és nagyon sikeresen tudta játszani szerepét.” * Orlov elkezdett járkálni a szobában. A legfontosabb még hátravan. * „…Bevallom, legkegyelmesebb uralkodónőm, hogy most a hazámon kívül tartózkodván az itteni helyeken nagyon kell félnem, hogy ennek a gonosztevő nőnek a cinkosai le ne lőjenek vagy meg ne etessenek méreggel… És ezért kérem, ne vegye bűnömül, ha ezen körülmények folytán életem megmentése érdekében csapataimat elhagyva Oroszországba utazom, és császári felséged szentséges lábaihoz borulok.” * Orlov megint járkálni kezdett. * „…Magam vittem a nőt a saját csónakomon a hajóra a gavallérjaival együtt. Szolgálatára egyetlen lányt hagytunk meg, a komornáját. Minden levelet és iratot, amelyet nála lefoglaltunk, megszámozva felségednek vizsgálatra megküldök. A nő nem magas, teste igen sovány…” * A gróf ismét látta a hercegnő arcát. És az azzal az utolsó, félelmetes, észveszejtő mozdulattal hozzásimult… * „…Nagy szeme van, tekintete nyílt, haja, szemöldöke sötétszőke. Jól beszél franciául, németül, egy kicsit olaszul, jól ért angolul, és azt mondja, tud arabul és perzsául is. Tőle magától hallottam, hogy Perzsiában nevelkedett, Oroszországból pedig gyermekkorában vitték el. Egyszer megetették méreggel, de

megmentették. Útban Perzsiából Európába járt Péterváron, Königsbergben és Rigában, Potsdamban pedig beszélt a porosz királlyal, akinek felfedte kilétét. Közeli ismeretségben áll sok birodalmi herceggel, különösen a limburgi herceggel. A bécsi udvar a szövetségese, és az egész lengyel Konföderációt jól ismeri. Maga mondta nekem, hogy innen egyenesen a török szultánhoz akart menni. Vele kapcsolatos saját következtetéseimről semmiképpen sem tudok beszámolni, mert nem tudtam pontosan kideríteni, ki is ő valójában. Eléggé merész természetű, és sokszor dicsekszik a bátorságával, pontosan emiatt sikerült odavinnem, ahova akartam.” * A gróf ismét a termet rótta. A továbbiakban a legbonyolultabb rész következik. Írt, eltépte a papírt, és megint írt. * „…Jóindulatúnak tűnt irántam, amiért is én igyekeztem nagyon szenvedélyesnek tűnni előtte. Végezetül is meggyőztem, hogy szívesen feleségül venném, amit ő magát áltatva elhitt. Bevallom, meg is tettem volna, csakhogy valamiképpen teljesíthessem felséged akaratát. Kötelességemnek tartom, hogy önnek mindent elmondjak, mintha Isten előtt tenném. És a gondolataimat se titkoljam el… Ő pedig már Pisából az ország sok helyére megírta, milyen odaadással viseltetem iránta. És én kénytelen voltam megajándékozni az arcképemmel, amely most is nála van, és ha Oroszországban rosszat akarnak nekem, ebbe beleköthetnek, ha akarnak. Emellett mellékelem a már fogságában hozzám írt levelét, ő még mind ez ideig azt hiszi, hogy nem én fogattam el. Nála is van egy általam német nyelven írt levél, csak a névaláírásom nélkül, amely szerint, úgymond, igyekszem kiszabadítani őt a fogságból és megmenteni… Kérem, ne büntessen meg, amiért

jelentésemet piszkozatban küldöm el császári felségednek. Félek, nehogy ellenségeimnek tudomására jusson, és nehogy elfogják futáromat a papírokkal. Ezért két futárt indítok. És mindkettőre rábízok egy levélfogalmazványt felséged számára…” * Orlov kezére hajtotta a fejét, és sokáig ült szó nélkül, aztán felállt és a tükörhöz lépett. A kandalló párkányán ott volt az a bizonyos gyertyatartó a hercegnő képével. A gyertyatartó mellett egy magas bronzkandeláber állt. – Cseléd vagy. – A gróf a tükörképére kacsintott. És felkacagott. Aztán megfogta a kandelábert, és a tükörbe… – a saját tükörképébe vágta. Azon az éjszakán a palotában nem aludtak a szolgák. A legtávolabbi szobákba húzódtak, és rettegve hallgatták, hogyan őrjöng a gróf reggelig a dolgozószobájában.

FRANZISKA VON MESCHTEDE: A SZABADSÁG ÁBRÁNDKÉPE Franziska von Meschtede a lefüggönyözött ablaknál ült, és nézte, hogyan sétál dühöngve a kabinban a hercegnő. A hercegnőt köhögési roham fogta el. Rázta a köhögés… Végül úrrá lett a köhögésen, és a kicsi asztalhoz ült. Megpróbált olvasni, de eldobta a könyvet. És ismét járkálni kezdett a kabinban. Franziska ijedten figyelte úrnőjét. * „Obersteinben fogadott fel. Nagyon bőkezű úrnő volt, és én szívesen teljesítettem kötelezettségeimet: öltöztettem, vetkőztettem, ételt, italt vittem neki. De ritkán beszélgetett velem. És én csodálkoztam, amikor egyszer maga szólt hozzám…” * – Szerintem egy helyben állunk – mondta a hercegnő. – Igenis, úrnőm. – Tehát kikötőbe érkeztünk, ez világos. Próbáld megtudni, hol vagyunk. Franziska megpróbálta kinyitni az ajtót, de hiába: a másik oldalról el volt reteszelve. A hercegnő felugrott ültéből, fogta a könyvet, és a kabin ajtajához vágta. Egyik könyvet a másik után vagdosta az ajtóhoz, és franciául kiabált: – Hol az admirális? Állatok! Disznók! Hívják ide az admirálist! Kivágódott a kabin ajtaja, és belépett Greig. – Mivel szolgálhatok? – Hol vagyunk? – Plymouthban, asszonyom. – Úgy! Tehát ez az utolsó pihenő?

Greig hallgatott. – Tehát a gróf nem jön, tehát mindketten bolonddá tettek? Vigye innen ezeket az átkozott könyveket! Gyűlölöm azt az aljas árulót! Greig szó nélkül hallgatta a hercegnő kiabálását. Az a köhögéstől fuldokolva tovább kiabált: – Miért nem engedik meg, hogy kimenjek a fedélzetre? Ha maradt önben még egy csepp emberi érzés… Engedjék, hogy levegőt vegyek! Belepusztulok a köhögésbe, szükségem van egy korty levegőre, uram… Avagy ez is a gróf rendelkezése? Greig felsóhajtott: – Esküszöm, kiengedem a fedélzetre, amint Plymoutht elhagyjuk. Sajnos elfogatásának híre valahogy eljutott Londonba. És sok kíváncsi ember a hajó közvetlen közelében csónakázik. Szeretném, ha megértené indítékaimat. Most nem engedhetem ki. Azt tanácsolom, ne kínozza magát, úgysem lehet semmit se tenni. Olvasson. Pihenjen. És reménykedjen a sorsban: az orosz uralkodónő irgalmas. Greig kiment a kabinból. Az ajtóra rácsattant a retesz. – Bravó! – A hercegnőnek felcsillant a szeme. – A barátaim vannak ott! Nem hagytak el bennünket. – És a lefüggönyözött ablaknál szótlanul ülő Franziskához fordult: – Most minden tőled függ. Ez az utolsó pihenő. Innen Oroszországba visznek bennünket. Jól figyelj! Most elkezdesz kiabálni: „A hercegnő haldoklik!” Verd az ajtót, és kiabálj, amíg csak ki nem nyitják. Azután húzzál ki engem a fedélzetre. Ne törődj semmivel, csal húzzál. Amikor kihúztál, kiabálj, hogy küldjenek orvosért. Ha mindent pontosan csinálsz, szabadok leszünk. Vésd észbe, Franziska: most a te szabadságod is, az én szabadságom is tőled függ. Mindent megértettél?

– Mindent megértettem, úrnőm. – Franziska felpattant a székről, és az ajtóhoz ugrott. Amint a hercegnő a padlóra feküdt és behunyta a szemét, Franziska megállás nélkül verte az ajtót, és kiabált: – Meghal! Jaj, meghal! – kiáltotta franciául és németül. És ököllel verte az ajtót. Végre kinyílt az ajtó, és a résben megjelent a matróz ijedt arca. – Meghal! – kiáltotta Franziska, és kezénél fogva a fedélzet felé húzta a hercegnőt. – Nem szabad! – tiltakozott ijedten a matróz. Ám az eszméletlenül fekvő nő látványa megtette a hatást. A matróz segített Franziskának a fedélzetre húzni a hercegnőt. – Szaladj az orvosért, az orvosért! – kiáltotta Franziska németül, és jelekkel is próbálta magyarázni a matróznak, hogy mit csináljon. A matróz megértette és már szaladni akart. De a hercegnő nem bírta tovább. Felpattant és a hajó párkánya felé ugrott. Már a párkánynál volt, látta a csónakokat a vízen, a csónakokban az integető embereket, amikor az ügyes matróz utolérte. – Nem szabad, asszonyom – kérlelte a hercegnőt, miközben fogva tartotta. – Nem szabad, asszonyom… Az emberek a csónakokban valamit kiabáltak… A hercegnő a kabinban az ágyra rogyott, és most először kezdett el keservesen, tehetetlenül zokogni. * A hajók elhagyták Plymoutht.

BÖRTÖN A GÁLÁNS ÉVSZÁZADBAN Korunkban, barátom, nagyon rendes emberek is vannak a börtönökben. (Bussy de Rabutin: Levelek)

1775 tavaszán a császárnő a kolomenszkojei palotában tartózkodott. Folytak az előkészületek, hogy nagy pompával megünnepeljék a Törökországgal Kücsük Kajnardzsiban megkötött békét. Az uralkodónő dolgozószobájában Ribas és Christenek idillikus képben gyönyörködhetett: Katalin kétszersülttel és édességgel etette az agárcsaládot. Az asztalon szeretett Voltaireének kötete hevert. A nyitott ablakból látni lehetett, hogy a folyón lassan úszik egy csónak. Zúgtak a harangok… Ribas és Christenek ellágyultan figyelték a kutyusok etetését. – Ön is részt vett a névbitorló elfogásában, Ribas úr? – kérdezte Katalin, miközben folytatta a kutyák etetését. – Igen kis részben, felség. Mindent Christenek úr végzett el, amint azt őkegyelmessége nagyon helyesen megírta. A falánk kiskutyák végre jóllaktak, és az uralkodónő Orlov levelébe mélyedt. * „Szegény gróf teljes egészében leírta a gonosztevővel szembeni álnok viselkedését, csak hogy ismét és ismét elhárítson magáról minden lehetséges gyanút: mintha semmi sem lett volna a nővel kapcsolatban – se szerelem, sem pedig semmiféle további számítás. Csakis az igyekezet, hogy akaratunkat teljesítse… Ám szerencsétlenségére, túlságosan jól ismerjük ennek a sebhelyes embernek a jellemét. Különösen megható az a kijelentése, hogy mennyire fél a nyomorult városiak bosszújától…”

* Katalin felemelte szemét a levélről. És a két küldöttre nézett. – Nagyon félős lett Alekszej Grigorjevics gróf, ez egyáltalán nem jellemző rá. Méregtől is fél, golyótól is fél. – Nagy a forrongás Livornóban, császári felség – felelte Ribas rendíthetetlenül. – És önnek mi a véleménye ezzel kapcsolatban? – Katalin Christenekre szegezte a tekintetét. – Pontosan így van – mosolygott Christenek, arra utalva ezzel, hogy Ribas hazudik. – Mit gondol, Ribas úr – folytatta Katalin –, miért nem teljesítette a gróf a rendelkezésünket, miért nem követelte a névbitorló azonnali kiadását a raguzai szenátustól? – Teljes rabszolgai hűséggel kijelenthetem, uralkodónőm, hogy erre semmi lehetősége nem volt. Mire a gróf felséged levelét megkapta, a hölgy elhajózott Raguzából. De őkegyelmessége sem életét, sem jó hírét nem kímélve mindent megtett, hogy az idegen nevet bitorló személyt elfogja és Oroszországba szállítsa. Csak ezen törte a fejét. Christenek ismét elmosolyodott, tudtára adván a császárnőnek, hogy Ribas hazudik. – Bocsásd el, ne kínozd tovább őket, mátuska. A falban lévő titkos ajtón át személyesen a kegyenc lépett a szobába. Katalin Potyomkinra mosolygott, és kegyesen a küldöttek felé fordult: – Menjenek Isten hírével… Pihenjenek az út után… – Aljoska áruló – mondta Potyomkin, amikor egyedül maradtak –, és az az egész átkozott, hazug famíliájuk. Csak amikor rájött, hogy nem fog sikerülni a dolog… hogy a nő csak egy névbitorló, csak akkor szánta rá magát, hogy elárulja neked. De aljas módon

előtte a szerelmével szórakozott. Azután pedig, mint egy utolsó utcalányt… – Az is, utolsó utcalány, szégyentelen és pimasz – szakította félbe kedvesen Katalin. – A gróf pedig odaadó emberünk. Ismét megfeledkeztél a kérésemről. A legfontosabbról. Soha semmiképpen se próbálkozz ártani az Orlovoknak. Ők a barátaim, és én sohasem válok meg tőlük. Ezt én megmondtam neked, amikor először léptél be a szobámba, és most megismétlem. Ha okos leszel, elfogadod a dorgálást. – És te megengeded neki azt, amiért ezt az egészet kitalálta? Hogy Pétervárra jöjjön? Hogy ismét összefogjon Griskával meg az egész átkozott családdal? – Sajnos jelenleg nincs rá lehetőségünk, hogy engedélyezzük a grófnak Livorno elhagyását. Potyomkin elmosolyodott, de azonnal le is hervadt ajkáról a mosoly, mert Katalin folytatta: – De azután… nagyon hamar, amikor elkezdődnek a törökökkel kötött békével kapcsolatos ünnepségek, Oroszországba várom. Reményeim szerint a háborúban tanúsított hőstetteihez méltó módon kitüntetem a grófot. Már össze is állítottam egy jegyzéket. – És Katalin felvett az asztalról egy papírlapot, és Potyomkint figyelve olvasni kezdte: – „Az ünnepség napján a gróf elnyeri a Cseszmenszkij nevet, kap egy ezüstszervizt és hatvanezer rubelt, Carszkoje Szelóban tiszta márványtömbből szobrot állítunk tiszteletére, Szentpétervártól hétversztányira pedig a çeşmei győzelem emlékére felépítjük Keresztelő Szent János templomát, és építünk egy ázsiai ízlésű palotát… Mert nagy erővel kovácsolta ő a győzelmünket. Azonkívül pedig, jó hírét nem kímélve harcolt ellenségünk, a szoknyás Pugacsov ellen…” Nincs ellenvetésed, kegyelmes uram?

– Nincs – felelte dühösen Potyomkin. És Katalin csak ekkor mosolyodott el kegyes mosolyával, és tette hozzá: – Kár, hogy az ünnepségek után a gróf drága egészsége nem engedi meg, hogy továbbra is szolgálatunkban álljon és Szentpéterváron maradjon. Potyomkin mosolygott. – Jegyezd meg, barátom, a szabályt: dicsérni hangosan kell, szidni pedig halkan. – Ez a Christenek meg… aki a teljes igazságot feltárta… – kezdte Potyomkin – hűséges ember… – Barátom, az a szolga, aki uráról elmondta az igazságot, nem nevezhető hűségesnek. Az ilyennek besúgó a neve, meg mellé még ostoba is. Mert azt az igazságot mondta el, amit az uralkodónője egyáltalán nem akart hallani… Aki besúgó is meg ostoba is, azt a „veszélyes” szóval jellemzik. Úgyhogy küldd vissza Livornóba a grófhoz ezzel a levéllel. Majd igyekezni fogok, hogy a gróf… gondoskodjon róla. A másikat pedig… Hogy is hívják? – Ribasnak, felség – mondta a szobában hangtalanul megjelenő Vjazemszkij herceg. – Őt figyelmedbe ajánlom, galambocskám – mosolygott Katalin kedvesen a kegyencre. Potyomkin ugyanolyan hirtelen és észrevétlenül, ahogyan bejött, el is ment: a bizalmi emberek ebbe a dolgozószobába nem bejöttek, hanem megjelentek benne. – Kiadtam a megfelelő rendelkezéseket, mátuska – mondta Vjazemszkij. – Kronstadt készen áll a flotta fogadására. A nő ügyének kivizsgálását – úgy gondolom – Alekszandr Mihajlovics Golicinre kell bízni. Lehet, hogy nem kiváló ember, de megbízható. – A kiváló emberektől már mindketten sokat szenvedtünk,

Alekszandr Alekszejevics. Úgyhogy írjad: „Ribas. Osszák be a hadapród iskolához, és bízzák meg Alekszej Bobrinszkij nevelésével, mivel igen jó érzéke van a kényes dolgok iránt.” * Alekszej Bobrinszkij gróf a császárnő Grigorij Orlovtól született törvénytelen fia. Ebben az időben tizenhárom éves. * Most pedig kéresd be Alekszandr Mihajlovics herceget. A dolgozószobába belépett Alekszandr Mihajlovics Golicin herceg, Szentpétervár főkormányzója. Katalin a hercegnő kissé távolabb, egy márványasztalkán álló útitáskájára mutatott. – Itt vannak az idegen nevet bitorló nő iratai, akit csak Alekszej Grigorjevics gróf kitartó igyekezetének és bátorságának köszönhetően sikerült elfogni. Tanulmányozd őket lelkiismeretesen, herceg. – Minden úgy lesz, ahogy rabszolgádnak parancsolod, mátuska – hajolt meg a herceg. – A gróf neve gyakran felbukkan majd ennek az erkölcstelen nőszemélynek a beszédében. Úgyhogy válaszd meg, mit jegyzel föl. Mert mindazt, amit a gróf tett, a parancsunkra tette, és ezt a beavatatlanok nehezen értik meg… A herceg szó nélkül ismét meghajolt. – A lengyel Konföderáció tagjai – folytatta Katalin –, Radziviłł herceg, Ogiński hetman egyezségben álltak a nővel. Ezt nagyon jól tudjuk. De neked azt is tudnod kell, hogy Radziviłł herceg és Ogiński hetman mára kibékült barátunkkal, a lengyel királlyal. És legutóbbi értesüléseink szerint, és örömünkre, Karol herceg Velencéből Lengyelországba érkezett, megbánta bűnét, és visszaadták a birtokait. Velencei vakmerősködését is örömmel

elfelejtettük. És nem óhajtunk többé emlékezni rá. Úgyhogy a nővel együtt elfogott lengyeleket ne nagyon vallasd. De a legfontosabb… a legfontosabb, herceg, az, hogy kiderítsük: ki ez a nő? Kapcsolatban állt-e Oroszországban valakivel? Minden jelentést arról, amit a vizsgálat során az ismeretes nő elmond, azonnal el kell küldeni futárral hozzánk Moszkvába. Katalin egyedül maradt a dolgozószobában. „Különleges jelentőséget tulajdonítunk ennek az ügynek, mint mindennek, ami a monarchikus hatalommal kapcsolatos. Az egyeduralom eszméje Isten kegyelméből korunk legjelentősebb eszméje, amelynek állandó védelemre van szüksége. Az egész világnak, mindennek, ami jelenleg körülvesz bennünket, ezt az eszmét kell szolgálnia, így nekem magamnak is. Mert mi az uralkodó öltözéke? Arany, drágakövek? Mik a palotáink? A gárdaegyenruhák pompája, a képek az istenek és hősök életéből, a szolgák aranyos livréi, sok ezer tükör és gyertya? Mindez ezt az eszmét szolgálja. Mindez azt sugallja: itt, mellettetek itt van az Olimposz, az istenek lakhelye. Művészetünknek fényesnek, emelkedettnek kell lennie. Mert az embereknek örvendezniük kell, hogy a közvetlen közelükben istenek élnek. Magam már belefáradtam ebbe a ragyogásba, mivel azonban Isten kegyelméből császárnő vagyok, aki őrzi az eszmét, fenn kell tartanom. Igen, nehezemre esik sok idegen férfi jelenlétében öltözködni, rendbe tenni a hajamat, de mit tegyek? Mindennap meg kell ajándékoznom alattvalóimat azzal, hogy megmutatom az istennel való hasonlatosságot. Igen, sokkal inkább kedvemre lenne, ha titokban engedhetném át magam szívem szeszélyeinek, de nem foszthatom meg alattvalóimat attól az örömtől, hogy tudomást szerezzenek róluk. Mindaz, ami az egyeduralkodó személyére vonatkozik, szép és szent. Mert mindaz, amihez az

egyeduralkodó hozzáér, azonnal isteni keggyé lesz. A kegyencei is. És mint isteni dolgok, nem képezhetik sem irigység, sem vita tárgyát, csak elragadtatást válthatnak ki. Mert a másik magasztos cél az alattvalói hűség. Az alattvalói hűség az állampolgár dicséretes tulajdonsága és erénye! Ezért aztán a cári név kisajátítása a legnagyobb bűn a kor eszméje ellen.” * Az ügyben végzett vizsgálat anyagának megsárgult lapjai a régi iratokat őrző központi levéltárban… Mindazok az iratok, amelyeket a császárnő az imént a kezében tartott, minden levél, amelyet az a nő a világon át magával hurcolt, a nő minden, a vallatások során elhangzott szava, gúnyolódása, könnyei, szenvedése örökre elnyugodott ebben a jellegtelen dossziéban. És benne cseng titokzatos hangja… A kincstári asztalon, a modem kincstári lámpa alatt ugyanazokat a lapokat érintem, amelyeket az ő keze érintett. Ó ezek a kezek, amelyek hasztalan próbálnak átnyúlni az évszázadokon! A vizsgálati anyag lapjait forgatom. * Golicin herceg is ugyanezeket a dokumentumokat tartja a kezében. A herceg elgondolkozott, a herceg a fejét töri.

GOLICIN. A VIZSGÁLAT: „KI EZ A NŐ?” „1775. május 26-án a Péter-Pál-erődbe érkeztem. Úgy határoztam, hogy a lengyelekkel kezdem a kihallgatást, az ő zárkájába pedig délután hét órakor, estefelé megyek be.” * Alekszandr Mihajlovics Golicin herceg, a híres Péter korabeli hadvezér fia, egyáltalán nem volt olyan kiváló a katonai pályán, mint az apja. A hétéves háborúban majdnem elvesztettük miatta a híres kunersdorfi csatát. De a hadjáratban való részvételért megkapta a vezénylő tábornoki rangot. A török háborúban sem tűnt ki hőstetteivel a herceg, de megkapta a tábornagyi rangot. Mert volt egy másik talentuma – a megbízhatóság. Nem vett részt az udvari intrikákban, ami ritkaság volt. Ami pedig teljességgel ritkaságszámba ment: becsületes volt… Ezt a sikertelen katonát, ám jólelkű és hűséges embert Katalin kinevezte Pétervár főkormányzójává. * Czernomski zárkájában. Golicin herceg Czernomskit vallatta. Egy külön kisasztalnál a sarokban Usakov titkár jegyezte a vallomást, egy halk szavú, szürke kis ember, egyike azoknak, akiket a köznyelv „hivatali patkányoknak” nevez, ami is a birodalom által kitermelt tisztviselők sajátos fajtáját jelenti. Golicin Czernomskihoz fordult: – Életének körülményeit, uram, alaposan tanulmányoztuk az ön által ismert hölgy archívumában található dokumentumok alapján. Következésképpen minden hazugság hasztalan az ön részéről, és csak oda vezethet, hogy mi… minden eszközt, hangsúlyozom:

minden eszközt fel fogunk használni, hogy legrejtettebb titkait is megismerjük. Ezért azt ajánlom, hogy őfelsége végtelen uralkodói kegyelmének reményében beszéljen teljesen őszintén… Tehát, milyen körülmények vezették önt a névbitorlóval való ismeretséghez? Czernomski nagyon készségesen válaszolt: – 1772-ben a Konföderáció Törökországba küldött az Oroszországgal harcoló csapatok táborába. Utazásom célja az volt, hogy kiderítsem, milyen segítséget kaphatunk Törökországból. Konstantinápolyból megvittem Potocki grófnak a nagyvezír válaszát, aztán pedig Radziviłł herceg szolgálatába álltam, aki, mint ön is tudja, a Konföderáció marsallja volt. * „A mátuska azt mondta, a Konföderációról nem kell…” * A herceg félbeszakította Czernomskit: – Hogyan került az ismertes nő kíséretébe? A feltett kérdésre válaszoljon pontosan. – Pénzt kölcsönöztem neki. Azt ígérte, Rómában megadja az adósságot… Azonkívül pedig Domański a jó barátom volt, és én engedtem a rábeszélésének, hogy menjek vele, meg ezzel a nővel. S miután anyagi kárt szenvedtem, nem hagyhattam ott a nőt anélkül, hogy a pénzem vissza ne kaptam volna. – Illette-e magát az ön jelenlétében cári névvel a semmirekellő nő? És ön szólította-e ilyen néven? – Igen, mindenki így szólította. Karol Radziviłł herceg, amikor Velencében hajóra szállt, hogy a szultánhoz menjen vele, kereken kijelentette nekünk, hogy, aszondja, a megboldogult orosz császárnő leánya indul velünk a szultánhoz. Karol herceg nem is nevezte másképpen.

– Nem Karol hercegről kérdezem – vágott közbe gyorsan Golicin –, hanem róla magáról. Illette-e magát cári névvel az ön jelenlétében? – Igen, így nevezte magát. És Rómában mindenki így nevezte. Albani kardinális titkára is, a francia konzul is, és valamennyi udvar követe. Sokszor adtam át neki levelet ezzel a címzéssel: „Erzsébet hercegnő őfenségének.” – Hova akartak menni Rómából? Beszélte a nő önnek a további céljairól? – Rómából mi Domańskival vissza akartunk menni Lengyelországba. És azért Rómában sokszor kértük, hogy minél hamarabb adja meg a pénzünket és bocsásson el szolgálatából. De ő hamarosan azt mondta nekünk: „Örüljenek, most már új életem lesz – Orlov gróf megígérte, hogy mindenben segítségemre lesz. Most hozzá utazom Pisába, és ott mindkettőjüknek megadom az adósságomat. És békével elbocsátom magukat.” És én elhittem. Meg magam is láttam, hogy szerelemben vannak a gróffal… – Nem a grófról kérdeztem – szakította félbe sóhajtva Golicin. – Inkább azt mondja el, mit tud ennek a semmirekellőnek a származásáról. Megmondta-e önnek az igazságot? Vagy bárkinek az ön jelenlétében? Megnevezte-e önnek vagy valakinek is a szüleit az ön jelenlétében? – Soha semmit nem mondott. És senkit sem nevezett meg. Semmi egyebet nem tudok hozzátenni. – És a lengyel egy szuszra elhadarta: – Az orosz uralkodónő kegyelméért könyörgök és lábai elé borulok. És esküszöm: a konföderációs ügyeken kívül semmi másról nem tudtam, amit őszinte szívvel el is mondtam. Azt pedig mint katonai esküt tett személynek, teljesítenem kellett. * „Na nézd, a hülyét játssza… Jaj, de sok mindent megtudnék én

tőled, ha nincs a mátuska parancsa…” * Golicin Domański zárkájában folytatja a kihallgatást. Usakov a sarokban írja a vallomást. – Életének körülményeit a kézhez vett dokumentumokból és barátjának, Czernomski úrnak részletes, őszinte vallomásából jól ismerjük. Következésképpen az ön részéről minden hazugság csak oda vezethet, hogy mindent megteszünk legrejtettebb titkainak teljes megismerése érdekében. Csak a legőszintébb beismerés esetén számíthat császári őfelsége végtelen kegyességére… Domański bólintott, jelezvén, hogy megértette a dolgot. * – Hogyan és milyen körülmények között ismerkedett meg az ismeretes nővel? – Velencében láttam először. Akkor Radziviłł herceg mellett szolgáltam. Azt mondták nekem, hogy egy bizonyos külföldi hölgy, megtudván, nyilván az újságokból, hogy Karol herceg a szultánhoz készül, odajött hozzá Velencébe, hogy Karol herceg pártfogása alatt ő is ugyanoda utazzon. – Miért? – Ezt velem nem közölték, kegyelmes uram, és én nem is kérdeztem akkor. – Ez volt az első találkozása a külföldi hölggyel? – Igen, az első. Karol herceg megparancsolta, hogy kísérjem a hölgyet a hajóra, mondván, hogy az illető orosz nagyhercegnő. Karol herceg… – A hercegről elég – szakította félbe Golicin. – És ön elhitte a dolgot? – Mindenki elhitte. Én is. Azonkívül pedig 1769-ben egyszer azt hallottam Pats gróftól, aki Oroszországban szolgált, hogy Erzsébet

császárnő valóban valamiféle titkos házasságban élt, sőt még egy leánya is volt… Golicin ismét gyorsan félbeszakította: – A semmirekellő maga is bizonygatta önnek kiagyalt származását? – Nekem is, Karol hercegnek is, de bizonyos kétségeink maradtak. Karol herceg még a szultánhoz és a nagyvezírhez írott leveleit is visszatartotta. Nekem egyenesen megmondta: „Nem akarok belebonyolódni a cselszövényeibe, ezért magamnál tartom ezeket a leveleket, neki meg azt mondjuk, hogy elküldtem, különben haragudni fog.” – Tehát Karol herceg – kezdte örömmel Golicin – már akkor elhatározta, hogy nem vesz részt a nő bűnös terveiben? – Természetesen. Azért is ment vissza Raguzából Velencébe, miután összeveszett a nővel. – És ön miért nem ment vissza Velencébe Karol herceggel? – Egyszerűen, mert a hercegnő… – Domański helyesbített: – Vagyis ez a nő azt ajánlotta nekem és Czernomskinak, hogy kísérjük el Nápolyba és Rómába. Mi pedig már rég szerettük volna tiszteletünket tenni a Szentszéknél és onnan Lengyelországba akartunk utazni. És volt még egy körülmény: kölcsönkért tőlem nyolcszáz dukátot, amiből pedig én ötszázat Raguzában kértem kölcsön a számára. Czernomski is hasonló helyzetben volt. És így vele mentünk… Mert hittünk az ígéretében, hogy Rómában megadja a pénzt. – És mindezen idő alatt végig elhitték a meséit, hogy ő milyen magas származású? – Már mondtam, hogy kételkedtünk benne. Én tőle magától is megkérdeztem, könyörögtem, mondja meg az igazat, és megígértem, hogy követem, ahová csak akarja, bárki legyen is. De

ő dühösen csak azt válaszolta: „Hogy merészel azzal gyanúsítani, hogy hamis nevet veszek fel?” – Azt mondta az imént, hogy kész volt bárhová követni, bárki legyen is. Mit jelentsen ez? Domański egy pillanatig gondolkozott. Felragyogott a szeme, majd gyorsan azt mondta: – Igen! Igen! Én beszéltem rá a barátomat, Czernomskit is, hogy menjünk vele, mert szerelmes vagyok! Őrülten szerelmes! Nem a pénz – isten neki, hanem a szenvedélyes ragaszkodás… hogy féltettem, az késztetett arra, hogy ne hagyjam el. Hogy rohanjak vele Itáliába! – És ő feljogosította önt valami reményre? – Egyáltalán nem. Egyszerűen minden remény nélkül ábrándoztam róla. Származását illetően nem voltak hamis illúzióim. És gyakran hangoztattam, hogy kétségbe vonom a származását. Domański elhallgatott. – És ő minden alkalommal igyekezett meggyőzni? – Igen! – sóhajtott Domański. – Hogyan nevezte saját magát a nő? Ismételje el! És ne siessen. – Erzsébetnek, a megboldogult császárnő leányának nevezte magát – sóhajtott ismét a lengyel, és mulatságos, gyors mormolással hozzátette: – Tudom, hogy bűnös vagyok. De minden szentek nevére meg akarom magyarázni az uralkodónőnek, hogy csakis a szerelem vitt hozzá. Szeretem, és ezért nem érzem bűnösnek magam, mert ha a szerelemért megbüntetnék az embereket, ki maradna büntetlen?! Életemben senkit sem tettem tönkre, ezért a legkegyelmesebb uralkodónő lábai elé borulok, irgalmáért és megértéséért esedezem. Esküszöm, hogy sohasem hittem a meséknek és nem is fogok, és szégyellni fogom magam a

butaságom miatt, és kötelezettséget vállalok, hogy mindig imádkozni fogok Istenhez az uralkodónő egészségéért és hosszan tartó uralkodásáért! * „Ó az agyafúrt bestiák! És én még hitelt adok az uralkodónő ezen megátalkodott ellenségeinek, amikor az uralkodónő dicsőségét zengik! És hittem ennek az embernek, aki minden igyekezetével elhatárolja magát és Radziviłłt, és bemártja azt, akit állítólag annyira szeret… Ó, ha kínvallatásnak vethetnélek alá benneteket… Megtapogatnám egy kicsit a bordátokat… Érzem, hogy itt a dolog nyitja… De nem szabad. Ilyen a mi életünk: »Derítsd ki az igazságot úgy, hogy nem deríted ki.« O-ho-hó.” * A zárkában Jan Richter, a hercegnő szolgája állt Golicin előtt. * „Megint zöldségeket hallgattam végig. Ez az életrajzát mesélte el…” * – Hogy mi minden nem voltam én, kegyelmes uram. Először seborvos voltam. Azután velencei katona lettem, utána szobrász. Azután violoncsellón játszottam. Utána mandolinon. Azután úgy döntöttem, hogy mindenhol rossz az élet, mindenhol csak a gond, pénzt kell szerezni a megélhetésre. És rájöttem, hogy a legjobb szolgának lenni. Legyen rám gondja a gazdának! – Tud-e valamit mondani úrnője származásáról? – Honnan tudnék, kegyelmes uram? Szolgáltam, a házat őriztem. Doktorokat hívtam hozzá. Gyakran betegeskedett. Amikor pedig szabad időm akadt, mandolinon játszottam. Vagy a papírokat rendeztem. – Miféle papírokat?

– Hát tudom én? Azt mondta az asszonyom: „Tedd be a papírt az útitáskába, és zárd be a táskát.” – Ezeket a papírokat? – És Golicin felmutatta Richternek a hercegnő leveleit, amelyeket az útitáskájából vettek ki. – Lehet, hogy ezeket… De az is lehet, hogy nem ezeket… Mert mi az én dolgom? Amit asszonyom mond, azt rakom be. Holmijait és papírjait senkinek sem adtam oda a parancsa nélkül. Ezért is kerültem ide. – Hogyan szólítja az úrnőjét? – Úgy, mint mindenki más: császári fenségnek. – Gondolkozzon: beszélte valaki vagy ő maga az ön jelenlétében arról, hogy honnan származik? Vagy a szüleiről? – Ugyan miért beszélt volna? Nekem csak azt mondták: hozd ide, vidd el, mehetsz. Szabad időmben pedig mandolinoztam… * A zárkában Franziska von Meschtede állt Golicin előtt. – Én semmi ilyesmit nem tudok róla. Csak azt tudom, hogy bőkezű úrnő. – Beszélte ő a maga jelenlétében arról, hogy ő kicsoda? Nevezte-e önmagát a császárnő lányának vagy valami másnak? – Mindenki azt beszélte körülötte… De hogy ő? Nem emlékszem… Valahogy nem is gondolkoztam a dolgon. Mindenki azt beszélte. Nem, nem emlékszem… – Beszélte magával a szüleiről, a származásáról? – Általában véve keveset beszélt velem. Öltöztettem, vetkőztettem – ennyiből állt az egész beszélgetés. Még amikor maga mellé ültetett a hintóba, akkor sem mondta meg, hová megy. És a házban nálunk senki sem tudta előre, mit fog csinálni asszonyunk. És még gyónni sem járt soha. A herceg az órájára nézett, és odaszólt Usakovnak:

– Hát akkor most mehetünk. És jegyezd meg: mindhalálig köteles vagy hallgatni mindenről, amit most látni és hallani fogsz. – Úgy lesz, kegyelmes uram. – A-ja-jaj – sóhajtott a herceg, és felemelvén súlyos testét az „ismeretes nő” zárkájába indult. * A hercegnő zárkájában. Usakov a kisasztalhoz ült, és felkészült az írásra. Golicin nehézkesen egy székre ereszkedett, és figyelmesen a hercegnőre nézett. „A haja sötét, orra kissé hajlott. Olasz? De olaszul a gróf jelentése szerint nem tud jól. Ki lehet? Milyen szép… Csak nagyon sovány.” * – Ki adott rá jogot, hogy ilyen kegyetlenül bánjanak velem, és mi oknál fogva tartanak börtönben? * „Na nézd, hogy szikrázik a szeme…” * – Életének körülményeit, asszonyom, jól ismerjük a kézhez vett irataiból, közöttük azokból, amelyeket magánál őrizni méltóztatott. Következésképpen minden tagadás az ön részéről csak oda vezet, hogy – és higgye el, nagyon nehéz erről beszélnem – legrejtettebb titkai kiderítése céljából a legvégső eszközöket is alkalmazni fogjuk. Ezért javaslom, hagyja a fölösleges mérgelődést, és teljesen őszintén válaszoljon a kérdéseimre, bízza magát a császárnő őfelsége végtelen kegyességére. Kérdéseiméi franciául fogom feltenni, de ha valamilyen más nyelv jobban megfelel önnek… Golicin itt megállt, és kérdőleg a hercegnőre nézett. Az

hallgatott. – Tehát a kérdések franciául fognak elhangzani. Európa különböző országaiban ön mindenféle néven nevezte magát. Hogy hívják valójában? – Jelizavetának, Erzsébetnek hívnak. Különböző néven utazgatni pedig, amint azt kegyelmes uram is tudja, szokásban van az előkelő emberek körében. – Kik a szülei, Jelizaveta? – Nem tudom. – Hány éves, Jelizaveta? – Huszonhárom. – Milyen vallású? – Ortodox – felelte Jelizaveta elmosolyodva – Akkor ki keresztelte meg? És hol töltötte a gyermekkorát? – Hogy ki keresztelt meg, nem emlékszem. A gyermekkoromat Kiéiben töltöttem, már nem emlékszem, hogy egy Peron… vagy Peren nevű hölgynél. Ez a hölgy állandóan azzal vigasztalt, hogy hamarosan megérkeznek a szüleim. 1762 elején három ismeretlen férfi érkezett Kielbe, és engem Pétervárra vittek… * „Ó, a selma: az 1762-es év – ez közvetlenül az Erzsébet császárnő halála utáni idő! Hogy mire céloz a gonosztevő! Jaj, ezt nem akaródzik leírni – az uralkodónő haragudni fog.” * – Azután – folytatta Erzsébet – azt ígérték, hogy Moszkvába visznek, ám az akkor uralkodó III. Péter parancsára messze Szibériába vittek – a perzsa határ közelébe… * „A többit már ismertem az iratokból, a továbbiakban a szokásos koholmányai következtek: hogyan szökött a dajkájával

Bagdadba, hogyan fogadta a perzsa Hamed, és adta át Alinak, a másik perzsának…” * – …És akkor Ali mondta először: „Te az orosz császárnő leánya vagy.” És a körülöttem lévők mind ezt ismételgették. – Meg tudná-e nevezni azokat az embereket, akik ilyen képtelen gondolatot sugalmaztak önnek? – Ali hercegen kívül senkire sem emlékszem. De abban az időben nagy zavargások voltak Perzsiában… Mámorosan mesél. Az arca lelkes: mintha ezekben az ábrándképekben élne, mintha elfelejtette volna, hol van… * „A továbbiakban elismételte valamennyi meséjét, amely a papírjaiban le volt írva. Hogy hogyan vitte el Ali Londonba. És hogyan ment ő azután vissza Perzsiába…” * – Londonból Párizsba mentem. És mint Ali herceg fogadott lánya mindenhol Ali hercegnőnek neveztem magam… Noha Párizsban sok francia főúr azt mondta, hogy valójában én nagyhercegnő és Erzsébet császárnő leánya vagyok. – Ki mondta? Meg tudná nevezni őket? – Könnyebb felsorolni azokat, akik nem mondták. Írja fel valamennyi francia arisztokrata nevét – a miniszter Choiseul hercegtől Lausun hercegig. Én azonban kitartóan tagadtam ezt, és Ali hercegnőnek neveztem magam. – Ön tagadta? – Pontosan. Ebben az időben nagy összeget kaptam Perzsiából, és földbirtokot vásároltam Európában – Oberstein grófságot. A grófság megvásárlása alkalmával megismerkedtem annak előző tulajdonosával, Philipp Ferdinánddal, a Római Birodalom

hercegével, Schleswig-Holstein Limburg herceggel. * „Na nézd, milyen fenséges! Fenyegetőzik, a névvel fenyegetőzik, a selma…” * – A herceg hamarosan belém szeretett. És én nem utasítottam vissza a szerelmét. És a herceg hivatalosan megkérte a kezemet. Én igent mondtam, mivel személye kedves volt számomra. A házasság megkötéséhez azonban dokumentumokra volt szükségem… A hölgy köhögőrohamot kapott, utána az ajkához vitte a zsebkendőt, megtörölte a száját. És amikor a zsebkendőt a térdére tette, Golicin észrevette… * „Úristen… Vér… Ez vér!” * – Ne siessen, asszonyom – mondta lágyan Golicin –, van időnk bőven. – Önnek van bőven. Nekem nincs – mondta a hercegnő elmosolyodva, eltette a zsebkendőt, és folytatta az elbeszélést. – Dokumentumok segítségével akartam kideríteni a magam számára is származásom titkát. Még azt is elhatároztam, hogy magam megyek el Pétervárra, és ott bemutatkozom a császárnőnek. És kegyes jóindulatát kérem, elmondom neki, hogy valószínűleg nagyon előnyös lenne, ha Oroszország kereskedést folytatna Perzsiával. Abban reménykedtem, hogy e szolgálat fejében az uralkodónő segít megkeresni az irataimat, és én megkapom az engem megillető családnevet és rangot, amelyek méltóvá tesznek a Római Birodalom uralkodó hercegével kötendő házasságra. * „Ismét a magáét fújja… Jaj, milyen dühös lesz a mátuska… Jaj,

mennyire!” * – Azt szeretném megtudni… – kezdte Golicin. De a hölgy gyöngéden a hercegre nézett, és kedvesen azt mondta: – Könyörgök, ne szakítson félbe. Látja nyomorúságos helyzetemet, hogy mennyire nehéz beszélnem. Fojtogat a köhögés… Úgyhogy engedje folytatnom, ha meg akarja tudni az igazságot… És be sem várva a herceg válaszát, Erzsébet folytatta: – Ebben a pillanatban azonban a vőlegényemnek pénzre volt szüksége. Reménykedtem, hogy meg tudom szerezni számára a szükséges összeget, mivelhogy erős birodalmakkal állt perben az őt megillető Schleswig-Holstein hercegségéért. * „A mátuskával pereskedett a herceg! A mátuska a fia számára akarta a hercegséget… Jaj, milyen mérges lesz!” * – Reméltem, hogy meg tudom szerezni a vőlegényem számára szükséges összeget, pártfogóm, Ali herceg kölcsönére számítottam. És ezen összeg megszerzése céljából mentem Velencébe, hogy olyan embereket keressek, akik ismerik a pártfogómat. Miután kiderítettem, hogy Radziviłł herceg a szultánhoz készül, azonnal elhatároztam, hogy vele és az ő pártfogása alatt utazom, hisz Törökországhoz már nagyon közel van Perzsia. Arról ábrándoztam, hogy Perzsiában nemcsak a pénzt kapom meg, hanem születésem titkára vonatkozólag is megtudok valamit Ali hercegtől. És végezetül megkapom a házasságkötéshez szükséges iratokat is. És akkor beszélgetésünk során Radziviłł herceg arra célzott, hogy én nagyon hasznos lehetnék országa

számára… Mert a francia tisztektől ő pontosan tudja, hogy a megboldogult császárnő leánya vagyok. – Hát ez nagyon érdekes – Golicin nem bírta ki, közbevágott –, mindenki beszéli… De hogy miért beszélik, azt senki se tudja… Úgyhogy Radziviłł hercegről elég! És ön mit válaszolt erre a képtelen állításra? A hölgy ismét köhögni kezdett. És letörölte a vért. * „Jaj, meghal! És nem fogjuk megtudni az igazságot… Csak a meséket fogjuk hallgatni.” * – Radziviłł herceg azt mondta – folytatta határozottan Erzsébet, mintha nem is hallotta volna Golicin megjegyzéseit –, hogy nekem jogom van az orosz koronára. És amikor trónra kerülök, a nekem nyújtott segítség fejében vissza kell adnom Lengyelországnak az elvett földjeit, és erre rá kell kényszerítenem Ausztriát és Poroszországot is. Én azonban következetesen tagadtam az általa mondottakat. Sőt miután észrevettem, hogy Radziviłł herceg… ne szakítson félbe… korlátozott észbeli képességei folytán tele van a legképtelenebb ábrándokkal… teljesen meg akartam szabadulni tőle, ám a nővére rájött, hogy én sokat tudok Keletről, és sok barátom van ott, úgyhogy arra kért, utazzam velük. Pontosan jegyezze fel a szavaimat, és kérem, mutassa meg az uralkodónőnek… Erzsébet ismét köhögni kezdett. – Azután Radziviłł herceggel nem tudtunk elhajózni, csak… – Asszonyom – szakította félbe határozottan Golicin –, a hercegről majd később fog mesélni. Most engem elsősorban a következő érdekel… Az önnél talált iratok… És Golicin az asztalra tette I. Péter, I. Katalin és Erzsébet

végrendeletét… * „Három orosz egyeduralkodó végrendelete… Hamisak. De ügyesen, hozzáértéssel állították össze őket. Az eredetiek alapján. Aki összeállította, valahonnan ismerte az eredetiket. Sőt Katalin végrendeletét teljes egészében az eredetiről másolták le. Ezek már nem a nő Perzsiáról szóló meséi…” * – Honnan kerültek önhöz ezek az iratok? Kérem, válaszoljon részletesen. – Mi sem egyszerűbb: magam sem tudom. – Hogyhogy? – Úgy, hogy 1774. július 8-án – egész életemre megjegyeztem ezt a napot – névtelen levelet kaptam Velencéből, amelyik mellett két lezárt boríték volt. A levélben az állt, hogy sok ember életét megmenthetem, ha segítek abban, hogy Oroszország békét kössön Törökországgal, aminek érdekében a szultánhoz érkezésemkor Erzsébet császárnő leányának kell mondanom magamat, aki valójában is vagyok. Ugyanabban a levélben azt is írták, hogy az egyik lezárt borítékot a szultánnak kell átadnom, a másikat pedig el kell küldenem Livornóba Orlov grófnak. Nem tagadom, felbontottam a grófnak szóló levelet. És mit találtam benne? Egy Oroszország nagyhercegnője, Erzsébet nevében fogalmazott és az orosz flottához szóló felhívást, és egy Orlov grófnak címzett levelet. Lemásoltam a két iratot. És miután saját pecsétemmel lezártam a küldeményt, továbbítottam a grófnak. * „Jaj, de selma! Jaj, milyen ügyes!” * – Ki készítette önnek ezeket az iratokat? Ne siessen a válasszal.

Az egész sorsa az őszinte választól függ. Egyetlen igaz szó sok keserves következménytől megmenti, és fordítva, asszonyom. – Nem tudom – felelte keményen Erzsébet. – De valakire csak gyanakodott? – Kész vagyok megesküdni: azt a kézírást nem ismerem. – Asszonyom, hiszen gondolkozott a dolgon… Nem tehette meg, hogy ne gondolkozzék. Tehát, a saját érdekében… Utoljára kérdezem: ki adta önnek a leveleket? – Esküszöm, nem tudom. És annak bizonyítására, hogy tiszta szívből beszélek, bevallom, hogy amikor megkaptam ezeket az iratokat, természetesen elgondolkoztam a dolgon… Visszagondoltam a gyermekkoromra, mindarra, amit Ali hercegtől hallottam, Radziviłł, a francia tisztek szavaira… És akkor az jutott eszembe… És mereven a herceget nézve Erzsébet azt mondta: – Vajon nem az vagyok-e, akinek javára Erzsébet császárnő végrendelete íródott? * „Jaj, a selma! Megéri a pénzét! És az ember ne szakítsa félbe az ilyen beszédet!” * – Milyen céllal küldte el ön – kezdte szigorúan a herceg – ezeket az iratokat Orlov grófnak? – Ő volt címzett, és nekem nem volt jogom visszatartani őket. Másrészt viszont azzal a titkos reménnyel küldtem el az iratokat, hogy valamit megtudhatok a gróftól a szüléimről. – És elmosolyodva hozzátette: – Meg hogy felhívjam a gróf figyelmét a birodalom ellen folyó ármánykodásra. – És véleménye szerint vajon ki folytatta az ármánykodást? – erősködött tovább Golicin.

– Harmadszor válaszolom, hogy nem tudom. Bár természetesen töprengtem rajta. A versailles-i kabinetre is gyanakodtam, a Török Dívánra is, és természetesen Oroszországra is. De ami a legfontosabb: ezek az iratok olyan izgalmat váltottak ki belőlem, ami kegyetlen betegségem okává lett, mely betegség, amint látja, erősen kifejlődött bennem… – Tehát, ott hagyta abba az elbeszélést, hogy Radziviłł-lal Velencébe ment, és hogy visszatért Raguzába. – Raguzában tudomást szereztem arról, hogy Oroszország békét kötött Törökországgal, aminek én nagyon megörültem. És akkor kitartóan próbálkoztam meggyőzni Radziviłł herceget, hogy mondjon le a megvalósíthatatlan terveiről… – Radziviłłről ne beszéljen többet. Miért ment Rómába? – Hogy onnan visszamenjek a vőlegényemhez. És továbbra is meg akartam kísérelni, hogy Ali herceg jótállása mellett kölcsönt szerezzek a vőlegényemnek. És akkor jelent meg Rómában Christenek, az orosz hadnagy Orlov gróf ajánlatával, hogy menjek Pisába, mert az irataim kézhezvétele után meg akar ismerkedni velem. Pisa útba esett a vőlegényem birtokaira vezető úton. És én beleegyeztem a dologba. De Orlov gróf… – A gróf részletesen elmondott nekünk mindent. Úgyhogy a részleteket ne mondja el. – Amikor Pisába érkeztem – folytatta Erzsébet, mintha nem hallaná a közbeszólást –, a gróf házat bérelt számomra. És eljött személyesen, és a legudvariasabb formában felajánlotta szolgálatait. Kilenc nap pisai tartózkodás után azt mondtam a grófnak, hogy szeretnék Livornóba menni. Ezt azért mondtam, mert a gróf megígérte… – A körülményeket, amiért a gróf megígérte, ismerjük. Kérem, csak röviden, mielőtt a legfontosabb kérdésre áttérnénk.

– Livornóban, amikor az angol követnél ebédeltünk – folytatta most is Erzsébet, mintha nem hallaná a közbeszólást –, arra kértem a grófot, hadd nézhessem meg az orosz flottát, amelyik akkor nagy lövöldözés közepette ott gyakorlatozott. * „Különös… Miért vállalja magára? Hiszen egészen biztosan Alekszej Grigorjevics csalta a hajóra.” * A hajón a gróf elment mellőlem, és én ekkor az egyik tiszt hangját hallottam, aki kijelentette, az a parancsa, hogy tartóztasson le engem. Ez teljesen váratlan volt számomra. Azonnal levelet írtam a grófnak, magyarázatot követeltem a durva és érthetetlen esetre. Ő levélben válaszolt, amelyet most átnyújtok önnek. – És egy levelet tett a herceg elé. Golicin anélkül, hogy elolvasta volna, az asztalon lévő többi irathoz tette a levelet… – Mindazok alapján, amit elmondtam, remélem megérti, miért csodálkozom annyira, hogy itt vagyok. Mert semmiféle gonosz szándék nem volt bennem a császárnővel szemben. Ítélje meg ön: ha lett volna, felmegyek olyan bizalommal az orosz hajóra? * „Hát ezért »kéredzkedett« maga a hajóra!” * – Türelmesen végighallgattam a történetét, asszonyom. Most azonban a meséről áttérünk a konkrét ügyre. Válaszolnia kell arra a kérdésre, amelyet elbeszélése során oly sokszor igyekezett megkerülni. Kinek a felbujtására adta ki magát, Erzsébet császárnő leányának? – Épp fordítva van, herceg, elbeszélésem során éppenséggel sokszorosan hangsúlyoztam: én magam sohasem adtam ki magam

Erzsébet császárnő leányának. Soha, egyetlen beszélgetésben sem állítottam, hogy az volnék. Mások állították: Ali herceg, a vőlegényem, Ogiński hetman, Radziviłł herceg, a francia… – Ön pedig egyszer sem? – szakította félbe gúnyosan Golicin. És diadalmasan hozzátette: – Ám az önhöz közel álló Domański és Czernomski vallomásukban többször, hangsúlyozom, többször is az ellenkezőjét állítják önről. Szíveskedjék elolvasni a vallomásukat, asszonyom. És a fogoly elé tette az iratokat. A hölgy azonnal kíváncsian átfutotta a vallomásokat. És felkacagott. – Hát lehet komolyan venni egy ostobát? – kérdezte váratlanul kacéran és valahogy könnyelműen a hercegnő. – De hiszen ők mindketten, mindketten… – Két ostobát még kevésbé. Egyszerűen ezeknek az idiótáknak nincs humorérzékük. Igen, olykor tréfálkozva, hogy tolakodó kíváncsiságukat elhárítsam, azt mondtam: „Tartsanak, akinek akarnak! Legyek a sah… a szultán… az orosz császárnő leánya… Hiszen én magam semmit sem tudok a származásomról.” – Tehát tréfált? – mosolygott gúnyosan a herceg. – Tréfáltam. – És elmosolyodva, gyöngéden nézett a hercegre. – Bizonyára az ilyen tréfák után terjedtek el a hírek Velencében és Raguzában? – mondta gyorsan a herceg, és elfordította tekintetét a hölgyről. – Magam is csodálkoztam… és magam is nyugtalankodtam. Sőt megkértem a raguzai szenátusi, hogy tegyen megfelelő intézkedéseket a badar szóbeszéd ellen. – Nyíltan gúnyolódva nézett a hercegre. – Mindent elmondtam önnek, amit tudok, nincs mit hozzátennem. Életem során sok mindent kellett elviselnem, de sohasem szenvedtem hiányt lelkierőben, és mindig reménykedtem Istenben. Lelkiismeretem semmiért sem vádol. Az uralkodónő

irgalmasságában reménykedem, hiszen mindig is vonzódtam az önök országához… Mindig igyekeztem hasznára cselekedni. És a hercegnek ismét úgy rémlett, hogy a hölgy gúnyolódik. – Írja alá a vallomását, asszonyom – mondta fáradtan a herceg. A hölgy fogta a tollat, és latin betűkkel határozottan aláírta: Erzsébet. * „Halálra ítélte… Halálra ítélte magát….” * – Asszonyom, így nem lehet. Keresztnévvel, családnév nélkül csak a cári személyek írnak alá. Nálunk mindenki más odaírja a családnevét is. – Mit tegyek, ha nem tudom a családnevemet? – kérdezte Erzsébet gúnyosan elmosolyodva. – Természetesen így van… Ám vallomásának végigolvasása után – a herceg itt szünetet tartott – azt gondolhatják, hogy kitart a hazugság mellett, amely már e falak közé juttatta, és amelyet vallomásában tagadott. Erzsébet szeme fellángolt. – Megszoktam, hogy igazat mondjak: Erzsébet vagyok. Nincs mit hozzátennem. Elfogta a köhögés. És ismét vért törölt le a szájáról. * 1775. május 31-én Golicin herceg az első jelentését írta palotájában a császárnőnek. Ebben a jelentésben minden benne volt, amit Katalin olvasni akart. „Ami a lengyeleket illeti, megállapítható, hogy egyszerűen elhitték a nő származásáról keringő híreket, és az elképzelt jövőbeli szerencse bűvöletében csavargókként egyszerűen környezetébe tolakodtak… A szolgák nem vallottak semmi olyant,

ami a nőre vagy a lengyelekre terhelő lenne, csak azt mondták, hogy a híresztelések alapján hercegnőnek tartották…” Az igencsak jóindulatú herceg az egész bűnt, igaz, eléggé enyhe formában, az „ismeretes nőre” hárította. „Életének története tele van elképzelhetetlen dolgokkal, és inkább mesére hasonlít. Azonban, mind többszöri figyelmeztetésem, mind pedig a lengyelek vallomásának elolvasása után sem akart semmit megváltoztatni. Mivel egyelőre nem volt lehetőségem, hogy megalapozottan rábizonyítsam a hazugságot, nem korlátoztam az étkezését és nem választottam el tőle a szolgálóját. Mert ha elviszem a szolgálóját, teljes némaságra kárhoztatom, mivel egyetlen őrzője sem tud idegen nyelveken, ő pedig oroszul nem tud egy szót sem. Továbbá a hosszas tengeren tartózkodás, a mostani szigorú fogva tartás és természetesen a zavart lelki állapot következtében nagyon beteg lett. A vele kapcsolatos megfigyeléseim: beszéde és viselkedése alapján megállapítható, hogy érzékeny és lobbanékony, éles esze van és nagyon sok ismerettel rendelkezik. Franciául és németül tökéletes kiejtéssel beszél, tud olaszul és angolul, és azt állítja, hogy Perzsiában megtanult arabul és perzsául. Mivel jelenleg beteg, megparancsoltam, hogy engedjék be hozzá az orvost…” * A herceg befejezte az írást és csengetett. Usakov, a vizsgálóbizottság titkára jött be. – Ezt Grevens futárral elküldöd Moszkvába az uralkodónőnek. * És Golicin ismét kihallgatta a hölgyet, Usakov pedig a kisasztalnál jegyezte a vallomást. – Nem érlelődött meg önben a szándék, hogy beismerő vallomást tegyen?

– Önnek jóságos és igazságszerető szíve van, herceg, nem lehet, hogy ne érezze, hogy én egész idő alatt igazat beszélek. És nagy szemeivel a hercegre nézett. A herceg gyorsan elfordította a tekintetét, a hölgy pedig folytatta. – Higgye el, herceg, én sohasem tudtam, mi az, rosszat tenni. Egész életszemléletem arra késztetett, hogy jót tegyek. Ha gonosz szándékaim lettek volna, talán elmegyek egyedül a flottához, ahol tizenkétezer ember van? – Ezt már mondta, asszonyom. – És megismétlem: én nem vagyok képes aljasságra. Bocsásson meg, hogy a gondolataimmal untatom. De az önhöz hasonló érzékeny emberek, kegyelmes uram, olyan könnyen együtt éreznek másokkal. Bizonyára ezért érzek én ön iránt feltétlen bizalmat. Herceg, én levelet írtam az uralkodónőnek… És könyörögve kérem: adja át! Átadja? ígérje meg! Hirtelen megfogta a herceg kezét és megcsókolta. – Jaj, mit csinál, asszonyom – mondta gyorsan az anélkül is meghatolt herceg –, természetesen átadom. Természetesen átadom… Ez kötelességem – mondta, miután eszébe jutott Usakov. – Akkor én elmondom a levelet, hogy tudja, mit ad át. – És feleletet sem várva elkezdte kívülről mondani a levelet: „Császári felség, a vallomásomban leírt történetek nem adhatnak magyarázatot sok velem kapcsolatos hamis gyanúra. Ezért személyes meghallgatást merészelek kérni császári felségedtől, mivel lehetőségem van rá, hogy nagy hasznára legyek birodalmának. Türelmetlenül várom felséged parancsát, és reménykedem jóságában. Mélységes tisztelettel felséged iránt, a legalázatosabban és engedelmesen készen állok a szolgálatára – itt várt egy kicsit, és majdnem diadalmasan mondta az aláírást: – Erzsébet.”

Golicin elsápadt. – Ön megőrült. Így nem írnak a császárnőnek. Már felhívtam a figyelmét – kezdte, és igyekezett fenyegetően beszélni –, hogy a jegyzőkönyv alatti aláírása megengedhetetlenül merész. És most íme… – Én pedig megmagyaráztam önnek – válaszolta Erzsébet váratlanul hidegen és gőgösen –, hogy más aláírás nem lehetséges. Ön köteles, herceg, átadni a levelemet őfelségének. * „Úristen… Amikor a mátuska ezt megkapja… Méghozzá az én jóindulatú jelentésem után… és előtte elolvassa az aláírást a jegyzőkönyv alatt… Ez a vég! A nőnek vége! De nekem is… Jaj, milyen dühös lesz rám a mátuska!” * – Ide figyeljen, én valóban jóindulattal vagyok ön iránt, hiszen beteg. Ez a levél rendkívüli intézkedéseket vonhat maga után, és a legszigorúbb tartási körülményeket. Ön el sem tudja képzelni, mit jelentenek a „legszigorúbb tartási körülmények”. Hogy mit von ez maga után az ön számára, az elkényeztetett, beteg nő számára. Nem fogja sokáig húzni… – Igen, igen. Én értem, hogy ön jóindulattal viseltetik irántam… Hogy ön azt szeretné, hogy „sokáig húzzam”. És ha én jobban szeretném… És a hölgy elnevette magát. * „Szándékosan! Természetesen szándékosan csinálja.” * – Herceg, ön szavát adta – mondta határozottan Erzsébet –, és én meg vagyok győződve: be is fogja tartani a szavát. Át fogja adni a levelemet. Annál is inkább, mivel a szolgálat, amit én tehetek az

uralkodónőjével való találkozáskor, rendkívüli lesz! – Ne írjad! – mondta mérgesen a herceg Usakovnak.

KATALIN MOSZKVÁBAN Katalin az egész 1775-ös évet Moszkvában töltötte. A moszkvai nemesség, amely alighogy felocsúdott a Pugacsov hadai okozta halálos rémületből, örömmel fogadta a császárnőt. O, ez a Moszkva… A zöldbe süppedő, otthonos moszkvai paloták, és kontrasztként, örökös perlekedésként Szentpétervár kegyetlen képe: a nyílegyenes sugárutak, a hideg Téli Palota, a jeges Néva, a könyörtelen, hegyes erődtornyok… Amikor Péter akaratából az egész arisztokrácia Pétervárra vándorolt, az északi paradicsom nem nagyon tetszett a régi nemesi nemzetségeknek. A szívük visszavágyott a megszokott moszkvai szabadságba. A kiváló főurak, ha nyugalomba vonultak vagy kegyvesztettek lettek, nyomban Moszkvában telepedtek le, és itt élték napjaikat nagy pompa és teljes semmittevés közepette. Moszkva Pétervár zsörtölődő ellenzékévé lett. Katalin köztársaságnak nevezte, és vigyázott, hogy jó viszonyban legyen vele. A leggazdagabb moszkvai főurak fiai alkották a gárda alapját, azét a gárdáét, amelyik trónra segítette az orosz uralkodókat, vagy megfosztotta őket a tróntól. A XVIII. századi Moszkva. Ez volt a világon az egyetlen udvarházakból álló város. Kanyargósán folydogált a Nyeglinka, még nem kényszerítették föld alatti csatornába, nagy mocsarakat, tavakat és pangó tócsákat alakított ki. A szemetet ritkán takarították el, s ez hozzájárult azon nevezetes pestis kitöréséhez, amely a hetvenes években néptelenné tette a várost, s amelyik elleni küzdelemben annyira kitüntette magát Grigorij Orlov. Ellenben nem volt az az átkozott pétervári zsúfoltság.

