UFO-k és elsüllyedt világok 9631163342 [PDF]

Zitiervorschau

UFO-k és elsüllyedt világok

Válogatta és szerkesztette Kuczka Péter A borító Gadó János munkája

Készült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub tagjai részére Móra Könyvkiadó 1988.

2

Tartalomjegyzék I. rész Kuczka Péter: Legendagyártók Jacques Bergier: A csillag, amely elpusztította a dinoszauruszokat Edgar Dacqué: A mondabeli ősember testi felépítése Platón: Kritiasz (Részlet) Platón: Timaiosz James Churchward: Atlantisz James Churchward: Mu gyermekei Kuczka Péter: A legendás sziget Bojtár Endre: Atlantisz és az óriások uralma Denis Saurat: Tiahuanaco - A hanyatlások - Új-Guinea Robert Charroux: A piramisok titka Jacques Bergier: A zöld gyermekek Peter Kolosimo: Árnyak a csillagokon Patrice Gaston: Rejtélyes eltűnések Robert Charroux: Földön kívüliek vagyunk Ludvik Soucek: Néhány kellemetlen tény... Fazekas László: A Däniken-jelenség II. rész Kuczka Péter: UFO-k és más égi jelek Szentmihályi Szabó Péter: A warminsteri rejtély Arthur Shuttlewood: Az Aenstria bolygó üzenetei Gömöri Péter: Új Földek Charles Fort: Elátkozottak könyve Szentmihályi Szabó Péter: Egy NASA-mérnök Ezékiel űrhajójáról J. F. Blumrich: A küldetés Szentmihályi Szabó Péter: Az UFO-szenzáció Frank Edwards: Néhány klasszikus eset Szentmihályi Szabó Péter: A Condon-jelentés Szentmihályi Szabó Péter: A csillagász és az UFO J. Allen Hynek: Az UFO-helyzet Szentmihályi Szabó Péter: Tévedett-e a Condon-bizottság? David R. Saunders: Az UFO és ön Hargitai Károly: Negyedik típusú találkozások[3] és egyebek az UFOkról 3

V. A. Ambarcumjan: A Földön kívüli civilizációk keresésének problémái I. Sz. Sklovszkij: A lakott világok sokasága és a velük való kapcsolat megteremtése Ludvik Soucek: A kicsi zöld emberkék nyomában Kálmán Béla: UFO-kihívás az értelem ellen Lontay László: Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről Peter Kolosimo: Nem földi (részlet) Schalk Gyula: Mi az igazság az UFO körül? Isaac Asimov: A repülő csészealjakról

4

I. rész

5

Kuczka Péter: Legendagyártók

1. Ismerkedjünk meg, nyájas olvasó, a legendagyártás receptjeivel. Birtokukban egy kis utánjárással, kellő ügyességgel, no meg némi könnyed cinizmussal bárki elkészítheti a saját elképesztő történetét, esetleg hipotézisét, ha megfelelően keveri a tényeket és a kitalációt, és előadása közben azt bizonygatja, hogy maga is hihetetlennek tartja az egészet, s nem is akar vele mást, mint felvetni a problémát, és megkérdezni az illetékes szakembereket. A recept első változata az egyszerű átvétel. Elővesszük például Petronius könyvét, a Satyricont, megkeressük benne az emberfarkasról szóló mesét, figyelmesen elolvassuk, aztán a neveket és a környezetet megváltoztatjuk, "modernizáljuk", és egy esti beszélgetésnél elmeséljük, mintha velünk történt volna. Óriási sikerünk lesz, ha senki sem ismeri a társaságban az eredetit, de talán még akkor is babérokat arathatunk, ha mindenki olvasta a históriát. A recept második változata valamivel komolyabb. Vegyünk elő egy középkori krónikát, lehetőleg pontos, jegyzetekkel ellátott kiadásban. Nézzük végig a név- és tárgymutatót, s keressük az "árvíz", "pestis", "boszorkány" vagy "üstökös" címszavakat. Dino Compagni Krónikájában például a 107. oldalon a következőt találjuk: "Este csodás jel, egy vérvörös kereszt tűnt fel az égen a priorok palotája fölött. Másfél arasznál szélesebb csík volt, egyik ága 20 ölnyinek látszott, a keresztbe fekvő kissé kisebb, s annyi ideig tartott, amíg egy ló a köröndöt kétszer körülfutja. Amiből a nép, mely látta, s én magam, ki szintén láttam, világosan megérthettük, hogy Isten nagyon fel van indulva városunk ellen..." Megvan a szöveg, most már könnyű a dolgunk. Társaságunkban 6

"véletlenül" a repülő csészealjakra tereljük a vitát. Aztán megfelelő időpontban előhozakodunk a krónika szövegével. Elmondjuk, s hozzátesszük, hogy íme a bizonyíték, már a középkorban is megjelentek Földünk légterében a repülő csészealjak, csak a tudatlan és babonás középkor isteni jelnek tekintette őket. De mi, tudományos világnézetünkkel igazi magyarázatot adhatunk a rejtélyes jelenségre. Ez a változat azért nehezebb, mert itt már magyarázkodnunk is kell, összekapcsolnunk a régi históriát az időszerű szenzációkkal. De a várható hatás megéri a fáradságot. A férfiak irigyen, a nők sóvárogva pillantanak ránk. Legnehezebb a harmadik változat. Itt sokkal több, lehetőleg rejtelmes tényt kell egymás mellé állítanunk és valamilyen fantasztikus ötlet vagy hipotézis fonalára fűznünk. Részletes, alapos ismeretek nem szükségesek, nem kell törődnünk azzal sem, ha a felsorolt "tények" időben és térben távol esnek egymástól, és nem is hasonlítanak. A bátorság, ötletesség és szemtelenség nagyon fontos. És némi kutatómunka. Nézzünk egy példát. Egy művészettörténeti könyvben (Propylasen-Kunstgeschichte I., 216. old.) képeket találunk hawaii tollsisakokról, s ezek a sisakok félelmetesen hasonlítanak a régi görög sisakokra. Ez az első tény a kezünkben. Egy másik könyvben (Alfred Metraux: A Húsvét-sziget) találunk egy táblázatot a húsvét-szigeti jelek és az Indus-völgyi kultúrák jeleinek hasonlóságáról. A megfelelés tökéletesnek látszik. Ez a második tény. Egy harmadik könyvből (Pecz Vilmos: Ókori lexikon I-II.) megtudjuk, hogy Alexander, vagyis világhódító Nagy Sándor járt seregeivel az Indus-völgyében, s eljutott a folyó torkolatáig. Itt hajóhadat építtetett a visszatéréshez, s ennek parancsnokává Nearchust kinevezte. A sereg és a hajóhad sikeresen visszatért Babilonba, ahol Alexander hamarosan meghalt, pedig azt tervezte, hogy hajóival nekivág a tengernek. A hajóhad további sorsáról jóformán semmit sem tudunk. Ezt az adatot is tegyük félre.

7

Egy negyedik könyvből (Hans Damm: Kanaka) megtudjuk, hogy a Hawaii-szigeteken volt egy aeroi nevű titkos társaság, amely meghatározott időközönként ünnepségeket rendezett, s ezeken drámai játékokat mutattak be, és sportversenyeket rendeztek. Felfigyelhetünk arra, hogy ezek az ünnepek nagyon hasonlítanak a régi görögök olimpiai játékaihoz, és hogy Athénben volt egy areopág nevű ősrégi tanács és törvényszék. Összeszedhetnénk még néhány adatot, de ennyi elég is, most térjünk át a kérdésekre. Hogy kerültek Hawaiiba görög sisakok? Miért hasonlítanak a húsvét-szigeti táblák jelei az Indus-völgyi kultúrák jeleihez? Mi lett Nagy Sándor hajóhadával? Mi ez a rejtelmes aeroi nevű társaság, és miért rendeznek a bennszülöttek olimpiai ünnepségeket? S tegyünk hozzá még egy igazi tudományos kérdést: hogyan települtek be Mikronézia és Polinézia szigetei s különösen a Húsvét-sziget és a Hawaii-szigetek? A figyelmes olvasó már sejtheti válaszunkat, amely mindenre magyarázatot ad, s kellőképpen érdekes és izgalmas is. Íme: Nagy Sándor halála után a hajóhad vagy egy része nekivágott az Indiai-óceánnak. A hajók legénységében voltak görögök, és voltak az Indus völgyéből, Mohenjodaróból és Harappából származó rabszolgák vagy katonák is. Indiába akartak visszatérni, de valamiért – talán vihar támadt, talán lázadások, harcok robbantak ki – nem jutottak el Indiába, hanem a Csendes-óceánra keveredtek. A hajók szétszóródtak. Egy-kettőt a Hawaii-szigetekre vitt a szél, másokat meg a Húsvét-szigetre. Az indusok elvitték a Húsvét-szigetre a mohenjodarói írásjeleket, a görögök elvitték a Hawaii-szigetekre saját hagyományaikat, az areopágot, az olimpiai játékokat, a sisakokat. És így minden kérdésre válaszoltunk, minden rejtelmet megmagyaráztunk. A hivatalos tudomány nem örülne ennek a magyarázatnak, de hát azzal ne törődjünk, hiszen tudjuk, hogy "a tudósok minden merész ötletnek ellenségei". Cáfolni sem tudják hipotézisünket, hiszen hogyan lehetne cáfolni a fantasztikus 8

mesét? Most már csak könyvet kell írni az egészből. Csak az a baj, hogy mindhárom receptünk túlságosan földhözragadt, de megspékelhetjük őket különböző mítoszokkal, és máris nyert ügyünk van. Ha még hozzátesszük, hogy a hajókat repülő csészealjak kormányozták a szigetekre, akkor kozmikus távlatot is kaptunk... Hipotézisünk felér Däniken, Charroux, Bergier, Kolosimo, Saurat vagy más legendagyártók hipotéziseivel. Eljutottunk tehát Dänikenhez és társaihoz, pontosabban szólva elődeihez, hiszen Däniken szinte mindent másoktól vett át, fittyet hányva a konkurencia bosszúságának, irigységének és szerzői, jogainak. Beszéljünk egy kissé Dänikenről, és nézzük, hogyan alkalmazta a fentebb ismertetett recepteket. De hogy olvasónk világosan lásson, mondjuk el, mirő1 is szólnak Däniken nagy port felvert könyvei. 2. Däniken az űrhajózásból a modern tudomány néhány eredményéből és feltételezéséből indul ki. Felejtsük el most egy pillanatra, hogy szinte mindent másoktól vett át, erre később visszatérünk. Egyes tudományos hipotézisek szerint más naprendszerekben is lehetnek értelmes élőlények, és az is lehetséges, hogy tudományuk sokkal fejlettebb a miénknél. "Ha ez így van – mondja Däniken, és ebben az ufológusokhoz csatlakozik –, akkor idegen civilizációk küldöttei sokszor járhattak Földünkön, s beleavatkozhattak az emberiség életébe..." És elkezdi keresni tételéhez a "bizonyítékokat". Főleg két területen kutat. Egyik a különböző szent könyvek, mítoszok, mesék, legendák világa, ezekben találhatók szerinte a szöveges megemlékezések. A másik terület az ősi kultúrák hagyatéka: 9

tárgyak, épületek, műemlékek, romvárosok. Itt találhatók szerinte tárgyi bizonyítékok az idegen élőlények földi tevékenységére. Most már csak arra van szükség, hogy e régi szövegekben szereplő istenek helyére űrhajósokat tegyen, és a csodákat "tudományosan" vagy a sci-fiből vett "tudományossággal" magyarázza, így aztán a frigyládából rádiókészülék lesz, Ezékiel látomásából űrhajó, a hindu istenek villámaiból atombomba vagy lézer. Folytathatnók a felsorolást megszaporítva Däniken ötleteit, idézve olyan bizonyítékokat, amelyek neki talán eszébe sem jutottak, de az előszámlálásnak nincsen különösebb értelme. Däniken egyszerűen elfelejti a történetiséget. Neki teljesen mindegy, hogy egyes szövegek mikor és hogyan keletkeztek, hogyan alakultak ki évszázadok során az istenképek és a hozzájuk fűződő mítoszok, mint ahogy azzal sem törődik, hogy mikor keletkeztek és mire szolgáltak a régi kultúrák épületei vagy szobrai. így azután az derül ki, hogy az emberiség történetében mindig és mindenütt ott voltak az űrhajós-istenek, úgy jártak ide a világűr messzeségéből, mint virágos mezőre a méhecskék. És mit csináltak itt, mivel foglalkoztak? Abból a félállatból, amelyet itt találtak, különböző technikákkal – génsebészettel, mesterséges megtermékenyítéssel vagy közönséges nemi "érintkezéssel" – megteremtették, kinemesítették az embert. A rosszul sikerült csoportokat vagy példányokat elpusztították. A jól sikerülteknek viszont átadták tudásuk egy részét, pl. a hibernálást, a halottak feltámasztását, a csillagászatot, a matematikát, az építészetet stb. stb. Mindent természetesen nem adhattak át, az emberiség még éretlen volt az atombomba, a biológia, a lézer, az űrhajózás stb. stb. átvételére, még ha látta is ezeknek az eszközöknek, technikáknak használatát. Így az űrhajós-istenek fondorlathoz folyamodtak. Beprogramozták génjeinkbe az érdeklődést, a kíváncsiságot, és időzítették is a felfedezések időpontját. Az emberiség tehát a DNS-ben hordozza a jövőt, amely felé éppen most haladunk, s amelynek egy pontján újra elérünk az istenekhez, mert megszerezzük a tudást, amelynek lehetőségét nekünk átadták. 10

Kissé leegyszerűsítettük Däniken könyveit, de nem egyszerűsítettük le mondandóját. Mert egyébként teljesen a fenti receptek felhasználásával készítette főnjét. Átvett régi és új meséket, előkotort és "modernizált" különböző régi szövegeket, felfűzött egy hipotézis zsinórjára távoli és összefüggéstelen tényeket, felsorolta a rejtélyeket, elmondta a kérdéseket, és megadta rájuk a fantasztikus magyarázatot; Mindent az isteneknek (űrhajós-isteneknek) köszönhetünk, anyagi és szellemi kultúránk tőlük származik, végeredményben ők szabták meg, ők determinálták történelmünket, a múltat, a jelent és a jövőt. Jövőnk nem más, mint emlékezés a múltra, a múlt emlékeinek megvalósítása. Nem foglalkozunk itt Däniken "bizonyítékainak" cáfolásával, ezt megtették a szaktudósok, kár, hogy a cáfolatok nem terjedtek el olyan széles körben, mint Däniken állításai. Így nem mondhatjuk, hogy Däniken hipotézise legalább közvetve a tudományos ismeretterjesztést szolgálta. Egyedül Däniken történetszemléletéről beszélünk, amelyet nem mondhatunk másnak, mint metafizikusnak vagy vallásosnak, mert kiküszöböli az élővilágból és a történelemből a fejlődés gondolatát, s helyébe az isteni beavatkozást és előrelátó gondoskodást teszi, semmit sem törődve a természettudományok és a humán tudományok felhalmozott eredményeivel. Egyébként az istenek akkor is istenek maradnak, ha űrhajósnak öltöztetjük őket, hiszen emberi létük bizonyíthatatlan, Däniken ún. "tényeit" ugyanoda kell sorolnunk, ahova a szentek csodatételeinek bizonyítékait. Ami könyveinek és filmjeinek sikerét, illetve e siker magyarázatát illeti, arra szociológiai felmérések nélkül is némi sajnálkozással azt kell mondanunk, hogy ez a siker egyszerre mutat a tudomány erejére és a tudományos ismeretterjesztés vagy tágabban a nevelés sikertelenségére és természetesen az emberi kíváncsiságra és csodavárásra. A magyar olvasó láthatta Däniken egyik filmjét, s mivel a film tartalma azonos a szerző minden könyvének tartalmával, úgy hisszük, nincs szükségünk eredeti részleteket közölve ismételnünk, amit a film elmondott. Inkább Däniken "őseit", "forrásait" mutatjuk 11

be, azokat a szerzőket, akik megelőzték az ő hipotéziseit, de akik különböző okok miatt árnyékba borultak mellette, talán mert jobban ragaszkodtak a tudományossághoz, vagy lelkiismeretesebbek voltak, vagy nem tudták "részletfelfedezéseiket" egységbe foglalni. . 3. . Sherlock Holmes intuíciója és tudása vagy egy filológus türelme kell ahhoz, hogy az ember kibogozza a mai legendák összefüggéseit, megtalálja gyökereiket, feltárja forrásaikat. Kultúránk felső rétegei alatt régi kultúrák élik árnyékéletüket, akár a Holtak Birodalmának szellemei, és csak arra várakoznak, hogy valaki – mint a kíváncsi és leleményes Odüsszeusz – felidézze és megkérdezze őket. Kevésbé költőien szólva a kultúrában nincsenek teljesen lezárt és elintézett ügyek, régi elemek gyakran megújulnak, feltámadnak divatból vagy szükségességből, az alkotórészek átrendeződnek, állandó mozgásban, egymásra hatásban vannak, összecsapnak, szétválnak, önmaguk ellentétévé alakulnak. Ha lehet valamit a tengerhez hasonlítani, hát a kultúrát lehet. Felszíne alatt, akár sima, akár viharos, nyüzsög az élet, mélyének "szörnyei felugrálnak a sós levegőbe". Néha úgy tűnik a vizsga szemnek, hogy a kultúrában minden csupa új, máskor kiderül, hogy a legfrissebb újdonságokat ősi időkben már felfedezték. Meglepő az is, hogy a másodlagos jelentőségű, perifériára szorult vagy szorított elemek néha uralkodóvá lesznek, mint a mi korunkban is láthatjuk, elsősorban az ún. "tömegkultúra" területén, ahol egyébként is gyakran dominált a nyers és barbár, triviális és hatásos, az érzelmes és az irracionális, a szokatlan és az érdekes. Aránylag könnyen követhető ez a folyamat az irodalomban, mert tetten érhető a motívumok és gondolatok vándorlása, kivirágzása, változása, látszólagos vagy valódi elhervadása. Más a helyzet, valamivel nehezebb azoknak a rétegeknek vizsgálatánál, amelyek 12

az élő és valódi tudomány alatt helyezkednek el. Itt valóban kísérteties folyamatoknak lehetünk tanúi. Érthetetlennek látszik például, hogy annyi cáfolat után miért él még ma is az asztrológia, a jóslások ezer változata, a kísértetek, vámpírok stb. legendája vagy például a tudománytalan világképek tucatja, kezdve az "üreges Föld" elméletén, egészen az "üreges Hold" elméletéig. Nagy kár, hogy a szociológia és a lélektan, illetve a művelődésszociológia és a tömeglélektan nem vizsgálta és nem vizsgálja ennek a túlélésnek az okait, mint ahogy nagy kár, hogy más tudományok – pl. a tudománytörténet nem derítettek fényt arra, hogy milyen összefüggések és kölcsönhatások lehetségesek a tudományos világképek és a pszeudotudományos világképek között. Az utóbbiakra megemlíthetjük példaként, hogy az ufológia vagy a dänikenizmus hogyan támaszkodik és hogyan hivatkozik a legmodernebb csillagászati, kozmogóniai és kozmológiai közleményekre. Nem kell hosszasan bizonyítanunk, elég megnéznünk egy nyugati könyvesboltot vagy végiglapoznunk egy kiadói katalógust, s láthatjuk, hogy soha ilyen tömegben nem jelentek meg pszeudotudományos könyvek, mint napjainkban. Tele vannak soraikkal a polcok, megtaláljuk minden típusukat és változatukat, a kompilációkat és a kompilációk kompilációit és bennük a keleti misztikáktól az extraszenzoriális percepcióig vagy parapszichológiáig, a tenyérjóslástól a Bermuda-háromszög rejtélyéig vagy Fawcett ezredes rejtélyes életéig és haláláig a szellemi csiklandozás ezer fajtáját. Valljuk be, hogy mindeme mérgek közőrt az ártalmatlanabbakhoz tartoznak Dänikennek és főleg elődeinek; előfutárainak írásai. Ámbár – s ez is vizsgálatra érdemes jelenség – szinte minden pszeudotudománynak akad egy-két szaktudós védelmezője, aki az egyik hipotézis mellett kiáll, a többieket pedig meg- és elveti. Előfordulhat tehát, hogy mondjuk a parapszichológiát komoly lehetőségekre utaló tapogatózásnak tekinti valaki, és a "dänikenizmust" szőröstül-bőröstül elutasítja és vice versa. Nézzük meg, hogy milyen témákkal foglalkoznak, és milyen 13

következtetésekre jutnak Däniken versenytársai, illetve előfutárai. A legismertebb közülük Jacques Bergier, Louis Pauwels, Denis Saurat, Patrice Gaston, Robert Charroux és Serge Hutin a francia, Peter Kolosimo az olasz, Werner Keller, H. Oberth, G. Schenk, Hans Bender, Rudolf Tischner a német nyelvterületről, hogy az angolok, amerikaiak, hinduk és álhinduk, tibetiek és áltibetiek beláthatatlan sokaságából ne is emeljünk ki senkit. Együttesen és külön-külön is talán a legérdekesebb alakja ennek a "világnak" a polihisztor Jacques Bergier és a "filozófus" Louis Pauwels. Együtt szerkesztették a híres-hírhedt Planéte című különös magazint, a "fantasztikus realizmus" folyóiratát, amely nagyszerű külsejével és eklektikus tartalmával meghökkentette és megbűvölte olvasóit; együtt írták ugyancsak meghökkentő könyvüket, a Mágusok hajnalát, amely a fantasztikus realizmus jegyében ad magyarázatot a világ és a történelem rejtélyeire, Bergier sokoldalúságát jellemzi, hogy egyforma könnyedséggel írt a sci-firől szóló tanulmányt, az ipari kémkedésről szóló könyvet (magyarul is megjelent!) vagy a Földön kívüli intelligenciákról szóló fejtegetést, hogy antológia- és lexikonszerkesztői munkásságát ne is részletezzük. Nyugaton ma is őt tartják például a szovjet sci-fi legjobb ismerőjének. Bergier mindig enyhe iróniával beszél a Földön kívüliek tevékenységéről, akár arról van szó, hogy ez a tevékenység okozta a szauruszok pusztulását, akár arról, hogy a világ minden rejtélye a Földön kívüliek beavatkozásával magyarázható. Akárcsak Peter Kolosimo, Bergier is összekacsint olvasójával, jelezve, .hogy maga sem hiszi egészen, amit mond, s ebben is különbözik Däniken vagy mások komolykodásától. Szavai mögül gyakran kiérezzük az oktató és szórakoztató szándékot, a spekulációkkal való játszadozást. Däniken gátlástalansága tudományos képzettségének hiányából, Bergier humora pedig tudományos képzettségéből fakad. Politikailag érzékeny szellem, s nem titkoljuk azt az érzésünket, hogy az egész fantasztikus realizmus arra volt neki jó, hogy a nyugati olvasót a fasizmus veszélyeire és az irracionalizmus következményeire figyelmeztesse. Szóhasználata természetesen más, mint a miénk, gondolkozásmódja is más, mégis érdemes vele 14

megismerkednünk, ha másért nem, hát jelentős nemzetközi hatása miatt. Némileg más a helyzet az érdekes költővel és vallástörténésszel, Denis Saurat-val, akinek A vallások története című összefoglaló munkája 1935-ben, Cserépfalvi-kiadásban, nálunk is nagy sikert aratott. Saurat-t mindig foglalkoztatta a vallásos misztika, az okkultizmus, a mítoszok eredete. Kutatásai során találkozott Hörbiger ún. "világjég elméletével", s akárcsak a magyar Várkonyi Nándor, a bűvöletébe került. Saurat nem törődik azzal, hogy Hörbiger 1913-ban megjelent elméletét később a náci Németország "ősárjának és ősgermánnak" nyilvánította, és hivatalosnak tekintette (Hörbiger különben 1923-ban meghalt!), mert neki vallástörténeti spekulációihoz van szüksége a hipotézisre. A mítoszokra támaszkodva feltételezi Atlantisz s ezzel egy ősi kulturális központ létezését, valóságnak tekinti a különböző hagyományokban felbukkanó óriásokat, és a dél-amerikai magas kultúrák, valamint a Húsvét-sziget vallásos jellegű építményeire keresi a mögöttük rejlő magyarázatot, a bennük megjelenő világképet és filozófiát. Kutatásai lényegében Várkonyiéival (lásd: Sziriat oszlopai) egy vágányon haladnak, s jó példái a zsákutcába kerülő spekulációnak s annak, hogy a tudomány a tények hiánya következtében a fantasztikus irodalom területére téved. Az természetes, hogy Saurat fejtegetéseit nem szabad tudományos igazságoknak tekintenünk, de természetes az is, hogy nem szabad kizárnunk a képzelet játékaiból. Érdekes különben, hogy a fantasztikus hipotézisek akkor sem oltják ki egymást, ha ugyanarra a "titokra" teljesen ellentétes megoldást kínálnak. Például a Húsvét-sziget szobrainak készítését illetően egymás mellett állhatnak a Földön kívüli intelligenciákra, az inkákra vagy Mu lakóira mutató magyarázatok, sőt Heyerdahl realista magyarázata is. Ki-ki választhat közülük ízlése és igényei szerint mindaddig, amíg a hézagmentes tudományos magyarázatot meg nem kapjuk, vagy még azon is túl... Robert Charroux keményebb férfiú a többieknél. Nemcsak azért, mert a jól alátámasztott adatok sokaságával dolgozik, s nem is csak azért, mert önti a hipotetikus elméleteket, éppen csak 15

megpihenve egy-egy koncepciónál, hanem azért is, mert védi a magáét, s ő volt talán az egyetlen, aki pörrel támadt Dänikenre, oltalmazva sértett szerzői jogait. Charroux könyvei kaleidoszkópok vagy mozaikok, s némileg hasonlítanak – legalábbis témáik változatosságában – a mi Ráth-Végh Istvánunk könyveire, akinek csak gúnyos, ironikus kommentárokkal, kétkedő megjegyzésekkel kellene ellátnia a derék francia Q szerző műveit, s maris készen állna egy-egy kultúrtörténeti gyűjtemény. Charroux nem sokat gondol az egyöntetűséggel vagy a következetességgel. Néha a repülő csészealjakra hivatkozik, néha pedig Atlantiszra vagy különös föld alatti birodalmakra. Figyelme mindenre kiterjed, szél formálta sziklákban ember alakú szobrokat lát, a spanyolnátha kórokozóját Peruból, titkos indián gyógyszertől származtatja, középkori román kódexben rakéták tervrajzaira talál, kutatja a druidák vallásának titkos és ma is eleven hagyományait, "felfedezi", hogy a kelták Atlantiszról menekültek a birodalom pusztulása után, de "felfedezi" azt is, hogy a fehér ember a Naprendszer más bolygójáról származik. Ismer minden "titkos" és elfelejtett könyvet, járja a világot, és lefényképez minden rejtélyes követ, épületet vagy lépcsőt. Átfogó koncepciója nincs, megbűvölten áll a történelem harmadrangú titkai, az emberi elme harmadrangú fantasztikus termékei, a régi kultúrák töredékei, perifériákra sodródott hordalékai előtt. Valójában ő volt az első, aki a piramisok rejtélyét, a mumifikálást vagy a Biblia homályos szövegrészeit a repülő csészealjakon érkező idegenek tevékenységével magyarázta, s ezzel alapot adott Däniken feltevéseinek. Bergier, Saurat, Charroux – három szerzőt ismertettünk, a pszeudotudományos nézetek ideológiában, módszerben, temperamentumban, képességekben és humorban egymástól nagyon eltérő három képviselőjét. Nincs különösebb okunk arra, hogy állításaikat támadjuk vagy védjük. Tevékenységüket valójában játéknak tekintjük, még akkor is, ha ők maguk komolyan veszik minden mondatukat, ahogy a résztvevők is komolyan veszik a játékot. Könyveik a modern szórakoztatóipar termékei, a kérdés legfeljebb az, hogy miért éppen ezzel a műfajjal akarnak 16

szórakozni az emberek százezrei. De erre a kérdésre válaszolni már nem a mi dolgunk. . 4. . A Galaktika 22. számában az UFO-k körül kavargó nézeteket mutattuk be, most arra vállalkoztunk, hogy a témát folytatva ismertessük a "szellemi" környezetet, amelynek előterében az ufológia az egyik főszerepet játssza, bőven merítve más irányzatok kútjából. Itt csak ismételjük, amit korábban már elmondtunk: a kulturális életben nincsenek teljesen elintézett vagy elfelejtett gondolatok. Az emberiség vissza-visszatér egyszer már felmerült ötleteihez, szívesen emlékezik múltjára még akkor is, ha kiderül, hogy az emlékek tükrében csodálkozó gyermeket vagy fantaziáló kamaszt lát. És ha így tekintünk szerzőink könyveire, akkor nem érezzük magunkat sem becsapottnak, sem félrevezetettnek.

17

Jacques Bergier: A csillag, amely elpusztította a dinoszauruszokat

Hetvenmillió évvel ezelőtt még csúszómászó óriások uralták a Földet: gigantikus óriásgyíkok, monstruózus szauruszok, melyek között voltak földön csúszók, úszók és repülők is. Uralmuk 150 millió évig tartott, az ember pedig – még a legoptimistább becslések szerint is – csak alig 6 millió éves. Ez annyit jelent, hogy ezeknek a csúszómászóknak összehasonlíthatatlanul több idejük volt az alkalmazkodásra és a fejlődésre, mint az embernek. Egyébként lehetetlennek tűnik az a feltételezés, hogy a fejlődés folyamán vereséget szenvedtek volna: egy százötvenmillió évig fennmaradó fajt nyugodtan tekinthetünk tartósan alkalmazkodott fajnak. Ez óriás csúszómászófajok közül kevés egykorú maradt fenn: bizonyos rákok, melyek háromszázmillió év óta semmit sem változtak. A csúszómászó óriások egymillió év leforgása alatt eltűntek. Hogyan és miért? Aligha gondolhatunk arra, hogy valamiféle éghajlati változás következtében: az óceánokra még egy ilyen változás sincs nagy hatással, márpedig e csúszómászók jelentős része az óceánokban élt. Azt a gondolatot is el kell vetnünk, hogy esetleg az életnek egy felsőbbrendű formája okozta volna pusztulásukat. Annak olyan jelentékeny fegyverzettel kellett volna rendelkeznie, amelynek feltétlenül nyomára bukkantunk volna. Aztán itt van egy szórakoztató feltételezés: a mi emlősállatőseink dinoszaurusztojásokkal táplálkoztak. Szórakoztató, ám lehetetlen: az ichtyoszauruszok az óceánokban éltek, és tojásaikat olyan helyekre rakták, ahol egyetlen ellenségük sem férhetett hozzá. Azt is mondják, hogy a növényzet alakult át, és hogy az új növényzet túlságosan kemény volt a nagy csúszómászók számára. 18

Teljesen valószínűtlen feltételezés: számos növényi változat maradt fenn, amelyek kiváló táplálékul szolgálhattak volna. A Galápagos-szigetek óriási teknősbékái, melyek Darwint olyannyira érdekelték, egyáltalán nem haltak éhen. Azt is mondhatnánk, hogy e fajok elöregedtek, elaggottak, és végül elpusztultak. Ez a feltételezés helytelen, metafizikus szemléletből ered: a genetikus kód fenntartó ereje nem engedi, hogy egy faj egymaga pusztuljon ki. És miért nem öregedtek el a még ma is élő, több száz millió éves fajok, pl. a rákok és a csótányfélék? Ezek a feltételezések mind alapvetően helytelenek. Egy új, nagyon leleményes elméletet dolgozott ki két szovjet tudós: V. I. Kraszovszkij és I. S. Sklovszkij, kiváló asztrofizikusok. Különösen az utóbbit tartják úgy számon, mint sugárasztronómiai és asztrofizikai témakörben rendkívül fontos művek szerzőjét. Valóban, Sklovszkij tanulmányozott I bizonyos égi tárgyak által kibocsátott szinkrotron sugárzást, és ő mutatta ki azt is, hogy rendkívül heves és viszonylag gyors jelenségek mehetnek végbe a galaxisok központjában éppúgy, mint az űrben általában. A két szovjet tudós elgondolása szerint a dinoszauruszok végét egy olyan csillag szétrobbanása okozta, amely viszonylag közel volt a Naprendszerhez: egy tőlünk öt vagy tíz parszeknyi távolságra levő szupernóva növelte volna meg az űrből származó sugárzás sűrűségét. Az angol sugárcsillagász, Hanbury Brown úgy véli, hogy megtalálta egy felrobbant szupernóva nyomait; a robbanás ötvenezer évvel ezelőtt, a Naprendszertől 's' mindössze negyven parszeknyi távolságban történt. Két amerikai kutató, K. D. Terry (University of Kansas) és W. H. Tucker (University of Rice) újabban mennyiségi szempontból tanulmányozták alaposan a problémát: Csillagokat figyeltek meg, melyek felrobbanásakor nagymértékű sugárzás keletkezik. A sugárzás nagysága a Föld mágneses tere intenzitásának függvénye. Ez a tér részben megóv bennünket a kozmikus részecskék bombázásától oly módon, hogy eltéríti és egy bolygó körüli pályára kényszeríti a mágneses töltésű részecskéket. Márpedig a földi mágneses tér erőssége változik. Jelenleg 19

csökkenőben van, és a mi időszámításunk szerinti 3500-as években éri majd el a minimumát. Lehetséges, hogy hetvenmillió évvel ezelőtt egy heves bombázás egybeesett a Föld mágneses terének csökkenésével, s ez mutációs hullámot idézett elő. Talán ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok, s ugyanekkor született meg az ember. Egy keletnémet tudós, Richter nemrégiben kijelentette, hogy egyetért ezzel az elmélettel. Szerinte ez a bombázás a mi galaxisunk központjában keletkezett, és rendkívül nagy erejű volt, noha tőlünk igen nagy távolságban játszódott le. Íme tehát a – vitathatatlanul kiváló tudósoktól származó – tudományos feltételezések sorozata. Az itt következő hipotézist ne tulajdonítsák e tudósok egyikének se, ezért egyedül én vállalom a felelősséget. Első ízben 1957-ben fejtettem ki a nyilvánosság előtt, Louis Pauwels Eredetiben franciául c. műsorában, a francia televízióban. Még jól emlékszem az adást követő botrányser, a televízió tudományos bizottságának felháborodott tiltakozására, amely azt követelte – hasztalanul –, hogy tiltsanak ki a képernyőről. Feltevésem a következőképpen hangzik: A dinoszauruszokat elpusztító csillag mesterségesen létrehozott égi jelenség volt, s célja abban állt, hogy elindítsa a fejlődés lassú folyamatát, amely egészen az értelmes lényig vezet. Bennünket, embereket rendkívül hatalmas lények alkottak meg; a mi hatalmunk éppúgy viszonylik az övékhez, mint egy vírus hatalma a miénkhez. Ezek a lények – nevezhetjük őket akár isteneknek is, semmi kifogásom ellene –, éppoly jól ismerve a fizika, mint a genetika törvényeit, az eseményeknek olyan sorozatát indították el, amely nem ér véget az emberrel, hanem egészen addig folytatódik, míg a fejlődés új isteneket, azaz alkotóikkal egyenértékű lényeket nem hoz létre. Feltevésem természetesen nagyon vakmerő. Az ember persze mindig is elképzelt önmagánál végtelenül hatalmasabb lényeket. Még mennyiségi becslésekbe is bocsátkozik arra vonatkozólag, hogy mire képes a technikájuk. A legfontosabb energiaforrás, amely megnyilvánul a H-bomba 20

esetében, és amelyet mi is fel fogunk használni egy évszázadon belül, ez a hidrogénnek héliummá való átalakítása. Bolygónk óceánjai jelentős mennyiségű hidrogént tartalmaznak, de még ennél is jelentősebb hidrogénforrás a Nap. Létezhetnek lények, akik képesek a Napból nyert hidrogént hasznosítani. A teoretikusok ezek civilizációját III. típusú civilizációnak nevezik. Mi lett ezekből a civilizációkból? Léteznek-e még valahol a világegyetemben? Sok kiváló szellem válasza e kérdésre igenlő. Sklovszkij nem tartja kizártnak, hogy a még eddig meg nem magyarázott égi tárgyak, a kvazárok és a pulzárok egy biológiai aktivitás jelzései. A nagy szovjet tudós úgy véli, hogy az égbolt rendszeres tanulmányozásával kellene kutatni azokat a jelenségeket, melyeket ő "csodáknak" nevez, tehát azokat a jelenségeket, amelyeket sem az ismert természeti törvényekkel, sem a törvényeket a képzelettel kiegészítve nem tudunk megmagyarázni. E jelenségeket Sklovszkij a következőképpen csoportosítja: a Mars szatellitjének, a Phobosnak rendellenes viselkedése; szerinte ez mesterséges alkotás lehet; a csillagok egy különös típusának, mégpedig az R típusnak a megfigyelése; ezek olyan rövid életű elemet –technéciumot – hoznak létre, amely a természetben nem létezik. Ez a megfigyelés azt a gondolatot juttatta kiváló tudósok eszébe, hogy értelmes lények bombázzák technéciummal ezeket az R típusú csillagokat, mégpedig jelzés céljából; más, komoly kutatók, pl. Carl Sagan véleménye szerint a III. civilizációkba tartozó lények éppoly könnyedén tudják irányítani egy csillag elektromágneses sugárzását, mint ahogyan mi egy tévéadóét. Jelenleg egy szovjet kutatócsoport, melyet Kardasev és Pszenko asztrofizikusok vezetnek, kutatja ezeket a jelzéseket. Sagan a különböző légköri zavarok miatt úgy véli, hogy a Hold túlsó oldalán kellene felállítani egy rádió-obszervatóriumot, amely képes lenne kimutatni ezeket a jelzéseket. A számítások szerint ma is megalkotható energetikai eszközökkel 13 000 parszeknyi 21

távolságra, azaz a bennünket a galaxis középpontjától elválasztó távolságnál jóval messzebbre küldhetnénk jelzéseket. Egy amerikai asztrofizikus, Freeman J. Dyson egy még fantasztikusabb égi "csodát" is szemügyre vett. Felvetette a gondolatot, hogy létezhetnek olyan lények, amelyek saját csillaguk teljes energiáját hasznosítani tudják. Szerinte ezek a lények már nem bolygókon élnek, hanem mesterséges szférákban, ezeket maguk hozták létre úgy, hogy ezek a szférák körülfogják a csillagot. A szférákat egy aszteroidából és a rendszer lakatlan bolygóiból építették fel. Úgy tűnik, más "csodákat" is megfigyeltek az égbolton. A tudományos publikációkban ritkán tesznek róluk említést, mert túl fantasztikusnak tűnnének, de a csillagászati kongresszusok szüneteiben, a folyosón lehet ezekről egyet-mást hallani. Így pl. arról, hogy bizonyos többszörös csillagrendszerek különböző korú csillagokból állnak, azazhogy ezek az összetételek értelmes tevékenység eredményei. Kiváló tudósok – mennyiségi szempontok alapján – veszik komolyan fontolóra azt, hogy a világegyetemben nálunk sokkalta fejlettebb lények létezhetnek. Ne folytassuk tovább ezeket a spekulációkat. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy az emberi forma – banálisan szólva – talán nem is elvetendő. Lehetséges, hogy egyike az univerzum értelmes lényei állandó, uralkodó formáinak. Agyunk tizedrészét sem használjuk. Civilizációnk messze van a tökéletességtől. Arról pedig a leghalványabb sejtelmünk sincsen, hogy milyen lehet egy civilizáció, amelynek emberi lényei agyukat százszázalékosan használják. És semmiképpen sem lehetetlen, ha egy ilyen, a csillagokban létező civilizációnak – ha létezik egyáltalán – hasonló vagy ugyanolyan képességeket tulajdonítunk, mint a III. típusú civilizációnak. Ez a nézőpont nekem, személy szerint, elfogadhatóbb, mint a science fiction minden leleménye. Bárhogy legyen is, a szándékom nem az, hogy a Földön kívüliek lehetséges formáit tanulmányozzam, hanem azt, amit megnyilvánulásaiknak tartok. Az

én

véleményem

szerint 22

ezek

a

megnyilvánulások

a

dinoszauruszok kipusztulásával kezdődtek. Tekintve, hogy a Föld fejlődése zsákutcába vezetett, mert 150 millió év alatt a csúszómászók nem fejlődtek, az Értelmes Lények – mivel növelni akarták "eszes testvéreik" (a nagy szovjet matematikus, Kolmogorov kifejezése) számát – megfordították ennek a fejlődésnek az irányát, és egy másikat indítottak el, amely elvezet... nos, ma még nem tudjuk, hogy hova. Azt azonban nem hihetjük, hogy a ma élő ember volt a cél. Lehet, hogy az Értelmes Lények kénytelenek lesznek elpusztítani fajunkat, és útjára indítani egy másik láncolatot. Istenre gondolunk, ahogyan Victor Hugo látta: A világegyetem, ahol ereje elfolyik, megérdemli-e, hogy őt helyhez kösse? Nem fogja-e eltörni ezt a mintát, mindent hagyni és újrakezdeni? A versben talán zseniális intuíció nyilvánul meg. Mindenesetre az Értelmes Lények engem inkább Victor Hugónak erre az istenére emlékeztetnek, mint H. P. Lovecraft Nagy Öregjeire, akik tévedésből vagy tréfából hozták létre az életet a Földön. Nem tévedhetünk nagyot, ha arra gondolunk, hogy a dinoszauruszokat elpusztító csillag nem egyedül a Földet vette célba, hanem más bolygók is elszenvedték hatását. Valóban úgy látszik, hogy a CTA-102 elnevezésű égi tárgy értelmes jelzéseket adott le. Kiszámították azoknak a jelzéseknek a hullámhosszát, amelyek a CTA-102 környékéről származtak, és arra az eredményre jutottak, hogy itt is az univerzum alaphullámhosszát kapják meg, azaz annak a sugárzásnak a hullámhosszát, amelyet a csillagközi hidrogén bocsát ki. Egyik kollégám, Gerald Feinberg professzor, a New York-i Tudományos Akadémia tagja azóta, 1968-ban és 1969-ben 23

megjelent munkáiban annak a véleményének adott hangot, hogy az Értelmes Lények jelzései nem rádió- vagy fényhullámok útján terjednek, hanem a tachyonnak nevezett részecskék által (a szó görög eredetű, jelentése = gyors). Ezek a részecskék a fénynél gyorsabban terjednek az űrben, de azért ez nem mond ellent Einstein elméletének. Ennek az a magyarázata, hogy tömegüket nyugalmi állapotban csak pusztán imaginárius számmal lehet mérni. Sajnos nem mehetek bele a részletekbe anélkül, hogy a matematikát ne hívnám segítségül. Annyit bízvást mondhatunk, hogy ez a felfedezés ér annyit, mint az atombombáé vagy a kristálytranzisztoré. Mihelyt a tachyonok megfigyelésének és kimutatásának módszerei tökéletesebbé válnak, valószínűleg eljutnak hozzánk az olyan idegen fajok jelzései, amelyek fejlődését a dinoszauruszokat kipusztító csillag indította el. És talán azt is ki tudjuk majd mutatni, hogy az Értelmes Lények megfigyelnek bennünket; kétségtelenül olyan szándékkal, amilyennel mi figyeljük mikroszkóp alatt a mikrobatenyészeteket. Van ugyan néhány határozott elképzelésünk azokról az energiaforrásokról, amelyekkel az Értelmes Lények kozmikus kísérleteket hajthatnak végre: ezek az energiák a mi H-bombánk és antianyag-kísérleteink energiájának többszörösei; ismereteink a genetika területén azonban még túlságosan hiányosak ahhoz, hogy fogalmat alkothatnánk arról, vajon miképpen lehetséges távolból irányított mutációt létrehozni. Mindenekelőtt tudnunk kellene, hogyan lehet irányítani mutációkat. Irányított mutáció létrehozásához nagyon rövid hullámhosszú sugárzást vagy óriási energiával rendelkező részecskéket kell alkalmazni. (Itt ugyanarról a dologról van szó: De Broglie számításai szerint egy részecske hullámhossza fordított arányban áll a részecske energiájával.) Azután oly módon kellene irányítani ezt a sugárzást, hogy erre a modulációra kerüljenek át a genetikus jellegek, mint ahogyan a televízió csatornája szállítja a képeket. Mármost, a számítások azt mutatják, hogy ez akkor lehetséges, ha 24

a gamma-sugarak csoportjában nagyon rövid hullámokat alkalmaznak, vagy pedig részecskéket Broglie hullámhosszán és a rövid gammán. Ma már szerkeszthetünk olyan laboratóriumi eszközt, pl. lézert, amely bizonyos beszabályozás révén mutációkat előidéző sugárzásokat állít elő. Mégis ha megpróbálunk elképzelni egy olyasféle mutációt, melyet Értelmes Lények egy általuk irányított és szervezett csillag energiájával valósítanak meg, kiderül, hogy ehhez nincs elég képzelőerőnk. Egy vírus találná magát szembe kétségtelenül ilyen nehézséggel, ha megpróbálna elképzelni egy lézert. A teremtmények, akik a dinoszauruszokat elpusztító csillagot építették és irányították, valóban istenek voltak. Ők talán ugyanazok az Értelmes Lények, akiknek sikerült közel százezer milliomodnyi pontossággal szabályozni a pulzároknak nevezett égi tárgyak frekvenciáját. Egyre nő azoknak a tudósoknak a száma, akik baráti körben lehetségesnek tartják, hogy a pulzárok mesterségesek. Lehetséges, hogy végül egy szép napon a leghivatalosabb publikációkban fog megjelenni ez a feltételezés. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Értelmes Lények tevékenységének jelei nagyrészt számunkra ma még fel nem foghatóak. Ahogyan kultúrák élték le életüket anélkül, hogy ismerték volna a rádiót, vagy tudtak volna más naprendszerek létezéséről, éppúgy valószínűleg nekünk sincs tudomásunk nagyon fontos jelenségekről, melyek – ha fel tudnánk őket fogni – kétségtelen bizonyítékai volnának más civilizációk létének. Az is lehetséges, hogy teljesen megszokott természeti jelenségek a valóságban értelmes tevékenység megnyilvánulásai, s erről nekünk sejtelmünk sincs. Két, ezzel kapcsolatos hipotézist említhetek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek csupán hipotézisek. John W. Campbell, fizikus és science fiction szerző megvizsgálta az űrből ide eljutó kozmikus részecskéket, melyek olyan óriási energiával rendelkeznek, hogy elérhetik a 10" elektronvolt töltést 25

is. Ezek a részecskék előttünk ismert elemek magjai, olyan elemeké, melyek hő hatására a hidrogénből szabadulnak fel. Ám ez a nagyon közönséges anyag hirtelen óriási sebességet kap. Mintha egy csillagközi gáztöredéket hirtelen úgy felgyorsítana valami, hogy az már-már eléri a fény sebességét. A felgyorsulást létrehozó mechanizmust mindmáig nem ismerjük, noha Fermi, Sklovszkij és sok más tudós javasolt már különféle modelleket. Campbell a maga részéről annak a feltételezésnek az elfogadását javasolta, amely szerint a világegyetem tele van a fény sebességét megközelítő gyorsasággal haladó űrhajókkal. Ezek az űrhajók szétoszlatják maguk előtt a csillagközi gázt, és így egy sáv, egy nyom figyelhető meg: ez nem más, mint a kozmikus sugarak csíkja. Nem mondhatjuk, hogy Campbell feltevését a fizikusok tomboló lelkesedéssel fogadták. Egyikük, az amerikai Robert Bussard mégis egy olyan csillagközi hajó modelljével állt elő, amely az orrában elhelyezett kanál segítségével elnyeli a csillagközi gázt. Fúzió útján ebből nyerné az energiát, majd a reakciótermékeket folyékony hajtóerőként hasznosítaná, s végezetül ezt a folyékony anyagot kibocsátaná. Ha az univerzumban ilyen vagy ehhez hasonló űrhajók kötik össze egymással a csillagokat, akkor Campbellnek van igaza. Ez olyan gyakran esik meg vele, ami már egyenesen elkeserítő. Ami azt illeti, könnyen elképzelhető, hogy azok a különféle titokzatos dolgok, amelyeket pulzároknak neveznek, az űr éjszakájában haladó csillagközi hajókat kísérd irányjelzők. A második hipotézis egy orosz tudományos írónak, Jekatyerina Zsuravljova asszonynak köszönhető. Szerinte jelzést kapunk az űrből, éspedig az emberiség születése óta és kétségtelenül már jóval azelőtt is, csupán az emberiség előtt senki nem értelmezte helyesen. Ezt a jelzést ostoba módon északi- és déli-sarki fénynek minősítik. Mindenesetre ez a két példa világosan megmutatja, hogy mi valószínűleg olyanok vagyunk, mint a könyvrágó egerek, nem is 26

sejtjük, hogy a könyv jel is lehet. E két hipotézis lényege talán igaz, még ha a szerzők nem is veszik magukat túlságosan komolyan. Sklovszkij egyszer baráti társaságban arra hívta fel a figyelmet, hogy kétféle hipotézis létezik: munkahipotézis, amely egy kutatás megkezdésének szempontjait szolgálja, és társalgási hipotézis, amely arra jó, hogy két – a csillagközi plazma matematikájával foglalkozó – tudományos ülés között kellemesen teljék az idő. Ennek a cikknek az alaphipotézise, ti. hogy mi egy kívülről elindított mutációsorozat eredményei vagyunk, véleményem szerint munkahipotézis. De hogy az északi fényben titkos üzenet vár megfejtésre, ez társalgási hipotézis. (Szerintem egy jó science fiction történetnek vegyítenie kellene a kettőt, sok cselekménnyel és némi humorral. Charles Fort szerint erre a legjobb példa a Biblia.) Milyen a többi naprendszer vagy legalábbis a többi olyan csillag, melyeknek rendszereit befolyásolhatták a dinoszauruszokat kipusztító mesterséges energiaforrások? Ha az ember Naprendszerünktől megfelelő, mondjuk tizenöt fényévnyi távolságban néz körül, öt ilyen rendszert talál: Alfa Centauri, Epszilon Eridani, 61 Cygni A, Epszilon Indi, tau-Ceti. Az eljövendő századokban kétségtelenül ki fogják deríteni, vajon létezik-e élet ezekben a csillagokban: oly módon, hogy automatikus szondák kutatják majd át köröttük a teret. Érdekes lesz megtudni, hogy vajon ez az élet hasonlít-e a miénkhez. Vajon megtalálják-e ezen rendszerek bolygóinak kőzeteiben egy olyan kozmikus bombázás nyomait, mely a mi mértékünk szerint hetvenmillió évvel ezelőtt történt? Akkor majd a helyét is meghatározhatják az űrben annak a – mesterséges vagy mesterségesen irányított – csillagnak, amely elpusztította a dinoszauruszokat. Ha viszont az ember kiszélesíti a kutatás területét, hamarosan nagyon nehéz problémákkal találja majd szembe magát. Ezer fényévnyi távolságon belül kb. tízmillió csillag található. Ma még 27

nem tudhatjuk, hogy ezek közül melyeket pusztított el az Értelmes Lények által létrehozott mesterséges csillag. A dinoszauruszok kipusztulásának oka tehát a kozmoszban és nem a mi Naprendszerünkben keresendő. A Galaktikán belüli kozmikus hatások tanulmányozása ma még semmi egyéb, mint érthetetlen dadogás. Az eddig megfigyelt számszerű egybeesésekről kiderülhet, hogy puszta egybeesések voltak. Így pl. a nagy jégkorszakok kb. 250 millió évenkénti megismétlődése és Naprendszerünk egy fordulata a galaxis centruma körül, amely kb. 230 millió év alatt játszódik le, némileg összefügg egymással. Megkísérlik meghatározni azt az ismétlődést is, amikor is galaxisunk centruma – ahol csillagrobbanások és egyéb zavarok játszódnak le olyan láncolatban, amelyről csak halvány sejtésünk van – sűrített anyagfelhőket lök ki magából. Azt vitatják, hogy ezek a láncszerűen bekövetkező csillagrobbanások összefüggenek-e a titokzatos kvazárokkal. A kvazárok alig nagyobbak, mint egy csillag, és ugyanannyi energiát szabadítanak fel, mint egy teljes galaxis. Általánosan elismert, hogy a kvazárok teljesen új jelenség, és hogy ma még lehetetlen egy olyan tudományos hipotézist felállítani, amely erről képet alkothatna. Néhány tudós mégis azon a véleményen van, hogy az emberiség egy napon megismerheti, sőt létre tudja hozni a kvazárok energiaforrását. Ez is igazolja azokat a fantasztikus költségvetéseket, amelyeket a CERN-hez hasonló (Nukleáris Kutatások Európai Központja) szervezetek igényelnek. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy az emberiséget már komolyan fenyegeti a H-bomba pusztításának veszélye, és meg kellene fékezni a kutatóintézeteket, mert ezek olyan hatalmas erőket bocsáthatnak a rendelkezésünkre, amelyek használatára az emberi faj még nincs felkészülve. A régi alkimistáknak tökéletesen igazuk volt, amikor féltékenyen őrizték az anyag titkait. Ha Hitlernek van olyan eszköz a kezében, amellyel felrobbanthatja a Napot, miképpen az Értelmes Lények felrobbantották a dinoszauruszok pusztulását okozó csillagot, bizonyára meg is teszi. 28

Így hát csak reménykedhetünk abban, hogy a nagyon nagy energiákkal kapcsolatos kutatások nem érnek célt egyhamar, és hogy a csillagok tetszés szerinti felgyújtása-leoltása soha nem lesz a katonák és a politikusok kezére bízva. Egyszer már elérték céljukat, egy 107 nagyságrendű ugrással a TNT-bombától eljutottak a H-bombáig. Ami annyit jelent, hogy egyetlen hidrogénbomba, melynek súlya egy tonna, annyi energiát képes felszabadítani, amennyit tízmillió tonna TNT: ezt hívják tíz megatonnás bombának. Tény, hogy ezek a bombák léteznek: EGY UGYANILYEN FONTOSSÁGÚ UGRÁS VEZETNE EL BENNÜNKET A H-BOMBA ENERGIÁJÁTÓL EGY CSILLAG FELROBBANTÁSÁHOZ ELEGENDŐ ENERGIAMENNYISÉGHEZ, AZAZ EGY UGYANOLYAN FEJLŐDÉS, MINT AMILYEN HÚSZ ÉV ALATT ELVEZETETT BENNÜNKET A TNT-TŐL A H-BOMBÁIG, RENDELKEZÉSÜNKRE BOCSÁTANÁ AZ ÉRTELMES LÉNYEK HATALMÁT. Reméljük, hogy ez a ma élő emberiség életében – amely túlságosan is csak azt bizonyította, hogy mi mindenre képes – nem fog bekövetkezni. Hogy azonban ez a fejlődés egy olyan univerzumban, amely legalább húszmilliárd esztendeje áll fenn, soha nem fog bekövetkezni, számomra módfelett naiv elképzelésnek tűnik. Valahol, a világegyetem egy sarkában a vírusból kifejlődött az Értelmes Lény. Ha ez a jelenség többször megismétlődött, a különböző Értelmes Lényeknek végül kapcsolatba kell kerülniük egymással: ahogyan Teilhard de Chardin mondta, "minden fejlődő konvergál". Egy amerikai botanikus, a harvardi Elso Barghoorn bebizonyította, hogy a Földön hárommillió évvel ezelőtt is éltek baktériumok. Kellett ez az idő, és kellett az Értelmes Lények segítsége ahhoz, hogy ezektől a baktériumoktól eljuthassunk az emberig. Még ha tízmilliárd év telik is el addig, amíg az Értelmes Lények természetes módon megmutatkoznak, ez az idő akkor is csupán a látható univerzum korának a felével lesz egyenlő. Mindabban, amit biztosan tudunk, nincs semmi olyan, ami cáfolná az Értelmes Lények létezését. Azt sem cáfolja semmi, hogy 29

ők beavatkoztak az életünkbe. Talán elhelyeztek Naprendszerünkben egy indítást adó s egyben megfigyeld szatellitet, amely nem más, mint a titokzatos Phobos, a Mars bolygó holdja. Talán sugárvédő övezetekkel vették körül a Földet, hogy fejlődésünk megindulhasson. F. Nagy Piroska fordítása (L'étoile qui tua les dinosaures, 1970) .

30

Edgar Dacqué: A mondabeli ősember testi felépítése

Vetettünk már egy pillantást az ősember létezésének hatalmas távlataira. Valószínűsíthetjük, hogy az ember különféle változó alakban annyira idős, hogy mondavilága - ha nem is összefüggően - tartalmazza azon korok emlékeit is, melyeket a bevett tan szerint embertörténetileg nem, csak földtörténetileg szokás vizsgálni. A mondák igenis közvetítenek számunkra valamit. Tárgyaljuk meg, mit és hogyan. Ha teóriánk helyes, a mítoszok és mondák nagyobb része, az emberi tudásnak az előidőkből -ha nem éppen a legősibb időkből - származó emléke. Ha ez így van, megkísérelhetünk belőle egy világképet összeállítani. Megtudni, hogyan érzékelte az ősember környezetét, milyen lehetett a lelkivilága. Ha átnézzük a mítoszokat, mondákat, kozmogóniákat, kikereshetjük belőlük a valóságmagot, felfoghatjuk őket természettörténeti elbeszélésként, Így visszamenőleges hatállyal akár dokumentációs értéket kaphatnak. A régebbi időkből nem kerültek elő fosszilis maradványok. De ennek talán az az oka, hogy az akkori ember olyan vidékek lakója volt, melyek mára eltűnek. Mint pl. a Gondwana kontinens - vagy legalább szigettenger - az Indiai-óceánról. Aztán élhetett olyan vidékeken is, melyek alapos átkutatására eddig még nem került sor. Ilyen szempontból elsősorban az afrikai, indiai, ausztráliai paleontológiái kutatások kecsegtetnek reménnyel, elsősorban a mezozoikumot és a késői paleozoikumot illetően. Aki osztja nézetünket, nem fog csodálkozni, ha az említett helyeken, melyek annak idején a régi Gondwana-föld szélét képezték, a harmadkori ember maradványaira, esetleg településeire bukkannak. De még az sem csodálatos, hogy a jól átvizsgált helyeken sem nagyon találjuk közvetlen felmenőnk, a kőkorszaki ember maradványait. Hiszen például a korai középkorból is elég gyéren kerülnek elő leletek Európában, holott akkor már tömegesen laktak mindenfelé emberek. Az, hogy valami fosszilis leletté alakuljon, különösen szerencsés körülmények összhangját kívánja. Ilyesmi általában 31

csak sekély tengerek gyorsan ülepedő rétegeiben valószínű. Viszont ha magán a szárazföldön keletkezik üledékréteg, annak kiváltó oka csaknem mindig katasztrofális, pl. vulkáni tevékenység. (Por- és hamurétegek.) Esetleg iszapfolyások, hirtelen folyómederváltozások temethetnek el területeket. Mindehhez véletlen kell, ezért nem éppen mindennapos. Már említettük, hogy Klaatsch szerint a német homokkőben számos perm- és triászkori kétéltű- és hüllőleletet találni, melyek az embrionális emberi kézre emlékeztető lenyomatokat hagytak. E kézforma a felegyenesedett járással és a szembefordítható hüvelykkel is összefügg. Tipikus mezozoikus időkarakter. Emberekről, kiknek keze eltér a mostanitól, gyakran esik szó a mondákban. Így többek között az Ószövetségben és apokrifjaiban is. „Az özönvíz előtti emberek kezei még ügyetlenek és összenőttek voltak. Az ujjak nem váltak el egymástól. De mikor Noé megszületett, az ő kezén az ujjak egyenként álltak." E témához a babiloni Gilgames-eposz is hozzáfűz valamit. Egyik jelenetében Gilgames, az isten-ember, átutazik a Halottak Birodalmán, Utnapistihez, kitől tanácsot akar kérni életről és halálról. Mikor a tengeren hajózott, Utnapisti ott állt a parton, és csodálkozott a jövevényen: Ut-napistim a messzeségbe néz, Magában beszél ily szavakkal: Miért jön ez, ki nem az én népem ? Mert aki ott jön, az nem ember, Nincs is emberi jobbkeze. Nézem, nézem és nem értem... Így csodálkozik az ős utódja jobb kezén. Úgy látszik, a kézen kívül a testmagasságban is lehetett valami különbség. Gilgames megpróbálja nyugtatgatni. Gilgames szól a messzeségbe: Már látlak téged, Ut-napistim, Termeted nem más, hozzám hasonló..."

32

Ha feltételezhetjük is, hogy ezeket a szavakat talán később adta valamelyik értetlen összefoglaló Gilgames szájába, ez a lényeget nem érinti. Gilgames nyilván maga sem volt az a történelmi babiloni király, kinek alakját később odakölcsönözték. Viszont Utnapisti a Holtak Országában nemcsak azért azonos a bibliabeli Noéval, mert elmeséli az özönvizet. A Gilgames-eposz sem járt másképp, mint pl. az Iliász és az Odüsszeia. Későbbi összefoglalók történelmi-korszellemi okokból kihagytak és hozzátettek részeket. De most számunkra az az érdekes, hogy Utnapisti, az özönvíz előtti ember a monda egy másik részlete szerint még egész testében szőrös volt, míg ki nem űzték a Paradicsomból. Ezután ugyan elvesztette szőrét, némileg mégis más, mint a kései utód. A különbség persze nem nagy, másképp Gilgames nem ismerné el Utnapistit fajtársának. A Holtak Birodalma, ahol találkoznak, transzcendens állapot, melyben a külső lélek, aki nem oda tartozik, már képtelen felfogni az elmúlt időt. Hogy ennek mi a jelentősége a mi szempontunkból, arra még visszatérünk. Utnapistiben egy ősi emberalakot állítanak elénk. Nem a mozgékony ujjú későbbi embert, hanem egy korábbi típust, embrionálisán összenőtt ujjakkal. Hogy maga Gilgames a mai típust képviselte-e, vagy valamilyen közbeeső lépcsőfokon állt, arról nem szól a monda. Nekünk most az a lényeg, hogy itt olyan régi kézről van szó, mely teljes egészben a mezozoikum sajátja, ahol azt vízi életmódot folytató állatoknál meg a homokkőben nyomukat hátrahagyó lényeknél egyként láttuk. Később, a harmadkorban, mikor a korai emlősfajok már jól felismerhetők, a szétterpeszthető öt ujj az általános. Ezekből az - ismerjük el, gyér - adatokból arra következtethetünk, hogy az özönvizet átélt embertípus mai kézzel még mezozoikus, és legkésőbb a harmadkor elejére kialakulása befejeződött. Ezt a továbbiakban, a zsidó interpretációra támaszkodva, Noé-féle embertípusnak fogjuk nevezni. Nagyagyának kiképzése valószínűleg még nem volt olyan magas fokú, mint a mienk vagy a diluvium emberéé. 33

Újabb érdekes kérdéshez vezet bennünket a közlés egy másik emberformáról, ki arról nevezetes, hogy még viseli a harmadik szemet, a „homlokszemet". Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az ilyen közlés akár fosszilis lelethez is kapcsolódhat, mint azt O. Abel kísérelte meg bebizonyítani, Odüsszeusz Polüphémoszával kapcsolatban. Ö a szicíliai barlangokban fellelhető törpeelefánt-koponyákra hivatkozik. Abel szerint nem véletlen, hogy az ógörögök a helyszínt Szicíliába tették. Ugyanis a jégkorszaki törpeelefánt-koponyák Messina, Trapani, Palermo barlangjaiból egyként előkerültek. Ezek orrnyílása valóban homlokszem benyomását kelti. A homéroszi vízi vándor nem ismerhette az elefántkoponya anatómiáját. így született az óriás egyszemű ember alakja. Meglehet, a korai görög hajósok találtak ilyen koponyákat, s a többi már mind későbbi hozzáköltés. Azt hisszük, Ábelnek ebben az egy esetben igaza van. Csak azt nem hisszük, hogy túlontúl közel jutott a monda magvához. Érdekes volna más homlokszemű óriásokról vagy emberi lényekről szóló mondákat más kultúrkörökből is vizsgálni, vajon odaillik-e Abel magyarázata? Az Ezeregyéjszakában pl. olvashatunk egy magas hegyről, melyen egy nagy oszlop áll. Ezen egy embert ábrázoló szobor van fekete kőből. Két hatalmas szárnyat visel, kezei, mint az oroszlán mancsa, feje tetején egy hajtincs, két szeme a messzeségbe néz. És a homloka közepén van még egy harmadik, rémes tekintetű sötétvörös szem, mely világít. Aztán keressünk még egy helyet, lehetőleg olyat, mely nem függhet össze sem a homéroszi mondavilággal, sem az arabbal. Ilyen az északi népmesék világa. „Egy anya még az emberiség ősi fajtájából származott. Ezeknek csak egy szemük volt a homlokuk közepén és egy mellük az álluk alatt." De Meluzina ősi meséjében is az ember és a démon fia homlokszemmel jelenik meg. Az is érdekes, hogy az állat (?)fejeket ábrázoló kínai vázaornamentikákban a homlokszem minden fajtája előfordul. Felhozott példáink egymástól ugyancsak távol esnek. A kép, melyet ezekből alkothatunk - egyre megy, hogy itt34

ott allegorikusán vagy szimbolikusan kellene értelmezni a dolgot-, egy olyan szerv ábrázolása, mely már nem fér bele Abel magyarázatába. Annál kevésbé, mert a homéroszi mondák jó része inkább keleti eredetű és nem fordítva. Nem vihették tehát a görögök Szicíliából kelet felé. Egyébként sem lehettek mindenfelé fosszilis leletek. Sem törpeelefánt-koponyák, sem paleozoikus hüllőkoponyák, melyeknél gyakori a homlokszem. Idézzük emlékezetünkbe, hogy a homlokszem paleozoikumkarakterű. A mezozoikumban még sok hüllő és kétéltű viselte, de már erősen visszafejlődött állapotban. Emlősöknek legfeljebb a legrégibb időkben lehetett, később már egyáltalán nem. Az embernél a nagyagy féltekéi között elhelyezkedő cirbolyamirigy jellemzően azonosítható a visszafejlődött homlokszemmel. Feltehetően a nagyagy kifejlődése szigetelte el és ítélte halálra. Lehet, hogy annak idején részben a nagyagy helyett működött, még ha redukált szerepkörben is. A nagyagy kifejlesztése egyébként az egyetlen lényeges emlősszervképzés. Ez nem található a hüllőknél és kétéltűeknél. Fokozatos fejlődésével függhet össze az a lépten-nyomon előforduló mondai motívum, hogy a későbbi emberek kisebbek a régieknél. Mert az újabb orvosi kutatások részben már tisztázták az emberi cirbolyamirigy szerepét. Annak idején egyfajta érzékszerv volt, mely az emlősöknél már nem látószerv többé. Sokszor mégis epicerebrális szemként emlegetik, s atavisztikus vonásnak minősítik. Ma belső elválasztásul mirigy, mely a nemi szférákra hat. A terhesség ideje alatt nagysága és alakja megváltozik. Össze kell függenie a másodlagos nemi jelleggel és a szellemi éréssel, mely tulajdonképpen csak a cirbolya fokozatos leépülése után kezdődik. Ha korábbi életperiódusban kapcsolják ki működését, az koraéréshez és ugyanakkor óriásnövéshez vezet. Állatoknál műtéti eltávolítás után - a növekedés leáll. És fordítva: a nemi szervek eltávolítása a cirbolyamirigy megnagyobbodásával jár. Ám nekünk -a többi emlőssel együtt- még egy szervünk van, mely e miriggyel együttműködik, s ez a parafízis. Mindkét szerv csökevényes. Korábban más, ismeretlen feladataik lehettek. Embernél egyébként a parafízis hipertrófiája a nemi szervek 35

zavarához és óriásnövéshez vezet. Az új-zélandi hidasgyíknál - mely maradványállat még a jurából a szerv erősen, szemszerűen fejlett, lencséje is van, s látható, bár bőrrel fedett nyílásban helyezkedik el. Néhány más hüllőnél, így a kaméleonoknál is hasonló a helyzet. Az emlősöknél, így az embernél is a visszafejlődés már nagyon előrehaladt. Eredetileg páros szerv lehetett a cirbolya és a parafízis. Néhány korai paleozoikus páncélos halnál még fel is lelhető, mint páros szerv. Hogy .később visszafejlődése folyamán más szerepet kapott, ez alapvető szerveknél megszokott jelenség. Az érdekes csupán annyi, hogy váladéka a csöves csontok hossznövekedésére hat, és részt vesz az intellektus kialakításában. Ez azért figyelemre méltó, mert a mesékben és mondákban szereplő homlokszemű emberek mindig óriások, s nem éppen okosak. Jó okunk van tehát arra, hogy e mondarészletekben régi, ám valódi természetszemléletet lássunk, ne puszta allegóriát. íme, még egy idézet, egy mitológiai elképzelés a homlokszemmel kapcsolatban: „A későbbi elképzelések a küklopszokról egyrészt már egyeztetve lettek az Odüsszeia idevonatkozó részletével, másrészt Hésziodosz tűzdémonaival. A küklopszokat vulkáni vidékekre »száműzték«, ahol Héphaisztosz kovácsaiként működtek. Ilyen pl. az Etna vidéke, mely feltűnő ismérveit szolgáltatta a poszeidóni és vulkanikus természeti forradalomnak egyaránt... Mi jobban tesszük, ha az utólagos elképzelésekkel szemben megmaradunk az ősinél. Ha a homlokszeműeket természeti valóságnak tekintjük, s ha már eldöntöttük, hogy az ilyen típusú lények csak korai paleozoikusak lehettek, melyek esetleg a mezozoikumban még éltek. Ennek a homlok- vagy fejtetői szemnek olyan szerepe lehetett, melyet a későbbi intellektuális képességek birtokában, a szerv visszafejlődése mellett nélkülözni lehetett. A szerepet részben vagy egészben átvehette más. Ez pedig a mezozoikumban és a korai harmadkorban kifejlődött nagyagy. Ezután az idősebb, testileg talán nagyobb s talán nagyobb egyéni kort megélő emberalak eltűnik, átadva helyét a Noé típusú, nagyaggyal rendelkező, ötujjas, zárt koponyájú újabb fajnak. Ezt az idősebb típust talán posztadamitáknak vagy pre-Noé-típusnak 36

nevezhetnénk. Ugyanis visszafelé meg kell majd még különböztetnünk két még régebbi típust, az adamitákat és a preadamitákat. Hogy az eddig tárgyalt két típus élhetett egyszerre, azt bizonyítani látszik a drezdai maja kódex egy képe: azon két emberszerű lény, kik egymástól alaposan különböznek, utazik egy csónakban. A hátsó, démonszerű alak evez, az elöl ülő, inkább női alak kezével csodálkozó mozdulatot tesz. A hátsó alakról az a benyomásunk, hogy aktívabb és durvább. Amellett homlokszemű, míg a másik egészen emberi. A hátsó alak keze is azt az embriószerű ujjelrendezést mutatja, melyről már beszéltünk. Hüvelyke erősen szembefordítható. A másik alak keze mai kéz. Ha így vizsgáljuk, lehetőségünk van a rajz bizonyos értelmezésére. Vagy az emberfaj származását rajzolták le a kétféle típusban, vagy egy, a Gilgameséhez hasonló történetet illusztráltak. Más maja rajzokon is megfigyelhető a démonok fejletlen keze. Ha most ezt a posztadamita homlokszemes típust tovább vizsgáljuk, azt is meg kell látnunk, hogy sokkal kisebb agya a koponya hátsó részében foglal helyet, míg a homlokon a homlokszem dominál. Ilyenfajta embert a mondák sűrűn emlegetnek. Talán erre vezethető vissza az indiánok csecsemőkori koponyatorzítási szokása. Lehet, így akarták elérni, hogy hasonlítsanak az ősökhöz. Talán azzal a szándékkal, hogy így régi képességeiket is visszanyerik. Elképzelésünkhöz mondai segítséget kapunk, mely a közép-amerikai quicha indiánok szent könyvében található. Ebben az özönvíz utáni szebb és tökéletesebb ember megalkotásáról esik szó. Ezek annyira tökéletesre sikerültek, hogy az istenek félteni kezdték felsőbbségüket. Ezért gyöngítettek az emberek látásán. Süllyedt tudásuk, felismerő képességük is. Csak a közelben lévőket láthatták, míg előbb rettenetesen messze láttak. Az, hogy a későbbi Noé típusú ember, ki e fajban a mezozoikumi és harmadkori emlőst képviseli, nem egy meghatározott helyen és földtörténeti időpontban lépett porondra, hanem a másik, már előbb elkülönült, speciálisan emberfaji ágból fejlődött ki, általános fejlődéstani ismereteink alapján több mint valószínű. Állítjuk, hogy a diluviális ember is több ágból keletkezhetett. Erre vonatkozóan is segítenek a mondák, ha követni akarjuk őket. Így nem lehetetlen, 37

hogy a legfejlettebb vonalat képviselő Noé típusú emberekkel egy időben még más, az állathoz jobban közelíthető emberfajok is létezhettek. így pl. a Fidzsi-szigeteken egy monda meséli, hogy az özönvízből menekülteknek csak nyolc törzse volt, ezekből is elpusztult kettő. Az egyik csak nőkből, a másik férfiakból állt, s mindkét törzs tagjainak kutyafarka volt. Ez a kutya- vagy majomfarok sok helyütt felüti a fejét. S ha később csak gúnyolódásra vagy allegorikus mesékben használták csupán, ősi jelentése azért áttör. Hiszen a mai ember gerince végén is van egy csökevény, a farok maradványa. A Noé típusú ember élte meg a nagy vízözönt. Az, hogy e típus mellett alacsonyabb rendű fajok is elszaporodhattak, s egyre emberszerűbbé váltak, visszatükröződik egy indián mondában. Ebben azt adják elő, hogy a nagy áradás után állatok átváltozása révén népesült be újra emberekkel a Föld. Ki tudja, mi minden történhetett embertípusokkal, -fajtákkal és elfajzásokkal a földtörténeti evolúció folyamán. Azt hiszem, ezek különbözőségét el sem tudjuk igazán képzelni. Ahogy az emlősállatok számtalan faja, családja stb. lépett fel és tűnt el, úgy bizonyára az emberfaj is variábilis volt. Ha így igaz, ez magyarázatát adja a mindenféle mondában szereplő madárarcú, kutyafejű, kentaur- vagy fauntermetű stb. embereknek a természettudomány szabályai szerint. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindezek ténylegesen emberek is voltak, de azt igen, hogy az emberek valamikor láttak ilyen lényeket feltűnni és eltűnni, óriásokkal és törpékkel együtt. Hiszen az ősember sokkal intenzívebben figyelte és észlelte környezetét, mint mi. Eltekintve az ismert bibliai özönvízleírástól, melyet kár volna itt ismételni, a mondák még két markáns példát szállítanak, melyek, ha nem is szó szerint, de alapgondolatukban azonosak, sőt egymást értékesen kiegészítik. Az egyik görög monda a Noé típusú Deukaliónról, a másik babiloni, a vad hegyi emberről Enkiduról. Akkortájt még alakulhattak új rasszok. S bár harmad-, negyedkézből vesszük értesüléseinket, a görög és ovidiusi mondából mégis kicsendül, hogy az özönvíz utáni emberfaj a hegyekből jött, az volt az őshazája. Próbálták már megfejteni, mit takarhat az a jelenet, mikor Deukalión és Pürrha köveket dobál a 38

háta mögé, s abból új emberek születnek. Nos, elhihetjük, itt szimbolikus, később már nem helyesen értelmezett képes beszédről van szó. Nem köveket dobnak a hátuk mögé, hanem hátuk mögött hagyták a köveket, azaz a hegységeket. A Gilgamesrészlet a világosabb. Ez leírja, hogy új, frissen keletkezett rassz tódult le a hegyekből, hol addig kultúra nélkül élt, s belépett Gilgames kultúrkörébe. A továbbiakban félreismerhetetlen párhuzammal a paradicsomból való kiűzetéshez is kapcsolódik. Itt Paradicsom alatt a természetes bűntelenséget kell érteni. A Biblia ezt az adamitákhoz kapcsolja. Valószínű, hogy az anyagot összevissza keverték. Az tény, hogy a Gilgames nagyon szépen rögzíti a paradicsomi állapotokat. .. .szőrrel volt fedve egész teste, Mit sem tudott országról, népről. Szőrruhába volt öltöztetve, Asszonyhaja szemébe lógott A gazellákkal együtt legelve, Együtt ivott az állatokkal, S szerette a víz mormolását... .. .Egy vadász jött ím, vele szemben, Meglátta, s zavartan kiáltott: E férfi ősöm! Jött a hegyekből... Van már annyi kapaszkodónk, hogy összegezhessük, mit szűrtünk le eddig a mondákból és a földtörténeti kutatásokból együttesen. Utánanyomoztunk az emberi faj két fő törzsének, s ezek közül a Noé típusú kialakulását a mezozoikumhoz, illetve a harmadkorhoz kapcsoltuk, mivel nem volt homlokszeme, sem összenőtt ujjai. Kisebb számban és helyen talán már a korai mezozoikumban létezhetett, s kezdetben még kis homlokszeme is 39

lehetett, más emlősökhöz hasonlóan. A mezozoikus állatvilággal egyező módon még nem járt teljesen felegyenesedve. A másik, a posztadamita típus a korai mezozoikum embere, összenőtt ujjakkal és homlokszemmel. Valószínűleg a permkorszak szülötte, annak bélyegeit viseli magán. Homlokszemének fejlettsége miatt a korai permbe helyezhetjük, ahol még lehetett érintkezési pontja a legkorábbi, idegenszerű adamita típussal. Vajon ez hogyan festhetett, hiszen semmi híradásunk nincs róla. Kíséreljük meg a késői ember anatómiáját egyrészről és a korra jellemző küllemet másrészről összeegyeztetni. Még erősen kétéltűalkat lehetett. Keze összenőtt 5-7 ujjal, szembefordítható hüvelyk nélkül. Talán még úszóhártyával is, a vízi életmód miatt. Homlokszeme kicsiny vagy kettős, testfelülete pikkelyes, részben talán páncélozott is, mert ez az időkaraktere az első szárazföldi állatoknak. Alig találunk valamit a mondákban, mely az emberfaj ősállapotára utalna. Néhány apróság azért mintha visszacsengene. Itt van pl. az ismert, többször felemlegetett maja képírás, mely leírja az özönvizet, az emberek ősatyját meg az állatokat. Arról „rajzol", hogy az ember még kúszónak született, s a teknősbéka lábaihoz hasonló végtagokkal mozgott. Aztán van egy babiloni kultúrhéroszról, Óannészről szóló monda. Eszerint a teremtés után egy évvel az Eritreai-tengerből egy teljesen haltestű tehetséges lény jött elő. A halfej alatt azonban emberi feje nőtt, farka helyén emberlábak. Emberi hangja is volt. Képét mostanáig megőrizték. Ez a lény egész nap az emberekkel foglalkozott. Táplálékot a földön nem vett magához. Ő adta az embereknek a tudomány és írásbeliség alapjait, ő tanította őket templomokat, városokat építeni, földet mérni, terményeket termelni. Azóta sem talált ki senki lényeges, új dolgot. Napnyugtával mindig visszatért a vízbe, az éjjelt ott töltötte. Nyilván kétéltű volt. Később több hasonló lény jelent meg. Egy a haltestűek közül, kinek már keze és lába is volt, tanította a csillagászatot. Ha valaki azt hozza fel, hogyan lehetne egy halszerű lény az emberek őse, mikor ugyanakkor már léteztek emberek, azt figyelmeztetnünk kell, hogy csak az elbeszélés e látomásszerű 40

előadásmódja hordozza az ellentmondást. Az a tény, hogy ez a kétéltűszerű lény az emberekhez jött, azt akarja kifejezni, ő maga vált emberré. Egy ilyen, éppen csak hogy emberré váló lénynek nagy szüksége lehetett arra, hogy emberré válása befejeztéig környezetét tudatosan szemlélje, minél világosabban lássa. A nyiladozó emberi léleknek a megfoghatatlanul csillogó éjszakai égbolt lehetett az első meghatározó élménye. Természetszemlélő átélésével észre is vette az összefüggést a csillagvilág és a földi természet között. Mindabból, amit e monda előad, egyedül csak a csillagászat szó későbbi eredetű. Akár meg is maradhatunk a monda szó szerinti tartalmánál. Mert ez is csak annyit jelentene, hogy a kétéltű emberi őstfpus mellett már létezett egy szárazföldi, mely talán egy másik ágon alakult ki, s ezért a genetikusan össze nem függő fejlődési mód miatt különböztek egymástól. Mert az paleontológiái tény, hogy sokszor egymáshoz nagyon közel álló állatfajok esetében is különböző eredetre lehet visszakövetkeztetni. Ezért az emberi törzsön belül is lehettek különböző módon fejlődött, más-más életfeltételeknek megfelelő típusok. Ilyesmire találunk is utalást. Azt olvashatjuk Mózesnél, hogy Ádám fiai más országokba mentek, s ott sok lányuk született. Az égből lejött angyaloknak megtetszettek az emberlányok, és összeadták magukat velük. Említettük, hogy Westerhőfer szerint a korai tercier időszak előtt az embereknek talán volt egy vízi korszaka, egyes szerveink erre utalnának. Ő úgy gondolja, e korszak esetleg a krétában lehetett, vagy még előbb. Az emberi hagyomány roppant messze nyúlik vissza, de az biztos, az ember nem képes olyat kitalálni, ami nem történt meg. „így számomra - írja Westerhőfer - az a monda, mely Beowulf harcát írja le a víz alatti sárkányokkal, azt jelenti, az ember egykor élt a vízben. Ott tényleg narcolhatott ilyenekkel." Nos, a mezozoikus idő karakteréhez tartozik, hogy számos szárazföldi állat újra vízi életmódhoz idomul. Többnyire hüllők ezek. De a csak a harmadkorban megjelenő vízi emlősök is mezozoikus formákat mutatnak. Lehet tehát, hogy - amúgy mellékesen - az emberfaj is kifejlesztett egy vízhez idomuló alakot. Ezt az értelmezést akár az előbbi Óannész-mondára is 41

alkalmazhatjuk. Akadnak ezenkívül is szövegek, melyek a valódi adamita típussal foglalkoznak. Például írnak Ádám és Éva külleméről a Paradicsomból való kiűzetéskor. Az egyik változat szerint szőrösek voltak, mint Enkidu a Gilgames-eposzban. A szőr később leesett, s ők meztelenné váltak. Egy másik monda szerint szarupáncéljuk volt, mint a ráknak vagy skorpiónak. „A bőr a körmeinkhez volt hasonló - írja a mohamedán szöveg -, szaruszerű, lágyan fénylő, vörös páncél volt, mely teljességgel eltűnt." Maradéka csak a körmökön látható. Nem lehet pontosan meghatározni, vajon a Berossus által leírt halember vagy a Gilgames-eposzban szereplő skorpióember - ki ugyanott rémalak, de félreismerhetetlenül emberi - összefügg-e a páncélozott vagy szarubőrű adamita ősemberrel. Azt sem, hogy két különböző alakról van-e szó, tehát párhuzamos változatról vagy egyszerű elírásról. Arra mindenképpen alkalmas, hogy legalább egy fénysugarat vetítsünk az ügyre. Nézzük, mit kellene skorpióember alatt elképzelnünk? Valószínűleg páncélozott lényt, szúrós vagy göbös bőrrel. Az ilyen páncélozott, szúrós lény időhatárai a késői paleozoikumtól a permig terjednek. Akkor sok páncélos kétéltű és gyík volt, részben szúrós tüskékkel a háton és fejen. Ezzel nagyon régi földtörténeti korszakhoz jutottunk el. Ebben léphettek színre az emberiség első egyedei. Kénytelenek vagyunk a mondák e páncélozott típusát preadamitának elnevezve külön csoportba sorolni. Arra következtethetünk, hogy pl. Siegfried is ilyen preadamita volt. Szarubőrét állítólag egy sárkánytól nyerte. Ez akkor esett le róla, mikor árulást követett el, s ezzel ő maga is elárulhatóvá vált. Tulajdonképpen azonos büntetésmotívum, mint Ádám bűnbeesése. A bibliai zsidó változat egyébként a kisoroszoknál népmondává vált, s így hangzik: „Mielőtt az első ember bűnbe esett volna, szaruval fedett teste volt, olyasféle, mint a köröm. Nem kellett akkor sem ruha, sem cipő. Mikor bűnt követett el, a szaru lehullott, s védtelenné vált." Vajon a páncélos Akhilleusz nem ennek a nemzetségnek a tagja? Még

a

fejlődéselmélet

hívei 42

sem

tagadják

-

ahogy

embrióidejében az emberi egyed ezt ma is végigjárja -, egykor egysejtű, hal, kétéltű stb. lehetett maga a faj is. Ez egyezik mindazzal, amit elmondtunk. Az derül ki belőle, hogy az emberiség földtörténeti leg ősi, mindenféle formaállapotot átfogó faj. Persze ebből nem lehet arra következtetni, hogy a mai egysejtű vagy kétéltű az ember őse. Az egykori ősök mások, geológiailag idősebbek voltak, s aztán végigjárták az evolúció útját. Mégis természettudományosan átgondolva a dolgot, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember egyedi lény. Saját faja ősidők óta létezik. Testileg rokona ugyan az állatoknak, de ősidők óta, lehetőségeit kihasználva, saját fejlődési útját követte. Ez éppúgy megfelel a vallás szellemének, mint az ősrégi mítoszoknak. Valószínű, hogy az emberfaj több változata egyidejűleg létezhetett, Fauntól Apollóig. Igaz, Apolló meg is ölte Zeusz küklopszait meg azok gyermekeit, legalább ezt mondja a monda... Az emberré válás utolsó fázisa akkor játszódott le, mikor a harmadkorban majdnem minden törzsből kifejlődtek az időkarakternek megfelelő majomszerű, illetve emberszerű alakok. Akkor jelentek meg olyan köztes formák, melyekről a mondák bőven tudósítanak. Ezek emberből esetleg majomszerű lénnyé váltak, vagy fordítva. A tibeti mondák tudnak emberré vált majomról, a maláji mesék meg majommá vált, elátkozott embergyerekekről. Nincs ellentmondás, mindez belefér teóriánkba. Merta főemlősöknél valóban megjelentek emberszerű formák, az emberfajban meg majomhoz hasonlóak. E váltakozó fosszilis leletek okozzák a zavart. Ezért vallják, hogy az ember csak a harmadkorban vált ki az állatvilágból. De a habitus ilyen közeledése más állatfajoknál is tapasztalható. Nézzük részletesebben a tibeti mondát. Eszerint Thutuktu isten elküldte a majmok királyát a Hóbirodalom egyik sziklahasadékába, vezeklésre. Odajött a majomkirályhoz egy nőstény mangusz, egy ellenséges, rontó szellem, kinek rettentő külseje volt, de olyan hatalma is, hogy szép és vonzó alakot ölthetett. Szerelmeskedni akart a majomkirállyal. Az visszautasította, a vezeklésre hivatkozva. A mangusz ekkor megfenyegette, hogy egy hím mangusszal párosodik, s így faját a 43

Hóbirodalom lakóinak veszedelmére újra megsokszorozza. A majom kétségei között égi hangot hallott, hogy nyugodtan teljesítse a kívánságot. Úgy is tett. Hat gyermek született, mindegyik más és más. Ezeket a majomkirály elvitte apja gyümölcsfaerdejébe, hogy ott éljenek. Mikor néhány év múlva utánuk nézett, látta, hogy ötszázra szaporodtak, s minden gyümölcsöt felfaltak. Éhségtől űzve, ordítva szaladgáltak. A majomkirály elpanaszolta Thutuktunak, hogy úgy érzi, felelős utódai nyomoráért, s kérte, segítsen gyermekein. Az isten egy hegy tetejéről öt marok gabonát szórt alá. Ez azonnal termést hozott, s az éhes majmokat később is kielégítette. A gabonaevésnek azonban furcsa következménye lett: farkuk kihullott, szőrük egyre rövidebb lett, majd eltűnt. Beszélni kezdtek, emberré váltak, s falevelekbe öltöztek, mihelyt rájöttek, hogy ők már emberek. E később emberré vált majmok apja nyilván maga is nagyon emberszerű majom. Természettudományos kifejezéssel, pithecoid ember, s ez a diluviális embernél határozott, feltűnő jelleg. E mondában a majom emberré vált, s mihelyt megismerkedett a földműveléssel, teljesen azzá. A mondákat idáig követve, tulajdonképpen természettudományos alapon maradtunk. Mindössze telítettük a száraz szaktudomány fosszilis csontvázát. Weinbrenner Rudolf fordítása

44

tisztán élettel

Platón: Kritiasz (Részlet)

VII. Az előzőekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget belseje felé, a síkság közelében, körülbelül ötvensztadionnyi távolságban emelkedett egy hegy, amely minden oldalról alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt a földből születtek: Euénór volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé. Egyetlen gyermekük született csak, egy leány, Kleitó. Mikor a leány már férjhez menendő volt, meghalt apja-anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyúlva iránta egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette és körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűket vont ugyanis egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből – mintha körzővel csinálta volna –, a sziget közepétől kiindulva, mindenfelé egyenlő távolságban, úgyhogy a terület megközelíthetetlenné vált emberek számára, mert hajó és hajózás akkor még nem volt. A középen fekvő szigetet, isten lévén, könnyen berendezte és felékesítette, két forrásvizet fakasztva a föld alól, egy hideget s egy meleget, s mindenféle terményt is bőségesen sarjasztott a földből. Fiúgyermekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyja, Kleitó lakhelyét és a körülötte fekvő tájékot – ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt, amelyről az egész sziget és a tenger elneveztetett – tudniillik az Atlantitenger –, mert Atlasz volt az első király neve. Utána született 45

ikerfivérének, aki a sziget szélét nyerte osztályrészül Héraklész oszlopaitól addig a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla nevezték el a vidéket is. A második párból az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak nevezte el; a harmadikból az előbb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhthón nevet adta; a negyedik párból az idősebbet Elaszipposznak, az ifjabbat Mésztórnak nevezte el; végül az ötödik párban az idősebbiknek az Azaész, a fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és Türrhéniáig. Atlasztól szépszámú és egyéb tagjaiban is tekintélyes nemzedék származott. Király mindig a legidősebb volt, aki ivadékai közül ismét a legidősebbnek adta át az uralkodást, s így őrizték meg a királyi méltóságot sok nemzedéken át. Gazdagságot is szereztek akkorát, amekkora királyi családban sem azelőtt nem volt, sem azután nem lesz egykönnyen, s el voltak látva mindennel, amit csak a városban és az ország más részén szükséges volt megszerezniük. Mert sok minden jött be hozzájuk uralmuk következtében kívülről, de a legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához szükséges, maga a sziget megadta; először is, ami szilárd és olvadékony ércet csak előtár a bányászat, köztük olyat is, aminek ugyan ma csak a neve van meg, de akkor a puszta névnél több volt, tudniillik az oreikhalkoszt, melyet a sziget sok helyén bányásztak a földből, s mely az akkori fémek között – az aranyat kivéve – a legbecsesebb volt. Továbbá, amit csak erdő az ácsok munkájához adhat, gazdagon adott mindent, s bőségesen táplálta az állatokat: a házi- és a vadállatokat. Ezért elefánt is nagy számmal volt a szigeten; mert legelő nemcsak azoknak az állatoknak jutott bőven, melyek a mocsarakban, a tavakban, a folyókban vagy a hegyeken, vagy a síkságokon élnek, hanem ugyanígy ennek is, amely természettől a legnagyobb és legfalánkabb. Ezenkívül ami jó illatút csak terem ma is a föld, gyökeret, füvet, fát, nedveket, szivárogjanak bár virágokból vagy gyümölcsökből, 46

azt ott is megtermette és dúsan növelte. De hozott gyümölcsöt és száraz gyümölcsöt is, amely táplálásunkra szolgál, és mindazt, amit a kenyér mellett fogyasztunk, s amit közös néven zöldségnek nevezünk; és azt a fán termő gyümölcsöt, mely italt, ételt, olajat ad; és a gyümölcsfáknak azt a nehezen megőrizhető gyümölcsét, amely játékul és gyönyörűségünkre szolgál, és mindazt, amit a tele gyomor serkentésére étkezés után a bágyadtság jóleső ellenszeréül adunk – mindezeket a napfényben fürdő sziget csodaszép példányokban és határtalan tömegben teremte. Mindezt megkapva a földtől, templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat építettek, s az egész országot a következő módon rendezték be. VIII. Először is áthidalták azokat a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak, hogy utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé. A királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és őseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s egyik nemzedék a másiktól átvéve, a már meglevő pompát tovább díszítve, lehetőleg mindig felülmúlta elődjét, míg csak a palotát – nagysága és a mű szépsége tekintetében – bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a tengertől a legkülső gyűrűig egy csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven sztadion hosszú volt, és lehetővé tették a hajózást a tengerből odáig – mint valami kikötőbe –, kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók is befuthassanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a hidak közelében, annyira, hogy egy háromsorevezősnek átjárója legyen egyikből a másikra, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt lehetett hajózni, mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből. A legnagyobb vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három sztadion széles volt, a következő földgyűrű vele egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két sztadion széles, a száraz pedig ismét ezzel egyenlő volt; végül a középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy sztadion széles volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi palota emelkedett, öt sztadion volt az átmérője. A szigetet, a gyűrűket s a hidat, mely egyplethronnyi széles volt, 47

körös-körül teljesen körülvették kőfallal, a hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek mindenütt, ahol a tenger áthatolt. A szükséges követ pedig a középső sziget széléről körös-körül s a külső és belső gyűrű mélyéből fejtették, részben fehéret, részben feketét, részben pirosat. A kőfejtéssel két üreget vájtak hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be. Az épületek részben egyszerűek voltak, részben azonban a kövek keverésével színessé tették őket a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. A legkülső gyűrű körül lévő fal egész kerületét mint valami kenőccsel, bronzzal vonták be, a legbelsőt olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat oreikhalkosszal, amelynek tűzszerű fénye van. IX. A királyi palotát a fellegvárban a következőképpen rendezték be. Középen Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a nyilvánosság elől, s aranykerítéssel volt körülvéve. Ez volt az a hely, ahol hajdan Poszeidón és Kleitó nemzette és világra hozta a tíz uralkodó nemzetséget. Itt rótták le -áldozatul e tíz ősnek – minden évben mind a tíz országrészből az évszakok első terményeit. Magának Poszeidónnak a temploma egy sztadion hosszú, három plethron széles s ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak. Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal volt díszítve; a falakat, oszlopokat és a padlózatot pedig teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti, körülötte pedig száz Néréisz delfineken – mert az akkoriak szerint ennyien vannak. Ezenkívül azonban még sok más szobor is volt ott mint magánemberek fogadalmi ajándéka. Kívül, a templom körül a tíz király feleségeinek és összes leszármazottainak aranyszobra állt, és magánembereknek és a királyoknak sok más nagy fogadalmi ajándéka a városból és a külső területekről, amelyek fölött e királyok uralkodtak. Az oltár mind nagyságban, 48

mind megmunkálásban e berendezésnek megfelelő volt, éppen úgy a királyi palota: illett a birodalom nagyságához s illett a templom díszes voltához. A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek. Köröskörül medencéket helyeztek el, egyrészt nyitottakat, a szabad ég alatt, másrészt – a meleg fürdők számára – fedett, téli medencéket; külön a királyi családnak, külön a magánembereknek; külön a nőknek, ismét külön a lovaknak s egyéb igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a megfelelő berendezéssel. Az elfolyó vizet részben Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld kitűnősége folytán csodálatosan szép és magas volt, részben a külső övezetekbe, a hidakon elhelyezett vezetékek segítségével. Itt sok istennek sok templomot meg számos kertet és testgyakorló helyet emeltek, részben csak emberek számára, részben lovasgyakorlatok részére, külön mindegyik szigetgyűrűn; egyébként a nagyobb sziget közepén is volt egy egy sztadion széles elkülönített lófuttató pálya, mely hosszában körülhúzódott az egész gyűrűn, és itt tartották a kocsiversenyeket. Körülötte mindkét oldalon a testőrök nagyobb részének laktanyái voltak; a megbízhatóbbakra a fellegvárhoz közelebb eső kisebbik gyűrűn bízták az őrködést, végül azoknak, akik kitűntek hűségükkel, a fellegváron felül, a királyi család közelében adtak lakást. A hajótárolók tele voltak háromsorevezős hajókkal és a hozzájuk szükséges felszereléssel; s minden kellően készenlétben állt. A királyi palota körüli városrész tehát így volt elrendezve; ha pedig az ember áthaladt a három külső kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől kezdve körben haladt, s mindenütt ötvensztadionnyira volt a legnagyobb gyűrűtől és a kikötőtől, és ott zárult össze, ahol a csatornának a tenger felőli torkolata volt. Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól volt népes, a csatorna és a legnagyobb kikötő pedig csak úgy nyüzsgött a 49

mindenünnen érkező hajóktól és kereskedőktől, úgyhogy a kikötő éjjel-nappal mindenféle nyelvű beszédtől és százféle lármától volt hangos. X. A városra és a régi településre vonatkozó dolgokat tehát elsoroltam, körülbelül úgy, ahogy a papok Szolónnak elmondták. Próbáljuk meg most már emlékezetünkbe idézni, hogy az ország többi részének milyenek voltak a természeti adottságai, és milyen volt a kormányzása. Először is az egész terület – mint mondták – nagy magasságban feküdt és meredeken emelkedett ki a tengerből; a város körüli része teljesen sík, s ahogy ez körülvette a várost, úgy vették őt körül körben a hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig. A síkság egyenletesen sima felszínű volt, s egészében véve hosszúkás alakú, egyik oldala háromezer sztadion, a másik, a tenger felől felfelé húzódó oldala pedig középen kétezer sztadion. Ez a terület az egész sziget déli oldalán feküdt, s védve volt az északi széltől. A körülötte emelkedő hegyeket pedig úgy dicsérik, hogy számban, nagyságban és szépségben túltettek az összes mai hegyen, hogy sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és rétek, elegendő táplálékul minden házi- és vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben. Mármost ez a síkság a természet munkája és sok király gondoskodása folytán hosszú idők során a következőképpen alakult. A természet hosszúkás négyszög alakúra formálta, oldalai többnyire egyenletesek voltak, ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, körös-körül árkot ásva kiegyenesítették őket. Az árok mélysége, szélessége, hossza – bizony szinte hihetetlen kimondani is, hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül ekkorát tudott alkotni, de amit hallottunk, el kell mondanunk –, tehát, mondom, a mélysége, ameddig leástak, egy plethron, a szélessége mindenütt egy sztadion; minthogy pedig az egész síkságot körülvette, hossza ezer sztadion volt. Ez az árok fogta fel a hegyekről leömlő vizeket, és körülvéve a síkságot, és a várost mindkétfelől érintve, beletorkollt a tengerbe. Felső (a hegyek felé eső) oldalából vagy százlábnyi széles, egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felőli 50

részébe torkolltak, ezek egymástól százsztadionnyira voltak. Rajtuk keresztül szállították hajón a hegyekből a városba a fát s a többi terményt is, úgy, hogy egyik csatornából a másikba összekötő csatornákat vágtak keresztben, szintúgy a városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esőit használták fel, nyáron pedig a földből felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból. Ami a népességet illeti, el volt rendelve, hogy a síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként állítsanak egy vezetőt; egy-egy telek nagysága tízszer tíz sztadion volt, telek pedig összesen hatvanezer. Azt mondják, hogy a hegyekben s az ország többi részén számtalan sok ember élt, s ezek mind vidékek és falvak szerint ezekhez a telkekhez, ezek alá a vezetők alá voltak beosztva. A törvény úgy rendelkezett, hogy háború esetén minden vezető egy harci szekér kiállításának hatodrészéről gondoskodjon, összesen tehát tízezer harci szekérről, állítson ki két lovat és lovast, egy pár lovat kocsi nélkül, hozzá egy kis pajzsos gyalogharcost, és a két lóhoz egy kocsist, továbbá két nehézfegyverzetű katonát, két-két íjászt és parittyást, háromhárom könnyűfegyverzetű katonát kő- és dárdadobásra, végül négy hajóst az ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi város hadügyét így szervezték meg, a többi kilenc területét másképp, amit hosszú volna elsorolni. XI. A hatóságokat és méltóságokat eleve a következőképpen szervezték meg. A maga osztályrészében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az embereknek s nagyrészt a törvénynek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A királyoknak egymás közti hatalmi viszonyát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, melyeket a hagyomány és egy, az ősöktől oreikhalkosz oszlopra vésett felirat őrzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide minden ötödik, illetve hatodik évben összegyűltek (hogy mind a páros, mind a páratlan számnak megadják a magáét), tanácskoztak a közügyekről, és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyikük a hatáskörét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek. A törvénykezésre készülve előbb a következő biztosítékot adták egymásnak. Poszeidón ligetében bikák legelésztek szabadon. A tízek egyedül maradva könyörögtek 51

istenükhöz, hogy a neki kedves áldozatot foghassák meg, majd vaseszköz nélkül, fával és hálóval vadászni kezdtek a bikákra, s amelyiket megfogták, azt az oszlophoz vezették, s a tetejénél, a felirat fölött levágták. Az oszlopon a törvényen kívül egy esküforma állt, amely súlyos átkot szórt a törvény megszegőire. Mikor szokásaik szerint a bika összes tagját feláldozták, egy vegyítőedényből italt kevertek, és mindegyikükért egy-egy csepp vért hintettek bele. A többi részt a tűzbe vetették, de előbb köröskörül megtisztították az oszlopot. Ezután aranycsészékkel merítve a vegyítőedényből és áldozatot loccsantva a tűzbe megesküdtek, hogy az oszlopon álló törvények szerint fognak ítélni és büntetést kiróni, ha valamelyikük korábban áthágta a törvényeket; a jövőt illetőleg pedig, hogy egyetlen írott rendelkezést sem fognak szándékosan áthágni, nem fognak a törvények ellenére uralkodni, és nem fognak másnak, csak annak, aki atyjuk törvényei szerint uralkodik, engedelmeskedni. Amikor mindegyikük megfogadta ezt a maga és ivadékai nevében, ivott, és a csészét az isten templomának ajándékozta. Ezután a lakomával és egyéb szükséges dolgokkal foglalatoskodtak. Mikor pedig besötétedett, és az áldozati tűz kialudt, mindnyájan gyönyörű szép sötétkék ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s minden tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és ítéltettek, ha közülük egyik a másikat törvényszegéssel vádolta. Az ítéleteket, amikor kivilágosodott, aranytáblára írták, s díszköntösükkel együtt elhelyezték a templomban. Az egyes királyok előjogaira vonatkozó sok különleges törvény között a legfontosabbak mégis azok voltak, hogy soha egymás ellen fegyvert nem fognak, hanem inkább mindnyájan segítik egymást, ha közülük valaki valamelyik városban megpróbálná megbuktatni a királyi családot; és hogy, mint elődeik, közösen tanácskoznak háborúról és egyéb ügyekről, az irányítást Atlasz nemzetségére bízva. Halálra azonban a király senkit sem ítélhet rokonai közül, csak ha a tízek közül több mint a fele jónak látja. XII. Ezt a nagy hatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a mi vidékeink ellen indította, a hagyomány szerint a következő okból. Sok nemzedéken át, amíg az isten (Poszeidón) 52

természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal. Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, s minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való dőzsöléstől, s nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és az erény folytán gyarapodtak, ha ellenben igyekezetük és megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is elpusztulnak, s az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának következtében gyarapodott is minden, amit az előbb felsoroltunk. De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba kerül az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbnek és a legboldogabbnak, amikor már telve voltak igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal. Az istenek istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy egy derék nemzetség ilyen nyomorúságos állapotba jutott, s büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfenségesebb székhelyükre, amely, a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a keletkezésben, és összehíván őket, így szólt hozzájuk … Kövendi Dénes fordítása

53

Platón: Timaiosz

Elmondom hát a régi történetet, amit egy nem fiatal férfitól hallottam. Hiszen akkor Kritiasz, mint mondta, közel volt már a kilencven évhez, én pedig legfeljebb tízéves voltam; akkor épp az Apaturia-ünnep kureótisz napja volt. A fiúk számára az ünnep akkor is a mindig szokásos módon folyt le: az apák versenydíjakat tűztek ki költemények előadására. Sok költőnek sok verse elhangzott; közülünk, fiúk közül sokan azonban – minthogy abban az időben újak voltak – Szolón költeményeit énekeltük. S akkor a nemzetség tagjai közül valaki – akár, mert ez volt a véleménye, akár, mert kedveskedni akart Kritiasznak – azt mondta, hogy az ő szemében Szolón minden tekintetben a legbölcsebb, a költészetben pedig az összes költők közül a legnemesebb. Az öreg erre – jól emlékszem – nagyon megörült, és elmosolyodva így szól: „Amünandrosz bizony ha nem mellékesen foglalkozott volna a költészettel, hanem komolyan, mint mások, s ha azt az elbeszélést, amelyet Egyiptomból hozott magával, befejezte volna, s a lázadások s egyéb bajok miatt, amiket hazajövet talált, nem kényszerült volna félretenni, véleményem szerint sem Hésziodosz, sem Homérosz, sem egyetlen más költő sem lett volna híresebb soha őnála.” „Mi volt az az elbeszélés, Kritiasz?” – kérdezte ő. „A legnagyobb és méltán legnevezetesebb tettről szólt mindazok között, amiket ez a város véghezvitt, de az idő s a benne szereplők elmúlása folytán nem jutott el hozzánk a történet.” „Mondd el elölről – szólt ő –, mi volt az, hogyan és kiktől hallván mondta el Szolón mint igaz történetet?” – Van Egyiptomban – mondta Kritiasz –, a Deltában, melynek csúcsánál szakad ágakra a Nílus folyása, egy tartomány, melyet szaiszinak neveznek; e tartomány legnagyobb városa Szaisz, innen való volt Amaszisz király is. Alapítója – lakói szerint – egy isten, kinek neve egyiptomi nyelven Néith, görögül pedig – mint az ottaniak mondják – Athéné; az itteniek nagyon szeretik az athéniakat, sőt azt mondják, hogy valamiképpen rokonságban 54

vannak velük. Szolón elmondta, hogy ide utazván nagy tiszteletnek örvendett közöttük, és mikor a régi dolgokat tudakolta a kérdésben legjártasabb papoktól, jóformán úgy találta, hogy sem ő, sem egyetlen más görög sem tud úgyszólván semmit róluk. És egyszer szóra akarva bírni őket a régi dolgok felől, megpróbálta elmondani nekik a számunkra legrégibb dolgokat Phoróneuszról, akit az első embernek mondanak, és Niobéről, majd az özönvíz után Deukaliónról és Pürrháról regélt, hogy hogyan maradtak életben, elsorolta a tőlük származó nemzedékeket, és kiszámítva azt, hogy hány év volt szükséges az említett dolgokhoz, megpróbálta időpontjukat megállapítani. S erre megszólalt egy nagyon öreg pap: – Ej, Szolón, Szolón, ti görögök, mindig gyermekek vagytok, öreg görög pedig nincs is. Hallván ezt, így szólt: – Hogy érted ezt? Erre ő: – Mindnyájan ifjak vagytok lelkileg: mert nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés, sem időtől szürke ismeret. Ennek oka pedig a következő. Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek és még lesz is; tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer egyéb okból más enyhébbek is. Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaethón, Héliosz fia, atyja kocsiját befogva – minthogy képtelen volt atyja után hajtani – a földön is felperzselt mindent s maga is villámsújtottan pusztult el, meseszerűen hangzik, de igaz benne a Föld körül keringő égitestek pályájukról való eltérése, és a földi dolgok nagy időközönként bekövetkező pusztulása a túl sok tűz miatt. Ilyenkor azok, akik hegyekben, magas, száraz helyeken laknak, inkább pusztulnak el, mint a folyam- és tengermellék lakói; bennünket pedig a Nílus, amely különben is megmentőnk, ilyenkor, kötelékeitől megszabadulva, ebből a szorultságból is kiment. Ha viszont az istenek a Földet vízzel elárasztva tisztítják meg, a hegylakó pásztorok és csordások megmenekülnek, de a ti városaitok lakóit a folyamok a tengerbe sodorják: a mi országunkban azonban sem akkor, sem máskor felülről víz a 55

szántóföldekre nem folyik, hanem ellenkezőleg, természettől fogva alulról szokott mind feljönni. S az itteni dolgok ily módon megmentődve abban a hírben állnak, hogy a legősibbek; az igazság pedig az, hogy minden olyan helyen, ahol sem rendkívüli hideg, sem hőség nem akadályozza, mindig él hol több, hol kevesebb az emberi nemből. S ami szép, nagy vagy bármi tekintetben érdekes csak történt akár nálatok, akár itt, akár más vidéken, amiről csak hallottunk – mindaz régtől fogva itt van templomainkban felírva és megőrizve. Nálatok és a többi népnél ellenben mindannyiszor, ahányszor el vagytok már látva írással és minden egyébbel, amit a városi élet megkövetel, a megszokott időközökben, mint valami betegség, rátok zúdul az égi özön, és az írástudatlanokat és műveletleneket hagyja meg közületek, úgyhogy újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az otthoni dolgokról, hogy mi minden történt a régi időkben. Legalábbis az, amit te, Szolón, a nálatok élt nemzedékekről elbeszéltél, alig különbözik gyermekmeséktől, hiszen először is egyetlenegy özönvízre emlékeztek, noha előzőleg már sok volt, továbbá nem tudjátok, hogy a legszebb és legkiválóbb emberi faj a ti földeteken született, s onnan származol te is és egész mostani városotok, minthogy valami azért maradt belőle. Előttetek azonban mindez rejtve van, mert az életben maradottak sok nemzedéken át úgy hunytak el, hogy nem tudtak írásban megszólalni. Valaha tehát, Szolón, a legnagyobb özönvíz előtt, az a város, mely most az athéniaké, a legkiválóbb volt háborúban is, és minden tekintetben a legkitűnőbb törvények uralkodtak benne. Azt mondják, itt születtek meg a legszebb tettek és a legszebb állami berendezkedések mindazok közül, amiről csak hallottunk az ég alatt. Szolón ennek hallatára elcsodálkozott, és teljes lélekkel kérte a papokat, hogy sorban mindent mondjanak el neki pontosan hajdani polgártársaira vonatkozólag. A pap pedig így válaszolt: – Nem gátol semmi irigység, Szolón, hanem elmondom mind a 56

te, mind a városotok kedvéért, de leginkább az istennőre való tekintettel, aki mind a ti, mind a mi városunkat osztályrészül kapta, táplálta és nevelte, ezer évvel előbb a tieteket – a Földanyától és Héphaisztosztól kapva magvatokat –, később pedig a miénket. A mi állami berendezkedésünk szent irataink szerint nyolcezer esztendős. Kilencezer éves polgártársaidnak tárom fel tehát röviden a törvényeit és tetteik közül a legszebbet; részletesen mindezekről majd máskor, ha ráérünk, magukat az iratokat elővéve fogunk beszélgetni. Törvényeiket tehát hasonlítsd össze a mieinkkel. Mert a ti akkori intézményeiteknek sok példáját fogod most nálunk megtalálni, először is azt, hogy a papok osztálya teljesen el van különítve a többiektől; aztán a testi munkát végzőké is: mindegyik külön, a másikkal nem keveredve végzi a maga munkáját; külön-külön a pásztorok, a vadászok, végül a földművesek osztálya. És a harcosok osztálya is, észrevetted talán, nálunk minden más osztálytól el van különítve, s a törvény azt rendeli, hogy a hadi dolgokon kívül semmi mással ne törődjenek; továbbá fegyverzetük módja is hasonló: a pajzsot és a dárdát mi használtuk először az Ázsia körül lakó népek közül éppúgy az istennő útmutatására, miként ti azon a vidéken először. Ami pedig a gondolkodást illeti, látod, hogy törvényünk mekkora gondot fordított erre mindjárt kezdettől fogva, felkutatva mindent a világrendre vonatkozólag le egészen a jóslásig és orvostudományig az egészség javára, az isteni javakról az emberi dolgok számára, megszerezve minden egyéb olyan ismeretet, ami csak ezekkel összefügg. Ezt az egész berendezkedést és szervezetet előbb nálatok honosította meg az istennő, kiválasztva azt a helyet, ahol megszülettetek, felismerve az évszakok ottani helyes arányát, hogy majd igen értelmes embereket hozzon létre; harc- és bölcsességkedvelő lévén az istennő azt a helyet szemelte ki és népesítette be először, amely a hozzá leghasonlóbb embereket volt hivatva létrehozni. Ott laktatok tehát, ilyen és még jobb törvényekkel éltetek és érdemben minden téren túltettetek az embereken, amint ez természetes is istenek szülötteinél és növendékeinél. Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt feljegyezve, de nagyságban és hősiességben egy kiemelkedik 57

valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a városotok, mikor az fennhéjázva vonult egész Európa és Ázsia ellen, kívülről, az Atlanti-óceánból kelve útra. Akkor még be lehetett járni az ottani tengert; mert az előtt a szoros előtt, melyet ti Héraklész oszlopainak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt, mint Libüa és Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szemben lévő szárazföldre, mely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindez, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel; azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, mint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek. Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Libüán is uralkodott egész Egyiptomig, s Európán is Türrhéniáig. Nos, ez az egész egy kézbe tömörült hatalom egy rohammal próbálta egykor leigázni a ti és a mi földünket s mindent, ami a szoroson belül fekszik. Tehát, Szolón, ekkor tárult fel városotok hatalma minden ember előtt hősiességében és erejében; mert felülmúlva mindenkit lelki- és hadierőben, először a görögök élén, majd a többiek elpártolása folytán kényszerűségből magára maradva, végveszélybe jutott; de legyőzve támadóit, diadalmi jelvényt állított fel, s azokat, akik még nem voltak leigázva, megóvta a szolgaságtól, bennünket, többieket pedig, akik csak Héraklész oszlopain belül laktunk, önzetlenül felszabadított mindnyájunkat. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel. Kövendi Dénes fordítása

58

James Churchward: Atlantisz

Néhány évvel ezelőttig Atlantisznak csak mesebeli történetét ismertük. De a kutatás és a régészeti felfedezések immár beemelték az írott történelembe; a pillanatnyilag még pontatlan, homályos történet mindenesetre nem vitatható. Atlantiszról naponta új felfedezések kerülnek napvilágra. Újabb feljegyzések meggyőzően bizonyítják, hogy Atlantisz nem mítosz. A hatalmas, kontinensnyi sziget az északi Atlanti-óceánban feküdt, tőle nyugatra Közép- és Észak-Amerika, keletre pedig Európa és Északnyugat-Afrika. Atlantisz néhány ezer évvel ezelőttig létezett. Schliemann - akinek érdeme, hogy végül eldőlt, Atlantisz valóban létezett egykor-fáradhatatlan munkája nyomán erősen megnövekedett az érdeklődés e nagy és fontos földrész iránt. Platón i. e. 400-ban Szolón szavait idézi: „Atlantisz volt a civilizáció központja, és uralkodott az egész világ fölött. Valamennyi híres athéni hőstett arra irányult, hogy győzedelmeskedjenek Atlantisz szigete fölött. Ez a kontinens Herkules oszlopaival (Gibraltári-szoros) szemben feküdt, és nagyobb volt, mint Kis-Ázsia és Líbia együtt¬véve, és átjáróként szolgált a többi sziget és ama kontinens felé, és amelynek a Földközi-tenger - benne az oszlopokkal - csak kikötője volt. Atlantisz birodalma Egyiptomig és a Tirrén-tengerig ért el. Ez az óriási hatalom állt szemben Egyiptom¬mal, a hellén világgal és valamennyi, a Földközi-tenger mentén lévő állammal. Athén aztán bátran föllépett ellene, kockára téve saját létét, és amikor a többi hellén (görög) állam magára hagyta, visszaverte a támadót, és önként szabadította föl az oszlopo¬kon belül lévő nemzeteket. Nem sokkal ezután hatalmas földrengés támadt, és a szigetet elnyelte a tenger. Atlantisz alapítója Poszeidón volt. Poszeidónnak templomot emeltek. Itt minden ötödik és hatodik évben összegyűlt a nép, és bikaáídozat kíséretében tettek esküt arra, hogy betartják a templom oszlopaiba vésett Szent Feliratok parancsait." 59

Szolón élete c. művében Plutharkhosz így ír: „Amikor Szolón Egyiptomban járt (i. e. 600), egy szaiszi és egy héliopoliszi pap, Szoukisz és Pszeneophisz elmesélték neki, hogy kilencezer évvel azelőtt az egyiptomiak kapcsolata megszakadt a nyugati országokkal a sár (iszap) miatt, amely járhatatlanná tette a tengert, miután a katakliz¬mák és az áradások lerombolták Atlantiszt és az azon túl fekvő országot." Szolón i. e. 600-ban járt Egyiptomban. Atlantisz 9000 évvel azelőtt süllyedt a tengerbe. Adjunk hozzá i. sz. 2000-hez 9 ezret és 600-at. E számítás szerint Atlantisz 11 500 évvel ezelőtt süllyedt el, de én az alábbiakban kimutatom, hogy még hosszú¬hosszú ideig nem süllyedt le a jelenlegi mélységbe. Egy régi görög feljegyzésben bukkantam rá, hogy Atlantisz eltűnése időpontjában háromezer athéni katona tartózkodott rajta, talán mint megszálló sereg. Egy egyiptomi papiruszon az áll, hogy Atlantisz első királya Poszeidón volt, akit Poszeidónok hosszú sora, a Poszeidóndinasztia követett. Poszeidón koronáját háromcsúcsúnak ábrázolják, az anyaföld számának megfelelően. Jogara is háromágú volt, s ez is Mu hűbérúr voltára mutat. A haromágú szigony megfelel a 20 ezer évvel ezelőtti ujgur jogar formájának, és később újra találkozunk vele a kambodzsai khmerek jogara képében. A Le Plongeon ital a Yucatánon talált iratokban ezt olvashatjuk: „Atlantisz első letelepedői a Wayaxról származó mayák egy csoportja volt." Továbbá: „Atlantiszt a földrengések előbb darabokra tépték, s csak aztán merült el." Ezt figyelembe véve Atlantisz sorsában Mu sorsa ismétlődött meg. Az ókori Trója felfedezője, dr. Heinrich Schliemann írja: „Az oroszországi Szentpétervár múzeumában őrzik az egyik legrégibb papirusztekercset. A második dinasztiabeli Sent fáraó idejéből való. Többek között ez áll rajta: „Sent fáraó expedíciót küldött nyugatra, hogy kutassa föl Atlantisz földjének nyomait, amelyről 3350 évvel ezelőtt az egyiptomiak ősei megérkeztek, elhozva magukkal szülőföldjük minden bölcsessé¬get Az expedíció öt évvel később tért vissza, azzal, hogy sem embereket, sem tárgyakat nem találtak, melyek révén megtalálták volna a kulcsot az eltűnt földhöz." 60

"Ugyanebben a múzeumban egy másik papiruszon az egyiptomi pap történész, Wanethón oly módon utal egy 13 900 éves periódusra, mint Atlantisz bölcseinek (királyainak) uralmára. Ez a papirusz az atlantiszi civilizáció csúcsát az egyiptomi történelem legkezdetére, hozzávetőlegesen 16 ezer esztendővel ezelőttre helyezi." Az ezen a papiruszon említett bölcsek Atlantisz királyai voltak. 13 900 esztendőn át uralkodtak. Atlantisz 11 500 évvel ezelőtt tűnt el. Atlantiszon tehát már 25 400 évvel ezelőtt király uralkodott, vagyis Atlantisz már királyság volt 25 400 évvel ezelőtt. Dr. Schliemann néhány, Atlantiszra vonatkozó, csodálatos felfedezését unokája, dr. Paul Schliemann publikálta: ,Amikor 1873-ban Hissarliknál feltártam Trója romjait, és a második városban megtaláltam Priamosz híres kincseit, találtam közöttük egy nagyméretű, különös bronzvázát. Jó néhány cserépdarab különös fémből készült, kisméretű képek és fosszilis csontokból készített tárgy volt benne. Néhány tárgyra és a bronzvázára föníciai hieroglifákkal a következő mondatot vésték: Atlantisz királyától, Kronosztól. Priamosz kincsei közeit akad egy váza, melyen egy különös bagolyfej látható. A párizsi Louvre-ban található, a dél-amerikai Tiahuanacóból származó tárgygyűjtemény között láttam egy vázát, amely pontosan olyan, mint amit Priamosz kincsei között találtam. Nem lehet véletlen, hogy két egymástól ennyire távoleső területen, mint Dél-Amerika és Trója, két, hajszálra ugyanolyan alakú, méretű és ugyanazzal a furcsa bagolyfejjel ugyanúgy díszített váza születhessék. Ugyancsak Priamosz kincsei között akadtam rá egy madárszfinkszre, amelyre ezt vésték: „Atlantisz királyától, Kronosztól." Számomra nem kérdéses, mire és kire utal a madárszfinksz. Utal a kapcsolatra, amely Atlantisz és Mayax között fennállt. Díszítésről van szó, amely talán annak a szobornak a darabja, amelyet Mayaxban emeltek Moo királynő tiszteletére. Moo királynő 61

totemállata egy arapapagáj volt. Ez egy leopárdtestű, arapapagájfejű szfinksz. A szfinkszet Moo királynő testvér-férjének, Coh hercegnek emelték Mayaxban. Coh herceg totemállata a leopárd volt. Coh herceg szobra, amely ma Mexico City Nemzeti Múzeumában van, haldokló leopárdot ábrázol. Heinrich Schliemann a krétai Mükéné Oroszlán kapuján talált egy feliratot, amely így szól: „Az egyiptomiak Misortól származtak. Misor a történelem istenének, Thoth-nak a gyermeke volt. Thoth egy atlantiszi pap száműzetésbe vonult fia volt, akinek, miután szerelembe esett Kronosz király lányával, menekülnie kellett, és sok-sok vándorlás után jutott el Egyiptom földjére. Szaiszban építette föl az első templomot, és tanította szülőföldje bölcsességeit." Ez két pontot világít meg a történelemből: 1. Ki volt Alsó-Egyiptom első népe; 2. Thot nem mitikus, hanem valaha élő személy volt. A Troano-kéziratok (The Troano MS) állítják, hogy az első gyarmatosok, akik a Nílus deltájában letelepedtek, mayák voltak. Miután Atlantiszról jöttek, és mayák voltak, nyilvánvaló, hogy Atlantisznak legalább egy részét mayák lakták. Egy görög filozófus, Orfeusz írta: „Káldeában Egyiptom ikernővére, Poszeidón lánya, a tengeren túli földek és Líbia királya..." Néhány író összetévesztette az ebben a mondatban szereplő „a tengeren túli földek"-et a „nyugati földekkei", és ebből arra a következtetésre jutottak, hogy Atlantisz nem más, mint Mu, az anyaföld. Mielőtt továbbhaladnék, szeretném kijavítani ezt a tévedést. Először idézem, mit mondtak Szolónnak az egyiptomi papok: „9000 évvel ezelőtt az egyiptomiak kapcsolata meg¬szakadt a nyugati országokkal a sár miatt, amely járhatatlanná tette a tengert Atlan¬tisz romba dőlése óta; azaz a tengeren túli földek. Az egyik keleti templomban olvasható Atlantisz hosszú története, melyet húszezer évvel ezelőtt írtak. Most megszakítom az Atlantiszról szóló régi görög, maya és egyiptomi feljegyzések idézését, hogy olyasmit mondjak, amit még senki - Atlantisz geológiai történetét, amelyet éppoly meggyőzőnek tartok, mint bármiféle írásos feljegyzést. 62

* ATLANTISZ GEOLÓGIAI TÖRTÉNETE * Először is menjünk el Közép-Ázsia egyik legmegközelíthetetlenebb völgyébe. Ebben a völgyben ered a Brahmaputra folyó egyik forrása. A hegyek fővonulatának egyik széles nyúlványán magányos kolostor áll. Ebben a kolostorban rengeteg ősrégi agyagtáblát találhatunk. Ezek a táblák különböző részekből állnak, egy részük geológiai és történeti, méghozzá olyan távoli múltról szólnak, amikor ember lába még nem taposta a földet. Bőven foglalkoznak Atlantisz történetével, s az egyik táblán (kb. két négyzetláb széles) furcsa térkép található. A térkép Atlantisz körvonalait mutatja az Atlanti-óceánban, amely sokban különbözik a maitól. Idézem, ami a leginkább fontosnak tűnt a számomra: „Atlantisz nem volt mindig sziget. A régmúltban, még mielőtt megjelent volna az ember a földön, melyet hatalmas szörnyek népesítettek be, és a tengerek is szörnyekkel voltak tele, Atlantisz összefüggött mindkét Amerikával, Európával és Afrikával. (Azért használom a szárazföldek és tengerek mai neveit, hogy könnyen magunk elé képzelhessük ezeket.) Egy hatalmas vulkánkitörés következtében azonban leszakadt Amerikáról, és itt sok-sok sziget keletkezett. Később újabb óriási vulkánkitörés következett be Atlantisz másik oldalán. A szárazföld elmerült, és a helyébe benyomult a tenger. így alakult ki Atlantisz szigete, melyet minden oldalról tenger övezett." Azért adtam elő ezt a nagyon régi kis történetet, hogy megmutassam az olvasónak, hogy az ember sohasem tudhatja, mire bukkan, miközben régi, cella¬szerű lyukak közt kóborol, melyeknek padlatát vastagon lepi a por. Olyan ez, mint a mélytengeri halászat, az ember sohasem tudhatja, miben akad meg a horga, olyan az egész, mint a pénzfeldobás. Akármi mozgatja a horgot, behúzza az ember. Most pedig vizsgáljuk meg azt a geológiai jelenséget, amely direkt vagy indirekt módon összefügg Atlantisz elsüllyedésével. Először: az északi Atlanti-óceán feneke vagy ágya elképesztő. Egy hatalmas tenger alatti fennsíkon rövidebb tenger alatti 63

hegyvonulatok haladnak át. Ezt a fennsíkot Delfin-gerincnek hívják, és az északi szélesség 25 és 50 foka, valamint a nyugati hosszúság 20 és 50 foka között terül el. A tenger alatti hegyvonulat egyik csúcsegyüttese az Azori-szigetek. E tenger alatti fennsík határának bizonyos pontjain meredek szakadékok, illetve törések találhatók, több ezer láb magasak, valahogy úgy, mintha beomlott volna a háztető, miközben a falak épségben megmaradtak volna. A szélek más részein meredek lejtőket észleltek, mintha egy ház lapos teteje három oldalon beszakadt volna, és csak a negyedik oldalon érintkezik még a fal tetejével. Az egyik ilyen fal Írországtól kb. 600 mérföldre nyugatra és egy kissé déli irányban található. Itt az óceánfenék hirtelen több ezer lábnyival esik le. Ezt nevezem én Ír Falnak. Hasonló képződmény található a Karib-tenger szélén. A newfoundlandi partoktól déli irányba ugyanilyen háztetőszerű lejtő indul el, méghozzá rendkívül éles hajlásszögben. A Karib-tenger feneke önmagában is rendkívül figyelemreméltó. Olyan, mintha valaha, a régmúltban egy hosszú ékkel támasztották volna alá a földrészt, hogy a víz fölött tartsák; a vastagabb vége mutat az Atlanti-óceán felé. Aztán mintha visszahúzták volna ezt az éket, minekutána a szárazföld a víz alá süllyedt, s az ék keskeny vége fölött hosszú és széles területeket igen sekély víz borít: ezek a mai part menti vizek. Maga a fennsík - a Delfin-gerinc- csaknem sík, de itt-ott erősen szabdalt, olyannyira. hogy egyes helyeken mintha hatalmas sziklatömböket hajigáltak volna egymásra. Az északi Atlanti-óceán fenekének említett, jól behatárolható pontjai azt mutatják, hogy a földtörténet bizonyos korszakában óriási vulkanikus tevékenység rajzolta át az óceánok ágyainak topográfiáját. A következőkben e vulkáni tevékenység okait tárom fel. * A NAGY-KÖZPONTI-GÁZÖVEZET * A Nagy-központi-gázövezet Mutól, az anyaországtól egészen Kis64

Ázsiáig húzódik. Miután két párhuzamos vonalban áthaladt Mu alatt, kelet felé húzódik a Csendes-óceán alatt, és eléri a Yucatánt és Közép-Amerikát. Az északi elhalad a Yucatán alatt, a déli pedig Guatemala és Honduras alatt. Amerikát elhagyva elhaladnak a Nyugat-indiai-szigetek alatt. Itt a párhuzamosak ismét összetartanak, és két főágat alkotnak. Az északi az Atlanti-óceán alatt az Azori-szigetek felé tart. Itt több párhuzamosra bomlik, majd Spanyolország és Portugália alatt lépnek be Európába. A déli ág a Nyugat-indiai-szigetek felől az Atlanti-óceán alatt eléri a Kanári-szigeteket, itt több párhuzamos ágra szakad, és Marokkó közelében lép Afrika területére, követve az Atlasz hegység vonulatát. A Nagy-központi-gázövezet nem egy időben keletkezett - a déli később, mint az északi. A felszíntől számított mélységük sem egyforma. A déli több ezer lábbal mélyebben hatol a föld belsejébe, valószínűleg több mérföld hosszúságban. Mélységük e különbözőségét bizonyítja, hogy Atlantisz először csak annyira süllyedt le, hogy apálykor az iszapos és algatömegekkel borított part kiemelkedett a vízből, lehetetlen¬né téve az északi Atlantióceánon való hajózást. Ezt a tényt följegyezték az egyiptomi templomok történetében. Csak miután a déli ág is feltört, süllyedt le Atlantisz a jelenlegi mélységbe, s az Atlanti-óceán ettől kezdve vált újra hajózhatóvá. Bizonyos vonatkozásokban Atlantisz hasonló helyzetet foglalt el, mint Mu: mindkettőt elkülönülő „gázkamrák" tartották a víz felszínén, mindkettő egy kialakuló övezet útjában feküdt. Mindkét esetben ez a formálódó övezet nekiütközött a „kamráknak", és „kipukkasztotta" azokat, minek következtében a földrész lesüllyedt - és a gyilkos mindkét esetben ugyanaz az övezet volt. Annak alapján, hogy éppen ezen a helyen alakult ki a nagy övezet, és hogy a fölötte lévő föld lemerült, gyanítjuk, hogy az övezet létrejöttét elősegítő kamrák valamint az Atlantiszt és Mu földjét a felszínen tartó, elkülönült kamrák között óriási mélységű, „kamramentes" szikla lehetett. Ha ugyanis az övezet kamrái és a fönti, elkülönült kamrák között még más kamrák is léteztek volna, ezek a kontinensek már évezredekkel azelőtt elsüllyedtek volna. 65

Ha Mu és Atlantisz földjét nem ilyen elkülönült kamrák tartották volna a felszínen, az előbb említett igen vastag sziklaréteg felfogta volna a földet, miután az elszökő gázok a magasba emelték azt. Ebben az esetben ezek a kontinensek nem merülhettek volna el; ehelyett hegyvonulatok emelkedtek volna rajtuk. Geológiai szempontból nem tudjuk megmondani, pontosan mikor merült el Atlantisz, legföljebb annyit tudunk, hogy akkor, amikor a Nagy-központi-gázövezet kialakult az északi Atlanti-óceán alatt. De amit nem tud a geológia, azt tudja a történelem amely szerint Atlantisz először i. e. 9500-ban süllyedt meg, s csak ezután merüli lejjebb, oda, ahol most van. Atlantisz, ez a hatalmas kontinens végül több ezer lát mélységbe merült a víz alá. Merülése következtében egy nagyságával megegyező óriási lyuk támadt az északi Atlanti-óceán közepén. A környező víztömegek beáramlottak ebbe a lyukba, minek következtében a közeli partok és sekély részek kiemelkedtek, ekkor alakulván ki az óceán új, alacsonyabb vízszintje. A földtörténetben valamikor ez idő tájt formálódott ki az Appalache-Izland-Skandináv-övezet. Ez a; övezet a keleti-déli államokban kezdődik, áthalad a kanadai Labradoron, innen a; óceán alatt halad egészen Grönlandig, majd Izlandig, onnan ÉszakEurópán át egészen az Urál hegységig. Ennek az övezetnek számtalan leágazása van. A fővonulatot szaggatott vonal jelzi a térképen. Ennek az övezetnek a kialakulása előtt Amerika é! Európa összefüggő szárazföld volt. Az elmerült területeket a térkép A, B és C betűkké jelöli, melynek geológiai elnevezése „az Európába vezető szárazföldi út". A gázövezet keletkezése közben ez a szárazföldi híd széttöredezett, majd a víz alá süllyedt Atlantisz és a „szárazföldi út" elmerülése nem maradt hatás nélkül KeletAmerika Nyugat-Európa és Északkelet-Afrika partvonalaira sem. Az Atlanti-óceán vízszint csökkenése következtében ezek a partvonalak megnagyobbodtak, miután a víz a Atlantisz és a szárazföldi út helyén tátongó üregbe ömlött. És nemcsak a partvonala terjedtek ki, hanem a sekélyebb víz borította részek is kiemelkedtek. Vajon megerősíti-e ezt az állítást a geológia? Nyilvánvalóan, és erre példákat is fel tudok hozni: az Amazoni-tenger megszűnése, 66

a Mississippi-völgy kiszáradása, a St. kiszáradása, Florida felszínre emelkedése és

Lawrence-völgy

Észak-Amerika Atlanti-partvidékének általános kiterjeszkedése. Ugyanakkor mind a Mississippi-völgy, mind a St. Lawrence-völgy sekély tengerágak voltak. Azt mondtam, hogy a geológia igazolja állításaimat, igaz, ellentétes irányból. A geológia Észak-Amerika Atlanti-partvidékének általános emelkedéséről beszél, ami a földtörténet egyik újabb periódusában következett be, s ugyanezt a jelenséget állapítja meg ÉszakAmerika nyugati partvidéke esetében is. E véleményüket a teológusok nyilván az Észak-Amerika keleti beltengereiben található sok-sok kisebb partszakasz meglétére alapozzák. Ezek geológiai neve: Champlain-partok. Hasonló jelenséget tapasztaltak Európában is. A geológiai Champlain-periódus a pleisztocén része. A gázövezetek a pleisztocénben alakultak ki, ekkor emelkedtek ki a hegyek, és merültek le a szárazföldek, s bukkantak fel a sekélyebb vizekből újabb földsávok. A teológia téved, amikor azt állítja, hogy a Champlain-partok jelenlegi kiemelkedése kizárólag a szárazföld megemelkedésének köszönhető. Jelen helyzetük ugyanis két hatóerő munkájának tudható be: az első az óceánok vízszintjének lesüllyedése, a második az a vulkáni tevékenység, amely a gázövezet formálódása közben megemelte a szárazföldeket. * A KANÁRI-SZIGETEK * A Kanári-szigetcsoport a Nagy-központi-gázövezet déli Atlantióceánjának térségében fekszik. Afrika északnyugati sarkától húzódik 60-120 mérföldnyire. Pontosan szemben van azzal a térséggel, ahol az övezet belép Afrika alá - Marokkóval. Vulkáni szempontból a Kanári-szigetek roppant érdekesek. Rengeteg régi és mai vulkáni kráter található rajtuk. A régieken azokat értem, amelyek a gázövezet kialakulása előtt is léteztek, és ahhoz semmi közük sincs. E régi kráterek közül néhány pontosan 67

Atlantisz elmerülési helyére mutat. A Kanári-szigetek legismertebb vulkánja a Tenerife, amelynek hósapkás csúcsa 12 ezer láb magasságban fúródik az égbe. le engem leginkább a két másik érdekel: a La Pálma szigetén lévő Grand Caldera és a nagy Kanáriszigeten lévő Grand Caldera de Bandama. A Tenerife csúcsa nevű modern vulkán a gázövezet hatására született. Kérdéses viszont a Tenerife sziget egyik krátere, a Chahorra. Ismertetőjelei közül legalább annyi a régi, mint az új. Feljegyzéseket nem találtam arról, hogy működött-e valaha is Tenerife-től 50-60 mérföldre északnyugatra fekszik La Pálma szigete. A sziget kráterét Grand Calderának nevezik. Ez a kráter kétségtelenül régi, és semmiféle gázövezethez nem volt köze soha. Az általam ismert kráterek közül ez a legnagyobb. Átmérője nagyobb mindazoknál, amelyek a Csendes-óceán szigetvilágában találhatók. A régi Kilauea, a Hawaii szigetek szörnyetege a szájánál három mérföld széles, ugyanakkor a Grand Calderáé 4-5 mérföld. Mélysége 6500-7000 mérföld. Oldalainak megvizsgálása kizárta azt a lehetőséget, hogy eredetileg nem volt ilyen mély, és mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy eredeti mélységének csökkenését nem valami váratlan esemény, hanem fokozatos süppedés eredményezte. A magam részéről úgy gondolom, hogy amikor a gázok kiterjedtek, és a beomló oldalak próbálták eltömíteni, ez a tömítés lazán nyomódott össze. Aztán az idő és az elkövetkező földrengések fokozatosan összenyomták és alacsonyabb szintre préselték a felszínt. A kráterek egyike, lévén régi kráter, amely segített abban, hogy az Atlantisz alatti gázok kitörjenek és fölemeljék azt, nem más, mint La Pálma szigete, azaz az egykori Atlantisz része volt. La Palma szigetén a bennszülöttek között él egy mítosz, a Grand Calderáról és Tenerife csúcsáról, amely arra utal, hogy a sziget egykor Atlantiszhoz tartozott. A legenda így szól: „Tenerife csúcsát a Grand Caldera köpte (hányta) ki puszta gyűlöletből, a legeslegszörnyűbb vulkánkitöréskor." Könnyen belátható, honnan és mi okból ered ez a mítosz. A szörnyű vulkánkitörések korszakában, akkor, amikor e szigetek alatt kiformálódott a gázövezet, az a terület, melyet most Tenerife 68

csúcsának ismerünk, pontosan a kialakuló övezet fölött feküdt. Itt húzódott a legkisebb ellenállás vonala. A kiszökő gáz hatására emelkedett föl és csúcsosodott ki a Tenerife csúcsa. A Grand Caldera, amely 40-50 mérföldnyire volt innen, és a gázövezet hatása elkerülte, inaktív maradt. A Tenerife-től 40 mérföldre délkeletre fekvő nagy Kanári¬szigeten van egy másik régi kráter, melynek átmérője mindössze egy mérföld. A neve Grand Caldera de Bandama. A Kanári-szigeteken lévő valamennyi egyéb kráter „modern", és kapcsolatban áll a gázövezettel. * AZ AZORI-SZIGETEK * Az északi Atlanti-óceánban fekvő Azori-szigetek pontosan szemben vannak Spanyol¬ország és Portugália nyugati részével. Alattuk halad el a Nagy-központi-gázövezet északi ága. Tény, hogy a gázövezet hatására bukkantak a felszínre a tenger szintje fölé emelkedő tenger alatti hegyvonulat csúcsai. Amikor az első gázkamra felrobbanásakor Atlantisz lesüllyedt, ez a föld víz alatt volt. A formálódó gázövezet aztán hegyekké alakította ezt a területet, és csúcsaik így kerültek a víz felszíne fölé. Az Azoriszigeteken mindössze egy dolog vall arra, hogy ezek összefügghettek Atlantisszal: a Fúrna de Furnao Forge-barlang. Ez a barlang egy régi kráter maradványa, mely ma az eredetitől különböző pozícióban van. Számomra önként adódik a következtetés: ez a kráter is egy volt azok közül, amelyek az Atlantiszt fölemelő gázok kiáramlását segítették elő. Amikor a tető beszakadt, a környező területekre zuhant. Ily módon a kráter megtarthatta eredeti helyzetét, a függőlegest. Aztán az övezet kialakulásakor a magasba emelkedő gázok megtalálták a legkisebb ellenállás felé vezető utat. A felszín felemelkedett, ily módon alakítva át a kráter függőleges helyzetét vízszintessé. Ebben a helyzetben keletkezett a kráterből barlang, amelybe a hegy oldalában vezetett az út. Már ennyiből is látható, hogy a geológia igazolja Atlantisz egykori létezését.

