Tudniillik tudni illik 9637875352 [PDF]

Zitiervorschau

Hegedüs Géza: Tudniillik tudni illik Száz fogalomról röviden Göncöl Kiadó Kft. Budapest, 1519 Pf. 351 (C) Hegedüs Géza, 1991 ISBN 963 7875 35 2 AKADÉMIA Úgy két és fél ezer évvel ezel tt Athén el kel negyedében volt egy Akadémia nev liget. Nevét egy réges-régi sírhalomról kapta, amely ott domborodott a zöld fák és bokrok között emberemlékezet óta. Állítólag egy hajdani h snek, Akadémosznak a végs nyughelye volt az. Ez id ben már rég nem érezte senki gyászhelynek: elmélked bölcsek és szemek el l húzódó ifjú szerelmespárok keresték ott a békés magányt. Ebben a nyugodalmas ligetben, nem túl messze a sírhalomtól, egy szép és tágas házban volt Platón messze földön híres iskolája. Az egész görög földr l jöttek oda tanítványok, és jöttek nevezetes tanító bölcsek is, hogy elvitatkozzanak egymással, de f leg magával a nagy tudású és nagy tekintély mesterrel. (Platón a görög próza legm vészibb mestere volt, eszméinek hatása befolyásolta az eljövend évezredek tudományát is. Már akkoriban is vitatták, mennyi az igazság és mennyi az ábránd abban, amit tanít, ír, vitat. Két és fél ezer évvel kés bb is sok id szer van a platóni vitatkoznivalókban. De legyen színigaz vagy az elme téves játéka, ami elhangzott az Akadémiában - szebben nem írhatták és mostanáig sem írhatnák.) Tehát az az iskolaépület, amelyet színhelye után Akadémiának neveztek, az idealistának mondott filozófia legf bb forrásvidéke volt és maradt. Tanai - akár vallották, akár tagadták - beleépültek a kés bbi korok filozófiáiba. Az Akadémia szó fogalommá vált, jelentette a tudós beszélgetéseket is, a tudósokat képz fels iskolát is. Így és ezért történhetett, hogy közel kétezer évvel ezután, a XV. évszázadban, amikor az újkort megnyitó reneszánsz felfedezte a görög és latin ókor szépségeit is, igazságait is, Itáliában - ahol ez az új szellem kivirágzott - az elméket új izgalommal töltötte el Platón eszmevilága. Firenze városában a humanistáknak nevezett írástudók, akik igyekeztek alaposan megismerni és tanítani az ókori örökséget, tudományos igény társaságot szerveztek Platón népszer sítésére. Vezéralakjuk a kor tekintélyes bölcse, Pico Bella Mirandola, Firenze tudós költ fejedelmének, Lorenzo Medicinek unokaöccse volt. lett a tudóskör irányítója, és az elgondolása folytán nevezték el testületté, intézménnyé formált egyesülésüket "Academia Platonicá"-nak (vagyis "Platóni Akadémiának). Ez a tudós társaság lett a példája és mintája a következ évszázadok Akadémiának nevezett legf bb tudományos intézményeinek. A XVII. században (1635-ben) Franciaországban a nagy politikus érsek, Richelieu, visszaemlékezve Platónra, de Pico Bella Mirandolára is, megteremtette a francia szellemi életnek azóta is vezet testületét, Az "Academie Francaise"-t. Ez pedig Rómától Stockholmig, Londontól Szentpétervárig mintaképe lett a szervez d

akadémiáknak. Minálunk a XVIII. század utolsó negyedében a felvilágosodás szelleme nyilvánvalóvá tette, hogy ha új tudományra, új irodalomra, új gondolkodásmódra van szükség, akkor nélkülözhetetlen a magyar Akadémia. Bessenyei György, aki a hazai felvilágosodás legf bb ösztönz je volt, már a hetvenes években megírta kiáltványát egy "Tudós társaság" szervezésének érdekében. Ez néhány év múlva Jámbor szándék címen meg is jelent, s attól kezdve évtizedr l évtizedre kívánták és kísérelték megvalósítását, de hol politikai okok, hol pénzhiány, hol az illetékesek értetlensége késleltette az egyre sürget bb Akadémia-teremtést. Fél évszázaddal azután, hogy Bessenyei világgá kiáltotta a tennivalót, Széchenyi István, oly sok sürg s és sürget dolog megvalósítója, 1825-ben, saját pénzéb l végre létrehozta (jó, hogy nagy lelke és nagy elméje mellé elég nagy vagyona is volt). Azóta van Magyar Tudományos Akadémia. De az Akadémia nemcsak tudós társaságot jelent, hanem magasabb rangú iskolát is. Akkor kezdték így nevezni a középfok fölötti tanintézeteket, amikor olyanfajta m veltséget akartak adni, amilyet nem oktatnak az egyetemeken. Ilyen volt a XV. században a m szaki ismeretek világa. A felfedezések korában nagyon fontossá vált a hajózás. Tehát fizikában, földrajzban, hajóépítésben, s ezek mellett tengerészgyakorlatban jártas értelmiségiekre volt szükség. Egy portugál királyi herceg, az éppen trónon ül király öccse, Tengerész Henrik ismerte fel e szükséget. ( maga kit n szakember volt, nemcsak jártas a földrajzban, csillagászatban, fizikában, hanem már eredményes felfedez is; érte el kis flottillájával az addig ismeretlen Azori-szigeteket.) Magához hasonló m veltség hajósokat akart nevelni. Megszervezte tehát Porto városában a legels m szaki f iskolát, amelyet "Academia Maritima" (Tengerészeti Akadémia) néven a céltudatos felfedezések ösztönz jévé és szervez jévé tett. Az erre következ évszázadokban az egyetemek mellé sorra teremtették az akadémiákat a legkülönböz bb tudnivalók számára. Olykor olyan tantárgyak oktatására, amelyeket másutt egyetemeken tanítottak; így például ismeretesek lettek a jogakadémiák, a zeneakadémiák (a zenét sok helyütt máig is egyetemeken tanítják). Keletkeztek akadémiák a képz m vészet, a színészképzés számára is. Ezek az akadémiák az oktatás ranglistáján közvetlenül az egyetemek után következtek, tehát nagyjából azonosak voltak azzal, amit manapság f iskolának nevezünk. ALKOTMÁNY Az államilag szervezett társadalom életviszonyait különféle jogszabályok rendezik. Ezek az állampolgárok, valamint az államhatárok közt él idegenek kisebb vagy nagyobb körére, a teend k, tehet k és a tenni engedélyezettek területeire vonatkoznak. A legáltalánosabb érvény ek a törvények. Ezeknek nagy része a jogok és kötelezettségek meghatározott körét szabályozza. Egy egész jogterületet összefügg en áttekint k az ún. "Törvénykönyvek" (Büntet törvénykönyv, Polgári törvénykönyv, Perrendtartás stb). Ezek a jogrend egy-egy teljes körét foglalják össze. A legmagasabb rend törvény az "Alaptörvény", amely az egész jogrend alapelveit magába foglalja és meghatározza az összes többi jogszabály szellemét: az "Alkotmány". A törvényeknél alacsonyabb rend jogszabályokat - a rendeleteket, szabályrendeleteket, szabályzatokat - különféle közigazgatási hatóságok hozzák,

törvényt azonban csak az államhatalom "törvényhozó" szerve hozhat. Ez demokratikus társadalomban, így minálunk is, az országgy lés (parlament). A törvényeket általában egyszer szótöbbséggel hozzák, az alkotmányhoz azonban "min sített többség" (nálunk a törvényhozó képvisel knek legalább 2/3 része) szükséges. Alkotmány egy id ben, az államhatalom illetékességén belül, csak egy lehetséges. Ennek rendelkezéseivel az alacsonyabb rend jogszabályok (tehát valamennyi érvényes törvénykönyv, törvény, rendelet, szabályrendelet stb.) semmiben nem ellenkezhetnek. A legmagasabb rend törvénykez szerv, az "Alkotmánybíróság" feladata ellen rizni az alkotmány elveinek érvényesülését valamennyi jogszabálynál. (A jogtörténet évezredei alatt úgy alakult ki, hogy egyes államoknak nincs egyetlen törvényben összefoglalt és kimondott alkotmánya. Ezeknél az érvényes jogszabályok összességéb l lehet és kell id r l id re megállapítani az alkotmányos alapelveket. Ezeket nevezi a jog- és államtudomány "történelmi alkotmány"-nak. Ilyen például az angol jogrendszer, ilyen volt a miénk is a második világháború befejezéséig. A történelmi alkotmányoknál sok nehézséget okoz annak újból és újból szükséges megállapítása, hogy esetleg több évszázad törvényeib l melyik változatlanul érvényes, melyik részben, esetleg mindenest l elavult.) A mi évszázadunkban már a legtöbb jogrendnek megvan a maga egyetlen törvényben kimondott és kihirdetett alkotmánya. Ezek a "kartális alkotmányok". (A latin charta szó többek közt írott alaptörvényt jelent.) Ezeréves rendszeres jogalkotó múltunk folyamán id r l id re keletkeztek olyan - a többinél általánosabb érvény - törvények, amelyeket a jogtudomány alkotmány jelleg nek ítélt, de ezek egyike sem volt olyan kizárólagos, minden jogviszonyra vonatkozó és minden alsóbbrend jogszabály fölött álló, mint amilyennek a modern jogrendek szerint az alkotmánynak lennie kell. Ilyen minden alapelvet tisztázó és kimondó alaptörvény csak egy van, az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya, mely 1776 óta létezik. Ez volt a mintája az egész európai jogfejl désre dönt hatású francia forradalmi alkotmánynak, majd hamarosan az ennek szellemét az egész jogrendre kiterjeszt Code Napoléonnak. A mi korábbi évszázadaink folyamán volt néhány olyan törvényünk, amely a többinél általánosabb érvény volt és hosszú ideig irányelveket adott az egész törvényhozásra, de egyik sem terjedt ki a jogrend valamennyi jogviszonyára tehát m értelemben nem voltak alkotmányok. A legnevezetesebbek és legnagyobb hatásúak: az Aranybulla (1222) II. Endre király korából, az siség (1351) Nagy Lajos idejéb l, valamint a Pragmatica Sanctio (1735), amely III. Károly korában szabályozta a Habsburg-dinasztia és a magyar állam viszonyát. Voltak, akik - tévesen - alkotmány jelleg nek tartották Werb czy István Tripartitumát (Hármaskönyv), amely egységes rendszerbe foglalta az egész akkori jogrendet. Ez azonban csupán egy - minden riasztó tulajdonsága ellenére-kiváló jogtudós szakkönyve, amelyet soha semmiféle törvényhozó szerv nem fogadott el törvénynek, csak szakmai tekintélye folytán évszázadokig volt alapja a joggyakorlatnak, és így kimondatlanul szokásjogunkba került, amíg az 1848-as törvényhozás elvileg nem utasította el egész szellemét és szabályainak érvényét. Alkotmánynak azonban annyira sem tekinthet , mint a feudális évszázadok fentebb felsorolt törvényei. A háború után több nekifutásban több alkotmányunk keletkezett, amíg jogfejl désünk útja el nem érkezett az 1989-1990. évi törvényhozásig, amely el bb létrehozta a - hosszú id után demokratikusan választott képviseleti parlamentet, és ez megalkotta érvényes jogszabályaink alaptörvényeként új alkotmányunkat.

AMERIKA FELFEDEZÉSE Köztudomású, hogy az európaiak közül el ször a spanyol szolgálatban álló itáliai tengerész, Cristóbal Colón - kinek nevét félig latinosan, félig magyarosan Kolumbusz Kristófnak mondjuk - és elszánt hajóstársai érték el Amerika partjait, 1492-ben. ket tartjuk nyilván felfedez ként, ámbár nem tudták, hogy új világrészt fedeztek fel, azt hitték, hogy Indiába jutottak. Csak kés bb derült ki, hogy útjuk eredménye világraszóló felfedezés volt. Sok id vel ezután az is kiderült, hogy Amerika legészakibb táján, Grönland jeges-havas földjén olyan maradványok vannak, amelyek arról tanúskodnak, hogy évszázadokkal Kolumbuszék el tt már jártak ott európaiak. Majd Európa legészakibb tengeri vidékén, Izlandon találtak olyan si regés történetet (az nyelvükön "sagá"-t), amely arról vallott, hogy az izlandi hajósok még a népvándorlás régesrégi századaiban eljutottak Grönlandba, ott telepet is építettek maguknak. Ennyi adatból a különböz kutató tudományok kiderítették ennek a legels felfedezésnek a történetét. A X. században történt, tehát az id ben, amikor a magyar honfoglalás és letelepedés zajlott. Európa északi tájain akkor a Skandináv-félszigetr l lehúzódó normann törzsek voltak a legf bb honfoglalók. Közülük azok, akik hajókon jártak - földeket pusztítva és új országokat teremtve -, vikingeknek nevezték magukat. Izlandon alakult az egyik legels viking állam. Ennek uralkodója volt Vörös Erik vezér. Az fia, Leif Ericson indult tovább hajóival és harcias népével még nyugatabbra, hátha arra is találnak meghódítható földet. Így érkeztek el arra a hófehér, havas földre, amelyet távolból, sajátos fénytörés folytán, el ször zöldnek láttak; el is nevezték "Zöld föld"-nek, az nyelvükön "Grönland"-nak. Ez az emlék tovább is élt Izlandon, majd egész Skandináviában, és ezért nevezzük mindmáig Grönlandnak azt az országot, ahol valójában semmi sem zöld. Az azonban bizonyos, hogy Amerika els európai felfedez i nem Kolumbuszék, hanem Leif Ericsonék voltak. Csakhogy az emlékük elhomályosodott, Kolumbusz felfedez útja viszont új fejezetet nyitott a történelemben - onnét számítjuk a középkor végét és az újkor kezdetét. Számunkra az sem érdektelen, hogy Leif Ericson hajójának vitorlamestere egy Tyrkernek nevezett férfi volt, akinek nevéb l és a régebben róla található tudnivalókból azt következtették ki, hogy magyar volt. Zoltán vagy talán Taksony vezér korában vet dött el innét a vikingek közé. Közelmúlt évtizedeinkben úgy emlegettük, akik tudtunk róla, hogy volt az els magyar disszidens. ANGYAL A szó alapja a görög "angelosz", ami hírnököt, átvitt értelemben küldöttet, követet is jelent. A különböz vallásokban Isten küldöttjét, megbízottját, de ennél b vebb értelemben az Isten túlvilági körének különféle rend -rangú, az embernél fels bb rend lényeinek sokaságát, a "mennyei seregek"-et is értik az angyalokon. Az angelosz-angyal forma a görög nyelvterületen, illetve a görög nyelvben is többékevésbé otthonos el -ázsiai népek körében kialakuló kereszténység fogalomvilágában lett általános. A fogalom azonban már a

kereszténység el tti vallásokban, a szemita nyelv népek hitvilágaiban si örökség volt. A "kerubok", "szeráfok" (illetve más nyelvjárás-tájszólás kiejtésében "terap"-ok) hol segít , hol ártó, b nöket büntet , erényeket jutalmazó szellemi lények voltak. Az El -Ázsiában ismert "terap"-ok például betegségeket gyógyító isteni küldöttek (nevükb l származik a "terápia" gyógyítás, gyógymód értelme). Ez hatott a zsidó nép körében kialakuló egyistenhit "moloch"-jainak alakjaira. Ezek már létük és tevékenységük szerint azok az isteni megbízottak, akiket a zsidóságból kifejl d kereszténység angyalként átvett. Isten szeretetének és haragjának, szándékainak és üzeneteinek megvalósítói voltak. Legrémületesebb köztük "Moloch Hamóvesz", a "Halál Angyala", aki az egyéni haláloktól a tömegpusztulásokig Isten akaratának végrehajtója volt. Mellette különböz , egyedi névvel ismert mennyei küldöttek szolgálták az Urat. A három legismertebb Gábriel, Mikáél és Rafáél volt, ezeket nevükkel együtt vette át a kereszténység és állította a mennyei seregek élére, mint Gábor, Mihály és Rafael f angyalokat. Ezek a korai angyalok kivétel nélkül férfialakok. Nagy szakállal és szárnnyal ábrázolták ket. A keresztény teológia átvette a hitet az angyalokban, de a vallás gondolkodó elméi már újra meg újra nem nélküli lényeknek írták le valamennyit. Ennek ellenére a keresztény képz m vészet a kezdetek óta n knek ábrázolta ket, leszámítva az örökölten férfinev f angyalokat (az archangeloszokat, arkangyalokat). A keresztény hitvilágban legel ször megjelen angyal - aki Máriának elhozza a megszületend Jézus jó hírét - minden képen és szoborban n alak. (Egyébként ez a "Jó hír" görögül "Eu angelion", ebb l formálódik majd a latin Evangélium szó, ami azután Jézus egész útját - születését, életét, tanítását, halálát és mennybemenetelét, vagyis magát a Megváltást fogja jelenteni.) A teológiai spekuláció ugyan a kereszténység évezredei alatt is tudott férfi angyalokról, s t gonosz indulatú, pártüt , bukott angyalokról is, ezeknek Miltontól Anatole France-ig számos szépirodalini ábrázolása is van. A köztudatban, a népképzeletben - bizonnyal a képz m vészet hatására - az angyalok n i lények, és kizárólag jóindulatúak, segít k, rz k. A reneszánsz kor fest i remekei után, kés bbi remekm vek mellett, alakjuk sablonossá, tömegcikkek közhelyalakjaivá egyszer södött. Az angyalt általában sz ke hajú, kék szem , fiatal lánynak ábrázolják, hálóingben, mezítláb, két nagy szárnnyal. Mint jelz , az angyali mindig szeretetteljes, jó értelm még azok számára is, akik egy pillanatig sem hittek létükben. Ma már - és régóta - az istenhív emberek többsége számára is csak képzeletbeli, legföljebb jelképes értelm fogalom. ÁSZ Ki ne tudná, hogy a "magyar kártyá"-ban a fels több, mint az alsó, a király több, mint a fels , de a király fölött is ott van az "ász" nev lap, amely üti a királyt is. (Ezt az ászt egyes vidékeken "disznó"-nak is nevezik, de akkor is ász és üti a királyt.) A "francia kártyában" ugyanígy a dáma üti a fiút, a király üti a dámát, de a király fölött ott áll az "egyes", amit úgyszintén "ász"-nak neveznek. Ki ez az ász, vagy mi ez az ász, és ha a legfels bb, akkor miért "egyes", amelynek a legkisebbnek kellene lennie? Nagy történelmi múltja van ennek. A játékok a festett lapocskákkal a középkorig visszanyúló, pénzre men

szórakozások. Amióta van kártya, szidták is, tiltották is, "az ördög bibliájá"-nak nevezték, de akik szidták, s t tiltották, azok is játszották. A festett lapok eredetileg szinte mindenütt katonaalakok voltak: a magasabb rangok ütötték a kisebbeket. A legénység fölött álltak az altisztek, azok fölött a tisztek, még följebb a generálisok, a f generális fölött a király. De nem a király volt a legnagyobb úr, hanem a "Halál". A festett halál szájából pedig kijött a szöveg. Ezt mondta: "Elég!" S minthogy már akkor régen is a francia kártya volt a legdivatosabb, a halál franciául beszélt. Márpedig "Elég" - ez franciául: "Assez!" (Ezt "Asszénak" kell kiejteni, de csak ennyit mondtak bel le: "Ássz!") A XVIII. században már kialakult az a kártyarend, hogy a tisztek alatt a legénységet már csak számokkal jelezték tízt l lefelé egyesig, az egyes volt a közkatona, a nép. No és akkor jött a nagy francia forradalom. Kiderült, hogy ha a nép nagyon haragszik, akkor még le is vágja a királyok fejét. Tehát nem is a halál a legnagyobb úr, hanem a nép, amely ura életnek és halálnak. Így került az egyes, a legalsó legfelülre, a király fölé, a halál helyére, és mondotta mind a többieknek, hogy "Elég!"... azaz "Ász!" Persze ki gondolt már ett l kezdve az eredetre, hogy valamikor a halál állt ott és azt mondta: "Elég!" Most már az egyes volt az "Ász" nev legértékesebb lap. És még a magyar kártyában is, ahol nem is volt egyes, ahol nem is volt halál, hanem egy "disznó" nev , de régóta nem disznót ábrázoló figura - hát ebb l is ász lett. És a mostani ultizó vagy römiz aligha tudja vagy gondolja, hogy hosszú évszázadok kultúrtörténeti emlékét viszi tovább, amikor az ászról tisztelettel állapítja meg, hogy több a királynál is. BAKTER ÉS BAKTÉRIUM A bakter szó nyelvünkben régi id k óta éjjeli rt jelentett, aki a hajdani falusi utcára ügyelt napszálltától pitymallatig, és még a toronyórák elterjedése el tt hangos kiáltással jelezte az id t. Kés bb ez a bakter elnevezés átkerült a vasúthoz, általában mindmáig így nevezik a váltó röket, a vasúti rházakat is bakterháznak szokás mondani. A baktérium pedig azoknak a betegségeket okozó, egysejt , csak mikroszkóp segítségével látható parányoknak a neve, amelyek (ellentétben a többi paránnyal) hosszúkásak, pálca alakúak. De miért hasonlít annyira egymáshoz ez a mer ben kétféle fogalmat jelz szó? Ezt azonnal megértjük, ha megtaláljuk szótövük eredetét. Ezt pedig a görög nyelvben - a klasszikus ógörögben - kell keresnünk. A görög baktérion szó botot vagy pálcát jelent. A bakteriosz tehát "botos ember". Az ókori nyelvekben otthonos reneszánsz kori emberek tehát indokoltan nevezhették bakternek a mindig bottal, olykor alabárdfej , hosszú vereked eszközzel járkáló éjjeli röket. T lük függetlenül, már a mikroszkóp feltalálása után, a véglényekkel foglalkozó tudomány ugyanilyen indokoltan nevezhette bakterionnak (latinos formájában bacteriumnak) a pálca formájú él lényeket (a nyelvújítás mindent lefordító idején a baktériumot "pálcaférgek"-re magyarították). A bakternek és a baktériumnak fogalmilag semmi köze sincs egymáshoz, de a két szó eredete etimológiailag (szófejtés szerint) azonos. (Meg kell jegyezni, hogy vannak nyelvészek, akik a mi bakter szavunkat nem a görög bakterionból eredeztetik, hanem a német Beobachter [figyel ] szó második felének magyarrá torzításának

tartják. De hát ahány nyelvész, annyi vélemény a szavak eredetére vonatkozóan.) BIGÁMIA, POLIGÁMIA, S T POLIANDRIA Van egy régi népi bölcsesség, amely szerint: ha két fél egy egész, akkor két feleség egy egészség. Csakhogy az európai eredet civilizáció törvényei évezredek óta tiltják a két- vagy többnej séget. Már a kereszténység el tti antik - görög, római - világban is szigorúan rködtek, hogy egy férfinak egyszerre csak egy törvényes felesége lehessen. Persze azokban a régi évszázadokban elválni és újran sülni ugyanolyan könny volt, mint mostanában, az utóbbi évszázadban. De a monogámia (az egynej ség, és a n k oldaláról az egyférj ség) nem mindig és nem mindenütt volt érvényes jogszabály. Például az Ótestamentum ókori zsidó világában sem. Hiszen Jákob satyának is két felesége volt: Ráhel és Lea. Salamon királynak pedig 700 (igen: hétszáz) felesége vala. Ezek törvényes hitvestársak voltak, hiszen magából a Bibliából tudjuk, hogy Jákobnak két feleségén kívül számos ágyas állt (illetve feküdt) a rendelkezésére. Alig elképzelhet , hogy a bölcs törvénykez , országszervez , építtet , költ -filozófus uralkodónak hogyan jutott ideje a szerelem ilyen mérték gyakorlására. Az mindenesetre bizonyítottnak tekinthet , hogy a zsidóság korábban ismerte - legalábbis engedélyezte - a poligámiát (a többnej séget) is, és csak a kés bbi évszázadokban szilárdult meg köreikben a zsidó-keresztény kultúrára oly jellemz szigorú egynej ség. De a hasonlóképpen monoteista (egyistenimádó) iszlám (mohamedán) vallás és jogrend, amely a zsidó és a keresztény tanítások együtthatásából alakult ki, kezdett l fogva mindmáig nem tartja kötelez nek az egynej séget. Maga a vallásalapító Mohamed azt a családi életet tartja a leghelyesebbnek, amelyben a családf nek négy felesége van. Ebb l a tanításból alakult ki a gazdag, nagy házat viv mohamedán körökben, hogy ha a férjnek négynél több felesége van, ezek közt az els négy a f feleség, ezeknek több joguk van, mint az utánuk következ knek, akiket nem hitvestársuknak, hanem háremhölgyeknek neveznek. Persze manapság egy olajsejk megengedhet magának ilyen szerájt (azaz ágyasházat), de az átlagos mozlim - legyen bár síita vagy szunnita ráfanyalodik a Mohamed ajánlotta mindössze négy asszonyra. Egy arab, perzsa, afgán vagy egyéb mohamedán munkásember pedig kénytelen megelégedni, gyaurok módjára, egyetlen feleséggel. De a monogámia, bigámia, poligámia mellett a túl sok szín történelem itt-ott ismeri a poliandriát is, amelynél egy n nek több férje lehet. A korai, civilizáció el tti id kben számos helyen el fordult ez. Indiában az ókori civilizáció is ismerte. A Mahábhárata egyik h sn jének - Draupadinak - is öt férje van. BOJKOTTÁLÁS ÉS LINCSELÉS Mind a két szó tömegindulatot fejez ki; az els mindenféle kapcsolat megszakítása valakivel vagy valamilyen intézménnyel; a második halálos népítélet valaki vagy valakik ellen. Közös sajátosságuk, hogy mindkett személynévb l származik. A bojkottálás naptári pontossággal id zíthet .

1880-ban történt Írországban, hogy egy Charles Boycott nev angol jószágigazgató olyan méltánytalanul kíméletlen volt a bérl kkel, a kiszolgáltatott adósokkal szemben, és rabszolgatartó módszerekkel kegyetlen a mez gazdasági munkásokkal, hogy egy napon az egész környék lakossága megszakított minden kapcsolatot vele. Az adósok, az üzletfelek nemhogy elkerülték, de köszönését sem fogadták, senki nem állt szóba vele. A birtokon dolgozó parasztok abbahagyták a munkát, közhírré tették, hogy addig szerszámot sem vesznek a kezükbe, amíg Mr. Boycott el nem hagyja a vidéket. A földbirtok és a rajta lev üzemek tulajdonosai, akiknek Boycott a f sáfárjuk volt, okosabbnak tartották, ha nem terelik jogi útra az eleve kibékíthetetlennek látszó ellentétet, inkább egyetértettek a munkálkodókkal és az ügyfelekkel, és elbocsátották a jószágigazgatót, aki túlzottan védte az érdekeiket. Az egész környék úgy érezte, hogy a közakarat gy zött, azonnal felvették a munkát, helyreállították a kapcsolatokat. Hamarosan, amikor hasonló jelenség mutatkozott a gazdasági életben, a londoni újságok már igét formáltak Boycott nevéb l: a bojkottálás, bojkottálni fordulat már a századforduló el tti években csaknem valamennyi európai nyelvben ismert és közérthet kifejezés, a magyar sajtóban - eddigi ismereteink szerint - 1905 óta használatos. Ennél talányosabb, ki is volt valójában a lincselés keresztapja. Ugyanis az Amerikai Egyesült Államok történetében két Lynch nev , egymástól idegen férfi élt, mindkettejük magatartása indokolhatja, hogy róla nevezték el a lincselést. Még a XVII. században, amikor a gyarmati sorban bontakozó nagybirtokokon nem volt olyan nagy tömeg néger rabszolga, mint a következ emberölt kben, a fehér lakosság - angolok, hollandusok, franciák - már elkezdett félni a színes lakosság elszaporodásától. Ha pedig egy-egy néger rabszolgát vagy egész családot felszabadítottak, akkor gy löletük egészével fordultak a polgárjogot szerzett és polgári igény "nigger"-ek ellen. Egy John Lynch nev vidéki bíró hamis vádak alapján egymás után több négert is halálra ítélt és felakasztatott, máskor meg felingerelte a környéket, hogy ítéljenek maguk a gyanúsítottak fölött. Ilyenkor tömegek rohanták meg a kiszemeltek otthonait, vagy az utcán csaptak rá az ott járó négerekre. Ezeket általában felakasztották az els fára, de gyakran el fordult az is, hogy agyonverték ket. Ez az egyik lehet ség arra nézve, honnan származik a lincselés kifejezés. Ezt támasztja alá, hogy az amerikai angolságban ismeretes a "Lynch bíró" kifejezés is a halálos népharagra. Gyakorlatban azonban a lincselés kifejezés csak a XVIII. század vége óta használatos az angol és ennek hatására a legtöbb európai nyelvben. Ezért gondolják egyes szakért k, hogy a szó eredete az amerikai szabadságharc korában keresend . Akkoriban egy William Lynch nev kapitány volt Virginia állam katonai parancsnoka. Ez a magas rangú tiszt törvénysért módon hatalmaskodott. Önkényesen kivégeztetett olyan embereket, akik más véleményen voltak, mint . Akárcsak Lynch nev el dje - akir l talán nem is tudott -, is felizgatott tömegeket uszított a megrágalmazott ártatlanokra. Nemcsak a már szaporodó számú négereket irtotta, hanem fehéreket, indiánokat, mindenkit, aki nem volt angolszász és protestáns (tehát spanyolokat, franciákat, olaszokat) egyaránt károsnak ítélt és üldözött. Lynch kapitányt végül is fegyelmi úton megfosztották hatalmától, de tekintélye nyugdíjasként is megmaradt a gy lölköd k körében. Ha ítélkezni már nem is volt joga, még sokáig lehet sége volt uszítani. Amikor kés bb, már a XIX. században, a híres titkos

terrorszervezet, a Ku-Klux-Klan rendszeressé tette a négerek, indiánok, kínaiak és japánok, katolikusok, zsidók, majd mohamedánok irtását, ezt az utóbbi Lynchet vallották példaképüknek. De lehetséges, hogy neve azért változhatott igévé, mert a közemlékezetben még élt az els Lynch, Lynch bíró neve és példája. - Annyi bizonyos, hogy még lexikonaink is hol az egyik, hol a másik Lynchet tartják a gyilkos népítélet keresztapjának. (A Révai Lexikon Lynch bíróra, az Etimológiai szótár Lynch kapitányra vezeti vissza a szó eredetét.) BORTÓL BERÚGNI Az emberiség nagyon hamar rájött, hogy a sz l levét erjeszteni lehet, és aki kell mennyiség bort iszik, el bb jókedv lesz, majd vagy elhülyül, vagy rosszul lesz, vagy elalszik - tehát berúg. Homérosz h se, Odüsszeusz nemcsak nagy töml kben tárolt bort vitt magával hajóútjaira, de azt is tudta, hogy szükség esetén bárkit be is rúgathat. Így tesz Polüphémosszal, az emberev egyszem óriással, akit berúgat, majd elaltat a szeszes itallal. De hát akkorra a földm veléshez ért emberiség már régóta ismerte a sz lészet-borászat mesterségét. Mózes Öt Könyve Homérosznál is korábbi évezredekre világít vissza. Nagyon korai id k azok, amelyeket az Ótestamentum az Özönvíz korának mesél el. Az Özönvíz kortársa és átél je volt a közemlékezet szerint Noé, az a leleményes férfiú, aki rájött a sz l termelésre és a borkészítésre. A róla szóló bibliai történetben azt is olvashatjuk, hogy olykor maga is többet ivott a kelleténél, és szégyenszemre - fiai szeme láttára meztelenül aludt el. Bizonyára számos családi botrány keletkezett azokban a korai id kben efféle esetekb l. Hiszen alig néhány nemzedékkel Noé és fiai után a családf részeg állapota felettébb felháborító eseménybe torkollott, méghozzá az igazán magasztos emlékezet Ábrahám satya közeli rokonságában. Ez Lótéknál történt, akik angyali közbenjárásra túlélték a gyalázatos élet Szodoma pusztulását. Igaz, Lót túl kíváncsi felesége a fels bb parancs ellenére hátrafordult, hogy lássa, mi történik ott, és ezért büntetésül sóbálvánnyá változott. De Lót és két leánya túlélte a pusztulást. Ekkor, a már biztos menedékhelyen történt az orcapirító esemény. A két leány - látszik, hogy a parázna Szodomában nevelkedtek - borral leitatta Lótot. És amikor az már se látott, se hallott a szeszmámorban, a lányok egymás után apjuk mellé feküdtek, mivel más férfit nem találtak a közelben. Így a nagy családi gyalázat megesett. Még a távolabbi atyafiságnak is szégyene volt ez. És azóta is gyakran idézett példázat, hogy milyen hatása lehet annak, ha az ember nyakló nélkül iszik szeszes italt. De arra is példa ez, hogy a részegség felettébb régi hagyománya az emberiségnek. BOSZORKÁNY si hiedelmek csaknem minden nép körében varázser t, rendszerint gonosz, rontó hatást tulajdonítottak (s primitívebb tudatformákban máig is tulajdonítanak) egyes n knek. Nem tudjuk, hogy az ókori népek mire vezették vissza a boszorkányok varázserejét, tevékenységük is különféle a fennmaradt emlékekben - szemmel verést l szerelmi varázsláson át halottidézésig igen eltér -, de

