Trianon titkai 9630276399 [PDF]

Zitiervorschau

Trianon titkai, országunkkal…

avagy

hogyan

bántak

el

Raffay Ernő Tornado Damenija (1990) Címke: Történelem, Trianon Történelemttt Trianonttt A trianoni békeszerződés nyomán Magyarország nemcsak területének kétharmadát, nemcsak gazdasági életképességét, s magyarjainak millióit vesztette el, de kettétörte és a továbbiakban szinte lehetetlenné tette a nemzeti fejlődésnek akkor már több évszázados folyamatát is. Hiába hangoztatták a nemzet legjobbjai háromnegyed évszázadon át, hogy túl a tépelődéseken végre új hazát kell építeni, igazán cselekvővé sohasem ért, sohasem érhetett a szándék. Trianon súlyos titokként, a végzetes katasztrófák félelmetes súlyával nehezedett a nemzetre. Raffai Ernő a titok föloldására vállalkozott, amikor egykorú hiteles források alapján nyomon követi könyvében az eseményeket. A történész az 1920 junius 4-én aláírt békeszerződést az „erőszak békéjé”-nek tekinti, olyan nagyhatalmi döntésnek, amely nyomán Magyarország történelme a világ legméltánytalanabb csapását volt kénytelen elszenvedni

RAFFAY ERNŐ TRIANON TITKAI avagy, hogyan bántak el országunkkal…

TARTALOM

Az Olvasóhoz A háborúnak vége a harc folytatódik Küzdelem a méltányos békéért A menekültek néma tüntetése Az erőszak békéje Trianon következményei

Az Olvasóhoz 1990: a trianoni békeparancs ránk kényszerítésének hetvenedik évfordulója. E két emberöltő első huszonöt évében akkor is Trianonról beszéltek, amikor másról kellett volna. Az utóbbi harmincöt év alatt pedig akkor sem lehetett erről szó, amikor róla kellett volna beszélni. Úgy gondolom, hogy közép-európai bajaink egyik nagy okozója az első világháború utáni úgynevezett békerendszer, amelyet a második világháború után megerősítettek. Jól kell ismernie valamennyi Kárpát-medencei népnek, nekünk, magyaroknak pedig különös részletességgel az akkori eseményeket, embereket, célokat, kudarcokat és sikereket. Ebben a könyvemben, amely nem a szűk történész szakma, hanem az egész magyar nép számára készült, sok történelmi dokumentum szerepel: levéltári források, beszédek, levelek, tervezetek, cikkek. Azt hiszem, ezek mutatják meg igazán a kor hangulatát, embereit, szellemét. Fölemelő és tragikus sorsát a magyar nemzetnek. A trianoni békekötés nemcsak a területeinket, gazdasági lehetőségeinket és magyarjaink millióit vette el, hanem erőszakosan kettévágta a nemzetté válásunk akkor már évszázadok óta tartó folyamatát. Mintha megtörte volna a nemzetnek a jövőbe vetett hitét és a bizalmát önmagában. Olvassuk csak, mit irt Kossuth Lajos: „Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.” Meg kell őriznünk a reményt és tudnunk kell jogainkat a Kárpátok medencéjében. Akkor is, ha jelenlegi helyzetünkhöz jobban illik Áprily Lajos négysoros verse, A legyőzöttek strófája: Múltunk gonosz volt, életünk pogány, rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom: jó, hogy nem ültem győztes-lakomán s hogy egy legázolt néphez tartozom.

A háborúnak vége a harc folytatódik Trianon titkai – a könyv címe maga is titokzatos. Miért vannak még mindig tévhitek, félreértések, illúziók és viták a köztudatban hetven évvel Trianon után? Hogyan lehetséges, hogy titok homálya fed ennyi idő elmúltával is olyan kérdéseket, melyeket nyilvánosságra hozott és Magyarországon is törvénybe iktatott nemzetközi szerződések rögzítenek? A legfőbb ok abban keresendő, hogy a trianoni tragédia 1945 után felejtésre, elhallgatásra ítéltetett. Politikai okokból meg kellett feledkezni arról, hogy az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés Magyarországot a háborúban vesztes államok között is a leghátrányosabb helyzetbe hozta, a szomszédos államok javára területileg megcsonkította, hiszen 282 ezer km2 területéből 93 ezer km2 területet hagyott, lakossága pedig 18 millióról 7,6 millióra csökkent. Színmagyar lakosságú vidékeket csatoltak el, több mint 3 millió magyar került kisebbségi létbe. A trianoni döntések Magyarország életképességét és nemzeti létét is veszélybe sodorták. A második világháborút lezáró békeszerződések gyakorlatilag minimális változtatással a trianoni határokat állították vissza. A minimális változtatás azt jelentette, hogy Magyarországnak a Szovjetunióval való határa a trianoni csehszlovák–magyar határ lett, Csehszlovákiának pedig Magyarország átengedett még három, a Duna jobb partján fekvő községet: Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsunt. De nemcsak a határmegvonás módja ismétlődött meg, hanem tovább folytatódott, ha lehet még durvább módszerekkel az utódállamok területén a kisebbségi magyarsággal szembeni fellépés, a deportálások, a megfélemlítés és az erőszakos asszimiláció megannyi módszerének alkalmazása. Az 1947-es békeszerődés aláírása előtt a magyar kormánydelegáció jegyzékben tiltakozott a békekonferencia elnökénél: „A magyar kormány különösen azt kifogásolta és kifogásolja ma is, hogy a most aláírandó békeszerződés semmi intézményes biztosítékot nem tartalmaz abban a tekintetben, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető jogai tiszteletben tartassanak és hogy polgári jogaik tekintetében az egyenjogúság biztosíttassék számukra.” Az 1948-tól kiépülő kommunista diktatúra a szocialista tábor egységére és a proletár internacionalizmusra való hivatkozásai mintegy szentesítette a határokon kívül élő kisebbségi magyarság beolvasztására tett kísérleteket, sőt a határokon belül élő magyarság nemzeti tudatát is komoly mértékben torzította és csorbította. Megtagadta a határokon belüli és kívüli magyarság egyazon nemzethez tartozását, pedig a történelmi múlt, a nyelv, a kultúra, a különböző közösségek, de még a családi és rokoni szálak is összekötötték a politikai határok által szétszakított magyarságot. Az egész

magyar népre alkalmazta a kollektív bűnösség vádját, és a magyarságot mint fasiszta népet bélyegezte meg, amely a II. világháborúban Hitler utolsó csatlósaként vett részt a Szovjetunió ellen. A történettudomány és az oktatás is kettőt tehetett a diktatúra körülményei között. Vagy a politika szolgálatára adta magát, vagy hallgatott. A titkokat fedő fátyol fellebbentéséhez, mely történelmi múltunkat fedte és még ma is nagyrészt elfedi, egyik módszer sem lehetett alkalmas. Az utóbbi években a „szocialista táborhoz” tartozó országok belső válságai, a köztük lévő érdekellentétek felszínre kerülése és a nemzeti kisebbségek sorsának olyan mértékű rosszabbodása egyes országokban, mely őket szülőföldjük elhagyására, menekülésre kényszeríti, irányította rá a figyelmet azokra a kérdésekre, melyeknek történelmi eredetét a trianoni békeszerződésre és következményeire lehet visszavezetni. Néhány éve már folyamatosan jelennek meg a történelmi munkák, melyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. Az eddig megjelent munkák is haszonnal forgathatók és hiánypótló jelentőségűek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Trianon tragédiáját nem lehet megérteni csak a békeszerződés szövegéből, illetve az azt közvetlenül megelőző tárgyalásokból. Gyökerei a nagyhatalmak, különösen Francia-ország magyarellenességében és érdekeiben, az irredenta mozgalmak törekvéseiben és a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak. Közvetlen oka, illetve a lehetőség a trianoni békediktátum Magyarország általi elfogadtatására pedig Magyarországnak az I. világháborúban elszenvedett katonai veresége által adatott meg. A békeszerződés előzményeinek és következményeinek vizsgálatánál különösen nagy figyelmet kell szentelni a nemzeti és nemzetiségi mozgalmaknak. Részint azért, mert már a háborús és békecélok megfogalmazásában is jelentős szerepet játszottak, másrészt pedig azért, mert a szerződés rendelkezései éppen a nemzeti fejlődési folyamatokat szakították meg vagy torzították el. A magyar nemzeti fejlődés folyamata bizonyos fáziskésésekkel ugyan, de egybeesett a Magyarország területén élő különböző népek (horvátok, szerbek, románok, szlovákok stb.) nemzeti mozgalmaink ébredésével. Az 1848-as forradalom és az 1867-es Kiegyezés eseményeiben formálódó magyar nemzetállam a kor színvonala fölött biztosította a lehetőségeket a területén élő más népek nemzeti mozgalmai számára. A nemzetiségi kérdésben a magyar politikát egyfelől a nemzetiségi törvényekben megnyilvánuló engedékenység jellemezte, mely ugyanakkor nem párosult a

magyar nemzeti érdekek következetes védelmével, másfelől a félelem a nemzetiségi mozgalmaktól, mely ugyanakkor lebecsülte az ezekben rejlő elszakadási törekvések lehetőségének veszélyét. A magyar nemzetiségi politika nem tartott lépést a nemzetiségi mozgalmak fejlődésével. Amivel ugyanis 1848-ban vagy 1868-ban még megelégedtek a magyarországi nemzetiségek, az már nem bizonyult elégségesnek a századfordulóra. Egyre többen követelték közülük a kulturális jogok biztosításán túl a kollektív politikai szabadságot is. Különösen a román nemzeti mozgalom, a román irredenta követelte egyre erőteljesebben a mindenütt lakó románok egy államban való egyesítését, ami Erdélynek Romániához való csatolását is jelentette. Külpolitikai tekintetben az 1870–71-es porosz–francia háború után, mely a franciák vereségével végződött, az Osztrák–Magyar Monarchia egyre inkább a Németországgal való szövetség felé orientálódott. 1879-ben létrejött a német–osztrák–magyar kettős szövetség, majd 1882-ben Olaszország csatlakozásával a hármas szövetség. Az Osztrák–Magyar Monarchia ebben a keretben vett részt az I. világháborúban, szenvedett katonai vereséget és bomlott fel. A Monarchia romjain új, „nemzeti” államok jöttek létre, amelyeknek uralkodó nemzetei politikai jogaik és területi autonómiájuk biztosítását évtizedek óta hiába remélték a Monarchia keretein belül. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai veresége adta meg a lehetőséget önállósulásukhoz, melynek garantálását már a győztes hatalmaktól várták. A háború végétől a békeszerződés megkötéséig még jó másfél év telt el, s azok a körülmények, melyek eredményeképpen Magyarország nem egyszerűen vesztes, hanem a vesztesek között is a leghátrányosabb helyzetbe került állammá vált, ez alatt az idő alatt alakultak ki. Az I. világháborút követő békeszerződések Európa térképét a nagyhatalmi érdekek és az azokkal összhangba hozható kisállami nemzeti érdekek alapján rajzolták újjá. A békekonferencián való részvételből, és így a közvetlen érdekképviselet lehetőségéből a vesztes államok, köztük Magyarország, valamint SzovjetOroszország eleve ki volt zárva. Magyarország számára különösen hátrányos volt ez a helyzet, hiszen egymás után kétszer szenvedett katonai és politikai vereséget. Először a hármas szövetség tagjaként az antanthatalmaktól, majd egy évvel később ezek csatlósainak intervenciójától, amely a magyar területek megszerzésére, majd a magyarországi Tanácsköztársaság leverésére szerveződött. Csapataik katonai megszállás alatt tartották azokat a területeket, amelyekre mind Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és természetesen Magyarország igényei is kiterjedtek. Az osztozkodás során azonban a győztes helyzet és a

birtokon belüliség számított döntő érvnek. Az érvek alátámasztását nagyban segítette a már a háború előtt megindult magyarellenes cseh, de főleg román propaganda, mely a magyarországi szláv és román nemzeti kisebbségek elnyomását dramatizálta az európai államok számára, másrészt igyekezett tudatosítani követeléseit. A propaganda termékeny talajra hullott, annál is inkább, mivel a nagyhatalmak nem voltak különösebben tájékozottak Középés Kelet-Európa viszonyait illetően. Mint Földes Béla, a Magyar Külügyi Társaság szakosztályelnöke 1928-ban megállapította: „A Párizsban összegyűlt államférfiak Magyarországról annyit sem tudtak, mint egy iskolás gyermeknek tudni kell. Valahogyan úgy nézték Magyarországot, mint egy darab földet Afrika közepén, mely alacsony gazdasági műveltsége mellett majd ide, majd oda kapcsolható, a hatalmasok kénye-kedve szerint.” A felsorolt körülmények együttes hatására a békekonferencia minden egyes vitás kérdésben Magyarországnak az antantországokkal szemben táplált illúzió ellenére, Magyarország rovására döntött. Az az időszak, melyről a mellékelt és elemzendő források szólnak, a békeszerződés előkészítése szempontjából a legfontosabb időszak. Ekkor alakul ki az a status quo, mely lehetővé tette, hogy Románia, Szerbia és Csehország gyakorlatilag olyan helyzetben befolyásolja a számára kedvező döntést, hogy már az általa követelt területek birtokába kerültek. Ebben a periódusban történik meg Erdély román megszállása, sőt a megszállt területeken a román közigazgatás bevezetése is. 1919. március 17-én pedig a párizsi békekonferencián az eseményeket követve a négy nagyhatalom képviselői, Wilson, Lloyd George, Clemenceau és Orlando, szentesítették a magyar és román csapatok közti demarkációs vonalról szóló február 26-i határozatot. Éppen ezért tartjuk fontosnak az említett időszak eseménytörténetének áttekintését a korabeli források bő idézésével, hogy az Olvasó maga ítélhesse meg győztesek és vesztesek helyzetét és lehetőségeit. Az 1918-as év második felének legfontosabb eseményei közé tartozik Magyarország vonatkozásában 1918. október 30-án az „Őszirózsás” forradalom győzelme, melynek következményeképpen a Nemzeti Tanácsban szövetkezett pártok gróf Károlyi Mihály miniszterelnöksége mellett koalíciós kormányt alakítottak. Károlyi Mihályt József főherceg október 31-én nevezte ki miniszterelnökké, s a kormány felesküdött a királyra. Rendkívül nehéz bel- és külpolitikai körülmények között kezdte meg működését az ország új vezetése. A belső helyzetet a háborús vereség okozta gazdasági nehézségek, élelmiszerhiány és politikai válság jellemezte. A külpolitikai helyzetet alapvetően az Osztrák–Magyar Monarchia katonai veresége határozta meg, november 3-án Weber tábornok a Monarchia

nevében aláírta a fegyverszüneti megállapodást az antanthatalmak képviselője, Adamo Diaz tábornok, olasz vezérkari főnök előtt. Ezzel az I. világháború Magyarország számára is véget ért, a harcok azonban nem fejeződtek be. November 7-én, egyidejűleg azzal, hogy Károlyi Mihály vezetésével küldöttség indult Belgrádba, hogy Magyarország nevében külön fegyverszüneti tárgyalásokat folytasson Franchet d’Esperey tábornokkal, az antant keleti frontjának fő-parancsnokával, a szerb hadsereg bevonult a Szerémségbe. November 8-án pedig cseh katonai alakulatok lépték át a magyar határt és szállták meg Trencsént, Vágújhelyt, Zsolnát, Ruttkát és Turócszentmártont. Közben egyre riasztóbb hírek érkeznek a román hadsereg készülődéséről is. Illusztrációként álljon itt egy idézet Orlohovszky Elemér cs. kir. kamarás Károlyi Mihályhoz 1918. október 27-én, a forradalom győzelme előtt néhány nappal Temesvárott kelt leveléből: „Uram! Mi bízunk Önben és pártjában, ökölbe szorított kezekkel kísérjük figyelemmel, mi történik az országházban, de már annyit megírhatok Önnek, hogy nagy bajok lesznek rövidesen, ha azonnal nem mond le a kormány. E vidéken a szerbek, románok szervezkednek, legsötétebb tervük van készülőben, vegyék kérem ki a kormány kezéből a hatalmat és tegyenek valamit.” Károlyi Mihály valóban több úton is próbálkozik, hogy tegyen valamit, s a diplomácia, majd ennek eredménytelensége után, a fegyveres honvédelem eszközeivel megőrizze Magyarország egységét és önállóságát. Ennek az igyekezetnek az első lépését jelentették a belgrádi tárgyalások, melyeknek feltételeit a Károlyi vezette küldöttség elfogadhatatlannak tartotta és nem írta alá. Később azonban, november 13-án mégis szentesítésére kényszerült, és a kormány nevében Linder Béla látta el kézjegyével. A Szövetséges hadseregek Főparancsnoka Nagyvezérkar KATONAI EGYEZMÉNY A Szövetségesek és Ausztria–Magyarország között megállapított fegyverszüneti feltételeknek Magyarországra való alkalmazása tárgyában. I. A magyar kormány visszavonja összes csapatait attól a vonaltól északra, melynek határai a Nagy-Szamos felső folyása, Besztercze, Marosalfalu, a Maros folyónak a Tiszához való torkolata, Szabadka, Baja, Pécs, amely helyeket magyar csapatok nem tarthatnak megszállva, a Dráva folyása addig, ahol ez a folyó a szlavon–horvát határral összeesik. A kiürítés 8 napon belül befejezendő. A szövetségesek teljes hatalommal szállják meg a kiürített területet a szövetséges hadseregek főparancsnoka által megállapítandó módon. A polgári igazgatás a jelenlegi kormány kezében marad.

A kiürített zónában egyedül a rend fenntartására elengedhetetlenül szükséges rendőrségi és csendőrségi csapatok maradhatnak meg, valamint azok a csapatok, amelyek a vasúti vonalak biztonságát vannak hivatva szolgálni. II. A magyar hadsereg leszerelése szárazon és vízen, kivéve a 6 gyalogés lovashadosztályt, amelynek feladata a rend fenntartása, valamint az I. szakaszban említett és rendőri szolgálatot végző fegyveres erőket. III. A szövetségesek megszállási joga minden hadászati szempontból fontos pontra és helységre vonatkozólag. Ezek állandó kijelölésének joga a szövetséges hadseregek főprancsnokát illeti meg. Átvonulási és tartózkodási jog a szövetséges csapatok számára Magyarország egész területére kiterjedőleg. Állandó használati jog a szövetségesek katonai szükségletének kielégítésére minden, akár közúti, akár vasúti, akár hajózási forgalmi eszköz tekintetében, legyen az akár az állam, akár egyes állampolgárok tulajdona. Ugyanaz áll az igás és málhás állatokra. IV. A megszállott terület rendes forgalmának ellátására szolgáló vasúti személyzet és forgalmi eszközök helyükön maradnak. Ezenkívül 2000 vagonból és 100 lokomotívból (rendes nyomtáv), továbbá 600 vagonból és 50 lokomotívból (keskeny nyomtáv) álló tartalék egy hónapon belül a főparancsnok rendelkezésére bocsátandó egyrészt a szövetséges csapatok szükségleteinek kielégítése végett, másrészt a szerb közlekedési eszközökben a háború folytán okozott hiány pótlására. Az itt említett forgalmi anyag egy része Ausztriától fedezhető. (Ezek megközelítő számok.) V. A megszállott terület rendes forgalmának ellátására szolgáló hajózási személyzet és forgalmi eszközök a helyükön maradnak. Ezenkívül 6 monitor haladéktalanul kiszolgáltatandó Belgrádban a szövetségeseknek. A dunai hajórajnak hátralevő része leszerelés végett összegyűjtendő egy dunai kikötőben, melyet a főparancsnok később fog kijelölni. Ebből a hajórajból a legrövidebb időn belül igénybe vétetnek 10 személyszállító hajó, tíz vontató gőzös és hatvan uszály, részint a szövetséges hadseregek céljaira, részint pedig abból a célból, hogy a szerb hajózási anyagban a háború folytán beállott hiány pótoltassák. (Ezek megközelítő számok.) VI. Tizenöt nap alatt a főparancsnok rendelkezésére bocsátandó háromezer főnyi vasúti munkáscsapat a szükséges anyagi eszközökkel felszerelve, a szerbiai vasúti vonalak helyreállítása céljából. (Ezek megközelítő számok.) VII. Tizenöt nap alatt a főparancsnok rendelkezésére bocsátandók a szükséges anyagi eszközökkel felszerelt utász és távirász csapatok a

szerbiai telefon- és távíróhálózat helyreállítása céljából. VIII. Egy hónapon belül a főparancsnok rendelkezésére bocsátandó 25 000 ló, valamint a főparancsnok által meghatározandó szállítási eszközök. (Ezek megközelítő számok.) IX. A fegyverek és hadszerek a főparancsnok által megállapított helyen egybegyűjtendők. Az összegyűjtött hadianyag egy része nyomban igénybe vétetik a főparancsnok rendelkezése szerint szervezendő katonai csapategységek felszerelése céljából. X. A szövetséges hadifoglyok és polgári internáltak rögtön szabadon bocsátandók és megfelelő helyeken összegyűjtendők, hogy a főparancsnok által kijelölt helyekre és általa megszabott időre hazaszállíthatok legyenek. A magyar hadifoglyok egyelőre nem adatnak ki. XI. A Diaz tábornokkal létrejött fegyverszüneti szerződés aláírásának napjától (november 4-ének 15. órája) számítva 15 napi haladék adatik a német csapatoknak Magyarországon való átvonulására és állomásozására. A posta- és távíróforgalom Németországgal csakis a szövetségesek katonai ellenőrzése alatt bonyolítható le. A magyar kormány kötelezi magát, hogy nem enged Németországba küldeni semmiféle katonai tartalmú távirati közlést. XII. Magyarország meg fogja könnyíteni a megszálló szövetséges csapatok élelmezését. A requirálások meg lesznek engedve azzal a feltétellel, hogy ne legyenek önkényesek. A fizetés forgalmi ár szerint történik. XIII. Az osztrák–magyar hadvezetőség által a Dunán és a Feketetengeren lefektetett aknamezők elhelyezése haladéktálanul a főparancsnok tudomására juttatandó. Továbbá kötelezi magát a magyar kormány, hogy elfogja azokat az utazó aknákat, amelyeket az ország Ausztria felé eső határán túlról a Dunába bocsátottak és hogy saját területi vizein levő úszó aknákat eltávolítja. XIV. A posta, szikratávíró, telefon és távirda, valamint a magyar vasutak a szövetségesek ellenőrzése alá helyeztetnek. XV. A szövetségesek érdekeik megvédése céljából képviselőt fognak a magyar közélelmezési miniszter mellé kiküldeni. XVI. Magyarország köteles minden viszonyt megszakítani Németországgal és a Romániában lévő német seregeknek szánt minden csapat- és lőszerszállítást megtiltani, ha csak erre a főparancsnok külön engedélyt nem ad. XVII. A szövetségesek a magyar állam belső igazgatásába nem fognak beleavatkozni. XVIII. A szövetségesek és Magyarország között az ellenségeskedések megszűntek.

Kelt a kettős példányban kiállíttatott Belgrádban, 1918. évi november hó 13án, 23 óra 15 perckor, az egyezmény címén és a XI. és XVIII. szakaszokon eszközölt módosítással. A szövetségesek nevében: a főparancsnok megbízottai: Michits Vajda s. k. Henrys tábornok s. k. Magyarország nevében: a magyar kormány megbízottja: Linder Béla s. k. Ez az egyezmény a demarkációs vonalat a Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, a Maros mentén Szegedig, majd innen a Szabadka–Baja– Pécs vonaltól északra a Dráváig vonta meg. A szerződés értelmében a polgári közigazgatás a magyar kormány kezében maradt, de a szövetségeseknek joguk volt a stratégiailag fontosabb helyek megszállására. Ezen egyezmény értelmében szállta meg a román hadsereg a demarkációs vonalig terjedő területeket, és az antanttól nyert engedély alapján december 1-jén Marosvásárhelyre, 4-én Besztercére, majd 7-én Brassóba vonult be. Közben tovább folytatódtak azok a tárgyalások, melyek a magyarországi nemzetiségek számára a legszélesebb nemzeti jogokat biztosítva akarták megőrizni Magyarország egységét. Jászi Oszkár, aki a kormányban a nemzetiségi és önrendelkezési ügyek felelőse volt, november 12. és 14. között az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel tárgyalásokat folytatott Erdély autonómiájának kérdéséről, de a románok teljes önállóságot követeltek. Ezt a törekvésüket erősítette meg az erdélyi románok nemzeti gyűlése Gyulafehérváron december 1-jén, amikor kimondta a Romániával való egyesülést és létrehozta az erdélyi román Kormányzótanácsot Nagyszeben székhellyel. Nem volt tehát hatásos a kormány törekvése, de a sajtópropaganda sem, mely a románságot a Magyarországhoz tartozás előnyeiről igyekezett meggyőzni. A Világ című lap november 23-i cikke például így írt: „Mi nem hisszük, hogy a hazai román demokráciának ne lenne kedvesebb egy népköztársaság általános, titkos, egyenlő választójoggal, radikális agrárreformmal, szabad sajtóval, a gyülekezés, az egyesülés jogával, mint Ferdinánd király monarchiája a bojárokkal, nagybirtokkal, reakcióval, korrupt közigazgatással, népelnyomással.” Annak ellenére, hogy az erdélyi románságnak volt olyan része, mely hajlott az autonómia elfogadására, nem az ő álláspontjuk érvényesült. Stefan PopCicio például éppen az erdélyi románság érdekeinek védelmében követelte az erdélyi autonómia legalább átmeneti fenntartását, mert mint mondta: „Egyébként könnyen megtörténhetik majd, hogy a regáti szerencsefiak az erdélyi románság hátrányára nyomulnak majd be az új területre.” Ezzel szemben a belügyminisztérium bizalmas jelentései arról szóltak, hogy a

Központi Román Nemzeti Tanács vezetői eleve minden megegyezést elutasítanak a magyarokkal, a tárgyalásokat is csak időhúzás céljából folytatják, hogy közben meg tudják szervezni az erdélyi románságot, másrészt azért, hogy a sikertelen tárgyalások tényével szolgáltassanak elfogadható okot az antant számára a román hadsereg bevonulásának igazolására. Az aradi székhelyű Román Nemzeti Tanács november 9-én ultimátummal fordul a Károlyi-kormányhoz: „A Magyar Nemzeti Tanács kormányának, Budapest. – Az események rohamos fejlődése folytán azon meggyőződésre jutottunk, hogy a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségeknek érdekében a közrend, vagyon- és személybiztonság megóvása céljából már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: Torontál, Temes, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Szatmár, Mármaros, BeszterczeNaszód, Szolnok-Doboka, Szilágy, Kolozs, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Alsófehér, Kisküküllő, Nagy-küküllő, Hunyad, Szeben, Brassó, Fogaras, Háromszék, Udvarhely és Csik megyék, valamint Békés, Csanád és Ugocsa megyék román területei. Intézzen a kormány Magyaroszág és Erdély nemzeteihez azonnal egy manifestumot ilyen értelemben és rendelje hatalmunk alá az azon területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanekkor ezen területen minden más imperium megszüntetendő. Ellenkező esetben kénytelenek lennénk proklamátióban népünknek, az országnak és az egész világnak tudtára adni, hogy az önrendelkezési jog gyakorlása részünkre lehetetlenné tétetett s így a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk és a bekövetkezhető eseményekért a felelősséget nem vállaljuk és azt a maga teljességében a magyar nemzeti tanács jelenlegi kormányára hárítjuk. Természetes, hogy a kérdéses területen élő más népekkel szemben a magunk részéről respektálni fogjuk a Wilsoni elveket. A kormányzás átadásának módozatait vegyes bizottság állapítsa meg. A kormányt Nagyszebenben fogjuk megalakítani. Ezen megkeresésünkre a választ f. é. november hó 12., délután 6 óráig várjuk. Kelt Aradon 1918. évi november hó 9-én. A román nemzeti tanács: Dr. Pop C. István, elnök”

A román politikai célok tehát egyértelműek: Erdély Romániához csatolása, ennek érdekében kiterjedt diplomáciai és katonai tevékenység folytatása, mely a döntéshozókat kész helyzet elé kell, hogy állítsa. A magyar kormány természetesen nem adta át az ultimátumban fölsorolt területeket, ehelyett tárgyalásokat kezdeményedett, amelyek eredménytelenül végződtek. November 19-én Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere bizalmas levelet kapott Varjassy Lajos aradi kormánybiztostól, aki – többek között – ezeket írta: „Kedves Barátom! Bizalmas úton tudomásomra jutott, hogy az aradi román nemzeti komité megbízta Biró Sándor aradi tanárt, hogy egy a »Világ nemzeteihez« címzett felhívást fordítson francia nyelvre. Ezen felhívás teljes szövege, mely holnapra a »Románul«-ban is meg fog jelenni, ma délutánra kezeim között lesz és azt pótlólag fogom Hozzád felküldeni. A felhívás tartalmáról már most közölhetem, hogy abban a komité felpanaszolja a világnak a magyarországi románság eddigi elnyomatását és kinyilvánítja, hogy a román nép az önrendelkezési jog alapján Magyarországtól a jövőben teljesen különváltan óhajt élni. A világ kultúrnemzeteinek informálása céljából fontosnak és jó eredményekkel kecsegtetőnek tartanám, ha kieszközölnéd, hogy a Budapestet megszálló csapatokból egy századnyi francia katona, egy intelligens, megértő lelkű francia tiszt parancsnoksága alatt ide Aradra, a román nemzetiségi agitáció gyújtópontjába vezényeltetnék. Mi mindent el fogunk követni, hogy ezeken a katonákon keresztül a francia népnek a béketárgyalásokon döntő fontosságú hangulatát Magyarországra nézve kedvezően befolyásoljuk. Veszteni való idő nem lévén, sürgős intézkedéseidet kérjük.” Minden hiába volt. Az erdélyi románok központi napilapjában másnap megjelent az a nyílt levél, amely végképpen megszakította magyarok és románok között a kapcsolatokat. Ez a fölhívás vágta az utat a gyulafehérvári nagygyűléshez, ahol majd kimondják Kelet-Magyarország „örök időkre” Romániához csatolását. A románul és franciául közreadott dokumentumot teljes terjedelmében közöljük: „A románok manifesztuma” (nov. 20.) „A világ népeihez! A magyarországi és erdélyi román nemzet, amelyet a magyar népnek uralkodó osztálya századokon át testi és lelki rabságban tartott, felszabadulva szolgaságából ama fegyvereknek dicső győzelme által, amelyek az emberi civilizációért harcoltak a nemzeti és osztályelnyomás barbár princípiuma ellen, az eddigi elnyomók kormánya előtt kijelentette

elhatározását szabad és független állammá való szervezkedése iránt, hogy erőit minden akadálytól mentesen az emberi szabadság és műveltség szolgálatában érvényesíthesse. Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához és minden nemzetnek ama természetes jogával szemben, hogy maga fölött és az általa lakott terület fölött önmaga intézkedjék, az elnyomók kormánya szembehelyezi az elnyomó állam nyers erőszakát. Évszázadok óta a magyar népnek elnyomó osztálya idegen ékekkel szakította meg nemzetünk testét, az 1867-ben létesített álalkotmányosság óta pedig a magyar kormányozó politikának bevallott célja volt a mi nemzeti megsemmisitésünk. Minden jogot nélkülöző telepítésekkel őseink földjén, kíméletlen megmagyarosításával mindazon románoknak, akik kénytelenek voltak közvetlenebb viszonylatokba kerülni a magyar uralommal, mindenféle hivatalnokok százezreinek a román területre való beözönlésével és megakadályozva népünket abban, hogy ipari szükségleteit önmaga elégíthesse ki, megmagyarosították a városokat mesterséges eszközökkel és a mi megsemmisítésünk barbár céljából pedig ethnikailag betarkították a román nemzet által lakott területet. A magyar kormány most az elnyomás és bűnös erőszak által teremtett ezen helyzettel akarja igazolni ellenállását a román nemzet azon elhatározásával szemben, hogy ősi földjén szabad és független államot alkothasson. A nemzeti szabadságunk ellen eddig elkövetett bűncselekedetek által létrehozott helyzetet igazolásul akarják felhasználni arra az újabb merényletre, amelyet ellenünk szándékolnak. Erőszakkal kellene jogunkat érvényesítenünk, de bármennyire el vagyunk is határozva a nemzeti szabadságért életünket is feláldozni, most, amikor a civilizáció győzelmét ünnepeljük a barbárság ellen és várjuk a nemzetközi törvénykezést, amely a magyar erőszakot az igazsággal fogja felváltani és mindenütt el fogja tüntetni az embertelen uralmaknak következményeit; a román nemzet tartózkodik a barbár eszközök igénybevételétől a népek közötti viszonyok rendezésében, de íme, az egész világ előtt tiltakozik a magyar kormánynak bűnös cselekedete ellen, amely most is idegen uralom alá akarja hajtani a román nemzetet és megakadályozza abban, hogy szabad és független államban alakulhasson meg. A magyarországi és erdélyi román nemzet nem kíván más népek fölött uralkodni. Nélkülözve teljesen minden történelmi uralkodó osztályt, a román nemzet már a maga lényegében a legtökéletesebb demokráciának megtestesítője, a maga ősi földjén a román nemzet kész minden népnek teljes nemzeti szabadságot biztosítani. Szabad és független államba való szervezését olyképpen fogja berendezni, hogy a területén élő népegyedek számára biztosítsa az életfeltételek egyenlőségét, kizárólagos eszközét az emberi tökéletesedésnek.

Ám a magyarországi és erdélyi román nemzet nem engedi meg, hogy az évszázadok óta az ő megsemmisítésére célzó kísérletek eredményei most igényei jogosságának elhomályosítására használtassanak fel, tiltakozik a magyaroknak a román területekre vonatkozó revindikációja ellen, amely területeket Traján császár foglalása óta mind a mai napig a mi karjaink munkáltak meg, a mi vérünk áztatott és semmi körülmények között nem akarunk a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni, hanem el van határozva az általa lakott területen szabad és független államot létesíteni. Ezt az akaratát és elhatározását tudomásul hozza a világ népeinek. A magyarországi és erdélyi román nemzet kéri a maga részére a civilizált világnak és a szabadság géniuszának segítségét és ünnepélyesen kijelenti, hogy ettől az órától fogva – bármiként határozzanak is a világ hatalmasai – el van tökélve arra, hogy inkább elpusztul, semhogy továbbra is szolgaságban és függőségben éljen. A magyarországi és erdélyi román nemzet reméli és várja, hogy a szabadságra való törekvésben az egész román faj segíteni fogja, mellyel egyek akarunk lenni mindörökre. A román nemzeti tanács.” Ez a nyilatkozat egyérteművé tette a magyarországi románok – mint a legnagyobb létszámú, akkoriban 3 milliót kitevő nemzetiség – politikai vezetőinek a szándékait. Vajon sikerül-e Károlyinak és társainak legalább az ország belső részeit megkímélni az idegen megszállástól? A magyar kormány egyetértett azzal, hogy bizonyos pontok a közbiztonság és a nemzetiségi béke fenntartása érdekében antantmegszállás alá kerüljenek, de szerette volna elejét venni a román katonai kezdeményezéseknek. A fegyverszüneti bizottság Vix-hez, a budapesti antantmisszió vezetőjéhez november 29-én írott levele egyértelműen leszögezi: „A megjelölt cél azonban csakis akkor éretik el, ha olyan ententecsapatok jönnek tekintetbe, melyek a magyarországi nemzetiségi törekvésekben nincsenek közvetlenül érdekelve, tehát franciák, angolok, esetleg olaszok és amerikaiak.” A magyar igény azonban nem nyer meghallgatást, az antantmisszió működésével szemben is nő a bizalmatlanság. A fegyverszüneti bizottság összeállította a magyar sérelmek részletes jegyzékét és december 14-én elküldte Vix-nek, de egyidejűleg Károlyinak is azzal, hogy juttassa el a francia kormányhoz, illetve a szövetséges nagyhatalmak versailles-i haditanácsához, „mert az egyedül Vix alezredeshez intézett átirat, az eddigi tapasztalatok szerint nem biztosítja az ország súlyos, a gazdasági életét bénító sérelmek gyökeres orvoslását”. Végeredményben azonban sem nyugati csapatok nem érkeztek, sem a magyar sérelmek orvoslása nem történet meg. Folytatódott a román

intervenció. A Román Királyság is hamarosan egyértelművé tette a szándékait. A november közepén Csikszépvízre beérkezett román tábornok az alábbi proklamációt tette: „Románok! Ferdinánd király őfelsége rendeletére és a román nemzeti komité hívására hadseregünk átlépte a Kárpátokat. Testvéri szeretettel lépdelve Erdély földjén, a román sereg a szent nemzeti és emberi jogok nevében jön, hogy teljes szabadságot biztosítson mindenkinek. Ezen gondolatoktól lelkesítve biztosítjuk a Tiszáig és Dunáig terjedő román földnek minden lakosát, nemzetiségi és vallási különbség nélkül, hogy megőrizzük mindenki életét és vagyonbiztonságát; ezennel felszólítjuk az egész lakosságot, hogy román védelem alatt folytassa rendes foglalkozását… A hadsereg vezérkari főnöke, Prezan tábornok.” Minő képmutatás! A rabló, gyilkoló, megszálló idegen hadsereg, amely „testvéri szeretettel lépdel”! Nagyon fontos az a dokumentum, hiszen benne szerepel az, hogy Kelet-Magyarország már nemcsak a Tiszáig, hanem egyenesen a Dunáig román föld! És egy másik árulkodó mondat: a romániai hadsereg a magyarországi románok hívására hivatkozva kezdi meg Erdély elfoglalását. Természetesen nemcsak a román vezérkar főnöke, hanem a király is fölszólította a népet. Már 1918. november 20. körül a magyar hírszerzés bemutatta a kormánynak Ferdinánd király több fölhívását a román nemzethez. Ezek egyike minden román egy birodalomban történő egyesítésére hív fel: „Románok! Amikor 1916. augusztus 14-én (ez a régi román időszámítás szerinti dátum!) harcra hívtalak testvéreitek felszabadítására, megingathatatlan meggyőződésem volt, hogy a mi igazságunk győzni fog … Ma ismét lehetségessé vált, hogy újból egyesüljünk szövetségeseinkkel s kötelességünk újból harcba lépni… Meg vagyok győződve, hogy szózatomra azonos szeretettel válaszoltok, s Románia beteljesedve látja népünk évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban ... Gyermekeink és unokáink áldani és magasztalni fogják azokat, akik áldozatot hoztak a nemzet ideáljaiért. Istennel előre.” A hadsereghez intézett proklamációjában a románok királya megismételte a Nagy-Románia létrehozásáról a fentiekben leírtakat. Szép, felemelő szavak lehettek ezek a korabeli románok számára. Mégis nyilvánvaló, hogy a hadsereg elindításának az volt a célja, hogy a békekonferencia előtt kész helyzet elé állítsák a nyugati hatalmakat. Ez azt jelentette, hogy a magyarokkal megkötendő békeszerződés előtt minél messzebb el akartak jutni Budapest irányában a román csapatok.

A belgrádi katonai konvenció értelmében a román csapatok a Marost nem léphették volna át. Ezért ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy a velük együttműködő kolozsvári román katonatanáccsal kimondatták: a román nemzeti tanácsok és gárdáik állandóan összetűzéseket provokáljanak a magyar hatóságokkal, így a román hadvezetésnek módjának legyen beavatkozni az eseményekbe a még meg nem szállt területeken is. A román hadsereg így hamarosan megkapta több, a demarkációs vonaltól északra fekvő város, közöttük Kolozsvár megszállására is az engedélyt. A magyar kormány erről azonban csak mintegy két hét múlva értesült, amikor a magyar hírszerzés elfogta a román vezérkar főnökének táviratát, melyben utasította a román csapatokat a demarkációs vonal átlépésére, egész Erdély elfoglalására. December 17-én nagy erőkkel indult meg a demarkációs vonal átlépése, s december 18-án a fontos székelykocsárdi Maros-híd átadása után a demarkációs vonal, amelyet a kormány külpolitikája alapkövének tartott, megszűnt létezni. Károlyi Mihály december 20-án felvilágosítást kért az antanttól, „vajon a megszálló csapatok parancsnoka valóban az antantkormányok megbízásából cselekszik-e, amint állítja, mikor a fegyverszüneti feltételek megszegését elrendeli vagy megengedi.” Válaszként december 23-án megérkezett Philippe Berthelot tábornoknak, a bukaresti francia misszó vezetőjének jegyzéke a magyar kormányhoz, melyben azt közölte, hogy a román hadsereg-főparancsnokságnak megadta az engedélyt a november 13-án aláírt belgrádi fegyverszünetben rögzített demarkációs vonal átlépésére. Egyre egyértelműbbé vált, hogy Erdély és egész KeletMagyarország, hacsak a magyar hadsereg nem tudja megvédeni, elveszett. 1918 karácsonyán megkezdődött Kolozsvár román megszállása ellenállás nélkül. A székely csapatokat már néhány nappal előbb elvezényelték a városból, Haller Gusztáv polgármester pedig a vérontás elkerülése végett felszólította a lakosságot, hogy tartózkodjon minden összetűzéstől. A román előnyomulás azonban itt sem állt meg, hanem folyamatosan haladt tovább nyugat felé. A román hadmozdulatok során a királyi román haderő katonái különösen sok atrocitást követtek el a kelet-magyarországi lakosság ellen. Ennek az egyik oka – talán inkább a közkatonák részéről – az, hogy a háború és a német megszállás által nagyon megviselt romániai területek katonái egy gazdagabb vidéken meg akarták szerezni azokat a javakat, amelyekhez odahaza nem juthattak hozzá. A magyar ellenség földjén pedig ezt megtehették. A leendő békeszerződés szempontjából azonban lényegesebb az, hogy az idegen, megszálló hadsereg meg akarta félemlíteni, sőt, el akarta űzni Erdély magyar lakosságát. Nem e könyv témája, ezért nem soroljuk

hosszasan a jogtalan fellépéseket, csak néhányat említünk. A román katonai hatóságok mindenütt bevezették a botbüntetést. A katonák loptak, raboltak, garázdálkodtak, erőszakoskodtak: a magyarországi levéltárak adatainak ezrei és ezrei bizonyítják ezt. Kratochwill Károly ezredes, akit a magyar kormány november végén az erdélyi magyar hadsereg parancsnokságával bízott meg, Kolozsvárt ütötte föl a főhadiszállását. Kolozsvár december 24-i elfoglalása után, 1919. január 2án az alábbi jelentést küldte a Hadügyminiszternek: „December hó 25-én délelőtt 12 óra 30 perckor két román tiszt jelent meg a kerületi parancsokság irodájában és ott azon panaszukat adták elő, hogy már négy napja keresnek Neculcea tbk. a 7. román ho.parancsnok részére irodát, de azok a helyiségek, melyek a lakáshivataltól kiutaltattak nem felelnek meg, ezért hozzám fordulnak, hogy megfelelő irodát rendelkezésre bocsássák. Én készséggel azt mondtam, dacára, hogy az ügy nem tartozik hozzám, mégis a Főkormánybiztosságnál megfelelő helyiség kiutalása érdekében közbenjárok. Sikerült is 10–14 szobás helyiséget a mentők épületében biztosítani, amit ők el is fogadtak. Az ügy ezzel elintézettnek volt tekinthető. Neculcea tbk. néhány napig távolt volt és csak vasárnap 29-én érkezett vissza Kolozsvárra. December 30-án dél. 9 órakor nálam az irodában megjelent Neculcea tbk. törzskarával és karhatalommal és azt kérdezte tőlem van e tudomásom, hogy ő már napok előtt kért tőlem irodának megfelelő helyiséget és hogy ő az én irodámat erre a célra találja a legalkalmasabbnak. Azt mondottam, hogy arról nincs tudomásom, hogy szerette volna e célra az irodámat; más helyiséget tudok neki rendelkezésre bocsátani. Ő azonban ragaszkodott irodámhoz, mire azt mondottam, hogy tiltakozom ezen erőszakosság ellen és a Főkormánybiztosnak jelentést teszek, mire ő azt mondta, hogy a Főkormánybiztos civil, úgysem segíthet. Ő megtartja az irodát és egy őrnagyot bízott meg a helyiségek átvételére. Azután eltávozott és a megbízott őrnagy egy főhadnaggyal maradt vissza a karhatalommal együtt. Én az osztály főnököket összehívtam és közöltem velük a történteket és hogy a Főkormánybiztos úrhoz megyek az esetet bejelenteni. Ez idő alatt az őrnagy az iroda helyiségben feltette sapkáját és udvariatlan, durva és goromba, úri emberhez nem illő módon lovagló botjával hadonászva leütötte a falon és ajtókon levő felirati táblákat és jegyzékeket.” Érdekes következtetésre juthatunk, ha a királyi román csapatok által elkövetett jogtalanságokat és az Erdélyben lévő román csapatok létszámát összevetjük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a román hadvezetés azért tűrte el az

atrocitásokat, hogy a román haderő minél erősebbnek és félelmetesebbnek tűnjön. A magyar katonai hírszerzés ugyanis azt jelentette 1918 decembere legvégén, hogy összesen legföljebb csak 5-6 ezer romániai katonát küldtek Erdélybe. Ezt a magyar hadügyminisztérium hadműveleti csoportja így értékelte: „a román királyság kormánya – minthogy többet az ország belviszonyaira és a besszarábiai helyzetre való tekintettel nem tehetett – csak annyi csapatot küldött Erdélybe, amennyi elkerülhetetlenül szükséges, hogy az erdélyi román vezető emberek ellenünk irányuló működésének azt a látszatot megadja, hogy ezt a működést az entente-hoz tartozó csapatot védik.” Való igaz, 1918 novemberétől a Román Királyság szinte minden szomszédjától területeket vett el, vagy a már korábban megszállt területeken „pacifikálnia” kellett a helyzetet, s az lekötötte az erőit. Így aztán Magyarországra eleinte a máshol „leharcolt” kimerült csapatait küldte. A magyar hírszerzők, akik 1918–1919-ben Erdélyben bizony életveszélyes körülmények között dolgoztak a hazájukért, földerítettek egy-két jobban fölszerelt, francia puskával és jobb ruházattal ellátott román alegységet. A hadügyminisztérium előbb említett összefoglaló jelentése általánosságban azonban így értékelte a királyi román hadsereget: „Ezek a csapatok katonailag nagyon csekély értékkel bírnak. Egybehangzó jelentések szerint felszerelésük nagyon rossz, a legkülönbözőbb mintájú fegyverekből és egyéb cikkekből áll. Ruházatuk komikus keveréke a polgári és több nemzetbeli katonai öltözéknek. Fegyelmük nagyon laza, ellátásuk nagyon rossz. Az egyes katona harcra kedvtelen és gyáva, az első puskalövésre megszalad.” Ezzel összfüggésben áll a kolozsvári kerületi katonai parancsnokság egy jelentése, amelyben – utalva a magyar csapattöredékek növekvő ellenállási szándékára a román hadsereg ellen – az alábbi megállapítás olvasható: „A román nemzetiségűek a székely csapatoktól nagyon félnek, s így minden eszközt – az alaptalan vádakat és koholmányokat is – felhasználnak, hogy a székelységet lejárassák és azoknak Erdélyből való elvezénylését elérjék.” A már említett, december végi összefoglaló jelentés az esetleges magyar ellenállás lehetőségét így fogalmazta meg: „Kétséget mindezek után nem szenved, hogy részünkről erélyes fellépés és kíséretében néhány jó zászlóalj megmozdítása elegendő volna az Erdélyt megszálló összes román királyi haderő megfutamítására.” Kár, hogy a Károlyi-kormány azokban a hetekben még visszavonulási parancsot adott ki a hadseregnek. Ez az álláspont 2-3 hét múlva megváltozik – 1919 január közepén Károlyi utasítást ad Stromfeld Aurél vezérkari ezredesnek, hogy dolgozza ki a fegyveres honvédelem koncepcióját. Erre válaszul a román hadsereg még erőteljesebben lépett föl a polgári lakosság ellen. Egy név nélkül Kolozsvárról föladott táviratból tudjuk, hogy a

városban „megvertek férfiakat puskatussal, fél tízen túl senkinek járni nem volt szabad. Motozás alkalmával órákat raboltak és tettleg bántalmazták azt, ki felszólalt (ez ellen) … a franczia tisztet is bevitték a rendőrségre, mert szimpátiával viseltetik a magyarsággal szemben, és mert a románok hitványságait nem hajlandó magáévá tenni.” A kolozsvári magyarokkal valóban szimpatizálhatott egy-két francia tiszt, ugyanis amikor egy összekötő tisztjük átutazott a városon, a helybéli magyarság szimpátiatüntetést rendezett mellette, egyben persze tiltakozásképpen a hódítók törvénytelenségei ellen. Ez a tüntetés azonban a szó szoros értelmében vérbe fulladt. A fent idézett távirat így írja le a történteket: „A ma délután megérkezett franczia összekötő tisztet Kolozsvár népe illő tisztelettel akarta fogadni, a New York szálló elé felvonultak, de már útközben a románok a Bartha Miklós utcában sortüzet vezényeltek rájuk, mint mondják a levegőbe, hogy a népet megijesszék. Így fele lemaradt, a többi a New York felé vonult. Elénekelték a Hymnuszt, a Szózatot meg a Kossuth-nótát és a Marseillaiset. Eközben a románok újból lőttek, hogy az ünnep impozánsságát ismét megzavarják és a tömegeket eloszlatásra bírják. A magyar nemzeti színű lobogót összetépték, rúdját darabokra törték. Az utcán való közlekedést egyszerűen nem engedik, motozzák a népet.” Ehhez tudni kell azt is, hogy Erdélyben a román főparancsnokság elrendelte az ostromállapotot, ami természetesen a magyarokat sújtotta a leginkább. A magyar Hymnusz, Szózat pedig azóta, már 70 éve a börtönbüntetést jelentheti Erdélyben. A magyar kormány, amelynek eleinte nem volt hadserege, egyelőre csak szóban és írásban tiltakozhatott a megszálló erők terrorja ellen. 1919 január végén aztán párhuzamosan a magyar hadseregszervezés fölgyorsításával keményebbé vált a magyar vezetés hangja. Álljon itt a Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság egy tiltakozó jegyzéke, amelyet Stielly Valter magyar honvédtiszt fogalmazott és juttatott el Vix alezredeshez, a budapesti antantküldöttség vezetőjéhez: „ Vix alezredes úrhoz a mai napon a következő átiratot intéztük: Mellékelten van szerencsénk Alezredes úrnak azon jelentéseknek egy összeállítását megküldeni, mely a román megszálló csapatoknak minden szerződéssel és joggal ellentétben álló magatartásáról szólanak. A magyar kormány nevében van szerencsénk Alezredes úrnak a leghatározottabb tiltakozásunkat bejelenteni és arra felkérni, hogy a szükséges lépéseket megtenni szíveskedjék, miszerint valamennyi magyar állami, megyei, városi és községi tisztviselő helyén maradhasson, az esetleg már elmozdítottak teljes elégtételadás mellett, hivatalaikba

visszahelyeztessenek, az esetleg internáltak szabadlábra helyeztessenek, – valamennyi tisztviselő szabályszerű illetményeit meg, illetve visszakaphassa és végül tőlük semmiféle román hűségeskü vagy fogadalom ki ne kényszeríttessék. Külön ki kell itt emelnünk még azt a körülményt is, hogy a megszálló román királyi csapatok parancsnoka Kolozsvár városára teljesen jogtalanul 900 000 korona hadisarcot vetett ki. Kérjük Alezredes úr sürgős intézkedéseit, hogy ez a jogtalanul kivetett pénzösszeg a román királyi parancsnokság által visszatéríttessék. Kiemeljük továbbá a 7. számú mellékletben, a fogarasi állami ménesbirtok jelentésében foglalt különösen súlyos sérelmet, hogy t.i. román felfogás szerint az eskü kikényszerített letétele után a magyar állami tisztviselők román állampolgárokká válnak; – továbbá, hogy bárhová, tehát a román királyságba is áthelyezhetők. A román királyi megszálló csapatok egészen tervszerűen folytatják előnyomulásukat a demarkacionális vonalon túl is, a megszállott területeken mindenütt átveszik az imperiumot. A legcsekélyebben sem alkalmazkodnak az 1918. évi november hó 13.-án kötött katonai egyezményhez, annak határozványait magukra nézve, úgy látszik nem ismerik el kötelezőnek. Miután a román megszálló csapatoknak, valamint ezek védelme alatt működő román végrehajtó tanácsnak a katonai egyezmény határozványait sértő eljárása ismételten bejelentett tiltakozásaink ellenére nem hogy megszűnne, de rohamosan terjed, a magyar kormány megbízásából kérjük Alezredes urat felsőbb hatósághoz kérdést intézni, hogy az milyen intézkedéseket hajlandó tenni, hogy a román megszálló csapatok jog és szerződésellenes magatartása megszűnjön. Mindenesetre azonban kérnie kell a magyar kormánynak, hogy a szövetséges hadseregek főparancsnokságától a román királyi csapatok jogellenes viselkedéséért teljes elégtételt kapjon, mert e nélkül a vérontás elkerülését célzó intézkedéseit a közvélemény előtt indokolni nem tudná.” A román hadvezetés a későbbiekben kijelentette, hogy ők nem szerződésszegők, mivel a belgrádi katonai egyezményt a magyarokkal nem ők, hanem Franchet tábornok kötötte. Ebben az az ellentmondás, hogy amikor az erdélyi városokat, mint stratégiai pontokat (és persze egész Erdélyt) elfoglalták a románok, akkor antanthaderőnek mondták magukat, de amikor az antant balkáni haderő-parancsnokságával Károlyiék megkötötték 1918. november 13-án az egyezményt, akkor tiltakoztak ez ellen és nem tartották magukra kötelező erejűnek. A magyar kormányzat hiába tiltakozott a magyar állami tisztviselők elmozdítása ellen. A román katonaság és sok helyen a román lakosság

egyszerűen a fegyverek érveivel elűzte a magyar hivatalnokokat. Esetleg, ahol speciális szakértelemre volt szükség, megpróbálta kierőszakolni a hűségeskü letételét a román államra. Ezt persze a magyarok megtagadták, aminek az lett a következménye, hogy elbocsátották, bántalmazták őket. Akik – engedve az erőszaknak – letették a hűségesküt, azokat a nemzetközi joggal szöges ellentétben román állampolgárnak tekintették, s megkezdték áthelyezésüket Moldvába és Havasalföldre. A Kolozsvár városára kivetett 900 000 korona hadisarc pedig nem más, mint a rablásnak egy 20. századi formája. Természetesen soha nem térítették vissza azt az összeget a város polgárainak. A magyar lakosság viszont megtanulhatta, hogy a román uralom az első perctől kezdve az erőszakot és az elszegényedést jelenti. A román csapatok ilyen jellegű tevékenységével az volt a cél, hogy a békekötés előtt kész helyzetet teremtsenek, ha kell, tűzzel-vassal, a magyarság elűzése, legyilkolása, megalázása és kifosztása árán. A magyar kormány a fent idézett nyilatkozata legvégén elégtételt követel ezekért az atrocitásokért. Károlyi tudta, hogy ezt soha nem fogja megkapni. Nem véletlen azonban, hogy ezzel zárul a kormánynyilatkozat: elküldése előtt két nappal adta a magyar miniszterelnök Stromfeld Aurél új magyar hadügyi államtitkárnak utasítást a hadseregszervezés fölgyorsítására, ütőképes magyar hadsereg létrehozására. Márpedig ha a kormány és a magyarság nem kapna teljes elégtételt az antanttól a román királyi csapatok garázdálkodásai kapcsán, akkor a hadsereg tervbe vett ellentámadása jogos lesz a területrablók ellen. S amíg Erdélyben elszabadul a pokol, lássuk, mint írtak a „művelt napnyugat” újságjai? Az egyik legismertebb párizsi lap, a Le Malin 1918. december 6-i számában vastag betűs címmel jelenti: „Új tartományok szabadítják föl magukat a magyar iga alól.” Majd egy bécsi táviratra hivatkozva ezt írja: „A román nemzeti komité Erdélyben, a krishanai Bánátban és Maramureschben kikiáltotta a román tartományok csatlakozását a Román Királysághoz. A román zászló lobog minden középületen. A lelkesedés leírhatatlan. Az emberek sírnak és csókolóznak az utcákon. A régi szász tartományok Erdélyben, akik évszázadokon át osztották a románok szenvedéseit, szívvel-lélekkel részt vesznek örömükben.” Ezt a jelentést egyébként a megbízhatónak tartott Havas hírügynökség röpítette világgá. Ugyanezt a cikket a neves brit lap, az Excelsior is közzétette. Az ilyen téves, sőt szándékosan dezorientáló távirati jelentéseket nyilvánvalóan az akkor már évtizedek óta jól működő, magyarellenes román

propagandának kell tekinteni. Ez a propaganda Trianon óta is teljes erővel, hasonló pontossággal és szavahihetőséggel zajlik. (Márpedig a világ közvéleményének megtévesztésében nem a nyugat-európai emberek a hibásak, hanem az elmúlt négy évtized magyarellenes magyarországi politikája, amely nem tett semmit az ellenünk gátlástalanul űzött propaganda ellensúlyozására.) Ami az erdélyi szászokat illeti; valóban sírtak, de korántsem az örömtől. Őket ugyanúgy végigrabolták, mint a magyarokat. Helyezkedésüknek és a kész tények kérlelhetetlensége előtti meghajlásuknak köszönhetően 1919. január 8-án, a medgyesi gyűlésükön mondták ki, hogy egyetértenek Erdélynek Romániához való csatolásával. El kell ismerni, hogy mást nemigen tehettek, ám az is tény, hogy csatlakozásuk kimondásával keresztülhúzták a magyar kormány velük kapcsolatos terveit. A magyar hadügyminisztérium ugyanis azt írta az egyik, január 8-a előtti összefoglaló jelentésében: „… a szászok magatartása még nem vett határozott irányt mellettünk vagy ellenünk. Az utóbbiak radikális csoportja ugyanis (az ún. zöld szászok) a románokhoz való csatlakozás híve és az irányban fejt ki éles propagandát. A szászok zöme azonban még ingadozik, és az ideig sem a románok mellett, sem mellettünk határozottan állást nem foglalt. Ha idejében rászánnánk magunkat a zöld szászokkal szembeni hathatós magyar propagandát léptetni életbe, még valószínűen sikerülne az erdélyi szászokat reábírni, hogy a Magyarország kötelékében való megmaradás mellett foglaljanak állást, ami – tekinteve a székelyek és a szászok aránylag nagy együttes számát, az erdélyi helyzetet részünkre lényegesen javítaná.” Ez annál is inkább úgy van, mivel még az erdélyi románok és a romániaiak között is léteztek bizonyos ellentétek. A fentiekben idézett magyar hadügyi összefoglaló jelentés politikai helyzetelemző részében ezt így foglalja össze: „A román királyság és az erdélyi románok korántsem képeznek egységes tábort, mint azt a gyulafehérvári gyűlésről kiadott és azóta hivatalosan közölt hírekből következtetni lehetne. Míg ugyanis az erdélyi románok a Magyarország kötelékében átélt forradalom hatása alatt jövendő államformájukban messzemenő demokratikus és szociális intézményeket akarnak megvalósítani, addig a román királyság mai hivatalos körei a monarchikus államformához ragaszkodnak. Erdélyi románjaink mondása: a magyar uralom alól menekülünk, de nincs kedvünk a bojárok uralma alá kerülni! jellemzi a közöttük és a román királyság között fennálló ellentétet. Ez az ellentét – úgy látszik – nem hogy kiküszöböltetnék, hanem állandóan növekszik. Két nagy befolyású faktor ugyanis, a pénzügyi és egyházi körök, komolyan féltik jövőjüket a Romániával való egyesüléstől. A pénzügyi körök

máris érzik a román tőke súlyos befolyását s félnek a román tőkével karöltve megjelenő üzleti erkölcstelenségtől. A vezető papi körök pedig egyházuk autonómiájának megszűnésétől tartanak s evvel eddigi hatalmukat és befolyásukat látják veszendőbe menni. Ezen körök véleménye az, hogy az erdélyi románságnak nem szabad magát oda dobni a királyságnak, hanem ki kell használnia az önrendelkezési jog elismeréséből fakadt helyzetét s alkudoznia kell úgy a román királysággal, mint a magyarokkal, hogy a békekötés után a lehető legkedvezőbb helyzetet biztosítsa magának.” Mint látható, a magyar kormány föl akarta használni az erdélyi és a regáti (a királyságbeli) románok között valóban meglévő egyházi és gazdasági érdekellentéteket. Ezekről természetesen Bukarestben is tudtak, s az volt az egyik oka annak, hogy a romániai csapatok minél előbb el akarták foglalni Kelet-Magyarországot. Ionel Brátianu, Románia miniszterelnöke nem véletlenül üzente az erdélyi románság vezetőinek: „a román csapatok háta mögött, s ne előtte csináljatok nemzeti forradalmat!” Válaszul az 1918. december 1-jén megtartott gyulafehérvári román nagygyűlésen az erdélyi románok vezetői kimondták, hogy ugyan Kelet-Magyarország „örök időkre” csatlakozik Romániához (1. pont), de az országon belül autonómiája lesz (2. pont). Két hét sem telt el, s a Gyulafehérvárott megalakult „erdélyi román kormány”, a Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) e döntésére válaszul a bukaresti kormány december 13-án a királyság hivatalos lapjában (Monitorul oficial) kinyilvánította Erdély Romániához csatolását. Ez nemzetközi jogilag törvénytelen aktus volt, hiszen a nemzetközi békekonferencia még össze sem ült, nemhogy döntött volna. A december 1-jei gyulafehérvári román nagygyűlésen körülbelül 100 000 erdélyi román vett részt; a magyarokat, szászokat, szerbeket nem kérdezték meg a határozathozatalkor. Ez tehát egyoldalú döntés volt, amire – mint utólag kiderült – a román királyi kormány kérte meg az erdélyi román vezetőket. Annak ellenére, hogy a mai román történészek egyike már 130 000 ember részvételéről ír, másik pedig arról, hogy a gyűlésen részt vevő románok tulajdonképpen az erdélyi magyarságot is képviselték, nyilvánvaló, hogy százezer román ember döntését lehetetlenség érvényesnek elfogadni a két millió ott élő magyarra nézve. A bukaresti kormány nyilvánvalóan a leendő békekonferencia döntését akarta a nagygyűléssel befolyásolni. De nemcsak azt, hanem a királyi román haderő állandó előnyomulását is szentesíteni akarta. Nem véletlen, hogy sem az 1918. november 13-i katonai konvenció, sem az 1919 január első napjaiban kötött Apáthy–Berthelot-féle, Kolozsvártól északra és délre meghúzott újabb demarkációs vonalat sem ismerte el a román kormány. Ez utóbbit a magyar kormány sem fogadta el, ezért január közepén

azt jegyzékben közölte is Vix alezredessel. Magyarország azért nem fogadta el az Apáthy– Berthelot-vonalat, mivel ez nagyobb területet (a teljes északkelet–délnyugati Erdélyt) adott volna át román megszállás alá. Másrészt pedig a romániai csapatok változatlanul nyomultak tovább, tehát sem elvi, sem gyakorlati jelentősége nem lett volna az Apáthy– Berthelotmegállapodás elfogadásának. 1919 első hónapjaiban pedig megindult a diplomáciai csata a területekért, magyar részről az ország területi integritásának fönntartásáért. A magyar kormány – amelynek a miniszterelnöke január közepétől dr. Berinkey Dénes, igen jól képzett jogász volt – úgy politizált, hogy elvileg Magyarország egy talpalatnyi területéről sem mondott le. A fokozódó területrablások ellen egyelőre nem tudott sokat tenni, de kinyilvánította, hogy a vitás területi kérdések egyedüli megoldása a népszavazás lehet. Ezt a szomszédos hatalmak azonnal elutasították, helyette bevezették a volt magyar területek visszatérésének koncepcióját Csehszlovákiához, Szerbiához és Romániához. Ez azt jelenti, hogy a területrablásokat úgy fogták föl, s a győztes Nyugat felé is úgy állították be, hogy a magyarok által az elmúlt évezred által erőszakkal elfoglalt ősi csehszlovák, szerb és román területek most, az igazság szellemében visszatérnek eredeti tulajdonosaikhoz. Az első nagy diplomáciai jellegű összecsapás, amely már Trianon felé vezetett, a magyar kormányfő és az erdélyi román Kormányzótanács elnöke, Iuliu Maniu között zajlott le. Vix alezredesnek egy 1919. január 29-i jegyzékére válaszolva a magyar kormány kijelentette, hogy „sohasem ismerte el a románok által igényelt 26 vármegyének elszakadását Magyarországtól.” Erre Vix parancsára Ameil francia kapitány megkereste a román Kormányzótanácsot, mire január legvégén Maniu távirati választ küldött a budapesti antantmissziónak, amelyben összefoglalta azokat a tényezőket, amelyek szerint Magyarország elismerte Erdély önállóságát. Ezek szerint: 1. Az 1918. október 12-én megszerkesztett, és október 18-án a magyar Országgyűlésben fölolvasott román proklamáció, amely nyilatkozat (Maniu szerint) a románság „függetlenségi és nemzeti életének elévülhetetlen jogát képezi a magyar királyság és a románok közötti szakadásnak és kezdete az ő független adminisztrációjuknak”. 2. 1918. október 27-én Aradon megalakult a Román Nemzeti Tanács, azt elismerte a magyar kormány is, mint azt a sajtó cikkei is bizonyítják. Ezzel párhuzamosan a román lakta területeken román nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák alakultak „a rend fenntartására és a közügyek

birtokbavételére”. (Megjegyezzük, hogy itt Maniu a „közügyek” erőszakos birtokbavételét mint legitimációs tényezőt állítja be, ami részben demagógia, részben árulkodik az ő és a Kormányzótanács mentalitásáról.) 3. A magyar hadügyminiszter megengedte az erdélyi román katonák fölesküdését a Román Nemzeti Tanácsra. 4. A Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én „egy utolsó felhívást intézett a Magyar Kormányhoz”, hogy az „engedje át a románlakta vidékeken saját jószántából a kormányzás jogát”. (Maniu itt „elfelejti” hozzáfűzni, hogy a magyar kormány, válaszul a november 9-i ultimátumra javasolta az aradi tárgyalásokat, de le nem mondott a területről.) 5. Maniu: „Mindezen ügyek teljes szentesítést nyertek az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlésen.” (Erről a fenti lapokon elmondtuk az álláspontunkat.) 6. A gyulafehérvári határozatot hivatalosan átadták a magyar kormánynak. (Megjegyzésünk: amely azt 24 órán belül elutasította!) 7. Jászi Oszkár ebben az ügyben leutazott tárgyalni Aradra. (Leutazott, de nem azért, hogy átadja, hanem azért, hogy megvédje Magyarország területi integritását!) Maniu jegyzékére 1919. február 18-án válaszolt Berinkey: I. Ami a 2., 3. és 7. pontokat illeti: „Mindezek a tények nézetem szerint éppen az ellenkezőjét bizonyítják annak, amit Maniu úr velük bizonyítani remélt, mert a felhozott tények egyszerű magyarázata abban az állapotban található, amelyet a magyar kormány az országban élő nemzetekkel szemben mindig elfoglalt.” Magyarország ugyanis minden nemzetiségének „önrendelkezési jogot, vagyis nemzeti önkormányzatot kíván biztosítani. A magyar kormánynak az az álláspontja magyarázza azt, hogy különféle nemzeti tanácsok és gárdák (…) alakítását nemcsak megengedte, hanem részben elő is mozdította, mert ezeket az állam érdekében is működő, habár önkormányzati szervnek tekintette.” Az egyik miniszter leutazása Aradra „szintén abból a célból történt, hogy a Magyarországon élő román nemzetet a magyar államon belül megillető önkormányzat szabályozására nézve megállapodást hozzon létre”Ez meg is valósult egyébként a német és ukrán nemzetiséggel az 1918: X. és az 1919: VI. néptörvényekkel. Ezután Berinkey jegyzéke az alábbi, alapvető jelentőségű mondatot tartalmazza: „Amidőn azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a román nemzeti tanács végső célja Magyarország egyes részeinek elszakítása és a román királysághoz való csatolása, a magyar kormány természetesen vele minden további érintkezést megszakított és ugyanebből az okból a Nagyszebenben alakult román kormányzótanács működését nem ismerte el, sőt az ellen mindig a leghatározottabban tiltakozott.” Ezek a tények azt bizonyítják, hogy

Magyarország nem egyezett bele az elszakításba, hanem önkormányzatot akart adni. II. Helytelen Maniu álláspontja – érvel tovább Berinkey – akkor is, amikor „egyoldalú tényekből” akarja a 26 vármegye elszakítását „jogi állapotként” feltüntetni. Így az 1918. október 12-i román országgyűlési nyilatkozat, a november 9-i felszólítás és a december 1-jei határozat „semmi jelentőséggel sem bírhat a kérdés érdemére nézve, mert ezek a románoknak egyoldalú ténykedései”, amelyek ellen annak idején a magyar kormány minden esetben tiltakozott. A gyulafehérvári nyilatkozat a szóbanforgó területeknek csak „a román nemzetiségű lakosait képviselhette, amely román lakosság pedig a szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki (…), ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését jelentené”. Utalt Berinkey a szászok 1919. januári medgyesi nyilatkozatára is, emigyen: azt csak „az ellenséges román megszálló csapatok terrorja alatt erőszakolhatták ki és ez ellen a magyarországi német nemzeti tanács a legerélyesebben tiltakozott is”. Majd értékeli a gyulafehérvári gyűlést is egy mondatban: ilyen módon a határozat „csak egy párthatározatnak tekinthető, amely a népszavazás tekintélyére semmi esetre sem számíthat”. Nyomós érveit a magyar miniszterelnök egy általános érvényű, Vixhez és az egész antant politikai és katonai vezetéséhez címzett megállapítással zárta le: „A magyar kormánynak erős meggyőződése, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának végeredményeképpen mégis a szabad népszavazás útján megnyilvánuló népakaratban kell kifejezésre jutnia.” Reméli Magyarország, hogy „a békekonferencia igazságos ítélőszéke is ezt az álláspontot fogja elfoglalni”. Nem véletlenül írta ezt Berinkey kormányfő. Akkor ugyanis már éppen egy hónapja ülésezett Párizsban a nemzetközi békekonferencia, ahová a legyőzött országok képviselőit meg sem hívták. A Vixhez eljuttatott magyar érvek pedig ugyan miért jutottak volna el a nagyhatalmak vezetőihez? (A békekonferencia „igazságos ítélőszékéről” könyvünk végefelé lesz szó.) Berinkey, álláspontja nyomatékosítására személyesen is fölkereste Vix alezredest, a fenti érveket ismertette a misszió vezetésével. Vix már másnap újabb jegyzéket intézett a kormányhoz, amelyben felhívta Magyarországot, hogy ennek tárgyalásai egyes cseh-szlovák cégekkel és személyekkel azt jelenti, hogy a magyar kormány elismerte a „cseh-szlovák állam szuverenitását”, ezért kéri a kormányt, hogy kezdjen tárgyalásokat a csehszlovák kormánnyal.