69

F. Nagy Piroska fordítása

70

James Churchward: Mu gyermekei

AZ EMBER SZÁRMAZÁSA Mu hatalmas szárazföld volt a Csendes-óceánban, Amerika és Ázsia között; középpontjával az Egyenlítőtől kissé délre. A még mindig víz fölött lévő maradványai alapján kelet-nyugati irányban kb. 6000 mérföld, észak-déli irányban pedig kb. 3000 mérföld lehetett. A Csendes-óceán sziklás szigetei - mind a magányosak, mind a csoportosak - valaha Mu részei voltak. Kb. 12 ezer évvel ezelőtt katasztrofális földrengések szaggatták Mut darabokra. A helyén támadó tüzes örvénylésbe benyomult a Csendes-óceán vize - így nyelte el a hullámsír ezt a hatalmas, hatvanmillió embernek otthont adó civilizációt. A néma sír fölött mintha őrséget állnának a csendes-óceáni szigetek: a Húsvét-sziget, Tahiti, Samoa, Cook-, Tonga, Marshall-, Giloert-, Caroline-, Mariana-, Hawaii és a Marquises-szigetek. E nagy szárazföld létezésének bizonyítékai: Naacal-táblák, könyvek, írások, feliratok, az Indiában, Kínában, Burmában, Tibetben és Kambodzsában élő legendák, régi maya könyvek, feliratok, szimbólumok és a Yucatánon és Közép-Amerikában élő legendák, a Csendes-óceán szigetvilágában található maradványok, szimbólumok és legendák, a Mexikóban, Mexico City közelében talált kőtáblák, Észak-Amerika nyugati részén a sziklarajzok és feliratok, a régi görög filozófusok könyvei, a régi egyiptomiak könyvei és feljegyzései, a világon mindenütt föllelhető legendák. Mindezek a bizonyítékok megtalálhatók a The Lost Continent of Mu c. könyvben. Ezek szerint: Valaha a Csendes-óceánban létezett egy hatalmas szárazföld, melynek Mu földje volt a neve. 71

Ezen a hatalmas kontinensen kb. kétszázezer évvel ezelőtt jelent meg az ember. Mu földje és a bibliai Édenkert egy és ugyanazt a földet jelenti. Mind a naacali, mind a mexikói kőtáblák világosan megmutatják, hogy az ember különleges teremtmény. Megmutatják továbbá, hogy mi módon különbözik az összes többi teremtménytől. Mindkét kőtáblán a teremtés elbeszélése rendkívül hasonlít a bibliai történetre. Mu elpusztulásának idején lakói rendkívül fejlett civilizációs fokon álltak; a tudományok tekintetében jóval megelőzték jelenkorunkat. (Nem csoda! Már kétszázezer évnyi tapasztalat és fejlődés állt mögöttük. Mi ma legföljebb ötszáz évet tudhatunk magunk mögött.) Az ősi keleti birodalmak - India, Egyiptom, Babilónia stb. - nagy kultúrái Mu civilizációjának csak végső fellobbanásai voltak. Mu gyermekei lévén, az ő gondoskodása nélkül elsorvadtak és elpusztultak. Valamennyi tábla, felirat és feljegyzés, amelyet a The Lost Continent of Mu c. könyvemben felhasználtam, el van látva a megfejtéshez szükséges kulccsal is. Minden állításomat ésszerű bizonyítékkal támasztottam alá. A könyvben tények szerepelnek. Az elméletek önmagukért beszélnek. Hangsúlyozni szeretném, hogy a könyvemben leírt, a múltra vonatkozó felfedezések nem tőlem származnak. Én csupán megállapítom mindazt, amit az írásokban találtam az elmúlt 12 000-70 000 évre vonatkozólag, amennyiben az időszámítás módja helyes. Ami meglepő, amiket ezek az írások elárulnak, hogy még a régészeti és a geológiai jelenségek is megerősítik a tényeket, anélkül hogy segítségül hívnánk a legendákat, melyek szintén bizonyító erejűek. Lao-ce, a kínai bölcs (i. e. 600) beszél prehisztorikus elődei nagy tudásáról és előrehaladásáról. A régiek bölcsek voltak, és gondoskodtak azokról, akik majd utánuk jönnek. Agyagba és kőbe vésve hagytak romolhatatlan feljegyzéseket. Ez a bölcsesség szól a szaiszi Szoukisz papból, aki 72

Plutarkhosz szerint a görög Szolónnal váltott szót. Sok ilyen feljegyzés tönkrement, elveszett. Miután általánosan használatosak voltak a régiek között, a világon mindenütt megtaláljuk darabkáikat, maradványaikat. Ha összerakosgatjuk őket, egyik kiegészíti a másikat, s így megtehetjük az első lépéseket annak érdekében, hogy megismerjük a Föld első nagy civilizációjának csodáit. Több mint ötven esztendeje kutatom ezeket a darabkákat, s próbálom összerakni őket, hogy elkezdhessem papírra vetni az ember teremtéséről szóló, értelmes történetet. A történet befejezése az utánam jövőkre marad. * RÉGI RELIKVIÁK * Rendkívül kevés azoknak a relikviáknak a száma, amelyek visszanyomozhatóan Muról, az anyaföldről származnak. Az elmúlt néhány évben valami különös szerencse folytán kettőt is találtam, melyek mindenesetre közeli kapcsolatot árultak el Muval. Mindkettő jelképes bronzfigura. Vagy az anyaföldön készültek, vagy valamelyik régi ujgur városban, még mielőtt a hatalmas birodalom keleti fele áldozatul esett volna az északról támadó utolsó mágneses kataklizma száguldó hullámának, melyet a Biblia vízözönként emleget. Ez a hullám minden országot, amelyen keresztülrohant, elpusztított, az emberekkel és a városokkal együtt. Az ujgur főváros ma ötven láb mélyen fekszik az omladékkő, a kavics és a homok alatt. A Góbi-sivatagban volt, amely ma köves pusztaság, az „özönvíz" a termőtalajjal együtt mindent elmosott. A birtokomban lévő két relikvia egyikét felhasználom a magyarázat céljára. Nem vitás, hogy egyike a két legrégebben létező bronznak. Amennyiben ujgur, akkor 18 ezer vagy 20 ezer éves. Ha Muról származik, a korát föl sem lehet becsülni. A figura Mu, a nagy uralkodó szimbóluma. A megmunkálás finomságát máig sem múlták felül, hasonlót is csak igen ritkán látni 73

mai nagyvárosaink prominens ékszerüzleteiben. Mindkét szimbólum Amerikában volt, mintegy 150 évre visszamenőleg. Ismerem a történetüket, de minél kevesebbet beszélek róluk, annál jobb, mivel abban a keleti otthonban, ahonnan elvitték őket, kétségtelenül szent relikviákként tisztelték. A British Museum birtokában van három királyi jogar, melyek kétségtelenül Mun készültek, még mielőtt az elsüllyedt volna. Mun, az anyaföldön tíz elkülönült törzs élt. Noha fizikailag könnyű volt megkülönböztetni őket, nyelvükben csak kevéssé tértek el egymástól, és legföljebb csak árnyalatokban. Ennél nagyobb különbség volt rovátkoló díszítésmódjukban és írásmódjukban. Az anyaföldön valamennyi népnek megvolt a maga területe; és amikor különböző törzsek vettek részt egy-egy új terület gyarmatosításában, nem összevissza telepedtek le rajta, hanem valamennyi törzs elfoglalta a maga területét, és felépítette a maga városait, akárcsak apáik tették Mun. Egymás közvetlen szomszédságában telepedtek le, így alkotván homogén egységet. Az elkülönülés eme eredeti formája eredményezte, hogy idővel a törzsekből különálló népek s végül nemzetek lettek. Ezzel együtt a nyelvben is nagyobb változások mentek végbe. * KOLONIZÁCIÓ * Amikor Mu, az anyaföld túlnépesedett, vagy kiváló hajósai között akadtak ambiciózus és vállalkozó szellemű csoportok, akik új, elérhető területeket fedeztek fel, megindult a gyarmatosítás folyamata. Mu eme elvándorló gyermekeit nevezték mayáknak. Mindenkit, aki bármilyen irányban elhagyta az anyaföldet, mayának neveztek. A gyarmatosításnak legalább 70 ezer évvel azelőtt kellett megindulnia, hogy Mu elsüllyedt, mert a keleti államokban fellelhető Naacal-írások szerint „több mint 70 ezer évvel ezelőtt" hozták a szent testvérek az anyaföld vallását és tudományát a gyarmatokra. E gyarmatok egyikének állítólag 35 millió lakosa volt.

74

A legendás őskor emberének maradványai mindenütt fellelhetők a földön, és sok esetben töredékes történetük is leolvasható azokból a szimbolikus írásokból, jelenetekből, táblákból és régi dokumentumokból, amelyeket módomban állt összeállítani, azokból az útvonalakból, melyeket az anyaföld gyarmatosai megtettek. Ezekből a maradványokból világosan kiderül, hogy a gyarmatosítás két főágon folyt, melyek sokfelé ágaztak szét, ugyanakkor tőlük független, rövidebb vonalak is léteztek. A két főirány Mutól keletre és nyugatra mutatott. Arra nézve nem találtam feljegyzéseket, hogy melyik irányban indultak el először, vagy hogy nagyjából mikorra tehető Mu első gyarmatának megalapítása. Mindeddig csak egyetlen gyarmatra vonatkozó időpontot sikerült tisztázni, méghozzá az egyiptomi Nílus-deltában alakult maya gyarmatét, melyet kb. 16 ezer évvel ezelőtt alapítottak. A feljegyzések tanúsága szerint az első gyarmatokat mindkét vonal mentén nagyjából ugyanabban az időben alapították. Azt azonban határozottan tudjuk, hogy hol kezdődtek az első gyarmatosítások. Keleti irányban történtek meg az első letelepedések, mégpedig a mai Északos Közép-Amerika nyugati partvidékein. A nyugati irányú gyarmatosítás először Ázsia keleti partvidékén indult meg. Külön szimbóluma volt a gyarmatoknak: a látóhatáron sugarak nélkül felkelő nap képe. Amikor egy gyarmat fejlődése elérte azt a fokot, hogy önmagát kormányozza az anyaföld védnöksége alatt, attól kezdve gyarmati birodalommá vált, és élére uralkodót állítottak. Ekkor már a horizonton sugarakkal felkelő nap vált a jelképévé. Az uralkodó a „Nap fia" címet kapta az anyaföldtől, ami azt jelentette, hogy ő Mu, „a Nap Birodalmának" alárendeltje vagy fia lett. * A KELETI VONALAK * Mu különböző gyarmatosítóinak keleti irányban valószínűleg két fő útvonaluk volt. Egyikük sok nyomot hagyott maga után a feljegyzésekben. Ez Mutól a Yukatánig és Közép-Amerikáig vezetett. Innen Atlantiszra, majd a Földközi-tengeren át Kis-Ázsiáig 75

és a Dardanellákon keresztül a Fekete-tenger délkeleti sarkáig. Amerika nyugati partjától egy ág Dél-Amerika nyugati partja mentén egészen Chiléig nyomon követhető. Közép-Amerika keleti partjától egy másik ág futott le Dél-Amerika keleti partja mentén, egészen Argentínáig. Egy másik, északra és keletre tartó útvonal eljutott egészen Európáig, a Skandináv-félszigetig. Atlantiszról egyéb útvonalak haladtak Délnyugat-Európa és Északnyugat-Afrika felé. A Földközi-tenger mentén számos út tartott északra és délre. E mediterrán gyarmatok közül az utolsó volt Alsó-Egyiptom, a Nílus deltája. Ezt a vonalat neveztem el keleti Északi Fővonalnak. A másik keleti fővonalról nem maradtak írásos feljegyzések, csak nyomok és egy régi térkép. Az anyaföld délnyugati részéből indult DélAmerika felé. Dél-Amerika nyugati partjától csatornákon át jutott el az Amazonas-tengerig, a mai Amazonas-mocsárig. Ezen át jutott el Kelet-Afrikáig, miközben valószínűleg Atlantisz déli partjain szerezte be a pótlólagos készleteket. E vonal gyarmatosítói a fekete faj képviselői voltak, a négerek és a negroidok. Távoli unokatestvéreik még ma is élnek a csendes-óceáni Melanéziában. A fekete vonal mentén útnak indult egy fehér faj is, a karák vagy karianok, a mai görögök elődei. Muról még három másik, nagyon fontos vonal is elindult keleti irányba, melyek nem jutottak messzebb Amerikánál: először Nevadáig mentek. Másodszor a Mexikói völgybe. Harmadszor Peruba. Az előbb említett csatornák még ma is léteznek, de nagyon leromlott állapotban. Az Andok csúcsán, a Titicaca-tó közelében bukkantak a nyomaira. * AZ ŐSI ÉSZAK-AMERIKA * Amikor az anyaföld kezdte benépesíteni a földet, az első gyarmatait Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában alapította meg, tehát itt, saját hazánkban kereshetjük az ember legkorábbi feljegyzéseit - nem pedig Európában, Egyiptomban vagy 76

Babilonban. Ók voltak a sereghajtók. Ha ezekbe az országokba megyünk, hogy felkutassuk az emberről szóló korai beszámolókat, úgy járunk, mint a pásztor, aki mindenütt keresi elveszett bárányát, holott mindvégig a hóna alatt vitte. Kezdjük egy képzeletbeli utazással, vissza az időbe, amikor az első ember taposta Amerika földjét, és próbáljunk meg rekonstruálni egy képzeletbeli jelenetet. A modern történelem alapján feltesszük, hogy Mu - civilizációjának korai szakaszaiban -terjeszkedett. Tehát elképzelünk egy régi hajót, amint kifut Mu kikötőjéből, rajta egy csapat jól megtermett, ifjú kalandozóval, akiknek a bőre tejfehér, a szeme világoskék, a haja lenszőke. Amikor hajójuk beért a Keletitengerbe, a hajó orrát a felkelő nap felé fordították. Százezer vagy még több évvel azután, hogy az ember először jelent meg Mun, számban olyannyira megnövekedett, hogy az anyaföld elérhető földterülete nem volt képes eltartani az egyre szaporodó népességet. Ezek a fiatal emberek elindultak hát, hogy új területeket keressenek, bárhol létezzenek is ezen a bolygón. Az anyaföldön quetzaloknak nevezték őket annak alapján, hogy a Teremtő és a teremtés szimbólumaként megalkották a Quetzalcoatl néven ismert mérges kígyót. A holdnap végén, amint a reggeli nap sugarai megvilágították az előttük lévő látóhatárt, a hajó előtt a csapat megpillantotta, hogy a hullámok egy hosszú, homokos parton törnek meg, amelyen túl dimbes-dombos vidék terül el. A hullámokon közeledve a hajó orrát megfordították, és a part mentén haladtak, mígnem elértek egy kevésbé szilaj partszakaszt. Itt átmentek, és akkor egy folyó torkolatában találták magukat. Benyomultak a szárazföldre, egészen addig, míg megfelelő horgonyzóhelyét találtak, ahol vízre bocsáthatták csónakjaikat, és a parton tábort verhettek. A táborból kiindulva derítették föl a vidéket, és úgy találták, hogy azon még nem települt meg ember, és a letelepedéshez kiválóan alkalmas. Akkor a jó hírrel visszatértek az anyaföldre. Az ország, amelyet fölfedeztek, Amerika volt, és ÉszakAmerikának azt a pontját, ahol szárazföldet értek, ma Mexikó néven ismerjük. Ez több mint 50 ezer évvel ezelőtt történt, és 77

lehet, hogy több tízezer évvel még régebben. Miután a felderítők hazatértek, szabályos expedíciók indultak ennek az új területnek a gyarmatosítására. Hamarosan népes, virágzó kolónia alakult meg. Más törzsek északra indultak, miközben az eredeti gyarmat délnek terjedt, elfoglalva a Yucatánt és Közép-Amerikát. A mai Guatemalában építették fel fővárosukat, és választották meg királyukat. * A MEXIKÓI-VÖLGY * Nincs még egy hely a földön, mely akkora vonzóerőt gyakorolna a régiségek kedvelőire, mint a Mexikói-völgy. Tragédiák sorozata kísérte az embert ebben a völgyben Amerikában való első megjelenése óta. Nézzük az első telepeseket. Oly sokévi sikeres fejlődés, terjeszkedés és virágzás után, amikor már felépültek a nagy városok és impozáns templomok, az óceán felől induló óriási özönvízhullám söpört át a területen, elsodorva a városokat és templomokat, eltörölve minden emberi életet. Amikor a víz végül visszavonult, romokat, iszapot és homokot hagyott maga után az egész országban, s mindez maga alá temette a városok és templomok maradványait. Az első nagy város maradványai Mexico Citytől 29 mérföldre északra találhatók. A Mexikói-völgyben négy ismert település követte az elsőt, és valamennyit a kataklizmikus hullámok söpörték el. Az utolsó hullám elpusztíthatatlan kőtáblafeliratokat hagyott maga után. Niven találta meg a huszonhat kőtáblát. Ezek nem a korábban említett településről maradtak ránk. Néhányat közülük a következő fejezetben tárgyalok, az írások megfejtésével együtt. Annak a rövid története, hogy hogyan pusztult el a föld színéről ez a civilizáció, az egyik legérdekesebb és legértékesebb geológiai történetnek számít. A Mexikói-völgy alatt lévő gázkamra felrobbant; beomlott a tető, belezuhant a kamrába, magával rántva a rajta virágzó életet. 78

Belezúdult az óceán vize, és megtöltötte az elsüllyedt szárazföld nyomán keletkezett mélységet. Az áradást rettenetes erejű vulkánkitörések kísérték. Egymást követték a földrengések. Megnyílt a föld, kitörtek a tűzhányók, tüzet, füstöt és lávafolyamokat okádva, melyek elárasztották a vidéket, s nyomukban halál és rombolás járt. E régi, lávát kibocsátó kráterek némelyike máig megmaradt. Az egyiket Xitlinek hívják: lávafolyójának kiterjedése kb. 25 mérföld, és éppen Mexico City határán ér véget. 25 lábnyi vastagsága jól mutatja a kilövellés erejét. Nincs elegendő adatom arra, hogy megadjam az elsüllyedés időpontját. Egy egyiptomi templomfelirat szerint kb. 16 ezer évvel ezelőtt süllyedt el egy földterület Közép-Amerikában. Lehet, hogy az írás erre vonatkozik, lehet, hogy nem. Egy azték hagyomány, melyet röviddel ezelőtt Niven ismertetett meg velem, alátámasztja a templomi írást. A legenda a következő: „Cortez mexikói hódítása idején (i. sz. 1521) így szólt hozzá egy azték pap: -Réges-régen óriási víz borította el a Mexikói-völgyet, és elpusztította az embereket. Olyan hatalmas volt az áradás, hogy elsötétítette a Napot, és sötétbe borította a világot. Az istenek lassanként új napot teremtettek, és ez az új nap új kort indított el a világ történetében." Ez egy tipikus azték produktum, de nélkülözi a szokásos azték sallangokat, cikornyákat és találékonyságot. Két, jól elkülöníthető legendából származik: az egyik a mexikói-völgyi áradásról, a másik Munak, az anyaföldnek a pusztulásáról és elsüllyedéséről szól. A Mexikói-völgy elsüllyedése jóval régebben történt, mint Mué, mert miután a völgy ismét felbukkant a víz alól, és az emberek számára újra lakhatóvá vált, sűrűbben lakott terület lett belőle, mint valaha. Mut a „Nap Birodalmának" nevezték, és uralkodott az egész világ fölött. Öt jelképezi a legendában szereplő Nap. Tehát amikor Mu, a Nap elsüllyedt, őt, a Napot söpörték el a föld színéről. A Nap Birodalma uralkodott az egész világ fölött. Az emberek az ő törvényeit követték. Amikor elpusztult, a világ összes törvénye összezavarodott. Valamennyi gyarmat és gyarmati birodalom 79

számára új kormányzási formákat kellett kitalálni: ettől kezdve mindegyik önkormányzatra tett szert. Bizonyára ez jelentette az „új kort a világ történetében". Röviddel azután, hogy Muról új emberek népesítették be a völgyet, Észak-Amerika nyugati részei mentén formálódni kezdtek a nagy gázövezetek, és eközben hegyvonulatokat emeltek ki. Két ilyen hegyvonulat szeli át Mexikót - az egyik nyugaton, a másik keleten, s köztük széles völgy keletkezett. E vonulatok fölemelkedése közben a köztük lévő völgy is több ezer lábbal megemelkedett. Amennyiben ekkor a hegyek lakottak voltak, nyilvánvaló, hogy az emberek többsége elpusztult, mint minden más olyan területen, ahol hegyek formálódtak ki. A Mexikói-völgyben lejátszódó események ma ellentmondást kizáróan demonstrálják, hogy Észak-Amerika nyugati hegyvonulatai nem idősebbek 11 500 évnél, ha ugyan nem fiatalabbak. A két mexikói hegyvonulat folytatása a Sziklás-hegységnek és a Cascade-hegyláncnak. A víz borította Mexikói-völgy ágyát törmelék, sár és homok borította, valamint nagy tömegű kagylóhéj, melyet az óceán vize hordott ide, amikor bezúdult az elsüllyedt föld helyére. Természetesen a víz itt nem volt túl mély, az áradás sem tartott sokáig, noha szemmel láthatóan elegendő nyomással bírt ahhoz, hogy tömör sziklaburkolatot képezzen. Mára már omlatag, mállékony, tökéletlen kőkonglomerátummá vált, melyet Mexikóban tepetate-nek neveznek. Ezt a tepetate-követ ma nemcsak magában a völgyben lehet megtalálni, hanem a környező hegyek oldalaiban is. Egyiptomi feljegyzések szerint ez a kő kb. 16 ezer évvel ezelőtt rakódott le. Hogy ezután mennyi időre merült víz alá ismét, nem lehet tudni, de ha következtethetünk a kő jellegéből, sokáig nem lehetett víz alatt. Miután a föld ismét felszínre került, megtelepedett rajta egy újabb civilizáció. Ezt ismét egy óceánból származó özönvíz söpörte el. Ez eldönti a tényt, miszerint a mexikói hegység újabb keletű. Mivel a mexikói hegység újabb keletű, és folytatása a mi nyugati hegyláncainknak, bizonyos, hogy Észak-Amerika valamennyi 80

nyugati hegylánca újabb keletű. * AMERIKA 12 000 ÉVVEL EZELŐTT * Most jutottam el Niven második nagy, mexikói felfedezéséhez. Mexico Citytől 4-6 mérföldre északnyugatra, a felszín alatt 17-18 lábnyi mélységben, kis falvacskákban és településeken Niven még egy mexikói prehisztorikus civilizációt fedezett föl. A sok kincs között 2600 kőtáblát is talált. Óriási erőfeszítéssel és rengeteg munkával kinyomozta valamennyi eredetét, és az eredményt elküldte nekem. Amikor az első nyomokról értesített, azt írta: „Professzorok (itt nevek következnek) és tucatnyi amerikai és külföldi szakember véleménye szerint ezek eddig még általuk soha nem látott jelek." Egyetlen amerikai vagy európai prominens archeológus sem tudta eddig megfejteni ezeket a kőtáblákat. Ez nem meglepő, mert lehetetlen, hogy megfejtsenek egy kőtáblát vagy feliratot, amely több mint 6-7000 éves. Olvasásukhoz érteni kell Mu nyelvét, jeleit, ábécéjét és kozmogóniáját. Mu, az anyaföld a kulcsa minden ősi írásnak. A táblákon kívül Niven sok kőbe vésett fejet is talált, melyekből szintén küldött nekem példányokat. Ha ezek valóban azt a népet reprezentálják, ma nem találunk semmit, ami hozzájuk hasonlatos. Niven hajlik arra, hogy mongol fajtáról van szó. Én inkább szemitáknak vélem őket. Különös, hogy néhány tábla írása vallásos felfogásában megfelel azoknak, amelyeket nemrégiben találtak Babilóniában. Amikor Niven felfedezte ezeket a táblákat, általában oltárok körül találta meg őket. Valamennyit agyagréteg borította, nyilván azért, hogy megóvják a rovások színezésének épségét. Oltárok körüli elhelyezkedésük azt sugallja, hogy szent relikviákról lehet szó, és hogy sokkal régebbiek annál a népnél, amelynek a birtokában volt.

81

Miután számosat megfejtettem és elolvastam e táblák közül, úgy találtam, hogy többségük kivonat és idézet Mu szent ihletésű írásai közül, és a legtöbb esetben az ezoterikus vagy templomi rovásokat használták. Ezekről a táblákról megtudhatjuk, milyen kormányformák léteztek e népek között. Az alább következő megfejtések alapján az olvasó meggyőződhet arról, hogy vallásos elképzeléseik és kozmogóniájuk igen fejlett fokon állott. Sőt mindazt, amit leírtak, tökéletesen értették is. Egyik nagy témájuk a teremtés, amelyet következetesen kísértek nyomon a káosztól az ember megjelenéséig. Idézem: „Kezdetben mindenütt káosz volt, a világegyetem néma volt, és sötétség uralkodott mindenen." Legfontosabb jelképük a Nap volt, mint a Teremtő monoteisztikus és kollektív jelképe. Vallásuk monoteista volt. Csak egy felsőbbrendű lényt ismertek el, a Napot, melyet egy kollektív szimbólumon át imádtak. A legfelsőbb lénynek, a Teremtőnek sok attribútuma volt, melyek mindegyikét jelképpel látták el. Láthatóan nagy súlyt fektettek arra, hogy ezeket csakis az egyetlen legfelsőbb lény hatalmának tulajdonítsák. Kormányformájuk kommunisztikus volt. A terményt a törvények értelmében osztották szét. A pénz említésének nyomát sem találtam. Nem tudnám megmondani, ismerték-e a pénzt vagy sem. * KŐTÁBLÁK A MEXIKÓI-VÖLGYBŐL * Az ősi kőtáblák felfedezésének hitelesebb és autentikusabb beszámolója nem létezik, mint amit maga William Niven küldött nekem. NIVEN BESZÁMOLÓJA A LELETÉRŐL „A Mexikói-völgy spanyol hódítóinak ideje óta ez az ötven mérföld hosszú, ötven mérföld széles - középpontjában Mexico Cityvel - terület a régészeti kincsek kutatói számára valóságos paradicsomnak számított. Sok lelet - köztük a mángorló kő, a tizoci monolit és az azcopotzalcói sírkövek, rajtuk a titokzatos felírások 82

páratlan a világon. Az e területen végzett felfedezéseim, melyek olyannyira magukra vonták a tudományos világ érdeklődését, a következőképpen kezdődtek: 1910-ben, miután visszatértem Mexico Citybe kutatóutamról, melyet Guerrero állam ismeretlen és lakatlan területeinek ősi romvárosaiban töltöttem, rendszeresen kezdtek fölkeresni a helybéli indiánok, akik terrakottafigurákat és más tárgyakat árultak. Úgy tettek, mintha ezeket a tárgyakat a fővárostól több mint 25 mérföldre lévő San Jüan Teotihuacan-i Nap- és Holdpiramisoknál találtak volna, de amikor megtudtam, hogy »tierrájukból« az utat oda-vissza alig több mint egy óra alatt tették meg, felajánlottam, hogy mindegyiknek 5 pesót (2 és fél dollárt) fizetek, ha elárulják nekem, valójában hol találták a »bálványokat«, melyeket eladásra kínáltak. Javaslatomat örömmel fogadták. Mégis 1921-ben történt, hogy az Amantlával szomszédos Santiago Ahuizoctla nevű falucskában végzett ásatásaim során bukkantam rá az első, immár híressé vált vésett kőtáblára, a talaj felszínétől számított 4 méter mélységben. Ez a felfedezés olyan egyedülálló és meglepő volt, hogy nyomban lelkesen vetettem rá magam a többi előkerítésére, ha létezik egyáltalán több is belőle. Szisztematikus ásatásokba kezdtem, mely során feltártam 20 négyzetmérföldes területen belül az összes agyaggödröt és tepetate-bányát, és vesződséges munkám jutalmául 1923 decemberére, vagyis kevesebb, mint 3 év múlva 975 ilyen titokzatos táblát sikerült találnom (számuk mára 2600-ra emelkedett). A legjelentősebbek közül sokat Ahuizoctlában találtam, egy oltár körül, melyen vörös és kék körvonalakkal megrajzolt alakzat látható. A festéket leginkább vas-oxidból állították elő. 1924-ben dr. Morley (Carnegie Intézet) azt mondta, hogy a vésett kövek különös szimbólumaihoz hasonlót sem Mexikóban, sem másutt nem látott még." Noha a William Niven által előadott történet rendkívül érdekes, ezeknek a régi kőtábláknak a története még érdekesebb. A ma 83

embere ezekből értheti meg első ízben a prehisztorikus Amerika történetét. Jómagam csak 12 ezer éves múltig tudom nyomon követni ezeknek a tábláknak a korát, noha ennél sokkal régebbiek lehetnek. Nincs rajtuk semmi, ami akár megközelítőleg is utalna a korukra. Ha vissza akarunk menni az ember történetének kezdetére Amerikában, több mint 50 ezer évet kell megtennünk visszafelé, de lehet, hogy 100 ezer évnél is többet. A geológiai emlékek rendkívül magas és fejlett kultúráról tudósítanak ÉszakAmerikában, több mint 50 ezer évvel ezelőttről. Hatalmas városok épültek betonból és kőből, csodálatos agyagedények, káprázatos ékszerek és gyönyörű freskók készültek. F. Nagy Piroska fordítása

84

Kuczka Péter: A legendás sziget

Atlantisz is lehetne a neve a csodálatos szigetnek, amelynek történetét Jörg Müller és Jörg Steiner meséli el szép képeskönyvében, szólván az óceán végtelenjében meglapuló világocskáról, amelyet lakói kemény munkával emberhez méltóvá tesznek, s amelynek meglátják felemelkedését és bukását. Modellje lehetne minden utópiának ez az elbeszélés, szerzői tanultak Platóntól és Morus Tamástól, de Campanellától és Bacontól is, nem beszélve a történelemről, amely éppen elég tanulságul - sokszor meg nem fogadott tanulságul! - szolgál, példázva társadalmak útját és úttévesztését, közösségek és birodalmak sikerét és kudarcát. Képeink Jörg Müller és Jörg Steiner kötetünkbe, úgy gondoljuk, hogy itt a országokról és világrészekről szóló álmok morzsáiból felépített olykor vakmerő, olykor körében.

albumából kerültek helyük a legendás között, ősi kultúrák szédelgő hipotézisek

De nézzük a történetet. Volt egyszer egy sziget, sziklákkal, erdőkkel borított földdarab, szorgalmasan munkálkodó emberekkel, akik megműveltek minden talpalatnyi földet, teraszokat építettek a hegyek oldalán, halászni jártak a tengerre, s éltek békességben és nyugalomban, apró kőkunyhóikban. Aztán kereskedni kezdtek. Hajókat küldtek más szigetekre, csereberéltek, vitték, hozták az árut, mólókat, kikötőket építettek, nyüzsgő piacaikon mindent megvásárolhatott a polgár. A város egyre nőtt. Paloták emelkedtek a magasba, a tereken tornyos templomok, a gazdagok egyre gazdagabbak, az előkelők egyre előkelőbbek lettek, királyt is választottak maguknak. Kellett a föld. Nagy gépekkel estek a hegyoldalnak, lerontották a sziklákat, megőrölték, termőtalajjá alakították. 85

A hegyek között egyszer aranyra bukkantak. Aknákat, járatokat fúrtak a sziklákba, egyre több ember dolgozott a bányákban, a kiirtott erdők fájából készített gépeken, törték-zúzták a követ, nőttek a meddőhányók, a törmelékhalmok, szaporodott az arany a kincseskamrák rejtekében. A király parancsára azután piramisokat és monumentális épületeket emeltek, hogy hirdessék a sziget nagyságát és az uralkodó dicsőségét. Ekkor már hajókon szállított rabszolgák dolgoztak az építményeken, a bányákban, a gyárakban, a kikötőkben. A tenger partjára felállították a király hatalmas aranyszobrát. És egyszer megmozdult a föld. Repedezni kezdtek a hegyek, dőltek a sziklák, összeomlottak az épületek. Fekete felhők tornyosultak az égen, magasra csaptak a tenger hullámai. Rettegés fogta el az embereket. Tompán dübörgött a föld, vadul kergették egymást a felhők, mint óriási fal emelkedett a tenger vize. Már csak menekülni lehetett. Zsúfolásig teltek a hajók, csapkodta őket a tenger árja, sikoltoztak az asszonyok, sírtak a gyerekek. Mögöttük loccsanva dőltek vízbe a sziklák, a szökőár elsöpörte a várost, a palotákat, a tornyokat, a bányákat, a gyárakat, talapzatáról lehullott és összedőlt a király aranyszobra. Menekült, aki csak tudott. Földrengés és vihar után alig maradt más a szigetből, mint összeomlott sziklák káosza, s itt-ott az egykori erdők maradéka. Néhány ember bújt elő a barlangokból, vége lett minden egykori szépségnek és gazdagságnak, törhették fejüket az életben maradtak, látván a pusztulást és a romokat. Eddig a igazságán.

mese.

Van

gondolkozni

86

valónk

mondandójának

Bojtár Endre: Atlantisz és az óriások uralma

Atlantisz, az elsüllyedt birodalom mondája évezredek óta makacsul tartja, magát az emberiség közös emlékezetében, anélkül hogy egyértelmű tudományos magyarázatát tudták volna adni. Erre tesz kísérletet Denis Saurat. Könyvének alapját Hörbiger osztrák csillagász kozmogóniája, világmagyarázata képezi. Hörbiger szerint a földi életet a Hold mozgása osztja szakaszokra. Már három hold zuhant a földre, ez a jelenlegi a negyedik, s ez is le fog zuhanni, mivel a Hold nem zárt ellipszist ír le a Föld körül, hanem egyre közeledő spirált. Mielőtt a Hold a Földre zuhanna, mindig gyűrűk képződnek körülötte, mivel a szilárd, cseppfolyós és gáznemű anyagokra a Föld vonzóereje különbözőképpen hat. Végül a legszélső gyűrű, majd ~ többi is eléri a Földet, s a Hold szétrobban. A földi élet a levegő hiánya és a nagy nyomás következtében elszenesedik. Ez előtt azonban százés százezer évig a Hold elég közel kering a Földhöz ahhoz, hogy a földi gravitáció egy részét kiegyensúlyozza. Ennek következtében – mivel a földi gravitáció szab határt a Földön élők méreteinek – ebben a korban (az első kor és a másodkor végén) óriási növények, állatok és emberek alakulnak ki. Aztán a Hold nélküli időszakokban csak azok a fajok maradnak meg, melyek alkalmazkodni tudnak a megváltozott nagyobb gravitációhoz, tehát amelyek csökkenteni tudják méreteiket. A "közönséges" emberek, akik kisebbek, nehézkesebbek, kevésbé intelligensek voltak, a harmadkor idején, a mostani negyedik hold megjelenése előtt alakultak ki. De éltek az óriások is, akik – minden mitológia tanúsága szerint – civilizációjukra tanították az embereket. Erről a korról ad hírt például Prométheusz titán legendája. De a harmadik hold lehulltával megszűnt a hold vonzereje is, s a Föld óceánjai szétáradtak. Csak a legnagyobb hegységek emelkedtek ki a világtengerből: az Andok, Új-Guinea, Mexikó, Abesszínia és Tibet. Megkezdődött a hanyatlás korszaka. 87

Az óriások egy része emberevő lett, más részük védte az embert: erre utal a mitológiákban az óriások és az istenek harca, hisz az ember természetesen istennek tartotta az ő pártját fogó óriásokat. Később, mikor a negyedkori, távoli hold vonzereje csökkent, az óriások nem bírták testük súlyát, s még inkább degenerálódtak. Az emberek kiirtották őket. Dávid legyőzi Góliátot. De következett még egy katasztrófa, a második Atlantisz elpusztulása: amikor kialakult Földünk mai alakja, a Hold vonzására az Egyenlítő felé áramlott a sarkokról a víz, s egyetlen rohammal elpusztított mindent, amit a 40. és 60. szélességi fok között talált. Hogyan magyarázza ez az elmélet az ember megszületéség Egy gyors mutációval, mely a kozmikus sugarak hatására ment végbe, egy valószínűleg azóta kihalt állati génből, mely ikreket, hímet és nőstényt szült. A bibliai első emberpár így magyarázatot nyerne, de nemcsak ez. A Biblia minduntalan több száz éves emberekről beszél. A földi és a holdi gravitáció arányának változásával nyer ez is értelmet: a közeli Hold miatt az élő testek nemcsak gigászi méretűek voltak, de "kevésbé is koptak", s így tovább éltek. Tiahuanaco és Új-Guinea nem az egyetlen bizonyíték – írja Saurat. Mexikóban a toltékok olyan szent szövegeket hagytak ránk, melyek pontosan a Hörbiger-féle tételeket tartalmazzák: a vízözönt, az óriások pusztulását stb. A Biblia minden története is csak akkor válik értelmessé, ha feltételezzük az óriások létét. Hörbiger számításai szerint i. e. 1013 ezer évvel éltek a Földközi-tenger medencéjében azok az óriások, akik a harmadkor végi, 300 ezer évvel ezelőttiek elkorcsosult és majdnem teljesen kipusztult leszármazottai voltak. Északkeleten királyi dinasztiákat alapítottak, ezek emlékét őrzik az egyiptomiak. Amikor a zsidók elözönlötték Palesztinát, ott emberméretű, de óriások által vezérelt harcosokkal találták magukat szembe. A görög, egyiptomi, mezopotámiai hagyomány egyaránt óriás királyokról beszél, olyan csatákról, melyeket egy ember – nyilván óriás döntött el. A Biblia hírt ad az óriások bukásáról (Dávid parittyája, Herkules kardja). Az óriások 88

beépüléséről a királyi családokba tanúskodik a Jézusra alkalmazott "Isten fia" kifejezés is, ami már az Ószövetségben is állandóan szerepel, holott ott semmivel nem áll kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy az "Óriás fia" kifejezés helyett áll. S végül: az Apokalipszis valószínűleg a harmadkori katasztrófára emlékezik. Nemcsak a Biblia "hörbigeriánus" azonban, hanem a zsidók tanításainak gyűjteménye, a rabbik nemzedékről nemzedékre öröklődő titkainak a könyve, a Kabala is. Eszerint Isten nem is egy világot teremtett. A miénk előtt megpróbálkozott már többel is, de ezeket rossznak találta s lerombolta. Darabjaikból, a tohuból és bohuból állította össze a miénket, mely különösen a szexuális élet terén tér el az előzőktől. A világok elpusztulása a Holddal van összefüggésben. "A Hold Izrael anyja." A zsidó népet alapító három nagy pátriárka a holdat szimbolizálja: Ábrahám a növekvő, Izsák a fogyó s Jákob a teljes hold. Sokak szerint Kolumbusz Kristóf zsidó származású volt, s ismerte a kabalisztikus hagyományokat az elveszett Paradicsomról, s ennek keresésére indult. A görög mondavilág szintén tartalmaz – igaz, elég szerény – utalásokat témánkra. A Föld, Gaea, különböző korszakokon ment át, s ezek mindegyikét valamilyen katasztrófa zárja le. Egykor óriások éltek a Földön, akik között voltak jóságosak, mint Prométheusz vagy Héraklész – s ezek hozták az emberiségnek a civilizációt –, de többségük gonosz volt, egymást irtották ki, illetve az utolsókat az emberek, vasfegyvereik segítségével. A számos bizonyíték közül – melyek között a szerző megemlíti az emberiség aranykorára emlékező költőket és az emberiség tudatalattiját is felhasználó idegbetegeket – érdeklődésre tarthat számot az egyik óriásközpont: az antik Abesszínia hagyománya, melyről egyébként igen keveset tudunk. Elvileg feltételezhető, hogy a földközi-tengeri óriások: Héraklész, Atlasz, Prométheusz innen ereszkedtek le. Van arra is utalás a Kabalában, hogy a zsidók abesszíniai származásúak. Az biztos, hogy Sába királynője, aki minden tudás és minden varázserő birtokában volt, onnan származott, s a zsidó mondák Abesszíniába teszik az elveszett Paradicsomot. A Genezis négy folyóját is bajos lenne megtalálni 89

Nyugat-Ázsiában, míg az etiópiai masszívum körül annyiszor négy folyó van, ahányat akar az ember. Az Atlantiszról, óriásokról, istenekről szóló mondák nemcsak azt tanúsítják, hogy az emberi civilizáció jóval ősibb, mint ahogy azt tudományosan bizonyítani tudjuk. Még csak nem is azt, amit Bergson úgy fejezett ki, hogy a világmindenség istengyártó gépe volt az emberiségnek, hanem azt, hogy az emberben mindig élt a vágy, hogy istenné váljon...

90

Denis Saurat: Tiahuanaco - A hanyatlások - Új-Guinea

A Titicaca-tó közelében, az Andok közel négyezer méteres hegyláncai között több, egymás fölött elhelyezkedő város romjai találhatók. Mindmostanáig megmagyarázhatatlan e romok léte. Hörbiger híveinek azonban van egy általános tétele, amely képes megértetni, miképpen kerülhettek ezek az irdatlan kőtömbök ilyen magasba, egy olyan vidékre, ahol a normális emberi élet majdhogynem lehetetlen. De a jelenség tudományos kiaknázása még hátravan. Az eddig megállapított néhány jellemző összességében' csattanós bizonyítéka Hörbiger elméletének, s ez annál is inkább figyelemreméltó, mert a bécsi tudós általános elméletének – keletkezését tekintve – semmi köze ezekhez a régészeti ásatásokhoz. Úgy tűnik, hogy Hörbigernek a harmadkori holdra, az állandó árapályra és a bolygó lehullására vonatkozó számításait prehisztorikus tények is megerősítik. Ha Hörbiger tételei tévesnek bizonyulnak, úgy más, valószínűbb elméletet kell kitalálni, hogy Tiahuanacóra magyarázatot leljünk. (Ez az egész fejezet H. S. Bellamy csodálatos könyvének ismertetése: Built before the flood – the problem of Tiahuanaco. Fater, London, 1947.) Az első meglepő tény geológiai természetű. Megfigyelhető a tengeri üledékek közel 700 kilométeren keresztül megszakítás nélkül húzódó vonala. E vonal Peruban, az Umayo-tó mellett kezdődik, a Titicaca-tó vízszintjénél 100 méterrel magasabban, a tótól délre folytatódik, ahol már csak 30 méterrel van a vízszint fölött, s délnek tartva egyre mélyebbre süllyed, s a Coipusa-tónál, végpontjánál már 250 méterrel alacsonyabban van, mint északi kiindulópontjánál. Ami még különösebb: ez a süllyedés nem egyenes vonalú, hanem görbe. A távolság első negyedén az üledékvonal kilométerenként 0-30 métert süllyed, míg az utolsó negyedtávon a süllyedés évéke 0-60 méter kilométerenként. 91

Itt tehát egy tenger volt. Ez a tenger nem volt vízszintes a mi vízszintünkhöz mérve. E tenger felszíne domború volt, mégpedig jóval domborúbb, mint óceánjaink vagy általában a Föld felszíne! A geológusok arról beszélnek, hogy a dél-amerikai kontinens a jelenlegi tengerszintnél magasabban feküdt. Ez a tétel azonban azért nem kielégítő, mert majdnem teljesen homályban marad, hogy honnan származik a kontinens megemeléséhez szükséges jelentékeny erő. Továbbá: egy egyenetlen hegyekkel tarkított földrész megemelkedése hogyan hagyhatott volna maga után ilyen hosszú, szabályos üledékvonalat? Egy ilyen jellegű felemelkedésnek ezer és ezer követhetetlen részre kellett volna tördelnie ezt a vonalat. S végül ez az üledékvonal miért képez ilyen lágyan befejeződő rajzot? A mégoly lassú kataklizmák sem követik a mértan alakzatait. A Hörbiger-féle magyarázat lényegesen jobb. A földközelbe került harmadkori hold által előidézett állandó árapály egészen e magasságokig nyomta fel a vizet, mely természetesen szabályosan domború felszínű volt, s az áradat elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy a már létező hegyekre lerakja üledékét. Ez megfelel a geofizikusok 1948-as tételeinek is. A földrészen semmiféle nagy változás nem ment végbe. Az ortodox nézetek hívei és a Hörbigerhívők megegyeznek abban is, hogy mikor szűnt meg a tenger lerakódása: időszámításunk előtt 250-300 ezer évvel: Nos, ez a régi partvonal Tiahuanaco romjai előtt húzódik, mely tehát e harmadkor végi tenger partján fekvő kikötő volt. E romok kövei maguk is olyan jellegűek, amilyeneket a világon sehol máshol nem találni. Az Andok elsődleges civilizációja egyetlen későbbi civilizációra sem hasonlít, s egyedi sajátosságait csak végtelenül ősi volta magyarázza. Itt van először is egy majd 9 tonnás kőtömb, melynek 6 lapjába rejtélyes hornyok mélyednek. Építészmérnökök és régészek hosszú heteket töltöttek azzal, hogy felleljék e hornyok csapjait s e mértani nyílások rendeltetését, de hasztalan. A 3 méter magas kőtömb olyan szerepet töltött be, mely feledésbe merült a rákövetkező történelmi korok minden építésze 92

előtt. Itt vannak aztán a 3 méter magas, 4 méter széles és fél méter vastag, egy kőből kifaragott portálok, melyekbe az ajtót és a vakablakot úgy vésték, s az ugyanilyen kőből mintázott, egyenként több mint 10 tonnás szoborsorok. Vagy egy másik falrész, mely 60 tonnát nyom. S itt vannak a kisebb kőtömbökből álló falak alapjául szolgáló homokkőtömbök, az épületek alá, a földbe süllyesztve, melyek több mint 100 tonnát tesznek ki. S végül az óriásszobrok. Az egyik ilyen egy tömbből faragott szobrot levitték a La Paz-i szabadtéri múzeumba; 8 méter magas, 1 méter vastag, és 20 tonnát nyom. Tucatnyi ilyen nagyságrendű szobrot találtak, holott komoly feltárásokat még nem is folytattak. Aztán más, eddig megkezdett ásatások során is emberi csontokra bukkantak a fő rétegekben, mégpedig a toxodon, e harmadkor végén kiveszett állat csontjainak szomszédságában. Ez elegendő lenne ahhoz, hogy megvonjuk e civilizáció időhatárait, de az 1937-ben megfejtett naptár még pontosabb, noha kevésbé lényeges bizonyítékokat szolgáltat. A toxodon fejének stilizált ábrázolása megtalálható az oszlopok díszítésében is, és a naptár készítésekor is felhasználták. A tervezők és a harmadkori állatok egyidejű létezése tehát kétségbevonhatatlan. Érdekes kérdés: úgy tűnik, mintha a szétszabdalt kőtömböket óriások rakosgatták volna a helyükre. De a kőtömbökbe vágott nyílások, ajtók és ablakok emberszabásúak. És hát miért is készítettek volna az emberek maguktól nyolc méter magas, egy tömbből kifaragott szobrokat? Az elvégzett munka szédítő, s még mai technikai felszereltségünkkel is igen nehezen kivitelezhető lenne. Nem egyszerűbb azt feltételeznünk, hogy ezeket a köveket maguk az óriások munkálták meg, noha a közönséges méretű emberek használatára, emberi építményekhez? A későbbiekben látni fogjuk, hogy az egyetemes hagyomány szerint a művészetekre az óriás – király – istenek tanították az embert. A tető nélküli cirkuszarénák szolgálhattak olyan gyülekezőhelyül, ahol az óriások tanítványaikhoz szólhattak. Megvizsgáljuk majd a Csendes-óceán keleti részén élő degenerálódott vadak gesztusait, szokásait, akik az egykor kifaragott monoliteket tisztelik ősi isteneikként, akik hajdanán az óriás királyok voltak. Amint látni 93

fogjuk, a Biblia is említést tesz olyan legyőzött palesztinai népekről, amelyeknek óriások voltak a királyaik. Miért létezne a szobrok gigantizmusa, ha nem létezett volna az emberek gigantizmusa? A malekulai bennszülöttek még napjainkban is azon igyekeznek, hogy elkerüljék a kőtömbök felállításával járó fáradságot, és hogy a monoliteket szobrokkal vagy egyenesen egyszerű faoszlopokkal helyettesítsék, melyeket szállítani és megmunkálni is könnyebb. Nyilván nyomós oka volt a húsvétszigeti kőóriások felállításának is. A tiahuanacói tökéletes civilizáció foka, mely a kolosszusok arckifejezésében is tükröződik, annak feltételezésére késztet bennünket, hogy azon a tájon keressük az emberiség bölcsőjét. A szoborba vésett kolosszusok bekerültek a civilizált társadalmakba, ahol közösen, harmonikusan végezték a munkát, a gigászi, jóindulatú mesterek és a hálás embertömegek között, ahogy katedrálisaink épültek. De a titicacai társadalomban a királyi kasztot óriások képezték, és úgy tűnik, maguk is kivették részüket a munkából. Azt is joggal gondolhatjuk, hogy az egyiptomiak, amikor istenkirályaik számára hatalmas építményeket emeltek, szintén a boldog időkre emlékeztek, mikor az óriás Ozirisz megtanította őket a szobrászatra, és azt hitték, a halott istennek egy hozzá méretezett szobrot kell állítaniuk, melybe majd zavartalanul visszaköltözhet. De mielőtt rátérnénk az Andok fennsíkján elterülő különös civilizáció intellektuális, szellemi jellemzőire, fordítsuk figyelmünket egy másik sajátos vonásra. Tiahuanaco tengeri kikötő, sós vizű kikötő volt. Titicaca tava sós, és a környező földek geológiai vizsgálata során nem mutattak ki sót. A tó vize azért sós, mert az eltűnt óceán maradványa, a visszahúzódó tenger utolsó, kiszáradásra ítélt foltja. A tiahuanacói kikötő partjai még léteznek, de nem a leapadt tó partvonala mentén, hanem az üledék vonalában, mely üledék a harmadkori állandó árapály szintjét jelöli. Hörbiger kiszámította, hogy a vízgyűrű öt nagy szigetet vett körül: csak a vízmennyiséget, a hegyek magasságát és az akkori hold vonzerejét kellett figyelembe vennie. Ily módon az óceán színe fölött maradt: a Titicaca környéki Andok, a mexikói fennsík, Új-Guinea csúcsa és Tibet. Ennek megerősítését meg fogjuk találni 94

az ősi mexikói hagyományokban, melyek majdhogynem tudományos sorrendben rétegződnek egymásra, egyes korszakait szinte földrajzilag lehet megkülönböztetni egymástól. Bizonyítékokat fogunk találni Új-Guinea bennszülöttei között is. ,Joggal feltételezhetjük, hogy a földközi-tengeri óriások az ötödik kiemelkedő part: Abesszínia hegyei közül ereszkedtek le. Megalapozottan gondolhatjuk tehát, hogy Tiahuanaco, e tengeri kikötő népének voltak hajói is, melyekkel domború tengerükön bejárták a világot. A tengerhajózás egyesítette az egész lakott földön létező kultúrákat. Hogyan magyarázhatnánk különben a meglepő hasonlóságokat? A húsvét-szigeti óriásokat, a görög és a mexikói mondákat – egy magasrendű civilizáció elkorcsosult töredékeit, mely civilizációt körülbelül háromezer évvel ezelőttre tehetjük, és amely világméretű volt. E civilizáció szellemi értékéről van egy pontos és cáfolhatatlannak tűnő tanúbizonyságunk: egy kőbe vésett naptár. Az egy tömbből megformált, több mint három méter magas és széles oszlopot félig a száraz iszapba süllyedve találták. Felülről repedés szelte ketté, tíztonnányi önsúlya azonban egybetartotta. Posnansky, a bolíviai régészeti kutatások rangidőse volt az első, aki felfedezte, hogy ez egy naptár, és megtalálta rajta a csillagfordulók és a napéjegyenlőségek jeleit. A német Kiss, miután 1928-ban és 1929-ben helyszíni tanulmányokat folytatott, 1937-ben a hónapok és a hetek általános megfejtésével hozakodott elő. 1949-ben azután az angol Ashton tárta fel annak a szimbolikának minden részletét, mely lehetővé teszi s tudós szerkezet működésének a pontos megértését. Nos, 1927-ben Hörbiger, mikor bizonyos számításokat végzett a Föld tengely körüli forgásán alapuló adatokkal, arra a következtetésre jutott, hogy a harmadkor végén a Föld 298 nap alatt fordult meg a Nap körül, s minden nap egy kicsivel több mint 29 mostani órából állott. Hörbiger 1931-ben meghalt, és ezek a számításai a bécsi Hörbiger Intézetben fekszenek. Kiss csak 1937-ben jelenthette ki, hogy a tiahuanacói kőnaptár 290 napot számlál. Mivel Tiahuanaco 50 ezer vagy 100 ezer évvel 95

is megelőzi a harmadkor végét, a különbség elméletileg elfogadható, s újabb bizonyítékul szolgál. Mind a mai napig nem javasolták a naptár más megfejtését, s Ashton 1949-es elemzése teljes mértékben alátámasztotta Posnansky és Kiss tételeit. Egészen egy új adat felbukkanásáig tehát joggal állíthatjuk, hogy Hörbiger összes számítását, melyeket pedig a naptár értelmezése vagy legalábbis elmélyült ismerete előtt végzett, megerősítették a harmadkor végén tett és feljegyzett megfigyelések. És fordítva: e számítások igazolják, hogy a harmadkor vége volt az az időszak, mikor a tiahuanacói csillagászok megfigyeléseiket végezték. Nos, ez a naptár jobb, mint a miénk. Nem jobb, mint az, amelyet csillagászaink készíteni tudnának, ha erre kérnék őket, de jobb, mint az, amelyet használunk. Nem állíthatjuk bizonyossággal, hogy a tiahuanacói csillagászok felülmúlták a mi csillagászainkat; erről nem tudunk semmit. De azt bizton kijelenthetjük, hogy az a közönség, amelynek ezt a naptárt készítették, intellektuálisan felülmúlta a miénket, s fejlettebb tudományos képzésben részesült. Az egyetlen "tudományos" tény, amit – a tapasztalattal megegyezően – a mi naptárunk mutat, az az év napjainak a száma. De hónapjaink merő konvención alapszanak, s nem felelnek meg semminek. Semmiképp sincsenek összhangban a Hold járásával. Miért van 12 hónap? Rejtély. A naptári hét ugyancsak szembeszökően semmitmondó. A csillagfordulókat és a napéjegyenlőségeket, melyek az év fordulópontjai, a mi naptárunk nem jelzi, hanem véletlenszerűen a hónap 20., 21. vagy 22. napjára helyezi. Végezetül a mi évünk nem csillagegyüttálláskor kezdődik, s kezdetét tetszés szerint, akadálytalanul áthelyezhetnénk, amit egyébként már meg is tettünk. Meghatározhatatlan dátumú ünnepeink, a húsvét és a többiek, a kellemes kötetlenség vizein úszkálnak. A tiahuanacói naptár logikusan a déli félteke őszi napéjegyenlőségével kezdődik. A csillagfordulók és napéjegyenlőségek négy részre osztják, mely részek ily módon az év asztronómiai szakait jelölik. Mind a négy évszak három részre tagolódik, ahonnan a mi 12 hónapunk származtatható. A 96

tiahuanacói év 12 szakasza azonban 24 napos volt, s a harmadkori hold pontosan 37-szer fordult meg a Föld körül 24 nap alatt. Ily módon a hold egyhónapi mozgásának a képe érvényes volt minden hónapra, s ha a naptárra nézett az ember, a nap minden órájában tudhatta, hol jár a hold. Ha a mi naptárunk ésszerű lenne, minden hónap ugyanazon napján a Hold azonos szakaszait lelhetnénk fel. De van itt egy bonyolultabb dolog is. A harmadkori bolygó egy "hónap" alatt 37-szer fordult meg a Föld körül. De mivel a Föld is forog, a korabeli megfigyelőnek úgy tűnt, hogy a hold csupán 13 alkalommal kel és nyugszik. A kétféle mozgást, a látszólagos és a valódi mozgást is jelzi a tiahuanacói naptár. Itt kénytelenek vagyunk beismerni elmaradottságunkat. Csillagászaink jóformán öröktől fogva tudják, hogy a mi Holdunk látszólagos mozgása nem azonos valódi mozgásával, mivel megfigyelési pontunk, a Föld maga is mozog. Civilizációnk azonban beéri a látszó tagos mozgás feltüntetésével, naptárainkat csak ez érdekli, de még ez is csak zűrzavaros összevisszaságban. Nem juttattuk közönségünket általában sem arra a kulturált fokra, hogy látszat és valóság között különbséget tegyen. Kell-e többet mondanunk e civilizáció erkölcsi és szellemi értékéről? A naptár elemzése után annak intellektuális értéke kétségtelen. Művészi értéke ugyancsak nyilvánvaló. Nem állíthatjuk, hogy ezek az emberek - lett légyen óriások vagy normális emberek képzettebbek lettek volna, mint mi; talán igen, e tétel feltevés marad, de mindenesetre képzettebbek voltak, mint mindazok, akik előttünk éltek. Amennyire meg tudjuk ítélni, sem az egyiptomiak, sem a görögök, sem a hinduk nem tudnának felmutatni egy ilyen naptárt. Végül is azonban a XIX. és a XX. század tudományos felfedezéseiből eredő büszkeség arra késztet, hogy a tudományos ismeretek tekintetében magasabb rendűnek képzeljük magunkat a harmadkori Andok embereinél. Ebben sem lehetünk biztosak, de ami a művészi értéket illeti, jómagam magasabb rendűnek ítélem őket, ugyanúgy, ahogy azt hiszem, hogy az egyiptomiak is felülmúltak bennünket. Azt hiszem, hogy az európai kultúra egyetlen pillanatában, még az itáliai reneszánsz idején sem tudtunk volna annak a kolosszusnak az emberarcához 97

foghatót létrehozni, amit a spanyolok El frailének kereszteltek el. Az arcvonások magukra vonják nemcsak a tekintetünket, hanem szívünket is, szuverén jóságot és szuverén bölcsességet fejeznek ki. Az egész lényt átitató harmónia árad a kolosszusból, melynek keze és magasrendűen stilizált törzse egyensúlyt teremt, és erkölcsi értéke van. A csodálatos kőtömbből sugárzó megnyugvás és béke értéke. Ha ez azon óriás királyok egyikének a portréja lenne, akik e népet kormányozták, az ember csak Pascal mondására gondolhatna: "Ha Isten ilyen kezű mestereket adna nekünk..." És ha úgy véljük, hagy a művészetnek nem kell utánoznia a természetet, akkor itt ez a mértani formából szerkesztett arc, ahol egyetlen szerv sem maradt meg emberi formájában: a szemek kört formáznak, az orr egy piramist, a száj oválist, a homlok négyszöget és az arc elülső része egy tökéletes ellipszisszeletet, melyet egy egyenes szel ketté, a nyakszirtet jelezvén. Mégis az egész olyan erős hatást kelt, amilyet soha nem láttam sem egy kubista arcon, sem egy posztimpresszionista ábrázoláson, mely ugyanilyen jellegű művészi érzékenységet sejtet. Nézzük tehát a realista megformáltságot vagy a művészet absztrakt jellegét, e civilizációnak nagyobb művészei voltak, mint a miénknek. Bellamy írja a következőket: "A szobrok arca magas homlokot, nyílt arcot, büszke profilt, energikus állat mutat. Van közöttük egy – valószínűleg egy tisztségviselő feje, mert egyensapkát hord –, amely felejthetetlen. Úgy tűnik, mintha a kőmozdulatból, mely megkötözi, minden pillanatban ki akarna lépni, mintha türelmetlenséggel töltené el a szobrász vésője, és ugyanakkor tudná, hogy már nem évül el soha.". Itt szemléltethetjük azt az egész különbséget, mely e kolosszusok és a máshol, például a Húsvét-szigeten találtak között fennáll. Tiahuanaco az európai szellemiségtől idegen. A stilizáció oly mérvű, a bonyolultság oly nagy fokú, hogy nem értjük, mert szellemünk egy alacsonyabb szinthez szokott. Ez nemcsak az absztrakt maszkból világlik ki, hanem például a szobor ujjaiból is. Ellentétben az ugyancsak hatalmas húsvét-szigeti kolosszusokkal, amelyek szintjénél szellemünk emelkedettebb: e szobrászok 98

intellektusa a miénk alatt marad, noha érezzük, hogy lelkük csodálatosabb a miénknél. Érzékenységük erőteljesebb, agyuk gyengébb. Tiahuanacóban lemaradtunk mind érzékenység, mind intellektus tekintetében, s még jobban, mint az első fáraószobrokkal szemtől szemben. De e lényeknek minden fogalmuk végső értékérőt van egy másik, egyetemes érvényű tanúbizonyságuk. Minden emberfaj képviselői emlékeznek az aranykorra, mikor is hatalmas istenek szálltak le az emberek közé, megtanították őket a földművelésre, a fémek megmunkálására, a tudományokra. Ez az aranykor igen sokáig tartott, s az emberek felhőtlen boldogságban éltek az emberfeletti lények jóságos uralma alatt. A görögök Saturnus korát emlegették, mely megelőzte volt az óriások és az istenek között dúló elkeseredett küzdelmeket, s Héraklész nevét ugyanúgy hála övezte, mint Prométheusz titánét. Az egyiptomiak és a mezopotámiaiak ugyancsak istenkirályokról mesélnek, akik állítólag civilizálttá tették őket. A Csendes-óceán bennszülöttjei a világ kezdetén élt jóságos óriásokat tartják őseiknek. Joggal láthatunk az aranykornak és az akkor uralkodó isteneknek ebben a hagyományában az idők hajnalából, a boldog korokból fennmaradt zavaros fogalmat. Tiahuanaco romjai lehetővé teszik, hogy bepillantást nyerjünk ennek az aranykornak a befejeztébe, s elképzeljük, hogy mi történt azután, az időszámításunk előtti 250 ezer és 10 vagy 12 ezer év között. Amilyen mértékben a harmadkori hold egyre veszélyesebb közelségbe került a Földhöz, oly mértékben vált egyre szeszélyesebbé a tengerek mozgása. A tűzhányók egyre fenyegetőbbekké váltak. Titicaca körül három különböző fajtájú katasztrófa nyilvánvaló jelei lelhetők fel: a vulkáni hamu rétegei, egy hirtelen árvíz lecsapódása és végül a tenger végleges visszahúzódásának a nyomai. Van egy különösen mély benyomást keltő hely, ahol nagyszámú, félig megmunkált követ látni kusza rendetlenségben, mellettük az iszapba fúródott szerszámok. A munkásoknak nyilván hirtelen kellett elmenekülniük, vagy a vízár munka közben lepte meg őket. Aztán a gyűrűalakban keringő bolygó felrobbant, a Föld egész 99

körzetében nyilván lerombolva mindent, amire esett. Miután véget ért ez a bombázás, a tenger majdnem mostani szintjéig húzódott vissza, mivel a bolygó vonzása megszűnt. A levegő is megcsappant, s eloszlott a Föld egész színén. Azok, akik Titicaca környékén túlélték a katasztrófát, most légszomjjal küszködtek, s a megszokott hőmérséklet is semmivé lett: több mint 4000 méterrel a tengerszint fölé kerültek; nem volt közlekedési eszközük: hajóik megsemmisültek, eltűntek, vagy teljesen használhatatlanná váltak. Nem volt többé élelmük sem; amit eddig máshonnan kaptak, az most nem érkezett el hozzájuk; amit termesztettek, az nem hozott termést. Minden bizonnyal leereszkedtek a hegyekből, de miféle rosszul lecsapolt síkföldeket találhattak a vizektől alig megszabadult hatalmas kontinensen? Addig, amíg egy használható növényi kultúra kialakulhatott, amíg hasznot hajtó földek akadtak vagy alakultak ki, századoknak, ezredéveknek kellett eltelniük. Nemcsak az egész társadalmi szervezetnek kellett fokozatosan megsemmisülnie, hanem nem léteztek többé szerszámok, nem tudtak gépeket előállítani, szakembereik elpusztultak, tudásuk feledésbe merült. Ahogy Platón mondja, mikor hasonló körülményeket fest: "Őket és utódaikat sok-sok nemzedéken át az élet legközönségesebb szükségletei tartották hatalmukban, és minden szellemi képességüket kizárólag annak kellett hogy szenteljék, hogy beszerezzék azt, ami közvetlen anyagi szükségleteiket kielégíti." Itt alkalmunk nyílik némi általánosításra. Logikus, hogy hasonló események játszódtak le mind az öt civilizált központban: Abesszíniában, Új-Guineán, Mexikóban, Tibetben. Mint az Andokból, ezekről a helyekről is egyszerre költöztek le a szinte vadakká változott emberek és a civilizációjukat elvesztett óriások. Már jeleztük, és a továbbiakban részletesen felsorakoztatjuk az óriások és emberek, óriások és óriások, emberek és emberek közötti szörnyű harcok tényeit, mindárra szükségképpen bekövetkező szent vagy sátáni szövetséggel egyetemben. Minden ismert mitológia tele van az aranykort követő szörnyű korszakok emlékeivel. A fizikai bukással, az anyagi megsemmisüléssel erkölcsi hanyatlás járt együtt. A vádaskodásra hajlamos emberek 100

az erkölcsi hanyatlásban vélték felfedezni a fizikai katasztrófák okát. Platón töredékben maradt művének a végén azt mondja, hogy az emberek bűnei miatt felháborodott istenek elhatározták: megbüntetik őket. De hogyan okozhatta volna az emberi elfajzottság a harmadkori hold lehullását, ami évmilliárdok óta elkerülhetetlen esedékességgel közeledett? Bármennyire is abszurd ez az elmélet, mégis erkölcsilegintellektuálisan sokkal többet használt, mint az ellenkezője. Az ember e felfogás által félni kezdett, hogy az istenek megbüntetik vétkeiért, s ki mondhatná meg, hogy ez mily mértékben segített kikecmeregni a kezdődő negyedkor vadságából? De hagyjuk a filozófiának a kérdést. Nem a katasztrófa okozta a hanyatlást: beláthatjuk, hogy ha az emberek elég fejlettek lettek volna, leszállhattak volna hegyeikből óriás királyaik nyomában, és módszeresen meghódíthatták volna az új földet. Milton ábrázolja így Ádámot és Évát, akiket kiűztek a Paradicsomból, de bátran, Istenbe vetett bizalommal néznek a nagyszerű, tágas, vállalkozó kedvüknek engedelmeskedő világra. Az ember azonban még nem volt egy ilyen feladat magaslatán. És mégis sok helyütt sikerült megoldania e feladatot. Semmi nem cáfolja azt a feltételezést, hogy a negyedkort, az időszámítás előtti 3000 és 10 ezer közötti időt szervezett civilizációk élték meg. Nagyon valószínű, hogy így volt, mert máskülönben nehezen lehetne elképzelni, hogy a vadság fokán élők több mint 200 ezer éven át megőrizzék azokat az emlékeket, melyeket említettünk. A paleolit embereit sokkal inkább úgy képzelhetjük el, mint akik nagyon szerény körülmények között, de még igen jól szervezett társadalomban éltek – s barlangrajzaik, szobraik igen magasra értékeltetik őket. Másutt újjáépíthették a városokat, és nagyon hosszú ideig megőrizték az antik tudományt. Megint máshol, ahol kedvező éghajlati és talajviszonyok voltak, a közösségek sokáig fennmaradhattak, hogy úgy mondjam, a maguk visszavonultságában, datolyával és tejtermékkel táplálkoztak, s így megőrizték, sőt fokozták szellemi-intellektuális tevékenységüket, 101

ami igen jól megfér az anyagi élet egyszerűségével. Mondják – ne nevezzünk meg személy szerint senkit –, hogy az első dinasztiabeli csodálatos egyiptomi szellemiség azoknak a primitív népeknek a totemizmusából ered, akik több tízezer évvel ezelőtt a Nílus völgyét lakták. Ez a divat múlóban van; az az abszurd próbálkozás, hogy a kisebből vezessék le a nagyobbat, törvényszerűen kudarcra ítéltetett. Minden arra mutat, hogy az ember mindjárt nagyon magasan állt, mind intelligenciáját, mind szellemiségét tekintve; és hogy bizonyos körülmények között a Föld bizonyos részein belső és külső katasztrófák degenerálták. De valószínű, hogy mióta az emberiség létezik, mindig voltak nagyon is civilizált emberek. A primitív népek, akik dehogyis álltak ott a civilizációk kezdetén, mindazon nyilván számos kudarc maradványai, melyeket az emberiség hosszú története során elszenvedett. Minden bizonnyal egy időben léteztek kifinomult, artisztikus, intellektuális, egyszóval: "emberi" társadalmak is. Mikor Malinowski•(Argonauts of the Western Pacific) leírja a Csendes-óceán szigetei közötti különös közlekedést egy Franciaországgal megegyező nagyságú területen, adatai jobban magyarázhatók, ha feltételezünk ott egy azóta eltűnt birodalmat. Valóban, ezek a vadak sok fáradsággal, vesződséggel valóságos expedíciókat szerveztek, melyek a szigetvilág között sokszor évekig tartottak, hogy aztán visszatérjenek a kiindulási szigetre. Ezeken a szeszélyes tengereken nemegyszer nagyon is veszélyes expedíciók célja: egyik szigetről a másikra vinni belbecs nélküli tárgyakat – botokat, edényeket, gyűrűket, szerszámokat. Ezeknek az értelmetlen emberi akcióknak a legegyszerűbb magyarázata, úgy tűnik, olyasmi, hogy valamikor ezeknek a jóhiszemű embereknek egy meghatározott helyre kellett szállítaniuk dolgokat, élelmiszert, s így járultak hozzá egy valószínűleg civilizált hódító nép központi államának költségeihez. A hódító azután eltűnt, az állam semmivé olvadt, s a vadak továbbra is cipelték szigetről szigetre a tárgyakat, melyek szállításának nem volt többé értelme. Minden bizonnyal maguk a 102

vadak is egyre kisebb jelentőséget tulajdonítottak a szállított tárgyaknak. A képtelen rítus egy értelmes ősi törvény maradványa. Hiába várnánk arra, hogy egy értelmes törvény származzon egy képtelen rítusból. Az egyiptomiak a miénkkel ellenkező nézeteket vallottak (a miénken azt a modern tételt értem, hogy a vadság a civilizáció szülőanyja). 6k, akárcsak a régi korok emberei, azt vallották, hogy az istenek, nem pedig a vadak voltak azok, akik az embereket művészetekre, iparra tanították. S ezt a Hérodotosz és Platón korabeli egyiptomiak mondották, azaz három- vagy négyezer éve civilizált emberek, ugyanolyan civilizáltak, mint mi. Ha mi száz vagy kétszáz év alatt megszabadultunk a mi vallásunktól, ők nem tehették volna meg ezt háromezer év alatt? Semmi okunk nincs intelligensebbnek hinni magunkat náluk. Korunk egyik legkiválóbb néprajztudósa és pszichológusa John Layard.•(Stoneman of Malekula. Chatto-Windus, London, 1942.) (Sem Malinowskinak, sem Layardnak nincs köze az itt kifejtett nézetekhez; ők avval foglalkoztak, hogy tényeket gyűjtöttek, vagy a vadak folklórját feljegyezték. Újólag a "vadság" szót használom a "primitív", "elsődleges" helyett. Úgy gondolom, hogy valójában az "elsődleges" szó teljesen helytelen, mivel én a vadakat egy régi civilizáció elkorcsosult utódjainak tartom. Az igazi "primitív" ember rendkívül "civilizált" volt, mint a Biblia Ádámja vagy az egyiptomi Ozirisz.) Hosszú időn át és igen közelről tanulmányozta Új-Guinea délkeleti szigetcsoportjának vad népeit. Nos, Hörbiger elmélete szerint Új-Guinea hegyei a nagy emberi kultúra egyik menedékét képezték a harmadkor állandó árapálya idején. S mivel a tiahuanacói emberek tengeri közlekedéséről bizonyítékaink vannak, az Andok és Új-Guinea több tízezer éven át kapcsolatban állott egymással. Az óriás vezérek uralma alatt egy világméretű civilizáció volt létesülőben. Ez megerősítené azt a kalandos feltevésünket, melyet John Layard felfedezéseiben szeretnénk majd megkeresni. Meg is fogjuk találni, mégpedig, úgy tűnik, cáfolhatatlanul. A malekula törzs indiánjai ma is emelnek megalitokat, s mind a 103

mai napig ember formájúra mintázzák ezeket a komor kőtömböket. A faluközösség minden tagja részt vesz ebben a gyötrelmes, évekig tartó – hosszú pihenőkkel tarkított – munkában, és egyre esetlenebbé válnak. Layard a munkának majdnem az utolsó szakaszát nézte végig, s teljesen nyilvánvaló, hogy a fehér emberek megjelenése itt is, mint mindenütt másutt, el fogja tüntetni az eredetiségnek még azt a morzsáját is, amely ezekben az ősi kultúrákban megmaradt. A megalitok abnormálisak. Az egyik tíz méter magas kőtömb a munkák során három részre tört, s az egész falu is csak kétszerre tudta – komoly pihenőket közbeiktatva és a női bűverőt is igénybe véve – a kívánt helyre hurcolni a három kődarabot. Még nem is olyan rég e kőtömböket azért faragták, hogy az ősöket ábrázolják; a nagy kövek valójában a holtak szellemének lakhelyei, és nagyon is fontos, hogy egy szellem fel tudja ismerni a maga ábrázolatfát. Ezek az "ősök" kezdetben tehát óriások voltak. De a kőfaragás művészete kiveszőfélben van, sőt sok szigeten már nem is létezik. Gyakran előfordul az is, hogy felállítják a kőtömböket, ahogy dukál, aztán a durva kőtömbök elé egy fatörzset helyeznek, mely homályosan egy emberalakot ábrázol. A kettő együtt: a kőtömb és a fadarab formázza az ősöket. Csakhogy a fa elkorhad. Ily módon nemsokára nem marad más, mint a földeken százával sorakozó sima kőtömbök. Mivel ezeket nem mozgatják, a szellemek egy meghatározott lakhelyhez szokhattak: a faszobrok megtanították őket arra, hogy hová költözzenek, s akkor is tovább látogatják a köveket, mikor a fa már elenyészett. Megint máshol a degenerálódás még nagyobb fokú. A lusta bennszülöttek már nem állítanak hatalmas kőtömböket, hanem megelégszenek egy faragott oszloppal, hogy aztán végül ez is megmunkálatlan kődarabbá alakuljon. Néhány szigeten ezzel szemben megnőtt a fa szerepe. A fatömbből függőleges, négy-öt méter magasságot is elérő gong lett, mely természetesen üreges, és elülső része egészen a tetejéig 104

hasított, míg a teteje arc formára van mintázva. Ezek a gongok szabályos zenekart képeznek, s nagy ünnepek alkalmával, mikor mindegyik szól, elképesztő zajt csapnak, az "ősök" hangja így mindenki számára hallhatóvá válik. De e szobrok – akár kőből, akár fából készültek – egy jellemző alakzatrendszernek csak egy elemét alkotják. Az "ős" kőből készült nagy képe elé helyeznek rendszerint egy egy-másfél méteres dolment, mely leggyakrabban három, de néha több kőből áll. Ezen a dolmenen, mely az óriás asztalát képezi, külön e rítusra tenyésztett disznókat áldoznak fel. És Layardnak nem sok fáradságába került felfedezni, hogy még nem is olyan rég az óriás táplálékául embereket áldoztak. Mert a menhir az óriás, és a dolmen az asztal, melyen eszik. Isten megöl benneteket, ha nem ajánlotok fel neki szent áldozatot! A disznókat azért adják, hogy az "ős" ne követeljen embert. De az a meggyőződés, hogy az emberáldozattal nagyobb érdemeket (ehet szerezni, mélyen gyökeredzik a szigetlakók tudatában. Kizárólag a fehérek jelenléte meg hadihajóik gátolják meg őket e megszentelt kannibalizmus folytatásában. A rítusok kipusztulása terén megfigyelt elkorcsosulás elsődleges okát is a fehérek megjelenésében láthatjuk. Az európai fegyveresek beavatkozása nélkül is a fekete ember a fehérrel találkozván korábbi lelkierejét bizonyos fokig elveszti: elveszti érdeklődését korábbi, ősi tevékenysége iránt, nagyon gyorsan degenerálódni kezd. Kétségtelen, hogy a fehérek törvénye, mely megtiltja a kannibalizmust és az emberáldozatot, szigorú büntetéssel sújtja, sok fekete szemében érvényre tesz szert, de a pszichikai hatás jóval mélyebb: a fehérek új "isteneket" faragnak, melyek színe elől a régi istenek kénytelenek eltűnni. Így tiltották meg a rómaiak – a légiók erejével és szkepticizmusukkal – az emberáldozatot, mely gyakran előfordult a fa-, kő- vagy fémkolosszusok előtt. A magas, hatalmas alak az isten jele, az "isten" pedig csupán a hajdani óriás elkorcsosult formája. Így nyer magyarázatot az a tény, hogy ilyen tevékenységek, 105

melyek nyilvánvalóan több tízezer évig kellett hogy elevenen maradjanak, közeledtünkre igen gyorsan elenyésznek; és gondolkodásmódunk inkább bűnös ebben, mint fegyvereink. Elragadjuk a vadaktól szellemi tulajdonukat – minden bizonnyal okunk és jogunk van erre –, de a vadság kiveszése így előreveti árnyékát, mert fizikai halál követi az erkölcsit. Alig van szükség fantáziánk megmozgatására ahhoz, hogy magyarázatot leljünk a Layard által összegyűjtött tényekre. A magyarázatok végül is maguktól a bennszülöttektől jönnek. Igen rég jóságos óriások éltek a földön. Ők civilizálták az embereket, ők tanították meg a kézműiparra ugyanúgy, mint a népművészetekre, elsősorban a szobrászatra: a királyszobrok felállítására. Aztán jöttek a gonosz, emberevő óriások, és kőasztalokat kellett szobraik elé helyezni, és embereket feláldozni táplálékukul. Tagaro, a jó, az égből érkezett. Szükü, aki gonosz volt, harcolt Tagaro ellen, és elbukott: mint ahogy Görögországban is a gonosz óriásokat legyőzték a jóságos istenek. Később az összes óriás eltűnt, de a megfélemlített emberek továbbra is tartottak tőlük, s ezért szobrokat emeltek, áldozatot mutattak be nekik. És akkor jönnek a fehérek, és minden semmivé válik. De a malekulai négerek tanúbizonysága kőtömbjeikbe van vésve, s Hörbiger elméletének nyilvánvaló bizonyítékául szolgál. Szóbeli bizonyíték is van, amely talán még megdöbbentőbb, az, ami az idő tárnáin átszűrődő mítoszokból hallható ki; s ezek arra indítanak bennünket, hogy azt gondoljuk: nem is olyan nagyon rég volt, mikor e civilizált lények vallásukra tanítgatták a vadakat. Valóban, Layardnak furcsamód hörbigeriánus mondákat sikerült összegyűjtenie. Először is a világot és az élőlényeket a Hold teremtette. Az emberek a Holdból pottyanlak alá. Az emberi lelket még most is a Holdban formálják ki, s az csak úgy száll alá az anyai ölbe, a Holdról. A kozmikus sugárzások és a hirtelen bekövetkező mutációk elméletének előre sejtése vagy egy régi tanítás átalakult maradványa? A Hold mindenesetre elsőrendű 106

szerepet játszik ebben az antropológiában. Továbbá ismeretes, hogy a Hold lezuhant. Végül, meglepő dolog a tengeri népeknél: mondáik szerint nem a tenger volt először, hanem a föld; és egy szép napon váratlanul tört elő a tenger, és foglalta el jelenlegi helyét. Ez a Hörbiger-elmélet tömör összefoglalása, mely szerint a mai Csendes-óceán térségei szárazföldet képeztek, mikor a vizek északon gyűltek össze, s egy csapásra víz alá kerültek, mikor a Hold lehulltával e vizek elárasztották a szárazföldeket. Layard itt a miénktől elülő kísérleti tudományok nyomait is megtalálta; 'és mivel e feketék teljesen képtelenek lettek volna e tudományokat kialakítani, megfigyeléseiknek és tevékenységüknek egy jóval régebbi és a miénktől eltérő civilizáltsápú emberek hagyományából kell erednie. Itt ahhoz a meglehetősen homályos, de eléggé meggyőző jelzéséhez érkeztünk, hogy milyen volt a harmadkor tudománya. Ezt a jelzést Mexikó, majd azután az összes hagyomány erősíti meg. Angliában Sir James Frazer és Franciaországban Durkheim után divat volt a négerek mágikus szertartásait teljesen jelentéktelennek tekinteni, mint gyermeteg, megalapozatlan eszmetársításokat. De az alaposabb és behatóbb vizsgálatok mostanra már kiderítették, hogy az ilyen vélekedés tarthatatlan. Felfedezték, hogy a mágikus szertartások nemegyszer pontos, megállapítható hatást érnek el, s nem kizárólag a vadak képzelőerejének a termékei. Inkább úgy fest a dolog, mintha a négerek egy egykor jól szervezett tudomány bizonyos töredékeinek a birtokában lennének, s mintha e töredékek, melyeket az erre kevéssé alkalmas koponyák használtak fel, eltorzítva és hibásan, néha még bizonyos hatásfokkal azért működnének. Lohn Layard írja: "Bizonyos körülmények között a szép időt vagy az esőt előidéző mágia hatásossága nem is olyan illuzórikus, mint ahogy általában az ember hiszi. Európában több évszázada divat nem tulajdonítani semmi hatalmat az emberi pszichének a külső természet felett. A modern kutatások mostanában jórészt bebizonyították, hogy 107

létezik a pszichikai energia külsővé változtatásának a jelensége, még akkor is, ha igen kevés ember képes a jelenséget előidézni. Sőt mi több, az is bizonyított tény, hogy bizonyos primitív emberek, akiknek az énje kevésbé differenciált, mint a miénk, olyan kollektív hatalmakkal állnak kapcsolatban, amelyeket a modern ember szinte egyáltalán nem ismer, és hogy az e téren különlegesen jártas varázslóknak igen pontosan körül irható technikájuk van e hatalmak felidézéséhez. Varázslók, akik felhőket keltenek vagy oszlatnak szét, a világ minden táján léteznek, és köztudomású, hogy böjttel, lelkigyakorlattal készülnek az akciókra. Nem valószínű, hogy annyi igen fejlett indián annyi helyen és annyi évszázadon át annyi energiát pazarolt volna erre, ha soha semmi eredménye nincs. Következésképp javaslom, hogy fogadjunk el egy gondolatot, persze dehogy azt, hogy minden atmoszferikus jelenség felett az ember gyakorolja a hatalmat, hanem azt, hogy bizonyos kedvező körülmények között olyan kapcsolat létesülhet a primitív szellem és a természet erői között, hogy a tudat mélyebb rétegei aktivizálódnak, és így az emberi akarat bizonyos mértékig befolyásolhatja a következő időjárást." (Megjegyzem, hogy John Layard Cambridge-ben szerzett orvosi diplomát, s e könyve megjelentetése után fogadták az oxfordi egyetem díszdoktorává. Anglia egyik legkiválóbb pszichiátere, s mi több, meggyőződéses katolikus. Mindezt azért említem, hogy kellőképpen tudjuk értékelni tanúbizonyságát, melyet egy másik kiváló tudós, Deacon is megerősít: Malekula, London, 1934) És Layard egy egész fejezetet szentel a Csendes-óceán nyugati szigetein dívó mágikus szertartási technika vizsgálatának (XXIV., 628-648.), így járulván hozzá "azoknak a pszichikus erőknek a tanulmányozásához, melyeket bizonyos primitív népek mind a mai napig hasznosítanak". Ugyanakkor a megfigyelések azt is tanúsítják, hogy e varázsműveletek távolról sem mindig hatásosak. A sikerek kézzelfoghatók ugyan, de eléggé ritkák, s még a legilletékesebb mágusok vizsgáztatása sem tud magyarázatot adni sem a sikerre, sem a kudarcra. Ezek mind tanult mágusok, s az olyan négerre hasonlítanak, akit megtanítottak autót vezetni, s aki meghibásodás 108

esetén ki tudja javítani a legegyszerűbb bajokat, de aki valójában nem érti, miért megy, vagy miért nem megy a gépkocsi. Záros lehetőségeik és mindenfajta elméleti háttér hiánya, amit már Layard és Deacon is észrevett, arra utalnak, hogy csak rossz tanítványai egy olyan tudománynak, mely jóval felettük állt, és amelynek a mesterei őket csak néhány gyakorlati fogásra tanították meg. Néhányszor a "pszichikai tudományok" megjelölést alkalmaztuk olyan, egyelőre bizonytalan adatra, melyre nálunk egypár merész kutató jutott. Neves tudósok is foglalkoznak ezekkel néha. A pszichológiai analízis képviselői érdeklődéssel tekintenek a kérdésre. De a "tudomány" szót még nem alkalmazhatjuk Európában vagy Amerikában e megfigyelésekre. Még ha az itt közölt elgondolásaik nem is bizonyulnának komolynak, azt joggal gondolhatjuk, hogy hajdan volt egy civilizáció, ahol valóban léteztek pszichikai tudományok. Az egész klasszikus antikvitás – csatlakozva a jelenkor vad népeinek tanúságához – az irányba terel bennünket, hogy elismerjük a pszichikai jelenségek realitását. Az antik civilizációkat talán elsősorban éppen az különbözteti meg a miénktől, hogy tudásunk mindenekelőtt "fizikai". Talán eljön a nap, mikor kénytelenek leszünk feltenni mind a kétfajta tudás valóságosságát, mi több: szükségességét. A vad népek talán azért maradtak fenn napjainkig, hogy mielőtt végleg eltűnnek, átadják tapasztalataikat, és belénk plántálják a legősibb emberi ismeretek maradványait, azon ismeretekét, melyek a bukás előtti Ádám birtokában voltak. A fizikai tudásunk alóli felszabadulás más fajtájú befolyást igényel – különben az a veszély fenyeget, hogy a túl sok fizikai tudás elveszejt bennünket, mint ahogy némely monda arról szól, hogy Atlantisz embereit a túl sok pszichikai tudás veszejtette el. Bojtár Endre fordítása (Tiahuanaco, Les décadences, La Nouvelle-Guinée, 1954)

109

Robert Charroux: A piramisok titka

Tonnaszám írták már a könyveket az egyiptomi piramisokról anélkül, hogy bármivel is előbbre jutottak volna a rejtélyben. Lehetséges, hogy a piramisok e tumulusokhoz hasonlóan nagyon régi, őstörténeti emlékek építészeti stilizációi, de mikor alkották őket és milyen rendeltetéssel? Mi most nem foglalkozunk épülésük időpontjával csupán rendeltetésük kutatósára és ebből következően a titok feltárására szorítkozunk, úgy véljük, elsősorban a tudományos és kozmikus törvényekkel, valamint s beavatás legtitkosabb forrásaival összhangban. ATLANTISZI STÍLUS Nem lehet egyszerű egybeesés, hogy a gallok, a britek, a középeurópai népek, az egyiptomiak, a maják és az inkák egyaránt a tumulus vagy a piramis építészeti formáját adják temetkezési építményeiknek. A tudományokat, művészeteket, ipart és a különböző társadalmi formákat érvényesítő kultúrák sorát öröklődő ismeretek, azaz a kromoszóma-emlékezet működése tartja életben a tudattalan síkján. Ha mi "feltaláltuk" a gőzgépet, a turbinát és az ionikus felhajtóerőt, ez annak köszönhető, hogy távoli őseink e mechanikus minták felé ösztönző erőt és a fejlődés kezdeti impulzusának irányából következő privilegizált és uralomra törő képességet hagytak ránk örökül. A kelták házakat építettek, mert a fehér uralom sajátja ez a fajta építkezés; egy magasabb, szakrálisabb síkon piramisokat emeltek, 110

mert egy előző kultúrában ilyen módon építették meg a monumentumokat. Hagyományosan, intuitív módon az atlantiszi építmények elképzelt ábrázolása mindig piramis formában jelentkezik. E feltételezés alapján a piramis atlantiszi örökség volna, és legelső tartalma végtelenül távoli, földi vagy Földön kívüli korszakokra menne vissza. Az a tény, hogy egy ilyen építmény fejlett technikát feltételez, arra mutat, hogy esetleg a földi civilizációtól idegen építészet és tudomány szülötte. Ez a hipotézis egy egyetemes élet elméletéhez vezet el, ahol a világ uralkodóinak engedelmeskedniük kell a mindenféle és –fajta nép számára meghatározott, állandóan fejlődő szükségszerűségeknek. Ami annyit jelent, hogy valamennyi azonos típusú bolygón nagyjából hasonló módon építenek házakat, és formálnak agyagedényeket az emberek, mint ahogy a fecskék építik a fészküket, mint ahogy más madarak szövik azokat, ahogy a tölgyfák zömök felépítésűek, a ciprus pedig lándzsahegy alakú. A piramisok titkának tanulmányozása azt bizonyítja, hogy azok a tudományos ismeretek, amelyek architektúrájukat és felépítésüket megszabták, csak a kiváló atlantiszi vagy az időben még távolabbi ősök birtokában lehettek. A FÖLD ÉLTETŐ ERŐI A freatikus szinten (bioszféra) felül a víz és a föld hatalmas életerőkészletekkel rendelkezik. Ezek az erők az égbolt pozitivitásával szemben negatív módon sugároznak ki, egyesülésük a gradiensen történik, abban az ideális zónában, ahol az ionikus plazma formájában megjelenő anyag eléri azt a pontot, ahol egyáltalán nem polarizálódik.

111

Ezen a helyen keletkezik az ionikus plazmából álló "gömbvillám", és ez volt néhány évezreddel ezelőtt a választott hely, a maja piramisok és a sumér zikkuratok csonka csúcsa, ahol "az ég és a föld csókja" keletkezett; hatásos működéséhez az kellett, hogy valamely pap vagy hős teherbe ejtsen egy előkelő szüzet, nemritkán a király lányát. E mágikus frigyből születő gyermekről azt tartották, hogy számos isteni eredetű tulajdonsággal együtt a legnagyszerűbb emberi vonások egyesülnek benne. Az egyiptomi piramisoknál és a régi mexikói, valamint kelta piramis-tumulusoknál tapasztalható elvi és építészeti különbségek egészen más rendeltetést takarnak. A mexikói módszerben az Isten és az ember közti megbékélés biztosításáról volt szó; az egyiptomiak esetében az volt a cél, hogy a Zöld Országban – vagy Másvilágon – új életre előkészített emberi testet egy bizonyos ideig, kb. 3000 évig tartó purgatóriumon keresztül átmenthessék. Ami a dolog technikai részét illeti, a magyarázat a következő: a piramis alapjával a lehető legszorosabban befedik a freatikus réteget, azaz a föld alatti vizek rétegét, a földkéregben futó életerőhullámokat. Ezek a negatív töltésű hullámok olyan arányú gyorsulással haladnak az építmény csúcsa felé, amilyen arányban a vezető (a piramis falai) szűkül. Az áram pedig a csúcsokon keresztül kifolyik. Ebből következik, hogy az építmény belsejében mesterségesen létrehozott üregek (szobák, masztabák) elvesztik elektromos töltésüket (éppúgy, mint Faraday kísérletében); ily módon egyfajta "biológiai űr" keletkezik. Erre a jelenségre a klasszikus fizika alig figyelt fel, de a valóságban világosan megmutatkozik: a zárt üregekben (pl. 1942 előtt a Montignac-Lascaux-i barlangban) a penészgombák nem fejlődnek ki, az ilyen helyeken következik be a mumifikáció, és a magvak sem csíráznak ki (mint pl. az egyiptomi piramisokban talált 112

híres "fáraók búzája", amelyet elvetettek, és amely 4000 évvel azután, hogy bekerült a piramis üregébe, kikelt). Röviden: ebben a biológiai űrben minden semleges, várakozó állapotban van, mintha az idő megállt volna felette. A parasztok tudják, hogy – hasonló okokból – a korsóban földbe ásott gabona, az elvermelt répa, a pincében elraktározott burgonya, a "fátyolba" burkolt és füstre akasztott sonka jobban konzerválódik, mint a szabad levegőn. 1905-ben egy bolíviai francia misszió vezetője, M. de Mortillet egy temetkezési eszközöket tartalmazó barlangban megpillantott egy darab mumifikálódott marhahúst, és az az ötlete támadt, hogy megfőzi. Olyan étvágygerjesztő illata volt, hogy a misszió tagjai, megkóstolván az üres levest, el voltak ragadtatva! A kelták jól ismerték a barlangoknak ezt a tulajdonságát, és fel is használták: halzsákmányukat tartósítás céljából fekete, hasas kőedényekben elföldelték; néha dupla edényt alkalmaztak, amelyben kettős centrifugáció keletkezett. A SZAKKARAI PIRAMIS A legzseniálisabb egyiptomi építész és orvos a közel 5000 évvel ezelőtt élt Imhotep volt, a nagyon régi szakkarai piramis újjáépítője, egyben az egész földközi-tengeri medence híres gyógyítója. A Kairótól 28 km-re délre fekvő Szakkara vidékét már Memphis alapítása óta, emberemlékezet óta a "boldog sírok mezejének" hívták, éppúgy, ahogy később a Százkapujú Tébával szemben levő vidéket Királyok Völgyének nevezték. A III. dinasztiából származó piramis és Memphis között emelkedik a legmagasabb ókori templom is, a hermetikusan zárt Szerapeum, belsejében az Ápisz-bikák múmiáival. Az Ápisz-bikák szimbolizálják az első beavatókat és nemzőket, akik a nagy vízözön után újra benépesítették Egyiptomot. 113

A régebbi régészek és egyiptológusok nem sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy Egyiptom földjének bizonyos pontjai, különösen Szakkarában, miért számítottak csodatévőknek a gyógyítás, a mumifikálás és az örök életre való előkészítés szempontjából a nép körében éppúgy, mint a hatalmas papok szemében. Első ízben I. Dzsószer fáraó temettette el magát a szakkarai piramisban, s azt valószínűleg Imhotep átalakította, még hatalmasabbá tette, úgyhogy világosan megkülönböztethető az eredetire ráépített újabb piramis. Ezek a mexikói tumulusokhoz•(Egyiptomban Imhotep kezdte el a lépcsős piramisok építését. Lehetséges, hogy mágikus rendeltetésükön túl a piramisok és tertre-ek (sír fölé emelt mesterséges domb) jelképezték akár a teremtés során létrejövő szárazföldet, akár a hegységet, amely megóvta az embert a vízözöntől) hasonlóan lépcsősen vannak kiképezve, de belső lépcső nincs, és templom sem emelkedik a tetőn. Föld alatti folyosók futnak a királyi masztaba alatt, amely a királyi szarkofágot rejtő függőleges tárna fölött helyezkedik el. Ez a felépítés együttesen teszi lehetővé azt, hogy a mumifikáció végbemenjen. Itt kapnak helyet a fáraó családtagjainak tetemei is. M. de Nériac szerint a piramis úgy viselkedik, mint egy energiasűrítő és -kibocsátó; az energia a csúcsból kiindulva, a piramis élei mentén haladva felhalmozódik az alaplap négyszögében, ahol a sírkamra vagy sír (masztaba)•(A piramisokban a sírkamra hol feljebb, hol lejjebb van. A szakkaraiban a sír a tárna mélyén található) található. Ezek kozmikus eredetű energiák, de a föld szigetelő rétegein visszaverődve hatást fejtenek ki a föld mélyében, Imhotep azért süllyesztette le a szakkarai piramist, hogy Dzsószer fáraó szobája a csúcstól megfelelő távolságba kerüljön. E szerint az elgondolás szerint a mumifikáció és a beavatás létrejöttéhez szükséges ideális arányok a következők: alap = 22 m; élek = 21 m; magasság = 14 m.

114

Ebben a rendszerben a sírkamrák semlegesítő hullámok alá kerülnek, De Nériac kifejezése szerint a negatív zöld alá, amely minden bizonnyal megfelel a biológiai űr fogalmának. A KHEOPSZ-PIRAMIS KIRÁLYI SÍRKAMRÁJA A Kheopsz-piramisban a királyi szoba hozzávetőleg az építmény magasságának egyharmadában található. A piramis bejárata az északi oldalon. 12 méterre a föld színe alatt[1] van, majd egy hosszú barlanghoz hasonló folyosón kell átmenni, melynek egy méteren túl sem oldalfalai, sem határozott kanyarulatai nincsenek. (Az út egy 10-20 méteres föld alatti folyosóval kezdődik, amely hepehupás, kiszögellésekkel teli, felfelé fokozatosan elkeskenyedő barlangnak is beillik. Nem hasonlít semmiféle mértani alakzathoz, és úgy tűnik, hiábavaló lenne mérésekkel próbálkozni) Az embernek az a benyomása, hogy egy barlangkút mélyén van, innen lépcsőkön, karfával ellátott meredek hágcsón lehet feljutni. A klausztrofóbiára vagy légzési zavarokra hajlamos látogatónak nem tanácsos felmenni, mivel az út tekintélyes részét képezi ez a valódi felszállás. Képzeljék el a párizsi metró mozgólépcsőjét, de még inkább magát a folyosót: ugyanazzal a lejtéssel, de lépcsők nélkül! A meredek lejtő vaslemezekkel van kirakva, köztük szabályos távolságokban fából készült pántok könnyítik a járást. A durva követ, melyből a falakat építették, egyenesre vágták, és simára csiszolták. A nagy galériának nevezett, felfelé vezető folyosó végén bejutunk végre a királyi sírkamrába, melynek méretei a következők: hosszúság = 10,46 m; szélesség = 5,23 m; magasság = 5,58 m. A vastag kőfalba olyan leleményesen fúrtak két szellőzőnyílást, amelyek lehetővé teszik a külső levegő beáramlását, hogy labirintusszerűségük következtében nem lehet észrevenni a kinti világosságot. 115

Végül a bejárattól jobbra látható a fényezett, vörös gránitból készült üres síremlék, amely 1,97 m hosszú, 0,68 m széles és 0,85 m mély. A hagyomány szerint ennek is az lenne a jelentése, mint a héberek "nagy mosakodó ércedényé"-nek, ám ez ugyanolyan legenda, mint az álfolyosók méretei nyomán keletkezett jóslatok. Ez az egész csak túlzott és nevetséges fantazmagória, hiszen pontos méréseket nem lehet végezni. "A nagy mosakodó ércedény" – héberül yam mustak – a Biblia leírása szerint (Királyok Könyve I., VII. 23-26; Krónikák Könyve II., IV. 2-5; Josephus Flavius: Zsidó régiségek, VIII. 3-5) az az olvasztott ércből készült nagy, kerek medence volt, amely Salamon templomának a bejárata előtt állott. Ez a medence 6 m mély és 12 m-es átmérőjű, tehát kb. 38 m kerületű volt. A tizenkét ércökör által tartott medence fala tenyérnyi vastagságú volt, peremét cizellált virágok két sora díszítette. Ebben a medencében végezték a papok rituális tisztálkodásukat. A templom lerombolásakor a kaldeusok összetörték, és darabjaiban szállították el Babilonba. (Királyok Könyve II., XXV. 13; Jeremiás siralmai LII. 17.) Valószínűleg a nagy mosakodó edénynek tulajdonított méretek erősen túlzottak, de még így sincs semmi összefüggés 660 m3-es űrtartalma és a piramisbeli síremlék 1,138 m3-es űrtartalma között. A királyi szoba nemcsak a természetes mumifikációra kiválóan alkalmas üreg, hanem egyben "elmélkedő szoba" is, meditációs hely, ahol a lelki képességek jelentősen megnövekednek. Állítólag az egyiptomi beavatók képesek voltak az anyag valamiféle szétválasztására, amelyet ők a szellem és a test különválasztásának hívtak. A mágikus Harris-papiruszon (Párizs, 1789) áll, hogy a "beavatottnak három napon, három éjszakán keresztül kell a 116

piramis belsejében maradnia", míg a felső erők sugárzása révén ketté tudja választani önmagát. A SÍRBITORLÓK Soha nem derült ki, vajon a Kheopsz-piramis sírkamrája nem idegen holttestet tartalmazott-e. Ebben az esetben egy bitorlóról lenne szó. A piramisokba és a fáraók sírkamráiba behatolók csakugyan nem minden esetben voltak fosztogatók, lehettek hivők is, akik, hogy eljussanak a Zöld Paradicsomba, és a papok által megjövendölt Másvilágon új életre támadjanak, elfoglalták az uralkodó helyét, és így elképzelésük szerint a "halhatatlanság szobája" fantasztikus tulajdonságainak ők látták hasznát. Ezek a hivők meg voltak arról győződve, hogy ha családjuk és szolgaszemélyzetük egy piramisba temeti őket, múmiájuk kockázat nélkül átvészeli az idő előszobájában a háromezer évet (egyfajta purgatóriumot), és ezáltal a másik élet biztosítva van számukra. Ha e hosszú várakozás alatt a múmia szétporlad, akkor az elhunyt egy állat testében támad új életre. Nos, ha ma feltárnak érintetlen fáraó- vagy királysírokat, az a különös gondolat juthat eszünkbe, hogy ezek a 3000 év elteltével feltámadtak! Nem tudjuk, hogy a völgyekben elrejtett sírokra – például a Királyok Völgyében miért nem tudtak rábukkanni sem a varázsvesszővel kutatók, sem a látók. Milyen titokzatos védelem óvta meg őket a felfedezéstől? A HOLTAK ÁTKA Most nem arról a hírhedt "fáraók átkáról" akarunk beszélni, amely Tutenkámen sírjának felfedezőit sújtotta, habár a fő 117

szentségtörő, az amerikai Carter szép kort ért meg. Mindamellett nem árt felhívni a figyelmet egy különös egybeesésre, amelyet ezúttal a mexikói Chichen Itzában, a nagy díszsíremlék vagy szent verem régészeti ásatásainál tapasztalhattunk. 1968 áprilisában mi is jelen voltunk ezeknél az ásatásoknál, amelynek során kikotorták a verem fenekét, vagy még pontosabban: egy drótkötélpálya segítségével kutat ástak a síremlék üledékében. A daru sok faragott követ hozott a felszínre, és kiszivattyúzták az urnát is. Még búvárok is részt vettek a munkálatokban. Tárgyak sorára bukkantak: öt tigris, három kígyó és egy kőbálvány, 250 áldozati koponya, kaucsuk labdák, kerámiák, agyagedények százai, gyereksaruk aranyból, két faragott pad stb. Tengeri búvár barátunk, Jean-Albert Foex részletesen beszámolt az ásatásokról a L'Aventure sous-marine c. folyóiratban, majd a következőket fűzte hozzá: "A vidéken feltámadt Chac isten (a maják istene) haragja, és az expedíció körül megkezdődött az elemek tombolása: ciklonok örvénylettek, az erdőkben hatalmas tűzvészek keletkeztek. Még nyugtalanítóbb volt a hír, amelyet a Párizsban rövid ideig tartózkodó Pablo Bush Romero hozott nekünk: a Chichen Itza-i munkálatok megszakítását követő pár hónap alatt kegyetlenül elragadta a halál Christiant, az expedíció vezetőjét, Alberto Gabilondót, a »Cigányt«, a mexikói búvárok főnökét, dr. Eusebio Davalo Hunadót, a mexikói antropológiai és történeti Nemzeti Intézet igazgatóját és Kirk Johnsont, a kutatás e szakaszának finanszírozóját. Négy hónap alatt négy halott. Az ember nem állhatja meg, hogy ne gondoljon' Tutenkámen átkára, amely évek hosszú során át kísérte a fáraó sírjának feltáróit."

118

A SEMLEGESITŐ DZSED Az egyiptomiak dzsedje egy egy tömbből kifaragott kő- vagy faoszlop, rendeltetésének titka elmerült a történelem előtti idők homályában. Elképzelhető, hogy az amerikai és afrikai népek totemjeinek – melyek az eredetről és az ősökről vallott elképzelésekhez kapcsolódnak – van bizonyos közük a dzsedhez. Kultusza különösen Memphisben volt erős, Ptah, a beavató tiszteletére. A dzsed a beavatottak számára a gerincoszlop szimbóluma, amelyen át a hinduk felfogása szerint a prána, azaz az emberi életfluidum áramlik. Ebben jelenik meg a kundalini (A természet semleges életereje, amelyet egy összetekeredett, az emberi test keresztcsontja tájékán alvó kígyóhoz hasonlítanak. A felébredő kígyó – attól függően, hogy milyen irányba mozdul el – erotomániát okozhat, de az érzékfölötti észlelés és az anyag fölötti cselekvés központjait is működésbe hozhatja. Kundulininek is írják) is, amely a kozmikus erő vezetője: ez gyűjti össze és szállítja felfelé a földmágneses erőket, ám ugyanekkor káros hullámokat is, s a dzsed feladata, hogy ezeket közömbösítse. Számításai nyomán Imhotepnek rá kellett jönnie "a légüres sírkamra" titkára, amikor a piramis formát a belső kriptával és a negatív zöld sugarakkal kapcsolta össze. A szakkarai légüres sírkamrában is állt egy dzsed, ez még csak növelte az építmény hatását. A beavatottak tudták, hogy éppen ezen a helyen, amely a halottak számára az örökkévalóság előszobája volt, találnak jótékony hatású környezetet, mely a békét, a gyógyulást és a kimerült sejtek felfrissítését elősegíti. Ezek az ismeretek közeli rokonságban állnak a legrégebbi hindu tudománnyal, amelyben a semleges Brahmannak kellett megragadnia a kegyelem állapotát, s ez nem más, mint az OM, az örökkévaló lélek, amely mindenen áthatol, és egyben oka mindennek. 119

Az indiaiak Nagy Szekerének (Nagy Szekér (Maháyána): univerzális eszményképe új buddhizmus Kis Szekér (Hináyána): személyesebb eszményképe régi buddhizmus) Igazsága vajon nem a tökéletes üresség képzete-e, maga Buddha és Isten, akik végül egy üres formára zsugorodnak? Ez a tökéletesen bölcs ember felfogása. A FORBUSCH–HATÁS Földünk éppen úgy – ha nem is olyan intenzíven – viselkedik, mint a piramisok sírkamrái. Ez abból az analízisből következik, melyet a fizikusok a kozmikus bombázások nyomán végeztek el: ezek legszembetűnőbb hatása a fajok biológiai fejlődésének meggyorsulásában jelentkezik. A Napból anyagi részecskékből álló ún. napszél fúj bolygórendszerén keresztül, de a Föld, amely mágneses üregként viselkedik, gyakorlatilag szinte teljes mértékben távol tartja tőlünk ezt a sugárzást. A napszél a naptevékenység periódusaitól függ, és áramlásainak megfelelő mágneses térrel rendelkezik. A kozmikus sugárzást e jelenségek együttesen befolyásolják, és bolygórendszerünkbeli intenzitása fordított arányban áll az anyagrészecskék áramlását körülvevő mágneses tér intenzitásával. Ezt a jelenséget felfedezője, az amerikai Scott Forbusch csillagász neve után Forbuschhatásnak nevezik. Kozmikus sugarak (70% proton, 20% alfa-részecske és 10% foton, gamma, elektron, mezon stb.) – melyek tetemes része a Tejútrendszerből származik – bombázzák bolygónkat, miután a nagyon kevéssé ismert csillagközi mágneses terek befelé görbülő pályára kényszerítik őket. Egyedül a gamma-részecskék haladnak egyenes pályán, a fény sebességével egyenlő gyorsasággal. 120

Mindezek az elektrizált részecskék 1000 milliárd elektronvolt nagyságrendű, rendkívül nagy energiával rendelkeznek. A Földet saját mágneses tere részben megvédi a napszél hatásától, éppúgy, ahogy bizonyos hullámok követik a piramis falainak vonalát, anélkül hogy a középponti üregbe, azaz a masztabába vagy a mumifikáló szobába bejutnának. Úgy tűnik, hogy Forbusch csillagászt alaposan megelőzve, a beavatottak jól ismerték a jelenség hatását már Imhotep idejében is, közel 5000 évvel ezelőtt! Azok a kozmikus sugarak, amelyek – függetlenül a napszéltől – a Napból, a Tejútból vagy az univerzum mélyeiből származnak, nehezen érik el földünket, illetve a légkörön áthatolva jelentős mértékben megváltozik a természetük. FÖLDÜNK, A KIVÁLTSÁGOS BOLYGÓ Itt van tehát sziderikus járművünk, a Föld, amely úgy utazik a térben, mint valami sajátságosan egyedülálló rendszerű barlang: a biológiai réteget energikusan átalakító erő, azaz a kozmikus eredetű részecskék zöme nem tudja elérni. E sajátosság olyan óriási jelentőségű, hogy nyugodtan kimondhatjuk: ez tette lehetővé a bolygón lévő fajok, civilizációk fejlődését, de magáét a bolygóét is. Az már bizonyosan tudott, hogy meghatározott kozmikus sugárzások – nevezetesen a gamma–sugárzás – felgyorsult mutációkat eredményeznek. Laboratóriumban az ilyen sugárzásnak kitett magzat néhány nap alatt óriásivá növekszik, lehet, hogy nagyon fejlett, de a kezdeti "tervtől" eltérd faj keletkezik. A Föld élővilágának egyéb rétegei maguk is változásokon mentek keresztül, de természetes módon, sokkal lassabb ütemben, évezredektől évmilliókig terjedő fokozatokon át. Óriási szerencse, 121

hogy a kozmikus részecskék jelentős hányada nem éri el a másodpercenkénti 200 000 km-es sebességet; ellenkező esetben áttörhetnék a Föld mágneses terét és a Van Allen-övezetet. Mindebből következik, hogy növekedésünk késleltetett, fejlődésünk lefékezett, de tudatos életünk kiegyenlíteni látszik ezt a hátrányt. Ha a Földet körülvevő mágneses tér sakkal kisebb lenne, mint ahogyan a többi égitest esetében ez így van, minden egészen másként alakult volna. Akkor a Föld a Marshoz vagy a Holdhoz hasonlóan többé-kevésbé halott bolygó volna, ember nem élne már rajta, már régen véget ért volna az emberiség korszaka. Kialakult volna belőlünk valami más, jobb, rosszabb, vagy felmorzsolódtunk volna a kozmikus energiában?... Nehéz erre a kérdésre válaszolni, de feltételezhetjük, hogy ez a lelassított fejlődés biztosítja számunkra ma is a létet, mégpedig az emberi létet, és mindezek után ez a bizonyosság többet ér, mint a gyorsaság végtelen bizonytalansága. Nem vagyunk-e máris eléggé nyugtalanok a történelem felgyorsulása miatt, amely valóban úgy fest, mint egy fantasztikus – és szinte őrjítő! – jövő előjátéka? Egyébként a Földnek a Naprendszerben elfoglalt már-már hihetetlenül kivételes helyzetére gondolva felötlik bennünk, hogy magának az embernek is rendkívüli sorsot kell hordoznia. A FŐNIX JELE "Ha egy kiváló, de öregedő tudós állítja, hogy valami lehetséges, majdnem biztos, hogy igaza van. De ha kijelenti, hogy valami lehetetlen, nagyon valószínű, hogy nincs igaza." Ez az Association Cryonics Française mottója, amely társaságnak optimista célja abban áll, hogy a XX. századi emberiség egy részének lehetővé tegye, hogy néhány évezred múltán feltámadjon, s élhessen az aranykorban, amely utódainkra vár. 122

Emblémájuk a főnix, ez a mesebeli madár, amely tűzbe repülve pusztul el, hogy hamvaiból új életre keljen. Élettartama rendkívül hosszú volt: Plinius 500 évet mond, Tacitus pedig 1641 esztendőről beszél. Hérodotosz elmeséli, hogy a főnix reinkarnációját egy fiatal madár jelképezi, amely mirhában meghempergetett halott apját Kus országából, ahol meghalt (Középső-Egyiptom, Etiópia és Arábia), Héliopolisz szentélyébe viszi. A régiek hittek ebben a mítoszban, s szerintük az alső főnix Krisztus előtt 2550-ben, Szeszósztrisz uralkodása idején tűnt fel, a második 654 évvel azután, Amos alatt, majd Claudius korában, abban a korban, amikor egy teljes holdfogyatkozáskor a Thera sziget felbukkant a habokból. Néhány jól értesült szerző állítja, hogy a főnix Indiában pusztul el, és Egyiptomban születik újjá, amely elképzelés valószínűleg azt a ciklust jelöli, amely a hindu árják civilizációjától az atlantiszi leszármazottakig, az egyiptomiakig vezet. A régi korok beavatott papjai szerint ez a ciklus 3000 éves, és megegyezik a piramisok szobáiban feltámadásra váró testek látszólagos halálának időtartamával. Az Association Cryonics Française – hogy az elhunytak számára lehetővé tegye a feltámadást egy adott korban –fagyasztást, azaz kriogéniát alkalmaz (a görög krüosz = hideg és gennán = nemz szavakból). HIBERNÁCIÓ –196 °C-ON Nézzük az élet kriogéniás szüneteltetésének ahogyan azt Amerikában már alkalmazzák is.

folyamatát,

Miután a törvények nem engedik, hogy élőn alkalmazzák, a társaság akkor foghat hozza a különleges fagyasztási eljáráshoz, amikor a beteg vagy a sebesült szívműködése megszűnt.

123

A testet azután egy –196 °C-os folyékony nitrogénnel (A nitrogént már gyümölcstartósító gázként is alkalmazták. Ez a gáz ellenáll a vegyi folyamatoknak, nem tűri az oxigént, s ezáltal meggátolja a bomlási folyamatot. A tenyészbikák ondóját nitrogénben 10 évig sikerült tartósítni) teli szigetelő tartályban tartósítják. Azok a vegyi folyamatok – és elváltozások –, amelyek a test szöveteiben 37 °C-on a másodperc milliomodrésze alatt mennek végbe, –196 °C-on egymilliárd év alatt zajlanak le. Az agy károsodásmentes elfagyasztása nagyon bonyolult kémiai eljárás, s ez a művelet legkényesebb része. A már kellő hőmérsékletre lehűlt testet egy dupla falú, rozsdamentes acélból készült tartályba helyezik, s ebben nagyvákuum és szuperszigetelés védi az infravörös sugárzástól. A tartály belső tere 0,60 m x 2,50 m-es; 25G I nitrogént tartalmaz, amelynek kb. harmadrésze a forrás miatt 1 hónap alatt elpárolog. Amint az sejthető, a fagyasztás igen drága: kb. 100 000 frank plusz 25 000 frank a tartály folytonosságáért, és évente még 1500 frankba kerül a szükséges folyékony nitrogén. Az igy előkészített test évszázadokon át várhatja a feltámadást, egészen addig a napig, amikor is a tudomány képes lesz arra, hogy felélessze és szívmasszázzsal megelevenítse a testet. A társaságnak Korzikában, Bastia környékén van már egy dormitóriuma vagy kriotóriuma, amely ötven tartály befogadóképességű; úgy építették meg mélyen a föld alatt, hogy a földrengéseknek és az atomháborús veszélyeknek ellenálljon. Néhány száz francia csatlakozott már az Association Cryonicshoz, legalább szimpatizánsként, Amerikában pedig emberek ezreiről beszélhetünk. Több amerikai fagyasztott állapotban pihen az arizonai Phoenix temetőben és a New York-i Washington Memorial Parkban. UTAZÁS AZ IDŐBEN 124

Ma még nincs lehetőség az újjáélesztésre, de remélhetőleg egy évszázadon belül a tudomány fejlődése megoldást talál e problémára, hiszen már kiderült, hogy az alacsony hőmérsékleten tartósított spermatozoidák megőrzik termékenyítő képességüket. Mi több, sikerült már –20 °C-on hét hónapon keresztül tartósítani egy macska agyát úgy, hogy az állat normálisan folytatta tovább az életét. Magától értetődő, hogy a fagyasztási eljárás önmagában semmiféle kockázatot nem jelent, hiszen olyasvalakin hajtják végre, aki már halott! Egy közönséges halottnak száz közül száz esélye van arra, hogy halott maradjon. Egy fagyasztott halottnak viszont van némi esélye arra, hogy egy évszázad múlva, és ennél is több arra, hogy rövidebb időn belül feltámadjon. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a közeli 2000. évben a kriobiológia tökéletes tudománnyá válik. "Mindaz, amit ma még csak elképzelünk, 2100-ban valóság lesz – jelentette ki Anatole Dolinoff, a Société Cryonics alelnöke. – Ettől az időtől kezdve olyan célokat érhetünk el, amelyeket ma, 1969ben még csak elképzelni sem tudunk." Ez talán túlságosan optimista kijelentés! De ha a földgolyó valami csoda folytán mégis túlélné a szerintünk elkerülhetetlenül bekövetkező újabb nagy kataklizmát, akkor, véleményünk szerint, minden csoda lehetséges, még az időutazás is, amely minden más csoda előnyeit magában foglalná. Utazás a jövőbe? Időgép! Visszatérni a múltba, újraélni egy nagy csodálatos órát, egy érdekes kalandot! Időgép!

szerelmet,

egy

Nyolcvanévesen meghalni... miért kellene, ha egy napon lehetséges lesz újra kamasszá vagy fiatallá válni, ha az ember III. évezredbeli testtel és tudással rendelkezhet Kleopátra vagy Jeanne 125

D'Arc korában! JÖVENDÖLÉSEK 1970-BŐL 2100-RA A Föld egy napon el fog pusztulni, jósolja Jean Rostand: "Az emberi faj éppúgy eltűnik, mint ahogy eltűntek a dinoszauruszok és a sztegoszkefaluszok. Megszűnik minden élet a Földön, amely elöregedett égitestként forog tovább örökké a végtelen térben. És az egész emberi vagy emberfölötti civilizációból nem marad fenn semmi: sem felfedezések, sem filozófiák, sem eszmék, sem pedig vallások." Mindez kétségtelenül igaz a földi civilizáció vonatkozásában, de lehetséges, hogy az embernek sikerül innen elmenekülnie, és más bolygókon folytatja majd fantasztikus kalandjait. Bárhogy legyen is, az Assóciation Cryonics – hogy az emberek bizalmát felkeltse a kriogenikus újjászületés lehetőségei és tudománya iránt – publikálta az elkövetkező 130 évre vonatkozó jóslatok listáját. Ez a lista Arthur C. Clarke Profile of the future – A jövő körvonalai – c. műve, valamint a Rand Corporation tagjai: Helmer és Gordon és hat nemzetközi kutatócsoport munkája alapján jött létre. "A születésszabályozások következtében a Földön csak 5 milliárd ember fog élni. Táplálékuk nagy részét a szintetikus proteinek és a tengerek intenzív hasznosítása révén nyerik majd. Az ellenőrzött atommagfúzió bőségesen fedezi az energiaszükségletet. A tengerfenék új forrása lesz az ásványi nyersanyagoknak. Nukleáris vagy ionikus meghajtású rakéták fogják kutatni a Naprendszeren kívüli rendszereket. A Marsot gyarmatosítják, a Holdat pedig iparosítják. Az agyat kivéve valamennyi szerv helyettesíthető lesz a megfelelő műszervvel, és minden betegséget tökéletesen fognak gyógyítani. Kémiai úton, molekuláris szinten tudnak korrigálni örökletes fogyatékosságokat. 126

Mesterségesen hoznak létre élő szervezetet. Sokféle tevékenységet, pl. házi- és irodai munkát teljes mértékben robotok végeznek majd... Mindenki azonnal érintkezésbe léphet a világ bármely pontján lévő ismerősével. Magas értelmi szintű gépek szellemi munkát tudnak végezni, pl. fordítanak, és döntéseket hoznak. A legkellemesebb időtöltés lesz, ha valaki tanulásra adja a fejét. Ballisztikus pályán keringenek majd az autók. A vezeték nélküli energiatovábbítás eredményeként általánossá válik a személyi helikopter. A kontinensek védelmét oda-vissza irányítható föld-levegő és levegő-levegő rakéták, valamint irányított energiasugarak biztosítják." Ehhez a programhoz – amely természetesen felkelti azt a vágyunkat, hogy megérjük a 2100, esztendőt – még más, éppily fantasztikus felfedezések is csatlakoznak. "A fénysebességgel történő, antigravitáción alapuló csillagközi utazások lehetővé teszik a kapcsolat felvételét Földön kívüli lényekkel. Az ember szuperintelligenssé válhat, ha beveszi a megfelelő tablettát, vagy összeköttetésbe lép egy elektronikus számítógéppel. Értelmessé váló állatokat alkalmaznak majd a mindennapi munkák elvégzésére. Egészen mindennapos lesz a gondolatátvitel gyakorlása, az öregkor lesz az uralkodó, és az ember eléri a halhatatlanságot." A 2000. év lesz az első nagy megvalósulások tanúja: egyetemes nyelv és könyvtár, helyi újságok, az örökletes betegségek kiküszöbölése, automatikus vezérlésű autópályák. 2010-ben: az intelligencia kémiai úton történő finomítása. 2030-ban: kapcsolat a Földön kívüliekkel, az anyag átalakítása.