mindig titokzatos és rémít tulajdonságok jellemzik ket. Az Ótestamentumban ugyanúgy el fordulnak, mint a római császári korban, például Horatius költészetében. A latin nyelvben három alakban ismeretesek mint malefica (gonosztev ), venefica (szerelmi varázslatot végz ) és sortilex (a végzet törvényeinek ismer je). Ezek a szavak átmentek a középkor egyházi és jogi nyelvébe, magyarázva tevékenységüket; hozzájuk csatlakozott a striga változat, ami a középkortól kezdve legjellemz bb volt a boszorkányhitre. A striga olyan n volt, aki nemi viszonyba került egy ördöggel, és t le varázser t, ember- és állatrontó hatalmat kapott. A mi Könyves Kálmánunk híres törvénye nem általában a boszorkányok létét tagadta (ez a középkorban elképzelhetetlen lett volna), csak a strigókét, de ezzel is ártatlan asszonyok sokaságát mentette meg a következ századokban. A boszorkányhit ugyan a középkorban általános, de a rettegés és a tömeges boszorkányüldözés a kora újkori századokra, f leg a XVI.-XVII. századra jellemz . Az ördög létének és az ördögökkel való kapcsolatoknak a hitében a protestáns egyházak osztoztak a katolikus inkvizícióval. Európa-szerte ártatlan emberek számlálatlan sokaságát égették meg máglyán, fojtották vízbe vagy egyszer en felakasztották azon a címen, hogy kapcsolatban állnak az ördögökkel, tehát boszorkányok, illetve boszorkánymesterek (így nevezték az alvilági er vel ártó férfiakat). A boszorkányhitre jellemz , hogy a vádlottak nem kis része maga is azt hitte magáról, hagy kapcsolatban áll az ördöggel; látomásaikban repülni tudtak és részt vettek a boszorkányszombatok rémszertartásain. Minálunk - részben Könyves Kálmán soha feledésbe nem men törvényének hatására - viszonylag kevesebb boszorkányper volt, de Szegeden még a XVIII. század folyamán is égettek boszorkányt. Babonás, tanulatlan emberek világszerte máig is hisznek a szemmel ver , kisgyerekeket és teheneket megrontó, általában öregasszonyok közt felismerni vélt boszorkányokban. Egyébként a szó, mint szitkozódás, rosszindulatúnak vélt id s n k jellemzésére is szolgál. A boszorkányképzet nélkülözhetetlen járuléka a sepr . Köztudott, hogy sepr nyélen. lovagolnak, és a küszöb fölé keresztbe tett sepr vel lehet védekezni ellenük. BRAVÓ ÉS BRÁVÓ "Bravó!" - mondjuk, ha kit n teljesítményt veszünk tudomásul. A brávó szó derekat, kit n t is jelent. De maga az olasz f név magyarul: bérgyilkos. Latinul a szó eredetije - bravus - derék, elismerésre méltó; az ebb l származó német melléknév, a brav körülbelül ugyanezt jelenti. A bravissimo pedig éppen a kit n értelmezésben használatos nemcsak az olaszban, de általában az európai nyelvekben. Ugyanakkor az olasz bravo azokat a társadalmon kívüli rablókat is jelenti, akiket magyarul betyároknak mondunk. Hogy lehet egyszerre elismerést kifejez és b nöz t jelent a szó? Erre azok a betyárok adnak magyarázatot, akik gyakorlatilag rablók voltak, de akiket a nép h söknek tekintett. A "betyár" magyarban is hol rablót jelent, hol közvetlen elismerést, jelezve, hogy a nép széles rétegei a társadalomból kirekesztett, hol b nöz , hol a maguk igazságáért harcoló szegénylegényeket

valójában remek fickóknak tartották. El bb az olasz nyelvben, majd mintájára szinte egész Európában így lett a "bravó" egyszerre rabló, bérgyilkos és derék, amolyan stramm ember is. B N ÉS B NCSELEKMÉNY B n-e az ordítozás az éjszakai utcán, amelyet még az is tetéz, hogy az esetleg ittas rendbontó az t rendre int rend rt illemsért szavakkal szidalmazza? Az ilyesmiért a pénzbüntetés mellett még fogdába is vihetik. Vagy b n-e, ha valaki piros lámpa mellett lelép a járdáról, és életét kockáztatva átrohan az autók el tt? Ezért is jogszer en és joger sen bírságolhatják meg néhány (száz) forintra. De az ilyen vétségeket vagy kihágásokat, vagyis jogi értelemben vett b ncselekményeket senki sem tekinti b nöknek. De b ncselekménynek tekinthet -e, ha egy rossz-szív ember nem látogatja beteg szüleit, tudva, milyen szomorúságot okoz? Vagy az b ncselekmény, ha valaki jótev jét, akinek nagy jövedelm állását köszönheti, eszébe sem jut segíteni, amikor az rossz körülmények közé kerül? Hiszen nincsen olyan jogszabály, amely büntetné a rossz-szív séget vagy a hálátlanságot. Amikor b nr l, illetve b ncselekményr l beszélünk, két különböz társadalmi szabályról van szó: az egyik a jog, a másik az erkölcs. Jó esetben a kett párhuzamos egymással, de semmiképpen sem azonos. A b ncselekményeket kimondott, kihirdetett jogszabályok (törvények, rendeletek, szabályrendeletek) határozzák meg. Megsértésük joghátránnyal (büntetéssel) jár, de nem okvetlenül jelent közmegvetést vagy éppen kizárást a társadalom egyes köreib l. Vannak b ncselekmények, amelyek az elkövet becsületét nem sértik. A b n azonban nem jogi, hanem erkölcsi fogatom. Itt a közmeggy z dés, a közvélemény alkotja a szabályokat. Megsért it nem okvetlenül várja eleve megfogalmazott büntetés, de megbélyegzés, megvetés igen. Szophoklész híres tragédiájában, az Antigonéban a h sn erkölcsileg megdics ül, bár jogilag b ncselekményt követett el; ellenfele, a király jogszer en cselekszik, csak éppen az erkölcs szabályai ellen vét, és sorsa a megaláztatás. A középkor skolasztikus filozófiája megkülönböztette az Isten elleni és az ember elleni b nöket. Embert ölni, ez olyan b n, amelyért a túlvilágon is büntetés jár, de például nem fizetni meg az el írt adót, ezért ugyan büntethetnek a földi hatóságok, de az elkövet nek nem kell félnie a túlvilági következményt l. Ha egyensúlyban van a kor erkölcse és jogrendszere, akkor a legtöbb b n b ncselekménynek számít és a legtöbb b ncselekményt b nnek ítélik. Ha a jog eltér a közerkölcst l, akkor gyakran fordulhat el az "Antigoné-helyzet", amikor is egymással szemben áll jog és erkölcs, eltávolodik egymástól b n és b ncselekmény. CÍMEK ÉS MEGSZÓLÍTÁSOK Amióta az emberiség túllépett az stársadalmak kezdetleges, tagolatlan közösségein, a legcsekélyebb szervezettségnél is ismeretes a rangkülönbség. Nincs az a demokratizmus, szocializmus, kollektívnek elgondolt társadalom, ahol ne volna alá- és fölérendeltség. Ez nemcsak hatalombeli, kényszerít erej különbséget jelent, hanem a magasabban állók köztudatban és minden egyéni

tudatban jelen lév különbségét is: a tekintélyt. Bonyolultabb társadalomban árnyaltan szabályozott és pontos címekkel, megszólítási formákkal határozzák meg, ki hol áll a rang- és ezzel a tekintélylistán. Régi id k óta a legfokozatosabban meghatározott ez a rang-, cím-, megszólítás- és tekintélyjelzés a fegyveres alakulatoknál (hadsereg, rend rség, t zoltóság stb). Nálunk is, mint igen sok államban, igen pontos és árnyalt a fölé- és alárendeltség jelzése az rvezet t l a tábornagyig (nevezzék bár a legmagasabb rangot marsallnak vagy generalissimusnak). Egyes abszolutisztikus (vagy diktátori, parancsuralmi) rendszerekben - például a régi cári Oroszországban a polgári tisztvisel k is katonai rangjelzéssel voltak alá- és fölérendelve. De a legdemokratikusabb államrendben is a társadalmilag magasabban állókat címek és megszólítási formák különböztetik meg egymástól. sid k óta a legtöbb közösségben vannak a hatalom által adományozott, hivatalon kívüli címek, amelyek nem rangok, hanem tekintélyadó jelképek (státusszimbólumok). Az ókori Egyiptomban például a legmagasabb adományozott cím "A fáraó barátja" volt. A feudális Német-római Birodalomban a császár a "birodalmi gróf" címet adományozhatta, ez nem járt birtokadománnyal, nem járt hivatallal, csupán nagy tekintéllyel. A Vatikán is ismeri a "pápai gróf" megtisztel címet. Az Osztrák-Magyar Monarchiában egész rendszere volt a hivatalon kívüli "tanácsos uraknak. Legalul volt a "szakmai tanácsosok" sora (kereskedelmi, egészségügyi, közoktatásügyi tanácsos), ezeknek tekintetes úr megszólítás járt. Ezek fölött volt a "királyi tanácsos", akit nagyságos úrnak kellett szólítani, fölötte az "udvari tanácsos" méltóságos megszólítással, és legfelül a "valóságos bels titkos tanácsos" kegyelmes úr címzéssel. Ezek sehol senkinek nem adtak tanácsokat, mint ahogy a két világháború közt nálunk a "kormánytanácsos úr" és a méltóságos megszólítású "kormányf tanácsos"-ok sem. Nem adtak sem a kormányf nek tanácsot, sem a kormánynak f tanácsot: társadalmi tekintélyt jelent címek és megszólítási formák voltak. Nálunk 1945-ig pontosan szabályozott volt, kit illet megszólításban és levélcímzésben a tekintetes, a nagyságos, a méltóságos és a kegyelmes (vagy nagyméltóságú) jelzés. Külön tekintélyérzékeltetés volt a Horthy-kor évtizedei alatt, hogy az akkor társadalmi helyzetet jelent "vitéz" címet visel knek "nemzetes úr" volt a megszólítása. A megszólítások magyar formája ugyan már a XVI. században kezdett kialakulni, de egészen a XVIII. század végéig szóban és írásban általában latinul használták ezeket. A tekintetest spectabilisnek, a nagyságost magnificusnak, a méltóságost illustrissimusnak, a kegyelmest excellencicisnak mondották (ezt az excellenciás úr megszólítást egyébként még a mi századunk elején is használták a kegyelmes úr helyett). Az évszázadok folyamán ezeknek a rangjelzéseknek tekintélyi súlya változott. Így például a "nagyságos" (magnificus) az uralkodót is illethette. Az erdélyi fejedelem megszólítása például "Nagyságos fejedelem" (Princeps magnificus) volt. És ugyanez a megszólítás illette meg az egyetemek fejedelmi tekintély vezet jét, a rektort is. Az egyetemek és egyetemi rangú f iskolák igazgatóinak megszólítása mindmáig közkelet latin formában: "Magnifice rector!" (azaz: Nagyságos igazgató). Ez a címbeli árnyaltság ugyan napjainkra alaposan leegyszer södött, de nyilván el se képzelhet társadalom rang- és tekintélykülönbségek nélkül, ezt pedig valamiféle cím szükségszer en jelzi. Hiszen nemcsak a tábornok és a tizedes, nemcsak a miniszter és a minisztérium portása közt nagy a tekintélybeli különbség, de a pékmester és a péklegény is félreismerhetetlen

távolságban áll egymástól a maga társadalmi körének fokozatain belül. CSÁSZÁR, KIRÁLY A nagy birodalmak élén országló legf bb urat évezredek óta illetik latinul caesar, olaszul cesare, németül Kaiser, oroszul (és általában szláv nyelveken) cár, magyarul császár címmel. Az egyes országok uralkodóját pedig a szláv nyelvekben kralnak mondják, ebb l származott a mi király szavunk is. Nos, mind a császár, mind a király szó egykor élt személyek nevéb l eredt. Caius Julius Caesar, az i. e. I. században élt római hadvezér, államférfi, kit n stílusú történetíró nem volt császár, de valójában döntötte meg a római köztársaságot, és az politikai célját sikeresen folytató Octavianus Augustus úgy lett az els római császár, hogy felvette nevel apjának és példaképének Caesar nevét, s ezt azonnal mindenki rangnak és címnek érezte. Augustust és utódait cézároknak nevezték, és akiknek példaképe volt a római császár, az igyekezett magát cézárnak nevezni és neveztetni. Csakhogy a latin évezrednél tovább volt él nyelv, és utána is ez volt az egyház, a jog, a tudomány és a hivatalok nyelve úgyszólván a múlt század derekáig. A múló évszázadok alatt pedig változnak a nyelvek, az egyes hangokat id vel másként ejtik ki. (Amit a latinban "c" bet vel írnak, azt sokáig és sok helyütt cé-nek ejtik, máskor, esetleg másutt ká-nak, megint más id - és térbeli körülmények közt csé-nek vagy esz-nek. A latin nyelvvel pedig valamennyi európai nép találkozott, de mindegyik máskor és másutt.) A Caesar nevet tehát hol Cézárnak, hol Kaiszárnak, hol Csészárnak, hol meg Szézárnak mondották. A Cézárból alakult a szláv cár szó, a Kaiszárból a német Kaiser, a Csészárból el bb az olasz cesare (csezáre), s ebb l a mi császárunk. A franciák a regi római császárokat Szezár-nak ejtik, az angolok Szízernek. Ha Julius Caesar nem is volt császár, de minden császár az nevét viselte címének és rangjának. A királyok sképe pedig a VIII. és IX. század fordulóján élt frank uralkodónak, Nagy Károlynak a nevéb l származik. A népvándorlás letelepül , majd államot alapító népei számára az országszervezése és törvényhozása volt a legf bb példakép. Az új uralkodók országuk és népük Károlyai akartak lenni. Az eredeti germán-frank forma Karl volt. Ez módosult a szlávoknál králra. Ez a král formálódott a mi nyelvünkön személynévként Károlyra, méltóságnévként királyra. A Károly név királyt, a király cím Károlyt (vagyis magát Nagy Károlyt) jelenti. CSÍZIÓ "Érti a csíziót" - mondották, és még ma is mondják olykor az olyan emberr l, aki mindenféle dologban járatos. A szólásmondás a naptárak régi nevéb l keletkezett. A hajdani naptárakban a névnapokon, nap- és holdkeltéken kívül sok minden hasznos és érdekes olvasnivaló volt, mez gazdasági tanácsoktól csillagászati tudnivalókon át történelmi anekdotákig. Az efféléket böngész , a sz kös vidéki ismereteken belül lexikális tudású emberekr l mondották, hogy tudják a csíziót. De hogyan lett a naptár közhasználatú neve csízió? Úgy, hogy els lapjára nagy bet kkel ezt nyomtatták: "Cisio Christi". Minthogy ezeket a legkorábbi,

már nyomtatott naptárakat végig latinul szövegezték, az els naptól az utolsóig minden latinul volt, így persze az ünnepek nevei is. Az év els napja az Újév. Ez latinul eredetileg, még az ókor végén, így hangzott: "Circumcisio Christi" vagyis: Krisztus körülmetélése. A túl hosszú circumcisio a középkor köznapi beszédében cisióra rövidült, de jelentése azonos maradt. Tehát mire eljött a nyomtatott naptárak ideje, ez szerepelt rajtuk, méghozzá nagy címbet kkel: CISIO. Minálunk pedig kezdetben és még sokáig olasz papok tanították a templomi és iskolai tudnivalókat. És az olaszok mindmáig csé-nek olvassák, amit az ókori latinban cé-nek mondottak. Így került a magyar fülbe is a csízió forma. De miért csízió, azaz miért körülmetélés az esztend kezdete? A keresztény id számításban az eseményeket Krisztus születését l számolják (valami vagy ez el tt, vagy ez után történt). Azt hihetn k tehát, hogy Krisztus január elsején született. Azt azonban mindenki tudja, hogy nem akkor, hanem hét nappal el bb, december 25-én, azaz Karácsonykor. De maga az ünnep, a Megváltó születésnapja nem a születésnapon, hanem el tte való estén, a Szentestén kezd dik. Vagyis Krisztus Krisztus el tt született, és születésnapját a születése el tti estén ünneplik. Erre magyarázatot csak akkor kaphatunk, ha annak a kornak és annak a körnek vallási szabályait idézzük újra. Az a Názáreti Jézus, aki id vel Krisztussá l n, mint köztudomású, zsidó fiúként jött a világra. A zsidó vallás szabályai szerint - mindmáig - az ünnepek az el tte való nap estéjén kezd dnek, amikor az égen kigyulladnak a csillagok. Zsidó hagyományú családok ma is a születésnap el tti estén köszöntik az ünnepeltet. És a fiúgyermeket az el estét l számított nyolcadik - tehát a születés utáni hetedik - napon metélik körül, ezzel véve fel t Ábrahám közösségébe. Ett l számít létez embernek a férfigyermek. Ebben a szemléletben a férfi útjának kezdete a körülmetéltetés, a circumcisio - vagyis a naptár szerinti csízió - napja. És az az évkezdet, amely a Krisztussal induló új történelmi kor kezdete: nem a születésnap, hanem a körülmetélés napja. Így lett az Újév latin neve Cisio, így szállt át a név a naptárra és mindarra, ami benne olvasható. Van azonban itt még egy kiegészítenivaló. Mert az ugyan ennyib l is nyilvánvaló, hogy Krisztus Krisztus el tt született, de alighanem az évmeghatározás is pontatlan. Amikor a Krisztus születését l való id számítás elkezd dött (és ez gyakorlatilag csak a VI. században következett el), akkor a hagyományok alapján úgy számították, hogy 33 évet élt, tehát halálától 33 évet visszaszámlálva kell kezdeni az id számítást. Azt azonban az Újtestamentum adataiból tudjuk, hogy születése arra az id pontra esik, amikor a Heródes-féle tömeges csecsem gyilkolás történt. Ez a szörny ség - mint nem egy szörny ség hiteles történelmi tény. Egyéb egykorú tudósításokból bizonyos, hogy ez Krisztus el tt 4-ben történt. Tehát Jézusnak ekkor kellett születnie, hiszen ezért menekült a család Egyiptomba (amerre a legjárhatóbb út vezetett, tehát kézenfekv volt az arra menekülés). De ebb l az adatból az is nyilvánvaló, hogy Krisztus Krisztus el tt 4-ben született, és valójában 37 évet élt. CSÜTÖRTÖKÖT MOND Ha valami nem sikerül, gyakran azt mondjuk, hogy a próba vagy a kísérlet "csütörtököt mondott". Valamiképpen a kudarc - közkelet idegen szóval: a frusztráció - csereszava ez. De hogy kerül a "csütörtök", ez a hétköznap a sikertelenség fogalomkörébe? Ezt pontosan tudjuk: a katonanyelvb l. Méghozzá

azokból a régi id kb l, amikor a l fegyverek technikája még a "kovás" puskáknál és a nem kevésbé "kovás" pisztolyoknál tartott. Ez pedig volt a XVI. századtól a XVIII. század végéig. Ezekben az id kben felettébb bonyolult volt egy-egy lövés el készítése. El bb a puskaporos szaruból puskaport kellett önteni a cs be, e fölé papírgalacsinból vagy rongydarabkából fojtást dugni, ezt puskavessz vel jól letömködni, majd erre dugták be a golyót, amelyet ugyancsak letömködtek. Az így el készített fegyverrel céloztak, meghúzták a "ravasz"-t, mire a "sárkány" rácsapott a puskaporhoz vezet nyílásra. (Korábban, a XVI. században a sárkány hegyén kis lángocska égett, amely a legcsekélyebb nedvességre elaludt és lehetetlenné tette a lövést.) A XVII. század nagy találmánya volt, hogy a sárkány acél vége rácsapódott a nyíláshoz er sített kovak re, amelyb l erre szikra pattant, s ez felrobbantotta a lefojtott puskaport. Már tudniillik akkor, ha a t zk jól volt odaer sítve. Ha azonban a k csak egy egész kicsikét is elmozdult, akkor a sárkány hegye a puska- vagy pisztolycs vasához csapódott oda és kis csattanó hangot adott, a fegyver pedig nem sült el. Ennek az eredménytelen csattanásnak a csé hangra emlékeztet hangtani formáját olyannak érezték, mint amikor az ember csütörtököt kezd mondani. Ett l az eredménytelen csattanástól kapta az el nem sült lövés, a próba kudarca a csütörtök nevet. Ennek párhuzamára mondották a katonák a sikertelen próbálkozásra, hogy csütörtököt mondott. A falujukba visszakerül kiszolgált katonák - az obsitosok - terjesztették el, alighanem a XVIII. század folyamán, széles néprétegekben a "csütörtököt mond" kifejezést mint a kudarc csereszavát. DOHÁNYZÁS Amikor Kolumbusz Kristóf kapitány és hajóstársai elérkeztek arra a földrészre, amelyet nem sokkal kés bb Amerikának neveztek el, az ottani lakosok, az indiánok, már régóta ismerték a szárított dohánylevél égetésének melléktermékét: a szívható dohányfüstöt. Már a füstszívás eszközét, a pipát is rég feltalálták. Náluk els sorban társadalmi szertartás volt a dohányzás (békepipa), de azért nyilván élvezték is, bizonyára közöttük is b ségesen akadtak szenvedélyes dohányosok. A felfedez fehér emberek, az európaiak t lük ismerték meg az eddig számukra ismeretlen növényt is, az eddig ismeretlen élvezetet is. Egy évszázad leforgása alatt különböz , el bb titkos, majd rendszeres kereskedelmi utakon eljutott a dohány egész Európába. Kezdetben tiltotta az egyház, tiltották a hatóságok; különféle büntetésekkel riogatták a füstkedvel ket. Hiába. Hajósok, zsoldosok, diákok halálmegvet elszántsággal adtak példát, elszánt keresked k gazdagodtak a korábban tiltott, de id vel minden országban engedéllyel zött kereskedésb l. A dohányzás mint szokás és életforma a XVI. század második felében Angliából terjedt az európai országokba. Akkor kezd dött, a híres Erzsébet királyné korában, azokban az izgatott reneszánsz években, amikor Shakespeare új útra indította a drámairodalmat, Francis Bacon új útra vitte a filozófiát, Essex gróf meghódította Írországot, (majd egy nevezetes koncepciós per áldozata lett), amikor Francis Drake, minden id k legdics ségesebb kalóza az angol királyi flotta élén megverte a világuralomra tör spanyolokat. Az kortársuk volt Sir Walter Raleigh. Ez a nyughatatlan, lángelméj férfi költ volt, kalandor, felfedez , földrajztudós, pénzügyi szakember. Egy ideig miniszter,

aki kifosztja az államkincstárat, utána évekig rab a Towerben; börtönében kit n verseket ír az élet szépségér l, végül vérpadon végzi. Nos, az, aki egy amerikai kutatóútján matrózaival együtt megismeri a dohányélvezetet. Mire hazaérkeznek Londonba, már Raleigh admirális úr is, valamennyi tengerésze is pipázik, s t úgy köt ki a hajójuk, hogy valamennyiük szájában ott a pipa, b ven árad a füst, így vonulnak a hajóhídon át a rakpartra. Az ott bámészkodók pedig csak azt látják, hogy a megérkez k mind füstölnek. Minthogy fogalmuk sem lehetett, mi történt, azt hitték, kigyulladtak a tengerészek. Sürg sen teli vödröket kerítettek hát, és leöntötték ket. A dics séges megérkez k csuromvizesen értek a partra. Ott azután elmagyarázták, hogy nem t zvészt hoztak, hanem új élvezeti lehet séget. Így kezd dött. Raleigh els ajándéka a királyn nek egy töltött pipa volt. Hamarosan pipázott egész Anglia. DRAMATURGIA A dramaturgia tudománya eredetileg a színházakban el adható irodalmi szövegek (a drámák) törvényszer ségeit kutatta, és hol javasolt, hol kötelez szabályait rendszerezte. Az i. e. V. század múlhatatlan érték tragédiáinak és komédiáinak ismeretében a IV, század folyamán a tudományok egészét rendszerez Arisztotelész építette bele a tudományosan vizsgálandó jelenségek közé a drámákat is, és a "Költészetr l" szóló m vének egyik fejezeteként teremtette meg a dramaturgiát. (Az egész m nagy része elveszett, de éppen a dramaturgia legfontosabb részei megmaradtak és máig nélkülözhetetlen el zményei az egész tudománynak.) Arisztotelész azonban nem ismerte a dramaturgia kifejezést, nála ez az ismeretanyag a költészettan egyik fejezete. Utódai több mint 2000 éven át sokat vettek át t le, és sok minden újat fedeztek fel. Az arisztotelészi hagyományt legnagyobb hatóer vel a XVII. században Boileau foglalta össze, majd a XVIII. században az ugyancsak francia Diderot, jórészt új alapokra fektetve az egész tudományágat, el készítette a polgári dráma elméletét. Az fiatalabb német kortársa, Lessing nevezi el ször görög szóval dramaturgiának a színjátékok törvényszer ségeit és szabályait kutató elméletet. Nála ötvöz dik össze Arisztotelész hagyománya és Diderot tudományújítása, s ez lesz az alapja minden azóta kialakult dramaturgiai rendszernek. Csakhogy a XX. század technikai fejl dése folytán lényegesen kib vültek a drámai szövegek kommunikációs lehet ségei. Egymás után született meg a film, a rádió, majd a televízió. Mivel másféle szövegeket kívánnak a különböz jelleg el adások, ezért a hagyományos színházi dramaturgia mellé kialakult a filmdramaturgia, a rádiódramaturgia és a televíziódramaturgia. Ezeknek a közös törvényszer ségeken kívül sajátos szakmai törvényszer ségei vannak. - Ez a gazdagodás olyan széles kör tudománnyá b vítette a dramaturgiai ismereteket, hogy az utóbbi évtizedekben világszerte egyetemeken és f iskolákon külön dramaturgokat képz tanszékek vagy tanszakok (fakultások) alakultak. DROG, NARKÓ, KÁBÍTÓSZER Általában tudni szokták, hogy a különböz kábítószerek nem a mi korunk találmányai, nem a modern nagyvárosok új kelet szenvedélyei. (Tehát nem afféle

felfokozott formái az alkoholizmusnak.) Hiszen eléggé közismert, hogy a primitív népek varázslói, sámánjai sid k óta ismerik a növényi eredet bódítószereket, amelyek önkívületi állapotba, látomások közé ragadják a szertartásban részt vev ket. De az emberiség már a szertartásokon kívül is igen korán élt olyan vegyszerekkel, amelyek kellemes bódulatot adtak. A legrégebbi irodalom örökítette adat a kábítószerélvezésr l a Homérosz nevéhez f z d Odüsszeia cím eposzban található. Ez legkés bben az i. e. VIII. század elején keletkezhetett, de talán ennél is id sebb egy évszázaddal - tehát úgy háromezer évvel ezel tti állapotokat örökít meg. Nos, ebben olvasható, hogy a háborúból hazafelé tartó Odüsszeusz és társai hajójukon elvet dnek a "Lotophagoszok" szigetére. Ez a görög szó "Lótoszev "-ket jelent. Persze ez a "lótosz" nem azonos a mindmáig lótusznak is nevezett "vízirózsá"-val, hanem egy olyan növény, amelynek bódító hatása van; élvez i kellemes, bágyasztó, tehetetlen állapotba kerülnek. Vagyis valami valódi ókori narkó volt ez. Odüsszeusz, az okos és józan vezér fel is ismerte veszedelmes voltát, és népével együtt már menekült is a lotophagoszoktól. Ez a híradás igen fontos kultúrtörténeti adat: bizonyítja, hogy oly korai id kben, mint amikor a homéroszi eposzok játszódnak, tehát a civilizáció egészen korai szakaszában már sok helyütt ismerték és élvezték a káros élvezeti cikkeket, a marihuánától az LSD-a keresztül a heroinig terjed közveszélyes mérgek seit. EBEK HARMINCADJA El ször is, mi az a "harmincad"? Akármilyen furcsa, ez azt jelenti: "Két krajcár". Ez abból következik, hogy a Habsburg Birodalomban egészen a múlt század ötvenes éveiig az "o. é."-nak jelzett "osztrák érték " forint hatvan krajcárra oszlott. Tehát két krajcár a forint harmincad része volt. A vámok esetében sokáig az volt a szabály, hogy a határokon átvitt áruk vámja a felbecsült érték harmincad része volt: egy forint után két krajcár. Ezért mondották németül a vámhivatalnokokat "Dreiziger"-eknek, azaz "harmincadosoknak". (Budapesten a vámhivatali központ abban az utcában volt, amelynek máig is Harmincad utca a neve.) Mária Terézia korában azonban nemcsak a határokon áthozott áruk pénzváltságát nevezték vámnak, hanem az egyes külön adózott cselekményeket, például a hidak használatának díját is. A vám mellett pedig harmincad is volt a neve, tekintet nélkül arra, hogy bármi köze lett volna a harmincadnak nevezett törtszámhoz. Így harmincadnak nevezték a szerencsejátékok után járó fizetend összeget. Nos, ebben a Mária Terézia-korban jött divatba és lett államilag támogatott játék a Genovából érkezett lottéria (amit manapság lottónak nevezünk). Ennek nyeresége után éppen úgy járt a harmincad, mint bármelyik engedélyezett szerencsejáték után. A bécsi pénzügyminisztérium pedig kitalálta, hogy a szerencsejátékokból nyert jövedelemb l lehet fedezni a császári-királyi udvar fenntartásának költségeit. Ehhez a háztartáshoz tartozott a ménesek, a kutyafalkák költsége is. Tehát köztudatba került, hogy a szerencsejátékok adójából tartják fenn a királyi vadászatok kutyáit, az ebeket is. Ebb l alakult ki, hogy amit az ember bármiféle szerencsejátékon vesztett, az a kutyáké lett, vagyis "ebek harmincadjára" jutott.