A csodálatos, tágas Moszkva környéki birtokok: a Juszupové Arhangelszkojéban, a Panyiné Marfinóban, a Seremetyevé Osztankinóban, és az ugyancsak tágas városi palotabirtokok a vaskerítések mögött meghúzódó ugyancsak óriási parkokkal, saját templomokkal… S mindezek szomszédságában faviskók, földhányások és zöldséges kertek. Az ősi Kreml – a moszkvaiak büszkesége – az bizony elhagyatott volt. Csak koronázások alkalmával ébredt fel. S aztán ismét hosszú álomba merült, amelyet csak a moszkvai tűzvészek zavartak meg. Hogy égett akkor Moszkva! 1701-ben a nagy tűzvész elpusztította a Kremlet. Péter az új főváros, Pétervár építésével volt elfoglalva, kisebb gondja is nagyobb volt, mint a gyűlölt moszkvai hajdankor. És a Kreml palotáinak égett falai, fekete omladékai komoran tátongtak. 1737-ben újabb szörnyűséges tűzvész zúdult Moszkvára. A tűz egy ikon előtt égő gyertyától lobbant fel, fenn is maradt a mondás, hogy „Moszkva egy egykopejkás gyertyától égett le…” Végezetül a jámbor Erzsébet, aki annyira szerette az ősi székvárost, amelyben leány éveit töltötte, és ahol a hagyomány szerint Alekszej Razumovszkijjal megesküdött, és ahol gyakran tartózkodott a férfi pazar palotájában, gondjaiba veszi a romos Kremlét. És a régiségeket féltő moszkvaiak szörnyülködésére utasítja az idegen Rastrellit, hogy bontsa le a roskatag épületeket, és építsen a helyükre palotát. Ő építette fel Erzsébet számára a Kremlben a kényelmetlen téli palotát, amelyet a cárnő nem szeretett, és amelyben sohasem lakott… Katalin még tovább ment a Kremlről való gondoskodásban. 1773-ban Bazsenov tervei alapján lerakták egy gigantikus palota alapjait. Az egész Kreml területét el kellett volna foglalnia, de

szerencsére a Pugacsov-féle lázadás és háború következtében kimerült kincstár nem tette lehetővé felépítését… Katalin gondoskodásának szörnyűséges következményei lettek: megsemmisültek a kormányzószékek, a Prikazok régi, de még erős épületei, a híres Zapasznij-palota, ebben voltak valamikor az Önjelölt (Ál-Dmitrij) lakóhelyiségei, lebontották a Tajnyickajatornyot, a Trubeckojok palotáját, a Kozma-és Damján-templomot, a főpapi palotákat. Az 1775-ös terv alapján megtisztították a Vörös teret, lebontották a régi Gosztyinij dvort meg a Poszolszkij dvort, lerombolták a kőből épített városrész, a Belij gorod és a földből épített Zemljanoj gorod falait, kapuit, betömték az árkait… Amíg az ősi Kreml rombolása-újjáépítése folyt, Katalin a régi kolomenszkojei palotában lakott. Reggel kilenc órakor Alekszandr Alekszejevics Vjazemszkij herceg most is, mint mindig, az uralkodónő dolgozószobájába ment jelentéstételre. Miután orrára illesztette a „segédeszközt”, Katalin Golicin herceg jelentését olvassa. Eleinte még kegyes mosollyal: a jóságos uralkodónő a jó szolga beszámolóját tanulmányozza. Ám egyre jobban elkomorul az arca. Végül teljesen dühbe jön, eldobja a papírt. Gyors léptekkel járkál a dolgozószobában, vizet iszik, és azt mormogja: – A bestia! A semmirekellő! Ez nem jelentés, ez szerelmes levél. Szerintem ez a meghülyült vénember teljesen elveszítette a fejét a züllött perszónától! Végül megnyugodott, a karosszékébe ült, megrázta a csengőt. Egy szép, szőke fiatalember, az uralkodónő új titkára, Zavadovszkij lépett be. * Pjotr Vasziljevics Zavadovszkij 1775 tavaszán lett „az

uralkodónő személyes ügyeinek intézője”. Ugyanazon év júliusában, amikor a törökökkel kötött békét ünneplik, ötszáz lelket, jobbágyot kap Belorussziában. * – Írja, barátom! A titkár az asztalhoz ül. Katalin a szobában járkálva Golicinnak szóló levelet diktál. Vjazemszkij herceg, mint mindig, szó nélkül figyeli a jelenetet. Ott is van meg nincs is ott. El tud tűnni úgy, hogy közben helyben marad. – „Alekszej Mihajlovics herceg – diktálja Katalin –, tudassa az ismeretes nővel, hogy ha meg akarja könnyíteni a sorsát, ne játssza tovább azt a komédiát, amelyet a nekünk küldött levelében játszik. Ez pimaszság. És a pimaszság odáig megy, hogy Erzsébetként merészeli aláírni magát.” – Nem tudom ilyen gyorsan, felség – mondja Zavadovszkij. – Bocsásson meg, barátom – vesz erőt magán Katalin. És ismét diktál, gyöngéden mosolyog a fiatalemberre, és fokozatosan megint dühbe gurul. – „Azt is tudassa vele, hogy semmi kétségünk nincs afelől, hogy kalandor. Ezért tanácsolja ennek a semmirekellőnek, hogy változtasson hangnemet, és őszintén vallja be, ki biztatta fel, hogy ezt a szerepet játssza? És honnan származik? És régen találta-e ki ezeket a gazságokat? Beszéljen vele, herceg, és nagyon kedvesen mondja meg ennek a bestiának, hogy térjen észhez. Micsoda szégyentelen semmirekellő! Nekem írt levelének pimaszsága minden elképzelést felülmúl!” – Nem tudom ilyen gyorsan, felség. – Ne haragudjon, barátom. Katalin folytatja a diktálást: – „Már kezdek komolyan arra gondolni, hogy egyszerűen nem

normális a nő. Maradok jóindulattal ön iránt: Katalin. Moszkva, 1775. június 7-én.” Miután a levelet aláírta, az uralkodónő Vjazemszkijhez fordul: – És figyelmeztesse a herceget: ha erre a két kérdésre a legrövidebb időn belül nem kapnak választ… Vjazemszkij meghajolt. Katalin összeszedte magát, és a megszokott kegyes módon hozzátette: – És legyen óvatosabb ezzel a semmirekellővel. A herceg jóságos, a nő pedig szégyentelen és álnok. Mi van még, Alekszandr Alekszejevics? – Alekszej Orlov gróf átlépte Oroszország határát, és szárazföldi úton Moszkva felé tart. Vjazemszkij kérdőn az uralkodónőre tekintett. – No és? A gróf hősiesen viselkedett a csatákban, felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk ebben a bestiával kapcsolatos ügyben, és mi türelmetlenül várjuk Moszkvába a törökökkel kötött béke alkalmából rendezendő ünnepségekre. Készítse elő a parancsot, amelynek értelmében az Orlov mellé a Cseszmenszkij nevet adományozzuk neki és hogy még milyen egyéb kitüntetésekben részesítjük.

GOLICIN: „MÉGIS, KI EZ A NŐ?” Golicin herceg és Usakov Erzsébet zárkájába léptek. A herceg komor volt. – Jaj, herceg, hol maradt el oly sokáig? Hiányzott – kezdte Erzsébet kedvesen és kacéran, mintha nem venné észre a herceg hangulatát. – Vártam őfelsége válaszát az ön levelére – mondta komoran a herceg. És szárazon, szigorúan hozzátette: – Őfelsége jogosan háborodott fel az ön levelének pimasz hangján, és azt ajánlja önnek, hogy a továbbiakban ne játsszon komédiát, amit minden figyelmeztetésünk ellenére továbbra is játszik. És azonnal válaszoljon a következő kérdésekre: ki biztatta fel, hogy cári nevet vegyen fel? Hol született? – Herceg, már megmagyaráztam, hogy senki! – kezdte Erzsébet sietség nélkül. – Egyszerűen valahogy elterjedt a hír… – Úgy! Megtagadja a választ! írjad! – fordult Usakovhoz a herceg. – A második kérdés: hol született? – De, herceg, hiszen tudja… Sokszor elmondtam már önnek, hogy ez a talány engem életem során állandóan kínoz és… – Írjad: ismét megtagadja a választ – fordult keményen a herceg Usakovhoz. – És a harmadik kérdés: kitől kapta az orosz uralkodók végrendeleteinek szövegét? – Már mondtam önnek, hogy nem tudom… Lehet, hogy hibás vagyok, amiért ezt nem tudva elküldtem őket a grófnak… – A harmadik kérdésre sem óhajt válaszolni. – És a herceg szemét lesütve azt mondta Erzsébetnek: – Mit tehetünk, Isten látja, hogy az uralkodónő kegyes volt, de minden türelemnek van határa.

– És kiadta Usakovnak a parancsot: – Hívja be a parancsnok urat… * „Esküszöm, hogy a nő kíváncsian várta az elkövetkezőket. Nem rémülten, hanem kíváncsian. És milyen büszke volt! Uram, ments meg a kísértéstől!” * A zárkába bejött a parancsnok, és vele katonák. – Vegyék el a nő minden holmiját! Mindet, az ágyát, a legszükségesebb fehérneműjét és egyetlen ruháját kivéve. És a szolgálóját ne engedjék be többé hozzá. Paraszti ételt kapjon. Üres kását… Éjjel-nappal tisztek és két katona tartózkodjon a helyiségben. Usakov úr! Fordítsa le neki. A zárkába már tisztek és katonák jöttek befelé. A parancsnok kihordatta a hercegnő holmijait. A hercegnő végighallgatta Usakovot, szemét könny öntötte el, és az ágyra roskadt. – Jaj, kedveském, én figyelmeztettem – mondta a herceg, és gyorsan kiment a zárkából. Nem tudta elviselni a női könnyeket. A zárkában egy tiszt, két katona és Erzsébet maradt. A hercegnő azonnal abbahagyta a sírást, figyelmesen megnézte a bent lévőket, és először németül szólt hozzájuk: – Uraim, önök állandóan itt akarnak tartózkodni? A megszólítottak hallgattak. Ekkor a franciával próbálkozott. A katonák és a tiszt összenéztek, de most sem szóltak. Csak oroszul értettek. * Golicin palotája dolgozószobájában ült házi köntösben. Csernisov, az erőd parancsnoka állt előtte. – Nagyon rosszul van. Két napja nem evett. És vért hányt. Nem

tudja megenni ezt az ételt. És mindegyre önt hívja. De az egyszerű katonák nem értik… Végezetül, az ön nevének többszöri elismétlésével megértette magát. Papírt és tollat adtak neki. Itt van, kegyelmes uram… A herceg Erzsébet levélkéjét olvassa: – „Isten nevében kérem, könyörüljön rajtam. Önön kívül nincs itt senki, aki megvédjen. Jöjjön el! Olyan csend vesz körül, mint a sírban…” Golicin bement Erzsébet zárkájába. Ez alkalommal egyedül, Usakov nélkül. – Azt ajánlom, asszonyom… Maga is látja, mihez vezet a makacskodás. Mondjon el mindent, az uralkodónő irgalmas. Erzsébet válaszolni akart, de elfogta a köhögés. * „Meghal… Meghal, és csak nem fogjuk megtudni. Jaj, micsoda harag lesz!” * Erzsébet letörölte a vért, és váratlanul nagyon energikusan kezdett beszélni: – Meg sem akarják hallgatni ártatlanságom bizonyítékát – nézett a hercegre álmatag szemekkel. (Jaj, mennyire félt a herceg ettől a tekintetétől!) – Legyen olyan jó, ne higgyen a zagyva szóbeszédnek. Inkább vizsgálja meg figyelmesen az irataimat. Olvassa el de Marine márki levelét. Ez a nagyon okos férfi komolyan közli velem a szóbeszédet, miszerint hatvanezer fős perzsa hadsereg áll rendelkezésemre! És mennyi ilyen zöldséget híreszteltek még rólam! Miért nekem kell értük felelnem? – De nekünk olyan adataink vannak – mondta a herceg elfordítva a tekintetét –, amelyek szerint saját maga is többször állította, hogy hatvanezer fős hadserege van, s ugyanezt írta a

szultánhoz címzett levelében is, amelyet a császárnő leányaként írt alá. – Herceg, ez merő félreértés! – mondta a hölgy váratlan könnyedséggel. – Értse meg, én nagyon hiszékeny vagyok, és már sokat szenvedtem emiatt, de becsületes vagyok. Becsületes vagyok az uralkodónővel szemben. Tudja, mit… Tudakolják meg, milyen véleménnyel vannak rólam Európa legismertebb férfijai! Herceg, könyörgök, engedjenek ki innen! Esküszöm, mindenről hallgatni fogok. Mindent elfelejtek, visszamegyek a vőlegényemhez Obersteinba. Na, engedjen ki, herceg! – Semmiképpen sem akarja tudomásul venni helyzete komolyságát, és ezért nem akar beismerő vallomást tenni! – Jaj, mennyire nem szeretek komoly lenni!… Úgy félek a komoly emberektől. – A hercegnő folytatta a játékot. És szokatlan gyöngédséggel tekintve a hercegre hozzátette: – Egyébként is, mit vallják be? Mondja meg, őrült benyomását keltem? Akkor miért tulajdonítanak nekem őrült gondolatot: hogy meg akarom változtatni a hatalmat Oroszországban! Egy olyan országban, amelyiknek a nyelvét sem tudom. De ha az egész világ bizonygatná is, hogy Erzsébet vagyok, talán ön szerint annyira esztelen vagyok, hogy ne tudnám megérteni, miszerint én, a jelentéktelen nő, nem harcolhatok egy óriási, megingathatatlan birodalom ellen? Könyörgök, szánjon meg engem, de ami a legfontosabb, azokat az ártatlanokat, akiket csupán azért zártak be ide, mert velem voltak! Hát azokat is pusztulásba viszem? * „Amikor így beszél… elfelejtem, miért jöttem. És kezdek hinni neki…” * – Azt mondja, hogy bizonyos, Európában ismeretes személyek

megadhatják önről a szükséges felvilágosításokat? – próbált visszatérni a herceg a kihallgatáshoz. – Igen! És bizonyára segítenek feltárni a titkomat, amit magam nem ismerek! Esküszöm! – Már szinte kiabált. – Nem ismerem a titkot… – Rendben van, kik ezek az emberek? Nevezze meg őket! – mondta a herceg, szigorúságot erőltetve magára. – Philipp Ferdinánd Schleswig-Holstein és Limburg hercege, Ogiński litván hetman, de Marine márki, Choiseul francia miniszter… * „Vajon ez a zagyvaság kielégíti a mátuskát? Én meg írhatom ismét a jelentést…” * – Ide figyeljen – kezdte fáradtan a herceg –, arra kérem, hogy fedje fel kilétét. Ki sugalmazta, hogy cári nevet vegyen fel? Láthatta, mivel végződik a makacskodás. De ezenkívül léteznek még végső eszközök is… Mindkettőnk számára két lehetőség adott: vagy mindent megtudunk önről, vagy ön mindent megtud a mi „végső eszközeinkről”… – Mindent elmondtam. És nemhogy kínzások, de a halál sem késztethet vallomásom megmásítására. A herceg csak kétkedőn megrázta a fejét. * „A-ja-jaj! Én csak tudom, mennyire megmásítják, és milyen emberek… Még csak össze sem hasonlíthatók veled, kedves szépségem…” * És a herceg szigorúan azt mondta: – Mit tehetünk, ilyen megátalkodottság mellett aligha

számíthat kegyelemre… Feleletként a hercegnő csak köhögött. – Azért csak mondja meg az uralkodónőnek: várom, mikor fog velem beszélni. A herceg csak legyintett, és kiment a helyiségből. Az őt váró parancsnoknak azt mondta: – Engedjék be hozzá a szolgálóját, vonják ki a katonákat a zárkából, és a saját konyhájáról küldjön neki ételt. – És mintegy önigazolásként hozzátette: – Különben nem sokáig húzza. És nem tudjuk meg az igazságot.

KATALIN: „KI EZ A NŐ?” Moszkva, Kolomenszkoje, reggel kilenc óra. Katalin Vjazemszkij herceggel beszélget. Ez a szokásos reggeli beszélgetésük. A „végrehajtó” beszélgetése a császárnővel: Katalin beszél, Vjazemszkij herceg pedig bólogat, vagy elragadtatottan felkiált, mondjuk, így: „Pontosan, mátuska! Pontosan így van, uralkodónőm!” Katalin azt mondja: – Beismerés helyett hazugságot hazugságra halmoz a nő. De a herceg is megéri a pénzét! A nő nyíltan az orránál fogva vezeti. És a herceg komolyan megkérdezi tőlünk, hogy a gonosztevő kérésére, annak életútja kiderítése céljából kérdést intézhet-e szinte az egész Európához. Ez az intrikus nő rajtunk keresztül akarja értesíteni a helyzetéről egész Európát. – Teljességgel így van, felség. – A herceg pedig nem érti. Vagy valóban elveszítette a fejét, vagy hülye. Írja meg neki, hogy nem szokásunk Európába széthordani a szemetet a házból… És csak próbálgassa továbbra is kideríteni, ki valójában ez az aljas perszóna, és ki biztatta fel a bűnös tevékenységre. Vjazemszkij herceg mély meggyőződéssel bólintott. – És azt is mondja meg ennek a hazudozónak, aki ismét audienciát kér tőlem… Kérni mer… Hogy én soha! Soha! SOHA NEM FOGOM ŐT FOGADNI, mivel ismerem a bűnös gondolatait is, meg a mérhetetlenül hazudozó természetét is. Katalin megrázta a csengőt. Zavadszkij, a már ismert csábos titkár jött be.

– Barátom – fordult nagyon gyöngéden a fiatalemberhez –, mindjárt levelet írunk Alekszandr Mihajlovics Golicin hercegnek. A fiatalember rajongó mosollyal nézi az uralkodónőt.

GOLICIN: „KI EZ A NŐ? KI EZ A NŐ? KI EZ A NŐ?” Szentpétervár, Golicin palotája. A herceg végzett az uralkodónő levelének olvasásával. – A-ja-jaj – sóhajtott Golicin –, megint jöhet a kenyér és a víz! * Szegény herceg egy egész hónapig vergődött az elátkozott körben – hol eltörölte a szigorú rendszabályokat, hol alkalmazta őket. És rettegve várta, mikor rendeli el az uralkodónő a „végső eszközök” alkalmazását, és akkor a fogolynak vége lesz, ő pedig csak nem deríti ki az igazságot. Katalin azonban valami oknál fogva csak nem alkalmazta a „végső eszközöket”. Ehelyett állandóan parancsokkal bombázták a herceget Moszkvából. * „Július második felétől kezdve a mátuskát váratlanul csak egyetlen kérdés kezdte érdekelni: Ki ez a nő valójában?” * Korán reggel van, a herceg nyugodtan alszik a hálószobájában. Belép az inasa, óvatosan felkelti urát: – Kegyelmes uram… Sürgöny. Moszkvából. Azt parancsolták, költsem fel… Az öreg herceg álmosan olvassa a sürgönyt: – „Kegyelmes uram! Az angol követen keresztül jelentették őfelségének, hogy az ismeretes névbitorló nő egy prágai kocsmáros lánya. Reméljük, ez a körülmény segíteni fog a csaló leleplezésében. Ezt önnek azonnal ki kell használnia. És azt, ami kiderül, azonnal jelentse őfelségének. Vjazemszkij herceg, legfőbb ügyész.” Erzsébet nevető arca.

– Szerintem ön megőrült, herceg! Ezt így mondja meg annak, akitől ezt az ostobaságot hallotta. * És ismét kora reggel Golicin herceg hálószobájában. És ismét tiszteletteljesen költögeti az inas: – Kegyelmes uram, sürgöny a császárnőtől. * És szegény herceg ismét álomittasan bogozza nagy nehezen: – „Greig admirálisnak az a gyanúja, hogy a züllött, hazug nő lengyel. A vele folytatott beszélgetésekben ön sürgősen megtudhatja, valóban lengyele a csavargó…” * És ismét a zárka. És Erzsébet ismét majd’ meghal a nevetéstől. – Ezért keltett fel? Hogy ezt a képtelenséget közölje velem? És ismét Golicin palotája. És ismét a zavart inas költögeti a következő őrült sürgönnyel a kezében. * „Én értettem, hogy a mátuskát nagyon elfogta az idegesség, de mit tehettem? A gonosztevő hallgatott! Ez alkalommal azt mondták az uralkodónőnek, hogy Livornóból származó hírek szerint a névbitorló itáliai zsidó nő.” * Az ágyán ülve az álomittas herceg végigolvasta az uralkodónő levelét: – „És mondja meg neki, ha most sem vallja be az igazat, és nem hajlik uralkodói szavunkra, és beismerés helyett továbbra is kitart zavaros meséi mellett, azonnal átadjuk a bíróságnak, és az általunk hozott igazságos és szigorú törvényeknek megfelelően járunk el az ügyben.” * Kora reggel. Erzsébet zárkájában Golicin herceg és Usakov.

– Tehát zsidó? – neveti el magát Erzsébet. És rövid hallgatás után hozzáteszi: – Mondja meg az uralkodónőnek, hogy ez alkalommal sem fogadhatom el az ajánlatát. – Miféle ajánlatát? Miről merészel beszélni, asszonyom? – Ön még mindig nem érti? A császárnő már sokadszor tesz nekem ajánlatot, s ha valamelyik ostobaságot elfogadom, és kocsmáros lányának, avagy zsidónak ismerem el magam, úgy gondolom, talán még szabadon is engednek. – Ezt ne írd, te fajankó! – hörögte a herceg Usakovnak. – De adja át az uralkodónőnek: nincs semmiféle ajánlat. Csakis az audiencia. Anélkül semmi sem lesz. Személyes találkozó. – Jaj, bajt hoz a fejére, asszonyom… Az ilyen beszédért már holnap a „végső eszközök” következnek. – Nem következnek. Semmiféle „végső eszköz” nem lesz – nevette el magát váratlanul Erzsébet. – Mert gazdasszonyunk fél, hogy a „végső eszközök” alkalmazása esetén én azonnal elmondom, amit tudok. Nem bírom ki, és elmondom. Ő pedig ezt nem akarja. Olyannyira nem akarja, hogy még a velem való találkozástól is fél… Azt akarja, hogy én ismerjem el, miszerint semmi sem történt. Csak egy esztelen hazug nő volt, aki a más nevét bitorolta. – Térjen észhez, asszonyom, még egyszer kérem. És amikor észhez tért, folytatjuk a beszélgetést. * „Hát valóban nagyon különös az egész! Az uralkodónő fenyegetőzik, de a »végső eszközök« nem jönnek… Talán csak nem?” * Golicin és Csernisov parancsnok a Péter-Pál-erőd udvarán mentek. A pétervári hideg nyári nap csillogott az aranyozott

hegyes tornyon… – Nagyon ideges és köhög… Jaj, nem húzza sokáig! – És vajon miért ideges? – mosolygott a parancsnok. És kacsintva hozzátette: – Talán kegyelmes uram nem jött rá? – Miről beszélsz? – A feleségem vette észre először. De tegnap a doktor is megerősítette. – Már csak ez hiányzott! – csapta össze a kezét a herceg.

ORLOV: A HAZA FÜSTJE Moszkvában, a kolomenszkojei palotában Katalin Alekszej Orlov grófot fogadta. – Örülök, hogy ünnepségeink előestéjén hazánkban láthatlak, Alekszej Grigorjevics. Nagy részed volt a győzelemben. Remélem, érdemed szerint értékeltem. – Rabszolgai hálámat fejezem ki nagy kegyeidért, mátuska! – Fivéred, Grigorij Péterváron teljesen egészséges, és remélem, hamarosan láthatod. A külföldi követek is csodálkozva jegyzik meg, hogy ismételten teljes kegyünket élvezi. Nem értik, hogy sohasem felejtem el azt a szolgálatot, amit családotok nekünk és a hazának tett. – Rabszolgáid vagyunk mindhalálig. – Tudom. – Remélem, bebizonyítottam igyekezetemet, amikor a gonosztevőt idehoztam neked – mondja enyhén elmosolyodva a gróf. – Jól látható az eredménye – jött el a sora, hogy a császárnő tréfálkozzon. – Az orvos azt mondja, terhes a nő… Egyébként azt állítják, ez a züllött nőszemély az egész kíséretével együtt élt. Orlov hallgatott. – És akkor még – robban ki Katalinból – írni merészel nekünk, találkozót akar. Kijelenti, hogy valami fontosat közölhet velünk. – És még szinte nevetve fejezi be: – Mit gondolsz, Alekszej Grigorjevics, mi olyan nagyon fontosat akar közölni velünk? – Azt már nem tudom, uralkodónőm. De egyáltalán nem azt, amit neked, mátuska, az itteni barátaim a füledbe sugdosnak. Én

tisztán állok előtted: odacsaltam és elhoztam. Ahogy megígértem. – Gróf, te teljesen őszinte kapcsolatban voltál vele… Azt hiszem, így van?… – gúnyolódott tovább a császárnő. – Végezetül is ki ez a nő? – Neked is jó szolgáid vannak, ha mindeddig nem derítették ki! – Hát segíts nekik. – Nem tudok – mosolyog a gróf. – Megírtam, hogy nem mondta meg. Mindent mondott – folytatta a gróf, egyenesen Katalinra nézve –, azt is mondta, hogy szeret. Beszélni pedig igencsak tudott… Fiatal és szép. Úgyhogy nem lehet elfelejteni. – Ő sem tud téged. Egészen a haláláig – mosolygott a császárnő. – De azért mégis, mit gondolsz erről az egészről, gróf? – Először arra gondoltam, hogy csavargó. Hogy ő találja ki a meséit… De egy éjszaka… Éjszaka… – ismételte meg a gróf Katalinra nézve. – Éjszaka – ismételte meg bánatosan az uralkodónő, mintha valamire emlékezne… – Hát egyszer, éjszaka… váratlanul egy nevet mondott. Amelyet nem tudhatott sehonnan: Johanna Schmidt… – Emlékszem rá – sóhajtott az uralkodónő. * „Hogyne emlékeznél Erzsébet kedves barátnőjére! Erősen zsarnokoskodott fölötted!” * – És még Keitet említette, az Erzsébet szolgálatában álló angolt. Azután a tanítót is… – Miféle tanítót? – kérdezte halkan Katalin. – Dietzelt… Azt, aki a szóbeszéd szerint Augustát meg Razumovszkij unokaöccsét… Európába vitte. Ezt a Dietzelt olykor Schmidtnek nevezi. Minden összekavarodott a fejecskéjében…

Vagy valaki csak mesélte neki az egészet. Vagy fiatal volt, amikor mindent megtudott. – Hát, ami azt illeti, alaposan megkavart téged ez a szégyentelen, hazug nő. Talán elfelejtetted, kegyelmes uram, mit mondott nektek az öreg Razumovszkij: nem volt semmiféle titkos házasság. Következésképpen Augusta sem! A te életkorodban nem kell ősrégi pletykákat ismételgetni! De hogy teljesen biztosak legyünk, s hogy lusta szolgáinknak is segíts, menj el magad az erődbe, gróf! És tudj meg mindent! Vidd végig az ügyet! – mosolygott a császárnő. A gróf hallgatott, aztán tompán azt mondta: – Miért küldesz ilyen kínszenvedésre, felség? – Ha ez neked szenvedés, adja Isten! Ez azt jelenti, hogy még van szíved. Szív nélkül meg hogyan élhetne az ember, gróf Alekszej Grigorjevics Orlov-Cseszmenszkij, ahogyan ezentúl nevezni fognak… A név második része megtisztelő, de meg jól is jön… – Katalin ismét elmosolyodott –, hogy neve legyen a születendő gyermeknek. Hogy tudja, és büszke legyen rá. Ekkor Potyomkin lépett be a szobába. Egymással szemben állt a két férfi – Orlov és Potyomkin –, két hatalmas termetű, széles vállú ember, és gyűlölködve néztek egymásra. De az uralkodónő tekintetére meglágyultak, engedelmesen összeölelkeztek, és örömmel megcsókolták egymást. – Elfáradt ugyan az úttól a gróf, de indul Pétervárra – mondta az uralkodónő. – Siet megölelni szeretett fivérét. Nem fogjuk unalmas beszélgetésekkel feltartani… * 1860-ban a Szevernaja pcsela című folyóirat történetet közölt egy bizonyos Vinszkij tollából. 1778-ban, vagyis három évvel a leírt

események után politikai ügyből kifolyólag börtönbe csukták, abba a bizonyos Alekszej-éksáncba. Öregkorában Vinszkij „Feljegyzések”-et írt a történtekről. Azt írta, hogy büntetési ideje végén ideiglenesen áthelyezték egy nagy, száraz helyiségbe. És egyszer, amikor az ablaknál állt, az üvegen gyémánttal karcolt olasz nyelvű feliratot vett észre: „O! mio Dio!” Vinszkij megkérdezte az ételt hozó őrtől, ki volt itt előtte. És az üvegbe karcolt feliratra mutatott. – Nem írhatta más, csakis az az úrnő. Volt egy gyűrűje. Messziről hozták ide, oroszul egyáltalán nem tudott. Én hordtam neki az ételt, de nem olyat ám, mint neked, hanem igazi ételt, a parancsnok konyhájáról. Azután egyszer maga a gróf jött el hozzá – Alekszej Grigorjevics Orlov-Cseszmenszkij. Azután az asszony itt nálunk szült. Miért ne? Nálunk is úgy van, mint máshol. Hisz a börtön is csak ház. * A zárkában sötét volt, csak egy gyertyacsonk pislákolt halványan. A hercegnő az ágyon ült, fésülködött, és a fejecskéje le volt hajtva, mint azon a gyertyatartó ellenzőn. Orlov elrémülten nézte a sovány arcot: csak a nagy szeme és a csodálatos dús haja maradt meg. – Bocsáss meg… Jeleznem kellett volna jövetelemet. A hercegnő hangosan nevetett. – Megbolondultál. Micsoda ceremónia ez ebben a palazzóban! – A katonákra mutatott, akik szó nélkül ültek a sötét helyiség sarkában. – Látod ezeket az elbűvölő, fegyveres férfiakat? Nem hagynak el sem éjjel, sem nappal. Na és? Ők most az én férfiaim. Voltak mások, most ezek vannak. Úgyhogy ön, gróf, itt mindössze egy a hívatlan férfiak közül. – Azonnal rendelkezem…

– Ön? Rendelkezik? – A hercegnő ismét gurult a nevetéstől. – Na ne nevettessen! A játéknak vége. Csak régebben, amikor megismerkedtünk, voltam meggyőződve, hogy ön rendelkezhet. Most pedig már tudom: ebben az országban egyedül ő rendelkezik. Önök pedig rabszolgák. Te, a jóságos Golicin herceg… Igen, igen, irónia nélkül mondom. Ő valóban jóságos. Egyszerűen magam elé képzelem, milyen jóságos mosollyal vonat kínpadra, ha ő úgy parancsolja. Mindenki parancsoló úrasszonya… Szegény! Úgy fél, hogy nem lesz ideje megtudni… Hogy én megszököm… a sírba. De attól még jobban fél, hogy megtudja… Úgy döntött, hogy rajtad keresztül mégis megpróbálja. Elküldött, és te eljöttél. Mindazok után, amit tettél. Nem szégyellted magad. Pontosabban, szégyellted, de eljöttél. Mert rabszolga vagy. – És hirtelen kiabálni kezdett: – Hogy mert idejönni! Ön, aki éjszaka azt suttogta… Ön, akinek én a mindene vagyok… Ki adott önnek jogot, hogy a más sorsával lelkiismeretlenül rendelkezzék? – A hercegnő ismét felkacagott. – Amikor a hajón vártalak, akkor üvöltöttem így gondolatban. Most azonban nem akarok. Rabszolgákra nem szokás haragudni. Ahogy ezekre a szerencsétlen katonákra sem. Olyanok, mintha a rokonaim lennének. Emlékszel, arról beszélgettünk, hogy az áldozat a hóhérnak adja a testén hordott keresztet. Testvérévé fogadja. Istenem, milyen vad dolog volt ezt hallanom valamikor. De most már értem. A börtönben sok minden érthetővé lesz… – És a sötétből a férfi felé nyújtotta a testén hordott keresztet. – Tessék, számodra készítettem elő. Tudtam, hogy ide fog küldeni. A gróf elvette a keresztet. – Esküszöm a keresztre! Szerettelek. – Ezt nem kell. Megjátszottuk a szerelmet. Mindketten. – Én nem játszottam meg, Aline. Én szerettelek. Én most is szeretlek.

– Akkor még szörnyűbb. Akkor ördög sem vagy. Senki vagy… Én nem szerettelek. Hibás vagyok. Én a… mit szerettem? A pénzt? Nem, azt csak költöttem. A hatalmat szerettem. A mindenki fölötti hatalmat. Hogy ez itt milyen nevetségesen hangzik! Te pedig nyugodj meg. Te nem vagy hibás. Én játszottam veled. És azt gondoltam, hogy nyertem. De vesztettem, mert első ízben találkoztam egy rabszolga szerelmével. Magyarázd meg úrnődnek, hogy hiába küldött. Mondd meg, hogy a „züllött nőszemély”… Ő nevez így engem. Ez a dáma, akinek számtalan szeretőjéről legendák keringenek, ez mer engem így nevezni. Mondd meg, hogy a „züllött nőszemély” azt mondta: egyetlen útja van, hogy megtudja a titkomat – ha találkozik velem. És igyekezzen, mert nem sokáig leszek már itt nála vendégségben. Menj, gróf. – Elnevette magát. – Grófok… Bárók… Hercegek… Hetmanok… valóban feslett nőszemély! – Te szülni fogsz. – Valahogy módfelett nevetséges, amikor ezt te mondod, méghozzá ilyen gondoskodón. Szülni fogok. Fiút. Éppenséggel fiút. Mert nem szeretem a nőket. Már a nevét is kigondoltam: Alekszandr. Úgy hallottam, Katalin unokáját Alekszandrnak hívják. Hát mivel rosszabb Erzsébet császárnő unokája? Alekszandr! – Könyörgök, felejtsd el ezt az egészet. És én esküszöm, szabad leszel. Elérem. – Arra kértelek: ne nevettess. Mondd meg neki: találkozási Csak ha találkozom vele! Mondd meg, hogy ez az ő érdeke. Mondd meg, hogy tudom: azért nem jön, mert fél valamit meghallani. Győzze le a félelmét, és jöjjön el! * Kolomenszkoje.

Orlov gróf és Katalin egyedül vannak a dolgozószobában. – Fel merem tételezni, felség, hogy csak a személyes audiencia… – És ezt hogyan képzeli el, gróf? – Parancsolja meg, hogy hozzák a palotába. – Hogy holnap egész Pétervár, azután pedig fél Európa azon csodálkozzon: miért alacsonyodtunk odáig, hogy egy csavargóval találkozzunk? És a jó ég tudja, még miket gondoljanak? Nem, a császárnő nem találkozik a közönséges semmirekellővel! – Uralkodónőm, hát honnan tudhatja meg bárki is? – Kedves barátom, mindjárt látszik, hogy régóta nem volt Oroszországban. És elfelejtette: mi itt mindent titokban tartunk, ám valami oknál fogva mindenki mindent tud. És minél inkább titok valami, annál inkább tudják. Lehetőségem van megfigyelni, mit írnak titkos jelentéseikben a külföldi követek. Amint megkérem a környezetemet: „Uraim, ezt titokban kell tartani”, azonnal olvashatom a titkot minden külföldi követ jelentésében! Nálunk Oroszországban minden titok. És semmi sem titok. – Engedd szabadon, mátuska, Krisztus nevére, Isten nevére kérlek. Halálán van. Katalin hallgatott. – Engedd szabadon… A én szolgálataimért! – Szolgálataidért megjutalmaztalak, gróf. De az állam érdekeiről sem feledkeztem meg. Nyugalomra van szükségünk. Megértettem a jellemét: ez a nő talán csak a sírban hagy nekünk nyugtot. Isten veled, gróf. Úgy tudom, ismét vissza akartál menni Pétervárra. Nem szükséges. A gróf csodálkozva nézett a császárnőre. – Rossz az egészségi állapotod. Igazat írtál. Tönkretetted az egészségedet a haza buzgó szolgálatában. Ezen én már régóta

gondolkozom – sőt a moszkvai házaidat mentesítettem minden adó alól. Moszkvában fogsz lakni, gróf. Orlov a császárnőt nézte. Az állta a tekintetét, és hozzátette: – A fivéred egyszer azt mondta: „Két világító csillagod van, mátuska: én és Aljoska!” Túlságosan sok lesz a fény Pétervár számára, ha mindketten ott vagytok. Másik fővárosunk ékességéről is gondoskodnunk kell.

GOLICIN: „KI EZ A NŐ?” Golicin herceg a Péter-Pál-erődhöz érkezett. A hintó begördült az erőd falai közé, és szokás szerint az Alekszej-éksánc felé vette az útját. * „Tegnap megkaptam az uralkodónőtől a személyesen általa kijavított bizonyító erejű pontokat. Ezek a mi kihallgatásaink alapján cáfolhatatlanul bebizonyítják, hogy az európai felségekhez intézett valamennyi levelet, amelyet a bűnös nőnél lefoglaltunk, ő maga írta, és ő találta ki azt is, hogy Erzsébet császárnő leányának nevezze magát. Húsz bizonyító erejű pontot írt össze a mátuska. Csodálatos, mennyire izgatja ez az ügy… o-ho-hó…” * A zárkában Golicin herceg és Erzsébet. Usakov a kis asztalánál íráshoz készülődik. – Remélem, elolvasta ezeket a pontokat. És amint arra az uralkodónő kegyesen rámutatott, ezek teljességgel semmissé teszik az ön hazug fantazmagóriáit. Felkészült a válaszra? – Igenis, herceg, teljesen. – Tehát, az első pont… – Ne vesztegessük az időt, herceg. Ugyanaz a válaszom minden pontra. A születésemről nem tudok. És a trón örökösének nem neveztem magam. – Hát nem fél Istentől? Nézze, itt a hetedik pont: „Ha az említett nő stílusát és szóhasználatát egybevetjük a nála lefoglalt levelek stílusával és szóhasználatával…” – Ne vesztegesse az időt, herceg. A válasz egy s ugyanaz lesz. – De hát így nem lehet! Nem lehet! Lépten-nyomon hazudik.

– Ugyan miben hazudtam? – kérdezte Erzsébet nyilvánvalóan gúnyolódva. – Mindenben. Még a legapróbb részletekben is. És ezt mindjárt be is bizonyítom önnek. – Nagy érdeklődéssel várom. – Például, kijelentette, hogy ért arabul és perzsául, és hogy Perzsiában nevelkedett. – Pontosan így van. – Írjon le néhány szót ezeken a gyermekkora óta ismert nyelveken. A herceg intésére Usakov egy papírlapot tett Erzsébet elé. Erzsébet elmosolyodott és gyorsan valamiféle jeleket írt a papírra. – Most pedig szólítsa be az urakat! – parancsolta a herceg Usakovnak. Usakov két öregembert vezetett be a zárkába. – Ez az úr a Külügyi Kollégiumtól jött. Ez az úr pedig az Orosz Tudományos Akadémiától… – jelentette be ünnepélyesen a herceg a hercegnőnek. – És mindketten tökéletesen ismerik a keleti nyelveket. Ezek után Usakov a két férfi elé tette a papírt Erzsébet írásával. – Mi ez? – kérdezte Golicin a tudósoktól. Azok figyelmesen vizsgálgatták a papírt, és nem szóltak. – Arab vagy perzsa? – kérdezte szigorúan a herceg. – Egyik sem – válaszolta végül is az egyik –, ez zagyvaság. Erzsébet gúnyosan mosolyogva figyelte a jelenetet. – Miért hallgat, asszonyom, és végezetül mit jelent mindez? – Ez azt jelenti – válaszolta nyugodtan a hercegnő –, hogy az ön által megkérdezettek nem tudnak olvasni sem perzsául, sem arabul. – Kész! Elég volt! – állt fel dühöngve Golicin. – Kenyéren és

vízen tartani! És miért van finom ágynemű az ágyában? Mi ez itt nálunk – budoár, avagy állami börtön? * „Az után a gúnyolódás után nem mentem be a zárkájába. Csak üljön szigorított feltételek között: talán enged egy kicsit a gőgjéből! És akkor még jöttek a törökökkel kötött béke alkalmából rendezett ünnepségek. Ünnepelni tudnak és szeretnek nálunk. Egy briliánsokkal díszített kardot kaptam az uralkodónőtől a következő felirattal: »Amiért Moldvát egészen Iasiig megtisztította.« Természetesen kiváló divatos mulattatóink tréfálkozni méltóztattak ezen alkalomból. Csak tréfálkozzanak. Szellemes mondásaik feledésbe merülnek, a kard pedig fogyatkozó hírnév mellett megmarad. Mindezen idő alatt a hölgy a legpanaszosabb leveleket írogatta…” * A sarokban ott ülnek az őrök. Erzsébet a durva takaróval leterített ágyon fekszik. A zárkában félhomály uralkodik. Belép Golicin, mögötte Usakov. Az őrök szó nélkül felállnak és kimennek. – Hozz gyertyát! – parancsolta a herceg Usakovnak. – Nem kell – hangzott fel az ágyról. – Nem szeretném, ha látnának. Elnézést, hogy fekszem: ez az átkozott köhögés teljesen kimerített… no meg az én állapotomban nem is olyan egyszerű a járás. Golicin leült, és a sötétség felé azt mondta: – Utoljára, asszonyom. A császárnő reméli, hogy meggondolja magát. És elmondja a teljes igazságot. – Különös emberek vannak itt – mondta elgondolkozva a sötétből Erzsébet. – Őszintén javaslom… sőt könyörgök… engedjék meg, hogy írjak Európába az ismerőseimnek, hogy

megpróbáljam kideríteni ezt a bizonyos igazságot. Miért nem teszik lehetővé, hogy írjak? Mitől félnek? Hogy megszervezik a szökésemet? De én ebbe soha nem mennék bele. Nem engedi meg a becsületem. És, ami a legfontosabb… az uralkodónője miért nem akar beszélni velem? Miért merészelnek engem állandóan hazugsággal és ravaszsággal vádolni? Ha ravasz lennék, vajon olyan vakon engedelmeskedem a gróf akaratának? Ő! Ő vitt engem pusztulásba! – Erzsébet kiabált. – Ezt már mind mondta, asszonyom. – Jaj, herceg, már megint kezd haragudni. Nekem mindig fáj, ha látom, hogy az általam szeretett emberek haragszanak. Higgye el, az én ön iránti bizalmam határtalan. És ennek bizonyítására meg szeretném kérni, adja át levelemet a császárnőnek. – Már megint? – Ne féljen, már kioktatott, hogyan kell írni az uralkodónőjének – nevetett Erzsébet a sötétben, és elkezdte felmondani a levelet: – „Császári felség! Haldokolva heverek felséged lábai előtt, a halál szorításában panaszolom el szánalmas sorsomat. Olyan helyzetben vagyok, hogy a természet is beleborzong. Könyörgök, felség… – A hercegnő itt megállt, majd folytatta: – A saját nevére kérem, legyen olyan kegyes és hallgasson meg. Lágyítsa meg az Úr az ön jóságos szívét, és én életem hátralévő részét az ön legfelségesebb boldogságának és szolgálatának szentelem. Maradok a legmélyebb tisztelettel, engedelmességgel, odaadással és alázattal, szolgálatjára.” Erzsébet elhallgatott, és kinyújtotta a levelet a sötétből. Golicin gyorsan a levélre pillantott. Nem volt alatta sem aláírás, sem dátum. * „Hála neked, istenem! Legalább ennyire valóban

megtanítottalak, galambocskám!” * És az mit jelent, hogy „a saját nevére kérem, legyen olyan kegyes és hallgasson meg”? – Pontosan azt jelenti, herceg: „a saját nevére kérem” – válaszolt a hang határozottan és keményen az ágyról. – Hát a levél nem sokkal jobb az előzőeknél. A merészség a régi… – A herceg sóhajtott, és felállt. – Jaj, herceg, hogyan sikerült megőriznie a jóságos szívét? Isten áldja meg önt és mindenkit, aki szívének kedves, de segítsen nekem. Nem bírom tovább. Ezek az emberek éjjel-nappal a zárkámban vannak. S az én mostani állapotomban. De, ami a legfontosabb: nincs kivel szót váltanom. Ezek nem értik, amit mondok. És ez a szörnyű betegség… A jóságos herceg csak legyintett és kiment a zárkából. A zárka ajtaja előtt már várta az erőd főparancsnoka. – Visszaállítani a rendes étkezésre… Kivonni az embereket… És visszaküldeni hozzá a komornáját! – jelentette a rendelkezést meg sem várva találékonyan a parancsnok. * Kolomenszkoje. Reggel kilenc óra. A dolgozószobában a császárnő és Vjazemszkij herceg. – Alekszandr Mihajlovics Golicin herceg azt írja, hogy a nő halálán van – mondta Vjazemszkij. – A herceg jelentései költeményekre emlékeztetnek – mosolyodott el az uralkodónő. – Hogyan is írta? „Bizalmat, sőt mélységes tiszteletet ébreszt az emberekben” – mosolygott a császárnő. – És ezt a szégyentelen, terhes, feslett nőszemélyről! Ám, amíg ő ezeket a verseket költi, az ügy nem halad. Megbánás helyett a szemtelen bestia hiábavaló kéréseit tárják elénk. A herceg

még egyszer utoljára magyarázza meg neki, hogy sohasem fogok találkozni vele. Egyébként, ha annyira beteg, és ahogy írja: „a halál szorításában” van, akkor a herceg beszélje rá a gyónásra. – A császárnő Vjazemszkijre nézett. – Küldjenek hozzá papot, és adják parancsba, hogy a pap beszélje rá a titok teljes feltárására, és az eredményt nyomban jelentsék futár útján – mondta azonnal Vjazemszkij. * „Hála istennek, legalább ez nem költő!” – mosolygott Katalin. * Golicin dolgozószobájában Usakov jelentette a hercegnek: – A Kazanyi székesegyházban találtak egy papot. Pjotr Andrejev atyát. Tud németül is, franciául is. – Eskettesd fel a legszigorúbb titoktartásra, és holnapra rendeld hozzám. Bejött az inas, és jelentette: – Futár Moszkvából a császárnőtől. * Golicin az asztalnál ült, kezében az uralkodónő levelével. * „Hányadik napja foglalkozik a mátuska egyfolytában ezzel az üggyel…” * Golicin csodálkozva és mormolva olvasta a levelet: „Nem kell semmiféle papot küldeni hozzá, és a továbbiakban nem kell vallatni a züllött hazudozót. Ehelyett a lengyel Domańskinak kell felajánlani, hogy mondja el a teljes igazságot. És ha elmondja az igazat a cári nevet elbitoroló, szégyentelen nőről, meg kell engedni neki, hogy házasságot kössön vele. Utána pedig – olvasta legnagyobb csodálkozására a herceg – engedélyezni kell, hogy azonnal a hazájába vigye a nőt, és ezzel lezárni az egész ügyet.

Érje el, hogy a nő belegyezzen a lengyellel kötendő házasságba, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk a jövőbeni lehetséges csalásoknak.” A herceg gyorsan megrázta a csengőt. Ismét megjelent az inas. – Befogni, az erődbe megyünk – adta ki a parancsot a herceg. És Usakovhoz fordulva hozzátette: – Megkegyelmezett a gonosztevőnek a mátuska! A herceg folytatta a levél olvasását: – „Ha a lelkiismeretlen hazug nem akar megesküdni Domańskival, akkor maga vallja be szégyentelen hazugságát. És, amint bevallja, hogy lelkiismeretlenül idegen nevet sajátított ki, azonnal lehetővé kell tenni, hogy visszatérjen Obersteinba, és helyreállítsa kapcsolatát Limburg herceggel. Ha makacskodik, és nem fogadja el az ajánlatot, ki kell jelenteni, hogy örökre fogságban marad. Ezeket az ajánlatokat a saját nevében tegye meg, a mi nevünkről nem kell tudnia a nőnek.” A megrendült Golicin hintóba ült, és csodálkozva mormogta: – Hát ez meg mi? Teljes kegyelem?! A herceg, amint az erődbe ért, azonnal Domański zárkájába sietett. * Erzsébet most is az ágyon feküdt a sötétben. A zárkában nem voltak őrök. Az ágy mellett Franziska, a komorna ült szótlanul, amikor sietősen belépett a herceg. Egyedül volt, Usakov nélkül. A herceg intésére a komorna kiment. – Noha ön folyamatosan szemérmetlen módon makacskodott, ennek ellenére örvendezzen! Rendkívüli hírt hoztam önnek. – Hallgatom, herceg – hangzott közömbösen a sötétből. – Leánykérőnek érzem magam – nevette el magát a herceg. – Mindjárt bevezetik bizalmasát, Michal Domańskit. Határtalanul

szereti önt, és a kezét kéri. – Ön megőrült – suttogták az ágyról. – Én távozom – folytatta a herceg. – Hadd készítse fel önt a komorna… – Nem kell. Eléggé biztos vagyok magamban, herceg, hogy a megszokott külsőmmel fogadjam az urat. Usakov meg a katonák már hozták a gyertyákat. Erzsébet felült az ágyon, és gúnyos mosollyal nézte az ajtót. A zárkába bevezették Domańskit. A férfi ijedten, szinte elszörnyedve nézte Erzsébet lesoványodott, sötétre vált arcát. A hercegnő is a férfira nézett. „Hogy néz rá. Esküszöm, életemben nem láttam ilyen gyöngéd pillantást… Azt hiszem, ez a dolog el van intézve!” * – Tehát szabadságot ajánlanak önnek, és az azonnali esküvő lehetőségét – mondta diadalmasan Golicin a közeli megoldás előérzetében. – Az esküvő után jogot nyernek, hogy visszatérjenek Domański úr hazájába. Természetesen azzal a feltétellel, hogy ön, asszonyom, azonnal közli a nyomozó hatósággal hazugságának titkát. Mindent pontosan teljesítünk, erre szavamat adom! – Helyesen értettem önt, herceg? Szabadságot nyerünk, ha én kocsmáros, pék meg a jó ég tudja ki lányának ismerem el magam? Domański feszülten várta a hercegnő válaszát. Usakov már írni készült. Erzsébet ugyanolyan leírhatatlan gyöngédséggel nézett a lengyelre. – Ön enélkül is szabad lesz, barátom – mondta halkan Domańskinak. – Ezt megígérem önnek. Szabad lesz az én hazug vallomásom nélkül… – És a herceghez fordult: – Azonnal vezessék el! – Bocsássa meg a vallomásomat, fenség. Én egyszerűen azt

akartam… – kezdte Domański. Erzsébet elmosolyodott: – Megbocsátok önnek. – És már szinte kiáltotta – Vezessék el! A megdöbbent herceg kiadta a parancsot a katonáknak: – Elvezetni! Domańskit elvezették. Erzsébet nézte, hogyan megy ki a zárka kitáruló ajtaján. Amikor az ajtó bezárult, elkezdett kacagni. Kacagott, ahogy csak bírt. – Jaj, herceg, el tud engem képzelni ennek a szerencsétlen, műveletlen, jelentéktelen embernek a feleségeként? – Hisz olyan szép férfi… – kezdte tehetetlenül a herceg. – Nem elég szép ahhoz, hogy a császárnő leányának halálát érdemes lenne Domańskiné jelentéktelen életére cserélni érte. – Rendben van. Akkor az utolsó ajánlat… – mondta reményvesztetten a herceg, és szigorúan hozzátette: – De jól jegyezze meg, az utolsó! Erzsébet szó nélkül nézte a herceget. – Saját maga mondja el az igazat… – Azt nevezi igaznak, amit a császárnő hallani szeretne tőlem? A herceg mintha nem hallotta volna. – És cserébe azonnal lehetőséget nyer, hogy visszatérjen Obersteinbe és Limburg felesége legyen. – És ön meg van győződve, hogy a herceg feleségül vesz valakit, aki beismerte, hogy hazudott? Egyébként is hiábavaló a kérdés, mert én már más vőlegényre gondolok. És akként megyek hozzá, aki voltam: az orosz császárnő leányaként. Mondja meg az uralkodónőjének – nevetett fel rekedten Erzsébet –, hogy csak egy lehetősége maradt: találkoznia kell velem. De siessen, mert a vőlegény már vár. Erzsébet köhögni kezdett. Hosszasan köhögött. Aztán letörölte a vért, és gúnyosan mosolyogva a hercegre nézett.

– Én kimerítettem minden lehetőséget, asszonyom. Az irgalomnak is van határa… – És ünnepélyesen azt mondta: – Mint megátalkodott gonosztevő az erődben töltendő örökös fogságra ítéltetik. – Semmi sem örökös, herceg. Még a fogság sem. – És papot sem küldenek önhöz az örökös hazudozásai miatt. Haljon meg úgy, ahogy élt – hazugként. – Ha nem küldenek, nem is kell – mondta Erzsébet, és közönyösen a fal felé fordult. Usakov meg a katonák kivitték a gyertyákat. Golicin nehézkesen felállt, és utánuk indult a zárka ajtaja felé. – Tehát várom az uralkodónőt – szóltak utána a sötétből. * Részlet A. M. Golicin 1775. augusztus 12-én Katalin császárnőnek írt jelentéséből: „A makacs hazudozó magatartás, amit a nő tanúsított, amikor sem ő, sem Domański nem tettek hozzá egyetlen szót sem előbbi vallomásaikhoz, noha a legfőbb földi javak ígértettek be nekik: a férfinak a gyönyörű nő birtoklása, akibe őrülten szerelmes, a nőnek a szabadság és a grófságába, Obersteinba való visszatérés… A vallomásokból nyilvánvaló, hogy a nő szégyentelen, lelkiismeretlen, hazug, végtelenül gonosz, és semmiféle szigorú rendszabállyal nem lehet rákényszeríteni a szükséges igazság felfedésére.” * Golicin befejezte a császárnőnek szóló jelentést. * „Többé nem láttam élve. Nem mentem az erődbe. Van nekem dolgom anélkül is – az egész Szentpétervár. Hozzá még a gyermekeim gondja – a lányomat be kell vezetni a társaságba. Jaj,

micsoda nehéz komisszió egy lányt férjhez adni!” * Csak az marad hátra, hogy elhiggyük, miszerint a legtevékenyebb orosz cárnő, akinek volt ideje színdarabokat és prózát írni, végtelenül sok levelet fogalmazni, és a nap huszonnégy órájából tízben államügyekkel foglalkozni, nem válaszolt a titokzatos nő hívására, aki el akarta mondani neki a titkát. Annak a nőnek a hívására, akit az ő parancsára egy egész flotta vitt Pétervárra. Annak a nőnek a hívására, akit Szentpétervár főkormányzója vallatott naponta, és ügye vizsgálatát két hónapon át maga irányította, méghozzá szenvedélyesen… És ez a nő a személyes találkozás alkalmával kész megmondani, amit ő hónapokon át hiába próbált megtudni. De Katalin nem akar találkozni. És azt mondja, hogy a „csavargóval” való találkozás lealacsonyítja őt! És ez Oroszországban történik, ahol a cár oly gyakran volt a legfelsőbb nyomozó, ahol Rettegett Iván is, Péter is, Miklós is személyesen találkozott áldozataival… S ezenközben a „csavargó” egyáltalán nem csavargó, hanem egy német herceg menyasszonya, aki egyébként jóval előkelőbb, mint maga Katalin! Hihetetlen! Teljességgel hihetetlen! Lehet, hogy mégis találkoztak? S lehet, hogy az uralkodónő e találkozás alkalmával megtudta, amit nem akart megtudni, azt, amit félt megtudni? És azért állította később oly makacsul: „Nem volt semmiféle találkozás”? Mindenesetre, mi meg tudjuk határozni a lehetséges találkozás időpontját. Közvetlenül augusztus 12-e után történt. Pontosan akkor, amikor váratlanul enyhítettek a fogva tartás körülményein, és váratlanul vége szakadt a fogoly kihallgatásának és Golicin nem kapott naponta utasításokat. *

„Eltelt a szeptember, október és november… És legnagyobb csodálkozásomra Moszkvából nem zaklattak többé utasításokkal. November végén egyszer bálba vittem gyermekemet…” * Bál a Téli Palotában. A szolga a kapunál elkiáltotta: – Golicin herceg hintóját! A herceg nehézkesen lépked lefelé a lépcsőn. Egy rendjeleket viselő, sovány úr igyekszik utána: Solms gróf, Frigyes porosz király követe. – Mindig igyekszem, kegyelmes uram – mondta ragyogó mosollyal a nyájas gróf –, első kézből szerezni a híreket! Golicin kegyesen elmosolyodott, a követ kérdésének meghallgatására készült. – Péterváron azt beszélik, hogy a Greig által idehozott hercegnő a Péter-Pál-erődben a napokban fiút szült Orlov grófnak. Ez a pikáns körülmény felkeltette érdeklődésünket, mivel a hercegnő az egyik német uralkodó herceg menyasszonyának számított. * „O-ho-hó… így van ez nálunk: én nem tudom, ők pedig mindent tudnak, az idegenjei… Csak ma reggel tudtam meg a dolgot… a szász követ cenzúrázott jelentéséből.” * Részlet a követ által a szász udvarnak küldött jelentésből: „Péterváron azt beszélik, hogy a Greig által idehozott hercegnő a Péter-Pál-erődben november 27-én fiút szült Orlov grófnak, akit is keresztszülőkként a legfőbb ügyész, Vjazemszkij herceg, és az erőd parancsnokának, Andrej Grigorjevics Csernisovnak a felesége kereszteltek meg. És az Alekszandr nevet kapta, családi neve pedig Cseszmenszkij lett, és a gyermeket azonnal elvitték Moszkvába, a

gróf házába.” * „O-ho-hó…” * Golicin a követhez fordul: – Biztosíthatom, hogy merő kitalálás és pletyka az egész, amelynek semmi alapja nincs, követ úr. Tudomásom szerint az erődben semmiféle hercegnőt nem tartanak. – Én is pontosan így gondoltam – mosolyodott el Solms –, ám tegnap este a kártyaasztalnál az a hír terjedt el, hogy Orlov gróf a sok kegy után, amelyekben oly bőkezűen részesítették, váratlanul nyugalmazását kérte. Nem állhatnak kapcsolatban ezek az események? – kérdezte Solms teljes jóindulattal, de a szeme égett. – Ezek szintén felelőtlen híresztelések – mondta nyugodtan a herceg. – Milyen különös! – folytatta teljesen naivan Solms. – Nekem pedig a kezemben van a következő szöveg. Nem óhajtja? – És elkezdte olvasni, közben pedig gúnyosan a herceget figyelte: – „Legkegyelmesebb uralkodónőm, szerencsés uralkodásának idején végeztem szolgálatomat, amennyire azt erőm és lehetőségeim engedték. Most azonban már nem vagyok rá képes, és az egészségem is nagyon megromlott. Mivel nem találom alkalmasnak magamat a további szolgálatra, kénytelen vagyok szentséges lábaihoz borulni… – és így tovább –, és kérni, hogy egyszer s mindenkorra bocsásson el a szolgálatból.” Ezt a levelet maga Grigorij Potyomkin olvasta fel mindnyájunk előtt. És Solms Golicinre meredt. – Na látja, ő mindent meg is magyarázott önnek – mondta jóságos mosollyal Golicin. – Köszönöm az őszinteséget, herceg, csak azt akartam

ellenőrizni – folytatta Solms –, hogy a çeşmei hős nyugalomba helyezése az ön számára is annyira váratlan… Golicin kilépett a palotából, a hintóba ült és megparancsolta: – Az erődbe, kedvesem. * Ment a hintó a pétervári éjszakában. „Tehát nem értesítettek! Lehet, hogy nem találták szükségesnek? De miért? És ha bizonyos oknál fogva… Hiszen maga a főügyész… Lehet, hogy nem kell beleavatkozni? Nagyon különös ügy! O-ho-hó…” * Golicin kihajolt a hintóból, és azt parancsolta: – Hajts haza, kedvesem! A hintó megfordul, és a hídon át visszamegy a Nyevszkijre, a herceg palotájához. Golicin tovább gondolkozott a sötét hintóban. „Nem a mi dolgunk… Csak egyet tudok: amikor a tüdőbeteg nők megszabadulnak a terhüktől, nagyon gyorsan legyőzi őket a betegség! Úgyhogy hamarosan várható… O-ho-hó!” * 1775. december 5-e. Fagyos kora reggeli idő. Golicin herceg még a hálószobájában aludt, amikor az inas sóhajtva tiszteletteljesen felköltötte: – Kegyelmes uram… Az erőd főparancsnoka várja! A herceg házi köntösben gyorsan a fogadószobába megy. Csernisov, a Péter-Pál-erőd parancsnoka várakozik rá. – Halálán van… Papot kér. Golicin gondolkozott. Járkált egy darabig a fogadószobában. * „Jaj, érzem, nem kellene! De hogyan tagadjon meg az ember

egy ilyen kérést? Rendben van, mindent a mátuska előző rendelkezése szerint csinálunk.” * Elhívod hozzá Pjotr Andrejevet, a Kazanyi székesegyház papját… Először eskesd meg a legszigorúbb titoktartásra, aztán majd… magam beszélek vele. A herceg megrázta a csengőt, és a besiető szolgának azt mondta: – Befogni! Az erődbe megyünk. * Már este hét óra volt. A Péter-Pál-erődben, a parancsnok szobájában ott ült Golicin herceg. És várt. Erzsébet zárkájának ajtaja előtt fel s alá járkált Csernisov főparancsnok. És szintén várt. Végre nyílt a zárka ajtaja, és kilépett a fiatal pap. A parancsnok ránézett, és csak keresztet vetett. * Az erőd parancsnokának szobájában most is ott ült Golicin herceg. A parancsnok szó nélkül bevezette a papot. Golicin kérdőn ránézett: a pap mélyen lehajtotta a fejét. – Elment – suttogta a herceg. – Na és mit… mit mondott? A pap szelíd, bánatos szemekkel nézett a hercegre. – Hogy megszomorította Istent bűnös életével… hogy testi fertőben élt… és nagyon bűnösnek érzi magát, amiért Isten parancsolatai ellenére élt… Uram, mentsd meg a lelkét! – És a társai… a bűnös gondolatai? – kérdezte zavartan a herceg. A pap csak nézett rá. – Ezek szerint ez minden, amit az uralkodónőnek át kell adnom?

– Ez minden, amit mondhatok önnek, herceg. A pap most is szelíden nézett a hercegre. * „Rá akartam kiáltani: honnan vette a merészséget, hogy ne teljesítse a mátuska akaratát?! Már majdnem kinyitottam a számat… De valamiért félni kezdtem. A szemétől…” * – Áldjon meg téged az Úr, Alekszandr Mihajlovics – mondta halkan a pap. És elment. Golicin egyedül ült a parancsnok szobájában. Az erőd toronyórája hetet ütött. * „Eszembe jutott, hogyan mentem be hozzá először… akkor is délután hét óra volt…” A herceg nehézkesen felállt a karosszékből. * Golicin bement Erzsébet zárkájába. A hercegnő az ágyon feküdt: keze keresztbe téve a mellén. Égett a gyertya. Golicin hosszasan nézte az arcát, amely nyugodt volt, nagyon szép és egészen fiatal… Megmerevedett ajkán finom mosoly ült… Igen, igen, mosoly… Hátulról felhangzottak a parancsnok léptei. De Golicin nem fordult meg, elbűvölten nézte ezt a titokzatos mosolyt. Végül rekedt hangon kiadta a rendelkezést a parancsnoknak: – Az éksáncban kell eltemetni. Még ma éjjel. Az a csapat katona temesse el, amelyik őrizte. És szigorúan figyelmeztesd őket az esküjükre. Hogy örökre hallgassanak a fajankók… * Másnap reggel Péterváron esett a hó. Az Alekszej-éksáncnál

mindent belepett a hó. Golicin herceg a sima hómező közepén állt. Mellette Csernisov, a parancsnok. – A földdel egyenlővé igazgatták. Minden a parancs szerint történt. Itt nyugszik. – A parancsnok a sík mezőre mutatott. Golicin szó nélkül nézte a szeme előtt elterülő sík mezőt. Aztán felsóhajtott, keresztet vetett, és elindult az erőd udvarán. * Az új, az 1776-os évre az udvar visszatért Pétervárra. Reggel kilenc órakor a Téli Palotában, az uralkodónő dolgozószobájában Vjazemszkij és Golicin jelentést tett. – És semmit sem mondott a gyónásában? – Katalin figyelmesen Golicinre nézett. – Pontosan így van, felség! Nem bánta meg bűneit, bűnösként halt meg. – Szégyentelen nőszemély volt… De mi nem vagyunk bosszúállók. Isten nyugosztalja. Egyébként ez a Pjotr Andrejev a szabályokat nagyon szigorúan betartó pap. És nincs mit keresnie ezen a mi nyugtalan Szentpétervárunkon. Rendelkezzen a Szinódus, küldje egy minél távolabbi kolostorba. Ott az emberek is tisztábbak, az élet is derűsebb. Vjazemszkij meghajolt és felírta. – Mi van a többi fogollyal? – kérdezte Katalin. – Szigorú őrizet alatt vannak, mint eddig – válaszolta Golicin. – Vajon szükség van-e erre? – kérdezte váratlanul az uralkodónő kegyesen elmosolyodva. – Az idegen nevet bitorló nő halott. Érdemes-e elzárva tartani azokat az embereket, akiket ő vitt tévútra? És jóságosan Vjazemszkijre tekintett. – Hát, először is, nem bizonyítható, hogy Czernomski és Domański részt vett volna bűnös fondorlataiban – kezdte azonnal

a mindent értő Vjazemszkij. – Pontosan erről van szó – mondta kegyesen Katalin. – Meggondolatlanul cselekedtek. Azonkívül pedig egy fiatalember végzetes szenvedélye sok mindent megbocsáthatóvá tesz. Jaj, ez a szerelem, uraim! Mindkét herceg készségesen bólintott. * „Mennyi elővigyázatosság, titkolózás – és akkor hirtelen kiengedni Európába ezeket az embereket, akik oly sokat tudnak?! De miért? Mi történt?” – gondolta csodálkozva Golicin. * – Úgy gondolom, örök hallgatást kell fogadtatni velük. Adni kell nekik fejenként száz rubelt, és a hazájukba kell bocsátani őket… Önöknek más a véleményük, uraim? A két herceg bólintott, jelezvén, hogy nekik is ugyanaz a véleményük. – De van még valami… Itt van a komornája, meg itt vannak a szolgák. – És Katalin Vjazemszkijre nézett. – Elolvastam a komorna vallomásait – kezdte készségesen Vjazemszkij. – Nem valami értelmes nő. S emellett nem is bizonyított, hogy cinkosa lett volna az elhunyt kalandornőnek. Továbbá, azt mondják, hogy szegény feje régóta nem kapott semmiféle fizetséget… – Adják oda neki az elhunyt használt holmijait, és adjanak százötven rubel útipénzt. Vigyék el azonnal Rigába, és küldjék a hazájába – mondta a császárnő. * „Nahát! Mintha valakinek a végrendeletét olvasná…” – mondta magában Golicin. *

– Az összes többi szolgának – folytatta Katalin éppoly kegyesen – adjanak fejenként ötven rubelt. Vigyék el őket az országhatárra, de előzetesen fogadtassák meg velük, hogy örökre hallgatni fognak. Mindezt fogalmazzák meg parancsban, uraim. * „Szép kis parancs lesz! Annyi kihallgatás, eskü, óvintézkedés – és mindet kiengedni Európába… Semmit sem értek az egészből!” * – Önnek más a véleménye, herceg? – fordult Katalin Golicinhez. – Császári felséged kegyesen és bölcsen járt el, mint mindig. Úgy gondolom, valamennyi ön által említett személy, valamint azok gyermekei halálukig imádkozni fognak felséged egészségéért. – Rendben… Mi van még? – Katalin Vjazemszkijre nézett. – Alekszej Grigorjevics Orlov gróf nyugalmazási kérelme – felelte szomorúan Vjazemszkij. – Készítsék elő a Katonai Kollégium parancsát, amelyben elismerésünket fejezzük ki azért a fontos munkáért, melyet az elmúlt háborúban végzett, és a hőstettekért, melyeket véghezvitt és ezzel nekünk jót tett, a hazának pedig dicsőséget szerzett… Kérését a legkegyesebben elfogadjuk és véglegesen nyugállományba helyezzük. És Grigorij Alekszandrovics Potyomkin írja alá a parancsot. Ez mindkettőjük számára kellemes lesz, hiszen régi barátok. * A Péter-Pál-erődben. Erzsébet zárkájában egy halom ruha. Mindenütt ruhák hevernek – az ágyon, ahol nemrég még Erzsébet feküdt, a padlón. Usakov jegyzékkel a kezében a ruhatenger közepén állt, Franziska von Meschtede pedig zsörtölődve turkált a hercegnő holmijai között.