127

2050-ben: antigravitáció, nevelés tanulóévek nélkül, információk bejuttatása az agyba. 2100-ban: találkozás Földön kívüliekkel, halhatatlanság. 2100 VÁLLALNA-E BENNÜNKET? A jövőnek ez az optimista képe, melyben hinnünk kell, ugyanakkor nem csupán megnyugtató, és egyáltalán nem kockázatmentes. A történelem felgyorsulása, a civilizáció fejlődése számos félelmetes veszélyt rejt magában. Ilyen feltételek között nagyon is elképzelhető, hogy amikor a kriobiológia túllép kezdeti szakaszán, amikor még csak különös, egyedi esetekről van szó, a feltámadottakat nemkívánatosnak ítélik egy olyan jövőbeli túlnépesedett társadalomban, amely nem kíván a nyakába venni reálisan hasznot nem hajtó ósdi embereket. Ezek dolgozni nem tudnak, jövedelmük vagy a létfenntartáshoz szükséges eszközeik nincsenek, és ráadásul esetleg inkubátorfélében vagy kórházban kell számukra biztosítani az életnek olyan feltételeit, amelyek az utódok körülményei között valószínűleg már lehetetlenek vagy kockázatosak. Különösen attól kell tartani, hogy némely XX. századi kriogenizált nem képes majd, alkalmazkodni az elkövetkező évszázadok embereinek táplálékához, sem a társadalom ritmusához, s kétségtelenül még rosszabbul fogják tűrni a városok elektromos kondicionáló telepeinek sugárzását. És még kevésbé az intellektuális és fizikai feltételeket. Hiszen már napjainkban is megfigyelhető, hogy a vidék és az elmaradott országok lakói gyakran elbizonytalanodnak, sérüléseket kapnak, amikor kapcsolatba kerülnek a nagyvárosi civilizációval. A kriogenizáltak tehát elvétenék az ütemet, elvesztenék a talajt a lábuk alól, éppúgy, mintha a Nagy Sándor korabeli görögök 128

támadnának fel a mi korunkban. Mégis ha ezek valóban megfontolandó szempontok, akkor tudósokat vagy jelentős személyiségeket lenne célszere elaltatni, akiknek van némi esélyük arra, hogy a jövő emberei szívesen fogadják majd őket. Ebben az esetben feltételezhetjük, hogy utódaink kijelölnek számukra egy helyet, amely egyszer majd a Paradicsom, az Alvók feltámadásának földje lesz. AZ ALVÓK ORSZÁGA A fáraók jövőbeli életbe vetett vallásos hite nem más, mint egy igazság elfajulása, amely szerint állandó kapcsolatban akartak maradni felsőbbrendű elődeikkel és az első dinasztiák királyaival: ezért tartósítottak a piramisok kamráiban emberi testeket, arra várra, hagy azok a jövő évezredek tudósai segítségével új életre kelnek. A beavatottak szerint az ősi népek Mesterei még ma is élnek a titkos szentélyekben (pl. a Meru hegyén és Agarthában), s várják az időt, amikor visszatérhetnek a földre. Éppígy az Evangélium tanúsága szerint Szent János nem halt meg, és Jézus – mint tudjuk – szintén feltámadt saját testében. Az egyiptomiaknál a halhatatlanság – termének rendszere elvesztette jelentőségét, mivel utólag kialakult a szentségtörő bebalzsamozás gyakorlata. Ettől kezdve lehetetlenné válik a belső részeitől – az agytól, a szívtől, a tüdőktől stb. megfosztott testet új életre kelteni. Az antik tudomány ezúttal ismét sarlatánként cselekedett. Úgy tűnik tehát, hogy a XX. század a kriobiológia révén újra felfedezte egy elveszett, feledésbe merült igazság valódi értelmét, és a tudós – racionális eszközökkel – az eltűnt idők beavatottjainak nyomába lép. Ilyen értelemben kétségtelen, hogy az élet felfüggesztése, éppúgy mint hajdan, egy elit réteg, nevezetesen a nagy emberek, 129

a vezetők, a Mesterek kizárólagos privilégiuma lenne. Az Alvók Paradicsomának – hiszen valahogy el kell nevezni – minden valószínűség szerint tehát az északi zónában kell lennie, a régiek Hiperboreusában, a sarkokon, ahol sokkal könnyebben biztosítható a szentélyek sérthetetlensége. Vajon az "Apák Országa" egyfajta halhatatlanság terme volt-e, fagyasztott testek konzerváló helyez Miért ne, ha az ember elfogadja azt, ami nagyon is lehetséges, ti. hogy a felsőbbrendű ősök, akik éppannyira vagy még inkább fejlettek voltak, mint mi, hatalmas kultúrákat építettek fel. E kultúrákban élve a túlélésnek olyan technikai feltételeit fedezték volna fel, amelyek megfelelnek a mi évszázadunk végén alkalmazott módszereknek? Nincs semmi új – mondhatnánk ismét – még az éjféli nap alatt sem! És – feltételezéseinket tovább folytatva – azt is elképzelhetjük, hogy az Alvók e szentélyeiben márványba vagy kovakőbe véstek olyan ismereteket, amelyek talán az egyiptomi piramisok ma már elpusztult külső vakolatára vonatkoztak: "Életre kelteni 3500ban..." "Megeleveníteni, ha már bolygóközi kapcsolat létesült a Föld és a Vénusz között!..." HALOTTÉLESZTÉS GENETIKUS KÓD SEGÍTSÉGÉVEL Egy kiváló tudós, a kaliforniai egyetemen működő Elof Carlsson professzor állítja, hogy a jövőben lehetséges lesz tudományos módon rekonstruálni a 4000 évvel ezelőtt mumifikált fáraók személyiségét. Ahhoz, hogy pontos feleletet kapjunk tőlük, elegendő lesz a múmia kiszáradt szöveteiben nyomára bukkanni az eredeti ember génjeinek. Carlsson professzor meg van győződve arról, hogy az elhunyt 130

genetikus kódjának felállításához szükséges nukleinsavkristályokat újra életre lehet kelteni. Végezetül még az is lehetséges, hogy egyszer majd életre keltik a fáraók hasonmásait vagy az elhunyt zseniket: muzsikusokat, szobrászokat, festőket stb. A művelet lényege a következő lenne: "Szintetizálni kell a múmia egy sejtmagját, amelyet aztán sebészi úton egy olyan petesejtbe ültetnek át, amelynek előzőleg eltávolították a magját... 64 azonos sejttől fogva az egész multiplikációs eljárást újra lehet kezdeni, rábízva az új sejtekre, hogy ezután ők folytassák saját fejlődésüket, egészen addig, míg ki nem alakulnak a gyermekek." Ernest Karlsen professzor egy hasonló eljárást tanulmányoz: a különféle módokon tárolt genetikus kódokból indul ki, amelyek lehetővé teszik az eredeti emlékezet visszaállítását, hogy aztán behelyezhessék azt egy új testbe és új agyba. Valóban, a jövő biológusai számára még könnyebb lenne egy agy szerzett tulajdonságainak és egy kiválasztott egyén személyiségének átvitele egy másik individuum, pl. egy halálraítélt előzetesen "kimosott" agyába. Nincs kétségünk afelől, hogy ez a csoda egy napon lehetségessé válik. PIRAMISOK 3000 ÉVRE Ha őseink megpróbáltak az időben utazni, és megkísérelték, hogy halottaik a XX. században feltámadjanak, félő, hogy elvesztették a játszmát. Nem akadtunk a nyomára hiperboreusi temetőnek vagy dormitóriumnak; Agarthának és Meru hegyének halhatatlanjai sem adnak magukról életjelt, egyedül Egyiptom királyai érhetnek még el bizonyos újraszületést, mégpedig genetikus kódjuk megelevenedését. 131

Számíthatunk-e még az elkövetkező években megdöbbentő eredményekre e téren, találunk-e újabb újjászületésre váró testeket? El kell ismerni, hogy századunk első felének orvosai és sebészei még nem voltak alkalmasak arra, hogy a múmiáknak visszaadják az életet. Tutenkámen sírjának feltárása, az egyiptomi, a kanáriszigetekbeli és a perui múmiák elsietett napvilágra hozatala egy olyan katasztrófát jelentett, amely az időutazók feltámadásának minden valószínűségét megsemmisítette. Napjaink biológusai még nincsenek felkészülve, de holnap képesek lesznek arra, hogy mumifikált vagy fagyasztott testeket felélesszenek. Logikus tehát, hogy várnunk kell addig, míg napvilágra kerül az a dormitórium, amelynek természetéről és alakjáról ma még talán sejtelmünk sincs. A világűr hőmérséklete – mesterséges hűtő használata nélkül – – 273 °C-os, s ez a jövőben valószínűleg arra ösztönzi majd a kriobiológia technikusait, hogy ezt használják konzerválásra, mihelyt a szatellizáció közönséges része lesz a földi életnek. Egy napon talán a 3001-es pálya (Földtől való távolsága 3001 km) vagy más, ugyanilyen nagyságrendű pálya lesz majd a kriogenizáltak világűrbeli tartályainak pályája, azaz a jövő angyalaié, akik évezredeket várnak, egészen életük előre elhatározott tartamának végéig. Fantasztikus művelet, ennek alapján megérthetjük azoknak a népeknek a legendáit, amelyek elvesztették a valóságos események fonalát: az ősatyák égi lakóhelyükre vonultak vissza, és ott várják testük feltámadását. De micsoda kockázatot jelent a meteoritokkal való összeütközés vagy az elemátalakulás során kiszabaduló részecskék előre nem látható bombázása! Nem lenne-e a legegyszerűbb és legésszerűbb a kriogenizáltak tartályait hatalmas építmények belsejébe rejtve megóvni a sérülésektől? Még egy vízözön sem árthat nekik, nyomukra lehet bukkanni, ha eljön "a világ vége", és úgy vannak megépítve, hogy 132

ellenálljanak villámlásnak.

a

földrengésnek,

atombombázásnak

és

a

Óriási alapzaton nyugvó, hegyes felépítményükkel a magasba törő monumentumok lennének ezek, melyek már formájuk révén is állják az időjárás viszontagságait és a kataklizmákat, és olyan üreget kellene tervezni a belsejükbe, amely lehetőség szerint nitrogénben és "semleges sugárzásban" gazdag! Szabályszerűen, szükségszerűen jutottunk el tehát a piramishoz és ahhoz a törekvéshez, amely az egyiptomi királyok, később fáraók szellemében létrehozta a szakkarai, a Kheopsz- és a Khephrén-piramist. Hogy győzedelmeskedjünk a halálon és a "világ végén", amely a II. évezredben egyre jobban közeledik a beteljesedéshez. Összegezve, a piramisok és a testek újjászületésének titka vezetett rá bennünket a kozmikus barlang gondolatára: mert a Földet saját mágneses mezője és a Forbusch-törvény hatásai védik. A kriobiológiáról beszélve ismét eljutottunk a kozmoszhoz és az újjászületés problémájához. És természetes módon, logikus következteréssel jutottunk el végül a piramisokhoz, amelyek többé már nem titokzatosak, kifürkészhetetlenek, nem középkori sarlatánok őrült spekulációinak a tárgyai, hanem átlátszóak, mint a forrás vize. Mindez egymásra épül, összekapcsolódik, amikor kimondjuk az igazságot: a piramisok rejtélye nincs többé. F. Nagy Piroska fordítása (Le mystére des pyramides, 1969)

133

Jacques Bergier: A zöld gyermekek

1887 augusztusának egyik délutánján a spanyolországi Banjos falu mellett a mezőn dolgozó parasztok egyszer csak két gyermeket pillantanak meg. A kisfiú és a kislány egy barlangból lép elő. Ruhájuk olyan anyagból készült, amilyet ezek az emberek még sohasem láttak, bőrük színe pedig zöld, mint a faleveleké. Egy science fiction regény kalandsorozatnak kitűnő kezdete lehetne ez, ám az eset valóban megtörtént. A gyerekek teljesen ismeretlen nyelven szólalnak meg. A Barcelonából odaérkező szaktudósok hasztalanul próbálják azonosítani a nyelvet, valamint analizálni a ruhák anyagát. Még annak a papnak sem sikerül megállapítania, milyen nyelvet beszélnek a gyerekek, aki az idegen nyelvekben való jártasságáról híres. A gyerekeket a helyi békebíró, Ricardo da Calno házába vitték. A bíró megpróbálta lemosni róluk a zöld szint, ám kiderült, hogy ez nem valami festék, hanem a bőrük valódi színe. Észrevették, hogy a gyerekek arcán bizonyos negroid vonások is fellelhetők, de mandulavágású szemük inkább ázsiai jellegű. Öt napon keresztül kínálták őket különféle ételekkel, s ők valamennyit visszautasították. Végül frissen szedett zöldbabot hoztak nekik, amit aztán elfogadtak. A kisfiú, aki közben már teljesen legyengült, meghalt. A kislány azonban életben maradt. Bőrének zöld színe lassan-lassan halványodni kezdett, s végül átadta helyét a fehér faj normális színének. Valamicskét megtanult spanyolul, és a bíró házában mint szobalány kezdett dolgozni. Ha kérdezgették, válaszai még csak bonyolították a rejtélyt. Az országot, ahonnan érkezett, a következőképpen írta le: a napot nem ismerik, az országban örök homály uralkodik. Egy nagy folyó választja el egy olyan fényes országtól, ahol süt a nap. Egy váratlan légörvény egyszer csak fülsiketítő robaj kíséretében felemelte a két gyereket, majd letette őket a barlangba. A fiatal lány még öt évet élt, aztán meghalt. 134

A problémára semmiféle megoldást nem találtak. A XIX. század végén olyan magyarázatokat javasoltak, melyek a kor mitológiájából származtak: a gyerekek e szerint a Mars bolygóról jöttek, amelyet akkor még lakhatónak véltek. A zöld pigmentáció okát pedig azzal próbálták magyarázni, hogy e bolygót a Nap nagyon gyengén világítja meg. Ma már persze tudjuk, hogy a Marsnak éppúgy, mint a Holdnak, gyakorlatilag nincsen légköre, és semmiféle – emberi vagy más – élet nem létezik rajta. Egyébként nem keletkezhet olyan vihar vagy tájfun, amely a Marsról lényeket sodorhatna át a Földre! Tudunk kék színű gyerekek létezéséről: ebben az esetben meglehetősen közismert betegségről van szó. Úgy látszik, léteznek zöld gyerekek is, bőrszínűk eszerint egy másfajta, a kék betegségnél ritkább kór tünete, és e szín eredete a belső elválasztású mirigyek működésével kapcsolatos. Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy valaki ismeretlen okokból, talán babonából hagyta a két zöld gyereket a barlangban. Csak az a baj, hogy a korabeli kórházakban nincsen nyoma az eltűnésnek. Fölösleges erőltetni a modernebb hipotéziseket, melyek a negyedik dimenziót vagy a paralel világok létezését hívják segítségül. Ez korunk mitológiája, s talán ennek sincs több köze a realitáshoz, mint a XIX. században általánosan elterjedt hiedelemnek volt, miszerint a Mars lakott bolygó. Egy föld alatti világ feltételezése a priori nem lehetetlenség, de semmiféle bizonyítékunk nincs rá. A hitet, hogy megfelelő mélységekben lakott üregek léteznek, semmi nem indokolja. Ez a feltevés időről időre lábra kap, de úgy látszik, minduntalan megcáfolja az, amit a földkéreg szerkezetéről tudunk. Lehetséges, hogy még meglepő dolgok derülnek ki e témakörben, és hogy a föld alatti világokkal kapcsolatos számos hagyomány és legenda (köztük pl. a haddrog landről vagy elrejtett földről szóló skandináv hagyomány, mely különösen részletes leírást ad) összefügg a valósággal. De mai ismereteink alapján ez nagyon kétségesnek látszik. Akad még sok más feltevés, s köztük az egyik megfelel könyvem 135

különbözd hipotéziseinek: e zöld gyermekek megjelenése nem más, mint kísérlet, amely emberi reakciók kiváltására irányul. Ha valóban így van, akkor a kísérlet nem mondható sikeresnek. Amikor valóban elképesztő dolgok történnek, az emberek nem bizonyulnak igazán kíváncsinak, és a zöld gyerekek történetét csak a különös dolgok gyűjtői említik titkos irataikban. Pedig hasznos lenne ezekre odafigyelni, mint ahogy egyáltalán nem haszontalan megfigyelni azokat a különös megjelenéseket, amelyek egy kísérletsorozat keretében civilizációink kíváncsiságát és intelligenciáját kívánják lemérni. E megjelenések közül különö~sen említést érdemlő az elmúlt év folyamán Amerikában, Bernard Heuvelmans és Yvan Sanderson által felfedezett neandervölgyi ember. Sietek megjegyezni, hogy sem Heuvelmans, sem Sanderson nem fogadná el azt, ahogyan én kalandjukat magyarázom. Az "utálatos havasi ember" és a bolygón talált vagy találni vélt különbözd emberi lények két legnagyobb specialistája 1969 elején, útban az Egyesült Államok felé, betévedt egy vásárba, s az egyik bódén ezt olvassák: ltt látható minden idők legrégibb embere, egy jégtömbbe zárva. A bámészkodáson kívül más dolguk nem lévén, belépnek a bódéba, s egy neander-völgyi ember jégtömbbe zárt holttestét pillantják meg. A holttest fején golyó ütötte seb látható. Nem kell mondanunk, hogy a neander-völgyi korban aligha ismerhették a lőfegyvereket! A bódé tulajdonosa, bizonyos Hansen, nagyon segítőkésznek mutatkozik: megengedi, hogy fényképeket készítsenek, és elmeséli, hogy a jégtömbbe zárt lényt Kínában vásárolta. Sanderson és Heuvelmans mesébe illő összeget kínálnak a neander-völgyi emberért. A tulajdonos először visszautasítja az ajánlatot, aztán mégis belemegy. Amikor a két antropológus a Smithsonian Institute által kifizetett összeggel visszatér, Hansennek és jégtömbjének hűlt helyét találja. Keresésére indulnak, ám hiába. Márpedig egykönnyen nem tűnhet el valaki, különösen akkor nem, ha az FBI teszi tűvé érte az egész vidéket, nem beszélve arról, hogy ez a valaki egy neander-völgyi ember tizenkét méter hosszú jégtömbbe zárt holttestét viszi magával. Egy ilyen csomag nem maradhat észrevétlen. 136

Ettől a perctől kezdve egy folytatásos regény kellős közepén vagyunk, s 1970-ben a regény még korántsem ért véget. A kinagyított fotókat megvizsgálták. A vizsgálat szerint a jégtömbbe zárt lény valóban az ember őseinek egyik ismeretlen fajtája, amely nagyjából megfelel mindannak, amit a neander-völgyi emberről tudunk. A golyó okozta seb kétségbevonhatatlan. A lényt valószínűleg ugyanazokon a titkos utakon hozták be az Egyesült Államokba, amelyeken a kábítószereket szokták, és az ügyben a maffia is benne lehetett, Heuvelmans rengeteg fenyegető levelet kap. A jégtömböt tartalmával együtt amerikai nemzeti történelmi emléknek nyilvánítják, s ez hivatalosan is felhatalmazza az FBI-t a nyomozásra. Bizonyos hatóságok az ügyet a járványok elterjedésével hozzák kapcsolatba, és kijelentik, hogy ezzel a tárggyal – mely illegális úton jutott az Egyesült Államokba – került be keletről a hongkongi influenzavírus. A rendőrség és a bűnszövetkezet közti közvetítők azt sejtetik, hogy ha az FBI bizonyos irányokba nem terjeszti ki hathatósan a nyomozást, akkor a jégtömb és tartalma visszakerülhet tanulmányozás céljából a Smithsonian Institute birtokába. Pillanatnyilag itt tartunk az ügyben. Szerintem a neander-völgyi embert éppúgy nem fogják többé megtalálni, mint ahogy a patkányok sem találják meg a kísérleti labirintusban a sajtot, melyet a kísérletező egy kampóval átemelt a harmadik dimenzióba. Heuvelmans és Sanderson azt mondták nekem, hogy golyó által megölt állat-emberük testét valószínűleg a Bering-szorosban úszva találták meg. Szerintük a szoros egyik vagy másik oldalán még ma is élhet egy neandervölgyi népcsoport. A két antropológus iránt érzett minden tiszteletem ellenére ezt a feltevést lehetetlennek tartom: Szibéria és Alaszka, azaz a Beringszoros mindkét partvidéke az oroszok és az amerikaiak által állandóan ellenőrzött övezet, radar kutat át itt minden négyzetcentimétert, és mindkét oldalon nyüzsögnek a járőrök, katonák és a biztonsági ügynökök. Ez annyira elképzelhetetlen, hogy amíg egy újabb esemény nem cáfol rá feltevésemre, vallom, hogy a világító démonok, a Cavendish-féle álemberek, a zöld gyerekek és Heuvelmans 137

neander-völgyi embere valahol megtalálhatók. Valakik mindig visszaviszik őket oda, hogy csak akkor bocsássák őket ismét közénk, ha jónak látják, mégpedig kétségtelenül azzal a céllal, hogy megfigyeljék lelkivilágunkat és magatartásunkat. Aztán ismét visszaviszik őket oda, ahonnan elhozták. Azt hiszem, hogy a titokzatos események jelentős része, nevezetesen ezek a megmagyarázhatatlan megjelenések hozzátartoznak az effajta kísérleteikhez. Ugyanebbe a kategóriába sorolnám azt, amikor fényes nappal – noha sem felhő, sem nap- vagy holdfogyatkozás nincsen – hirtelen éjszakai sötétség támad. A jelenség igen gyakori. A legközismertebb Angliában, Prestonban történt, 1884. április 26án: dél felé az ég váratlanul úgy elsötétült, hogy az állatok mind aludni tértek. Húsz perccel később ismét kisütött a nap. Több száz hasonló esetről tudnak, de magyarázatot nem találtak rá. Beszéltek nagy erdőtüzek nyomán keletkező vastag füstfelhőről, de az esettel egyidejű erdőtűznek általában nem sikerült megtalálni a nyomait, és ha volt is ilyen, ezeket a felhőket egyetlen esetben sem figyelték meg az erdőtűz és a jelenség helyszíne között. A legkülönösebb elsötétedési jelenség Londonban történt, 1763. augusztus 19-én. A szóban forgó esetnél az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a sötétségen a gyertyák és a lámpások fénye egyáltalán nem tudott áthatolni. Ha ez olyan sűrű füst lett volna, melyen keresztül a fény már nem látható, akkor nyomot kellett volna hagynia a tárgyakon. Ilyen nyomokat azonban nem találtak. Valami olyan elképesztő dologról van itt szó, amelyet az ember csakis az előbbiekben említett kísérletek között tarthat számon. Igazán csábító lenne a megjelenések e gyűjteményébe sorolni a visszataszító havasi embereket és az iszonyatos erdei embereket, ha ilyenek valóban vannak. Kétségbevonhatatlanul komoly emberek saját bevallásuk szerint találkoztak ilyen szőrös humanoidákkal a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Tibet területén. Egyes szakemberek, pl. Porsnyev álltása szerint ugyanarról a humanoid fajról van szó. Heuvelmans és Sanderson szerint viszont több, egymástól különböző fajjal van dolgunk, s 138

ezek egyike az Egyesült Államokban él, egy buszmegállótól mintegy tíz km távolságnyira... Miért nej Ez azért mégis meglepő lenne. Ezek a "nagylábúak", ahogy az amerikaiak nevezik őket, állítólag nagyon sűrűn lakott területeken jelennek meg. Ezek szerint szaporodnak is, és ha nem is népcsoportokat, de legalább családokat vagy kisebb csoportokat alkotnak. Számomra nagyon valószínűtlennek látszik, hogy mindez egy olyan sűrű népességű országban, mint az Egyesült Államok, lehetséges lenne úgy, hogy semmiféle bizonyítékunk nincs rá. Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok ennél még különbet is kínál, mégpedig a flatwoodsi szörnyet. Helybeli gyerekek mesélték, hogy 1952 szeptemberében a Virginia állambeli Flatwoods városkában egy szörnyet láttak kilépni egy vibráló vörös gömbből. Egy tizenhét éves fiú – önkéntes csendőr – gyerekekből álló expedíciót szervez, s mélyen behatolnak az erdőbe. Az ifjú csendőr nagy erejű zseblámpájának fényénél egy négy méter magas lényt pillantanak meg: emberszerű testét zöld kaucsuk öltözék fedi, amely visszaveri a fényt, fején sisak. Vörös az arca, hatalmas két szemének olyan a színe, mint az éretlen narancsé. Kellemetlen bűzt áraszt. Anélkül hogy egyet is lépne, elindul, mintha csúszna a föld színén. Általános rémület lesz úrrá mindenkin, beleértve a fiatal csendőr kutyáját is, ez menekül el legelőször. Telefonálnak a seriffnek, aki a szörnyet ugyan nem találta meg, de a kellemetlen szagot érezte, valamint olyan megmagyarázhatatlan nyomokat látott, mintha valami a levegőben csúszott volna. A gyerekeket azonnal és külön-külön kikérdezték. Valamennyi 12-17 éves volt. Válaszaik feltűnően hasonlóak voltak, de mivel a szörnyet nem találták meg, nem lehet többé kideríteni, vajon nem csalásról volt-e szó. De az esemény után eltelt tizenöt év alatt a már felnőtté vált gyerekek közül egyik sem adta el a sajtónak a történetet, ami feltétlenül arra vall, hogy nem történt csalás. Az ember ezek után hajlik arra a feltevésre, hogy talán mégis láttak valamit. Az Egyesült Államoknak lassanként specialitása lesz, hogy hol innen, hol onnan bizonyos időközönként jelentik az ilyesféle szörnyek felbukkanását. Egyik sem hasonlít a másikra, s ez 139

végérvényesen megcáfolja azt a feltételezést, hogy ezek egy csillagközi civilizáció idelátogató tagjai. Ha viszont kísérletezésekről van szó, akkor ésszerűnek tűnik, hogy e szörnyek mindig más és más alakban jelennek meg. Megpróbálták úgy csoportosítani ezeket a megjelenéseket, hogy különválasztották a humanoidokat a többitől. Ez a törekvés nem hozott fényeges eredményeket. Én inkább arra hajlanék, hogy összefüggést találjak a zöld gyerekek, a napjainkban feltűnő neandervölgyi emberek, a visszataszító havasi és erdei emberek, valamint a különféle szörnyek között, melyeket meg kell különböztetni a kísértetektől. Az a feltételezés, hogy itt egy kísérletsorozatról van szó, legalább annyi előnnyel jár, hogy nem kell minden egyes lépés után egy általánosabb hipotézishez illő magyarázatokat keresni, pl. nem kell minden lépésnek a Földön kívüli vagy a föld alatti fajok létezését igazolnia. Ha – mondjuk – Földön kívüli vagy föld alatti faj látogatná világunkat, ebben az esetben valamennyi látogatónk többé-kevésbé hasonlítana egymáshoz. Ám a zöld gyerekek és a flatwoodsi szörny között nincs semmiféle hasonlóság. Azt is láthatjuk, hogy e lények közül egy sem akad, amely szükségét érezné bizonyos erkölcsi vagy vallási üzenetek közvetítésének, mi több, az esetek nagy részében még elfogni sem hagyják magukat. Nem hihetünk tehát abban, hogy látogatóink mind nagyjából a fehér árjákhoz hasonlítanak, és morális üzeneteket közvetítenek. Ami az undorító erdei embereket illeti, nemrégiben kaptunk hírt róluk. Eszerint egy erdei ember megszökött szumátrai börtönéből. Feltűnően sűrű szőrzet borította egész testét. Több, ehhez hasonló lényt figyeltek meg Brit-Columbiában 1884 óta. Látták is, le is fényképezték, sőt cirkuszoknak el is adták őket, éppen hogy csak nem mutatták be a televízióban. A zoológusok mégis makacsul kitartanak amellett, hogy egy ilyen gorilla nagyságú lény nem érhette meg korunkat, ezt a túlnépesedett emberi világot, és szinte bizonyosra vehető, hogy kétkedve fogadnák a hírt, hogy efféle lények tűntek fel Seine-etoise vidékén. Ugyanakkor kétségtelenül komoly amerikaiak találkoznak óriási, sűrű szőrzetű humanoidákkal. Ez történt 1963. július 23-án is, Oregon államban, 140

Satus Phass és Toppenish között hajnali 1 órakor: három, autóval utazó ember egyszer csak megpillantott egy, az országúton áthaladó négy méter magas, szürke hajú, emberszerű lényt. És nem ők látták egyedül. Egy portlandi házaspár, szintén Oregon államból, a várostól nem messzire lévő Lewis folyóban horgászva, a parton egy négyméteres humanoidát pillantott meg, fején olyan csuklyával, amelyet a Ku-Klux-Klan tagjai viselnek. Ha ugyan nem a sűrű haját nézték csuklyának. 1963 augusztusában az Oregon Journal című napilap kiküldött tudósítója kitűnő fényképekkel tért vissza, melyeket a negyven cm hosszú, tizenöt cm széles lábnyomokról készített. Kiszámították, hogy a nyomokat hagyó lény súlya meghaladja a 200 kg-ot. A lábnyomok sokkal inkább az emberéhez hasonlóak, mint bármelyik ismert állatéhoz. Még ugyanabban a hónapban más nyomokat is lefényképeztek a Lewis folyó mentén, ezek még hatalmasabbak voltak: gazdájuk kétméteres léptekkel haladt, és súlya több mint 350 kg lehetett. Az ember hiába nyitott szellemű, már-már a hiszékenység határáig, valóban nehéz elhinni azt, hogy egy olyan sűrűn lakott országban, mint amilyen az Egyesült Államok, mind e mai napig felderítetlen rezervátumban élhetnek ilyen óriási humanoidák. A vidék erdeit szünet nélkül figyelik helikopterekről, hogy megelőzzék az erdőtüzeket. Ha ott négyméteres gorillák csapatai sétálnának, azt már rég észrevették volna. Arról nem is beszélve, hogy a XIX. században a cirkuszkirályok, mint pl. Barnum, habozás nélkül óriási összegeket áldoztak volna arra, hogy expedíciók induljanak összefogdosásukra. Amíg alaposabb vizsgálatokat nem végeznek, a magam részéről továbbra is hiszem, hogy ezeket az állatokat valahol másutt tenyésztették vagy csinálták, és kísérleti céllal eresztették őket közénk. Én arra hajlok, hogy a homunculusok kategóriájába soroljam őket: ezt a szót a középkor alkalmazta azoknak az emberszerű kreatúráknak a jelölésére, melyeket mesterséges úton állítottak elő. Éppígy használhatnánk a zsidók gólem szavát is. Úgy gondolom, e megjelenések visszanyúlnak a legtávolabbi múltba. A régi görögök kitartottak az általuk lakott világ kettős szemlélete mellett. Szerintük léteztek az emberhez hasonló 141

teremtmények, melyek azonban nem képesek a tagolt beszédre, voltak ezenkívül olyan teremtmények is, pl. a kentaurok, szatírok stb., melyek teste részben emberi, részben állati. A görög irodalomban mindenütt oly sok célzást találunk a valóság e kétféle szemléletére, hogy bajos ezeket egyedül a mitológiára visszavezetni. Az ő szemükben ezek a félig ember, félig állat teremtmények semmi esetre sem isteni, hanem nagyon is materiális lények voltak: nem váltak füstté, nem voltak átlátszóak, ellenben látni, hallani és érinteni lehetett őket. Alapos okom van tehát annak feltételezésére, hogy az a kísérletsorozat, amelynek a zöld gyermekek, a golyó által megölt neander-völgyi ember és a XX. századi Amerikában jövő-menő négyméteres majmok csupán egyes részei, már az emberiség megszületésekor elkezdődött, és folyik tovább, egészen napjainkig. Egyébként e lények közül egy sem látszik alkalmasnak arra, hogy csillagközi járművet vezethessen, vagy utazni tudjon az időben. Olyan állatokról van szó, melyeknél soha nem láttak semmiféle eszközt vagy – a sisakon kívül – semmiféle mesterségesen gyártott tárgyat. Odavitték őket, ahol megjelentek, és végül elviszik őket, mint ahogy a kísértetező visszaveszi a sajtot a patkány labirintusából. Mostanáig óriásokról beszéltünk. Éppígy megjelennek törpék is, de elgondolkodtató, hogy vajon nem ugyanarról a jelenségről vane szó. Megjelenésükről nem szólnak élő tanúk, és nem tudjuk felmutatni a lábnyomaikat sem. Ezzel szemben minden nép valamennyi legendája beszél a föld mélyében élő apró emberekről. Még egyes fémeknek is ezek kölcsönöztek nevet: a koboldból származik a kobalt és így tovább. De úgy látszik, hogy 1138 óta – amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet – nem láttak egyetlen törpét sem. Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven nem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt. 142

A törpék legendájának minden bizonnyal semmi köze sincs az afrikai pigmeusokhoz, akiket sem a kelták, sem az amerikai indiánok nem ismertek. És mégis számos hagyomány – a két Amerika indiánjainál éppúgy, mint a keltáknál és általában minden európai népnél – beszél e törpékről, akik a föld alatt élnek. Margaret Murray A boszorkányok istene című könyvében még azt is kijelenti, hogy a kis néppel való kapcsolat egészen korunkig fennállt, és a boszorkányság nem más, mint a törpék régi vallása. Kétségtelen azonban, hogy ha Anglia alatt létezett volna ilyen föld alatti ország, azt a már meglévő, modern készülékek segítségével ki lehetne mutatni. Hacsak ezek az üregek nincsenek védve a szeizmikus szondázással szemben: ilyen védekező eljárások valószínűleg léteznek, és fel is használják ezeket a titokban kipróbált atomfegyverek esetében. Ez azért nagyon meglepő volna. Könnyebben elhisszük azt, hogy törpe fajok maradtak fenn például a középkorig. Ebben az esetben viszont jó lenne tudni, vajon miért nem találják meg soha csontvázaikat. Akárhogy áll is a dolog, találkozhatunk napjainkban zöld emberekkel, óriásokkal, mindenféle szörnnyel, ám törpékkel soha. Azt pedig ne meséljék nekem, hogy törpék vezetik a repülő csészealjakat, mert én bizony nem hiszek a repülő csészealjakban! A kis népre vonatkozó hagyományok egyik különös pontja szerint, ha valaki néhány napig a kis nép országában tartózkodik – tudósít bennünket minden egyes legenda –, a Földre csak évszázadokkal később juthat vissza. Többek között ez is a relativitás teoretikusai által kimutatott időösszehúzódást juttatja eszünkbe. Számomra mégsem tűnik teljesen helyénvalónak, hogy a törpéket, manókat és egyéb tündéreket a Földön kívüli megnyilvánulások közé sorolják. Nem sorolnám ide még a Heuvelmans, Sanderson és Porsnyev által jelzett furcsa állatokat sem. A dzsungelek és az óceánok ma még nincsenek teljesen feltárva, és én igenis el tudom fogadni, hogy teljesen természetes módon élhetnek plezioszauruszok az Atlanti-óceánban, húszméteres óriásgyíkok vagy akár kétorrú kutyák valahol Dél143

Amerikában. E két utóbbi vadállatot – titokzatos eltűnése előtt – Fawcett egyelte meg. Az ember minden további nélkül elfogadhatja bizonyos állatok természetes fennmaradását, anélkül hogy Földön kívüli kísérletezők beavatkozását kellene feltételeznie. Ebben az esetben mi, emberek azokhoz a laboratóriumi állatokhoz hasonlítunk, amelyek nem eléggé értelmesek, vagy nincs elég képzelőerejük ahhoz, hogy felismerjék a kísérletezőt. Úgy gondolom, hogy a modern technika széles körben felhasználható volna, ahogy Pasteur technikája elegendő volt ahhoz, hogy felfedezhesse a mikrobákat. A kutatásra csak olyan valaki lenne alkalmas, aki eléggé, ám nem túlságosan paranoiás. Mivel az a gondolat, hogy olyan lények, melyeket nem látunk, megfigyelnek, és erők, melyeket nem ismerünk, manipulálnak bennünket, tipikusan paranoiás elképzelés. Ha pedig ez túlságosan elhatalmasodik az emberen, egyenesen az őrültek házába vezet. Ám ellenkező esetben, ha ez teljes mértékben hiányzik a kutatóból, akkor képtelen lesz a tapasztalatokat úgy összekapcsolni, hogy kimutatható legyen, megfigyelnek-e vagy manipulálnak-e bennünket. Az ilyen ember borotvaélen táncol. Természetesen senkit sem lehet ilyen feladatra kényszeríteni, de meg kell jegyeznünk, hogy számos természettudós volt hóbortos. Bizonyára eljön majd az az idd, amikor egy ilyen hóbortos tudós makacsul kitart amellett, hogy bebizonyítsa, kísérleteznek velünk. Ez az idő talán már el is érkezett, és vannak már ma is óvatos és előrelátó emberek, akik – az elmegyógyintézetet elkerülendő – nem publikálnak semmit. Az általános vélemény ebben a kérdésben bizonyára éppúgy meg fog változni, mint ahogy a mikrobákkal kapcsolatban megváltozott. Semmelweist üldözték, Pasteur harcolt, de a modern mikrobiológusok Nobel-díjat kapnak. Azt a kutatót, aki először kísérli meg bebizonyítani, hogy megfigyelnek bennünket, kétségtelenül be fogják csukni. A másodiknak kellemetlenségei lesznek, de követői talán új tudományt hoznak létre, amely a jövő generációi számára éppoly természetes lesz, mint ma a mikrobiológia. Ez a tudomány 144

racionalista módszerekkel tanulmányozza majd azokat a jelenségeket, melyeket e könyv felvet, és talán még sok minden mást is, mint pl. az ördöngösséget. Érdekes elgondolkodni azon, milyen következtetéseket fognak levonni egy ilyen tudományos felfedezésből. Ha megfigyelnek bennünket, a megfigyelők tudomására kell hozni, hogy értelmes lények vagyunk. Hiszen elképzelhető, hogy nem tudják, és meg kell érteniük, hogy bennünket nem a hétvégi és nyári népvándorlás, nem a háborúink, a koncentrációs táboraink stb. jellemeznek, mert mindezt esetleg könnyen észreveszik. A külső megfigyelő – mert a velünk kísérletezők, még ha sokkal intelligensebbek is nálunk, mégiscsak kívülállók – nyugodtan hiheti, hogy minden tevékenységünk egyedül bonyolult feltételekhez kötött reflexeknek köszönhető, mint a méhek, a termeszek és a hangyák tevékenysége. Ezt jelezte már Maurois is, közel fél évszázada megjelent, Fragments d'une historie universelle, 1992 (Részletek egy egyetemes történelemből, 1992) című művében. Maurois észrevételei már 1970-ben is teljesen helytállóak. Még a nálunk jóval intelligensebb megfigyelőkkel és manipulálókkal is előfordulhat, hogy tevékenységünkből nem értenek meg semmit. Hogyan keltsük azt a benyomást, hogy értelmesek vagyunk? A hangyáknak vannak eszközeik, és kertet művelnek. A méhek ismerik a geometriát, és mégis – okkal vagy ok nélkül – a megfigyelők többsége egyetért abban, hogy nem értelmes lények. Azok a lények, amelyek felgyújtják és leoltják a csillagokat, a mi kezdetleges eszközeink láttán nem biztos, hogy értelmes lényeknek tartanak bennünket, annál kevésbé, mert kezdetleges eszközeinket pl. Auschwitzban vagy Hirosimában hasznosítjuk. Teilhard de Chardint foglalkoztatta olyan eszközök gondolata, amelyek még nagy távolságból is elárulhatják az értelem jeleit. Ez valóban szép gondolat, ám ha a lények, amelyek megfigyelnek bennünket, és kísérleteznek vetünk, nem rendelkeznek hasonló eszközökkel, akkor kétségtelenül mind a mai napig nem is bizonyosodtak meg intelligens voltunkról. Megjegyzés az eltüntetéshez. Denis de Rougemont írta, hogy az 145

ördög legnagyobb csele az volt, amikor elhitette velünk, hogy nem létezik. Ugyanez vonatkozik azokra a feltételezett lényekre is, amelyeket itt hol Értelmes Lényeknek, hol Kísérletezőknek neveztem. Minden egyes kísérlet után a rendszert vissza kell állítaniuk a zéruspontra ahhoz, hogy újrakezdhessék. Így van ez egyébként minden tudományos kísérletben is, pl. a fizikában és a kémiában: el kell távolítani az előző kísérlet nyomán keletkezett mágnesességet és statikus elektromosságot, ki kell mosni a kémiai kísérletben használt tartályokat stb. A Kísérletezőknek éppígy kielégítő magyarázattal kell szolgálniuk minden, a környezetünkben végrehajtott mesterkedésük után, hogy elhitessék velünk: nem történt semmi. Ezt nevezi Charles Fort "szisztematikus eltüntetésnek". Szép példája ennek a Bernard Heuvelmans által felfedezett neander-völgyi ember. Hírek szerint egy bábukészítő, aki Saint Louis kirakatai számára dolgozik, kijelentette, hogy Heuvelmans állatát ő készítette felfújható hártyából, a szőrzetet pedig ráragasztotta. Sajnos a Heuvelmans által készített fotók – és ezeket magam is láttam – világosan mutatják, hogy valódi szőrzetről van szó. A zéruspontra való visszaállás tehát nem sikerült tökéletesen. Más példákat is ismerünk. Az elhibázott eltüntetés legjobb példái közé tartozik az az eset, ami az angliai Almondsburyben történt, 1817 áprilisában. Egy napon egy száriba öltözött fiatal nő, aki nem beszélt egyetlen ismert nyelvet sem, kopogtatott több ház ajtaján. Láthatóan nem tudott írni, és önmagára mutogatva azt mondogatta: "Caraboo". Később sikerült leíratni vele egy ábécét, és tizenkettőig megjelöltetni a számokat egy c teljesen ismeretlen nyelven, amelyet ő javasunak nevezett. Ezek után egy arra járó portugál tengerész, bizonyos Manuel Eynesso kijelentette, hogy ő érti a javasu nyelvet, és hogy a fiatal nő hercegnő, akit kalózok raboltak el Indonéziából, és elhozták egészen Angliáig. Egy bizonyos idő múlva megállapították, hogy a portugál tengerész csaló volt, és az egész történetet úgy, ahogy van, csupán azért találta ki, mert meg akart ismerkedni a lánnyal. Ezek után a lány is beismerte, hogy a tréfa túl jól sikerült: ő angol' Mary 146

Wilcox a neve, és az egész csak kitalálás volt. Ám Mary Wilcox története teljes egészében kitalálás, Mary Wilcox ugyanis sohasem tétezett. A nő végül férjhez ment egy angolhoz, gyerekei születtek, akiket felnevelt, s hetvenéves korában halt meg Bristolban, anélkül hogy valaha is kielégítő módon megmagyarázta volna kalandját. Ahogyan Charles Fort mondja, vannak pillanatok, amikor az ilyen jelenségeket eltüntetők rosszul dolgoznak. Arról, hogy hogyan volt képes egy analfabéta angol nő egy beszélt nyelvet bonyolult szabályokkal, írott ábécével és teljesen eredeti számrendszerrel kitalálni, Fort előtt senki sem töprengett el. F. Nagy Piroska fordítása (Les enfants verts, 1970)

147

Peter Kolosimo: Árnyak a csillagokon

Ismeretlen dimenziók Képzeljünk el olyasvalamit, aminek csak egy kiterjedése van: "csak hosszúságból álló" vonalat például, nincs semmi szélessége; amilyen vékonynak csak meg tudjuk húzni; hiányzik a papit vastagsága is, vagy az egyszerű tintavonalé, amelyet ábrázolásához kellene felhasználnunk. És most képzeljük el azt, hogy ennek a vonalnak megvan a gondolkodási képessége. Vajon tudná-e, mi a szélesség, mi a vastagság? Nyilvánvalóan nem, hisz ezek a fogalmak teljességgel idegenek attól a világtól, amelyben létezik. De hát "létezik-e" valóban? Nem, mert olyasmiben kell léteznie, ami magában foglalja: sík felületen, amely legalább szélességet enged neki, akármilyen minimálisat is, enélkül semmiképpen nem jöhetne létre, következésképpen nem is létezhetne. Hosszúság és szélesség: lám, máris két dimenziónál tartunk. Képzeljünk el egy ebből a kettőből álló értelmes lényt, és eljutunk ahhoz a következtetéshez, hogy mivel nem ismeri a vastagságot, halvány fogalma sem lehet a vastagságról. De még ez a feltételezett lény sem létezhetne, mivel így is semmi volna: ahhoz, hogy formát ölthessen, neki is egy harmadik irányban is el kell határolva lennie, azaz vastagsága kell hogy legyen: és ezzel máris a mi világunkban vagyunk, amelyet három kiterjedés jellemez. Ám egész bizonyosak lehetünk-e abban, hogy a dolgok itt megállnak? Vajon ezekből a meggondolásokból nem sejlik-e fel a kétség: nem kell-e a mi három dimenziónkhoz még egy negyedik is, amelyben létezhetünk! Ez a kétség bizonyossággá változik mindazoknak a tudósoknak 148

az agyában, akik ezekkel az izgalmas problémákkal foglalkoznak; csakhogy ez másfelől olyan bizonyosság, amelyet soha nem lehet konkrétumokkal alátámasztani, mivel a híres negyedik dimenzió (amelyhez, logikusan gondolkodva, számtalan másnak kellene csatlakoznia, ha elfogadjuk a "dimenziótartályok" progresszív funkcióját), szóval ez a negyedik dimenzió most is megfoghatatlan, és mindig is az lesz ábrázolókészségünk számára, aminthogy a mi három kiterjedésű világunkat sem tudnák semmiképpen sem felfogni a vastagság híján levő képzeletbeli lények. Miképpen láthatatlan "bennünk", foglaltatnak feltételezett

és hol létezhetne ez a négyes kiterjedésű szférai Ha és érzékelhetetlen, létezhetne körülöttünk és mint ahogy a mi világegyetemünkben benne az egy- és kétdimenziós alakzatok, jóllehet intelligenciájuk ezt képtelen belátni.

"Annyi világegyetem létezik – képzeli e) H. G. Wells –, ahány lapja egy irdatlan kötetnek lehet; és mi ennek a kötetnek csak egyetlen lapját foglaljuk el." Charles H. Fort, ez a különc amerikai tudós, akinek még ma is lelkes követői vannak az egész világon, gyakorlatilag azt hangoztatta, hogy a Föld nem "független" égitest, és álltásait "dokumentumokkal" bizonyítandó többek' között furcsa "esőket" emlegetett, amelyek közül azonban igen sokban semmi természetfeletti nincs. Ezt mondja: "Fekete esők és havazások, suvikszosképűen fekete hópelyhek, a vasöntödékből kiszikrázó fröccsevetekhez hasonló forgácsok záporoznak a Skót-tengerbe. Annyit találni belőlük, hogy fedezhetnék a világ valamennyi vasöntödéjének globális termelését... állati anyag, kocsonyás anyag esői, a rothadás erős bűze kíséri őket... az az érzésem, hogy fejünkön mozdulatlan táj van, amelyben a földi meteorológia és gravitáció erői meglehetősen renyhék, és ez a táj kívülről a mieinkkel azonos anyagokat kap... Louis Pauwels – Fort más megnyilatkozásait idézve – Le matin des magiciens (A mágusok hajnala) című könyvében hozzáteszi még: "1902. november 14-én vörös eső a belgiumi Blankenbergére, sáreső Tasmaniában. Tányérnyi nagyságú 149

hópelyhek Nashvilleben 1891. január 24-én. Rézeső Birminghamben 1892. június 30-án. Meteorkövek. Tűzgömbök. Valami mesebeli állat arra haladásának nyomai Devonshire-ben. Repülő csészealjak. Köpölynyomok a hegyeken. Foltok az égbolton. Bizarr üstökösképek. Különös eltűnések. Megmagyarázhatatlan kataklizmák. Felírások a meteorköveken. Fekete hó. Égkék hold. Zöld naptestek. Véreső..." És még tovább: "1853. július 5-én repülő jéghegy hullott darabokban Rouen városára. Égi utasok hajói. 1880. november 30án szárnyas lények nyolcezer méter magasságban Palermo felett. Fénylő kerekek a tengerben. Kénesők, húsesők. Óriások maradványai Skóciában. Az űrből érkezett apró lények koporsói Edinburgh szikláin..." Sokkal ősibb időkbe visszatérve hallgassuk meg Eliphas Lévit: "Kis Pipin uralkodása idején (714-768) Franciaországban meglehetősen különös jelenségek 'játszódtak le. A levegő megtelt emberi lényekkel, az égbolt paloták, kertek, háborgó folyók képét tükrözte, duzzadó vitorlájú hadihajókat és hadrendben felsorakozott seregeket. A légkör olyan volt, mint valami nagy álom: mindenki pontosan megfigyelhette e fantasztikus képek részleteit. Olyan ragály volt ez vajon, amely a látószervekre sújtott le, vagy légköri zavar, amely délibábokat vetített a megsűrűsödött levegőbe? A képzeletet magukkal sodorták ezek a csodálatos fantáziaképek, amikor a felhők között megjelentek az égi délibábok, az emberi alakok. Az álmok összekeveredtek az ébrenléti állapottal, és sokan azt hitték, légi teremtmények felemelik őket. Nem esett szó másról, mint a szilfek országába való utazásról... a téboly úrrá lett a legbölcsebb elméken is, és végül az egyháznak kellett közbelépnie..." Nagy Károly uralkodása alatt (742-814) a tünemények megismétlődtek, olyannyira, hogy Zedechia "kabalista" nagy találkozóra hívta össze a "légi lényeket", akik – úgy tűnik – meg is jelentek. "Méltóságteljesen viselkedtek – foglalja össze a történteket Gabalis grófja –, és csodálatosan megépített hajókon bukkantak elő a felhők közül, kedvükre irányították járműveiket..." 150

Jóval fantasztikusabb és megragadóbb az a feltételezés, amelyet Fredric Brown amerikai utópisztikus író tett What Mad Universe (Micsoda megbolondult világegyetem) című regénye alapjává: a hős, Keit Winton olyan földre vetődik ki, amely nem az, "amelyikről távozott, bár sok részletben egyezik vele". "A dimenzió – magyarázza Wintonnak egy kivételes képességekkel megáldott rendkívüli teremtmény – csupán egy adott világegyetem sajátossága, csak abban a külön adott világegyetemben érvényes. Bármely más perspektívából nézve az adott világegyetem csupán egy pont, olyan pont, amelynek nincs kiterjedése. A gombostű fején végtelen sok pont van, annyi, mint egy végtelen világegyetemben vagy végtelen világegyetemek végtelenségében. És a végtelen hatalommá emelt végtelen megint csak végtelen… Következésképpen végtelen sok együtt létező világegyetemünk van, és valamennyi elképzelhető világegyetem létezik. Van például olyan világegyetem, amelyben pillanatnyilag ugyanez a jelenet játszódik le, mindössze az a különbség, hogy neked, vagy aki veled egyenlő értékű, barna cipő van a lábadon, nem pedig fekete. A változó jellegek végtelen számban permutálhatók, ezért más alkalommal karcolás lesz az ujjadon, ismét másik esetben bíborvörös szarvat viselsz, egy harmadik esetben..." "Ha végtelen sok világegyetem van – vág vissza Winton –, akkor meg kell hogy legyen minden lehetséges kombináció; következésképpen bizonyos értelemben mindennek igaznak kell lennie. Azaz lehetetlen volna fantasztikus elbeszélést írni, mert hiába látszanak az elbeszélt dolgok a lehető legfurcsábbnak is, valójában máshol valósággá lehetnek. Hát nem így van?" "Persze hogy így van – állapítja meg beszélgető társa. – Van egy olyan világegyetem, amelyben Huckleberry Finn valóságos személy, és ugyanazt műveli, amit Mark Twain csináltat vele a könyvében. Valójában végtelen sok olyan világegyetem van, amelyekben egy bizonyos Huckleberry Finn minően lehető változatát megteszi annak, amit Mark Twain neki tulajdoníthatott volna. Bárminők is azok a változatok, amelyeket Mark Twain, 151

könyvét megírva, fel akart volna használni, fontosak vagy kevésbé fontosak, mindenképpen igazak lettek volna... és természetesen végtelen azoknak a világegyetemeknek a száma, amelyekben mi egyáltalán nem létezünk, azaz nem léteznek hozzánk hasonló teremtmények, sőt az olyanoké is, amelyekben az emberi nem elő se fordul. Végtelen számban vannak például világegyetemek, amelyekben a virág a túlsúlyban levő életforma, vagy amelyekben soha nem fejlődött ki, nem is fog kifejlődni az életnek bármilyen formája. És végtelen sok az olyan világegyetem, amelyekben a lét szakaszai olyanok, hogy nincs szavunk, sem gondolatunk leírásukra vagy elképzelésükre." És ha léteznének még más világegyetemek is, kevésbé érzékfölöttiek, de még mindig határosak a fanti legmerészebb fajtájával? Ha mi például egy mérhetetlen nagy, ám láthatatlan ;,atom-világegyetem” egyszerű polgárai volnánk? Tudjuk, hogy minden anyag igen apró részecskékből, atomokból épül fel; ha sikerülne egymás mellé sorakoztatnunk 10 millió atomot, csak nagy nehezen tudnánk egyetlen millimétert is befedni velük. Még nem is olyan régen oszthatatlannak hitték az atomot, de aztán felfedezték a mai magfizika alapvető törvényeit; megállapították, hogy minden ilyen részecske miniatűr naprendszer, van magja, amely körül az elektronok, ezek az irtózatosan kicsi bolygók keringenek. Van, aki most újra megkérdezi, vajon a végtelenül kicsi nem ismétlődik-e meg a végtelenül nagyban, és fordítva; vajon az elektronok nem igazi bolygók-e, néhány közülük egyenesen lakott I Ha elfogadjuk ezt az előfeltételezést, eljuthatunk ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy viszont minden naprendszerünk egy másik világegyetem atomja, és túl ezen ahhoz, hogy az egészben a "kisebbedő kínai skatulyák" végtelen játékát láthatjuk. Ellenanyag De ez még nem elég: minden kiterjedésnek meglehetne a maga 152

ellendimenziója, aminthogy az anyaggal szemben állhatna az ellenanyag. Paul Dirac Nobel-díjas angol professzor már harminc esztendővel ezelőtt megsejtette, hogy az atommag és az elektronok mellett létezniük kell más részecskéknek, amelyek bizonyos értelemben azokkal pontosan egyenlők, de más szempontból teljesen különböznek tőlük, mivel ellentétes elektromos és magnetikus tulajdonságokkal rendelkeznek. A negatív elektronnak ily módon meg kellene hogy legyen a maga megfelelője: a pozitív ellenelektron. Dirac ötlete talán légvárnak tűnhetett, ám valójában jóslat volt: néhány évvel később a fizikusoknak sikerült antielektronokat előállítaniuk, és közzétették első szenzációs megállapításukat: rájöttek, hogy ezek az antielektronok normálisan viselkednek, amikor egyedül vannak az űrben; de ha összeütköznek egy "közönséges elektronnal”, a két részecske elpusztítja egymást: az anyag a szó szoros értelmében eltűnik, csupán energiával töltött kisugárzásokat hagy maga után. Ám ezek a kísérletezések csak kiindulási pontnak számítottak az ellenanyag, az antimatéria megteremtéséhez vezető úton; előállításához, a logika szabályainak megfelelően, szükség volt negatív atommagok birtoklására is: ami 1956 szeptemberében sikerült is az olasz Emilio Segré Nobel-díjas tudósnak. Ezzel fantasztikus és rémítő látvány rajzolódott ki a fizikusok előtt: hisz valóban elegendő volna, .hogy fél gramm ellenanyag érintkezésbe jusson az anyaggal, és máris olyan robbanás megy végbe, mint amely megsemmisítette Hirosimát! De vizsgáljuk meg a problémának azt a vetületét, amely eme értekezés keretében bennünket érdekel. Léteznek-e antimatériából álló világok? A mi Naprendszerünkben és a szomszédosokban aligha, különben eme égitestek valamelyike kétségtelenül felrobbant volna, mint a "közönségesek", és bármily kis meteor lezuhanása is mérhetetlen katasztrófákat okozott volna. A tudósok a szimmetria törvénye alapján azonban úgy vélik, hogy világegyetemünk felerészben anyagból és felerészben ellenanyagból áll. Goldhaber amerikai fizikus professzor szerint ez a 153

két mérhetetlen galaktika-komplexus egymás mellett létezik, barikád választja el őket... az igazi semmi barikádja; más tudósok viszont azon a véleményen vannak, hogy egyenesen két világrendszer létezik egyben: vegyünk egy szivacslabdát, töltsük meg vízzel, és akkor gyakorlatban látjuk a gondolatukat, ha úgy képzeljük el, hogy a szivacs maga az anyag, és a folyadék az ellenanyag. És van, aki még tovább megy, és azt állítja, hogy minden létező valaminek meg kell hogy legyen a maga negatív megfelelője. Vajon el tudjuk-e képzelni saját ellenévünket egy ellenemberekkel benépesített Ellenföldön? Jó, mosolyoghatunk ezen, de kívánom mindenkinek, hogy soha ne kerüljön össze a maga szemben állójával, mert ha ez megtörténne, óbban a pillanatban szétrombolnák egymást, még akkor is, ha mindkettőjükben a legjobb szándékok élnének. Feltételezik, hogy az ellenanyag világát a bennünket igazgató törvényekkel ellentétes szabályok határozzák meg, csakhogy lehetetlen felfogni, miképpen ellentétesek. Talán túl azon a titokzatos határon a nehézkedés ellennehézkedés, a sötétség fény és a fehér fekete? Lehetséges-e az időben utazni? Kiváló ötlettel lepjük szabadságukat a Jurában.

meg

önöket

a

vakációra:

töltsék

Nem a Jurában, azaz a Franciaországot, Svájcot, NyugatNémetországot érintő nagy hegyrendszer valamelyik helységében, hanem egész pontosan a jurában, abban a geológiai korban, amelynek ez a vidék a nevét adta. Rokonszenves korszak ez, időszámításunk előtt 165 milliótól 130 millióig terjed, életét mozgalmassá tették azok a gigantikus szárazföldi és szárnyas csúszómászók, amelyek csontozatuk kis részét egyik-másik természettudományi múzeumra hagyták. Amit önöknek nyújtani kívánunk, pontosan egy kivételes fotószafari. Ha csábítja önöket az a gondolat, hogy diapozitíveket és kisfilmeket gyűjtsenek természetes környezetükben lencsevégre 154

kapott dinoszauruszokról, forduljanak Richard Marften amerikai íróhoz: ő ötlötte ki ezeket a sportvakációkat. Egyik tudományosfantasztikus regényében azt mondja, effajta vakáció élvezéséhez elegendő befizetni bizonyos összeget, elhelyezkedni egy tisztás közepén, és hagyni, hogy működésbe lépjenek fura masinák, amelyek valami igen titokzatos eljárással visszavisznek bennünket a távoli múltba. Ami kétségtelenül jelentős előrehaladás ahhoz a nyerges kávédarálóhoz képest, amelyben Marften egyik illusztris elődje, az angol H. G. Wells sétáltatta egyik hosszú elbeszélése főszereplőjét a századokon keresztül. Wells napjaitól kezdve aztán az utópikus regények szerzői száz és száz időgéppel ajándékoztak meg bennünket; ki puszta szórakoztatásból, ki meg azért, hogy a sorok között a fülünkbe súgja: az ő műve próféciaként is értékelhető. Megvan-e tehát a valószínűsége annak, hogy a tudomány előbbutóbb meg tudja valósítani ezt a fantasztikus álmot, és lerombolja azokat a korlátokat, amelyeket minden más korlátnál lerombolhatatlanabbnak vélünk? Wells és Marften kitalációihoz hasonló "gépekkel" vagy a bolygónkon akármiképpen felállított szerkezetekkel egész bizonyosan nem. Még ha elmozdítanának is bennünket az időben, elevenen senkit nem juttatnának el sehová. A Föld az űrben mozog, minden pillanatban más helyet foglal el. Ha például feltalálnánk egy effajta gépet, felállítanánk a szalonunkban, és most oly módon hoznánk működésbe, hogy harminc nappal visszavigyen bennünket az időben, akkor már nem a szalonunkban lennénk, hanem a térnek azon a pontján, ahol szalonunk egy hónappal ezelőtt volt. És abban a pillanatban elpusztulnánk a kozmikus űrben. Einstein, halála előtt pár héttel, utalt az űrhajózásra, mint olyan vívmányra, amely nem csupán a csillagokhoz vezető utat mutatja meg számunkra, hanem elindít bennünket az idő meghódítása felé is. Elképzelhető, hogy a nagyszere fizikus a "lelassított idő" ismert hatására akart utalni, ám egyesek csodálatos állítást kockáztatnak meg, mondván, hogy Einstein a múltban és a jövőben való hiteles 155

mozgások lehetőségét fürkészte, és már megsejtett olyan eredményeket, amelyek arra kényszerítették volna, hogy lerombolja elméletei egy részét, viszont helyettük elképzelhetetlen távlatokat nyisson meg. Hitelt adhatunk, ha kedvünk tartja, ezeknek a "kinyilatkoztatásoknak"; ám ne feledjük, hogy komoly tudósok is úgy beszéltek a századokon és évezredeken keresztül való utazásokról, mint nem utópisztikus távlatról. "Az emberi technika – írta 1962–ben Koszirev professzor, neves szovjet csillagász – hamarosan lehetővé fogja tenni az idő manipulálását." És Sklovszkij professzor, talán Einstein nyomdokain járva, kijelentette: "A kozmosz felkutatásában elért eredmények módot adnak majd az idő felkutatására is." De hát mi köze a csillagászatnak az időben végzett utazásokhoz? Nagyon is sok, mert ezek az utazások csak az űrben bonyolódhatnának le. A Föld nem csupán a Nap körül kering: a Nappal és a Nap más bolygóival egyetemben másodpercenkint 20 kilométernél alig nagyobb sebességgel az égi gömb valamelyik pontja, a csillagászok nyelvén az apex felé igyekszik a Lant és a Héraklész között. Képzeljük el a Naprendszert, amint úgy változtat helyet, mint a vonat. Mi az egyik kocsiban – a Földön – foglalunk helyet, és szemünk előtt vonul el a táj. Ez a táj az idő: jóllehet nekünk úgy tűnik, hogy az idő "múlik", valójában mi mozgunk a múltból a jövőbe. Ha valamelyik állomáshoz elérkezve repülőre szállnánk és visszatérnénk, ugyanazon az útvonalon haladhatnánk végig, megtalálhatnánk a táj valamennyi pontját, de nyilvánvalóan nem látnánk már a vonatot, amelyben utaztunk. Tételezzük fel, hogy a Torino-Milánó útszakaszról van szó. Ha vonatunknak, kilenc órakor indulva Torinóból, két óra kellett ahhoz, hogy Lombardia fővárosába érjen, akkor valamelyik legsebesebb modern közlekedési eszköz néhány perc alatt visszavisz bennünket 156

Piemonte központjába. Ha még sebesebb járművekkel rendelkeznénk, öt, három, kettő, egy perc alatt, néhány másodperc leforgása alatt visszatérhetnénk. Növeljük a sebességet, és máris ugyanabban a pillanatban a Pó partján teremhetünk, mint amikor távozunk Milánóból. Növeljük tovább a sebességet, és még mielőtt elindulunk Milánóból, máris Torinóban leszünk, tehát visszafelé utaztunk az időben I Ám ha tizenegykor indulva Milánóból sikerül is két órával hamarabbra, azaz kilencre visszaérnünk Torinóba, akkor sem látjuk a vonatot, amellyel utazásra indultunk. Sőt Torinót sem látjuk, egyáltalán semmit nem fogunk látni. Mi ugyanis, az öregedésnek nevezett folyamat során, állandóan, pillanatról pillanatra változunk: már most sem vagyunk azok, akik a másodperc törtrészével ezelőtt voltunk, és már nem percipiálhatjuk azt, amit a másodperc törtrészével ezelőtt percipiáltunk. Hogy példánknál maradjunk: mi, tizenegy órai emberek, nem percipiálhatjuk a kilenc órai világot. Mi és az a világ lényegében különböző hullámhosszokon vagyunk. A probléma, úgy tűnhet, gyakorlati szempontból vajmi kevéssé fontos, mert elérhetetlenek a múltban való utazáshoz nélkülözhetetlen mesés sebességek. A Földön bizonyosan nem érhetők el, de talán elérhetők az űrben. Sok tudós egybehangzó véleménye szerint ez a lehetőség nem kizárt, és egyikük, Émile Drouet francia mérnök egyenesen úgy véli, hogy képes bebizonyítani is. Sőt mi több: még azt a módot is felfedezte, ahogy a tizenegy órás embert összehangolhatja a kilenc órás világgal, a jelen emberét a múlt világával; mindezt egy frekvenciamoduláló radarral valósítaná meg. Az amerikai tudósok és a Párizs melletti Meudon Országos Kutatási Központjának munkatársai egyaránt hangoztatják, hogy elméletileg mindez megvalósítható. A feltaláló elismeri ugyan, hogy a kudarc veszélyei végtelenül nagyok, mégis azt állítja, hogy időűrhajója építéséhez akár azonnal hozzá tehetne látni, és a legnagyobb mértékben hajlandónak mutatkozik a vállalkozás megkezdésére. 157

Sőt úgy tűnt, hogy a rendkívüli kalandot valóban meg is kockáztatják, hisz a gyémántkirály, a milliárdos Williamson behatóan érdeklődött a dolog iránt. Ám két körülmény elcsüggesztette: a szükséges költségek volumene (2 milliárd frank) és az a tény, hogy az időhajó nem tudna a jövőbe utazni, és ezért a múltban tett körútról sem tudna visszatérni. És ahhoz a kilátáshoz, hogy egy csomó pénzt adhat ki a tudomány mártírja szépséges glóriájának megvásárlásáért, aztán végül száműzetik a középkorba vagy még messzebb az időben, nem túlságosan fűlik a milliárdos Williamson foga. Vannak azonban, akik a legnagyobb mértékben hajlandónak mutatkoznak kísérletet tenni Drouet mérnök találmányával, olyan személyek, akik lemondanának a korunk adta kényelemről, a meleg családi otthonról, a biztos pozícióról, és belevetnék magukat az ismeretlen tényezőkkel megtűzdelt kalandba, amely még a megérkezést sem biztosítaná, és ha egyáltalán megérkeznének, a továbbiak lázálmos odisszeává lehetnének. Kikkel találkozunk elsősorban az idő eme vándorjelöltjei között? Békés történészekkel, jámbor könyvmolyokkal, félénk emberkékkel, akik soha nem szállnának repülőgépre, de szívesen pusztulnának a századok örvényében, csak azért a gyönyörűségért, hogy személyesen részesei lehessenek annak a viszontagságsorozatnak vagy annak az egyetlen kimagasló eseménynek, amelynek egész létüket szentelték. Tételezzük fel, hogy valamelyik uraságnak, egy elképzelt Depoule professzornak sikerül megvalósítania vágyát. Lássuk el a szükséges instrukciókkal, aztán indítsuk el Drouet gépén, és kövessük képzeletben. Hősünk, a napóleoni korszak szenvedélyes kutatója az időhajót a legnagyobb sebességgel az űr ama pontja felé viszi, amelyben a Föld 1799-ben volt, amikor Bonaparte első konzullá választatta magát. Nincsenek hősünk körül csillagok, nincsenek színek, nincs fény, sem sötétség: a semmiben lebegve, 1966 egy töredékében él. Aztán bekapcsolja a frekvenciamoduláló radart, és a kémlelőnyílások plexiüvegén túl újra megszokott kép tárul elébe: az égbolt ismét ragyog, a Föld megint látható lesz, és ő leszállhat rá. 158

Nem tudjuk, Drouet miképpen oldja meg az időhajó szétrombolásának problémáját: a hajónak mindenképpen el kell tűnnie, és a professzornak meg kell szabadulnia mindattól, ami ahhoz a korhoz kapcsolódik, ahonnan érkezett, hisz korunk bármely tárgyának az előző korszakba való bevitele elképzelhetetlen felfordulást okozhat. Nem is kell arra gondolnunk, hogy az 1799ben élt franciák képesek lemásolni, több ezer példányban előállítani a géppuskát és ezáltal egész más irányba terelni a történelem folyását: egyetlen primitív öngyújtó ki tudja, mire lehetne képes – versengést, harcot okozna, és más találmányok megszületését segítené elő. Hősünknek tehát tökéletesen hasonulnia kell környezetéhez, tevékenységét a megfigyelő szerepére kell korlátoznia, de így is veszélyes zavaró elem lenne, hisz nem lehetne előre látni minden lépése következményeit. A professzor talán nem tudna ellenállni annak a kísértésnek, hogy megismerje egyenes ági őseit. És ha valamelyik felmenőjét meglátogatva annak halálát okozná, vagy rávenné, hogy ne hozzon világra gyerekeket, ugyan mi történne Depoule-lal? Ha nem létezne a dédapja, nem létezhetne nagyapja és apja sem – maga Depoule sem. Tehát mindezek a személyek egyszeriben eltűnnének a valóságból? Mi történne a rokonsággal, a tulajdonukkal, az alkotásaikkal? Ha Depoule nagyapa dolgozott az Eiffel-torony felépítésén, vajon az ő keze munkájával készült darab eltűnne? Hiszen ha nem élt, logikusan következtetve nem is készíthette el. És ha Depoule apó valami jelentéktelen apróságot fedezett fel, mondjuk a karóra szíját vagy a harisnyatartó csatját? Ám a legsúlyosabb bajoktól akkor kellene félnünk, ha Depoule professzor fanatikusan csodálná Napóleont, mint ahogy még ma is sokan csodálják. Nem tudván elviselni bálványa bukását, megteszi a legalkalmasabb lépéseket. Tudjuk, hogy Grouchynak, Franciaország marsalljának szembe kellett volna szállnia von Blücher porosz tábornokkal, aki viszont kijátszotta ellenfelét, és lecsapott Waterloora; Grouchy a parancs szerint mozdulatlanságra kényszerült, távolléte döntötte el a híres-nevezetes csatát. Nos, Depoule 1815-ben úgy intézi, hogy von Blüchert eltérítik útjából, Grouchy viszont a csapataival megérkezik az összecsapás 159

színhelyére: Bonaparte győz Waterloonál, és a világ ura lesz. Ez természetesen megváltoztatja az egész jövőt. És az effajta változás óhatatlanul valami apokaliptikus káoszban jut kifejezésre, a változás nyilván elsöpri a civilizáció minden nyomát a Föld felszínéről, talán még az emberiséget is. Mivel kisebb-nagyobb "időleges" zavarokat az emberi emlékezet soha nem rögzített, következésképpen a jövendő századokban sem valósul meg valamiféle időgép, és a mi jövőnknek számító korból érkező kutatók sem viselkednek (vagy viselkedtek, vagy fognak viselkedni) úgy, hogy kerüljék az események akár legkisebb befolyásolását is, avagy... A harmadik feltételezés a legfantasztikusabb, egyben a legvonzóbb is. Eszerint az időben utazó bármennyi változást idéz is elő a múltban, ezek a változások soha nem verődnek vissza a mi jelenünkben, mert egy másik dimenzióban mennek végbe, gyakorlatilag egy másik világban. Minden pillanatban végtelen sok út nyílik meg előttünk: ha csak egyet választunk, és csak ezen az egyen megyünk is végig, ettőI a többi nem szűnik meg létezni: ez a magva a harmadik feltételezésnek, és Murray Leinster amerikai író ezért tárja elénk a következő példát: "Képzeljük el, hogy útkereszteződéshez érve nem tudom, merre menjek, ezért feldobom a klasszikus pénzdarabot. Bárhogy dönt is a sors, az ösvényen, amelyen végighaladok, meghatározott topográfiai jellegzetességekbe ütközöm, meghatározott eseményeket élek át. Egyik sem lesz sohasem azonos azokkal, amelyek az általam elkerült utat jellemzik. Nyilvánvaló tehát, hogy a kínálkozó megoldás között való döntésben nem csupán egyik vagy másik topográfiai jellegzetességet választottam, hanem választottam az események, a történések, az epizódok két különböző láncolata között is. Nem csak a Föld felszínén megrajzolt ama útvonalat választottam, hanem azt is és csakis azt, amely, az időben van meghúzva. És így, mint ahogy két különböző út két különböző városba 160

vezetne, a jövőre nyíló két különböző ösvény is egymástól különböző két jövendőbe vihet el. Az egyik talán olyan helyzetet kínál, amely elvisz a sikerhez, a gazdagsághoz, a másik talán köznapi módon teherautó kerekei alá taszít, és halálra szán. A lényeg az, hogy egynél több jövendőbe ütközhetünk: mi kiválasztunk egyet, de a ki nem választottak igaziból léteznek, mint ahogy a végig nem járt ösvények is valóságok." Térjünk vissza Napóleonhoz: az, ami az ő számára jövő volt, nekünk múlt, és ha végtelepül sok lehetséges jövő van, akkor következésképpen ugyancsak meghatározhatatlanul sok a lehetséges múlt is. Amiben mi élünk. az olyan időbeli sorozat (azaz eseményláncolat az időben), amelyben Napóleon vereséget szenved Waterloonál, és száműzetésben hal meg Szent Ilona szigetén. De egy másik lehetőségben diadalmaskodik, egy harmadikban harc közben elesik, egy negyedik szerint 1799-ben lenyakazzák, az ötödikben tízéves korában tüdőgyulladás végez vele, és így tovább a végtelenségig, minden lehető változatra egy sorozat. Összefoglalásul és következtetésül: a dimenziók végtelenségében végtelen sok Föld létezik. Depoule professzor tehát valójában nem a mi múltunkban utazott volna, hanem valami X dimenzióban, ahol Napóleon éppen győz Waterloonál. Depoule, ha sikerülne visszatérnie a mi világunkba, hiába ringatná magát abban a reményben, hogy megváltozott történelemkönyveket talál, vagy netán abban, hogy a francia világirodalom gránátosainak díszőrsége várja. De hát lehetséges volna a visszatérést Eme lenyűgöző feltételezés tanulmányozásával foglalkozó tudósaink véleménye szerint nem; a végtelen sok Föld között a szegény professzor soha nem találná meg a magáét. A jövőből érkezett hajótöröttek 2615-öt írunk. A turizmus- és az előadáskultúra-ügyi miniszter mereven nézi az előtte álló sasorrú fiatalembert, felsóhajt, és a fejét csóválja. 161

– Nem tetszik nekem a dolog – határoz végül. – Nem, semmiképpen sem tetszik, jól tudom, Rossi, hogy ön az egyik legragyogóbb diplomásunk az időturisztika tudományában.; azt is tudom, hogy egyáltalán nem ismeretlen ön előtt az a történelmi kor, amelyet az előadás-kultúrában kutatási területül választott; azt is tudom, hogy néhány sikerült időbeli kiruccanást tett a XIV. század Firenzéjébe, de a terve még ezek után sem tetszik. Értsen meg: én vagyok az egyetlen személy, aki jogosult dönteni időbeli utazások ügyében, hogy kellenek-e vagy sem. És az én helyzetemben a presztízs... – Kegyelmes uram, minden a legjobban fog menni – erősködik a sasorrú fiatalember. Az előző utazások... – Ne kegyelmesezzen itt! – szakítja félbe dühösen a miniszter. – Ez a cím el van törölve. Ami pedig az előző utazásokat illeti, nagyon rövid kirándulások voltak, legfeljebb kéthárom naposak. Ön azonban nem kevesebbre kér felhatalmazást, mint arra, hogy évekig maradhasson ama kor Firenzéjében! Mondja, Rossi, arra nem gondol, mekkora bajokat okozhatna akaratlanul is ennyi idő alatt? – De hát ez az egyetlen lehetőség ama történelmi kor alapos megismerésére: az ilyesmit nem Lehet két nap vagy két hét alatt elkapkodni. És meglátja, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Utazásaim során találkoztam egy nekem való fiatalemberrel, bizonyos Dante Alighierivel, vagy Aldighierivel: nem nagyon ismerik, eléggé hasonlítunk egymásra, és ha a kezébe nyomok egy csinos kis summát, nem lesz nehéz rávennem, hogy bizonyos időre tűnjön el Firenzeből, én addig elfoglalom a helyét. – Még mindig bizonytalanságban tapogatózom – jegyzi meg a miniszter. – Semmi oka rá, elhiheti nekem. Békésen fogok élni, mélyrehatóan tanulmányozni fogom a kort, és még ma este elhozom a valaha is készített legpontosabb jelentést. – Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá... – és a miniszter gyorsan lediktálja a felhatalmazást a robottitkárnőnek. – De tartsa 162

magát távol minden bonyodalomtól; értettük? Feltételezve, hogy a jövőben sor kerülhet utazásokra az időben (és ha igen, logikusan vajmi szigorú törvények szabályozzák azokat, és csak kivételes esetekben adnak rájuk engedélyt; elképzelve, hogy a dolgok az általunk előadott módon zajlanak le, kis históriánkban akkor is van valami kevéssé elhihető, még túl azon is, hogy a miniszter vonakodik elfogadni a halhatatlan "kegyelmes uram" megszólítást. Van egy másik időbeli paradoxon, amely még nyilvánvalóbbá válik, ha a történést áthelyezzük a jelenbe. Képzeljük el, hogy a múltba való kirándulások valósággá lettek; ma, tehát 1966. május 25-én, Rossi doktor útnak indul a XIV. század első felének Firenzéjébe... Megérkezik, átveszi a Dante Alighierinek nevezett ismeretlen fiatalember helyét, és többek között ezen a néven megírja Az isteni színjátékot. Rossi doktor természetesen sokáig "időzhet odalent", aztán úgy beállíthatja az időgépét, hogy még ma visszatérhessen. Ám tegnap, 1966. május 24-én Az isteni színjáték még ismeretlen volt, mert Rossi még nem indult el, hogy megírja. Dante viszont 1307-1317 között írta meg, tehát a művet szükségképpen ismerték attól a kortól máig! Erre a problémára nincs megoldás: amiből az következik, hogy az időbeli utazások, már ahogy közönségesen elképzelik őket, nem lehetségesek, nem is lesznek azok, mivel – túl azon, hogy soha nem észleltük az időutazók által a múltban végzett pusztítások nyomát– kizárt dolog, hogy esetleges alkotásaik kivetülhessenek a jövőbe. De ezek a paradoxonok általában mégsem zárják ki az időbeli utazások lehetőségét; továbbra is feltételezhetjük ezt a lehetőséget a fentebb említett elmélet keretei között: azaz visszafelé utazva az időben nem a mi Földünk múltjába csöppennénk bele, hanem úgyszólván egy valamely másik dimenzióban létező másolatának a múltjába. És ott is kellene maradnunk. Ezzel az előfeltételezéssel elfogadható lesz az a valamely más tudós által (nem tudni, mekkora meggyőződéssel) hangoztatott 163

elképzelés, amely szerint az időbeli kirándulók Földünk egyik másolatáról eljuthattak múltunk valamely pontjára, és csapdába fogva örökre ott maradtak. Léteznek-e vajon jelzések eme bizarr spekulációk alátámasztására? Mondjuk így: léteznek tények, amelyeket úgy foghatnánk fel mint jelzéseket; és úgy gondoljuk, érdemes idézni közülük néhányat, már csak azén is, mert ezek az oly fura rejtélyek mindenképpen némi figyelemre tarthatnak igényt. Nem véletlenül említettük Dante Alighierit: egyesek ugyanis makacsul valami időbeli utazót látnak benne, aki "zátonyra futott" Firenzében a XIII. és a XIV, század vízválasztóján. Szerintük Az isteni színjátékban számos olyan részt találunk, amellyel alátámaszthatnánk ezt a feltételezést. Mindenképpen megmagyarázhatatlan, miért idézi a Dél keresztjét, azt a csillagképet, amely a mi félgömbünkről nem látható, és Dante korának egyetlen utazója sem fedezhette fel. Egy különös francia kutató szerint Dante a poéma számos pontján utal az elektromosságra. Nem szándékunk osztani a nézetét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromosság megjelenése múlt korszakokban kétségbevonhatatlan tény. És erre nem csupán írásos bizonyítékaink vannak, hanem még archeológiai leleteink is! Egy német mérnök, aki Bagdad csatornahálózatát építette ki, a helyi múzeum "bagatell dolgok"-nak minősített anyagában még működő villamos elemeket talált; eme "kultikus tárgy"-ak, ahogy a felirat besorolta őket, a Szasszanidák dinasztiájának korszakából valók (időszámításunk 226-630 éveiből). Ám a bagdadi "villanyszerelők" alkalmasint nem találták fel a spanyolviaszt: az iraki fővárostól néhány kilométerre dél felé, az ősi Babilónia szívében olyan akkumulátorok kerültek napvilágra, amelyeket a feltételezések szerint három-négyezer évvel ezelőtt készítettek. Ugorjunk előre az időben, és újabb villanyszerelővel találkozunk, ezúttal ismerttel és nevessel: az illető nem más, mint egy pápa, akit meggyanúsítottak, hogy kiváló kapcsolatot tart fenn az ördöggel; Gerbert d'Aurillac ő, azaz II. Szilveszter pápa, 999-1003 164

között a pápai trón birtokosa. A nagy tudós szerzetes állítólag még elektromos agyat is használt. "Palotájában volt egy bronzfej, amely igennel vagy nemmel felelt a politikát és a kereszténység általános helyzetét illetően hozzá intézett kérdésekre – írja Louis Pauwels. – II. Szilveszter szerint (Migne: Patrologia Latina, 139. kötet) pofon egyszerű volt az eljárás: a mi bináris-digitális gépeinkhez hasonló szerkezetről lehetett szó." Nyomban Gerbert d'Aurillac halála után a pápai udvar tagjai szétverték a "fej"-et, mert a sátán saját kezű művének tartották. És nem várt jobb sors e meghökkentő bencés szerzetes – egykori reimsi egyetemi tanár és ravennai érsek – egyéb műveire sem. Tudjuk, hogy már 970-ben felfedezte a gőzorgonát, az ingaórát és egy gömbökből álló készüléket, amely a bolygók mozgását írja le, és megállapított igen fontos matematikai szabályokat. "De lángelméje magasan felülmúlta kortársai felfogóképességét jegyzi meg Robert Charroux –, ezért kénytelen volt elállni attól, hogy megtanítsa nekik a mechanika, a matematika és a csillagászat titkait (különösen a Föld gömbölyűségét, aminek bizonyítékait is adta). Kevés igazságot sikerült elterjesztenie, de ezeket is hamarabb elfeledték, mint ahogy megértették. Gerbert d'Aurillac kiválóan ismerte a villámhárítót, ezért mindent megtett elterjesztéséért, de sikertelenül: senkit sem érdekelt a tudomány, senki sem tudta felfogni, hogy a Föld gömb alakú, hogy a villám nem egyetemes istencsapása, és hogy a homokórát végleg letaszítja trónjáról az óra." Haladjunk előre újabb pár századot, és IX. (Szent) Lajos barátai között találunk egy Jechielé nevű zsidót, akiről a krónikák elmondják, hogy "műveltsége párját ritkította", és elárulják, hogy többek között "olyan lámpát szerkesztett, amely olaj és kanóc nélkül ég". Jó kapcsolatban állt az uralkodóval, de ez egyáltalán nem segítette elő felebarátai megnyugtatását, ennek ellenére, vélhetjük, eléggé meggyőző módszerei lehettek arra, hogy elvegye a rosszindulatúak kedvét. "Jechielé megérintette a laboratórium falába erősített szöget – meséli Eliphas Levi –, és nyomban sistergő, kékes szikra pattant ki 165

a szegből. Jaj volt annak, aki e pillanatban megérintette az ajtó vaskoppantóját: meggörnyedt, ezer ráncba szaladt az arca, és úgy üvöltött, mintha éppen a föld nyelné el." Egyik nap a város felháborodott lakosai elhatározták, hogy kifejezett büntető hadjáratot indítanak eme sátánfajzat ellen, és a dühöngő tömeg elindult lakása felé. "Kart karba öltve haladtak, hogy jobban el tudják viselni a talaj (feltételezett) rángásait. A legmerészebb férfiú megragadta a koppantót, és többször az ajtóra vert. És ebben a pillanatban a rohamozók egymásnak roskadtak... elmenekültek, mintha tűz perzselné őket... megesküdtek volna arra, hogy a föld megnyílt alattuk, és térdig elnyelte a testüket." A "babiloni villanyszerelők", II. Szilveszter és Jechielé tehát olyan időbeli utasok volnának, akiket mindörökre száműztek a mi világunkba? Van, aki nyitva hagyja az ajtót eme feltételezés előtt, és hangsúlyozza, hogy az imént említett felfedezéseket egészen más korokban tették, és hogy (legalábbis az utóbbi két esetben) szorosan kapcsolódtak a feltalálók személyéhez, hisz nyoma sincs valamiféle iskolának, amelynek örökösei vagy kezdeményezői lettek volna. Nem szeretnénk túlságosan belemerülni a fantaziálásba, de a kis ördög mégiscsak ösztökél bennünket egy kérdés feltevésére: ha megesne velünk, hogy belehuppanunk a múltba, és semmi reményünk arra, hogy visszatérhessünk napjainkba, vajon akkor ellenállnánk-e a kísértésnek, hogy újraalkossunk valamit, amit nagyon jól ismerünk, akár azért, hogy siettessük a haladást, akár azért, hogy – önzőbb módon – megjavítsuk életkörülményeinket ? A XVII. század közepe táján valaki, aki "zátonyra futott az időben", gondolhatott volna arra, hogy kezdetleges töltőtollat fabrikáljon magának, és ezzel megkönnyítse az esetleg reá bízott munkát: néhány moszkvai történész kiderítette, hogy élt abban a korban egy örmény íródeák, aki valamiféle tollszárat használt, és ezzel (mint maga hozza írásban tudomásunkra) telerótt egy nagy ívet anélkül, hogy a tollat "újratöltötte volna"; egy kolostor könyvtárában pedig egyenesen egy olyan toll rajzát találták meg, amely hasonló a mi golyóstollainkhoz I 166

1729-ben Tiphaigne de la Roche francia író, akiről vajmi keveset tudunk, Montebourgban kinyomtatott könyvében elmondta közömbös olvasóinak, miképpen sikerült fényképeket készítenie, még színeseket is. A német Ludwig von Hartenstein 1510-ben búvár-szkafanderek modelljeit vázolta fel (netán azért, hogy kihalássza a tengerbe zuhant időgépét?), egy másik német szerző pedig már 1190-ben leírta a Salman und Morolf című poémában a modern tengeralattjárókat. Ám a legzajosabb "előtalálmányok" az égben várnak bennünket: The Prehistory of Aviation (A repülés előtörténete) című könyvében az amerikai B. Laufer leírja a Kínában látott metszeteket; a XIV. századból valók, és repülő közlekedési eszközök terveit ábrázolják, de a meghajtás módszerét nem tárják fel. A különös repülő gépezetek tervrajzai egyáltalán nem ritkák az elmúlt időkben, de a Boschnak mondott holland Hieronymus Aeken (kb. 1450-1516) egyik nagy festményén valami meghökkentőhöz kapcsolódnak: a művész alkotásai igen furcsák, tele olyan elemekkel, amelyek mintha valami másik világból származnának, és még ma is több száz szakértő hiába próbálkozik értelmezésükkel. A Szent Antal megkísértése című festményen (brüsszeli múzeum) különféle repülő alkalmatosságok láthatók, az egyik madár formájú léghajó, "felszerelése" mint egy nyílt tengeri vitorlásé. "Ebben még semmi rendkívüli nincs – jegyzi meg Robert Charroux. – A rendkívüli az; hogy a leghalványabb kétséget is kizáróan, antenna látható, meg egy szögmérő szerkezet, amely csakis a három évszázaddal később, a fizikus Carengeot által feltalált irányszögmérő lehet." Jules Dulvem pedig, a francia Országos Tudományos Kutatási Központ munkatársa ezt állapítja meg: "A kifeszített drótok az antenna szerepét töltik be, és ez oly nyilvánvaló, hogy annak a feltételezésére késztet bennünket, hogy Hieronymus Bosch 1516 táján megsejtette annak a lehetőségét, hogy elekromágneses hullámokat tudunk fogni és kibocsátani, és hogy a szögek mérésére való műszert ábrázolt, ez a műszer pedig a precíziós irányszögmérők őstípusa." 167

Képzeljük el egy pillanatra, mi is történt volna, ha Bosch "találmányai" megvalósulnak, és a XVIII. század közepe táján kapcsolódik hozzájuk az a fajta atombomba, amelyet állítólag XV. Lajosnak kínáltak fel! Chambers angol krónikás ezt írja: "Egy dauphinéi születésű bizonyos Dupré, aki egész életét kémiai kísérletek végzésének szentelte, kijelentette: feltalált egy oly gyors és pusztító tűzféleséget, amely elől nincs menekvés, leküzdeni se lehet: a víz nem oltotta ki, inkább növelte hatóerejét. Dupré a versailles-i csatornában végzett kísérleteket a király jelentétében és a párizsi fegyvertár udvarán. Amikor világosan bebizonyosodott, hogy e tilók birtokosa felgyújthat egy egész flottát, vagy lerombolhat egy várost, és hiába minden ellenállási kísérlet, akkor XV. Lajos megtiltotta a találmány felhasználását." Képtárunk legfurcsább személyisége azonban Ruggero Boscovitch dalmáciai jezsuita (1711-1787). A mai lexikonok pár sorban "tudják le", főleg mint a Brera csillagvizsgálójának tulajdonképpen megalapítóját említik, ám a maga korában minden idők legnagyobb tudósának tartották, és nagyon valószínű, hogy a jövőben ismét használnunk kell ezt a meghatározást. Boscovitch – akiről a jugoszláv kormány megbízásából most folynak elmélyült kutatások – többek között szólt arról, hogy bolygók keringenek más csillagok körül, javasolta "nemzetközi geofizikai év" rendszeresítését, és hivatkozott a "Planck-állandó"ra, amely 1958-ban jutott a világ tudomására I Munkáiban megtaláljuk a kvantumelméletet, a hullámmechanikát az atom igazi szerkezetének leírását és hivatkozásokat olyan felfedezésekre, amelyek még nem történtek meg I "Csak akkor érthetjük meg Boscovitch munkásságát a maga teljességében – írja L. L. Whyte amerikai tudós –, ha a relativitás és a kvantumfizika összekapcsolása befejezett tény lesz. 1987-ben, halálának kétszázadik évfordulóján talán már jobban értékelhetők munkái." És a New Scientist hasábjain Allan Lindsay Mackay olyan véleménynek ad hangot, amelyet mintha csak a mi eszmefuttatásunk számára fogalmaztak volna meg: "Boscovitch 168

XX. századi szellem volt, de arra kényszerült, hogy a XVIII-ban éljen és dolgozzon." Ám nem csupán a nagy lángelmék hagytak ránk elképesztő üzeneteket. Nem kevésbé meghökkentő egyéb tudósítások jutnak el hozzánk az elbeszélő irodalom közvetítésével. Utaltunk már Swiftnek (1667-1745), A Gulliver utazásai szerzőjének csillagászati előretekintéseire: Laputai utazás című könyvében nem csupán megemlíti a Phobost és a Deimost, a Mars két bolygóját, hanem megadja távolságukat és keringési idejüket is. És elképzelhető Asaph Hall csillagász lelkiállapota, amikor 1877-ben felfedezte a két égitestet, és meg kellett állapítania, hogy Swift "képzeletbeli" adatai megfelelnek a valóságosaknak! A tudomány területén kívül is találunk nagyon meglepő dolgokat. Morgan Robertson amerikai szerző 1898-ban regényben megírja egy gigantikus hajó pusztulását; a hajó az első útján egy áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elsüllyed. E "kitalált" hajó neve Titan. És 1912 valamelyik áprilisi éjszakáján egy óriási tengerjáró gőzös – ugyanazokkal az ismertetőjegyekkel, mint aminőket Robertson írt le (tonnatartalom, méretek, utasok száma) – azonos körülmények között elsüllyed. Ez az óceánjáró a Titanic volt. M. P. Shiel angol prózaíró 1896-ban elbeszélést tesz közzé amely szörnyű bűnözők hordájának a gaztetteit adja elő: végigjárják Európát, rombolnak, fosztogatnak, kiirtják a szerintük való haladásra károsnak vélt családokat, a holttesteket elégetik. Az elbeszélés címe: Az SS-ek. Elképzelhető volna, hogy egyes időbeli hajótöröttek óvni akartak bennünket egy olyan jövő veszélyeitől, amelyről feltételezték, hogy egy úton halad "az ő" Földjükével? Képzeljük magunkat még egyszer a szerencsétlenséget szenvedett időutazók helyébe: ha valóban ez lett volna a szándékunk, vajon hogyan cselekedtünk volna? Semmiképpen sem úgy, hogy kiáltványokat teszünk közzé, vagy figyelmeztető leveleket intézünk 1896 vagy 1898 közéleti személyiségeihez, mert akkor bolondokházába zárnak bennünket.

169

Regényt vagy elbeszélést írtunk volna abban a reményben, hogy valaki kellő időben megérti üzenetünket. És vajon ha valamelyik közeli századból érkezve "zátonyra futunk az atomkorban", ugyan miféle elbeszélést választhatnánk figyelmeztetéseink továbbíttatására? Egynémely tudományosfantasztikus regénytől most már végigfut a hideg a hátunkon. A mesebeli Mu A Góbi-sivatag (kínaiul Sha-mo) mintegy kétezer kilométer hosszúságával és 1 200 000 négyzetkilométernél nagyobb kiterjedésű köves felületével elfoglalja Mongólia nagy részét. És igazi kincsesbánya a tudósok számára: 1928 és 1933 között az amerikai őslénytankutatók itt fedezték fel a Baluchiferium maradványait: ez a kolosszális állat állítólag csak az oligocén kori Ázsiában élt, és itt hoztak napvilágra néhány megkövesedett dinosaurustojást is, amelyek azt bizonyítják, hogy ez tojástojó állat volt. Tudományos szempontból ezek kétségtelenül szenzációs vállalkozások voltak, mégsem annyira, mint az, amely Koszlov professzor nevéhez fűződik; ez az orosz archeológus ásatásokat végzett a Khara-Khota nevű ősrégi város romjai között, és egy sírban 18 000 évvel ezelőtt készült festményt talált, amely ifjú fejedelmi házaspárt ábrázol: kör alakú címerük négy mezőre oszlik, a közepén egy jel, amely azonos a görög mű betűvel, pontosan a mi M-ünkkel. Az iskolgkban még ma is azt tanítják, hogy a föníciaiak találták fel az ábécét, amelyből – a göröggel és sok mással együtt – a mienk is származik; ám a modern nyelvészet kimutatta, hogy ez a híres tengerésznép csupán tökéletesítette az egyiptomi betűsort. De hát miképpen tarthatjuk a Nílus fiait e pompás felfedezés kimunkálóinak, ha írásjeleik nagyon hasonlítanak a világ szinte minden részén felfedezettekhez? És mit jelent ez a 18 000 éves M? Merő egybeesésnek kell tekintenünk? Talán mégsem, hisz James 170

Churchward angol ezredes, ez a különc tudósfigura (mindenképpen érdekes megalapozottsággal) azt állította, hogy az egyiptomi, valamint a kaldeus, a babiloni, a perzsa, a görög, a hindu és a kínai műveltség mind egyazon tőről fakad, és valamennyit a Mu, a mesebeli csendes-óceáni Atlantisz örökösének kell értelmeznünk. Churchward szerint a Koszlov professzor által a Góbi-sivatagban felfedezett romok csupán maradványai Uighurnak, Mu legfontosabb kolóniájának, ahonnan ősidőkben egy felsőbbrendű emberfajta uralkodott állítólag egész Ázsián és Dél-Európán. Ismeretes, miképpen kell vélekednünk a mitikus Lemuriáról, amelyet félelmetes rengések tüntettek el a föld színéről. Most ehhez még hozzá kell tennünk, hogy ismereteink szerint nem az egész földrész süllyedt el: tekintélyes felület továbbra is kiemelkedett – bár olyan kataklizmák érték, mint az általunk ismert földrészek közül egyet sem –, és betöltötte a Csendes-óceán jelentős részét. Képzeljünk el egy irdatlan nagy szigetet, amelynek középpontja Ausztrália, keleten és délkeleten két végtelen hosszú földnyelv határolja, tehát valami nyersen felvázolt háromszöget, alapja az Antarktisz felé néz, az egyik befogója szemben van ÉszakAfrika partjaival, a másik Latin-Amerika nyugati partvidéke előtt – és íme, megközelítőleg kirajzolódik előttünk az, ami Churchward ezredes szerint Mu lehetett. A földkerekség számos pontján élnek legendák a Csendesóceánban volt nagy kontinensről, és minden bizonnyal sokkal régebbi keletűek a brit tiszt jelentéseinél. Ám ő fedezte fel a sok tudós által e témakörben leghitelesebb írásos tanúságtételeket. Amikor lehull egy csillag 1868-ban Churchward Indiában tartózkodott, és kivezényelték egy buddhista papnevelde-kolostorba, ahol a szörnyű éhínség által sújtott lakosságnak juttatott angol segélyek szétosztását irányította. Tisztünk, mint szenvedélyes műkedvelő archeológus, 171

érdeklődni kezdett néhány különös dombormű iránt; összebarátkozott egy magas rangú papi személlyel, aki elmondta neki: a domborműveket két Naacal ("nagy férfitestvér', egyfajta szent) alkotta, akik ősi időkben érkeztek Muból, az "anyai föld"-ről, hogy meghirdessék bölcs tanításukat, és hozzátette: e bölcsek által az emberiség első nyelvén írott más táblácskák a kolostor föld alatti helyiségeiben vannak elrejtve, és úgy őrzik őket, mint drága relikviákat. A tiszt nyomban látni akarta a kincseket, de a magas rangú papi személyiség csak hosszas könyörgés után engedett kérésének, amikor már maga is kíváncsi lett, ugyan mit is árulnak el ezek a dokumentumok a megfejtés után. Kettőjüknek sikerült megszólaltatniuk a szövegeket, és elolvashatták a Föld teremtésének és az ember megjelenésének történetét. Itt félbeszakadt az elbeszélés, de Churchward, akit elbűvölt az a gondolat, hogy talán a világ legősibb dokumentumait tárta fel, nem adta meg magát: templomról templomra haladva bejárta egész Indiát, kereste a hiányzó táblácskákat, de hiába. Az ezredes kvietált, holt nyelvek tanulására adta a fejét, hosszú utazások során nekiindult a világnak, és szüntelenül hajszolta utópiáját, vagy legalábbis azt, amit sokan utópiának tartottak. Járt többek között a Csendes-óceán déli vidékén, Szibériában KözépÁzsiában, Egyiptomban, Ausztráliában, Új-Zélandon és Tibetben: sikerült újabb értékes anyagot összegyűjtenie. Végül Lhaszában meg tudta fejteni az indiai dokumentumokból hiányzó táblácskákat. A mozaik a legváratlanabb módon egészült ki: Churchward tudomást szerzett arról, hogy az egyesült államokbeli William Niven geológus Mexikóban táblácskákat fedezett fel, amelyeken az írásjelek meglehetősen hasonlítanak azokhoz, amelyeken az ő, mér – mint Churchward kutatásai alapulnak. Effajta más feliratokat találtak később ősi maja templomokban, a Kolumbusz előtti kor kőnaptárain, a tizeci monoliton és az azcopotzalcói kőtáblákon (néhány évtized múltán azonos írásjelekre bukkantak a Húsvétszigeteken és az 1925-ben a franciaországi Glozelben feltárt edényeken); ezeknek a dokumentumoknak az alapján az ezredes 172

végre eljutott az imént említett földrajzi rekonstruáláshoz, továbbá bebizonyította, hogy Munak hét nagy városa és számos tengerentúli gyarmata volt, hogy a birodalom több mint 150 ezer éve alakult ki, és 75 ezer év múltán ért el hatalma tetőpontjára. Valóban kár, hogy e zseniális kutató később beleveszett olyan következtetésekbe és feltételezésekbe, amelyek nem teszik lehetővé számunkra, hogy megállapítsuk: hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a képzelet. Éppen ezért csak néhány pontról teszünk említést: Churchward szerint Mut szubtrópusi éghajlat, végtelen erdőségek és mezőségek jellemezték, állatvilágában megvolt a masztodon és a mi elefántunk őse, 64 millió egyén lakta, a tíz törzset egyetlen kormány fogta össze. Az árja faj éppen a Muban uralkodó törzsből származna, e törzs képviselőit a tiszt úgy írja le, hogy hasonlítanak hozzánk, de magasabbak, arcuk bronzszínű, szemük égkék, hajuk fekete. A mesebeli kontinenst, ugyancsak Churchward előadásában, két nagy katasztrófa sújtotta, és a második okozta a végleges elsüllyedést, amely időszámításunk előtt körülbelül 12 ezer évvel következett be. Hallgassuk meg, a Ihaszai táblácskák állítólag hogyan számolnak be a végzetes eseményről: "Amikor a Bal csillag lehullott oda, ahol ma csak tenger van, a hét város megremegett az aranykapukkal és a templomokkal egyetemben, irtózatos lett a forróság, és az utcák megteltek sűrű füsttel. Az emberek reszkettek a félelemtől, és hatalmas tömeg tolongott a templomokban és a király palotájában. A király kijelentette: »Hát nem megmondtam mindezt előre?« A férfiak és a nők felvették drága ruhájukat, és csodálatos ékszereikkel ékesen kértek-könyörögtek: »Ments meg bennünket, Mu király! «Ám a király megjósolta nekik, hogy valamennyiüknek meg kell halniuk rabszolgáikkal és gyermekeikkel együtt, és hogy hamvaikból majd új emberi faj születik." Mi lehetett a Bal csillag? Egy hatalmas kisbolygó? Feltételezhetjük. Talán pontosabb jelzések maradnak ránk e tárgyban, ha valami ismeretlen tünemény nem söpri el a föld felszínéről a szigettengert, amely állítólag még évezredekig túlélte Mu eltűnését, hisz – ugyancsak Churchward szerint – éppen ezen a vidéken emelkedett az elveszett kontinens hét nagy 173

metropolisának egyike. A következőkben összefoglaljuk mindazt, ami tudomásunkra jutott: egy holland tiszt a Davis angol kapitány parancsnoksága alatt álló The Bachelor's Delight brit vitorlás fedélzetén 1686-87ban hosszabb tengeri utat tett, és Dél-Amerika nyugati partjainak magasságában felfedezett egy "kiemelkedő földterületet": szigettengernek látszott, és a Davisland nevet kapta. Ám egy év múlva, amikor más hajók közelítették meg a kérdéses pontot, már nyoma sem maradt a szigetvilágnak. Az egyetlen sziget, amely megmenekült a kataklizmától, a "nagy fejek" szigete lehetett: "Nem tudunk más magyarázatot találni az ősi húsvét-szigeti civilizáció jeleire – írja McMillan-Brown geológus –, mint azt, hogy létezett egy szigetvilág, amely azon a helyen süllyedt el, ahol Davislandet észlelték. Húsvét-sziget lehetett e szigetcsoport szent temetője." De vannak más tényezők, amelyek komolyan megerősítik Churchward elméletének központi magvát: például az európaiak megérkezése előtt Polinézia, Mikronézia és Melanézia igen sok szigetének lakosai soha nem hallottak egymásról, és (tudva, hogy akkoriban mily kezdetleges hajózási eszközökkel rendelkeztek) nem tételezhetjük fel, hogy úgy szóródtak szét, hogy véletlenszerűen vetődtek partra a szomszédos zónában elterülő három szigettenger szinte valamennyi szárazföldjén. Pedig egyazon tőből sarjadt nyelveket beszélnek, közösek a szokásaik, a hagyományaik, az erkölcseik, a vallási hiedelmeik. Érdekes megfigyelni, hogy Munak Churchward által megrajzolt határai között különböző fajú emberek élnek. És nem hiányoznak a történelem előtti kor által odatelepített árják! A tenger című monumentális művében Egisto Roggero elmondja, hogy a Szundaszigetek (beleértve Szumátra, Jáva és mások), Borneó, Celebesz, a Molukki- és a Fülöp-szigetek népeit egész más vonások jellemzik, mint a körülöttük élő mongolokat és óceániai feketéket, és két csoportra oszlanak: a partvidéki malájokra (mongoloidokra) és a fehérekre, akik elbarbárosodva élnek a belső vidékeken, az erdőségekben, kevésbé megközelíthető helyeken. 174

Az olasz tudós ezután megjegyzi, hogy tisztán árja fajú embercsoportok találhatók a Lieu-Khien szigeteken, Yeso szigetén és Szahalin szigetének déli részén is, és ez utóbbi helyen Y teszi hozzá – megfigyelhetjük "családcink legismertebb arcvonásait. A nők, különösen a fiatalok, gyönyörűek. A XVIII. század hajósai lelkendezve emlegették »Új Küthéré« nőinek mámorító báját. E lányok arcszíne nem sötétebb a mi szicíliai nőink vagy az andalúziai szépségek bőrénél". És e témáról szólva befejezésül megállapítja: "Ázsia keleti részén él tehát egy faj, amelynek jellegzetes típusa a hasonlóság Nyugat fehér fajaival. Úgy tűnik, eredetileg az ázsiai szigetvilág szigetein lakott, ahol még megtalálhatók legtipikusabb képviselői. Ez a nagy óceáni faj, a nagy ősi nép, amelynek nem ismerjük a történetét! Amelynek talán dicső múltja volt, és amelybe – bizonyos modern feltevések szerint – talán a mi őseink is beletartoznak. Tehát valami széthullott nagy földrészről volna szó? ...és csupán ezek a polinéziai szigettengerek maradtak meg belőle? Ez kétségtelenül csak feltételezés. De sok körülmény jogossá teheti. Említsünk csak egyet: e szigetlakó csoportok arctípusa és beszélt nyelvük csupán a fizimiska és a dialektusok árnyalataiban tér el száz és ezernyi mérföld körzetben... gondoljuk csak el, mily végtelen ez a terület: Észak-Amerikától Ázsia partjaiig!" Azt az állítást aztán, hogy valaha létezett egy kontinens, amely ma már eltűnt a. Csendes-óceán hullámaiban, néha igen furcsa archeológiai bizonyítékok támasztják alá: a Lele sziget gigantikus falainak romjai (a sziget elhelyezkedése ma képtelennek tűnik számunkra), a Kingsmill-szigetek kis piramisai, a Marianaszigeteken a vörösmárvány csonkakúp-oszlopok, Tongatabucsoport irdatlan kőíve, az egyik Fidzsi-szigeten emelkedő monolit kibetűzhetetlen feliratai, Kuki fenséges rommaradványai, a Hajózósziget nagy vöröskő táblasíkja. Ezeket az alkotásokat nem a helyszínen található anyagból készítették; következésképpen csak egyetlen magyarázat képzelhető el: az anyag a most már vízbe süllyedt földekről származik. Küklopszi romokat és nagy templomok, tágas teraszok maradványait fedezték fel a Karolina-szigeteken. Eme 175

maradványok mellett aztán Panapéban (amelynek a közelében, ugyancsak Churchward állítása szerint, Mu hét metropolisának egy másika emelkedett) megtalálhatók lenyűgöző föld alatti járatok bejáratai. És ezzel visszatérünk nem csupán a gigászok és leszármazottaik alagútjaihoz, hanem megközelítjük az Ázsiában mindmáig élő számtalan, jelentős legendát. A hihetetlen Kappák A mágusok reggele című könyvében – elfantaziálva különös jelekről, olyasfélékről, aminőket a sziklát is megfejő köpöly hagy – Louis Pauwels imigyen ír: "Úgy érzem, ezek a jelek a közlekedést szimbolizálják. De nem a Föld lakói közötti közlekedési eszközöket. Az a benyomásom, hogy valami külső erő szimbólumokat nyomott földgömbünk szikláiba, mégpedig nagyon is régen. Nem hiszem, hogy a köpölyjelek a Föld lakóitól származó üzenetek volnának, mert szerintem nem helytálló az a feltételezés, hogy Kína, Skócia és Amerika lakosai mind ismerték volna ugyanazt a rendszert... néha körbe, néha félkörbe foglalva, de gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók: Angliában, Franciaországban, Amerikában, Algériában, a Kaukázusban és Palesztinában; mindenhol, kivéve talán a nagy Északon. Kínában a tengerszirtek tele vannak velük; a Comói-tó közelében az egyik sziklavonulaton egész labirintusban láthatók az effajta jelek. Olaszországban, Spanyolországban és Indiában hihetetlen mennyiségben találkozhatunk velük... Tételezzük fel, hogy mondjuk a villamos energiával azonos energia távolból jelet nyomhat a sziklákra... a ki tudja, honnan érkezett felfedezők eltűntek. Valahonnan megpróbálnak kapcsolatot teremteni velük, és tébolyító üzenetmennyiség. záporozik a Földre, abban a reményben, hogy egyik-másik beletalál az eltévedt felfedezőkhöz közeli sziklákba. Vagy az is lehet, hogy a Föld valamelyik részén van egy különleges fajta sziklás felület, felvevőfelület... amelybe századok elmúltával belenyomódnak egy 176

másik világ üzenetéi. Ám ezek az üzenetek néha célt tévesztenek, és a felvevőtől több ezer kilométerre emelkedő sziklafalat jelölnek meg. Előfordulhat, hogy a Föld története mögött rejtőző erők Palesztina, Anglia, Kína és India hegyfalain okmánytárgyakat hagytak – amelyeket valamikor meg fognak fejteni –, vagy rosszul irányított utasításokat az űr titkos rendjeinek, szabadkőműveseinek és jezsuitáinak..." Ha a francia író fantazmagóriáinak felhívását követve elidőzünk a Góbi-sivatagtól északra emelkedő hegyek előtt, ahol tömegestül megtalálhatók a titokzatos jelek, szinte hihetetlen képet festhetünk meg, akkora kísértésbe hoznak bennünket a kínálkozó elemek. Főleg a sámánok, a Mongóliában még ma is élő ősi animista kultusz papjai nyújtanak ilyen elemeket. Ezek a papboszorkánymesterek azt állítják, hogy tébolyító dobpergéstől transzba esve kapcsolatot teremtenek egy túlvilággal, amelyet lidérces szellemek népesítenek be. Nos, eme szellemek között egész furák akadnak: feketék, púposak, hosszú karmúak "le tudják vetni a bőrüket", hogy emberi formákat tárhassanak fel. Imigyen átalakulva, a felismerés veszélye nélkül járnak-kelnek az emberek között; de "sötét bőrükkel" láthatatlanul keringhetnek a vizekben és az égen a hatalmas repülő kagylókban, és "szólítják a halottakat". Ezekre a kagylókra utalnak az úgynevezett Ghal Szudurok (A tűz könyvei) is, amelyeket azért írtak, hogy megőrizzenek ősi hiedelmeket és rítusokat. Ám honnan származik a többi részlet? Talán Japánból! Itt kapcsolódunk ahhoz a "tudósításhoz", amelyet évekkel ezelőtt a Mainichi Graphic című japán hetilap közölt, és amely befejezésül felvetette a kérdést, vajon nem kellene-e komolyan megfontolni azt a feltevést, hogy lények érkeztek az űrből Japánba, és körülbelül ezer esztendővel ezelőttig ott is éltek. Effajta közlést minden bizonnyal általános kételkedés fogadott volna, ha nem olyan kiadványban jelenik meg, amely közismert mértéktartásáról, és nem támasztja alá az egyik legtöbbre értékelt élő japán tudós, Komatsu Kitamura, a kiváló archeológus és 177

történetíró. "Az első gyanút, amely ehhez a feltételezéshez vezetett – írja a professzor –, egy nyomat adta: régi szövegben került napvilágra, és a legendás nádasi emberek történetét illusztrálja, akiknek a létét igen sűrűn emlegették a heiani időkben (időszámításunk IXXI. századaiban). A Kappák, ahogy ezeket a lényeket nevezték, igen különös teremtések voltak, és a régi szövegek szerint hasonlítottak az emberre, de szörnyű módon eltorzultak... Ezekben a leírásokban a nádasi emberek úgy lépnek elénk, mint hártyás lábízületű kétlábú lények, három ujjuk kampós, a középső messzire kinyúlik. Bőrük barna, sima, selymesen fényes, fejük keskeny, fülük nagy, szemük kitágult és háromszögű. A róluk szólók egyhangú véleménye szerint fejükön furcsa, négytűs kalap, ormányhoz hasonló légzőszervüket pedig a válluk mögé csapják, ahol egyesül valami doboz alakú púppal... Nem is olyan régen még csak a képzelet által átalakított majmok valamiféle osztályába sorolhattuk volna ezeket a lényeket, vagy a legendás teremtmények közé. Valóban nem is vélekedhettünk volna másképpen ezekről a furcsa alakokról, amelyek az antik kor írói szerint gyorsan mozogtak, a szárazon éppen úgy, mint a vízben. Ma azonban tudjuk, hogy a mesebeli sárkányok valóban léteztek, mint gigantikus gyíkfélék éltek a harmadik geológiai korszakban, és hogy a mondabeli óriások is a valóság világába tartoztak... Elhatároztam hát, hogy kissé közelebbről megvizsgálom a legendás Kappákat, és egyszerre csak szenzációs dedukcióhoz jutottam el: ezek a lények, ahogy a leírásokból látjuk őket, mintha azonosak volnának a mi korunk békaembereivel! Barna és fényes bőrük valami vízhatlan kezeslábas lehetett, úszóhártyás kezük és lábuk a felszereléshez tartózhatott (a karmok alkalmasint valami rutinmozgás céljait szolgálták), és a púpban végződő ormány tulajdonképpen azonos az oxigénpalackokkal táplált légzőberendezéssel, amelyet jól ismerünk! Marad még a négy tű a kalapon: nem merem folytatni a felmerülő gondolatot, de erős a kísértés, hogy kimondjam, és engedem, hogy meggyőzzön az 178

elképzelés: ezek antennák voltak!" Eleve ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy a titokzatos Kappák leírásai az első betűtől az utolsóig a képzelet szüleményei: sőt egybehangzó tanúbizonyságok egész sorával állunk szemben, azonos esetekben aligha található ilyesmi. Viszont teljességgel figyelmen kívül hagyandó – tekintettel az ezer esztendő előtti Japán színvonalára – az a lehetőség, hogy a víz alatti kutatás modern bajnokainak elődeiről, egyfajta japán törzsről volna szó, Marad az a feltételezés, hogy a nádasi emberek merőben a fantázia termékei: ami azonban kissé nehezen hihető, tekintettel a modern kor békaembereinek felszerelésével meglevő sok érintkezési pontra. Sőt eme feltételezés alátámasztására meg kellene találni a nyomait más korok japán legendáinak és mítoszainak világában, ami lehetetlen. Tehát a Kappák az űrből érkeztek égitestünkre? Az ide vonatkozó beszámolók ezt megerősíteni látszanak – mondja Kitamura professzor –, már csak azért is, mert olyan járművekre utalnak, "amelyek terjedelmes kagylókra hasonlítanak, és nagy sebességgel tudnak mozogni a vizeken éppen úgy, mint az égben". Ily módon a homályos múlton keresztül Japánból Mongóliába röppenünk, és képzeletben nyomon követjük a rejtélyes Kappákat, akik Mu eltűnése után oda szállnak, ahol társaik bázisai emelkednek, és megszakítás nélkül sugározzák felhívásaikat, abban a reményben, hogy az életben maradottak közül valaki veszi őket. Persze nagyon is előre merészkedtünk. De Pauwels, a sámánok, Kitamura professzor bűne ez, no meg az ábrázolásoké, amelyek mintha testet adnának a kozmikus délibáboknak. Mint látni fogjuk, ilyen képi ábrázolásokat találunk az egész földkerekségen, és itt is megszámlálhatatlanul sok kerül elénk. Módfelett érdekes a Honshu japán szigeten feltárt lelet. Meghatározhatatlan korú szobor, mintha szkafandert ábrázolna kozmikus repülések céljára, olyan lények számára, akik emberek... de csak bizonyos fokig emberek: a sisak túlságosan kicsi, a 179

szemrészek túlságosan nagyok, és kétfelől kiugranak; a karok alig a derékig érnek le, a nagyon is lent fekvő csípők túlságosan szétdomborodnak, a tömzsi és kurta lábszárak mintha két kehely volnának. Aztán azt is mondhatnók, hogy egész Ázsia tele van szórva űrsisakok ábrázolásaival; még a számos primitív törzs boszorkánymesterei által használt álarcok is mintha ilyen meggondolásból merítenének ihletet. "Vajon nem szállhattak-e nemzedékről nemzedékre, mágikus hatalmat tulajdonítva nekik, a kozmoszból érkezett medicinemberek a fejfedőjének képmásai? – tűnődik egy író, Zorowski. – És azoknak a meghatározatlan vonású és annyi antik népnél elterjedt különös gyászálarcoknak az alkotói vajon nem ugyancsak a mítoszok űrhajósaitól merítettek-e ihletet, imigyen vélve biztosítani az elhunyt számára gyors feljutást az égbe, avagy hamaros visszatérést a Földre, avagy esetleg édes álmot az újjászületés előtt, talán utalással a mesterséges hibernációra, amelyet a Földön kívüli vendégeknél figyelhettek meg?" Lontay László fordítása (Dimensioni sconosciute, 1966)

180

Patrice Gaston: Rejtélyes eltűnések

Eltűnések a kontinenseken Azok a tengerészek, akiknek nyomuk veszett az elhagyottan hánykolódó hajókon, "a sorompó túlsó oldalára" kerültek át, olyan értelemben, hogy valami fantasztikus világ nyelte el őket, s ennek a fantasztikus valaminek mi még a parányi részeit sem tudjuk meghatározni. Olyannyira nem, hogy ama bizonyos "sehol", ama bizonyos ismeretlen, ahová eltűntek, a valaha is elénk tárt rejtélyek legmegfejthetetlenebbike marad. Azok, akik a fantasztikum beavatkozására alapított legcsekélyebb feltevést is lebecsmérlik, a minket foglalkoztató esetekben rögtön érveink valószínűtlenségét fogják hangoztatni. Márpedig ez az érvelés számos tény és nem kevésbé számos megfigyelés eredménye. Magától értetődik, könnyebb dolog egy ismert jelenséget belekeverni, mint vaksötétben tapogatódzó nyomozásba kezdeni. A hivatalos vizsgálatot végző közegek kényelmes és megnyugtató magyarázatai és okoskodásai mellett természetesen a vizsgáló bizottságok összefoglaló jelentéseiben és következtetéseiben az olyan tényezők között, amelyek fölött egyszerűen elsiklanak, szerepelnek a tengeri kígyók. De vajon egészen tisztességes eljárás-e rendszeresen és módszeresen elkenni azt, amire nem találnak magyarázatot? Sajnos, ilyenfajta magatartással még napjainkban is találkozunk; valahogyan mintha félnének túlságosan hozzányúlni egy olyan igazsághoz, amely fájdalmat okozhat... No, de anélkül hogy letennők a fegyvert, könnyebb most egy másfajta vizsgálódásba belevetnünk magunkat, amelynek során felhalmozódnak a hivatalos állításoknak és tanoknak ellentmondó tények. Pontról pontra, fogaskerekekként egymásba akaszkodva, helyreállított összerakós türelmi játékként ezek a tények egy 181

nyilvánvaló valóság gépezetét alkotják. A tenger a maga rejtelmeivel az a birodalom, ahol a véletlenen múló és a feltevésszerű van túlsúlyban az ott lejátszódó drámák okai között; ezért most a titokzatos eltűnések problémáját semlegesebb, mondhatnánk szilárdabb területre helyezzük oly módon, hogy meglessük azokat a körülményeket és helyzeteket, amelyek között ugyanaz az ismeretlen jelenség folytatja rejtekhelyéről munkáját. Így talán még, újabb elemeket és adatokat kibányászva, elősegíthetjük egy "káderlap" kidolgozását: hiszen olyan egymástól távol eső földrészeken, mint például ÚjGuinea és az Egyesült Államok, emberek, egész családok, sőt állatok párolognak el az ismeretlenbe, tűnnek el egy nehezen felfogható cél felé... Egész családok tűnnek el 1941-ben, Svájcban egy mentőosztag indult el három alpinista felkutatására, akiknek se hírük, se hamvuk nem volt egy idő óta. Napokon át tartó keserves erőfeszítések után végre a három férfi nyomára bukkantak. Követték a nyomokat, és megdöbbenve állapították meg, hogy azok egy havas síkság kellős közepén hirtelen megszakadnak. Semmiféle hasadék sem nyelhette el őket, ráadásul pedig a hó teljesen szűz maradt. Mindazonáltal a legutolsó nyomoknál – jelentette Jimmy Guieu – három szabálytalan lyukat fedeztek fel, amelyek együttesen egyenlő oldalú háromszöget képeztek, s a háromszög egy-egy oldalának 12,80 m volt a hosszúsága. Az egész olyanforma benyomást keltett, mintha egy támásztószerkezeten nyugvó masinát helyeztek volna ott el... A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a hármas eltűnés körülményeinek tisztázását a tények nem teszik lehetővé, majd az aktacsomót egy fiókban felejtették. Ugyancsak a második világháború alatt, 1943-ban egy jól felfegyverzett japán hadosztály tűnt el minden nyom hátrahagyása nélkül Új-Guineában... Később az emberek kérdéseket intéztek, 182

vizsgálatokat folytattak, a japán kormányzat megpróbált világosságot deríteni a hihetetlen rejtélyre, de hasztalan. Jó néhány eltűnési eset fittyet hány a felfogóképességnek, és ha legtöbbjük nem is nyit utat semmiféle komoly feltételezésnek, némelyikük tévedhetetlenül egy fantasztikus világ felé vezet. Annál, hogy két, három vagy tíz ember eltűnik egy természeti katasztrófában vagy egy hajótörésben, mi sem természetesebb. De hogy egy század, hogy egy egész hadosztály így elpárologjon, és itt a jelenség meghökkentő méreteket ölt, ez már a legtermékenyebb fantáziát is felforralja. Ezért a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni és kellő megfontoltsággal lépésről lépésre előbbre haladni. 1952. augusztus 14-én Tom Brooke mészáros, a felesége és tizenegy esztendős fia hazaindultak egyik barátjuktól, aki Floridában, hatvan kilométernyire Miamitól, egy bár mellett lakott. Éjszaka 23 óra 40 perckor ültek be autójukba, és mentek tovább. Másnap reggel 7 óra 14 perckor a rendőrjárőr tizennyolc kilométerre a bártól egy elhagyott autót fedezett fel, Brooke-ék kocsiját, amelynek lámpái még égtek, egyik ajtaja nyitva maradt. A hátsó ülésen Brooke-né retikülje hevert, s benne elég csinos összeg pénzt találtak. A rendőrök észrevették, hogy a kocsitól az út mentén levő mezőig lábnyomok vezetnek. Brooke-ék mintegy tíz lépést tehettek, majd a lábnyomok hirtelen megszűntek, anélkül hogy visszafelé vezettek volna. Mintha csak az egész Brooke család elpárolgott volna! Az ügyet lezártnak tekintették, és Brooke-ékra soha többé nem találtak rá. Közben, tizenegy kilométernyire ettől a helytől, ugyanazon az éjszakán és ugyanilyen körülmények között tűnt el Mabel Twinn, egy vendéglői felszolgálónő. Soha senki sem látta többé ezt a négy személyt. Hat évvel később, 1958. december 7-én, szintén az Egyesült Államokban az ötvennégy éves Kenneth Martin, a felesége és három gyermekük tűnt el az Oregon államban levő portlandi lakhelyükről, miután bejelentették, hogy karácsonyfát vásárolni 183

mennek... Ugyancsak 1958. decemberben, 29-én, egy Silver Lake-i (Minnesota állambeli) építési vállalkozó, Earl Zrust a feleségével és négy gyermekével együtt úgy illant el, mint a kámfor, anélkül hogy bárki sejthette volna, hová lehettek. ' Ha ezek a családok a levegőbe párologtak volna el, a rendőrség ugyanarra a következtetésre jut. Egy dolgot azonban le kell szögezni: embereknek ez a sorozatos eltűnése egymástól elszigetelt csoportokban – az Egyesült Államokban, egymástól igen távol eső vidékeken és nagyon rövid időközökben következett be. Itt nem lehet szó egyszerű véletlenekről. Elvégre ha az Egyesült Államokban minden nyolc percben jelentik is be egy férfi, egy asszony vagy egy gyermek eltűnését, az általunk ismertetett eltűnéssorozatok semmiképpen sem egyeznek a klasszikus rendőri esetekkel. Három év telt el közben, amidőn a brazíliai rendőrség egy emberrablási ügyre vetette magát. Az áldozatot Rivalino da Silvának nevezték. Ebben az ügyben nem volna semmi rendkívüli sem, ha ezen a bizonyos 1962. augusztus 19-én nem lopnak el ugyanebben az időben tizenhét csirkét, hat sertést és két tehenet, a lopás tettese pedig "egy feltételezett Földünkön kívüli gépezet" személyzete... Az ezekből az esetekből levonható egyedüli következtetésben örömét lelné az OVNI (Objets Volants Non Identifiés = nem azonosított – meghatározott – repülő tárgyak) egy pártolója. Ennek a fantasztikus lehetőségnek támogatására kell megemlítenünk a Brooke-üggyel foglalkozó egyik rendőr furcsa, ötletszerű megfogalmazását: "Szinte azt mondhatnók, hogy a Mars-lakók rabolták el őket!" Az FBI (Federal Bureau of Investigation = Szövetségi Nyomozó Hivatal) ugyanerre a következtetésre juthatott. Valamelyik út szélén vagy egy hólepte síkságon hirtelen megszakadó nyomok valóban arra a feltételezésre kényszerítenek, hogy azt higgyük: ezeket az embereket légi úton szöktették meg. Furcsa Télapó lehet, aki a Martin és a Zrust család esetéhez teljesen hasonlóan 1972 szilveszter éjszakáján a Méchinaud 184

családot rabolta el, miközben kocsin Boutiers (Charente megye) felé tartottak... A szilvesztert barátaiknál töltötték, Cognacban, majd hajnali egy óra körül elpárologtak, az alatt a mindössze négy kilométernyi autóút alatt, amely lakhelyüktől elválasztotta őket. Hasztalan volt a leggondosabb vizsgálat, a legcsekélyebb nyomra sem bukkantak. De vajon milyen következtetést von le Jacques Bergier azokból a tényekből, amelyekről egyik munkájában számol be, és amelyek egy egész falu lakosságának eltűnésére vonatkoznak? 1930-ban a kis eszkimó falu, Angikuma mind a harminc lakója szőröstül-bőröstül eltűnt. Kanadának ezen a vidékén az életkörülmények különösen nehezek. Mindössze fél tucat pórázra kötött, éhen veszett kutyát találtak ott. Még a sírokat is kiásták, és a beléjük temetett emberi hullák is köddé foszlottak... Furcsa viselkedés lett volna ezektől az emberektől, ha azért ásták volna ki halottaikat, hogy magukkal vigyék őket valami ismeretlen rendeltetési helyre, mindent odahagyva, még puskáikat és kutyáikat is, önmagukat halálra ítélve... Felszívta őket az ég Ha folytatjuk vizsgálódásainkat, és csupán az elszigetelt eltűnésekkel foglalkozunk, eljutunk ahhoz az esethez, amelyről Jimmy Guieu számolt be. Ez talán fellebbenti a fátylat, és bepillantást enged azokba a körülményekbe, amelyek között lefolytak az események... Az egyesült államokbeli, indianai városka, South Bend közvetlen közelében 1890 karácsonyának előestéjén együtt ünnepelt a farm nagy konyhájában Tom Lerch családjával és a szomszédos tanyákról érkezett barátaival. Valamivel este 11 óra előtt Lerchné arra kérte tizenegy esztendős fiát, menjen ki a kúthoz, merjen vizet, és hozza be abban az üres vödörben, amelyet átnyújtott neki. Oliver orrvédőt tett fel, mert dermesztő hideg volt odakint. 185