ELNÖK A tanácsokban vagy a tárgyalóasztalok körüli tanácskozásokon azt a férfit, aki az asztalf nél ült, vezette a vitákat vagy megbeszéléseket, latinul presidensnek hívták. Ebb l a pre azt jelenti, hogy elöl, el tt vagy els (a premier is ebb l származik), a sidens pedig a sedere (ülni) igéb l származó melléknév, vagyis ül . A presidens szó különböz európai nyelvekben máig is elnököt jelent. Ezt jelentette nálunk is. De a XVIII. század végén és a XIX. század elején a nyelvújítás számos közkelet idegen szóra keresett és talált új magyar elnevezést. Az 1800-as évek els évtizedében elkezdték a presidens szót pontos fordítással "elölül nek" nevezni. Helyettesét pedig "alelölül nek". Ez ugyan szabatos megjelölése volt a hivatali méltóságnak, de kiejteni eléggé bonyolult. Közben azonban a nyelvújítás azokra a közhivatalnokokra, akik ülve hallgatják az el ttük ügyeiket állva el adó feleket, az "ülnök" szót találta ki. Az elölül t hamarosan összevonták az ülnök formával, és átmenetileg megszületett az elölülnök címzés. Ez is túl hosszú és nehezen mondható szó. A reformkor éveiben pedig egyre több olyan társadalmi alakulat volt, ahol az ülést vezetni, irányítani kellett. A népnyelvben rövidült le az elölülnök szó az azóta is használatos elnök formára. Ez pontos megfelel je a nemzetközi érvény latin presidensnek, ugyanúgy jelenti az egyesületek, intézmények, nagy cégek élén álló vezet t, mint a tanácskozások alkalmával az asztalf n vagy az irányító emelvényen ül , akár kinevezett, akár választott egyént és a köztársasági államformában szervezett államokban az államf t. FEJEDELMI TÖBBES Ha király, császár, fejedelmi rangú herceg oklevelet adott ki vagy személyesen megszólalt a trónuson, önmagáról többes szám els személyben szólt. "Mi, Magyarország királya..." "Mi, Erdély fejedelme és a Részek ura..." és így tovább. De ha belenézünk egy mostani egyetemi indexbe, az is úgy kezd dik: "Mi, a rektor..." - Honnét ez a többes szám els személy, amikor csak egy ember szól a hallgatókhoz vagy olvasókhoz? Ennek a "fejedelmi többes"-nek két, együtt ható gyökere van. Az egyik, az értelem szerinti magyarázat, amely szerint ha egy uralkodó vagy akár egy nagy tekintély intézmény legf bb elöljárója hivatalosan megszólal, akkor a maga személyébe beleérti az intézmény együttesét. Ha az egyetemi indexet tovább olvassuk, akkor kiderül, hogy ez a "Mi" nemcsak a megszólalót jelenti: "Mi, a Rektor és az egyetem dékánjai..." vagy "Mi, a Rektor és a tanári kar" - tehát a rektor "Mi"-je az intézmény egész vezet ségét jelenti. A császárok, királyok, fejedelmek többes szám els személye ennél is tágabb értelm lehet. k magukkal együtt tanácsadóik, országnagyjaik, zászlós uraik, modernebb id kben kormányuk nevében is szólnak, amikor hivatalosan beszélnek. Ez az ésszer , a jogi magyarázata a fejedelmi többesnek. De ez a nyelvtani fordulat régebbi, mint az értelmez magyarázat, és eredete a Bibliáig megy vissza. A római császárok, a hódító kalifák, a világpusztító Attilák, Dzsingisz kánok, Timur Lenkek nem ismerték. Kizárólag a keresztény uralkodók. De az európai történelemben a népvándorlástól kezdve minden államalapítás egyben a kereszténység felvételét is jelentette. Ahol pedig megjelent a kereszténység,

ott a hit, a jog, az erkölcs, a tudomány, a szokások alapja a Szentírás szövege volt. Abban pedig a legels könyv legelején Isten, aki a legf bb Úr, azt mondja: "Teremtsünk embert." Isten többes szám els személyben szól magáról. Ez volt a példa arra, hogy a földi élet legf bb urai, akik "Isten kegyelméb l" uralkodtak, úgyszintén ezt a nyelvtani alakzatot használják, ha magukról beszélnek. (Valójában a Bibliának ez a fordulata régebbi lehet még a zsidó-keresztény egyistenhitnél is. Akkoriból származott, amikor a még vándor zsidó nép is több istenben hitt. Ezek együtt teremtették az embert, együtt mondták: "Teremtsünk embert." A réges-régi fordulat azután akkor is megmaradt, amikor a nép eljutott az egyetlen Isten hitéhez, most már egyedül beszélt magáról többes szám els személyben: fejedelmi többesben.) FUNDAMENTALIZMUS Alap latinul fundamentum. A tanításokban - vallásokban, tudományokban, jogrendben - fundamentumoknak nevezik a legkorábbi, a kés bbieket alapvet en meghatározó megfogalmazásokat. Fundamentalizmus pedig az eredetihez, a legkorábbihoz való visszatérés. Nemcsak a zsidó és a kereszténységen belül a görögkeleti vallás ismeri az ortodoxia - eredetihez ragaszkodás - fogalmát, hanem a tudományok terén is ismeretes az ortodox darwinizmus vagy ortodox freudizmus álláspontja, a politikában-közgazdaságtanban az ortodox marxizmus törekvése: a rideg ragaszkodás a tanítás kezdeményez jének megállapításaihoz. Az eredeti szövegekhez való ragaszkodás általában széls konzervativizmust, az újdonságoktól való rettegést jelenti. De például a XVI. század folyamán a reformáció azzal a céllal fordult vissza az eszme eredeti szövegéhez, a Szentíráshoz, hogy megtisztítsa a hitet azoktól az utólagosan rárakódott szabályoktól, amelyekkel a reformátorok nem értettek egyet. Az törekvéseikben a fundamentumhoz való visszafordulás újítást - hitújítást - valósított meg, amely segítette a társadalmi-politikai haladást. A történelmi gyakorlatban azonban a legtöbbször elavult (mert korábbi, elmúlt korok viszonyait rögzít ) szabályokhoz való ragaszkodás vagy azokhoz való visszatérés, fejl dést gátló maradiság. A politikai gyakorlatban ez leginkább a vallási fundamentalizmusokban nyilvánul meg. Ezek a vallások múlhatatlan tekintély szent könyveihez - Szentíráshoz, Koránhoz - mint alapokhoz (fundamentumokhoz) úgy akarnak visszatérni, hogy az si id k társadalmi viszonyai közt kikristályosodott erkölcsi és jogi szabályokat változatlanul érvényesnek vallják - és gyakorolják - a mostani, mer ben másféle viszonyok között. Ez a hitéleti gyakorlatban, a különböz ortodoxiákban a hív k magánügye lehet, de ha a politikai-közéleti magatartásra kényszerítik rá, illetve világi szabályokként kezelik a vallási szabályokat, ez agresszív szervez er vé válhat mindenki ellen, aki nem ért egyet velük. A mi korszakunkban a mohamedán fundamentalizmus ilyen történelmileg visszahúzó, politikailag gy löletet szító, békebontó er . A Korán erkölcsi és jogi szabályaihoz való anakronisztikus ragaszkodás egyrészt különböz álláspontú mohamedán tömegeket is szembeállíthat egymással, de ugyanakkor közös alapot is adhat az egymással szemben álló mohamedán felekezeteknek - síitáknak és szunnitáknak -, hogy közösen forduljanak szembe mindenki mással, f leg az európai civilizációval.

GROTESZK A rendkívüli, szokatlan, némiképp komikus, de ugyanannyira szorongást is kelt képekre, történetekre vagy gondolatokra szoktuk azt mondani: groteszk. A hamar nemzetközivé váló szó Olaszországból terjedt el. Olaszul "grotta" azt jelenti: barlang. Groteszk pedig "barlangszer " vagy "barlangra emlékeztet ". (Ahogy az arab épületek mintáira emlékeztet tekervényeket "arabeszk"-nek mondják, és a fest it - a fest olasz "pittore" formája után - pittoreszknek emlegetik.) De hát mi köze a barlangnak a groteszkhez? Ezt azok tudhatják, akik jártak már olyan barlangokban, amelyeknek sötét mélyén, ha fáklyával lépünk oda, meglep en furcsa, nemegyszer ijeszt , de nevetségesnek is ható srégi képeket - rajzokat vagy színes festményeket - lehet találni. Ezeket számlálatlan ezerévek el tt, az emberiség hajnalkorában készítették az semberi létb l éppen kilép el deink. sállatokat, vadászatokat, rejtélyes - talán kezdetleges vallási hiedelmeket ábrázoló - jeleneteket hagytak ránk a nagyon régi m vészek. Hogy miért a sötétségbe festették, ahol nem is látta, aki nem ég faággal lépett elébük? Ki tudja? Talán a sötétségben is látó isteneknek készítették. Olyan titok ez, mint az, hogy miért is csinálták egyáltalán, és valójában mit ábrázolnak... Amikor aztán sok-sok ezer esztend vel utóbb történetesen világító eszközzel tévedt elébük a barlangban talán menedéket, búvóhelyet keres ember, vagy már egy kíváncsi tudósféle tudni kívánta, mi is lehet a barlang mélyén - akkor elámult, megborzongott, félni is kezdett, de el is nevette magát. És ha azután odakint vett valami olyasmit észre, ami félelmetes is, érthetetlen is, mulatságos is, de mindenképpen furcsa - hát azt mondta, hogy olyan barlangra emlékeztet ez, vagyis groteszk. Ebb l azután nemzetközi szó lett, és aki manapság használja, az sok mindenre gondolhat, de a barlang aligha jut az eszébe. Pedig mégis onnét származik. HERKÓPÁTER Régebben gyakori, de máig is ismeretes kifejezés, hogy "tudja a herkópáter". Tompa Mihály Szuhai cím elbeszél költeményében személyesen is megjelenik mint iszákos labanc pap. Sokan gondolták, hogy valóban egy valamikor közismert - talán német, de mindenképpen kurucellenes érzelm -, tudálékos pap lehetett. Nos, a szavak eredetét kutató nyelvtudomány, az etimológia, elég nagy biztonsággal kiderítette, hogy Herkó tisztelend úr sohasem élt. Neve a nálunk garázdálkodó német nyelv császári katonák gyakori, de magyar fülnek érthetetlen szólásfordulatából alakult ki. "Herrgott Vater!" - ez szó szerint azt jelenti: "Atyaúristen!" Ez sokféle fogadkozásban, szitkozódásban, fenyegetésben, indulatkitörésben elhangozhatott. A magyar fül úgy gyaníthatta, hogy valakire hivatkoznak. S minthogy a "Vater" hangzása közel van a "Páter"-hez (ugyanazt is jelenti: apa vagy atya németül Vater, latinul pater) - páternek pedig a katolikus papokat nevezték - tehát egy német tisztelend t alítottak (jelentése: hittek, véltek) benne, akinek neve az eldörmögött vagy elkiáltott "Herrgott"-ból Herkónak hangzott. Valószín , hogy a kuruc-labanc id kben - tehát a XVII-XVIII. század fordulóján - vált anekdotikus alakká (ámbár német zsoldosok már azel tt is b ven taroltak vidékeinken); annyi bizonyos, hogy onnét kezdve ismeretes a

neve. Tompa Mihály klasszikus költeménye is ebbe a korszakba helyezi. HETES SZÁM Hány nap a Nagyhét? Számoljuk meg! Virágvasárnaptól Húsvéthétf ig - ez kilenc nap. A neve mégis: Nagyhét. De hát a "hét" szó nem mindig jelent számtani pontossággal hetet. Tudjuk például, hogy a hajdani görögök hite szerint "hét város vitatá...", hogy melyikben született Homérosz. Több verses szöveg is felsorolja ezeket. De ha összeadjuk a különböz felsorolásokat, akkor kiderül, hogy kilenc város vitató ezt a dics séget. Azt is tudjuk, hogy az ókor óta hirdetik a rómaiak Róma hét dombon épült. Ám ha az ott járó turista megszámolja, kiderül, hogy nyolc domb van. A felsorolásból ugyanis mindig kimarad a Janiculus (mai nevén Gianicolo), holott ez is ott magasodik az Örök Városban. De sorolhatjuk tovább is a hagyományos hetes számokat. Ha a honfoglaló magyar törzseket összeszámoljuk, akkor magunk se tudjuk, hogy kilenc vagy tizenegy szövetséges törzs érkezett akkor, a IX. század legvégén a Vereckei-szoroshoz. Hiszen például a Kürtgyarmatnak említett törzs bizonnyal kett volt: Kürt és Gyarmat. A kabarokat pedig nem számoljuk hozzájuk, holott éppen k voltak a harcok el csapatai, és úgy rémlik az adatokból, hogy nem is egy, hanem három törzs volt a kabarok népe. Ha pedig a "Hét vezér" nevét a különböz krónikákból összegy jtjük, akkor tizennégy névvel találkozunk. Ez a hetes szám si varázsformula, világszerte nagyon sok nép örökölte az sid kb l. Hiszen: heten vannak a "Gonoszok"; hétfej a rettenetes sárkány; hétalvó a túlságosan aluszékony ember; hét kapuja volt a mitológia szerint az si Thébának, és persze hét mesebeli vezér támadott hétfel l erre a városra (Aiszkhülosz tragédiájának is ez a címe: Heten Théba ellen). Csak az éjszakai égbolton látható Göncöl szekere áll valóban hét csillagból. És Walt Disney mesefilmjének Hófehérkéje találkozik tényleg a közismert hét törpével. HÍRADÁS, POSTA A trójai háború mondákba vesz történetéb l úgy tudjuk, hogy amikor a görögök 10 évi háborúzás után bevették és felégették a kis-ázsiai várost, a gy zelem hírét még azon az éjszakán megtudták a diadalmas f vezér, Agamemnón otthonában, Mükénében, amely onnét ezer mérföldnél is nagyobb távolságban volt. Ez a híradás úgy történt, hogy a partvidék és a görög föld közti tenger szigetein el re máglyákat raktak, mint ahogy a szárazföldön egymástól kell távolságban újabb máglyasor vezetett Mükéné látóhatáráig. A gy zelem utáni szürkületkor meggyújtották az els máglyát, ezt látva fellobbant a következ . Így sorra gyújtották meg a t ztávíró fényjeleit, és az örömhír igen hamar érkezett a címzettekig. Ez a régi történet ugyan mondai, de a t ztávíró gyakorlati valóság volt már akkor, vagyis mintegy 1000 évvel id számításunk el tt. A híradásra a társadalom (és benne a gazdálkodás) fejl désével egyre nagyobb szükség volt: a katonai, politikai, kereskedelmi szükséglet egyre leleményesebb módszereket talált az üzenetek minél gyorsabb célba juttatására. És amint az emberiség kitalálta az írást, hamarosan megszületett az írásban küldött üzenet:

a levél. És ha már volt levél, akkor katonai, diplomáciai, kereskedelmi közlések mellett lehetett magánügyeket is tudatni: lehetett akár szerelmes leveleket is írni, és bízni abban, hogy eljut a címzetthez. Hiszen a kifejl d közlekedés folytán utak is épültek, az utakon rendszeresekké váltak - már az ókorban - az árukat és utazó személyeket szállító kocsijáratok. Rómában már a köztársaság korának vége felé, tehát az i. e. I. században úgy szervezték a jól épített utakat, hogy megállóhelyek voltak, ahol az úton lev k pihenhettek, lovakat válthattak, ehettek-ihattak. Ezeket "kihelyezett állomások"-nak nevezték, ez latinul: statio posita. A "posita" szó valójában kihelyezettet jelent, de ebb l lett a nemzetközi érvény posta szó. A hírközlés mintegy 3000 éves történetéb l az els szakasz az, amely a trójai t ztávírótól a római utak állomásaiig, ezekig az els postahivatalokig vezet; innét visz az út tovább a mi rádiótávírónkig és telefonunkig. HÓKUSZPÓKUSZ SPIRITUSZ Hol tréfásan, hol gúnyosan mondják ezeket a latinosan hangzó, de értelmetlen szavakat. Olykor a b vészmutatványokat, máskor az érthetetlen kifejezésekkel szélhámoskodókat jellemzik ezzel az si halandzsaszöveggel. De valójában honnét származik és eredetileg mit jelentett? Akármilyen különös, a mise egyik szövegrészének félrehallásából ered. Misére járni Szent István óta kötelez , de a mise teljes szövege latin volt, amelyb l a hív k nagyobbik része egyetlen szót sem értett. Azt azonban látták, hogy Úrfelmutatáskor a pap széttárta karjait és ezt mondta: "Hoc est corpus." (Ez így hangzik: hok eszt korpusz - és azt jelenti: "Itt van a test.") - Majd nemsokára ez is felhangzik: "Spiritus sanctus", ami azt jelenti: "Szentlélek". Hát aki nem is érti, amit áhítatosan odafent az oltár el tt mondanak, az is jól érzi a mozdulatok és a szöveg rejtelmességét. Tehát máskor is, odakint az életben, az érthetetlen mozzanatoknál eszébe jut, hogy ez valami... "hókuszpókusz"... és "spiritusz". HOSSZÚ NEV EMBEREK Szerte a Földön egyes korokban a szokatlanul hosszú név méltóságot, el kel séget jelentett. Nálunk például a húszas években a Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának avatott egy indiai természettudóst, akinek a nevét napilapjaink közölték. Ez a név oly terjedelmes és furcsa volt füleinknek, hogy társaságokban fogadtak, ki tudja megtanulni és egy szuszra elmondani. A tiszteletre méltó vendég teljes neve így hangzott: "Professzor Doktor Mahámahoppadjáma Écsacsandra Narajatna." - Aki eléggé elszánt, próbálja utánamondani. Az irodalomban újra meg újra megjelennek az ilyenfajta túl terjedelmes nevek. Szinte minden esetben a fontoskodást, a g gös önmutogatást gúnyolják velük az írók. Alighanem a legbüszkébb nev regényalak Voltaire: Candide cím regényében az a spanyol f úr, aki bemutatkozáskor mindig végigmondja a nevét, imígyen: "Don Fernando d'Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Eampeurdos y Sousa". A mi magyar irodalmunkban a leghosszabb nevet Bessenyei György: Tarimenes utazása cím regényében találjuk. Itt egy felettébb nagykép f úr - a mesebeli

Totoposz ország Kirotosz nev f városában - ezt a tiszteletébreszt nevet viseli: Bangocibumbujpulujhurculujbüszkülüjkikiriposzidoszi. - Erre is fogadni lehet, ki tudja leghamarabb megtanulni. INDIÁNOK Ez az indián szó olyan tévedés, amely ötszáz év óta belerögz dött a legkülönböz bb nyelvekbe. Aki tévedett, az Kolumbusz Kristóf volt, aki úgy jutott el Amerikába, hogy mindhaláláig azt hitte, Indiába érkezett. Amikor a tudomány eljutott arra a felismerésre, hogy a Föld nem korong, mint ahogy az ókor óta képzelték, hanem gömb - amely szívós kitartással körül is járható -, még nem tudták, hogy túl azon a tengeren, amelyet a mesés hír elsüllyedt Atlantiszról Atlanti-óceánnak neveztek, egy olyan világrész fekszik, amely nagyobb a többinél. Az a merész olasz földrajztudós, Paolo Toscanelli, aki el ször készített földgömböt, úgy ábrázolta az óriás golyót, hogy nagyon messze szemközt Európa déli részeivel, az ázsiai földrészb l dél felé nyúló India terül el. India nagyon fontos volt a f szerbehozatalból gazdagodó hajós keresked knek. A portugál hajós, Vasco da Gama már megtalálta kelet felé, Afrikát megkerülve, a tengeri utat Indiába. De egyszer bbnek - és rövidebbnek - t nt Toscanelli földgömbje alapján, ha nyugat felé juthatnak el oda. Erre vállalkozott Kolumbusz és merész hajós serege. És amikor 1492-ben a megpróbáltatásokat szívósan kiállva elérkeztek a kés bb Bahamáknak nevezett szigetvilágba, azokat a földeket "Nyugat-indiai"-szigeteknek nevezték el, igen jóhiszem en, hiszen nyugat felé utaztak, és azt hitték (hihették is), hogy Indiába jutottak. A lakók pedig ott is sötét b r ek voltak. Valójában a hinduk barnasága és a rézb r indiánok színe nem azonos, de ezt nem veheti észre, aki még sohase látott valódi indiai lakost, csak azt tudja, hogy a b rük nem olyan fehér, mint az európaiaké. Kolumbusz és társai okkal joggal hihették, hogy a föld, ahol kiszálltak, Indiához tartozik, és lakói indiaiak. Indiai - ez latinul és minden latinból származó nyelven: indianus, vagy egyszer en indián. k tehát indiánnak nevezték az amerikai slakosságot, és ha k így mondták, miért ne mondták volna azok is, akik t lük kapták az els híreket a felfedezésr l? A tévedés immár ötszáz éves, ma már köztévedés, mégsem érzi senki annak; s t manapság (és már nagyon régóta) az indiánok is indiánoknak mondják magukat. INFLÁCIÓ Amióta van pénz, van pénzromlás is. Minálunk az utóbbi hetven évben - vagyis az els világháború befejez dése óta - többszörösen is átéltük a forgalomban lév pénz elértéktelenedését, 19456-ban az eddigi világtörténelem legnagyobb méret inflációját, amikor egy helyi levélre is több milliárd peng s bélyeget kellett ragasztani. Más korokban más-más oka lehetett a különböz pénznemek elértéktelenedésének. Korábban, a kizárólag nemesfémekb l készült pénzek idején, a legf bb ok az volt, hogy a királyok -- nem lévén elegend készpénzük - egyre több nem nemes fémet (rezet, ónt, ólmot) kevertettek az ezüsthöz vagy aranyhoz, és az ötvözet

értékének csökkenésével kisebbedett a pénz értéke. Ezt a hivatalos pénzhamisítást nálunk, és Európa jó részében, a középkorban a "kamara haszná"-nak (mindenütt használatos latinsággal "lucrum camerae"-nak) nevezték. A kamara haszna azonban a vásárlóközönség egyre fokozódó kára volt, s végül már senki sem akarta elfogadni az érvényben lév pénzt. Történelmünkben az els igazán nagy ilyen jelleg pénzromlás az utolsó Árpád-királyok korában következett be; és amikor az Árpád-ház kihaltakor (1301) néhány évi belviszály után Károly Róberttel a francia eredet , de hozzánk Itáliából került Anjou-család került uralomra, az ország az elértéktelenedett pénz miatt kilátástalannak látszó gazdasági válságban volt. A legf bb feladatok közé tartozott szilárd érték pénzt teremteni. Ez a törekvés különböz módszerek kipróbálása után teljes sikerrel járt, az 1320-as évekre Károly Róbert új magyar pénze, az aranyforint, Európa egyik legjobb és legszilárdabb pénznemének bizonyult. Ez a pénzügyi siker a kor kiemelked gazdasági szakembere és pénzügyi politikusa, Nekcsei Demeter nevéhez f z dik. Világlátott, sok országot nyitott szemmel figyel , nagy múltú férfiú volt. Már az Anjou-kor el tt több királyt végigszolgált öregember, aki a lovagkor virágzása idején nem a háborúzásokban és nem is a tornaviadalokban lelte örömét: a bet k, a számok, a kézm vesmunkák és a vásárok világában élt. Hol kincstartó, hol f tárnokmester volt, vagyis éveken keresztül töltötte be a legf bb pénzügyi méltóságokat, de közben m vészi írástudókkal és miniatúrafest kkel elkészíttette magának az évszázad egyik legszebb könyvét, amelyet mindmáig "Nekcsei-kódex"-nek nevezünk. Ez a nagy tapasztalatú, nagyon okos ember azzal vetett véget az addig példátlan inflációnak, hogy az elértéktelenedett pénz helyett teljes érték aranypénzt veretett. Ebben a f nehézség az volt, hogy az aranybányák az egész királyi hatalmat veszélyeztet kiskirályok - Csák Máté és társai - kezeiben voltak. És amíg nem volt jó pénz, nem lehetett elég er s hadsereget szervezni a kiskirályok ellen. Demeter úr felhívta a püspököket, hogy adják kölcsön az egyházi kincstárak aranykelyheit és egyéb aranyedényeit. A püspököknek azonban rossz tapasztalatuk volt a királyoknak nyújtott kölcsönökr l, nem bíztak a királyi kincstár hitelképességében - ezért nemet mondtak. Ezek után az történt, hogy ismeretlen fegyveresek éjnek idején egymás után kirabolták a püspöki és érseki kincseskamrákat. A tetteseket sehol sem találták, de hamarosan megjelent az új magyar pénz. (Akkoriban Európában három jó hír , értékálló aranypénz volt forgalomban: a bizánci, amelyet származása folytán Byzantinnak hívtak; a velencei dózsék pénze, a Dukát; és a firenzei arany, amelyet a híres város latin neve után Florentinnek neveztek. Ez utóbbi volt a legnépszer bb az európai piacokon.) Nekcsei Demeter a firenzei arany formájára és értékére figyelve készíttette el a magyar király pénzét, err l nevezte el Florentinnek, amit a népnyelv hamarosan Florintra módosított, majd id vel forintnak ejtett ki. Ezzel a tekintélyes pénzzel már lehetett gazdaságpolitikát is csinálni, hadsereget is gy jteni, kiskirályokat legy zni és visszaszerezni az aranybányákat. Ezek után a király és pénzügyi f embere összehívta a f papokat, és elnézésüket kérve közölte, hogy csak kölcsönvette t lük a sok aranyat, majd készpénzben kártalanította ket, hogy beszerezhessenek újabb kelyheket és szent edényeket. Az els nagy magyar infláció ezzel véget is ért, a magyar forint hosszú évtizedekig tekintélyes és állandó érték pénz volt egész Európában. Pénzügyi politikusaink tisztelettel rizhetnék az öreg Nekcsei Demeter elhomályosodott

emlékét. ISKOLÁK Köztudomású, hogy az i. e. V. századtól a görög városokban már viszonylag széles körökben volt ismeretes az írni és számolni tudás. Nemcsak a gazdag, hanem a kézm vescsaládok is hamar kezdték taníttatni gyermekeiket a tanítómesterekkel (ezek a tanítók gyakran írástudó rabszolgák voltak). Rövidesen megjelentek a fels bb iskolák, majd a filozófusok fels fokon oktató intézményei is. A rendszeres oktatás azonban ennél is sokkal régebbi. Az Ótestamentum egyik legkorábbi részében, a Bírák könyvében, Gedeon (Gideon) történetében olvashatjuk, hogy a vezér magához hív egy falusi fiatalembert, és összeíratja vele az elöljárók nevét. Tehát a zsidók körében ez id ben (körülbelül az i. e. XI. században) már természetes, hogy az egyszer emberek tudnak írni-olvasni. Ennél is régebbi híradás, hogy Egyiptomban az írnokokat iskolákban tanítják, nemcsak az írás és számolás ismereteire, hanem a hivatalok szervezetére, a társadalmi rangok egymás alá és fölé rendeltségére, a tekintélyes emberek megszólítására és egynéhány fontosnak vélt illemszabályra. Ahol Egyiptomon kívül is kialakult az írnokok (írástudó hivatalnokok) rétege, ugyanilyen szükséges volt ezeknek rendszeres, iskolai oktatása. A mezopotámiai birodalmakban (Babilóniában, Asszíriában) komoly el képzettség kellett az ékírás megtanulásához, a jelek agyagba vésésének és a táblák cseréppé égetésének m vészetéhez. Egyiptomi szobrok és mezopotámiai domborm vek tanúskodnak az írnoki tevékenységr l, fennmaradt k be vésett vagy cserépbe vésett írásm vek hagytak emlékeket az iskolák tananyagáról is. Ha a bizonytalan kezdetekig akarunk visszatekinteni, legalábbis 3500 éves múltjuk van a többékevésbé rendszeresnek mondható iskoláknak. ISMERETTERJESZTÉS Az ismeretek iránti igény a leg sibb szellemi szükségletek közé tartozik. Az ismeretlen er kt l retteg emberek tudni kívánják, mikt l, kikt l féljenek, miben reménykedhetnek. Tudni akarják, mi mindent csináltak a tisztelt emlék el dök, példaképeket keresnek háborúzó-vadászó-asszonyt kívánó életformájukhoz. Minderre a különféle öröklött hiedelmek adhattak felvilágosításokat.. Ezeknek a hiedelmeknek és közös emlékeknek gyönyör séget adó összefoglalásaiból születtek a leg sibb h sköltemények. A Krisztus el tti évezredben már a földkerekség különböz tájain olyan nagy eposzokkal indul el a tudatos költészet, amelyekkel hivatott énekesek kielégítik az istenek természetére, az el dök elképzelt életére, a különböz h si magatartásokra vonatkozó közös kíváncsiságot. Tehát a hindu sepika, a Mahábhárata, a Rámájana, a mezopotámiai, sumer eredet s végül akkádul feldolgozott eposzok; Gilgames, Istár alvilágjárása, és a számunkra legklasszikusabb homéroszi költészet, az Iliász és az Odüsszeia, amellett, hogy költ i alkotás, egyben az ismeretterjesztés kezdete. De már ugyanennek az évezrednek az els felében önállósul az a költészet is, melynek kifejezett célja a hasznos ismeretek köztudatba vitele. Kezdetben a legfontosabb volt minél többet tudni az istenekr l, leszármazásukról, tulajdonságaikról, hiszen az okos embernek alkalmazkodnia

kell a világot irányító hatalmak természetéhez. Mezopotámiában keletkezett az "Enúma elis" (akkád nyelv költ i összeállítás az istenekr l, címe magyarul: "Amikor odafent" - ezekkel a szavakkal kezd dik, majd a teljes mondat így hangzik: "Amikor odafent még neve sem volt az égnek"). De már nem sokkal Homérosz eposzai után, az i. e. VIII. században fellép az els , hitelesen ekkor él nagy költ , Hésziodosz, aki Theogónia (azaz: Az istenek származása) cím m vében az olümposzi istenek származását és természetét foglalja össze. És ugyan írja meg (mert akkor már ismerték az írást) a földi gyakorlati életre vonatkozó legels ismeretterjeszt tankölteményt, a Munkák és napok cím t (görögül: Erga kai hémerai). Ezzel indul az a tanköltészet, amely minden tudományos ismeretterjesztés el zménye. A görögökt l hamarosan eltanulták a római latin költ k. Ennek az ókori latin tanítóköltészetnek két legf bb m ve Lucretius "A dolgok természetér l" (De rerum natura) cím ragyogó összefoglalása korának fizikai ismereteir l, és Vergilius Georgiconja, csillogó költemény a mez gazdaság tudnivalóiról. Ezek voltak mintaképei az azóta eltelt évezredek ismeretterjeszt irodalmának. ÍZLÉS Az si latin közmondás szerint "De gustibus non est disputandum" - azaz magyarul: "Az ízlésr l nem lehet vitatkozni". Mert - e szerint - ahány ember, annyi ízlés ami az egyiknek tetszik, nem bizonyos, hogy a másiknak is tetszik. "Gusztus dolga" - szoktuk mondani. Vagyis nem lehet ellenérveket felsorolni, ha valakinek másféle étel ízlik, másmilyen kép, zene, költemény nyeri meg a tetszését, mint nekünk. Néha még ismer seink viselkedésér l, szokásairól sem tudunk kell érveléssel elmarasztaló ítéletet mondani, mert hát ahány ház, annyi szokás, ahány ember, annyi ízlés. Ebben az értelemben az ízlésnek nincs értékelhet mértéke. Mégis: vannak ízlésnormák, amelyekhez hozzáhasonlíthatjuk az ezekt l eltér ket. Ételeknél, italoknál ez majdnem lehetetlen, hiszen nemcsak neveltetés, megszokás, életforma határozza meg, mi ízlik és mi nem, hanem élettani (fiziológiai, biokémiai), testi szervezetünkben rejl okok is befolyásolják nyelvünk idegvégz déseinek m ködését. Nyilván maga az ízlés fogalma is az étkezési rokon- és ellenszenvekb l származik, hiszen az ízlés szó az ízlelésb l alakult. Életvitelünkben az ízlés akkor fontos, ha látható, hallható dolgokra, m alkotásokra vonatkozik - tehát esztétikai tartalmú; vagy emberi magatartásokra - ez esetben etikai jelleg . Leginkább a szépség vagy ennek hiánya ízlésítéletünk tárgya. Persze itt is sok az egyéni eltérés. Hogy két kép, szobor, zenem , költemény közül kinek melyik tetszik jobban, ez valóban aligha lehet vita tárgya. De az egyéni ízlésen túl koronként és társadalmi körönként vannak közös, uralkodó ízlések. Egyszer a klasszikus stílusú m vek a köztetszés tárgyai, másszor a romantikusok. Más ízlés az, aki nagyobb gyönyör séget talál egy gótikus épületben, mint az, aki egy barokk stílusúban; aki a biedermeier képeket szereti, bizonyára idegenkedik egy kubista festményt l. Ebben az értelemben az ízlés a stílus megfelel je a befogadó lélekben. Nemcsak gótikus, reneszánsz, barokk, rokokó, biedermeier, klasszicizáló, romantikus, impresszionista, szecessziós, avantgárd stílus van, hanem ugyanezek

az irányok különböztetik meg a látott és hallott m veket befogadók ízlését is. Tehát míg egyrészr l az ízlés valóban egyéni ítélet alapja, másrészr l a látható és hallható külvilágban objektíve (tárgyi valóságban) létez stílus megfelel je a látó és halló ember szubjektív (bels , lelki) világában. Tehát a stílus: korok és körök ízlése; az ízlés: e külvilágot tudomásul vev lélek stílusa. JOG Ha azt mondom: "Így írja el a jog" - akkor valamit tenni kell vagy valamit nem szabad tenni. De ha azt mondom "Ehhez jogom van" - akkor valamit tetszésem szerint tehetek vagy nem tehetek. Hiszen ez látszólag két ellentétes fogalom az els parancs, amely kötelez; a második engedély, amely engem akár különböz cselekedetekre hatalmaz fel. Akkor hát mit jelent a szó? Egyszerre kett t jelent és csak a kett együtt érteti meg, mi is a jog. Latinul iusnak írják és jusznak mondják. Ennek átvétele és átmagyarosítása a "juss" (két es-sel). Ez a második értelem: ami a jussom, azt tehetem vagy nem teszem, t lem függ. Amit azonban a szó szerint fordított ,jog" el ír, az parancs, amely szabályozza életemet, akár tetszik, akár nem tetszik. A mindmáig nemzetközi példaképül szolgáló "Római jog"-nak a VI. évszázadban alkotott összeállítása, a Corpus iuris (magyarul: A jog teste) egyértelm en kifejti, hogy a jog egyszerre tárgyi és alanyi értelemben magyarázható: vagy szabály vagy lehet ség. Szabály latinul - norma. Lehet ség - facultas. Teend pedig - agendum. Nos, a kett sség magyarázata latinul így hangzik: Ius est norma agendi, ius est facultas agendi; vagyis magyarul: a jog a teend szabálya, a jog a teend lehet sége. Így volt ez érvényes az ókorban, így érvényes ma is minden azóta való jogrendben. Tehát, amihez jogom van - azt tehetem. Amit a jog parancsol - azt tennem kell. KABALA Ha valaki inge alatt nyakába függesztett varázstárgyat visel, remélve, hogy az megvédi ismeretlen gonosz hatalmaktól; vagy ha pénteken nem indul hosszú útra és nem ül olyan asztalhoz, ahol vele együtt tizenhárman lennének; vagy ha kártyázáskor, osztás el tt ujjaival szertartásos mozdulatokat tesz, hogy jó lapokat varázsoljon magának - az ilyen ember a mi nyelvhasználatunkban kabalás. Vagyis a babonáknak az egyik fajtája a kabala. Abban különbözik egyéb tévhitekt l, hogy az értelemmel nem magyarázható (irracionális) félelmeken túl mindig van benne egy remény, hogy bizonyos tárgyak segítségével, rejtelmes mozdulatokkal, varázsigék mormolásával, bizonyos számok elkerülésével vagy segítségével elháríthatók a veszedelmek és el idézhet k a szerencsés fordulatok. Számos ember, aki észokokkal elhatárolja magát a babonáktól, mégse tudja megállni, hogy ne hódoljon néhány kabalának. Különösen a szerencsejátékosok - kártyások, lóversenyez k, túlságosan merész üzletemberek körében gyakori a kabalás. Tehát, ahogy mi értjük a szót: ez rokon az skorok óta ismeretes "mágiá"-val.