A magyar miniszterelnöknek (a fegyverszüneti bizottság közbejöttével) alkalma nyílt álláspontja újabb kifejtésére. Ezek szerint a magyar kormány kénytelen volt tárgyalni olyan személyekkel és szervezetekkel, akik és amelyek a megszállt területeken működtek, de azt azért tette, hogy mentse a magyar polgárok és állam érdekeit, hiszen a magyar közigazgatást a megszállók fölszámolták. Ebből egyesek azt a következtetést vonják le, mintha Magyarország „a megszállott területek megszállásának jogosságát és e szervek mögött álló, a szerződést sértő fegyveres hatalom jogszerűségét és igényeit elismerte volna”. Ezért a kormány „kénytelen ünnepélyesen tiltakozni az ellen, hogy ennek az érintkezésnek és tárgyalásoknak ilyen hatályt tulajdonítsanak”. Magyarország továbbra is érintkezésbe fog lépni azzal, akivel akar, abból a célból, hogy biztosítsa élelmiszer-ellátását, de ennek elvi álláspontját nem adja föl. Miért volt mindez? Miért akarták arra rávenni a magyar kormányzatot, hogy legalább egyszer, bármilyen ügy kapcsán lemondó nyilatkozatot vagy legalább valamilyen, annak is értelmezhető mondatot mondjon? Nyilvánvalóan az volt ezzel a cél, hogy a párizsi békekonferencián azt fölnagyítva, fölhasználhassák saját, területszerző céljaik alátámasztására. A magyar kormány azonban nem adott föl semmilyen jogot sem. Mi történt eközben Romániában? Hogyan készült a román diplomácia és kormányzat a békeszerződés aláírására? Azon a napon, 1918. november 3-án, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia nevében aláírták Padovában a fegyverszüneti egyezményt, francia katonai küldöttség érkezett Romániába. Nyilvánvalóak az összefüggések: három nap múlva, november 6-án a román király lemondatta az addigi miniszterelnököt, a németbarát Alexandru Marghilomant. Utódjául – a helyzet szükségleteinek megfelelően – Coandá tábornokot, hadügyminiszterré pedig az 1917-es nagy csaták hősét, Eremia Grigorescu tábornokot nevezte ki. Újabb négy nap múlva (november 10-én) a király parancsot adott ki a hadsereg újabb mozgósításáról és legalább 20 korosztály behívásáról. Ez kétségtelenül sajátos intézkedésnek tartható, tekintettel arra, hogy a háború a vége felé járt: másnap adta meg magát a német hadsereg, a Monarchia – benne Magyarország – már éppen egy hete tette le a fegyvert. Nyilvánvalóvá vált, hogy Románia ismét a fegyverei erejével akarja elérni azt, ami 1916-ban nem sikerült: Erdély elfoglalását. A sietségnek természetesen az is nyomós oka volt, hogy Franciaország, amely kelet-európai politikáját jó részt Romániára akarta a jövőben építeni, el akarta érni, hogy keleti szövetségese ténylegesen hadat viselő félként fejezze be a háborút. Arról volt szó ugyanis, hogy Románia 1918-ban, fél évvel a háború befejezése előtt aláírta a bukaresti békét, amellyel semmissé tette

az 1916-os bukaresti titkos antant–román egyezményeket. Ez azt jelentette 1918 őszén, hogy a titkos szerződésben foglalt területi igényeire elveszítette a jogait. A francia külpolitika az utolsó pillanatban, nem kis nehézségek árán érte el azt, hogy az antant-nagyhatalmak Romániát hadviselő államnak ismerjék el. 1918. őszi hónapjaiban a román külpolitika azért küzdött, s a Magyarországba hadüzenet nélkül küldött csapatait ezért is hajszolta minden úton előre a hadvezetés. November 10-én még egy fontos esemény történt Romániában. A román hadügyminisztérium ultimátumot juttatott el Mackensenhez, a Románia nagy részét még mindig megszállva tartó német hadsereg parancsnokának. Ebben az foglaltatott, hogy a német csapatok 24 órán belül hagyják el Bukarestet, majd a későbbiekben az egész országot. A Mackensen-hadsereg a következő hetekben, átkelve a Déli Kárpátokon, Erdélyen át Németország felé indult. (Az Erdélyt megszálló román haderő ezért támadott a Keleti Kárpátokon át, a Székelyföld irányában.) A bátorhangú ultimátum persze nem a véletlen műve volt. November 10– 11-e éjszakáján kelt át a Dunán Ruszcsuknál és Giurgiunál a francia 146. és 210. ezred. A román mozgósításnak volt egy másik oka is. Nevezetesen az, hogy Romániában az egyébként is nagy társadalmi ellentéteket a háborús szenvedések fokozták, a forradalom fenyegette a fennálló rendszert. A Bőhm Vilmos magyar hadügyminiszter által összeállított egyik bizalmas helyzetjelentésben az olvasható, hogy Romániában „a régi türelmes, mindent eltűrő és mindennel megalkuvó paraszt nincs többé” … Az értelmiség új kormányt, új rendszert követel, a szociáldemokrácia pedig az ország legnagyobb politikai erejévé vált. A román kormány – e jelentés szerint – azért is rendelte el az általános mozgósítást, hogy a lázongó parasztokat és a tudatosan szervezkedő szociáldemokratákat behívva, megfékezné őket. Ennek ellenére egyre nehezebb a román helyzet, mivel „a nyomor a falvakban óriási”, bolsevik eszmék terjednek, a katonák tömegesen szöknek a hadseregből. A román kormány nem támaszkodhat a „színes francia csapatokra”, mert azok is „a bolseviki ideáltól vannak megfertőzve”. A magyar kormány abban bízott, hogy a Román Királyságban is kirobban a forradalom, ami meggátolja Magyarország megtámadását. A magyar sajtó egyre többet cikkezett a romániai társadalmi viszonyokról, olyannyira, hogy 1919 februárjában Berthelot tábornok Bukarestből jegyzékben óhajtotta megtiltani a magyar újságoknak a romániai belső viszonyokkal való foglalkozást. A Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság ügyes válasszal kerülte meg a tiltást: „a Magyarországon érvényben lévő törvényes szabályok értelmében nálunk ez idő szerint a cenzúra intézménye nem áll fenn,” ezért a

magyar kormány „a lapokat bizalmasan értesítette Berthelot tábornok abbeli kívánságáról, hogy a romániai belpolitikai viszonyokra vonatkozó alaptalan híreket ne terjesszenek”. A magyar lapok természetesen továbbra is azt írtak, amit akartak. S megfigyelhető, hogy ha az újsághírek nem is voltak minden esetben pontosak, a magyar kormány a körülményekhez képest jól volt informálva a romániai helyzetről. Ez azért lehetett így, mivel a magyar katonai hírszerzés nagy erőkkel dolgozott Romániában. Ennek bizonyítására álljon itt egy hírszerzői jelentés, amelyet Bőhm hadügyminiszter írt alá: „Egy Romániából visszatért bizalmi ember jelentéséből van szerencsém a következőket (…) közölni: A központi hatalmaknál az a nézet uralkodik, hogy Románia saját kezdeményezéséből szállja meg Bukovinát és Erdélyt, csupán azért, hogy az enten-te-t a békekonferencián befejezett tények elé állítsa. Azonban nem ez az igazi tényállás. Romániát az entente hatalmak szövetségesnek tekintik, az ő hadserege Berthelot tábornoknak közvetlen parancsnoksága alatt áll és az ő, illetőleg az entente romániai képviselőinek beleegyezése nélkül semmit sem tesz. Ezt bizonyítják a következő tények. A bolgár front összeomlása után (1918 szeptemberében történt) a párizsi román nagykövetet, Antonescut Clemenceau megbízta, hogy azonnal Jassyba utazzék, hogy parancsokat közvetítsen. Szalonikin át utazott és a román megszállt terület fölött francia kapitánynak öltözve, repülőgépen szállt át. Jassyban (amely akkor még a román király és kormánya székhelye volt) öt napig maradt a francia nagykövet, Saint-Aulaire házában elrejtve, ott találkozott Ferdinánd királlyal, Brátianuval, aki mindvégig az entente-nak bizalmi embere maradt. Az általa vitt utasítások alapján követelte a király Marghilomannak visszalépését és Brátianunak kellett volna a kormányt átvennie. Brátianu azonban ezt elutasította magától azon kifogással, hogy ő a kormányt csak abban az esetben vehetné át, ha az entente az 1916. évben kötött összes szerződéseket betartja és csupán akkor, ha Dobrudzsában, beleértve az 1913. évben annektált területen is (ez Dél-Dobrudzsa ún. Quadrilateral nevű része volt) egy bolgár sem lesz többé. Minthogy ebben az irányban Páris-sal még tárgyalások váltak szükségessé, Ferdinánd király egyelőre Coandá tábornokot bízta meg a kabinetnek az alakításával. Ugyancsak az Antonescu nagykövet által hozott utasítások alapján történik meg a meg nem szállott területen az általános mozgósítás és a Németországnak küldött hadüzenet.” Az értesülések meglepően pontosak. Brátianunak valóban nehéz volt a helyzete, mivel az 1916– 1917-es háborút elveszítette, aminek a végén, 1918 tavaszán békekötésre kényszerült. Ennek következtében egyáltalán nem volt biztos az 1916-os szerződésben Romániának ígért határvonal,

Brátianu tehát óvatos volt, hagyta, hogy az átmeneti időszakban katonai kormány vigye az ügyeket. A román diplomácia részéről már a katonai vereség után, 1917-től megkezdődött a küzdelem a „nemzeti ideál”, nevezetesen a területi követelések megvalósításáért. Iasiból minden hagyhatalom fővárosába román politikusok utaztak, személyes kapcsolatokat építettek ki a nyugati politikusokkal, újságokat adtak ki, propagandatevékenységet folytattak. Párizsban 1918 nyarán megalakították a Román Egyesülés Nemzeti Tanácsát, amelynek a neves román politikus, Take Ionescu lett az elnöke. Tagjai közé tartozott Octavian Goga, az egykori nagyváradi költő, s Vasile Lucaciu, egykori (1914 előtti) Iac-falui pap, mindketten szélsőséges magyarellenes emberek. Ez a szervezet a mindenütt lakó románok egyesítéséért dolgozott, s bizony nagy eredménynek volt mondható, amikor 1918. október 12-én a francia kormány elismerte azt a szervezetet. Sőt, egyes információk szerint a franciák Take Ionescut akarták Románia miniszterelnökévé megtenni. A francia külügyminiszter által tett elismerő nyilatkozatra Vasile Lucaciu írt köszönő tartalmú válaszjegyzéket. Ebben örömét fejezte ki afölött, hogy a francia kormány elismerte a románság évszázados aspirációit „a politikai szabadság és a nemzeti egyesülés” irányában. Ez a francia elismerés természetesen arra irányult, hogy Romániát Franciaország újra antantszövetségesnek fogadtassa el. Nagyon fontos volt az Amerikai Egyesült Államok álláspontja a román igényekkel kapcsolatban. Ezt Bukarestben is tudták: 1918. július 1-jén Vasile Stoica washingtoni román követ útmutatásai nyomán megalakult az amerikai Román Nemzeti Szövetség. Elnöke maga Stoica lett, legfontosabb célként „az erdélyi, bánáti és román királyság-beli testvérek segítését” jelölték meg. Stoica rendszeres kapcsolatban állt Robert Lansing amerikai külügyminiszterrel, aki eleinte nem állott egyértelműen a román célok mellett. A román diplomácia akkor érte el az első nagyobb sikert Amerikában, amikor 1918. november 4-én meghívták Stoicát a State Departmentbe. Itt ugyanis William C. Bullit közölte vele, hogy az Egyesült Államok elfogadja a román nemzeti egyesülés kívánságát. Ezt november 6-án diplomáciai jegyzékben hozták a román kormány tudomására: „Az Egyesült Államok kormánya Románia jövendő jólétére és integritására mindig úgy gondolt, mint egy szabad és független államéra. Mielőtt az Egyesült Államok és Ausztria–Magyarország között háború támadt, az Elnök üzenetet intézett Románia királyához, amelyben rokonszenvéről és nagyrabecsüléséről biztosította.

A helyzet azóta megváltozott és az Elnök ennek folytán azt kívánja, értesítsem Önt arról, hogy az Egyesült Államok kormánya hozzájárul a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz. Tanúja volt a szabadság ügyéért ellenségeitől és elnyomóitól származó nagy szenvedéseinek és áldozatainak. Rokonszenvezve a mivelünk lakó románok nemzeti egységének gondolatával és óhajtásával, az Egyesült Államok kormánya nem fogja elmulasztani, hogy alkalmas időben érvényesítse befolyását aziránt, hogy a román nép hozzájusson jogos belpolitikai és területi igényeihez és azok minden külföldi támadás ellen biztosíttassanak.” A jegyzék november 7-én vált ismertté Iasiban. Több helyen tüntetések voltak, s az egyik nagygyűlésen Averescu tábornok kijelentette, hogy a román nemzeti ideál nemsokára megvalósul. Az amerikai álláspont nagy hatást gyakorolt az erdélyi románokra is. Vasile Goldis, az egyik vezető politikusuk 8-án kijelentette: „Az egy nyelvet beszélő nemzeteknek együvé kell tartozniuk. Ezért Lansing üzenetét úgy magyarázom, ahogy lehet: Erdély leszakad Magyarország testéről. Ez természetes is. Erdélyben a románok többségben vannak, ez a terület tehát nem tartozhat máshová, mint Romániához (…) Elmúlt az az idő, amikor a nép nagy tömegein egy kisebbség uralkodhatott. Magyarország néhány száz embere milliók jogát sajátította ki. Most megfordítva lesz. Ezután a nép nagy tömege fogja kormányozni önmagát és a mellette élő kisebbségeket (…) Ahol Románok élnek többségben, az román föld, s miután Erdély ilyen terület, logikus, hogy Romániához kell tartoznia. De nemcsak Erdélynek, hanem Magyarország minden területének, melyeken román kisebbség lakik.” Goldis nyilatkozata két nappal a Lansing-üzenet után és egy nappal a Károlyi-kormánynak eljuttatott erdélyi román ultimátum előtt hangzott el. A román pártvezér összemossa – nem véletlenül – a társadalmi elnyomást a nemzetiségi kérdéssel. Úgy állítja be az erdélyi helyzetet, mintha az „elnyomók” a magyarok, az „elnyomottak” pedig a románok lettek volna, tehát Erdélynek és Magyarország románok lakta területeinek az elcsatolása egyben a társadalmi igazságosság beteljesülése lenne. Ez a szemlélet a román történetírásnak azóta is meglévő fontos jellemzője: ennek segítségével kötik össze jelenleg az osztályharc torz szemléletét a román nemzeti aspirációk jogosságának hangoztatásával. Az amerikai jegyzék után néhány nappal, november 11-én A. J. Balfour angol külügyminiszter nyilvánította ki szimpátiáját a románok iránt, majd másnap Pichon francia külügyminiszter írt kedvezően Take Ionescunak a román célok megvalósításáról. Románia azonnal teljesítette a francia kívánságokat: megváltoztatta a kormány összetételét és ultimátumot küldött Mackensennek.

Annál nagyobb volt a román politikusok és katonák megdöbbenése, amikor Károlyi Mihály és kormánya megkötötte november 13-án a belgrádi katonai egyezményt, amely demarkációs vonalként korántsem a Tiszát vagy az 1916os bukaresti titkos szerződésben foglalt vonalat szabta meg, hanem a Marost. A román politikai és katonai tényezők ettől kezdve küzdelmet indítottak e vonal megszüntetéséért. Decemberben Victor Antonescu, Románia bukaresti miniszter-követe kérte a francia külügyminisztert és a biztonság kedvéért a közismerten románbarát Berthelot tábornokot a katonai konvenció megváltoztatására. Iuliu Maniu az erdélyi Kormányzótanács nevében memorandumot küldött Stephen Pichon francia külügyminiszternek ebben az ügyben. A román hadsereg Nagyvezérkara jegyzékben tiltakozott a francia Dunai Hadsereg parancsnokságánál a magyar–román demarkációs vonal ellen. Ez a tiltakozási hullám érthető: a román vezetés elveszni látta évtizedek kemény munkáját, amit Kelet-Magyarország megszerzéséért folytattak. Nem tudhatták, hogy Clemenceau már 1918. december 1-jén, majd december 5-én Franchet tábornokhoz küldött táviratában kinyilvánította, hogy már nem tartja érvényesnek az egyezményt, bár azt hivatalosan nem akarta közölni. Amikor Vix alezredes Budapestről jelentést tett egy ízben (december 5-én) a belgrádi főhadiszállásra, s kifejtette, hogy a belgrádi konvenció értelmében csak stratégiai jelentőségű pontokat szállhatnak meg az antant csapatai, válaszként Henrys tábornok így írt: „Nem kell különbséget tenni a szükséges hadászati pontok és egész területek megszállása között.” Ezt Vixnek nem volt szabad a magyar kormány tudomására hozni. Mindazonáltal a román csapatok engedélyt, majd december 15-én parancsot kaptak a román hadvezetéstől a Maros átlépésére. Ionel Brátianu még 1919 február l-jén, a párizsi békekonferencián is kijelentette, hogy ő már az első naptól kezdve tiltakozott a „fájdalmas” döntés ellen. Ugyanitt Alexandra Vaida-Voevod, az erdélyi románok küldötte február 25-én kérte a Szövetségközi Katonai Bizottságot a belgrádi egyezmény megváltoztatására, mondván, hogy ez a legnagyobb mértékben érinti Románia nyugati határait. Ekkor a királyi román haderő már Erdély és az Alföld határhegyeiben állott, ők tehát a kész helyzetet védték, illetve ennek nagyhatalmi megerősítését akarták elérni. Eközben a francia kormány mindent megtett annak érdekében, hogy az antantkormányok Romániát ismét szövetségesüknek ismerjék el. A francia külügyminiszter már 1918 decemberében titkos utasítást küldött diplomáciai futárral a bukaresti, londoni, római, washingtoni és brüsszeli francia nagyköveteknek:

„Valamennyi posztnak. TITKOS. A Köztársaság kormánya úgy véli, hogy a román kormányt, noha Németországgal aláírta a bukaresti szerződést, ismét szövetségesnek kell tekinteni, figyelembe véve, hogy ismét részt vesz a Központi Hatalmak ellen vívott háborúban. Tehát azt javasolja a szövetséges kormányoknak, amennyiben e kérdésben egyetértenek velünk, hogy Romániát szövetségesként kezeljék, s e minőségében tegyék számára lehetővé, hogy ugyanolyan feltételekkel képviseltesse magát a béketárgyalásokon, mint a többi kis szövetséges hatalom. A francia kormány számára ez a döntés a román hatalom és a román nép magatartása miatt igazoltnak tűnik, mivel a románok, amint felszabadultak a német elnyomás alól, határozottan a szövetségesek felé orientálódtak, s velük közös megegyezéssel űzték el területükről a német csapatokat. Mivel azonban az ellenségeinkkel kötött (1918-as) bukaresti szerződés jogszerűen érvénytelenítette az 1916. augusztus 17-i szerződést, a Szövetségeseknek az 1916. évi szerződést alapul véve, újabb deklarációt kell fogalmazniuk a román követelések fölülvizsgálatára, figyelembe véve Besszarábia annektálását, valamint a Szövetségesek általános és különleges érdekeit, amelyekről a hatalmaknak a következő tárgyalásaik során kell nyilatkozniuk. Konzultálok a többi szövetséges kormánnyal, amelyeknek a beleegyezése szükséges ahhoz, hogy Romániának, mint szövetséges hatalomnak képviseletet juttassunk a (Béke)kongresszuson, és felkérem őket, hogy e tekintetben csatlakozzanak a mi szempontunkhoz …” A francia nagyköveteknek kérniük kellett a kormányokat a fenti álláspont elfogadására, és arra, hogy e kormányok a bukaresti követeiknek „azonnal instrukciókat küldjenek”. A francia álláspont egyértelmű: el akarta érni azt, hogy Románia, annak ellenére, hogy különbékét kötött a Központi Hatalmakkal, egyenrangú tárgyaló félként részt vehessen (akkor az előkészítés stádiumában lévő) békekonferencián. Kétségtelenül ügyesen alakították a franciák a rövid távú kapcsolataikat Romániával, hiszen az is kiderül e dokumentumból, hogy az 1916-ban Romániának ígért határvonalat a franciák fölül akarják vizsgálni. Ha tehát Románia mindezt meg akarja kapni, igazodnia kell a francia politikához. Így valósulhatnak meg a Szövetségesek „általános és különleges” érdekei. Decemberben ismét kormányváltozás történt Bukarestben. A király 12-én újra Brátianut bízta meg kormányalakítással, aki a kormányelnöki pozíció mellett a külügyi tárca vezetését is átvette. Hadügyminiszterévé Arthur Váitoianu tábornokot kérte föl, aki a későbbiekben játszik majd fontos szerepet. A kormány megalakulása után három héttel Brátianu tárcanélküli

miniszterként bevonta kormányába Vaida-Voevod, Goldis és Cicio-Pop erdélyi román politikusokat, hogy ezzel is nyilvánvalóvá tegye mindenki számára Erdély és Románia kapcsolatát. Brátianu kormánya a romániai politikai viszonyokhoz képest hosszú ideig, 1919 szeptemberéig, tehát a legfontosabb időszakban volt hivatalban. Brátianu mindent megtett annak érdekében, hogy a szövetséges nagyhatalmak a békekonferencián Romániát teljes jogú résztvevőnek ismerjék el, hiszen ezen múlott az ország jövője. Az Egyesült Államok kormánya 1919 legelején ismerte el Romániának ezt a jogát. Lansing külügyminiszter kijelentette azt is, hogy Románia jelenlegi helyzete azt is indokolttá teszi, hogy 5 millió dollár kölcsönt folyósítsanak az országnak. Lansing a State Departmentnek az utolsó pillanatban, két nappal a békekonferencia megkezdése előtt, 1919 január 16án küldött egy táviratot Párizsból, amely jegyzékben összefoglalta azokat az érveket, amelyek miatt elismerte Romániát teljes jogú tárgyalópartnernek. Ezek szerint, bár Románia valóban aláírta a különbékét, 1918 november elején ultimátumot adott át Németországnak, majd háborút kezdett ellene a mozgósítás után. Másodsorban a román király nem írta alá a bukaresti különbékét, így az a román jog rendelkezései szerint nem is lépett életbe. Ennek megfelelően – így Lansing – „nyilvánvaló tény, hogy nekünk engedélyeznünk kell Románia delegációjának a részvételét a Békekonferencián, azon az alapon, mint Szerbiának, Belgiumnak és más kis hadviselő félnek …” Az Egyesült Államok tehát elismerte Románia részvételi jogát. Történt azonban egy affér, mégpedig a románbarát, Bukarestben tartózkodó Berthelot tábornok és Clemenceau miniszterelnök között. Berthelot 1919 januárjában, pontosan egy héttel a békekonferencia összeülése előtt hosszú, rejtjelzett táviratot intézett a francia hadügyminiszterhez. Ebben a táviratban azonban korántsem csak katonai szakkérdésekkel foglalkozott, hanem bírálat tárgyává tette Franciaországnak Romániára vonatkozó politikáját. E titkos távirat szövege így hangzik: „Nem Franciaország állt mögötte, hogy fogadja ott beszállások, lebénult katonáit, hanem egy teljesen ellenséges érzelmű Oroszország. Az a tény, hogy nem a világháború kezdete óta harcol, sem lehet oka félreállításának. A megtámadott szerbek kénytelenek voltak védekezni, míg a románok szándékosan karolták fel az Antant ügyét. Hasonlóképp úgy tűnik, hogy a Bulgáriával kötött fegyverszünet aláírása óta állandóan igazságtalannak mutatkozunk a románokkal szemben.

A) Dobrudzsában eltűrtük, hogy bolgár ellenségeink román barátaink területén maradjanak. Ez még most is (nagy hiba) lehetővé tesz mindenféle bolgár zsarolást, és a bolgárok pártját fogjuk a románokkal szemben, akiknek még ahhoz sincs joguk, hogy csapatokat küldjenek egy olyan országba, amely az övék. B) A Bánátban, miután az 1916. évi szerződés tiszta helyzetet teremtett Románia, Franciaország és Anglia között, hagytuk, hogy a szerbek elfoglalják a Bánátot, hogy meghurcolják, megsarcolják és börtönbe vessék a román fajhoz tartozó lakosokat, és megakadályozzák őket a Romániával való egyesülés vágyának kinyilvánításában. C) Erdélyben megállapították a teljesen önkényes román megszállás csupán földrajzi jellegű határát anélkül, hogy Figyelembe vették volna az etnográfiai helyzetet. Röviden összefoglalva, ha arra törekednénk, hogy kedvezőtlenül bánjunk a románokkal évszázados ellenségeik, a bolgárok és a magyarok javára, akik a mi ellenségeink is, akkor sem aratnánk nagyobb sikert. Ez a viselkedés minden embert felháborít Romániában, és súlyosan veszélyezteti Franciaország helyzetét, amelynek döntő szerepe van ebben az országban. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a meghozandó döntésektől függ Franciaország jövője keleten. Ha kielégítjük a románok jogos követeléseit és betartjuk kötelezettségeinket, Romániában több mint 15 millió lakossal rendelkező igazi francia gyarmatunk lesz, ahol fejleszthetjük kereskedelmünket és iparunkat, és ahol úgy érezhetjük magunkat, akárcsak otthon. Ha viszont nem vagyunk tekintettel kötelezettségeinkre, bizonyos, hogy az egyszerű román és erdélyi parasztok nem fogják megérteni, hogy cserbenhagytuk őket, hatása alá kerülnek minden franciaellenes pártnak, s ezeknek akkor könnyű dolguk lesz, mivel Franciaország ellen felhozott állításaik igazoltnak fognak tűnni. (Olvashatatlan) – Amikor Párizsból távoztam, azt a nagyon határozott feladatot kaptam, hogy Romániát újra cselekvésre bírjam a mi oldalunkon, e megbízatást sikerrel végrehajtottam. A román kormány a fegyverszünet aláírása előtt ismét háborút üzent Németországnak, és mellénk állt. Én magam a francia csapatokkal átkeltem a Dunán. Mivel a román király és a román kormány megtette azt, amit kértem tőlük, úgy tűnik, hogy a régi, nem pedig az új szövetségesek jogaival kell rendelkezniük. Ha ez másképp lenne, itteni helyzetem tarthatatlanná válna, én kérném önt, hogy szíveskedjék visszarendelni, mert akkor nem beszélhetnénk többé emelt fővel egy olyan királlyal és kormánnyal, amely

ragaszkodik hozzánk, és mindent megtett, amit Franciaország az én közvetítésemmel kért tőle. Vége. Aláírás: Berthelot tábornok” Berthelot tábornok – mint látjuk – példátlan módon beleavatkozott a francia külpolitikába. Leszögezte, hogy míg Szerbia pusztán csak védekezésre volt kényszerítve, addig Románia szándékosan, tudatosan az antant mellé állt. Azt persze elfelejtette elérni Berthelot, hogy Románia egyszerűen faképnél hagyta addigi szövetségeseit, s az 1916. augusztus 17-i katonai szerződés legfontosabb pontját szinte erőszakkal kellett Romániára kényszeríteni. Azt nevezetesen, hogy a szerződés aláírása után 10 napon belül megtámadja a Monarchiát. Brátianu csak a legutolsó órákban indította el a csapatokat Magyarország felé. 1919. jan. 11. Rejtjelzett távirat fordítása A hadügyminiszternek Berthelot tábornoktól Nem Franciaország állt mögötte, hogy fogadja ott beszállásolt, lebénult katonáit, hanem egy teljesen ellenséges érzelmű Oroszország. Az a tény, hogy nem a világháború kezdete óta harcol, sem lehet oka félreállításának. A megtámadott szerbek kénytelenek voltak védekezni, míg a románok szándékosan karolták fel az antant ügyét. Hasonlóképp úgy tűnik, hogy a Bulgáriával kötött fegyverszünet aláírása óta állandóan igazságtalannak mutatkozunk a románokkal szemben. A) Dobrudzsában eltűrtük, hogy bolgár ellenségeink román barátaink területén maradjanak. Ez még most is (nagy hiba) lehetővé tesz mindenféle bolgár zsarolást, és a bolgárok pártját fogjuk a románokkal szemben, akiknek még ahhoz sincs joguk, hogy csapatokat küldjenek egy olyan országba, amely az övék. B) A Bánátban, miután az 1916. évi szerződés tiszta helyzetet teremtett Románia, Franciaország és Anglia között, hagytuk, hogy a szerbek elfoglalják a Bánátot, hogy meghurcolják, megsarcolják és börtönbe vessék a román fajhoz tartozó lakosokat, és megakadályozzák őket a Romániával való egyesülés vágyának ki-nyilvánításában. C) Erdélyben megállapították a teljesen önkényes román megszállás csupán földrajzi jellegű határát, anélkül, hogy figyelembe vették volna az etnográfiai helyzetet. Röviden összefoglalva, ha arra törekednénk, hogy kedvezőtlenül bánjunk a románokkal évszázados ellenségeik, a bolgárok és a magyarok javára, akik a mi ellenségeink is, akkor sem aratnánk nagyobb sikert.

Ez a viselkedés minden embert felháborít Romániában, és súlyosan veszélyezteti Franciaország helyzetét, amelynek döntő szerepe van ebben az országban. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a meghozandó döntésektől függ Franciaország jövője keleten. Ha kielégítjük a románok jogos követeléseit és betartjuk kötelezettségeinket, Romániában több mint 15 millió lakossal rendelkező igazi francia gyarmatunk lesz, ahol fejleszthetjük kereskedelmünket és iparunkat, és ahol úgy érezhetjük magunkat, akárcsak otthon. Ha viszont nem vagyunk tekintettel kötelezettségeinkre, bizonyos, hogy az egyszerű román és erdélyi parasztok nem fogják megérteni, hogy cserbenhagytuk őket, hatása alá kerülnek minden franciaellenes pártnak, s ezeknek akkor könnyű dolguk lesz, mivel Franciaország ellen felhozott állításaik igazoltnak fognak tűnni. – Amikor Párizsból távoztam, azt a nagyon határozott feladatot kaptam, hogy Romániát újra cselekvésre bírjam a mi oldalunkon, e megbízást sikerrel végrehajtottam. A román kormány a fegyverszünet aláírása előtt ismét háborút üzent Németországnak, és mellénk állt. Én magam a francia csapatokkal átkeltem a Dunán. Mivel a román király és a román kormány megtette azt, amit kértem tőlük, úgy tűnik, hogy a régi, nem pedig az új szövetségesek jogaival kell rendelkezniük. Ha ez másképp lenne, itteni helyzetem tarthatatlanná válna, és kérném önt, hogy szíveskedjék visszarendelni, mert akkor nem beszélhetnék többé emelt fővel egy olyan királlyal és kormánnyal, amely ragaszkodik hozzánk, és mindent megtett, amit Franciaország az én közvetítésemmel kért tőle. Vége. Aláírás: Berthelot tábornok

(Részlet.) Berthelot nagyvonalúan elintézi Dobrudzsa kérdését is. E területről a rosszul informált ember tipikus önhittségével állítja, hogy a románok nem küldhetnek csapatokat „egy olyan országba, amely az övék.” Igen ám, de hogyan? Románia 1878-ban, a berlini konferencián úgy kapta meg kompenzációként Dobrudzsát, hogy le kellett mondania Oroszország részére 3 besszarábiai vármegyéről. Berthelot honnan is tudhatta volna, hogy e tartomány lakói között alig 10-15 százalék volt a románok, s ennél jóval nagyobb a bolgárok lélekszáma, nem is beszélve a többi nemzetiségről. Viszont 1878 és 1918 között a román kormányok a legdurvább románosítást csinálták Besszarábiában (telepesfalvak, az állampolgársági joggal történő visszaélések, iskolaügy, stb.). Anélkül, hogy Dobrudzsa és Románia

viszonyát tovább részleteznénk, meg kell állapítani, hogy a francia tábornok egy korábban elkövetett igazságtalanságot későbbi igazságtalanságok forrásává igyekezett tenni. A Bánság kérdésében – amelyről még lesz szó ebben a könyvben – szintén teljesen egyoldalú Berthelot. Csak a szerbek által elkövetett atrocitásokról írt, nem beszélve arról, hogy e területen sok százezer magyar, német, szlovák is élt. Eszébe sem jutott, hogy a Bánság – Magyarország része. Erdéllyel kapcsolatban is elfogult, amikor az etnikai határokról ír. Ha megnézte volna valamelyik román történész térképét, bizonyára föltűnt volna neki például a Székelyföld, ahol akkoriban alig éltek románok. Végezetül – katona volta ellenére – megbélyegzi a francia külpolitikát, és nagyvonalúan tanácsot ad egész Franciaországnak. Azt, hogy gyarmatot lehetne szerezni Keleten, ha mindent megadnának Romániának. „Érveinek” alátámasztására még lemondását, visszahívását is kilátásba helyezte. Berthelot táviratára azonnal maga Clemenceau válaszolt. A szaloniki főhadiszállásra az alábbi táviratot küldte: „A szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és a Konferencián eszerint kezelik őt. Ugyanolyan számú küldöttet engedélyeztek neki, mint Belgiumnak, Szerbiának, vagyis azoknak az államoknak, amelyek a háború kezdetétől a végéig szünet nélkül harcoltak Németország és Ausztria-Magyarország ellenségeinek oldalán. Mivel Románia 1918-ban kapitulált, és ez a kapituláció érvényteleníti az 1916-ban kötött megegyezést, a Szövetségesek beleegyeztek, hogy kivételes bánásmódban részesítik, amelynek értelmében a szövetséges államok közé rangsorolódott. STOP. Ellentétben az ön állításával, ez az érvénytelenítés jogilag nem kétséges. STOP. Ez szövetségeseink formális véleménye, s egyben a miénk is, és szóba sem jöhet, hogy mint levelében írja, újra érvényben lévő szerződésnek tekintsünk egy olyan szerződést, amelyet a román kormány, ismételt figyelmeztetéseink ellenére, önmaga tépett össze. STOP. Ez egyébként az újabb események óta történt, amelyeket nem tudunk nem figyelembe venni, és az a tény, hogy Besszarábia kérdése Románia javára fog rendeződni, el nem hanyagolható elem. Ez nem ok arra, hogy a Konferencia döntésétől függő területrendezéskor az 1916-os szerződést ne tekintsük a román követelések alapjául. Ez a döntés azonban kizárólag a Konferenciára tartozik. STOP. Az az állítás, miszerint a szövetségesek nem tárgyalhatnának nyíltan Romániával, s hogy ellenfeleiknek kedveznének, minden valóságot nélkülöz, és mindenképpen elfogadhatatlannak találom azt, aminek ön tolmácsául

szegődött. Azoknak a döntéseknek, amelyek Dobrudzsát, a Bánátot és Erdélyt érintően sérelmez, semmiféle olyan jellege nincs, amelyet nekik tulajdonít, és amit ezzel kapcsolatban állít, az tény- és jogszerűen is alaptalan. Primo. – Dobrudzsa. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vette a román igényeket, amikor szövetséges csapatokat irányított Dobrudzsába, és tudatta Bukaresttel, hogy e területek megszállása fenntartotta a végleges szabályozás valamennyi kérdését. Mivel Románia a bolgár fegyverszünet megkötésének idején még nem lépett be újra a háborúba, s mivel a bukaresti szerződés ebben az időpontban még nem volt hatályon kívül helyezve, a francia kormány ennél többet nem tehetett. Secundo. – Bánát. Nem haboztunk, hogy jogszerűen megvédjük azt, ami a román követelésekben megalapozott, visszavontuk a szerb csapatokat, amelyek e hadműveletek során elfoglalták ezt a térséget, és a terület középső részén Henrys tábornok csapataival váltottuk fel őket. A Konferencia döntése előtt azonban a két szövetséges állam kölcsönös követeléseit tekintve, a kérdést nem tekinthetjük véglegesen rendezettnek. Tertio – Erdély. E térség határának kijelölését ideiglenesen a Keleti Haderők főparancsnoka határozta meg, a tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek azon megfigyelések alapján, amelyeket Franchet d’Esperey tábornok elé terjesztett, revízió alá kerülhetnek. Következésképp a román sérelmeknek semmiféle alapjuk nincs. Önnek ezt elsőnek kellene elismernie, kinyilvánítania és cáfolnia azokat, ahelyett, hogy védelmezőjükként lép fel, bátorítja őket és kárhoztatja Franciaország és szövetségesei politikáját, ami az ön részéről megengedhetetlen. Amennyiben e különböző pontokban továbbra is makacsul ellenkezik kormányával, természetesen jogában áll visszahívását kérni. Aláírás: Clemenceau” Clemenceau tehát összefoglalta – és nemcsak Berthelot számára – a Dobrudzsára, a Bánságra és Erdélyre vonatkozó francia álláspontot. Igen figyelemre méltó a francia kormányfőnek a román sérelmek alaptalanságáról írt mondata. Kiuktatta tábornokát arra, hogyan kellene képviselnie hazáját és kormánya érdekeit Bukarestben. Ugyanakkor egy másik választáviratot is kapott Berthelot, amelyik már részletesebben fejti ki a francia álláspontot: „Távirata nem elégszik meg Románia közhangulatának és az ön által észlelt nyugtalankodások ismertetésével, de kárhoztatja a kormány politikáját, és részletezi a vele szemben ajánlott megoldásokat.

A francia kormány Romániával szemben olyan politikát követett, amelyet a jogi helyzet, a román nép iránt érzett hagyományos rokonszenvünk, s ugyanakkor annak szükségessége ösztönzött, hogy teljes egyetértésben maradjunk szövetségeseinkkel és jogainkból mit sem áldozzunk fel. Mi soha nem szűntünk meg betartani kötelezettségeinket, szempontjainkat őszintén közöltük a román kormánnyal, és soha nem kedveztünk az ő kárára a bolgároknak vagy a magyaroknak, vagyis az ellenségnek. Párizs, 1919. jan. 19. (?) Szaloniki Berthelot tábornoknak Január 9-i 236/3 táviratára válaszolok. A Szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és a Konferencián eszerint kezelik őt. Ugyanolyan számú küldöttet engedélyeztek neki, mint Belgiumnak, Szerbiának, vagyis azoknak az államoknak, amelyek a háború kezdetétől a végéig szünet nélkül harcoltak Németország és Ausztria–Magyarország ellenségeinek oldalán. Mivel Románia 1918-ban kapitulált, és ez a kapituláció érvényteleníti az 1916-ban kötött megegyezést, a Szövetségesek belegyeztek, hogy kivételes bánásmódban részesítik, amelynek értelmében a Szövetséges Államok közé rangsorolódott. STOP. Ellentétben az ön állításával, ez az érvénytelenítés jogilag nem kétséges. STOP. Ez szövetségeseink formális véleménye, s egyben a miénk is, és szóba sem jöhet, hogy mint levelében írja, újra érvényben lévő szerződésnek tekintsünk egy olyan szerződést, amelyet a román kormány, ismételt figyelmeztetéseink ellenére, önmaga tépett össze. STOP. Ez egyébként az újabb események óta történt, amelyeket nem tudunk nem figyelembe venni, és az a tény, hogy Besszarábia kérdése Románia javára fog rendeződni, el nem hanyagolható elem. Ez nem ok arra, hogy a Konferencia döntésétől függő területrendezéskor az 1916-os szerződést ne tekintsük a román követelések alapjául. Ez a döntés azonban kizárólag a Konferenciára tartozik. STOP. Az az állítás, miszerint a Szövetségesek nem tárgyalhatnának nyíltan Romániával, s hogy ellenfeleiknek kedveznének, minden valóságot nélkülöz, és mindenképpen elfogadhatatlannak találom azt, aminek ön tolmácsául szegődött. Azoknak a döntéseknek, amelyek Dobrudzsát, a Bánátot és Erdélyt érintően sérelmez, semmiféle olyan jellege nincs, amelyet nekik tulajdonít, és amit ezzel kapcsolatban állít, az tény- és jogszerűen is alaptalan. Primo. – Dobrudzsa. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vette a román igényeket, amikor szövetséges csapatokat irányított

Dobrudzsába, és tudatta Bukaresttel, hogy e területek megszállása fenntartotta a végleges szabályozás valamennyi kérdését. Mivel Románia a bolgár fegyverszünet megkötésének idején még nem lépett be újra a háborúba, s mivel a bukaresti szerződés ebben az időpontban még nem volt hatályon kívül helyezve, a francia kormány ennél többet nem tehetett. Secundo. – Bánát. Nem haboztunk, hogy jogszerűen megvédjük azt, ami a román követelésekben megalapozott, visszavontuk a szerb csapatokat, amelyek e hadműveletek során elfoglalták ezt a térséget, és a terület középső részén Henrys tábornok csapataival váltottuk fel őket. A Konferencia döntése előtt azonban a két szövetséges állam kölcsönös követeléseit tekintve, a kérdést nem tekinthetjük véglegesen rendezettnek. Tertio. – Erdély. E térség határának kijelölését ideiglenesen a Keleti Haderők hadtest-parancsnoka határozta meg, a tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek azon megfigyelések alapján, amelyeket Franchet d’Esperey tábornok elé terjesztett, revízió alá kerülhetnek. Következésképp a román sérelmeknek semmiféle alapjuk nincs. Önnek ezt elsőnek kellene elismernie, kinyilvánítania és cáfolnia azokat, ahelyett, hogy védelmezőjükként lép fel. bátorítja őket, és kárhoztatja Franciaország és szövetségesei politikáját, ami az ön részéről megengedhetetlen. Amennyiben e különböző pontokban továbbra is makacsul ellenkezik kormányával, természetesen jogában áll visszahívását kérni. Aláírás: Clemenceau

(Részlet.) 1919. január (?) Január 11-i 236/3 táviratára válaszolok.

Távirata nem elégszik meg Románia közhangulatának és az ön által észlelt nyugtalankodások ismertetésével, de kárhoztatja a kormány politikáját, és részletezi a vele szemben ajánlott megoldásokat. A francia kormány Romániával szemben olyan politikát követett, amelyet a jogi helyzet, a román nép iránt érzett hagyományos rokonszenvünk, s ugyanakkor annak szükségessége ösztönzött, hogy teljes egyetértésben maradjunk szövetségeseinkkel, és jogaikból semmit se áldozzunk fel. Mi soha nem szűntünk meg betartani kötelezettségeinket, szempontjainkat őszintén közöltük a román királlyal, és soha nem kedveztünk az ő kárára a bolgároknak vagy a magyaroknak, vagyis az ellenségnek. Romániának, amiért a Központi Hatalmakkal tárgyalt, mentségére szolgál belső helyzetének súlyossága csakúgy, mint Oroszország ellenséges magatartása és felbomlása. De ismételt figyelmeztetéseink ellenére azért mégis aláírta ellenségeinkkel a bukaresti szerződést, érvénytelenítve a Szövetségesekkel 1916-ban aláírt szerződést. E különböző elemeket tekintetbe véve a Szövetségesek elhatározták, hogy maguk között megegyezve Romániát épp olyan egyenrangú félnek tekintik a Békekonferencián, mint a többi szövetséges kis államot (Görögország, Szerbia, Belgium stb …) Másrészt a Központi Hatalmakkal kötött 1918. évi bukaresti szerződés aláírásának ténye miatt az 1916. évi szerződés érvényét vesztettsége jogilag nem vitatható, ám a Szövetségesek mégis hajlandók az 1916. évi szerződést a román követelések alapjául tekinteni a Békekonferencia területi szabályozásakor. Egyébként e szerződés újraélesztése nem jelentene semmit, mivel végső fokon a Kongresszus dönt az érdekelt államok közötti határok végleges megvonásáról. Románia, lényeges célkitűzéseit tekintve, bizonyos lehet Franciaország hathatós rokonszenvében. Ami azokat a döntéseket illeti, amelyeket ön Dobrudzsát, a Bánátot és Erdélyt illetően sérelmez, állítása itt sem veszi jobban figyelembe a tényeket és a jogot. 1) Dobrudzsa. A bukaresti szerződés hatálytalanodása (ami a román kormány szerint feljogosította az 1914. évi határának újraelfoglalására) csakis azt eredményezhette, hogy Románia szakít Németországgal. Ez a szakítás csak utólag, a bolgár fegyverszünetet követően következett be, amelynek kikötéseit nem tudta módosítani. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vette a román kívánságokat, amikor szövetséges csapatokat telepített Dobrudzsába, és tudatta Bukaresttel, hogy a területek elfoglalása minden jogi kérdést fenntartott. 2) Bánát. A Bánát kérdésének rendezése, a népek szabad rendelkezésének általános elveivel megegyezően, még hátra van. Hogy a

román etnográfiai jogok feláldozását elkerüljük, nem haboztunk visszavonni a szerb csapatokat (amelyek a hadműveletek során elfoglalták a Bánátot), s azokat a középső részen, a Konferencia végső döntéseinek ugyanazon fenntartásával, Henrys tábornok csapataival váltottuk fel. 3) Erdély. E térség határának megállapítását a Keleti Haderők hadtestparancsnoka szabályozta, a tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek az ön Franchet d’Esperey tábornoknak beterjesztett észrevételei után revízió alá kerülhetnek.

(Részlet.) Romániának, amiért a Központi Hatalmakkal tárgyalt, mentségére szolgál belső helyzetének súlyossága csakúgy, mint Oroszország ellenséges magatartása és felbomlása. De ismételt figyelmeztetéseink ellenére azért

mégis aláírta ellenségeinkkel a bukaresti szerződést, érvénytelenítve a Szövetségesekkel 1916-ban aláirt szerződést. E különböző elemeket tekintetbe véve a Szövetségesek elhatározták, hogy maguk között megegyezve Romániát épp olyan egyenrangú félnek tekintik a Békekonferencián, mint a többi szövetséges kis államot (Görögország, Szerbia, Belgium, stb …). Másrészt a Központi Hatalmakkal kötött 1918. évi bukaresti szerződés aláírásának ténye miatt az 1916. évi szerződés érvényét vesztettsége jogilag nem vitatható, ám a Szövetségesek mégis hajlandók az 1916. évi szerződést a román követelések alapjául tekinteni a Békekonferencia területi szabályozásakor. Egyébként e szerződés újraélesztése nem jelentene semmit, mivel végső fokon a Kongresszus dönt az érdekelt államok közötti határok végleges megvonásáról. Románia, lényeges célkitűzéseit tekintve, bizonyos lehet Franciaország hathatós rokonszenvében. Ami azokat a döntéseket illeti, amelyeket ön Dobrudzsát, a Bánátot és Erdélyt illetően sérelmez, állítása itt sem veszi figyelembe a tényeket és a jogot. 1. Dobrudzsa. A bukaresti szerződés hatálytalanodása (ami a román kormány szerint feljogosította az 1914. évi határának újraelfoglalására) csakis azt eredményezhette, hogy Románia szakít Németországgal. Ez a szakítás csak utólag, a bolgár fegyverszünetet követően következett be, amelynek kikötéseit nem tudta módosítani. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vette a román kívánságokat, amikor szövetséges csapatokat telepített Dobrudzsába, és tudatta Bukaresttel, hogy a területek elfoglalása minden jogi kérdést fenntartott. 2. Bánát. A Bánát kérdésének rendezése, a népek szabad rendelkezésének általános elveivel megegyezően, még hátra van. Hogy a román etnográfiai jogok feláldozását elkerüljük, nem haboztunk visszavonni a szerb csapatokat (amelyek a hadműveletek során elfoglalták a Bánátot), s azokat a középső részen, a Konferencia végső döntéseinek ugyanazon fenntartásával, Henrys tábornok csapataival váltottuk fel. 3. Erdély. E térség határának megállapítását a Keleti Haderők főparancsnoka szabályozta, a tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek az ön Franchet d’Esperey tábornoknak beterjesztett észrevételei után revízió alá kerülhetnek.” Berthelot természetesen azonnal válaszolt a miniszterelnök táviratára. Clemenceau viszontválaszolt, ám az újabb táviratváltás közben megkezdődött a nemzetek sorsát eldöntő békekonferencia. A legyőzött országok képviselői nem vehettek részt a béketárgyalásokon. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben korántsem megegyezéses,

tisztességes békekötés jött létre, hanem a kényszer következtében kialakított diktátum, amit a vesztesek azóta sem tudtak elfogadni. Párizsban a háború folytatódott, a diplomácia eszközeivel. A román küldöttség a részvétel engedélyezésének másnapján megérkezett Párizsba, ahol a Champs-Élysées 77. számú épületében szállt meg. A küldöttség vezetője Ionel Brátianu, a második embere Nicolae Misu, Románia londoni követe lett. A tagok között volt Coandá tábornok, volt miniszterelnök; Constantin Diamandy, volt szentpétervári román követ, Victor Antonescu párizsi követ, George Danielopol washingtoni követ. Mellettük dolgozott mintegy két tucat gazdasági, ipari, kereskedelmi, néprajzi, földrajzi és egyéb szakértő. A román küldöttség főtitkárává Constantin Brátianut nevezték ki. A miniszterelnököt később megtámadták, mivel rokonait és barátait is magas napidíjjal beválogatta a küldöttségbe. Nem lehetett tagja Románia természetesen a Legfelső Tanácsnak, s mint kis állam, nem vehetett részt a területi, katonai és a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó albizottságokban sem. A román diplomácia, bár jelen lehetett a békekonferencián, mégis nehéz helyzetben volt. A nagyhatalmak ugyanis az 1916-os bukaresti titkos szerződésben megállapított magyar– román határvonalat legföljebb tárgyalási alapnak akarták elfogadni, Románia viszont legalább az 1916-os tervezett vonalat el akarta érni. (Ez erősen közelítette volna a román–magyar határt a Tiszához, tehát a Tiszántúl Romániáé lett volna.) Nagyon fontos volt a jóvátétel, egyáltalán a különféle anyagi javak kérdése. A román politika Magyarországon ugyanis szembe találta magát a cseh, főleg pedig a szerb rabló politikával. A csehek – „jogosan” – attól tartottak, hogy a román hadsereg annyira kiüríti Magyarországot, hogy nekik – jóvátétel címén – nem marad semmi. A szerb–román ellentét pedig a Bánság hovakerülése kapcsán majdnem háborúba torkollott a két idegen területrabló között. Brátianunak tehát mindent meg kellett tennie, hogy (az 1916–1918-ban) elveszített háború után legalább a békét megnyerje. Mindenekelőtt fölkereste Clemenceau-t, s elmondta neki Románia összes sérelmét. Nagy sikert nem arathatott: azt bizonyítja az a titkos távirat, amelyet Clemenceau 1919. január 24-én intézett Berthelot tábornokhoz: „Megkaptam magyarázatait a román kormánnyal szemben tanúsítandó magatartására vonatkozó utasítások tárgyában, amelyekre január 14-i 464 BS/3. táviratomban emlékeztettem. Ön előre felajánlotta lemondását arra az esetre, ha nem osztanám a véleményét. Tudattam önnel, hogy véleményét nem osztom, s ennek ismertettem az okait. Természetesen hozzáfűztem, hogy önt nem ítélték arra, hogy elfoglalja azt a posztot, amelyet jelenleg betölt, s ezt azzal a szándékkal

tettem, hogy megértessem önnel, miszerint én mindenképpen beleegyeznék, hogy teljes cselekvési szabadságot élvezzen. Most feltételes lemondást kínál nekem egy „ha” megjegyzéssel, amely a szerepek felcserélődését eredményezné. Ez olyan helyzet, amelyet nem fogadhatok el. Ha nem bíznék önben, ezt megmondanám és figyelmeztetném. Távozásáról nem én beszéltem, hanem ön. Ha valamikor úgy ítéli meg, hogy nem tudja szolgálni a francia kormány politikáját, a döntés önre lesz bízva anélkül, hogy abban az én felelősségem felvetődne. Párizs, 1919. jan. 24. Távirat Szaloniki Berthelot tábornoknak Megkaptam magyarázatait a román kormánnyal szemben tanúsítandó magatartására vonatkozó utasítások tárgyában, amelyekre január 14-i 464 BS/3 táviratomban emlékeztettem. Ön előre felajánlotta lemondását arra az esetre, ha nem osztanám a véleményét. Tudattam önnel, hogy véleményét nem osztom, és ennek ismertettem az okait. Természetesen hozzáfűztem, hogy önt nem ítélték arra, hogy elfoglalja azt a posztot, amelyet jelenleg betölt, s ezt azzal a szándékkal tettem, hogy megértessem önnel, miszerint én mindenképpen beleegyeznék, hogy teljes cselekvési szabadságot élvezzen. Most feltételes lemondást kínál nekem egy „ha” megjegyzéssel, amely a szerepek felcserélődését eredményezné. Ez olyan helyzet, amelyet nem fogadhatok el. Ha nem bíznék önben, ezt megmondanám és figyelmeztetném. Távozásáról nem én beszéltem, hanem ön. Ha valamikor úgy ítéli meg, hogy nem tudja szolgálni a francia kormány politikáját, a döntés önre lesz bízva anélkül, hogy abban az én felelősségem felvetődne.

Ezek után, hogy a helyzet világos legyen, tudatnom kell önnel, hogy Bratianu úr felkeresett, és a saját felelősségére nagyjából mindazt elmesélte, amit ön a táviratában a román kérdésről mondott. Sok észrevételem lett volna, de visszafogtam magam, mivel komolyan megkért, hogy egy óra hosszat hallgassam. Ma azzal az egyetlen kéréssel fordulok önhöz, hogy részrehajlás nélkül igyekezzék elbírálni Románia követeléseit. Bratianu úr nem áll távol attól, hogy az antantot vádolja, és neki tulajdonítsa az általa elkövetett oly nagyon súlyos hibák felelősségét. Hagyjuk meg neki az ilyenfajta viták előjogát. Nemsokára megkapja a dél-oroszországi utólagos hadműveletére vonatkozó instrukciókat. Aláírás: Clemenceau Másolat: A hadügyminiszter úrnak (Titkos katonai kabinet) A külügyminiszter úrnak (Politikai főnökség) Foch marsall úrnak A hadseregfőparancsnok úrnak a Főhadiszálláson

(Részlet.) Ezek után, hogy a helyzet világos legyen, tudatnom kell önnel, hogy Brátianu úr felkeresett, és a saját felelősségére nagyjából mindazt elmesélte, amit ön a táviratában a román kérdésről mondott. Sok észrevételem lett

volna, de visszafogtam magam, mivel komolyan megkért, hogy egy óra hosszat hallgassam. Ma azzal az egyetlen kéréssel fordulok önhöz, hogy részrehajlás nélkül igyekezzék elbírálni Románia követeléseit. Brátianu úr nem áll távol attól, hogy az Antantot vádolja, és neki tulajdonítsa az általa elkövetett oly nagyon súlyos hibák felelősségét. Hagyjuk meg neki az ilyenfajta viták előjogát. Nemsokára megkapja a dél-oroszországi utólagos hadműveletére vonatkozó instrukciókat. Aláírás: Clemenceau” Mint kiderült a táviratból, a francia kormányfő higgadtan visszafogta magát, Brátianut hallgatva, Berthelot-nak azonban kertelés nélkül leírta, hogy szerinte „nagyon súlyos hibákat” követett el a román miniszterelnök. Sok múlott tehát Brátianu párizsi szereplésén. A román delegáció vezetője 1919. február l-jén fejtheti ki először plenáris ülésen álláspontját. Argumentációja és „tényei” mindennél jobban mutatják a román politika jellemzőit. Brátianu a beszédében 1914-ig ment vissza az időben. Elmondta, hogy Románia – bár szövetségese volt a Hármas Szövetségnek –, a semlegességet választotta, mivel tudta, hogy addigi szövetségesei agresszorok. Elmondta, hogy a semlegesség éveiben tulajdonképpen segítették Szerbiát és megakadályozták a Törökországba küldött anyagi javak odaszállítását. Részletesen beszélt az 1916-os egyezményekről, amelyeket Románia az antanttal kötött, s kijelentette, hogy a szerződések törvényesítik Románia jogait arra, hogy megkapja Ausztria-Magyarországnak a szerződésekben foglalt területeit. Végig sorolta Románia egyéb szolgálatait, amelyeket az antantnak tett (pl. azt, hogy két fronton is lekötötte a Központi Hatalmak csapatait). Elmondta, hogy „az idegen megszállás alatt volt” román területek népe egybehangzóan kívánja a területek egyesítését a „Haza Anyával”. A román miniszterelnök állításainak bizonyítására történeti, etnikai, nyelvészeti, gazdaságföldrajzi, statisztikai érveket használt, amelyek – ahogyan egy nemrégen Bukarestben megjelent történelmi monográfia írja – „demonstrálták a románok autochton voltát az ország egész területén, életének és kultúrájának folytonosságát, anyagi és lelki civilizációjának egységét az egész kárpát-dunai-pontusi térségben; a románok szakadatlan harcát az idegenek ellen, azért, hogy egy államban egyesüljenek…” Nos nézzük, hogyan érvelt a román kormányfő a talán legfontosabb adatokkal, a követelt területeken élő emberek nemzetiség szerinti megoszlásával. Ismertette az 1910-es, szerinte „hamisított” utolsó magyar népszámlálás adatait:

összlakosság: 4 642 253 lakos Ebből: 2 505 958 román (54%) 1 092 719 magyar (23,6%) 450 000 székely (9,2%) 276 335 szász (5,9%) 187 987 zsidó (4,0%) 73 146 szláv (1,6%) 55 838 egyéb (1,2%) Brátianu szerint a megszerezni kívánt területen a helyes arányok: 2 900 000 román (62,5%) és mindössze 700 000 magyar (15%), a székelyek nélkül. Örök talány marad, hogy a székelyeket miért nem számította a magyarokhoz a román előadó. Minden bizonnyal annak a fölfogásnak volt a híve – amit újabban ismét fölelevenítenek egyes helyeken, – hogy a székelyek régebben románok voltak, csak az évszázados magyar elnyomás során elrománosodtak. Vagy egyszerűen csak félre akarta vezetni az antant politikusait hamis adatok közlésével. Kijelentette például, hogy Erdély falusi lakosságának 95%-a román, a városi lakosságnak pedig csak 40%-a magyar nemzetiségű. Jellemző, hogy a 188 ezer zsidót önálló nemzetiségnek veszi egyértelműen abból a célból, hogy azzal is csökkentse a magyarság összlétszámát. Ezen egyértelmű bizonyítási eljárás után Brátianu arról beszélt, hogy 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott százezer román mondta ki Erdély és Bánát egyesülését Romániával. David Lloyd George angol miniszterelnök sajátosnak tartotta, hogy e területek nem román lakosságát nem kérdezték meg e döntéskor. Brátianu válaszában felvilágosította Lloyd George-ot, hogy az Egyesülési Határozatot a terület többségi népe hozta, egyéként is „garantálják a vallási és politikai szabadságjogokat az összes nemzetiségnek”. Hivatkozott – mert sajnos hivatkozhatott – az erdélyi szászok egy részének az 1919. január 8-án kimondott csatlakozására, majd az erdélyi helyzetet a skót-angol viszonyhoz hasonlította. Kijelentette Brátianu, hogy mindentől függetlenül Románia a saját, fentiekben elmondott érdekeiért harcolt a háborúban. Ezt úgy kell értelmezni, hogy Románia – ha a békekonferencia ezt hagyja – fegyveres kényszerrel is hajlandó a nemzetiségi kérdést „rendezni”. Megnyugtatásul gyorsan hozzátette, hogy „a jövő politikai életében respektálni fogják a nemzetiségi jogokat, és a szabadságjogokat a lehető legnagyobb mértékben garantálni fogják.”