Tíz másodperc sem telt el azután, hogy betette maga után az ajtót, és Oliver kint ordítani kezdett, segítségért kiáltott de úgy, hogy az egész társaságnak megfagyott ereiben a vér. Mindenki rögtön arra gondolt, hogy egy farkas támadhatta meg. De kiérkezve farkasnak éppen olyan kevéssé akadtak nyomára, mint a kisfiúnak!... Remegtek a borzadálytól, amikor meghallották a kis Oliver kétségbeesett jajveszékelését, valahonnan az éjszakában, de "a fejük fölött”! A sötét égbolton a gyermek láthatatlan volt. Oliver üvöltött: "Segítség! Elragadtak! Segítség!"... Az üvöltözés és a segélykiáltások majdnem egy percen át hasítottak bele a levegőbe, de egyre kevesebb erővel, mintha a gyermek egyre feljebb és feljebb szállna... A rémülettől kővé dermedt jelenlevők csak akkor szánták rá magukat végre valamire, amikor a köztük levő lelkész elhatározta, hogy követni kell a kisfiú nyomait. A frissen hullott hóban a nyomok tisztán látszottak, és azt mutatták, hogy a gyermek a kút felé tartott. De mintegy húszméternyire az épülettől és tízméternyire a kúttól "a nyomok hirtelen megszűntek, mintha a gyermeket felemelték volna a földről". A vödröt két méterrel arrébb találták meg. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Ez után a rendkívüli eltűnés után nem egy embernek jut eszébe egy ókori legenda; de vajon legenda-e? "Egy szép napon, miközben Romulus, Róma atyja és alapítója a capri ingoványok környékén beszédet intézett csapataihoz, váratlanul hatalmas mennydörgésektől és villámcsapásoktól kísért vihar tört ki, ezalatt Romulust oly vastag felhőréteg vette körül, hogy az összes jelenlevők elvesztették szem elől; és ettől a pillanattól fogva soha többé nem jelent meg újra a Földön. Ekkor léptették elő Quirinus néven istenné." Így számol be Julius Obsequens a Csodák Könyvében. (Csak úgy zárójelben említsük meg, hogy Julius Obsequens művében rengeteg megfigyelést közöl az ókor óta megjelent, nem azonosított repülő tárgyakról.) A hivatalos változatokban ezzel az eseménnyel kapcsolatban megfeledkeznek a csoda lehetőségéről, és ezt az eltűnést 186

legendának minősítették, amelynek védelmezői – szerintük – nem érdemelnek hitelt, és nem vehetők komolyan... De akkor a legendák birodalmába tartozik Mácon gróf esete is, akit szintén a levegőbe emeltek? A szerencsétlen addig kiabált segítségért, amíg teljesen eltűnt... A körülmények meglepő összejátszása folytán tanúja akadt egy elszigetelt eltűnésnek és az egész folyamatnak, amely alatt lejátszódott. Brazíliában, Duas Pantasban vagyunk, egy magános tanyán, 1962. augusztus 24-én, tehát pontosan öt nappal Rivalino da Silva ugyancsak Brazíliában történt elrablása után... Egy kilencéves gyerek reggel hét óra körül kilépett házuk kapuján, s ekkor két, egyenként körülbelül negyven centiméter átmérőjű gömböt pillantott meg a földön, szemben az ajtóval, amelyen éppen akkor jött ki. Azon nyomban kihívta édesapját, aki szintén meglátta a golyókat, és túlságosan közel ment hozzájuk. Abban a pillanatban heves förgeteg tört ki, és porfelhőt kavart fel. A gyermek a förgetegben már nem láthatta apját, azután a förgeteg, egyre feljebb emelkedve, lecsendesedett. De a fiú apja örökre eltűnt. A vizsgálat lefolytatóinak nem sikerült az apa nyomára akadni, és az esemény oly mértékben zavarba hozta a hatóságokat, hogy a szegény gyermeket azonnal elmeorvosi megfigyelés alá helyezték: rá akartak jönni az okokra, vajon miért találta ki ezt a történetet, amelynek a tényekből ítélve mindazonáltal alapja volt. De vajon nem inkább azért történt az orvosi megfigyelés, hogy eltereljék a túlságosan kíváncsi riporterek figyelmét?... Néhány nap leforgása alatt két nyugtalantó eltűnés ugyanabban a körzetben... A véletlenek furcsa összejátszása... A fantasztikum sohasem húz kesztyűt, amikor jelentkezik, és azok a drámák, amelyeknek forrása, mindig a józan emberi ész rovására következnek be. Ennek szemünk előtt lejátszódó bizonyítékai vannak... Így tehát az a nyom, amely ezt a vizsgálatot a minden esetben 187

titokzatos eltűnéseket előidéző és a normálistól eltérő jelenséghez vezette, egyenesen egy fantasztikus világba juttat el bennünket. A minket környező világról alkotott elgondolás korlátolt, ennek folytán pusztán ösztönös, a szüntelenül túlhaladott tudásmorzsák pedig képtelenek gettójából kiragadni. Ugyan melyik józan elme nem cáfolná meg mindezekben az esetekben a legnyilvánvalóbb bizonyosságot? Feltételes reflex ez, amelyet egy képmutató kultúra kényszerített a tudatra. A vizsgálódásnak ebben a szakaszában mindazonáltal könnyűvé tenné a racionalisták dolgát, ha látnák, hogy meghátrálunk, és nem vagyunk hajtandók továbbhaladni a hasonló események tanulmányozásában. Éppen ezért tétovázás nélkül további olyan elszigetelt eltűnési eseteket kell ismertetnünk, amelyeknek anyagi és emberi következményei vitathatatlanok... Autók és utasok 1971. egy júniusi estéjén, Aube megyében egy kereskedelmi ügynök felesége hiába várta férje visszatérését. Az asszony végül is értesítette a csendőrséget. Mivel a csendőrök valami szerelmi kiruccanásra gyanakodtak, másnapra, a hajnali órákra ígérték a felkutatás megkezdését. Minthogy a férj hajnalra még mindig nem tért haza, nekiálltak a keresésnek, de eredmény nélkül. Az ügynök szokása szerint a 77. számú országút szélétől kiinduló mellékútvonalat használta, amely egy fenyőerdőn vágott át (Troyes-tól Chälons-sur Marne-ig megy a 77-es országút), és a csendőrök is ezt az utat vették igénybe. Az ügynök kocsija, egy valaha acélkék színű Simca-1000-es valóban ott volt, de milyen állapotban! Elolvadt... A kocsi váza körül, mintegy 15 méteres átmérőjű területen a föld véges-végig elszenesedett. A kocsiban megtalálták a negyvenéves Léon Eveillé holttestét. Az áldozat "keresztbe tett karokkal, kinyújtózva feküdt az ülésen, biztonsági övével odakötözve"... Valami ismeretlen jelenség, négyezer Celsius-fokot kétségtelenül meghaladó hőben 188

teljesen elolvasztotta az ablaküvegeket... Tanúk jelentették be ezután, hogy előző este, körülbelül ugyanezen a helyen egy szerkezetfélét figyeltek meg, amely a földet súrolta. Ez az esemény, amely az értelmet meghaladó anyagi pusztítással is járt, ezúttal egy autóssal történt, és nincs összefüggés nélkül az ugyancsak autóúton levő Vidal házaspár rendkívüli kalandjával. Kocsijuk a Buenos Aires tartományban levő, Chacomust Matfuval összekötő országúton gördült. Mintegy húsz kilométerre lehettek az argentin fővárostól, amidőn sűrű felhőrétegfélébe kerültek. Azon nyomban elveszítették eszméletüket. Mindez 1968. május 3-án történt... Amikor Vidal úr magához tért, nappal volt, és mivel nem ismert rá a vidékre, megszólított egy parasztot, és megkérdezte tőle, hogy melyik út vezet Buenos Aires felé. A parasztember nyilván azt hihette, hogy valami megháborodottal áll szemben, mert csendesen felvetette: talán Mexico Citybe akar jutni?... Vidal úr hamarosan rájött a valóságra: Mexikóban vannak, mégpedig negyvennyolc órával ájulásba esésük után! Vagyis, gyorsan kiszámította, körülbelül 7500 kilométer távolságra attól a helytől, ahol kocsijuk abba az átkozott felhőrétegbe került; ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett. Miféle esztelen históriába keveredhettek? Egyszerűen képtelenség, lássuk csak! Ekkor közelebbről kezdte megvizsgálni 403-asát: mintha hegesztőpisztollyal szedték volna le karosszériájáról a fekete festéket. Nagyon magas hő hatásának vethették alá. Cseppfolyósított kocsik?... Vidalné valamicskével később nyerte vissza eszméletét, de olyan állapotban volt, hogy kis híján idegrohamot kapott: "De hát akkor mit művelhettek velünk két teljes napon át? Miféle teremtések kezei közé kerültünk!?" – üvöltötte. Miután a házaspár visszaérkezett Argentínába, barátaik megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert szerencsétlenségre gyanakodtak. De amidőn a Vidal házaspár elmesélte, hogy milyen 189

kalandot éltek át, hallgatóiknak égnek meredt a haja... Fizikailag teljességgel képtelenség, hogy Vidalék negyvennyolc óra alatt megtehették volna a Buenos Aires és Mexikó közötti utat: az egész Dél-Amerikán, valamint Közép-Amerikán át kellett volna vágniuk autón, kezdetleges és elhanyagolt országutakon, utakon és csapásokon, ráadásul óránként százhatvan kilométeres átlagsebességgel. Lehetséges tehát, hogy Vidal urat és Vidalné asszonyt autóstul valamilyen ismeretlen szerkezet kapta fel, és két nap múlva hétezerötszáz kilométerrel távolabb rakta le?!... Olyan nyilvánvalósággal állunk szemben, amely kizár minden más feltételezést. De ami a legriasztóbb, az, hogy teljesen hasonló kaland történt 1961. szeptember 19-ének éjszakáján Hills úrral és Hillsné asszonnyal. Barney és Betty Hills rövid kanadai tartózkodásról érkezett. A White Mountainsen (Fehér-hegységen) át a New Hampshire-ben levő Portsmouth felé haladtak, és Lancaster elé érkeztek. Hillsné asszony egyszer csak egy fényes égitestet pillantott meg nagyon magasan az égen, amint feléjük tartva ereszkedett lefelé. Az égitest hamarosan annak látszott, ami valójában volt: hatalmas, ismeretlen űrhajónak. Miután Hillsék a Cannon-hegyeken áthaladtak, autójuk Indian Headben megállásra kényszerült, és látták, amint a szerkezet tőlük mintegy hatvanméternyire földet ért. Mintha mágnes vonzotta volna Hillséket a szerkezet felé... Majd emlékezetükben jókora rés támadt. Egyszer csak ismét az úton találták magukat, látszólag minden átmenet nélkül, csendesen gördültek tovább, kábultan, mint az alvajárók. És ekkor egy jelzőtáblát pillantottak meg, ezzel a felírással: "Concord 17 mérföld." Tehát ötven kilométert robogtak teljesen öntudatlan állapotban! Hamar észrevették, hogy karórájuk megállt, mégpedig véglegesen. Hillsék hajnalban értek haza otthonukba. Itt ingaórájukról megállapították, hogy két órát veszítettek, ez a két éra teljesen kiesett... Ezenkívül mindkettőjüknek kellemetlen volt a közérzete, furcsán "nyúlósan" érezték magukat... Később kocsijukon néhány olyan foltot észleltek, amelyek erős 190

mágnesezéstő1 származtak. Ezután az események teljesen véletlen tornyosulásából kiderült, valójában mi történt "az alatt a két óra alatt, ami emlékezetükből kiesett..." Barney Hills gyomorfekélyben szenvedett, és magas volt a vérnyomása, ezért a bostoni Benjamin Simon doktorral kezeltette magát, akit világszerte ismertek hipnotikus és pszichoterápiás gyógymódjáról és e tárgykörrel foglalkozó tudományos munkáiról. Barney Hills esetében is ehhez a kezeléshez folyamodott. Hipnotikus állapotban kérdezte ki mind Barney, mind Betty Hillst, és ezek elmesélték mindazt, ami öntudatlanságuk ellenére a tudatuk alatt beléjük vésődött: egy Földön kívülről érkezett űrhajó belsejében teljes orvosi vizsgálaton estek át, amelynek célja annak megállapítása volt, hogy: "a fizikai fejlődés mely fokáig jutottak el a földlakók, több mint ezer évvel az őket ért természeti kataklizma után"! Egyszer sem keveredtek ellentmondásba, és az elképzelhető legegyszerűbben számoltak be a tényekről, anélkül hogy valami részletet kihagytak volna. Még "elrablóik" arcképét is megadták: nagyon apró termet, rendellenesen nagyméretű koponya, lefelé hegyesedő fej, tágra nyílt és oldalt elhelyezkedő, ferde vágású szemek, vonalnyira keskenyedett száj, alig észrevehető orr. A józan emberi ész megint csak zavarba jön, különösen akkor, ha megtudjuk, hogy 1957. október 15-én Brazília egy eldugott zugában, a paraguayi határ közelében, ezerötszáz kilométerre a szárazföld belsejében egy olyan személy esett emberrablás áldozatául, akinek emlékezetében a legapróbb részlet is megmaradt. Egy brazil kutató, Olavo Fontes doktor volt az egyetlen, aki feljegyezte kijelentéseit, de nem hozta rögtön nyilvánosságra. Előfordultak néha különös események, amelyeknek körülményeiről az újságok a legnagyobb körültekintéssel és cseppnyi iróniával számoltak be: az ilyenfajta hozzáállás egyszerű oka az, hogy az emberi tanúskodás nemegyszer hitetlenkedés vagy elvakultság célpontjául szolgál. De akkor, amikor egy esetleges áldozatot hipnotikus állapotban hallgatnak ki, az általa elmondott tények félre nem érthetőekké válnak. 191

Mindemellett az a hihetetlen történet, amelyről Antonio Villas Boas a feldúltságtól még remegve beszámolt a hatóságoknak, túlságosan is hasonlít "ama bizonyos elemzések elvégzése céljából történt elrablásokhoz”, hogy el ne időzzünk mellette... Ez a Minas Gerais brazíliai szövetségi államban lakó tisztességes és nyíltszívű parasztember 1957. október tizenötödikéről tizenhatodikára virradó éjjel éppen kis földdarabkáján szántott, amikor az égbolton hirtelen egy ismeretlen űrhajó jelent meg, és közvetlen közelében szállt le. Traktora azonnal megállt, és lámpái is azon nyomban elsötétedtek. Vajon őt is elrabolják) Nem. Búvárszerű ruhába öltözött apró lények, szám szerint négyen, léptek ki az űrhajóból, és Antonio Villas Boas megfigyelte, hogy sisakjuk nyitott. Valamilyen folyadékkal spriccelték be, majd a szerkezethez terelték, s itt a mi földművesünk egy meglehetősen szokatlan lénnyel került szembe... Ez a teremtmény körülbelül kilencven centiméter magas lehetett. Csillogó, fehér, hosszú és selymes hajával nőies benyomást keltett. Nagy kék szemei inkább hosszúkásra nyúltak, mint kerekek voltak, és a halántékok felé irányultak. Azt is megfigyelte, hogy keskeny orra nem volt sem hegyes, sem széles. Antoniót azonban leginkább a lény arcformája döbbentette meg, mert hozzá hasonlót még sohasem látott: "Nagyon erősen kiálló pofacsontjai miatt arca nagyon szélesnek hatott – jelentette ki. – Lefelé azonban egyre keskenyedtek, s az ábrázatot háromszög alakúvá tették. Ajka nagyon vékony és kicsiny volt, éppen hogy látható. Fülei is aprók voltak, de nem sokkal kisebbek, mint némelyik asszonyé, akit ismerek. A két nagyon erősen kiálló arccsont olyan benyomást keltett, mintha alattuk is csont volna, de érintésre rájött az ember, hogy nincs ott semmi..." Antonio nem hárította el a furcsa teremtmény közeledését, és a nemi közösülés megtörténte után a lény elengedte, majd űrhajóstul eltűnt az égen. Antonio történetét később töviről hegyire alaposan megvizsgálták; és nem indítottak ellene eljárást hatóság félrevezetése címén, mert képtelennek tartották rá, hogy önmagától agyaljon ki ilyen hihetetlennek tűnő históriát. Íme ez tehát röviden összefoglalva az az ügy, amelyet Olavo 192

Fontes doktor a legnagyobb körültekintéssel tanulmányozott, és amely később, mint látni fogjuk, gyanús körülmények között történt eltűnését idézte elő. Hitelt adni olyan eseményeknek, amelyek azt a benyomást keltik, hogy inkább a science fiction, mint a valóság birodalmához tartoznak, meglehetősen merész dolog volna. És mégis... egész sereg tény bizonyítja ezek hitelességét. Az effajta tények egyébként akkor nyerik el igazi értelmüket, ha tudjuk például, hogy Addlestone közelében, Angliában, 1971. szeptember 6-án egy zöldes színű jégtömb esett le, és esés közben magával rántott egy faágat. A város egyik laboratóriumában végzett analízis alapján megállapították, hogy megfagyott vizeletről van szó... A neves meteorológus, MacDonald cáfolta azt a feltevést, miszerint az ilyen jellegű jégeső repülőgépről származhat. Ez a lehulló folyadék eléggé különös módon hasonlít bizonyos, a múlt század folyamán lehullott folyadékokhoz, mint amilyen az 1800-ban Calabriában észlelt friss véreső, valamint az 1887-ben Kokinkinában lehullott alvadt véreső volt... A Hills és a Vidal házaspárok kalandjától egészen eltérően végződött annak a marokkói munkásnak és négy honfitársának esete, akik 1966 nyarán autón indultak el Liége-ből (Belgium) Franciaországba. Minden nyomozás eredménytelen maradt utánuk, mind Franciaországban, mind Belgiumban, sőt még Észak-Afrikában is. Soha többé nem akadtak rájuk. Ugyanígy sohasem találtak meg egy 1961 végén nyomtalanul eltűnt liége-i üzletembert sem. A liége-i üzleti életben tisztes hírnévnek örvendő férfiú, miután elhagyta a boulevard de la Sauveniáre-en levő irodahelyiségét, beült kocsijába, egy vadonatúj Impalába, amelyet tehát igazán könnyen fel lehetett ismerni, és úgy elpárolgott, mintha sohasem létezett volna. De ha léteznek Földön kívüli űrhajók, hogyan "rabolhatnak" így el utasostól automobilokat? Egy vöröskeresztes automobil, amely önkéntes véradóktól különböző városokban vért gyűjtött, 1967. márciusban az Egyesült Államok N2-es országútján, az Ohio folyó mellett robogott el. 193

Hirtelen valami égitestféle – olyanszerű, mint egy űrhajó – ereszkedett le, és pontosan a jármű fölött helyezkedett el. "A kocsi mindkét oldala felé kinyújtotta kar alakú tapogatócsápjait, jóllehet a gépkocsivezető közben teljes sebességre kapcsolt." Mintha a "karok" magukhoz akarták volna ragadni az autót. Szerencsére az ellenkező irányból gépkocsik jöttek, és kétségtelenül ez késztethette az űrjárművet arra, hogy "karjait visszahúzza", és bámulatos sebességgel eltűnjék az égben... Nem mindenki képes az annak rendje és módja szerint bizonyított tények ily halmazát – a vizsgálat lefolytatóiban megbízhatunk – teljesen úgy felfogni, ahogyan az ilyen való tényeket természetszerűleg fogadni kellene; márpedig el kell fogadnunk ezeket, még ha fennakadunk is rajtuk. De mégis, ezek a látszatra józan és értelmes egyének vajon nem álmodtak-e rosszat, nem folytatódott-e álmukban egy olyan film előadása, amelyben egy másik bolygóról érkezett Szörnyek özönlik el a Földet? Akkor hogyan lehet egy egyszerű hallucinációnak hőfejlesztő hatása, méghozzá olyan mértékben, hogy egy autót is megolvaszt?... Alapjában véve mi bizonyítja, hogy nem valami vaskos beugratásról van szó, amelynek célja az együgyű lelkek megrémítése és a gazdag fantáziájúak felizgatása? Csakhogy azok számára, akik nem akarják elismerni azt, ami nyilvánvaló, 1965. június 4-én Edward White és James McDivitt űrhajósok, miközben a Hawaii-szigetek fölött haladtak el, furcsa tárgyat fedeztek fel az égbolton, amelynek "mintha nyúlványai vagy karjai lettek volna". McDivitt még fényképeket is készített róla. Néhány perccel később a két űrhajós a Karib-tenger fölött figyelt meg két másik, hasonló tárgyat... A rendkívüli események krónikái Nem akarunk itt minden repülőcsészealj-jelenséget a dolgokba belekeverni, ezért az olvasóra bízzuk két régi krónika tartalmának 194

megítélését. Ezek különös űrhajókra vonatkoznak, és határozottan összefüggenek a tengereken való eltűnésekkel. Egy novemberi napon földjeikről hazatérő parasztok, mintha az égből jönne – a borús, szürkés égből –, emberi hangon folytatott beszélgetést, utasításokat, kiáltásokat hallottak. Meglepetten megálltak, és az eget kémlelték. Egyszer csak, mintegy ötszáz méternyire tőlük azt látták, hogy a fellegekből egy hatalmas tárgy száll le, amely horgonyfélének bizonyult, és megállt a föld felett. Ezután egy ember ereszkedett le lassan a horgony láncon, egy darabig tétovázott, majd folytatta a leereszkedést, miközben fölülről egyre hallani lehetett a hangokat. Ekkor a horgonyláncot hirtelen valami lökés rázkódtatta meg, az ember elvesztette az egyensúlyt, és a földre zuhant. A horgonylánc azon nyomban újból felszállt, a fellegek összezárultak körülötte, és ismét csend lett. A parasztok az imént látottaktól még felindultan odarohantak, és az élettelen test fölé hajoltak. Egyikük torkán kiáltás tört ki: felismerte az emberben bátyját, aki jó néhány esztendővel azelőtt eltűnt a tengeren!... Ennek a krónikának a szerzőjét, Gervaise de Tilburyt általában nem úgy ismerték, mint aki felületes vagy bolondozik. Ha azonban egyesek az ellenkező véleményen volnának, azoknak ne kerülje el a figyelmét, hogy Frank Edwards, a nagy OVNI-szaktudós egy másik, sokkal régibb krónikából, amely a Speculum Regaliban látott napvilágot, az előbbiekhez meglehetősen hasonló tényeket jegyzett fel. Eszerint Cloera városában, az egykori Írországban az égből egy fémhorgony hullott le, amelyhez hosszú kötél volt erősítve. A vasmacska egyik hegyes körme beleakadt a templom kapuja fölött levő fa boltívbe. Vasárnap volt, amikor a falu apraja-nagyja istentiszteleten vett részt. A hivők rögtön kirohantak, és látták, amint az égen lebegő, mozdulatlan hajóféléből egy ember ugrik ki, és ereszkedik le a horgonykötélen, hogy kiszabadítsa a vasmacskát. Úgy mozgott, mint egy búvár a tenger alatt. A püspök megparancsolta, hogy engedjék szabadon, mert az emberek természetesen rárontottak, hogy elfogják... Az ismeretlen erre 195

gyorsan visszakúszott a légi hajóra, amely eltűnt, miután a kötelet sikerült elvágni. A vasmacska ott maradt, beakadva a templomba, a meghökkentő eset bizonyságául. Ez a kézirat körülbelül az időszámításunk utáni 950. évben kelt. Az ilyenfajta történeteket mindig bizonyos gyanakvással fogadják. Mindazonáltal hogyan lehet el nem ismerni, hogy két kézirat, amelyek szerzői nem ismerhették egymást, és más-más korban éltek, többről számol be, mint egymáshoz hasonló tényekről; megtudjuk belőlük azt is, miszerint a minket körülvevő világűrben ismeretlen, titkos tevékenység folyik, s ezt a valóságot néhány megfigyelés és számos bizonyíték szemlélteti. A rendkívüli mjndenfajta megnyilvánulásának ellenfeleinél határozottan negatív tulajdonságként esik latba ez a csökönyös tagadás, sőt állíthatjuk, hogy az efféle felfogás még eléggé egyezik a Galilei hóhérait és bíráit fűtő hangulattal írott vagy szóban kifejtett állításaik az idő hatására megsárgult kéziratokhoz hasonlítanak, amelyeket azonban még mindig elég sokan olvasnak, és távol attól, hogy a szellemet felvillanyoznák és sarkallnák, azt évszázadokkal ezelőtti határok közé szorítják. Azért, hogy – ha lehetséges – még jobban szemléltessük annak a problémának árnyalatait, amelyet az ilyen jelenségek a képzelet előtt felvetnek, érdemes megemlíteni egy Bejrútban, 1971 decemberében megtörtént furcsa esetet. Chapchap úr leánykája macskát szeretett volna tartani, szülei azonban megtagadták kívánságának teljesítését. Karácsony ünnepének reggelén a kislány százharmincnyolc macskát talált kertjükben!... A fákon, a sűrű bokrokon, mindenütt egymás hegyén-hátön cicák. Milyen csoda segítségével jutottak oda? Egy ismert állattenyésztő ugyanakkor azt állapította meg, hogy ketreceiből kétszáztizenöt cicus tűnt el, és nagy részüket az említett kertben találta meg... A leányka egyet megtartott, de egész Bejrút még mindig azon töri a fejét, vajon nem álom volt-e az egész. A költészetet néha a legkülönösebb események múlják felül. 196

Tilos városok A szárazföldön történt elszigetelt eltűnések máris eléggé szélesre tárták a kutatás terét a vizsgálódó hajlamúak számára ahhoz, hogy a bennünket foglalkoztató jelenségről közelebbi kép bontakozzék ki. Ezek azonban csupán elenyésző részét képezik a jelen mű tárgykörének. Mint már tudjuk, 1943-ban egy egész japán hadosztály enyészett el nyomtalanul, de az Amazonas-vidék áthatolhatatlan poklában tudományos kutatók százai, egész expedíciók tűntek el anélkül, hogy tudnák, mily módon. Habár leggyakrabban a kapzsiságuk által vesztükbe sodort, elszigetelten levő egyének forognak szóban, vagy a saját gondatlanságuk által kárhozatra ítélt expedíciók, 1960 áprilisában megmagyarázhatatlan események egész sora ejtette pánikba a kolumbiai hatóságokat... Az történt, hogy három expedíciónak veszett nyoma a kolumbiai őserdőben, az Andesekben levő Huila és Caquetá járási igazgatóság között. Az első ezek közül az expedíciók közül huszonkét személyből állt, köztük két amerikaiból, és három hétre elegendő élelemmel rendelkeztek. Hullából indultak el, hogy átkeljenek az Andesek hegyláncán, a Kordillerákon és az őserdőn, és annak az új útvonalnak a kijelölését tanulmányozzák az Amazonas folyam felé, amelynek egy részét az Amazonason át már kialakították. Miután minden kapcsolatot elvesztettek velük, egy második, tizenkét emberből álló expedíciót indítottak felkutatásukra. Néhány nap múlva ennek is nyoma veszett. Ekkor még egy utolsó kísérletre szánták rá magukat. A hadsereg által kiválasztott, hat emberből álló csapatot küldtek a másik két expedíció nyomdokaiba. Ez a csapat is eltűnt! Akárcsak Fawcett őrnagyot, ezeket az embereket sem sikerült soha többé megtalálni, és senki sem tudta megmondani, mi történt velük, mi lett belőlük. Ezért az Amazonason átvezető útépítés most folyó munkálatait mesterlövészekkel őriztetik ádázul. Sohasem 197

lehet tudni... Fawcett őrnagy, az Amazonas-expedíciók veteránja 1925-ben tűnt el idősebbik fiával együtt a felderítetlen Mato Grosso szívében. Hiábavaló maradt második fia, Brian minden nyomozása, a legcsekélyebb nyomra sem sikerült bukkannia azon a vidéken, ahol ésszerűen tartózkodniuk kellett volna. Mi történt a két férfival és a három expedícióval? Egy másik ügy is foglalkoztatta a sajtót: három felfedező – két francia és egy amerikai – Peruban bemerészkedett a Madre de Dios őserdejébe. A legendás inka város, Paititi felfedezésére indultak útnak, ahol – úgy vélték – egy ismeretlen civilizáció hatalmas kincseinek kell rejleniük; egyébként arról a törzsről van szó, amelyhez az amazonok tartoztak volna. Közöttük volt Serge Debru is, akit később, 1972 márciusában, az eltűntek jogcímén az Érdemért rendjellel tüntettek ki. Serge Debru tíz esztendeje folytatott levéltári és könyvtári kutatásokat Peruról és az inka civilizációról. Az volt a meggyőződése, hogy bizonyos inka törzsek a XIX. század eleji spanyol betörés idején inkább behúzódtak az Amazonas menti őserdőbe, mintsem hogy lemészároltassák magukat a spanyolokkal. Ott, az őserdőben építették volna fel Paititit, ezt a bevehetetlen és felülről láthatatlan várost, amelynek monumentális, valóban rendkívüli méretei voltak, és a bármely irányból jövő ostromoknak ellenállni alkalmas védőbástyákkal látták el. Ehhez képest Makupiccsu nevetségesnek, sokkal kevésbé meseszerűnek tűnik. Serge számára Paititi volt az inkáknak, a Nap Fiainak elveszett városa.. Hátrahagyott utolsó magnószalagjára ezeket mondta: "Tudom, hogy hová megyek, és ott még soha senki sem járt. Utazásom titkairól visszatérésünk után rántom majd le a leplet." Az emberi szem számára repülőgépről ez a vidék kifürkészhetetlen. Az őserdő ott túlságosan sűrű, és megszakítatlan lombsátort képez. Ezen a területen valóban paradicsomi tájék terülhet el, a tudomány által nem ismert állatokkal és egy "aranyvárossal". Ámbátor egész expedíció indult az apa és fiú felkutatására, tizenhét nap alatt sem akadtak semmiféle nyomára 198

annak, hogy merre jártak. Egy amerikai felfedező, John Perkins azt állítja, hogy Amazónia szívében van egy folyó; amelynek vize – egy föld alatti szakasz után – csodáktól és rendkívüli dolgoktól hemzsegő völgybe vezet. Szinte véletlenül került oda Perkins, és állapította meg, hogy ott óriási virágok, a mi erdeinkkel vetekedő sűrűségű, kusza sarjerdők, famagasságú füvek nőnek, és a legendák világából kikerült állatok élnek. Valamilyen radioaktív jelenség hatása folytán elváltozott, tyúk nagyságúra megnövekedett, szentjánosbogárszerű foszforeszkáló legyek és sertésméretű óriáspókok alkotják a rovarvilágot.,. A kevéssé vagy rosszul feltárt területek általában különféle legendák tárgyai, egy ismeretlen világmindenséghez tartoznak, amelyet természetes, félelmetes határ védelmez meg a civilizációtól. Az Amazóniában észlelt megmagyarázhatatlan eltűnések eléggé megerősítik ennek lehetőségét. Amazóniával kapcsolatban sok-sok tényező marad ismeretlen. Nehezen ellenőrizhető értesülések alapján említés történik róla, hogy különös kapcsolat létesült volna eltűnt személyek tucatjai és családjaik között. Ezek az eltűnt személyek Dél-Amerika különböző városaiban postára adott levelekben adtak volna hírt magukról, nehogy egy tilos területhez vezető nyomra lehessen bukkanni: olyan területhez, amelyről lehetetlen kiszabadulniuk. Jól bánnak velük, életük nem forog veszélyben. Elképzelés, valóság? A tudományos expedíciókra hárul a feladat, hogy ezt bebizonyítsák. Emberek százai tűnnek el Minden korban tűntek el emberek. Egész családok szívódtak nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul fel, elszigetelt egyének párologtak el, expedíciók enyésztek semmivé, házaspárokat raboltak el, autósok váltak köddé. A tényeknek ez a kétségbevonhatatlan felhalmozódása nyugtalanító. De

vajon

az

eltűnéseket

előidéző

199

ismeretlen

jelenség

megelégszik-e az egyének eme kis csoportjaival? Ne felejtsük el, hogy egy egész japán hadosztályról nem érkezett soha többé a legkisebb hír sem; sohasem akadtak nyomukra. 1707-ben – így számolt be a történtekről Georges Langelaan – Károly főherceg Spanyolország megrohanására készült. Négyezer állig felfegyverzett, háborúra készülődő embere ütött tehát tábort egy este az egyik pireneusi hegyi folyó partján. Másnap hajnalban felszedték sátorfájukat, és gyors léptekkel elindultak a hegyekbe. Senki sem látta őket soha többé, és sem fegyverzetüknek, sem málhájuknak soha senki sem akadt többé nyomára... Ilyenkor felvetődik az emberben a kérdés: elképzelhető-e, hogy négyezer ember csak úgy, egyszerűen köddé foszoljon, vajon eltűnhet-e egy egész hadosztály ugyanígy, minden nyom nélkül?... Az eddig ismertetett esetek és az utóbbiak között óriási a fokozati különbség, és ebből a tényből megjósolhatjuk, hogy az a bizonyos jelenség rendkívüli módon nyilvánul még meg. Nem lehet ugyan összefüggést találni a hajóeltűnések és emberek ezreinek eltűnése között, és mindamellett... Egy ilyen egészen kivételes eltűnési eset révén talán sikerül magyarázatot találni ezekre a fantasztikus köddé oszlásokra. 1915-ben a Dardanella.-expedíció valóban döntő fordulatot jelentett a hadtörténelemben; a szövetségesek kudarcából axióma született: az ellenség által jól védett partot ne támadjuk meg! Főképpen a gallipoli tapasztalat domborította ki a szárazföldi és vízi kombinált (amfibikus) hadműveletek nehézségeit, illetve a partra tett csapatok utánpótlással ellátását. De ugyanekkor ennek az ütközetnek folyamán élte át a hadtörténelem egyik leghomályosabb és legmegmagyarázhatatlanabb fejezetét... A szövetséges csapatok a Gallipoli-félszigeten harcoltak a törökök ellen. Mialatt dúlt az ütközet, olyan rendkívüli esemény következett be, amely még ma is fejtörést okoz: vajon mi is történt valójában? Mindenfelől záporoztak a lövedékek, a robbanások belehasítottak a levegőbe, és katonákat szedtek ízekre. Eközben egy oszlopnyi katonaság megindult a 60-as magaslati pont felé: ez a hadállás egy kis dombtetőn volt, a suvlai öböltől délre, a félsziget 200

egyik fontos pontján. A megerősítésére küldött ötödik számú norfolki ezredet az Ansac-csapatok támogatására szánták (ez egy vegyes, ausztráliai és új-zélandi katonákból álló hadosztály volt) a nevezetes 60-as pont elleni támadásukban. Az összesen mintegy ezer katonából álld ezred mindössze kétszázötven emberének sikerült a helyet megközelítenie. A bajtársaikat lemészároló gránátszilánkokat sem vették észre, mert "gomolygó köd vette őket körül. Ez a köd oly módon tükrözte vissza a napsugarakat, hogy a tüzérségi megfigyelőket szinte elvakította a kápráztató fény, és képtelenek voltak tüzérségi támogatást adni. A kétszázötven embert soha többé nem látták, soha többé nem hallottak róluk" – így számolnak be a hadjárattal foglalkozó szakkönyvek, amelyek körülbelül augusztus huszonegyedikére helyezik ezt az eseményt. Charles Garreau és a Lumiéres dans la nuit (Fények az éjszakában) c. szemle nyilvánosságra hozta az aznap számos tanú által tett megfigyelések részleteit, és ezekből mi is kivonatokat közlünk. Az új-zélandi műszaki alakulatok első századának harmadik szakaszában szolgáló, matadai (Bay of Plenty kerület) illetőségű Reichart utászkatona két másik tanú jelenlétében és aláírásával megerősítve mondta el a történteket, és további tanúkat keresett, akik szintén jelen voltak a történtek alkalmával. Elbeszélése a következőképpen hangzik: "Derült reggel volt, felhőtlen az ég, kivéve talán hat-nyolc kenyér alakú felhő- foszlányt – teljesen egyformák voltak –, amelyek a 60-as pont fölött helyezkedtek el. Azt lehetett megfigyelni, hogy a hat-hét kilométer óránkénti sebességű déli szél ellenére ezek a felhők nem mozdultak el helyükről, és alakjuk sem változott. Mozdulatlanul lebegések, megfigyelőállomásunkról számított körülbelül 60°-os szögben, mintegy tizenhat méter magasan. Majdnem a föld felszínén, ugyancsak egy helyben lebegve, közvetlenül az előbb ismertetett felhőcsoport alatt egy másik, hasonló alakú, körülbelül z50 méter hosszú, hatvan méter magas és ugyanilyen széles felhő volt. Az

utóbbi

felhő

rendkívül 201

sűrűnek,

majdnem

szilárd

halmazállapotúnak látszott. Minden az új-zélandi műszakiak alsó századának harmadik szakaszához tartozó huszonkét ember, közöttük jómagam is, a Rhododendron Spur-i lövészárkainkból, körülbelül kétezerötszáz méternyire délnyugatra a föld felszíne fölött levő felhőtől figyelte meg. A levegőben elhelyezkedő, mozdulatlan többi felhő ilyképpen körülbelül ezerkétszáz méter magasan lehetett. Magaslati állásunk mintegy százméternyire lehetett a hatvanas pont fölött. Miután később helyet változtattunk, a magános felhő teljesen eltakarta egy kiszáradt hegyi patak medrét, és tökéletesen meg tudtuk különböztetni oldalait és széleit. Ugyanolyan világosszürke színű volt, mint a többi felhő. Megfigyeltük, hogy egy több száz emberből álló angol ezred kapaszkodott felfelé a 60-as pont felé vezető kitaposott úton. Céljuk láthatólag a nevezett ponton levő csapatok megerősítése lehetett. Amikor a felhőhöz értek, tétovázás nélkül belemerültek. De soha többé egyikük sem került ki belőle. Körülbelül egy órával később, miután a sorban az utolsó katona is elveszett a felhőben, a felhő teljes csendben felszállt a földről, és mint bármilyen más köd vagy felhő, lassacskán feljebb és feljebb emelkedett, amíg végül csatlakozott a többi felhőhöz. Újból rájuk pillantva, borsószemekhez hasonlítottak a hüvelyükben. Ez alatt az egész idő alatt a felhőcsoport mozdulatlan maradt, de mihelyt a földről felszálló különös felhő velük egy vonalba érkezett, valamennyi észak felé,. tehát Bulgária irányába indult el. Körülbelül háromnegyed óra leforgása alatt valamennyi eltűnt." Az ezredet eltűntnek, vagy megsemmisültnek nyilvánították, és hiábavalónak bizonyult Anglia minden arra irányuló erőfeszítése, hogy az ezred katonáinak hazatérését kieszközölje, Törökország azzal válaszolt: nem tud létezésükről. Mindezt az 1918. évi kapituláció alkalmával. Ez a félelmetes valóság...

202

1858-ban, amidőn Franciaország megrohanta Kokinkínát, hatszázötven zuáv harcos tört előre, fegyverrel a vállán, a Saigon előtt elterülő nagy síkságon. Húsz kilométerre sem voltak a fővárostól, és egyszerre csak menetelés közben, minden harc nélkül, a legcsekélyebb lövöldözés nélkül semmi sem maradt belőlük, mintha a föld nyelte volna el valamennyiőjüket. Sohasem találták meg éket! A nem egészen két kilométerrel utánuk előrenyomuló és őket szemmel tartó csapattest semmit sem hallott, semmit sem látott, és már senkit sem talált közülük... EI kell hinnünk, hogy valami láthatatlan jelenség jött közbe; pontosan ugyanazok között a körülmények között, mint amikor a norfolki 5. ezred tűnt el: emberek százait nyelték el teljesen észrevétlenül, félelmetes eredményességgel. Nem szabad megfeledkeznünk arról a rendkívüli rejtélyről sem, amely a Li Fu-sien ezredes parancsnoksága alatt levő, háromezer emberből álló hadtest 1939. november 10-én bekövetkezett eltűnését veszi körül. Nanking eleste után ennek a hadtestnek kellett volna a japán előnyomulást feltartóztatni, amikor rádiókészülékeik váratlanul elnémultak. Csak fegyvereket és tábortűznyomokat találtak a helyszínen. A japán katonai levéltár irataiban még csak említés sem történik semmiféle ezred fogságba ejtéséről sem. Az eltűntek családtagjai azóta sem kaptak semmiféle hírt. Más ködöknek is volt már az emberekre ugyanilyen rendkívüli, illetve rettentő hatása. 1881-ben, amidőn az Ellen Austin nevű angol hajó a nyílt tengeren, az Atlanti-óceánon haladt, találkozott egy jeltelen kétárbocossal, amely ide-oda hánykódott a vízen. A kétárbocos láthatólag jó állapotban volt, mindazonáltal... Az Ellen Austin legénységének néhány tagja átmászott a kétárbocos fedélzetére, de egyetlen lelket sem találtak ott. A hajón egyébként minden a legnagyobb rendben volt, minden a maga helyén, küzdelemnek a legcsekélyebb nyomát sem lelték... A két hajó az Új-Fundlandon levő Saint Jean felé tartva egymás mellett szelte a habokat, de két napig sűrű ködben hajóztak, és emiatt 203

kénytelenek voltak egymástól eltávolodni. Amikor a köd felszállt, az Ellen Austin legénysége ismét meglátta a kétárbocost, de valamivel távolabb. A hajó mozdulatai azonban teljesen zűrzavarosak voltak. Még egyszer meg kellett állapítaniuk, hogy senki sem tartózkodott rajta... A kétárbocost, érthetően, hamarosan sorsára hagyták, és soha többé senki sem látta. A természet olykor látszólag alaposan megtréfálja az embert, olyannyira, hogy felvetődik a kérdés, vajon ezek mögött a látszólag teljesen jelentéktelen és teljesen értelmetlen, máskülönben meglehetősen titokzatos megnyilvánulások mögött nem rejlik-e bizonyos értelem... Kísértetek járnak körülöttünk... 1780. május 9-én sűrű sötétség borította el délelőtt 10 órakor Kanadát, New York keleti és Pennsylvania északkeleti részét... Az egész úgy kezdődött, hogy északnyugaton köd keletkezett, amely az erős széllel gyorsan továbbterjedt. Minden lámpát meg kellett gyújtani. Délután egy órakor az égbolt olybá tűnt, mint egy csillagtalan éjszakán. Lassanként pánik fogta el a lakosságot, nagy sietve a templomokba menekültek, abban a hitben, hogy elérkezett az utolsó ítélet napja... Délután öt óra felé már egy mindössze néhány centiméternyire az arc elé tartott fehér papírlapot sem lehetett felismerni. Majd amikor a legmélyebb volt a sötétség, halvány fénysugár tört át rajta. És ekkor minden tárgy valami furcsa, fantasztikus színárnyalatot öltött, miközben zöldes világosság szűrődött át a homályon. Csak másnap éjjeli egy óra körül kezdett valamivel világosabb lenni. Végre kibukkant a vérvörös színű hold. Azután megpirkadt, és újra megjelent a nap, mintha mi sem történt volna... A jelenségre nem találtak semmiféle magyarázatot. A tűzvészt kísérő leghevesebben gomolygó füst vagy a legsűrűbb köd sem 204

válthatott ki ilyen mély sötétséget, méghozzá akkora területek fölött. Az emberek szeme elé leengedett átláthatatlan fátyolnak talán az volt a rendeltetése, hogy eltakarjon előlük "valamit"? Nem esik nehezünkre ebben a hitben leledzeni, és az ezután ismertetendő tények alapos okát adják eme hitünknek. Az idő tájban, amikor 1965. november 9-én az Egyesült Államok északkeleti részében, New Yorktól Maine-ig harmincmillióan, valamint Kanadában még néhány millióan munkahelyükről hazafelé tartottak, hirtelen arra döbbentek rá, hogy megszűnt az áramszolgáltatás!... Minden fény pontosan abban a pillanatban aludt ki, amikor éjszakai homály borult az érintett területekre. Tizenhét óra huszonöt perckor egész városok süllyedtek sűrű sötétségbe és teljes bizonytalanságba. Amerikaiak százai maradtak bezárva a metrószerelvényekben, mások a menet közben megállt felvonókban. Odakint, szerencsére, ragyogott a hold. A televízió, lámpák, távközlő berendezések és radarkészülékek megszűntek működni. Minden előzetes ígérgetéssel ellentétben a jelenség még a katonai támaszpontokat is érintette. Csupán a gépkocsilámpák vetettek tétova fényt a homály borította övezetekre; a repülőgépek a gépkocsisorok fényszórói közül az éjszakában csak azokhoz igazodhattak, amelyek a repülőterek felé irányultak. Az áramhiány a Niagara mindkét oldalán négy perc leforgása alatt átterjedt Buffalóig, Rochesterig, Rome-ig, Siracusáig, Uticáig, Hamiltonig, Kingstonig és Torontóig, vagyis az Ontario-tó partján elterülő vagy vele szomszédos városokig. Majd a Mohawk völgyében és a Hudson völgyében levő városokra, Saratogára, Troyra, Schenectadyra, Albanyra került sor. Az áramszolgáltatási zavar átterjedt Pennsylvaniára, New York államra, Massachusettsre, Connecticutra, New Hampshire-re, Vermontra, Maine-re és Ontarióra. Tíz perc elegendő volt hozzá, hogy az áramhiány kilenc államot sújtson, és elérje New Yorkot. Bostonnal, Augustával, Portlanddel, New Havennel, Providenceszel, Hartforddal és annyi más helységgel együtt majdnem az 205

egész Új-Anglia sötétségbe borult, éppúgy, mint Pennsylvania több nagyvárosa. Szorongás lett úrrá az összes érintett tájon. Láthatatlanul mindenütt ott lebegett a veszedelem a negyedmillió négyzetkilométer kiterjedésű terület fölött. Azután így mesélte el az egyik tanú az eseményeket: "Nem volt már ugyanaz a világ. Az volt a benyomásom, hogy kísértetek járnak közöttünk..." Másnap hajnalig ezer meg ezer tanú figyelte meg azokat a furcsa fényeket, amelyek fel-felvillantak az égbolton, miközben a legteljesebb csend honolt. "Tűzgolyókat" láttak a magasfeszültségű vezetékek fölött, és kékes meg narancssárgás tárgyakat figyeltek meg az ég különböző pontjain, azokon a helyeken, amelyek a homályba borult területet elhatárolták. Kísértetek járnak közöttünk... Az ezután következő hetekben semmiféle kielégítő magyarázatot nem tudtak adni a közönségnek. A sajtó, a polgári és a katonai személyiségek megpróbáltak ugyan magyarázkodni, de sikertelenül. De még ha feltételezzük is, hogy valamiféle műszaki zavar keletkezhetett, vannak olyan tények, amelyek megdöntik ezt a feltevést. Számtalan beszámolót írhatnak erről a gigantikus méretű defektről, mind megannyi logikus magyarázatot is tartalmazhat; de a nyilvánvaló igazsággal egyik sem tud szembeszállni... Ugyanabban az időben ugyanilyen természetű áramszolgáltatási zavarok fordultak elő Mexikóban, majd Új-Mexikóban és Texasban... Az 1965. november 9-ét követő hónapok folyamán további hatalmas arányú zavarok keletkeztek az Egyesült Államok különböző vidékein, valamint Dél-Amerikában. De a kézzelfogható bizonyosságoknak ezzel még nincs végük. Valamicskével később Európára került a sor. Nevezetesen Stockholmban, utána pedig Hollandiában keletkeztek majdnem hasonló arányú zavarok, ugyanazokkal a jellegzetességekkel! 206

A november kilencedikei áramszolgáltatási csődről nagyon szép elméleteket gyártottak, jóllehet ezek meglehetősen kétes értékűek. De ugyan hogyan lehet a lehető legkomolyabban tanulmányozni ezt a jelenséget, az okokat, amelyek létrehozták, ha figyelmen kívül hagyják és nem vonják be a vizsgálatba a többi olyan jelenséget, amely majdnem ugyanabban az időben következett be, és ugyanolyan természetű? Áramzavar keletkezhet nagyon kiterjedt övezetben, amint ez 1965 novemberében történt, de a minket érdeklő esetekben csak kétségtelen tények összességébe beágyazva lehet róla ítéletet mondani. Ha erre az áramkiesésre ésszerű magyarázatot akarunk találni, akkor nem előzhették volna meg más áramkiesések, illetve nem folytatódhatott volna másutt további áramszünetekkel. Ebben az esetben nem "kerületi áramzavarról" van szó, hanem egy egész nagyvárosra kiterjedő, általánossá vált, sőt nagyjából egy egész kontinensre, ha éppen nem több kontinensre kiterjedő, habár csupán egyes övezetek körülhatárolt területein beállott áramszünetekről. Nyugodtan elhihetjük, hogy néhány hónap folyamán a földkerekség olyan rendkívüli jelenséget élt át, amelyet senki sem láthatott előre, és amelyet lehetetlenség volt elhárítani. De vajon miféle fantasztikus jelenség lehetett az, amely az egész földön óceánoktól elválasztott hatalmas területeket képes volt így sötétségbe borítani? Határozott következtetést semmiből sem vonhatunk le, hacsak az égbolton megfigyelt világtó gömbökből nem... De hát miért? Ha tudomásul vesszük a jelenséget úgy, amint az bekövetkezett, szabadjára kell engednünk képzeletünket, hipotéziseket kell felállítanunk, amelyek, még ha szélsőségesek és erőtlenek is, mégis magyarázatul szolgálhatnak. Túl sok erőlködésre azért nincs szükség, hogy megérthessük a dolgokat. A Tracers Company, egy eltűnt személyek felkutatásával megbízott társaság jelentése a következőket szögezi le: "1965-ben négymillió amerikai távozott lakhelyéről anélkül, hogy új címét hátrahagyta volna. Nagyrészt tisztes emberek, mégpedig olyanok, 207

akiknek nyilvánvalóan nemigen nyomta semmi különösebb a lelkiismeretét..." Jól olvasták: az Egyesült Államokban négymillió ember tűnt el 1965-ben. Ez a szám több szempontból is elrémítő. A világ különböző rendőrségeinek viszonylatában, amelyek minden esztendőben körülbelül kétmillió eltűnést tartanak számon, az arány csak az Egyesült Államokban alaposan eltérő, mégpedig kétszerese a ténylegesként nyilvántartott létszámnak! Így azután, összefüggést keresve a világ egyik legerősebb nemzete által valaha is tapasztalt legnagyobb áramkiesés és a négymillió eltűnés között, nyugtalanítóak a kilátások. Valószínűleg nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen kapcsolatba hoztuk az okot az okozattal, mert mind az ok, mind a hatás önmagukban zavarba ejtenek, és szembekerülnek a felfogóképességgel. A magunk részéről nem kockáztatunk semmiféle pontos becslést a Dél-Amerikában, Mexikóban, Új-Mexikóban, Texasban, Stockholmban és Hollandiában az egymást követő áramzavarok folyamán bekövetkezett eltűnésekre vonatkozólag, de a Tracers Company adatai önmagukban is elgondolkoztatóak. Egy hónappal a november kilencedikei áramkiesést követően, pontosabban a december negyedikéről ötödikére virradó éjszakán "valamilyen tárgy" ütközött Frank Borman és James Lovell űrhajókabinablakának... A két ifjú űrhajós alig tért magához első ijedségéből, egy különös tárgyat pillantott meg a Gemini-7 közelében, amelyet fluoreszkáló részecskék vettek körül. A Gemini7 ekkor óránként 28 ezer kilométeres sebességgel haladt, a földi talaj fölött 160 és 205 kilométer közötti váltakozó magasságban... Az égen szikrák villantak még... Hány eltűnést jegyeztek fel a Görögországot 1972. július 23-ika után, majd néhány héttel később Korzika északi részét megbénító áramzavar után? A fekete napok 208

Kétségtelenül sohasem fogjuk megtudni, mi okozta azokat a sötétséghullámokat, a történelem ama híres fekete napjait, amelyek 1763 augusztusában és 1780 májusában következtek be Londonban; még áthatolhatatlanabb volt a sötétség, mint az 1748. évi napfogyatkozáskor. 1886-ban Wisconsinban, a nappal kellős közepén, általános megdöbbenésre olyan tökéletes sötétség keletkezett, mintha éjfél lenne. Az emberek eszüket vesztve futkostak összevissza. Ugyanez a jelenség következett be 1904 decemberében a Tennessee államban levő Memphisben délelőtt tíz órakor, és meglepő tapasztalatra adott alkalmat: mindössze egy negyedóra hosszat a legtökéletesebb sötétség uralkodott, és egyes kerületekben, mint Louisville-ben (Kentucky) általános pánikot keltett; félóráig tartó hatalmas jégzápor és vihar után egyszerre úrrá lett a rémület. Humboldt számos hasonló esetet tanulmányozott A történelem Fekete Napjaiban. F. G. Plummer a maga részéről kijelentette, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában beállott tizennyolc elsötétedésre a füst egymagában nem ad magyarázatot, oly ijesztően elhomályosultak lettek a nappalok. Milyen magyarázattal szolgálhatunk manapság, amidőn egész nagy területeken alszik ki a villanyvilágítás? EI kell hinnünk, hogy szándékosan kapcsolták ki, valószínűleg azzal a céllal, hogy megkönnyítsék ama bizonyos rejtélyes tevékenység kifejtősét, amelyet valaha régebben – hiszen akkor még nem létezett villanyvilágítás – elegendő volt átlátszatlan fátyollal burkolni. Kísértetek vannak közöttünk... Milliószámra tűnnek el emberek... Zöldes fény szűrődik át... Az égen halvány fények. A történelem fekete napjai között azonban egy olyant találunk, amely mind az utána észlelt következményekkel, mind a kísérőjelenségekkel felkelti figyelmünket. 1755. november 1-én földrengés pusztította el Lisszabont, amelynek erejét hárommillió négyzetkilométeren érezték. Mivel az épületek mindenütt összeomlottak, és ötven- ezer áldozatot 209

temettek a romok alá, a város lakóinak ezrei kerestek menedéket a kikötőt szegélyező, tömör kőből épült új rakparton. Mintegy tízezren gyűltek ott össze, és amidőn újabb, második földlökés következett be, látniuk kellett, mint omlanak össze otthonaik. Egy perc telt belé, és a rakpart már nem létezett. Egy tengerész kapitány, akinek hajója a Tajo torkolatánál horgonyzott, beszámolt róla, hogy miután a tömeg leírhatatlan pánik közepette zsúfolódott össze, a Tajo vize hat méter magasra emelkedett, és mire a vizek visszahúzódtak, sem a vízen, sem a víz alatt nem maradt egy ember sem. A rakpart a rajta levőkkel együtt hirtelen eltűnt. Mintha feltúrt hangyabolyban tartózkodókat szedtek volna össze kiűzetésüket követően... Az eltűnések előtt azonban sűrű sötétség lepte el a kikötőt és a várost, olyannyira, hogy a kapitány csupán felvetette, mi az, ami logikusan bekövetkezhetett. Ettől eltekintve, ha a rakpartok beomlottak, mégiscsak különös, hogy soha, de soha sem merült fel egyetlen holttest sem a víz felszínére, de még csak a legkisebb ruhafoszlány, deszkadarab vagy a legapróbb csontszilánk sem... Minden úgy párolgott semmivé, mint hogyha előtte sohasem létezett volna. Lyell felveti azt a lehetőséget, miszerint rés nyílhatott a folyó ágyában, és ez nyelhette el a rakpartot és az embereket, majd utána bezárult zsákmánya fölött. De az esetet követő napok alatt nem maradván a legcsekélyebb nyom sem a víz felszínén, nehéz ezt a feltevést elfogadni, noha eléggé tetszetős... Rakpartok foszlanak köddé... Léteznék-e tehát ekkora teljesítményre képes jelenség? Mindebből erre kell gondolnunk. A kanadai Hamilton rendőrsége is osztaná ezt a nézetet. Valóban, 1957 végén olyan esettel találta magát szemben, amely felülmúlja a képzeletet, és alaposan zavarba ejtette. A város bejáratánál levő vashíd szőrén-szálán eltűnt! A húsz méter hosszú, sok száz tonnát nyomó híd úgy elillant, nyomtalanul, mint a kámfor... 210

Ha hozzávesszük, hogy 1973. március elején hatvantonnányi vasúti sínekből és hét váltóból átló vasmennyiség párolgott el egyetlen éjszakán a Meurthe-et-Moselle megyében levő Piennes mellett folyó vasútépítésről, jogosan vethetjük fel a kérdést: vajon nem valamiféle űrmozdonyvezető tevékenykedett-e arrafelé? Főképpen ha megemlítjük, hogy a következő hónapban HauteLoire területén egy háromméteres billenőszárnnyal felszerelt, nyolc méter magas, több tonna súlyú daru tűnt el. Földünk kétségtelenül olyan ismeretlen jelenségek talaja, amelyekkel még nem vagyunk teljesen tisztában, amelyeket megnyilvánulásuk közben még senki sem tudott megfigyelni és kielemezni. Mindazonáltal néhány kiválasztott személynek alkalma nyílt valamit látni, de pontosan mit? 1897 áprilisában egy tehetős kanzasi gazda eskü alatt tett nyilatkozatban jelentette ki, hogy egy üszőjét ismeretlen, egészen nyilvánvalóan Földön kívüli masina ragadta magához. Minthogy barmai szabad legelőn táboroztak, a gazda az éjszaka kellős közepén felkelt, és kiment az állatokat megszemlélni. Ekkor egy körülbelül száz méter hosszúságú, farmja fölött lebegő szerkezetet pillantott meg. Egy kábelfélét ejtettek ki belőle, amely körülfogta egy keservesen bőgő és kétségbeesetten szabadulni akaró üsző nyakát. Földön kívüli masina és üsző villámsebesen eltűntek az égben: mintha csak álom lett volna az egész. Számos személy, akit kikérdeztek a gazda szavahihetősége felől, szavatolta annak kifogástalan elmeállapotát. Ez az "elrablás" magyarázná a Kentucky egyik falujára 1876-ban hullott esőt, amely alaposan megrémítette a falusiakat. Jókora földsávon, a derült égből – írja 1876. márciusi számában a New York Times öt-tíz négyzetcentiméteres marhafoszlányok estek le nyílegyenest a földre és a fákra, és mindez egy száz méter hosszú és ötven méter széles földsávra korlátozódott.

211

Klumák István fordítása (Disparitions sur les continents, 1973)

212

Robert Charroux: Földön kívüliek vagyunk

1968. január 1-én már tudnunk kellene, mit gondoljunk a légkörünkben keringő, nem azonosított tárgyak rejtélyéről. | A közvélemény nyomására Johnson elnök 150 millió frankot (régit) szavaztatott meg, hogy egy atomfizikus, Edward Condon professzor, valamint szakértők és pszichiáterek vadásszanak a repülő csészealjakra. Akkor hát végre világosabban fogunk látni ebben a kérdésben? Biztos, hogy nem! Előre látható, hogy az amerikai válasz senkit sem fog kielégíteni. Igen, az ember lát valamit az égbolton, de nem tudja, mi lehet az; ezek az észlelések pedig kiválóan alkalmasak arra, hogy izgassák a fantáziát, fantazmagóriákat növesszenek, és ezzel kétségbe vonják a jelenség valódiságát.| A priori nehezen képzelhető el, hogy a miénknél jóval fejlettebb civilizációk vasúti baktereinkkel és derék földműveseinkkel bújócskát játszva közelítenének meg bennünket. Ha két bolygó között létrejön valamiféle kapcsolat, annak ésszerű, tudományos és nem ostoba formát kell öltenie... hacsak mi nem minősítünk ostobának egy olyan alakzatot, amelynek megragadására képtelenek vagyunk.

OSZTAGSZUGGESZTIÓ Az égen látható, nem azonosított tárgyakról kialakult számos feltevés között szerepel az a gondolat, hogy kis osztagokról van szó, melyek célja, hogy az emberek tudatát előkészítsék egy rövidesen bekövetkező Földön kívüli látogatásra. Erre azt mondhatjuk, hogy az előkészítés, mivel századok óta tart, kicsit hosszadalmas; de hát mit ér az ellenvetés? Lehetséges, hogy a mi földi vagy galaktikabeli időfogalmunk egészen más, mint a távoli csillagok időképzete. 213

Ha az általunk tiszavirág-életűnek tartott rovar fejlett tudattal rendelkezik, bizonyára szánalommal figyeli a tunya rovartudóst, aki egy teljes napon át, azaz a rovar fél életén keresztül tanulmányozza őt a mikroszkóp alatt. Fontolóra kellene venni a problémát egy másik szemszögből is: még egy, a fénysebességnél gyorsabb utazás is – két olyan bolygó között, amelyek több ezer fényévre vannak egymástól – lehet óriási kaland, ugyanakkor végtelenül terhes és kockázatos, a siker elmondhatatlanul csekély lehetőségével. Megtörténhet, hogy a kapcsolat légkörünk szintjén vagy még inkább a talajon hiúsul meg, olyan okokból, amelyeket fel sem tudunk fogni. Egyes magyarázók azt állítják, hogy a Földön kívüliek itt vannak közöttünk, de egy olyan multidimenziós univerzumban, amely nem esik egybe a mi háromdimenziós világunkkal. . Láthatatlanok tehát, mivel kívül esnek valamennyi érzékszervünk észlelőképességén, ám mégis jelen vannak mindenütt, és képesek arra, hogy segítsenek bennünket, például sugallataikkal irányítsák a tudósok kutatásait, inspirálják a művészeket és az írókat. Noha övék a hatalom, szemmel láthatóan nem kívánnak beilleszkedni a mi alacsonyabb rendű világunkba, és mintha a létfenntartásukhoz szükséges energiaformák termelőerőiként használnának fel bennünket, miközben várják a percet, amikor intellektuális szintünk lehetővé teszi számunkra, hogy velük egyenlőkké váljunk. A régiek vajon ilyen értelemben nevezték el őket Virrasztóknak, Ébereknek, Figyelőknek, a Világ Urainak? Az álom állapotában vagyunk-e még, vagy már a külső ösztönzés stádiumában, ahogyan azt néhány filozófus állítja? Ha valóban ilyenféle volna a helyzet a Földön kívüliekkel, akkor bizonyára helytelenül fogjuk fel a jelenleg nyilvántartott jelenség természetét és értelmét. Mire valók ezek a fények és csillogó mozgások az égbolton és – talán – ezek a Földre szállások, ha az űrből jött látogatók csak 214

láthatatlanul tevékenykednek? Egykori Földet érésük idején egyáltalán nem úgy mutatkoztak be, mint félénk, tartózkodó felfedezők, akik a legkisebb szélfúvásra megfutamodtak. Ellenkezőleg, törve-zúzva léptek be a társadalom életébe, és elhozták a civilizáció és a tudomány pozitív elemeit. A megzavart XX. századi ember már nem is tudja, mikor hallgasson a józan eszére ebben a zavaros, illogikus kalandban, amelyben éppúgy nyüzsögnek a legszavahihetőbb, mint a legkevésbé elfogadható tanúk. Pedig ilyen bizonytalan időszakokat számos nép átélt már. 12 000 és 5000 évvel ezelőtt jártak űrhajósok a Földön, ehhez kétség sem fér, de 3000 év óta az égi tárgyak a maguk titokzatos módján újra és újra megjelentek az égbolton. Egyesek rejtélyes módon Földet értek, mások, a híres felhőrajok, leszállás nélkül játszottak fontos szeredet, de szemmel láthatóan egyetlen Földön kívüli sem akart megjelenni közöttünk. Arra gondolunk, hogy ebben a problémánkban – amely megegyezik őseinkével egy kis rendet teremthetünk az ókori nem azonosított repülő tárgyak tanulmányozásával, így eloszlatva a zűrzavart, amelyben most vagyunk. TULLI PAPIRUSZA Alberto Tulli professzor, a Vatikán egyiptomi múzeumának egykori igazgatója és a professzor rendtársa, Monsignore Gustavo a tűzdosszié iratai között egy nagyon rossz állapotban levő papiruszra bukkant. A papirusz a Közép-Birodalom idejéből származik, s a professzor a kiváló egyiptológusnak, Boris de Racheweltz hercegnek adta át fordításra. Figyelembe véve a hiányokat, a lelet rendkívüli dolgokra vet fényt. "...A 22. esztendő telének harmadik havában, a nap hatodik órájában az Élet Házának írnokai egy tűzkört pillantottak meg az égen. (Noha) feje nem volt, torkának kigőzölgése bűzt árasztott. Teste hosszú és vastag volt, mint valami bot[2], hangot pedig nem 215

adott ki. Az írnokok szíve rémülettel és zavarral telt meg, és levetették magukat a földre... (hiány) ...beszámoltak a fáraónak. Őfelsége megparancsolta... (hiány) ...megvizsgálták... (hiány) ...és eltöprengett arról, ami történt, és amit az Élet Házában feljegyeztek a papiruszokra. Néhány nap elteltével ezek a dolgok (tűzkarikák) az égen még nagyobb számban jelentek meg, mint valaha. Erősebben ragyogtak a nap sugaránál, és elszéledtek egészen az égbolt négy tartóoszlopáig... (hiány)... Valamennyi tűzkarika felsorakozott az égbolton. A hadsereg, középen a fáraóval, csak nézte őket. Mindez vacsora után történt. Aztán a tűzkörök magasabbra emelkedtek az égen, és vonulni kezdtek dél felé. (Azután) halak és madarak hulltak az égből. Ilyen csoda nem történt az ország (Egyiptom) fennállása óta! És a fáraó füstölőszereket hozatott, hogy béke legyen ezután a Földön... (hiány) ...és a fáraó elrendelte, hogy a történeteket jegyezzék fel az Élet Házának évkönyveibe... (hiány) ...hogy örökké emlékezzenek rá." Lehetséges, hogy az a vád ér majd bennünket, hogy a múlt tanúit nagyobb megbecsülésben részesítjük, mint a saját századunkéit. Készséggel elismerjük, de be kell látni, hogy sokkalta nagyobb hitele van annak, amit a fáraó parancsa szentelt meg, vagy annak, ami egy isten eljövetelét hirdeti, mint ha arról van szó, hogy Földön kívüli névtelenek leszálltak egy levendulamezőre! CSILLOGÓ OSZLOPOK ES REPÜLŐ EMBEREK Idősebb Plinius beszél (Historia naturalis, II. könyv) "három holdról", amelyek Domitius és Faunius konzulátusa alatt tűntek fel, "éjjeli napokról", "tüzes pajzsokról" és "csillagokról, amelyek ideoda vándoroltak, miközben rettenetes légörvényeket kavartak". Megemlíti még a "csillogó oszlopokat", amelyek a spártaiaknak a görög birodalom elvesztését jelentő tengeri 216

veresége idején jelentek meg. Nem abszurd az a gondolat, hogy ezek a repülő szerkezetek segíthették az egyik tábort a másik ellenében; hány ízben fordult elő, hogy az Úr "serege" hozta meg a héber törzsnek a győzelmet vagy a szerencsét! Más elbeszélések még inkább hitelt érdemlőek! George Hunt William szerint a minnesot-abeli és a kanadai indiánok mondáiban szerepel, hogy tavaikra még az európaiak érkezése előtt kör alakú, hangtalan szekerek szálltak le. A hódítók érkezésekor a légi utasok gépeikkel együtt eltűntek, anélkül hogy visszatérésükről nyilatkoztak volna. Ezek a légi utasok csalódtak, vagy félrevezették a jámbor indiánokat, mivel a XVI. század óta nem adtak életjelt magukról, hacsak 1907-ben nem azonosították őket a Wright fivérekkel, a repülés úttörőivel. Nincsenek birtokunkban európai származású dokumentumok az őstörténet időszakában történt, vagy legalábbis a XVIII. századot megelőző repülésekről, de tudomásunk van arról, hogy ezek nem ritkák Ázsiában, és bőven akadnak Közép-Amerikában. A palenque-i dombormű világosan ábrázol egy sugárhajtású rakétát! Valóban egy Szent Tamás megingathatatlansága kell ahhoz, hogy valaki ne ismerje be és ne ismerje fel a maja kódexekben és kéziratos művekben a fúvókákat és repülő szerkezeteket. Az űrutazások és a hajdani mexikói civilizáció közti interferencia e kétségtelen bizonyítékai arra ösztönöznek bennünket, hogy némi hitelt adjunk az amerikai legendáknak. A. Braghine ezredes, egy Atlantiszról szóló, rendkívül figyelemre méltó tanulmány szerzője írja: "A közép-amerikai San Salvadorban láttam egy magángyűjteményben egy rajzokkal díszített agyagtálat: a rajzok embereket ábrázoltak, akik lángokat és füstöt kibocsátó furcsa gépeken repültek a pálmák fölött. 217

Hacsak ezek a rajzok nem valami helyi történet illusztrációi, fel kell tételezni, hogy az emberiség repülésre tett első próbálkozásainál Amerika egy eddig ismeretlen, történelem előtti emberfajtája volt jelen... Egy jól ismert Amerika-kutató, Mme Osborne azon a véleményen van, hogy ez a tál igen-igen régi eredetű..." AZOK A FURCSA NIMBUSZOK... Egyik levelezőnk és barátunk, André Castou úr, a glóriákról és fénykörökről beszélve a héberek múltjának legtávolabbi messzeségébe, páratlan kibontakozás felé ragadott magával bennünket. A nimbusz definíciója a szótár szerint: "A latin nimbus = felhőből ered, amit görögül nephelének neveznek. Fénykör, amelyet a festők és szobrászok ábrázolnak a szentek és az isteni személyek feje körül." Más, vizuálisan teljesen megegyező definíció: nimbusz = repülő csészealj, melyet a festők és szobrászok ábrázolnak a szentek és az isteni személyek feje körül, jelezve azok égi származását. Nincs mit felróni ennek a minden részletében pontos magyarázatnak. De menjünk tovább: Glória = nimbusz (latin nimbus) a görög nephos, nephele és a szanszkrit nabha szóból ered. A felhőraj (francia nuée) etimológiája ugyanez, ez az a nem azonosított égi valami, amely vezette a hébereket, és mindig megjelent, amikor az Isten szükségesnek tartotta, hogy megnyilatkozzék. A nimbusz, a felhőraj etimológiailag megegyezik az "istenek felhőjével" is, a szekérrel, amely az égből a földre hozta őket a Bibliában éppúgy, mint a védákban; az Avesztában csakúgy, mint a maja kéziratokban. Apollót nimbusszal a feje körül ábrázolták.

218

Különös egybeesés: a gyermeklapok az űrhajósokat ilyen nimbusszal ábrázolják, ezzel jelölik a plexiüvegből készült sisakot. Előérzet vagy allegória? És az egybeesés csak erősödik, ha a Biblia különös óriásaira vonatkozó szót: nephilim nézzük, melynek származása megegyezik a nimbuszéval: ti. a görög nepheléből ered. AZOK A KÜLÖNÖS ÓRIÁSOK (NEPHILIM) "Óriásokkal" fordítjuk a Biblia nephilim szavát. Miután az "Isten gyermekei" vagy "angyalok" vagy kozmonauták az emberek lányait vették feleségül, a Mózes I. könyve VI. rész 4. verse hozzáteszi: "Abban az időben pedig óriások (nephilim) voltak a Földön. Mivel mióta az Isten gyermekei az emberek lányait vették feleségül, azok olyan gyermekeket hoztak a világra, akik a század hatalmas és kiváló embereivé váltak." Nagyon is jól értjük: az óriások, miután kereszteződtek Örményország, Irán, a Kaukázus, a Sziklás-hegység és az Andok szép lányaival (előszeretettel szálltak le a Föld olajlelőhelyei közelében), erősebb és okosabb gyermekeket nemzettek az őslakók gyerekeinél. Ám előfordulhat, hogy a nephilim szónak megfelelő óriások fordítása csak nagyon viszonylagosan pontos. M. Vaschalde szerint a nephilim jelentése: óriási vagy csodálatos, vagy csodálatosnak lenni, szó szerint: a csodák művelői. Ezek az óriások pedig 5000 évvel ezelőtt, a föníciai Baál idejében vissza-visszajártak a Földre, mivel Mózes rájuk hivatkozva fenyegette meg a hébereket (Mózes V. könyve, XXXII.) "16. E lázadók felingerelték azzal, hogy idegen isteneket imádtak, szörnyűséges tetteikkel felkeltették a haragját... 17. Ahelyett hogy Istennek mutatták volna be áldozatukat, a 219

démonoknak mutatták be, olyan isteneknek, akiket nem is ismertek, újonnan jött isteneknek, akiket apáik soha nem tiszteltek." Megértjük a derék Mózes haragját: el kell titkolni a régi istenek, a más bolygóról érkezett óriások kilétét, és az egyedüli, a megismerhetetlen, az elvont Istent kell dicsőíttetni – és most egyszerre felbukkan Baál és Asztarté! És a meglepett héberek éppúgy, mint Kisázsia népei, leborulnak a beözönlő Földön kívüli beavatottak előtt. Ezekhez imádkoznak, ezekhez az újonnan jött istenekhez, akiket apáik – érthető okokból – soha nem tiszteltek! Az újonnan jöttek egyébként szintén óriások, nagyszerűek, csodatévők – de "újak". Ennyi az egész! Miért kellene más isten, amikor már találtak egy megfelelőt?! ÁZÁZEL, AZ ŰRHAJÓS Végül a Mózes által rájuk kényszerített egyetlen Istenhez megtért héberek a legleleményesebb eszközökkel harcoltak az "újonnan jöttek" és híveik, köztük is elsősorban Ázázel és a filiszteusok ellen. Biztos módszerük volt: a Bibliában rossz hírüket költötték, hogy ellenszenvessé tegyék és kikiálthassák őket az ördög cimboráinak.•(Az új vallás minden esetben ördögöknek kiáltja ki a régi vallás isteneit. A legtipikusabb példa erre a hindu és az iráni istenek esete. A védák jó istene, Indra, az Avesztában a démonikus Andrává válik: a Brahma-hitben szereplő dévák (jó szellemek) Zoroaszter vall8sában daevákká, démonokká változnak. Ugyanilyen alapon a héberek és a keresztények a nagyszerű Azázelt és a jó Sátánt démonoknak nevezi) Az angyal-űrhajósok Földre szállása után keletkezett Énokh Könyve derít fényt valójában Ázázel személyére: VII. rész, 9. vers: "Íme, vezetőik neve: Samyaza... Urakabarameel, Akibeel, Tamiel, Ramuel, Daviel, Azkeel... Asazel, 220

Arazeal." A Földön kívüliek együtt éltek a szép földi nőkkel, megtanították őket a boszorkányságra, a varázslásokra. VIII. rész, 1. vers: "Ázázel ezenfelül megtanította az embereknek a kard, a kés, a pajzs, a páncél és a tükör készítősét is..." Ázázel volt tehát az emberek fő tanítómestere, de egyben ő volt a nagy csábító is, aki az asszonyokat kacérrá és házasságtörővé tette, és a héberek – okkal vagy ok nélkül – őt tartották felelősnek az erkölcsök megromlásáért, és ebből következően a rájuk sújtó büntetésért: a vízözönért. Hogy hatalmába emelhessék az egyetlen Istent, el kellett távolítani ezt a zavarkeltőt, ami nem ment aggályok nélkül, mivel az engesztelés szertartása, a kecskebakáldozat az Örökkévalóval együtt egyedül Ázázelnek szólt. A hébereknek abban tökéletesen igazuk volt, hogy az angyalűrhajóst megfosztották az isteni dicsfénytől, de abban már nem, hogy száműzték a kultúra történetéből. Itt követték el a hibát. Többszörös bűntudattól szenvednek majd évezredeken át, és titokban fogják meggyónni, bizonyos tisztelettel adózva annak, akit megfosztottak ettől a tisztelettől. Nagyon fontos megjegyezni, hogy hitelt érdemlően Ázázelnek hívják azt, akitől a héberek a bűnbocsánatot kérik. A Tóra elmondja, hogy a Bűnbakot Ázázelnek fogják elküldeni. Márpedig a nek-kel fordított héber szó azt jelöli, hogy: számára, vagy még inkább valahová irányított, amely a szertartás valódi jelentését tükrözi. Tehát valóban engesztelésről, egy tartozás elismeréséről lenne szó.•(Egy természetes képzettársítás következtében válnak a legtüzesebb nemzők: a bika, a kecskebak, a szarvasbika, a kos a Földön kívüli beavatók szimbólumaivá. És ezek örökül hagyják szarvukat, hasított lábukat az Ördögnek, a Sátánnak és Pánnak, s ez ezoterikus síkon jogos is)

221

A FILISZTEUSOK ES BAÁL A héberek ellenségei még a filiszteusok, valamint Baál és Istár, a föníciaiak és asszír-babilóniak istenei. Az enciklopédisták szerint "a filiszteusokat a Bibliában nagyon megbírálják, ami természetes, ha arra a bátor ellenállásra gondolunk, amellyel szembeszegültek a héber támadásoknak; semmi nem olyan gyűlöletes a hódító szemében, mint egy ellenséges, szolgasorba döntött, ám mégis ellenálló nép". A filiszteusok éppúgy, mint a héberek, árják voltak, fajrokonaiktól elválva a pelaszgokon keresztül vándoroltak tovább, ám továbbra is őseik isteneit tisztelték, éppen azokat, akiket az egy Isten érdekében el kellett volna tüntetniük. A héberek tehát, ahogy Ázázel esetében tették, minden bűnnel megvádolták az ellenséges isteneket: Dágont (Oannésszel azonos beavató), Baált, Molochot stb. Innen ered a Bibliában az az olthatatlan gyűlölet a "Csillag" iránt, amely a kisázsiai népeknél soha nem a Napot, hanem az igazi "Csillag"-ot jelentette. Mindig az az ördögi Vénusz! A régi kultúrák pedig, az egyiptomiak is és a görögök is, a héberek példájára összeesküdtek, hogy hallgatást és rágalmakat szőjenek Ázázel űrhajós és Baál köré, azért, hogy a saját őseik bitorolhassák az első beavatók címét. FÖLDÖN KÍVÜLIEK VAGYUNK Tudjuk, hogy az 5000. év űrutasainak a Vénusz bolygó volt a hazájuk, de honnan érkezett az első osztag, Ázázel csapata? Honnan származtak a vízözön előtti emberek, akik megalapították Atlantiszt és Mut? Majmok jöttek-e le a fáról, ahogyan azt az őstörténészek szeretnék elhitetni velünk? Ezek nem találnak láncszemeket, melyek az embert egy állatőshöz kapcsolnák. Ha találtak volna, 222

tudnánk róla, és a múzeumokból nem hiányoznának a bizonyítékok. Keressék akár Párizsban, a Saint-Germain-en-Layeban, Eysines-ben, akár Berlinben; Londonban vagy Tokióban. Eredménytelenül nyomoznának. Ezzel ellentétben bőségesen találunk a legtöbb állatot saját őseivel összekapcsoló láncszemeket: a krokodilt a kígyóval, a kígyót a hallal, a kutyát a farkassal, a disznót a vaddisznóval, a kakast a madárral, a szivacsot a növénnyel – végére sem érhetünk a láncolatok felsorolásának! De ha az embert nézzük: semmi! Vagy mégis! Az őstörténészek fel tudnak mutatni néhány láncszemet, amely majdnem kétségbevonhatatlannak látszik: viszonylag késői, nálunk intelligensebb emberek koponyáit; 1600 cm3-es koponyatérfogatuk nagyobb a miénknél, amely átlagosan csak 1550! A tisztességes ember ebből logikusan következtét: 1. hogy nekünk nincs ismert állatősünk; 2. úgy tűnik, hogy a mi jelenlegi testalkatunk egy régi, fejlettebb embertől származik. Igen, egy tisztességes embernek így kell gondolkoznia, de nem egy őstörténésznek 1 Máskülönben mivel a világ oly hosszú korszakok óta fennáll, hogy fel sem tudjuk fogni, el kell fogadnunk, hogy ha a Földön nincs nyoma fosszilis embernek, lennie kell valahol másutt! Eretnek feltevés, amelyért néhány évszázada még máglyahalál járt volna! Pedig a legősibb árja mondák százszor is kimondták: a fehér ember egy másik bolygóról jött,•(kérjük az olvasót, hogy a fenti állításban ne lásson semmiféle fajgyűlölő eszmét. Nagyon is elképzelhető, hogy a feketék, sárgák és vörösek szintén égi eredet6ek, de pl. ami a feketéket illeti, róluk semmiféle nyomot nem találtunk az emberiség írásos emlékei között) ami más szóval azt jelenti, hogy a kelták, a hinduk, a skandinávok, a héberek, a németek, a görögök, az egyiptomiak, az arabok Földön kívüli jövevények. Sanchoniathon azt írta: "Őseink istenei halandók, emberek voltak" – márpedig a legrégibb istenek a védikus Aryaman, aki 223

házasságokat létrehozó, és az Aveszta Airyamanja, akinek a gyógyítás volt a privilégiuma. AZ IDEGEN ÁRJÁK Ezek az istenek az árják ősei voltak. Az árjákat mi fehéreknek nevezzük: nem mintha egyszerűsíteni vagy általánosítani akarnánk, hanem mert számunkra önkényesnek és fajelméleti alapon állónak tűnik ugyanolyan sünű emberek között megkülönböztetéseket tenni, mert ez elkerülhetetlenül háborút, gyűlöletet és szegregációs szellemet idéz elő. Megoldatlan probléma a nyelvészek számára – az Arysmanból eredő – ari főnév. Thieme szerint idegent jelent – írja Georges Dumézil, az École des Hautes Études igazgatója. Az arya szó oxytonnal (szóvégi hangsúllyal) = idegen. A hinduk asryaknak nevezték magukat, az irániak pedig aryaknak. A hinduk aryen szava kétségtelenül megegyezik az iráni Aveszta sirya szavával, és úgy véljük, ugyanez a helyzet az írek, az alánok és a kaukázusi osszétek ír vagy irón szavával is. Akkor pedig ezek a halandók, akik a mi őseink voltak, nem a Földön születtek. A hindu szent szövegek csakugyan erről beszélnek: "Aryaman útja egy csillagról vezet a Földre." A litván hagyomány pontosan megjelöli, hogy ez a csillag a Tejúton található. A Taittiriya Samhita-ban - LI-3-14-t-v- (Keith) olvasható: "Ye te' ryaman bahavo devayânâh panthânah râjan diva â caranti tebhir no deva mahi çarma yaccha çam na edhi dvipade çam tatuspade" (A te számos utad, ó, Aryaman, ahonnan az istenek jönnek, és akik, o, király, az égből jönnek stb.) Ez a csillag, ahonnan a mi árja őseink érkeztek, volt a 224

tartózkodási helye "a lelkeknek, akik visszanyerték Aryaman útján apáik világát". Tehát ő szakított el bennünket a Föld és a Merkur között elhelyezkedő Vénusz nevű bolygótól, amelynek akkori helyét nem ismerjük pontosan, csak annyit tudunk, hogy Aryaman idejében a Tejút egy üstököse vagy csillaga volt. Később más űrbeli látogatók érkeztek Indiába, talán azért, hogy megtalálják az Aryaman különítményt, honfitársaikat, de ezek ezúttal Vénusz-beliek: a Nâsatyas-ok vagy Acvinsek (égi lovagok), "akik a reggeli és esti fényt hozták az égből", azaz a Vénusz Lucifer és a Vénusz Vesper fényét. Az Acvinsek érkezése egybeesik a kisázsiai és az amerikai istenek felbukkanásával, és tudjuk, hogy ez 5000 évvel ezelőtt történt. Száz és száz ősrégi szöveg tanúskodik Földön kívüli beavatkozásokról, és úgy gondoljuk, hogy a most időszerű nem azonosított égi tárgyak problémáját azoknak a történeti adatoknak a fényében kellene megvizsgálni, amelyeknek e tárgyban birtokában vagyunk. Ezt teszi egy Normandiában lakó szenvedélyes kutató, André Castou. ANDRÉ CASTOU ELMÉLETE Castou elgondolása első pillantásra eléggé meghökkentő, de ítéljék meg önök: "Kétféle repülő csészealjat ismerünk – írja Castou úr –, a nagyokat és a kicsiket; ezekben óriások, illetve törpék tartózkodnak. A repülő csészealjak nem azért jönnek, hogy megfigyeljék, mi történik a Földön, hanem kölcsönösen egymásra kémkednek. Az egyik hatalmas csészealjat maga Pán vezeti; az apró repülő csészealjak – ezek száma a legnagyobb – főnöke Gwyon 225

(vagy Korrig, a törpe). Az óriások és a törpék között ellentét dúl. Pán szövetségesei: Szilévé, Szaturosz, Azázel és az antik szörnyek. Pán csészealját vörös fény veszi körül, melynek közepén ragyogó, rézvörös tűzgolyó tátható." Castou állítását arra a megfelelésre alapozza, mely egyrészt a mitológia óriásaira és törpéire, másrészt napjaink repülő csészealjainak pilótáira vonatkozik. Éjszakáit az égbolt figyelmes szemlélésével töltve számos repülő tárgyat látott, amelyeket az alvó emberiség nem vehetett észre. Mindent összevéve, a mi levelező barátunk is egy olyan "Éber', akikre a szent szövegek utalnak. „Nincs szó orthoténiáról – szögezi le Castou –, a repülő csészealjak minden irányban láthatók.” Szükséges-e mondanunk, hogy Castou állításai éppoly heves ellenállással találkoznak a "csészealj-pártiaknál", mint az ellentétes táborban? Valóban, hogyan képesek mitológiai, azaz nem létező személyek egy űrutazással több ezer évet átlépve belekeveredni egy olyan kalandba, amelynek tudományos karaktere ma még legmerészebb ismereteinket is meghaladja? Épp ennyi joggal mondhatnánk azt is, hogy hamarosan látni fogunk a prériken száguldó kentaurokat és kentaurnőket, hogy Saint-Tropez-ban szirének sakkoznak majd Brigitte Bardot-val, hogy Poitiers állomásán egy szfinx fogja szórakoztatni találós kérdésekkel a Párizs-Bordeaux-i vasútvonal utasait... Az ok tehát világos: Castou úr hallucinációk áldozata. Ezt gondolja majd a közvélemény. Számunkra egy másik, fantasztikusabb, de logikusabb magyarázat adódik: Castou médium, aki allegóriákban – nem a saját tudatos elgondolását kifejezve – beszél, inkább azoknak az entitásoknak a gondolatait közvetíti, akik őt a "hatalmukba kentették". 226

GWYON, A TÖRPE Könnyen meglehet, hogy mindaz, amit Castou a levelében leír, valótlannak bizonyul majd, szellemében, ki nem fejezhető lényegében azonban egy csodálatos igazsággal csendül össze. Pán, Ázázel, Gwyon csupán az eredeti kaland új életre támasztott hősei, mert a Világ Urait – eredetileg kétségtelenül intergalaktikus gépeik formájából kiindulva – repülő kígyókkal és sárkányokkal azonosították. A Gwyon által képviselt törpék, elfek és korriganok (jó és gonosz szellemek) esetében a téma és a látvány ugyanazzal a szigorúsággal folytatódik. A kelta mitológiában Gwyon a beavatott törpe, az emberi tudomány megtestesítése, az ő felfedezése "az időn és téren át fennmaradó eszme eszköze". A Tejútról származik, amelyet őseink Gwyon Városának vagy Ker-Gwyonnak neveztek, apjának Dont tartották, aki a Cassiopeia csillagképben lakik. Lehet, hogy ezek a részletek nyomra vezethetnek. Gwyon tehát Ázázelnek, Prométheusznak megfelelő személyiség, éppúgy tarhajós 8s beavató, mint azok, csak sokkalta kisebb. A különbség mindössze ennyi. Más származási hely, talán más faj, és lehet, hogy az ő személyét is figyelembe kell venni az Atlantisz és Mu közti hajdani háború magyarázatában. Mivel a Húsvét-szigeteken óriások szobrait találták, minden bizonnyal az atlantiszbeliek "nagyok", Mu lakói pedig "kicsik" voltak. A korzikai és szardíniai szobrok is azt bizonyítják, hogy a győztes ellenség ellen nem a legyőzöttek, hanem a győztesek megdicsőített, eltúlzott képmását állítják fel. A Húsvét-szigetek apró emberei tehát az ellenséges faj óriásait mintázták meg, nem pedig a saját fajuk képviselőit.

227

Ezért vesszük tekintetbe Castou állítását az égi tárgyak problémájával kapcsolatban. Előfordulnak a hajdan megfigyelt jelenségekkel azonos jelenségek ma is, és elő fognak fordulni a közeli jövőben is. Mint médium, Castou látja, sürgeti ezeket, allegorikus formában be is számol róluk, miközben tudati síkon mindvégig kívülálló marad. Ezt akartuk elmondani, előrebocsátva, hogy Castou okkult erők közbenjöttével "cselekedett". AZ ÉLET LEHETSÉGES A VÉNUSZON Néhány hónap óta az asztrofizikusok már nem olyan biztosak abban, hogy a Vénusz bolygó lakatlan. A szovjet Alexandr Lebegyinszkij professzor szerint e bolygó felszíni hőmérséklete 50 °C közelében jár, noha a sugárzási elektromos hullámok 300-400 °C-ot jeleznek. Hasonló megfigyeléseket tehetünk a fényreklámul szolgáló, viszonylag hideg gáz- csövek felszínén: rádióelektromos sugárzásuk több ezer °C-nak felel meg. A szovjet professzor feltételezi, hogy a Vénusz légkörének legfelsőbb rétegeiben – éppúgy, mint a gázcsövek felszínén – latens elektromos jelenségek játszódnak le, ezek oka a bolygó lassú tengely körüli forgása (a Vénusz 247 nap alatt fordul meg a tengelye körül). A Földön, ahol a forgás gyorsabb, a légköri elektromos jelenségek viharokat idéznek elő. William Plummer és John Strong fizikusok úgy vélik, hogy a Vénuszon hatalmas területek lehetnek, ahol elviselhető hőmérséklet uralkodik, lehetővé téve, hogy ott ember élhessen. Ezek a területek esetleg még kiterjedtebbek, mint a Földön. És azt se felejtsük el, hogy 5000 évvel ezelőtt vagy a Vénusznak a Naprendszerben bekövetkezett stabilizálódása után néhány száz évvel a bolygón uralkodó klimatikus állapotok talán merőben mások voltak – és sokkal kedvezőbbek is lehettek –, mint a maiak. 228

Mindenképpen önkényes dolog lenne kételkedni mindabban a fontos bizonyítékban, amelyek arra mutatnak, hogy a Vénusz az antik tarhajósok kiindulási támaszpontja lehetett. A föníciaiak, az asszír-babilóniak, a maják és az inkák nem tudtak összebeszélni, hogy valamennyien ugyanazt hazudják. (Francis Bacon A régiek titkos bölcsessége c. műve XII. fejezetében olvassuk: "A Szaturnusz uralkodása alatt bekövetkező dolgok alsó nemzedéke alatt a Vénusz nem látszott még megszületni." Ez a Sanchoniathon elbeszélésével oly rokon beszámoló arra ösztönöz bennünket, hogy azt higgyük: Bacon ismerte a Fönícia története c. mű egyik fordítását) A FÖLDÖN KÍVÜLIEK: TESTTELEN AGYAK... 1960. április 8-án az Egyesült Államok elindította az OZMAtervet. Ennek célja, hogy tudományos eszközökkel fogja a kozmoszbeli feltételezett civilizációk űrbe küldött rádióüzeneteit. Az amerikai csillagászok közt jól ismert kínai Huang professzor úgy véli, hogy valószínűleg sok ezer bolygón élnek Földön kívüli lények. A princetoni egyetem egyik intézetének fizikusa, dr. Freeman Dyson feltételezése szerint a hosszú csillagközi utakat az űrhajósok hibernált állapotban tették meg. Nála vakmerőbb Ronald Bracewell csillagász, aki azt gondolja, hogy az űrbeli civilizációk kozmoszméretű úttörő missziójukhoz alkalmazható fajt tudtak létrehozni; a tér hírnökeinek faját, egyfajta test nélküli agyat, s ezek feladata, hogy az extragalaktikus civilizációkról a maximális információt gyűjtsék össze. "Óriási jelentősége lenne, ha birtokba vehetnénk egy másik bolygóról érkező űrhajót" – jelentette ki Hector Quintanella, a Wright Patterson (Ohio) repülőtámaszpont őrnagya, és hogy támogassa Földön kívüli látogatók Földre szállását, a floridai Cocox Beach városában egy 90 m széles, 300 m hosszú leszállópályát építtetett.

229

REPÜLŐ CSÉSZEALJAK TETSZÉS SZERINT Az amerikaiak az óriási költségekkel folyó kutatások ellenére sem hisznek a repülő csészealjakban. Tucatnyi tudós tanulmányozott 750 észlelést, és rekonstruált laboratóriumi körülmények között UFO-knak jelzett fényjelenségeket. Ez a legkevesebb, amiről beszámoltak. Fénytörési, visszaverődési vagy inverziós jelenségről lenne szó. A két első esetben egy csillag fénysugarait a Föld felé egy hideg levegőréteg közvetítené, az inverzió esetében pedig egy meleg levegőréteget két hideg nyom össze, amely ebben az esetben az üveg felszínéhez hasonlóan viselkedik. Az észak-karolinai Raleigh egyetemén a fizikusok tetszés szerinti repülő csészealjakat készítettek laboratóriumban, amelyek csoportosan vagy izoláltan mozdultak el helyükről, miközben változtatták irányukat, sebességüket és alakjukat. Ezek nagyon figyelemreméltó tapasztalatok, még ha csupán a fényjelenségek többségét magyarázták is meg, hiszen valóban ilyesmiről van szó. Bizonyos, hogy az égbolt gazdag lelőhelye a különös, de valóban természeti eredetű jelenségeknek. 1854. augusztus 15-én egy ilyen jelenség izgatta fel a lengyelországi Jaroslaw városka lakóit, amint arról ez az újságcikk tanúskodik: "A felkelőben lévő Hold hol jobbra, hol balra hajlott el, és így himbálódzott egyre gyorsabban, ahogy emelkedett a horizonton. Egyszerre csak váratlan iramban visszazuhant a látóhatár szélére, majd csakhamar ugyanazzal a sebességgel emelkedett addig a magasságig, amelyet előtte már elért." Valószínűleg a csillagászok előtt jól ismert aberrációs jelenségről volt szó – esetleg hallucinációról –, amely magyarázatul szolgál Fatima híres "napcsodájára" is. Mindemellett bizonyos, hogy a nem azonosított égi tárgyak nem minden esetben elektromos fantazmagóriák, és nem is tulajdoníthatók mindig a többé vagy kevésbé normális megfigyelők vízióinak. 230

Castou is helyteleníti, hogy kevesen érdeklődnek beható módon a rejtély iránt. Könnyű dolog lenne az egész bolygóra kiterjedő – még nem létező – csillagászati megfigyelő relérendszert építeni. Még a "csészealj-pártiak" is összefüggéstelen nyomozásokat folytatnak csupán, és készpénznek veszik a leghihetetlenebb elbeszéléseket is. A Mars-lakóknak fényes bőrük van, kék szemük, és ezerszer fejlettebbek nálunk – bizonygatja egy derék asszonyság, akinek valószínűleg még az elemi iskolai végzettsége sincs meg... Az USA 10 ezer brosúrát – ezek mind a repülő csészealjak titkát fedik fel – semmisített meg – jelenti néhány újság... Saso Paulóban egy békés halászember névjegyet kap egy Mars-lakótól, ám a névjegy ismeretlen fémből készült... Mexikóban egy teljes órán keresztül köröztek az égen a "plativolitis"-ek... Hogy lehet elhinni ilyen ostobaságokat? Végül szóljunk egy – véleményünk szerint rendkívüli fontosságú – vizsgálatról, amelyet soha nem végeztek el a Marslakók, illetve "a kicsi zöld emberkék" Földre szállásának számos tanújánál: a vizsgálat mindössze annyi lenne, hogy vegyelemezni kellene azokat a tápanyagokat, amelyeket e tanúk a találkozást megelőző órákban elfogyasztottak. Annyi hallucinogén kábítószer létezik, s ezek bizonyára számos vízid magyarázatát adhatnák meg! Az alkoholon kívül bizonyíthatóan többfajta gomba, bizonyos orvosságok és olyan kémiai vegyületek is szerepelnek a beavatási italok, azaz a hallucinációkat előidéző sajátos táplálékok sorában, amelyekről fel sem tételeztük. Túlságosan sok ember lát repülő csészealjakat, elfeket, a Szent Szüzet, Krisztust, sőt magát Istent is! AZ ÉGI ÍRÁS Az idők hajnala óta állítják az emberek, hogy az égen jelek 231

olvashatók. Egy régi könyvben (Olvasmány a csillagokról és mindarról, ami a levegőben van) szórakoztató elméletet ad elő Jacques Gaffarel, a krónikás: "Tudni való, hogy olvasni lehet a felhőkben és minden meteormaradványban. Először is az olvasmány feltétele valamilyen látható jel: betűk, jellegek, jegyek, számok, pálcikák, lángok, nyilak, dárdák, csomók, csíkok, színek, lyukak, pontok, állatok és minden más érzékelhető dolgok. Márpedig mindezek a jelek vagy alakzatok felhőkként jelenhetnek meg, és háromféleképpen olvashatunk belőlük, hasonló jellegek, hieroglifák és jegyek vagy jelek által..." Röviden:a jó Jacques Gaffarel azzal szórakozott, hogy héber betűalakokat adjon a csillagoknak, s végül nem maradt más hátra, ezekből szavakat és összefüggő mondatokat illesztett össze! Ez az empirikus módszer ma már elavult, de érdeméül tudható be, hogy egy újabb kísérletet sugalmaz: le kellene fényképezni a fénylő égi tárgyak többé-kevésbé szeszélyes útvonalát. Ebből az útvonalból megtudhatnánk valamit, amennyiben jelnek, esetleg rajznak vagy valamilyen levélfélének bizonyulna. Nem állhatjuk meg, hogy ne utaljunk a zend és szanszkrit nyelvekre; ezekről azt állítják, hogy egy ismeretlen nyelvből származnak, melyet árja őseink egy másik bolygóról hoztak, vagy a héberből, ha annak létrejöttét valóban az "angyalok" ösztönözték. NOSTRADAMUS ÉS A SZIDERIKUS RAKÉTÁK [Rumelius tanulmánya – Initiation et Science (Beavatás és Tudomány) 55. sz. 1962. karácsony] Nostradamus, aki talán látó volt, előre tudott az űrutazásokról. Egy négysorosa titokzatos utalásokat tartalmaz egy támadó szándékú váratlan Földre szállásról –1999 júliusában, egy 232

napfogyatkozás alkalmával –, amely rémületet és döbbenetet fog kelteni. Ez a jóslat a Centurie X. 72. négysorosában szerepel: Ezer kilencszáz kilencven kilenc hetedik hónapjában Jön az égből a Nagy Rémkirály És feléleszti Angoulmois nagy királyát Szerencsére előbb, mint hogy utóbb a Mars uralkodna Előbb... utóbb... utóbb... előbb! A Mars nekünk fog ütközni, mielőtt még mi odajutnánk? Vagy a Nagy Rémkirály megérkezése után következik be a bolygóközi utazás? A KIS ZÖLD EMBEREK TITKA A titokzatos M.N.Y. – aki érdekes anyagot küldött nekünk a Proxima Centauri lakóiról, ám abba nem egyezett bele, hogy kilétét felfedjük – állítja, hogy a nagy nemzetek titkosszolgálatai igenis ismerik a "lencse alakú repülő szerkezeteket, amelyeket éppen most próbálnak ki több tarhajózási kutatóközpontban". M.N.Y. még azokról a különös kis zöld emberkékről is tud felvilágosítással szolgálni, akikről emberek százai állítják, hogy látták őket űrhajóból kiszállni és tarhajóba visszaszállni. Ezek szerinte a vaidorge-ból (a Proxima Centauri tarhajósainak intergalaktikus eszköze) eredő fényforrások aberrációi. Ezek az aberrációk a kiterjedőben lévő világegyetemben való megjelenéshez szükséges összehúzódásból erednek, és a világűrből leszálló kozmonautákon is kifejtik hatásukat. A jelenség hasonló a konkáv tükör deformált képalkotásához... Ilyen tükröződést lát az a kiváltságos ember, akinek a szeme láttára lépnek ki élőlények egy összehúzódásban levő univerzumból. Ekkor a fénysugarak több mint 17-szerte lassúbbak, mint maguk az események, s a megfigyelő olyan képeket Iát, amelyek a résztvevők számára már elmúltak (disztorzióhatás). "Akiket önök kis zöld Mars-lakóknak hívnak, nem mások, mint 233

a Bâalok (a Proxima Centauri Bâavi bolygójának lakói), a valóságban hatalmas termetűek, nem ritka köztük a kétméteres, két méter harminc cm-es magasságú: Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy M.N.Y. saját állítása szerint kapcsolatban áll ezekkel a Földön kívüliekkel. Magyarázata meggyőzőnek tűnik, mivel megfelel az összehúzódási elmélet lényegének. A GRAVITÁCIÓ MOCSARA A repülő csészealjak irodalmához tartozik Lagrange francia matematikus 1793-ban nyilvánosságra hozott elmélete. Számításai alapján Lagrange úgy véli, hogy az általános gravitáción belül a tér meghatározott pontjai épp a zéró értéket képviselik. A Hold és a Föld között öt ilyen pont vagy "gravitációs mocsár' található, ahol bolygónk és kísérőjének vonzása teljesen kiegyenlítik egymást oly módon, hogy az ebbe a csapdába belépő test a valódi egyensúly állapotába, statikus mozdulatlanságba dermedne az univerzális forgás kellős közepén. A modern tudósok nem fogadják el ezt az állítást, még sincs kizárva, hogy létezhetnek a kozmoszban ilyen zárt világok, s ezek támaszpontul, menedék- vagy átszállóhelyül szolgálhatnak az tarhajósok számára. TIBET APRÓ EMBEREI Drámai, egyszersmind fantasztikumokban oly gazdag korban élünk, amely példátlan az emberiség történetében. Felfedezések ideje jött el, amelyek megdöbbentik az embereket, és forradalmasítani fogják hitüket és meggyőződésüket. Különös egybeesés – és csak egy ilyenről tudunk? –, hogy a legizgalmasabb felfedezések helyszíne éppen az a két földrész, 234

ahol a vízözön előtti kultúrák kialakultak, ti. Amerika és KeletÁzsia. Űrrakéták Tibetben? Nos, Japánból származó adatokat közöl a német Das vegetarische Universum és a belga BUFOI című folyóirat. 1965-ben egy kínai régész, Tsum Um-nui jelentetett meg Pekingben egy cikket 12 000 évvel ezelőtti űrhajósok címmel.•(Ez az időpont pontosan megegyezik a vízözönnek általunk adott dátumával) 25 évvel ezelőtt a Tibetet Kínától elválasztó hegyes vidéken, a Bajan Kara Ula barlangjaiban a régészek írásos táblákat találtak: tányér alakú kerek korongokat, amelyeket ismeretlen módszerrel vágtak ki a gránittömbökből. Á barlangok közelében nyílegyenes vonalban sorakozó sírkövekre is bukkantak. A csontvázakból az őstörténészek megállapították, hogy ezek az emberek a dropa és kham fajhoz tartoztak, s ezek képviselői, mivel testmagasságuk nem haladta meg a 130 cm-t, semmiféle ma élő emberfajtához nem sorolhatók. Ez a fajta nem azonosítható a kínai, mongol és tibeti fajtákkal. Az ősi kínai legendák említést tesznek apró, vékony, sárga emberekről, "akik a felhőkből jöttek", és akiket különleges rútságuk miatt – törékeny testükön rettenetesen nagy fej ült – először elkülönítettek, majd "gyors lovakon ülő emberek" (kétségtelenül mongolok) lemészárolták őket. A csontvázak analízise 12 ezer éves kort állapított meg. Az első régészeti jelentések egy "kihalt majomfajról" beszéltek, Ez az állítás, ha arra gondolunk, hogy ezek a lények sírt ástak maguknak, és kőből késztett fontos leletet hagytak hátra, olyan valószínűtlennek tűnik, hogy a jelentés egyik szerzőjét, Tchi Pou-tei régészt a sajtóban szenvedélyesen meg is támadták érte. Tchi Pou-tei azzal vágta ki magát a bajból, hogy szerinte az írásos lemezeket a dropáknál régebbi civilizált lények hagyhatták a barlangokban. 235

A DROPÁK 12 EZER ÉVVEL EZELŐTTI FÖLDRE SZÁLLÁSA 1965-ben Tsum Um-nui professzor újra tanulmányozni kezdte a problémát, és elképesztő felfedezéseket tett. A Bajan Kara Ula-i barlangokban 716 kőtányért találtak; mindegyik közepén egy lyuk volt, mint a mi mikrobarázdás lemezeinken. Csak növeli a mi hanglemezeinkkel való hasonlóságukat az, hogy ebből a lyukból egészen a tányér széléig egy spirál alakú kettős barázda indul ki. A pekingi őstörténeti akadémia türelmes munkával tisztázta a tányérok titkát, de felfedezésüket olyan fontosnak találták, hogy nem hatalmazták fel Tsum Um-nui professzort arra, hogy a közeljövőben a nyilvánosságnak is beszámoljon róla. Ez a vonalas írás űrhajósok odisszeáját meséli el, egy olyan korból, amikor a klasszikus adatok szerint nem létezhettek csillagközi rakéták. Íme, a Tsum Um-nui professzor által közölt fordítás: "A dropák légi csúszdájukon jöttek le az égből. Napkeltéig tízszer menekültek a barlangokba a férfiak, asszonyok és gyerekek. Végül jelzésekből megértették, hogy az égből jött látogatóknak békések a szándékaik, és megengedték, hogy a dropák megközelítsék őket..." A khamoknak tulajdonított más vonalas írásokból egy siratót rekonstruáltak: "leszállás közben tönkrement egy űrhajó az ellenséges hegyekben", s a kozmonauták meg sem tudták javítani, mivel ehhez sem nyersanyagaik, sem megfelelő utaik nem voltak. LEMEZEK, AMELYEK HAMAROSAN MEGSZÓLALNAK A kőtányérok titkának leleplezése azonban nem állt meg ezen a ponton. A kínai tudósok óvatosan lekaparták a becses tárgyakat, 236

majd az összegyűjtött részecskéket analizálták. Nagy százalékban találtak kobaltot és fémet; a sértetlen lemezek vizsgálatánál az oszcillográf olyan nagymértékű vibrációt jelzett, mintha a szerkezetet jelentős elektromossággal terhelték volna meg. Úgy vélik, hogy ha sikerülne ezeket átalakítani egy – még ismeretlen – hullámlenyomatra, a vonalas írásénál még fontosabb üzenetet fejthetnének meg. Végül hadd említsünk meg egy másik felfedezést, amely még inkább alátámasztja a bolygóközi utazás lehetőségét, s egyben még tartalmasabbá teszi a problémát: a Bajan Kara Ula-i barlangok falain karcolt rajzokat találtak. A rajzok a felkelő napot, a holdat és a csillagokat ábrázolják, köztük a Földet is – s a rajzot olyan pontok tömegével látták el, amelyek a 12 000. év kozmonautái által bejárt utat jelzik. És még nem árultak el mindent erről az izgalmas titokról. A Kínai Népköztársaság, amely titokban tartja a Shansiban lévő óriási piramisokat és a Ihaszai kolostorban talált dokumentumokat, politikai okokból elzárja a tibeti űrhajósok beszélő köveit. Égboltunkon titokzatos tárgyak repülnek, Földünkön olyan építmények emelkednek, melyek rendeltetését nem ismerjük, a föld mélyen olyan épületek rejtőznek, amelyek egyetlen ismert kultúrához sem tartoznak. A titok mindenütt felbukkan, és sem a tudomány, sem a történelem nem képes megfejteni. Az ember mégis magyarázatot keres, hogy kielégítse kíváncsiságát, és számolva a rosszindulattal, hallgatással vagy azoknak az ítéletével, akik nem akarják, hogy a lepel lehulljon, kénytelen lopva, mint valami bűnöző, kideríteni azt, amit a természet csak apró részletekben árul el, és érlel az időben. Dokumentumok beszélnek, beavatottak törik fel a pecsétet a szentélyekben elrejtett borítótáblákon... az ember hamarosan sokkal többet fog megtudni ismeretlen múltjából. Tudók ösztönzésére indítottunk el útjukra könyveket, hogy 237

egyéb felfedezéseket is közöljünk. Az olvasó maga vegye észre a tisztességes szándékot, amellyel őt az Elveszett Léptek termébe vezető ösvényeken túlra szeretnénk vezetni, és amellyel annak tudatára szeretnénk ébreszteni, hogy ha a világ urai egy ízben már lejöttek a Földre, visszatérésük ideje talán már el is érkezett, vagy nagyon közel van... F. Nagy Piroska fordítása (Nous sommes des extraterrestres, 1967)

238

Ludvik Soucek: Néhány kellemetlen tény...

1920 őszén, H. G. Wellsszel történt beszélgetése során Lenin kijelentette: "Valamennyi emberi nézet mostanáig földi méretek szerint formálódott, arra a feltételezésre alapult, hogy a technika soha nem lépi túl a földi szférát. Amint azonban az emberiségnek sikerül kilépnie a bolygóközi térségekbe, meg kell vizsgálnunk és revideálnunk kell valamennyi filozófiai, társadalmi és erkölcsi nézetünket." Kiléptünk a világűr térségeibe, ám mégis tanúi vagyunk annak a törekvésnek, mely fülön fogva be akar ráncigálni egy egészében már nem is problematikus vadonba mindenkit, aki a saját erejéből akarja megfejteni az új horizont titkait – még ha ma már nem is gyújtanának a pribékek máglyát Giordano Bruno alá, aki elsőként emelte föl világos tekintetét a távoli, eleven és forrongó világmindenségre. Jórészt a fantaszták meg a szélsőséges lelkesültek vétkesek ebben, akik elködösítik a valóságot, s a maguk nem mindig teljesen egészséges és jogos elképzeléseinek képére próbálják formálni azt. Azok, akiket az indokoltnál nagyobb mértékben lázba hoznak az emberiség kozmikus perspektívái s talán kozmikus múltja is, akadályozzák azoknak a nézeteknek a fölülvizsgálását és revízióját, amelyeket Lenin igényelt és fogalmazott meg, zavarossá teszik a problémát, és nyomós érveket szolgáltatnak az ellentábornak. Ezt a vétséget nem egyenlítik ki az olykor felbukkanó érdekes és elmés gondolatok pozitív vonásai sem. E lelkesültek legismertebb képviselője Erich von Däniken, akinek könyvei világszerte bestsellerekké váltak. Däni kennél keveredik a merész és szellemes ötlet (az például, amely a régi maják szigorúan betartott naptárszokásait összeköti a maják máig sem eléggé megnyugtatóan magyarázott kivonulásával a Régi Birodalomból az Új Birodalomba), a biológiai naivitásokkal (a neander-völgyi vagy cro-magnoni girlök megtermékenyítése Földön túli playboyok által) 239

és egyértelmű hazugságokkal, például az olyan tárgyakról, melyeket a hírhedt A jövő emlékei című film alkotói Däniken úr nyomán fölöttébb buzgón bár, de mindhiába kerestek A szerző hiányos szakképzettségére vall az a tipikus megközelítési mód is, amellyel például elámul a sumérok által használt – s Däniken feltételezése szerint fejlett matematikai gondolkodásukra valló – tizenöt helyértékű számon. Däniken úgy véli, ilyen óriási szám nem alakulhatott ki a régi kultúrák keretei között, a szám meglétében következésképpen a világűr ,,importjának" bizonyítékát látja, közben pedig semmi egyebet nem vesz figyelembe, mint a szám imponáló – több száz milliót jelölő – nagyságát. Érdekesebb tény ennél azonban, hogy a különösebb matematikai tehetséget egyáltalán nem mutató és még kevésbé haladó majákat (akik egyéni és kollektív életük végéig sem voltak képesek arra, hogy lemérjenek egy zsák gyapotot vagy egy szakajtó kukoricát, s akik ragyogó "fehér utaikon", a sacbéken – nem ismervén a kereket – gyalogszerrel poroszkáltak), akik jóval nagyobb és bonyolultabb számokat valóban használtak a numerikus naptárszámításokhoz – Däniken meg sem említi. A sumér s később a babilóniai matematika a maják matematikájával szemben magas színvonalú volt. A legfőbb számtani művelet a "táblák házában" – ahol a leendő írnokokat matematikai és geometriai ismeretekre oktatták – ugyan az összeadás és a kivonás volt, a tananyag elvi utasításaiból azonban már i. e. 2000-ben sem hiányoztak itt a másodfokú egyenletek, sem a bonyolult kamatoskamatszámítások, amelyeket manapság a leggyakrabban a logaritmussal oldanak meg. A nagy számok önmagukban véve még nem jelentik a rendkívül fejlett matematikai gondolkodás bizonyítékát, inkább ellenkezőleg: a nagy számok azok első döbbenetét jelzik, akik elsőként merészkedtek be az ismeretlen birodalom legszélére. A buddhista tanítás szerint Buddhának 600 milliárd fia volt, akiknek térítő tevékenységét 24 billiárd különböző funkciót betöltő és "tárca nélküli" szerzetes segítette. Maga Buddha könnyűszerrel elszámolt nonillióig – ez a mi számrendszerünkben 54 jegyű számot jelent. Hanuman majomseregében – az óind szövegek 240

szerint – tíz szesztillió bozontos harcos szolgált, egy király kincseskamrájában billiárdnyi gyémánt volt. E nagy számokra a régi indiaiaknak külön-külön kifejezéseik voltak, míg az európai nyelvekben csak 1362-ben kezdték használni a "millió" szót (nem honosodott meg), a milliárd szót pedig csupán 1872-ben, a Poroszországnak fizetendő francia hadisarc kapcsán. Egyébként a közismert óind sakkanekdota, mely szerint Sehram fejedelem a királyok játéka feltalálójának annyi búzaszemet ígért, amennyi a 64 mezőből álló sakktáblára fölfér, oly módon, hogy az első mezőn egy búzaszem lesz, a másodikon kettő, a harmadikon négy, a negyediken nyolc stb., a 18 446 744 073 709 551 615 búzaszem végeredményt adja (amelyet az óindek egyébként ismertek). A sumérok óriás-száma, amelyet Däniken olyannyira csodál: 195 955 200 000 000. Nagy számokkal foglalkozott Arkhimédész is, abbéli törekvésében, hogy magasabb szintre emelje a görög matematikát – amely csupán a miriád (azaz 10 000) fogalmát ismerte, oly módon, hogy az képes legyen kifejezni a Föld homokszemeinek a számát, a legnagyobb mennyiséget, melyet Arkhimédész el tudott képzelni. Meglehet, hogy meg akarta közelíteni a végtelen mennyiségek titokzatos birodalmát, amelyet Zénón sejtetett, amelyhez azonban elsőként majd Bemard Bolzano (1781-1848) jut el. Arkhimédész sorokra bontotta a természetes számokat: az első sor miriád miriádig (100 000 000) tartalmazta a számokat, a második sorban szerepelt az összes 100 000 0002-től kezdődő szám egészen addig a számig, amelynek első számjegye, az 1-es után 800 000 000 nulla következett; ez volt az ún. első periódus. Az ennél magasabb számokat Arkhimédész a második periódusba sorolta, amelynek csúcsszáma a 80 billiárd (!) számjegyet tartalmazó szám volt. Arkhimédésznek természetesen nem az volt a célja, hogy számtani műveleteket végezzen ezekkel a számkolosszusokkal, amelyek világmindenségünk szempontjából egyébként merőben fölöslegesek, hanem annak az axiómának a bizonyítása, miszerint a természetes számsor nincs befejezve, legalábbis az emberi 241

ésszel felfogható mértékek szerint. Egészen más lenne a helyzet, ha valamely ősi civilizációban, például az építmények dimenzióiban kétséget kizáróan feltárnánk valamely olyan jelentős mennyiségi viszonylatot, amelyet csupán a fejlett matematika fedezett fel, s amely a természeti, fizikai és gazdasági jelenségekre egyaránt érvényes – például a kamatoskamat-számítás feladványait. Ilyen matematikai viszonyszám, amely körül bizonyos mértékig az egész modern matematika épül, az Euler-féle szám, az e = 2,718282828... E viszonyszám figyelemreméltó szerepet játszik a fák és az élő szövet növekedésének kiszámításában, az elektronikában, biztosítási matematikában és másutt. Mindenesetre érdekes lenne utánanézni ennek a számnak legalább olyan elmés módon, ahogy a különböző régi írásos emlékekben nyomoznak a jóval népszerűbb Ludolf-féle szám, a pi (3,141...) után, amely állítólag – mindazonáltal nagyon is nem hitelt érdemlő módon bizonyítva – már Kheopsz nagy piramisában is szerepet játszott. Minden civilizáció, bárhol is legyen a világmindenségben, amennyiben az általunk ismert fizikai törvények érvényesek rá is, a természet törvényeinek megismerése útján bizonyos – mégpedig eléggé magas fejlettségi fokon – szükségszerűen eljut az Euler-féle számhoz, amelyet szükségszerűen az egyik matematikai konstanssá kell tennie. Ilyen jelenséggel azonban eleddig nem találkoztunk a múltban. Lőrincz Irén fordítása (Nékolik nepríjemnych skutechnosti, 1974)

242

Fazekas László: A Däniken-jelenség

1 Erich von Dänikent és műveit mint jelenséget szeretnénk bemutatni. Meggyőződésünk, hogy a szerző művei egyébként nem érdemelnék meg, hogy szót vesztegessünk rájuk: önmagukban véve nem elég jelentősek ahhoz, hogy foglalkozzunk velük. Ne felejtsük azonban, a tudományos kérdésekre adott téves feleletek is lehetnek fontosak. Vannak zseniális, a fejlődést továbbvivő tévedések i Däniken esetében azonban nem erről van szó. Mi hát a Däniken-jelenség? Könyveit alig több mint öt év alatt 25 millió példányban adták el, közel harminc nyelvre fordították le. Erich von Däniken téveszméi az egész földkerekségen felkeltették az olvasók, sőt a moziközönség figyelmét is. Ilyen sikert a második világháború óta egyetlen bestseller sem ért el. Miféle szenzációs témákkal, micsoda utánozhatatlan írásművészettel lépett fel ez a szerző? Mózes szövetségi ládája: rádiókapcsolat az űrből jött értelmes lényekkel! Ezékiel prófétát magukkal vitték az űrhajósok! Az istenek más naprendszerekből jött űrutazók! Ők fejlesztették ki a majmokból a homo sapienst! Ki gondolta volna, hogy a huszadik század harmadik harmadában az olvasók ilyen mohó étvággyal vetik rá magukat az efféle misztikus elméletekre? Jellemző, hogy a hamburgi Spiegel 1968 és 1973 között hét alkalommal foglalkozott Dänikennel, és még az egészen más érdeklődésű olvasóközönségre számtó chicagói Playboy is interjút készített vele 1974 augusztusában. Társadalompszichológus vizsgálta sikere titkait, életrajzát megírták, lelki alkatát az ellene lefolytatott per kapcsán elemezték. Film készült műveiből, rnelyet Magyarországon és a Szovjetunióban is bemutattak A jövő emlékei címen. Könyv jelent meg, mely azt 243

igyekszik bizonyítani, hogy Däniken minden állítását többek között egy Robert Charroux nevű szerzőtől plagizálta. Szaktudósok vitatták meg – és persze szinte kivétel nélkül cáfolták – Däniken téziseit. Däniken azonban nem ijedős, szereti a támadásokat: "Azzal fogok igazán visszavágni, hogy az elkövetkező években megcáfolhatatlan, tudományosan megalapozott bizonyítékokat fogok felhozni hipotéziseim igazolására. Akkor persze ezek talán már nem is lesznek hipotézisek többé!" (Waren die Götter Astronauten, Econ, 1970, 258. old.) Újabb könyvében beszámol egy ecuadori barlangról, melyben többek között megtalálta az űrből jött vendégek feljegyzéseit aranylemezekre írva! Joggal merül fel az a kérdés is, vajon maga Däniken komolyan veszi-e magát. Ezt a Playboy riportere meg is kérdezte a szerzőtől: "Igaz-e, hogy ön a század német irodalmának legragyogóbb szatirikusa, ahogy ezt valaki önről írva megkockáztatta?" "Kérdésére mondhatnék nemet, és mondhatnék igent is. A kettőt összevonva negent mondok – válaszolta Däniken. – Bizonyos értelemben határozottan nemet keli mondanom, ez mindarra vonatkozik, amit komolyan gondolok. Egyébként az a szándékom, hogy megnevettessem az embereket." 2 Ha elmondták Dänikenről, hogy paranoiás őrült, aki agyrémeket kerget, csaló, bűnöző, ha a szemébe vágták, hogy felnőtteknek szánt meséket gyárt, viccelődik, plagizál, hazudik – márpedig megtették ezt sokan többször is, könyvben és sajtóban egyaránt – az efféle kritika nem nagyon sérti szerzőnk érzékenységét: "Én vagyok az egyetlen szerző, aki igazán megrémítem kritikusaimat – feleli büszkén. – Más írók otthon kuksolnak, csodára 244

várva. Én magam teszek csodát." Bizonyíték rá a sokmilliós olvasótábor, a rajongók tömegei, az üzleti siker. Erich von Däniken 1935-ben született a svájci Zofingenben. Bár kisgyerek korától kezdve hajlamos a kalandorságra, a családban eleinte nem sok baj volt vele. Apja szigorúan fogta, anyja katolikus nevelését szorgalmazta. Kis termete miatt korán magasított sarkú cipőket hordott, s társai közt igyekezett ötleteivel és bátorságával kitűnni. Nyolcéves korában felejthetetlen élményben van része: házuk közelében egy sérült amerikai bombázó kényszerleszállást végez. A hatalmas, félelmes gépből nyolc overallos, néma alak mászik ki, és indul a rémült kisfiú felé. Mintha egy másik világból érkeztek volna... A pszichológus bizonyára jellemzőnek tartaná ezt az élményt, a Dänikenvíziók csíráját látva benne. Csak egy példát erre: Däniken elrepül a perui Nazca-fennslk fölött, óriási, mértanilag szerkesztett vonalakat, állatfigurák körvonalait pillantja meg – és máris az "istenek" űrhajózási központját látja. Elönti a boldogság, kacagnia, ujjongania kell, majd lázas tevékenységbe kezd: mér, fényképez, magyaráz. 1949-ben apja a fribourg-i Saint-Michel jezsuita kollégiumba adja, itt ellentétbe kerül a dogmatikus egyházi nézetekkel, egyre inkább a csillagászat és különösen a repülő csészealjak kezdik érdekelni. Új kapcsolatokat keres, cserkészvezető lesz. Ekkor kerül először összeütközésbe a törvénnyel. Állítólag, hogy egyik barátja édesanyján segítsen, hozzányúl a cserkészcsapat pénzéhez, s a hiány fedezésére újabb lopást követ el. Mindezért el is ítélik négyhónapi felfüggesztett börtönre. Ez idő tájt újabb jelentős élményben van része: víziót lát, érzékfeletti tapasztalatra tesz szert. Ez az első ESP-(extra sensory perception) élmény győzi meg arról, hogy a történelemelőtti korban asztronauták látogatták meg Földünket. Élménye időutazás jellegű, mintegy "kilép az időből", a múltat, a jelent és a jövőt nem egymás után, hanem egyszerre, egymásban látja. Beszél a múlt embereivel, tudja, mikor fogja a következő könyvét megírni, és hogyan fog meghalni. 245

1954 nyarán elhagyja a jezsuita iskolát, és mivel nem tanulhat tovább, szállodafiú lesz Bernben. Ekkor veti bele magát egyre növekvő lelkesedéssel azoknak a könyveknek az olvasásába, melyek a múlt és a jelen "titokzatos és megmagyarázhatatlan" jelenségeivel foglalkoznak. Elég, ha itt Charroux, Bergier és Saurat műveit említjük. Később bebizonyosodott, hogy Däniken e szorgalmas, áltudományos gyűjtők tárházából merítette minden ötletét. Nem sokáig marad Bernben, hamarosan Egyiptomba utazik, ez az utazás azonban ismét bajba keveri. Mintegy 12 ezer frankkal és egy briliáns karkötővel szereli fel magát az útra. A karkötőt egy orvos bízza rá, zálogként kellene átadnia egy egyiptomi hölgynek. Mikor ékszer és pénz nélkül tér vissza Svájcba; tizenhat hónapra ítélik. Élete ettől kezdve versenyfutás az idővel, a pénzzel és a sikerrel. Újabb és újabb állásokat vállal, mert mindenhonnan menesztik, egyre nagyobb összegeket kell szereznie utazásai költségének fedezésére, s a pénzszerzésben nem ismer lehetetlent. Szinte csodálatos képessége van arra, hogy mások pénzét kicsalja, és a saját céljaira fordítsa. Amikor 1968-ban, egyik utazásáról visszatérőben Bécsben letartóztatják, már 130 ezer dollár terheli a számláját, s ennek jó részét a svájci bíróság megállapítása szerint a szállodai könyvelés meghamisításával szerezte. A bíróság "ismételten és folyamatosan elkövetett csalásban, hamisításban és hűtlen kezelésben" találta vétkesnek, s egyévi börtönre ítélte. A törvényszéki elmeszakértő megállapította, hogy Däniken "hazug és bűnöző típusú pszichopata". Erich von Däniken azonban – legalábbis bizonyos értelemben – mégis állta a versenyt, és győztesként ütött a célba. Első könyvének, A jövő emlékeinek kézirata ekkor már, több kiadó visszautasítása után, régóta a düsseldorfi Econ kiadónál hevert, s bár a kiadó a kéziratot az első szótól az utolsóig átíratta egy tapasztalt újságíróval, a könyv a döntő pillanatban mégis megjelent, s egyik napról a másikra bestseller lett. 246

A pillanat nem csupán Däniken életében volt döntő, hiszen megmentette a meghurcolástól azzal, hogy hamarosan ki tudta fizetni a 130 ezer dollárt, hanem az olvasóközönség szempontjából is. 1968 augusztusában kezdődtek meg az Apollo-8 Hold körüli útra bocsátásának előkészületei, ez év decemberében milliók láthatták a televízió képernyőjén a földgolyót. A képet az űrből vették fel. A hatvanas évek elejétől az asztrofizikusok véleménye az volt, hogy pusztán a mi galaxisunkban legkevesebb 50 millió civilizáció létezhet, és pl. Ernst Stuhlinger, a NASA egyik tudományos vezetője, sőt a hírhedt Wernher von Braun is úgy nyilatkozott, hogy "nem kizárt, hogy távoli bolygók lakói már sok ezer évvel ezelőtt meglátogatták Földünket". A közönség tehát a legalkalmasabb pillanatban vehette kézbe Däniken könyvét, melyben "bizonyítékokat" kapott mindarra, amit sejtett, amire vágyott, vagy amitől félt. 3 "A tudósok azt fogják mondani: őrültség!" – jósolta meg könyve legelején Däniken hősi pózba vágva magát –, de ez az őrültség megmentette a szerzőt a börtöntől, híres és vagyonos emberré tette. Däniken fantáziálásai a tudományosan még elképzelhető és a megfélemlített, bizonyosságot áhító emberiség vágyai között húzódó homályos zónából táplálkoznak. Tíz évvel Däniken könyvének megjelenése előtt C. G. Jung, a svájci pszichológus elemzett egy, a "dänikinitisz"-hez hasonló jelenséget, az UFO-hívők jelenségét: "Az efféle fantáziaimpulzusok – írta Jung –, különösen ha ilyen komoly formában jelentkeznek, egy, a jelenségek alatt és mögött fekvő okra vezethetők vissza, ez az ok pedig nem más, mint a vitális veszélyhelyzet és az ebből származó szükséglet." A modern technika az autótól az atombombáig veszélyeztetni látszik az ember életét. Az ember a fenyegetettség állapotában menekülni szeretne, ha másként nem lehet, a realitásokat sutba dobva, a 247

képzelet birodalmába. A hit és cél nélkül maradt, tehát vitális krízisbe fulladó társadalom segítséget keres, s ezt a segítséget "a Földön kívüli világban találja meg". Ezek a "Földön kívüliek" lélektanilag – Jung szerint – ugyanazt a funkciót teljesítik az emberi lélekben, mint a régi nehéz és sötét korszakokban az istenek. Ezért az UFO-hívők vagy a mi esetünkben a "dänikinitisz" fertőzöttjei egy új vallás hívei A vallásos és mitológiai képzetek elhomályosodásából még nem következik, hogy a tudomány, a tudományos világnézet lép a vallás, a mítosz helyébe: a tévképzetek, –eszmék tovább élnek új formában, mert az emberek azonnal feleletet akarnak kapni azokra a végső, célt és értelmet adó kérdésekre is, melyekre a tudomány nem válaszolhat. Däniken azonban válaszol. 4 Harry O. Ruppe nem elégedett Däniken válaszaival.•(Waren die Götter Astronauten? Econ, 1970, 119-128. oldal. Gedanken über die Möglichkeit interstellarer Raumfahrt) Däniken a következőket állítja könyveiben: 1. A Földet az emberiség elő- és őstörténete folyamán többször felkeresték Földön kívüli értelmes lények. 2. Ezek a lények földi életformák felhasználásával az embert "saját képükre és hasonlatosságukra" alkották meg, magatartási szabályokkal és sokféle más útmutatással segítették. 3. Az előbbi két állításra sok bizonyíték található. A távoli világokból űrhajókkal érkeztek lények a Földre. Mivel (mint ahogy ma már bizonyosak lehetünk benne) Naprendszerünkben csak a Földön van értelmes élet, a látogatóknak más naprendszerből kellett érkezniük. Hogy űrhajóik hogyan működtek, ezt Däniken természetesen nem tudja megmondani, de azért szétszórva sok erre vonatkozó adatot találunk könyveiben. Az áttekinthetőség kedvéért táblázatba 248

foglaltuk idevágó nyilatkozatait: A jövő emlékeiben: induló súly: 100 000 tonna hasznos teher: 200 tonna meghajtás: magfúziós sugárhajtómű, fotonrakéta, rakétamotor sebesség: időkitágítás a speciális relativitás elmélete szerint energiaforrás: külön egység gyűjt hasadó anyagot (uránt) a leszállóhelyen A Vissza a csillagokhozban: a csillagközi űrutazást lehetővé teszi: a) az élet meghosszabbítása, mélyhűtés, amely lelassítja az életfolyamatokat, b) relatív, vagyis közel fénysebesség a fellépő veszedelmes kölcsönhatással szemben, melyet az űrben lévő anyagrészecskékkel való találkozás jelent, védőpajzsot alkalmaznak, c) a fénysebességnél gyorsabb részecskék a tachyon-meghajtást a fénysebesség sokszorosára teszik képessé az űrhajók nagysága és alakja: gömb alakúak, 500 m átmérővel (a gömbalak egyszerűsíti a helyzetszabályozást). 5 Az ember persze azt várná, hogy a Földön kívüli értelmes lények a számukra teljesen idegen bolygót előbb körüljárják űrhajójukkal, aztán legénységük egy részét valami különleges leszállógépezettel küldik le a Földre, úgyhogy a föld-lakók nem is láthatják az igazi űrhajót. Egyébként gondoljunk csak arra, mi mindent hagytak a mi leszállóegységeink a Holdon és a Marson, pedig ezek jórészt ember 249

nélküli automaták voltak! Miért nem találtak sem őseink, sem mi semmit, ami tőlük származik? Miért viselkedtek volna ennyire másként "azok"? Pedig Däniken szerint őseink valóságos vallásos kultuszt fejlesztettek ki a látogatók körül, így bizonyára ereklyeként őrizték és tisztelték volna a "látogatók" elhajigált tárgyait. Egyetlen ilyenféle "bizonyíték" többet érne, mint a spekulációk özöne. Hogyan lehetne tudásunk mai állása szerint a csillagközi űrutazást megvalósítáni? Cél nélkül nem lehet az űrbe indulni. Előbb számtalan információt kell gyűjteni, tudni kell, vannak-e az illető csillagnak bolygói, van-e köztük olyan, melyen kifejlődhetett az értelmes élet, lehet-e ott hajtóanyagot találni a visszatéréshez. Nagy kérdés, persze, hogyan lehet ezeket az információkat megszerezni. Esetleg optikai módszerekkel? A klasszikus asztronómia módszereivel megtudtuk, hogy egyikmásik közeli csillag körül bolygószerű testek mozognak. Ezeket nem lehetett közvetlenül megfigyelni, csupán a napjukra gyakorolt gravitációs hatásukból lehetett következtetni létükre. Alapjában véve ugyanez a helyzet a pultárok melletti bolygók rádiócsillagászati felfedezése esetében is. Közvetlen optikai megfigyelésről a Föld légköre következtében szó sem lehet. De hát nem lehetne-e az űrben csillagászati távcsövet elhelyezni? Egyes tudósok szerint ettől sem várhatnánk sokat, hiszen olyan nagy a különbség egy nap és egy bolygó fényessége között, hogy ha pl. a Földet 10 fényév távolságból akarnánk megfigyelni, 37,5 m átmérőjű teleszkópra lenne szükségünk I Ilyen optikai eszközt belátható időn belül nem tudunk készteni, pedig ezzel is csupán a Föld fényességét tudnánk elkülöníteni a Napétól, és mindössze 10 fényév távolságból. Ebből megérthető, hogy efféle információkat optikai úton nem szerezhetünk. Tulajdonképpen egyetlen lehetőség marad nyitva: az elektromágneses kommunikáció, rádiójelek felfogása és küldése. Ma ez az egyetlen gyakorlati módszer, melynek segítségével Földön kívüli civilizációkkal kapcsolatba léphetnénk. Ennek nehézségei is rendkívüliek: csekély jelintenzitás, ismeretlen 250

frekvencia, moduláció, kódolás, adásidő, irány stb. Mégis ezek a nehézségek nem leküzdhetetlenek – feltéve, hogy valahonnan valóban küldenek ilyen jeleket! De vajon nem lehetne-e ember nélküli, automata űrhajók révén megszerezni a szükséges információkat? A probléma ebben az esetben a rendkívül hosszú várakozási időben és az információközvetítés nehézségeiben rejlik. Hogyan is állunk tulajdonképpen ma az elképzelhető ember nélküli műszeres űrhajók teljesítményeinek lehetőségével? Kezdjük a kémiai energiával hajtott rakétákkal. Ha az indulási súly 10' kp, a hasznos terhelés 103 kp, akkor egy négylépcsős rakéta esetében 43 km/sec sebességre lenne szükség. Ha a rakéta Föld körüli pályáról indulna, ehhez még 10 km/sec-ot kellene hozzáadnunk, a szükséges sebesség tehát 53 km/sec volna. Ehhez, hogy maximális teljesítményt érhessünk el, egy kilenclépcsős rakétát kellene alkalmaznunk, 55 km/sec sebességgel. Mit jelent az 55 km/sec sebesség? Hogy erről fogalmat alkothassunk, gondoljuk meg, hogy az eddig megvalósított legnagyobb teljesítmény kb. 19 km/sec. Ezzel a sebességgel az Apollo-11 el tudott jutni a Föld felszínéről a Hold felszínére és vissza. Azt hiszem, ez mindennél beszédesebben bizonyítja, milyen nehéz lenne 55 km/sec sebességet elérni. A „hagyományos” nukleáris rakéta (magreaktor, amely hidrogénnel működik) maximálisan legfeljebb megkettőzni lenne képes ezt a sebességet. Ez 100 km/sec-ot jelentene. Az ionrakéta maximális sebessége a legjobb esetben még ennek is kétszerese lehetne, vagyis 200 km/sec. De ha ezek a számok esetleg nagyon szerényeknek tűnnének, kettőzzük meg őket, és a ma elképzelhető legnagyobb teljesítmény határát jelöljük meg 400 km/sec-ban, amely hússzorosa a Szaturnusz-V teljesítményének. Ezzel a teljesítménnyel képesek volnánk Naprendszerünket keresztül-kasul bejárni – de vajon elegendő-e ez a csillagközi távolságok áthidalására? Ha a Naprendszert az optimális háromimpulzusú manőver segítségével hagynánk el (és mindaddig csak ez lehetséges, míg a 251

sebesség kisebb kb. 5000 km/sec-nál), a Naptól távol kerülve sebességünk kb. 755 km/sec kellene hogy legyen. Ez kereken 2596-a a fény sebességének. A Naprendszer elhagyása ez esetben kb. 20 évig tartana, a teljes utazási idő egy E fényévnyi távolságban lévő célhoz T1 = 20+400 E évig ~ 400 E évig tartana. De ebben az esetben minden üzemanyagot már az indulásnál elhasználnánk, és menthetetlenül elszáguldanánk kitűzött célunk mellett. Ha ellenben a célul kitűzött csillagrendszernél meg akarunk állni, csupán a rendelkezésünkre álló hajtóerő felét használhatnánk fel az indulásnál, a másik felére a fékezésnél lenne szükségünk. Ez esetben az utazási idő T2 ~ 600 E évet tenne ki. Emberek jelenléte esetében azonban a visszautat is meg kellene terveznünk, ebben az esetben a rendelkezésünkre álló hajtóerőt három részre kellene osztanunk: a Naprendszer elhagyása, leszállás az idegen rendszerben, az idegen rendszer elhagyása – de feltételezzük, hogy a Földről a visszatéréshez segítséget kap az űrhajó. A vállalkozás ebben az esetben T3 v 1500 E évig tartana. Egy 10 fényév távolságra lévő rendszer elérését tehát a következő utazási idők jelölnék: a cél melletti egyszerű elhaladás 4000 év leszállás a célban 6000 év oda-vissza út 15 000 év Mit jelentenek ezek a számok? Négyezer évvel ezelőtt élt Ábrahám, hatezer évvel ezelőtt kezdték a sumérok megalapozni birodalmukat, tizenötezer évvel ezelőtt ért véget a csiszolatlan kőkorszak. Még drámaibbakká válnak ezek a számok, ha meggondoljuk, hogy a civilizációk közötti átlagtávolság 1000 fényév, így a fenti számokat százzal kellene szoroznunk. Ebben az esetben már csak ember nélküli űrhajókra gondolhatunk. Vagy mégsem? Vajon nem volna-e lehetséges az űrhajós legénység életének meghosszabbítása a vállalkozás szükségszerű tartama szerint, vagy 252

esetleg nem követhetnék-e nemzedékek egymást az űrhajó fedélzetén? Még mindig nem merítettük ki azonban a lehetőségeket a legvégsőkig. Forduljunk most a relativisztikus űrutazás felé, vagyis vegyük szemügyre azt a lehetőséget, hogy a fénysebességet megközelítő sebességgel utazhatunk. A fotonrakéta hajtóműve (Eugen Sänger elmélete szerint) az anyag és az antianyag találkozásából származó sugárzásból táplálkozik, a sugárzást párhuzamosba kényszerítik. Persze a fizikai és technikai nehézségek beláthatatlanok: létezik-e egyáltalán stabil antianyag? Hogyan lehet előállítani? Hogyan lehet raktározni? Hogyan lehet ezt az energiát használható fotonsugárzássá alakítani? Hogyan lehet a sugárzást párhuzamos pályára kényszeríteni ? És így tovább. Nem hisszük, hogy ma bárki is megjósolhatná, képesek leszünk-e valaha is ilyen rakétát előállítani! Gondolhatunk még a bolygóközi gáz energiájának felhasználására, bár Fishbach számításai kimutatták, hogy e réven lehetetlen a relatív sebesség elérése. Ezenkívül egy fénysebességgel haladó járművet meg kellene védelmezni a kozmikus porral való ütközéssel szemben. De hát miért kell egyáltalán rakétának lennie? A. C. Clarke egyik regényében "napvitorlásról", J. H. Bloomer a napenergia felhasználásáról beszél, de közelebbi vizsgálat után kiderül, hogy a technikai problémákat nem is említve, ezek a lehetőségek is csupán a fénysebesség 25%-át ígérik, és csak a Naprendszer elhagyását tehetnék lehetővé. Egyes bolygók, különösen a kettős csillagok bolygói elvben lehetővé tennék, hogy az űrhajó 3000 km/sec-ra gyorsuljon fel, de hogy ezt hasznosítani lehessen, el kellene előbb érni az illető rendszer bolygóját, illetve a kettős csillagot. Végül van néhány valóban "egzotikusnak" nevezhető javaslat. R. L. Forward azokra a lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyek a nehézkedési erő lényegének tanulmányozásából következnek az általános relativitáselmélet alapján. Hogy vajon ebből születnek-e gyakorlati eredmények a csillagközi távolságok fizikai áthidalása 253

szempontjából, ma még teljesen bizonytalan. F. Zwicky azt a gondolatot kockáztatta meg, vajon nem jön-e el egyszer az az idő, amikor az emberiség oly módon tudja majd befolyásolni a Napot, hogy a Naprendszer teljes energiáját bevetheti a csillagközi utazás megvalósítására. A belátható jövőben ez sem látszik elérhetőnek. Hipertér, Bematerializálás és visszamáterializálás, antigravitáció, tachyonok (feltételezett részecskék, melyek a fénysebességnél gyorsabbak) és hasonló lehetőségek – fizikailag megalapozatlan álmok Összefoglalva: ha a jövőben megvalósíthatónak tűnő technika talaján maradunk, nincs semmi lehetőségünk arra, hogy embert küldjünk egy másik naprendszerbe. Persze számításba vehetjük, hogy mai tudásunk tökéletlen, hiányos, számolhatunk új felfedezésekkel és fejlődéssel, amelyek megváltoztatják mai álláspontunkat. De feltétlenül szükségesnek látszik, hogy ne titkoljuk el: minden efféle feltételezés nem más, mint puszta spekuláció. 6 Wolfgang Fr. Gutmann•(93-108. oldal Waren die Götter Astronauten7 Econ, 1970. Mussten ausserirdische Götter "/ die Menschen erzeugen) szerint könnyű volna Däniken bizonyítatlan tételét távoli csillagvilágok "istenei", akik a mi jövőnk minden tudományos ismeretével és technikai lehetőségével rendelkeztek, teremtették a "saját képükre és hasonlatosságukra" az embert – egyszerűen a szerző ismereteinek hiányosságaira, kifejtésének zavarosságára hivatkozva visszautasítani. Ne tegyük ezt. Vegyük komolyan a tételt, és szembesítsük a tudomány bizonyított tényeivel. A neander-völgyi ember múlt századi felfedezése óta számtalan előembert ástak ki. Ezek az "emberi" maradványok a legfelső, tehát a legfiatalabb rétegekből kerültek elő. Ebből arra következtethetünk, hogy az ember a többi élőlénnyel 254