A mágia az a meggy z dés, hogy az ember bizonyos szertartások révén hatást gyakorolhat a külvilágra, úr lehet a természet fölött. Amikor primitív törzsek aszály idején közös tánccal akartak es t idézni, vagy háborúzás idején harci tánccal el táncolták saját gy zelmüket, vagy a varázsló rejtelmes mozdulatokkal, titkos szavakkal igyekezett ki zni a betegb l a betegséget okozó gonosz szellemet - mágiát zött. De ugyanezt teszi a mai autóvezet , amikor a szélvéd höz amulettet függeszt, hogy elkerülje a karambolt és a durrdefektet. A kabalában a mágia él tovább. Holott a szó a kultúra történetének más vidékér l került a nyelvünkbe, és még néhány modern nyelvbe. Származása szerint héber szó, eredetileg két bé-vel "Kabbalá"-nak írják és mondják. A zsidó teológia - vagy inkább vallásfilozófia - egyik ágazata. Kezdetben, még az id számításunk el tti évszázadokban titkos tanítás volt, amelynek ismeretébe csak kiválasztottakat avattak be. De az i. sz. I-II. századból írott szövegek is maradtak fenn, és ezekb l tudjuk, hogy perzsa, mezopotámiai és görög tanítások hatására a Szentírás és ezen belül f leg Mózes Öt Könyve szövegében jelképes értelmet kutattak. A teremtés történetét és a próféták látomásait misztikus szimbólumoknak tekintették, és magyarázatukkal igyekeztek Isten titkait megérteni. Az ésszer hitmagyarázat mellett ez a misztikus irány ett l kezdve végigkíséri a zsidó hitmagyarázatokat. Eredetileg ez a titkos értelmezés a Kabbala. Virágkorát éli a XIII. században, amikor a skolasztikus keresztény teológia is fénykorába jut. Ez id ben a Kabbala is hat a keresztény misztikára, és az egyetemek teológiája is hat a Kabbalára. A kívülálló és f leg a nem zsidó tömegek tudatában ez a rejtelmes tudomány valamiféle varázslatnak t nik. Azt hiszik, hogy titkaik ismeretében mágikus er t szerezhet az ember. Így válik a szó jelentése sok helyütt, minálunk is, varázser vagy éppen babona értelm vé. KALANDOR A kalandor olyan ember, aki kedveli és vállalja a kalandokat. A kaland izgalmakkal, kockázattal, esetleg veszélyekkel járó vállalkozás. Kaland lehet egy változatos lehet séget ígér utazás, egy bizonytalan kimenetel üzleti vállalkozás, egy még ki nem próbált közéleti (politikai) reform megkísérlése, egy házasságon kívüli szerelmi kapcsolat. Mindenképpen benne rejlik a szóban az izgalom és a veszély lehet sége, a kockázat. A kalandor alkati tulajdonság, jellemtípus. Más-más helyzetben ellentétes erkölcsi megítélés alá esik, de valami gyanú mindig lebeg körülötte. Társasági életben, szerelmes történetekben a sikeres embert a szükségszer irigység kalandornak szokta nevezni. Üzleti és politikai életben a kalandor jelz megbélyegz . De a csodált merész utazókat, felfedez ket, a vakmer gondolkodókat elismer hangsúllyal szokták kalandoroknak titulálni. KALÓZ Amióta van hajózás, vannak kalózok, akik veszélyeztetik a hajósokat. Az ókori görög és latin fonások b ségesen megemlékeznek a tengeri kereskedelem rémeir l. A kis-ázsiai Kária, az észak-afrikai Numídia, olykor Szicília szervezett kalózállamnak t nnek egyes híradásokban. A legkorábbi görög regényekben újra

meg újra felt nnek az embereket rabló, váltságdíjat követel kalózok. A középkor évszázadaiban a mór, szaracén, kés bb a török mohamedán kalózok a keresztény hajósvilág f veszedelmei. És azok a keresztény hajósok, akik felkészülnek a kalózok ellen, az arabokkal és törökökkel szemben maguk is kalózokká válnak, pusztító és rabló szándékkal csapnak minden mohamedán hajóra. A tengerész népek körében már a reneszánsz századaitól kezdve kettéválik a kalózok megítélése. Az egyik típus a bárkit válogatás nélkül kifosztó tengeri rabló, a másik a tengerek h se, aki honfitársait nem támadja meg, s t védi, ha veszélybe kerülnek, míg az idegen hajókat kirabolja, megsemmisíti, elfogja. A XVI. században, amikor világméretben kezd dik a küzdelem a tengerek uralmáért, az angol, francia, holland, spanyol és portugál tengerészek körében nemzeti h sökké emelkednek a nagy kalózvezérek. Az angol nyelvben világosan tükröz dik a kétféle megítélés. A corsair olyan tiszteletre méltó tengeri h s, aki angol hajót nem támad meg, védi az angol kiköt ket az ellenséges hajóktól, de válogatás nélkül kirabolja, elsüllyeszti az idegeneket, leginkább a spanyolokat. Ezek a kalózok a rablás útján szerzett zsákmány után adót fizetnek a királyi kincstárnak. A legkit n bbekb l id vel királyi tengernagyok is lehetnek, nemességet kaphatnak. Címük: "Corsair of Her Majesty" ( felsége kalóza). A másik, a tengeri rabló, angolul pirate - b nöz nek számít, ha elfogják, felakasztják. Ez valódi b nöz , kifosztja, ha tudja, nemcsak az angol hajósokat, de a többi angol kalózt is. A leghíresebb kalózvezér Francis Drake volt, aki a spanyolok elleni élethalálharcban az angol flotta diadalmas tengernagya lett, lovagi címet kapott. találta fel az ellenfelek rémítésére a fekete vitorlákat és a halálfejes lobogót. Számos irodalmi m vet írtak róla, századunkban nem egy film h se lett. A romantika, f leg Angliában, kedvtelve nyúlt a kalózok kalandjaihoz. Byron A kalóz (The corsair) cím elbeszél költeménye a romantikus világirodalom f m vei közé tartozik. A tengeri rablók története mára sem fejez dött be, ha manapság már nem is köríti dicsfény ket. Példájuk azonban kiterjedt a b nözés még tágabb világába, a leveg be. A repül géprablók egyenes utódai az ókor óta közrettegést kelt kalózoknak. KERÍT N K ÉS HÁZASSÁGKÖZVETÍT K A jó erkölcs olvasó talán felháborodik - vagy legalábbis meghökken - a címen. Hogyan kerülhet így egymás mellé az ártatlan leányzók megejtését pénzért el segít , jogilag b nöz , erkölcsileg megvetend kerít n , és a tisztes, gyermekeikr l gondoskodó családok számára oly fontos tevékenységet vállaló házasságközvetít ? Holott gyakorlatilag mindkét mesterség közös lényege az, hogy fizetség ellenében el segítse egy-egy férfi és egy-egy n nemi kapcsolatának bekövetkezését. És ha irodalmi ábrázolásukat tekintjük a leg sibb kínai drámáktól Arany János Vörös Rébékjén keresztül a legléhább francia komédiákig, az derül ki, hogy a "kerítés"-b l házasság is következhet, a házasságközvetítés pedig a prostitúció leplezése is lehet. Annyi bizonyos, hogy a szerelmi közvetítés - akár törvényes, akár b nöz formában - ugyanolyan " si mesterség", mint a vadászat, a rablás vagy a prostitúció. - A házasságközvetítés elismert tevékenységét szükségszer vé tette, hogy a korábbi társadalmi formák - rabszolgatartók, feudális földesurak,

s t még a kora kapitalizmus t kefelhalmozói is - nem engedhették meg, hogy a fiatalok párválasztásánál az egyéni érzelmek határozzák meg a házasságkötést. A család hatalmának és tekintélyének alapja a vagyon volt. Ennek együtt kellett maradnia, s t igyekeztek ezt gyarapítani. A szerelem lehetett költészet tárgya - mint az ókori görög és latin lírában és még inkább a középkor lovagköltészetében -, de ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy a család fia kit vesz feleségül, illetve a család leánya melyik család fiával kerül törvényes nászágyba. A házasság vagyonok kapcsolódása volt. A szül k, els sorban a vagyont birtokló családf ügye volt a fiak és leányok hitvestársának kiválasztása. Ezt körültekintéssel kellett végezni; üzleti kérdés volt. A nagy üzletekhez pedig ügynökök kellenek, akik ismerik a piacot. Tehát már az olyan korai civilizált társadalmakban, mint amilyenek az egyiptomi, mezopotámiai, zsidó, kínai ókorból ismertek, megélhetést adó foglalkozás lett a házasságközvetítés. M vel i leggyakrabban tapasztalt asszonyok voltak. A legrégebbi kínai drámákban, görög és latin komédiákban ugyanúgy ismert szerep a házasságközvetít é, mint a sokkal kés bbi spanyol barokk színjátékokban. Ezek a hivatásos nemikapcsolat-közvetít k azonban általában kiszolgálják azokat a férfiakat is, akik nem törvényes házasság okából, hanem id leges szerelemért keresnek maguknak n ket. A leánykeresked k nem ide tartoznak, azok nem közvetítettek, hanem él áruként adtak-vettek rabszolgan ket. A kerít vagy kerít n közvetített. Nemegyszer szerelmi varázslat elhitetésével is szélhámoskodott. A mi költészetünkben a legremekebb példa erre Arany János balladájának h sn je, Vörös Rébék, aki varázseszközökkel (például az elnyerni kívánt férfi bocskorának f zésével) szerez meg férjül egy derék fiatalembert egy szerelemre vágyó leánynak " volt az, ki addig f zte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát"... De ugyanez a házasságközvetít egyszeriben kerít n vé válik, amikor a kasznár megkívánja a már Pörge Dani feleségeként fiatalasszonnyá, s t új anyává lett Terát. Ekkor már Rebi néni (azaz Rébék asszony) sikerrel végzi azt a feladatot, hogy a túl könnyed életvitel menyecske ágyába fogadja a kasznárt, akit majd azután - az élet és a ballada törvényei szerint - Pörge Dani a keskeny pallóról az örvényl áradásba lök, hogy végül a történetbe belepusztuljon Rébék asszony is, Pörge Dani is. Példájuk igen szemléletes arra, hogy habár jogilag és erkölcsileg elkülönítik a kerít n t és a házasságközvetít t, valójában a két tevékenység legalábbis igen közel van egymáshoz. Meg kell jegyezni azt is, hogy bár a két rokon mesterség korábbi társadalmi formák terméke, és ezer évek sorakoznak mögöttük, mind a kett ismeretes a modern társadalmakban is. Hiszen nemcsak a szül knek, hanem a házasodni akaróknak is gyakran van szükségük olyan vállalkozókra - újabban már irodákra is -, amelyek széles kör "piackutatással" keresnek egymásnak megfelel házaspárokat. És mindig akadnak férfiak, akik készséggel fizetnek, ha szerelmi szükségletükhöz partnernek nevezett árut szállítanak. (S t olykor n k sem vetik meg a pénzért beszerezhet férfiárut.)

KÉZFOGÁS Ha két ismer s római polgár találkozott, jobb kezüket magasra emelték, úgy köszöntötték egymást. Ha rabszolga került szembe szabad emberrel, megemelte fejfed jét, hogy látható legyen alantas helyzetét jelz kopaszsága, még szóval is mondotta, hogy "alázatos szolga" vagyok, latinul: Servas humillimus. (Ebb l származik a mi kalapemelésünk is, és bizalmas "szervusz" köszönésünk is.) Az azonban eszükbe se jutott, hogy megfogják egymás kezét. Ez a szokás a lovagkorban (XI-XIII. század) kezd dött, és a reneszánsz évszázadaiban (XV-XVI. század) lett általános az európai férfiak között. Ezekben az id kben az úri és a katonáskodó rétegek férfiai állandóan fegyvert viseltek, és az egymással feszült vagy ellenséges viszonyban állók mindig felkészülhettek arra, hogy a szembekerül k fegyverrel rontanak rájuk. Különösen veszélyesek voltak azok a kisméret gyilkos szerszámok, amelyeket az öltöny ujjába lehetett rejteni, vagy marokba fogott tenyérben eldugni. Ezeket olasz néven "mordelló"-knak (magyarított formában mordályoknak) nevezték. Kezdetben ezek egészen kis t rök, kés bb kisméret pisztolyok voltak. Nos, ha a szembekerül ismer sök biztosítani kívánták egymást, hogy nem kell félniük, nincs mordály a kezükben vagy kezük ügyében, akkor nyitott tenyerüket nyújtották egymás felé, és kéz kezet fogva nyertek bizonyságot, hogy a másik - legalábbis ezekben a percekben - nem készül gyilkos mozdulatra. És ha ehhez még azt is jelezni kívánták, hogy jóindulattal vannak egymás iránt, akkor az elfogadott kezet meg is szorították. Így alakult ki a kézfogás régóta általános szokása. KLASSZIKUS A klasszikus szónak az általános nyelvhasználatban is több értelme van, általában elismer , magasra értékel jelz . Leginkább az irodalom és a m vészetek fogalomvilágában használatos, itt azonban igen eltér tartalma van a többnyire jelz ként használt meghatározásnak. Eredete, a latin classicus szó a classis (osztály) melléknévi formája, tehát osztályba sorozottat jelent. Önmagában azonban jó osztályba, fels bb osztályba tartozó az értelme. Tehát a klasszikus író, klasszikus m els sorban remekírót, remekm vet jelent. De már a reneszánsz óta a mindenek fölött tisztelt európai ókori - görög és latin szerz ket és alkotásaikat mondották klasszikusnak, ellentétben az új kelet divatosnak, vagyis modernnek nevezett m vekkel. (A modernus a divatot jelent modusnak - a módinak - származéka.) A XVII. században az ókori irodalmi formákat tudatosan utánzó francia írók-költ k nevezték magukat újklasszikusoknak (neoclassique-nak) vagy klasszicizálóknak, esetleg egyszer en klasszikus stílusúaknak. Ett l kezdve a klasszikus azt a stílust is jelentette, amely el szeretettel fordult az ókortól örökölt irodalmi-verstani formák felé. Minálunk ilyenek voltak az ún. "deákos" költ k, akiknek legnagyobb alakja Berzsenyi Dániel. Összefoglalva tehát: az utóbbi évszázadokban a szó jelenti az ókori irodalmakat is, a régit is az újjal szemben, valamint az ókori eszmény- és formavilágot modellnek tekint stílust. Ugyanakkor megmaradt a szó értékítéletet kifejez tartalma is, tehát a klasszikustól mer ben eltér stílusok remekíróit is jelöljük vele. Ilyen értelemben beszélhetünk a

romantika, a realizmus, a naturalizmus vagy az avantgárd törekvések klasszikusairól. Mindezek mellett használjuk a "nemzeti klasszikus"-ok fogalmát is; tehát egy-egy nemzeti irodalom remekíróit, akik a maguk irodalmának legmagasabb színvonalát képviselik, klasszikusoknak nevezzük, tekintet nélkül arra, hogy van-e közük az antik (ókori) példákhoz, vagy hogy milyen stílusban fejezték ki magukat. Nemzeti klasszikusunk például a jellegzetesen reneszánsz Balassi és Zrínyi, a romantikus Vörösmarty és Jókai, a romantikus hevületet és a realista valóságlátást egységbe formáló Pet fi, a romantikából realizmusba forduló Arany János, Eötvös József, Kemény Zsigmond, a modern irodalmi törekvéseket nagy hagyományokkal ötvöz Ady, Krúdy Gyula, a romantika, realizmus, naturalizmus fejl désvonalát magukban egyesít Mikszáth, Móricz, a hagyományos formakinccsel a legmodernebb életérzést kifejez József Attila, vagy a legklasszikusabb formaeszményt újrafelvev és folytató Babits Mihály. KONZERVATÍV Ezt a jelz t politikában, egyéni életszemléletben, irodalomban-m vészetben egyaránt használják, hol megvet , s t vádló hangsúllyal, hol pedig öntudatosan vállalva. (Ellentétét hol "haladó"-nak, hol "radikális"-nak, néha "forradalmi"-nak mondják.) Kétségtelen, hogy minden esetben a társadalmi haladáshoz, az újításokhoz, a m vészet újabb irányaihoz való viszonyt jelenti. Ennek azonban több árnyalata van, ezek szerint a szót "maradi"-nak is, "óvatos"-nak is, "józanul körültekint "-nek is lehet fordítani. Van, aki a konzervatívot dühös reakciósnak mondja, van, aki megfontolt bölcsnek. Maga a szó a latin conservare igéb l származik, ami azt jelenti: meg rizni. (Ez az alapja a tartósított, tehát hosszú ideig meg rizhet ételeket jelent "konzerv"-nek is.) A konzervatív vélemények és törekvések is a meg rzést, a tartósítást helyezik el térbe, de ennek gyakorlatilag többféle értelme lehet. Széls esetben konzervatív a félelem és ellenállás minden újítással szemben. Ebben az értelemben nemcsak haladás-, de általában életellenes. De konzervatív az örökölt értékek rzése és beleépítése az új körülmények vagy új törekvések közé is. És konzervatív az óvatosan, körültekintve haladó is, aki összhangot kíván a meglév , a múltból örökölt és az újításra váró közt. A politikai világban manapság azt a "fontolva haladó"-t jelenti a konzervatív jelz , amelyet leghagyományosabban és legszemléletesebben az angol Konzervatív (Tory) Párt képvisel. Az irodalomban és a m vészetekben pedig általában az a konzervatív, aki az újabb áramlatok és újabb formaeredmények mellett - vagy ellen - arra törekszik, hogy az évezredek és évszázadok felhalmozta értékek és kikristályosodott formák érvénye és értékelése, mint mindig ösztönz hatóer , ne avuljon el. A konzervatív magatartás, ha nem tud összhangot találni a progresszív (haladó) magatartással, ugyanolyan káros, mint a progresszív magatartás, ha nem tud összhangot találni a konzervatívval. A gyakorlati valóságban a fontolva haladó összhangot talál az rzend és az újítandó között. KORONA A korona jelképes, hatalmat és tekintélyt kifejez , fejet ékesít dísz. A feudalizmus korai évszázadaiban alakult ki. Ókori el zménye, a latin corona szó

koszorút jelent. A különböz koszorúk Rómában kitüntetési formák voltak: a költ i, m vészi és sportteljesítményeket babér-, olaj- vagy borostyánlevelekb l font koszorúval jutalmazták; a katonai tetteket várfalat mintázó faragott koszorúval. A bontakozó feudalizmus a népvándorlásra következ letelepedés és az államalapítás emberölt i alatt eme római minta alapján fejre helyezhet fémpánttal jelezte uralkodóinak rangját és hatalmát. A legrégebbi ilyen fennmaradt fémkorona a longobárdok Vaskoronája és a svéd Szent Erik koronája. Ezek után a X-XII. század folyamán alakult ki az uralkodói koronák két alapformája: a zárt és a nyitott korona. A zárt - vagyis kalap formájú, fejet takaró - korona azoknak a királyoknak, császároknak járt, akik fölött nem hatalmaskodott magasabb rangú feudális úr. A nyitott korona azoknak a királyoknak, fejedelmeknek, uralkodó hercegeknek, olykor grófoknak és rgrófoknak járt, akik maguk is h béresei voltak császárnak vagy magasabb rangú királynak. A nyitott korona fedetlen pánt volt, amelyet felfelé ágak, lefelé ékköves láncok díszítettek. Kés bb minden nemesember igényt tartott koronára, amelynek ágai sisakját ékesítették, vagy sok id vel kés bb - a nyomtatás feltalálása után névjegyének bal fels sarkában jelezték, hol foglal helyet a nemesség ranglistáján. A nyitott korona ágairól le lehetett olvasni visel jének, illetve az azt neve mellett használónak rangját és megszólítását. Az egyszer nemesnek (köznemesnek) vagy lovagnak tekintélyét ötágú korona jelezte, a bárót hétágú, a grófot (és rgrófot, márkit, earlt, Markgrafot) kilencágú, a herceget tizenegy ágú, a királyi házhoz tartozó f herceget, a fejedelmi rangú uralkodó herceget (Prince, Fürst, Velikij Knyáz) tizenhárom ágú. A mi Szent Koronánk fels része a Szent István-féle, pápa küldötte zárt korona; alsó része az a nyitott korona, amelyet Dukasz Mihály bizánci császár küldött I. Géza királynak. Valószín leg III. Béla olvasztatta eggyé a két koronát, jelezve hatalmának nyugati (római) és keleti (bizánci) elismertetését. Az összeolvasztással megsz nt a bizánci korona nyitott, tehát h béri alárendelést jelképez jellege. Ez a korona, mint általában a királyi koronák, eredetileg csak a hatalom jelképe volt, de már az Árpád-házi királyok évszázadaiban kezdte magát az államiságot is kifejezni. A király csak akkor volt valóban az állam feje, ha ezzel az ékességgel koronázták meg. A XVI. századra már nem a király személye, hanem a korona volt az államiság jelképes megtestesülése. Így fogalmazta meg Werb czy törvénykönyve. KOZMETIKA ÓKORA K be vésett egyiptomi ábrázolások, élénk szín krétai falfestmények tanúsítják, hogy évezredekkel ezel tt is gondot fordítottak a n i szépségre. De írásbeli, szakszer nek is mondható leírások is maradtak ránk a kozmetika korai korszakaiból. A Bibliában olvasható "Eszter könyve", amely id számításunk el tt a III. vagy a II. évszázadban keletkezett, sok egyéb mellett arról is tudósít, hogyan készítették fel ért asszonyok a Perzsa Birodalom legszebb leányait, miel tt bemutatták ket az új feleséget keres nagy királynak. Talán még a mai szépségápoló is tanulhat abból, hogy Esztert hányféle fürd ben áztatták, miféle kenetekkel üdítették b rét, amíg alkalmassá vált a nagy szemlére, amelyen

- mint tudjuk - diadalt aratott, hiszen a legeslegnagyobb úr a szép zsidólányt választotta hites feleségének. Ennél sokkal részletesebb és szakszer bb a nagy és léha latin költ nek, Ovidiusnak épségben ránk maradt tankölteménye "Az arcápolásról" (Remedia faciei). Ez a dallamos disztichonokban írt könyvecske néhány évvel id számításunk kezdete el tt született. Ovidius a szerelmi élet népszer szakembere volt. Erotikus történetei, "A szerelem m vészete" (Ars amatoria) cím tanítókölteménye, a szerelmes h sn k lélektani jellemzése (Heroides) a nagyvilági társaságok kedvenc olvasmányai voltak. S habár kés bb a hitregék és h störténetek halhatatlan elbeszél költ je lett, és sorsának szomorúvá fordulása után a bánatos hangú elégiák példaadó poétája - kezdetben az világa a társasági emberek szerelmi élete volt. Gyakran használta a tanítóköltészet hangját, szinte kigúnyolva a szakemberek fontoskodását, de közben mégis szakszer tanácsokat adva a szerelmi gyakorlathoz is, a szerelemre készül n k szépségápolásához is. "Az arcápolásról" szóló m ve kétségtelenül a legb ségesebb és leghitelesebb tudósítás az ókori római társaságok köreiben ismert és gyakorolt kozmetikáról. KÖLTSÉGVETÉS Évszázadok óta el sem lehet képzelni az állami életet költségvetés nélkül, hiszen nyilván kell tartani és egymáshoz kell igazítani a bevételeket és a kiadásokat. De ezt is ki kellett találni. Adók, vámok, illetékek azóta vannak, amióta a közösség állammá szervez dött, de sokáig addig adtak ki, amíg volt kiadnivaló a kincstárban. Ha elfogyott, töprenghettek, honnét szerezzenek. Még az olyan fejlett államalakulatok is, mint a görög poliszok (városállamok), vagy a Római Birodalom egészen az i. sz. III. század végéig, el re átgondolt költségvetés nélkül vitték a közügyeket pénzügyi zavaroktól pénzügyi zavarokig. A Római Birodalom azonban erre a III. évszázadra olyan óriássá és bonyolult szervezetövé dagadt, hogy egész közigazgatása áttekinthetetlenné vált. Ráadásul ebben az évszázadban a császárok és ellencsászárok küzdelmei sorozatos polgárháborúkba sodorták az ismert világ nagy részére kiterjed államóriást. Közigazgatási lángelme kellett, aki rendet tud csinálni ebben a z rzavarban. A lángelmét Diocletianusnak hívták. A század végs évtizedeiben volt a Birodalom császára, és ama nagyon kevesek közé tartozott, akik egy sikeres élet csúcspontján úgy döntöttek, hogy most már okosabb a megteremtett rendet átadni az értelmes fiatalabbaknak, és úgy vonulni békés nyugalomba, hogy kényelmesen, kellemesen és izgalom nélkül tölthessék végs esztendeiket. 305-ben egyszer en átadta címét, rangját, hatalmát, és visszavonult el re elkészített fény z magánotthonába, a dalmáciai Salona közelében épített palotába, a világtörténelem legnagyobb magánházába. (Ez az épületrengeteg máig is a központja a kés bbi Spalato, a mai Split belvárosának.) Nos, ez a Diocletianus számos közigazgatási reformja mellett kitalálta, hogy évr l évre fel kell mérni az állami bevételek lehet ségeit, össze kell írni az adózókat, ki kell számítani a vámokat és egyéb bevételeket, s ezek mellé el re ki kell számítani a kiadásokat, hogy gazdaságos legyen az állam pénzügyi tevékenysége. Ennek a bonyolult m veletnek felettébb sok írni és számolni tudó közegre volt szüksége. Ezeknek élére pedig odaállított egy okos és pénzügyekben járatos szolgát (szolga latinul: minister), aki évr l évre el re kiszámította a

bevétel lehet ségeit, és ehhez igazította a kiadások elviselhet mértékét. Ez volt az az els költségvetés, amely azután évezredek számára példát adott a megalakuló államok pénzügyi közigazgatásának megszervezéséhez. KÖNYV Írni és olvasni nagyon régóta tudunk, - illetve közülünk azok, akik megtanulták az írást és az olvasást. Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában, Indiában már úgy 5-7 ezer évvel ezel tt ismertek olyan k be véshet jeleket, amelyeket bet knek mondhatunk, mert aki olvasni tudta, megértette, hogy mit akart közölni az, aki felrótta. De se a hegyoldalt, se a nagy k táblákat nem lehet lapozni. Ezek tehát még nem könyvek. Igaz, a több mint 3000 éves k oszlopot, amelyre Mezopotámiában Hammurápi király felvésette törvényeit, az els fennmaradt törvénykönyvnek nevezzük. De a k oszlop mégse könyv. A könyvekre jellemz , hogy lapjaik vannak és lapozhatóak. De a lapok is megjelentek már Asszíriában és Babilóniában az i. e. I. évezred kezdetén, tehát közel 3000 éve. Ezek agyaglapok voltak, amelyekbe náddal ékírásjeleket karcoltak, majd cseréppé égették. Több teleírt cseréplap, amelyet b rszalagokkal kötöttek át - ez már majdnem könyvnek mondható, csak éppen lapozni nem lehet; a lapokat egymás mellé kellett rakni, vigyázva, hogy le ne essenek a földre, mert akkor összetörnek. Az igazi könyvhöz fel kellett találni a papírt. Illetve ezt feltalálta a természet, csak fel kellett ismerni, hogyan lesz alkalmas arra, hogy bet ket írjanak rá. Már akkor is papírnak hívták, amikor még vadon term növény volt. Egy sásfajtának, amely a Nílus deltájában mindig is otthonos volt, papirusz a neve. Rájöttek, hogy ha ennek lefejthet háncsait egymás mellé teszik, fölébe másik sort raknak keresztbe, és amíg nedves, súlyos k lapokkal összenyomják, olyan lapokat nyernek, amelyekre festett folyadékkal, kihegyezett nád vagy libatoll segítségével írni lehet. Kezdetben a teleírt papiruszlapokat tekercsbe csavarták. Törvényeket, imákat, verseket, kalandos történeteket írhattak rájuk. Kelend áru volt ez a Földközi-tenger partvidékein már az i. e. I. évezredben. A nagyforgalmú ipari és keresked város, a föníciai Büblosz híres termékei voltak a papiruszból készített tekercsek. Ezeket görög szóval "bibloszi"-nak, illetve görögül biblionnak nevezték. Sokáig ez a biblion, a papirusztekercs volt a könyv. Emléke máig megmaradt a zsidó templomokban, a zsinagógákban. Minden istentiszteleten el veszik a számukra legszentebb Írást, Mózes Öt Könyvét, amelyet héber szóval Tórának neveznek. A zsinagógabeli Tórák máig is tekerhet tekercsre vannak írva. A mindennapi gyakorlatban azonban körülbelül id számításunk kezdete táján egy sokkal könnyebben kezelhet formát találtak. Nagy lapokat összehajtogattak, a hajtásoknál felvágták - és így lapozható lett. Ezután össze kellett rakni több ilyen hajtogatott bibliont, és fa- vagy b rlapok közé kötni. Ez azonban már nem egy, hanem egybekötött több biblion lett. Biblion többes száma a görög nyelvben: biblia. Mi már régóta a Szentírás egészét nevezzük Bibliának. Eredetileg ez több könyvb l álló nagy kötetet jelentett, amit már lapozni lehetett. Ennek is már mintegy kétezer éves múltja van. Azóta lapozunk. KÖRNYEZETVÉDELEM

A mi életveszélyes századunkban a környezetvédelem az egész emberiség egyik legfontosabb feladata lett. A technikai fejl dés megmérgezi a leveg t, a vizeket, a táplálékot. Saját civilizációnk az egyik legf bb közös ellenségünk. A probléma éget vé vált, de nem új kelet . Már a XVIII. század folyamán a felvilágosodás filozófusai felismerték, hogy a civilizációnak nemcsak el nyei, de veszélyei is vannak. A fejl dés eltávolít az egészséges természett l, megrontja az erkölcsöket, elszürkíti az életet. Angliában a természetellenesen m vi, geometrikus kertm vészet ellen kialakítják a vadon burjánzó természetre jobban emlékeztet angolkerteket, divatossá teszik a városi élettel szemben a vidéki nyaralásokat. Franciaországban a leghatásosabb gondolkodó, Rousseau meghirdeti a "vissza a természethez" életprogramját. Ezek az eszmék a XIX. században el ször Amerikában, majd itt-ott Európában is megteremtik a védett "Nemzeti Park"-okat, ahol legalábbis a zárt körökben igyekeznek rizni a természet sérthetetlenségét. Mindmáig a legnevezetesebb ilyen, stermészetet véd terület az Egyesült Államokban a "Yellowstone Park". De az efféle parkok, akárcsak a régi falusi élet emlékeit és állapotát gy jt , svéd kezdemény "skanzenek" (Skanzen egy stockholmi sziget, ahol példaszer en gy jtötték össze a régi skandináv településformák építészeti emlékeit), valójában nem a természetet védik, hanem a természethez még közelebbi életformák múzeumai. De a Rousseau hirdette természetkultusz, a természethez közelebb álló régiségek gy jtése már el zményei a környezetvédelemnek. A legels terv a környezet védelmére egy angol m vészet-történész-esztétától, John Ruskintól származik. Amikor Angliában a múlt század els felében elkezd dött a vasúthálózat kiépítése, Ruskin beadványt intézett a kormányhoz, amelyben azt kérte, hogy szüntessék be a vasútépítést, térjenek vissza a régi, ló vontatta postakocsikhoz, mert a mozdonyok füstje elcsúhtja a szép angol tájakat. A nagy hír tudóst persze kinevették, hírhedtté váló beadványát mint furcsa kuriózumot helyezték a levéltárba. Az angol vasúthálózatot kifejlesztették, a zöld angol mez ket telefüstölték. Manapság azonban a környezetvéd k úgy gondolnak vissza a nagy angol esztétára, a velencei m vészet történetének klasszikus összefoglalójára, a preraffaelita m vészeti mozgalom elméleti megalapozójára, mint a környezetvédelem ábrándos, mégis klasszikus el harcosára. KÖZPONTI F TÉS A lakások, munkahelyek, irodahelyiségek magasabb rend komfortját jelenti, ha központi f tésük van. Sokan vélik úgy, hogy ez a modern technika leleménye, hiszen nagyszüleink alig, régebbi el deink pedig egyáltalán nem ismerték. De menjünk csak ki Aquincum romjaihoz (Budapest III. kerületében), ott találhatjuk egy közel kétezer éves ház maradványát, amelyben jól felismerhet a padlón keresztül melegít egykori központi f tés. Itáliában, Pompeji romvárosában még több ilyen komfortos épület van. És ez a m szaki fejlettség már akkor sem volt újdonság! Az észak-afrikai Alexandriában - ahol a Krisztus el tti III. században már feltalálták a g zturbina sét, ismerték a szök kutakat és a csigás emel berendezéseket is - a gazdag családok házaiban már csöveken a falakba vezetett g zzel melegítették a mosdó- és fürd vizet. (Ott f tésre nem volt szükség, mert soha sincs téli hideg.)

