Vadászkalandok vad tájakon 9633224764 [PDF]

Zitiervorschau

Földes László Vadászkalandok vad tájakon

Népszava A könyv a szerz Piga, piga! (1967) és a Szimba, a király (1971) cím m vei alapján készült. A szerz felvételei (C) Földes László, 1987 ISBN 963 322 476 4

El szó Kevés magyar vadásznak adatott meg, hogy Afrikában próbálja ki a szerencséjét. Még kevesebbnek az, hogy két nagy földrész vadállalatainak nyomában járva bizonyítsa: nem akármilyen vadász. Szerz nk az utóbbiakhoz tartozik. Kétszer is lehet sége nyílt Tanzániában, Arusha, Ikoma környékén, szavannáin, sztyeppéin, a Meru hegységben elefántokat, oroszlánt, kafferbivalyokat, leopárdot, különféle antilopokat l ni, de vadászott Indiában, Mongóliában is. Természetesen egy harmadik földrész is rákerül a listára: ez Európa, vagyis a hazai tájak, a környékbeli országok hegyei. A szerencse adódik, de élni tudni vele, ez már képesség. Szerz nk alaposan felkészült vadászútjaira, semmit sem bízhatott a véletlenre, hisz a helyszín amúgy is sok “véletlent" tartogatott. A rossz fegyver, a kondícióbeli hiányok, a felel tlen viselkedés tönkretehetik a legszerencsésebb lehet ségeket is. Az afrikai vadászutakon segít a nehézségek legy zésében a kísér vadász. De az személyük is meghatározó: lehetnek segít kész barátok, s “hivatalnokok" is. A könyvben szerepl két vadász igazi barátként fogadta a szerz t. Az egyik, dr. Nagy Endre, Magyarországon jártakor hívta meg könyvünk íróját, s kétszer is szíves vendéglátásban részesítette, a másik a svéd hangzású nev német, Joesch, akinek a családja is együtt szurkolt a sikerekért. A szerz ezeket a sikereket a vadásztársakra hárítja: az alacsony termet Mwangagnira, vagy a másik fekete vadászra, Dánielre, vagy Mathiasra, a mindig mosolygó sof rre, a vízhordóra és a többi segít jére. Barátságokat kötött Mongóliában is. Az olvasó érzi, jogos, hogy a szerz “barátaimnak" nevezi Kongort, Szorszurent, a “doktort", akik jávorszarvas-vadászatban voltak társai. A vadászat nemcsak sport, nemcsak szenvedély. Sokkal több ennél. Bármilyen furcsán is hangozhat: a természet védelme, a vadállomány fejlesztése. A “furcsa" jelz t azért írtuk, mert a tájékozatlanok sokszor mondanak meggondolatlan ítéletet a hazai vadászok fölött is. Pedig a természet egyensúlya éppen úgy megkívánja a puskát Európában, mint pl. Afrikában. Szerz nk – ahogyan ez az írásaiból is kit nik – nemcsak “ésszel", kicsit “érzelemmel" is vadászik. Az általános törvényeken kívül sajátos korlátokat is állít maga elé – pl. nincs szíve rál ni a fiatal kafferbikára –, s bizony néha a fényképez gépét használja a puskája helyett... A szerz azt a két könyvét, melyb l most válogatást tart kezében az olvasó, Szuhai István névvel jegyezte. A majd' húsz évvel ezel tt megjelent írások kiállták az id próbáját. B velkednek érdekességekben, izgalmakban. S megismerhetünk bel lük egy igazi vadászt... Ezért ajánljuk ezt a könyvet olvasóink szíves figyelmébe. A kiadó

Anapiga – Anakosza Kenyából Tanzániába érve nemcsak az történt, hogy egyik országból átmentem egy másikba, hanem az is, hogy véget ért a turizmus – és elkezd dött a vadászat. A több mint egy évig tartó készül dés, a véd oltások, a hosszú utazás, mind-mind azt szolgálja, ami most kezd dik – az afrikai vadászatot. Húsz nap mindössze, húsz nap, mely egy életre szóló élményt jelent, lehet hogy jót, nagyszer t, lehet, hogy csalódást, valaminek az elmaradását, amit pótolni nem lehet sosem. De bizakodjunk és küzdjünk. A Landroveren ültünk. Bivaly viszi a golyót A Landrover egy terepjáró autófajta. Itt széltében ezt használják. Ráz, mint a GAZ, de ez is mindent bír. Egyébként szélesebb és magasabb a GAZ-nál. Elöl ajtótlan, olyan nyílással, hogy egy pillanat alatt ki lehessen ugrani bel le. Hátul viszont nemcsak ajtaja van, hanem a tetején egy csapóablak is. A kísér feketék egyike a vadászportyákon ott bújik ki a fél testével menet közben, hogy lesse a környék vadjait. Rendszerint még egy ládára is felül vagy feláll, hogy jobban körül tudjon nézni. Nem könny mesterség, mert néha olyanokat zökken a kocsi, hogy jó, ha ki nem ugrik alóla a láda. De azért sem könny , mert míg a kocsiban ül ket nem érik a nap sugarai, t annál inkább, a fejét, a vállát, a hátát. Sokszor csodáltam, mit bírnak ezek az emberek. Az arushai úton robogtunk hát a Landroveren, vendéglátóm, aki ismert “fehér vadász", Nagy Endre meg én. A vadászatról beszélgettünk. Hogy lesz, mint lesz. El ször még nem szállunk táborba, csak Arushából portyázgatunk. De aztán egy igazi szafárit, vagyis vadászexpedíciót is szervezünk, tábort ütünk valahol délen, ahol elefántok is vannak. – Mikor megyünk ki az els cserkészére? – kérdeztem. – Holnap. Ez megnyugtatott. No jól van. Addig még kibírom. Hegyes vidéken hajtottunk. Bal fel l, ha tisztább az id , látnunk kellett volna a Kilimadzsárót, de most fellegekbe burkolódzott. Kisebb testvérét, a Meru vulkánt azonban alkalmam volt megcsodálni. Utunk közvetlen a hegy lábánál vezetett el, szédít érzés volt felpillantanom az egyetlen lendülettel magasba szökken hegyóriás négyezer-ötszázhatvanöt méteres csúcsára. A Meru már azt jelezte: Arushához közeledünk. Felbukkantak az els házak, bár a centrumtól még messze jártunk. De most nem is volt érdemes

arrafelé tartanunk. Egy útelágazásnál jobbra tértünk, s nemsokára behajtottunk Nagy Endre farmjának az udvarára. Mire kikászálódtunk a kocsiból, egy aranysz ke fiatal lány szaladt el . – Diána – mondta, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy baj nélkül megérkezett. Érezze jól magát nálunk. Hogy Nagy Endrével magyarul beszélgettünk, azt természetesnek vettem. De hogy a lánya is magyar szóval fogadott itt, a messze idegenben, az kellemesen lepett meg. – Köszönöm, máris igen jól érzem magam – kockáztattam meg egy bókot válaszképpen. De ebben nem is volt semmi hazugság. Másnap hajnalban nekivágtunk az Arusha környéki vadászmez knek. Ötven-hatvan kilométert a Landroveren tettünk meg a nairobi úton visszafelé, majd hamarosan elkezdtük a gyalogos cserkészést. Ez bizony már férfipróba volt. Nagy Endre vékony, szikár ember. Ezért is bírja jól az afrikai klímát, meg az izzó napsütésben való gyaloglást is. De hogy fogom bírni én? Err l nem beszéltünk, de én egyetlen szó nélkül is tudtam, hogy ez a kérdés az fejében is megfordul. Ha nem is annyiszor, mint az enyémben. Azért én bíztam magamban. Otthon is akadt elég alkalmam a megedz désre. S az akarater is számít, ha nem is dönt el mindent. Arra már felkészültem, hogy nemcsak a meleg kínoz majd meg. A tüskék is megtépnek. A különféle rovarok is agyoncsípdesnek. Egyéb veszedelmekr l nem is beszélve. Hallgattam hát a baráti jó tanácsokra, mindjárt els nap három harisnyát húztam, s rájuk magas szárú, könny , cseh filccip met, így talán megmenekülök, legalább a f ben rejt z rovarok marásától. Természetesen a hosszú nadrág se maradhatott el – vastag vászonból –, még a szárát is elkötöttem alul. Vászonzubbonyom is hosszú ujjú volt, s a csuklómnál és a nyakamnál egyaránt jól zárt, hogy alá ne férk zhessenek különböz férgek. Végül a fejembe könny vászonkalapot csaptam. Parafa sisakot kés bb se hordtam soha. Arra azonban nagyon ügyeltem, hogy a tarkóm védve legyen a t z naptól, s így lehet leg elkerüljem a napszúrást. Ilyen öltözékben persze hol fáztam, hol pedig önnön verejtékemben fürödtem. Pontosabban: hajnalban mindig dideregtem, napközben pedig majd h gutát kaptam. Az éjszakák ugyanis – s még inkább a hajnalok – Afrikának ezen a részén meglehet sen h vösek. Gyakran száll le a h mérséklet plusz nyolc-tíz fok alá, déltájt meg felmegy árnyékban harmincöt-negyven Celsius-fokig, napsütésben negyvenöt-ötvenig. A nagy meleget egymagában még jobban megszokna talán az ember szervezete, a h mérsékletnek ezt az ingadozását azonban nehéz

elviselnie. Hajnalban még hozzá mindent meglep a harmat, s ahogy gázolják a szegény vadászok a hol bokáig, hol térdig, hol derékig, nyakig ér , s t fejük fölé nyújtózkodó, dús füvet, b ven csapódnak rájuk a hideg csöppek, míg végül csuromvizesen nem slattyognak, ázott cip jükben, nadrágjukban, ingükben. Sokszor még a foguk is vacog, hogy egy-két óra múlva meg már szédüljenek a kibírhatatlan forróságtól. Akkorra persze a ruhájuk is tökéletesen megszárad, a napkelte utáni, gyorsan beköszönt melegben, ha csak a verejtékükkel nem pótolják az elpárolgó nedvességnek legalább egy részét. No de hát azok az élet igazi örömei, amiket olcsón nem szerezhetünk meg magunknak. Amihez nem kell fáradság, nem kell er feszítés, az mit ér? Én Afrikában – most utólag érzem igazán –, minden tör döttség közepette is, valami boldog bódulatban éltem: de jó, hogy itt lehetek, hogy ezt is megértem. Kimentünk hát hajnalban, s egy alkalmasnak látszó helyen kiszálltunk a kocsiból, aztán gyalog folytattuk utunkat. Nagy Endre el ször egy természetes magaslesre, egy meredek hegyoldalra vitt fel, hogy onnan nézzünk körül. Hátha meglátunk valamit. Jó ideig fürkésztük az alattunk elterül – ritkásan álló fákkal, facsoportokkal, bozótfoltokkal tarkított – tájat, de egyetlen négylábút se láttunk. Pedig Dániel is velünk fürkészett, a hallatlanul értelmes és ügyes néger kísér vadász, akir l sok szó fog még esni, s akit némi képzavarral – Nagy Endre fekete jobb kezének nevezhetnék. Neki igazi sasszeme volt. Száz méterekr l meglátta a csaknem teljesen takart vadat, amit én még messzelátóval is alig bírtam felfedezni. Hiába, tovább kellett mennünk. Bele a bozótba, a kelet-afrikai hírhedt bushba, vagy a feketék nyelvén: poriba, mely hol s r bb, hol ritkább, füves tisztásoknak sincs híján, de sokszor bizony nehéz kikerülgetni összezáródó, tüskés bokrait. nap a “várjegykicsit-tüske" Itt ismerkedtem meg mindjárt els gyönyör ségeivel. Ezt a bokrot még a búrok nevezték el így, jó száz évvel ezel tt, jelezvén, hogy meg tudja fogni az embert. Els pillanatra senki sem hinné, hogy ilyen vendégmarasztaló természete van. Jámbor jószágnak látszik, emlékeztet egy kicsit az angyalhajjal b ségesen megrakott karácsonyfára. De a közelmerészked t valósággal megragadja rejtett tüskéivel, amelyek nem kampósak ugyan, mint a szederé vagy a rózsáé, de az egyik erre áll, a másik arra, így nehéz közülük szabadulni. Körülbelül három centi hosszúak, és olyan szívósak, hogy inkább megtépik az ember ruháját – néha még a b rét is –, de el nem eresztik. Ilyenkor legjobb hát csakugyan megállni, és várni egy kicsit, türelmes munkával egyenként akasztgatni ki ruhánkból a tüskéket, vigyázva persze, nehogy egy helyett kett ragadjon belénk.

Kiskudut szerettünk volna l ni ezen a napon. Nem egészen szabályosan ugyan, nem az én vadászjegyemre – azt még csak másnap akartuk kiváltani –, hanem házigazdáméra. De a jogoknak ilyen átruházása Afrikában félhivatalosan is elismert szokás, nem tekintik törvénytelenségnek. Csak az a fontos, hogy a lel tt vad az elejtés utáni percekben már felírassék egy érvényes vadászjegyre. De ezt viszont igen szigorúan veszik: a fel nem írt vadért, orvvadászat címén, még akkor is eljárást indítanak, ha az illet nek megvolt a szükséges engedélye. A büntetések pedig nem csekélyek, és zizeg fontokban rovandók le. Mi azonban ezúttal a megengedett szabálytalanságot se követtük el: nem akadtunk megl het kiskudura. Kett t is láttunk pedig, de csak messzir l, egy-egy pillanatra, s aztán már hiába mentünk utána. Láttunk ezenfelül egy Grant-gazellát, egy topit, két gerenukot és vagy tíz impallát. De közelr l egyet sem. Valóban igaznak látszik az a megfigyelés, hogy azok a vadak, amelyek néhány évtizede száz méterre is bevárták az embert, ma kétszázra se várják be. Minden vad félénkebb, óvatosabb lett az utóbbi id ben, jobban tart az embert l, mint azel tt, amikor még ritkán szólt a puska Afrikában. Vagy még egyáltalában nem szólt. A négerek nyilai, lándzsái nem hordtak olyan messzire, évezredes ösztönök változtak most meg az állatokban, alig néhány emberölt alatt. Számomra tanulságos volt azért ez a nap. Mikor beköszöntött a nappali forróság, hamar elbágyadtam. Meg is ijedtem: hogy fogom ezt estig kibírni, s hogy bírom holnap, holnapután, heteken át. Délben pihentünk, de délután már voltak olyan perceim, amikor úgy éreztem; nem megy tovább. Le kell ülnöm egy fa árnyékába, vagy összeesek. De nem ültem le, s nem is estem össze. Ma is azt mondom: ez az els napi cserkészés volt a legnehezebb próbatétel, amit ki kellett állnom. Ekkor kellett leginkább megküzdenem magammal, a h ség miatti gyengeségemmel, hogy szedjem, szedjem a lábam, akárhogy szédülök, akárhogy támolygok, akárhogy csuklanék össze, ebben a kibírhatatlan, veszett h ségben. Libasorban mentünk, elöl Dániel, mögötte én, végül Nagy Endre. Hanzi, a másik néger kísér , a kocsinál maradt, hogy ha jelzést kap, utánunk hajthasson. Dánielt már ekkor csudálni kezdtem. Amíg nem látott vadat, fesztelen, gyors léptekkel haladt el ttem, gumi tornacip jében. vitte a puskám is, meg a célzóbotot. Ez Afrikában általános szokás, hogy a fekete fegyverhordozók csak lövés el tt adják át a vendég vadászoknak a puskát, s én ekkor még nem mertem szembeszállni a kialakult hagyománnyal. Kés bb azonban – ha az elefántlöv puskát nem is – távcsöves fegyveremet többnyire magam vittem, oly rossz érzés volt, hogy cserkészés közben nincs a vállamon...

Egyszóval Dániel most a puskám is vitte, könnyedén lépkedett addig a pillanatig, amíg meg nem látott egy vadat. Akkor mintha kicserélték volna. Minden idegszála és izma megfeszült, mint a ragadozóké támadás el tt. Fejét lesunyta, hátát meggörbítette, de a puskát még nem adta ide, hanem ment tovább, lassan lopakodva. Mi utána. Eleinte ki-ki próbáltam lesni a válla mögül, mit láthatott meg, de mintha a hátán is lenne szeme, azonnal észrevette, s a hátranyújtott keze fejével integetett, hogy húzódjam teljesen mögé, mint az el bb. De jelezte azt is, ha már kezdett meleggé válni a helyzet, ilyenkor a célzóbotot hol távolabb tartotta a derekától, hol megint közelebb húzta. Amikor pedig már lövésre kellett készülnöm, akkor fel-le mozgatta a botot, innen tudtam, hogy mindjárt ideadja a puskát, s engem ereszt el re. Hanem ezen a napon idáig nem jutottunk. Csak lestünk, lestünk, többnyire néhány bokor mögül. Itt is állt az a nálunk is közismert meghatározás: a cserkészés sok rövid les. Fülelni nem nagyon volt érdemes, nyomra vezet hangot ugyanis a kelet-afrikai vadak közül inkább csak az oroszlán és az elefánt ad, esetleg még a bivaly, de ezekre itt nem lehetett számítani. Kivált az elefánt árulja el magát gyakran a gyomra korgásával-morgásával, az antilopfélék viszont, amik után most nyomoztunk, kevés kivételt l eltekintve, hangtalanok. Említettem, hogy délben jót pihentünk. Egy s r lombú fa árnyékában telepedtünk le, ott ettünk-ittunk és “ejt ztünk", ahogy tiszántúli honfitársaink hívják az ebéd utáni sziesztázást. Nagy Endre eközben egy veszedelmes kalandját is elregélte, halk hangon, szinte der sen, mintha nem is az élete forgott volna kockán azon a másfél esztend vel ezel tti kiránduláson, a Meru vulkánról elnevezett vadrezervátumban. Nyilván nem az idegeimet akarta borzolgatni vele, inkább a tapasztalataimat b víteni. Egy kisebb társasággal rándultak ki, az Arushától nem messze fekv vadvédelmi területre. Itt nemcsak autóval lehet közlekedni, mint a Nairobi melletti nemzeti parkban. Ki is szálltak, és még egy kísér lóra ült, hogy jobban szemmel tudják tartani a terepet, nem fenyeget-e valami veszedelem, a többiek pedig gyalog sétáltak utánuk. Oroszlánok itt nincsenek, azoktól nem kellett tartaniuk. A bivalyoktól már inkább. De az ilyen háborítatlan helyeken még az egyébként izgulékony bivalyok is szelídebbek. Láttak egy csordát, el ttük vonult békésen, nyugodtan, fent a hegyoldalban. Nem sokkal hátrább egy magányos bika ballagott. Nagy Endre el rement, s egy ideig követte a bivalycsapat nyomát, majd amikor egy szakadékhoz ért, visszafordult. Húsz-harminc méternyire eltért az addig követett csapástól, úgy igyekezett vissza a társasághoz. Ekkor egy bokorcsoport mögül váratlanul el rontott az el bb látott, magányos bika. Nagy Endrének még arra se volt érkezése, hogy lekapja a válláról a puskát – mert volt nála –, már zuhant is le a földre. A bivaly el bb a szarvára kapta, és

a leveg be dobta, majd amikor megint elterült a földön, döfködni és tiporni kezdte, törte-zúzta. Elvesztette eszméletét. Egyetlen szerencséje volt az, hogy erre az útra magával vitte a kutyáját. Az, látván hogy gazdája veszélybe került, vakmer én nekiugrott a feldühödött bivaly orrának. A bivaly meghökkent, megállt egy pillanatra, majd megfordult, és Nagy Endre lova után rohant. Ezzel elterel dött a figyelme a riadtan szétugró társaságról, de vérében fetreng áldozatáról is. A többiek azonnal a sebesült segítségére siettek. Hordágyon vitték haza, de akkor már alig látszott élni. Hosszú hónapokig tartott, míg törött bordái mind összeforrtak, s behegedtek a testén tépett sebek. Sebzett bikával egyébként elég gyakran megtörténik, hogy emberre támad. De ez nem volt sebzett. Az egész jelenet alatt egyetlen puskalövés nem dördült el. A magányos kafferbikák mindig veszélyesebbek, mint a csapatban él k. Izgatottabbak, dühödtebbek, ingerlékenyebbek. Egyetlen ilyen bikától jobban kell félni, mint egy akármekkora csapattól: a csapat ugyanis szemmel láthatóan és füllel hallhatóan csörtet a maga útján, így könny kitérni el le. Ha békén hagyják, soha nem támad. De a kivert – vagy maguktól kivált – bikák bizony könnyen az embernek esnek. Többnyire öreg bivalyok ezek. Sokan azzal magyarázzák támadó kedvüket, hogy mindegyik jüket érte már valamiféle inzultus, ezért hajlamosak a bosszúállásra. Lehet, hogy csakugyan így van. Nagy Endre is mutatott nekem otthon olyan kafferkoponyát, amelybe bele volt törve egy néger dárda vashegye, így l tte meg, ezzel a vassal a fejében. Alkalomadtán nyilván ez is támadott volna. De hány bivaly visz el egy-két golyót is a testében! Hisz oly szívós állatok ezek, hogy nem könny halálos sebet ütni rajtuk. Ha pedig elmenekülnek, kés bb bel lük is ilyen vérszomjas dúvad válhat, mint amelyik Nagy Endrét megtiporta. azonban ezt is kibírta: lábra állt, s ma ugyanolyan szikár és er s, mint azel tt. Ha valaki, kiállta a férfipróbát. Speciális engedéllyel Bürokrácia azért még Afrikában is akad. Pedig az arushai vadászati hivatal vezet jét, aki igazi angol gentleman, sötét rosszindulattal se nevezhetném bürokratának. Hozzám legalábbis kitüntet en kedves volt. Mégis két fél napom ment rá, míg minden formaságot elintézhettem, s kezembe kaphattam a várva várt vadászati engedélyt, a hozzá tartozó általános és a külön kiváltott speciális licenciával, amelyek részletesen megszabták, milyen vadakat l hetek, s melyikb l egyet, melyikb l kett t, melyikb l tízet.

Tízet persze – ezt el rebocsátom – csak nyulat volt jogom l ni. S gondolom, nem én voltam az egyetlen vendég vadász Afrikában, aki nem élt ezzel a jogával: futni hagyta az összes nyulait. Négy vadból l hettem kett t-kett t, a többib l egyetlenegyet. S ha amerikai milliomos lennék, akkor se válthattam volna engedélyt, mondjuk, kilenc oroszlánra, öt elefántra, nyolc kafferbivalyra... A legtöbb vadból egy vadász csak egyet ejthet el, ez az elv. Orrszarvúra jelenleg egyáltalán nem kapható engedély. Oroszlánra is csak egyes szigorúan körülhatárolt területeken szabad vadászni. S aki egyet megl tt, s más vad nem érdekli, az utazhat haza, újabb engedélyre csak a következ évben számíthat. Szegény milliomosok! Nem mintha nem válogathatnának így is sokféle vadban. Csak kérdés, hogy akarnak-e válogatni. Mert az ilyen el kel bb népeket gyakran csak az oroszlán meg az elefánt érdekli. Esetleg még a bivaly és a párduc. Egyszóval a híres “veszélyes vadak". A vadászati hatóságok éppen ezért – igen helyesen – úgy rendelkeztek, hogy egy általános licenciát mindenkinek ki kell váltania. Ez ad jogosítványt a kevésbé ritka és kapós vadakra. A kapósabbakra viszont a vendég vadász már egyenként fizethet be, ha megvan az általános engedélye, de a legtöbb l csak egyetlenegyre. S befizethet még egy-két pótzebrára, impallára, varacskos disznóra is, vagyis olyan vadakra, amelyek az általános engedélyen már szerepeltek. Az általános licencia alapján az én ottlétemkor a következ vadak voltak l het k: egy víziló, egy zebra, két varacskos disznó, tíz nyúl, két erdei antilop, egy nádi antilop, egy steenbok, egy Grant-gazella, egy Thomson-gazella, egy kongóni, egy gnú, egy víziantilop, egy defassavíziantilop, egy topi, egy impalla, egy oribi, egy szuni, két dikdik, két duiker. A külön kiváltott speciális engedély alapján pedig jogot szereztem egy-egy elefánt, kafferbivaly, leopárd, jávorantilop, szitutunga, nagykudu, kiskudu, gerenuk, klipspringer, oryx, roanantilop, sableantüop, strucc, vidra, szerváimacska, illetve karakálmacska leterítésére. Elsorolni is sok. Megl ni még több. Ehhez hosszú-hosszú hónapok kellenek. Már akinek telik az idejéb l és a pénzéb l. Ritkán is kerül olyan vadász, aki élni tudna a kiváltott engedély minden lehet ségével. Kicsinyeskedni, garasoskodni viszont nem nagyon érdemes. Hogy ezt kiváltom, azt nem váltom ki. A veszélyes vadaknál még esetleg igen, lévén azoknak borsosabb az ára. De különben mit tudja az ember, mit lesz alkalma megl ni? Ne fizessen be nagykudura, s aztán épp belebotoljék egybe? Minden eshet ségre készen kell állni. Csak arra az egyre nem, hogy a fukar vadászt a

váratlan alkalom orvvadászatra csábítsa. Mert az itt nemcsak anyagi kockázattal jár, hanem szégyen a vadászra is meg az országra is, ahonnan jött. Az orvvadászok ellen jól szervezett titkos jelent hálózattal harcolnak – ezt még az angolok idejéb l örökölték. Egy kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden puskalövést számon tartanak. S alkalomadtán helyszíni ellen rzést is végeznek a kijelölt táborhelyeken, illetve egyes útvonalakon, amelyek vadban gazdag területeket szelnek át. De a törvénytelenségek elleni legf bb biztosíték: a fehér vadászok jelenléte a szafárikon. Ezek a kipróbált férfiak nemigen kockáztatják a jó hírüket. Tudják, hogy a vendég vadász elmegy, de k ott maradnak. Amíg ott maradhatnak. Mert ha elromlik a renoméjuk, nem sokáig t rik ket. Akkor pedig hova forduljanak, mihez kezdjenek? Nem mintha könny életpályát választottak volna. Keresni elég jól keresnek, de a vendég vadászok között sokféle ember akad, s nekik valamennyivel boldogulniuk kell. A régi jó mondás szerint: “Aki penget, az petyegtet." Itt pedig a vendégek pengetik a pénzt, az akaratukhoz kell hát igazodniuk, gyakran olyan esetekben is, amikor nem szívesen teszik. Egyiknek-másiknak közülük még életében nem volt puska a kezében. S most jönnek oroszlánt meg elefántot l ni. Még a jobbik eset, ha rábízzák a fehér vadászra: l je csak meg . Mert ilyenek is akadnak, akik csak az agyarakat, a kafferszarvakat, illetve az oroszlán meg a leopárd b rét akarják büszkén hazavinni. Odahaza is megvehetnék ugyan, New York valamelyik fényes vadászati üzletében, de akkor nem hinné el senki, hogy k igazi oroszlán stb. vadászok, így meg talán elhiszik, mert ki tudja azt az otthoniak közül megállapítani, hogy itt, a szafárin, kinek a golyójától esett el a vad? De olyanok is akadnak, akik kikötik, hogy a fehér vadász nemcsak els re, hanem másodjára, harmadjára se l het. Még akkor se, ha támad a sebzett vad. Ilyenkor, persze, hümmög a white hunter, de amikor a sebesült oroszlán már épp a vakmer sköd vendég vadászra készül ugrani, azért csak elsüti is a puskáját. Mert az a szafári egyik f szabálya: az emberek életével nem szabad játszani. Se a fehérekével, se a feketékével. S ha netán baleset történik, a f felel sség a fehér vadászra hárul. Különösen szigorúan veszik a kísér négerek életének kockáztatását. Hiszen k csaknem teljesen védtelenek. Ha van is némelyiknek puska a kezében – a fegyverhordozókéban –, l niük nem szabad vele. Vagy csak végs veszedelemben. De legtöbbjüknek semmi fegyvere nincs, a puszta két kezén és – némelyiknek – a derekára er sített kipangán – bozótvágó késen – felül. Olyan vendég vadászok is akadnak, akiket az egész szafárizásban, s t, egész Afrikában az egzotikum érdekel a leginkább. A távoli kontinens

különlegességei. Hogy otthon, a társaságban legyen aztán mir l regélniük. Állatokról, emberekr l. Különös tekintettel nemi életükre. Hogy milyen gyöngédek egymáshoz a párzó oroszlánok, s milyen gorombák a hiénák. Hogy milyen méretei vannak egy-egy felgerjedt elefántbikának, s milyenek egy szép szál néger legénynek. S hogy milyenek a primitív, de bájos néger n k, fedetlen – vagy egy-két picula ellenében mosolyogva feltárt – mellükkel, s ébenszín testük egyéb rejtelmeivel... Sok mindenhez kell értenie egy fehér vadásznak. A gazdag vendégek gyakran a feleségüket is magukkal hozzák, s hogy ebb l milyen komplikációk származhatnak, arról jobb nem beszélni. De nem is szükséges, mert Hemingway már megírta remek novellájában, a Francis Macomber rövid boldogságában. Azt viszont nem írta meg, de tény és való, hogy a feleségük nélkül érkez dúsgazdag tengertúli vadászok szafárijához gyakran hozzácsapódik egy-egy Nairobiban vagy Arushában cselleng hölgy. Nem afféle olcsó n cske – bár ilyenek is akadnak –, inkább angol vagy német “társaságbeli úrin k", ifjú magánzók, akik jaj de szeretnének már egyszer közelr l látni egy vadászexpedíciót. Nem minden vendég vadász jön rá idejében, hogy itt ravasz férjfogási man verr l van szó, amely már nemegyszer meghozta a kívánt sikert. Más ilyen n k tapasztalt vadászoknak adják ki magukat, s ezen a címen vállalkoznak a baráti kíséretre. Mindegy. Az a f , hogy a “camplady" – ahogy az efféléket hívják – el bb vagy utóbb elérje célját. De térjünk csak vissza a vadászati hivatalba. Jókora térképen nézegetünk a számba jöhet vadászterületeket. Nagy Endre eközben megemlítette el z napi eredménytelen cserkészésünket. Nyugodtan megtehette, hisz ha l ttem volna valamit, abba se akadtak volna bele. – Igen – mondta az angol gentleman –, ott most valóban nincs sok vad. A napokban épp arra jártam repül géppel, s alig láttam. Ez megnyugtatott. Akkor mégse mi voltunk ügyetlenek. Hanem azért az szeget ütött a fejembe, hogy itt még repül géppel is kijárnak ellen rizni a területeket. Nagyon komolyan veszik a dolgukat. Nekem az eredetileg tervbe vett, de a marhapestis miatt id közben lezárt terület helyett Arushától északra ajánlottak fel egy másikat, a Nairobi felé vezet út jobb oldalán. Vagyis a Meru, a Kilimandzsáró és az Amboselli rezervátum szögletében, Longidó néger falucska mellett. El ször nem tudtam, örüljek-e neki. Hisz tegnap is arrafelé cserkésztünk, csak az út bal oldalán. Nagy Endre azonban megnyugtatott. Nemcsak örülhetek, hanem kitüntetésnek vehetem. Ezt a területet most akarják vadvédelmi területté nyilvánítani, tekintettel arra, hogy a szomszédos rezervátumokból sok vad jár

ki rendszeresen Longidó vidékére. Egyébként is mindig ezek a legjobb vadászterületek, amelyek rezervátum vagy nemzeti park szomszédságában feküsznek, mert állandó friss utánpótlást kapnak él vadból. Kés bb is, ahány tapasztalt white hunterrel beszéltem, mind meglep dött, hogy én Longidó vidékén vadászhattam. Hisz oda tíz éve nem adtak ki engedélyt! Igaz, hogy ez csak az egyik területem volt. A másikat – ahol elefántot is reméltem l ni, a Manyara- és a Szereri-tó környékén jelölték ki, Arushától délkeletre, szintén egy nemzeti park és egy vadvédelmi terület t szomszédságában. Még csak annyit, hogy a madárvadászjegyet is kiváltottam, a tervezett szafárin részt vev kísér k élelmezésének a megkönnyítésére. Mert ha történetesen épp nincs terítéken nagyvad, a frankolin és a gyöngytyúk húsa is jól jön az éhes társaságnak. Töltényeimet is bemutattam, itt ez is kötelez . De végül is elégedetten köszöntem el a hivatal munkatársaitól, zsebemben minden szükséges pecsétes papírral. Most már teljes jogú vadász vagyok. Igaz, hogy jó néhány keletafrikai fontot legomboltak rólam. De hát ez a dolgok rendje. A vadászati hivatalban töltött órák fáradalmait Momella Lodge-ban pihentem ki, a Meru vulkán környékét magába foglaló vadrezervátumban, amely egy komplexumot alkot a Ngurdoto kráterr l elnevezett kis nemzeti parkkal. T lük északkeletre emelkedik a magasba a Kilimandzsáró három egymással összeforrott vulkáni kúpból álló hegytömege: ez a lábánál elterül , alacsonyabb vidékkel együtt szintén rezervátumul szolgál. A Meru csúcsát általában nem borítja hó. Ha éjszaka olykor esik is, reggelre kelve mindig elolvad a fölkel nap sugaraitól. Az persze vitatható, hogy ennek a hatalmas hegykúpnak a kissé csapott tetejét joggal neveztem-e csúcsnak. De a Kilimandzsáró száz kilométer hosszan elnyúló, széles, lapos ormához képest a Meru alakja mégiscsak csúcsos. Alul buja erd k n tték körös-körül a Merut. Felettük f vel borított, kékeszöldnek látszó övezet következik, majd még feljebb kopár sziklák szürkéjébe vegyül a messzeség azúrkékje. Az erd ket a hegy lábánál száraz, szaggatott bozót váltja fel, fák elszórt csoportjaival: ilyen vidéken cserkésztünk els nap. Ugyanezek a vegetációs övek helyezkednek el egymás alatt és felett a Kilimandzsáró oldalán is. De ott a hegy tetejét – ötezer méteren felül – örök hó koronázza. Nagy Endre kertjéb l láttam meg el ször, megérkezésem estéjén, a Kilimandzsárót. Akkor ugyan még nem teljes pompájában. Kés bb viszont

olyan káprázatos ragyogásban tárult fel többször is a szemem el tt, hogy valósággal leny gözött. Arusha délnyugatra esik a hegyt l, ezért az a város környékér l délután látszik a legszebbnek. Mikor a lenyugodni készül afrikai nap fényében fürdik. Hókoronája tiszta id ben messzire fehérlik, vakítóan szikrázik a rázúduló sugarak özönében, s ahogy a nap lefelé hajlik, úgy színesedik meg egyre jobban, vált át sárgába, vörösbe, lilába, szürkébe... A hegy derekának színei viszont mindig kékbe játszanak, ha árnyalatuk változik is. Az erd k harsogó zöldje is mindinkább a kék színbe mosódik át a fels szinteken, s ez a kék aztán még egyre mélyül, mintha a hegytet alatt egy másik ég derengene, amely színeiben az igazival vetekszik. De kettejük közt ott ragyog – szinte lebegve, a nagy kékségben úszva – a széles hómez , amelyr l úgy indulnak lefelé a csipkés gleccserfolyamok, mint egy óriási terít rojtjai. Annak a térít nek a széléig jutott fel 1887-ben Teleki Sámuel, aki egy távoli kis ország fiaként els nek szerette volna megmászni a Kilimandzsárót. Magasabbra is verg dött, mint el tte bárki, ötezerháromszáztíz méterig. De már akkor vér serkedt ki a szájából, s olyan fáradt álmosság lepte meg, hogy alig bírt vánszorogni. Egyes-egyedül volt, fekete kísér i már rég lemaradtak, s négyezer-kilencszáz méternél útitársa, Höhnel Lajos is feladta a küzdelmet. De nem akart meghátrálni. Ott botorkált a jeges hóban, már messze alatta volt a Meru csúcsa, már elérte a Kilimandzsáró alacsonyabbik ormának, a Mawensinek a magasságát, de hogy az egész hegykolosszus tetejét, a Kibo ormát elérje, még hatszáz méterrel kellett volna feljebb jutnia. Erre már nem volt képes. Minduntalan lecsukódott a szeme, úgy érezte, mindjárt lerogy a hóba, hogy örökre elaludjék. Még egyszer körülnézett a magasból – ahonnan még soha senki nem nézett körül –, letörülte szájáról a vért, s lassú léptekkel lefelé indult. Ahányszor felnéztem a hófödte tet re, mindig ez a jelenet jutott az eszembe. Tágra nyílt szemmel néztem a magasba, mintha még most is ott állt volna, kis fekete pontként a nagy fehérségben, az a magányos ember, aki hazájának akart dics séget szerezni, s nem sokkal a cél el tt, néhány perc alatt foszlottak szét esztend k hosszat sz tt álmai. Kés bb még nagy utat tett meg Afrikában, folyókat, tavakat, hegyeket fedezett fel, de legf bb célját nem érte el. Neve rajta van azért Afrika térképén. A többi között azon az angol nyelv térképen is megtaláltam, amelyet én használtam utam során (Road Map of East Africa). Szemem gyakran rátévedt a “Laké Rudolf, vagyis a Rudolf-tó déli csücskére, ahol egymás mellett szerepel az egykori két magyar utazó neve. A tó öble, a “von Höhnel's Bay" nevet viseli, a mellette álló hegykúp

neve pedig “Teleki's Volcana", vagyis Teleki-t zhányó. Ez volt az els m köd vulkán, amelyet Afrika belsejében felfedeztek... No de megint elkalandoztam egy kicsit, pedig a Momella Lodge maga is épp elég csudálnivalót kínál, a két f látványosság, a Meru és a Kilimandzsáró mellett is, amelyek más-más néz pontból, de egyaránt elébe tárulnak a kirándulóknak. Innen nézve oly gigásziak, oly közeliek – és mégis oly kékek, oly távoliak. Vigyáznunk kell, persze, el ne merüljünk túlságosan a messzi hegyek szemléletében, mert ez nem egészen veszélytelen vidék. Nagy Endrét is itt taposta meg a kafferbika, s a bivalyokon felül akadnak itt elefántok és orrszarvúak is. A Ngurdoto kráter mocsaras síkságát körben elhelyezked meredek peremhegyek szegélyezik mindenfel l. Ezekr l a hegyekr l pompás rálátás nyílik a lent legelész vadállatokra. Egy ült helyemb l mintegy százötven kafferbivalyt, egy elefántot, nyolc rinocéroszt, hat zsiráfot, öt vízilovat és számos varacskos disznót láttam. Kés bb, máshonnét egy víziantilopot is, meg majmok tömegét. A kafferek két nagy csapatban legeltek, gondtalan nyugalommal. Nem látszottak vadaknak. Pedig nem egy szakért állítja róluk, hogy az oroszlánnál is veszedelmesebbek. Megcéloztam ket a messzelátómmal. Abban a reményben, hogy egyszer még majd puskával is célozgatok, ha nem is ezekre, de más bivalyokra. F leg a bikák fejét figyeltem, hogy helyezkedik el a homlokukon a két széles, összen tt szarv. Bivalytrófeát már nem egyet láttam. De azokon nevetséges lett volna egy jövend lövés helyét fürkészni. Eleven bikákon viszont miért ne? A legtöbb eddigi szerencsétlenség abból származott, hogy a bivalybikát szemb l igen nehéz leteríteni. Szarva kemény páncélként borítja a homlokát, lepattog róla a lövedék. Védi az agyát, az egész koponyáját. Sokkal lejjebb se lehet viszont l ni, mert akkor az alacsonyan repül golyó nem ér nemesebb szerveket. Nagyon pontosan kell céloznunk ahhoz, hogy épp azt a keskeny sávot találjuk el, a két szeme táján, ahol halálosan sebezhet . De mikor már ott fújtat el ttünk, ez nem mindig sikerül. Ezért igyekeztem én is leckét venni, felkészíteni magam kés bbi váratlan eshet ségekre. Az elefántra viszont nem fogtam rá a puskám még gondolatban se. Nem lett volna szívem hozzá. Fiatal kölyök volt, ott hentergett a sárban, alig száz méternyire t lünk, majd a közeli fák törzséhez dörzsölgette az oldalát. Ahogy ez már elefántéknál szokás. Nem finomkodva, nem kényeskedve, hanem egész teste súlyával nekid lve a fáknak, hogy csak úgy recsegtek, ropogtak, nyögtek, hajladoztak.

Figyeltem a fülét, nem tárja-e szét, a támadó elefántokhoz hasonlóan, de esze ágában se volt ilyesmi. Meg-megállt egy fánál, majd felcsapott farokkal, játékosan odábbszaladt – élvezte az életet. Nem tudom, hol hagyhatta a családját, az ekkorányi elefántok még nemigen szoktak egyedül kószálni. A nemzeti park biztonságában, úgy látszik, az elefántszül k se olyan szigorúak, többet megengednek kisded gyermekeiknek. Végül mégis elballagott, s akkor én az orrszarvúakat vettem jobban szemügyre. Nem sokat lehetett ugyan látni rajtuk, mert alighanem épp szundikáltak. Egyik közelebb, a másik távolabb. Egy n stény az apró borjával, a többi külön-külön. Két feln ttnek látszó rinocérosz bóbiskolt csak egymás mellett, de Nagy Endrének az volt a véleménye, hogy ezek: anya és gyermeke. A rinók ugyanis majdnem mindig magányosan járnak, csak az anyák tartják maguk mellett magzataikat, egészen nagy korukig. Néha még akkor is, amikor már az els kölyküket megszülték. Pedig ezekr l az otrombának ható vadakról nehéz elhinni, hogy, akár utódaik iránt is, meleg érzelmeket táplálnának. A maga módján az elefánt is rokonszenves állat, még a kafferbivaly is tiszteletet ébreszt egyéniség, már küls megjelenésére is, de az orrszarvú oly formátlan, oly idétlen, mintha valahonnan a sok millió évvel ezel tti skorból rekedt volna itt, utolsó hírmondóul. Kés bb az egyik felriadt, s nekivágott a mocsaras mez nek. Addig-addig, hogy felvert egy másikat is, aztán dühösen kerülgették egymást, mintha össze akarnának csapni. Izgatottan figyeltem, mi lesz ebb l, de az egyik végül megunta a dolgot, és elvágtatott. Közelünkbe, sajnos, nem jöttek. Szívesen lemásztam volna leshelyünkr l, hogy odalent a síkságon jobban hozzájuk férjek, de Nagy Endre óva intett t le. Pedig az orrszarvúak – ezt is elismerte – fel lük fújó széllel könnyen megközelíthet k. Szaglásuk ugyanis kit n , de oly vaksiak, hogy még tizenöthúsz méternyire se látnak el tisztán. Másrészt viszont borzasztó kiszámíthatatlanok. Az egyik pillanatban még nyugodtan ácsorognak, a másikban meg már dühödten rontanak az emberre, minden ok nélkül. Nem kell hozzá lövés, sebzés, semmi nem kell, az orrszarvú, ha szagot fog, ha háborítva érzi magát nyugalmában, felfortyan, és már rohan, el reszegezett szarvval és vak dühvel. Sokak szerint nem is támadni akar ilyenkor. Talán nem is dühös, csak annak látszik. S elég egy kiáltás, egy k hajítás vagy egy riasztólövés, hogy megforduljon. Olyan véleményeket is hallottam, hogy nem kell megijedni, ha jön a rinocérosz. Bátran be kell várni, s az utolsó pillanatban – amikor már nem tud

irányt változtatni – elugrani el le. Akkor továbbrobog, mintha mi sem történt volna. Mint egy g zmozdony. Most talán alkalmam lett volna, hogy kipróbáljam, csakugyan így van-e. Mégse tettem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy az ilyen bölcs tanácsok helyessége fel l szeretek el bb a saját szememmel meggy z dni. Megnézném például, hogyan ugranak el a dühödten támadó orrszarvú el l a bölcs tanácsadók. Nekik könnyebb is, mert k már tudják, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti ket. Nem botlanak meg ijedtükben, mint esetleg én. Elég az hozzá, hogy a rinocéroszok közelebbi vizsgálatáról ezúttal letettem. Inkább elgyönyörködtem még a zsiráfokban, és – hála egy ifjú zsiráf jókedvének – azt is megállapítottam, hogy vágtában k is az els , illetve hátsó lábukat emelik fel egyszerre, s nem a két jobbat, illetve a két balt, mint egyébként. De a vágtájuk éppoly komikus, mint a csendesebb járás-kelésük, f leg fel-le csapódó, hosszú nyakuk miatt, amivel ilyenkor sehogy se tudnak mit kezdeni. Végül a varacskosokról, a vízilovakról mit mondjak? Semmivel se voltak hódítóbb külsej ek, mint a nairobi parkban látottak. Különben, aki nem tudná: rokonok. A vízilovak is disznófélék. Nem is értem, miért nem hívják ket vízidisznóknak. Talán csak azért, mert kopasz a b rük, nincs rajta serte. S ki hallott már olyan disznóról, amelyik nem sertés? Kössük fel a killt! Második cserkészés nk már nem volt eredménytelen. Aznap egy zebrát és egy impallát rogyasztottam t zbe. De én magam is majdnem t zbe rogytam. Hogy az elején kezdjem a dolgot, aznap már a longidói területre mentünk ki. Természetesen Landroverrel. Egy ideig a kocsival kószáltunk. Elöl, a sof r mellett, ketten férnek el kényelmesen. Hátul már kényelmetlenebb ülés esik, bár az oda betehet pad is párnázott. Engem mégis csábított ez a hely, itt a csapóablak alatt. Szerettem ugyanis kinézegetni, f leg a bozótosabb területeken, amelyek a kocsi elejéb l nem voltak áttekinthet k. Csakhogy a t z napot nem bírtam sokáig, így mindig újra vissza kellett húzódnom, s Dánielnek vagy Szalimónak, a másik kísér nknek engednem át a körülfürkészés gyönyör ségét. Lassan bele is tör dtem, hogy én is inkább elöl üljek. Nagy Endre, meg a fekete sof r, Hanzi mellett.

Vendéglátó házigazdámmal úgy egyeztünk meg. hogy mindegyikünk azt az oldalt figyeli, amelyiken ül. Ez régi, jól bevált szokás, csak az a bibije, hogy nehéz betartani. Mert ha az ember a maga oldalán már jó ideje nem lát semmit; akkor önkéntelenül áttéved a tekintete a másik oldalra, ha csak egy pillantás erejéig is. Csakhogy ezt a pillantást a másik fél mindjárt észreveszi, s egy újabb pillantással viszonozza, amely néma szemrehányást fejez ki: “Mi az, nem bízol bennem?" Pontosabban mintha azt kérdezné ilyenkor a házigazda: “Csak nem gondolod, hogy a bolondját járatom veled? Azért hívtalak meg, azt hiszed, hogy ne hagyjalak lövéshez jutni, hogy szó nélkül elmenjünk, akár egyetlen l het vad mellett?" A vendég pillantásából meg ez olvasható ki: “Csak ennyit tartasz rólam? Feltételezed, hogy amit te észreveszel, azt én nem veszem észre?" Ez a némajáték bizony újra meg újra megismétl dik, de csak addig, amíg el nem dördülnek az els lövések. Azok hozzák meg az igazi vadászbarátságot. Jobban, mint ezernyi szó és tízezernyi tekintet. Afrikai vadászzsákmányaim zsengéje egy zebra volt. Kora délután esett el, pontosan fél háromkor. Füves mez n l ttem ki egy csapatból, jól ül lapockalövéssel. Szép, nagy állat volt, a b re is gyönyör . Feketéink mindjárt neki is álltak, hogy megnyúzzák, mert húsát leopárdcsaléteknek szántuk. Már ezen a napon ki akartuk ugyanis rakni a “kill"-eket, ahogy a csalétket hívják az itteniek, ékes angolsággal. Még a négerek is (bár k olykor “nyama" néven is emlegetik). El bb azonban – nagyjából elkészülvén a nyúzással – folytattuk a cserkészést. Ezúttal egy bozótosabb területen, gyalogosan. Dániel ment elöl, mint rendesen, s id nként a lábfeje mozgatásával figyelmezetetett, hogy óvatosabban, csendesebben lépjek. Oda is súgta néha: “pole, pole", mintha feltételezné, hogy ennyit még én is megértek szuahéliul. T lem telhet leg igyekeztem is hangtalanul mozogni, de az könnyed járásához képest az enyémet sokszor bizony magam is medvecammogásnak éreztem. Ilyenkor az ember minden megreccsen gally miatt hajlamos megszidni magát, s t elkeseredni, hogy itt mindenki kiteszi a lelkét a sikerért, s akkor épp rontja el a dolgot. Napokba telt, míg megnyugodtam: nemigen rontok én el semmit. Ezek az apró reccsenések ritkán vagy tán soha nem riasztottak el olyan vadat, amelyet különben becserkelhettünk volna. A zebra leterítése után nemsokára megláttunk egy Grant-gazellát. Sikerült is megközelítenünk. Dániel elvégezte jobb kezével a szokásos tornagyakorlatokat, el bb vízszintesen lengette meg dereka mellett a

célzóbotot, majd fel-le mozgatta, s végül megállt egy bokor mögött. Ideadta a puskát. A gazella, mit sem sejtve, nyugodtan tépkedte egy bokor gallyait. Megcéloztam a lapockáját, s l ttem. El ször meg se moccant, azután elugrott. De csak úgy könnyedén, mint akinek kutya baja. Még meg se ijedt nagyon. Nem értettem a dolgot. A puska szokatlanul halkan szólt. Mi lehet vele? Mindegy, újra kell l ni, amíg nem kés . Dániel is sürgetett: “Piga! Piga!" Az volt a szerencsém, hogy ürítéskor nehezen jött ki a hüvely. Kihúztam a következ töltényt: az is nehezen jött ki. Éreztem, hogy itt valami baj van. Megint ürítettem, a töltény megint nehezen jött ki. Végül belenéztem a cs be. Hát ott volt beszorulva az els töltény golyója. Olyan szédülés fogott el, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Ha másodszor is lövök, menthetetlenül szétmegy a puska a kezemben, de alighanem a fejem is. A kezem fejét biztos leviszi. Hisz ha kóc szorul a cs be, sokszor már az is elég, hogy a keletkez gázok szétvessék a závárzatot, illetve magát a csövet. Nagy Endrén is láttam, hogy olyan riadtan néz rám, mintha már a túlvilágról jöttem volna vissza. Meg is értem. Meghív valakit Afrikába, s annak a második lövésre beszorul a puskájába a golyó. Ami olyan ritkaság, hogy ésszel szinte felfoghatatlan. Percekbe telt, míg egy kicsit magunkhoz tértünk. A gazella még mindig nem volt messze. El a puskavessz t, ki a cs b l a töltényt, újra tölteni, kipróbálni – végre megint utánaeredhettünk. De akkorra már elt nt. Miel tt a gazellát megcéloztam, egy gerenukot is láttunk a távolban. Most azt próbáltuk megközelíteni. Kerülgettük megint a bokrokat, Dániel majd a földig hajolva figyelte a nyomát, merre mehetett, de végül nem találtuk meg. Hát akkor kössük fel a kiüt! Leopárdot csalétek nélkül csak nagyon ritka szerencsével lehet l ni. Hisz óvatosabb állat kevés van nála. Az oroszlán gyakran kimerészkedik a “mbuga", a füves sztyepp fátlan mezejére. A leopárd soha. Ott lapul a bokrok és a fák közt, ott settenkedik, mint az árnyék, zsákmányát is lesb l kapja el, egy szempillantás alatt. Szeret fent tanyázni a fák koronájában, elnyúlik egyegy rejtett ágon, valahol a lombok s r jében, többnyire ott is alszik. Ki merné háborgatni? Ha csak a páviánok nem. De azok is inkább eliszkolnak, távolabb húzódnak, ne háborgassák zsinatolásukkal a fenséges úr álmát. A fák magasában a császár. Ahogy lent a földön az oroszlán. Áldozatait is többnyire felvonszolja az ágak közé, ott lakmározik bel lük. Önnön súlyánál nagyobb teherrel is képes feltornászni magát a fára. Ott aztán már nyugodtan bezabálhat, utána akár el is alhat: nem kell a hiénák és sakálok pimasz tolakodásától tartania, mint a zsákmányát rz oroszlánnak.