összehasonlítva rendkívül fiatal. Az emberré fejlődés legfeljebb hárommillió évvel ezelőtt vette kezdetét, a legrégibb rovarok ezzel szemben kb. 300, a csigafélék pedig több mint 500 millió évesek. Az ember eleinte majomszerű volt. Ma már kétségbevonhatatlan, bebizonyított tény, hogy az ember majomszerű ősöktől származik. A neander-völgyi ember elődei: a steinheimi ember, a pithecanthropus már emberek, eszközeik primitív kultúrájukat bizonyítják, emberi értelem meglétét feltételezik. Döntő bizonyítékot mégis először az afrikai leletek szolgáltattak az utóbbi negyven évben. Ezek az ausztrálopithecusnak nevezett főemlősök még majomszerűbbek, alighanem az emberré válás első lépcsőfokain állhattak. Egyenesen jártak, agyvelejük már valamivel nagyobb volt a majmokénál, hogy szerszámokat használtak-e, ma még bizonytalan. Az emberré válás szorosan összefügg a kultúra fejlődésével. Az alig megmunkált, durva kőeszközök egyre finomabbakká válnak, az előállítás és a használat módszerei egyre differenciáltabbak. A csontvázak és az eszközök mellett a szellemi kultúra nyomaival is találkozunk: több hátulsó felén lékelt koponyát találtak. A győztes megette a legyőzött agyvelejét, hogy a halott képességeit birtokba vehesse. Ez már a szellemi tudatosodás jele, vallási képzetek meglétére utal. Kialakul a jellemzően emberi habitus, a majomszerű jellegek eltűnnek, a hiányosságok ellenére bizonyítható, hogy az ember testileg, viselkedésében és kultúrájában majomszerű elődeiből fejlődött ki. Az ember biológiai fejlődése nem igényel semmiféle más magyarázatot, mint az általános földi evolúció törvényszerűségeinek felfedését. Merőben önkényes és fölösleges gondolat azt feltételezni, hogy az emberré váláshoz Földön kívüli hozzájárulásra volt szükség. Az emlősök – melyeknek az ember a majmokkal együtt csak egyetlen ágát alkotja – mint gerincesek eredetileg a halaktól származnak. Mintegy 300 millió évvel ezelőtt egyes halszerű állatok kimásztak a szárazföldekre, és kétéltűek lettek, majd később továbbfejlődtek csúszómászókká. A csúszómászók két 255

irányba fejlődtek tovább, tőlük származnak egyrészt a madarak, másrészt az emlősök. Ha e fejlődést a kövületek alapján nem is tudjuk lépésről lépésre nyomon követni, mégsem kell Däniken "deus ex machináját" elfogadnunk, hogy ti. Földön kívüli lények manipulálták a fejlődést. Az emberi test ugyanis mind e mai napig magán viseli az 500 millió éves fejlődés nyomait. Minden – emberi és emlős – embrió először kopoltyúnyílást fejleszt, és eleinte a szív sem egyéb egy egyszerű csőnél – akárcsak a halak esetében. Később a kopoltyú visszafejlődik, a szív is egyre összetettebbé válik. Az emberi embrió megismétli a fejlődés teljes menetét a legkorábbi szakasztól kezdve: a hal állapottól kezdve az összes fejlődési szakaszt végigjárja, egészen az emlős állapotig. Ha Földön kívüliek beavatkoztak volna a fejlődés folyamatába, s hirtelen megváltoztatták volna azt, ennek nyomait meg kellene találnunk az embrió fejlődésében is. Az embriónál azonban semmi sem mutat arra, hogy a homo sapiens kifejlődését olyan hirtelen bekövetkező események befolyásolták, volna, mint amilyeneket Däniken megkockáztat. De ha mégis így történt volna? Ha igazat adnánk Dänikennek abban, hogy Földön kívüli lények a saját képükre és hasonlatosságukra alakították ki a földi élet formáiból az embert, ezzel csupán áthelyeznénk a fejlődés folyamatát a Földről egy másik, távoli csillagrendszer valamelyik bolygójára, ahol az előbb vázolt fejlődés végbement. Ez annál valószínűtlenebb, mert a földi életformák változatossága szinte végtelen, a fejlődésben mindig nagy szerepet játszik a véletlen, és nem hihető, hogy egy másik rendszerben ugyanaz a fejlődési folyamat játszódhatott volna le, mint a Földön. Ha egy másik rendszerben értelmes élet fejlődik ki, az minden bizonnyal egészen más jellegű életformákban nyilvánul meg. Ha pedig ezek az "istenek" anatómiailag más felépítettségűek voltak, nem termékenyíthették meg az embert: ezt csak akkor feltételezhetnénk, ha ilyen értelemben hozzáillettek volna az emberhez. Däniken nincs tisztában a fejlődés folyamatával, nem ért olyan 256

alapvető fogalmakat sem, mint amilyen a mutáció. Összekeveri a fejlődést, pontosabban a történeti törzsfejlődést a mutációval. A mutáció ugyanis – ahogyan e fogalmat a biológus használja; nem más, mint az öröklődés tartalmának csekély megváltozása. Däniken szerint viszont az előemberből mutáció révén vált igazi ember. Nincs biológus, aki ezzel egyetérthetne: Hiszen hogy ez a változás létrejöhessen, több száz, több ezer mutációra volt szükség, s ráadásul még ennél is nagyobb számú mutációból csak a legkedvezőbbek érvényesülhettek, azok, amelyek több lehetőséget biztosítottak a továbbélésre. És vajon nem képzelhető-e el alapvetően különböző kifejlődésű élőlények keresztezésez Mindjárt elöljáróban szögezzük le, hogy ilyen kereszteződés lehetetlen. Az ősember és az "istenek" nászából vegyes örökségű utódok származtak volna, s ez öröklődési szempontból olyan konfliktushelyzetet jelentett volna, amelyet az embrió képtelen átvészelni. "Istenek" és előemberek nem kereszteződhettek. Ez még egymáshoz közel álló fajták esetében sem valósítható meg, s ha a kereszteződés létre is jöhet, mint pl. a ló és a szamár vagy a tigris és az oroszlán esetében, az utódok meddők. Miért? Az öröklődő tartalmakat a kettős spirál molekulái zárják magukba. Kémiai folyamatok teszik hatékonnyá az öröklődés információs anyagát. Az embrió fejlődését is ez a mechanizmus irányítja, más szóval az ősi törzsfejlődés megismétlését a kettős spirál molekuláinak öröklődő tartalmai teszik kötelezővé. Az emberi öröklődés tartalmának jelzői számtalanok, számuk megbecsülhetetlen. A kettős spirál láncolata számtalan apróbb láncolatból áll, ezeket nevezzük kromoszómáknak. Az öröklődő tartalom voltaképpen nem más, mint a szervezet felépítésének terve. Ez a terv a kromoszómákban van leírva. Minden sejt sejtmagjában jelen vannak a kromoszómák: ha a sejt osztódni kezd, a kromoszómák is osztódnak, és minden új sejt a kromoszómák révén ugyanazt az öröklődő tartalmat kapja. Más szóval ez a tartalom megsokszorozódik. Mivel egy lény testében minden egyes sejt a megtermékenyített petesejttől származik, minden egyes sejt alapvetően ugyanazt az öröklődő tartalmat 257

hordozza, mint a petesejt. Az emberi öröklődési információ 2 x 23 kromoszómára oszlik. A szaporodásnál minden kromoszóma kettéválik, s az új sejtben ismét 2x23 kromoszóma van: 23 a női és 23 a férfisejtből, s ugyanígy az ezt követő sejtosztódásoknál. Egyedül a nemző sejteknél lesz csak a fele mennyiség, vagyis 23 kromoszóma. A csíra- és petesejteknél ugyanis párhuzamos rendeződés alakul ki, és a szétosztás is e paralel elv szerint történik, s eközben az egyes kromoszómák gyakran kicserélődnek, a párosítás eltér az apa és anya jellegeitől, de a párosított kromoszómáknak illeniük kell egymáshoz. A legkisebb zavar vagy szabálytalanság nyomán a születő lény életképtelenné vagy tökéletlenné válik. Ha a kromoszómapárok nem összeillők, ha a legcsekélyebb eltérés van köztük, a lény képtelenné válik a szaporodásra. Ezért meddők a ló és a szamár, a tigris és az oroszlán keresztezéséből származó utódok. Ezek után tegyük fel, hogy Däniken Földön kívüli lényei valóban emberiek voltak, és az előemberekkel való párosodásuk keresztülvihető volt. Ennek alapfeltétele, hogy az "istenek" és az emberek öröklődési tartalmainak láncolata ugyanabban a sorrendben legyen felfűzve: a legkisebb eltérés is beláthatatlan következményekkel járt volna, tehát az "istenek" kromoszómáinak és az emberek kromoszómáinak a legmesszebbmenően azonosaknak kellett lenniük, csak így jöhetett létre egyesülés a petesejtben, csak így valósulhatott meg a fejlődés az új nemzedék sejtjeiben. Azt feltételezni, hogy a távoli csillagrendszer "istenei" és a földi előemberek azonos öröklődési tartalommal rendelkeztek, annyira valószínűtlen, hogy a kromoszómák mechanizmusát a legcsekélyebb mértékben is ismerő laikus is azonnal elveti. Ha már erről szólunk, tegyük hozzá, hogy Däniken könyveiből nem is derül ki világosan, mit is tettek szerinte az "istenek" az előemberekkel. Vajon – egy tökéletesebb földi ember létrejötte érdekében – párosodtak-e az előemberekkel, vagy valamiféle "manipulációba" fogtak? Az utóbbi esetben, ha birtokában voltak az öröklődési törvények teljes ismeretének, szükségtelen lett volna a 258

természetes párosodás eszközeihez folyamodniuk. Ez esetben egyszerűen mutációkat hozhattak volna létre, és mintha Däniken is effélét feltételezne, ám nem árulja el, hogyan képzeli el ezeket a manipulációkat. A molekuláris biológia kutatói számára mind e mai napig megoldatlan probléma, hogyan volna lehetséges a nemző sejtek öröklődési tartalmának megváltoztatása. A vírusokkal és baktériumokkal folytatott kísérletek sohasem fognak elvezetni egy olyan technikai módszerhez, mellyel emlősöket vagy az embert genetikailag manipulálni lehetne. Däniken erről természetesen nem vesz tudomást. Szívesen idézi a futurológus Kahn kijelentéseit, melyek szerint a belátható jövőben (15-20 év múlva) tetszés szerint választhatjuk meg utódaink haj- és szemszínét, sőt talán más tulajdonságaikat is. Kahn természetesen az efféle jóslataival csak azt árulja el, hogy fogalma sincs a sejt biokémiai mechanizmusáról és az öröklődés bonyolult összefüggéseiről. A földi élet megértéséhez hosszabb út vezet, mint a távoli csillagrendszerekhez! 7 "A tudósok úgy viselkednek, mint a megtömött libák, már nem tudnak semmit megemészteni. Minden új gondolatot, mint ostobaságot, elutasítanak" – írja Däniken. Nos, milyen új gondolatokról van szó? – kérdi Herbert Kühn. (Waren die Götter Astronauten? Econ, 1970. 216-226. oldal. Däniken und die Vorgeschichte) Däniken a sziklarajzokat annak bizonyítékaként tárgyalja, hogy a régmúltban távoli rendszerekből űrhajósok érkeztek a Földre. A körök – gömb alakú rakéták; a szimbolikusan ábrázolt istenek, mint pl. a kelta Kernunnosz ábrázolása szarvakkal – űrhajósok, szkafanderükön antennákkal; ha az istent sugárzó glóriával ábrázolják, persze az is űrhajós és így tovább. Däniken három 259

könyvre hivatkozik munkáiban: Herbert Kühn, H. Lhote és Maria Reiche könyveire – ám e könyvek szövegéről tudomást sem vesz. Csak a képeket vizsgálgatja, és csupa űrhajóst fedez fel. A képeken ábrázolt tárgyak időmeghatározása nem érdekli. Véleménye szerint a tudomány képtelen a képek keletkezési idejét meghatározni. "Az archeológia – írja Däniken – mint tudomány kb. 200 éves. Képviselői azóta csodálatra méltó szorgalommal gyűjtik az érmeket, cseréptáblákat, töredékeket, edényeket, szobrokat, alakokat, rajzokat, csontokat és mindazt, ami a föld méhéből kifordul. A leleteket gondosan rendezik, formailag és időben egyaránt, de csak mintegy 3500 évre visszamenőleg. Ami ennél régebbi, az mind talány, rejtély, fantázia. Senki sem tudja, mert megmagyarázhatatlan, mi tette képessé őseinket technikai és építészeti csúcsteljesítményeikre." Ezek szerint a régészek az i. e. 1500 év előtti időkről semmit sem tudnak. Igaz lenne ez? Nem. Vannak régészek, akik főként az időszámításunk előtti 40 000-től 10 000-ig terjedő korszakkal foglalkoznak, és bizonyára tudnak is egyet-mást ezekről az időkről. Azok a képek, amelyeket Maria Reiche Peruban fedezett fel, úgy keletkeztek, hogy a sziklatalajon lévő földréteget eltávolították. A rajzok vonalvezetése különböző napállások irányának felel meg, ebből kiszámítható volt, hogy a rajzok részben i. u. 350 és 950, részben i. u. 800 és 1400 között keletkeztek. Egy, a helyszínen talált fadarab radiokarbon vizsgálata i. u. 525-öt eredményezett. A Nazca-kultúra, melyhez ezek a rajzok tartoznak, i. u. 300 és 900 között virágzott. Mindez tökéletesen egybevág: olyan rajzokról van tehát szó, melyeket i. u. 1400-ig alkottak, vagyis az európai középkorral egyidőben. Szerzőnk űrhajósai állítólag i. e. 10 000 körül érkeztek a Földre. Ez persze egyáltalán nem zavarja Dänikent. A Henri Lhote által felfedezett észak-afrikai (Tasszili környéki) legrégebbi rajzok keletkezési ideje: i. e. 8000-6000, a későbbiek a következő évezredekben keletkeztek, egészen a jelenkorig. A jégkori ember kb. hatezer lelőhelyén mintegy négyezer műalkotást találtak, ezek az emlékek az i. e. 40 000-től 10 000-ig 260

terjedő időből származnak. Däniken a százhúsz, festményekkel díszített barlang közül csak egyetleneggyel, a lascaux-ival foglalkozik. Két kérdést vet fel: 1. Hogyan világították meg ehhez a nehéz, művészi munkához a barlangot a kőkori művészek? 2. Mi volt a célja a csodálatos festményeknek? Már a kérdésfeltevés elárulja, hogy a szerzőnek halvány fogalma sincs a jégkor művészetével foglalkozó több mint százhúsz éves kutatás eredményeiről. Pedig csak egyetlen, a jégkor művészetéről szóló könyvet kellett volna nem is elolvasnia, csak átlapoznia, és máris megtudhatta volna, hogy a jégkorszakból mintegy száz lámpa maradt ránk. Az egyik legszebb példányt éppen Lascauxban találták. A szerző második kérdésére S. Reinach már 1903-ban megfelelt. A képek keletkezését a vadászkultusz, a vadászmágia magyarázza. Nos, úgy látszik, a tudósok valóban úgy viselkednek, mint a megtömött libák, az efféle új gondolatokat elutasítják maguktól, mert képtelenek megemészteni őket! Hellmut Müller-Feldmann a régi egyiptomiakkal szembesíti szerzőnket.•(Waren die Götter Astronauten? Econ, 1970. 227-236. oldal. Die alten Agypter und Däniken) Egyiptom száraz homokja, hála e vidék történelem előtti és történelmi kori lakói hiedelmeinek, hogy ti. halottaikat – másvilági életükre gondolva – számtalan mindennapi használati tárggyal látták el, az emlékek végtelen sorát őrizte meg számunkra. És nem is csupán művészileg megmunkált tárgyakat, hanem kőre, fára, papiruszra jegyzett írásos emléket is bőségesen. 1945 után egyre több, korábban megfejthetetlennek tűnő probléma oldódott meg e téren, többek között a piramisépítés technikája, a Kheopsz-piramis úgynevezett titkai stb. Ma már tudjuk, hogyan építették a piramisokat, hogyan vontatták a gyakran két és fél tonnás kváderköveket görgőkön a helyszínre, és rámpák segélyével hogyan emelték a helyükre őket, hogyan jelölték ki fából a nyílások, bejáratok, folyosók helyét. Ezeket a technikai részleteket főként Flinders Petrie és L. Sprague de Camp tisztázták. 261

A negyedik dinasztia kezdetén Kheopsz fáraó személyében az egyiptomi uralkodók addig sosem volt hatalmú uralkodótípusa került hatalomra. Huszonhárom éves uralma (i. e. 2551-2528) a zsarnokság és elnyomás korszaka volt, melynek fia és utódja, Dzsedefré vetett véget úgy, hogy még a nyomait is igyekezett eltüntetni. Kheopsz, a fáraó isten volt, minden ingó és ingatlan tulajdonosa az országban, aki szigorúan szervezett hivatalnoki rendjével (mely az első volt az ókorban!) igazgatta és használta vagyonát. Kb. 5-6 millió – főként paraszti alattvalója volt, ezek élelmezéséről, jólétéről gondoskodott. Szó sincs tehát arról, mint ahogy Däniken állítja, hogy a Nílus völgyének ebben az időben mintegy 50 millió lakosa lett volná. A néhány milliónyi paraszti lakos ellátása kenyérrel, sörrel és hagymával nem okozhatott különösebb gondot az uralkodónak, aki egyébként terménytizedet is szedett alattvalóitól. Fában Egyiptom mindig szegény ország volt, ha nem is annyira, amennyire Däniken képzeli. Pálma, akácfélék, tamariszkusz, szikomorfa volt bőven, cédrust Libanonból már Kheopsz uralkodása előtt is hoztak be, ezt főként vitorlarúdnak, valamint a hatalmas szállítóhajók építésénél használták fel. E hajókon nagyrészt egy tömbből faragott oszlopokat és szobrokat szállítottak. Annál többre kell becsülnünk a korai dinasztiák korát, mert az építészet legfontosabb szerszámait (pl. a függőónt s ennek különböző összetettebb formáit) ekkor fejlesztették ki, s ezek mind a mai napig használatban vannak. A legrégibb rézeszközeiket kovácsolással tették keményebbé, de hamarosan már arzént kezdtek vegyíteni ehhez az alapjában véve rendkívül lágy fémhez, s így 2/3-dal keményebbé tették. Rézszerszámokat azonban csak lágy kőzetekhez és puhafához használtak. Gránitot és más kemény kőzeteket dolorittal és bizonyos kőzetekkel munkáltak meg, víz és kvarcpor közbejöttével. Ezekhez a munkálatokhoz sok idő és türelem kellett – idő és türelem azonban volt bőven. Ehhez még azt is hozzá kell számítanunk Kheopsz esetében, hogy az isten-fáraó emlékművén dolgozni vallásos cselekedetnek számított. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Kheopsz-piramis, ez az egyiptomi történelem 262

legkezdetén álló, csodálatosnak tűnő teljesítmény létrejöhessen. Ha titokról, rejtélyről egyáltalán szó lehet, akkor leginkább arról van szó, hogy mind e mai napig nem tudjuk megmagyarázni, hogyan hasították ki a sziklából a hatalmas kváderköveket és az egy tömbből faragott szobrok kőtömegét. Ez az egyiptomi technika igazi rejtélye. Az egyiptomiak kőfaragó technikája ősi eredetű. Már az ókőkori egyiptomiak tűzkőből készült fegyverekkel védekeztek a sivatag vadállatai és a szomszédos harcias törzsek ellen. A mezolitikumban ebből az önvédelmi eszközből tudatos technika lett. Az újkőkorban az egyiptomiak már legművészibb és legfinomabb kőeszközeiket alkották meg, és i. e. 3000 körül mind hosszabb pengéjű kőkéseket készttettek, hovatovább félmétereseket, a penge éle pedig egyre finomabbá vált. Ezt nyilván nemcsak pattintással és kvarccsiszolás révén érték el, hanem csontszerszámok alkalmazásával is. A kváderkövek és kőtömbök kihasításához ezenkívül alkalmaztak még egy sajátos mechanizmust is, amely a súly és a csiga előnyeit használta ki. Ilyen eszközök segítségével már a legkeményebb kőzeteket is meg tudták munkálni, pl. a bazaltot és a dioritot. Ez tette lehetővé, hogy már a második dinasztia korának vége felé életnagyságú szobrokat tudtak faragni. A nagyhatalmú negyedik dinasztia idején, Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz uralkodása alatt, amikor a gizehi piramisegyüttes épült, már a legkeményebb kőzetek megmunkálására is vállalkozhattak (diorit, gránit), s ettől kezdve már szobor- és szoborcsoport-óriások jönnek létre. Semmi sem indokolja tehát, hogy az egyiptomi építészet és kőfaragás kifejlődését Földön kívüli lények befolyásának tulajdonítsuk. Az egyiptomi mitológiában sem találjuk effélének semmi nyomát. Az egyiptomi közlekedés jelentős része a múltban is, ma is a Níluson bonyolódik le; lehet-e csodálni, hogy a napisten az egyiptomi hiedelmek szerint egy bárkában teszi meg útját nappal az égen, éjszaka pedig az alvilágban? Lehet-e csodálni, hogy a sólyom, a nomádok örök kísérője azonosult a napistennel, és az egyiptomiak képzeletében mint szárnyas nap jelent meg?

263

8 Több mint húszévi kutatás után sem lehet a nazcai óriásméretű talajrajzok minden részletét megnyugtatóan megmagyarázni – írja Maria Reiche. (Waren die Götter Astronauten? 237-244. old. Econ, 1970. Kommentar aus Nazca) Egyes rajzok vonalainak iránya a Nappal van összefüggésben, mint pl. azé a madáralaké, melynek csőre egy bizonyos napállást jelez, vagy pedig azé a macskaszerű és halfarkú állaté, melynek ha meghosszabbítjuk a körvonalait, e vonalak a napforduló irányát jelölik. Egyes vonalak mintha távoli csillagok felé irányulnának, a két legszélesebb vonal pl. a két legfényesebb állócsillagot, a Szíriuszt és a Canopust jelöli. Semmiképpen sem érthetünk azonban egyet Erich von Däniken nézetével, mely szerint a hatalmas négyszögek és háromszögek űrhajósok leszálló útvonalai voltak. Űrhajóknak, de még űrtaxiknak sincsen szükségük semmiféle leszállópályára, azonkívül ez a talaj, melyről a köveket gondosan eltávolították, rendkívül lágy, még az autók is beleragadnak. A repülőgépek sűrű porfelhőt kavarnának itt fel, s a leülepedő finom por befedné a rajzokat, úgyhogy azok rövid idő alatt teljesen megsemmisülnének. A pampát hálószerűen borító vonalakat Däniken "koordináták"nak nevezi. Ez a fogalom természetesen a nyugati természettudományos gondolkodásból származik, a nazcai rajzok tanulmányozásánál pedig minden efféle fogalmat száműznünk kell. A nazcai rajzok minden valószínűség szerint a naptárszámítás tudományával függnek össze, kimutathatóan a Nap június 21-i felkelésének és december 21-i lenyugvásának irányát jelölték. Erre egyetlen vonal is elegendő lett volna, ha a nyugati és a keleti horizont magassága azonos lenne. A nap június és december 21-i horizontállása az egész világon ősidők óta fontos naptárszámítási pont, s ráadásul a napimádás is általánosan elterjedt kultusz volt, királyok és főpapok nevezték magukat "a Nap fiai"-nak. Mint a történelem előtti emlékek és szövegek megfejtésénél általában, a nazcai rajzok esetében is tekintetbe kell vennünk, hogy az életfontosságú információkat a tudás és a hatalom birtokosai 264

gondosan elleplezték, és mint hatalmuk biztosítékát, titokban tartották. A földművelés kezdetei óta életfontosságúvá vált a naptártudomány: a Nap megfigyeléséből származott az évszakok váltakozásának ismerete, a vetés és az aratás idejének és az ezekkel összefüggi vallásos ünnepségek időpontjának meghatározása. A hatalom birtokosai a Nap megfigyeléséből származó ismereteiket a napimádás kultuszába burkolták, azt hirdették, hogy tudásukat közvetlenül a Naptól nyerték. E hősök hatalmasabbnak tüntették fel magukat magánál a Napnál is, hiszen a nép engedetlensége büntetéseként "eltüntették" a Napot, megfosztották áldásaitól az embereket. Megtehették, ha ismerték egy-egy napfogyatkozás időpontját. A nazcai rajzok magyarázatánál mindezt tekintetbe kell vennünk. A rajzokat minden valószínűség szerint úgy alkották meg, hogy a bennük foglalt információ mérések révén kiolvasható legyen a jövendő nemzedékek beavatottjai számára is. Ahhoz, hogy a mai kutató számára ez az információs anyag hozzáférhetővé váljon, meg kell találnia e "titkos tudomány" kulcsát, amely valószínűleg nem más, mint egy minden részletre érvényes mértékegység, ám az is lehet, hogy ez a mértékegység rajzról rajzra variálódik, talán mert nem volt biztosan meghatározott mértékegységük, vagy éppen azért, hogy a megfejtés még titkosabb legyen. Reméljük, hogy a régi kultúrák titokzatos emlékei, melyeket Däniken emleget, előbb-utóbb végérvényesen megmagyarázhatók lesznek. Ő mindent rendkívül egyoldalúan lát, bár hiba volna mindent űrhajósokkal és óriásokkal benépesítő vízióit teljesen a fantázia birodalmába utalni. Ma még nem zárhatjuk ki egészen annak a lehetőségét sem, hogy a jövőben bizonyítást nyerhet: Földön kívüli lények jártak földünkön az ősidőkben. A nazcai rajzoknak azonban ehhez semmi közük, nem szolgáltak leszállópályául Földön kívüli lények űrhajói számára, de földi információkat sem közvetíthettek feléjük. 9

265

"Titkok", melyeket a riporter cáfol meg. (Playboy-interjú. Erich von Däniken. 1974. aug.) Egy XVI. századi térképről, az ún. Piri Reis-térképről Däniken azt állítja, hogy ezt a térképet minden kétséget kizáróan "modern technikával" készíthették. Bárki készítette is – mondja –, repülnie kellett, és fényképeznie. A térkép ugyanis – Däniken szerint – abszolút pontos, és egybeesik azzal a képpel, melyet az űrből nyerhetünk a Földről, ha az űrhajó Kairó feletti Föld körüli pályán kering. A baj csak az, hogy a Piri Reis-térkép nem "abszolút pontos", és nem is vág egybe az űrből készített felvételekkel. Dél-Amerika partjainak jelentős része hiányzik, Chile és az Antarktisz között szárazföldi összefüggést mutat. Däniken a tények súlya alatt végül kénytelen elismerni, még feltételezni sem lehet, hogy a Piri Reis-térképet az űrből készített felvételek alapján készítették. A delhi vasoszlop – Däniken állítása szerint – évezredeken át ellenállt a rozsdásodásnak, és egy ma már ismeretlen, ókori ötvözetből készült. Valójában a vasoszlop rozsdás, az ötvözete pedig ismert. "Amikor a könyvemet írtam – védekezik Däniken –, valóban azt hittem, igazat írok. Azóta megtudtam, hogy az oszlopot megvizsgálták, és más eredményekre jutottak, úgyhogy ez az egész vasoszlopügy nem érvényes." Persze a vasoszlopot jóval Däniken könyvének megjelenése előtt vizsgálták meg, de szerzőnk könyve későbbi kiadásaiban sem helyesbítette tévedését. Däniken gátlástalanul spekulál az ún. tachyonokkal is, ezekkel a feltételezett anyagi részecskékkel, amelyek a fény sebességénél gyorsabban képesek mozogni. A valóságban még nem fedeztek fel ilyen részecskéket, Däniken mégis bátran kijelenti: "A természettudomány művelői tudják, hogy a tachyonoknak létezniük kell." Nem tud azonban megnevezni egyetlen tudóst sem, aki ezt állította volna. Ugyanígy állunk a Mars mesterséges holdjaival is, bár I. S. Sklovszkij és Carl Sagan asztronómusok valóban foglalkoztak ezzel 266

a lehetőséggel, tanulmányozták a Mars holdjainak kérdését, ám egyikük sem állította, hogy a Mars holdjai mesterséges eredetűek volnának. Däniken persze őket teszi felelőssé állításáért. 1972 márciusának elején Däniken együtt ebédelt az Atahualpaszállóban, az ecuadori Guayaquilban bizonyos Juan Móriczcal, egy magyar származású dél-amerikai kalandorral. Ebből a beszélgetésből született meg Däniken legfantasztikusabb sztorija (Aussaat und Kosmos című könyve 1973-ban jelent meg) a hatalmas barlangteremről, mely kétszáznegyven méter mélyen fekszik a Kordillerák keleti lejtői alatt, és amely fellebbenti a fátylat "a teremtés minden titkáról", megoldja a világmindenség és az emberré válás rejtélyeit. Däniken itt állítólag egy könyvtárat talált, amelyet néhány ezer, milliméter vékonyságú fémfóliára nyomtattak. Igen, jól értették, nem kézzel írtak, hanem géppel nyomtattak. A fémlemezeket több ezer évvel ezelőtt "hatalmas és titokzatos ismeretlenek" állították elő, mert arra gondoltak, hogy az űrhajózás korát elérő emberiség majd hasznát veheti. A Földet meglátogató értelmes lények ránk hagyományozták az igazi "kozmikus tervet", a teremtés valódi történetét, az emberi értelem keletkezésének és kifejlődésének titkát. A koronatanú; Juan Móricz azonban így nyilatkozott Däniken "felfedezésérői" a Spiegel riporterének! (Spiegel-interjú, 1973. március) Spiegel: Móricz úr, Erich von Däniken azt állítja legújabb könyvében, hogy önnel együtt lent járt az ecuadori titokzatos barlangrendszerben. Móricz: Däniken sohasem volt azokban a barlangokban – talán inkább egy repülő csészealjban szerezte értesüléseit. Spiegel: Däniken azt írja, ön fémlapokra nyomott történelem előtti feljegyzéseket és egy aranyszobrokból álló állatseregletet mutatott neki abban a barlangban... Móricz: Ha azt állítja, hogy ő maga látta a könyvtárat meg a többit, akkor ez egyszerűen hazugság. Semmi effélét nem mutattunk neki, csak fényképekkel szélhámoskodik. A könyve tizenötödik oldalán lévő képet 1969-ben készítettük, ez egy 267

vízmosásos barlangbejáratot ábrázol. A huszadik oldalon lévő amulettet egyáltalán nem barlangban találtam. Spiegel: Hogyan állíthat akkor Däniken efféléket? Móricz: Mindent elmeséltem neki. órákon, napokon át faggatott. Semmi sem volt elég neki. 200 ezer dollárt is kilátásba helyezett egy barlangkutató expedíció céljaira. Spiegel: Miért nem lett ebből semmi? Móricz: Nem volt ideje rá. Egy ilyen expedíció az Ecuador keleti részén fekvő barlangokhoz legalább 14 napot vesz igénybe. Ő pedig mindössze egy hetet töltött itt. Spiegel: Az expedíció helyett ön a barlangrendszer egyik oldalbejáratához vezette el Dänikent? Móricz: Igen. Két napon át utaztunk dzsipen Cuencába, s ott megmutattam neki az egyik barlangbejáratot. Ebbe a barlangba azonban nem lehet behatolni, mert elöntötte a víz. Akármit mond is Däniken, én nem hazudok. Spiegel: Ön Cuencában megmutatta neki Crespi atya gyűjteményét. Nem figyelmeztette, hogy a tárgyak nagy része nem eredeti? Móricz: Dehogynem... De ő mégis mindent lefényképezett... Azt hiszem, éppen a nem eredeti darabokat közölte a könyvében. Spiegel: Tavaly augusztusban Däniken ismét Ecuadorba utazott. Miért? Móricz: Csak két napra jött. Azt hiszem, eredetileg be akarta vallani bűneit, de ezt nem tette, ehelyett az ügyvédemhez fordult, meghívott bennünket a frankfurti könyvvásárra, ahol bemutatták a könyvét. Däniken úr persze félig-meddig vadembereknek nézett bennünket, akiket könnyű átejteni. Spiegel: Ön már akkor tudta, hogy Däniken az ön elbeszéléseit mint saját élményét adta elő a könyvében? Móricz: A könyvet nem hozta magával, csak néhány részletet olvasott fel belőle egy korrektúrapéldányból. Megígérte, hogy 268

könyvében az én felfedezéseimre s egy később megírandó könyvemre fog hivatkozni. Mert a barlangok valóban léteznek. Spiegel: Arra gondol, hogy több száz kilométer hosszú barlangrendszer húzódik az Andok alatt Ecuadortól Peruig és Bolíviáig... Móricz: ...igen, Cuzcótól, a perui inkák fővárosától például barlangok vezetnek egészen Bolíviáig, sőt a tengerig. Spiegel: Bejárta ön ezeket a barlangokat) Móricz: Nem, de láttam a bejáratokat. Véleményem a mitológián alapszik. Spiegel: Ezek a barlangok természetes úton keletkeztek? Móricz: Nagy részük vízmosás révén keletkezett, de vannak köztük mesterségesen ásottak is. Spiegel: Vajon ki vihette végbe ezt a gigantikus munkát? Az inkák? Vagy talán Földön kívüli lények, akikről Däniken ír? Móricz: A kecsua mitológiában arról van szó, hogy egy bogár ásta ki a barlangokat. 1969-es expedíciónk alkalmával valóban felfedeztünk egy mesterséges barlangot, találtunk ebben egy 80 m magas termet, melynek falai simák voltak, mintha lecsiszolták volna őket, és lépcsőket is találtunk ott. Spiegel: És ott találták meg az aranykönyvtárat is? Móricz: Nem, az máshol van, egy másik barlangban, mintegy 30 km-nyíre attól a helytől. Spiegel: Az 1969-es expedíció alkalmával ön oda is eljutott? Móricz: Nem, erre nem volt lehetőségem. Spiegel: Mikor látta ön a könyvtárat először? Móricz: Erre nem felelhetek, mert vissza lehetne következtetni, hol jártam akkor. Spiegel: Hogyan fedezte fel a könyvtárat? Móricz: Valaki odavezetett. 269

Spiegel: Ki volt az, aki önt odavezette? Móricz: Erre nem felelhetek. Spiegel: Az arany állatsereglet ugyanott van, ahol a könyvtár? Móricz: Nincs szó állatseregletről, hanem növények és állatok természethű ábrázolásáról. Nem tudom, vajon valóban aranyból készültek-e, lehet, hogy csak aranyozottak. Spiegel. Megszámolta ön a könyvtár fóliáit; és a méretük valóban 96x48 cm? Móricz: Nem, nem tudom, hány darab van, és a méretüket sem ismerem. Spiegel: És ön szerint miféle jelek vannak a fóliákon? Móricz: Valószínűleg az elpusztult Atlantisz írásjelei. Spiegel: Meg tudja ön fejteni ezeket a jeleket? Móricz: Valószínűleg meg tudnám, de nem voltam ott sokáig. Spiegel. Honnan tudja akkor, hogy ezeken a fóliákon "az emberiség történetének kronológiai adatai" vannak feljegyezve? Móricz: Ezt a vezetőm mondta meg nekem. Spiegel: Miért nem hozott magával legalább egyetlenegy fóliát bizonyítékul? Móricz: Ez a biztos halált jelentette volna. Azok, akik ezeket a kincseket őrzik, nem egyeznek bele abba, hogy az ember elhozzon akár egyetlen fóliát is. Spiegel: Az őrök dzsivahó indiánok? Móricz: Nem. Rendkívül művelt emberek. Ez egy törzs, a Bélák törzse. Spiegel: Ilyen nevű indián törzs nem ismeretes. Móricz: Ezek felsőbbrendű lények. Fehér índiók, kék szeműek. Ha valaki betolakodik közéjük, arra kényszerítik, hogy élete végéig náluk maradjon.

270

Spiegel: Ön akkor hogyan térhetett vissza onnan? Móricz: Néha kivételt tesznek. Spiegel: Egy expedíció felderíthetné ezt a titkot. Az Econ kiadó felajánlotta, hogy tudósokat küld ezekhez a barlangokhoz. Móricz: Az Econ kiadó sohasem fordult hozzám. Csak Däniken jelezte, hogy márciusban filmesekkel és tudósokkal szándékozik expedíciót vezetni oda. Hogy én is részt veszek-e ebben, az a körülményektől függ. Lehetetlen dolog, hogy valaki hazugságokkal vitát támaszt, aztán egy expedícióval újabb olajat önt a tűzre, hogy még több hasznot húzhasson belőle. Móricz 1969-ben valóban vezetett egy 17 főből álló expedíciót az őserdőn keresztül a kelet-ecuadori barlangokhoz. Kétnapi kutatás után azonban cseppköveken és méternyi magas madártrágyahalmokon kívül egyebet nem találtak. Az ecuadori geológia "nemzeti igazgatóságá"-nak mérnöke, Augustin Paladipes szerint ezek és más kelet-ecuadori barlangok "bizonyítottan természetes eredetűek". Porras atya, a quitói katolikus egyetem régészprofesszora az elmúlt 25 év folyamán legalább tucatnyi barlangot kutatott át, de sehol nem találta emberi tevékenységnek semmiféle nyomát. "Abszolút semmi. Egyetlen megmunkált kődarab sincs ott, egyetlen falfestmény, egyetlen cserépdarab sem. Még füstnyomok sincsenek." A quitói régészeti múzeumban nincs egyetlen darab, amely ezekből a barlangokból származna. Nyilván Juan Móricz éppen úgy nem látta soha az arany állatseregletet és a fóliakönyvtárat, mint ahogy Däniken sem látta. A különbség talán csak annyi köztük, hogy Móricz valószínűleg nem is hitt sohasem ezek létezésében. A quitóirégészeti intézet igazgatója, Hermán Crespo Toral egyszerűen csalónak, kalandornak nevezi Móriczot. Az aranybarlang legendája azonban régebbi időkre nyúlik vissza. Először mintegy 30 évvel ezelőtt egy Jaramillo nevű őrült katonatiszt mesélgetett róla. Däniken kiadója azonban mégis komolyan veszi az ügyet, "pénzt nem kímélve egy expedíció segítségével tisztázni akarja a mondvacsinált rejtélyt, mert a "fóliakönyvtár rejtélye" mind e mai napig nagyon is kifizetődő 271

agyrém. A kiadót nem is említve, csak Erich von Däniken több mint hárommillió márkát keresett rajta!

272

II. rész

273

Kuczka Péter: UFO-k és más égi jelek

1 Vannak? Nincsenek? Léteznek? Nem léteznek? Jók? Rosszak? Figyelnek bennünket? Nem figyelnek? Nem az angyalokat vagy ördögöket kérdezzük. Ügyüket régen eldöntötte az egyház, dogmává nyilvánítva a IV. lateráni és a vatikáni zsinaton, hiszen a Biblia "majdnem minden lapja tanúsítja" létezésüket. De eldöntötte millió és millió férfi, mond ván, hogy vannak angyalok, s millió meg millió nő, esküdözve, hogy vannak ördögök. Szinte mellékes, hogy a lélektan is valami effélét állít, amikor bennünk, titkolt álmainkban vagy vágyainkban röhögni látja az ördögöt és mosolyogni az angyalt. A repülő csészealjakról van szó, vagyis az UFO-król, a nappali vagy éjszakai égen megjelenő titokzatos tárgyakról vagy szerkentyűkről, ezeknek létéről vagy nem létéről. Nem véletlenül kezdtük az angyalokkal, nemcsak azért, mert a hasonlat szinte magától kínálkozott, hanem azért is, mert az UFOirodalom köteteiben megjelenő égi küldöttek (az angyal, "angelosz" egyébként küldöttet jelent) néha bizony nagyon erősen emlékeztetnek a Biblia történeteiben számos alkalommal megjelent lényekre. A hasonlóság felhívja magára a figyelmet. De erre később még visszatérünk... A párhuzammal inkább a vita természetére akarunk utalni. Arra a vitára, amely néhány évtizede világszerte folyik a repülő csészealjakról hívok és hitetlenek, a tudomány képviselői és a hivő laikusok, sőt olykor a hatóságok, az állam képviselői és a hivő állampolgárok között is. Ha egyszer a művelődéstörténészek vagy a kuriózumok gyűjtői és vizsgálói visszanéznek korunkra, feltúrják a könyvtárakat, vallatják az újságokat és könyveket, és találkoznak ezzel a témával, igencsak elcsodálkoznak. 274

Hát hogyan – kérdezik talán –, abban a korban, amely hozzányúlt az atomenergiához, rakétákat és műbolygókat lőtt a Naprendszerbe; vagy még azon is túl, kitalálta a műanyagokat, az absztrakt festészetet, az audiovizuális oktatást és a fogamzásgátló tablettákat; abban a korban, amely a tudományos-technikai forradalom korának nevezte magát, és megszaporította a tudományos közlemények számát, és az egész Földön elterjesztette a Kék Duna keringőt; abban a korban, amely a repülés fejlesztéséve) összekötötte és a televízió fejlesztésével elválasztotta egymástól az embereket – abban a felvilágosult, köznevelő és műveltséget terjesztő korban lehetett ilyen témáról, ilyen módszerekkel vitatkozni? És mi, ebből a korból, zavartan vonogatjuk vállunkat; szemérmesen lesütjük szemünket, idegesen babrálunk a gyufaskatulyával, és csöndesen mormolva, már-már alig érthetően azt válaszoljuk a jövőbéli kutatónak, hogy: igen, volt és lehetett ilyen vita. Aztán egy kicsit bátrabban hozzátesszük, hogy ez nem is olyan nagy baj. Mert ez a vita, minden látszólagos hasonlóság ellenére, nem középkori disputa volt arról, hogy hány angyal fér el egy gombostű hegyén, vagy hogy tud-e a Mindenható akkora követ teremteni, amekkorát maga sem képes felemelni. Nem, ez az abszurdnak vagy skolasztikusnak látszó vita valójában a tudományról szólt, és ha látszólag összekuszálódtak is benne a résztvevők véleményei és érvei, messziről nézve az álláspontok elég világosan kirajzolódtak. A vitázók nézetei és érvei gyakran mást mutattak, mint ami a lényegük volt. A tudomány képviselői olykor-olykor a hitet védelmezték, a hitvédők pedig, bár nem is tudtak róla, a tudomány fejlődése mellett törtek lándzsát. Mindez természetesen kesze-kuszán jelent meg, a birkózók összekapaszkodtak, s nehéz volt eldönteni, hogy melyik láb vagy melyik kar kié, de hát sok minden volt így nálunk akkoriban – mondjuk a jövőbéli kérdezőnek –, amíg minden rendbe nem jött. S elszemtelenedve, ahogy az ilyen beszélgetéseknél előfordul, 275

hozzátehetjük még, hogy jobb volt erről vitatkozni, mint a baktériumbombák hatékonyságáról vagy a szurony bedöfésének helyes szögéről. Ennyit mondunk a jövőbéli kíváncsinak. De mit válaszolunk a mainak? 2 Ráth-Végh István bölcsessége, humora, mindent megértő tapasztalata, rengeteg ismerete és széles látóköre szükségeltetnék a téma tárgyalásához. E megvalósíthatatlan kívánság magába foglalja azt is, hogy a témát művelődéstörténeti szempontból kellene tárgyalni, és annak is fonákjáról. Magyarán szólva úgy hisszük, hogy az egész kérdéshalmaznak csak parányi része tartozik a tudományok (csillagászat, fizika, biológia, lélektan stb.) és a filozófia körébe, a nagyobbik rész a szélhámosságok, hazugságok, mesék, félreértések és félremagyarázások ősi forrásokból fakadó, széles folyójának vizét dagasztja. Ezzel a nagyobb résszel szeretnénk végezni először. Szögezzük le, hogy az UFO nem jelent okvetlenül repülő csészealjakat, Marsról, Vénuszról vagy más galaxisokból érkező titokzatos űrhajókat. A "nem azonosított repülő tárgyak" (Unidentified Flying Objects) sokfélék lehetnek: meteorok, tűzgömbök, fényjelenségek, repülőgépek, műbolygók, rakétafokozatok, csillagok, felhők stb. stb – tehát olyan jelenségek, amelyek nem lépik túl a természet általunk jelenleg ismert törvényeit, s amelyekre viszonylag könnyen magyarázatot adhatunk. Az igazi, vérbeli ufológusok viszont nem tesznek különbséget – vagy csak ritkán – az ilyen természetes jelenségek és a repülő csészealjak között. Válogatás nélkül mindent beleszórnak egy óriási zsákba, s ez nem is csoda, hiszen akár hivők, akár cinikus hazudozók, mindenképpen az igazukat akarják bizonyítani. Ezzel a buzgalommal fordulnak a múlt felé is. Minden régi feljegyzésben, 276

minden régi megfigyelésben, babonában vagy jósjelben megtalálják a maguk táplálékát. Mintha a múlt minden ismerete, a Bibliától a középkori krónikákon és alkimista könyveken át, egészen Charles Fort gyűjteményéig csak őket igazolná. Bőven merítenek is ezekből a forrásokból. Pedig valójában a hulladékokból élnek. Mítoszok, mesék, kezdetleges világképek, naiv hipotézisek hulladékaiból. A történelemre hivatkoznak, holott éppen a történelmet, a történetiséget vesztik szemük elől. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy az emberiség bizonyos nézeteket, ismereteket, gondolatokat túlhaladt, elhagyott, eldobott. Különös lomtárban étnek. Jégszekrényben hűtik az italt, de kés helyett kőbaltát használnak; villanyfőzőben főzik, de kézimalommal őrlik a kávét. Mégis, hacsak nem teljesen cinikus üzletemberek vagy szélhámosok, még róluk sem beszélhetünk teljesen elítélően. Hiszen az ismeretek megszerzésének vágya munkál bennük. Igaz, hogy rossz irányban keresnek, de erről nemcsak 6k tehetnek. Érdeklődésüket, kíváncsiságukat, problémáikat nem veszi észre és nem tereli helyes irányba a társadalom. Pedig csodavágyásukat például jól kielégíthetné az amatőr csillagászat, tevékenységi, szereplési vágyukat valamilyen társadalmi mozgalom, olvasási igényeiket egy jó könyvtár. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az ember elég gyorsan rájön arra, hogy életének végessége és a világ végtelensége között feneketlen szakadék tátong. És ilyenkor kérdezősködni kezd. Kielégítő vagy inkább megnyugtató választ akar. Szelleme, agya ilyenkor akár a felszántott, dús talaj. Bármilyen magot befogad, bármilyen növényt fellombosít. Ha ilyenkor találkozik a repülő csészealjak meséjével vagy a misztikus küldöttek történetével vagy a végítélet próféciájával, akkor hinni kezd, s nehezen gyógyítható ki a hitéből. És mit mondjunk erről a hitről? Nevessük ki, gúnyolódjunk fölötte, vagy értsük meg, vegyük észre a mögötte meghúzódó egyéni és társadalmi okokat, és engedjük szabadjára? Mit mondjunk az úgynevezett "egyszerű" emberekről, amikor tudományosan képzett és művett emberek is bevallják, hogy hisznek a spiritizmusban, a 277

lélek halhatatlanságában látogatásaiban?

vagy

a

repülő

csészealjak

földi

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tarka, tetszetős, izgalmas hazugságot általában könnyebben elfogadjuk, mint a szürke, kemény és fárasztó igazságot. Szeretjük a mesét, vonzódunk a rejtélyekhez, titkokhoz, a képzelet szívesen játszik, és mi örülünk játékának. És a hétköznapok világa egyre kevesebb teret ad a képzeletnek. Ennyit a hivőkről. magyarázatul.

Nem

annyira

védelmül,

mint

inkább

De nézzük a hívőknek álcázott hitetleneket. Ők írnak repülő csészealjakról szóló könyveket, szerkesztenek lapokat; folyóiratokat, szerveznek "kutatóintézeteket", gyűjtenek jelentéseket, hamisítanak fényképeket és filmeket; ők mesélik, hogy utaztak az idegen űrhajókon, találkoztak "kis zöld törpékkel" vagy karcsú, szőke és telt keblű Vénusz-lakó nőkkel; ők érintkeznek telepatikusan vagy rádión az idegenekkel; ők becsmérlik a "hivatalos" tudományt, ők állítják, hogy a kormányok – persze csak UFO-ügyben – félrevezetik az Egyesült Államok lakosságát; ők követelnek vizsgálatokat és természetesen pénzt a vizsgálatok céljára; ők szerveznek kongresszusokat, és – összefoglalva – ők azok, akik bankszámlájukat erre a tevékenységre alapozzák. Leveleket írnak a tudósoknak, tudományos intézeteknek, akadémiáknak, minisztériumoknak, közületeknek, s ha eszelős és provokatív szövegeikre nem kapnak választ, akkor szétkürtölik, hogy az illető szerv vagy személy is tagja a "hallgatás összeesküvésének"; ha pedig választ kapnak, akkor arra hivatkoznak, hogy "a kérdésről levelezést folytatnak az illetékes személlyel vagy szervvel". Hatot vagy vakot vet a kocka, nekik minden jó az üzlethez. Mert üzletemberek ők, a "képzelet kizsákmányolói". Ha valaki elolvas 10-15 könyvet a repülő csészealjakról, bizony alaposan elcsodálkozik e könyvek sikerén. Lapos, unalmas, az írni tudás minimumára sem figyelmező szövegek, egy kaptafára húzott történetek, sete-suta mondatok, rossz, publicisztikus "filozófiai" elmélkedések. 278

Ezek a szemfényvesztők hol ufológusnak, hol kapcsolatteremtőnek vagy hasonlónak, de mindenkor bennfentesnek mondják magukat, s legtöbbször azzal kérkednek, hogy meghívást kaptak egy repülő csészealjra, megismerkedtek utasaival, az idegen bolygók életével, idegen társadalmak vezetőivel és filozófiájával, és felhatalmazást kaptak, hogy az üzeneteket átadják, és az emberiséget felvilágosítsák. Élükön, legalábbis történelmi sorrendben, George Adamski áll, aki "szerényen" filozófusnak, tanárnak és ufológusnak mondja magát, holott a Palomar-hegy déli lejtőjén egy vendéglőben vagy büfében dolgozott, és két kis amatőr teleszkóppal figyelte a csillagos eget. Egészen addig, amíg 1946. október 9-én meg nem látott egy hatalmas űrhaját... Mielőtt továbbmennénk, jegyezzük meg, hogy Palomar-hegyen van a világ egyik legjobban felszerelt obszervatóriuma és egyik legnagyobb távcsöve. Ez azért fontos, mert az ott dolgozó csillagászok sohasem észleltek repülő csészealjakat, ellenben Adamski rendszeresen megfigyelte és lefényképezte őket. Elbeszélését azért ismertetjük kissé részletesebben, mert mintája, modellje lett szinte minden későbbi UFO-jelentésnek. Tudnunk kell még, hogy ebben az időben az amerikai sajtó már elég gyakran adott hírt a titokzatos repülő szerkezetekről, s meglehetősen nagy érdeklődést és figyelmet keltett valószínűleg sugalmazott cikkeivel. Az amerikai közönség – ezt tudjuk Orson Welles hírhedt rádiójátékának esetéből – könnyen hivő és néha gyermekien naiv, hamar beugrik a szenzációs közleményeknek. A légkört figyelembe kell vennünk Adamski könyvének eseténél is. Adamski 1946-tól 1952-ig számtalanszor megfigyelte és lefényképezte a repülő csészealjakat, cikkeket írt, előadásokat tartott róluk. Volt eset, hogy több száz, zárt alakzatban repülő csészealjat látott. A Palomar-hegyi obszervatóriumban ezt a flottatüntetést sem észlelték! Adamski híre hamarosan bejárta az Egyesült Államokat. Más 279

forrásokból ismerjük egy-egy fellépésének leírását, az előadások tartalmát. Hívei és elszánt rajongói támadtak. Közülük néhányan meglátogatták 1952. novemberében, és arra kérték, hogy jelenlétükben vegye fel a kapcsolatot a repülő csészealjak személyzetével. Adamski elfogadta a javaslatot, és a társaság kirándult a sivatagba. Nem kellett sokáig várniuk. Narancssárga fényben feltűnt egy űrhajó, és leszállt a dombok között. Adamski elindult az objektum felé, a többiek távolról, kb. egy kilométerről figyelték. Adamski észrevette, hogy tőle kb. 400 méterre megjelent a bokrok között egy férfi, és integetett. Adamski odaballagott, és azonnal látta, hogy az illető más bolygóról érkezett, mert a) haja a válláig ért, és mert b) az idegen "nadrágja egészen más volt, mint az enyém, formája szerint sínadrágnak látszott, és csodálkoztam is magamban, hogy miért visel ilyen helyen ilyesmit". Gyorsan kiderült, hogy az érintkezésnek nincsenek nehézségei, mert a szemben álló felek jelekből, kézmozdulatokból és gondolatokból könnyen megértették egymást. Igen, gondolatokból, telepatikus úton! A férfiról kiderült, hogy Vénusz-lakó, és igen értelmes. Például az atomrobbantásokat őértelmessége a megfelelő kézmozdulatokkal és hangos bum-bummal jelezte. Ezt így írja le a filozófus szerző: "Neki (a Vénusz-lakónak) nem esett nehezére a felhőképződéseket kéz- és karmozdulatokkal kifejezni, de magát a robbantást jelezve azt mondta: bum-bum. Hogy pedig megértesse magát, először megérintett engem, aztán a növényzetet, ami mellettünk volt, végül a földre mutatott, és egy messze kiható kézmozdulatot tett, jelezve, hogy ez mind sok bum-bum által fog elpusztulni." (Az UFO-könyvek részleteit dr. Mócsi Károly kéziratos fordításából idézem. K. P.) A sci-fi olvasónak önkéntelenül az a novella jut eszébe, amelyben a Mars-lakók a Földre érkezve egy aranyásó öszvérévet akarták felvenni a kapcsolatot. De térjünk vissza a meséből a valóságba. 280

Adamski hosszan elbeszélgetett az idegennel. Azt is megtudta, hogy "a mi tudásunk felszínes, az övék mélyrehatóbb. A Földön kívüliek jobban vigyáznak a Teremtő törvényeire, mialatt a földiek a materializmus törvényeit tartják szem előtt". Az is kiderült, hogy a bolygók és a naprendszerek között az utazás általános jelenség; hogy az emberi forma is általános; hogy minden bolygónak vannak lakói, és hogy tudósaink általában tudatlanok és műveletlenek. Az már tréfa – valószínűleg Adamski is nevetett, amikor leírta –, hogy az idegen beszéde erősen hasonlított a kínaihoz. De hát a legszebb találkozásnak is vége szakad egyszer. Az idegen beszállt űrhajójába, és zajtalanul távozott. Csak lábnyomait hagyta a homokon. Nyilván bizonyítékul, mert Adamskiék gipszöntvényeket készítettek a nyomokról. A gipsznyomokat Adamski elvitte előadásaira, és mindenütt nagy sikert aratott velük. Kiderült, hogy az idegen cipőtalpán hosszú szöveg volt titokzatos jelekből, megfejtésén "több tanult ember dolgozik, egyelőre még eredménytelenül". A siker után Adamski társszerzőjével együtt újabb könyvet írt. Ebben a Vénusz-lakó visszatért, magával vitte az illusztris szerzőt, tanárt és filozófust az űrhajóra. Az űrhajón Mars- és Szaturnuszlakókkal is találkozott az ufológus; megismerte az űrhajók működését, a szuperértelmes lények különféle szerkezeteit; találkozott néhány Mesterrel, akiktől sok titkot megtudott az emberiség történelméről; látott űrállomásokat és laboratóriumokat; látta a Hold túlsó oldalénak vizeit és állatait; evett-ivott a távoli bolygók termékeiből; látta egy furcsa televízión a Vénusz világát – megtudott minden megtudhatót. Kár, hogy az idegenek filozófust és tanárt, nem pedig fizikust és gépészmérnököt választottak a földiek közül. Így csak néhány olcsó közhellyel gazdagodtunk, és nem fizikai felfedezések meg gépek sorával. Adamski két könyvében minden vagy majdnem minden megtalálható, ami a későbbiekben. Nem sok képzelőerőre vall, hogy a későbbi szerzők lényegében csak ismételték Adamski sztoriját, kibővítették, felnagyították egy-egy részletét. Az 281

eltérések – s ez érdekes – inkább a részletekben találhatók, az idegenek, a szerkezetek, a bolygók, a "filozófiák" leírásában. Az eltérések párhuzamba állításával szépen kimutathatnánk a hazugságokat, de ehhez nincs sem kedvünk, sem terünk. Itt csak az alaptörténetet akartuk ismertetni. Adamskí nyomába százak léptek, amerikaiak, angolok franciák, olaszok, spanyolok, portugálok, ausztráliaiak, dél-amerikaiak, németek, svédek, dánok, norvégek stb. stb. "közvetítők" az idegenek és a Föld együgyű lakói között. A szövegek három irányba fejlődtek: politikai, vallási és "tudományos" irányba. A politikai irány végső teljesítménye az az olasz könyv, amely bebizonyítja, hogy az elmúlt harminc év minden világpolitikai eseménye mögött az idegenek állnak, akik közben bázisokat is létesítettek a Földön, a föld alatt és a tenger fenekén. És az idegenek itt vannak köztünk, embernek, közönséges földi halandónak álcázva… A vallási irány azt bizonygatja, hogy sem az űrhajók, sem utasaik nem valóságosak fizikai értelemben, csak pszichikailag. Ezek a lények voltaképpen angyalok, történelmünkben mindig itt jártak, próbáltak jobb útra téríteni minket, de kevés sikerrel. Majdnem pontosan illik rájuk az egyház meghatározása: nincsenek helyhez kötve, egyes esetekben testet vehetnek fel, halhatatlanok, alig hat rájuk az idő, de teremteni és csodát tenni nem tudnak stb. stb. Itt vannak köztünk, földi halandónak álcázva... A "tudományos" irány aprólékos kutatásokba mélyül. Vizsgálja és osztályozza az űrhajók formáit, megjelenésük időpontjárót és leszállásaik helyéről készít statisztikákat, laboratóriumba viszi az űrhajókról lehullott tárgyakat, fémdarabokat, vizsgálja az űrhajók radioaktivitását, hipotéziseket állít fel hajtóműveikről, szerkezetükről, fordulékonyságuk okáról stb. stb. – folytathatnánk oldalakon keresztül. Adamski szétszórt magocskái szökkentek, jó termést hoztak. 282

jó

talajra

találtak,

szárba

Mint a nadragulya... De honnan jöttek ezek a történetek, hol találhatók Adamski irodalmi elődei? A sci-fi előtörténetében tájékozott olvasó már biztosan rájött a titokra. Igen, igen... Kicsit szomorkásan kell kimondanunk Verne Gyula nevét. Először (?) ő készítette el ezt az ételt. Emlékezzünk csak a Hódító Roburra. A regény azzal kezdődik, hogy a Föld különböző pontjain éjszakánként zenét és trombitaszót hallanak az égből. Aztán látnak valamit, amiről azt hiszik, hogy meteor vagy repülő szerkezet, de az a furcsa, hogy nagyon gyorsan változtatja helyét. Arra is gondolnak, hogy ez az a bomba, amelyet Schultze mérnök lőtt ki, és amelyből amolyan műbolygó lett. Az egyik csillagász kijelenti, hogy a mozgó tárgynak "sem jellegéről, sem méreteiről, sem mozgássebességéről, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani". Valósággal Iáz tört ki a Földön, amikor olyan események következtek, "amelyeket lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni". Zászlók jelentek meg a világ legmagasabb épületeinek tetején. Kész. Innen származik Adamski története. Igaz ugyan, hogy még hozzákevert egy kis misztikát Swedenborgból meg néhány ötletet a science fiction újabb terméséből, például a francia Renard Kék veszedelem című regényéből vagy az amerikai Doc Smith űroperettjeiből, esetleg képregényekből és filmekből, de az igazi ihlető Verne Gyula. Kár, hogy a keverékben az alapanyag is elromlott. Könyvéből ítélve rossz szakács lehetett Adamski abban a büfében vagy vendéglőben. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Nem tudjuk, mekkora szerepe volt Adamskinak "könyvei" megírásában. Életrajza szerint az ifjú George "csak rövid ideig járt iskolába", és később sem lázadozott azért, mert szüleinek körülményei nem tették lehetővé hogy "megfelelő oktatásban részesítsék". A gyanakvó olvasó félig-meddig jogosan kérdezheti: írt valamit Adamski? Vagy a Hódító Roburt csak a társszerző olvasta? 283

3 Hova tartozik tulajdonképpen a repülő csészealjak "irodalma"? A tudományos-fantasztikus irodalom képviselői általában tiltakoznak a science fiction és az ufológia összekeverése ellen, de tiltakoznak az ufológusok is. Ez utóbbiak – köztük Adamski is – többször kijelentették, hogy semmi közük a sci-fi nevezetű kitalációkhoz, ők az igazat írják, céljuk nem a szórakoztatás, hanem a felvilágosítás, s mindezt önzetlenül és nem írói honoráriumokért teszik. Azért nyugodtan feltételezhetjük, hogy jövedelmüket nem utalják át sem a Keresztény Ifjak Egyesületének, sem az Üdvhadseregnek. De ne támaszkodjunk nyilatkozatokra.

egyedül

a

kölcsönösen

megvető

Formailag a repülő csészealjakról szóló könyvek valóban gyakran hasonlítanak a tudományos-fantasztikus regényekre, néha a kiadók kis, kacér mosollyal utalnak is arra, hogy a könyvet szórakoztatásnak szánták. Mégis van különbség, s ez a különbség lényegbeli. A sci-fi sohasem állítja, hogy valóságos, megtörtént eseményt mond el, sohasem akarja becsapni olvasóit, a nevében is ott van a "fikció", tehát a kitalálásra utaló szócska. A sci-fi kitalált történeteket mesél, még akkor is, ha nagyon hitelesen, nagyon elhihetően teszi. A hitelesség, mióta irodalom van, mindig a módszerhez tartozott. A repülő csészealjakról szóló könyv szerzője viszont mindig személyes élményeire hivatkozik, azt állítja, hogy a leírt események szórul szóra megtörténtek. Ebből az eltérésből adódik, hogy a sci-fi racionális, a repülő csészealjakról mesélt történet pedig irracionális. A sci-fi esetében a kitalált forma igazságot tartalmaz, a másik esetben az igaznak mondott formában hazugság rejlik. fa ilyenkor, ahogy Swift mondja, aki pedig egyáltalán nem idegenkedett a kitalációktól, a szerző "és barátai gyakran és jócskán nevetgélnek egy titkos sarokban azon, hogy máris hány százezer bolondot csináltak". 284

Az ufológia tehát nem tartozik az irodalom fogalomkörébe. De nem tartozik a tudományhoz sem. Ennek részletezésébe nem kezdünk itt, nem avatkozunk a tudások dolgába, nemcsak illetéktelenségünk miatt, hanem mert a tudomány képviselői megtették a magukét, világszerte elutasítva az ufológusok jelentéseit. Összeállításunkban találkozhat az olvasó ezekkel a véleményekkel. Sem ide, sem oda, hova tartozik tehát a repülő csészealjak irodalma? Azt hisszük, hogy leginkább az újságíráshoz, annak is a hírlapi kacsákat előállító ágazatához. Igaz, hogy ezek az írások gyakran könyvekben jelennek meg, de ez ne vezessen félre bennünket. Valódi szenzációhajhászó újságírói szövegek ezek, s kiválóan példázzák, hogy napjaink nyugati újságírásában hogyan manipulálják, hogyan keverik a valódi híreket a kiagyalt koholmányokkal. Az az újságírói ás szerkesztői szellem, amelyik egyik oldalon, mondjuk, egy gyilkosság hiteles és naturalista leírását, a másik oldalon pedig Mr. X. asztrológiai tanácsait adja az olvasónak, megszülte a repülő csészealjakat is. Végeztünk tehát az ufológia nagyobb, terjedelmesebb részének ügyével. A kisebbik rész maradt hátra, a valóban megmagyarázhatatlan, szélhámosságnak nem tekinthető esetek dolga. 4 Az UFO-jelenséget vizsgáló különböző tudományos szervek, bizottságok és testületek jelentéseiben mindig szó van arról, hogy néhány esetet nem tudtak azonosítani vagy megmagyarázni, néhány eset előtt tanácstalanul állnak. Ilyenkor az ufológusok, pontosabban a repülő csészealjak hívei felhördülnek, és diadalmasan kiabálni kezdenek. Lám, lám – mondják –, a tudósok mégiscsak tehetetlenek, mert 285

vannak megmagyarázhatatlan jelenségek. Vagy azt mondják, hogy a tudósok hazugok és korruptak, az "összeesküvés" részesei, az állampolgárt félrevezető apparátus fizetett emberei. Nem veszik észre, hogy a tudomány éppen jellegéből fakadóan, éppen tudományos becsületből beszél így, hiszen az a tudós, aki azt állítja, hogy mindenre tud magyarázatot, ugyanott áll, ahol az ufológusok, akik mindenre magyarázatot adnak. A tudomány tisztességéhez és tisztaságához tartozik az igazmondás, annak közlése, hogy nem tudunk mindent, hogy vannak ma még ismeretlen és megmagyarázhatatlan jelenségek vagy dolgok, mint ahogy mindig is lesznek, hiszen mindentudók sohasem leszünk. A világ, az anyag végtelen, de elvileg és gyakorlatilag is megismerhető, egy adott korban viszont – minden titkának, törvényének kifürkészésére, feltárására sohasem leszünk képesek. Az ufológusok "kimazsoláznak" néhány adatot, tényt vagy hipotézist a tudás nagy kalácsából, és tudománytalan következtetéseket vonnak le belőle. Itt van például az a hipotézis, hogy Tejútrendszerünkben számos naprendszerben élhetnek értelmes élőlények, akikkel kapcsolatot lehetne teremtenünk. Az ufológusok gyakran hivatkoznak erre a hipotézisre, feledve, hogy a matematikai számításoknak olyan variánsa is van, amely szerint az egész Tejútrendszerben csak egyetlen bolygón van értelmes élet. A tudomány akaratlanul ad érvet az ufológusoknak, akik a hipotézisnek csak egyik részét használják, és eltorzítják az összképet. Azok a hivők pedig, akik az UFO-jelentéseket olvassák, csak ritkán vagy sohasem jutnak el a valódi tudományos magyarázatokig, hiszen könnyebb egy újságírói fogalmazványt elolvasni, mint egy tudományos közleményt. Tegyük hozzá, hogy az UFO-król szóló tudományos jelentések a megmagyarázhatatlan eseteket sem értelmezik idegen űrhajóknak, sőt számításokra támaszkodva erősen kételkednek a kozmikus űrhajózás lehetőségeiben. Az ufológusok válaszul az égre mutatnak, egy csillogó pontra, és azt mondják, hogy ott a bizonyíték. Nem törődnek azzal, hogy az a csillogó pont meteor, tűzgömb, repülőgép, műbolygó, 286

rakétafokozat, meteorológiai ballon vagy egy reflektor kósza fénye a felhőkön. Az sem érdekli őket, hogy a csillogó pont a Vénusz, vagy valamely titkos katonai kísérlet eredménye. Így hát a vita lezáratlan. És a vitat milliók és milliók kíváncsisága kíséri. A kíváncsiság jogos. A kíváncsiság lehet ugyan üres pletykavágy, de lehet a tanulás kezdete, az ismeretek szerzésének alapfoka. Nálunk is, ahol a sajtó és könyvkiadás általában tartózkodik az UFO-históriák ismertetésétől, tíz- és tízezrek érdeklődnek a téma iránt; egy hír vagy cikk nyomán fellángol az érdeklődés, a különböző külföldön megjelent, esetleg magyar nyelvű könyvek magas áron cserélnek gazdát, és kézről kézre járnak, nem is beszélve arról, hogy a sugdolózás még ezeknek a könyveknek a tartalmát is eltorzítja. Érdeklődő levelek százait írják az emberek, s író-olvasó találkozók alig múlnak el a repülő csészealjakra vonatkozó kérdések nélkül. Az olvasók titkot sejtenek, és mint tudjuk, minden titok vonzó. Pedig titok valójában nincsen. Éppen ezért szántuk a Galaktika két számát (a jelenlegit és a következőt) e témák ismertetésére. A kíváncsiak igényeire gondoltunk, és nem a hivők igényeire. Szeretnénk "objektív" képet adni. Szeretnénk a vitát, a konfliktust mozgásában bemutatni. Éppen ezért felsorakoztatjuk az egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket, nemcsak a komolyakat vagy komolykodókat, hanem azokat is, amelyek alól kilátszik a lóláb. Ahogy fentebb már mondtuk, az egész ügyet kuriózumnak tekintjük, az emberi képzelet játékának, még akkor is, ha a vita résztvevői tiltakoznának szemléletünk ellen. Célunk az ismertetés és szórakoztatás. Mert őszintén szólva néha legalább annyira mulatságosnak tartjuk a komoly hipotéziseket, mint az ufológusok hasonlóan komoly látomásait. Objektívek vagyunk, de objektivitásunk elfogult az értelem és igazság iránt. 6sszeállításunknál tehát figyelembe vettünk lehetőleg minden véleményt. Ezért ismertetjük a híres Charles Fort könyveit, amelyeket titokban vagy bevallottan forrásmunkának tekintenek az 287

ufológusok, és gátlástalanul felhasználnak. Ismertetjük a Condonjelentést és a vele vitázó szerzők nézeteit, de bemutatjuk Shuttlewood igazi UFO-jelentését is az ún. warminsteri rejtélyről, hogy átadhassuk a szót Asimov és mások elutasító véleményének. Igazi csemegének tekintjük Blumrich spekulációját az Ezékiel prófétával találkozó űrhajóról. Nyugodtan állíthatjuk az utóbbiról, hogy a logika diadala a józan ész fölött. Szívesen adtunk helyet két szovjet tudós, Ambarcumjan és Sklovszkij hipotéziseinek az élet, llíetve a Földön kívüli civilizációk létezésének lehetőségeiről. Ismertetjük Ion Hobana és Ludvík SouLek témánkkal foglalkozó könyveit is. Kötetünket az olasz Peter Kolosimo könyveinek néhány fejezetével zárjuk. Kolosimót azért tartjuk fontosnak, mert sorai mögött mindig ott lappang az a bölcsesség, megértés és humor, amellyel az egész UFO-históriát szemlélnünk kellene. Úgy beszél mosolyogva, mintha a régi, latin költővel együtt mondaná, hogy "semmi sem idegen tőlem, ami emberi". Olvasóinknak is ezt a mosolyt és ezt a mondást ajánljuk figyelmükbe. És erre szükségünk is van, ha látjuk, amit már Swift is, "hogy néhány alantas és tudatlan fráter, aki köztünk s a csillagok világa közt kalmárkodik, a legnyomorultabb mádon bánik el a nemes tudománnyal. Ezek évenként előállnak egy csomó képtelenséggel, balgasággal és orcátlansággal, amelyeket úgy tárnak a világ elé, mintha egyenesen a bolygókról származnának, holott nem mentek értük magasabbra a saját agyvelejüknél". (A Swift-idézeteket Kéry László fordította)

288

Szentmihályi Szabó Péter: A warminsteri rejtély

Eleinte főleg amerikai UFO-esetekről olvashattunk, s a másutt észlelt UFO-jelenségeket a nagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkező amerikai ufológusok is meglehetősen röviden elintézték. Az angolszász nyelvterületen észlelt UFO-esetek közül kiemelkedik a warminsteri (Wiltehire megye) rejtély, amelyről 1967-ben Arthur Shutilewood könyvet is kiadott. A jelen beszámoló ennek a könyvnek a rövid összefoglalása, Shuttlewood ritkán használja az UFO-megjelölést, s hogy miért, arra nézve legjobb, ha őt idézzük: "Az olvasók ugyancsak csodálkozhatnak, a szerző miért használta a dolog kifejezést, hogy az egyes vagy összes azonosítatlan repülő tárgyakat megnevezze, amelyek Warminster városát kísértették 1964 karácsonya óta. A kifejezést nem becsmérlő vagy tiszteletlen értelemben használtuk. Mivel sosem hallottak repülő csészealjakról vagy UFOkról, a Warminsterben élő tanúk többsége már korábban is ragaszkodott ahhoz, hogy e jelenségeket dolgoknak nevezze, amikor a szerző újságírói minőségben kérdezgette őket. Ez a név megragadt, és szívesen használták a brit és amerikai újságokban is, amikor a dologról szóló történetek szenzációt hoztak ebből a kis wiltshire-i városkából, Angliából." 1966. április 1-jén Charles Hudd szolgálatban volt az egyik warminsteri autóparkolónál, s négy másik emberrel együtt szemtanúja volt, amint egy hatalmas, szivar alakú tárgy repült el nyugatról keletre, majd felizzott, és középen kettévált. A megfigyelők hatalmas robbanást vártak, de ez nem következett be, csak hat vörös gömb keletkezett, amelyek ezüstössé váltak, és csöndben elszáguldottak észak felé. Három nappal később, 1966. április 4-én az Angol Bank egyik 289

tisztviselője Salisburyből Warminsteren át Bathba tartott. Útközben hasonló jelenséget észlelt, és leállította gépkocsiját. A szivar alakú tárgy átsuhant a sötét falu felett (Norton Bavant a falu neve), mögötte hat narancsszínű labda, amelyek mind más-más irányban tűntek el. Három közülük Warminster külső kerületei felé vette útját. 1966. április 7-én R. J. Ashwood és P. Davies hadnagy, a Welch Regiment tisztjei éjszakai hadgyakorlaton vettek részt, s hajnalban hagyták el a tiszti éttermet, amikor fent nagy sebességgel száguldó tárgyat pillantottak meg, amely keletről nyugatra tartott, a warminsteri Cradle Hill felé. Ezeket az eseteket Arthur Shuttlewood jegyezte fel többek között – a helyi lap, a Warminster Journal újságírója. A News of the World 1973-as sajtóregisztere a következőket közli Warminsterröl, illetve lapjáról: "WARMINSTER (Wiltshire) Piaci város, a Salisbury síkság legnyugatibb részén helyezkedik el. Katonai és nagy állami gépipari központ. Lábbeli- és kesztyűipar, mezőgazdasági gépgyártás, tojáskeltetés és csomagolás, gyümölcsérlelés és -szállítmányozás. Népesség: 13 593. WARMINSTER JOURNAL Független. 1881-ben alapították. Warminsterben, Westburyben, Dél- és Kelet-Wiltshire megyében terjesztik." Shuttlewood már az elején siet leszögezni, hogy lapja sohasem volt szenzációhajhász, és elég sok nyugtalanságot okozott a dolog légi akrobatamutatványainak sorozata ebben a csöndes és józan kisvárosban. A dologról néhány fényképfelvétel is készült, a legfontosabbat Gordon Faulkner 23 éves gyári munkás készítette 1966. augusztus 29-én. Elég furcsa kép, annyi szent – az UFO vagy két teljesen különálló darabbál áll, vagy a tányér és a félgömb közötti rész tökéletesen átlátszó. A dolog körüli bonyodalmak voltaképpen 1964 telén kezdődtek 290

el. 1964 karácsonyának hajnalán a helyőrség mintegy harminc katonája hatalmas dörrenésre riadt fel, az egyik őrmester nyilatkozata szerint "olyan volt, mintha egy hatalmas kémény lezuhant volna a tetőről, és darabjai szétszóródtak volna a tábor egész területén". Riasztották az őrséget, de semmi sem történt – a dörejek nem hasonlítottak a szokásos, repülőgépek által okozott zajokhoz vagy hangrobbanáshoz. December 25-én reggel 6-kor Mrs. Marjorie Bye a templomba igyekezett, amikor, vallomása szerint, rettenetes hanghullámok valósággal a földhöz szögezték és megbénították. Ugyanekkor Roger Rump, Warminster főpostamestere is felébredt a rettenetes zajra, házának tetején hangos dobolás hangzott fel, mintha valamennyi cserepet felszedték, majd visszaejtették volna. Ugyanekkor furcsa, zümmögő zaj hallatszott. A jelenség körülbelül egy percig tartott. Ugyanilyen élményt beszélt el számos más tanú – ez esetben fültanú – Shuttlewoodnak. 1965. június 19-én Mrs. Kathleen Penton (saját előadásában) a következő jelenséget tapasztalta: "Fantasztikus látvány volt – annyira, hogy a férjem és a lányom azt hitte, megőrültem, amikor később elmondtam nekik. Éppen kinyitottam az emeleti ablakot, mert fülledt éjszaka volt, amikor láttam ezt a fényes dolgot, amint oldalt elhalad az égen, jobbról balra. Egészen lassan siklott el a dombok előtt. Egész hosszában hajóablakszerű nyílások futottak rajta körben. Számomra olyan nagy volt az egész, mint a hálószobánk fala hatalmas. Ezek az ablakok ki voltak világítva, sárga lángszínűek voltak. Nagyon hasonlított egy vonatszerelvényhez, csak a vége le volt kerekítve. És nem hosszában haladt előre, hanem finoman oldalt siklott. Sehol nem beszéltem erről, csak itthon, mert tudom, az emberek kinevetnének. A férjem... azt hitte, álmodtam az egészet. A lányom, Angela pedig azt hitte, túl sokat voltam a napon!" Shuttlewood érdekes mellékkörülményeket is felsorol – például rengeteg helyről érkezett jelentés döglött egerekről, amelyeknek bőrén apró lyukak voltak. Ezeket az egereket a hangbetörés érintette házak körül találták. A kutyák és macskák megvadultak a 291

zajra, egyesek meg is bénultak. Hallgassuk most meg a fiatal Eric Payne asztalos tanúvallomását, aki barátnőjét kísérte haza 1965. március 28-án este 11 órakor, s a ködben hazafelé indult. "A barátnőm biztonságban hazaért, én pedig Bishopstrow felé gyalogoltam a pászmákban összegyűlt ködön át a két falu közti országúton. Közel jutottam a bishopstrow-i Drayton's Schoolhoz, az útkanyar előtt, amikor fütyülő zaj hallatszott, amely hangos zümmögésbe váltott át. Nem az út menti telegráfpóznák felől jött a hang, bár hasonlított ahhoz a búgáshoz. Nem vagyok egészen bizonyos, milyen irányból jött. Akkor a köd már olyan nagy volt, hogy eltakarta majdnem az egész eget. De amúgy is koromsötét volt. Akkor az a tárgy éreztette a jelenlétét. Mindkétfelől szinte rátenyerelt a fák koronájára, nagy recsegésropogás támadt odafent. Borsódzott a hátam. Ha elképzel egy hatalmas pléhdobozt, nagy csavarokkal benne, amit éppen a feje fölött ráznak, akkor tudja, milyen hang volt ez. Felnéztem, hátha egy alacsonyan szálló repülőgép. Nagy nyomást éreztem a fejemen és a nyakamon. Valami csípte a kezemet és az arcomat. Felemeltem az öklömet, megpróbáltam leküzdeni ezt a dolgot. De túl nagy volt az ereje. Mielőtt rám támadt volna ez az erő, semmit sem láttam az égen, csak egy árnyékot. Világosabb színű volt, és ovális tányér alakú. De talán nem jól láttam. Nagyon kevés fény volt. Talán a köd emelkedett fel, mivel semmiféle repülőgép fénye vagy ilyesmi nem volt látható. De fülsiketítő kattogást, kolompolást hallatott, amit repülőgép sosem idézhet elő." 1965 februárjában egy csapat galamb döglött meg, feltehetőleg a dologgal való találkozás következtében. A galambok Warminster közelében nekirepültek a bénító hanghullámoknak, amelyeket a dolog bocsáthatott ki, majd merev szárnyakkal lehullottak egy tisztásra. Két szemtanú megállapította, hogy a hullamerevség szinte azonnal beállott. A környékről egyébként a nagyobb állatok időleges nyugtalanságát; a kisebb állatok tartás rosszullétét vagy pusztulását jelentették. 1965. június 3-án több tucatnyi szemtanú látta a szivar alakú, narancssárga színű UFO-t az égen, 19-én 292

Cheltenham közelében figyelték meg, lángoktól körülvéve. Közben a Warminster Journal szinte megtelt az olvasók leveleivel, pro és kontra a különös UFO-jelenséggel. Gordon W. Creighton, a Királyi Földrajzi Társaság tagja is csatlakozott a vitához a lap hasábjain, június 25-én: "Nyilvánvaló, hogy egy csomó szamárságot is elmondanak az önök levélírói... A tény az – hasonlóan a világ valamennyi országához –, hogy a nagyközönséget itt is durván félrevezetik, becsapják, és agymosást hajtanak végre rajtuk a hatóságok, akik nagyon is jól tudják, mi történik valójában. Földön kívüli űrhajók, ha tetszik, repülő csészealjak valóban léteznek, és nemcsak ide jönnek, hanem egyre gyakrabban leszállnak a világ más részein is. A repülő csészealj kifejezést először egy texasi farmer használta 1878-ban, aki látott egy ilyen haját a farmja felett... Én és annak a szervezetnek a tagjai, amelyhez tartozom, minden héten több tucatnyi jelentést kapunk a világ minden tájéról, az összes nagyobb nyelven, olyan emberektől, akik nemcsak ezeket a hajókat látták, hanem utasaikat is. És majdnem minden országban (van néhány kivétel is) a témát szigorúan kirekesztik a sajtóból. Olasz kutatók egy csoportja, akikkel szorosan együttműködünk, úgy becsülte, hogy az elmúlt két évben mér több mint 2000 ismert leszállási esetet tartanak nyilván. A National Commission forthe Investigation of Aerial Phenomena (Washington, D. C.), amely testületnek én is tagja vagyok, nagy jelentést készített az ügyről 1964 elején, cáfolhatatlan bizonyítékokkal, s ennek a jelentésnek egy-egy másolata most az Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa valamennyi tagjának a kezében van. Ennek a jelentésnek a létezését a brit sajtó szinte figyelembe sem vette. Nem kívánatos, hogy önök megismerjék ezeket a tényeket. Jó alaposan és valóban agymosásban részesítik önöket hatalmas érdekszövetségek, akiknek a helyzet nagyon is zavaróvá kezd válni. Azt mondják nekünk, demokráciában élünk – és követeljük, amennyiben ez így van, hogy gyakorlati bizonyítékát is lássuk ennek. Vagyis hogy mondják meg ennek a népnek – és az összes többi ország népének – ezeket a rettentően fontos tényeket. 293

Nyilvántartunk kartotékjainkon több száz leszállást, teljes dokumentációjukkal együtt – olyan eseteket, ahol a gép utasait lőtték, és találkoztak velük. 1964-ben és 1965-ben leszállások történtek Kanadában, az USA-ban, Brazíliában, Argentínában, Európában, és több ilyen leszállás történt hazánkban is. Csak a múlt szerdán egy újságíró felhívott a Fleet Streetről, hogy elmondja, előző éjjel egy hatalmas, harang alakú gépet, amely olyan nagy volt, mint egy emeletes autóbusz, láttak leszállni és néhány lábnyira a földtől lebegni egy Norwich környéki helyen. Ezt az információt, amelyet bizalmasan közöltek velem, egyetlen újság sem fogja lehozni...” Shuttlewood – az ilyen esetekben szokásos mádon – különböző szaktekintélyeket sorakoztat fel az UFO-k létezése mellett, többek között idézi 1949-ből Robert B. McLaughlln parancsnok, USA haditengerészeti tüzérségi szakértő nyilatkozatát: "Sokszor láttam repülő korongokat, amint követtek és megelőztek kísérleti lövedékeket repülés közben a White Sands (New Mexico) kísérleti támaszponton, ahol – amint ismeretes – az első amerikai atombombát próbálták ki." Truman elnök pedig 1950. április 4-én egy sajtókonferencián kijelentette: "Biztosíthatom önöket, hogy a repülő csészealjakat – amennyiben léteznek – egyetlen földi hatalom sem állíthatta elő." Barry Goldwater amerikai szenátor, egykori elnökjelölt kijelentette: "A repülő csészealjak, UFO-k, vagy akárhogy is nevezik őket, léteznek. De ha megkérdik erről a légierőt, hallgatásba burkolóznak." Hermann Oberth professzor, német matematikus, csillagász és rakétakutató: "Azt hiszem, Földön kívüli értelmes lények figyelik a Földet – s több ezer éve látogatnak minket repülő csészealjaikon." A warminsteri rejtély persze tovább gyűrűzött, és nemcsak a sajtóban. A vallásos emberek, a szektások, okkultisták, médiumok is bekapcsolódtak az UFO-szenzációba. Ezek közül egyet említsünk meg. Egy médium azt állította, ő tudja, miért jelenik meg a dolog olyan gyakran Warminster felett, mivel telepatikus összeköttetésben van a gép vezetőjével. A látogatók Izrael elveszett törzseinek leszármazottai. Warminster azon a vonalon 294

fekszik, amely összeköti Stonehenge-t Glastonburyvel, s ezek a jelenségek Krisztus második eljövetelét hivatottak közölni. A stonehenge-i Szent Kör és a legenda szerint Glastonburyben eltemetett Szent Grál (a kehely, amelyben felfogták Krisztus vérét) vonzza a látogatókat ide... Nehéz lenne felsorolni, mi mindent láttak Warminster jámbor polgárai Arthur Shuttlewood szorgalmas gyűjtőmunkája szerint. Hatalmas tűzkört, amely hosszú ideig egy sofőr teherautója előtt haladt; hatalmas robbanásokat és gombafelhőket, sőt a dologról feljegyezték, hogy egy szakadékba majdnem belezuhanó kisgyermeket láthatatlan karjaival felemelt, és biztonságba helyezett. Itt is találunk jelentéseket gépkocsikról, amelyeknek motorja felmondta a szolgálatot, amíg a dolog áthaladt. Találgatások egész sora vonatkozik arra Shuttlewood könyvében, kik is hát ezek a látogatók, s milyen energia hajtja csészealjukat. A legnépszerűbb nézet szerint valamilyen antigravitációs elv alapján működik a gépük, s a látogatók bibliai "hírnökök", akik figyelmeztetik a világot a közeledő világvégére... Shuttlewood könyve kitűnő példa arra, hogyan hatalmasodik el egy kis közösségen belül az UFO-őrület, s hogyan válik egy kezdetben "komoly" beszámolónak induló könyv mulatságos ostobaságok tárházává. Erre jó példa Shuttlewood könyvének függeléke, ahol a szerző "az idegen lények" hozzá intézett telefonüzeneteinek lényegét rögzítette. Maga is gyanakszik, hogy ugratás áldozata, de nem tud ellenállni az ötletnek...

295

Arthur Shuttlewood: Az Aenstria bolygó üzenetei

Bár mint realista még mindig fenntartom, hogy a rejtélyes telefonhívások, amelyeket otthon kaptam szeptember és október hónapban, ugratások voltak – és ezért kétes ízlésűek –, de el kell ismernem, hogy sok józan ész nyilvánult meg tartalmukban. Ha összehasonlítom őket azokkal az eseményekkel, amelyek Warminsterben történtek az elmúlt tizenhat hónapban, akkor, amennyiben igazak, nem csengenek hamisan. Az Aenstria bolygó (az ő nyelvükön Cantel) lakói: Caellsan, Selorik és Traellison mindig annak a Boreham Field-i telefonfülkének a számát adták meg, amelyet használtak, a belvárostól keletre. De a több mint tizenkét tucat hívás közül egyszer sem hallottam a híváshoz szükséges négy penny csörömpölését, sem esésüket a gomb lenyomása után. Ehelyett a hívások gyorsan és tisztán érkeztek, csak valami különös recsegés hallatszott, mintha elektromos zavar keletkezett volna. Észrevettem, amikor mellékesen megemlítettem ezeket a telefonbeszélgetéseket barátaimnak, hogy mindnyájukat lenyűgözte az, amit ez a három személy mondott nekem, és legtöbbjük meg volt győződve arról, hogy ezek az asnstriaiak valóban léteznek, és mindenáron idejében figyelmeztetni akarják és tanácsokkal akarják ellátni a Földet. Így meggondoltam a dolgot, nem hagyom ki őket ebből a könyvből. Mivel igazságos akarok lenni az olvasóhoz, a végkövetkeztetéseket egyéni megítélésükre bízom, és rögzítem közléseiket. Csak arról biztosíthatom önöket, hogy ezek a hívások valóban megtörténtek – amint ezt egész családom és Peter Earle, a News of the World riportere jól tudják –, és hogy némi töprengés után úgy fogadtam őket, mint ésszerű (és nem esztelen) őrültségeket, olyan emberekét, akiket vonzott a kivilágított leszállás gondolata. (...) Caellsan hangja kevés érzelmet árult el. Szenvtelen volt, mégis 296

kényszerítő erejű, akcentusnak nyoma sem volt benne. Figyelmeztetett engem: "Használjátok ki teljesen a természet áldásos kincseit békés és termelő céllal. Kormányaitok vezetőinek addig kell észre térniük, amíg nem késő. Ne rohanjatok a feneketlen végzet és pusztulás mélységeibe, amely ellentétes az értékes élettel. Felejtsétek el az őrült hatalom- és uralomvágyat, ahogyan mi is megtanultuk elfelejteni több ezer földi évvel ezelőtt. Arra kérünk benneteket, terjesszétek ezt a fontos üzenetet a ti cantel tanácsaitok elé. Azt szeretnénk, ha ismét átgondolnák őrültségeiket, bár nem tudjuk rájuk kényszeríteni akaratunkat. Szeretett Traellisonunk, Aenstria királynője ilyen döntést nem bízhat ránk, és az Igazság Általános Szelleme – akit ti, földiek Istennek neveztek – megtiltja, hogy kényszer uralkodjék agyunkban és szívünkben." Caellsan óva intett a tudományos és katonai felszerelések káros fajtáitól. A nukleáris korszak küszöbén az ember könnyen elhagyhatja a biztonság határát, és fejjel rohan a teljes feledésbe, a józanságból az öngyilkos őrületbe. A Föld cantel burka, ha nem vigyázunk, könnyen parázsló pokollá válhat mindenestül. Ez bizonyosan elpusztítaná cantelünk teremtő rendjét, felforgathatná az egész Naprendszert, sőt következményei károsan érintenék saját canteljüket, az Aenstriát is. Mert a légkör cantelünk felett kétségbeejtően vékony – nyilvánította ki. A földi tudósoknak, csillagászoknak, fizikusoknak és geológusoknak még csak töredékes a tudása arról a hatalmas világegyetemről, amely tantelünkön kívül terül el. Selorik, aki úgy mutatkozott be, mint Aenstria angol tolmácsa, magas hangon beszélt, hangja lágy és zenei volt. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint Caellsan, aki gyakorlott űrhajóparancsnok volt. Selorikot főleg szeretett Traellisonjától érkező személyes üzenetei érdekelték. Néha izgatott hanglejtéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy ő is aggodalmat érzett azok miatt a dolgok miatt, amelyek a királynőt aggasztották.

297

A királynőt aggasztotta a túl nagy sugárzás légkörünkben, ennek hosszú lejáratú hatása a mutációkban és a súlyosan eltorzult emberi formában a Föld cantelen, mind a méhen belül, mind pedig kívül; az, hogy az ember fokozatosan megmérgezi önmagát és fajtáját a helytelen kémiai talajkezeléssel; hogy betegségek fognak elterjedni a jövőben, ha potenciálisan veszélyes és rosszindulatú anyagokat süllyesztenek a vízbe, a tengerek mélyére a közbiztonság gondatlan őrzői. Figyelmeztettek arra, hogy a vízkészletek helyzete Földünkön nagyon aggasztja Aenstria lakóit. Az atmoszférától eltekintve a baktériumok a vízben terjednek el leggyorsabban. Víz alatti munkacsoportjaik máris kimerítő vizsgálatokat végeztek erről. Sürgős helyreállítási munkálatokat végeznek, készen arra, hogy kiemeljék az elsüllyesztett hasadóanyagokat, és légi semlegesítésre elszállítsák azokat. Hangsúlyozták, hogy az aenstriaiak maguk is átmentek a fejlődésnek ezen aggasztó fokozatain sok ezer évvel ezelőtt, így nagyon is tudatában vannak azoknak a szörnyű veszélyeknek, amelyek rájuk leselkedtek. Warminster, mint mondották, fontos bázis az ő népük számára, ahonnan műveleteiket folytatják, mivel a legkorábbi brit civilizáció bölcsője volt, és egyes őseik is ismerték már. Más nagy bázisok (bár nem szükségképpen Aenstria bázisai) működnek az amerikai kontinensen és Európa bizonyos részein rövid lejáratú megbízásokkal. Földünk aenstriai és más Földön kívüli utazók megfigyelése alatt áll évezredek óta. Amikor megkérdeztem, miért Warminstert választották ez alkalommal támaszpont gyanánt, azt válaszolták: "Várnotok kell, és meglátjátok, mert sok dolog ki fog derülni, ha nyíltan megmutathatjuk magunkat a Föld minden emberének. Némelyek közülünk és elődeink sok évet töltöttek közöttetek, megtanulták szokásaitokat, és töprengtek hagyományaitok felett. '' Most itt olyan bázisokat létesítettünk, amelyek lényegesek célkitűzéseink szempontjából. Elolvassuk és megértjük földi írásaitokat, amelyeket ti újságoknak és könyveknek neveztek, és nem tetszik nekünk, hogy gyermekeitek képregényei szörnyekként ábrázolnak bennünket, akiknek két fejük vagy sok lábuk van, 298

fémdoboz testük, gépagyuk. Kérlek titeket, higgyétek el, fizikailag éppen olyanok vagyunk, mint ti. Vannak nálatok is kivételek, vannak óriások és törpék, különböző bőrszínek. Nálunk is megvannak ezek a különbségek. A különleges feladatokat saját magunk teremtette robotok látják el. Ezek, ha a Földről látják őket, megzavarhatják a ti embereitek gondolatait, azt hiszik, hogy más bolygók groteszk lakói. De ezek ártalmatlanok, és akaratunknak engedelmeskednek. Szükségünk van a barátságotokra, hogy megoszthassuk veletek, tudósaitokkal és orvosaitokkal tudásunkat. Sok értékes dolgot tudunk felajánlani, ingyen és önként, a ti népeiteknek. Kérlek, mondd el nekik, tanteletek minden lapjában és írásában, hogy tőlünk nem kell félni. Végtelen szeretettel és békével jövünk. Mégis sokan közületek ellenségesek velünk szemben. Földi tűzfegyverekből rálőttek az űrhajónkra. Ha felkészülünk az ilyen támadásokra, nem árthatnak nekünk. De néhányan közülünk emiatt értelmetlenül haltak meg. Tudod, Shuttlewood, mi nem állhatunk bosszút. Ez ellene szólna tantelünk törvényeinek és az Egyetlenegy követeléseinek. Lehet, hogy életünket veszítjük, miközben megpróbálunk segíteni népeiteken, bár mi semmit sem kapunk érte cserében. Ez tilos. Az Egyetlenegy azt parancsolta nekünk, szeretett Traellisonunkkal együtt, hogy jöjjünk ide, és mentsünk meg titeket az önpusztítástól. Ez nehéz és kockázatos feladat, ha figyelembe vesszük a ti embereitek viselkedését. Azt a tanácsot kell adnia nektek, az ő és az eljövendő nemzedékek érdekében, hogy javuljatok meg, keressétek a felvilágosodást és az igazságot, mielőtt a pusztulás órája felvirrad, hogy újjászületést jelezzen új formában; hogy úgy viselkedjetek, ahogyan az Egyetemes Igazság Szelleme kívánja. Tisztítsátok meg elméteket és gondolataitokat a tragikus előítéletektől. Tanuljatok meg teljesen élni és nem töredékesen, így gyógyítsátok meg lelki és testi bajaitokat. Az elme, a test és a lélek egészsége sosem lehet a tiétek, amíg tanteleteket háborúk, éhség, betegség és helytelen gondolkodás pusztítják. 299

Lágyítsátok meg szíveteket, és mindenekfölött – és most – tanuljatok meg bízni bennünk. Mi csak egy vagyunk a hatalmas világegyetem sok tanteljéből, akik egyesültünk szeretetben és harmóniában egy isteni rendelésű tervben, hogy megszabadítsuk bolygótokat nyomasztó veszélyeitől. Nem szabad félnetek: égboltotokon többet fogjuk mutatni magunkat a jövő évben – és 1967 végére már sokat el is érünk abból, „amiért canteletekre jöttünk." [Optimista Földön kívüliek, ez tény, de akárhogy erőltetem az elmém, nem úgy látszik, mintha beváltották volna ezt az ígéretüket (A ford.)] Vajon földi tudományunk, a szó legtágabb értelmében véve, túlkomplikálttá vált-e? Mint tudományokhoz keveset értő ember, csak helyeselni tudom Selorik véleményét, hogy valóban ez az eset áll fenn. Persze ismét fel kell tételeznem, hogy az Aenstria néven ismert távoli világ emberei valóban bona fide kapcsolatot létesítettek velem. Vajon tudományunk megkísérli-e, hogy egy alsóbb ág foglalja el a tudás egész fájának a helyét? És talán ez a legfőbb tényező, amely a túlbonyolítás irányában hat? Az emberiség helyes fejlődéséhez Selorik szerint háromféle tudomány fontos: a szellemi, a társadalmi és a fizikai (vagy anyagi) tudomány. A kezdet kezdetétől – és ne felejtsük el, hogy az időnek más a jelentése más tantelek vagy bolygók esetében, mint itt a Földön – az ember megérezte, hogy egy felsőbbrendű hatalom és értelem hatja át és irányítja a természetet. Az ember vágya mindig az volt, hogy többet tudjon meg ennek a hatalomnak a természetéről, akár félelemmel, akár szeretettel eltelve állott vele szemben. Az ember csak akkor javíthatja meg élethelyzetét, ha együttműködik ezzel az erővel, s csak rontani fog rajta, ha tudatlanságában harcol ellene. Az anyagi tudomány felépítménye egyre inkább megfosztotta erejüktől a szellem- és társadalomtudományokat az elmúlt kb. fél évszázadban, mivel a testi szükségletek növekedése állandóan ösztönözte, és elnyomta a szellemi vágyakat. Ezért az emberiséget saját teremtményei fenyegetik, mert a 300

szellemi és társadalomtudományok nem fejlődtek eléggé ahhoz, hogy megállapíthassák, mire használják fel saját jelentős eredményeiket. Az igazi alap került veszélybe, mert nem képes sokáig elviselni a ránehezedő hatalmas anyagi felépítményt, amely rá fog szakadni gyászos következményeivel. Elvesztettük egyensúlyunkat és saját mércénket, elvétettük a lépést, nem maradtunk harmóniában az ember számára eleve elrendelt és kívánt életformával a teremtés kezdete óta. És – mint megtudtam – az ember valóban egyedi öntőformában készült, nem halak vagy majmok leszármazottja. (...) * Arthur Shuttlewood viszonylag hosszan idézett, jámbor erkölcsprédikációja, amelyet az ismeretlen telefonbetyároktól kölcsönzött, vagy saját maga talált ki, nyilvánvalóan gyenge és logikátlan tákolmány, még akkor is, ha a prédikációt a jó szándék ihlette. Az idealista gondolkodás számára régen az angyalok és ördögök, az istenek és istennők jelentették a "Földön kívüli" értelmes lényeket – a mai idealisták számára kissé nehéz lett, a tudomány eredményei közepette, angyalokról és istenekről értekezni. Jönnek tehát a jóságos megfigyelők, pompás űrhajóval, mélységes szeretettel és segíteni akarással eltelve. Ha valóban így lenne – ha így lehetne –, a materialisták is szívből örülnének, hiszen Aenstria titokzatos lakói egy csapásra megoldhatnák az emberiség problémáit. amelyekből most is van sajnos elég bőven. Amíg azonban az aenstriaiak nem jönnek – márpedig 1966 óta nem hallottunk felőlük –, addig kénytelenek leszünk nélkülük haladni, a magunk erejéből. Optimista Földön kívüliek, ez tény, de akárhogy erőltetem az elmém, nem úgy látszik, mintha beváltották volna ezt az ígéretüket (A ford.) (Appendix from Aenstria In: The Warminster Mystery, 1967) Szentmihályi Szabó Péter fordítása

301

Szentmihályi Szabó Péter fordítása

302

Gömöri Péter: Új Földek

"Egy tevét lehetetlen megkülönböztetni a földimogyorótól, ha csupán a púpját nézzük..." Ez is lehetne Charles Fort könyveinek mottója, akár a The Book of the Damned (Elátkozottak könyve), akár a New Lands (Új Földek) címűé. Charles Fort, ez a keserű, kínosan következetes, hangyaszorgalommal gyűjtő, rendszerező és író publicista – mert inkább publicista ő, mint tudós – fantasztikus vállalkozásba fogott. Két földrész mintegy hetvenféle napi- és hetilapjának, kulturális, tudományos és ismeretterjesztő folyóiratának, magazinjának és képeslapjának több tízezernyi számát böngészte át, hogy fáradhatatlan munkájával bebizonyítsa: a Föld nem elszigetelt bolygó a világűr végtelenjében, hanem csak egy a számtalan lehetséges civilizáció közül, s ezekből a távoli kultúrákból nem egy esetben látogatók jártak a Földön, vagy más módon adtak hírt magukról. Hogy mi módon? Nos, az alább következő és az ő két könyvéből vett legjellegzetesebb példákon kívül hadd említsek itt még néhány másikat. Vörös, sárga, fekete csapadék hullott számtalan alkalommal a Föld legkülönbözőbb térségeiben. Kövek, asztallap nagyságú vörhenyes pikkelyek, halak, békák, gyíkok – és még ki tudja, hányféle élő lény – nemegyszer óriási tömegekben. Kideríthetetlen eredetű nyomok a hóban, különös alakú felhők, mennydörgés a derült égből, titokzatos villám, amely megölte egy dolgozó paraszt egyik fiát, súlyosan megsebesítette a másikat – a harmadik pedig eltűnt. Egy ló lebegett napokig egy franciaországi kisváros egén, ellentmondva minden gravitációs törvénynek, és – számtalan szemtanú látta. Egyébként is: nincs egyetlen adat sem Fort könyveiben, amely mellett ne állna a forrás pontos megjelölése. Mit is jelent a cím: Elátkozottak könyve? Erre Fort már a címlapon megadja a választ: "Elátkozottnak nevezem azokat a 303

jelenségeket, amelyek elől a tudomány elzárkózik." Igen, a tudomány elzárkózik bizonyos jelenségek magyarázata elől –vagy olyan magyarázattal szolgál, amely minden logikusan gondolkodó és akár csak kevéssé művelt elme számára is elfogadhatatlan – Charles Fort pedig nem tett egyebet, mint hogy fáradságot nem ismerő szorgalommal összegyűjtött az imént jelzett töméntelen mennyiségű sajtóanyagból mintegy kétezer olyan adatot, amely ezeket a jelenségeket rögzíti, és amelyekre – szerinte – csak egyetlen észszerű magyarázat létezik: ha Földön kívüli élőlényeket és távoli, nálunk talán jóval fejlettebb civilizációkat tételezünk fel. Charles Fort könyvei tehát nem a könnyű szórakozást keresők, kikapcsolódni vágyók számára íródtak, Ennél lényegesen nehezebb olvasmányok. Adat adat hátán. Legtöbbször kommentár nélkül. És ez az, ami lenyűgöz. Innen a szuggesztivitás, amely mindent elsöprően árad. Az adatok önmagukért beszélnek. Nem mondanak sem többet, sem kevesebbet annál, mint ami éppen van bennük. Precíz, korrekt munka ez, és Fort jól tudja, hogy a töméntelen tényanyag ellenállhatatlanul kétkedésre indít. Megrendülnek a bevett normák, a kritikátlanul elfogadott alapfeltételezések – ha komolyan vesszük az író szándékát. Márpedig nem lehet őt nem komolyan venni – Fort egyetlen ellenfele az idő: hiszen könyveit századunk elején írta (1919-ben, illetve 1923-ban), akkor a technikai fellendülés talán még a múlt század véginél is szédítőbb sebességre kapcsolt – mindig így van ez a háborúk alatt és után –, akkor, amikor az ennek megfelelő szomjas megismerési vágy és az ismeretlent eszelősen magyarázni kívánó kíváncsiság megsokszorozódik. Csakhogy – Fort szerencsétlenségére holdutazásról még nem lehetett szó. Mert nem hiszem, hogy Fort így írta volna meg könyveit, ha megéri az első űrhajós Holdra szállását. Mindez azonban csak azt jelenti, hogy Fort, bármennyire szeretné is, maga sem tud igazán kielégítő választ adni az izgalmas és megfejthetetlen eseményekre. Könyveinek mégis van egy vitathatatlan érdeme: a kérlelhetetlen tisztánlátás és a látszólag egymástól független események logikai összefüggéseinek 304

megvilágítása. Fort nemcsak kínosan korrekt és precíz hanem keserű és ebből eredően ironikus is. A ragyogó humor, gúny és irónia, ami olykor fel-felcsillan a szűkmarkúan mért egyéni kommentárok soraiban, önkéntelenül a halhatatlan angol gúnyolódóra és csipkelődőre, emberi gyarlóságaink ostorozójára, Jonathan Swiftre emlékeztet. Fort esetében azonban a gúny tárgyai csupán az áltudósok és az áltudomány; egy ilyen "tudósról" például kiderül, hogy miután matematikai szánvitásokkal előbb gondosan meghatározott és távcsövével a számítások alapján megfigyelt ponton "felfedezett" egy kis holdat valamelyik égitest körül – olyan távcsővel dolgozott, amely akár minden égitest körül is kimutatna egy-egy holdat, minthogy hibás beállítású az egyik lencséje. Ilyen és ehhez hasonló melléfogások özönét írja le Fort sok malíciával és jóleső kárörömmel. Stílusa egyébként a feldolgozott tárgyhoz alkalmazkodik, mégpedig tipikusan "forti" módon: következetesen. Szerinte a világban fellelhető tárgyak között végső soron lehetetlen bármiféle lényegbevágó különbség kimutatása, hiszen a dolgok egymásnak csak folytatásai, egy mindent felölelő kozmikus egész más-más megjelenési formái. A könyvét ís így szerkeszti tehát (lehet, hogy ismerte Joyce Ulyssesének 1922-es kiadását, mindenesetre a szerkesztés némi hasonlóságot mutat), a mondatok egymásból folynak, a bekezdések legnagyobb része a hogy szócskával kezdődik, mintha csak folytatna valamit, amit csak gondolatban kezdett el. Egyetlen folyamat tehát az egész könyv, értelmetlen lenne különösebben tagolni, legfeljebb a jobb érthetőség kedvéért. (Ugyanebből a célból az idézett részeknél helyenként feloldottam a stílus feszességét, és – mivel ki van szakítva az egészből – kicsit értelmeztem az eredetit.) Nem marad más hátra, minthogy megnézzük, hogyan is látja ez a "rögeszmés" ember a világot és benne a dolgokat, amelyekről neki egészen más a véleménye, mint a konvencionálisan gondolkodóknak. "Mi is egy ház? Lehetetlen bármiről is megmondani, hogy micsoda, lehetetlen bármiről határozott különbséget kimutatni a többi dologhoz képest, minthogy minden különbség elmosódó, azaz lényegtelen. 305

Egy pajta is lehet ház, ha valaki lakik benne. Ha viszont attól ház a ház, hogy laknak benne – minthogy az építészeti jelleg elhanyagolható –, akkor a madárfészek is ház: hiszen az, hogy ember lakik-e a házban vagy sem, elhanyagolható, mert beszélünk például kutyaházról is; ugyanígy nem lényeges az anyag sem, hiszen az eszkimók hókunyhóban élnek... a remeteráknak például kagyló a háza, de feltétlenül az volt a puhatestűnek, amely előtte lakta... vagy másképpen: azok a dolgok, amelyek látszólag annyira különböznek egymástól, mint a Fehér Ház és egy tengerparti kagyló – végső soron egy és ugyanazon folyamat más-más megjelenései." Ez így igaz, bár meg kell jegyeznünk, hogy a lapok (Fort metódusánál maradva) eddig még egyszer sem számoltak be arról, hogy az Egyesült Államok szenátusa valamelyik Long Island-i strand puha fövenyén, egy kagylóban ülésezett volna. Az emberiségnek – úgy tűnik – mégiscsak szüksége van a gondolkodás konvencióira, a jól bevált fogalomrendszerekre, mert ezek nélkül anarchia és káosz uralkodna az ismeretek rendszerezetlen tömegében, s így életünk, sorsunk a véletlenek játékszerévé válna. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne váljunk a gyorsan avuló ismeretek mechanikus befogadóivá, s engedjünk szabad teret az olykor furcsának tűnő új irányzatoknak, mert ezek hordozzák magukban a fejlődés magvát. Felesleges itt művészeket, írókat, festőket és zeneszerzőket említenünk, akik a maguk korát messze megelőzték, s csak az eljövendő idők emberének kínáltak szellemi táplálékot – elég, ha Charles Fortot idézzük, mert bár megoldást ő sem tudott adni, de műve felszabadítja az emberi szellemet.

306

Charles Fort: Elátkozottak könyve

Részletek Fort könyvéből

I. KÜLÖNÖS CSAPADÉKOK

Popular Science News – Luigi Palazzo professzor, az Olasz Meteorológiai Hivatal vezetője szerint 1890, május 15-én a calabriai Messignadi közelében a friss vérhez hasonló színű anyag hullott az égből. A rámai egészségügyi intézmények laboratóriumai megvizsgálták a lehullott anyagot. Megállapították, hogy vér. "A hátborzongató jelenség legvalószínűbb magyarázata az, hogy vándormadarak (fürjek vagy fecskék) erős viharba kerültek, és ott megsemmisültek." Az anyagot tehát madarak véreként azonosították... Mit számit az, hogy mit mondtak – vagy inkább mondani kényszerültek – a római kutatók; és mit számít az, ha mi kimutatjuk, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az adott időpontban bármiféle vihart észleltek volna... és hogy az ilyen jellegű anyagot egy erős vihar szinte a végtelenségig szétszórná... és hogy sehol sem láttak madarakat sem döglötten a földön, sem a levegőben... vagy hogy egyetlen madártollat sem találtak... Elég ez az egy: vér hullott az égből... De később, ugyanott, ismét véreső esett. Összefoglalva általános szupergeografikus szempontjainkat: kocsonyás régiók, kénes régiók, hideg és tropikus régiók: egy olyan régió, amely a Földhöz viszonyítva az élet forrása: olyan régiók, 307

amelyekben olyan nagy a közeg sűrűsége, hogy az onnan érkező tárgyak a Föld ritkás atmoszférájába érve felrobbannak. Az imént láthattunk egy robbanó jégesőről szóló adatot. Ez elég ahhoz, hogy elfogadjuk azt a feltételezést, amely szerint ezek a jégdarabok olyan közegből érkeztek, amely sokszorosan sűrűbb, mint Földünk atmoszférája tengerszint magasságban. A Popular Science News 22-38. számában arról olvashatunk egy beszámolót, hogy a Virginiai Egyetem laboratóriumában nagy nyomás alatt állítottak elő mesterséges jeget. Amikor ezt a jeget kivitték a laboratóriumból, a kinti, normális levegőn felrobbant. . . II. ÉLŐLÉNYEK HULLANAK AZ ÉGBŐL… . Leisure Hours Híradás apró békákról vagy gyíkokról, amelyeket többen láttak az égből potyogni. A cikk írója szerint az összes szemtanú tévedett: hogy a békák vagy gyíkok nyilván a környező fákról vagy más, magasabban fekvő pontról hullottak. Pontus professzor M. Aragónak írt egyik levelében fantasztikus mennyiségű apró, egy-két hónapos varangyok zuhogásáról számolt be. A békák hatalmas, sűrű, fekete felhőből hullottak alá, amely minden átmenet nélkül jelent meg a franciaországi Toulouse derült égboltján, 1804 augusztusában (Comptes Rendus 3-54). Scientific American, 1873. július 12. "A Missouri állambeli Kansas City feletti legutóbbi felhőszakadás végén – a jelentés szerint – olyan mennyiségű béka zuhogott az égből, hogy az egészen elsötétült; a környéket tekintélyes távolságban mindenfelé békák borították." Tényleg, milyen egyszerű azt mondani, hogy az égből potyogó békákat egy forgószél ragadta föl; csakhogy mik is egy forgószél tulajdonságai; az exkluzionisták egyszerűen figyelmen kívül 308

hagyják az iszapot, a tó fenekéről származó mindenféle hulladékot, a lebegő növényi törmelékeket, a könnyen elmozdíthatd parti tárgyakat – szerintük a forgószél direkt kiválogatta a békákat... A Symons' Meter Magazine egy másik esetről tudósítva (32-106) az apró békákból álló csapadékot egy bizonyos forgószél művének tulajdonítja – de hogy melyik tóból származhatnak a békák, arról egy szó sem esik a cikkben. Ráadásul van itt még valami ebben a hírben, hogy ti, a békák ez esetben szinte fehérnek látszottak. Attól tartok, nincs több kibúvónk; kénytelenek leszünk Földünk civilizációját néhány új világgal meglepni. Olyanokkal, amelyekben fehér békák vannak. L Astronomie 1890. január havának utolsó napján, egy erős viharban felmérhetetlen mennyiségű lárva zúdult le az égből Svájcban: fekete és sárga színűek vegyesen; olyan nagy számban, hogy csapatostul vonzották a madarakat. Mindent figyelembe véve, ezt a jelenséget a forgószélmagyarázatok ellen szóló és a külső eredetre utaló legpregnánsabb megnyilatkozásnak tekintjük. Ha erre egy exkluzionista azt találná mondani, hogy a lárvákat valami ismeretlen erő ragadta ki – januárban! – a fagyott földből, ráadásul fantasztikus mennyiségben, akkor csakis valami hatalmas erőre gondolhat – anélkül hogy számolna a finomságokkal: mert ha a lárvák származási és lecsapódási helye között nincsen nagy távolság, azaz nincs idő a kiválasztódáshoz, akkor hová lett a rengeteg egyéb hulladék? Ha viszont nagy távolságot tételez fel, végig a hosszú úton DélFranciaországtól Felső-Savoie-ig, akkor nyilván rendkívül finom kiválasztódással kell számolnia, amit a különböző fajsúly idéz elő – de egy ennyire finom szelekciónál már különválnának a lárvák a kifejlett rovaroktól. Nos, ami a fajsúlyt illeti – az 1890. januári svájci csapadékban a sárga lárvák háromszor akkorák voltak, mint a feketék, amelyekkel együtt hullottak le. Az erről a jelenségről szóló jelentések között 309

egyetlenegy valódiságát.

sincs,

amelyik

kétségbe

vonná

az

esemény

III. UFO-K (AZONOSITATLAN REPÜLŐ OBJEKTUMOK), ILLETVE AZOK FELTÉTELEZETT LÁTOGATÁSAI

Notes and Queries A folyóirat egyik olvasója, aki Devonshire-ben járt, levélben felvilágosítást kért egy sztorival kapcsolatban, amelyet ottjártakor hallott: egy esemény, amely harmincöt évvel az elmesélés ideje előtt történt. Hó lepte a földet – egy reggel egész Dél-Devonshire arra ébredt, hogy a hóban addig sosem látott, sosem hallott nyomokat találtak – "karmos lábnyomokat" vagy "meghatározhatatlan alakzatot" –, amelyeket helyenként, nagy távolságban, de szabályos közönként olyan nyom tarkitett, amelyet mintha egy bot hegye hagyott volna... de a nyomok elszórtsága... óriási területet borítottak be... ráadásul nyomra bukkantak akadályokon is: például sövényeken, falakon, házakon – ezek nem okoztak nehézséget a nyomhagyónak... Hallatlan izgalom... a nyomokat vadászok és vérebek követték, míg egy erdőhöz nem értek... ahonnan a kutyák nyüszítve és halálra rémülve visszahőköltek, úgyhogy senki se merészelt nekivágni az erdőnek. Notes and Queries Egy másik olvasó nagyon jól emlékszik a történtekre. Egy borz hagyott nyomokat a hóban; miután a nyomokat azonosították, az izgalom "egyetlen nap alatt teljesen lecsillapodott". Notes and Queries Írja, hogy egyik olvasójuk évekig kutatta a nyomok eredetét, mert volt egy példánya, amelyet édesanyja emelt ki a sok közül 310

exmouthi kertjükben, és hogy pataszerű nyomok voltak – de csakis kétlábútól származhattak. Noies and Queries Egy újabb olvasó szintén nagyon jól emlékszik, és "bizonyos osztályok" izgalmáról és felháborodásáról ír. Azt mondja, hogy valamelyik állatkertből megszökött egy kenguru... "minthogy a nyomok olyan furcsák és egymástól távol esők voltak, elterjedt a hiedelem, hogy elszabadult a sátán". Nos, ez volt a sztori, most nézzük meg még egyszer az egészet a korabeli híradások alapján. Láthattuk először a későbbi beszámolókat, abból a célból, hogy tisztán érezzük azokat a torzító, megmásító és elhomályosító hatásokat, amelyeken minden esemény szükségképpen átmegy az idő folyamán. Itt van például ez: egyetlen nap alatt teljesen lecsillapodott. Ha kutatásaimban arra az eredményre bukkantam volna, hogy az izgalom valóban rövid idő elteltével elült, talán hajlottam volna rá, hogy elfogadjam: semmi különös nem történt. Kiderült, hogy az izgalom hetekig tartott. Nagyon ismerős nekem ez a dolog: a jól bevált figyelemelterelés a rendszerbe bele nem illő együtthatókról. Minden jelenséget az illető kor meghatározójának szellemében "magyaráznak". Ezért mondunk le mindig a valódi magyarázatról, és elégszünk meg a magyarázkodással. Sátán, aki nyomokat hagy a hóban – ez ma már réges-rég elavult dolog. Ha tehát azt állították, hogy a hóban talált nyomok karomban végződnek, ez nem más, mint alkalmazkodás a XIX. század szelleméhez, vagy ha úgy tetszik, emberi tropizmus. A pataszerű nyomok nemcsak lóra emlékeztetnek, hanem a sátánra is. A XIX. század megkövetelte, hogy a nyomokról azt mondják: karomban végződnek. Később majd meglátjuk, hogy korának egyik legnagyobb biológusa, Owen professzor ugyanezt állapította meg – bár Darwin másképp gondolkodott. De én két értelmezést is be fogok mutatni – mindkettő megtalálható a New York-i Public Libraryban –, és ezek egyikében sincs a leghalványabb utalás sem bármiféle 311

karomnyomra. Owen professzor nem magyarázatot adott: ő is alkalmazkodott. A későbbi beszámolók másik fogása, hogy az oda nem illő láncszemet úgy magyarázzák, hogy az eseményt átültetik a tündérmesék jól ismert világába, egyúttal mindjárt meg is fosztják hitelétől azáltal, hogy hasonlítják a mindennapian költötthöz – innen a szűkölő, megrémült kutyák és az elvarázsolt erdő ötlete, amelynek senki sem mer nekivágni. Valóban szerveitek vadászcsapatokat, de szűkölő, megfélemlített kutyákról sehol sincs említés a korabeli beszámolókban. A kenguru históriája, úgy tűnik, megint csak alkalmazkodás, hiszen olyan állatra volt szükség, amelyik messzire tud ugrani, mert a háztetőket borító hóban is találtak nyomokat. A nyomokkal borított terület azonban olyan hatalmas volt, hogy egy idő után szükség lett egy másik kengurura is. A nyomok azonban egy sorban haladtak. Az én magánvéleményem az, hogy minden bizonnyal nem kevesebb mint ezer féllábú, apró kis lópatkóval felszerelt kenguru hagyhatta azokat a nyomokat a devonshire-i hóban. London Times "Nagy szenzációt keltett Devonshire megye néhány városában, így Topshamben, Lymphstone-ban, Exmouthban, Teignmouthban és Dawlishben az a felfedezés, amelynek során – nagyszámú, rendkívül különös és igen titokzatos lábnyomra bukkantak." A történet hihetetlen sokaságú nyomról számol be, amelyet a városok és a városok közötti területek lakói fedeztek fel a hóban 1855. február 8-ának reggelén. Hogy a szóban forgó terület ilyen óriási, az nyilván elkerülte Owen professzor és a többi alkalmazkodó figyelmét. Találtak nyomokat a leglehetetlenebb helyeken is: magas fallal körülzárt kertekben és a háztetőkön éppúgy, mint a nyílt földeken. Lymphstone-ban például alig akadt érintetlen kert. Eddig is találkoztunk már hősies nemtörődömséggel, de azt hiszem, a struccpolitika itt egyenesen titáni volt. Mivel a nyomok egy sorban haladtak, ezért azt mondták 312

róluk, hogy "inkább kétlábútól, mint négylábútól származó nyomok" – mintha egy kétlábú egyik lábát hajszálpontosan a másik elé rakná járás közben; hacsak nem szökdécsel, akkor viszont ezerrel vagy ezrekkel kell számolnunk. A nyomok állítólag egymástól hosszában".