Hol van a fehérrel szegélyezett bő, drapp ruha? – Ami a jegyzékben szerepelt, azt adjuk oda – mormolja türelmesen a kimerültségig hajszolt Usakov. Franziska végre megtalálta a ruhát. De azonnal jött az újabb kérdés: – És a két rózsaszín mantilla? Az egyik atlaszselyemből volt… nagyon jól emlékszem rá… És volt hozzá egy rózsaszín taftblúz is… – Ami a jegyzékben szerepelt, azt adjuk oda… * Franziska von Meschtede asszonyság 1776 januárjában indult el Rigába, onnan pedig szerencsésen megérkezett hazájába, Poroszországba. 1776 márciusában elhagyta Oroszországot Czernomski, Domański és Jan Richter, a szolga. Limburg herceg szerencsésen megnősült, és késő öregkort ért meg számtalan gyermekétől körülvéve. Radziviłł herceg kibékült Katalinnal, Poniatowskival, a királlyal, és nyugodtan élt Nieswizéjében, továbbra is csodálkozásra késztette vendégeit és szomszédait viselkedésével. Egyszer forró nyáron kijelentette vendégeinek, hogy másnap havazni fog. És reggel a felébredő vendégek csodálkozva nézték az ablakból… a fehér mezőket. A herceg számtalan szolgája egész éjjel szórta a fűre az akkor igencsak drága sót. Ogiński hetman is véget vetett az ellenségeskedésnek Katalinnal és a királlyal, és békésen építette híres csatornáját. És mindnyájan elfelejtették azt a nőt… A Péter-Pál-erődben magas fű nőtt azon a helyen, ahol az „ismeretes nő” koporsóba zárt testét elásták. Teltek az évek. Ez a történet már kezdett feledésbe merülni,

amikor Moszkvában az Iván-kolostorban megjelent egy csodálatos apáca…

ISMÉT NÉHÁNY DÁTUM Sok évvel később, már a XIX. század közepén az Iván-kolostor öreg szolgája mesélt I. M. Sznyegirjov régésznek és történésznek erről az apácáról. – Kisfiú voltam akkor. Jelizaveta apátnő szeretett, és gyakran tartózkodtam a cellájában. Akkor is éppen nála voltam, amikor az a beszélgetés folyt. * 1784 decembere. Az apácafőnöknő szobája az Iván-kolostorban. A cella sarkában, a kályhánál ott ült a szolgagyerek, és fát dobált a tűzre. A kolostor gondnoka meg az apátnő, Jelizaveta anya beszélgettek. – Kőből építtetsz neki cellát, úgy, hogy az én ablakaimból látni lehessen. – Tehát a keleti falnál, az ön szobájával szemben építjük fel – válaszolta a gondnok. – Cserépkályha legyen benne, és két szobából álljon, és legyen egy előszoba a szolgáló nővér számára, aki kiszolgálja. Az ablakokat kicsire csináltasd, és mindig függöny legyen rajtuk. És odaállítasz egy szolgát, hogy a kíváncsiakat elkergesse az ablaktól. Az apátnő hallgatott egy kicsit, a tüzet nézte, és folytatta: – Zárt lépcsőt építtetsz, amelyik a cellától közvetlenül a kapu fölötti templomba vezet, hogy az emberi szemek elől rejtetten járjon imádkozni… Amikor imádkozni fog, a templomot zárva kell tartani… A közös étkezéseken nem vesz majd részt, külön asztalt tartasz számára gazdag és válogatott ételekkel. Nincs hozzászokva a mi ételeinkhez. Gondolom, rájöttél, kinek a parancsait közvetítem?

– Mikorra várjuk az új nővért? – Év elejére felépítteted a cellát. Azt beszélik, az uralkodónő mátuska ebben az időben Moszkvába látogat. – És hogy hívják az új nővért? – Doszifejának. De nem szükséges, hogy ezt tudd, mert az új nővérrel senki sem beszélhet… Na, menj, atyám, odakinn már sötét éjszaka van. Moszkvában most is megvannak a régi Iván-apácakolostor tornyai és falai. Amint azt a régi könyvekben írták: „A leánykolostor a régi kertekben áll az erdő alatt, amelyik Kuliskiban van a Szent Vlagyimir-templommal szemben.” Régóta nincsenek meg sem a kertek, sem az az erdő, sem a szép Kuliski elnevezés, de csodálatos látványként megmaradt a fehér Szent Vlagyimir-templom a dombon, és megmaradtak az elhagyott kolostor romjai a kanyargós moszkvai sikátorban. Holdas éjszakákon félelmetesen sötétlenek a tornyok és a régi kolostor templomának súlyos kupolája. Olyan régi, hogy a kolostor 1763-as leírásában homályosan ez olvasható róla: „De hogy ez a kolostor mikor épült és melyik uralkodó alatt, arról nincs pontos adat.” Az Iván női kolostor alapítását III. Ivánnak és Rettegett Iván anyjának, Jelena Glinszkajának tulajdonítják. A kolostor gazdag adományairól volt nevezetes. Különösen a vallásos Erzsébet cárnő adott sokat a szent kolostornak, és díszítette fel azt. Ő „az érdemes emberek özvegyeiről és árváiról való gondoskodásra” jelölte ki a kolostort. Azokban a zord időkben az Iván-kolostor egyidejűleg volt kolostor, erőd és börtön. Ezek a falak láttak elvált cárnékat, akiket erőszakkal küldtek apácának, raszkolnyik asszonyokat és látták a szörnyűséges Szalticsihát, a kegyetlen földbirtokos asszonyt, akit a

nép emberevőnek nevezett. Az általunk leírt időben itt raboskodott teljes sötétségben egy, a főtemplom alatt lévő sötét lyukban. Gyertyát is csak akkor vittek be, amikor enni adtak neki… * 1785 februárja. A kolostor apátnőjének szobájában ott ült az új apáca. A szemöldökéig lehúzott kendő lefogyott, szép arcot takar, az apáca öltözék karcsú alakot rejt. Megnyikordult az ajtó, a szolgagyerek jött be, fát hozott. Az új apáca összerezzent, fejét a válla közé húzta. – Mit ijedezel minden nesztől? – mondta kedvesen Jelizaveta apátnő. – Nálunk, hála istennek, nincs mitől félned. Itt nyugalom van. Az idődet majd kézimunkázással, léleknemesítő könyvek olvasásával töltöd. Régi és híres könyvtárunk van… Ha meg valamiféle világi könyvet óhajtasz, szólsz nekem, odavisszük. De úgy gondolom, épp eleget olvastál odakinn a világban. És még valami: ha kérésed van, hozzám fordulj, emberekkel ne beszélgess, nővérkém, kerüld az embereket. Azt hiszem, magad is tudod, ki rendelkezett így – sóhajtott az apátnő. * – Az új nővér közepes termetű volt, teste sovány, és nyilván azelőtt szép nő lehetett. Költségeire nagy összegeket utalt ki a kincstár. Ezt ő szétosztotta alamizsnaként a koldusoknak. És soha senki nem hallott tőle egyetlen szót sem – azt beszélték, hallgatási fogadalmat tett –, mesélte az öreg szolga. – A háta a fekete ruhában, amint a könyv fölé hajol… Ez minden, amit láttunk belőle… És egy negyedszázadon át egy szót sem hallottunk tőle… Azután meghalt Katalin cárnő. Enyhítettek a szigorú tartáson – fontos személyek jöttek hozzá és találkoztak vele négyszemközt. Ő azonban továbbra is hallgatott. És télen halt meg – február volt,

fagyott. 1810-ben, ahogy az évre visszaemlékszem. A kolostorban elterjedt a híre: meghalt Doszifeja, Isten nyugosztalja. És akkor csodálatos dolgok kezdődtek… Minden apácánkat nálunk, az Ivánkolostorban temettek el. Őt azonban az egész Moszkván át az Újmegváltó-kolostorba, a cári család ősi sírboltjába vitték eltemetni. * A híres Újmegváltó-kolostor fenséges falai, tornyai és a nagy templom kolosszusa. Az egykor nagy kolostor romjai az új házak közé szorultak… Itt, az Újmegváltó-kolostorban, a régi kriptába temették a Romanov-család bojárjait, amíg a cári trónra nem ültek. Itt, a Megváltó színeváltozása-templom földszintjén pihentek azoknak a csontjai, akiknek neve hangosan csengett a hazai történelemben: a Romanovok legközelebbi rokonainak, az Obolenszkij, a Szitszkij, a Trubeckoj, a Jaroszlavszkij, a Nariskin, a Kurakin bojároknak a csontjai… * 1810 februárja. Az Újmegváltó-kolostor udvarán nagy tömeg gyűlt össze. Díszegyenruhában, kitüntetési szalagokkal, rendjelekkel ékesítve felsorakozott az egész moszkvai előkelőség… * – Itt van maga Moszkva főparancsnoka, a felesége, Praszkovja Kirillovna, született Razumovszkaja… Mit mondjunk… Mindenki jelen van a díszes szertartáson, ahogy az illik, amikor cári vérből származó személyt temetnek. Platón metropolita súlyos beteg volt. A vikáriusát, Dmitrovszkij Avgusztyin püspököt küldte el az egész magas rangú moszkvai papsággal együtt. Ilyen csodálatos módon temették az egyszerű apácát. Ha meg akarják látogatni a sírját, a

122-es számon találják meg. A harangtoronytól balra, a keleti kerítésnél. * „Lejegyeztem az öreg egész elbeszélését – közölte később Sznyegirjov. – És nemegyszer láttam a kis sírt. A csiszolatlan sírkövön a következő felirat állt: »Ez alá a kő alá helyeztetett az Úrban elhunyt Doszifeja, az Iván-kolostor apácájának teste, aki Jézus Krisztus nevében 25 évet töltött el apácaként, és 1810. február 4-én hunyt el. Élt összesen 64 évet. Uram, fogadd be őt a te örök házadba.« Megtudtam, hogy volt egy arckép is róla, amelyet az Újmegváltó-kolostor apátnői szobájában őriztek. A képet egy tíz és fél hüvelyknyi vászonra festették. A hátlapján felirat volt: »Auguszta Tarakanova hercegnő, apácanevén Doszifeja, aki a moszkvai Iván-kolostorban lett apáca, ahol is sokévi igaz élet után elhalálozott, és az Újmegváltó-kolostorban van eltemetve.« Az arcképet 1868-ban Moszkvában egy műkedvelői kiállítás keretében bemutatták a nagyközönségnek és sokszor reprodukálták.” * Századunk elején kápolnát emeltek Doszifeja sírja fölé. Az Újmegváltó-kolostor udvarán a szégyenletes pusztulás ellenére most is megvan a félig leomlott kápolna – a harangtoronytól balra, a keleti falnál. Az apátnő helyiségei rommá lettek, eltűntek a sírkövek, eltűnt az apáca arcképe. De az arcképről készített reprodukcióról ránk tekint talányos arca. És titokzatos sírja fölött áll a valamiféle csoda folytán megmaradt kis kápolna… * 1810 februárja. Egy moszkvai házban néhány tiszt kártyázott.

Kártyázás után szokás szerint vacsorához ültek. Pezsgőzés közben természetesen a csodálkozásra késztető temetésről folyt a beszélgetés. – Tudják-e – kezdte az egyik fiatalember –, hogy Orlov gróf sohasem ment el az Iván-kolostor mellett? Ezt én pontosan tudom. Abban az évben eredménytelenül udvaroltam Anna grófnőnek, és hallottam, hogy Alekszej Grigorjevics megparancsolta a kocsisának, hogy versztányira kerülje el az Iván-kolostort. Ám egyszer egy új kocsis, aki nem tudott erről a rendelkezésről, a kolostor mellett hajtott el a gróffal, amiért félholtra verték a szerencsétlent. – De ami elképesztő, uraim – folytatta egy másik fiatal tiszt –, azt mondják, húsz kerek éven át teljes némaságban élt. – Hát ebben én nem értek egyet önnel – kapcsolódott be a beszélgetésbe a harmadik. – Unokanővérem, Varenyka Golovina mindezen évek alatt az Iván-kolostorban nevelkedett. És a napokban elmondott nekem valamit: mint kiderült, az elhunyt apáca nagy érdeklődést tanúsított iránta, és kevéssel a halála előtt csodálatra méltó történetet mondott el neki. * Ezt a történetet a későbbiek során egy bizonyos Szamgin úr, Golovina unokája 1865-ben közli a Szovremennaja letopisz című folyóiratban. * – Varenyka azt mondta, hogy az apáca nagyon furcsán mesélte el neki ezt a történetet… mintha nem róla lenne szó. De közben úgy beszélt, hogy semmi kétség nem maradt, miszerint magáról mesél… Úgymond, volt egyszer, hol nem volt, volt egy kisleány, nagyon előkelő szülők leánya, és messze a tengeren túl, egy meleg országban nevelkedett. Kitűnő nevelésben részesült, és pompában,

kényeztetés közepette élt. Egyszer vendégek érkeztek hozzá, közöttük egy tekintélyes orosz generális. Ez a generális azt javasolta, hogy csónakázzanak egyet a tengeren. Elment a generálissal… Amint kiértek a tengerre, ott állt egy orosz hajó. A tábornok azt javasolta, menjenek fel a hajóra. Ő beleegyezett, ám amint felment a hajóra, erőszakkal egy kabinba vezették, és a kabin elé őrt állítottak… – A mesélő elhallgatott. – Most már értik, miért kerülte el versztányira Orlov gróf a kolostort? – kérdezte diadalmasan a mesélő. – Ezek szerint, uraim, az apáca az a nő volt, akit a gróf valamikor Itáliában elfogott? – És ezek szerint az illető nem volt névbitorló? – kiáltott fel lelkesen egy másik tiszt. – Ez mind hiábavaló beszéd, uraim. Ennek az apácának semmi köze sincs ahhoz a nőhöz – kezdte határozottan egy újabb mesélő. – Ezt pontosan tudom. Nagybátyám, Alekszandr Mihajlovics Golicin személyesen vallatta azt a nőt az erődben. És apámnak is elmondta, hogyan mentek be a zárkájába, amikor már halott volt. És hogyan rendelkezett személyesen, hogy ássák el a holttestét. – Ne heveskedj, Golicin. Mintha nem tudnánk, hogyan történnek nálunk Oroszországban az ilyen dolgok. Az egyiket titokban elvitték, és egy egészen másikat temettek el. Hányszor megtörtént már ez. – Nem, nem. Alekszandr Mihajlovics herceg sokat mesélt arról a nőről. Uraim, az egy szenvedélyes természetű nő volt! Olyannyira szenvedélyes, hogy én a nagybátyám elbeszélései alapján beleszerettem. Nem, az nem hasonlított erre a hangtalan árnyalakra… – Egyáltalán nem volt hangtalan! Én hallottam a hangját, uraim, esküszöm – kapcsolódott a beszélgetésbe az utolsó a jelenlévők

közül. – Csak abban az évben léptem be az ezredbe, és nagyon sok csintalanságot követtem el. Amint tudomást szereztem a néma apácáról, azonnal fogadást kötöttem. Lefizettem az őrt, aki őrizte, kivártam az időt, amikor mindenki istentiszteletre ment… és a cellája ablakához lopakodtam. És a függöny mögül váratlanul kedves, halk hangot hallottam: „Miért akarja megzavarni a nyugalmamat?” Jaj, micsoda hang volt, uraim! Könyörgés, szenvedés, fennköltség hallatszott ki belőle… És én elrohantam, elrohantam az ablaktól… – Hát akkor, uraim: végül is ki volt az a nő? Íme ilyen beszélgetések folytak Moszkvában, 1810 februárjában.

TARAKANOVA HERCEGNŐ TITKA: EGY LEHETSÉGES VÁLTOZAT A keleti falnál, a harangtoronytól balra áll egy kis kápolna. 1810-ben itt temették el Erzsébet cárnő, Jelizaveta Petrovna leányát, Augusztát (Tarakanovát)… (K. Morozov: Az Újmegváltó-kolostor Moszkvában)

Tehát térjünk most vissza az 1775-ös évhez, amikor minden szereplőnk élt. Még élt. 1775 augusztusa. A Péter-Pál-erőd. Erzsébet zárkájában Golicin herceg befejezte azt a bizonyos utolsó kihallgatást. – Mint olyan bűnös, aki nem bánta meg bűneit, örökös fogságra ítéltetik… Kis idő múltán a herceg kiment a zárkából. * Kolomenszkoje, reggel hat óra húsz perc. A császárnő már a dolgozószobájában van. Az ablak kitárva, a karosszékbe, mint mindig, befészkelte magát a kis angol agár, kinéz a nyitott ablakon és ugat, mert meglátott a folyón egy mozgó csónakot. Katalin dolgozik. * „Milyen kellemes volt számomra ennek az évnek a vége. Márciusban meg kellett születnie a fiam első gyermekének. Én fiút vártam. Mert akkor mindjárt egyszerűbb lenne a dinasztia helyzete. És az én helyzetem. Bár nem tagadom, az a bestia az erődben… nyugtalanított. Tudtam, hogy bármelyik napon meghalhat. És akkor a titok örökre… Ő pedig egyre a találkozást követelte. Valakivel meg kellett beszélnem a dolgot. De a barátom… a sólyommadaram… az uracskám… a lelkem… (A cárnő Grigorij Alekszandrovics Potyomkint nevezte így.) A

törökökkel kötött béke alkalmából grófi méltósággal jutalmaztam meg a sólyommadaramat. Senki sem áll most közelebb hozzám… De ezt az ügyet nem beszélhetem meg vele. Az utóbbi időben teljességgel elviselhetetlen lett. Mint egykor Grigorij (Orlov)… ő is a fejébe vette, hogy mindenképpen feleségül vesz. Ez az őrült elhatározta, hogy uralkodó lesz. De ami igaz, az igaz: nagyszerűen tud jelenetet rendezni. Amikor Moszkvában voltam….” * – El kell menned, mátuska, a Szentháromság-főkolostorba – mondja a kegyenc. * „Szeretem az orosz templomot, szeretem a különböző papi ruhákat és azt a tiszta, orgona nélküli emberi éneket… És örömmel fogadtam sólyommadaram felszólítását.” * Megy Katalin a Szentháromság-főkolostor udvarán, amikor váratlanul egy sereg szerzetes veszi körül. – Paráznaságban élsz! – Bánd meg bűneidet, uralkodónőm! Emlékezz, mit mondott János apostol: „Kerüld el azokat, akik össze akarják egyeztetni a házasságon kívüli életet a házasélettel. Mert epét kevernek azok a mézbe és sarat a borba.” – Szenteld meg életedet a házasság szentségével, uralkodónőm! És a szerzetesek utat nyitnak – és az óriás termetű, félelmetes, szerzetesi ruhába öltözött Potyomkin térdre borul Katalin előtt. – Nem tudok tovább bűnben élni! Kolostorba vonulok! – Ha tőrt akar döfni barátnője szívébe… Ám ez a terv nem válik dicsőségére sem az eszének, sem a szívének. Katalin sírva fakadt. *

„Erre a képtelen jelenetre a könny lehetett az egyetlen válasz… Én azonban megértettem, hogy valamit tennem kell. Meg kellett mutatnom, hogy a barátom távolról sem képes mindenre. Két lehetőség adódott a nevetséges őrült megfékezésére. Teljesen eltávolítani – de szükségem van rá, szükségem van erre a kíméletlen, félelmetes férfiúi akaratra. Ó, ha én férfi lennék! Maradt hát a második lehetőség – el kell távolítani a hálószobából. Ezt természetesen sajnálom, mert ez az úr a legmulatságosabb csodabogár, akivel én ebben a mi zord századunkban találkoztam… Röviden, ha most én megbeszélésekbe bocsátkozom vele olyan kényes kérdésekben, amelyek azzal a nővel kapcsolatosak, aki a császárnő és a kegyenc titkos szerelme gyümölcsének nevezi magát, ez csak újabb jelenetekhez vezet… Én pedig már az előzőekbe belefáradtam. Úgyhogy, mint mindig, most is…” * Katalin megrázta a csengőt. És megjelent a szép fiatalember – az új titkár, Pjotr Vasziljevics Zavadovszkij. – Hívja be Vjazemszkij herceget. Zavadovszkij rajongva nézi az uralkodónőt, mintha a parancsot nem is hallaná. * „A fiú természetesen jelentéktelen, de elragadó! Mit tehetünk… Grigorij Alekszandrovicsot el kell távolítani a hálószobából.” * – Kérem, Pjotr Vasziljevics, lelkem – ismétli meg Katalin nagyon gyöngéden Zavadovszkijnak –, hívja be a herceget. * A dolgozószobában Vjazemszkij és Katalin.

– Milyen új hírek vannak Pétervárról az ismeretes nőről? A herceg figyelmesen az uralkodónőre néz: – Kevés van neki hátra, amint ezt utolsó jelentésében Alekszandr Mihajlovics herceg írja. – De hát csak nem találkozhatok vele? – mondja váratlanul a császárnő. A herceg, mint mindig, most is megérti a dolgot. – Találkoznia kell vele. – Nem, nem, ne beszéljen rá, ez lehetetlen! – Felség, én odaadó rabszolgája vagyok, de merészelem azt mondani, hogy találkoznia kell az ismeretes nővel. * „Ez a legjobb benne – mindig arra beszél rá, amit magam akarok.” * – Ha én ebbe beleegyezem… ismeri az udvart… valóságos agárfalka. A világon sehol sincsenek ilyen pletykás emberek. Azonnal elterjed a híre, hogy ez a kalandornő mégiscsak valaki. – Semmiféle hír nem terjed el, amíg ön Moszkvában van. Pontosan ezért gondolom, hogy most kell találkoznia vele. Közöljük, hogy ön könnyebben megbetegedett. És akkor néhány napig nem kell mutatkoznia. Egyidejűleg az újságban közzétesszük, hogy valamilyen audienciát adott valakinek ezen idő alatt Moszkvában… Senkinek eszébe sem jut! – Menjen Isten hírével, herceg – vágott közbe az uralkodónő –, mindezt meg kell gondolnom. Katalin visszament az íróasztalhoz. „Jaj, a semmirekellő, jaj, a bestia, ilyen utat megtenni miatta… Most azonban ideje hozzákezdeni a Grimmnek szóló levélhez…” *

„Kolomenszkojéból írok önnek, ahol betegségem miatt néhány napot henyéléssel töltök. Tom Anderson, a kedvenc agaram velem szemben ül a karosszékben, és a nyitott ablakon át a Moszkva folyón felfelé haladó hajót ugatja. Én pedig úgy döntöttem, hogy kihasználom a betegséget, és ezen idő alatt megírom a következő színdarabot. Remélem, szerencsésen végződik. Ön tudja, milyen nagyra értékelek a művészetben minden örömteli és vidám dolgot. Kérésemre nálunk még a Tankredot is szerencsés befejezéssel játsszák…” * Kolomenszkoje. A palotából kilép Vjazemszkij herceg, kíséretében van egy gárdaegyenruhát viselő tiszt, fején fekete tollas ezüstsisak, amely az arcára van húzva. – Vjazemszkij herceg hintóját! – kiáltja a szolga. A hintó Kolomenszkoje kapujából a főútra fordul. * A következő napon a hintó gárdisták díszkíséretében behajt a Péter-Pál-erődbe. A kíséret a kapunál marad, a hintó végigdübörög az erőd udvarán. * A Péter-Pál-erőd. A parancsnok szobájában Vjazemszkij herceg és a parancsnok. – A uralkodónő rendelkezése szerint megbízottjának ki kell hallgatnia a foglyot. – Küldjek Alekszandr Mihajlovics hercegért… vagy mi legyen? – kérdezi elmosolyodva a parancsnok. – Golicin herceget nem kell értesíteni, nehogy fölösleges sértődés legyen belőle. *

Vjazemszkij herceg és a tiszt belép a zárkába. Erzsébet az ágyon fekszik. Két katona és a káplár a szoba sarkában ül. Egy gyertya világít halványan. – Hagyjanak magunkra! – parancsolta Vjazemszkij. Az őrök kimentek a zárkából. Vjazemszkij kérdőn a gárdistára nézett. Az könnyedén bólintott. Vjazemszkij felállt és szintén elhagyta a zárkát. Ketten maradtak benn: az ágyon fekvő Erzsébet és a tiszt, aki szó nélkül ült a sarokban. * Végezetül az ágy felől felhangzott Erzsébet hangja: – Én is szerettem férfiruhát ölteni, felség. A tiszt elmosolyodott, levette a sisakot, maga mellé helyezte. Hosszú haja eltakarta az arcát. Katalin félretolta a haját, és már nyúlni akart a gyertyáért, hogy megvilágítsa az ágyat. – Nem kell, felség – hallatszott élesen az ágy felől –, ha azt akarná megtudni, szép vagyok-e, ezt kicsivel előbb kellett volna tennie. Tudtam, hogy el fog jönni… Régóta várom, felség. – Eljövetelem egyáltalán semmit sem jelent, galambocskáim – Ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy felséged valóban olyan éles elméjű, ahogyan azt egész Európa mondja. És már régen megérezte, hogy valami olyasmit közölhetek önnel, amit senki mással nem közlök… Erzsébet szavait köhögési roham szakította félbe… * „Nem szeretem a hízelgést. De valami oknál fogva a legdurvább hízelgés mindig lefegyverez…” * – …Ön nagyon beteg. – Igen, igen… Méghozzá az én mostani állapotomban…

– Rendelkezni fogok, hogy a továbbiakban vonják ki az őröket a zárkájából. – Ön valóban nagyon jóságos. Kár, hogy nem sokáig élhetek felséged jóságával, a jótétemények záporával… Erzsébet ismét elhallgatott. Hallgatott az uralkodónő is. – Tehát, felség – hangzott végül a sötétből –, ő létezik. – Kiről beszél? – suttogta Katalin. – Megértette, felség… Augusta… A lánya… – Ismét a magáét mondja?! Ha azért hívott ide, hogy pimaszságokat hallgassak… Katalin felugrott és dühödten járkált a zárkában. A császárnő szavait Erzsébet köhögési rohama szakította félbe. – Nekem nincs időm komédiázni, felség. Tehát, elmondhatom önnek, amit ön a legjobban akar tudni és a leginkább fél megtudni. De egy feltétellel… Katalin szó nélkül hallgatta. – Ha szabadon… Katalin felnevetett. – Nem értett meg. Nem engem enged szabadon, felség. Ez már nem áll hatalmában. Szabadon engedi… őket… mindenkit, akit velem együtt zártak be. És én szörnyűséges esküt követelek öntől, hogy ezt meg is teszi. – Én lelkiismeretesen tanulmányoztam magát, galambocskám, a vallomásai alapján. Sohasem fogom elhinni, hogy magát izgathatja mások sorsa. – Nincs igaza, ez engem nagyon nyugtalanít, mielőtt… Nagyon félelmetes ott megjelenni… sok bűnnel terhelten. De természetesen egy másik szempont a fontosabb. Ebben önnek igaza van. – És rövid hallgatás után azt mondta: – Van közöttük… egy ember… Én sokat vétkeztem férfiakkal… De egyedül őt

szerettem… És most is szeretem. Már egyedül a rá való emlékezés is éget… De elég. Tehát, az eskü, felség! Ismét csend állt be. – Hát jól van, galambocskám, legyen maga szerint. Esküszöm… – Köszönöm, felség, ön valóban jóságos. Folytatódott a jótétemények sora… Tehát, az egész dolog két évvel ezelőtt kezdődött. Istenem! Mindössze két éve. Mintha egy másik életben történt volna… Nem velem. Nekem most úgy tűnik, mintha itt születtem volna… ebben a börtönben. Tehát, ez úgy történt… * Az 1773. év. Az Oberstein kastély. – A herceg akkor megvette számomra ezt a kastélyt. És én egyedül laktam benne. Különböző módszerek vannak arra, hogy az ember megváljon egy férfitól. A legbiztosabb, ha túlságosan szerelmesnek tetteti magát, akkor a férfinak hamarosan elege lesz belőle, elhagyja a nőt, az utóbbi szerencséjére. És egyetlen módszer van egy férfi megtartására – ha a nő azt mutatja, mennyire elege van belőle… Azt mondtam a hercegnek, egyedül akarok élni Obersteinben. És akkor a szenvedélye tetőfokára hágott. Azonnal feleségül akart venni… * A kastélyban, a hercegnő öltözőjében Franziska von Meschtede az öltözködésben segédkezett asszonyának. * – Amikor szabadon engedi a komornát, felség, ne felejtsen el rendelkezni, hogy minden ruhámat adják oda neki… annyira szerette őket – nevette el magát Erzsébet. * – Jaj, asszonyom – mondja Franziska –, mindent odaadnék, hogy ilyen ruhában parádézzak! – Te még fiatal vagy, kedvesem, még minden előtted áll.

– Levelet hoztam úrnőmnek attól a gazdag úrtól. – Két nap leforgása alatt a hetedik levél! Jaj, de unalmas. Remélem, azt mondtad neki, hogy meghaltam, és hogy többé ne zavarjon. – Igen, és erre ő azonnal azt mondta: „Adja át a levelet a hercegnőnek a másvilágon!” Jaj, hogy milyen gazdag! – Ezt már abból a nagy igyekezetből kitaláltam, amellyel a leveleit átadod. Kár, hogy a gazdagok nem fiatalok és nem szépek. A természet gondoskodik az egyensúlyról. – Ez most kivétel, asszonyom: az illető nagyon fiatal és nagyon szép. – Hát miért nem mondod a legfontosabbat! – Jaj, felség, én soha nem tudtam ellenállni egy szép férfinak! Katalin sóhajtott. – Öltözködés közben fogadtam. * A komorna bevezeti Domańskit a hercegnő öltözőszobájába. – Uram, ez már sok – kezdi szigorúan a hercegnő. – Nem elég, hogy lefizeti a szolgálómat és az naponta kínoz engem az ön leveleivel! Nem elég, hogy pénzt merészelt adni neki, hogy hozzám vezesse! – De honnan tudja? – Ön sokat fizet, én azonban még többet… Hogy merészelte elfelejteni, hogy én a német uralkodó menyasszonya vagyok?! Már holnap megkérem a vőlegényemet, hogy védje meg a becsületemet! – Halállal fenyeget… Milyen különös! Hát nem jött rá, hogy ön nélkül élni… Öljön meg! Domański előrántotta a tőrét, és a hercegnő felé nyújtotta. A hercegnő elkezdett kacagni.

– Kedvesem! Ezt hagyjuk meg az ötvenes évekbeli leányzóknak, akik éppen most kerültek ki a kolostorból. Sajnos én más nemzedékhez tartozom – nekünk már kevés az illúziónk. Úgyhogy tegye el a tőrt, és beszéljünk komolyan. Én már Párizsban felfigyeltem önre. Minden bálon figyelt a tömegből. És van egy nagy hibája… Túlságosan szép ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Tehát, miért kellett megnyernie a szívemet? Csak kérem: többé egy szót sem a szerelemről. Én láttam már szerelmet, és pontosan megmondhatom, hogy önt, szép ifjú, ez nem fenyegeti. A férfi elmosolyodott, elővette a szelencéjét, kivett egy szippantásnyi dohányt, összeszedte a gondolatait, és nyugodtan beszélni kezdett: – Tehát mi valóban figyeljük… önt. – Mi? – Mi. – És régóta? – Párizstól kezdve. Ön ragyogóan művelt. Ön nagyon szép. Ön leleményes. Ön kalandokra vágyik… És van még valami. – A férfi várt egy kicsit, és mosolyogva folytatta: – Hogy mennyire szeret a sors gúnyolódni, kedves hercegnő! Amikor kitalálta ezeket a meséket a volodimiri hercegnőről… nem tudta a legfontosabbat. A férfi itt elhallgatott. A hölgy feszült figyelemmel várt. – Ön csodálatosan hasonlít… – mondta lassan Domański, és ismét elhallgatott. – Kire? – a hercegnő nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg. – Arra, akinek szeretné kiadni magát. Nem, nem a volodimiri hercegnőre! Oroszországban nincs semmiféle Volodimiri hercegség… Ellenben ő létezik. A hercegnő majd’ felfalta a szemével Domańskit. – Augustának hívják. Ugye megfelelő név az orosz császárnő

Razumovszkij főúrral kötött titkos házasságából született felséges leánya számára? Úgy gondolom, a cárnő azért adta lányának ezt a nevet, hogy senki se merjen kételkedni a származásában. – A férfi elmosolyodott. – De joggal aggódott, hogy mi lesz a lánya sorsa, ha ő meghal. Ezért a kislányt elvitték Oroszországból, amikor az még csak tízéves volt, és titokban egy itáliai kisvárosban helyezték el. Ezt a tanítója tette, bizonyos Dietzel, aki mindezt a halálos ágyán mondta el egy jezsuita atyának. Az pedig nekünk… – És a férfi elhallgatott. A hercegnő megrendülten ült, le nem vette a szemét a lengyelről. – Most pedig jól figyeljen, fenség… Ezzel előhúzott a kabátjából egy papírt, és a hölgy elé tette: – Ez itt Erzsébet császárnőnek a leánya…. ama bizonyos leánya javára tett végrendelete. A hercegnő megragadta a papírlapot. – Az eredeti végrendelet?! – Ez nem lényeges, akik összeállították, azoknak a kezében voltak az orosz cárok eredeti végrendeletei, amelyeket a cári levéltárban őriztek. – A férfi elnevette magát, és folytatta: – Tehát, Oroszország trónján most egy közönséges német nő ül. És az oroszok nagyon jól tudják, hogy ennek a német nőnek a fia, a trón örököse egyáltalán nem a szerencsétlen férjétől, a meggyilkolt III. Pétertől született… Tehát marad Augusta… A Romanov-ház utolsó sarja. Az utolsó trónörökös! És ha megjelenik a színen, azt most kell tennie, amikor Pugacsov, a paraszt cár a földbirtokosokat égeti! Pugacsovot pedig megtesszük bátyádnak! Lecsillapítjuk és egyesülünk vele! A nemesség pedig mind a te oldaladra áll, ha rájön, hogy egyedül te vagy képes lecsendesíteni a csőcseléket… És akkor mi is tüzet nyitunk Lengyelországból. – A férfi tomboló

dühvel beszélt. – Az egész Konföderáció felkel veled… A zűrzavarban eltűnik a birodalom… Mint egy rossz álom… Nem először ültetünk cárt az orosz trónra. Bizonyára hallottál már Dmitrij cárevicsről… – Domański eszelős állapotban volt, suttogott, fecsegett: – Megfizetünk a német nőnek, aki darabokra szaggatta a Rzecpospolitát… Megfizetünk! A hercegnő nyugodott meg elsőként. – Ha Augusta valóban létezik, miért nem őt szólították fel? – Arcban hasonlít hozzád, de jellemében nem. Szoba-cárnő ő: csendes, szerény, ijedős. A hímzőráma való neki, nem pedig cári hatalomért folyó harc… Régóta figyelünk téged. Ahogy Frankfurtban a pisztollyal a hitelezőktől megszabadultál… Domański felállt a székről, és ünnepélyesen kijelentette^ – Éljen Augusta, Erzsébet leánya! Vivát! Vivát! A hölgy elmosolyodott. – Barátom, én nem szeretem elcsábítani mások szeretőjét, és kisajátítani mások nevét. Tehát, jegyezze meg: nincs semmiféle Augusta. És nem is volt soha. Mindez merő kitalálás… Csak én létezem, Erzsébet leánya Erzsébet, aki régebben Ali Emete volodimiri hercegnőnek nevezte magát, mert félt feltárni a világ előtt az igazi nevét, nehogy az ellenségei bántalmazzák. * Éjszaka van. Domański és a hercegnő a hálószobában vannak. Ég a gyertya azon a bizonyos gyertyatartón – a halvány fényben két fáradt, meztelen test látható. * – …Vele értettem meg, hogy a szerelem hasonlatos a halálhoz. Fájdalom és gyöngédség… Mennyire szerettem! De azt az ábrándképet még jobban szerettem… Erzsébet elhallgatott. Katalin sem szólt. Így ültek szó nélkül a

gyertyacsonk halvány fényében. Végezetül Katalin azt mondta: – Adjon hálát Istennek az a férfi, hogy én neked esküt tettem. – Isten vele, felség – hangzott fel a nevetés a sötétből. – Én meghalok, ön élni fog. Mi a jobb, ó, ha tudná az ember?! – Ön valóban hamarosan meghal… Igazán nem szeretne könnyíteni a lelkén? Kik a szülei? Ki ön valójában? Mi az igazi neve? – Ön túlságosan okos ahhoz, felség, hogy választ várjon tőlem. Úgy döntöttem, hogy Erzsébetként halok meg. Az életemmel fizettem érte. És így halok meg… Mindaz, amit önnek most elmondtam, nem zavar ebben. Kiszabadítottam őt, tiszta a lelkiismeretem előtte. És önmagam előtt. Hiszen ön senkinek sem meri mindezt elmondani. Az általam elmondottakról még az utolsó ítélet alkalmával is hallgatni fog. És azok, akiket önnek be kell avatnia ebbe a titokba, szintén hallgatni fognak. Ismerem tettem értékét. És előre látom, mi fog történni azzal a szerencsétlen nővel. De… én mindig a szerelem nevében vétkeztem. – Isten áldja, galambocskám, betartom az eskümet. De búcsúképpen meg kell mondanom, hogy ön félelmetes nő! És az ön halála sok szerencsétlent megment. Ön a megtestesült ördög. – Mindketten ördögök vagyunk. Mert mindketten királynők vagyunk. * „Hamarosan Kolomenszkojéban voltam és »betegségem« után először hívattam az új titkáromat.” * Katalin dolgozószobája Kolomenszkojéban. Zavadovszkij papírokkal a kezében rajongva nézi a császárnőt. – Hogy szolgál a drága egészsége, felség? Már jókedvűnek látszik.

– Jegyezze meg, fiatalember: az igazán nagy emberek egy napig sem élhetnek nevetés és tréfálkozás nélkül, bármi történjen is velük. Csak az ostobák szomorkodnak és duzzognak. – De ön oly beteg volt, hogy néhány napig nem is mutatkozott. – Jaj, barátom. – Katalin gyöngéden megfogta a fiatalember kezét. – Elárulom a receptet, amely minden betegséget meggyógyít – mondta, de közben nem engedte el a férfi kezét. – Fogják a súlyos beteget, zárják be egyedül egy óriási, tizenkét személyes hintóba, vigyék el huszonöt versztányira, szállítsák ki, és kényszerítsék, hogy mindenki szeme láttára végigálljon egy ünnepi liturgiát. Azután vendégeljék meg két audienciával és egy beszélgetéssel egy vendégségbe érkezett koronás tökfilkóval. Tegyenek elé aláírásra húsz iratot. Azután tálalják fel neki az ebédet, amelyre meghívtak még tizenöt embert, és mindegyik iránt figyelmet kell tanúsítania. Esküszöm, az ön betege már a nap közepén oly vidám lesz, mint egy kismadár. És a második recept: munka, munka és munka. De ne felejtse el: a tevékenységet kapcsolja össze a semmittevéssel. Végezetül a harmadik recept: vegye körül magát vidám, mulatságos emberekkel. Amilyen például Potyomkin gróf. Oly utánozhatatlanul mozgatja a fülét és oly mulatságosan utánoz bármilyen hangot! Ön milyen mulatságos dolgot tud? – Semmit, felség – felelte ijedten az elgyávult Zavadovszkij. – Valóban semmit? – Egyáltalán semmit… Csak ahhoz értek, hogy kellemes dolgokat mondjak az embereknek. Apám arra tanított: csak az okosoknak van joguk, hogy gonoszak legyenek. – Katalin felnevetett. – Önnek nem kell a fülét mozgatnia. Anélkül is sokra viszi. *

„Feltétlenül meg kellett zaboláznom Potyomkin grófot. S azt hiszem, nem a legkellemetlenebb módját választottam.” * Az 1776-os év. Szentpétervár, a Téli Palota. * „Már decemberben, Moszkvában értesültem az idegen nevet bitorló nő haláláról. Év elején visszatértem Pétervárra, és készültem, hogy mindnyájukat szabadon engedjem. És esküszöm, úgy döntöttem, hogy nem háborgatom ezt az árnyat – ezt a boldogtalan Augustát. Türelmetlenül vártam unokám megszületését. Ennek meg kellett volna szilárdítania a dinasztiát. És istenem, istenem… Mi történt! Mindez a sok baj… a menyem elviselhetetlen fájdalmai… Ott ültem az ágya fejénél, és semmivel sem tudtam segíteni rajta. Azok a kiáltások… És az utolsó sóhaja. És a fiam boldogtalansága. A könnyei… Mindezt, mindezt átéltem. Minden reményem odalett… Hogy forrt az agyam! Amikor a sólyommadaram meglátott, azt tette, amit tennie kellett – együtt zokogott velem, mint egy asszony. És egymást átölelve sírtunk. És megint elölről kellett kezdeni mindent. – Pálnak nincs gyermeke, nincs felesége, nincs örököse… És akkor valahol a közelben ott volt ez az Augusta, akit bármelyik pillanatban… És ezek az örökké lázongó lengyelek! Bármilyen rossz is nekünk, nem merünk megfeledkezni a kötelezettségeinkről. Még le sem vetettem a szerencsétlen menyem miatt viselt gyászt, máris kapcsolatba léptem a württembergi hercegnővel, és elkezdtem új feleséget keresni Pálnak. És akkor jutott eszembe ez az Augusta. Amint levetettük a gyászt, szokás szerint az Ermitázsba hívtam a válogatott kört.” * A Téli Palotából Katalin átmegy az Ermitázsba. Óriási, ragyogó

termek, a falakon megszámlálhatatlan kép, aranyozott képrámák, hellén márványszobrok, mennyezeti festmények… És sehol senki. Egyedül megy e pompa közepette. * „Sok csodálatos tárgy vesz itt körül. De egyáltalán nincs szükségem rájuk. Nagyon hasonlítok ahhoz a kirgiz kánhoz, akinek Erzsébet császárnő óriási házat adományozott Orenburgban, ő pedig sátrat állított fel a ház udvarán. És abban lakott. E pompa közepette én is a magam kis kuckójában élek.” * Az Ermitázsban Katalin bemegy egy kis terembe. Itt már nincs sem kép, sem szobor. Két asztal körül néhány férfi önfeledten kártyázik. * „Azok az emberek vannak itt, akiket szeretek. És itt végre nem érzem magam nyúlnak, amelyiket egész nap agarakkal üldöznek. De ezen a napon engem csak egyetlen ember érdekelt…” * A terembe belépett Ribas. Katalin kegyesen rámosolygott – és Ribas azonnal a császárnőhöz sietett. Katalin a kezét nyújtotta. És Ribas kifogástalan, kecses meghajlással kezet csókolt. * „Ez a ravasz fickó, akit én akkor Péterváron marasztottam, gyorsan kipallérozódott, és sikerült feleségül vennie kedvenc szobalányomat, Nasztyenyka Szokolovát, a gazdag Beckij gróf törvénytelen leányát. Ez a furfangos és okos nő minden titkomat ismeri, úgyhogy a kedves férjében is bíznom kell, amit én szívesen meg is teszek, mivel ő nemcsak jó felfogóképességgel rendelkezik, hanem bátor is, és azt mondják, kiválóan bánik a karddal. Intim köröm tagjává fogadtam. Az uralkodó legfőbb szerencséjében van részem. Mintha vonzanám az adott pillanatban számomra

szükséges embereket.” * Katalin és Ribas félrevonult a kártyázóktól. – Kérdésem van önhöz, uram. Tudom, hogy eljárt Orlov gróf titkos megbízatásában. És Alekszej Grigorjevics megbízásából megpróbálta ellenőrizni egy bizonyos Augusta, az elhunyt császárnő állítólagos leánya létezéséről szóló álhíreket. – Milyen éleslátóan fogalmazott, felség: pontosan álhíreket – mosolygott finoman Ribas. – Mivelhogy nem létezhet semmiféle Augusta. * „Kellemes, ha az embernek okos férfival van dolga.” * – Azért mindenesetre beszélnie kell egy bizonyos lengyellel… – Természetesen Domański úrra gondol felséged – mosolygott kedvesen Ribas. – Igyekszem elfelejteni a hozzá hasonló urak nevét. Tehát, fiatal korát figyelembe véve, valamint azt, hogy a kalandornő szerelmi hálójába vonta, mindenképpen kegyelmet akarok adni neki… Amiről azonban ő egyelőre nem tud. – Ó, milyen kegyes felséged! Ezek szerint én közölhetem vele… cserébe a pontos adatért, hogy, természetesen a pletykák szerint, hol tartózkodik ez a fantasztikus személy? – Ami után ön személyesen elmegy arra a helyre. – Értem, felség: hogy személyesen győződjek meg az ilyen híresztelések alaptalanságáról. * 1776 márciusa. A Péter-Pál-erőd. Domański zárkájába belép Ribas, szélesen mosolyog. És már a küszöbnél elkezd megállíthatatlanul beszélni:

– Ó, régi barátom! Szeretném a karjaimba szorítani! Domański csodálkozva Ribasra mered, próbálja emlékezetébe idézni, honnan ismeri ezt az embert. – Hát nem emlékszik? Na? Na? – Ribas úr – mondta végezetül a lengyel. – Kedvesem – fordult Ribas az őrhöz. – Hozzál nekünk néhány üveg bort a kellemes találkozás alkalmából. Domański csodálkozására a kérést azonnal teljesítették, és a zárkában ott termett a két üveg bor. – Rajnai és anjoui – közölte Ribas. – Melyiket szereti jobban? Ebben az erődben nem rossz a bor… És, ami a legfontosabb, elég hosszú ideig érlelték… – Sajnos én ritkán veszem igénybe ezt a pincét. – Én sem gyakran – szerencsére – mondta Ribas, miközben töltött. – Tehát igyunk a minél előbbi szabadulására! Hogyan? Hát nem mondtam? Hamarosan szabadon engedik. Ez nagyszerű hír. De van egy szomorú is… A napokban elhunyt közös ismerősünk. Igen, eltávozott egy jobb világba. Rám bízták, hogy megmutassam az ön által ismert hölgy sírját. Domański szó nélkül maga elé meredve ült. – Amint látja, tovább semmi sem tartja önt itt. Habár elutazása előtt még egy kis ügyet el kell rendezni. Megmondja nekem annak az itáliai városnak a nevét… ahol jelenleg… az illető tartózkodik. – Kicsoda? – suttogta Domański. – Az, aki tönkretette az általam és ön által ismert hölgy életét. Mert ha ön nem mesélt volna neki a szerencsétlen Augustáról… – Átkozott! Honnan tudja?… – Na-na… Már ki is találta, honnan – mondta először komolyan Ribas. – Tehát megmondja nekem, hol van a hölgy. Cserébe azért, hogy nagyon hamar elhagyja az erődöt. Javaslom, ne

makacskodjon. Ha jól emlékszik rám – tudhatja, hogy így is, úgy is kiderítek róla mindent. Ha egyszer a kutya nyomot fogott… Tehát: először ön tesz nekem szolgálatot, azután én önnek… Mégiscsak nagyszerű pincét tartanak itt, én mindig mondtam: börtönben kell bort inni! – Ribas felemelte a poharát: – Arra, hogy a későbbiekben ne vegyük igénybe ezt a pincét! Úgy látom, döntött. – Legyen átkozott – mormolta Domański. – Mindig nagyra értékeltem, ha valaki így kezdte – nevette el magát Ribas. * Moszkva. A Kuznyeckij moszton akkoriban francia boltok kereskedtek. Ez volt a moszkvai divatfik, a petit maître-ek – avagy az akkori szatirikus irodalom megnevezése szerint a petimetrek – kedvenc helye. Itt korzóztak, itt adtak találkát a gazdag moszkvai lányoknak. * A francia bolt testes gazdája, akiben nehéz felismerni Ribas egykori fiatal és csinos szolgáját, figyelmesen nézi a kalapját szemére húzó, keresetten elegáns férfit. A nagyon elegáns férfi Ribas úr, saját személyében. – Nehéz felismerni valakit ebben a vaddisznó formájában – mondta Ribas. – Hát igen – sóhajtott a gazda, mintha nem is róla lenne szó. – Én azonban megpróbálom – mondta Ribas, és hirtelen jó nagy pofont akart adni a bolt gazdájának. De csak a keze süvített a levegőben, mert a kövér ember elképesztő ügyességgel elhajolt a pofon elől. Újabb ütés következett – és a kövér, akár a matador a bika elől, ismét elhajolt az ütés elől. – Most már megismerlek – mondta Ribas.

– Én valahogy nem emlékszem önre. Ám ebben a pillanatban egy csattanós pofon célt ért. A kövér félrenyelt, de aztán kedvesen azt mondta: – Hát persze hogy megismertem, gazdám! Örülök, hogy látom, Ribas úr! – Oroszul csak nem tanultál meg! – Nincs rá semmi szükség, uram. Itt csak az alja népség beszél oroszul. De az én vevőim nem közülük kerülnek ki. – Tudod, miért jöttem? – Hát megint! Megint! – sóhajtott fel a kövér. – Álmatlan éjszakák, vágtatás lóháton… Jaj, milyen jól éltem, uram! Jaj, miért is jött ide? * A Szankt-petyerburgszkije vedomosztyi című újságban hamarosan megjelent a közlemény: „A fővárosból szolgája kíséretében elutazott De Ri spanyol nemes.” * Eltelt néhány hónap. Ezen az estén az Ermitázsban a császárnő válogatott köre szokás szerint most is kártyázott. Két asztalon „makaót” játszottak. És minden nyerő merített egy kiskanállal a briliánsokból az asztal közepén lévő ládikából. Katalin állandó kegyes mosolyával az ajkán a játékosokat figyelte. * „Igyekszem minél gyakrabban ilyesmit kitalálni, hogy az európai udvarokat elkápráztassa az »Északi Szemiramisz« bőkezűségének híre. Odaadóan ápolnom kell az imázsomat. És ez az imázs nem kevés gondot okoz nekem.” * Játszanak… És a soron lévő nyertes izgalomtól remegve nyúl a kiskanállal a következő briliánsért. A játékosok szeme lángol.

Játék, játék! * „Amikor javában folyt a játék, amikor telhetetlenül merték a briliánsokat, belépett végül, akit már több hónapja vártam…” * Ribas, mint mindig, most is ragyogó, nyílt mosollyal lépett be. És ismét félrevonultak a császárnővel. A briliánsoktól elvarázsolt játékosok észre sem vették a dolgot. – Régóta nem láttam, Ribas úr, azt beszélik, külföldön járt? – Igen, sokat kellett utaznom. – És milyen volt az utazása, uram? – Nagyon sikeres, felség. Utazgattam Itáliában, és sok kaland után az egyik itáliai kisvárosban volt szerencsém találkozni egy bizonyos személlyel. – És milyen… az a női személy? – mosolyodott el Katalin. – Még nem öreg, testileg friss. – És tudja, ki ő? – Kétségkívül. Bár meg vagyok győződve, nem táplál semmiféle nagyra törő tervet. Azonban úgy gondolom, nem felel meg a birodalom érdekeinek, hogy ez a személy birodalmunkon kívül éljen. Katalin hallgatott egy kicsit, aztán azt mondta: – Mindazt, amit elmondott, közölje egy, a jövőben jelentkező megbízottammal. Most nem tudom megmondani a nevét, de meg vagyok győződve, hamarosan jelentkezik önnél. Köszönöm az odaadó szolgálatot, Ribas úr. * 1776. június 25-én a francia követ a következőket írta Párizsba: „Van itt egy Ribas nevű fiatalember, származását tekintve spanyol, nem tehetségtelen a fiú és becsületes. Feleségül vette a

császárnő kedvenc szobalányát. Nagy kegyben áll a császárnőnél. Őfelsége már arra is célzott, hogy szívesen adna neki kitüntetéseket, de szeretné, ha ehhez a közvélemény nyomós indokokat szolgáltatna, ami igazolná a kegyet. Nyilván nagyon jó benyomást keltene, ha a spanyol király javasolná…” * A későbbiekben nagyon kegyes volt a sors Ribashoz. 1784-ben elküldték délre, Potyomkinhoz, ahol is részt vett Tauria meghódításában. 1789-ben elfoglalta Hadzsi-bej török várat, amelynek helyén megalapította Ogyesszát. A század végén már a Fekete-tengeri flotta viceadmirálisa, generális, hadbiztos stb. De az intrikus hajlam… Jaj, ezek az intrikák! Hatalma csúcsán is részt vett minden udvari intrikában és… * Az 1800-as év. Ribas hintaja a Téli Palota elé érkezik. A hintó megáll. De senki sem száll ki belőle. – Kegyelmes uram – veszi végül a bátorságot és kiáltja el magát a hágcsóról a lakáj –, megérkeztünk! A hintóból semmi válasz. A nyugtalan szolga leugrik a hágcsóról, kinyitja az ajtót… és Ribas úr a karjába zuhan! – Kegyelmes uram! Ribas úr! Meghalt! – kiáltja elszörnyedve a szolga. Így halt meg Ribas admirális. A házi orvos véletlenül… teljesen véletlenül mérget adott neki orvosság helyett. * „Ez a Ribas rendkívüli ember volt. Eszének köszönhetően jó generális, sőt becsületes ember lett belőle” – írta róla visszaemlékezéseiben Langeron gróf. *

De térjünk vissza az 1777-es évhez. Carszkoje Szelóban, a parkban Katalin egy padon ül elválaszthatatlan barátnőjével, Marja Szavvisna Perekuszihinával. * „Most már csak meg kell találni azt az embert, akire rábízhatom ezt a missziót. És én állandóan ezen gondolkozom…” * A pad mellett egy ragyogó pétervári piperkőc halad el. * „A kertet megnyitottam a közönség számára, és szerettem így ülni és figyelni az új divatot, az emberi arcokat.” * A piperkőc még csak az uralkodónő felé se fordult, úgy haladt tovább. Feje büszkén hátravetve. A kezében sétapálca. – Na nézd, milyen gőgös – mosolyog Marja Szavvisna –, még erre se néz. – Vagy tíz évvel ezelőtt nagyon is erre nézett volna? – mosolyog Katalin jóságosan. – Úgy látszik, megöregedtünk, Marja Szavvisna! * „Kit bízzak meg? Ribast nem érdemes. Ő Potyomkin embere. Grigorij Alekszandrovicsot nem kell belekeverni ebbe az ügybe. De akkor kit?” * – Griskád, mármint Orlov – kezdi eközben a pétervári újságokat mesélni Marja Szavvisna –, teljesen megbolondult. Feleségül akarja venni Kátyka Zinovjevát, az udvarhölgyet, a saját unokanővérét. Térítsd észhez, mátuska! Megszegi a szent egyházi rendelkezést: hiszen az unokatestvére. Ez most nem fog sikerülni neki, nem a régi időket éljük! – Igen, igazad van. Nyilván nem fogják megbocsátani neki – mondja Katalin elgondolkozva. És hozzáteszi: – De hát meg lehet

állítani ezeket az Orlovokat? Esztelenek a kívánságaikban és az élvezeteikben! – Állítsd meg, mátuska. Belepusztul… – És Marja Szavvisna elkezdett suttogni: – Grigorij Alekszandrovics Potyomkin össze akarja hívni az Államtanácsot… Amint Griska megnősül – azonnal összeül a tanács. A házasságot megsemmisítik, őket pedig mindkettőjüket kolostorba dugják. Biztosan tudom. – Hát igen, Grigorij Alekszandrovics határozott ember… Mondd, szeretik őt itt nálunk? – Hogyne. Ketten – te, mátuska, meg az Úristen. * „Hát pontosan ilyen emberre van szükségem. Mindig azt kell választani, akit nagyon nem szeretnek. Csak akkor lehet jótevő az egyeduralkodó… Tehát, a Tanács? Rendben van, úgy tűnik, megtaláltam az emberemet. Igen, meg voltam győződve, hogy ez az őrült megnősül, így is történt. És amikor az Államtanács összeült, én nem gyakoroltam rá semmi nyomást. Szabad akaratnyilvánítást engedélyeztem számukra.” * 1778 júniusa. A császárnő dolgozószobája Carszkoje Szelóban. Belép Panyin és Vjazemszkij. – Hallgatom önöket, uraim. – A Tanács egyhangúlag úgy döntött… – kezdi ünnepélyesen Panyin. * „Nyikita Ivanovics Panyinnak most is a Tanács jelentősége a mániája. Azt képzeli, hogy ez a játékszer az uralkodói hatalom jövőbeli korlátozásának csírája. A púpost csak a sír egyenesíti ki…” *

– A Tanács úgy döntött, hogy Grigorij Orlov házasságát fel kell bontani, és az egyház megkövetése után mindkettőjüket kolostorba kell küldeni. Abszolút többséggel így döntöttünk, mátuska. – Csak Kirilla Razumovszkij gróf ellenezte – helyesbített Vjazemszkij, és nagy élvezettel hozzátette: – Azt mondta: „Nemrég még mindnyájan boldogok lettek volna, ha Orlov gróf legalább arra méltatja önöket, hogy meghívja az esküvőjére. Jusson eszükbe az ökölviadalainkon gyakorolt szokás: aki a földön fekszik, azt nem ütik.” – Abszolút szavazattöbbséggel – ismételte meg Panyin, mintha semmit sem hallott volna. – Kérem, felség, írja alá a Tanács határozatát. – Nem tehetem – suttogta elszörnyedve a császárnő –, nem engedelmeskedik a kezem. Nem írhatom alá egy olyan ember ellen, akinek oly sokkal tartozom… Kíméljenek meg tőle, uraim. – De hát ez a Tanács határozata – kezdte zavartan Panyin –, szabad akaratnyilvánításról volt szó. * „Hogy meghülyült! Ez az öregség…” * – …Nem tehetem… Kíméljenek meg tőle, uraim, ne kényszerítsenek szenvedésre! És akkor közbelépett Vjazemszkij: – Én pedig egyszerűen azt mondom, mátuska: ha nem teheted, nem is kell. Mi mindnyájan a rabszolgáid vagyunk. És, amit a szíved súg, azt hajtjuk végre. Hangtalanul nyílik a falba rejtett ajtó, és megjelenik egy magas, negyvenéves, szép férfi, Szemjon Gavrilovics Zorics szárnysegéd, Katalin új kegyence.

* „A férfiszépség megtestesülése, de meglepően tudatlan. Próbálok érdeklődést kelteni benne az állami dolgok iránt és legalább valamire megtanítani. De csak arra alkalmas, hogy erős hangon bejelentse a látogatók nevét. Kitűnő lakáj válna belőle. Egyébként ez is tehetség…” * – Grigorij Grigorjevics Orlov herceg várakozik a fogadószobában. Szentpétervárról érkezett – jelentette fontoskodva Zorics. Panyin dühösen mozgolódik, Katalin gúnyos pillantást vet rá. – Szólítsd be, lelkem, a szerencsétlen herceget – fordult Katalin kegyesen Zoricshoz. – Hiszen tudod, hogy számára mindenkor szabad vagyok. – És elmosolyodva azt mondta: – Menjenek Isten hírével, uraim! * Grigorij Orlov fejét lehajtva Katalin dolgozószobájában ült. – És miért nem szóltál?… És miért titkolóztál?… – Nem mertem… nem mertem elmondani – suttogta Orlov. Katalin gyöngéden megérintette a férfi haját: – Jaj, bátyuska, Grigorij Grigorjevics, minduntalan elfelejted, hogy én elsősorban a barátod vagyok, azután az uralkodód… Azután meg – az egész múltunk, az egész szerelmünk… Itt van a Tanács határozata. Most aztán mit csináljunk, Grisa? A válás és a kolostor? – Mély gödörből húzott ki… Maga a megtestesült angyal… A vigaszom… És szintén Jekatyerinának, Katalinnak hívják… Amikor nevén szólítom, te jutsz eszembe. Csak téged szeretlek! Magad is tudod… egész életemben! * „Hogy milyen naiv. Még a ravaszsága is… Azért mégis

kellemes…” * Katalin szó nélkül járkál a dolgozószobában, és végül ünnepélyesen bejelenti: – Határozatom a következő, herceg: az ifjú Orlova hercegnét udvarhölgyből palotahölgyemmé nevezem ki. – Mátuska! – Grigorij Katalin lába elé borult. – A mélységből mentesz ki! – Jaj, Grisa – simogatta meg Katalin a lába előtt heverő Orlov fejét. – Hogy mi mindent kell elviselnem miattad! Micsoda táncot kell járnom Potyomkin és Panyin között! És a Szent Katalin-rendet adományozom a hercegnének, és egy arannyal hímzett toalettet, esküszöm, nem sok királyné dicsekedhet hasonlóval! – Miért semmisítesz meg a kegyeiddel? – suttogta Orlov bárgyún. – A sötétségből vezettél ki! – Jaj, Grisa! Hiányzol nekem! Annyira hiányzol most… – Katalin hosszasan nézte Orlovot. – Valami történt, mátuska? – kérdezte váratlanul gyakorlatiasan a herceg. Katalin bólintott. A herceg azonnal felállt a térdelésből, a székre ült és figyelmesen nézett Katalinra. – Van egy nő… aki veszélyes számomra… félelmetes számomra. – Tehát számunkra is félelmetes. Ami a tied, az a miénk is! – El kell hozni… Oroszországba… – Elhozom. – Jaj, Grisa, te merész vagy, de naiv. De nincs kire bízzam. – Ellopom. – Nem kell ilyen bonyolultan, a nő nem ijedős. Mint egy kézhez szokott kismadár. Hozd ide nekem. – És rövid hallgatás után

hozzátette: – Ugyanolyan módszerrel… – Itt megállt. – Milyen módszerrel? – kérdezte suttogva Orlov. – Hát azzal, amelyikkel a testvéred azt a nőt elhozta. Hajó vár majd rád az öbölben… Az Adriai-tengernél lakik. Ribas majd mindent elmond … De az ügybe ne avasd be őt. Ugyanúgy meghívod a nőt a hajóra, és… idehozod. Alekszejt küldenem, de ő nem mehet Itáliába. Az után az ügy után felismerik, és nem engedik el élve. Nekem pedig élve van rátok szükségem. Bármi történjen is, tudom, ti a támaszaim vagytok. – Mindent megteszek. Nem sajnálom az életemet. Legyőztem a pestist is Moszkvában. De a feleségemet elhozom hozzád… – De jegyezd meg: egyetlen lélek se… Augustának hívják… Augusta Tarakanova. Orlov elszörnyedve bámult Katalinra. – Igen, létezik… Az öreg Razumovszkij nem mondott igazat – mosolyodott el Katalin. – Sokat adtam volna érte, ha ezt akkor hallhatom – nevetett fel Grigorij. És ünnepélyesen azt mondta: – Idehozom neked, mátuska, esküszöm. Katalin felvette az iratot az asztalról, eltépte és Orlov felé nyújtotta. – Az Államtanács rendelkezése. Olvasd el, ha lesz rá időd. Hogy jobban eszedbe vésd, mennyire szeretnek a barátaid… Péterváron bejelented, hogy Svájcba utazol nászútra. Hogy Voltaire szelleme előtt tisztelegj. Ilyen az igazi nászút egy, a múzsákat és a filozófiát kedvelő ember számára, aki mindig is voltál… * Részlet Bludova grófnő emlékirataiból: „Jaj, ez a Kátyenyka Zinovjeva. Én még gyerek voltam abban az időben, amikor Grigorij Orlov gróffal ez a nagy port felvert história

megesett. Nem tartozom az ő nemzedékükhöz. Az akkori lányok tiszták, naivak voltak. Naivak, mint a mezei virágok – az ibolya, a búzavirág. A mi nemzedékünkben kevesebb a naivitás, több a pimaszság. 1778 júliusában Orlov a fiatal feleségével nászútra indult Pétervárról, azt hiszem, Svájcba. De aztán nagyon hamar hazajöttek Az esemény visszhangja egy bájos versben maradt fenn, amelyet a grófné írt, és amely akkor nagyon divatos lett: Bárhol legyek, Éden nekem, Én kedvesem, De csak veled. * Carszkoje Szeló. Reggel hat óra. A császárnő felkel az ágyából. Jó hangulatban van. Dalol: „Bárhol legyek, éden nekem, én kedvesem, csak teveled.” Bejön a szolgáló, Katyerina Ivanovna. – Elaludtam, Krisztus nevére kérlek, bocsáss meg, mátuska. – Jaj, Katyerina Ivanovna, ha férjhez mész, eszedbe jut majd a jóságom – zsémbel jóindulattal Katalin –, a férjed nem fog vesződni veled. A férjed téged… Mint Katalin szolgálóinak többsége, Katyerina Ivanovna sem megy férjhez. Katalin nem szerette az új szolgálókat, így aztán a császárnő mellett öregedtek meg a szolgálói. * A szobában megjelenik Marja Szavvisna. Katalin jéggel dörzsöli az arcát, s közben énekel: Óhajunk mind beteljesült, És minden baj elmúlt már, Szívünk örökre egyesült, Boldog napok várnak miránk.