Azt viszont soha nem értettem, hogy nem fog gyanút ez az óvatos állat, ha kötéllel feler sített zebracombot vagy egyéb csemegét talál valamelyik fán. Miként hiheti, hogy az a fél gerenuk vagy az egész tömi magától mászott fel oda, csupán az kedvéért, hogy legyen mit befalnia? Vagy azt gondolja, hogy valamelyik leopárdtársának az éléstárát dézsmálja meg? Vagy nem gondol semmit, csak hajtja a vére, hajtják az ösztönei, ahogy megcsapja az orrát az a csodálatos finom, ínycsiklandozó dögszag, amelyet a nyama áraszt? A leopárd valószín útjába es , közepes nagyságú fákra szokták a vadászok felkötni a csalétket. Mi is ezt tettük. Mert a túl vékony fára a leopárd se szívesen kapaszkodik fel. A túl vastagnak pedig többnyire a lombja is dúsabb, márpedig fontos, hogy a kill lehet leg mindenfel l jól látható legyen, háttérben az égbolttal, mert így rajzolódnak ki élesen a kontúrjai még az alkonyi szürkületben is. A csalétek elhelyezését megel z en a kocsihoz kötött döggel, néhány száz méteres átmér j körben körüljárják a fa környékét, hogy az arra járó csui felvegye a szagot. Majd a kocsiról leoldott kötélvéget áthajítják a kiszemelt fa egyik er sebb ágán. Egy néger felmászik a fa koronájába, a többiek meg vagy kézi er vel húzzák fel a killt, vagy ha súlyosabb, akkor autóval. Ha már elég magasan van, akkor a fent várakozó fekete a kötél segítségével feler síti az ágra, jól megcsomózza, majd lemászik. Jöhet a leopárd. Mi azonban ezúttal még nem voltunk készen, amikor Dániel impallabak hangját vélte hallani. Mutatta, merr l, szokása szerint az öklével, mert egy néger soha nem mutogat ujjal. F leg él lényre nem. Én nem hallottam semmit, de már megtanultam, hogy Dánielnek hinnem kell. S most Nagy Endre is hallani vélte a hangot. Otthagytuk Dánielt a fánál, s elindultunk Hanzival a bak után. Félórás nehéz cserkészés következett. Magas f ben, tüskés bokrok között, kegyetlen h ségben. D lt rólam a víz. Emiatt szenvedtem Afrikában a legtöbbet; mindjárt kiütött rajtam a verejték. Nem gy ztem csodálni Nagy Endrét, Dánielt meg a többi feketét, hogy naphosszat képesek barangolni a t z napon, s alig gyöngyözik a homlokuk. Igaz, hogy k inni se ittak annyit. Sokszor órák hosszat egy kortyot le nem nyeltek. Én viszont szorgalmasan vedeltem. Próbáltam megállni, sokszor próbáltam; halogattam, hogy még öt percig nem kérek inni, még öt percig, de aztán csak rávitt a kénytelenség. Pedig tudtam én otthonról, hogy reggel kell meginni, még miel tt az ember felhevülne, két-három deci hideg vizet, s az, szükség esetén, akár egész napra is elég a szervezetnek. De itt cs döt mondott ez a tudományom. A reggeli kéthárom deci vizet megittam, de megihattam egy fél litert vagy akár egy litert is, nem használt semmit. A kinti járáskelést l úgy megizzadtam, úgy

megszomjaztam, hogy egy-két óra múlva már kiszáradt torokkal lihegtem víz után. Barátaim ezen nem is ütköztek meg. Természetesnek vették. Volt elég tapasztalatuk az Európából frissen érkezettekr l. Az Afrikában megteleped fehérek is csak hallatlan akarater vel tudják – ha tudják – átállítani a szervezetüket, de semmi esetre se néhány nap, s nem is néhány hét alatt. Ittam hát, ha volt mit. De többnyire volt. Kirándulásainkra mindig b ven vittünk magunkkal szódavizet, gyakran citromos limonádét is, nagy, csatos üvegekben. Az üvegeket zsákba kötve er sítettük a kocsi elejére. A zsákot indulás el tt leöntöttük hideg vízzel, s aztán napközben többször is, ahányszor csak alkalom adódott. A kocsi elején átjárta a szél, s lassanként kiszáradt ugyan, de épp a párolgásával h tötte az üvegeket, s bennük a vizet. Termoszt nem vihettünk, az százszor is összetört volna. De többnyire így is t rhet en h s folyadékkal csillapíthattam kínzó szomjamat. Az igazsághoz tartozik, hogy a feketék nem a szódavízb l ittak. k külön hoztak vizet, valami olajoskannafélében, amit el z leg természetesen tisztára mostak. Ha hosszabb gyalogos cserkészésre indultunk, egy másik kísér is jött velünk, nemcsak Dániel, s a többi között egy üveg vizet is cipelt. Most azonban, ahogy az impalla nyomában sompolyogtunk, nem volt velünk semmi lefele, így legfeljebb a nyálamat nyelhettem. Hisz ki gondolta, hogy miután hallani lehetett a hangját, még annyit kell utána mennünk, tüskén-bokron át. Egyszer aztán ott állt el ttünk. Felvetette a fejét, magasba emelte két szép szarvát, mintha figyelne valamire. Abban a percben megl ttem. T zbe rogyott, meg se mozdult többet. Még fektében is felszegte a fejét, ahogy az oldalára fordult a földön. Néhány lépésre t le egy tócsa villogott, talán abból akart inni, azért állt meg, és figyelmezett körül, nem fenyegeti-e veszedelem. Megcsodáltam éles szögben megtör két hegyes szarvát: testéhez képest meglep en fejlettek voltak. Nagy Endre közben letört egy ágacskát a föléje hajló bokorból, belemártotta az impalla vérébe, és levett kalapjára téve átadta nekem. Régi, szép szokás ez, hogy a kísér vadász ilyen “töretét" ad át a vad elejt jének, aki azt többnyire a kalapja mellé szokta t zni. Mintegy végs tiszteletadás ez a vérében fürd vadnak, de egyúttal a zsákmány jelképes birtokba adása is, annak a hagyományos módon való elismerése, hogy az valóban az illet vadászt illeti, az golyójától esett el. Ez a szokás még si id kb l eredhet, s hazánkban ma is él. Afrikában azonban úgyszólván senki nem ismeri. Nagy Endre mégis ragaszkodik hozzá,

itteni segít társait is megtanította rá. Kés bbi vadászataim során sokszor Dánielt l kaptam a töretét – igaz, csak puszta kézzel adta át –, miután elejtettem egy-egy újabb vadat. Engem mindig meghatott ez a kis szertartás, hogy itt, Afrika ege alatt, a régi magyar hagyomány – ha csak sz k körben is – új hazára talált. Egy másik itthoni vadászszokásra is megtanította Nagy Endre a vele dolgozó négereket. Arra, hogy az elejtett vadat semmilyen körülmények között nem szabad átlépni. El tte, mellette mindig meg kell állni. Ez is a tisztelet jele, az életét vesztett, nemes vad iránt. Olyanok szemében, akik nem vadászok, talán még visszatetsz ek is ezek a szokások. “Megölik a vadat, aztán játsszák a megillet döttet." Igen, megölik. Kár volna sokat cs rni-csavarni a dolgot. A vadász öl. Elveszi a vad életét. De mégse gyilkol könnyedén, cinikusan. Az igazi vadász nem örül, hogy ölhet. A szép trófeának örül. De a vad vesztének nem. Csak éppen tudja, hogy az elkerülhetetlen. Ha egyszer a nagy ragadozók kivesztek – vagy megfogyatkoztak, mint Afrikában –, az ember golyójára szükség van, hogy a vadak megférjenek a számukra megmaradt területeken, s új és új nemzedékeik születhessenek, nevel dhessenek. A vadászok egy-egy vadra kíméletlenül ráfogják a puskát, és elpusztítják, de a fajt épp ezzel segítenek egészségben fenntartani, még hosszú-hosszú ideig. Ezért is tudnak úgy elgyönyörködni egy-egy él vadban. Számukra nem bosszantó az, hogy egy szarvas vagy z – még él. S t, ez örömeik egyik f forrása, hogy jártukban-keltükben, erdei bolyongásaik közben a vadak mindennapi életét figyelik. De amikor eljön az ideje, hogy l jenek, nem remeg a puska a kezükben. Aznap este – hogy ne veszítsünk id t, s hajnalra virradóra késedelem nélkül kezdhessük újra a vadászatot – nem mentünk haza, hanem a határvendégl be állítottunk be. Nagy Endre úgy igazgatta a dolgot, hogy estefelé, amikor befejeztük a cserkészést, már ott legyünk a vendégl közelében, s hamarosan oda is érjünk. Sajnos, nem számítottak ránk. Minden szobájuk foglalt volt. A tulajdonosné, a már említett magyar asszony, jobb híján úgy próbált segíteni rajtunk, hogy a teraszra vetett ágyat. De el re figyelmeztetett, hogy nyugtalan álmunk lesz, mert ezen a vidéken sok a szúnyog. Olyan fáradt voltam az egész napi barangolástól, hogy nem sokat tör dtem vele. Engem most csíphetnek, úgyis alszom, mint a bunda. Csak maláriával be ne oltsanak.

Este még volt egy kellemetlen esetem. Dániel a kocsiban maradt, s én vacsora közben kivittem neki egy üveg jégbe h tött ásványvizet. Gondoltam, ennyit is megérdemel – a már el bb kiadagolt whisky mellé. Alig értem azonban a kocsihoz, látom, hogy szalad utánam a vendégl egyik néger pincére. Az üveget nem szabad elvinni – mondja. Egészen fel volt indulva. Kézzel-lábbal próbáltam magyarázni neki, hogy visszakapja az üveget, csak igya ki Dániel a vizet. Sehogy se akarta megérteni. Végül is Nagy Endre segítségével tisztáztuk a dolgot. Akkor értettem meg, miért volt olyan izgatott. Ha valaki elvisz egy üveget vagy bármi mást, az nem a tulajdonos kára, hanem az övé, neki kell megfizetnie. A négerek bére viszont olyan alacsony – még a viszonylag jól fizetett pincéreké is –, hogy egy üveg is nagy tételnek számít. Épp elegend ok az ijedelemre és az izgalomra. Pedig a vendégl és a hozzá tartozó hotel – hála a közeli vadvédelmi területeknek – b ven jövedelmez. Jó szimata volt annak a nyugalmazott angol ezredesnek, aki valamikor megvetette itt a lábát, s végül tekintélyes t kével vonult vissza hazájába. Még a cip pucolás díját is külön felszámították. Nem barátságtalanságból,. ilyesmir l szó se volt, csak mert ezen a tájon így szokás. Nemcsak itt – Nairobiban és Arushában is. Akinek van pénze utazni, vadászni, Európából vagy Amerikából idáig jönni, az fizessen, fizessen mindenért. Ahogy már Addis Abeba fel l jövet, a repül gépen is kedves-mosolygósan kínált sörrel a stewardess – aztán megfizettette. Mégpedig borsosán. Ett l azonban még nyugodtan aludtam volna az éjjel. Hanem a szúnyogok, azok mégiscsak meggyötörtek. Egy egész szimfonikus zenekarra való szúnyogsereglet muzsikált a fülembe, s mart szorgalmasan. Forgolódtam a fülledt melegben, er ltettem magam, hogy ne vakaróddzam, aztán már nem is er ltettem. Úgy éreztem, hogy dagad a kezem, az arcom, a fülem; reggelre – ha kibírom addig – egy idegen úriember püffedt ábrázatával fogok felkelni az ágyból... Akadályozott az alvásban a most is jelenlev német turistacsoport is, amely néhány üveg sör mellett olyan hangosan társalgott, hogy három mérföldr l is biztosan jól lehetett hallani. Nem zavarta ket a szálló pihenni vágyó vendégeinek halk méltatlankodása sem. A nyugatnémet turisták. El ször róluk kell néhány “baráti" szót ejtenem. Itt ülnek, a vendégl földszintes, nagy faépületében. Teljes létszámban és teljes hanger vel. Köztük a vénkisasszonyok, akik semmivel se voltak csendesebbek a többieknél. Nem tudom, miért, de én halk német turistát még alig láttam. Halk németet, azt igen, Nyugaton is, Keleten is. De csak odahaza, náluk. Mert mihelyt a saját hazájukból kiteszik a lábukat, a halk németekb l is hangos turisták válnak.

Betöltik a világot maguk körül. Valahogy nem bírják elviselni, hogy ahol k vannak, ott más is létezzék rajtuk kívül. Vagy ha már létezik, akkor legyen túlkacagva, túlénekelve, túlkiabálva. Általuk. Harsányak. Azt hiszem, ez a szó illik rájuk a legjobban. Harsog bel lük a jókedv, a társas világjárásnak, a földkerekség békés bekebelezésének boldogsága, meg a leplezetlen öntudat, hogy ki vagyok, mi vagyok, német vagyok. Egy magyar, azt hiszem, soha nem tud külföldön ilyen magabiztos és öntudatos lenni. De még száz magyar se. Jóval éjfél után aludtam el, és hajnalban olyan összetörtén ébredtem, mintha le se hunytam volna a szemem. De a borotválkozótükörben saját magamat láttam viszont, igaz, hogy s r piros foltokkal 30 tarkítva. Siettem lemosakodni alkohollal, ezt a magyar Sáska doktor ajánlotta Arushában, mint legjobb módját a szúnyogcsípések utókezelésének. Mondhatom, be is vált. Még jókor reggel elindultunk szálláshelyünkr l, s most más irányt vettünk, mint el z nap. Nekivágtunk a közeli, tágas legel knek, ahol maszáj pásztorok tanyáztak nyájaikkal. Hamarosan rá is akadtunk egyik csapatukra. Épp olyanok voltak, amilyennek különböz leírások után képzeltem ket. Magasak, karcsúak, vállasak. Legtöbbjük egyetlen barna lepelben, de karperecekkel és nyakékkel b ven megrakodva. Némelyikük a fülében is hatalmas, színes karikát viselt. Arcuk és testük b rét vörösesbarna foltok tarkították: régi szokás szerint marhafaggyút gyúrtak össze vörösfölddel – laterittel –, s azzal kenték be magukat. A férfiak fején hosszabb-rövidebb hajzat díszlett, az asszonyokén azonban semmi: tövig kopaszra voltak nyírva. A gyerekek nemkülönben. Az egész csapat sajátos illatot árasztott, s rengeteg légy döngte körül. Szaguk állítólag a verejtékükkel összevegyül avas marhafagygyútól ered. Lehet. Nem igyekeztem elemezni az összetételét, inkább a számon át lélegeztem, hogy kevésbé erezzem. Megnéztük a bómával – magas tüskekerítéssel – körülvett szálláshelyüket is. Nyomorúságos sárkunyhókban laknak. Estefelé jószágaikat is a bómán belülre hajtják, de állítólag így is megesik, hogy zsákmányt ejt közülük az oroszlán. Azt mondják, nemcsak befelé képes átugrani a kétméteres kerítést, hanem kifelé is, egy-egy leütött növendékmarhával a szájában. Erre befizetnék, hogy egyszer megnézhessem. A maszáj ok egyébként Kenyában és Tanganyikában együttvéve is alig élnek százezren, de a hírük igen nagy. Évszázadok óta harcolnak ugyanis a környékbeli törzsekkel, akikhez színben hasonlítanak ugyan, de sok minden másban elütnek t lük. Származásukban is. k a Fels -Nílus vidékér l vándoroltak ide, s hamita eredet ek, vagyis az arabok rokonai. A szomszédos

néger törzsekt l elrabolt lányok, asszonyok révén azonban, akiket si szokás szerint feleségül vettek – egy maszáj férfinak gyakran négy-öt felesége is van –, lassan az b rük is megfeketedett. Talán vörösfölddel is épp azért kenegetik, hogy ezek a foltok emlékeztessenek továbbra is egykori barna b r seikre. Mert k ma sem tartják magukat négereknek. A többi törzs, az mind néger. k viszont maszájok. Akiknek joguk van a többiek vászoncselédeit, de a jószágát is elrabolni, ha bírják er vel. De bírni bírják, mert k még az oroszlánokkal is elbánnak. Nagy mesterei a csoportos harcnak, kemény b rpajzsuk mögül döfik el re vashegy lándzsájukat, egyszerre százan is, s kegyetlenül végeznek ellenségeikkel. A körülfogott oroszlánok az utolsó percekben többnyire még támadni próbálnak, de mire halálra marhatnák a pajzsuk mögé húzódó harcosok valamelyikét, a többiek szívükbe verik a vasat. Minderr l, persze, inkább múlt id ben lehet már beszélni. Egy-egy oroszlánt még ma is elejtenek ugyan a maszáj harcosok, de a szomszédos néger törzsek háborgatását már jó ideje abba kellett hagyniuk: az angol gyarmatosítók nem t rték a maszáj rablóhadjáratokat. A gy lölség azonban máig megmaradt köztük, s a maszájok éppúgy lenézik a más törzsbelieket, mint régen. S t, mint afféle szabad pásztorok, akik a maguk kenyerén – illetve jószágaik húsán, vérén, tején – élnek, még a fehér emberek el tt se hajtanak úgy térdet, fejet, mint a többi fekete. Szolgának, bérmunkásnak nem szeg dnek el, inkább éhen vesznek. A legtöbb, amire kaphatók, hogy jó pénzért rávezetik egy-egy nagyobb vad nyomára – f leg elefántéra – a szafárik vadászait. Mi is szert tettünk egy maszáj kirongózira, vagyis vadnyomozóra. Elefántot ígért, nem is akármilyet, hanem nagyot, igen nagyot. Egy ideig a kocsin jött velünk vagy húsz kilométert, aztán gyalogosan cserkésztünk tovább. vezetett. A Meru oldalának s r serdejében, a szubogóban törtettünk jó két óra hosszat, tekintve, hogy a száraz évszakban az elefántok többnyire behúzódnak az erd k belsejébe, és csak a nagy es zések megjöttével kezdenek megint az alacsonyabb bozótok között legelészni. Az erd rengetegek mégiscsak több táplálékot adnak a sz kös id kben, noha a fák levélzete itt is eléggé fonnyadozik, még zörög is ilyenkor. A fák alja is porzik a szárazságtól, mihelyt a hajnali harmat elillant a napközbeni növekv forróságban. Mentünk a maszáj vadász nyomában. Fejünk körül legyek pimasz csapatai zöngtek-zúgtak, ezeket már ajándékba kaptuk, az emberünkkel együtt. Dániel cipelte az egyik nagy kaliber elefántöl puskát, Nagy Endre a másikat. Vezet nk egyszer csak intett, hogy vigyázzunk, ne csapjunk semmi zajt, mert már a közelben kell lenniük. Mármint az elefántoknak.

Lélegzetünket visszafojtva folytattuk az utat. A maszáj a földet figyelte, mintha nyomokat látna. Végre egy erdei tisztás széléhez értünk. Óvakodva lestünk ki a bokrok mögül. Sehol semmi. Kibátorkodtunk a tisztásra. – Itt voltak az elefántok – magyarázta a maszáj. – Egy-két napja még itt voltak. Dániel értette, mit mond, tolmácsolta Nagy Endrének, Nagy Endre meg nekem. Néztük a nyomokat: egyetlenegy friss nem volt köztük. Dániel szerint legalább egy hete nem járt itt elefánt. De miért is járt volna! A tisztás közepén lev vizesgödör fenékig ki volt száradva. A nyomokból látszott, hogy nemrégiben még csakugyan megfordultak itt elefántok, itt ittak, dagonyáztak, de a vízzel együtt k is elt ntek. Üthettük bottal a nyomukat. A szegény maszáj nyilván nem akart becsapni minket, de mivel eredménytelenül végz dött a kirándulás, ennivalót, cigarettát adtunk, pénzt azonban nem kapott a fáradságáért. Én szívesen odanyomtam volna a markába néhány shillinget, de aztán beláttam, hogy nem szabad. Mert ha a sikertelen kalauzolásért is pénzt kapnak, akkor legközelebb tudatosan tévesztik meg a hiszékeny vadászokat, s ha netán azok is fizetnek egy-két shillinget, ennek soha nem lesz vége. Eleresztettük hát üres kézzel – maga se számított egyébre –, s nélküle cserkésztünk tovább. De el bb visszafelé is megtettük azt a csaknem kétórás, nem éppen kellemes sétautat a szubogón keresztül, a mélyebben fekv , bokros-ligetes területekig. Kocsink el z leg defektet kapott, de Hanzi várakozás közben kijavította. Naponta ötször-hatszor is kilyukadt a gumink, noha a Landrover kerekein kit n állapotban lev küls k voltak. De mihelyt letértünk az országúiról, s nekivágtunk a tüskés bokrokkal borított terepnek, soha nem tudhattuk, mikor ér el a vész. Egyik-másik bokor olyan tüskéket eresztett, mint az ujjam. Komisz, kemény töviseket. Ha választhattunk, hogy kocsival vagy gyalogszerrel kutassunk a környék vadjai után, mégis inkább a kocsit választottuk. A végén, persze, csak ki kellett szállnunk. Az afrikai vadásztörvény miatt is, amely szigorúan tiltja a kocsiból való tüzelést, kis- és nagy vadakra, veszélyesekre és veszélytelenekre egyaránt. Idézem a vadászati törvény 4. pontját: “Meg nem engedett vadászati módszerek: ide tartozik a vadászat járm b l vagy a járm kb. 200 yard sugarú köréb l, és a járm használata a vad zésére vagy hajtására; mérgezett fegyverek és csalétkek, gödrök, kelepcék, karós leshelyek, hálók, csapdák, felállított puskák stb. használata. T z vagy mesterséges fény használata. Vadászat napnyugta és az azt követ napkelte között. Automata fegyverek használata és a vadászat sózóktól vagy olyan vízfelületekt l 500 yard körzetben, ahová az állatok rendszeresen járnak."

Szigorú, de nagyon helyes szabályok, amelyeket nemcsak be kell tartani, hanem szívesen be is tart minden valamirevaló vadász. De azért jól jön, ha meglátunk egy-egy vadat a kocsiból, természetesen utána még be kell cserkelnünk, hogy alkalmas távolságból és helyzetb l vehessem célba. így történt akkor is, amikor a sikertelen elefántnyomozás után mintha kezdett volna végre rám mosolyogni a szerencse. Egy nagyobb, puszta területen megláttunk egy gnúcsapatot. Nyugtalanabbak voltak azoknál, amelyeket Nairobi mellett, a parkban láttam. Ugráltak, kerget ztek, öklel ztek. Termetükre nézve mintha kis bivalyok lettek volna, s komikus volt látni, milyen könnyedén szökdöstek mégis a magasba, igazi antilop módra. Kiszálltunk a kocsiból, hogy közelebb lopakodjunk hozzájuk. Akkor vettük észre, hogy a másik oldalán meg egy Grant-gazella rudli legelész. Pillanatnyi tétovázás után a gazellák mellett döntöttünk, azokat próbáljuk megközelíteni. Úgy láttuk ugyanis, hogy egy jó bak is van köztük. Nagyon félénkek voltak, háromszor is be kellett cserkelnünk ket. Kétszáz méterre lehettek, amikor végül rál ttem a bakra. A váll-lapjára, ahogy az el van írva. El is találtam, mégis elfutott. Háromszor egymás után utánal ttem – mind a három lövésem talált. Én legalábbis úgy láttam, de a többieknek is ez volt a véleménye. – Anapiga! Talált! – mondogatták, de a baknak még mindig maradt annyi ereje, hogy elmeneküljön. Sok súlyosan sebzett vad örökre elvész elejt je számára, még ha a lövés hamarosan végez is vele. Én is majdnem így jártam a magam longidói Grant-gazellájával. Már abba is hagytuk a keresését. Beszálltunk a kocsiba, hogy megyünk tovább. De alig teszünk meg néhány száz métert, ott látjuk vánszorogni a sebesültet. Társai nélkül, egyes-egyedül. Vérzett az oldala, már alig támolygott. Könny volt megadnom neki a kegyelemlövést. Mint az öt lövés helyét megtaláltuk rajta. Egy váll-lap-, egy nyak-, egy gyomor-, egy agancs- és egy hátsó lövést. Elég jó bak volt. Ezek után elérkezettnek láttuk az id t, hogy megebédeljünk. El vettük az élelmiszeres dobozunkat, s megettünk néhány szendvicset, valódi hazai kinézet zöldpaprikával, amelyet Nagy Endre szomszédja, egy német telepes termesztett. Néhány szem mangót is elfogyasztottunk (a trópusi vidéknek ez az öklömnyi, sárga gyümölcse Kelet-Afrikában is kedvelt csemege), majd kiki lecsurgatta torkán a maga ebéd utáni szódavízadagját, s ezzel készen is voltunk. Az igazi ebéddel majd este lakunk be. Nagy Endrének, sajnos, vissza kellett mennie Arushába, így délután már nem tarthatott velünk. Kivittük az országúiig, ott vette fel kocsijával egy ismer se (a fehérek itt majdnem mind ismer sök). A Landrover velünk maradt.

Délután a Grant-gazellát is felkötöttük killnek – leopárdcsaléteknek –, miután gondosan lefejeztük. Ez már a harmadik killünk volt, mert el z nap nemcsak a zebra, hanem az impalla is erre a sorsra jutott, miután szintén fejét vesztette. A fejeket természetesen magunkkal vittük a kocsin – hisz ezek voltak hivatva, hogy majd trófeául szolgáljanak. Legalábbis a homlokcsontjuk a szarvakkal. A hátsó ülés mögött egy olyan nyitható-csukható saroglyaféle van a Landroveren, amelybe több vad is elfér, ha nem is a legnagyobbakból. Mi is ide raktuk be a zsákmányt, amit nem szántunk csaléteknek. Dánielnek nemhiába kötötte a lelkére Nagy Endre, miel tt elment, hogy vigyázzon rám, annyira óvott, hogy az egész délutáni cserkészés közben alig szálltunk ki a kocsiból. Nem is l ttem semmit. Ez egy kicsit rosszulesett. Már arra gondoltam, hátha akarattal tol ki velem a mi Dánielünk. Nincs itt Nagy Endre, hát nem strapálja magát. Látott már pénzesebb vadászokat, mint én, t lem úgyse várhat dús borravalót. Akkor meg minek? De aligha volt igazam. Kés bb meggy z dhettem róla: Dániel nem ment borravalóra. Neki legalább olyan fontos volt, hogy zsákmányt ejtsen a vendég, mint annak magának. Szenvedélye volt a vadászat – még így is, hogy csak nézhette a lövést. Láttunk azért két oryxot ezen a délutánon, az egyikre talán rá is l hettem volna, de hirtelenében nem tudtam, szerepel-e az engedélyemen. Mire tisztáztuk a dolgot, elment. Lassan estére hajlott az id . Indulnunk kellett a határvendégl felé, ahol ezúttal biztosított szálláshely várt. Kikanyarodtunk az országútra, s Dániel – ezúttal vezetett – jól nekieresztette a kocsit. Annál nagyobb volt a zökken , amikor hirtelen lefékezett. Kiugrott a kocsiból, és szapora kézmozdulatokkal sürgetett engem is, hogy szálljak ki, gyorsan, gyorsan, Az út melletti bokrok közé indult, kezében a puskával. Én utána. Sík terület volt, elég sok bokorral, s köztük nagy tisztásfoltokkal. Mutogatott, hogy ott, ott... Én nem láttam semmit. Messzelátóval aztán mégiscsak felfedeztem a csapatot. Zsiráf antilopok, gerenukok voltak. Két lábra állva, magasra felágaskodva, ahogy a kecskék szokták, legelték a magasabb bokrok lombját. De ahogy közeledtünk, észrevettek és megugrottak. Másodjára megint. Végül harmadjára – néhány bokor takarásában – jól meg tudtuk közelíteni ket. Ahogy a bokor mögül kinéztem, már l ttem is. Egy gerenukbak azonnal összerogyott. De akkor már olyan sötét volt, hogy fényképezni nem lehetett.

Érthetetlen, hogyan láthatta meg Dániel nyolc-kilencszáz méterre, bokrok között, autót vezetve a gerenukokat. Ismét csodáltam nagyszer szemét és helyzetfelismerését, ez segített ehhez a szép és elég ritka trófeához. Ez volt a kilencedik lövésem. Ebb l egy a cs be szorult, a többi mind talált. Igaz, hogy a Grant-gazellába ötöt is bele kellett eresztenem, hogy lefeküdjön. Kezdett megjönni az önbizalmam. Tudtam, hogy veszélyes vadra a feketék csak azzal mennek szívesen, aki fel l már megbizonyosodtak, hogy jó löv . Úgy éreztem, hogy ezek után nem lehet nagyon rossz véleményük rólam. De hát ki tudja? S úgy fordult a dolog, hogy ezen a napon még egy tizedik lövést is leadtam, és az is talált. Alig dobtuk fel a gerenukot a “saroglyába", s hajtottunk tovább, Dániel egy dikdiket látott meg a szürkületben. Megint ugyanaz a jelenet, mint az el bb, zökkentünk egy nagyot, ugrottunk ki s a többi. De most háromszáz métert se kellett megtennünk, hogy célba vehessem a kis dikdiket. Csak a távcs ben láttam, az alkony utolsó derengésében, de még sikerült nyakon puffantanom. Pedig kisebb a mi mezei nyulunknál. Az antilopok dics nemzetségének egyik törpe tagja, három és fél kilós súlyához ill , apró szarvval, így is örültem neki, de azért, ahogy közelebbr l szemügyre vettem, furcsa volt arra gondolnom: ma reggel még egy nagy agyarú elefántbika elejtésében reménykedtem. Amit a maszáj ígért. S lett bel le estére egy dikdik. Tárgyilagosan nem lehet Mikor a dikdik lelövése után berobogtunk a határvendégl be – az el z éjszakától és az aznapi fáradalmaktól már alig éltem. Leroskadtam egy székre, s hosszan böngésztem az étlapot. Sajnos, kevés sikerrel. Nem találtam rajta ismer s ételt. Végül azért – “reszkírt kucséber" alapon – sikerült tisztességesen jóllaknom. Majd megmutatták a szobám, szúnyoghálós, príma ággyal. Még letusoltam magamról a napi szennyet, aztán oly boldogan nyújtóztam el, ahogy csak idegenben tud az ember, a rázúduló friss élmények mámorában, vagy még talán otthon is, de csak a hazatérte utáni legels éjszakán. Aludtam is olyan jót, alig bírtam felébredni reggel. Jobban mondva hajnalban, mert ismét korán nekivágtunk a vidéknek. El ször a három killt jártuk végig, hátha rákapott már valamelyikre a csui.

De még érintetlenek voltak. Talán azért is, mert nem volt még elég idejük megszagosodni. A leopárd inkább a három-négy napos, kegyetlenül büdös húst szereti. Nagyon fájt már a fogam egy veszélyes vadra. Nem bántam volna, ha leopárddal kezdhetem. Itt állítólag kellett lenniük csuiknak. Hiába türelmetlenkedtem azonban, amíg rá nem mentek az egyik killünkre. Búsan számolgattam magamban a napokat, hány telt már el, hány van még hátra, hány vadat l hetnék, hányat l ttem már meg... ilyenkor minden elveszett perc újabb fájdalom, mint a fösvénynek, ha pénzt kell kiadnia. Ezen a napon csak kószáltunk, császkáltunk, de semmire nem jutottunk. Egyszer láttunk meg egy kiskudut, azt se tudtuk becserkelni. Bennem persze megint feltámadt a gyanú: ezek a feketék élvezik az autókázást, s eszük ágában sincs agyongyalogolni magukat a forróságban. Hát inkább behunyják a szemüket, észre ne vegyék a vadat... A jóég tudja! Azért a csapóablakon kitekingetni, az se volt túl kellemes mulatság. De még a kocsiban zötyköl dni se. Hanzi és Dániel felváltva vezetett és figyelt. Ha Hanzi volt hátul, bizony csak úgy ültéb l nézegetett ki az ablakon, Dániel viszont a féltestével kiemelkedett, úgy fürkészett körül, sokszor órák hosszat. Lehetetlen, hogy ne akarna lövetni velem! Folyton ezen t n dtem. S közben azért magam is meresztgettem a szemem, hátha véletlenül én pillantok meg valamit. Ha sikerülne leégetni ket, utána tán jobban megbecsülnék magukat. De nem sikerült. Teltek az órák. Délben – mivel úgyis épp defektet kaptunk – letelepedtünk egy fa alá. El vette ki-ki az elemózsiáját. Megkínáltam ket szendviccsel. Elfogadták. A szódavizet is. Családias hangulatban eszegettünk. Szépen ettek. Egy csöppet sem mohón. Mint akik minden falat ízét külön akarják élvezni. így is ittak. Ezt máskor is megcsodáltam. Lassan kortyolgattak, mint ahogy mi magyarok az els pohár bort szoktuk kóstolgatni. Szájukba vettek egy keveset, megforgatták benne, úgy nyelték le. Szinte szertartásszer en. A sört is majdnem ugyanígy itták. Komoly képpel, megfontoltan. Hanem abban kevésbé tudtak mértéket tartani. Ritkán rúgtak be, igaz, de akkor nagyon. Még Dániel is, a messze földön híres Dániel, akit magam is mindinkább tiszteltem, noha hébe-hóba gyanakodtam is rá. Nagy Endre bevallotta: se biztos benne, nem csinál-e néha feketefuvarokat a kocsijával. Vagy nem adja-e el a benzin egy részét. De

mindezt is mellékesnek tekintette, egyébként pedig szinte lelkesedéssel beszélt róla. Még az is tetszett neki, hogy Dániel nemegyszer vitába szállt vele. Más ilyen közrend feketéknél ez elképzelhetetlen. Azok egy szóra fejet hajtanak, még ha a fehér ember nyilvánvaló marhaságot mond is nekik. “Az dolga. Engem nem érdekel" – gondolhatják. Ha vita támadt, hogy ebbe vagy abba az irányba menjünk a vad után, majdnem mindig Dánielnek lett igaza. Nagy Endre hagyta meggy zni magát. Ez persze nemcsak Dániel érvein múlt, hanem Nagy Endre bölcsességén is. Afrikában, ahol a fehér emberek oly sokat adnak a tekintélyükre, kevés ilyen európai akad, aki nem akar mindig mindenben okosabb lenni a feketéknél. Nekem könnyebb dolgom volt. Én, mint afféle alkalmi vendég, úgyse tehettem mást, mint hogy híven hallgattam kinek-kinek a szavára. Dánielére is. Esküdtem volna sokszor, hogy rossz irányba visz. A vad jobbra ugrott – balra fordul. Meg akar dolgoztatni. Tanuljam meg becsülni az afrikai vadat. Ne jussak hozzá olyan olcsón. Csakhogy aztán rájöttem: ha balra fordult, akkor a vadat is abban az irányban láttuk meg újra. Esetleg kilométerekkel arrébb. Ez nem-is fért a fejembe. Ha egyszer jobbra ugrott, akkor honnan tudta, hogy kés bb el fog kanyarodni bal felé? Vagy látta volna, hogy irányt változtatott? De akkor én miért nem láttam? Igaz, sok mindent látott, amit én nem. A kisebb vadakat is – az impallát, a Grant-gazellát, a tomit – már ezer-ezerötszáz méterr l észrevette, s mindjárt meg is mondta, milyen fajú. De még azt is, hogy bak-e vagy suta. Ahány vadat keresni kezdtünk, azt – hála Dánielnek – csaknem mindet meg is találtuk. Pedig ahogy kerülgettük a bokrokat, rajta nem is igen látszott az elszánt figyelem. Csak ment a maga nyugodt, hosszú lépteivel – míg egy pillanatban meg nem feszült a teste, mintha villamos áram futott volna keresztül rajta, de nyomban rajtam is. Az egész légkör tömény izgalommal telt meg, s mégse voltunk idegesek, se , se én... ezek voltak afrikai vadászatom legszebb percei. De még ezután is gyakran kilométerek hosszat követtük a vadat, ajzottan, szinte lázban égve. Végül aztán Dániel még egyszer kinézett egy bokor mögül, s kezembe adta a puskát. “Piga!" S én l ttem. Dániel még mindig feszülten figyelt, hogy “anapiga" vagy “anakosza", de ha már feküdt a vad, egyszerre széles mosolyra húzódott a szája, kivillantak hófehér fogai: szemmel láthatólag ugyanolyan intenzitással élte át a vadászizgalom feloldódását, bels gyönyör ségét, mint jómagam. Vagy err l már beszéltem, ha nem is ilyen részletesen? Az olvasó talán megbocsát érte, mert megérzi, hogy itt minden néven nevezend vadászélmény leglényegér l van szó, amely delejes er vel keríti hatalmába a

benne részesül ket, s a legforróbb percekben egyetlen áramkörbe kapcsolja mindnyájukat. Persze csak azokat, akikben megvan az ehhez szükséges hatodik érzék, a réges-régi vadász sök öröksége az ösztönökben. Hanziban például ez már nem volt meg. Egyéb szenvedélyeket benne is könny volt felfedeznem, akár Dánielben. se vetette meg a jófajta szeszt, s a n kben is szerette a változatosságot. A Landroverben ellenben olyan fapofával ült, mint akinek nincs sok köze az egészhez. Csinálja, mert muszáj. Ezért fizetik. Ki-kidugta a fejét az ablakon, de ritkán látott meg valamit. Pedig nézett is, figyelt – csak valahogy túl tárgyilagos szemmel. Vadászni pedig – ez alapigazság – tárgyilagosan nem lehet. Afrikában se, de nálunk se. Tárgyilagos vadászok hogy t rnék el a csikorgó hideget, miközben órák hosszat lesnek mozdulatlanul egy-egy disznóra? Hogy lennének képesek egy-egy holdvilágos éjszakát átvirrasztani az ér félben lev árpatábla mellett, nemegyszer három-négy-öt óra hosszat ülve egy faágon? Pedig ez még semmi az afrikai vadászat kényelmetlenségeihez, pl. a kibírhatatlan forrósághoz. Még annyit err l a napról: ha más vadat nem is igen, de több “nagytúzokot" láttunk. Szívesen megl ttem volna egyet, de házigazdám már említette, hogy ezt csak múzeumi gy jt k részére engedélyezik. A “nagytúzokot" különben csak azért hívják nagynak, mert él KeletAfrikában egy törpetúzok is. De én a nagy túzokot is csak nyolc-kilenc kilóra becsültem, holott a mi hazai túzokjaink súlya a tizenkét, s t, olykor a tizenöt kilót is eléri. Egymást lessük Este Sáska doktorék láttak vendégül, jó, magyaros vacsorával. Harmincöt éve ugyanúgy f znek idegenben, mint valamikor otthon. Pedig bizony nem kis gond, hogy szerezzék meg a hozzávalót, akár a f szereket, akár a zöldségféléket. Sok mindent saját maguk termelnek meg a veteményeskertjükben, hazulról hozatják a magokat, illetve maguk szaporítják. Sáska doktor különben maga is szenvedélyes vadász. Trófeagy jteményének legszebb darabjait a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta, de még így is van miben gyönyörködniük látogatóinak. Nem is szólva a fényképeir l: ilyen természeti felvételeket kevesen készítettek még Kelet-Afrikában, pedig ide a világ minden tájáról gy lnek a fotósok és filmesek. Különleges érzékkel örökítette meg a vadak egy-egy jellemz

mozdulatát, testhelyzetét, arckifejezését – az felvételei nem merev állóképek, noha természetesen egyetlen pillanatot rögzítenek. Sok mindenr l elbeszélgettünk. Végül is kellemes utat kívántak, s lelkemre kötötték, hogy ha visszatérek Arushába, el ne kerüljem ket. Másnap reggel folytattuk a lázas készül dést. A többhetes vadonbeli élethez nem könny mindent összeszedni. Én ugyan már otthon azt hittem, hogy hiánytalan útipoggyásszal indulok Afrikába, s kés bb vettem észre, hogy még t t, cérnát, ollót se hoztam magammal. Tábori felszerelést meg eleve nem is hozhattam, hisz dekára ki kellett kalkulálnom, mi fér bele a repül gépen engedélyezett poggyászsúlyba. Nagy Endrénél szerencsére akad minden: sátrak, pokrócok, tábori ágyak, asztalok, székek, fogasok, puskatartók, tábori lámpák, összecsukható tábori fürd kádak, tábori szerszámok és konyhafelszerelés, továbbá tábori frizsider, tábori ment láda, meg a jó ég tudja, még mi. Van, persze, terepjáró teherautója is, amelyre mindez felpakolható, és tetszés szerinti táborhelyre szállítható. ugyanis nemcsak az állami yadásztató vállalat megbízásait fogadja el alkalom szerint, hanem maga is fogad – teljes felszereléssel és teljes ellátással – vadász vendégeket. Ezért tudott engem is meghívni. A teherautó már délel tt indult, mi csak déltájban, a Landroveren. El tte még megnéztük egy frissen elejtett elefánt agyarát, amellyel épp akkor futott be M. gróf, egy magyar származású hivatásos vadász. itt afféle “célszer szegényemberként" él, egykori vagyonából még morzsák se maradtak, de ezt nem veszi tragikusan. Elég fiatal és talpraesett volt ahhoz, hogy mikor Magyarországon összeomlott a régi világ, át tudjon váltani egy másféle életformára. A grófi címet viseli ugyan; ez itt üzleti szempontból is célszer , a vendég vadászok – f leg az amerikaiak – hiúságának hízeleg, hogy ket egy valódi gróf kíséri a szafárira. Elég az hozzá, hogy neki minden shilling számít, ezért, másokhoz is igyekszik élni azzal a lehet séggel, amit az olcsó hasonlóan, elefántlicencia ad a helyben lakó fehéreknek. Az ilyen “elefántcsontvadászok" – mint már említettem – azért igyekeznek jó agyarú elefántot l ni, hogy ebb l jussanak egy kis mellékkeresethez. Ezt itt senki se tekinti szégyenletesnek, a vadászhagyományokkal ellentétesnek, de nem is lenne oka rá, mert aki elefántot akar l ni, az mindig vásárra viszi a maga b rét is. Megérdemli hát a “veszélyességi pótlékot". Visszatért tehát M. gróf a kéthetes szafáriról feleségével együtt, aki szintén lelkes vadász. De kettejükt l se telt több, mint hogy egy harminc font körüli agyarú elefántot l jenek. Akkor én mire számíthatok?

A Landroverrel még útközben utolértük a teherkocsit. Annak a tapasztalt, öreg kirongózinak a kunyhójánál állt, akit Nagy Endre fel akart fogadni a szafárira. A sebhelyes arcú öreg azonban ezúttal nem állt kötélnek. A sarujára mutogatott: elromlott, meg kell javítania. De kés bb majd utánunk jön. Az egyetlen talpb rb l és néhány szíjból álló sarunak szemmel láthatólag nem volt semmi baja. – Ez nem akar jönni – mondta nekem magyarul Nagy Endre. – Azért hazudik. Nem is jött kés bb se. Arushától mintegy százharminc kilométernyire elértük a táborhelyet. Nagy Endre nem el ször szafárizott ezen a nagyon kedvez fekvés területen. Az országúttói alig két, a Szereri-tótól pedig négy-öt kilométer távolságra vertünk tanyát egy nagyobb tisztáson. A sátrakat a tisztás szélén állítottuk fel, egy-egy fa alatt, de a majomkenyérfáktól óvakodtunk. Ezek ugyanis öt-nyolc kilós, k kemény hurkákat teremnek, amelyek képesek beszakítani a sátorlapot, s t, még az embert is agyonüthetik. Néhány széles koronájú erny sakácot választottunk ki inkább, az védje sátrainkat es t l, napsütést l. F leg persze a napsütést l, mert ha nappal nemigen tartózkodik is bent az ember, a holmijának se tesz jót a sátortet alatt megszoruló, túlságos meleg. Ezért is dupla tet sek az ilyen sátrak – a két tet közötti leveg réteg szolgál szigetel ül. A sátorok helyének kijelölését még megvártuk Nagy Endrével, de magát a sátorverést már nem. Elindultunk a Landroverrel egy kis terepszemlére. De el bb még annyit hadd mondjak el, hogy a Szereri-tó a nálánál sokkalta nagyobb Manyara kistestvére. A kettejük közti távolság alig tíz kilométer, s nagyságban körülbelül úgy viszonylanak egymáshoz, mint a Balaton a Velencei-tóhoz. Arushából jövet Manyara az országúttói balra helyezkedik el, partján a Manyara Nemzeti Parkkal, a Szereri meg jobbra, a szintén a partjáig nyúló Tarangire vadrezervátummal. Hála a szomszédos védett területeknek, mind a két tó környékén b ven akad vad, sokkal inkább, mont Longidóban. Ezen az els délutánon mindjárt megtettük azt a nagy kanyarodót, amit kés bb még jó néhányszor: a Szereri háta mögé kerültünk. El bb nyugatnak fordultunk, aztán délnek. Két kúp alakú hegy, a Kirogwa és a Kwaraha volt az irányjelz nk. Ezeknek az aljában találkoztunk el bb egy magányos orrszarvúval, majd még kett vel. Szép, fejlett példányok voltak. Siettem lekapni ket. Nagy Endre a magányos rinót tizenöt-húsz méterre is megközelítette a kocsival, a másik kett t is vagy harmincra. Természetesen nem állt meg, hanem éles kanyarral megint messzebb hajtott. Arra azonban vigyázott, hogy lehet leg mindig oldalról vagy hátulról közeledjék hozzájuk,

ne szemb l, mert ezek a nagy test állatok, ha úgy jön sorja, meglep fürgén tudnak rárohanni zargatóikra. Nyíltabb és bozótosabb területek váltogatják egymást ezen a tájon. A tó partján – mintegy két kilométer szélességben – egyetlen bokor nem n , s a f is elég gyéren. De a sekély parti vízben dús papiruszrengeteget hajtogat a szél. A tó vizét autóval is meg lehet közelíteni, bár vigyázni kell az alacsony vízinövényzettel ben tt mélyedésekre, amelyekbe beleragadhat a kocsi. A tóparti síkságnak a környez bozótos területe, a pori felé es szegélye viszont teljesen veszélytelen, kellemes utat kínál, mi is gyakran jártunk errefelé a táborból jövet és visszamenet. Több vadat is láttunk, s valóban nem voltak olyan rémesen riadozók, mint a longidóiak. Egy öreg abroncsos impallabakot meg is l ttem, hadd köthessük fel els leopárdcsalétkünket. Naplemente után tértünk vissza a táborba. A sátrak már álltak. Külön sátor nekem, külön Nagy Endrének, külön a feketéknek, s ismét külön egy nagy ebédl sátor. A konyhánál már vígan pattogott a t z a készül vacsora alatt. Nyugalom áradt el a táboron. A feketék tettek-vettek, fát aprítottak, vizet hordtak, a sátrakat árkolták körül, s közben szünet nélkül zümmögték egzotikus dallamú, halk nótáikat. Kórusukat az aludni tér madarak csivitelése, a galambok bugása, a gyöngytyúkok rikácsolása kísérte, kés bb pedig a hiénák ordítása, sakálok üvöltése is. A felkel hold teljes fényében ragyogott, s körülötte délszaki csillagok sziporkáztak az égen. Leültem egy fa alá, úgy gyönyörködtem bennük. Aztán vacsorához hívtak. Nemsokára lefeküdtünk. A táborban egyel re alig volt légy és szúnyog. Sátorunk ablakait mindenesetre háló zárta el. Miel tt bementünk, mindig bespricceltünk egy adagot a Sheltex nev irtószerb l, hogy a netán beszabadult vérszopók elpusztuljanak. Majd hirtelen beugrottunk az ajtón, s már rántottuk is le a cipzárat. A sátorhoz kis fürd szobácska is tartozott, itt – egy összecsukható vászon fürd kádban – dörzsöltük le magukról esténként a napi szennyet, izzadságot. Aludni rugós, matracos vaságyban aludtunk. Az összkomfort tehát teljes volt. Ijesztgettek, hogy a hiénáktól nem bírok majd aludni, ugyanis azonnal felfedeznek egy-egy újonnan vert tábort, s pimaszul kerülgetik. Ugatnak, sírnak, sikoltoznak és röhögnek, jó idegek kellenek hozzá, hogy valaki elviselje – ha nem szokta meg évek óta – ezt a nem éppen dallamos altató muzsikát. A négerek csak nevették ket. Sokszor a hasukat fogva hahotáztak, ha a hiénák rázendítettek.

Kés bb egy oroszlán is többször felordított, mélyen zeng , majd rekedt hörgésbe fulladó hangon. Sokára nyomott el az álom. Bizony zokon esett, hogy hajnali öt órakor Dániel kegyetlenül felébresztett. Ez a nap különben nem kezd dött rosszul. Felhörpintettünk egy-egy csésze teát, s még er s szürkületben indultunk el a Landroverrel. Alig tehettünk meg néhány száz métert, Dániel valami fekete tömeget vett észre a távolban. Mindjárt kijelentette, hogy ez giri, vagyis varacskos disznó. Gyorsan kiszálltunk, hogy gyalog becserkéljük. Mélyen meghajolva lopakodtunk feléje a harmattól lucskos, magas f ben. Kés bb már én is láttam, hogy csakugyan giri, de hogy milyen az agyara, azt nem tudtam kivenni. Közelebb mennünk könnyelm ség lett volna. Vártam a lövéssel, hátha egy-két perc múlva világosabb lesz, s jobban szemügyre vehetem. De Nagy Endre sürgetett. Akármilyen az agyara, kell a leopárdnak. Mit habozok? Még elmegy! Lel ttem. Nem volt rossz agyara. Úgy mázsás lehetett, ami a girik között már tekintélyes súlynak számít. Eddig csak messzir l láttam varacskos disznót. Most alaposabban megnézhettem kurta lábait, hosszúkás testét, és f leg azt az otromba, dupla dudoros ábrázatát. Holtában mégse volt olyan visszataszító. Valami riadt szomorúság ült az arcára. Kés bb egy egész kis konda varacskos disznóval találkoztunk. Dániel izgatottan mutogatott az egyikre, a legnagyobb test re, noha malacok tolongtak körülötte. Ez kan lenne? “No duma" – suttogtam. Nem hím. De csak biztatott: “Piga! Piga!" Nagy, kunkori agyara volt. Mégis kan lenne? Lövésemre mindjárt elesett. Társai felcsapott farokkal menekültek. Odamentünk – hát koca volt. De az agyara nagyobb, mint a mi legszebb kanjainké. Tizennyolc centire becsültem, csak ami kiállt a szájából. Magas f ben l ttem meg ezt is, egy bokor mögül. Feldobtuk hátúlra, s továbbhajtottunk. Egyre több vad került a szemünk elé. Zsiráfok, struccok, Grant-gazellák, impallák... Aztán két újabb rinó is. Pedig elég takart volt a táj, a sok fától, bokortól. De sokkal üdébb is, elevenebb zöld, mint Longidó vidéke. Nagyon reméltem, hogy itt leopárdot is sikerül l nöm. Ahol sok a növényev , ott ragadozóknak is kell lenniük. Az oroszlán hangját már éjszaka hallottam. Az én áhított csuim is alighanem itt settenkedik valahol, csak nem bolond szólni. Na, majd a girik húsa el csalja! Állítólag él-hal érte. Napközben igen meleg lett. Nem arushai – igazi egyenlít i forróság. Csak úgy tüzelt a nap, a leveg viszont teljesen mozdulatlan volt. Majd meghaltunk a h ségt l.

De azért mentünk, fürkésztünk. Felkötöttük a csalétkeket, jónak vélt, csuinak való helyeken, majd ismét l nivaló után jártunk erd n, mez n, hegyen át, völgyön át. Épp egy vadkacsát l ttem meg longrifle-lal egy pocsolyányi tavon, amikor hirtelen mintha villám vágott volna közénk. Megmeredtünk. Elefánt ordított – nem messze t lünk. Vége a kedélyes, veszélytelen antilopvadászatnak. Elnémultunk és elkomorodtunk. Ilyenkor az ember nem vág vidám ábrázatot, még akkor se, ha örül a váratlan lehet ségnek. Dánielen mindjárt láttam, hogy ideges. Soha nem szokott az lenni, de az elefánttól, úgy látszik, félt. S egy afrikai néger nem tudja úgy takargatni az érzelmeit, mint mi, európaiak. Öröm vagy fájdalom, rémület vagy gy lölet – mindjárt az arcára ül. Nem volt gyáva, nem remegett, de arca megfakult, hangja fojtottabb lett, mozdulatai kapkodóvá váltak. Vállunkra vettük a vastag csöv elefántlöv mordályokat. Aztán elindultunk a hangját hallatott agyaras és társai után. Mert hogy nem egy magányos bika üvöltött, az valószín nek látszott. Most megváltozott a szokásos sorrend. Nagy Endre ment elöl, utána én, leghátul Dániel. Valamit suttogott mögöttem. is kissé ideges, – Mit mond? – kérdeztem Nagy Endrét l. Most türelmetlen hangon felelt. – Azt, hogy nagyon dühös a bika. Alighanem a lövés miatt. Amiért a longrifle-lal lel ttem a vadkacsát? Bár ne l ttem volna! Anélkül is lett volna mit ennünk vacsorára. Dániel lassan lemaradt. Már attól tartottam, hogy egészen le akar szakadni. Lehajolt, és a cip jén babrált, mintha kioldódott volna a f z je. Majd megint felegyenesedett, de nem jött egyenesen utánam, hanem oldalt tért, azt mimelve, hogy a nyomokat vizsgálja. Az elefántot már nem hallottuk. Dániel végül már száz-százhúsz méternyire volt t lem. El-elt nt a bozótos erd fái, bokrai között. Pedig megvolt az eshet sége, hogy az elefántok esetleg nem el ttünk, hanem a hátunk mögött bukkannak fel, s nála nem volt, csak egy Mauser. A két nehézpuska ezúttal kett nk vállát nyomta, Nagy Endréét meg az enyémet. Kés bb talán ezért is közelített ismét hozzánk. Nagy Endre csak otthon, a táborban mondta el aztán, hogy néhány hete megsebzett egy elefántot, de végül elszalasztottá. Dánielt alighanem ez is izgatta. Babonás lévén, mint a tanulatlan emberek általában, úgy gondolta, hogy a szerencsétlen esetek mindig sorozatosan jönnek. A múltkor nem sikerült a lövés, most se fog sikerülni, s t, esetleg még nagyobb baj is történhet.

Éreztem különben, hogy engem is figyel. Mihelyt a közelembe ért, mindjárt azt leste, hogy viselkedem, nem vagyok-e megijedve. Ugyanezt az aggodalmat éreztem Nagy Endre egy-egy pillantásában is. Akkor ez rosszulesett, de utólag megértem ket. Mert ha meggy z dhettek is róla, hogy nem vagyok rossz löv , arról még nem lehettek tapasztalataik, elefántvadászaton hogy viselkedem. S nem egy vendég vadászról derült ki, hogy épp a legdönt bb pillanatban hagyja cserben a bátorsága... Egyszóval nemcsak az elefántot lestük, hanem egymást is. k engem, én ket. F leg Dánielt, hogy nem t nik-e el. Kissé bizonytalanul, de jött utánunk. Behúzott nyakkal, görnyedten fülelt és fürkészett, tekintett jobbra-balra. Épp olyan ajzottan, mint máskor, de mégse azzal a mindnyájunkra szétsugárzó villamos feszültséggel. Most nem a vad volt igazán fontos neki. Hanem a saját élete. A szomszédos vadrezervátum határa felé tartottunk. Elébe akartunk vágni az elefántoknak, mert ha a határt átlépik – elvesznek a számunkra. A határtól aztán – más csapáson – visszafelé indultunk. A szelünk kedvez volt. Két óra hosszat kutattuk az elefántokat, de hiába. Csak a nyomaikat láttuk a vizek mellett – ezen a tájon igen sok az apró tó – bikákét, tehenekét, borjakét, régi és friss nyomokat. A tehenek nyoma kissé tojásdad volt, a bikáké majdnem kerek. Mint egy tál, akkora. Reméltem még azért, hogy rájuk akadunk. Legalább a fülét látnám meg valamelyiknek! – sóhajtoztam magamban. Azt a nevezetes afrikai elefántfület, amelynek a töve a vadászok kedvelt célpontja. Az afrikai elefántok köztudomásúlag sok mindenben különböznek ázsiai testvéreikt l. El ször is jóval nagyobbak náluk. Aztán a hátuk se domború, hanem kissé homorú hajlású. Agyaruk általában jóval fejlettebb. És a fülük is jóval nagyobb, még a vállukat is beborítja. Ha megdühödnek és támadnak, mindig széttárják, félelmesen szétterjesztik a két hatalmas b rlebernyeget, úgy rohannak ellenfelükre. Ilyenkor nincs más mentség, mint egy biztos lövés az ormány tövére, amely az agyat elérve, azonnali halált okoz. Ez a támadó elefánt, persze, egyel re csak az én képzeletemben létezett. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy kár a g zért, ezek már rég bent járnak a rezervátumban. Közben, az egyik tavacska partján, megláttunk egy víziantilopot. Szép, testes állat volt, termete a mi szarvasunkéra emlékeztetett. De mikor közelebb próbáltunk lopódzni hozzá, megugrott. Ma semmi se akar sikerülni, gondoltam elkeseredetten. Visszaballagtunk a kocsihoz, s elindultunk hazafelé. Már délutánra járt az id . Megint volt miben gyönyörködnünk: zsiráfokban, impallákban, struccokban. De zsiráfra nem volt engedélyem, a két impallámat már megl ttem, a struccvadászattal meg nem akartunk most bajlódni. Id rabló,

bizonytalan mesterség, ezeknek a kopasz nyakú, óriási tyúkoknak a piszok jó szeme miatt. Hopp, kongónik! Dániel fedezte fel ket. Egy kilométerre lehettek. A jó fiú most olyan készséges volt, mintha az elefántnyomozás körüli minden vétkét feledtetni akarná. (Még nem is mondtam, hogy akkor azt az érvét is elsütötte: ne menjünk utánuk, mert forog a szél. Ha forog a szél – hol ebb l az irányból fúj, hol abból –, akkor csakugyan nem szabad az elefántot követni, mert az esetleg hamarabb kiszagolja az ember hollétét, mint az az övét. Csakhogy err l most szó se volt. Ég cigarettám füstje pontosan elárulta, hogy az egyébként gyenge szell kitartóan egy irányból lengedez.) Elindultunk hát a kongónik után. Elöl megint Dániel, a nyomában én. Ha egy kicsit oldalt merészkedtem, éppolyan határozott, már-már ingerült kézmozdulattal terelt vissza a háta mögé, mint eddig. Fölénye teljes mértékben visszatért. Ment egy ideig határozott léptekkel, aztán megállt, szétnézett. Megint megindult, nem is a csapat nyomában – nem mindig talált látható nyomot –, hanem csak mert feltételezte, hogy a keresett vadaknak ebben az irányban kell lenniük. Úgy ismerte a természetüket, hogy szinte az fejükkel gondolkozott, az ösztöneik sugallatát követte. Nekem persze kellemetlen volt, hogy eközben csak a háta közepét bámulhattam, még ha szoborszer en szép, izmos, formás háta volt is. Alig vártam a pillanatot, amikor szokása szerint megfeszül, lépteit aprózni kezdi... s én lélekben készül dni kezdhetek a lövésre. Ez most is elkövetkezett – de a lövésem nem volt halálos. A kongóni, mint ezúttal megint bebizonyosodott, csakugyan a legszívósabb antilopok közül való. Hat-nyolcszáz méterrel arrébb, szerencsére, megint megtaláltuk. Az újabb lövés már leterítette. Jó bak volt, szétálló, er s szarvval. Még egy trófeám volt hát, és még egy csalétkem: tegnap óta már a negyedik. Lesz miért izgulni, figyelni délel ttönként, felvette-e már valamelyiket a leopárd. És ha felvette, akkor újabb izgalom: kiülni és várni, hogy jön-e megint. És ha jön, akkor a legnagyobb izgalom: eltalálom-e? És ha eltalálom... az már nem izgalom, az már gyönyör ség. Mire felkötöttük a csalétket, bealkonyodott. A tóparti síkságon igyekeztünk hazafelé. A pelikánok, flamingók épp nagy ricsajt csaptak. Akkor még azt hittem, valami különös ok miatt. Kés bb jöttem rá, hogy minden este, pontosan ugyanabban az id ben szólalnak meg. A flamingók rózsaszín felh ként szállnak fel a víz tükrér l, hangos szárnysuhogással hatalmas kört írnak le a tó felett, majd tíz-tizenöt perc múlva ismét leereszkednek, nyugovóra térnek...