"általában

húsz

centiméterre

voltak

"A lábnyomok mintha szamárpatkóra hasonlítanának, és a méretük keresztben 4-7 centiméterig terjed." A nyomok átmérője nagyon fiatal csikók patájára utalt: azaz sokkal kisebb volt, semhogy szamárpatához lehetett volna hasonlítani. "Múlt vasárnap Mr. Musgrave tiszteletes prédikációjában megemlítette a dolgot, és a nyomokat egy kengurunak tulajdonította, ez azonban aligha valószínű, minthogy az Este mindkét partján találtak nyomokat. Jelenleg még homály fedi az ügyet, és jó néhányan a fent említett városok babonás lakói közül ténylegesen visszarettennek attól, hogy sötétedés után kilépjenek a házuk küszöbén." Az Este mintegy kétmérföldnyi széles vízgyűjtő. London Times "Aligha mondhatjuk, hogy az érdeklődés az üggyel kapcsolatban lanyhult volna; még egyre érkeznek a felvilágosítást kérő levelek a lábnyomok eredetét illetően, amelyek oly nagy felbolydulást okoztak múlt hónap 8-án. A Timesban korábban már részletezett körülményekhez hadd tegyünk hozzá még annyit, hogy Dawlishban jó néhányan felkerekedtek puskákkal és egyéb eszközökkel felfegyverkezve, hogy – lehetőség szerint felkutassák és megsemmisítsék azt az állatot, amely a jelek szerint egyre szaporítja a nyugtalanító nyomokat. Amint az várható volt, a csapat úgy tért vissza, ahogy elindult. A lábnyomok eredetét illetően véget nem érő a találgatás. Néhányan azt bizonygatják, hogy a nyomok kengurutól származnak, mások amellett kardoskodnak, hogy azok hatalmas madarak karmainak lenyomatai, amelyeket az időjárás viszontagságai űztek ki a 313

partvidékre. Több alkalommal olyan hírek terjedtek el, miszerint elfogtak egy állatkertből megszökött állatot; mindazonáltal az ügyet jelenleg éppolyan homály övezi, mint korábban." Az Illustrated London News nagy terjedelemben foglalkozik az eseménnyel. Az 1855. febr. 25-i számában még egy rajzot is hoznak a nyomokról. Szerintem kúpszerűek, csak a hegyük hiányzik a mélyedésben. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy kissé hosszúkásak, akkor lópatanyomokra emlékeztetnek, vagy inkább csikópatáéra. Csakhogy egy vonalban haladnak. Állítólag a nyomok, amelyekről a rajz is készült, húsz centiméterre voltak egymástól, és ez szabályosan ismétlődött, változatlanul "minden egyházközségben". A Timesban említett városokon kívül itt továbbiakat sorolnak fel. A cikk írója, aki egy telet Kanadában töltött, és ért a nyomokhoz, azt mondja, hogy sohasem látott még "világosabban körvonalazott nyomokat". Ő rámutat arra is, amit Mr. Owen és a többi alkalmazkodó oly állhatatosan figyelmen kívül hagyott – hogy "egyetlen ismert állat sem jár úgy, hogy a lábnyomai egyetlen egyenes sort képezzenek, még az ember sem". Az ügyet így tágabb megvilágításba helyezve, a cikkíró levonja a végkövetkeztetést: a nyomok nem lábnyomok. Nincs kizárva, hogy a következő megfigyelése az egész ügy lényegére tapint: hogy ti. bármi hagyta is a kérdéses nyomokat, az a valami sokkal inkább eltávolította, semmint összenyomta a havat. Megfigyelései szerint a hó olyan volt, "mintha tüzes vassal égettek volna lyukakat belé". Illustrated London News Owen professzor, akinek egyik barátja rajzokat küldött a nyomokról, azt írja, hogy azokon karomnyomok látszanak. Szerinte a nyomok egy borztól származnak. A News e számában még hat másik szemtanú irt levelet. Az 314

egyik levél, amelyre csak utalnak, de nem közlik, valami gazdátlan hattyúról tesz említést. Mindig csak ugyanaz a homogén látásmód... egy borz... egy hattyú... egy nyom. Fel kellett volna sorolnom a többi várost is, úgy mint a Times-teliekkel tettem. Leközölték viszont Mr. Musgrave egyik levelét. Ő is küldött egy rajzot a nyomokról. Ez is egy sorban ábrázolja őket. Négy látható a rajzon, s közülük a harmadik kissé kilóg a sorból. Karomlenyomatoknak híre-hamva sincs. A nyomok mintha nagyon fiatal csikó hosszúkás patájától erednének, de már nem olyan éles a körvonaluk, mint a február 24-i rajzon, mintha a rajz elkészülte előtt erős szél kavarta volna fel a havat, vagy megkezdődött volna az olvadás. Az egymástól másfél mérföldre eső pontokon végzett mérések a nyomok között mindenütt ugyanazt a térközt adták: pontosan 20 centimétert. És most pillantsunk be egy megkísérelt alkalmazkodási folyamat pszichológiájába és fejlődéstörténetébe. Mr. Musgrave azt írja: "Kapóra jött az alkalom, hogy a kengurut említsem, arra a jelentésre hivatkozva, amely később általánosan elterjedt." Azt mondja, maga sem hitt igazán a kengurumesében, de örült, hogy "a madarak is kengururól csiripeltek", mert ezt ellene lehetett szegezni "a sátánról szóló veszélyes, megalázó és hamis híreknek". Egy másik olvasó azt írja, hogy bár a nyomok minden esetben patanyomra hasonlítottak, azért alig kivehetően kirajzolódtak a karmok körvonalai is – azaz a nyomok egy vidrától származtak. Később még rengetegen írtak a Newsnak. A levélözön úgy megáradt, hogy a március 10-i számban már csak válogatást tudtak adni. Megoldásként írnak egy ugrópatkányról, máshol egy szökdelő varangyot említenek, valaki pedig nagyon határozottan egy nyúlra gondol, amely úgy galoppozott végig a földeken, hogy a mellső és hátsó lábait szorosan egymáshoz préselte, ily módon keltve az egysoros nyomok illúzióját. Az Illusüated London News 1855. márt. 17-i számában egy heidelbergi olvasó "egy lengyel orvosdoktor szavahihetőségére hivatkozva" arról ír, hogy a Galícia határán húzódó alacsony 315

Piaszowa-Borán (homokdűnék) minden évben ugyanilyen nyomokat találnak a hóban, sőt olykor a dűnék homokjában is, és hogy a nyomokat "a helyi lakosság természetfeletti erők művének tartja". A British Association 1856/54, számában arról tudósit, hogy "Mrs. Ayling és barátai" szerint – mint Lord Wrottesleyhez címzett levelükben írják – 1855. aug. 11-én éjszaka fényes objektum volt látható a sussexi Petworth fölött. A leírás szerint az objektum a távoli dombok mögül bukkant elő fél tizenkettőkor. A test vörös volt, vagy legalábbis vöröses szerkezetnek látszott, mert fénycsóvákat bocsátott ki magából, olyan alakzatban, mint a kerék küllői; vagy talán "álló fények" voltak, hogy a leírás szavait használjuk. "Mint valami vörös hold, lassan felemelkedett, majd ugyanilyen ütemben távolodni kezdett, úgyhogy még másfél óra hosszat látható maradt." 1855. augusztus 11-én a Vénusz kéthétnyire volt attól a ponttól, ahol a legfényesebben csillog, a bolygó másodlagos együttállása pedig szeptember 30-ára esett. A test tehát – az éjszakának ebben a részében – nem lehetett az égből leereszkedő Vénusz. Egy meglepő jelenséget, mint egy vörös hold holmi kerékküllő-alakzatokkal, joggal tarthatnánk valaminek, ami az űrből érkezett, és olyan közel merészkedett a Földhöz, hogy csak egy viszonylag szűk körzet égboltján volt észlelhető, feltéve, hogy sehonnan máshonnan sem érkezett jelentés róla, és figyelembe véve, hogy éjjel fél tizenkettő lehetetlen időpont a csillagászok számára, akik kizárólag a napfoltokra specializálták magukat – hogy miért, az most már egyre nyilvánvalóbb. 1881. december 10-én szálit fel Bathból a kormány Saladin nevű léggömbje Walter Powell-lel és két társával a kosárban. (Valentine and Tomlinson: Travels in space, 227. o.) A léggömb Bridportnál ért földet, a Csatorna partján. Két aeronauta kiszállt, de akkor a léggömb, Powell-lel a kosárban, hirtelen felszökött. Egy jelentés szerint a léggömböt látták a Csatornába zuhanni, nem messze Bridporttól, de Powell egyik társának, Temple kapitánynak a véleménye szerint a zuhanó tárgyat valószínűleg csak kidobták a léggömbből. A léggömb tehát a tenger felett vagy a tengerpart közelében 316

tűnt el, Ha a tengerbe zuhant volna, minden bizonnyal még hosszú ideig fenn maradt volna a víz színén, messziről látható lett volna; mindazonáltal egy léggömb eltűnése a Csatorna fölött nem számítható titokzatos eseménynek – hacsak nem játszottak közre egyéb körülmények is. Ilyenkor az ember mindig arra vár, hogy jelentések özönére bukkan, amelyek a legkülönbözőbb helyeken látni vélt léggömbökről számolnak be. A rendkívüli körülmény mármost az, hogy a jelentések ehelyett mind egy fénylő testről tudósítanak, amelyet a léggömb eltűnésével egy időben észleltek az égbolton. A London Times arról tudósít, hogy fényes testet észleltek 13-án este, amely különböző irányokban mozgott Cherbourg térségében. 16-án éjszaka a spanyolországi Laredóban három vámőr állítólag valami léggömbhöz hasonló testet észlelt az égen, mire megmásztak egy közeli dombot, hogy közelebbről szemügyre vegyék, de a test szikrákat lövellt, és eltűnt – másnap Bilbaóból érkezett jelentés róla. A Morning Post azt írja, hogy éppen ez a fényjelenség a legjellemzőbb vonás; a szikrázás teszi láthatóvá az objektumot. A Standard dec. 17-i számában beszámolót olvashatunk arról, hogy a Countess of Aberdeen nevű gőzös kapitánya, McBain valami különöset észlelt az égbolton dec. 15. hajnalán, öt órakor, a skót partok mentén, 25 mérföldnyire Montrose-tól. Távcsövén keresztül a tárgy léggömb kosarához hasonlított, amelyből fénycsóvák lövelltek minden irányba – a test nagysága hol csökkent, hol nőtt. Széliránnyal szemben haladt, bár feltehetőleg valamely felfelé tartó légáramlat segítségével. Mintegy félóra hosszat látótávolságon belül volt, és végül a skót partokon, Montrose-tól 12 mérföldre északra fekvő Bervie irányában tűnt el. A Morning Post szerint a magyarázat igen egyszerű: tudniillik 15-én késő este a Dundee-tól nyolc mérföldre fekvő Monfreithben valaki felbocsátott egy tűzgömböt, "amelyet lágy szellő hajtott végig a part mentén, és miután egész éjjel égett, csütörtökön (16-án) a kora reggeli órákban a montrose-i vizek fölött kialudt és lezuhant". Ez a kis történet a gömbről, amely Montrose-ig sodródott, s amelynek az útját minden kétséget kizáróan nyomon követték, mígnem Montrose környékén lezuhant, nem nagyon fogadható el magyarázatként egy testről, amelyet Montrose-tól 25 mérföldre észleltek. A Standard dec. 19-i 317

számában arról tudósít, hogy dec. 11-én két fényes pontot láttak Dartmouth Harbor fölött. Walter Powell – mint Malmesbury képviselője – a parlament tagja volt, s barátai közül páran azonnal a keresésére indultak. Hozzátartozói jutalmat tűztek ki. Egy gőzhajó a Csatornát kutatta át, és csak 13-án hagyott fel a kutatással; de a halászbárkák tovább folytatták a keresést. "Átfésülő expedíciót" szerveztek, megkettőzték a parti őrséget, és végigkutatták a partot roncsok után, de a léggömbből vagy a léggömbről származó tartozékra nem bukkantak, csak egy hőmérőt találtak – tokkal. Brooklyn Eagle 1891. márc. 77. Márc. 16-án a pennsylvaniai Wilkes-Barre-ban "két férfi egész testében felemelkedett a földről, és tekintélyes távolságot tett meg egy forgószélben". Az erő tehát hatalmas volt, de másra nem gyakorolt hatást. Még ugyanaznap történt valami Brooklynban is. A New York Times 1891. márc.17-i számában arról tudósít, hogy két férfi, az Orange-i (New York állam) illetőségű Smith Morehouse, valamint William Owen sussexi (New Jersey állam) lakos a brooklyni Vanderbilt Avenue-n sétált, úgy két óra tájt (16-án), amikor Morehouse közvetlen közelében valami nagyot robbant, amitől ő maga megsérült, Owen pedig elkábult; a villanás egy pillanatra mindkettőjüket elvakította. Morehouse arcát lőpornyomokhoz hasonló nyomok borították, a nyelvét pedig átfúrta valami. Minthogy nem volt más vádolható, a rendőrség letartóztatta Owent, formailag mérgezés vádjával. Morehouse-t kórházba szállították, a nyelvéből kioperáltak egy, valószínűleg bronzvagy rézszilánkot, amely azonban nyilvánvalóan nem lövedékből származott. Semmilyen más anyagot nem találtak, jóllehet nagyméretű test robbant fel. Morehouse kalapját hat helyen perforálta valami, amit nem lehetett megtalálni. Egy szemtanú látta a robbanást megelőző villanást, de nem tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy az valami lezuhanó tárgytól eredt-e vagy sem. A Brooklyn Eagle 1891. márc. 17-i számában az áll, hogy egyik férfinál sem volt semmiféle fegyver, és hogy nézeteltérés nem állt fenn közöttük. Egy szemtanú beszámolt arról, hogy az esemény ideje alatt figyelte a két férfit, mert megragadta őt vidékies megjelenésük. 318

Az azonosítható és az azonosíthatatlan érdekes keverékével van itt dolgunk. Feltételezem, hogy senki nem gondolja, hogy valaki bombát dobott volna a két férfira. Másrészt épp elég anyagot találtak ahhoz, hogy a "derült égből villámcsapás" teóriáját kizárhassuk. Azt hiszem, bármiféle meteoritszerű jelenség szintén kizárható.

IV. FORT KÖVETKEZTETÉSEI A tudomány elszántan, egységesen és gátlástalanul kizár mindenféle lehetőséget, hogy létezhetnek közeli Földek az égben. Lehet, hogy ez nem is gátlástalanság, inkább hipnózis. És látnom kell azt is, hogy a múlt e hipnotizőrei, vagy ha úgy tetszik, holdkórosai, akik oly meggyőzően állítottak vagy tagadtak, ha kellett, kitűnően érvényesültek, és hírnevük volt. Érzésem szerint, ha egy Brewster, egy Swift vagy Newcomb valaha is le merte volna írni, hogy esetleg léteznek közeli Földek vagy élőlények az űrben, nemcsak hogy nem érvényesülhetett volna, de hírneve a mai napig vitatott lenne. Egy organizmusról akkor mondjuk, hogy virul, ha harmóniában van környezetével vagy a felsőbb hatalommal. A sikeres és virágzó Kirekesztést részemről a felsőbb hatalommal kitűnően harmonizáló szervezetnek képzelem. Tegyük fel, hogy minden nagy hazugság társadalmilag hat. Ha a Kirekesztés általános csalás; ha feltesszük továbbá, hogy a Föld elszigeteltségének képzete szükséges tényezője egész georendszerünk fejlődésének, akkor rögtön látjuk, hogy a kirekesztő tudomány hűen, bár hamisan funkcionált. Világraszóló bűn lenne túl korán világszerte elterjeszteni a földközelben létező más élőlényekről szóló tanokat, vagy azt, hogy látták őket, és hallottak általuk kibocsátott hangokat: a Föld népeinek – mielőtt egyáltalán külső kapcsolatok létesítésére gondolhatnának – előbb tovább kell még szerveződniük. Az ilyen témákkal foglalkozó idő előtti tudomány olyan helyzetbe kerülne, mint került volna az USA, ha oly időben vett volna részt a francia-porosz háborúban, amikor 319

népeinek még túl korai lett volna egy ilyenfajta külső kapcsolat, hiszen elsősorban saját belső fejlődésükre kellett összpontosítaniuk. Ugyanez vonatkozik mindennek a fejlődésére – az még elmegy, hogy egy cselle fészket rak magának, s ezzel – igen haszontalanul, homályosan és megmagyarázhatatlanul – előreveti az eljövendő élet jellemző formáit, hogy a darwini terminológiánál maradjunk; de már egy hal, amelyik felmászna egy fára, és onnan énekelne a társainak, mielőtt őskori szárnyasgyíkok repkedtek volna agyagmocskos szárnyakkal – hallatlan kis pojácának számítana a kozmikus színjátékban. Nekem mégis szilárd meggyőződésem hogy ebben a mi korunkban – amikor az élet alapja a szén energiája, s amikor egyetlen, a harmóniát zavaró dolognak sem engedtetik meg, hogy a rendszert veszélyeztesse, legföljebb előrevetheti jövendő korok árnyékát – a korlátozások mégsem tarthatnak örökké, és a sűrű, jótékony homály, amelyet bevett fogalmaink köré szőttünk, egy szép napon szertefoszlik. Gömöri Péter fordítása (The Book of the Damned, 1941)

320

Szentmihályi Szabó Péter: Egy NASA-mérnök Ezékiel űrhajójáról

J. F. Blumrich, a NASA egyik főmérnöke fiával beszélt telefonon, és a fiú nagyon dicsérte Däniken egyik könyvét, Az istenek szekereit. Blumrich kölcsönkérte a könyvet, hogy jót nevessen rajta, de ahogy kézbe vette Dänikent és a Bibliát, ajkára fagyott a mosoly. Nem sikerült a német szerzőt megcáfolnia. Erről szól Josef Blumrich könyve. Blumrich számításokkal igazolja annak az "űrhajónak" a technikai helyességét és valódiságát, amelyet Ezékiel próféta ír le saját korának szókincsével és eszközeivel. Ezékiel több mint húsz éven át "találkozott űrhajókkal", így abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ismételten észlelhette és leírhatta ezeket az UFO-kat. Ezékiel könyvét egy űrhajó leszállása utolsó fázisának leírásával kezdi, miután Föld körüli pályára tért. Ezután leírja az űrhajó főbb részeit, beszél az űrhajó parancsnokairól, hallja beszédüket, leírja mozgásukat, sőt két repülésben is részt vesz. "Ezékiel jelentése világos megértésének kulcsa abban a nagyon gondos elemzésben rejlik, amellyel leírásának megfelelően tanulmányozzuk az űrhajó alkatrészeit és működését, mégpedig az űrhajózás mai ismerete és a rakétatechnika fényében." "A nyert eredmények egy olyan űrhajót mutatnak nekünk, amely kétségkívül nemcsak hogy technikailag kivitelezhető. hanem ténylegesen nagyon jól meg van tervezve arra, hogy megfelelőképpen működjék. Meglepődve fedezünk fel jegy olyan technológiát, amely semmiképpen sem fantasztikus, hanem még legszélsőségesebb megjelenésében is majdnem mai lehetőségeinkhez áll közel, és amely ezért csak kismértékben haladja túl technikánk jelenlegi állapotát. Mi több, az elemzés eredményei olyan űrhajóra mutatnak, amely egy Föld körül keringő anyaűrhajóval együttműködve repült. Ami mindebből fantasztikus marad, az az, hogy egy ilyen űrhajó kézzelfogható valóság volt 321

több mint 2500 évvel ezelőtt!" Blumrich hangsúlyozza, hogy Ezékiel írásának technikai értelmezése csak 1964 decembere óta vált lehetségessé, ekkor jelent meg ugyanis Roger A. Andersonnak, a NASA egyik kutatóközpontja főmérnökének cikke a szerkezeti technológiáról, amelyben leírta annak az űrhajónak a formáját, amelynek modelljét úgy fejlesztette ki, hogy alkalmassá vált a bolygók légkörébe való belépésre. Blumrich könyvének 2. fejezete felteszi a kérdést: Ki volt Ezékiel? Mivel ez a kérdés lényeges további mondandója megértése szempontjából, idézzük e rövid fejezetet. "Mivel Ezékiel állításait fogjuk elemezni és értelmezni, saját személye is messze kiható következtetések forrása lesz. Kívánatos, hogy minél többet megtudjunk annak a személyiségnek a jellegéről, lényegéről és műveltségi szintjéről, aki ezek mögött a jelentések mögött áll. (...) Saját szövegéből egyenes tájékoztatást lehet kapni: a könyv az i. e. 593. vagy 592. évben kezdődik. Kb. öt évvel korábban, 597ben Ezékielt Babilonba deportálták több zsidóval együtt Nabukodonozor király parancsára. Tel-Abib közösségében élt Chaldeában, a Chebar folyd partján (amely voltaképp csatorna volt csak). Ezékiel pap volt. Hogy nős ember volt, onnan tudjuk, hogy felesége halálét emliti, négy és fél évvel jövendöléseinek elkezdése után. Apja neve Búzi volt. További következtetéseket – célkitűzésünk szempontjából még lényegesebbeket is lehet levonni közvetett mádon korának általános politikai helyzetéből és írásainak bizonyos passzusaiból. Az a tény például, hogy Ezékiel a deportáltak között volt, arra utal, hogy családja rendelkezett bizonyos társadalmi súllyal, mert az 597. év deportálásai a népesség legbefolyásosabb rétegét érintették.' Továbbá Tel-Abib közel volt Babilonhoz, attól délre. Igazolható tehát a feltételezés, hogy Ezékiel látta a nagy tornyot, vagy legalábbis hallott pontos leírásokat erről az építményről. Az is nagyon valószínű, hogy legalábbis hallott leírásokat a város híres óriási kapujáról, valamint a hozzá vezető széles triumfus-útról is. 322

Ezékiel ismerte az ország népét, és kétségkívül látott elég páncélba öltözött katonát és lóvontatta harciszekeret. Valószínűleg körülbelül harmincéves volt. Éppen ezért elérhette kb. az ötvenedik életévét arra az időre, amikor utolsó próféciáját feljegyezte könyvében. Jeruzsálemben nevelkedett, és száműzetésének eredményeként két nagyon is jelentős kultúrával ismerkedett meg. Mi több, az írások kimutatják, hogy nagyon ismerte a Közel-Kelet egészének kulturális és kereskedelmi viszonyait, beleértve Egyiptomot is. Jelentéseiben semmi primitív vagy szimplifikáló jellegű vonás nincsen. Ennek a tájékoztatásnak végeredményeként egy meglehetős tapasztalattal rendelkező embert ismerünk meg, aki mint egy felsőbb osztályba tartozó zsidó család tagja, a jó neveltetés előnyeit élvezhette. Nem ismeretes, mikor és hol halt meg Ezékiel, azt sem tudjuk, hol temették el. Feltételezett, de nem bizonyított sírhelye AI-Kifl mellett van, ez a helység alig huszonöt mérföldre délre van Babilontól..." Idézzük fel Ezékiel próféta első könyvét a Bibliából, Károli Gáspár fordítása alapján: 1. És lőn a harmincadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödikén, mikor én a foglyok közt a Kébár folyó mellett voltam: megnyilatkozának az egek, és Játék isteni látásokat. 2. A hónap ötödikén (ez az ötödik esztendeje Jojákin király fogságba vitelének). 3. Valójában lőn az Úrrrak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a káldeusok földén, a Kébár folyó mellett, és lőn ott rajta az Úrnak keze. 4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. 5. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok vala. 323

6. És mindeniknek mindenikőjüknek.

négy

orcája

vala,

és

négy

szárnya

7. És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított érc színe. 8. Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négyőjöknek orcái és szárnyai. 9. Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő orcája irányában megy vala. 10. És orcájok formája vala emberi orca, továbbá oroszlánorca mind a négynek jobb felöl, és bikaorca mind a négynek bal felél, és sasorca mind a négynek hátul. 11. És ezek az ő orcáik. És szárnyaik felül kiterjesztve valának, mindeniknél két szárny összeér vala, kettő pedig fedezé testöket. 12. És mindenik az ő orcája irányában megy vala, ahová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban. 13. És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, amely lángolt, mint a fáklyák, ide s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jöve ki. 14. És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása. 15. És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orcájok felől. 16. A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna. 17. Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban. 18. És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva 324

valának szemekkel köröskörül mind a négynél. 19. És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is. 20. Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 21. Ha azok mentek. ezek is mennek vala, és ha azok álltak, ezek is állnak vala, és ha fölemelkedtek a földről. fölemelkednek vala a kerekek is mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 22. És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan, mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejők felett. 23. És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén; mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala amonnan az ő testöket. 24. És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását, úgy mint a Mindenhatónak hangját, mikor járnak vala, zúgás hangját, mint valami tábornak zúgását; mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat. 25. És lőn kiáltás a mennyezeten felül, amely vala fejők felett, és ők megállván leeresztik vala szárnyaikat. 26. És a mennyezeten felül, amely fejők felett vala, látszék mint valami zafírkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül. 27. És látám izzó ércként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és fölfelé; és derekának alakjától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte. 28. Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség körös-körül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orcámra esém, és hallám egy szólónak szavát. Mit is beszél el Ezékiel Blumrich szerint? 325

Az első találkozást ugyanolyan erővel beszéli el az olvasó számára, ahogyan saját magára hatott az esemény. A rakétamotor dübörgése, amelyet akkor kapcsolhattak be, szétrobbantja a csendet, Ezékiel felnéz. A motor lángjai egy fehér felhő közepéből csapnak ki. Vakító fény és hatalmas robaj jön felé. Úgy látszik, meghasad az ég. A felhőn át négy hosszúkás tárgyat lát, amelyek fölött valami bizonytalan alakú dolog mozog. Alul Ezékiel egyenes lábakat és kerek talpakat észlel. Egy pillanatig Ezékiel úgy látja, emberek ezek az alakok. De aztán a felhők szétoszlanak, a rakéta süvöltő lángja eltűnik – azoknak az alakoknak pedig mozgó szárnyaik vannak. A szárnyak mellett karok függenek a test mellett, fölöttük Ezékiel arcokra emlékeztető alakokat és árnyakat különböztet meg. Az emberi formákkal való azonosság nem teljes, de igen közeli, és bármit lát is Ezékiel, ezek élőlények, amelyek már egészen közel hozzá, a föld felé közelednek. "Sosem szabad elfelejtenünk, hogy Ezékiel nem értelmezi azt, amit lát, mert nem tudja értelmezni. Amit legjobb tudása szerisit valóban leír, az az optikai és akusztikai benyomás, és miközben ezt teszi, olyan eszközöket használ, amelyek e jelenség leírásakor hozzáférhetők számára." Blumrich megpróbálja rajzokban és számításokban rekonstruálni, milyen űrhajót is látott Ezékiel. Az űrhajó Föld felé vezető útját az anyahajótól való elszakadással kezdhette meg, valószínűleg kb. 220 tengeri mérföld magasságban. A repülés során az atmoszférán át a levegőellenállás addig csökkentette az űrhajó sebességét, míg alacsony magasságban a rakétamotor rövid begyújtása annyira lecsökkentette az űrhajó sebességét, hogy helikoptereit használhatta a leszállás hátralevő részének végrehajtására. A repülésnek Blumrich szerint – ezt az utolsó fázisát, a rakéta rövid begyújtásával együtt, látta és írta le Ezékiel próféta. Később azt látja, hogy az űrhajó néhány lábnyira a föld felett lebeg, és megfelelő leszállási körzetet keres. Az irányítórakéták rövid fellobbanásai sorozatban történnek meg, ezeket Ezékiel szabálytalannak látja, számára úgy tűnnek, mint az űrben csapkodó villámok az élőlények között. Ez a lenyűgöző külsejű 326

lényektől figyelmét a köztük levő térre vonja, s most meglátja a reaktor hűtőterét, amely vörösen parázslik. Az űrhajó leszállt. Előbukkantak a kerekek, amelyek repülés közben a helikopteregységek alsó részében helyezkedtek el. A kerek talpú, egyenes lábak már nem érintik a talajt. A világos zöldeskék kerekek mozgása megzavarja Ezékielt. Ezékiel csak olyan járműveket ismer, amelyeket húznak vagy vonnak – mit sem tudhat kerékmeghajtásról. Olyan kerekeket sem ismer, amelyeknek peremét – a "szemeket" – úgy tervezik, hogy nagyobb tapadást biztosítson. Csak most, hogy a gép megáll, veti fel Ezékiel a szemét, s meglátja az élőlények szárnyai felett a hatalmas kupolát. A szárnyak most megállnak, és a zúgás is elcsendesedik. A fény és színek kavargásában középen megpillant egy trónuson ülő embert. Blumrich szerint itt az átlátszó parancsnoki fülkét látja Ezékiel. Ekkor hallja meg a parancsnok hangját... Ezékiel könyvének még milyen részleteire alapozza Blumrich fantáziagazdag eszmefuttatását? 2.9. És látám, és ímé egy kéz nyúlt felém, és ímé benne egy könyv törete (tekercse) vala. 2.10. És kiterjeszté azt előttem... 3.12. És fölemele engem a lőlek, és hallék mögöttem nagy dörgés szavát:... 3.13. És amaz állatok szárnyainak zúgását, amelyek egymást érik vala, és mellettök a kerekek csikorgását és nagy dörgés szavát. 3.14. És a lélek fölemele és elragada engem, és elmepék, elkeseredvén haragjában az én lelkem, az Úrnak keze rajtam pedig erős vala. 3.15. És eljuték Tél-Abibba a foglyokhoz, akik lakoznak vala a Kébár folyó mellett, és leülék, ők is ott ülvén; és ott ülék hét nap némán ő közöltök. 3.22. És lőn az Úrnak keze ott rajtam, és monda nékem: Kelj fel, 327

menj ki a völgybe, és ott szólok veled. 3.23. Fölkelék azért és kimenék a völgybe, és ímé ott áll vala az Úrnak dicsősége, hasonlatos ahhoz a dicsőséghez, amelyet a Kébár folyó mellett láttam, és orcámra esém. 3.24. És jőve belém a lélek, és állata engem lábaimra, és szála hozzám és monda nékem: Menj be és zárd be magadat a te házadban. 8.1. És lőn a hatodik esztendőben, a hatodik hónapban, a hónap ötödik napján: én ülök vala házamban, és Júda vénei ülnek vala előttem, és esék reám ott az Úr Istennek keze. 8.2: És látám, és ímé vala mintegy tűznek formája, derekának alakjától fogva lefelé tűz vala, és derekától fogva fölfelé vala mint a fényesség, mint az izzó érc. 8.3. És kinyújta egy kézformát, és megragada engem fejem üstökénél fogva, és fölemelve vitt engem a lélek a föld és az ég között, és bevive engem ,Jeruzsálembe isteni látásokban a belső kapu bejáratához, amely északra néz, ahol vala helye a bosszúság bálványának, amely bosszúságra ingerel vala. 8.4. És ímé ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, amelyet láttam a völgyben. Blumrich szerint, bár Ezékiel érthetően izgatott volt az első találkozás alkalmával, mégis objektív mádon meg tudta figyelni az eseményeket. Most azonban a sokk erőt vesz rajta, nem emlékszik a repülésre, amely csak rövid ideig tart, s amely az első találkozást lezárja. Visszatér közösségéhez, s egy teljes hétbe telik, míg magához tér. Az a nagy figyelem, amelyet Ezékiel az űrhajó külsejének szentelt az első találkozás alatt, most már nem ismétlődik meg. A harmadik találkozás után csak a kerekekkel foglalkozik újra részletesebben. De minden alkalommal elismétli: az újonnan megpillantott űrhajó azonos volt a korábbi találkozásokéval. A harmadik találkozás alkalmával a parancsnok Ezékielt felveszi gépére, és leszáll vele a templom belső udvarában. A leszállás 328

után összehívja a legénységet. Hét ember jön ki egy kapun, és felsorakoznak a parancsnok előtt. Megkapják a parancsot, és távoznak. A parancsnok most Ezékiellel együtt a templom udvarán áll, az egyik ember visszatér, és katona módjára jelentést tesz: "Megtettem, amint parancsoltad." Ez az ember különbözik a többitől, mert ruhája mintha vászonból volna, de hamarosan kiderül, hogy védőőltözetről van szó. Valamennyien olyan felszerelést hordanak, amely ismeretlen Ezékiel számára. De egyikük sem különbözik lényegesen testalkatában vagy mozdulataiban azoktól az emberektől, akiket Ezékiel ismert. A cselekmény most az űrhajó körül játszódik, amelyen valamilyen munkálatokat végeznek – talán ezért is kellett leszállania a hajónak. A parancsnok, aki a templomépület bejáratánál áll, megparancsolja az egyik embernek, menjen az űrhajóhoz, és foglaljon el állást az egyik helikopteregység mellett. Az űrhajó izzó hűtőberendezése igen közel van, ezért szükséges a védőruha. Blumrich a fentiekhez hasonló módszerrel igyekszik Ezékiel jövendöléseiből kihámozni a tényszerű technikai információt, s nem is kísérli meg, hogy a vallásos mondanivaló vagy a profetikus üzenet szempontjából közelítse meg a kérdést. Blumrich igyekszik rekonstruálni az "idegenek" által használt űrhajót: megrajzolja a főtestet, a testet fenntartó négy helikoptert és a legénység számára tervezett fülkét, amely a főtest felső részén helyezkedik el. Blumrich ezt az űrhajótestet nemcsak elképzelhetően, hanem aerodinamikai szempontból igen ötletesnek is találja, amely fel- és leszálláskor egyaránt tevékenyen közrejátszik a jó navigálhatóságban. A négy helikopter egymástól maximális távolságban helyezkedhet el, a propellereket a főtestbe lehet zárni, amely a helikopterek között van. Ez a megoldás csökkenti a hajó teljes magasságát, a teljes súlypont a lehető legalacsonyabban helyezkedik el, amely kitűnő repülési stabilitást és leszállási tulajdonságokat biztosít. 329

Az atomreaktor a hajó legalján helyezkedik el – mivel a jelenlegi földi technika még nem volt képes atommeghajtású űrhajó építésére, ezért nem tudták az optimális tulajdonságokkal rendelkező formát sem kialakítani. A hajó legnagyobb részét a hajtóanyag tartálya foglalja el. Ugyancsak a főtestben foglal helyet a központi erőmű, amely valószínűleg a reaktor termikus energiáját alakítja át elektromos, illetve mechanikus energiává. Blumrich leírja az elképzelt helikopteregységek működését, az irányítórakétákat, a kettő vagy négy mechanikus kart, amelybe esetleg televíziós kamerákat is beépítettek. Leírja a teleszkópszerű leszállólábakat és a minden irányba szabadon gördülő kerekeket, amelyek tervezésében Blumrich is részt vett. A henger alakú parancsnoki fülke lekapcsolható az űrhajóról, és önálló navigációra is képes, tehát ugyanoda visszatérhet, közvetlen és távirányítással egyaránt. Az ilyen repülésekre az energiát hideggáz-rakéták szolgáltatják. A parancsnok maga is elhagyhatja az irányítófülkét, és közvetlen repülésre is képes, valószínűleg kis tolóerővel működő rakéta segítségével. (Ez már ma is lehetséges.) A továbbiakban Blumrich vázolja ennek az űrhajónak valószínű Föld körüli pályáját, leszállási manővereit és a földi helyváltoztatás helikopteres végrehajtását. Könyvének gerincét a bibliai szöveg és az űrtechnika összehasonlítása adja, s itt a Biblia szövegkritikai elemzésébe is bocsátkozik a szerző. E kommentárok felhasználására – mint írja – elsősorban azért van szükség, mert Ezékiel amúgy is sokszor homályos kifejezéseit a Biblia fordítói különböző nyelveken más-más módon adják vissza. Blumrich kimerítő módszerének bemutatására elégedjünk meg egy részlet felidézésével. (Ezékiel 9. könyv,1., 2.) "És kiálta füleimbe nagy felszóval, mondván: Hozzátok el a városra a meglátogatásokat, kinek-kinek a kezében legyen vesztő eszköze. És ímé hat férfi jő vala a felső kapu útjáról, amely északra néz vala, mindeniknek kezében zúzó eszköze..." Elgondolkodtató különbségek ezek kétségtelenül, hiszen Ezékiel vagy az általános "fegyver" szót használhatta volna, vagy hagyományos fegyver esetében megelégedhetett volna valamilyen 330

ismert szúró- vagy vágószerszám megjelölésével. A különböző nyelvek fordításaiban is "gyilkos fegyver", "ártó fegyver", "mészárló fegyver", "megsemmisítő fegyver", "romboló szerszám" és "romboló fegyver” értelmű kifejezésekkel találkozunk. Megjegyzendő még, hogy Blumrich szerint a hat férfi kíséretében lévő, fehér ruhás férfi, akinek derekán Ezékiel íróeszközt látott, voltaképp ehelyett valamilyen kommunikációs eszközt, rádiót vagy talán radarkészüléket viselt. Ha az elfogulatlan olvasó elolvassa Ezékiel bibliai könyveit, s megpróbál elvonatkoztatni Blumrichhoz hasonlóan a bibliai-mózesi utalásoktól, valóban feltűnők lehetnek Ezékiel egyes technikai jellegű utalásainak makacs visszatérései és meglepő értelmezési lehetőségei is. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt a gyanúnkat, hogy – tekintettel a Biblia képes beszédének jellegzetességeire – hasonló okfejtéssel alkalmasint János jelenéseit is lehetne fantasztikus tényszerűséggel magyarázni, esetleg feltételezve, hogy Földön kívüli hatalmasságok Jánost "időutazásra" ragadták el. De mindezt már a túlfűtött fantázia feltételezéseinek területére kell utalnunk.

331

J. F. Blumrich: A küldetés

Az a kérdés, hogy e látogatásoknak mi lehetett a céljuk, milyen feladatot teljesítettek, természetes és törvényszerű. Ahhoz, hogy megkíséreljünk választ adni, felhasználunk minden eddig összegyűlt információt, minden olyan jelzést, amely segítségünkre lehet némi fényt deríteni e találkozások hátterére. E találkozásokat itt a "küldetés" általános megjelölésével illetjük. A dolgok természetével jár, hogy miközben így teszünk, elhagyjuk a bizonyítékok birodalmát. Fel akarunk villantani néhányat azok közül a lehetőségek közül, amelyekre eddigi tudásunk elvezetett, s ugyanakkor vázlatosan körvonalazzuk, hol szükséges helyesbítés, tagadás vagy megerősítés. Mivel mi - értjük ezen az emberiséget - ma viszonylag közel állunk hasonló helyzethez, egyfelől fennáll annak a veszélye, hogy saját nézeteink befolyásolnak bennünket, másrészt azonban haladásunk a lényeges problémák megismerésében nagyobb megértést tesz lehetővé. Amennyire lehetséges, kiküszöbölnénk a szubjektív hatásokat, először tehát meghatározzuk azokat az utalási pontokat, amelyekkel kapcsolatban és amelyekre támaszkodva az eddigi kutatásokat elvégeztük. Ezt követőleg olyan kérdéseket fogunk megvitatni, amelyeket vagy az eddigiekből, vagy jelenlegi tudásunkból vezetünk le. E két utóbbi pontot mint közvetett utalási pontot írhatjuk le. Ezeknek a jelzéseknek együttes szemlélete arra képesít majd bennünket, hogy bizonyos következtetéseket levonjunk. A négy közvetlen pont közül a legszembetűnőbb az a világosan békés módszer, amellyel a látogatók érintkezésbe léptek az emberekkel. Sehol sem vehető észre velük kapcsolatban az ellenségesség vagy felelőtlen magatartás legkisebb jele sem. Ellenkezőleg, az első két találkozás elején - vagyis a legelső érintkezéskor - látjuk, a parancsnok milyen gondosságot tanúsít 332

Ezékiellel kapcsolatban. A negyedik találkozás alkalmával a békés szándékot világosan hangsúlyozza az a tény, hogy a kirándulás célja tájékoztató és ismeretterjesztő. Ezt ezen a kiránduláson éppen Ezékiel útitársának szavaiból tudjuk meg: "40 : 4. És szóla nékem az a férfiú: Embernek fia! Láss szemeiddel és füleiddel hallj, és figyelmetes légy mindarra, amit mutatok néked; mert hogy ezeket megmutassam néked, azért hozattál ide: hirdesd mindazokat, amiket látsz, Izráel házának." Sem kényszerítés, sem erőszak nem érződik ebből a beszédből, csak sürgős figyelmeztetés és egy feladat körvonalazása. (...) A következő utalási pontot legjobban az "elővigyázatosság" szó használatával lehet kifejezni. Ezt az elővigyázatosságot tükrözi többszörösen az űrhajó alapvető felépítése. Látjuk ezt például a helikopterek alkalmazásában és elrendezésében is. Ezek nemcsak korlátlan földi repülést tesznek lehetővé, hanem a körpályáról való Letérés után, leszálláskor is használhatók. Ez a parancsnok számára azt is lehetővé teszi, hogy tetszés szerinti leszállóhelyet válasszon ki, olyan helyeket is beleértve, amelyek távol esnek attól a ponttól, amelytől az anyahajóról a Föld felé igyekezett. Továbbá a tűzveszélyt, ami rakétával való leszálláskor fenyegethet füves vagy bokros talajon, itt teljesen kiküszöbölték a helikopterek alkalmazásával. Itt ismét a már tárgyalt békés szándékok témájához érkezünk. A rakétamotorral történő leszállás - amely persze lehetséges volt - kárt okozhatott volna növényekben, állatokban, sőt embereket is megsebesíthetett vagy megölhetett volna. Egy olyan űrhajót, amely éppen felszállásra készül a Földről, hogy körpályára térjen, valószínűleg nézők vesznek körül, akik komolyan megsérülhetnének, ha rakétamotorokat használnának. Csupán néhány ilyen incidens elég lenne ahhoz, hogy az emberek kezdeti bámulatát ellenségességre változtassa. Egy ilyenfajta reakció nagyon nemkívánatos olyan program békés végrehajtása esetén, amellyel együtt jár az emberekkel való kapcsolatfelvétel, s ezért minden ilyesmit el kell kerülni. Helikopterek használata kitűnő megoldást jelent erre a problémára. 333

Két másik technikai megoldás is támogatja ezt az óvatossági szempontot. Az egyik ilyen megoldás a kerekeké, amelyeknek egyik előnye az volt, hogy az űrhajót pontosan be tudják állítani távközlési célzattal. Másrészt ez az elrendezés lehetővé tette, hogy a helikoptereket katapultálják. Az ilyen módon radikálisan csökkentett űrhajósúly meghatározó tényező lehetett szükséghelyzetben. További közvetlen viszonyítási pontot ad az a tény, hogy a harmadik találkozás során földi legénység is jelen volt. Ez olyan akcióra enged következtetni, amely túlmutat az Ezékiellel való egyszerű találkozásokon. Ezékiel ennek következtében elveszíti központi helyzetét a küldetésben (anélkül hogy számunkra elveszítené), s olyan benyomásunk támad, hogy egy nagyobb szabású vállalkozásról volt szó. Végül az emberek, kapcsolatuk a parancsnokkal és egy vezető jelenléte a negyedik találkozás során világos jelzést adnak arra nézve, hogy szervezettel állunk szemben. Ilyen következtetésre már abból a - most megalapozott-feltevésből is eljuthattunk, hogy nagyobb szabású tervről volt szó. De mindehhez hozzávehetjük a határozott alárendeltségi viszonyt a földi legénység és a parancsnok között s a rangkülönbséget a parancsnok és az idegenvezető között. Így tehát rangkülönbségeket vehetünk észre, és az ilyen különbségek minden szervezetre jellemzőek. Valamennyi közvetlen jelzés a már röviden érintett gazdaságossági szempontra épül. Úrutazási tapasztalataink csecsemőkorából tudjuk, hogy nagyon nagy anyagi erőforrásokra van szükség még akkor is, ha a nagyhatalmak részt vesznek ebben a tevékenységben. Ha el akarjuk kerülni a kitérőt a science-fiction területére, azt is fel kell tételeznünk, hogy még a legfejlettebb civilizációknak is gondoskodniuk kell konstrukcióik és terveik anyagi megalapozásáról. Az összköltség kísértete ott lebeg a vállalkozások mögött, amelyeket vissza lehet vezetni az egyszerű kérdésre: "Miért akarunk odamenni, és mit akarunk csinálni ott?" Még egy olyan társadalomban is, ahol az ilyen teljesítmények esetében az alapvető kötelezettség magától értetődik, ezt a kérdést fel kell tenni és meg kell válaszolni. Ezt nem politikai, hanem technikai és 334

gazdasági értelemben értem, mert a felelet határozza meg a feladatokat, a terveket és a pénzügyi elképzeléseket. Mielőtt ezekről az általános meggondolásokról áttérnénk fő témánkra, fel kell hívnunk a figyelmet egy olyan vonásra, amely minden utazásban közös, akár hétvégi kirándulás, akár űrutazás legyen az: az utazás és létfenntartás egy adott költségszintjén az utazás költségei az út végpontján kevés kihatással vannak a teljes elköltött összegre. Például egy űrhajós akár öt, akár ötven mérföldet tesz meg a Holdon, ez elhanyagolható különbséget jelent a Föld-Hold-Föld körutazás teljes költségéhez képest. A tudás figyelemre méltó tágulása és elmélyülése aránytalan az igen kis mértékben megnövekedett költségekhez képest. Itt hangsúlyozzuk a "tudás" szót, mert hogy ennél a példánál maradjunk, abszurditás lenne kiszámítanunk a költséget az összegyűjtött kőzet kilóira átszámolva. Ezeknek a holdbeli kőzeteknek csak abból a szempontból van jelentőségük, hogy milyen tudást és információt közvetítenek felénk. És a tudás az, ami számít, nem a kőzetek mennyisége. Amennyiben egyáltalán lehetséges a tevékenység kiterjesztése az utazás végpontján, elért eredményei - amelyek hozzájárulnak a fennálló intellektuális és eszmei kötelezettségekhez - parancsolóakká válnak még gazdasági szempontból is. Ha most ezeket a meggondolásokat Ezékiel találkozásaira alkalmazzuk, elsősorban arra a kikerülhetetlen következtetésre jutunk, hogy semmi esetre sem lehetett ezeknek a látogatóknak egyedüli célpontja. Később kifejtendő okok miatt valószínű, hogy nem is a legfontosabb célpontjuk volt. Ezékiel maga is nagyon kifejezetten támogatja ezt a szempontot a harmadik találkozás végén azzal, hogy leírja ugyanannak az űrhajónak a távozását, amelyen érkezett. Ez nélküle távozik, és nyilvánvaló, hogy más feladatokat kell végrehajtania. Ezékielt egy másik űrhajó viszi haza, amelyet csak azért hívtak, mert az elsőn kritikus műveleteket hajtottak végre. Annak a második űrhajónak a parancsnoka tehát másutt volt elfoglalva, és feladatai így alapvetően függetlenek voltak Ezékieltől. A különféle jelzésektől és utalásoktól eltekintve azt olvassuk, 335

hogy a parancsnok beszél Ezékielhez, repülésre viszi magával, épületeket mutat neki. Hogyan köthetjük össze mindezeket az egyedi megfigyeléseket, és végeredményként milyen képet kaphatunk? A látogatók bizonyított békés szándékával kezdjük, és ezt a tényt azzal a jól megalapozott feltevéssel kapcsoljuk össze, hogy ennek a vállalkozásnak a célja túlmegy az Ezékiellel történt rövid kapcsolatok létesítésén, tehát nem kizárólag vele függ össze. Más szóval egy békés tervet látunk, amely egy geográfiai értelemben egyelőre körülhatárolatlan területre és bizonyfalán időre szól. Mivel nem tudunk arról, ilyen vállalkozás gyakorolt-e valamilyen hatást az emberiség történelmére - ez olyan téma, amelyre még visszatérünk -, arra a természetes következtetésre jutunk, hogy felderítő vállalkozással állunk szemben. Minden tájékoztatás, amelyet Ezékiel jelentéséből kapunk, bizonyosan arra a tényre utal, hogy ezek a látogatók már egészen jól ismerték a Földet és annak lakóit. Fölösleges erőfeszítés lenne, ha megpróbálnánk kikövetkeztetni Ezékiel tájékoztatásából, mennyi ideje lehettek már itt azelőtt. Mindössze a valószínűség kínálja azt a feltételezést, hogy a találkozások sem a küldetés elején, sem a végén nem játszódtak le, hanem "valamikor" a terv folyamán. Ha kiküszöböljük azt a lehetőséget, hogy a látogatások térben és időben korlátozottak voltak, fel kell tételeznünk egy nagyobb programot, amely valószínűleg több látogatásból állt, amelyeket a Földre tettek. Azok az események tehát, amelyeket Ezékiel leír, csupán epizódok. Lehetetlen persze az itteni anyagból arra következtetnünk, mi lehetett a program feladata és célja. De e tekintetben lehet némi elképzelésünk saját helyzetünk és tudásunk alapján. Például kezdeti ösztönzésként feltételezhetjük, hogy általános formában érdeklődnek a Föld mint bolygó iránt, s ezen túl mint egy olyan bolygó iránt, amely esetleg lakható. Ilyen esetben a földrajzi és létformák utáni kutatásoknak elsőbbségük lenne. Mivel azonban az első látogatás már bebizonyíthatta, hogy a Föld lakott bolygó, valószínűleg kiterjesztették a kutatásokat, beleértve az emberi lények tanulmányozását. Hogy e kezdeti lépés után az itt tárgyalt találkozásokig néhány év vagy sok ezer év telt336

e el, arra nézve nem tudunk semmit sem mondani. Mindezen kutatások tekintetében annak a vidéknek a földrajzi elhelyezkedése, ahol Ezékiel élt, rendkívül jelentős. Ez a hely az a viszonylag keskeny földszoros, amely Eurázsia és Afrika két hatalmas földrészét köti össze. Ez a hely, melyet világosan körülhatárol a Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl, rendkívül szembeötlő, ezért könnyű megtalálni és leírni. Így ez ideális az űrből való érkezésre és a Föld felkutatásának kiindulópontjaként. Végül rendelkezik még egy sajátossággal, ami ugyan nem lehet döntő tényező műveleti bázisként való kiválasztásában, de mégis kedvező, mert itt közelebbről lehet tanulmányozni a Földet és lakóit: Európát, Ázsiát és Afrikát könnyen el lehet érni légi úton erről a pontról anélkül, hogy nagy víztömegek fölött kellene átrepülni. Kína partvonaláig a repülés távolsága körülbelül akkora, mint Dél-Afrika csücskéig. Ez a terület tehát majdnem pontosan a közepén van annak a területnek legtávolabbi pontjai között, amelyet fel akartak kutatni. Európa legtávolabbi pontjaiig ez a távolság rövidebb. Ezért sok érv szól amellett a földdarab mellett, amely a Földközi-tenger és a Perzsaöböl között helyezkedik el. Bolygónk egészét tekintve csupán még egy terület rendelkezik hasonlóan kiemelkedő előnyökkel: a középamerikai földnyelv Észak- és Dél-Amerika között. Földünk általános felkutatása és feltérképezése azonban semmilyen jelentőséggel nem bír azokkal a kérdésekkel összefüggésben, amelyeket most tanulmányozunk. De hogy rámutassunk, ezek összeférnek a küldetés más céljaival, a számba jöhető repülések technikai szempontjainak rövid tárgyalása helyénvaló lehet. A globális megfigyelésre a legegyszerűbb módszer a poláris körpálya, vagyis körpálya az Északi- és a Dőli sark fölött. Képzeljük el ezt a körpályát, mint egy olyan kört, amely keresztezi vagy csaknem keresztezi a Föld képzeletbeli tengelyét a két sark fölött, bizonyos távolságra a Föld felszínétől. Mivel a Föld elfordul e körpálya alatt, az űrhajó utasai a Föld valamennyi tájékát megfigyelhetik, felmérhetik és dokumentálhatják a rendelkezésükre álló eszközökkel. Hozzá még ez azt is jelenti, hogy a földgolyó bármely pontján le lehet szállni, függetlenül földrajzi 337

hosszúságától és szélességétől. Amint követi sarki orbitális pályáját, az űrhajó délről északra halad a Föld egyik oldalán, és miközben folytatja körözését, északról délre száll a másik oldalon. Az anyahajóról a Földre szálló űrhajó pályája ugyanezt az irányt követi, és ezzel kapcsolatban felidézzük Ezékiel megállapítását az első találkozás elejéről: "1 : 4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki..." A poláris orbitális pálya különösen kedvező a Föld megfigyelésére és feltérképezésére, és lehetővé teszi a leszállást is a Föld bármely pontján. De megvan a hátránya a Földről az anyahajóra való visszatérés szempontjából. Ezt a hátrányt legjobban úgy szemléltethetjük, ha példának egy egyenlítői vagy az egyenlítőhöz közeli felszállást veszünk. Egy, az egyenlítőn elhelyezkedő pont körülbelül 1040 mérföld óránkénti sebességgel halad a Föld tengelye körül. Ez a sebesség először fokozatosan, majd a szélességi fokok növekedésével gyorsabban csökken, mégis jelentős részét képezi annak a sebességnek, amelyre az űrhajónak szüksége van, hogy körpályára álljon. Mármost ha a körpálya a sarkok fölött vezet el, ez a kezdősebesség természetesen nem hat, ezt a motor hosszabb begyújtásával kell ellensúlyozni, ami nagyobb hajtóanyag-fogyasztást jelent. (...) Nem áll módunkban felbecsülni sem annak a műveletnek a teljes kiterjedését, amely az Ezékiellel való találkozásokhoz vezetett. De van információnk legalsó határairól, vagyis a számunkra ismeretes minimális erőfeszítésről. A közben eltelt időből tudjuk, hogy húsz év telt el Ezékiel első és utolsó találkozása között. A művelet rendelkezésére állott legalább két űrhajó, ha feltételezzük, hogy Ezékiel mind a négy találkozása során ugyanazt az űrhajót látta, és csak egy további jármű volt jelen a harmadik találkozáskor. Ha ez a feltételezés téves lenne, akkor összesen öt űrhajót látott. Mindenesetre valamennyi űrhajó ugyanolyan típusú volt. A felszerelést illetően négy különböző típust említ Ezékiel: a hat férfié és az "írószerszám" a harmadik találkozáskor, a hosszú 338

mérőpálca és a kenderkötél, amit a negyedik találkozáskor kezelt egy férfi. Az öltözetet illetően Ezékiel megemlíti a fényes fémruhát, amit a parancsnok és a vezető viselt (negyedik találkozás), valamint az egyik ember védőruháját a harmadik találkozás során. Végül a személyzet eloszlása: az űrhajó parancsnoka-és nem tudjuk, valójában ugyanaz az ember volt-e a parancsnok minden alkalommal -, a hat főből álló földi legénység és a védőruhás ember; az ismeretlen, aki Ezékielt ahhoz az űrhajóhoz vitte, amely a keleti kapuhoz repült a harmadik találkozás végén (valószínűleg a másik űrhajó parancsnoka), és végül a vezető, aki a templomkomplexusban kalauzolta a negyedik találkozás során. Ha feltesszük, hogy a parancsnok mind a négy találkozáskor ugyanaz a személy volt, akkor összesen tíz különböző "emberrel" van dolgunk. Ezeket a rendelkezésre álló erőforrásokat a találkozások jól magyarázzák és igazolják. Megfelel a feladatnak, és semmiképpen sem aránytalan velük. Ennek a listának a legszembetűnőbb eleme az, hogy különböző "emberek" jelennek meg, mint amilyenek a földi legénység és a parancsnok. Most ezeket vizsgáljuk meg részletesebben. A földi legénység hét tagja - leírásuknak megfelelően - helyi feladat elvégzésére volt hivatott, s ezért helyben állomásozott. Egy ilyen feladat természete világosabbá válik, ha ezeket az embereket úgy tekintjük, mint egy általánosabb szervezet részeit. Mivel feltételezzük, hogy ezt a szervezetet kutatási feladatok ellátására hozták létre, ez a helyi csoport a megfigyelőállomás feladatát látja el, azzal a céllal, hogy információkat gyűjtsön össze, és továbbítsa azokat. A befutó információk az időjárástól a vallásig váltakozhatnak, de hasztalan lenne találgatnunk, mi után kutattak valójában. Ilyen megfigyelők csoportjai valószínűleg különböző fontos helyeken állomásoznak, hacsak el nem fogadjuk azt a ritka véletlenszerűséget, hogy Ezékielnek sikerült éppen az egyetlen ilyen megfigyelőállomásba botlania. A parancsnok feladata lényegesen különbözik a földi legénységétől. Ezt a legénységet egy bizonyos helyen 339

állomásoztatták, hogy egy olyan feladatot hajtsanak végre, amelyet úgy jelöltünk meg, mint a kutatás és az adatgyűjtés feladatát. A parancsnok azonban nem volt helyhez kötve. Amint ezt a harmadik találkozásból tudjuk, magasabb rangú volt, mint a földi legénység. Ezékiellel való érintkezése során sohasem ő az, aki tájékoztatást akar kapni, hanem olyasvalaki, akinek valami közlendője van. Ez utóbbi pont lényegesen megkülönbözteti őt a földi legénységtől. A felszerelés különbsége talán ezt az alapvető feladatbeli különbséget fejezi ki. Amint láttuk, a parancsnok olyan öltözéket viselt, amely megvédte a szélsőséges melegtől, a földi legénység viszont a kor emberének megfelelő módon volt öltözve. Így tehát annak a vidéknek az éghajlata túl forró volt a parancsnok számára, míg a hét ember számára elviselhető volt. Mivel teltételezzük, hogy a parancsnok és a legénység egyaránt azonos éghajlatról érkezett, a fenti megállapítás, úgy látszik, ellentmondást tartalmaz. Ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölését a parancsnokkal kezdjük. A hőség ellen védőruhát visel, s ezért nyilvánvalóan olyan éghajlatról érkezik, ahol a hőmérséklet jóval alacsonyabb, mint a tárgyalt területé. A legénység, mint megállapítottuk, ugyanarról a helyről származott. Tételezzük fel tehát példa gyanánt, hogy mind olyan éghajlat alól jöttek, amely hasonló Észak-Skandinávia, Alaszka vagy Szibéria éghajlatához, s alkalmazzuk a példát a mi fizikai viszonyainkra. Ha valaki ilyen helyről érkezik a sivatagba, alkalmazkodni tud a környezethez, ha elég sokáig marad. Teste alkalmazkodni fog az étel, az életmód, s ha szükséges, gyógyszerek útján. De egy rövid tartózkodás nem ad ilyen lehetőséget a testnek, s nehéz terhet jelent, különösen, ha nagyobb erőfeszítést igénylő tevékenységet kell végeznie. Egy könnyű és kényelmes öltözék, amely a test környezetét ellenőrzi, nagy segítséget és megkönnyebbülést jelent ilyen esetben. Ennek megfelelően, a legénységgel ellentétben, a parancsnok csak rövid ideig marad a Földön, és ebből következtethetünk a szervezeti felépítésre is: legénységet állomásoztatnak különböző helyszíneken, feladatuk az, hogy adatokat gyűjtsenek és közvetítsenek az anyahajóra. Erről a hajóról, amely fent marad, 340

magas rangú küldöttek (akiket mi parancsnokoknak neveztünk az űrhajókkal való kapcsolatuk miatt) lejönnek, hogy rövid időtartamú különleges megbízásokat teljesítsenek. Amint Ezékiel élményei mutatják, az egyik ilyen megbízás az volt, hogy létesítsenek kapcsolatot az emberekkel. Ilyen esetekben - legalábbis annak alapján, amit eddig megtudtunk - az ember nem információforrásként, hanem informálandó egyénként szerepelt. Ezt a tényt minden lehetséges kételyen túlmenően dokumentálja a negyedik találkozás kezdete, amely a figyelemre ösztönző felszólításban tükröződik. Egyedül ez a részlet igazolná azt a következtetést, hogy Ezékiel többet tudott meg, mint először gondoltuk volna. Könyvünkben korábban már tárgyaltuk azt a lehetőséget, hogy Ezékiel könyvének nem technikai részeit úgy lehetne tekinteni, mint a parancsnoktól származó üzeneteket. Ha ez igaz lenne, bőséges anyaggal rendelkeznénk abból az információból, amelyet Ezékiel kapott. De még e nélkül is elég jel mutat arra, hogy mindez megtörténhetett. Összefoglalva tehát a következő három pontban állapíthatjuk meg a program célkitűzését: a bolygó felkutatása, az ember megfigyelése és tanulmányozása és az emberiség intellektuális befolyásolása. Hogy ezt a gondolatmenetet kövessük, még egy területet találunk, ahová a földi legénység feladatait kiterjeszthették, és ezt kérdés formájában tesszük fel: vajon nem vehettek-e részt - mivel jelentős pontokon állomásoztak - a tanítás és befolyásolás munkájában is? Kétségkívül megfelelő alkalmuk nyílt erre is. Ez idáig, amennyire lehetséges volt, felkutattuk a terv célkitűzéseit és szervezetét. Megmarad a kérdés: miért éppen Ezékiellel létesítettek ismételten kapcsolatot? A lehetséges válasz két nyilvánvaló változata: tervszerűség és véletlenszerűség. A tervszerű kapcsolatfelvétel valószínűvé válik, ha emlékezetünkbe idézzük a földi legénység létezését. A zsidó száműzöttek közössége Tel-Abibban sokféle okból is érdekes lehetett a megfigyelők számára. Ezen a közösségen belül Ezékiel már mint pap is különösen jelentős lehetett számukra. Magasabb 341

rendű intelligenciája bizonyára figyelmet keltett, és tovább növelte jelentőségét. Nem csoda, hogy őt javasolták feljebbvalóiknak különleges feladat végrehajtására. Másrészt, amennyiben véletlenszerű találkozásról beszélünk, bizonyosan nem a parancsnok egyszeri leszállására gondolunk, amely puszta véletlen folytán, összehozta őt Ezékiellel. Valószínűleg sok ilyen leszállás ment végbe. Úgy látszik azonban, hogy az űrutasok problémája az volt, hogy a "normális" emberi lények, akikkel érintkezésbe léptek, többnyire el szoktak menekülni. Az egyik ilyen leszállás alkalmával azonban a parancsnok ritka kivétellel találkozott: Egy "emberfia" nem futott el! A földre vetette magát a megadás jeleként, és szemmel láthatólag felindult volt:- de maradt! Értelmesnek látszott, megfelelő válaszokat adott, és a parancsnok hamar felismerte ennek a találkozásnak a jelentőségét. Így hát mindkét válasz, a tervezés és a véletlen is egyaránt ugyanoda mutat: a parancsnok Ezékielben olyan emberfiát talál, akit nagyon jól fel lehet használni. Tudja, hogy később magával kell vinnie repülésekre, de azt is tudja - akár mélységes megértéssel, együttérzéssel, akár korábbi tapasztalatok és beszámolók alapján -, hogy ezeknek az embereknek erős ellenszenvük van a repüléssel szemben, amely idegen számukra. Ezért legjobbnak az látszik, ha az emberfiát rögtön ki is próbálják, azzal, hogy rövid repülőútra viszik. A fenti kérdést: miért éppen Ezékielt, az embert? - úgy is fel lehetne tenni: miért Ezékielt, a zsidót? A választ a két elsőnek emíltett célkitűzésből nyerhetjük. Arra következtettünk, hogy ezek a látogatók ismerték a Föld nagy részének kultúráit és vallásait. Ezért bizonyára felismerték a zsidó vallás nagy potenciális erejét, felsőbbrendűségét más, korabeli vallásokhoz viszonyítva, ugyanígy ismerték a zsidók politikai és vallási problémáit abban az időben. Ezért elképzelhető, hogy vigaszt és bizonyosságot akartak adni a zsidóknak, és persze különösen a száműzetésben élőknek. Ezen a ponton egyébként az itt adott értelmezés megegyezik a hagyományos változattal. Egy nagyon előrehaladott civilizáció szempontjából az a kívánság, hogy ellensúlyozzanak egy olyan 342

súlyos fenyegetést, amelyben a zsidók akkor éltek, egészen érthetőnek látszhatnék. Hogy ezeknek a látogatóknak a viselkedését megfelelő fényben láthassuk, emlékeznünk kell arra, hogy küldetésük békés természetű volt, csak kutatási jellegű és határozottan nem inváziót előkészítő. Az emberiség története időközben ezt meggyőzőleg bizonyította. Ezért ezek a látogatók tudták, hogy földi tartózkodásuk időben korlátozott. Ez a körülmény megmutatja, mennyire különbözött erkölcsi és politikai színvonaluk a mi mai színvonalunktól. Hogy ezt világosabbá tegyük, cseréljük fel a szerepeket, és saját gondolkodásmódunkat, huszadik századi elveinket tulajdonítsuk a parancsnokénak és a földi legénységnek. Vajon mi képesek lennénk arra, hogy ennyire bízzunk mások értelmi képességeiben, és ennyire higgyünk az eszmék termékenyítő hatásában, hogy megpróbáljuk megerősíteni ezeknek a lényeknek csak a hitét népükben és vallásukban? Vajon valóban előnyben részesítenénk a természetes fejlődést a felsőbbrendű anyagi segítséggel szemben, amely viszont csak rövid ideig lehet hatásos? Ebben a tekintetben messzebb vagyunk tőlük, mint az a néhány évtized, amely úgy látszik, hogy elválaszt bennünket a technikai és tudományos eredmények szempontjából. Sok kérdés megválaszolatlan marad. Képesek leszünk-e valaha is arra, hogy megállapítsuk, mikor kezdődtek a földi látogatások? Vagy legalább be tudjuk-e végleg bizonyítani, hogy voltak ilyen korábbi és későbbi látogatások? Mikor fejeződtek be? És befejeződtek-e egyáltalán? Szentmihályi Szabó Péter fordítása (The Mission, In: The Spaceships of Ezekiel, 1974)

343

Szentmihályi Szabó Péter: Az UFO-szenzáció

A könyv fedőlapjának szövegei reklámszövegek, de rögtön elárulják a szerző álláspontját az ügyben: ELSÖPRŐ ÚJ BIZONYÍTÉKOK ARRA, HOGY A CSÉSZEALJAK LÉTEZNEK!!!!! A KÖNYV, AMELY ÁTTÖRI A HIVATALOS CSEND KORLÁTJÁT EGY EXKLUZÍV TÖRTÉNETTEL! 32 OLDAL MEGDÖBBENTŐ FÉNYKÉPANYAG! AZ IGAZI BESTSELLER EGYIK PARTTÓL A MÁSIKIG! A könyv szennycímlapján pedig a következő komoly intelem áll: FIGYELMEZTETÉS! Azonosítatlan repülő tárgyak megközelítése ártalmas lehet emberi lények számára. Ne álljon olyan UFO alá, amely alacsonyan lebeg. Ne érintsen meg vagy próbáljon megérinteni olyan UFO-t, amely már leszállt. Bármelyik esetben az a biztonságos, ha gyorsan eljön onnan, és hagyja, hogy a katonaság átvegye az ügyet. Fennáll a radioaktív sugárzás veszélye, és vannak ismert esetek, amelyek során bizonyos személyek megégtek az UFO-kból kiáradó sugaraktól. Az ehhez hasonló esetek részletei megtalálhatók ebben a könyvben. NE KOCKÁZTASSON SEMMIT AZ UFO-KKAL! Frank Edwards újságíró, rádió- és tévériporter, szenzációs vagy annak szánt könyvek szerzője azzal kezdi könyvét, hogy egymás mellé állítja a bibliai időktől kezdve a számára legfontosabbnak tűnő UFO-jelenségeket. Emeljünk ki egyet az ismertetett régebbi esetek közül. Edwards ismerteti egy gazdag farmer, Alexander Hamilton eskü alatti vallomását a Kansas állambeli LeRoyból (1897. április 21.): "Múlt hétfő este, körülbelül fél tizenegykor valamilyen zajra ébredtünk, amely a marhák felől jött. Felkeltem, arra gondolva, hogy talán a bulldogom nem bír magával, de amikor az ajtóhoz mentem, legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy egy 344

léghajó ereszkedik lassan alá a tehénistállók fölé, kb. 660 lábnyira a házamtól. Szóltam a bérlőmnek, Gid Heslipnek és fiamnak Wallnak, fejszét ragadtunk, és a karámhoz futottunk. Közben a hajó finoman ereszkedett lefelé, míg a földet nem egészen harminclábnyira megközelítette, mi pedig ötven yard közel értünk. A hajó egy nagy, szivar alakú részből állt, talán háromszáz láb hosszú lehetett, alatta egy kosárral. A kosár üvegből vagy valami más átlátszó anyagból volt, amely valamilyen más anyag vékony csíkjaival volt tarkítva. Fényesen ki volt világítva, és mindent világosan láttunk – hat olyan különös lény foglalta el a belsejét, amilyet még életemben nem láttam. Egyszerre karattyoltak valamit, de egyetlen szót sem értettünk belőle. A hajónak mindazon részei, amelyek nem voltak átlátszóak, sötétpirosas színűek voltak. A csodálkozástól és a rémülettől elnémulva álltunk. Akkor valami zaj ránk irányította figyelmüket, és a fényt egyenesen ránk vetették. Mihelyt észrevettek bennünket, valamilyen ismeretlen energiát vettek igénybe, és egy kb. harminc láb átmérőjű nagy turbina, amely lassan forgott a hajó előtt, most zúgni kezdett, és a hajó könnyedén felemelkedett, akár egy madár. Amikor kb. háromszáz lábnyira volt felettünk, úgy tűnt, mintha megállt volna, és egy kétéves üsző felett lebegett, amely bőgött és ugrált, szemmel láthatólag a kerítésbe akadva. Odamentünk, és egy kb. egy centiméter vastag kábelt láttunk – valamilyen vörös anyagból – a nyakára hurkolódva, amely a drótkerítésbe akadt üszőtől felvezetett a hajóig. Megpróbáltuk leszedni a kábelt, de nem sikerült, így elvágtuk a kerítés drótját, és láttuk, hogy a hajó az üszővel együtt lassan felemelkedik, és északnyugati irányban eltűnik. Hazamentünk, de annyira megijedtem, hogy nem tudtam aludni. Másnap, kedden kora reggel felkeltem, lóra ültem, azt remélve, hogy a tehenem nyomára bukkanok. Ez nem sikerült, de este visszafelé jövet értesültem, hogy Link Thomas LeRoytól kb. három vagy négy mérföldre nyugatra megtalálta aznap az üsző bőrét, lábait és fejét a földjén. Mivel azt gondolta, hogy valaki levágott 345

egy lopott állatot, behozta a bőrt a városba azonosítás végett, de talány előtt állott, mert semmilyen nyomra nem bukkant a puha talajban. Miután megtaláltam a bőrön az én bélyegemet, hazamentem. De valahányszor el akartam aludni, mindig azt az átkozott dolgot láttam magam előtt, a nagy fényeivel és a szörnyű »embereivel«. Nem tudom, vajon ördögök voltak-e vagy angyalok, vagy mi a csodák, de mindnyájan láttuk őket, és az egész családom látta a hajót, és nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzájuk az életben." Edwards ezután közreadja LeRoy város hivatalos nyilatkozatát Hamiltonról, aki egyébként képviselő is volt, és szavahihetőségét a városka valamennyi polgára szavatolja, közülük sokan, a békebírótól a patikusig, aláírásukkal is. A magam részéről szívesen hinnék ugyancsak Hamilton úr szavahihetőségében, de sajnos, az esemény mindezzel együtt sincs bizonyítva. Kétségtelen, hogy az adott időben (1897) ilyen tulajdonságokkal rendelkező léghajók nem léteztek. Számomra az egyébként pontos vallomásból egyetlen részlet hitelessége vált gyanússá. Ez a derék farmer, kezében baltával, meg sem próbálta elvágni azt a vörös kábelt, amellyel a szerencsétlen üszőt a szörnyű lények el akarták hurcolni, hanem ehelyett a drótkerítést vágta el. Különös. A képbe az sem illik bele egészen, hogy ezek a – valószínűleg Földön kívüli lények mit csináltak az üszővel, amelynek maradványait a másik gazda megtalálta? A jelekből ítélve egyszerűen megették. Ez ismét kissé különös. Valószínűleg sohasem lehet már kideríteni, mi oka lehetett a derék farmernak (és bérlőjének, valamint fiának) arra, hogy mindezt elmesélje; továbbá az is különös, hogy erről a megdöbbentő élményről nem számolt be azonnal illetékes helyen, például a seriffnél vagy a békebírónál. Tény viszont az, hogy 1897-ben több helyütt is felbukkant ilyen titokzatos "léghajó" az Egyesült Államokban. (Legalábbis a szemtanúk szerint.) Edwards számos esetet ismertet, amely ismert csillagászok, pilóták véleményével alátámasztva bizonyítja, hogy UFO-k igen gyakran észlelhetők nagyobb magasságokban, s a legtöbb esetben az amerikai légierőt okolja a jelentések szakértői "eltussolása" 346

miatt. Bírálja az ún. Ozma-terv korai abbahagyását és a szovjet Kardasev akadémikus 1960-ban közreadott véleményére hivatkozik, amely bizonyos, korábban felfogott rádiójeleket magasan fejlett civilizációknak tulajdonított, amelyek esetleg egy egész naprendszer energiáját tudták rádiójelek sugárzására felhasználni. Edwards részletesen foglalkozik az 1954-es venezuelai "csészealjpánikkal", amikor több esetben is ugyanolyan "lavór alakú", mintegy háromméteres repülő korongot írnak le a rémült szemtanúk, akiket egy méternél kisebb, szőrös "törpék" megtámadtak, elkábítottak vagy leterítettek. December 16-án San Carlosban három fiatalember látta őket – az egyiket alaposan helybenhagyták –, s testén "karomszerű sérülések nyomát" látták az orvosok. Hat nappal korábban két fiatal fiú vadászott nyúlra az Andok hegységben, s miután muníciójuk elfogyott, hazafelé indultak. Ekkor bukkantak ismét egy "csészealjra", amelyből négy "kis ember" jött ki. Az egyik fiút megragadták, és járművük felé kezdték vonszolni, a másik fiú barátja segítségére sietett, s puskájával hatalmas ütést mért az egyik "kis emberre", aki azonban olyan kemény volt, mint valami szikla, s a puska kettétört rajta. Két héttel korábban két teherautósofőr találkozott és csapott össze a "szőrös törpékkel" Caracas külvárosában éjszaka. A "kis emberek" szeme világított a sötétben, s a kés lepattant róluk... 1954 októberében Edwards szerint Milánó külvárosát is meglátogatták a kis emberkék, egy sportpályán javítgatták csészealjukat, amikor a szemtanú, aki több embert odahívott, felbukkant a pálya szélén. Az emberkék gyorsan bemásztak a szerkezetbe – átlátszó sisakot és légzőkészüléket viseltek –, és elrepültek. Előzőleg azonban az összegyűlt tömeg rohadt naranccsal dobálta a gépezetet. Hasonló amerikai esetek egész sorát ismertetve, Edwards keményen bírálja dr. Hynek szakértői munkáját. Dr. Hynek (az amerikai légierő akkori csillagászati szakértője) kikérdezi a szemtanúk egy részét, aztán érdeklődést színlel, ám további tájékoztatást kér. Ezután újból kikérdezi a tanúkat, és bonyolult tudományos kérdések sorát záporozza rájuk, vagy olyan technikai természetű érdeklődést tanúsít, amelyre a tanúk csak azt 347

válaszolhatják, hogy nem tudják. Dr. Hynek ekkor már olyan helyzetbe kerül, hogy azt mondhatja, a tanúktól megkapható technikai információk hiánya miatt arra kényszerül, hogy levonja saját következtetéseit, így az egész ügyet újra kétségessé teszi... Edwards drámai hangon figyelmezteti az űr meghódítására vágyakozó nagyhatalmakat, hogy ne lépjenek majd készületlenül a Holdra: könnyen lehet, hogy harcra kerül a sor a holdlakókkal. Az 1965-ben közzétett jóslatot szerencsére 1969 eseményei nem igazolták – persze lehetséges, hogy a NASA megint csak eltussolt valamit, akárcsak az amerikai légierő... Edwards a kis emberkéket teszi felelőssé egyes műholdak teljes és megmagyarázatlan elromlásáért éppúgy, mint a televízióadások egyes nagyobb területeket érintő zavaraiért. Ha Edwards bírálja Hynek módszerét, annál jogosabb, hogy szemügyre vegyük könyvének "bizonyítási anyagát". Módszere a lelkes UFO-hivők kritikátlan módszere: mindent igyekszik felhasználni, ami az UFO-k létezését bizonyítani látszik, mindent elvet vagy összeesküvésnek számít, ami kételyeket támaszt az UFO-kkal kapcsolatban. Forrásait ritkán nevezi meg; ha igen, kiderül, hogy azok másodlagos források – hosszan idéz a világ minden táján megjelenő helyi lapocskákból, amelyek mint ismeretes, szívesen árulnak hírlapi kacsákat is a nagyobb példányszám reményében. Bibliográfiát sem közöl, csupán tetszőlegesen kiragadott idézetekkel dolgozik, amelyek polémikus érveit alátámaszthatják. Mindezek ellenére lássunk néhány részletet Edwards könyvéből!

348

Frank Edwards: Néhány klasszikus eset

Tizenkilenc év alatt az egész Földről beérkezett jelentések között tízezerszámra gyűltek össze olyan esetek, amikor a tanúk valamilyen szokatlan tárgyat írtak le, amely furcsa módon haladt. Amint ezt a légierő megállapítja, nem nehéz mindezekből a leírásokból arra következtetni, hogy e jelentések magas százalékban voltaképpen szokványos tárgyakat vagy körülményeket írnak le, olyan feltételek közepette, amelyek megzavarták a megfigyelőket. De mindezzel együtt még mindig jelentős azoknak az eseteknek a száma, ahol hitelt érdemlő tanúk olyan tárgyakról adnak jelentést, amelyek nem könnyen azonosíthatók sem mint ember készítette, sem mint hagyományos, természetes, térben létező tárgyak. Azok klasszikus esetek – és ez utóbbiak pedig azok az esetek, amelyekkel tanulmányunk ezen pontján foglalkozni fogunk. E téma tárgyalásakor szokásos, hogy megemlítsék azt a fantasztikus incidenst, amely a kentucky-beli Fort Knoxnál történt 1948. január 7-én, amikor Thomas Mantell kapitány, egy veterán vadászrepülő, életét vesztette egy nagy, gömb alakú tárgy üldözése közben, amely Kentucky állam területén haladt át. (... ) Egy másik eset, amellyel itt nem foglalkozunk, bár érdemes lenne, az Eastern Airlines pilótáival, Chilesszal és Whitteddel történt meg (1948. július 23.), akiknek utasokkal teli gépét megrázta a felkavart levegő, miután csaknem összeütköztek egy hosszú, szivar alakú objektummal, amelynek ablakai fényesen ki voltak világítva, s amely felfelé viharzott el, hogy kikerülje az összeütközést. (Hivatalos magyarázat: egy meteoritról van szó.) (Ablakokkal? – F. E.) (...) Fordítsuk most figyelmünket más, hitelt érdemlő tanúk jelentései felé, amelyek ennek a jelenségnek az egész világon való 349

elterjedését és szokatlanul érdekes vonásait mutatják. 1965. május 24-én, röviddel éjfél után a Retreat hotel három vendége, a távoli Eton Range-en, kb. negyvenkét mérföldre az ausztráliai Mackaytől, egy különös, fényesen kivilágított, szokatlan alakú gépet vett észre, amely a szálloda felé közeledett. A tanúk a következők voltak: J. W. Tilse, a Trans-Australia Airlines veterán pilótája, John Burgess, az ausztráliai hadsereg II. világháborús veteránja és Eric Judin mérnök. A három férfi kormánytisztviselők előtt beismerte, hogy az incidens alatt igen megrémült. Burgess puskát akart fogni és tüzet nyitni az objektumra, de Tilse visszatartotta. Tilse beszámolója így hangzik: "Ez a különös gépezet körülbelül háromszáz yardra volt a szálloda verandájától, amikor először megpillantottuk, éppen a fák teteje fölött. Volt egy sor fényszórója, húsz vagy harminc, egy kerek emelvény alatt. Tömör fémnek néztük, és kb. harminc láb vagy még nagyobb átmérőjű volt." Ekkor akart Burgess tüzet nyitni az objektumra. Tilse figyelmeztette, hogy a jármű visszalőhet, és Burgess elállt az ötlettől. "Az objektum átjött a fák koronája felett, míg egy kis nyiladékhoz ért, ahol valamilyen tisztás volt – folytatta Tilse. – Úgy látszott, helyet keres a leszálláshoz. Fényei lefelé világítottak – ragyogó sárga vagy narancsszín fény volt –, és miközben figyeltük, könnyedén földet ért a nyiladék tetején. Közben fényei elhalványultak, de még mindig olyan erősek voltak, hogy nem tudtuk pontosan megállapítani, tényleg földet ért–e, vagy csupán néhány hüvelykre felette lebegett. Nem láttunk semmilyen mozgást a tárgyon vagy körülötte, ami lakóitól származhatott volna. Harminc percig a tárgy mozdulatlan maradt. Nem kíséreltük meg, hogy közelebb menjünk, mert őszintén szólva féltünk tőle. Akkor emelkedni kezdett, és amint a fák fölé ért, fényeinek ragyogásában három erős lábat láttunk, amelyek háromlábas 350

leszállóberendezésnek tűntek. Mindegyik lábnak lámpája volt, de mire a gép háromszáz láb magasra emelkedett, nem láttuk sem a leszállóberendezést, sem a rajta levő lámpákat. Arra gondoltunk, hogy azért tűntek el, mert a lábakat összehajtották vagy behúzták, de nem tudtuk pontosan megállapítani – egyszerűen eltűntek. Kb. háromszáz láb magasságban vízszintes irányban kezdett gyorsulni. Hamar felgyorsult, északnyugati irányban haladt, és eltűnt az éjszakában. Mindig gúnyolódtam az efféle jelentéseken – tette hozzá Tilse. – De tévedés kizárva: láttuk ezt a dolgot, mindannyian láttuk. Értelmes vezérlés alatt állt, és az biztos, hogy ismeretlen típusú légi jármű volt." A három férfit végül az ausztrál hatóságok kérdezték ki. A kormány meglehetős fontosságot tulajdonított az ügynek – ahogyan erre szükség is volt. A most összefoglalt Tilse-esetet egy másik jelentés előzte meg, amely 1965. március 14-ének éjjelével foglalkozott. Ezen az éjszakán egy hivatásos kutyaidomár, James W. Flynn, a floridai Fort Myersből, ügyfeleinek néhány kutyáját az Evergladesre vitte idomításra. Tábort vert egy kis dombon, és felkészült, hogy ott tölti az éjszakát. Másnap hajnalban kb. fél kettőkor a kutyái ébresztették fel. Egy meghatározhatatlan alakú, fényesen kivilágított tárgyat figyeltek, amely lassan leereszkedett a mocsárba; valójában úgy tűnt, hogy a földön áll, vagy valamivel felette, amikor Flynn először látta. Volt egy járműve, amelyet "mocsárjárónak" hívnak: kicsiny, könnyű alkotmány, olyan nagy kerekekkel, amelyek képesek lágy talajon vagy vízben járni. Flynn áthajtott arra a helyre, ahol az objektum fényei világosan kivehetők voltak. Amikor kb. százyardnyira megközelítette, leállította járművét, és a hátralevő utat gyalog tette meg. Flynn később elmondta a hatóságoknak, hogy kb. százlábnyira közelítette meg a tárgyat, melyet úgy írt le, mint kör alakú, 75-100 láb átmérőjű gépet, amelynek alsó tíz lábnyi magasságát négy sor 351

olyasvalami töltötte ki, amelyeket apró, kivilágított ablakoknak látott. Semmiféle lakót nem vett észre. A tárgy fényesnek és fémesnek látszott, kerek kupolája körülbelül huszonöt láb magas volt. A tárgy a földön pihent. Flynn azt mondta, először azt hitte, valamilyen kísérleti gép kényszerült ott leszállni... és meg akarta kérdezni, szükségük van-e szállítóeszközre, amivel rendelkezett. Néhány lépést tett a tárgy felé, és hirtelen háton fekve találta magát. A hatóságoknak elmondta, hogy senkit sem látott... sem villanást... sem fegyvert. De valami elképesztő ütést mért rá, amely olyan sebet hagyott, hogy orvosi ellátásra volt szüksége. Mire Flynn magához tért, a tárgy eltűnt. Flynn jellemét és integritását Fort Myers több érdemes polgára szavatolta, beleértve a helyi újság kiadóját és szerkesztőjét. Hogy bebizonyítsa jelentése igazát, előkelő polgárok és rendőrtisztviselők egy csoportját, köztük egy NICAP-képviselőt arra a helyre vezette, ahol szerinte az incidens megtörtént. Egy alacsony, zsombékos földhányáson találtak is egy kört, amelynek átmérője hetvenkét láb volt, amelyen belül a fű meg volt perzselve. A közeli fák is meg voltak perzselve vagy égve azon az oldalon, amely a kiégett kör felé nézett. 1965 januárjában meglehetősen nagy UFO-tevékenység volt, beleértve több jelentést UFO-k leszállásáról, ezek közül kettő ugyanazon az éjjel, ugyanabból az államból érkezett, nem messze Washingtontól. A virginiai államrendőrség jelentette, hogy 1965, január 25-én egy hatalmas alumíniumszínű gép (amely nagyon hasonlított ahhoz, amelyről Flynn tett jelentést az Evergladesen két hónappal később) szállt le az autóúton Williamsburg mellett, és egy richmondi telekügynök gépkocsijában motorhibát idézett elő. Miután kb. 25 másodpercig a föld felett lebegett, a tárgy tisztán hallható hussanással gyorsan felemelkedett, és az akaratlan szemtanú ismét elindíthatta kocsiját. Ugyanazon az éjjelen, körülbelül félórával a fent idézett eset 352

után ugyanaz vagy egy nagyon hasonló gép állította meg egy másik richmondi üzletember kocsiját, a virginiai államrendőrség jelentése szerint. Miután az országút közelében leszállt, a tárgy felugrott, és eltűnt sebesen... akárcsak a gépkocsi vezetője. Két nappal később, január 27-én a NASA (National Aeronautics and Space Administration) két mérnöke, egyikük előzőleg a légierő lökhajtásos gépeinek pilótája, jelentést tett arról, hogy megfigyeltek egy villogó fényű UFO-t, amint a virginiai Hampton közelében leszállt. A NICAP-hoz intézett egyik kijelentése szerint A. C. Grimmins mérnök, az egyik tanú azt mondta, a szokatlan jármű éles cikcakkban haladt, mielőtt földet ért... ott maradt néhány másodpercig... aztán gyorsan felemelkedett és eltűnt. 1965. első hónapjának egyik legérdekesebb esete az volt, amely néhány perccel éjfél után történt, január 12-én. A washingtoni Custer közelében levő farmon, nem messze a blaine-i légierő támaszpontjától, a farmon élő család azt jelentette, hogy egy kerek, izzó szerkezet, amelynek kör alakú, kupolaszerű felépítménye volt, földet ért egy havas mezőn. Mindössze néhány perccel korábban a bázis radarja jelzett egy harminc láb nagyságú korongot, amely elzúgott egy szövetségi rendőrtisztviselő kocsija felett a mezőtől néhány mérföldre, s ezt a megfigyelést a rendőrtiszt a NICAP számára aláírt nyilatkozatával igazolta. A tárgy nagyon rövid ideig volt a farm területén. .. de elég soká ahhoz, hogy megolvassza a havat harminclábnyi körön belül, és ugyanott megperzselje a talajt. A farmon élő családtagok közölték: a légierő emberei azt mondták nekik, ne beszéljenek az incidensről. A felperzselt kört azonnal beszántották, szintén a légierő tanácsára. Volt ugyan olyan feltevés, hogy a beszántás az esetleges sugárveszély elkerülése végett történt, ha azonban figyelembe vesszük a jelzett kívánságot a légierő részéről, hogy ne firtassák az ügyet, a látható bizonyítékok felszámolása logikus következmény lenne. Szentmihályi Szabó Péter fordítása

353

(Some Classic Cases, In: Flying Saucers - Serious Business, 1966) .

354

Szentmihályi Szabó Péter: A Condon-jelentés

Valamennyien emlékszünk az 1950-es évek repülőcsészealjhistóriáira, amelyekről egyes nyugati lapok bővebben, mások ritkábban, de egyformán hitetlenkedve emlékeztek meg. A tudósok és tudományos vagy katonai szakértők óriási többsége koholmánynak vagy képzelődésnek minősítette azokat az eseményeket, amelyekről egy vagy több tanú vagy fényképfelvételek tettek különböző fokú és hitelű vallomást. A repülő csészealjak „divatját" nem minden megalapozottság nélkül kapcsolatba hozták az ezekre az esztendőkre jellemző hidegháborúval és háborús hisztériával. Igaz, UFO-nak (Unidentified Flying Object = Azonosít(hat)atlan Repülő Tárgyak) kezdettől fogva olyan tárgyakat neveztek, amelyek eredete, alakja, technikai megoldása és kísérő jelenségei nem látszottak megmagyarázhatónak az adott korszak földi technikai-tudományos eszközeivel. Az ötvenes években azonban a tudományos közvélemény még meglehetősen mereven elzárkózott a Földön kívüli civilizációk feltételezésétől is, míg a hatvanas évek végére ugyanez a követelmény azt a meggyőződést alakította ki, hogy az univerzumban - ha nem is elérhető közelségben, legalábbis jelenlegi eszközeinkkel - milliós nagyságrendben is elképzelhetők értelmes lények által létrehozott civilizációk. Az UFO-láz legtartósabban Amerikában figyelhető meg, a legtöbb UFO-észlelést itt jegyezték fel, mégpedig 1952-ben és 1966-ban. Egy 1965-ös Gallup-felmérés adatai szerint ötmillió amerikai látott az égen olyan jelenségeket, amelyekre nem tud kielégítő magyarázatot adni. Ha másra nem is, arra egyértelműen utal ez a felmérés, milyen tömegeket foglalkoztatnak az UFO-jelenségek. Az Egyesült Államokban már igen korán hivatalos bizottság foglalkozott e jelenségekkel: a Project Sign, Project Grudge, majd összefoglaló néven a Project Blue Book, az amerikai légierő egyik titkárának, Róbert Seamans, Jr. vezetése alatt és az Egyesült Államok légierejének megbízásából. 1966-ban azonban a 355

közvélemény és a kormány nyomására az amerikai légierő arra az elhatározásra jutott, hogy független tudományos szakértői véleményt kér az ebből a célból a coloradói egyetemen dr. Edward U. Condon elnöklete alatt létesült bizottságtól. A Condon-bizottság jelentése 1969 januárjában készült el, s ugyanebben a hónapban jelentette meg a csaknem ezeroldalas jelentést a New York-i Bántam Books Könyvkiadó. A Kennedy elnök elleni merényletről készült Warren-jelentéshez hasonlóan részletes és ezzel együtt nagy vitát kavaró könyv került nagy példányszámban az olvasók és a szakemberek, rajongók kezébe. Ismertetésünk erről a jelentős dokumentumról próbál összképet adni. Két esztendő alatt több száz észlelt UFO-esetet vizsgáltak ki, és ezek közül 59 jellegzetesnek és fontosnak tartott esetet dokumentálnak a jelentésben. Ezek közül tíz olyan bizonyítottnak vehető esetre vonatkozik, amely a kétéves vizsgálat időtartama előtt játszódott le. A bizottság számos fényképfelvételt is megvizsgált, amelyen feltételezett UFOk láthatók, s ezek közül egy olyat talált, amelyre nem volt képes kielégítő magyarázatot szolgáltatni. A jelentés elkészítése hozzávetőleg félmillió dollárba került. Edward Uhler Condon professzorról a következő adatokat tudjuk a Who's Who 1974-es kiadása alapján: a University of Colorado (Boulder, Colorado, USA) fizikaprofesszora 1963—1970-ig, jelenleg Emeritus Professor, 1957-1968-ig a Reviews of Modern Physics szerkesztője volt. 1902-ben született, édesapja mérnök volt, két fia és egy lánya van. A kaliforniai egyetemen, Göttingenben és Münchenben végezte tanulmányait, majd több híres amerikai egyetemen tanított (Columbia, Princeton stb.). 1937-1945-ig az amerikai Szabványügyi Hivatal igazgatója, 1956-63-ig az Egyesült Államok szenátusa mellett működő atomenergiaügyi különbizottság tanácsadója. Kvantummechanikai, atomelméleti és általános fizikai tanulmányai jelentek meg. Több tudományos intézmény, így az Amerikai Fizikai Társaság elnöke volt. Condon

professzort

nemcsak 356

tudományos

eredményei

és

nemzetközi tekintélye miatt választották ki erre a feladatra, hanem azért is, mert közismert volt pártatlan és független nézeteiről. Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal is összeütközésbe került, s közismert volt Richárd Nixonnal szemben táplált ellenszenve is-a légierő ezért is siettette a jelentés elkészülését, hiszen Nixon 1969 januárjában került hivatalosan elnöki posztjára. A Condon-jelentés egyértelműen megállapítja: nincs arra bizonyítékunk, hogy azt higgyük, Földön kívüli lények hatoltak be a Föld légkörébe, s arra sincs kielégítő tudományos érv, hogy az UFO-kutatást tudományos eszközökkel folytassák. Az University of Colorado szakemberei között felvonultak a radarspecialisták, plazmafizikusok, délibáb-szakértők, orvosok és pszichológusok. A Condon-jelentés-saját állítása szerint-teljes és csonkítatlan szövege került kiadásra, bár minden CIA-ra vonatkozó utalást vagy CIA-tól szerzett értesülés megnevezését törölniük kellett. A Condon-jelentést az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia jeles természettudósokból álló bizottsága vizsgálta felül és hagyta jóvá. A Condon-jelentés nyilvánosságra hozásakor számítani lehetett az UFO-hívők gyanakvására és felháborodására. Nem egy intézmény és nem egy tudós kötelezte el magát korábban UFO-ügyben, s az újságok szívesen adtak helyt ellenkező szakvéleményeknek és gyanúsításoknak. Tény az, hogy a Condon-jelentés közlése után sem lehet teljesen kizárni Földön-kívüli UFO-k esetleges látogatását és létezését, de a nagy apparátussal és tekintéllyel dolgozó bizottságnak mintha sikerült volna azt is bizonyítania, amit voltaképp bizonyítani lehetetlen. Walter Suliivan a jelentéshez írt bevezetését nem véletlenül fejezi be lyan mondatokkal, amelyek a korábban feldicsért bizottság szakértői gárdájának munkáját kissé kétes megvilágításba állítják. „Vajon valóban a logika és a végső igazság alapján készült-e el?" S a Condon-jelentés elfogulatlan bírálói is feltehetik maguknak a kérdést: vajon az amerikai légierőnek nem ért-e meg félmillió dollárt a tudományos válasz: NEM. „Általános következtetésünk az, hogy az elmúlt 21 évben semmi olyan nem származott az UFO-jelenségek tanulmányozásából, ami 357

hozzájárult volna természettudományos ismereteinkhez. A rendelkezésünkre álló feljegyzések gondos tanulmányozása arra a meggondolásra vezet bennünket, hogy az UFO-jelenségek további kiterjedt vizsgálata nem igazolható azzal a várakozással, hogy általa előrehalad a tudomány" - szögezi le Condon a jelentés elején. Ugyanakkor rámutat arra, hogy nem elképzelhetetlen, hogy a kor valamennyi tudósa egy adott kérdésben téves választ ad, így a Condon-bizottság sem csalhatatlan, s csupán a felidézett tények, nem pedig a részt vevő tudósok szava a garancia a bizottság véleményének helyességére. Vannak olyan tudományos területek, mint például a légköri optika, a rádióhullámok terjedése, a légköri elektromosság, ahol - éppen az UFO-jelentések értelmezésekor további kutatások szükségessége merült fel. A jelentés tudományos módszere inkább a fizikai jelenségek vizsgálatával volt kapcsolatos, semmint a pszichológiai jelenségekével, amelyek az UFO-megfigyelésekkel jártak vagy járhattak. Condon megállapítja, hogy a megfigyelt UFO-jelenségek egyike sem jelentett veszélyt az amerikai honvédelem szempontjából. Tagadja, hogy az UFOjelenségek éppen a honvédelmi megfontolások miatt bármikor is titkos ügykezelést kaptak volna. Óva int attól, hogy az amerikai gyermekeket, diákokat az iskolában vagy a családban arra bátorítsák, hogy UFO-témákra specializált folyóiratokat, könyveket olvassanak, mert ezek hátrányosan befolyásolják az érintett fiatalok kritikai érzékét, és hamis tudományszemléletre ösztönöznek. Miután az egyetem megkötötte a kutatási szerződést a légierő tudományos kutató irodájával, az első feladat az UFO fogalmának meghatározása volt, hogy világos legyen, mire is összpontosítsák a vizsgálatokat. Az elfogadott meghatározás a következő: egy azonosítatlan repülő tárgyat (UFO) ezennel úgy határozunk meg, mint olyasvalamit, ami egy vagy több személyt bejelentésre késztet valamiről, amit az égen látott vagy láttak, (illetve egy olyan tárgyat, amely repülésre képesnek látszott, de amelyet földre leszállt állapotban észleltek), s amelyet a megfigyelő nem tudo mindennapi, természetes eredetű tárgyként azonosítani, s amely elegendőképp rejtélyesnek tűnt számára ahhoz, hogy 358

vállalkozzék arra, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen, kormánytisztviselők előtt, a sajtó számára vagy esetleg egy olyan magánintézmény képviselője előtt, amely ilyen tárgyak tanulmányozására hivatott. A meghatározásból kitűnik, hogy a Condon-bizottság számára UFO-nak minősül minden különös tárgy, illetve minden olyan különös égi jelenség, amelyet az észlelő annak tart. Ha a jelenség vagy tárgy későbbi tudományos vizsgálata során természetes eredete magyarázható, akkor az UFO-t már IFO-nak (Identified Flying Object = Azonosított Repülő Tárgy) nevezik. A Condonjelentés leszögezi, hogy saját tapasztalatuk szerint az UFOészlelést jelentő személyek szinte minden esetben normális, felelős egyének, akik bejelentésüket higgadtan teszik meg, és reménykednek abban, hogy észlelésüknek természetes és tudományos magyarázata lehetséges. A becslés szerint azonban az UFO-észlelőknek csak mintegy tíz százaléka szánja el magát a bejelentésre, vagyis az eddig tapasztalt és feljegyzett UFOjelenségek mintegy tíz százalékát képviselik az egyébként észlelt jelenségeknek. A bizottság úgy vélte, hogy a világ különböző országaiból jelentett UFO-esetek többségükben hasonlatosak az Egyesült Államokban tapasztalt jelenségekhez, így a vizsgálatokat egy-két kanadai eset kivételével - az Egyesült Államok területére korlátozták. A hivatalos érdeklődés első ízben 1947 júniusában fordult az UFO-k, vagy ahogyan akkortól kezdve az újságok nevezték, a repülő csészealjak felé. 1947. június 24-én Kenneth Arnold, egy boise-i (Idaho) üzletember magánrepülőgépén a Washington állambeli Mt. Rainier közelében repült el, amikor egy csoport olyan tárgyat látott egy vonalban, amelyek „úgy ugráltak, mint a pástétomos tányérok a vízen". Az újságok ettől kezdve „repülő csészealjakról" beszélnek, bár nem minden UFO-nak ilyen a formája. 1952-ben olyan nagyszámú bejelentés érkezett, hogy egyes szakemberek attól tartottak, tudatos „kívülről" táplált hisztériakeltésről van szó, amely egy esetleges külső támadás elterelő hadművelete. 1952-1966 között a légierő az UFO359

jelentéseket a Project feldolgozásában kezelte.

Blue

Book

fedőnevű

szervezet

1950 januárjában szenzációs cikk jelent meg a True magazinban, egy nyugalmazott tengerésztiszt, Donald E. Keyhoe tollából, A repülő csészealjak valódiak címmel. A cikk amellett foglalt állást, hogy a csészealjak Földön kívüli eredetűek. Ezután az ötvenes években a csészealjtörténetek ritkán kerültek le a napirendről, legkevésbé az újságok és folyóiratok oldalairól. (Ne felejtsük el azt sem, hogy ezek az évek az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb korszakának, az „áttörésnek" az évei!) Több amatőr UFO-szervezet alakult, kettő közülük ma is működik, és országos hatókörrel. Az egyik az APRO (Aerial Phenomena Research Organization = Légi Jelenséget Kutató Szervezet), központja az Arizona állambeli Tucsonben van, kb. 8000 taggal, a másik nagyobb szervezet a NICAP (National Investigations Committe on Aerial Phenomena = Légi Jelenségek Országos Nyomozóbizottsága), amelynek központja Washingtonban van, és kb. 12 000 tagot számlál. Az APRO vezetői James és Coral Lorenzen, a NICAP vezetője Keyhoe volt. A NICAP több támadást indított az amerikai légierő UFO-ügykezelése ellen, és eleve elfogultnak bélyegezte a coloradói Condon-bizottság munkáját. Valóban fantasztikusnak nevezhető hírek terjedtek el, amelyek szerint az amerikai kormány jóval többet tud a csészealjakról, mint amit nyilvánosságra hozhatnak; hogy birtokukban is vannak ilyen repülő csészealjak, sőt Földön kívüli legénységük is fogságban van egy titkos katonai támaszponton. Más értesülések szerint a légierő egyáltalán nem illetékes UFOügyben, hanem a CIA, amely a Condon-bizottság tényleges gazdája. Ezeket az „összeesküvésről" szóló mendemondákat a jelentés visszautasítja, és józanul azzal érvel, hogy az első repülő csészealjak óta eltelt idő alatt semmilyen kormánytitok nem maradhatott volna igazán titok. A bizottság úgy határozott, hogy egy évnél korábban UFOészlelésekkel nem foglalkozik az ellenőrizhetőség nehézségei miatt. Viszont azt remélték, hogy gyors készenléti csoportok létesítésével elérhetik, hogy az észlelések színhelyére sietve 360

fénykép-, spektrográfiai, radioaktivitási, mágneses és hangfelvételeket, illetve méréseket készíthetnek. Az UFOészlelések időtartama azonban mindössze néhány perc volt, s az észlelők többsége olyan izgatott volt, hogy csupán az UFO-tárgy eltűntével tette meg bejelentését. így a területi munka jó része csupán abból állhatott, hogy az észlelést jelentő személyeket kikérdezték. Az egyes helyszínelő csoportok többnyire két emberből állottak, egyikük általában természettudós, a másik pszichológus volt. A kérdéseket és válaszokat magnetofonra vették. A bejelentések földrajzi gyakorisága megegyezik a nem városi népsűrűség nagyságával. Sűrűn lakott nagyvárosokból igen kevés bejelentés érkezett. Ennek oka lehet egyrészt a városlakók nagyobb műveltsége, de valószínűbb, hogy a városi közvilágítás megnehezíti az ilyen észlelé-seket. Ugyanakkor a jelentés nem látja igazolhatónak az újságok szenzációszámba menő megállapításait, hogy az UFO-észlelések főleg a katonai támaszpontok környékén következnek be. (Ebből az újságírók arra következtettek, hogy a Földön kívüliek felderítő műveleteket végeznek az invázió előtt.) A jelentés kizárja annak tudományosan igazolható hipotézisét, hogy: 1. a Földet Földön kívüli civilizációk képviselői meglátogassák; 2. hogy értelmes élet lenne bárhol a mi Naprendszerünkben a Földön kívül. Az UFO-król készült felvételek jó részét - néhány homályos és értékelhetetlen felvétel kivételével - a jelentés csalásnak vagy optikai, illetve filmhibának minősítette. A bizottság foglalkozott azokkal a jelentésekkel, amelyek szerint gépkocsik felett áthaladó UFO leállította a motort, megszüntette a gyújtást, vagy kioltotta a gépkocsi fényszóróit. A bizottság szakvéleménye szerint ilyen hatalmas erejű elektromágneses hatás maradandó mágneses változásokat okozott volna nemcsak a gépkocsi anyagában, hanem a környékén is. Megvizsgálták a Brazíliában (1957) észlelt UFO-nak tulajdonított magnéziumdarabkát, amelyről azt állították korábban, hogy tisztasága földi technológiával pillanatnyilag elképzelhetetlen, de a vizsgálat kimutatta, hogy az anyag jóval szennyezettebb volt, mint a földi technikával már előállítható ilyen fémek. A bizottság egyes 361

esetekben régebbi UFO-eseteket is igyekezett megvizsgálni, de a közben eltelt hosszú idő a tanúvallomások és visszaemlékezések értékét is erősen kétségessé tette. Akadtak esetek, amikor a bizottság ellentmondásos helyzetbe került: például megpróbáltak felkutatni egy 1950-ből származó, 16 mm-es amatőrfilmrészletet, amely tulajdonosa szerint egy UFO kitűnően látható felvételét tartalmazta. De a film készítője azt állította, hogy a nevezetes részt az amerikai légierő szakértői kivágták és megtartották. A rendkívül kiterjedt detektívmunka, amelyet a bizottság szakértői végeztek, végső soron hiábavalónak bizonyult. A jelentés felsorol néhány klasszikus esetet, igen szavahihető tanúk vallomásaival megerősítve, amelyeket azonban természetesen csupán rögzíteni tudtak, de kivizsgálni nem. Különösen alkalmasnak látszott a bizonyítási eljárás lefolytatására egy B-47es repülőgép híres esete, amelynek hatfőnyi személyzete 1957-ben Dallas fölött egy rendkívül nagy „tűzgömböt" észlelt, s vizuális megfigyelésüket a radar is alátámasztotta. A legénység azt állította, hogy az észlelésről repülés közben és után felvételt készítettek, és részletes jelentést adtak a légügyi elhárítás szerveinek, a Condon-bizottság azonban képtelen volt e felvételek nyomára bukkanni. A hasonló rejtélyes esetek elkerülésére a Condon-bizottság több légügyi szerv bevonásával impozáns méretű „gyorsriasztási rendszert" dolgozott ki (Early Warning System), egyebek között 100 légijárat mintegy 30 000 dolgozójának önkéntes segítségére alapozva. Ez a gyorsriasztásos rendszer arra vállalkozott, hogy az észlelés bejelentésétől számított 24 órán belül teljes vizsgálati felszereléssel a helyszínre érkezzék bárhol az Egyesült Államok területén. Ez, tekintetbe véve a távolságokat, jó eredménynek látszik, ugyanakkor világos az is, hogy mindenképpen az észlelés után érkeztek a helyszínre minden esetben. A bizottság tipikusnak tekinti például az alábbi szituációt: Haynesville közelében (Lousiana állam) egy család bejelentést tett egy pulzáló fényről, amely narancsvörösről vakító fehérré változott, elhomályosította a gépkocsi fényszóróit, és megvilágította az erdőt az országút mindkét oldalán. Kb. egy kilométerrel lejjebb az országúton a 362

gépkocsi vezetője állítólag megállt, kiszállt, és onnan figyelte a fényt, amely hamarosan visszanyerte eredeti izzását. A fény még mindig ott volt, amikor a megfigyelést abbahagyta, és kb. öt perc múlva elhagyta a területet. Bár a kutatócsoport légi felderítést végzett a terepen, és a jelenség újbóli megjelenését várta, s a koronatanú a csoport távozása után is folytatta a kutatást, semmi érdemleges újabb információt nem kaptak, és a fényforrás továbbra is azonosítatlan maradt. A bizottság találkozott olyan esetekkel is, amikor egyértelműen bebizonyosodott, hogy csalás áldozatai lettek. Az egyik pilóta például, mielőtt felszállt volna társával együtt a légierő egyik támaszpontjáról, azt ajánlotta, kíséreljenek meg valami UFOjelenséget létrehozni az égen. A repülőgép nagy hatóerejű, mozgatható fényszóróval volt felszerelve, s ennek mozgatásával valóban sikerült olyan hatást elérniük, hogy vadászok egy csoportja meggyőzően tanúsította: UFO-t láttak az égen. Hasonlóan gyakori félrevezető jelentéseket szültek más, játékos kedvű „ufológusok", akik meleg levegővel működő kisebb léggömböket eregettek, amelyekhez a meleg levegő felhajtóerejét többnyire egy koszorúban elhelyezett sor gyertya biztosítja. A jelentés nagy súlyt fektetett arra, hogy amennyire lehetséges, tisztázza különböző jelenségek Időbeli egybeesését, és így valószínű magyarázatukat megadja. Több esetben külön problémát jelentett - és számos esetben homályos maradt a kutatás -, hogy a légierő különböző kötelékei más és más érvényességű Pentagon-parancs alapján működtek, 8egy-egy riasztás okainak kivizsgálása gyakran meghaladta a bizottság munkatársainak hatáskörét. A rendelkezésre álló UFO-fényképek elvileg a legmegbízhatóbb bizonyítékok lennének bizonyos UFO-k létezésére. A legszerencsésebb pedig nyilván az volna, ha egy adott UFOjelenségről több személy által készített több fénykép tanúskodna, lehetőleg más távolságban és szögből. Ilyen felvételek azonban nem kerültek a Colorado-terv kutatóihoz. í William K. Hartmann, a fotográfiai bizonyítékokat hitelesítő csoport vezetője 35 olyan esetről számol be (1966-68 között), amelyeket fénykép- vagy filmfelvétellel dokumentáltak. Az esetek 363

egyikét sem fogadták el „repülő csészealjak" létezését bizonyítónak. A 35 jelenség közül 11-et fogadtak el elsőrangú fontosságúnak, s ezek közül csupán egynél (McMinnville-eset) hagyták nyitva a kérdést, hogy csalásról vagy valódi UFO-ról lehete szó. Megvizsgálták az UFO-k létezésének közvetlen és közvetett fizikai bizonyítékait is. A közvetlen fizikai bizonyítékok sorába tartoznak: 1. Olyan nyom a talajon, növényzeten, más tárgyakon, amely feltehetőleg UFO-tól vagy annak tartozékától származik; 2. olyan anyagmaradvány, amelyet esetleg UFO hagyott hátra; 3. olyan eszközök vagy azok részei, amelyeket értelmes lények készítettek, de amelyeket az ismert kultúrák nem ismernek; 4. esetleg elfogott repülő csészealjak vagy legénységük, Utóbbi azonban csak kósza hírek formájában merült fel, amely szerint egy ohiói katonai támaszponton elfogtak egy ilyen UFO-t legénységével együtt, illetve Allén egy fényképe 1959-ből, amely egy apró humanoid lényt és négy Föld-lakót ábrázolt, s azt állították, hogy egy csészealj lezuhant Mexikóváros közelében, 1950-ben, s a legénység egy tagja - a képen látható emberke - megmenekült. Való igaz, hogy a kutatócsoport több alkalommal észlelt különös többnyire kör alakú - lenyomatokat, amelyeket a tanú vagy tanúk UFO-k leszállásakor keletkeze nyomokként neveztek meg, de ezeket a nyomokat valamennyi esetben meg lehetett természetes körülményekkel, emberi vagy állati beavatkozással magyarázni. Több alkalommal jelentettek szokatlan radioaktivitást az UFOészlelések helyszínein, több alkalommal a kutatók valóban megerősítették az ilyen tanúvallomásokat. Mivel azon-ban radioaktív anyagok a természetben is előfordulnak, és egyes ilyen anyagok kereskedelmi forgalomban is hozzáférhetők, a bizonyíték perdöntő jellegéről ismét nem lehet beszélni. A közvetett tárgyi bizonyítékok között tartják általában számon az UFO-k által létrehozott elektromos vagy elektromagnetikus hatásokat, mint pl. az autómotorok hirtelen leállása, a fényszórók elromlása, rádió- és tévéadás zavarása, villanyórák működési zavara, áramkiesés, hirtelen gamma-sugárzásnövekedés stb. A bizottság módszeréből eleve következik az a megállapítás: ilyen 364

hatásokat kimutatni utólag nem lehet, a jelenségek jelentős része természetes magyarázattal indokolható, más részük - pl. az autómotorok váratlan leállása - nem magyarázható jelenlegi tudomá-nyos eszközeinkkel, így ismét a tanúk szavahihetőségén fordul meg a közvetett bizonyíték értéke... 35 esetben vezettek részletes vizsgálatot az UFO-k optikai és radarmegfigyelésé-vei kapcsolatban. Az esetek között szerepelnek elsősorban vizuális megfigyelése alapuló bejelentések, csillagszerű vagy meteorszerű képződmények, homályos fény-foltok s olyan esetek is, amikor az UFO sötét (esetleg gömbszerű) tárgyként van leírva. A vizsgált esetek másik csoportjában elsősorban radarral megerősített észle-letek szerepelnek: a Condon-jelentésnek ez a legimpresszívebb fejezete, amelynek részletes tudományos okfejtését azonban csak a szakemberek tudnák megfelelőd értékelni. Az értékelést bonyolítja, hogy az észlelések jelentős része tapasztalt megfigyelőktől, így pilótáktól vagy radarkezelőktől származik. Az esetek nagy részét a szakértők az ún. APjelenségnek tulajdonítják (Anomalous Propagation), amely a radarkép zavaros vagy véletlenszerű torzulását, ködös vagy megduplázott formáját jelenti. Külön fejezet foglalkozik az űrhajósok UFO-ként értelmezhető észleléseivel. Példa-ként említhető Glenn jelentése (Mercury, 1962) a rakéta körül rajzó „szentjánosboga-rákról", sárgászöld, villódzó fényekről, amelyek egymástól 8-10 lábnyira egyenlet! sen helyezkedtek el a rakéta körül. Glenn hosszabb ideig figyelte a villódzó részecs-kéket, és megállapította, a részecskék a rakéta felé jöttek, és nem úgy látszottak mintha az űrhajó felől érkeztek volna. A hivatalos NASA-magyarázat szerint valami lyen milliméteres nagyságrendű „pehely" szabadult fel az űrhajóról napkeltekor, s ezek a „pelyhek" adták a fent már leírt látványt. Carpenter később a Mercury-7 fedélzetén hasonló jelenséget tapasztal, de megerősíti a NASA-szakvéleményt: a részecskék valóban az űrhajóról szabadultak el. Nem sikerült egészen kielégítő magyarázatot adni három vizuális megfigyelésre (Gemini-4, McDivitt űrhajós egy helyen kidudorodó, hengerszerű tárgyat észlel, később a Gemini űrhajónál magasab-ban mozgó fényforrást 365

figyel meg; Geminl-7, Borman űrhajós fényeket észlel, ame-lyek alakzatban követik az űrhajót). Ezek a jelenségek - különösen az első, henger-szerű, antennával (?) ellátott tárgy - a Condonjelentés szerint továbbra is UFO-nak minősülnek, amíg racionális magyarázatát nem sikerül adni. A Condon-jelentés törzsanyagát az esettanulmányok teszik ki. Idézzük fel az egyiket, amely a „közeli találkozás" kategóriájába esik, s így nagyobb érdeklődésre rthat számot. . eset, Észak-Közép-Amerika, 1967 tavasza, kutató: Craig „Egy hétvégi bányakutató (aranyásó) azt állította, hogy egy repülő csészealj szállt le ellette az erdőben, és hogy amikor megközelítette a tárgyat, és megérintette ztyűs kezével, az elrepült, a kicsapó sugár valamilyen formájú égést okozott a asán, és ettől beteg lett. A helyszíni vizsgálat alatt és az azt követő események rősen kétségessé teszik a jelentés szavahihetőségét. Egy ötvenéves autógyári munkás (Mr. A.) azt állította, hogy két UFO-t figyelt meg, miközben a talajt kutatta az északi területen. Az észlelés bejelentett ideje kb. déli 12h 12 perc volt. Mr. A. előadása szerint figyelmét a közeli ludak gágogása keltette fel. Felnézett, és két korong alakú tárgyat látott, amelyek délnyugatról szálltak le, 15-20°-ra a szemhatár felett. Az egyik 1012 lábnyira a földtől megállt, a másik folytatta útját lefelé, és egy szikla lapos tetején leszállt, mely 160 lábnyira volt Mr. A.-tói. A tárgyaknak kupolájuk volt, és kb. 40 láb volt az átmérőjük. Háromvagy négyátmérőnyi távolságban repültek egymástól, és állandóan tartották ezt a távolságot. Az első tárgy a levegőben lebegett (Mr. A. egyik beszámolója szerint kb. tizenöt lábnyira felette lebegett) mintegy három percig, aztán felszállt ugyanabba az irányba, ahonnan jött, miközben színét világos pirosról narancsszínűre, majd szürkére változtatta, majd újból ragyogó narancsszínűre, amint eltűnt a messzeségben. Zajtalanul mozgott, sokkal gyorsabban, mint a repülőgépek szokásos sebessége. Amikor Mr. A. figyelme a már leszállt jármű felé fordult, az is színt változtatott parázspirosról fluoreszkáló, izzó acélszínre. A gépnek nem volt külső jelzése. Erős bíborszínű fény sugárzott a 366

gép kupolájának nyílásaiból. Mr. A. meleg levegőfuvallakat, kén szagát és a gépből jövő sziszegő zajt észlelt. Vázlatosan lerajzolta a tárgyat. Kb. 15 perc múlva észrevette, hogy a gép oldalán egy ajtó nyílt ki. Semmit sem látott belül, mert a fény túl ragyogó volt. Hiába várta, hogy valaki kibukkan a nyilason. Kb. 30 perc múlva Mr. A. megközelítette a gépet, és emberinek tűnő hangokat hallott belülről. Mivel azt gondolta, hogy a gépezet amerikai, a feltételezett legénységet angolul szólította meg. Miután válasz nem érkezett, megpróbálta oroszul, németül, olaszul, franciául és ukránul. A hangok elhallgattak. Lemezek siklottak a nyílásra, amelyen keresztül Mr. A. észrevette, hogy a gép fala kb. 50 cm vastag volt, és likacsos szerkezetű. Miután a nyílás bezárult, Mr. A. megérintette a gépezetet kesztyűs kezével, s az megégette ujja hegyét. A gép kissé megbillent, és gyorsan pörögni ezdett. Mr. A. a gép oldalánál állt, ahol a gép szellőzése vagy kipufogása valamilyen mintát hozott létre. Mikor a gép mozogni kezdett, láng csapott ki ebből a nyílásból, megperzselte hasának felső részét és ingét, trikóját lángra lobbantotta. Letépte őket, és a földre dobta, eltaposva a tüzet. Inge szinte teljesen elégett, de trikójának maradványait megmentette. Egy lyuk égett annak a sapkának a tetejébe is elöl, amelyet viselt. Ott maradt, égési sebekkel a hasán, és rosszul lett, valószínűleg a gépből származó gázok belégzése miatt. A gép abban az irányban tűnt el, ahonnan érkezett 255°-os szögben. (Mr. A. iránytűje szerint), és olyan sebességgel, amely minden ismert repülőgéptípus sebességét meghaladta. Mr. A. közölte, hogy fejfájást érzett, hányingert, és hideg verejték verte ki az eseményt követő percekben. Visszatért kutatóhelyére (160 lábbal odébb), és ősszel szedte kabátját és talajmintagyűjtő felszerelését. Trikójának maradványait minta gyűjtő zsákjába tette. Elgyengülve, gyakran hányva elvergődött az országútig, hogy orvosi segítséghez jusson. Szörnyű szagot érzett, valahányszor lélegzetet vett." Nem folytatjuk tovább az eset ilyen szakszerű, ám lényegtelen részletekkel tarkított ismertetését. Mr. A.-t kórházba szállították, ahonnan kezelés után azonnal elbocsál tották. A vizsgálat során 367

Mr. A. képtelen volt megtalálni a „leszállás" helyét, ráadásul a közeli tűzvédelmi őrtornyok azon a napon is működtek, amikor Mr. A. kalandja megtörtént. A szakértők szerint annak a tűznek, amely Mr. A. ruházatát lángraj lobbantotta, a száraz erdei növényzetet is fel kellett volna gyújtania. Ugyanakkor Mr, A.-t komoly, szavahihető emberként jellemezték munkaadói és rokonai, s mint ilyen is viselkedett a vizsgálat során. Egy hónap múlva Mr. A. megtalálta a leszállás helyét, a talajmintákat, a megégett ing maradványait és egy ottfelejtett mérőszalagot. Össze-gyűjtve ezeket a tárgyakat a városba vitték, s ott megvizsgáltatták radioaktivitásukat.! Valamennyi tárgyat erősen radioaktívnak találták. Ezekbe a vizsgálatokba azonban a Condon-bizottság szakértőit nem vonták be. A Condon-jelentés következtetése: nincs okunk arra, hogy Mr. A. észlelését bizonyítottnak tekintsük. Az esettanulmányok után - amelyek tudományos alapossága és őszintesége vitat-hatatlannak tűnik, s a Condon-jelentés gerincét képezik - a jelentés foglalkozik az UFO-jelenség történeti szempontjaival, a tudományos problémákkal (pl. az érzékelés kérdésével, az UFO-jelentések pszichológiai tényezőivel, az optikaiés radarmegfi-gyelések értékelésével, az UFO-k légköri elektromossági vagy plazmaszerű magya-rázatával), és terjedelmes függelékében rendkívül részletes dokumentációját adja közre a Condon-jelentés minden vizsgálati szakaszának: jegyzőkönyveket, leveleket, hivatalos állásfoglalásokat, statisztikákat és névsorokat közöl minden olyan ténnyel vagy személlyel kapcsolatban, amelyek és akik az UFO-ügyben érdekeltek vagy érintve voltak. Mindezzel együtt a Condon-jelentés nem zárja - mert nem zárhatja - ki a repülő csészealjak létezésének lehetőségét, ahogyan a Warren-jelentés sem zárhatja kj azt a lehetőséget, hogy Kennedy elnök mégis összeesküvés áldozata lett.