És megmagyarázza Marja Szavvisnának: – Grigorij Orlov feleségének a költeménye. Elragadó! Ezeknek a helyeknek a meglátogatása felébresztette benne a költői tehetséget. Miközben az uralkodónő mosakszik, Marja Szavvisna betölti legfontosabb szerepét – közli a legújabb pletykákat. Griska nagyon furcsa emberként jött haza külföldről… A napokban Scserbatov herceg járt nála vendégségben. Azt mondja, nagyon szerényen étkeznek. Sehova sem járnak, otthon ülnek a feleségével… És Griska kabátján sem arany-, sem ezüsthímzés nincs. – Pedig régebben igencsak piperkőc volt – mosolyog a császárnő. – Csak a feleségével nyalják-falják egymást egész nap. Azt mondják, a külföldről való hazatérés után az asszony elkezdett köhögni. A doktorok attól félnek, tüdőbajos lesz. – Igen, igen szomorú dolog – mondja közömbösen a császárnő –, már hallottam, hogy Grigorij Grigorjevics engedélyt kér, hogy ismét külföldre utazhasson a gyógyvizekhez. Épp hogy hazajött és a gyógyvizekhez kéredzkedik. – Katalin mosolygott. – Mondd, Marja Szavvisna, mit csinálnak a kedvenc ikonnal, amikor az már lekopik? – Bizonyára elégetik, mátuska. – Jaj, te! Hiába születtél Oroszországban, nem ismered az orosz szokásokat… Az olyan ikont, amelyiken már nem látszik az arc, vízre teszik. Úgyhogy a herceg menjen csak ismét külföldre a feleségével. A gyógyvizekhez. – És miközben a feléje nyújtott törülközővel az arcát törli, a császárnő énekel: Szívünk örökre egyesült, Boldog napok várnak miránk.

Carszkoje Szeló. Reggel kilenc óra tizenöt perc. Katalin a dolgozószobájában Vjazemszkij herceg napi jelentését hallgatja. – Figyelmet érdemel, felség, a porosz követ elfogott jelentése, miszerint az a hír járja, hogy bizonyos Tarakanova hercegnőt, aki az elhunyt császárnő leánya lenne, a Péter-Pál-erődben tartják bezárva. – Felfoghatatlan – mondja Katalin. – Az embereket megesketjük, rákényszerítjük, hogy az Evangéliumra esküdjenek meg, és szó szerint már a harmadik napon egész Európa tudja… – Hosszúak a nyelvek, felség. Még egy mondásunk is van róla: A hosszú nyelv Kijevig elvezet. – Az kell, hogy Schlüsselburgig vezessen. És gyakrabban. Nagyobb lesz a rend az országban. – De ez az újság nem is olyan nagy baj. Mert semmit sem tudnak pontosan. Abból a jelentésből az is kiderül, hogy Tarakanova hercegnőt és az elhunyt „ismeretes nőt”, akit Alekszej Orlov gróf fogott el, egy és ugyanazon személynek tartják. Idézem, felség: „A Péterváron elterjedt hírek szerint Tarakanova hercegnő, akit Orlov gróf fogott el Itáliában és hajón Oroszországba hozatott, nem halt meg, hanem továbbra is a Péter-Pál-erődben tartják fogságban.” Katalin járkálni kezdett a szobában. * „Te jó isten! A két személy egybefolyt! És a második nevét adta az elsőnek, az elhunyt semmirekellőnek… És soha senki sem fogja megkülönböztetni őket… nem fogja tudni, ki kicsoda! Felség, ön új szereplőt teremtett ebben a mulatságos darabban, és, esküszöm, nem ez a legrosszabb alkotása.” *

– Mi újság van még? – fordult Vjazemszkijhez Katalin. – Szentpéterváron nagy áradásra számítanak. Katalin elgondolkozott, és ismét elkezdett járkálni a szobában. – A víz, Alekszandr Alekszejevics, nyilván elönti a Péter-Pálerődöt is. Úgyhogy azt a nőt még ma szállítsák biztonságos helyre – a schlüsselburgi erődbe. Abba a zárkába, amelyikben annak idején a szerencsétlen Ioann Antonovics ült. Nincs szükségünk fölösleges áldozatokra… – Felséged jószívűsége megmenti a szerencsétlen nő életét. De azért én arra gondolok… Senkinek sem kell tudnia, hogy átvitték. Csak hadd higgyék, hogy meghalt az árvíz idején. * „Kész élvezet vele dolgozni, olvas a gondolataimban.” * – Így lesz jobb a birodalomnak. Minél hamarabb meg kell szabadulni ettől az árnyalaktól, amelyik oly sokakat fölöslegesen kísértésbe vihet. És neki magának is jobb lesz… Úgy bizony: halálának híre biztosítja, hogy napjai végeztéig nyugodtan éljen a schlüsselburgi erődben. Katalin nem válaszolt, csak kiadta a parancsot: – Gondoskodjon róla, herceg, hogy befoghatnak a hintóba. A városban kell lennem az árvíz idején. Lelket kell önteni az emberekbe. * A Téli Palota a következő nap reggelén. Katalin dolgozószobája. A császárnő az ablaknál állva Vjazemszkij herceg szokásos reggeli jelentését hallgatja. – Istenem – mondja az uralkodónő az ablakon kitekintve –, az egész rakpartot elöntötte a víz. Sokan meghaltak? – Nincsenek áldozatok – válaszolta Vjazemszkij.

– Milyen csodálatos! Árvíz van, és nincsenek áldozatok. Más országokban emberek pusztulnak el. – Nálunk, felség, a cárért, a hitért és a hazáért halnak meg… Minden szerencsésen alakult. – Mit mondjak, szeretem, amikor minden jól alakul. – És ismét kinézett az ablakon. – A csónakok a rakparton, közvetlenül a palota mellett úszkálnak… – A császárnő elmosolyodott, aztán a herceg felé fordult, és komolyan megkérdezte: – Van még valami újság? – A nő Schlüsselburgban van. Tegnap este vitték oda, de a városban már úgy hírlik… Már azt beszélik, és bevallom, nem közreműködésünk nélkül, hogy a Péter-Pál-erődben meghalt egy bizonyos Tarakanova hercegnő… A fogadószobában már ott várakozik Nyikita Ivanovics Panyin gróf. Katalin elmosolyodott, és megint kinézett az ablakon. – Ön mindig valami ki nem mondott kérdés kíséretében ejti ki Panyin gróf nevét. Érzem, mindig meg akarja kérdezni, miért tartom ezt az embert a Külügyi Kollégium élén, holott már régesrégen elveszítette minden befolyását. A herceg szó nélkül lehajtotta a fejét. – Tudja, barátom – kezdte kegyesen a császárnő –, viharos harcok közepette foglaltam el a trónt. De íme már hány éve uralkodom, hála istennek, békésen. És ezt bizonyos kormányzási elveknek köszönhetem, amelyeket önnek ismernie kell. Legelőször is az állandóság. Állandóságnak kell lennie mindenben. Állandónak kell lennie mindenkinek akaratom következetes teljesítésében, és nekem állandónak kell lennem mindenkivel szemben. Ez azt jelenti, ha én valakinek állást adok, az biztos lehet benne, hogy meg is tartja élete végéig, már természetesen, ha nem követ el bűntettet, vagy betegség nem kényszeríti, hogy lemondjon róla.

– És ha felséged meggyőződik, hogy tévedett a miniszter kiválasztásakor? – A helyén hagyom az illetőt. És a beosztottaival fogok dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy semmibe fogom venni. Épp fordítva, megőrzöm befolyásosságának látszatát. Amikor tudomást szereztem Orlov gróf Çeşménél aratott győzelméről, magamhoz kérettem a hadügyi főigazgatóság vezetőjét. Mint tudja, az illető teljesen ostoba… Ám én értesíteni akartam a győzelemről, még mielőtt az a nép tudomására jut. Reggel négy órára hívattam. Azt hitte, valamiért le akarom szidni, és a következő kiáltással esett be a dolgozószobámba: „Bocsásson meg, felség, nekem semmi részem a dologban.” – „Mi az, hogy – mondtam –, ezt én nagyon jól tudom” – és beszámoltam neki a győzelemről. Tehát, nálunk mindig mindenki tudja, hogy állása és privilégiumai haláláig megmaradnak. És így senkinek sem kell nyugtalankodnia és összeesküvéseket szerveznie. Hát ezért lesz Panyin gróf haláláig a Külügyi Kollégium vezetője. Vagy lehet, herceg, hogy ezzel kapcsolatban önnek más a véleménye? – Felség, minden alkalommal, amikor meghallgatom a véleményét, boldogan állapítom meg, hogy én… én pontosan… de egészen pontosan úgy gondolom, mint ön. – Akkor szólítsa be a grófot – nevette el magát Katalin. * Vjazemszkij herceg harminc évig szolgálta odaadóan uralkodónőjét. És olyannyira hangtalan árnyékává vált, hogy megszűnt valóságosan létezni a császárnő számára. Amikor betegsége miatt nyugalomba vonult és hamarosan meg is halt, a császárnő még azt a fáradságot sem vette, hogy szomorúságot mutasson. Egyszerűen nem vette észre ezt az eseményt. Úgy dobta ki emlékezetéből a herceget, mint egy ócska kesztyűt.

* Katalin dolgozószobájában Vjazemszkij herceg és Panyin gróf. Katalin úgy beszélget velük, hogy továbbra is a vízzel elöntött rakpartot nézi az ablakon át. – A palotáját elöntötte a víz, Nyikita Ivanovics? Azt mondják közvetlenül a lovardában halászik. Csak ne nézzen ilyen bánatosan… Igen, nagy baj ért bennünket. Azt mondja istenkáromlás nevetni? Egyáltalán nem, az az istenkáromlás, ha bármilyen helyzetben elveszítjük a nevetés képességét. Ennek a folyónak a garázdálkodását így is, úgy is elsősorban nekem kell megfizetnem. – És kedvesen mosolyogva a gróf felé fordult. – Azt hiszem, fontos újságot hozott. Ezért látogatott meg bennünket ilyen korán reggel, Nyikita Ivanovics? – Több ország követe – kezdte fontoskodva Panyin –, például Szászország és Poroszország követe azt írja elfogott táviratában, hogy az árvíz idején a Péter-Pál-erődben meghalt az „ismeretes nő”. Továbbá azt is írják, hogy szándékosan hagyták ott. – Miféle nőről van szó, Nyikita Ivanovics? – mosolygott nagyon kedvesen az uralkodónő. – Arról, aki idegen nevet bitorolt, akit Alekszej Orlov gróf hozott el Livornóból és az meghalt. Úgyhogy ez nyilvánvaló hazugság, felség! – és Panyin méltatlankodva nézett Katalinra. * „A szeme is zavaros lett. Pedig valamikor éles volt. Mind öregszenek. Már nem szeretem az öreg embereket, a saját koromra emlékeztetnek. Hát igen, fiatalokkal kell körülvennem magam. Vivát az örök tavasz!” * – Azonnal le kell lepleznie a badar mendemondát – folytatta

Panyin. – Nem értem… Ugyan miért tenném, gróf? – csodálkozott kegyesen a császárnő. – De hát… – kezdte csodálkozva Panyin. – Európa… Az európai újságok… – Jaj, gróf – mondta jóindulattal az uralkodónő. – Olyan butaság az egész. Régebben, amikor fiatal voltam, minden onnan jövő hangra odafigyeltem, és örültem a helyeslés minden jelének. Hogy a helyeslést elnyerjem, rengeteg levelet írtam Voltaire-nek és Grimm bárónak. Állandóan meg akartam nyerni a közvéleményt… De ahogy idősebb lettem, Nyikita Ivanovics, egyre gyakrabban és szomorúan azt tapasztaltam, hogy a felvilágosult Európa legkedvezőbb véleményét egyáltalán nem az arra méltó tettekkel lehet elnyerni, hanem értékes ajándékokkal, avagy egyszerűen pénzzel. Rosszul viselkedett? Annyi baj legyen, ez valamivel többe fog kerülni önnek – ennyi az egész. – Úgyhogy csak rágalmazzanak, Nyikita Ivanovics? – foglalta össze örömmel Vjazemszkij herceg a sarokból. * Katalin továbbra is az ablaknál áll, és a vízzel elöntött rakpartot nézi – a partra vetett csónakokat. És a Péter-Pálerőd hegyes tornyát. * „Már a legendákban él ez a különös Tarakanova hercegnő… Esküszöm, felség, nem a legrosszabb színpadi figurája.” * A festmény: egy szép nő látható a vásznon, rajta egykor díszes, mostanra megtépázott ruha. Az ágyon áll, és a félelmetes víz már a lábáig ér, és patkányok kapaszkodnak az ágyára. A legenda szívósnak bizonyult. Sok évvel később, 1864-ben, a

képzőművészeti kiállításon bemutatták Flavickij később elhíresült képét: a Tarakanova hercegnő halála az 1878-as szentpétervári árvíz alkalmával címet viselő alkotást. Katalin az ablaknál áll és egyre a rakpartot nézi. Vjazemszkij és Panyin az asztal mellett állnak, kitartóan várják a beszélgetés folytatását. Panyin bírta rövidebb ideig, ő szólalt meg elsőként: – Elmehetek, felség? A császárnő észbe kapott, és az előbbi mosolyával az ajkán hátrafordult: – Jaj, bocsásson meg, Nyikita Ivanovics, egy nagyon érdekes színdarabtéma jutott eszembe. Az árvízről. – Panyin csodálkozva nézett rá. – És sehogy se tudok szabadulni tőle… Nem, nem véletlen, hogy az entrepreneur, a vállalkozó Moszkvában egy előadáson tízezret is megkeresett a darabjaimon. Mindig sikerük van. Özönlik rájuk a közönség. Tudom, hogy sok kényes ízlésű szakértőnk nem tartja őket halhatatlanoknak. De én mindig azt mondom: „Hát írjon valaki önök közül jobbat, uraim. És mi azonnal átadjuk neki a helyet, és az ő darabját fogjuk élvezni.” * „Igen, ez volt a legsikerültebb színpadi figurám. Ez a Tarakanova hercegnő, aki az árvíz idején meghalt. Most már nyugodt lehettem: Augusta arc nélküli árnyalakká lett, és örökre Schlüsselburgban marad.” * De az uralkodónő tévedett. * Eltelt öt év, és a Genfi-tó partján, hosszas, de eredménytelen kezelés után tüdőbajban meghalt Jekatyerina Nyikolajevna, Grigorij Orlov gróf felesége. Fekete márványból készült síremléke

most is látható Lausanne-ban a templomban. És hamarosan egész Szentpétervár egy elképesztő híren csodálkozott: Grigorij Orlov, a nagy tivornyás, a főváros legszebb hölgyeinek elcsábítója, a pétervári „aranyifjúság” egykori vezére nem bírta elviselni felesége halálát és megőrült. * 1782 októbere. Katalin dolgozószobája a Téli Palotában. Reggel hat óra harminc perc. Katalin az asztalánál ül, és soron következő levelét írja Grimm bárónak. * „1782. október 25. …Micsoda szörnyűség! Kedves barátom, Orlov herceg személyében, aki ma tér vissza a fővárosba, nagyon szomorú jelenséget fogok látni. Hála istennek, Alekszej Grigorjevics gróf megelőzte jövetelét, és tudtomra adta, hogy ő és fivérei szemmel tartják Orlov herceget, mivel az teljesen összeroppant, avagy pontosabban, igencsak meggyengült elmeállapota.” * A császárnő dolgozószobája. 1782. szeptember 2., reggel 9 óra 15 perc. A dolgozószobában Vjazemszkij és a császárnő. Vjazemszkij megteszi mindennapi jelentését. – Sajnos, Grigorij hercegnek, aki tegnap érkezett Szentpétervárra, sikerült elkerülnie fivéreit. A városban kóborol, elmegy az ismerőseihez, s közben isten tudja, miket beszél. – Miket beszél? – kérdezi rövid hallgatás után a császárnő. – Isten büntetését emlegeti, valamiféle Augustát és összefüggéstelen dolgokat hord össze. Őrült állapotában elment Scserbatov herceg házába, ahol megkérte a házigazda unokahúgának kezét. És azonnal azt is hozzátette, hogy ne adják hozzá, mivel, úgymond, ő elátkozott ember. Olyasmiket mondott,

hogy Scserbatov herceg kénytelen volt kiutasítani a házából. – De miért kell ilyen nagy figyelmet szentelni egy beteg ember agyrémeinek? – szólt közbe a császárnő. – És miért késlekedik az egyébként oly találékony Alekszej Grigorjevics gróf? – Alekszej Grigorjevics és fivérei mindent megtettek, mátuska! De csak tegnap találták meg Grigorij Grigorjevicset. Szinte erőszakkal beültették egy hintóba, és elvitték magukhoz Moszkvába. – Hála istennek. Nagyon jól van. Kérd meg a grófot, hogy a továbbiakban is legyen leleményes, mert az őrült viselkedése most már az ő lelkiismeretét fogja terhelni és teljességgel ő lesz érte felelős. * Moszkva. 1782 márciusa. Alekszej Orlov gróf palotája. Alekszej Grigorjevics az istálló mellett állt és gyönyörködve figyelte, hogyan vezetik ki egymás után a pompás ügetőlovakat. És vidáman, túlságosan vidáman fecsegett a fivérével. Grigorij közönyösen hallgatta. – Hála istennek, sikerült kimozdítani a házból. De miért hallgatsz? Talán Szentpétervár után vágyakozol? Jaj, Grisa, semmit se értesz. Milyen vidáman élünk itt Moszkvában. Micsoda múlatás folyik nálunk farsangkor. És milyen május elseje lesz Szokolnyikiban! Grigorij továbbra is közönyösen hallgatott. – És micsoda bálokat rendeznek, Grisa! Olykor egy-egy este negyven bál is van Moszkvában. A szolgálólányok ki sem jönnek a cselédszobákból – egyre csak a toaletteket varrják a kisasszonyoknak. Ha csak a nemesi gyűlés bálját vesszük. Écossaise, gavotte, cotillon… És micsoda kisasszonyok! A környék valamennyi földbirtokosa Moszkvába hozza a lányait. Minden

bálon van vagy négyezer! A ficsúrok még valsont is táncolnak nálunk! És minden táncnál… el sem hiszed… átölelik a hölgy derekát! Az ördögök! Valóságos ördögök! Hol van ehhez képest a te Pétervárod! – kacagott Alekszej Grigorjevics. Alekszej Orlov a lovak körül sürgölődik és továbbra is túlzott élénkséggel beszél a hallgatag Grigorijhoz. – Ha megunod a bálokat, menj el az Angol Klubba. Jaj, hogy ott milyen okos emberek vannak! Össze sem hasonlíthatók te Panyinoddal! Úgy megvitatják a politikát… És micsoda játék folyik! Egy éjszaka leforgása alatt ötvenezret is elveszíthetsz! Boston, pikét… Nálunk Moszkvában olyan szenvedélyesen kártyáznak, hogy nincs, aki a bálokon táncoljon. És a mi moszkvai csodabogaraink! Hát igen, szeretjük fitogtatni csodabogár voltunkat. A napokban kikocsiztam egy kettős fogattal, a hágcsón egy három arsin magas hajdú állt meg egy törpe nő, a bal rudas akkora volt, mint egy teve, a jobb rudas meg, mint egy kutya – hahotázott a gróf. – És micsoda szakácsom van! Valóságos ördög! A pulykákat trüffellel, dióval eteti, rajnai borral itatja… De te, úgy látom, ide se figyelsz? – Tehát te is megnősültél? – kérdezte váratlanul valahogy furcsán Grigorij. – Bizony, Grigorjusko, miközben te külföldön utazgattál, én is igyekeztem. – Mutasd meg a feleségedet. * A házból egy egyszerű, nyílt arcú fiatalasszony lépett ki. Alekszej Grigorijhoz vezeti. – A feleségem, Jevdokija Nyikolajevna. Ez pedig a testvérem, Grigorij – ma kelt fel a betegágyból. Grigorij meghajol. Jevdokija Nyikolajevna megcsókolja Grigorij

arcát, az pedig üres tekintettel néz rá. Alekszej Grigorjevics alig észrevehetően int a feleségének. És az asszony ugyanolyan szótlanul távozik. – Na, milyen? Nem szép? Nem szép, de engedelmes, mert a régi módon nevelték, az ura iránti tiszteletre. Sokáig gondolkoztam, hogy szép nőt, avagy jót vegyek el. A szépekből épp eleget láttam. És jószívűt vettem el. – Jaj, de jókedvű vagy, Aljosa – mondta váratlanul szaggatottan Grigorij. – De közben nagyon nehéz a lelked – és hirtelen felnevetett. – Nincsenek gyermekeid! – Egyelőre nem adott az Úristen – felelte zavartan Alekszej Grigorjevics –, de reménykedünk. – Nem is ad, Aljosa. Mert nagyon szeretnél. De nem lesznek gyerekeid. A tréfáink miatt nem lesznek… – Megint félrebeszélsz! – Szentpétervárról… a házamból… hozzák el nekem az arany toalettjét – mondta minden összefüggés nélkül Grigorij. – Miféle toalettjét? – kérdezte türelmesen a testvére. – Hát azt, amelyiket az uralkodónő, az azelőtti szeretőm ajándékozott a megboldogult feleségemnek az esküvőre… – Minek az neked, Grisa? – folytatta türelmesen a beszélgetést fivérével Alekszej Grigorjevics gróf, mintha gyerekkel beszélne. – Szeretnék beszélgetni az elhunyttal… Amikor fejemet feleségem illatszeres üvegcséi között arra a ruhára helyezem, azonnal beszédet hallok. – Miféle beszédet, Grisa? – Megboldogult feleségem beszél. Egyre azt mondogatja: „Nem lesztek ti, Orlovok, boldogok. A bűneitekért vettek el engem tőled. Azért, mert túl sok tréfát engedtetek meg magatoknak.” – Ide figyelj! Térj magadhoz! Térj észhez!

– Nem akarsz… Talán elfelejtetted, hogyan kért tőled lélegzetnyi levegőt az oroszok császára? Te meg még tréfálkoztál. Azután még jobban tréfálkoztál vele – torkon ragadtad… És vele… azzal a nővel… rendkívüli tréfát űztél: Pétervárra vitted meghalni. És ahogy ő tüdőbajban halt meg, ugyanúgy az én feleségem is … – Elhallgass! – hörögte veszett dühvel Alekszej, és megragadta a fivére kezét. – Fáj – mondta közömbösen Grigorij. És hozzátette: – És akkor… a te nyomdokaidon haladva én is elkövettem egy tréfát… Alekszej a fivérére meredt, és csak suttogta: – Mit beszélsz? – Mintha nem tudnád! Hazudsz, mindent tudsz! Ő mindent elmond neked. Mindketten gonosztevők vagytok… Torkon ragadott az uralkodónő – Grigorij elnevette magát –, mint te az uralkodót… Hát azt, az igazit hoztam én el… Alekszej elszörnyedve nézett a testvérére. – Ide figyelj, testvér, én hamarosan elmegyek a megboldogult feleségemhez… Hogy kevesebbet szenvedjek a másvilágon, engedje ki a nőt az erődből. Csendes teremtés, mint egy szelíd kismadár. Helyezzék el egy kolostorban. Az számára a legmegfelelőbb hely. Ígérd meg! Amint én elmegyek, te elmész hozzá, és azt mondod, úgymond, így és így, a szeretőd parancsolta, hogy ezt tegyed, különben átkozni fog a másvilágon… – Grigorij elhallgatott. – Ezek szerint, te… – sóhajtott halkan Alekszej. – Ühüm… Megismételtem a tréfádat… Az egészet. Mindenestül. A hajótól az erődig. De a feleségem nem tudta elviselni ezt a tréfát. Nagyon szép volt és érzékeny. Amint rájött a tréfára, egyre gyengébb lett. Nem akarok itt lenni tovább. Pedig igyekeztem, hidd el. Hány napig feküdtem a szobában, nagyon

igyekeztem. Engedj hozzá mennem, Aljosa. – Nem félsz Istentől?… – Mindig első voltam közöttetek – folytatta Grigorij –, először kaptam a rangokat, először álltam a trón mellé, mindenben én voltam az első… Úgyhogy a halálban is nekem kell az elsőnek lennem. Krisztus nevére kérlek: ne őrködj mellettem. Ha nem adsz mérget, szétverem a fejem. Jaj, az a toalett… Vagy rosszabbat teszek – suttogta –, Pétervárra szököm. És megölöm. Ismered a fajtánkat… Alekszej hallgatott. Grigorij hosszasan testvére szemébe nézett, és megkönnyebbülten felnevetett. – Hát így… És hála istennek… Mint nagyapánk – rúgj a fejembe! * Az öt Orlov fivér a kerek asztal körül ült a palota dísztermében. A lakájok hangtalanul szolgálták fel az ételeket. Az étkezés csendben folyt. Végezetül Grigorij felállt, és azt mondta: – Eljött az idő, kegyelmes gróf uraim. Én azonban herceg voltam közöttetek. Gyerünk, Aljosa, a te kezedből. Alekszej szó nélkül feléje nyújtott egy borral teli kupát. – Köszönöm, megtisztelsz vele. – Grigorij fogta a kupát, és egy hajtásra kiitta a tartalmát – Fenékig – nevetett fel, és a kupát az asztalra tette. * 1783. április 13. A díszteremben, az asztalon aranyzsinóros brokáttakaróval letakarva, tábornoki díszegyenruhában ott feküdt Grigorij Orlov holtteste. A fejénél egy pap a zsoltárt olvasta, mellette tizenkét tiszt állt őrséget.

Az Orlov fivérek kihozzák a házból a koporsót. Az udvaron nagyon sok ember gyűlt össze. Amint azt egy szemtanú írta: „A fivérek és a felejthetetlen 1762es évbeli társak és segítők az összegyűlt nagy tömeg között az utolsó nyughelyre, a Donszkoj-kolostorba vitték vállukon a koporsót.” A későbbiek során a szász udvar követségének mindentudó titkára, Georg von Helbig Az orosz kegyencek című könyvében részletesen leírta Grigorij Orlov utolsó napjait és temetését. És utalt rá, hogy a grófot megmérgezték. * Részlet Katalin Grimm báróhoz írott leveléből: „Vagy hússzor megmondtam a szász udvarnak, hogy vigyék el innen ezt a hitvány titkárt. Ám, úgy látszik, a szász udvar nagyon jónak találja a közleményeit, mivelhogy nem hívja vissza. De ha az utolsó kísérletem után sem viszik el innen, parancsot adok, hogy ültessék postakocsiba, és tegyék át a határon.” * 1784. Moszkva. Kinyílt az aranyozott rács, Alekszej Grigorjevics gróf házának kapuján kihajtott a pompás hintó. „A következő év tavaszán rászántam magam, hogy elmenjek az uralkodónőhöz. Dicsősége csúcsán állt: Oroszországhoz csatolták a Krímet. Ámor sem kerülte el nyilával: fiatal kegyence volt, akit szeretett. És úgy döntöttem, itt az ideje, hogy Grigorij kérését teljesítsem, és hogy boldog állapotában Katalin nem lesz képes megtagadni kérésemet.” * A Téli Palota. A dolgozószobában Katalin és Alekszej Grigorjevics.

– Bocsáss meg, mátuska, hogy nagy munkáid közepette zavarlak. – Hagyd ezt, Alekszej Grigorjevics! Talán elfelejtetted, hogy engem bármikor lehet zavarni? Annyira hozzászoktam, hogy mindenki zavar, hogy régóta észre se veszem már. Olvasni kényszerítenek, amikor én írni szeretnék, és fordítva. Gyakran kell nevetnem, amikor sírni lenne kedvem. Nincs időm, hogy akár egyetlen percig is csak úgy egyszerűen gondolkozzak. Dolgoznom kell! Dolgozni, dolgozni, nem érezni sem testi, sem lelki fáradtságot, akár egészséges vagyok, akár beteg! Uralkodásom kezdetén napi tizenöt órát dolgoztam. Azt gondoltam, ha elrendezem a dolgokat, kissé könnyebb lesz. De minden ugyanaz! És közben mindent magam csinálok: férjhez adom az udvarhölgyeimet, folyóiratokat adok ki… Apropó, a folyóiratok – most éppen ezzel foglalkozom. A társadalom számára nagyon fontos, hogy jó folyóirata legyen. És ezt oly nehéz megvalósítani nálunk Oroszországban. Nagyon sötéten látnak nálunk az író urak. Íme, például Novikov úr kiadta a Trutyeny című folyóiratot… Erre te nem emlékszel, te akkor a háborúban voltál… És ez az úr minden egyes számban unalmasan a vesztegetés leleplezéséről írt. Igen, lopnak nálunk. Na de miért kell ezen minden egyes számban szomorkodni? Miért kell a közönségnek sötét színben látnia mindent? Jaj, orosz író uraim! Miért követelik egyre az egész emberi nemtől a tökéletességet, ami nem sajátja? Be kellett tiltani a folyóiratot… De azért mégsem akaródzik lemaradni Európa mögött. No meg általában véve, aki kormányoz, annak ismernie kell a köz véleményét. És elhatároztam, hogy ismét megindítom a Szobeszednyik című folyóiratot. Természetesen olvastad? – Bennünket Moszkvában inkább az ügetőlovak érdekelnek, mátuska.

– Jaj de sajnálom – mondta lelkesen az uralkodónő. – Nagy sikerem van a közönségnél. Én magam adom ki a folyóiratot… névtelenül. De mi marad titok nálunk, Oroszországban!? Természetesen mindenki tud mindent. Vállaltam, hogy folyóiratomban közlöm a közönség bíráló megjegyzéseit. Íme, gondoltam, majd elcsodálkoznak Európában a nálunk uralkodó szabadságon! A fölösleges kérdések ellen pedig védelem lesz a nevem… De elfeledkeztem sötéten látó íróinkról. Fonvizin úr azonnal úgy tett, mintha nem tudná, ki adja ki valójában a folyóiratot… És elkezdett kérdezni. Mit gondolsz, mi érdekelte most, amikor ilyen sikereket értünk el a háborúban, a művelődésben, a törvényalkotásban? „Miért van az, hogy oly sok kiváló ember nyugalomba vonult? Miért van az, hogy bohócok régebben nem kaptak rangot, most meg kapnak?” Erre én így válaszoltam: „Azért, mert régebben kevesebb volt Oroszországban a szólásszabadság.” Jaj, érzem, megint folyóirat nélkül maradunk! – Elmosolyodott, és azt mondta a grófnak: – Bocsáss meg, egyre csak panaszkodom. Magad is tudod: asszony vagyok. Szeretek panaszkodni! De rendben van. A pétervári dolgaink nem érdekelnek téged. – Katalin felsóhajtott. – Grisa azonban gyakran eszembe jut. Az elmúlt év nehéz volt számunkra: itt hagyott bennünket a fivéred. Azután Nyikita Ivanovics Panyin, Alekszandr Mihajlovics Golicin herceg. Mindnyájukat így egyszerre szólította magához az Úr. Alekszej Grigorjevics gróf hallgatott. – Hogy szolgál a feleséged egészsége? – Köszönöm, mátuska. Csak gyerekünk nincs. Fiatalt vettem el, úgy gondoltam, fiam lesz. Ki viszi tovább a nemzetséget? – De hát van fiad, Alekszej Grigorjevics. – Törvénytelen sarj, felség. A lába elé borulok, amiért nem

felejtenek el rangot adni neki. Már gyermekkorától be van íratva egy ezredbe. De törvényes örökösöm nincs… Mi öten voltunk fivérek – és egyetlen törvényes örökös sincs. Egyikünknél sem. Nyilván a bűneinkért, mátuska. – Na, mondd meg, miért jöttél? – mosolygott az uralkodónő. – Szabadítsd meg lelkünket a bűntől, felség. Grisa kérését szeretném átadni. – Itt elhallgatott. És figyelmesen az uralkodónőre tekintve megkérdezte: – Azt legalább tudod, mátuska, hogyan halt meg Grigorij? – Kímélj meg, Alekszej Grigorjevics – mondta gyorsan az uralkodónő. – Ne mondd el a történetét. Épp elég könnyet hullattam. Egy hétig feküdtem az ágyon, mint egy fadarab. Azt akarjátok, hogy még? – Griska akaratát közlöm – kezdte keményen a gróf. – Hozd ki a nőt a börtönből. Hadd éljen egy kolostorban… Szelíd teremtés, nem veszélyes rád nézve. Bocsásd meg szolgádnak az esztelen szavakat. Engem büntess meg, de Grisa akaratát teljesítsd. A császárnő hidegen nézte a grófot. – Félek elmenni Schlüsselburg mellett… Griska mindent megtett neked. Én is… A szívem üres lett. Nincs miért élni… Teljesítettük a megbízatásaidat! A gróf szeme vadul villogott, ismét a veszélyes sebhelyes ember volt. – A megbízatásaimat?! – kiáltott fel hirtelen dühvel az uralkodónő. – Talán azt hiszed, hogy adtam volna megbízatásokat nektek, ha az átkozott szoknya helyett férfinadrág van rajtam?! Átkozott dolog nőnek születni! Ti voltatok a kezeim és a szemeim! Merthogy asszony vagyok! Ebben az országban, ahol az asszonyokat lenézik… ahol mindenben a férj a fő… én voltam… – Teljesítsd Grisa akaratát, mátuska – ismételte meg komoran

Orlov. Katalin gyorsan járkált a szobában, egyik pohár vizet a másik után itta. De hirtelen megnyugodott, és gyöngéden mosolyogva szólalt meg: – Hát jól van. Ha már ilyen ijedős lett a çeşmei hős, és fél elmenni Schlüsselburg mellett – Katalin társasági módon felnevetett –, ezután majd az Iván-kolostor mellett kell félnie. – Köszönöm, mátuska! – Orlov földig hajolt az uralkodónő előtt. – Menj Isten hírével, kegyelmes uram – mondta kedvesen az uralkodónő. * Orlov kilépett a dolgozószobából. Azonnal nyílt a faliajtó, és a dolgozószobában megjelent a szép, fiatal Alekszandr Dmitrijevics Lanszkoj főszárnysegéd, a császárnő új kegyence. – Milyen különös, lelkem – kezdte az uralkodónő, gyöngéden a fiatalemberre tekintve –, arra gondoltam most, hogy Grigorij Orlov és Panyin gróf egész életükben gyűlölték egymást és szinte egy időben haltak meg. Nyílván csodálkozott a két, egymást olyannyira nem szerető ember, amikor azonnal találkoztak a másvilágon! * Orlov ment a hintóval és vidáman nézegette az ablakból Pétervár tavaszi képeit. * „Tehát az Iván-kolostor… Na nézd, mit talált ki! Erzsébet császárnő ezt a kolostort az érdemes emberek özvegyei és lányai gondozására rendelte. És Katalin Erzsébet tulajdon leányát küldi oda. Egyébként az ottani apátnőt Jelizavetának hívják. Tehát az újonnan jöttnek majd »Jelizaveta anyámnak« kell szólítania a felügyelőnőjét. Hát szórakozni aztán tud az uralkodónő!”

És a gróf hangosan nevetett.

EPILÓGUS: AZ UTOLSÓ TALÁLKOZÁS Eltelt még tíz év, elkövetkezett a kilencvenes évek közepe. A század haldoklott. Elmúlóban volt egy korszak. Már sírba tették Vjazemszkijt is, Greiget is, Radziviłłt is, Potyomkint is, ám Katalin és Alekszej Grigorjevics gróf még élt. Ritkán hívták Pétervárra a grófot, de maga sem nagyon igyekezett odamenni. Ellenben nagy élvezettel levelezett az uralkodónővel, és az továbbra is kegyében részesítette. * „A napokban küldtem neki egy dohányszelencét, amely az ő dicsőségére állított szobrot ábrázolja, és azt írattam rá. »A szelencébe, bátyuska, saját kertemben termett dohányt is hintettem volna, de féltem, hogy útközben kiszárad.«” Ha nagy ritkán a fővárosba látogatott a gróf, az uralkodónő feltétlenül fogadta. * Részlet II. Katalin utolsó titkára, Alekszandr Mojszejevics Gribovszkij feljegyzéseiből: „Bár Orlov gróf nyugállományban van és Moszkvában él, különös kegyben áll az uralkodónőnél. A gróf leveleket ír neki, és mindig választ is kap rá… Mostani jövetelekor a gróf elhozta hozzánk Pétervárra a fiatalka lányát, Annát. Én azelőtt sohasem láttam a grófot. De magas növése, hangsúlyozottan széles válla és a bal arcán végighúzódó sebhely alapján azonnal felismertem a çeşmei hőst.” * – Kéresd… Kéresd be Alekszej Grigorjevicset! Orlov gróf hímzett hajóraj-parancsnoki egyenruhában az uralkodónő dolgozószobájába lép. Egy csodálatos briliánsokkal

díszített fehér organtinruhát viselő kislányt vezet kézen fogva. – Istenem… Ez ő? – fogadja lelkes és káprázatos mosollyal az uralkodónő. – Igen… Anna lányom. Az anyja mindjárt a születése után meghalt. Árva a lelkem. Nevelőnőt, nevelőket fogadtam mellé, de hát lehet egy anyát pótolni? – Hallottam, hallottam, hogy apád a lelkét kiteszi érted – mondja Katalin kedvesen a kislánynak. – Na, gyere hát ide, gyermekem! A kislány szemlesütve, ijedten közelebb ment. Az uralkodónő gyöngéden felemeli az állát, megcsókolja az arcát és ünnepélyesen kijelenti: – Uralkodásunk fényének egy részét atyádnak köszönhetjük. Ő tanácsolta, hogy a flottát a szigetvilágba küldjük, és felégette a török hajókat. A kislány teljesen elbátortalanodott, nem szól. – Na, játssz a kutyusokkal – nevet az uralkodónő, és kegyesen a kosárban heverő két törpe agárra mutat. – Ismerkedj meg velük: az ifjabb sir Tom Andersen családja… Anna a kutyákhoz megy, és szó nélkül áll fölöttük, nem tudja, mit csináljon. A kutyák ugatnak. – Jaj, barátom – mondja az uralkodónő a grófnak –, higgy a jóslatomnak: ez a kisleány sok jót ígér! * Anna Alekszejevna Orlova, aki apja halálakor húsz és valahány éves volt és óriási oroszországi vagyont örökölt, sok kérőt kikosarazott. Haláláig szüntelen imádkozás és böjtölés közepette élt, mintha le akarta volna imádkozni valakinek a bűneit. Vett egy kis földdarabot a novgorodi Jurij-kolostor közelében, odaköltözött, és a kolostorba vitte atyja és Grigorij, valamint Fjodor testvérük

hamvait is. * A kislány megpróbál játszani a kutyákkal. – Nagyon szép, nem lesz nyugta a kérőktől! – mondja Katalin, és mosolyogva a grófhoz fordul: – Ritkán látogat meg, kegyelmes uram, ám én gyakran gondolok önre, az életünkre. Hát megértük a forradalmat… Megbüntetett az Úr… És láthattuk, bátyuska, hogyan vágja le a csőcselék a kellemes időtöltéssel elfoglalt uralkodók szeme láttára a legkeresztényibb király fejét…. És az egész a mi időnkben kezdődött. A mi, szabadságot és felvilágosodást szorgalmazó kortársaink szavaival…. S ami a legnevetségesebb, én magam is, aki egész életemet az egyeduralom eszméjének szenteltem, a francia bölcselkedők és hipochonderek – Rousseau és mások gonosz elmeszüleményét ismételgettem… És íme, most öregkoromra megtudtam, hogy a szabadság csupán csalóka látszat, amely káoszhoz és szakadékba vezet. Jaj, ezek a mi reformról folytatott beszélgetéseink… Most már megértettem… Reszkessetek a változásoktól, egyeduralkodók! Mert a legjobb is csak a jó ellensége. Alekszej Grigorjevics udvarias mosollyal hallgatta az uralkodónőt. – Igen, neked ez nem érdekes… az ügetőlovak! – Katalin elnevette magát. – Bocsáss meg, barátom, de én egyre jobban érzem, hogy teljesen egyedül vagyok. Mindnyájan meghaltak, nincs kivel beszélgetnem… Mind elmentek… Hangtalanul kinyílt a falban a titkos ajtó, és megjelent egy fekete hajú, szép férfi, amolyan „elegáns dandy”, Platón Alekszandrovics Zubov herceg, szárnysegéd és Katalin utolsó kegyence. – Jaj, Platón, lelkem… – kezdte az uralkodónő.

Orlovot látván, a kegyenc szeszélyes grimaszt vágott, és eltűnt a falban. – Jaj, milyen szeszélyes gyermek… Igen, tudom, hogy nem kedveled, Alekszej Grigorjevics. Én pedig mindig arról ábrándoztam, hogy ti mind… mind barátok legyetek… Ez a zseniális gyermek nagyon megszépíti magányomat. – Katalin felsóhajtott. – Örökös tavasz! – Elmosolyodott. – Apropó, mindig meg akarom kérdezni tőled: miért élsz egyedül, gróf? A feleséged régen meghalt… Hála istennek, egészséges vagy. És valóságos dalia! És a lányodnak is jobb lenne. – Az uralkodónő gyöngéden a kutyákkal játszadozó kislányra nézett. – Szánd rá magad, gróf, én úgy szeretem mások házasságát elrendezni… – Nem tudok – mosolygott a gróf –, utána – mindenki… Megnősültem, azt gondoltam, sikerül… De semmi! Csak az üresség. Az uralkodónő csodálkozva nézett a grófra, az csak összefüggéstelenül suttogott: – Mintha megitatott volna. Nem tudom elfelejteni… Kiderült, egész életemben csak őt szerettem… Katalin egyre növekvő csodálkozással nézte a grófot. – Kiről beszélsz… Alekszej Grigorjevics? – Tán nem tudod, mátuska? – kérdezte suttogva Orlov. Katalin továbbra is a legnagyobb csodálkozással nézett a grófra. – Felség… Hát komolyan … nem érti? – Jaj, Alekszej Grigorjevics – mondta kegyesen az uralkodónő. – Vagy harminc új kormányzóságot szerveztünk, vedd úgy, hogy felépítettünk százötven új várost, megkötöttünk vagy negyven békeszerződést… És hány háború és győzelem volt közben! S emellett még prózai műveket, verseket, színdarabokat írtunk…

Hát hogyan tudnánk mindent észben tartani? – És elnevette magát, majd nagyon kedvesen azt mondta: – Krisztus nevére, ne haragudj, Alekszej Grigorjevics, de… nem emlékszem. Hordja a szél, hordja a havat a Péter-Pál-erőd udvarán, ahol valamikor az Alekszej-éksánc volt, meg az a sír… És ott van az elhagyatott kápolna a romos Újmegváltó-kolostor udvarán… És megvan a régi, ellenzős gyertyatartó abban a titokzatos öreg házban: a hölgy bágyadtan lehajtotta szép fejecskéjét, és egyre jósol, és egyre nézi a kis ezüsttálban a kicsi hajókat az égő gyertyákkal… Katona Erzsébet fordítása

GIACOMO CASANOVA SZERELMI BOLONDSÁGAI De óra perceg, egyik tavasz elmegy, másik jön, rózsaszínbe vált az égbolt, cserélődnek a városnevek is, már nincs tanuja annak, ami történt, már emlékezni, sírni sincs kivel, az árnyékok is sorra széledeznek, azok, akiket többé nem idézünk, csak iszonyodnánk visszatértükön… (Anna Ahmatova: Negyedik elégia [1]

SZERELMI BOLONDSÁGOK Az öregember a könyvét írta. Egy rideg csehországi várban, nyirkos éjszakákon. Szellemeket idézett fel. Könyvét Életem történetének nevezte. A rejtélyes 1789. esztendőben kezdett hozzá. Amikor Párizsban, messzire a vár ablakaitól, kitört a forradalom. A forradalom el kellett hogy temesse azt a világot, amelyről az öregember írt. * Az öregember tizenkét-tizenhárom órát dolgozott naponta, s életének fél évszázada – a rettenetes 1793. esztendőig – tíz kötetet tett ki. Szörnyűséges hírek Párizsból. Richelieu bíboros hamvait kriptájából az utcára szórták, s párizsi utcagyerekek rugdosták azt a fejet, amely oly sokáig kormányozta Franciaországot. Párizs védőszentjének, Szent Genovévának a tetemét kivitték a Grève térre, a vérpadra, darabokra vágták a hóhér pallosával, s beledobálták a Szajnába. A Notre-Dame-ot raktárnak használták. De Lamballe hercegnőt, Marie Antoinette barátnőjét lefejezték, fejét lándzsára tűzték, s kitépett szívét is feltűzték a lándzsára. A

szépséges hölgy fogait kiverték, s vérfoltos fejét, vérző szívét elvitték koronás barátnőjének ablaka előtt… Az öregember nem ismerte Lamballe hercegnőt, aki talán még a világon sem volt, amikor ő első ízben Párizsban járt… Az ő asszonyai – akiket szeretett – a sírban nyugszanak már. Istennek hála, hogy nem láthatták e szörnyűségeket. Az eszeveszett tömeg elől, persze, nem bújhatott mindenki a sírjába. Ligne herceg mesélte el az öregnek, mint vitték vérpadra Madame Dubarryt, XV. Lajos szeretőjét, aki nagyon fiatal, szőke szépségként élt az öregember emlékezetében. És őt, aki a francia király szívén uralkodott, felvonszolták a vérpadra, ahol egyre csak könyörgött: „Várjon egy percet, csak egyetlen percet, hóhér úr!” A tömeg meg röhögött… Az öregember, megjegyzem, még egy szépasszonyt ismert (ugyancsak szőke volt), aki, noha rövid ideig, szintén hatalmában tartotta a francia király szívét. És ismét egy csodálatosan szép emlék: „Emlékezve újra átélem azt a gyönyört” – hitte az öregember, s míg írta ezt a történetet, valóban élt. O’Morphy, kislányka… szegény O’Morphy! Azt mondják, még él. És most talán elpusztulhat ő is abban a párizsi pokolban? Vajon az ő fejét is, amire olyan jól emlékszik… Istenem, már O’Morphy is túl van a hatvanon! Tizenhárom éves volt, amikor rátalált. „Szutykos csavargó lányka, de azonnal felfedezte benne a hibátlan szépasszonyt!” És még hány kis rongyosban sejtette meg a szépséget! „Semmi sem tartott úgy a hatalmában – írta –, mint a női arc…” Mit jelent hát úgy igazából szeretni az asszonyokat? Azt, hogy szépasszonyt lássunk mindegyikükben… na, mondjuk, majdnem valamennyi fiatalasszonyban. „Századunk ötvenedik esztendejében – írta az öregember – ismeretséget kötöttem Nattier

festővel.” Csodálatos arcképeket festett! Amikor egy-egy rút asszony portréján dolgozott, egyetlen arcvonást sem változtatott meg, s asszonyait mégis mindenki szépnek látta. Akkortájt fejezte be IV. Lajos csúnyácska lányainak portréit, „ragyogó szépségek lettek, akár a csillagok”… Varázslatának mi volt a titka? Az csupán, hogy Nattier nyolcvanesztendős korában is változatlanul szerette az asszonyokat! O’Morphy valóban szép volt. Az öregnek most eszébe jutott, hogyan mosdatta meg azt a koszos kis leányzót, mint tündökölt, fénylett a bőre… A leányka – szelíd bárányka – egy hatfrankos tallérért mindent megengedett neki. Mindent, azt kivéve. Annak az árát huszonöt Lajos-aranyra tartotta, így hagyta meg neki a nénje… Aztán kieszelte azt a fortélyt a képmásával. A festő meztelenül ábrázolta; a leány hason feküdt, olyan pózban, amelytől eszét veszítheti a férfiember. Aztán meg – véletlenül, egészen véletlenül – megmutatták a képet a királynak. S tehetett-e mást XV. Lajos, ez az ínyenc, a női testek eme gyűjtője, mint hogy azonnal Párizsba rendelje a leánykát? A kis csitri meglátva a királyt felkacagott. – Mit nevetsz? – Azon nevetek, mennyire hasonlítanak egymásra, maga meg a hatfrankos tallér! A király képmásával vert érmét jól ismerte az egyszerű lelkületű O’Morphy, ebből kapott egyet-egyet minden éjszaka után. Minden őrült éjszakájuk után, amikor neki, végigkóstolva a gyönyöröket, sikerült megőriznie a kislány ártatlanságát. Nem lökhetett romlott gyümölcsöt a király elé! * Az 1793. esztendőben, amikor az öregember már a tizedik kötetét fejezte be, Párizsban kivégezték XVI. Lajost, XV. Lajos (aki igencsak jó kiállású ember volt) esetlen unokáját. Aztán a

gyönyörű Marie Antoinette-et. Jelzés, végső határ volt ez az öregember számára. Itt félbehagyta elbeszélését, s a következő esztendőkben csak javítgatta a már leírtakat… Ugyancsak Ligne herceg elbeszéléséből tudja, miként vitték ki a szerencsétlen XVI. Lajost arra a térre, amelyet az ő idejében XV. Lajos terének neveztek. Hányszor átsétált ezen a téren… Mostanra Respublica tér lett, s a királyi szobor helyébe a Szabadságnak állítottak emlékművet. Ott állt az a guillotine mellett, s a levágott fejekről az emlékműre fröccsent a vér. A nép megtalálta a maga primitív szimbólumát: a Szabadság állandóan csupa vér. Aztán a királynő következett… Milyen gyönyörű volt Marie Antoinette! Lausun herceg egyszer Párizsban mutatott két serleget, a legtökéletesebb formájú hajlat volt rajtuk, Marie Antoinette hibátlan mellének ötvösi utánzata. És mire a guillotine-hoz vezették, Európának e legelső szépasszonya egészen megőszült. A homlokán valami seb látszott, a cella alacsony gerendájába ütötte be a fejét. Képtelen volt fejet hajtani… Sáros szekéren vitték a találkozóra a guillotine-nal, s közben átkokat szórt rá a tömeg. Aztán a hóhér felmutatta levágott fejét a népnek, s ebben a pillanatban az arc izmai összerándultak, és a fej kinyitotta szemeit… Az öregember dühös levelet írt Robespierre-nek. Imádott írni. Leleplezte a jakobinusok gaztetteit, oldalakon át, s kifejtette rejtett gondolatait: „A király despotizmusa semmi a tömeg despotizmusához képest. A tömeg akaszt, lefejez, s megöl mindenkit, aki nem lévén tagja a tömegnek, ki meri mondani a véleményét…” A despotizmusról szóló levelét a könyvébe is fel akarta venni, de aztán, néhány mondat kivételével ki kellett hagyni az egészet… *

Mert különös volt az a könyv. * Ijesztő szavakat írt le benne: „írom ezt a könyvet abban a reményben, hogy történetem nem látja meg a napvilágot, és azzal áltatom magam, hogy majd az utolsó pillanatban, magamhoz térve, tűzbe dobom. Ha nem így történne, az olvasó megbocsát, ha megtudja, hogy emlékeim leírása volt számomra az egyedüli védekező eszköz, az egyedüli orvosság, melyet a magam számára kitaláltam, hogy az elkeseredéstől, valamint a Waldstein gróf duxi várában lebzselő csirkefogók bandájától elszenvedett sértegetésektől meg ne bolonduljak.” A „csirkefogók bandája” méltatlan volt e féktelen haragra. Egyszerű szolgák voltak valamennyien. S az örök lakáj természethez híven merő szórakozásból gúnyolódtak a senkiházivá lett úrral. Az öregembernek ez fájt a legjobban – büszke volt. „Büszke, mert egy senki, és semmije sincsen. Ha pénzember lenne vagy főnemes, bizonnyal egyszerűbben viselkedne” – írta róla Ligne herceg. * A büszke öregember kitartott csupán, akit Waldstein gróf, Ligne herceg unokaöccse, a duxi vár ura magához vett. A dúsgazdag gróf fizetett könyvtárosává nevezte ki. Mindezt pedig azért tette, mert az öregember szórakoztató volt: zsúfolásig telve elképesztő történetekkel, amelyek vele (ezt állította) viharos életében megtörténtek… Lehetséges, hogy a titkos testvériség kötelezettsége vezette Waldenstein grófot, aki, éppúgy, mint Ligne herceg s az öregember is, a szabadkőművesekhez tartozott. A szolgák jól látták az öregember helyzetét, s bolondoztak vele, ahogy csak tudtak: elcsórták szeretett kiskutyáját, az egyetlen

barátját. Az öreg nagyra becsülte a jó konyhát (Ligne herceg „asztali ragadozónak” nevezte), a cselédség meg állandóan elsózottan és leégetve tálalta fel az ételét. Portréját – a könyvéből csenték el – a klozet falára akasztották… Amikor a várban megjelent a gazda, Waldstein gróf s vendégeinek serege, egyszerre vidámabb lett az élet. Az öreg ünneplőbe öltözött, bársonymellényére kitűzte a pápától kapott érdemrendjét, egy keresztet, amelyből hiányzott az összes briliáns (régen zálogba adták valamennyit). Púderozott copfja, sasorra, nagyra nőtt ádámcsutkája olyan harciasan meredezett, mint egykoron, hajdanában. S a lába sem görnyedezett, amikor a súlyos díszgombbal ékesített botjára támaszkodva leereszkedett a lépcsőkön. A gróf rendszerint együtt jött Ligne herceggel, aki egyesítette magában a végéhez közeledő század valamennyi értékes momentumát: vitézségéről híres tábornagy s természetesen filozófus és író. S ami még fontosabb: remek elbeszélő, a szalonok dísze, akit a barátja, Ségur gróf szavai szerint „szívélyesen fogadtak Európa valamennyi udvarában, aki a legbágyadtabb társaságot is fel tudta vidítani”. Maga Ligne szerfölött epésen írta le emlékiratában, hogyan jelent meg az öreg a vendégek előtt. „Ha nem volna csúf, nagyon szép férfi lenne. Mindazonáltal magas és arányos testalkatú, akár Herkules… Az arca barna, értelemtől sugárzó szemében mindig valami megbántódás, harag és izgatottság bujkál. Ritkán nevet, de másokat élvezettel nevettet…” Gyakran nem a meséin, magán az öregemberen nevettek… „Arannyal hímzett mellény, fekete bársonyujjas volt rajta, s öltözetén mindnyájan jót nevettünk.” (A forradalom utáni Európából eltűntek a púderezett copfok, a parókák és a mellények,

már mundért és unalmas polgári felöltőt viseltek. A világ unalmas, az öregember nevetséges lett.) „Szertartásosan meghajolt, ahogy hatvan esztendővel azelőtt tanították, s ezen is mindenki nevetett…” „Bár önbecsülését sohasem adta fel”, a sértődékeny és büszke öregember – az elkövetkezendők érdekében – mindent megbocsátott. A kitűnő vacsora után (végre hogy igyekeztek a csirkefogók) a vendégek kérlelni kezdték, „olvasson föl valamit abból a könyvből”… Akármit írt is Ligne herceg, a nevetésre vágyó vendégeket főképpen az öregember vonzotta Waldstein várába, s az a könyv, amelyről annyiféle hír terjengett mindenfelé. „Könyvével, bár ő maga nem tudja, túlszárnyalta a Gil Blas és A sánta ördög szerzőjét” – ismerte el Ligne herceg. A felolvasás rajongó felkiáltásokkal fejeződött be… s a vendégek elutaztak. Bizonyos, hogy még sokáig emlegették az öregembert, s vele együtt Talleyrand különös sóhaját: „Aki nem élt a XVIII. században, az nem is élt.” Az öregember pedig ott maradt az utálatos szolgák rabságában, és visszatért abba az életbe, az 1789 előtti életébe. És az árnyak ismét megjelentek előtte. * Vajon miért félt annyira a saját könyvétől? Miféle gonosz szándékok foglaltattak benne? Az öreg fontos embernek tartotta magát. Leírta, hogy a nagy uralkodók is sokra értékelték a szavát. Miről írjon hát egy fontos ember? A gyűlölködés harcmezején aratott politikai győzelmeiről… Ő az asszonyok feletti győzelmeiről írt. Szerelmi kalandozásainak végtelen sorozatát írta le (gondosan részletezve az eseteket!). Műve – Stefan Zweig szerint – valamiféle „erotikus Iliász”.

Százhuszonkét elcsábított asszony a hősnője. Pontosabban szólva százhuszonkettőnek maradt fenn a neve. Mert az Henriette-ekhez, Mimikhez, Teresákhoz, Camille-okhoz, Toinette-ekhez, Catherine-ekhez, akik engedtek a csábításnak, jönnek még azok, akiket szerényen a nevük kezdőbetűivel jelöl, M. M. és C. C. és a sok névtelen: „A Drezdában töltött első hónapokban a nyilvánosházak valamennyi szépségével megismerkedtem, és megállapítottam, hogy a testük némely részét tekintve felülmúlják az olasz lányokat…” A testükre emlékezett, a nevükre, természetesen, egyáltalán nem… Dolgozószobájában reggeltől estig tartott az asszonyi árnyak karneválja. Lebegtek eltűnőben lévő harangszoknyáikban, krinolinokban az előkelő világ hölgyei, márkinők, grófnők, burzsoá kisasszonyokkal és a legutolsó bordélyházak szajháival vegyesen. Belevesztek valamiféle óriási ágyba, amelyen az ő testével fedett meztelen asszonyi testek elernyedtek a szenvedélytől… A fenti mondatot különösen alantasnak érezte, mert a szerelmet mindenekelőtt gáláns táncnak tekintette (könyvének gyakori metaforája ez). Táncba vitte választottját, s még be sem fejezte a táncot, még azt az asszonyt ölelte, de szeme már a másikat, a következőt kereste. Tánc volt ez, valóban. S ahogy lenni is kell a természetben, afféle körforgás. A szerelemhez pénz kellett. Menynyi inget, kendőt és nadrágot megvett a finom Gilberte Baret rövidárukereskedőnőnél, míg elérkezett a fenséges pillanat: „Bezártam az ajtót, s elmerültünk a szerelemben!” Bőkezű volt, választottjainak élvezettel ajándékozott drága holmikat. De az éppen jelenlévővel szerelmeskedve már a következővel való tánchoz készült, s ehhez megint pénz, az

átkozott pénz kellett! Hogy hálája jeleivel halmozhassa el azt az újat… A következő szerelméért a régebbit néha pénzért engedte át az újabb pályázónak. Az O’Morphy nevű leánykáért például a királytól kapott egy bizonyos összeget… Mi mást tehetett volna, így tarthatta fenn a körforgást: a pénz a szerelemben segítette, s a szerelem juttatta pénzhez. A két hasonlat – a tánc és a körforgás – még nem egészen pontos. Számba véve életének sorsfordulóit, az öregembert is elgondolkoztatta, hogy könyvében leggyakrabban a hadjárathoz hasonlítja a szerelmet. Nagyra becsülte a klasszikus ókort, különösen Horatiust, olvasta Petroniust, Ovidius Nasót. A szerelem háború, kegyetlen erotikus csata, így vélekedtek az ókori bölcsek. „Siralmas ám a roskatag katona, és siralmas a szerelmes öreg…” Kortársai tapasztalatait sem vetette meg, nem ok nélkül foglalták le az inkvizíció házkutatói az éjjeliasztalkán lévő könyveit, az erotikus csatározások legjelesebb tankönyveit: a Certoza kapusát (századának legilletlenebb könyvét) és „Aretino igéző pozitúráinak könyvecskéjét”. Háború ez, a javából. És ahogy a csatákban, egy heves rohammal itt is el lehetett dönteni mindent. Meg kell ragadni a kellő pillanatot. Vegyük, mondjuk, a Mimi Quinso fölött aratott győzelmét. Az asszony egyedül volt, ágyában aludt, amikor meglepte őt. „Hirtelen levetkőztem, melléje feküdtem, s hogy mi következett ezután – írja –, nem kell magyarázni.” A szerelem harc, amelyben ő a győzelmet áhítozta, s az asszony, hogy legyőzzék. Az ütközetekben, persze, bonyolult helyzetek is adódhatnak, megoldásukra csak az igazi hadvezérek képesek… Ismét a Nagy Csatorna sötét víztükrét látta maga előtt, látott egy gondolát, s érezte a hideg tengeri szél illatát. Beburkolózott akkor fehér Pierrot-köpönyegébe, nehogy megfázzon, megcsapja a

szél, megizzadt a nagy sietségben. Találkahelyükön, a szigeti kisházban M. M., egy muranói kis apáca várt rá. Mostanában hódította el, s égett érte a vágytól. Türelmetlenül kinyitotta az ajtót, s megpillantotta az isteni M. M.-et. A kályha előtt állt, háttal az ajtónak. Mily boldogság! A nő megfordult, és… ó, ördög és pokol! C. C. állt előtte, nem M. M. C. C. is apáca volt, szintén a muranói kolostorból. Őt is elcsábította… de hol van az már. Ismerte a tételt: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. C. C. a múlté, most M. M.-ért hevíti a szenvedély. A helyzet, mint minden harcászati feladat, azonnali megoldást kívánt. Elsőként taktikait. Hogy a hadjárat folytatható legyen, rögvest ki kellett derítenie, hogyan foglalta el C. C. M. M. helyét. Nemhiába járta meg a sok csatát, azonnal átlátta a helyzetet. Az olyan férfiember, akinek sok szeretője van, egyforma ajándékkal szokott kedvében járni mindegyiknek… Az az átkozott medalion! Nemrégiben M. M.-nek ajándékozott egy aranyból valót. Jóval korábban C. C-nek aranygyűrűvel kedveskedett. Sietségében ugyanannál az ékszerésznél vásárolta mind a kettőt. És természetes, hogy a tapasztalt M. M. rögtön kíváncsi lett a gyanútlan C. C. gyűrűjére. Amikor pedig C. C. felhevültén mesélni kezdett az ajándékozó végtelen szerelmi őrültségéről, M. M. már mindent tudott: ekkora hőstettekre a világon csak egyetlenegy ember képes! Elhatározta, hogy bosszút áll rajta, s elküldte maga helyett C. C-t. Semmi kifogása nem lett volna e szép hölgy ellen, de ezúttal csak M. M.-re vágyott! Közben csőstül zúdultak rá az újabb taktikai feladatok: megtudta, hogy a szerényke C. C. nem egyszerű barátnője M. M.-nek, hanem időnként „a felesége vagy éppen a

férjecskéje”. Igazából ez sem zavarta, „az ilyen szeretkezés valamiféle ínyenckedés lehet, az érzelmek tévedése”. Még egy ijesztő fordulat következett: kiderült, hogy M. M. a francia követet, az elragadó Bernis abbét szereti (és nem egyszerűen vele hál). A fenébe! Még ezt az akadályt is legyőzte: bonyolult húzásainak végeredményeként C. C. jutott Bernisnek, neki meg M. M., az annyira kívánt M. M. Győzött? Bárcsak úgy lenne! A harc folytatódik! Megtudja, hogy a nagylelkű M. M. „közössé akar tenni mindent”, egyesülni az ágyban a barátnőjével és az abbéval is. A tervről neki is célzásokat tettek. Meghiúsíthatná az egészet, elég lenne megjelennie ott, a találkáik házában. A félszeg abbé ugyanis „nem mentes az előítéletektől”, s egy másik férfi jelenlétében nem venne részt a hadijátékban. De lehet-e féltékeny a Szerelem Katonája? Vajon a becsülete és az a legfőbb parancsolat, amely valamennyi harcában vezérelte, megengedné-e, hogy így cselekedjék? Hisz „élvezetem négyötöd része abból eredt, hogy örömöt szerezhettem az asszonyoknak!” És ha az asszony más férfit kíván… Akkor gyötrődik, de a nő boldogságának nem állhat útjába. * A háborúnak a háború szab törvényt: a becsületnél nincs semmi fontosabb, de minden egyéb feláldozható a győzelemért! Barátság? Miféle barátságról lehet ott szó, ahol győzelem a cél! La Tour-d’Auvergne gróf egykoron a legjobb barátja volt. A gróf megismertette a kedvesével. Azonnal tűzbe jött érte, s hadra kelt, hogy elnyerje a barátja szeretőjét. A körülmények kedvezően alakultak: egy hintóban utaztak mind a hárman. Itt volt a jó alkalom, s ő a hintó homályában azonnal heves szerelmi rohamra

indult: bátran megragadta a grófi szerető kezét. Nem részletezzük, mit művelt a velencei szerelmi bolondéria ezzel a kézzel. Minden ment volna a maga rendjén, ha az a kéz nem La Tour-d’Auvergne grófé lett volna! Az ördögbe! A gróf megharagudott talán? Ostobaság. A féltékenység nevetséges lenne a Szerelem Katonája számára. Amikor például egy bizonyos márki féltékenységre vetemedett a felesége miatt, a szerető asszony azonnal szakított Casanovával. A gróf pedig, fulladozva a nevetéstől, mindent felejtve ölelte át Casanovát, mert ő maga is katona volt, s tudta, hogy a háborúnak a háború szab törvényt! A háborúban nincsenek rokonok. Történt, hogy a saját testvérének – akiből pap lett – szeretőjére is szemet vetett. Miután a bájos, ámde kissé laza erkölcsű Marceline felébresztette vágyait, bevált módszerével támadásba lendült. A testvére könyörögve kérlelte: „Tönkrementem miatta! Nem bírok nélküle élni! Milyen jogon veszed el tőlem ezt a nőt, akit annyira szeretek?” Katonás válasza: „A szerelem jogán, te szamár! És az erősebb jogán!” * Pappá szentelt szerelmes fivér… Az öregember könyvének s a tizennyolcadik század regényeinek is papok, abbék, apácák a főszereplői. Felettébb kétértelmű epizódokban. A század nagy filozófus ateistáinak hagyománya. De hozzájárult ehhez bizonyos tudatalatti félelem is. Ebben a gáláns századnak nevezett korban, amely az élet normájává avatta, legfőbb céljává tette az élvezetet („Az ágyék, a mell, a kecses lábacskák – íme az én igazi vallásom” – írta a költő), az örökös lakomák résztvevői mindnyájan vallásos nevelésben részesültek. Az isteni parancsolatok naponkénti megszegését próbálták megbékíteni azzal, ami a lelkük mélyén rejtőzött. Az egyházi személyek szerelmeskedéseiről olvasva megnyugodtak. Lám, úgy

látszik, ők is… Igazolásra többféle formula kínálkozott. „Végül is, ha a szenvedélyekkel az Úr ajándékozott meg bennünket, nevetséges lenne rugódozni ellenük” – mondja egy abbé de Sade márki művében. A Veszedelmes viszonyokban – a XVIII. század szerelmi enciklopédiájában – Valmont lovag, meg akarván rontani egy szűz leánykát, az édesanyjáról kitalált ocsmány történeteket mesél neki. Jól tudja ugyanis, hogy a lány bukásához a letaposott anyai tekintély nyomában vezet az út. Bemocskolva az anya képét, egy kis bujálkodásra könnyen ráveheti a lányát. A tekintélyeket lerombolva a romlottságoktól való félelmüket öntudatlanul irtották ki magukból. De mindenért fizetnie kell az embernek. Majd a gáláns század alkonyán a mérhetetlen vérontással, a gáláns orgiák sok-sok résztvevőjének lemészárlásával kiteljesedő forradalom ilyen fizetség lesz. Elfelejtették, hogy minden megengedhető, de mindent megbocsátani nem lehet. * Az írást 1793-ban félbeszakítva a következő esztendőket a kézirat javítgatásával töltötte. 1797-ben pedig, elvetve többször hangoztatott szándékát, hogy megsemmisíti a művét, kísérletet tett Történetének kiadására. Az első kötetet elküldte Drezdába Marcolini grófnak, Szászország miniszterelnökének. A gróf nem méltóztatott válaszolni, ez számított hát a válaszának. Az öregember többé nem vette elő kéziratát. Várta a halált… 1798 júniusának első napjaiban halt meg. Tisztelője, Ligne herceg és Waldstein gróf nem tartották fontosnak, hogy elbúcsúzzanak az öregtől. A csirkefogó szolgák, valamint az

unokahúgának Drezdából érkezett férje, Carlo Angiolini vitték ki a temetőbe. Az egyház anyakönyvébe bejegyezték: „Casenius, velencei, nyolcvannégy éves.” Eltévesztették a nevét, éveinek számát, kit érdekelt, hogy mi a neve, és hogy hány éves volt ez a bolondos, koldusszegény öregember… A kézirata megmaradt. A könyvtárban porosodott. Waldstein tulajdonát képezte, a gróf ugyanis még 1789-ben megvette könyvtárosától a haláláig megírandó valamennyi művét. Carlo Angiolini másképp döntött: akárhogy van, a rokonoknak jár valami az öreg után. Ellopta hát a kéziratot, amelynek címlapján ez állt: „Velencei Jacob Casanova de Seingalt: Életem története.” Az ellopott kéziratot Carlo magánál tartotta, senkinek se mutatta meg. Valószínűleg elolvasta, és úgy találta, hogy az emlékirat aligha növelné családjuk tekintélyét. Visszautasította Marcolini grófot is, aki váratlanul közbelépve kerek ezer tallért ígért a kéziratért. A húszas évek elején, szerencsére, Carlónak hirtelen pénzre lett szüksége, s potom kétszáz tallérért átadta a tízkötetes művet Friedrich Brockhausnak, a híres könyves dinasztia alapítójának. Az első kötet 1822-ben jelent meg. A huszonnégy éve sírjában nyugvó öregember feltámadott, és a meztelen körtáncosokkal körüléve, fiatalon, féktelenségével és szemérmetlenségével kérkedve megjelent a világ előtt! * A valódi neve: Giacomo Girolamo Casanova. A de Seingalt-t ő találta ki. Nevezte magát Farussi grófnak is. Az anyai nagyapját valóban így hívták, de csizmadia volt, nem gróf. A csizmadia lánya, Zanetta Farussi színésznő 1724-ben Gaetano Casanova színész felesége lett. A következő évben – ahogy a jobb családokban illik –

megszületett az első gyermekük, Giacomo. A fivérei mind tisztességes foglalkozást választottak maguknak. Az egyik öccse pap, a másik, Francesco, híres festő, a mami büszkesége, a Francia Akadémia tagja lett. Giacomót élete végéig úgy emlegetik, mint „annak a Francesco Casanovának a bátyja”. Semmi baj, megosztoznak öccsével a halhatatlanságon. Az Életem történetében leír egy felettébb bizarr jelenetet: a bámészkodók leszólják testvére képeit, miközben ő, ismeretlenül, szintén jelen van a kiállításon. Már a születését is mulatságosan adja elő: „Anyám április másodikán, húsvét napján hozott a világra Velencében. Előző nap erősen vágyott rákra. Azóta magam is nagyon szeretem a rákot.” Őt is papnak szánták. Szeminarista lett, de (amint maga mondja) kellemetlenségei támadtak „az éjszakai csintalanságok” miatt… Kicsapták. Igaz, hogy akkorra már – állítása szerint – elvégezte Páduában az egyetemet, és a jogtudományok doktora lett! Mint a gáláns század művelt alakjai valamennyien, ő is több nyelvet ismert: a latint, az ógörögöt, az óhébert, a spanyolt, a franciát. Németül kevésbé jól, de tűrhetően beszélt. Tizenkilenc éves sincs, de végigpróbált már egy csomó foglalkozást: szeminarista volt, aztán katona, ügyvédbojtár, egy követ s egy bíboros titkára. Járt Keleten, Korfu szigetén, Konstantinápolyban… Törökországban nem érezte jól magát: nem tudva törökül, megfosztatott legfőbb fegyverétől, a csillogó beszélytől… * Ó, azok az elbeszélések! „Két hetet töltöttem ott, ebédekre, vacsorákra járva, s azokon – gyakorta a király jelenlétében – mindenki arra kért, meséljek el mindent részletesen a Braniszky

hetmannal vívott párbajomról.” A kard kitűnő fegyver, de a nyelv mindennél többet ér. Casanova mesél! Színházakban, szalonokban, kocsmákban hallgatják elbűvölten. (Büszke rá, hogy egy fejjel magasabb hallgatóinál, egy méter nyolcvanhárom centi, írja könyvében.) De pajkos tekintete máris körbejár: méltó ellenfelet keres a harchoz. Megtalálta! Ettől a pillanattól kezdve csak arra a hölgyre néz, hozzá beszél. Szerelmi csatáiban a beszédet tüzérségi előkészítésnek szánta, utána egyetlen heves rohammal megnyerhette az elvakított, elragadtatott ellenféllel szembeni ütközetet… Mindezek mellett Casanova a tudás kútfeje. Jó ideje már, hogy semmit sem tanult, de mindent magába szívott. A pénzügyek specialistája: lottót szervez, Nagy Frigyesnek tanácsot ád, hogyan szedesse be az adót. Elmagyarázza még a porosz királynak, hogyan építtessen csatornát, Mittauban a bányászatról értekezik, Párizsban szövő manufaktúrát alapít… matematikus, teológus, csillagjós, az okkult tudományok és a kabalisztika legnagyobb tudora. Nem tépelődött azon, mi legyen – minden lett. A kalandot kereste, s a kalandorok hatalmas törzsének tagja lett. * A nagy Európai Unalom korszakában élt. Véget ért a hétéves háború, s az előkelő urak nem tudták, mivel töltsék az időt, szinte megölte őket az unalom. A németek törpe országocskáinak fejedelmei sínylődtek csupán szegényes palotáikban, mígnem megjelentek ők, a nagy mulattatók, a Kalandok Csillagai. Cagliostro, az a félművelt szicíliai, akinek Giuseppe Balsamo az igazi neve… D’Eon lovag, aki néha asszony képében jelenik meg, s elcsábítja a férfiakat, máskor mint férfi, az asszonyok csábítója… A titokzatos Saint-Germain, aki arról mesélt, hogyan élt át