Vannak régészek, akik úgy gondolják, hogy ennél is sokkal régebben, már az i. e. II. évezredben Krétán ismerhették a központi f tést. Erre ugyan tárgy szerinti leletek egyel re nincsenek, de minthogy bizonyíthatóan ismerték a vízöblítéses illemhelyet, és tudtak vizet vezetni a forrásoktól a házakig, ezek szerint m szakilag képesek voltak a meleg víz vagy a g z vezetésére is. Ezután évezredeknek kellett eltelniök, amíg a modern technika feltalált sok olyasmit, amit az ókori civilizáció már tudott. KRIMI A krimi közkelet gy jt neve a b nügyi történetekr l szóló regényeknek, drámáknak, filmeknek. De nem minden b nr l írt és olvasott m krimi, hiszen akkor ide sorolhatnók a klasszikus görög tragédiák java részét, Shakespeare legtöbb drámáját, Dosztojevszkij regényeit, a romantika számos remekm vét, mert ezekben újra meg újra a legkülönfélébb b nökr l van szó. A b nügyi irodalomban - vagyis a krimiben - nem is a b n a f kérdés, hanem az, hogy ki követte el, és hogyan lehet kideríteni a tettest. Tehát itt a cselekmény nem a b ntett elkövetése, hanem a nyomozás. H se mindig a nyomozó, közismert angol formában: a detektív. Szó sincs róla, olykor a régi klasszikusoknál is el fordul, hogy egy b ncselekmény ismeretlen tettesét kell kideríteni. A legels ilyen tárgyú m Szophoklész híres tragédiája, az Oidipusz király. Az csak sajátos és igen eredeti fordulat, hogy a nyomozó király saját megdöbbenésére azt deríti ki, hogy maga volt a tettes, és szigorú ítéletét saját maga ellen kell kimondania. A b nökr l szóló történeteknek évezredeken át nem a nyomozás volt a középpontja, hanem maga a b ncselekmény és következménye. Az oly népszer valódi krimi az olvasót - vagy néz t - egy sajátos szellemi tevékenységre készteti, mégpedig arra, hogy maga is együtt találgasson a detektívvel; az adott tények alapján próbálja kitalálni, ki a gyilkos a számba jöhet gyanúsíthatók közül. Nemegyszer igazi remekm vek is akadhatnak az ismeretlen tettes utáni nyomozás történetei közt. A mi irodalmunkban például Jókai Szegény gazdagokja és Móricz Zsigmond Forró mez kje ilyen szabályos krimi. Ez a m faj az utóbbi másfél évszázad terméke a világirodalomban. Úttör je az amerikai irodalom legnagyobb, legm vészibb költ je és leggazdagabb képzelet romantikus elbeszél je, Edgar Allan Poe. 1841-ben jelent meg A Morgue utcai kett s gyilkosság cím kisregénye. Ebben egy megfejthetetlennek t n b ncselekmény tettesét egy filozófus deríti ki, kizárólag logikai alapon. Poe h se nem hivatásos rend r, hanem következetes gondolkodáshoz szokott tudós. Erre az éles megfigyel képesség és logikával dolgozó nyomozótípusra volt szükség, hogy megszülethessék a m faj, amely azóta a nagyközönség legkeresettebb regénytípusa (hatása régóta átterjedt a színpadra is és még inkább a filmre). Poe után és az regényének példájára teremtette meg a múlt század utolsó negyedében az angol Arthur Conan Doyle a legklasszikusabb detektívet, Sherlock Holmest. Mr. Holmes sem hivatásos rend r, szerz je "dilettáns detektív"-nek, azaz m kedvel nek nevezi, akinek azonban tüneményes megfigyel képessége és logikája megoldja azokat a rejtélyeket, amelyekkel a rend rség sehogyan se boldogul. Ugyanígy nem hivatalos ember, hanem hivatását buzgón gyakorló római katolikus pap Che.sterton bravúros b nfelderít je, Brown atya. És csakúgy, mint

a mi századunk legnépszer bb krimiszerz jének, Agatha Christie-nek különcköd nyomozó lángelméje, Hercule Poirot - bár mindig készségesen áll a rend rök rendelkezésére - a passzionátus magánnyomozó. De éppen Agatha Christienek van egy másik nagy tehetség b nkiszaglászója is, aki pedig egy felettébb kíváncsi magánzó vénkisasszony. A b nügyi világirodalom köztudatba került nagy nyomozói közül igazi, hivatásos rend rtisztvisel talán csak George Simenon h se, Maigret felügyel . És ehhez elég közel áll a hivatalban munkálkodó (bár a hivatalokhoz elég bizonytalan kapcsolatú), az ameríkaí Bigger álkínai közmondásokkal dobálózó kínai detektívje, Charlie Chan. Ezek a minták számos nyomozóalakra hatottak. Nélkülözhetetlen szüksége van rájuk annak a m fajnak, amelynek formai kelléke, hogy kezdetén megismerkedjünk egy elkövetett b ncselekménnyel - rendszerint gyilkossággal -, majd a nyomozás bemutat néhány gyanúsítható alakot és egy sor magyarázandó körülményt. Ezek alapján párhuzamosan nyomoz a detektív és az olvasó (illetve néz ), és amikor kiderül a tettes, akkor - ha jó a m - az olvasónak arra kell gondolnia, hogy is rájöhetett volna a titokra. És még egy fontos közös vonás a krimikben: a detektívnek mindig a helyeset, a jót, a becsületest kell képviselnie; a küzdelem a b n, a gonoszság, az embertelenség ellen folyik. Lehet a krimi irodalmi remekm és lehet olcsó szórakoztatás, nemegyszer gyatra fércm , de célzatában mindig erényes, erkölcsében mindig humanista. És igazi jó író kezében a krimi is igazi, sok mindent feltáró irodalom lehet. KUPLUNG ÉS KUPLERÁJ Néha látszólag egymástól nagyon különböz szavak ugyanabból a t b l származnak, és ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy az idegen fogalmak valahol, eredetük szerint rokon szavak. Mi a közös például az autóvezetésb l ismert kuplung, a költészettanban el forduló kuplé és a bordélyházak közkelet kupleráj neve közt? Mindenki észreveheti - akármennyire másféle teend autót vezetni, megzenésített verset elénekelni és bordélyházba látogatni -, kétségtelenül közös bennük, hogy mind a három szó "kupi"-lal kezd dik. És itt van azonnal a rejtély kulcsa. A francia couple szó azt jelenti: "pár". A szerelmespár is couple, az egymással összecseng párrím is couple. Nos, a kuplé a francia verstanban olyan versalakzat, amelynek különböz rímképlet szakaszai mind párrímmel végz dnek. Itt a "kupl" a rímek párosítása. A kuplerájban viszont férfiak és n k "párosulnak", vagyis itt ez a páros tevékenység érteti meg a "kupi"-t. Hát a kuplung? Ki ne tudná, aki akár csak egyszer is ült volán mellett, hogy a kuplung a hajtóm vet párosítja a futóm vel? Tehát ha ezek a fogalmak mer ben idegenek is egymástól, a szavak - eredetük szerint - mégis rokonok. KVÍZ A vetélked formájú ismeretterjesztésnek kedvelt módja a kvíz. Mostanában

különösen a televízióban találkozunk ezzel a kérdés-felelet játékkal, amelynek lényege, hogy két vagy több csoport versenyben áll egy meghatározott tárgykör kérdéseinek helyes megválaszolására. Szemben velük ül a kérdez , a feltett kérdésekre a csoportok tagjai megbeszélik a helyes választ, összeadva egyéni tudásukat. A válaszokat pontozzák, és amelyik csoport a vetélkedés során a legtöbb pontot szerezte, az a gy ztes. A szellemi versengést rendszerint néz -hallgató sereg (televízió esetén az egész széles néz közönség) figyeli, az eredményt közösen veszik tudomásul - ez adja a játék igen hatékony ismeretterjeszt jellegét. De honnét származik ez a pedagógiai játék, és mit jelent a "kvíz" szó? Eredete a régi, még középkori gyöker iskolákra és oktatási módszerekre vezethet vissza. Következetes gyakorlattá a XVII. században felvirágzó kollégiumokban alakult. A híres egyházi - katolikus és protestáns - iskolákban nemcsak a tananyag oktatásának, de a megszerzett ismeretek számonkérésének is igen használható eszköze volt ez a játékos kérdez sködés. Európa-szerte otthonos volt, az igen magas színvonalú jezsuita iskolák építették bele legszervesebben tanterveikbe. Itt - mint a XVIII. század legvégéig csaknem minden iskolában - a tanítás nyelve latin volt. Tehát a vetélked k kérdései is latinul hangzottak, a válaszokat is így kellett megadni. A kérdések legnagyobb része pedig valamilyen híres emberr l - bibliai, történelmi alakról, költ r l, tudósról - érdekl dött. Tehát ezzel kezd dött: "Kicsoda?", vagy "Kí volt?" Ez pedig latinul így hangzik: Quis est? vagy Quis fuit? Ez a kezdeti Quis (ejtése "Kvisz") torzult a játék nevében "kvíz"-zé. Mára már rég kikopott a közemlékezetb l a latin szó és jelentése, de a név függetlenedett értelmét l, és önállósult mint játéknév. (Ugyanúgy, ahogy a közismert Máriás nev kártyajáték neve eredetileg "Mariage" volt, ami franciául "Házasság"-ot jelent; vagy a még ismertebb "Bridzs", ami azonos az angol "Bridge"-dzsel, és magyarul "Híd".) LAIKUS ÉS PROFÁN A szakértelem nélküli, de szakkérdésekhez mégis hozzászóló embert szoktuk laikusnak nevezni. Olykor ez nem is sért kifejezés, mindössze azt jelenti, hogy "nem szakember". De milyen nyelven van ez és mit jelent valójában`? Görögül (nemcsak ógörögül, hanem a mai görögben is) a "laosz" szó népet jelent. A "laikosz" ennek melléknévi alakja, vagyis: népi. Laikus tehát eredetileg azt fejezi ki, hogy a néphez, a tömeghez tartozik, kívül van a szakmán. Ennél keményebb ítélet, ha valakire azt mondjuk, hogy "profán". Valami olyasmit jelent, hogy nincs is joga hozzászólni a szóban forgó kérdéshez. Ez latin szó. "Fanum" latinul szentélyt jelent. Egyes istenek szertartásaira nem mindenki mehetett be a szentélybe. A kiválasztottak odabent áhítatoskodtak, a többség kívül rekedt, nem is volt beavatva az isteni titkokba. Aki kint volt a "fanum"-on, az volt a "profanum". Horatius az egyik híres költeményében profánnak nevezi azt a tömeget, amely süket a költészet szépségeire. Vagyis, ha hozzá nem ért szól egy témához, akkor a laikus jelz csak enyhén megvet , de a profán már a körb l kizáró értékítélet. (Ha magyar megfelel t keresünk, a laikusra talán a kontár, a profánra a szentségtelen a legközelebbi" bár nem egészen azonos kifejezés.)

LEHALLGATÁS A Watergate-botránytól hazai poloskáinkig szinte az egész földkerekségen újra meg újra szó esik a lehallgatásról. Talán sokan azt is tudják, hogy a lehallgatásoknak nagy történelmi múltja van. Ki ne hallott volna a középkori és még inkább a reneszánsz kori fejedelmek készülékeir l, amelyekkel titkos beszélgetéseket az épület távoli részében is le lehetett hallgatni? A rettegett "Hármak tanácsá"-nak Velencéjében a tátott szájú k oroszlán vezette el az el tte beszélget k hangját a hivatásos hallgatózók fülkéjébe. (Az oroszlán mégis el kel bb, mint kései utódja, a poloska!) A lehallgatások különböz módjairól és eszközeir l úgyszólván évszázadról évszázadra vannak értesüléseink. A legrégebbi, általunk jól ismert lehallgatókészülék a "Dionüsziosz füle", amely a szicíliai Szürakuszai uralkodójának palotájában beépített hangvezet berendezés volt. Dionüsziosz az i. e. IV. század nevezetes türannosza volt. (Ezt a türannosz szót mi hol "zsarnok"-nak, hol "kényúr"-nak fordítjuk. De Szophoklész Oidipusz király cím tragédiájának eredeti görög címe: Oidipusz türannosz, tehát a szó valójában uralkodót jelent.) Dionüsziosz m velt és kultúrát pártoló kényúr volt, Platón nemegyszer vendégeskedett nála. Sokat beszélgettek az államszervezés kérdéseir l. Nos, ez az uralkodáshoz szakma szerint alaposan ért kényúr a fizikához és ezen belül a hangtanhoz úgyszintén alaposan ért épít mestereivel szereltette palotájába a máig is meglep en tökéletes lehallgatókészüléket. A nagy fogadóterem falában volt egy kívülr l láthatatlan nyílás, amely a teremben elhangzottakat a kövek között kialakított csöveken és üregeken át elvezette magának Dionüsziosznak a hálószobájába, ahol igen tisztán volt hallható minden hang, amit a meghívottak kimondtak. A vendégek, gyakran követek várták az uralkodót, és közben beszélgettek egymással. Olykor igen halkan, de a rejtett "fül" a csendes szót is feler sítve vitte el a karosszékében kényelmesen hallgatózó Dionüszioszhoz. Nem egy politikai titkot és még több magánpletykát így tudott meg az uralkodó. Ez az spélda. És ahol van szervezett társadalom, mindig szükség van hallgatózásra is. Nem mi találtuk ki, és nem mi fogjuk megszüntetni. Legföljebb a m szaki megoldások változnak. LEKTOR A latin lector szó olvasót jelent. Az ókori Rómában az i. e. I. században kialakuló üzletszer könyvkiadás gyakorlatában a szöveg sokszorosítását írástudó rabszolgák végezték. A császárkorban (id számításunk els századaiban) már olyan nagy vállalatok állították el az akkor még tekercs formájában készül könyveket, amelyek száz rabszolgát is foglalkoztattak; mivel a növekv olvasóréteg százával vásárolta az olvasnivalókat, f leg a h si vagy szerelmes tárgyú verseket és a történelmi m veket. Az egyre kelend bb, tehát nagy hasznot hozó áru úgy készült, hogy egy nagy teremben, hosszú asztalok mellett, egymás mögötti sorokban ültek a rabszolgák; kezükben írónád vagy kihegyezett toll, el ttük vagy papiruszsás hártyájából készült papírlap, vagy állati b rb l nyújtott pergamen, e mellett tintatartó cseréptálban (calamarisban) fekete vagy

piros tinta. Az író rabszolgákkal szemben emelvényen ült a szöveget diktáló felolvasó (aki lehetett maga is - értelmesen olvasni tudó - rabszolga, de olykor a kiadó irodalomhoz ért , szabad vagy felszabadított szakembere) - ez volt a lector. Az felolvasása nyomán írták a könyveket, esetleg egyszerre száz példányban. Amikor elkészültek, az olvasni való árut már vihették is a könyvkereskedések polcaira és kirakatasztalaira (a legtöbb kiadónak magának is volt könyvkereskedése). Amikor a hordozó rabszolgák összeszedték a kész tekercseket és elsiettek velük, újra elkezd dhetett a felolvasás és a leírás. Nem egy m négy-ötszáz példányban is elkelt, ha a költ vagy az író elég népszer volt. A kiadói munkában valamelyest is járatos olvasók körében köztudomású mesterség volt a lektor. A szó a latin nyelv egészével átszállt a középkor szellemi életébe. A püspökök tanácsadó testületében, a káptalanban (capitulum) és a kolostorok vezet körében lector canonicusnak (olvasó kanonoknak) nevezték azt a teológiai és vallási tudnivalókban jártas f papot, aki a könyvekkel foglalkozott, és nem utolsósorban a kolostorokban másolt könyvek (a kódexek) megtervezésének és elkészültének felel se volt. Az ókori és a középkori egyházi példa nyomán a nyomtatás feltalálása és a könyvkiadás elterjedése óta a lektor a kiadókhoz érkez kéziratok elolvasója, a kiadás véleményez je, és a kiadni érdemesnek tartott m vek javasolója. Régebben általában egy kiadónak egy lektora volt, aki teend jénél fogva valójában a cég irodalmi vezet je. A modern kiadóvállalatoknál több, olykor sok lektorra van szükség. Ezeknél lektori osztály van, ennek irányítója az irodalmi vezet . bízza egy-egy könyv véleményezésének, majd kiadásra alkalmassá szerkesztésének feladatát egy-egy lektorra. Ezért manapság a lektor neve mint a könyv szerkeszt je olvasható a címlap bels oldalán vagy a könyv végén. LEVÉLBÉLYEG Ahhoz képest, hogy a levélposta Európában is, Keleten is több évezredes múltra tekinthet vissza, igen kés n alakult ki a levélposta díjazásának bélyegben való megoldása. Németország akkor még számos államában a postakocsikkal küldött leveleket készpénzzel kellett lefizetni. A birodalmi postamester a XVII. század óta a Thurn-Taxis grófi család volt. Az családnevükb l alakult ki a postakocsin utazás és a postán küldött csomagok és levelek bérmentesítésének jelzése, a "taxi", illetve "taksa". Amikor a postaszolgálat mindenütt állami feladat lett, akkor vált id szer vé a levélküldés díjának egységes és egyszer megoldása. Ennek módját Angliában 1840-ben az akkori postaminiszter, Sir Rowland Hill oldotta meg oly módon, hogy olyan borítékokat nyomatott, amelyek jobb fels sarkába kis képpel nyomtatva volt a bizonyság, hogy a küld a boríték megvásárlásával el re megfizette a levél címhez juttatásának "taksá" ját. Hamarosan ezt a bérmentesít kis képet külön nyomtatták, felragasztható igazolással, a bélyeggel. Sir Rowland Hill ötletét hamarosan valamennyi állam átvette. Minálunk az akkori Osztrák-Magyar Monarchia 1871-ben nyomatott el ször a császár-király (Ferenc József) képével díszített bélyeget. Aki ezt megvette és felragasztotta a borítékra, annak a levelét a most már állami posta elvitte arra a címre, amelyet a feladó a borítékra írt. Valójában igen rövid ez a múlt, a világban 150 éve, minálunk alig 120 éve természetes, hogy a levelekre bélyeget kell

ragasztani. LUCULLUS LAKOMÁJA Gazdag vendéglátó asztalról, meglep ételek feltálalásáról vagy tíz drága enni-innivalók káprázatos áradatáról szokták azt mondani, hogy "Lucullusi lakoma". Hát ki volt ez a gazdag ínyenc? Talán sokak számára meglep , ha elmondjuk, hogy valamivel több, mint 2000 évvel ezel tt a világhatalomra tör Rómában alighanem volt a legokosabb ember. Széles látókör államférfi, leleményes és mindig sikeres hadvezér, korának egyik legm veltebb férfia, akir l kortársai azt is vallották, hogy kit n stílusú író (sajnos m veib l semmi sem maradt az utókorra). Teljes, el kel neve: Lucius Licinius Lucullus. Kortársa volt Julius Caesarnak, Pompeiusnak és Crassusnak, a világtörténelem akkori f esélyeseinek, akik hol egymással szövetkezve, hol egymás ellen törtek a legf bb hatalomra. Lucullus egyiküknél sem volt jelentéktelenebb. Csak t nem részegítette meg a hatalomvágy. Idejében felismerte, hogy az éppen megvalósuló birodalom élére törni - életveszélyes. És amikor politikai, háborús és nem utolsósorban üzleti tevékenységei folytán már dúsgazdagnak volt mondható, közéleti dics sége teljességében visszavonult fény z otthonába, hogy ett l kezdve magánemberként, gyönyörködve a költészet, a szobrászat és a zene szépségeiben, kívánatos n k és árnyaltan finom ételek körében kívülr l figyelje a hatalomért folyó élethalálharcot. Szeretett jó ízlés vendégeket hívni, és szellemes beszélgetések közt meglepni vendégeit a legkülönböz bb ételekkel és italokkal. A szakácsmesterséget m vészetnek tartotta, a világ minden tájáról magához hívta a legjobb hír szakácsokat, és maga is megbeszélte velük a lakomák étrendjét. Többek közt az is az gondolata volt, hogy az ételek mellé tett sót malomkövekkel lisztfinomságúra röltette, hogy ne csikorogjon a fogak alatt. (Ezt a legfinomabbra rölt sót máig is "Lucullus-só"-nak nevezzük.) Híres meglepetései közé tartozott, hogy egy ízben a szolgák a vendégek elé rakták a tányérokat, de azután nem kanalaztak semmit a tányérokba. A vendégek vártak, kérd n néztek a házigazdára, aki kínálta ket: "Barátaim, kezdhetjük az evést." Majd letörte a maga tányérjának szélét, és a szájába tette. Kiderült, hogy a tányér: keményre sütött édes sütemény. Lassanként az a hír kelt szárnyra fel le a hatalom köreiben, hogy meg rült... vagy meghülyült. Hiszen ahelyett, hogy a f hatalomra törne, eszik-iszik, etet-itat, szépségekben gyönyörködik. A f hatalomra tör világnagyságokat Crassust, Pompeiust, végül Caesart is - egymás után megölték. Lucullus pedig lakomái asztala mell l továbbra is kívülr l figyelte a hatalom halálos veszélyeit. Valóban volt a legokosabb a nagy kortársak között. MAGYAR FORINT Megszoktuk, hogy pénzünknek forint a neve. Nem mindig volt így. El tte mintegy negyedszázadig peng volt a magyar pénzegység, még el tte úgy negyedszázadig koronának hívták pénzünket. De a korona el tt hosszú id n keresztül forint volt a pénz. Ez akkor száz krajcárra oszlott, de a még korábbi id kben csak 60

krajcár volt egy forintban. Hajdanán, a papírpénz el tt a forint és kisebb egységei (a krajcár vagy a hat krajcárt ér garas) értékükt l függ en arany-, ezüst- vagy rézötvözet (bronz-) veretek voltak. Az aranyból készült nagyobb értékeket "Cseng "-nek, az ezüstöket "Peng "-nek, a rézanyagúakat "Kongó"-nak nevezték. Az els magyar pénzeket veret Szent István óta id r l id re voltak más pénzeink is, az Árpádok évszázadaiban például a dénár, sokkal kés bb, a XVII. században a tallér, Rákóczi éveiben a libertás. De ha végigtekintjük a Szent István óta eltelt mintegy 1000 évet, a legtöbb esetben mégis a forint volt a magyar pénz. Ez pedig Károly Róbert király kora óta van így, aki 1308-tól 1342-ig országolt vala Magyarország trónusán, és pénzügyi f embere, a magyar forint kitalálója, Nekcsei Demeter f tárnokmester, majd királyi f kincstartó volt. Pénztörténetünk nevezetes fordulója a forint születése. Károly Róbert középkori történetünk legnagyobb inflációja idején foglalta el trónusát. A rég megszokott denáriusba az el bbi királyok annyi rezet öntöttek, hogy már alig volt bennük ezüst, és értékük úgy zuhant, hogy a vásárokon a kalmárok már semmit sem akartak adni érte. A királyság meger södésének feltétele a jó pénz volt. Ennek a módját találta meg a nagy tapasztalatú Nekcsei Demeter, amikor bonyolult kölcsönügyletek segítségével megteremtette az új, értékálló aranypénzt. Ennek neve lett forint, s ma is ezt használjuk pénzünk megnevezésére. (A szó eredetér l b vebbet "Infláció" címszó alatt olvashatunk.) MARATOM FUTÁS Közismert, hogy az olimpiák hosszú távú futómérk zései közt a leghosszabb távút "maratoni"-nak nevezik. Ez volt a neve az i. e. V. századtól kezdve az ókori Görögországban is. Ezt az óriási távolságot újra meg újra vállaló atléták egy történelmi esemény emlékét rzik: azt a futóteljesítményt, amelybe h se belehalt, de világgá kiáltott egy felejthetetlen gy zelmet. A Krisztus el tti 490. esztend ben történt. Dareiosz perzsa király (nevét magyarosan Dáriusnak szoktuk mondani) indította el a hódító szándékú háborút, amelynek célja az egész görög föld leigázása volt. Már két évvel korábban (492-ben) megkísérelte egy szárazföldi hadsereggel megközelíteni a görög városállamokat, de akkor a rossz útviszonyok, a váratlanul rájuk csapó út menti népek úgy fel rölték ezt a gyalogságot (de még a kisebb létszámú lovasságot is), hogy vezérük, Mardoniosz satrapa helyesebbnek látta visszafordulni. A nagy hatalmú király is belátta, hogy a tengerjáró görögök parti városait a tengeren át kell megtámadni. Ezért most már kétévi készül dés után óriási és jól felszerelt tengerészgyalogsággal indította el hajóhadát a leggazdagabb és legfontosabb görög város, Athén ellen. A perzsa veszedelem szervezett védekezésre kényszerítene az egész görög népet, és els sorban a legveszélyeztetettebb Athént. Hadseregük sokkal kisebb volt, mint a kimeríthetetlen emberanyaggal rendelkez Perzsiáé, de gyakorlottabbak és fegyelmezettebbek voltak. Emellett az otthonukat védték, ami mindig nagyobb erkölcsi er t ad, mint amilyen a messzi földekr l verbuvált támadó seregé, amelyet az esetleges rabláson kívül semmilyen érdek nem f z a háborúhoz. Az athéniak hadserege egy kit n hadvezért is talált: Miltiadészt, Kerszonészosz kis szigetállam egykori uralkodóját, akit Dareiosz világhódító hadai el ztek

otthonából. A hontalan uralkodó a kor jelentékeny hadvezére lett. Athénban talált otthonra, ahol rábízták a védekezés szervezését. A perzsa hader nek két satrapa volt a vezére: Datisz és Artaphernész. (A perzsa államrendben a satrapák a tartományok kormányzói és a hadseregek vezérei voltak.) Megfelel tájékozódás után a partraszálláshoz alkalmasnak bizonyult Marathón felé irányították a hajókat. Ott akartak kiszállni és támadásra fejl dni. De Miltiadész felismerte tervüket, és úgy állította fel a görög sereget, hogy kihajózás közben támadta meg a partra szállókat. Ez megzavarta a perzsa haditervet, de mivel nagyobb létszámban voltak, vállalták az ütközetet. Vesztükre: a görög hadsereg dönt gy zelmet aratott, a megvert támadó menekülni kényszerült. Nemcsak Athénban, de egész Görögországban szorongva várták a csata kimenetelét. A gy zelem után Miltiadész feltette a kérdést, van-e, aki vállalja, hogy elfut Athénig, és hírül viszi a diadalt. A gy ztes sereg kizárólag gyalogosokból állt, nem volt, aki lovon indulhatott volna a hosszú útra, amely mai mértékegységgel mérve 42 kilométer. Egy Ládász nev fiatalember állt el , és már dobta is le magáról a nehéz fegyverzetet. Azonnal indult, és futva tette meg az irdatlan utat. Athén széls házainál izgatott tömegek várták a hírt. Ládász odafutott, megállt és elkiáltotta: "Gy ztünk!" - Ennyit mondhatott; összeesett. Halott volt. Athén és egész Görögország fellélegzett, ámbár a veszély még tíz évig fenyegetett: csak tíz évvel kés bb, 480-ban, már Dareiosz halála után, utódjának, Xerxésznek uralma idején következett el a görög gy zelem a perzsák fölött. De az els diadal feledhetetlenül Marathón volt. Ennek emlékére és a hírhozás h sének, Ládásznak emlékezetére futják két és fél ezer év óta újra meg újra, a modern olimpiáktól kezdve rendszeresen a "maratoni" futóversenyeket. MESTER ÉS MISTER A mester sokértelm szavunk. Általában iparosembert jelent, de az iparosok között rangot is jelöl: azt, aki túljutott az inas, majd a segéd fokozaton és letette a mestervizsgát. De a m helyben is mester a f nök címe és megszólítása. Ezen túl egy szakma vagy egy m vészet kiválóságát is mesternek nevezik. Egyes hivatali rangsorokban alsóbb vagy fels bb vezet viseli a mester címet. A katonaságnál az rmester a tiszteknél alacsonyabb, de a legénységben viszonylag magas rang. A polgármester a helységeknek a vezet embere. A sakkozók körében a nagymester tekintély a világranglistán, a lovagrendeknél a nagymester uralkodó tekintély legfels bb cím. Régebben a tanítókat iskolamestereknek nevezték, a boszorkánymester viszont a titkos, ártó tudományok szakembere volt. A szó eredete a latin magister. Ez kezdetben fels bbrend szolgát jelentett, aki írni-olvasni is tudott, tehát taníthatta a család gyermekeit az ábécére és a kisegyszeregyre. Ez a foglalatosság már az ókorban úgy alakította a szó értelmét, hogy els sorban a tanítót jelentette, és hamarosan a szakembert is. Ebben az értelemben terjedt el az európai nyelvek nagy részében. Ez formálódott a népek nyelvhasználatában a magyar mesterré, a német Meisterré, a francia maitre-ré, az olasz maestróvá. És eredetileg ez volt az értelme az angol misternek is. (Emellett megmaradt az eredeti latin magister is; a középkori egyetemek tudományos fokozata volt, ami a mai bölcsészdoktornak felel meg. A mi Anonymusunk is magister fokozatot nyert a francia egyetemen.) A nemzeti nyelvekbe átszállt szó - akár iparost, akár tanít t jelentett - azt

jelezte, hogy visel je polgárember, tehát nem nemes. Hogyan változott hát az angol mister jelentése "úr"-rá? Shakespeare nevét az egykori színházi plakátokon Mr. William Shakespeare-nek írták, jelezve, hogy nem "sir" tehát nem nemes, hanem polgár. Így volt ez a XVII. század közepéig. Igen ám, de az 1640-t l 1660-ig tartó angol polgári forradalom a nemesek mellé emelte a polgárokat. Beszélgetés közben vagy levelezésben ezután a polgárokat is "sir"-nek szólították, és ez máig is így van az angol nyelvben. Ugyanakkor a polgári felemelkedéssel mindenki "mister"-ré változott (ez volt az akkori "elvtárs"). Az a fordulat, amely az európai nyelvekben a monsieur, mein Herr, signore, senor - az angolban azóta mister. (De a mistert is "sir"-nek illik megszólítani !) Nálunk - különösképpen - a mester megszólítás lehet lekezel , de lehet a legnagyobb tisztelet megnyilvánulása, ha például írót, muzsikust, színészt szólítunk ezzel a magisterb l származó szóval. METAFIZIKA Ezt a filozófiai m szót többféle értelemben is használjuk. Kezdetben - Arisztotelész óta - a legáltalánosabb dolgokról szóló tudományt jelenti (élet, halál, életen kívüli lét lehet ségei, tér, id , mozgás fogalmainak meghatározása). A monoteista (egyistenimádó) vallásokban - tehát korábban a zsidó, majd a keresztény és utóbb a mohamedán tudományban - a hit kérdéseivel foglalkozó teológia jó része egybeesik a metafizikával. Az újkori filozófiákban a jelenségek alapvet problémáit tárgyaló elmélkedés mondja magát metafizikának. Ilyen értelemben beszél például Schopenhauer A nemi szerelem metafizikájáról. Bergson pedig a múló id objektív valóságának és lélektani átélésének különbségér l szóló m vének adja ezt a címet: Bevezetés a metafizikába. A marxizmus filozófiája a maradandónak vélt jelenségek elméleteit nevezi metafizikának, szemben a szakadatlan mozgást valló dialektikával. Tehát ha ezt a fogalmat használjuk, mindig hozzá kell tennünk, mit értünk ezen a görög szón, amelyet ugyan Arisztotelész óta tartunk nyilván, bár magának Arisztotelésznek eszébe sem juthatott. Különös módon alakult ki ez a közkelet vé vált szakkifejezés. Valóban Arisztotelésszel kell kezdenünk. Ez a tudósnak, gondolkodónak, iskolateremt nek, tudományszervez nek egyaránt óriási tehetség és jelent ség görög férfi az ókori tudás mindmáig ható, legjelentékenyebb alakja. Életm ve felöleli korának egész tudásanyagát, és el készíti a következ évezredek gondolkodási rendszerét és módszerét. Jó néhány tudománynak adta mostanáig használatos nevét. M veinek címei alapján használjuk ma is a fizika, etika, politika, poétika, pszichológia m szavakat. írt el ször rendszeres logikát, állattant, növénytant. Megírta a legáltalánosabb dolgokról szóló könyvet is, csak ennek a címét nem tudjuk. Amikor szétszóródott m veit sokkal kés bb, a középkor folyamán összegy jtötték és rendszerezték, ezt a fontos, de elveszett cím könyvet a "Fizika" cím után sorolták be. Akik tehát ezután valami kapcsán erre hivatkoztak, úgy jelezték, hogy "a Fizika utáni"-ban olvasható. Fizika utáni, ez görögül: meta fizika; vagy egy szóvá összevontan: metafizika. És minthogy olyasmikr l van ebben szó, amikr l az anyagi világgal és a mérhet er kkel foglalkozó fizikában nem beszélnek, még jellemz nek is érezték a "fizikán túl lév k" kifejezést. Az újkor már úgy indult, hogy ezt a helymegjelölést (a