Brátianu beszédét meghallgatta a plenáris ülés, és Lloyd George-on kívül más nem kérdőjelezte meg „érveit”. A román vonatkozású kérdéseket, a magyar-román határ és Erdély hovatartozásának ügyét attól kezdve az André Tardieu francia politikus vezette bizottság tárgyalta. A románok helyzete korántsem volt rózsás, mivel a Brátianu-beszéd előtt 3 nappal a francia miniszterelnök parancsa leállított minden előnyomulást Erdélyben. 1919 februárjában magyar–román vonatkozásban egy döntő fontosságú eseménysorozat történt a békekonferencián. Néhány hétig tartó vita során kialakították a magyar és a román csapatok között azt a széles semleges zónát, amelyről a jegyzéket Vix alezredes majd március 20-án nyújtja át a Berinkey-kormánynak, s amit ez nem tud elfogadni. A román ügyek bizottsága Párizsban február 15-én terjesztett elő egy tervezetet a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa elé, amelyben a magyar– román semleges zónát meghatározták: „A román ügyek bizottsága tisztelettel felhívja a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának figyelmét az alábbi helyzetre: 1. Franchet d’Esperey tábornok 1919. február 14-i keltezéssel azt táviratozza, hogy a román csapatok folytatják előnyomulásukat Erdélyben, s már elérték a Máramarossziget, Zilah, Csucsa, Nagyszeben, Zám vonalat. 1919. febr. 15. A román ügyek bizottság tisztelettel felhívja a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának figyelmét az alábbi helyzetre: 1) Franchet d’Esperey tábornok 1919. február 14-i keltezéssel azt táviratozza, hogy a román csapatok folytatják előnyomulásukat Erdélyben, s már elérték a Máramarossziget, Zilah, Csucsa, Nagyszeben, Zám vonalat. 2) A román kormány (Brátianu úr február 9-i levele a Békekonferencia elnökéhez) az előnyomulást a magyaroknak ebben a térségben elkövetett kegyetlenkedéseivel indokolja. 3) A román Diplomáciai Bizottság jelenleg a Románia és Magyarország közötti határvonal megállapítását tanulmányozza, s az a kívánsága, hogy ebben a térségben ne történjenek fegyveres összetűzések. Ezen okoknál fogva a román Diplomáciai Bizottság azt kérdezi a Legfelsőbb Tanácstól, hogy nem tűnne-e számára indokoltnak két olyan vonal kijelölése, amelyen a magyar és a román csapatoknak kölcsönösen nem kellene túlmennie, s így a két vonal között egy katonailag meg nem szállt övezet alakulna ki. a) Vásárosnamény, a két Körös összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő fővonaltól nyugatra 10 km a magyar csapatok számára.

b) Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad vonaltól keletre 10 km a román csapatok számára. A Szövetségesek Legfőbb Tanácsára tartozik annak eldöntése, hogy a magyar és a román csapatok számára ilyen módon tiltott övezetet a rend fenntartása szempontjából a lehetséges bolsevista kísérletek ellen szövetséges csapatok foglalják el.

(Részlet.) 2. A román kormány (Brátianu úr február 9-i levele a Békekonferencia elnökéhez) az előnyomulást a magyaroknak ebben a térségben elkövetett kegyetlenkedéseivel indokolja.

3. A román ügyek bizottsága jelenleg a Románia és Magyarország közötti határvonal megállapítását tanulmányozza, s az a kívánsága, hogy ebben a térségben ne történjenek fegyveres összetűzések. Ezen okoknál fogva a román ügyek bizottsága azt kérdezi a Legfelsőbb Tanácstól, hogy nem tűnne-e számára indokoltnak két olyan vonal kijelölése, amelyen a magyar és a román csapatoknak kölcsönösen nem kellene túlmennie, s így a két vonal között egy katonailag meg nem szállt övezet alakulna ki. a) Vásárosnamény, a két Körös összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő fővonaltól nyugatra 10 km a magyar csapatok számára. b) Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad vonaltól keletre 10 km a román csapatok számára. A Szövetségesek Legfőbb Tanácsára tartozik annak eldöntése, hogy a magyar és a román csapatok számára ily módon tiltott övezetet a rend fenntartása szempontjából a lehetséges bolsevista kísérletek ellen szövetséges csapatok foglalják el.” A bizottság hivatkozik Franchet d’Esperey tábornokra, aki a román előrenyomulásról küldött jelentést. Valóban a román csapatok semmiféle megállító parancsot nem vettek figyelembe. Ahol a Székely Hadosztály csapatai erőszakkal megállították őket, ott stabilizálódott a magyar–román front, ahol nem, ott nem vették figyelembe az antant vezetőinek parancsait. Egyszerűen nem felel meg a valóságnak az az állítás, amely egyes történészmunkákban olvasható, hogy a román királyi hadsereg előnyomulását Clemenceau parancsa állította meg. A bizottság tervezetének a 2. pontja Brátianunak egy február 9-i levelére hivatkozik. Eszerint a román csapatok azért kénytelenek előrenyomulni, mivel a magyarok kegyetlenkednek a román lakossággal szemben. Ezt a híresztelést a román propaganda a „jól bejáratott” gépezetével szerte a világon terjesztette. Hogy csak egy, Nyugatról származó cikkel bizonyítsuk ezt, álljon itt a The Morning Post című ismert angol lap egyik írása: „A román–magyar semleges zóna felállításának kérdése, amely most az entente legfelsőbb haditanácsa előtt van, nem a román kormánytól származik. A semleges zóna felállítását a magyarok uralma alatt álló még mindig tekintélyes számú román parasztok kérelme tette szükségessé, akik arról panaszkodnak, hogy a magyar nemzeti propaganda védelme alatt működő irreguláris csapatok folyton zaklatják és terrorizálják őket. Az a demarkációs vonal, amelyet a fegyverszünet megkötésénél Diaz olasz főparancsnok határozott meg, és amelyet a román csapatoknak nem szabad áthágniuk, egy széles földsávot hagyott érintetlenül a magyarok kezén, amelyen csakis románok laknak. Kétségtelen, hogy ez a terület Romániát

illeti meg és a békeszerződés után Romániához is fog tartozni. A magyarok annak tudatában, hogy ezt a területet el kell veszteniük, minden hatalmukban álló eszközzel igyekeznek utódaik helyzetét a lehető legnehezebbé tenni. Gerillacsapatok, amelyek nyilvánvalóan Budapest zsoldjában állnak, folytonosan zaklatják a falvakat, ha szükségét látják, erőszakot is alkalmaznak, ott azonban, ahol ezt elkerülhetik, bolsevista érvekkel iparkodnak a lakosságra hatni, hogy ne vessék magukat alá a román dinasztia uralmának, amikor éppen most szabadultak meg a Habsburgrezsimtől. Illetékes helyre éppen most jutott ilyen szellemben írt röpirat, amely a budapesti hadügyminisztérium bélyegével van ellátva.” A „román parasztok kérelméről” csak annyit, hogy a Román Királyságra soha nem volt jellemző az, hogy megkérdezték volna a parasztokat bármiről is. Arról van tehát szó, hogy e – február elejei – dokumentummal is azt akarták elhitetni Nyugaton, hogy a magyar terror folytatódik, a román hadsereg pedig, minden jó szándéka ellenére kénytelen a román parasztok életét megvédeni. Az igaz, hogy a különböző budapesti minisztériumokban gyártottak röplapokat román nyelven is, amelyekben fölhívták az erdélyi román parasztok figyelmét Románia belső politikai viszonyaira. Arra, hogy 1907-ben 11 ezer román parasztot mészároltak le ugyanazok, akik most – 1919 tavaszán – a magyarországi román parasztok fölszabadítójának állítják be magukat. A román kormány a maga hivatalos jelentéseiben is ezt a teóriát alkalmazta. Álljon itt a román hadsereg nagyvezérkarának egy, február 28-ával keltezett napi jelentése: „1. Bukovinában és Besszarábiában a helyzet változatlan. 2. Erdélyben: a) A magyarok nem respektálják a megállapodásokat. Szervezett csapatok és egységek naponta átlépik a megállapított demarkácionális vonalat és megtámadják a védő csapatainkat. Az utóbbi időben a támadásokat egyre számosabbá váló csapatok hajtják végre. Így február 22ről 23-ra virradó éjjel reguláris magyar csapatok, irreguláris csoportokkal egyetemben, három oszlopban átlépték a demarkácionális vonalat és elfoglalták Görcsön, Cigányi és Zilah helységeket. A helyi tartalékok beavatkozásával Görcsönt és Cigányit visszafoglaltuk. Zilahért folynak a harcok. b) A demarkácionális vonaltól nyugatra folytatják az öldöklést és fosztogatást az összes román vidékeken. A lakosság a hegységekbe menekül, ahol éhséget és hideget szenved.”

Az igazmondó román nagyvezérkar állításával szemben az volt akkor és ott a helyzet, hogy Erdély határhegyeiben, többek között Csucsa térségében elkeseredett védelmi harcokat folytatott a maroknyi székely hadsereg. A románok nagyobb erősítéseket kaptak, abból a célból, hogy mielőtt érvénybe lép a semleges zóna, meg tudják szállni Nagyáradot, Biharország fővárosát. Csucsa azokban a napokban össze volt lőve, lakosai tömegesen menekültek a magyar csapatok felé, Váradra. A magyar kormánynak a fegyveres honvédelemről kialakított álláspontja február közepén-végén már érvényben volt, ennek következtében állott ellen a Székely Hadosztály. A román nagyvezérkarnak az az állítása, hogy a magyarok a románokat lemészárolják és öldöklik, egyszerűen koholmány. Mint a későbbiekben bizonyítjuk, ennek éppen az ellenkezője volt az igazság. A román propaganda – hagyományait folytatva és állami szintre emelve – valótlanságok tömegével árasztotta el a világot, amely magyar válaszokat nem kaphatott. Magyarország élethalálharcában teljesen el volt zárva a külvilágtól. Eközben Párizsban tovább vitatkoztak a magyar–román semleges zóna keleti és nyugati határain. Alby vezérkari tábornok 1919. február 19-én a francia vezérkar álláspontját tükröző javaslatot olvasott föl a román ügyek bizottsága előtt: „A román ügyek bizottsága február 17-i ülésén azt javasolta, hogy Magyarország és Románia között alakítsanak ki egy katonailag meg nem szállt övezetet, hogy ezáltal elkerüljék Erdélyben a közöttük kölcsönösen előforduló fegyveres összeütközéseket. A román ügyek bizottsága úgy gondolja, hogy ezt az övezetet esetleg szövetséges csapatok foglalják el, azért, hogy az esetleges bolsevista próbálkozások ellen fenntartsák a rendet. Ezek a javaslatok az alábbi észrevételeket teszik szükségessé: A) Valójában a magyar kormánnyal november 13-án Belgrádban aláírt katonai megegyezés felmondásáról és egy új demarkációs vonal kijelöléséről van szó. Mindenekelőtt minden téves értelmezés elkerülése végett helyénvaló lenne részletezni, hogy a régi vonal Szegedtől nyugatra (a várost is beleértve) van megállapítva, s az új vonal csak az Aradtól északra elterülő Erdélyre vonatkozik. B) Ami a magyar erők visszavonására javasolt vonalat illeti, semmiféle ellenvetés nem fogalmazódik meg. C) A Bizottság azon javaslatai, amelyek a román csapatok megszállásának határára vonatkoznak, azonban a meg nem szállt övezetben hagyják Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti helységeket.

Márpedig, mint ahogy arra Berthelot tábornok már több ízben is felhívta a figyelmet, ezen a ponton rendkívül fontos vasúti csomópontok vannak, mivel azok biztosítanak minden összeköttetést Erdélyben. Ezért tehát, ha biztosítani akarjuk a gazdasági életet, következésképp fenn akarjuk tartani a rendet és el akarjuk kerülni az összeütközéseket, nem lehet nem elfoglalni ezeket az olyan térségben fekvő helységeket, ahol működnek a bolsevista intrikák. Márpedig, ha Aradot jelenleg francia csapatok tartják és tarthatják a jövőben is megszállva, annál északabbra (Nagyvárad, stb …) nem lehet francia elemeket küldeni, tekintve a Henrys hadsereg állományának szűkösségét, amely hadseregnek egy hadosztálya kétségtelen, hogy hamarosan feloszlik, továbbá Berthelot számos feladatot ellátó hadseregét, amelyet meg kell tartani, hogy rendelkezésre álljon egy lehetséges dél-oroszországi bevetésre. Szükségképp tehát meg kell engednünk, hogy román csapatok foglalják el a Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti vonalat, beleértve az említett helységeket is, és azt válasszák új demarkációs vonalnak a maguk számára. Egyébként minden fenntartással élhetünk, hogy ez a megszállás ne befolyásolja a Békekonferencia döntéseit, mint ahogy a Rajna jobb partján a hídfők elfoglalása a francia csapatok által sem jelenti azt, hogy utólagosan odaítélik a szövetségeseknek. Összegezés Következésképp tisztelettel javasoljuk a következőket: A magyar fronton a fegyverszünet végrehajtásával megbízott Franchet d’Esperey tábornok közli a magyar kormánnyal a következő határozatot: 1) A magyar csapatok (ekkor és ekkor) 10 km-nyit visszavonulnak a Vásárosnamény, a két Körös összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő vonaltól nyugatra. 2) Szegedtől nyugatra egy semleges övezet létesül, amelyet nyugat felöl az 1. paragrafusban meghatározott vonal, délről és keletről a Szeged, Makó, Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti vonal határol. Ezeket a helységeket Aradtól nyugatra (a helységet beleértve) a szövetséges csapatok, Aradtól északra (a helységet kivéve) a román csapatok foglalják el.” Alby tábornok javaslatából kiderül, hogy támogatta a románoknak jóval kedvezőbb zóna kialakítását. Berthelot-ra hivatkozott, aki mindig a román érdekek mellett állt. Ebben az esetben arról volt szó, hogy amennyiben Románia segítségére számítottak a franciák a Dél-Oroszország elleni intervencióra, akkor belátható volt, hogy a románoknak teljességgel kedvezőtlenek az egyszerre két fronton (orosz, magyar) történő

hadműveletek. Ezért a francia vezérkar el akarta érni a magyar–román fronton a fegyvernyugvást, azzal, hogy a románok kapják meg KeletMagyarország vasútvonalait, amelyeken északkeleti irányban, Ukrajna és Lengyelország felé szállíthatnák a csapataikat. A franciák a Tisza-völgyi vasutakról írtak, a románok ezt nagyon korán konkretizálták. Nevezetesen nemcsak az Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti – Máramarossziget, hanem a Szeged–Debrecen vonalat is maguknak kívánták megszerezni. Természetesen a legfontosabb román cél nem a bolsevizmus elleni küzdelem volt, hanem annak ürügyén a „nemzeti ideálnak” beállított területhódítás Magyarországtól. Méghozzá minél gyorsabban, addig, amíg a nyugatiak tűrik és ameddig a magyar hadsereg meg nem erősödik. Alby tábornok még azt is mondta, hogy az általa javasolt új demarkációs vonalnak nem kell befolyásolnia a később megállapítandó magyar– román határvonalat, hiszen azt úgyis a Békekonferencia fogja megállapítani. Kétségtelenül demagóg érv, hiszen a magyar nemzet egy részének az ellenség számára történő kiszolgátatása nem menthető azzal, hogy majd ugyanazok a személyek, akik ezt megteszik, nem sokkal később ennek az ellenkezőjét fogják javasolni. Így is lett. Tardieu, a román–jugoszláv bizottság elnöke február 21-én beszámolt a Legfelső Tanács ülésén az elvégzett munkáról, majd az utóbbi testület e hónap 26-án véglegesen elfogadta a románok és magyarok közé vont semleges zónát. Ez lett az ún. Vix-jegyzék, amit majd március 20-án adnak át a magyar kormánynak. Most csak annyit állapítunk meg róla, hogy keleti határvonala nagyjából megegyezik a későbbi államhatárral. Március 2án ugyanis – amikor Károlyi Mihály, a Köztársaság Elnöke Szatmárnémetiben az ország fegyveres fölszabadításáról beszélt – a békekonferencia egyik bizottsága elfogadta a magyar–román határvonalat, majd március 18-án véglegessé tette. Jegyzék 1919. febr. 19. Alby tábornok olvasta fel 1919. febr. 19-én a román ügyek bizottsága előtt A román ügyek bizottsága február 17-i ülésén azt javasolta, hogy Magyarország és Románia között alakítsanak ki egy katonailag meg nem szállt övezetet (1), hogy ezáltal elkerüljék Erdélyben a közöttük kölcsönösen előforduló fegyveres összeütközéseket. A román ügyek bizottsága úgy gondolja, hogy ezt az övezetet esetleg szövetséges csapatok foglalják el, azért, hogy az esetleges bolsevista próbálkozások ellen fenntartsák a rendet. Ezek a javaslatok az alábbi észrevételeket teszik szükségessé: A) Valójában a magyar kormánnyal november 13-án Belgrádban aláírt katonai megegyezés felmondásáról és egy új demarkációs vonal kijelöléséről

van szó. Mindenekelőtt minden téves értelmezés elkerülése végett helyénvaló lenne részletezni, hogy a régi vonal Szegedtől nyugatra (a várost is beleértve) van megállapítva, s az új vonal csak az Aradtól északra elterülő Erdélyre vonatkozik. B) Ami a magyar erők visszavonására javasolt vonalat illeti, semmiféle ellenvetés nem fogalmazódik meg. C) A Bizottság azon javaslatai, amelyek a román csapatok megszállásának határára vonatkoznak, azonban a meg nem szállt övezetben hagyják Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti helységeket. Márpedig, mint ahogy arra Berthelot tábornok már több ízben felhívta a figyelmet, ezen a ponton rendkívül fontos vasúti csomópontok vannak, mivel azok biztosítanak minden összeköttetést Erdélyben. Ezért tehát, ha biztosítani akarjuk a gazdasági életet, következésképp fenn akarjuk tartani a rendet és el akarjuk kerülni az összeütközéseket, nem lehet nem elfoglalni ezeket az olyan térségben fekvő helységeket, ahol működnek a bolsevista intrikák. Márpedig, ha Aradot jelenleg francia csapatok tartják és tarthatják a jövőben is megszállva, annál északabbra (Nagyvárad stb …) nem lehet francia elemeket küldeni, tekintve a Henrys hadsereg állományának szűkösségét, amely hadseregnek egy hadosztálya kétségtelen, hogy hamarosan feloszlik, továbbá Berthelot számos feladatot ellátó hadseregét, amelyet meg kell tartani, hogy rendelkezésre álljon egy lehetséges dél-oroszországi bevetésre. Szükségképp tehát meg kell engednünk, hogy román csapatok foglalják el a Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti vonalat, beleértve az említett helységeket is, és azt válasszák új demarkációs vonalnak a maguk számára. Egyébként minden fenntartással élhetünk, hogy ez a megszállás ne befolyásolja a Békekonferencia döntéseit, mint ahogy a Rajna jobb partján a hídfők elfoglalása a francia csapatok által sem jelenti azt, hogy utólagosan odaítélik a szövetségeseknek. Összegezés Következésképp tisztelettel javasoljuk a következőket: A magyar fronton a fegyverszünet végrehajtásával megbízott Franchet d’Esperey tábornok közli a magyar kormánnyal a következő határozatot: 1) A magyar csapatok (ekkor és ekkor) 10 km-nyit visszavonulnak a Vásárosnamény. a két Körös összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő vonaltól nyugatra 2) Szegedtől nyugatra egy semleges övezet létesül, amelyet nyugat felől az 1. paragrafusban meghatározott vonal, délről és keletről a Szeged, Makó. Arad. Nagyvárad. Nagykároly. Szatmárnémeti vonal határol. Ezeket a helységeket Aradtól nyugatra (a helységet beleértve) a szövetséges

csapatok. Aradtól északra (a helységet kivéve) a román csapatok foglalják el. (1) zöld övezet mellékelt ábra

(Részlet.)

Magyarországon a zónával kapcsolatban reménykedő volt a hangulat. Az egyik legolvasottabb, nagy példányszámú újság például egy február 28ról keltezett hágai jelentést közölt március 1-jén: „A románok a párizsi békekonferencián a magyar kérdésben csúfos kudarcot vallottak. Valamennyi semleges újságíró tudósításai megegyeznek abban, hogy a békekonferencia ama határozatát, amely szerint Magyarország és Románia között semleges zóna teremtendő, a román kormány intenciói ellenére hozta meg. A Románia igényeinek megvizsgálásával foglalkozó albizottság kiküldése óta a románok mindenképpen bizonyítgatni próbálják, hogy az Erdélyben megállapított demarkációs vonal a románokra nézve kedvezőtlen. Ez idő szerint még több vármegye, amelyekben románok laknak, a magyarok kezében van. A magyarok viszont igyekeznek a román lakosságot meggyőzni arról, hogy most jobb a dolguk, mintha román uralom alatt élnének. A románok szerint minden atrocitás erre a körülményre vezetendő vissza, annyival is inkább, mert magyar részről hallatlan ígéreteket tesznek, sőt nyíltan bevallják, hogy minden parasztnak tíz hold földet fognak ajándékozni, csak azért, hogy jól menjen a soruk. Hivatkozással arra, hogy emögött bolseviki tendenciák rejtőznek, követelték a románok a demarkációs vonalnak nyugati irányban való kitolását ötven, sőt helyenként száz kilométerrel. Az albizottság a románoknak ezt az ajánlatát kereken visszautasította. Nehogy azonban ürügy adassék a magyarok elleni további vádakra, angol–amerikai részről azt az indítványt terjesztették elő, hogy állapítsanak meg az egész határ mentén végigvonuló, de meglehetősen keskeny demarkációs vonalat, amelyen francia csapatok tartanák fenn a rendet, úgy, hogy a magyar és a román katonaság közvetlenül nem is érintkezhetnék egymással. Ehhez az indítványhoz hozzájárultak az olaszok és a franciák is. Ez idő szerint szűkebb bizottság foglalkozik ennek a földsávnak a pontos megállapításával, aminek megtörténte után a magyar kormányt értesíteni fogják a semleges zóna felállításáról.” Hihetetlen, de igaz: a magyar kormány a semleges zóna létét a Hágában dolgozó, semleges országok újságírói által egy ottani magyar újságírónak elmondott hírből tudta meg. Az mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy az 1918. november 13-i belgrádi egyezményt, amelyben a Marost tették meg demarkációs vonalnak, az antant hivatalosan is meg akarja szüntetni. Mielőtt ismertetnénk teljes terjedelmében a Vix-jegyzéket s a rá adott magyar választ, kanyarodjunk vissza gondolatban Erdélybe. Mi történt 1919. első negyedévében Kelet-Magyarországon, mialatt Párizsban a terület sorsáról alkudoztak a nagy és kicsiny győztesek?

Az Erdélyben állomásozó magyar haderőt már 1918 végén visszavonták a Királyhágó térségébe. Az Apáthy István professzor vezette Keletmagyarországi Főkormánybiztosság, tehát erdélyi magyar főhatalom képviseletének a fölszámolása 1919. január első felében következett be. A megszálló hadsereg parancsnoksága a konzervatív professzort bolsevizmussal vádolta s letartóztatta. Károlyi Mihály a január 15-i minisztertanácsban jelentette be Apáthy letartóztatását és Nagyszebenben történt bebörtönzését. A 18-i kormányülésen Jászi Oszkár azt javasolta, hogy a „legnagyobb nyomatékkai” járjanak el Apáthy ügyében. Károlyi elmondta, hogy Vix alezredes megígérte „a legteljesebb elégtételt” az ügyben. Akárhogyan is volt, a magyar hatalom néhány napon belül megszűnt Kolozsvárott, bár a Főkormánybiztosság néhány ügyosztályának a működését a megszálló hatóságok rövid ideig eltűrték. Tekintettel arra, hogy a Magyarországot megszálló különböző hadseregek állandóan átlépték a demarkációs vonalakat, a magyar kormány január közepén átiratban kérte Vixet, magyar közreműködéssel határozzák meg a pontos és végleges vonalakat. Vix január végén így válaszolt: „A magyar kormánynak azon kifejezett igénye, miszerint a demarkációs vonal végleges megállapításához ő is hozzászólhasson, nem fogadható el. A magyar kormány által hangoztatott elv helyes volna békeidőben és ha két szomszédos nép országhatárának végleges megállapításáról volna szó. De erről jelen esetben szó sincs. A legyőzött Magyarország fegyverletételt kért és a győzedelmes entente a magyar terület egy részének megszállását követelte a czélból, hogy biztosítsa magát egy esetleges megújulható támadás ellen.” Vix közölte a déli demarkációs vonalat. Magyarország felől nézve Szeged kívül esett. Mélykúttól, Felsőszentivántól, Csávolytól délre, Baja, Bátaszék belül van, Pécs belül, Cserkút kívül, Szentlőrinc, Nagypeterd, Botykapeterd, Szigetvár Magyarországé marad; innen a Dráva menete a horvát–szlavón határig, a bal parti falvak kívül esnek. A magyar–román vonalról így írt a francia alezredes: „A Tiszától keletre eső területeken a vonalat pontosan meg fogom határozni, mihelyt megkaptam a dunai hadsereg főparancsnokságáról bekért adatokat.” Erre Vixnek is várnia kellett még vagy másfél hónapot. A magyar kormány február 8-i válaszában természetesen tiltakozott a belgrádi konvenció egyoldalú megváltoztatása ellen: „egy kölcsönösen aláírt szerződés kiegészítő magyarázása csakis mindkét szerződő fél hozzájárulásával történhet.” Ez így igaz, de még a hozzánk viszonylag nem a legrosszabb indulattal viseltető Vix is leírta, hogy mivel Magyarország a vesztesek közé tartozik, nem szólhat bele saját ügyeibe.

A kormány szerint pedig Vix átiratának „az a része, hogy a legyőzött Magyarország fegyverletételt kért, csak téves információn alapulhat, mert tény az, hogy a forradalommal kormányra jutott ministerium, kormányzásának első napján spontán elhatározásból rendelte el a magyar csapatoknak a fegyverletételt, vagyis még oly időben, mikor a volt osztrák–magyar monarchia és annak szövetségesei az ellenségeskedéseket nem szüntették be, hogy ezzel a ténnyel is bizonyítsa békés szándékait.” A forradalom hangoztatása bizonyára nem hangzott valami szépen a francia hadvezetés előtt; a békés szándékot pedig valószínűleg a gyöngeség jeleként értékelték. A kormány a Vix-hez írt jegyzékét így fejezte be: „a magyar kormány nem érti, hogy miért kelljen a stratégiai előnyök biztosításával kapcsolatban a demarkátionális vonalat a megkötött (belgrádi) katonai konventió megsértésével gazdasági, forgalmi, sőt újabban polgári közigazgatási határnak is megtenni és ezáltal oly helyzetet teremteni, mely az ország polgári közigazgatását, forgalmát és gazdasági életét megbénítja.” Bejelentették azt is Vixnek, hogy a déli demarkációs vonaltól északra, a magyar területnek hagyott pécsi és komlói szénbányákat a szerb hadsereg megszállta. Természetesen a magyar kormány jól tudta, hogy egyesek az addigi demarkációs vonalból miért akarnak határt csinálni. Azért, hogy teljesen megszüntethessék a magyar közigazgatást, államhatalmat az elfoglalt részeken. Ez korántsem jelentette azt, hogy például a románok a belgrádi konvenciót akarták végleges magyar–román határul, éppen ellenkezőleg. A baranyai bányák megszállása és a szén Szerbiába szállítása – mint csepp a tengert – az egész ország helyzetét tükrözte. Szakadjunk el egy kitérő erejéig Erdélytől! A csehek az északi iparvidékeinket és nyersanyag-lelőhelyeinket akarták megszerezni (s jórészt sikerült nekik!), közben féktelen terrorral félemlítették meg és kényszerítették menekülésre a Felvidék magyar lakosságát. Álljon itt egy jegyzőkönyv, amelyet egy, a Felvidékről elmenekült magyar vasutassal készítettek a budapesti miniszteri fegyverszüneti bizottság munkatársai: „1. Mikor és hogy került a csehekkel érintkezésbe? A Kassa–Oderberg-i vasútnál Ruttkán vasúti főműhelykovács vagyok. Az első cseh betörés alkalmával családomat otthagyva menekültem Ruttkáról Bátorkeszire édesapámhoz. Január 1-jén Ruttkára Fizetésem, 2-án pedig Puhóra mentem nyugdíjam felvétele céljából (nyugdíjas csendőr). Puhóra érkeztemkor Kovács nevű kályhás mesterségű ismerősömmel találkoztam az utcán, aki engem csehül üdvözölt; én azonban régi szokás szerint magyarul viszonoztam köszöntését. Hazaérve nyugdíjnyugtámat éppen aláírtam,

amikor berontott egy hatalmas cseh csendőr, szuronyt tartott elém és felszólított, hogy adjam meg magam. Kezeimet feltartottam, átvizsgált, van-e nálam fegyver? Ezt nem talált. Szerencsémnek tartotta, hogy nincs nálam fegyver, mert két cseh katonát lőttem le az ő vádaskodásai szerint s felszólított, hogy menjek a csendőrlaktanyába, ott majd felakasztanak. Bár cseh katonát azelőtt nem láttam s így nem is gyilkolhattam s ezt meg is mondtam, mégis a csendőrlaktanyában két másik cseh katona segítségével az említett cseh csendőr felakasztott. 2. Hogy menekült meg? Időközben anyósom ezt sejtve a községi bíróért rohant, akivel a laktanyába érkezve a bíró bizonyítására az utolsó percekben vettek le a kötélről, s csak jó idő múlva sikerült engem eszméletre téríteni. Ezután a cseh–szlovák nemzeti tanács elé vittek s ott dut. 7h30-ig ütlegelés közben (ez utóbbit a cseh tisztek távollétében) vallattak, tényvázlatot felvettek, majd anyósomnál megvacsoráztatva a trencséni fogházba szállítottak. Nyolcnapi keserves és embertelen ottartás után, mert kivégeztetésemre elég bizonyítékot légből sem kaphattak össze, Pozsonyba szállítottak 160 más hasonló módon megvádolt emberrel. Pozsonyba érve a kiszálláskor a nagy tömeg közt sikerült eltűnnöm s a hídon Ligetfalura saját csapataink közé jutnom.” A cseh egységek – amelyeknek általában olasz parancsnokaik voltak – 1918. december legvégén szállták meg Kassát és 1919. január elsején Pozsonyt. Addig azonban hosszú út vezetett. Karel Capek: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással című könyvében ezt írta a Csehszlovák Köztársaság elnöke: „(1918-ban) Amerikában már tudatosan felkészültem a béketárgyalásokra. Először is meg kellett szilárdítanunk a csehek és a szlovákok egységét. Másik dolog volt a kárpátoroszokkal való tárgyalás, hogy maguk jelentsék be csatlakozásukat államunkhoz (…) Arról volt továbbá szó, hogy az amerikai népet megnyerjük; micsoda mennyiségű tömeggyűlést, tanácskozást, előadást (…) és kongresszust tartottunk, de (…) meg kellett dolgozni a közvéleményt.. A Monarchia összeomlásakor a csehek és a szlovákok egy része kimondta az egyesülést. Kramar miniszterelnök a köztársaság kikiáltásakor, november elején kijelentette: „Az osztrák és magyar elnyomás béklyói lehullottak… Kijelentjük, hogy a mi csehszlovák államunk szabad cseh– szlovák köztársaság.” Az még nem lett volna baj, hogy Kramar a szlovákok nevében is nyilatkozott, az viszont már igen, hogy meglévő néhány fegyveres egységüket azonnal Magyarországra irányították. November első hetének a végén Nagyszombat, Trencsén és Csadca, Zsolna irányában elkezdődött a cseh invázió. A magyar kormány nem sokkal később tengerészeket vetett be ellenük, akik több ütközetben megverték a cseheket.

Válaszul Eduard Benes cseh külügyminiszter és mások azt terjesztették el nyugaton, hogy Magyarországon hódít a bolsevizmus, azért kell a cseh egységeknek bevonulniuk. November közepén Kramar és Károlyi között jegyzékváltás zajlott le ebben az ügyben. Kramar november 14-i jegyzékében kijelentette, hogy a csehek csak azokat a falvakat szállták meg, ahonnan elmenekült a magyar csendőrség és közigazgatás. Ezzel azt akarta mondani a cseh politikus, hogy ők tulajdonképpen a közrend fönntartását akarják csak biztosítani. Erre a nyilvánvaló „csúsztatásra” Károlyi november 17-én válaszolt. Kifejtette, hogy a belgrádi konvenció csak stratégiai pontok megszállását engedélyezi, a csehek által elfoglalt területeket pedig semmiféle antantjegyzék sem minősítette annak, a cseh egységek Magyarországra való benyomulása jogtalan. Kramar azonnal, 20-án válaszolt. Elmondta, hogy mivel az antant elismerte a Csehszlovák Köztársaságot, a magyar kormány pedig már október 29-én elismerte a szlovák nemzet jogait, ezért a Felvidék tulajdonképpen már nem is tartozik Magyarországhoz. A harcok folytak tovább. Végül Böhm hadügyminiszter december 19-i átiratára válaszolva, Vix december 24-én adta át Károlyinak a Felvidéken megállapított demarkációs vonalat tartalmazó jegyzéket, amely többször módosult. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Benes küzdelme a belgrádi katonai egyezmény ellen nagyjából sikerrel járt. A cseh külügyminiszter a húszas évek végén megjelent visszaemlékezéseiben így írt erről: „A belgrádi fegyverszünet nálunk és Szlovákiában bombaként hatott, annál is inkább, mert magyar részről komoly hadműveletek előzték meg és követték… Az ebből keletkezett konfliktus jogilag igen súlyos, politikailag rendkívül kínos és veszélyes volt. Sok munkát, harcot, bosszúságot és félelmet okozott nekünk.” Benesnek valóban sok harcot jelentett a konvenció megváltoztatása: az összes vezető francia politikussal tárgyalt az ügyben. Csehországban mesterségesen fölszították a magyarellenes hangulatot. A Ludové Noviny című újság például megírta, hogy a magyarok sok cseh nőnek kiszúrták a szemét, az elfogott cseh katonáknak fülét, orrát levágják. Itt azért kilóg a lóláb: ugyan hol találkozhattak akkoriban magyarok cseh nőkkel? Mindenesetre a cseh hadsereg megfelelően előkészítve indult a magyar Felvidékre. Így került sor Pozsony megszállására. A magyar hadügyminisztérium 1919. január 1-jén az alábbi jelentést hozta nyilvánosságra: „A csehek tegnap délelőtt Dévényújfalun és Lamocson át megkezdték előnyomulásukat Pozsony ellen. Parlamenter-tárgyalásokat be nem várva,

védőőrségeinket harcban a város északi szegélyéig nyomták vissza. Vérontás elkerülése végett karhatalmi csapatainkat a Duna déli partjára vontuk vissza, mire a csehek a pozsonyi tölténygyárat és a város északi szegélyét megszállották.” Ezen a napon Masaryk elnök újévi beszédet mondott, amelyben magától értetődőnek vette a Felvidék csatlakozását Csehországhoz, s kitért a csehek és szlovákok által egyáltalán nem lakott Kárpátalja helyzetére is: „Még nem imperializmus az, ha a magyarországi rutének hozzánk akarnak csatlakozni, hiszen mi nem akarjuk ezt a területet erőszakkal meghódítani; a lakosság, amely fél a magyaroktól, maga kíván hozzánk csatlakozni.” Kramar cseh miniszterelnök újévi cikket írt a Narodni Listy-be, amelyben kifejtette: „Szlovákiában már megtörtént a döntés. Hamarosan így lesz egyebütt is és már katonaságunk is van, amelyre minden körülmények között számíthatunk.” Masaryk elnök a szokásos érvet használja: a brutális magyar elnyomásról nagyon sokat hallott az akkori világ. A miniszterelnök pedig a Felvidék kapcsán félreérthetetlenül utal a katonai megoldásra. Egyébként Csehszlovákia olyan sajátos módon jött létre, hogy előbb volt elnöke és kormánya, mint hadserege és területe. 1919 január-februárjában került nyilvánosságra a fantasztikus cseh terv: a cseh–jugoszláv területi korridor elképzelése. Ezt úgy képzelték, hogy a Nyugat-Dunántúlon egy kb. 200 km hosszú és 80 km széles területsávot kihasítanának. Gyakorlatilag északon a Duna, délen a Mura, nyugaton az Alpok hegyei, keleten a Balaton határolnák a folyosót, amely természetesen Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén állam területe lenne. Ezen a Moson, Sopron, Vas és Zala megyét magában foglaló sávon 1 171 000 ember él, akik közül 662 000 magyar és 220 000 a szláv. A cseh–délszláv korridorral egyszerre több célt akartak elérni a csehek. Kijelentették, hogy a németeket elvágják a kelettől és Közép-Európától. Ez Franciaországnak szánt érv volt – emögött az a valódi cél húzódott, hogy Csehország kijusson a tengerre, valamint hogy Magyarországot a három utódállam harapófogóba foghassa. Pozsonyt nagy dunai szabadkikötővé akarták tenni, mint Szlovákia fővárosát. Ez a város nagy magyar és német többséggel rendelkezett, úgyhogy a cseh békeküldöttség történelmi érveket használhatott csak: kifejtették, hogy Pozsony a régi szlovák birodalom fővárosa volt. A korridor végül nem valósult meg, de Csehország megkapta a teljes magyar Felvidéket, olyan színmagyar területeket, mint például a Csallóköz. Hiába sztrájkolt a felvidéki magyarság, a cseh csapatok mindenütt pacifikálták a helyzetet. A magyar kormány 1919. január–februárban több jegyzékben tiltakozott a cseh túlkapások ellen, amit

Vix alezredes megunhatott, mert február 8-án arra kérte a magyar miniszteri fegyverszüneti bizottságot, hogy „ilyentárgyú fölszólalásait” Hodzsa Milánhoz, az ismert szlovák politikushoz küldje, annál is inkább, mivel az antant elismerte a csehszlovák állam szuverenitását. 1919. március 14-én a békekonferencia egyik bizottsága megállapította a határvonalat Csehszlovákia és Magyarország között. Ez majd csak a tanácsköztársaság harcai során változik meg egy időre. Magyarország délvidéki tartományaiban sem volt különb a helyzet a magyarok számára. A szerb királyi hadsereg Misic vajda, vezérkari főnök vezetésével 1918. november első hetében – kihasználva Magyarország zűrzavaros állapotait – megindult észak felé. 13-án elfoglalták Szabadkát, 21én Aradot. Nagyon rövid idő alatt elérték a magyar–szerb demarkációs vonalat, s az előtt általában megálltak, kivéve, ha különleges érdekeik fűződtek e vonal átlépéséhez. Ilyen érdek volt a baranyai bányavidék kérdése: el akarták érni e terület Szerbiához csatolását. A magyar hadügyminisztériumba beérkező első jelentések szerint a szerb katonák a magyar helységekben bevezetik a cenzúrát, elkobozzák a magyar újságokat. Ez különösen fájdalmasan érintette a tisztán magyarok lakta városokat és falvakat, mert információ nélkül maradt a magyar lakosság. Így volt ez például a több mint 85%-ban magyarok lakta Szabadkán is. A minisztertanács 1918. november 18-i ülésén Jászi Oszkár bejelentette, hogy a szerb csapatok Torontál megyében törvénytelenül sorozást rendeltek el. A 21–30 év közötti magyar fiatalokat akarták besorozni a szerb haderőbe. Károlyi miniszterelnök szikratávírón egyenesen Franchet d’Espérey-nél tiltakozott Szalonikiben, de még csak válaszra sem méltatták. A szerb csapatok egyes helyeken erőszakkal föleskették a polgári lakosságot a szerb állampolgárság fölvételére. Braun Róbert a Jászi-párt lapjába, a Világ 1918. december 14-i számába írt egy kitűnő tanulmányt Magyarország földarabolása címmel. Ebben leírja a szerb követeléseket. Ezek szerint Szerbia 33 728 négyzetkilométert követel, 2,9 millió lakossal. Jellemző a korabeli területharácsolásokra a szerbek által követelt terület etnikai megoszlása: szerb 18,0%, horvát 4,2%, de magyar 32,8%, német 26,8% (ez a kettő összesen majdnem 60%!), román 10,8%. Az ilyen jellegű követeléseket nyilván valóban csak különleges érvekkel lehetett megindokolni. A két különleges érv akkoriban a hazug adatok terjesztése és a katonai erőszak alkalmazása volt. Ahogyan a szerb csapatok haladtak előre Magyarországon, az étvágyuk egyre nőtt. Mint szó volt róla, elképzelésük szerint Nyugat-

Magyarországon közös határt alakítanának ki Csehszlovákiával, olyan módon, hogy a határvonal Bajától a Balaton délkeleti csücskét érintve, a Rábát követve egészen a Fertő-tóig haladna. Február 10-én a szerb katonai vezetés jegyzékben követelte Pécset a bányavidékkel egyetemben. E hihetetlen tervek nem jártak sikerrel, mert a békekonferencia 1919. március 18-án kijelölte a magyar–szerb határt. Annál nagyobb bajokat okozott a békekonferenciának a majdnem háborúvá alakult román–szerb vita a magyar Bánság ügyében, mivel mindkét ország magának követelte Temesvárt és tágabb környékét. Brátianu az 1916-os bukaresti titkos szerződés 4. pontjára hivatkozva követelte az egész Bánságot. E pont így hangzik: „A határvonal Algyőtől végig halad a Tisza párján, egészen a Dunába való beömléséig, végül követi a Duna folyását egészen Románia jelenlegi határáig.” Románia azonban különbékét kötött, ezért a szerbek 1918. őszi hónapjaiban a Morava-hadosztállyal megszállták a terület nagy részét. A birtoklásáért hasonlóan durva küzdelem kezdődött, mint ami magyarok és románok között játszódott le. A Világ november 22-én jelentette, hogy Lugoson „a szerbek egyforma kíméletlenséggel léptek fel mind a románok, mind a magyarok ellen. A román nemzetőrséget kiűzték a kaszárnyákból és a parancsnok kijelentette, hogy csak úgy maradhatnak meg a városban, ha a szerb parancsnokság fennhatósága alá helyezik magukat.” A budapesti hadilevéltár jelentései szerint „a fogságból hazatérő embereket a románok elfogják, s ha szerbek, agyonlövik.” A szerb csapatok 1918 elején megszállták Ada-Kaleh szigetét és Várciorova falut, ami Románia területén fekszik, s arról nevezetes, hogy a romániai vasútépítés első korszakában e falunál csatlakozott először a román vasút az európai vonalhálózathoz. Az aradi Románul című lap megírta, hogy a szerbek betiltják a román újságokat, több helyen erőszakos népszavazást rendeltek el, s általában „igazságtalan kényszereszközökkel dolgoznak a román lakosság ellen.” A Románul arra biztatja a románokat, hogy szintén erőszakkal lépjenek föl a szerbek ellen. A küzdelem a békekonferencián folytatódott. Brátianu ragaszkodott az 1916ban megígért határvonal, a Tisza elfogadásához. Brátianu ezt jelentette Bukarestbe: „Utánam a szerbek kijelentették, hogy nem ismerik el a szerződést, mert az titkos volt; maguknak igényelték a Bánságot Temesvárral együtt etnikai alapon, bár ők is beismerték, hogy e részen nem a szerbek, hanem a németek vannak többségben, de azt állították, hogy a legyőzött németeket nem kell meghallgatni. Másik indoklásuk az a tény, hogy több neves szerb, közöttük Putnik vajda, ott született.” Két érv: a legyőzött németek és a híres szerbek szülőhelye. Hogy e szerbek családjainak őseit

Magyarország fogadta be a török veszedelem elől, arról 1918–1919-ben már senki sem beszélt. Párizsban mindkét küldöttség sovinizmussal és beolvasztási kísérletekkel vádolta a másikat, s tény, hogy ebben mindkettőnek mélységesen igaza volt. A szerbek azzal érveltek, hogy ha Románia megkapná az egész Bánságot, meg kellene változtatni az új délszláv állam fővárosát, mivel katonai szempontból védhetetlenül közel kerülne a román határhoz. Brátianu ezt úgy verte vissza, hogy ha a szerbeknek fővárost kell változtatni, akkor annak az az oka, hogy a délszláv állam területi kiterjedése megváltozott. A szerb csapatok, csakúgy, mint a románok, egyáltalán nem, vagy csak vonakodva hajtották végre a szövetséges haderők főparancsnokságának a parancsait. Álljon itt példaként Franchet d’Esperey tábornok rejtjelesen Foch marsallnak küldött jelentése: „… megújítottam a szerb főparancsnoknak (vajdának) február 5-én kiadott parancsot, amely szerint a Bánságban Temesvár kiürítését a szerb csapatok hajtsák végre és a terület parancsnokságát Faret tábornok vegye át. A szerb parancsnokság ismételten kijelentette, hogy ezeket a parancsokat képtelen hiánytalanul végrehajtani, amíg kormánya, amely értesüléseket vár Párizsból, nem hoz végső döntést. Mindamellett elrendelte a csapatok visszavonását Resicabányáig. A szövetségesek megbízottjaként azt válaszolom neki, hogy továbbra is érvényesnek tartom az előző parancsot és beszámolok önnek hajthatatlanságáról. Nem tudom, hogy ez alkalommal végrehajtották-e parancsaimat, de kérem önt, szíveskedjen közbenjárni a szerb kormánynál, hogy alkalmazkodjék a meghozott döntésekhez. A szövetséges haderők főparancsnokságának a tekintélye, amennyiben több alkalommal megismételt formális parancsait nem hajtják végre, csak gyengülhet.” Kiderül ebből a táviratból, hogy az antantnagyhatalmaknak bizony nehéz dolga volt az egymással is marakodó kicsiny szövetségeseikkel. Maga a békekonferencia 1919. február 13-án kezdte meg a Bánság ügyének a tárgyalását. Négy hónapos vita után végül június közepén a jelenleg is érvényes vonalon osztották meg a nagyhatalmak a területet, de addig még sok helyen kellett a francia csapatoknak szétválasztani egymástól a Bánság új urait. Érdekes, hogy Budapesten már 1918 őszén megszületett a magyar– jugoszláv (pontosabban magyar–szerb) szövetség gondolata. Egymástól függetlenül ezt javasolta Károlyinak Szilassy Gyula és a hadügyminisztérium katona-politikai osztálya. Utóbbi így fogalmazott: „A nagyromán törekvésekkel szemben egy – Romániát minden oldalról körülzáró block által védekezhetnénk és a román imperializmus ellen úgy Szerbiával mint

Ukránországgal egyesülhetnénk, ami csak akkor válik lehetségessé, ha mindkét országgal fölvesszük a diplomáciai érintkezést.” Károlyi elvben egyetértett a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz történő közeledéssel, de abban a politikai helyzetben ez gyakorlatilag megvalósíthatatlannak látszott. Magyarország egyedül, szövetséges és barát nélkül állott Európa közepén. És most vegyük föl ismét az erdélyi események fonalát. Ahogyan látta a párizsi román delegáció, hogy nehezen éri el eredeti céljait, megfigyelhető, hogy a magyar lakossággal szemben annál jobban növekedett a terror. Kétségtelen ugyan, hogy egy nemzet nem foglalkozhat örökké csak a sérelmeivel és szenvedéseivel, de az 1918–1919-es események kapcsán nem mehetünk el szó nélkül a nemzetünket ért súlyos atrocitások mellett. Bizonyos események ismertetésével nem a gyűlöletet, hanem az emlékezetet akarjuk erősíteni, abból a célból, hogy velünk ilyesmik soha többé meg ne történhessenek. Ezért ismertetjük az Erdélyből akkor elmenekült diák történetét, amelyet az 1. székely csoportparancsnokság távbeszélő szakaszánál vettek jegyzőkönyvbe: „Jegyzőkönyv Felvétetett Szatmárnémeti, 1919. március hó 17-én Kiss Ferencz VII. gymn. tanulónak Erdélyből való menekülése, ill. szökése tárgyában. 1. Honnan és mikor indult el? Székelyudvarhelyről 1919. márc. hó 7-én. 2. Mi késztette önt arra, hogy Erdélyből elszökjön és a székely csoportnál jelentkezzen ? December első felében édesapám, ki Maroshidason állomásfőnök volt, Székelyudvarhelyre jött, hogy meglátogasson. Azon időben esett ezen látogatás, mikor Székelyudvarhelyen a románok a tisztviselőket felszólították, hogy a hűségesküt tegyék le Nagyromániára. Édes apám is elment a gyűlésre és amikor tiltakoztak egyhangúlag a tisztviselők az eskütevés ellen, őt is december 8-án elhurcolták. December második felében édesanyám ismerősök körében, a román brutálitásokról lévén szó, azoknak tettei ellen kikelt és az ismerősei előtt megjegyzéseket tett a garázdálkodó románokra. Mivel azonban a románok fizetett kémei minden társaságba és körbe befurakodtak, akadt besúgó, aki édes anyámat ezért feljelentette. December 26-án este megjelent egy román járőr a lakásunkon és a prefektus elé vitte édes anyámat. A románok a feljelentett embereket rendesen éjjel 11 és 12 óra közt szokták lakásukon az ágyból kihúzni, a városházára vinni és reggel a prefektus által kiszabott botbüntetést végrehajtani. Ha nem bírja ki a botbüntetést, megvárják, míg aléltságából magához tér és azután folytatják a botozást.

Édesanyámat még aznap este elítélték; a 25 botütés közül azonban csak 15-öt bírt ki; erre összeesett és magához nem térve többet, másnap, 27-én este sebeibe belehalt. 28-án, mert nemzeti színű szalag volt köpenyem gomblyukában, a románok az utcán lefogtak, elvittek a városházára és 25 botütést mértek rám. Ebből 14-et éreztem, a többit azonban már, önkívületi állapotban lévén, nem éreztem. A botozás után 5 napig kellett feküdnöm. Osztálytársaimat több alkalommal felszólítottam, hogy lázadjanak fel a románok ellen és a vasutasokkal is megtettem ezt; a románok megtudták és ezért 50 ütésre ítéltek, azonban nem bottal, hanem derékszíjjal kaptam az 50 ütést. 3 Milyen körülmények közt jött ön Székelyudvarhelyről ide? Februárban még kiállítottak részemre egy Marosillyére szóló utazási igazolványt. Ezzel Segesvárig tehervonattal, onnan Marosillyéig személyvonattal jöttem. Marosillyéből Lugosba, onnan Temesvárra és Lippára, majd Szolnokon át Szatmárra jöttem. Útközben a sok igazoltatáson kívül semmi különös nem történt.” Különösebb kommentár nem szükséges. A székelyudvarhelyi magyar hivatalnokokkal a megszálló csapatoknak még sok gondja volt, ugyanis a tisztviselők nem kívántak esküt tenni a román államra. 1919 első napjaiban a városnak mintegy 350 tisztviselőjét összehívta egy román tiszt. Kijelentette, hogy „mivel egész Szolnokig minden Románia,” tegyenek esküt Ferdinánd román királyra. Ezt természetesen megtagadták, mire 34 főt letartóztattak és Segesvárra vitték őket. A többieknek mindennap jelentkezniük kell a román parancsnokságon. Az udvarhelyi megyeházára megfélemlítésképpen géppuskákat, az előtte lévő téren ágyúkat állítottak. Később újabb letartóztatások voltam, s a most idézett jelentés hozóját, aki a későbbiekben megszökött, szintén letartóztatták. A magyar tisztviselőktől elkobozták a 2-3 hónapra fölvett fizetésüket és az élelmiszerüket. Fegyveresekkel kényszerítették az udvarhelyi magyar tisztviselőket arra, hogy végezzék a munkájukat, mert szerintük „a magyar kormány nem törvényes, ők vele szóba sem állanak és Erdélyt úgyis a románoknak adta az entente.” Udvarhelyen a botozás rendszeres. Este hattól kijárási tilalom van érvényben. A városneveket elrománosították, a magyar újságokat elveszik és elégetik. Két személynél nem járhat egyszerre több együtt. Erdélyből kifele jövet Zámnál többórás vizsgálatot, motozást tartanak, ahol mindent elvesznek.

Egy másik jelentés szerint Háromszék 44 tisztviselőjét, akik nem tették le az esküt, fogságba vetettek. Erdély magyar hivatalnokai nem tették le a hűségesküt, mivel nem tudták elképzelni, hogy Kelet-Magyarországot valóban Romániának adják. Egy jelentés, amely a budapesti hadilevéltárban olvasható, elmondja, hogy a Kissebesről és Csucsáról Nagyváradra menekült magyar vasutasok információi szerint a csucsai harcokban elfogottakat megkínozzák, sebeikbe sót szórnak. A hadügyminiszter 1919. január 10-én átiratban közölte a legújabb kolozsvári román katonai intézkedéseket: „A kolozsvári román parancsnok folyó hó 4-én kelt rendeletével az összes hírlapok bevitelét 10 napra eltiltotta. A budapesti napilapok tehát beérkezésük után a nyílt pályaudvaron a síneken lesznek elégetve. A kolozsvári nyugdíjasok januári illetményüket Budapestről még nem kapták meg, az a gyanú merül fel tehát, hogy a románok az összes pénzutalványokat elkobozzák vagy esetleg elégetik. A kolozsvári és környékbeli tisztek vagyonai, abban az esetben, ha illetőségi helyüket elhagyják, elkoboztatnak. Ártatlan magyar embereket, akiket a román gárda a legcsekélyebb okból is bevádol, börtönbe zárják. A szigorított büntetés koplaltatásból valamint a rendszeresített botbüntetésből áll.” A román katonaság és az erdélyi román nemzeti gárdák kegyetlenkedéseire válaszképpen a Székely Hadosztály katonái néhány esetben erőszakoskodtak a még magyar fennhatóság alatt lévő terület román lakosságával. A csapat parancsnoka, Kratochwill ezredes 1919. január 26-án parancsban szólította föl katonáit az ilyenfajta tevékenység beszüntetésére: „Ismételten előfordult, hogy kikülönítések stb. alkalmával saját csapataink a román lakossággal szemben erőszakosan léptek fel, románok kokárdáit, román feliratokat, zászlókat téptek le és a román lakosságot kigúnyolták. Katonáimat a román lakosság szívesen kell, hogy lássa, nem erőszakkal, hanem szívvel, jó bánásmóddal, jó és nyugodt viselkedéssel kell hódítani. Hadd érezze a román lakosság, hogy jobbak, műveltebbek vagyunk, mint a román hadsereg katonai. Ha a román nép látja, hogy nem rablókkal, hódítókkal van dolga, akkor Erdélyt vér nélkül fogjuk visszafoglalni. Kiábrándult már Erdély román lakossága abból, hogy a román hadseregben üdvözítő felszabadítóját lássa. Rajtatok múlik, hogy ezt a kedvező helyzetet kihasználjátok. Becsüljétek meg saját területünk hű román testvéreit. Azokkal szemben, akik fenti szavaimat semmibe se veszik, azok ellen a törvények teljes szigorával fogok eljárni. Hadbíró elé kerül mindenki, aki

békés, csendes magyar vagy román polgártárs életét és vagyonát veszélyezteti, vagy nemzeti érzelmében sérti.” Az erőszakot természetesen semmi sem menti, annyit azért le kell szögezni, hogy ott és akkor a román királyi csapatok voltak a támadók, akiket a lakosság óriási többsége nem hívott Erdélybe. A Székely Hadosztály katonái, akiknek nagy része a Székelyföldön történt román kegyetlenkedések elől menekült és lépett be a hadseregbe, bizony bosszúvágyat érezhettek. A magyar hadvezetés azonban – mint ezt a fent közölt dokumentum is bizonyítja – egyenesen hadbírósággal fenyegette azokat, akik erőszakosan lépnek föl az erdélyi románsággal szemben. Kratochwill szándéka kétségtelenül tisztességes, emberséges; akkor különösképpen, amikor a magyarok százezreit üldözték, bántalmazták, rabolták és alázták meg. 1919 februárjában, amikor már látszott, hogy a Román Királyság nem biztos, hogy meg tudja valósítani területi célkitűzéseit, a megszálló hadsereg katonáinak szinte szabad kezet adtak Erdélyben. Ennek az állításnak a bizonyítására álljon itt egy jegyzőkönyv-részlet, amelyet az erdélyi magyar katonai kerület debreceni parancsnokságának úgynevezett H. csoportja vett föl február 28-án: „Kemecsei Gyula városi irodatiszt, Mészáros János és Kiss György városi rendőrök, Kiss Lajos kisegítő rendőr és Kállai József kereskedő, zilahi lakosok, akik Debrecenbe menekültek, a következőket adták elő a román királyságbeli katonák és az erdélyi román lakosok által Zilahon elkövetett sérelmekről: A román katonaság mindjárt a 15-én megtörtént bejövetele után a legkegyetlenebb módon járt el a magyar lakossággal. Még aznap délután általános rablást rendeztek a katonák az ott levő román csőcselék néppel a városban. Általában minden magyar embert, aki az ők határtalan követelődzéseiket (élelmiszer, pénz, lakáskiszolgáltatás) nem tudtak eleget tenni, megbotoztak, puskatussal ütlegeltek vagy a házból az utcára kikergettek, házaikat kifosztották és romboltak. A magyar tisztviselőket letartóztatták és részben el is hurcolták Zsibóra, ahol a fogházba vetették őket, megakadályozván, hogy a zsibói magyar lakosság őket élelemmel és ruhával ellássa. (…) Február 16-án a szomszéd falvakból szekerekkel jöttek be az ottani román lakosok és a román katonaság védelme alatt rendszeresen kirabolták a város összes borpincéit s a bort elhurcolták ki a falvakba. Ezen idő alatt az ottani román állomásparancsnok megtiltotta a lakosságnak a város elhagyását. (Ennek célja, hogy akadálytalanul garázdálkodhassanak a borpincékben.) A borrablás szervezői a messzeszentgyörgyi és kásapataki román papok voltak, akiknek több kocsiját látták borral megrakva román

királyságbeli katona őrizete alatt elvonulni. A román tisztek állandóan rablott bort ittak, duhajkodtak és a katonák által a város utcáin lányokat fogattak össze, akiket aztán megbecstelenítettek. Mialatt a rablás nagyjában folyt, Bíró József kerékgyártó, Plósz igazgató és két vasúti őr kimentek a hegyre a borpincéjükbe, hogy ott megakadályozzák a rablást. A román katonák behatoltak a pincébe. Plószt és a két vasúti őrt megölték. Biró nagy nehezen ki tudott szabadulni. A román intelligencia gyalázatos módon viselkedett a magyarokkal. Dr. Ghetie János ügyvéd, akihez magyarok panaszra mentek, azzal utasította ezeket vissza, hogy: fogat fogért, szemet szemért. A volt osztrák–magyar hadseregbeli román tisztek és a legénység sokkal kegyetlenebbül bántak el a magyarokkal, mint maguk a román királyságbeli katonák.” Bizony, elég nehéz lenne azokat a katonákat felszabadítóknak nevezni, akik ezeket a brutalitásokat elkövették. A megszálló hatóságok természetesen fölléptek a magyar egyházak és egyházi személyiségek ellen is. A kolozsvári Szent Mihály templom apátplébánosát több alkalommal fölszólították, hogy a templomot engedje át a románoknak. Hirschler apátplébános minden alkalommal megtagadta az átadást. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy például a Felvidéken, ahol magyaroknak, németeknek és szlovákoknak sokszor ugyanaz volt a vallása, a nem-szlovákok templomai közül sokat elvettek.) A gyulafehérvári római katolikus püspökség irodája táviratozott a kormánynak, hogy Mailáth Gusztáv püspököt elfogták, katonasággal székhelyére kísérték, s onnan „sem nyomtatásban, sem levélben egyházmegyéjével nem érintkezhetik.” Az egyházaknak megtiltotta a nagyszebeni kormányzótanács, hogy „iskolai ügyekben a budapesti kormánnyal” érintkezzen. A magyar értelmiség és az iskolarendszer ellen azonnal megindult a támadás. Kolozsvárott felpofoztak egy magyar egyetemi tanárt, inzultálták az unitárius gimnázium öreg igazgatóját. Kálidemeteren a tanítót háromszor kikötötték, mivel magyarul tanított, az ottani tanítónőt a gyerekek előtt verték meg. Az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem elrománositása is megkezdődött. A rektor hiába küldte Budapestre jelentéseit erről, például az egyiket (amely jelenleg az Országos Levéltárban látható) egy fehér vászonra, valószínűleg egy ingre írva egészen apró betűkkel, sűrű sorokban. 1919 februárjában tervbe vették a magyar–román párhuzamos előadásokat. A román tanárok brassói értekezletén kolozsvári román egyetem megnyitását

javasolták, hozzátéve, hogy amíg azt meg nem szervezik, vegyék leltárba a magyar egyetem összes fölszerelését. Különleges helyzetben voltak a kelet-magyarországi magyar vasutasok. A román hadsereg természetesen használta a magyar vasutakat, de mivel személyzetet nem tudott biztosítani, erőszakkal kényszerítette a vasutasokat a szolgálat ellátására. Amikor azonban a vasutasok látták a sok atrocitást, egyre többen elszöktek. Akiket elfogtak, kegyetlenül megkínozták. Egy magyar vasutassal készített jegyzőkönyvből kiderül, hogy miután többször arra kényszerítették, hogy a román katonaság Magyarországra szállításánál mint vonatkísérő részt vegyen, megszökött. A legközelebbi alkalommal – ahogyan azt Farsang József elmondta: „egy üvegben lúgkövet vittem magammal, hogy ha a kezükbe kerülök, inkább megmérgezem magamat.” Erre február elején sor is került. Túlélte és immár Szatmárnémeti–Debrecen irányába szökött: „Most elmenekültem a beosztási helyemről, mert a románok hűségeskü letételét követelik, én pedig román vasutas és román alattvaló nem akarok lenni, inkább beállok a székely légióba és harcolni fogok ellenük.” Több kísérlet után a Román Vasutak „átvette” a megszállt terület vasúthálózatát. Szükségük volt a vasutasokra, s ezt a hűségeskü letételével akarták megoldani. A vasutasok azonban nem akartak „román vasutasok és román alattvalók” lenni, ezért óriási többségük nem esküdött föl az új impériumra. Így aztán 1919. március elején a CFR központi igazgatója, Z. Cristodorescu ultimátumban szólította föl a vasutasokat a hűségeskü írásban történő letételére: C. F. R. Központi igazgatóság 1085. sz. körözvény. A román csapatok által elfoglalt terület vasútvonalainak összes személyzetéhez. Az 1. sz. körözvény által bekért nyilatkozatokat a központi igazgatóság, a személyzet csak egy részétől kapta meg. Bebizonyult, hogy a személyzet egy része a nyilatkozatok aláírását az általános békekötésig kívánta elhalasztani, sokan meg nem kapták a nyilatkozati nyomtatványt és mások között ama hamis hír terjesztett, hogy a nyilatkozat aláírása után az aláírók szerzett jogai tiszteletben nem fognak tartatni és ők kötelezve lesznek Romániában vagy Besszarábiában szolgálatot tenni. Dacára annak, hogy az adott körülmények között választás nélkül tudnunk kell, mely alkalmazott marad meg szolgálatban, mégis tekintettel arra, hogy számos körülmény közrejárt, hogy az alkalmazottak szabad

akaratkifejezését megakadályozza, a központi igazgatóság aláírásra és beküldésre új határidőt ad: folyó évi március 15-ét. Hogy a szabad elhatározás kifejezése ne legyen többé megakadályozva, következőleg határozunk: 1. Az üzletvezetőségek központi hivatalfőnökei, a műhelyek, fűtőházak főnökei, a forgalmi felügyelők és a pályafenntartási osztálymérnökségek főnökei, kötelesek a központi igazgatóságnak március 10-ig egy kimutatást beterjeszteni, melyben minden a rendelete alatt álló alkalmazott neve olvashatólag fel legyen írva és mellette a nyilatkozati nyomtatvány átvételét nyugtázó alkalmazott saját kezű aláírása. Március 8-án a nyilatkozati nyomtatvány minden alkalmazottnak kézbesítve kell lennie. 2. A nyilatkozat aláírására kiszabott határidő március 8-tól 11-ig bezárólag terjed. A főnökurak, kik a nyilatkozatokat szétosztották, gondoskodni fognak, hogy azok összegyűjtessenek és március 15-ig a központi igazgatósághoz beküldessenek. 3. A nyilatkozat alá nem Írása és be nem küldése, a szolgálat elhagyásának tekintetik és az elhagyott állás mással lesz betöltve. Az állás betöltése haladéktalanul történik, március 15-étől kezdve legkésőbben április 1-jétől. Ezen időközben azon alkalmazottak, kik a szolgálatot elhagyták és a vasúti épületekben laknak, kötelesek maguknak más lakást szerezni. A helyettesítés pillanatáig az alkalmazottak helyükön maradni tartoznak. 4. A központi igazgatóság mindazon alkalmazottaknak, kik az állásukat elhagyják, a román csapatok által elfoglalt vasutak hálózatán szabad utazási igazolványt és poggyászelszállítást engedményez. Nagyszeben, 1919. február hó 11-én. Központi igazgató: Z. Christodorescu. Ez a fölszólítás nem más, mint zsarolás, hiszen aki nem teszi meg a nyilatkozatot, elbocsátják az állásából és a szolgálati lakásából. Ezt a későbbiekben kíméletlenül végrehajtották. Az új államhatalomnak nemsokára szüksége lett a közlekedést és a szállítást lebonyolító vasúton a román személyzet számára az álláshelyekre és a lakásokra. A megszálló román hadsereg által jogtalanul elkövetett atrocitások fölsorolását itt abbahagyjuk. Ezek helyett közöljük azt az eddig ismeretlen röplapot, amelyet a nagyszebeni kormányzótanács és a román hadsereg erdélyi parancsnoksága terjesztett 1919 kora tavaszán magyar nyelven. Ebben igencsak demagóg módon fölhívják a székelységet, hogy csatlakozzon Romániához, ahol jobb lesz a helyzete, mint Magyarországon volt:

„Székelyek! Testvéri szeretettel szólunk hozzátok. Tudjuk, hogy mélyen el vagytok keseredve, mert azt hiszitek, hogy a ragyogó Csíkország, a tündéries Háromszék és a kies Udvarhely nem lesz a tiétek többé. Dehogyisnem. A román uralom a Wilson-féle alapon áll és a legteljesebb mértékben méltányolja különleges helyzetetek. Egy nép életét senki sem veheti el, csak egyes-egyedül önmaga áshatja meg nemzeti létének sírját. A román nemzet megért benneteket, mert ki ne értené meg jobban a szenvedőt, mint ez a nemzet, melynek lelkét évezredes szenvedés mélysége gazdagította és tette fogékonnyá minden nemes érzület iránt. A székelyeknek a román uralom alatt előnyösebb gazdasági helyzetük lesz, mint amilyenük lehetne a háborútól kimerített és tönkre silányított Magyarországon. Egy teljesen kimerült ország óriási adóterhében részesültetek volna. Felültök-e a rágalmaknak, a hazug híreknek és a vészmadaraknak, amelyeket a magyar demokrácia röpít közétek, csak azért, hogy elámítson és hogy ne lássátok, hogy az egyedüli lehető boldogulás, ami rátok várhat, csak Nagy-Románia ölében lelhető meg! (1) Jut-e eszetekbe, hogy évtizedek óta még mindig jobb kenyeret kerestetek az agyonrágalmazott Romániában, mint amilyent itthon ettetek, még a híres „székelyakció” hazug igéjének idejében is! Pedig a jövőben nem léteznek többé a Kárpátok! Lehullott a határok akadálya, szabadon léphettek a gazdag Moldova és Havasföld földjére és akadálytalanul fog közibétek özönleni a jólét gabonája, kukoricája és bő zsírja. Egy új, a jólét napsugaras derűjétől rózsás kor köszönt rátok! Mezőgazdaságilag, kereskedelmileg, az ipari és közlekedési berendezkedést illetőleg Nagy-Románia a Kelet tündérkertje lesz. Mindene meg van hozzá: földje, érce és ásványa, folyói és tengere, tele a legkecsegtetőbb konjunktúrákkal. És mindezeken felül a román demokrácia a legideálisabb szabadságokat kész biztosítani a vele tartó összes népeknek. Nem nehéz választani! Siessetek, mert annál gyümölcsözőbb lehet a bizalmatok, minél előbb nyílvánítjátok ki azt. Gondoljátok meg, hogy habár kicsiny nép vagytok, a most vajúdó világban a népek nem fizikai nagyságuk szerint fognak boldogulhatni, hanem erkölcsi színvonaluk arányában. S talán mint a jövendő magyarságnak kultúr-fellegvára, nagyobb hivatást igényelhettek itt Keleten, mint eddig. Nagy-Románia a világ intéző nagyhatalmai akaratából és az örök igazságosság erejéből jött létre éspedig örökre. Ez lesz a ti honotok

mindvégig a föld tekén és mily nagy ostobaság lenne, ha ezt nem tudnátok saját érdekeitek szempontjából megérteni. A székelyekre Nagy-Romániában nem a megsemmisülés, hanem a faji szokásoknak és nemzeti sajátosságaiknak teljes érvényesülése vár. A tiétek marad a fenséges Hargita, és az egész ragyogó föld, mely lábainál elterül, gazdag völgyeivel, ősi szántóival és mindazzal a végtelen rengeteggel, mely évszázadokon át álmaitokat, vágyaitokat ringatta és őrizte. Szabad nép lesztek szabad földön, szabadabb, mint valaha voltatok. De elvárja a románság, hogy végre-valahára, megbékült lélekkel és tiszta szívből viszonozzák hívó szeretetét! Csak a szászok példáját kell, hogy kövessétek, azok mindezt megértették. Azé lesz a jövő, aki hinni tud, mert ezáltal saját életerejében hisz. A székelyeknek több igaz barátja.” Hemzseg a demagóg állításoktól és ígérgetésektől ez a nyílt levél. Többek között azt írja, hogy a székelységnek jobb gazdasági helyzete lesz Romániában, mint a háborúban elszegényedett Magyarországon. Nos, az igazság éppen fordított. Magyarországon ugyanis a román királyi haderő 1918 novemberi hadüzenet nélküli támadásáig egyáltalán nem voltak hadműveletek, ellentétben Romániával, ahol 1916 nyarától a megszálló német és osztrák-magyar csapatok igen nagy károkat okoztak. Románia tehát sokkal szegényebb volt Magyarországnál – a háborút a Károlyi vezette Magyarország ellen éppen az anyagi javak megszerzéséért is indította Románia. A boldogulás, amely „csak Nagy-Románia ölében lelhető meg”, a megszállás óta eltelt 70 év alatt mindenki számára egyértelművé vált. Az pedig, hogy Romániának minden természeti kincse megvan, kétségtelen, de a székelyek már akkor is tudták, hogy itt legnagyobb részben a Magyarországtól erőszakkal elvett javakról van szó. A székelyek természetesen nem Bukarestre, hanem Budapestre hallgattak. Már 1918 őszétől érkeztek a sok aláírással ellátott kérelmek a kormányhoz az ország egész területéről, amelyek az ország integritásának a megőrzését kérték. Ezek között olyan folyamodványok is szerepelnek, amelyekben egyegy falu magyar és román lakossága együtt kéri a területi integritás fönntartását. Itt a Brassó megyei Hosszúfalu lakosságának a beadványát közöljük (amelyet egyébként két nyelven, románul is megírtak): „Igen tisztelt Nemzeti Tanács! Igen tisztelt Népkormány! Újságokban olvassuk, hogy hazánkat fel akarják darabolni és egyes részeit más országokhoz csatolni. Mi mély tisztelettel alulírottak, mint Hosszúfalu (Brassó vármegye) község lakosai, ezennel kijelentjük, hogy ezt az ezeréves hazát, amelynek mi

polgárai vagyunk, s amelynek kebelén mindekkorig éltünk és boldogultunk: feldarabolni nem engedjük; Hanem azt akarjuk, hogy maradjon ez ország vagy, amint ezer évben át volt, a mint ezt a jó Isten megteremtette, hegyekkel és folyókkal körülvette; ellenben azt semmiképpen sem akarjuk, hogy más ország alattvalói legyünk. Alázattal kérjük a Nemzeti Tanácsot és a Népkormányt, méltóztassék hazánkat megvédeni vagy biztosítani azokkal szemben, akik feldarabolni akarják. Mi sem kívánunk semmit más ország területéből; de viszont azt kívánjuk, hogy hagyjanak minket békében, hogy nyelvünk és szokásaink megtartásával továbbra is e haza földjén boldogulhassanak. ” E folyamodványhoz Petrovics Pál lelkész írt kísérőlevelet. Kérte a kormányt, hogy annál is inkább vegye figyelembe a kérelmet, mivel „a legdélkeletibb határszél magyar és román lakossága összhangos lélekkel intézte nemzetünk azon illetékes vezető tényezőihez, akik hazánkat a béke óhajtott részébe határaink integritásával igyekeznek bevezetni.” Ezek a folyamodványok azt mutatják, hogy a magyar lakosság, sőt egyes helyeken – a romániai viszonyokat jól ismerő – románok sem akartak „az európai civilizáció ősi fészkéhez” csatlakozni. A kolozsvári, marosvásárhelyi, brassói magyarság 1918 őszén-telén lezajlott nagygyűlései is az integritás mellett álltak ki. Itt most az 1918. november 27-i brassói nagygyűlés határozati javaslatát közöljük. A határozat érdekessége, hogy bevezetőjében nem ért egyet az erdélyi székely-magyarok „külön állásfoglalásával”. Akkoriban különféle fantasztikus tervek voltak forgalomban székely köztársaságról, erdélyi köztársaságról Magyarország és Románia között. Ezzel szemben az ország csorbítatlan egységét hangsúlyozza az a dokumentum: „Arra való tekintettel, hogy a román Komité kiáltványában is Magyarországnak mindazon részeit, ahol románok laknak, tehát az erdélyi részeken kívül a Tisza–Maros szögét és a Tisza bal partjának nagy részét is – önálló román állammá kívánja tenni, szükségesnek tartja, hogy ennek a területnek egész államhű lakossága foglaljon állást a román imperialisztikus törekvésekkel szemben. E csaknem 7 millió lakosságú területen az alig 3 milliót kitevő román kisebbség akarja uralma alá hajtani a csaknem vele egyenlő számú magyarságot, a 750 000 főnyi németséget, és az ott szintén nagy számban élő szerbeket, ruthéneket és tótokat. Ezzel az imperialisztikus törekvéssel szemben, mi e területek őslakói, akiknek egy része – a székelyek – még a hunok idejében telepedtek le itt, a többi része pedig a népvándorlások ideje óta, tehát több mint ezer éve él

ezen a földön, akik főleg a 16. és 17-ik században az erdélyrészi fejedelemségek virágkorában a történelmi Magyarországot fenntartották, és akik a kultúrát és a haladást képviselték és védték mindenkor, és 1848-ban is önkéntes áldozatkészségből szabadították fel a román jobbágyságot: Európa nyugati népei és a világ előtt tiltakozunk az ellen, hogy egy kisebbség imperialisztikus törekvései érvényesüljenek és az ő kívánságukra elszakíttassunk az ezeréves magyar állam most már demokratikussá vált, és az összes nemzeteknek, tehát a románoknak és az általuk lakott vidékeken önrendelkezési jogot biztosító magyar köztársaság egységes állami kötelékéből. Ha elszakíttatnánk – amit volt ellenfeleink igazságszeretetében bízva kizártnak tartunk –, ezzel újabb küzdelemnek és véres összeütközésekre vezető elkeseredésnek fullánkja maradna lelkünkben, mely előbb-utóbb vérontásra, újabb háborúra vezetne. Mi, az emberiesség, a szociáldemokrata gondolat, a teljes egyenjogúság, a békés megértés és zavartalan egyetértés elvei alapján akarunk a demokratikus magyar népköztársasági állam kereteiben ezeréves határai között együtt élni a román nemzettel, és bízva bízunk abban, hogy ez az igazságos óhajunk teljesülésre fog találni a békekongresszuson is. Ismerve a román nép igazi lelkületét, meg vagyunk győződve arról is, hogy a pillanatnyi kedvező helyzet által elkábított vezetőiket is sikerül népük igazi meggyőződésének fölismerésére és jogos és igazságos álláspontunk elismerésére bírni. Leráztuk magunkról a közösen szenvedett függés és elnyomatás jármát, a szabad népköztársaságnak a teljes emberi jogokat megadó uralma alatt meg fogjuk érteni egymást. Ebben bízva kérjük a magyar népköztársaság kormányát, juttassa ezt a néphatározatunkat a világ közvéleménye és az annak nevében tanácskozó békekonferencia elé.” Magyar részről, dacára a megszállásoknak, elég sokáig készültek megbékélést hirdető tervezetek. Egy magyar katonatiszt, Benkő Gábor százados Kelet-Magyarországot 5 területre akarta fölosztani, amely területeket magyar és román politikusok irányítanák. Tervezetét ezekkel a mondatokkal fejezte be: A Földön 1,5 milliárd ember él. Ebből 10 millió magyar, 10 millió román. Mindkettőből pedig kb. 6 millió lakik vegyesen a Tisza és a Keleti-Déli-Kárpátok között. Ez a 6 millió egy csepp az emberiség tengerében: mindössze 1/3 százalék. De naggyá, óriássá lesz, ha ezen elvek szerint, egymást megértve és szeretve áll majd a világ ítélőszéke elé, hirdetvén, hogy Európa keletén van egy földdarab, hol hárommillió magyar s hárommillió román például

szolgálhat a világnak, mert megértve a borzalmas világháború tanítását, egymást vezetve él egymás mellett, méltón egyenként és összességében az Ember elnevezésre.” Őszinte és igaz mondatok, még akkor is, ha a tiszt 1919. december 7-én írta, amikor a román csapatok már a Marosnál álltak. Vajon hogyan alakult a magyar katona sorsa a későbbi években? A Kárpát-medencei események – sajnos – nem őt igazolták. Hiszen még az állítólagosan összetartozó népek között is ellentétek voltak, például a csehek és szlovákok, valamint a szerbek és horvátok között. Ezek az ellentétek a két világháború között majd megnőnek, de már 1919-ben is érezhetők voltak. 1919 februárjában Budapesten járt a magyarbarát szlovák mozgalom egyik vezetője, aki a csehek és szlovákok kapcsolatairól az alábbiakat mondta a magyar sajtónak: Ma már bátran állíthatjuk, hogy a megszállott területeken a köznép hangulata mindenütt a csehek ellen fordul. Így történt ez még ott is, ahol esetleg a lakosság örömujjongva fogadta a bevonuló cseh csapatokat. Természetes, hogy a tót köznépnek a csehekkel szemben hirtelen megnőtt ellenszenve elsősorban materiális indokokon alapszik. Nyolcszor rekviráltak eddig hivatalosan a csehek, de a rekvirált élelmiszereket sohasem a sínylődő éhező városok élelmezésére fordították, hanem hazaszállították Csehországba. A régebbi és csak évente ritkán történő rekvirálásainkat messze meghaladó szigorral dolgoznak a cseh rekviráló csapatok, akik még ezenfelül oly abnormális árakat fizetnek a rekvirált élelmiszerekért, hogy azok nemegyszer a békeárakon is alul vannak. Sok helyről érkezett ezután még olyan értesülésünk is, hogy a csehek egyáltalán nem fizettek a rekvirált élelmiszerekért. Liszt és zsír, amit eddig úgyszólván kizárólag csak az Alföldön tudott beszerezni a felvidéki lakosság, a rekvirálás következtében, különösen a nyugati megyékben alig kapható. Liptó megyében történt, hogy a megye részére beszerzett sertéseket a csehek minden további nélkül szállították Csehországba. A lakosság alsóbb rétegeinek, a parasztoknak és munkásoknak izgatottsága egyre növekszik. A munkásoké azért, mert a nagy munkahiány dacára semminemű segélyt nem kaptak, a földmíves lakosságé pedig azért, mivel munkaalkalom és így kenyér nélkül néznek a tavasz elé. Most van ideje ugyanis annak, amikor a mindig részért dolgozó tót aratócsapatok leszoktak szerződni az Alföldre aratásra. Ezek így szerezték be évi kenyérszükségletüket és most, hogy ez lehetetlenné válik, a munkanélküliségen felül még kenyérínségnek is néznek elébe. Előbb-utóbb lehetetlenné teszi a csehek helyzetét a földkérdés is, mivel a tót parasztságnak tudomása van arról, hogy a magyar népkormány méltányos és jogos földosztást rendel el, ami ellen a cseh kapitalista kormány

mindent megtett saját területein. A cseh katonák igen nagy számmal szökdösnek. Különösen áll ez azokra, akiket a tót vidékeken toboroztak és akik csak az ígért húsz korona napidíjért állottak be a cseh hadseregbe, amiből azonban mindössze hat koronát kapnak meg. – A megszállott vidékekre a csehek a legbizonytalanabb foglalkozású embereket nevezték ki vezetőkké. Félbenmaradt ősjogászok és teljesen bizonytalan egzisztenciák az új főszolgabírák, vasúti és postai ellenőrző tisztviselők, akikkel szemben a tót nép ellenséges álláspontra helyezkedik. A csehek üzemben tartják a nyitrabányai szénbányát, azonban a bánya termelését éjszakánként hazaszállítják. Érdekes és meg kell említeni, hogy az olasz tisztek mindegyre látják a csehek igazságtalan és a népjogokkal ellenkező magatartását, amivel szemben nemegyszer nyíltan fejezik ki ellenszenvüket. Nyitrán j egy olasz alezredes a cseh tisztek jelenlétében néhány tört magyar szóval ráparancsolt a cigányra, hogy játssza el a magyar Himnuszt, amit a kávéházban tartózkodó magyarok boldogan tapsoltak meg. A csehek és a velük tartó tótok vezetői a felföldi zsidóság ellen faji harcot hirdetnek, mivel azok nem akarják magukat cseh-szlovákoknak kijelenteni, hanem vagy magyar, vagy pedig zsidó nemzetiségi álláspontra helyezkednek. Szereden történt, hogy a helybeli katolikus plébános vezetésével a cseh agitátoroktól fölizgatott csőcselék kirabolta a zsidókat. A pap maga is két lovat kerített a jól sikerült pogromból, de a Nyitráról kiküldött olasz parancsnok nyomban elrendelte, hogy az összes elrablott tárgyakat vigyék vissza tulajdonosainak. A plébánosnak magának kellett visszavinni az általa rabolt két lovat. – Minden jel arra mutat, hogy a csehek ittléte csak kijózanította a tót nép legnagyobb részét. Mi bátran követelhetjük, hogy tartsanak népszavazást Tótországban, mert biztosak vagyunk, hogy a lakosságnak még tíz percentje sem jelentené ki, hogy szükségesnek tartja az önálló tót népnek Csehországba való bekebelezését.” Az 1920-as években aztán megkezdődött a Felvidék gazdasági kiuzsorázása, a magyar világban alapított gyárak leszerelése és Csehországba szállítása. Erre azért volt szükség, nehogy a gyárak konkurenciát jelentsenek a cseh ipar számára. A Csehországhoz került Kárpátaljára pedig kizárólag cseh tisztviselőket költöztettek, ami abszurd helyzetet eredményezett, mert őket ott bizony senki nem értette meg. 1919. január–februárban nemcsak Erdélyben, hanem a Felvidéken is sztrájkmozgalom indult a megszállók tevékenysége ellen. Amikor a pozsonyi sztrájkot erőszakkal letörték, ez továbbgyűrűzött kelet felé. Február első heteiben a kassai munkásság szüntette be a munkát, de a posta, a közigazgatás és még a bíráskodás is szünetelt. Az ungvári magyar vasutasok

pedig küldöttséget menesztettek a cseh csapatok parancsnokához, az olasz Ciaffi ezredeshez. A katona kijelentette: „a mi katonai megszállásunk ideiglenes jellegű. Önök tehát nem polgárai a Cseh-Szlovák Köztársaságnak, még csak nem is alkalmazottai. A megszállás első napjaiban az utánpótlás nehézségei folytán kénytelenek voltunk egyet-mást, így lisztet is rekvirálni. Mihelyt módunkban lesz, az átadott készleteket a városnak visszaszolgáltatjuk.” Korabeli dokumentumok szerint a cseheket vezető olasz tisztek emberségesebbek voltak a magyarokkal szemben, aminek az lett a következménye, hogy a cseh politikusok egyszerűen megvádolták és árulónak tartották az olasz katonai vezetőket. Mit tett a magyar kormány az országra mindenhonnan rázúduló támadások ellen? Mit tehetett egyáltalán? Ha elolvassuk Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnöknek egy beszédét, amelyben a külpolitikai kérdésekkel foglalkozott, talán kissé csalódunk: – Én bízom Wilson pacifista tanainak győzelmében és nem hiszem azt, hogy megengedje valaha is Amerika nagy elnöke, hogy béke helyett büntetőexpedíciókat indítsanak az ártatlan néptömegek ellen, hogy megengedje azt, hogy az imperializmus helyébe, amelynek immár vége van, új imperializmusok létesüljenek és fenyegessék megint a világ békéjét. Én biztos vagyok a megegyezéses, demokratikus, valóban tartós és nem fegyverszünetet jelentő béke győzelmében, azért is, mert Amerikának és Wilson elnöknek erős támaszai ebben a nyugati demokráciák, az olasz, francia és angol igazán demokrata politikusok és államférfiak. De nem is lehet fél Európát elkeseríteni egy lealázó és hódító békével. Bízom abban, hogy nemsokára elkövetkezik már az az idő, amikor a körülöttünk lévő kis nemzetek is belátják, hogy saját érdekeik sem kívánják a mérték nélküli hódítás és zsákmányolás politikáját. Bár most még mindenféle ellenségekkel vagyunk körülvéve, én még sem csüggedek, és hiszem, hogy az ellentéteket sorra le fogjuk küzdhetni s a bizalmatlanság megszűnvén, helyét a belátás és megértés fogja elfoglalni. Nem fogunk többé gránátot adni az emberek kezébe, de ásót, ekét és kalapácsot. Ezekkel fogjuk összekovácsolni, összeforrasztani Magyarországot. A köztársaság elnöke ezek szerint látszólag még mindig a pacifista politikát képviseli, sőt egyenesen kijelenti, hogy többet nem fognak fegyvert adni az emberek kezébe. Titokban azonban egészen más volt a helyzet. Károlyi gondolkodásmódja megváltozott a magyar állam végveszélybe kerülése miatt, s 1919. január 20-

án magához kérte Stromfeld Aurél vezérkari ezredest, kinevezte hadügyi államtitkárrá, s megbízta erős magyar hadsereg megszervezésével. A budapesti hadilevéltár Stromfeld-gyűjteményének egyik forrása szerint Károlyi kijelentette az ezredesnek, hogy a „legrövidebb idő alatt 100 000 főnyi hadsereget kell felállítani”. Tombor Jenő alezredes vallomása az 1920-ban lefolytatott Stromfeld-perben azt mutatja, hogy a Hadügyminisztériumban valóban tervbe vették az ország katonai fölszabadítását. Stromfeld 1919. február végén Tombort a minisztérium V. osztálya vezetőjévé nevezte ki, így Tombor biztos információkhoz jutott. Szerinte Stromfeld terveiben egy 18 hadosztályból és 3 székely hadosztályból álló erős magyar hadsereg szerepelt, amellyel „a cseh és román előnyomulást vissza lehetett volna verni”. Stromfeld államtitkárnak nem kellett 72 óra sem ahhoz, hogy a hadra fogható legerősebb magyar csapatnak, a Székely Hadosztálynak általános tűzparancsot és ellenállást rendeljen el a románokkal szemben. Itt hozunk nyilvánosságra egy eddig nem publikált dokumentumot, amelyet Kratochwill ezredes írt alá 1919. január 23-án, s amelynek a címe: Intézkedés a fegyveres ellenállás szervezésére. Magasabb csapatparancsnok részéről a Károlyi-forradalom idején ez volt az első határozott intézkedés: „I. A románok előnyomulása a Hüm. 1775/eln. 5. számú rendelete értelmében fegyverrel akadályozandó meg. A románok csak a fegyverszüneti egyezményben az entente csapatok részére kikötött azon joggal bírnak, hogy egyes stratégiai pontokat (Nagyvárad, Szatmárnémeti stb.) megszállhatnak. Jövőben ezen jogok gyakorlásában csak akkor nem akadályozandók fegyverrel, ha szándékukat előzetesen a megszálló csapatok létszámának felemlítésével bejelentik, s a megszállás módozatainak megállapítására, előzetes javaslatot tesznek. Ezen megszállási módozat és szándék, a Hűm. döntésének kikérése végett ide dróton jelentendő. Ily stratégiai pontok megtörténő megszállása esetén csapataink helyeiken maradnak. Minden előzetes bejelentés nélküli vagy az erre vonatkozó döntés bevárása előtti előnyomulás vagy rajtaütés fegyverrel a legerélyesebben megakadályozandó. 2. A fegyveres ellenállás vezetésével a Szeghalom–Sebeskőrös– Nagyvárad (bezárólag)–Fekete és Sebeskőrös közötti vízválasztó vonaltól északra én bízattam meg, s e célból az Erdélyből kivont csapatokon kívül a szegedi kerületnek az említett vonaltól északra elhelyezett, valamint a kassai kerületnek Máramaros, Ugocsa és Szatmár vármegyékben fekvő összes

csapatai (az onnan kivont nemzetőrségekkel együtt) nekem rendeltettek alá. Tőlünk délre a szegedi kerület hasonló ellenállást szervez. 3. A rendelkezésre álló védelmi erők a megfigyelő, biztosító és védelmi szolgálat ellátása céljából kettő csoportra osztatnak: a) Déli csoport Raics Károly ezredes parancsnoksága alatt a 21-ik ezred, a nagyváradi helyőrség és a szegedi kerületnek a határvonaltól elhelyezett csapatai és az ott lévő nemzetőrségek. Feladata a Kolozsvár–Bánffyhunyad–Nagyváradi vonal elzárása. Törekedni kell, hogy a már huzamosabb idő óta igénybe vett 21-ik ezred mielőbb fölváltassék és rendezkedés végett tartalékba visszavonassék. b) Északi csoport egyelőre az én parancsnokságom alatt székely gyaloghadosztály, 39-ik hó-nak az említett három vármegyében lévő csapatai és az onnan kivont nemzetőrségek, a Varga-különítmény (Debrecen). Feladata a Zilah –Nagyléta, Zilah –Nagykároly vonalak, valamint a Szamos és Felsőtisza völgyek elzárása. 4. A csoportok egymás között és a szomszéd területekkel állandó összeköttetést tartsanak. A felderítés minden eszközzel elő mozdítandó. 5. Mindkét csoportparancsnokság minél erősebb tartalékot különítsen ki és gondoskodjék a gyors eltolás lehetőségéről, hogy csapataink mindig túlerővel léphessenek föl. Az alárendelt tüzérség mielőbb harckész állapotba helyezendő és ennek elérése ide jelentendő. Egyébként a toborzás és a csapatok további szervezése teljes eréllyel folytatandók. Különös súly helyezendő a csapatok anyagi ellátására. E tekintetben a legnagyobb öntevékenységet elvárom. Amennyiben szükségletek saját hatáskörben nem volnának semmiképpen sem előteremthetők, úgy azok szegedi ker. parságtól igénylendők. 7. A csoport parságok helyzet jelentéseiket naponta dut. 4h– ig az Erdélyi kat. ker. parancsnokság részére a Székely ho. parsághoz Debreczen 35 telefon számra küldjék be. Sürgős és fontos események azonnal jelentendők. 8. Kiadom Székely ho. parság. 39. dandárság. 21. ezred parság. (39 dandár útján) Székely tüzér dandár és megküldöm a szegedi honvéd ker. parság és 39. ho. parságnak.” Nagyon fontos ez a Kratochwill-parancs. Jól mutatja az eltökéltséget a fegyveres ellenállásra. Kár, hogy nem 1918 novemberében adták ki ezt az utasítást. Utólag persze nem dönthető el, hogy a hadsereg széthullása

hónapjaiban (1918 november–december) lett volna-e lehetősége a kormányzatnak az ellenállásra. A katonai vezetés nagyon nehéz helyzetben volt, mert a régi katonai fegyelem a csapatok még megmaradt részeinél sem volt az igazi. Ezt bizonyítja a híres aradi eset. Egy Fiatal tiszt, akit Fellner Andornak neveztek, 1918 őszén a románok ellen akarta vinni katonáit. Ezek azonban nem engedelmeskedtek neki, mire a tiszt a katonái előtt főbe lőtte magát. Temetésén a kormány a légierő egyik gépéből koszorút dobatott a nagyszerű magyar katona sírhantjára. Ilyen körülmények között – s ez a fenti Kratochwill-parancsból is kiderül – az volt a katonai felsővezetés célja, hogy a román előnyomulást és a román és cseh csapatok északkelet-magyarországi találkozását megakadályozzák. Stromfeld távlati terve az volt, hogy a leendő erős magyar haderővel északkelet felé támadást intézve benyomul a cseh és román csapatok közé, ezután először kiveri a cseheket, majd a teljes hadsereggel a románok ellen fordul és megtisztítja tőlük Kelet-Magyarországot. Nagy kérdés, hogy ez a szimpatikus terv mennyire volt reális az adott körülmények között. A Székely Hadosztály harcai a Királyhágó hegyeiben azt mutatták, hogy – mivel meg tudták állítani a román előnyomulást – a román csapatokkal szemben több mint esélyesek voltak. Annak ellenére, hogy a magyar katonai hírszerzés egy olvasható jelentése szerint némi francia fegyverszállítás indult meg 1919 februárjától az erdélyi román csapatok számára. (Február 10-én 24 vagon francia lőszer érkezett Désre, valószínűleg az erdélyi románság között megkezdődött toborzás során megszerveződő csapatok számára.) A megszálló román csapatok állapotát egy másik erdélyi hirszerzői jelentés így írja le: a dél-romániai katonák „szökdösnek hazafelé (…) és csak a mitőlünk átpártolt tisztek és legénység tartja fenn a lelkesedést.” E jelentést román szervektől származó dokumentumok megerősítik. Ezek szerint 1918–1920 között tízesével dezertáltak a román katonák, a hadbíróságaik állandóan ítélkeztek. Nicolae Iorga, a román irredenta mozgalmak egyik vezére az emlékiratában megdöbbenéssel ír erről, csodálkozván, hogy a román nép fiai nem értik meg, mi a tétje a hadműveleteknek. A cseh csapatoknak még csak saját magasabb parancsnokaik sem voltak, olasz főtisztek vezették a Felvidék megszállását. A cseh katonák nagy részének nemigen voltak harctéri tapasztalatai. Már 1919 január végén megkezdődött a katonák toborzása az új magyar hadseregbe. A koncepció nyilvánosságra hozatala olyan módon történt meg, hogy március 2-án egy vasárnapi napon a köztársaság ideiglenes elnöke nagyszámú kísérettel Szatmárnémetibe látogatott és megszemlélte a Székely Hadosztályt. Nem véletlen, hogy éppen ebbe a városba utazott az

elnök: ott volt ugyanis a székely csapatok főparancsnoksága. A kíséretnek tagja volt még Böhm Vilmos hadügy- és Nagy Vince belügyminiszter. A szatmári nagygyűlés az ellenséggel szembeni összefogás szép példája volt. A korabeli laptudósító ezt írta: „Amikor az elnök az emelvényre lépett, dörgő taps fogadta. A munkásdalárda a Marseillaise-t, a polgári dalárda a Himnuszt énekelte el.” Milyen furcsa helyzet! Néhány tucat kilométerre onnan keletre ugrásra készen áll a Marseillaise-t egyáltalán nem éneklő román hadsereg, a franciák „barátja”; Szatmáron pedig a franciák „ellenségei” levett kalappal éneklik a francia himnuszt! Károlyi elnök rövid beszédében elemezte a helyzetet és kitért a haza fegyveres megvédésének kérdésére. Íme beszédének szövege: „Katonák! Polgárok! Munkások! Régen vágyódtam már idejönni, hogy megköszönjem azok kitartását, akik itt őrt állanak. Magyarország sohasem fogja elfelejteni, hogy a háború öt keserű esztendeje után a székely katonák nem mentek vissza családi tűzhelyükhöz, hanem a háború minden nyomorúságát átszenvedve, volt annyi lelkierejük, hogy ismét fegyverbe álljanak az egész ország ügyéért. Itt van közöttünk Böhm Vilmos hadügyminiszter úr, aki szocialista létére minden gondolatával azon van, hogy vissza lehessen szerezni bányáinkat és erdeinket, amelyek nélkül nem lehet fűteni a kohókat, s amelyek életet adnak elvtársainknak, a szociáldemokrata munkásságnak. A legvakmerőbb hazugság, amikor azt merik állítani, hogy a szocialisták nem épp úgy akarják visszafoglalni elrablott területeiket, mint minden más magyar ember, azokat a területeket, amelyeket militarista, imperialista és kapitalista államok akarnak tőlünk erőszakkal elvenni. Hiszen akkor legtöbbet éppen a munkások „veszítenének, mert ők jól tudják, hogyha ezt az országot megfosztják fájától és szenétől, akkor az a munkás kivándorolhat, de nem a szomszédba, hiszen körülöttünk militarista, imperialista és reakciós országok vannak. A veszedelem itt van a kapuinknál s nekünk meggyötörten várnunk kell, mert a hazát nemcsak bátorsággal, hanem okossággal is kell szolgálni. Az előrelátás, a józan ész követeli tőlünk, hogy semmiféle uszításba bele ne menjünk. Bennem él a remény és a hit, hogy Európa areopágja előtt a jog alapján meg fogjuk menteni Magyarországot. Remélem és hiszem, hogy a rajtunk elkövetett, világraszóló igazságtalanságokat orvosolni fogják a versailles-i konferencián. Nem hihetem, hogy Wilson megengedné az imperiális áramlatok felülkerekedését, amelyeknek áldozatául esnék Magyarország is. Meg vagyok győződve, hogy Amerika és az antant egész demokratikus és szociális érzésű közvéleménye tiltakozni fog minden olyan amputáció ellen, amely lehetetlenné teszi, hogy ez az ország életképes legyen.

Mert mi abba soha, soha belenyugodni nem fogunk. Hallja meg innen az egész világ, hogy nem lehet egy nemzetet legázolni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely azt mondatja vele, hogy élni akar. Nem lehet elpusztítani egy olyan országot, melynek más célja nincs, mint hogy minden polgárnak egyforma jogot biztosítson. De hallja meg és értse meg a világ azt is, hogy ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végső szükségünkben fegyverrel is fel fogjuk szabadítani ezt az országot. ” Lépjünk csak előre az időben néhány évtizedet! Károlyi azt mondta, hogy Magyarország sohasem fogja elfelejteni a székely katonák hősiességét. Mégis elfelejtette. Az elmúlt 40 évben, ha egyáltalán beszéltek róluk, minden voltak, csak honvédő hősök nem. Itt lenne az ideje annak, hogy a magyarság megismerhesse a Székely Hadosztály igaz történetét! Az Elnök kijelentette: nem lehet legázolni a magyarságot. S ehhez fűzte a legázolást egyedül megakadályozni képes lehetőséget, az ország fegyveres fölszabadítását. Igen, erre talán nem számítottak azok a hódítók, akik azt gondolták, hogy mivel a magyarság porba sújtva hevert, mindenét el lehet venni. Ezekben a hetekben nagymértékben aktivizálódott a területi igényeit veszélyben látó cseh diplomácia, amely – a románhoz hasonlóan – történelmet kreált, hamis adatokat szolgáltatott a nagyhatalmak politikusai számára, s végül, de nem utolsósorban minden módon le akarta járatni Magyarországot. Említettük, hogy a cseh csapatok 1918 végétől megkezdték a Felvidék megszállását. Ez év karácsonyán húzták meg az északi demarkációs vonalat, de az így nyert területekkel nem volt elégedett a cseh vezetés. Már 1919 januárjában arról váltott levelet Benes külügyminiszter és Kramaf kormányfő, hogy – többek között – „Kelet-Szlovákiában” gazdasági és közlekedési okoknál fogva el kell érni a demarkációs vonal megváltoztatását. Srobár január közepén a békekonferenciához írt levelében elmondta, hogy Pozsony térségében a Duna nem lehet határ, hanem a várostól és az egész Csallóköztől délre kell megvonni a határvonalat. Úgy képzelték tehát, az etnikai viszonyoktól teljesen függetlenül, hogy Győr és Komárom megyének a Dunától a mai Magyarország felé eső területei még Csehszlovákiához tartoznának. Srobár a Mátra és a Bükk hegységtől délre (!) húzódó vasútvonalat is kérte. (Egyes ábrándos tervekben még Budapestnek is Csehszlovákiához kellene tartoznia!) Klofác hadügyminiszter, valószínűleg a magyar fegyveres honvédelmi tervek ellensúlyozása céljából 1919. március 9-én nagyszabású tervezetet dolgozott ki a december 24-i vonal jóval délebbre (a Dunántúl belseje felé) való kitolásáról, hangsúlyozva, hogy az még nem a végleges követelésük.

A cseh követeléseket február 1 -jén Benes és Kramaí terjesztette a békekonferencia elé. Benes háromórás beszédben kérte vissza Csehország régi határát (Sziléziát is, amely az egyik legnagyobb közép-európai iparvidék), a Felvidéket, Kárpátalját és itt hozta javaslatba a cseh–jugoszláv korridort. A Tízek Tanácsa egy nyolctagú bizottságot hozott létre, a cseh és szlovák ügyek tárgyalására. A cseh delegáció összesen 11 memorandumot adott át a bizottságnak. Többek között azzal érveltek, hogy minél nagyobb lesz Csehszlovákia, annál megbízhatóbb „bázis és védőbástya lenne a német imperializmus ellen.” Benes – Brátianuhoz hasonlóan – sajátos történelmi érveket használt. Elmondta, hogy a csehek régóta a szerbekkel szimpatizáltak, s a világháború kitörésétől kezdve – a cseh ellenállás következtében – a Monarchia és a csehek között szinte hadiállapot alakult ki. Ezért tehát Benes kérte a háborús jóvátételből való részesedést. E sajátos logikája nem engedte elmondani neki azt, hogy a cseh polgárság volt az egyik legnagyobb haszonélvezője az Osztrák–Magyar Monarchia piacának. Az egyik cseh beadvány, amelyik a szlovákok történetével ismertette meg a békekonferencia illetékeseit, elmondja, hogy a 18. században csak egymillió magyar volt egész Magyarországon. A kiegyezés után megindult az erőszakos magyarosítás, a szlovákokat a legbrutálisabban üldözték. Benesék szerint az 1873-as felvidéki kolerajárvány idején például a magyarok szlovák gyermekeket vittek ismeretlen helyre, s még 1919-ben sem lehet tudni a sorsukról. A cseh delegáció statisztikai kimutatásokat is bemutatott, amelyek – enyhén szólva – nem pontos adatokat tartalmaztak. Gazdasági, közlekedési vagy stratégiai okokra hivatkozva végül az alábbi határvonalat követelték: a Duna folyó Vácig, a Cserhát és a Bükk hegység felezővonala, Miskolctól Gesztelyig, a Hernádtól Aszalóig, a tokaji hegyeken át Sárospatakig, majd a Bodrog mentén Bereckig, délkeleten Őrladányig, a Tisza mente a cseh–román–magyar határig. A cseh egységek azért lépték át minduntalan a demarkációs vonalat, hogy azt a határt elérjék. A korridor tervét még februárban elvetette a békekonferencia, angol és elsősorban olasz javaslatra. Az amerikai delegáció nyomására pedig a csehek által követelt vonalat északabbra tolták. Végül márciusban megállapították a magyar–csehszlovák határ végleges vonalát. Távirat a Minisztertanács elnökétől, a Hadügyminisztertől a Keleti Szövetséges Haderők parancsnokának. Primo. – A Békekonferencia azzal a céllal, hogy Románia és Magyarország között minden olyan összeütközés elkerülhető legyen, amely megzavarhatná

a jelenleg folyamatban lévő munkáját, február 26-i ülésén elhatározta: „helyesli Erdélyben, Magyarország és Románia között egy magyar és román csapatoktól mentes, semleges övezet kialakítását, amelynek fontos pontjait azonban szövetségközi csapatoknak (kb. két zászlóalj néhány lovassal vagy egy lovasezred) kellene elfoglalniuk. Feladatuk ebben az övezetben a rend és a nyugalom fenntartásának biztosítása, szükség esetén a szövetségesközi bizottságok segítségével, amelyek mindenekelőtt a különböző közigazgatási ellenőrzésekkel lennének megbízva, míg a területek közigazgatása továbbra is a fegyverszünet által rögzített feltételeknek lenne alávetve. Ez az övezet az alábbi módon lesz körülhatárolva: keleti vagy román határ: az aradi országút Nagyszalontáig, onnan a Nagyvárad–Nagykároly vasútvonal, Szatmárnémeti. Az említett helységek mindegyike mentes lesz a románok katonai megszállása alól, de a gazdasági szükségletek szempontjából mind e helységeket, mind a vasutat a szövetségesek ellenőrzésével használhatják a román csapatok és a lakosok. Északi határvonal: a Szamos folyó. Nyugati határvonal Magyarországon: a Tiszától kiinduló vonal Vásárosnaménytól északnyugatra 5 km, amely ezután Debrecentől nyugatra 5 km, Dévaványától és Gyomától nyugatra 3 km távolságban húzódik, majd csatlakozik a Szegedtől délre húzódó déli vonalhoz. Déli határvonal: a Maros folyó, Arad és Szeged, amely térséget a szövetséges csapatok foglalnak el, a román és magyar csapatok kizárásával. Secundo. – Kérem, szíveskedjék elrendelni a határozat végrehajtásához szükséges intézkedéseket. Tertio. – A táviratot továbbítsák Berthelot tábornoknak. Aláírás: Clemenceau

/Részlet.) Távirat A Minisztertanács elnökétől, hadügyminisztertől a Keleti Szövetséges Haderők parancsnokának

Konstantinápoly A márc. 1-jei 2138 BS/3 folytatása. Primo – Jelezték nekem, hogy Magyarország evakuálja azt az övezetet, amelyeket román csapatoknak kell elfoglalni, kiüríti a térséget és túlkapásokat követ el a román lakosság ellen. Secundo – Foch marsall úgy véli, hogy a román hadseregnek engedélyt kell adni a lehető leggyorsabb előnyomulásra, és a hadműveletet úgy kell szabályozni, hogy a román megszállás szorosan kövesse a magyar kiürítést. Tertio – Előnyös lenne egy vegyes bizottság megalakítása, azzal a feladattal megbízva, hogy biztosítsa a hadművelet rendben történő végrehajtását, megállapítsa a károkat és biztosítsa a helyreállítást. Quarto – Kérem szíveskedjék sürgősen tudatni velem az e tárgyban hozott intézkedéseit. Aláírás: Alby Másolat a hadügyminiszter úrnak (Katonai titkos kabinet) a külügyminiszter úrnak (Politikai Főnökség) a C. S. G.-nek, Versailles.

(Részlet.) Eközben a békekonferencia által február 26-án elfogadott tervezet a román és magyar csapatok közötti semleges zónáról elindult a maga útján. A Keleti Hadsereg főparancsnokságát hívták meg azzal, hogy adassa át a magyar

kormánynak a döntő fontosságú jegyzéket. Clemenceau maga írta alá az alábbi titkos táviratot, amelyben Franchet d’Esperey tudomására hozta a tényállást és a teendőket, 1919. március 1-jén: „A Minisztertanács elnökétől, a hadügyminisztertől a Keleti Szövetséges Haderők főparancsnokának. Primo. – A Békekonferencia azzal a céllal, hogy Románia és Magyarország között minden olyan összeütközés elkerülhető legyen, amely megzavarhatná a jelenleg folyamatban lévő munkáját, február 26-i ülésén elhatározta: helyesli Erdélyben, Magyarország és Románia között egy magyar és román csapatoktól mentes, semleges övezet kialakítását, amelynek fontos pontjait azonban szövetségközi csapatoknak (kb. két zászlóalj néhány lovassal vagy egy lovasezred) kellene elfoglalniuk. Feladatuk ebben az övezetben a rend és a nyugalom fenntartásának biztosítása, szükség esetén a szövetségesközi bizottságok segítségével, amelyek mindenekelőtt a különböző közigazgatási ellenőrzésekkel lennének megbízva, míg a területek közigazgatása továbbra is a fegyverszünet által rögzített feltételeknek lenne alávetve. Ez az övezet az alábbi módon lesz körülhatárolva: keleti vagy román határ: az aradi országút Nagyszalontáig, onnan a Nagyvárad– Nagykároly vasútvonal, Szatmárnémeti. Az említett helységek mindegyike mentes lesz a románok katonai megszállása alól, de a gazdasági szükségletek szempontjából mind e helységeket, mind a vasutat a szövetségesek ellenőrzésével használhatják a román csapatok és a lakosok. Északi határvonal: a Szamos folyó. Nyugati határvonal Magyarországon: a Tiszától kiinduló vonal Vásárosnaménytól északnyugatra 5 km, amely ezután Debrecentől nyugatra 5 km, Dévaványától és Gyomától nyugatra 3 km, Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől nyugatra 5 km távolságban húzódik, majd csatlakozik a Szegedtől délre húzódó déli vonalhoz. Déli határvonal: a Maros folyó, Arad és Szeged, amely térséget a szövetséges csapatok foglalnak el, a román és magyar csapatok kizárásával. Secundo. – Kérem, szíveskedjék elrendelni a határozat végrehajtásához szükséges intézkedéseket. Tertio. – A táviratot továbbítsák Berthelot tábornoknak.” Közben azonban jól dolgozott a román propaganda, amely állandóan hangsúlyozta a magyar csapatok kegyetlenségeit. Ezért a francia miniszterelnök március 14-én újabb táviratot küldött Konstantinápolyba: „Primo. – Jelezték nekem, hogy Magyarország evakuálja azt az övezetet, amelyeket román csapatoknak kell elfoglalni, kiüríti a térséget és túlkapásokat követ el a román lakosság ellen. Secundo. – Foch marsall úgy véli, hogy a román hadseregnek engedélyt kell adni a lehető leggyorsabb előnyomulásra, és a hadműveletet úgy kell

szabályozni, hogy a román megszállás szorosan kövesse a magyar kiüritést. Tertio. – Előnyös lenne egy vegyes bizottság megalakítása, azzal a feladattal megbízva, hogy biztosítsa a hadművelet rendben történő végrehajtását, megállapítsa a károkat és biztosítsa a helyreállítást. Quarto. – Kérem szíveskedjék sürgősen tudatni velem az e tárgyban hozott intézkedéseit.” A magyar csapatok természetesen nem evakuálták a leendő román sávot, hanem szilárdan álltak az 1919. januári vonalakon. Foch marsall érthető módon a minél gyorsabb román előnyomulást sürgette, ugyanis szerinte minél előbb biztosítják Románia nyugati határait, annál hamarabb lesz bevethető a román hadsereg Oroszország ellen. Ugyanezen a napon a békekonferencia egy levelet kapott a párizsi román követségtől. Nézzük, hogyan látta és láttatta magát és a szomszédait Bukarest 1919. március közepén: „Oroszországból a legriasztóbb hírek érkeznek a román kormányhoz. Jól szervezett és igen sok esetben német tisztek által irányított bolsevista bandák támadást készítenek elő Románia ellen. Biztos információnkból következik, hogy a magyarok és a bolsevisták megegyeztek abban, hogy támadást szerveznek Románia ellen. Emellett a román hadsereg harci állománya jelenleg elégtelen, s ezt a felszerelés, a lószerszám és az élelem hiánya miatt nem lehet bővíteni. Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen, és Oroszországban jelenleg oly nagy az anarchia, hogy semmiféle megkülönböztetést nem szükséges tenni ukránok és bolsevisták között. Egy román ezred, amely Razdelnájában (Ukrajna, Odesszától északra) helyettesíti a Szövetségeseket, azt kérte, hogy a francia parancsnokság élelmezze, de az utóbbi azt válaszolta, hogy ezt nem teheti meg. A melléklethez három táblázatot csatolok, amely jelzi a román hadsereg szükségleteit felszerelésben, lószerszámban és élelmiszerben. Hangsúlyozzuk, hogy e táblázatokban jelzett mennyiségeknek legalább a felét azonnal küldjék el. A csapataik nagy részét leszerelő Szövetségesek raktáraikban bőségesen van miből fedezni Románia szükségleteit. Tekintettel a kommunikációs nehézségekre, az Ukrajna mellett zajló katonai hadműveletek érdeke azt kívánja, hogy mintegy száz repülőgépet küldjenek Romániába, abból a készletből, amelyet a Szövetségesek a németektől zsákmányoltak. Erdélyben és Magyarországon a február 26-án megalapított új semleges övezet határait csak márc. 8-án közölték a román kormánnyal, azzal a megjegyzéssel, hogy a román csapatok a francia parancsnokság engedélye nélkül nem nyomulhatnak előre, s hogy mindenképp meg kell várniuk, amíg

előbb a magyar csapatok visszavonulnak. Franchet d’Esperey tábornok hozzáfűzi, hogy ki fog jelölni egy francia tábornokot vagy törzstisztet, hogy a helyszínen rendezze a helyzetet. Addig is a magyarok kiürítik a területet. Uszításaik és fosztogatásaik folytatódnak és egyre gyakoribbak. Sürgős megoldásra van szükség, amely ezeknek végét veti, és kényszeríti őket, hogy visszaadják azt, amit elvettek. Tekintve, hogy a magyarok összejátszanak az ukránokkal, s hogy az erre vonatkozó érdekeknek összehangoltaknak kell lenniük és összességükben kell tárgyalni róluk, azért, hogy hatékony akcióhoz vezessenek, fontos, hogy mindazt, ami az Erdélyben, Magyarországon és Ukrajnában tartózkodó Szövetségesek parancsnoksága által hozott döntésekre vonatkozik, egyetlen katonai hatalom határozza meg, amelynek székhelye Bukarestben lenne.” Oroszországból a legriasztóbb hírek érkeznek a román kormányhoz. Jól szervezett és igen sok esetben német tisztek által irányított bolsevista bandák támadást készítenek elő Románia ellen. Biztos információinkból következik, hogy a magyarok és a bolsevisták megegyeztek abban, hogy támadást szerveznek Románia ellen. Emellett a román hadsereg harci állománya jelenleg elégtelen, s ezt a felszerelés, a lószerszám és az élelem hiánya miatt nem lehet bővíteni. Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen, és Oroszországban jelenleg oly nagy az anarchia, hogy semmiféle megkülönböztetést nem szükséges tenni ukránok és bolsevisták között. Egy román ezred, amely Razdelnájában (Ukrajna, Odesszától északra) helyettesíti a Szövetségeseket, azt kérte, hogy a francia parancsnokság élelmezze, de az utóbbi azt válaszolta, hogy ezt nem teheti meg. A melléklethez három táblázatot csatolok, amely jelzi a román hadsereg szükségleteit felszerelésben, lószerszámban és élelmiszerben. Hangsúlyozzuk, hogy e táblázatokban jelzett mennyiségeknek legalább a felét azonnal küldjék el. A csapataik nagy részét leszerelő Szövetségesek raktáraiban bőségesen van miből fedezni Románia szükségleteit. Tekintettel a kommunikációs nehézségekre, az Ukrajna mellett zajló katonai hadműveletek érdeke azt kívánja, hogy mintegy száz repülőgépet küldjenek Romániába, abból a készletből, amelyet a Szövetségesek a németektől zsákmányoltak. Erdélyben és Magyarországon a február 26-án megállapított új semleges övezet határait csak márc. 8-án közölték a román kormánnyal, azzal a megjegyzéssel, hogy a román csapatok a francia parancsnokság engedélye nélkül nem nyomulhatnak előre, s hogy mindenképp meg kell várniuk, amíg előbb a magyar csapatok visszavonulnak. Franchet d’Esperey tábornok

hozzáfűzi, hogy ki fog jelölni egy francia tábornokot vagy törzstisztet, hogy a helyszínen rendezze a helyzetet. Addig is a magyarok kiürítik a területet. Uszításaik és fosztogatásaik folytatódnak és egyre gyakoriabbak. Sürgős megoldásra van szükség, amely ezeknek végét veti, és kényszeríti őket, hogy visszaadják azt, amit elvettek.

Tekintve, hogy a magyarok összejátszanak az ukránokkal, s hogy az erre vonatkozó érdekeknek összehangoltaknak kell lenniük és összességükben kell tárgyalni róluk azért, hogy hatékony akcióhoz vezessenek, fontos, hogy mindazt, ami az Erdélyben, Magyarországon és Ukrajnában tartózkodó Szövetségesek parancsnoksága által hozott döntésekre vonatkozik, egyetlen katonai hatalom határozza meg, amelynek székhelye Bukarestben lenne.

(Részlet.) A román vezetés, mint látjuk, a román hadsereg oroszországi egységeit a legsiralmasabb helyzetűnek állítja be, azért, hogy minél nagyobb anyagi támogatást harcoljon ki a nyugatiaktól. Ügyes fordulattal a leszerelendő

szövetséges csapatok felszereléseit kéri. Igen nagy légierőt is igényel magának. A taktika ugyanaz, ami 1916-ban is volt: Románia üzleti alapon hajlandó szolgálni az antantot, de csak akkor, ha minden döntését óriási értékű anyagi javakkal honorálják. A magyar–román viszonyt minél előbb rendezni akarják – s mint minden jegyzékükben, itt is a magyarok fosztogatásairól beszélnek. Tetten érhető a román történelmi érvelés: a magyarok mielőbb adják vissza azokat a területeket, amelyeket (1000 évvel ezelőtt) elvettek a románok eleitől. A magyar–ukrán kapcsolatokról meglepően jók az információjuk. Valóban szó volt Budapesten Magyarország és „Ukránia” kapcsolatainak a kiépítéséről. Az pedig korántsem véletlen, hogy a román hadvezetés az összes csapatok parancsnokságát Bukarestbe akarta összpontosítani. Arra gondolhattak, hogy kérésük elfogadása esetén a román érdekeket nagymértékben figyelembe vevő Berthelot lenne a főparancsnok. Franchet d’Esperey azonnal táviratozott a hadügyminiszternek Párizsba: „/. A Dél-Oroszországi helyzet és a romániai parancsnokság esetleges változása arra bírhatja a kormányt, hogy sürgős határozatokat hozzon, és az alábbiakra vonatkozóan új direktívákat adjon. Egyrészt az intervenció irányára Dél-Oroszországban, továbbá intézkedések meghozatalára Besszarábiában a román terület védelmére a bolsevisták ellen, másrészt a román hadsereg mozgósítására, megszervezésére, megoszlására és felhasználására. Tekintettel a kormány által hozott határozatok sürgősségére, úgy gondoltam, hogy hasznos lenne, ha ismerné véleményemet a román–orosz kérdésről, a jelenlegi helyzetről, a keleti hadműveletek lehetséges összehangolásáról és a parancsnokság megszervezéséről. Ezért az alábbi javaslatokat terjesztem ön elé: 2. A legmegbízhatóbb forrásokból eredő értesülések szerint Berthelot tábornok kimerült és elcsüggedt. Az általános érdeket tekintve úgy vélem, hogy eleget kell tenni a leváltására irányuló kérelmének. 3. Berthelot tábornok visszahívása esetén kérem önt, hogy Degoutte tábornokkal váltsa fel őt, hogy ez utóbbit kinevezése után sürgősen indítsák útnak, és hozzon magával egy teljes, nagyon homogén és már megszervezett E. M.-et, úgy hogy már megérkezésekor teljes hatékonysággal tudjon dolgozni. 4. A román hadsereg rövid időn belül hadműveletet indít a Dnyeszteren a bolsevista erők ellen, esetleg Erdélyben, hogy végrehajtassa a Békekongresszus döntéseit.

Szerintem a román erőknek a hadműveletek során az én parancsnokságom alatt kell lenniük ugyanazon címen, mint a többi szövetséges hadseregnek, mivel csak én tudom felbecsülni ezen erők megoszlását a Dnyeszter és Erdély hadszínterei között. 5. A parancsnokság megszervezésének az alábbiak szerint kell történnie. A román hadsereg parancsnoksága: a király, akit adminisztratív hadsegédfőtisztként egy francia tábornok támogat, siettetve a hadsereg felállítását. Charpy tábornok az általa elfoglalt pozícióknál fogva nem tűnik teljesen megfelelőnek erre a posztra. A besszarábiai hadsereg, beleértve a francia Dunai Hadsereget, a görög elemek és pillanatnyilag a román erőknek legalább a fele Degoutte tábornok főparancsnoksága alatt. Az erdélyi hadsereg egy román tábornok parancsnoksága alatt. A besszarábiai és az erdélyi hadseregek az én parancsnokságom alatt állnának. A hadseregek között a mozgósított erők megoszlása a pillanatnyi helyzettől függne, és a szövetséges kormányok közötti megegyezés szerint lenne meghatározva.” Franchet táviratából kiderül, hogy a román hadvezetés Besszarábia megtartását (1918 tavaszán hódította vissza azt a területet Románia) és Erdély végleges megszerzését a bolsevizmus elleni háborúnak állította be. A Vix-jegyzék átadása körüli napokban Franchet tábornok táviratilag jelentette Foch marsall hadügyminiszternek a semleges övezet kialakításának végrehajtásáról kiadott intézkedéseit. „A magyarországi hadsereg tábornokának az ön márc. 1-jei 2138 BS/3-ja végrehajtásának biztosítására az alábbi intézkedéseket írtam elő: „/.Gondrecourt tábornok van kijelölve, hogy utasításaimat követve szabályozza a Magyarország és Románia közötti semleges övezet kiürítését és elfoglalását, amely területnek ő lesz a parancsnoka. 2. Gondrecourt tábornok közli majd a magyar kormánnyal a Békekongresszus határozatait, és 48 órát ad a válaszadásra, mivel a megegyezés után ez a végrehajtás időpontja. 3. Azonnali elfogadás esetén Gondrecourt tábornok a részletintézkedéseket a helyszínen szabja meg. Direktíváim: A – A magyarok által elfoglalt övezet kiürítését a megállapított határvonalakig szorosan követi a román megszállás. B – A semleges zónát 2 francia zászlóalj és 2 francia század foglalja el, és biztosítja azon francia tisztek missziójának azonnali őrizetét, akiket a semleges övezet parancsnoka azzal a feladattal bízott meg, hogy

Figyelemmel kísérjék a magyar és román csapatmozgásokat és az egyezmény tiszteletben tartását. C – Gondrecourt tábornok elnökletével e francia tiszteken kívül még 10 magyar és 10 román tisztből álló vegyes bizottság ügyel majd a csapatmozgásokra és az előirt részletintézkedések végrehajtására: 1. A románok által elfoglalandó övezetben található hadianyagot a magyarok elvihetik. 2. A semleges zónában található hadianyagok a helyszínen maradnak. 3. A vasúti és gazdasági felszerelés a magyarok által kiürített területeken mindenütt a helyszínen marad, leltárba vétetik, majd amíg e tárgyban végső döntést nem hoznak, a megszállók veszik át. 4. A dobrudzsai övezet Szamos folyó által jelölt és az ön 2138 BS/3jában megszabott határa és a Kárpátok magyar határai között egy szabad övezet marad, ahol a magyarok és a románok akadálytalanul folytathatják ellenségeskedésüket. Rejtjelzett távirat fordítása Konstantinápolyból Hadügyminiszternek, Párizs Franchet d’Esperey tábornoktól 1) A dél-oroszországi helyzet és a romániai francia parancsnokság esetleges változása arra bírhatja a kormányt, hogy sürgős határozatokat hozzon, és az alábbiakra vonatkozóan új direktívákat adjon. Egyrészt az intervenció irányára Dél-Oroszországban, továbbá intézkedések meghozatalára Besszarábiában a román terület védelmére a bolsevisták ellen, másrészt a román hadsereg mozgósítására, megszervezésére, megosztására és felhasználására. Tekintettel a kormány által hozott határozatok sürgősségére, úgy gondoltam, hogy hasznos lenne, ha ismerné véleményemet a román–orosz kérdésről, a jelenlegi helyzetről, a keleti hadműveletek lehetséges összehangolásáról és a parancsnokság megszervezéséről. Ezért az alábbi javaslatokat terjesztem ön elé: 2) A legmegbízhatóbb forrásokból eredő értesülések szerint Berthelot tábornok kimerült és elcsüggedt. Az általános érdeket tekintve úgy vélem, hogy eleget kell tenni a leváltására irányuló kérelmének. 3) Berthelot tábornok visszahívása esetén kérem önt, hogy Degoutte tábornokkal váltsa fel őt, hogy ez utóbbit kinevezése után sürgősen indítsák útnak, és hozzon magával egy teljes, nagyon homogén és már megszervezett E. M.-et, úgy hogy már megérkezésekor teljes hatékonysággal tudjon dolgozni. 4) A román hadsereg rövid időn belül hadműveletet indít a Dnyeszteren a bolsevista erők ellen, esetleg Erdélyben, hogy végrehajtassa a

Békekongresszus döntéseit. Szerintem a román erőknek a hadműveletek során az én parancsnokságom alatt kell lenniük ugyanazon címen, mint a többi szövetséges hadseregnek, mivel csak én tudom felbecsülni ezen erők megosztását a Dnyeszter és Erdély hadszínterei között. 5) A parancsnokság megszervezésének az alábbiak szerint kell történnie. A román hadsereg parancsnoksága: a király, akit adminisztratív hadsegédfőtisztként egy francia tábornok támogat, siettetve a hadsereg felállítását. Charpy tábornok az általa elfoglalt pozícióknál fogva nem tűnik teljesen megfelelőnek erre a posztra. A besszarábiai hadsereg, beleértve a francia Dunai Hadsereget, a görög elemek és pillanatnyilag a román erőknek legalább a fele Degoutte tábornok főparancsnoksága alatt. Az erdélyi hadsereg egy román tábornok parancsnoksága alatt. A besszarábiai és az erdélyi hadseregek az én parancsnokságom alatt állnának. A hadseregek között a mozgósított erők megoszlása a pillanatnyi helyzettől függne, és a szövetséges kormányok közötti megegyezés szerint lenne meghatározva. Vége.

(Részlet.) Rejtjelzett távirat fordítása Konstantinápolyból Hadügyminisztérium, Párizs Foch marsallnak Francbet d’Esperey tábornoktól

A magyarországi hadsereg tábornokának az ön márc. 1-jei 2138 BS/3-ja végrehajtásának biztosítására az alábbi intézkedéseket írtam elő: 1) Gondrecourt tábornok van kijelölve, hogy utasításaimat követve szabályozza a Magyarország és Románia közötti semleges övezet kiürítését és elfoglalását, amely területnek ő lesz a parancsnoka. 2) Gondrecourt tábornok közli majd a magyar kormánnyal a Békekongresszus határozatait és 48 órát ad a válaszadásra, mivel a megegyezés után ez a végrehajtás időpontja. 3) Azonnali elfogadás esetén Gondrecourt tábornok a részletintézkedéseket a helyszínen szabja meg. Direktíváim: A – A magyarok által elfoglalt övezet kiürítését a megállapított határvonalakig szorosan követi a román megszállás. B – A semleges zónát 2 francia zászlóalj és 2 francia század foglalja el, és biztosítja azon francia tisztek missziójának azonnali őrizetét, akiket a semleges övezet parancsnoka azzal a feladattal bízott meg, hogy figyelemmel kísérjék a magyar és román csapatmozgásokat és az egyezmény tiszteletben tartását. C – Gondrecourt tábornok elnökletével e francia tiszteken kívül még 10 magyar és 10 román tisztből álló vegyes bizottság ügyel majd a csapatmozgásokra és az előírt részletintézkedések végrehajtására: 1) A románok által elfoglalandó övezetben található hadianyagot a magyarok elvihetik. 2) A semleges zónában található hadianyagok a helyszínen maradnak. 3) A vasúti és gazdasági felszerelés a magyarok által kiürített területeken mindenütt a helyszínen marad, leltárba vétetik, majd amíg e tárgyban végső döntést nem hoznak, a megszállók veszik át. 4) A dobrudzsai övezet Szamos folyó által jelölt és az ön 2138 BS/3-jában megszabott határa és a Kárpátok magyar határa között egy szabad övezet marad, ahol a magyarok és a románok akadálytalanul folytathatják ellenségeskedésüket. Az újabb incidensek elkerülése végett a Szamostól északra a Kárpátok határvonaláig ideiglenesen meghosszabbítottam a semleges övezetet az alábbiak szerint: Keletre a Szatmárnémeti vasút vonala Királyházától nyugatra az útkanyarulatig, majd a huszti, herincsei, (olvashatatlan), ökörmezői, toronyai országút. Nyugatra a Vásárosnamény, Sapobony vonal Munkácstól nyugatra 2 km, majd párhuzamos vonal a Munkács–Volovec vasútvonaltól nyugatra 3 km Sztrij felé. A magyarországi hadsereg hadtestparancsnoka pontosan e határvonalak helyén fog megállni.

Kérem, tudassa velem, hogy ezt az ideiglenes intézkedést jóváhagyja-e a Békekongresszus, és rögzítheti-e, mint a sajátját. 5) A magyar kormány visszautasítása esetén arra szorítkozom, hogy azonnal értesítem önt, mert úgy vélem, hogy a szövetségeseknek biztosabb és kevésbé költséges kényszerítő eszközeik vannak Magyarországgal szemben, mint amilyenekkel én rendelkezem jelenleg a döntés erőszakkal való kikényszerítésére. Vége.

(Részlet.)

(Részlet.) Az újabb incidensek elkerülése végett a Szamostól északra a Kárpátok határvonaláig ideiglenesen meghosszabbítottam a semleges övezetet az alábbiak szerint:

Keletre a Szatmárnémeti vasút vonala Királyházától nyugatra, az útkanyarulatig, majd a huszti, herincsei, (olvashatatlan), ökörmezői, toronyai országút. Nyugatra a Vásárosnamény, Sapobony vonal Munkácstól nyugatra 2 km, majd párhuzamos vonal a Munkács–Volovec vasútvonaltól nyugatra 3 km Sztrij felé. A magyarországi hadsereg hadtestparancsnoka pontosan e határvonalak helyén fog megállni. Kérem, tudassa velem, hogy ezt az ideiglenes intézkedést jóváhagyja-e a Békekongresszuson, és rögzítheti-e mint a sajátját. 5. A magyar kormány visszautasítása esetén arra szorítkozom, hogy azonnal értesítem önt, mert úgy vélem, hogy a szövetségeseknek biztosabb és kevésbé költséges kényszerítő eszközeik vannak Magyarországgal szemben, mint amilyenekkel én rendelkezem jelenleg a döntés erőszakkal való kikényszerítésére.” Ebből a táviratból kiderül, hogy a Keleti Szövetséges Haderők főparancsnoka tulajdonképpen tisztességes módon akarta a román és magyar csapatokat elválasztani egymástól. A két és fél francia zászlóalj elegendő is lett volna a románok elriasztására újabb előnyomulástól. Gondrecourt tábornok személyében – aki Aradra utazott, hogy felügyelje a csapatok mozgását, korrekt parancsnokot kapott a zóna. Csak egy óriási hibája volt ennek a zónának: az, hogy nem a Maros vonalánál húzták meg. Franchet föltételezhette, hogy a magyar kormány esetleg visszautasítja a jegyzéket. Erre az esetre az intézkedés lehetőségét visszaszármaztatta a szövetségesek főparancsnokságának. Ami azt jelenti, hogy ebben az esetben ő a hadseregével nem akart fegyveresen föllépni Magyarország ellen. A jegyzék végül Franchet-től a magyarországi antanthadsereg ideiglenes parancsnokán, de Lobit tábornokon át Vixhez jutott, aki március 20-án átadta Károlyinak. A magyar vezetők megdöbbenve olvasták a jegyzéknek a zóna határaira vonatkozó részét. Álljon itt a Vix-jegyzék (amely természetesen a párizsi béke-konferencia jegyzéke, Vix csak a postás szerepét játszotta) teljes szövege: „Magyarországi hadsereg Belgrád, 1919. március 19. de Lobit tábornok, a magyarországi hadsereg ideiglenes parancsnoka Károlyi gróf Őkegyelmességének a magyar köztársaság ideiglenes elnöke Budapesten Kegyelmes Uram!