évszázadokat, és mindenki hitt neki, és Madame de Pompadour boldogan mutogatta azt a tőle kapott kenőcsöt, amely képes lesz a „status quo” állapotában tartani az arcát. Aztán a márkinő mégiscsak öregedett, de makacsul hitte, hogy ráncosodó arca megtartotta „status quó”-ját… A mulattatók közös jelszava lett: „Az egyedüli állapot, amelyen változtatni nem lehet: az emberi butaság.” Casanova azonban, bár a jelszót elfogadta, őszintén szánta az ostobákat. Történetének egyik legérdekesebb elbeszélése, hogyan bolondította el a hetvenéves d’Urfé márkinőt. Kifosztotta az okkult butaságoktól megszédült öregasszonyt, elhitetve vele, hogy teherbe esik, és fia lesz, akiben újjászületik. Szélhámoskodott, de még ebben a csatában is dicsőséget szerzett nemének. Még e vén asszony esetében sem színleli csupán, hogy küzd a szerelemért! Tisztességesen verekszik az öreg testtel. E gyászos ütközet válságos perceiben pedig beveti tartalékát, a szeretőjét, Marcolinet, aki kedveskedésével lelket önt a kimerült katonába. És Marcoline „bevetve mindent, amivel a velencei iskola, a szerelem leghíresebb iskolájának növendéke dicsekedhetik”, győzelemre segíti Casanovát! Amikor azonban a megkergült öregasszony rajongva jelenti Casanovának, hogy befogadta az ő „napsugármagját”, Casanovának egy pillanatra megszólal a lelkiismerete, de nyomban varázsos mondattal nyugtatja magát: „Ha nem én, valaki más teszi bolonddá. Hadd higgyen halhatatlanságában, különben a boldogságától fosztanám meg, s boldogtalanná tenném…” * Közben a világot járja. Velencében, Korfu szigetén, Török-és Németországban, Svájcban, Spanyolországban, Itáliában,

Franciaországban találkozhatunk vele… Sőt Moszkvában és Pétervárott is. Balvégzetű szinte valamennyi utazása. Londonból szöknie kellett, hogy megmeneküljön a bitófától. Száműzik Firenzéből, Bécsből, Varsóból, Párizsból. Barcelonában börtönbe zárják, Velencében úgyszintén… Elemi erő űzte országról országra, kényszerítette bűnözésre és szélhámoskodásra, váltóhamisításra és párbajokra. Az iránta, az ezerarcú Asszony iránt való szenvedély. Éhes szenvedély, örökös keresés és hajsza egy felcsillanó arcocska, érzéki száj, asszonyi kacagás, kitakart kebel vagy csupán a női test körvonalai után! Legbájosabb kalandja – a szépséges Henriette-tel – egy félig nyitott ajtóban kezdődött. A nyíláson át csupán a takaró alatti női test körvonalait láthatta, s ez is elég volt, hogy tűzbe jöjjön! Éppen elutazott volna, de máris kifogatja a lovakat, visszaviteti csomagját, és marad… Ne felejtsük el, hogy a legfőbb szó mindig az új. Az új arcocska, az új kacagás, az új női test körvonalai… Az asszony ráveheti, hogy megálljon, de nem tarthatja meg, mert nincs olyan asszony, aki többet érne, mint a szabadság. Hisz a szabadság jelenti az új asszonyokat, az új test nyújtotta boldogságot… S ahol majd vége lesz az új utáni örökös hajszának, mosolyogva várja őt a két barátnő, az öregség meg a halál. * Casanova, a komédiás-ivadék, három felvonásos színpadi műként írja le az életét. Az első felvonás a negyvenes éveinek közeledtével ér véget. A második a hatvanas éveivel zárul. A harmadikat a duxi várban fejezte volna be. Utána örökre leereszthetik a függönyt. „Ha netán napfényre hoznák darabomat – jegyezte meg gúnyos mosolyával –, nekem erről már senki sem hozhat hírt…”

Az ősrégi formula, „Színház az egész világ” – a híres shakespeare-i mondat nyomán banális közhellyé vált. Az antikvitásért rajongó Casanova más forrásból merít. A haldokló Augustus császár mosolyogva azt kérdezte: „Jól játszottam az élet komédiáját? Ha igen, hát tapsoljatok, és kísérjetek ki szép búcsúztatókkal.” Az első felvonást kerek egésszé formálta: egymást érik benne a ledöntött női testek meg a hihetetlen kalandok. Szökése a félelmetes velencei ólombörtönből – ahova öt évre záratta be az inkvizíció bírósága – találékonyságának remeklése lesz. Éjnek idején szökött meg, az ólomtetőn át… Ha Velencében járok, első utam mindig a Szent Márk térre vezet. A dózsepalota előtt – ebben volt börtöne – elképzelem, hogyan tolta félre az ólomlapokat, mászott ki a tetőre, s ült a tetőnyergen a világító hold alatt… s hogy aztán, épp hogy a borzalmas tömlőéből kiszabadult, bemásszon az egy perccel ezelőtt megismert „csodálatosan finom leányka” szoknyája alá. Lendületes szerelmi támadását ezúttal elbűvölő ellenfele határozottan visszaverte, de alig valamivel később ismét papírra vethette a szokásos mondatot: „Mademoiselle Teresa de la M-r ölelésében megtudtam, mi a boldogság…” …Harminckilenc éves, amikor – az első felvonás vége előtt – valami iszonyatos történik vele. Megismerkedik Angliában egy zsenge félvilági hölgyecskével, s azonnal lángra gyúl érte. Szabályait követve döntő ütközetre készül. A hölgyecske azonban szabálytalanul viselkedik: a szerelmi vágyakozás tárgyától eltiltja Casanovát. A felajzott szerelmes mindenre képes, beveti a pénzt, még erőszakra is vetemedik, mert ha háború kell, legyen hát háború! A pénzt persze elfogadta a kisasszony, aztán, kifosztva Casanovát, kisiklott a kezéből. Casanova őrült vágyakozásának

tárgyát ingyen adta oda egy semmirekellő borbélyinasnak, ráadásul Casanovának a szeme láttára! Mindez pedig azért történhetett, mert az a másik fiatal volt. Megszólal a csengő, s a közeledő öregséggel való találkozással véget ér az első felvonás. A katona elszenvedi első vereségét, amely – Casanova leírásában – a Római Birodalom bukásával ért fel. Zokog nyomorúságában, végezni szeretne magával, mindenesetre nem tudja, mit csináljon. Erkölcstelen lenne a története? Megrázóan erkölcsös! Mi több, tanulságos. Az egész első felvonás Casanova gátlástalan csábításainak, mindenféle ügyefogyottak, udvarlók és férjek becsapásának a története. Legfőbb fegyvere ragyogó fiatalsága és fáradhatatlansága a szerelmi csatározásokban. S lám, mire negyvenéves lett, megkapta büntetését: a saját fegyverével sebzik meg. Becsapja, kifosztja, porba tiporja a fiatalság, a másé! Az első felvonás után ezzel az erkölcsi tanítással megy le a függöny. * A második felvonás az utolsó is a könyvben. Casanova a felénél abbahagyta életének komédiáját, az ötvenes éveihez már nem érhetett el. Kár. Az a felvonás ugyancsak érdekesnek ígérkezett… Ki ez az aranyfogantyús sétabotjára támaszkodó, piszkos kocsmákban meg irodalmi szalonokban forgolódó éltes úriember? Azt beszélik, nemrégiben tért vissza Velencébe. A jelenlétében óvatosabban beszélnek a kocsmákban és a szalonokban is. Arról mesélnek, hogy egykoron az inkvizíció elé állították a bűnei miatt. Mostanában – szűkében lévén a pénznek és a lojalitását bizonyítandó – állítólag ő ír feljelentéseket az inkvizíciónak. Tiltott könyvek olvasóiról, szabad szájú kortársairól. Úriemberünk békésen éldegél Francesca Buschinivel, egy

alacsony származású, szerény fehérnemű-varrónővel. Ellátogat, igen ritkán, a bordélyházba is, de takarékos lévén, csak az olcsó, kissé korosabb prostituáltakat keresi föl. Az inkvizíció levéltárában később megtalálják azokat a feljelentéseket, amelyeket fizetett munkatársuk, egy bizonyos „Antonio Pratolini” írt. Furcsa, de 1780-8l-ben e név mögött az ötvenöt éves Casanova rejtőzött… Lehetséges, hogy emiatt nem tudta befejezéséig vinni a második felvonást? * Sokáig persze nem maradhatott egy helyben: ismét kegyvesztett lett. Megelőzve a dolgok kellemetlenebb kimenetelét, ez az Örök Zsidó elhagyja Velencét, s folytatja európai kóborlásait. Bécs, Párizs, Frankfurt, Berlin, Prága… A pénz reményében rohangált ide-oda s végül nyomorúságos titkári állást vállalt a velencei követnél. A követ halála után ismét pénz nélkül maradt. Már arra gondol: kolostorba vonul, s szerzetes lesz! Végül 1785-ben Waldstein gróf magához veszi, s a könyvtárát gondoztatja vele duxi várában. A várban Casanova az ifjú Casanováról szóló, soha véget nem érő elbeszéléseivel gyönyörködteti gazdáit. Elbeszéléseit tovább mesélik a szalonokban. Ligne herceg pedig, a másik kitűnő elbeszélő, újabb és újabb részletekkel dúsítja a Casanova-történeteket. Az életéről s erotikus hőstetteiről áradozó hírek eljutnak Prágába, Bécsbe. A gróf Casanova meséivel kedveskedik várbeli vendégeinek. Illedelmesekkel (szökése a börtönből, párbaja Braniszky hetmannal) és illetlenekkel, amelyekért olyannyira rajongott Ligne herceg és az egész fővárosi szibarita társaság. Casanovát még Prágába is elviszik, mulattatni a gróf ottani barátait. Micsoda boldogság a duxi unalom után! *

Itt történt ez a találkozás. Lorenzo Da Ponte – Mozart szövegkönyvírója – éppen a Don Juan librettóján dolgozott. Az operát megrendelő színházigazgatónak az az ötlete támadt, hogy szervezni kellene Casanovával egy találkozót. Ki más, mint Casanova, a „donjuanizmus specialistája” tudná megmagyarázni Mozartnak és Da Pontenak, ennek a felfuvalkodott bestiának, kicsoda valójában ez a Don Juan. És a találkozás létrejött. Casanova, aki jó pénzért valamikor még a bányaművelés tanítására is vállalkozott, természetesen sok hasznos tanácsot adott. Elképzelem, hogy mosolygott közben! Hisz ő tudta a legjobban: nincs még két olyan ellentétes típus, mint a Történetének hőse és Don Juan! (Erről majd valamennyi Casanovakutató értekezik.) Don Juan alakja az inkvizíció megvilágításában formáltatott. Don Juan legfőbb gondja, csábításainak elsődleges célja, hogy letépje asszonyairól az ártatlanság hazug álarcát, amely alatt – ezt akarta nekik bizonyítani – kéj vágy és a bűnök utáni sóvárgás rejtőzködik. Meghódítva az asszonyt, s leleplezve buja vágyait, Don Juan kétségbeesésbe taszítja, bűnbánatra kényszeríti áldozatait. Don Juan portyái mögött boszorkányüldözést sejthet az ember. Nemhiába gyűlölték őt olyannyira az asszonyok. Nemhiába igyekeztek figyelmeztetni egymást arra a halálos veszedelemre, arra a Don Juanról elnevezett vészes kórra, amely a szerencsétlen hölgyekre leselkedett! Casanova egészen más. Meghívást jelent ő egy gáláns kalandra, az érzéki gyönyörűségek ünnepére: „Élvezetem négyötöd része abból eredt, hogy örömöt szerezhettem az asszonyoknak.” Casanova joggal vallhatta magáénak Fülöp orléans-i herceg

szavait: „Tiltott mindaz, ami akadályozza az élvezetet!” Casanova csak álom, amit nem lehet hétköznapi életté változtatni. Férjnek talán beválna Casanova? Az esőt kisajátíthatjae egyetlen mező? A méhecskét egyetlen virág? Casanova küldetése, hogy örömöt szerezzen valamennyi nőnek, mert a közös tulajdonuk. Casanovát szívesen adják át, osztoznak meg rajta egymás között. Miatta nem féltékenykednek, mert ugyan ki lehetne féltékeny a felhőkre? Casanova nem tartozik a realitások körébe, ahogy a boldogság sem… Különben az egyik országban mégiscsak féltékenykedett miatta egy asszony. És olyan őrülten, hogy majdnem megölte. Oroszországban élt ez az asszony. * Elképzelem, hogyan magyarázgatta beszélgetésük végén Da Ponte, hogy Don Juan miként nyeri el a méltó büntetését, s a Comendador miként vonszolja e züllött alakot a pokolba. Casanova, gondolom, elnevette magát. Tudta, hogy nem a Comendador a félelmetes, van nála is félelmetesebb. Az öregség. Öregkorában, önarcképére tekintve írta le a legkeserűbb mondatot: „Én nem létezem, csak léteztem valamikor…”

A TITOK Nos, hát ki írta mindezeket? Furcsa kérdés, nem igaz? Casanova írta. Ki volt Casanova? Ki volt ez az elragadó hadfi, aki legyőzte a szépasszonyok ezredét? Az az öregember, aki megírva az Életem történetét, elhalálozott Dux várában? Vagy… Vagy irodalmi figura, az Életem történetének hőse, akit oly híven alakított egy Casanova nevezetű koldusszegény öregember? Varázsos személyiség, akinek széles háta mögül csupán pillanatokra bukkant elő egy egészen más ábrázat, az óvatos úriemberé, aki nyugodt jóléte kedvéért börtönbe juttatott embereket… A szerző portréja? Casanova könyvét olvasva észrevettem, hogy egyre gyakrabban jut eszembe egy-egy furcsa gondolat. Nem az gondolkoztatott el, hogy – állítása szerint – tizenkét éves korában már a páduai egyetem diákja volt, s tizennyolc évesen nyerte el a doktori címet. Nem is a börtönből való szabadulásának mámorítóan fantasztikus története, az sem, hogy de Bernis francia követhez, akit M. M.-mel és C. C-vel együtt fektetett-ágyba, semmi köze sem volt, és az sem, hogy d’Urfé márkinő nem hetvenéves volt, hanem valamennyivel az ötven felett, s tíz évvel azután halt meg, hogy Casanova eltemette őt a könyvében, az sem, hogy szerelmi kalandjainak többsége egyszerű átvétel a XVIII. századi anekdotákból (megtalálhatjuk őket A sánta ördögben és az erotikus regényekben is). Életrajzának figyelmes újraolvasása után kezdtem tépelődni. Életrajzának bizonyos tényei ragadtak meg. * Eretnek gondolat motoszkált a fejemben: a könyvében ábrázolt

fantasztikus kalandor, úgy tűnik, nem azonos a könyv írójával… A probléma lényege: Casanova, noha többször is leírta, milyen sokféle foglalkozást kipróbált, de arról az egyről, amely végigkísérte az életét, futólag tett csupán említést. A velencei besúgó, aki jelentést írt a harmincesztendős Casanováról, joggal állíthatta: „Azt mondják róla, irodalmár…” Nem ok nélkül fordul hát Drezdában gróf Marcolini miniszterelnökhöz azzal a kéréssel, hogy jelentesse meg az Életem történetét. Mert éppen Drezdában kezdődött (ragyogóan) irodalmi karrierje. 1752-ben – huszonhét éves volt – a Drezdai Királyi Színházban egy olasz társulat az ő fordításában adott elő egy francia tragédiát. Még ebben az esztendőben egy társszerzővel írt darabját, majd a La Moluccheide című komédiáját is játsszák Drezdában. Három mű egy év alatt, s a Királyi Színházban! Az első kettő biztos siker lehetett, különben nem vitték volna színre a következőt. A harmadik megbukhatott, utána ugyanis Casanova nem zaklatta újabb darabjaival a színházat. Ezekről a megvalósított művekről tudunk, de hány műve lehetett még, amelyekkel nem jutott el idáig, nem kerültek napvilágra, s a hírük sem maradt fenn? * Amikor az inkvizícióval kibékülve visszatért Velencébe, ismét kezébe vette a tollat. Cáfolatot írt D’Amelot de La Houssaie A velencei állam története című művére, amely a hatalom által megkívánt eszmék jegyében tárgyalja a köztársaság történetét, s utána szünet nélkül fordít… 1771-ben Rómában az Árkádia Költői Akadémia és az Infecondo tagjává választják. Triesztben is az írás köti le, így születik a háromkötetes A

lengyelországi zavargások története és a Zavarosság című regénye. Ismét Velencébe utazik, s itt fordítja le az Iliászt, értekezést ír Voltaire ellen, Irodalmi egyveleg címmel gyűjteményt ad ki, amelybe felveszi a Braniszkyvel vívott párbajáról szóló elbeszélését is. Lefordít közben egy csomó francia regényt, állandóan dolgozik, ahogy egy vérbeli literátorhoz illik. És irodalmi tevékenységéből eredt a konfliktusa is Velencével: lefordított egy regényt, az sikert aratott, Carlo Grimaldi velencei arisztokrata azonban nem fizette ki a munkájáért járó honoráriumot. Hogyan állt rajta bosszút Casanova? Mint igazi irodalmár: epés pamfletet írt ellene; utána nyomban kegyvesztett lett. 1786-ban Cagliostro és Saint-Germain ellen tett közzé értekezést, s L’Icosaméron című ötkötetes, felettébb unalmas fantasztikus regényét írta. Szünet nélkül dolgozott, dicsőség nélkül. Ligne herceg így nyilatkozott az Életem történetének írásairól: „Stílusuk a régi előszavakéhoz hasonlít, hosszadalmasak, nehézkesek.” Irodalmárként mutatták be, úgy látszik, Voltaire-nek is. Erre utal ez a mondata: – Immár húsz éve az ön tanítványa vagyok. És Voltaire kérdése is: – Az irodalom melyik fajával foglalkozik? A válaszát Casanova nyilvánvalóan utólag fogalmazta: – Egyelőre csak olvasok, az embereket tanulmányozom, utazok… nem sürget az idő… * A duxi várban kegyelemkenyéren éldegélő öreg irodalmár kitalálta, mivel szórakoztassa gazdáit. A saját életéről, vég nélküli

szerelmi kalandjairól mesélt. Egy kondérba hajigált mindent: a valóban vele történt s a másoktól hallott eseteket, a különleges emlékezetében őrzött soksok anekdotát, a valódi neveket meg a fantáziája által teremtett alakok neveit és mindent neki, elbeszélései hősének, a fiatal Casanovának adományozott. Keserű perceiben arra is gondolt: minek vesződjön Lengyelország meg Velence történetével, elmélkedjen és filozofáljon a L7xosaméron-ban? Lám, mi kell nekik, és miért képesek még fizetni is… Ekkor határozta el, hogy leírja elbeszéléseit. A sír felé közeledő öreg irodalmár megtalálta önmagát. Naponta tizenkét órát dolgozott, és felfedezte közben a jövendő sikereinek titkát. A hős szerencsés ember legyen, a közönség a Győztesről szóló történeteket kedveli. A fiatal Győztesről szólókat. Épp ezért hagyta abba még időben s a közepén elbeszélését. Nem a kémügyei miatti félelme késztette erre a döntésre, hisz azokról senki sem tudott! Rájött, hogy a Győztes nem lehet öregember. Ezért írta az egyik levelében: „Abbahagyom a memoárjaimat… mert ötvenen túl csak szomorú dolgokról tudnék mesélni.” Felfedezett egy másik törvényszerűséget is. Az öreg Casanova ismerte jól az embereket: az elbeszélő – magáról szólva – az alantas dolgokról is meséljen nekik, másképpen nem hiszik el a magasztosokat. Hogy olvasói elhiggyék csodálatos szerelmi győzelmeit, feltárta előttük – ahogy egyik kutatója nevezte – a „pokoli szerelem” titkait is… A szerelem titkolt fiziológiájáról ír: gyógyíthatatlan vérbajáról, éjjeliedénybe csurgatott vizeletéről, izzasztó szeretkezéseiről. Igaz, kicsit túllőtt a célon.

„Portyázásomban csak az a nyavalya állított meg, amelyet egy magyar széplánytól kaptam ajándékba… sorrendben a hetedik volt ez a baj” – írta huszonöt éves önmagáról. És előtte volt még egy egész „erotikus Iliász”! Nem teremthette volna meg a művét, kibírva közben – hetven felé közeledve – a napi tizenkét órai, fizikai erőnlétet, és ami a fő, jó emlékezőképességet követelő munkát, ha igaz lenne, amit itt állított… * Játék volt mindez – irodalom! * A Győztesről mesélve az irodalmár Casanova – a Don Juan alkotóival egyetemben, akik a pokolba juttatják hősüket – nem feledkezhetett meg az erkölcsi tanulságokról sem. A bűn, lehet bármilyen csábító, nem maradhat büntetés nélkül! Az első felvonás végén hősünk az alattomos kis szajhától nyeri el méltó büntetését. Az írói alkotás szülötte a fiatal Casanova, ahogy a fiatal D’Artagnan is az. D’Artagnan a harcmezők bajnoka, Casanova is a harcmezőké (az ágyakon vívott harcoké). Nagyszerű történetek a Győztesekről! „De óra perceg”, és „egyik tavasz elmegy, másik jön”. Vége a XVIII. századnak. Azok pedig, akik Párizsban a királyt lefejezték, jó ideje már egymást fejezgették le. Franciaország fővárosában egy egész korszakon át döntögették a szobrokat, kezdetben a királyokét, aztán a forradalmárokét, aztán a forradalmárokat felváltó korzikai-ét… Aztán mindegyiket visszateszik a helyére. A XIX. század húszas éveire ez az unalmas forgószínpad mítosszá változott. Az Aranykorról, az elveszett gáláns XVIII. századról szóló mítosszá… Casanova könyve – 1822-ben kezdték

nyomtatni – jókor jelent meg. Az új századba, a tőkepénzesek századába Casanova szerelmi kalandjainak káprázatos pompájával lépett át, szomorkás ábrándozásra késztetve az asszonyok valamennyi jövendőbeli nemzedékét. Az öreg Casanova könyvében az ifjú százhuszonkét asszonyt csábíthatott el. Az öreg Casanova könyve elcsábíthatja valamennyit. Gerencsér Zsigmond fordítása

TALÁLKOZÁSOK A NÉHAI MOZART ÚRRAL K. zongoraművész hozzám intézett leveléből: „Sohasem hittem el, hogy Salieri megmérgezte Mozartot. A művészek hajlamosak a túlzott önértékelésre. Kérjenek meg közülünk bárkit, hogy feleljen őszintén erre a kérdésre: Ki a legesleg…? –, s szinte mindenki azt fogja válaszolni: Én! Salieri éppolyan egocentrikus volt, mint mindenki más. Annál is inkább, mert neki – ellentétben velünk – minden oka megvolt rá, hogy a legelsőnek higgye magát. Elsőbbségét már a címe is alátámasztotta: a császárság Első Karmestere. A közönség és az udvar egyaránt istenítette. Európa elismeréssel adózott neki. Tarare című operáját zsúfolt nézőterek előtt adták elő. A nem sokkal később bemutatott Mozart-mű, a Don Giovanni ezzel szemben megbukott. És így tovább. Hogyan helyezhetett volna maga elé ez a beképzelt muzsikus, aki ráadásul olasz volt – és a zene akkoriban elsősorban olasz foglalkozásnak számított – holmi sikertelen, kivált német zeneszerzőt? Sőt annyira irigyelje, hogy meg is mérgezze? A mérgezésről szóló pletykák mindjárt Mozart halála után lábra keltek. De csak egy őrült hozhatta őket kapcsolatba Salierivel! Mikor Mozart tulajdon fia Salieri növendéke lett apjának halála után! Ön azt mondja: De azt beszélik, hogy negyedszázaddal Mozart halála után maga Salieri vallotta be egy papnak, hogy megmérgezte Mozartot. És hogy ezután megőrült. És megpróbálta elmetszeni a torkát. Még ha hitelt adunk is az efféle szóbeszédnek, az egész éppen

fordítva történt: Salieri előbb őrült meg, és azután jelentette ki, hogy megmérgezte Mozartot. Engedje meg idéznem, mit írt akkoriban egy bécsi újság: »A mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül…« Mellesleg, Beethoven beszélőfüzetében ez olvasható erről: »Üres fecsegés.« De van Mozart életrajzában egy roppant különös fordulat. Mégpedig karrierjének gyors és titokzatos hanyatlása. 1785-ben még rajong érte a publikum, azután egyszer csak mindenki elfordul tőle… Ez az alattomos intrikák százada volt. Gondoljon csak a Figaro házasságának meséjére! Úgyhogy képzelheti, mit éreztem, amikor megtaláltam ezt a kéziratot…” * Az egész egy régi moszkvai lakásban kezdődött. Már éjfél is elmúlt, amikor az öreg K., a neves zongoraművész, Sosztakovics barátja és Prokofjev tanítványa, leült a zongorához. – Ma van december ötödike. Pontosan hajnali háromnegyed egy. 1791. december 5-én, éppen ebben az órában halt meg Mozart Bécsben. Minden évben megemlékezem erről a dátumról. De nem kezdett el játszani. Szótlanul ült a zongoránál, majd így szólt: – Az egyik ilyen évforduló jó néhány évvel megrövidítette az életemet. Természetesen záporozni kezdtek felé a kérdések. – Az öregek még emlékeznek azokra a rendkívüli időkre – kezdte K. –, amikor Leningrádban néhány garasért fantasztikus

értékeket lehetett vásárolni, melyeket a forradalom napjaiban raboltak el a pétervári palotákból. Jómagam is így jutottam hozzá egy közönséges antikváriumban két, gyönyörű vörös szattyánbőrbe kötött, nagyalakú füzethez. Apró gyöngybetűkkel teleírt lapjaikat sárgára festette az idő. A szöveg német volt, és a címét látva, minden Mozart-rajongó megőrült volna: „Báró Gottfried Bernhard van Swieten hiteles elmélkedései.” Igen, arról a bizonyos van Swieten báróról van szó! Rejtélyes kézirat volt! Rengeteg ténybeli tévedést tartalmazott. Ugyanakkor hibátlan pontossággal idézte Mozart számtalan levelét. Köztük azokat is, amelyeket csak most, a közelmúltban publikáltak… Órák hosszat tudtam mesélni erről a kéziratról, és akkoriban sokaknak meséltem is. Úgy látszik, túlságosan sokaknak. Nemsokára letartóztattak valami egészen képtelen váddal… Mégpedig éppen december 5-ének éjszakáján! Lehet, hogy valaki jó tréfának vélte. Velem együtt a kéziratot is elvitték… Sztálin halála után azonnal kiengedtek. De a kézirat eltűnt! Azt mondták, valószínűleg maga Berija tulajdonította el. Tudják, szenvedélyesen szerette az efféle ritkaságokat… Lehet, hogy éppen ez volt letartóztatásom valódi oka. Sokáig instanciáztam, leveleket írtam, mindhiába. És most, végső kétségbeesésemben merész tettre szántam el magam: megpróbálom emlékezetből rekonstruálni a szöveget. Esküszöm, hogy „az eltűnt árnyéka lassan-lassan megjelenik szánalmas tollam nyomán…” * Elmenőben K. megígérte, hogy majd megmutatja nekem „merész vállalkozásának eredményét”. Tudta, hogy régóta dolgozom a Mozartról szóló könyvemen. *

K. egy év múlva meghalt, mégpedig – bármilyen hihetetlenül hangozzék is – 1989. december 5-én. Nem sokkal később özvegyétől egy lepecsételt borítékot kaptam, amelyet K. kézírásával nekem címeztek meg. A boríték egy vékony kéziratköteget tartalmazott, amely ezt a kicsit esetlenül hangzó címet viselte: „Az igazi Mozart”. A kéziratot életrajzi adatok egészítették ki: „Br. Gottfried van Swieten, szül. 1734-ben Hollandiában. Később atyjával Bécsbe költözött. Az apa Mária Terézia udvari orvosaként nagy befolyással bírt a császárnőre. Gottfriedből diplomata lett, és számos európai udvarban töltött be követi posztot. De nem csak diplomáciai téren jeleskedett. Nagy zeneértő volt, sőt maga is megpróbálkozott a komponálással. Tizenkét rossz szimfóniát írt. Mozart barátja és pártfogója volt; az ő pénzéből temették a szegények közös sírjába a Szt. Marx temetőben.” A kézírásos sorokat hibákban bővelkedő gépelt szöveg követte: „Alulírott Gottfried Bernhard van Swieten báró jelen kéziratot 1801. december 5-én, tíz évvel Wolfgang Amadeus Mozart udvari zeneszerző halála után fejeztem be, aki veleszületett tehetségét szerencsésen kiteljesítette, és a muzsika legnagyobb mesterévé lett. Az alábbiakban részleteket közlök naplómból, az általam látottakra vonatkozó gondolataimmal kiegészítve.” A naplóból 1791. december 5. Az egész mai éjszakát átaludtam. Éjszaka meghalt Mozart. Konstanze, a felesége elküldte értem a cselédlányt. Délután háromkor átmentem a Rauhensteingasse 970. alatti otthonunkba. Ez volt Mozart utolsó lakhelye. Megjegyzem, amióta Bécsbe költözött, tizenegyszer változtatott lakást. Mozart az ágyon feküdt. Törékeny, máskor oly mozgékony teste

végre megpihent. Gyönyörű keze, melynek ujjai mindig babráltak valamit – sétabotot, óraláncot –, most mozdulatlan volt. Sűrű, szőke haja – az egyetlen, ami szép volt külsejében – megszabadult a parókától. Szemét, ezt a fakókék szempárt, amely oly elbűvölően csillogott, mihelyt leült a zongorához ez az apró termetű emberke, lezárták. Furcsa füle volt: kicsi és cimpátlan. Széles homloka meredeken lejtett, s a halálban még jobban megnyúlt orra ezt a meredek vonalat folytatta, csak egy apró mélyedés választotta el. Mint egy madár… Fejletlen állát kendővel kötötték föl. Az ágy mellett álló asztalkán ott volt az imént levett halotti maszk. Barátom, Deim gróf készítette, akinek gipszkabinetje van; nyilván ki akarja egészíteni a gyűjteményét Mozartéval. Kisvártatva bejött a szomszéd szobából Konstanze Mozart asszony. Csakugyan színház az egész világ! Mozart úr, aki annyira szerette a színházat, elégedett lett volna az ezt követő jelenettel. Teljes egészében fölidézem: KONSTANZE Meghalt! Meghalt! Én sem akarok élni! ÉN Kedves Mozartné asszony… Élnie kell, hiszen két gyermeke van! KONSTANZE Befekszem az ágyába! Meg akarok fertőződni tőle! (Hozzáteszem, hogy az orvosok heveny forrólázat diagnosztizáltak, amely veszélyes a környezetre.) KONSTANZE Ah!!! (Zokog.) Tombolva bizonygatta a gyászát és kétségbeesését; remélem, őszintén tette. Én vigasztaltam, ahogy illett. Egyébként a boldogtalan nő hamarosan rátért pillanatnyi helyzete legfőbb gondjára. KONSTANZE Olyan nagyon szenvedett amiatt, hogy egyetlen garas nélkül hagy itt minket!… Még ha eladjuk is mindenünket, akkor sem tudjuk kifizetni még csak részben sem az iszonyatos

adósságainkat! Még eltemettetnem sincs miből… ÉN Ez nagyon komoly kérdés, Mozartné asszony. Ezt föltétlenül meg fogjuk beszélni, csak előbb nyugodjék meg, mondja el részletesen, hogyan távozott el közülünk. KONSTANZE Két hete dőlt ágynak. Az utolsó napokban már megfordulni is nehezére esett, úgy fölpüffedtek a tagjai. Olyan inget varrtam neki, amelybe elölről lehetett bebújni. De nem nyűgösködött, nem bántott senkit, inkább igyekezett jókedvűnek mutatkozni, pedig nagyon szenvedett. Csak két nappal a halála előtt kérte, hogy vigyük ki a szobából a kedvenc kanárimadarát, mert már annak az énekét sem viselte el… Tegnap éjszaka olyan rosszul volt… már azt hittem, meghal, de még megérte a reggelt. Azt kérte, adjam oda neki a Rekviem partitúráját… Meglátogatta néhány muzsikus. Azt kérte tőlük, hogy adják elő a Rekviemet. Az alt szólamot ő maga énekelte. Azon a lágy tenorhangján… Tegnap ilyenkor még hallottam a hangját!… ÉN Csillapodjék, Mozartné asszony! KONSTANZE Nem sokáig bírta, félretette a partitúrát, és elsírta magát. Az az átkozott Rekviem! Az ölte meg!… Mindig magam előtt látom azt a forró nyári napot… Este becsöngetett valaki. Amikor kimentem az előszobába… ÉN Elfelejtette, asszonyom, hogy mindezt a napokban már elmondta nekem. Térjünk vissza feledhetetlen férjeurának halálához. KONSTANZE Azután átjött Sophie, a húgom. „Hála istennek, csakhogy itt vagy! – mondtam neki. – Az éjszaka nagyon rosszul volt. Ha ma sem lesz jobban, meg fog halni!” Mozart is megörült neki: „Kedves Sophie! De jó, hogy eljött! Ma meghalok… legalább segítségére lesz szegény Stancimnak…” Azután azt kérte, tegyük az ágyára az órát. Ezen az estén a Varázsfuvolát adták a színházban.

Nézte az órát, és elképzelte, mi történik éppen a színpadon… Azután a Rekviemről beszélt Süssmayr úrnak, a tanítványának. Elmagyarázta neki, hogyan kell befejezni az ő halála után. Attól félt, hogy a megrendelő még visszaköveteli tőlünk a pénzt… Azután Sophie azt mondta, hazaszalad, és megmondja az anyánknak, hogy nálunk fog éjszakázni… Igazából én küldtem el a plébániára a papért. Hogy tegyen úgy, mintha véletlenül erre járt volna. A tisztelendő úr el is jött, és fölkészítette a halálra… Ezután nagyon rosszul lett. Closett doktor megköpölyözte. Utána hideg borogatást tett rá. Szegény uram elveszítette az eszméletét, és többé nem is tért magához. Minduntalan fölfújta az arcát, talán az üstdobosokat akarta utánozni. Még eszméletlenül is folytatta a komponálást! Tudta, milyen szegények vagyunk, és mindenáron pénzt akart szerezni… Én azután átmentem a kicsihez. (Hozzáteszem, hogy Mozartné asszonynak júliusban fia született. Hajói tudom, hét gyermeket szült, de csak kettő maradt életben.) KONSTANZE Sophie elmondta, hogy Mozart éjféltájban fölült az ágyban. Meredten nézett, mintha valamilyen különös jelenséget látott volna. Majd újból hanyatt dőlt, fejét a falnak fordította és elaludt. Sophie szólongatta, de nem válaszolt. Meghalt. ÉN Mikor volt ez? KONSTANZE Sophie azonnal az órára nézett… Öt perc hiányzott a hajnali egyhez. Mindeközben változatlanul visongva zokogott. De sírás közben is engem figyelt. Várt. Ezt a szerencsétlen nőt még gyászában is a napi gondok foglalkoztatták. Megsajnáltam, és magam hoztam szóba: – Tudom, kedves Mozartné asszony, hogy nincs miből eltemettetnie szeretett hitvesét. Mindenképpen segíteni fogok…

KONSTANZE Az Úristen meg fogja jutalmazni érte. ÉN De fojtsuk el szívünkben a gyászt, s legyünk józanok. Ön még nagyon fiatal, aligha kellett ilyen szomorú eseményekkel szembenéznie. Hadd magyarázzam el! A pestisjárvány után végtelenül bölcs uralkodónk szigorú törvényt hozott a temetésekről. Négy kategóriát állapítottak meg: a gazdagok és a nagy tekintélyűek külön sírba temethetik halottaikat, és pompás síremléket állíthatnak nekik. Ez az első osztályú temetés. A legszegényebbeket koporsó nélkül és közös sírba temetik. Ezek a negyedosztályú temetések. KONSTANZE Ön… ön azt ajánlja…? ÉN Dehogy! Ez is, az is megengedhetetlen szélsőség. Én egy közbülső megoldást javaslok. Feledhetetlen férjeura ne kapjon se gazdag, se nagyon szegényes temetést. Földeljük el úgy, mint egy szegény embert, ami, mint tudjuk, megfelel a valóságnak. Ez volna a harmadosztályú temetés: külön koporsóban, de közös sírba. Ez mindösszesen nyolc forint ötvenhat krajcárba kerül… Tegyünk hozzá három forintot a halottaskocsira… Ezt az összeget készséggel odaadom önnek. KONSTANZE Istenem… amikor elpusztult a seregélye… milyen ünnepélyes temetést rendezett neki… a saját kertünkben. És a seregély temetése pontosan ugyanennyibe került! ÉN Ne siessen a visszautasítással, Mozartné asszony. Nem csak a velemszületett takarékosság késztet erre a javaslatra. Az ilyen egyszerű temetés általános részvétet kelthet ön iránt, és így sokkal könnyebben szerezhetek önnek nyugdíjat a császártól. No és a hitelezők is békén fogják hagyni. Hiszen láthatják, hogy semmit sem kaphatnak öntől. KONSTANZE Közös sírba! Közös sírba… ÉN Férjeura jó keresztény, azaz szerény ember volt. Ő maga is

helyeselné az ilyen egyszerű temetést… KONSTANZE Igen… igen… ÉN Most pedig feküdjön le aludni, hogy egy kis erőt gyűjtsön, mert holnap nagy szüksége lesz rá. Én addig átnézem a papírokat… Így ért véget a jelenet. Mozartné asszony odaadta a szekreter kulcsát, amely Mozart leveleit és nagyszámú partitúráját őrizte. Ekkor gyorsan föltettem a legfontosabb kérdést: mi van a Rekviemmel? Azt válaszolta, hogy nincs egészen kész. És a kottaállványra mutatott, ahol meg is találtam a Süssmayr úrnak szóló utasításokat tartalmazó lapokat, hogy hogyan fejezze be a Rekviemet. Maga a partitúra, az oly értékes partitúra szanaszét hevert az ágy közelében lévő karosszékeken. Lázasan összekeresgéltem a lapokat, s föltekintve észrevettem az özvegy pillantását: szemmel láthatóan meglepte az izgalmam. Összeszedtem magam… Végre kiment. Én pedig egyedül maradtam ővele. És a kéziratával. A Rekviemmel. 626 – ez a szám állt az első lap tetején. Hatszázhuszonhat művet alkotott ez az ember, akinek drága kelméből varrt ruhadarabjai, melyekkel szánalmas testét ékesítette föl, szerte voltak dobálva a szobában. Holnap ezt is mind eladják a többi holmival együtt, hogy egy kis pénzhez jusson az özvegy és két árva fiacskája. Ugyanígy el fognak tűnni a hamvai. A szegények sírjait hétévente kihantolják, hogy újabb rászorulókat temethessenek beléjük. Földi létéről csak néhány gyönge portré és ez a maszk tanúskodik – az egyetlen, amely halandó külsejét őrzi. S ha ez is összetörik, csak az marad, aminek meg kell maradnia: a hangok! S én vagyok az, aki oly sokat tettem azért, hogy a hangok, melyeket ez a szánalmas emberke papírra vetett, valóban isteni hangok

legyenek. De ezt senki sem sejtette. Még ő sem. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben ezen az iszonyatos éjszakán a halott papírjai között turkáltam. És ekkor meghallottam a hangját. Esküszöm, hogy tisztán hallatszott az oly ismerős, magas hang, ez a végtelenül lágy tenor! Hátrafordultam. Mozart teteme természetesen mozdulatlanul feküdt az ágyon. De a hang… A hang tisztán hallatszott. S a kandeláber imbolygó fényében a szék hátára terített mellény és a hanyagul a fortepianóra dobott paróka úgy festett, mintha maga a zeneszerző ejtette volna fejét kétségbeesésében a billentyűkre… Erőnek erejével folytattam a keresgélést a papírok között. Ezek a levelei voltak. Az egész levelezés, melyet az apjával folytatott. Az egész élete benne volt ezekben a levelekben. S ekkor rájöttem: igen, igen! a levelek! Azért hallottam a hangját, mert a leveleit olvastam. Az én kitűnő hallásom a nyitja az egésznek! Ahány hangot hallok, örökre megragad az emlékezetemben. S a levelek fölidézték a hangokat. Az öreg Mozart vastag basszusát. Meg a fiú tenorját. Most megint az öreg Mozartot hallom… Jól ismertem. Ha ellátogattam a csöndes Salzburgba barátomhoz, a hercegérsekhez, mindig fölkerestem Leopold Mozartot is. Kiváló muzsikus volt a salzburgi érsek udvari komponistája. Hosszan elbeszélgettem Mozart úrral a fiáról. S zaklatott agyamban most életre keltek ezek a beszélgetések. Jut eszembe: az öreg Mozart azt mondta, valahányszor a fia levelét olvassa, ő is mindig hallja a hangját. Esküszöm, varázslatos éjszaka volt! Életem legvarázslatosabb éjszakája. * Reggel lett. Hazamentem, s kíváncsian megkerestem naplómban az öreg Mozarttal folytatott beszélgetéseimről készült jegyzeteimet. Különösen két beszélgetés ragadta meg a

figyelmemet. Rövidítve közlöm őket. Részletek a naplóból Salzburg, 1781-1782 LEOPOLD MOZART Négyéves volt, báró, amikor rájöttem, hogy komponál. Egyszer tollal a kezében kaptam rajta. „Mit csinálsz?” És a négyéves gyermek azt válaszolta: „Zongoraversenyt komponálok.” Hangos nevetésre fakadtam. Egy csomó pacát láttam, melyek fölött hangjegyek dülöngéltek; a gyermek gyakorlatlanságában a tintatartó fenekéig mártotta a tollat, s amikor a papír fölé emelte, pacát ejtett rá. Ekkor határozott mozdulattal elkente, s így születtek a kottafejek. De amikor jobban megnéztem ezt a kottamaszatot, észrevettem, hogy a négyéves kisfiú hangjegyei bonyolult muzsikát alkotnak. Szememből peregni kezdtek a könnyek… Köszönetet mondtam a Teremtőnek. Magamnak pedig azt: életedet ennek az isteni csodának kell szentelned! Csakugyan isteni csoda volt. Minden könnyen ment neki, s mindennel hajlandó volt lelkesen foglalkozni. Ez a legfőbb vonása. ÉN De a lelkesedés tévútra vezethet. LEOPOLD Úgy van, báró! Ha nincs a szigorú nevelés! Korán megtanítottam a szívós és rendszeres munkára, meggondolatlan hevességének megfékezésére. Óriási korai sikerei ellenére arra kényszerítettem, hogy legyen szerény. Gyerekkorában sírva fakadt, ha túlságosan dicsérték. Hétéves korában már több zeneművet szerzett. Ekkor elhatároztam, hogy bemutatom a világnak. Jóságos érsekünktől engedélyt kértem, s hármasban – a kis Wolfgang, Nannerl lányom és jómagam – európai körútra indultunk. Két hetet töltöttünk a schönbrunni császári udvarban. A jóságos császárnőt, Mária Teréziát annyira elbűvölte a kisfiam játéka, hogy nekiajándékozta az egyik kis főherceg ruháját.

(Hozzáteszem, hogy egy régi, viseltes öltözet volt.) LEOPOLD Az én kis Mozartom olyan mókásan festett benne: ez a parányi emberke abban az arannyal hímzett, karmazsinvörös ruhában, púderes parókával, kis karddal az oldalán! Hegedűn, zongorán produkálta magát, melyet kendővel takartak le, meg még orgonán is. Addig játszott, amíg a közönség akarta. Négy óráig is eltartott egy-egy hangverseny. Schönbrunni tartózkodásunk alatt a gyermek többször megbetegedett. Néha arra gondolok, talán ezért maradt ilyen kicsi. De ez volt az egyetlen lehetőség. Nem akartam, hogy ugyanolyan nyomorúságos élete legyen, mint nekem. De már ezen az utazáson rájöttem, báró, hogy veszedelmesen lobbanékony. Hétéves korában szenvedélyes szerelemre gyúlt! És mit gondol, kibe szeretett bele? Mária Antóniába, a franciák mostani királynéjába. ÉN Bravó! LEOPOLD Bájos lányka volt, kicsit idősebb a fiamnál. És mit ötlött ki az én kis pernahajderem? Az egyik hangverseny után, begyűjtve a sok tapsot, kiment a teremből, meglátta a bájos Mária Antóniát, s szándékosan elesett. A lányka nyomban odaszaladt hozzá, hogy fölemelje. Ő pedig, mintegy hálából, csókokkal borította el. És nyomban kijelentette, hogy csakis őt veszi feleségül, természetesen hálából a segítségéért. De én rájöttem a turpisságára, ráparancsoltam, hogy kérjen bocsánatot, és alaposan elnáspángoltam… Aztán következett a párizsi diadal… Párizsban rézbe metszettem négy szonátáját. Nyolcéves korában! Most is látom, amint ott áll a királyi pár asztalánál, és a királyné finom falatokat rakosgat a szájába. De legjobban a kis főhercegnők tetszettek neki, akik szívesen csókolgatták. Nyolcéves korában imádta, ha a nők csókolgatják! És amikor a mindenható Madame Pompadour – magas, mutatós szőkeség – nem akarta

megcsókolni, méltatlankodva kiáltott föl: „Mi dolog ez?! Hogy merészel nem megcsókolni, mikor maga a királyné is megcsókolt?!” Kénytelen voltam megint kiporolni a nadrágját ezért a vakmerőségért és hevességért. Amikor egész Európát meghódítva visszatértünk Salzburgba, az érsek bezárta a palotájába, és meghagyta, hogy írjon zenét „Az első parancsolat kötelme” című oratórium első részéhez, mert nem hitte el, hogy a fiam tud komponálni… És a gyermek nekifogott a munkának. Fennhangon mondta az első parancsolat szavait: „Szeresd a te Istenedet…”, és érezte, hogy ő vele van. Ragyogóan megoldotta a feladatot!… Én a Teremtő határtalan szeretetére neveltem, s ez már sokszor megmentette, és ezután is meg fogja menteni… Amikor tizenkét éves lett, új uralkodónk, József császár operát rendelt tőle. A fiúcska boldog volt: az opera a zeneművészet csúcsa! Megírta, de a premier elmaradt. A gyermek sírt! Sehogy se értette, mi történt. Így találkozott tizenkét évesen először az emberi irigységgel. A muzsikus urak megijedtek a konkurenciától! A láthatatlan zenei alvilág gonosz hírét keltette az operának. A nagy Gluck, aki oly nagy befolyással volt az uralkodóra, még arra sem volt hajlandó, hogy beletekintsen, és cinizmusnak nevezte már az ötletet is, hogy operát rendeljenek egy gyerekifjútól. Gyerekifjútól?! De hiszen már hétéves korában meg tudta csinálni azt, amit mások csak az életük végén! Sokszor elmondtam neki: „Csak Istenben bízzál! Az emberek egytől egyig hitvány gazemberek! Minél öregebb leszel, annál inkább rájössz erre!” (Hozzáteszem, korán megtanította a fiút arra, hogy mindenben intrikát lásson.) LEOPOLD De ezek az európai kiruccanások csak előkészületek voltak egy nagy utazáshoz. Mégpedig Itáliába! A muzsika Kánaánjába! Ha egy német muzsikus udvari hivatalra áhítozik,

előbb Itáliában kell megbecsülést szereznie, így hát azon a télen odautaztunk. Az újságok már Mantovában az írták: „Ez a gyermek mindenkit elhomályosít!” Milánóban egy kolostorban kaptunk kényelmes szállást. A fiam testileg roppant érzékeny, s boldog volt, hogy amikor hazaért egy-egy koncertről, melegített ágy várta. Ez másnak apróság, de az ilyen érzékeny természetűek számára rendkívül fontos. Lombardia minden előkelősége Milánóba jött, hogy meghallgassa a fiamat. Három ária került előadásra, melyeket Wolfgang szerzett. Az egyik még engem is megdöbbentett. Ezt a nagyszabású áriát a nagy Metastasio „Boldogtalan ifjú” kezdetű híres szövegére komponálta (Köchel-jegyzékszáma 77). (Megjegyzem, az öregnek igaza van. Sokan megzenésítették ezt a híres verset, de senki más nem ért el ilyen emelkedettséget. „Boldogtalan ifjú”! Lehetséges, hogy már akkor megérezte? Hogy sohasem válik belőle igazi felnőtt? Régebben azt hittem, az apja bűne, aki oly sokáig gyámolította. Most másképp gondolom. Ez lényének lényege: születésétől haláláig megmaradt boldogtalan ifjúnak.) LEOPOLD Nem akarom untatni, báró, ezért csak néhány diadalát említem meg… Rómába siettünk. Mint tudja, a Sixtuskápolnában a Nagyhéten a csodálatos „Misereré”-t adják elő. Emlékszem, amikor a fiam belépett a kápolnába, nem ám Michelangelo pompás freskóit vette észre! Teljesen átadta magát a zene édes hangjainak. Amikor kijöttünk, elmondtam neki, hogy aki a kápolnából ki merészeli hozni a „Miserere” partitúráját, azt egyházi átokkal sújtják. Hogy sehol másutt ne adhassák elő a pápai muzsikának ezt a csúcsát. A fiam hangos nevetésben tört ki. S amikor hazaértünk, hallás után hibátlanul lekottázta az egész partitúrát. (Megjegyzem, ezt a történetet többektől hallottam Rómában. S

hozzáteszem, hogy egyik otthonának dolgozószobáját gyönyörű mennyezetfreskó díszítette. Megkérdeztem tőle, ki festette. Mozart csodálkozott: ő észre sem vette.) LEOPOLD Azután Rómában megkapta a legmagasabb pápai kitüntetést. Sajnos ritkán viselte az arany keresztet, kardot és sarkantyút. Azt mondta: „Valahogy nevetségesnek érzem!” Mindig nevetésre állt a szája. ÉN Ó igen! Tudom! LEOPOLD Ettől fogva Mozart lovag volt a neve. Csak a nagy Gluckot érte hasonló megtiszteltetés. Azután a fiút tagjává választotta a bolognai Akadémia. Tizenöt éves korában – hallottak ilyet?! S ekkor mintha megváltozott volna. Kezdte élvezni, hogy rajongnak érte… főleg az asszonyok! „Ez a te csapdád!” – figyelmeztettem. Emlékszem, a fiatal d’Aste asszony vacsorára hívott bennünket. Kitűnő májpástétomot szolgáltak föl remek savanyú káposztával, de a fiút egyáltalán nem érdekelték ezek a pompás étkek; le nem vette a szemét d’Aste asszonyról. Megint szigorúan be kellett avatkoznom. Azután meghalt jótevőnk, az öreg hercegérsek… (Hozzáteszem, hogy engem már akkor elvarázsolt ez a zseniális gyermek. Mint a tavaszi napsugárözön: könnyed, reszketeg. Furcsa, hogy nem Itália szülte! Roppant élveztem a művészetét. De rajongani másért rajongtam. Berlini követként alkalmam volt megismerkedni az akkoriban már félig elfeledett Johann Sebastian Bach zenéjével. Attól fogva Bach és Händel művészetének bűvöletében éltem. S ekkor vakmerő gondolatom támadt: bevezetem ezt a derűs fiúcskát ebbe a félig-meddig elfeledett világba! Milyen csodálatos virág hajthat ki ebből a földből! És milyen gyönyörűség vár ránk, az igazi muzsika csekély számú hitvallójára! De a szigorú zene megértéséhez szigorú élet

szükségeltetik. Neki pedig túlságosan sok sikert juttatott a sors. Ezért őszintén megörültem, amikor megtudtam, hogy Hyeronimus Colloredo lett Salzburg új hercegérseke. Jól ismerem: szája körül a megingathatatlanság redője, tekintete merev és gőgös… Már akkor sem volt nehéz elképzelnem, milyen lesz a dicsőségben fürdő ifjú lángelme és a despota találkozása. A tündérmesének vége lett.) * Soha nem hittem el, hogy Salieri megmérgezte Mozartot… (K. zongoraművész leveléből)

A naplóból Salzburg, 1781-1782 Tetemes rövidítésekkel idézem a Mozart úr atyjával folytatott hosszú beszélgetésem végét. LEOPOLD Eleinte hálásak voltunk az új hercegérseknek: nagyobb fizetést irányzott elő a gyermeknek, mint bárki másnak. De azután arra kényszerítette őt, Mozart lovagot, hogy nap nap után jelenjék meg egyenruhában, a lakájokkal együtt, parancsmeghallgatásra. Értem én: fiatalos gőgjét akarta megtörni, s arra kényszeríteni, hogy őt tekintse jótevőjének. De… (Hozzáteszem, hogy éppen akkoriban hallottam először a gmoll szimfóniát. Az a fölfokozott izgalom… azok a merész kitörések, és röpke fölvillanások… És a fináléban a fojtott erő dühödt fölcsapása! Megértettem, mi zajlott le benne.) LEOPOLD Az egész azzal végződött, hogy elbocsátását kérte. És nem csak a hercegérsekről volt szó. Én magam szoktattam rá Wolfgangot az örökös utazgatásra, és már nem bírt megülni a mi csöndes Salzburgunkban… Az érsek nem engedélyezte, hogy elutazzam a fiammal. Egyedül azonban mégsem engedhettem el. Így az anyjával indult útnak. Búcsúzáskor átadtam neki egy levelet a legfőbb tanácsaimmal: „Tudod, milyen lobbanékony vagy… s

hogy a hevességed milyen izgalomba hoz… A nőkről most nem beszélek, de jegyezd meg: a legnagyobb tartózkodásra és józanságra lesz szükséged. Mert maga a Természet állít csapdát nekünk: annak, aki nem hallgat a józan eszére, boldogtalanság lesz az osztályrésze, végül pedig a halál.” Amikor elindult velük a postakocsi, rossz előérzet kerített hatalmába. Levetettem magam az ágyra, és késő éjszakáig mozdulatlanul feküdtem. Nemsokára megkaptam az első levelét: „Szívem csupa elragadtatás és gyönyörűség, mert oly vidáman érzem magam ezen az utazáson, mert a kocsiban olyan jó meleg van, s mert a kocsisunk gáláns fickó, vidáman énekel, s ha az út egy kicsit ereszkedik, gyorsan hajt.” Minden úgy történt, báró úr, ahogy sejtettem… Már Mannheimben. Eleinte csak valami túlzott lelkesedést éreztem ki a leveleiből. Éles nyelve van ám! (És hány ellenséget szerzett magának ezzel!) LEOPOLD A fiú imád bohóckodni. Például Münchenben a katonák éjszaka lépten-nyomon harciasan elkiáltják magukat: „Állj, ki vagy?!” Mire ő mindig azt válaszolta: „Kapd be!”… De most hirtelen megváltozott a levelek hangneme. Csupa lelkesedés és az egymást érő diadalok leírása. Azt írtam neki, hogy merő diadalból nem lehet jóllakni. És hogy egyelőre senki sem ajánlott neki semmilyen hivatalt, én pedig fizethetem a vég nélkül érkező számlákat. Erre mit válaszolt? „Leghőbb kívánságom, hogy operát írjak! Mindenkire irigykedem, aki operát írhat. Szabályosan sírni tudnék a keserűségtől, ha egy áriát hallok…” Igen, igen, a titoknak az a nyitja, hogy beleszeretett egy énekesnőbe! Korábbról már ismertem azokat az utálatos Weberéket. Az apa nyomorúságos súgó volt. Nagyravágyó, kapzsi feleségével négy leányt neveltek. Szegény fiam pechére, a második lány, a tizenöt éves Aloysia

magas, karcsú szépség, aki énekesnői karrierről álmodik… Tudomást szerezvén az ügyről, elhatároztam, hogy a végére járok, mennyire veszedelmes. Levelet írtam Wolfgangnak, azt állítva, hogy egyik barátja – közismert fiatalember – előnyös házasságot kötött. Válaszul valóságos költeményt kaptam tőle: „Én így házasodni nem szeretnék. Én boldoggá akarom tenni a feleségemet, nem pedig a saját szerencsémet megszerezni általa. A rangos urak nem mernek szerelemből házasodni. Csak mi, szegény és egyszerű halandók vehetjük feleségül azt, akit szeretünk.” És a többi. Ezután csak úgy záporoztak „a szegény Weberéket” ért csapások – És én?! A tulajdon apja?! Aki hét gyermeket nemzett! És egész életemben nyomorúságos kétszáz forint volt a legnagyobb fizetésem! (Újabb levélhalmazt vett elő. És beszélgetésünk folyamán gyakran idézett belőlük. Együttérzésre szomjazott.) „Weber úr leányának szép, tiszta hangja van. Nem hiányzik belőle más, csak a színészi játéktudás…” Érti ezt, báró? Segíteni akar neki! Eszébe jutott, hogyan fogadták őt Itáliában, és most teljes fényében akarja megmutatni magát neki. Vele akar menni Itáliába! Addig is áriákat komponál számára… Nemhiába mondják, hogy „ostoba, mint egy szerelmes”! Szerencsétlen édesanyja titokban küldött levelet nekem: „…láthatod, hogy ha Wolfgang új ismeretséget köt, azonnal mindenét odaadná… A legnagyobb titokban írom ezt – most éppen ebédelni ment –, s a legnagyobb sietséggel, hogy meg ne lepjenek. Mondd meg, mit tegyek!” Szegény feleségem! Azt írtam a fiamnak: „Kedves fiam!… Terved, hogy Weber úrral és két lányával körutat tégy, majd’ elvette az eszemet! Drága fiam! Hogy vehetnek rá csak egy órára is ilyen

szörnyű gondolatra? Ábrándozás, üres ábrándozás az egész! Hogy feledkezhettél el a dicsőségedről? Öreg szüléidről?… Értem én a szándékodat, hogy segíteni akarsz. Ezt tőlem, az apádtól örökölted… De mindenekelőtt a saját szüléiden kell segítened, különben a pokolra jutsz! El Mannheimből! Mars Párizsba! Mégpedig azonnal! Párizsból az egész világra elterjed a nagy tehetségű ember híre. Állítsd nagy emberek példáját magad elé: Aut Caesar, aut nihil!” És szót fogadott. Akkor még emlékezett a jelszavunkra: Isten után rögtön a papa következik. Azt írta nekem: „Könyörgök önnek, drága jó apám, ne gondoljon semmi rosszat rólam!… Vannak, akik azt tartják, lehetetlen úgy szeretni egy lányt, hogy ne legyenek tisztességtelen szándékaink. Remélem, megbocsátja nekem, ha a szerelmi hév miatt elveszítettem a mértéket.” Nos, ebben a pillanatban távolodott el tőlem a fiam! Engedelmeskedett, de nem bocsátott meg. Szegény gyermek, természetesen azzal a reménnyel ment Párizsba, hogy majd győztesen tér vissza szerelméhez. (Megjegyzem, minden érzelme benne van az Aloysiának írt áriában [K. 249]. Ez az édes kín… és a riasztó, igen, riasztó előérzet!) LEOPOLD Sajnos azonban Párizs elfelejtette. Nemhiába gyűlöltem ezt a várost. Semmilyen opera-megrendelést nem kapott. És csak nagy nehezen tudta fenntartani magát néhány nyomorúságos magánórából. Francia barátom, Grimm báró azt írta: „Ahhoz, hogy itt érvényesüljön az ember, minden hájjal megkentnek, vállalkozó szelleműnek és aljasnak kell lennie… Boldogulása érdekében azt kívánnám, bárcsak lenne feleannyira tehetséges, de kétszeresen talpraesett!”