fizikán túli) a filozófusok fogalomnak tekintették. Ebben az értelemben használjuk mi is. METEOROLÓGIA A "meteor" szó hullócsillagot jelent, de a "meteorológia" az id járás tudományát. Mi közük van ezeknek egymáshoz? Egy ókori tévedés, amelyb l tudományos m szó lett. A csillagászat tudományának, az asztronómiának el dje, sok mindenben ösztönz je a csillagjóslás, az asztrológia volt. Az egykori asztrológusok alaposan figyelték a csillagokat (nem egy máig érvényes megállapítást is tettek), bár az céljuk a jövend kutatása volt. Hitték, hogy a csillagok mozgásából kiszámítható a jöv . Egyes emberek életútját, indítandó háborúk kimenetelét, nagy üzletek kilátásait, egész birodalmak sorsát vélték kiolvashatónak a csillagokból. A szántó-vet embereknek és a tengeren utazóknak egyaránt fontos kérdés volt, milyen id várható. Ez az igény korán kialakította az id jóslást. Voltak népi id jósok, akik si tapasztalatok alapján bizonyos természeti jelekb l néha meglep en jól következtettek es re vagy aszályra, szélcsendre vagy viharra. Az asztrológusok azonban az id járás várható eseményeit is a csillagokból akarták kikövetkeztetni. A meteorokat (a hullócsillagoknak nevezett égitest-törmelékeket) sid k óta megfigyelték, és nem is egy helyütt alakult ki még a civilizáció el tti korokban az a tévhiedelem, hogy ezek s r sége vagy ritkulása, olykor hosszú idei elmaradása befolyásolja az id járást. A gyakorlatban a meteorokból kiolvasott prognózis (el zetes tudás) ugyan korántsem vált be annyira, mint az öreg szántóvet k tapasztalaton alapuló el rejelzése, de az asztrológia tudománynak számított, és ezért közhiedelembe került a meteorok és az id járás összefüggése. Így azután, mire kétségtelenül kiderült, hogy semmi közük egymáshoz, addigra már a kialakuló id járás-tudomány elfogadott nemzetközi neve lett a meteorológia. MINISZTER A miniszter régóta az államok legf bb tisztvisel inek rang- és méltóságjelzése. Különös a szó tartalomváltozása. A latin szó eredetileg szolgát jelent, méghozzá nem is afféle magasabb rend szolgát. Az ige, amelyb l származik, a ministrare - magyarul azt jelenti: "szolgálni" (ugyanebb l származik a templomi szolgálatot teljesít fiúk "ministráns" neve). A latin nyelvben a magasabb rend szolga, aki írni-olvasni is tud: magister. Ebb l lett a tanító és a mesterember fogalma. Az alsórend házimunkákat végz szolga volt a minister. A középkorban azonban a megalakuló államok urai, a királyok a legfontosabb feladatokat szolgáikra - vagyis minisztereikre bízták. Hiszen akkor az írástudót igényl teend ket papok végezték, k lettek a mesterek, a magiszterek. A fegyverforgató, adószed , közrendet tartó felel söknek nem kellett írni-olvasni tudni, a hatalmat karddal gyakorolták. Ezek élére kerültek a legmegbízhatóbbak, a királyok bels szolgái, tehát a miniszterek. Így azután néhány nemzedék alatt elt nt a miniszter szó eredeti jelentése: a király szolgái az állam legf bb tisztvisel i lettek. Az egyre modernebb államokban így lett a szolgát jelent szóból a legmagasabb rangúakat

jelz szó. MÓR "A mór megtette kötelességét, a mór mehet." Ha rákérdezünk erre a közismert mondatra, a legtöbben azt hiszik, hogy ez Shakespeare Othellójából való, hiszen a legismertebb irodalini "mór". Ez a mondat azonban nem onnét való, hanem Schiller Fiesco cím drámájából, ahol Muley Hasszán, a mór bérgyilkos mondja ezeket a keser szavakat. Valójában azonban mégis Othello a legismertebb mór az irodalomban. És a híres tragédiában ez a mórnak nevezett h s - néger. Ez tévedés: Shakespeare és nyomában több nemzedék tévedése. A mórok nem négerek, hanem spanyolországi arabok voltak. A Shakespeare-tragédia h se egy mór származású velencei tábornok, aki Ciprus kormányzója lesz, velencei lányt vesz feleségül, akit alaptalan féltékenység folytán megöl. Shakespeare kit n en mutatja be a tévesen négernek ábrázolt h s lélekrajzát a fehér emberek körében. Külön érdekessége a dolognak, hogy ha a tragédia h se nem néger, hanem arab volna, az ábrázolás így is téves lenne. Az olaszul olvasó, de olaszul igen gyengén tudó Shakespeare ugyanis félreértette annak a novellának a szövegét, amely drámájának az alapja. A valódi Othello ugyanis nemhogy néger nem volt, de mór sem volt. Keresztneve volt Mauro, azaz Mór. Igazi magyar formában a neve Othelló Mór, ahogy Mór volt Jókai, vagy a német-szótár készít Baltagi Mór. Shakespeare a keresztnevet jelz nek hitte, így lett a velencei tábornokból arabot jelent mór, és így lett tévedésb l a mór néger, aki fekete b re miatt érzi azt az alacsonyrend séget, amely gyermeteg hiszékenysége mellé gyilkos féltékenységet alakít ki lelkivilágában. Tanulság: sok tévedés alapján is nagy igazságokig lehet eljutni. NADRÁG Az emberiség számlálatlan évezredeken át nem ismerte a nadrágot. A férfiak is hol szoknyaszer öltözéket hordtak, hol test köré tekerhet lepleket, tropikus tájakon éppen hogy ágyékot takaró kötényfélét. A római polgár lepel jelleg tógát viselt, alatta rövid, ingszer tunikát. Kezdetben az idegeneknél (egyiptomiaknál, görögöknél, keltáknál, perzsáknál) sem lehetett látni olyan, a két lábat két szárral fed ruhadarabot, amelyet nadrágnak lehetne mondani. Ezt az öltözék-alkotórészt a barbárok, pontosabban a germánok hozták magukkal a távolabbi keletr l. A hidegebb égalj, a lovas életforma alakította ki ezt a lábszárakat takaró, tehát nagyobb meleget tartó, és a lovagláshoz megfelel bb kétszárú férfiruházatot. A germánok ellen harcoló római katonák Augustus császár kora óta, tehát id számításunk kezdete idején már találkozhattak a nadrággal is, de nyilván csak afféle barbár furcsaságnak látták. Hanem amikor már germánok törtek be Itáliába, okvetlenül felt nt a nemcsak szokatlan, de igen praktikus ruhadarab. Amikor a különböz germán törzsek - gótok, vandálok, longobárdok átszáguldottak el bb Észak-Itálián, majd elérkeztek Rómához is, a nadrág f leg a dolgozó kézm vesek és szántóvet k számára bizonyult hasznosnak. Általánossá akkor vált, amikor a germán Odoaker seregei élén elfoglalta Rómát, és nyugdíjba

küldte az utolsó római császárt. Ett l kezdve a nadrág is bevonult az európai férfiruházatba. De csak a férfiakéba! A középkorban felháborító erkölcstelenségnek t nt, ha egy n nadrágot vett föl. Joannc d'Arc f benjáró perében a súlyos vádpontok közé tartozott, hogy a hadvezet , lovon járó Sz z katonaéletéhez férfiruhát, nadrágot öltött. De nálunk még a század elején is botrányosnak tartották, amikor az els merész asszonyok "nadrágszoknyát" öltöttek magukra. Dürrenrnatt kit n történelmi komédiájában, A nagy Romulusban a bukott császár a trónja elé lép diadalmas Odoakeren el ször azt veszi észre, hogy nadrágot visel, és azonnal azt állapítja meg, hogy ez a viselet igen praktikus, és még jó üzleteket is köthet, aki ilyesmit nagy vásárlótömegek számára készít. Bizonyára igaza volt. NEMZETKÖZI JOG A jog olyan szabály, amelynek érvényesülését egy rendezett társadalom hatalma biztosítja. Amióta a társadalmak államokká szervez dtek, jogalkotó szervek (uralkodó, népgy lés, parlament, szabályalkotásra felhatalmazott f tisztvisel k) írják el a jogszabályokat (törvényeket, rendeleteket, szabályrendeleteket stb.). Ezek egy-egy államon belül érvényesek. A különböz államok közt nagyon sokáig nem volt olyan szabályzat, amely egymás közt rendezte volna a hatalmak magatartását; az ellentétes érdekeket a háború vagy a háborúval fenyeget túler döntötte el. Arany János ezt így fogalmazta meg: "Azel tt a háborúban nem követtek semmi rendet: Az er sebb a gyengébbt l amit elvehetett, elvett." Csak a XVII. században vált nélkülözhetetlenné a hatalmak egymás közti viszonyának jogi rendezése. A gyarmatosító tengeri hatalmak vetélkedése, a harmincéves háborút befejez "Wesztfáliai béke" - amely az európai államok egyezkedése volt a felégetett Németországról -, a párhuzamosan meger södött uralkodóházak hatalmi- egyensúly-keresése szükségessé tette egyrészt nemzetközi szervezetek létrehozását, másrészt olyan szabályozást, amelyet a hatalmak képvisel i elfogadtak, és biztosították egymást a betartásról. Tehát szükség volt egy mindaddig nem létez , nem egy államon belül, hanem az államok között m köd jogrendszerre. Ezt a szükségletet értette meg és az egész következ jogfejl dést el készítette a jogtörténet egyik teremt elméje, Hugo Grotius hollandi jogtudós (eredeti hollandi neve: Huig de Groote). Latinul írt nagy m vének címe: De jure belli ac pacis (A háború és a béke jogáról). Rendszerezte az államok egymás közötti viszonyának lehet ségeit, el készítette az uralkodók képviseletét egymás udvarában, a külügyek szervezését egyes államokon belül. A mai értelemben vett díplomáciát ugyanúgy el legezte, mint a hadifoglyok helyzetének szabályozását, s t a kés bbi nemzetközi szervezeteket is el re sejtette. Innét indult a nemzetközi szervez dés útja a sok államot összefogó tanácskozótestületek felé, mint amilyen a napóleoni háborúk után a "Szent Szövetség", az els világháború után a "Népszövetség", majd a második világháború befejezése óta az "ENSZ". NÓMENKLATÚRA

A szó a történelem folyamán többször is változtatta értelmét. Néha ugyanegy id ben mer ben különböz jelentése van. A szó töve a latin nomenclator, ami "névkiáltó"-t jelent. Ez a római közigazgatásban hatósági személy volt, aki perekben vagy egyéb hivatalos ügyekben hangos szóval hívta a soron következ ket. Magát a hívás tényét nevezték nomenclaturának. Kés bb a tudományok kialakulása szükségessé tette bizonyos tárgyak vagy tevékenységek olyan elnevezéseit, amelyek különböztek a szó köznapi alkalmazásától, vagy új szavakat kellett formálni bizonyos dolgok, fogalmak vagy tevékenységek jelölésére. Ezeket a csak egy bizonyos fogalomkörön belüli szakkifejezéseket, a terminus technicusokat nevezték el a tudományág vagy tevékenységi kör nómenklatúrájának. Ilyen értelemben beszélhetünk jogi, orvosi, m szaki, nyelvtudományi vagy politikai nómenklatúráról. (Úgyszólván valamennyi tudománynak és m szaki eljárásnak van sajátos szóhasználata, vagyis nómenklatúrája.) Ilyen értelemben ezek ma is érvényesek, miközben - egészen váratlanul - a politikai gyakorlat a mi századunkban egy ett l teljesen eltér értelemben tette közhasználatúvá a szót. Korunkban egy uralomra került hatalmi rendszer közismert f alakjainak névsorát mondják nómenklatúrának. Ezek a nevek mintegy jelképezik a hatalmon lév ket, vagy a hatalomból kikerülteket. Politikai rendszerváltás idején beszélnek az elmúlt id szak, illetve az új rend nómenklatúrájáról, általában mindig értékel - elismer vagy megbélyegz - hangsúllyal. A szó kétféle értelme egymás mellett él , érvényes nyelvi jelenség, tehát beszélhetünk a freudi lélektan nómenklatúrájáról is és a Rákosi-korszak nómenklatúrájáról is. S t egymástól eltér értelme van, ha a marxizmusnak mint politikai és közgazdasági tudománynak a nómenklatúrájáról (tehát szakkifejezéseir l), és az ezen alapuló kommunista uralom nómenklatúrájáról (vagyis f alakjairól) van szó. Csak éppen eredeti értelmében, mint névkiáltás kopott ki a közhasználatból. NYUGDÍJ Manapság a civilizált társadalmakban szinte valamennyi rendszeresen dolgozó ember a munkában töltött esztend k után nyugdíjas lesz. Ennek különböz , jogilag szabályozott formái vannak, de mindegyiknek az a lényege, hogy a munkától visszavonult id s ember mindhalálig kap fizetés jelleg , rendszeresen juttatott pénzösszeget. De mióta van nyugdíj? Minálunk a múlt század végéig csak az állami alkalmazottak - minisztert l vasutasig és postásig - voltak "nyugdíjas állásban". Franciaországban például az eléggé módos emberek bármikor vásárolhattak "életjáradék"-ot. Ha elég járadékuk volt, bármikor visszavonulhattak a munkától, nyugodtan élhettek mint "magánzók". Kés bb biztosítóintézeteknél lehetett - és lehet manapság is - "nyugdíjjárulék"-ra befizetni, amely attól kezdve jár, hogy a kell összeget befizet nyugalomba megy. De mikor kezd dött az állami nyugdíj? A hivatásban letöltött évek után esedékes állami gondoskodás az ókori Római Birodalomban kezd dött a hivatásos katonaéveket leszolgáltak, a "veteránok" számára. Ez mai értelemben még nem nyugdíj, hanem "végkielégítés" volt, vagyis az egyszer s mindenkorra való ellátás a nyugalmi évekre. De már ez is "ellátás" - latinul: pensio - volt.

Általában olyan kisebb földbirtokot kaptak, amelyen családjukkal együtt munkálkodva elláthatták magukat. Kivételesen az is megtörtént, hogy föld helyett annyi készpénzt kaptak végkielégítésül, amellyel valami hasznot hajtó tevékenységbe foghattak. Az a tevékenységét abbahagyó férfinak juttatott rendszeres járandóság, amelyet mindmáig nyugdíjnak nevezünk, intézményesen Krisztus után, vagyis id számításunk szerint 476-ban kezd dött, méghozzá egy felséges hivatalából elcsapott császárral. Ebben az esztend ben a Bizáncból, azaz Konstantinápolyból kormányzott Kelet-római Birodalom megszüntette a régi, az eredeti Római Birodalmat, amelyet akkor Nyugat-római Birodalomnak neveztek. A legutolsó császárt, a tehetetlen Romulus Augustulust, felt n méltányossággal nem ölték meg. Felajánlották, hogy mindhalálig b séges javadalmazással biztosítják életét, ha ellenállás nélkül visszavonul, és csöndben él vidéki házában. Az utolsó római császár beleegyezett, és a szó mai értelmében nyugdíjba ment. Békésen is élt mindhalálig, nyugdíját pontosan kapta. Ett l kezdve Bizánc más kivételes id s embert is küldött nyugdíjba, azaz latin szóval "pensióba". Jó néhány nyelven máig is pensiónak hívják a nyugdíjat. ÓPERENCIA ÉS BERGENGÓCIA Mesés földrajzi fogalmak. Óperencia néha Óperenciás tenger. Bergengócia pedig túl van Óperencián is. A hajdani obsitosok, a sok földet bejárt kiszolgált katonák emlékezései torzultak, illetve módosultak a népajkon ezekké a mese-szavakká. A kuruc háborúk bukásától egészen 1867-ig a falusi legények legjavát osztrák katonának vitték el. A birodalmi politikához tartozott, hogy a besorozott katonákat t lük idegen területen állomásoztatták. A magyar alakulatok jó részének gyakori szálláskörlete volt Fels -Ausztriának az a tája, amely az Enns folyó fels folyása körül terül el. A "Fels " Enns-vidéket németül "Oberenns"-nek mondják. Ez a szó módosult a németül nem tudók ajkán Óperenciává. Ennek a tájnak a kell s közepén van a Traunsee nev terjedelmes tó. Az emlékezésben ez változott Óperenciás tengerré. De akiket még távolabbra vittek, azok eljuthattak Tirolba, s t Tirolon túl a legtávolabbi osztrák tartományba, Voralbergbe. Ennek f helye Bregenz, a határvidéket rz alakulatoknak itt voltak a kaszárnyái. Bregenz nevéb l lett a népemlékezetben Bergengócia, mint a legtávolabbi táj, ahová a szegény katona eljuthatott. Id k múltán a valódi emlékek rég elhomályosultak. Az sapák élményéb l az utódok tudatában színes mesevilág lett: Óperencia és Bergengócia. ÖRDÖG A szó els hazai el fordulása a legrégebbi fennmaradt magyar nyelv összefügg szövegben, a Halotti beszédben (1200 körül) olvasható. Ott "urdung" formában írta az írástudó, hát legkorábban valószín leg így, vagy esetleg ürdüngnek mondták. Ez az si forma maradt fenn a szó eredeti melléknévi formájában, az rdöng sben. A fogalom a kereszténység kezdete óta benne van a vallási tudatban, de sokkal

korábbi eredet . A keresztény elképzelés ugyan létüket az angyalok egy részének b nbeeséséb l, ezek bukásából és alvilági ellenséggé válásából származtatja (így ábrázolja Milton is az Elveszett paradicsomban). Valójában kereszténység el tti vallások rémít , gonosz isteneinek alakjai, akiknek képzete már korábban hatott a zsidó vallásra is. Baál-Zebaot, a kanaáni vérengz hadisten úgy került át az egyistenimádó (monoteista) vallásokba, mint Isten alvilági ellenfele, s neve Belzebubbá formálódott. A fényhozó, de nyilaival tömeghalált idéz görög Apollón gonosz gyilkos er ként vált Isten ellenségévé, de neve megmaradt Fényhozónak, vagyis latinul Lucifernek. Kezdetben tehát az Ördög - a szemita népek nyelvében: Sajtán, vagyis Sátán - Isten ellentéte, ellenfele, egyikük sem tud végérvényesen gy zedelmeskedni a másik fölött. Ez a világhelyzet pedig nyilván perzsa hatású már a zsidó svallásban is, és folytatásként az ebb l fejl d kereszténységben és a kés bb kialakuló mohamedánoknál is. A nagy hatású perzsa vallásban, a Zarathusztra nevéhez f z d szent könyvben, a Zend-Avesztában nem egy és nem sok isten van, hanem kett : Ahuramazda (kés bbi kiejtéssel Ormuzd) és Ahriman - a jó és a gonosz. Ezt a kett sséget veszi át és teszi világdivattá a római körökben is népszer Mitras-kultusz, majd a sok mindenben máig is tudatbefolyásoló vallási-filozófiai tanítás, a manicheizrius. A perzsa gonosz isten, Ahriman az sképe a minden szép, jó és igaz ellen harcoló Ördögnek, Sátánnak. (Vörösmarty Ahriman nevéb l formálta Ármány istent és vele a máig is él ármányos melléknevet.) Ez az isteni erej Ördög azonban kétségessé tette Isten egyisten voltát. A középkor "kathar" eretnekségei (bogumilok, patarénusok, albigensek) ellen a legf bb vád az volt, hogy a Jó istennel szembeállított Gonosz istennel, ezzel az új-manicheizmussal Isten egyedülvalóságát tagadták. Következetes harcokkal és halálos ítéletekkel ki is irtották ket. Az ördögök létét azonban nem tagadhatták, hiszen mint kísért k jelen vannak az Ótestamentumban is (Jób könyve), az Újtestamentumban is (Jézus megkísértése). Ezért az egy Ördög helyére kialakították az ördögök rendjét mint az angyalok ellentéteit. S t létüket a bukott angyalokból vezették le. Az Ördög, illetve Sátán helyére ördögök egész hada lépett. Akárcsak az angyalok körében, itt is vannak f ördögök, néhányuknak ezek közt is saját nevük van: Mefistofelész, Belzebub, Lucifer. Ezek id vel nevezetes irodalmi m vek ismert alakjai lettek. (Milton, Goethe, Byron, Madách megformálásában ismerjük ket. Dante a Pokol ábrázolásakor kitalált új ördögneveket is: Rubicante, Malacoda.) Ahogy a képzeletvilágban az angyalok n k és jóságosak, az ördögök férfiak és gonoszak. A képz m vészet ugyanúgy alakította ki és vitte köztudatba az ördög képét, mint az angyalét. E szerint az ördög sovány férfi kecskeszarvakkal, lólábbal és farokkal. Az angyal sz z és sz zies, az ördög szakadatlanul érzéki, ámbár eredetileg t is nem nélkülinek gondolták. Ez azonban nem akadályozta érzéki kísért voltát. Egyes teológusok elgondolása szerint át tud változni parázna n vé, aki elcsábítja a férfiakat, az így nyert férfimaggal visszaváltozik férfivá, és elcsábítja az ártatlan, de gyönge n ket. Azok a n k, akik engednek csábításának és szerelmi viszonyra lépnek vele, gonosz varázshatalmat kapnak t le. Ezek a boszorkányok. PARLAMENT Demokratikus állam már régóta nem képzelhet el parlament nélkül. Persze

jogszabályalkotó, közösséget irányító gy lések - öregek tanácsai (vagyis szenátusok), népgy lések, nemzetgy lések - azóta voltak, amióta valamelyest szervezett társadalomról beszélhetünk. A parlament olyan legfels bb törvényhozó testület, amelynek tagjait a nép választójoggal rendelkez tagjai választották. Ilyen formában azóta létezik, amióta újkori - tehát polgári - demokrácia alapján szerveznek európai államot, majd az európaiak alapján el bb amerikai, majd valamennyi világrészbeli parlamentáris államokat. Történelmileg tehát Angliában kellene kezdeni a parlamentek útját, csakhogy maga a parlament szó régebbi, és az angolok a francia joggyakorlatból vették át, ahol eleve egészen mást jelentett. A feudális Franciaországban a "Beszél "-t jelent Parlement volt a legfels bb bíróság, oda kerültek végs fokon a f benjáró perek és a legnagyobb birtokok urainak jogvitái. Ez az ítélkez testület azonban olykor maga kényszerült arra, hogy olyan jogszabályokat alkosson, amelyek alapján azután maga ítélkezett. Azt a fontos közjogi elvet, hogy szigorúan el kell választani a törvényhozó és a törvényt alkalmazó közhatalmi szerveket, csak a XVIII. században fogalmazta meg Montesquieu, és azóta is mindig újra ki kell mondani, mert a törvényhozás, törvénykezés és közigazgatás mindig újra meg újra össze szokott vegyülni, súlyos zavarokat keltve a közéletben. Éppen a kialakuló parlamentek bizonyították a szétválasztás szükségességét. Amikor a nagy angol forradalom küzdelmei idején - a XVII. században - a választás alapján összehívott országgy lést francia mintára Parlamentnek - azaz angol formában Parliamentnek nevezték el, ennek ugyan alapvet en törvényhozó feladata volt, de nem vált el mindenest l a bírói tevékenységt l, hiszen a vád alá helyezett király - I. Károly - f benjáró büntet perét a Parliament folytatta le (ugyanabban a teremben, amely máig is a legrégebbi része a londoni Parlamentnek). Hanem amire a forradalom húsz éve alatt kialakult az angol alkotmányos élet, a Parlamentjük már olgan törvényhozó testület volt, amelyet mintának tekinthetett a XVIII. század utolsó évtizedében a francia forradalom országgy lése, a Konvent. Az angol példára, de már a francia demokrácia és liberalizmus eszmevilágában vették vissza egykori saját Partement nevüket a párizsi törvényhozók. Ott alakult ki az összegy lt képvisel knek az az ülésrendje, hogy a viszonylag konzervatívok az elnökt l jobbra, a haladóbbak az elnök bal kezének irányában foglaltak helyet. (Tehát ez nem a néz téri jobb és bal oldal, hanem ellenkez leg, a velük szembenéz elnök jobb és bal kezének iránya.) Ezt a rendszert vette át t lük Európa legtöbb parlamentje. A miénk is. PÁRT A különböz , egymással vitázó politikai csoportosulásokat nevezik régi id k óta pártoknak. A fogalmat már az ókori görög városállamok is ismerték, hiszen a társadalmi küzdelmek régóta szembeállították egymással a korábban minden jogot birtokló földesurakat és a jogokat követel dolgozó népet. Arisztokraták és demokraták pártviszálya több ezer éves múltra tekint. Maga a szó azonban a római történelemben nyerte el máig használt értelmét. A társadalom egyik része ragaszkodott öröklött jogaihoz, másik része minél több jogot igyekezett kiharcolni. Ez a szó: "rész" - latinul így hangzik: pars. Minden európai nyelvben ebb l a parsból lett a pártnak megfelel szó. Akiknek joguk és lehet ségük volt megszólalni a közéletben, azok ugyanúgy vetélked

részekre szakadtak az ókori rabszolgatartó társadalmakban, majd az újkori parlamentek világában, ahol a pártok intézményesen elkülönültek egymástól. A pártok léte oly természetes volt a középkorban is, hogy mint sajátosságot említi egyik krónikánk: Nagy Lajos uralkodása idején az országgy léseken nem voltak pártok. Vagyis, ha a f kérdésekben mindenki egyetért vagy egyet kell érteniök, akkor nincsenek pártok. (Eppen ezért kétséges, hogy "egypárt"-rendszer idején egyáltalán beszélhetünk-e pártokról? Ha csak egy párt van, akkor ez az egy minek a része? Az ún. totalitárius rendszerekben az uralkodó párt - vagy ahogy most mondjuk az állampárt - nem párt, hanem központi hatalmi szervezet.) Valójában a párt magában foglalja azt a feltételezést, hogy van másik párt. Vagyis csak ott lehet párt, ahol több vagy kevesebb lehet séggel "pluralizmus" van, és a pluralizmus azt jelenti, hogy a politikai véleménykülönbségek megfogalmazhatók és vallóik csoportosulhatnak. PÉNZ Jól tudjuk, hogy kezdetben és nagyon sokáig minden kereskedés formája a cserélgetés volt. A vásárokon is használható jószágokat használható jószágokért adtak. De már nagyon régóta nélkülözhetetlen szükség volt arra, hogy a legfontosabb árukat valamilyen számolható egységben fejezzék ki. Ilyen volt az állattenyészt népek körében a tinó (fiatal szarvasmarha), vadászó törzsek prémekkel fizettek iparcikkekért. Fejlettebb társadalmak eljutottak a súlyra mérhet nemesfémek csereértékéhez vagy aranytárgyak - például gy r k vagy kis rudacskák - értékmér használatához. A mai értelemben vett pénz azzal kezd dött, hogy feltalálták a laposra vert kis arany- vagy ezüstkorongokat, ezeket valamilyen jelzés - állatfej vagy varázsos jel, esetleg bet - hitelesítette: meghatározott érték csereeszközök, amelyek alkalmasak arra, hogy ebben halmozzák fel a vagyont. Állítólag, az ókori görög történetírás szerint, mindezt a Kis-Ázsiában sokáig fennállott Lüdia nev államban az i. e. VII. században találták fel. A félig mondai, félig történelmi emlékezés úgy tudja, hogy annak az országnak híres uralkodója, Gügész király maga gondolta ki és valósította meg a laposra vert, tojásdad alakú aranylapocskát, rajta rókafejjel, jelezve, hogy ett l kezdve már ezzel lehet megfizetni azt, amit addig a drága rókaprémmel fizettek. A Földközi-tengeren szerte keresked görögök pedig hamar megismerték és átvették Gügész ötletét. k már olyan kerek ezüst- és aranylapocskákat vertek, amilyenek azután évezredekig használatos fémpénzek voltak. Egy ókori mondás szerint a pénz feltalálása nagy örömöt okozott a gazdagoknak és a tolvajoknak, nagy bánatot a szegényeknek és a költ knek. POLITIKA A görög "polisz" szó városállamot jelent, vagyis olyan várost, amelynek önmagában államszervezete van. Az államszervezet tudnivalóit már az ókori görög tudomány igyekezett rendszerbe szedni. A híres görög törvényhozók - a mondák ködébe vesz , de nyilván mégis hitelesen élt spártai Lükurgosz, a hírhedten szigorú athéni Drakón, majd utódja, a nagy látókör és méltányos Szolón alkotmányai jelzik, hogy a városállamokban korán kibontakozott a rendszerez ,

már-már tudományos igény az állami élet jellegzetes mozzanatainak áttekintésére. Az idealista filozófiák legf bb és legnagyobb hatású mesterének, Platónnak két nagy m ve foglalkozik az "Állam" létének megfogalmazásával (Politeia) és az államban érvényesül "Törvények" (Nomoi) lehet ségeivel. Ilyen el készítés után érkezett el az ókor legnagyobb filozófusa és tudományrendszerez je, az i. e. IV. században élt Arisztotelész oda, hogy az államokra vonatkozó tudnivalókat besorolja az ismeretek rendszerébe. írta az els mai értelemben vett tanulmányt az állam létér l és mibenlétér l; nevezte el az államtudományt "politiká"-nak. E mindennek kezdetét jelent tudományos m vet kiegészítette egy elemz tanulmánnyal, amely "Az athéni állam" szervezetét tette vizsgálat tárgyává. Azóta hívják politikának az államtudományt. A középkori nevezetes filozófusok, a skolasztikusok változtatás nélkül átvették a politika szót, amikor államszervezetr l, wralkodók jogairól, törvényekr l és törvényhozásról beszéltek. Sajátos jelleg tudománnyá, mai értelemben vett "politiká"-vá akkor fejl dött az államra vonatkozó ismeretek rendszere, amikor a XV. és XVI. század fordulóján a nagy reneszánsz gondolkodó, a firenzei Niccoló Machiavelli történetbölcseleti tanulmányaiban megállapította, hogy az államról szóló tudománynak saját törvényszer ségei vannak, és megírta azt a m vét, amely az egész újkori politikatudomány alapja. Ennek a már nem latinul, hanem olaszul írt m nek a címe: A fejedelem (Il principe). Arisztotelész Politikája óta ez a következ nagy lépés, amely a modern politikatudomány felé vezet. PORNOGRÁFIA Ez a nemzetközileg közhasználatú szó szeméremsért írásm veket jelent; közelebbr l az erotikus mozzanatoknak olyan részletez , f leg magának a nemi aktus mozzanatainak leíró ábrázolását, amely az olvasóban nem a szerelmi élmény szépségét igyekszik felkelteni, hanem - mintegy pótcselekvésként - magát a testi izgalmat helyettesíteni. A pornográf szöveg általában a tények trágár megnevezésével is él. Az írott vagy hangos szavakkal kimondott, tehát irodalmi jelleg ábrázolások mellett pornográfiának nevezik a képz m vészeti, vagyis közvetlenül látható formákban (képekkel, szobrokkal, színpadon, filmen) kifejezett naturalista erotikus mozzanatokat. A nemi élet pornografikus ábrázolása ellenkezik az adott kor jó ízlésével, illemrendszerével. Fejlett tudatú emberben általában visszatetszést, esetleg undort kelt. Éppen ezért történelmileg igen viszonylagos, mivel más kor másféle közízlése másképpen viszonyul a nemi élet részletez ábrázolásához. Az európai ókorban például természetes a meztelen testen a nemi szervek ábrázolása, nem riasztó ezeknek irodalmi szövegekben való kimondása. A középkorban ugyanez az illemszabályokon is túlmen erkölcstelenségnek számít. A mi korunkban egyes emberi testrészek vagy cselekmények bizonyos szavakkal kimondhatók jó ízlés társaságokban is, más szavakkal ugyanezek undort keltenek. Nagyszüleink évtizedeiben bizonyos tények és szavak egynem társaságban kimondhatók voltak, de férfiak és n k közös beszélgetései során tilosak voltak: illemsért ek. De minden kor m veltebb társasága pontosan érzi, hogy a maga körülményei közt hol van a jó ízlés és a pornográfia határa, és a pornográfián belül meddig terjed a "lágy" és hol kezd dik a közízlést sért "kemény" pornó. (A pornográfia szó a

mi emberölt nkben rövidült a népszer "pornó"-vá, ahogy a kriminalisztikai regény "krimi"-vé.) Maga a szó ókori görög eredet . A prostitúciónak természetesen az antik nyelvekben is számos, különböz árnyalatú kifejezése volt. A m veltebb, tisztább s ennélfogva drágább közforgalmú n ket hetairáknak, az olcsó, mosdatlan, aprópénzért kapható utcaiakat pornénak nevezték. Ez a porné megbélyegez jelleg szó volt. Az is maradt a történelem folyamán. A középkor vége és még inkább a reneszánsz óta az olyan fejedelmi udvarokat (de olykor a vatikáni Szentszéket is), ahol a befolyásos udvarhölgyek, királyok, miniszterek (esetleg bíborosok) szeret i dönt hatással voltak a politikai életre, az arisztokrácia és demokrácia torz párhuzamaként "pornokráciá"-nak nevezték. Ez a kifejezés lehetett a szóalkotás modellje, amikor a XVIII. század irodalmi életében a divatos rokokó erotikus irodalomban a már jó ízlésbe ütköz kre kitalálták a pornográfia formát. PUCCS Ezt a közkelet , több európai nyelvben használatos politikai m szót általában "államcsíny"-nek szokták fordítani, de néha az uralkodó körökben el forduló "palotaforradalom" csereszavaként is. Értelme szerint egy kisebb csoport megkísérelt vagy eredményes er szakos cselekedete a hatalom átvételére. A szó eredetileg a svájci német tájszólásban "lökés"-t jelent. (Eredeti írásformája: Püttsch.) Így nevezték 1839-ben a Zürichben kitört zendülést, amely a kanton vezet ségét döntötte meg. Nem sokkal kés bb - 1845-ben - éppen a svájci eseményekkel kapcsolatban használja a magyar sajtó a puccs kifejezést, amely azóta benne él a magyar szókészletben. RIPACS A rossz színészt, olykor a színészked , a gesztusokkal szélhámoskodó embert szokták ripacsnak nevezni. Ennek semmi köze a szó eredeti értelméhez, mert az sid k óta göcsörtös arcot, himl helyest, göröngyöst jelent. Mint jellemet vagy magatartást 1883 óta ismeri a színházi nyelvhasználat, onnét terjedt el a századforduló táján a köznyelvben. 1883-ban mutatták be az akkoriban népszer Szigeti József Csókon szerzett v legény cím színdarabját. Ennek egyik figurája Ripacs, a züllött vándorszínész. Az nevéb l alakult ki igen hamar a szélhámoskodó komédiás gúnyneve. SÉRTEGETÉS FILOZÓFIAI NYELVEN Ha valakir l azt mondják, hogy szofista - ez azt jelenti, hogy szócsavaró, fogalmakat er szakosan félreértelmez , áligazságokat hirdet . Ha azt mondják valakir l, hogy skolasztikus, ezzel valami olyasmit akarnak kifejezni, hogy az illet fölösleges aprólékosságokba vész, a lényeges helyett lényegtelen részletekre tereli a szót. Ha viszont dogmatikusnak bélyegzünk egy véleményt, ezzel azt jelezzük, hogy értelmetlenül ragaszkodik egy eszme lélektelenné vált formuláihoz.