Mire a táborba értünk, teljesen besötétedett. Az egyenlít i éjszaka hihetetlen gyorsan száll le, az egész év folyamán mindig ugyanabban az id ben, majdnem pontosan hat órakor. A nappali világosságot alig fél óra múltán csillagos éjszaka homálya váltja fel. Sok Afrikát járt utazó úgy írta le a beesteledést, hogy itt szinte “rázuhan" az emberre az éj, a sötétség, hogy aztán tizenkét órával kés bb, reggel hat órakor, éppoly hirtelen átmenettel oszlassa szét a kel nap fénye az éji sötétséget. Reggel Dániel igen összetörtnek látszott. De nemcsak , hanem egy másik kísér nk, Szalimó is. El ször az elefántokra gyanakodtam, hogy azok miatt támadt megint ilyen rossz kedvük. Azért, mert a tegnapiakat elszalasztottuk, eszem ágában se volt törölni a programból az elefántvadászatot. Úgy látszik, félnek. Az oroszlánt nem bánnák, a kaffert se, a leopárdot várva várják, de az elefánttól egyre jobban rettegnek. Már vele álmodnak, vele is ébrednek, szavukat se lehet venni, olyan szomorúak... – Mi van velük? – kérdeztem Nagy Endrét l. – Mintha csak az anyjukat siratnák! – Magukat siratják – felelte. – Csak nem az elefántok miatt? – A csudát! Megverték ket az éjjel. Vízért mentek be a faluba, Madukaniba, közben betértek egy menyecskéhez, és ott kapták el ket, de csúnyán. Hát ez csalódás volt – egyel re az els . A második délel tt tíz óra tájban következett be, de az már engem is érzékenyen érintett. Az el z napi elefántos erd ben bolyongtunk már hajnal óta, valahol a vadrezervátum határán. Közben két killt is megnéztünk, de még nem bántotta ket a leopárd. A kis tavakon b ven l hettem volna vadkacsát és egyéb vízimadarakat, de tanulván a tegnapiakból, óvakodtam csak a kezembe is venni a longrifle-t. Igazi erd s vidék volt ez, magas fákkal, kevés bokorral, de elég sok tisztással. Többször megálltunk egy kis gyalogos cserkészésre. De végül is a kocsiból láttunk meg egy szép víziantilopot. Sietve kiszálltunk, s dobogó szívvel lopództunk közelebb. Itt nehezebb volt észrevétlennek maradnunk, mint kívül az erd n, a s r bozótosban. Elég távolról is kellett célba vennem a víziantilopot, de ült a lövés, helyben maradt. Ez igen! Mentünk oda vidáman, hogy elgyönyörködjünk benne. Közben mindjárt Szalimót is füttyszóval hívtuk, jöjjön a kocsival, hogy felvételeket készíthessünk. (A fényképez gép ugyanis ilyenkor mindig a kocsiban maradt.) Jött a kocsi, én átadtam a puskám Dánielnek – ám ekkor a megl tt bak váratlanul mozgolódni kezdett. Elugrottunk, mert ennek az antilopnak is

veszedelmes szarva van, de közben már nyújtottam a kezem Dániel felé, a puskáért. Hadd adjam meg neki a kegyelemlövést. Hanem a bak megint nem mozdult. Dániel intett: nem kell l ni. Nyilván azt hitte, hogy ezek már az utolsó rángatódzásai voltak. A következ pillanatban azonban felugrott, s úgy eliramodott, mint akinek kutya baja sincs. A meglepetést l leesett az állunk. Gyorsan utána! Szaladtunk, l ttünk, Nagy Endre is, én is, találtunk is vért, de a bakot nem találtuk meg. Órák hosszat kerestük, kutattuk, nem volt sehol. Végül már csak az a reményünk maradt, hogy ereje fogytán nem az erd s r jében rogyott össze, hanem egy nagyobb tisztáson, s a tetemére gy l kesely k másnap rávezetnek. Nem vezettek rá. Odalett a szép trófea. Ez volt hát a második csalódás. A harmadik is még aznap ért. Az egyik varacskos killt felette valami. Dániel szerint leopárd. Nagy Endre szerint csak vadmacska. De hát akármi is, meg kell lesni. Ma este alighanem visszajön. Lombos ágakból kis leskunyhót építettünk – alig egy méter átmér j t –, s oda húzódtunk be Nagy Endrével, délután négy óra tájt. A leopárd gyakran már alkonyat el tt elkezdi zsákmányszerz körútját. Felkészülten akartuk várni. Az embereink a kocsinál maradtak, tisztes távolságban t lünk, nehogy elriasszák duruzsolásukkal a netán erre sompolygó leopárdot. Eleinte t rhet en éreztük magunkat a kunyhóban, bár elég sz ken voltunk. Kezünkét-lábunkat alig tudtuk kinyújtani. De az izgalom feledtette a kényelmetlenséget. Alkonyatkor kezdtünk már jobban fészkel dni. A leopárd miatt is, hogy miért nem jön. Fárasztó volt kitartóan figyelnünk, mikor bukkan el a fák alól. De még inkább a cecelegyek miatt, amelyek egyre jobban kínoztak. Vártunk. Áradt a b z. De a csuit nem csalta oda. Néztem az órám. Hét óra. Hét óra öt perc. Hét óra tíz perc. Hét óra tizenöt... Fél nyolckor végre felállt Nagy Endre, kilépett a kunyhóból, s kezét-lábát kinyújtóztatta. – Na, ezzel tartoztunk az ördögnek – mondta hangosan. – Mehetünk haza. Hát ez volt a harmadik csalódásom. A negyedikt l már megkímélt a végzet. Az az lett volna, ha nem találunk vissza a táborba. Lehettünk vagy negyven-ötven kilométerre t le. Út vagy útjelz , persze sehol. Magunknak kellett kitalálnunk, merre hajtsunk az irdatlan nagy, sötét, afrikai éjszakában. Az egyetlen, amihez igazodni tudtunk, a saját nyomunk volt, az a csapás a f ben, a fák és a bokrok között, amelyet idefelé jövet tört, tiport, taposott a kocsi.

De ezt a sötétben követni alig-alig lehet. A sof r – a magas f miatt – bármilyen er s reflektorfényben sem tudja megkülönböztetni a csapás keskeny sávját a környez területekét l, mert túl alacsonyan ül. Abból a szögb l, ilyen megvilágítás mellett, nem láthatja, mennyire vannak el tte meghajolva a f szálak, lenyomódva a hajtások. Hisz a csapás már nem friss, öt-hat órás. Ezúttal Dániel vezetett. A velünk lev két másik kísér nk, Szalimó és Bébi (ez utóbbit alacsony termete miatt becézték így) felváltva állt a kocsiban, hogy így tájékozódjanak, s hangos kiáltásokkal irányítsák Dánielt. Hol sikerült, hol nem. Onnan valóban jobban kivehet volt a csapás, abból a néz pontból már azt is látni lehetett, hogy vet árnyékot a megvilágított növényzet, s az árnyékok eltér hosszúsága, illetve az ebb l ered tónuskülönbség többnyire elárulta, merr l jött a kocsi, merre kell tartanunk. De azért gyakran eltévedtünk, letértünk a nyomról, s aztán kanyaroghattunk jobbra-balra, míg újra megtaláltuk. Bosszantóan lassan haladtunk el re. Egyszer-kétszer én is felálltam a csapóablakhoz, hátha nekem jobban megy az eligazodás, de az újabb úttévesztésekt l hamarosan kedvemet vesztettem. Nagy Endre is már azt emlegette, lehet hogy itt kell éjszakáznunk. Pedig máris dideregtünk átizzadt ruháinkban, s én nem éreztem csábítónak azt se, hogy egész éjszaka a félig-meddig nyitott kocsiban kucorogjak, mialatt körülöttünk oroszlánok üvöltenek és járnak zsákmány után. Vagy felmásszak egy fa ágára, s ott ücsörögjek a sötétben, mint a páviánok? Hosszú kínlódás után értünk ki végül a nyílt mez re, a mabugára. A holdfényben felderengett a már jól ismert két kúp alakú hegy. Felujjongtunk. Meg vagyunk mentve! De bizony így is éjfél lett, mire holtfáradtan bezuhantam az ágyamba. Csui a fán Hajnali háromnegyed hat. Keleten most kezd világosodni az ég alja. Mi már megint úton vagyunk. Egy gepárdot látunk meg el ször. Hagyja magát megközelíteni, le is fényképezem, bár ehhez még elég sötét van. A gepárd, csodálatos módon, alig fél az embert l. Mintha tudná, hogy védett vad, t nem szabad bántani. Pedig aki kevésbé ismeri, az könnyen beledurranthat – azt hívén, hogy leopárd. Els pillantásra nagyon hasonlít hozzá. Majdnem pontosan ugyanakkora, szintén foltos, szintén hosszú farkú, csak a feje felt n en kisebb, a termete karcsúbb, a lábai hosszabbak. Mint egy nyurgábbra, soványabbra sikeredett csui, amelyet a nyakán valamelyes gyér sörény ékesít... Pedig a gepárdnak nem sok köze van a leopárdhoz. Rokonok ugyan, de a gepárd, macska létére, sok mindenben a kutyákra ütött. Még a körmét se tudja

rendesen behúzni. Kapaszkodni se nagyon tud vele. Zsákmányára ritkán csap lesb l, inkább ina szakadtáig zi, kergeti. Közelebbr l nézve, foltjai se egészen leopárdosak. Csupa kisebb-nagyobb pötty, sehol egy szép rajzolatú rozetta, amilyen pedig a csuin sok van... De hát ki megy oda egy eleven leopárdot közelebbr l megnézni, hogy nem gepárd-e? Vagy fordítva? Messzir l még a feje árulja el leginkább a gepárdot. Testéhez képest aránytalanul kicsi kobakja a házimacskáéhoz hasonlóan gömbölyded, s alig vannak rajta foltok. De azért szép állat. F leg annak, aki még nem l tt leopárdot. Az bizony sóhajtozik, hogy ezt a könnyen megközelíthet vadat miért csak fényképez géppel szabad célba venni. Ezen a reggelen megint csak a kistavas vidéken próbáltunk szerencsét. Gyalogos cserkészésre indultunk, be az erd be. Már vagy egy órája caplattunk, térdig lucskosan, cuppogó cip ben a harmatos hajtások között, amikor Dániel halkan megszólalt el ttem: “tembó". Vagyis elefánt. Egy kis kaptatón mentünk fel éppen. S hát látom, hogy az elefánt ott bandukol felettünk a dombtet n. Takarásban voltunk, nem vehetett minket észre. Különben is vagy nyolcvan méterre lehettünk t le, ilyen távolságból inkább csak szagot foghatott volna, ha fel lünk fúj a szél. De szembe fújt. Na, itt a várva várt alkalom! – ez volt az els gondolatom. De mire a másodikig juthattam volna, Nagy Endre szólalt meg a hátam mögül. – Csui – súgta. – Csui a fán! Gyorsan megfordultam. – Merre? – kérdeztem. A fák közé mutatott, de sehogy se tudtam kivenni, hol lehet. Füléhez hajoltam. – A csuit l jem inkább? Megrázta a fejét. – Elment. Én is csak egy pillanatra láttam. Megnézzük jobban a tembót. Dániel most, sajátos módon, nem félt. Igaz, hogy ezúttal nem egy dühös bika hangja után mentünk, s nem is a bizonytalan s r ségben bujdokoltunk, hanem világosan ott láttuk magunk el tt az elefántot, nyugodtan megfigyelhettük minden mozdulatát. Nagyon jó szelünk volt. Gyanútlanul vágott elibénk, s nemsokára megállt egy fánál, ahhoz dörgöl dzött vagy negyed óra hosszat. Az agyara nem volt túl fejlett, alighanem negyven fonton aluli, Nagy Endre nem is akarja meglövetni. Hanem most Dániel er sködött: kicsi, de biztos, ezt nem szabad elszalasztani, nagyon múlik az id , és még nincs nagyvad. Végül úgy döntöttek, hogy l jem meg. Igazi nagy agyaras elefántra úgyse számíthatok, akkor meg elég mindegy, hogy a majdani trófea néhány fonttal többet vagy kevesebbet nyom-e. Ezt most veszélytelenül leteríthetem, hiszen itt áll el ttem nyolcvan-száz méterre. Lám, Dániel is

olyan nyugodt, mintha egy antilopra készülne rávezetni. Ha meg itt hagyjuk, megeshet, hogy aztán semmilyen elefántot nem tudok l ni. Gyerünk hát! Az elefánt eközben, úgy látszik, kedvére kidörgöl dzte magát, mert tovább ballagott. Mi utána. Pontosabban: nem utána, hanem mellette, mivel oldalról követtük, hetven-nyolcvan méter távolságra t le. Megint három puska volt velünk, két nagy kaliber elefántöl és az én Mauserem, acélhüvelyes tölténnyel. Dánielt l most az elefántöl Expresst kértem el, noha tudtam, hogy azzal kevésbé pontos a célzás. Vagy háromszáz métert tettünk meg, akkor ért az elefánt egy olyan tisztás helyre, ahol már egyetlen fa vagy bokor se takarta. Mintegy hatvan méternyire közelítettük meg, ott szememhez emeltem a puskát, megcéloztam a füle tövét (Kittenberger Kálmán útmutatása szerint), hogy a golyó az agyába hatoljon – és l ttem. Majd megálltam, kissé szétvetettem a lábam, s vártam életem nagy pillanatát, amikor a hatalmas testet eld lni látom. Mert hogy a lövés ne lett volna halálos, az egy pillanatra se ötlött az eszembe. Hisz napok óta kétszáz-kétszázötven lépésr l marasztottam helyben majdnem minden vadat. Pedig a lövés nem volt halálos. S én ezzel a várakozással két-három értékes másodpercet vesztettem. Aztán újra l ttem, de már csak találomra, ahogy az elefánt hirtelen megfordult. Nagy Endre is l tt kétszer, aztán megint én következtem volna, de a tembó ekkor már háttal állt. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még láttam, bele is durranthattam volna, de valami visszatartott. Hátulról l ni elefántra? Azt azért nem. De már el is ment. Csak álltunk, mint akiket fejbe vertek. Aztán vigyázva odamentünk, ahol a lövés érte a tembót. Két-három csöpp vért találtunk mindössze. Figyeltük, merr l fúj a szél, majd lassan, nagyon lassan követni kezdtük a sebesült nyomát. Négy-öt lépés után megint ott volt a vér. Egyre több. Mintha két szarvasbikát találtunk volna el. – Fröcsköl – mondtam bizakodva. De Nagy Endre csak legyintett. S Dániel – bár aligha érthette, mir l van szó – egy másik legyintéssel rákontrázott. Láttam rajtuk, hogy nagyon elromlott a kedvük. Nagy Endre nem is tudta magában tartani a mogorva kérdést: – Ugye a füle tövére l tt? – Oda. Illetve oda szerettem volna... – És akkor miért nem a Mauserrel, a saját puskájával l tt? Az acélhüvely töltény, ha pontosan fültövön találja, azonnal végez vele. Ezt kellett volna. Vagy ha már az Expresszel l tt, akkor meg a blattjára. Szép lapockalövést neki, hogy csontja törjön, még ha nem fordul is föl azonnal. Ott mindegy, hogy négy-öt centivel errébb vagy arrébb megy a golyó. De a füle tövén! – De hát ötven méterr l!? Nem volt messzebb, mint ötven méterre! – Na és? A hivatásos elefántvadászok, tudja, hány méterr l l nek? Húszról. Úgy, ahogy mondom. Húsz méterr l. Arra jó az Express. Mondjuk, még

harmincról is halálos sebet üt. Aztán a távolsággal négyzetesen csökken a lövés pontossága. Száz-százötven méterr l már el se érdemes sütni. De hatvanról se érdemes egy elefántnak a füle tövét célozgatni vele annak, aki nem ismeri a puskát eléggé. Ahol nincs egy tenyérnyi sebezhet terület! Borzasztóan nekikeseredett. Pedig ki nem akarta, hogy rál jek? . Most meg odavolt, hogy nem lett meg. Igaz, hogy én is legalább úgy elkedvetlenedtem. Az elefántsebzés nemcsak a vendég vadász kudarca, hanem a kísér vadászé is. Követtük tovább a vérnyomokat, száz, százötven méternyire. Nem volt sötét vér. A fejsebb l csöpögött volna? k inkább úgy vélték: a jobb els combból. A lábnyomok is erre vallottak. Ha pedig az a nagyobbik seb, amit a második lövésemmel csak úgy vaktában ejtettem, vagy ejtett az éppoly hirtelenséggel célzó Nagy Endre – akkor ez az elefánt aligha lesz meg. Egy combsebbel még messzire elmegy. Barátaimról lerítt: nincs nagy hajlandóság bennük, hogy kövessék. Sokáig vitatkoztak szuahéliul. Nem sokat értettem bel le, de a hamuszacskót nyilván azért húzták el közben, hogy megnézzék, forog-e a szél. Aha, szóval Dániel szerint megint forog. Vagyis hát: ha akarom, forog, ha akarom, nem forog. Végül csak elindultak – de nélkülem. A történtek után én már tiltakozni se mertem, mikor Nagy Endre közölte a szigorú határozatot: itt kell maradnom, k kockáztathatnak, én nem kockáztathatok. Pedig de kegyetlenül rosszulesett! Egy óra hosszat vártam rájuk. Meghagyták, hogy ne mozduljak el a lövés helyér l, el ne veszítsük egymást. A vérnyomokat azért még egyszer végigvizslattam a fákon, füveken. Apró zsírdarabocskákat is találtam. Ügy gondoltam, hogy azok a fejlövésb l származhatnak, mert ha a golyó mélyre hatolhat, akkor nem szakít le ilyen darabokat. És akkor hátha mégis a fejlövés vérzik? Az, hogy sokáig nem jöttek, szintén szította reményeimet. Bizonyára jó nyomon haladhatnak. Egyszer aztán el bukkantak a fák közül. Már csüggedt testtartásuk mutatta, hogy mindennek vége. – Bent van ez már a rezervátumban – mondta Nagy Endre –, oda puskával nem szabad bemenni. Fejlövéssel akár húsz kilométert is elmegy. A fülnyílása fölött érhette a golyó. Az a néhány centi különbség, látja, most egy pár agyarába került. Láttam. S nem csekély mélabúval gondoltam rá, hogy másnak viszont alighanem szereztem egy pár potya agyarat. Mert Nagy Endrének is az volt a véleménye, hogy ez a bika elpusztul. S ha valami ügyes fickó rátalál, hatszáznyolcszáz shillinget is megkaphat az agyaráért.

Mi viszont nem mehettünk utána a rezervátumba. Hivatásos vadász és vendég vadász részér l ez olyan f benjáró b n lett volna, aminek az ódiumát nem vehettük magunkra. Engem már úgyis terhelt az elhibázott lövés szégyene. Dániel nem is titkolta, hogy csalódott bennem. Meg is értettem. Itt lett volna a nagy lehet ség, hogy egyszer s mindenkorra letudjuk a közös elefántvadászatot, s én elrontottam az egészet. Mea culpa! Mea maxima culpa! Nem vetett fel az öröm, amikor megtudtam, hogy Nagy Endrének vissza kell mennie Arushába, s én egyedül maradok a négerekkel. Attól tartottam: megint nem fogják strapálni magukat, akár Longidóban az utolsó másfél napon. Legalább az elefántot l ttem volna meg! Ha másért nem, a tekintélyem végett. Most úgy bánnak majd velem, ahogy akarnak. Ezúttal azonban kellemesen csalódtam. Az els délután, igaz, nem l ttünk semmit. Láttunk egy nagyobb gnúcsapatot, de lövés nem esett. Az egyik érintetlen killt – az els nap l tt impallát – átvittük oda, ahol Nagy Endre az elefánt megpillantása után észrevette a csuit. Közben egy jókora gepárddal is találkoztunk, olyan húsos volt és olyan er s, hogy leopárdnak is elment volna. De szívesen megl ttem volna – mer tévedésb l –, ha nem tart vissza a lelkiismeret! Este meg orrszarvúakba botlottunk. Nem mindennapi eset volt. Már lement a nap, er sen szürkült. A tóparti síkságon keresztül igyekeztünk hazafelé. Egyszer csak egy rinocéroszt láttunk szembe jönni vagy hatszáz méternyire, de t lünk kissé balra. El a messzelátót, megpróbáltam jobban szemügyre venni. De hallom közben, hogy fekete kísér im – Dániel és Aszali – izgatottan suttognak. Mi baj van? Hát mutogatnak jobbra, hogy ott is van egy rinocérosz, az viszont velünk egy irányba tart. Kellemetlen. Még közéjük szorulunk. Egyre inkább sötétedett, de óvakodtunk felgyújtani a kocsi lámpáit. Lassan, óvatosan hajtottunk a szürkületben, egyszerre ügyelve mind a két rinocéroszra, hogy mindig attól távolodjunk, amelyik közelebb van. De közben kátyúba se kerüljünk, mert ebben a helyzetben nem lett volna öröm megfenekleni. Bevallom, én eljátszottam a gondolattal, miközben ide-oda kanyarodtunk a félhomályban, hogy bár támadna az egyik! Mert ha támad, akkor jogos l ni. Azt ugyan, hogy egy rinocérosz támad-e vagy sem, utólag nehéz bizonyítani. Nagy Endre szerint t már egy olyan rinó is békésen otthagyta egyszer, amelyik mindössze öt méterre volt t le. Eszébe se jutott támadni. Megfordult és elment. De ha idegesebb, akkor fogja a puskáját, és lelövi mint “támadót".

Én nem voltam ideges, de egy életment lövésre most kapható lettem volna. Már csak azért is, mert Dánielek komolyan megijedtek. Sokért nem adtam volna, ha megmenthetem ket. Sajnos, nem volt rá szükség. Tizenöt-húsz perc múlva kivilágíthattuk a kocsit, túl voltunk a veszélyes övezeten. A táborbeliek már vártak, s gyengédségük ezer jelével vettek körül. Szakácsunk, Aszimanyi például nemcsak finom vacsorát készített, hanem – hallván, hogy éjszaka köhögtem – egy általa f zött folyadékot is hozott. Igyam meg, ez használni fog. Ezt persze, kézzel-lábbal mutogatva kellett megértetnie, köhögést színlelt, aztán rám mutatott, megint köhécselt, aztán úgy csinált, mintha inna az orvosságból, majd mosolyogva mutatott a torkára: íme, megsz nt a köhöghetnékje. Mit csinálhattam? Annak jeléül, hogy értem, én is köhögtem néhányat (nem ment nehezen, a tegnap esti csalinkázásban csakugyan megfáztam), majd igazából is ittam a folyadékból. Meghatározhatatlan íze volt, de nem túl kellemetlen. Aszimanyi hangosan kacagott örömében. De nemcsak , hanem a többiek is, mert id közben odagy ltek. Úgy látszik, ezzel egészen megvettem a szívüket, hogy bíztam társuk csodatev kotyvalékában. Ett l kezdve azt se tudták, hogy keressék a kedvemet. Egyik a cececsípésekt l dagadt, felhólyagzott kezem kötözte be alkoholos ruhával, a másik szódavizet csinált, limonádéval kínált, harmadik a fürd vizemet sietett elkészíteni, negyedik a sátramba fröcskölte az irtószert – úgy gondoskodtak rólam valósággal, mint egy beteg gyerekr l. Még énekeltek is nekem, mert már észrevették, hogy szívesen hallgatom csendesen zümmög esti dalaikat. Ezzel is aludtam el. Másnap az országút túlsó oldalára rándultunk ki, egy nagy, füves mez ségre. F leg gnú és tömi végett. Nem n tt ott egy bokor se. Két kilométerr l láttunk meg egy tomicsapatot, de bizony beleizzadtunk, míg l távolságra tudtunk lopódzni. így is csak a hátsó lábát l ttem el az egyik baknak, s még vagy öt kilométeren kellett üldöznünk, míg még egyet beleereszthettem, s felbukott. Megvolt hát a második tomim is – elég szép szarvú állat. Hasonlóképpen jártunk a gnúval. Meglehet sen nagy utat tettünk meg eredménytelenül. Nem sok állatot láttunk. Végre egy magányos gnúbika bukkant fel a láthatáron, legalább három kilométernyire. Újabb óvatos közelítés után vagy kétszázötven méterr l rál ttem. Eltaláltam, mégis megindult és elvágtatott. Pedig Dániel is azt mondta a lövésre: “ndio", vagyis jó. Messzelátóval kísértük a menekül t, úgy láttuk, alighanem hátsó lövése van, de elég jól fut. Nagy ívben autón elébe vágtunk, úgy közeledtünk felé. Hanem még mindig nagyon messze volt. Hason csúsztunk vagy száz métert, a gnú még kétszázra lehetett. Feltérdeltem, hogy megcélozzam: abban a pillanatban megint megindult. Futtában rál ttem – összerogyott.

Nagyot lélegeztem. Csak megy ez valahogy. Ez az utolsó, ez mesterlövésnek is beillett. Igaz, hogy egy kis szerencse is kellett hozzá. De Dánielek szemében csak a siker számít, és most ez a f , amikor az újabb elefánt, a leopárd és a kaffer el tt ismét szeretném meger síteni irántam való bizalmukat. Hisz még egyetlen veszélyes vadat nem l ttem! A gnú különben öreg bika volt. Kissé hátracsúszott, de különben jó lapockalövéssel futott még vagy nyolc kilométert, s futott volna talán sokkal többet is, ha másodjára le nem terítem. Szédületesen szívós állat! Alig esett el a gnú, két maszáj pásztor termett ott, és se szó, se beszéd, kezdte lenyúzni a b rét. Alig bírtam megállítani ket, hogy várjanak, amíg a kocsi odaér a fényképez - és filmfelvev géppel. A gnú megörökítése után ket is lekaptam munka közben. Aztán Dániel is beszállt a gnú darabolásba, boldogan vagdosta ki a legjobb falatokat a tábori konyha számára. A maszájoknak viszont a hús nem is kellett. k nem esznek vadhúst. A b rét akarták csak elvinni, pajzsnak vagy minek. Kaffert szerettem volna még l ni ezen a napon. Dánielek biztattak, hogy az útnak ezen az oldalán vannak kafferek. De hol? De merre? Uápi? Uápi? Nagy Endrével is megbeszéltük különben, hogy kaffert az távollétében is l hetek, kell el vigyázatosság mellett. Tudta, hogy Dániel nem fél a kaffért l. Akkor pedig nem történhet baj. De még a tervbe vett antilopokból is jó néhány hiányzott. El ször is az egyszer már elszalasztott víziantilop, aztán a nádi, az erdei, a jávorantilop, a kiskudu meg az oryx. Déltájt megint betértünk a sebhelyes arcú kirongózihoz. (Oroszlán vagy leopárd tépte meg a képét.) Hátha már elkészült azóta a saruja. Nagy hajbókolással fogadott négyszögletes, meszeletlen kunyhója el tt. Tessékelt, hogy fáradjunk be, de mi szívesebben maradtunk kint a szabad leveg n. Már tudta, hogy a múltkori tembó elvitte a golyót a fejében. A négerek drót nélküli távírója – bármilyen érdekes esemény történjék is a környéken – gyorsan és kiválóan m ködik. Hogy, hogy nem, de mindenr l tudomást szereznek. Persze, vele is inkább csak mutogattunk egymásnak. Mondta, hogy tembó. Aztán odabökött a halántékára, aztán nehézkes ballagást miméit, mintha lenne a sebesült elefánt. Nem látszott azonban lesújtottnak. ígérte – megint csak mutogatással –, hogy jön , most már csakugyan jön, s akkor lesz csui, bongó, s t, szimba is. Szerencsére tudtam már, hányadán állok vele, hogy egyetlen szavát se szabad komolyan vennem. Még hogy bongó! A tájékozatlan, gazdag amerikaiakat, úgy látszik, ezzel szokta szédíteni, hogy bongóra vezeti rá ket.

Kelet-Afrika legritkább antilopfajára, amelyb l az évekig itt él Kittenberger Kálmán egyetlenegyet nem látott. Szimbát – oroszlánt – pedig ezen a tájon nem is szabad l ni. De azért mutatta, hogy szimba, bumm, s még el is terült a “lövés" után, mint egy telibe talált oroszlán. Szórakoztató társalgás volt. Oda is gy lt a környez kunyhók lakóinak apraja-nagyja – vagy tizenöt kunyhóból állt az egész település –, és nagyokat kacagtak az öregen, de az én mutogatásomon is, amikor a többi között a saruja iránt érdekl dtem. A puskám is megcsodálták, nem vették le róla a szemüket, noha már elég puskát láthattak. Az ilyen vidékiek azonban még ma is megnéznek minden puskát, ahogy a mi gyerekeink is felnéznek az égre, ha bugást hallanak, mert a repül gép az szemükben máig csuda maradt. Nem estem b nbe A killeket naponta megnéztük. Elég messze voltak egymástól – egy ötvenhatvan kilométer átmér j területen –, de vadászportyáink közben nem feledkeztünk meg róla, hogy el-elkanyarodjunk hol egyikhez, hol másikhoz. Járt-e már ott a csui? A kirongózinál tett látogatást követ hajnalban el ször azt a csalétket kerítettük sorra, amelyet a csui megpillantása után hoztunk el az eredeti helyér l, és kötöttünk fel a fára az elefántos erd terület egyik tisztásán. Óvatosan közeledtünk hozzá – az óvatosság ilyenkor mindig kötelez –, s hát két oroszlán: egy szép, fekete galléros hím és egy n stény volt a fa alatt. Észrevették, sajnos, hogy jövünk, s hamarosan odébbálltak. De nem riadtan, rohanvást, ahogy egyéb vadak menekülnek, hanem nyugodt méltóságteljességgel, királyi módon. De a “viselkedésük" mégsem volt impozáns. Megérezve a dögszagot, megkeresték a b z okozóját, s miután az nem volt számukra elérhetetlenül magasan, fel-felugrálva le-leszakítottak egy-egy darabkát az antilopból. Tehát az állatok királya is szereti a potyát. Mikor tapasztalatomat közöltem Nagy Endrével, nagyon találóan hozzáf zte, hogy miért lennének ezek mások, mint a többi király. De ez csak kés bb került szóba. Dániel csak állt, félelem nélkül, mosolyogva nézte ket. Kiragadtam a kezéb l a puskát, de arról, hogy l jek – engedély híján –, szó se lehetett. Hanem abban a percben kitört rajtam a szimbaláz. Ha egyszer rákaptak a killre, bizonyára visszajönnek. Akkor pedig meglesem ket. Lefényképezem. Lehet leg le is filmezem. A veszély nem számít. A filmfelvev gép zúgása még tán jó is lesz arra, hogy felingerl djenek. Ó, bár felingerl dnének! Sokért nem adtam volna, ha nekem támadnak. Legalább az egyik, az is elég lett volna. Önvédelemb l itt is szabad oroszlánra l ni. Hiszen csak nem

hagyhatom, hogy szétmarcangoljanak! Ha muszáj lesz, lövök. Mit csinálhatnék? Az olvasó nyilván rájött arra az alig titkolt ravaszságra, amely e gondolatok alján lappangott. De az vesse rám az els követ, aki vadász létére megállta volna, hogy ilyesmiken törje a fejét. Különben se volt ebben semmi törvénytelenség. Filmezni minden állatot szabad. S az oroszlán támadása ellen csakugyan nincs más orvosság, mint a puska. Abból is a minél nagyobb kaliber , hiszen itt métereken múlhat az élet vagy halál. Durván bosszantani, persze, nem fogom. Nem dobálom meg k vel vagy a majomkenyérfa kemény hurkáival. A puskámmal se durrogtatok a leveg be, hogy azt higgye, én vagyok a támadó fél. Én csak becsületesen berregtetem a filmfelvev t, hátha lesz annyi esze, hogy ebbe se nyugszik bele. És ha mégis elmegy? Ahogy most is el kel én elsétált? Hm. Ez volt az a fogas kérdés, amelyet egész álló nap forgattam a fejemben. Hogy tarthatnám vissza, ha el akarna menni? Szabad-e ilyenkor harsány üvöltésben kitörnie egy jámbor fiimez nek? S mit szól vajon az oroszlán az efféle harsány üvöltéshez? Hátha csak jobban megijed, s még szaporábban eliszkol? Fütyörészni, mintha csak unatkoznék? Vagy a puskám csettegtetni, de csak úgy szárazon? A bika a vörös posztótól dühödik fel. De mit l jön indulatba az oroszlán? Ki mondja ezt meg nekem? Mondom, kitört rajtam a szimbaláz. Másra se tudtam gondolni, mint a fa alatt látott sörényesekre. Az egyiknek feketébe hajló, sötét sörénye volt. Ha a kett közül választani lehet, akkor azt választom. Igaz, hogy az önvédelemb l l tt vadnak a trófeáját be kell szolgáltatni. Én be is szolgáltatnám. De mit csinálnak vele azok, ott, a vadászati hivatalban? Legjobb esetben eladják egy gazdag amerikainak. Vagy annak a bizonyos New York-i vadászüzletnek, amely szép trófeákkal látja el, borsos áron, az afrikai utazás költségeit és veszélyeit megtakarító áloroszlán-, álleopárd-, álelefántés álbivalyvadászokat. No nem. Azt nem engedem. Azért van diplomácia a világon, hogy én azt a trófeát majd visszaszerezzem. Vagy esetleg oda se adjam, hisz id be telik, míg a b rt kikészítik, én addig majd összehozok egy méltányos megegyezést. Ami pénzembe kerül ugyan, de nem sokkal többe, mintha az oroszlánt engedéllyel l ttem volna le. Apropó! Hátha már meg is van az engedélyem, csak én nem tudok róla. A vadásziskola igazgatója oly komolyan ígérte. Akkor meg jogos a lövés. Teljes tökéletesen jogos. Vagy legalábbis utólag jogosíttatni lehet, s a licencia szokott díján felül nem kerül egy fillérembe se.

Egyre lelkesebb lettem. Elt n dtem, hogy visszautasíthatja-e Tanzánia illetékes minisztériumi osztályvezet je az összafrikai vadásziskola igazgatójának javaslatát a nekem adandó külön engedélyre. Aligha. De ha mégis megtenné, akkor még mindig megmarad dönt érvül az önvédelem. Ezt senki nem vonhatja kétségbe. Mi lenne, ha táviratoznék Moshiba? “Oroszlánengedélyr l azonnali értesítést kérek?" Délutánra itt lehet a távirati válasz. De hát kell ez? Ha van engedélyem, van, ha nincs, nincs. Ezen úgyse tudok változtatni. Igen, de hol van itt távíróhivatal? Hátha Arusháig kellene mennem, hogy egy táviratot feladhassak? S nem érnék vissza, csak holnapra, hogy lessem a szimbák – h lt helyét. Igen, de... igen, de... már zúgott a fejem az egymást kerget gondolatoktól. Dánielek nem tudtak semmir l. k csak figyelték a többi killt, nyomozták a még elejtetlen antilopokat, hol autóval, hol gyalogosan, a többi között a harminc-negyven-ötven méter széles apró tavak környékén is, ahol már nemegyszer jártunk. Épp ezeket a tavakat kerülgettük – én ismét megtartóztatván magam a magyar vadász számára oly kívánatos vadkacsázástól –, amikor Dániel, mint már annyiszor, megmeredt, s egész lényén úrrá lett a feszült izgalom. Elég takart volt a terep, bár nád nem n tte be a csekély tavakat, csak fák áztatták itt-ott lábukat a vízben, s kisebbnagyobb bokrok kucorogtak a partokon. Az els percben fogalmam se volt, mit láthat Dániel. Én nem láttam semmit. Aztán halkan odasúgta: “kuro". Vagyis víziantilop. Erre már én is megfeszültem. Különös indulat kezdett ébredezni bennem a víziantilopok egész nemzetsége iránt. Ezt most meglövöm, ha addig élek is. S ha egyszer lefeküdt, még ötöt beleeresztek, ez nem fog megint felkelni, és vígan elvágtatni, mint a legutóbbi. Dániel is oly óvatosan vezetett, mint talán még soha. Tudta jól, mire megy a játék. Ezt nem szabad elszalasztani. Be is cserkéltük, százötven méternél nem lehetett messzebb, amikor rál ttem. Teljesen jól adta a jelzést, elüls lapockalövést kaphatott, mert a hátsó lábával rúgott ki fájdalmában. De nem rogyott össze, ahogy vártam, se ott helyben, se néhány lépéssel arrébb, hanem elt nt a fák között. Utána! A lövés helyén találtunk egy kis vért, azt próbáltuk követni, mert a föld felszíne kemény volt, s rajta a lábnyomok meglehet s bizonytalanok. De nem sokkal arrébb a vérnyomok is megsz ntek – ez a víziantilop is elt nt. Kutattuk még sokáig, tébolyogtunk az erd ben, hátha meglátjuk, de úgy elillant, mint a kámfor. Éktelen dühös voltam. Az ilyesmit a vadász – bármilyen furcsán hangzik is – hajlamos személyes sértésnek venni. Önérzete ellen irányuló, alattomos

rosszindulatnak. Hogy kinek a részér l? Mondjuk, a végzetér l. (Még ha nem hisz is benne, hogy ilyesmi léteznék.) Mert valakire, valamire mégiscsak mérgesnek kell lennie, vagy magára, vagy másra. Ez az eset még csak megnövelte bennem a vágyat, hogy szembenézzek a szimbával. S ha úgy alakulna a helyzet, rajta töltsem ki felgyülemlett dühömet. A filmfelvev azonban nem volt nálam. Vissza kellett érte mennünk a táborba. Aszalit szívesen otthagytam volna, hogy építse meg addig a leskunyhót, talán meg is tudtam volna értetni vele, mir l van szó, de veszélyesnek látszott a dolog. Hátha napközben visszatérnek a szimbák, és itt találják? Nem, err l le kellett tennem. A táborban kellemes meglepetés ért. Megjött Nagy Endre. Beszámoltam neki a történtekr l és feltett szándékomról. Azt se titkoltam el, hogy jó néven venném, ha nekünk rontana a szimba, feltéve, hogy neki nincs kifogása az egész vállalkozás ellen. Mert ha nincs, akkor nyilván velem tart. Nem bánta se a dolgot. Csak tartózkodjunk minden szabálytalanságtól. Kimentünk. Útközben egy három lábon biceg , sánta kongóni bak került elibénk a fátlan, szabad mez n. Fiatal volt, gyenge közepes aganccsal, de a sorsa már úgyis megpecsétel dött. Ha életben hagyjuk, vadkutyák martaléka lesz. Vagy a legjobb esetben valamelyik nagymacskáé. Vesszen hát! Nem volt nehéz elejtenem. Hamarosan a kocsi “saroglyájában" rázkódott szegény feje, mint újabb killjelölt. Fél négy körül értünk ki a tetthelyre. Siettünk lombos ágakból összeeszkábálni a leskunyhót, nehogy a sörényesek – ha netán jóval alkonyat el tt jönnének – még munkában találjanak. De nem jöttek. Volt id nk nyugodtan behúzódni a kunyhóba. Beállítottam a filmfelvev t, hogy az alkalmas pillanatban csak egy gombot kelljen lenyomnom, s utána már ne legyen több gondom vele. Aztán türelmesen vártunk. Én szokatlanul optimista voltam. Úgy éreztem, most történnie kell valaminek. Még mindig nincs egyetlen veszélyes vadam se. De most talán megtörik a varázs... Meleg volt. El másztak megint a hangyák, a bogarak, gy ltek körénk a szúnyogok, a cecék. Mi csak ültünk. Mozdulatlanul meresztettük a szemünket, mint a filmfelvev gép a maga üveglencséjét. Hogy a kell pillanatban mintha rajtunk is gombot nyomnának meg – m ködésbe lépjünk. Csakhogy az a kell pillanat sokáig váratott magára. Addig-addig, hogy lement a nap, majd hamarosan sötétedni kezdett. Lestük a killt elkeseredetten. Ha most jönnének, még nem volna kés ...

Nem jöttek, így hát a kísértés elmaradása miatt, nem estem b nbe. Ránk borult az éjszaka. Mehettünk dolgunk végezetlenül haza. Ideges vadak A Hold teli van ilyen széles torkú, kih lt kráterekkel. A Földre már kevesebb jutott bel lük, azok is f leg Kelet-Afrikába. A legnagyobb közülük: a Ngorongoro. Légvonalban vagy száz kilométerre táborozhattunk t le, de közbül lévén a Manyara-tó, legalább százötven kilométer volt odáig az út. De bárhogy takarékoskodtunk is az id vel, s bármennyire fájt is a fogam a még megl vétlen vadakra, beláttam, hogy ezt az alkalmat nem szalaszthatom el. A Ngorongorót meg kell néznem. Szokás szerint kora hajnalban indultunk, virradat el tt. S a reggeli órákban oda is értünk. Van egy kilátóhely a krátert övez hegygy r déli oldalán, ahová kocsival is fel lehet menni, s amely egyben betekintést nyújt a Ngorongoro belsejébe. Mi azonban már valamivel lejjebb megálltunk, úgy kapaszkodtunk fel a gerincre, a fák és bokrok között vezet csapások egyikén. A gerincr l nagy, sík mez tárul az ember szeme elé. Valójában fennsík, de mivel meredek hegyek karéja fogja körül, s mélyen a kráter éles pereme alatt terül el, nehezen illik rá ez a megjelölés. Fennsík? Inkább mélyföld. Hisz mindenütt vizek csillognak a felszínén, kisebb-nagyobb tavak tükre villódzik a napsütésben, meg mocsaraké, vízereké, vízi gödröké. A legnagyobb tó, a Magad, a kráter belsejének csaknem egyharmadát elfoglalja, s átlagos vízszintje ezerhétszázhúsz méterrel magasabb az óceánokénál... Különös földdarab ez itten, a Ngorongoro belsejében. Egy természetes állatkert, de akkora, hogy messzelátóval is alig tekinthet át. Vadjai a külvilágtól elszigetelten élnek, de egymás közt teljes szabadságban. Ahogy tudnak. Senki nem eteti ket, de nem is irtja. A növényev k lelegelik a füvet, lerágják a bokrokat, a ragadozók felfalják a növényev ket. Mint odakint, a hegyeken túli, kerítetlen világban. De ez mégiscsak zárt terület, a vadon él állatoknak egy olyan társadalmával, amelyet nemigen érhetnek számottev küls hatások, így páratlanul kedvez körülmények között lehet hosszabb id tartamú tudományos megfigyeléseket folytatni, s tanulmányozni ennek, az állatfajokban oly gazdag együttesnek a biológiai egyensúlyát szabályozó tényez ket, valamint az állatfajok arányának alakulásában végbemen kisebbnagyobb változásokat. Mi persze ezúttal csak rövidebb id tartamú megfigyeléseket folytattunk, de azokat nagy gyönyör séggel. Ehhez persze lejjebb kellett ereszkednünk a

gerincr l. Mindjárt az els leshelyünkr l öt gepárdot pillantottunk meg. Észrevettek, de nem siettek elillanni, szép nyugodtan sétáltak odébb. Az egyik meg is állt közben, nézel dött, majd megindult a többiek után. Furcsa, hogy egy vadon él állat ennyire szelíd legyen. Azt mondják, hogy a gepárd sokszor már-már bevárja az embert. Majdhogynem a lábához dörgöl dzik. Támadni pedig soha nem támad, nem úgy, mint a leopárd. Ezért is szelídíthet oly könnyen. Az idomított vadászgepárd tökéletesen megbízható. Olyan, mint a madarak között a sólyom. Nem szédül meg a vér szagától, az elfogott zsákmányt becsületesen odaviszi gazdájához. Ha eljön az ideje, úgyis megkapja a maga részét. Kisebb állatnál – sólyomnál vagy vadászkutyánál – ez nem látszik olyan csodálatosnak. De a gepárd az emberrel is el tudna bánni, ha akarna. Miért szeg dik hozzá? Miért nem lázad fel ellene? Ez bizony rejtély. Kés bb egy jávorantilop-csapatot is sikerült elég közelr l megfigyelnünk. Voltak vagy harmincan, tehenek és borjak, fiatal bikák és üsz k, meg egy hatalmas öreg bika. Jávorantilopot – más néven elandot – ez ideig még nem l ttem, bizony csörgött a nyálam a vén hím után, hogy hej, ha én ennek a csavart szarvát a többi trófeámmal hazavihetném! Hol találok még egy ilyet? De hát a Ngorongoro természetesen szigorúan védett terület. Itt sok-sok év óta egyetlen lövés nem esett. Messzelátóval figyeltük a különféle antilopok távoli csapatait: a gnúkat, kongónikat, topikat, impallákat, Grant-gazellákat, tomikat. Az amúgy is kicsiny tömik még kisebb borjai vígan ugrálták körül anyjukat. Sok zebra legelte a mez k dús füvét, szokás szerint kisebb ménesekre oszolva széjjel. Tizenötnél többen nemigen álltak össze egy csapatba, még a barnás csíkozású csikókkal együtt se. A kafferbivalyok ellenben jókora csordákba ver dve ballagtak a gyepen, fekete színük élesen kirítt a növényzet eleven zöldjéb l. Még egy-két oroszlánra vágytunk volna nagyon, már csak azért is, hogy lássuk, miként viselkednek jelenlétükben a kisebb-nagyobb növényev k. Hiába fürkésztük azonban végig a völgyet, egyetlenegy szimba se ötlött a szemünkbe. Igaz, hogy az oroszlán kit n rejt zköd . Különleges tehetsége van hozzá, hogy akár egyetlen f csomó mögött is észrevétlen maradjon... Kés délel ttre járt az id , mire rá bírtuk szánni magunkat, hogy búcsút vegyünk a Ngorongorótól. Hajtottunk hazafelé. De útközben lehet leg l ni is akartunk valamit. Ezen a vidéken még nem jártunk, s az ilyen ismeretlen területen a vadász mindig bátrabban mer bizakodni. S íme, reményeink hamarosan egy oryxcsapatban öltöttek testet. Mintha csak a kedvünkért bukkantak volna el a Manyara-tó menti szikes pusztaság végtelenjéb l.

Csakhogy ismét bebizonyosodott: Kelet-Afrika vadjait az utóbbi évtizedek puskásainak tömege már-már “betegesen" bizalmatlanná tette. Ezek az oryxok is oly idegesek voltak, hogy egyszer en nem lehetett a közelükbe férk zni. Hiába lapultunk, hiába kúsztunk, nem vártak be négyszáz méterre se. Láttuk, merre rohannak, robogtunk utánuk a kocsival. Megtaláltuk ket. Akkor újabb hason csúszás következett, de miel tt l távolságba értünk volna, a csapat megint elvágtatott. Akkor már fel se ültünk a kocsira. Gyalogoltunk, amerre sejtettük ket. Nem voltak túl messze. Újabb lopódzás – megint neszt fogtak, megint elszáguldottak. Éktelen h ség volt, d lt rólam a víz. Minduntalan törölgetnem kellett a szemem, különben alig láttam a belefolyó izzadságtól. Fáradtan, elgyötörtén lihegtem. S akkor ezek az oryxok még be se várnak. Most már nemcsak k voltak idegesek – én is. Bosszúságból azonban a vadász nem él meg. Tovább kellett vizslatnunk a vidéket. Varacskosokkal találkoztunk. Kan is volt köztük, de nem túl fejlett. Megl jem? Inkább nem. Nem sokkal kés bb azonban egy hatalmas kan került elibénk. De csak egy pillanatra – s már el is t nt egy tisztás közepén álló fa tövében. Dániel is azt mondta: ez volt eddig a legnagyobb, amivel találkoztunk. Hová t nhetett? Csak valami lyukba. Siettünk oda a fához, kerestük a lyukat – hát nem volt sehol. Nem értettük. A fa takarásában futott volna el? Szinte hihetetlennek látszott. Még ha tudtam is róla, hogy oly fürgén mozog, mint a magyar vaddisznó. Mindegy, gyerünk tovább. Újabb varacskos kan. Na, ezt már meglövöm. Kiszálltunk, megközelítjük, kétszáz méterr l rálövök – elszalad. Elhibáztam. Ahogyan itt mondják: anakosza, vagyis nem talált... Mi van velem? Beteg vagyok? Hajnalban, igaz, arra ébredtem, hogy fáj a fejem, s úgy remegek, mint akit a hideg ráz. Az egy szál pokróc, amivel éjszakánként takarództam, az éjfél utáni h vösségben bizony kevés volt, de restelltem szólni, hogy hozzanak még egyet. Volt ugyan olyan éjjel, amikor a nappali nagy izzadások után még élveztem is a h vösséget, de egyik-másik éjszaka túlontúl leh lt a leveg . Ezért is köhögtem már napok óta, de más bajom eddig nem éreztem. A fejfájás ellen mindenesetre bevettem egy antineuralgicát, az használt is, de közérzetem nem javult meg. Csak nem a malária készül kitörni rajtam? Erre a gondolatra megint összeborzongtam. A Ngorongorónál a vidám szemlél dés feledtette velem a reggeli rosszullétet, de most, a vadászat fáradalmai közben, ismét el-elfogott a gyöngeség és a remegés. Talán a varacskos is ennek köszönhette az életét.

Nem sokkal kés bb erdei antilopot láttunk, vagy ahogy angol néven általában emlegetni szokták: bushbuckot. Elég s r fák és bokrok között. Bushbuckom még nem volt, de a célzásig sem jutottam el, már elugrott. Rál ttem viszont egy páviánra. Gondoltam, jó lesz a koponyája az 68 íróasztalomra. Állítólag gyönyör koponyája van. Ezt is elhibáztam. Erre mérgemben egy másikra is rál ttem – az is elmenekült. Mi van ma velem? Tudtam, hogy a többieknek is ez jár a fejében. Nagy Endre aggódó pillantásokat vetett rám. Dániel viszont inkább mérgesen nézett. Alighanem a majmok miatt is, amiért vadász létemre odáig süllyedtem, hogy páviánokra l ttem. Undorában majdhogynem köpködött. De k maguk is olyan szokatlanul bágyadtak, ernyedtek voltak ezen a napon. Valahogy megereszkedtek. Még a szemük sem volt olyan biztos, mint máskor. Kedvetlenül, unottan követték a vadat. Az ideges oryxokkal én még tovább akartam kísérletezni, hátha egyszer sikerül rájuk l ni, de k nem voltak hajlandók. Hagyjam, úgyis hiába. A bushbuck után sem akartak velem jönni. Kicsike az még! Majd ha szebbet látunk. De nem láttunk. Vannak ilyen napok, régi tapasztalatból tudom. Az embernek már elege volt a feszültségb l. Lazítani akar. Meg hát a két nagy csalódás is – a tembó és a szimba miatt – nyilván rontotta a hangulatunkat. Egyszóval, mindannyian kutyául éreztük magunkat. Én persze – mint ilyenkor lenni szokott – azt képzeltem, hogy rám haragusznak. Hogy engem unnak. Alig vártam, hogy visszaérjünk a táborba. A megérkezés az én számomra mindig tartogatott egy kis meglepetést. Szégyelltem ugyanis kérdezgetni, hogy milyen messze vagyunk, mennyi van még hátra, mintha netán türelmetlen volnék. Inkább átadtam magam egy olyasfajta érzésnek, hogy mindegy, meddig tart, egyszer csak odaérünk. Hisz sokszor még arról se volt fogalmam, harminc vagy hatvan kilométerr l indultunk haza. A vadászat közbeni nagy kanyargások miatt, ezen az istentelen terepen, tökéletesen elvesztettem a tájékozódóképességem. így aztán mindannyiszor külön öröm volt meglátnom a távolból a táborunk mellett magasodó borasszuszpálmák sötétzöld üstökét. Ez jelezte, immár teljes bizonyossággal: mindjárt otthon leszünk. Otthon. Nem véletlenül írtam le ezt a szót. Az ott töltött napok alatt a tábor már valóságos otthonunká vált. Négy feketével éltünk együtt: Dániellel, Aszimanyival, Aszalival és Szalimóval. Id nként a teherautó sof rje, az alacsony termet Bébi társult hozzájuk ötödiknek. S bár Nagy Endre meg én külön sátorban laktunk, rugós vaságyakban aludtunk, k meg négyen-öten bújtak el éjszakánként a konyha melletti sátor f b l, gallyból rakott, pokrócokkal leterített derékaljára, a hangulatra nem panaszkodhattam.