Azután egyik este eljött barátunk, Bullinger abbé, és elém tett egy levelet. „Kedves abbé úr! – írta a fiam. – Ezekben a kánikulai napokban megbetegedett az anyám. Kétségbeesetten futkostam az izzó városban orvosért és patikaszerért… A karjaim közt szenvedett ki. Most éjszaka van, és apámnak készülök levelet írni. …Majd úgy írok a mamáról, mintha még élne… De félek, hogy ki fogja találni. Tréfálkozom, aztán megint visszatérek a betegséghez… Megpróbálom fölkészíteni a legrosszabbra…” Boldogtalan gyermek! Egy hét múlva ezt a levelet kaptam tőle: „Éjjel kettőkor írok Önnek. Drága anyám nincs többé. Úgy halt meg, hogy nem volt öntudatánál. Elaludt, mint egy gyertyaszál…” Salzburgba hívtam. A hercegérsek visszafogadta szolgálatába. De ő ezt válaszolta: „Örülök, hogy találkozhatom Önnel, drága jó apám. Előre megígérem, hogy kellemes, boldog napok következnek… De becsületemre esküszöm, hogy nem tudom elviselni Salzburgot és lakóit. Kibírhatatlanul unalmas az ottani élet!” Ez azt jelentette, hogy Párizsból Mannheimbe sietett! Könyörögtem neki, hogy őrizkedjék az üres ábrándoktól. De ezt válaszolta: „Lehetetlen teljesen őrizkednem az ábrándozástól, és aligha létezik halandó, aki sohasem ábrándozik. De ezek jókedvű ábrándok! Édes és vigasztaló ábrándok, melyek ha beteljesülnének, elviselhetővé tennék az életemet… amely most oly szomorú.” De sebaj! Nemsokára megtapasztalta, mit érnek az üres ábrándok! Az a szemét Aloysia Münchenben énekelt, ahol erősen fölkeltette a választófejedelem érdeklődését, így a fiúra – szerencsére – nem volt többé szüksége. És ezt kereken megmondta neki. Most hát rájöhetett, hogy atyjának mindig igaza van! S volt benne annyi bátorság, hogy beszámoljon levelében az egész

szégyenletes jelenetről. „Meg voltam döbbenve! De ezt nem mutattam ki előtte. Nyomban a zongorához ültem, s igyekezvén túlszárnyalni őt könnyedségben, hangosan, vidáman belekezdtem: »Ich lass das Mädchen gern das mich nicht will… ha-ha-ha!«„ Igen, jó kedvet mutatott, de… teljesen letörve jött vissza a mi jó öreg Salzburgunkba. Mindent megtettem azért, hogy jól érezze magát. Szobájába kényelmes szekrényt állíttattam be a sok ruhának, szakácsnőnk kedvenc ételét, kappant sütött. És szemet hunytam afölött, hogy az öcsém lánya, a kis unokahúgom igyekezett megvigasztalni. Wolfgang roppant merész leveleket írt neki; erre a kis szégyentelen bátorította föl. Eleinte elképedve olvastam frivol sorait. De nem ment tovább a vakmerő tréfálkozásnál. Csak utóbb jöttem rá, mennyire igyekezett jókedvűnek és magabiztosnak mutatkozni, de belül változatlanul szenvedett. Szenvedett! És kétségbeesését átvitte a mi csöndes Salzburgunkra: azt gyűlölte meg. Sajnos tiszteletre méltó érsek urunk lépten-nyomon hangsúlyozta, hogy a fiam korántsem a zseniális Mozart, hanem csak egy szolga, akit ő kegyesen visszafogadott balsikerei után. (Hozzáteszem, hogy ez nagy szerencse volt a zenére nézve. Az összetört szív örökbecsű műveket szül.) LEOPOLD És amikor a hercegérsekkel Bécsbe utazott, tőlem távol megtörtént, aminek meg kellett történnie: a fiú ismét elbocsátását kérte… Jól el tudtam képzelni, mi lesz, ha majd egyedül él Bécsben. Hiszen nincs fölkészülve az élet aljasságaira, megszokta, hogy az én hátam mögé bújjék. Akármelyik ringyó a makulátlan szűz képében mutatkozhat előtte! Ő túlságosan tiszta erre az aljas világra! Követeltem, hogy vonja vissza a kérvényét. De

ezt válaszolta: „Soha! Egész Bécs tudja, hogy eljöttem az érsektől, és tudják azt is, hogy miért: becsületem sérelme miatt. …És most kutyaszart csináljak magamból, az érsekből pedig derék fejedelmet?… Az Ön kedvéért, drága apám, hajlandó vagyok föláldozni mindent. Még a boldogságomat – (Aloysia, Aloysia!) – is feláldoznám, édesapám, hogy a kedvében járjak, sőt az egészségemet, az életemet is, de a becsületem mindenekelőtt való számomra, és magának is az kell hogy legyen!… Kívánjon tőlem bármit, csak ezt ne! Ha csak rágondolok, reszketek a dühtől.” Ó, tudtam én, hogy a mi gőgös érsekünk meg fogja büntetni! De azt nem tudtam, hogy ilyen barbár módon. Először válaszra se méltatta a fiút. Amikor harmadszor jelent meg kérvényével, az udvarmester, Arco gróf fogadta. Arcátlannak és gazembernek nevezte Wolfgangot, majd egy rúgással kipenderítette a szobából. Ami nem volt nehéz, hiszen olyan kicsi… De hogy őt, az Aranysarkantyú Rend lovagját, két akadémia tagját lerugdossák a lépcsőn!… A fiú belebetegedett. Természetesen megesküdött, hogy visszaadja a rúgást a grófnak. Mindenféle ostobaságot írt nekem: „A szív teszi nemessé az embert, s ha nem is vagyok gróf, több a tisztesség bennem, mint akármelyik grófban… És ha gorombáskodik velem, akkor utolsó gazember!” És így tovább. Különösen aggasztott a levél vége. Azt írta: „Holnap levelet küldök a grófnak. Teljesen nyugodtan elmagyarázom neki, milyen aljas módon végezte el feladatát. Megígérem, hogy adandó alkalommal a gróf urat hasonlóképpen fenékbe rúgom, még ha a nyílt utcán történik is… írásba adom neki, hogy egy fenékbe rúgásra s ezenfelül néhány pofonra még biztosan számíthat.” Könyörögtem neki, hogy ne tegye, ha szeret. Mert ez nemcsak engem fosztana meg a munkától, létem alapjától, hanem újabb megaláztatásokat

hozna őrá. Mit tehet ő, a védtelen kisember a lakájokkal körülvett urak ellen? Szerencsére amilyen szenvedélyesen éli át a sértéseket, ugyanolyan könnyen el is felejti. Biztos vagyok benne, hogy harmadnapra már el is szállt fejéből a fenékbe rúgás emléke, s átadta magát a hirtelen kivívott szabadság veszélyes élvezetének. Én pedig, fejem fölött a bárddal, vártam, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen. (Hozzáteszem, én éppen ezekben a napokban találkoztam először Mozarttal. Csakugyan megrészegítette a szabadság. És a szerelem.) LEOPOLD Nemsokára lelkendező leveleket kaptam tőle. Megint túlságosan lelkendezőket: „A város csupa virág és muzsika. Az éjszakai szerenádok itt éppolyan gyakoriak, mint Itáliában. A késői órákban is kinyílnak az ablakok, és megtapsolják az éjszakai dalosokat. Miközben a mi utálatos Salzburgunk hangosan horkol!” A továbbiakban azt írta, hogy egy operát rendeltek tőle. Az opera szövegkönyve éberségre intett. Jobban mondva, a szövegkönyv lelkes ismertetése. Bizonyos nemesember és a szolgája kiszabadítja a háremből az illető úr korábban elrabolt menyasszonyát… Ezután valóságos dicshimnusz következett a nemesifjú szerelmének erejéről. A szerelem tárgyát Konstanzénak hívják… Nemsokára megtudtam, honnan e név. (Minden pontosan így történt. Mozart ebben az időben gyakran felkeresett. Egyik alkalommal azzal az újsággal állított be, hogy régi barátainál, Weberéknél vett ki szállást. Azoknál a bizonyos Weberéknél! A szerencsétlen Aloysia időközben férjhez ment. Ismerem az urát: Lange úr kitűnő énekes. A szép leány most vele együtt lép föl Bécsben. Az anyja és három hajadon testvére is Bécsbe költözött. Sanyarú helyzetük arra kényszerítette őket, hogy szobákat adjanak ki. Mozart elmesélte, hogy Weberné asszony

tágas és világos szobát ajánlott föl neki. És kitűnő ellátást. Ami különösen fontos neki, mert a gyomra roppant érzékeny a rossz ételre, és retteg attól, hogy elrontja hitvány vendéglőinkben. Weberék mentesítették a hétköznapok gondjaitól. „Megszoktam, hogy családban éljek – mondta. – Weberéknél mintha újra az apám házában laknék… A ház kedves nevet visel: Péter am Auge Gottes.” Azaz „Isten szeme előtt”. Fölírta a címet. Ezt a saját kezével írt cédulát máig az íróasztalomban őrzöm.) LEOPOLD Képzelheti, mit éltem át, amikor megtudtam, hogy az az átkozott nőszemély megint a házába csalta! A fiú érezte a keservemet, és megnyugtatott, hogy Aloysia férjhez ment… De én tudtam, hogy még három lány van ott! Három hajadon lány, egy rafinált anya és az én heves vérű fiam egy fedél alatt!!! És hamar, nagyon hamar újabb hírt kaptam: „Drága jó apám! Sietve beszámolok Önnek Konstanzéról. Fiatalabb Aloysiánál. Kedves, jószívű, csodálatos teremtés.” Ó, istenem! „Egyáltalán nem hasonlít az anyjára, aki durva, és igencsak kedveli a tüzes italokat…” Ezt természetesen az én kedvemért írta! Tudta, hogy nem szívelem azt az undok Webernét… „Nemsokára befejezem az operámat, és kitűnő címet találtam neki: Szöktetés a szerájból.” Azonnal rájöttem, hogy ez a hevülékeny bolond már egy másik szöktetésen töri a fejét! Nem vette észre, hogy őt magát szöktették meg! Követeltem, hogy költözzék el, hogy máris pletykálnak róluk és a többi. Ijedten válaszolt: „Kedves jó apám! Régóta szándékomban áll más lakásba költözni az emberek szóbeszéde okán. Sajnálom, hogy erre kényszerülök az ostoba pletyka miatt, melyből egy szó sem igaz… Náluk lakom, tehát feleségül veszem a lányukat!… Ha életemben valaha is gondoltam a házasságra, most bizonyosan nem!… Nem azért kaptam Istentől tehetséget, hogy

egy asszonyra aggassam, és fiatalságomat tétlenül eltékozoljam. Csak most kezdek élni – és magam nehezítsem meg az életemet?” Eltelt három hónap, mindössze három hónap, és ezt kaptam tőle: „Legfőbb törekvésem, hogy valami biztos jövedelemre tegyek itt szert… és akkor megházasodhatom!” Megházasodhatik! „Megijed ettől a gondolattól? Kérem, drága jó apám, hallgasson végig! A Természet bennem éppen olyan hangosan szól, mint bárki másban, sőt talán még hangosabban, mint némely nagydarab, erős fickóban!” Ezt régóta tudjuk! „De nem élhetek úgy, mint a legtöbb mai fiatalember. Először is, ehhez túlságosan vallásos vagyok, másodszor, jobban szeretem felebarátaimat, és becsületesebb a gondolkodásmódom, semmint hogy egy ártatlan leányt el tudnék csábítani, harmadszor, túl nagy bennem az utálkozás és félelem a betegségektől, s túlságosan szeretem az egészségemet ahhoz, hogy ringyókkal futkározzam. Meg is esküdhetem rá, hogy efféle módon még nem volt nőkkel dolgom. Hiszen ha megtörtént volna is, azt sem leplezném Ön előtt… Vérmérsékletem inkább hajlik a nyugodt, házias, mint a zajos életmódra… semmi más nem lehet számomra kívánatosabb, mint egy feleség. A nőtlen férfi élete fél élet…” És így tovább… Ez a végtelenül hosszú levél! Most már tudja, kedves báróm, mi minden történt szerencsétlen családunkban. A fiú annyira tiszteli Önt, nem magyarázná el neki e házasság katasztrofális következményeit? A naplóból 1781-1782 Úgy látszik, az öreg Mozart kénytelen lesz belenyugodni az elkerülhetetlenbe. Bécsbe visszatérvén megtudtam, hogy Madame Weber lenyűgöző precizitással szövögeti az intrika hálóját. Mindent megtett azért, hogy egész Bécs megtudja: a mi kis Mozartunk szerelmes az ő Konstanzéjába. Ez a naiv kölyök tegnap

kétségbeesetten rohant hozzám. Teljes egészében ismertetem beszélgetésünket. MOZART Csak egészen keveset rabolok el drága idejéből, báró úr. Kétségbe vagyok esve! Weberné asszony közölte velem, hogy a városban gyalázatos pletykák terjengenék. És hogy leányainak gyámja, Thorwart úr kategorikusan ellenzi, hogy továbbra is a házukban lakjam. ÉN És ön mit határozott? MOZART Azt mondtam, hogy szeretem a lányát. És mihelyt a legcsekélyebb, de állandó jövedelemhez jutok, feleségül veszem. De Thorwart úr ezt nem hiszi el, szerinte megtörténhet, hogy cserbenhagyom Konstanzét, és szegény lányka kompromittálódik. ÉN És mit javasolt Weberné asszony? MOZART Azt, hogy haladéktalanul beszéljek Thorwart úrral. Thorwart úr nagyon tiszteli önt, báró. Kérem, biztosítsa afelől, hogy tisztességes férfi vagyok… ÉN Kedves Mozart, biztos vagyok benne, hogy az én beavatkozásom nélkül is minden kedvezően alakul majd. Szerintem egyszerűen alá akarnak íratni önnel egy papírt, melyben ön kötelezi magát a házasságra. MOZART Akár ezer ilyen papírt aláírok! Gondolja, hogy akkor minden rendben lesz? A naplóból 1781-1782 Ma ismét nálam járt! S a beszélgetésünk ezúttal is olyan rövid volt, hogy teljes egészében a papírra bízom. MOZART Igaza volt, kedves báró! Minden a legnagyobb rendben ment! Hivatalos nyilatkozatban köteleztem magam arra, hogy három éven belül házasságra lépek Konstanze Weber kisasszonnyal.

(Képzelem, milyen képpel fogadja majd ezt a hírt a drága jó apa!) MOZART És mit tett ez a csodálatos lányka? Miután gyámja távozott, elvette anyjától a kötelezvényt, és így szólt hozzám: „Kedves Mozart! Nekem nincs szükségem öntől semmilyen írásbeli kötelezvényre! Anélkül is hiszek a szavának!” És eltépte a papírt! Ez a cselekedet még becsesebbé tette szememben a szeretett lányt. (Bravó, Weberné asszony! Megjegyzem, ez a család mindig a színház szomszédságában élt. Az a némber nagyon ért a rendezéshez!) A naplóból 1781-1782 Egyre szorosabb barátságba kerülök Mozarttal. Most nagy divatban van. Hangversenyezni hívják Bécs minden nevezetes palotájába. Tegnap megtekintettem a színházban a Szöktetés a szerájból főpróbáját. A fiatalember karmazsinvörös kabátban, arany zsinórral díszített piros kalpagban sietett végig a termen, és könnyedén fölugrott a színpadra. Elkezdődött az opera nyitánya. Sóvárgó, behízelgő zi-zegést hallottam… lágy suttogást, sóhajokat… s láttam az izgatott kebel emelkedését és süllyedését. A szenvedélyt, amelyet nem hagynak érvényesülni. S mindezt a szerelem művelte! Az opera óriási sikernek ígérkezik, és Weberné asszony mielőbb zöld ágra akar vergődni az ígéretes vőlegénnyel. Dehogy szándékszik három évet várni! Erre abból a beszélgetésből jöttem rá, amelyet ma folytattam Mozarttal. Röviden idézem: MOZART Tanácsot akarok kérni öntől, kedves báró! Weberné asszony az utóbbi időben teljesen kibírhatatlanul viselkedik

Konstanzéval. Odáig fajult a dolog, hogy már kezet emelt rá! Kérésemre Waldstätten báróné fogadta házába menyasszonyomat.” (Zárójelben megjegyzem, a báróné külön él férjétől, és az a híre Bécsben, hogy fölöttébb szabadosan viselkedik. Én egyébként mindent megbocsátok Marthe von Waldstättennek, mert valóban ért a zenéhez.) MOZART Tegnap Sophie… Ő Konstanze húga… sírva jött el hozzám, és könyörgött, tegyek valamit, mert az anyjuk a rendőrséggel akarja hazavitetni Konstanzét. ÉN Jól értem, Mozart úr, hogy ez a „valami” a mielőbbi esküvőt jelenti? MOZART Másképp nem tudom megvédeni őt! Egyik levelet a másik után írom atyámnak, az áldását kérve, de ő egyre hallgat! Azt írtam neki: „Kérem, az ég szerelmére, adja beleegyezését, hogy elvehessem drága Konstanzémat!… Szívesen várnék még. De úgy látom, hogy becsületem és a lány becsülete miatt, egészségem és kedélyállapotom miatt elkerülhetetlenül szükséges!” Ám ő változatlanul hallgat! Hallgat! „Szívem nyugtalan, fejem zavart – hogy lehet így okosan gondolkodni és dolgozni?” Mit írjak még neki, kedves báró?! A naplóból 1781-1782 Először jártam Mozartnál az esküvő óta. A szertartás a Szent István-dómban zajlott le. Az esküvői lakomát a báróné rendezte. És csak tegnap érkezett meg az apa beleegyezése. Mozart a levéllel a kezében ült, amikor bementem. Íme beszélgetésünk rövid summázata: MOZART Elküldte a beleegyezését, de persze haragszik. Azt írta szegény: „Ezentúl apád nem számíthat a fia segítségére;

mellesleg te se számíts az apád segítségére…” De biztos vagyok benne, hogy mihelyt megismeri Konstanzét… lehetetlen nem szeretni őt! Ha-ha-ha! Kedves báró, megtörtént a „szöktetés”! Isten szeme elől! Ő az enyém! Az enyém! (Megjegyzem: az apjának igaza van. Mozart természetesen nem tudja, hogy ő az, akit megszöktettek. De vajon a felesége átlát-e az anyja intrikáin? Az a legvalószínűbb, hogy egyszerűen nem foglalkozik velük. Figyeltem őt ezekben a napokban. Mozartot szemmel láthatóan szereti, az anyjától pedig nyilvánvalóan fél. De bízik benne, hogy az ő javát tartja szem előtt. Azok közé az akaratgyenge teremtések közé tartozik, akik környezetük tükrének születtek. Azt tükrözik, aki éppen a közelükben van. Mozart gondtalan és életvidám, tehát ő is gondtalan és életvidám. Csinosan énekel és csinosan zongorázik. Mozart imádja a madarakat. Hát most kapott egy vidám, butuska madarat. Két víg madárka!) MOZART Esküszöm, hogy drága jó apám haragja hamarosan elpárolog. Elhalmoztuk közös levelekkel, melyekben szeretetünkről biztosítottuk. Ezen az estén tanúja voltam, hogyan íródnak ezek a levelek: Mozart kezében a toll, az ölében pedig Konstanze. Közösen fogalmazták a következő megható episztolát: MOZART „Kedves jó apám! Apósom! Sietve tudósítjuk róla, hogyan folyt le az esküvői szertartás. Mikor összeadtak bennünket, sírva fakadtunk a feleségemmel együtt. Ettől mindenki, még a pap is meghatódott. Sírtak mind, mert tanúi voltak szívünk megindultságának.” (Mindeközben gyöngyözően kacagtak, és szünet nélkül csókolóztak.) MOZART „Lefogadom, drága jó apám, hogy Ön is örülni fog

boldogságomnak, ha majd megismeri őt. Feltéve ha egy tisztességes gondolkodású, derék, erényes és csinos asszony a maga megítélése szerint is – akárcsak az enyém szerint – szerencsét és boldogságot hoz a férjére. Ilyen az én Stancim.” (Tehát így szólítja. Imád a szavakkal játszani. Konstanze – Stanze – Stanci.) A naplóból 1782-1784 Mozart mostanában naphosszat komponál, hogy el tudja tartani a családját. Az orvos lovaglást írt elő neki. Ó, mint minden gyermek, a kis állatokat imádja. A lótól fél, de lelkiismeretesen kilovagol. Én is lovagolok reggelente a testmozgás kedvéért; ilyenkor csatlakozik hozzám. Sajnos mindig elkésik. Tegnap a következő beszélgetés zajlott le köztünk (teljes egészében lejegyeztem). MOZART Az isten szerelmére, bocsásson meg a késésért, báró! Éjfél utánig dolgozom, emiatt nehezemre esik fölkelni, ráadásul reggelente levelet kell írnom a feleségemnek… ÉN Konstanze talán elutazott? MOZART Nem, nem! Csak még alszik. De megszokta, hogy amikor felébred, ott találja a levelemet. ÉN És mit ír neki? MOZART Mikor mit. Ma például: „Jó reggelt, édes asszonykám! Kívánom, hogy jól aludd ki magad, hogy ne kelljen azonnal fölkelned, hogy ne veszekedj a cselédlánnyal, és ne botolj el a küszöbön. Amíg én nem jövök haza, őrizkedj a házi perpatvaroktól. És nehogy valami bajod essék!” (Ó, a fiatal szerelmesek örökös aggódása, hogy valami baja eshet a másiknak! Hozzáteszem, Mozart féktelen természete a Konstanze iránti heves szerelme ellenére, a házasságkötés után azonnal elszabadult. Konstanze örökké meggyanúsítja a

cselédekkel. Ó nem, az ura nem futkos a cselédlányok után, de nyilván nem is kerüli őket. Egyébként mindig töredelmesen megbánja.) A naplóból 1782-1784 Ma könnyek közt találtam Konstanzét. Nem kérdeztem semmit; magától kezdett el beszélni. KONSTANZE Ez rettenetes… Minek kellenek neki ezek a cselédek? De azután… olyan kedvesen mentegetőzik… lehetetlen haragudni rá. De nem, mégsem tudok a régi szerelemmel gondolni rá! Ezalatt Mozart a szomszéd szobában biliárdozott; hallottam lágy tenorját, amint valamilyen dallamot dúdolt, s a golyók koppanásait. Majd beszaladt hozzánk, fölkapta kisírt szemű feleségét, és táncra perdült vele. MOZART Ne haragudjon ránk, kedves báró! De úgy imádunk táncolni! És folytatta a dudorászást. Rájöttem, hogy most is komponál. Ez az ember mindenhol komponál: hintóban, lóháton, biliárdozás közben. Ha történetesen másvalaki művét dúdolja, egyszer csak kijelenti, hogy elfelejtette, és a maga kitalálta dallammal folytatja. Most, miközben ott firegtek-forogtak, valami új melódiát adott elő. A kecses menüettet a legközönségesebb kontratánc váltotta föl. Így forgolódott hahotázva az eszét vesztett Konstanzéval. S közben azt mondta: – Nem különbözik-e – mint ég és föld – a boldogság, melyet az igazi és okos hitvesi szerelem ad, a szeszélyes szenvedély adta, ideig-óráig tartó élvezettől? (Hozzáteszem, miért ne táncolna, amikor jól megy dolga, s egyelőre dől hozzá a pénz? Egyébként, éppenséggel „egyelőre”! Én

gazdag ember vagyok, de meg tudom becsülni a pénzt, amely pontosan úgy bánik velünk, ahogy mi ővele. Szereted? Ő is szeret téged. Vigyázol rá? Ő is vigyáz terád. De ez az ember nem vigyáz rá, hanem marokszám szórja. Mindenkinek ad kölcsönbe, aki hozzá fordul. Jelen voltam, amikor a zongorahangoló egy tallért kért tőle, s egy marék dukátot kapott helyette! Bécs minden ingyenélője őt pumpolja. S bár egyelőre emelkedik a jövedelme, semmi kétségem afelől, mivel fog végződni ez az egész.) A naplóból 1784-1785 Az öreg Mozart itt van Bécsben. A fia változatlanul nagy divatban van. S habár az öreg Leopold nagyon boldognak látszik, beszélgetésünket szomorkásán indította. (Teljes egészében idézem.) LEOPOLD Mégis ingatag a helyzete. A császár még mindig nem fogadta szolgálatába. A fiú szomorú üzenetet küldött. (Megmutatta. Nagyon érdekes levél. Íme, mit ír.) „A világ egyetlen uralkodóját sem szolgálnám szívesebben, mint a mi császárunkat, de nem szándékozom állást kunyerálni! Hiszem, hogy bármelyik udvarnak díszére válnék zenémmel. És ha Németország, szeretett hazám nem tart igényt rám, Isten nevében kénytelen leszek Angliát vagy Franciaországot gazdagítani egy művészileg tehetséges némettel! …El sem hiszi, drága jó apám, mennyi fáradságába kerül van Swieten bárónak és más rangos uraknak, hogy itt tartsanak!” Ami azt illeti, így igaz! LEOPOLD Boldogan olvastam az Ön nevét, kedves báró! (De az öreg szeméből kiolvastam a kérdést: Miért? Miért nem fogadja fiát szolgálatába még mindig a császár? Mit válaszolhattam volna neki? A császár, mint minden Habsburg,

kiválóan képzett muzsikus. Kitűnő basszusa van, szépen énekel, ezért minden művészetek csúcsának az olasz operát tartja. A Szöktetés a szerájból túlságosan szokatlan neki. És maga Mozart is szokatlan. Nemrég tért vissza Bécsbe az olasz Antonio Salieri. Kedélyes, jóképű, jó svádájú férfi. És ami a fő: olasz, aki kitűnő hagyományos operákat komponál, amelyek egész Európának tetszenek. Még a nagy Glucknak is. És a mi császárunknak. Természetes hát, hogy Salierit nevezte ki Első Karmesterévé!) LEOPOLD Az emberi irigység, kedves báró! A „zenei alvilág” örökös intrikái. S minden bizonnyal benne van az Első Karmester is! Igen, igen, ez a Salieri gyűlöli a fiamat! (Nem vitatkoztam vele. Hálás voltam neki, amiért fölmentett az alól, hogy magyarázkodjam a császár miatt. Hozzáteszem, jómagam sokszor beszélgettem Salierivel, de jelenlétemben soha nem nyilatkozott gyűlölettel Mozartról. Bár a Szöktetés sikere óvatosságra kellett hogy intse. De Salieri sokkal jobban el van telve magával, semhogy olyan erőteljes érzelemmel viseltessék bárki iránt, mint a gyűlölet. Inkább a közömbösség és a jóindulat hiánya jellemzi. Tapasztalt udvaronc lévén, mihelyt tudomást szerzett róla, hogy Mozart arról ábrándozik, hogy zeneleckéket ad a császár leányának, azonnal beajánlotta erre a helyre a tehetségtelen Vogt urat.) ÉN Mégis úgy érzem, ezúttal elégedett az élettel. LEOPOLD Szerintem a mostani jövedelme mellett hamarosan 2000 forintot is betehet a bankba… Konstanze takarékosan gazdálkodik. A fő, hogy áttekintsék a kiadásokat. Régóta javasolom a fiamnak, hogy vezessen róluk külön füzetet. És nézzen ide! (Meghatottan mutatta a füzetet. Kérésére elolvastam néhány bejegyzést: „Május 26. Két csokor gyöngyvirág: 1 krajcár.

Május 27. Seregély: 4 krajcár.” A seregély ára mellett hangjegyeket láttam.) LEOPOLD Ez az a bájos dallam, melyet a seregély fütyült. Jobban mondva, a fiam énekelte, a seregély pedig utánozta… Azt mondja, a többi kiadásra nem emlékszik! És harsány nevetésre fakadt. Először hallottam nevetni az öreget. Megjegyzem, Mozart valójában régen rábízta Konstanzéra, hogy vezesse ő ezt a füzetet; a „takarékos” háziasszony persze nyomban megfeledkezett róla. Viszont műveinek jegyzékét, melynek vezetésére szintén az apja tanította meg, annál gondosabban napra készen tartja, ami igazán különös ettől a szertelen embertől. A beszélgetés végén Leopold úr roppant büszkén jelentette ki: – De különösen annak örültem, báró, hogy a fiam belépett a szabadkőművesek páholyába! Hozzáteszem, az öreg nemcsak örült, hanem maga is belépett. Hogyisne, mikor az egész arisztokrácia szabadkőműves! Gyakran eltöprengek, vajon miért kedvelte meg oly szenvedélyesen Mozart a szabadkőművességet? Számításból? Ez ismeretlen fogalom ez előtt a gyermek előtt. Sokkal egyszerűbb oka van: a valóságos életben bármelyik rangos ember egyetlen rúgással a helyére utasíthatja. A szabadkőműves-páholyokban azonban mindenki egyenlő. Mind testvérek, akik odakint hagyják világi rangjukat és címüket. A testvériség öröme! No meg, persze, azok a titokzatos szertartások.) Búcsúzóul megkérdeztem az öregtől: – Mit szól a fia legújabb szerzeményéhez? LEOPOLD Tudja, mit mondott Joseph Haydn? Azt, hogy „Isten előtt vallom: az ön fia a legnagyobb zeneszerző”! ÉN. És ön? Ön mit mond? Sokáig hallgatott. Nagyon sokáig. Majd fakó hangon olyasmit

mondott, amire halálomig emlékezni fogok: – Ha a fiam semmiben sem szenved szükséget, nyomban túlságosan elégedett és könnyelmű lesz. A zenéje derűsen csapong. Isten el fog fordulni tőle. A naplóból 1785-1786 1785. augusztus 12. Tegnap nálam járt Salieri. Először hosszan mesélt európai sikereiről. A beszélgetésnek ezt a részét elhagyom. Csak a végét idézem: ÉN Mondja, mit gondol Mozartról? SALIERI Már megbocsásson, miért kellene gondolnom rá? Vannak sokkal kellemesebb dolgok, amikre gondolhatok. Például Z. asszony, az énekesnő. ÉN Csak nem azt akarja mondani, hogy maradt még operaházunkban olyan hölgy, aki nem esett áldozatul az ön heves temperamentumának? De beszéljünk inkább mégis Mozartról. SALIERI Könnyed, kecses, bájos. A közönség ezt szereti. De ön?! Mellesleg, báró úr, önnek olyan kifinomult az ízlése, hogy már csak a legprimitívebb dolgok képesek izgatni… Mozart kitűnő zongorista. De ha az előadóművész maga akar komponálni, egy előadóművésszel kevesebb lesz, és csak ritkán több egy komponistával… Úgyhogy az ön iránt érzett minden tiszteletem ellenére kijelentem: Mozartot nem szabad komolyan venni. Bár vannak dolgok, amik tetszenek benne: például az, hogy bőkezű, szórja a pénzt, és néha nagyon szellemes. ÉN Önt például „zenei fallosznak” nevezi. Csak ő alpáribb kifejezést használ. SALIERI Önt viszont mindig roppant udvariasan emlegeti. Épp olyan, mondogatja, mint a dagályos szimfóniái! Mégis azt

mondom: Mozartot nem szabad komolyan venni. ÉN Mégsem hagyta, hogy ő tanítsa zenére a főhercegnőt. SALIERI Hogy szabadna a főhercegnő közelébe engedni azt, akinek ilyen rossz a modora? Úgy szórja a „segg”-et meg a „nyald ki”-t, mint ön vagy én azt, hogy „jó napot”! * Most következik a legnevetségesebb: a beszélgetés végén eljátszottam Salierinek néhány Mozart-darabot a kedvenceim közül. És kiderült, hogy egyiket sem hallotta! Salieri nem szívesen hallgatja mások zenéjét. De hogy „dagályos szimfóniák”! Mozart, Mozart!… Mintha fejbe vertek volna. Elmondhatom, hogy az utóbbi időben szoros barátságot kötöttünk. Találkozásainkra az én házamban került sor, amely a Római császárhoz címzett fogadó mellett található. Sokat meséltem neki az életemről. Hogy mint berlini követ annak idején sikerült megállapodnom a porosz királlyal. Így amikor az orosz cárnővel összefogva fölosztották a szerencsétlen Lengyelországot, mi is kaptunk egy szeletet a tortából… De hát ez volna a legfőbb érdemem az utókor szemében? Nem – az a zene. Mióta visszatértem Bécsbe, különleges szerepet játszom a zenei életben. Ha megjelenek egy koncerten, a közönség nem a muzsikusokat nézi, hanem engem. Hogy leolvassa az arcomról, milyen véleményt kell kialakítania a hallottakról. Természetesen tudom, hogy ebben nem kevés szerepük van a címeimnek: az Udvari Könyvtár igazgatója és a Császári Oktatásügyi Bizottság elnöke. Végül pedig őfelsége bizalmasa. De Mozart, ez a gondtalan madárka, úgy vélem, mást becsül bennem. Tudja, mi most a feladatom. Berlini követként megismerkedtem a fenséges „berlini művészettel”. Az elfeledett zsenivel: Johann Sebastian Bachhal! És az idei szezont arra szánom, hogy megismertessem vele Bécset. Valóra váltom az

álmomat: Mozartot, a könnyedség és báj megtestesítőjét bevezetem – én vezetem be! – a fenséges és szigorú német zene világába. Büszkeség fogott el, amikor megmutatta nekem az apjának küldött leveleit. Nem tagadom, még le is másoltam némelyiket. Íme: „Kedves jó apám! Minden vasárnap elmegyek van Swietenhez. Ott mást se játszanak, mint Händelt és Bachot. Egészen szűk körben. Hallgatóság nélkül, csakis a hozzáértőknek.” És Leopold rémült válasza: „Ez a szórakozás, kedves fiam, katasztrofális lehet rád nézve, és nagyon, de nagyon messzire sodorhat a mai közönség ízlésétől!” A tapasztalt, vén róka! De milyen remek választ adott neki a fiú! „A báró legalább olyan jól tudja, mint Ön vagy én, hogy az ízlés, sajnos, állandóan változik. S lám, kiderül, hogy a valóban nemes muzsikát a padlásról kell előbányászni, ahol már majdnem fölfalták az egerek…” „A báró tudja.” És íme a hála: „dagályos szimfóniák”! Nos hát, megbocsátok neki. A naplóból 1785-1786 Úgy rendelkeztem, hogy az udvari könyvtár nagytermében sorra adják elő a nagy Händel-oratóriumokat. Némelyiküket Mozart dolgozta át. Így Händel Mozart öltözetében mutatkozott be. Ki más tudta volna olyan ízlésesen felöltöztetni az öreg Händelt, hogy egyformán tessék a piperkőcöknek is, a hozzáértőknek is? Ez a megfoghatatlan zseni képes bárki másét elfogadni, s nyomban a magáévá tenni. Ez történt a fenséges „berlini művészettel” is. Mozart szerencsétlenségére. S a muzsika szerencséjére. Mert pontosan úgy lett, ahogy az apja gondolta: a megváltozott Mozart egyre kevésbé

tetszik a közönségnek. Tegnap eljött hozzám. Röviden idézem beszélgetésünket: MOZART Meg kell tanácskoznom önnel valamit, báró. A kiadómnál jártam, aki hosszan szidalmazott, és azt mondta, írjak népszerűbben. Kereken kimondta, hogy különben semmit nem tud kiadni tőlem. ÉN És ön mit válaszolt? MOZART Így hát ezentúl semmit sem fogok keresni, hogy az ördög vinné el! Megöleltem – s emlékezetem mélyéről fölbukkantak atyjának szavai: „Amikor mindennek bőviben lesz, Isten el fog fordulni tőle.” Nos, az idei, 1786-os esztendőt megelőzően tetemes jövedelmet húzott. De a pénz mégsem volt neki elég, mert számolatlanul szórta. Értesüléseim szerint már akkor borzalmas dolgot művelt: uzsorásokhoz fordult. Most pedig egyre csökken és csökken a jövedelme. A végtelen könnyelműsége miatt nemsokára szegény, sőt koldus lesz! Mostanáig a boldog Mozart csodálatos zenéjét hallhattuk. Most majd meg fogjuk ismerni a tragikus Mozart még csodálatosabb zenéjét. Türelmetlenül várom! A naplóból 1786-1787 Tegnap meglátogattam az otthonában. A zongoránál ült, háttal felém… Mostanában mindig a hátát látom. Azt mondta: „Kedves báró, dolgozom, dolgozom, dolgozom, még sincs pénzem. A munka fölfalja az agyamat és kiszikkasztja a testemet. És még sincs pénzem!” Most mindennap koncertet ad. Előfordul, hogy egy nap alatt kettőt is. Véget nem érő „akadémiákat” hirdet meg. Éjszaka pedig komponál. Valóban kész lidércnyomás. Tüzes agya állandóan folytatást követel. Ezért sokszor még a koncertek után is

improvizál. Három nappal ezelőtt, az akadémiája után a kulisszák mögött vártam rá. Ő még fönt volt a színpadon, és a zenekar öreg hegedűsével beszélgetett, aki a jelek szerint már lement: – Ön oly sok szépet mondott nekem, maestro, engedje meg, hogy megháláljam! Ha nem siet, játszanék önnek egy kicsit… És elkezdett zongorázni a sötét színpadon, az üres nézőtér előtt. Nem mertem moccanni. Improvizált. Jó egy óra hosszat. És esküszöm, hogy ott, a sötétben, az Úristennel beszélgetett. Ha szabadna még földi örömöket kérnem a Teremtőtől, azt kérném, hadd térjek vissza ahhoz az estéhez. Végre abbamaradt a dallam. Hallottam, ahogy Mozart a sötétben fölugrik. S azt mondja az öreg hegedűsnek: – Most az igazi Mozartot hallotta. Minden egyébre mások is képesek. Könnyes szemmel léptem elő a sötétből. Összeölelkeztünk. Mind a ketten meg voltunk hatva. Szó szerint idézem beszélgetésünket, mely végül olyan váratlan fordulatot vett. ÉN Egyszer megmutattam önnek a X. szimfóniámat. Nagyon a szívemhez nőtt. Azt remélem, hogy egyszer elő fogja adni. Mozart hallgatott. Majd válasz helyett saját gondjairól kezdett beszélni: MOZART Aggaszt Stancim egészsége. Több szerencsétlen szülése volt. Az orvos azt rendelte, hogy küldjem el valamilyen gyógyhelyre. Ő Badenba szeretne menni. De egy lyukas krajcárunk sincs. (Azok után, hogy visszautasította a szimfóniám előadását, azt akarta, hogy kölcsönözzek neki. Ez ő! „Dagályos szimfóniák!”) ÉN Jól van, adok, de csak keveset. Ismeri az elvemet: kevéssel segítek, de sokaknak.

MOZART Nekem nem is kell sok. Nemsokára megint lesz pénzem. Megkeresett Lorenzo da Ponte. (Teringettét! Ismerem ezt az agyafúrt velenceit! Egy olasz zsidó, aki fölvette a kereszténységet, abbé lett, de valami haszontalanságot művelt, és elmenekült Olaszországból. Salieri közbenjárására a császár kinevezte udvari költőnek. Számos librettót írt Salieri operáihoz. És most eljutott Mozarthoz.) MOZART Azt ajánlotta, hogy írjak operát a szövegkönyvére. Száz dukátot kapnék. (Csak nem fog kimászni a bajokból? És megint a vidám, könnyelmű Mozart lesz belőle?) MOZART És tudja, mi lenne az alapja? A Figaro házassága Beaumarchais-tól. Ekkor – egy szempillantás alatt – kiötlöttem az egész jövendő intrikámat. ÉN Kedves Mozart, ez remek gondolat! MOZART De vajon engedélyezi-e a császár? A Figarót Párizsban betiltották. Sőt Bécsben is… igaz, hogy addigra példátlan sikert aratott. (Az utóbbi szavakat huncut mosollyal mondta.) ÉN Annál jobban érdekli majd a közönséget. A közönség olyan, mint a nők: a tiltott gyümölcs különösen csábítja. MOZART Da Ponte megesküdött, hogy minden politikai célzást kerülni fog a szövegkönyvben. ÉN És ön is? Az egyszerű származású zseni, aki nem felejtette el a hitvány arisztokrata rúgását? MOZART Haragudhatok a leveleimben, báró, gyűlölhetek az életben, de ha hallani kezdem a zenét… Ezt egyébként ön jobban tudhatja, mint én; létezhet gonosz Bach? Bosszúszomjas Händel? A zene imádság, az Isten pedig Szeretet és Megbocsátás. Nem,

nem, ez egy vidám opera buffa lesz, és esküszöm, hogy minden olaszt megesz tőle a sárga irigység! (Természetesen Salierire célzott.) MOZART Az ön jóindulatát ismerve, báró, Da Ponte arra kért, beszéljek önnel. A császár becsüli az ön tanácsait. ÉN Biztos vagyok venne, kedves Mozart, hogy nem lesz szükség az én segítségemre. A császár helyeselni fogja az ötletét. Felvilágosult uralkodónktól többször hallottam: „Az előítéletet, a fanatizmust és a rabságot ki kell irtani.” Nagy tisztelője a francia felvilágosodásnak. Szívesen engedélyez egy olyan témájú operát, amelyet Párizsban betiltottak. Úgy megörült, mint egy gyerek. Nem tudja, hogy a császárok gyakran egészen mást gondolnak, mint amit mondanak. De én tudom. A naplóból 1786-1787 Minden úgy történt, ahogy sejtettem. A főpróbán előre érezni lehetett a diadalt. A „Most pedig vége a szép időknek” kezdetű ária után a zenészek fölugráltak, a vonóval doboltak és bravóztak. Csakugyan elbűvölő opera buffa lett. De az én ízlésem szerint ez a régi Mozart. Én pedig másmilyenről ábrándozom. Aki még csak most van születőben, és akinek világrajöttét megakadályozhatja ez a ledér siker. Ezért amikor a császár tegnap érdeklődött a benyomásaim felől, a kérdésre kérdéssel válaszoltam: – Felség, nem szólva arról, hogy Párizsban neheztelni fognak, szükség van-e arra, hogy a mi áldott, nyugalmas országunkban elterjedjen a feslett francia szellem? Nem jobb-e, ha mi biztos távolságból tiszteljük ezeket a nagy felvilágosítókat? Így aztán az opera a siker ellenére csakhamar lekerült a

színpadról. * Beszélgetés estebéd közben. MOZART Démon! ÉN Kicsoda? MOZART Életem démona. ÉN Az istenért, kiről beszél?! MOZART Salieriről. És ezt a legkülönbözőbb emberek előtt hangoztatja. Igazi apja fia. S jóllehet nyilvánosan sosem rontottak egymásnak, egész Bécs tud Mozart és Salieri ellenségeskedéséről. Ami azt illeti, ezúttal igaza van. A szószátyár Salieri gyorsan felnagyította és elterjesztette azt az – általam keltett – hírt, hogy a császár nem viseltetik iránta jóindulattal. Elmondta minden palotában, és Mozartot azóta nem hívják meg sehova. Már elmenőben így szólt hozzám: „Istenem! Egyáltalán nincsenek koncertjeim! Mindössze két tanítványom maradt. Közben soha nem volt szükségem ennyire a pénzre. Kérem, báró úr, ha meghallja, hogy valakinek jó zenetanárra van szüksége…” Mennyire szeretem, amikor ilyen! Elkezdődött az igazi magány… a halhatatlanság felé vezető út. * A napokban előadták Mozart vonósnégyeseit. Az egyik közben szomorúan sóhajtottam föl, s a mellettem ülő tekintélyes kritikus természetesen észrevette. Ma reggel meglátogatott Mozart. Roppant mulatságos beszélgetés zajlott le köztünk. MOZART Istenem, miket írnak össze rólam! Miket írnak össze! „Kár, hogy Mozart oly mohón vágyik az újító szerepére!… Lábujjhegyen nem jut messzire az ember!” ÉN Minek törődik a hozzá nem értők firkálmányaival?

MOZART Hallgassa meg, mit ír rólam Sarti, az a hitvány talján! „Ezek a barbár németek, akiknek semmi hallásuk, azt merészelik hinni, hogy zenét írnak!” Természetesen Salieri áll e mögött a szemétség mögött! (Megjegyzem, a kiadók már visszautasítják a kompozícióit; Mozart egyre inkább a rossz ízlés mintapéldájává válik.) MOZART Tegnapra újabb akadémiát hirdettem meg. Szétküldtem az aláírásgyűjtő íveket. Üresen kaptam vissza őket. Jobban mondva, csak egyetlen név volt rajtuk. ÉN Egy? De vallja be, hogy az sokat ér. MOZART Igen, igen. Az ön neve, kedves báróm. Istenem, mihez kezdenék ön nélkül? De aggódott a pénz miatt. Arca kínról árulkodott. Adtam neki, de nem sokat. S hozzátettem: „Tegnap befejeztem a XI. szimfóniámat.” Ő azonban szótlanul elvette a pénzt, és sietve távozott. Ilyen ez az ember! 1786. december 29. Ritkán találkozom Mozarttal. 1786 karácsonyára Prágába utazott, ahol, mint mondják, nagy sikerrel játsszák a Figaróját. Hogy többet tudhassak meg róla, ma délelőtt elmentem Da Pontéhoz, az opera librettistájához. Otthon találtam. Éppen írt. Az asztalon egy üveg tokaji és spanyol dohánnyal teli nyitott burnótos szelence. Ölében pedig egy ifjú szépség, aki jöttömre pirulva szaladt ki a szobából. Da Ponte dicsekedve mutatta Mozart levelét, íme a tartalma: „Itt semmi másról nem beszélnek, csak a Figaró-ról. Mást nem játszanak, nem fújnak, nem énekelnek és fütyülnek. Figaro itt, Figaro ott, Figaro amott… Egyik bál a másik után. Persze azt képzeled, mást se teszek, mint szép lányok után futkosok. Nos,

inkább csak vonszolódom. Semmi erőm se táncolni, se udvarolni, mert halálosan elfárasztott a munka, az utóbbiban pedig megakadályoz velem született félszegségem.” Da Ponte azt mondta, hogy a Figaro ragyogó siker, és a párizsi opera igazgatója, Bondini száz dukátot fizetett Mozartnak egy újabb operáéit. Mint kiderült, ennek az operának a szövegkönyvét írja most ez a költő és csirkefogó. Miközben tokajival és egy szép lánykával ösztökéli az ihletét. A jövendő opera címe a helyzetnek megfelelően: Don Giovanni. Tehát megint? Egy újabb opera buffa? És újra a régi Mozart? * Ma Lange úrral, Aloysia (született Weber) férjével beszélgettem. Elmondta, hogy Mozart Prágában fejezi be a Don Giovannit. A hírek szerint valakinek a birtokán lakik. S a kertben írja az operát. Miközben jókedvűen iddogálnak, kugliznak körülötte… Számos kis énekesnőről szól a fáma, akik készségesen segítenek, hogy beleélje magát Don Giovanni szerepébe. Mozart, Mozart! Egy mulatságos adalék: Bondini Prágába hívott egy bizonyos olaszt, Giacomo Casanovát, aki ifjú korában híres szoknyavadásznak számított. És ez a vén széptevő javítgatja a Don Giovanni librettóját. Egek ura! A Don Giovanni óriási sikert aratott Prágában. Nálunk Bécsben nem sietnek a színrehozatalával. Állandóan a Tararét játsszák Salieritől. (Hozzáteszem, hogy változatlan sikerrel.) De tegnap végre lezajlott a régen várt Mozart-bemutató. Elmentem, hogy tanúja legyek a Don Giovanni bukásának. A korlátolt bécsiek a Figaro megismétlését várták. Előre fenték a fogukat a hírhedt szoknyavadász vidám kalandjaira, akire végül lesújt az ég haragja. De a Don Giovanni mégsem vidám darab. Inkább csupa lázas feszültség. Félelmetesen tomboló zene. És a

Komtúr megjelenése!… Az a kopogó ritmus… Az Örökkévaló lehelete… Nem volt igazam. Új Mozart van születőben! Boldog vagyok. Mozart, legnagyobb meglepetésemre, jókedvűen fogadta a bukást. Csak egy mondat hagyta el az ajkát: „Hagyjunk időt nekik, hogy megrághassák.” * Végre találkoztam Mozarttal. Prágai sikerei után a császár kinevezte udvari kamarazenésszé azzal a feladattal, hogy zenét kell írnia az udvari álarcosbálokra. Íme a beszélgetésünk: MOZART Nyolcszáz forint a maszkabálok zenéjéért! Túlságosan kevés ahhoz, amit csinálhatnék, és túlságosan sok ahhoz, amit csinálni fogok. ÉN Mégiscsak öröm! És gratulálok a régen várt udvari hivatalhoz! MOZART Szegény Glucknak meg kellett halnia ahhoz, hogy boldogult atyám álma végre beteljesedjék. (Hozzáteszem, a „drága jó apa” tavaly hunyt el, s Mozartnak ezentúl egyedül kell szembenéznie sorsával.) MOZART Ha tudná, báró, milyen helyzetben vagyok! Legádázabb ellenségemnek se kívánom. Igen, a szép fizetése ellenére nyakig ül az adósságban… De nem adtam pénzt neki. Mégiscsak van rendszeres jövedelme. Megjegyzem, mostanában sokakhoz fordul hasonló kéréssel. A napokban Puchberg, a kereskedő mutatta az üzenetét: „Istenem, milyen helyzetben vagyok! Az ellenségemnek sem kívánom. Ha Ön, legkedvesebb barátom, nem segít rajtam, szegény beteg feleségemmel és kisgyermekemmel együtt éhen halok.” Stb. stb. Mint minden művész, némileg eltúlozza a betegségét is, a

szegénységét is. Mellesleg, ez a „legkedvesebb barát” adott neki pénzt. Ebből utazott el Konstanze gyógykezeltetni magát. Azt hallom, igencsak hamar meggyógyult! Nem tagadhatja meg a Weberek vérét. Mozart elpanaszolta, hogy valamilyen ismerőse, aki egyébként erősen tiszteli a női nemet, undorító arcátlanságokat írt Badenból Konstanzéról. De úgy látszik, más forrásból is megtudott egyetmást. Mindenesetre azt a levelet, amelyet a jelenlétemben írt feleségének, ezzel kezdte: „Nem tűröm, hogy ilyen gyalázatosan viselkedj!” Befejezésül pedig: „Ne gyötörd se magad, se engem fölösleges féltékenységgel! Könyörgök! Meglátod, milyen boldogok leszünk! Egy asszony csakis bölcs, kiegyensúlyozott viselkedéssel zabolázhatja meg az urát. Ezt értsd meg végre!” Ó, Mozart! A naplóból 1790 Meghalt a jó császár, és II. Lipót ült a trónra. Új uralkodónk – a korábbi Habsburgoktól eltérően – egy csöppet sem zeneértő. Pedig egész jól játszik lanton. S mint minden új uralkodó trónra lépésekor, az összes régi kegyenc azonnal elveszítette hivatalát. Mozart már reggel megjelent nálam. Olyan izgatott volt, hogy még a köszönésről is elfeledkezett. A beszélgetésünk (röviden): MOZART Csakugyan igaz volna? Hogy Salieri… ÉN Tökéletesen igaz. Az új császár azt mondta: „Ez a Salieri elviselhetetlen egoista. Azt akarja, hogy színházamban csakis az ő operáit adják elő, és csakis az ő szeretői énekeljenek bennük.” A mi Salierinket tegnap nyugdíjba küldték. A fiatal Josef Weigelt nevezték ki a helyére. MOZART Akkor számíthatok a másodkarmesteri posztra? Már

megírtam a kérvényt. És erősen reménykedem. Lehet, hogy sikerül? Hogy a szerencse küszöbén állok? El sem tudja képzelni, báró, mekkora szükségem volna arra a pénzre! Átadná a kérvényemet? Megemlítettem benne, hogy Salieri teljesen elhanyagolta a templomi zenét, én viszont… Lázas izgalommal mondott még valamit. Elvállaltam, hogy továbbítom a kérvényét. És bár sajnálom Mozartot, a muzsika nevében… Röviden: amikor átnyújtottam a császár őfelségének a kérvényt, a szükséges kommentár kíséretében tettem. A naplóból 1790 Így hát nem kapta meg a másodkarmesteri állást. De ahelyett hogy belenyugodott volna sorsába, ez az őrült eladta a házban föllelhető összes ezüstöt, és a saját kockázatára Frankfurt-amMainba utazott, ahol a koronázásra kerül sor. És bár őt nem hívták meg, elhatározta, hogy személyesen próbál szerencsét az új uralkodónál, s egy füst alatt némi pénzt keres útközben. Annyira ki akar törni korábbi életéből! Ma meglátogattam Konstanzét. Ez a szószátyár teremtés készséggel megmutatta az ura valamennyi utóbbi levelét. Íme, miket írt neki: „Szeretett asszonykám! Finom ebédet ettünk, s közben isteni asztali zenét hallgattunk. Mennyei vendéglátás és remek moseli sör. Milyen pompás életünk lesz, ha majd hazamegyek! Arról ábrándozom, hogy dolgozni fogok. Úgy fogok dolgozni, hogy soha többé ne kerüljünk ilyen fatális helyzetbe.” (Megjegyzem, mostanában a legcsekélyebb jövedelem reményében is hajlandó dolgozni. Azt írta, hogy valamilyen órásmester számára komponált egy adagiót!)

„Ha legalább nagyobb óraszerkezet volna, és úgy szólna, mint egy orgona, még megjárná! De csupa kis sípocskából áll az instrumentum… Ah, kedvesem, merő hencegés, hogy a birodalmi városokban jól lehet keresni! Az emberek itt még zsugoribbak, mint Bécsben!” Konstanze panaszkodott, hogy eleinte napjában kétszer írt neki, de nemsokára elapadtak a levelek. Sóhajtva tette hozzá: – Túlságosan jól ismerem az uramat. Már megint… megint nem bírt ellenállni. Szegénykém… Azonnal írtam neki egy haragos levelet… A válaszul kapott hosszú episztolát dicsekedve olvasta föl, s szabályos időközökben csókokkal borította el. Íme, mit írt Mozart: „Kételkedsz abban a szándékomban, hogy írok neked, s ezzel nagy fájdalmat okozol. Jobban kellene ismerned. Boldog volnék, ha csak feleannyira szeretnél, mint ahogy én szeretlek… Mikor az előző oldalt írtam, néhány könnycsepp hullott a papírra. De csak vígan, fel a fejjel… fogd meg! Nem látod? Rengeteg puszi röpköd körös-körül! Mi az ördög! Magam is egy csomót látok! Ha-ha! Most hármat elkaptam! Oly drágák!” – Látja, mennyire szánja-bánja – mondta sóhajtva. – Lehetetlen haragudni rá! S az elmaszatolódott papírt újabb csókokkal elborítva, folytatta az olvasást: „Istenem, hogy rohannék már hozzád! Képtelen vagyok meglenni egyedül. Remélem, hogy június 9. vagy 10-én megint a karjaimba zárhatlak. Új neveket találtam ki magunknak: én vagyok Puszkitititi, a kutyánk Schamanuzky, Te pedig Schabla-Pumfa. Haha-ha!” Minden hiába! Javíthatatlan!

A naplóból 1791 májusa Tudomásomra jutott, hogy még egy zseniális jöttment tűnt föl Mozart közelében: Johann Schikaneder. Egy személyben színigazgató, színész, rendező stb. ráadásul javíthatatlan kicsapongó. Amit keres, nyomban elszórja. De ennek a csirkefogónak zseniális szimata van. Igazi színházi róka. Azt mondják, szabadkőműves, és ugyanannak a páholynak a tagja, amelyiknek Mozart. Ő a napokban tudatta velem, hogy ez a Schikaneder rendelt tőle egy meseoperát. Konstanze megint Badenban van, és megint Puchberg, a kereskedő pénzéből, Mozart pedig beköltözött Schikaneder színházába. A színház a Freihaustheater épületében működik. Ez egy hosszú, háromemeletes épület számtalan lépcsővel és udvarral. A színház a hatodik udvarban található, ahol egy bájos kert és kerti lak is van; itt leltem rá Mozartra. Az egész város tele van pletykákkal arról a zajos életről, melyet Schikaneder jóvoltából élvez Mozart. Sok szó esik a színház egyik énekesnőjéről, Madame Gerlről. Én azonban Mozartot a partitúra lapjaival telerakott asztalnál találtam. Züllésnek, ivászatnak semmi jele. Ellenkezőleg, látszott, hogy egész éjszaka komponált. Hazaérkezésem után szokás szerint lejegyeztem egész beszélgetésünket. MOZART Őrülten vágyódom az én Stancim után, báró! Utánamentem Badenba. Ő éppen fürdőt vett, én pedig elhatároztam, hogy meglepem. Be akartam mászni az ablakán, hogy odabent köszöntsem. Fölmászom és érzem, hogy valaki bokán ragad. Kiderült, hogy egy tisztecske észrevette a tornamutatványomat, és betörőnek vélt. Le akart döfni! Sehogy se

akarta elhinni, hogy a saját feleségemhez mászom be! Gyöngyöző nevetésben tört ki. Megpróbáltam visszatéríteni a zenéhez: ÉN – Ezek szerint meseoperát ír. Fölöttébb felületes műfaj. MOZART – Viszont kétszáz dukátot hoz a konyhára. Valódi talált pénz az én helyzetemben. Eljátszott egy dalocskát a jövendő operából. Ebből rá kellett jönnöm, hogy visszatért az opera buffához. Megint! Mintha nem is lett volna a Don Giovanni! – Nos, az én lelkiismeretem tiszta. Előre figyelmeztettem Schikanedert, hogy ha bajba kerül, nem az én hibám lesz. Még sosem írtam meseoperát. Ezek után megint a felesége iránti szerelme ecsetelésével szándékozott megörvendeztetni: mindenáron föl akarta olvasni a Stancinak írt legújabb levelét. Mialatt fölolvasta azon a lágy tenorhangján, egy kicsit szundítottam. Az utolsó soroknál riadtam föl: „…Minden jót! Én jókedvű vagyok. Mert csak akkor szerez örömöt a munkám, ha biztos lehetek felőle, hogy te semmiben sem szenvedsz hiányt. A legjobbakat kívánom, főleg sok vidámságot. Ne felejtsd el kihasználni udvari bolondodat…” (Megjegyzem, a bolondjának Süssmayr urat nevezi, aki valósággal isteníti őt, és akit elküldött, hogy legyen segítségére az ismét áldott állapotban lévő Konstanzénak. Imád bolondot csinálni azokból, akik szeretik.) „Gondolj gyakrabban rám, szeress örökké, ahogy én is szeretlek, és légy örökké az enyém, Stanci, ahogy én örökké a tiéd vagyok! Stuckammer-Papper. Schnip-Schnap-Schnepper-Spai, haha-ha… Ez még nem minden. Legyintsd képen azt a bolond Süssmayrt, és mondd azt, hogy csak egy legyet akartál

agyoncsapni, ha-ha-ha! Pif-paf-puff! Kapd el! Három kis pofon repül feléd, édesek, mint a méz.” Nyakig ült az adósságban, mégis kacagott. És ekkor végleg rájöttem, mekkora szamár vagyok. Sem a pénz, sem a nyomorgás valójában nem érinti mélyen. Micsoda ostobaság volt azt hinni, hogy a nyomorgás majd hozzásegíti a valóban szigorú zene komponálásához! Azok a rettenetes episztolák, melyeket nekem meg Puchbergnak irkál, csak a felületet alkotják. Belül megmaradt a derűs és könnyed Mozartnak. Ekkor jutott eszembe – boldogult atyám, az udvari orvos szóhasználatával élve – az „erős hatású szer ” gondolata. A naplóból 1791. szeptember 16. Délután hatkor megjelent nálam Mozart. Nemrég tért vissza Prágából, ahol bemutatták az új operáját. (Nem, nem a meseoperát, amelyet Schikaneder rendelt tőle.) Ezt a csehek felkérésére írta császárunk, Lipót cseh királlyá koronázása alkalmából. Azt hallottam, hogy ez az új opera megbukott Prágában. A császárné „porcheria tedescá”-nak, német disznóságnak nevezte. Íme a beszélgetésünkről készített jegyzet: ÉN Örülök, hogy ismét megölelhetem, kedves Mozart! Fáradtnak látszik. Válaszolni akart valamit, de kínzó köhögés fogta el. MOZART Bocsásson meg, de amióta megjöttem Prágából, szüntelenül betegeskedem. Orvosságokat szedek. ÉN Annyira reméltem, hogy láthatom a meseoperája bemutatóját! MOZART Mindent el kellett halasztanom. Egyetlen krajcár sincs a háznál. Ráadásul az Úr még egy fiúcskával ajándékozott meg bennünket. Ekkor ért a váratlan szerencse: Prágából operát

rendeltek. A jó Isten most sem hagyott magunkra. Megint köhögésben tört ki. MOZART A rendelés nem tűrt halasztást. Arra gondoltam, ha hirtelen meghalnék, Konstanzénak semmije se lenne! Csak az adósságok. Most meg egyszerre kétszáz dukát! Fogadókban, a hintóban írtam az operát… siettem, hogy befejezzem az ünnepségek kezdetéig…. Egész életemben sietek, kedves báró… no de kétszáz dukát! És az a sok kiadás! Konstanze megint Badenba utazott fürdőkúrára, én meg nem bírok egyedül lenni. Most is sietek, hogy befejezzem a Varázsfuvolát… egyelőre ezt a címet adtuk az új operának. Lehet, hogy valami jobbat ötlök majd ki… De nagyon aggaszt egy egészen másfajta munka. Azt is félre kellett tennem a prágai ünnepségek miatt. Halálsápadt volt. Minden vér kifutott az arcából. MOZART Júliusban történt. Már aludni készültünk, amikor beállított ez az ember. Sovány, nagyon magas férfi… a fülledt éjszaka ellenére szürke köpenyben. Egy aláírás nélküli levelet hozott. A levél rengeteg hízelgő szót tartalmazott rólam. Három kérdéssel zárult: nem írnék-e zenét egy gyászmisére? Mennyi idő alatt írhatnám meg? És mennyiért? Már egyszer említettem Önnek, magam is ábrándoztam róla, hogy templomi zenét írjak. Ez a levél valahogy mégis földúlt. Stanci csodálkozott a habozásomon. Végül beleegyeztem. Száz dukátot kértem, és hogy ne kössék ki a határidőt. Hogy őszinte legyek, abban a reményben szabtam meg ezt a két feltételt, hogy az anonim úriember visszakozik. Nem tudom okát adni, miért aggaszt ennyire ez a megrendelés. De a szürke ruhás úr nemsokára megint jelentkezett, átadta a száz dukátot, és közölte, hogy minden feltételemet elfogadták. Valami furcsa mosollyal figyelmeztetett, hogy ne is próbálkozzam kideríteni a megrendelő nevét, mert csak kárba veszett fáradság

volna… Semmilyen határidő nem szorított, mégis nyomban nekiláttam a munkának. Éjjel-nappal dolgoztam, még a meseoperámat is félretettem. Ekkor érkezett a prágai megrendelés. Kénytelen voltam félbehagyni a Rekviemet is. Prágában pedig megbuktam. ÉN Ugyan, kedves Mozart! Egyszerűen nehezükre esett végighallgatni egy komoly operát annyi ünnepség közepette. MOZART Nem, nem, megbuktam! Ez volt Prágában az első balsikerem. És semmi kétség, ez volt a büntetés, amiért félretettem a Rekviemet. Amikor Konstanzéval elutaztunk Prágába, éppen beültünk volna a hintóba, amikor megláttam egy kezet a feleségem vállán. Ó volt az! A szürke ruhás ismeretlen. „Hogy áll a Rekviemmel?” – kérdezte. Szabadkoztam, elmagyaráztam a körülményeket, megígértem, hogy mihelyt visszajövök, nyomban nekiülök. És látja, megint nem sikerül. Schikaneder követeli, hogy fejezzem be a Varázsfuvolát. De mindegy – ő akkor is szüntelenül a nyomomban van. Teljesen magánkívül volt. „Tisztán látom álmomban – motyogta. – Sürget. Elégedetlen. És tudja, báró, egyre inkább úgy rémlik, hogy ez nem egyszerűen egy rekviem. A saját rekviememet írom.” Először láttam minden ízében komolynak. Mert… mert már rátette kezét a közelgő Halál. Én pedig éreztem, tudtam, hogy nagy művet fog alkotni. És ez az én érdemem! A magyarázat Az egész régi barátom, Walsegg zu Stuppach gróf házában kezdődött. A gróf kiválóan fuvolázik. Kitűnő zenekart tart fenn. De van egy gyengéje: arról ábrándozik, hogy komponistaként lesz híres, pedig rest komponálni. Szívesebben rendel zenét jó komponistáktól, titokban. Nemrég elhalálozott a hitvese,

nyugodjék békében. Amikor elmentem hozzá, hogy részvétemet nyilvánítsam, a gróf elkottyantotta, hogy rekviemet akar komponálni a halott emlékére. ÉN Ez méltó gondolat, grófom. Türelmetlenül várom a művét. A templomi zenében nemigen kelhetnek versenyre önnel. Hacsak nem… Mozart. A szeméből láttam, hogy megértette a tanácsomat. Közben bejött a szobába Lejtgeb úr, aki a szolgálatában áll. Ismerem ezt az urat: többnyire különféle kényes ügyeket bíznak rá. Olyan hosszú, mint egy pózna, és sovány, mint a Halál. És mindig szürkében jár. Nem volt nehéz elképzelnem, mi történik, ha beállít az érzékeny Mozarthoz, és gyászmisét rendel tőle. Nem tévedtem! A naplóból 1791. október 14. Folytatom a termés betakarítását. A napokban zajlott le a Varázsfuvola bemutatója. A terem zsúfolásig megtelt. Mozart behozta a páholyomba Salierit és soros szeretőjét, Madame Cavelierit, az énekesnőt. Salieri szokás szerint nyomban a saját diadalairól kezdett mesélni. Már régen belenyugodtam, hogy a művészet fölkent papjai csak önmagukról képesek áradozni. A beszámoló csúcspontján szerencsére elaludt a világítás, és belekezdtek a nyitányba. Az operát remekül fogadták. Még Salieri is meghatódott, és először fordult elő vele, hogy elfelejtett magáról beszélni. Amikor Mozart bejött, Salieri megölelte. Idézem híresé vált párbeszédüket: SALIERI Az opera megérdemli, hogy előadják a legnagyobb uralkodó előtt. Valóságos „operone”! (Azaz nagy opera.) SALIERI Hadd öleljem meg! Ön nagyszerű muzsikus! Nagyszerűek az énekesek! Minden nagyszerű!