A békekonferencián, az 1919. február 26-iki ülésén elhatározták, hogy azon célból, hogy a munkálatok folyását akadályozó minden összetűzést elkerüljenek, tanácsos a magyarok és a románok között egy semleges zónát létesíteni, amelyben sem magyar, sem román katona nem lehet, amelynek azonban a fontosabb pontjait a szövetséges csapatok fogják megszállani. A főparancsnok engem delegált, hogy mindazon kérdéseket, melyek a konferencia ezen elhatározására vonatkoznak, Kegyelmességeddel egyetértésben szabályozzam. Budapesti képviselőm, Vix alezredes a következőkkel van megbízva: 1. A fent említett elhatározást Önnek bemutatni és Önnel közölni, hogy milyen feltételek mellett szándékozom azt keresztülvinni. 2. Kegyelmességeddel egyetértésben, ezen elhatározás alkalmazásának részleteit szabályozni. 3. Ezen részletek közül nekem azokat előterjeszteni, amelyeknél közbenjárásom szükséges lenne. A) A semleges zóna határai A semleges zónának, amelyet a szövetséges csapatok szállanak meg, következők lesznek a határai: Keleti határ: Aradtól Nagyszalontáig vezető műút, a Nagyszalonta– Nagyvárad–Nagykároly–Szatmárnémeti vasútvonal, mind ezen helységek a magyar és román katonai megszállás alól ki lévén zárva, ezen fentemlített közlekedési vonalakat azonban a román csapatok és a szövetségesek ellenőrzése alatt álló lakosság – amennyiben ezt a gazdasági szükségletek megkívánják – használhatják. Északi határ: a Szamos és Tisza folyó, Vásárosnaménytól öt kilométerre eső pontig. Nyugati határ: a Tiszát öt kilométerre Vásárosnaménytól öt kilométerre eső pontig. Nyugati határ: a Tiszát öt kilométerre Vásárosnaménytól északnyugatra elhagyja, aztán Debrecentől öt kilométerre nyugatra, Dévaványától három kilométerre nyugatra, Gyomától nyugatra, Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől öt kilométerre nyugatra húzódik. Déli határ: Maros folyó. Arad és Szeged városok, amelyek minden magyar és román csapat kizárásával a szövetséges csapatok által lesznek megszállva. A határok részletes vázlata későbben fog megállapíttatni. B) A zóna kiürítésének és megszállásának feltételei A magyar csapatoknak a semleges zóna nyugati határa mögé való visszavonulása, inkluzíve március 23-án kezdődik és egy maximális tíz (10) napi időközben kell hogy befejeztessék.

Ezen idő alatt Gondrecourt tábornok, akit a semleges zóna keleti parancsnokságával bíztam meg, ezt a szövetséges csapatok által el fogja foglaltatni és ellenőrizni fogja a magyar csapatok kiürítési mozdulatait. A román csapatokat felhatalmazza a békekongresszus, hogy vonalaikat a semleges zóna keleti határáig előretolják, jelenlegi elhelyezésükbe megmaradnak azonban mindaddig, míg a magyar csapatok ezen zóna nyugati határán túl nem jutottak. C) Anyag 1. Hadianyag: Azon hadianyagot, amely a románok által megszállandó zónában van, francia tisztek és katonák fogják leltározni és megőrizni ezt az anyagot, minthogy nem tekintik hadi foglalásnak, a magyarok el fogják vihetni. Az anyag, amely a semleges zónában van, a magyar kormány rendelkezésére bocsáttatik, amelynek szabadságában van ezt vagy a mostani helyén hagyni, vagy elvinni. II. A magyar állam tulajdonát képező vasúti és gazdasági anyag: Ennek az anyagnak szintén a helyén fog kelleni maradni addig, amíg fölötte határozat nem hozatik. Leltározva lesz és egy magyar–román komisszió a Gondrecourt tábornok elnöksége alatt nekem a használatba vételének kérdésében ajánlatokat fog tenni. D) Közigazgatás A polgári közigazgatás a semleges zónában a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alatt a magyar kormány kezében fog maradni; a magyar csendőrségi és rendőrségi karhatalom a fent említett parancsnokság vezetése alatt a rend és nyugalom fenntartását fogják biztosítani. Van szerencsém Kegyelmességedet kérni, hogy szíveskedjék március 21én tizennyolc órakor Vix alezredessel azt a dátumot közölni, amikor a magyar csapatok a semleges zóna túloldalon megjelölt határát érték el, amint előbb a B) szakaszban említtetett, hogy a mozdulatok március 23-án kezdődnek és hogy a maximális tiznapi időközben kell hogy végrehajtassanak. Az anyagok miatti kérdéseket semmiesetre sem szabad azon célból ürügyül venni, hogy ezen határidő meghosszabbíttassék, minthogy minden rendelkezés megtétetett, hogy ezt a kérdést kiürítés után is meg lehessen tárgyalni. de Lobit s. k.” Ha elfogadja a kormány a jegyzéket, önként lemond teljes KeletMagyarországról, benne Erdélyről.

Magyar kormány ezt el nem fogadhatta. Ráadásul – a 2. pont szerint – Károlyival akarták „ezen elhatározás alkalmazásának részleteit” meghatározni. A későbbiekben meglehetős pontossággal e jegyzék zónájának a keleti vonala lett az államhatár. A jegyzéket ultimátumszerűen fogalmazták meg, Károlyi már csak azért sem fogadhatta el, arról nem is beszélve, hogy a magyar nép nem fogad el olyan kormányt, amely lemond a saját területének 1/3-áról. Károlyi március 20-án, csütörtökön délután rendkívüli minisztertanácsot hívott össze. A kormány úgy döntött, hogy azonnali hatállyal lemond. Szende Pál mindjárt megfogalmazta a lemondási okiratot, a kormány tagjai aláírták. Károlyi megfogalmazta a válaszjegyzéket, amit báró Podmaniczky Tibor külügyminiszteri osztálytanácsos átadott Vixnek. A válaszjegyzék teljes szövege: „MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG Károlyi Mihály, a magyar népköztársaság ideiglenes elnöke Vix alezredeshez, a szövetséges katonai misszió főnökéhez Budapest Alezredes Úr! Ön szíves volt de Lobit tábornok úr nevében egy jegyzéket átnyújtani nekem, amely közli a magyar kormánnyal a békekonferenciának 1919. február 26-án egy semleges zónára vonatkozólag hozott határozatát. Van szerencsém tudatni Önnel, hogy fent említett jegyzéket átadtam a magyar köztársaság kormányának és hogy a kormány nincs abban a helyzetben, hogy tudomásul vehesse a békekonferencia határozatát, és hogy közreműködjék annak végrehajtásában. Ez a határozat teljes ellentmondásban van az 1918. november 13-án kötött fegyverszüneti katonai konvencióval, minthogy nem veszi tekintetbe az ország létérdekeit, megakadályozhatja az ország fejlődését és zavarhatja a békét. Minthogy a magyar kormány nem viselheti a felelősségét ennek a határozatnak a végrehajtásáért, – minthogy nem hívták meg a békekonferenciára és nem működhetett közre a határozat meghozatalában –, kényszerítve látja magát, hogy ma lemondjon. Fentieket tudomására hozva, van szerencsém kérni Önt, Alezredes Úr, hogy szíveskedjék megtenni a szükséges intézkedéseket, hogy a békekonferencia a legrövidebb idő alatt megismerhesse a magyar kormány határozatát. Kérem, fogadja Alezredes Úr a legmélyebb tiszteletem kifejezését. KÁROLYI s. k.

Károlyi a válaszában minden lényeges tényezőt elmondott. Valóban a magyarság létérdekeit veszélyeztette az ultimátum, s a magyar álláspontot meg sem hallgatták, nemhogy figyelembe vették volna. Ezzel Magyarországon történelmi jelentőségű fordulat történt. A szociáldemokraták egyes vezetői elárulták Károlyit és a maroknyi, ám annál erőszakosabb, hataloméhes kommunista mellé álltak. A magyar jegyzék átadása másnapján 21-én, pénteken este 7-kor összeült a munkástanács és létrehozták a tanácsköztársaság elnevezésű diktatúrát. Károlyit és a Berinkey-kormányt nem érte teljesen váratlanul az antant kegyetlen döntése. Egy Franchet tábornok által 1919. március 23-án föladott táviratból tudjuk, hogy egy amerikai tiszt sejttette a magyar vezetőkkel az antant szándékait. Néhány mondatot idézünk a távirati jelentésből: „A Magyarországi Hadsereg vezénylő tábornoka az alábbiakat táviratozta nekem: Idézet: Továbbítom önnek a Budapesten átutazó Yates ezredesnek, az Egyesült Államok bukaresti katonai attaséjának azon értesüléseit, amelyeket Vix ezredessel közölt. 1. Yates ezredes meglátogatta Károlyi elnököt, aki panaszkodott a román túlkapások és a csehek szlovákiai inváziója miatt. Az ezredes azt válaszolta neki, hogy a magyaroknak meg kell hajolniuk a versailles-i kongresszus határozataiból eredő szlovák megszállás tárgyában, mint ahogy utólag meg kell majd hajolniuk az Erdéllyel kapcsolatban hozott döntés előtt is. Az ezredes megjegyezte, hogy a fentiekben mint egyetértő szövetségeseknek, ha jelenleg nem is rendelkeznek nagylétszámú haderővel, egyéb erős eszközeik vannak, mint amilyen az élelmezés és a pénzügyi kérdések rendezése. 2. Yates ezredes táviratozna Párizsba, és kérné, hogy a románok minden hadműveletet függesszenek fel Magyarországon, amíg nem áll módjukban, hogy ők maguk támogassák követeléseiket, miszerint angol és amerikai tisztek is vegyenek részt a semleges övezet megszállásában, amennyiben az létrejön.” Yates ezredes ezek szerint éreztette Károlyival azt, hogy Erdély kérdésében a legközelebbi jövőben döntés várható, s elfogadása esetében az élelmezési és bizonyos pénzügyi kérdések megoldását helyezte kilátásba. Hiába, a magyarság akkori, igen nehéz helyzetében az ultimátum tartalma elfogadhatatlan volt. Vix alezredes a választ tudomásul vette, egyben szabad hazautazást kért az antant misszió tagjai számára. Térjünk vissza egy levél közlésének erejéig Gondrecourt tábornok személyéhez. Ő lett volna a semleges zóna parancsnoka, ezért Franchet

utasítására Aradra utazott. Néhány nap alatt tájékozódott a helyzetről, s Barrere nagykövetnek az alábbi levelet írta: „Vajon mi lesz velem két hét múlva? Itt a dolgok a lehető legrosszabbra fordultak. Az önnek írt levelem tanúsíthatta, hogy ideérkezésemkor arra a meggyőződésre jutottam, miszerint a Békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, hogy semmiféle adattal nem rendelkeztünk erről az országról, ha azt hittük, hogy ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Ráadásul, miközben ezt írom önnek, még nem is mondtam el legmélyebb gondolatomat, mert túlságosan új jövevénynek éreztem magam, de meggyőződésem azóta túlságosan is beigazolódott. Románia és mondjuk ki nyíltan, Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsék túlzott ambícióit, és megkockáztattuk, hogy újfent gyászos kalandoknak tegyük ki magunkat, ismét kirobbantva a háborút a bolsevizmus alakjában. A magyar bolsevizmus sajátossága, hogy nacionalista bolsevizmus. Mivel másképp többé nem tudnak megszerveződni, hogy újra felvegyék a harcot a siker esélyével, a magyarok a bolsevizmusból akarnak fegyvert kovácsolni azért, hogy 1. fellázítsák a tömegeket és rájuk támaszkodjanak, 2. hogy elterjesszék Romániában és Csehországban, ahol lappangó állapotban már létezik, s ily módon semmisítsék meg ezeknek az országoknak a katonai hadműveleteit, s hogy lassanként Olaszországban is elterjesszék, és megrendítsék az antant országait, 3. támogatást találjanak az orosz bolsevista seregekben. A kétségbeesettek programja, akiknek nem lévén több vagy legalábbis nagyobb vesztenivalójuk, megkísérlik saját magukkal együtt romba dönteni az egész világot. Bizonyos, hogy nehéz egy országnak élnie, amikor nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdőket, sem ipart… valóban kissé túl messzire mentünk! Még volna idő egy fordulattal mindezt orvosolni, s ennek szükségességét először Romániának kellene megéreznie, de két hét múlva már késő lesz, és a Konferencia több időt fordítana arra, hogy ebben megegyezzen, Magyarország nagy többsége csak kedve ellenére, nacionalizmusból vagy félelemből bolsevista. De ha a gyülevész nép kerekedik felül, a bolsevizmus új jelleget fog ölteni, s akkor lehetetlen lesz gátak közé szorítani, míg most ezt még bizonyosan meg lehetne tenni. Jelenleg elég nagy tömörülés formálódik ellenem Aradtól északra, jóllehet nagyon fogytán vagyok az eszközöknek – Franciaország ugyanis botrányos módon elhanyagolja keleti hadseregét. Nem túlságosan félek, sőt ellenkezőleg, szeretném ha megadatna nekem, hogy szigorú leckében részesítsem őket. De el vagyok keseredve, mert nem vagyok elég erős, hogy

kivonuljak Aradról, s megtoroljak minden fosztogatást, amelyet a környéken és a megyében elkövetnek. Jelenleg a gazdaság esztelen pazarlása folyik. Ezek a banditák most éppen azzal vannak elfoglalva, hogy tönkretegyenek egy országot, amely olyan bőkezűen megfizethette volna a háborús költségek egy részét. Ha a jelenlegi forrongásnak nincs más következménye, csak ez, már akkor is elég komoly ahhoz, hogy mélységesen sajnáljuk a Kongresszus döntését. Mintegy véletlenül, ismét mi, franciák játsszuk itt a hálátlan szerepet. Olyan jól fogadtak bennünket. Franciaországnak itt néhány hónapig olyan tekintélye volt, hogy ennek sok gyümölcsét élvezhette volna. Ennek most vége! Jelenleg az antant akarata végrehajtóinak, ha ugyan nem sugalmazóinak hírében állunk, mert egy francia ezredes az (eredetileg én lettem volna), aki felszólította Budapestet és a tömeg egyszerűen okoskodik. Egyébként csak mi vagyunk itt, akik őrt állunk. Aradon 48 óra óta elrendeltem az ostromállapotot. Egyébként a városban minden csendes, mivel a fegyveres és garázda elemeket parancsomra evakuálták.” Gondrecourt tábornok annak a véres kornak azon kevesei közé tartozott, akik föl tudták mérni a helyzetet, s akik képesek voltak pártatlanul gondolkodni. Ő volt az, s nem Foch és a többiek, akik Franciaország igazi érdekeit fölismerték e térségben. Sajátosan nyilatkozik a magyar „nacionalista bolsevizmusról”. Annyiban kétségtelenül igaza van, hogy a Vörös Hadsereg katonái és tisztjei elsősorban azért álltak be a hadseregbe, hogy harcoljanak az ország megszállói ellen. Bizony jogosan ítéli el Gondrecourt azt, hogy éppen egy francia „ezredes” adta át a magyaroknak a megalázó ultimátumot. (Egyébként Vix csak alezredes volt, jól mutatja az antant egyes vezetőinek mentalitását, hogy míg Bukarestbe tábornoki delegációt küldtek, több beosztott ezredessel, addig Budapestre elégnek éreztek egy alezredest és néhány fiatal tisztet mellette.) A Tanácsköztársaság négy és fél hónapos történetének néhány eseménye érinti a könyv témáját. Kun Béla és társai egyáltalán nem álltak a területi integritás alapján. Amikor Smuts angol tábornok 1919. április 4-én Budapestre érkezett, a Vixjegyzékben foglaltnál kevésbé súlyos demarkációs vonalat ajánlott (a Makó– Békéscsaba–Debrecen vonaltól keletre húzódott volna). Kun és Garbai Sándor kijelentették; „A magyarországi tanácsköztársaság nem a területi integritás elvének alapján áll, de a területi kérdéseknek az imperialista hódítás alapján való megoldását ellenzi.” Smuts javaslatait nem fogadták el.

Válaszul április 16-án a román hadsereg a bolsevizmus elleni háború címén általános támadásba kezdett. Április 20-án elfoglalták Nagyváradot, ahol a román csapatokat egyes magyar emberek is örömmel fogadták, hiszen a románok megszüntették a bolsevizmust, sőt üldözték a kommunistákat. Két hét múlva a Tisza partján állt meg a román hadsereg, aztán majd egy nagy támadással eléri a magyarok fővárosát, 1919. augusztus 4-én. Egy román történész könyvében diadalittasan írta le a 20-as években, hogy amikor a román csapatok Budapest felé indulva, átkeltek a Tiszán, Ferdinánd román király, Mária királynő és Ionel Brátianu megjelent a folyó partján, s köszöntötte az 1. vadászhadosztály átkelő katonáit. A román történész nem felejti el megemlíteni, hogy itt egy hagyományról van szó, ugyanis, 1877-ben, amikor a román hadak átkeltek Budapesttől délre a Dunán, s indultak a török ellen, akkor I. Károly királyuk és miniszterelnöke, Ion C. Brátianu megjelent az átkelésnél. Ebben a könyvben több fényképen is látható a királyi pár, amint szemléli a csapatokat. A tanácsköztársaság időszakában történt a Székely Hadosztály megszűnése is. Prezan román tábornok titkos ajánlatot juttatott el Kratochwillhez, hogy a hadosztály adja meg magát. Megindultak a tárgyalások, végül megtörtént a megegyezés. 1919. április 25-én Kratochwill napiparancsot intézett a kb. 8-10 ezer fős hadosztályhoz: „A román királyi csapatok parancsnoksága a székely hadosztálynak a következő ajánlatot tette: A román királyi hadsereg nem tekinti a székely hadosztály csapatait se bolseviki, se vörös, se kommunista csapatoknak. Tudja azt, hogy a vörös csapatok ellenséges érzülettel vannak a székely hadosztály iránt. Ennélfogva a román királyi hadsereg megszünteti az ellenségeskedést abban, ha készek vagyunk máris a fegyverszünetre. Jelzi egyúttal, hogy az antantcsapatok, tehát a román királyi csapatok is azért támadnak, mert a kommunizmus betörésére egész Magyarországot meg akarják szállani és erre a célra minden oldalon nagy erőket összpontosítottak. (…) A vörös katonák rosszabbul viselkednek veletek szemben, mint az eddigi harcban volt ellenségeitek. Az ellenségnek túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, pénzetek, magánvagyonotok épségben marad és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre. Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok …” A hadosztály megoszlott. Mintegy 5000 katona április 26-án 13.00 órakor letette a fegyvert a románok előtt. A többiek megalakították a Székely

Dandárt, s tovább harcoltak. A magukat megadó katonákat a román hadvezetés az első perctől kezdve becsapta. Internálták őket Brassóban és más helyeken, mint Fogarason és Craiován. Végül angol segítséggel bocsátották haza őket, de a kiszabadulóknak az alábbi kötelezvényt kellett aláírni: „Kijelentés Alulírott, székely hadosztálybeli hadifogoly szabadlábra helyezésem alkalmával becsületszavamra kötelezem magamat, hogy 1. Állandóan … községben fogok lakni és onnan csakis a legközelebbi román katonai parancsnok engedélyével fogok eltávozni. 2. A községbe érkezésem utáni első nap a legközelebbi román parancsnokságnál fogok ellenőrzés céljából jelentkezni, ahányszor megkívántatik. 3. Nem fogom az osztrák–magyar egyenruhát viselni, csak egészen átalakítva; sapkát semmiképp. 4. Nem fogok viselni, sem pedig elrejteni semmiféle fegyvert. 5. Nem fogok a román állam, hadsereg vagy nemzet ellen sem tettben, sem szóval véteni. 6. Ha nem fogom az első vagy a második pontot betartani, ötévi börtönre legyek ítélve, ha a 3. pont ellen fogok véteni, egyévi börtönre, ha ezen kijelentésem negyedik pontjától fogok eltérni, tízévi börtönre és 10 ezer lej pénzbüntetésre legyek ítélve, ha pedig az 5. pont ellen fogok véteni, golyó általi halálbüntetésre legyek ítélve.” Az állam új urai úgy bántak a székely katonákkal, mint a bűnözőkkel.” Magyarország történetének egyik mélypontja Budapest román megszállása. A békekonferencia 1919. augusztus 2-án még úgy döntött, hogy meg kell tiltani a románoknak a bevonulást. Miután a románok ismét kész helyzet elé állították az egész antantot, a párizsi konferencia 4-én hivatalosan hozzájárult a magyar főváros megszállásához, azzal, hogy amíg nem létezik magyar nemzeti haderő, addig a román csapatok Budapesten tartózkodhatnak. Mivel azonban a megszállók a bevonulás pillanatától megkezdték a főváros kirablását, a legsúlyosabb atrocitásoktól sem riadva vissza, a békekonferencia másfél hét alatt négy jegyzéket küldött Bukarestbe, amelyekben felhívták a román vezetést a helyzet tisztességes rendezésére. Románia már a megszállás másnapján, augusztus 5-én fegyverszünetet akart Magyarországra kényszeríteni, amit a békekonferencia megakadályozott. Egy másik jegyzék párizsi vitájában még a francia politikusok is fölvetették annak a kérdését, hogy Romániát még mindig

szövetségesüknek tekintsék-e? Brátianu a válaszjegyzékében a szokásos érvre, a bolsevizmus elleni küzdelemre hivatkozott. Hiába érkezett Budapestre az antant tábornoki bizottsága, a helyzet ura Márdárescu tábornok, a magyarországi román csapatok parancsnoka volt, aki egyszerűen nem engedelmeskedett az antantnak. Augusztus 10-e körül érkezett Budapestre Constantin Diamandy román diplomata, aki meghatalmazott miniszternek és a román kormány budapesti képviselőjének mondta magát. Természetesen sem a hadsereget, sem őt nem hívta senki. Brátianu pedig augusztus 14-én részletesebben válaszolt az antant jegyzékeire. Ezt írta: „A hadsereg sikerei nyomán Románia nem módosította területi követeléseit, de úgy véli, hogy a katonai erőfeszítések, amelyekre rákényszerült a magyar offenzíva visszaverése érdekében, és azok a szolgálatok, amelyeket áldozataival a civilizációnak tett, új jogcímet biztosítanak neki arra, hogy jogait követelje.” Egyértelmű megfogalmazás, s szerény is, hiszen – mint azt Brátianu maga mondja – Románia annak ellenére sem növeli a területi követeléseit, hogy leverte a magyar bolsevizmust és eljutott egészen a Dunántúlig. A történeti kutatások szerint akkoriban Románia, kihasználva katonai erőfölényét, erőszakosan szövetséget akart kötni Magyarországgal. Olyan szövetséget, amelyben Magyarország valamiféle alávetett szereppel bírt volna, például a külpolitikájának alakításában: meg kellett volna fogadni azt, hogy Magyarország nem folytat irredenta politikát Románia ellen. Közben természetesen folyt az ország kirablása, oly nagy mértékben, hogy a békekonferencia augusztus második felében is több, s egyre erélyesebb jegyzéket küldött tiltakozásképpen Bukarestbe – eredménytelenül. A magyar politikai élet a legnagyobb zűrzavar képét mutatta. Több magyar politikus a román hadsereg vállain akart fölkapaszkodni a kormány élére, Brátianu pedig megüzente Párizsba, hogy csak akkor lesz demokratikus kibontakozás Magyarországon, ha a békekonferencia elfogadja a román megszállást. Clemenceau ultimátumot akar küldeni a román kormánynak, Balfour pedig – szinte hihetetlen – fölvetette egy Románia-ellenes, Feketetengeri flottademonstráció gondolatát is. Végül szeptember 5-én elment az ultimátum Bukarestbe. Három kérdésre várt választ a békekonferencia: hajlandó-e Románia kivonni a csapatait, hajlandó-e visszaszolgáltatni az elvett javakat és hajlandó-e a magyar belpolitikai helyzetnek az antanttal együtt történő normalizálására? A szövetségesek Sir Georg Clerket küldték a román és a magyar fővárosba, azzal, hogy rendezze a helyzetet.

Amikor Bukarestbe ért, ott éppen elhúzódó kormányválság volt. Szeptember 12-én ugyanis lemondott Brátianu. Lemondásának oka az volt, hogy nem fogadta el az osztrák békeszerződés bizonyos pontjait és egyáltalán nem volt hajlandó tárgyalni arról a kisebbségvédelmi egyezményről, amelyet a szövetségesek – másik négy keleteurópai ország mellett – Romániával is alá akartak íratni. Brátianu ugyanis képtelen volt elfogadni azt a gondolatmenetet, hogy a megszerzett területeken élő több millió nem román sorsának szabályozásába bármelyik külhatalom beleszóljon. A kisebbségi egyezményt előkészítő párizsi bizottságnak küldött memorandumaiban leszögezte, hogy Románia az elmúlt évtizedekben is megadott minden jogot és ezután is ezt fogja tenni. Pherekyde miniszterelnök-helyettesnek ezt írta egyik levelében: „Azt fogom erre válaszolni, hogy Románia, bár elhatározta, hogy teljes egyenlőséget és széles szabadságjogokat ad a kisebbségeknek, nem engedheti meg semmiféleképpen, hogy saját belügyeiben más államok ellenőrizzék.” A mindenkori román szemléletet a kisebbségi politikával kapcsolatban jól szemlélteti ez a kulcsmondat: a nemzetiségek ügye szigorúan román belügy. Az új román kormány csak szeptember 27-én lépett hivatalba. A hat tábornok és néhány civil minisztert magába foglaló minisztertanácsnak Arthur Váitoianu tábornok lett az elnöke. Eközben Clerk, aki a román fővárosban nem ért el sikert, Budapestre utazott. November 7-én a román hadsereg-parancsnokság megígérte, hogy amennyiben Clerk közreműködésével megalakul a többpártrendszeren alapuló magyar kormány, akkor a román csapatok november 15-ig kivonulnak Budapestről. Még október elején újabb ultimátumban követelte a békekonferencia a románok kivonulását. A román válaszjegyzéket csak november 11-én adták át a szövetségeseknek. Nyilvánvaló volt, hogy Románia az időhúzás taktikáját folytatja, hogy minél több anyagot kiszállíthasson Magyarországból. E novemberi jegyzékben is Brátianu szelleme, politikája érvényesült: kijelentették ugyanis, hogy csak a Tiszáig hajlandók kimenni. (Brátianu a szeptember 12-i, a királynak írt lemondó levelében arra hivatkozott, hogy azért mond le, mert az antant nem hajlandó az 1916-os bukaresti titkos szerződésben megígért román területi követeléseket teljesíteni.) A román jegyzék értékelésekor Clemenceau annyira fölháborodott, hogy kijelentette: jogi alapon gondolkodik arra nézve, hogy el lehessen venni Erdélyt a románoktól! Végül az antantszövetségesek ultimátumszerű válaszát 1919. november 25-én adták át a párizsi román küldöttség vezetőjének, Coandá tábornoknak, azzal hogy a jegyzék

határideje december 2-án jár le, s legkésőbb december 5-ig válaszolniuk kell. Ez a jegyzék három követelést terjesztett a román kormány elé: 1. A magyar területek kiürítését a végleges határig; 2. Az osztrák békeszerződés aláírását, a kisebbségvédelmi egyezménnyel együtt; 3. A Magyarországon „összeszedett” anyagok ellenőrzésének a megengedését. A szövetségesek jegyzékére a román király válaszolt, de az ultimátum határideje vészesen közeledett. Végül úgy oldották meg Bukarestben a helyzetet, hogy december 1-jén – a bukaresti francia követ javaslatára – az erdélyi Alexandru VaidaVoevod alakított kormányt, s ő látta el egy ideig a külügyminiszteri teendőket is. Az ő utasítására december 9-én Párizsban Coandá tábornok aláírta a kisebbségvédelmi egyezményt, amelyből a románok nagy nehezen „kiküzdötték” a zsidók emancipálásáról szóló cikkelyt; valamint az osztrák békeszerződést. Még aznap ismét határozatot hoztak a szövetségesek a román csapatok teljes kivonásáról Magyarország területéről. A románok még csak nem is válaszoltak erre a döntésre. A szövetségeseknek akkor, 1919 végén már látniuk kellett, hogy kicsiny, de annál erőszakosabb közép-európai szövetségeseikkel igen nehezen bírnak. 1919 decemberében például a szerb-horvát-szlovén királyság a Pécs környéki magyar bányákat követelte. Térjünk vissza néhány megállapítás erejéig Budapest és a trianoni magyar területek román megszállására! A románok teljesen megbénították a normális politikai életet. A sajtót cenzúrázták: minden újság fejlécén ott volt a román szó: cenzurat (cenzúrázva). Újságok egész oldalai teljesen üresen jelentek meg, ám a román hadsereg közleményeit román és magyar (néha német) nyelven kötelező volt közölni. Diamandy „követ” a megszállás végéig Budapesten maradt. Az 1919. október 7-i lapokban jelent meg nagy nyilatkozata arról, hogyan képzeli ő a magyar-román viszonyt: „Mindenképpen azon vagyok és a román királyi kormányt is az a vágy tölti el, hogy a lehető legjobb, legbarátságosabb szomszédi viszony alakuljon ki Magyarország és Románia között. Ez mind a két ország érdeke, de talán mégis inkább Magyarországé. Az önök gazdasági talpraállítása és fellendülése nem is képzelhető másképp, csak úgy, ha az új román területről, Erdélyből, nyersanyagot kapnak. Csak gondoljunk a fára. Mi hajlandók vagyunk Magyarországot támogatni, mindenben segítségére lenni, de természetesen ennek ára van: attól függ minden, hogy teljesíti-e

Magyarország a reája háruló kötelességeket és lojális lesz-e velünk szemben. Ami engem illet, kezdettől fogva azt szerettem volna, ha a megszállás minél rövidebb ideig tart. A román megszállás idejét az nyújtotta hosszúra, hogy le kellett szerelnünk az ellenséget. Kun Béla hadserege megtámadott bennünket, tehát a megszállás arra való, hogy minden, esetleges későbbi támadásnak elejét vegyük s így nemcsak az ellenséges csapatokat kell leszerelnünk, hanem azt is lehetetlenné kell tennünk, hogy a fegyver- és lőszergyártás újból megindulhasson. … nagy nehézségei vannak a kiürítésnek. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nem mehet ki a román hadsereg addig, amíg nem tudjuk, mi marad mögöttünk, nem lesz-e nyomában káosz, ami Ausztriára is kihatással volna.” Diamandy a diplomácia nyelvén akarta megmagyarázni az ország kirablását és a megszállást, cinikusan éreztetve, hogy az „új román területről” esetleg, ha jól viseljük magunkat, kaphatunk nyersanyagokat. Egy hét múlva Mosoiu tábornok, budapesti román parancsnok gyülekezési tilalmat vezetett be: egyszerre három személynél több ember nem találkozhatott egymással. Ez jelentette talán a jó viszonyt. Okoztak-e anyagi kárt a román csapatok Magyarországon? A rendelkezésre álló adatok szerint a román megszállás okozta pusztítás a tatárjárás pusztításaihoz mérhető. Most csak néhány tényt említünk meg. A magyar gyáripar elérhető gépeit leszerelték, elvitték. A muníciógyárat leszerelték, s nemcsak a gépeket, hanem a nyersanyagot is elvitték, amivel a gyárat üzembe lehetett volna ismét állítani. Leszerelték a csavargyárakat, a nyomdagépeket gyártó üzemeket, a mezőgazdasági gépgyárakat és a malmokat. Nagy károkat okoztak a villamossági és a szivattyúgyáraknak, a vagongyárnak és az állami nyomdának. Kiürítették a raktárakat, elvittek több száz vagon gyapjút. Nem volt olyan pesti gyár, amelyet megkíméltek volna. Elkobozták az automobilokat és más járműveket. Weiss Manfréd gyárai nyolc-százmillió, a Wolfner-féle bőrgyár huszonötmillió, a Fémközpont 8-10 millió, a Bárdi Autógyár 3,5 millió kárt szenvedett (a sort oldalakon át folytathatnánk). A mezőgazdaságban elvitték az igás- és haszonállatokat, a termést, a művelési eszközöket, a baromfikat, a takarmányt, a húst, a tejet. Elrabolták még a vetőmagnak félretett gabonát is, úgyhogy nagy veszélybe került az 1920-as termés, illetve kenyérellátás. A vidéki ipart is megsemmisítették. Például a diósgyőri vasgyárnak a röviddel azelőtt Németországból vett új gépeit mind leszerelték. Volt olyan eset, hogy egy román tisztnek megtetszett egy csillogó gép – elvitette, bár nem tudta, hogy mire való. A tokaji

borvidéken kb. 24–30 ezer hektoliter legjobb minőségű bort koboztak el, úgy, hogy úgynevezett tiszti beszerző bizottságok járták a borvidéket. A „zsákmányvonatok” hosszú szerelvényei a legtöbbször sokáig álltak a pályaudvarokon, mert a nagy mennyiség miatt nem tudták elszállítani. Aztán a szövetségesek megtiltották az elvitelt, illetve össze akarták írni a javakat. A magyar vasutasok megfigyelése szerint ettől kezdve a románok átfestették a vagonokat és idegen országok vasútjainak a jelzéseit festették a kocsikra. Ezt ugyan tiltották már akkor is a nemzetközi egyezmények. 1919 őszétől azonnal megkezdődött az elvitt javak összeírása, mivel azt gondolták Budapesten, hogy ezeknek az értékét majd beleszámítják a Romániának fizetendő jóvátétel összegébe. Magyarország elszegényedett a rövid román hódítás hónapjai alatt. Romániában pedig egy idő után a román lapok cikkezni kezdtek egyes politikusokról és magas rangú katonatisztekről, akik meggazdagodtak a román „nemzeti ideál” megvalósítása során, éppen a magyar állam és nép javaiból. Politikai botrány is keletkezett a magyarországi rekvirált, elvett anyagok miatt. A Tara nouá („A mi országunk”) című lap például azzal támadta a kormányt, hogy az elvett javak pontos, összeírt értékével sem rendelkezik, ezért a nemzetközi jogszokás szerint a kárvallottak bejelentései fognak érvényesülni. Ez persze igen sajátos gondolatmenet: kirabolják Magyarországot, s még ők félnek attól, hogy esetleges nemzetközi felelősségrevonás során többet kell visszafizessenek, mint amennyit elvittek. Mindenesetre 1920 kora tavaszán a román kormány megbízta a békedelegáció új vezetőjét, Cantacuzino herceget, hogy érje el a magyar– román határ és a román–jugoszláv (bánsági) határ módosítását Románia javára. Románián belül 1920 tavaszára, talán a túlzottan nagy nyeresége hatására is, elhatalmasodott bizonyos politikai körökön a nemzeti megalománia és az idegengyűlölet. Idézünk néhány mondatot a nagy román költőnek a Renasterea románá (Román újjászületés) című lapban megjelent írásából: „A dobrudzsai határon a bolgár őrület tombol. A magyarok, ezek a javíthatatlan romantikusok, maroknyi földjükön a revans eszméjét hirdetik.” Az ilyen cikkek persze nemcsak egy-egy költő lírai írásai voltak, hanem fölértek egy följelentéssel: magyar emberek tucatjait végezték ki a román hadbíróságok azokban a hónapokban. Főleg a volt magyar katonatiszteket üldözték. Természetesen korántsem csak a volt magyar területeken terrorizálták a nem román lakosságot. Például Besszarábiában is hasonlóak voltak a viszonyok. 1920 februárjában Vasile Stroescu ott élő román parlamenti képviselő kijelentette: „Fájdalommal kell megállapítanom, hogy Besszarábiában a viszonyok a régi orosz uralom alatt sokkal tűrhetőbbek

voltak.” Amikor ezt elmondta, hatalmas vihar keletkezett az ülésteremben, Nicolae lorga pedig megvonta Stroescutól a szót. Visszatérve Budapestre: a megszálló erők főparancsnoka, Márdárescu tábornok és Diamandy „követ” az 1919. november 11-i újságokban kiáltványt tett közzé, amelynek első mondata megörvendeztette a magyarokat: „A román hadsereg visszavonul, Budapestet kiüríti. Mielőtt elhagyjuk Magyarország fővárosát, Románia kötelességének tartja újból kijelenteni, hogy katonai akciójában, amit a tiszai támadás tett indokolttá, más nem vezérelte, mint csupán a jogos védelem, és katonai érdeke. Az elnyomatásnak vagy megtorlásnak minden gondolata távol állt tőle. A román hadsereg mindig arra törekedett, hogy a csapatoknak Magyarországon való jelenléte a lakosságnak a lehető legkisebb mértékben legyen terhére és semmit el nem mulasztott a tekintetben, hogy a szenvedő lakosság sorsán segítsen. Azon érzéssel, hogy humánus kötelességet teljesített és jogait gyakorolta, a román hadsereg még egyszer kijelenti, hogy Magyarország belügyeit mindig úgy kezelte, mint saját jogkörét a magyar népnek, amelynek kívánsága, hogy a nyugalom helyreálljon, elkerülve mindennemű politikai, társadalmi vagy felekezeti üldözést… A román hadsereg köszöni a főváros lakosságának korrekt viselkedését, amelyet a megszállás egész ideje alatt tanúsított.” Ez a nyilatkozat – az első, ténymegállapító mondatot kivéve – nem felel meg a valóságnak. Mindenesetre igen nagy örömöt okozott ez a proklamáció a fővárosban, úgyhogy két nappal később egy újabb hirdetmény jelent meg a magyar újságokban, valamilyen oknál fogva románul is: „Tekintettel az erdélyi csapatok főparancsnokságának a napilapok november 11. számában közzétett kiadványára és az érvényben lévő katonai haditörvényekre, felszólítjuk a lakosságot, hogy a román csapatok visszavonulása alkalmával a legteljesebb mértékben őrizze meg nyugalmát és hidegvérét. A parancsnokság minden intézkedést megtett arra nézve, hogy a román hadsereg ellen megnyilvánuló bármi csekély tüntetés vagy egyetlen katonának megérintése azonnal tudomására hozassék, amely esetben rögtön intézkedni fog, hogy úgy a tettes, mint a bűntársak, akik az esetet nem jelentették be, vagy nem akadályozták meg annak kivitelét, a helyszínen agyonlövessenek. Azon esetben, ha a mozgalom nagyobb méreteket öltene, köztudomásra hozzuk, hogy azt azonnal a legnagyobb szigorral ágyútűzzel fogjuk elfojtani.” Aztán megtörtént a kivonulás.

November 14-ről 15-re virradólag a román csapatok egész éjjel meneteltek kifelé a fővárosból. A bevagonírozás a Keleti pályaudvaron történt. Utoljára a 8. gyalogezred maradt, amely reggel fél 7-kor menetelt át a Ferenc József hídon a pályaudvar felé. Negyedórával később a hid budai hídfőjét szpáhik szállták meg. Röviddel ezután a budai laktanyákból magyar tiszti őrjáratok jöttek, majd nemzetiszín karszalagos magyar katonák jöttek a fővárosba. A budapesti román parancsnokság épületére, az új Gellért Szállóra magyar zászló került, majd reggel 8 órakor két virágdíszes, piros-fehér-zöld lobogós automobil robogott a városba. Az egyikből Lehár Antal ezredes, a nyugat-magyarországi hadsereg parancsnoka szállt ki. A nemzeti hadsereg csapatai estig megszállták az egész Budapestet. Horthy Miklós, a hadsereg főparancsnoka az itt következő kiáltványt bocsátotta ki: Magyarok! Közel egyévi züllés után újjászületett a magyar haderő és hála a Dunántúl nemes népének, megindul Budapest felé. Fölöttetek hónapokig vörös rongy és idegen nép zászlója lengett. Ezt a gyalázatot hitvány nemzetközi kalandorok és megrontott magyarok hozták reánk. A nemzetrontásnak immár vége van. Az újraébredt magyarság ereje le fog sújtani minden próbálkozásra, mely építőmunkánkat hátráltatni merészelné. Büszkén és örömmel dobog fel a magyar szív, amerre sastollat lenget a szél és elnémul minden kishitűség, gáncsoskodás és nemzetrontás. Csapataim mindenütt megtartatják és megtartják a rendet. Mindenkitől fegyelmezett, öntudatos és tettrekész magatartást követelek meg. A románok kivonulása közben rendbontás, incidens nem történt. Néhány nappal később, 1919. november 25-én a Huszár Károly vezette kormány fogadta Clerket, aki jegyzéket nyújtott át a magyar miniszterelnöknek. A jegyzékben az állt, hogy a szövetségesek, mivel a kormány magában foglalja „a főbb politikai irányzatok képviselőit”, elismerik Magyarország kormányának, amellyel hajlandók tárgyalni. Clerk jegyzékében az a feltétel szerepel, hogy mielőbb meg kell tartani a szabad választásokat és biztosítani kell mindenkinek a polgári szabadságjogokat. Egy héten belül Budapesten volt Clemenceau levele, amelyben meghívta a magyar delegációt Párizsba: „A szövetséges és csatlakozott hatalmak legfőbb tanácsa Sir Georg Clerknek (…) a meghallgatása után elhatározta, hogy felhívja a magyar kormányt arra, hogy küldje ki Neuilly-be (Chateau de Madrid) a szükséges

meghatalmazásokkal ellátott megbízottait, hogy a békét a szövetséges és csatlakozott hatalmakkal megkössék.” Clemenceau jegyzékét Bandholtz amerikai tábornok adta át a magyar miniszterelnöknek. Aznap estére rendkívüli minisztertanácsot hívtak össze, amelyen a kormány tagjain kívül ott volt Horthy Miklós, gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál és mások. Másnap két, Clemenceau-nak szóló jegyzéket adatott át Huszár Bandholtznak. Az elsőben arra kérte a francia miniszterelnököt, hogy három magyar politikus, Grandpierre Emil, Servatius Lajos és Muth Gáspár részére tegyék lehetővé, hogy Erdélyből Budapestre jöjjenek, hogy részt vehessenek a magyar békedelegációban. Erre azt válaszolta Clemenceau, hogy a legfelső tanács „nem tartja magát illetékesnek” ebben a kérdésben. A másik jegyzékben Huszár leírta a magyarság helyzetét, s kérte, hogy a román hadsereg vonuljon vissza a legfelső tanács által meghatározott vonalra. Majd ezzel fejezte be: „A legfelsőbb tanács hathatósan hozzájárulhatna a kedélyek lecsillapításához, (…) ha szíves lenne bizottságokat kiküldeni Erdélybe, nevezetesen Kolozsvárra, Nagyváradra és Marosvásárhelyre. Észak-Magyarországra, nevezetesen Pozsonyba, Rózsahegyre és Kassára és végül Dél-Magyarországba, Szabadka és Zombor városok környékére, hogy azok a helyszínen meggyőződhessenek azon erőszakoskodásokról, melyeknek a magyar lakosság áldozatul esett és a bajok orvoslásáról gondoskodjanak.” Clemenceau erre a kérésre nem is válaszolt. Mielőtt a magyar delegációt elindítjuk nehéz párizsi útjára, idézzünk egy román és egy magyar nyilatkozatot, amelyek pontosan érzékeltetik a kor romániai és magyarországi atmoszféráját! Ionel Brátianu 1920. július 1-jén a román képviselőházban ezt mondta: „Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.” íme egy liberálispárti politikus a Balkán-félszigetről! Heinrich Ferenc magyar kereskedelmi miniszter pedig ezt nyilatkozta: „A magyarság szeme ma Páris felé fordul… Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidékről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről … A bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani és azt a fegyvert kell velük szemben használni, amit először vettek el tőlünk: a valláserkölcsi jogokat.”

Küzdelem a méltányos békéért A magyar békedelegáció indulásáról szóló hivatalos közlemény a Pesti Napló január 4-i számában jelent meg: „A béketárgyalások Hétfőn reggel elindul a békedelegáció Hivatalosan jelentik: A magyar békedelegáció egy küldöttsége gróf Apponyi Albert vezetése alatt január 5-én, hétfőn reggel Párizsba utazik, hogy a békefeltételeket a békekonferencia elnökségétől átvegye. Tekintettel az elhelyezés nehézségeire Párizsban, valamint a valuta okozta tetemes kiadásokra, továbbá arra a körülményre, hogy Budapesttel a távirati érintkezés lehetősége erősen korlátozva van, a kormány úgy határozott, hogy a kiküldöttek az összeköttetés fenntartása végett néhány tagból álló képviselet hátrahagyása mellett visszatérnek Budapestre, ahol a politikai pártok képviselőinek, a szakembereknek és a társadalom minden tekintetbe jövő faktorának bevonásával a választervezet előkészíttetik, miáltal az illetékes köröknek alkalma nyílik a béke kérdésében állást foglalni. A békedelegáció budapesti munkáját e célra kijelölendő helyiségben fogja végezni. A munka megkezdéséről a delegáció tagjai hivatalos értesítést kapnak. Hétfőn a titkárságon, a fordítókon, valamint az irodai és segédszemélyzeten kívül csak azon néhányan utaznak, akik erre vonatkozólag már írásbeli értesítést kaptak. Ha netalán felmerülne szüksége annak, hogy a békefeltételeket átvevő kis küldöttség egy vagy más irányban kiegészíttessék, úgy azok utólag csatlakoznak a delegáció hétfőn induló részéhez. A békedelegáció eredeti útiránya Svájcon keresztül vezetett volna Párizsba. Értesítés érkezett azonban arról, hogy az arlbergi alagút lavinaomlás következtében egyelőre a forgalom számára használhatalanná vált. A Bux–Basel–Dennoux vonal helyett tehát valószínűleg egy hosszabb útvonalon, Németországon keresztül fog utazni a békedelegáció. Végleges elhatározás azonban csak útközben történik. A különvonaton utaznak: gróf Apponyi Albert, a békedelegáció elnöke, gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál, Lers Vilmos államtitkár, Zoltán Béla volt igazságügyi miniszter és gróf Somssich László. Mint szakértőtanácsadók a főmegbízottakkal együtt mennek: Kállay Tibor államtitkár, mint pénzügyi tanácsadó, báró Láng Boldizsár, vezérkari alezredes, mint katonai szakértő. Konek sorhajókapitány, mint tengerészeti és dunai szakértő. Kíséretükben vannak: Prasznovszky Iván miniszteri tanácsos, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, gróf Csáky Imre és Wettstein János követségi tanácsosok, Jármay Elemére és Szeitovszky Ernő

miniszteri tanácsosok, Walter Emil osztálytanácsos, Hauer Ernő konzul, Ezry Sándor és gróf Csáky Gusztáv titkárok.” A magyar békedelegáció előkészületeinek minden mozzanatát és tevékenységét óriási érdeklődéssel kísérte a közvélemény, a sajtó pedig részletesen beszámolt erről. A felfokozott hangulat és a delegáció utazása körüli bonyodalmak sejtetni engedték, hogy a magyar küldöttségnek nemcsak álláspontja elfogadtatásáért kell majd keményen megküzdenie, hanem tevékenységének körülményei is igen mostohák lesznek, annak ellenére, hogy technikai és szakmai szempontból maga a delegáció nagyon alaposan felkészült az útra. Az előzetes bonyodalmakat írja le a Pesti Hírlap január 4-i tudósítása: „Apponyi Albert ruhatára a párizsi útra A csehek nem engedték ki a garderobot Eberherdról Január 5-én reggel indul el a magyar békedelegáció párizsi útjára. Ennek a történelmi jelentőségű utazásnak a külsőségei is igen érdekesek. Akármilyen históriai szerepre szemelte is ki a sors Apponyi Albertet és társait, ők is csak emberek, akik az utazásnak ezer kisebb-nagyobb gondjával küzdenek. Igaz, hogy külön vonat viszi őket és bizonyára nem békedelegátusoknak kell gondoskodnak az útravalóról, mert hát az ilyen országot reprezentáló küldöttségnek kijár az „útimarsall”, de hát a személyes poggyász bepakoltatása mégis csak egyéni gond. Gróf Apponyinak például igen meg kellett válogatnia, hogy milyen garderobot vigyen magával. Ő a vezetője a magyar küldöttségnek és habár nem hódító, hanem „visszahódító” szándékai vannak az ország egyik eme legnagyobb fiának, és ilyenkor az a fontos, hogy mit tud a belsejéből adni, mégis számolnia kellett azzal, hogy a békeszerződés átvétele olyan diplomáciai ünnepély, amelynek formaságai közt még az öltözék ünnepiessége is kötelező. Kell oda frakk, redingo, zsakett és sok más toalett kellék. Az útra is kell ruha és a párisi utcára, a párisi szalonba, a színházba is kell öltözködnie annak, akit az egész világ figyel. Apponyi a forradalom kitörése óta pozsonymegyei birtokán, Eberhardon lakik és budai lakásáról odaszállíttatta ruhatárát. Mint ismeretes, onnan jött Budapestre, hogy a béketárgyalásokat előkészítse. Eberhard a cseh megszállást nyögi és csak a csehek engedelmével lehet onnan, vagy oda utazni. Apponyi már nem is ért rá, hogy visszamenjen Eberhardra és személyesen intézkedjék ruhatára előkészítéséről. Táviratozott és meghagyta, hogy melyik öltönyeit hozza el a komornyikja Budapestre. Elhozta volna szegény, de a csehek nem engedték. Nem engedték meg, hogy Apponyi ruháihoz jusson. Azt nem mondjuk, hogy a cseheknek nem lenne annyi eszük és ne tudnák, hogy ezzel az intézkedéssel nem lehet

a magyar béke ügyét meghiúsítani, de nem is ezt akarták. Kellemetlenkedni akartak Apponyinak és a magyar békedelegációnak. Hát ez nem sikerült nekik. Néhány nap óta egy előkelő fővárosi szabócégnek húsz munkása dolgozik azon, hogy gróf Apponyi Albert méltóan jelenhessék meg Párisban és egy pillanatnyi kését se szenvedjen az utazás, amelytől ha nem is várjuk szenvedéseink megváltását, de feltétlenül tudni fogjuk, hogy mi lesz a teendőnk a jövőben. A békedelegáció útimarsallja Wettstein János I. osztályú követségi tanácsos. Ő gondoskodik a magyar békekövetek kényelmes utazásáról, podgyászairól, étkezéséről, stb. Az útiterv szerint Apponyiék 7-én érkeznek Párisba. A békeszerződést előreláthatólag a jövő hét végén nyújtják át a delegációnak. Érdekes, hogy a magyar békekövetek mázsaszámra menő könyveket, térképeket visznek magukkal. A békeszerződés magyar anyaga eddig négyszáz kötetet tesz ki. A békekonferencia számára készített térképek több mint két mázsát nyomnak. A térképek legnagyobb részét gróf Teleki Pál készítette.” A magyar békeküldöttséget Huszár Károly miniszterelnök búcsúztatta a pályaudvaron és Apponyi Alberthez a következő beszédet intézte: „Soha még magyar államférfiú nehezebb útra nem indult mint Te – mondotta –, aki egy életen át ennek a nemzetnek legnagyobb fia, az ő nemzeti érzésének, gondolkozásának, nemzeti lelkületének és nemzeti fejlődésének lánglelkű apostola voltál. Nem adta meg Neked a sors azt, hogy megérjed ideáljaidnak és vágyaidnak teljesülését: egy ezeréves nemzetnek kivirágzását. Az, ami miránk vár, nemcsak a magyarság sorsát fogja eldönteni, hanem az európai békének a tartósságát is fogja jelenteni. Egy igazságos béke az európai civilizációnak nyugalmát, békéjét, biztonságát fogja jelenteni, egy igazságtalan béke egy újabb öngyilkossági kísérlete lesz Európa békéjének. A nemzetnek legjobb fiát, a magyar nemzetnek büszkeségét küldjük el erre a feladatra. Kísérjen Téged az Isten szent áldása, minden magyarok hő imája s hozzon a sors bármit is reánk, mi úgy fogjuk venni, mint hőseink viselkedtek ezeréven át jó és balszerencsében. Mint egy nemzet, mely nem csügged el, ha balsors fenyegeti és nem bizakodik el, ha a szerencse jut osztályrészéül. Tudjuk, hogy mindent meg fogsz tenni, amit tehetsz, tudjuk, hogy nem sok reményünk van, hogy valóra váljék, amit várunk, de hisszük, remélünk abban, hogy a béke olyan lesz, ami a nemzetnek újjászületését, újjáépülését és további századokon át való fennmaradását biztosítani tudja. Isten áldjon, vezéreljen utaitokon. Adja Isten, hogy a nemzet jobb jövőhöz jusson munkátok által.”

Apponyi Albert búcsúszavaira:

a

következőképpen

válaszolt

a

miniszterelnök

„Valóban nem tudom, hogy mit szóljak ebben az ünnepies és nehéz órában, amidőn a gondviselés úgy akarta, hogy egy viszontagsággal teljes és hosszú politikai pálya kicsúcsosodjék abban a misszióban, amelyet most elvállalnom kell, amelyet éppen azért nem utasíthattam vissza, mert nehéz, mert kínos csak úgy, mint ahogy a katonának nem szabad visszautasítani egy küldetést azért, mert veszélyes. Istenbe vetett törhetetlen bizalommal, nemzetünk igazának teljes átérzésével megyünk a mi nehéz feladatunk megoldása elé és minden attól függ, hogy adatik-e nekünk egyáltalán alkalom arra, hogy azt, ami a lelkünkben lakik, ami nemcsak minket érdekel, hanem igen jól mondtad, Európának jövőjét, az emberi civilizációnak legközelebbi óráját, mindazt megértethessük és átéreztethessük. A nemzetnek sorsa nem ennél a békekötésnél fog eldőlni, bármi legyen annak eredménye, az életképességnek bármely feltételétől fosszanak meg minket esetleg igazságtalan intézkedések, aminek korántsem akarom bizonyos bekövetkezését előre jósolni, de amelyeknek gondolatával számolnunk kell, egytől nem foszthatnak meg minket, egy ezeréven át kipróbált akarattól az élethez. Azt tudom, hogy nemcsak a kormánynak, hanem minden magyar embernek a szíve velünk van és kísér bennünket utunkon, azt is tudom, hogy nemcsak magyar érdekeket, hanem emberiségi nagy érdekeket védünk meg. Ha ezt nem sikerül megértetnünk, nem minket, nem a magyar nemzetet fogja ezért érni a gáncs és nem a magyar nemzetet fogja majd az igazságos Isten megbosszulni. Még egyszer köszönöm a szíves bizalmat és jóindulatot, amellyel útnak eresztenek bennünket.” Gróf Apponyi Albert válasza után a Területvédő Liga népes küldöttségének nevében Raffay Sándor evangélikus püspök mondott beszédet. A vonat indulása előtt pár perccel adták át a küldöttség vezetőjének Horthy Miklós levelét. Ezek után a küldöttség tagjai beszálltak a vonatba, mely lassan elindult. A közönség levett kalappal a Himnuszt énekelve búcsúztatta őket. A magyar békedelegáció vonata Budapest és Bécs között több helyen is megállt, de azokon az állomásokon is, ahol csak áthaladt a szerelvény, mindenütt tömeg várta nemzeti zászlókkal és feliratokkal. Egyes állomásokon rövid üdvözlőbeszédek hangzottak el, Komáromban, Győrben és Sopronban pedig nagyobb szabású ünnepség keretében búcsúztatták a küldöttséget, amelyeken az elhangzott beszédek mindenütt hangot adtak a békeszerződéssel kapcsolatos aggodalmaknak. Apponyi Albert soproni válaszbeszédében a következőket mondotta: „Az, hogy Magyarország egy részét Ausztriához akarják csatolni, osztrák szomszédainknak sem kívánsága, erről tanúságot tehetek. A hatalom birtokosaival szemben, akiknek akaratát mi nem tudjuk majd leküzdeni, apellálni fogunk az

elvhűséghez és az erkölcsi tudathoz. Súlyos mondanivalónk lesz számukra; emberek ezreit, emberek millióit barom módjára akarják-e az egyik határtól a másikig hajtani, vagy pedig elismerik őket embereknek, akiknek joguk van, hogy önmagukról határozzanak. Ha régi határainkat nem akarjátok elismerni, ám legyen, de kérdezzétek meg a lakosságot, mi az ő akarata. Ha azt mondja a lakosság: mi Magyarországnál akarunk maradni, akkor hiába állapítják meg önhatalmúlag a határt. A történelem vaskeze erős lendülettel fogja eltörölni.” Más helyen pedig így bíztatta az egybegyűlteket: „Ha a térképen összeszorítják is Magyarországnak határait, Magyarország igazi határai addig fognak nyúlni, ahol igaz magyar lelkek laknak.” A magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett meg Neuilly-be, ahol a Madridi kastélyban szállásolták el őket szigorú rendőri őrizet alatt. Egyedül a küldöttség vezetőjének, a 74 éves Apponyi Albernek engedték meg korára való tekintettel, hogy egy rendőrfelügyelő kíséretében egészségügyi sétát tehessen. A magyar küldöttség megbízólevelével együtt nyolc jegyzéket nyújtott át a konferencia elnökének, mely jegyzékek nagyon sok adatot és térképet tartalmaztak. Ezek az adatok arra szolgáltak, hogy egyfelől elhárítsák azt a felelősséget, amellyel az antanthatalmak Magyarországot a háború kirobbantásáért vádolták, másrészt pedig az ország területi egysége és épsége fenntartásának szükségességét bizonyították. Ezek közül azt idézzük, amely Magyarország helyzetét, történelmi szerepét elemzi a múltban és a jelenben, s egyben előterjeszti a magyar igényeket: „A magyar delegáció eljött, hogy tudomásul vegye a győztes hatalmak által megszabott békefeltételeket. Teljes tudatában vagyunk annak, hogy munkánk elé akadályul tornyosulnak a győztes hatalmak korábbi kötelezettségei és a már megkötött békeszerződések. Mégis mielőtt a legfőbb tanács döntene nemzetünk sorsa felett és a békeszerződés végleges szövegét megállapítaná, kötelességünknek tartjuk Magyarország népével és egész Európával szemben, hogy a végső pillanatban beszámoljunk országunknak úgy jelenlegi, mint a múltban elfoglalt helyzetéről. Magyarországot Európában nagyon felületesen ismerik. Ennek oka, hogy országunknak sem önálló diplomáciai képviselete nem volt, sem pedig hatékony külkereskedelmet nem folytatott, mert külkereskedelme nyolcvan százalékát Ausztria foglalta le. Közjogilag Magyarország és Ausztria az osztrák-magyar monarkiának két teljesen külön állama volt. De míg Ausztria egysége csak a dinasztikus politika eredménye volt, addig Magyarország ezeréves, teljesen önálló államisággal bíró nemzet. Magyarország függetlenségét csak a török uralom csorbította meg, mely időben az ország egész Európa védelmében vérzett és néptelenedett el annyira, hogy ebben a korszakban vetkőzte le némely vidéke

magyar jellegét. Magyarország története ettől az időtől kezdve Rákóczi, Thököly és az 1848-as küzdelmeken át folytonos harc volt függetlenségéért. Az 1867-es kiegyezés húsz éves elnyomás után újra visszaállította Magyarország függetlenségét, de a közös hadsereg és a közös diplomácia intézményeinél fogva ez a függetlenség illuzórikussá vált. MAGYARORSZÁG ELSZAKÍTHATATLAN EGYSÉGE Azok a megbízottak, akiket a legfelsőbb tanács a magyarországi helyzet megvizsgálására kiküldött, bizonyára maguk is meggyőződtek róla, hogy Magyarország tökéletes földrajzi és történelmi egység. Erről a nyugati tudomány oly kiváló képviselői tehetnek tanúságot, mint Reclus, Michelet, Sir Thomas Holdrich. Éppen ez az organikus egység tette lehetővé, hogy a különböző nemzetiségek évszázadokon keresztül ebben az egységes államban találják meg közgazdasági szükségleteik kielégülését, amely államnak határai ezer év óta, jelentéktelen hódításoktól eltekintve, állandóan ugyanazok voltak. Hogy az ilyen organikus egység, különösen közgazdasági szempontból mennyire az egységes állam érdekeit kell, hogy szolgálja, azt olyan francia kiváló tudósok, mint Vidal de la Blache, Lavisse és maga Clementel miniszter ismerte el. Azok a rendkívül komplikált életjelenségek, amelyek az embert és az általa lakott területet egymáshoz kötik, mind Magyarország területének organikus egységét bizonyítják. Ami ennek a területnek az ethnografiai egységét illeti, eleve meg kell állapítanunk, hogy a nyelvi különbség önmagában még nem indokolhatja a közgazdasági és politikai egység szétszakítását, amelynek megőrzését a természet és egy ezeréves történelmi együttélés hagyománya parancsolólag követeli. A nyelvi különbség csak a különböző nemzetiségeknek nyelvükre és külön egyéniségükre való jogát foglalja magában az oszthatatlan egységes keretein belül. A legutóbbi, 1910-es népszámlálási statisztika szerint Erdélyben a községek túlnyomó többsége vegyes nemzetiségű és a nemzetiségek eloszlása olyan természetű, hogy lehetetlen megoldást találni, amely a szinte ugyanolyan erős kisebbség jogait nem sértené. Ettől csak ott különbözik a helyzet, ahol mesterséges gyarmatosítás történt, mint a Bánátban, ahol a XVIII. században fejedelmi szóra német, román és szerb lakosságot telepítettek le. A jegyzékhez csatolt térkép mutatja továbbá a román csoportok vándorlását a bihari Érchegység lejtői felé. Ez a vándorlás már önmagában is lehetetlenné teszi politikai vagy közgazdasági határoknak Magyarországon belül való felállítását: Ha az országot feldarabolnák; a jelenlegi egyetlen állam helyett három vegyes nemzetiségű állam alakulna. Tegyük fel, hogy a demarkációs vonalat

állapítanák meg Magyarország végleges határainak. Akkor a nemzetiségek eloszlása tekintetében három állam lenne ugyanolyan, sőt még rosszabb helyzetben, mint a mai Magyarország. Azt 1910-es statisztika szerint például Magyarországon és Romániában a két legnagyobb nemzeti többség arányszáma alig mutat különbséget, mert míg az előbbiben 54,5 százalék magyar lakik 16,1 százalék románnal szemben, az utóbbiban 61,5 a románok és 13 százalék a magyarok száma. Csehszlovákiában a legnagyobb többség, a cseh csak 48,2 százalékot tenne ki, a legnagyobb kisebbség, a németek, 28,4 százalékot. Jugoszláviában a szerbek arányszáma 36,6 százalék, a horvátoké ellenben 19,9 százalék. Magyarország feldarabolása tehát nem oldaná meg a problémát és csak még lehetetlenebb helyzetet teremtene. Míg ugyanis Magyarország földrajzi határait lakatlan hegyláncolatok határozzák meg, az új államok határai a közgazdasági élet ütőerét vágnák át. ÖNRENDELKEZÉS ÉS NEMZETISÉGI ELV A népek önrendelkezési joga és a nemzetiségi elv, ezen a két eszmén nyugszik a világbéke gondolata. De az egyik elv a másik nélkül még kiáltóbb igazságtalanság. A nemzetiségi elvek azt hangoztatják, hogy a nyelv önmagában nem eleve a priori döntő tényezője a nemzetiségi kérdés lényegének. Ezzel szemben a tudomány; különösen Taine teljesen világosan felismerte a milliók és a gazdasági közösség befolyását az emberiség életére. És ha csak maguknak a nyelvi kritériumoknak alapján akarnék Európa új térképét meghatározni, akkor a Középduna medrének egész eddigi közgazdasági élete megszűnnék. Ha a Duna hátának és az országnak természetes központja, Budapest elszakíttatnék természetes földrajzi területeitől, az e területen élő lakosságnak minden legkisebb életmegnyilvánulása erőszakos átalakuláson menne keresztül. A természetes viziutak az időszaki munkásvándorlások, a hegyilakók élete mind erőszakos átalakulást szenvedne. Hogy csak egy példát említsünk: az erdélyi népnek, ha elszakítják a nagy magyar síkságtól és Romániába kell mennie aratni, le kell mondania legfontosabb munkájáról, mert a román aratás ezzel összeesik. AZ ALFÖLD EGYEDÜL NEM ÉLETKÉPES A külföldi azt hiszi, hogy a magyar Alföld egymagában is elég lehetőséget nyújt egy agrárország megélhetéséhez. Csakhogy az Alföld termése nagyon változó és eddig a klíma-különbség következtében az Alföld szeszélyes terméseredményeit éppen azoknak a vidékeknek termékei egészítették ki, amelyeket nemzetiségek laknak.