Megvolt köztünk az összhang. Nyilván azért is, mert k minden jó szót, barátságos tekintetet százszorosán megháláltak. Aszimanyi, a szakács, az angol konyha szabályai szerint sütött, f zött és látott el bennünket. Minden reggeli és vacsora nyers gyümölcsei kezd dött, ananásszal, mangóval, banánnal, illetve naranccsal. Csak ebéd el tt nem kaptunk nyers gyümölcsöt, azt ugyanis mindig kompót fejezte be. Reggelire egyébként általában ham and eggset ettünk, ebédre és vacsorára pedig levest, majd húst körettel. A húst a lel tt vadak és madarak szolgáltatták. Többnyire azonban kint ebédeltünk – vadászat közben –, távol a tábortól. Ilyenkor bádogdobozban vittünk magunkal szendvicseket, zöldpaprikát, gyümölcsöt, ahogy el z leg longidói kirándulásainkra is. De amikor esténként hazaverg dtünk, részünk volt minden kényelemben. A sátor végén elhelyezett “fürd szobában" hamarosan testet-lelket üdít langyos fürd várt (a vászonkádba vödörrel hordták a konyháról a meleg vizet), majd még üdít bb üldögélés következett a tábort z mellett, de nem a földön, hanem egy kényelmes széken, egy kis asztalnál. A kis asztalon pedig whisky, szóda meg jégkockák... A jégkockák a petróleumég vel m köd tábori frizsiderben készültek. Frizsider! A vadonban! Erre aztán igazán nem számítottam. De arra se, hogy Dániel esténként ideáll a Landroverrel a sátram elé, és bevezeti a villanyt. A körte kisebb volt a mi megszokott villanykörténknél, de kit n en világított. A leveleimet, naplómat mind ennek a fényénél írtam. Élveztük tehát a civilizáció áldásait. Ezek közé tartozott persze a kocsink is, a jó öreg Landrover, amely különben szintén megkövetelte a maga napi táplálékát. Erre mindig nagyon ügyelnünk kellett, hogy ki ne fogyjunk a benzinb l. Se a kinti vadászportyáinkon, se bent a táborban... Ezen a napon – a Ngorongoróból jövet – odahaza ebédeltünk, ha kissé kés n is. Aszimanyi most is remekelt: az el z napi fiatal kongóni húsából f zött levest, sütött pecsenyét. Ha nem is volt jó kedvünk, az evésre azért senkit se kellett biztatni. Hosszú volt ez a nap. Alig nyeltük le az utolsó falatot, zuhogni kezdett. Ezt most elengedtük volna, mert siet s volt az utunk. Úgy határoztunk ugyanis, hogy a tábort Szalimóra bízzuk, mi többiek pedig a legszükségesebbekkel két napra kivonulunk a már többször emlegetett elefántos vidékre. Mihelyt elállt az es , útnak is eredtünk. Nem sokkal kés bb azt mondja Nagy Endre: – Tudja mit? Ha oryxot látnánk, ne a saját puskájával l jön. Félek, hogy valami baj van vele. Nekem azok a délel tti hibázások sehogy se tetszettek. – Lehet ám, hogy én voltam a hibás – feleltem. – Nagyon vacakul éreztem magam. De már jobban vagyok.

– Csak nem beteg? – Remélem, hogy nem. Este majd megmérem a lázam... – De azért ajánlom, hogy l jön az enyémmel. Ami biztos, az biztos. – Jó, nem bánom... Még ki se mondtam szinte az “áll right"-ot, Dániel intett a kezével. Egy antilopféle futott velünk párhuzamosan, mintegy kétszázötven méterre a kocsitól. Én azt hittem, gnú. Dániel azonban a fejét rázta. Oryx. H ha! Egyszerre elmúlt minden bágyadtságom. Megálltunk. Nemsokára megállt az oryx is. Lehetett vagy kétszáz méterre. Mi akkorra már kiszálltunk a kocsiból. Kezemben a puska, lövésre készen. Dániel biztatott: “piga!" Nagy Endre azonban kissé távolinak találta. A délel tti hibázások után nem is csodáltam. Egy pillanat alatt kellett döntenem. A terület füves volt, nem messze a tótól, igen kevés bokorral. Itt aligha tudnánk jobban megközelíteni. S most legalább mozdulatlanul áll. De ha futni kezd... Nyugodtan megcéloztam és l ttem. Jelzett, de nem esett el azonnal. Már azt hittem, ez is elmegy. De Dániel kiabálni kezdett: “ndio, ndio!" Akkor láttam én is, hogy egyre lassabban fut. Már csak vánszorog. Ötven-hatvan métert tehetett meg, akkor felbukott. Odasiettünk. Megadtam neki a kegyelemlövést, csak azután merészkedtünk a közelébe. Az oryx – nemhiába hívják nyársas antilopnak – félelmetesen tud szúrni hosszú, hegyes szarvával, még ha halálán van is. Hát ahogy mustrálgatni kezdjük, a négerek hangos kacagásban törnek ki, s összevissza kiabálnak, ugrálnak. Nem értem a dolgot. Mi ütött beléjük? De már Nagy Endre is mosolyog. Kérdem t le: – Mi az? Megbolondultak ezek? Min mulatnak? – Azon – feleli –, hogy ez ugyanaz az oryx, amit már én is többször meg akartam l ni. S t, M. gróf is, és sosem sikerült. S most azt kacagják, hogy a vendég vadász megl tte a Nagy Endre meg az M. gróf oryxját. Számukra ez roppant mulatságos. – Ne haragudjék... – Ugyan már! szintén örülök neki. Ritka szép vad volt. Valamivel nagyobb, mint a mi gímszarvasunk. Fején élesen elhatárolódó fekete foltokkal, homlokán pedig majdnem hetven centiméter hosszú, nyílegyenes és t hegyes szarvval. Egyszerre megfájdult a szívem a fejéért, hogy abból nekem csak a homlokcsont marad, a pár szarvval. Nem lehetne valahogy megmenteni? – Meg lehetne – hümmögött Nagy Endre –, ha volna nálunk elég só. De nincsen. – És a táborban? – Ott inkább.

Addig-addig, hogy visszaszaladtunk a táborba sóért. Szerencsére nem voltunk még túl messze t le. Hanem aztán hajtottunk, mint az rültek, hogy még a sötétség beállta el tt elérjük a kis tábor tervezett helyét. Én most ezt is élveztem, ezt a veszett hajrát, a vad zötyköl dést, ezt az rült rohanást. Nem is hittem, hogy még betegség bujkálna bennem. A kapitális oryx örömére, úgy látszik, teljesen meggyógyultam. A neheze a végén Megint elefántra mentünk. Azért is kellett kiköltöznünk a kis táborba, hogy reggel idejében odaérjünk a Dániel javasolta, elefántos helyre. Hajnali négykor már úton voltunk. Indulás után nem sokkal egy vadkutyacsoport került reflektorunk fényébe. Sikerült kett t ottmarasztanom, a harmadikat csak megsebesítettem. Ezeket reflektorfényben is szabad l ni – és általában kell is. Annyira siettünk, hogy le se fényképeztem a két kinyújtóztatottat. Majd visszafelé. (Csakhogy amikor délután megint odaértünk, az egyiknek már csak a koponyája volt meg, az is csontig lepucolva. A kesely k alapos munkát végeztek. A másik egy bokorban feküdt – még fényképezhet állapotban. Ezt, úgy látszik, nem fedezték fel.) Már világosodott, amikor egy varacskos-kondával találkoztunk. Tágas, sík mez n csörtettek, a hajnali harmattól csatakos f ben. Utánuk futottam – a f a combomat verte, s minden vizét rám csapkodta, de mit tör dtem én vele! –, aztán egy alkalmasnak látszó pillanatban százhúsz-százharminc méterr l megcéloztam a kant. T zbe rogyott. Nagy test , nagy agyarú állat volt, a legszebb a három közül, amit l ttem. Na, ez a nap már jól kezd dött. Csak így is folytatódjék! Odaértünk az elefántos helyre. Igazi trópusi erd volt, valódi kibira. A fák közét is s r bozót n tte be. Kiszálltunk a kocsiból, s gyalogszerrel vágtunk neki a rengetegnek. Kézzel hajtogattuk félre az ágakat, ide-oda kanyarogva kerülgettük a bokrokat, hogy valamiképp utat leljünk. Sokszor csak hason csúszva tudtunk el rejutni. Én csak vártam, mi lesz ebb l. Eleinte még néztem az órám: már fél órája bujkálunk itt, ebben a bozótos rengetegben... már háromnegyed órája... aztán abbahagytam. Annál rosszabb. Ameddig tart, addig tart. Ki kell bírni. Elég sokáig tartott. Még az volt a szerencse, hogy itt a kibirában kevesebb tüskés bokor tépte meg a ruhánkat és a b rünket, mint kint a poriban. Inkább a kúszónövények indáival kellett megküzdenünk, amelyek valósággal befonták a különböz korú, vékonyabb-vastagabb fák közét.

Megváltásnak éreztem, amikor elértük az elefántcsapákat. Ezek kissé kanyargós, de széles ösvények voltak a fák között, valóságos sétautak. Az elefántok széles talpa már alaposan kikoptatta ket, de le is döngölte, keményre és simára. Kényelmes járás esett rajtuk. Csakhogy mi itt már nem a kényelemmel tör dtünk. Felajzott idegekkel haladtunk el re, hisz minden lépés váratlan veszedelmet hozhatott. Körülöttünk itt is éppoly s r volt az erd , mint eddigelé; egy-két méterre, ha elláttunk. A csapásokon viszont szaporodtak a nyomok, elefántoké, majd kafferbivalyoké... A bivalynyomokról már sejtettem, hogy itt fátlan, füves területnek is kell lennie a közelben. Egyel re azonban csak a bokrok s r södtek, ahogy egy vízmosásos szurdok meredek falán ereszkedtünk alá. A szurdok széles fenekén már egymást érték a lábnyomok, de a vadak egyéb hagyatékai is. Úgy látszott, hogy ez itt valóságos tömeg-találkozóhely, ahol különös el szeretettel könnyebbülnek meg az elefántok és a kafferek. A mi orrunknak azonban az itt terjeng szagok ezúttal több örömet okoztak bármiféle lenge virágillatnál. A hagyatékok egyike-másika egészen friss volt. Elhullajtóiknak itt kell lenniük a közelben... Ne legyünk finnyásak. Elefántvadászatról éneikül nem lehet h séges beszámolót írni. Mert ez a legbiztosabb jel, a megcáfolhatatlan, perdönt bizonyság arra nézve, hogy vannak-e a közelben elefántok. Nem is csak a hagyatékuk, hanem annak a h foka. Az elefánt sokat eszik, és ennek folytán gyakran kell megkönnyebbülnie. Hatvan-nyolcvan centi átmér j , hatalmas “tehénlepényeket" potyogtat el maga mögött. Ezeknek már a színér l leolvasható, hogy több naposak-e, vagy csak néhány órásak. De a friss lepények között különbséget tenni, hogy kétórásak, félórásak vagy csak ötpercesek, már csak melegük alapján lehet. Vagyis tapogatással. S t, uram bocsá, belenyúlással, a meztelen néger lábak hüvelykujjának, igen csiklandós helyzetekben pedig a fehér b r vadászok bal mutatóujjának a belebökésével is, mert itt már minden másodperc számít. S ilyenkor nincs helye kényeskedésnek: nem babra megy a játszma. Dániel némi tájékozódás után a szurdok túlsó szélének tartott. ment elöl, aztán Nagy Endre, majd én, s végül Bébi, a kis sof r. hozta a másik elefántöl t. Felkapaszkodtunk a szurdok szemközti partjára, még azt is erd n tte be. Itt megint találtunk elefánt- és bivalynyomot, egészen frisseket. Csak néztem, hogy Dániel a bivalyok nyomát követi. Mi az, csak nem bivalyt akar lövetni velem elefánt helyett? Vagy újra elfogta a félsz, épp most, az utolsó pillanatban, amikor már minden reményem megvan a sikerre? Akkor hallom, hogy köpköd. Ezt máskor is csinálta, az ilyen s r bb bozótokban többnyire ezzel jelezte, hogy vigyázat, közel van a vad.

Megint köpköd. A tenyerébe. Ez már a végs pillanatok jele, amikor készülnöm kell, hogy nyújtsam a kezem a puskáért. Nagy Endre nem tudja biztosan, hallottam-e, ezért hátrasúgja: – Mindjárt ott leszünk! Ott. De hol? Még most se tudom, hogy bivaly bukkan-e elém a következ percben, vagy elefánt. Pattanásig feszült a légkör – bár semmit se látunk. Ritkul az erd . Tágas tisztásra érünk, de az üres. Dániel megáll. Int Bébinek, hogy adja át nekem a puskát. Az elefántöl t. Nem értem. Semmit nem értek, semmit se látok, se hallok. Akkor zaj hallik bal fel l. Hangos csörtetés. S nyolcvan-száz méterre t lünk kivált az erd b l – egy elefántborjú. A csörtetés zaja azonban nem ül el. S a borjút nemsokára egy bika követi. Nem nagy az agyara, de a múltkoriénál azért különb. Gyors tanácskozás, hogy megl jem-e. Nagy Endre is bólint: igen. Jó szelünk van. Az elefántok negyven méternél messzebb nemigen látnak. Bátran közelebb mehetnénk. Egy kissé húzódunk is arrafelé. De közben k is mozognak. A bika ferdén áll, így bizonytalan a célzás. Háromszor-négyszer is helyet változtatok, hogy pontosan oldalról l hessek bele. Nem vagyok ideges, még annyira se, mint a múltkor. Egy szikrányi félelmet nem érzek. De a nagy tét miatti lázas izgalom azért bennem van. Dánielen viszont kitör a pánik. Egyre ingerültebben sürget: – Piga! Piga! Már majdnem robban. Nem érti, miért nem lövök. Pedig láthatná, hogy nem jó szögben áll az elefánt. Arrébb kellene mennünk – a tisztás belseje felé –, és lehet leg közelebb is hozzá. Húsz-harminc lépéssel még nyugodtan közelebb mehetnénk. Csakhogy itt, a fátlan, szabad téren ehhez nemcsak vasidegekre van szükség, hanem arra a teljes bizonyosságra is, hogy a lövés találni fog. S ez benne nincsen meg. Hirtelen Nagy Endrére tekintek. Áll egy helyben, se mutatja, hogy menjünk arrébb... – Piga! Piga! – hallom megint. Nagy lélegzetet veszek, és felemelem a puskát. Nem a fülére célzok persze. A lapockájára. Óriási durranás – ez a nagy kaliber puska akkorát szól, mint egy kis ágyú, de akkorát is lök az emberen. Szinte megtántorodom. Vagy talán nem is a lökést l, hanem attól, hogy az elefánt nem d l el. Csak megroggyan a térde, s még jobban elfordul. Még egyszer megcélzóm. Újabb lövés, de már t nik is el a közeli s r ben... Vége. Ez is elment. így történt. Azt hittem, ott helyben sírva fakadok. Hatvan-hetven méterr l megint elhibáztam. De most nem a fülét – a blattját. A válllapját.

Már csakugyan tántorogtam. Alig bírtam er t venni magamon, hogy a többiekkel együtt odabotorkáljak a bika el bbi helyére. Pedig akkor még reméltem, hogy legalább vérzik. Nem vérzett. Mindössze néhány csöpp vért hagyott maga után. Követtük egy darabig a lába nyomát, de aztán úgy összekeveredett a többi elefántéval, hogy Dániel se tudta megkülönböztetni, melyik másik. Vagy nem is akarta. Nem volt bolond bemenni a s r be, ahol az orráig alig lát az ember. Tudta, hogy ha a sebzett elefánt szagot fog és támad, nincs menekvés. De ezt én is tudtam. És azt is, hogy nincs jogom kockáztatni az életem, és még kevésbé a másokét. Még egyszer körülnéztünk, bánatos szemmel, aztán megindultunk visszafelé. Keresztül megint a folyondáron, indás, iszalagos s r n. Ha kellett, földig hajolva, ha kellett, a hasunkon csúszva-mászva-kúszva. De oly szótlan némaságban, mint egy temetési menet. Csakhogy ez a mi temetési menetünk épp azt gyászolta, hogy hiányzik a halott: a megl tt elefánt. B dületes meleg volt megint, akárcsak el z nap. Cece- és egyéb legyek rajai gyötörtek. Meg szúnyogok, kullancsok, meg a jó ég tudja, miféle bogarak. S mindez miért? Ezt jobb volt nem kérdezni, elhessegetni a tolakodó gondolatot, mint a legyeket. Visszaértünk végre a kocsihoz. Addigra mindenkinek volt ideje, hogy kifújja els izgalmát és mérgét, így nyugodtabban szót válthattunk. Dániel váratlanul pártomat fogta. Nem volt rossz a lövés. Csak egy kicsit magasra ment. De a tembó így se jut el vele messzire. Innen nem tud bemenni a vadrezervátumba. Akkor pedig meglesz. Néhány napon belül feltétlenül. Amikor kikezdik a kesely k. Egy elefánt tetemére annyi kesely száll, hogy arról okvetlen rátalálunk. Ha mi nem, akkor majd a wakamba vadászok. Ezen a tájon ugyanis a wakamba törzs tagjai élnek, akik között sok az ügyes vadász. Dániel megígérte, hogy beszél velük. Most már beléjük vetettem minden reményem. Számolgattam megl tt és meglövetlen vadjaimat. Meg a napokat. Hány nap telt már el, hány van még hátra. Hogy aránylik az id múlása a vadak számához. Ezzel aludtam el estelente, és ezzel ébredtem hajnalonta. Pedig csak magamat csaltam. Mert a számításba vett huszonöt-harminc vadból eleinte sokkal könnyebb volt elejtenem egyet-egyet, mint kés bb, amikor már hiába kínálta magát lövésre egy újabb gerenuk, impalla vagy dikdik, ott kellett hagynom. Hisz az engedélyezettet már el z leg leterítettem, s többhöz nem volt jogom.

Megl het antilopból – természetesen, csak az e tájon él kkel számolva – idestova már csak négy volt hátra: az erdei, a vízi- és a jávorantilop meg a kiskudu. A többin legfeljebb a szemem jártathattam, vagy fényképezhettem, filmezhettem ket. De hát az csak amolyan másodrangú gyönyör ség. Különben se volt kedvem ilyesmivel pepecselni el az id t, amikor nemcsak az említett négy antilop hiányzott a “készletemb l", hanem a kafferbivaly is, a leopárd is és – ami legjobban fájt – az elefánt. Egyszóval, a neheze maradt a végére. Még arra is volt némi eshet ség, hogy a hátralev sz k egy hétben – ha rosszul jön ki a lépés – egyetlenegy vadat nem lövök. Vagy bánatomban sorra ledurrogtatom az engedélyezett tíz nyulat. De ez már a végs elkeseredés jele lett volna. Nem minthogyha sok hiányzott volna a végs elkeseredéshez. Ez a második elefánthistória alaposan betett nekem. Két napig nem bírtam magamhoz térni t le. Úgy jártam-keltem a világban, mint a szomorúság eleven szobra. Csak épp hogy a könnyeim nem csurogtak. Hajnalra kelve – a kis táborban – megint elefánt után indultunk, nagyjából a tegnapi irányban. Arra, amit megsebesítettem, Dániel bíztatása ellenére se lehetett biztosan számítani. Nem kevesebb fáradtsággal, töredelemmel, de még kevesebb szerencsével jártunk, mint el z nap. Találtunk ugyan friss nyomokat, de el is vesztettük ket. Csodálatos lába van az elefántnak! Úgy ki van párnázva a talpa, hogy a gyepen még csak-csak hagy nyomot azzal, hogy letiporja a f szálakat, de a puszta földön, a keményre taposott csapásokon jóformán semmit. Mintha súlytalanul libegne, mintha semmi teher nem nehezednék a talpaira. Pedig egy fejlett afrikai elefántbika körülbelül hatvan mázsa, ebb l tehát egy-egy lábára átlag tizenöt mázsa jut... Ezért is nehéz élve szabadulni a dühödt elefánt lábai alól. Mert ha az emberre lép – ezek a puha talpak távolról sem bizonyulnak súlytalannak. Valósággal palacsintává lapítják a szerencsétlen áldozatot. Az elefánttehén súlya csak negyven mázsa körül van ugyan, de annak az egynegyede még mindig b ven elég ahhoz, hogy kiszorítsa az emberb l a szuszt. Kivált a borjas tehenekkel kell vigyázni, azok sokszor a bikáknál is veszedelmesebbek, f leg, ha delelnek. Nemcsak a talpuk – az agyaruk is félelmetes. Az afrikai elefántnak ugyanis a n stényei nagyrészt agyarasak, s éppúgy használják e fontos fegyverüket, mint a hímek. Súlya ugyan jóval kisebb a bikákénál – ritkán haladja meg a tizenöt-húsz fontot –, de ez is elég nem hogy egy ember kivégzéséhez, de egy közepes vastagságú fa kidöntéséhez is.

A világrekorder tehénagyar Ugandában került terítékre, súlya: ötvenhat font. Bikaagyarban kétszázharmincöt font a világrekord. A rekorder indiai elefánt agyara viszont csak százötven fontos. így, szóban, persze könny a fontokkal dobálódzni. De megl ni az agyarát villogtató eleven elefántot – annál nehezebb. A szóban forgó napon még megpillantanunk se sikerült ket. Pedig a lepényeik, amiket felfedeztünk, még riztek némi meleget. Én megint csak Dánielre kezdtem gyanakodni. Nem talál elefántot, mert nem is akar. Megint megrendült bennem a bizalma. Még csak haragudni se tudtam rá ezért. De a “múló id nek hasztalan soka" – hogy Arany János szavával éljek – kezdte megtépázni az idegeimet. Mentünk, mentünk, és semmi, semmi, semmi. Illetve, végre valami... nagy fehérség a f ben. Egy strucctojás. Most még ennek is örültem. Elviszem haza a fiaimnak. A tojást, persze, már nem az erd ben találtuk. A strucc nem megy be az erd be. Kint a szabad mez kön rakja le és költi ki a tojásait is. De ez ritkaság, hogy egyetlen tojást ejtsen el valahol. Vagy még ezután tojta volna mellé a többit? Ki tudja? Én mindenesetre úgy vigyáztam erre az egyre, mint a szemem fényére, valahogy el ne törjön. Már akkor sejtettem, hogy családom szemében ez lesz afrikai “trófeáim" egyik legbecsesebbike. Strucctojás, valódi strucctojás. Mi egy impallaszarv ehhez képest? Csakhogy ez engem akkor kevéssé vigasztalt. Aznap el se sütöttem a puskám. Kés délután még kimentünk Dániellel nádi antilopra (reddbuckra). Egy bozótos, mocsaras völgy volt utunk célja. Ahogy odaértünk, Dániel nagy zajjal kezdett járni-kelni, még a botját is odaodavágta a földhöz. Azt hittem, meghibbant. Ilyennek még soha nem láttam. Máskor elég volt, hogy megreccsenjen egy gally a lábam alatt, már villámokat szórt a szeme. Még ha száraz f csomóra léptem és az megroppant, azért is oly lesújtóan tudott rám nézni, mint egy megveszekedett latorra. “Pole, pole" – mondta mindig, s ebb l a szóból annyi megvetést lehetett kiérezni, hogy önkéntelenül is behúztam a nyakam. Mint a gyerek, amikor rosszat tett. Most meg veri itt a zajt, ütögeti a földet a botjával – mi eshetett vajon bele? Végre megértettem! Dehogyis hibbant meg! Csak a völgy aljának a s r bozótjából akar kiugratni valami ott rejt z vadat, nehogy észrevétlenül menjünk el mellette. Ha bolond lesz kiugrani. S épp a mi oldalunkon! Hogy csinálta, mint csinálta Dániel, de egy nádi antilop mind a két bolondságot elkövette. Sajnos, suta volt. Felemeltem a puskám, aztán – látván, hogy “no dume" – le is eresztettem. A két elefánt, úgy látszik, elvitte a szerencsémet.

Nagy Endre közben megint bement Arushába. Az estét – mint nemrégiben – ismét néger barátaim társaságában töltöttem. Megint nem gy zték kedvem keresni. Jóíz en megfürödtem, majd szokásom szerint kiültem a tábort z mellé. Szalimo már hozta is a whiskyt, a szódat meg a jégkockákat. Az ilyen esték hangulatát nem adtam volna semmi pénzért. A magasból a flamingók ezreinek szárnysuhogása hallatszott, a táborból meg a feketék halk, dünnyög éneke. Soha hangosan nem énekeltek. Dániel még ilyenkor is dolgozott. Ragasztotta például a Landrover defektes bels gumijait. Vagy apró darabokra vagdosta társaival az elejtett vadak java húsát, s nyársra, illetve spárgára f zte, ahogy mi a rablóhúst szoktuk, így rakta ki aztán szárítani. Kedvenc csemegéjük az ilyen szárított hús. Aszalit ilyenkor már nemigen láttam, egy közeli néger tanyabokorban se érte be ugyanis egy lakott. S többnyire hazajárt aludni a feleségeihez. asszonnyal. Meg is látogattuk valamelyik nap ezt a tanyabokrot. Lakói kapával m velték a szegényes földeket, f leg kukoricát termeltek. Itt még bolt se volt. A néger települések közül rangban azok a legutolsók, ahol semmiféle bolt nincs. De még az is igen nyomorúságos kis falu, amelyiknek csak néger boltos jutott. Annak a kunyhója nemigen különbözik a többiekét l, s alig árul mást, mint sót, gyufát, pálinkát és dohányt. A faluk legtöbbjében azonban hindu boltos van. Az ilyen indus bolt kívülr l nézvést többnyire csak egy ócska bódé, belül viszont tarka bazár. Van itt minden, amit egy néger szeme-szája megkívánhat, Coca-Colától rágógumiig, gumilabdától játékpuskáig, fehér leped t l színes kartonruháig. Sör, cigaretta, f szerfélék, nyaklánc, karperec, fülbevaló, orrbavaló, kis tükör, nagy tükör, zsilettpenge, bicikligumi, féregírtó szer, meg a jó ég tudja, hogy még mi minden. így terjed a civilizáció A kultúra bizony lassabban terjed. Sokszor elgondolkoztam rajta: mi lehetett volna Dánielb l ennyi ésszel, ennyi kézügyességgel, ennyi finom megfigyel készséggel s ennyi emberi önérzettel, ha idejében iskolába kerül. Nem akármilyenbe, hanem ahol minden képességét ki tudja fejteni... Ma megint megcsodáltam kit n szemét és tájékozódóképességét. A sikertelen elefántnyomozás után igyekeztünk vissza a kocsihoz. Velünk volt egy wakamba vadász is. Ezen a napon vezetett. De rosszfelé. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy eltévedtünk. Akkor Dániel vette át a vezetést. Könny volna azt mondani, hogy beleszagolt a leveg be, s ment az ösztönei után. Ösztönei nyilván a wakamba vadásznak is voltak, s méghozzá hazai földön mondott cs döt. Dániel viszont számára idegen területen vizsgázott fényesen. Ment a maga

jellegzetes, nyújtott lépteivel, mint aki biztos cél felé tart. S fél óra múlva ott voltunk a kocsinál. Ez nem ösztönösség. Ez a természett l, a való világtól el nem szakadt, magas intelligencia. Ebb l táplálkozott az önérzete is. Tudta, hogy valaki. Mikor a második – szintén megsebzett, de elszalasztott – víziantilopot cserkeltük be, én a messzelátómmal igyekeztem szemügyre venni a szép vadat, miel tt lel ném. De Dániel már akkor kínálta a puskát, és zokon vette, hogy nem nyúltam azonnal érte. Azt a mozdulatot, amit akkor tett, filmezni kellett volna, annyire kifejez volt. “Ha nézel dni akarsz – ezt olvastam ki bel le –, menj a nemzeti parkba, de ha vadászol, méltóztass figyelni! S ha én tör döm veled, te is tör dj velem!" Nem, nem volt szemtelen. Csak szintén önérzetes. S velem csakugyan tör dött. Neki köszönhettem azt is, hogy az id múlása miatti kétségbeesésem – a második elefánt megsebzése után – kissé enyhülni kezdett. A sikertelen cserkészés utáni reggelen a Szereri-tó felé mentünk ki kettesben. Egyszer csak azt súgja: “tohe". Vagyis nádi antilop. S már száll is ki a kocsiból. Csakugyan: három nádi antilop volt. Mind a három bak. Néztem, melyik lehet a legnagyobb, azt céloztam meg futtában. Körülbelül kétszáz méterr l. Három lövést adtam le, a harmadik a gerincét érte. A kegyelemlövés pedig végzett vele. Olyan volt ez akkor nekem, mint súlyos betegnek az orvosság. Önbizalmam súlyos sebeire kaptam gyógyírt vele. Forog a szél Délután nem tudtunk sehova se menni. Nem volt benzinünk. Arushából még nem érkezett meg a teherkocsi. Nagy Endre bizony – ha nem volt velünk – sz ken adagolta a benzint, nehogy eladásra is jusson Dánieléknek. Vagy nem adagolta sz ken, csak k hordták el valahova éjjel, amit fölöslegesnek véltek? Az is lehet. Ebbe én nem láttam bele, de nem is akartam. Az viszont bosszantott, hogy nincs benzin, s emiatt a táborban kell rostokolnunk, vesztegetve a drága id t, s épp az utolsó napokban, amikor még annyi lenne a végeznivaló! Dániel a délel tt ejtett nádi antiloppal volt elfoglalva, húsát aprította, trófeáját f zte ki. Én meg lefeküdtem egy kicsit ebéd után, csak úgy ruhástul, rövidnadrágban, ingujjban, s jót szundítottam.

Bár ne tettem volna! Nem takarództam be, ebben a kánikulában egy leped t se t rtem volna magamon. S álmomban megleptek a cecék és a hangyák. Mire felébredtem, csípéssel volt teli a testem. Mintha csalánban hemperegtem volna. Ett l fogva nem bírtam egy helyben maradni. Mihelyt megálltam vagy leültem, olyan vakaródzhatnék jött rám, hogy majd meg rültem. Jártam fel-alá a táborban, mint egy rab oroszlán, majd – egy hirtelen elhatározással – fogtam a puskám, és indultam a borasszuszpálmák felé. Dániel még javában dolgozott. Éreztem a hátamban a tekintetét, tudtam, hogy utánam néz. De nem szaladt utánam, hogy megkérdezze, hova megyek, úgy látszik, bízott a józan eszemben. Afrikában a fehér emberek nemigen szoktak dicsekedni azzal, hogy mennyire nem tudnak tájékozódni. A feketékkel vezettetik magukat, de közben olyan képet vágnak, hogy ha nagyon akarnák, k is megtalálnák a helyes irányt. No de Dániel elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ne higgyen ilyesmiben. S ha mégis eleresztett egyedül, azt csak abbeli bizodalmában tehette, hogy nem megyek messze, nem vesztem szem el l a táj átlagos növényzetéb l kirívó borasszuszpálmákat. Én is valahogy így terveztem a dolgot. Olyan messzire megyek csak, hogy még bizonyosan visszataláljak. Biztonság okáért egy régi újságot is magammal vittem. Ha másképp nem tudok már tájékozódni, majd abból tépkedek le fecniket, azok lesznek az irányjelz im visszafelé jövet. Ahogy Jancsi és Juliska szórt el a mesében – mit is? Már elfelejtettem. Talán lisztet. Vagy hamut. Vagy apró köveket. Mentem hát, abban a reményben, hogy valamit tán l nöm is sikerül. Nagyon vágytam erre a kis elégtételre, hogy barátaim gyámkodása nélkül is képes legyek egy vadat észrevenni, becserkelni és elejteni. Csak egyetlenegyet! Bizonyságnak az is elég lenne. Untam már, hogy én mindig csak kezénél fogva vezetett kisgyerek legyek, akire rászólnak, ha rosszul viselkedik, és csúnyán néznek rá, ha nem talál pontosan a célba. Majd én megmutatom! Bár megmutathatnám! Mentem hát a pori fái, bokrai között, tágra nyitott szemmel, t lem telhet leg mindenre figyelve. A poriról, a bokros-bozótos szavannáról már többször beszéltem. Ez a várjegykicsit-tüske hazája, de a majomkenyérfáé, a galambfáé, a mi akácunkkal semmi rokonságot nem tartó erny sakácé és sok más növényé is. Magyarul leginkább ligetnek nevezhetném, mert magas f vel ben tt tisztások tarkítják lépten-nyomon. A f – tekintettel a több hónapos száraz évszakra – már eléggé ropogott. F leg a tövénél összezsugorodott, megsárgult levelek adtak jól hallható hangot az ember talpa alatt. De az egész

gyep igen haloványzöld volt, hozzá képest a fák és a bokrok még elevenen zöldelltek. Kivéve az erny sakácokat, mert azok szintén nagyon megsápadtak, leveleik meghervadtak. Annál jobban virított viszont a majomkenyérfák, más néven baobabfák fényes lombja, sötétzölden, mint a babérfáké, a mirtuszoké, az oleandereké s a mediterrán vidékek más örökzöldjeié. A színeknek és formáknak ebben a változatosságában az ember látszólag sok támpontot találhatna az eligazodáshoz. De a túlságos sokféleség mégse kedvez a tájékozódásnak. Ehhez egészen különleges megfigyel képesség kell, ami keveseknek adatik meg. A tábor közelében elhelyezett két killt azért megtaláltam. Ez volt az egyik titkos reményem, hogy azok valamelyike id közben odacsalt egy leopárdot. Én azt meglövöm, egymagám, s mint a nap h se térek vissza a táborba. Jó vicc lett volna, de a csuiknak sajnos, nem volt hozzá kedvük. Ott lógtak a killek, ott b zölögtek, de k mind ez idáig nem mentek rájuk. Hagyták rohadni a finom húst, ahelyett hogy jól bezabáltak volna bel le. A bolondok! Nehezen nyugodtam bele, hogy épp az én játékom rontják el. Más csalétkére rámennek. Attól nem féltik a b rüket. Én meg Longidó óta tucatnyi csalétket kötöttem fel Dánielékkel, s az eredmény – nulla. Csak a földr l felszökell oroszlánok dézsmáltak meg közülük hármat, amelyekhez – olimpiai bajnokokat is megszégyenít magasugrásaikkal – hozzájuthattak. Mást kell hát l ni. Más vadat. Még ha olyat is, amib l már elejtettem a magamét, az engedélyezettet. Nagy Endrének is van licenciája, majd arra átírjuk, az itteni bevett szokás szerint. Kerülgettem a bokrokat, s úgy lestem, figyeltem, majd kiesett a szemem. Minduntalan Dániel jutott az eszembe, az a pillanat, amikor ilyen terepen meglátja a vadat. Hirtelen lehajol, egészen a f magasságáig, hogy ki ne lássék bel le. Kissé még el is fordul, mintha nem is akarna a vad felé nézni. Majd óvatosan mégis arra sandít, s megindul, görnyedten lapítva, mindig újabb bokor mögé húzódva, szinte lábujjhegyen... Nekem is így kéne majd csinálni. Csak látnám már azt a vadat! De már a borasszuszpálmákat se láttam. Ott álltam a pori egymástól megkülönböztethetetlen tüskés bokrai, erny sakácai között, s gondolkoztam, merre lehetnek. Nem ijedtem meg. Az árnyékok elég világosan kijelölték az irányt. Két száraz ágat mindenesetre letettem a földre – egymással párhuzamosan –, hogy ha majd visszaérek ide, a közben már másfelé vet d árnyékok meg ne csaljanak. Ett l fogva elkezdtem a papírfecniket tépkedni és dobálni. Minden húszharminc méteren egyet. Míg el nem fogyott a papírom. Vadat még mindig – nemhogy nem l ttem, nem is láttam.

Épp egy nagy tisztás tárult elibém. Ezen még végigmegyek. De azon túl egy másik tisztás nyílt. Hátha ott lesz valami. Gyerünk, még ezt megnézem. Egy kilométerre távolodhattam el az utolsó papírdarabkától. Ott tört rám – egyik pillanatról a másikra – a magányosság, az elveszettség érzése. Hogy mi lesz velem, ha nem találok vissza? Nem vert ki a hideg verejték, annyira nem ijedtem meg. De a félelem elfogott, s nem is alaptalanul. Egy magyar erd b l öt-tíz kilométeres út után okvetlenül kitalál az ember. Valahol eléri az erd szélét, vagy legalább egy kocsiutat, amely már jóféle vezeti. De itt? Napokig mehetek egy irányba, és se egy út, se egy ösvény, se egy tanya, se egy falu. Oroszlánok viszont elég s r n akadnak. Éheztem: ez már vérre megy. Elindultam visszafelé, amerre az elszórt papírokat sejtettem. Megpróbáltam magam elé idézni annak a bokorcsoportnak a képét, amelynek tövében az utolsó fecnit hagytam. Oda kell visszajutnom. Ez volt életem egyik leghosszabb órája. Az egy kilométer helyett legalább hármat tettem meg. Újra meg újra irányt változtattam, vissza fordultam, megint elindultam, mert egy id múltán mindig nyilvánvalóvá vált, hogy ha még nem értem oda az els nagy tisztáshoz, akkor rosszfelé megyek. Mert igazából azt a tisztást kerestem, nem a bokorcsoportot, s még kevésbé a fél tenyérnyi papírt. Tudtam, hogy a tisztást el bb-utóbb meg kell találnom. Most utólag, h vös ésszel gondolkozva a dolgokon, azt kell mondanom: ez is naivság volt. Magamat csaltam csak ezzel a hittel. A többszöri irányváltoztatás után már csak a vakszerencse vihetett vissza a tisztásra. De akkor kellett ez a hit. Ez volt az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhattam. Visszaérek, mert vissza kell érnem. S egyszer csak ott volt el ttem a tisztás. És a végében ott volt a bokorcsoport, s annak a tövében ott fehérlett a fecni papír. Ezután se volt még könny dolgom. Egyik-másik papírdarabka nyomtalanul elt nt. Talán a szél fújta el. Akkor tovább kellett mennem, és még húsz-harminc lépéssel arrébb a következ t keresnem. Az id pedig egyre inkább sürgetett. Hat órára járt. Ha még sokáig késlekedem, rám sötétedik. Dobogó szívvel, egyre siet sebb léptekkel igyekeztem vissza a tábor felé. Mire az el ször eldobott papírt megtaláltam, már er sen alkonyodott. Megindultam abba az irányba, amelyet a jó el érzettel lerakott két száraz ág kijelölt. De akkor már futottam... A pálmák! Üstökük ott feketéllett az alkonyi égen. Hirtelen minden szorongásom elt nt. Még lihegve kapkodtam leveg után, de a szívemben már valami édes nyugalmat éreztem, ami nagy izgalmak, veszedelmek elmúltával szokta elfogni az embert.

Hát mégse vesztem el. Még szaladtam, de nem olyan görcsös igyekezettel. Ezt az irányt már nem téveszthettem el. Negyed óra múlva a tábor közelében jártam. Akkor ütötte meg a fülemet Dánielek kiabálása. Engem szólongattak kétségbeesetten. Hagytam, hadd kiabáljanak. Ett l nem lesz semmi bajuk. Én meg kifújtam magam egy kicsit, letörölgettem magamról a verejtéket, aztán magabiztosan, vidáman mosolyogva állítottam be a táborba. Nem sokkal kés bb megérkezett Arushából a teherkocsi, Nagy Endrével, a benzinnel – és Drange úrral. Drange úr Kelet-Afrika hírességeinek egyike. Már az anyja is az volt, is szenvedélyesen vadászott. Nevét a szakért k a legismertebb fehér vadászokéi között tartják számon. Egész vagyonát itt pufogtatta el Tanganyikában. Fiára már csak a hírnevét hagyta, s a hajlamot, hogy nyomdokaiba lépjen. A fogékony gyermek tizenhárom éves korában l tte els oroszlánját. Attól fogva korbáccsal se lehetett volna más mesterségre szorítani. Vadász akart lenni és maradni mindhalálig. Ma is hivatásos vadászként m ködik. De passzióból is vadászik. Legf bb szenvedélye nem az ital, nem a dohány, nem a n , nem a kártya, hanem a csui. Eddig nem kevesebb, mint száztizenhét leopárdot l tt. Elefántot is sokat, de a számát nem közli. Neki a csui a mindene. Vörösessz ke, zömök ember. Nem néz ki bel le ez a nagy híresség. Bár öntudat, az van benne. Ahogy észrevettem, f leg az Afrikában el ször vadászókat veti meg a szíve mélyén, s ezt az érzését nem tudja titkolni. Velem azért nyájasan bánt, f leg eleinte. Nyilván Nagy Endrére való tekintettel is, aki szintén igen megbecsült férfiú ezen a tájon. Az kérésére vállalta el, hogy az utolsó néhány napon ellátja mellettem a fehér vadászi teend ket, tekintve, hogy Nagy Endrének nemsokára megint vissza kell térnie Arushába. Másnap reggel már együtt indultunk ki. Még Nagy Endre is velünk tartott ugyan, de a parancsnokságot Drange úr vette át. A Szereri-tó túlsó oldalán épül wakamba falucskába hajtottunk el ször. Alacsony, kerek kunyhókból áll ez a település, azokból másztak el fogadásunkra a törzs tagjai. Az egyik el mászó régi ismer sként, mosolyogva üdvözölte Nagy Endrét. Már többször vadászott vele. A mai napra is készségesen elszeg dött elefántnyomozó kirongózinak. Olyan területre készültünk ugyanis, ahol még Dániel se járt, nem messze a másodjára megsebzett elefántomtól. Az erd szélén újra kiszálltunk a kocsiból, s az apostolok lován poroszkáltunk tovább. Poroszkáltunk? Inkább bujkáltunk megint, kézzel-

lábbal törtük az utat, s kitartóan kerestük a réseket a trópusi növényzet szövedékében, ahol tépetten, izzadtán, de tovább juthatunk. Hegyes-völgyes vidék volt ez, sokat mentünk föl-le. Végül csak sikerült friss elefántnyomokra bukkannunk. De megint elvesztettük ket. Ahol nem volt meleg lepény, ott megakadt a tudomány. Háromszor is megismétl dött ugyanez a játék. Meglettek a nyomok, s újfent elvesztek. Már majd a hajunkat téptük idegességünkben. Vissza is akartunk fordulni. Dániel azonban egyszer csak felkapta a fejét. – Tembó – mondta halkan. S a fülére mutatott, hogy hallja. Az elefánt gyomra szüntelenül dolgozik, hogy el tudja látni életer vel ezt az irdatlan nagy testet. S munka közben sajátos, morgó hangot ad, amelyet némelyek korgásnak vélnek, de nem az. Mert nem üres, hanem teli gyomorból ered. Most is ez hallatszott. Én nem hallottam ugyan, bárhogy hegyeztem a fülem, de f az, hogy Dániel hallotta. S már vezetett is egy közeli tisztás felé, amely hamarosan elibénk tárult. A túlsó végén – nyolcvan-kilencven méterre t lünk – hatalmas majomkenyérfa állt. De akkora, hogy ketten nem értük volna körül a derekát. Annak a tövében delelt egy n stény elefánt. Néztük egy percig, talán addig se, akkor Drange úr megszólalt: – Forog a szél –. S izgatottan menni készült. Forog a szél. Elefántvadászaton – említettem már – ez annyit jelent: vége. Nincs tovább. Mehetünk a fészkes fenébe. Ha forog a szél, akkor az elefánt bármelyik pillanatban szagot foghat, és ellenünk indulhat. Márpedig szemb l mindig bizonytalanabb a lövés: még ha halálos sebet üt is, az elefánt gyakran messzire elmegy vele. Tehát még van ideje támadóit is halálra sebezni, tiporni. De nekem számban volt az ég cigaretta, s annak a füstje szembe fújó szell t jelzett. Akárcsak amikor Dániel akart lóvá tenni, hogy forog a szél. Különben is ebben a pillanatban láttam meg, hogy a fa alatt nem egy, hanem két elefánt van. Mutattam is mindjárt az ujjammal. Kett van. Kett . Arra gondoltam ugyanis, hogy hátha a másik hím. S mi most elmegyünk anélkül, hogy akár csak szemügyre vennénk. De Drange úrnak már mindegy volt, mit mutogatok. Megragadta a karom, úgy vonszolt el a tisztás szélér l, ahol már egyedül én álltam, s vitt a többiekkel az erd belsejébe. Én hagytam. Eléggé fel volt már úgyis dúlva. Amikor aztán biztonságosabb helyre értünk, nekem támadt. Itt a felel s. Az én életemért is. S nekem nincs jogom, hogy az számlájára akár a magam életét is kockáztassam.

Úgy pattogtak a szavai, olyan keményen, ahogy csak egy parancsnok tudja mondani a maga fens bbséges szövegét. Hagytam, hadd érjen a végére. De annyit azért bátorkodtam megjegyezni, hogy a fa alatt két elefánt állt. Azonnal rávágta: – Az is tehén volt! – Lehet – feleltem. – De tekintve, hogy nem volt id nk jól megnézni, nem vagyok benne egészen bizonyos. Igyekeztem megtartani az udvarias hangot, bár én is eléggé felindult állapotban voltam. Szerettem volna szép szóval elérni, hogy legalább még egyszer nézzük meg. Hátha mégis bika. Legalább Dániel nézze meg, vagy a wakamba kirongózi. Drange úr azonban már presztízskérdést csinált az ügyb l. Ha kimondta, hogy tehén, akkor tehén. Ezt nehezen nyeltem le. Úgy éreztem, itt az utolsó alkalom: Ha ma sem lövök elefántot, akkor már nem viszek haza agyarat. S mégse nézhetem vagy nézethetem meg, hogy a háromórás keserves serdei bujdoklás után végre meglelt tembó bika vagy tehén. Drange úr azonban tekintély volt. Negyvenesztend s afrikai vadászmúlttal. S akkor én mit csinálhattam? Mehettem arra, amerre mondta. Nem is találtunk aznap már semmit. Lepényt is csak hideget. Lógó orral kellett végül hazafelé indulnunk. Az én orrom legalábbis lógott. Drange úr azonban egyáltalán nem látszott elkeseredettnek. Minthogyha pontosan úgy sikerült volna a nap, ahogy eltervezte. Azóta volt id m lehiggadni. De még most se bírom elfojtani magamban a gyanút, hogy nem is akart velem – kétszeri hibázóval – elefántot lövetni. Vagy ha akart is, csak egészen kivételes esetben, ha már nem lehetett volna kitérni el le. Nagy Endre hazafelé menet elmondta, hogy Drange urat épp az utóbbi hetekben érte két súlyos kellemetlenség. ezzel magyarázta mostani túlzott óvatosságát. Egyszer egy nyolcvan-, egyszer pedig egy százfontos agyarú elefántra sikerült vendég vadászát rávezetnie – s a lövés után rnind a kett elment. Nem is lettek meg, pedig öt napig keresték ket. A vadászati hivatalban meg is rótták érte, amiért nem l tt. Hogy nézhette lövés nélkül, hogy ilyen bikák sebesülten elsétáljanak. Velem, úgy látszik, nem akart így járni. Ennek pedig az volt a legbiztosabb módja, ha el se hagyja sülni a puskám. Némi megnyugvást éreztem azért, annak hallatára, hogy nemcsak én szalasztottam el két sebzett elefántot. Másokkal is megesik ilyesmi. Jól van. Akkor mégse vagyok olyan kivételesen nagy b nös.

Mire hazaértünk a táborba, Drange úr is barátságosabb lett. Este a tábort z és az üveg whisky mellett jót beszélgettünk, f leg a veszélyes vadakról. A szokásos téma: melyik a legveszélyesebb? S a szokásos felelet: sebzetten mind veszélyes. Az elefánt, az oroszlán, a leopárd, az orrszarva és a kaffer egyaránt. Csakhogy ezt az általános, s t, kissé már unalmas igazságot a gyakorló vadászok ezernyi tapasztalata ismét élettel tölti meg. Mindig adódnak újabb, említésre méltó esetek. Nekünk magunknak is volt például néhány rinókalandunk. Nagy Endre nem gy zött csodálkozni rajta, hogy máskor hónapok hosszat egyetlen kifarut nem lát, most meg harmadnegyednaponként beléjük botlunk. Fel is idézte egyik élményünket; nemrégiben három orrszarvú állta utunkat. Az egyik felénk is szaladt. Dániel ijedtében olyan szerencsétlenül rántotta félre a kormányt, hogy egy vizesgödörben kötöttünk ki. Röpültek az emel k, a puskák, a dobozok, röpültünk mi is, de a nagy csörömpölés elég volt ahhoz, hogy a rinó úgy huszonöt lépésre t lünk megforduljon, és társai után fusson. Mi viszont másfél óra hosszat kínlódtunk, míg ki tudtuk szabadítani a kocsit. Drange úr bólogatott. Igen. A kifaru szerinte is ritkán támad, amíg rá nem l nek. Csak vaksi és ostoba, azért viselkedik sokszor ijeszt en. akkor is tart, ha nem sebesítette meg! F leg a Hanem az elefánttól n stényekkel voltak már rossz tapasztalatai. (Aha, gondoltam, ma is ilyesmir l lehetett szó. A n stény miatt siettél otthagyni mind a kett t.) Egy alig néhány hetes leopárdesetr l is beszámolt. Három embert támadott meg a sebzett leopárd. El bb a hivatásos fehér vadászt döntötte le a földre és tépázta meg, majd két néger kísér jét. De egyik se halt meg. A leopárd ritkán öli meg az embert, csak jól összemarja. A sebeket, persze, sürg sen fert tleníteni kell, és vérmérgezés elleni szérumot adni, amíg nem kés ... Neki is volt egyébként dolga – nem is olyan régen – támadó leopárddal. Családi vadászkirándulásra ment a feleségével, két fiával meg egy néger kísér vel. Természetesen Landroveren. Útközben az egyik fia észrevett egy leopárdot. gyorsan kapta a puskáját, rál tt, de csak megsebeznie sikerült. Látták, melyik bokros részbe ment be, azt puskával a kezükben tövir l hegyire átkutatták, de a csui nem volt sehol. Végül fáradtan leültek enni. Még abroszt is terítettek a f re, úgy láttak neki a dobozban hozott gyümölcsöknek és szendvicseknek. A néger kísér közben engedélyt kért, hadd kerüljön egyet a környéken, sörétes puskával. Hátha tud valamit l ni vacsorára. De alig ért el az el bb átkutatott bozótoshoz, az ott lapuló, sebesült csui ráugrott. Mire Drange papa lövéshez jutott, bizony alaposan megmarcangolta. Ha véletlenül megy arra, nem a kísér , ugyanígy járhatott volna. Pedig t még vad meg nem sebezte. Igaz, hogy nem is szokott soha megfeledkezni a

kötelez óvatosságról. Erre még anyja szoktatta rá, úgyszólván gyerekkorában. De ez az eset t is egészen váratlanul érte... Még most is csóválta a fejét, ahogy beszélt róla. Az oroszlánt egyébként sokkal veszélyesebbnek tartotta, mint a leopárdot. Az oroszlán nemcsak sebez, hanem öl is. Sebezni is azért sebez, hogy öljön. Hogy bosszút álljon meglöv jén, s lehet leg kioltsa az életét. Igen, az oroszlán szándékos bosszúálló, akárcsak a bivaly. Másfél hónapja is megtámadta egy oroszlán az egyik fehér vadászt. Vendég vadásszal szafárizott az illet , s annak a lövése talált ugyan, de nem volt halálos, a szimba elmenekült. A hivatásos vadász utánament, hogy megkeresse. A sebzett vad lesb l támadott, s az üldöz b l üldözött lett. Még fel tudott ugrani egy fára, de az oroszlán egy dühödt ugrással utánakapott, s az egyik lábát alaposan megtépte. Úgy volt, hogy amputálni kell. azonban nem engedte. Inkább meghal, de fél lábbal nem él tovább. S végül úgy meggyógyult, hogy a lábát is használni tudja. Csak biceg. Szafárira már nemigen mehet többet... Lassan lohadni kezdett a tábort z. Szalimó rakni akart rá. Nagy Endre intett, hogy hagyja. Itt volt az ideje, hogy eltegyük magunkat másnapra. Másnap hajnalban a Manyara-tótól nem messze elterül , igen termékeny vidékre mentünk. Itt még nem jártunk. Pártfogóimnak azonban az volt a véleménye, hogy ha valahol, akkor itt még érdemes megkísérteni a szerencsét. Fel is vertük a vad rt már jókor reggel. Álmos szemmel jött el zörgetésünkre. Kunyhóját szép bivalyszarv ékesítette, de egyébként nem ütött el a környékbeli többi házacskától. Húsz-huszonöt fehérre meszelt, négyszögletes kis épületb l állt ez a település, az egyik legszebb néger falucska, amit eddig láttunk. Alig egy kilométerre a köves úttól, egy nagy hegy tövében húzódott meg, kissé lejt s területen. Körülötte, a gondosan megm velt földeken, f leg kukorica termett. Kérdeztük a vad rt, melyik az földje. Több irányba mutogatott, mint akinek több is van. De amikor a vadak fel l érdekl dtünk, elkomorult a képe. Baj van a vadakkal. Elhúzódtak. A vadászatot szervez állami vállalat embereivel három vendég vadász is szafárizik a környéken, s két hete semmit nem l ttek. – De hisz itt annyi vad volt! Mind elment? – Hát mind talán nem, uram. De nem sok maradt. Addig-addig forgatta a szót, míg az nem derült ki, hogy nincs ugyan vad a területen, de azért tudna lövetni velünk, mert valójában mégis van, ha akarja, hogy legyen. – S akkor a többi vadász miért nem l tt semmit? – L ttek azért k is, uram, csak nem sokat.