368

Szentmihályi Szabó Péter: A csillagász és az UFO

Dr. J. Allen Hynek nevével találkozhattunk nemcsak a Condonjelentés anyagában, hanem az UFO-kutatást bíráló művek lapjain is. A Northwestern University csillagászati kutatóközpontjának igazgatója, a csillagászati tanszék vezetője ugyanezen az egyetemen. Cambridge-ben (Massachusetts) a Smithsonian Astrophysical Observatory társigazgatója volt, s a NASA által támogatott műholdkövetési program vezetőjeként is tevékenykedett. Több éven át az Egyesült Államok Légierejének tudományos konzultánsa volt, s az ún. Project Blue Book-terv munkálataiban vett részt. Ezt az UFO-vizsgálatot az amerikai légierő kezdeményezte, és dr. Hynek részvételét a programban az ufológusok általában erős kritikával illetik. Bevezetésében Hynek a következőket írja: "Egy bizonyos értelemben minden korszak megérett olyan áttörésekre, olyan változásokra, amelyek nemcsak hogy lehetetlenek, de ijesztőek is lettek volna, ha egy korábbi korszakban elképzelik őket. Mégis, annak ellenére, hogy az emberben megvan a felfedezés lehetősége, az emberi történelem minden periódusában megtalálható egyfajta önelégült kényelmesség, amely nem tűnik nyilvánvalónak a kor legtöbb résztvevője számára. Önelégült tudatlanság ez a még meg nem ismert dolgok szféráját illetően, amire a későbbi korok leereszkedően együttérző mosollyal tekintenek, ha nem udvarias nevetéssel. Ugyanilyen módon a jövő áttörései és világképei valószínűleg elképzelhetetlenek és bizonyára ijesztőek lennének, ha megpillanthatnánk most őket. De a változások a megfelelő időben mégis előfordulnak, és ezért illendő, hogy komolyan tanulmányozzuk őket, ne vessük el metsző gúnnyal: remélnünk kell, hogy ezek a rejtélyes jelenségek holnap már 369

megmagyarázhatók lesznek. Így – hogy úgy mondjam – a jövőbe merészkedhetünk. Az UFO-jelenség az érdeklődés ilyen kihívása lehet még akkor is, ha jelenlegi világképünkbe látszólag nem illeszkedik bele – olyan hihetetlen számunkra, mint a televízió lett volna Platónnak. Ennek a gyakran leírt jelenségnek a tanulmányozása csábító bepillantást engedhet a jövőbe, s egyben figyelmeztet a jövő lehetőségeire. Néha a tudósok megérzik az ismeretlen szférák megfoghatatlan, rémületes jelenlétét. Sir Isaac Newton, az egyik legnagyobb tudós, aki valaha is élt, ilyen volt: »Én nem tudom, hogy mit jelenthetek a világnak; de a magam számára, úgy látszik, mintha csak kisfiú lettem volna, aki a tengerparton játszik, és elszórakozik valamivel, időnként talál egyegy simább kavicsot vagy egy, a szokásosnál szebb kagylót, míg az igazság hatalmas óceánja teljesen felfedezetlenül terült el lábam előtt.« A filozófusok igen gyakran gyorsabban megérzik a jelen korlátalt, mint a természettudósok, akik közvetlen problémáikban mélyednek el. Wiiliam James, a filozófus kifejezetten rámutatott saját kora (1895) »establishment«-jének korlátozó nézeteire, amelyek különösképp kollégái közt jelentkeztek Harvardban: »Az emberi természetben van egy veleszületett naturalizmus és gondolkodásbeli materializmus, amely csak olyan tényeket fogad el, amelyek ténylegesen kézzelfoghatók. Az ilyenfajta gondolkodás számára a tudománynak nevezett egység a bálvány. A tudós szó kedveléséről lehet megismerni ennek a gondolkodásnak az apostolait, és mindenféle olyan véleménynek a leggyorsabb kiirtását, amiben nem hisznek, úgy érik el, hogy tudománytalannak minősítik. EI kell ismerni, hogy ez nagymértékben megbocsátható. A tudomány olyan dicsőséges előrehaladást tett az elmúlt 300 évben... hogy nem csoda, ha a tudomány imádói elvesztik a fejüket. Ennek megfelelően éppen ezen az egyetemen nem egy tanárt hallottam úgy nyilatkozni, hogy az igazság összes alapvető koncepcióját meghatározta már a tudomány, és a jövőnek csupán az a feladata, hogy az összkép részleteit kitöltse. De ha 370

elgondolkodunk a valódi állapotokon, rögtön láthatjuk, milyen barbár vélekedések ezek. A tudományos fantázia olyan hiányát mutatják, hogy nehéz elképzelni: az, aki bármilyen módon tevékenyen szolgálja a tudományt, képes lehet ilyen durva állítást megkockáztatni. Gondoljunk arra, hány teljesen új tudományos elmélet támadt saját nemzedékünkben, hány olyan új probléma vetődött fel, amelyekre korábban nem is gondoltak, és aztán vessünk egy pillantást a tudomány rövid pályájára. Hihető-e vajon az hogy a gomba módra szaporodó tudás, amely egyik napról a másikra felnőtt, képviselhet többet is, mint annak a parányi részecskéjét, aminek a világegyetem bizonyul majd, ha valójában megértjük? Nem! Tudományunk csupán egy csepp, tudatlanságunk tenger. Bármi is legyen bizonyos még, ez az egy legalább bizonyos: hogy a jelenlegi természetes tudásunk világát tényleg körülveszi valamilyen nagyobb világ, amelynek további sajátosságait jelenleg nem tudjuk pozitív módon megfogalmazni.« Háromnegyed század múlt el azóta, hogy William James elparentálta harvardi kollégáit, és az idő teljesen őt igazolta. Bár aligha gyaníthatta: az 1895-ös év volt az első abból a harminc évből, amely megrázta a fizikát, amely láthatta, hogy a relativitás, a kvantummechanika és sok más, ezekhez társuló új elmélet gyökerestül felforgatta a klasszikus fizikának azokat a tanait, amelyeket minden fizikus úgy fogadott el, mint a fizikai univerzum sziklaszilárd alapjait. Tudásunk és technológiánk fejlődése exponenciális jellegű volt, mégis azt kell mondanunk, hacsak nem vagyunk szemellenzősek és hihetetlenül önteltek, hogy tudatlanságunk még mindig tengernyi. Hynek 22 évig foglalkozott az UFO-jelenségekkel: ennyi ideig tartott, míg az amerikai légierő befejezte a témakörben tartott vizsgálatait, különböző kódnevek alatt (19471969: Project Sign, Project Grudge, Project Blue Book). Hynek hangsúlyozza, hogy "ártatlanul" és véletlenül került az ufológiával kapcsolatba: a Project Signnak szüksége volt egy csillagászra, aki a csillagászatilag megmagyarázható eseteket (meteorok, bolygók, csillagok stb.) el tudja különíteni. Akkor Hynek az ohiói állami egyetem McMillin Obszervatóriumának igazgatója volt. Hynek 371

szkeptikusan fogadta a háború utáni repülőcsészealj-őrületet, és örült, hogy első kézből kaphat információkat a dologról. A nagyközönség nem tekinthetett be a vizsgálatok lefolyásába, csak a végeredményről értesült, gyakran nagyon is rejtélyes nyilatkozatokból, amelyek egyáltalán nem használtak a légierő tudományos tekintélyének. Hyneket gyakran megkérdezték, vajon volt-e saját UFO-élménye. "A válasz tagadó, ha alkalmazom azokat a vizsgálati módszereket, amelyeknek szükségességéről meg vagyok győződve... Két különböző alkalommal láttam az elmúlt húsz esztendő alatt olyan tárgyat, illetve fényt, amelyre nem tudtam rögtön magyarázatot adni, de mivel fennáll a lehetősége, bár nem nagyon valószínű, a természetes magyarázatnak, ezért a két UFOélmény nem esik abba a kategóriába, amelyet ebben a könyvben az UFO-k számára felállítottam." Az UFO-kkal szemben álló természettudósoknak Hynek két típusát különbözteti meg: egyrészt azokat a tudósokat, akik az UFO-jelenségeket gúnnyal és megvetéssel kezelik, nem vállalkoznak arra, hogy egyáltalán megvizsgálják azokat; másrészt azokat a tudósokat, akik azt állítják, hogy nagyon valószínű, hogy az UFO-k tisztán pszichológiai jelenségek, vagyis az egyéni vagy csoportpszichológia körébe utalják ezeket a jelenségeket. Hynek megjegyzi: "Egyetlen tudós sem állíthatja sokáig, aki a témát objektív módon vizsgálja, hogy az UFO-k csupán egyszerű tárgyak és események félreismerésének eredményei." A szenzációhajhász és felületes sajtóközlemények miatt általánosságban rossz sajtóvisszhangja van az UFO-knak és az UFO-kutatásnak. A tudósok és a nagyközönség nagy része ezek alapján azt hiszi, hogy csak UFO-bolondok tesznek jelentést UFOmegfigyelésekről. "Különös módon szinte pontosan az ellenkezője igaz. A legösszefüggőbb és legjobban megfogalmazott UFOjelentések olyan emberektől származnak, akik korábban nem nagyon foglalkoztak a kérdéssel, és akiket többnyire meglep és megráz élményük. Másrészt az UFO-bolondok és -hivők, a kultikus típusból, ritkán tesznek jelentést, és ha igen, akkor összefüggéstelenségük miatt könnyen kategorizálhatók." 372

A másik ilyen hamis általánosítás, amely szerint "tudományosan képzett emberek sosem tesznek jelentést UFO-król". A helyzet Hynek szerint éppen fordítva áll: a legjobb jelentések éppen tudományosan képzett emberektől származnak. "Sajnos az ilyen jelentéseket ritkán teszik közzé a népszerű irodalomban, mivel ezek a személyek általában szeretnék elkerülni a nyilvánosságot, és majdnem mindig kérik a névtelenség biztosítását. "Hasonlóképpen téves az az általánosítás, amely szerint az UFOkat többnyire megbízhatatlan, ingatag pszichés állapotú, műveletlen személyek észlelik. Ha ilyenek is előfordulnak, ezeket ismét igen könnyű kiszűrni. Hynek a következd pontokban meggyőződését UFO-ügyben:

foglalja

össze

saját

1. A kutatásra alkalmas UFO-észleletek jelentései teljesen függetlenül léteznek a "bolondok", vallási fanatikusok, kultuszhívők, UFO-őrültek kijelentéseitől. 2. A kezdeti UFO-jelentések később magas számban azonosíthatók szakemberek segítségével mint ismert tárgyak és események téves észlelései és rossz felismerései. Ennélfogva ezeket bármilyen vizsgálat előtt ki kell iktatni, amely arra irányul, hogy eldöntsük, vajon vannak-e egészen új, tapasztalati megfigyelések. 3. A megmaradó UFO-jelentéseket ezekkel az előbbiekkel nem lehet azonosítani. Ezek az alábbi kategóriák közé sorolhatók: a) UFO-k, amelyek globálisan elterjednek, olyan távoli, különálló helyekről származnak, mint Kanada északi része, Ausztrália, DélAmerika, Európa és az Egyesült Államok; b) UFO-jelentések, amelyeket szakképzett, felelősségteljes, pszichológiailag normális emberek készítenek – vagyis hiteles megfigyelők bármiféle általában elfogadott szinthez képest; c) olyan UFO-jelentések, amelyek olyan leíró elemeket tartalmaznak, amelyek együttesen nem részleteznek bármilyen ismert fizikai eseményt, tárgyat vagy folyamatot, és nem részleteznek bármilyen ismert pszichológiai eseményt vagy 373

folyamatot; d) olyan UFO-események, amelyeket lehetetlen lefordítani olyan fogalmakkal, amelyek ismert fizikai vagy pszichológiai eseményekre, tárgyakra, folyamatokra stb. vonatkoznak. Hynek – és ezt a Condon-jelentés sem tagadja – igen jó véleménnyel van általában az UFO-észlelők képességeiről és szándékairól. "Tapasztalatom szerint, amikor kikérdeztem a tanúkat, egy mondat újra meg újra visszatért: »Életemben sohasem láttam még ilyesmit.« De azt is tapasztaltam, hogy az UFO-észlelők mindent elkövettek, hogy élményüket hagyományos kifejezésekkel leírják és megmagyarázzák. Majdnem mindig megkísérlik, hogy leljenek – gyakran kényszerítik is magukat erre tények hiányában, ha szükséges – természetes magyarázatot a jelenségre... Tipikus nyilatkozat például a következő: »Először azt hittem, hogy baleset történt előttem az úton – a fények úgy látszottak, mintha rendőrkocsik villogó lámpáitól származtak volna. Aztán ráeszméltem, hogy a fények túl magasan vannak, és akkor azt gondoltam, talán egy repülőgép került bajba, és hajt végre kényszerleszállást kikapcsolt motorral, mivel nem hallottam semmi zajt. Aztán rájöttem, hogy nem repülőgépről van szó.«" Hynek részletesen elemzi a tanúk szavahihetőségének kérdését és azt a dilemmát, hogy a "higgyük el vagy ne higgyük el" magatartásformák között melyik az alkalmasabb a további UFOkutatásra. Pszichológiai szempontból is fontos az a megállapítása, hogy az UFO-k, amelyekről jelentések érkeznek, korántsem annyira furcsák, mint amennyire ez valószínű lenne, ha puszta koholmányokkal vagy képzelődésekkel állnánk szemben. "Nem érkeznek, példának okáért, jelentések fejjél lefelé szálló dinoszauruszokról, azonosítatlan vitorlázó tárgyakról vagy különös tárgyakról, amelyek befúrják magukat a földbe." Vagyis a repülő csészealjak – amelyek határozottan és makacsul visszatérnek – egyáltalán nincsenek elméleti előnyben mondjuk a repülő, rózsaszínű elefántokkal szemben. Tehát ha az UFO-k csupán a képzelet művei, akkor különös, hogy a világ minden táján azonos vagy hasonló formában működik a képzelet. Hynek kialakított egy meglehetősen szubjektív módon alkalmazható, ún. valószínűségi 374

skálát (Probability Rating, 1-től 10-ig) és egy különösségi skálát (Strangeness Number, ugyancsak 1-től 10-ig). Az így készített S-P diagramot Hynek tovább kategorizálja "éjszakai fényekre", "nappal észlelt korongokra" és "radarvizuálisan észlelt tárgyakra". Az UFOészlelés ezenkívül lehet közeli találkozású (close encounter), s ezen belül is háromfokozatú: viszonylag közeli találkozás, fizikai jellegű nyomok, találkozás az UFO-k lakóival. Hynek áttekintését a leggyakrabban észlelt és a legkevésbé különös UFO-jelenségekkel, az ún. "éjszakai fények" vizsgálatával kezdi. Miután kiszűrte azokat az eseteket, amelyeket minden bizonnyal meg lehet természetes körülményekkel és okokkal magyarázni, még mindig marad jó néhány, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Az esetek között szerepel nyolc, repülőtéri irányítótoronyban dolgozó személy észlelése is. Az egyik többek között így nyilatkozott: "27 éve dolgozom ebben a toronyban, és még sohasem láttam ilyet... Az erőteljes manőverezés... és a nyilvánvaló együttműködés a két fényes tárgy között volt az, ami az észlelést jelentőssé tette." A hivatalos közlemény sem próbálta ez alkalommal tisztázni az ügyet: "A megfigyelők tapasztalatát és megbízhatóságát figyelembe véve arra a következtetésre jutottunk, hogy valamiféle jelenséget észleltek, de a logikai okát nem lehet meghatározni." Idézzünk fel a sok, kétségbeejtően megmagyarázhatatlannak tűnő jelentés közül egyet (Walkerton, Ontario, Kanada, 1960 nyara): "Mezei utakon haladtunk, amíg a tárgyat 100 yardnyira meg nem közelítettük. Egy nagy fa körül lebegett, amely magányosan állt egy megművelt föld közepén. A fa körülbelül 100 yard távolságban volt, és kb. 120 láb magas. A tárgy... kör alakúnak látszott, és valószínűleg gömb volt. Rendkívüli módon fénylett a sötét ég háttere előtt, és a teljes látható színkép skáláján végighaladva változtatta színét kb. két másodpercenként... Úgy tűnt, a tárgy igen alaposan megvizsgálja a fát. Körbeszállt a felső ágak körül, 50-100 lábnyira a földtől, elhaladt a fa előtt, aztán világosan láthatóvá vált az ágakon keresztül ahogy újra a fa mögé került. A tárgy folytatta ezt a nyilvánvaló megfigyelését a fának több percen át, miközben mi 375

néztük. Aztán... elindultunk lassan a fa felé... Nem tettünk meg tíz lábnál többet, amikor a tárgy észrevett bennünket, és zajtalanul igen nagy sebességre gyorsítva, majdnem egyenesen délnek indult, és eltűnt a szemhatáron (kissé emelkedő pályán) kb. 2,5 másodpercen belül..." Hynek következő UFO-kategóriája a nappal észlelt korongoké. Ezeknek száma jóval kisebb, mint az éjszaka megfigyelt UFO-ké. De még így is több százra becsüli a "jó" nappali UFO-esetek számát. Az észlelt tárgyak leírása meglepően hasonló: ovális vagy korongszerű alak, fehér vagy ezüstös szín, szemmel láthatólag tömör anyag. Időnként a korong kerületén sötét csíkot is észlelnek. (Több megfigyelő "szendvicshez" hasonlította ezeket az UFO-kat.) Hynek elfogadhatónak találja a klasszikus Great Falls-i filmfelvételt (1950. aug. 15.), amelyről már korábban is szólnánk. A fényképfelvételek közül a legmegbízhatóbbnak az 1967. július 3-án a Calgary közelében készített felvételeket tartja (USA) [A Condonjelentés a Calgary-esetet minden indoklás nélkül "nem elemezhetőnek" minősíti (Sz. Sz. P.)]. A Calgary-felvételek készítője, Warren Smith két kirándulótársa is megerősítette Smith vallomását, amely Hynek szerint egyébként is – a felvételtől eltekintve – hitelesnek fogadható el. Először azt hitték, egy repülőgép került bajba, de azután látták, hogy a tárgynak nincsenek szárnyai, és lefelé tart – Smith ekkor vette elő a fényképezőgépet, még mindig abban a hiszemben, hogy valamilyen repülőgépről van szó. A tárgy eltűnt a fák között, majd újra felbukkant, és a felhők felé emelkedett. A tanúk szerint a tárgy valamilyen anyagot is leejtett, de ezt nem tudták megtalálni. Az egész esemény kb. 25 másodpercig tartott. A radarvizuális típusú UFO-k esetében azt hihetnénk, hogy ezeket az észleléseket "kemény" bizonyított anyagként kezelhetjük – azonban a radarhullámok terjedése olyan könnyen megzavarható, hogy a radarral észlelt UFO-kat szinte a legkönnyebb tévedéssel magyarázni. Azok az UFO-jelentések, amelyek kb. száz méteren belüli észlelésekről szólnak, a "közeli találkozások" kategóriájába esnek. Hynek véleménye szerint ezekben az esetekben ki lehet zárni az 376

érzékcsalódás lehetőségét – vagy pedig az illető megfigyelők képességeiket teljesen elveszítették az adott megfigyelés időszakában. "Vagy talán olyan jelenséggel van dolgunk ilyen esetben, amikor egy embercsoport időlegesen elveszti az eszét egy adott pillanatban, de ez sem korábban, sem később nem ismétlődik meg?" – teszi fel a kérdést Hynek. A közeli találkozások első csoportját azok az esetek képezik, amikor az UFO sem a környezettel, sem a megfigyelőkkel nem létesít fizikai kapcsolatot. Ilyen eseményeket nem feltétlenül magasan képzett műszakiak (irányítótorony személyzete, pilóták, radarmegfigyelők) észlelnek, hanem az adott népességre sokkal jellemzőbb statisztikai átlag. Nézzünk egy ilyen, átlagosnak tekinthető, több tanú által megerősített jelentést (1966. február 6. Nederland, Texas): "Amint kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy az egész környéket parázsló fény önti el. Az első gondolatom az volt, hogy egy rendőrkocsi vagy egy tűzoltóautó parkol a közelben. Szóltam a feleségemnek, hogy valami baj van a szomszédban, jöjjön és nézze meg. Hirtelen rájöttem, hogy a fény felülről jön. Felnéztem, és láttam egy tárgy körvonalait, amint elhalad a házam teteje felett, körülbelül 250-500 láb magasan. A parázsló fény a tárgy alól jött, középtájról. Úgy tűnt, mint egy fényáradat, amely belülről jön egy lyukon át... Szomszédom zöld teherautója barnás színűnek látszott... A repülőtérről egy repülőgép szállt fel, és elhaladt a tárgy felett. Minden fény kihunyt, amíg a gép el nem ment. Aztán kb. négy fényes villanás után a tárgy nyugatról délnyugatnak haladt, át a felhős égbolton... Úgy látszott, mintha ez a tárgy felmérné a terepet, vagy különféle tárgyakat vizsgálna a földön,. mivel a fények megállapodtak bizonyos tárgyakon, mint pl. autók, teherautók, sövények, bozótok, házak, közművek és villanyoszlopok felett." A Project Blue Book légierőhöz tartozó tisztjei ezt az esetet "azonosíthatatlannak" vették, és teljes joggal, mert az eset reggel 6-kor történt, és zaj hiányában még helikopterről sem lehetett szó. Az első típusú közeli találkozások közös jellemzői: fénylő tárgy, 377

néha ragyogóan fénylő, néha csak parázsló vagy foszforeszkáló. Ovális vagy gömb alakú, gyakran kupolával a tetején. A fények és maga a szerkezet gyakran forog, többnyire az óra járásával ellenkező irányban. Jellemző még a lebegés, a hangtalanság és a gyors felszállás, hangrobbanás jelensége nélkül. 1966. április 16-án éjszaka Dale F. Spaur, ohiói helyettes seriff szolgálatra jelentkezett. Wilbur Neff autószerelő, aki időnként kisegítő rendőrként dolgozott, most is a seriffel tartott. Hírt kaptak egy villanyoszlopról, amelyet egy autó megrongált, és a vezetőről, aki megsérült. A sofőrt kórházba vitték, az autót bevontatták. Egy Ohio Edison-i szerelő kijött az oszlop megjavítására. A seriffek betértek a közeli Deerfieldbe egy csésze kávéra, és vittek vissza a szerelőnek is kávét. Miközben beszélgettek, rádión értesítették őket, hogy egy nő Summit Countyban jelentést tett egy fényesen kivilágított tárgyról, amely "akkora volt, mint egy ház", s amely felette repült el. A tárgy túl alacsonyan volt ahhoz, hogy repülőgép legyen, s utcai lámpához képest túl magasan. Rögtön elkezdtek ezen tréfálkozni a rendőrök és a helyi szerelő. Sem Spaur, sem Neff nem vette komolyan az esetet. Ezután nyugatnak indultak a 224-es úton, azzal a szándékkal, hogy a kórháznál kitöltik a baleseti jelentést. Az út egyik oldalának padkáján egy autót pillantottak meg. Visszafordultak kocsijukkal, és hátulról megközelítették az autót. Spaur így számolt be a történtekről: "Neff a jobb oldalon, én a bal oldalon szálltam ki, ő előremegy a rendőrkocsi jobb oldalához; és megáll – ez amolyan biztonsági szabály –, én pedig a másik jármű bal oldalához mentem, hátulról. Csak azért fordultam meg, hogy a területet felmérjem, hogy megbizonyosodjam, senki sincs az erdőben, hogy lelépjen vagy ilyesmi. Különben mindig megfordulok, nehogy mögém jöhessen valaki. És amikor erre az erdős területre pillantottam, megláttam azt a dolgot. Éppen felfelé jött. Kicsit emelkedett – körülbelül a fák koronájának szintjéig, mondjuk száz méterre. Megindult felénk... Olyan alacsonyan volt, hogy az ember csak akkor látta meg, amikor már egészen közel volt. Ránéztem Neffre, ő még mindig az előttünk levő kocsit nézte – és a dolog egyre fényesebb lett, bevilágította a terepet, ránéztem Neffre, és mondtam, hogy nézzen 378

a háta mögé. Megtette. Nem szólt semmit, csak állt ott egy percig tátott szájjal, aztán lesütötte a szemét, olyan erős volt a fény. Én is lenéztem. Ránéztem a kezemre, a ruhám nem gyulladt-e meg vagy ilyesmi, amikor megállt a dolog, pontosan felettünk. Az egyetlen zaj az egész területen valami zümmögés volt. Nem volt semmi süvöltés vagy ilyen vad zaj. Aztán egy kicsit megváltozott – mintha egy terhelt transzformátor túlterheltté válna. Néhány pillanatra alaposan megrémültem – szinte kővé váltam. Aztán megmozdítottam a jobb lábamat, és úgy látszott, semmi bajom. Neff szemmel láthatólag ugyanarra az elhatározásra jutott, mint én, vagyis elmenni onnan. Így mindketten odamentünk a kocsihoz, beültünk. Nem is merném megbecsülni, hogy 10 vagy 30 másodpercig vagy 3 percig – de ott állt és lebegett az a dolog, mi meg ültünk ott, aztán elhaladt kelet felé, és megállapodott egy ideig, és még mindig nem történt velem semmi, és Neff-fel sem. Megpöccintettem a mikrofon gombját, a fény kigyulladt, így hát fölvettem. Először elkezdtem mondani nekik, hogy az a dolog itt van. Aztán gondoltam, mit fognak ezek szólni, így hát azt mondtam Bobnak a rádióban: »Ez a fényes tárgy éppen itt van, az, amelyikről mindenki mondja, hogy áthalad.« Ő meg azt mondja: »Lődd le!« De ez a vacak nem játékszer volt, a pokolba is, akkora volt, mint egy ház! És nagyon fényes volt – könnyezett tőle az ember szeme." A seriff azt a parancsot kapta, hogy kövesse a jelenséget; több mint 70 mérföldön át üldözték a tárgyat, néha 105 mérföldes sebességgel. Egy másik megyei rendőrtiszt is látta és követte a tárgyat. Később még egy rendőrtiszt észlelte. A légierő Project Blue Bookja mégis hallucinációnak minősítette az esetet. A második típusú "közeli találkozások" közé azokat az UFOeseteket soroljuk, amikor az UFO után látható nyom marad akár a környezetben, akár valamilyen elváltozás (betegség) a szemtanúkon. Ilyenek a feltételezett leszállás nyomai a talajban, növények megperzseltsége, a szemtanúk időleges bénulása, hőérzete, súlytalanságérzete, s ide tartoznak mindazok az esetek, amelyek során áramszünet, belsőégésű motorok elromlása, elnémult rádióadás vagy váratlan akkumulátor-kimerülés szerepel. 379

A harmadik típusú "közeli találkozások" a legizgalmasabbak s tudományos szempontból is a legvitatottabbak: itt "idegen" élőlények is megjelennek az UFO-kban vagy az UFO-k körül... Amint Hynek írja, a jelenség egyértelmű elutasításában nemcsak természettudományos kételyeink játszanak szerepet, hanem valami atavisztikus félelem is az ismeretlentől – márpedig ismeretlen (és értelmes) élőlények létezésének puszta feltételezése is ijesztő lehet a számunkra. "Egy másik dolog is zavar bennünket: az emberforma lények, úgy látszik, képesek a mi levegőnk lélegzésére, és könnyen alkalmazkodnak légnyomásunkhoz és gravitációnkhoz. Valami nagyon idegesítő van mindebben. Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy olyan helyről – egy másik bolygóról? – jöttek, amely nagyon is hasonlít a miénkhez. Vagy talán a saját bolygónkról jönnek? De hogyan? Vagy pedig robotokról van szó, amelyeknek nem kell alkalmazkodniuk környezetünkhöz?" Jacques Vallee egy katalógust készített, amely 1247 "közeli találkozás" esetét sorolja fel, ebből 750 olyan, amikor egy gép tényleges leszállását jelentették. A 750-ből több mint 300, vagyis kb. 40% olyan gép volt, amelyben vagy amely mellett humanoidákat láttak. A humanoidákkal együtt vagy azok nélküli leszállások esetében egyaránt a teljes szám mintegy egyharmadában több tanú is bizonyította az eseményt. Érdekes, hogy a légierő hivatalos vizsgálatai során a 48 kivizsgált eset közül csupán kettőt minősítettek hallucinációnak. A többséget egyszerűen úgy minősítették, hogy "elégtelen adatokat" szolgáltattak. Az egyik legismertebb, klasszikusnak tekinthető eset Socorróban (New Mexico, USA) történt 1964. április 24-én. Bár az UFO-t több szemtanú is észlelte, a humanoidákat csak Lonnie Zamora socorrói rendőr látta. Hynek mindent megkísérelt, hogy Zamora előadásában ellentmondásokat fedezzen fel, vagy bebizonyítsa Zamora észlelésének megbízhatatlanságát, de vallomását ma is hitelesnek és elfogadhatónak tartja. A jelzett napon, délután Zamora szolgálatban volt. Kb. 3/4 6-kor 380

gyorshajtásért üldözőbe vett egy gépkocsit, de futni hagyta, mert figyelmét magára vonta egy leszálló repülőgép, amely lángot bocsátott ki. Ugyanakkor robbanások zaját hallotta a gép felől. A földet ért gép felfordult autónak látszott, és közvetlen szomszédságában két fehér ruhás alakot látott. Zamora ekkor elveszttette szem elöl a tárgyat, megkerült egy lejtős kanyart, s lenézve egy vízmosásba, ismét megpillantotta. A tojás alakú, fémszerű gép lábakon állott, s oldalán valami furcsa felségjel volt. A gép belsejéből hangos zajok jöttek. A gép aztán függőlegesen felemelkedett, majd vízszintesen elsuhant. Hynek több nappal az esemény után felkereste a vízmosást, és azonosította a leszállás nyomait és a megperzselt növényzetet. Az egyik legtöbb tanú előtt lezajló UFO-esemény az ún. pápuai eset. 1959. június 26-27-én William Booth Gill tiszteletes, anglikán pap, a Brisbane University végzett hallgatója, aki Boainiaiba (Pápua, Új-Guinea) vezetett expedíciót, több kollégájával és a bennszülöttekkel együtt először nagy fényt látott, majd egész sereg korong alakú UFO seregszemléje kezdődött. Egyes UFO-k fedélzetén alakokat láttak mozogni. Másnap éjszaka megismétlődött a jelenség, s az egyik UFO olyan közel volt, hogy elkezdtek integetni az alakoknak, akik visszaintegettek... Hynek igen meggyőzőnek és egybehangzónak mondja Gill tiszteletes vallomását, és az eseményt valószínűnek tartja. Hynek többek között foglalkozik az 1955-ös Kelly-Hopkinsvilleesettel is. Egy kentuckyi (USA) farm közelében egy hagyományos UFO szállt le. A Sutton család egyik tagja látta az UFO-t, s hazatérve elmesélte, mit látott, de a család kinevette. Kb. egy óra múlva a kutya kint igen erősen ugatni kezdett. A férfiak közül ketten kimentek, hogy megnézzék, ki jön. Egy foszforeszkáló emberke jött, hatalmas szemei voltak, karját magasan feje fölé emelte, és lassan közeledett a ház felé. Ezen a vidéken az emberek előbb lőnek, aztán kérdezik meg, mit akar az idegen, hát még ha ilyen a külseje. Mindketten rálőttek puskával, amikor az "ufonauta" kb. hat méterre volt a háztól: a golyó olyan hangot adott testén, mintha "egy vödörbe lőttek volna". A látogató gyorsan eltűnt. Hamarosan egy másik tűnt fel az ablaknál, erre 381

már az ablakon át lőttek. Ennek kezét is látták egy pillanatra; karomszerű keze volt. Hét felnőtt és négy gyerek tanúsította az esemény leglényegesebb részleteit. Suttonék évekkel később is kitartóan állították: minden úgy történt, ahogyan első alkalommal leírták. A következő esetről John Fulier könyvet is írt (The Interrupted Journey: A félbemaradt utazás), ez az eset keltette talán – érthető módon – a legnagyobb szenzációt. 1961-ben Betty és Barney Hill Whitfield (New Hampshire), felé tartva kanadai szabadságukról, egy leszálió UFO-t láttak éjfélkor. Az UFO elzárta előlük az utat, s a házaspár felé humanoid alakok indultak el. Két óra múlva a Hill házaspár 35 mérfölddel távolabb találta magát, de egyikük sem emlékezett arra, mi történt velük ezalatt. Ez az emlékezetkiesés zavarta őket, dr. Sin-aonhoz fordultak, aki sikeresen kezelt már amnéziás betegeket. Ismételt hipnózis során – egymástól függetlenül – elmondták, mit is éltek át e két óra alatt. Külön-külön a gépre vitték őket, a gép lakói jól bántak velük, körülbelül úgy, ahogyan az emberek bánnak kísérleti állatokkal, s elbocsátásuk előtt hipnózis alá vették őket. Az orvosi kísérletek között szerepelt többek között egy tű bevezetése Betty köldökébe, köröm- és bőrszeletkék gyűjtése. Barney műfogsorát is kivették, s megpróbálták Bettyét is kivenni, csakhogy az övé – igazi volt. Hynek maga is feltett később különböző kérdéseket a hipnotizált Hilléknek. Bár az információ minimális volt, Hynek nem talált semmi "gyanúsat", s Hillék normalitása felől sem támadt semmi kétsége. Hallgassunk meg egy részletet abból a beszélgetésből, amelyet Hynek készített a hipnotizált állapotban válaszoló házaspárral (most Barney, a férj beszél): " … Betty, már ott van, ott van ! Istenem, ez őrület! Egy hídon megyek éppen át... Nem a 3-as úton vagyok. 6, istenem! Ó, istenem! (Barney zihálni kezd.) Ó, ezt nem hiszem el! Emberek vannak az úton. Nem hiszem el. Nem akarok továbbmenni. Az nem lehet ott. Az a Hold. (Dr. Simon: Folytasd, Barney. Mindenre világosan emlékszel, minden világos.) Kint vagyok a kocsiból, lemegyek az úton az erdőbe. Narancsszínű fény van, valami van ott. Ó, ó, legalább a pisztolyom itt lenne, legalább a pisztolyom itt 382

lenne (izgatott kétségbeesett hangon) ! Felmegyünk a feljárón. Szeretnék rúgni, de nem tudok. Szeretnék ütni, de nem tudok. Úgy érzem... ütnöm kell... ütnöm kell!... A lábam csak botladozik, folyosón vagyok. Nem akarok menni. Nem tudom, hol van Betty. Nincs semmi bajom: nem akarok ütni, de ütni fogok, ha bármilyen bajom esik is. Megbénultam. Nem érzem az ujjaimat. A lábam megbénult. Az asztalon vagyok!" Hynek nem minősíti sem ezt a találkozást, sem az egyéb, Földön kívüliekkel vagy humanoidákkal való találkozások híres eseteit: véleménye az, hogy a kutatást elsősorban az előbbi kategóriákra kell korlátozni, bár – mint hozzáteszi – könnyen lehet, hogy az egész UFO-probléma igazi kulcsa mégis a humanoidák ritkább és nehezen értelmezhető eseteiben található meg... Hynek könyve további fejezeteiben részletesen ismerteti az amerikai légierő UFO-kutatásainak (kétes) eredményeit, és elégtelennek ítéli a Condon-bizottság munkáját, valamint általában a természettudósok többségének tudománytalan, elfogult álláspontját UFO-ügyben.

383

J. Allen Hynek: Az UFO-helyzet

LA COMMEDIA É FINITA! Canio, Pagliacci A komédiának tényleg véget kellene vetni, és el kellene kezdeni a komoly munkát. Az UFO-problémát alkotó módon kell és lehet kezelni, és pozitív programot kell végrehajtani. Tisztázzuk először teljesen világosan, mi is a probléma, summázzuk mindazt, amit az előzőekben elmondottunk, és mi az, amit meg sem kíséreltünk bizonyítani vagy megállapítani. Azt hiszem, megállapíthattuk, hogy: 1. Létezik egy olyan jelenség, amelyet az UFO-jelentések tartalmaznak (ahogyan itt definiáltuk), amely megéri a rendszeres és szigorú tanulmányozást. Ennek a tanulmányozásnak a mértékét az határozza meg, hogy a jelenség kihívást jelent az emberi elme számára, és termékenyítő lehet azáltal, hogy hozzájárul az emberiség felvilágosodásához és haladásához. 2. Még ha el is ismerjük, hogy a vizsgálathoz szükséges adatok igen szerencsétlen és szervezetlen formában állnak csak rendelkezésre, az adatok összessége a természeti világ olyan szempontjaira vagy területére utal, amelyeket a természettudomány eddig nem kutatott fel. 3. A jelenség irányított, objektív tanulmányozásához az elérhető adatok nagyobb szervezettséget, rendszerezést és leírásuk, kiértékelésük érdekében egyöntetű terminológiát tesznek szükségessé. Ezt a szervezettséget és rendszerezést alkalmaznunk kell az új adatok összegyűjtése és tárolása során is. 4. Azok a vizsgálatok, amelyek arra irányultak, hogy az UFOjelenséget kiküszöböljék, hatástalannak bizonyultak. A "Blue Book" 384

és a Condon-jelentés a legjobb példa az ilyen terméketlen erőfeszítésekre. 5. A fenti négy kikezdhetetlen állítás bizonyító ereje azt erősíti meg, hogy új, empirikus megfigyelések léteznek, amelyek új tényt írnak le – az UFO-k létezését (ahogyan itt meghatároztuk) –, amelyeket elfogadható fogalomrendszerben kell megközelíteni, és ha lehetséges, meg is magyarázni. További elfogulatlan munkára van leginkább szükség. Hasonlóképpen fontos azt is észben tartani, mit nem kíséreltek meg az előző fejezetek megállapítani, bizonyítani vagy illusztrálni. Nem mutattuk ki: 1. Hogy a fenti 5. pontban tárgyalt új tény értelmezésére alapvető változtatást kell végrehajtanunk a természeti világ eddigi szemléletében; 2. hogy milyen valószínűsíthető magyarázat van az UFOjelenségre nézve. Szervezett jellegű megközelítést kell találnunk a probléma megoldásához. A következő lépéseket kell megtenni, nagy körvonalakban: a) a problémát szigorúan körül kell határolnunk, a külső szempontokat pedig tisztázni kell, és el kell választani a fő kérdéstől; b) járható és kezelhető kutatási módszereket kell körvonalazni, és gondosan el kell kerülni a túl költséges, lezáratlan kimenetelű vállalkozásokat (például több ezer, kezelőszemélyzettel ellátott vagy automatizált, nagy műszerezettségű megfigyelőállomás létesítését). A probléma meghatározása Hogy az UFO-jelenség problémáját világosan meghatározzuk, a következő lépéseket kell megtennünk: 1. Sokkal nagyobb részletességgel kell körvonalaznunk a jelenség paramétereit, mint ahogy eddig. Más szóval, amennyire lehetséges, pontosan jellemezni a jelenség különösségét: melyek azok a különösségi tényezők, amelyeket közösnek találunk a 385

különböző megfigyelési UFO-kategóriák mindegyikében? Röviden: mit kell megmagyarázni belőlük? A probléma nem az, legalábbis jelenleg, hogy megmagyarázzuk vagy megoldjuk az UFO-jelenséget. Ez persze a végső probléma, de elég erősek a jelzések arra nézve, hogy jelenleg nincs birtokunkban az a tudás, amellyel végleges megoldáshoz juthatnánk el. Viszont rendelkezésünkre állnak a jól megválogatott és ellenőrzött UFO-jelentések tanulmányozása révén azok a lehetőségek, hogy világosan jellemezzük azt, ami magyarázatra szorul. 2. Az eddiginél sokkal nagyobb pontossággal meg kell állapítani az S-P diagramma értékét, vagyis az UFO valószínűségének függvényét különösségéhez mérten. Más szóval; a világ minden részéről érkező UFO-jelentések tanulmányozásánál Hume hihetőségi alapelvének "fogadási ismérvét" kell használnunk, vagyis fel kell tételeznünk, hogy a jelenség megfigyelői nem tévednek teljesen és példátlanul ostoba módon mindabban, amiről jelentést tettek. Az elmúlt évek bizonyítékanyagából ítélve, amelynek vázlatos áttekintését már megadtam, azt kellene mondanom, hogy jelentős összeget mernék tenni arra a fogadásra, hogy az ellenőrzött észlelők új tényt jelentettek – UFO-kat. Szentmihályi Szabó Péter fordítása (The UFO Experience: The Case Before Us, 1972)

386

Szentmihályi Szabó Péter: Tévedett-e a Condon-bizottság?

R. Roger Harkins a könyvhöz írt előszavában aláhúzza: nem is annyira UFO-król szól ez a munka, hanem az emberről, ámbár lehet, hogy a háttérben az UFO-k is ott vannak, akárcsak a CIA. Az emberről, illetve emberek egy kis csoportjáról lesz szó, akik "Ufóriába" merészkedtek, s egyes tudósok besározva, mások glóriával ékesen kerültek ki e rejtélyes birodalomból... Egy ember könyve az ő szempontjából előadva egy ember története. Dr. David R. Saunders csatájának históriája, aki meg akarta védeni az amerikai nagyközönség félmillió dolláros beruházását a Coloradotervben. "Véleményem szerint dr. Saunders volt a legképzettebb a Condon-bizottság tagjai közül, mivel hátterében mind a fizikai, mind a társadalomtudományok jelen voltak. A Manhattan-terv egykori tagja volt, a Harvard Egyetemen kémiából és fizikából szerzett diplomát, majd az Illinois-i egyetemen pszichológiai doktorátust nyert. Mint statisztikus, dr. Saunders a jó nevű oktatási vizsgabizottságban is dolgozott Princetonban (New Jersey). Országos hírnevét a pszichológia területén vitathatatlanul megalapozta. És mégis, mindeme bizonyítékok ellenére dr. Saunders, a kutatási csoport társelnöke, a terv második legfontosabb tudósa egy napon arra ébredt, hogy hozzá nem értéssel bélyegezték meg." 1966 szeptemberében jelentették be, hogy a coloradói egyetem és az amerikai légierő tárgyalásokat kezdett egy UFO-kkal kapcsolatos tudományos vizsgálat elindítására. A tárgyalásokat siettette az a tény, hogy az amerikai közvélemény nyugtalankodni kezdett UFO-ügyben. 1966 márciusában ugyanis Michigan állam déli részén több százan láttak olyan UFO-kat, amelyek létezésére nem találtak ésszerű magyarázatot. A légierő magyarázata a michigani Washtenaw Countyban látott furcsa fényeket illetően nem bizonyult kielégítőnek. 1966. március 26-án dr. J. Allen Hynek, a Northwestern University asztrofizikusa és az amerikai légierő 387

tudományos főkonzultánsa UFO-ügyekben 1948 óta, a sajtókonferencián azt közölte, hogy a derék polgárok a szerves anyagok bomlásából származó mocsárgázt látták, amely spontán módon meggyulladt a levegővel érintkezve. Hynek később azt állította, hogy a légierő nyomást gyakorolt rá: adjon bármilyen magyarázatot a jelenségre. A megfigyelőket azonban a komolytalan magyarázat nem elégítette ki, és kongresszusi vizsgálatot indítottak az ügyben. Az állami megbízást az UFOkutatásra számos egyetem visszautasította, többek között a Harvard, a Massachusetts Institute of Technology, a University of North Carolina és a University of California. így került a megbízás végül is a University of Coloradóhoz. A kedélyek megnyugodtak, mindenki úgy érezte: a nagy szellemi és anyagi erőforrásokra támaszkodó kutatás most már végérvényesen ki fogja mondani az igazságot UFO-ügyben. A sajtó is kedvezően fogadta a Colorado-terv elindítását, bár gyanakvó hangok is megszólaltak, mint például a salemi (Oregon állam) Statesman vezércikkében: "A kutatás a lehető legjobb előjelekkel indul. Azonban, akárcsak a Warren-jelentés esetében, a legjobb előjelek sem biztosíthatják a következtetések elfogadását." A 2. fejezet részletesen ismerteti Edward Condon előéletét és jellemét. A légierő örült Londonnak, mint olyan jó nevű fizikusnak, aki hajlandó lefolytatni a vizsgálatot, a közvélemény pedig azért örült, mert London neve garancia volt arra nézve, hogy a légierő nem tussolhatja el az esetleges bizonyítékokat. Londonnak annak idején meggyűlt a baja az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal, és 1958-ban megvádolta a kormányt azzal, hogy eltitkolja az igazságot a radioaktív mérgekkel kapcsolatban. London a háború után azokat a tudósokat támogatta, akik szorgalmazták az Atomenergia Bizottság polgári ellenőrzését – s ezáltal politikailag gyanússá váltak. Londont kommunistaszimpátiával gyanúsították részben csehszlovák származású felesége, részben az Amerikai-Szovjet Tudományos Társaságban betöltött posztja (végrehajtó bizottsági tag) miatt. A lojalitást vizsgáló bizottság tagjai között volt Richard Nixon is... London ettől 388

kezdve gyűlölte Nixont, s szívesen nevezte a hidegháborús gyanakvás és üldöztetések e korszakát Nixon-korszaknak, McCarthy korszaka helyett. A London-bizottság munkája Allen Hynek tájékoztatásával kezdődött, aki ismertette a légierő két évtizedes kutatásainak eredményeit UFO-ügyben. A bizottság úgy döntött, hogy – egyelőre nyitva hagyva a bizonyíthatatlan problémákat – kiválaszt néhány olyan esetet, amely a leghihetőbbnek tűnik, s amelyre nézve a legtöbb bizonyíték áll rendelkezésre. Ilyennek ítélték az ún. Mariana-esetet. 1950. aug. 15-én a 38 éves Nick Mariana, egy baseballcsapat menedzsere két ezüstös korongot pillantott meg az égen. Hívta titkárnőjét, aki szintén észlelte a korongokat. Mariana elővette filmfelvevő gépét, és színes filmre vette a korongok elhaladását és eltűnését. A korongok 280 kockán, vagyis mintegy 17 másodpercig láthatók a filmen. A két, párhuzamosan és tartós sebességgel haladó tárgy meteor nem lehetett, viszont a légierő elképzelhetőnek tartotta, hogy két, a közelben elhaladó lökhajtásos repülőgépről visszavert fényjelenség keltette ezüstös korongok vágy gömbök benyomását. A szerzők bonyolult számítások (sebesség, szélsebesség és szélirány) után arra az egyértelmű következtetésre jutottak, hogy a Marianaeset valóban UFO-jelenség volt, abban tévedés vagy csalás szerepet nem játszhatott. A Mariana-eset mégis elképesztően kevés hitelt jelentett az UFO-kutatóknak: újságkacsák, eltűnt jegyzőkönyvek, félrevezető nyilatkozatok és rágalmazási perek útvesztőjébe torkollik az elkövetkező évek története. Saunders dolgozta ki az UFO-észlelők által kitöltendő kérdőívek, adatfelvételi jegyzőkönyvek kérdéseit és rendszerét: a cél nemcsak az volt, hogy minél megbízhatóbb, sokoldalúbb képet kapjanak az észlelt eseményről, hanem az észlelő egyéniségéről, ítéleteinek hitelességéről is, s olyan kódrendszerben, ami számítógépes feldolgozást tesz lehetővé. A vihar 1967. január 25-én tört ki, amikor egy corningi (New York) tudományos egyesületben London a következd nyilatkozatot tette: 389

"Már most az a szándékom, hogy javaslom a kormánynak, szálljon ki ebből az üzletből. Az a jelenlegi álláspontom, hogy semmi értelme az egésznek. – Majd mosolyogva hozzátette: – De persze nem szabad következtetésekre jutnom még egy esztendeig." Arra is célzott ugyanakkor, hogy a katonai szervek – az előzetes megállapodás ellenére nem járulnak hozzá minden anyag átvizsgálásához. Saunders számára ez jelentette az első csalódást: London elfogultságának bizonyítékát látta a valóban helyteleníthető nyilatkozatban. Egy évvel később előkerült egy feljegyzés, amelyet Robert J. Low, a London-bizottság tervkoordinátora készített 1966. augusztus 9-én. A sokat idézett feljegyzés a coloradói egyetem vezetőinek elfogult álláspontját mutatja a megbízás elfogadásának pillanatától. "A trükk az lenne, gondolom, hogy úgy kellene leírni a tervet, hogy a nagyközönség számára teljesen objektív tanulmányként hasson, de a tudományos közvélemény számára olyan képet adjon, amely szerint hitetlenek egy csoportja mindent elkövet, hogy objektív legyen, de szinte nullával egyenlő a várakozása, hogy valamilyen csészealjat talál." Condon további nyilatkozatai és a NICAP elszakadása a Colorado-tervtől tovább élezték a helyzetet. Saunders néhány munkatársával együtt elhatározta, hogy a hivatalosak zárójelentés mellett elkészítenek egy önálló jelentést is, amely elfogulatlan képet igyekszik festeni az UFO-helyzetről. Condonra elrettentő hatással voltak azok a rögeszmés "megfigyelők", akik a létező legvadabb állításokkal zaklatták a bizottságot. Jelentkezett például egy férfi, aki állítólag telepatikus kapcsolatban állt az UFO-kon utazó Földön kívüliekkel, továbbá egy ember, aki állítólag a "Harmadik Univerzum" ügynöke volt (a Második Univerzumban szerinte a medvék élnek), s ezek az ostobaságok Condont természetesen megrémisztették. 1968. január 31-én James E. McDonald, az arizonai egyetem fizikusa, Saunders barátja levelet intézett Low-hoz, amelyben megvádolta őt és Condont azzal az elfogultsággal, amelynek 390

számtalan nyilvános tanújelét is adták. Kitért arra a Low-féle feljegyzésre is, amelynek fontos részletét korábban idéztük. Condon behivatta Saunderst, aki a következőképp idézi fel párbeszédüket: CONDON: Tudott Ön a feljegyzés létezésérőt? SAUNDERS: Igen, tudtam. CONDON: Tudta, hol tartják? SAUNDERS: Igen, tudtam. CONDON: Tudta azt is, hogy McDonaldnek tudomása volt a feljegyzésről? SAUNDERS: Igen, CONDON: Mióta tudott ön erről! SAUNDERS: Néhány hónapja. CONDON: Miért nem szólt róla nekem? SAUNDERS: Nem látszott szükségesnek, hiszen Jim (McDonald) a terv híve volt. CONDON: Ezért a tettéért ön megérdemli, hogy tönkretegyem a karrierjét! Később Condon a sajtóban rövid nyilatkozatot tett közzé, amely szerint dr. David Saunderst és dr. Norman E. Levine-t elbocsátotta, mivel képteleneknek bizonyultak munkakörük ellátására. Norman Levine villamosmérnök volt, s állítólag ő juttatta el a feljegyzést McDonaldnek. Saunders statisztikai felmérést készített néhány reprezentatív UFOészlelés adatairól (MDS = multidimensional scaling) és az észlelők pszichológiai magatartásáról, az észleletek tudományos rnagyarázhatóságáról stb. Saunders könyve nem tör lándzsát ezután sem az UFO-k egyértelmű létezése mellett, csupán azt igyekszik bizonyítani, hogy a Condon-jelentés az adott körülmények között semmiképpen nem adhatott pozitív eredményt. 391

392

David R. Saunders: Az UFO és ön

Az előzőekben láttuk, hogy az UFO-problémának több egyedülálló vonása van. A nem tudományos közvélemény egy jelentős része azt állítja, hogy tudományos problémáról van szó, és a tudományos közvélemény egy jelentős része azt, hogy nem. Majdnem mindenki úgy reagál, ha először találkozik UFOadatokkal, hogy ujjal mutat valaki másra, és azt mondja: "Önnek meg kell tudnia magyarázni ezeket a dolgokat még akkor is, ha én képtelen vagyok." A természettudós és a laikus egymásra mutat; a társadalomtudós és a természettudós egymásra mutat; a meteorológus és a magfizikus egymásra mutat, és így tovább, végestelen-végig. Csupán viszonylag kevés ember szólt így: "Én meg tudom magyarázni ezeket a dolgokat" – és ők azok, akik a legnagyobb bolondot csinálták magukból. Ez azért történik így, mert miközben magyarázatokat keresnek, túl messze merészkednek olyan szakterületekre, ahol már nem szakértők, és így a legelemibb hibákat követik el. A légierő abszolút elszántsága, hogy hagyományos eszközökkel mindent megmagyarázzon, éppen ez utóbbi jelenség egy sajátos, szélsőséges esete. Ahogyan én látom, az ujjmutogatósdi egy másik, még alapvetőbb ténynek is szimptómája. A homo sapiens az általunk ismert legértelmesebb faj, és a homo sapiens értelmesebb egyedei nagyon is hozzászoktak ahhoz, hogy a létra tetején legyenek. A tudományos szakember lélektanának egyik fontos sajátossága az, hogy mindenkinél többet tud olyasvalamiről, amit fontosabbnak ítél mindén egyébnél. Azáltal, hogy rámutat valakire, nemcsak tagadja saját felsőbbrendűségének kihívását, hanem le is számol az UFOprobléma lényegéből adódó jelentőségével. Persze ismét van egy viszonylag kis csoport, amely arra törekszik, hogy magas szinten mindenhez értsen, és tagjai azt mondhatják: "Én megpróbálhatom megmagyarázni ezeket a dolgokat még akkor is, ha még nem tudom, hogyan," Az ilyen emberek járultak eddig hozzá legjobban az UFO-probléma megoldásához. Egyelőre senki 393

számára nem lehetséges, hogy UFO-specialista legyen, sem pedig az, hogy eldöntse, milyen létező szaktudományok a leglényegesebbek. Sajnos ez nem könnyíti meg azt, hogy felleljük az UFO-k tudományos vizsgálatának potenciális szakembereit. Először nekik kell saját magukat megtalálniuk, azután pedig egymást. A legígéretesebb ötletek olyan emberektől származnak, akiket szakmailag úgy ítélnének meg, mint dilettánsokat, olyan emberektől, akik semmilyen megbecsülést vagy elismerést nem szereztek múltbeli eredményeikért, és akikről elég valószínűtlen feltételezni, hogy ilyesmiben részesülnének a jövőben, bármilyen bürokratikusan elfogadható mérce szerint. A Colorado-terv nagy hibája az volt, amiről azt hitték, hogy legnagyobb erőssége – egy ember kiválasztása vezetésére azon az alapon, hogy kiemelkedő múltbeli tudományos érdemei voltak. Edward Condon "mutogató" volt, és történetesen a pszichológiára esett a tekintete. Amikor a társadalomtudósok képtelennek vagy vonakodónak tűntek, hogy elfogadják Condon feltevését, amely szerint nekik kellett volna megadniuk a választ, Condon egyre csalódottabb lett – addig, amíg ez ki nem ütközött. Ettől kezdve a történet önmagáért beszél. Ez a gyengeség valószínűleg elkerülhetetlen volt, de valamennyi közt a legnagyobb hiba volt az az egyébként elkerülhető döntés, amely szerint Robert Low lett a tervkoordinátor. Low se nem kiemelkedő tudós, se nem kiemelkedő szervező. Ha megfelelő ember került volna Low helyére, sok problémánk megoldódott volna, de így csak tovább súlyosbodott a helyzet. A coloradói egyetem minden erőfeszítésének emlékműve egy zárójelentés lesz. Akárcsak önök, most már én sem olvashatom el addig, míg hivatalosan közzé nem teszik. De elképzelhetetlen, hogy más legyen, mint fából vaskarika. Bármilyen hosszú is legyen, bármi álljon is benne, bárhogyan fogalmazzon is, bármit javasoljon is, hiányozni fog belőle a hitelesség minden lényeges alkotóeleme. Condont csalódottsága legalábbis kérdéses hitelű nyilvános nyilatkozatokig vitte, és makacs büszkesége, úgy látszik, 394

védhetetlen helyzetbe juttatta. (...) Amennyiben a hitelesség volt az elsődleges cél, amikor az UFOtervet először kitalálták és létrehozták, a coloradói egyetem tanulmánya csak kudarcnak tekinthetd. Inkább "lényegi kudarcnak", mint "teljes kudarcnak" nevezném, mert azt érzem, hogy a tanulmány katalizált néhány értékes dolgot szinte szándéka ellenére. Ezeknek a dolgoknak több közük van a problémához, mint közvetlen megoldásához, de azért fontosak. Elsőként azt említeném, talán meglepetést okozva ezzel, hogy az UFO-k tudományos vizsgálata ma tekintélyesebb helyzetben van, mint két évvel ezelőtt. A tekintélyt közmegegyezéssel mérik, és én egyszerűen arra a tényre utalok, hogy az a tudós, aki érdeklődik az UFO-k iránt, ma dóval könnyebben megtalálhatja hasonló szellemű társait, mint korábban. Másodjára azt állítom, hogy az UFO-k tudományos vizsgálata ma lehetségesebb, mint volt két évvel ezelőtt. Ez csupán technikai megjegyzés, és azokra az újabb tudományos oknyomozási modellekre vonatkozik, amelyek a rendkívüliség koncepcióját finomították. Továbbá az a véleményem, hogy korlátozott számban igen figyelemreméltó tények is elfogadhatók, amelyek az UFOrejtvényhez tartoznak. Ezek a tények még igen kisszámúak és túl korlátozott a változatosságuk ahhoz, hogy bármilyen kísérletet igazolnának arra nézve, hogy egy mindent megmagyarázó elméletet állíthassunk fel. Az azonban világos, hogy új elméletre lesz szükség, és az is világos, hogy egy olyan elmélet, amelyet a Földön kívüli értelmes lények valamiféle meghatározására alapoznak, nyilván megfelelne ehhez. Világos például, hogy az észlelések túl hosszú ideje folynak ahhoz, hogy megmagyarázzuk őket valamilyen egyszerű földi értelem viszonylatában. Ebben az értelemben a Földön kívüli értelmes lények feltételezése tűnik a "legkevésbé hihetetlen" magyarázatnak, amely az "igazi UFO-kra" vonatkozik. (...) Mihez kezdjünk most az UFO-problémával?

395

Először is bátorítanunk kell azt a folyamatot, amely a probléma tekintélyét emeli. Elő kell segíteni a tudományos elképzelések és eredmények közlését ezen a területen – talán úgy, hogy egy megfelelő szakmai színvonalú tudományos folyóiratot alapítanak. Másodszor: bátorítanunk kell a probléma iránti érdeklődést a kutatásra fordítható nagyobb közpénzek gyűjtésével. A Coloradoterv az átlag amerikai polgárnak évi 0,1 centjébe került csak. Miért ne lehetne ez 10 cent? Harmadszor: amennyire lehetséges, el kell kerülnünk az ellenőrzés vagy döntés központosítását ezen a téren. Nincs szükségünk még egy Colorado egyetemi fiaskóra. Arra van szükségünk, hogy felszabadítsuk tudományos közvéleményünk alkotó energiáját, hogy feltörjük az UFO-probléma dióját. Mégpedig most. Szentmihályi Szabó Péter fordítása (D.R. Saunders – R. R. Harkins: UFOs? Yes! Where the Condon Committee Went Wrong Signet Books, NY., 1968)

396

Hargitai Károly: Negyedik típusú találkozások[3] és egyebek az UFOkról

ÉVA AZ ŰRBŐL

1958. október 15-én éjjel Antonio Villas Boas 23 éves brazil kisbirtokos kissé álmosan, de békésen szántogatott, traktorán zötykölődve a hűvös, sziporkázóan csillagos éjszakában. Időnként, hogy el ne aludjon, körbejártatta tekintetét a tájon, és felfelpillantott az égre, a Hold és a távoli csillagok felé. Hirtelen az egyik csillag vagy valami annak tűnő fényes tárgy megmozdult, és elindult egyenesen Antonio felé. Egyre jobban nőtt, egyre fényesebb lett, majd megállt a levegőben, csaknem Boas feje felett, és egy szempillantás alatt leszállt a frissen felszántott földre. Boas megrémült. Minden erejét összeszedve futásnak eredt, de hiába. Valaki nagy hirtelen megragadta a vállát. Nagyot ordított és vadul eltaszította magától támadóját. Az alacsony figura - alig ért Boas válláig - repült vagy két métert, mielőtt elterült volna a barázdák között. Boas már reménykedni kezdett, hogy elmenekülhet, amikor szinte a semmiből mellette termett három másik kis termetű lény, és megragadták a két karjánál és a nyakánál fogva. Hiába ordított és rúgkapált, felemelték a földről, és megindultak vele egy hosszúkás, tojás alakú, vörös fényben fürdő tárgy felé. Nagy igyekezettel felcipelték egy kis fémlétrán, és bevitték a tojásba. Amikor talpra állították, Boas egy ovális alakú, fémfalakkal körülvett helyiségben találta magát, amelyet a mennyezethez közel számtalan apró, négyszögletű lámpa világított meg. Időközben előkerült egy ötödik kis ember is, és mozdulatokkal Boas értésére adta, hogy menjen át egy következő helyiségbe. Boas 397

kábultan engedelmeskedett. Ez is ugyanolyan fémfalú szoba volt, közepén erős fémoszloppal. Az apró lények hirtelen nekiestek a fiatalembernek, és levetkőztették, majd tetőtől talpig lecsutakolták valami különös, szagtalan, átlátszó folyadékkal. A művelet után a lények ugató hangokat hallatva, karmozdulatokkal jelezték neki, hogy tartson velük, és megindultak egy addig csukott ajtó felé. Az ajtó fölött különös írás díszelgett, a mindent beburkoló vörös fényen is átizzó vörös betűkkel. Az egyik lény kinyitotta az ajtót, és beléptek egy négyszögletes terembe, amit szintén vörös fények világítottak meg. Hátuk mögött az ajtó szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt. Mintha soha nem is lett volna nyílás a falon. Két fickó egy fura szerkezettel vért vett tőle, majd magára hagyták. Boas fáradt volt. A helyiség közepén megpillantott kerevetfélét. Leült rá.

egy

Hirtelen különös szagot érzett, és émelyegni kezdett. Mintha festékes rongyokat égettek volna a közelében. A levegő megtelt füsttel. Ijedten körülnézett. A falból -ekkor vette észre - mindenféle kis csövek álltak ki, végükön apró zuhanyrózsákhoz hasonlító furatos rész. Ezekből jött a füst. Boas nagyon rosszul lett. Az egyik sarokba rohant, és könnyített magán. Kicsit megkönnyebbült, de a szagot még mindig érezte. Egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy anyaszült meztelen nő lépett a helyiségbe. Boas nem tudott hová lenni a döbbenettől. CSAK AZ ZAVART, HOGY RÖFÖGÖTT „Gyönyörű, de idegenszerű nő volt. Nyakába hulló haja harsogóan platinaszőke. Hosszúkás, kissé vágott, hatalmas szeme kéken ragyogott. Finom orrát bármely földi nő is megirigyelhette volna. Csak egyetlen dolog rítt ki az arcán: a pofacsontok, melyek erősen kiálltak, és emiatt az arc rendkívül szélesnek látszott. De csak fent, mert alsó fele fokozatosan elkeskenyedett, és hegyes kis 398

állban csúcsosodott ki. A száj vonala keskeny volt, alig látszott. Apró, formás füle pontosan olyan volt, mint egy földi nőé. A teste pedig szebb volt, mint bármely lányé, akit valaha láttam -mesélte később Boas egy orvosnak, akit állítólag végül is kénytelen volt beavatni titkába, mert testén furcsa kelések jelentek meg. A vizsgálatok szerint enyhe, de határozott sugárfertőzése volt. - Feje mindössze a vállamig ért-folytatta visszaemlékezéseit Boas. Odajött hozzám, és szótlanul átölelt. Arcát finoman az arcomhoz dörzsölte. Bőre fehér volt, mint a földi szőke nőké, és szeplőket láttam a karján. Az egyetlen illat, amit éreztem, a női test illata volt. Az ajtó bezárult, egyedül voltunk. Viselkedésével félreérthetetlenül tudtomra adta, mit kíván tőlem. Iszonyatos, lázas vágyakozás fogott el. Olyan, amilyet soha azelőtt nem éreztem. Feltehetően köze lehetett ennek az érzésnek ahhoz a szerhez, amivel a testemet előzőleg bedörzsölték. Megtörtént. Pontosan úgy, ahogyan bármely földi nővel történt volna. Teljesen úgy is viselkedett, mint egy földi nő hasonló alkalmakkor: szaggatottan lélegzett, és fáradtnak látszott. Amikor újra közeledni próbáltam hozzá, hidegen elutasított. Úgy éreztem, csak használt engem, mint egy tenyészállatot. Volt azután még egy dolog, ami zavart: amíg együtt voltunk, időnként furcsa, röfögő hangok törtek fel a torkából. Mintha egy állattal szeretkeztem volna. Amint elváltunk egymástól, hirtelen kinyílt az ajtó, és az egyik férfi lépett be rajta. Valamit odaröfögött a nőnek, aki erre elindult kifelé. De még mielőtt elhagyta volna furcsa kalandunk színhelyét, felém fordult, és mosollyal az ajkán a hasára mutatott, majd rám, és végül az ég felé. Valamerre délnek." Különös kaland. Hosszú ideig tele volt részleteivel a nyugati sajtó. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset. AKI MEGÉGETTE A BOKÁJÁT Néhány évvel később, a világ másik felén, Ausztráliában, Miss 399

Marlene Travers - 24 éves melbourne-i lány - a következőket adta elő egy sereg kíváncsi és izgatott riporternek: „Akár hiszik, akár nem, engem rövid ideig fogva tartott egy űrpasas egy repülő csészealjban, megerőszakolt, és most terhes vagyok tőle. Úgy esett, hogy nemrégiben látogatóban voltam vidéki ismerőseimnél. Hogy, hogy nem, a repülő csészealjakra terelődött a szó. Azt mondták, hogy a környékükön néhány nappal előbb többen is láttak egyet. Jó alaposan kinevettem őket. »Na igen - gondoltam -, vidéken még meglehetősen sok a babonás ember.« Aznap este úgy jött ki a lépés, hogy elfogyott a cigarettám, és elhatároztam, lesétálok egy nem messzire lévő trafikba, és veszek egy-két paklival. És ekkor történt. Már éppen félúton voltam, amikor furcsa, zúgó hangot hallottam a fejem felett, és midőn felnéztem, különös fényt fedeztem fel az égen. A hang egyre erősödött. Először azt hittem, repülőgép. Azután hirtelen, tőlem mintegy tíz méterre, egy ezüstös korong szállt le az út melletti rétre. A tárgy átmérője úgy tizenöt, a magassága meg körülbelül három méter lehetett. Erősen fénylett az esti szürkületben. Barátaim korábbi elbeszélése alapján azonnal felfogtam, hogy egy idegen bolygóról származó űrhajóval állok szemben. Kinyílt egy csúszóajtó, és egy magas, csinos férfi, aki fémes, zöld színű tunikát viselt, lépett ki rajta. Rémisztően bámult rám, szeméből mintha fénysugarak lövelltek volna. El akartam rohanni, sikítani akartam de egyikre sem voltam képes, meg voltam bénulva. Kinyitotta a száját, mintha meg akart volna szólalni, de csak valami vinnyogásféle hangot hallatott. Én mégis megértettem őt. Gondolatait az agyából közvetlenül az én agyamba plántálta át, úgy gondolom, ezt telepátiának hívják. Egyáltalán nem volt brutális velem, csak megérintett, és én engedelmesen követtem. Beléptünk a repülő csészealjba, elhaladtunk egy műszerfal és egy irányítópult előtt, majd beléptünk egy meglehetősen különösen berendezett helyiségbe. Mielőtt megerőszakolt, telepatikusan közölte velem, hogy én leszek az első nő ezen a bolygón, aki az ő fajtájával keresztezett élőlénynek ad majd életet. Amint az együttlét után kifelé vezetett 400

az űrhajóból, véletlenül ráléptem egy kapcsolóra, amiből szikra csapott ki, és megégette a bokámat. Ekkor elájultam." Amikor magához tért, ott feküdt azon a réten, ahol a% állítólagos UFO leszállt. Lélekszakadva hazafutott barátaihoz, akik már mindenfelé keresték, mert vagy hét órával előbb ment el tőlük, és el sem tudták képzelni, hová lett ilyen hosszú időre. Azonnal orvost hívtak, aki, amikor megvizsgálta a lányt, égési sebeket fedezett fel mindkét bokáján és lábszárán. Barátai elrohantak a rétre, és a lány által megjelölt ponton hatalmas benyomódást találtak a fűben és a talajban. Egy idő múlva Miss Marlene Traverst újfent megvizsgálta egy orvos, aki terhességet állapított meg nála. Azóta a baba meg is született. Miss Travers meg van győződve róla, hogy egy űrbébinek adott életet. Mindez 1966. augusztus 11-én történt. VESZÉLYES SZERELEM Egy szép napon egy fiatal dél-afrikai (fehér) asszony eltűnt otthonából. Mindenütt keresték, de hiába. Családja már teljesen elgyászolta, amikor egy évvel és néhány hónappal később megjelent épen és egészségesen. Faggatták, természetesen, hogy mi történt vele. Meséje még fantasztikusabb volt, mint Boasé. Azt állította, hogy éppen kirándulni volt a környéken, amikor hirtelen leszállt a közelében egy űrhajó, fedélzetére vette őt, és elvitte egy távoli bolygóra. Ott a bolygó vezetőjének a kedvese lett, és meg is ajándékozta őt egy gyermekkel, akit, amikor elhatározta, hogy visszatér a Földre, otthagyott. Az asszony további sorsáról nincsenek hírek. A különböző bolygókról származó lények szerelmének témája egy nagy sikerű filmben, a Supermanben is felbukkant. A hatalmas sikerre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a filmnek már a harmadik folytatása is elkészült. Superman a Krypton bolygó szülötte. Egészen olyan, mint mi, és egyben nagyon különböző is. Iszonyatos erejével piheként dobál súlyos járműveket, minden 401

segédeszköz nélkül gyorsabban repül, mint a kilőtt puskagolyó, és egyben persze az igazság és a jog fennkölt bajnoka is, az „amerikai életforma" Földön kívüli, varázslatos védelmezője. Ha más is, mint mi, de hát valahol ő is csak férfi, és nem tud ellenállni filmbeli partnere, Lois Lane csábos bájainak. Ijesztő persze elgondolni szegény Loist ennek a fenomenális acélembernek a karjaiban, aki játszi könnyedséggel átfúrja magát röptében a Napon, reggelire bekap egy hidrogénbombát, és még az sem árt meg neki, hogy egy ízben végigüli az Európai Gazdasági Közösség ötnapos értekezletét. Aki ilyesmikre képes, annak minden egyes sejtje, beleértve természetesen az utódok létrehozásához szükséges sejteket is, iszonyatosan erős kell, hogy legyen. Még elgondolni is rossz, hogy egy bensőséges együttlét alkalmával milyen kárt tehetnének szegény Loisban ezek az elképesztően nagy átütőerővel rendelkező sejtek. Feltehetően megrongálnák a szoba berendezési tárgyait, sőt valószínűleg átütnék a házfalat, és még az sem lehetetlen, hogy kirobbanva az űrbe végleg elhagynák a Naprendszert. MÍTOSZ ÉS VALÓSÁG „A harmadik éjjel végleg eltűnni látta az utolsó villamos közlekedési eszközöket is: az üzemek nem szolgáltattak már több áramot, a dinamógépek hasznavehetetlenné váltak, egyetlen készülék sem volt képes már a Hertz-féle hullámokat előállítani." Ez az idézet egy ős sci-fi-ből, J. H. Rosny, A Föld halála című művéből való. E könyvben a Föld egy másik világ hatókörzetével találkozik a végtelen térben való vándorlása során. E világ idegen energiái csaknem tönkreteszik bolygónkon az életet. Ki tudja, milyen formában éltek és rezegtek tovább e mű képei és gondolatai a társadalmi tudatban? Ki tudja, nem ilyen és hasonló könyvek inspirálják-e a különböző UFO-észleléseket - gondolok itt az áramkimaradásokra, leálló motorokra és más hasonló jelenségekre. Vagy ott van például Maurice Renard híres könyve, a Kék veszedelem, amelyben a bolygónkra támadó E. T.-k embereket 402

és állatokat rabolnak el, és űrhajóikról megcsonkított tetemeket és vérző végtagokat dobálnak alá. Vajon nem ezek a képek élnek tovább és bukkannak fel újra és újra azokban a történetekben, amelyek mint modern népi rémtörténetek járnak szájról szájra Amerika-szerte? Úgy tűnik, nemcsak a valóság gerjeszti a képzeletet, a megfigyelés fordítva is igaz. Korunk egyébként is egyre hajlamosabb elmosni a határvonalat az audiovizuális kultúra, a művészetek és a valóság között. Magam is jártam már úgy, hogy hosszú ideig töprengtem egy utcán látott arcon: honnan is ismerem? Jó időbe tellett, amíg rájöttem, hogy előző este láttam a televízióban - vagyis hagyományos értelemben az illetőt nem ismerem! A Szupermodell című sci-fi film szereplői időnként már maguk sem voltak képesek megmondani, hogy a film valamely jelenetében ők szerepelnek-e, vagy elektronikusan előállított képmásaik. De legalább ilyen változások mennek végbe a hangtechnika világában is. Egy hangmérnök ismerősöm nemrégiben egy hipermodernul felszerelt nyugati hangtechnikai laboratóriumban járt tanulmányúton. Megkérték, hogy mondjon néhány szót magyarul egy hangszalagra. Megtette. Néhány perc múlva lejátszottak neki egy másik szalagot, amelyen saját hangját hallotta, amint az angol himnuszt énekli angolul. Ebben a szinte ködös félálomban a sci-fi és a valóság határán tenyészik az UFO. A sci-fi mesevilága, a félig megemésztett természettudományos ismeretek, a szorongást keltő technikai vívmányok, a kétségbeesés és a csodavárás ötvöződik e jelenségben, és vegyül össze furcsa, megmagyarázhatatlan égi tüneményekkel a civilizált világ szinte minden pontján. És persze nem maradhat ki a krimi sem! IDEGEN ŰRHAJÓK A FÖLD KÖRÜL?

403

Warren Smith egyike a szemfüles, mindig ugrásra kész amerikai újságíróknak. Szabadúszó, nem egyetlen lapnak vagy folyóiratnak dolgozik. Az izgalmas, felkavaró témák érdeklik. Elsősorban a nagy bűnügyek, véres tragédiák vonzzák. Illetve vonzották. Aztán egy szép napon megszimatolta, hogy Wisconsinban különös dolgok történnek. Autójába pattant, és leviharzott Madison környékére. Kilátogatott egy farmra, amelyről a környékbeliek azt állították, hogy arrafelé többször is láttak UFO-kat. A farmer készséggel elismerte, hogy az utóbbi időben jó néhánykor lebegtek UFO-k a gyümölcsöse felett. Nem csináltak semmit, csak ott lebegtek, szorosan a fák fölött. Smith kérdésére, hogy nem esett-e le a különös égi járművekről valami, az öreg paraszt egy darabig szabódott, majd elmondta, hogy előző nap az egyik UFO hirtelen szikrázni kezdett, és néhány apróbb, könnyűfémből való golyószerűség leesett róla. Másnap reggel ő maga szedte fel őket a kertben. Három darab volt belőlük, és pontosan az almafa tövében hevertek. Smith nagy nehezen elkönyörgött egyet a fémdarabok közül. Azt tervezte, hogy analizáltatja majd. Fel is hívta egy barátját, hogy segítsen neki megfelelő analitikai laboratóriumot keríteni, majd visszahajtott Holiday Inn nevű moteljébe, Madisonba. Dörzsölt újságíró lévén, igyekezett a zsákmányolt fémdarabot jó alaposan elrejteni. Leszerelte a szobában lévő tévékészülék hátlapját, és egy ragasztószalaggal a készülék egyik belső sarkába illesztette, a „nem e világi" golyócskát. Ezután visszament a helyszínre, hogy ott több más embert is kikérdezve anyagot gyűjtsön készülő cikkéhez. Amikor ismét az öreg farmer házához ért, megkérdezte tőle, nem voltak-e különös látogatói, míg ő távol volt. De igen - hangzott a válasz. Két úr műtrágyát akart neki eladni, ami az év azon szakaszában teljesen érthetetlen, majd az UFO-król kezdtek érdeklődni. Utánuk két egyenruhás férfi érkezett, felmutatták igazolványukat, és elkérték a két megmaradt golyót. A harmadikról is tudomást szereztek, és a paraszt azt is elmondta nekik, hogy az újságíró hol szállt meg. Smith rosszat sejtett, és lóhalálában visszahajtott a motelba. Szobájába lépve két sötét ruhás férfit pillantott meg. Az egyik az ágyán feküdt, a másik az asztal mellett 404

ült. Egyenesen nekiszegezték a kérdést: hol rejtegeti a fémgolyót. Smith egy darabig tagadni próbált, azt hazudta, hogy már elküldte postán. A két úr fanyarul mosolygott, és közölték vele, hogy figyelik a feleségét, a barátját, a szóba jöhető laboratóriumot, valamint a helyi postát, s így tudják, eddig a városkából semmit sehová nem küldött. Helyesebb tehát, ha jobb belátásra tér, és segíti a kormányt azzal, hogy előadja, amije van. Smith hervadtán engedelmeskedett. A két férfi, akik egyébként előzőleg már igen alaposan átkutatták az egész szobát, elismerően füttyentett, amikor az újságíró elővarázsolta a fémdarabot a tévékészülékből. Smith savanyú arccal megjegyezte, hogy ő újságírásból él, és igazán nem szép az uraktól, hogy elütik egy jól eladható cikktől. A két férfi jót mulatott rajta, majd meghívták a motel éttermébe egy pofa sörre, és viszonzásként, valamint kárpótlásként elmeséltek neki egy-két dolgot az UFO-król. Tőlük, és más forrásból - ilyen is akfdt az újságírónak, hiszen általában komoly bűnügyekről cikkezett - a következőket tudta meg: az alábbiakat maga sem hitte, még azt sem tudta eldönteni, hogy miért mondták el neki mindazt, amit elmondtak, és miért pont neki mondták el. Azt gyanította, hogy ugyanúgy meg akarják keverni a közvéleményt, mint annak idején Scullyn keresztül tették, amikor kiszivárogtatták, hogy három lezuhant UFO van az amerikai kormány birtokában, és ezekben összesen 17 kis manószerű lényt találtak. A hírt később könnyedén megcáfolták, és az egész UFO-históriát nevetségessé téve az ilyen természetű híreknek már eleve hitelét vették. De lássuk a történetet! Az UFO-k léteznek. Mindössze néhány száz kilométerre a Föld felett kering néhány hatalmas űrhajó. A kisebb űreszközök azokról látogatnak hozzánk. Utasaik eredetileg egy haldokló csillag egyik bolygóján élnek, amelynek a viszonyai rendkívül hasonlatosak a Föld viszonyaihoz. Azért érdekli őket a Föld, mert nagyon könnyen alkalmazkodni tudnának az itteni viszonyokhoz. Bolygónknak csak egyetlen bökkenője van: mi, emberek. Egy idő óta rendszeresen figyelnek bennünket. Növényi és állati mintákat gyűjtenek. Egy-két embert is megvizsgáltak már közelebbről, sőt, megkísérelték a két fajt nemi úton keresztezni is. Arra is kíváncsiak, hogy milyenek a katonai erőink, és mennyire lennénk képesek visszaverni egy esetleges inváziót. Lélektani 405

teherbírásunkat is vizsgálják. Az álhíreket az UFO-król részben a földi kormányok maguk terjesztik, hogy az így kialakított „ködben" zavartalanabbul dolgozhassanak az illetékesek, de az ufonauták is igyekeznek zavart kelteni. A kormányok egy része tud ezekről a dolgokról, más kormányoknak csak tudniok kellene róluk, de informáltságuk hiányos. A kormányzatok általában félnek a valóságot nyilvánosságra hozni, mert pániktól tartanak. Ki a csudának volna kedve másnap bemenni dolgozni vagy a jövőjével törődni, ha egy szép napon bejelentenék hivatalosan, hogy mi a helyzet az UFO-kkal? - tette fel a kérdést Smithnek az egyik „illetékes". Nem lehet tudni, nem lóg-e egy interplanetáris háború Damoklesz kardja a fejünk felett. Csakis a fokozatos kiszivárogtatásban hisznek, ezt a politikát folytatják azért, hogy ne sokkolják túlzottan az amúgy is meglehetősen ingerült és elkeseredett emberiséget. Smithnek volt min töprengenie egy darabig. Például azon is elgondolkodott, hogy honnan a csodából tudhatták bennfentes barátai mindazt, amit tudtak? Egyáltalán honnan juthatott egynémely illetékes szerv ilyen pontos információkhoz a körülményeket és az ufonauták szándékait illetően? Föltételezte, hogy az 1953-ban kifejlesztett szuperradarok útján. Ezekkel viszonylag könnyedén követni lehet egy űrhajót akár egy közeli csillagig is. A csillagról megállapítani, hogy életének milyen fázisában van, gyerekjáték. Az ufonauták érdeklődésére azonnal van logikus magyarázat, ha a haldokló csillag hasonlatos a Napunkhoz, mert ebből logikusan feltételezhető, hogy az ufonauták bolygóján uralkodó viszonyok igen hasonlatosak lehetnek a mi Földünkön kialakult körülményekhez. Az idegenek szisztematikus vizsgálódásai sok mindent érthetővé tesznek. Nem kizárt tehát, hogy szemet vetettek gyönyörű kék bolygónkra, a Földre. Hát igen. De mi van, ha Warren Smith is Scully sorsára jut, és nevetségessé válik, mert azzá teszik? Ügyes riporter, majd csak kivágja magát valahogy. Miközben

a

történetet

elolvastam, 406

eszembe

jutott

saját

gyermekkori önmagam. Gondolom nagy szemeket mereszthettem, valahányszor apám valami igen-igen fura mesét mondott nekem, mert nemzőm és gondozóm ilyenkor hitetlenkedő és gyanakvó gyermekarcomra nézve elmosolyodott, és csak ennyit mondott: „Aki nem hiszi, járjon utána!" Nem rossz tanács, csak nem mindig könnyű megfogadni. UFO-VAL TALÁLKOZNI VESZÉLYES? A Llewellyn nevű amerikai könyvkiadó vállalat, amely úgy hirdeti magát, mint a nyugati világ legrégibb olyan kiadóját, amely különböző ezoterikus témájú könyveket ad ki, a New Times cím könyvismertető kiadvány 1987. július/augusztusi számának 28. oldalán egy bizonyos George C. Andrews Extraterrestrials among us (Az E. T.-k köztünk vannak) című könyvére hívja fel a figyelmet. A rövid, figyelemfelkeltő ismertetésben a következő sorok állnak: Ha valaki (amerikai állampolgár) érintkezésbe kerül egy Földön kívülivel, akkor a törvény értelmében őrizetbe vehetik, anélkül hogy engedélyeznék neki ügyvéd segítségének az igénybevételét. A rendelkezés megtalálható a Szövetségi Jogszabálygyűjtemény 1211. részének 14. bekezdésében. Érdekes, jegyzi meg az ismertetés, hogy a kormány olyan lényekkel való érintkezést tilt, amelyek szerinte nem léteznek. Vajon tényleg olyan veszélyes az állítólagos E. T.-kel érintkezésbe kerülni? Kinek igen, kinek nem - legalábbis a fáma szerint. Egy svájci, Eduárd Meier nevű félkarú parasztember például egyetlen zokszó nélkül emlékezik vissza állítólagos UFOkalandjaira. Ez az ember, aki egy autóbuszbalesetben veszítette el a fél karját, és rokkantsegélyből tart el egy görög származású feleséget meg három gyereket, elképesztő dolgokat mesélt el az őt meglátogató Gary Kinder nevű angol újságírónak, aki a tőle hallott történetet megírta a Fényévek (Light Years) című könyvben, 407

amelyet 1987. szeptember 17-én adott ki a Viking angol könyvkiadó. Hinwil falucska lakói mindig is különös embernek tartották Meiert, akit ifjúkorában lopás miatt javítóintézetben neveltek, és aki később az idegenlégió katonájaként szolgált, majd buddhista szerzetesektől tanult filozófiát. Különcsége azonban akkor tetőzött, amikor azt állította, hogy ötéves kora óta telepatikus kapcsolatban van olyan idegen lényekkel, akik a Földtől 500 fényévnyire lévő Fiastyúk (120 csillagot tartalmazó nyílthalmaz a Bika csillagképben) egyik csillagának egyik kísérő bolygóján élnek. Közvetlen agyi kommunikációval egy faluja környékén lévő elhagyatott helyre irányították, ahol aztán egy körülbelül 7 méter átmérőjű űrhajójuk leszállt. Meiert a falujában eleinte mindenki kinevette. Gyermekeit agyoncsúfolták az iskolában, és felesége, nem bírván a családot ért szégyent elviselni, öngyilkosságot kísérelt meg. Meier azonban csakhamar leszerelte a csipkelődőket, mert tucatszámra mutogatott olyan fényes nappal készült UFO-felvételeket, amelyeken tisztán kivehetők voltak a repülő csészealjak, amint egészen alacsonyan a fák fölött lebegnek, vagy a környékbeli hegyek között manővereznek. A képeken kívül még az emberek orra alá dugott egy több száz oldalas naplót is, amelyben lejegyezte telepatikus beszélgetéseit egy Semjaze nevű, 330 földi évesnek megfelelő korú nővel. Akik olvasták ezt a naplót, azt állítják: nagyon szépen megírt, és tele van tűzdelve olyan tudományos tényekkel, amelyekről egy Meierhez hasonló iskolázatlan embernek fogalma sem lehet. Az UFO-szakértők a világ minden tájáról úgy csődültek Hinwilbe, mint az arabok ramadán idején Mekkába. Meier megdöbbentette a szakértőket. Elképesztő dolgokat mesélt nekik az idegenek tudományáról, művészetéről, életstílusáról, és ráadásul egy olyan helyre is elvezette őket, amely tele volt UFO-leszállási nyomokkal. Vásárinak beillő mutatványokkal is szórakoztatta közönségét. A markába vett például egy kétfrankos érmét, egész testében hevesen reszketni kezdett, majd öklét kinyitva felmutatta, hogy az 408

érme teljesen megfeketedett, a származó hólyagok borítják.

tenyerét

pedig hőhatástól

Amerikai szakértők igen behatóan megvizsgálták a Meier által készített fotókat, és kénytelenek voltak megállapítani, hogy azok vagy minden kétséget kizáróan eredetiek, vagy ha nem, akkor csak egy igen drága, legalább 50 000 angol font értékű felszereléssel és berendezéssel állíthatták elő őket-vallja Wally Gentleman, Hollywood egyik vezető trükkmestere. Hamis felvételek elkészítéséhez olyan igen magasrendű szaktudás is szükséges lett volna, amely manapság mindössze a világ egy-két nagyobb filmstúdiójában található csak meg, Meier viszont csak egy ócska 35 mm kamerával rendelkezik, amelynek még a keresője is törött. Még érdekesebb volt az a néhány fémminta, amit Meier az ufonautáktól kapott. Ezeket egy Marcel Vogel nevű, szintén amerikai kutató vizsgálta meg. Szerinte az egyik egy olyan ezüstés aranyötvözet volt, amely más elemeket is tartalmazott, oly módon, hogy ezeket a mai technikai tudásunk szerint az ötvözetbe bevinni nem tudtuk volna. Érdekes Meiernek egy másik állítása is. Semjaze állítólag közölte vele, hogy ők hogyan repülnek a kozmoszban. A földi mércével mérve meglehetősen idős hölgy szerint a fénysebesség többmilliószorosát is képesek elérni! Meier gondosan leírta a meghajtást, és mint később egy amerikai kutató kiderítette, a NASA szakemberei már maguk is kísérleteztek hasonló hajtóművekkel. Volt a telepatikus közlések között néhány olyan is, amelyek az univerzummal, gyógyítási módszerekkel és eszközökkel foglalkoztak. Tény: ez a fajta tudás egy egyszerű farmernél teljesen érthetetlen (hacsak nem segítettek neki mindebben valakik, akik benne találták meg a jó üzlettársat egy kis hírveréshez). Az amerikai UFO-kutató csoportok többsége szerint Meier csaló, bár azt senki nem tudta még eddig megmagyarázni, hogyan volt képes magas színvonalú, gyakorlatilag leleplezhetetlen trükkfelvételek készítésére és egyéb manipulációkra. Tízévi viszonylagos csend után az Egyesült Államokban ismét napirendre került az UFO-téma. 409

Ahogy erről az International Herald Tribune 1987. március 10. száma beszámol, három jó nevű - tehát nem ponyvakiadó - cég is adott ki UFO-król szóló könyvet a közelmúltban. Az egyiket egy Whitley Strieber nevű regényíró jelentette meg, aki a Communion (magyarul: mély, bensőséges kapcsolat valakivel) című különös könyvében arról számol be, hogy mind őt, mind családját több ízben gyötörték fura lények, akiket ő csak látogatóknak nevez. A megpróbáltatások között olyan is volt, hogy tűket vezettek be az író agyába - egyet például az orrlyukán keresztül a homloklebenyébe. (Itt zárójelben jegyzem meg, hogy már mi, emberek is ismerünk olyan agyvizsgálati módokat, amelyek a behatolást teljesen szükségtelenné teszik, és az eredmény mégis elképesztően jó és pontos.) A látogatók a családját is molesztálták. Az író kénytelen volt hipnózist igénybe venni, pszichiáterhez fordulni és neurológusnál kivizsgáltatni magát. Megértette - mint írja -, hogy élményei valósak, a látogatók léteznek. El kellett fogadnia sorsát, és némi empátiával, beleérzéssel még azzal is megpróbálkozott, hogy felfogja, mit is akarhatnak vele és tőle. Jóval érdekesebb azonban ennél mindaz, amit Bud Hopkins Intruders (Betolakodók) című könyvében olvashatunk az ufonauták különböző csínytevéseiről itt a Földön. Hopkins sikeres New York-i képzőművész, aki szórakozásból lett ufológus. Az elmúlt 12 évben 132 embert keresett fel és kérdezett ki. Ezek mindegyike azt állította, hogy idegenek elfogták és igen alapos vizsgálatoknak vetették alá őket. Hopkins vizsgálódásainál idegorvosokat, pszichológusokat és hazugságdetektorral dolgozó szakembereket is igénybe vett. A kihallgatások során elképesztő egyezéseket talált a beszámolókban, annak ellenére, hogy a kikérdezettek Amerika egymástól távol eső részeiben laktak, esetenként más rasszhoz, felekezethez, életkori csoporthoz vagy nemhez tartoztak, és annak ellenére is, hogy képzettségük és kulturális színvonaluk nagyban különbözött. Kiderült például, hogy az ufonauták nagy előszeretettel vizsgálnak meg családokat, és az is előfordul, hogy ugyanazon családok tagjait évekkel később újra megvizsgálják. A vizsgálatok során haj-, szőr-, könny-, vér-, nyálmintákat vettek a megvizsgált személyektől, de az is előfordult, hogy férfiaktól 410

spermát, nőktől petét vettek le. Példaként arra, hogy UFO-val találkozni nem is olyan veszélytelen, álljon itt röviden néhány különös eset (valamennyit az a MEMORANDUM említi, amelyet három UFO-kutató szervezet együttesen terjesztett az ENSZ Harmincharmadik Közgyűlésének Politikai Bizottsága elé): TŰZPÁRBAJ FÖLD-LAKÓK ÉS UFONAUTÁK KÖZÖTT 1967. augusztus 13., Goias birtok, Sáo Paolo mellett, Brazília. Ignazio de Sousa, 41 éves brazil farmer karabélyával lövéseket adott le három emberformájú idegen lényre. A lények néhány pillanattal előbb léptek ki egy űrhajóból, amely a farmer házának közelében, az odavezető murvával behintett gyalogúton szállt le. Az UFO körülbelül harminc méter átmérőjű kupolájából zöld színű sugár tört elő, és megbénította Sousát. Az incidenst követő napokban Sousa állandóan émelygett, ezért be kellett őt szállítani egy Sáo Paolo-i kórházba. Októberben meghalt leukémiában, amit ismeretlen eredetű sugárfertőzés okozott. Az incidenst a brazil katonai hatóságok is vizsgálták. Az eseményről a Corrieo de Povo számolt be 1968. december 22-i számában. 1968 novemberében a Nevada sivatagban (USA) az autósztrádán Frank Harmon 30 éves teherautósofőr észrevette, hogy egy repülő tárgy követi. Akkorának tűnt, mint egy aknalejárat fedele. Éjjel három óra volt. A férfi megállította a teherautót, fogta a revolverét, és kiszállt. Amikor a tárgy a feje fölé érkezett, ott megállt és lebegni kezdett, leadott rá két lövést. A tárgyból erős kék fénysugár tört elő, és összeégette a férfi törzsét. Az országúti rendőrjárőr bukkant rá és vitte be a sebesült embert az egyik közeli kórházba. Az esetet az amerikai hadsereg légierejének szakértői is kivizsgálták. 1969. július 4. Anolaima, Kolumbia. Ancesio Bermudez egy zseblámpa segítségével megkísérelt jelezni egy repülő tárgynak, 411

amely meglehetősen alacsonyan manőverezett a háza felett. Július 6-án Bermudezt súlyos állapotban a bogotai kórházba szállították. Ugyanazon hónap 12-én meghalt. Az orvosi vizsgálat és a boncolás kimutatta, hogy ganjma-sugárfertőzést szenvedett. E fertőzés halálának közvetlen kiváltó oka volt. SEBESÜLÉSEK 1953. augusztus 9. reggel kilenc óra, Palm Beach, Florida (USA). Sony Desverges cserkészvezetőt egy repülő csészealj által kibocsátott vörös fénysugár megsebezte. Karján égési sérüléseket szenvedett. Két keze, arca, szeme környéke, haja megpörkölődött. Három cserkész, akik szemtanúi voltak a jelenetnek, amikor odarohantak vezetőjükhöz, látták, hogy ájultan hever a földön. 1968. március 19. reggel 8 óra 30 perc, Wilson, Ohio (USA). Egy, a talajtól körülbelül 10-15 méternyi magasságban lebegő idegen űrhajó sugárfegyverrel leterítette a 13 éves Gregory Wellst. A sugár a fiút a jobb könyökénél és vállánál érte. Zakója tüzet fogott. 1969. február 7. Pirasununga, Sáo Paolo (Brazília) közelében, a 19 éves Tiago Machado megközelített egy kb. 10 méter átmérőjű, a Szaturnuszhoz hasonló alakú tárgyat, amely a földön parkolt. „Hirtelen lángnyelv vágott ki a gépből" - mesélte később a fiatalember. A fiú alsó lábszárát érte a tűzsugár. Azonnal elterült a földön, és úgy érezte, hogy teljesen lebénult. Az ügyet egy katonai szakértő kivizsgálta, és a helyszínen egy hat méter átmérőjű köralakú lenyomatot talált. Felfedezett három láblenyomatot is. 1976. április 22-e, Elmwood, Wisconsin (USA). George W. Wheeler, akkoriban magas rangú rendőrtiszt, kocsijában ült, amikor egy hatalmas narancssárga színű tárgy egy kék színű sugárral megsebesítette. Eszméletlenül bukkantak rá a kocsijában. A Menomonie-ben lévő kórházba szállították, ahol tizennégy napig kezelték sugárzás okozta sérülésekkel. Néhány

nő

egyenesen

arról 412

számolt

be,

hogy

nála

mesterségesen megindították a szülést - még terhességben -, és a magzatot magukkal vitték.

igen

korai

Volt olyan eset is, amikor egy nőnél, az általános kivizsgáláson kívül, még egy hosszú tűt is felvezettek a hüvelyén keresztül a hasüregbe. A hipnózis alatt végzett kikérdezés eredményében kételkedő egyik kutató feltételezte, hogy amiről a nő a hipnózis alatt beszámolt, az valóban megtörténhetett vele, de egy kórházi kivizsgálás alkalmával, és ez a traumatikus élmény került később nála felszínre hipnotizált állapotban. A bökkenő csak az volt, hogy a nő - saját kijelentése szerint - még soha életében nem volt kórházban! CSILLAGÁSZOK ÉS UFO-K Sokan a nagyközönség köréből, de még a hírközlő szervek és kormányzatok részéről is úgy tartják, hogy a csillagászok a legilletékesebbek az UFO-kérdés megítélésében. Maguk a csillagászok egyáltalán nem így vélekednek. Egy körükben, Amerikában tartott véleményfelmérés szerint első helyen a meteorológusok, második helyen a pszichológusok és csak harmadik helyen a csillagászok azok a kutatók, akik ebben a különös kérdéskörben megfelelő felvilágosításokkal szolgálhatnak. Az emberek általában azon töprengenek, ha a csillagászok és az UFO-kérdés kerül szóba, hogy miért nem észlel több csillagász UFO-t, mint ahány ilyen észlelésről általában az embereknek tudomásuk van, márpedig az ilften bejelentett megfigyelések száma - úgy véljük - alacsony. Ha az ember a jelenlegi csillagászati módszereket alaposabban szemügyre veszi, akkor ezen a tényen nem is nagyon csodálkozik. Az adatok zömét ma automatikus műszerek szolgáltatják az asztronómusoknak. Azonkívül a csillagászok idejük legnagyobb részét kiértékeléssel, nem pedig megfigyeléssel töltik. És ha megfigyelnek, akkor is általában figyelmüket egyetlen tanulmányozandó égi objektumra összpontosítják, a Napra, 413

valamely bolygóra, a Holdra vagy egyes távolabbi égitestekre. Lévén, hogy így dolgoznak, akár egy tucat UFO is átvonulhat esetenként az orruk előtt, és nem veszik észre. És még ha észre is vennék, a csillagász, aki a lassú mozgásokhoz - természetesen relativisztikusan - szokott, fel sem figyel a gyors mozgásra, vagy ha igen, akkor sem törődik vele. Bármilyen fura is, de a legtöbb csillagász nem hivatása gyakorlása közben figyelt meg UFO-t, ha egyáltalán megfigyelt. J. Allen Hynek, az a „bizonyos" Hynek, az ufológia megalapítója, még 1952-ben gyors, szóbeli közvéleménykutatást tartott csillagásztársai között az UFO-kérdést illetően. A következő megállapításra jutott: a 45 kollégából 36% nem mutatott érdeklődést, 41% érdeklődött az UFO-kutatás iránt, és felajánlotta szakmai segítségét is. 23% olyannyira érdeklődött, hogy véleménye az volt: sokkal komolyabb problémáról van itt szó, mint bárki is gondolná. 1975-ben egy stanfordi asztrofizikus, Peter A. Sturrock2611 amerikai csillagásznak küldött ki postán olyan kérdőíveket, amelyek az illető csillagászok UFO-kal kapcsolatos nézetei iránt érdeklődtek. 1356 ívet kapott kitöltve vissza. Arra a kérdésre, hogy az UFO-kérdés tudományos tanulmányozásra érdemes probléma-e, a következő válaszokat kapta: 23% minden bizonnyal 30% valószínűleg 27% lehetséges, hogy igen 17% valószínűleg nem 3% bizonyos, hogy nem. Tény, hogy a megkérdezett csillagászoknak akkoriban csak 3% (!)-a vélte úgy, hogy az UFO-k esetleg idegen űrhajók. Ennek ellenére a megkérdezettek 75%-a szeretett volna minél többet megtudni az UFO-król, de nem népszerű kiadványokból és újságokból, hanem elsősorban tudományos értekezésekből. Hatvankét csillagász (4,5%) jelzett UFO-megfigyelést, ám ezeknek csak 29%-a (18 fő) jelentette az észlelését akkoriban, amikor az történt. E hatvankét csillagásznak 79%-a vélekedett úgy, hogy az 414

UFO-kérdést feltétlenül tanulmányozni kell. Azok közül, akik nem láttak UFO-t, 50% vélte csak, hogy a kérdést közelebbről meg kell vizsgálni. Az UFO-kérdésben, akár csak más területeken, az emberek nem szeretnek deviáns, a többi embertől, a kormányzati véleményektől stb. elütő véleményt hangoztatni. Ugyanez vonatkozik a csillagászokra is. Azonkívül a csillagászok, akár csak a többi kutató Amerikában, pénzügyileg a legkülönbözőbb köröktől függenek. Véleménynyilvánításkor a támogatók „hivatalos" véleményét is figyelembe kell venniök. A kutatóknak arra is gondolniok kell, hogy életük véges, és ha sikert akarnak elérni, olyan témára kell koncentrálniuk, amelyben elmélyülve viszonylag rövid időn belül eredményeket tudnak felmutatni. Mindez a csillagászokra is vonatkozik. Közismert és már több ízben is ismertetett tény, ezért nem térek itt ki rá részleteiben, hogy az ufológia e századbeli két nagy alakja-J. Allen Hynek és Jacques Vallée -csillagászok. Hynek, a legmárkásabb név e téren, úgy halt meg, hogy életében nem látott UFO-t. Vallée látott, észlelését akkoriban - még Franciaországban dolgozott-feletteseinek jelentette is, de azok lebeszélték arról, hogy az ügyet megszellőztesse. Nézzük most néhány olyan jelentős amerikai csillagász véleményét, akik valamilyen formában kapcsolatba kerültek az UFO-témával. Carl Sagan csillagász professzor, exobiológus és mindenek előtt kimagasló bolygókutató, úgy vélekedik, hogy az UFO-k iránti megnövekedett érdeklődés nem annyira az ember tudományos kíváncsiságára, mint inkább kielégítetlen vallási éhségére vall. Az UFO-k valamiképpen helyettesítik az embereknél az isteneket, akiket a modern tudomány ledöntött trónusukról. Sagannak az a véleménye, hogy ez idő szerint nincs olyan bizonyíték, amely arra utalna, hogy az UFO-k Földön kívüli, intelligens lények irányítása alatt álló űrhajók lennének. 415

Frank Drake - aki a SETI-programot elindította, és az arecibói nagy rádiótávcsővel értelmes lények üzeneteit kísérelte meg felfogni, ezenkívül pedig az OZMA-project egyik kezdeményezője volt, és e tevékenységével közvetve azt vallotta, hogy érdemes más, intelligens lények rádiónyomait keresni a kozmoszban - úgy gondolja, hogy az UFO-jelenség meglehetősen összetett valami. Magába foglal igen ritka természeti jelenségeket, csakúgy, mint látványos természeti jelenségek félremagyarázásait. Szükséges lenne viszont - szerinte is - minél több értékelhető anyagot összegyűjteni a jelenségről, és arra törekedni, hogy a lehető legtöbb hiteles fénykép készüljön róla. Ugyancsak szükség lenne hangfelvételekre, spektrális információkra, valamint olyan vizsgálatokra, amelyek a jelenség mágneses és radioaktív tulajdonságait veszik bonckés alá. William Hartmann, aki a Tucsonban lévő Arizonai Egyetem egyik bolygókutató csillagásza, és a Mariner Mars-missziók munkatársa is volt, leginkább mint fényképelemző ismert az UFO-lógusok körében. Az ő állásfoglalása az UFO-kérdésben a következő: Véleményem szerint tényként kezelendő, hogy (1) a mind a mai napig a nagyközönség tudomására hozott UFO-esetek többsége nem egyéb, mint közönséges, mindennapi jelenségek félreértése vagy szándékos félremagyarázása; (2) négyszeresére vagy többszörösére nőtt az UFO-észlelések száma olyan időszakokban, amikor valamilyen nagy űrkutatási eredmény hozta lázba a világot - mint amilyen az első szputnyik fellövése vagy a Marsról, a világűrből készített első fényképek közzététele; (3) már heteken belül megjelentek az első UFO-hamisítványok azután, hogy 1947ben Kenneth Arnold beszámolt híres UFO-észleléséről. Figyelemre méltó az is, hogy az UFO-rejtélyek megoldása mindig kisebb publicitást kap a sajtóban, mint az ilyen esetek felbukkanása. Hartmann véleménye szerint a legtöbb UFO-esetet igen jól meg lehet magyarázni, anélkül hogy kis zöld emberkéket kellene a téma megoldásába a hajuknál és űrhajójuknál fogva becibálni. Valószínű, hogy az UFO-jelenségek gondos tanulmányozása és elemzése többet árulna el az emberi természetről, mint bármiféle űrbéli, intelligens életről. 416

Thorton Page a NASA egyik asztrofizikusa. Ő rendezte 1969-ben azt a bostoni UFO-szimpóziumot, amelyen az Amerikai Csillagászok Társasága a repülő csészealjak kérdésével foglalkozott. Szerinte az UFO-jelenségek 90%-a nem egyéb, mint valamely szomszédos planéta vagy más természeti jelenség. Talán 5%-a az észleléseknek - ha gondosabban tanulmányoznák őket - új légköri vagy légkörön túli jelenségek felfedezésére vezetne. A Naprendszerben nincs értelmes élet-a földit kivéve. Lehet, hogy rádiósugárzásainkra valahol felfigyeltek, de akkor is valószínűbb, hogy először rádiókapcsolat felvételére törekednének, és nem rohannának hanyatt-homlok ide. Azonkívül bizonyítottnak vehető, hogy a fény sebessége a kozmoszban abszolút, az univerzumban tehát nem lehet csak úgy ide-oda utazgatni. Rengeteg veszély is fenyegeti az űrhajókat az út során - meteoritok, sugárzások stb. Lehetséges persze, amint ezt Clarke is leírja a Randevú a Rámával című könyvében, hogy egy űrhajót megfelelően szigetelnek ilyen behatások ellen, és akkor az esetleg akár húsz fényév távolságból is idelátogathat a Földre. Ezt nem lehet kizárni, ezért ilyen megfontolásokból is érdemes az UFO-témával foglalkozni. Richard Henry csillagász igen nagy mértékben érdeklődik az UFOkérdés iránt, és mint kitűnő szakember ő a tanácsadója több amerikai UFO-szervezetnek is. Véleménye szerint az UFO-kérdés egyike azon területeknek, ahol a jövőben nagy tudományos áttörések várhatók, s ezért szemfüles kutatók várhatóan előbbutóbb bekapcsolódnak majd az UFO-kutatásba. Fogalmunk sincs egyelőre, hogy mi is zajlik a kozmoszban valójában. Már a mi eredményeink - bár szerények még - is azt bizonyítják, hogy az űrutazás megvalósítható. Kétségtelen, hogy az UFO-k viselkedése meglehetősen különös, de hát hogy jövünk mi ahhoz, hogy kritizáljunk egy esetleg egymilliárd éves civilizációt? Felfogásának lényegét így összegezi: „Az a benyomásom, hogy az UFO-jelenség széles körben ismert, tartósan létezik, igen sok szavahihető tanú számolt már be róla, több, mint amennyi csaló szerepelt ez ügyben (hiszem én naivul!), és úgy hiszem, bármi legyen is a jelenség mélyebben rejlő oka, mindenképpen érdemes arra, hogy gondosan és elfogultságtól mentesen tanulmányozzák." Ezzel a véleménnyel, 417

úgy gondolom, egyet lehet érteni. UFO-K A RADAR KÉPERNYŐJÉN A radarról ma már mindenki tudja, hogy: szilárd talajon vagy mozgó járművön elhelyezett olyan berendezés, amely rádióhullámokat bocsát ki, majd e hullámokat ismét felfogja. Felfogáskor a képernyőn megjelenik annak a tárgynak a tipikus radarképe, amelyről a rádióhullámok visszaverődtek. Ezek nem adják ki a tárgy pontos alakját, csak a jel jellegzetességeiből lehet következtetni arra, hogy a tárgy például repülőgép-e, vagy mondjuk - UFO. A tapasztalatok szerint az UFO-k képe mindig egészen pontosan kör alakú volt, semmi mással össze nem téveszthető. A The Hynek UFO Report nyugatnémet kiadásában (1978. Wilhelm Goldman Verlag, München) két igen kitűnő felvételen is tanulmányozni lehet a tipikus UFO-reflexiót (radarvisszhangot). Kétségtelen, hogy ennek ellenére sem lehet egyedül a radar-visszaverődésekre támaszkodva valamely tárgyat határozottan UFO-nak nevezni, hiszen előfordulhatnak visszaverődési hibák, történhetnek talajreflexiók (ilyenkor földi tárgyakról verődik vissza a radarhullám), és úgynevezett mellékhurkok is jelentkezhetnek. Ez utóbbi esetben tűnik úgy, hogy a radaros által megfigyelt repülőt egy kisebb repülő tárgy makacsul követi. Mikor lehet tehát a radarészlelést tökéletesen és cáfolhatatlanul UFO-észlelésnek elfogadni? Akkor, ha ezt a fajta észlelést kiegészíti másfajta megfigyelés is. Azokat az eseteket tartják a legelfogadhatóbb radarészleléseknek, amelyeknél a radarmegfigyelés kiegészül vizuális észleléssel és fényképezéssel, illetve filmezéssel is. Vannak-e ilyen esetek az ufológusok tarsolyában? Igen, vannak. Méghozzá igen sok ilyen eset ismert. Helyszűke miatt itt mindössze néhány igen jó és ezért meglehetősen zavarba ejtő megfigyelést ismertetek. 418

AZ RB-47-ES ESETE Az amerikai légierő egyik RB-47 H típusú, az akkori kornak megfelelően kényes elektronikus megfigyelési eszközökkel, így egy igen jó ELINT típusú fedélzeti radarral is felszerelt felderítőgépével meglehetősen furcsa dolgok történtek közel egy órán keresztül Mississippi, Lousiana, Texas és Oklahoma légterében 1957. július 17-én. Ez a gép éppen gyakorló repülésen tartózkodott a levegőben, amikor Louisiana felett a pilóta és a másodpilóta (CST idő szerint) 4.10-kor hirtelen megpillantott egy igen erőteljes fehéres-kékes fényt, a géptől 11 óra irányban. A fényfolt iszonyatos sebességgel haladt a gép felé, és úgy tűnt, hogy az összeütközés elkerülhetetlen. Mielőtt a pilóta még észbe kaphatott volna, a fényfolt hirtelen pályát változtatott, és eltűnt. Amint a pilóták megfigyelték, az intenzív fénylés yalamely hatalmas tárgy felső részéből sugározhatott ki. Később két UFO-t pillantottak meg, mindkettő vörös fényben fürdött. Az UFO-kat nemcsak szabad szemmel észlelték, hanem a fedélzeti radarok is egyértelműen kimutatták őket. Jelentették a dolgot a duncanville-i (Texas) légitámaszpontnak is, ahol szintén észlelték radarral a jelenséget. Az ELINT-rendszer is kimutatta őket. Az egyik UFO-t többször is észlelték ugyanezen a módon, és csak akkor veszítették el szem elől, illetve tűnt el a képernyőről, amikor az UFO nagy hirtelen, nagy magasságból a föld felszíne felé „vetette" magát. Egy idő múlva a gép - mivel üzemanyaga fogytán volt - engedélyt kért a leszállásra. Az UFO ismét megjelent, és követte egy ideig a gépet. Mind szabad szemmel, mind pedig a földi és fedélzeti radarokkal egyaránt észlelték^Az elektronikus felderítőrendszer is kimutatta, hogy a szabad szemmel észlelt ismeretlen repülőtest azonos a radarok képernyőin megjelenő jellel. Az eseményről felvett részletes jelentésben igen nagy pontosságú technikai paraméterek is meg vannak adva, de ezekkel nem kívánom untatni a kedves olvasót. 419

A TORINÓI ESET Egy még ennél is érdekesebb eset az, ami 1973. november 30án Torinóban történt. A torinói repülőtér felett reggel 7 órakor megjelent egy pulzáló fénygolyó, amely a lilától kezdve az égkéken keresztül egészen a sötétvörösig erőteljes fénysugarakat bocsátott ki magából. Az UFO-t azonnal három gép pilótái is észrevették. Riccardo Marano éppen leszálláshoz készülődött könnyű kis Piper Navajo gépén, amikor az irányítótorony felhívta a figyelmét az ismeretlen repülő tárgyra, amely körülbelül 400 m magasan lebegett a kifutópálya felett. Marano azonnal az UFO felé kormányozta gépét, de amikor már meglehetősen közel ért hozzá, az UFO döbbenetes manőverekbe kezdett. Nagy gyorsasággal többször is kitért oldalirányban, hirtelen ugrásokat végzett oda-vissza irányokban, és egyáltalán úgy viselkedett, ahogy egyetlen földi repülőgép sem lenne képes. Amikor Marano feladta az üldözést, az UFO körülbelül óránként 550 mérföldes sebességgel Genova felé vette útját. A jelenet egyik tanúja maga a repülőtér parancsnoka volt, aki látta az UFO-t a saját radarernyőjén. „Szilárd test volt - mondta később -, és körülbelül úgy verődtekvissza róla a radarhullámok, mint egy DC-8-as gépről. Vizuálisan csillagszerűnek tűnt. Az UFO-t két másik hivatásos pilóta is megfigyelte. Az egyik egy Alitalia gép parancsnoka volt, aki a gépét Torinóból éppen Rómába vezette. A másik egy párizsi járattal készülődött leszálláshoz. Mindketten jelentették észlelésüket az irányítótoronynak. Az első gép pilótája így jellemezte a látványt: „Körülbelül négy mérföldre van tőlem az a valami. Megszakítottan színes fényeket lövell ki. Nem merek feléje közeledni." A másik pilóta, aki tíz évig vezetett katonai gépeket, és az eset történtekor már nyolc éve dolgozott mint polgári pilóta, ezt jelentette: „Láttam a tárgyat, amely bár fényes volt, kevésbé volt az, mint egy csillag vagy egy mesterséges hold. Nem tudom, mi lehetett, de annnyi bizonyos, különös jószág 420

volt." Érdekessége még az esetnek, hogy egy hasonló UFO-t fényképezett le, ugyancsak Torino térségében, egy héttel korábban egy Franco Contin nevű diák. Hat nappal később viszont 12 azonosítatlan repülő tárgy tűnt fel a torinói katonai repülőtér radarernyőin. AZ ÚJ-ZÉLANDI SZUPERESET Ez az eset azért érdekes, mert itt összejött minden: szabad szemmel végzett megfigyelés, légi és földi radarészlelés és profi filmesek által készített filmfelvételek! Számos amerikai kutató úgy tartja, hogy ezek a filmfelvételek az első igazán hiteles UFOmegjelenítések a világon. A melbourne-i 0 csatorna munkatársai által készített felvételeket húsz különböző neves tudós - fizikus, optikus, csillagász, radarszakember stb. - vizsgálta meg és találta minden szempontból hitelesnek. A filmfelvételek, amelyeket ÚjZéland déli szigete felett készítettek az ausztrál tévések 1978. december 31-én, egyedülállóak a maguk nemében. A film 16 mm-es, színes, és 23 000 kockát tartalmaz. A vizsgálatok egyértelműen leszögezték, hogy szilárd halmazállapottárgyról van szó, és teljesen kizárható, hogy a jelenség bármilyen értelemben természeti jelenség lett volna. Nézzük röviden az eseményeket! December 21. hajnali 3 óra 28 perc. Vem Powell, az Argosy gép kapitánya, Új-Zéland déli szigetének északi csücskén, a Blenheim air-portról felszállva megpillantott egy ismeretlen eredetű repülő tárgyat. A wellingtoni repülőtéren radarernyőn már korábban észlelték az UFO-t, és rádión utasították Powellt, hogy nézzen utána, miféle tárgy repked az ország légterében. Az ismeretlen tárgy, amely körülbelül akkora volt, mint egy utasszállító repülőgép, mozdulatlanul lebegett, miközben Powell gépévei feléje közelített. Ekkor, mindenki meglepetésére, az UFO megmozdult, és 421

távolságot tartva követte a gépet mintegy 12 mérföldön keresztül. December 30. este negyed 11. Fogarty ausztrál tévérendező és kamerásai, David és Ngaire Crocket, férj és feleség, felszálltak a Blenheim air-portról, hogy Wellington-ba repüljenek. Éjfél után egy sereg fényfoltot fedeztek fel, és értesítették a látványról a wellingtoni radarállomást. Ők is megerősítették a látványt. Elképesztő percek következtek. Egy UFO mintha csak tudta volna, hogy filmezik, hihetetlen légiparádét rendezett a filmeseknek, akik kamerájukkal alig tudták követni a mozgását. Fogarty egész úton egy magnószalagra kommentálta a történteket. Egyik megjegyzése minden, a gépen tartózkodó utas szorongását jól kifejezte: „Adja isten, hogy ne legyenek ellenséges szándékaik!" Wellingtonból a radarosok jelezték, hogy a gépet több UFO is követi. Leszállás után a gép kapitánya invitálta az ausztrál tévéseket, hogy repüljenek vele a visszaúton is. December31. Hajnali 2óra 15 perc. Másnap, alig, hogy felszálltak, máris megjelent egy UFO a gép közelében. Az UFO-t a repülőtéri radar is észlelte. Egy ideig mintegy tíz mérföld távolságban repült a gép mellett. Ezúttal az UFO nyugodtabban viselkedett, nem tűnt és nem halványodott el, hagyta, hogy szép rendesen filmezhessék. David a kamerával dolgozva beszámolt róla, hogy egy olyan tárgyat lát, amelynek az alsó része fényárban úszik, a tetején pedig egy átlátszó kupolaféleség van. Egy ízben a pilóta úgy döntött, hogy megközelíti az UFO-t, de az megtartotta az eredeti távolságot, majd hirtelen a gép elé került, és balra fordulva elviharzott. A gépet egészen a leszállásig több aprónak tűnő, pulzáló fénypont követte. Az eseményről készült filmet a melbourne-i televízió bemutatta. Egy héttel később pedig New Yorkban tüzetesen megvizsgálták, a már említett eredménnyel. Egy személyes megjegyzés: Abban a szerencsében volt része e sorok írójának, hogy látta ennek a filmnek egy részét. Tisztán lehetett látni a hajnali ég ellenében egy fehéren izzó, lüktető fénygömböt. A gömb széle kékes-zöldes színben pompázott. Különleges filmtechnikával a kamerát ráközelítették az UFO-ra, 422

amely így egészen közeliben látszott. Utána még egy elektronikus finomítás: és a gömbben feltűnt az „élére" állított UFO, amint eszelősen pörög az őt körülvevő ionizált levegőburokban. Tisztán ki lehetett vennni a kupolaszerű felső részt is. A látvány a szó szoros értelmében lélegzetelállító volt! HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK: EGY LENGYEL ÉS EGY MAGYAR ESET Lengyelországból Bronistaw Rzepecki 1987 májusában jelentett egy különös esetet az International UFO Reporter című amerikai kiadvány szerkesztőinek, akik az esetről 1987 május/júniusi számukban be is számoltak. íme kivonatolva a jelentés: Egy harmadik típusú találkozás történt 1981. augusztus 8-án délután negyed ötkor a balti-tengeri partvidék Hel-félszigetén. Az észlelő, R. K. a tengerparton tartózkodott ismerőseivel. Barátaitól rövid időre elbúcsúzott azzal, hogy bemegy a közelben lévő kempingbe. Ahhoz, hogy odáig eljusson, egy vasúti vágány mentén kellett mennie. Menet közben egyszerre csak megpillantott „két sötét ruhás fiút", amint azok nagy hirtelen berohantak a bokrok közé. Rövid idővel később ismét felbukkantak, és megálltak az ösvényen az észlelővel szemben. Körülbelül 150 cm magasak voltak, zöld öltözékben, arcuk zöldesnek tűnt, orruk helyén csak valami kinövést lehetett észlelni, szájuk vékony rés volt, ajak nélkül. Hatalmas, mandulavágású szemek meredtek szembe az észlelővel. A testük csípő környéki részét valamiféle köd borította. Övükről fekete dobozok lógtak, hozzájuk erősítve lila és sárga drótok, szalagok és spirálisok voltak láthatók. „Ekkor észrevettem a járművüket is - mondta az észlelő. - Ott ál It tőlem jobb kézre,nem túl nagy távolságra. Ezüst színű volt. Agyammal felfogtam egy telepatikus üzenetet: „Ne félj tőlünk!" Éreztem, hogy nem akarnak ártani nekem. A lények elkezdtek távolodni. R. K. óvatosan elindult feléjük. Mintegy 180 méterre lehetett tőlük, amikor újabb agytól agyig üzenet érkezett hozzá: 423

„Gyere közelebb! Ne állj meg!" Ahogy a közelükbe ért, olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas burokba lépett volna bele. Keresztül ment a burkon. Ment újabb húsz métert, hátranézett, de a lények eltűntek. A jobb oldalán megpillantotta a járművet, amely körülbelül 80 cm magasságban lebegett a talaj felett. Tégla alakú volt, és lapos. Körülbelül 5-6 m hosszú, és 2 m magas lehetett. Tompa, „ködös" ezüst színe volt. Nem látott rajta sem ajtót, sem semmiféle jelzést, sem pedig antennát. UFO-kutatók az észlelő által megjelölt helyen hét láblenyomatot találtak. Ezeken nyugodhatott a jármű, amíg a földön tartózkodott. Átmérőjük 30 cm volt, és 14 cm mélyen nyomódtak bele a talajba. A test erősen megnyomta a talajt. Égésnek vagy magas hőnek nyoma nem volt. R. K. még egy kölünös dologról számolt be. Útja - amelyet nyaralása során számos esetben megtett - most a szokásosnál 15 perccel tovább tartott. Az elveszett időről nem tud beszámolni. A kutatók találtak még egy szemtanút. Egy varsói diák arról számolt be, hogy egy rózsaszín fényfoltot látott felemelkedni arról a helyről, amelyet R. K. mint az UFO leszállási helyét jelölt meg. Akadt még két kutyájával sétált végig. R. K. egy kutyás házaspárt mellett elhaladni nem látta őt!

nagyon különös „szemtanú". Egy idős házaspár ugyanazon az ösvényen, amelyen R. K. haladt idő múlva-a „burkon" való áthaladás után - a hirtelen maga előtt találta, anélkül hogy maga látta volna őket. A házaspár viszont egyáltalán

A kutatók a nyomokat gondosan megvizsgálva úgy vélték, hogy azok két egymást követő leszállás nyomai lehettek, négy-négy leszállási nyommal, amelyekből azért látszott csak hét, mert a két leszállás egy-egy nyoma véletlenül egybeesett. Vajon mi lehet e különös viselkedés magyarázata? Vagy az UFO-k előnyben részesítenek bizonyos helyeket, és ott ismételten leszállnak - vagy, ebben az esetben, amíg a fiú érzése szerint a „burokban" tartózkodott - esetleg egy rövid „kirándulást" tehetett a néhány percre felszálló űrhajó fedélzetén.

424

És íme, egy nemrégiben történt magyar eset: 1987. január 9-én éjjel 2.30-kor az ÚTINFORM egyik mérnöke a szolgálati kocsijával, amelyet egy sofőr vezetett, szokásos éjszakai ellenőrző körútját végezte Debrecen térségében. Akkoriban már igen erős tél volt. Az éjszakai havas tájon a mérnöknek feltűnt, hogy a bekötőút mellett, amely egy téesz földjén haladt keresztül, és tartott Debrecen felé, két hatalmas szénaboglya között kivilágított ablakokat lát. Úgy vélte, hogy a téesz egyik lakókocsija állhat ott valamilyen oknál fogva. Utasította a sofőrt, hogy amikor a fények közelébe érnek, álljon meg. így is történt. A mérnök kiszállt a kocsiból, hogy jobban lássa, mi van a szénaboglyák között. Legnagyobb meglepetésére egy repülő csészealjat pillantott meg! Ajtaja nyitva volt, belülről sárgás színű fény szűrődött ki, és az ajtóban egy kis termetű figura álldogált. Közvetlenül a bejárati ajtónál két másik, kisebb figura tartózkodott a hóban. Valamit matattak, de hogy mit, azt az észlelő nem tudta kivenni. A bejáratnál álló figura háta mögött bepillanthatott a járműbe. Egy bordázott fémfeljárót látott, amely befelé enyhén emelkedett. A sofőr, aki közben szintén kiszállt a kocsiból, rendkívül megdöbbent, és azt javasolta a mérnöknek, hogy gyorsan tűnjenek el onnan, mielőtt még bajuk lehet. Mint kiderült, az említett térségben egy korábbi alkalommal egy másik szolgálatos útmérnök már szintén észlelt UFO-t, de mert félt, hogy elmebetegnek bélyegzik, nem mert róla jelentést tenni, illetve bárki előtt is szót ejteni a szokatlan jelenségről. NÉHÁNY MAGYARORSZÁGI UFO-ÉSZLELÉS Az olvasót nyilván izgatja, hogy hogyan is állunk Magyarországon az UFO-észlelé-sekkel? Az alábbiakban - a helyhiány miatt erősen tömörítve - felvázolok néhány olyan esetet, amelyek - bár java részük régebben történt - mostanában jutottak tudomásomra. íme: 1937. június vége. Nyékládháza közelében, az országúttól pár méterre egy fiatalember - ma nyugdíjas fizikus, valamikor a 425

katonai akadémián tanított mint tanár -észrevett a kertjük alján egy igen különös járművet. A repülő csészealj ezüstösen csillogott az esti holdfényben. A fizika, valamint a műszaki tudományok iránti érdeklődése arra késztette, hogy igyekezzen megállapítani a méreteit: az alsó rész 8 m magas, a kupolarész 3 m magas és az egész jármű pedig kb. 20 méter széles volt. Három lábra támaszkodva állt a talajon. A lábak közötti távolság 16 métert tett ki. Később, amikor a jármű felemelkedett, és zajtalanul elrepült, megmérte az utána visszamaradt talplenyomatokat is. Háromszög alakban helyezkedtek el, mindegyiknél egy külső és egy belső kör lenyomata látszott. A külső kör átmérője 150 cm, a belsőé pedig 50 cm volt. Márpedig akkoriban még nem voltak űrhajók, sőt még a V-1 és V-2 rakéták sem háborították az égboltot felettünk. A fiatalembernek fogalma sem volt róla, hogy mit lát - ezt látta. A következő észleléseket olyan ember bocsátotta rendelkezésemre, aki minden tekintetben józan életű, évekig volt sportrepülő, nem fogyaszt alkoholt, nem dohányzik, és még ma is, hetvenen felül, a maga korosztályában élvonalbeli sportoló. Nem is akármilyen. A képzelődés nála teljesen kizárható. 1946 augusztusának első szombatján éjjel 1.55-kor történt az észlelés. Az észlelő, nevezzük B.-nek, vadkacsavadászaton volt Rákoskeresztúr-Ecser-Vecsés térségében, egy nádas területen. Este vadásztársával együtt előző évről visszamaradt nádkévékből fekhelyet készített magának. Kutyája valami miatt igen nyugtalan volt, ezért B. sem tudott elaludni. Feküdt a hátán, és nézte a csillagos eget. Arcával délnyugati irányba fordulva feküdt. Egyszerre csak valami különös, ismeretlen, sistergő-süvöltő hangra figyelt fel. Egy soha nem látott test repült a levegőben. A fejük fölött húzott át, és tartósan DNy-ÉK irányban haladt. Zeppelinhez hasonló alakja volt, és mindkét oldalán körülbelül húsz-húsz nyílásból színes, éles fények lövelltek elő. Hangja ekkorra már teljesen elhalkult. A színek 80%-a vörös, 20%-a pedig a kék, zöld és sárgásfehér színek keveréke volt. A sugarak mind lefelé irányultak. B. sportrepülő ismereteire támaszkodva a jelenség magasságát körülbelül 2500-3000 méterre tette, sebességét pedig nagyjából 300 km/órára becsülte. A furcsa jármű néhány perc alatt 426

eltűnt Pécel-Gödöllő irányában. Alighogy megpillantotta a jelenséget, azonnal felkeltette vadásztársát. Társa csak bámult, de nem tudott egyetlen szót sem kinyögni. Dermedten nézték a fura légi tüneményt. „Ezt követően alig szóltunk egymáshoz. Alig vártuk a hajnali vadászatot, s a délelőtt úgy telt el, hogy a látottakról még vadásztársainknak sem szóltunk -összesen öten voltunk -, mert hiszen nem is tudtuk volna, hogy mit is mondjunk" -számolt be különös élményéről. Ez az elbeszélés azért is érdekes, mert jól mutatja, milyen bénító hatással van az észlelőre az életében először észlelt UFO-jelenség. Figyelembe veendő az is, hogy az észlelő a második világháború alatt minden létező géptípust megismert, sokszor éppen nem a legkellemesebb körülmények között - ugyanis előfordult, hogy kibombázták. Ugyancsak B. beszámolója, aki ritka „szerencsés" ember, mert életében többször is észlelt UFO-t. „Következő észlelésem 1953. június 17-én reggel 6 óra 13 perckor történt. Reggel munkába menet, villamosra várva a déli égbolton kb. 35-40 fokos szögben, általam nem pontosítható magasságban és távolságban, feltűnően lassan, irányát és sebességét tartva Ny-i irányban egy tömpe szivar alakú, a Nap által erősen megvilágított, ezüstös színű tárgy repült. Teste alatt teljes hosszúságban lefelé irányuló, kékeszöldsárgásfehér sugarak keveréke volt látható. Kb. egy perc múlva a házak eltakarták a látványt." Erről az eseményről az újságok is írtak, és a jelenséget meteoritnak nevezték. B. egy későbbi észlelése: „7982. június 22-én 21 óra 25 perckor feleségemmel a nyaralónk kertjében ülve bámultuk a gyönyörű esti égboltot. A különös jelenségre a feleségem hívta fel a figyelmemet. A délkeleti égen egy valószínűleg tégla alakú test volt látható. Négy sarkán körkörösen elhelyezkedő, több, vörösen világító fényforrás volt látható. A tárgy semmiféle hangot nem adott ki. Úgy 30 másodperc múlva, kb. 70 fokos szögben, előttünk 427

enyhe balkanyart írt le, és a fák takarásában Nagykovácsi felé eltűnt." Az alábbi eset egészen friss: Berekfürdő térségében, N. L. és még öt helyi lakos észlelése szerint 1987. szeptember 15-én este fél nyolckor három UFO jelent meg a falu felett. Mindhárman lebegtek egy darabig. Fényességüket állandóan változtatták. Egyikük piros, zöld, sárga színű fényeket bocsátott ki. Kettő közülük teljesen párhuzamosan egy magasságban lebegett. Az egyik UFO hirtelen L alakot írt le, majd eltűnt. A másik kettő lassan távolodott el. És hadd térjek itt ki végezetül egy nagyon érdekes UFOközvélemény-kutatásra. A Szovjet Kultúra, melynek vezetői szívesen adnak szállást a sci-fi kedvelők rendezvényeinek, 1987ben is megtartotta a Gagarin Sci-fi Napokat. A rendezvények között helyt kapott egy UFO-kérdésekkel foglalkozó vitaülés is. Ennek a vitaülésnek a résztvevői között a klub vezetősége gyors, kérdőíves közvélemény-kutatást rendezett. A megkérdezettek a következő kérdésekre az alábbi megoszlásban adtak választ: 1. Valós jelenségnek tartja-e ön az UFO-kat? Válasz: Igen: 27 fő, 79,4%; Nem: 5 fő, 14,7%; Nincs véleményem: 2 fő, 5,8%. 2. Látott már ön is UFO-t? Válasz: Nem: 23 fő, 67,6%; Láttam már valamit, ami lehetett UFO is: 9 fő, 26,4%; Igen, amit láttam az teljes bizonyossággal UFO volt: 2 fő, 3,8%. Akkor sem hinném el, ha a saját szememmel látnám: 0 fő. 3. Hallott-e ön olyanokról vagy ismer-e ön személyesen olyanokat, akik láttak UFO-t? Válasz: Igen: 11 fő, 32,3%. Nem: 23 fő, 67,6%. 4. Olvasott-e már ön különösen érdekes és tárgyilagos cikket, könyvet, esetleg tanulmányt vagy hivatalos jelentést az UFO-król? 428

Válasz: Igen: 26 fő, 76,4%. Nem: 8 fő, 23,5%. 64% adott meg szerzőket és címeket is. 5. Ha az UFO-k valóban léteznek, ön szerint micsodák? a) Nincs véleményem: 2 fő b) Kozmoszból érkezett idegen járművek: 17 fő c) természeti jelenségek: 19 fő d) földi eredetű legújabb (esetleg titkos) technikai eszközök: 12 fő e) más kor vagy dimenzió technikai eszközei: 10 fő f) meteorológiai jelenség: 13 fő g) csillagászati jelenség: 13 fő h) egyéb földi, idővel megmagyarázható jelenség: 14 fő 6. Van önnek logikai érve az UFO-k léte mellett? az UFO-k léte ellen? Nincs: 16 fő Nincs: 18 fő Van: 18 fő Van: 4 fő Sajnos a két észlelést részletesebben ismertetni nincs módomban, de mindkét észlelés fénylő testekről számolt be, amelyek szemlátomást „intelligensen" manővereztek. A közvéleménykutatás, annak ellenére, hogy csak 34 személy vett benne részt, a szerző véleménye szerint figyelemre méltó eredménnyel zárult. KÜLÖNÖS KIJELENTÉSEK George C. Marshall tábornok, aki a második világháború alatt az USA egyesített vezérkari főnöke, majd 1947-1949 között az 429

Egyesült Államok külügyminisztere volt, egy ízben, 1955-ben a Londoni Flying Saucer Review című lapnak adott interjújában kijelentette: „Az Egyesült Államok hatóságai megállapították, hogy a repülő csészealjak Földön kívüli intelligens lények irányítása alatt állnak. Különböző jelek arra utalnak, hogy módszereket dolgoznak ki, amelyek segítségével képesek bolygónk légkörét belélegezni és atmoszféránkban életben maradni. Úgy tűnik, hogy csak eme előkészületek után számíthatunk a részükről nyilvános leszállásokra és kapcsolatfelvételekre." Lord Dowding, az angol légierők marsallja volt a második világháború alatt. A Fate magazin 1954 novemberi számának 2426. oldalán található egy ismertetés Dowding-nak a London Sunday Dispatchben megjelent UFO-témájú cikkéről. Ime véleménye: „Meg vagyok győződve arról, hogy ezek a tárgyak léteznek, és nem földi nemzetek készítették őket." Nathan F. Twining tábornok, az amerikai légierők egykori parancsnoka a következőt állítja egy, az UFO-król készített elemző jelentésben, amelyet a légierő 1947. szeptember 23-i dátummal keltezett. „A jelenség valóságosan létezik, nem vízió vagy kitaláció. Ezek a repülő tárgyak megközelítően korong alakúak, és nagyságuk vetekszik az ember által készített utasszállító repülőgépek méreteivel." Harry S. Truman, az Egyesült Államok egykori elnöke egy 1950. április 4-én tartott sajtóértekezleten ezt nyilatkozta: „Biztosíthatom önöket arról, hogy a repülő csészealjak - amennyiben egyáltalán léteznek - nem földi alkotások, nem emberkezek művei." Az USA légierejének sajtótájékoztató kiadványa, 1953. június 26. „A légierő és a kérdés kivizsgálásával megbízott bizottság - a Project Blue Book munkatársai -ismeri Keyhoe őrnagy ama véleményét, miszerint a repülő csészealjak más bolygóról származó űreszközök. A légierő soha nem tagadta, hogy ez a lehetőség fennállhat." .....amennyiben azok a manőverek, amelyekről számos megbízható tanú jelentést tett, megfelelnek a valóságnak, akkor a jelenségre csak egyetlen elfogadható magyarázat kínálkozik - az interplanetáris magyarázat." 430

Lionel M. Chassin francia tábornok, a NATO egykori légelhárítási egyeztető parancsnoka megállapítása szerint (Párizs, 1958. április 3.): „Létfontosságú mindnyájunk számára, hogy megértsük a jelenséget, amely talán meghatározhatja egész további jövőnket." 1952-ben feloldottak a titkosítás alól (1952. szeptember 11-én) egy CIA (Az Egyesült Államok Központi Hírszerző Hivatala)memorandumot: „Világot átfogó megfigyelési hálózatot hoztunk létre, és utasítottuk a főbb légibázisainkat, hogy törekedjenek azonosítatlan repülő objektumok elfogására." 1974-ben Robert Galley, akkori francia hadügyminiszter egy interjúban, amit J. C. Bourret készített vele 1974. január 28-án, kijelentette: „Az UFO-k létét nemzetbiztonságunk szempontjából jelentős kérdésnek tartjuk, és ezért vizsgáljuk a viselkedésüket, igyekezvén mozgásrendszerükben bizonyos szabályosságokat felfedezni és kimutatni." 1952-ben Edward J. Ruppelt kapitány, a Project Blue Book megbízott vezetője ezt írja a Report on UFOs első oldalán: „1952 nyarán az amerikai légierő egyik F-86-os harci gépe, amelyet mint elfogó vadászt alkalmaznak, rálőtt egy repülő csészealjra. Ezt is, mint sok más olyan tényt, amelyből az UFO-sztori végül is összeállt, eddig még soha nem hozták nyilvánosságra." 1955-ben Benjamin W. Childlaw tábornok, az Egyesült Államok Légvédelmének akkori parancsnoka egy 1955-ben Colorado Springsben adott interjújában így nyilatkozott: „Garmadával kapunk UFO-jelentéseket. Nagyon komolyan vesszük a dolgot, annál is inkább, mert számos emberünk és repülőgépünk veszett oda a repülő csészealjak üldözése közben." Roeshin Nurjadin, az indonéz légierő főnöke 1967-ben egy levelében (1967. május 5.), mely az UFO-kérdéssel foglalkozott, így ír: „Indonéziában ugyanolyan típusú UFO-kat látnak, mint bárhol máshol. Időnként problémát okoznak a légelhárításunknak, de csak egyszer kerültünk olyan helyzetbe, hogy lőnünk kellett rájuk."

431

1980-ban Peruból jött híradás: .....Délen, a perui légierő egyik bázisa fölött két alkalommal is UFO-kat észleltek. Vadászgépek megkísérelték elfogni, illetve megsemmisíteni őket, de nem jártak eredménnyel." Douglas MacArthur tábornok, államférfi, a második világháború alatt az Egyesült Államok csendes-óceáni katonai erőinek főparancsnoka, 1955-ben a Waldorf Astoriában tartott beszédében a következőket mondta (New York Times, 1955. október 8.): .....a tudomány fejlődését is figyelembe véve a világ minden népének egyesítenie kellene erőit a túlélésért, azért hogy közösen védjük meg bolygónkat a külső térből érkező idegenek támadásaival szemben." 1962. május 12-én pedig a West Point-i Katonai Akadémián tartott beszédében így fogalmazott: „Nem zárható ki egy katonai összecsapás az egyesült földi erők és egy, a Galaxisunk egy másik bolygójáról származó sötétszándékú támadó erő között. Feltehetően ez lenne Földünkön az utolsó háború." 7968. Az USA Nemzetbiztonsági Hivatalának jelentése, UFOhipotézis és a túlélés problémái: „Az emberi történelem számtalanszor bizonyította, hogy milyen tragikus kimenetelű lehet egy olyan összecsapás, amelyet egy technológiailag magasabbrendű erő egy technológiailag elmaradott közösséggel vív. Meg kellene gyorsítani katonai felkészülésünket, hogy a lehető legrövidebb időn belül megfelelő védelmi intézkedéseket tudjunk hozni. Egy kissé komolyabban kellene vennünk túlélésünk kérdését, amikor az UFO-problémát vizsgáljuk." Az USA külügyminisztériumának akkori igazgatója, Dr. Michel A. G. Michaud diplomata, a Nemzetközi Biztonsági Hivatal vezetője 1978-ban egy konferencián kijelentette: „Egy másik naprendszerből származó idegenek számára mi potenciális fenyegetést jelentünk, ám ez fordítva is igaz-ők is potenciális fenyegetést jelentenek nekünk. Ez a körülmény magával vonhatja egy katonai összecsapás lehetőségét." 1981-ben

az

ICUFON

(amerikai 432

UFO-kutató

szervezet)

memorandumot intézett az UFO-kérdésben Ronald Reagenhez, az Egyesült Államok elnökéhez. A válasz, amelyet a Nemzetbiztonsági Hivatal intézett a szervezethez 1981. november 21-én, többek között a következőket tartalmazta: „Az Elnök nagyon is tisztában van azzal a fenyegetéssel, amit az UFO-erők jelenthetnek, és mindent megtesz, ami csak módjában áll, hogy a nemzet ilyen irányú védelmi felkészültségét gyorsan és hatékonyan növelje. (Aláíró: Robert L. Scheitzer, az amerikai hadsereg vezérkari tábornoka.) 1985. Nevezetes év a külpolitikában: Ronald Reagain.az Egyesült Államok elnöke találkozik Mihail Gorbacsov főtitkárral november 18-20-án Genfben. Reagain november 21-én reggel 9 órakor tájékoztatta a kongresszust a megbeszélésekről (New York Times, 1985. november 22.) Többek közt ezt mondta: „Mr. Gorbacsov sürgette, hogy együttesen helyezzünk el támadó fegyvereket a világűrben, s egy ilyen stratégiai védelmi rendszerrel hozzunk létre bolygónk körül egy hatékony, nukleáris védelmi elhárítógyűrűt. 1985. december 4-én viszont ezt nyilatkozta Fallstone-ban, az egyetemisták előtt tartott beszédében (az eseményen jelen volt egy sereg amerikai vezetőszemélyiség is): „...Gorbacsovfőtitkárral tartott négyszemközti megbeszéléseinknek volt egy érdekes pontja, amely azzal foglalkozott, hogy ha bolygónkat veszély fenyegeti a külső térből, valamely más bolygó lényei részéről, akkor félre kellene tennünk minden kicsinyes torzsalkodást, és rá kellene ébrednünk arra, hogy mindannyian emberek vagyunk, és össze kell tartanunk ezen a Földön... Nem hiszem egyébként, hogy a világűrből nagy hirtelen megjelenne egy bennünket fenyegető erő, ennek ellenére magam is hasznosnak minősíteném a főtitkár által javasolt hozzáállást és megoldást."