(Hozzáteszem, az egész előadás alatt azon tűnődtem, ugyanazt hallom-e, amit nemrég játszott el nekem a szerző. Valóban varázslatos opera, ha ilyen varázslatosan átalakult benne minden! Az opera buffa helyett megszületett az emelkedett szomorúságnak és a gyöngyöző nevetésnek ez a fantasztikus ötvözete. És micsoda remek ízlés! A zsenialitás = ízlés.) SALIERI Milyen gyönyörű gondolat a hitvány mesét a szabadkőművesség filozófiai köntösébe öltöztetni! Gyönyörűek az opera szabadkőműves-szimbólumai! Azt az egyet biztosan tudtam, hogy nem a szabadkőművesszimbólumok alkotják a lényeget. Az opera mögött ott lebeg a Rekviem árnyéka. A halál édes előérzete. Nem, nem a szabadkőművesek! Az én ötletem nyomán született meg a mai csoda. A naplóból 1791. november 17. Az imént ment el tőlem Konstanze. Íme ennek a nagyon fontos beszélgetésnek a szövege. KONSTANZE Nem tudom, mit tegyek! Megőrülök! Már három hete, hogy megjöttem Badenból, és egy teljesen megváltozott embert találtam! Ki sem lép a házból. Egész nap ott gubbaszt a fölött az átkozott gyászmise fölött. (Nem bírtam magamba fojtani az izgatott kérdést: „És? Hogy áll?”) KONSTANZE Majdnem elkészült, de kénytelen leszek elvenni tőle. Alighanem elsápadtam. ÉN Meg… megőrült?! Az asszony nem tudta mire vélni izgatottságomat. Majd így szólt: „Olvassa el ezt a levelet. Az asztalán találtam. Da Ponténak írta.”

Olvasni kezdtem. Hosszú levél volt, s valóban iszonyú mondatokat tartalmazott: „Annak az ismeretlennek a képe állandóan a szemem előtt lebeg. Folytonosan magam előtt látom, amint kér, sürget és türelmetlenül követeli a munkát… Abból, amit átélek, érzem: ütött az órám. Vége, be kell fejeznem, mielőtt örülhettem volna tehetségemnek. Pedig az élet oly szép volt, pályám oly szép kilátásokkal indult… Érzem, hogy halotti énekem fekszik előttem.” – Nekem is ilyen szörnyűségeket írt – mondta az asszony, amikor végeztem az olvasással. És keserves hangon citálta: „Nem tudom megmagyarázni neked, kedvesem, mit érzek. Valami olyan ürességet, hogy szinte fáj… Valami csillapíthatatlan szomorúságot. Sosem múlik el, és napról napra növekszik.” Úgy félek! – kiáltott föl szipogva. – Tegnap a Práterban sétáltunk, és egyszer csak sírni kezdett, mint egy kisgyerek. Azt mondta: „Tudom, hogy már nem sokáig húzom. Természetesen megmérgeztek. Nem tudok megszabadulni ettől a gondolattól.” ÉN Ki adott volna mérget neki? KONSTANZE Azt mondja, hogy Salieri. Meghívta Salierit a bemutatóra, és utána együtt vacsoráztak. ÉN Micsoda ostobaság! KONSTANZE Teljesen beszámíthatatlan, van Swieten úr! Ezért elvettem tőle a Rekviemet. És ez segített: azonnal megnyugodott. Már két hét telt el a Rekviem nélkül. És hála istennek, javult az egészsége. Befejezte a Szabadkőműves-kantátát, sőt el is vezényelte. De tegnap visszakövetelte a Rekviemet… Azért jöttem, báró úr, hogy tanácsot kérjek öntől: hogyan űzzem ki belőle ezt a borzalmas gondolatot? Megijedtem. Csak nem fogja megakadályozni ez a buta liba, hogy befejezze? És megfosztana engem a legnagyobb élvezettől? A zeneirodalmat pedig egy hatalmas műtől?

ÉN Kedves Konstanze, természetesen megteheti, hogy nem adja vissza a Rekviemet. De azt is gondolja meg, hogyan adja vissza az átvett száz dukátot! Jól ismertem ezt a nőt. „Jaj, nem! Nem! – kiáltott föl. – Teljesen üres a ház. Higgye el, egyetlen krajcárunk sincs! – Tétován tette hozzá: – Adjam vissza neki a Rekviemet? Hiszen már megerősödött. S tegnap maga is jót nevetett a képzelt mérgezésen…” A naplóból 1791. december 1. Tíz nappal ezelőtt visszaadta neki a Rekviemet. Emlékszem, másnap meglátogattam Mozartot. Éppen táncot lejtett Konstanzéval. – Ne csodálkozzék, báró! – kiáltotta tánc közben. – Elfogyott a tüzelőnk! Csak azért táncolunk, hogy fölmelegedjünk! Ha-ha-ha! Ezen a napon visszatért a munkához, és a rá következő napokban éjjel-nappal a Rekviemen dolgozott. A mi Rekviemünkön. Igaz, hogy a megfeszített munka miatt néhány nap múlva ágynak dőlt. És többé nem fog fölkelni. A naplóból 1791. december 5. Reggel Az imént jöttem haza a megboldogult mellől. Az egész éjszakát a holttest mellett töltöttem és dolgoztam. A levelek átnézése után a Rekviem partitúráját vettem kézbe. A legfőbbet! Egyre halogattam, mert féltem a csalódástól, de nem halaszthattam tovább – fogytán volt az éj. Összeszedtem a lapokat… Hát megszületett! Megszületett! Micsoda gyönyörűség! Isteni gyönyörűség… Ha a Don Giovanniban megremegett az elkerülhetetlennel való találkozás sejtelmétől, itt és most ő maga igyekezett feléje. Ama másik világ minden emberi törekvés

csúcspontja. Az élet célja az Utolsó ítélet és az Isteni Kegyelem. A Rekviem maga az örökkévalóság szelleme. Elsírtam magam. Micsoda tragédia, hogy nincs befejezve! Az állványon elolvastam a Süssmayrnak szóló utasításokat, hogyan fejezze be a Rekviemet az ő halála után. Ezek alatt az utasítások alatt három levelet találtam. Az ő leveleit. Az egyiket az anyja halála után írta, a másikat – a keltezésből ítélve – az apja halála előtt, íme: „1778. július 9-én. Meghalt az anyám. Szomorú helyzetemben három dologgal vigasztalom magam: tökéletesen megnyugszom Isten akaratában; örülök, hogy könnyű és szép halála volt, és milyen boldogság várta egy pillanattal később. Mennyivel boldogabb, mint mi! Ebben a percben azt kívántam, bárcsak vele tarthatnék. S ez a kívánság, ez a szenvedélyes vágy szülte a harmadik vigaszt: nem veszítettük el őt, találkozni fogunk vele odaát.” „Drága jó atyám! Életünk igazi és végső célja a halál. Az elmúlt két év alatt az embernek ezzel az igazi, legjobb barátjával annyira megismerkedtem, hogy képe nemhogy elborzasztana, inkább megnyugtat és vigasztal. És megköszönöm az Úristennek, hogy megajándékozott azzal az örömteli lehetőséggel, hogy megismerjem a halált – boldogságunk kulcsát. Soha nem fekszem le este anélkül, hogy ne gondolnék arra: bármilyen fiatal vagyok is, másnap talán már nem leszek, s mégsem mondhatja egy ismerősöm sem, hogy társaságban komor vagy szomorú vagyok. Mindennap megköszönöm a Teremtőnek ezt a boldogságot.” Mozdulatlanul álltam e levelek fölött. Lám, miket olvasgatott, miközben a Rekviemet írta! Lám, mi rejlett a derűs maszk mögött! Mindent értett ez az oly ízléstelenül öltözködő, hebehurgya nagy kamasz. Belekezdtem a harmadik levélbe.

„Mindig Istenre gondolok: tudatában vagyok mindenhatóságának és félek a haragjától. De tudatában vagyok a szeretetének, részvétének és a teremtményeivel szembeni könyörületének is. Sosem hagyja el szolgáit… És ami az ő akaratából történik, az én akaratom is…” Térdre estem, imádkoztam, és könyörögtem: „Istenem! Istenem! Bocsáss meg nekem!” Elmenőben – az ablak mögött már virradt – nekiütköztem a halotti maszknak, amely darabokra tört. Most már csak a hangok maradtak. A naplóból 1791. december 6. Ma délután háromkor gyűltünk össze a Szent István-dóm északi Szent Kereszt-kápolnájában. Itt tartották a gyászszertartást. Rajtam kívül Süssmayr, a növendéke meg néhány muzsikus volt ott. És Salieri. Nem volt kedvem ezzel a csordával együtt menni a temetőbe, ezért a szertartás végén így szóltam: – Úgy veszem észre, havas eső készülődik. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az urak valamennyien boldogan hazasiessenek. Pedig meleg volt, három fok, és a szél se fújt. A halottaskocsi – melyet én fizettem ki – így minden kíséret nélkül indult el a koporsóval a Grosse Schullerstrassén a temető felé. Salieri hazakísért. Íme a beszélgetésünk: SALIERI Az özvegy nem jött el. ÉN Félig önkívületben fekszik otthon. SALIERI Milyen boldogan széledtek szét mind. ÉN Úgy látszik, szomorú végignézni, ahogy egy zsenit a szegények sírjába temetnek. SALIERI Ha tudtam volna… Miért nem fordult hozzám az özvegy? Szívesen kisegítettem volna.

ÉN Most mindenki ezt mondja. De titokban örülnek, hogy nem fordult hozzájuk. Egyébként miért nem ajánlotta föl magától az özvegynek? Hiszen tudta, milyen szegény. SALIERI És Ön? ÉN Én fukar vagyok. SALIERI Milyen hamar ellobbant ez az oly ragyogóan induló élet! ÉN Ugyan, Salieri! Csak most kezdődik minden. Most maga is, én is… még a császár is mást se fog hajtogatni, mint Mozart, Mozart! Mostantól fogva mindnyájan csak az ő kortársai vagyunk. Az emberek imádnak ölni, aztán meg dicsőíteni. De azt nem hajlandók… soha nem hajlandók bevallani, hogy ők… hogy mi öltük meg őt. Nem, nem! Mindenképpen keresnek egy bűnöst. Szüntelenül azon töröm a fejem: vajon kit választanak ki ennek a bűnösnek… ennek a halhatatlan bűnösnek a szerepére? Egyébként már rá is jöttem. SALIERI Kit? ÉN Magát. Hiszen ő nem szerette magát. Annyira, hogy még a feleségének is elpanaszolta, hogy maga megmérgezte. SALIERI Micsoda ostobaság! ÉN Miért volna az? Hiszen mindig üldözte őt. Nem hagyta, hogy udvari szolgálatba léphessen. S ha üldözte, akár meg is mérgezhette; mi a különbség? Hiszen ezért jött el a gyászszertartásra. Hogy leimádkozza a bűnét. De már késő, kedvesem. Szívesen ijesztgettem ezt az önelégült, alapjában véve jólelkű fajankót. A naplóból 1792. február 17. Ma a bécsi Jahn-teremben Konstanze Mozart asszony

megbízásából én, Gottfried van Swieten nagy sikerrel adattam elő Wolfgang Amadeus Mozart Rekviemjét. Kiegészítés a naplóhoz 1801 Salieri túlságosan komolyan vette mindazt, amit annak idején mondtam neki. Most, amikor valóra vált a jóslatom, amikor Mozart dicsősége napról napra nő, Salierinek furcsa idegrohamai vannak. Sőt azt hallottam, hogy a háziak rémületére azt üvöltözi, hogy ő ölte meg Mozartot. Nos, legalább egy közülünk bevallotta! Szabó Mária fordítása

SÉTÁK A HÓHÉRRAL A NAGY SANSON 1996 telén Párizsba utaztam. Közben állandóan arra gondoltam, hogy pontosan száz esztendővel ezelőtt ők is Párizsban jártak… * 1896-ot írtak. Az orosz cár első ízben járt Franciaországban nagyapjának ama rossz emlékű látogatása óta, amikor egy Berezowski nevű lengyel, hogy megbosszulja Lengyelország meggyalázását, rálőtt a nagyapjára. II. Sándor akkor, szerencsére, életben maradt. (Később ölik meg bombával.) Most nem lőttek rájuk. Lelkes tömeg fogadta őket Párizs utcáin. Nyitott hintóban utaztak: a szépséges császárné, az uralkodó – vonzó fiatalember katonaruhában – és egy bájos kislányka. Miklós írta le naplójában: „Szeptember 25-én raktuk le annak a hídnak az alapkövét, amely édesapám nevét fogja viselni. Hármasban kimentünk Versailles-ba. Párizstól egészen Versailles-ig tömegek álltak az út mentén, majd’ leszakadt a karom a sok tisztelgéstől. Fél ötkor érkeztünk meg, végighajtattunk a szép parkon, megnéztük a szökőkutakat… A palota termei és szobái történelmi szempontból érdekesek.” Igen, az a „történelmi szempont”… már akkor megrázhatta volna őket. A Concorde térről (a hajdani Forradalom teréről) jól látszottak a Madeleine-templom oszlopai. Itt, a templom melletti temetőben helyezték egykoron sírba ama bizonyos tűzijáték áldozatait. A francia királyi pár számára nevezetes napon, azaz XVI. Lajos és Marie Antoinette esküvői szertartása közben történt s szörnyű

áldozattal járt: sokan megégtek. Rossz előjel! – mondták a párizsiak. Nem lesz annak jó vége, ha így kezdődik a közös életük! * Velük is történt valami borzalmas, s szintén egy jeles napon. Nem sokkal párizsi utazásuk előtt, a koronázási ünnepségeken… Kikocsiztak a Hodinka-mezőre – ragyogó napsütés, harsogó zenekar, a pavilonban Európa előkelőségei. Ők, az új cár és a cárné már tudták: egész reggel hordták el innen a halottakat; az ingyen osztogatott ajándékokért tolongó tömegben mintegy kétezer szerencsétlent tiportak halálra… És itt is a vészes sustorgás: nem lesz ennek jó vége! Véres előjelekkel kezdik az uralkodást! „Történelmi szempontból érdekesek”… A cár persze csak jóval később érti meg, hogy sorsuk „történelmi szempontból” mennyire egybevág a párizsiakéval. Próféciának tűnik hát ez a jellegtelen mondat! Majd’ minden, amit Versailles-ban láttak, megismétlődik az életükben! Lajos gyenge és akarat nélküli uralkodó volt, majd Miklóst is gyengének és akarat nélkülinek nevezik. Vagy a két Erzsébet: Alix nővére, a Marfa-Marija-kolostor istenes alapítója és a másik, az éppoly istenes, angyali mosolyú Erzsébet, XVI. Lajos testvére. Marie Antoinette-et hatalomra vágyó, gőgös szépasszonynak tartották. Az ő felesége is hatalomra vágyó és gőgös szépasszony. És mindkettőjüket gyűlöli a nép: az „ausztriai” Marie Antoinette-et árulással és pazarlással vádolják; az ő feleségét „németnek” nevezik, s azzal vádolják, hogy házasságtörő viszonyban él egy paraszttal. És gyűlölik! Hogyne gyűlölnék! Azok szeretett Versailles-ukban, ők a szeretett Carszkoje Szelójukban találkoznak a felkelők egyaránt félelmetes, vad

tömegével, és a foglyaik lesznek. A lefejezett királyt és királynét a forradalom a Madeleinetemplom melletti temetőben hantoltatta el. Névtelen sírban, sáros gödörben fekszenek, oltatlan mésszel szórták le testüket. Őrájuk is ez a sors vár: névtelen sír, sáros gödör. Rájuk, akik akkor oly boldogan kocsikáztak Párizs utcáin! * A megszentségtelenített párizsi Notre-Dame, takarmányraktárnak használt templomok, legyilkolt papok, ledöntött királyszobrok… Szentek meggyalázott tetemei (Szent Genovévának, Párizs védőszentjének – akihez oly sokszor könyörgött segítségért a bajba jutott nép – a tetemét vérpadon vagdalták szét, aztán beledobálták a Szajnába)… Rémséges temető a monceau-i park mellett (a Miklós által meglátogatott pravoszláv templom közelében)… Ebben a temetőben híres arisztokraták az őket legyilkoló forradalmárokkal feküdtek együtt. Meg ezeket a forradalmárokat legyilkoló másik forradalmárok… Mindezek, a francia forradalom emlékei, a jövőjük valóságát jelentik majd. Versailles-t elhagyva még nem tudhatták: tükröt tartott eléjük a sors. A cárné ezt igazából csak a borzalmas 1917-es esztendőben értette meg. Ezért aztán, amikor megtudja, hogy a férje lemondott a trónról, szörnyülködve s eszelős rémületében franciául suttogja: „abdiqua” (lemondott). Bizonyos, hogy tudatában a tükörterem képe is megjelent. Versailles tükrei…. * Az utolsó orosz cár misztikus volt. Az egyházi naptár szerint a

sokat szenvedett Jób próféta napján született, s hitte, hogy eleve elrendeltetett tragikus sorsa. Nem kerülhették el figyelmét, természetesen, azok a misztikus történetek sem, amelyeket a forradalom századik évfordulójának napjaiban oly sokszor emlegettek a párizsiak. Azokról a vészterhes jóslatokról van szó, amelyek – húsz esztendővel a forradalom előtt – egy másik misztikustól, bizonyos Cazotté-tól származtak. Cazotte szabadkőműves író-ember volt. Misztikus nézetei súlyosabb mondanivalót, profetikus jelleget kölcsönöztek kecsességükről híres munkáinak. Aztán valami hihetetlen történt. Azon az estén de Vaudreuil márkiné szalonjában összegyűlt ama elbővülő társaságok egyike, amelyek végleg eltűnnek majd a gáláns századdal együtt: néhány okos és felettébb szabadon gondolkodó arisztokrata s néhány nagyon szép és félelmetesen okos dáma (a filozófusok századában egy szépasszonytól, ha sikerre tartott számot, elvárták, hogy okos is legyen). Meghívták Cazotte-ot, a filozófus-irodalmárt is, aki remek elbeszélő hírében állt. Ezúttal mégsem alakulhatott ki élvezetes eszmecsere; Cazotte egész este szomorkásán hallgatott, sőt ridegen elutasított mindenkit, aki érthetetlen viselkedésének okairól faggatta volna. Végül is engedett az asszonyok makacsságának. Váratlan látomások lepték meg, mesélte, börtönt, szégyenszekeret, vérpadot s azon egy különös szerkezetet látott… Részletesen leírta azt a furcsa valamit. A guillotine-t, ahogy a későbbiekben kiderült… Húsz esztendővel a feltalálása előtt! Igazából nem ez a furcsa alkotmány ijesztette meg. Borzalmas képek következtek: a guillotine-nál sorban gyülekező, vérpadra lépő emberek, a hosszú sorban Franciaország valamennyi nagy nemzetsége. S ami még rémisztőbb: a jelenlévők is ott voltak,

mind egytől egyig. Az élen ő maga, Cazotte! Meg-megcsillant a guillotine lecsapódó pengéje, de az a sor mégsem lett kisebb, mert a szégyenszekér szünet nélkül hordta utasait a vesztőhelyre… Elbeszélése után a jelenlévőkön, természetesen, kínos csend lett úrrá. Az egyik hölgy viccelődni próbált: – Az ön elbeszélésében, kedves Cazotte, engem nem a vérpad ijesztett meg a legjobban, hanem az a szégyenszekér. Engedtessék meg, hogy legalább a saját hintómon mehessek ki az ön titokzatos szerkentyűjéhez. – Nem – vágta rá meglepően idegen hangon a filozófus –, egyedül a királynak lesz rá joga, hogy hintón utazhassék. Bennünket szégyenszekéren visznek. Meglepő azonban: Cazotte jóslatát annak az embernek az unokája idézi, aki e bizonyos szekérnek a gazdája volt. Amikor 1792. szeptember 26-án éppen a guillotine felé szekereztek, ennek az embernek módjában állt, hogy a hajdani jóslatáról beszélgessen a filozófussal. Az unoka tőle hallotta Cazotte-nak és utolsó perceinek történetét: nyugodtan, de „fennhéjázó beképzeltség nélkül” lépett a vérpadra… Hisz Cazotte mindezt már húsz esztendővel azelőtt is átélte, s felkészülhetett rá! A szekér gazdája pedig, mint a halál tudója, jelentőségének megfelelően értékelte a hallottakat. Ő, Monsieur de Paris, Párizs hóhéra, Charles Henri Sanson. * 1996 telén az ő kedvéért utaztam Párizsba. Elutaztam, hogy találkozhassak vele, s hogy – az irodalmárok nevetséges szokása szerint – beszívhassam a „levegőcskéjét”, s magamba gyűjthessem a képeit annak a tájnak, ahol hősöm a napjait töltötte egykoron. Elképzeltem közben, hogyan hintózott errefelé a Versailles-ból visszatérő cári család, át az ősi Marais-negyeden, az ásítozó, öreg

szállodák között, aztán a Temple mellett – a forradalom napjaiban ennek börtönében szorongott a szegény királyi család. * Hintójuk körbejárta a Köztársaság terét. Közvetlenül innen nyílik az a bizonyos Château d’Eau utca. A cárné, ideges asszony lévén, elhaladva mellette, bizonyosan összerezzent. Mert itt, a felesége által gondozott kert mélyén, itt állt a hősöm háza. Sanson háza. Sanson hóhér háza. A Nagy Sansoné. Minden este elmentem oda. Elolvastam valamennyi életrajzát, az eredetieket és a hamisítványokat egyaránt. A legjobb könyvet unokája írta róla, akkor, amikor ismételten visszatértek Franciaországba a királyok. Amikor csak az unokák uralkodtak, akiknek nagyapáit az öregapja fejezte le. Olyan életrajzot írt tehát, amelyben a Nagy Sansonból jóságos royalista lett, aki gyengéden szerette királyát, a királynét, és szerette azt a rengeteg sok arisztokratát, akiket – a hónuk alá szorított fejekkel – valami oknál fogva ő küldött fel az Úr színe elé… Mi, azt hiszem, megértjük azokat a tegnapi forradalmárokat, akik a nézeteik megváltoztatására kényszerülnek. * Órákig elálldogáltam párizsi háza előtt. Meg akartam lesni, hogyan indul esti sétájára, s a járókelők, ha néha találkozott velük (ekkoriban itt volt a város széle), meglátva őt, hogyan siettek át a túlsó oldalra… Ment. Egyedül. Fiatal volt, magas és szép. Megszokta, hogy önmagával beszélgessen. Mert akkoriban megvetették, s beszélgetőtársakra sem találhatott. Sanson, Párizs városának hóhéra… Még akkoriban, fiatal éveiben kezdte meg a Naplóját; pontosan vezetett, véres elszámolás lett belőle. Elképzeltem, ahogy megöregedve,

betegségtől, félelemtől kínzottan megpróbálja leírni az életét. Amely éppen „történelmi szempontból” lett rendkívül érdekes… * Az egyik napon, a szállodámba térve, hangot hallottam. Nem szavakat, hanem távoli, érthetetlen mormogást… A parányi szállodai asztalhoz rohanva gyorsan írni kezdtem. A hang eltűnt, de nem tettem le a tollat… Később értettem meg: idegen gondolatokat vetettem papírra. Az ő gondolatait. Megtaláltam őket az unokája által írt „Egy hóhér feljegyzései”-ben. Ugyanazok a gondolatok voltak, s mégis mások. Akkor rémlett fel előttem, hogy ő maga szólt hozzám. Sansonnak, a párizsi büntetőbíróság ítélet-végrehajtójának elbeszélése Variációk az „Egy hóhér feljegyzései” témájára „Megszoktam, hogy egymagamban vagyok. Önmagammal sétálok. Én meg én, így megyünk kettesben. Megyek és gondolkodom. Mindig ugyanarról. Mióta létezik emberiség, azóta büntetés is létezik. És a büntetés hányféle nemét találta fel, rábízva őket a végrehajtóra, ez a rosszakaratú emberi nem! És a találékony, rafinált ésszel kiagyalt sokféle kínzás! Vegyük a legenyhébbet, a korbácsolást. Azt hiszik, csak úgy megcsapkodják a szerencsétlent? Dehogyis. Nagy ügybuzgalommal kitalálták, aztán rábízták a hóhérra, hogy áldozatát taligára kötözve hurcolja végig a városon, álljon meg vele a tereken, s üsse-vágja a szerencsétlent! A korbácsolás a szégyenbélyeghez – amely az embert örökre kizárta a társadalomból –, a kínpadhoz, a nyakörvhöz és a kínzás egyéb módozataihoz képest ártatlan gyerekjátéknak tetszhetett. A

hóhér találta volna fel mindezeket? Mások találták ki, s bízták a hóhérra! Hogy őt gyűlöljék az emberek. Munkám koronája a halálbüntetés. És megint csak: nem a gyilkolást várják el az emberek, kínoztatni, kínoztatni akarnak! A kereszthalál a kínzásos kivégzés legősibb fajtája. A keresztre feszítést azonban, mivel a keresztények imádatának tárgya lett, Constantinus római császár végleg eltöröltette. Mit sem számított, több új és sokkalta borzalmasabb halálbüntetési formát találtak ki helyette! Kerékbetörés. Én, a szörnyűségekhez szokott hóhér, utánuk rémképeket látok, és arról álmodok, hogy emberi testet nyomkodok a kerékre, ízületeket török el, szájakba nyúlkálok, nyelveket tépek ki… Nincs olyan részecskéje a testnek, melyet a kerékbetöréskor ne „simogatna” meg a hóhér! És ez sem a legelrettentőbb formája a halálnak. Kitalálták, hogy elevenen nyúzzák meg az embert, forró vízben főzzék, karóba húzzák… Ó, az emberi találékonyság! És a kínzásokat bámuló sokezres tömeg… Érdekesnek találják! Máglyát raknak szalmából meg tűzifából, feltuszkolják rá az elítéltet, oszlophoz kötözik… Sokáig szenved az élve égetett, s a tömeg végignézi, mint rángatózik a tűzben a szerencsétlen áldozat. Néha meg arra gondolok, hogy a hóhérok a leghumánusabb emberek. Kitaláltunk egy irgalmas csalafintaságot: a tűzpiszkáló csáklyánk hegyét a máglyára ítélt szíve elé állítjuk, így az elítélt a tűz okozta szenvedések nélkül szabadulhat meg az élettől. Mennyiféle embert égettünk el a máglyákon: zsidókat, mert nem keresztények; keresztényeket, mert protestánsok; katolikusokat, mert ateisták lettek… Az emberek megparancsolták, hát égettünk. S ugyanők, az emberek, gyűlölnek ezért bennünket.

Miért gyűlölik vajon a saját maguk által kiválasztott végrehajtókat? Még pontosabban: gyűlölik őket s félnek tőlük… Félnek? De még mennyire! Mindenki, aki találkozik velem, elképzeli magát a hóhér karjai között. Befejezésül pedig hadd nevezzem meg a kivégzés két legegyszerűbb eszközét: az akasztófát (a pórnép) és a pallost (a nemesek) számára. Még itt, az ember utolsó útján sincs egyenlőség. Itt jegyzem meg, hogy a Nagy Forradalom azonnal eltörölte ezt a sokféle rettenetet, és mindenkit egyenlővé tett a halálban: törvény mondta ki, hogy 1790-től a polgártársak egységes módon, guillotine-nal végezendők ki. Elbeszélésemből hamarosan megtudják, hogy ez a „könnyítés” hová vezetett. * Franciaországban örökletes a hóhéri tisztség, apáról fiúra száll. Nem számít, hogy az apa halálakor hány éves éppen a fiú. Ettől a pillanattól kezdve ő hóhér! Házunk egyik szobájában pallosokat akasztottak a falra (külön története volt mindegyiknek). Találóan jegyezte meg egyikünk, hogy mi, Sansonok, utódainkra hagyva a hivatalt, mint királyaink a jogart, kézből kézbe adtuk át a pallosokat. Akinek nem volt fiú utódja, a vejét biztatta, készüljön fel, ő lesz a hóhér! Így lett a dédapámból, Charles Sansonból is hóhér: az Első Sanson. Ősei nemesek voltak, és részt vettek a keresztes háborúkban. Charles Sanson 1635-ben született. Rouen város hóhérának a lányát vette feleségül; lehet, hogy szerelemből, lehet, hogy érdekből, mert mint beszélik, Charles akkoriban teljesen elszegényedett, s a hóhérok nem kerestek rosszul…

Az após pedig elvárta, hogy Charles segítsen neki a vérpadon. A város bírósági aktái közt található egy följegyzés: „Amikor a roueni hóhér ráparancsolt vejére, hogy a vaspálcával verje a bűnöst, a vő ájultan esett össze, s a jelenetet röhögéssel fogadta a csőcselék.” Charles Sanson azonban hamarosan hozzászokott a kivégzésekhez, mi több, jelentős sikerekkel dicsekedhetett. Palloscsapásainak oly viharos híre lett, hogy hitvesének halála után nyomban felajánlották neki a párizsi hóhéri állást. Elhagyta tehát Rouent, s beköltözött a nép által „Hóhér palotájaként” emlegetett párizsi házba. A nyolcszögletű rideg építményhez tartozó bástyánál kötötték szégyenoszlophoz az elítélteket. Mellette zajongott a párizsi piac, ahol dédapám a kellékeit és a konyháravalót beszerezte. Törvény mondta ki: a hóhér mindenből egy ölre valót ingyen vihet haza a piacról. Túlzásba vihette a dolgot, s az árusok bosszúból felgyújtották a házát. Ősöm ekkor az Új Franciaországnak nevezett néptelen városnegyedbe költözött, ahol mainapság a Poissonière nevezetű előváros terül el. Túl volt már a hatvanon, amikor oltárhoz vezetett egy fiatalasszonyt, aki, természetesen, szintén valamelyik hóhér rokonságához tartozott. A nevünket emlékezetessé tevő század elején pedig, pontosan az 1703. esztendőben Charles Sanson – mivelhogy „a gyengéd szeretet örömei töltötték be a tisztes öregember lelkét” – nagyapámnak adta át véres hivatalát. Szabadulni akart a vértől. Nem tudnám felsorolni, kikre sújtott le a nagyapám, Második Sanson pallosa, ősöm ugyanis nem vezette kellő gondossággal a Kivégzések naplóját. Az ő nevéhez fűződik, példának okáért, Cartouche kivégzése. E rettenthetetlen rabló hőstetteiről azóta is legendákat költ a nép. (Nagyapám 1721-ben törte kerékbe a Grève

téren.) Akkortájt sok volt a rablás, a nyomorgók bandákba verődve fosztogattak Franciaország útjain… Meghalt XIV. Lajos, lezüllött, tönkrement országot hagyva maga után. Ötéves király, pontosabban régense, az orléans-i herceg uralkodott, aki közzétette ezt az igéző törvényt: „Tiltott minden, ami akadályozza az élvezetet!” A XIV. Lajos uralkodásának utolsó szakaszát jellemző sivár aszketizmus után az udvaron esztelen élvhajhászat lett úrrá. Szegény régenst valósággal elrohasztották azok a rossz betegségek, melyekkel „a különböző szépasszonyok tüntették ki” és „a legmagasztosabb küzdelem harcmezején szerzett hősi sebesülésekkel” dicsekedett. Ezekben az esztendőkben leginkább tétlenkedett a hóhér bárdja, áldozatai csupán jelentéktelen alakok, többnyire nyomorgó, bűnözésre kényszerült szegény emberek voltak. * Második Sanson 1726-ban, negyvenöt éves korában halt meg. Két fiúgyermeket hagyott maga után, Jeant és Nicolas-t. Az idősebbiket, Jeant, bár még csak hétéves volt, azonnal hóhérrá avatták. Kiskorúságának idejére teendőinek ellátását egy bizonyos Harrison úrra bízták, aki megkövetelte, hogy a gyermek is jelen legyen a Grève téren végrehajtott kivégzéseken, melyek a végrehajtó részvétele nélkül törvényteleneknek, egyszerűen gyilkolásnak minősültek volna. A kis bábu, jövőbeni apám, állt a vérpadon, és nézte, mint fejezik le az embereket… Iszonytató rémület szállta meg e gyermek lelkét, s ez okozta, gondolom, hogy Jean Sanson csak nagyon rövid ideig tevékenykedhetett a vérpadon. Paralízis támadta meg, amikor jómagam csupán tizenhét esztendős voltam.

* Említettem, hogy volt a házunkban egy kis szoba, falára akasztott pallosokkal, hóhér nemzetségünk pallosaival. Válaszd ki közülük a kedvedre valót! Kiskoromtól kezdve szerettem ezt a szobát. Vibráló gyertyafény a pengéken… A széles pengékre – jófogású, kovácsoltvas markolata volt mindegyiknek – rávésték: IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS. Anyám sokat mesélt őseinkről, elmondta, mennyit szenvedtek a népek gyűlölete miatt, hogy bujkáltak az emberek elől, s a járókelők tekintetét is kerülve alig hagyták el otthonaikat… Ezeket az érzéseket nem örököltem, gyermekkoromtól kezdve hóhérnak tartottam magam, s büszkén készültem e szerepre. Megvetettem az emberek gyűlöletét. Amikor első ízben a vérpadra léptem, apám éppen egy előkelő nemest fejezett le. Emlékszem, hogyan tört össze ez a hajdan oly gőgös főúr, s hogyan bátorította őt édesapám. Tetszett nekem a dolog… Aztán pedig, hogy apámat leverte a lábáról a betegség, s a mesterségét sem folytathatta tovább, jó kezekbe került a pallosa. Aki átvette, úgy lehet, a nemzetségünkből elsőként, valóban hóhér akart lenni. Apám elkínlódott még két évtizedig. Eközben én tevékenykedtem a vérpadon, azonban… apám még élt, s Párizs városának hóhéra maradt. Fulladozva s alig vonszolva lábait kapaszkodott fel a vérpadra, és félreállva figyelte, hogyan dolgozom… Csak apám halála után, 1778 augusztusában törvényesítettek mint végrehajtót. A munka, megjegyzem, egyre több lett: öregedett a király, s romlott a jelleme… S egyre több hírességgel találkoztam a vérpadon. Egész Franciaország a bárdomra figyelt, amikor a szerencsétlen Damiens-t, aki őfelsége életét akarta kioltani,

felnégyeltük. * Hideg éjszakai órában történt az eset: a király, divatos redingote-jában (divatbolond volt a mi királyunk, XV. Lajos) a hintója felé tartott. Éppen a lépcsőre tette volna a lábát, amikor ez a Damiens – jelentéktelen kisember, valakinek az inasa – átsiklott a testőrök között, s a királyba döfte tőrét. A penge a bordák között behatolt a király mellkasába, de, hála a Mindenhatónak, nem érintett nemesebb szerveket. Damiens-t elfogták, én meg felnégyeltem…. Mit szenvedhetett ez a nyomorult, amikor én és segédeim csípőfogókkal tépkedtük a testét, melyet aztán a különböző irányba vágtató lovak szakítottak darabokra… Nicolas nagybátyám, a királyi kancellária hóhérja működött mellettem, de ezt az egész hosszadalmas és iszonyatos aktust én irányítottam. Kibírtam, nagybátyám viszont, boldogtalan, azonnal felmondta az évi huszonnégyezer livre-t jövedelmező udvari ítélet-végrehajtói állását. Egymagam lettem Párizs hóhéra. Később, már a forradalom napjaiban, eszembe jutott ez a bizonyos Damiens, pontosabban a királynak címzett levele: „Mélységesen fájlalom, hogy a közelébe merészkedve fájdalmat okoztam Önnek… De ha felséged nem áll népének oldalára, igen rövid időn belül, akár néhány esztendő múlva, Önre, a trónörökösre és némely más személyiségekre menthetetlenül a pusztulás vár.” A király, természetesen, őrültségnek tartotta e szavakat, amelyek a fia számára próféciaként hangozhattak volna. Éppen a Damiens halála utáni napokban került a kezembe apám Naplója, melyben a kivégzettek neveit és az ítéletvégrehajtás részleteit jegyezte fel. Felmenőim, mint kiderült,

folyamatosan vezették a Naplót, noha felületesen és hanyagul. Folytatom ezt a véres regisztert [2], határoztam el, csak sokkal pontosabban és részletesebben, mintha megsejtettem volna, mily sok hírességgel lesz szerencsém találkozni, sajnos a vérpadon! * Apám a szemünk láttára sorvadt el. Mi, hét fia örököltük a mesterségét. Sansonok fejeztek le Reimsben, Orléans-ban, Soissons-ban, Montpellier-ben, Dijonban… A szolgák, amikor a családi asztalnál összegyűltünk, szolgálati helyeink szerint szólítottak bennünket: Monsieur de Reims, Monsieur d’Orléans, Monsieur de Dijon… Nemsokára hivatalosan is így neveztek bennünket, s én Monsieur de Paris lettem. * A házunkban különben senki sem merte volna kiejteni a vér, vérpad szavakat. Mi, fivérek egymás közt fennkölt, választékos társasági témákról, Molière úr darabjairól, a különcködő Voltaire úrról, Rameau úr zenéjéről folytattunk magasröptű eszmecserét… Hóhér fivéreim (hóhéroknak különben sohase mondtuk magunkat, a hivatalos formulát használtuk: végrehajtó) szerették a zenét, többféle hangszeren is kitűnően játszottunk. Én és Monsieur de Reims, Monsieur d’Orléans meg Monsieur de Dijon nagyszerű kvartettet alkottunk. Ha netán mégis szóba kellett hoznunk a kivégzést, azt „dolognak” neveztük, például: „holnap korán kelek, dolgom lesz”, mondtuk. Ennyi, semmi több! * Idegenek ritkán tisztelték meg a házunkat. De mit is beszélek: „tisztelték”! Ha alkalmasint kezet fogott velünk valaki, utána sietve

kezet mosott. Az alig egynéhány kivétel közül megemlítem Gomair abbét, aki hozzám is bemerészkedett. Ez a ferences rendszerint ott állt a vérpadon a végrehajtó mellett, s utolsó órájukban vigasztalta a boldogtalan elítélteket. A hóhér átadta őket a Mindenhatónak, a pap feladta nekik az utolsó kenetet. Az asztalnál, egy-egy pohár finom bor után Gomair atyának megeredt a nyelve. Alkalmasint megtudtam tőle, hogy van egy unokahúga, Jeanne de Vaubernier, aki elbájoló, ámde csúnya bűnökkel besározott személyiség. Jeanne-t feltűnő szépsége rontotta meg, fejtegette az abbé, „ahogy a tükör csillogásával csalogatják kalitkába a pacsirtát, úgy csalogatta az én madárkámat is a könnyű élet gyönyöreibe egy átkozott kurtizán, a bűn magvát ültetve lelkébe, mely aztán ily buján szárba szökkent”! A bűnei engem nem ijesztettek el, a szépsége viszont csábított. Megtudakoltam az abbétól, hol lakik ez a bűnös szépleány, s elhitetve magammal (a lelkiismeretem megnyugtatására), hogy kötelességem visszatéríteni őt az igaz útra, őrködni kezdtem a lakása táján. Hosszúra nyúlna, ha elbeszélném, miként jutottam be a házába, hogy mutatkoztam be neki (természetesen álnéven), hogy csodáltam meg égszínkék szemét, korallpiros ajkát s mérhetetlen dús szőke hajkoronáját… Jeanne karjára támaszkodva hevert piros díványán. Lábai elé vetettem magam… Ami ezután történt, titkom, elviszem magammal a sírba. * A későbbiekben az én gyönyörűségem, a szerelemben oly odaadó Jeanne-om foglyul ejtette az öregedő királyt. Ő volt, igenis, akiből a nagy hatalmú Dubarry grófnő lett. Uralkodott a király

szíve, meg Franciaország fölött… Erről majd később… Egyelőre azonban a találkozásainkon a kedves falujáról mesélt, egy Vaucouleurs nevű falucskáról, ahol egy másik Jeanne, a d’Arc is a világra jött. Elhivatottságáról már akkor meg volt győződve, és arról is beszélt, hogy valami közös lesz az ő meg ama nagy Jeanne sorsa között. Végül is nem tévedett, mindketten keserves kínok közt haltak meg. Egyszer meg, emlékszem, találkáért könyörögve eme szánalmas szavakat mondatta velem a reménytelen szerelem: – Ne űzzön el, valamikor még szüksége lehet rám! Én sem tévedtem! Húsz esztendő múlva szolgálatára álltam a vérpadon. * Közben nem láttam őt, a Dubarry név azonban közszájon forgott. Közvetlenül a forradalom előtt a királyné nyakláncaként ismert üggyel kapcsolatban is emlegették. (Magam is eljátszottam benne gyászos szerepemet.) De la Motte úrhölgy, II. Henrik törvénytelen fiának leszármazottja feleségül ment egy szegény királyi testőrhöz. Az asszonyság, akinek ereiben az ősi Valois-dinasztia vére folyt, úgy hitte, igazságtalanul kell elviselnie a sok nélkülözést. Kigondolta, hogyan gazdagodjék meg. Megtudta, hogy egy bizonyos párizsi ékszerész birtokában tart egy rendkívül drága nyakéket, amelyet Dubarry számára választott ki a király. Megvenni már nem volt ideje, halála után pedig a kincstár olyannyira ki volt fosztva, hogy az új királyi párnak le kellett mondania az ékszerről. (Noha Marie Antoinette el volt ragadtatva tőle). De la Motte példátlan cselszövést eszelt ki… Rohan kardinális a szépséges királynőről álmodozott. Motte asszony elintézte Rohan találkáját a királynéval, aki azt kérte a

kardinálistól, vegye meg számára azt a bizonyos nyakláncot. (A találkán valójában egy Olivia nevű kisasszony jelent meg, aki a megtévesztésig hasonlított a királynőre.) Az érsek teljesítette a kérést, majd de la Motte férje a mesés nyaklánccal Angliába szökött. Amikor minden kiderült, a csaló asszonyt elfogták, majd tüzes vassal való megbélyegzésre és botozásra ítélték. Így léptem fel ebben a színjátékban. Reggel hat óra lehetett, amikor segédeim a Conciergerie börtön udvarán kifektették az asszonyt a vérpadra. Kiabált s átkozott bennünket. A tizenkét botütést én mértem rá, tizenkettőt a királyi vér örökösének fenekére! A botozás után, amikor – zilált hajjal, tépett szoknyában – mint egy párduc keringett a cellában, megkötöztem őt, a serpenyőből kivettem a tüzes vasat, s a testéhez nyomtam. Megkötözötten is rángatózott, alig tudtam megbélyegezni a másik vállát… A sikoltását mintha azóta is hallanám: „Te nyomorult hóhér, hogy mersz királyok testéhez nyúlni, te mocskos szörnyeteg!” Igaza volt, ekkor gyaláztam meg először királyi testet. Igaza volt abban is, hogy az emberek félelmet és iszonyatot kiváltó szörnyetegnek tartanak. S ezt minduntalan éreztették is, velem. * Egyszer, emlékszem, megismerkedtem egy hölggyel. Nemes származású hölggyel. Akkor még magas, jó kiállású ifjú voltam. Sikeres a női nemnél. (Álnevek alatt, természetesen.) Igyekeztem választékosan öltözködni, noha a világoskéket, a francia nemesség színét kerülnöm kellett. Régi okmányok között azonban nem kutakodtam, s nem vizsgáltam, hogy a hóhéri állással együtt jár-e vajon a nemesi cím elvesztése. Mindenesetre – halványzöld szövetből – nagyon drága öltönyöket rendeltem magamnak. Olyan

jól állt rajtam ez a ruha, hogy hamarosan divatba jött a színe, s az udvari piperkőcök a világoskékről az én halványzöldemre tértek át. Történt ebben az időben, hogy magamra vontam X. márkinő figyelmét. Egy ebéden találkoztunk, s élénk beszélgetéssel múlattuk az időt. Szolgálatomat tudakoló kérdésére elmondtam, hogy tiszt vagyok, s a parlament állományába tartozom (ami majdhogynem igaz volt, hisz én hajtom végre a parlament felsőfokú ítéleteit). A vendégek közül azonban felismert valaki, s a márkinő, miután én eltávoztam, megtudta a teljes igazságot. Esküszöm, hogy a legelvetemültebb gonosztevővel való megismerkedése sem váltott volna ki benne nagyobb felháborodást! Még a parlamentnek[3]is írt, követelve, hogy kössenek ki a szégyenoszlophoz, s kötéllel a nyakamon kérjek tőle bocsánatot. Felszólaltam a parlamentben, és megkérdeztem: Miért lenne sértés, hogy megismerkedtem vele? A királyoknak az Isten maga adta át az igazságszolgáltatás pallosát, amely ránk, végrehajtókra bízatott, hisz a király önmaga nem tudna végezni a bűnözőkkel! Az igazságszolgáltatás pallosának őrzője vagyok, s e pallos a királyi hatalom szent jelképe. Feladatom a bűnözők féken tartása, hivatásomat csupán az oktalan csőcselék illeti megvetéssel. Sajnálkozva említhetjük viszont, hogy néha a becsületes emberek is osztják a csőcselék előítéleteit… Nem mertek, persze, elítélni, a viszolygás és undor azonban, noha igyekeztek átnézni felettem, lerítt az arcokról… Ami pedig X. grófnőt illeti: a későbbiekben maga is meggyőződhetett foglalkozásom fontosságáról. A Nagy Forradalom napjaiban találkozott velem – a vérpadon. Én voltam, aki leeresztette ostoba fejecskéjére a guillotine-t. *

Aztán megnősültem. Megelégeltem az idegen néven bonyolított szerelmeskedést. Hányszor fordult elő, hogy a szenvedélyes ölelést – ha a foglalkozásomra utalást tettem – nyomban szenvedélyes gyűlölet váltotta fel! Aztán rám mosolygott a szerencse. A Montmartre környéke ebben az időben szegény emberek kertjeivel volt tele. Itt ismerkedtem meg az egyik kertész családjával. Kedves és jóságos lányuk túl volt már a harmincon, s megbékélt már a gondolattal, hogy vénlány marad. Hamarosan rájöttem, hogy a rémület és megvetés helyett, melyekhez úgy hozzászoktam, együttérzést váltok ki lelkében. Máris megkértem a kezét, s örömmel mondták ki az igent. Az esküvőnkön valamennyi Sanson ott volt. A hosszúra nyújtott, mámoros pohárköszöntőkben munkánkról nem esett szó. Testvéreim, Monsieur d’Orléans, Monsieur de Reims és a többiek mulattak, ahogy igazi polgárokhoz illik. A vér az ajtókon kívül rekedt. * Házat vettem a Château d’Eau utcában, aló. szám alatt. Feleségem pompás virágoskertet varázsolt házunk elé. Nemsokára egy fiúgyermekkel ajándékozott meg. A gyermek vidáman játszadozott a virágok között, nem is sejtve, milyen jövőt szánok én neki. Csendben, visszavonultan éldegéltünk. A feleségem által bevezetett szokás szerint naponta kétszer áhítatra gyűltünk össze… Arra is ő vigyázott, hogy a szolgák a házigazda foglalkozására még célzást se merjenek tenni… * Így éltem, eredménytelen küzdelemben a tekintélyemért, míg ki nem robbant a mi nagy Nagy Forradalmunk. A vérpadról

messzire ellát az ember, s én sokaknál előbb láttam már, hogy forradalom lesz. 1788 augusztusában történt valami. Az esedékes kivégzésre Versailles-ban, ahol akkoriban az udvar és a király tartózkodott, került volna sor. Az elítélt, egy bizonyos Louchard, a haragjában eszét vesztett apja ellen védekezve, tehát korántsem szándékosan, apagyilkosságot követett el. Kerékbetörésre ítélték. A tömeg nyilvánvalóan helytelenítette az ítéletet. A vérpadot a nép fenyegető zajongása közepette állították föl. Amikor Louchard felért az emelvényre, a feldühödt nép ordítva rohanta meg a vérpadot. A kereket, amelyen kiszenvedett volna a boldogtalan, a szétvert deszkák fölé hajították. Aztán óriási tüzet raktak az egészből. Az emberek egymás kezét fogva s énekelve táncolták körbe őt, az én égő vérpadomat! A hóhérok ismerik a tömeget: az emberek nem a szerencsétlen Louchard miatt törtek ki. A király ellen lázadtak fel, zűrzavart akartak, a dúlás szenvedélye fűtötte őket… A király és az udvar gondtalanul élte a maga életét. Versaillesban bált rendeztek azon a napon, s vidáman táncoltak a fenyegető tűz fényénél. A forradalom majd váratlanul kólintja fejbe őket! * Őfelsége XVI. Lajos… szegény, szánalmas felsége! Háromszor találkoztam őszerencsétlenségével. Az első alkalommal pénzügyi gondjaimmal járultam eléje: nem adták ki a járandóságomat – üres volt a kincstár. Panaszt tettem a királynál, s meghívást kaptam Versailles-ba. Megálltam a márvány-és aranycsillogású tükrös terem küszöbén. A király nem invitált beljebb. Az audiencia alatt végig a hátát fordította felém. – Megparancsoltam – mondta meg sem mozdulva –, hogy az ön

pénzét fizessék ki. És éppen akkor, a hátát – az engem megvető hátát – nézve fedeztem fel csipkegallérral övezett izmos nyakát. Amikor elköszöntem, mégis meg kellett fordulnia. Királyom – esküszöm – nem bírta leplezni rémületét. Nem a hóhér láttán mások arcán is megjelenő borzongás, nem, rémület ült ki az arcára! Mintha megsejtette volna, hogy én hol látom majd viszont ezeket a nyakizmokat… Aztán pedig: a palota kapujában találkoztam két asszonnyal. Az egyik csupa fenség és kevélység, a másik csupa jóság. Ők voltak: a királyné és Erzsébet nagyhercegnő, a király nővére. E koronás fejek is az én kezemtől hullanak majd le, s mindegyiket láttam ezen a napon… * Micsoda vidáman kezdődött a forradalom! A Bastille-t igazi ünnepi hangulatban foglalta el a nép! A „zsarnokság hírhedt börtönében”, igaz, mindössze néhány fogva tartott lézengett (egyikük, egy elmezavarodott, sehogy sem akarta elhagyni celláját). Később, a forradalom zsúfolt börtöneit járva, sokszor eszembe jut a majdhogynem üres Bastille. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Vagy a halál! Ó, Nagy Forradalom! * Egyenlőség és Testvériség… Már 1789. december 23-án (ez a nap örökre bevésődött emlékezetembe) éles vita alakult ki a nemzetgyűlés ülésén. Több képviselő javasolta, hogy szüntessék meg a bizonyos foglalkozásokat sújtó, megalázó korlátozásokat. Minket (ítélet-végrehajtókat) és a színészeket érintett a dolog. A színészeket illetően minden világosnak látszott, a vita a

hóhérokról folyt. Két felszólalásból írtam le Naplómba a következőket: Maury abbé: „Ez nem előítélet és nem elfogultság. Ez igazságosság. Elvárható, hogy mindenkit borzadállyal töltsön el amaz úrnak a látványa, aki hidegvérrel tudja megszakítani embertársainak az életét. Idegenkedésünk az élet megbecsülésének érzéséből és az igazságosság fogalmából származik.” Akkor egy sápadt, vézna ember emelkedett szólásra. Ő is (igaz, meglehetősen monoton hangon) a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség magasztosságáról és az Egyetemes Igazságosság feltartóztathatatlan győzelméről elmélkedett. Következésképp, összegezte mondanivalóját, nem fosztható meg törvényes jogaitól az, aki a törvény által előírt kötelezettségek végrehajtója. Ekkor láttam először Robespierre-t. A forradalom a többi polgáréval azonos jogokat biztosított a hóhérnak. Néhány értelmes ember még azt is követelte, hogy tiltsák be a szégyenletes „hóhér ” szót, s helyette „a büntetőbíróság legsúlyosabb ítéleteinek végrehajtója” használtassák. Javaslatuk elsüllyedt a szavak tengerében… A képviselők imádtak beszélni. Gyakran találkoztam a nemzetgyűlés egyik követével, Guillotin doktorral. Csak később jöttem rá, micsoda nagy ember volt. Jövőbe látó ember. Ha ő nem lett volna, mi, végrehajtók, a forradalom termelte áldozatok özönébe fulladtunk volna. Hogy is bírtam volna egymagamban, Párizs egyedüli hóhéra, végezni az elítéltek azon végtelen sokaságával, amelyről a szerencsétlen Cazotte jósolt egykoron? Arra hadseregnyi hóhér se lett volna elég! Guillotinnak a foglalkozásommal szemben nem voltak előítéletei. Bejáratos volt házunkba, együtt muzsikáltunk. Remekül

játszott a csembalón, én hegedültem, és nem éppen rosszul. Egyszer aztán – éppen egy áriát játszottunk a Tararé-ból – szóba került, melyik lehetne az egységes s az egyenlőségen alapuló kivégzési mód. Ez a kérdés komolyan foglalkoztatta Guillotint. – Az akasztófa? – kérdezte. – Egyáltalán nem – ellenkeztem –, az akasztófán lógó holttestek erősen eltorzulnak, látványuk – hisz a csőcselék szórakozik az előttük himbálódzó bűnözők láttán – rontja az erkölcsöket. Ismét muzsikáltunk. És tépelődtünk. – Mondhat akármit, doktor – fejtegettem –, a kivégzés legelviselhetőbb módja a lefejezés. Nemhiába csak a kiváltságos rendeket tartják méltónak rá. – Egyetértek – mondta. – A törvény előtti egyenlőség elvéből pedig az következik, hogy ezután ez mindenki számára megadathassák! – El tudja képzelni, hány ilyen kivégzés lesz mostanában? – csillapítottam. (O, ha akkor el tudtuk volna képzelni!) És milyen biztos kezű hóhér és milyen erős lelkű áldozat kellene hozzá? És ha sok az elítélt, a kivégzés általános megkönnyebbülés helyett félelmetes gyötrődést válthat ki… Soroltam egymás után érveimet. Gondolkodtunk tovább, folytattuk a bájos áriát. És akkor Guillotin kimondta azt, amin én már oly régóta gondolkodtam: – Egy gépezet kellene, amely biztosabb lenne, mint az emberi kar! Masinát ide! – Bravó! – kiáltottam fel. Guillotin ezután még gyakrabban járt hozzám, s tervezgettük, milyennek kellene lennie annak a masinának. Szerencsénkre ismertem egy német muzsikust is, aki időnként velünk játszott. Egy bizonyos Schmidt urat.

Azon az estén remek trióra számítottunk, játékunkat azonban több ízben megszakítottuk, s arról a jövőbeni gépezetről elmélkedtünk. – Legyen hozzá egy deszka, okvetlenül vízszintes helyzetben – mondtam –, s hogy mozdulatlanul feküdjön ki rajta az elítélt… ez a legfontosabb. – Ez az, ez az – lelkesedett Guillotin az Orfeusz és Eurüdiké legszebb dallama közben. Schmidt figyelte, miről beszélgetünk. Hozzá kell tennem, hogy németünk zongorakészítéssel foglalkozó műszerész volt. Amikor Guillotin elment, Schmidt az asztalhoz lépett, s ceruzájával felvázolt valamit. A guillotine-t! – Én nem akarja belekeverni magát ebbe a szerkezetbe… énrólam nem beszélni… – mondotta Schmidt. A rajzra tekintve nem tudtam visszafogni ujjongásomat. Minden megvolt rajta, amiről egy hóhér álmodhatott: megránt egy zsinórt, mire a két tartógerenda között lesiklik a penge, s a deszkára kötözött elítélt nyakára csap… Ó, mennyit könnyít ez nehéz munkánkon, s ezután bármelyik polgár elmehet hóhérnak! Megcsókoltam Schmidtet, s hogy hevültségemet csillapítsam, játszottuk tovább az elbűvölő áriát. Másnap szaladtam Guillotinhoz. Örömében majd’ kiugrott a bőréből! * Ott voltam, amikor a Nemzetgyűlés ülésén Guillotin bejelentette találmányát. Schmidt közreműködéséről, meghagyása szerint, egyetlen szó sem esett. A gépezetet (teljes joggal) a szellemi atyja, Guillotin doktor iránti tiszteletből guillotine-nak keresztelték el. Mulattatóan hangzott, amikor a jólelkű doktor, gépezetének előnyeit ecsetelve kijelentette:

– Íme századunk találmányai közül a legesleghumanitáriusabb. Az elítélt gyenge fuvallatot érez csupán, a nyaka fölött… E masinával, higgyék el, úgy lenyisszantom az önök fejét, hogy észre sem veszik. A képviselő polgártársak nevetésben törtek ki! Nem tudhatták, persze, hogy többségük majd a saját nyakán ellenőrizheti, igazat mondott-e a doktor. * Ezek után történt, hogy másodszor is találkoztam a királlyal. A Nemzetgyűlés felkérte Louis doktort, a király udvari orvosát, hogy véleményezze a guillotine-t. Guillotin doktort küldték ki az ügy tárgyalására, s azon nekem mint végrehajtónak szintén részt kellett vennem. 1792, enyhe tavaszi nap. Kiértünk Versailles-ba, s végigmentünk az üresen kongó palotán. Az a néhány szolga, akivel találkoztunk, megtört, ijedt arccal bújt el előlünk. Az udvari orvos dolgozószobájában, zöld bársonnyal borított asztalnál fogadott bennünket. Éppen Schmidt rajzát vizsgáltuk, amikor nyílt az ajtó, s belépett ő, a király. Fekete kabát volt rajta. Megjelenésén nem csodálkoztam, tudtam ugyanis, hogy királyunk szórakozásból lakatoskodik, és mindenféle szerkezeteket ötöl ki. Ráadásul még a nemzet fejének tartotta magát, s érdekelte, miként változtatják meg a kivégzés rendjét. A király, tudomást sem véve ottlétemről, egyenesen Louis doktorhoz fordult: – Mit gondol róla? – Szerintem felettébb hasznos… – Jó lesz ide ez a félkör alakú penge? Hisz a nyakak nem egyformák: az egyik számára túl nagy, a másiknak kicsi lesz ez a kör… – Módosította a rajzot (a félkör helyébe ferde vonalat

húzott), aztán pedig, gondosan kerülve a tekintetemet, ezt kérdezte udvari orvosától: – Ugyebár ő az az ember? Kérdezze meg tőle, mit szól a javaslatomhoz. – Kitűnő észrevétel – siettem a válasszal. A gyakorlat igazolta a királyt, amiről ő személyesen győződhetett meg a mi harmadik, utolsó találkozásunkon. Március 20-án a Nemzetgyűlés jóváhagyta a guillotine tervét. A jóságos Guillotin repesett az örömtől: megszabadította a szenvedéstől az elítélteket. Nem mondtam el a dicső férfiúnak, hogy van egy titok, amelyről valamennyi hóhér tud: az áldozatok a kivégzés gyötrelmein túl átélik még azokat a kínokat is, amelyeket halál utániaknak lehetne nevezni; érzékelésünk ugyanis egy bizonyos ideig a mi végső pillanatunk után is működik még. Kibírhatatlan fájdalmakat éreznek lefejezésük után az áldozatok… * Összehozva házamban fivéreimet, bemutattam nekik az életünket gyökerestül átformáló találmányt. Monsieur de Reims, Monsieur d’Orléans és Monsieur de Dijon egyetértett velem: óriási felfedezés! Ez volt az első és egyben az utolsó eset, hogy a családi asztalnál a foglalkozásunkat hoztuk szóba. * A forradalom tette közben a maga dolgát. Augusztus 10-én a városi Kommün által felbujtott tömeg betört a királyi palotába. A király és családja a Nemzetgyűlés oltalmába helyezte magát, a Nemzetgyűlés azonban a Kommün bősz forradalmárainak engedett, s eltávolították a királyt a hatalomból. A Temple börtönébe zárták. Párizst és az országot gyakorlatilag a városi Kommün emberei irányították. Egy bizonyos Marat volt a vezérük. Emlékszem epés

arcszínére, sárga, eszelős, fürkésző szemére. Visszérgyulladásban szenvedett, rothadt az egész teste, s a viszketegség okozta, gondolom, állandó dühösségét. Mindenfelé összeesküvést szimatolt, a forradalom ellenségei után kutatott (meg is találta őket!) mindenfelé. „A nép barátja” – a fellelkesült tömeg így hívta ezt a félbolondot. „A guillotine barátja” – én így neveztem volna őt. Feloszlatták a Nemzetgyűlést, s nekik engedelmeskedő Konventet választottak. La Fayette a párizsi felkelés elfojtására megpróbálta – sikertelenül – visszafordítani a hadseregét, a katonák azonban nem engedelmeskedtek neki. És La Fayette, a forradalom tegnapi bálványa, Németországba szökött. Az osztrák-porosz hadsereg betört Franciaországba. Dühös vérengzés volt rá a válasz! És terror! Guillotine-om az események főszereplője, a nemzet reményeinek megtestesítője lett, s a vér az egyetlen menekvés! Augusztus 19-én egy elítélt hamispénz-gyártóval mentem ki a Grève térre, s hallom, hogy kiabálnak: „Gyerünk a Palotatérre, Charlot!” A tömeg – a Kommün uszítására – eltökélte, hogy átviszi a guillotine-t a királyi palota ablakai alá. Diadalittas üvöltéssel láttak hozzá! Mennyire szeretnek rombolni! Micsoda elragadtatott lelkesedés! Még magamhoz sem térhettem, és szét volt szedve a vérpad! Szekereket kerítettek valahonnan, felpakolták a nehéz deszkákat, s ujjongva megindultak a palotához, arra a térre, amelyet ettől kezdve Forradalom terének neveztek. Természetesen énekeltek, forradalmi dalokat, és táncoltak. Mostanában mindenhez énekelnek. A kivégzések a nép boldog éneklésével fejeződnek be. És táncokkal. Egyébként a guillotine-t

körülvevő tömegben majd gyakran látok ismerős arcokat. Az elején szerettem ezeket a dalokat s ezeket az átszellemült, félelmetes arcokat, olyanok voltak, mint maga a Nagy Forradalom. Hogyisne szerettem volna őket! Ők voltak azok, életemben az elsők, akik nemhogy megvetéssel és félelemmel tekintettek rám, az örökké gyűlölt hóhérra, hanem valósággal rajongtak értem! Ifjú hölgyek is, hevesek és szépek forradalmi indulatukban. Kivégzéseim gigantikus színpadi jelenetekre hasonlítottak, amelyekben én, az egykor megvetett Sanson, a közönség kedvence játszottam a főszerepet. Ezekben a napokban vált hagyománnyá, hogy az arisztokraták levágott fejét fölmutatjuk a teret betöltő ezreknek. Forradalmi tettnek számított, bár ami igaz, sokan nem bírták végignézni… „Szerelmesemmel a vérpadon is a mennyekben járok” – mondogattam magamban bűnös ifjúságom boldogtalan barátnőjének kivégzésekor. Madame Dubarryt este ítélték el, és másnap reggel már vártam őt az irodában. Előbb a Vandenyver családhoz tartozó három férfit, apát és két fiát állították elő, mint a Madame „népellenes bűntetteinek tettestársait” ítélték el őket. Velük együtt három pénzhamisítót kellett még kivégeznem. Épp befejeztem az említettek halál előtti toalettjét, mikor bevezették őt. Húsz éve láttam utoljára, s most, hogy a halálraítéltek előkészítésére szolgáló szoba felé haladt, nem ismertem föl a rémülettől eltorzult, egykor oly gyönyörűséges vonásait. Arcát felpuffasztották álmatlan éjszakáinak könnyei. Nem tudtam elbújni. Egy pillanatra rám meredt, mintha az emlékezetében felrémlett volna valami, aztán elfordult. Megnyugodtam, nem ismert föl! Hirtelen a lábaim elé vetette

magát, s kiabálni kezdett: – Nem akarom! Nem akarom! Aztán felemelkedett, s reszketve azt kérdezte: – Hol vannak a bírák? Még nem mondtam el mindent! És ha felismer? – ijedtem meg. Vészterhes napokat éltünk, elegendő, ha szóba hozza viszonyunkat, s azonnal a köztársaság ellenségeinek cinkosai közé sorolnak. Akkor pedig végem! Bejöttek a bírák. Izgalommal hallgattam zavaros mondatait… Két hitvány briliánst, melyeket sikerült elrejtenie, emlegetett csupán. Húzta az időt a szerencsétlen! A bírák ridegen kifejtették, hogy a Madame, arra kényszerítve a megboldogult királyt, hogy elköltse rá a nép pénzét, tönkretette a francia kincstárt; valamiféle összeesküvésről is beszéltek, melynek ő volt a feje (abban az időben mindenkit összeesküvéssel vádoltak, az összeesküvés leggyakrabban használt szavunk lett); aztán kijelentették, hogy a nép különös kegyben részesíti: megválthatja vérével a bűneit. Denisot és Rouier polgártársak voltak a bírák, s velük jött két Konvent-képviselő. Kíváncsiságból látni akarták, hogyan hal meg a hajdanvolt teljhatalmú szépasszony! * Denisot-val és Rouier-val, hogy el ne felejtsem, szintén találkozom majd a vérpadon. Ugyanebben az irodában készítem elő őket is – ugyanazzal az ollóval vágva le a hajukat –, s azon a szekéren viszem ki őket, mint az én kicsi, kedves Dubarrymat. * Intettem a segédeimnek, kezdhetik az előkészítését. Szembeszállt velük, a felismerhetetlenségig eltorzult arccal. Hárman lefogták, negyedikük lenyírta közben dús haját. Később eltettem belőle néhány tincset, ifjúságom illatára emlékeztettek…

Végre elkábult, s hagyta, hogy összekötözzük a kezét. Egyfolytában csak sírt, keservesen… Fölraktam a szekérre, én előreültem, s egyszer sem néztem hátra, féltem, hogy felismer! Egész úton zokogott, soha életemben nem hallottam ilyen zokogást. Értek hozzá valamit: sokféle zokogás felhangzott erről a szekérről! Az utcákra özönlött a nép; egy-egy derék hazafi „Éljen a köztársaság! Halál a királyi szajhára!” – felkiáltással s engemet – merthogy ügyesen pöckölöm föl az egekbe köztársaságunk ellenségeit – éljenezve fogadta menetünket. Azt parancsolták, őt végezzem ki utoljára, szenvedje végig a halálra várakozók kínjait. Húsz esztendővel ezelőtt igazat mondtam neki – most szüksége lett rám! Amint a guillotine-t meglátta, elájult, s rögtön intézkedtem, hogy sietve vigyék a vérpadra. Elsőnek! Hirtelen magához tért, ellenkezni próbált, s felém fordulva kiabálta: – Várjon egy percet, csak egyetlen percet, hóhér úr! Találkozott a tekintetünk, s e pillanatban, esküszöm, felismert! Gyorsabban! – parancsoltam segédeimnek. Rúgkapált, míg a deszkára fektetve gyorsan lekötözték, és kiabált, hozzám esedezve: – Egy percet, hóhér úr, csak még egy percet! Megrántottam a kötelet, s mindennek vége lett! * Szokásba jött, hogy a levágott fejeket felmutatjuk a népnek. Ehhez, az egykor csókolgatotthoz nem tudtam volna hozzányúlni… Kisvártatva egy vörös sapkás ifjú pattant föl a vérpadra, s követelte, mutassuk föl a levágott fejet! A tömeg fenyegetőn morajlott. Felajánlottam a fiúnak, segíthet, ő is szerepelhet, ha nem fél persze a vértől. Örül, ha a nép ellenségeinek vérét látja, ordította a tömegbe. Megtapsolták!