Ekkorára már körénk gy lt a nép, többnyire szintén fehér lepelben. Hallgatták, mit beszélünk, de nem szóltak bele. – Tembóra rá tudna-e vezetni valaki az itteniek közül? – Tembóra nem, uram, de ha mást is akarnak l ni, van azért itt vad, majd én megmutatom, hogy merre kell menniük, ha parancsolják. Inkább nem parancsoltuk. Nem sok jó nézett ki az egészb l. Itt kár lenne az id nket vesztegetnünk. Ha nincs elefánt, megyünk kafferra. Azt bizonyosan találunk a Manyara mellett. Ahogy elhagytuk a falucskát, fiatal asszonyokat láttunk kapálni a közeli földeken. Félmeztelenül, de melltartóban. Amikor elhajtottunk mellettük, szégyenkezve hátat fordítottak. Nagy Endre nevetett. – Nehéz ezeket kiismerni! Az egyik melltartóban is szégyelli magát, a másik meg nélküle se. Valóban így volt. Most is, ahogy keresztülhajtottunk útközben az egyik faluban, megálltunk néhány percre. A hindu boltosnál akartunk néhány üveg frissít t venni, meg a Landroverbe benzint. Ilyenkor alig stoppol le a kocsi, már szaladnak össze a kíváncsiak, minden korosztályból. Itt is így történt. S látván, hogy fényképez gép is van nálunk, néhány fiatal lány – tizenkéttizenhárom évesek lehettek – mindjárt mutogatni kezdte, hogy rajta is van mit fényképezni, néhány shilling ellenében. A falubeliek közül nem szólt rájuk senki, hogy ez nem illik, csak nevettek, meg minket lestek, mit szólunk a dologhoz. Sokat nem szóltunk, néhány felvétel után siettünk tovább, a tóparti bivalyos területre. Ez egy Damm nev német ember birtokához tartozott. már napokkal ezel tt felajánlotta Nagy Endrének: ha akarunk, l jünk a sambáján – ültetvényén – bivalyt, struccot vagy akár oroszlánt. Damm igazi nagybirtokos. Nehéz traktorokkal törette fel a Manyara-tótól északkeletre fekv gazdag sz zföldeket, s ezer hektárokon termel búzát, kukoricát, kölest és egyéb szántóföldi véleményeket. Saját gépjavító m helye van, és sok más üzemi épülete. Meg b séges adókedvezménye, mert az állam nagy kedvezményben részesíti a nagy árutermel ket, s igyekszik ket minél több föld megm velésére buzdítani. A term területek ugyanis még ma is csak néhány százalékát teszik ki az ország egész kiterjedésének. A Manyara-tó partja teljesen sima. Mint a biliárdasztal. Még f is gyéren n rajta. A tó vize ugyanis er sen sós, s mikor az es s évszakban magasabb a szintje, ezt a négy-öt kilométer széles parti sávot is elönti. Ezen, a mi kopogó szikeseinkre emlékeztet sík sávon túl viszont átkozottul kellemetlen, köves-sziklás terület következik. Kocsival alig járható.

Rémes zötyköl dések árán tudtunk csak keresztülverg dni rajta, pedig ez sem szélesebb hat-nyolc kilométernél. Utána már az ültetvény következik. A fekete föld. Amir l – ha még öntözni is tudnák – zsákszámra arathatnák az aranyat. Az se véletlen persze, hogy akárcsak Kenyában, itt is a földek leglelke jutott a fehér ültetvényesek birtokába. De én most nem ezen akartam változtatni, hanem bivalyt szerettem volna l ni. Drange úr ezúttal elemében volt. Többször is elismételte, hogy garantálja a bivalyt. Ezzel, sajnos, nem nyugtatott meg. Soha nem szerettem azokat a vadászokat, akik a sikert el re garantálták. Egy vadász reméljen, esetleg még ígérjen is, ha jó szívvel meg tudja tenni, de soha ne garantáljon. Reménykedni persze én is reménykedtem. Kivált, amikor maszáj pásztorokkal találkoztunk, s azok megmutatták, merre vannak a bivalyok. Sok bivaly, nagyon sok. Nem messze innen. Felajzva siettünk a megadott irányba. Mindnyájan a bivalyokat lestük, mikor bukkannak el . De Drange úr arca egyre gondterheltebb lett. S egyszer csak megálljt parancsolt Dánielnek. Hirtelen fékezéssel állt meg a kocsi. – Mi baj van? – kérdeztem Nagy Endrét l. Intett, hogy várjak, és Drange úrral kezdett hosszabb beszélgetésbe. “National Park" – ezt a két szót többször is emlegették. Kezdtem már sejteni, mir l van szó. – Ez már a Manyara-tavi Nemzeti Parkhoz tartozó terület – közölte végül Nagy Endre. – Dammék birtoka csak idáig tart. Vissza kell fordulnunk. A határt semmi nem jelezte. Se domb, se árok, se oszlop. Honnan tudhatják, hogy már átléptünk? Nem fért a fejembe. De azt Nagy Endrén is láttam, hogy a határozatot véglegesnek tartja. A bivalyoknak még csak a közelébe se mehetünk. Nagyon el voltam keseredve. A második elefánt megsebzése óta csak egy nyomorult nádi antilopot l ttem. Azt is tegnapel tt reggel. Azóta megint sem sikerült semmi. Még egy bivaly se. Most is hajnali háromnegyed négy óta kószálunk, s még kezembe se fogtam a puskám, nemhogy elsütöttem volna. Nemsokára dél. Megint hiába telik el egy nap. Leültünk egy fa alá, enni, inni. De én inkább csak búsulni. Meg a messzelátómmal nézel dni: ez volt az egyetlen, amivel még könnyíteni tudtam a lelkemen. Néhány kilométerre voltunk a Manyara-tótól. A messzeséget a tó és az ég egymással ölelkez kékje töltötte be. S benne madarak úszó szigetei, szálló fellegei.

A parti nádast enyhe szell hajtogatta, s vert rajta szelíd hullámokat. Errébb, a száraz, szikes mez n százával tanyáztak a gnúk. Nemcsak a nemzeti parkhoz, hanem az ültetvényhez tartozó területen is. Csakhogy a gnúmat én már megl ttem... Nagy Endre mintha a gondolatomban olvasott volna. Neki még van engedélye gnúra. Ha akarom, átadja. Odahaza Arushában úgyis kell a hús, s délután már megy haza. L jek egyet, ha akarok. Hogyne akartam volna! Ebéd után mindjárt rácserkeltünk az egyik csapatra. Kiválasztottam egy szép bikát. Ahogy megl ttem, hatalmasat ugrott a leveg be, s összerogyott. De már kelt is fel, s rohant el a többivel. Siettünk utána. Újabb cserkelés – de melyik lehet a sebzett? Amelyiket leginkább annak gondoltunk, arra rál ttem. Azonnal felbukott. Már vártam, hogy majd ez is felkel. Mentünk feléje – a többi már elvágtatott –, de ezúttal mozdulatlanul bevárt, már nem volt benne élet. Örömmel láttuk, hogy két lövés érte. Ez volt hát a sebzett. El szörre a nyakát találtam el: azért esett össze, de ugrott is fel megint. Másodjára a válllapján érte a golyó. Mégpedig nem kevesebb, mint háromszázhatvankét lépésr l. Ha csak én léptem le a távolságot, el se hiszem, hogy nem tévedtem. De Nagy Endre is lelépte. Mire hozzákedtünk volna a gnú zsigereléséhez, megint ott voltak a maszájok. Éppúgy, mint múltkor. Ezúttal azonban nemcsak férfiak, néhány asszony is. Ismét a b rt kérték, legalább a fels részét. Arushába azonban nem lehetett nyúzottan vinni a gnút, már csak az er s napsütés és a legyek miatt se. Bármennyire zokon vették szegény maszájok, Nagy Endrének ezúttal el kellett utasítani ket. Alig dobtuk fel a gnút a Landrover hátuljába, s indultunk tovább, Dániel egy strucc-csapatot látott meg a távolban. Három szürke gombolyag libegett a horizonton, meg két fekete (messzir l ugyanis a struccoknak se a nyaka, se a lába nem látszik, tollas testük mintha a leveg ben úszna). Tehát két kakas is van köztük. A gnú után most erre is kedvem támadt, hogy egyiküket megl jem. Megígértem úgyis a múzeumnak, hogy ha tudok, viszek haza egyet. Megint nem mehettünk túl közel. Még csoda, hogy ennyire bevártak. De a lövés jó volt, az. egyik kakas t zbe rogyott. Háromszázhuszonkét lépésr l. Hisz ha mindig így menne! Közben es felh k gyülekeztek az égen, s hamarosan kövér cséppel kezdtek potyogni a magasból. Feldobtuk a struccot a gnú mellé, s már indultunk is, amilyen gyorsan csak tudtunk. Ez a terület olyasféle, mint nálunk a Hanság. Egy nagyobb zápor úgy itt ragaszthat, hogy a magunk erejéb l nem mászunk ki egyhamar.

Dániel megint felülmúlta önmagát. Négy ember és a két vad súlyos terhével vezette a kocsit biztonságosabb vidékek felé úgy, hogy közben alig csúszott meg itt-ott a kerék. Eszeveszett tempóban hajtott, de nem is ért el a nagy es nek csak a széle. Délután fél ötkor simán, baj nélkül befutottunk a táborba. Két jó lövésem (bár hármat is mondhatnék), úgy látszik, Drange úrnak is meghozta a kedvét. Szó nélkül beleegyezett, hogy még aznap kimenjünk csónakkal a Szereri-tóra, alkonyati bivalylesre. Dániel a csónakot már el z leg megszerezte a túlsó parton lakó wakambáktól. De miel tt elindultunk volna a partra, elszaladt a Landroverrel, hogy megnézze a közeli killeket. Hátha felvette végre valamelyiket a csui. Én pedig a puskám tisztogattam, azzal a gyöngédséggel, amely a mai eredmény után kijárt neki. Mert a vadász – talán észrevették már – a puskáját se tekinti egészen holt tárgynak. Igaz, hogy lelkes lénynek se, de mégis valamilyen személyiségnek, amelynek többé-kevésbé határozott jelleme van, amely kezes vagy makrancos, megbízható vagy megbízhatatlan, jó- vagy rosszindulatú és így tovább. Egy ilyen személyiségnek pedig olykor kijár a gyöngédség, mint ahogy olykor a keser méreg is, ha éppen rászolgál a viselkedésével. Igen, a puska így vagy úgy, de viselkedik. T lünk szinte függetlenül, mint egy önálló lény, amelynek külön akarata van. De csak szinte függetlenül. Mert utólag mindig rájön a vadász – feltéve, hogy elegend belátás van benne –, hogy ha makacskodott, ha szeszélyeskedett a puskája: maga volt a hibás. Az enyémmel – a jó lövések ellenére – most valami baj volt. Már napközben észrevettem, hogy a szokásosnál nehezebben m ködik a sneller és a kakas is, nagyobb er vel kell elhúzni. Azért is olajozgattam a szerkezetet. De alaposabb vizsgálatra most készültem csak. Erre azonban, sajnos, nem került sor. Nagy Endre közben elment a teherautóval, s nem sokkal kés bb berobogott Dániel. Csak úgy pattant ki a kocsiból. – Csui! – mondta az els szavával, s máris intett, hogy szálljunk be, mert sürget az id , Nem akartam hinni, hogy igaz lehet. Hosszú hetek óta felvette végre az els csalétket! Ez olyan meglepetés volt, amire már számítani se mertem. Az egész tábor népe izgalommal figyelte indulásunkat. A veszélyes vad mindig közügy, melyben a táborlakók közül még Aszimanyi és Aszali, a szakács és a kisegít is érdekelt volt, pedig ket soha nem vittük magunkkal vadászkirándulásainkra. A többi vad is érdekelte ugyan ket, de csak a húsa miatt. Hanem a csuitól, hogy most az kerül sorra –- valósággal felborzolódtak. A csui – akárcsak a szimba – az sellenségek egyike, vele megküzdeni

valamikor a személyes bátorság egyik legf bb biztosítéka volt, s a népi költészetet megihlet h si halálnak az egyik klasszikus lehet sége. Egyébként a régi, törzsi vadászatok alkalmával is vagy csalétekre kapatták a nesztelenül sompolygó, tarka bundás fenevadat, vagy felgyújtották a bozótot, s akkor rontottak rá, amikor a t z el l menekülve próbált kitörni a harcosok gy r jéb l... Ezeknek a csui ellen induló hajdani h söknek voltunk mi most az szemükben az utódai – noha a puskás leopárdleshez nyilván sokkal kevesebb h siesség kell. De az gondolkodásukban nem is annyira az emberi élet vakmer kockáztatása számít, mint inkább az eredmény: az elejtett vad. Aki csuit tud l ni, er s ember, még ha az ereje a puskájában rejlik is. Ez a primitív felfogás is közrejátszott abban, hogy az európaiak valamikor oly könnyen meg tudták szerezni a hatalmat Afrika fekete népei felett. Az oroszlánokkal és leopárdokkal bátran szembeszálló négerek a l fegyverekkel felszerelt európaiak el tt nemcsak a durva er szak kényszere miatt hajtottak térdet-fejet, hanem mert lélekben is elismerték: a hódítók er sebbek, mint k. Hogy ez az er csak látszólagos volt, s ugyanazok a szellemi és anyagi eszközök ket is ugyanolyan er ssé tehetik – arra csak mostanában kezdenek igazán ráébredni, ahogy a serdül fiatalok ébrednek rá egy napon, hogy a gyerekf vel félistennek képzelt feln ttek nem is olyan csodálatos lények. Pillanatok alatt felugráltunk, magunkra kaptuk a ruháinkat, puskát a vállra, és indulás. Búcsút intettünk hát a táborbelieknek – fekete arcukból kivillogó szemük most valósággal keresztt zbe fogott –, aztán elindultunk. Dániel megugratta a kocsit, hogy csak úgy vágódott hátra a fejünk. Nagyon sietett. De igaza is volt, fél hatra járt az id , ilyenkor a leopárd már többnyire útra kel, hogy megkeresse, mivel tömhetné meg a hasát, csillapíthatná éhségét. A leskunyhó építésével, szerencsére, már nem kellett id t vesztegetnünk, azt Dániel hamarjában mindjárt összeeszkábálta egy bokor alatt, ahogy meglátta a kikezdett csalétket. Gyorsan behúzódtunk mind a hárman – Drange úr, Dániel és én –, s vártuk a jószerencsét. Rám jött a köhöghetnék. Egyszer-kétszer el is krahhintottam magam. Tüstént figyelmeztettek: akárhogy is, de tartsam vissza. Itt most teljes csöndnek kell lennie. Lassan meg is sz nt köhögési ingerem. Hanem akkor meg az ég dörrent meg, az ismét közeled es jeleképpen. S r n gomolyogtak odafent a felh k, majd le is hullottak az els cseppek. Drange úr meg se várta, hogy jobban essen az es , felállt és indult. Dániel követte példáját, s nekem is intettek, hogy menjek. Én a fejem ráztam, s az égre mutogattam, hogy alig esik. Erre Drange úr még határozottabban, már-már parancsolólag intett, s úgy nézett rám, olyan leplezetlen dühvel, hogy énbennem is felforrt a vér. Azért se

mentem. Akkor legyintett egyet, mély megvetése jeléül, és hátat fordított. Ment a kocsihoz. Ott maradtam hát egyedül. Elkövettem a legnagyobb sértést, amit vendég vadász elkövethet: nyíltan szembeszegültem a fehér vadász utasításával. Egy bennszülött szeme láttára. Tudtam, hogy ezt soha meg nem bocsátja nekem. De nem tehettem mást. Az es alig esett. Tudtam, hogy még jöhet a csui. S már akkor hagyjam itt, mert Drange úr nem akar megázni? Mert száztizenhét leopárdot l tt, s neki csak kényszer kötelesség itt üldögélni, amikor én szeretném megl ni a magam egyetlen csuiját? Jó, menjen, ha nem érdekli, de engem hagyjon itt. Fellázadtam. Nemcsak az íratlan szabályok ellen, a sors ellen is, amely eddig egyetlen veszélyes vadhoz nem juttatott, s most ezt is el akarja ütni a kezemr l az es által. Mikor már minden rendben volna, rám hozza az es t. De ázzam b rig, akkor se megyek el. Nem mintha a b rig ázás lett volna ezúttal a legfenyeget bb veszedelem. Magam is tisztában voltam vele, mennyire nem biztonságos egyedül várnom a csuira. Ha csak megsebeznem sikerül, könnyen megtéphet. Ez a hitvány lombkunyhó mit se számít, úgy tör át rajta, ahogy akar. Az az egy vigasztalt, hogy tudtam: a csui ritkán öl. Akárhogy összemar is, még felépülhetek. Most erre is el voltam szánva, az összemaratásra. Kés bb csak visszajönnek értem. Már láttam a lelki szemeim el tt, ahogy tépett ruhában, véresen, sápadtan hordágyra fektetnek... Mi minden fut át a leopárdlesen ül vadász agyán... nem könny azt leírni. Részekre bontja az id t: el id re, f id re, utóid re. Minden lehetséges és lehetetlen variáció felmerül benne. Gondolatban mindent lejátszik, ellen riz (csak a puskájának m ködését nem). Reménykedés, reménytelenség, hit és kétely, bizakodás és aggódás ismétl d en váltják egymást. Most is... ... s akkor halk reccsenés ütötte meg a fülemet. “Jön a csui" – vágott belém a gondolat. De nem a csui jött. Dániel osont be a kunyhóba, s telepedett mellém, egy árva szó nélkül. Ez most olyan jólesett, hogy majdnem elérzékenyültem. Hát mégse akart egyedül hagyni. Visszavitte Drangét a táborba, s már sietett is vissza. Hat óra jóval elmúlt, er sen szürkült, amikor a csui is megérkezett. Hatalmas, gyönyör állat volt. Fejemmel intettem Dánielnek, de akkor már is meredten figyelte, hogy mászik fel a fára, ugrik a killel szomszédos ágra, ott vár egy kicsit... Már l ni akartam, de Dániel a kezével jelezte, hogy még ne. Csakugyan, a következ pillanatban átugrott arra az ágra, amelyen a csalétek lógott... Ott állt a gyönyör , fenséges vad keresztbe hosszú csíkos testével. No, most! Elhúztam a snellert, utána a kakast, de ezek most megint nehezebben m ködtek a szokásosnál. Mire elsült a puska, úgy látszik, kissé elrántottam a

csövet. Nagy dörrenés: a csui ott kapaszkodott az ágon, ahogy az el bb. Nyugodtan körülnézett. Sietve megint megcéloztam, újabb lövés – ugyanúgy jártam, mint az el bb. Hanem a harmadik lövést már nem várta meg a leopárd, úgy elt nt, mintha ott se lett volna. Ó, én szerencsétlen! Néhány órával ezel tt háromszázhatvankét lépésr l l ttem meg a gnút. S most ezt hatvan lépésr l képes voltam kétszer elhibázni! Hogy tehettem ilyet? Ilyenkor az ember ököllel szeretne a saját fejének esni, vagy a haját tépni, hogy az éles testi fájdalom enyhítse a sokkal kibírhatatlanabb bels keservet, a sikertelenség szégyenét. Tudtam, hogy a puska volt a hibás. De azt is, hogy a puska hibájáról én tehetek. Már délután éreztem, hogy baj van, mégse néztem meg alaposabban. Legalább a célzóbotot hoztam volna magammal! Akartam is, már a kezemben volt, de Drange úr intett, hogy nem kell. Ötven méterre való célzáshoz csakugyan nem kell. De most mégis kellett volna, mert emiatt támasztottam a puskám egy mellmagasságban kinyúló, vízszintes ághoz, hogy mégiscsak biztosabb legyen a célzás, s ez, a nehezen járó sneller és kakas miatt, a lövéskor lenyomódott. Igen, egészen biztos, hogy ez volt a hiba. Alál ttem a csuinak. Pedig el tte milyen türelmesen vártam, milyen mozdulatlan nyugalommal t rtem, hogy a rám hulló cseppek végigcsiklandozzák a testem, s még elviselhetetlenebbé tegyék az örökös viszketegséget a hátamon, a vállamon, a lábam szárán, a karomon, a kezem fején, még a tenyeremen is! Telis-tele voltam csípésekkel, hólyagokkal, s ha az ember meg se moccanhat, akkor ezek tízszeres er vel gyötrik, már-már az rületig. És végül jön a leopárd, s én elhibázom. Dániel pedig, aki oly kedvesen visszajött hozzám – bár ne jött volna! – most rám se néz, hátat fordít, úgy fejezi ki megvetését. Hiába próbálom mutogatni neki, hogy a puskámmal van baj, nem érdekli. Mintha leprás lennék, úgy bánik velem... Komisz percek voltak. De azok is, amikor megérkeztünk a táborba. Drange úrnak azok a fens bbséges pillantásai! S még inkább a feketékéi. A leopárdlöv h s helyett egy szerencsétlen flótás tért vissza. Ezt nem tudták megbocsátani. Ha csak tehették, elpárologtak a közelemb l. Vagy, mint odakint Dániel, k is hátat fordítottak. Nem kérdezték, mint máskor, kezükkel, lábukkal mutogatva, hogy mit kívánok, otthagytak magamra. A vacsorát is úgy lökték elém, hogy nesze, itt van. Egyél, ha akarsz. Komisz percek voltak. És komisz órák. A kísér im nem tudják, de nem is akarják takargatni az érzelmeiket. Már a puskám se mertem mutogatni, hogy az volt rossz. A végén még kinevetnek.

De én magam azért megnéztem, hol a hiba. Hát az egyik rögzít csavar lazult meg. Meghúztam – egy percbe se telt –, s máris kit n en m ködött a sneller is, a kakas is. Erre aztán érdemes volt délután az id t sajnálni. Egyszerre olyan dühös lettem, hogy legszívesebben én is hátat fordítottam volna magamnak. De hát az, sajnos, nem olyan egyszer . Utolsó el tti reggel. S még mindig nincsen se elefántom, se bivalyom, se leopárdom. Csak átkozott rossz kedvem. Ebben nem állok ugyan egyedül. Az egész tábor az orrát lógatja. Kivéve Drange urat, mert már sok mindent megért, látott már ennél nagyobb kudarcot is. Megint egy új területre visz ki. Majd megmutatja. Tegnap, a leopárdeset után is azt mondta, biztatva: “Tomorrow." Majd holnap. Igaz, hogy tegnapel tt is ezt mondta. Ez a szavajárása. “Tomorrow, tomorrow." Ahogy szül hazájában szokták csúfolni a gyerekeket: “Morgen, morgen, nur nicht heute..." (Holnap, holnap, csak ma ne!) De igaza van, még van remény, és egy vadász reménykedik. Az új terület – a korábbiaktól délre fekszik – a legdúsabb növényzet , amit eddig láttam. Itt igazi, négy-öt méter magas elefántf is van. De arra a kérdésre, hogy tembó vagy mbogo – elefánt vagy bivaly – van-e, a helybeliek elég határozatlanul integetnek. Ki erre, ki arra. A legtöbben mégis azt vallják, hogy a közeli négy-ötszáz méter magas hegy mögött van egy donga, egy mély vízmosásos szakadék, oda sok tembó jár. Nagyon sok tembó. De nem megyünk oda, mert nincs nagy kedvünk azt a meredek hegyet megmászni. Inkább felfogadunk egy utunkba akadó ugandai kirongózit, az elvezet egy biztosnak mondott bivalyos helyre, sok területen álló “citromfa"erd be. A citromfát azért tettem idéz jelbe, mert csak az élénksárga kérge miatt nevezték így el a helybeli fehérek, semmi köze sincs az igazi citrushoz. Ezen a tájon egész erd ket alkot, szokatlan színével kíri az egyéb növényzet sokféle árnyalatú zöldjéb l. Bivalynyomokat valóban találunk itt, egészen frisseket is, eleven bivalyokat azonban nem. Egy jó óra hosszat járunk pedig utánuk, s én járnék még tovább is, de akkor egyszer csak kijelentik: “forog a szél". Nincs mese. Itt nem mondhatom, hogy k csak menjenek, én itt maradok. Ha k azt mondják, hogy forog, akkor indulnunk kell haza. Pedig ez csakugyan rokonszenves vidék, gyors folyású patakokkal, datolyapálma- és banánligetekkel, kukorica- és zöldpaprika-ültetvényekkel, s gazdag – már itteni viszonylatban gazdag – néger parasztokkal, akiknek még ekéjük és lovuk is van. Errefelé, úgy látszik, nincs cecelégy, mert annak a böködését a lovak nem bírják, inkább megdöglenek. A háttérben sziklás

hegyek, de itt lent, a Mangati-síkságon minden csupa termékenység, minden csupa élet. Annyira azonban mégse m velt terület, hogy vadak ne lennének rajta, csak ne telt volna három óra hosszába, amíg ideértünk, s ne telnék még háromba, míg visszajutunk a táborba, csak több id nk volna, csak ne forogna a szél... De már hajtottunk is visszafelé. Megint csak sikerült elpotyáznunk egy napot. Már nem is keseregtem. Csak szíttam a Fecskéket, egyiket a másik után, s bámultam a messzeségbe. Kár izgatni magam. Most már minden mindegy. Kora délután értünk haza. Ötkor megint kiültünk a tegnapi leskunyhóba, csalétekhez. Nem sok valószín sége volt, hogy a csui ezek után visszajöjjön. De hát mégis. Hátha. Kesely k tépdesték a húst, ez se jó jel. Azzal szórakoztam, hogy ket figyeltem. Naplemente után azonban elszálltak. Lassan kezdett besötétedni. Átkozottul viszketett megint a b röm, bizony mocorogtam, fészkel dtem is, nem bántam, ha rám szólnak. Nem bántam már semmit. Úgy éreztem, ez már csak a kötelez cirkusz. Ha az eddigieket végigcsináltam, ezt is vállalnom kell. De közben már a hazautazáson gondolkodtam, számítgatva, mikor érek Nairobiba, Addis Abebába, Kairóba, s mikor haza. Nem hittem csodákban. Ez a vadászat számomra már befejez dött. Nem éppen rossz eredménnyel, de nem is jóval. F leg pedig sok olyan elszalasztott lehet séggel, amit míg élek, soha meg nem bocsáthatok magamnak. Ez volt az egészben a legfájdalmasabb. Mindjárt hét óra. Mehetünk, be megint a táborba, üres kézzel. És akkor – a már csaknem teljes sötétségben – fekete árnyék lopódzott a fához. Egy csui. Talán kisebb a tegnapinál, mert az gyönyör volt, kivételesen szép példány, de ez is elég megtermettnek látszott. Ugrott fel a fára, az ágra, megállt – s én már l ttem is. Nagy puffanással zuhant le a földre... s amennyire látni lehett a s r homályban, ott is maradt. – Ndio, ndio – mondta Dániel boldogan. De még vártunk vagy öt percig. Nem akartam elhinni, hogy csakugyan megvan. Egyik pillanatban mintha láttam volna, de ugyanazt a feketeséget a másikban már egy bokor ágának véltem, vagy az éji sötétség csalóka játékának... Dániel végül is elment a kocsiért. Mikor odaért hozzánk, a leskunyhóhoz, mi is beültünk, s felgyújtottuk a lámpákat. Az éles fényben ott tarkállott a leopárd, elnyúlva a földön, mozdulatlanul. Közelebb hajtottunk – nem mozdult. Vártunk – nem mozdult. Készen álltam egy újabb lövésre, izgatottan szorongattam a puskám, de erre már nem volt szükség. Dániel kiugrott a kocsiból, s nyugodt léptekkel ment oda a leopárdhoz. Mi utána. Néztük gyönyörködve. Egy szikrája se volt már benne az életnek. Nem igaz! Mégis sikerült? Hej, de szép is az afrikai vadászat, hej, de szép az élet.

Feltettük a kocsira, néhány perc múlva be is értünk a táborba. S hát láss csodát: ott várt az a wakamba kirongózi, akit megbíztunk az elefánt felkutatásával. Alig állt meg a kocsi, szaladt oda hozzánk, és újságolta, hogy megvan a tembó. Amit másodjára, a mbugwei területen l ttem. Lázban volt mindenki. Gyors kapkodás, készül dés, ezért még ma este el kell mennünk. A kirongózi szerint autóval is meg lehet közelíteni a helyet, ahol fekszik, majd elvezet. így is történt. A lövés helyét l mintegy másfél kilométerre láttam viszont negyednapja megsebzett elefántomat. A váll-lapját találtam el, de még ennyit elment vele, miel tt végleg összeroskadt volna. Már aznap ki kellett azonban múlnia, mert er sen szaglott. A kesely k viszont még alig kezdték ki. A vastag elefántb rrel ugyanis csak akkor bírnak, ha már az is bomlani, rohadni kezd, vagy szétpukkan a bels részekben keletkez gázoktól. Ez pedig eléggé felfújódott ugyan, de még egy darabban volt. A seb se látszott, mert mikor eld lt, a sebzett oldalára fordult. Volt öröm. Dániel és Szalimó nekilátott az agyarak kibontásának. Kértem, hogy az egyik fülét és az egyik alsó lábszárát is vágja le, azokat is haza szeretném vinni. Jobban mondva a lábszárból csak a talpat és a b rt, mert csontostul, húsostul túl nehéz, de f leg romlandó szállítmány lett volna bel le. Az agyarak bizony nem voltak valami nagyok, de én most ugyanannyi súlyú aranyért se adtam volna oda ket, úgy megörültem a sors e váratlan ajándékának. Hát mégse megyek haza veszélyes vadak trófeái nélkül! Mintha mázsás kövek gördültek volna le a szívemr l. Bár a kafferszarv még hiányzott. Amilyen mohó jószág az ember, nekem most még az is kellett volna. Még van egy napom, gondoltam, így lesz igazán szép az élet, ha még azt is megszerzem. Mennyire igaz az a közmondás, hogy evés közben jön meg az étvágy. Mentünk is ki másnap reggel, megint a már ismert citromfaerd környékére. A tegnapi kirongózit is felszedtük útközben, vezetett. De még oda se értünk, egy Chevrolet kocsi utasai állítottak meg. Szokatlan látvány volt az elegáns luxusautó ezen az elhagyatott tájon. Most is épp defektet kapott, de nem is csoda. Két amerikai utasáról kiderült, hogy Tanzániában m köd tanárok. Néhány évre szerz dtek le, ezen a réven kapták az olcsó elefántvadászjegyet. Erre szánták a szabadságukat, hogy megpróbálják megl ni – ki-ki a magáét –, s aztán eladni az agyarat. Egy hete járják a vidéket, de még nem is láttak elefántot. Sátorban alusznak, de mindig másutt, szabályosan szervezett szafárijuk nincs. Inkább a falukba, kisebb városokba húzódnak be éjszakánként, lehet leg oda, ahol hindu keresked is van, nemcsak négerek. Ott nagyobb biztonságban érzik magukat. Bár a néger sof rjük igen derék fickó, nélküle rég elkeveredtek volna valamelyik vad rengetegben...

Harmincöt év körüli, de kissé még bohókásnak látszó fiatalemberek voltak. Amilyen az amerikaiak között elég sok akad: náluk a feln ttekben is elég gyakoriak az ilyen – kevés higgadtságról tanúskodó – kamaszos vonások. A találkozást megünnepeljük whiskyvel, beszélgetünk. Amikor megtudják, honnan jöttem, fennakad a szemük, még nem találkoztak “vasfüggöny" mögüli lénnyel. Végig is mustrálnak tet t l talpig, minden porcikámat. Úgy gondolom, ha itt, a tanzániai vadonban, egy fekete elefánttal találkoztak volna, azt se nézegetnék nagyobb kíváncsisággal, de az biztos, hogy kevesebb félelemmel, mint engem. Aztán sietve robogtunk tovább. Sürgetett az id , vártak a bivalyok. Jobban mondva csak a bivalynyomok vártak. Mert nyomot ezen a napon is b ven láttunk, de eleven bivallyal nem volt találkozásunk. Ez a reménységem szétfoszlott, mint az álom. De ez már nem tudott elégedetlenné tenni, így is áldhattam a jó szerencsémet. S még inkább áldhattam este Arushába érve, ahol Nagy Endre ezzel fogadott: M. grófék is megjöttek az újabb kéthetes szafáriról, minden zsákmány nélkül, teljesen eredménytelenül. Nekem akkor nincs mit szólnom. Ha csak annyit nem: eb, aki bánja azt a kafferbivalyt! Huszonnégy vadat l ttem, ez akkor is szép eredmény, ha kaffer nincs is köztük. Nekem, magyar vadásznak, mind értékes – mindenre büszke lehetek.

Az én királyom

A tanzániai ikomai táborban elfogyasztott els ebéden Joesch, a vadászkísér m ismerteti a területét. Sok a vad, kafferbivaly, leopárd, antilop van b ven, oroszlán is el fordul. Elefántot azonban azok alatt az évek alatt, amióta itt vadásztat, csak két-három ízben látott. A beszélgetés megnyugtat, a kilátások nem rosszak. Talán sikerül kaffert l nöm, amit 1965-ben – szabad vadászterületen – még meglátnom sem sikerült. Fehér kísér m biztatására mindjárt körülnéztünk egy kicsit. El a puskát, már indulunk is. A táj tipikus afrikai szavannás, tíz perc múlva már felbukkannak az antilopok, f leg topik. Nemsokára Joesch megállítja a kocsit, mutatja, hogy a bozótos szélén egy beteg impalla áll. Int, l jem meg, nem számít bele az engedélyezettbe. Tudom, ez is az ismerkedéshez tartozik, kíváncsi rá, hogyan lövök. Megközelíteni hát úgy száz, százhúsz méterre, odalövök, s a bak helyben marad. Nem valami megtermett, mégis örülök neki, mert hozzásegít a bizalom elnyeréséhez. Látom kísér imet, hogy elégedettek a bemutatkozásommal. Hiszen a következ hetekben nemcsak a siker függ t lem – ami számukra, akik ebb l élnek, igazán nem mellékes, de esetleg az életük is azon múlik, jól hord-e a puskám. Sikeres a második lövésem is, egy nagy hiénára, vágtatásának vetek véget örökre. A hiéna állkapcsa nemcsak hatalmas, hanem olyan er snek is látszik, hogy a legkeményebb csontot képes összetörni. Nyaka vastag és izmos, jókora súlyokat tudhatott emelni és hurcolni. Els lábai hosszabbak, mint a hátsók. Palánk állat, hihetetlenül gyorsan megtalálja a dögöt; nagy konkurencia a többi ragadozónak, az oroszlánnak, a leopárdnak. A hiéna általában éjjel mozog, bár összeakadtam vele nemegyszer nappal is, üvöltése gyakran röhejre emlékeztet, f leg párzás idején. Sokat hallottam b zér l; ám e tekintetben a mendemonda igazán nem túloz – förtelmes b ze van. Érthet , hogy a nyúzok nem szívesen nyúlnak hozzá. Amikor egynek a koponyáját lefejtettem, hogy elhozzam, külön meg kellett kérnem rá a nyúzót, akinek arcán kérésem hallatára utálat tükröz dött.

Egy er s topibak áll t lünk elég messze, de az el z ek alapján – bár Joesch mondja, hogy menjek közelebb – megn tt az önbizalmam. Rálövök, meg sem moccan, ismétlek, de csak a negyedik lövés talál. Az els lábát lövöm el. Elfut, autón próbáljuk követni, de belekeveredik egy nagy csapatba, és elveszítjük szem el l. Bosszant a dolog, szégyellek sebzett vadat elhagyni, de Joesch int, nincs mit tenni. – Jó lesz az oroszlánoknak – mondja –, sok ezer itt a topi. Hazafelé mégiscsak l ttem egy jó Thomson-gazellát. Bemelegít nek, ismerkedésnek, körülnézésnek nem rossz eredmény, három vad a saroglyában. Hátul ülök a Landroveren, Mwangagni, a kedves, jó szem , alacsony termet fekete vadász mellett, néha összenézünk, és ilyenkor szélesen mosolyog. Jól megleszünk egymással. Nagyon elégedett vagyok, annyi izgalom és hosszú hónapokig tartó el készítés után ismét Afrikában, a vadászparadicsomban vadászhatok. Ez a legtöbb, amit egy európai vadász elérhet. Medália, medália Izgatott hang riaszt fel t n désemb l – mbogo-mbogo – hallom. Leugrunk a kocsiról valamennyien, távcsövezek abba az irányba, amerre Joesch, kéthárom kilométerre nagy, fekete testeket látok. Kafferbivalyok. Els afrikai vadászatom alatt hetekig jártunk a szavannán, de egyet sem sikerült még megpillantanom sem. És most, már az els napon itt vannak el ttem. Igaz, a terep eléggé nyílt, és messze vannak, nehéz lesz megközelíteni ket – de itt vannak. De már indulunk is, elöl Joesch, én, mögöttem Mwangagni. Egy darabig lehajolva, takarást keresve megyünk, a puskák a vállon, azután Joesch int, hasra vágjuk magunkat, s a f ben kúszunk tovább. Fel sem nézek jó darabig, s amikor felpillantok, látom, hogy öt-hat bivaly van el ttünk, de még mindig vagy öt-hatszáz méterre. Kúszunk tovább, igyekszem tartani a tempót, de elég régen gyakoroltam az ilyesmit, alaposan megizzadok. Joesch megállapodik egy fa mellett, óvatosan szemügyre vesszük a bivalyokat. Joesch végre megáll, lassan emeli szeméhez a távcsövet, halkan súgja: links gut – a balra lev jó. De lihegek, várni kell a lövéssel. A kafferek nyugodtan legelnek, nem vettek észre bennünket. Amikor kissé megnyugszom, megcélzóm a balra lev t. Szemben áll, kísér im lökdösnek, l jem szügyön. Ekkor megszólal a puskám, a bivaly megrogy, de elindul. Ismétlek, ez a lövés is talál, mozgásáról

látszik, hogy nagyon odavan. Megdöbbenésemre társai odarohannak és körülveszik, mintha vinni akarnák. Annyira körülzárják, hogy nem tudok l ni. Amikor egy pillanatra meglátom, még áll. Nyakon lövöm, erre összeesik. A többi hátrább vonul, és szembeáll velünk. No, most mi lesz? Támadni fognak? Hiszen annyit hallottam a kafferbivalyok veszélyes voltáról. Nem vagyunk ötven-hatvan méternél messzebbre. Keresem, merre rohanjak, amikor Joesch nyugodtan, a puskát mint sétabotot tartva, elindul a szemben álló kaffercsoport felé. Nem akarok gyávának látszani, elindulok én is; legfeljebb harminc méterre vagyunk t lük, amikor a csapat megfordul, és vonakodva, lassan elvonul. A vad gyors megközelítésé könnyelm ség. A szabály az, hogy a lövések és a vad összerogyása után “cigarettaszünetet" kell tartani, és akkor is hátulról kell lövésre kész fegyverrel megközelíteni. Kés bb, amikor megkérdeztem Joescht, hogy miért nem tartottuk be ezt az óvatossági szabályt, azt válaszolta, hogy a sötétedés miatt – nehogy elmenjen a mienk. – mondotta – sok száz kaffert l tt, és még többet lövetett, de csak sebzett kaffer támad, ezért a többit l nem tartott. A sebesültben még van élet, de felállni nem tud. Egészen közelr l megadom neki a kegyelemlövést. Hatalmas állat, legalább hatszáz kiló. Nagy az öröm. Dio-dio, gut, gut, mazuri, mazuri. Rázzák a kezem, veregetik a vállam. Joesch megméri a szarvát, nem akar hinni a szemének, vagy háromszor is kiteríti a mér szalagot, azután odajön és komoly arccal gratulál. – Medália, medália – mondja. Vagyis érmes trófea. Ennek is örülök, de ez csak ráadás – a f dolog, hogy sikerült. Állok, és nézem a hatalmas állatot. B völten bámulom. Valóban sállat. Miután már sötétedik, hozzálátnak levenni a fejét, a két els lábát és a farkát – ez a trófea. A többi marad az oroszlánoknak, hiénáknak, kesely knek. Már sötét van, amikor a tábor közelébe érünk. Harsogva megszólal az autó kürtje, kísér im verik a kocsi oldalát és tetejét. Ez jelzi, hogy nagyvad esett. A kocsiról nem engednek leszállni, hanem úgy emelnek le és egyb l fotelbe helyeznek, így, mintegy trónra ülve, felemelnek, és bevisznek a tábor ebédl jébe, énekelve, tánclépésekkel. Az egész tábor ott van, újabb gratuláció, nagy az öröm, a jókedv, s ebben engem sem kell biztatni. A tábor el tt már lobog a tábort z. Vacsora után folytatódik az ünnepség. A tábor személyzete énekelve többször körültáncolja a tábortüzet, majd sorra odajönnek hozzám kézfogásra. Mindenki kap egy sört és egy doboz cigarettát – ez régi szokás. Szívesen adom, és szívesen ismételnék még többször.

Hosszú ideig beszélgetünk. Majd amikor a tábort z kialszik, mi is sátrunkba megyünk, lefekszünk. Bár nehéz nap áll mögöttünk, s nagyon fáradt vagyok, végiggondolom a látottakat, összegezem a történteket. Ha semmi mást nem lövünk már, akkor is meg lehetek elégedve. Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen további élményekben lesz részem. Reggel cseperg es ben indulunk vadászni. A csapat a régi, Joesch vezeti a kocsit. Más irányba megyünk, mint el z napokon. Itt több a bokor, a fa, vagyis bush jelleg a vidék, de azért ez is elég egyhangú táj. Sok az antilop, a zebra meg a zsiráf. Nemsokára meglövöm a licenc engedte második topit is. Egy nagyobb s r ség mellett hatalmas bivalycsordát láttunk meg, vannak vagy nyolcvanan-százan. Joesch nézegeti ket, s miután az engedélyem két kafferra szól, megkérdezi: – Rájuk menjünk? Bólintok. Nézegetjük ket, én alig tudok különbséget tenni köztük. De Joesch szerint több jó is van köztük. – Elkapunk egyet – mondja. Közben a kafferek nagy iramban megindulnak, mi követjük ket. Lassan bomlik a csorda kisebb csapatokra, és Joesch tudja, melyiket kell követni. A rohanás és követés elég sokáig tart, amikor a “mienk" két kisebbel különválik. Most lehetnek száz méterre, közeledem feléjük, erre megugranak, de az enyém egy pillanatra megmutatja az oldalát. Odalövök, porzik az oldala, a lövés tehát talált, de a bivaly rohan tovább. Társával berohan egy s r bozótba. A bozót nem nagyobb, mint egy futballpálya. Óvatosan körüljárjuk mind a hárman, lövésre kész puskával, hátha támad a bivaly. De a s r be nem látni be öt lépésre sem. Nyugodtak vagyunk, hiszen nem menekülhet, legfeljebb arra kell vigyáznunk, hogy ránk ne rohanjon, és ne a fiatalt l jem meg. Jó párszor körüljárjuk, de a kaffer nem mutatja magát. Engem leállítanak egy fa mellé, Joesch és Mwangagni a s r túlsó felén köveket dobálnak be, zörgetik a bokrot. Ekkor a lombok közt megpillantom fekete oldalát. Odalövök, hatalmas zuhanás hallatszik, és a másik állat nagy zajjal kirohan. Örömmel látom, hogy sértetlen – hadd menjen. Egy ideig várunk még, de semmi nesz nem hallatszik. Mwangagni félelem nélkül bemegy, és nemsokára hív bennünket is. Bár csak húsz-huszonöt méterre van a bozótban, nem könny odajutnunk. Most is hallom: mazuri, mazuri, gut, gut. Vagyis: ez is er s. Odaérek, valóban hatalmas állat ez is, szarva is nagy. Joesch el veszi a mér szalagot és meger síti: jó, jó, igen jó. Nagy az öröm. Joesch utasítja Mwangagnit, vágja le a fejét, mert megyünk is tovább.

Ekkor olyasmit teszek, amit nem szoktam: beleavatkozom a hivatásos vadászok dolgába, és közbelépésemnek komoly következménye lett. Ma sem tudom megmondani, miért tettem. Azt javaslom, húzzuk ki a vadat a tisztásra. Rám néznek, és elmosolyodnak, ehhez még tíz ember is kevés lenne. Húzzuk ki az autóval – mondom. Ehhez viszont hosszú kötél kellene, és ez nincs. De nem nyugszom. k hozzákezdenek a fejlevágáshoz, én meg az autóhoz megyek, és kötelet keresek, s odaviszem nekik. Most már nem lehet kitérni. Nem valami jó szívvel, de odahozzák az autót, rákötjük a kötelet a kaffer nyakára. A Landroverrel egy kicsit er lködni kell, de végül is kint van. Gyönyörködünk benne, lefényképezzük. Levágjuk a fejét, a két lábát, lefejtjük oldaláról a b rt, és indulunk. Útközben leellen rizzük még az elmúlt napokban kikötött antilopokat, a killeket, de sajnos se oroszlán, se leopárd nem nyúlt hozzájuk. Megbeszéljük a vadászatot, ez a f téma hazafelé. Az els lövésem kissé hátrább csúszott, úgynevezett lágy lövés lett, a gyomrot, a beleket érte. Nagyon fájdalmas, de ezzel messzire el tud menni a vad. Már jártam úgy vaddisznóval, hogy a vércsapán találtam béldarabokat, s t lépet is, de a vaddisznót nem sikerült megtalálni hosszú kilométereken át. A kaffernél az volt a szerencsénk, hogy útjába akadt a s r , és itt biztonságban érezte magát, nem futott tovább. A második lövésem jó volt, mert azonnal megölte. Pontosan nem lehetett megtalálni a becsapódás helyét, mert a sebzett oldalára d lt, és egy ilyen hatalmas állatot nem lehet átfordítani, mint a gímszarvast vagy a vaddisznót. A táborban rendbe hozzuk magunkat, és máris ülünk az ebédhez. Tovább folytatjuk a beszélgetést. Diana nem gy zi fordítani a kérdéseimet és a válaszokat. Egyetlen lövés Indulás el tt megbeszéljük a napi tervet, most végigjárjuk a kitett killeket, utána elmegyünk vízibakot keresni, amit még mindig nem sikerült puskavégre kapni. Messzir l távcsövezzük a fán, oroszláncsaléteknek lógó antilopokat, de nincs körülöttük mozgás. Nyugodtan odamehetünk. Joesch, a kísér vadászom és Mwangagni szakértelemmel alaposan szemügyre veszi a fatörzset és az ágakat hogy nincsenek-e rajta oroszlán- vagy leopárdnyomok. Sajnos egyik sincs.

Elmegyünk az els nek megl tt kaffer tetemét megnézni. Sok állat van körülötte, hiénák, kesely k, s t, ahogyan közelebb megyünk, két oroszlánt is látunk, de mind a kett egészen fiatal, szinte kölyök még. – Indulunk a vízibakhoz – szól Joesch. Ekkor megint beleavatkozom. – Menjünk, nézzük meg a másik kaffert – mondom. – Messze van, nem érdemes, hiszen tegnap l ttük, túl friss, nem mennek még rá – feleli. Én megint megmakacsolom magam: – Nem mindegy, merre megyünk? – Joesch vonakodva ugyan, de eleget tesz kívánságomnak. Valóban messze van, de közben meglátunk néhány oribit, mutatják, melyikre l jek. Le a kocsiról, kúszom vagy száz métert, azután feltérdelve tüzelek, lövök, az oribi helyben marad. Kis állat, olyanféle, mint egy zgida, de Joesch máris mér a szalaggal, és mondja: gut, gut, jó. Ez is nyilvántartott lesz, ki hinné err l a kis szarvról, hogy nagy. Feldobjuk, és megyünk tovább. Én bóbiskolok az ülésen, de nem így Mwangagni, aki meglök, és azt súgja: – Szimba. Mi az, oroszlán? De már Joesch is látja, távcsövét szeméhez emeli, és mintha villám csapott volna belé, úgy megremeg. Int: leszállni! Leugrom, mutatja, hogy két oroszlán van a bivalynál, mind a kett megtermett, l het , de az els re l jek, az a nagyobb. Lehetnek ötszáz méterre, nyugodtan esznek, nem láttak meg bennünket, úgy el vannak foglalva a falatozással. A s r védelmében óvatosan közeledünk. Most én megyek elöl. Joesch egyszer csak meglök, figyelmeztet, ne menjek tovább, inkább lépjek oldalra kicsit, és l jek az els re. Oldalt lépek, a két hatalmas sörényes felém bámul, nincs id gondolkozni. Megszólal a puskám. Az oroszlánok felkapják a fejüket, az egyik lép néhányat, aztán felbukik. Nem mozdul. Mit fog tenni a másik? Támad vagy elfut? Egyiket sem, hanem odamegy fekv társához, és mozdulatlanul nézi. Mintha búcsúzna t le. Megható jelenet – de erre csak kés bb gondolok. A másikat is nyugodtan meg lehetne l ni, volna rá id . Hátam mögött közben kitör az üdvrivalgás, csapkodják a vállamat, ölelgetnek, Joesch még meg is csókol. Ekkor ér tudatomig, hogy oroszlánt l ttem, méghozzá egyetlen lövéssel. Oroszlánt, az állatok királyát. A nagy kiabálásra a másik méltóságteljesen, lassan távozik. Amikor enged bénultságom, lövésre készen elindulunk a fekv felé, de nincs egy szikrányi élet sem benne. Szívét érte a lövés, addig élt, míg kifújta tüdejéb l a leveg t. Hatalmas állat, gyönyör , rozsdaszín sörénye van, nem fekete sörény , tehát még nem túl öreg, Joesch tízévesre becsüli.

Átélem újból a nagy kalandot, mely nem tartott százötven másodpercnél tovább. Az izgalom még az idegeimben vibrál, ha most kellene l nöm, nem találnék. Arra gondolok, hogy két ízben is eltértem a régi szokásomtól, hogy nem avatkozom a hivatásos vadász dolgába. Tegnap és ma beleavatkoztam – ennek köszönhettem ezt a megrázó élményt és a trófeát. Hiszen ha nem vontatjuk ki a s r b l a kaffert, akkor nem találják meg az oroszlánok, vagy ha megtalálják, mi nem vesszük észre ket, mert ha csöndben maradnak, elmegyünk a s r mellett, vagy k vesznek észre bennünket a s r b l, és elt nnek. Egyszóval a gyönyör vad elejtése maradéktalanul az én érdemem. De azért bevett szokásomtól a jöv ben sem fogok eltérni – legfeljebb kivételes esetben. Sokáig gyönyörködöm az oroszlánban. Leülök mellé, mert remeg a lábam. Nem tudok betelni látványával. Egyszerre minden eszembe jut. Peregnek a képek. Életem legcsodálatosabb filmje ez, az el ttem fekv , az én akaratomból kimúlt király mellett. Mert már sid kben az állatok és a sivatag királya címmel ruházták fel az oroszlánt. Csendes éjszakákon öt-nyolc kilométerre is elhallatszik ordítása, melyt l megretten ember, állat egyaránt. Félelmetes erejér l legendák szólnak, valóban, egy szarvasmarhát könnyedén elvisz száz méterekre. Persze a maszájok szarvasmarhája nem olyan nehéz, mint a miénk. Ahogyan emelgetem hatalmas mancsait, és nézem er s körmeit, elhiszem, hogy ahova odacsap, nemigen marad élet. Ha szüksége van rá, megöli a nagy test jávorantilopot és zsiráfot is. Mondják, hogy inkább a nagyobb test vadakat támadja meg, egy kis antiloppal nem tud jóllakni – igaz, azt utolérni és elkapni sem könny . Az oroszlán annyit öl, amennyi a táplálkozásához szükséges. Feleslegesen nem gyilkol, mint emberkollégái. Ennyivel jobb király. A másik jó tulajdonsága, hogy ha össze is verekszenek, mert ilyen is el fordul, ahogyan az én oroszlánom b re is tanúsítja – meg nem ölik egymást. Egyik oroszlán a másik oroszlánt, a saját fajtáját, sohasem pusztítja el – erre nincsen példa. S t, sokszor megfigyelték, hogy beteg társaikat ellátják táplálékkal és védelmezik. Hej, emberek, ebben példát vehetnénk róluk! Lehet, hogy kicsit lenézi az embert az oroszlán? A nemzeti parkokban, ha autóval néhány méterre megállunk mellette, még pillantásra sem méltat bennünket. Felállni – hogy lefényképezzük – még dudálásra sem hajlandó. A nemzeti parkokat látogató turisták, akik gyakran

tízezer kilométert is utaznak, hogy oroszlánt kaphassanak lencsevégre, nagy szerencsének tartják, ha álló oroszlánt látnak. Ha pedig véletlenül futva kaphatják le, sikongatnak az örömt l, és este a hotelben hangosan mesélik szerencséjüket. Napi tizenöt-húsz kiló hús kell neki, hogy jóllakjék. Ezt megszereznie nem nehéz, mert az oroszlán mindig ott él, ahol sok az antilop vagy zebra. A nyílt vidékeken, különösen a cserjés sztyeppeken. Remekül tud rejt zni, kúszni – hiába, a legnagyobb macskafajta. Néhány méterre megközelíti a kiszemelt áldozatot, egy-két ugrás, ütés vagy harapás, és megvan a napi koszt. Jóllakik, és már keres is egy árnyékos fát – lehet leg a legközelebbit –, minek feleslegesen pazarolni az energiát. Leheveredik, és fel sem kel addig, amíg meg nem szomjazik, vagy ki nem ürül a hasa. Az oroszlán megengedheti magának a napközbeni lustálkodást, mert nem kell támadástól tartania. Hiszen – az emberen kívül – nincs, ami ki merjen kezdeni ezzel a hatalmas ragadozóval. Az oroszlán tulajdonságait kutató tudósok vizsgálták, mennyit mozog az állat, hány órát alszik. Dr. Gerhard Haasnak, a frankfurti állatkert munkatársának megfigyelése szerint a nap huszonnégy órájából – nemükt l és koruktól függ en – mély alvással tíz-tizenöt órát, szunyókálással egy-négy órát, szemlél dve, de heverészve egy-öt órát, és talpon legfeljebb csak két órát töltenek. Ez nemcsak az állatkertben van így, hanem a szabad életben is, hiszen a zsákmány megszerzése másodpercekig, legfeljebb percekig tart. Az oroszlán nem túl ínyenc. Legjobban is a disznóhúst kedveli, a területét jól ismer vadász erd széleken, bozótosokban keresi az oroszlánt, ahol sok a varacskos disznó. Szereti a borjúhúst is, ezért, ha módja van, nem az öreg állat után veti magát, annak rágós a húsa. Zsákmányát sz röstül-b röstül eszi meg. A sz rt nem tudja megemészteni – azt kiöklendezi. Megfigyel k szerint az oroszlán, ha öreg már és nem akad más a konyhára, megeszi az egeret is, mindent, ami hús. Hogy mennyire nem válogatós, azt az is bizonyítja, ha lesántul, ráfanyalodik az emberhúsra is, hiszen az ember, akármennyire igyekszik is, nem tudja elérni az antilop sebességét. Egyébként legfeljebb sebzetten – bosszúból támad. Az emberev oroszlánok 1901-ben, az ugandai vasútépítés során kaptak világsajtót, amikor sorra hurcolták el a munkásokat és a mérnököket, úgyhogy az emberek között pánik tört ki, és el akarták hagyni a vasútépítést.