Magyarország erőszakos feldarabolása lehetetlenné tenné továbbá a megmaradt terület nagyobb arányú öntözését, az áradás elleni védekezést stb. Ehhez járul még, hogy Magyarország szénanyaga alig ötven évre elég. Ennek az energiaforrásnak az eltűnésével Magyarország a vizi erők kihasználásával tudná csak közgazdasági életét fenntartani. De ezek a vizienergiák akkor más államterületen lennének, amelyekkel többé az ország nem rendelkezhetnék … A megcsonkított Magyarország állatállománya a különböző okkupációk és a bolsevizmus pusztításai után rendkívül megfogyott. Ennek a ténynek igen messzemenő következményei lehetnek. A juhállomány például 1 200 000-ről 800 000-re süllyedt. Ennek döntő befolyása lesz a textiliparra, amelynek viszont szociális természetű következményei lennének. De hatása lenne ennek másrészt a hódító állam szociális viszonyaira is. Hogyan szállítsa le a felvidéki tót fáját Prága felé – kérdezte az egyik képviselő az eperjesi gyűlésen tavaly októberben –, mikor a tót tutajos természetes útja eddig a Duna felé vezetett? A felvidéki tótok és a nyugatmagyarországi németek iparát a cseh vagy német ipar tönkretenné és ezzel a tót nép elvesztené megélhetési forrását, amelyet a magyar állam gyakran mesterségesen támogatott. Az elszakítás tehát gazdasági nyomorba döntené a magyarságot éppúgy, mint az úgynevezett felszabadított népeket is, akkor, amikor egész Európát nyomor fenyegeti és mindenütt a gazdasági újjáéledésre törekednek.” A konferencia békefeltételeit Clemenceau január 15-én közölte a magyar küldöttséggel. Apponyi Albertnek csak az utolsó napon, január 16-án volt lehetősége arra, hogy a konferencia előtt elmondja észrevételeit. A magyar küldöttség vezetője visszaemlékezések szerint „olyan megható szavakkal védte hazáját, hogy a küldöttség számos tagja nem tudta titkolni megindultságát”. A Pesti Napló így tudósított Apponyi beszédéről: „A gyilkos béke ellen Szombaton este forgalmi zavarok miatt nem érkezett meg teljes egészében Apponyi Albert nagy beszéde, amelyet a békekonferencia vezetősége előtt mondott, s a nevezetes ülés külsőségeiről is csak töredékes részleteket kaptunk. Az alábbi szikratávirat kiegészíti a lapunk vasárnapi számában megjelent párisi tudósítást. Páris, január 19. (Szikratávirat.) Pénteken délután félhárom órakor nyitotta meg Clemenceau a legfelsőbb tanács ülését, s azonnal gróf Apponyi Albertnek adta át a szót. Amikor Apponyi fölemelkedett helyéről, Clemenceau fölhívta, hogy ülve

beszéljen. Apponyi azonban állva maradt, megjegyezve, hogy jobban szeret állva beszélni, mert ehhez van szokva. (Apponyi beszéde) Beszédét azzal kezdte, hogy még egyszer köszönetet mondott azért, hogy a fölszólalásra alkalmat adtak neki. Voltaképpen megvitatást szeretett volna, minthogy azonban a legfelsőbb tanács erre vonatkozólag már döntött, nem maradt más hátra, mint hogy a döntés előtt meghajoljon és elfogadva a helyzetet úgy, amint van, egyenesen célja felé haladjon. Nem habozik kijelenteni, hogy lényeges módosítások nélkül a békeszerződés tervezetét nem fogadhatja el. Tudatában van, mit jelent az aláírás megtagadása, tudja, minő súlyos veszélyek és bajok származnának ebből, de végre is, ha csak a föltétien elfogadás és a békeszerződés visszautasítása között lehetne választani, akkor az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék. Szerencsére még nem vagyunk ennyire. Önök fölhívtak arra, hogy tegyük meg észrevételeinket, ami annyit jelent, hogy Önök még nem mondták ki az utolsó szót és hogy azok a dokumentumok, amelyeket Önök elé terjesztünk abban a komoly figyelemben és lelkiismeretes mérlegelésben fognak részesülni, amit e súlyos problémák megkövetelnek. Ebben az esetben reméljük, hogy Önöket meggyőzhetjük. Reméljük ezt annál inkább, mert sem ma, amidőn szerencsém van Önökhöz szólani, sem a dokumentumokban, amelyeket az Önök mérlegelése alá bocsátunk nem szándékozunk érzelmeinkkel kérkedni, sem pedig külön érdekeinket védelmünkbe venni. Közös terrénumot keresünk, amelyen Önökkel találkozhatunk és ez a terrénum magától kínálkozik. Ez a terrénum a nemzetközi igazságnak és a népek szabadságának az alapelve, amelyet olyan fennen hirdettek a szövetségesek, valamint az állandó békéhez és az európai újjáépítéshez fűződő nagy érdekek. Clemenceau itt félbeszakította a szónokot és megjegyezte, hogy le fogják fordítani angolra, amit idáig mondott. Apponyi azt az észrevételt tette, hogy jobb szeretné, ha maga fordítaná le szavait és ha ezt megengedik, akkor ezzel a joggal beszédének végén fog élni. Clemenceau azt válaszolta erre, hogy a legfelsőbb tanács kétségtelenül szívesen megengedi, hogy saját maga fordítsa le beszédét, de azt ajánlja neki, hogy a hallgatóság figyelmének lekötése érdekében inkább szakaszról szakaszra tegye ezt.

Apponyi erre csodálatos könnyedséggel és szabatossággal angolul ismételte szavait és egyórás beszédének egész további folyamán időről időre megszakította szavait, hogy angolul is tolmácsolja, amit franciául mondott. – Ezeknek az alapelveknek a szempontjából – folytatta tovább – első pillanatra megdöbbentő a föltételeknek rendkívül súlyos volta. Bizonyos, hogy kemény föltételeket szabtak a többi hadviselő nemzeteknek is, Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának, de ezek a feltételek egyik országot sem sújtották, mint sújtanák Magyarországot, területének és lakosságának tökéletes földarabolásával. De Magyarország nemcsak teljesen földaraboltatnék, hanem – amint lesz alkalmunk azt kétségbevonhatatlan adatokkal igazolni – az a terület, amely Magyarországból megmaradna, meg lenne fosztva a gazdasági virágzás minden lehetőségétől.

Mi ez, ha nem egyéb, mint egy nemzet teljes és szándékos elpusztítása? Hogyan állanak meg ezzel szemben azok az egyetemes érdekek, amelyek kell, hogy ítéletüket irányítsák?

Apponyi ezután a hadifoglyok ügyét hozta szóba és kérte, enyhítsenek azon a szigorú kikötésen, hogy a foglyokat csak a békekötés érvénybe lépte után lehet hazaszállítani. A Szibériában sínylődő sok százezer fogoly mérhetetlen szenvedéseit fölemlítve, főleg Japánnak és az Egyesült Államoknak a jóakaratát kérte és megköszönte, amit eddig ezek az államok hadifoglyaink érdekében tettek. Azután az ország földrajzi és gazdasági egységének a kérdésére tért át és kifejtette mindazokat az ismert elveket, amelyek bizonyítják, hogy a békeföltételek Magyarországot teljesen lehetetlen helyzetbe juttatják, mert például fát és vasat kívánnak tőlünk, holott mi ezekben a cikkekben magunk is behozatalra szorulunk.” Külföldi lapvélemények így kommentálták a beszédet: „Az Oeuvre a legfelsőbb tanács pénteki üléséről azt írja, hogy gróf Apponyi Albert grand seigneur, aki minden nyelven beszél. Előbb franciául, majd angolul, végül olaszul beszélt, bámulatra méltó, egyforma künnyűséggel. Ami érveit illeti, azok nem voltak ügyetlenek. Apponyi igyekezett kimutatni, hogy a magyar nép nem tehető felelőssé a bécsi politikáért. Apponyi tanúnak hívta a mi kitűnő tudósunkat, Elise Reclust, hogy az ő szavaival bizonyítsa Magyarország mezőgazdasági és ipari értékét. Beszédének a magva az, hogy Magyarország történelmi egységét nem lehet szétrombolni, csak az igazság és elővigyázat ellenére. Az entente vezetői udvariasan hallgatták meg ezt a dicshimnuszt, de nagyon kételkedünk, hogy a beszéd módosíthatná elhatározásunkat. Illetékes helyen ehhez a lapszemléhez a következő megjegyzéseket fűzik: A közölt francia lapvélemények meglehetősen szomorú képét tárják fel előttünk annak, hogy a francia sajtó igen nagy részének érzésvilága mennyire eldurvult a háború folyamán. A legyőzött kis magyar nemzettel szemben alig csillan meg a jóindulatnak vagy igazságos megítélésnek valamelyes nyoma. Az igazság elől való elzárkózásnak ily nagy mértékével szemben nem sok kilátás van arra, hogy fölvilágosítással és rábeszéléssel a francia sajtót kedvezőbben hangoljuk, annál kevésbé, mert a francia lapvéleményeket nem tekinthetjük teljesen elfogulatlan megnyilatkozásoknak. Elég e részben Clemenceau karácsonyi nagy beszédére utalni, amelyben arra mutatott rá, hogy a francia sajtó által a románoknak nyújtott mértéktelen támogatás lovalta föl jórészt a románokat arra, hogy az entente hivatalos politikájával szembehelyezkedjenek. Ez a nyilatkozat kellő értékére szállítja le már eleve a most elhangzott francia lapvéleményeket és fölhatalmazza a magyar közvéleményt is arra, hogy az egykor oly komoly hírben álló újságról, mint például a Journal des Debais megalkossa a maga kevésbé hízelgő véleményét.

Barátságos külföldi lapvélemények Páris, január 17. A skandináv távirati ügynökség párisi tudósítója részletesen ismerteti a magyar békedelegátusok fogadtatását, kiemelve, hogy a magyarok Párisban egész más elbánásban részesültek, mint a németek és osztrákok. A tudósító leírja azután a békedelegáció egyes tagjait és azt mondja róluk, hogy csupa érdekes ember, de mindegyikük sovány és hiányosan táplált. Apponyinak két órán át tartó, három nyelven mondott beszéde szónoki mesteralkotás volt, amilyet a világbíróság, de talán egyetlen parlament sem hallott soha még. A hetvenöt esztendős ember csodálatot és meglepetést keltett. Mint a bombák, úgy csaptak le Apponyi érvei és amikor arról beszélt, hogy három és fél millió magyart idegen uralom alá akarnak hajszolni, mindennemű meghallgatásuk nélkül, akkor nem csupán a semleges hallgató döbbent meg, az angolok és olaszok is figyelni kezdtek és Lloyd George úgy érezte magát, mint akinek hályog esik le a szeméről. A magyarok intrikus szomszédok áldozatai lettek és a legfelsőbb tanács ebben a pillanatban nem sokat változtathat majd a magyar béke torzszülöttjén, amely azonban állandó nem lesz.” A magyar békedelegáció január 20-án tért vissza Budapestre. Apponyi Albert még útközben szalonkocsijában fogadta a magyar és a külföldi sajtó képviselőit, akiknek arra a kérdésére, hogy véleménye szerint van-e remény a békeszerződésnek Magyarország javára való megváltoztatására, a következőket mondta: ” – Ezt a lehetőséget tagadni épp úgy elhamarkodott dolog volna, mint azt állítani, hogy fennáll. Abban a teljes elzártságban, amelyben Párisban részünk volt, ahol a külvilággal minden érintkezéstől el voltunk rekesztve, lehetetlen volt közvetlen benyomásokat szerezni. Mindez olyan pszichológiai tényezőktől függ, amelyeket nem ítélhetünk meg. Alkalmam volt mindenesetre, hogy részletes expozémban megvilágítsam az egész helyzetet és a békeszerződést, melyet elém tettek, nem annyira a magyar érzelmek és érdekek szempontjából, amelyek azoknak a szíveknek nagyon mellékesek, hanem általános szempontokból, általános európai érdekekből és az európai stabilitás nézőpontjából világítsam meg. Mindenesetre a legnagyobb figyelemmel hallgatták végig és bizonyos részletekre nézve meg is kérdeztek. Hogy fejtegetéseim tettek-e maradandó hatást, arra nézve nincs semmiféle támpontom. Nincs okom arra, hogy a dolgot lényegesen más világításban lássam, mint ahogy akkor láttam, amikor Páris felé átutaztam Bécsben. Inkább azt hiszem, hogy a szövetséges hatalmak döntését a helyzet általános eltolódása befolyásolhatja, amely az orosz bolsevizmus új sikereiben nyilvánul meg.

Bizonyára közelről érinti őket ez a kérdés, vajon az évszázadokon át bevált európai államalakulatok összerombolása kívánatos-e, amelyekben igazi ellenálló erő van, vagy az, hogy helyettük új alakulatokat teremtsenek tartós életerő és a fennmaradás minden biztosítéka nélkül. Ha remélhetek valamiben, akkor a helyzetnek ez az eltolódása az és a veszedelmeknek az a közelsége, amely az életképtelen államokkal való kísérletezésben rejlik. Most is azt állítom, hogy mindazok az új állami alakulatok, amelyeket Magyarország romjaiból akarnak építeni, életképtelenek, mert sem eszmén, sem vezérlő állameszmén nem nyugosznak. Hogy tanácsos dolog-e ilyen életképtelen alakulatokkal kísérletezni, amelyek óriási kulturális visszaesést jelentenek, azt kétlem. Talán hatása lesz ennek a megfontolásnak a mi ellenségeinkre. Pozitív támpontom azonban erre nincs. Ha ellenségeinkkel hasonló tárgyalási feltételek mellett közvetlenül tárgyalnánk, könnyebb volna ez. Ha egyszer van alkalmam álláspontomat másfél óra alatt elmondani, rögtön utána azonban ismét csakis és kizárólag az ellenséges álláspont érvényesül, akkor vakmerőség volna azt hinni, hogy az én fejtegetéseim hatása megmarad az ellenséges munkával szemben, amely újból megkezdődik és amellyel szemben teljességgel védtelen és tehetetlen vagyok.” Arra a kérdésre, Hogy tanácsos dolog-e ilyen életképtelen alakulatokkal kísérletezni, amelyek óriási kulturális visszaesést jelentenek, azt kétlem. Talán hatása lesz ennek a megfontolásnak a mi ellenségeinkre. Pozitív támpontom azonban erre nincs. Ha ellenségeinkkel hasonló tárgyalási feltételek mellett közvetlenül tárgyalnánk, könnyebb volna ez. Ha egyszer van alkalmam álláspontomat másfél óra alatt elmondani, rögtön utána azonban ismét csakis és kizárólag az el fennáll-e az a lehetőség, hogy a béketárgyalásokat Páris helyett Londonban fejezzék be. Apponyi ezeket felelte: – Ez meglehet, de nem hiszem, hogy Clemanceau nem marad hatalmi tényező Franciaországban. Nem volna bölcs dolog találgatásokba bocsátkozni, de fölteszem, hogy az ellenfél hozzáférhető lesz olyan érvek számára, amelyeket teljesen közös érdekekből következtetek. Arra a kérdésre, mi lehet az oka, hogy az új államok, főleg Csehország, Románia és a délszláv állam megbízottai nem jelentek meg a magyar békefeltételek átadásánál, Apponyi így felelt: – Sok embert láttam ott és igazán nem tudom, hogy ezek ott voltak-e. Az egész szertartás alig öt percig tartott. A második napon, amikor expozémat mondtam el, nem voltak ott. Ez csak az ötös tanács tagjainak jelenlétében történt. Arra a kérdésre, vajon Párisban számolnak-e annak lehetőségével, hogy Magyarország nem írja alá a békeszerződést, Apponyi ezt felelte:

Nyilvánosan kijelentettem, hogy ez a békeszerződés úgy amint most van, Magyarországra nézve elfogadhatatlan. Tettem ezt a kijelentést mindazon veszedelmek tudatában, amelyek emiatt Magyarországot érhetik. Szerencsére még nem tartunk ott. Minthogy felszólítottak bennünket, hogy adjuk elő a mi feltételeinket, remélem, hogy ellenfeleinket még meggyőzhetem a mi jogunkról. Hogy mi történik akkor, ha nem kapunk engedményeket, arról ma még nem nyilatkozhatom, arról a nemzetgyűlésnek kell dönteni. Végül kijelentette Apponyi, hogy a békedelegáció addig marad Budapesten, amíg befejezi tanácskozásait. Párisban egyébként már bejelentette, hogy a tizennégynapos határidőn belül nem tud elkészülni. A sajtó képviselőinek fogadása után gróf Apponyi visszavonult, hogy folytassa munkáját és a különvonat háromnegyedkettőkor útjára indult Budapest felé.” Budapestre érkezve Apponyi Albert már a pályaudvari fogadóbizottság előtt összegezte párizsi tapasztalatait: Pontosan kell mérlegelnem – mondta –, e pillanatban minden szavamat, mert lelkiismeretlenség volna részemről, ha vérmes reményeket akarnék kelteni a haza közönségében. De egyúttal kötelességem felelősségemnek teljes tudatában megmondani, hogy gyászlobogóknak kitűzése, gyászfátyolnak a mi lobogónkra fűzése még idő előtti volt. (Viharos tetszés és éljenzés.) – Olyan békefeltételeket tűztek elénk, amelyekre – ismét felelősségem teljes tudatában – a szövetséges hatalmak főtanácsa előtt kijelentettem, hogy azok, ha lényeges módosításoknak nem vettetnek alá, Magyarországra nézve elfogadhatatlanok. (Igaz, úgy van!) – De egyúttal felhívást kaptunk, hogy ellenészrevételeinket megtegyük. És amikor a minket környező izoláltságon egyszer sikerült keresztültörnünk és szóhoz jutottam, az ötöstanács elnöke biztosított engem, hogy amiket elmondottam és amiket az eléjük terjesztendő okmányokban beigazolni fogunk, azokat a leggondosabb mérlegelés tárgyává fogják tenni. (Élénk tetszés.) – Nekem nincs jogom arra, hogy akikkel tárgyalni engem kiküldtek, azok kijelentéseit üres frázisoknak vegyem, azok kijelentéseinek hitelt ne adjak. (Élénk helyeslés.) Roppant nehéz napokat éltünk át. A helyzet súlya abban állott, hogy minden érintkezéstől, érveink felhozásának minden lehetőségétől, minden még magántermészetű olyan beszélgetéstől, amelyben igazainkat érvényesíthettük volna, gondosan és áttörhetetlen kordonnal el voltunk zárva.

– Nagyon gyenge ügy lehet az, amely a diskussziónak kereszttüzét kerüli. (Úgy van!) Ezt iparkodtam a velünk szemben álló nagynemzetek vezetőférfiaival megértetni. Bizonyos pontig meg is értették, mert – ami eddig még nem történt a békeküldöttségekkel – alkalmat adtak nekem, hogy terjedelmes expozéban kifejthessem előttük az egész helyzetet, kifejthessem, hogy azok a békefeltételek, amelyeket elénk tűztek, ellentétben állnak azokkal az elvekkel, amelyeket a szövetséges hatalmak hirdettek, ellentétben állnak Európának nagy érdekeivel, ellentétben állanak a civilizáció követelményeivel, ellentétben állanak a gazdasági rekonstrukció általános emberi érdekével. (Úgy van!) – Amikor elmentem innen, megígértem Önöknek, hogy bármi legyen, a nemzet méltóságán csorba nem fog esni. Ezt az ígéretemet eddig megtartottam és minden körülmények között meg fogom tartani. (Viharos tetszés.) – Nem a könyörületességre apelláló, nem a szomorkodó, nem a kegyelmet kérő nemzetnek, hanem az élni akaró, a maga igazának tudatában lévő olyan nemzetnek képviselőjeként léptem fel, amelynek lehet sok megbánni valója, de szégyellni valója nincs. (Viharos tetszés és éljenzés.) – Uraim! Ezek a férfiak, akikben magukban jogos, duzzadó nemzeti önérzet lakik, megértették egy legyőzött, de becsületes nemzet önérzetét. (Élénk tetszés.) – Én ehhez nem akarok semmi vérmes reményt fűzni, de ígérem azt, hogy további törekvésünk tárgya lesz mentői több érintkezést keresni. Hogy miképp fogjuk ezt elérni, nem tudom, de minden eszközt fel fogunk használni. (Élénk tetszés.) A mi ügyünk igazsága abban rejlik, hogy a mi érdekünk az, hogy világosság legyen, míg a velünk szembenállók érdeke az, hogy sötétség legyen. (Igaz! Úgy van!) Ennek éreztetése, ennek folytonos hangsúlyozása lehetetlen, hogy minden hatás nélkül maradjon utóvégre azoknak a nemzeteknek a követelményére is. – Uraim, csak ennyit mondhatok. Ha a nemzet nem vonja meg bizalmát tőlem (Viharos felkiáltások: Éljen Apponyi!) és páratlan önfeláldozással és munkakedvvel dolgozó társaimtól (Lelkes éljenzés.) akik éjjel-nappal egyebet nem tettünk, mint tanácskoztunk azokról a módokról, hogyan tudjunk áttörni a minket övező jégkérgen, akkor mi minden csüggedés nélkül, erkölcsi és szellemi erőnk egész megfeszítésével és a nemzet élni akarásának átérzésével, ezt az érzést magunkban, a magunk személyében megszemélyesítve, tovább fogunk dolgozni. (Lelkes éljenzés.) – Az eredmény Isten kezében van. De ha a pillanatnyi eredmény nem is volna kielégítő: mi a nemzet jövőjének megalapozására a jövendő rekonstrukció feltételeinek javítására dolgozunk. (Elénk tetszés.)

– Ma még semmi hálára, semmi elismerésre igényt nem tarthatok. Törekvésem az lesz, hogy ezt az igényt magamnak megszerezzem. Nem a magam javáért, mert igen hitvány ember, aki önmagára ma egy gondolatot is pazarolni tud: a nemzet javáért, melyet egy félszázad óta szolgálok és amíg bírom, szolgálni fogok.” A trianoni békeszerződés békefeltételeinek nyilvánosságra hozatala országszerte kiváltotta a lakosság tiltakozását is. A kialakult hangulatról a Pesti Napló január 23-i száma „A nemzet gyásza” című cikkében tudósít. „A békefeltételek átnyújtása és a békedelegáció hazaérkezte alkalmából az egész országban impozáns erővel nyilvánult meg a tiltakozás a lehetetlen és igazságtalan béke ellen. Ennek az országos tiltakozásnak és gyásznak egyik legkiemelkedőbb aktusa folyt le ma délután a Szent Jobb-körmenet alkalmával. Félnégy órakor kezdődött az ünnepélyes szertartás a Ferenciektemplomából. A templom előtti teret és a Bazilikához vivő útvonalat már jóval előbb a különböző testületek és társulatok, iskolák stb. lepték el, majd sorba megérkeztek a templomhoz a körmenet résztvevői, végül pont félnégy órakor megjött a Szent Jobbot hozó automobil, melyben dr. Mészáros János érseki helynök, a Szent Jobb őre ült segédletével. A Szent Jobbot papjai bevitték a templomba, hol ünnepélyes szertartás vette kezdetét, melyet dr. Csernoch János hercegprímás pontifikáit. A ferencrendiek templomából a Kossuth Lajos-utcán, Károly-körúton és Vilmos császár úton át a Bazilikába indult a Szent Jobb-körmenet. Az utakon kétoldalt a rendőrség kordont vont, mely mögött ezrével állt a nép és zászló alatt a különböző egyesületek, testületek. A menetet egy szakasz lovasrendőr nyitotta meg, majd a vasmegyei gyalogezred díszszázadának két szakasza következett, ezek után a papság és szerzetesek, majd pedig a Szent Jobb, egyik oldalán a városi tanács Bódi polgármesterrel az élén, a másik oldalán pedig az egyetemi tanács ment, ezeket két oldalról a koronaőrség és darabonttestőrség tizenkét-tizenkét díszruhás alabárdos vitéze kísérte. A Szent Jobb után a főpapok, köztük Csernoch hercegprímás következett, a hercegprímás után kócsagtollas sapkában, egyenruhában József főherceg és fia, utánuk dr. Huszár Károly miniszterelnök, Horthy fővezér, ezek mögött pedig a kormány összes többi tagjai és közöttük a magyar békedelegáció elnöke gróf Apponyi Albert következett, majd a fővezérség tisztjei, Pest vármegye küldöttsége gróf Rádai Gedeon kormánybiztos-főispán és dr. Agorasztó Tivadar alispán vezetésével a különböző hatóságok és hivatalok. A Szent István-bazilikában már várták a menetet Auguszta főhercegnő és leánya, Zsófia és Horthy fővezér neje, valamint sok más előkelőség. Zadravecs István ferencrendi atya, a fővezérség tábori vikáriusa mondott

szentbeszédet, majd a hercegprímás könyörgést. Ezután a Szent Jobbot a Himnusz hangjai mellett kikísérték a Bazilika előtt várakozó autóhoz, mely visszaszállította a vártemplomba. A félhat órakor kivonuló ünneplő előkelőségeket kint sötétben az ezrével csoportosuló nép lelkes ovációkkal fogadta, majd pedig a nemzeti dalok éneklése mellett szétoszlott a közönség, s ezzel a lélekemelő gyászünnepély véget ért. Tiltakozások az ország megcsonkítása ellen A magyar kormányhoz a miniszterelnök címére az ország meg nem szállott területéről tömegével érkeznek a táviratok, melyek többé-kevésbé azonos vagy hasonló értelemben tiltakoznak az ország békeszerződésben tervezett megcsonkítása ellen és hangos szóval állást foglalnak a területi integritása mellett.” A magyar békedelegáció február 9-én indult vissza Párizsba és február 12én juttatta el a magyar kormánynak a békefeltételekre adott válaszát a nagykövetek tanácsához. „Mint Párisból jelentik, az a nyolcnapos határidő; amelyet a legfelsőbb tanács a magyar békeküldöttségnek adott, hogy megszerkessze és kinyomassa azokat a jegyzékeket, amelyek a békeföltételekhez fűzött észrevételeit tartalmazzák, pénteken, 13-án kezdődött. A legfelsőbb tanácsnak ezt az elhatározását a magyar békedelegációval a legfelsőbb tanácsnak Londonban kelt közlése útján hozták tudomására. A közlést Lloyd George írta alá. A magyar békeküldöttség pénteken beterjesztette a 36. számú jegyzéket, amely az Oroszországban, Turkesztánban és Szibériában lévő hadifoglyokra vonatkozik és azt a kérést tartalmazza, hogy Szibériába egy magyar bizottság utazhasson ki sürgősen. Azonkívül gróf Apponyi külön jegyzéket adott át a békekonferenciának, amelyben összefoglalta azokat az alapelveket, amelyek a részleteket tartalmazó előterjesztéseinek helyes megértéséhez és az ezekben az előterjesztésekben foglaltak horderejének megítéléséhez szükségesek. Ez a főelveket tartalmazó jegyzék két részre oszlik. Az első rész főként a népszavazás kérdésével foglalkozik és ennek szükségességét megtámadhatatlan érvekkel teszi kétségtelenné. A bevezető sorok az okokat ismertetik, amelyek Magyarország területének megcsonkítása ellen szólnak, s feltárják a tervezett feldarabolásból származható veszedelmeket. Magyarországnak történelmi joga van területi épségéhez, területe ezer év óta politikai egység, mert a természet erre predesztinálja. A nemzetiségi elv alapján való feldarabolása egyáltalában nem okolható meg, mert azok az államok, amelyek a magyar állam romjain

keletkeznének, nemzetiségi szempontból épp olyan heterogének lennének, mint a jelenlegi Magyarország, azzal a különbséggel azonban, hogy nélkülöznék azt a gazdasági szerves egységet, amely lehetetlenné teszi Magyarország hosszú időre való feldarabolást. Emellett a feldarabolás gazdasági hátrányait nemcsak az életképtelenné vált Magyarország, hanem az elszakított területek is súlyosan megéreznék, mert az önkényes határmegállapítás az ipari területeket a nyersanyagot termelő területektől sok esetben elválasztaná. Nem kívánatos általános európai érdekből sem Magyarország feldarabolása. A kultúra kisebb fokán álló népfajok ugyanis feltétlenül nyomást gyakorolnának az elszakított területeken élő magyarokra és egyéb nemzetiségekre, ami egyrészt a kultúra visszaesését, másrészt állandó nyugtalanságot eredményezne és gyakori lázongásokat idézne elő. Ez azután egész Európa békéjére kihatással lenne. De a fentiektől eltekintve, a békeszerződés értelmében Magyarország feldarabolása az érdekelt lakosság megkérdezése nélkül történnék, ami az annyiszor hangoztatott önrendelkezési joggal homlokegyenest ellentétben áll. Az a feltevés, hogy az elszakításra ítélt területeken lakó népek Magyarországtól úgyis elszakadni kívánnak, már csak azért sem állhat meg, mert e területek népességének közel fele magyar és német nemzetiségű. E területeknek az érdekelt lakosság meghallgatása nélkül való elszakításába Magyarország sohasem fog belenyugodni. A jegyzék ezután arról emlékezik meg, hogy a népszavazásnak reánk nézve kedvező eredménye esetén a nemzetiségi kérdés Magyarországon milyen megoldást találna. Ebben az esetben a nem magyar nemzetiségeknek széles körű kulturális autonómia és a földrajzi lehetőségek határain belül területi autonómia is biztosíttatnék, Erdély pedig még messzebbmenően a magyar korona autonóm országa lenne. A magyar békedelegáció azt javasolja, hogy népszavazás döntsön olyan területek (Horvátország kivételével) hovatartozása felett, amelyek a jelenlegi magyar határ és a békeszerződésben megjelölt határok között feküsznek. A népszavazás a nagyhatalmak bizottsága és a magyar kormány megbízottai által egyetértően megállapítandó kerületek szerint tartatik meg. A kerületek beosztása főleg a nemzetiségi szempontoknak, de egyúttal az illető területek gazdasági viszonyainak tekintetbe vételével történik. A határozatot általános szótöbbséggel hozzák. A népszavazásban nemre való tekintet nélkül mindazok részt vesznek, akik 21. életévüket betöltötték, feltéve, hogy a kérdéses területen 1918. november elsején rendes lakóhelyük volt.

A szavazás titkos s az érdekelt kormányok megbízottainak jelenlétében semleges bizottság felügyelete alatt történik. Három hónappal a népszavazást megelőzően a népszavazásnak alávetett területeket semleges rendőrség vagy katonaság szállja meg. A jegyzék második része a békeszerződésre vonatkozó néhány különösen fontos észrevételre hívja fel a figyelmet. A hadifoglyaink azonnali hazaszállítása iránt való kérelem előterjesztése után a Magyarországnak maradó területtel földrajzilag összefüggő területeken lakó 1 800 000 magyar sorsával foglalkozik. Azután a jegyzék felsorolja a békeszerződésben megállapított határ közelében fekvő, azokat a nagyobb magyar városokat (Pozsony, Kassa, Komárom, Nagyvárad, Szatmár, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka, Zenta), amelyeknek lakossága csaknem kizáróan magyar, vagy magyar és német s foglalkozik az 510 000 lelket számláló székelységnek, ennek a tipikus magyar fajnak sorsával. Végül arra való tekintettel, hogy a nemzet az államforma tekintetében még nem döntött, arra kéri a szövetséges és társult hatalmakat, hogy országunkat a békeszerződésben »Magyar Köztársaság« helyett »Magyarország« elnevezéssel jelölje meg.” Csaknem négy hónapi várakozás után adták át május 6-án a magyar küldötteknek az antant békefeltételeinek végleges szövegét, magát a szerződést. A nagykövetek tanácsa úgy határozott, hogy a békeszerződést Versailles-ban, a Hotel Reservoirban adják át a magyar küldötteknek. Az átadásnál mellőztek minden formaságot. A békeszerződés szövegén kívül Henry ezredes átadta Praznovszky Ivánnak, a magyar békedelegáció titkárának azt a levelet is, melyet a legfőbb tanács a szerződéshez csatolt, s melyet az antant delegátusok nevében Millerande francia miniszterelnök írt alá. „Elnök Úr! A szövetséges és társult államok a leglelkiismeretesebb figyelemmel tanulmányozták azokat a jegyzékeket, amelyekben a magyar békedelegáció észrevételeit előterjesztette a már közölt békefeltételek tárgyában. Ebben a vizsgálatban az az egyedüli óhaj vezette őket, hogy oly határozatokat hozzanak, amelyek megfelelnek az igazságnak (?) és azoknak a magasabb érdekeknek, melyek fölött őrködnek. Ha a tanulmány eredménye lényeges pontjaiban nem egyezik a magyar békedelegáció által tett ellenjavaslatokkal, ennek az a magyarázata, hogy a hatalmak lehetetlennek látták, hogy a magyar delegáció szempontjait elfogadják. (!) A szövetséges és társult hatalmak remélik ugyan, hogy a jövő Magyarországa Európában a konszolidáció és a béke tényezője lesz, de maguk részéről nem hagyhatják ügyeimen kívül a felelősség ama részét,

mely Magyarországot a világháború előidézése és általában a kettős monarhia által követett imperialista politika miatt terheli. (?) A magyar békedelegáció a neki átadott békefeltételekben foglalt határozatokat beható kritika alá vetette. Mellékelten megtalálja a feleletet, melyet a szövetséges és társult hatalmak kötelességüknek tartottak ezen észrevételekkel szemben megadni. Ha nem foglalkoztak minden egyes ellenvetéssel, melyet a konferenciának megküldött jegyzékei tartalmaznak, avégből, hogy azokat mind megcáfolják, úgy ez nem azért történt, mintha helyesnek találták volna őket; a szövetséges és társult hatalmak hallgatása semmi esetre sem tekinthető hozzájárulásnak; világosan meg kell érteni, hogy a válasz hiánya semmiképp sem egyenlő az Önök által védett tétel elfogadásával. Az önnek átadott megjegyzések, külön nem tartalmaznak semmi észrevételt a magyar delegáció által a magyar határok tárgyában előterjesztett számos jegyzékre vonatkozólag. Úgyszintén nem válaszoltak a magyar békedelegáció ama javaslataira, melyeknek tárgya a népszavazás elrendelése azokon a területeken, amelyekről a hatalmak elhatározták, (!) hogy más államhoz kerülnek. A szövetséges és társult államok csak beható megfontolás után határozták el, hogy a békefeltételek területi határozatait egyáltalán nem változtatják meg. Ennek az elhatározásnak az az oka, hogy meg vannak győződve arról, hogy az általuk megállapított határok minden megváltoztatása oly sérelmeket vonna maga után, melyek súlyosabbak a magyar békedelegáció által felsoroltaknál. (?) Az e tárgyban folytatott tanulmányok különben is csak megerősítik azokat a következtetéseket, amelyekre a szövetséges és társult hatalmak már ezt megelőzően mindazon okmányok megvizsgálása révén jutottak, melyek a magyar álláspontot támogathatják: ezeknek a következtetéseknek az alapján kijelölték a határokat, melyek az Önöknek átadott békefeltételekben vannak megállapítva. Középeurópa néprajzi viszonyai olyanok, hogy valóban lehetetlen, miszerint a politikai határok egész kiterjedésükben a néprajzi határokkal összeessenek. Ebből az következik és a szövetséges és társult hatalmak nem sajnálat nélkül nyugodtak bele abba a szükségszerűségbe, hogy bizonyos magyar nyelvű területek más állam fennhatósága alá kerülnek. De ilyen helyzetre támaszkodva, mégsem lehet azt vitatni, hogy jobb lett volna a régi területi állapotokat változatlanul hagyni. Egy helyzet, még ha ezer évig tart is, nem maradhat fenn, ha megállapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal. (?!) A magyar delegáció azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem veszik tervbe a népszavazást. A szövetséges és társult hatalmak azon a nézeten voltak, hogy céltalanul fordulnának a népek megkérdezésének ilyen

formájához, (?) ezt az álláspontot csak akkor foglalták el, amikor biztosak voltak afelől, hogy e megkérdezés, ha a teljes pártatlanság biztosítva volna, nem hozna oly eredményeket, melyek érezhetően eltérnének azoktól, melyeket Középeurópa néprajzi viszonyainak és a nemzeti aspirációknak beható tanulmányozása eredményezett. A népek akarata 1918. októberében és novemberében nyilvánult meg, (?) mikor a kettős monarkia összeomlott és mikor a hosszú ideig elnyomott népek olasz, román, jugoszláv, vagy cseh-tót testvéreikkel egyesültek. Az azóta lefolyt események ugyanennyi újabb bizonyítékát nyújtják a még nemrégen Szent István koronája uralma alatt állott népek érzelmeinek. A magyar kormány elkésett rendelkezései, melyeknek az volt a célja, hogy a nemzetiségek autonómia iránt való szükségletének eleget tegyenek, nem téveszthettek meg senkit; nem változtatnak semmit a történeti igazság lényegén, azon, hogy hosszú éveken át a magyar politika minden fáradozása oda irányult, hogy a nemzetiségi kisebbségek hangját elnyomja. (?!) A szövetséges és társult hatalmak hívek ahhoz a szellemhez, mely őket a béke által megállapított határok kijelölésénél eltöltötték, foglalkoztak azzal a lehetőséggel is; hogy az így kijelölt határ esetleg nem felel meg mindenütt pontosan a néprajzi vagy gazdasági követelményeknek. Lehetséges, hogy egy helyszíni vizsgálat bebizonyítja majd a békeszerződésben tervbevett határok egyes pontokon való megváltoztatásának szükségességét. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet jelenleg lefolytatni anélkül, hogy a béke megkötését, amelyre egész Európa törekszik, bizonytalan időre ne késleltessék. De ha a határkijelölő-bizottságok megkezdik munkájukat és arra a nézetre jutnak, hogy a béke határozmányai valahol, mint azt már feljebb említettük, igazságtalanságot teremtenek, melynek kiküszöbölését általános érdekek megkívánják, arról a népszövetség tanácsának jelentést tehetnek. Ebben az esetben a szövetség és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak abban, hogy ez az eljárás megfelelő módot ad arra, hogy minden a határok kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen alapos ellenvetést lehet felhozni, jóvátétessék.

A rutén kérdésben a szövetséges és társult hatalmak a felmerült nehézségek teljes tudatában hozták határozataikat. A Ruténország és a csehszlovák állam közt létrejött uniót elismerték egy szerződésben, melyet az utóbbi állammal kötöttek és amely speciális módon biztosítja a rutének autonómiáját. Megegyeztek a cseh-szlovák állammal arra nézve, hogy a szerződés határozatai, amennyiben nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségeket érintenek, a népek szövetségének garanciája alá kerüljenek. A szövetséges és társult hatalmak azon a nézeten vannak, hogy a csehszlovák állammal kötött szerződésük módot nyújt az autonóm rutén tartomány lakosságának arra, hogy kívánságait nyilvánosságra hozhassa. Nem fogják egyben elmulasztani, hogy a legnagyobb figyelmet fordítsák azokra az óhajokra, melyeket e népek a jövőben nyilváníthatnának. Különben is a népek szövetségéről szóló egyezmény a szövetségtanács minden tagjának megadja azt a jogot, hogy a Saint Germain en Laye-ben 1919. szeptember 10-én a főbb szövetséges és társult hatalmak és a cseh-szlovák állam között kötött szerződést aláíró hatalmak figyelmét minden olyan a rutén földre vonatkozó kérdésre felhívhassa, mely megérdemli, hogy azt megvizsgálják. Ily körülmények között a hatalmak azon a nézeten vannak, hogy a határmenti népek érdekei teljesen meg vannak védve. Ami pedig azokat a magyar nyelvszigeteket illeti, amelyek idegen uralom alá kerülnek, a Románia és a S. S. S. államok által aláírt, valamint a cseh-szlovák állam által ratifikált szerződések, melyek a kisebbségek védelmére vonatkoznak, teljesen biztosítják a teljes védelmet. A szövetséges és társult államok megelégedéssel veszik tudomásul a magyar delegáció hozzájárulását azokhoz az elvekhez, amelyek a Népek Szövetsége szerződésének alapját képezik. A szövetség nemcsak a békét aláíró összes nemzetek jogait védi, hanem megteremti azt a szervezetet is, amelynek segítségével minden egyezség, melynek felvételét a béke szabályai közé újabb körülmények szükségessé teszik, békésen és törvényes úton létrejöhet. A lojalitás mellyel Magyarország eleget tesz a békeszerződés által reá rótt kötelezettségeknek, közelebb fogja hozni azt az órát, amelyben fel lehet majd venni a szövetségbe. A szövetséges és társult hatalmak azon a nézeten voltak, hogy további engedményeket nem tehetnek. A területi határozatok kérdésében a határkijelölő-bizottságra ruházott jogkör, valamint azok a helyreigazítások, melyeket a béke különböző pontjain eszközöltek és amelyeket az Önöknek egyidejűleg átadott észrevételek részletesen tartalmaznak, az engedmények végső határát jelentik. Az Önöknek ma átadott békefeltételek tehát véglegesek.

Ennélfogva a szövetséges és társult hatalmak a jelen közlemény átadásától számított tíz napon belül a magyar békedelegáció nyilatkozatát várják, amellyel tudtukra adja, hogy fel van hatalmazva a békét úgy ahogy van, aláírni. Az aláírás eszközlésére az intézkedések mielőbb meg lesznek téve. Fogadja Elnök Úr mély tiszteletem kifejezését. Millerande. ” A május 10-én, hétfőn összeült nemzetgyűlés, mely a szerveződést és a kísérő levelet tárgyalta, különösen ez utóbbinak azt a kitételét találta sérelmesnek, hogy „Egy állapot fennmaradása nem indokolt akkor sem, ha ezeréves, amikor az, az igazsággal ellentétes”. Az „igazságot” a francia kormány és a közvélemény is Magyarországot feldaraboló cseh, román és szerb propaganda, és ezek alapján megfogalmazódó területi igények alapján ismerte és képviselte. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia megbízottai egyébként közös memorandumban tiltakoztak a békekonferencia előtt a magyar küldöttség, illetve a magyar kormány népszavazási követelése ellen. A kormány és az állam tragikus helyzetbe került. A feltételeket elfogadni nem akarta, megtagadni nem tudta. Apponyi Albert gróf a békeszerződés aláírása előtt visszaadta megbízatását. „Elnök Úr! A szövetséges hatalmak legfőbb tanácsa folyó évi május hó 6-án közölte a magyar békeküldöttséggel válaszát a delegációnak Magyarország békefeltételei tárgyában tett észrevételeire, valamint a békeszerződés véglegesen megállapított szövegét, felszólítván egyszersmind a küldöttséget, hogy tíz napon belül nyilatkozzék, fel van-e hatalmazva ezt a békeszerződést, úgy amint most bemutatott, aláírni. A magyar békeküldöttség az alábbi okoknál fogva erre nem véli magát felhatalmazottnak. Legyen szabad mindenek előtt a küldöttség elnökének a főtanács 1920. január 16-án tartott ülésén a delegáció nevében tett szóbeli nyilatkozatából a következőket idéznünk: »Mélyen átérzem óriási felelősségem súlyát, midőn a bemutatott feltételekkel szemben Magyarország első szavát kell kimondanom. Mégsem habozom teljes őszinteséggel kijelenteni Önöknek, hogy azok a békefeltételek, melyeket nekünk felajánlani szívesek voltak, hacsak lényeges módosítások nem eszközöltetnek rajtuk, hazámra nézve elfogadhatatlanok.« Már pedig a januári szövegezéssel szemben lényeges módosítások a végleges szövegben nincsenek. De mi nem szorítkozunk erre a negatív kijelentésre. Az említett beszéd folyamán a delegáció elnöke megjelölte a békeszerződés által felvetett területi kérdéseknek azt a megoldását, amely egy általunk közösnek hitt alapon és a szövetséges hatalmak által hirdetett elveken, mindenekelőtt a

népek önrendelkezési joga elvének alapján nyugodott. Tehát nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló történelmi jogából indultunk ki nem mint ha ezt a jogot kétesnek tartanók, nem mintha nem tiltakoznánk lelkünk egész erejével minden olyan beállítás ellen, amely évezredes birtoklásunkat igazságtalannak minősíti – mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor számunkra népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert ellentétek minden lehetőségét kerülni akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában páratlanul működő elvnek alapulvételével; mert azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának, mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás útján nyerne kifejezést. Evvel egyszersmind végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, akiket állítólag elnyomtunk; mi indítványoztunk, mi követeltünk, mi most is követeljük ezt a bíróságot, mely a legjobban tájékozott, a leglelkiismeretesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utasították azt vissza és ezáltal az egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik. Fájdalmas meglepetésünkre a szövetséges hatalmak a mi esetünkben elzárkóztak annak az elvnek alkalmazásától, melyet maguk hirdettek volt. De ez minket nem ment fel azon kötelezettség alól, hogy a magunk részéről ahhoz hűek maradjunk. Ez az elv megdönthetetlen erkölcsi erőt képvisel, mi azt meg nem tagadhatjuk, mert sok millió polgártársunk emberi jogairól, az emberi méltóság egy kérdéséről van szó. Mondják ugyan nekünk, hogy a kérdéses népek már megnyilatkoztak volna új állami összeköttetéseik mellett, melyekre a béke kötelezi őket, de ez könnyen megállapítható ténybeli tévedés. Soha ilyesmi nem történt. Nem hisszük, hogy bárki is gondolna arra, hogy ilyen nyilatkozatot az érdekelt magyar és német ajkuakról, tehát az összes érdekelteknek majdnem a feléről feltételezzen. A más nemzetiségek körében folytak le gyűlések és tüntetések, még pedig ellentétes irányúak: de sohasem voltak oly tüntetések, melyek képviseleti jelleggel birtak, sem pedig oly gyűlések, melyek fel lettek volna hatalmazva arra, hogy azokon bármely nép nevében beszéljenek. Az így Magyarországtól elszakított területek lakosságának tehát kényszert kellene elviselnie, melyet szentesíteni sem jogunkban, sem hatalmunkban nem áll. Különben is bármilyen lojalitással fogunk is alkalmazkodni szerződésileg vállalt minden kötelezettségünkhöz, az az erkölcsi kötelék, mely ama népekhez köt minket, soha meg nem szakadhat; soha nem lehetünk közömbösek sorsuk iránt és ha, mint félő, a kisebbségek védelmére létesített szerintünk elégtelen minden megállapodás dacára is az üldözések, melyeket szenvedniük kell, továbbtartanak, mi szünetlenül fogunk a nemzetek

szövetségéhez fordulni, panaszaikat és szenvedéseiket ott érvényesíteni azon napig, amelyen a dolog természetes fejlődése békés hatásaival győzedelmeskedni fog az erőszakon, mely rajtuk elkövettetett. Elismerjük, hogy gazdasági és pénzügyi természetű némely megjegyzésünk figyelembe vétetett. Annak a területnek, amely a szerződés értelmében Magyarország marad, gazdasági helyzete ezután is nem kevésbé kétségbeejtő. Az ország természetes kijáratai sem az Adriai, sem Égéi, sem a Fekete tenger irányában biztosítva nincsenek, megterhelve maradunk teljesíthetetlen pénzügyi követelésekkel, melyeknek némi könnyítését a jóvátételi bizottságok útján csak homályosan kilátásba helyezik, de nem biztosítják. Ebből a szempontból sem találhatunk alapot álláspontunk megváltoztatására. A döntő tény azonban a Magyarországot feldaraboló területi intézkedések változatlan fenntartása és a népek önrendelkezési joga érdekében kért népszavazás visszautasítása, melyet az érdekelt népek számára kértünk. Ezzel számunkra meg van jelölve a követendő út. Nem is szólva a Magyarországgal szemben bennerejlő igazságtalanságokról, ez a békeszerződés sérti azon népek kétségbevonhatatlan jogait, melyeket anélkül, hogy akaratukat nyilváníthatták volna, új államoknak ítéltek oda, tehát nyilvánvaló ellentétben áll azzal a szabadsági elvvel, melyet a magyar békeküldöttség abban a hitben, hogy a szövetséges hatalmak egyetértésével találkozik, alapul vett. Saját érdeme szerint elbírálva, ez a békeszerződés elfogadhatatlannak látszik; a békeküldöttség tehát, amelynek megbízása erre az elbírálásra szorítkozik, nem tarthatja magát felhatalmazottnak az aláírásra. Tudjuk, hogy e szükséges elhatározásokra különböző természetű szempontok döntő befolyást gyakorolhatnak, tudjuk, hogy hidegvérrel és világos látással kell mérlegelnünk az általános helyzetet és annak a nyomásnak mértékét, mely ebből következik és mely ezen elhatározások szabadságára hat. Nem zárkózunk el annak elismerésétől sem, hogy a szövetséges hatalmaknak hozzánk intézett kísérő levele utat látszik nyitni a szerződésben foglalt némely igazságtalanság (ez az ő kitételük) kiküszöbölésére. De ezek politikai szempontok, amelyek elbírálása nem tartozik a békeküldöttség illetékességi körébe; nem a megbízott, hanem a megbízó van hivatva azok horderejének mérlegelésére és annak mérlegelésére, hogy mennyi súllyal esnek latba a végső elhatározások megállapításánál. Vissza adjuk megbízatásunkat annak a kormánynak a kezébe, melytől azt vettük és átadjuk nekik azokat az okmányokat, melyeket Ön szíves volt hozzánk eljuttatni. Ön van hivatva arra, hogy az ország érdeke szerint

határozzon. Az ő kötelessége, hogy feleljen az Ön kérdésére, mely a béke aláírására vonatkozik. Fogadja Elnök úr kiváló tiszteletem nyilvánítását. Budapest, 1920. május hó 17-én. Gróf Apponyi Albert. a magyar békeküldöttség elnöke.” Praznovszky Iván meghatalmazott miniszter Apponyi jegyzékével egy időben átadta a magyar kormány válaszát is Millerande levelére. „Elnök Úr! A magyar békeküldöttség, mint az május 17-én kelt leveléből kitűnik, visszaadta meghatalmazását megbízójának. A békeküldöttség erkölcsi lehetetlenségnek véli, hogy aláírjon egy olyan szerződést, amelyet elfogadhatatlannak és teljesíthetetlennek jelentett ki, amelynek rendelkezéseit hiába igyekezett megváltoztatni. Véleménye szerint csak egy kivételes helyzet teremtette kényszer tehetné megokolttá a szerződés aláírását, azonban a békeküldöttség nem érzi magát illetékesnek annak elbírálására, vajon ez a kényszer tényleg fennáll-e. A magyar kormány teljesen osztja azokat a megokolt ellenvetéseket és bírálatokat, amelyeket a békeküldöttség állandóan hangoztatott, úgyszintén osztja azt az általános tiltakozást, amelyet a békeküldöttség mind a tárgyalások folyamán, mind pedig jelen lemondó levelében kifejezésre juttatott. Tiltakozik különösen a magyar kormány a népek szabad önrendelkezési jogának nyílt megsértése ellen mert csak ez a jogelv alkalmas arra, hogy bonyodalmaknak és zavaroknak elejét vegye. S éppen erre a jogalapra helyezkedve mondott le a magyar kormány elvitatlan történelmi jogaihoz való ragaszkodásának hangoztatásáról. Nem kerülték el azonban a magyar békeküldöttség figyelmét a szövetséges és társult nagyhatalmak kísérő levelének azok a részei, amelyek véleménye szerint, ha nem is tényleges biztosítékok, mégis határozott ígéreteknek látszanak arra, hogy a békeszerződés kikötései a közeljövőben enyhíttetni fognak. A szövetséges és társult hatalmak kijelentik a kísérő levélben, hogy a határvonalakat megváltoztatni nem lehet. Ugyanakkor azonban felhatalmazzák a határmegállapító bizottságokat, hogy előterjesztéseket tegyenek a szükségesnek mutatkozó változtatások iránt, hogy kiküszöböltessenek amaz igazságtalanságai, amelyeknek megszüntetése általános érdek. A kísérő levél szerint a határmegállapító bizottságok által teendő intézkedések teljes mértékben biztosítani fogják a határ mentén élő népességek érdekeit. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy a szövetséges és társult hatalmak őrködni fognak afelett, hogy a jóvátételi bizottságok mindannyiszor, valahányszor valamely igazságtalanságnak jönnek

tudomására, híven megfognak felelni feladatuknak és rajta lesznek, hogy a népszövetség tanácsa teljes befolyásának latbavetésével igyekezzék megszüntetni minden igazságtalanságot és méltánytalanságot. A rutén földet illetően a kísérőlevél széleskörű autonómiát helyez kilátásba, amely lehetővé teszi, hogy a rutén nép akaratát szabadon nyilváníthassa és minden befolyástól mentesen dönthessen sorsa és hovatartozandósága dolgában. A szövetséges és társult hatalmak bizonyára nem vették volna föl a kísérőlevélbe ezeket a határozott és világos kijelentéseket, ha nem lett volna komolyan szándékukban, hogy biztosítsák a rutének számára a választásoknak és nemzetgyűlésük működésének teljes szabadságát. Végül a kísérőlevél kilátásba helyezi Magyarországnak a népszövetségbe teljesen egyenlő jogú tagként való fölvételét, azzal a föltétellel, hogy híven teljesíti a békeszerződésből reá háruló kötelmeket. A szövetséges és társult hatalmak bizonyára teljesen tudatában vannak, mily súlyosak a Magyarországra rótt kötelezettségek. De ha Magyarország jóhiszeműségét nem is lehet kétségbevonni, akkor, amikor a szerződés anyagi és erkölcsi követelései túlhaladják a lehetőség határait, a legjobb akarat is legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik. A jelen óra súlyos volta, valamint a szövetséges és társult hatalmak kétségbevonhatatlan tekintélye egészen rendkívüli fontosságot ad azoknak az ígéreteknek, amelyek bennfoglaltatnak a Magyarországot a béke aláírására fölhívó okmányban. A határozott ígéretek összessége kifejezésre juttatta a közeledésnek azt a gondolatát, amelyet részünkről mi is érvényesíteni törekedtünk. A magyar kormány meg van győződve arról, hogy a megértésnek e kibontakozófélben lévő szellemében fogják megoldani a békeszerződésből kifolyóan fölmerülő vitás kérdéseket és ugyanez a szellem fogja megszüntetni azokat az igazságtalanságokat is, amelyek nincsenek kifejezetten megemlítve a kísérőlevélben, vagy amelyeket a kísérőlevél nem ismer el ilyenekül. Ezen föltevésben és az ország súlyos helyzetének teljes tudatában úgy véli a magyar kormány, hogy nem térhet ki a békeszerződés aláírása elől. Ezzel az elhatározásával a magyar kormány azt is bizonyítja, hogy Magyarország Középeurópa politikai rendszerének értékes eleme, melynek belső megszilárdulása Európának egyetemes érdeke. Van szerencsém értesíteni Elnök Urat, hogy mihelyt a magyar kormánynak tudomására jut a béke aláírásának időpontja, Magyarország haladéktalanul ki fogja küldeni a kellő felhatalmazással ellátott megbízottait, hogy aláírják a békeszerződést. Fogadja Elnök Úr legmélyebb tiszteletem nyilvánítását.

Budapest, 1920. május 18-án. SIMONYI-SEMADAM s. k. TELEKI s. k. miniszterelnök. külügyminiszter.” A békeszerződés aláírására 1920. június 4-én került sor a Trianon palotában. A helyszínt így mutatta be a Pesti Napló aznapi száma: „Ahol a gyászbékét aláírják A Trianon 1920. június 4. délelőtt tíz óra, tragikusan szomorú dátum a magyar történelemben. Ekkor írják alá a magyar kormány meghatalmazottai a reánk erőszakolt békét a Trianonban. A francia szépművészeti államtitkár erre az alkalomra külön feldíszíttette a francia királyok kéjlakának középfolyosóját, ahol a magyar urak remegő kézzel, de önérzettel és az elkövetkező szebb jövőbe vetett rendíthetetlen hittel jegyzik neveiket a békeokmányra. A francia köztársaság lovasgárdájának egy százada díszőrséget áll a történelmi aktus időtartamára és az eddigi hírek szerint a görög király személyesen vesz részt a magyar béke aláírásán. Mennyi fény és külső pompa ott kinnt, mialatt egy nemzet itthon vérez és szenved! Trianon. Mily borzalmas megpróbáltatása ennek a nemzetnek, hogy ez a név belekapcsolódott a történelmébe, hogy tanítani fogják a magyar iskolákban a versaillesi gyönyörű parkból kiemelkedő két évszázados királyi kastély históriáját. A Trianon két részből áll. A Grand Trianonból, amelyet XIV. Lajos építtetett kedvesének, Maintenon asszonynak és a Petit Trianonból, amelyet egy évszázaddal később XV. Lajos emelt Dubarry asszonynak. A két épületet folyosó köti össze. Ezt a folyosót, ahol holnap a magyar békét aláírják, Napoleon építtette. A Trianon helyén egykor falu állt. Triarnum volt a neve és amikor a kastély 1688-ban felépült, XIV. Lajos Trianon de Porcelaine-re keresztelte. Híres mulatságokat rendezett itt a Roi de soleil, a Napkirály, hetekig tartó mulatságokat és itt fogadta nagy ünnepségek közepette II. Jakabot, a száműzött angol királyt is. 1694-ben a király végleg ide költözött és utolsó éveit megszakítás nélkül itt töltötte. Az öreg podagrás fejedelmet gyakran látták a parkban, amint tolókocsiján gyönyörködött a tavaszi virágokban, míg betegsége végleg nem kötötte ágyhoz. Utódját a régens nem engedte a Trianonban székelni és így az udvar Párisba költözött. Mikor azonban 1. Péter cár meglátogatta a francia királyt, a Trianonban helyezték el. Ahol 1722-ben és 24-ben, a krónikások feljegyzései szerint, nagy mulatságokat rendeztek. Negyvenegyben, amikor a királyné családi eseményeknek nézett elébe, újból élénk lett az élet a versaillesi kéjlakban és később – amidőn XV. Lajos kedvese, Chateaurous asszony meghalt – a király is ideköltözött, felejteni.

Napokon már csak ritkán kereste fel a Trianont, de Josephine hosszabb ideig tartózkodott itt. Mária Lujza is vendége volt a kastélynak. Igaz, hogy csak rövid pár napig, az egykori feljegyzések szerint 1810. augusztus elsejétől tizedikéig. Napoleonnak gyönyörű könyvtára volt a kastélyban. Amikor száműzték, arra kérte a képviselőházat, hogy ezt a könyvtárt magával vihesse Szent Ilonára, a ház meg is adta erre az engedélyt, de az időközben bevonuló poroszok elpusztították az értékes könyvtárt. A Grand Trianon történetéhez tartozott, hogy sem XVIII. Lajos, sem X. Károly egyszer sem látogatták meg, és hogy ebben a nevezetes kastélyban folyt le a Bazaine marsall elleni híres pör. A Petit Trianonról, amelyet XV. Lajos 1755-ben építtetett, azt jegyzi fel a krónikás, hogy a király kedvenc tartózkodási helye volt. XV. Lajos nagyon érdeklődött a botanika iránt és a kastély parkjában exotikus fákat, virágokat ültetett. Itt kísérelte meg 1757-ben egy Damiens nevű anarkista merényletét a király ellen. XVI. Lajos a Petit Trianont feleségének Mária Antoniának ajándékozta és megengedte, hogy azt teljesen saját ízlése szerint rendezhesse be. A királyné a kastélyt átalakíttatta, újból bebútoroztatta és mondhatni, hogy saját egyéniségének bélyegét nyomta a kastélyra. Mária Antonia itt egyszerűen, háziasan élt, perkál ruhában, szalmakalappal lehetett látni, amint a parkban gyermekével játszik. A forradalomban egy Langlois nevű limonádé árus költözött a Petit Trianonba, aki később vendéglőt is nyitott itt. Lajos Fülöp első dolgai közé tartozott, hogy a kastélyt újból visszaállítsa régi pompájába és hogy a nyomát is eltüntesse annak, hogy itt egykoron limonádét árultak és bort mértek ki. Végül még csak azt jegyezzük meg, hogy később az orleansi herceg itt tartotta nyári szezonját. Ez a Trianon története. Királyok mulatóhelye, amelyet szeretőiknek építettek – nekünk egy tragikusan fájdalmas emlék. Olyan, mint egy rossz álom. De minden álomnak egyszer csak vége van.” A békeszerződés aláírását követő tiltakozást, mely mind a lakosság, mind a nemzetgyűlés és az összes politikai szervezetek részéről megnyilvánult, szintén hűen tükrözte a Napló: „Aláírták a békeszerződést A főváros és az ország tiltakozása – Szent mise a Bazilikában és istentiszteletek – A menekültek néma tüntetése. A magyar távirati iroda jelenti Párisból június 4-én: A magyar békeszerződést ma délután 4 óra 30 perckor aláírták. (Havas – ügynökség.) (Saját tudósítónktól.) A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás

fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert és béklyókat raktak dolgos két kezünkre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. Mint ahogy az anyaföld Anteusznak új erőt adott küzdelmeihez – úgy sarjadzik ki az áldott, életet adó magyar humuszból nemzeti újjászületésünk reménysugára. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak. És hisszük, hogy sikerülni fog. Hisszük … de óh ma még mindig újra és újra feljajdul bennünk a bánat. Ma még friss a seb, s ha tehetetlenül fetrengünk is, azért az entente érthet abból, amit ma itt látott. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott. A mulatóhelyek zárva voltak, a vonatok, a kocsik megálltak, s a munkások letették a szerszámot néhány percre ezen a fekete pénteken. A nemzetgyűlés, a főváros tanácsa, az egyházak, a hazafias egyesületek és az idegen megszállás borzalmai elől idemenekült véreink impozáns módon fejezték ki tiltakozásukat a ránk kényszerített aktus ellen.

A menekültek néma tüntetése Árpád fejedelem szobra előtt már félkilenc óra tájban gyülekeztek a megszállott területek elüldözött magyarjai. Asszonyok, leányok, gyermekek jöttek el a hontalanná vált családfőkkel, hogy részt vegyenek a tragikus jelentőségű napon rendezett néma tüntetésen. Őszi hangulatot árasztó eső verte a vaggonlakók, menekültek és kiüldözöttek tömegét és minduntalan hangzott a megjegyzés: – Még az ég is velünk gyászol … Az elszakított területek menekültjei hatalmas jelzőtáblák mögött csoportosultak. Keletmagyarország, Északmagyarország, Délmagyarország fiai álltak össze tömött négyes sorokban. Külön csoportba állottak a vaggonlakók és táblákat tartottak kezükben a következő felirattal: »Békés otthonából kiüldözött 12 000 vaggonlakó tiltakozik a békeszerződés ellen.« Külön csoportba tömörültek az Unió zászlaja alatt az Erdélyi Magyar–Székely Szövetség tagjai, valamint a menekült államvasúti alkalmazottak is. Féltíz órakor indult el a tüntető menet az Árpád-szobor elől. A menet élén vitték az Erdélyi Otthon újonnan fölavatott zászlaját, majd egymás után következtek a különböző csoportok. Zajtalanul, némán de méltóságteljesen demonstrálva haladt végig az esőverte menet az Andrássy-úton, melynek utcai közönsége nagy megilletődéssel és együttérzéssel nézte az igazán megrendítő felvonulást. Szent mise a Bazilikában és felvonulás Petőfi szobrához Tíz óra után néhány perccel érkezett meg a menekültek tüntető tömege a Bazilika épületébe. A nemzetiszínű zászlókkal és hazafias feliratú táblákkal a főoltár körül helyezkedtek el és a templomot az utolsó sarokig betöltötték a menekültek csoportjai. A szent misét Kovács Kálmán apát celebrálta fényes papi segédlettel és ő tartotta meg a szentbeszédet is, minthogy Zadravecz István tábori püspököt betegsége megakadályozta a megjelenésben. – A fájdalomnak végtelen tengerében élünk – mondotta a főapát. ~ Nem tudjuk, hogy megálljunk-e vagy tovább haladjunk a fájdalmak útján. Bíznunk kell abban, hogy az Isten nem fogja elfelejteni millió és millió magyar szív bánatát, szenvedését, bizalmát és szebb jövőbe vetett hitét. Nagy nemzeti küzdelemről, a feltámadás munkájáról van itt szó. És mi meg fogjuk mutatni, hogy élni akarunk és élni fogunk. Nem a keserűség, nem a gyűlölség vezet bennünket, hanem a feltámadásba, a szebb jövőbe és az isteni gondviselésbe vetett törhetetlen hitünk. A szentbeszéd elhangzása után a templom egész közönsége a Hymnuszt énekelte el. Tizenegy órakor ért véget a szent mise. A menekültek tüntető tömege kiözönlött a Bazilika épületéből és a zászlók és jelzőtáblák mögött

elhelyezkedve, néma csendben haladt a Vilmos császár-úton, Károly királyúton, a Kossuth Lajos-utcán keresztül a Petőfi-térre. Minden szónoklat mellőzésével helyezkedett el a tüntető tömeg a szobormű körül és a szitáló esőben elénekelték a magyar nemzet imáját. A Hymnusz elhangzása után a tüntető csoportok méltóságteljes rendben tértek vissza helyiségeikbe, ahol megbeszéléseket folytattak további teendőikre vonatkozólag. Istentiszteletek A Kálvin-téri református templomban, valamint a fasori evangélikus templomban délelőtt tíz órakor tartottak a béke aláírásának idejében istentiszteletet. Az evangélikus templomban Raffay Sándor püspök, a református templomban pedig Barabás Samu kolozsvári esperes mondott beszédet és azt hangoztatták, hogy minden magyarnak kitartóan, fáradhatatlanul és minden erejével dolgoznia kell, hogy a nagy csapást el tudja a nemzet hárítani. Az egyetemi templomban is istentiszteletet tartottak délelőtt 10 órakor Ballagj Aladár rektor, a kari dékánok, az egyetemi tanács és a tanári testület jelenlétében. A szent misét Ámon Pál, a papnevelő-intézet igazgatója celebrálta. Wolkenberg Alajos hittudományi dékán intézett ezután buzdító beszédet a jelenlevőkhöz. Az istentisztelet a Hymnusz eléneklésével fejeződött be. A főváros és törvényszék tiltakozása A főváros tanácsa a tegnapi ünnepre való tekintettel, ma tartotta meg rendes tanácsülését, melyet tíz órakor nyitott meg Bódy Tivadar polgármester. A békeszerződés elleni néma tiltakozás jeléül a tanácsülést egy órára felfüggesztették, úgy hogy a tanácskozást csak tizenegy órakor kezdték meg. A budapesti büntetőtörvényszéken ma délelőtt tíz órakor az összes tárgyalásokat tíz percre felfüggesztették, hogy a bírói testület is kifejezést adjon hazafias tiltakozásának. Az egyesületek tiltakozása A békeszerződés aláírásának napján Szent István birodalmának összes nemzeti szövetségei és egyesületei felhívást intéztek minden magyar állampolgárhoz, melyben kifejtik, hogy a magyar nép hősiesen teljesítette a világháborúban kötelességeit és csak árulás kényszerítette a magyarságot arra, hogy lerakja fegyverét. A győztes hatalmak azonban páratlanul lealázó és irgalmatlan békét diktáltak reánk. A legyőzött nép, mely nem vesztette el önérzetét, elejét fogja venni annak, hogy ez a békeszerződés sokáig tartsa igában a magyar népet. Az elszakított területeken élő magyarság szíve az egységes nagy magyar nemzet felé dobog. Nem fogják elfelejteni az új országhatárokon túl sem, hogy Szent István birodalma mindenkor a szabadság, a jog, a rend és a műveltség hazája volt. A magyar nép adta a

kontinensnek az első szabad alkotmányt és ez a nép védelmezte Európát évszázadokon át a keleti barbársággal szemben. A felhívás azzal végződik, hogy a nemzet sorsa nem írott szerződéseken, hanem fiainak erényein alapszik. Ma délelőtt a béke aláírásának órájában az összes hivatalokban, a hivatalnokok 10 percre letették a tollat, hogy ők is némán tiltakozzanak a rettenetes békeszerződés ellen. Az ország felzúdulása A Magyar Távirati Iroda jelenti: Az ország minden részéből nap-nap után garmadával érkeznek most is a kormányhoz a tiltakozások a ránk erőszakolt béke ellen mind magánosok és testületek, mind pedig egyes községek és városok részéről. A megszállott vármegyék követeinek tiltakozása A megszállott vármegyék követei ma gyűlést tartottak a vármegyeházán. Persay Ferenc, Bars-vármegye volt alispánjának hazafias elnöki megnyitó beszéde után dr. Király Aladár, Háromszék-vármegye követe előterjesztette a világ összes népeihez intézendő kiáltványt, melyben tiltakoznak az ország igazságtalan megcsonkítása ellen s kijelentik, hogy a vérszerződés azt a kötelezettséget rótta ránk, hogy hazánkat, ha másképp nem lehet, vérrel is, vassal is megtartsuk utódaink számára. A nemzetgyűlés tiltakozása az erőszak békéje ellen (Saját tudósítónktól.) Magyarország történelmének leggyászosabb napján, amikor Versaillesben megjelentek a kormány megbízottjai, hogy aláírják a „békéről” szóló fekete papirost, ülésre gyűltek össze a nemzetgyűlés tagjai. Az ülés néhány percig tartott, csupán fájdalmas jajkiáltás volt. A nemzetgyűlés elnöke a mélyen megilletődött Ház előtt erőteljes szavakkal az önérzet és igazság hangján deklarálta, hogy a kényszer hatása alatt aláírjuk ugyan az entente ítéletét, de a halálos ítéletbe nem nyugszunk bele soha, annál kevésbé, mert él bennünk a meggyőződés, hogy a nemzeten elkövetett rettenetes igazságtalanság meg fogja magát bosszulni. Mély hatást keltett az elnök ama kijelentése, hogy a tőlünk elszakított országrészeket szívünkhöz szorítjuk, de ezeket a területeket sem ármány, sem erőszak, sem hatalom nem tudja tőlünk elszakítani. A fájdalomnak ebben a pillanatában a nemzetgyűlés nem is folytatta ülését, az egész napirend tárgyalását szombatra halasztotta.