Kértem, vegye le annak a ládának, melybe a levágott fejek gurulnak, borozott fedelét. Úgy láttam, elsápad… Lehajolt, kivette a fejet, kiment a vérpad szélére, és… felbukott a fejjel együtt! A fej gurult tovább, a fiú ott feküdt az emelvényen, mozdulatlanul. Gutaütés terítette le, mondotta később az orvos. Máig nem tudom, mi ölte meg: a rémület, vagy az, ami abban a pillanatban az én lelkemben történt… * Jó hazafi voltam, de valami megváltozott bennem. És nemcsak énbennem. Sok nemes szándékú ember távolodott el a forradalomtól. Támadtak új bálványai. A hatalom az egymást megfojtani kész két párt között ingadozott… Naponta megfigyelhettem a tömeg vérittas veszettségét. Az emberek eszüket vesztették a gyűlölettől, és mintha szüntelenül a kivégzéseken kiontott vérre szomjaztak volna. Én előre láttam: az a párt győz, amelyik jobban kielégíti az egykori gazdagok elleni, általánossá lett gyűlöletet. A vérpadról világosabban látni a jövőt. A szegény Dubarry kivégzése előtt is láttam már. A girondistáknak (a mérsékeltebb pártnak) veszíteniük kellett. Különben ezt a könnyelmű szót: „veszíteni”, a forradalom nem ismerte. Ezt a szót ismerte csupán: „meghalni”. * Új foglalkozássá vált a gyűlölködés. Mindenütt velük, a gyűlölködőkkel találkoztam: a Konventben láttam őket, ahol a vérszomjas szónoklatokra tapsoltak, esténként a klubokban ők maguk szónokoltak, a vérszomjasságuk itt sem volt enyhébb. A guillotine-nál az első sorokban álltak, átkozódásra meg a forradalmi dalok éneklésére készen, állandóan nyitott szájjal. Már az arcuk is elváltozott, észleltem, különösen az asszonyoké. A

szünet nélküli gyűlölködő grimasz meg a dühös kiabálás fúriaarcú némberekké változtatta őket. * Augusztus 10-én (a királyi palota elleni támadás évfordulóján), emlékszem, amint kinyitottam a szellőztetőablakot, egy fiatalembert pillantottam meg, aki egy rúdon… emberi fejet vitt! Éneklő és táncoló tömeg kísérte. Önbíráskodás mindenfelé. Ez a látvány – az arisztokraták lándzsára tűzött fejét „Éljen a köztársaság!”-ot ordító tömeg kíséri – már senkit sem lepett meg. A tömegeket veszett gyűlölködők kormányozzák, mert a forradalom valóságos vihar, s törvényszerű, hogy felszínre veti a mocskot. * A király sorsa ürügyül szolgált csupán a pártok közti harcra. A girondisták, engedve a vért követelő megmozdulásoknak, a király halálára szavaztak. December 11-én a királyt a Konvent ítélőszéke elé állították. Sorsa már előzőleg elhatároztatott. Igaza volt a védőjének: – Keresem a bírákat önök között, és csupán vádlókat látok. És a vádlójának is igaza volt: – Az egész nemzet pere ez, egyetlen ember ellen. A királygyilkosságot szimbólummá akarták emelni. „A király kivégzése szilárd népi szabadságot és rendet teremt… E kísértetnek el kell tűnnie” – hirdette Robespierre. És január 18-án az éppen elnöklő girondista Vergniaud kihirdette a Konvent ítéletét. Hamarosan ezután, nagyon hamar Vergniaud-t is kiviszem a guillotine-hoz. Egyelőre azonban a király van soron.

A király haladékot kért, de elutasították; azt engedték meg csupán, hogy a családjától elbúcsúzhasson, s lelkész kíséretében, hintón mehessen ki a vesztőhelyre. A kivégzést január 20-ára tűzték ki.[4]19-én parancsot kaptam: még az éjszaka állítsam fel a vérpadot, s reggel nyolcra várjam az elítéltet. Rendkívüli biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, a szokásoktól eltérően nekem sem engedélyezték, hogy a vesztőhelyre kísérjem a királyt. Előző este tele volt levéllel a postaládám. Azt írták az egyikben, hogy útközben, a Temple és a Forradalom tere között, ki fogják szabadítani a királyt. Megölnek – fenyegettek –, ha szembeszegülök az összeesküvőkkel. Több levélben meg arra kértek, húzzam minél tovább a kivégzést, hogy bizonyos mindenre elszánt emberek eljuthassanak a vérpadig, s elvihessék onnan a királyt. Abban az időben már spionok leselkedtek mindenfelé, s felbontották a polgárok leveleit is. Jobbnak láttam hát, ha átadom az egész paksamétát a Közbiztonsági Bizottságnak. Egy ifjú meg azzal állított be hozzám, adjam át neki a király ruháját, felveszi, s a tömegben helyet cserél a királlyal. Bolondnak neveztem, s kikergettem a házamból. Róla is jelentést tettem a Bizottságnak. Nem ártottam neki, remélem, hisz nem tudtam a nevét. * Szomorú egybeesés: január 20. házassági évfordulóm, és ezen a napon kellett eljegyeznem királyunkat a guillotine-nal. Szegény feleségem elrakta az asztalra készített finomságokat, s egész éjszaka imádkoztunk. Mégiscsak király! Az Isten felkentje! Jól emlékszem, hogy akkor ott Versailles-ban mennyire

megvetett s iszonyodott tőlem. Rám sem nézett! És most velem tölti utolsó óráját. Ha akkor valaki mindezeket a fülébe súgta volna! * Hajnalban felzúgtak a dobok. Az éjszaka felállított vérpadra a kerületi nemzeti gárdáktól kivezényelt zászlóaljak vigyáztak. Az egyikkel a fiam is kivonult. A társai nagy becsben tartották, hogyisne, a hóhér fia, s ő maga is hóhér lesz, a köztársaság ellenségeinek pusztítója. Mennem kellett, hiába, a király kivégzésére nem indul el könnyen az ember. Kilelt a hideg, s ki tudja, miért, azt suttogtam: „Az áldozatot bemutatták.” Reggel hét órakor fivéreimmel (Rouen, Orléans és Dijon városok hóhéraival, akik a segédeim lesznek ezen a történelmi napon) fiákerbe szálltunk. Az utcákon hömpölygő tömegből csak kilenc tájban vergődtünk ki a Forradalom terére. Valamikor atyja, XV. Lajos nevét viselte ez a tér. Azóta mindössze néhány esztendő múlt el, de örökkévalóságnak tetszett. Mert egy egész világ tűnt el alatta. * Megérkeztünk tehát a térre, ahol sok-sok ezer ember tolongott már. Én és fivéreim komolyan felfegyverkeztünk, kardunkon kívül egy-egy tőr és pisztoly lapult a köpenyünk alatt, zsebeinket golyókkal raktuk tele. A vérpadot a Nemzeti Gárda katonái és csendőrök vették körül. A marseille-i zászlóalj ágyúkat hozott magával, s azokat a vérpadra irányította. Mindenki szentül hitte, hogy megpróbálják kiszabadítani a királyt, de… még kísérletet sem tettek rá. A templom felől – láttam meg a vérpadról – feltűnt a hintó.

Lovas katonák vették körül, kettőzött sorban. Megérkeztek. A király hátul ült, mellette a lelkész. Lajos kiszállt a hintóból. A katonák lánca mögött elhallgatott a nép, csak a dobok dübörögtek! * Felismert, s biccentett felém. A harmadik találkozásunk. Öcsém, a roueni hóhér a királyhoz lépett, levette fejfödőjét, s felszólította „Capet polgárt”, hogy vesse le a mellényét, s engedje megkötözni a kezét. És megkezdődött: királyunk felháborodva tiltakozott. Öcsém meg rászólt, hogy erőszakot alkalmazunk, s a másik két testvérem is közelebb lépett hozzá. – Kezet merészeltek emelni rám? – így a király. – Nem Versailles-ban van, Capet polgár. A vérpad lépcsőjénél. A lelkész mentette meg a helyzetet. – Engedjen felséged. Kövesse Krisztust, az ő nyomdokában. Tőle nyeri el jutalmát! A király szótlanul nyújtotta felém a kezét. Összekötöttem, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak vele. Ezúttal mintha helyet cseréltünk volna: én kerültem, óvakodva, nehogy a szemébe nézzek… Megcsókolta a pap által feléje nyújtott feszületet. Aztán feljött hozzám a vérpadra. – Hallgassanak el a dobok! – mondta, parancsolón emelve föl összekötözött kezét. A dobosok – csodálkoztam rajta – engedelmeskedtek, s á király a tömeg felé fordult. – Franciák, lássátok, hogyan hal meg értetek a királyotok. Legyetek boldogok kiontott vérem árán. Ártatlanul halok meg… Nem hagyták, hogy befejezze a mondandóját. Vezényszavak hangzottak el, s ismét feldübörögtek a dobok. Pedig mondani akart

még valamit, hiába. Egy pillanat alatt a deszkákra kötöztük, és lecsapott rá a guillotine pengéje… – A mi Urunk Istenünk fogadjon ölébe, Szent Lajos fia… – mormogta a pap. * Éjszaka nem bírtam aludni, fel-alá járkáltam szobámban. Azóta még álmomban is e kivégzés jeleneteit látom. Húsz éven át, s látom a távolodó szekéren azt a fej nélküli testet… A király holttestét a Madeleine-templom melletti temetőben, oltatlan mésszel beszórt gödörbe dobták. Megkerestem a lelkészt, aki titkon gyászmisét celebrált. * Igazából a király kivégzése után kezdődött! Az emberek mintha megőrültek volna. A vérengzés szükségletükké vált. Az új korszak a vér korszaka lett, s a feneketlen mélységű gödöré, amely elnyelt mindenkit, aki a király vesztének részese volt… Lajos kivégzése után a guillotine-t nem vitték el a Forradalom teréről. Két vörös – véres! – gerendája meg a felfüggesztett nagy fejszeél fenyegette állandóan a várost. A megboldogult király segítette meghalni alattvalóit. Emlékszem például egy poitou-i nemesre, aki, amikor a szekér megállt vele a vérpadnál, azt kérdezte tőlem: – Ez az a guillotine? Megértettem, mit akar tudni. – Ugyanaz, a pengéjét cserélték ki csupán. Boldogan, mosolyogva jött fel a vérpadra, letérdepelt, s megcsókolta azt a helyet, ahová a király vére ömlött. Ez a nemesember emigrált, aztán, hogy a szeretőjét láthassa, hazatért Franciaországba. Az első volt, akit az éppen megalakított Forradalmi Törvényszék ítélete alapján fejeztem le.

* Éhínség, az ellenséges haderők támadása és a közelgő leszámolástól való rettegés összefogásra késztette a köztársaság híveit. A Konvent szónokai azt ígérték a népnek: az egyenlőség ellenségeinek kiirtásával megszabadulunk minden bajtól! Fokozni kell a terrort! Így jött létre a Forradalmi Törvényszék. Az eszeveszett Chaumette, a párizsi Kommün főügyésze, a városháza öreg falait rengető éneklés és dühös ordítozás közben azt kiáltotta a tömegnek: – Feláldozzuk az összes kártevőt! Hogy béke és jólét honoljon a dicső köztársaságban! * Ott voltam a törvényszék első tárgyalásán. A termet a forradalmunkban különös tisztelettel emlegetett római köztársaság szigorú szellemiségét jelképezve díszítették fel. A bírák vérvörös bársonnyal bevont karosszékben ültek, Brutus mellszobrával a hátuk mögött, s a falakra antik szimbólumokat, liktori vesszőnyalábokat és frígiai sapkákat rajzoltattak. Ott voltam, természetesen, a Konvent ülésén is, amikor megválasztották az új forradalmi bírákat, akik ettől fogva „az eljárási formaságok mellőzésével” ítélkezhettek és „a bűnösök leleplezésére minden lehetséges eszközt” felhasználhattak. „Az ítélet a vádlott távollétében is kihirdethető, ellene fellebbezésnek nincs helye” – jelentették ki, továbbá, hogy „a társadalom biztonsága elleni mindenfajta ügyben a törvényszék jár el”. A törvényszék hangadója Fouquier-Tinville társadalmi közvádló lett. Ez a száraz, rettenthetetlen ember csupán egyetlen büntetést ismert el: a halált. Megértettem: rengeteg munka vár rám. Igazam lett. A terror

marcangolta köztársaságban több embert küldtek a másvilágra, mint az én hóhér őseim valamennyien együttvéve. * Jól felkészültem. A régi guillotine-t lebontották, újat állítottak helyébe, amelyen – hogy több kivégzésre legyen alkalmas – bizonyos módosításokat eszközöltem. Már-már betelt a könnyen elérhető Madeleine-templom melletti temető (párlépésnyire a Forradalom terétől), ahová a guillotine áldozatait vitték (a fej nélküli király is ott feküdt). Új temetőről kellett gondoskodni… * Ebben az időben történt, hogy Marat-val, a terror egyik szülőatyjával végzett egy tőrdöfés. Az utóbbi hónapokban Marat rendkívül magasra emelkedett. Az esedékes forradalmi ünnepségen – magam is láttam – a tömeg diadalmenetben vitte be őt a Konventbe. Ő aztán igazán a „guillotine barátja” volt. Ha találkoztunk, megkülönböztető tisztelettel köszöntött. A tömeg istenítette, mert senki sem volt nála vérszomjasabb. Gyűlölte a mértékletességet, s a tömeges kivégzésekért lelkesedve azt hirdette: „Minden egyes arisztokrata halála boldogabb jövőnket hozza közelebb!” Valamennyi erőszakos és gyilkos cselekedet kapcsán őt emlegette a nép, Danton és Robespierre neve elhalványodott az övé mellett. Azokban a napokban Marat beteg volt. Gyulladásba jöttek a testét borító undorító sebek, s napok óta hiányzott már a Konventből. Elviselhetetlen viszketegségét enyhítendő, meleg fürdőket vett. Jártam nála, láttam a mocskos posztóval bélelt fürdőkádját, s azon a keresztbe fektetett, íróasztalnak használt deszkát.

Vendégeit is a kádban ülve fogadta. Charlotte Corday, egy vidéki kislány bejelentkezett nála, hogy a köztársaságot fenyegető egyik összeesküvésről hoz leleplező híreket. Marat fogadta. A lány a kádhoz lépett, s Marat mellébe vágta pengéjét. * „Az Egy és Oszthatatlan Köztársaság első esztendejének június 17-e napján” Charlotte Corday-t halálra ítélték. Szóltam segédemnek, s átmentünk Charlotte szobájába. Viruló szépséget találtam ott. Az asztalnál ült, s írt valamit. Mosolygott, s a vállára omló, fénylő gesztenyebarna haját megrázva, így szólt hozzánk: – Előkészítettem önöknek, uraim! Szótlanul vártuk, hogy befejezze az írást. A búcsúlevelét írta. Charlotte Corday Marie Corneille leszármazottja volt, az örökbecsű Cid szerzője pedig Marie testvéreként látta meg a napvilágot. A nagy Corneille, esküszöm, büszke lehetett e rokonának halál előtti alkotására. A levelet átadtam a törvényszék titkárának, előtte, persze, elolvastam. Charlotte leírja, mily lelkesedéssel fogadta „a forradalom magasztos eszméit”, s mily „megvetéssel a szélsőségeit”. Aztán arról ír, hogy Marat „a letiport girondisták holttestén át tört hatalomra”, neve „szégyen az emberi név számára”, s ő az, aki „szélsőségeivel óhatatlanul polgárháborút robbantott volna ki”, most viszont „béke honol majd a szeretett köztársaságban”. Ő pedig, Charlotte „boldogan s abban reménykedve indul az égi honba, hogy találkozik ott Brutusszal és a többi vértanúval, akik életüket áldozták a szabadságért”… Utasítottam segédemet, nyírja le a lány pompás haját, neki meg a kezébe adtam azt a vörös inget, amelybe az apagyilkosságért

elítélteket öltöztetjük. Felvette. Össze kellett kötöznöm a kezét, s akkor megláttam rajta a véres sebeket, ütések nyomait. Ütötték, amikor a Marat kádjánál lefogták… Kesztyűt húz, ajánlotta, s elnevette magát. Nem volt rá szükség. A nők kezét gyengéden kötözöm össze, nem okozok vele fájdalmat. Végre felültünk a szégyenszekérre. Feltettem számára egy karosszéket, nem fogadta el. – Gondolja meg – mondtam –, összerázza ez a szekér. – Nem tart sokáig… – válaszolta, s elmosolyodott. A szekér oldalába kapaszkodva állt; egy széket tettem eléje, hogy rá térdepelhessen. Esett, mégis hömpölygött az utcákon a nép. Gyalázkodó, fenyegető felkiáltások, átkozódás mindenfelől. Állt büszkén a szekéren. – A nép szerette Marat-t – mondottam. – Gyakran szörnyeteget szeret a nép. Szeretete, remélem, nem tart sokáig. Már a Saint Honoré utcán jártunk, egészen közel a Forradalom teréhez. Az egyik itteni házban lakott Robespierre. Nyitott ablakában – nagy meglepetésemre – együtt láttam a Konvent három tagját: Robespierre-t és fegyvertársait, Camille Desmoulinst és Dantont. Az elítéltet bámulták. Hamar, jaj de nagyon hamar őket viszem jó öreg szekeremen… * Egyelőre azonban tanakodtak valamiről, s nevettek. Lenéztek Charlotte-ra. Magam is, persze, őt bámultam, meghatott elragadó szépsége. Büszke és nyugodt tekintete, melyet az átkozódó és sértegető ordítozókkal szemben is megőrzött, még jobban meghatotta az embert.

A Forradalom terére érkezve igyekeztem elfedni előle a guillotine-t. – Ne, ne – mondta felnevetve –, kíváncsi vagyok rá. A mi kis városunkban is emlegetik, de még egyet sem láttam… Olyan hevesen vetette le magát a deszkára, mintha a szeretője ágya volna. Megrántottam a kötelet, s a guillotine elvégezte a maga dolgát. Aztán az egyik segédem felmutatta Charlotte gyönyörű fejét a népnek. És… arcul ütötte. Az arc elpirosodott. A tömeg – az örökké vérszomjas tömeg – felmorajlott. * Szeptember 16. Különösen emlékezetes nap. Ez idáig csupán a köztársaság ellenségeit végeztem ki. Szeptember 16-án Gorsas, egy ismert forradalmár hírlapíró lépett fel a vérpadra. Ő volt az első, akit a Konvent tagjai közül megismertettem a guillotine-nal. Az volt csupán a bűne, hogy a girondisták pártjához tartozott. Meggyőződéses republikánusként szavazott a király halálára… Már egymást marcangolják. Ez a Gorsas, megjegyzem, annak idején a hóhérok egyenjogúsítása ellen tette le voksát. Valami oknál fogva ellenszenvet táplált velem szemben, s egy ízben még azzal is vádolni akart, hogy a királyi hatalommal szimpatizálok. Meglátva a vérpadnál, felkiáltott: – Örvendezz, Sanson, te lettél a győztes! Megdöntöttük a monarchiát, új császárságot tettünk a helyébe, a tiédet! * A Conciergerie börtönben járva minden alkalommal elhaladtam egy rozsdás vasajtó előtt, amely Európa egyik legszebb asszonyának, a franciák királynéjának cellájába nyílott. A király kivégzése után a családjáról, úgy látszott, megfeledkeztek. Pedig a forradalmat szétszórtsággal igen,

feledékenységgel azonban aligha lehet vádolni. A legkegyetlenebbek erősödtek meg. A hatalomért folyó harcban a kegyetlenség és hajthatatlanság a győzelem záloga, s vérrel fizettetnek a vereségért. A királyné sorsa a forradalmi pártok dühödt versenye közben rendeltetett el. Júliusban elvették tőle a fiát. Augusztus 2-án kihirdették előtte azt a határozatot, amely a bíróság elé való állításáról rendelkezett. Egy csendőrtől, aki az esetnél jelen volt, hallottam: a királyné végighallgatta a határozatot, összeszedte a holmiját, s Erzsébet nagyhercegnőre bízva gyermekeit, elindult a hivatalnok után. Még most sem tanult meg fejet hajtani, s a cellájába lépve az alacsony szemöldökfa véresre horzsolta a homlokát. Láttam ebben a dupla fallal zárt cellában is, annak első részében egy csendőr őrködött, spanyolfallal elválasztott másik felében tartották Franciaország királynéját. Nem szerettem a királynét, e szépasszony sorsa mégis sajnálattal töltött el. Október 11-én tudtam meg, hogy a Közbiztonsági Bizottság megkezdte „a Franciaország elleni összeesküvéssel vádolt Capetné, magát Ausztriai-Lotharingiai Marie Antoinette-nek nevező özvegy” kihallgatását. A tárgyalásán, természetesen, jelen voltam. A börtön meg a szenvedés öregasszonnyá változtatták a harminchét esztendős hajdani szépséget. A haja megőszült, homlokát mély ráncok barázdálták, ajka körül redők… Büszkén és fennhéjázva jelent meg özvegyi gyászruhájában (Franciaország uralkodónője, a császár lánya, a király felesége egész éjszaka stoppolta ezt a szoknyát). Királyné maradt. Mindennel vádolták: kezdve azzal, hogy lelkiismeretlenül pazarolva a francia nép pénzét, éhséget zúdított

az országra, befejezve azzal a szörnyűséggel, hogy ő, úgymond, szeretkezésre késztette a saját fiát. Fouquier-Tinville társadalmi közvádló közömbös, monoton hangon jelentette ki, hogy az ügyben halálbüntetést követel. A halálos ítélet kihirdetésekor a teremben viharos éljenzés tört ki. Reggel kilenctől este tízig tartott a tárgyalás. Éhség, szomjúság gyötörte a királynét. Emlékszem, milyen ijedten védekezett az a csendőr, aki adott neki egy pohár vizet! Ilyen volt a tömeg hangulata. Aztán a királyné – a tömeg örömujjongása közben – elhagyta a termet. Elvégeztetett, találkoznia kell velem. Én pedig, gyűlölt hóhérok unokája, a második királyi fővesztésre, a szépséges királyné büszke fejének fogadására készülődtem. * A királyné – a törvényszék titkárától tudom – cellájába visszatérve erőtlenül rogyott ágyára, s halálos mélyen aludt egy órán át. Felébredve írótollat kért, s levelet írt Erzsébet nagyhercegnőnek. A levelet Fouquier-Tinville-nek adták át, aki, úgy gondolom, a Közbiztonsági Bizottsághoz továbbította. Biztosan tudom viszont, hogy a szegény Erzsébet sohasem látta ezt a levelet… Egy alkalommal – utasításokért mentem be – Fouquier éppen e levelet olvasta fel Dumas bírónak. Meghatott a levél, s kijövet a szobából – az utókor számára – leírtam néhány mondatát. Amennyit meg tudtam belőle jegyezni: „Az imént ítéltek el, arra, hogy egyesüljek az ön bátyjával. Reménykedem, hogy hozzá méltóan, lélekjelenlétemet megőrizve halok meg… Szörnyű, hogy Ön feláldozott mindent, csak hogy velünk maradhasson, s ilyen rettentő helyzetben hagyom el Önt… A fiamat arra kérem, sohase felejtse el apja utolsó szavait, melyeket én is sokszor elmondtam

neki. Íme e szavak: »Utolsó kívánságom, hogy a fiam sohase akarja megbosszulni a halálomat.« Kérem, drágám, emlékeztesse erre minél gyakrabban… Istenem, mily nehéz örökre elszakadni tőletek! Isten vele, isten vele, isten vele!” Vettem a parancsot, melyben az állt, hogy a kivégzést a következő nap reggelére tűzték ki. Fouquier-Tinville-hez fordultam: – A zárt hintót hányra rendelik ide? Gondolkodott, aztán válasz nélkül hagyta el a szobát. Tudtam, hogy Robespierre-hez megy tanácsért. Híven szolgálta főnökeit… Visszatérve kijelentette: – Egy bűnöző királyné ugyanolyan, mint a többi közönséges bűnöző, a közönséges szégyenszekéren vigyék ki. Hát igen! * Minden, ami a boldogtalan király kivégzésekor történt, megismétlődött. Szegény istenfélő feleségem egész éjszaka imádkozott. Én sem aludtam, imádkoztam. Másodszor ontok ki uralkodói vért! Imáim közben a kivégzett Gorsas szentségtörő szavai jutottak eszembe: „Új császárságot tettünk a helyébe, a tiédet!” Én lennék az új királyuk? Nevetnem kell, polgártársak! * Reggel ötkor megperdültek a dobok: a Nemzeti Gárda tagjait gyülekeztették. Kimentem a Forradalom terére, hogy a szörnyűséges gépezetet ellenőrizzem. Tíz órakor a fiammal (aki ez idő tájt gyakran segített nekem a vérpadon) megjelentem a Conciergerie-ben. A börtönt fegyveres őrség vette körül. Napier, a Forradalmi Törvényszék titkára, akinek jelen kellett lennie a kivégzésen, nevetéstől fuldokolva mesélte,

hogy a királyné egész éjszaka fehér ruháját varrta és vasalta; „találkára készült guillotine jóanyánkkal”. A királyné, a divat e törvényalkotója, Robespierre rendelkezése szerint csak két szoknyát, egy fehéret és egy feketét vihetett magával a börtönbe. A fekete teljesen elkopott, a fehérre vigyázott, mintha az utolsó fellépésére tartogatta volna. * Az a cella, amelyben Robespierre a guillotine előtti utolsó éjszakáját tölti, pontosan a királyné cellája mellett lesz. * A királynét ama kis szobában találtam, melyben a halálraítéltek várják kivégzésüket. Fehér ruhában volt, vállát fehér kendő takarta. A fején, jól emlékszem, fekete masnis kis főkötő. A félhomályos szobában ismét gyönyörűnek látszott. Meglátva engem s a fiamat, mindent megértett, felállt, s így szólt: – Minden rendben, uraim, indulhatunk. – Bizonyos előzetes teendők… – mondtam. Szótlanul elfordította a fejét: a haja már levágva. Előrelátó a királyné! A kezét is szótlanul nyújtotta felém. Gyengéden, hogy ne okozzak vele fájdalmat, kötöztem össze. Lám, a Sansonok lenézett nemzetségéből való férfiember így nyúl a királyné kezéhez… Kilépve az udvarra meglátta a szekeremet s elsápadt. Hintóban reménykedett. Na és, most ültetik először és utoljára szekérre. A forradalom hintájára! * Érdekességként megjegyzem: szeptemberben kivégeztem azt a bizonyos Cazotte-ot, akinek a jóslatáról húsz évvel azelőtt oly sok szó esett. Útközben beszélgettünk, pontosabban a térre érve váltottunk néhány szót (előzőleg nem emelte fel a tekintetét

imakönyvéből). A guillotine-t megpillantva elmosolyodott: – Beteljesedett! Hát valóban szégyenszekéren hozod ide a királynét. Siralmas! – mondta, s fellépett a vérpadra… …A királyné elé zsámolyt tettem, hogy fel tudjon szállni a szekérre. Kinyílott a kapu, s a szekér kivitte Franciaország királynőjét a francia nép, az átkot kiáltozó ezrek elé. Káromlás és fenyegetés kísért a hosszú úton. Hosszú volt, mert a lovak alig haladhattak a sűrű tömegben. Egész úton állt a szekéren, nyugodtan és fenségesen viselve el a neki szánt durvaságokat: „Halál ausztriai fajtájára! Halál a koronás k…-ra!” A csendőrök elnézték, hogy a szekerünket is megközelítsék, s míg ideges lovaim csökönyösködtek, sokan öklüket rázták tegnapi uralkodónőjük arca előtt. Túlkiabálva a nép eszeveszett üvöltését, éles megjegyzéseket tettem az őrségre. Akkori tekintélyem ellenére sem hallgattak rám. Más utasításokat kaptak, úgy látszik. A királyné pedig – méltóságosan, el sem sápadva – fenékig ürítette keserű poharát. A Saint-Honoré utcában jártunk… Észrevettem, hogy a térhez közeledve a királyné egyre feszültebben tekinget a házak felső ablakai felé. Nyugtalankodtam, tervezne netán valamit? Követtem a tekintetét. Kisvártatva az egyik ablakban megpillantottam az abbét. Kézmozdulatokkal jelezte: feloldozza bűnei alól a királynét. Ő megkönnyebbülten felsóhajtott, s elmosolyodott. Valakinek a közbenjárásával megállapodhatott a lelkésszel, hogy elkíséri utolsó útjára. Többé nem emelte föl a fejét. Kár. Az ismert kép Robespierre

ablakában: ott állnak hárman, Danton, Camille Desmoulins és Robespierre. Élénken tárgyalnak valamiről… * A Forradalom terén, pontosan a Tuilériák fősétányával szemben álltunk meg. A királyné felsóhajtott, eszébe juthatott valami. A fiam meg én segítettük le a szekérről. Könnyedén, gyorsan és méltóságosan ment föl a vérpadra… * Később mesélte el a fiam, hogy amikor lekötözte arra a rémséges deszkára, hallotta a királyné utolsó szavait: „Isten áldjon benneteket, gyermekeim, az Atyához megyek…” Helyére tettük a deszkát, rajta a lekötözött királyné; megrántottam a kötelet, s a guillotine nagy zajjal lecsapott! Valamelyik segédem szertartásosan felemelte a királyné fejét, s a tömeg diadalittas üvöltése közepette körbejárta vele a vérpadot. Az emberek kendőket szedtek elő, hogy belemárthassák a királyi vérbe. A király kivégzése is ezzel s a vele járó tolongással ért véget! És hirtelen (az arcizmok halál utáni összerándulása okozta, gondolom) a királyné szemei kinyíltak. A fej a tömegre nézett! A tömeg megdermedt rémületében. Először történt – amióta a guillotine itt állt –, hogy odalentről egy pisszenés sem hallatszott… * Özvegy Capetné oltatlan mésszel beszórt holttestét szintén a Madeleine-temetőbe vitték. Holmiját egy szegényháznak adtuk át. Apropó, Napier, a törvényszék titkára számon kérte, hogy nem én, úgymond, eresztettem le a pengét, segédemre bízva e feladatot. Nem így volt, de bizonygatni semmit sem akartam, viszont visszavágtam: – A vérpadon én rendelkezem. Ami ott történik, minden az én dolgom!

Ezek után befogta a száját. Szokjanak le a parancsolgatásról! A hóhér (forradalmunknak hála!) tiszteletnek örvendő, önálló személyiség. Mire mennének hóhér nélkül! Távoztakor némi viccelődést is megengedtem magamnak: – Ha ne adj’ isten, találkoznánk a vérpadon, higgye el, Napier polgártárs, figyelembe veszem a megjegyzéseit. Elsápadt. Erre is sor került, s én megrántottam feje felett a kötelet… * A királyné után a royalisták hosszú sora következett. Ugyanakkor a forradalmi pártok sem felejtették el egymást. Letartóztattak két tucat girondistát, híres forradalmárokat, akik ragyogó betűkkel írták be nevüket köztársaságunk történetébe. Halálra ítélték őket. Akkor Camille Desmoulins, Danton és Robespierre egyesültek a párizsi Kommün „veszett” forradalmáraival, Chaumette-tel, Hébert-rel és Marat több más örökösével. Azt állították, hogy a girondisták túlzottan mérsékeltek, és akadályozzák a forradalom további kibontakozását. A girondistákat a Köztársaság magasztos céljainak érdekében fel kellett áldozniuk. Az elméleti mutatványokból sok mindent nem értettem, azt viszont biztosan tudtam már, hogy a szép szavak mögött nincs semmi más, csak harc – a hatalomért. A girondisták pere, érthetően, lassan haladt, hisz valamennyien kitűnő szónokok, vádlóik viszont felettébb ostoba alakok voltak. Fouquier-Tinville (szolgálatkész, de nagyon is közepes képességű ember) szó szerint kifulladt a velük való csatározásokban…. A problémát a legegyszerűbben oldották meg. A törvényszék

indítványt terjesztett elő a Konventhez, javasolva, hogy mivel „Franciaország közvéleménye elítélte már a forradalom emez árulóit… a törvényszék sem tehet velük mást, így csupán a törvény által elrendelt formaságokkal tölti idejét… A Konvent mentesítse a törvényszéket a pusztán formális s a régi rendszerhez kötött eljárási szabályok betartása alól.” Hamarosan – tíz percekkel mérhető tárgyalás után – a tegnapi harcostársak legendás forradalmárokat – Brissot-t, Vergniaud-t és még vagy két tucat jeles republikánust – küldtek guillotine alá. A Conciergerie-ben az egész társaságot a siralomházban találtam. Csoportokba verődve álldogáltak, s élénk beszélgetést folytattak, ahogy a hosszú útra induló barátok szoktak beszélgetni egymás között… Ellenkezés nélkül (de némi iróniával) hagyták, hogy megcsináljuk halál előtti toalettjüket: én megnyírtam őket, a segédem összekötözte kezeiket. Viccelődtek… A helyzet valóban ironikus volt: öt szekérrel vittem ki őket, átkozódó, forradalmi dalokat éneklő, sűrű tömegen át. „Éljen a köztársaság!” – ordította a nép. A szekéren lévők ugyanazokat a dalokat énekelték s „Éljen a köztársaság!”-ot kiáltottak. Jacot, az egyik segédem bohócruhába öltözött, s szórakoztatni akarván a csőcseléket, az elítéltek bosszantására illetlen jeleneteket rögtönzött. Ocsmány egy ember volt ez a segéd, jelenetei aljasságát bizonyították, de a sors valóban kacagtató ördögi játékot űzött a szerencsétlenekkel. A Saint Honoré utcán haladva ama bizonyos ház ablakában ismét felfedeztem az ismert hármast: Dantont, Robespierre-t és Desmoulinst. Ezúttal azonban hallgattak; karjaikat furcsa egyformasággal fonták keresztbe mellükön.

A Forradalom terén tolongó tömeg a Marseillaise-t énekelte, s közben ezek a forradalmárok – akik szintén a Marseillaise-t énekelték – egymást követték a vérpadon s hullatták fejüket a borozott ládába. Magam a kivégzés menetét irányítottam: sok tennivalónk volt. Egyik segédem a csigák kötelét fogta, intésemre eresztette le a guillotine pengéjét. A deszkán tócsákban állt a vér (hiába, kéttucatnyi emberrel volt dolgunk); a vérbe undorral feküdt le a következő elítélt. Megparancsoltam segédeimnek: hozzanak egy-egy vödör vizet, és minden egyes áldozat után mossák le a deszkát… Negyven percet töltöttem a vérpadon. Ennyi kellett ahhoz, hogy a köztársaság megfosztassák alapítóitól. A hullákat párosával raktuk ládába. Vergniaud, emlékszem, az utolsó előtti volt. Ez a Vergniaud – nemrégiben még a Nemzetgyűlésen elnökölt – gúnyosan azt mondta Napier törvényszéki titkárnak, akinek a feladata volt, hogy név szerint szólítsa az éppen soron következő elítéltet: – A forradalom, mint egy Saturnus, felfalja a saját gyermekeit! Vigyázzatok, szomjúhoznak az istenek! * A girondisták kivégzése utáni napon Fouquier-Tinville durván számon kérte, miért ódzkodok attól, hogy személyesen kezeljem a guillotine pengéjét működtető kötelet. (Napier, természetesen, besúgott!) Azt válaszoltam (ugyancsak élesen): elmúlt már az az idő, amikor pallossal vágtunk le fejeket, a hóhérnak most mindenekelőtt a vesztőhely rendjére kell ügyelnie. Ez nem könnyű, hisz rengeteg az elítélt; legyen hát jogom úgy rendelkezni a vérpadomon, ahogy nekem tetszik! *

A terror életformánkká vált. Nem múlt el nap nevezetesebb áldozat nélkül. Tegnap Orléans hercegét, Louis Philippe Josephet végeztem ki. A hercegi vérből származott főúr szívvel-lélekkel a forradalom oldalán állt, s attól kezdve „Égalité polgártársaként emlegették. (A hálás nép adományozta ragadványnévből szabályos polgári név lett, viselője az „Égalité-palotában” lakott.) Nem sokkal ezelőtt a király halálára szavazott, s utána Robespierre-rel együtt harcolt a girondisták ellen. Mostanra azonban kompromittálta volt szövetségeseit, s azok siettek megszabadulni tőle, azzal vádolva őt, hogy …együttműködött fő ellenségeivel, a girondistákkal. Fouquier-Tinville vádbeszéde után a herceg önkéntelenül felkiáltott: – Igazán, mintha vicc volna az egész! A viccnek halálos ítélet lett a vége. A herceg mindent értett, és azt kérte, ne halogassák kivégzését. Kérését teljesítették, s még aznap elmentem segédemmel, hogy ismét megnyírjunk egy királyi főt. A herceg – lélekjelenlétét megőrizve – jóízűen falatozott, osztrigát és csirkesültet evett. Vele együtt elítéltek néhány volt arisztokratát is (a nemességhez való tartozás szinte magától értetődően jelentette a halálos ítéletet). La Rocque gróf volt az egyik. Amikor elindultam feléje az ollóval, a gróf felnevetett, s a teljesen-kopasz fejéről lekapta parókáját… Négy óra tájban menetünk, amelyhez jó néhány szekér tartozott, kifordult a Conciergerie kapuján. A herceg természetesen az én kocsimon utazott. Menetünk parancsnoka – Robespierre utasítására – a herceg palotája előtt megállította

szekereinket. A palotára máris kifüggesztették: „népi tulajdon”… A herceg lenézőn elfordult. A vérpadra utolsóként ment föl. A tömeg, amely három évvel ezelőtt babérkoszorús mellképével vonult föl, most fütyült, és dühödten átkozta őt. (Idefelé jövet a vele egy szekéren ülők, valamennyien hűséges királypártiak, ugyanúgy átkozták.) Segédem levette róla a frakkját. A herceg gúnyosan végignézett a hangoskodó tömegen, utána nyugodtan lefeküdt a vértócsás deszkára. Amikor felmutattam a fejét, az emberek őrült tapsviharral és énekkel fogadták! (Eltelik néhányszor tíz esztendő, s a fiaik megkoronázzák „Égalité polgártárs” fiát. R. Radzinszkij megjegyzése.) * A hölgyekről se feledkezzünk meg. Tegnap egy royalista csoporttal (mostanában többnyire egész csoportokat végzünk ki egyszerre) a híres Roland asszonyt, a girondista találkozások számára fenntartott szalon úrnőjét küldték guillotine alá. Amikor a halálos ítéletét meghallotta, mosolyogva azt mondta: – Köszönöm bíráimnak, hogy erre érdemesnek találtak. Osztozhatom az önök által halálra kínzott nagyszerű emberek sorsán… A Forradalom terén a vérpaddal pontosan szemben állították fel a Szabadság -szobrát. Madame Roland, haladva felfelé a lépcsőn, fejet hajtott a szobor előtt, s azt kiáltotta: – Ó, Szabadság, vérrel fröcsköltek tele! Patetikusan hangzott volna e mondat, ha nem lett volna igaz; a szobron magam is láttam vércseppeket… A halált méltósággal fogadta Roland asszony. Amikor – gyönyörű hajának maradékát fogva – felmutattam fejét a népnek,

önfeledt taps fogadott. * A következő napon két szekérrel mentem a Forradalom terére. Ez alkalommal (ritka eset!) nem volt köztük külön szekérre érdemesített személy. A két szekéren elfért a kilenc elítélt, köztük egy asszony és a fia. Az anya egész úton hajtogatta, hogy a Köztársaságnak eggyel, az ő fejével is meg kellene elégednie. – Okvetlenül megkegyelmeznek neki, ugye? – kérdezte, átölelve fiát. A fiú huszonhárom éves volt. * Kivégeztetett a Konvent egyik képviselője, a girondista Noël. A vérpadra lépve az érdekelte: – Dubarry után jól lemosták a guillotine-t? Nem illik ám összekeverni a fizetett királyi szerető meg egy becsületes republikánus vérét. Biztosítottam, hogy tiszta a guillotine pengéje. * Ma kivégeztünk öt kéjnőt, s a Conciergerie-ben egy seregnyi „vidám egyed” várakozik még a sorsára. Chaumette-nek, a párizsi Kommün főügyészének újsütetű elvei szerint az erkölcsöket rombolva ők is a Köztársaság ellenségeinek malmára hajtják a vizet. Elhatároztatott, hogy erkölcseinket a guillotine segítségével tisztítjuk meg. A minap a Konventben találkoztam az egyik hírlapíróképviselővel (úgy hiszem, du Froin a neve). Meglátva engem, így szólt barátaihoz: – Íme a köztársaság leghasznosabb munkása! Jól megnyírja dicső pengéjével az arisztokratákat! Sok dolgod lesz még, barátom, Sanson! Oda se neki, ha sokat dolgozol, a köztársaság javára

teszed! Két hónapra e találkozás után akadt az ő fejével is egy kis dolgom. Tábornokokat is egyre gyakrabban fejeztünk le. A Konventben képtelenek felfogni, hogy forradalmi katonaság is szenvedhet vereséget, veszteségeinket kizárólag a katonai parancsnokok árulásával magyarázzák. Ma Biront, az egyik legvitézebb tábornokunkat végeztem ki. Éppen osztrigát evett, amikor a Conciergerie-ben rátaláltam. – Megengeded, hogy megegyem még ezt a kis maradékot? – kérte. – Ne siessen, tábornok. Vártam, hogy befejezze az étkezést. – Szolgálatára, tábornok – mondtam akkor, ollómat elővéve. – Nem úgy, barátocskám, ma, sajnos, én állok a te szolgálatodra – mondta, s felnevetett. Meglepő jelenség: régebben a börtönben való megjelenésem már önmagában is rémületet váltott ki. Mostanában egyre gyakrabban mosolyognak rám, sőt viccelődnek velem! A halál megszokottá vált… Az emberek – amióta emlékszem – még sohasem bántak az életükkel ilyen közömbösen. Esznek, isznak, kuplékat írnak – a haláluk előtti utolsó estén! Nyomban Biron után egy Louis Robin nevezetű embert végeztem ki, aki ezt a kiáltványt ragasztotta ki a templom falára: „Évtizedünket a forradalmáraink által »zsarnoknak« titulált Lajos király halála tette nevezetessé. Az új évtized százával szüli a zsarnokokat. Vesszenek a forradalmi klubok! Az igazi nép sohasem tagadja meg istenhitét!” A szekéren – nyolc elítéltet vittem rajta – azt mondta nekem: – Az Isten megengedte, hogy kivégezd királyunkat, az ő

akaratából végzed ki mindazokat, akik elorozták tőle a hatalmat. Azután megbüntet téged is… * Mindennap kivégzés. Sok áldozattal. Ma lefejeztem de Legueult grófot és Agnès Rosalie La Rochefoucauld-t meg további tizenkét összeesküvéssel vádolt „volt” nagy nevet… A törvényszék következő tárgyalásán tizennyolc embert ítéltek el. Szakadó esőben, négy szekérre zsúfolva vittem ki őket. Nem adtak több szekeret. A népnek titulált, az áldozatok számával elégedett tömeg nemhiába ázott el az esőben! * Letartóztatták a „veszetteket”, a városi Kommün tébolyult forradalmárait. Terhükre rótták, hogy engesztelhetetlenek lévén el akarták téríteni a forradalmunkat igazi útjáról, melynek Robespierre az egyedüli ismerője. A „veszetteket” egy egész szekérkaravánnal vittük ki a vesztőhelyre. Fouquier-Tinville-nek a szeme sem rebbent, mikor volt barátai és harcostársai, Chaumette ügyész és annak helyettese, Hébert, valamint több más forradalmár ellen vádat emelt – árulás és összeesküvés miatt. A törvényszéki tárgyaláson Anacharsis-Cloots, az egyik legvérgőzösebb forradalmár kijelentette: – Felettébb mulatságos lesz, ha nekem, akit Rómában megégettek, Londonban felakasztottak, Bécsben kerékbe törtek volna, fejemet veszik itt, a köztársasági Párizsban! Pedig ez történt. Fouquier-Tinville, tegnap még bámulója, azzal vádolta Cloots-t, ezt a király gyűlölőt, hogy titkolt szándéka… visszaállítani a királyi hatalmat!

Cloots mellett egy másik „veszett” is a kocsimon ült: Hébert, Chaumette ügyész barátja és segítője. Ő volt az, aki – arcátlanságára jellemző – hamis tanúvallomást tett a királyné perében. Ő találta ki s vallotta, hogy a szegény királyné a saját fiával paráználkodott. A guillotine-hoz vezető úton átkokat szórt rájuk a tegnap még őket éljenző tömeg. A vérpadon Hébert (mint a gyáva emberek általában) minden erejét elveszítette, s könyörögve ismételgette: „Várjatok, polgártársak!” Cloots felkiáltott: – Éljen a világköztársaság! Éljen a népek barátsága!” – és a véres deszkákra vetette magát. Javíthatatlan bolondnak láttam, akit orvosokkal s nem a bakóval kellett volna kezeltetni. Hébert-t (a félelem érzéketlenné tette) a deszkára kötöztük, s a jó öreg guillotine megtette a magáét. A tömeg élvezettel nézte végig ezen veszett republikánusok kivégzését, s őrjöngve kiabálta: – Éljen a köztársaság! * A leghihetetlenebb fordulat germinal 11-én történt. Reggel otthonaikban letartóztatták Dantont, Camille Desmoulinst és többeket az elvbarátaik közül. És a nép meg sem mukkant! Danton, aki vakmerő bátorsággal szállt szembe Robespierre-rel, mint mondják, szentül hitte, hogy őt nem merik bántani! Robespierre merte. Robespierre önmaga hívője. Marat-t a halála után avatták szentté, Robespierre már életében szentté avattatta magát. A segédem felesége, Demore asszony a szentkép helyébe Robespierre arcképét akasztotta az ágya fölé. Sokan teszik ezt. Egy

Catherine Thèot nevű félbolond öregasszony pedig „istenanyának” nyilvánította magát, és Robespierre-t a fiának nevezte! Nemrégiben a köztársaságpártiak, megjegyzem, épp így imádták Dantont is. Danton ellenállás nélkül adta meg magát a csendőröknek; Desmoulins az ablakon kihajolva segítségül akarta hívni a népet. Senki sem ment oda. Az emberek megszokták, hogy megátkozzák azokat, akiket tegnap még dicsőítettek. És semmin sem csodálkoznak. Azon sem, hogy Brissot-t, Mirabeau-t, La Fayette-et, Vergniaudt – a köztársaság tegnapi bálványait – a népi érdekek árulóinak nyilvánították. Következésképpen ezek az emberek csak azért csináltak forradalmat, hogy elveszejthessék! Aztán kiderült, hogy akik árulással vádolták őket – Chaumette, Danton és a többiek – szintén árulók! Árulók jobbról és balról! Árulók a mérsékeltek, árulók az engesztelhetetlenek! Robespierre egyedül maradt. Egyedül abból a háromságból, amelyet együtt láttam – és meg is szoktam már – a Saint Honoré utcai ház ablakában. * Olvastam azt a levelet, amelyet Desmoulins a feleségének írt. (Nem juttatták el hozzá, természetesen): „Folyt a könnyem, és hangosan zokogtam tömlöcöm mélyén… Ha az ellenségeink bántak volna velem ilyen kegyetlenül… de a társaink… de Robespierre… s végül maga a köztársaság, azok után, amiket én tettem érte! Két karommal ölellek át, fejem a kebleden nyugszik… meghalok.” Ott voltam a Forradalmi Törvényszék tárgyalásán. FouquierTinville hosszadalmasan, monoton hangon előadott beszédében halálbüntetést követelt, s a törvényszék Desmoulins, Danton és

társai ellen ilyen ítéletet hozott. Danton elnevette magát, s ezt mondta: – Ezt a Forradalmi Törvényszéket én hoztam létre, és kérem az Istent meg az embereket, bocsássanak meg érte. Amikor a Conciergerie-ben megjelentem, a csendőr – vállamat veregetve – ezzel fogadott: – Ma aztán jól megszeded magad, rengeteg az elítélt! Az őrség parancsnoka kioktatott: – Előfordulhat, hogy útban a guillotine felé az elítéltek fellázítják a népet. Erre te vágtában hajtsd a lovakat. A csendőröknek már kiadták a parancsot: ha rendzavarást észlelnek, azonnal lőjenek. A lehető leggyorsabban végezzél mindennel. Meg kell szabadítani a köztársaságot ezektől a gazemberektől! A „gazembereket” (a köztársaság minapi bálványait) egyenként állították elő s olvasták fel előttük az ítéletet. Ezután előkészítettem őket a halálra. Bevezették Dantont. Kiabált, nem akart engedelmeskedni a börtönőröknek. – Nem érdekel az ítéletük! Az utókor majd ítélkezik felettünk, s elhelyez bennünket a Panthéonban! Hozzám már egykedvűen szólt: – Csináld a dolgodat, Sanson! Magam nyírtam le a haját. Sohasem felejtem el, milyen durva és bondor volt. Vadállat szőrére hasonlított. A jelenlétemben mondta társainak: – Itt a vég kezdete… A nép embereit végzik ki. Csapatostul. Vérárban fuldoklik Franciaország… Mintha eddig nem lettek volna kivégzések! Csapatostul! Az ő áldásával! Elhallgatott, aztán még hozzátette: – A dolgunkat megtettük, mehetünk aludni.

Bevezették Desmoulinst, aki kezdetben sírt, és a feleségét emlegette, aztán a segédeimre vetette magát, s verekedni kezdett velük (a halál előtti percek általában rendkívüli erőt adnak az embernek). Négyen lefogták, küzdött velük, de levágtam közben a haját. Danton ráparancsolt: – Hagyd őket! Ezek itt alkalmazottak, a dolgukat teszik. Te is tedd a magadét. Végre mindennel elkészültünk, felültünk a szekerekre. Annyi őrt adtak mellénk, mint a király kivégzésekor. Szekerem bakjára ültem. Danton és Desmoulins mögöttem álltak, hallottam minden szavukat. Amikor elindultunk, azt mondta Danton Camille-nak: – Ez a bolond népség mindjárt rákezdi: „Éljen a köztársaság!” Mától fogva fejetlen lesz ez a köztársaság! A körútra érve Camille Desmoulins odakiáltotta a népnek: – Mi az, nem ismertek meg?! – Megpróbált kiszabadulni kötelékeiből. – Kiáltottam, s ledőltek Bastille falai! Én szólok hozzátok, a szabadság apostola. Vérrel áztatják mostan a szobrát! Jöjj, népem, ne hagyd elpusztítani pártfogóidat! Röhögés és káromlás kísérték szavait. Megdühödött, féltem, leveti magát a kocsiról. – Hallgass! Azt hiszed, felrázhatod őket, hitvány alattvalókat?! – szólt rá Danton. A kávéház előtt haladva Dávid festőre lettem figyelmes, aki az egész processziónkat lerajzolta. – Te is itt vagy, te lakáj! – harsogta feléje Danton. – Siess, mutasd meg gazdádnak a rajzodat! Hadd lássa, hogyan halnak meg a Szabadság harcosai! Elhajtottunk Robespierre háza előtt. Az ablakban most senki sem állt, még a spalettákat is gondosan bezárták. Danton eget

rengető hangját hallottam: – Robespierre, hiába lapulsz a spaletták mögött! Tudd meg, nemsokára utánam jössz! Hamarosan, nagyon hamar rád kerül a sor! Örvendezzél, Danton szelleme! Mondatait válogatott szitkokkal fejezte be. * A vérpadon keményen tartották magukat. Desmoulins megkért, hogy a levágott hajfürtjeit adjam át az édesanyjának és a feleségének. Aztán felnézett az égre, a felesége nevét mormolta, s a penge lecsapott rá! Az előző áldozat vérét még le sem tisztították a guillotine késéről, s Danton már a vérpadon volt. Kértem, forduljon el, hogy segédeim elvégezhessék a takarítást, mire ő lenéző fölénnyel válaszolt: – Nagy dolog, véres a kis masinád… A fejemet ne felejtsd el megmutatni a népnek! Nem láthatnak mindennap ilyen fejet! Visszafelé szekerezve arra gondoltam: „Micsoda furcsa dolog! Hány embert kivitt már a szekerem! Felraktam rá, kivétel nélkül, a forradalom egész történelmét! Csak ő maradt. Egyedül!” Robespierre. * A vádlottak számára rendelt karosszéket régen kivitték már a tárgyalóteremből. Helyébe óriási emelvényt építettek, azon több sorban, tízesével ültetik le az embereket. Rendszerint összeesküvésben való részvétel miatt emelnek ellenük vádat. Fouquier-Tinville kitalálta, hogyan „vegyítheti össze” a különböző ügyek vádlottjait, akik sok esetben a törvényszéki tárgyaláson látják először egymást. Félanalfabéta esküdtek, akik a Konvent határozata szerint semmiféle eljárásjogi szabályt sem kötelesek betartani, pillanatok

alatt dönthetnek embertársaik sorsáról. Csak a hazafias érzés vezérelje őket, ezt parancsolták nekik. Vádlottak, végtelen sorban… Az állandó kialvatlanságtól elcsigázott közvádló, esküdtek, bírák megállás nélkül dolgoznak, észveszejtő nyári forróságban, elviselve a karzatokat megtöltő gyűlölködők uszításait! Alkohollal meg hazafias szólamokkal próbálják élénkíteni magukat, s legyőzni kínzó álmosságukat! Kora reggel volt, emlékszem… Tárgyalás a törvényszéken… Egy összeesküvéssel vádolt csoportban a szegény Lucile Desmoulinst is elítélik. És délután ötkor már véget vetettem szenvedéseinek… A börtönben megháborodottnak tartották, mert rögeszméjévé vált, hogy minél előbb ott kell találkoznia Camille-lal. Kicsi leánykát hagytak itt. * Ömlesztik az ítéleteket; germinal 29-én tizenhét embert végeztünk ki. * Floréal elsején a törvényszék azokat ítélte el a forradalom nevében, akik ez idáig ítélkeztek a forradalom nevében. Bírákat vittem ki a guillotine-hoz, az ő döntéseiket hajtottam végre éveken át. Élükön az elnökkel, a párizsi bíróságok huszonöt tagját vonultatták ki a vesztőhelyre! * Floréal 19-én huszonnyolc elítéltet fejeztünk le. Köztük egy Lavoisier nevű tudóst, aki – mint mondotta –, hogy „a nemzet számára fontos felfedezését” befejezhesse, elhalasztani kérte kivégzését. „A népnek nincs szüksége a tudományodra, semmi köze a felfedezésedhez” – válaszolta a törvényszék titkára. Igaza lett, amikor a tudós fejét felmutattam, a tömeg lelkesen éljenzett.

* Floréal 21-én jelen voltam királyom istenfélő nővérének, Erzsébetnek a tárgyalásán. Fouquier-Tinville a leg-ocsmányabb szidalmakkal támadt ellene, ő szelíd mosollyal, az égre tekintve hallgatta végig ítéletét. A Dumas bíró elnökletével eljáró törvényszék mint veszélyes összeesküvőt, természetesen halálra ítélte. Tettestársakként melléje ültettek huszonhárom arisztokratát. A következő napon szekérre kerültek valamennyien. Egyébként nemsokára Dumas-t, a törvényszék elnökét is felültettem rá. * Erzsébetet, ahogy parancsolták, utolsóként vezettem a guillotine alá. Amikor rákerült a sor, hogy a vérpadra lépjen, megremegett kissé, de egyedül jött fel… Közeledett a deszkához. Amikor le akartam venni válláról a kendőt, valami leírhatatlanul csodálatos szégyenlősséggel sikoltott fel. – Jaj, az isten szerelmére! * A börtönök zsúfolva. Rájöttek, hogyan csinálhatnak helyet az újabb raboknak. A Conciergerie-be és a többi börtönbe is ügynököket raktak, akik rávették a szerencsétlen halálra szántakat arra, hogy – a kiszabadulásuk érdekében, úgymond – szervezkedjenek csoportokba. Azután az „összeesküvőket” sürgősen kivégeztették. * Prairial 18-án összeesküvésért huszonegy embert ítéltek el. Így megy napról napra! Valami baj van a segédeimmel. A kivégzések után

nyugtalankodnak, csak nagyobb adag alkohol hatására térnek magukhoz. Prairial 20-án Louvet, az egyik segédem felakasztotta magát. * Ma harminckét összeesküvésért elítélt rabot vittem ki a guillotine-hoz. Útközben nem figyeltem, miről beszélgetnek, a forradalom magasztos jelszavai jártak eszemben: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Vagy a halál! Szabadság, ami sajnos már régen nincs; Egyenlőség, amiről csak álmodni merünk, Testvériség, ami mindegyre gúnyosabban hangzik… A köztársaság jelszavai közül az egyedüli, melynek érvényességéhez nem férhet kétség: a halál! Elveszett álmok! Az egyik közülük mégis valósággá vált! Kicsi gyermekkoromtól fogva tudom, milyen jogokkal jár a foglalkozásom, s hogy az mit jelent a társadalom számára. Hittem, hogy nehéz és félelmetes kötelezettség bízatott rám, s alantas előítéletnek tartottam a munkámmal szembeni utálkozást. Más világról álmodoztam! Bekövetkezett. Most tisztelők vesznek körül, a legnevesebb képviselők számára is kitüntetés, ha barátkozik velük a hóhér! Nem elég, hogy a „hóhér ” szó betiltását tervezik, már ott tartunk, hogy a köztársaság életében betöltött szerepünkre valamiféle dicsőítő megnevezést keresnek. Hívjanak bennünket „Népi Bosszúállóknak” – javasolják némelyek, és hordjunk, mondják, annak megfelelő egyenruhát. David festő a napokban megmutatta tervrajzát, mely szerint ruhánk a római liktorok öltözetére emlékeztetne. Megízleltem, mondhatom, a dicsőséget! Amikor rémisztő fogatomon végighajtok az utcákon, mindenfelől helyeslő felkiáltásokat hallok. A tébolyodottan fanatikus forradalmár-

kisasszonyok pedig, a guillotine eme fúriái, ovációval fogadnak, s kitüntetésnek veszik, ha odaadhatják magukat segédeimnek! Prairial 25. A Saint Honoré utcai lakosok panaszára – nem bírták tovább szekereink naponkénti felvonulását – határozatot hoztak, hogy a guillotine-t át kell tenni a volt Bastille terére. Itt füttyel és káromlással fogadott bennünket a nép (munkaszerető, szegény emberek élnek errefelé). Először fordult elő, hogy a téren – kivégzést látni? – csupán egynéhány lézengő verődött össze. Az ügynökök, akik mindenhol s itt is szép számban jelennek meg, ugyancsak zavarba jöhettek. Parancsot kaptam, hogy az éj folyamán eredeti helyére vitessem vissza a vérpadot. Kifáradt végre a tömeg?! Én igen, kifáradtam! Halálosan elfáradtam! * Prairial 27. A ritkán megengedett pihenőnapjaim egyike. Keresztlányaimmal kirándultunk a városból. Találkoztunk vele. Braunt nevű óriási kutyája kísérte. A gyerekek vadrózsát akartak szedni, és megijedtek a tüskéktől. Szaladt, hogy segítsen nekik. Kék frakk, sárga nadrág és fehér mellény volt rajta. A haja púderozva, a kalapját sétapálcáján lebegtette. Leszakított néhány rózsaszálat a gyerekeknek, kedvesen beszélgetett is velük, mígnem észrevette, hogy ott vagyok… Sohasem hittem volna, hogy ennyire elváltozhat az emberi arc! Mintha kígyóra lépett volna! A homloka verejtékezett, a mosolya eltűnt. Hebegve megszólalt. – Maga… Elhallgatott. Szeméből rémület áradt! Sietve eltávozott, nem nézett rám többé. Gondolkodtam, hol láttam már ilyen szemeket!

Eszembe jutott: a király! Első találkozásunk! Nem a kivégzőbárddal szembeni ellenszenv volt ez, hisz ez a bárd a hűséges szolgád volt, Robespierre! Ez a te rémületed volt, a te rettegésed. * Fouquier-Tinville újabban rémképeket lát. A napsugárban fénylő Szajna – mesélte a törvényszék egyik tagjának –, úgy látja, csupa vér. Egyébként most készíti elő a soron következő „börtönösszeesküvést”. Százötvennégy embert kellene a guillotine alá fektetnünk. * Prairial 29. Borzalmas napom volt. A guillotine százötvennégy embert harapott ketté. A végsőkig kimerültem, ájulás környékezett… A köztársaság ellenségei egy karikatúrát terjesztenek a városban: fejetlen hullákkal teleszórt mező, közepében vérpad, guillotine, s én a saját kezemmel végzem ki magam! Igen, ha ezzel leállíthatnánk a véres őrültséget, kész lennék azonnal megjelenni az Úr színe előtt, a saját fejemmel a hónom alatt. Látomások gyötörnek. Ma este az asztalhoz ülve azt bizonygattam a feleségemnek, hogy az abroszunk – vérfoltos! * A besúgók által szervezett újabb „összeesküvés” huszonnégy áldozatot eredményezett. Említésre méltók: a hetvenes éveit taposó Trenck báró, Crequi herceg, Montalembert márki és még egy fiatalember, aki, mint mondották, költő, s emlékezetem szerint Chénier-nek hívták. Messidor 9. után nem vezettem Naplómat. A soron következő tömeges kivégzés (messidor 8-án) után ágynak estem. A

szolgálatot át kellett adnom a fiamnak… Hány nap múlt el azóta… Újra kezembe vettem a tollat. A magányt keresem, és félek is tőle. Mintha várnék valakit… a legkisebb zajra kimondhatatlan félelem fog el. A félelem betege vagyok… A szolgálatot fiam látja el. Szerencsétlen gyermekem! Az áldozatok száma mindennap eléri a harmincat, szörnyűségesebb napokon még a hatvanat is! A letűnt monarchia híres családjai egymást váltogatják a guillotine alatt, de az egyszerű népből származott elítélt: katona, földművelő, szegényember – sokkal több! * Thermidor 9-10. A fiam elbeszélése szerint Dumas törvényszéki elnök éppen a vesztőhelyre akart indítani egy csoportot, amikor megjelentek a Konvent küldöttei, és letartóztatták Dumas-t. A következő napon felültették a szekeremre… * A semmivé tett, nyomorult Robespierre megpróbálta túlkiabálni az ellene fellázadt Konvent üvöltését, értelmetlen hangfoszlányok hagyták el csupán a torkát. Valaki odavetette neki: – Danton vérétől fuldokolsz! Sikerült mégis túlharsognia dühödten ordítozó társait: – Banditák, diadalt arattatok! * Banditák… Igaza volt: a tisztességes republikánusokat már mind kivégeztette. * Aztán a fiam elvitte szekerünkön a Saint Honoré utcai háza előtt, s végignézhetett mindent, amit áldozatai láthattak: a

folyóparton hömpölygő tömeget, amely változatlanul „Éljen a köztársaság!”-ot kiáltott és átkozta őt, Robespierre-t. A saját ablakát is látta, lentről, a szekérről. A kör bezárult. Kipihenhetem magam. A forradalom teljes történetét felraktam koszos szégyenszekeremre. De a félelem… Ez a kibírhatatlan félelem sohasem múlik el! Ments meg, Uramisten!” Gerencsér Zsigmond fordítása

Megjegyzések [1] Rab Zsuzsa fordítása. [2] A nevezetes párizsi hóhér működésére és eredeti naplójára a történeti szakirodalomban is találunk utalásokat, Radzinszkij Sanson-elbeszélését azonban nem történészi munkának, hanem a téma szabadabb asszociációkon alapuló szépírói feldolgozásának tekinthetjük, feltételezve természetesen a műbeli Sanson helyenkénti téves emlékezetét is. A tényleges történelmi alak, Charles Sanson 1793 áprilisában meghalt. (A szerk.) [3] Parlamenteknek nevezték a forradalom előtti Franciaország bírósági testületeit, arisztokrata vezető rétege jelentős politikai befolyásra tett szert. (A ford.) [4] XVI. Lajos kivégzésének pontos dátuma: 1793. január 21. (A ford.)