Id nként most is hallani emberev oroszlánról; a FAO Afrikába küldött bizottsága például többször is említést tesz jelentésében emberev oroszlánról. Egy ízben majdnem elismeréssel. Amikor Botswanában dolgoztak, megállapították, hogy Lhaifa szigetén három orrszarvúfajta él, viszonylag háborítatlanul. Mert az orvvadászok nem merészkednek a szigetre, mivel ott emberev oroszlánok tartózkodnak. A FAO-bizottság Burundiban súlyos vadászati visszaéléseket és vadorzást állapított meg a Ruvuru-völgyben. A vadászok kis kaliber puskával sok oroszlánt megsebeztek. Néhány évvel ezel tt aztán a megsebzett oroszlánok kétszáz embert öltek meg, míg az odahívott tapasztalt vadászok ártalmatlanná nem tették ket. Csak azt lehet sajnálni, hogy az igazi b nösök nem kerültek bíróság elé, és nem k, hanem a fegyvertelen földm vel k lettek az áldozatok. A tapasztalt oroszlánvadászok azt ajánlják, ha az ember váratlanul találkozik oroszlánnal, álljon meg, és ne mozduljon. Nézzen szembe az oroszlánnal, akkor az is megáll, majd többnyire elinal. Ha nem így történik, az illet úgysem tudja felel sségre vonni a tanácsadót. Az ilyesmi persze nem túl gyakori probléma. Mivel ragadozó vadról van szó, a természet és a vadász ugyancsak korlátozta a hatalmas test állatok számát. Vagyis ritka vad, bajos utolérni vagy találkozni vele. Sokan azt hiszik, hogy az oroszlánok legnagyobb részét csalétekkel lövik, de a statisztikák ezt nem bizonyítják. Els afrikai vadászatom idején a leopárd számára fára kötött antilopunkból próbáltak az oroszlánok hátsó lábukra emelkedve megkaparintani a combból egy-egy darabkát. De, miután elég magasra volt kötve a kill, nemigen sikerült nekik. Amikor a f re huppantak, csalódottan nézték üres karmaikat. Tehát személyes tapasztalatom szerint a királyok szeretik a potyát – nemcsak az állatok –, de az emberek egyik-másik királya is. Valamikor Ázsiában, Iránban és Indiában is élt oroszlán. Ma már állatkerten kívül oroszlán jóformán csak Afrikában van. Egy alkalommal találkoztam Irán vadászati f nökével, aki elmondta, hogy országukban kipusztult az oroszlán, de a világ állatkertjeiben mintegy háromszáz iráni oroszlánt tartanak számon. Tervezik, hogy hazatelepítenek ezekb l, és megpróbálják szaporítani – hiszen a perzsa címerben is ott az oroszlán. Hatalmas kiterjedés természetvédelmi területeket létesítenek, ott próbálják majd visszahonosítani. Az állatbarátok szívb l kívánják, hogy ez sikerüljön nekik. Az afrikai sivatagban a berber oroszlán élt, de már régen kipusztult, akár a fokföldi. Az én oroszlánom a maszáji fajtából való, hiszen az ikomai terület Maszájföldhöz tartozik.

Ikoma valaha az egyik legjobb oroszlános terület volt. De az az id elmúlt – és ez nem baj –, amikor egy-egy szafárin húsz-harminc oroszlánt l ttek. Ennyinek a b rét el sem tudták vinni, otthagyták, csak a farkát vágták le, azt is azért, hogy a söröskancsó vagy a whiskyspohár mellett bizonyítani tudja állítását a vadász. Öltek – magáért az ölesért. Tisztelet és becsület azoknak az afrikai országoknak, amelyek megtiltották a vérengzést. Egy vadász csak egy oroszlánt l het, akármennyi pénze is van. Én boldog és büszke vagyok, hogy egyet l hettem – többet nem is akarok l ni. Ritka élményben részesítettek az oroszlánok, amikor a Mikumi Nemzeti Parkba látogattam el, Dar és Salaamtól több mint kétszázötven kilométerre. Elég rossz úton, tikkasztó melegben érkeztünk meg. Tulajdonképpen nagyon rosszul kezd dött. A bejáratnál az rök közölték, hogy a parkot lezárták, mert a napokig tartó es zések miatt az utak járhatatlanok. Tanakodtunk, mit csináljunk. Visszaforduljunk? Néhány száz métert mégis meg tudtunk tenni terepjáróval, ezalatt is sok kaffert, néhány elefántot láttunk. Mikor visszaindultunk, nem sejtettem, milyen ritka élményben lesz részünk – de ez Afrika, itt annyi minden történik váratlanul. Sok nevet adtak már Afrikának, én a “kiszámíthatatlan"-t találom legjobbnak. Kényelmesen elhelyezkedtem az autóban, ahogyan öt-hat órás út el tt szokott az ember. Csak unalom zésb l nézegettem ki az ablakon. Alig tettünk négy-öt kilométert, rákiáltottam a sof rre: állj! A sof r tolat, visszamegyünk húsz-harminc métert. A látvány megérte: két oroszlán, egy n stény és egy hím, t lünk hatvan-nyolcvan méterre. Az állatok mozdulatlanul állnak. A hím a n stény pofáját nyalogatta, s mells lábával ütögette a hátát. A n stény kérette magát, mindig odább ment, vagyis ellenállt, de sohasem tízhúsz méternél messzebb. Szorongatta, ütögette a hím a menekül n stényt. Amikor az megállt, ráugrott, a n stény azonban kibújt alóla és elugrott. De a hím néhány méter után megfogta a farkánál fogva, pár rúgással leteperte a földre, és fogaival er sen megragadta a b rt a nyakán. Ahogy véget ért a pásztoróra, a n stény hátára hemperedett, nyújtózkodott. Most már lett a barátságosabb, a hím a tartózkodóbb. Amikor a tapasztalt afrikai vadászoknak elmondtam a látottakat, csodálkoztak, mert az oroszlánoknál a párzás márciusban és általában éjjel szokott lezajlani, ez pedig február elején történt, napvilágnál. Elmondották, el fordul, hogy egy n stényt több hím követ, és gyakran össze is verekednek. Amikor a harc eld l, a vesztesek elvonulnak, és a “házastársak" h ségesen élnek együtt.

Megfigyelték, hogy teljes ivarzás idején gyakori, hogy a n stény a kezdeményez és a tüzesebb. A hím házastársi h sége az utódok felcseperedéséig tart, gondoskodik az anya és a kicsik élelmezésér l. Mint Elza vadonbeli “férje". Egyébként normális viszonyok között, az élelmezésr l inkább a n stény gondoskodik, és a hím – a király – a megterített vagy pontosabban a leterített késznek lát neki. Az én királyom nem megy többé sehová. El bb még gyanútlanul falatozott, és most mozdulatlanul fekteti iszonyú mancsaira nagy, rozsdavörös sörény fejét. Csak a vörös sörény és a selymes, aranyszín b r jön el velem haza a szobám falára.

A halott vadász és a tembó

1968. január 15-én, a kora délel tti órákban Tony Maxtone-Mailer Arusba közelében, az Usa folyónál lev házának trófeákkal díszített ajtaja el tt teljesen kimerült afrikai állt meg: – Segítség! Segítség, a Bivaly úr meghalt! Egy elefánt megölte! – így tudták meg a vadászok, akik ezen a csodálatos, de kegyetlen földön élnek, hogy Blumenthal, a nagy vadász meghalt. Rögtön a szerencsétlenség színhelyére siettek, nyolc afrikai kíséretében. A hírhozó, Blumenthal állandó kísér je és fegyverhordozója vezette ket. A s r bokrokon keresztül, a meredek Meru- serd n át másfél órás keserves mászás után kis tisztáshoz értek. Itt feküdt, a végtelen serd körülzárt kis szigetén, Blumenthal holtteste. Mellén két hatalmas, elefántagyartól származó seb tátongott. Bal fels lábszára eltörött, ruhája teljesen szétrongyolódott, és átitatta a vér. Arckifejezése kiegyensúlyozottnak és sorsába belenyugvónak t nt. Úgy halt meg, ahogy kívánta: szeretett vadászterületén, amely életének értelmet adott. Hordágyra fektették, s elvitték a Meru hegy lábánál fekv , szép házához, a Halalihoz, Momellába, ahonnan pár órával el bb mit sem sejtve indult mindennapi sétájára. Werner von Blumenthal 1902-ben született, régi pomerániai-mecklenburgi katonatiszti család sarjaként. Mint vagyontalan, porosz királyi kadétot Eduárd Winter, a berlini General Motors vezérképvisel je alkalmazta. A háború után a düsseldorfi körzetben képviselte ezt a céget, és 1960-ban mint igazgató nyugdíj áztatta magát, majd afrikai otthonába költözött. Ebben a házban, amelyet felesége sok ízléssel építtetett és rendezett be, szenvedélyének, az afrikai állatvilág tanulmányozásának szentelte életét. Mint szenvedélyes vadász és vadgazda, azt az álláspontot képviselte, hogy Afrika állatvilágának meg rzésében a nemzeti parkokon kívül elengedhetetlen a vadászati kerületek kijelölése. 1967 augusztusában kívánsága teljesült. A tanzániai kormány neki és társának, dr. Nagy Endrének, a Meru hegység erd s lejt it mint magánbérletet biztosította. Ett l az id t l kezdve nagy lelkesedéssel fogott elképzeléseinek megvalósításához. Széles nyiladékokat és autóutakat létesített a keresztülhatolhatatlan bozótban, gondosan elrejtett magasleseket állított fel az

erdei rétek szegélyén, cserkészutak hálózták be a százéves cédrus serd k aljnövényzetes és mohás talaját. Blumenthal nemcsak vadászterület-tulajdonos volt, hanem szenvedélyes hivatásos vadász is. Szorgalma és lelkesedése nem ismert határt. Ez a hivatástudat késztette t arra, hogy akkor, január 15-én a kora reggeli órákban utolsó vadászsétájára elinduljon. Halálát nem vadászati baleset okozta, mint ahogy azt a legtöbb újság közölte. Ezen a napon a terület egy még feltáratlan részét kereste fel, mivel az utóbbi id kben vadorzókat láttak arra. Az egyetlen szemtanú, Isaaki, Blumenthal kísér je és fegyverhordozója szerint a Meru hegység lejt in elterül tisztásokhoz értek, és itt Blumenthal megreggelizett. De hirtelen, a rossz irányba fújó szél miatt izgatott elefántcsorda törtetését és trombitálást hallották. Ugyanabban a pillanatban egy borjas elefánttehén kivált a csapatból, és szélsebesen rájuk támadott. Bátor afrikai kísér jének lövései nem tudták a katasztrófát meggátolni. Sorsa nem engedte meg, hogy életm vét befejezze. Ennek ellenére és mindenki tisztán láthatta, hogy elképzelései, javaslatai a megvalósulás felé közelednek. Megérte még azt, hogy a majdnem teljesen kiirtott orrszarvúállomány maradékait megmenthették, hogy az er sen felszaporodott bivaly- és elefántállomány feltétlenül szükséges létszámcsökkentésekor a válogatás nélküli lelövés helyett gondosan selejteztek. Élharcosa volt földünk utolsó állatparadicsoma megmentésének. Levelekb l, majd a Wild und Hundból értesültem Blumenthal tragikus haláláról. Amikor 1969 szén barátjával és társával, dr. Nagy Endrével Sellyén beszélgetünk, sok mindent megtudtam a szerencsétlenül járt Blumenthalról. Elhatároztam, ha lehet, lerovom tiszteletem a nagy vadgazda, a kiváló vadász emlékköve el tt. 1970 januárjának végén, a sikeres ikomai vadászat után maradt még néhány nap id m. A Meru hegyr l már rengeteget hallottam és olvastam. A korán elhunyt Szunyogh professzor sokat beszélt itteni gy jt munkájáról. És természetesen mint vadászterületr l is elég sok értesülésem volt. A híres fehér vadászn nek, Trappé asszonynak is ez volt a hazája. Nagy a vadb ség. A már említett vadakon kívül elegáns, feketefehér colombus majmok és gyönyör , sötét foltos leopárdok élnek itt. A paradicsomi panorámát színpompás, gazdag madárvilág teszi teljessé. Az állatok, mivel keveset zavarják ket, elszaporodtak. Különösen az elefántok.

Itt, ezen a területen kezdett tehát Blumenthal és dr. Nagy Endre európai vadászterülethez hasonló jelleg terület kialakításához. Miután a Meru legmagasabb csúcsa négyezer-ötszázhatvanöt méter, a vadászoknak, ha erre a magasságra nem is, de kétezer-kétezerötszáz méterre fel kell jutniok. Erdei utakat építettek, ahol a terepjáró fel tudja vinni a vadászokat. Létesítettek cserkel utakat, magasleseket is. Egy reggel útépít munkásokkal és két Game Wardennel elindultam kett s célom elérésére. A köves utat hamarosan elhagytuk, beértünk a s r serd be, ahol a motorf rész, de még a fejsze is ismeretlen ellenség. Az út valóban “erdei", autónyi szélességben kivágták a növényeket, félrehengerítették a nagyobb köveket; hatalmas fatörzsek között kanyarog, alaposan próbára téve az autót, de a vezet képességét és fizikai erejét is. Jó órányi kanyargás után az “út" véget ér. Ott lapul az útépít munkások sok kis sátorból álló tábora, ahonnan hetenként egyszer lejönnek a családhoz. A tábor után most már úttalan utakon, gyalog kapaszkodunk felfelé. Magyar tájhoz szokott ember számára zordnak t nik ez az erd . Tíz méterre sem látni, olyan s r , s amikor a közelben nagy fújással és hangos robajjal kafferbivalycsapat rohan el, jobban megmarkolom a puskámat, és ha nem szégyellném a kísér k el tt, biztos visszafordulnék. Végre egy tisztáshoz érünk. Itt vagyunk – mondják, és egy nagyobb k höz vezetnek, melyen szuhaéli nyelv írás van: Itt ölte meg egy elefánttehén a kiváló vadászt, Blumenthalt, 1968. január 15-én. Levett kalappal állok a k el tt, leróva a magyar vadászok kegyeletét. Egy kis csokor virágot és egy névjegyet helyezek el az emlékk mellé. Itt a helyszínen mutatják meg, hol ült és reggelizett Blumenthal és kísér je, amikor az elefánttehén dühös fújását meghallotta. Merre szaladt a puskával a kísér , melyik bokorba ugrott a rárohanó állat el l, remélve, hogy talán nem veszi észre, és onnan kiemelve, hol taposta agyon. A kísér k is megillet dve állnak, bár k nem el ször járnak itt. Félórai csendes pihenés után az egyik Game Warden azt ajánlja, hogy menjünk el az innen nem messze lev tóhoz, ahol antilopok szoktak tartózkodni, és talán egy vízibakot vagy egy bushbakot sikerül puskavégre kapni. A csendes, szép tisztás meg a vadászzsákmány lehet sége elfeledteti az erd félelmetességét, és elindulunk. A puskámban antiloplövésre alkalmas patronok. Kifújva a kapaszkodás okozta lihegést, kipihenve elindulunk a tó felé. Az áthatolhatatlan s r séget kerülgetve, lassan, némán halad a sor. Elöl Bandi, a fiatal magyar vadászgyakornok, mögötte én, azután a két Game

Warden, majd a sof r és az egyik munkás. Alig megyünk tíz percet, amikor balra dühödt elefántordítás és óriási recsegés, robaj. Kitör a pánik. Mindenki rohan vissza, amerre lát. Mindenki az életéért fut. Én is elérek egy kis tisztást, hátranézek, és talán nem több, mint harminc méterre, a tisztás szélén ott áll el revágott fülekkel, magasra tartott ormánnyal egy hatalmas elefánt. Nem megállni – rohanok tovább. Látom, hogy a sof r egy vékony fára mászott fel, ha nem lenne ilyen súlyos a helyzet, nevetnem kellene, hiszen az a fa semmi védelmet nem nyújt. De rohanás vissza. Közben elvágódom, föl, gyerünk tovább. Tovább. Nemsokára kissé megnyugszom, nem látom és nem hallom az elefántot. Közben összever dik a kis csapat. Szeretném kicserélni a töltényeket, elefántvadászatra alkalmas acélköpenyessel az ólomvég t. De a kocsiban maradt: súlyos könnyelm ség. Nincs más hátra, mint folytatni a visszavonulást. De megismétl dik az el bbi támadás. Újból dühödt fújás, csörtetés egészen közelr l, tehát követ bennünket az elefánt. Rohanunk, ismét szétszóródunk. Mérgel döm, hogy nem hoztam alkalmas töltényt, hogy menekülnöm kell. Kísér im figyelmeztethettek volna arra, hogy ez az embergy löl elefánt itt tartózkodik. Szinte hihetetlen, de harmadszor is megismétl dik az elefánt támadása. Végre elérjük az autót; biztonságban vagyunk. Úszunk a verejtékben, alig bírunk szólni, mindenki remeg az izgalomtól, a fáradtságtól. De ketten, magyarok, nem tudunk beletör dni, hogy megfutottunk. Itt van a gyilkos elefánt néhány száz méterre, meg kell ölnünk, miel tt újabb áldozata is lesz. Amikor tíz hivatásos vadász kereste, nem találták. Wilson, az útépít k munkavezet je és a sof r azt ajánlja, hagyjuk el a terepet. A két Game Warden hallgat. k nehéz helyzetben vannak, mert ha úgy döntök, menjünk vissza megkeresni, és próbáljuk meg leteríteni, kötelességük jönni. Hiszen ha mi visszamegyünk, és sikerült elefántot leterítenünk – nélkülük! –, akkor nevetségessé válnak. Ha viszont valami bajunk esne, ket teszik felel ssé, elveszítik állásukat. Bandi izzik a vágytól: – Gyerünk, öljük meg! A döntést nekem kell meghoznom. Betölt m a puskám elefántöl patronokkal, a zsebemet is telerakom és gondolkozom. Bandi tizenhét éves, bátor fiú, de nem tudom, hogyan l . Antilopnál nagyobb vadat még nem l tt. Megnézem a két Game Warden puskáját, öreg muskéták, múzeumba valók. Igaz, a négy puska nem kevés, még ha kett régi is, és kis kaliber . De az erd s r , sötét, alig látni tíztizenöt méternél távolabb, tehát nincs sok id célzásra. Az embereket nem ismerem, nem

tudom, mennyire lehet rájuk számítani. Látom a két Game Warden szemén a félelmet, az egyik id sebb – talán a gyerekeire gondol. Most magamat vizsgálgatom. Túlságosan izgatott és dühös vagyok, holott egy ilyen veszélyes csatában a nyugalom, a higgadtság elengedhetetlen. Döntök. Gyerünk haza. Holnap jobban felkészülve, egy-két fehér vadásszal végrehajtjuk az ítéletet. Visszamegyünk Arushába. Mikor elmondjuk a történteket, felbolydul a vadásztársadalom. Megindul a szervezés, de úgy alakul, hogy csak holnapután megyünk fel. A találkozó reggel hétkor lesz a vadászháznál. Másnap mi a Meru csúszósabb részére megyünk. Egész nap nem látunk semmit. Szürkületkor a vadászháznál várnak bennünket az útépít munkások. Lejöttek, nem hajlandók a munkát folytatni, mert reggel reájuk rohant az elefánt, alig tudtak elmenekülni. Nem mernek visszamenni, pedig a kereset nagyon kell a családnak. Hajnalban azonban elered az es , úgy ömlik, hogy lehetetlen felmenni. Reggel jön értünk a Landrover, de elmarad a vadászat. Nagyon sajnálom, mert holnap reggel már utaznom kell Dar es Salaamba, lejárt a szabadságom. Az ítéletet másoknak kell végrehajtaniuk. A szakemberek között nagy vita dúlt, miért viselkedik így ez az elefánttehén? Hirtelenében sok magyarázat akadt. Az egyik, hogy valamikor vadorzók megnyilazhatták, és ha emberszagot érez, félelemb l és dühb l támad. A másik, hogy valószín leg vak, és mindig azon a területen tartózkodik. Ha emberszagot érez, igyekszik elpusztítani halálos ellenségét, mert vaksága miatt nem tud gyorsan elmenekülni. Az, hogy mindig egyedül van, és nem csatlakozik elefántcsapathoz, az utóbbi feltevést valószín síti. Azóta is kaptam híreket Afrikából a gyilkos merui elefántról. Azóta is többször támadt emberekre. De még mindig él. Körülbelül száz éve folyik a vita a veszélyes afrikai vadakról. Teljes egyetértés abban, hogy öt veszélyes vad van, az oroszlán, az elefánt, a leopárd, a kafferbivaly és az orszarvú. Mindenkinek az a legveszélyesebb, amelyikkel meggy lt a baja. Nekem tehát az elefánt. No kuba A gyilkos elefánttehén ártalmatlanná tétele nem sikerült. De a szerencse tartogatott számomra kárpótlást.

Már mögöttünk van néhány sikeres vadászat, sok érdekes beszélgetés Joeschsal, ezzel a nyugodt, jókedv hivatásos vadásszal. Mesélek neki hazámról, a magyar vadgazdálkodásról, az életér l. De szó esik arról a vízibakról is, amelyet megl ttem, és amikor már megbecsültük és le akartam fényképezni, ugrott fel és távozott búcsú nélkül örökre. – No – mondja –, itt majd l het egy szép példányt! Hajnalban elindulunk a patak folyása mentén. Megteszünk vagy harminc kilométert. Látunk vízibakot, de csupa fiatalt. Délel tt tíz óra körül abbahagyjuk, talán délután sikerül. Menjünk vissza a táborba reggelizni és pihenni. Elhagyjuk a folyócska bozótos partját, s a szavannán átvágva rövidítjük az utat. Egyenletesen dolgozik a Landrover motorja, mi békésen beszélgetünk, amikor a távolban felt nik egy terepjáró. Ritka esemény itt a találkozás. Megáll a két járm , Joeschnek ismer s a másik kocsi vezet je. Kiszállnak, üdvözlik egymást. Diana is elkezd beszélgetni a szomszéd autóban ül , id s hölggyel, Mwangagni is beszélgetésbe fog a terepjáróból leszálló afrikaiakkal. Egyedül maradok, elég hosszúra nyúlik a beszélgetés, de van id , nem kell sietni sehová. Megindul a pokol Egyszer csak hangos n i szavakat hallok, angol beszéd, nem értem, de felém mondja a hölgy. Néhány szót kiveszek – komisszárt, kommunizmust –, no, úgy látszik, itt politikáról van szó, de sajnos nem értem, hiányos az angoltudásom. Annyit azért megállapítok, hogy ha a hölgy angol, bizony elhagyta az angol hidegvér, mert gesztikulál és rikoltozik. Ekkor látom, hogy a bennszülött kísér k izgatottan mutogatnak. Eljut a hangjuk hozzám is: – Tembó, tembó. Micsoda? Elefántot látnak? Valóban, távolról ugyan, de szabad szemmel is láthatóan: elefántok. Villámgyorsan cikáznak gondolataim: azt mondták, ezen a területen nincs elefánt, és lám, itt van egy egész csapat. Miért mondták, hogy nincs? Talán nem akarják, hogy l jek? Vajon nem az ellenszenves politizáló hölgy megy ezekre l ni? Mi lesz most? Mit tesz Joesch, a mi kis expedíciónk vezet je, parancsnoka, aki egy személyben dönt! Egyel re semmi nem történik. A két hivatásos vadász nyugodtan beszélget, a bennszülött kísér k nevetgélnek, csak én vagyok izgatott. S t, egyre izgatottabb. Hogyan lehet most nyugodtan beszélgetni, nevetgélni, amikor látótávolságban elefántok tartózkodnak?

De lassan búcsúzkodnak európaiak és afrikaiak. Joesch beül a kormány mögé, beindítja a motort, no most merre megyünk? Nagy k esik le a szívemr l, megfordul a kocsival, és lassan megindul arra, amerre az elefántokat láttuk. Hamar tisztázódik az is, hogy a n angol, de valaha nagy birtokai voltak Lengyelországban. Elvették természetesen, ezért nem túlságosan rokonszenvezik velünk sem. Tisztázódik, hogy nincsen elefántra licence, nem váltott engedélyt – mert itt “nincs elefánt". Nekem viszont van, tehát nem konkurens az öreglány. Megyünk a szavannán vagy három kilométert. Nagy az izgalom, betöltjük puskáinkat, lerakunk minden felesleges holmit. Elöl Joesch, mögötte én, a sort Mwangagni zárja le. Ahogyan közeledünk a folyóhoz, egyre több elefántot látunk. A kis folyó partján mindkét oldalon keskeny, erd s-bokros sáv húzódik, követve a folyócska kanyarjait. A sávban nyüzsögnek az elefántok. El ször ötven-hatvan darabra becsüljük, amikor közelebb érünk, száz-százötvenre, és végül kétszázhúsz-kétszázötvenre. A folyó kanyarog, és olyan ívet alkot, amelynek két ága felénk hajlik, vagyis minket negyed-ívben átkarolnak az elefántok. El ször megállunk háromszáz méterre t lük, nyílt terepen, egy fiatal fa mellett. Az elefántok gyanútlanul élvezik a vizet, fröcskölik egymást, fújnak, morognak. Sok a tehén s a különböz korú borjak, néhányuk olyan kicsi, alig látszik ki a földb l. Egyik az anyja hasa alatt lépked, felejthetetlenül kedves jelenet. Látcsövezzük ket, de a bozót elég s r , csak hatalmas hátakat látni. Joesch és Mwangagni nyugodt, szemük sarkából engem figyelnek, ideges vagyok-e. Vagy fél óra telik el. Még mindig nem tudom Joesch szándékát. Vajon lövetni akar-e velem? Gyanús nekem mosolygása, nyugodtsága. Közben kilép egy borjú a tisztásra, ahol mi állunk, és felénk indul. Most aztán vége a nyugodtságnak. Intenek: fussunk, én is utánuk. Ahogy hátranézek, látom, hogy egy hatalmas tehén rohan a borjú után, és odaérnek, ahol fél perccel el bb mi álltunk. A tehén dühös, el re vágj a fülét, szimatol. Rohanunk tovább. Amikor biztos távolságban vagyunk, visszanézünk. A tehén borjával visszament a csordához, visszasomfordálunk hát mi is. Joesch állandóan távcsövezi az elefántokat, néha halkan megszólal: – No kuba, nicht gross. Tehát nincs nagy bika. Vagy nem akar velem elefántbikát lövetni, talán azért, mert veszélyes ennyi elefánt közül egyet kil ni? Vagy sokallja már a vadászeredményt? Igaz, én sem látok nagy agyarast, hiába látcsövezem ket. Egyszerre csak nagy fújást, prüszkölést hallunk, megelevenedik a csorda. Néhány kafferbivaly megirigyelte a lubickolást, és odatolakodott az elefántok közé, az háborította fel ket. A mozgás lehet séget ad arra, hogy eddig nem

látott elefántok agyarait is szemügyre vegyük, nagyot azonban nem látunk, a legtöbb tehén, borjú és húsz-harminc fontos bika. A szelünk jó, az elefántok fel l fúj. T z a nap, és az órák óta tartó izgalom alaposan próbára tesz engem. Beszéd nincs, nem értjük egymás nyelvét, csak mozdulatokkal fejezzük ki szándékunkat. Kezd a dolog az idegeimre menni, bár nagy élmény ennyi elefánt közelében lenni. A tikkasztó forróság, az órák óta tartó feszültség, a többszöri mezei futás meglehet sen kimerít . Egyszer csak izgatottan megszólal Joesch: Kuba, kuba, nagy elefánt. Arra nézek, amerre Joesch távcsövez, látom, hogy egy nagy fa ága felé hatalmas ormány nyúlik a magasba, és mellette két hatalmas agyar is felemelkedik. Vége a nyugalomnak. Most már elmúlik a gyanúm, véglegesen elpárolog. Joesch nem taktikázik, hiszen hívta fel a figyelmet a nagy bikára. De a neheze hátravan. Köztünk és a nagy bika között vagy harminc elefánt, bozótos erd sáv és a kis folyó van – mert a távcsövön a távolságot úgy becsüljük, hogy a bika a folyó túlsó oldalán áll. Hogyan lehet odajutni észrevétlenül annyi elefánt között? Világos, hogy sehogy. Nincs más hátra, mint várni. Eltelik egy újabb óra, és semmi lényeges változás. Újabb teheneket, borjakat, kis agyarú bikákat távcsövezünk. Id nként a nagy bika hátát is látjuk, ott áll, ahol megláttuk. Szelünk változatlanul jó. Joesch és Mwangagni halkan tanácskozik. Bizonyos, hogy a lehet ségeket mérlegelik. Intenek, menjünk! Visszamegyünk az autóhoz, ott Diana lefordítja, hogy nem látnak más lehet séget, mint átmenni a folyón, és megpróbálni megközelíteni – talán ott magasabb a terep –, mert innen nem tudunk közelébe jutni. Lehet, hogy ott rossz lesz a szelünk, de meg kell próbálni, miel tt elvonul a csapat, hiszen már délután van. Mi a véleményem? – Gyerünk. Elindulunk, de nagy utat kell megtennünk, míg elérjük az elefántcsapat utolsó tagját, és ott mély a víz. Gázlót kell keresni. Végre átjutunk, és visszaindulunk a csapat felé. Pattanásig feszülnek az idegeim. A sor a régi, elöl Joesch, mögötte én, hátul Mwangagni. Joesch széles háta takarja el lem a terepet. Egyenletesen, nyugodtan lépeget, megyünk vagy háromnegyed órát, amikor hirtelen megmerevedik. A puska már lövésre készen. Kilépek háta mögül, ott áll alig negyven méterre egy hatalmas elefántbika, pillanatra látom nagy agyarait. Joesch mozdulatlan, a szája szögletéb l súgja parancsolóan: – Piga! – l j! Már szól is a háromszázhuszonötös Express. A bika megroggyan, els térdére rogy.

A lövésre, mintha villám csapott volna le, elnémul minden. Semmi sem mozdul, a több száz elefánt szoborrá merevedik. Halotti csend üli meg az el bb még hangos tájat. Minden ormány mintegy parancsszóra kígyószer en magasba emelkedik. Mi ez? Közelben az ellenség? Itt az ember? Az ormányok nyílásai kitágulnak, hangosan szívják be a leveg t, mindenfelé szimatolnak, de a szelünk még most sem rossz. A halotti csendben még egyszer dörren a puskám. A bika hátsó lábára d l. És ekkor megindul a pokol. Óriási fújás, trombitálás közben meglódul a rengeteg elefánt. De megindulunk mi is, rohanva, hátra sem nézve futunk vagy ötszáz métert. Ha lassítok, biztatnak, nem megállni, csak tovább! Gondolkozni sem tudok – mi lesz most? Mi fog történni? Megvan-e az elefánt? Mikor végre megállunk, alig kapunk leveg t, úgy lihegünk. Távcsövezzük a terepet, de semmit sem látunk, olyan nagy a por, amit a hatalmas elefántcsapat vert fel rohanásával. Amikor a por elül, nem látunk egyetlen elefántot sem. Nekirohantak a folyónak, és arra t ntek el, ahol mi egy órával ezel tt álltunk. Megindulunk vissza, megállók, távcsövezek, és akkor meglátom az én fekv bikámat. Joesch szemével kérdezi, töltve van-e a puskám? Intek, hogy igen. Erre hátulról közeledünk – ott fekszik a kolosszus, még mozog, de felkelni már nem tud. Ötven-hatvan méterre megközelítjük, Mwangagni int, mutatja, hogy a fejébe l jek. Megcélozom, és akkor, önhibámon kívül, majdnem tönkreteszem a trófeát. Nem tudtam, hogy az agyar mélyen belen a koponyába, és bár jól a fej harmadik harmadába célzok, a golyó éri az agyarat; szét is repeszthette volna, de csak kis horpadást okozott. Mindig emlékeztet majd tudatlanságomra. Lövésem után mozdulatlanná merevedik a bika. Várunk negyed órát, alig tudok lépni, amikor végül odamegyünk a hatalmas testhez. Most jön ki rajtam az öt-hat órai izgalom. De társaim, Joesch, Mwangagni, Diana, Bandi öröme határtalan. Rázzák a kezem, ölelgetnek, veregetik a hátam, így lassan én is magamhoz térek. Nézegetem a hatalmas testet, vastag, durva b rét, talpát, fülét, hosszú ormányát. Joesch acélszalaggal méri az agyarat – engem nem izgat –, látom, hogy nagy. Megindul a találgatás, Joesch nyolcvankilencven, Mwangagni kilencven-kilencvenöt, én hatvan fontra becsülöm – majd kiderül. Nem tudok elválni t le. Simogatom a b rét, mely olyan kemény és rücskös, mint a szikla. Keressük a lövés helyét, vajon hol érte? De csak a fejlövést találjuk meg, mert arra az oldalára d lt, amelyik felém volt, és amerr l a két lövést kapta, átfordításához darura volna szükség. Annyi azonban bizonyos, hogy mindkét

lövés jó helyen találta. Az els lövésre elöl, a másikra hátul rogyott meg, tovább nem figyeltünk – örültünk, hogy elrohanhattunk. Fényképezzük, és lassan készülünk haza, mert közeleg az este. Majd holnap hozunk segítséget, kifejteni az agyarakat, lenyúzni valamennyi b rt, levágni a lábait. Az úton Joesch elmondja, hogy ennyi elefántot együtt még sehol sem látott, és ilyen hosszú, órákig tartó és ilyen izgalmas elefántvadászaton még nem vett részt. Este a szokásos éneklés, tánc, üdvözlés, sör- és cigarettaosztás következik. Az ünnepi aktusok után sorra vesszük a történteket. Mindenekel tt azon t n dünk el: hogyan került a területre ez a hatalmas csapat? Hiszen éveken át itt nem láttak elefántot. – Bizonyosan a Serengetib l jöttek – mondom. Kicsit megütközve néz rám a társaság – hát én nem tudom, hogy a Serengetiben nincs elefánt? Ezt tudni kellene egy Afrikában vadászónak. szintén szólva nem tudtam, de itthon azonnal elolvastam Bernhard és Michael Grzimek: A Serengeti nem halhat meg cím könyvét – k hosszú ideig repül gépr l, autóval, gyalogszerrel figyelték és számlálták Serengeti vadállományát, és mindössze hatvan elefántot számláltak meg. Onnan tehát nem jöhettek – de nem tud Joesch sem magyarázatot adni. Ezen az estén tehát az elefánt az egyedüli beszédtéma. Sok minden szóba kerül, összegezzük a hallott, olvasott, látott dolgokat. Reggel, amikor fejszékkel, késekkel felszerelve kimegyünk kifejteni az agyarakat, három autóval indulunk, még a rend rök, a vad rök közül is jönnek néhányan. Már messzir l észrevesszük, hogy a dög körül több száz kesely , marabu lakomázik. Alig hajlandók odábbmenni, akkor is csak tíztizenöt méterre. Még néhány fényképet készítünk, és indulhat a munka. A hullarablók már a fülét és az ormányát is kikezdték, de az igazi lakoma még hátravan. Csattognak a kések és a fejszék, a munka lassan megy, a meleg igen nagy, és a legyek tízezrei is nehezítik a dolgot. Lassan mégis kiszabadulnak az agyarak, lefejtik a négy lábát, a szabad oldaláról a b rt, a farkát, az egyik már nem ép fülét – ezek a trófeák. Egy láda mélyér l el kerül a mérleg, amire eddig nem volt szükség. Nagy izgalommal mérünk. Senkinek sem lett igaza, hatvan fontnál több, kilencven fontnál kevesebb. Az egyik agyar hetvenkét, a másik hetvenfontos (l font = 45 dkg), Joesch nézi az üreget, igen nagy, ez a magyarázata annak, hogy túlbecsülte a súlyát. Amikor mindezzel megvagyunk, Mwangagni, aki itt is munkavezet , hátrább parancsol bennünket, s felnyitják a már felpüffedt hasat. Ezt azért kell megtenni, hogy a hiénák, a kesely k minél hamarabb eltüntethessék a

“maradékot". A maradék olyan öt-hatezer kiló, de egy-két nap múlva az erre járó utazó már csak csontokat találna. Mihelyst távolabb megyünk, az egyik munkás feláll az elefánt hasára, és beledöfi hatalmas kését. Most értem meg, miért kellett elmenni az elefánt közeléb l. A gázok hangos durrogással távoznak, és magukkal repítik a has bels tartalmát – a szag és a látvány nem gyenge gyomrúaknak való. Az agyar üregeib l süvegcukor nagyságú vel t vesznek ki egyben. Kérdem, ehet -e? Azt felelik, hogy van, aki szereti, mi is hazaviszünk bel le egy darabot. A munka befejeztével figyelem, hogy a munkások és a néz k visznek-e húst maguknak? Nem, legalábbis amíg mi ott vagyunk, nem. Ehet -e egyáltalán az elefánthús? Sokszor tették fel ezt a kérdést minden Afrikában vadászónak, nekem is. Most személyes tapasztalat alapján állíthatom, hogy igen. Én ettem bel le, a húsát is, a vel t is megkósotoltam, bár nem nagyon ízlett. De, gondolom, sokféleképpen lehet elkészíteni. A magyarok között is sokan vannak, akik állítják, hogy nem szeretik a birkahúst, de ha egyszer a szájuk íze szerint készítik el, kedvenc ételük lesz. Az afrikaiak mindegyike sem eszi az elefánthúst. A mohamedánok nem eszik, mert nem rituálisan leolt állat. Azután, gondolom, az öreg elefánt húsát sokáig kell f zni, hogy ne legyen rágós. Fiatal elefántborjút meg legfeljebb orwadászok l nek, így tehát ritkán van mód megkóstolni, holott annak bizonyosan jobb az íze. Az elejtett vad húsát, az elefántét is, csíkokra vágják, és úgy szárítják. Az elefánt zsírja azonban igen jó, bár ennek a hatalmas állatnak kevés zsírja van. Beszéltem olyan hivatásos vadásszal, aki azt állította, hogy az elefánt zsírja jobb, mint a sertészsír. Mikorra visszaérkezünk a táborba, a fogadtatás hasonló az el z ekhez, de mégsem ugyanaz. Látom az emberek szemén, hogy komolyabban nézegetnek. Kedvesek most is, ölelgetnek, gratulálnak, dobálnak a leveg be, de valahogy mégis másként kezelnek. Úgy teszek, mint máskor, örülök, boldog vagyok, a szerencsét, a nagy szerencsét emlegetem. k bólogatnak, igen, igen. Megmosakszom, rendbe hozom magam, és már csengetnek is a kései ebédhez. Mindenkit ott találok már, halkan beszélgetnek. Kérdezem Dianát: – Mi történt? Talán valami baj van? – Nem, nincs semmi, majd kés bb elmondja. Ebéd után Joesch indulásra szólít. Ekkor közlöm vele – hogy befejeztem az afrikai vadászatot.

– Jöjjön, lövünk még vízibakot, amit eddig még nem sikerült. Aztán zebrát, még sok mindenre van engedélye, De én kitartok elhatározásom mellett: – Elég volt. Hiszen tizenöt vadat l ttem. Az oroszlánt, a nagy elefántot, két igen jó kafferbivalyt, két impallát, két thomsont, egy nagyon jó oribit, topit, nádi antilopot, dikdiket, majmot, két hiénát. Ez sokkal több, mint amit reméltem! Hiába unszol Joesch, ennyi csodálatos élményt nehéz befogadni, szinte kicsordul bel lem – elég! Joesch nem érti vonakodásom, nehéz is ezt szavakba önteni. Valóban, engedélyemen még számos állat van, de az nincs benne, hogy mindet ki is kell l ni. Az igazi vadászat alkalmat és ösztönzést ad az önfegyelemre, a természet megértésére. Megtisztítom puskámat – ezt a h társat –, és helyére rakom, mert már csak beszélgetni akarok.

Zergevadászat a Magas-Tátrában

Március volt, de milyen március! Olyan zegernyés id t hozott ránk, istenkísértés volt ilyenkor nekiindulni a tátrai hegyeknek. Azért jó, ha egy társaságban többen vannak együtt férfiak, mert akkor a virtus feledteti a józan ész aggályoskodásait. Ketten még okosan meghánytukvetettük volna a dolgot, még hárman is alighanem mérlegeltük volna az esélyeket... de öten? Mit nekünk ez a kis zegernye! Gyerünk! Terepjáró kocsival vágtunk neki az útnak. Ameddig bírunk, elverg dünk vele. Aztán fel az apostolok lovára! Már a kocsi se boldogult könnyen a keskeny szerpentinen, a hol jobbról, hol balról, hol szemb l rohamozó északi szélben, a szédülten kavargó dara- és hófellegekben. De azért konokul kapaszkodott felfelé, míg csak olyan hó torlatok nem állták útját, amelyeken már nem juthatott át. Nem nagy lelkesedéssel szálltunk ki. Els érzésem az volt, hogy mindjárt felkap a szél, és elfúj. Leröpít a völgybe, mint egy szalmabábut. Már elég magasan jártunk ahhoz, hogy szédítsen a lábunk el tt tátongó mélység, még ha a s r hóhullásban nem láttunk is a fenekéig. Mélybe bámulásra, szédül sdire azonban most nem volt id . Át kellett lábolnunk a derékig ér torlatokon, s aztán továbbtörni felfelé, el redöntött fels testtel, behúzott nyakkal, leszegett fejjel. Tudtam, hogy egy menedékházhoz igyekszünk. De fogalmam sem volt róla, mikor érjük el. Házigazdáim – mind tapasztalt hegyi túrázók – kegyetlenül er s ütemet diktáltak. Most kezdtem csak ráeszmélni, milyen egyenl tlen küzdelemre vállalkoztam. Nemcsak a fergeteggel kell megbirkóznom – az nagyobb gyakorlatukkal, edzettségükkel is. Amit a testem már nem bírna, azt szívós akarattal kell pótolnom, le ne maradjak szégyenszemre. Mentünk. Hamarosan azt se tudtam, fázom-e vagy melegem van. Izzadtam, mint a kutya, de az arcom már-már teljesen érzéketlenné gémberedett, s a lábam majd lefagyott. – Már csak másfél óra! – ordította Janó a fülembe, hogy a süvölt szélben is megértsem. – Tizenegyre oda kell érnünk! Bólintottam. Rendben van. Lassan kiértünk az erd b l. Ritkásabban álló, alacsonyabb fák között haladtunk, majd azok is elmaradoztak, csak egy-egy hóval befújt borókabokor árválkodott még itt-ott az el ttünk magasodó, meredek lejt n.

Kaptattunk felfelé. A szél megint szabadon vágta szemünkbe a hegyes hószemcséket, olykor egymást is alig láttuk. Lábunk térdig süppedt a hegyoldal laza hórétegébe, s bármilyen óvatosan lépkedtünk, alattunk itt-ott omlás indult meg, s porzott le a mélybe. Nemhiába hozta magával kísér im egyike a lavinament kellékeket, csákányt, tartóvasakat, kalapácsot és köteleket... Igyekeztem az el ttem haladó Janó nyomába rakosgatni a lábam. A magas hó miatt is, de meg hogy el ne vétsem a lépést, s le ne rántson magával egyegy meginduló hógörgeteg. Csuromvizesre izzadtam már az ingem a zubbonyom alatt, a lábam feje viszont éppúgy fázott, ha nem jobban, mint eleinte. De már eziránt is érzéketlen voltam. Úgy mozogtam, mint egy szerkezet, amelyet felhúztak, s míg le nem jár, engedelmesen, vakon m ködik. Mintha mély kábulatból ocsúdtam volna fel, mikor a s r hófüggönyön át megláttam a felettünk sötétl menedékházat. Nem lehetett messzebb százötven-kétszáz méternél. De most ezt a csekély távolságot is nehezen gy rtem le. A cél el tt egyszerre elfogyott az er m, megint az akarat szorítása kellett, hogy a lábam bénultan meg ne álljon, inaim fáradtsága, bakancsaim súlya le ne húzzon a hóba. Odabent f tött szoba várt és forró, rumos tea. Két sz ke, szlovák lány perdült-fordult, s hozta az inni-ennivalókat, mert ahogy kigombolkoztunk és kényelembe helyeztük magunkat, az étvágyunk is hamar megjött. Hanem én még jóformán hozzá se láttam, felállt Furin – cserzett arcú, szikár termet , igazi hegyi vadász –, s fejének egy könnyed biccentésével felém intett. Mennünk kell. Janóra néztem, hátha megkönyörül rajtam. Miért kell annyira sietnünk? különben se mutatta semmi jelét, hogy jönni készülne. A többiek is úgy ültek ott... – Ketten mentek – mondta Janó, aki mindent kiolvasott a pillantásomból. – Már két ember is sok egy riadozó zergének. Mi majd itt megvárunk. Furin nagyon ügyes, bizonyosan rávisz egy jó bakra. De most már mennetek kell, nehogy rátok esteledjék. Különben is, ha még sokáig ülsz itt, úgy megmerevednek az izmaid, fel se tudsz állni. Legjobb, ha azonnal útnak indultok. Mit volt mit tennem, mentem Furin után. Ha lehet, még er sebb szélben, még meredekebb oldalakon. Barátaim nemhiába kívántak búcsúzóra “kellemes nyaktörést". Már jóval kétezer méter felett jártunk. Itt, a gerincek és a csúcsok közelében, igazi ítéletid tombolt. Furin nem sokat tör dött vele. Ment el ttem fáradhatatlanul, majdhogynem könnyedén, és én egyre inkább lemaradtam. Hatvan-nyolcvan, majd száz méternyire is. Ezzel se tör dött. Olykor hátranézett, megvagyok-e még, aztán sietett tovább. Többször is

megtörtént pedig, hogy métereket visszacsúsztam. Tizenöt-húsz métert is egyszer-egyszer, az már nem is csúszás volt, hanem gurulás. Gondoltam, utánakiáltok, de restelltem. Bírom, ameddig bírom, aztán úgyis összeroskadok. Arra már rájöttem, hogy hiába csábítanak a hó alól kibújó sziklák, nem szabad rájuk lépnem. Vagy csak igen óvatosan, mert sokkal csúszósabbak, mint a hó. Néhány nagy esésem nekik köszönhettem. Csak bele a hóba! Lehet leg Furin nyomdokaiba, mert a sziklás részeket többnyire is kikerülgette, még ha térdig süppedt is a lába a hegyoldalak sz z porhavába. A nyomait még láttam. maga azonban már el-elt nt a fergeteg homályában. Attól kezdtem tartani, hogy egészen elvesztem szem el l. Hanem most mégis megállt. Bevárt valamelyest, s a szemközti lejt re mutatott. Er ltettem a szemem, eleinte semmit nem tudtam felfedezni, de aztán én is megpillantottam az ott ácsorgó két zergét. Annyira zúgott a szél, hogy kiáltva kellett kérdeznem: – Bakok? Furin az arca el tt kaszált a kezével, úgy intett nemet. – N stény a gidájával! – kiáltotta vissza. Mentünk tovább. Most azért már jobban a közelemben maradt, nyilván a zergék miatt. Ha kett t már láttunk, akkor több is lehet ezen a tájon. Megint megállt. Szeméhez emelte a messzelátóját. Aztán ismét leeresztette. Két zerge állt ott megint, már én is láttam. Furin legyintett. – Ez is egy n stény és egy gida. Még kétszer ugyanígy jártunk. Csak az egyik n stény zerge nem egy, hanem két gidával volt. Vagy ikreket ellett, vagy magához fogadta – ahogy azt a zergék gyakran megteszik – egy elpusztult társának a kicsinyét. Bár ezek a gidák régen voltak kicsinyek. A múlt tavasz óta szépen felserdültek, már-már anyányivá. Ha nem ny göz olyan halálos fáradtság, bizonyára örömmel nézegetem ket. De így csak bosszantott, hogy ezek se feln tt bakok. Úgy éreztem, több már csakugyan nem telik t lem. Alig bírtam felemelni a lábam, ki se húztam a hóból, úgy botorkáltam. Furin is kezdett megszánni. Biztatott. Csak még egy kis ideig tartsak ki. Ahol ennyi a n stény, ott baknak is kell lennie. Nem sokkal kés bb egy gerincen megint megállt. Erre – jó néhány méterrel lejjebb – én is mindjárt megálltam. Vártam, mit mond. Potyára nem mászok fel utána. Bizonyosra vettem, hogy ismét n stényt lát. Sokáig kukkerezett. A zergének a n sténye se szarvatlan, s messzir l nem könny megkülönböztetni a hímt l.

De végül csak kimondta a nagy szót Furin. – Bak, szép, öreg bak. Akkor is többször visszacsúsztam. El voltam szánva, hogy ha ez most nem sikerül, nem megyek tovább egy tapodtat se. Százötven méterre lehetett a bak. Valami bokorfélét csipkédért. Most jól jött az er s hófúvás, alighanem annak köszönhettük, hogy még nem vett észre. Furin er sködött, hogy nyugodtan még közelebb mehetünk hozzá. A gerincnek egy jóval magasabb pontjára mutogatott. Onnan biztosabb lesz a lövés. Én azonban már olyan állapotban voltam, hogy erre az ötvenhatvan méteres kapaszkodóra se mertem vállalkozni. Legurulok, s azonnal észrevesz. Színét se látjuk többet. Én inkább meglövöm innen. – Messze van – ismételte Furin. – Gyerünk fel oda! Onnan sokkal jobb lesz! Hanem ént lem már bármit mondhatott. Nem is feleltem neki. Csak a fejem rázintottam meg, s már céloztam is. A puskám távcsövében elég tisztán látszott a zerge, de csak egy-két másodpercre. Mire lövésre szántam volna el magam, befújta a lencsét a hó. A kép teljesen elhomályosodott. Le kellett törölgetnem a havat, s újra céloznom. Másodjára azonban ugyanígy jártam. Annyi hasznom mégis volt a dologból, hogy már nem lihegtem annyira. Megint megtisztítottam a lencsét, majd befogtam a kezemmel, nehogy megint belepje a hó. Úgy vártam a szél csillapultát, s a fergeteg két rohama között megint célba vettem a nyugodtan legelész bakot. L ttem – felbukott. Furin nem szólt, de látszott az arcán, hogy is jónak tartja a lövést. Mindjárt meg is indult a fektében még mozgolódó bak felé. Siet s léptekkel, majdhogynem futva, mintha még teljesen friss és fürge volna. Én is igyekeztem követni, amennyire er m engedte. A váratlan sikert l-e vagy a néhány perces ácsorgástól, de kissé magamhoz tértem. Egyszer se estem el. A bak csakugyan elég szemrevaló, id s állat volt. Id közben kiszenvedett. Gyorsan lefényképeztük, majd segítettem Furinnak, hogy a nyakába vesse. Lehetett vagy harminc kiló. No, gondoltam, most Furin se fog annyira sietni. Nem kell olyan keservesen kullognom a nyomában, mint idefelé jövet. is biztatott, hogy menjek csak el re. Csak arra vigyázzak, a nyomunkat el ne veszítsem. Majd aztán is hazaér. Ráhunyorítottam. Akkor én majd becsapom a társaságot. Azzal állítok be, hogy nem bírtam tovább. Elszakadtam t le, és visszafordultam. Ez a zegernye nem nekem való. Majd egyszer, jobb id ben... Mosolygott. Rendben van.

Lefelé, hátszéllel, sokkal könnyebb volt az út. Most láttam, milyen okosan vezetett Furin. Inkább egy-egy kisebb kanyarodóval, de lehet leg mindig elkerülve a veszélyesebb kaptátokat. T rhet tempóban közeledtem a menedékházhoz. Már nem éreztem, amit felfelé menet, hogy egyszer csak elhagy az er m, s összecsuklom, mint egy colstok. Örültem, hogy baj nélkül oda fogok érni. így is történt. Még csak be se estem a menedékház ajtaján: a két lábamon mentem be, nagy topogva, hogy lerázzam magamról a nagyja havat. Ahogy beértem a szobába, ahol a többiek ültek, mindjárt el is kezdtem a mondókámat. – Sajnos... lemaradtam... pokoli ez az id ... alig bírtam hazavánszorogni... Ilyen id ben nem vadászok zergére, ha soha életemben nem lövök, akkor sem. Hangos kacagás volt a válasz. Riadtan néztem körül. Min mulatnak ezek? Csak nem azon, hogy ilyen szánalmas állapotban botorkálok be? Hát akkor látom, hogy az ajtó melletti bal sarokban egy ismer s figura ül... Hisz ez Furin! így, ingujjban, hajadonf tt, meg se ismertem az els pillanatban. El tte egy pohár pálinka, arcán pedig a jól sikerült tréfa boldog vigyora. – Hát maga már itt van? – kérdeztem t le meglepetten. – Én? Már egy órája! Újabb kacagás, aztán Janó nekem is a markomba nyomott egy pálinkáspoharat. – Gyere, igyál, már nagyon el vagy maradva. A zerge örömére! Koccintottunk, s ki-ki fenékig ürítette a poharát. Majd kés estig tartó víg iszogatással, nótázással ültük meg a sztrokavezsai zerge halotti torát.

L tt már rénszarvast?

Ez már a Góbi Légvonalban Ulánbátortól Csojbalszanig hatszáz kilométer, valójában hétszáz is lehet. Mongol kísér im – ahogy elnéztem ket – akár megállás nélkül vágtatnának a végcélig. Pedig elég fárasztó ez a kocsikázás. Néhol simább az út, de másutt meg olyan hepehupás, hogy jobb hallgatni a nagy zötyköl dés közben, és behúzni a nyelvünket, el ne harapjuk hirtelenjében. Az én fáradtságomnak ugyan egyéb oka is van. Ennyit még kibírnék. Ami igazán nehéz: megszokni a velejáróit annak a nagy ugrásnak, amit Magyarországtól Mongóliáig a földgolyón tettem. Megszokni a hazaiakhoz képest hat óra hosszával eltolódott napszakokat, a hat órával korábbi estét és reggelt, nappalt és éjszakát, s megszokni a mongol fennsíkok tikkasztóan ritka, oxigénben szegény magaslati leveg jét. Azt hiszem, f leg ez tesz eleinte oly tör dötté. No de vendéglátóim nem az els európait kísérgetik az én szerény személyemben. Tudják k már, hogy van az az els napokban. S maguk keresnek ürügyet hosszabb-rövidebb megállókra, úti pihen kre. S másnap útitársaim mindinkább biztattak: nemsokára Csojbalszánba érünk. De különben is, úgy nézzek körül, hogy ezek itt már a Góbi-sivatag peremterületei. Igyekeztem úgy körülnézni. Nem volt könny , mert én a sivatagot nem így képzeltem. Kissé már ritkásabban n tt ugyan a f , mint utunk kezdetén, de a csupasz homok csak kis foltokban, sávokban villogott ki a zöld gyepsz nyegb l. Még leginkább az ember, állat hiánya tette sivárrá a tájat. Hanem ezt már kezdtem megszokni, hisz Mongólia egyébként is ritkán lakott. Egy ember se jut egy négyzetkilométerre. Vagyis századannyi se, mint minálunk. – De, ez már a Góbi – er sítgették barátaim. – Igaz, hogy csak a legszéle. Az elkövetkez napokban majd többet is látunk bel le. Alig vártam. Bár egyel re az is kérd jel volt a számomra, hol fogunk mi a sivatagban antilopot találni. Meg farkast. Valamikor úgy tanultam, hogy az antilop a szavannák, a meleg égövi füves-bokros mez ségek lakója. A farkas meg a mérsékelt övi vad erd rengetegeké, nádasoké. Hogy találkoznak ezek itt össze?