Ezek a m szavak eredetileg filozófiai kifejezések, és keletkezésük idején elismer értelm eknek vallották ket. A szofisták az i. e. V. századi görög filozófia egyik tanításának bölcsel i voltak. Valójában a kor politikailag leghaladóbb irányzatát képviselték, k voltak ugyanis azok, akik minden mértékéül az embert és az emberi érdeket ismerték fel, k állították el ször, hogy a rabszolga is ember, még ha jogilag eszköznek is tekintik. Tehát a szofisták voltak a mai értelemben vett humanizmus els képvisel i. De minthogy k tanították az értékek relativitását (viszonylagosságát) is, és iskoláikban jogászokat is tanítottak, keresték azokat a módszereket, amelyekkel az ügyvédek ügyfeleik igazságát bizonyítani tudják. Így a köztudatban a hivatásos cs rés-csavarás mestereinek t ntek. Így vált nevük - igen méltánytalanul - az áligazságok bizonyítgatóinak gúnynevévé. A skolasztika a középkori filozófia legfontosabb rendszere volt. Ezt tanították az egyetemeken és különböz f iskolákon, ebb l származik a skolasztika név, amely "iskolai"-t vagy "iskolás"-t jelent. Különféle, egymással is vitázó irányzatai voltak, ezeknek közös vonása a felvetett kérdések részletekbe men elemzése volt. Aprólékosságuk miatt vált nevük a fölösleges kicsinyeskedés jelz jévé. A dogmatikus pedig vallásfilozófiai, illetve teológiai kifejezés, eredeti jelentése a vallások alapvet , vitathatatlannak vallott állításaihoz való ragaszkodás. Amikor a tudományok ezeket az alapigazságokat - a dogmákat kétségbe vonták, a dogmatikus szó a vakbuzgó maradiságnak, az avult szabályokhoz való esztelen ragaszkodásnak csereszavává torzult. Manapság ezeket az egykor tudományos jelleg szavakat általában gúnyneveknek érezzük. Leginkább megbélyegzés vagy sértegetés okából használjuk. SIPISTA A sipista szó kezd kikopni a használatból, de azért még mindig sokan tudják, hogy hamiskártyást, hamisjátékost jelent. A nyelvtudósok egy része német eredet szónak gyanítja, mások francia tövet sejtenek benne, vannak, akik eredeti magyar képz dménynek vélik. Ez ideig egyik sem volt bizonyítható. Sipisták azonban beláthatatlanul régóta vannak nálunk is és a világ minden táján. A hamisjátékos, aki kifosztja gyanútlan partnerét, a csalás egyik sajátos változatát követi el, és minden jogrendszerben büntetend . De a kártyával együtt született a hamiskártyás is. S t volt hamisjátékos, miel tt az els kártyát kitalálták volna. Az ókorban általánosan zött kockavetés azonnal kitermelte a hamis kockákat is. Ezeket úgy fabrikálták ki, hogy a kocka egyik lapja alá nehezebb anyagot - például egy kis lyukba dugott és festékkel láthatatlanná tett ólmot tettek. A szemközti lapon volt a legmagasabb szám. Így aki ezzel a kockával dobott, az mindig hatost kapott. Persze úgy kellett csalni, hogy amikor a másik vet, annak a hibátlan kocka legyen a kezében vagy dobópoharában, a sipista pedig ügyes kézzel a hamisat vetette. Persze, ha rájöttek a dologra, akkor esetleg agyonverték a csalót. De ha elég ügyes volt, vagyonokat harácsolhatott a hamis kockával. Évezredek óta ismert módszer ez. Legrégebbi irodalmi nyomára a hindu eposzban, a Mahábháratában találunk. Ez pedig már közel háromezer éves, egyes mozzanatai ennél is régebbiek. Nos, a Mahábháratában van egy Sakuni nev , felettébb csalfa h s, aki hamis kockával

teszi tönkre gyanútlan, becsületes h stársait, többek közt az eposz f h sét, Ardzsunát is, akit l egy hosszú kockajátékban nemcsak egész vagyonát, híres fegyverzetét, de még szeretett feleségét is elnyeri. A kijátszott h s csak hosszas kalandok után szerzi vissza az irigyelt fegyvereket és a legszeretettebb asszonyt. De emlékezzünk csak a végzetes kockajáték hazai változatára; Kiss József balladájában, a Ged vár asszonyában Füleki gróf a "csalfa kockát" rázva nyeri el Ged Simonnak el bb a falkáját (vagyis valamennyi kutyáját), azután a ménesét, végül gyönyör feleségét is. Talán valóban megestek effélék a sipisták világtörténetében. SOVINISZTA A széls séges, elvakult nacionalisták nemzetközileg ismert jelz je a soviniszta. A magatartást sovinizmusnak mondják. A francia eredet szót 1873 óta használja a politikai publicisztika, ezzel jelölve az akkor nemrég befejez dött porosz-francia háború éveinek III. Napóleon irányította politikáját. A francia nyelvben azonban a szó (Chauvin) 1831 óta ismeretes, és irodalmi eredet . A ma már eléggé elfeledett, de az I. Napóleon utáni évtizedekben igen népszer drámaíró fivérek - Charles Théodore és Jean Hippolyte Cogniard - több mint 200 színdarabja közt felettébb sikeres volt A háromszín kokárda (La Cocarde Tricolore) cím vígjáték. Ennek komikus, túlzóan, elfogultan, gy lölköd en hazafias katonafigurája volt Chauvin. Az nevéb l alakult a párizsi népajkon a sovén melléknév és a soviniszta magatartásfogalom. Egyébként az irodalmi-színházi figurának történelmi el képe egy I. Napóleon idejében élt, Nicolas Chauvin nev , hazafias közhelyeket pufogtató képvisel volt. A neve már kezdett közhasználatú lenni az üres hazafiasság gúnyolására, amikor Cogniardék világhíres, nemzetközi jelz vé tették Chauvint és a sovinizmust. STÁTUSSZIMBÓLUMOK A társadalomban elfoglalt helyeknek, a tekintély mértékének, a nemzetközi szóval presztízsnek mondott közéleti el kel ségnek sid k óta különböz jelképes megnyilvánulásai vannak: a státusszimbólumok. Ezeknek látható jelei voltak és vannak is. A királyok koronája és jogara, a régi nemesi családok címerei, a hadi és polgári érdemekért kapott, ruhán hordható érdemrendek tárgyi státusszimbólumok. A különböz címek, rangok, megszólítások, a nálunk egykor árnyalt megkülönböztetés a tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak és asszonyok között a közéleti presztízs fokozatait jelezte. De státusszimbólum volt a társadalmi helyzetb l következ ruházkodás a frakktól és zsakett l a paraszti gatyáig és borjúszájú ingig. És ma sem kizárólag járm az autó és nemcsak lakhely a családi ház, hanem min sége szerint státusszimbólum is. A történelem színáradatában felettébb sokféle a címekben rejl jelkép. Amikor a harmincas években nálunk járt az akkori afgán király, Amanulláh, újságaink tudatták, hogy a keleti uralkodó hivatalos címe: "A tizenkét eserny ura". Ez mindenesetre szerényebb rangjelzés, mint a japán császáré, akit "Az Ég fiá"-nak

kell szólítani és tisztelni. Talán a legrégebbi ilyen megtisztel cím a leg sibb zsidó törzsf nöké, Ábrahám atyáé, aki alighanem az egyistenhit els prófétája volt, és id s korára megtisztel címe lett: "Isten barátja". A régi Kínában a magas közéleti rangokhoz nagyobb tanultság kellett. Azt, hogy a mandarin milyen magasabb iskolákat végzett, ruhájának gombjai jelezték. Volt háromgombos, hatgombos, és legmagasabb címként kilencgombos mandarin. Hosszan lehetne felsorolni a különösebbnél különösebb státusszimbólumokat. Minálunk alighanem az a felettébb rossz emlék presztízsjelzés a legemlékezetesebb, hogy volt valaki, akit hivatalosan "Sztálin legjobb magyar tanítványának" neveztek. STÍLUS Az ógörög sztülosz szó oszlopot jelent. Az ebb l származó latin stylus egyszerre használatos oszlop értelemben, és rúd vagy rudacska jelentése is van. Így nevezték azt a hegyes fapálcikát, amellyel a Rómában használatos, viasszal bevont fatáblára a feljegyeznivalókat karcolták. Kés bb, de már az ókori latinban, stílusnak nevezték a különböz szövegek megfogalmazásának felismerhet jellegzetességeit is. A fogalmazás különböz jellegér l szóló tudomány neve lett a stílusból származó stilisztika. Az irodalomban és a többi m vészetben (képz m vészet, zene) egy-egy alkotóm vészre jellemz , hogy milyen kifejez sajátosságai vannak. A múlt század óta szokták azonosítani a stílust magának a m vésznek az egyéniségével, s t ezzel párhuzamosan az életben kialakított egyéni modorral - az életstílussal - magát az embert. A francia nyelvben közmondás jelleg vé vált, hogy "a stílus maga az ember" (Le style c'est l'homme). A stílus tehát részben az egyes ember természetéb l, jelleméb l következik. De egy-egy kornak megvan a közös stílusa (esetleg párhuzamosan közös stílusai is), ezeket nevezik stílusirányoknak. A stílusirány történelmi-társadalmi jelenség, és ugyanolyan jellemz arra a korra, amelyben divatos, mint az egyéni stílus arra az egyénre, aki él vele. Az ókori görög kultúrában és a görög mintán a maga kifejezési formáit kialakító latin nyelv római irodalomban - m vészetben ugyanolyan félreismerhetetlenek a ma már klasszikusnak mondott stílusjegyek, mint a középkor századaiban az egymás után következ bizánci, román, gót stílus. A reneszánsz kori képeket, szobrokat, épületeket, verseket, prózaszövegeket, zenéket világosan el lehet különíteni a rájuk következ évszázad barokk stílusjegyeit l, majd ezen belül alakul ki az ókori stílusemlékeket tudatosan utánzó újklasszicizmus, amelynek kés bb harcos indulattal kialakuló ellentéte lesz a romantika; majd egymás után a XIX. és XX. század számos stílustörekvése: realizmus, naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, majd az egymással vetélked avantgárd stílusirányzatok áradata futurizmustól expresszionizmuson, dadaizmuson át a különböz szürrealista törekvésekig. Egy-egy kor kultúrája nem ismerhet meg stílusai nélkül, egy-egy stílusirány nem ismerhet meg a kor nélkül, amely létrehozta. De közben minden stílusirányon belül minden valamelyest saját egyéniség m vésznek megvan a maga egyéni stílusa, miközben minden egyéni stílus beletartozik a korára és körére jellemz stílusirányba.

SZADIZMUS A szadizmus az ösztönélet betegségnek is tekinthet elferdülése (perverzitás), amelynek legjellemz bb tünete, hogy hordozója - a szadista - nemi jelleg gyönyör ségét leli az emberi kín látásában, leginkább, ha maga kelt fájdalmat másokban. A szadizmus meghatározza az emberi alkatot, jellemet. A köztudatban típussá alakult ki az akár testi, akár lelki kínokat egyesekre vagy tömegekre kényszerít ember. A gyermekét örömmel bottal ver apa, a diákjait kínzó tanító, a szórakozásból alantasait rettegésben tartó hivatali felettes vagy a népirtó zsarnok uralkodó egyaránt beletartozik a szadisták sorába. Végs fokon a szadizmus ideggyógyászra vagy éppen elmegyógyászra tartozó, társadalomellenes magatartás, amely közismert az emberiség hajnalkora óta. A szadizmus gy jt név a lélekalkatra és a magatartásra azonban csak a XVIII. század óta létezik és a francia irodalomból terjedt el igen hamar a Föld minden tája felé. Még a francia forradalom el tti évtizedben jelent meg egy arisztokrata írónak, de Sade márkinak Justine cím regénye. Az igen nagy m veltség , a maga korában a lélektant rendkívül jól ismer , de máig vitatottan igen kétes ízlés szerz egy perverz ösztön és vágyait szabadosan kiél társaság karmai közé került ártatlan leány kiszolgáltatottságát és gyötrelmeit mondja el naturalista részletességgel. A regénynek vallott célzata ugyan erkölcsi ítéletet mondani a kínzásban gyönyört találó emberek fölött, de a történet - olvasói izgalmakat ébreszt - hangsúlya a gyötrések és gyötr dések leírásán van. A könyv felt nést, el bb hazai, majd rövidesen világbotrányt keltett. Voltak, akik lelkesedtek Sade márki újszer m véért, de a többség undorodva elfordult t le. Mégis világhíres lett és maradt, mivel a kisszámú lelkes és a nagyszámú tiltakozó olvasó versenyt olvasta. Vannak, akik a lélektan egyik nagy úttör jének mondják a szerz t, a többség azonban az ízléstelenség, az undorkeltés saját lelki alkatában is perverz emberének tartja, de akadtak, akadnak, akik elmebetegnek vélik. Állítólag, amikor Condorcet, a nagy felvilágosodott filozófus, Sade egyik legm veltebb és legjobb ízlés kortársa elolvasta a Justine-t, ezt mondta: "Monsieur le marquis est un grand cochon" (A márki úr nagy malac). Annyi bizonyos, hogy jó kétszáz éve, ha a Justine-t valamilyen nyelvre megint lefordítják, ott - lelkesedés és undorodás közt - újra bestseller lesz. Már a híre is mindig megel zi: ennek a regénynek az alapján, err l a Sade márkiról nevezték el a szadizmust. (Pedig többi regényében még ennél is több perverzitás található, de az olvasóknak talán annyi is elegend , amennyit szegény Justine összeszenvedett.) SZENTIMENTALIZMUS Manapság lebecsül hangsúllyal emlegetik, a XVIII. században ellenzéki, olykor lázadó felhangja volt. Az az érzelemvilág, magatartás, az emberi dolgokhoz való viszony, amit szentimentálisnak mondunk, mindig volt, amióta ember az ember. Tulajdonképpen egy lelkialkatot, egyéniségtípust jelent, hiszen mindig voltak és vannak, akik a világ jelenségeire els sorban józan, tárgyilagos értékeléssel reagálnak (ezek a racionalisták), és vannak, akik mindenekel tt érzelmeikkel, indulataikkal, rokon- vagy ellenszenv alapján ítélik meg embertársaikat és

cselekedeteiket (ezek a szentimentálisok). A különbség, s t ellentét els sorban az irodalomban érzékelhet . Az irodalomban azonban politikai, világnézeti, filozófiai meggondolások fedeztették fel. A XVIII. században az öntudatosodó, a feudalizmussal szembeforduló polgárság körében kialakult az Angliában induló, majd Franciaországban kivirágzó felvilágosodás. Ez a világnézet hadakozóan kritikus volt az akkor adott társadalmi helyzetek és értékrend iránt. A kritika lehetett csillogóan ésszer , logikával, gyakran gúnyolódással megsemmisít . Világirodalmi f alakja Voltaire volt. De lehetett az érzelmekre ható, részvét f tötte magatartás is, kiállás elnyomottak, megalázottak, szenved k mellett. Ez az angol érzelmes regényekben kezd dött, és legnagyobb hatással megint csak a francia felvilágosodás körében, Rousseau regényeiben és elméleteiben csúcsosodott. A nevét - a szentimentalizmust - a német irodalomban kapta: Schiller találta ki. A latin gyökérzet , de újkori csinált szó "érzelem jelleg "-t jelent. Schiller a m vészek két alaptípusát különbözteti meg: a naivat, aki tárgyilagosan veszi tudomásul, amit érzékszervei a világból mutatnak, és a szentimentálist, aki érzelmeinek hatására értékeli a jelenségeket. Az rendszerében az ókortól örökölt klasszicizmus naiv, az új körülményeket érzékel és értékel modem irodalom szentimentális. Ennek az érzelmeket el térbe helyez szentimentalizmusnak a még feudális hatalmi rend körülményei közt kifejezetten demokratizáló hatása volt. A társadalmi és jogi megkülönböztetések közepette hangsúlyozta, hogy örömeiben, gyászaiban, szerelmében, bánatában egyenl - tehát egyenl rangú - nemes, polgár és jobbágy, gazdag és szegény. Ez tette forradalmasító erej vé Schiller és követ inek költészetét, leger teljesebben a harcosan szentimentális drámákat (f példaképpen az Ármány és szerelem cím t). A XIX. század els felében a diadalmas romantika magába olvasztotta a szentimentalizmus érzelem-indulat központiságát, de a gyakorlatban ez az érzelmesség egyre inkább siránkozó érzelg sséggé hígult. A realizmus és naturalizmus el térbe kerülésével vált a szentimentalizmus egyre csökken bb érték vé és lebecsültté. SZERVUSZ A mi nyelvünkben tegez formájú, bizalmas viszonyra valló köszön szó a szervusz, amelyre általában úgyszintén szervusz az üdvözlés viszonzása. Emellett feln tt ember szervusszal köszönti a gyermekkorúakat, akik általában többé vagy kevésbé tiszteletteljesebb szóval fogadják az egyoldalú - letegez üdvözlést. Ennek a szónak az eredete a latin nyelv római ókorig nyúlik vissza, a rabszolgaság társadalmi formájáig. Sokszoros módosulással érkezett el a mi szervuszunkig, és módosulásáig (például az igeraggal többesszámúsított szervusztokig, a diáknyelvi sziáig, s ennek egész bizarrul képzett többeséig, a sziasztokig). Maga a latin servus szó rabszolgát jelent. A római rabszolgának a fejét mindig kopaszon kellett tartania. Ha az utcán társadalmilag fölötte álló szabad emberrel találkozott, akkor úgy kellett köszönnie, hogy az üdvözölt tisztában legyei az üdvözl rabszolga voltával. Ezért, ha a rabszolgán fejfed volt, azt

levette vagy csak megemelte, és szóban is mondotta: "Servus sum" (Rabszolga vagyok). Kés bb, a már nagyon is városias élet császárkorban, ha egy civilizáltabb szabad ember egy tiszteltebb másik szabad embert köszöntött, úgy tett, mintha ahhoz képest alázatos szolgaember volna, tehát akkor is levette fejfed jét, ha dús haj fedte a fejét, és kifejezve tiszteletét ezt mondta "Servus humillimus sum" (Alázatos szolga - vagy szolgád - vagyok). Ebb l az ókori latin köszönési formából alakították korábbi századainkban latinul tudó, az ókori életviszonyokat ismer m velt el deink a kalaplevétel mellé mondott "alázatos szolgája" köszön szöveget, amely a múlt században az "alászolgája" formára rövidült. A múlt század els felében még szokványos volt nálunk az "alázatos szolga" latin eredetije is, a "szervusz humillimusz", de ez már az egymással tegez d emberek bizalmas, bár tiszteletteljes üdvözl formája volt. És amikor általános használattal bevonult a tegez d k köszön formájába, a múlt század második felét l kezdve elmaradt a latin "humillimus" (alázatos) jelz , és kettévált a magázó "alászolgája" és a tegez "szervusz". Ma már az alászolgája kikopott a közhasználatból, vagy humoros felhangja van, a szervuszban pedig már senki sem érzi a latin múltat: magyar köszön szóvá vált, nyoma sincs benne a szolgai alázatnak, a bizalmas érintkezés szóbeli eszköze. (Diákos formái pedig inkább játékosnak hangzanak, mintsem az egymás iránti tisztelet kifejezésének.) SZÍNHÁZ A színház a különféle társadalmakban régóta ismert közszórakozást, közös m vészi gyönyörködtetést szolgáló intézmény. A színházban megjelenített m vek, a különböz drámai m fajok (tragédia, komédia, színm , különféle zenés, táncos játékok) az irodalom m nemei közé tartoznak, akárcsak a cselekményeket elbeszél epika, vagy az érzelmeket és indulatokat kifejez líra. De míg az epikát és a lírát a civilizált emberiség már a történelem el tti id kb l hozta magával, a dráma és vele a színház a történelmi id kben alakult ki. Eddigi tudomásunk szerint a színházm vészet a földkerekségen négy helyen, különböz korokban született meg, a többi ennek a négynek folytatása vagy elkeveredése volt. Ahhoz, hogy színházat és néz közönséget lehessen szervezni, olyan fejlett társadalom kellett, amely már ismerte az árutermelést, a pénzgazdaságot és mögötte az írni-olvasni tudást. A legrégebbi ismert esemény, amelyet már színházi el adásnak mondhatunk, Görögországban történt. Az Athén közelében fekv falu, Eleuszisz Dionüszosz-templomának papjai i. e. 536-ban adtak el olyan játékot, amely istenük kalandjairól szólt. Ez a játékforma Dionüszosz isten szertartásából alakult át tömegszórakoztatássá. Innét indult a minden drámairodalomnak mindmáig alapvet példát adó görög színház és dráma. Talán egy századdal kés bb Kínában, Szecsuánban kezd dött el a kínai sszínjátszás. Ez Kuan-ti-miao hadisten haditáncaiból alakult át látványos játékká. Valószín leg az i. e. III. században született meg az indiai Hásztinapurban (a mai Delhi) a hindu színház. Ez Siva isten templomi táncosn inek szertartásából alakult át. A latin színjátszás a görög folytatása volt, a japán a kínaié, az indonéziai a hindué. Európában a népvándorlás sokáig megszüntette a színjátszást, de amikor a

középkori feudalizmus újra elérkezett az árutermeléshez, pénzgazdálkodáshoz és kialakult a középkori városi élet, megszületett, függetlenül az el zményekt l, a keresztény színjátszás, amely a miséb l - pontosabban a nagyheti misékb l alakult át el bb templomi, majd templom el tti színjátékká. Tehát egyrészt az is igaz, hogy a színház mindenütt vallási szertartásból formálódott, de az is igaz, hogy mindenütt a vallásos szertartások elvilágiasodását jelentette. TISZTELETADÁS Ha keresztény ember templomba lép, leveszi kalapját a legmélyebb tisztelet okából. Ha zsidó ember templomba lép, felteszi kalapját hasonlóképpen a legmélyebb tisztelet okából. Ha mohamedán ember templomba lép, leveszi cip jét, nemkülönben a legmélyebb tisztelet okából. A tiszteletadásnak tehát felettébb különböz , gyakran egymásnak ellentmondó formái, gesztusai lehetnek. Egykor - és nagyon sokáig - az alattvalóknak az uralkodók el tt földig kellett borulni, vagy elterülni a földön, nem egy helyütt kötelez volt megcsókolni az isteni hatalmú úr lábfejét. A polgáriasultabb ókori társadalmakban - Görögországban, Rómában - a jobb kar el relendítése vagy magasba emelése jelezte a másikat tisztel , de magára is adó férfi köszönt formáját. A feudális évszázadok lovagi és udvari életformája alakította ki a tiszteletadás árnyalatos formarendjét. T lük örököltük a máig használatos lovagias és udvarias magatartás illemvilágát. Ebben a korszakban alakult ki férfiak közt a kézfogás, amely nemcsak jelezte, de bizonyította is, hogy nincs a kezükben kis helyen elfér szúró- vagy l fegyver. A kézcsók korábban a családf nek és az id sebb embernek, férfinak, n nek kijáró tiszteletet jelentett az ifjabbak részér l. A lovagiassághoz tartozó n tisztelet formálta ebb l a n knek kijáró kézcsókot, amelyet egyenrangú vagy társadalmilag magasabban álló hölgynek mély meghajlással kellett adni, míg ha magasabb rangú férfi, például egy márki adta az alacsonyabb rangú n nek, például egy vicomtesse-nek, akkor a n i kezet emelte fel a maga ajkáig. Ezzel párhuzamos volt, hogy ha magasabb rangú férfi és alacsonyabb rangú hölgy szembekerült egymással, akkor el bb a férfi emelte meg kalapját, tisztelve a n i nemet, de erre a n mélyen meghajolt, tisztelve a rangot. XIV. Lajos, az illemet legjobban tudó király, a takarítón k el tt is megemelte kalapját, mire az asszonyok odarohantak és megcsókolták csókra kinyújtott kezét. A rokokó évszázadában (XVIII. század) a kézzel, lábbal, fejjel, szavakkal kifejezett köszöntéseknek kidolgozott szabályrendszere volt. A legmélyebb tisztelet kifejezése a lábakkal négy lépés el re-hátra, jobbra-balra, majd a két kar széttárása és a fej olyan mély meghajtása, hogy a fejre er sített paróka hátrafésült fürtjei el rehulljanak. Ez volt a "hajbók". Nagy elismerés övezte azokat, akik pontosan végre tudták hajtani. A tánc- és illemtanárok egyik fontos feladata volt megtanítani az udvari és társasági köszönési fomákat is. TITKOS TÁRSASÁGOK A titkos társaságoknak szinte áttekinthetetlen múltja van. Az ókori vallásokban egyes istenek papjai a méltóknak tartottakat beavatták olyan tanításokba,

amelyek jobban megértették a lét rejtelmeit, mint a külvilági tapasztalatok. Ezeket a tanításokat titokban kellett tartani a be nem avatottak el tt. A tudtunk szerint legkorábbi ilyen titkokat közl szertartás (görög szóval müsztérion, latinosan misztérium) Démétérnek, a term föld istenasszonyának papjai körül alakvitt ki az Athén közelében fekv Eleuszisz falujában. Ennek mintájára alakultak ki a különböz titkokat rz , kezdetben kizárólag vallásos jelleg , kés bb tudományos kérdéseket vitató, id vel politikai célzatú titkos társaságok. Ilyen volt a talán mondai, de talán valóban élt Orpheusznak, a varázsos hatású költ nek több évszázadon át nemzedékek férfiait vonzó titkos társasága; ennek körében nem egy olyan tanítás keletkezett, amelyek alkalmasakká tették a lelkeket, hogy id vel befogadják a kereszténységet is. De ilyen volt a pitagoreusok titkos társasága, amely a matematika, a geometria, a zene tudományos titkait kutatta vallásos színezettel, misztikus formák közt nem egy tudománynak is el készít je volt. Természetesen a politikai összeesküvéseknek is titkos társaságok formájában kellett el készülniök a hatalom megdöntésére. Ilyen el zmények után a középkor és a kora újkor titkos társaságai hol vallásos, hol titkoltan tudományos, hol kifejezetten politikai célzattal szervez dtek. Ezekben a szervezetekben el is keveredett a vallásos elem, a varázslat igénye, a valódi tudomány, a politikai ellenzékiség. Az eretnekek kénytelenek voltak titkos társaságokban hirdetni életveszélyes tanaikat. Az alkimisták, akik titkos kísérleteikkel a babonából és varázslatból a természettudomány felé vezették az ismereteket, gyakran szándékosan hókuszpókusznak mutatták azt, ami már komoly tudomány volt, hogy eredményeiket ne rabolhassák el t lük. A templomépít szakemberek céhmegbeszéléseib l kialakuló szabadk m ves mozgalom a felvilágosodás, majd a készül polgári forradalom hirdet inek titkos társaságait hozta létre. Titkos társaságok voltak, vannak és lesznek, mert mindig titokban kell tartani azokat az eszméket, felismeréseket, reményeket, amelyek különböznek az éppen hatalmon lév rend eszméit l, igaznak hirdetett tételeit l. És akár sikerre vezetnek a titokban hirdetett tanítások, akár elbuknak, maguk is tanulnak a hatalomtól, és hatnak a hatalomra. Ilyenformán a társadalmi továbbfejl dés nélkülözhetetlen eszközei. TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ A latin communicatio szó közlést jelent, vagyis a mondanivaló máshoz vagy másokhoz juttatását. Ennek legegyszer bb módja és eszköze az él szó, a beszéd. De megvalósítható gesztusokkal, testmozdulatokkal is, például ha ujjal mutatok az ajtó felé, ez érthet en kiutasítást jelent, vagy fejem mozdultával fejezhetem ki az "igen"-t és a "nem"-et. Az írásjelek feltalálása óta k be vésve, cserépbe égetve, papírra írva is lehet kommunikálni. Legtávolibb ismer seimmel is közölhetem levélben mondandóimat. De amióta van valamelyest szervezett közösség, szükséges, hogy bizonyos rendelkezéseket szélesebb körökkel lehessen tudatni. A legrégebbi társadalmakban az uralkodó hatalmú f nökök vagy az összeült öregek határozatait jó hangú kikiáltók tudatták az összehívottakkal, akiket esetleg dobszóval, kürtjelekkel vagy sötétedés után t zjelzéssel szólítottak fel a gyülekezésre. Ez volt a tömegkommunikáció kezdete, s ennek nyomai ma sem múltak el egészen. Még a közelmúltban minálunk is faluhelyeken a község