433

V. A. Ambarcumjan: A Földön kívüli civilizációk keresésének problémái

Nézetünk szerint a Földön kívüli civilizációk problematikája három részre osztható: a) a Földön kívüli civilizációk létezésének a kérdése, a messzi bolygórendszerekben az élet és a civilizáció kifejlődéséhez szükséges csillagászati előfeltételek megléte szempontjából; b) az idegen civilizációk és a köztük levő kapcsolat felfedezése és elsősorban a kapcsolat megteremtése köztük és miközöttünk; c) az elküldendő információ tartalma és nyelve. Emellett nyilvánvaló, hogy ezt az utolsó problémát többféleképpen lehet felvetni, aszerint, hogy egyoldalú vagy kétoldalú kapcsolatról van-e szó. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagy, mondjuk az ezer fényévet meghaladó távolságok esetében már nem beszélhetünk kapcsolatról, gyakorlatilag itt csak egyoldalú közlésről lehet beszélni, ami jelentős mértékben leszűkíti ennek a kapcsolatnak a lehetséges célkörét és az átadandó információ jellegét is. Mielőtt megvizsgálnánk a civilizációk létezésének kérdését a messzi bolygórendszerekben (arról ugyanis meg vagyunk győződve, hogy a mi bolygórendszerünkben nincs fejlett civilizáció a földin kívül), meg kell állnunk, hogy megismerkedjünk azokkal a lehetséges anyagrendszerekkel, amelyek ezen civilizációk hordozói. A mi szokványos felfogásunk szerint a civilizáció hordozója a társadalom, amely egymáshoz többé-kevésbé hasonló egyedekből áll, amelyek mindegyike képes információt felfogni, begyűjteni, tárolni, feldolgozni és kibocsátani. Úgy vesszük továbbá, hogy maguk ezek az egyedek biológiai szervezetek. A Földön kívüli civilizációval való kapcsolatot hasonló társadalommal való kapcsolatnak tekintjük. Egészen más típusúnak is elképzelhetjük azonban az idegen civilizáció hordozóját. Az előzetes megfontolások azt mutatják, hogy eleve nem vethetjük el efféle hordozók létezésének a lehetségességét. Elképzelhetjük például azt az esetet, amikor az 434

idegen civilizáció hordozója egyetlen egységes kibernetikai rendszer, amely nem autonóm részekből áll. Az emberi társadalomra nem hasonlító civilizációhordozó egy másik példája lehetne az a rendszer, amely autonóm, de szélsőségesen specializált kibernetikai gépekből és automatákból áll. Nem folytatjuk tovább a fantáziálgatást az idegen civilizációhordozók lehetséges modelljeiről, de megjegyezzük, hogy természetesen a biológiai fejlődés, mint ez látható, az első időben csak az egyedekből álló rendszer kialakulásához vezethet el, a biológiai fejlődés szakasza után azonban megjelenhetnek valami másfajta hordozó létrejöttének a feltételei. Ismereteink jelenlegi szakaszában mégis úgy kell vennünk, hogy a civilizáció megjelenésének legfontosabb feltétele a biológiai fejlődés, függetlenül attól, hogy a későbbiekben ez a civilizáció milyen formákat vehet fel. Ezért az idegen civilizációk létezésének csillagászati feltételeiről feltett kérdés elsősorban azon csillagászati feltételek skáláját keresi, amelyek lehetővé teszik az élet keletkezését, majd az igencsak hosszadalmas fejlődést, amely végül értelmes lények megjelenésére és ilyen vagy olyan fokú civilizáció létrejöttére vezet. Ha ezt a skálát meghatároztuk, akkor a felhalmozott csillagászati adatok alapján komoly statisztikai számításokat végezhetünk a kedvező feltételek előfordulási gyakoriságáról. Igaz, ezekhez a számításokhoz hiányzik egy igen fontos láncszem: nem ismerjük még a bolygórendszerek általános szerkezeti törvényszerűségeit, mivel csupán a saját bolygórendszerünk szerkezetéről vannak ismereteink. Könnyen lehetséges, hogy a bolygópályák egy síkban fekvése és szinte kör alakú vonala – a Bode-Titius-törvény – egyedül a Naprendszerre jellemző, vagy esetleg csak egy általánosabb törvényszerűség egyedi megnyilvánulási formája. Ha egy nagyságrenddel növelhetnénk a pontosságot a legközelebbi csillagok saját mozgásának megfigyelésében, jelentősen megjavulna a helyzetünk. Mégis, a Naprendszer példájából tudjuk már, milyenek a lehetséges bolygópálya-átmérők és bolygóméretek, ami igen lényeges dolog az idegen csillag körül lehetséges feltételek kiderítésében. 435

Melyek hát a legfontosabb csillagászati paraméterek, amelyek meghatározzák az élet és a civilizáció megjelenésének feltételeit? Természetesen itt olyan életről beszélünk, amely megközelítően azonos kémiai módon valósul meg a földi életével. Ilyen paramétereknek kell véleményünk szerint számítani elsősorban: a) a csillag- állandót, amely az adott csillagra vonatkozólag ugyanaz, mint a mi napállandónk, és amely a bolygó felületének egységnyi területére eső energiasugárzást mutatja; b) a csillag színhőmérsékletét, ami nagyon lényeges az élet kifejlődéséhez rendkívül fontos fotokémiai folyamatok szempontjából; c) a csillag életének időtartamát. E paraméterek mellett olyanokat is figyelembe kell vennünk, amelyek kevésbé lényegesnek tűnnek, de amelyek bizonyos körülmények között döntő fontosságúak lehetnek. Ezekhez a másodlagos paraméterekhez tartoznak például: a bolygó egyenlítőjének a keringési pályával bezárt szöge, a bolygó tengelyfordulási ideje, a nehézkedési gyorsulás, a csillag ikercsillag vagy változó csillag volta. Gondolhatjuk, hogy például az erős változékonyság rendkívül megnehezíti a normális életfejlődést. A csillagászati paraméterek mellett igen fontosak a különböző planetográfiai és planetokémiai jellemzők. Nyilvánvalóan nagyon fontos szerepet játszik az, hogy van-e a bolygónak légköre; ha van, milyen összetételű és sűrűségű. Mint ismeretes, az élet kialakulásában rendkívül fontos szerepet játszott a tenger, ezért az óceánok megléte vagy hiánya ugyancsak nagyon lényeges. Végül a civilizáció fejlődése számára a kezdeti szakaszban nagy jelentőségűek lehetnek a domborzati viszonyok, a kontinensek méretei és a szárazföldre vonatkozó egyéb tényezők. Mivel semmi kétségünk nincs azon kozmikus objektumok nagy számát illetően, amelyeken egy adott pillanatban élet és civilizáció létezik, alaposabban meg kell vizsgálnunk a civilizáció technikai szintjében előfordulható különbözőségek kérdését. Bár az emberi civilizáció életkora – ha a legtágabb értelemben használjuk a civilizáció fogalmat néhány évezredre tehető, a modern, technikai civilizáció mindössze két évszázadra tekinthet vissza. Vizsgált 436

tárgyunk szempontjából igen lényeges az is, hogy a csillagrendszerről való fogalmaink, vagyis azok a fogalmak, amelyekre a lehetséges civilizációk sokaságának elképzelését alapoztuk, maguk is az utóbbi két évszázadban keletkeztek és fejlődtek ki. Emellett még a bolygók életkora is millió évekkel különbözhet egymástól. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a civilizációs szintek is millió évekkel különbözhetnek egymástól. Mindezt meggondolva úgy vehetjük, hogy a földi civilizáció még a csecsemőkornál tart, és hogy a lehetséges idegen civilizációk szintjében óriási különbségeknek kell létezniük. Ezért az idegen civilizációkkal való kapcsolat alapvetően olyan civilizációk közötti kapcsolat, amelyek egészen eltérő fejlettségi fokon állnak. Mindenki beláthatja, hogy egy civilizáció jellege, szintje és fejlődési üteme, egy bizonyos szakasztól kiindulva. akár egyetlen évszázad alatt is jelentős mértékben megváltozhat. Ezért aztán még elképzelni is nehéz azokat a hatalmas változásokat, amelyek több százezer vagy több millió év alatt végbemennek. A gyakorlati feladat az, hogy mi, akik a csecsemőkorban vagyunk, megtaláljuk a legésszerűbb technikai megoldásokat és a nyelvet, amellyel egy jóval magasabb fejlettségi fokon álló civilizációval kapcsolatba léphetünk. Úgy tűnhet, hogy az idegen civilizáció felfedezése előtt az e téren végzendő munka csupán a józan tervezgetésekre szorítkozhat, meg a jelzések keresgélésére, amelyek a legváratlanabb természetűek lehetnek, és az is meglehet, hogy oly módon kódolták az üzenetet, hogy azt egy jóval magasabb szinten álló civilizáció vehesse, nem a mi csecsemővilágunk. A valóságban azonban az a helyzet, hogy a civilizációk közötti kapcsolat kérdésének puszta feltevése is egész sor probléma kutatásának szükségességét vonja maga után, amelyeknek maguknak is önálló tudományos jelentőségük van. Példaként említsük meg a jelek és közlések valóban mesterséges eredetére vonatkozó kérdést. Tekintve, hogy a világmindenséget jelenségeinek, sőt törvényszerűségeinek végtelen száma miatt soha nem tekinthetjük teljesen ismertnek, bármilyen szabályos és belső törvényszerűségekkel (egyszerűekkel vagy bonyolultabbakkal) 437

rendezett legyen is egy adott közlés, amit műszereinkkel a világmindenségből veszünk, elvileg sohasem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy csak egy általunk nem ismert, természetes folyamat eredménye. Ennek az állításnak a bizonyítására egyszerű példa a pulzároktól érkező rádiójelek természetes eredete. Tegyük fel például, hogy a világűrből a következő, sokszor ismétlődő közlést kapjuk: 11 001 001 11 001 001 11 001 001 Az optimista azt mondhatja, hogy a 11 001 001 szám nem más, mint a pí értéke, kettes számrendszerben kifejezve, hét tizedes pontosságig, és kijelentheti, hogy ez nem más, mint egy civilizáció hívójele, amely úgy véli, hogy a a szám ismétlődő kisugárzását nyilvánvalóan mesterséges jelként értelmezik valahol. A pesszimista minden nehézség nélkül kigondol egy olyan fizikai mechanizmust (például egy speciálisan megválasztott típusú, forgó űradóállomás), amely magyarázatot ad erre a jelenségre. Ily módon a fenti jelsorozatból, egyéb információk híján, nem tudunk egyértelmű következtetéseket le vonni. Pontosabban, ha az optimista valamiféle további információ alapján nem tud megfelelő érveket felhozni, a tudósok többsége – az ilyen esetekben természetes óvatosság folytán – azt fogja mondani, hogy valószínűleg a pesszimistának van igaza. Tegyük fel azonban, hogy a periodikusan ismétlődő közlés nagysága nem nyolc bit, mint fentebb láttuk, hanem kétszáz. És álljon ez a közlés két részből, amelyek mindegyike száz-száz biten, valami nagyon egyszerű, de egymástól teljesen eltérő kóddal ábrázolja a z értékét, száz tizedes pontosságig. Ebben az esetben a kapott jelek természetes eredetének elenyészően kicsi a valószínűsége, bár teljességgel kizárni akkor sem lehet. Ebből a példából láthatjuk, hogy semmiféle abszolút kritériumunk nincs, ami egyértelműen bizonyítaná egy jelzés mesterséges eredetét. Egy adott jelsor mesterséges eredetének valószínűségi fokát meghatározó lehetséges kritériumok kérdése speciális kutatások 438

tárgya lehet, és a Földön kívüli civilizáció problémájától teljesen függetlenné válhat. Az elmondottak a hívójelekre vonatkoznak, amelyeket az idegen civilizációnak tudatosan kell oly módon megszerkesztenie, hogy a lehető legvilágosabban megnyilvánuljon a jelek mesterséges eredete. Ami a tényleges üzenetet tartalmazó közlés megfejtését illeti, nos, az egészen más kérdés, ott a kódot kell megkeresni. Nem kizárt, hogy a hivőjel olyan jeleket tartalmaz, amelyek egyidejűleg a kód természetére nézve is útmutatást adnak. Ezekből az utolsó megjegyzésekből kitűnik, mennyire érdekesek a közléselmélet tudományos-műszaki kérdései egy olyan címzett esetében, aki nem ismeri sem a nyelvünket, sem a nálunk szokásos kódrendszereket. Székely Sándor fordítása (1972)

439

I. Sz. Sklovszkij: A lakott világok sokasága és a velük való kapcsolat megteremtése

A cikk címében megnevezett probléma már több évszázados múltra tekinthet vissza, de csak napjainkban helyezhetjük tudományos alapokra. Ezt mindenekelőtt azok az egyedülálló eredmények magyarázzák, amelyeket az asztrofizikában, a rádiócsillagászatban, a kibernetikában, a molekuláris biológiában és a velük szomszédos tudományágakban az utóbbi egy-két évtizedben elértünk. A természet- és társadalomtudományok fejlődése is éppen napjainkban veti fel ezt a problémát mint sürgető szükségszerűséget. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy az elmúlt néhány év folyamán már több mint 150 tudományos dolgozat jelent meg, amely ennek a problémának egyik vagy másik aspektusával foglalkozik. Cikkgyűjteményeket adnak ki, összehívják az első konferenciákat. Minden alapunk megvan arra, hogy kijelentsük: egy új tudomány születésének szemtanúi vagyunk, ez az új tudomány olyan tudományágak érintkezési pontján alakult ki, mint az asztrofizika, a rádiócsillagászat, a biológia, a technika és... a szociológia, és bár még nevet sem kapott, már nemcsak a szakemberek figyelmét, hanem a nagyközönség széles rétegeinek az érdeklődését is felkeltette. Melyek azok a konkrét tudományos eredmények; amelyek lehetővé tették, hogy napjainkban komolyan feltegyük a kérdést a világmindenségben létező lakott világokról és a velük való kapcsolat lehetséges típusairól? 1. Nagy valószínűséggel megállapítottuk azt az igen fontos tényt, hogy Galaktikánkban a bolygórendszerek előfordulása általánosan elterjedt. A különböző osztályokba tartozó csillagok tengelyforgásának sajátosságaira alapozott közvetett, de eléggé 440

meggyőző érvek mellett nemrégiben közvetlen bizonyítékot is kaptunk. Van de Kamp, a fényképezéses asztrometria ismert amerikai szakembere 1963-ban úgy találta, hogy az egyik legközelebbi csillagnak – a Barnard-csillagnak – páratlanul kis tömegű láthatatlan kísérője van. A csillag saját mozgásában mutatkozó, elenyészően kis ingadozások mérése (évente 10" – ez a legnagyobb ismert érték) alapján azt a következtetést vonta le, hogy az apró ingadozásokat okozó láthatatlan kísérő tömege mindössze 1,5-szerese a Jupiter tömegének, az eléggé excentrikus keringési pálya hosszabbik sugara 4,4 csillagászati egység, a keringési idő pedig 24 év. Maga a Barnard-csillag egy vörös törpe az M5-ös osztályból, gömbsugara a Napénak 1 /6-a, a tömege pedig a Napénak 0,15 század része. Egy, a Jupiternél mindössze 1,5-szer nagyobb tömegű objektum nem lehet önfényű égitest. A magjának túlságosan alacsony a hőmérséklete – mindössze néhány százezer fok. Ezért a termonukleáris reakciókról, amelyek a csillagok túlnyomó többségénél az energiát szolgáltatják, itt nem beszélhetünk. Egy ilyen égitest szinte bizonyosan a mi Jupiterünkhöz hasonló óriásbolygó. Az a tény, hogy az egyik legközelebbi csillag körül bolygó kering, meggyőző bizonyíték arra, hogy a Galaktikában igen elterjedten találhatók bolygórendszerek, és ez Van de Kamp felfedezésének óriási jelentősége. Igaz, azt is meg kell gondolnunk, hogy a Barnardcsillag körül mozgó óriásbolygó pályája igen megnyúlt ellipszis, míg a Naprendszer szinte minden bolygójának pályája, köztük a Jupiteré és a Szaturnuszé is, csaknem kör alakú. Nem tudni, hogy az ilyen nagy eltérésnek van-e lényegbevágó oka. Mindenesetre a Galaktikában létező nagyszámú bolygórendszer hipotézise igen nagy valószínűséggel elfogadottnak tekinthető. 2. A vizsgált probléma szempontjából igen nagy jelentőségűek a molekuláris biológia, a biofizika és a biokémia legújabb eredményei, amelyek első ízben lebbentették fel az élet keletkezésének és mibenlétének titkait fedő leplet. A biológiai és 441

kémiai tudományok e sikerei nélkül szó sem lehet a földi vagy más bolygóbeli élet keletkezésének a megismeréséről. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a probléma megoldásának útján még csupán a legelső lépéseket tettük meg. EI kell még döntenünk tudományos szempontból a földi élet keletkezésének törvényszerűség voltát, amihez viszont pontos ismeretek szükségesek bolygónknak a földtörténeti korokat megelőző fejlődési szakaszáról. Ez a planetáris kozmogónia szintjének felemelését kívánja meg, legalább a csillagkozmogónia szintjére, ami egyelőre még nem valósult meg. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy napjainkban e téren is mozgás tapasztalható, például az elektromágneses folyamatok fontos szerepének a tisztázásával. 3. A Földön kívüli civilizációval való kapcsolatteremtés problémája szempontjából döntő jelentőségűek a rádiócsillagászatnak az utóbbi években elért rendkívüli eredményei. Ezzel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell a rádiófizikában végbement műszaki forradalom jelentőségét, amely a kvantum-sugárerősítők Imaserek) és a hatalmas ekvivalens felületű antennák felszerelésével kezdődött. Mindez annyira megnövelte a rádiófizika lehetőségeinek potenciáját, hogy már napjainkban is lehetséges volna a rádiókapcsolat létesítése néhányszor tíz fényévnyi távolságra. Ebben a távolságban már több száz csillagot találhatunk. Teljesen reális az az elképzelés, miszerint a következő évtizedben ez a potenciál egy nagyságrenddel növelhető lesz, ami a 100 parszek nagyságú, igen "tekintélyes" távolságnak felel meg. Csak megemlítjük, hogy ilyen távolságban a csillagok száma már több százezer. 4. A Földön kívüli civilizációkkal való kapcsolat problémája szempontjából rendkívül fontosak lesznek a kibernetika eredményei. A kibernetika elveinek és módszereinek alkalmazása feltétlenül szükséges az olyan kérdések elemzésében, mint az optimális jelkarakterisztika kiválasztása és a robotok kialakítása. A kibernetika már ma is felveti a kérdést a mesterséges eredetű élet (köztük az értelmes lények élete) lehetőségéről. Ennek a kérdésnek a későbbiekben egészen rendkívüli jelentősége lehet. 5. Az ember behatolása az űrbe, a kozmikus térség meghódítása 442

talán a legfontosabb tényező, amely a környező térség vizsgálatára serkentett bennünket. Az a feltartóztathatatlan és törvényszerű folyamat, amely az emberiségnek az űrbe kilépését eredményezte, a legszemléletesebb módon mutatja az értelmes élet létezésének a lehetőségét. Teljes joggal nevezhetjük ezt a folyamatot az emberiség minőségileg új fejlődési szakaszának. Néhány évtized alatt az emberi tevékenység szférája sok ezerszeresére nőtt. Mi azonban csak e folyamat legelső szakaszát láthatjuk, és még elképzelni is nehéz, milyen alapvető változásokat fog ez hozni az emberi társadalom életében az elkövetkező néhány évszázad folyamán. Az emberiség aktív, átalakító tevékenységének feltartóztathatatlan kiterjedése az egész Nap körülitérségbe, elkerülhetetlenül a bioszférának a jelenleginél 10-15 nagyságrenddel való növelésére fog vezetni. A fentiekkel kapcsolatban bátorkodom egy híres író szavait idézni: "...Mellesleg senki nem képes megérteni az igazi jelentőségét annak a kornak, amelyben él. A régi mesterek ivókat és Szent Sebestyéneket festettek, amikor Kolumbusz az orruk előtt fedezte fel az Újvilágot". (A. Conan-Doyle: A bűvös ajtó) A legközvetlenebb kapcsolatban áll a bennünket érdeklő kérdéssel az a teljesen reálissá vált lehetőség, hogy eldöntsük az élet létezésének a kérdését a hozzánk legközelebb levő bolygók esetében, éspedig közvetlen biológiai kísérlettel. Minden alapunk megvan, hogy feltételezzük: ez a kérdés már a legközelebbi jövőben feleletet kap. Ha például a Mars szélsőségesen zord viszonyai között akár csak a legprimitívebb élet létezését megállapíthatjuk kísérletileg, akkor ez tényszerű megerősítése lesz annak a koncepciónak, miszerint az élet, mint az anyag legmagasabb szervezettségű létezési formája, törvényszerűen kialakul a bolygókon. Márpedig a Galaktikában milliárdszámra találhatók olyan bolygók, amelyek megfelelő távolságban lévén egy F8-KO típusú naptól, jóval kedvezőbb feltételeket nyújtanak, mint a Mars. Ezt a következtetésünket az sem gyengíti, ha bebizonyosodik, hogy a Marson levő kezdetleges életformák a Földről kerültek oda 443

valamikor, spórák útján. Egyébként is a pánspermium kérdését a jelenlegi körülmények újra felvetik. Bebizonyosodott az egyszerű mikroorganizmusok és spóráik rendkívüli ellenállóés alkalmazkodóképessége hihetetlenül nagy sugáradagok esetén is. A pánspermium-elméletben semmiféle filozófiai visszakanyarodás nincs, már persze ha nem ragaszkodunk az élet öröktől létezésének tudománytalan nézetéhez. A világmindenség fejlődik, és kezdeti fejlődési stádiumaiban az élet létezése kizárt dolog. Értelmetlennek tartom azt a meggyőződést, amely szerint az élet autonóm kialakulása a bolygókon – materialista meggyőződés, a spórákkal való "beszórásuk" a világűr felől – idealizmus. Ezt a kérdést csak tudományos érvekkel, mindenekelőtt kísérletekkel, megfigyelésekkel lehet eldönteni. Igen lényeges a következő kérdés: ha valamely bolygón kialakult az élet, és végigjárta a szakadatlan tökéletesedés hosszú fejlődési útját, szükségszerűen értelmessé válik-e egy bizonyos szakaszában? Én azt állítom, hogy ez nem szükségszerű. Sőt számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hagy egy adott bolygón az értelmes élet megjelenésének valószínűsége igen kicsi. Végül alapvető kérdés az értelmes élet korszakának hossza is az adott bolygón (nevezzük ezt az értéket t-nek). Ez a probléma meglehetősen bizonytalan. Szinte minden külföldi kutató és sok hazánkbeli tudós is, kellő alátámasztással, azt állítja, hogy ez az időtartam semmi esetre sem haladhatja meg a T időértéket a kozmogonikus időskálán (T~10^9–10^10 év). Hangsúlyoznunk kell, hogy a vizsgált probléma szempontjából ez a kérdés egyáltalán nem akadémikus jellegű. Könnyen megkapjuk például azt a képletet, amely kifejezi a két "kortárs civilizáció" közötti d középtávolságot:

Bár a t értéktől való függőség gyenge, mégis, ha t~ 10^5–10^6 év, a legoptimálisabb becslések szerint (a Galaktika bolygórendszereinek a száma sok milliárd nagyságrendű; és minden bolygón törvényszerűen kialakul az értelmes élet) azt kapjuk, hogy d ~ 100 parszek. 444

Figyelembe kell azonban vennünk azt a lehetőséget, hogy egyes civilizációk, miután igen magas fejlődési fokot értek el, és leküzdötték az elkerülhetetlen kríziseket és ellentmondásokat, a fejlődésnek jóval nagyobb időértékeit érhetik el, még a kozmogonikus értékeket is megközelíthetik. Mellesleg megjegyzem, hogy a civilizáció fejlődésének technológiai stádiuma még 105 éves nagyságrendben is hatalmas idő, amely a legradikálisabb következményekhez vezethet. Összegezzük most a bolygócivilizációk közti kapcsolat problémájának tudományos elemzéséhez szükséges alapadatokat. A legkedvezőbb esetben a civilizációk közti távolság csillagközi nagyságrendben van, vagyis 3–5 parszek. Ez azonban igen kevéssé valószínű, hiszen ennél a becslésnél rengeteg tényezőt figyelmen kívül hagytunk. Végül a közelmúltban lezárult OSMA-terv megfigyelés-sorozatának negatív eredménye is ellentmond ennek az optimista becslésnek. A legközelebbi idegen civilizációtól való távolság középértéke nagy valószerűséggel mintegy 300 parszekre tehető. Ez a következő fejtegetésből adódik: – minden, az F8-K0 osztályokhoz tartozó csillagnak bolygórendszere van, s a rendszernek legalább egy bolygója alkalmas az élet fejlődéséhez, amely rajta törvényszerűen megjelenik; – az képlet, ahol a – annak a valószínűsége, hogy a kifejlődő élet értelmessé válik, t – a pszichozoikus korszak hossza, T – a csillag életkora. Számolni keli azonban azzal az eshetőséggel, hogy d jóval több lehet, mint 300 parszek, így nincs kizárva, hogy civilizációnk az egyetlen civilizáció a Galaktikában, de persze nem az a világmindenségben. Miután pedig eléggé megalapozottnak tűnik az a meggyőződés, hogy nem vagyunk egyedül a világmindenségben, felvetődik a civilizációk közti kapcsolat megteremtésének a problémája. A kapcsolatnak a következő típusaira gondolhatunk: 445

– csillagközi repülések, többnyire automata kibernetikus szondák kiküldése; – elektromágneses jelzések. Nyilvánvaló, hogy az első módszer (legalábbis a kapcsolat megteremtésére) kilátástalan. Arról nem is beszélve, hogy a mai technika számara elérhetetlen, kimondhatjuk, hogy nincs jövője. A fantasztikus írók véleménye ellenére, a relativisztikus sebességgel mozgó csillagközi fotonrakéták minden valószínűség szerint soha nem valósulnak meg. Minden kor jellemző módon túlbecsüli saját technikai lehetőségeit. Említsük meg ezzel kapcsolatban, hogy a XIX. században komolyan foglalkoztak a Holdba utazással, valami... gőzhajtású jármű segítségével. Még korábban több fantasztikus író léggömböt vélt felhasználni erre az útra. Manapság hajlamosak vagyunk túlbecsülni a rakétatechnika lehetőségeit. Ez a technika ideális a bolygóközi távolságok leküzdésére és a jövőben a Nap körüli térség meghódítására. Sőt a rakéták alkalmasak lehetnek majd a közvetlen környezetben levő bolygórendszerek egymás utáni, fokozatos meghódításában is. Ez utóbbi esetben azonban a rakéták nem relativisztikus sebességgel fognak mozogni. A csillagközi távolságokkal elválasztott civilizációk közti kapcsolat megteremtésére azonban még a fotonrakéta sem elégséges. Mivel ez így van, más lehetőségeket kell keresni. Azt az elképzelést, hogy a kapcsolatot az elektromágneses hullámok csatornáján kell megvalósítani, első ízben Cocconi és Morrison mondta ki 1960-ban. Tulajdonképpen az ő munkájuk volt a kiindulópontja minden későbbi, e téren végzett kutatásnak. Az elemzések azt mutatták, hogy a legcélszerűbb – gazdasági és perspektivikus szempontból a rádióhullám-tartomány használata. E tartományon belül pedig a centiméteres és a deciméteres hullámhosszak használata a legcélszerűbb. Cocconi és Morrison a 21 cm-es hullámhosszon való kapcsolat lehetőségéből indult ki. Röviddel ezután Drake próbálkozott meg azzal a feladattal, hogy mesterséges eredetű jeleket találjon a legközelebbi alkalmas csillagok, az Eridan alfája és a Cet tau csillag sugárzásában (OSMA446

terv). Mi azonban úgy véljük, hogy az OSMA-terv alapjában hibás, éspedig két okból. Feltételezik, hogy a legközelebbi csillagok körül léteznek civilizációk, ami igen valószínűtlen. Ha mármost d ~ 100-300 parszek, az irányított sugárnyalábbal való kapcsolatteremtés feladata rendkívül nehéz, hiszen ilyen távolságra legalább 10^5 csillag található. Nézetünk szerint a Cocconi-Morrison-elmélet és a Drake-féle megvalósítás alapvető hibája az a feltételezésük, hogy az idegen civilizáció technológiai fejlettsége pontosan ugyanazon a színvonalon áll, mint a miénk. Ennek következtében az idegen civilizáció által használt adó-vevő berendezések teljesítménye pontosan megegyezik a Föld legmodernebb készülékével. Az efféle feltételezés azonban elvileg hamis. Közismert, hogy egy civilizáció technológiai fejlődésének az időszaka rendkívül rövid. Ezért, ha a világmindenségben vannak is civilizációk, a fejlettségi szintjük a legkülönbözőbb lehet. A civilizációk túlnyomó többségében a technológiai fejlettség szintjének a miénknél jóval magasabbnak kell lennie. Hiszen mi még csecsemők vagyunk, ami a technológiát és a tudományt illeti. Még nincs hetven éve például, hogy felfedeztük a rádió-összeköttetés lehetőségét. Még nem telt el harminc év a nukleáris energia felfedezése óta. Még nem valósult meg a termonukleáris szintézis. Ezért, amikor a civilizációk közötti kapcsolat megteremtésének problémáját vizsgáljuk, már a "nullás megközelítésben" is az idegen civilizációk igen magas technológiai fejlettségével kell számolnunk. Ezt a számítást a gyakorlat követelményei diktálják, hiszen a terv megvalósításának technikai oldalát tekintjük kiindulási előfeltételnek. Az idegen civilizációk technikai szintjének felbecsülésére egyetlen lehetőségünk a mi civilizációnk technológiai fejlődésének az elemzése. Ez nem könnyű és főleg nehezen megfogható feladat. Az ilyen elemzés nélkül azonban továbblépni nem lehet. Bizonyos fokig megkönnyíti a feladatot az, hogy értelmetlenség volna a képen bármiféle részletességre törekedni. A fontos az, hogy a civilizáció tevékenységének ütemét és méreteit felbecsüljük. 447

Döntő jelentőségű a technológiai fejlődés igen rövid időszaka. Célszerű megemlíteni, hogy a mai értelemben vett tudomány és technológia mindössze tíz nemzedékkel ezelőtt született. Galilei lefektette a mechanika alapjait, és ez természetesen a fejlődése kiindulópontja lett. És most, mindössze 350 év múltán, a technológia kozmikus jelentőségű tényezővé vált, hiszen a lehetőségei már ma is túlléptek a földgolyó szűkre szabott határain. Csak két példánál fogok kissé elidőzni. A televíziózás jóvoltából a Föld a világűrbe a méteres hullámhosszakon mintegy 1 watt/Hz sugárzást bocsát ki (a Földön több ezer tévéadó működik, átlagosan 20 kW teljesítménnyel). A Föld színhőmérséklete a méteres hullámhosszakon mintegy 10^8 fok. A Föld, a méteres hullámhossztartományban kisugárzott rádióhullámok alapján, a Nap után következő, második legfényesebb égiteste a Naprendszernek. A sugárzása 10^6-szor nagyobb, mint a Vénuszé és a Marsé. A magaslégköri atomrobbantások teljesen deformálták a Földnek olyan fontos kozmikus jellegzetességét, mint a sugárzási övezet. Ez a változás esetleg nem "oldódik fel", és a jelek szerint végérvényes. Az ember egyáltalán nem mindig van tudatában tevékenysége következményeinek. Bátorkodom felhívni a figyelmet az emberiség egy másik tevékenységére, amelynek a bennünket érdeklő témában döntő szerepe lehet. Az energiatermelésről, annak szédítő ütemű növekedéséről van szó. Jelenleg az emberiség mintegy 3 • 10^19 erg/sec energiát termel. Az energiatermelés most 20 évenként duplázódik. Ez a tendencia meglehetősen szilárd. Az idő múltával az energiatermelés üteme nő. Ilyen ütem mellett 200 év múlva az energiatermelés eléri a 3 • 10^22 erg/sec szintet, vagyis a Nap kisugárzása Földet érő részének 1%-át. Ha az energiatermelés növekedési mértékét mérlegeljük, ez már korábban is bekövetkezhet. Az energiatermelés további növekedése a Föld hőháztartásának felborulását vonhatja maga után. Természetesen már ezt megelőzően megkezdődik a 448

napenergia széles körű felhasználása is, ennek azonban határa van – minden valószínűség szerint csupán a 10%-át hasznosíthatjuk a Földre érkező sugárzásnak. Akárhogy is történik, háromszáz éven belül ez a kérdés igen élesen fog felvetődni. Több külföldi szerző szerint a legszigorúbban meg kell tiltani az energetika további fejlesztését, és rögzíteni kell a jelenlegi szinten. Ez azonban aligha lehetséges. Sokkal valószínűbb, hogy a nagy teljesítményű energetikai berendezések kikerülnek a Föld körüli térségbe, és ott az emberiség újabb hatalmas (bár mégis véges) fejlődési lehetőségeket kap. A világűrbe település folyamata – a nagy teljesítményű energiafejlesztő telepek tekintetében – feltétlenül jóval korábban megkezdődik, figyelembe véve azt a nagy sugárzási veszélyt, amelyet az ilyen berendezések földi elhelyezése jelentene, továbbá azt a nagy helyigényt, amelyet az újfajta termeléssel kapcsolatos szerkezetek és a kísérletek támasztanak. Jellemző erre, hogy már ma is igen merész, de teljesen reális tervek születnek, amelyekben igen fontos kísérleteket űrbázison végeznének el (például a Kardasov–Szlisa-tervezet, a Hold egy mesterséges kísérőjére kihelyezendő radio-interferométerről). Pontosan ez okból nevezhetjük világtörténeti jelentőségűnek az úttörő jellegű űrkísérleteket és az embernek az űrbe lépését. Márpedig ha az emberiség elkerülhetetlenül megkezdi a Naprendszer meghódítását, akkor az energetikai és anyagi forrásai hihetetlenül megnőnek. A 10^33 erg/sec nagyságrend még nem a határ, tekintve, hogy a bolygó anyagának egy része üzemanyagként szolgálhat a termonukleáris szintézis folyamatában. Különböző meggondolások alapján azt mondhatjuk, hogy a Naprendszer meghódításának és átalakításának időtartama néhány ezer év nagyságrendű, de semmiképpen nem több, mint 10^4 év, vagyis a kozmikus időtartamokhoz képest elenyésző. Ebből nagyon fontos következtetés adódik: ha a Galaktikában léteznek más civilizációk, akkor sok közülük, talán a többségük, elérte már a technológiai fejlődésnek azt a fokát, amit a 10^33 erg/sec nagyságrendű energiatermelés és a saját bolygórendszerük komoly átformálása jellemez. A mesterséges bioszféra lineáris 449

méretei a 10^13–10^15 centiméteres határok között teljességgel tehetségesek. Nem fogunk itt beszélni a már létező, konkrét bolygórendszer-átalakítási tervezetekről, mint például a Dysonszféra, mivel nem ez a tárgyunk. A fontos most csak egy ilyen "szupercivilizáció" lehetséges energetikai potenciáljának a felbecslése. De határt szabhat-e az értelmes élet fejlődésének és elterjedésének egy adott bolygórendszer? Én azt hiszem, hogy nem. Nincsenek és nem is lehetnek korlátok az anyag létezésének olyan magasan szervezett formája előtt, mint amilyen az élet. Elvileg lehetséges például egy ilyen szituáció. Miután a saját bolygórendszerét meghódította, a magas fejlettségű civilizáció a szomszédos csillagok felé kezd "szivárogni". Még az sem feltétlenül szükséges, hogy azoknak saját bolygórendszerük legyen, hiszen az értelmes lények tökéletesen megtanulták már a mesterséges bioszféra létrehozásának a technikáját. Mondjuk, hogy a szomszéd csillag környezetének átalakítása eltart pár ezer évig. Az anyagok odaszállítása csak néhány száz évet vesz igénybe, vagyis a „csillagszomszéd” átalakításához szükséges időnél jóval kevesebbet. Az ily módon "átszervezett" csillagszomszéd most a további terjeszkedés bázisa lesz. Kiszámítható, hogy az ilyen, egységes terv alapján történő terjeszkedési folyamat néhány tízmillió év alatt kitölti az egész Galaktikát. Minden valószínűség szerint még gyorsabban is, hiszen az ilyen szupercivilizáció fejlődése nem csupán mennyiségi, hanem minőségi változásokat is hoz. Egy ilyen tervezet megvalósítása lehetővé teszi az energiatermelés szintjének felemelését 10^43 erg/sec-ig, sőt még annál is magasabbra. Alapjában véve semmi érv nem szól az ellen, hogy valamely galaktikákban a fejlődés ilyen módon mehetett végbe. Ebből adódik a második következtetés: elképzelhetők olyan civilizációk, amelyek az energiatermelésben elérték a 10^43 erg/sec szintet, és létrehoztak egy csillagrendszer léptékű, vagyis 10^22–10^23 cm nagyságrendű mesterséges bioszférát. Távol áll tőlünk az az állítás, hogy a fentebb vázolt kép volna 450

minden civilizáció elkerülhetetlen fejlődésmenete. Világosan kell látnunk, hogy az ezen az úton fejlődő társadalomra mély válságok várnak. És nagyon valószínű, hogy ezek közül valamelyik végzetessé válik. Rá is mutathatunk néhány ilyen lehetséges válságra, ellentmondásra, amelyek már ma is észrevehetők: – az önmegsemmisítés egy termonukleáris katasztrófa következtében, vagy általánosabban; egy olyan felfedezés következtében, amely előre nem látott és ellenőrizhetetlen következményekkel jár; – a genetikai veszély (vagyis a kihalás veszélye); – az információ-túltermelés; – az egyedek agykapacitásának korlátai, amelyek túlzott specializálódásra vezetnek. Ez a helyzet is kihalásba torkollik; – az értelmes mesterséges lények megjelenésével kapcsolatos válság. Másfajta válságok és ellentmondások is lehetségesek, ezek létezését azonban jelenleg nem is sejtjük. Végül a társadalom nem feltétlenül megy végig a mennyiségi terjeszkedés útján. A civilizáció, amely konzerválja az energetikai szintet, és megtiltja a (visszafogást nem tűrő) űrutazásokat, egyfajta minőségi tökéletesedési utat járhat végig, amikor is egészen új típusú célkitűzések bukkanhatnak fel. Véleményem szerint az ilyen szituáció egyenértékű a kihalással. De tegyük fel, hogy nem így van. Ebben az esetben, feltételezem, senki nem fogja azt állítani, hogy az effajta "érdekvesztés" volna a fejlődés egyetlen lehetséges fajtája. A vizsgált kérdések egyáltalán nem olyan skolasztikus jellegűek, ahogy az első pillanatban gondolnánk. A rádiókapcsolat létesítése szempontjából a 10^33, sőt 10^43 erg/sec nagyságrendű energiamennyiséggel rendelkező szupercivilizáció létezésének a lehetősége döntő jelentőségű, ahogy ezt N. Sz. Kardasov a munkáiban kimutatta. Még egy kérdés megvizsgálása van hátra: fog-e egy ilyen 451

szupercivilizáció egyáltalán rádiójeleket kiküldeni, hogy kapcsolatokat teremtsen? Ez a kérdés jelentős mértékben szónoki kérdés csupán. Elsősorban arra kell gondolnunk ugyanis, hogy a szupercivilizáció részére a miénk és a hozzánk hasonló, embrionális korban levő civilizációk rendkívül érdekesek. Hát nem érdekes számunkra is az őskori társadalom, sőt a hangyák, a méhek stb. társadalma? Semmivel sem kisebb érdekességet és fontosságot tulajdonítunk mi a legkezdetlegesebb mikroorganizmusok szervezetében és szerkezetében megfigyelhető apró részleteknek. A rádiókapcsolat nemrégen született. Felmerül még az a kérdés: vajon a jövőben is ilyen fontos szerepet fog-e játszani a rádiókapcsolat? Valószínűleg igen, amennyiben a természetről és annak alaptörvényeiről alkotott elképzeléseink igazak. Hiszen bizonyított tény, hogy a kigondolható összes kapcsolat közül a rádiókapcsolat a leggazdaságosabb és a legjobb információhordozó. Végül pusztán közvetlen megfigyeléssel is észrevehetjük a tőlünk igen távol levő szupercivilizációkat, mivel a velük kapcsolatos égi objektumok nem engedelmeskednek a halt anyag törvényszerűségeinek, s olyan jellegzetességeket vesznek fel, amelyeket csodálatosnak, sőt természetellenesnek kell tartanunk. Így jutottunk el a "kozmikus csoda" problémájához, amely az értelmes lények tevékenységének kozmikus méretekben megmutatkozó következménye. Így áll hát a dolog az idegen civilizációk létezésével és a velük való kapcsolatteremtés lehetőségének kérdéseivel. Hangsúlyozni kell, hogy a döntő szót most az okosan és tervszerűen végzett kísérletek és megfigyelések fogják kimondani. Székely Sándor fordítása

452

Ludvik Soucek: A kicsi zöld emberkék nyomában

Az emberiség története a világosság szüntelen harca a sötétség ellen. Ezért értelmetlen gondolkodnunk azon a kérdésen, minő hasznunk van a tudásból Az ember igényli a tudást, s ha elveszíti ezt a kívánságát, megszűnik embernek lenni. FRIDTJOF NANSEN

A legbűbájosabb bizonyítékot ama gondolat általános elterjedtségére, hogy a világűrt emberhez hasonlatos élőlények lakják, a Cambridge-i egyetemcsillagászai adták 1967 augusztusában, amikor a radioasztronómiai szekció fiatal tanársegédnője, Bell kisasszony a rádióteleszkóp – a kozmikus radioaktív sugárzás észlelésére és rögzítésére szolgáló gépi berendezés – regiszterszalagján periodikus kilengéseket észlelt. Furcsa jelenség volt, mivel a legerősebb kisugárzást azon a napon tapasztalták, amikor a radioaktív hullámok aktivizálják a Nap és a Föld közötti napplazmát. Néhány hét múlva a sugárzást kibocsátó forrásnak nyoma veszett – a tizennyolc méter szalag, amelyet a rádióteleszkóp regiszterkészüléke naponta kibocsátott, semmiféle különös jelzést nem mutatott, Csupán novemberben jelentette be Bell kisasszony lakonikus rövidséggel: "Visszajött!" A jelzés ismét felbukkant. Megint észlelték a fura "ketyegést", amelyet a radioaktív sugárzás forrása állandó jelleggel ismétlődő periódusokban, pontosan 1,337 301 13 másodpercenkénti impulzusokban bocsátott ki. Néhány héten belül hasonló módon felfedeztek még három "ketyegő" radioaktív forrást, majd ismét további húszat, amelyek a legkülönbözőbb intervallumokban jelentkeztek – a tized másodperctől a három másodpercig. 453

A tudósok, mindenekelőtt Bell kisasszony és kollégája, Hewish e forrásokat az LGM rövidítéssel kezdték jelölni. Nem, ne is találgassák. A rövidítés a Little Green Men – kicsi zöld emberkékszavak kezdőbetűiből jött létre. Ezek az emberkék a vicclapok hasábjairól költöztek át a csillagokra, ahonnan periodikusan ismétlődő ketyegő jelzéseket bocsátanak ki, hogy hírt adjanak magukról... Ennél észszerűbb magyarázat annak idején nem állt rendelkezésre. Mit sem tesz, hogy Miss Bell megfigyelése "mindössze" a világűrfizika egyik legnagyobb szabású kalandjának, a pulzárok jelenségének felfedezéséhez vezetett, s a pulzárok tulajdonságai végeredményben figyelemreméltóbbak, mint a morzegépek nyomógombját ritmikusan le-lenyomogató zöld emberkék egész légiója. A pulzárok ugyanis elvezetnek az energiafelszabadulás minőségileg új folyamatainak nyomára, s utat nyitnak merőben új kozmogonikus koncepciók előtt, jóllehet az e koncepciók megfogalmazására irányuló vélekedések eltérnek jelenlegi elképzeléseinktől. Mindazonáltal a zöld emberkék keresésével nem hagytak fel. A Földön járt kozmikus látogatások problémáival foglalkozó szerzők egyik legeredetibb koncepcióját egy szovjet tudós, J. Esztrin, a műszaki tudományok kandidátusa adja, aki maga ugyan nem fogalmaz meg önálló hipotézist, de több utat is javasol olyan hipotézisek kialakításához, amelyek lehetővé teszik a legkülönbözőbb irányú kutatások további fejlődését, beleértve akár az olyan, eddig ismeretlen, de hipotetikusan előre jelzett jelenségek felfedezését is, amelyek a hipotézist az elmélet szintjére emelik. Esztrin mindenekelőtt a közvetett bizonyítékok (vagy ha úgy tetszik: "bizonyítékok") osztályozását javasolja, ekképpen: I. A "látogatóknak" tulajdonított anyagi eszközök; érdekes, hogy Esztrin csak fenntartásokkal sorolja ebbe a kategóriába a Kínában felfedezett kőkorongokat ezek ugyanis megmérettek, és könnyűnek találtattak... II. Olyan építmények, amelyek a "látogatók" alkotásai, vagy az ő vezetésük mellett jöttek létre (baalbeki terasz, nazkai ábrák stb.). 454

III. A legkülönbözőbb "látogatók" ábrázolásai. IV. Azok a tanúságtételek, amelyeket a "látogatókra" való visszaemlékezésként. magyaráznak (mítoszok, legendák, folklór, a Biblia stb. stb.). V. Tudományos és technikai anakronizmusok (a régmúlt idők csillagászati ismeretei, amelyek feltételezik a csillagászati távcső felfedezését; a technológiailag magyarázhatatlan, tökéletes korabeli térképek stb.). VI. Az olyan népek utódainak genetikai és biológiai tulajdonságai, akiknek női ősei a legendák szerint égi daliát Választottak férjül és gyermekeik apjául. E kategorizálás mellett – Esztrin véleménye szerint – helyénvaló a lokális és időbeli (kronológiai) törvényszerűségek tanulmányozása. Arra a kérdésre tehát, hogy hol és mikor került sor a kölcsönös kapcsolatok létrejöttére, csak akkor adhatunk kimerítő feleletet, ha fontolóra vettük az összes lehetőséget, amely az alábbi variánsokból adódik: a/1. Valamennyi bizonyíték "kapcsolati övezetre" vonatkozik;

egyetlen

területre,

egyetlen

b/1. létezik néhány pontosan körülhatárolható övezet; c/1. a kapcsolati övezetek az egész Földön "szétszórtan" vannak. Ami pedig a kapcsolat létrejöttének időpontját illeti: a/2. Az összes "bizonyíték" időkoordinátája a "kapcsolatok időpontjának" viszonylag rövid intervallumai mentén helyezkedik el; b/2. van néhány olyan "kapcsolatidőpont", amelyek között hosszabb intervallum van, mint a datálás lehetséges hibái; c/2. a kapcsolatok kronológiailag "szétszórtan" jelentkeznek az emberiség egész története folyamán. E három válaszvariánsból – nem számítva a "nulla hipotézist", amellyel igen nagy csalódást okoznánk a közöttünk élő romantikusoknak, vagyis azt, hogy kapcsolatteremtésre egyáltalán 455

nem került sor – összesen kilenc hipotézist állíthatunk fel: a1a2b2a2c1a2 a1b2b1b2c1b2 a 1 c 3 b 1 c 2 c 1 c 2, vagyis: a kontaktus létrejöhetett egyetlen földrajzi egységen belül egyszeri alkalommal, többször, gyakran és tartósan; több földrajzi területen egyszeri, többszöri és tartós kontaktusokról beszélhetünk, illetve az egész Földön egyetlen korszakban, különböző időszakokban, gyakran kerülhetett sor kölcsönös kapcsolatokra. Az a 1 és a 2 hipotézisek elsődleges kontaktusokat jeleznek, következésképpen ezek érvényessége esetén az I. és III. csoportba sorolt "bizonyítékok" szükségszerűen egyetlenegy helyre vagy földrajzi egységre és egyetlenegy körülhatárolt időszakra vonatkoznak, a IV–VI. csoportba sorolt bizonyítékok pedig – tekintettel a migráció lehetőségére – kutatók bonyolultabb és óvatosabb megközelítési módját igénylik. Az a 2 c 1 hipotézis is meglehetősen meggyőzőnek látszik; érvényessége esetén a Földön túli űrhajósoknak feltétlenül kellett olyan eszközökkel rendelkezniük, amelyek lehetővé tették, hogy bolygónk felszínének minden egyes helyét bejárják. A "bizonyítékok" mindegyikének vagy legalábbis többségének egységes kronológiai besorolása további igen erős érvként szolgálna egyebek között arra is, hogy miért jelent meg a különböző népek különböző fejlettségi fokán "kozmikus tematikájú" képzőművészet stb. A következő szakaszban három változatban választ adhatunk arra a kérdésre, hogy voltaképpen kik látogattak el a Földre. Ismét csak három változatot állíthatunk fel: a 3 – egyetlen civilizáció képviselői, b 3 – különböző civilizációk képviselői, c 3 – nem ismeretes. 456

Az a 3 az összes "bizonyíték" bizonyos közös együtthatójának, például hasonló külső, azonos technika (a közlekedési eszközök, szkafander stb. esetében) kiválását feltételezi, mégpedig különösen az a 2 Jariáns esetében, amikor az egyszeri látogatás nem tette lehetővé a technika fejlesztését vagy megváltoztatását – ellentétben a b 2 és c 2 variánsokkal. Az e variáns mellett szóló meggyőző érvek egyben rendkívül megerősítenék a kontaktusok hipotézisének valószínűségét, de még a b 2 a 2, és a c 2 a 3 variáns sem lenne kedvezőtlen, még kevésbé reménytelen – mint ahogy ezt Esztrin is kifejezetten hangsúlyozza –, és érdekes érveket hozhatna például a technológiánál konzervatívabb megjelenés, a technológia fejlettségi szintjének indoklása stb. meghatározásához. A további, árnyaltabb kategorizálásban alkalmazhatjuk azt a képletet, amely a kapcsolatteremtések céljára vonatkozik, s amelyhez Esztrin a következő variánsokat adja: a 4 – kutatási célok, b 4 – kulturális-felvilágosító célok (misszió), c 4 – ismeretlen vagy a tudomány jelenlegi álláspontja szerint megmagyarázhatatlan. Esztrin e helyt önkéntelenül is elárulja, hogy jellemétől távol áll mindenfajta agresszivitás, mivel a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy a kontaktusteremtés lehetséges céljai közé felvegye az idegen bolygóknak azt a célját, hogy Földünket saját lakosságuk által gyarmatosítsák vagy megszállják. Nem beszélve most a haramiákról és gyilkosokról, "akik" hemzsegnek a sci-fi irodalomban, kétségtelen, hogy a vágy az idegen földek gazdagsága és földterülete után, amelyeket majd az első expedíciót követő osztagok népesítenének be, bolygónk kutatásának abszolút domináns motívumát képezi, még ha kutatási vagy misszionárius expedíciók köntösébe burkolózik is. Kétségtelen továbbá az is – s emberi szempontból tökéletesen érthető, jóllehet a világűr szemszögéből ítélve sajnálatos –, hogy az emberiség, amennyiben kénytelen lesz túlnépesedett bolygónkról részben a világűrbe emigrálni, a célbolygókon több mint elegendő okot fog 457

találni arra, hogy önmaga számára megvédje a leghaladóbb helyi biotokat (földi értelemben: növény- és állatfajták) elnyomó vagy szélsőségesen kedvezőtlen esetben még ki is irtó konkvisztor réteget. Ragyogóan sikerült ez már az észak- és dél-amerikai indiánokkal, Ausztrália őslakóival, a busmanokkal s végeredményben a delfinekkel is. Igaz viszont az; hogy a világűr gyarmatosítói feltehetőleg nem gyarapítanák a földi ismereteket, és nem nyújtanának technikai segítséget sem a kevésbé fejlett bolygónak, vagyis akár nyugodtan le is írhatnánk őket, ha nem lenne annyi legenda és mítosz a kegyetlen istenekről... Esztrin utolsó kritériuma a világűr látogatójának motiváltsága a kontaktus teremtéséhez; ez lehet:

érzelmi

a 5 – a kontaktus megteremtésének kifejezett szándéka, vagy b 5 – a kontaktus elutasítása mindenáron, s végül c 5 – semleges álláspont, amely nem utasítja el, de nem is keresi a kontaktust. Azoknak az információknak az elemzése, amelyeket az ember az űrbéli lényekkel való feltételezett kontaktus során szerzett, ismét csak a különböző válaszok kombinációját adja – például b 4 a 5 feltételezi a kevésbé fejlett civilizációk szándékos informálását a fejlettebb civilizáció részéről. A bonyolultabb kombinációk viszont alaposabb megfontolásra sarkallnak – az a 1 b 2 c 3 d 4 e 5 hipotézis például ugrásszerű technológiai fejlődést feltételez a bolygó egyes körzeteiben, amelyek a kontaktusok övezeteihez és időpontjához kapcsolódnak, s bizonyára igen erős érvként szolgálnának a bolygóközi kapcsolatok léte mellett. Az a 4 b 5 hipotézis ezzel szemben az információk véletlenszerű terjedése mellett szól, például a világűrből érkező űrhajók startjának és leszállásának vagy az idegen bolygólakók kutatótevékenységének megfigyelése útján. Az öt kérdésre adott három feladaton kívül a rendszer 243 további hipotézis felállítását teszi lehetővé, amelyek az idézett válaszoknál bonyolultabb lehetőségeket fogalmaznak meg. 458

Ilyenekre maga a szerző is idéz egy példát. A tajgában van egy hangyaboly, melynek közelében véletlenül meghál egy geológus expedíció. A geológusok észre sem veszik a hangyabolyt – a felbolydult hangyák viszont úgy vélik, hogy kontaktusteremtő kísérletről van szó (c 4 a 5). Esztrin hozzáteszi, hogy ez a hasonlat nem valami hízelgő az emberi nemre nézve. Hadd tegyük hozzá, hogy Lovecraft, a sci-fi irodalom klasszikusa egész terjedelmes és napjainkban sajnálatosan feledésbe merült művét az olyan értelmes világűrbeli lényekre alapozza, akik számára a Föld nem egyéb, mint elfelejtett, régi kémcső, az emberek pedig érdektelen penészgomba-tenyészet... Egyetértek a szerzővel abban, hogy bizonyítékból és "bizonyítékból" ma már az elégségesnél is több van, s hogy újabbak gyűjtésén kívül az elfogadható hipotézisek konstrukciójának jelentős szerepe lehet az elméleti továbblépésnél, ha nem akarunk egy helyben topogni. Esztrin rendszere némi változtatással és kiigazítással ehhez jó kiindulópontot adhat. (1974) Lőrincz Irén fordítása

459

Kálmán Béla: UFO-kihívás az értelem ellen

I. Hobana - J. Weverbergh könyvéről: KÁLMÁN BÉLA KÖNYVISMERTETÉSE Aligha kétséges, hogy nincs divatosabb témakör manapság az UFO-jelenségnél, ami parázs vitákat és a képtelenség határait súroló eszmefuttatásokat "eredményez" a laikusok körében, ugyanakkor nemegyszer komoly fejtörést okoz a legfelkészültebb szakembereknek is. Talán nem tévedünk nagyot, ha megállapítjuk, hogy nemigen van, s ha mégis, akkor sem sok, amit e jelenségcsoportról írt – lassanként könyvtárnyira duzzadó művek is alátámasztanak. Ezek egyike Ion Hobana román és Julien Weverbergh belga (flamand) írók közös alkotása, amely azonban elüt a szokványostól, mégpedig olyannyira, hagy még az a kijelentés is megkockáztatható, hogy ennél jobb nehezen láthat nyomdafestéket ebben a műfajban. Azt, hogy mire alapozom ezt az első pillanatra bizonyára túlzónak látszó véleményemet, az alábbiakban próbálom meg összegezni. Mindenekelőtt arra, hogy a jeles szerzőpár nem kíván lándzsát törni sem a "csészealjak" bigott híveinek, sem pedig elkeseredett ellenfeleinek tábora mellett, hanem pusztán tudományos kíváncsiságtól vezérelve megpróbál elfogulatlanul közeledni e sokat vitatott kérdéskomplexumhoz. Többé-kevésbé ez sikerül is nekik, mégis: ahhoz, hogy valamilyen eredményre jussanak, bizonyos előfeltevésekből kell kiindulniuk, ami – még ha nem is hangsúlyozzák külön – ekképpen hangzik: "UFO-nak nevezzük a beszámoló jellegétől függően az olyan tárgyakat, amelyeket egy vagy több ember látott az égbolton vagy a Földön ugyan, de repülésre képesnek ítélte, és amit a megfigyelők nem tudtak természetes eredetű tárgyként azonosítani, és elég rejtélyesnek 460

ítélték ahhoz, hogy bejelentést tegyenek róla..." A kérdést azonban nem úgy teszik fel, hogy vannak-e (amiben feltehetően hisznek), hanem úgy hogy miért ne léteznének? És ez ilyenformán teljesen jogos, s minthogy nincs szándékukban megválaszolni, az egészet az olvasóra bízzák, vonja le ő a megfelelő következtetéseket. A tényanyagot viszont ők kezelik, s úgy csoportosítják, hogy kihámozható legyen belőle álláspontjuk, amit – ismét hangsúlyozom – nem akarnak senkire ráerőltetni. Még csak azt sem mondhatnám, hogy sugalmaznak, nem, csupán az olvasó intelligenciájára és felkészültségére apellálnak. Ennek megfelelően előadásmódjuk rendkívül tárgyilagos: nem agyszüleményekre, csak a tényekre szorítkozik, s az már egészen más lapra tartozik, hogy ezek mennyiben felelnek meg a valóságnak; ám ennek eldöntését nem tartom feladatomnak, s egyébként is meghaladná ez irányú ismereteimet. S most nézzük meg, hogy konkrétan miről is van szó a könyvben. A szerzőpár mementó gyanánt egy kis történetet bányász elő a feledés homályából, amit nekünk sem árt idézni. Eszerint 1803. április 26-án kőeső hullt egy svájci községre, L'Aigle-re. Mivel nem ez volt az első eset, a Francia Akadémia halhatatlanjai végre rászánták magukat, hogy egy fiatal kollégájukat, Jean Baptiste Biot-t a helyszínre küldjék, az általuk "phenoméne imposible"-nak tekintett jelenség kivizsgálására. A fiatal tudós el is készítette jelentését, ami a meteoritok létezésének első dokumentumaként került be a tudomány történetébe. Bizonyára nem tekinthető véletlennek e párhuzam, s kb. ezt kell hogy jelentse az olvasó számára: Vigyázat, uraim, nehogy úgy járjanak (a XXI I–XXIII. század táján), mint (amilyen nevetségessé váltak) a maguk korában csalhatatlannak tekintett Francia Tudományos Akadémia kiválóságai. Ezután következik az UFO-k feltételezett története a kőkorszaki barlangábrázolásoktól kezdve a "Tulli-papiruszon" és a palenque-i rejtélyes sírkövön át a Visoki Dečiani monostor templomának nevezetes freskójáig, hogy csak a legismertebbeket említsem; nagyjából úgy, ahogy a téma iránt érdeklődők már láthatták Erich 461

von Däniken híres (hírhedt?) "művéből", A jövő emlékeiből készített filmben. No, persze, nem a derék, botcsinálta svájci "archeológus" színvonalán. E bevezető után térnek rá a szerzők tulajdonképpeni témájuk taglalására, az UFO-jelenség modern történetére. Meg kell adni, óriási és rendkívül alapos munkát végeztek. Nincs olyan témába vágó cikk, folyóirat, statisztika, tanulmány, jelentés, amin át ne rágták volna magukat. E statisztikai adatokkal megspékelt jelentések közül a legalaposabbnak s a legnagyobb horderejűnek az ún. Colorado-tervet (Project Colorado) ítélték, ismertebb nevén – készítőjéről – a Condon-jelentést, ezért aztán szerzőink jobbára ezzel polemizálnak. Tagadhatatlan, hogy kitűnő érzékkel tapintanak rá a jelentés hanyagságaira, gyenge vagy csupán gyengébb pontjaira, s mindig a helyzetnek megfelelően, vagy csak a józan észre, vagy ha ez kevés, akkor a formális logika kifinomult eredményeire hivatkoznak. És el kell ismernünk, sokszor nagyon meggyőzően. A flamand és román szerző ezenkívül nem feledkezik meg az emberi gondolkodás pszichés meghatározottságáról sem, azaz felhasználja a feszültség fokozásának jól bevált eszközét is: a kevésbé érdekesektől az izgalmasokon keresztül vezeti el az olvasót ahhoz a néhány valóban döbbenetes jelenséghez, amely egyelőre makacsul ellenáll az emberi elme minden erőfeszítésének, hogy fényt derítsen eredetére. Befejezésül a Konklúzió helyett címet viselő fejezetből idézek két részletet, amely ízelítőt ad a könyv tárgyilagos hangneméből: "Senki sem tagadhatja, hogy vannak bizonyos félreértések, szubjektív, sőt akár pszichopatikus értelmezések, misztifikációk vagy éppen szélhámosságok, melyek témánkhoz tapadnak. Ám a Colorado-terv kutatóinál sokkal kevésbé szkeptikus szakemberek ezeket az időnként szórakoztató eseteket csupán arra a futólagos figyelemre méltatják, amit érdemelnek, s inkább azokra összpontosítanak, amelyek mind a megfigyelések természeténél, mind pedig a megfigyelők intelligenciájánál fogva nyilvánvalóan komolyak. Ha másképp járnának el, ez azt jelentené, hogy 462

meglehetősen naiv módon a jelenség globális hitelét rontanák le..."S miután könyvük utolsó lapján is megállapították a Condonjelentés hiányosságait, végszóként még hozzáteszik: " …A jelenség globális jellege szükségszerűen előírja, hogy a kutatások az egész Földre kiterjedjenek, úgy, ahogy számos előítélet nélküli tudós javasolta. Nyilvánvaló, teljes mértékben egyetértünk V. V. Dobronravov professzorral, a fizika-kémia doktorával abban, hogy az UFOproblémakörben úgy kell keresni az igazságot, ahogy azt a tudomány a többi homályos esetben teszi: higgadtan, tárgyilagosan, szenzációhajszolás nélkül, az összes mellette és ellene szóló érvet józanul mérlegelve, a tényanyagot összegyűjtve, a kísérleteket összehangolva, hogy a jelenség modelljét megalkothassuk, és a szükséges hipotéziseket felállíthassuk. Megtörténhet, hogy az igazsághoz vezető út hosszú lesz. Meglehet, hogy a tudomány még nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel eljuthat hozzá. De a homo sapiens kutató szellemével legkevésbé az a megoldás lenne összeegyeztethető, hogy nem veszi föl a kesztyűt, amit az ismeretlen dob eléje."

463

Lontay László: Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről

Az egyszeri gazdag amerikai turista bemegy a bagdadi bazárba, hogy valami régiséget vásároljon. A jó emberismerő és szemfüles kufár pénzdarabokat tesz eléje: időszámításunk előtt kétezerből való érmék, felbecsülhetetlen értékű leletek. A turista aggályoskodik, valóban oly régiek-e ezek a pénzek. "Tessék elolvasni nyugtatja meg a boltos – bele van írva." És turistánk örömmel betűzi ki a szöveget: Vésetett Krisztus előtt 2000-ben." Az anekdota – immáron kozmikus méretekre tágítva – belopakodott az utópisztikus irodalomba. Az amerikai Wilson Tucker Able to Zebra (Z mint zebra) című regényének nagyhírű professzora 1965-ben feltár egy négyszáz éves indián sírt, amelyben jó mélyen a föld alatt, mai – akkori – aprópénzeket talál. Zebra úr a főhős különleges gépecskéjével valamelyik távoli bolygóról lehív egy bűbájos szőke lánykát, és az ő segítségével megállapítja, hogy az egész csak éretlen tréfa: mókás kedvű sihederek és süldő lányok az egyik égitesten, kijátszva szüleik és tanáraik éberségét, megkaparintották a térben és időben való utazásra szolgáló űrhajót, lejöttek Földünkre, és mindenféle marhaságot követtek el. Köztük ezt is. Kappa úr pedig, azaz Peter Kolosimo olasz fantiíró, tucatnyi tudományos-fantasztikus mű szerzője, Non é tercestre (Nem földi) című, 1971-ben már a tizenharmadik kiadást megért könyvét ezzel az epizóddal kezdi. A milánói Sugar kiadó Ismeretlen világegyetem című sorozatában jelent meg ez a könyv, meg Kolosimo másik két kötete is – Terra senza tempo (Időtlen Föld), 1964-1968 között négy kiadás; Ombre sulle stelle (Árnyak a csillagokon), 1966-1969 között négy kiadás –, ezek alapján érdemes megismerkednünk egy figyelemre méltó műfajjal és annak nemzetközileg is ismert művelőjével, aki is ezt a tulajdonképpen hízelgő gúnynevet a Kappákról kapta, azokról a mesebeli lényekről, akik... De hát ezt tessék elolvasni A mesebeli Mu című fejezetben. 464

Szóval Kolosimo varázsereje és népszerűségének alapja az, hogy értekező prózában, tehát kalandok leírása, szerelmi bonyodalmak, ujjból szopott űrtámadások és időbeli utazások nélkül is hallatlan izgalmat tud kelteni az olvasóban, és – ami az igazinak mondott irodalomban sem lényegtelen – gondolkodásra késztet, megmozgatja agysejtjeinket, olyannyira, hogy fejtegetéseit olvasva tovább képzeljük, írjuk a mesét. Kolosimo ugyanis – és ez a leghatásosabb fogása – maga nem foglal állást: feltételezéseket, merésznél merészebb kombinációkat tár elénk, aztán a sorok mögül kajánul kisandítva várja, ugyan mit csinál a jámbor olvasó. Vajon még a XX. század második felének technikai vívmányaitól elgőgösült öreg és fiatal is beleőrül-e abba, hogy például történelem előtti korokban épült rakéta-leszállóhelyet fedeztek fel az Antilibanon hegységben, és hogy az indiánok, az egyiptomiak, az indiaiak és a maja utódok hagyományaiban egyaránt megvan a tűzmadár vagy zengő madár, azaz az űrhajó, és hogy igencsak valaha a Szahara volt a földi paradicsom; vagy a lenyűgöző történelmi, földrajzi, néprajzi, csillagászati, szépirodalmi utaláshalmaz hatására az első betűtől az utolsóig minden feltételezést elhisz; vagy kacagva vállat von, mondván: ostobaság az egész. De talán a legtöbben mégis eltűnődnek, maguk is fantáziálni kezdenek, és az is meglehet, hogy kifogásokat tesznek, vagy éppen nagyra értékelnek valamely feltételezést, következtetést. Engem például nagyon érdekeltek a három könyvnek a menhirekről, dolmenekről szóló fejezetei, mert sokat olvastam ezekről a kelta eredetűnek tudott kőépítményekről, sőt egyet – egy árba oszlopocskát – láttam is Normandiában, s igencsak hallgatnom kellett útitársaimtól, hogy miért vagyok annyira oda ettél a földbe döfött kőbuzogánytól. Persze ha akkor már ismerem Kolosimo következtetésfüzérét, és elmondom, hogy a menhirek és társaik Földön kívüli erők építményei is lehetnek, és hogy az angliai Stonehenge-ben látható rokon kövek világítanak, kígyóvá változnak, akkor talán nagyobb rokonszenv fogadja szavaimat. És gondolatban kalapot emeltem a Kolosimo könyveiben említett szardíniai nuraghék, azaz kúp alakú zárt kőépítmények előtt, hisz 465

jó ismerőseim ők, az olasz költészetben, szépirodalomban sokszor írnak róluk, legutóbb Guido Piovene az Utazás Itáliában című nagyszerű könyvében, legfeljebb e fura alkotások kozmikus eredetéről nem volt sejtelmem. De ez még csak hagyján; ám miért nem szól Kolosimo a Bari környéki trullókról, ezekről az ugyancsak ősi és bizonytalan eredetű gömbkúpos építményekről, és nehezen bocsátom meg neki, hogy nem is említi Stendhalt, az északfranciaországi menhirmezők lelkes ismertetőjét, mint ahogy Victor Hugót is hiányolom, hisz vajmi kevesen írtak le rejtélyesebb és izgalmasabb és az általunk ismert természeti jelenségeknél inkább Földön kívüli erők játékának értelmezhető dörgéseket, tengermozgásokat, hegyalakzatokat. Kézből kontrázhatjuk a Holddal kapcsolatos egynémely találgatását, hisz már televízióban láttuk az ember megjelenését égi kísérőnk felszínén; valamicskét, nagyon valamicskét tudunk a Vénuszról, s mire ez a kötet megjelenik, talán az a kérdés is eldől, vajon van-e élet a Marson. Szóval természettudományos és műszaki műveltségétől vagy járatlanságától függően imigyen cinikuskodik vagy ámul az olvasó Kolosimo világában. Olvas, hisz, meggondolja magát, engedi, hogy az író bombázza különböző ismeretekkel. Elfogadhatjuk például azt a tételt, hogy a gigantizmus minden formája, tehát a növényi, az állati és az emberi is kisugárzások következménye volt; de hát mikor és miért szűnt meg ez a kisugárzás, miért vagyunk ma oly satnyák a titánokhoz képest, akik ráadásul homoszexuálisak is voltak, mert a nőket felfalták, a férfiakkal pedig fajtalankodtak. Elfogadhatjuk például az Atlantiszra, az elsüllyedt földrészre vonatkozó találgatásokat, hisz nem kisebb személy áll a találgatók élén, mint Platón, de azon már eltűnődünk, vajon valóban idegen égitest hullott-e Földünkre, és semmisítette meg e mesebeli kontinenst. Ebben a világban, amelyben a szerző úgy dobálózik a tízezer és millió évekkel, mint mi a félórákkal vagy hetekkel, az sem meglepő, hogy Földünknek nem a mai az első, talán nem is az utolsó holdja, mert sokan keringtek már körülöttünk holdak, csak hát a kegyetlen kozmikus végzet elragadta őket tőlünk. Az egyiptomi – és persze a dél-amerikai – piramisok gyerekkortól 466

kezdve foglalkoztatják az ember fantáziáját, és Kolosimo róluk is összeszed egy szép ismeretcsokrot. A múmiák felfedezőinek titokzatos halálát atomrákkal, a papok által a sírrablás megakadályozására használt radioaktív balzsammal magyarázza – magyaráztatja –, okosan eltűnődik a piramisok belső megvilágításán, és ugyancsak nagyon okosan felveti a kérdést – itt is, más kőmonstrumoknál is –, vajon hogyan mozgatták az anyagot. Én ugyan Madách óta beletörődtem abba, hogy "a háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt", de szerzőnk unszolására elkezdek gondolkodni azon, hátha ismerték a fáraók a magnetizmust, az ultrahangokat, netán ki tudták küszöbölni a nehézségi erőt, mint ahogy Kolosimo egyes forrásai szerint az etruszkok, az egyiptomiak is ismerték és használták az elektromosságot, nem is szólva természetesen Mózesről, hisz a Biblia gazdag tárháza – nem földöntúli, hanem – Földön kívüli eredetű eseményeknek. Azon már meg sem lepődöm, hogy az Amerika felfedezőinek babéraira pályázó skandinávokat ki akarják szorítani a kínaiak; hogy a hiperboreusok, az egykori Atlantisz megmenekült lakosai, Skandináviából érkezvén elárasztották Göröghont; hogy teljes bizonyossággal megtalálták Noé bárkáját, na meg egy hasonló járművet valahol Dél-Amerikában; hogy ősidőkben ősűrhajók szálltak le Peruban, ahol kék emberek éltek. A három könyvben, a dolog természeténél fogva, elég sok az ismétlés, ezért a továbbiakban is témakörök szerint próbálom összefogni a szétburjánzó anyagot. Természetesen nem maradhatott ki szerzőnk fejtegetéseiből az űr és az időutazás múltja, jelene, sőt jövője sem. Az űrutazás ismertetése nagy történelmi lélegzetvétellel indul, bőven hallunk von Braun náci, majd amerikai tudós és szovjet kutatók rakétakísérleteiről. De az űrben nem csupán oda lehet utazni, hanem más bolygókról ide, a mi Földünkre is. Ilyen űrbéli vagy űrön túli látogatások során találkozott volna Eisenhower elnök más világok küldötteivel, és ugyanilyen lények ígérték meg Kennedy elnöknek a kubai válság heteiben, hogy "szovjet támadás esetén" tucatnyi nem földi világ siet az Egyesült Államok segítségére. Eme sztorikat, sőt storykat 467

Kolosimo is csak mint idézeteket kockáztatja meg, de hamiskás mosolya mögött olyasmi bújik meg, hogy azért ki tudja, ez a fránya technika meg a kozmoszon túli világ nem babrál-e ki mégis a szegény emberiséggel. Adva van tehát a reális, a hatvanas évek közepéig kézzelfogható, tévékamerával kísérhető űrutazás, amelynek történeti előzményei között – akárcsak a többi területen, mint régészet, csillagászat, néprajz, hiedelemkutatás, összehasonlító irodalom- és művészettörténet – kellő súllyal ismerteti szerzőnk az orosz és szovjet kutatásokat, Ciolkovszkijtól eljut Gagarinig, Tyereskováig és a nyomukban haladókig, bár az űrsétákig már nem. Ezek a leírások korrektek, itt általában maga Kolosimo beszél, és vajmi kevés, ma dőrének ható megállapítást tesz, inkább dokumentumokat idéz. A probléma ott kezdődik, amikor az űrhajózás történelmünk előtti múltjáról vagy a nyilván a mi történelmünk után elkövetkező jövőjéről beszél. Szinte félek folytatni, mert ki tudja, mit gondol a Galaktika szerkesztőiről és kiadójáról ötezer vagy másfél millió év múlva a 6-os űrhajón a Göncölszekér csillagai között az indiaiak tűzszekeréhez hasonló zsúfolt járművön a munkából hazatérve múltregényt olvasó bérelszámoló, hogy milyen maradiak voltak is egy Föld, avagy Terra nevezetű, azóta szétrobbant, felszívódott, elégett vagy egész egyszerűen eltűnt égitestecske egyes tollforgatói, sőt ilyen írást le is közöltek. (Lám, Kolosimo félelme ragadós!) Szóval a múltnak és a jövőnek a könyvek alapjain eme egybeolvadó űrutazásai kissé hátborzongatóak Kolosimo tálalásában. Arról, hogy mi meddig juthatunk el az űrben, viszonylag kevesebb szó esik, hisz ebben a riasztó világban magától értetődik, hogy szkafandert öltve ide-oda száguldunk majd az égitestek, sőt kozmoszrendszerek között. A pláne az, hogy Kolosimo végső soron egész mai világunkat Földön kívüli erők játékának tekinti, ezek az erők hoztak létre, semmisítettek meg hegyeket, műalkotásokat, világrészeket, pillanatnyilag (10-15 ezer éve tartóan pillanatnyilag) pihennek ugyan, de aztán (mikor?) megint működésbe lépnek, pusztítanak, új barbárságot bocsátanak Földünkre, s e barbárságból új, nagyszerű kultúrák nőnek majd ki. 468

A történetfilozófiában, a magyarországiban sem ismeretlen ez a hullámelmélet, Kolosimónál csupán annyi az újdonság, hogy megpróbálja ásatási eredményekkel bizonyítani tételét. Elég neki egyetlen kődarab, két hasonló arc Kanadában és a Góbi-sivatag vidékén, azonos népmesei motívum a Gangesz partján és a Húsvét-szigeten, máris dolgozni kezd fantáziája, adatgyűjtőkészsége, téglákat vesz elő idézettárából, s építeni kezdi a (felleg?)várat millió évvel ezelőtt billió kilométerekről ideérkezett és itt munkálkodó személyekről, akik számára a miénknél sokkal fejlettebb technikával kiszabott hétmérföldes csizmájukkal – röpke séta volt Tibetből átrándulni a Déli-sarkvidékre. (Mulatságos lett volna olvasni valami elmélkedést arról is, hogy a hétmérföldes csizma hasonlóképpen nemzetközi motívuma kozmikus eredetű fürge járművekre utal.) Kolosimónak az e könyvekből kialakuló egész világának végső soron ez az alapja, támköve, kiindulási pontja: a földinél sokszorosan fejlettebb élet található, volna található, túl a kozmoszokon, az általunk még fel nem mért, éppen csak megsejtett világűrhalmazban, egy óriási világegyetemben, ahol a Nap, életünk középpontja csupán mellékes kis égitest. Ismert a játék a vasreszelékkel: a papíron szétszórt szemcséket a papír alsó felén végighúzott mágnes tetszés szerinti alakzatba rendezi. Kolosimo világának mágnese a hit az aktív külső világban, s számára ennek bizonyító erejű vasreszeléke minden, ami természeti körülményeinkben, művészéletünkben, még mindennapi életünkben is előfordul. Élvezetes, adatbeli tájékozottságunkat igencsak növelő játék ez, mozgásra csipkedi a fantáziát, gondolkodásra, következtetések levonására késztet. De nem minden veszélytől mentes. Könnyen hisztériát kelthet – mint ahogy Amerikában nem is oly rég tömegpánikot váltott ki egy képzelt űrbéli támadást megelevenítő rádiójáték, amelynek szirénaüvöltése, a megtámadottak jajveszékelése kiharsogott a nyitott ablakokon –, s aki nem elég fegyelmezetten olvassa a különböző sci-fiket, még az ilyen tudományosakat is, az esetleg félni kezd általában a jövőtől, de főleg a technika fejlődésétől. Valljuk be, a tévé Orion űrhajó sorozatának, egyéb jövőmutató 469

filmeknek, regényeknek közös hibájuk, hogy nem teszik vonzóvá a műszaki haladás világát; a pillanatnyi kíváncsiságon túl vajmi kevés vágyat ébresztenek bennünk arra, hogy robotemberekkel társalogjunk, hogy uniformizált világban együnk kacsasült helyett valami pasztillát, ismeretlen bolygók jégmezőin harcoljunk ismeretlen emberi és természeti erők ellen, s iszonyatos fegyverekkel pusztítsunk embert, állatot, környezetet, növényt. A tudományos-fantasztikus irodalom zöme még nem jutott el odáig, hogy emberközelbe hozza a technika csodálatos fejlődését, s kevés az olyan írás is, mint a Galaktika olvasói által ismert Primo Levi (írói álnevén Damiano Malabaila) számos elbeszélése, akinek – mint napjaink Verne Gyulájának – művei pofon egyszerű módon lépnek előre a ma tudottból valami összetettebb, magasabb rendű felé, de azért az ember megmarad embernek, s a Nap nem nyugaton kel fel, hanem megszokott helyén, valahol keleten. Kolosimo tisztes, ám hosszú olvasás után kissé unalmas űrmániáját nem is annyira a múlt űrértelmezése teszi számunkra idegenné – mert végeredményben egye fene, hogy az eszkimókat tízezer évvel ezelőtt büntetésből deportálták-e űrhajókon az Északi-sarkra, vagy a tibeti barlangsírban a csillagokból érkezett nagy tudós nyugszik-e, avagy sem –, hanem a jövő, mert nekem például igazán nem keli az az űrvendég, aki elpusztítja Tiziano Flóráját vagy Szentendrét, csak azért, hogy újabb nagyszerű űrkultúrának adjon helyet. Az már csak természetes, hogy a Nagy Károly idejében is ismert repülő csészealjak is a Földön kívüli világ üzenetei: kémhajók, kémrepülőgépek, felderítők idegen bolygókról. Mindenesetre ennyit érdemes megjegyezni e fejtegetésekből, hogy amerikaiul UFO (Unindentified Flying Object = Nem azonosított Repülő Tárgy) franciául pedig OVNI (Objet Volant Non Identifié = Nem Azonosított Repülő Tárgy), a csészealjak rövidítése, és hogy 1944ben jelentek meg az elsők, amelyeket érthető módon mindegyik hadviselő fél a másik kémholdféleségének tekintett. Kolosimo – miután a tér korlátalt alaposan lerombolta, vagy leromboltatta idézett szerzőivel – manipulálja az időt is, újra felveti a mi szegény három dimenziónknál több, végtelen sok dimenzió 470

lehetőségét. Embereit utaztatja a jövőbe, vissza a múltba; gyakorlatilag minden kiváló elme, aki megelőzte korát, valamelyik eljövendő századból érkezett a mi közép- vagy újkorunkba, afféle űrbéli hajótörött, akinek bedöglött a masinája, s kénytelen itt vesztegelni a mi Földünkön, a mi időnkben, meg nem értve botcsinálta kortársaitól. Az e kötetben közölt egyik szemelvény II. Szilveszter pápát és Dantét juttatja erre a sorsra, más fejezetek egyéb többé-kevésbé ismert történelmi személyeket, sőt Newton sem mentes némi effajta gyanútól. Szóval temérdek dimenzió létezik, egyszerre temérdek idő is, talán mi is egyszerre több példányban létezünk s a többi. A magyar olvasót érthető módon érdekelné, ugyan mit tud Kolosimo a mi ősidőnkről, netán távoli jövőnkről, hisz Jugoszlávia, Csehszlovákia egy-egy barlangja, műemléke szerepel a csodák jegyzékében; osztrák tudósokat és természeti kincseket is idéz, nem is szólva a Szovjetunióról, amelynek kutatói, azerbajdzsáni feneketlen kútja, űrhajósai sokszor említésre kerülnek. Hát vajmi keveset. Sajnáljuk, hogy Vértes László Samuja, a vértesszőlősi félmillió éves koponya nem keltette fel szerzőnk figyelmét, pedig megérdemelné. Szó sem esik Jókairól. Kolosimo egy alkalmasint magyarszármazású Desiderius Pappnak tulajdonítja ezt a megállapítást: "Az embernek egész bizonyosan vannak rokonai más égitesteken, de egyetlen világban sincsenek hasonmásai vagy ikertestvérei." És olvashatunk egy signor Almásyról, aki harminc éve sziklarajzokat fedezett fel Afrikában. Almást' László Ede ő (1895-1951), a maga idejében ismert autóversenyző és sportrepülő. Kolosimo-körképvázlatunk végére érve valamiféle mérleget kellene vonnunk. Halandzsa-é ez a három kötet, vagy komoly tudomány? Alkalmasint egyik sem, hanem elsősorban és legfőképpen szórakoztatónak szánt olvasmány, lektűr a szó nemesebb értelmében. Már beszámolónk címében, de több helyen is említettük Kolosimo kajánkodását. Úgy is felfoghatnók ezeket a könyveket, mint az emberi butaság vagy butítás egyfajta történetét. Feltételezhető, hogy maga Kolosimo sem hisz a Baalbekhez fűződő legendákban vagy abban, hogy Helgoland 471

szigete a mesebeli Atlantisz utolsó maradványa, hogy réges-rég űrhajók szálltak le minden tisztességes dzsungelben. De hát ez végeredményben mindegy: ha kérdőjelekkel is, ha túlnyomórészt feltételes módban is, de leírta, idézte – és nem cáfolta ezeket a hiedelmeket, akkor a nyomtatott betű erejével mégis gyanút ébreszt az olvasóban, aki kissé kapkodja, csóválja a fejét, hisz megszokta, hogy az írónak legyen állásfoglalása. Így aztán marad a pezsgő gyanakvás. És tulajdonképpen ez a termékeny gyanakvás a legtöbb, amit sci-fi író adhat. Na meg az adatoknak a gazdag tárháza. Csak okosan kell olvasni. Hittel is, cinizmussal is. Főleg nyájas megértéssel.

472

Peter Kolosimo: Nem földi (részlet)

Műemlékek a Holdon Az óriások, amikor a Földön uralkodtak, azt követelték, hogy az emberkék méltó emlékműveket állítsanak nekik. És távoli őseink fogcsikorgatva munkához láttak. Imigyen jöttek létre azok az irdatlan nagy megmunkálatlan oszlopok, amelyeket menhireknek nevezünk (e breton szó hosszú követ jelent). Ám az ősi íreknek kedvezett a szerencse: földjükön laktak jóindulatú titánok is. Ezekből hiányzott társaik zsarnoki jelleme, ráadásul megszerették az embereket, ezért ostobaságnak tartották ezt a kultuszt, és megsúgták védenceiknek azt a módszert, amellyel egyszer s mindenkorra véget vethetnek a gigászok úrhatnámkodásának. "Építsetek hatalmas asztalokat – sugallták nekik –, és hitessétek el atyafiainkkal: ezek az asztalok arra valók, hogy lakomákat lehessen rendezni a tiszteletükre. Valójában pedig ezek az építmények az éjszaka népét fogják odavonzani, amely megvéd majd benneteket, és féken tartja a gonoszokat." Így is tettek az emberek, és ekképpen jöttek létre azok a kezdetleges megalitikus műemlékek, amelyeket dolmeneknek mondunk (ez is breton szó, annyi mint kőasztal), és amelyek valóban úgy is készültek, hogy függőlegesen a talajba vert két sziklatömbre sima sziklalapot fektettek. Ez a história nem hiteles szövegből származik: egész egyszerűen írországi legenda. A "zöld sziget" lakói alkalmasint megőrizték az eset halovány emlékét, hisz földjükön bőven találhatók effajta és más bizarr építmények: 1898-ban W. C. Borlase 780 dolment vett katalógusba, 50 sírkamrát (megemlítendő közülük a Newgrangeben épült mükénéi típusú, amelyet a híres galaktikai spirálok ékesítenek), 68 bizonytalan típusú műemléket, számtalan menhirt, 473

mindenféle sírfülkét és kőköröket, amelyek igencsak emlékeztetnek azokra, amelyek Stonehenge-ben és Aveburyben láthatók. Ha e legendának volna igazságalapja, részben el kellene fogadnunk Saurat francia kozmológus véleményét, aki szerint a menhirek az óriások ábrázolásai, a dolmenek pedig az asztalaik. Azt mondjuk, hogy részben, mivel amint láttuk, a kőasztalok csak látszólag készültek volna a titánok lakomáinak céljaira. Kétségtelenül nem fogadhatjuk el szó szerint az írországi hagyományt, de valami másféle igazság azért kitetszhet belőle. A menhireket és a dolmeneket még ma is rejtély övezi, és ha az utóbbiak alatt találtak is emberi maradványokat, ettől a sírok még sokkal későbbiek is lehetnek az építményeknél: azaz az építményeket talán más célból hozták létre, és azok használták síremléknek, akik megtalálták őket. Csakhogy ez esetben is ugyan mi dolga lehetett az éjszaka népének a megalitokkal? A legmerészebb kutatók nyomdokain haladva eljuthatnánk odáig, hogy ezeket a lényeket bolygóközi felfedezők valamiféle fajtájával azonosítjuk; de ha meggondoljuk, hogy egyes vélemények szerint a menhirek földre szállási övezeteket jelölnek meg, akkor rögtön le kell szögeznünk, hogy ez a tudományos fantasztikum aprópénzre való váltása: hisz e kolosszális alkotások elhelyezkedése semmiképpen nem bátoríthat fel bennünket effajta feltételezések megkockáztatására. A megalitokat azonban, amelyek a földgömb minden részén megtalálhatók, nem találomra emelték, hanem – számunkra sajnos ismeretlen – asztronómiai ismérvek alapján. Megalkotóik nyilván kiválóan ismerték az égitestek helyzetét és útját, ami egynémely kőre vésett jelből is kiderül. "A Hi-zpgée elnevezésű dolmenen (Castellet, Fontvieille mellett, Bouches-du-Rhőne megye) – tárja elénk a példát Serge Hutin – megtalálható a szekérbe fogott nap-ló szimbólum, a szekér jelképezte a csillagot. Kígyó alakú piktogrammák figyelhetők meg különböző megalitokon és a gravrinisi síremlék föld alatti kamrájában (Gravrinis sziget a Morbihau-öbölben), a síremlék 474

felidézi előttünk Lovecraft bizonyos elbeszéléseinek iszonyatos kriptáit. Ellentétben az elnevezéssel és a közhiedelemmel, nem sírról van szó, hanem kis templomról: ábrázoltak itt spirál alakú kígyókat, szarvakat, emberi lábfejeket és egy istennőt is. Falba karcolt kígyók láthatók még Angliában, Észak-Amerikában (Bush Creek, Ohio), Brazíliában (a Pedra pintata) és máshol." Stonehenge titka Talán ugyanilyen magyarázat vonatkoztatható számos egyéb, történelem előtti műemlékre is, amelyeknek a jelentése mindmáig rejtély, és érdekes megjegyezni, amit ezzel kapcsolatban egy lelkes kutató, Douglas Chaundy úr mond: "Amikor elolvastam Brinsley Le Poer Trench Man among Mankind című könyvét, nagyon érdekeltek és szórakoztattak a Sornmerset Állatövéről szóló adatok, az Állatövet Maltwood asszony fedezte fel. Kíváncsi lettem, van-e még valami megfejtenivaló, ezért beszereztem a salisburyi síkság részletes térképét, amely más, történelmileg fontos helyek között feltünteti az úgynevezett hosszú sírdombokat is. Jóllehet a régészethez igazán vajmi keveset konyítok, annyit megértettem, hogy olyan alkotásokról van szó, amelyek a történelem előtti korhoz kapcsolódnak, és ezekre összpontosítottam a figyelmemet, és kereszttel jelöltem meg mindazokat, amelyeket sikerült felkutatnom. A kereszteket összekötve meghökkenve fedeztem fel, hogy egybeesnek az égi Északi-sarkhoz igen közeli néhány csillagképpel, a Kismedvével, a Nagymedvével, a Sárkánnyal, a Háromszöggel és az Andromedával. Azt is észrevettem, hogy ahol hosszú sírdombok nem egészítik ki a csillagképeket, ott sok esetben városokat építettek. Elméletem a következő: a hosszú sírdombok jelképezik a csillagokat, ahogy a sírdombok építése idején észlelhetők voltak. Meg aztán, ki tudja, vajon a kerek sírdombok nem jelképeztek-e 475

valamely csillag körül keringő bolygókat? Azt is állítom, hogy mindkét alakzat abból az időből való, amikor »A csillagok temploma« (avagy Sommerset Állatöve) és Stonehenge keletkezett." Stonehenge: íme, a földgolyó leghíresebb bűvös köre, amely a jelenlegi Salisburytől pár kilométerrel északra látható. A Nature című, világszerte ismert angol folyóirat 1966. decemberi számában nem kevesebb, mint három cikket szentelt ennek a kőfejtörőnek, és az egyik cikket éppen Hoyle professzor szignálta, a csillagászati kérdések vitathatatlan tekintélyű szakértője. Mi ez a Stonehenge? "Szabadtéri szentély; vélné az ember első nekibuzdulásában – összegezi Giuseppe Tagliaferri –, avagy csillagászati megfigyelőállomás, ahogy jeles csillagászok állítják? Talán mindkettő, de e helyütt feltétlenül meg kell említenünk azokat a kutatásokat, amelyek megerősíteni látszanak egy olyan elgondolást, hogy ante litteram csillagászati megfigyelőállomás volt, vagy éppen kezdetleges digitális számítógép különleges napés holdesemények előrejelzésére, A műemléket sok szakaszban építették meg, és elképzelhető, hogy nem mindig ugyanaz az elv vezérelte a terv megvalósítóit. Pillanatnyilag a... mondjuk így: építészeti... konstrukció leginkább kiugró struktúrái a következők: a) – Az aubreyi kör (átmérője körülbelül 90 méter), a sáncon belül koncentrikus, 56 üreg jellemzi; b) – a Szaracén-kör (átmérője körülbelül 30 méter), koncentrikus az előzővel, és 30 kő jellemzi, amelyekből jelenleg néhány hiányzik; c) – a helei kő, a sáncon kívül foglal helyet a bejárati úton; d) – néhány üreg, ugyancsak a bejárati úton, a menetirányra függőleges hat sorban helyezkednek el;

476

e) – néhány utalás (két kő és két üreg) az aubreyi körre. A tudósok elsősorban az imént leirt struktúrákon dolgoztak. Locker kezdte a munkát 1901-ben, igyekezvén megállapítani a műemlék felépítésének időpontját. Asztronómiai értékelésekkel próbálták hitelessé tenni azt a népi hagyományt, hogy a bejárati út főtengelye a nyárközépi felkelő Nap felé mutat. Csillagászatilag érdekes egyéb komoly kísérlet nem történt egész 1963-ig, amikor Hawkins elhatározta, hogy egy IBM 7090 elektromos számítógépre bízza azt a problémát, mi a jelentősége bizonyos elrendezéseknek. Más szóval: Hawkins kiválasztott Stonehenge térképén bizonyos kő- és üregpárosokat, kiszámította irányszögüket és elhajlásukat, végül ezeket az elrendezéseket egybevetette néhány égi tárgy helyzetével. A »téves« számítás teljes eredményét a gép rövid egy perc leforgása alatt vágta, és semmi jelentős összefüggést nem mutatott fel a csillagok és a bolygók helyzetével kapcsolatban, viszont annál meglepőbb lett az eredmény a Napot és a Holdat illetően. Kiderült: a Nap és a Hold felkelését és lenyugvását az év egyes időszakaiban világosan jelzik bizonyos elrendezések. Ezt követően maga Hawkins javasolt más produkciókat – például napfogyatkozások előrejelzését –, amelyek a stonehenge-i struktúrák felhasználásával végezhetők. Hawkins munkásságát újabban megbírálták, majd közbeavatkozott Hoyle és Newham. Hoyle professzor mindenekelőtt az aubryi körre figyel, és egész elméletet dolgoz ki, amely szerint a kör eszköz a hold- és napfogyatkozások előrejelzésére, még a Stonehenge-ben nem láthatókéra is. Newham elsősorban a hele-i követ és a bejáratnál levő hat sor üreget veszi tekintetbe a Hold felkelésével kapcsolatban. A Stonehenge-re vonatkozó eme kutatások nem mehetnek bele a részletekbe, de azért megmagyarázzák: az aubryi kör 56 ürege miképpen használható fel a holdcsomópontok regressziós idejének meghatározására és ezzel a fogyatkozások előrejelzésére; megmagyarázzák, hogy a Szaracén-kör 30 köve (egész pontosan 29 kő és 1 kisebb kő) a holdhónap 29 és fél napját jelenti és a többi. Meg egy sor összefüggést és egybeesést a hold-nap 477

események és Stonehenge szerkezeti elemei között, amelyekről vajmi kevéssé hihető el, hogy a véletlen művei, még akkor sem, ha az i. e. 1500-ban élt angolok még nem találtak fel állandó lakóhelyeket, még a Royal Societyt sem – jegyzi meg humorosan a Nature vezércikkírója." De hát valóban angolok építették meg Stonehenge-et? Egyesek szerint krétaiak dolgoztak itt, és a műemlék felépítésénél egyiptomi technikai eljárásokat alkalmaztak: e feltételezést alátámaszthatnák azok a bronz kard- és bárdnyomok és bevágások, amelyeket 1953-ban fedeztek fel a nagy kövek lábánál. Mindenesetre azok, akik még tanulmányozzák és hiszik a kelta hagyományokat, elismerik ugyan, hogy Stonehenge sokkal régebbi a druida vallásnál (a Nature adata is meglehetősen kétes), de azt állítják, hogy e vallás papjai örökségbe kapták egy elveszett régesrégi tudomány töredékeit, amely tudományt az űrből érkezett lények hoztak el. Íme tehát egy kötelék az írországi hagyomány titokzatos "éjszaka népé"-vel! Kétségtelenül sok mindent kell még feltárni Stonehenge-ben: komoly kutatóktól hallottunk olyan sziklatömbökről, amelyek a nap meghatározott óráiban különös alakot öltenek, és ezek az alakok az idő rongálása ellenére is mindmáig azonosíthatók; hallottunk hihetetlen fényeffektusokról, amelyek csak hónapok és évek intervallumaiban jelentkeznek; hallottunk a hőmérséklet ingadozásai által előidézett meghökkentő hangrezgésekről, amelyeket egyesek szerint mesterségesen idéznek elő a műemlék ismeretlen alkotói. És arra is megkértek bennünket, hogy neveket ne említsünk; ami nagyon is érthető kívánság, ha figyelembe vesszük: a titkos spekulációk mekkora halmaza fedi a szentélyt. Igazán kár, hogy a helyzet ekképpen alakult; és ugyancsak sajnálatos, hogy más esetekben az önszuggesztió és a tudományos fantasztikum tanai egybeolvadnak, és olyan öntetté válnak, amelynek nem tudjuk különválasztani az alkotóelemeit. Szerintünk például ilyen mesélőnek tekinthető M. E. Carey asszony angol dilettáns kutató, akiről Jimmy Goddard mondja el benyomásait Enigmas of the Plain (A síkság rejtélyei) című kéziratos 478

munkájában. "Egy szeptemberi estén – meséli Carey asszony – Marilyn lányomnál két vendég volt... Stonehenge-ről beszéltünk, és én elmeséltem egynémely ottani élményemet. Pár nappal később barátaink ismét megjelentek, és kijelentették, hogy el akarnak menni Stonehenge-be, szívesen megnéznék, valóban van-e ott egy hal belevésve azokba a kövekbe. Találtunk egy elefántfejszimbólumot, és felfedeztünk még valamit, ami nem kevés meglepetést okozott. Bikának tűnt ez a valami: lefényképeztük, előhívás után viszont egy olyan férfiú képét kaptuk, aki éppen egy lovat tör be. Megtaláltuk az én halamat, azt is lefényképeztük, és halászokkal telezsúfolt kenu jött ki, meg egy medvefej és egy vadász!... ...Egyik éjszaka – mondja később Carey asszony egy újabb látogatást említve – egy kő ragyogni kezdett, kígyó alakú lett, a hüllő két szeme lángolt. Mintha vonaglott volna, és egy férfi jött ki a szájából. Teste eltűnt, de a fej megmaradt... és láthattam, ahogy nagy máglyák égnek az árkon túl, érezhettem az égett fák szagát. Emberek vettek körül: nem primitív britannusok, hanem egy igen civilizált faj képviselői... A templomot megtöltötte a fények ragyogása... Mindezek a benyomások egyetlen pillanatig tartottak, de belevésődtek emlékezetembe..." Bármily furcsának tűnik is, az effajta jelenségek nem tartoznak a kivételes ritkaságok közé, és megemlítik őket kétségbevonhatatlanul komoly és méltán hírneves tudósok is: a legismertebb és mély benyomást keltő az, amelyet Marcel Homet professzor élt át az Amazon vidékén a Pedra pintadánál. Carey asszony azonban meghökkentő részleteket tesz még hozzá; elmeséli, hogy (a stonehenge-i kősziklákból érkező, ki tudja, miféle titokzatos kisugárzásokon keresztül) megtudta, hogy igen távoli korban szörnyűséges katasztrófa zúdult az emberiségre, és egy nagy civilizációnak mindössze néhány képviselője menekült meg az elsüllyedt kontinensről oly módon, hogy Angliában, Írországban és Amerikában húzódtak meg, és egy nemeslelkű, "a csillagokból alászállt nép" segítette őket. 479

"Három olyan ábrázolást találtunk, amelyek az égi népre vonatkoztathatók – teszi hozzá Carey asszony. – Az egyik személy kis sisakot visel... tunikát, trikónadrágot és csizmát: netán egy űrcsapat tagja? A második alakon... szőrmezubbony, kesztyű, fénylő tunika, öv és csizmába tűrt nadrág... Sok a kőbe vésett kép Stonehenge-ben: vajon kik voltak azok a férfiak, akik ceruzavékony bajuszkát hordtak, sokféle fejfedőjük volt, köztük marhaszarvval ékesek is?" Ha a kíváncsiság okán közelebb akarunk jutni a dologhoz, visszanyúlhatunk egész Rahotep egyiptomi fejedelemig (körülbelül i. e. 2500), akit szépséges hitvesével, Nofretetével együtt furcsán "modern" stílusban ábrázoltak; Rahotep egyike az antik idők ama kevés személyiségének, akire jellemző a pontosan ceruzavékony bajuszocska. De ismételjük, ez a megjegyzés lényegtelen. Sokkal érdekesebb lehet Carey asszony elbeszélésének folytatása: "Amikor Aveburybe értünk, szinte sokkot kaptunk... Emberi fejeket, csoportokat, állatokat ábrázoló gigantikus szobrok között jártunk; megálltunk az egyik emlékműnél, amely trónon ülő királyt ábrázol. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy tapasztalt archeológusok nem figyeltek volna fel ezekre a szobrokra. Az aveburyi kövek még csodálatosabbak a stonehenge-ieknél: nyilvánvaló, hogy e művet ruhát és cipőt viselő, művelt nép alkotta meg. Nem tudom, éltek-e itt valaha azok az emberek, akiket a hagyomány szerint szőr borított, de annyi bizonyos, hogy nem ők építhették sem a stonehenge-i, sem az aveburyi műemlékeket. A bolíviai Tiahuanaco kapcsolódik ezekhez a helyekhez..." Vajon lehetséges lesz-e valaha is rádöbbenni az igazságra, túl a hagyományos tudomány merev állásfoglalásain és az űrelméletek lelkes híveinek vakmerő következtetésein? Vajon eljutunk-e egy napon odáig, hogy legalább részben fényt deríthetünk a druida legendák zavarba ejtő világára? Van, aki szerint például az elvágott kutatásokból az szűrhető le, hogy a druidák holdkultusza, eredetét tekintve, vajmi kevéssé kapcsolódik fantasztikus hiedelmekhez; vagy hogy az állítólagos kozmikus gyarmatosítók a Hold lakói lettek volna, vagy esetleg 480

támaszponttal rendelkeztek bolygónkon! Mindenesetre feltűnést keltő, amit Flammarion ír: "Furcsa részlet maradt ránk a Britanniai vallási szokásokat illetően Hékateiosztól (e görög történész és földrajztudós i. e. 500 körül élt). Azt mondja, hogy e szigetről nézve a Hold sokkal nagyobbnak látszik, mint máshol, és hogy a felszínén még hegyeket is meg lehet különböztetni, akár a Földön. Miképpen voltak képesek a druidák effajta megfigyeléseket tenni? Plutarkhosz aztán A Holdban látható arcról szóló művében elmondja, hogy a gallusok szerint és a tudományban sokáig elfogadott nézeteknek megfelelően a holdfelszínen nagy számban volnának földközi-tengerek, amelyeket a görög filozófus a Kaspitóhoz és a Vörös-tengerhez hasonlít. A gallusok szintén mérhetetlen szakadékokat véltek látni a Holdon..." A pecsétőrök Korzika szigetén különös menhirek találhatók: nem a földbe rögzített faragatlan kősziklák, hanem emberi arcvonásokká kimunkált kövek. E szobrokat 1964 júliusában fedezte fel Roger Grosjean régész, a Korzikai Előtörténeti Központ munkatársa, aki a Francia Országos Kutatóközpont megbízásából tanulmányozta a sziget régmúltjának nyomait. A sziget déli csücskén, a cauriai fennsíkon, ő kezdte el feltárni ezeket a különleges műemlékeket; az eddig napvilágra kerültek közül a két legszebb körülbelül három méter magas, domborzatuk fura sisakok koronázta szigorú arcokat ábrázol, az alakok övéből hosszú kard lóg alá. Grosjeant meghökkentette egy részlet: a sisakba mintha két szimmetrikus lyukat fúrtak volna azoknak a szarvaknak a beillesztésére, amelyek sok ókori harcos ékességéül szolgáltak. Régészünk Párizsba sietett, tanulmányozta a szarvas sisakokat megemlítő valamennyi írást, végül megtalálta, amit keresett: a shardanák (vagy shardanék) harci fejfedőit; ez a hajósnép a Földközi-tenger keleti részéből származott, és i. e. 1400-1200 481

között harcban állt az egyiptomiakkal; Grosjeannak a továbbiak során sikerült megbizonyosodnia afelől, hogy a shardanák 35 évszázaddal ezelőtt elözönlötték és meghódították Korzikát, lakosságát pedig megsemmisítették. A megölt korzikaiak nem ismerték a fémet, ami annyit jelent, hogy nem népüket ábrázolták, hanem a beözönlőket, akik éppen ilyen bronzfegyvereket viseltek. "A kulcs – gondolja Grosjean – esetleg Arisztotelész egyik írásában lelhető meg, aki szerint az ibérek annyi obeliszket emeltek sírjaik körül, ahány ellenséget megöltek. A görög filozófus talán egyetlen hibát követett el: az ibérek körében az archeológia tanúbizonysága szerint soha nem élt ez a szokás; a tudós a korzikaiakra akart utalni." Marc–Ambroise Rendu író a világon egyedülállóknak minősíti ezeket a menhireket, csakhogy egyébként kiváló összefoglalója ezen a ponton téved. Kifaragott menhirek egyformán találhatók a világ minden részén: figyelmet érdemel Írországban a cardonachi és a babák, ezek a különös szibériai síremlékek, talán több tekintetben egyeznek a korzikai megalitokkal. Érdekes megjegyezni, hogy ezek a szoborművek az esetek többségében hosszú kőtömbökből készültek, amelyeknek a felső vége kigömbölyödik: ennek alapján alakult ki bizonyos régészkörökben az a nézet, hogy a férfiasság jelképeiről lehetne szó; ez a nézet több okból tarthatatlan, mindenekelőtt azért, mert ha így volna, akkor az ábrázolt személyek nemi jegyei kőbe lennének vésve, ami pedig soha nem fordul elő. Másfelől megalapozott párhuzamot lehetne vonni a maja síroszlopokkal, amelyek Schmidt szerint a menhir logikus továbbfejlődései lehetnének, azaz tökéletesített menhirek. Tény az, hegy a főbb személyeket nem teljes alakban ábrázolják, hanem jelképekben szerepelnek a monolit elülső részén. Ha így volna, elfogadhatnók az űrfeltételezés híveinek magyarázási kísérletét, amelyet talán alátámasztanak olyan lények ábrázolásai, amely lények vajmi kevéssé mondhatók földieknek. "Aki ilyen műveket hozott létre – jegyzik meg egyes tudósok –, az kétségtelenül ma nem is sejthető befolyások hatása alatt alkotott; 482

különben mivel is magyarázható, hogy korunk egyetlen primitív népe sem készít ilyesfélét? További megerősítést kaphatnánk talán Görögországból: hisz a görög földdel foglalkozó nem kevés archeológus álltja, hogy a jól ismert romok eredetileg sokkal ősibb civilizációk maradványain épültek, e civilizációk visszanyúlnak a pelaszgokig, e bizonytalan eredetű népig, amely éppen az általunk történelem előttinek nevezett korban telepedett meg Göröghonban, a kisázsiai Karfában, Közép- és Dél-Itáliában; ez a nép többek szerint atlantiszi eredetű. Hutin a pelaszgoknak tulajdonítja Elba szigete vasbányáinak a régmúltban történt kitermelését és mérhetetlen föld alatti csatornák kiásását, például a Livadiát Korünthoszszal összekötőét; e csatornákat ismerték a régi görögök, és már sok ezer évvel időszámításunk előtt el lettek zárva úgy, hogy használhatatlanná váltak. Úgy tűnik, a baljós Húsvét-szigeten is a tengerrel közlekedő néhány alagút valójában csatorna volt. Ez megmagyarázná a vízzel való ellátottságát egy olyan földszegély lakosságának, amely földterület, sokak véleménye szerint, tulajdonképpen egy ma már eltűnt szigettenger temetőjének céljait szolgálta. Ám hogyan bonyolódhatott le ez a vízellátás? Talán ugyanolyan módszerrel, mint amely a föníciaiak keze munkájával háromezer éwel ezelőtt a szükséges vizet biztosította Türosz városának? Azaz tenger alatti csatorna vitte volna a vizet a szigetre – hisz valaha sziget volt? De még más is van a Húsvét-szigeten. "A sziget déli csúcsán – írja M. J. Thompson 80-100 kőház látható, szabályos soruk nekitámaszkodik egy szikla- vagy földterasznak, amely bizonyos esetekben egyben az épületek alapfala is. Az épületek közfalai 1,52 méter vastagok és 1,20 méter szélesek, szabálytalan kődarabokból állnak össze, pirosra, fehérre és feketére vannak festve, rajtuk madarak, emberi arcok és különféle tárgyak ábrázolásai. E házak mellett a különös módon kifaragott sziklák teknőst, halat, mitológiai állatokat ábrázolnak, de legfőképpen madarakat." 483

Idézzük fel, mit ír Alfred Métraux a csodálatos Húsvét-szigetről szóló könyvében: "A sziget legnagyobb vallási ünnepe, az egyetlen, amelynek pontos részleteit ismerjük, az embermadáré volt, és szorosan kapcsolódott Makemake isten kultuszához. Az évente az Orongo sziklasorain előadott hosszú misztériumdrámának nem csupán mélységes vallási jelentése volt, hanem igencsak befolyásolta a sziget társadalmi életét... A Motu-nui szigetecskén elhelyezett első manutara-tojás felfedezése és birtoklása volt az évente ismétlődő rítusok központi témája, és a leghevesebb szenvedélyeket váltotta ki. A cél talán aránytalannak tűnhet a megvalósítása érdekében kifejtett erőfeszítésekhez és e sovány zsákmányra áhítozókat fenyegető veszedelmekhez képest. De csak az mosolyoghatja meg az effajta vállalkozásokat, aki nem ismeri a szimbólumok erejét. A tojás Makemake isten megtestesülése és nagy hatóerejű vallási és társadalmi erők kézzelfogható kifejezése volt. A tojás birtoklásáért folytatott harc tétje nem más volt, mint az istenek kedvezése és a politikai hatalom jóváhagyása." Métraux kétségtelenül nem takarékoskodik a hivatalos tudomány által körvonalazott feltételezésektől eltérő megállapításokkal; aki figyeli a világ minden részében a misztikus szárnyashoz kapcsolódó hagyományokat, aki bár csak kíváncsiságból, de gunyoros mosoly nélkül elidőzik annak a számtalan legendának, szertartásnak, rítusnak a szemlélésénél, amelyeknek középpontja a tűzmadár, a dörgő madár, a lángoló fészkű főnix, annak számára a húsvétszigeti ünnep sokkal szuggesztívebb jelentést nyer. Birtokba venni a tojást annyit jelentelt, mint embermadárrá válni, hasonlóvá a csillagokból leszállt istenekhez megszerezni azt az illúziót, hogy az ember egy évre szomszédja lehet azoknak a fantasztikus teremtményeknek, amelyeknek az emléke még rögzítődik kor nélküli hagyományok ihlette dokumentumokon: íme, jönnek a repülő emberek... a kalapos emberek repülnek... Mint ismeretes, a Húsvét-sziget jelenlegi lakosai polinéziai eredetűek. Ám Polinéziában nem létezik, soha nem is létezett 484

olyasfajta szertartás, amely akár egyetlen ponton is érintkezne a madárember ünnepségével. Viszont azonos megemlékezések még ma is előfordulnak egész Amerikában, jóllehet az esetek többségében köpenyek és tolldiadémok, szimbolikus szárnyak és farkak ábrázolják a mesebeli szárnyast! Visszatérve a megmunkált menhirekhez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ezeket, bizonyos nézetek szerint, szoros rokonság fűzi a lázálmos húsvét-szigeti szobrokhoz. És mások szerint ez utóbbi alkotások egynémelyikének elhelyezése egyáltalán nem idegen bizonyos csillagoknak a Húsvét-szigetről megfigyelhető fekvésével. Ezzel kapcsolatban néhány dél-amerikai legenda úgy fogalmaz, hogy a baljós sziget gigászai a mágia segítségével egy napon új életre kelhetnek. Jó, ismerjük el, hogy ez csak legenda. Ám jó volna tudni, vajon Donald Wandrei író innen merített-e anyagot Cimetiére del éffroi című regényéhez; ebben elrévedezik egy titokzatos vonalról, amely a mi jövőnkben összekötné majd Stonehenge-et és a Húsvét-szigetet, és egyetemes katasztrófa berobbanását lenne hivatott jelezni. (Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a húsvét-szigeti szobrok nagyon súlyosak, Ás elképzelhetetlen, hogy fagörgők felhasználásával állították fel őket. A Topaze neve hadihajó tisztjeinek az egyik, csupán 2,5 méter magas szobor felemeléséhez is a legmodernebb eszközöket és több mint ötszáz személyt kellett igénybe venniük) "Amikor a csillagok a megjósolt helyzetben lesznek, akkor felébrednek és visszatérnek a titánok. A Föld meghasad, és a felhők magasságánál mélyebb sírokból a Pecsétőr is akkorára nő, mintha titán volna, és felmegy a Crltul Thr-re. A vizek forrani kezdenek, a föld megnyílik, és a csillagok lángoló égbolton kelnek fel. Az égitesteken túl levő világegyetemükből alászállanak a titánok. Maguknak követelik majd mindazt, ami él; ők, akik porból és emésztő tűzből megalkottak bennünket. Mindez akkor megy majd végbe, amikor a csillagok a kellő helyen lesznek, hacsak nem jő el az, aki szembeszállt a Pecsétőrrel, és vereséget mér rá. Ekkor az Őr visszaváltozik kővé, és a titánok mindaddig várakoznak a nagy szférában, amíg a csillagok megint vissza nem térnek a jóslat által megkívánt helyzetbe..." 485

Monolitok a kráterek között Egy másik utópisztikus elbeszélés, amelyet futólag talán már idéztünk, de elfelejtettük a címét, említi kozmikus felfedezőink Holdra szállását, elmeséli, milyelképzelhetetlen nehézségek közepette igyekeznek egy furcsa sziklaalakzat felé. Aztán elámulva megállnak egy fenséges küllemű, szakállas férfiú emlékművének talapzata előtt, a talapzaton jól kivehető a felírás: "Atlantisz királyának az első űrhajósok vagy valami hasonló. Természetesen vannak, akik évszázadok vagy évtizedek óta azt hangoztatják, hogy a Holdat már felkutatták, vagy hogy lakott terület: ezek az urak kiváló társaságban vannak, hisz már a szamoszata Lukianosz – más, nem kevésbé illusztris antik gondolkodókkal együtt – „látott” bolygónkon rendkívüli lényeket, fura állatokat és egyéb, meglehetősen érdekes dolgokat. És van, aki még ma is azt hiszi, hogy a szovjet és az egyesült államokbeli szondák által elkattintott fényképek bizonyos részleteiben ismeretlen űrhajósok alakját fedezik fel, sőt az "űrfauna" példányait. Nyilvánvaló, hogy eme elbűvölő képek fényeinek és árnyékainak játékában többé-kevésbé mindent lehet "látni", csak egy csipetnyi fantázia kell hozzá. Ha aztán valóban lett volna olyasmi, ami idegen jelenlétet bizonyíthatott volna Szelepé istenség égitestén, a Holdon, a tudósok minden bizonnyal elsőnek jegyzik fel és hangsúlyozzák, hisz az összegyűjtött anyagot a legaggályoskodóbb vizsgálatoknak vetették alá. Pontosan ezekből a vizsgálatokból bukkantak elő váratlan megállapítások, persze nem olyan szenzációsak, mint azok az elméletek, amelyek szerint az életnek bizonyos formái megvannak bolygónkon, de azért eléggé hajmeresztők. Erről szól William Blair professzor, aki kétségtelenül nem dilettáns megfigyelő, hanem a fizikai antropológia és az archeológia jeles szakértője, és kiemelkedő helyet foglal el a Boeing Biotechnológiai Intézetében. 486

Blair professzor érdeklődését a Lunar Orbiter-2 által a Nyugalom tengerének nyugati peremén elkattintott kép keltette fel, amelyet a NASA 1966. november 2-án sugárzott ki a világba. A képet nyomban elkeresztelték "a csúcsok fotójá"-nak, mert pontosan különválasztható árnyak észlelhetők rajta, és alakjuk világosan megkülönbözteti őket a holdtáj megszokott jellegzetességeitől. A legnagyobb árnyék ahhoz hasonlít, amelyet Washington szobra vet kora reggel vagy késő délután; a legmagasabb csúcs körülbelül 213 méterre emelkedik, a legalacsonyabbak pedig tisztes szálfenyőkkel egyenlő méretűek. Ezek az alakzatok meghökkentettek jó néhány tudóst, akik azonban nem merészeltek megkockáztatni magyarázási kísérleteket: a feltételezett holdépítményekről szóló híradások (később kiderült róluk, hogy természeti formációk) valóban meggyőző módon intenek bennünket elővigyázatosságra; és éppen eme figyelmeztetés nyomán beszélt Richard W. Shorthill doktor, e terület egyik legnagyobb szakértője a csúcsokról úgy, mint valamely geofizikai esemény eredményéről. A bizonytalan meghatározás sokakat kielégített, Blairt azonban nem: szerinte a tétel igen egyszerű vonatkoztatási meghatározással megdönthető, mégpedig utalással a mi égitestünk történelem előtti műtárgyaira, ahogy a légi felvételek mutatják őket. "Ha a csúcsok valóban valamely geofizikai esemény eredményei volnának – jegyzi meg e tudós –, logikusan azt várhatnánk, hogy véletlenszerűen szóródnának szerteszét. Következésképpen a háromszögelés egyenlőtlen oldalú, vagy más módon szabálytalan háromszögeket adna. Az viszont, amely a holdbéli tárgyakra vonatkozik, x, y, z koordinátás derékszögű alaprendszerhez vezet, hat egyenlő szárú háromszöghöz és két tengelyhez, amelyeknek mindegyike három pontból áll." Az, amit Blair gyanítható koordinált összefüggések szűkre korlátozott és a legnagyobb mértékben spekuláción alapuló elemzésének nevez, magában foglal egy úgynevezett "árkot", pontosabban széles derékszögű depressziót a legmagasabb csúcstól nyugatra. "Az e depresszió vetette árnyék – hangsúlyozza 487

a tudós – mintha négy 90 fokos szöget jelezne, és a szerkezet olyan mélyedésre emlékeztet, amelynek a falait eróziós folyamat döntötte romba, vagy beomlottak." Eme megfontolások alapján egyes tudósok némi iróniával megkérdezik: netán Blair azt az elképzelést kívánja-e sugallni, hogy a csúcsok átmeneti értelem művei, a megfigyelés vagy az égi hajózás, sőt a közlekedés eszközei? "Azt akarják, hogy igent mondjak, és ezzel eljátsszam minden hitelemet? – válaszol minden teketória nélkül a professzor. – Nos, kijelentem: ha a Földön fényképeznének le ilyen együttest, az archeológusok első gondja az lenne, hogy megszemléljék a helyszint, és próbaásatásokat végezzenek, és ily módon igyekezzenek megbizonyosodni a felfedezés horderejéről." A szkeptikus megfigyelők csupán úgy vághatnak vissza, hogy előhozakodnak a véletlennel, amelynek furcsa szeszélyei következtében a természeti jelenségek néha szimmetrikus alakzatokat hoznak létre. "Ám ha ezt az axiómát alkalmazták volna azonos földi alakzatokra – replikázik Blair –, akkor a ma ismert azték és maja építészetnek több mint a fele még mindig fákkal és bozóttal borított dombok és depressziók alatt feküdne eltemetve... mint valamely geofizikai esemény eredménye; a régészet soha nem fejlődött volna ki, és az emberi fejlődésre vonatkozó legtöbb adat beleveszne a titokzatosságba." A Hold még mindig számtalan talányt rejt a szikrázó csúcsoktól a többé-kevésbé mindenhol elszórt kupolákig, a kereszt alakú furcsa alakzattól – amelyet Robert E. Curtis alamagordói csillagász fényképezett le, és a Harvard Egyetem folyóirata ábrázolt – ama nagyon különös blokkig, amelyet a Sond–3 rögzített 1965 júliusában, és a Pravda közölt lenyűgöző nagyításban. "Blair csúcsai" jelentik azonban a leginkább elgondolkoztató rejtélyt. Tekintsük őket egyszerűen természeti alakzatoknak: de akkor el kell ismernünk, hogy az elsők ebben a fajtában, amelyre valaha is rátekinthettünk. Mert ha a véletlen művei volnának, olyan 488

jelenséggel állnánk szemben, amely még hajmeresztőbb Pitagorasz-tételének grafikai ábrázolásánál, amelyet merő véletlenségből végzett el egy majom, amikor krétát kapott a kezébe. (1968) Lontay László fordítása

489

Schalk Gyula: Mi az igazság az UFO körül?

A fantasztikus irodalom lapjain űrhajók idegen naprendszerek bolygóin landolnak; idegen bolygók űrhajói ereszkednek a Földre; itt jártak talán a történelem hajnalán, talán a biblikus időkben; talán jeleket hagytak a Földön; jelenleg is itt keringenek körülöttünk űreszközeik, csak nem vesszük vagy nem akarjuk észrevenni őket. Ilyen látogatók az UFO-k is. Hirtelen megjelenésükről, különös, gyors mozgásukról és az általuk keltett fényjelenségekről gyakorta olvashatunk rövid beszámolókat. Alig múlik el hét, hogy a világ valamely tájáról ne kapnánk ilyen híreket. Az UFO-kérdéssel szinte naponta találkoznak a csillagvizsgálók munkatársai is, majd mindennapra esik egy levél, egy telefon, amelyben UFO-jelenségről számolnak be, vagy érdeklődnek e jelenségek iránt. Az emberekben erősen él az idegen élőlények ittjártának a hite, amely körül mítoszok képződtek, és téveszmék szövevénye keletkezett a tudatokban. A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek általában nem tesznek különbséget az UFO-k és az ún. repülő csészealjak között. Az UFO az angol Unidentified Flying Objects = azonosítatlan repülő testek kifejezés rövidítése, betűszó. A hazai irodalomban tovább fokozta a nehézséget az a tény, hogy az U FO betűszó első betűjét Unknown = ismeretlen szóval fordították, és így terjedt el: mintha minden UFO-jelenség ismeretlen lenne, illetve maradt volna. A repülő csészealjak feltételezett űreszközök, amelyeket esetleg idegen civilizációk irányítanak, a mi fogalmaink szerint automatikus szondák. Egy 1969-ben kiadott beszámoló szerint UFO-nak nevezzük a beszámoló jellegétől függően az olyan tárgyakat, amelyeket egy vagy több ember látott az égbolton vagy a Földön ugyan, de repülésre képesnek ítélte, és amelyet a megfigyelők 490

nem tudtak természetes tárgyként azonosítani, és rejtélyesnek ítéltek ahhoz, hogy bejelentést tegyenek róla...

elég

Ebből a definícióból következik, hogy UFO-k léteznek, mert sok ezer bejelentés is létezik. A vizsgálatok után azonban a jelentések többsége azonosítható: nagyobb részük ember alkotta tárgy, más részük természeti jelenség, amelyeket szokatlan körülmények között észleltek, vagy szokott körülmények között ugyan, de gyakorlatlan megfigyelők. Az UFO-beszámolók eddig több mint 90 százaléka értelmezhető volt. Amikor tehát a tudomány az UFOkhoz tapadó hamis képzetek ellen harcol, akkor nem akarja kijelenteni, hogy nincsenek azonosítatlan repülő objektumok vagy ilyen benyomást keltő jelenségek, mert fennmaradt néhány bejelentés, amelyeket mind ez ideig nem sikerült azonosítani. Mindezek alapján azonban nincs elegendő bizonyítéka a tudománynak ahhoz, hogy bizonyítva lássa idegen civilizációk eszközeinek ittjártát! A repülő csészealjak léte egyébként jelenlegi világképünkből nem is következik. Részben mert azt már bizonyosan tudjuk, hogy a Naprendszerből ilyen tárgyak nem érkezhetnek (nincsen a Földön kívül civilizációt hordozó bolygó a Naprendszerünkben), részben pedig azért, mert ma már jól ismerjük a csillagközi űrszondák küldésének energiát, időt és rendkívüli szellemi erőfeszítéseket igénylő lehetőségeit. Nem remélhetjük, hogy bármely civilizáció is képes lenne a jelentésekhez mért gyakorisággal űrszondákat indítani a Galaxisban I E bejelentések nagy részénél ugyanakkor számolnunk kell a megfigyelések általános bizonytalanságával. Csillagászati és más jelenségek megfigyeléséről érkezett beszámolók alapján kijelenthetjük, hogy valójában minden ember megfigyelési képességét eleve elégtelennek kell minősítenünk mindaddig, amíg annak ellenkezőjét a megfigyelő be nem bizonyítja! Ez alól még a nagyon jó irányítóképességgel rendelkező pilóták sem kivételek, akiktől az UFO- és a repülő csészealj bejelentések zöme érkezik. (A háború alatt például gyakran lőttek a pilóták a Nap szomszédságában tartózkodó Vénusz bolygóra, mivel azt a Nap fényét kihasználó ellenséges repülőnek vélték.) A tudomány ellenérvei közül csak néhányat említünk: miért nem 491

látják egyszerre többen is – csillagászok, tudósok, asztronauták, radarral, nappal, a talajon, egészen közelről, néhány másodpercnél hosszabb ideig, az égbolt egészéről készült csillagászati felvételeken? Vannak motivált kérdések is: miért jönnek ide? Miért nem lépnek kapcsolatba velünk? Miért nem egyformák, vagy legalább hasonlók? Miért nem a nagyvárosokban ereszkednek le, ahol kapcsolatba léphetnének a Föld képviselőivel? Miért látszanak megsérteni a fizikai törvényeket? E kérdések önmagukért beszélnek. A csészealjhivők által leírt jelenségek "viselkedésmódja" ellentmond a józan logikának. Az UFO-hivők, akik UFO-kon csészealjakat értenek, adatokat közölnek. Stanton T. Friedman, a TRW System magfizikusa például azt, hogy 434 UFO-beszámolóból 71 nagyon jól leírt, de végül megmagyarázhatatlan jelenség volt. Szerinte ezeket az adatokat vizsgálva megbizonyosodhatnánk arról, hogy léteznek idegen égitestekről érkező eszközök. Ez azonban nem bizonyíték. A csészealjrajongók kritikátlanul hisznek mindenben, és a legcsekélyebb kétséget sem támasztják a távoli tájakon, lakatlan vidékeken, messzi autósztrádák mentén állítólag landoló csészealjak valódiságával szemben! Még az UFO-beszámolók lelkes adatfeldolgozói sem láttak sohasem saját szemükkel csészealjakat! Adataikat mások beszámolóira alapozzák. De egyszerű számításokat is végezhetünk. A galaxis technikai civilizációinak számát ma tudományos becslések alapján egymillióra tehetjük. Átlagos élettartamukat nagyon optimista becsléssel tízmillió évnek vesszük. Carl Sagan e nagyon optimista számokkal így válaszol: tegyük fel, hogy az egymillió civilizáció X csillagközi szondát indít évente. Ekkor a galaxisban indított szondák évi száma: 106X. Ha utazásonként minden szonda csak egy kapcsolatot teremt, akkor évente 106X megérkezéssel kell számolnunk. Bizonyos, hogy a galaxis néhányszor 10" csillaga közül legalább 1010 érdekes hely van, ahová érdemes ellátogatni. Ezért a megérkezések évi átlaga egy adott bolygón 1:104 = 10–4. Vagyis ha évente csak egyetlenegy csészealj látogatja meg Földünket, kiszámíthatjuk, hogy milyen indítási gyakoriságot jelent 492

ez az egymillió idegen világtól. Azt az eredményt kapjuk, hogy civilizációnként tízezer indítást, az egész galaxisban pedig tízmilliárd indítást kell feltételeznünk évente! Ez hallatlanul nagy indítási gyakoriság még akkor is, ha valamennyi civilizációt a miénknél sokkal fejlettebbnek tételezünk fel. Hong-Yee Chin kínai származású amerikai fizikus kiszámította, ha napi egy csészealj érkezne a Földre, mint ahogy azt a beszámolók feltételezik, akkor egy, az Apollo-fülkénél valamivel nagyobb fülke esetében a galaxis élettartama alatt mintegy félmillió csillag valamennyi fémanyagát fel kellene használni a csészealjakhoz. De ha a csillagok bizonyos külső héja alkalmas fém kibányászásása, akkor ahhoz, hogy az említett gyakorisággal érkezzenek csészealjak a Földünkre, kétmilliárd csillagot kell felhasználni 1 Ilyen asztromérnöki tevékenységet még a Kardasev szerinti III-as és IV-es típusú civilizációkról sem tudunk feltételezni. Arról nem is szólva, hogy e tárgyaknak fénysebességgel kellene száguldaniuk, és hogy az ember első tárgyi üzenete, a Pioneer-10 űrszonda csak 80 ezer év múlva juthat el a legközelebbi csillagok távolságáig!

493

Isaac Asimov: A repülő csészealjakról

Minthogy élénken foglalkoztatnak a Földön kívüli élet lehetőségei, és mert tudományos-fantasztikus regények írójaként ismernek, gyakran szegezik nekem a kérdést, hogy "hiszek-e" a repülő csészealjakban. Akik ezzel a kérdéssel fordulnak hozzám, mind eleve igenlő válaszra számítanak. És a repülő csészealjaknak a "hittel" való összekapcsolása rendszerint arra utal, hogy a kérdező ezeket valamiféle - nem emberi észlények által irányított űrjárműveknek képzeli. Nos, engedtessék meg nekem, hogy világosan kifejtsem a véleményemet, mert semmiképpen sem szeretném, ha írásaimat egy olyan felfogás kiindulópontjaként használnák, amelyet én magam ostobaságnak tartok. Ha tehát a repülő csészealjakat olyan űrjárműveknek képzelik, amelyeket Földön kívüli lények irányítanak, akkor azt mondom: nem hiszek bennük. Korábban már kifejtettem, hogy a Naprendszerben gyakorlatilag sehol máshol nincs a földihez hasonló értelmes élet, és az űrhajók kezeléséhez szükséges kultúra feltételei valószínűleg tőlünk csak sok-sok fényévnyire fordulhatnak elő. Ha azt mondom - márpedig ez szilárd meggyőződésem -, hogy a világűr végtelenjében kétségtelenül létezik még valahol értelmes élet, az egyáltalán nem ugyanaz, mint ha azt állítanám: e kultúrák nagy rajokban meglátogatják Földünket repülő csészealjaknak álcázott űrhajókban, amelyeket egyre gyakrabban észlelnek, bár bizonyítható kapcsolat sohasem létesült velük. A csillagközi utazás olyan mérhetetlen energiamennyiséget kíván, amely eleve elképzelhetetlenné teszi számomra, hogy bármilyen lények pusztán azért vágjanak neki a világűr végtelen mélységeinek, hogy néhány évtizeden át eljátszadozzanak velünk, Ha kapcsolatot akarnának létesíteni velünk, megtennék; ha pedig 494

nem, akkor megtakarítanák az energiát, és máshová mennének. Kétségtelenül vannak olyan becsületes emberek, akik vitathatatlanul valódi, bár szokatlan jelenségeket észlelnek. Ezek azonban valószínűleg nem űrhajók (sőt biztos vagyok benne, hogy nem azok), de hát az űrhajókon kívül jó néhány dolog van még, ami fokozott vizsgálódást érdemel. Az is kétségtelen, hogy a tudósok több lelkesedést mutatnának, és nagyobb erővel kutatnának, ha a múlt tapasztalata nem arra tanítaná őket, hogy a repülőcsészealj-őrület korszakának hírei között hemzseg a sok kacsa, szélhámosság és rémhír. Szó, ami szó, ez bizony nem az ő hibájuk. Épp ezért mindaddig, amíg nem sikerül egy ilyen űrhajót kézzelfoghatóan, nem emberi legénységével együtt közszemlére tenni, addig-anélkül hogy bárkit rágalmazni akarnék továbbra is fenntartom azt az álláspontomat, hogy minden ilyen észlelet vagy kacsa, vagy tévedés, esetleg olyasvalami, amit úgy is megfejthetünk, hogy nem keverjük bele a távoli csillagokról érkezett űrhajó fikcióját. (Introduction to Is Anyone There?, 1967) Gömöri Péter fordítása

VÉGE

495

1 Fordítói tévedés lehet, mert éppen nem a föld alatt, hanem a föld felett van 12 m-el a bejárat. A „bejárati” folyosónak persze vannak oldalfalai, de az nem szabályos, mert a piramis kirablói vésték ki a kockaköveken át (a digitalizáló megjegyzése Azazel).

2 Az eredeti franciában Charroux a baton szót használja, de nem „bot” értelemben (hiszen „tűzköről” beszél), hanem hosszmérték gyanánt, akár az angolban a „rod”-ot. Magyarán a tűzkör átmérőjéről beszél, de a fordító ezt teljesen félreértette (a digitalizáló megjegyzése, Azazel).

3 J. Allen Hynek, az 1986-ban elhunyt amerikai csillagász és az „ufológia Galilei"-je három típusba osztotta vizsgálódásai során az emberek és az UFO-k, illetve ufonauták találkozásait: 1. az észlelő messziről lát egy UFOt: 2. az UFO valamilyen hatással van a környezetére; 3. közvetlen találkozás emberek és ufonauták között. A negyedik tipusú találkozás amolyan trétás, népies meghatározása emberek és ufonauták „szerelmi" kapcsolatának. E meghatározás szerzőié - legalábbis általam – ismeretlen

496