Ezen t n dtem még akkor is, amikor este fél nyolckor felderengtek a látóhatáron Csojbalszan fényei. Csojbalszan ajmak – Mongólia legkeletibb megyéje. Területe száztizenkétezer négyzetkilométer, nagyobb, mint egész Magyarországé. De mindössze harmincötezer ember lakja. Nehéz megszokni az itteni arányokat. Az ajmak székhelye: Csojbalszan, régi nevén Bain-Tumen városa. Régi neve is mongol volt. T mén – ezt már tudom – tízezret, tízezer harcosból álló hadsereget jelent mongolul, s rokona a mi tömény és töméntelen szavunknak. A város maga jóval nagyobb a tegnap látott megyeszékhelynél, Öndörhánnál, de azért nem hiszem, hogy tízezernyi embernek adna szállást. Mindössze néhány rendezett utcája van – s körül az elszórt jurták. Van itt vad b ven – biztatott a tanácselnök. is gyakran kimegy vadászni, s majdnem mindig megl négy-öt farkast, hat-nyolc antilopot. L hetne ugyan még több antilopot is, de inkább a farkasra megy, már csak azért is, hogy könnyebben teljesítsék a tervet. – Miféle tervet? – Hát a farkaskilövési tervet. Erre az esztend re hétszáz farkas elejtése van el irányozva. Csak ebben az egy ajmakban. Kezdtem megnyugodni. Akkor lesz itt farkas. k is jósolták, hogy tíztizenöt antilopot és húsz-huszonöt farkast bizonyára meglövök négy nap alatt. Ebb l a jóslatból is láttam, hogy nem bánnák, ha én is inkább a farkasvadászatra szánnám magam. Ha már itt vagyok, hadd segítsek én is. No hisz, rajtam nem múlik! Bár még mindig izgulok, nem bánnám, ha túl lennék az els toportyánon. Vacsora közben azt is megbeszéltük, merre indulunk másnap. Egyel re nem délnek, nem a Góbi felé, hanem a várostól hatvan-száz kilométernyire északra. Csak jó id legyen! Mert id közben megint esni kezdett, akár el z este, ha nem is olyan fergetegesen. Ezt sem értettem. Itt vagyunk a Góbi-sivatag szélén – s attól kell félnünk, hogy holnap elázunk, holott itt, tudtom szerint, egész évben nem volna szabad nyolcvan-száz milliméternél több csapadéknak hullania. Megnyugtattak, hogy átlagban nem is hullik. F leg nem a sivatag belsejében. De most rendkívüli id jár. Máskor az sz eleje sokkal szárazabb, der sebb. A nyári es zések után ez szokott az év legkellemesebb id szaka lenni, sem túl hideg, sem túl meleg, többnyire csapadék nélkül, de még t rhet en párás leveg vel. Egyszóval vigasztaltak, ahogy tudtak. Majd meghívtak filmvetítésre – ez itt, úgy látszik, az elmaradhatatlan esti szertartás. De most nem bántam. Nem is voltam annyira fáradt, mint el z este, meg különben is egy bájos mongol

vígjátékot pörgettek le. Egy fiú levelet ír a kedvesének, de csak a keresztnevét és a faluja nevét tudja. Ráírja hát a borítékra azt is, milyen a termete, milyen ruhában szokott járni, de az öreg postás persze egy ugyanilyen nev másik lányra gondol, s annak adja oda a levelet. Ebb l származnak a bonyodalmak. Kedvesen naiv história. Jól tükrözi a mongol nép meghatóan közvetlen, gyermeki kedélyét, melyet egyre inkább megszeretek. Másnap reggel felébredek: ragyogva süt odakint a nap. Vivát! Nem kellett sokáig biztatnom magam, hogy kiugorjak az ágyból. Ha rajtam áll, meg se reggelizem, hirtelen úgy elfogott a türelmetlenség. Csak mennénk már, csak mennénk! De hát vendég voltam, nem illett sürgetnem házigazdáimat. Pedig már t kön álltam. Folyton az eget lestem, nem borul-e. A felh tlen, tiszta mongol ég – valószín tlen kék. Ilyen mélykék eget én sehol másutt nem láttam, a föld színér l legalábbis nem. Legfeljebb annak az égnek a tündökl kékje hasonlítható hozzá, amit a tíz-tizenkétezer méter magasságban repül lökhajtásos gépek ablakából lát az ember. Vagy a délszaki tengerek tükréé. Hirtelen Csontváry képét idézem magam elé: Lovasok a tengerparton. Igen, ez az a kék, azé a felejthetetlen szín tengeröbölé. De itt az ég ilyen. Ahogy nézem, valósággal elmerülök benne. Míg fel nem riaszt mélázásomból a délkelet fel l el gomolygó szürkeség. Borul! Már megint borul! Több mint egy órája talpon vagyok. A csuda vigye el! De hát hiába, itt más a tempó. Lassan azért csak összeáll az “expedíció". Meg is érdemli, ezt az el kel nevet, hisz végül is egy Volgával, két GAZ-zal és egy sátoros teherautóval indulunk útnak. Zsigerel is jön velünk – bár tudnék neki munkát adni! Az aj mák tanácselnöke is itt van a társaságban s még vagy hatan. Én bizony elengedném ezt a díszkíséretet. Bosszankodva veszem észre magamon, hogy lámpalázam van. Hisz minél több a szemtanú, annál inkább kénytelen úgy érezni az ember, hogy most szerepel. Egy kicsit a hazáját is képviseli, s ami ezzel ilyenkor szorosan összefonódik: saját magának is szeretne becsületet szerezni, le ne sajnálják a háta mögött. Innen a szokatlan izgalom, a szorongás: jaj, mi lesz? Aztán még egy bosszúság. Alig hagyjuk el a várost, esni kezd. Mégpedig, úgy látszik, tartósan. Jaj, hogy nem tudtunk jobban sietni! De hát most már mindegy! Gyerünk, gyerünk! Több mint egy órája robogunk: sehol egy él lény. Kivéve a leveg ben lebeg sok kesely t. Itt-ott a mez n csontok fehérlenek – ezeket már letisztogatták. Ahány állat elhullik, azt Mongóliában mind a dögev k takarítják el. A háziállatokat is. Itt

nincs dögtemet , s a birkákat ugyan levágják, megeszik, de a lovakat és tevéket már nem. Azok – hacsak idejében nem exportálják ket –, mondhatnám, végelgyengülésben pusztulnak el. Többnyire persze a téli nagy hidegben hagyja el ket az erejük. Valahol összeroskadnak, s többé fel se kelnek. De nem sokáig feküsznek ott, hamar meglepik ket az éhes vadak és madarak, nem szólva a pásztorok kutyáiról és a kóbor ebekr l. Oly hamar letakarítják róluk a húst, hogy az itteni csekély néps r ség mellett nem kell félni a dögök okozta járványos betegségekt l. Régente még az emberi tetemeket se temették el, hanem, miután három napig hevert a halott a jurtában, elvitték az erre a célra kiválasztott völgybe, és si szokás szerint a család kiéheztetett kutyáit eresztették rá, ne váljék idegen állatok martalékává, így tartották ezt kegyeletesnek. De ha meggondoljuk: így is volt célszer , hisz a csaknem nyolc hónapos kegyetlen télben nehéz lett volna a csontkemény talajba sírt ásni a halottaknak. S mennyivel lett volna jobb, ha föld alatti férgek, s nem föld feletti állatok emésztik el a régi mongolok testi maradványait? Ma már szigorú törvény tiltja a halottaknak ilyen módon való eltakarítását. De a f várostól távolabb es vidékeken állítólag tartja még magát a régi hagyomány. A földbe ásott halottakból ugyanis, az sök hite szerint, nem tud békén kiszállni a lélek. Én is lesem, hogy a f b l el fehérl csontok között nem látok-e meg véletlenül egy-egy vigyorgó koponyát. De nem, ezek mind állatok csontjai. Hopp! A távolban két legelész antilopot pillantok meg. Megálljunk? Nem, nem, kett ért nem érdemes. Majd lesz még több is. Barátaim bátorítóan der látók. Faljuk a kilométerket. Végre! Egy nagyobb rudli. Ezért már, gondolom, érdemes megáznunk. Kiszállunk. Vad orkán vágja szemünkbe az es t. Kellemetlen. Mindegy, le kell hasalnunk. Az egyik kocsi már az el bb lemaradt, a másik meg majd kerül egyet, s hátulról hajtja felénk a csapatot. Lapulok. Még egyszer megnézem a puskám: rendben. Szorszuren figyelmeztet, hogy ne nagyon emelgessem a fejem, mert ezek nagyon óvatos állatok. Hát akkor honnan tudom, mikor l hetek? Hagyjam csak, majd szól. Nem szeretem az ilyen túlzott gyámolítást, most mégis elfogadom a javaslatot. Nehogy miattam kezd djék balul a vadászat, s is elveszítse a kedvét. De hiába vagyok jó fiú, a hajtás nem sikerül. A viharos szélben eltér a csapat a várt iránytól, és megugrik. Fel a kocsikra, gyerünk tovább!

Most azért kezd már elmúlni az eddigi bizonytalanságom. Hisz van itt vad! Ahol ilyen csapatokban tanyáznak az antilopok, ott el bbutóbb puskavégre is jut közülük. A következ csapatot aztán sikerült is rám hajtani. Megfogadom most is a tanácsot, csak akkor ütöm fel a fejem, mikor Szorszuren int: most! Mintegy száz méternyire t lünk vágtat el a rudli. Ilyenkor bizony nehéz válogatni, melyiket is célozza meg az ember. Mind az öt töltényemet kilövöm, s elég szerencsétlenül – egy sutát sebzek meg. De hát ez is több a semminél. Be a kocsiba, utánarobogunk, s százötven lépésr l megint eltalálom. Ezúttal t zben marad. De a gidája még most se tágít mell le. Tanácstalanul állok, de barátaim sürgetnek, hogy itt nincs mit tenni, l jek. Keserves kötelesség. Felemelem a puskám – vége. Lerogy az anyja mellé. Egyel re otthagyjuk ket, s már hajtunk is tovább. Több csapatot is látunk, nyolc-tíz sutát és borját egyben-egyben, de bak nincs köztük. Ezekért nem hasalunk ki az es be. Egyik-másik rudlit megpróbáljuk üldöz be venni. Izgalmas sport, bár hazai fogalmak szerint nem éppen méltó vadászhoz. De itt semmi más lehet ség nincs a megközelítésükre, hiszen nincs semmiféle takarás, se bokor, se fa. Csak így van esély a közelükbe jutni – így se könny , mert az antilopok kit n en futnak. Hetven-nyolcvan kilométeres sebességgel robogunk az es verte, ázott gyepen, mégse érjük utol a könnyedén szökell , kecses vadakat. Öt-tíz kilométer után leszakadunk, kocsink nem bírja tovább szusszal a rohanást. De ez a hajsza amúgy is csak egy kis f szerül szolgál az igazi vadászathoz. Komollyá akkor válik, amikor farkascsordát pillantunk meg a végtelen pusztaságon. Akkorára már k is észrevesznek, s rohanvást inainak elfelé. Utánuk! Antilop és farkas Ez már borzongatón szép mulatság. Kocsijaink mindent beleadnak. Nem veszélytelen a száguldás, mert a vizes gyep bizony csúszós, úgy felbukfencezhetünk bármelyik pillanatban, hogy jó, ha nyakunkat nem szegjük. De a távolság fogyatkozóban van köztünk és a csorda között. Hátul egy nagyobbacska kölyökfarkas szalad. Úgy érzem, nem szabad tovább kockáztatnom magam és társami életét. Meg se állunk, megcélzóm, de a mozgó kocsiban bizony imbolyogva tartom a fegyvert a kezemben. Mindegy, most l ni kell... Az egyik lábát sikerült eltalálnom. Továbbszaladt, de most már könnyen utolértük. A csorda közben elvágtatott.

Vagy harmincméternyire álltunk meg t le, hogy lel jem. Erre hirtelen megperdült, s vicsorogva indult felénk, félelmetes látvány volt. Nem volt nagyobb egy közepes farkaskutyánál, mégse szívesen álltam volna vele kint a mez n szemt l szembe. Egy lövés sose biztos. Csütörtököt is mondhat a fegyver. De mire mindez keresztülvillant az agyamon, már meg is húztam a ravaszt. A farkaskölyök még egy utolsót bukfencezett, aztán kinyúlt. Alig ötméternyire a kocsitól. Kezdtem t zbe jönni. Próbáljuk megint elérni a csordát! Azóta alighanem lelassítottak. Még arra se vesztegettünk id t, hogy felvegyünk a kölyköt, máris robogtunk tovább. Szerencsénk volt, nemsokára megint rábukkantunk a csordára. De megint csak észrevettek. Újra kezd dött az irgalmatlan hajsza. Valósággal beleizzadtam. Úgy szorongattam a puskát a markomban, hogy az ujjaim is belefájdultak. Ilyen izgalmat ritkán él át az ember. De a távolság csak nem akart csökkenni. Vagy csak méterekkel. Végre úgy döntöttem: lövök. Még távolabbról, mint az el bb, de ugyanazzal az imbolygó puskával, mely pillanatonként más célpontot mutatott. Megint a leghátsó farkast igyekeztem célba venni. Lövök – semmi. Rohan tovább. Megint lövök, megint nem találom el. Harmadszorra se. Negyedszerre se. Ötödszörre se. Elvesztettem a hidegvérem. Hisz tudtam én, milyen bizonytalan vállalkozás a robogó autóból egy ilyen távoli, mozgó célpontra durrogtatni. De hogy öt lövésb l egy se találjon! Még meg se sebezze! Eközben nyaktör sebességgel száguldottunk tovább. Kísér im nem értették, mire várok. – L jön még! – kiáltotta Szorszuren. – L jön még! Csakhogy a tár kiürült. Újra kellett töltenem. Kapok a zsembemhez, de a nagy izgalomban a bicskám akadt a kezembe, azt akarom betölteni. Aztán meg egy hosszúkás cukrot. Jaj, hányszor megfogadtam, hogy a töltényeket mindig a jobb kabátzsebembe teszem! S most nincs ott egy se. Tapogatom a zsebeimet, hát a bal nadrágzsebemben érzek valamit, nyúlok bele: ott vannak a töltények, de sok más kacattal együtt. El kaparni ket, betölteni – egy örökkévalóság volt. Megint célzok, durran a puska: semmi. A farkas rohan tovább. A hetedik lövésre is. A nyolcadikra is. Restellem leírni, de csak a kilencedik lövésem talált. Igaz, hogy az halálos volt. Egy szép, nagy, feln tt farkast ejtettem el. Miután eltaláltam, került néhányat maga körül, mint a kutya, amelyik a saját farkát kergeti. Mongol barátaimnak ez nagyon tetszett. Hangos kacagás tört ki bel lük, s még órák múlva is emlegették az esetet. Én, szintén szólva, azért is örültem ennek, hogy hátha így elterel dik a figyelmük sorozatos hibázásaimról.

De csak észrevették rajtam, hogy nem nagyon dagadt a mellem a büszkeségt l. Igyekeztek vigasztalni. Egyikük elmondta, hogy egyszer tizenkilenc patront pazarolt egyetlen farkasra, és végül se találta el. Csak hallgattam. Rossz volt azért ilyen példázatokra szorulnom. De hát az a f , hogy megvolt a farkas. Aznap már a második. Igaz, hogy az egyik csak kölyök. Nagyon vágytam még egy bakra. Egy antilopbakra. Ahogy továbbindultunk, nézegettük is nagyon, hátha sikerülne megpillantanunk egyet. De bizony megint csak egy suta került elibénk a gidájával. Szorszuren noszogatott, hogy l jek rájuk. Mit sajnálom? Hisz k ezreket l nek le évente. Tétováztam. A kocsi megállt, ki is szálltunk, de bennem nem nagyon buzgott a vadászszenvedély. Nézegettem jobbra-balra, hát megláttam egy kis állatot, rókakölyokhoz, vagy talán inkább mókushoz hasonlít. Olk is észrevették. – Róka? – kérdeztem halkan. A fejüket rázták. Nem az. Sokkal ritkább és értékesebb: ochotona – azaz pocoknyúl. Hanem ehhez sörétes puska kellene. Az pedig ott van a GAZ hátuljában, ezer limlom között. Igyekeztünk csöndesen mozogni, nemsokára kezemben is volt a sörétes fegyver. A ritka kis állat nem riadt meg, nyugodtan célba vehettem. Sikerült is elejtenem. Hanem már kezdett kés lenni. Ideje volt felszednünk a napközben elejtett zsákmányt. Sose hittem volna, hogy olyan könnyen megtaláljuk valamennyit. Csudálkoztam barátaim könnyelm ségén, hogy még egy botot se t ztek le, ott hagyták az antilopokat is, a farkasokat is a magas f ben. Én száz méterr l se tudtam volna megmondani, hol feküsznek. Sof rünk meg kilométerekr l egyenesen nekik hajtott, minden tétovázás nélkül. Csak tátottam a szám. Vacsora közben, bent Csojbalszanban megbeszéltük: másnap délnek tartunk, a Góbi-sivatag felé. Ott folytatjuk az antilop- és a farkasvadászatot. Megkockáztattam a kérdést: mennyi ott a vad? Nem kevesebb-e, mint a ma bejárt területen? Mosolyogtak. Ett l csak aludjak nyugodtan. A Góbiban még több is van. Ott tanyázik a legtöbb vad. Ez még mindig nem fért a fejembe. Mért van a sivatagban több vad, mint másutt? Másnap-harmadnap aztán megértettem. Ahogy közelebbr l megismertem a Góbit. Legalábbis a Csojbalszanig terjed , északkeleti nyúlványát. A Góbi ugyanis a hazai arányokhoz képest mérhetetlenül nagy. Kiterjedése mintegy kétmillió négyzetkilométer, vagyis Magyarország területének több

mint hússzorosa. Mongólia tekintélyes része is hozzá tartozik: ez az ország déli, délkeleti, keleti alacsonyabb része, mely csak ezer-ezerkétszáz méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. A mongol fennsík többi része jóval magasabban fekszik, a bel le kiemelked hegységek csúcsai pedig itt-ott a négyezer métert is meghaladják. A Góbi név magyarul sivatagot jelent. Az európai nyelvekre legalábbis így fordítják. De a mi nyelvünkben él egy olyan szó, mely, szerintem, jobban megfelel eredeti értelmének. Ez a puszta. Vannak ugyan a Góbinak teljesen sivár, növényzet nélküli, homokos tájai, olykor magyarországnyi kitérjedés ek, de nagy része mégsem igazi sivatag. Hanem gyér füv , lakatlan pusztaság. Emberek csak a peremterületein élnek, ott is elég ritkásan, s mennél beljebb megyünk a Góbiba, annál távolabb kerülünk minden lakott helyt l. Végül már az utolsó kalyibák és sátrak is elmaradnak, száz kilométereken át vándorolhatunk anélkül, hogy egy teremtett lélekkel is találkoznánk. Szeinsz, szeinsz Szeptember elsején vágtunk neki a Góbi határtalan mezejének. Barátaim már csak elég otthonosan mozogtak ezen a vidéken – az els nap elejtett vadak felszedésekor is bebizonyosodott, milyen kit n en tudnak tájékozódni – , de itt még k is tartottak az eltévedést l. Kérték, hogy ne is próbáljak útközben vadászni, el ne keveredjünk valahogy a kitér k miatt. El bb csak érjünk oda az általuk kiszemelt helyre, ott tanyázzunk le, aztán kezd dhet a mulatság. Mert itt különben nincs semmi támpont, amihez igazodni lehetne. Ötven-száz kilométert könny tévedni. S akkor aztán órákig, s t napokig is kereshetjük egymást. Most már bántam, hogy a tájolómat nem hoztam magammal Ulánbátorból. Biztos, ami biztos, jobb lett volna. Nem gondoltam, hogy ezen a területen még házigazdáim is irányt veszthetnek. Pedig nincs ebben semmi csudálatos. Ezeket a szélhordta homokhalmokat egyszer en nem lehet megkülönböztetni egymástól. Mind egy irányban futnak, és az alakjuk is mind egyforma: vagy laposan elnyúlt bucka, vagy sarló alakú barkán. Hosszú-hosszú láncban követik egymást, kilométereken és száz kilométereken át rohan a kocsi, de a táj úgyszólván semmit nem változik. Út vagy ösvény sehol. Egyik-másik homokhalom id nként mintha füstölögni kezdene, de mire jól körülnézel, körös-körül már száz ilyen kis “vulkán" felett kavarja a szél a homokot, s ha nem vigyázol, egy pillanat múlva már neked is marékszámra vágja a szemedbe-szádba. Hol lehetünk? Merre kell mennünk? Mihez igazodjunk? Örök kérdések ezek itt.

A homokvonulatok között itt-ott sziklás-kavicsos-homokos mélyedések bújnak meg. Ezek már nem egészen egyformák, csakhogy messzir l semmi nem látszik bel lük. Elt nnek a környez homokdombok mögött. Mi marad hát tájékozódásul? Éjszaka, ha der s az égbolt: a csillagok. Nappal csak az irányt . De mindez kevés ahhoz, hogy egymást keres autósok kedvük szerint összetalálkozhassanak. Ezen a napon azonban megismertem egy jól bevált módszert, amellyel ki lehet fogni még a sivatagi úttéveszt n is. Már els nap sem értettem, miért indultunk neki három kocsival. . Sose szerettem a nagy felhajtást. F leg vadászattal kapcsolatban nem. A reprezentációnak is megvan a maga helye és ideje. De aki vadászni akar, az lehet leg tartózkodjék t le. Az a természettel tör djék, ne a társasággal. Abba persze már bele kellett tör dnöm, hogy nem cserkészhetek gyalogszerrel a sivatagban. Itt mások a körülmények, mint odahaza. De a három kocsit azért sokallottam. Hamarosan kiderült azonban, miért kell ennyi kocsi. Mesterséges támpontul. Valóságos Kolumbusz tojása. Ha nincs a sivatagban támpont, majd mi állítunk. Egy-egy kiemelked halom tetején megáll az egyik kocsi. Ez lesz a támpont. Másutt esetleg még egy megáll. A többiben ül k azt^n már minden figyelmüket a vadászatnak szentelhetik. Nem mintha az ilyen támpontul hagyott kocsit olyan könny volna megtalálni. A sof r persze úgy hajt, mintha pontosan tudná, hova igyekszik. De mikor megállunk egy-egy magasabb dombtet n, és a távcsövünkkel fürkészni kezdjük a látóhatár alját, bizony vagy meglátjuk azt a kis fekete pontot a távolban, vagy nem. Els este háromszor is megálltunk körülnézni – vagy húsz kilométerenként –, s végül negyedszerre sejlett fel a távolban valami feketeség, de még akkor sem voltunk egész bizonyosak benne, hogy az a mi kocsink. Úgy becsültem, hogy tizenhat kilométerre lehet. S huszonnyolc kilométeres út után értünk oda. Ez a nap egyébként, a Góbiba való indulás napja, nem a legvidámabban kezd dött. Eleinte még vigasztalanul szakadt az es , s kés bb is csak lassan kezdett csillapodni. A lakatlan táj egyetlen üdít látnivalót nyújtott a több órás úton: egy fiatal lányt láttunk, harminc-negyven f nyi tevecsapat élén “tevegelni", vagyis egy csámpás lábú, öreg teve hátán lovagolni. Gyorsan haladtunk, tizenegy óráig vagy kétszáz kilométert hagytunk a hátunk mögött. Ekkor megálltunk. Már alig csepergett, de olyan vad szél vágott a szemembe, hogy mongolosan keskenyre kellett összehúznom a pilláimat, úgy pislognom körül, hol is járunk. Nem vettem észre a környezeten semmi különöset. Nem is értettem, miért épp itt álltunk meg. De hát az a f , hogy kezd dhet a vadászat. Fél óra se telt

bele, megláttunk egy kis állatot, a mi borzunkhoz hasonlót. Sof rünk tüstént üldöz be vette. Ez valami értékes vad lehet – gondoltam. Kezembe fogtam a sörétes puskát, s vártam a kedvez alkalmat. Hopp, most! Meg is sebeztem, már azt hittük, ott marad kinyúlva, aztán hirtelen mégis felugrott és továbbrohant. Utána! Nem sokat mentünk, mikor egyszerre oly váratlan zökkenéssel állt meg a kocsi, hogy el rebuktam. Mi történt? Látom ám, hogy a gépkocsivezet kinyitja az ajtót, kiugrik, s közben nagyot kiált, hogy menjek én is. Hát kiderült, hogy a megsebzett borz (mert borz volt, csak más fajta mint a mienk) épp a lyukába próbált beugrani, s az utolsó pillanatban még elkapta a farkát. Ráncigálta, de nem tudta kihúzni, viszont a borz sem bírt szabadulni a keze közül. Gyorsan a fényképez gépet, ezt meg kell örökíteni! Le is kaptam ket, majd ismét a puskámért nyúltam. Néztem, hogy a csudába l hetnem le, hogy a gépkocsivezet t ne érhesse sörét. Oly kevés látszott ki bel le, hogy valósággal az oldalához kellett volna nyomnom a puskát csövét... Szorszuren mentette meg a helyzetet. Tábori ásónkkal oldalba csapta a sivatagi borzot, és akkor a sof r hirtelen rántással kihúzta a lyukából. Mindjárt el is állta a lyuk száját, vissza ne ugorhasson. Szegény feje egy pillanatra megállt, riadtan nézte a tiszteletére felvonult el kel társaságot, aztán nekiiramodott, hátha még meg tudná menteni a b rét. De bizony én könyörtelenül belepuffantottam. Most néztem csak meg közelebbr l. Gyönyör állat. Barátaim szerint igen ritka. Emlegették, milyen szerencsés vagyok. Jó, hogy nem vagyok babonás, mert ezt a megállapítást a közismert pesti szokás szerint le kellett volna kopognom. Annál is inkább, mert a várva várt antilopbak még hátravolt. Igaz, nem sokáig. Most már kezdtem megérteni, barátaim miért épp ide hoztak. Rengeteg antilopot láttunk. Hol tízes, hol ötvenes, hol nyolcvanasszázas csapatokban. Közelükbe férk zni persze nem volt könny . A-tegnapi módszert követtük. Egy-két kilométernyire t lük megálltunk. Kiugrottunk a GAZ-ból, hasra vágódtunk a f ben. Igyekeztünk egy-egy f csomót kiválasztani, bármilyen csekély fedezékül. Közben a kocsi már indult is tovább, hogy egy jókora vargabet vel az antilopok hátába kerüljön, felénk terelje ket. Hasaltunk, valósággal a földhöz tapadva. Meg se volt szabad moccannom. Kellemetlenül is éreztem magam. Elvégre én se vagyok mai gyerek, sok vadat meglestem már életemben. De amikor csak egyhüvelyknyire feljebb emeltem a fejem, hogy kilessek a f csomó mellett, Szorszuren már intett is a szemével, és suttogta: – Ne! ne! Ez rosszulesett. Nem is engedelmeskedtem volna, ha netán azt látom, hogy viszont emelgeti a fejét, és kipislog a f b l. De is ugyanúgy lapult, mint

én. Látni legfeljebb a feje búbjával láthatta volna a közeled ket. Nem is bírtam ésszel felfogni, honnan tudja akkor, hogy jönnek, s hogyan tudja épp azt a pillanatot kiválasztani, amikor már nyugodtan felnézhetek, hogy célozni és l ni kezdjek. Most! Tüstént feltámaszkodtam. Igen, itt jönnek. Mindig arról, amerr l várjuk. Szélvésznél sebesebben. Bakok! De gyönyör ek! De elnézném ket! Hanem erre nem volt id . El ször fekve l ttem, amikor még szembe jöttek; majd amikor elhaladtak mellettünk, akkor ülve; végül pedig már felugrottam, és álló helyzetben húztam meg még kétszer-háromszor a ravaszt, míg ki nem ürült a tár. Nem könny hetven-nyolcvan kilométerrel vágtató rohanó csapatból kiválogatni a legjobb bakokat – s t, még általában a bakokat sem. Mert közben bizony öt sutát is megl ttem, mikor nem volt bak a felhajtott csapatban. Ilyentájt, sz elején, a kisebb csapatokban ritkán járnak együtt suták és bakok. S ki tudna ellenállni, mikor ott fekszik, töltött puskával a kezében, és rohan feléje a megriadt csapat. Suta? Hát akkor legyen suta! Hisz mikor fogok én még az életben antilopra vadászni? Egy szép, kövér, pusztai talpastyúkot is elejtettem ezen a napon. A távoli dombok egyikén álldogált, gondoltam, megkockáztatom. Vagy sikerül, vagy nem. Szerencsésen el is találtam. Barátaim nagyon meg voltak elégedve. “Szeinsz, szeinsz" – mondogatták elismer en. Vagyis: “jó, jó". Hiába, álló célpontra sokkal jobban ment a lövés. Bár azt is meg kellett szoknom, hogy otthonról hozott távolságérzékem itt er sen csalt. Mihelyt egy kicsit kitisztult az id , a páratlan leveg mindjárt közelebb hozta a távoli tárgyakat, él lényeket. Említettem már, mekkorát tévedtem a támpontul hagyott autó távolságának megítélésében. Nem tizenhat kilométerre, hanem huszonnyolcra volt. De hát ki az a jó szem vadász, aki Magyarországon huszonnyolc kilométerr l kézi távcs vel meglát egy autót? Itt pedig ebben semmi különleges nincsen. Szabad szemmel is oly messzire ellátni, hogy az ember maga is alig hiszi. A vadásznak ehhez persze igazodnia kell, s mindig jól megtoldania az eredetileg becsült távolságot, így történt ez akkor is, amikor megcéloztam a talpastyúkot, amelyr l egyébként kiderült, hogy kit n a húsa, még aznap este be is kebeleztük. Délután Szorszuren önállósította magát: elment az egyik GAZ-zal egy kis külön csalinkázásra. Úgy beszéltük meg, hogy este hétkor mi letáborozunk, ott csatlakozik ismét hozzánk. Csakhogy alkonyatkor hirtelen borulni kezdett, rohamosan sötétedett. Nem látszott volna okosnak megvárnunk a sátorveréssel a hét órát. Fél hétkor nekiláttunk, s vertük a cövekeket szaporán, rámoltuk lefelé a kocsikról a holmit. Még így is elkapott az es .

De ez a kisebbik baj volt. A nagyobbik abból származott, hogy Szorszuren elszámította magát. Azt hivén, hogy mi hét óráig meg se állunk, hanem továbbmegyünk a kocsival az eredeti irányban, rosszul becsülte meg, hol kell keresnie bennünket. Mi csak vártuk. Lejátszottunk néhány sakkpartit: négyet egymás után elvesztettem, de aznap már ez se tudta elrontani a kedvem. Aztán megvacsoráztunk. Megint mérgel dtem egy sort a hús miatt, nem tudtam elérni, hogy a szakácsunk – mert itt külön szakácsunk is volt – rendesen kisüsse. Zsargot százszor megkértem: mondja meg a szakácsnak, hogy én nem úgy eszem a húst, mint k, nem félig véresen, hanem jó ropogósra kisütve. Zsarg bólogatott, hogy érti, s ment a szakácsnak magyarázni a dolgot. Az is bólogatott. Érti, hogyne, érti. S legközelebb megint ugyanolyan véresen hozta, de még hozzá meg is kérdezte, hogy ugye, így gondoltam, így most már jó? Mit csinálhattam? Én is bólogattam, de közben majd megütött a guta. Most megint ugyanez ismétl dött meg. Hozta a “magyarosan" kisütött húst. Mindegy, azért valahogy elrágtam. Majd azt beszéltük meg, zsigerel nk hogyan zsigereljen, illetve hogyan nyúzza le a b rt. Ennek ürügyén jóles pillantásokat vetettem ismét a kapitális bakra, de az öt suta miatt inkább egy kis b ntudatot éreztem. Sok ez! Minek kellett ennyit lel nöm? El is határoztam, hogy ezt nem folytatom. Csak azért, hogy minél többet l jek? Nem, ennek nincs értelme. A min ségre kell mennem! Kilenc antilop igazán elég. Ha sikerült még két-három kapitális bakot leterítenem, az antilopvadászatot be is fejezhetem. Id közben egyre s r bben nézegettük az óránkat. Elmúlt kilenc óra. Mindjárt fél tíz. Hol a csudában lehetnek? Ha nem találnak vissza, bizony elég diderg s éjszakát tölthetnek kint a sivatagban. Szeptember elején itt már elég gyakoriak az éjszakai fagyok. Defektet is kaphattak, ki tudja, hol találjuk meg ket holnap? Hogy a várakozás izgalmát enyhítsük, vadásztörténetekkel traktáltuk egymást. Elmesélték a többi között a medvevadászatnak egy eredeti módját. Télen a medve Mongóliában is alszik, s t, jóval tovább, mint másutt. Lebújik a vackára, belepi a hó. Álmában is lélegzik azonban, bár alig észrevehet en. A hórétegben mindig kell hát maradnia két-három lyukacskának, amin át friss leveg t szívhat, illetve kifújhatja az elhasználtat. Igen ám, de fagyos téli id ben a medve is “pipál", vagyis meleg, nedves leveg t lehel ki, melyb l a pára kis ködgomolyként tüstént kicsapódik. Gyenge lévén a légzés, ezt a laza ködgomolyt nem könny észrevenni, de a tapasztalt vadászok figyelmét nem kerüli el. Megjelölik a helyet, majd alkalmas id ben ketten-hárman visszatérnek, mégpedig jól felkészülve, mert az álmából felvert medve igen veszedelmes.

Felriasztják – vagy hangos durrogtatással, vagy egyéb zajjal –, ilyenkor azonnal felugrik. De még bódult az álomtól. Ha gyorsan meglövik, nem történhet baj, csak hibázni nem szabad, mert ez már életre-halálra megy. Épp az el z télen esett meg, hogy egy id s meg egy fiatal vadász együtt indult el medvét költögetni, de mire észbe kaptak, egy helyett kett t vertek fel. Az öreg az egyiket megl tte, de tapasztalatlanabb társa els ijedelmében elhibázta a lövést. A medve – mint ilyenkor már történni szokott – tüstént támadója ellen fordult. Az öregnek az utolsó pillanatban sikerült leterítenie, s megel znie a végzetesnek ígérkez tragédiát. Vége a történetnek, nézzük az órát: már tíz is elmúlt. Ennek már fele se tréfa. A Volga vezet je megkapja a parancsot: tüstént induljon el abba az irányba, amerre sejtjük ket. Én a többiekkel a táborban maradok, s reflektorozni kezdek. Egyszer erre, egyszer arra. Ebben a sötét éjszakában ez a legbiztosabb irány jelz . Egyel re azonban semmi jele nincsen, hogy sikerrel m ködnék. Ha ez így megy tovább, odalesz a holnapi napunk. Csak nagyobb baj ne essék! Most sejtem csak meg, milyen lehet emberlakta területekt l távol bolyongani, sivatag földeken. Körülöttünk farkasok üvöltenek az éjszakában. Tizenegy óra elmúlt. Végre valami felcsillan a távolban. Jól látunk? Igen! Megint ott világít, ugyanabból az irányból. – Hurrá! Jönnek! De igazán csak akkor nyugszunk meg, amikor már világosan meg tudjuk különböztetni egymástól a két reflektorpárt. Megvan mind a két kocsi! Na jól van akkor. Készül dhetünk. Mehetünk mindjárt aludni. Az öreg vastag nyakú Másnap is borult id re ébredünk. Hát ennek már soha nem lesz vége? Esni azonban egyel re nem esik. Ez is valami. Lassan készül dünk, csomagolunk, majd nekiülünk a reggelinek. Kanalazzuk a forró levest, bizony jólesik ebben a diderget s id ben. Alig kapunk be azonban néhány kanálnyit, izgatott kiáltozás veri fel a tábor nyugalmát. Szorszuren az. – Farkasok! – kiáltja. – Farkasok! Azt már nem várjuk meg, hogy harmadszor is kiáltson. Le a kanalat, fel a puskát, be a kocsiba, s már robogunk is. Két falka is ólálkodott a közelben. Nemhiába hallottuk üvölteni ket az este.

Induláskor még látom mind a kett t. Gyorsan betölt k, lehet, hogy hamarosan szükség lesz a töltött fegyverre. Utánuk iramodunk, na most neki, amennyit csak bír a motor. A motorral nincs is baj. De a dombhajlatok a menekül knek kedveznek. Hamarosan szem el l is vesztjük ket. Mindegy, gyerünk csak, hátha megint felbukkannak. Vagy tíz kilométert vágtattunk rült tempóban, de sajnos, nincs biztos irányunk. Majd kiesik a szemünk, úgy figyelünk jobbra-balra. Hiába. Ezek elmartak. Végül kénytelen-kelletlen hátraarcot csinálunk. Nincs már remény. Ezzel, úgy látszik, tartoztunk az ördögnek. Mehetünk megenni a kih lt levesünket. Reggeli után tábort bontunk, indulunk. De el tte még ünnepélyesen kijelentem – tegnapi elhatározásomhoz híven –, hogy csak bakot lövök. Azt is legfeljebb kett t. Sutát semmi esetre. Meg, persze, farkast, ha úgy jön sorja. Észreveszem magamon, hogy már én is kezdek haragudni a farkasokra. Már nemcsak a zsákmányra vágyom. Nemcsak a farkasb rre, a farkasfogakra. Irtani szeretném ket. Kezdek úgy tekinteni rájuk, mint mongol barátaim: a kegyetlen si ellenségnek kijáró düh vei. Közben azért elgondolkodom: mivel érdemelhették ki a farkasok ezt az olthatatlan gy löletet? Az oroszlán Afrikában immár védett állat. Különleges engedély kell hozzá, hogy valaki egyet is elejthessen. De van-e a világnak egyetlen országa, egyetlen tartománya, ahol a farkast védenék? Dehogyis van! És nem is igen lesz soha. Talán a kegyetlensége miatt. Hogy nemcsak szükségb l öl. Mintha örömét lelné a vérengzésben. Meg nyilván azért is, mert mindig szerette kerülgetni az ember nyájait, szálláshelyeit. De nincs sok id m ilyesmiken törni a fejem. Fél órába se telik, elérünk egy nagyobb antilopcsapatot. Sok köztük a bak. Kiugrunk a kocsiból, elhasalunk – már egész jól belejövök a vadászatnak ebbe a módjába. Szorszuren közvetlenül mellettem hasal, s éppúgy leszorítja a fejét, mint én. De a fülét nem tapasztja a földre. Nem tudok rájönni, mi a titka. Mert most is halálos pontosan eltalálja az id t, mikor kell a könyökével oldalba böknie, hogy nosza, l jek. Ezek a legszorongatóbb pillanatok. Ott rohan el ttem a csapat, nyolcvanszáz méternyire, s nekem a másodperc töredéke alatt döntenem kell, melyik antilopot vegyem célba. Az embernek, persze, kedve lenne ott l ni bele a csapatba, ahol az a legs r bb, hogyha nem találná el az egyiket, hátha elesik a másik. Az els nap még megtehettem, meg is tettem ezt. No de már nem vagyok kezd . Épp ma reggel jelentettem ki nagy hangon, hogy ezután csak a min ségre megyek. Vagy kapitális bakot lövök, vagy semmit. S t, magamban

azt is elhatároztam, hogy az elej tettnél még szebbet igyekszem l ni. Csak hát az efféle el zetes elhatározások ilyenkor, a dönt pillanatban nemhogy nem teszik biztosabbá az ember szemét és kezét, hanem még inkább elbizonytalanítják. Túl nagy a felel sség – mások és önmagam el tt –, s túl rövid az id . Egy villanásnyit se szabad vesztenem bel le, mert a csapat rohan, s mire tétovázásomból felocsúdnék, már kívül is kerülne a l távolon. Nem mintha el ször kerülnék életemben ilyen helyzetbe, hogy azonnali döntésekre kényszerülök. A gyakorlott vadász jól ismeri ezt a pillanatot. Néha órák hosszat mást se csinál, mint figyel, hallgatódzik, leskel dik. Ha látná valaki, azt hihetne: csak az idejét tölti. Ül. Hever. Vagy kószál. Látszólag céltalanul. Pedig valójában minden idegszála készen áll a gyors reagálásra, hogy mikor eljön a nagy pillanat, ne késsen cselekedni. Csak hát ez itt mégis más, mint odahaza, a mi magyar erdeinkben. Itt azért bennem fészkel a rendkívüli körülmények okozta bizonytalanság. Egy öreg vastag nyakút választok ki. Megcélzóm, s az els golyóval, ahogy mondani szokták – karikába lövöm. Ez megvan. Már nézem is ki a következ áldozatot – a csapat eközben épp elém ér –, lövök: semmi. Megint lövök: semmi. Pedig most sokkal jobb helyzetben célzok, mint az el bb. Végül az utolsó golyóm is kilövöm, már az elvágtató csapat után, az sem talál. Na mindegy, az a f , hogy az öreg vastag nyakút sikerült leterítenem. Megnézem közelebbr l, nem csalt a szemem. Szebb, mint a tegnapi. Az is gy r s, de ez még különb. Igazi kapitális. Annyira meg vagyok elégedve vele, hogy ki is jelentem: most már a bakból is elég. Az antilopvadászattal végeztem. Vigyenek, amerre akarnak, én már azt se bánom, ha csak kocsikázunk, nézel dünk. Másnap negyed hatkor már elindultunk, hogy megkeressük a farkasokat. Neki megint a pusztaságnak. Az id re ezúttal nem panaszkodhattunk. Nemcsak hogy nem esett, szél se igen fújt. Nem volt se túl hideg, se túl meleg. Lestük a látóhatárt, meresztettük szemünket a messzeségbe, de farkasok csak nem akartak mutatkozni. Annál több antilop. Hajnalban, úgy látszik, kevésbé éberek, kevésbé riadozók. Addig-addig kínálgatták magukat, hogy már nem állhattam. Legalább lefényképezem ket. Hat-nyolc-tíz csapatot is láttunk egyszerre. Lehettek vagy ötszázan. Télen, azt mondják, tízezren is összever dnek egyetlen nagy nyájba. Na, itt akkor álljunk meg! Ugrás, hasalás, le a fejet – megy ez már a maga rendjén. Csak most puska helyett fényképez gépet szorongatok a kezemben. Azazhogy ott fekszik mellettem a puskám is. Ki tudja? Hátha olyan bak is lesz köztük, amit vétek lenne otthagynom. Jönnek! Sorra a csapatok, egyik a másik után.

Kattintgatom a gépet, de aztán már nincs türelmem hozzá. Ni, micsoda jó bak! Gyönyör példány! Önkéntelenül is a puskámért nyúlok, megcélzóm – elesik. Újabb bakok. Most már mindegy, most már benne vagyok. Egymás után dördülnek el a lövések, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. De már töltök is újra, s folytatom, míg ez a tár is ki nem ürül. Tíz lövéssel nyolc antilopot l ttem. Sajnos, három sutát is. Oly s r tömegben vágtattak el, hogy bár én a java bakokat igyekeztem megcélozni, suták is estek. De ahogy összeszedtük a zsákmányt, bennem megint feltolult valami. Gyors zsigerelés – olyan volt ez már valósággal, mint egy mészárszék. Kiszállt a mámor a fejemb l. Elég lett volna egy is. Vagy legfeljebb kett . Csak hát abban a pillanatban úgy érzi az ember, hogy mit számít az, hogy ötszáz antilop közül kett t l -e le, vagy nyolcat? Mit számít? Csakugyan mit számít? De valahol legbelül mégis úgy érzem, hogy számít. Nem az antilopoknak, nem is a vendéglátóimnak – magamnak tartozom vele, hogy mértéket tartsak. Különben is ma farkasvadászatra indultam. És hol a zsákmány, amit reméltem? Azért még" bennem élt a várakozás, hogy hátha sikerül farkasokra bukkannunk. De ahogy folytattuk utunkat, lassan minden reményem elsorvadt. Csak antilopok, antilopok. Annyi, hogy nem gy ztem nézni ket. Barátaim biztattak is minduntalan, l jek még, mit sajnálom..De már biztathattak. El voltam szánva, hogy nem ugróm be többet. Szorszuren végül azt mondta: ha én nem lövök, majd akkor l . Talán ezzel akart kedvre deríteni. Le is szedett egy sutát. De ezzel is abbahagyta. Még mindig lestük a farkasokat. Hátha. De végül csak vissza kellett indulnunk a táborba. Elértünk egy pontig, no, most merre? Jobbra vagy balra? Némi tanakodás után balra tértünk. De aztán kezdett gyanús lenni a dolog. Már harminc kilométert megtettünk, s még sehol semmi. Össze vitatkoztunk. Továbbhajtsunk vagy megforduljunk? Sof rünk esküdött, hogy jól megyünk. Én az ellenkez jét állítottam. De mikor aztán már visszafelé robogtunk, lassan engem is elfogott a bizonytalanság. Negyven kilométer, ötven kilométer, hatvan kilométer, mi lesz ebb l? Akkor láttuk meg azt a távoli kis fekete pontot, amelyhez igazodnunk kellett. Az útjelz nek állított másik kocsit. Éljen! Nem vesztünk el mégse! A táborban aztán bekaptuk az ebédet, s mindjárt indultunk is tovább Csojbalszan felé. Vége az els nagy hajrának! Néhány nap múlva fenn északon, a Hubszugul-tó környéki hegyekben folytatjuk a vadászatot.

A rezervátumban Hurálnak valamikor a kolostori ünnepeket hívták Mongóliában, amelyeken évr l évre felolvasták a legfontosabb szent könyveket, a lámák és az összegyülekez nép füle hallatára. A forradalmi Mongólia meg rizte ezt a régi szót, s a nép képvisel inek évente összeül testületét “Nagy Népi Hurál"-nak nevezte el. Ez az intézmény megfelel a mi országgy lésünknek, elnöke pedig egyúttal az államf i tisztet is betölti. Nos, ulánbátori tartózkodásom idején abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Nagy Népi Hurál elnöke engedélyt adott egy maralszarvas kilövésére a közeli kormányrezervátumban. Ez a rezervátum az Ulánbátort északkelet fel l határoló erd s hegyvidéken terül el. Maga a város ezerháromszázhuszonhat méterrel fekszik a tenger színe felett, a hegység azonban kétezer-nyolcszáz méterig emelkedik. Ennyi különbség természetesen b ven elég ahhoz, hogy a szárazságt r pusztai növényzetet fás vegetáció váltsa fel, mégpedig nemcsak bozótok, cserjések, hanem igazi szálerd k. Ide indultunk el hajtóvadászatra szeptember nyolcadika h s reggelén. Aznap épp csíp sre fordult az id . Szerencsére, már a városban megéreztem, hogy vége a nyárnak, s melegebben öltöztem. Mire felértünk a hegyekbe – esett a hó. De azért szép volt a vidék. El bb csak kisebb erd foltokkal találkoztunk, majd beértünk a magas hegység erd rengetegébe. A szibériai tajga legdélibb nyúlványában jártunk. Sokféle fából álló, de inkább lombos erd ben. Korhadó fatörzsek hevertek szanaszét, s az id s szálfák közé itt-ott fiatalok s r foltjai ékel dtek. Hogy fogunk itt lovagolni? Mert azt már megbeszéltük, hogy egy id múltán a GAZ-ról lóhátra szállunk át, s t, a hajtok is lovasok lesznek. Egy völgyben aztán el is értük a rezervátum vezet jének jurtáját. Körülötte lovak legelésztek. No, gondoltam, ütött az óra. így is történt. Kiderült azonban, hogy oktalanul féltem. Jó lovat adtak, nem sokat ficánkolt alattam. Az ösvény is t rhet nek bizonyult, amint továbbhaladtunk. Aztán még gyalogoltunk is egy sort, amíg elfoglalhattuk a helyünket, megkezd dhetett a hajtás. Útközben láttunk zeket, néhány szarvastehenet, de bikát már csak olyat, amit a hajtok vertek fel. El re figyelmeztettek: ezen a vidéken nemcsak szarvasok – farkasok is tanyáznak. Ne lep djek hát meg, ha hajtás közben a várva várt bika helyett egy vén ordas vágtat el a s r b l.

A magasles itt ismeretlen fogalom. Az egész vadászatban ez volt a legkellemetlenebb: kitartóan kellett hasalnunk. Nem percekig, mint a sivatagi antilopvadászaton, hanem óra hosszat is. Mindent ki lehet persze bírni, ezt is. F leg, ha van miért. Meg nekem a vadászatnak ezt a módját most gyakorolnom is kellett, mert már tudtam, hogy hamarosan elindulok Észak-Mongólia hegyei közé, a másik nagy portyára. Ott pedig szintén így vadásznak. Hasaltam hát rendületlenül. Még jó, hogy itt nem kellett úgy leszegnem a fejem, mint az antilopok hajtásakor a Góbiban. A tisztások szélén, ahol rendszerint elhelyezkedtünk, dús f n tt, s az jól rejtett. Bátran kikukucskálhattam a f szálak között, s magam leshettem a közeled vadakat. Jöttek is. A lovas hajtok gy r je lassan összezárult, s a bennszorult erdei állatok egyre-másra igyekeztek kitörni, amerre még szabad utat reméltek. Vagyis f leg felém. Jó néhány tehenet hagytam elfutni, de azért t lem telhet leg jól szemügyre vettem ket. A maralszarvasok nem nagyobbak a mi bükki szarvasainknál. Színben is hasonlítottak a mieinkhez. Egy-két bika is el bukkant. Sajnáltam, hogy még nem kezd dött meg a b gés, akkor szívesebben lestem volna rájuk. Egy szép, középkorú bikát azonban így is célba vettem, s meg is sebeztem. A golyó, sajnos, csontot ért. A helyszínen kés bb kis csontdarabokat találtunk és nem sok vért. A zsákmány jelölt pedig nyomtalanul elt nt. Az vigasztalt, hogy ezt a sebet még túlélheti, aligha fog elpusztulni t le. Ezen a napon különben is csak kerülgettem a szerencsét, vagy engem, de nem volt egymással találkozásunk. A hajtok két farkast is felvertek. Jött az els , messzir l megláttam. Épp felém tartott. Ügy éreztem, nyugodt vagyok. De egy hibát mégis elkövettem. Arra számítottam, hogy ez most már énfelém fog tovább futni. Hamar el kell hát kezdenem a lövést, nehogy megsebezzem, s már ne legyen id m kell biztonsággal célozni, l ni, ha nekem támadna. Emlékeztem a góbibeli sebesült farkaskölyökre, amelyik még az autónak is nekirohant volna, ha idejében le nem terítem. L ttem hát. Nagyon messzir l. Kétszáz méterre lehetett, s én bolond fejjel már meghúztam a ravaszt. Lehet, hogy megsebeztem. Máig se tudom. De az bizonyos, hogy abban a pillanatban irányt változtatott, s másodszor már nem jutottam jó lövéshez. A másik farkassal még rosszabbul jártam. Hasaltam, hasaltam, de valahogy nem tetszett a hely, amit mongol barátaim kijelöltek. Kinéztem egy másikat. Még van id , elkúszom oda.

El is kúsztam. A farkas – szép nagy állat volt – áldhatott érte. Mert épp ott jött ki, ahová az els helyemr l a legjobb lövés eshetett volna, így azonban elkéstem, s mire másodszor is elsüthettem volna a puskát, már elt nt. Azt szokták mondani, tudom, hogy mindig az a legnagyobb vad, amelyik elmegy. De ez csakugyan gyönyör példány volt, hatalmas, vén szuka. Bizony sajnálhattam, hogy nem hagyta ott nekem a fogát. A mongolok ugyan alighanem jobban el voltak keseredve, mint jómagam. Én ezt a rezervátumi vadászatot váratlan ajándéknak tekintettem, s mintegy el gyakorlatnak a következ portyára. Különösen a szarvast nem sajnáltam. Lövök én ilyet odahaza is, mért vegyem el mások kenyerét? A farkasokat már inkább bántam. De hát farkast is l ttem már a Góbiban, mért legyen az ember olyan mohó? Vagy ez csak amolyan rókavigasz volt, amolyan “savanyú a sz l "? Lehet. Mindenesetre amikor vita támadt, hogy folytassuk-e a hajtást, én amondó voltam, eleget fáradtak a hajtok. Nincs értelme, hogy énmiattam éjnek idején érjenek haza. Akkorra különben már jól össze is barátkoztam velük. Együtt ittunk, együtt ettünk, vidámak voltak, kedvesek, mosolygósak. Úgy látszik, ez a nyíltszív ség, ez az új ismer sök iránti bizalom náluk csakugyan nemzeti jellemvonás. Ugyanezt tapasztaltam a vezet vad r jurtájában, ahova hazafelé menet tessékeltek be. Körém gy lt a család. A vad r már id sebb ember volt, s a sors b ven megáldotta gyerekekkel, unokákkal. Jókedv en elbeszélgettünk, közben tejes teával – ahogy k nevezik: fehér teával –, aludttejjel, kumisszal kínáltak. Majd, miel tt búcsút vettem t lük, illend módon meg is ajándékoztuk egymást. Az öreg még utolsó szavával is biztatott, hogy ha visszatérek északról, még egyszer jöjjek ki hozzájuk. Akkorára talán megkezd dik a b gés, s az én bikám még meglövetlen. Jólesett a biztatása, de csak annyit mondhattam: ha kitelik az id mb l. Mert sejtettem, hogy már aligha telik ki. Ez a rezervátumbeli vadászat azért is emlékezetes maradt számomra, mert itt ismerkedtem meg Mongólia egyik legügyesebb vadászával, Kongorral. Északi utamra kés bb is elkísért, de már itt szóval tartott, s érdekesebbnél érdekesebb dolgokat regélt hazája vadjairól és vadászairól. Megtudtam t le, hogy Mongóliában összesen kétszázhúszféle vadat tartanak nyilván. Vadászni ezek közül csak huszonkett re nem szabad. Ilyen védett vad a vádló, a vadteve (ezek nem elvadult, hanem si soron vad állatok!), továbbá a sivatagi medve és az északi hegyvidék jávorszarvasa – a haszgau – is.