vezet ségének közölnivalóit a "kisbíró"-nak nevezett kikiáltó dobszóval összehívottak el tt olvasta fel. Ennek modern, gépesített formája, amikor a falun végiggördül autóból megafon kiáltja szét, hogy mikor esedékes a vízdíjak befizetése, vagy hogy cirkusz érkezett és délután el adást tart. A fejlettebb társadalmi körülmények között szélesebb kör kommunikációra van szükség. Az emberek igénylik is, hogy az érdekes híreket közöljék velük. A hivatali rendelkezések széles kör elterjesztése és az emberek tömegeinek indokolt kíváncsisága a hírekkel együtt hozta létre az újságokat. Már az ókori Rómában is volt kézzel sokszorosított hivatalos újság, persze igen sz k - százakkal mérhet - közönség számára. Valóban tömegekhez szóló kommunikációról csak a nyomtatás feltalálása, majd fokozottabban az árutermel -pénzgazdálkodó, vagyis polgáriasuló társadalmak kialakulása óta beszélhetünk. Ez gyakorlatilag a XVII. században Angliában kezd dött, onnét terjedt át és a XVIII. században már virágzott Franciaországban és Hollandiában. Nálunk az els , még latin nyelven írt újság a Rákóczi fejedelmi udvarában kiadott hivatalos lap, a Mercurius Veridicus volt (szerkeszt je Ráday Pál). Magyar nyelv újságok és folyóiratok csak a XVIII. század utolsó negyedében indultak. Ez id óta az európai kultúra el sem képzelhet a nyomtatott tömegkommunikáció, a "sajtó" nélkül. A mi XX. századunkban a technikai fejl dés folytán tágult ki a tömegkommunikáció a hangot elektromos úton az egész földkerekségnek közvetít rádió él beszédéig, majd a televízió látható világot továbbító lehet ségeiig. Manapság a tömegkommunikáció három médiáját (közegét) tartjuk nyilván: az olvasható sajtót, a hallható rádiót és a látható televíziót. TÖMKELEG Egyike a legtöbbször hibásan használt, illetve félreértett szavainknak. Pet fi közismert Távolból cím költeménye tette népszer vé ezt a nyelvújítás idején formált szót. "...mid n a tömkelegbe lépünk..." - írta a költ , és az olvasók nagy része ezt a különös szót "tömeg"-nek értette. Általában ebben az értelemben is szokták használni, holott mer ben mást jelent. Az els el fordulás 1760-ban a labirintus magyar fordításaként említi, tehát valójában "útveszt ". Pet fi is ebben az értelemben használja. Nyilván hangzásbeli hasonlósága miatt értették tömegnek, néptömegnek. Manapság eredeti értelmében egyáltalán nem használják. TÖNKREMEGY Ha egy vállalkozás nem sikerül, ha egy üzletet be kell zárni, ha egy adós fizetésképtelen és perek, végrehajtások zúdulnak rá, azt mondják róla, hogy "tönkrement". Miféle tönk ez? Mit jelent a kifejezés és honnét származik? Ez is olyan fordulat, amelyet évszázadok régiségéb l örököltünk, amiként a beszélt él nyelvben régi évszázadok, olykor évezredek élnek tovább. A "tönkremegy" kifejezést a középkori vásároktól örököltük. Egész Európában a XII. századtól kezdve nemcsak szokásban, hanem törvénykönyvekben megfogalmazott szabályokban kialakult az a gyakorlat, hogy ha egy árus, vagy pénzváltó (a

bankárok el dje), vagy egy kötelezvény aláírója nem tudja kifizetni adósságát, azt az ott illetékes bíróság egyéb büntetés mellett pellengérre is ítélte. A pellengér megszégyenítés volt, különböz b ncselekmények, nemegyszer közerkölcsöt sért magatartás esetén alkalmazták. Olykor városok f terén rácsketrecbe zárták az elítéltet, hogy szégyenkezzék a kárörvend nézel d k el tt. A vásárokon a pellengér általában egy széles fatönk volt, amelyhez póznát szögeztek. Az elítéltet felállították a tönkre, és a póznához kötötték szégyenszemre példázni: így jár, aki nem fizet. "Tönkre megy" tehát azt jelenti, hogy megszégyenítésül közszemlére kerül. A megszégyenített kalmárnak vagy csiszárnak ehhez még a szakállát is levágták. De ha valaki más kötelezte magát, hogy nem fizetés esetén egyenlíti ki az adósságot, akkor kerülhetett a tönkre, és az szakállát vágták le. Innét származik a szintén közkelet kifejezés, hogy "a saját szakállára" vagy "ne más szakállára" kösse az üzletet. Azok a réges-régi vásárok rég elmúltak, de még mindig sokan kötnek üzletet más szakállára, és a megváltozott körülmények között is sokan mennek tönkre. TÖRVÉNYKÖNYVEK SEI Ahol van társadalom, ott vannak társadalmi szabályok. A legkezdetlegesebb hordák és törzsek körében is jogrendet hoz létre az együttélés kényszer sége. A jogalkotás legrégebbi formája: a szokásjog, amely az együtt él k hallgatólagos egyetértéséb l származik. Fejlettebb társadalomban ezeknél fejlettebb szabályokra van szükség: törvényekre, amelyeket vagy a törzs öregeinek tanácsa állapít meg, vagy egy hatalmat birtokló személy akarata. Ezek a törvények akkor érvényesek, ha megsért it valami hátrány (büntetés) éri. Az érvényes jogszabályok akkor válnak életet szabályzó jogrendszerré, ha leírják, és vannak, akik olvasni tudnak, tehát elolvashatják és közölhetik azokkal is, akik maguk nem is ismerik a bet ket. A jogszabályok rendszerbe szedése és leírása a törvénykönyv. A "könyv" kifejezés kés bben adott és jelképes, mert a leg sibb összeírások korában még nem ismerték a lapozható könyveket: a maradandónak szánt szövegeket a legkevésbé romló anyagra, k re írták, illetve k be vésték. A számunkra fennmaradt legrégebbi törvénygy jteményeket k oszlopra rótták vagy k táblára karcolták. Ha ezekr l a leg sibb törvénykönyvekr l beszélünk, mindenekel tt három gy jteményt kell felsorolni, ezekkel kezd dik az írott jog története. Az id számításunk el tti II. évezredben élt Mezopotámiában (a Tigris és az Eufrátesz folyók közén) Hammurápi óbabilóniai király. vésetett máig fennmaradt k oszlopra egy egész jogrendszert. Nem sokkal kés bbi a Mózes nevéhez f z d si zsidó törvényhozás máig is minden érvényes jogrend és erkölcsi szabályozás alapját képez "Tízparancsolata", amelyet a hagyomány szerint eredetileg két k táblára véstek. Szövegét változatlanul az Ótestamentum tartotta fenn. Ezeknél ugyan fiatalabb, már az i. e. I. évezredb l való, latinul írt római törvénygy jtemény, a "Tizenkét táblás törvény", amely legkezdetibb alapja az egész európai kultúrára dönt hatású Római Jognak. Ezek a nagyon régi szabályok ezredévek óta több-kevesebb hatással, de szüntelen emlékként épültek bele jogalkotásunk egészébe.

TRÁGÁR Aki illetlenül beszél, arról azt mondjuk, hogy trágár. Miféle szó ez? És mióta használjuk? A XVIII. század második felében itt-ott el fordul, de kezdetben foglalkozást, tevékenységet jelent. A javarészt akkoriban németül beszél városainkban, így Pesten és Budán is, a trágár nehéz munkát, teherhordást, kocsirakodást végz férfi volt. Vagyis a német Träger szó hazai eltorzulásai ugyanaz, amit mostani eltorzulással trógernek szoktunk mondani. De hát a mai tróger is egyben egy magatartás megvet jellemzése. A trágár a teherhordó mellett a nehéz testi munkát végz k beszédmódját is jelentette. Ahogy kés bb "kocsis"-modornak mondották a durva beszédet. A trágár tehát hamarosan már a nehéz munkát végz férfiak durva kifejezéskészletét jelentette. És most már régóta nem is érezzük a szóban az egykori, tevékenységet jelent f nevet, csupán a fülsért , szemérmetlen szavakkal és kifejezésekkel t zdelt beszédet, vagy az ilyeneket használó személyt jelz melléknevet. TUDNIILLIK TUDNI ILLIK Tudni illik - ez egy kijelent t mondat. Nyelvhasználatunkban nem afféle szigorú illemtani vélekedést jelent, vagyis, aki nem tudja, amit tudni illik, az még nem illetlen, társaságban helytelenül viselked ember, csupán nem tud olyasmit, amit hasznos vagy legalábbis érdekes tudni közismert szavakról vagy fogalmakról. Ha pedig egybeírjuk és egybeejtjük a két szót, akkor az így keletkezett nyelvi fordulat, a tudniillik - köt szó; pontosabban magyarázó köt szó, akárcsak a "mert", "mivel", "minthogy", "ugyanis". - Amikor tehát mi itt az igen különböz dolgokkal, tárgyakkal, fogalmakkal kapcsolatban azt mondjuk, hogy "tudniillik tudni illik" - ez nem jelent többet, mint hogy közhasználatú, közérthet , b vebb magyarázatra nem szoruló szavakról, illetve azok értelmér l elmondunk néhány olyan tudnivalót, amit ha nem tudunk, egyáltalán nem baj, ett l még értjük, mir l van szó, de ha mégis tudjuk, akkor nagyobb távlattal, olykor egyenest történelmi múltjával értjük, hogy mi mindent jelent jó néhány olyan szó, amelyr l amúgy is közérthet en tudjuk, mit jelent. Saját mindennapi beszédünket szeretnénk érdekesebbé tenni olyasmikkel, amiket nem árt tudomásul venni. Ezekr l tudniillik tudni illik. TÚSZ Háborús ellentétek, politikai feszültségek, nagy b nügyek zsarolási eszközei a túszul ejtett emberek. Akiknek életben hagyásával, illetve kivégzésüknek lehet ségével a túszul ejt k valamiféle el nyt akarnak kicsikarni. Olykor biztosítékul a vitázó felek maguk adnak túszokat, vagy áldozatkész résztvev k maguk adják magukat túszként az ellenfél kezébe. Ameddig a történelem vissza tud tekinteni, ismeretes a túszszedés. Veszélyes évszázadunkban b nügyekben is (nagy rablótevékenységek, repül gép-eltérítések stb.), háborús feszültségekben is szinte mindennapos a túszul ejtés. Szokták "kezes"-nek is mondani, ámbár ez a jogi m szó tágabb értelm , és inkább hiteljogi jelentés (például a váltóknál). Egy id ben "személyzálog"-nak

mondották, ez azonban inkább a magukat önként túsznak adó vagy határozott céllal túsznak adott emberekre vonatkozott. Ezeknél sid k óta közkelet bb a túsz szó. Ennek eredete mindmáig kiderítetlen, lehetséges, hogy egészen si örökség, minthogy már az Árpád-házi királyok korában ismeretes volt. Legrégebbi okiratos emlékünk, amely a latin szövegben mint népi ajkon használatos - vagyis magyar - szót említi a "Thus"-t, 1290-b l való. Tehát a túszul ejtés és a túsznak adás már a középkorban ugyanolyan ismeretes volt minálunk, mint manapság. Értelme szerint pedig magában rejti a kényszer helyzetet, amelybe a túsz belekerül, hiszen ez a töve a "tuszkol" igének is, ami valamibe belekényszerítést jelent. Nyilván a túsz az si szó, és ebb l lett az ige, minthogy a f név már a középkorban ismeretes, míg az igét - tudomásunk szerint - csak a XVIII. század óta használjuk. UTÓPIA Latin szó, de az ókori római köznyelv nem ismerte, a reneszánsz kori, latinul író tudós emberek - a humanisták - nyelvi csinálmánya. Azt jelenti: Sehol sincs. Ezt a címet adta a XVI. században élt nagy angol tudós, jogász, államférfi, filozófus, író Thomas More, aki könyvei címlapjain nevét latinosan Tomas Morusnak (vagyis Morus Tamásnak) írja, egy különös fantasztikus regényének. Ez a kalandos történet egyszerre izgalmas, humoros és mélységesen komoly. A tudománytörténet és a politika tudománya innét keltezi a szocializmus eszméjének kezdetét. A szerz , aki jó barátja volt a kor legfontosabb gondolkodójának, a hollandi Rotterdami Erasmusnak, és lordkancellárja az angol reneszánsz társadalomszervez , tudatformáló, hitújító és ugyanakkor szeszélyesen zsarnok királyának, VIIL Henriknek, egy új társadalom rendjének elképzelését fogalmazta meg. A katolikus hitéhez híven ragaszkodó tudós-politikus id vel szembekerült hitét cserélget és saját törvényeit is megszeg királyával, és vérpadon végezte (amiért id vel egyháza szentté avatta), de el z leg legkövetkezetesebben fejezte ki azokat az új társadalmi eszméket, amelyeket királya nála sokkal következetlenebbül, de sokkal er szakosabban képviselt. A kor a múlni kezd feudalizmus és a bontakozó kapitalizmus kora. A kritikus szellem tudomány, és mindenekel tt Morus együtt ismerte fel a múló és a keletkez társadalmi rend embertelenségeit. Többen is elképzelték az olyan társadalmat, amelyben az emberek valóban egyenl ek, ahol ember nem használja ki embertársát, ahol megvalósulhat a paradicsomi állapot. Nem sokkal kés bb az Utópiától függetlenül az olasz Tommaso Campanella A Napállam (Civitas Solis) cím , párbeszédben írt m vében egy messzi útról hazatért ember beszámol egy országról, ahol szigorú jogrend és kemény közigazgatás biztosítja az emberek egyenl ségét. Morus Utópiája der s világ, Campanella Napállama szürke és egyhangú, el revetíti azt a "falanszter"-elképzelést, ahogy a XIX. század elején Fourier tervezte a megvalósítandó szocializmust. (Ezt a Fourier-féle társadalomképet szörny sivársággal ábrázolja Madách a "Falanszter-kép"-ben.) Morus és Campanella kezdeményezését l fogva egymás után keletkeznek hol tudományos, hol politikai, gyakran regényes szépirodalmi igénnyel utópiák. A vallásos-katolikus Morusnál és Campanellánál is felismerhet az erkölcsi, s t

valláserkölcsi igény az igazságos társadalom iránt, de az angol protestáns Gerrard Winstanley, a XVII. századbeli angol forradalom éveiben, A szabadság törvénye (Law of the Liberty) cím m ve egyenest a Biblia igéib l, az Ó- és Újtestamentum isteni parancsaiból vezeti le a szocialista - egyenl és kizsákmányolás nélküli, a javakat közösen birtokoló közösségeken alapuló társadalom jog- és erkölcsrendszerét. Az egyházak egy része nem is idegenkedett vallásos keretek közt megkísérelni az utópista módon elképzelt szocialista közösségeket. A XVII. században Angliából Amerikába menekül különböz protestáns szekták (puritánok, kvékerek, majd a már Amerikában kialakult mormon egyház hívei) kezdetben szocialista - kommunisztikus - közösségeket alapítottak. Ezek azután az amerikai polgárság kapitalista fejl désével nemzedékr l nemzedékre er sebb lendülettel alakultak át t kés termelés városi lakossággá. Legkövetkezetesebben a XVIII. század folyamán a paraguayi jezsuiták vették komolyan a Bibliából kiolvasható, szocialista-kommunista elveknek is magyarázható parancsokat. Nemcsak katolikus hitre térítették az indián lakosságot, de berendeztek számukra egy köztulajdonon és emberi egyenl ségen alapuló, a közös munka eredményét közösen élvez társadalmat. Ezt azonban a gyarmatosító államhatalom nem viselhette el, a bibliai Paradicsom megújítását komolyan vev atyákat az Egyház kiátkozta, a jezsuita-kommunista államot vérrel és vassal megsemmisítette a spanyol gyarmatbirodalom hadserege. Az igény azonban évszázadról évszázadra szállt, utópiák után újabb utópiák keletkeztek. Ezek nem a társadalom felismert vagy felismerni vélt törvényszer ségeib l vezették le a fejl dés szükségszer ségét a szocializmus felé, hanem erkölcsi, általában valláserkölcsi igényekkel képzelték el az igazságos és méltányos társadalmat. Nem ezek a szocialisztikus eszmék formálták kezdetben a munkásmozgalmat. Az utópizmus csak a francia forradalom után, tehát a XVIII. és XIX. század fordulóján érkezett el az elnyomatás indulataiból származó munkásmozgalmakhoz, illetve a munkásmozgalom ekkor találkozott az addig utópisztikus szocializmussal, hogy Marx, Engels, Lassalle, Bakunyin társadalomelemzései nyomán az utópiából tudomány, az ösztönös mozgalmakból különböz szocialista pártok alakuljanak ki. Az ugrópont 1848, a Kommunista Kiáltvány megjelenése. Ami ez el tt van, utópiának nevezzük, még ha tudományos igény is; ami ez után van, tudománynak nevezzük, még ha ábrándnak is bizonyul. VARÁZSLÓ, VARÁZSLÁS Ha manapság varázslót mondunk, általában azokra a cirkuszi vagy vásári szemfényveszt kre gondolunk, akik nyulat emelnek ki az üres cilinderb l, és hasonló meglepetésekkel szórakoztatják a közönséget. Máskor "magánmágus"-oknak nevezett ügyes kez emberekr l van szó, akik kártyatrükkökkel, esetleg eltüntetett tárgyakkal ejtik ámulatba a körébük gy lt társaságot. Ez a játékká vagy mutatvánnyá, mindenképpen szórakoztatássá vált tevékenység csak nevében azonos azzal a varázslással, amely hajdani évezredekben az emberi közösségek egyik legfontosabb tevékenysége volt. A varázslás - közismert si nevén: mágia - közös se és el zménye a vallásos szertartásoknak, a m vészeteknek, az orvostudománynak, némiképpen még a filozófiának is. A mágia tevékenysége az a törekvés, amely mozdulatokkal, szavakkal, zenei hatásokkal (dallamokkal) befolyásolni kívánja az ismeretlen

hatalmakat, a természeti és természetfeletti er ket. Azok a hiedelmek, amelyek már rendszeresen végiggondolt vallásokká kezdtek alakulni, nem nélkülözhették a titkos tudnivalókba beavatott embert, akir l hiszik - s maga is hiszi -, hogy befolyásolhatja a természetet (termést, id járást, elejthet vadak járását), gyógyíthatja a gonosz lelkekt l megszálltakat (vagyis a betegeket), szerelmet ébreszthet férfiakban n k iránt vagy n kben férfiak iránt. A varázsló - sámán, mágus, táltos - volt a kapcsolat a korai közösségek - halászok, vadászok, kés bb állattenyészt k, legkorábbi földm vel k - és az ismeretlen - rettegtet vagy reményeket ébreszt - hatalmak között. Nemcsak a papok, hanem általában az értelmiség sel dei voltak. Az smagyar nyelvben "orvos" volt a nevük, mivel k tudták az "orv" (vagyis titkos) dolgokat. Ez a nevük csak sokkal kés bb sz kült gyógyító tevékenységük utódaira. A varázslók tevékenysége hangokban és mozdulatokban nyilvánult meg, gyakran az egész közösségnek meg kellett tanulnia az énekelve mondott rejtelmes szövegeket, amelyeket meghatározott testrángással együtt mint varázstevékenységet végeztek. Ebb l a szertartásból alakult ki évezredek folyamán a költészet, a zene és a tánc. Ez a három m vészet csak id vel különül el egymástól. A néprajz és a régiségtan "szinkretikus" (egybees ) m vészetnek nevezi ezt az áhítatot kelt , de id vel a szépség gyönyör ségét is megadó sm vészetet, amely csak igen nagy id k után különült el költészetre, zenére és táncra. Ilyen közös szertartások voltak szárazság idején az es varázslások, háború kezdetekor a gy zelem el re eléneklése és eltáncolása, vadászat el tt a közös könyörgés jó zsákmányért. Ezeket a varázsló - mint a rendez k és karmesterek el dje - irányította. De gyakran egyéni kérelemmel fordultak a varázslóhoz. Ha valakit láthatólag megszálltak a gonosz lelkek, mivel köhögött, orra csorgott, teste forró lett, még tagjai is fájtak, akkor elhívták hozzá a varázslót, aki az általa ismert rejtelmes szöveget a hozzá tartozó dallammal és szertartásos táncmozdulatok kíséretében elmondta, elénekelte, elmozogta. Jó esetben id vel a beteg jobban lett, rossz esetben meghalt. (Tehát olyan hatása volt, mint mostanság a gyógyszereknek.) Ha a varázslat hatástalannak bizonyult, akkor a törzs is, maga a varázsló is meg volt gy z dve, hogy valami elvétés történt vagy a szövegben, vagy a mozdulatokban, esetleg a dallamban. Ugyanígy egyéni kérelem volt a szerelmi varázslat. Ha egy férfi el akarta nyerni egy n fellángolását iránta, s nem er szakkal, például a n elrablásával kívánta, hogy az övé legyen... vagy ha egy n kívánta, hogy valamelyik vágyott férfiban hasonló vágy ébredjen, akkor elment a varázslóhoz, aki nemcsak szövegre, dallamra és táncmozdulatokra tanította (ámbár gyakran már ezek is hatottak), hanem olyan tanácsokat is adott, hogy a vágyott lény titokban megszerzett hajfürtjét holdfénynél égesse el; vagy saját elégetett hajfürtjének hamuját vízbe keverve itassa meg vele szerelme tárgyát. Ilyen esetekben is két lehet ség volt: vagy felébredt a viszontszerelem, vagy nem. Ha nem - akkor valamit elvétettek a varázslat mozzanatai közben. Kétségtelen, hogy a varázslók tevékenységéb l és társadalmi szerepéb l egyaránt sokat örököltek a kés bbi vallások papjai is, a kés bbi m vészetek, a kés bbi orvostudomány, és minthogy választ kerestek a végtelen valóság okozati összefüggéseire, a kés bbi tudományok és filozófiák is távoli utódai a varázslatnak és a varázslóknak.

VÁLASZTÁSI PLAKÁTOK Amióta az ember valamennyire is szervezett közösségben él, voltak választások. És ahol van választás bármiféle rangra vagy hivatalra, lehetséges a vetélkedés több jelölt között. Ahol pedig több a jelölt, ott van korteskedés is, vagyis biztatás, rábeszélés, olykor fenyegetés, máskor a jelölt dicsérete és az ellenjelölt ócsárlása. És amint odáig fejl dtünk, hogy feltaláltuk az írást, már az erd fáira, a sátrak nemez- vagy ponyvafalaira, majd a házak oldalára kifüggesztett táblákra fel lehetett írni a jelölt nevét. Egészen bizonyos, hogy már az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában is voltak olyan városi választások, amelyeket megel ztek a plakátok el dei. A görög városállamokban kialakult korai demokráciákban tisztvisel ket és tanácsbelieket évr l évre választottak. Tudjuk, hogy ismertek voltak ott a feliratos korteskedések. De a legrégebbi választási plakát i. e. 70-b l, Pompeji romjai közt maradt fenn. Tudjuk, ez a nagyváros ekkor egyetlen nap alatt pusztult el. A Vezúv lávája elöntötte, betemette, egész lakosságát elpusztította. De egyben konzerválta is a halott várost. Pompeji kiásott utcáiból, házaiból, berendezési tárgyaiból lehet legjobban visszaidézni az ókori római életet. Pompejiben azon a halálos napon községi választás lett volna. Aki ma végigmegy az utcákon, kortesfeliratokkal is találkozhat. Az egyik kapu mellett máig tisztán olvasható a választási plakát szövege: "Vote Decimum" - azaz "Szavazz Decimusra!" Ki lehet ez a Decimus? Bizonyára köztiszteletben álló helyi polgár, akit a városi tanácsba jelöltek. Akárki volt - elpusztult ezen a napon, amiként elpusztult mindenki, aki rá szavazott volna, és elpusztultak azok is, akik ellene szavaztak volna. A plakát azonban máig ott olvasható: Vote Decimum. Reméljük, a legutóbbi hazai választás plakátjai hamarabb fognak lekerülni a budapesti házfalakról, mint a néhai Decimus emlékét máig is rz pompeji kortesfelirat. VIRÁGNYELV A virágküldés, virágajándékozás srégi kedveskedés, udvariassági forma, néha társasági szertartás. A virágok csokorba gy jtése egyes korokban és egyes vidékeken m vészetnek számít (például Japánban). Egyes korokban a virágoknak jelképes értelmük van. Európai kultúránkban a XII-XIV. századbeli lovagköltészet fejlesztett ki el ször rendszeres virágnyelvet. El bb a költeményekben jelentett bizonyos virágok vagy fák neve gondolati tartalmat, majd ennek nyomán a virágküldeményekb l lehetett kiolvasni a küld érzelmeit és gondolatait. Sokkal kés bb, a XIX. század elején divatos biedermeier stílus újította fel, f leg a szerelmesek virágküldeményeinek értelmezésében a virágnyelvet. A középkorban kialakult, de a biedermeierben felújított gyakorlatban a piros szín mindig szenvedélyt, a fehér szín tartózkodást jelentett. A szarkaláb halvány kéksége visszatartott, bánatos vágyat, a tulipán elegáns hajlongást fejezett ki. A virágok közé csempészett csalán rejtett haragot jelzett. A sárga szín általában kérdés volt, amely a küldött csokorért érthet feleletre vár. Piros rózsát küldeni egy-két szál fehér rózsával eped kérelem volt, de tiszta piros rózsacsokor arcátlan felszólítás. Ha a szerelem meglétét és fokozatát jelz

csokorra a hölgy tiszta fehér csokrot küldött, ez azt jelentette: "Kérem, hagyjon békén!" Ha piros és fehér, esetleg közte más szín virág volt a válasz, ez azt jelentette, hogy várja a folytatást. De ha a felelet tiszta piros volt, ez emberi nyelven azt jelentette: "Gyere! De gyorsan!" A lovagkor századaiban a virágküldemények és a virágokat felsoroló költemények igen árnyaltan tudták kifejezni a kérelem és a tartózkodás vagy éppen a visszautasítás szókincsét. VÍZSZABÁLYOZÁS A nagyon régen, id számításunk el tti IV. és III. évezredben Mezopotámiában - a Tigris és az Eufrátesz folyók közén, a mostani Irakban - élt sumer nép hiedelemvilága szerint az istenek nagyon fáradságosnak érezték a csatornaásást. Ezért teremtették az embereket, hogy helyettük k dolgozzanak, k ássák a földet öntöz csatornákat. Tehát a régi sumerok is úgy tudták, hogy csatornaásás, gátépítés, öntözés sid k óta létezik. A világtörténelemben a legels államok ott alakultak ki, ahol a nagy folyamok közelében él népek megismerték a vízszabályozást, és öntözéssel gazdagon term vé tehették a földet. A Nílus szabályozása és csatornázása folytán alakult ki az si Egyiptom; a Tigris és Eufrátesz csatornahálózata segítette el bb a sumer, azután az akkád nép fejl dését, és tette lehet vé az asszír és a babiloni állam létrejöttét; a Jangcekijang és a Hoang-ho vízszabályozása készítette el az s-kínai államok kialakulását; az Indus, a Gangesz és a Brahmaputra vizének öntöz csatornákba vezetése tette hatalmas államokká az indiai földeket. Az európai görög és római civilizáció a keleti - f leg egyiptomi és mezopotámiai - el zményekt l tanulta és fejlesztette tovább a vízgazdálkodást. A görögök f leg a tengeri kiköt k fejlesztésében jártak elöl, a rómaiak a folyók szabályozásában, hidak építésében, gátrendszerek alakításában, de megtanulták a mocsarak kiszárítását és szántófölddé alakítását is, és ahol erre volt szükség, mesterséges tavak ásását. (Nálunk például a Tatai-tó ilyen rómaiak készítette mesterséges, haltermel medence.) A középkor úgyszólván mindent a rómaiaktól tanult, de a mesterséges csatornaásást tovább is fejlesztette, mert a várak körül véd vizesárkokra (várárokra) volt szükség. Városvéd okokból ásták például a Bécset keresztbeszel Duna-csatornát is. Ezek a nagy földmunkálatok készítették el a XIX. század nagy tengeri csatornáit, amelyek földnyelveket szelve át egyszer sítették a hajóközlekedést. Mintaszer volt a görögországi Korinthoszi-csatorna, a magyar Türr István alkotása, majd az óriási földrajzi-gazdasági jelent ség Szuezi-csatorna, amelyet a francia Ferdinand Lesseps alkotott. Ugyancsak irányította a Panama-csatorna megvalósítását. Ez a vállalkozás annyi visszaéléssel - csalással, sikkasztással - járt, hogy mindmáig panamázásnak nevezik a közpénzek h tlen kezelését. - Ezekkel egy id ben zajlott a múlt század számos folyószabályozása, amely el készítette földünk mai vízrajzi képét. Nálunk a legfontosabb a Tisza szabályozása volt, amelyet Széchenyi ösztönzött és Vásárhelyi Pál valósított meg. A mi századunk legfontosabb vízszabályozási vállalkozásai a nagy folyamrendszerek csatornákkal való összekapcsolásai, amelyeknek köszönhet en akadálytalan hajó-összeköttetés alakulhat ki Európa országai között. Közben még olyan tervek is felmerültek, hogy folyók irányát

megváltoztassák, s t ellenkez útra tereljék. És nem utolsósorban korunk vízszabályozásához tartozik a vízi energia felhasználása az elektromos er m vekhez. Tudjuk persze, hogy minden áldás veszélyeket is rejt. Jó vízszabályozás gazdagítja az életet, rossz vízszabályozás tragikusan veszélyeztetheti a környezetet. si közmondás rzi a felismerést, hogy megfelel ember kell a vízszabályozás nehéz és felel s munkáihoz, ezekre mondja a közmondás, hogy "legény a gáton". ZÁSZLÓ A zászlók el dei a hadijelvények voltak. Az ókori Rómában a katonai alakulatok el tt magas rudakat hordoztak, amelyeknek csúcsán faragott sas díszlett, alatta olykor feliratos tábla jelezte az államhatalom nevét (kezd bet kkel). A középkorban a hódító török hadak el tt "boncsuk"-nak nevezett hadijelvényt hordoztak, ez rúd végére er sített, szélben lobogó lófarok volt. A zászlókat azonban ezek mellett is ismerték: rúdra er sített vágy kötélr l lefelé hulló lobogók, kopják hegye alá er sített zászlócskák, egyenes kürtökr l (kornétákról) aláhulló zászlók a legkülönböz bb tájakon t ntek fel a történelem folyamán. Várak és úri kastélyok tornyán zászlók jelezték, hogy otthon van-e az úr. Európában rendszeressé a középkor folyamán vált a zászlóhasználat. A hadba hívó, majd rohamra parancsoló zászló vörös volt ("vérlobogó"), a békét kér fehér, a kalózok halállal fenyeget lobogója fekete. A legtöbb zászlón valamiféle kép jelezte a hadvezet uraságot. A népvándorlás id szakában a még kereszténység el tti lovas népek törzsf i családjuk totemállatát festették zászlaikra. (A magyar nép élén járó Álmos-Árpád-családnak a turulmadár volt a totemje, máig is találgatják, hogy ez sólyom, ölyv vagy esetleg más ragadozó madár volt-e, de nyilván nem sas, holott szobrainkon csaknem mindig sasnak ábrázolják.) Gyakori volt a vallási jelképeket ábrázoló zászló, minálunk leginkább a Sz z Máriás. A XIV. századtól kezdve gyakori volt a nemescsaládok címerét a zászlókra festetni. Aki nálunk az Anjou-kortól kezdve úgy két évszázadig több mint 50 fegyveres vitézzel vonult a király seregébe, az saját zászlója alatt vezethette feudális seregét. A zászló latinul banderia; a zászló alatt felvonuló sereg tehát bandérium (vagyis zászlóalj) volt. A hivatalos hatalom vagy a békés utasok ellen vonuló sereget nevezték el el bb Itáliában, majd egész Európában "bandá"-nak. A banda tagja: a bandita. (Mint ahogy angolban a gang tagja a gangster.) A királyi zászlókon a fehér alapszín mellett néha megjelentek a szegélyhímzés során a piros és zöld színek is, de következetesen csak a kuruc szabadságharc idején, Rákóczi "Libertas" (Szabadság) feliratú zászlóit díszítik. A háromszín (piros-fehér-zöld) nemzeti lobogó kés bbi kelet . E színek együttese el bb a címeren válik törvényszer vé. A párhuzamos három szín (a "trikolor") csak a francia forradalomtól, francia példára válik európai szokássá mint nemzeti jelkép. A XIX. század els felében mint igény jelentkezik, szalagcsokorként (kokárda) hazafias, olykor már forradalmi igényeket jelez, de mint nemzeti zászló 1848-ban lesz általánosan használt. 1849 és 1867 között természetesen tilos. És végre 1867-ben lett hivatalos és azóta szakadatlanul érvényes nemzeti

zászlónk. TARTALOM Akadémia Alkotmány Amerika felfedezése Angyal Ász Bakter és baktérium Bigámia, poligámia, s t poliandria Bojkottálás és lincselés Bortól berúgni Boszorkány Bravó és brávó B n és b ncselekmény Címek és megszólítások Császár, király Csízió Csütörtököt mond Dohányzás Dramaturgia Drog, narkó, kábítószer Ebek harmincadja Elnök Fejedelmi többes Fundamentalizmus Groteszk Herkópáter Hetes szám Híradás, posta Hókuszpókusz spiritusz Hosszú nev emberek Indiánok Infláció Iskolák Ismeretterjesztés Ízlés Jog Kabala Kalandor Kalóz Kerít n és házasságközvetít k Kézfogás Klasszikus Konzervatív Korona Kozmetika ókora Költségvetés

Könyv Környezetvédelem Központi f tés Krimi Kuplung és kupleráj Kvíz Laikus és profán Lehallgatás Lektor Levélbélyeg Lucullus lakomája Magyar forint Maratoni futás Mester és mister Metafizika Meteorológia Miniszter Mór Nadrág Nemzetközi jog Nómenklatúra Nyugdíj Óperencia és Bergengócia Ördög Parlament Párt Pénz Politika Pornográfia Puccs Ripacs Sértegetés filozófia nyelven Sipista Soviniszta Státusszimbólumok Stílus Szadizmus Szentimentalizmus Szervusz Színház Tiszteletadás Titkos társaságok Tömegkommunikáció Tömkeleg Tönkremegy Törvénykönyvek sei Trágár Tudniillik tudni illik Túsz Utópia

Varázsló, varázslás Választási plakátok Virágnyelv Vízszabályozás Zászló