A l het vadak között vannak bárki által szabadon elejthet k és engedélyhez kötöttek. Antilopra például bárki, bármikor vadászhat. A farkasért még l díjat is fizetnek. A maralszarvas vadászatának viszont szabott ideje van, még a jogosultak számára is. Aki engedély nélkül terít le szarvast, nyolcszáz-ezer tugrik büntetést köteles leróni, ami igen nagy pénz. A büntetéseket általában igen szigorúan veszik, mert a mongol nemcsak lovas, hanem vadásznemzet is. Az üzletekben bárki szabadon vásárolhat puskát, töltényt. Úgyszólván minden pásztornak van puskája. S ezrekre rúg azoknak a hivatásos vadászoknak a száma, akiknek ez a f kenyérkeresete. Ennyi embert bizony nem könny rászorítani a törvénynek szigorú betartására. F leg, ha olyan helyeken vadásznak, ahol senki nem látja. A mongolok egyébként nyíltak, és igen kényesek a becsületükre. Az emberélet és a személyes tulajdon tisztelete si hagyomány köztük, gyilkosságba, rablásba, de még lopásba is nagyon ritkán és nagyon kevesen keverednek. De hát a vadászvirtus, az megint más. Az nem tartozik az si becsület fogalmába. Szerencsére sok a szabadon l het vad, s ez csökkenti a tiltottak vonzóerejét. Még medvét is szabad l ni, hegyi medvét legalábbis. Csak nem könny . Meg nem is nagyon érdemes: túl nagy a kockázat, s mindössze huszonöt tugrikot adnak a bundájáért. A húsa meg még annyit se ér. A párduc már értékesebb zsákmány, annak a sz rméjéért száz tugrikot is meg lehet kapni. De igen óvatos állat, ritkán ejtenek el egyet-egyet. A medve is óvatos, persze. Egy tulajdonsága azonban viszonylag könnyen sebezhet vé teszi. Ugyanis nem szereti a friss húst. Csak kénytelenségb l eszi meg. Ha teheti, inkább büdösíti néhány napig, s akkor lakik be vele. De hogy ne kelljen ott ülnie a szagosodé zsákmány mellett, elkaparja. Vagy köveket hord rá. Néha egész kis piramisokat épít. A tapasztalt vadászok könnyen megismerik az ilyen medveéléstárakat. Körülfürkészik, van-e bennük rothadó hús. Mert ha van, érdemes lesbe állniuk, a medve el bb-utóbb el cammog. Többnyire persze éjszaka, amikor kevésbé biztos a lövés. Már csak azért se ajánlatos magányosan indulni el medvevadászatra. Nem mindig a vadászon áll, persze, hogy találkozik-e medvével. Neki esetleg esze ágában sincs mackót l ni, de a sors úgy hozza, hogy akaratlanul is összeakad vele. így járt Kongornak az az ismer se, aki egyszer vaddisznóra lesett egy kiugró szikla el tt. Jött is egy koca nemsokára – már emelte a puskáját, hogy megl je –, hát abban a pillanatban egy medve jelent meg mögötte, s nyomban a kocára ugrott. Tépni, marcangolni kezdte. Mire a vadász felocsúdott els meglepetéséb l, megcélozta és megl tte a medvét, az már ki is fordította áldozata belét. Jórészt meg is ette. Mert a belét frissen is

szereti. A vadász egyébként, nem messze onnan, megtalált egy másik vaddisznót is, amelyet nyilván ugyanez a medve ejtett el, de annak is megelégedett a bels részével. Említettem Kongornak, mit hallottam a medve téli vadászatáról Csojbalszan környéki portyámon. is meger sítette, hogy ez nem legenda: ha a medve kigomolygó lehelete elárulja alvóhelyét, a vadászok fel szokták ébreszteni kelmét, és ahogy feltápászkodik, nyomban lelövik. De bizony ez veszélyes mesterség, mert mínusz harmincnegyven fokos hidegben, akármilyen melegen is öltözik fel a vadász, a téli viharos szelek könnyen elgémberítik kezét-lábát, nem beszélve arról, hogy a lövéshez még le is kell húznia a keszty jét, mert prémkeszty ben hogyan l jön? Közelebbr l biztosabb a célzás, de túl közel se mehet, mert ha mégis elvéti, nem marad ideje második lövésre. Ezért szoktak fából készült csapdát állítani a téli álmában meglepett medve fölébe, hogy mikor felébred, els mozdulatával abba dugja bele a fejét, s akkor már könnyen végezhessenek vele. Azt is Kongortól hallottam, hogy a mongol vadászok jobb szeretnek lóháton járni, mint gyalog. Még az erd kben is. Nemcsak a kényelem, illetve a nagy távolságok miatt, hanem mert a ló megérzi, és horkantással vagy más módon jelzi, ha medve van a közelben. Esetleg farkas vagy vaddisznó. Megfigyelték azt is, hogy olykor nemcsak az ember követi a medve nyomát, hanem a medve is az emberét. Egyszer egy pásztornak szeg dött nyomába a medve. Egész nap követte. Annál nem volt puska, úgyhogy nem tehetett mást, csak ment, mendegélt hazafelé. Szaladni nem mert, tudta, hogy a medve gyorsabb, úgyse menekülhetne el le. Hátha így nem támadja meg. Hátra-hátralesett, de a medve nem jött közelebb. A pásztor így is majd bele szült, mire hazaért. Kéretlen útitársa még akkor is követte, mikor már belépett a sátor ajtaján. A pásztor fogta a puskáját, s már fordult is vissza. Onnan a bejárattól l tte le. Ez volt az els története Kongornak, amit kissé kétkedve fogadtam. De hát ki tudja? Annyi bizonyos, hogy igaznak hitte, s nem akart becsapni vele. Még azt is elmondta a medvékr l, hogy gyakran vádorolnak. Ha nem találnak élelmet, száz kilométerekre is elkalandoznak. Még így is megesik, hogy végül éhen vesznek. Van úgy, hogy hat-hét döglött medvét is találnak egymás közelében. F leg kés sszel. (Ezt azért megint megkérd jelezem. Nem valami járvány pusztítja el ket?) Az el z évben az is megtörtént, hogy az éhség vagy mi miatt, több száz medve jött át a szovjet határon, Szibéria fel l. Egyre délebbre vándoroltak, s vesztükre el is érték a Góbi-sivatagot. Zsákmányt itt b ven találtak, de – erdei és nem sivatagi medvék lévén – az éghajlatot nem bírták megszokni. Sorra hullottak el. Kés bb meg is találták a tetemüket, de bundájuk akkorára már tönkrement. így regélt Kongor többször is, gyakran órák hosszat. De az

egyebekr l majd kés bb, a maguk helyén. Hisz már közeledett az új kaland: a rezervátumi vadászat másnapján, szeptember kilencedikén ismét repül gépre szálltunk, s kétórai út után a legészakibb mongol aj máknak, Hubszugulnak a székhelyén értünk földet. Titkos remények Hubszugul székhelye: Muren. A megyét ugyan Hövszögöl, a várost pedig Mörön néven is hallottam emlegetni. Ez azonban csak olyasféle eltérés lehet, mint nálunk a Szeged és a Szöged. Megérkeztünk hát Murenbe. Én már a gépr l azt figyeltem, hogy változik a táj. Több a folyó, mint délen. Erd k szélesebb sávja kíséri ket, s feltört földek kisebb-nagyobb parcellái. De üdébbek a mez k is. Ez már nem pusztai táj. Magát Murent is szép, erd s hegyek környezik észak fel l – arrafelé megyünk majd tovább. De mikor? Úgy volt, hogy Murenben csak egy éjszakára szállunk meg. El z délután felkészülünk az expedícióra, szót értünk az aj mák vezet ivel, útnak indítjuk a kocsikat, s reggel repülünk tovább. A délutáni programmal nem is volt baj. A kocsik útnak indultak, mi meg meghallgattuk a b séges beszámolókat a város tízezer lakójáról, halfeldolgozó gyáráról, gyapjúmosójáról, malmáról, kéziiparáról, majd a Magyarországnál megint csak nagyobb – kereken százezer négyzetkilométeres – ajmakról, melyben mindössze hatvannégyezer ember él, de egymillió-kétszázezer háziállatot tartanak, f leg juhot, lovat, szarvasmarhát és jakot... S a megye vadjai? A helyi vezet k egymás szavába vágva sorolták, mijük van. Jávorszarvasuk (szigorúan védett, ritka vad). Maral-szarvasuk (vadászni ezt is csak október elsejét l január elsejéig szabad). Rénszarvasuk, pézsmaszarvasuk, medvéjük (ez szabadon l het , de utólag be kell jelenteni). Van még a megyében farkas (bár ne volna egy fia se). K száli kecske, zerge, vadjuh (de csak magasan, a sziklás hegyek fels régióiban), hiúz (ezt kutyával lehet jól vadászni, mert az ember egyedül hiába próbálná követni, szikláról sziklára ugrik), vadmacska, vaddisznó, z. De ezek még csak a nagyobbak. Megnyugodva hallgattam. Lesz akkor itt mit l nöm. Csak lennénk már odafent a hegyekben! Lóháton

Másnap hajnalban felébredtem. Még sötét volt. Csak úgy az ágyból próbáltam kilesni az ablakon. Az égen sehol egy csillag. Ajaj, akkor borult az id . Az ablak el tt egy kis fa ágait hajtogatta a szél. De nem túl nagy er vel. Es kopogását se hallottam. Csak reggelig meg ne eredjen, akkor alighanem elröpülhetünk. Ulan-Ulába megyünk, fel egészen a hegyek közé. A mi kis AN–2es repül nkkel nem tart tovább az út, azt mondják, egy jó félóránál. Csak az el reküldött három kocsi is odaérne akkorára! Ilyesmiken töprengtem, és persze már nem bírtam elaludni. Lassan kivilágosodott. Mer en néztem a kis fa csapkodó ágait. Meg mögöttük az eget: szürke fellegek vonultak odafent, sötéten, fenyeget en. Csak nem hófelh k? Felöltöztem, hogy ha indulnánk, ne veszítsek id t. Már készen voltam, mikor Kongor bekopogott. – Mehetünk? – Sajnos, nem. Innen felszállhatnánk, de Ulan-Ulában szakad a hó. Várnunk kell. – Meddig? – Ameddig el nem áll. Ez kevéssé nyugtatott meg. Hátha három napig esik egyfolytában? Akkor oda az egész vadászat. Bántam már, hogy mind eleresztettük a kocsikat. Vagy szálltunk volna be mi is tegnap délután, s döcögtük volna végig az éjszakát. most se Kongor nyilván látta rajtam, hogy elromlott a kedvem. De zökkent ki szokott nyugalmából. Mosolyogva hívott reggelizni. A forró tea mellett a nagy vadászt megint elfogta a mesélhetnék. Hogy küzd meg egymással a medve és a vadkan, tudom-e? Az egyik hátulról igyekszik támadni, a másik elölr l. S ha a kan idejében megfordul, bizony többnyire végez a medvével. Máskor szívesen hallgattam volna, de most alig figyeltem oda. Csak az utazás izgatott, hogy lesz, mint lesz. azért tovább próbálkozott. Tudom-e, hogy a farkas mozdulatlan állatot nem bánt? Ha megharapja a földön fekv tevének a farkát, és az nem mozdul – otthagyja. De ha a teve ijedtében f elugrik, megtámadja és széttépi. Bólogattam. Bizonyosan így van. Bár szívesen megkérdeztem volna, hogy tudna-e nekem olyan tevét mutatni, amelyik fekve marad, amikor farkas harapdálja a farkát. De hát miért bántsam meg? Nehezen telt az id . Valamelyik barátomnak eszébe jutott: Murenben múzeum van. Nézzük meg a múzeumot! Nem sok kedvem volt hozzá. Mi érdekes lehet egy ilyen kisváros múzeumában?

Hanem amikor odaértünk, leesett az állam. A kis terem közepén ott állott velem szemt l szemben egy gyönyör vadkecske. Amilyet eddig legfeljebb álmaimban láttam. Fejét büszkén felvetette, úgy becsültem, jóval felül lehet a két méteren. Teste is er s, lábai izmosak, patái szokatlanul nagyok. Csak néztem, néztem, mint akit megbabonáztak. Hej, ha én egyszer egy ilyet l hetnék! De meg lennék a sorsommal elégedve! Az egész délel tt feszült várakozással telt el Murenben. Hogy az id jobban teljék, elvittek a helyi termel szövetkezetbe. Kiderült, hogy háromszázötven szelíd rénszarvasuk is van. De mutatni nem tudtak egyet se. Szabadkoztak, hogy ez csak a központjuk, hozzájuk ezerkilencszáz ember és harmincötezer jószág tartozik, nagyjából egy magyar járásnyi területen. Közben újabb és újabb hírnökök jöttek pihegve. Hozták az ulan-ulai jelentéseket. Er s szél. Er s borulat. Köd. Barátaim magyarázták, hogy ott oly kicsi a repül térnek kinevezett rét, hogy nem lehet eléggé vigyázni. Szorosan körülfogják a hegyek, ha irányt vétünk – végünk. Megtisztel nek éreztem, hogy így vigyáznak az életemre, de már nem bántam volna, ha mégis megpróbáljuk. Félórányi az út, ha nem tudunk leszállni, legfeljebb visszafordulunk. Negyed tizenkett kor végre maga az aj mák titkára sietett hozzánk. Az arcáról nem sok jót olvastam le. Mongolul mondta, mi újság. Zsarg fordította: – Ulan-Ulában még mindig nem lehet leszállni. S mindennek tetejébe a tegnap el reküldött kocsijaink is elakadtak, még Hadhal el tt. A sof rök egész éjszaka dolgoztak, míg az egyiket ki tudták szabadítani. Annak a vezet je telefonált most a faluból, hogy mitév k legyenek. Bizonytalanul néztünk egymásra. Erre nem számítottunk. Kongor megpendítette: mi lenne, ha egy könnyebben megközelíthet , másik területre mennénk? Jávorszarvas meg medve alighanem ott is van, csak vadkecske, vadjuh nincsen. De mi lesz a kocsijainkkal? Mikorra érnek azok vissza? – Nem tudnának két kocsit kölcsönadni? – kérdeztem a titkártól. – Dehogyisnem – bólintott udvariasan. – Én akkor azt javaslom, hogy menjünk a saját kocsijaink után. Szabadítsuk ki ket, ha még maguktól ki nem szabadultak, aztán folytassuk az utat Ulan-Ulába. De ne veszítsünk most már egy percet se. Mindnyájan beleegyeztek. Indulás! Háromnegyed tizenkett kor már úton voltunk. Hamar beértünk a hegyek közé. A hegyoldalak hótól fehérlettek. Szeptember kilencedikén, amikor minálunk szép id ben még fürödni lehet. Mentünk a télbe. Jó, hogy elhoztam Ulánbátorból a prémes sapkámat. Fent a hegyekben olyan hideg lehet, hogy nélküle könnyen lefagyna a fülem.

Kongor szerint egymást érik a háromezer méteres csúcsok, egyszer háromszázat számolt össze. Az id egyre zordabb lett. Vágott a szél kegyetlenül. Végre eljutottunk a két elakadt GAZ-ig. Már kiszabadultak. Na, akkor rakodjunk át, a két kölcsönkocsi mehet is vissza. De alig indult el a mi két kocsink, kis híján megint elakadt. Egy völgy alján vezetett az út. A hegyek oldaláról összefutott a hóié, alig gy ztük kerülgetni a kátyúkat, hogy el ne süllyedjünk a sárban. Még így is meg-megcsúsztak a kerekeink, tolattunk el re-hátra, hogy szilárdabb talajt érjünk. Jó id be telt, míg beverg dtünk a Hubszugul-tó partján fekv Hadhalba. Szegényes kis falu, de a tó gyönyör . Tüneményesen kék. Mint a délszaki tengerek. Mint a Góbi felett az ég. A Balatonnál sokkal nagyobb lehet. Alig fél órát töltöttünk Hadhalban. Közben jelvényt osztogattam az összeseregl gyerekeknek. De sehogy se akartak elfogyni az igényl k. Illetve mindig újabbak jöttek. (Vagy ugyanazok többször? Az is lehet.) Végül még két öreg mongol is odabátortalankodott, hogy k is kérnek. Aztán megint fel a kocsikra. Még ma Ulan-Ulába kell érnünk. Magam se gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Kilencven kilométer? Mi az? De bizony ez a kilencven kilencszázzal is felért. Ha nem kilencezerrel. Engem így még soha semmi nem rázott össze. Hiába kapaszkodtam, örökké útban voltam valahol az ülés és a kocsi teteje között. Egyik pillanatban a tet vasakba vertem a fejem, a másikban meg már olyat nyekkentem, hogy azt hittem, kiszakad a gyomrom, a májam, a lépem, a vesém, a szívem. Hegynek föl, völgynek le, meredek lejt kön, árkokon, gödrökön, köveken át, hogy a négy kerék mind külön táncot járt, s a legváratlanabbul billentünk hol erre, hol arra. Patakok medrébe ereszkedtünk alá, meredek partokra kapaszkodtunk fel, máig se értem, hogy úsztuk meg fejre állás nélkül. De ezeknek a mongol sof röknek csakugyan nincs párja. Váltig reméltem, hogy valahol csak simább útra érünk. Aztán mindig rosszabb lett. Már ugrált a szemem, ugrált körülöttem a táj, az egész világ. Meddig tart még ez? Bizony eltartott éjjel tizenegyig. Utunk második felét már vaksötétben tettük meg, csak a kocsijaink fényszórójára utalva. Ami betonúton éppen elegend , de itt!... Az ulan-ulai termel szövetkezet vezet i elibénk jöttek vagy tizenöt kilométernyire. Az út utolján már k kalauzoltak. Egyikük beült a mi kocsinkba. Biztatott, hogy jávorszarvast itt nem lesz nehéz l ni. Vaddisznó és z is sok van. A vadkecske, vadjuh viszont nagyon ritka. Csak aztán már éjfél körül bökték ki – mikor a vacsora végén tartottunk a falubeli jurtában –, hogy van jávorszarvas, igen, de innen még legalább hatvan

kilométernyire. Autóval ebb l legfeljebb húszat lehet megtenni, aztán lovagolni kell vagy két napig, esetleg még rénszarvasra is át kell ülni, ahol a ló már nem lel utat, és ott talán lesz... De azért megvigasztaltak, hogy maralszarvas és vadkan közelebb is van. Innen alig húsz kilométernyire. Láttam rajtuk, hogy szívesen vennék, ha megelégednék vele. No ezért kár volt idejönnöm, s így kirázatnom azt a nyomorult lelkemet. Másnap reggel, alighogy kiléptem a sátramból, mindjárt azzal fogadtak: megjöttek a helyi vadászok. Hárman. Köztük a doktor – így emlegette mindenki, holott felcser volt –, egy hatalmas, szép szál ember. Mintha bronzból öntötték volna. Ezek a helyi vadászok se biztattak sokkal többel, mint a szövetkezet vezet i. Van sok szarvas, z, vaddisznó, és lehet, hogy lesz jávorszarvas is. – Milyen messzire? – Vagy hatvan kilométernyire. Szerintük azonban ebb l negyvenet-ötvenet is megtehetünk kocsin, k ismerik jól az utat, majd elirányítanak. S nem is olyan rázós a terep, mint a tegnapi, inkább süppedékeny. De majd kihúzzák egymást a kocsik. Ha meg nem húzzák ki, majd továbblovagolunk. Nagyon der látóak voltak. Én azonban a lovaglásra – ezekben az erd s hegyekben – nem tudtam túl sok der vel gondolni. Ez még rosszabb lesz, mint a tegnapi kocsikázás. Titokban arra számítottam, hogy ha a kocsikkal csakugyan eljutunk negyven-ötven kilométerre, talán sikerül lebeszélnem ket a lovaglásról. Gyalogoljunk inkább! Benn az erd ben lóháton se haladunk sokkal gyorsabban. De ezt a reményt egyel re csak magamban ápolgattam. Ha túl hamar szólok, még ki is nevethetnek. Úgy döntött a társaság, hogy délel tt mindent összekészítenek, ami az expedícióhoz szükséges, és déltájban indulunk. Ha szerencsésen odaérünk a megbeszélt helyre, ott tábort verünk, s meglehet, hogy még az este vadászunk is. Én a legszívesebben azonnal indultam volna, minek az a nagy el készület, de már megtanultam, hogy mongol barátaimat kár siettetni. Nekik megvan a maguk tempója, s abból emberfia ki nem zökkenti ket. Nem ismerik a kapkodást. De a hirtelenkedést se. Az eszük, a szemük, a kezük járása mind egyaránt biztos, a legváratlanabb helyzetekben is feltalálják magukat. Vártam hát türelmesen. Kongor addig is szóval tartott. Elmondta, hogy ha kevés a hajtó, hogy szokták mégis meghajtani az erd ben a farkasokat. Az erd szélén kétoldalt piros rongyokat kötnek az id s fák közé leszurkált rudakra. A rongyokba belekap a szél, s lengeti, lobogtatja ket. Akkor az erd

egyik végén felállnak a vadászok, a másik végér l pedig megindul a hajtás. A farkasok jobbra-balra szabadon kiszökhetnének, de nem mernek. Annyira félnek a szélben csapdosó piros rongyoktól – melyek talán a lobogó t zre emlékeztetik ket –, hogy inkább nekirohannak a puskások sorfalának. Odajött közben a doktor is. Intettem neki, foglaljon helyet. Kongor folytatta. Kifejtette, hogy szerinte a párosán futó farkasok a legveszélyesebbek. Amikor a hím és a n stény együtt szalad. Sebzetlenül különben soha nem támadnak emberre. De ilyenkor igen. Vele is megtörtént már, hogy a kett közül az anyafarkast kil tte, mire a hím vicsorogva rárohant. Az utolsó pillanatban tudta csak leteríteni. Megkérdeztem t le, mi a véleménye, ha kitelik az id b l, érdemes-e megpróbálnom vadkecskét vagy vadjuhot l ni? A fejét ingatta. nem hiszi. Szerinte ezeket könnyebb lent, délen, a sivatagi hegyekben l ni. Azok nem olyan magasak, csak kétezer méter körüliek, s az ottani száraz sziklákon gumitalpú bakancsban egész jól el lehet boldogulni. A vadkecske mindig fent tanyázik a csúcsok környékén. A vadjuh rendszerint valamivel lejjebb, mindig a napsütéses, jó meleg helyeken. De hát oda délre én már nem jutok el! S ha netán sikerülne hamarosan megl nöm a jávorszarvast, a maradék id t itt legszívesebben ezekre szánnám. Vadkecskére, vadjuhra. Biztatóan néztem a doktorra. Hátha elmondja, hogy mit gondol a dolog fel l. mégis helyi ember. Jobban ismeri itt a dörgést. De csak hallgatott. Megvárta, míg szóval is megkérdem. Akkor aztán készségesen felelt. Lehet itt l ni vadjuhot is, vadkecskét is. Nem is nehéz. Csak a hegyek tetejéig felmenni, az nehéz. Mert ezek fent élnek a kétezernyolcszázháromezer méteres hegyekben. Legalább öt-hat nap kell hozzá, hogy megjárjuk az utat fel-le, s két-három napot fent is tölthessünk. Két-három nap alatt akár többet is l hetek, mert amilyen óvatosak, olyan ostobák. Ha egyet leszed az ember, a többi eliramodik, de nem mennek el soha túl messzire, hanem megállnak megint valahol a sziklákon. Úgyhogy ha egyszer kinyomoztuk ket, egy tíz-tizenkét f nyi csapatot, akkor már nem nehéz követni a nyomukat odafent a hóban. Öt-hat nap! Csekélység. Nekem meg négy nap múlva már indulnom kell vissza Ulánbátorba. Maradjunk csak a jávorszarvasnál! S temessük el szépen, csendesen egyéb álmainkat. Aminek már úgyis l ttek. Ebéd után azonnal elindultunk. No, gondoltam, most kirázódik bel lem, amit megettem. De t rhet en bírtam az utat. Erd kön, réteken hajtottunk keresztül, hol hegynek, hol völgynek. Többnyire mégis fölfelé tartottunk. Gyakran süppedezett alattunk a talaj, nemcsak a patakok menti réteken, hanem

a lejt kön, gerinceken haladtunkban is. Eleinte nem is igen értettem, hogy a páratlan leveg j , száraz Mongóliában, ahol minden kiszikkad, mint a tapló, ahol a sok százados sírokból is épen ássák el az sök faeszközeit, ruháit, fegyvereit, mert elegend nedvesség híján még a föld alatt se korhadtak, rothadtak, rozsdásodtak el, mondom, nem értettem, hogy ebben az aszú országban hogy válhat az északi vidékek talaja egyszerre ilyen tocsogóssá, mocsarassá, nyers t zegt l lazává, vastag mohasz nyegt l puhává. Ennyivel csapadékosabb ez a vidék? Csapadékosabb is, igen. De ami még többet számít: jóval hidegebb. Hosszabb a tél, rövidebb a nyár, annyira, hogy a föld mélyének fagya itt már soha nem enged fel. Júniusban, júliusban, augusztusban se. Bárhol ássunk is le, ott a k kemény, fagyos réteg, amely évszázadok, talán évezredek óta soha fel nem olvadt, s amelyet csákánnyal is nehéz áttörni. Fölötte felenged nyáron a föld, elolvad a hó, de a víz megreked ezen az áthatolhatatlan rétegen, lejjebb szivárogni nem tud, így a “feltalajt" áztatja át. A túl sok nedvesség és a túl kevés meleg miatt a fák lehulló lombja, t i, ágai se tudnak kell en elkorhadni, meggy lik a nyers humusz, vígan tenyésznek a mohák – s tengelyig süllyednek a terepjáró kocsik. No de terepjáró kocsit ritkán lát ez a táj. Nem tudom, hogy itt, ezekben az ulan-ulai hegyekben nem mi voltunk-e az els úttör k, akik a kocsijainkkal vakmer én nekivágtunk a sötét serd nek. Lassan elmaradoztak a rétek, tisztások. Mindinkább körülfogott a fák zúgó rengetege. Lépésben tudtunk csak haladni, így is el-elakadtunk. Nemegyszer három kocsi együttes erejére volt szükség, hogy nagy nekirugaszkodások árán kiverg djünk egy-egy alattomos süllyeszt b l. De azért eltökélten hajtottunk tovább. Egy kis öngúnnyal azt mondhatnám: el voltunk szánva, hogy kitartunk a kocsijaink utolsó leheletéig. Aztán megint egy nagyobb tisztás következett. S rajta váratlanul egy jurta. Hát itt még élnek emberek? Egy töpörödött néni volt csak ott. A mi doktorunk az ura iránt érdekl dött. A mama a fejét csóválta. Nincs itthon. Elment kaszálni az unokájával. Még reggel. (Kaszálni? – gondoltam. – Ebben az id ben? Hisz ha a tegnap hullott hó elolvadt is, minden csupa csaták. S hogy fog az a széna még az idén megszáradni?) – Lóval mentek el? – faggatta tovább a doktor a nyanyát. – Lóval. – Milyen messzire? – Nem ment messzire, ide alig három óra járásnyira. – S mondott is valami nevet, hogy hova.

Megijedtem. Csak nem fogunk oda utánamenni? Mert azt már láttam a doktoron, hogy neki az az öreg nagyon fontos. Az öregasszony méghozzá épp abba az irányba mutatott, amerr l mi jöttünk. Hát persze. Arra vannak a rétek. Már indultunk is. Más úton, igaz, de mégiscsak visszafelé. Az öregért. Akir l id közben azt is megtudtam, hogy hetvenöt éves, és gyerekkora óta itt él fent a hegyekben. – Híres vadász – mondta a doktor jelent ségteljesen. – Senki nem tudja, merre járnak a jávorszarvasok? akkor is tudja. Elég könnyen megtaláltuk. Csakugyan kaszált. sz szakállú, kis, keszeg ember volt, egy fejjel alacsonyabb a doktornál. Mikor az szólt neki, már tette is le a kaszát, szállt fel a lóra. Az unokája szintén. Négy napig el se váltak t lünk. Amikor a hatalmas erd ség széléhez értünk, mindjárt az els fánál egy madár bukkant elibénk. Jobban megnézem (bár elég messze volt, legalább ötven lépésnyire): császármadár. Hasonló a mienkhez. A kocsik azonnal megálltak. Egy szó se hallatszott, Szorszuren is csak a kezével integetett, hogy l jem meg. Megcéloztam a sörétes puskámmal (de rossz így célozni, hogy közben nézik az embert!), sikerült is eltalálnom. A szokott ováció. Ehhez náluk nem sok kell. Még talán azt is megünnepelnék, ha egy verebet l nék. Aztán hajtottunk tovább. Tüskön-bokron keresztül, amerre csak remélhettük, hogy még át tudnak törni a kocsik. Sehol egy út, egy ösvény. Csak vigasztalan, vad s r ség, led lt törzsek, a kocsijaink oldalát horzsoló ágak, fiatalosok áttörhetetlen falanxai, ölnyi vastag faóriások, s közbenközben barátságosan hívogató, üdezöld tisztások, mohalápok láthatatlan, csalóka ingoványaival... Ez már igazi serd volt. Mélyének titkait rejt , sötét rengeteg, a tenyészet és az enyészet félelmes birodalma, mely mindig újra felfelmorajlott, ahogy odafent a fák koronáin végigszántott a szél. Délután öt órára verg dtünk el kiszemelt táborhelyünkig, egy dombtet n lev kis tisztásig. Mindjárt hozzáfogtunk a sátorveréshez. Beletelt egy órába, míg mindennel kész lettünk. Bizony már alkonyodott. Azért még elindultunk az egyik vadásszal egy kis terepszemlére. Azzal a titkos reménységgel, hogy valamit tán l ni is sikerül. Hús is kellett volna a tábornak. Eddig azt hittem, hogy csak kocsival olyan nehéz elboldogulni ebben a bozótos, kusza rengetegben. Most kiderült, hogy gyalog még nehezebb. Kivált félhomályban, mikor az embernek a legváratlanabbul csapnak a szemébe az él , s akadnak a lábába a lehullott, száraz gallyak, miközben korhadó törzsek egész máglyáit kell kerülgetnie, s az ingoványos talaj rejtett buktatóitól óvakodnia.

Az engem kalauzoló vadász csaknem nesztelenül lépdelt el ttünk. Én elég sikertelenül próbáltam példáját követni. Csúszós lejt n haladtunk lefelé. Alattunk egy kis patak zúgott. Vezet m egyszer csak megtorpant. De akkor már én is láttam: alattunk a völgyben egy zbak áll a fák között. A s r söd sötétségben is félreérthetetlenül rajzolódott ki a feje és két agancsa. Óvatosan felemeltem a puskám. Még mindig nem mozdult. A következ pillanatban l ttem. Láttam, hogy megugrik, de azzal már el is t nt. Odaértünk, nem találtuk sehol. Pedig esküdni mertem volna, hogy a lövés jó volt. – Majd holnap – mondta a vadász. – Kijönnek a fiúk, és megkeresik. Ez megnyugtatott. Akkor is úgy látta, hogy megvolt. De már valóban igyekeznünk kellett vissza a táborba. Lassan vaksötét lett. Most már nem számított a zaj, csörtethettünk bátran, mint a vaddisznók. Csak afel l nem voltam nyugodt, hogy jóféle megyünk. Gyanakodtam a vadász nagy magabiztosságára. Úgy tört el re a s r ben, mint aki világosan látja a célt, amerre tart. Én meg már t is alig láttam. Ez az erd ség akkora, mint egy magyar megye. Mi lesz, ha eltévedünk? Egy éjszakát is elég lenne ebben a vacogtató, nyirkos vadonban töltenünk. Kész tüd gyulladás. Egyre bizonyosabb voltam benne, hogy épp az ellenkez irányba tartunk, mint kellene. Bele a végtelen, vak éjszakába. De egyszer csak fények, hangok – pontosan a tábor helyén lyukadtunk ki. A domb alatt, ahol tábort vertünk, egy gyors folyású hegyi patak zúgatta habjait. Aznap éjszaka ez szolgáltatta számunkra az altató muzsikát. De még nem akaródzott aludnunk. A helyi vadászok, a hajtok tábortüzet raktak, azt ültük körül. Valamelyikük halk nótára gyújtott. A többiek is vele dünnyögték az élénk ritmusú, különös dallamot. A nappali enyhület után most megint h vösebbre fordult az id . Er s szél csapkodta a tábort z lángját, olykor s r füstöt és szikrát vágott a szemközt ül mongolok arcába. Azok meg se rezzentek. Én a szél fel li oldalon ültem, meleg kabátban. Még így is fáztam. Rossz volt arra gondolnom, hogy a helyiek itt is fognak hálni a t z mellett. Hívtuk ket a sátrakba, de azt válaszolták, nincsenek szokva hozzá. Máskor is mindig így alusznak, a szabad ég alatt. Kértem Szorszurent, próbálja rábeszélni ket. Csak mosolygott. Úgyis hiába. Végül is jó éjszakát kívántam nekik, s bebújtam a sátramba. Ott is vígan pattogott a t z, egy kis vaskályhában. Pompás meleget árasztott. Kértem, hívják be néhány szóra az öreg vadászt, a doktor ismer sét. Kíváncsi voltam, mit mond a jávorszarvasról.

Nagyon óvatosan válaszolgatott a kérdéseimre. – Igen – mondta –, szokott itt lenni jávorszarvas. – Mennyi? – Tavaly több is volt. – Itt, ezen a környéken? – Innen nem messze. – És az idén? – Idén még nem kereste ket senki. – De hát maga csak tudja tán? – Ha már b gnének, akkor tudnám. – Nyomokat se látott mostanában? – Nyomokat se. – De szoktak itt lenni minden évben? – Szoktak, de nem mindig. No, gondoltam, ezt faggathatom. Bár ha csakugyan nem tudja, akkor jobb, ha nem biztat semmivel. Bántott azért ez a bizonytalanság. Kijövünk ide, az isten háta mögé, kihozunk egy egész kis expedíciót, s nincs egyetlen ember, aki tudná, hogy van-e itt jávorszarvas. Rosszkedv en készül dtem a lefekvéshez. Majd bebújtam a hálózsákomba, s vártam, hogy szememre szálljon az álom.

Lóháton Másnap hajnalban – hogy szokjam a terepet, a környezetet, a leveg nedvességét, az itteni adottságokhoz igazodó távolságbecslést – újabb gyalogos cserkészésre indultam. Ezúttal a doktorral. Most jóval világosabb volt, mint tegnap, de azért örültem, hogy megy elöl, nekem csak a nyomába kell lépnem. Kevés vadásszal találkoztam életemben, akib l ennyi nyugalom és biztonság áradt. Tétovázás nélkül törte az utat a s r ségben, s mégis zajtalanul, könnyedén lépdelt. A mongolok között , a maga száznyolcvan centiméteres magasságával, majdnem óriásnak számít, de mintha nem is lett volna súlya, lába nem süllyedezett a lapos talajon, talpa alatt is ritkán reccsentek meg a szanaszét hever , száraz gallyak. tudta, hova. Vörösfeny k, lucfeny k, Egy fenyvesben vezetett – erdeifeny k seregei kísérték utunkat, meg az alattuk tenyész bokrok zöld bozontja. Aztán havasi cédrusok közé értünk. Szálegyenes törzsükkel messze kiemelkedtek a többi fa közül, dús lombjuk sötéten ingott a magasban. Szépségük mindig megragadott, noha nem igazi cédrusok: az erdeifeny legszebb változata kapta itt Távol-Keleten ezt a büszke nevet. Aztán ritkultak a fák, egy láp következett, a szélén fekete áfonya kínálgatta illatos gyümölcsét. Majd megint bozótosabb erd részbe értünk, de a doktor éppoly nagy, nyugodt, egyenletes léptekkel haladt tovább. Hanem egyszerre megmerevedett. Nyomában én is mozdulatlanná dermedtem. Mi lehet ez? Óvatosan kilestem a válla felett: egy suta meg egy szép bak legelt vagy hatvanméternyire t lünk. No, ez talán sikerül. Kapkodás nélkül, de gyorsan célba vettem a bakot – t zbe is rogyott. A doktor nem szólt egy szót se. Ismertem már annyira, hogy tudtam: nem kapható a többiekt l megszokott, hangos ovációra. De a pillantása, ahogy rám nézett, jobban esett minden udvarias tetszésnyilvánításnál. A bak csakugyan szép volt. De a táborban nagyon kellemetlen meglepetés várt. A tegnap esti bakot negyven-ötven méternyire találták meg a lövés helyét l. Gyönyör , hatos, hosszú szárú, szélesen terpesztett, az otthoni legjobb bakom se vetekedhetett vele, de a kiküldött vadász a jatagánjával t b l levágta az agancsot, és a bak testét hozta be azzal, hogy minek kell az agancs. A reggeli baknak nagyon örültem. A mongol vadászok azonban ezúttal nem lelkesedtek túlságosan. Nem is nagyon értették az örömömet. Ez? Hisz ez csak olyan közepes! Ez meglepett. Szent ég! Milyenek lehetnek akkor itt az igazi jó agancsok? Akkor itt világrekorder bakoknak kell lenniük! Nem tudják, mijük van, nem tudják! De hát honnan is tudnák?

Náluk a vadászat még nem sport, hanem megélhetés. Legtöbben csak a húsért és a sz rméért vadásznak. Nincs is náluk különösebb becse semmiféle trófeának. Most már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, el kellett indulnunk a jávorszarvas után. Lesz vagy nem lesz, mennünk kell, keresnünk, kutatnunk, kétség és remény közt, hogy hátha... Hisz mentem volna én, úgy mentem volna a magam két lábán! Csak ne ültessenek lóra ebben a vad rengetegben, ahol vagy a lóhoz tud n ni az ember, mint a mongolok, vagy kékre-zöldre veri magát a hátán! Mondtam a barátaimnak: hagyjanak engem, bírok én gyalogolni, szokva vagyok hozzá. Akár egész álló nap elgyaloglok, semmi az nekem, még csak nem is haladok sokkal lassabban, mintha lovagolnék, hisz itt úgyis csak léptetni lehet. Csak mosolyogtak. Ne féljek, jó puha nyerget hoztak nekem (már ahhoz képest puhát, hogy k az si fanyerget használják most is, ugyanoly át, amilyen alatt az egykori rossz nyelvek szerint a húst puhították honfoglaló eleink). Különben is ez nagyon nyugodt vér ló. De addig is vezetni fogják, amíg meg nem szokj ük egymást... Láttam már, hogy itt nincs mentség. Még azt is felhozták, hogy jórészt lapos részeken vezet majd az utunk, s ott lóháton mégiscsak jobban boldogulunk. Nem szólva az id nyereségr l... Délel tt tíz órára járt. Szent Habakuk, mi lesz velem estig? De már másztam is fel a lóra. A puha nyeregbe, mely azon nyomban, hogy elindultunk, törni kezdte a combom. Milyen jó lett volna most karikalábúnak lennem, könnyedén szorítanom két térdem közé a jámbor paripa húsos testét, s nem rándulnom minduntalan görcsbe, ahogy menet közben el re-hátra lendültem! Hiába, ez nem a lovarda simára hengerelt pályája volt, az ottani gyakorlat itt édeskeveset ért. Ágakon, bokrokon, félölnyi vastag rönkökön kellett átléptetnünk, zsombékos lápokon átlábolnunk, sziklák közt kanyarognunk, gödröket kerülgetnünk. Méghozzá megeredt és szakadt, szakadt a hó is, nagy pelyhekben, nedvesen, undokul, hogy hamarosan mindenem csuromvíz lett, a kabátom, a sapkám, a keszty m, a puskám, a távcsövem... Három és fél óra múltán értünk a hajtás helyére. Vigasztalanul szakadt még mindig a hó. A helyi vadászok szétszaladtak, látnak-e nyomot valahol. Végigkutatták az egész erd t, majd kókadtan tértek vissza. Nincs, nincs. A legcsekélyebb nyom sincs. Itt hiába hajtanánk. Én ezalatt csak toporogtam, nincs rosszabb, mint az ilyen tehetetlen, medd várakozás. Most mit csináljunk? Gyerünk tovább? De hova, merre? Nagyon el voltam keseredve.

Mintha kihalt volna az egész erd . Egész nap még egy vakondtúrást se láttunk. Ott állott az öreg is, a hetvenöt éves, vén vadász. Simogatta gyér, hótól csapzott szakállát. Hozzá fordultam: – Maga merre menne? – Amerre nyomot látok. – S lát valamerre? – Nem látok. Ez nekem elég volt mára. Faltunk valamit, aztán azt javasoltam: induljunk haza. Semmi kedvem se volt az újabb három és fél órás utat vaksötétben megtenni. De hol a doktor? Akkor vettem észre, hogy nincs velünk. Hova lehetett? Vártuk egy ideig, nem jött. Most itt hagyjuk? Hátha baja esett? A doktort ne féltsem, mondták a többiek. Hazatalál , legyek nyugodt. Hát akkor gyerünk. Felszedel zködtünk – irány a tábor, indulj! Alkonyatra értünk vissza. De én akkor már alig bírtam lemászni a nyeregb l. A térdeim fájtak és remegtek. Le kellett ülnöm. De ülni se tudtam. Le kellett feküdnöm. Barátaim körülálltak. Csupa-csupa jóindulat sugárzott róluk. De sok jóval nem mertek biztatni. Szerintük ez csak a kezdet. Reggel lehet, hogy fel se tudok kelni. Legszívesebben hangosan felnyögtem volna. Most itt feküdjek három napig? Hát ezért volt minden? Úgy bántak velem, mint egy kisgyerekkel. Megágyaztak, gyöngéden, de alaposan megmasszírozták a lábam, aztán bedugtak a hálózsákba. Még a puskám se engedték megtisztítani, pedig azt sohase bíztam más kezére. Aztán enni-inni hoztak, s mindennek a tetejébe még vigasztalni is próbáltak, hogy lesz jávorszarvas, ne féljek, csak egy kicsit feljebb kell mennünk, mint ahol már jártunk, ott bizonyosan lesz, az öreg is megmondja, hogy ott minden sszel szokott lenni... Ez megütötte a fülemet. El ttem az öreg soha ilyen határozott állítást nem tett. Oda is hívattam mindjárt. Mi a véleménye? Csak hümmögött. Megint nem mondott se igent, se nemet. Talán ha megjön a doktor. Talán az jobban tudja. – Hát még mindig nem jött meg? – Nem. Nagyot sóhajtottam. Bár nemigen tudtam volna megmondani, hogy miatta-e vagy inkább magam miatt.

Hát ahogy ott fekszem a sátorban, egyszer csak vidám kiáltozást hallok kívülr l. De nem a doktor hangját, azt már ismertem. Meg különben se szokott kiabálni. – Mi történt? Kongor válaszolt: – A doktor jött meg. A doktor? Hát mégis ideért a doktor? Egy perc múltán maga lépett be. Kissé lehajtotta a fejét, hogy beférjen. Csöndesen szólt, mint mindig: – Van jávorszarvas. Megtaláltam a nyomát. Két helyen is két-két nyomot. Láttam is egy jávorszarvast. De csak hátulról, nem tudom, bika volt-e vagy tehén. Észrevett, elfutott. Holnap oda kimegyünk, meghajtjuk azt a részt. Legkés bb hétkor indulnunk kell. Jó éjszakát! Ennyit mondott, s már ment is. Talán is fáradt volt. Vagy egyszer en nem akart zavarni. Máskor is megfigyeltem, hogy szinte a túlságig tartózkodó. Utóbb tudtam csak meg, hogy a jávorszarvas-nyomozásra az öregnek az unokáját is magával vitte. Az öreg volt az egyetlen, akinek elárulta, hova megy. S alighanem az öreg adta a tanácsot is neki, melyik erd részben érdemes kutatnia. így tért végül vissza a vigasztaló hírrel, amely engem is egyszerre felélesztett. Dehogyisnem kelek én fel reggel! Ha netán nem bírnék lábra állni, akkor felkötöztetem magam a lóra, de menni mindenképpen megyek, bármi lesz. Tehén és borja Másnap még virradat el tt fölébredtem, úgy hajnali négy óra tájban. Els dolgom volt, hogy megmozgassam a zsákban a lábam. Mozgott. A térdem se éreztem, hogy merev volna. Nem is fájt. Tovább folytattam a próbát. A derekam hajlítgattam, a vállam mozgattam – sehol semmi fájdalom. Még nagyon tör dött se voltam. Mintha lovon se ültem volna el z nap. Hát ez isteni csuda! Jóíz en nyújtóztam el a zsákban. Akkor jutott eszembe, milyen nap van. Péntek, szeptember tizenharmadika. Ett l még jobb kedvem támadt. Mert aki nem babonás, mint jómagam is, az úgy van vele, hogy még szereti is az ilyen szerencsétlennek kikiáltott napokat. Annyira nem hisz a szerencsétlenségben, hogy az már majdnem hit a szerencsében. Vagyis, szigorúan ítélve meg a dolgot: nem jár messze attól – ellenkez el jellel –, amit tagad. No de ez csak amolyan öngúny. A valóság az, hogy nekem nem sokat számított se a tizenharmadika, se a péntek. Lehetett volna t lem akármilyen nap, ha nem kapom meg az el z esti hírt, vagy ha nem érzem ilyen jól magam. S ha nem látom – a sátorból kitekintve –, hogy ragyogóan derült az

ég, nincs rajta egyetlen felh se. Akkor voltak épp kihuny óban az utolsó csillagok. Csak így maradna! A besztercei vadászat jutott az eszembe, mikor négy napig jártunk es ben-sárban a medve után, egyre reménytelenebbül, s ötödnap ragyogó napsütésre ébredtünk. Aznap meg is l ttem a medvét. Ébreszt . Barátaim egymás után járultak oda hozzám, aggódó ábrázattal, vajon hogy vagyok. Csudálkozva látták, hogy már fel is keltem, és nagyban készül döm. Nem akartak hinni a szemüknek. Nem fáj a lábam? A térdem se? A combom se? Megnyugtattam ket, hogy nem. Csak ingatták a fejüket. Alig akartak beletör dni. Úgy látszik, már nagyon beleélték magukat a gondolatba, hogy négykézláb fogok el mászni a sátorból, s minden mozdulatra jajgatok kínomban. Én persze ezek után még igyekeztem is minél katonásabban mozogni, s mikor eljött az indulás ideje, úgy ülni meg barnás-pettyes lovamat, mint ama nótabeli huszár, aki “a nyeregbe bele van teremtve, mint a rozmaring a jó földbe, belegyökerezve". Fürgén léptettünk. Tízen voltunk összesen, szép kis lovas csapat. A máskor oly vidám társaság most némán lovagolt, egy szó sem hallatszott. Pedig az erd t l, ahol a szarvasok tanyáztak, még messze jártunk. Kétórás út után váltunk el a hajtóktól. k egyenest továbbmentek, mi meg bevágtunk az erd s r jébe. Másfél órába telt, míg elverg dtünk egy k görgeteges völgyig, amelynek aljából az id nként lezúduló víz húsz-harminc méteres szélességben minden fás növényzetet kimosott. A doktor megálljt intett. Megérkeztünk. Mindenki foglalja el a helyét. Négyen voltunk puskások. Szorszuren, Kongor, a doktor és jómagam. A többiek hajtani mentek. Még egyszer megbeszéltük: a többiek is l hetnek vaddisznót, farkast, esetleg zet is. Kell a hús a társaságnak. De mást k nem l nek. Én viszont medvét, szarvast, bármit. Nem sokáig kellett várnunk. Hamarosan meghallottam a hajtok kiabálását. El bb nagyon messzir l hallatszott, aztán lassan er södött a hang. Izgatottan lestem, milyen állat jön ki el ször. Mindjárt jávorszarvas? Vagy medve? Farkas? Vaddisznó? Elhatároztam, hogy farkasra, vaddisznóra nem lövök. L jenek a többiek, én emiatt nem fogom elriasztani a jávorszarvast. Medvére már inkább rálövök. Bár, a jó ég tudja, az is megéri-e... A hajtok egyre közeledtek, de még mindig nem jött ki semmiféle vad. Sehol se szólt a puska. Mi lesz már? Ha én nem, legalább a többiek jussanak lövéshez, most az is jobban esett volna, mint a teljes sikertelenség. Már olyan közelr l hallottam a hajtókat, hogy szinte azt vártam, k bukkannak el , és akkor...

...Akkor el ugrott az erd b l egy nagy, fekete test. Láttam, hogy nem medve, annál magasabb. Annyit még jelzett a szemem, az agyam, hogy agancsa nincsen, de nem tétovázhattam tovább, vagy l nöm kellett, vagy eleresztenem. Szólt a Mauser – a jávortehén (mert az volt) jelzett, de továbbment. Második lövésre már nem jutott id . De alig telt el tíz másodperc, ugyanott egy másik, valamivel kisebb fekete tömeg is megjelent. Azonnal rál ttem, most már nyugodtabban, mint az el bb, de ez is elt nt. Mintha bika lett volna. De milyen agancsa volt? Magam se tudtam. A lövés izgalmában elmulasztottam szemügyre venni, s már el is nyelte megint az erd . De közben még három lövés eldördült. A szomszédom l tt, Szorszuren. Akkor ezek kegyelemlövések lehettek... Vártam, hogy intsen. Ki is lépett a tisztásra, de csak legyintgetett. Ezek elmentek. Álltam, mint akit fejbe vertek. Az nem lehet! Mind a két lövésem talált! Nem mehettek el! Szaladtam oda, ahol kiváltottak az erd b l. Vér! t is hívtam, jöjjön, nézze meg. Er s fröcsög vérzés a köveken, mind a két helyen. Mert azért nem hajszálra ugyanott jöttek ki. Csudálkozott. Csakugyan. De akkorra már a többiek is odafutottak. Mi történt? Kézzel-lábbal mutogattam. Jávorszarvast l ttem. Kett t is. – Kett t? – Kett t. De csak az egyik bika. Elindultunk megkeresni ket. El ször a kisebbikre bukkantunk rá, alig harminc méterrel odébb. Már nem élt. Meglehet s csalódottan néztem. Nem volt épp kicsi, jóval nagyobb, mint a mi öreg bikáink, de bizony ez még nem volt bika. Csak egy jól megtermett borjú, minden agancs nélkül. Milyen kár érte! Lehajoltam, megsimogattam. Nem gyöngédségb l, hisz az nevetséges lett volna, inkább egy kis szívfájdalommal. Ez korán be végezte. Gyönyör volt a sz re. De az egész állat is szemrevaló, arányos, szép termet . Ilyenkor különböz érzések kavarognak az emberben. Sajnáltam is szegény fejét, de jól is esett jártatnom rajta a szemem. Hanem az anyját is meg kéne keresni! Vagy százötven méternyire feküdt onnan, szintén holtan. Haslövéssel. Kissé mélyen találtam el, de már az öreg is mondta, meg a doktor is, hogy a jávorszarvas nem bírja a sebet. Hamar kikészül. Néztem hatalmas testét, széles patáit. Jóval nagyobb volt a fiánál.

Mindenki odagy lt, hangos kiáltásokkal fejezték ki tetszésüket. Említettem már, hogy nekik a trófeáról mások a fogalmaik. Most is azt bizonygatták, hogy ez a kett együtt kitesz egy bikát. Hát hogyne tenne ki, gondoltam, húsban bizonyára kitesz annyit. De ha már k ilyen örömet mutattak, én se akartam csalódottnak látszani. Elvégre igazuk van, olyan vadat ejtettem, amelyre Mongóliában négy évtizede tilos a vadászat. Hazaiaknak és idegeneknek egyaránt. Ostobaság lett volna nem élnem a lehet séggel. Akkor viszont mit elégedetlenkedem? Magamra most nem haragudhattam. Amit tudtam, megtettem. A lövéseim nem voltak rosszak. Csak a sors lehetett volna még egy kicsit kegyesebb hozzám. Vagy mindegy, minek nevezzük, sorsnak, végzetnek, véletlennek vagy vadászszerencsének. Ez az, ami már kiszámíthatatlan, amibe mi már nem szólhatunk bele. Elém ezt a tehenet meg a borjút hozta. Hozhatott volna bikát is. De nem hozott. Hiába, más az, ha az embernek nincs kimért ideje; ha nincs egy csapatnyi kísér je; ha otthon kószál egyedül vagy legfeljebb másodmagával; ha maga jár a szarvas után s nem hajtok zik elébe; ha jól megnézheti, miel tt l ne, s ha nem tartja arravalónak, másikat kereshet helyette... más bizony, és talán szebb is, valódibb vadászat, mint egy ilyen expedíciós kivonulás... Hamarjában mindez végigviharzott a fejemen, de aztán csak megnyugodtam. Majd a gyönyör bundájuk meg hatalmas patáik lesznek a trófeáim. A helyi vadászok mindjárt el is kezdték a fejtést, a zsigerelést borotvaéles késeikkel. Én addig segítettem tüzet rakni. Hamarosan magasra csaptak a lángok, s elkezd dött a népünnepély. Ki-ki magának sütötte nyárson a húst, de nekem – barátságuk jeléül – egy-egy jobb falatot külön is odahoztak. Közben minduntalan a vállam veregették, majd arhis üveggel köszöntöttek fel a nagy nap örömére – végehossza nem volt a kölcsönös üdvözléseknek. Mikor kell képp kimulattuk magunkat, még egy jókora halom követ hordtunk össze a nagy esemény színhelyén, aztán útra készültünk. A széttrancsírozott húsból ki-ki néhány tekintélyes darabot rakott fel a lovára (de nem a nyereg alá), felpakoltuk a b röket is, úgy indultunk hazafelé. Egy szelet húst nem hagytunk ott, csak az ehetetlen bels részeket. k már azt is számítgatták, hogy melyik darab kié lesz. Mint nálunk odahaza, disznóöléskor. Kilenc lóra oszlott el a teher, de így is nehezen cipelték. Az én lovam volt a tizedik, arra nem raktak semmit, mondván, hogy elég engem vinnie. így is majdnem pórul jártam. Ahogy ültem a nyeregben – némi büszkeséggel, hogy már milyen jól megy a lovaglás –, egyszer csak megbotlott a lovam. S én fejjel el re lebukfenceztem róla, hogy mire feleszméltem, már ott pislogtam a

f ben. Még jó, hogy puhára estem, mert ha egy nagyobbacska k höz találom odakoccantani a fejem, aligha mászom vissza a lóra. Megijedtek a többiek is, de látván, hogy nincs nagyobb bajom, folytattuk az utat. Hazáig még egy kis baleset történt, de ennek már nem én voltam a szenved h se. Az egyik hajtó át akart vágni egy réten. Én már csak arra figyeltem fel, hogy az öreg furcsa torokhangon kiabál utána. Aztán a többiek is kiáltozni kezdtek, de hiába, mert a ló akkorára hasig süllyedt a lápba. Mind a négy lába elmerült, keserveseket nyerített, amíg valahogy ki tudtuk szabadítani. A táborban újabb ünneplés, evés, ivás, így ültük meg a két szegény jávorszarvasnak, a testes tehénnek és növendék borjának a torát. -o0oSágvári Nyomda 86.1086 Felel s vezet : Mogyorósi György igazgató Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó Felel s kiadó: Kiss Jen igazgató Felel s szerkeszt : dr. Márkus Lászlóné M szaki vezet : B sze Lajos M szaki szerkeszt : Földes János Fedél: Szlifka Anna Megjelent 12 A/5 ív terjedelemben Budapest, 1987