Az erőszak békéje A magyar kormány és Apponyi Albert is úgy nyilatkozott azután, hogy csakis a későbbi revízió reményének alapján került sor 1920. június 4-én Trianonban a békeszerződés aláírására. Persze önmagában a kegyetlen feltételek megváltoztatásának távoli illúziója nem indokolta volna a szerződés aláírását, azt sokkal inkább a Magyarországot körülvevő kényszerítő körülmények idézték elő. A kényszerítő körülmények pedig az 1918. november 3-tól, a fegyverszünet aláírásától számított jó másfél év alatt alakultak ki. Ezek közül az egyik legfontosabb tényező az, hogy amíg a fegyverszünet aláírásakor Magyarország területén egyetlen idegen katona sem volt, addig a békeszerződés elfogadásakor az ország területeinek 2/3része idegen megszállás alatt állt, sőt még a békeszerződés érvénybe lépése előtt idegen államok részévé vált, mert a hódítók nem csak megszállták, hanem be is kebelezték azokat a földeket, ahová a lábukat rátették. Azt lehet mondani, hogy a már a háború előtt és alatt megfogalmazott háborús és békecélok érvényesítése Magyarország rovására maradéktalanul sikerült, ugyanakkor Magyarország a maga céljait nem tudta megvalósítani. Ez a cél Magyarország részéről az ország területi egységének, épségének biztosítása volt, melyhez hozzátartozott a magyarországi nemzetiségek jogainak elismerése és biztosítása, másrészt hozzátartozott annak a hangsúlyozása, hogy Magyarország ha be is lép a háborúba, azt nem a területgyarapodás igényével teszi, egyetlen km2– t sem szándékozik annektálni a szomszédos országok területéről. Ezzel szemben a szomszédos államok kivétel nélkül új területek megszerzésének igényével léptek be a háborúba, a háború előtti és alatti diplomáciai és propagandakampányaik is ezt a célt szolgálták, és ezért tettek katonai lépéseket a fegyverszüneti egyezmények aláírása után is Magyarországgal szemben. A szomszédok szeme előtt Nagy-Csehország, Nagy-Szerbia és Nagy-Románia lebegett. Masaryk 1915-ben emlékiratot juttatott el az angol külügyi hivatalhoz, melyben igényeiket így fogalmazta meg: „A cseh állam állna az úgynevezett cseh országokból, nevezetesen Csehországból, Morvaországból és Sziléziából; ehhez jönnének ÉszakMagyarország tót területei, Ungvártól Kassán keresztül a néprajzi határvonalak mentén, az Ipoly folyó mentén a Dunáig, befoglalván Pozsonyt és a magyar határtól északra elterülő egész Szlovákiát. A tótok, csehek, annak ellenére, hogy saját dialektusukat használják irodalmi nyelv gyanánt… A cseh és szerbhorvát óhajok maximumát az képezi, hogy Csehország és Szerbia–Horvátország között összeköttetés legyen… Ez azáltal válnék lehetségessé, ha Magyarország nyugati határán egy keskeny földsávot

Szerbiának, vagy felerészben Cseh-országnak, felerészben Szerbiának adnának. – Ezen korridort Pozsony, Sopron, Moson és Vas vármegyékből alkotnák meg … Szerb-cseh korridor megkönnyítené a gazdasági cserét az iparos Csehország és a földmívelő Szerbia-Horvátország között és ez Csehországtól szerb-horvát kikötőkhöz vezetne.” A korridor tervét a háború befejezése után újra felelevenítették, sőt 1919 decemberében megvalósítása céljából Benes fegyveres segítséget is ajánlott a szerbeknek. A békekonferencián azonban Nyugat-Magyarországnak Csehországhoz való csatolását egyedül csak Franciaország támogatta, így végül is létrejött Burgenland, melyet Ausztriának ítéltek. A román igényeket Seton Watson írta le 1915-ben megjelent könyvében (Roumania and the Great War – Románia és a Nagy Háború), olyan pontosan, hogy a trianoni határeltérései az általa leírtaktól csupán pár kilométerrel térnek el. Persze a románok többet szerettek volna még ennél is elérni, követeléseik a Tiszától a Dnyeszterig terjedtek, de azért átmenetileg megelégedtek azzal is, amit a trianoni béke kínált számukra. Arra a kérdésre, hogy példátlan követeléseiket a szomszédos államok Magyarországgal szemben miként tudták érvényesíteni, Seton Watson egy 1924-ben mondott beszédében a következőképpen felelt: „Amint most beszélek, sok embert látok magam előtt, akik a békekonferencián szerepet vittek és akik megértik azt, hogy néhány szakértő szoros összetartása, kik ismerik egymást és minden erejüket egy adott cél elérésére összpontosítják, el tudnak érni egyet-mást, mire a nem értesült közvélemény és a nem értesült államférfiak képtelenek.” Céljaik megvalósítására Magyarország kormányai is kitartóan törekedtek a körülmények és lehetőségek által meghatározott változatos módszerekkel. Láttuk, 1918 őszén az antanthatalmak jóindulatában bízva a diplomácia eszközeivel próbálták megállítani Magyarország különböző területeinek megszállását. Ekkor a fegyveres ellenállásra még sem hadsereg, sem az annak ellátásához szükséges muníció nem állt rendelkezésre. A fegyveres honvédelem szükségességének felismeréséhez és koncepciójának kidolgozásához azonban már a Károlyi-kormány hozzálátott, a kivitelezés azonban a Tanácsköztársaságra maradt. A kezdeti sikereket azonban újabb katonai vereség követte. 1919 augusztusától 1920 júniusáig az új kormányoknak konszolidálni kellett a polgári rendszert, meg kellett szabadulnia a szélsőséges elemektől, el kellett magát fogadtatnia a győztes nagyhatalmakkal, s mindezt olyan körülmények között, mikor az ország 2/3 része idegen katonai megszállás alatt volt és ennek következtében, valamint a háborús veszteségek miatt a gazdaság gyakorlatilag működésképtelenné vált. Érthető módon 1919 végén és 1920 elején újra a diplomáciai kísérletek kerülnek előtérbe, s ezekben a próbálkozásokban a győztes nagyhatalmak,

mindenekelőtt az Egyesült Államok kormánya által meghirdetett rendezési elvek szolgáltatják a hivatkozási alapot. Az USA elnöke, Wilson 1918 legelején hozta nyilvánosságra 14 pontba foglalva azokat az elképzeléseket, melyeket a háború befejezése után békekötéseknél, a határváltozásoknál és a különböző népek sorsát politikai szempontból is megszabó intézkedéseknél figyelembe kell venni. Ha végigtekintünk a nyilvánosságra hozott pontokon, érthetővé válik, miért táplált illúziókat a háború utáni rendezést illetően a Károlyi-kormány és tette le a fegyvert 1918 őszén, s miért ébredtek újjá ezek az illúziók minden más próbálkozás kudarca után egy évvel később, a békekonferencia döntéseit közvetlenül megelőzve. A 14 pontot Woodrow Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének a kongresszushoz intézett 1918. január 8-i üzenete tartalmazta: „I. Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek megkötése után nem lesz többé semmiféle titkos nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia mindig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog tevékenykedni. II. A hajózás teljes szabadsága a parti vizeken kívül eső tengereken, békében és háborúban egyaránt, kivéve ha a tengereket nemzetközi szerződések végrehajtására irányuló nemzetközi akció révén teljesen vagy részben lezárnák. III. Minden gazdasági akadály lehető legnagyobb mértékű megszüntetése és egyenlő kereskedelmi feltételek megteremtése mindazon nemzetek részére, amelyek hozzájárultak a békéhez és csatlakoznak annak fenntartásához. IV. Megfelelő biztosítékok nyújtása és elfogadása arra, hogy a nemzeti fegyverkezéseket a belső biztonsággal összefüggő legalacsonyabb szintre csökkentik. V. Az összes gyarmati igények szabad, elfogulatlan és teljesen pártatlan rendezése, annak az elvnek szigorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonatkozó kérdéseinek eldöntésénél az érdekeli lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek a latba, mint annak a Kormánynak méltányos igényei, amelynek igényei jogosságát el kell bírálni. VI. Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő összes kérdések olyan rendezése, amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt, sőt ezen a fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet, és amelyet ő maga is óhajt…

VII. Az egész világ egyet fog érteni abban, hogy Belgiumot ki kell üríteni és helyre kell állítani anélkül, hogy megkísérelnénk korlátozni szuverenitását, amelyet minden más szabad nemzettel együtt élvez … VIII. Az egész francia területet fel kell szabadítani, és elözönlött részeit helyre kell állítani. Azt az igazságtalanságot, amelyet Poroszország 1871-ben Elzász-Lotharingia tekintetében Franciaországnak okozott és amely közel ötven évig nyugtalanította a világ békéjét, jóvá kell tenni, hogy a béke mindenki érdekében újból biztosíttassék. IX. Az olasz határokat a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak szerint kell kiigazítani. X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét. XI. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kell üríteni, a megszállt területeket helyre kell állítani, Szerbiának szabad és biztosított kijáratot kell adni a tengerhez; a különböző balkáni államok egymás közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi hovatartozás történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni; a különböző balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi garanciákkal kell alátámasztani. XII. A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi nemzetiségek részére, amelyek most török uralom alatt élnek, biztosítani kell létük feltétlen biztonságát, önálló fejlődésük teljes és zavartalan lehetőségét. A Dardanellákat állandóan nyitva kell tartani, mint nemzetközi garanciákkal biztosított szabad átjárót minden nemzet hajói és kereskedelme számára. XIII. Független lengyel államot kell létesíteni, amely magában kell, hogy foglalja a vitathatatlanul lengyel lakosság lakta területeket, szabad és biztosított kijáratot kell biztosítani számára a tengerhez, politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi szerződéssel kell biztosítani. XIV. Különleges szerződésekkel meg kell alakítani a nemzetek általános szövetségét avégből, hogy a nagy és kis államok politikai függetlensége és területi sérthetetlensége kölcsönös garanciákkal egyaránt biztosíttassék.” A Magyarországot leginkább érintő X. pont tekintetében ugyan megváltozott az Egyesült Államok álláspontja, és 1918 végére már lemondtak a Monarchia fenntartásáról, a Monarchia népeinek önrendelkezési jogára vonatkozó megállapítás azonban továbbra is érvényben maradt. Hivatkozási alapul szolgált a szerb, román, rutén, szlovák, cseh stb. népek követeléseinek

megvalósításához, ugyanakkor Magyarország területi épségének védelméhez is, vagy legalábbis ahhoz, hogy népszavazást lehessen követelni a vitatott területek hovatartozása kérdésében. A több millió más nemzetiségű mellett több millió magyar sorsáról is szó volt, akik, ha a szomszédos államok területi igényei kielégítést nyernek, ezen belül kisebbségi sorba kerülnek.

Az eddig elmondottakból mindenesetre kiderül az, hogy legalábbis elvi alapja volt a békekonferencián a magyarok számára remélt méltányos bánásmódnak. Másfelől egyértelműnek tekinthető, hogy Magyarországot a béke-konferencia nem a Tanácsköztársaság miatt „büntette meg”, illetve nem

a „bolsevizmus veszélye” volt az oka a szomszédos országok katonai akcióinak, hiszen amikor ezek 1918 őszén megindultak, még nem volt Magyarországon ilyen veszély. Ezen kívül 1918. november 3-tól, a fegyverszünet aláírásától 1920. június 4-ig, a békeszerződés aláírásáig eltelt idő alatt a politikai rendszer jellege Magyarországon több ízben alapvetően megváltozott. A Károlyikormány a valódi polgári demokráciát képviselte, a Tanácsköztársaság Európában a legmesszebb ment a forradalmi mozgalom útján, a Horthy Miklós nevével fémjelzett politikai vezetés, mely a békeszerződést aláírta, pedig már a konzervatív polgári berendezkedés megszilárdulását garantálta mind Magyarország, mind Európa számára. Sem a győztes hatalmak béketerveit, sem a szomszédos államok területi követeléseit nem befolyásolta Magyarország társadalmi berendezkedése. A háború végén a győztes nagyhatalmak célja Közép-Európa lehető legrövidebb időn belüli pacifikálása volt és törekedtek arra is, hogy az európai nagybirodalmak romjain létrejött kis utódállamok között jószomszédi viszony alakuljon ki. Felvetődött esetleg egy új államszövetségi rendszer létrehozásának lehetősége is, amely a német és szovjet veszély ellensúlyozására egyaránt alkalmas lehetett volna. Hogy ez a háború utáni rendezés végül is Magyarország rovására valósult meg, ez a francia, cseh, román, szerb diplomáciai és katonai aktivitás eredménye, mely meghaladta mind Magyarország, mind pedig Anglia és az Egyesült Államok tevékenységét. Hozzájárultak a nagyhatalmak közötti ellentétek is, illetve Magyarország vonatkozásában az a tény, hogy a háború, a forradalmak és a honvédelem következményeinek együttes jelentkezése a magyar kormányok számára sem mindig tette lehetővé a tisztánlátást, vagy ha igen, akkor sem rendelkeztek a megfelelő eszközökkel szándékaik keresztülvitelére. Így azután Magyarország tragédiája bekövetkezett. 1920. június 4-én a békeszerződés aláírásának napján az országban megkondultak a harangok, bezártak az üzletek, az iskolák, 10 percre leállt az utcai forgalom, a Területvédő Liga tiltakozó tüntetést szervezett. Még 1920 júniusában a védőligák szövetsége pályázatot hirdet az ország régi határainak visszaállítására buzdító ima és jelmondat megírására, melynek győztese Papp-Váry Elemérné alkotása. A magyar nemzetgyűlés 1920. november 11-én ünnepélyesen tiltakozó nyilatkozat megfogalmazása után fogadta el a trianoni békeszerződésről szóló törvényt, melyet azután 1921. július 26-án cikkelyezett be. Az amerikai parlament nem szentesítette a trianoni szerződést, hanem 1921. augusztus 29-én különbékét kötött Magyarországgal. A francia parlamentben is élénk viták folytak a szerződésről 1921 júniusában és júliusában, ami azt mutatta, hogy az alkotók közül is többen „elborzadtak a zordon mű felett”. A

békeszerződés előadója Charles Daniélu volt, ő is, valamint a felsőház és képviselőház más tagjai is Franciaország felelősségét hangsúlyozták Magyarországgal szemben, leleplező kijelentéseket tettek a békeszerződés létrejöttének körülményeire és intézkedéseire vonatkozóan. A szerződést ezek után csak azzal ratifikálták, hogy a francia kormány gondolkodni fog a tévedések és igazságtalanságok felülvizsgálásáról. Erre persze nem került sor. A nemzetközi közvélemény számára lord Rothermere-nek a londoni Daily Mail 1927. június 21-i számában megjelent cikke mutatott rá a trianoni szerződés tarthatatlanságára. A már említett Charles Daniélu írta a következőket: „Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor, amikor kirekesztettek az országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az országban maradt 8 millióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődtek abba, hogy testvéreiktől örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re előre tolták Budapest felé, hogy ez a város a cseh ágyúk lőtávolságába kerüljön, ugyanakkor a Bácskát azért csatolták Jugoszláviához, hogy Belgrád távol essék a magyar ágyúk hatótávolságától.” Charles Tisseyre képviselő a következőket mondta: „Az egyik fél teljes rosszindulatának kellett a másik fél tudatlanságával párosulnia ahhoz, hogy a régi Magyarország csodálatos egységét egy képzelt elnyomás nevében szétrombolja. Szétszakították ezt a nemzetet, amely politikai, közigazgatási egységét 10 évszázadon át megtartotta, azzal a kifogással, hogy különböző népekből áll. Mit tettek ezek után? Alkottak három új államot, még vegyesebb népességgel, mint amilyen a magyarországi volt. Szétrombolták egy életerős egészséges ország politikai és gazdasági egységét és romjaiból új államokat alkottak, melyek messze állnak az előző egységétől … Magyarország nem ok nélkül tartja felelősnek Franciaországot a tévedésekért és igazságtalanságokért. Ez a helyzet nem tarthat a végtelenségig. Miért tette, vagy engedte tenni ezt Franciaország? Ezt a káros cselekedetet? Ez a szerződés a mi munkánk. Egy hosszú történelem tényeivel szemben ügyetlen politikai cselekménnyel eltávolítottuk magunktól egy népet, melynek inkább közelebb kellett volna kerülnie Franciaországhoz … Bizonyos, hogy a magyarok a háború alatt a németek hűséges és őszinte szövetségesei voltak … nem is arról van szó, hogy erről tudatosan megfeledkezzünk; szemére vethetjük-e azonban Magyarországnak, hogy Németország szövetségesévé vált? Nem mi sodortuk-e arrafelé azzal, hogy tőlünk telhetőén támogattuk az osztrák– magyar államokban a pánszláv mozgalmak kifejlődését? Trianonnal Magyarországot ismét Németország karjaiba sodortuk. Megtehette-e tehát Magyarország, hogy nem visel háborút Ausztria oldalán? Ma már tudjuk, milyen volt Tisza István gróf magatartása a szarajevói merénylet után, a

Bécsben tartott tanácskozásokon. A háború magyar részről nem Franciaország, hanem az őt fenyegető Oroszország és Szerbia ellen irányult. Az egész háború alatt a franciák minden korlátozás nélkül, szabadon élhettek Budapesten, beszélhették nyelvüket, a budapesti színházak továbbra is játszották a francia darabokat. Hozzátehetjük még, hogy Károlyi Mihály forradalma Vive la France-ot (Éljen Franciaország) kiáltott. Érthető, hogy a háborúban való részvételért meg akartuk büntetni Magyarországot, mért kellett azonban erősebben sújtanunk, mint Németországot vagy Ausztriát? A magyarok Franciaországtól még egy szemernyi igazságot sem kaphattak idők múltán, ez egyébként úgy tűnik előttünk, hogy mi vagyunk felelősek mindazokért a szenvedésekért, melyek Magyarországot Trianon óta sújtották … A francia sajtó különösen dühös magyarellenes hangot alkalmazott . .. Magyarországon az a benyomás, hogy minden szerencsétlenség Franciaországtól származik … Feltehetjük a kérdést, hogy milyen esztelen indítékok késztették a trianoni békeszerződés értelmetlen művének összetákolására.” Gróf Apponyi Albert, aki a trianoni magyar békedelegáció vezetője volt (de aláírására már nem volt hajlandó, azt a kormány megbízásából Benárd Ágoston és Drasche Lázár Alfréd látta el kézjegyével), a szomszédos országok nemzeti fejlődése szempontjából is élesen kritizálta a szerződést „Állítom írta – hogy Magyarország rovására történt megnagyobbodásuk az emberi haladás nagy érdekeinek rovására történt, mert ezek szolgálatában érettebb erőket gyengített meg és magukat a területileg megnagyobbodott nemzeteket saját történelmi hivatásuk teljesítésében inkább akadályozza, semmint elősegíti … Az utódállamok ugyanis területi terjeszkedésük által nem csupán fajrokonokat vettek fel az ő bélyegüket magukon viselő államokba, hanem nagy számú idegen fajokat is, melyeknek úgy számaránya, mint kulturális minősége a helyzetet legalábbis kérdésessé teszi. A legkedvezőbben áll e tekintetben, a vezető nemzet magas kulturális színvonalánál fogva, a cseh-szlovák köztársaság, ha a cseheket és a szlovákokat egy fajnak vesszük. Ez azonban legalábbis nagy kérdés; részemről alig hiszem, hogy a szlovákok többsége külön nemzeti egyénisége megszűnésével megbarátkozott volna, hogy nem tekinti-e magát inkább – még pedig teljes joggal – a nagy szláv család egyik önálló és különleges sajátosságokkal bíró tagjának. Ha ekképp fogja fel helyzetét, akkor az most sokkal veszélyesebbé vált, mert a magyar uralom talán nem támogatta eléggé ennek a fajegyéniségnek és a benne levő erőknek a kifejlődését, de a nagy heterogenitás folytán, létezését nem is veszélyeztette; a cseh ellenben támogatja ugyan, de a közelrokonság és a politikai erőviszonyok folytán

agyon is támogatja. Csak a vak nem látja, hogy a szlovákok elcsehesítése, a pittsburgi becsapás segítségével, a cseh politikának egyik alapgondolata, melynek sikere kétségtelen. A nagyrészt egész szeszélyesen, geográfiai kényszer nélkül Csehszlovákiához csatolt közel egymillió magyar kisebbségről nem is kívánok szólni. De Nagy-Románia és Nagy-Szerbia – területi hódításainál még kirívóbb a visszásság. Azon a területen, amelyet Nagy-Szerbia a szoros értelemben vett Magyarországtól – Horvátországot számításon kívül hagyva – elnyert, 21 ezer négyzetkilométer egy és félmillió lakosságában 460 ezer a magyar, 300 ezer a német (közelebbi áttekintés végett kerek számokat írok), körülbelül 300 ezer a tót, ruthén, román és egyéb fajbeli és csak 90 ezer a horvát, 380 ezer a szerb, tehát együtt 470 ezer a jugoszláv, vagyis az egész elszakított népességnek nem egészen 30%-a, a magyarnak és a németnek valamivel több mint a fele. Vajon minő elven alapult ez a hódítás, mely még relatív többségre sem támaszkodhat, a kulturális vezetőségre való jogos igénnyel pedig éppenséggel nem? Azt a kérdést nem is vetem fel, vajon abban a csakugyan tisztán jugoszláv államban, melyet a szerb-horvátszlovén királyság alkotna, ha a Magyarországtól elvett területek nem bontanák meg a faj-egységet szolgálja-e az emberiségi haladás érdekeit a szerb hegemónia, a régóta nyugathoz tartozó horvát és szlovén nép fölött? Lehet-e egyáltalán a kulturális fejlődési irány és már elért fejlettség ily kirívó ellentétei mellett valóban homogén nemzetnek tartani ezt a délszláv alakulást? A macedón kérdést sem akarom e fejtegetések körébe bevonni; elég nekem annak megállapítása, hogy a Magyarországtól elvett terület ennek a homogenitásnak létrejövetelét csak zavarja és így, midőn magán ezen a területen kulturális visszaesést jelent, az új államnak és emberiségi hivatásának kialakulását megnehezíti. Még világosabb ez Nagy-Románia esetében. A nemzetiségi elv címén elért népességszaporodásból, 5,2 millióból csak 2,8 millió, vagyis 53% román, 47% nem román, ebből 1,7 millió magyar, 560 ezer német, együtt 2,3 millió nyugati kulturális típust képviselő nemzetbeli; a többi apró arányszámokban oszlik el. Már most van-e a magasabb emberiségi érdekek szempontjából ezen a területen jogosultsága a román impériumnak, amikor a szám szerinti túlsúly csekély, kisebb, mint amilyen a magyarságnak abszolút többsége volt a régi Magyarország területén (Horvátországtól eltekintve, ahol tulajdonképpeni magyar impérium nem létezett), a kulturális aránytalanságot pedig az 1920. évi népszámlálás alapján a következő számok tüntették fel kézzelfoghatóan: Magyar Német Román Vegyes Erdély összes lakosságának Az 34,3% 8,7% 55,0% 2,8%

írni-olvasni nem tudóknak Az írni-olvasni tudóknak A középiskolát végzetteknek A hivatalokban levőknek A gazdasági értelmiségnek szellemi foglalkozásúaknak

20,1% 48,0% 63,9% 60,5% A 71,7%

2,1% 15,5% 17,0% 14,5% 20,7%

74,6% 35,8% 18,2% 24,5% 6,5%

0,7% 0,9% 0,9% 0,5% 1,0%

63,5%

16,1%

19,6%

6,8%

A trianoni békeparancs aláírásának helyszíne Trianon kegyetlensége más országokra alkalmazva

Trianon kegyetlensége más országkra alkalmazva

Trianon kegyetlensége más országokra alkalmazva

Hogy pedig a magyarságnak és a csekély számú németségnek ez az óriási kulturális fölénye nem a románság mesterséges háttérbe szorításának eredménye, már abból is kitűnik, hogy annak részesedése a közhivatalokban (24,5%) nagyon túlhaladja azt, amelyet a gazdasági élet vezető szereplésében, de még a szabad szellemi foglalkozásokban is, elérni tudott (6,5, illetve 19,6%). Mivel pedig az itt kimutatott kulturális elmaradottságnak dacára az erdélyi románság még mindig magasabb fokon áll, mint a régi királyságbeli, onnan tehát pótlás nem várható, a román impérium kiterjesztése a Magyar-országtól elszakított részekre nyilvánvalóan és szükségképp kettőt eredményez: az egész kormányzat színvonalának katasztrofális süllyedését és a gyors kiegyenlítés erőszakolása folytán – melyre való törekvés a dolog természetében rejlik – a magasabb kultúrarendszerek elnyomását, sőt, amennyire lehet kipusztítását… De ez az irányzat kiszámíthatatlan mértékben hátráltatója magának a román kultúrfejlődésnek is, mert teljesen ferde irányba tereli a nemzeti energiákat és azt az erőt, amelyet saját felemelkedésükre kellene fordítaniuk, mások leszorítására pazaroltatja. A nacionalista szellem így megtagadja nemesebb tartalmát és egyenesen antikulturálissá válik … Valójában sok veszett el, és egészségtelen ambíciókat kivéve, senki nem nyert semmit… Az emberiség nagy szellemi érdekeinek szempontjából ellenérték nélkül való veszteség Magyarországnak megcsonkítása, a magyarságnak gyengítése.” A trianoni békeszerződés becikkelvezett formája a követezőképpen kezdődik: „1921: XXXIII. TÖRVÉNYCIKK az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával,

Lengyelországgal, Portugáliával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés becikkelyezéséről. (A megerősítő okiratok letételéről felvett első jegyzőkönyv kelte: 1921. július hó 26. napja.) (Kihirdetése elrendeltetett 1921. évi július hó 27-én. – Kihirdettetett az „Országos Törvénytár”-ban 1921. évi július hó 31-én. 1. § Tekintettel a kényszerhelyzetre, amely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott, és amely annak idején a m. kir. kormánynak a békeszerződés aláírására vonatkozó elhatározásánál is döntő súllyal bírt: az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá … 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés a hozzátartozó térképpel és a békeszerződés egyes rendelkezéseinek függelékeivel, valamint a békeszerződés kiegészítéséül ugyancsak 1920. évi június hó 4. napján kelt jegyzőkönyvvel és nyilatkozattal együtt a magyar állam törvényei közé iktattatik …” Ezek után következik a békeszerződés hivatalos magyar fordítása, melynek elején felsorolják a magas szerződő felek megbízottait, „akik jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után a következő rendelkezésekben állapodtak meg: A jelen szerződés életbelépésével a hadiállapot megszűnik. Ettől az időtől kezdve, s a jelen szerződés rendelkezéseinek fenntartásával, a Szövetséges és Társult Hatalmak Magyarországgal hivatalos érintkezésbe lépnek.” A békeszerződés 1. része a Nemzetek Szövetségének Egységokmányát tartalmazza, melyet a párizsi békekonferencia 1919. április 28-án fogadott el. „A Magas Szerződő Felek, avégből, hogy a nemzetek együttműködését előmozdítsák és a nemzetközi békét s biztonságot megvalósítsák, mégpedig: azzal, hogy egyes esetekben kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére, azzal, hogy igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetéseket tartanak fenn, azzal, hogy a nemzetközi jogszabályait ezentúl a Kormányok kölcsönös magatartásának valóságos zsinórmértékéül határozottan elismerik, és azzal, hogy a szervezett népeknek egymásközti érintkezésében az igazság uralmát és mindennemű szerződéses kötelezettségnek lelkiismeretes tiszteletben tartását biztosítják,

megállapították a Nemzetek Szövetségének alább következő Egyezségokmányát” 1. cikk A Nemzetek Szövetségének eredeti tagjai azok az aláírótagok, amelyeket a jelen Egyezségokmány Függeléke megnevez, valamint az ugyanott megjelölt más államok közül is azok, amelyek a jelen Egyezségokmányhoz fenntartás nélkül csatlakoznak … 2. cikk A Szövetség a jelen Egyezségokmányban körülírt tevékenységét Közgyűlés és Tanács útján gyakorolja, amelyek mellett az állandó Titkárság működik. 4. cikk A Tanács a Szövetséges és Társult főhatalmak képviselőitől, továbbá a Szövetség más négy tagjának képviselőiből áll… A Tanács a maga ülésein minden üggyel foglalkozhat, amely a Szövetség működésének körébe esik, vagy a világbékét érinti. 8. cikk A Szövetség tagjai elismerik, hogy a béke fenntartása megköveteli a nemzetek fegyverkezésének csökkentését, addig a legalacsonyabb fokig, amely az Állam biztonságával és nemzetközi kötelezettségeknek közös eljárás útján megvalósítandó kikényszerítésével még összeegyeztethető. A Tanács a kérdéses csökkentésnek terveit minden egyes Állam földrajzi fekvésének és különös körülményeinek figyelembe vételével elkészíti avégből, hogy a különféle Kormányok ezeket a terveket megvizsgálhassák és megfelelően intézkedhessenek… A Szövetség tagjai kötelezik magukat, hogy kölcsönösen nyílt és kimerítő felvilágosítást adnak egymásnak fegyverkezésük mértékéről, szárazföldi, tengeri és légi véderőprogamjaikról, és hadi célokra alkalmas iparágaik helyzetéről … 10. cikk A szövetség tagjai kötelezik magukat arra, hogy a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megóvják … 19. cikk A Közgyűlés időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek vagy olyan nemzetközi állapotoknak a megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.” Magyarország a trianoni békeszerződés becikkelyezésekor még nem tagja a Népszövetségnek, a Népszövetség Közgyűlése majd 1922. szeptember 18án veszi fel tagjai sorába egyhangú határozattal. Több kérdésben fordult Magyarország a Nemzetek Szövetségéhez. Ezek egy része gazdasági

természetű, Magyarország háború utáni elszigeteltségének feloldását, illetve jelentős kölcsönök felvételének lehetővé tételével a trianoni Magyarország gazdaságának talpraállítását célozta. Más részük politikai természetű és mindenekelőtt a szomszédos országokhoz csatolt területeken élő magyar népesség jogvédelmével kapcsolatos. A békeszerződés II. része Magyarország határait állapítja meg, azok részletes leírását tartalmazza. A szerződés részletesen végigmegy a Magyarországnak a környező országokkal újonnan megalkotott határvonalán Ausztriával, a Szerb-HorvátSzlovén Állammal, Romániával, Cseh-Szlovákországgal. A 29. cikk úgy rendelkezik, hogy „A megjelölt határokat a helyszínen határrendező bizottságok fogják kitűzni, amely bizottságok összeállítását a jelen szerződés vagy a Szövetséges és Társult Főhatalmak és az érdekelt Állam vagy Államok között kötendő szerződés határozza meg. A bizottságok hatásköre teljes mértékben kiterjed nemcsak a »helyszínen megállapítandó vonal« néven megjelölt határvonalrészletek megállapítására, hanem, ha valamelyik érdekelt Állam kéri, s a bizottság azt helyénvalónak találja, a közigazgatási határok útján megjelölt határvonalrészletek felülvizsgálására is (kivéve az 1914. évi augusztus havában fennállott nemzetközi határokat, amelyekre nézve a bizottságok szerepe csupán a határcölöpök vagy a határkövek felülvizsgálására fog szorítkozni). A bizottságok mindkét esetben arra fognak törekedni, hogy szigorúan kövessék a szerződésekben foglalt meghatározásokat, a lehetőség szerint figyelembe véve a közigazgatási határokat és a helyi gazdasági érdekeket.” Természetesen ezek az utóbbi megállapítások nem jelentették a békeszerződésben lefektetett határok felülvizsgálatának lehetőségét, hanem csak apróbb, a helyi sajátosságokat figyelembe vevő esetleges módosításokat tettek lehetővé. Tulajdonképpen a békeszerződésnek ez a II. része tartalmazta a lényeget, Magyarország területének megcsonkítását, az összes többi rendelkezések ezzel összefüggésben születtek, ehhez kapcsolódtak. Az új határok sem helyrajzi, sem vízrajzi, sem nemzetiségi választóvonalat nem követtek, nem jelentettek. Briand, az 1921-ben választott francia kormányfő maga is így nyilatkozott róluk: „Ki kételkedhet abban, hogy a magyar határt nem önkényesen vonták meg? Elég ránézni a térképre, követni a határvonalat, amely egyébként egyáltalán nem végleges, hogy meggyőződjünk arról, hogy az nem fedi a valóságot.” (Briand csak abban tévedett, hogy a határ nem végleges, mert ugyan a II. világháború alatt a bécsi döntések részben megváltoztatták őket, a II. világháború utáni békeszerződések azonban újra a tiranoni határt állították vissza.)

Nézzük meg ezután a részletes adatokat Magyarország veszteségeire és a szomszédos államok nyereségeire vonatkozóan: Magyarország területét a szerződés 282 ezer km2– ről 93 km2– re csökkentette. A területi veszteségből a legnagyobb zsákmány Romániának jutott, Magyarországból 103 ezer km2– t ítéltek neki, így más nyereségekkel együtt az 1914-es 137 903 km2 Románia 1920-ra 294 967 km2– re hízott. A 103 ezer km2 a régi Magyarország területének 36,2%-át tette ki. A területi nyereségek sorrendjében Romániát Csehszlovákia követi, melyhez 63 ezer km2– t, a régi Magyarország területének 22,2%-át csatolták. A délszláv állam 21 ezer km2– t kapott, ami 7,4%-ot tett ki, Ausztriához pedig 4000 km2 került, 1,5%. Ami a magyar nemzet testéből kiszakított népességet illeti, hasonló arányszámokat találunk. Romániához 5,24 millió lakos került, ebből 1,7 millió magyar 30,2%; Csehszlovákiába 3,5 millió lakos, közte 1 millió 72 ezer magyar, 30,2%. A délszláv állam 1,6 millió új polgárt mondhatott magáénak, melyből 465 ezer volt magyar, 28,7%; Ausztriához pedig 292 ezer lakos került, ebből magyar 26 ezer, 8,8%. A számok önmagukért beszélnek és napnál világosabban mutatják, hogy a Monarchia romjain létrejött utódállamok körvonalainak kialakulásánál sokkal nagyobb szerepet kapott a területi, mint az etnikai követelmények figyelembevétele. Sokkal kevésbé beszélhetünk a nemzeti önrendelkezés megvalósulásáról, mint a különböző nemzetiségek által lakott területek más nemzetek rendelkezésére bocsátásáról, hiszen a békekonferencia egyetlen esetben sem tette lehetővé, hogy az érintett területek lakossága népszavazás útján maga döntsön afelől, hogy melyik államhoz kíván tartozni. A végeredmény azután az lett, hogy egy soknemzetiségű államalakulat helyett, amely azonban nem mesterségesen alkotott, hanem a történelem hosszú századai folyamán spontán kialakult egység volt, több soknemzetiségű államot hoztak létre. Ezekben az együttélő népek egymáshoz való viszonya is alapvetően megváltozott, mint ahogy megváltozott az új körülmények között gazdasági szerepük, annak a területnek a súlya és sajátos kultúrájának helye az egész államon belül, amelyben most már éltek. A Trianon előtti Magyarország (Horvátország nélkül) 18 millió lakost számlált, melyből 54,5% volt magyar. 16,1% román, 10,7% szlovák, 10,4% német, 2,5% szerb, 2,5% rutén, 1,1% horvát, 1,2% vegyes nemzetiségű. Nagy-Románia népessége 16-17 millió volt, melyből a románság legfeljebb 65%-ot tett ki, a magyarok lélekszáma meghaladta a 10%-ot, német nemzetiségű volt 5,5%, 5% körül volt a zsidóság létszáma és ugyanennyi a bolgároké is, 3% fölött volt az oroszok és ukránok száma,

illetve 1-2% cigány, török, görög, gaganc, szerb, horvát, szlovén, lengyel és más, összesen 17 nemzetiség alkotta Romániát.

Nyugat-Magyarország tervbevett határai

A csehszlovák állam népessége 13,5 millióra tehető, ebből cseh és morva 46-48%, szlovák 12-13%, a csehek és szlovákok együtt tesznek ki körülbelül 60%-ot, német 27-30%, magyar 6,5%, a többi rutén és lengyel. Nagy-Szerbia lakossága körülbelül 12,5 millió, ebből szerb 40-42%, szlovén 9%, magyar 78%, német 7-8%, muzulmán 5%, a többi vegyes. A többségi nemzet tekintetében azt láthatjuk, hogy ezekben az államokban alig múlják felül a nemzetiségek lélekszámát, sőt Csehszlovákiában a csehek kisebbségben vannak, ha eltekintünk attól a kevéssé megalapozott feltevéstől, hogy a csehek és szlovákok egy népet alkotnak. Látjuk tehát, hogy a nemzetiségi elv hangoztatása az új határok kialakításánál mennyire nem játszott szerepet. Amikor a régi Magyarország nemzeti kisebbségei kezdték politikai céljaikat megvalósítani, akkor már nem elsősorban a nemzeti önrendelkezés gyakorlati megvalósításáról volt szó, hanem bizonyos területek más nemzetekhez csatolásáról, amely területeken természetesen az adott nemzetek tagjai is éltek. Kivételt a csehek által nyert területek jelentenek, hiszen azon csehek egyáltalán nem, csak magyarok, németek, rutének stb. éltek. Itt tehát a nemzeti elv hangoztatása csak a fügefalevél szerepét töltötte be, mely a lényeget, a legkényesebb pontokat volt hivatva elfedni. Az elmondottakból is kitűnik, hogy mennyire a tisztánlátást zavaró, káros véleményeknek lehet tekinteni azokat az értékeléseket, melyek a trianoni békeszerződés pozitív vonásaként emelik ki, hogy azzal Magyarország végre elnyerte nemzeti függetlenségét, mivel megszabadult Ausztriától, illetve, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával valóra válhatott az elnyomott nemzetek függetlenségi törekvése. Való igaz, hogy a békeszerződés eredményeként Magyarország formailag független állam lett, pusztán önálló életének alapvető feltételeitől, létfeltételeitől fosztották meg. Körülbelül olyan helyzetben volt, mint az a harcokban megsebesült hadifogoly, kinek mindkét lábát amputálni kellett és azután szabadon engedték, hogy most már mehet, amerre lát. Ebben a helyzetében afelett örvendezni felhőtlenül, hogy milyen jó a szabadság, nem lehet, sőt cinikus dolog. Annál is inkább, mert a területi és népességbeni veszteség elképesztő mértékű gazdasági veszteségekkel is párosult. Arról, hogy milyen gazdasági és kulturális javak kerültek más államok politikai határai közé, a hagyományos gazdasági, társadalmi egység, a kulturális közösségek felbomlása hogyan sodorta veszélybe a magyar állam létezését, megint csak igen kevés ismerettel rendelkezik a közvélemény, természetesen önhibáján kívül. Pedig annak a kifejezésnek, hogy „történelmi Magyarország” csakis ebben az értelemben van létjogosultsága, ha az évszázadok során kialakult, szerves egységet képező, természeti, gazdasági, társadalmi szerkezetet értünk alatta és nem egyedül az éppen aktuális politikai határokkal akarjuk meghatározni.

A mezőgazdasági termelést illetően a búza vetésterületének 45,7%-a, a rozsénak 62,9%-a, az árpáénak 47,3%-a, a zabénak 32,2%-a, a kukoricáénak 35%-a, a burgonyáénak pedig 39,1%-a maradt a trianoni határok között (a főbb learatott termények területét az 1911 – 1915. évek átlagában számolva). A legnagyobb feleslegtermelő területek Bács-Bodrog és Torontál megyében voltak, az itteni többlettermelés nagysága megközelítően 5 millió q kenyérmag (búza és rozs együtt). Magyarország 1913-ban 10,5 millió q gabonát (búzát, rozst, kenyérlisztet) exportált elsősorban az osztrák tartományokba. A békeszerződés megkötése után az 1913-as adatokat (bevetett terület és terméshozam) alapul véve az export lehetőségét az 1913as évi 40%-ra becsülték, melynek eléréséhez azonban még évekre volt szükség. Az ipari potenciál 52,2%-a, a foglalkoztatottak 50,7%-a, a termelési érték 44,4%-a került a határokon kívülre. Különösen érzékenyen érintette a rendelkezés a vas- és acélgyártást, a textilipar bizonyos ágait, a cement- és üveggyártást, a malomipart, faipart, papírgyártást. A sóbányák kivétel nélkül, a kőbányák nagy része, a vasércbányászat szinte teljesen az elcsatolt területeken maradt. Ugyanez vonatkozik az ásványi fűtőanyagkészlet jelentős részére, melyen belül különösen a barnaszén és a földgázvagyon szenvedte a legnagyobb veszteségeket.

Megszakadtak a kereskedelem összekötő csatornái, az út-, vasút- és telefonhálózat hagyományos vonalai. A vasutak 57,8, az utak 60,3%-a került a határokon kívülre. A magyar nemzet szétdarabolásával széttöretett a gazdasági egység, a forgalom, az erdőgazdálkodás, a folyamszabályozás, a vízgazdálkodás rendszere. Álljon itt néhány összefoglaló táblázat az elmondottak illusztrálására: Magyarország területe 28 227 466 hektár volt. A békeszerződés megállapította határvonalon belül esik az összes terület 32,3%-a, mely művelési ágak szerint a következőképpen oszlott meg: Terület szántó kert rét szőlő legelő erdő nádas nem termő %-ban Trianoni Magyar- 42,9 25,0 25,1 68,4 30,5 14,3 54,0 39,0 ország Románia 26,6 48,3 46,2 14,8 39,9 49,8 8,0 29,2 Délszláv Állam 11,2 5,6 3,4 10,3 7,0 1,6 20,0 10,0 Ausztria 1,9 1,6 1,8 2,1 0,9 1,9 13,9 2,9 A mezőgazdasági művelési ágakon belül Magyarország számára az egyik legnagyobb veszteséget az erdők elvesztése jelentette. Magyarország erdőterülete 1913-ban 7 400 000 hektár volt, melyből 1 964 000 hektár tölgyerdő, 3 661 000 hektár bükk- és más lomberdő és 1 775 000 hektár fenyőerdő. Ekkor körülbelül 76 millió koronát tett ki a nyers- és megmunkált faexportból származó bevétel, mely a tűzifakivitellel együtt meghaladta a 80 millió koronát. A főleg fenyőerdőkre települt papírgyárak termelési értéke 35 millió korona volt. A békeszerződés megállapította határokon belül az erdőterületnek csak 13,4%-a esik, a határvonalon belül maradó összes papírgyárak termelési értéke pedig az 1913. évi termelésnek pusztán 1%-át teszi ki. Hasonlóan súlyos veszteségeket mutat a következő táblázat is, mely az ipar elszenvedett kárait foglalja össze: Terület Ipartelepek száma Munkáslétszám Termelési érték %-ban Trianoni Magyarország 47,8 49,3 55,6 Csehszlovákia 19,3 22,0 18,2

Románia 21,9 10,8 18,1 Délszláv Állam 7,1 3,5 4,4 Fiume 0,8 1,9 2,2 Ausztria 3,1 2,5 1,5 A megszerzett új területeket nagyon nehéz volt egybeolvasztani, nehéz volt bánni az újonnan megszerzett gazdasági és kulturális adottságokkal és megküzdeni az erőszakosan elcsatolt területek lakosságának ellenállásával. Az okokra, a fejlődési különbségek nagyságára két példát idéznénk, adatokkal együtt, melyek a két legnagyobb nyertes, Románia és Csehszlovákia nehézségeit, s e nehézségeknek a nemzeti kisebbségek sorsán való csattanását szeretnénk most még csak néhány számmal érzékeltetni. A következő táblázat adataiból kiderül, hogy Romániát illetően a keletmagyarországi területek (Erdély és Bánát) az iparágak nagy többségében jóval fejlettebbek voltak a Román Királyságnál. Az Ausztriától megszerzett Bukovina esetében többségében jóval fejletlenebb, az Oroszországtól elfoglalt Besszarábiával pedig minden területen elmaradottabb területek kerültek Romániához. Az új szerzemények fejlettségi aránya az iparban az Ókirálysághoz képest 1919-ben a következőképpen alakult: Iparágak Ókirály Erdély Bánát Bukovina Bessz- összesen ság aráuia Fémipar 1,0 1,06 5,82 0,37 0,09 1,40 Faipar 1,0 1,95 0,61 3,30 0,50 1,22 Vegyipar 1,0 1,07 0,13 0,09 0,00 0,91 Élelmiszeripar 1,0 0,80 1,36 1,18 0,54 0,92 Textilipar 1,0 0,58 3,60 0,00 0,11 0,93 Bőripar 1,0 0,82 1,61 0,22 0,17 0,86 1,35 Kerámiaipar 1,0 2,19 2,58 0,04 1,26 Elektromosipar 1,0 1,22 1,60 0,68 0,26 1,00 Nyomdaipar és 1,0 0,40 0,63 0,59 0,09 0,66 egyéb összesen 1,0 1,2 2,33 1,27 0,22 1,06 Ezekre az eltérésekre tekintve válik érthetővé az a türelmetlenség, mellyel a román kormányok igyekeztek minden tekintetben egységesíteni országukat. Ami Csehszlovákiát illeti, ezen belül a szlovákok által is lakott északmagyarországi terület és a magyar Alföld gazdasági tekintetben erősen egymásra volt utalva. Az alföldiek a felföldről szerezték be sójukat, fájukat, és

ott értékesítették állataikat, gabonájukat, élelmiszereiket. A szlovákok által lakott terület ugyanis sóban, fában, vízben rendkívül gazdag, de nagyon szegény mezőgazdasági terményekben. A Felvidék elszakítása ezt a természetes cserét megszüntette, a felvidéki lakosság elvesztette aratási keresetét, melyet Csehországban nem tudtak számukra pótolni, ugyanakkor a felvidéki ipartelepek Magyarországtól elszakítva és az erős cseh ipar versenyének kitéve egymás után mennek tönkre. Ilyen körülmények között a Felvidék szerepe arra korlátozódik az új államon belül, hogy Csehszlovákiának olcsó munkaerőt és nyersanyagot szolgáltasson. Természetesen lehetetlen számbavenni a kulturális veszteségeket, pusztán tájékoztatásul sorolunk fel az intézetekre és iskolákra vonatkozóan néhány adatot. 2958 kisdedóvó intézetből például csak 1206 maradt a határokon belül. A 17 000 elemi iskola száma 6402-re csökkent. A kilenc óvónőképzőből 5, férfi-tanítóképzőből 33, leány-tanítóképzőből 22 került a határokon kívülre, s maradt a magyar területen 4 óvónőképző, 17 férfi és 30 leány-tanítóképző. Középiskolából 100 tanintézet maradt, 121 került a határokon kívülre. Az 1921. XXV. törvénycikkben, melyet a nemzetgyűlés 1921. június 16-án fogadott el, rendelkeztek a trianoni béke folytán székhelyüket vesztett egyetemekről. A kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet Szegeden, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet Pécsen helyezték el „ideiglenesen”. A száraz adatok felsorolása után talán nem felesleges az a megjegyzés, hogy a veszteségek ezen töredékének ismerete is indokolttá teszi a trianoni békediktátum igazságtalan voltának hangsúlyozását, sőt Trianonnak magyar nemzeti tragédiaként való értékelését. Egyértelmű, hogy a trianoni katasztrófa felett érzett felháborodás és elkeseredés nem minősülhet sem búsmagyarkodásnak, sem pedig irredentizmusnak és sovinizmusnak, mely megbélyegző jelzőket az elmúlt 40 évben tények puszta felemlegetése is kiválthatta. A trianoni békeszerződés milliók sorsát befolyásolta, és milliók sorsát kedvezőtlenül alakította. Ezek az emberek 1920; június 4-ét nem csupán lelkileg érték meg, hanem számukra nagyon sok esetben a létfeltételeik (lakóhely, munkahely, családi és egyéb kapcsolatok) megszűnését vagy fenyegetettségét jelentették az új viszonyok, vagy ha ezek meg is maradtak, nemzeti hovatartozásuk, kultúrájuk, nyelvük ápolása, megtartása került veszélybe. A trianoni békeszerződés ratifikálása egy ponton, Ausztria irányában nem zárta le a határkérdés megoldását, ugyanis a magyar fél változatlanul bízott abban, hogy legalább Ausztriával közvetlenül megegyezhet ebben a kérdésben. Ezért a párizsi magyar delegáció 1921. július 19-én azzal a kéréssel fordult a francia bizottsághoz, hogy Nyugat-Magyarország

határainak megállapítását halasszák el. Ausztria azonban nem volt hajlandó a megegyezésre és követelte a vitás terület azonnali kiürítését. Azt is hangsúlyozták, hogy szükség esetén a cseh és a délszláv kormányok fegyverrel is támogatni fogják őket. Erre az antant hatalmak beavatkozása miatt nem került sor. Élénk diplomáciai csatározások, jegyzékváltások és alkudozások, valamint helyi fegyveres csetepaték befolyásolták NyugatMagyarország további sorsának alakulását. 1921. szeptember 8-án mintegy 100 főnyi, főleg diákokból álló csoport Ágfalván feltartóztatta a bevonuló osztrák csendőröket. Az összecsapásnak magyar részről három, osztrák részről egy halálos áldozata volt, de a csendőrök visszavonultak. Nyomukban augusztus végén Prónay Pál, Héjjas Iván különítményei vonultak be a békeszerződésben Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területre. Ostenburg őrnagy csendőrzászlóalja Kismartonba, Prónayé Felsőőrre ment rendfenntartás végett, sőt Ostenburg Sopront is megszállta. Közben a tárgyalások is folytatódtak. Szeptember 26-án a magyar külügyminiszter Bánffy Miklós gróf Eduard Benessel tárgyalt, a csehszlovák miniszterelnökkel, aki Ausztria és Magyarország határvitájában közvetített és támogatta Magyarországnak Sopron és környékére vonatkozó területi igényeit. A Nagykövetek Tanácsa a történtek után felszólította Magyarországot, hogy 1921. október 3-ig ürítse ki Nyugat-Magyarországot, ellenkező esetben szankciókat léptet életbe Magyarország ellen. A kiürítés meg is történt, csak Ostenburg zászlóalja maradt Sopronban. Az átadásról szóló jegyzőkönyvet október 3-án a szövetségesek részéről R. G. Gorton angol, Hamelin francia és Carlo-Ferrario olasz tábornokok, magyar részről pedig Hegedűs Pál tábornok írta alá. Éppen az átadás napján érkezett meg a hír, hogy a Nagykövetek Tanácsa elfogadta Olaszország javaslatát, hogy a budapesti és a bécsi kormány is küldjön megbízottakat Rómába, akik az olasz külügyminiszter elnöklete mellett egyezséget köthetnek a határvitában. A tárgyalások október 11 – 13. között végül is Velencében zajlottak, a magyar küldöttséget gróf Bethlen István miniszterelnök és gróf Bánffy Miklós külügyminiszter vezette. Az alkudozások eredményre vezettek, Sopronban és környékén, nyolc községben az antant tábornoki bizottságának ellenőrzése mellett népszavazást rendeltek el a terület hovatartozásának eldöntésére. A népszavazásra december 14–16. között került sor és eredményeképpen Sopron és környéke megközelítően 73% szavazattal (24 072 szavazatból 15 343 Magyarországra, 8277 Ausztriára szól, 502 pedig érvénytelen) visszakerült Magyarországhoz. Az átadásról szóló jegyzőkönyvet Hamelin francia tábornok olvasta fel, Carlo Ferrario olasz, Gorton angol, Guilleaume Árpád magyar tábornokok, illetve Coppi ezredes és Ullein katonai attasé jelenlétében. A katonai bizottság az

átadás után két nappal, munkája végeztével elhagyta Sopront. A magyar nemzetgyűlés az 1922: XXIX. törvénycikkben örökítette meg a határkorrekciót és Sopronnak a „civitas fidelissima” (a leghűségesebb város) jelzőt adományozta. Délvidéken a nyugat-magyarországi események fordítottja zajlott. Pécset és környékét ugyanis a trianoni békeszerződés Magyarországnak hagyta, ennek ellenére a szerb megszálló csapatok igyekeztek öt évre meghosszabbítani ott-tartózkodásukat. Pécs 1918. november 14-én került szerb megszállás alá és a megszállt területet saját kormánybiztossal a szerbek is kormányozták. Miután a ratifikációs békeokmányokat a szövetségesek és Magyarország 1921. július 26-án Párizsban kicserélték, a Nagykövetek Tanácsa utasította a délszláv államot a terület végleges kiürítésére. Az antantot szövetségközi katonai bizottság képviselte, amelynek vezetője Gosset angol ezredes volt, tagjai pedig Forster angol, Derain francia őrnagy és Mazuo olasz kapitány. A katonai intézkedésekre és a polgári igazgatás szükséges teendőinek ellátására Bádoki Sós Károly altábornagy, kaposvári körletparancsnok kapott megbízatást. A megszálló szerb csapatok élén Autich Cholok szerb ezredes állt, a polgári hatóságok vezetője pedig Rajics szerb kormánybiztos volt. Augusztus 14-én Pécsen egy nagygyűlés keretében a kiürítést megelőzendő kikiáltották a Baranyai Köztársaságot, Baranya–Baja Szerb–Magyar Köztársaság néven. A nagygyűlés a köztársaságot Jugoszlávia protektorátusa és az antant védelme alá helyezte. Ez a közjáték azonban csak huszonnégy órával tudta késleltetni a kiürítés megkezdését és a magyar csapatok annak befejezése után, augusztus 22-én bevonultak Pécsre. Ezzel a város és környékének szerb megszállása véget ért. A nemzetközi és a magyarországi helyzetet is tovább bonyolították a békeszerződésben foglaltak végrehajtása körüli huzavonákon kívül az úgynevezett királypuccsok. IV. Károly ugyan 1918. november 13-án Eckartsauban nyilatkozatot adott ki, melyben lemondott arról, hogy részt vegyen a továbbiakban a magyarországi államügyekben és kinyilatkoztatta, hogy elismeri azt az államformát, amit a nemzet választ magának. Az adott dokumentumban a trónról való lemondás ugyanakkor nem szerepelt. 1921ben a monarchia restaurálását kívánó politikai erők biztatására két ízben is visszatért Magyarországra, nem kis bonyodalmat keltve ezzel a lépésével. Először 1921. március 26-án lépett újra magyar földre. Felkereste Horthy Miklós kormányzót is, aki azonban távozásra szólította fel, s felhívta a figyelmét, hogy visszatésére nemzetközi konfliktusok forrása lehet. IV. Károly ezek után valóban el is hagyta az országot április 5-én. Ennek ellenére rövid

látogatása eredményeként Teleki Pál miniszterelnök lemondott, több állam pedig tiltakozó jegyzéket juttatott el a magyar Külügyminisztériumba. Április 6-án a nemzetgyűlésben a külügyminiszter bejelentette, hogy Románia és Olaszország március 28-án, Jugoszlávia 29-én, Csehszlovákia pedig 30-án tiltakozott IV. Károly visszatérése ellen. Április 5-én a Nagykövetek Tanácsa a következőket hozta a magyar kormány tudomására: „a szövetségesek kötelezettségüknek tartják megismételni, hogy a Habsburgok visszahelyezése a békét alapjában megrendítené, tehát ezt a restaruációt a szövetségesek sem el nem ismerhetik, sem pedig meg nem tűrhetik”. A tiltakozó államok IV. Károly visszatérését háborús oknak tekintették. A történtek ellenére IV. Károly még egyszer megkísérelte a visszatérést, de most már nem maradt meg az egyszerű tájékozódásnál. 1921. október 20án érkezett feleségével, Zita királynéval együtt Svájcból repülőgépen a Sopron megyei Dénesfára. A kormány, értesülve újabb lépéséről, azonnal összeült és kijelentette, hogy IV. Károly nem veheti át az uralkodó hatalmat. Az antant képviselői már másnap megjelentek Bánffy Miklós külügyminiszternél és erélyes tiltakozásukat jelentették be, a szomszédos államok pedig részleges mozgósítást rendeltek el. Eközben október 21-én Sopronban IV. Károly proklamálta a királyi jogok átvételét. Kinevezte kormányát, melynek miniszterelnöke Rakovszky István, külügyminisztere gróf Andrássy Gyula, pénzügyminisztere Gratz Gusztáv, honvédelmi minisztere Lehár Antal ezredes lett. A király Lehárt tábornokká nevezte ki, aki csapataival együtt fölesküdött a királyra. Ezek után Ostenburg Gyula és Lehár Antal csapatai kíséretében vonattal elindultak Budapestre. Horthy kormányzó, mint legfőbb hadúr, hadparancsot adott ki, felszólítva a katonaságot, hogy tartsa meg a neki tett esküjét. A királyt támogató csapatok és a nemzeti hadsereg a budaörsi csatában csapott össze október 23-án délelőtt. Délfelé a királyi csapatok visszavonulásra kényszerültek. A király és kísérete Tatán szállt meg, ahol a nemzeti hadsereg október 24-én IV. Károlyt, feleségét, Rakovszky Istvánt, Andrássy Gyulát és Gratz Gusztávot őrizetbe vette Az antanthatalmak képviselői követelték a királyi pár kiadatását a magyar kormánytól. Először Tihanyba vitték őket, majd Bátaszékre, ahol átadták a dunai angol flottilla parancsnokának. November 1-jén az antant megbízottai a Glowworm ágyúnaszádon fogadták a királyi párt, majd az angol Cardiff hajóval Madeira szigetére, Funchal városába szállították őket száműzetésbe. IV. Károly itt halt meg 1922. április l-jén. 1921. október 31-én a békekonferencia erélyesen felszólította a magyar kormányt, iktassa törvénybe a Habsburg-ház trónfosztását. Ez meg is történt hamarosan, a nemzetgyűlés 1921. november 6-án cikkelyezte be a Habsburg-ház trónfosztásáról szóló törvényt, melyet az 1921: XLVII. törvénycikk tartalmaz.

A trianoni békeszerződést tartalmazó törvény III. része politikai rendelkezéseket tartalmaz, melyeknek első öt cikke szervesen kapcsolódik az első rész határmegállapító rendelkezéseihez. Ezekben Magyarország, Olaszország, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam, Románia, a Cseh–Szlovák Állam és Fiume tekintentetében lemond mindazokról a területekről, valamint az ezekre vonatkozó összes jogokról és igényekről, amelyek a II. részben (Magyarország határai) megállapítottak szerint Magyarország új határain kívül esnek. Ezen kívül Magyarország egyúttal elismeri a Szerb –Horvát– Szlovén Állam és Csehszlovákia teljes függetlenségét. Cserébe a „Szerb– Horvát–Szlovén Állam Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezések felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségesnek ítéltek abból a célból, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Államban a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek”. Ugyanez a kötelezettségvállalás szerepel Romániát illetően is a törvényben. A Cseh– Szlovák Állam esetében hasonlót nem találunk, a Cseh–Szlovák Állam kötelezettsége arra irányul, hogy „semmiféle katonai művet nem emel területének Pozsonytól délre, a Duna jobb partján fekvő részén”. A kisebbségek védelméről szóló kötelezettségvállalások törvénybe iktatását illetően korántsem tanúsítottak azonos magatartást a különböző államok és delegációik. Az osztrákok például indokolatlannak tartották a kisebbségvédelem bevételét a szerződésbe, mondván, hogy Ausztriában nincs is jelentős számú nyelvi kisebbség, illetve feleslegesnek tartották a nemzetközi garanciákat. Az Eduard Benes vezette csehszlovák küldöttség viszont kezdeményezőleg és aktívan részt vett a kisebbségvédelmi szerződés kidolgozásában. A Magyarországgal kötendő békeszerződés szövegében eredetileg a szomszédos államoknak a magyar kisebbségekre is vonatkozó garanciái nem szerepeltek, s ezt az Apponyi Albert vezette delegáció szóvá is tette. A szövetséges és társult hatalmak eddigre már mind a Szerb–Horvát–Szlovén Állammal, mind Romániával, mind pedig a Cseh–Szlovák Állammal megkötötték a kisebbségvédelmi szerződéseket, s ez utóbbinak a ratifikálása is megtörtént. Ezért csak a Szerb– Horvát–Szlovén Állam, valamint Románia tekintetében tartották indokoltnak a kisebbségvédelmi garanciák felvételét a magyar békeszerződés szövegébe. A kisebbségvédelem szükségességét és jogi garantálását a magyar delegáció is fontosnak tartotta és szorgalmazta, különösen azután, hogy a békekonferencia elutasította Magyarország azon igényét, hogy a vitatott

területek hovatartozásának megállapítására írjanak ki népszavazást. Az érintett román, jugoszláv, csehszlovák felek egyaránt úgy érveltek, hogy a határok megvonása nem mond ellent a nemzetek önrendelkezési jogának, mert az elcsatolandó részeken a magyarok kisebbségben vannak. Maga Lloyd George is így nyilatkozott az Apponyi Albert által előterjesztett népszavazást követelő javaslatról: „Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határmenti területekre, amelyeket – azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak – a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésére, amely képessé tette volna őt erőteljes és – bizonyos területekre vonatkozóan – ellenállhatatlan felhívásra az orvoslásra honfitársai javára.” A kérdés megítélésénél két dolgot okvetlenül külön kell választani egymástól. Mégpedig egyfelől annak megítélését, hogy Magyarországnak milyen érvek alapján és mennyi esélye lehetett volna egy számára és természetesen a magyarság milliói számára előnyösebb határmegvonás elérésére, másfelől pedig azt, hogy a magyar kormány által képviselt és követelt népszavazást mennyire valós érvek alapján utasították el. Ugyanis a gazdasági és geográfiai megfontolások éppen a Kárpát-medence természeti, s ennek következtében gazdasági egységét támasztják alá. Másodszor igaz ugyan, hogy az elcsatolandó területeken túlnyomó többségben nem a magyarok éltek, de a túlnyomó többséget azok a nemzetek sem tudták produkálni, amelyekhez kerültek. A csehszlovák államhoz csatolt Felvidéken 1,7 millió szlovákkal szemben 1,87 millió más nemzetiségű állt, Kelet-Magyarországon 2,8 millió románnal szemben 2,46 millió más nemzetiségű, a Szerb–Horvát–Szlovén Államban 1 millió szerbbel szemben 1,7 millió horvátot és 1,36 millió más nemzetiségűt találunk, és 232 ezer németre jut 126 ezer egyéb nemzetiségű osztrák uralom alatt. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a szlovákokat sem kérdezték meg egyúttal, hogy kívánnak-e cseh vezetés alá tartozni, mint ahogy a horvátokat sem a szerbek vezető szerepéről. Harmadszor ezen területeknek az elszakítása, mint ahogy már az eddigiekből is kitűnt, sem az etnikai elvek figyelembevételével, a nemzetek önrendelkezési joga alapján történt, hiszen akkor a másik oldal igényei is csak azokra a területekre terjedtek volna ki, ahol a saját nemzetük tagjai túlnyomó többséget képviseltek. Az önrendelkezési jog hangoztatása pusztán ürügy volt a területi igények kidolgozására. A magyar kormány álláspontja a trianoni tárgyalások idején és a szerződés aláírása után is azon az alapon állt, amit Delcassé francia külügyminiszter így fogalmazott meg: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést.

Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” A kisebbségi szerződések törvénybe iktatása és nemzetközi garanciái nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azok a győztesek teljes önbizalomhiányában keresendők, hiszen sem számbeli; sem gazdasági, sem kulturális tekintetben nem voltak túlsúlyban a hozzájuk csatolt nemzetiségekkel szemben, s a különböző fejlettségű területek és kultúrák egybeolvasztásának, egységesítésének igénye türelmetlenné tette őket a nemzeti kisebbségekkel szemben, gyors beolvasztásukra törekedve az önbizalomhiány kíméletlen elnyomásukat eredményezte. Természetesen a magyar állam is kötelezettséget kellett, hogy vállaljon a területén maradt nemzeti kisebbségekkel szemben. A kisebbségek védelméről rendelkezik a békeszerződés VI. cím alatt szereplő 54–60. cikke, melyek fontosabb passzusait idézzük: 54. cikk „Magyarország kötelezi magát arra, hogy a jelen címben foglalt rendelkezéseket alaptörvényekül ismeri el… 55. cikk Magyarország kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül, az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja … 56. cikk Magyarország magyar állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül mindazokat a személyeket, akiknek a jelen szerződés életbelépésének idejében magyar területen van illetőségük (pertinenza) és nem állampolgárai más Államnak. 57. cikk A magyar területen való születés puszta tényével jogérvényesen megszerzi a magyar állampolgárságot minden személy, akit születésénél fogva valamely más állampolgárság nem illet meg. 58. cikk Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő, és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi … Egyetlen magyar állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában … A Magyar Kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve a nem magyar nyelvű magyar állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében megfelelő könnyítésekben fognak részesülni.

Azok a magyar állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi magyar állampolgárok. Nevezetesen: joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják. 59. cikk Olyan városokban és kerületekben, ahol nem magyar nyelvű állampolgárok jelentékeny arányban laknak, a Magyar Kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy ily magyar állampolgárok gyermekeit az elemi iskolákban saját nyelvükön tanítsák. Ez a rendelkezés nem akadályozza a Magyar Kormányt abban, hogy a magyar nyelv oktatását az említett iskolákban is kötelezővé tegye … 60. cikk Magyarország hozzájárul ahhoz, hogy amennyiben a jelen cím előző cikkeinek rendelkezései oly személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek, és a Nemzetek Szövetségének védelme alatt fognak állni. Ezek a rendelkezések a Nemzetek Szövetségeinek Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem vitathatók meg. A Tanácsban képviselt Szövetséges és Társult Hatalmak kölcsönösen kötelezik magukat arra, hogy nem tagadják meg hozzájárulásukat az említett cikkeknek egyetlen oly módosításától sem, amelyet a Nemzetek Szövetsége Tanácsának többsége megfelelő formában elfogadott… Magyarország azonkívül hozzájárul ahhoz, hogy abban az esetben, ha ezekre a cikkekre vonatkozó jogi vagy ténykérdésekről a magyar kormány és oly Szövetséges vagy Társult Hatalom, vagy bármely más oly Hatalom között merülne fel véleménykülönbség, amely Hatalom a Nemzetek Szövetsége Tanácsának tagja, ez a véleménykülönbség a Nemzetek Szövetségéről szóló Egyezségokmány 14. cikke értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintendő. A Magyar Kormány hozzájárul ahhoz, hogy minden ilynemű vitás kérdés, ha a másik fél kéri, a Nemzetközi Állandó Bíróság (Court permanente de Justice) elé terjesztessék. Az Állandó Bíróság döntése ellen fellebbezésnek nincs helye …” Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a békeszerződések, deklarációk és az egyes államok között kötött (összesesen 17 különböző típusú kisebbségi) szerződések a kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket nemzetközi érdekeltségű kötelezettségeknek deklarálták és a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyezték. Vagyis a kisebbségek helyzetének

alakulása ebben a felfogásban nem egy-egy ország belügye csupán, hanem nemzetközi súlyú kérdés, melynek megnyugtató megoldása az európai országok közötti jó viszony záloga. Ugyanis, mint azt Teleki Pál gróf földrajztudós és államférfi megállapította éppen az I. világháborút követő rendezést illetően, „Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez következménye Európa természeti és történelem által megerősített, azután integrált jellemvonásainak, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni.” Teljesen megnyugtató megoldás nyilvánvalóan az lehetett volna, ha a kisebbségek maguk dönthetnek sorsukról népszavazás útján, ami, mint tudjuk, nem történt meg. Fontos és az előző mulasztások jelentőségét erősen csökkentő lépést tehettek volna a különböző soknemzetiségű államok, ha betartják az aláírt kisebbségi szerződéseket és ha a Nemzetek Szövetsége valóban nemzetközi garanciákat tud adni a kisebbségek jogvédelmére vonatkozóan, ha felügyelni tudja a szerződések végrehajtását. A gyakorlatban azonban nem ez történt. A szerződések végrehajtásában jelentős különbségeket látunk az egyes országok magatartásában. A szomszédos országok esetében azt látjuk, hogy magatartásukat az elnyomó nemzetiségi politika jellemzi, minden lelkiismeret-furdalás nélkül szegik meg a nemzetközi szerződéseket és saját, a kisebbségi jogok biztosítására és védelmére szolgáló törvényeiket. Azok az államok, melyek a békeszerződések eredményeképpen területi és népességi gyarapodást értek el, ezeknek a szerzeményeknek a megtartására törekedtek, a különböző szövetségekhez való csatlakozásuk és nemzetközi lépéseik, valamint a kisebbségekkel szemben folytatott, azok beolvasztására irányuló politikájuk egyaránt ezeket a célokat szolgálták. Ezzel szemben Magyarország az 1868-as liberális szellemű nemzetiségi törvényhez visszanyúlva a területén maradt kisszámú nemzeti kisebbség számára a 4800/1923. ME számú rendelettel széles körű nemzetiségi jogokat biztosított. Nem titkolta a magyar állam ezen intézkedésének azt a célját sem, hogy példát akar mutatni, s a példaszerű nemzetiségi politikával azt akarja szorgalmazni, hogy a szomszédos országokban a nagyszámú magyar lakosság számára is elvárják ezeknek a jogoknak a biztosítását. A Pester Lloyd és a Pesti Hírlap egyaránt megállapította: „Amikor követeljük a tőlünk elszakított területeken élő magyarság kisebbségi jogait a környező országokból és a világ segítségét hívjuk fel érdekükben, ugyanakkor biztosítanunk kell a nálunk élő nemzeti kisebbségek jogait … Körülöttünk nemzeti elnyomás tombol; ugyanaz a Magyarország, amely a múltban

nemzetiségi politikája miatt túlzott rágalmaknak volt kitéve, a háború után az államok közül elsőnek oldja meg ezt a kérdést.” Ugyancsak a békeszerződés III. részéhez tartoznak még a VII. cím alatt a sok vitát kiváltó állampolgárságról szóló intézkedések. 61. cikk „Mindazok a személyek, akiknek illetősége (pertinenza) oly területen van, amely azelőtt a volt Osztrák–Magyar Monarchia területeihez tartozott, a Magyar állampolgárság kizárásával jogérvényesen annak az Államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett területen az állami főhatalmat gyakorolja. 62. cikk Nem érintve a 61. cikk rendelkezéseit, azok a személyek, akik a jelen szerződés értelmében a Szerb–Horvát–Szlovén vagy a Cseh–Szlovák Államhoz csatolt valamely területen 1910. évi januárius hó 1-je után szereztek illetőséget, csak olyan feltétellel szerzik meg a szerb–horvát– szlovén vagy a cseh–szlovák állampolgárságot, ha a Szerb–Horvát–Szlovén, illetőleg a Cseh–Szlovák Államtól erre engedélyt nyernek. Ha az előbbi bekezdésben említett engedélyt nem kérték, vagy azt tőlük megtagadák, az érdekeltek jogérvényesen annak az Államnak állampolgárságát szerzik meg, amely az állami főhatalmat azon a területen gyakorolja, ahol az illetőknek azelőtt volt az illetőségük. 63. cikk Azoknak a 18 évesnél idősebb személyeknek, akik magyar állampolgárságukat elvesztik, és a 61. cikk értelmében jogérvényesen új állampolgárságot szereznek, jogukban áll a jelen Szerződés életbelépésétől számított egyévi időtartamon belül annak az Államnak állampolgárságát igényelni (opció), amelyben illetőségük volt, mielőtt illetőségüket az átcsatolt területen megszerezték. Azok a személyek, akik a fent említett opciójogot gyakorolták, az ezt követő tizenkét hónapon belül kötelesek abba az Államba áttenni lakóhelyüket, amelynek állampolgárságát optálták. Jogukban áll azonban megtartani azokat az ingatlanokat, amelyeket annak a másik államnak területén birtokolnak, amelyben opciójukat megelőzően laktak. Magukkal vihetik bármi néven nevezendő ingó vagyonukat. Emiatt sem kilépési, sem belépési díjakkal vagy illetékekkel nem terhelhetők. 64. cikk Azok a személyek, akiknek a volt Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó valamely területen van illetőségük, és ott a lakosság többségétől fajra vagy nyelvre nézve különböznek, a jelen szerződés életbelépéséből számított

hat hónapi időtartamon belül Ausztria, Magyarország, Olaszország, Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam vagy a Cseh– Szlovák Állam javára optálhatnak, aszerint, amint a lakosság többsége ott ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanahhoz a fajhoz tartozik, mint ők. A 63. cikknek az opciójog gyakorlására vonatkozó rendelkezései a jelen cikkben megállapított jog gyakorlására is alkalmazást nyernek. 65. cikk A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy semmi akadályt sem gördítenek a jelen Szerződésben, vagy a Szövetséges és Társult Hatalmak és Németország, Ausztria vagy Oroszország között, vagy maguk a nevezett Szövetséges és Társult Hatalmak között kötött szerződésekben megállapított oly opciójog gyakorlása elé, amely az érdekelteknek minden más számukra elérhető állampolgárság megszerzését megengedi. 66. cikk A jelen cím rendelkezéseinek alkalmazása tekintetében a férjes asszonyok férjük, a 18 évesnél fiatalabb gyerekek szüleik állapotát mindenben követik.” Magyarországnak a békeszerződést követően százezreket kellett befogadnia, akik magyar állampolgárságért folyamodtak és egzisztenciájukat, állásukat, ingatlan és ingó vagyonukat odahagyva menekültek az elszakított területekről Magyarországra. Az Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint 1924-ig jugoszláv területről 44 903, a Felvidékről 106 841, Erdélyből pedig 197 035, összesen 348 779 fő menekült át Magyarországra. A menekültek hátrahagyott ingatlanaiknak, elsősorban birtokainak kérdésében, amelyek, mint a békeszerződésben láttuk, megmaradhattak tulajdonukban, éles vita bontakozott ki Romániával. Magyarország törekvése az optáns birtokosok kártalanítására irányult, melyet 1923-tól egészen 1930-ig napirenden tartottak, mivel Romániával ebben a kérdésben csak akkor sikerült megegyezni. Hogy kilépjen az I. világháborút követő gazdasági és politikai elszigeteltségéből, Magyarország igyekezett a szomszédos államokkal mielőbb tárgyalásokat folytatni, és megegyezésre jutni a gazdasági, kereskedelmi, közlekedési együttműködést illetően. Bethlen István miniszterelnök először is Romániával szeretett volna megegyezni, ami 1924 áprilisában, igaz jelentős kompromisszumok árán sikerült is. Magyarország román követelésre elismerte, hogy Románia hadviselő félként részt vett a Tanácsköztársaság leverésében, s ezért Romániát kártérítést illeti. Ugyanakkor a román fél nem teljesítette Magyarország kérését, az optáns birtokosok kártalanítását. A két fél között a vita a Népszövetség előtt folyt. A vitában Romániát Franciaország, Magyarországot Anglia támogatta. 1929-ben az ügyet levették a Népszövetség napirendjéről és Magyarország és Románia olasz közvetítéssel először Olaszországban, majd Ausztriában

közvetlen tárgyalásokat kezdett, melyek 1929 végére kompromisszumhoz vezettek. 1930. január 30-án Bethlen István miniszterelnök aláírta a jóvátételi és optáns ügyben született megállapodást a hágai konferencián. Ennek értelmében a jóvátételt Magyarország 1943 után is, még 23 évig kell hogy fizesse. Ez évi 13,5 millió összegű terhet jelentett. Az optáns birtokosok kártérítésére a nagyhatalmak és az utódállamok külön 240 millió aranykorona összeget kitevő alapot hoztak létre. Egyúttal megszüntették Magyarország pénzügyi ellenőrzését. A békeszerződés III. részének VIII. címe alatt egyes európai országokra vonatkozó politikai rendelkezéseket találunk, melyekben Magyarország kötelezi magát arra, hogy tiszteletben tartja mindazokat a szerződéseket, melyeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak vagy közülük egyesek Belgium, Luxemburg, Schleswig, Törökország és Bulgária, Ausztria, Oroszország és az orosz államok háború utáni helyzetét rendezendő kötöttek vagy kötni fognak. A IX. cím általános rendelkezései közül Magyarország szempontjából a legfontosabb megállapítások a következők: 73. cikk „Magyarország nem mondhat le függetlenségéről, csak a Nemzetek Szövetsége Tanácsának beleegyezésével. Következésképpen Magyarország kötelezi magát, hogy az említett Tanács beleegyezésének esetetét kivéve, tartózkodni fog minden olyan természetű cselekedettől, amely közvetlenül vagy közvetve és bármely módon, főként addig, amíg a Nemzetek Szövetségébe tagul fel nem veszik, valamely más Hatalom ügyeiben való részvétel útján függetlenségét veszélyeztethetné. 74. cikk Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam és a Cseh–Szlovák Állam határait úgy, amint ezeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják. Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri mindazoknak a békeszerződéseknek és pótegyezményeknek teljes érvényességét, amelyeket a Szövetséges és Társult Hatalmak kötöttek vagy kötni fognak azokkal a Hatalmakkal, amely Hatalmak a volt Osztrák–Magyar Monarchia oldalán küzdöttek … 75. cikk Magyarország a maga részéről a Szövetséges és Társult Főhatalmak javára lemond azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek azelőtt a volt Osztrák–Magyar Monarchiához tartoztak, s

amelyek Magyarországnak a II. rész (Magyarország határai) 27. cikkében ez idő szerint semmiféle más megállapodásnak nem tárgyai. 76. cikk Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri azokat a rendelkezéseket, amelyeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak ezekre a területekre nézve, különösen a lakosság állampolgársága tekintetében meg fognak állapítani. 77. cikk A volt Osztrák–Magyar Monarchia egyik lakosát sem lehet zavarni vagy zaklatni sem amiatt a politikai magatartás miatt, amelyet az illető 1914. évi július hó 28. napjától kezdve az említett területek állami fennhatóságának végleges elismeréséig tanúsított, sem pedig állampolgársági viszonyainak a jelen Szerződés alapján való rendezése miatt… 78. cikk Magyarország és minden egyes Állam, amelyhez a volt Magyar Királyságnak valamely területét átcsatolták, vagy amely a volt Osztrák– Magyar Monarchia feldarabolásából keletkezett, a lakosság érdekeinek szabályozásáról, különösen polgári jogaikra, kereskedelmükre és hivatásuk gyakorlására vonatkozólag egymással kötendő külön-külön egyezmények útján fognak gondoskodni.” Ezek a cikkek tehát tulajdonképpen az eddigi rendezések megerősítését, azok elfogadásának politikai alátámasztását tartalmazzák, nem új rendelkezések, hanem ugyanazon kérdések más oldalú megközelítését jelentik. Új és meghatározó jelentőségűek azonban azok a törvénycikkek, melyek a szerződés V. részét alkotják, a katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezések. Az V. rész szövege a törvény célját abban jelöli meg, hogy „az összes Nemzetek fegyverkezésének általános korlátozása előkészíthető legyen.” A törvény szövegének idézése után azonban az adatokból ki fog derülni, hogy milyen aránytalanságok voltak a fegyveres erők létszámát és felszereltségét tekintve csak Közép-Európában Magyarország és a szomszédai között: I. Cím „Katonai rendelkezések I. FEJEZET Általános rendelkezések 102. cikk A jelen szerződés életbelépését követő három hónapon belül Magyarország katonai erőit az alábbi mértékig le kell szerelni. 103. cikk

Az általános hadkötelezettséget Magyarországon meg kell szüntetni. A magyar hadsereget a jövőben csak önkéntes belépés alapján lehet felállítani és kiegészíteni. II. FEJEZET A magyar hadsereg létszáma és tagolása 104. cikk A magyar hadsereg katonai erőinek összessége nem haladhatja meg a 35 000 főt beleértve és a pótkeretek alakulatait is … A magyar hadsereget kizárólag a rendnek Magyarország területén való fenntartására, és határrendőr-szolgálatra szabad alkalmazni…

105. cikk Csapatvezetésre vagy a háború előkészítésére vonatkozó minden más szervezet tilos. 106. cikk Mozgósítást elrendelő vagy mozgósításra vonatkozó minden intézkedés tilos… Állatok vagy egyéb katonai szállító eszközök igénybevételének előkészítését célzó mindennemű intézkedés tilos. 107. cikk A csendőrök, pénzügyőrök, erdőőrök községi és városi rendőrök, vagy egyéb közegek száma nem haladhatja meg azoknak a számát, akik 1913ban hasonló szolgálatot teljesítettek, s akik most Magyarországnak a jelen szerződésben megállapított határain belül szolgálnak … III. FEJEZET Hadkiegészítés és katonai kiképzés 109. cikk Minden tisztnek hivatásos tisztnek kell lennie. Azoknak a jelenleg szolgáló tiszteknek, akik a hadseregben megmaradnak, kötelezniük kell magukat arra, hogy legalább 40 éves korukig szolgálnak … Az újonnan kinevezett tiszteknek kötelezniük kell magukat arra, hogy legalább húsz egymást követő éven át tényleges szolgálatot teljesítenek … 110. cikk Az altisztek és legénységi egyének szolgálati kötelezettségének teljes tartama alatt legalább hatévi szolgálatot magában foglaló tizenkét egymást követő évnél nem lehet kevesebb. IV. FEJEZET Katonai iskolák, tanintézetek, társulatok, egyesületek 111. cikk A katonai iskolák tanfolyamainak látogatására bocsátott növendékek száma szigorúan arányban álljon a tisztikarban beállott üresedésekkel… Ennek folytán a fenti szükségletet meghaladó iskolákat meg kell szüntetni. 117. cikk A jelen szerződés életbelépését követő három hónapon belül Magyarországon található és a megengedett mennyiséget meghaladó minden fegyvert, lőszert, hadianyagot, ideértve a repülő-elhárítás mindennemű eszközét, tekintet nélkül származására, ki kell szolgáltatni a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak … 118. cikk Mindennemű fegyvernek, lőszernek, hadianyagnak behozatala Magyarországba kifejezetten tilos. Hasonlóképpen tilos bárminő fegyvernek,

lőszernek, hadianyagnak külföld részére való gyártása és kivitelezése. Az egységek legkisebb létszáma, tekintet nélkül a hadsereg szervezetére Legnagyobb létszám (pro Legkisebb létszám memória) Egységek Tisztek Legénység Tisztek Legénység Gyalogoshadosztály 414 10 780 300 8 000 Lovashadosztály 259 5 380 180 3 650 Vegyes dandár 198 5 350 140 4 250 Gyalogezred 65 2 000 52 1 600 Gyalogzászlóalj 16 650 12 500 Gyalog- vagy géppuskás szd. 3 160 2 120 Kerékpárosztag 18 450 12 300 Lovasezred 30 720 20 450 Tüzérezred 80 1 200 60 1 000 Tábori tiizériiteg 4 150 2 120 Aknavető század 3 150 2 100 Utászzászlóalj 14 500 8 300 Hegyi tüzérüteg 5 320 3 200 A fegyverzet a lőszer engedélyezett legnagyobb mennyisége Anyag 1000 főre eső Egy fegyverre eső mennyiség lőszermennyiség Puska vagy karabély (1) 1150 500 lövés Nehéz vagy könnyű 15 10 000 lövés géppuska Könnyű aknavető 1 000 lövés Középnagyságú 2 500 lövés aknavető Tábori vagy hegyi ágyú, 3 1 000 lövés vagy tarack (I) Önműködő puskát vagy karabélyt könnyű géppuskának kell tekinteni. Jegyzet: Nehéz vagyis 105 milliméternél nagyobb kaliberű löveg használata nincs megengedve. II. Cím Hadihajózási rendelkezések.

120. cikk A jelen Szerződés életbelépésének időpontjával az összes osztrák–magyar hadihajók – beleértve a tengeralattjárókat is – a Szövetséges és Társult Főhatalmak részére végérvényesen kiszolgálatottnak jelentetnek ki. A dunai flottillához tartozó minden monitort, torpedót és felfegyverzett vízi járművet ki kell szolgáltatni a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak. Magyarországnak mindamellett jogában áll, hogy a dunai folyamrendőri szolgálat céljaira a jelen szerződés 138. cikkében meghatározott Bizottságtól kiválasztandó három felderítő naszádot tartson. 122. cikk A Magyarországhoz tartozó, vagy megelőzően az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott kikötőkben jelenleg építés alatt álló hadihajókat – ideértve a tengeralattjárókat is – le kell bontani … 123. cikk Bárminemű – vízen vagy tenger alatt járó – osztrák–magyar hadihajó lebontásából származó összes tárgyakat, gépeket és mindennemű anyagokat kizárólag csakis ipari vagy kereskedelmi célra szabad felhasználni. Azokat a külföldnek eladni, vagy átengedni nem szabad. 127. cikk A jelen szerződés életbelépését követő három hónapon át a budapesti magyar nagyáramú drót nélküli távíróállomást a Szövetséges és Társult Főhatalmak hozzájárulása nélkül a Magyarországot, vagy a háború folyamán Ausztria–Magyarországgal szövetségben állott bármely más államot érintő hadihajózási, katonai vagy politikai természetű közlések továbbítására felhasználni nem szabad. Ez az állomás kereskedelmi táviratokat továbbíthat, de csak az említett Hatalmak ellenőrzése mellett, amelyek a használandó hullámhosszat meg fogják állapítani. III. Cím A katonai és haditengerészeti léghajózásra vonatkozó rendelkezések 128. cikk Magyarország haderejének katonai vagy hadihajózási repülőszolgálata nem lehet. Kormányozható léghajót megtartania nem szabad. 130. cikk A Szövetséges és Társult Hatalmak csapatainak Magyarország területéről való teljes kivonulásáig a Szövetséges és Társult Hatalmak légi járműveinek Magyarországon szabad közlekedési, átkelési és leszállási joguk van. 132. cikk

A jelen szerződés életbelépése után Magyarország saját költségén az összes katonai és haditengerészeti léghajózási anyagot a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak kiszolgáltatni köteles … IV. Cím Szövetségközi Ellenőrző Bizottságok 133. cikk A jelen szerződésben foglalt összes olyan katonai hadihajózási és léghajózási rendelkezéseket, amelyeknek végrehajtására bizonyos határidő van megszabva, Magyarország a Szövetséges és Társult Főhatalmak által erre a célra külön kinevezett Szövetségközi Bizottságok ellenőrzése alatt köteles végrehajtani … 134. cikk A Szövetségközi Ellenőrző Bizottságok hivatalaikat Budapesten állíthatják fel, s jogukban áll, hogy valahányszor csak célszerűnek tartják, a magyar államterület bármely pontjára kiszállhassanak, oda albizottságokat küldhessenek, vagy az odautazással egy vagy több tagjukat megbízhassák. 136. cikk Az Ellenőrző Bizottságok eltartását és költségeit, valamint a működésük által okozott kiadásokat Magyarország viseli. V. Cím Általános rendelkezések 140. cikk A jelen szerződés életbe lépésétől számítandó három hónapi határidőn belül a Magyar Kormánynak az idevágó magyar törvényeket a jelen szerződésnek ezzel a részével összhangban meg kell változtatnia, s így fenntartania.” A békeszerződés idézett katonai rendelkezései Magyarországot teljes mértékben kiszolgáltatottá tették. A hadsereg engedélyezett létszáma és felszereltsége nem csak azt tette lehetetlenné, hogy egy esetleges külső támadás esetén meg tudja magát védeni, hanem még a belső feladatok ellátására is kevés volt. A katasztrofális helyzethez az is hozzájárult, hogy Magyarország körül és ellenére szoros politikai és katonai szövetség jött létre a Kisantant formájában. A Kisantant szövetségi rendszerének alapjául az a tény szolgált, hogy a benne részt vevő államok mindegyike Magyarország rovására jelentősen gyarapodott az I. világháborút követően és a háborút lezáró békék eredményeképpen kialakult helyzet fenntartásához közös érdek fűzte őket. Kialakulásának folyamatában az első szerződés 1920. augusztus 14-én Belgrádban köttetett a Cseh –Szlovák Állam és Jugoszlávia között és a trianoni béke fenntartását tűzte ki célul. Az egyezmény szigorúan titkos katonai része a két állam együttműködéséről szólt Magyarországgal szemben akár védelmi, akár támadó háború esetére. A második lépés a csehszlovák– román szerződés megkötése volt 1921. április 23-án. Ebben a két fél

megegyezett, hogy egymást kölcsönösen segítik egy esetleges magyar támadás esetén, illetve, hogy összehangolják a Magyarországgal szembeni külpolitikai lépéseiket. A Kisantant a Jugoszlávia és Románia között 1921. június 7-én megkötött szövetségi szerződéssel vált teljessé, amelyben azonban nemcsak Magyarországgal szemben, hanem Bulgáriával szemben is szövetkeztek. A védelmi szerződés célja a trianoni és neully-i békék garantálására egyaránt irányult. A Kisantant Romániával való kiegészüléséhez jelentős mértékben járultak hozzá IV. Károly visszatérési kísérletei, a Habsburg monarchia restuarálásának veszélye, mely a szomszédos országokban nem kis nyugtalanságot váltott ki. A Habsburg monarchia kérdésének rendezése, a Habsburg-ház trónfosztásának törvénybe iktatása a békeszerződésből kimaradt, így ezt a királypuccsok leverése után a Nagy- és Kisantant együttes követelésére külön törvényben kellett rendezni. Ha Magyarország és a szomszédos országok katonai erejét összehasonlítjuk, már 1920-ban, még a békeszerződés szigorú szankcióinak életbe lépése előtt is jelentős eltolódást találunk a formálódó Kisantant javára. A magyar hadsereg 1920 szeptemberében 52 gyalogzászlóaljból, 20 lovasszázadból és 107 lövegből állt, mellyel szemben a cseh hadsereg 106 zászlóaljjal, 86 lovasz-századdal és 836 löveggel. A Kisantant katonai ereje, békelétszámot figyelembe véve, meghaladta a félmilliót, míg Magyarországét 35 ezerre csökkentette a békeszerződés. Ez azt jelentette, hogy 1 magyar katonára 16 Kisantant-katona jutott. A Magyarországnak megengedett 185 ágyúval szemben a Kisantant államainak 3750 ágyúja volt, a magyar géppuskák és lövegszórók száma 525, míg a szomszédos országoké 6400, a magyar tarackoké 70, míg a Kisantant országaié 570. Természetesen a magyar katonai vezetés igyekezett késleltetni a szerződési kötelezettségek végrehajtását, illetve rejtett alakulatokat szervezett. Ezeket „felriasztott” („fr”) alakulatoknak, illetve hadrendnek nevezték. Ezek létszámát 2 év alatt az engedélyezett létszám több mint háromszorosára sikerült növelni, azonban felszereléssel nem tudták őket ellátni. Arról nem is beszélve, hogy mivel a békeszerződés megtiltott minden mozgósítási rendelkezést, ezeknek az alakulatoknak a hadrafoghatósága egy esetleges fegyveres konfliktus esetén erősen kétséges lett volna. A békeszerződésben megszabott katonai rendelkezések végrehajtását 1922 májusáig kellett megtenni. Megkezdték az önkéntesek toborzását, de a 12 éves szolgálat nem nagyon vonzotta a jelentkezőket. Ezzel a módszerrel, de még a később titokban elrendelt kényszertoborzással sem lehetett feltölteni, 1925-ben is még csak 22 ezerre tehető a legénységi létszám, a

megengedett 62%-a. A hadsereg helyzetében alapvető változások majd csak 1927-től következnek be, amikor megszűnt a Katonai Ellenőrző Bizottság tevékenysége Magyarországon. Ekkor kezdődött meg a hadsereg nagyobb arányú fejlesztése.” Magyarországnak nemcsak területi veszteségei voltak a békeszerződés következtében és nemcsak a hadseregét szerelték le és tették alkalmatlanná ily módon önmaga megvédésére is. Súlyos jóvátételi kötelezettségeket is kiróttak rá, melynek következtében gazdasági önállósága is hosszú évekre megszűnt. A jóvátétel szabályozásait és a vele összefüggő pénzügyi rendelkezéseket a szerződés VIII. és IX. része tartalmazza, melyekből ismét csak a legfontosabb cikkeket idézzük. 161. cikk „A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria– Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeként elszenvedtek. 162. cikk A Szövetséges és Társult Kormányok elismerik, hogy Magyarország jövedelemforrásai, tekintettel e jövedelemforrásoknak a jelen szerződés egyéb rendelkezéseiből folyó állandó jellegű csökkenésére, nem elegendő arra, hogy e veszteségek és károk teljes jóvátételét biztosítsák. A Szövetséges és Társult Kormányok mégis megkövetelik és Magyarország kötelezi magát, hogy az alább megszabott módozatok szerint jóváteszi mindazokat a károkat, amelyeket a Szövetséges és Társult Hatalmak polgári lakosságában és javaiban szárazföldi, tengeri és légi támadása okozott az alatt az idő alatt, amíg a Szövetséges és Társult Hatalmak bármelyike háborút viselt Magyarországgal… 163. cikk Azoknak a károknak az összegét, amelyeknek jóvátételére Magyarország köteles, szövetségközi bizottság állapítja meg, amelynek »Jóvátételi Bizottság« lesz a neve, s amelynek szervezetét és hatáskörét a jelen szerződés, nevezetesen az e címhez tartozó II–V. Függelék határozzák meg … A Jóvátételi Bizottság a követeléseket felülvizsgálja és méltányos módon alkalmat nyújt a Magyar Kormánynak arra, hogy meghallgassák. A Bizottság egyúttal Fizetési tervezetet készít, amely megállapítja, hogy Magyarország 1921. évi május hó 1-jétől kezdődő harminc éven át, mely határidőkben és milyen módozatokkal tartozik a jóvátételi tartozásnak

azt a részét törleszteni, amelyet reá ki fognak vetni, miután a Bizottság már megállapította volt azt, hogy Németország képes-e az ellene és szövetségesei ellen támasztott és a Bizottság által felülvizsgált követelések teljes összegének fennmaradó részét megfizetni. Abban az esetben pedig, ha Magyarország ez alatt az idő alatt tartozásának törlesztésével hátralékban maradna, minden kiegyenlítetlen részösszeg fizetése a Bizottság tetszése szerint későbbi évekre elhalasztható, vagy olyan módon kezelhető, aminőt a Szövetséges és Társult Kormányok a jelen szerződés jelen részében megszabott eljárásnak megfelelően meg fognak állapítani. 164. cikk A Jóvátételi Bizottság 1921. évi május hó l-jétől kezdve időnként köteles megvizsgálni Magyarország jövedelmi forrásait és teljesítőképességét, és miután méltányos módon alkalmat nyújtott Magyarország képviselőinek meghallgattatására, ez alapon a 163. cikkhez képest belátása szerint a határidőket kitolhatja, s a megállapított fizetési feltételeket megváltoztathatja; nem engedheti el azonban a tartozásnak semmilyen részét sem a Bizottságban képviselt Kormányoknak erre vonatkozó meghatalmazása nélkül. 166. cikk Magyarország beleegyezik abba is, hogy gazdasági erőforrásai közvetlenül felhasználtassanak jóvátételre úgy, amint ezt a kereskedelmi hajózásra a természetbeni újjáépítésre és a nyersanyagokra vonatkozólag a III., IV. és V. Függelékek részletezik. 170. cikk A Magyar Kormány meg fog adni a Bizottságnak minden olyan felvilágosítást, amelyre annak Magyarország és állampolgárai pénzügyi helyzetét, pénzügyi műveleteit, javait, termelőképességét, készleteit, nyersanyagtermelését és ipari termelését illetőleg szüksége van, továbbá felvilágosítást az 1914–1920. évi háborúnak azokra a hadműveleteire vonatkozólag, amelyeknek ismeretét a Bizottság szükségesnek fogja tartani. Magyarország beleegyezik abba, hogy a Bizottságnak és esetleg alkalmazott személyzetének fizetését és költségeit ő fizeti. II. Függelék

2. §. A Bizottság tagjait az Észak-Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam és Cseh– Szlovákország nevezik ki.

8. §. A Bizottság valamennyi ülése titkos …

10. §. A Bizottság megvizsgálja a követeléseket és méltányos módon alkalmat nyújt a Magyar Kormánynak arra, hogy meghallgassák, anélkül azonban, hogy ez utóbbinak módja lenne bármiképpen részt venni a Bizottság döntésében.

11. § A Bizottság semmiféle törvényhozáshoz, semmiféle törvénykönyvhöz, a vizsgálatra vagy az ügyvitelre vonatkozó semmiféle szabályhoz nincs kötve; a Bizottságot csak az igazságosság, a méltányosság és a jóhiszeműség fogja vezérelni.

12. §. … a Bizottság részére a következő feltételek és rendelkezések irányadók: a) az összes megállapított követelések teljes összegének mindazon részletei fejében, amelyeket aranyban vagy hajóanyagban, értékpapírban és árukban, avagy bármely módon ki nem fizetne, Magyarország tartozik fedezetet adni egyenértékű összeg erejéig kötelezőjegy, adóslevél vagy más címlet alakjában annak biztosítékául, hogy az illető részadósságot elismeri, a közelebbi módozatokat a Bizottság állapítja meg. b) Magyarország fizetőképességének visszatérő időszakonként foganatosítandó becslése alkalmával a Bizottság megvizsgálja Magyarország pénzügyi rendszerét abból a szempontból, hogy: 1. Magyarország összes bevételei, ideértve minden belső kölcsön kamatfizetésére és törlesztésére rendelt jövedelmeket is, elsősorban a jóvátételi összegek fizetésére fordíttassanak, és 2. bizonyságot szerezhessen arra nézve, vajon Magyarország adórendszere aránylag általában legalább is olyan terhes-e, mint a Bizottságban képviselt bármelyik hatalomé. 16. § Az 1921. évi május hó 1. napjától kezdve a Magyar Kormányt kamatfizetési kötelezettség terheli a Bizottság részéről meghatározandó összegű tartozása után… 17. § Azok az intézkedések, amelyek a Szövetséges és Társult Hatalmak részéről Magyarország szándékos kötelezettségmulasztása esetén igénybe vehetők, és amelyekre nézve Magyarország kötelezi magát, hogy azokat nem tekinti ellenséges cselekményeknek, gazdasági és pénzügyi tiltó és megtorló intézkedések, valamint általában más olyan kényszerrendszabályok lehetnek, amelyeket az illető Kormányok az adott körülmények között szükségesnek tartanak. III. Függelék

1.

§

Magyarország elismeri, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmaknak joguk van arra, hogy a hadiesemények folytán elpusztult vagy megrongált minden kereskedelmi és halászhajójukért ugyanannyi és ugyanolyan hajót – tonnát tonnáért (bruttó súlybón) és hajóosztályt hajóosztályért – kapjanak kárpótlásul. IV. Függelék 2. § A Szövetséges és Társult Hatalmak Kormányai a Jóvátételi Bizottságnak kimutatásokat fognak adni, amelyekbe felveendők: a) azok az állatok, gépek, vasúti anyagok, felszerelések, esztergapadok és kereskedelmi forgalomban szereplő összes hasonló árucikkek, amelyeket Magyarország lefoglalt, felhasznált vagy elpusztított, avagy amelyek közvetlenül a hadműveletek következtében semmisültek meg, és amelyekre nézve, minthogy azok halaszthatatlanul sürgős szükségletek kielégítésére kellenek, a nevezett Kormányok azt kívánják, hogy azokat Magyarország a jelen szerződés életbe lépésének idején területén található ugyanolyan állatokkal vagy árucikkekkel pótolja. b) az újjáépítéshez szükséges anyagok, úgymint: kő, tégla, tűzálló tégla, fedőcserép, épületfa, ablaküveg, acél, mész, cement, fűtőgépek, fűtőkészülékek, bútorok és a kereskedelmi forgalomban szereplő mindazok az árucikkek, amelyekre vonatkozólag a nevezett Kormányok azt kívánják, hogy azokat az elpusztított területek újjáépítése céljából Magyarország neki termelje és gyártsa. 4. § A Bizottság a kimutatások beérkezése után azonnal megvizsgálja, hogy az azokban foglalt anyagok és állatok milyen mértékben követelhetők Magyarországtól … Végül figyelembe veszi a Szövetséges és Társult Kormányoknak azt az érdekét, hogy Magyarország ipari élete ne szenvedjen olyan rázkódtatást, amelynek következtében egyéb jóvátételi kötelezettségeire vonatkozó teljesítőképessége kérdésessé válnék. V. Függelék

1. § Magyarország részleges jóvátétel címén a Szövetséges és Társult Kormányok mindegyikének opciót biztosít az alább felsorolt anyagoknak a jelen szerződés életbe lépésétől számított öt év tartama alatt évenként való szállítására, éspedig oly mennyiség erejéig, amely olyan arányban áll az illető árucikkeknek a háború előtt Ausztria–Magyarországból az illető országba évenként bevitt mennyiségéhez, amint ahogy a jelen szerződés

megállapította határok közötti Magyarország erőforrásai viszonylanak a volt Osztrák–Magyar Monarchiának háború előtti erőforrásaihoz. Ezek az anyagok: épületfa- és fatermékek; vas és vasöntvények. Opciót biztosít továbbá Magyarország részleges jóvátétel címén a Szövetséges és Társult Hatalmaknak a jelen szerződés életbe lépésétől számított öt éven át a pécsi szénbányákból származó vontatószén szállítására évenként olyan mennyiségben, amelyet a Jóvátételi Bizottság időszakonként meghatároz: a Jóvátételi Bizottság a szállított szenet az ő részéről megállapítandó módozatok mellett a Szerb–Horvát–Szlovén Állam javára fogja fordítani. IX. cím Pénzügyi rendelkezések 180. cikk A Jóvátételi Bizottság részéről engedélyezhető kivételek fenntartásával Magyarország minden vagyona és jövedelme rangsorbeli elsőbbséggel szavatol a jóvátételi követelések megfizetéséért és azokért az egyéb terhekért, amelyek a jelen szerződésből vagy az azt kiegészítő szerződésekből és egyezményekből vagy pedig azokból a megállapodásokból származnak, amelyeket Magyarország a Szövetséges és Társult Hatalmakkal az 1918. évi november hó 3-án aláírt fegyverszünet ideje alatt kötött. Az 1921. évi május hó 1. napjáig a Magyar Kormány a Jóvátételi Bizottságban képviselt Szövetséges és Társult Hatalmak engedélye nélkül maga aranyat ki nem vihet, s aranyra nézve nem rendelkezhetik, és egyúttal aranykiviteli és rendelkezési tilalmat köteles megállapítani. 181. cikk A jelen cikk ötödik bekezdésének fenntartásával Magyarországot terheli az 1918. évi november hó 3-i szüneti szerződés aláírásától kezdve, a Szövetséges és Társult Hatalmak mindazon hadseregei fenntartásának minden költsége, amely hadseregek Magyarországnak a jelen szerződésben megszabott határain belül fekvő területeket tartottak megszállva. A Magyar Kormány a fenti csoportokba tartozó minden kiadást, amennyiben azokat a Szövetséges és Társult Kormányoknak a megszállt területen végzett vásárlásai és rekvirálásai idéztek elő … köteles a Szövetséges és Társult Kormányoknak megtéríteni. 191. cikk Azok az Államok, amelyekhez a volt Osztrák–Magyar Monarchia területeiből valamely részt csatoltak, vagy amelyek az említett Monarchia

feldarabolásából keletkeztek, megszerzik a volt vagy a jelenlegi Magyar Kormánynak saját területeiken fekvő összes javait és birtokait. A jelen cikk értelmében a volt vagy a jelenlegi Magyar Kormány javait és birtokait úgy kell értelmezni, hogy azok magukban foglalják a volt Magyar Királyság javait, és ennek a Királyságnak részesedését az Osztrák– Magyar Monarchia közös javaiban, valamint az összes Korona-birtokokat és Ausztria–Magyarország volt uralkodócsaládjának összes magánjavait is. A fentemlített Államok mindazonáltal semminemű követeléssel sem léphetnek fel Magyarország volt vagy jelenlegi Kormányának olyan javai és birtokai tekintetében, amelyek az ő területeiken kívül esnek. A Jóvátételi Bizottság megállapítja, Magyarország kivételével, a különféle Államok részéről megszerzett javak és birtokok értékét avégből, hogy ezt az értéket a megszerző Állam jóvátételi számlájának terhére, viszont Magyarország jóvátételi számlájának javára írja. Az ilyen módon megszerzett közvagyon értékéből a Jóvátételi Bizottság levon megfelelő összeget azoknak a kiadásoknak fejében, amelyeket tartományok, községek vagy más önkormányzati helyi hatóságok közvetlenül fordítottak pénzben, telekben vagy anyagban a kérdéses közvagyonra. Ha valamely Állam a jelen cikk értelmében szerez közvagyont, úgy a 186. cikkben a biztosított adósságra nézve foglalt rendelkezések fenntartásával a jóvátételi számlán Magyarország javára és a megszerző Állam terhére írt ösz-szegből le kell vonni a volt Magyar Kormány külön nem biztosított adósságának azt a részét, amelyet a 186. cikk értelmében a megszerző Állam terhére róttak, s amely a Jóvátételi Bizottság véleménye szerint megfelel az így megszerzett javakra és birtokokra fordított beruházásoknak. A Jóvátételi Bizottság a levonandó értéket méltányosaknak ítélt elvek szerint állapítja meg. A volt vagy a jelenlegi Magyar Kormány javai és birtokai közé kell számítani a Bosznia-Hercegovinában levő bármely jellegű ingatlanvagyonnak egy részét is, amelyért az 1909. évi február hó 26-án kelt egyezmény 5. cikke értelmében a volt Osztrák–Magyar Monarchia Kormánya 2 500 000 török fontot fizetett az Ottomán Kormánynak. Ez a vagyonrész arányos lesz a volt Magyar Királyságnak az említett fizetésben való részesedésével és értékét a Jóvátételi Bizottság becslésének megfelelően Magyarország jóvátételi számlájának javára kell írni. A fenti rendelkezésektől eltérőleg kivételképpen fizetés nélkül szállnak át: 1. a volt Osztrák–Magyar Monarchia tartományainak, községeinek és más helyi önkormányzati intézményeinek javai és birtokai, valamint BoszniaHercegovinában azok a javak és birtokok, amelyek nem voltak az Osztrák– Magyar Monarchiáé;

2. a volt Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló iskolák és kórházak. Azonfelül azt első bekezdésben jelzett azok az Államok, amelyekhez területrészeket csatoltak, a Jóvátételi Bizottság felhatalmazása alapján fizetés nélkül megszerezhetik a területükön fekvő mindazokat az ingatlanokat és egyéb javakat, amelyek azelőtt a Cseh vagy a Horvát–Szlavón–Dalmát Királyságokhoz, vagy Bosznia-Hercegovinához, vagy a Raguzai vagy a Velencei Köztársaságokhoz, vagy a Trienti vagy a Brixeni Hercegérsekségekhez tartoztak, és amelyeknek értékét főleg a hozzájuk fűződő történelmi emlékek adják meg. X. rész Gazdasági rendelkezések I. Cím Kereskedelmi vonatkozások 200. cikk Magyarország kötelezi magát, hogy bármelyik Szövetséges és Társult Államnak magyar területre bárhonnan bevitt áruit, nyersterményeit vagy ipari gyártmányait nem fogja más vagy magasabb vámokkal vagy illetékekkel sújtani – ideértve a belső adókat is –, mint aminők az említett Államok bármelyikének vagy akármely más külföldi országnak ugyanolyan áruit, nyersterményeit vagy ipari gyártmányait terhelik. Magyarország bármelyik Szövetséges és Társult Állam áruinak, nyersterményeinek vagy ipari gyártmányainak magyar területre bárhonnan történő bevitelére nézve nem fog oly tilalmat vagy korlátozást fenntartani vagy létesíteni, amely egyaránt ki ne terjedne az említett Államok bármelyikének, vagy akármely más külföldi ország ugyanolyan áruinak, nyersterményeinek vagy ipari gyártmányainak bevitelére is. 202. cikk A kivitelt illetőleg Magyarország kötelezi magát, hogy a magyar területről bármelyik Szövetséges és Társult Államnak területére kivitt árukat, nyersterményeket vagy ipari gyártmányokat nem fogja más, vagy magasabb vámokkal vagy illetékekkel sújtani – ideértve a belső adókat is –, mint aminők az említett Államok bármelyikének, vagy akármely más külföldi országnak ugyanolyan áruit, nyersterményeit vagy ipari gyártmányait terhelik. Magyarország bármelyik Szövetséges és Társult Államba magyar területről küldött mindenféle áruk kivitelére nézve nem fog oly tilalmat vagy korlátozást fenntartani vagy létesíteni, amely egyaránt ki ne terjedne az említett Államok bármelyikére, vagy akármely más országba küldött ugyanolyan áruknak, nyerstermékeknek vagy ipari gyártmányoknak kivitelére is. 203. cikk Az áruk bevitelére, kivitelére vagy átvitelére vonatkozó minden kedvezmény, mentesség vagy kiváltság, amit Magyarország bármelyik Szövetséges és Társult Államnak vagy akármely más külföldi országnak nyújtana, egyúttal és

feltétlenül kiterjed minden további kérelem vagy ellenszolgáltatás nélkül valamennyi Szövetséges és Társult Államra is. 213. cikk Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri állampolgárainak olyan új honosságát, amelyet azok a Szövetséges és Társult Hatalmak törvényei szerint, és e Hatalmak illetékes hatóságainak határozatai alapján akár honosítással, akár valamely szerződés rendelkezése folytán megszereztek vagy megszerezhetnek, és hogy az új honosság megszerzésének okából ilyen állampolgárait minden tekintetben feloldja eredeti hazájukkal szemben fennálló mindenféle kötelezettségeik alól.” Az első áttörést az elszigeteltségen és a Kisantant építette falakon Magyarországnak a Népszövetségbe való felvétele jelentette 1922-ben. A politikai elismeréshez azonban a gazdasági talpraállás feltételeit is meg kellett teremteni. A magyar kormány rendkívüli nehézségekkel küzdött ebben a tekintetben; 1922 márciusában közölnie kellett a Jóvátételi Bizottsággal, hogy egyszerűen nincs olyan helyzetben, hogy jóvátételt fizessen. A Jóvátételi Bizottság hozzájárult a fizetés elhalasztásához, de az látható volt, hogy a háború utáni viszonyok között egy szétdarabolt gazdasággal belső erőforrásokból nem lesz képes talpraállni a magyar gazdaság. Éppen ezért a kormány a Jóvátételi Bizottsághoz folyamodott, hogy 40-50 millió korona rövid lejáratú és 550-600 millió korona hosszú lejáratú hitelt biztosítson számára, illetve kérte, hogy a jóvátétel biztosítására lefoglalt egyes állami bevételeket szabadítsa fel. A Kisantant államai és Franciaország mereven szembehelyezkedtek a kéréssel, sőt tartani kellett attól is, hogy amennyiben Magyarország nem teljesíti a trianoni békéből adódó kötelezettségeit, tagországai követni fogják Franciaország példáját és megszállják Magyarországot. A jóvátételi fizetési kötelezettségek elmulasztásáért ugyanis francia és belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket a Jóvátételi Bizottság határozata alapján 1923. január 11-én. A békeszerződés szövege pedig, mint láttuk, Magyarországgal szemben is lehetővé tett bármilyen megtorló intézkedést hasonló esetben. A holtpontról való elmozdulást ismét az angol–francia ellentétek segítették. A magyar kormány 1923. június 13-án kérte a Jóvátételi Bizottságot, hogy a Magyarországnak adandó kölcsön felhasználását a Népszövetség ellenőrizze és a jóvátétel, valamint a magyar gazdaság talpraállítását szolgáló kölcsön ügyét válasszák el egymástól. Végül is Anglia a Kisantant országaira gyakorolt pénzügyi nyomással kényszerítette ki, hogy a magyar kölcsön ügye a Népszövetség elé kerüljön. A Kisantant-országok 1923 júliusában Sinaiában tartott konferenciája hozzájárult ahhoz, hogy a kölcsön összegéből ne vonjanak le jóvátételi célokra, de egyidejűleg ragaszkodott ahhoz, hogy

részt vehessen a Magyarországon működő Katonai Ellenőrző Bizottság munkájában, illetve, hogy a kölcsön felhasználását a Jóvátételi Bizottság ellenőrizze. 1923 novemberében a Népszövetség pénzügyi bizottságának londoni ülése elfogadta Magyarország pénzügyi szanálásának tervét. Az alkudozások eredményeként a Magyarország számára biztosított kölcsön csak a kért összeg mintegy felét tette ki, s azt is megalázó politikai kompromisszumok árán kapta meg. Anglia, Franciaország és Olaszország megbízottai 1924. március 6-án írták alá a Magyarország pénzügyi szanálásáról szóló jegyzőkönyveket. Magyarország 250 millió aranykorona népszövetségi kölcsönt kapott 20 évre. A szerződésben javasolták egy a bankjegykibocsátás terén monopóliumot élvező jegybank felállítását is. Magyarország a kölcsön fejében beleegyezett abba, hogy gazdasági életét két és fél évre a Népszövetség ellenőrzése alá helyezze. Égy héttel később Genfben a Kisantant tagországai is aláírták a magyar népszövetségi kölcsönre vonatkozó egyezményt, mely egyúttal azt is tartalmazta, hogy Magyarország lemond a románok által okozott háborús károk megtérítéséről. Ugyancsak 1924-ben került sor a Magyarország által fizetendő jóvátétel összegének meghatározására, melyet a Jóvátételi Bizottság 179 millió aranykoronában állapított meg. Ehhez jött még 3 évi szénszállítás Jugoszlávia javára. A később megkötött szerződések azután a jóvátétel fizetésének idejét meg fogják növelni. Mint az előző fejezetnél láttuk, a Romániával az optáns birtokok kártalanításáról szóló megállapodás értelmében Magyarország még 1943. után is folytatta volna a jóvátétel fizetését. A népszövetségi kölcsön egy működésképtelen gazdaság felvirágoztatásához és az óriási jóvátételi terhek kiegyenlítéséhez nem bizonyult kellő alapnak. A gazdasági nehézségek is szerepet játszottak abban, hogy a nemzetközi helyzet változásával a magyar politika egyre inkább a trianoni békeszerződés revíziójától várta a helyzet megváltozását, s ezt állította a 20-as évek közepétől kezdődően egyre inkább a középpontba. A békeszerződés X. része gazdasági rendelkezéseket tartalmaz, melyek elsősorban a háború előtt kötött szerződések kezelésére, illetve különböző részkérdésekre vonatkoznak. A XI. rész értelmében, míg Magyarországot fel nem veszik a Népszövetségbe a Szövetséges és Társult Hatalmak légi járművei teljesen szabadon repülhetnek és leszállhatnak. A XII. részben a kikötők, viziutak és vasutak, a XIII. részben pedig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet kérései szerepelnek, a XIV. rész végül vegyes rendelkezéseket tartalmaz. Természetesen nem törekedhettünk arra, hogy a békeszerződés teljes szövegét bemutassuk. A cél pusztán az volt, hogy a Magyarország további sorsát és helyzetét alapvetően meghatározó, befolyásoló

rendelkezések szerepelhessenek és tájékoztassanak a békeszerződés súlyáról. Érzékeltessék, hogy miért és hogyan jelentett nemzeti katasztrófát Trianon a magyar nép számára. A szerződés szövege a következő szavakkal zárul: XIV. RÉSZ Vegyes rendelkezések 363. cikk „A jelen Szerződés ellenkező rendelkezéseinek sérelme nélkül a Magas Szerződő Felek között megegyezés van és marad arra nézve, hogy mindazokban az esetekben, amikor ez a Szerződés egyes Államokat érintő valamely kérdés szabályozását az érdekelt Államok között létesítendő különös egyezmény útján tervezi, azokat a nehézségeket, amelyek ebben a tekintetben netalán felmerülnének, a Szövetséges és Társult Főhatalmak oszlassák el addig, amíg Magyarország a Nemzetek Szövetségének tagjává lehet. 364. cikk A jelen Szerződésnek ez a kifejezése: »a volt Magyar Királyság« magában foglalja Bosznia-Hercegovinát is, hacsak a szöveg mást nem mond. Ez a rendelkezés nem érinti Ausztriának erre a két területre vonatkozó jogait és kötelezettségeit. A jelen Szerződés, amely francia, angol és olasz nyelven készült, meg fog erősíttetni; eltérés esetében a francia szöveg lesz irányadó, kivéve az I. részt (A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya) és a XIII. részt (Munka), amelyre nézve a francia és az angol szövegek ereje azonos lesz. A megerősítő okiratok letétele, mihelyt lehetséges, Párisban fog végbemenni. Azok a Hatalmak, amelyek Kormányának Európán kívül van székhelye, arra szorítkozhatnak, hogy párisi diplomáciai képviselőjük útján tudatják a Francia Kormánnyal a saját megerősítésük megtörténtét, és ebben az esetben mielőbb át kell szolgáltatniuk a vonatkozó okiratokat. Az első jegyzőkönyvet a megerősítő okiratok letételéről fel kell venni, mihelyt a Szerződést egyrészről Magyarország, másrészről a Szövetséges és Társult Főhatalmak közül három megerősítette. Az első jegyzőkönyv keltének időpontjában a Szerződés életbe lép azok között a Magas Szerződő Felek között, amelyek azt ekként megerősítették. A jelen Szerződésben kitűzött összes határidők számításánál ez a kelet lesz az életbelépés időpontja. Minden más tekintetben a Szerződés minden egyes Hatalomra nézve a saját megerősítő okirata letételének időpontjában lép életbe.

A Francia Kormány minden aláíró Hatalommal közli a megerősítő okirat letételéről felvett jegyzőkönyveknek megfelelően hitelesített egy-egy másolatát. Ennek hiteléül a fent nevezett meghatalmazottak a jelen Szerződést aláírták. Kelt a Trianonban, az egyezerkilencszázhuszadik évi június hó 4. napján, egyetlen példányban, amely a Francia Köztársaság Kormányának levéltárában marad elhelyezve, és amelynek hiteles másolatát minden egyes aláíró Hatalom részére meg kell küldeni. ”

Trianon következményei Az 1920-as évek elején Magyarország tökéletesen kisemmizve, teljes elszigeteltségben állt Európa közepén. Az 1920-as évek közepétől elzártsága oldódott, de mozgástere továbbra is erősen korlátozott maradt. Körülölelte továbbra is a Kisantant, ugyanakkor maga is részévé vált egy teljesen más céllal létrehozott, lazább konglomerátumnak, a Szovjetunió körül kialakított „egészségügyi”, biztonsági övezetnek. Ezek a meghatározottságok és sorsközösségek irányították azután lassanként a magyar politikai élet egyre szélesebb köreit a német szövetség felé. A magyar nemzetnek nemcsak a politikai határokon belül maradt része, hanem a kisebbségi sorba került elszakított nemzettestek is a fennmaradásukért küzdöttek. Éppen ezért feltétlenül meg kell vizsgálni az utódállamokhoz csatolt magyarság sorsát is, annál is inkább, mert a nemzeti fejlődés a trianoni határokon belül és kívül egyaránt torz formában folytatódott tovább. A nemzeti kisebbségek léte egyaránt terhelte az anyaország és az új haza politikáját. A megváltozott körülmények között ki kellett alakítani a hozzájuk fűződő viszonyt. Magyarország esetében ez azt jelentette, hogy számba kellett venni az elcsatolt területeken élő magyarsággal való kapcsolattartás lehetőségeit, meg kellett próbálni az egységes nemzeti tudat ébrentartását, illetve be kellett fogadni azokat a százezreket, akik egzisztenciájukat odahagyva menekültek az elszakított területekről Magyarországra. A nemzetközi garanciákban rejlő jogvédelmi lehetőségeket ugyanis a nemzeti kisebbségek nem tudták kihasználni, s különösen áll ez az újonnan kisebbségi sorba került népekre, ezen belül a magyarokra is. 1920tól 1930-ig 13 államban élő 19 kisebbség összesen 404 petícióval fordult a Nemzetek Szövetségéhez, melyek közül, csak 34 íródott a magyar kisebbségek érdekeinek szolgálatában. Ez annak ellenére így van, hogy például 1930-ban Mikes Imre így jellemezte a romániai magyar kisebbség helyzetét: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közgazdasági terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.” A nemzetiségi kérdés természetesen nemcsak Romániát terhelte, ahol 17 nemzetiség a lakosság közel 1/3-át tette ki, hanem Jugoszláviát is, ahol 15 nemzetiség a lakosság 18,8%-át, Csehszlovákiát, ahol a nemzetiségek 34,5%-át és Lengyelországot, ahol 36,5%-át alkották. Ezek az államok nem tudták megoldani a kisebbségi kérdést, ugyanakkor igyekeztek a nemzeti egység látszatát fenntartani annak ellenére, hogy a kisebbségek helyzete egyszerűen általában rossz volt. Csekély lehetőségük volt arra, hogy politikai

és társadalmi környezetükbe beilleszkedjenek, habár ebben a tekintetben az egyes társadalmi rétegek eltérő helyzetben voltak. Ami azonban közös sorsokat teremtett, az az I. világháborút követő helyzet volt. Azok az államok, melyek a békeszerződéssel területi és népességi gyarapodást értek el, ezek megtartására törekedtek, nemzetközi politikai lépéseik, szövetségekhez csatlakozásuk és a kisebbségekkel szemben folytatott asszimilációs politikájuk egyaránt ezeket a célokat szolgálták. Az egységesítési és beolvasztási kísérletek azonban túl nehéz feladatnak bizonyultak és teljes sikerre sehol sem vezettek. Nem egyszerűen arról volt csak szó, hogy a különböző nyelvű, különböző hagyományokkal és azonosságtudattal rendelkező népeket kellett megfosztani nemzeti karakterüktől, hanem az addig különböző közigazgatási és jogi rendszerű, valamint gazdasági fejlettségű területeket kellett legalább közelíteni egymáshoz. Csehszlovákiában például kétféle, Jugoszláviában és Romániában pedig hat-hatféle magánjogi rendszer volt hatályban. Nagy fejlettségi különbségek voltak Erdély és az Ókirályság, vagy Jugoszlávia egyes részeinek ipari potenciálja, kulturális színvonala, iskolahálózata és ennél fogva a lakosság iskolázottsági szintje között. Ilyen körülmények között, annak ellenére hogy az utódállamok esetében ugyan az államalkotó etnikum volt többségben, a vágyott és ideológiai alapokkal mindenütt alaposan megtámogatott egységes nemzetállam megteremtéséről nem lehetett szó. Annál is inkább nem, mert a területrendezések során más államokhoz csatolt, kisebbségi létbe kényszerített tömegek nem szűntek meg magukat az anyanemzet részének tekinteni, ugyanúgy, ahogyan az anyanemzet is ébrentartotta az egység gondolatát, többnyire a területi revízió gondolatával együtt. A magyar politika nem tudta véglegesnek elfogadni a trianoni rendezést és, Ausztria kivételével, minden szomszédos állammal szemben területi revízióra törekedett. A magyar revíziós mozgalom még valamivel előbb is született, mint a trianoni békeszerződés. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint 1919. január 15-én a Terület Védő Liga már nagygyűlést tartott, melyen az elnöki megnyitót Raffay Sándor evangélikus püspök mondta, Jancsó Benedek pedig a nemzetiségi kérdésről tartott előadást. Ugyanez a szervezet országos tiltakozó akciókat szervezett a trianoni békeszerződés aláírása ellen. A revíziós politika gondolatmenete már Apponyi Albert hires és korábban már idézett beszédében is benne volt, amikor azt hangsúlyozta, hogy „Európa újjáépítése és az európai viszonyok megszilárdulása összeférhetetlen Magyarország feldarabolásával.” Apponyi és a magyar kormány álláspontját támasztotta alá William Bullitnek, az amerikai delegáció egyik tagjának Wilson elnökhöz írt levele: „A béketárgyalásoknak Santungot,

Tirolt, Magyarországot, Kelet-Poroszországot, Danzigot és a Saar-területet érintő határozatai kétségkívül újabb nemzetközi konfliktusokat fognak eredményezni.” Az események valóban őket igazolták. Annak ellenére, hogy mind a politikai vezetésben, mind a közvéleményben kezdettől benne volt a békeszerződés elutasítása és a revízióra törekvés gondolata, ez az 1920-as évek elején, az elszigeteltség körülményei között nem juthatott a hivatalos politika szintjére és különösen nem kaphatott nemzetközi nyilvánosságot. A magyar kérdésre csupán egy-egy külföldön elhangzott előadás, egy-egy újságcikk, vagy ritkaságszámba menően egyegy könyv irányította rá a figyelmet. Például a francia parlamentben 1923-ban megalakult a magyarbarát képviselők csoportja, akiknek vezetője Charles Tiseyre „Egy diplomáciai tévedés, – A megcsonkított Magyarország” címmel könyvet írt. A nemzetközi közvélemény figyelme majd csak 1928-tól kezd ráirányítódni a trianoni békeszerződés revíziójának kérdésére. Külpolitikai tekintetben kedvező hátteréül szolgál a magyar-olasz közeledés és Mussolini több ízbeni megnyilatkozásai a magyar revíziós igények mellett. Ugyancsak felrázta az európai közvéleményt lord Rothermere fellépése és 1927. június 21-én megjelent cikke a Daily Mailben, melynek első mondata így hangzik: „Európa tele van Elzász-Lotharingiákkal.” 1927-ben pártközi bizottság szerveződött az angol parlamentben a magyar kérdés tanulmányozására. Lloyd George, aki maga is résztvevője volt a párizsi békekonferenciának a győztesek képviseletében, maga is támogatta a bizottság tevékenységét. „Mi mindnyájan elismertük annak lehetőségét, hogy a békeszerződések bizonyos rendelkezései és bizonyos klauzulái eszmecsere, döntés és esetleg revízió tárgyává is tehetők ama nagy bíróság által, amelyet a békeszerződés első pontjai megszerveztek, vagyis a Népszövetség által.” – írta. A francia parlamentben is vita bontakozott ki a kérdésről, de Tardieu francia miniszterelnök elutasította a revízió álláspontját: „Sokan olyan értelmet kívánnak adni a tizenkilencedik paragrafusnak, amire szövegezői sohasem gondoltak.” (Emlékeztetőül a 19. §. Így szól: „A Közgyűlés időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.”) Nem elképzelhetetlen, hogy éppen ez a 19. cikkelye a békeszerződésnek szolgáltatja az alapot azoknak a tévhiteknek, melyek az aláírás minden kerek évfordulója előtt azóta is mindig újraélednek. Azt az illúziót táplálják, miszerint a békeszerződésnek volt egy titkos záradéka, mely lehetővé tette volna a benne foglaltak felülvizsgálatát, vagy pedig rendelkezései egy idő (25–50 év) után automatikusan érvényüket vesztették volna. Ilyen titkos

záradékról a történettudomány a mai napig nem tud semmit, vita tárgyát csupán az említett 19. §. képezte, de a mai politikai határok szempontjából gyakorlatilag teljesen mindegy is, hogy volt-e ilyen. A mai európai határokat ugyanis nem a trianoni szerződés, hanem a II. világháborút lezáró békeszerződések alakították ki. A revízió kérdése a két világháború között a magyar politikai élet legfontosabb alkotórésze maradt, ennek ellenére a 30-as évekig nem került a hivatalos kormányprogram szintjére. Bethlen István miniszterelnök több ízben is hangsúlyozta a parlament előtt, hogy a magyar kormány a revízió kérdését csak megfelelő nemzetközi helyzetben terjeszti a külföldi fórumok elé, akkor, ha az idő már megérett erre. Az 1930-as évektől a revízió az olasz mellett a német politika homlokterébe is bekerül, a győztes államokban is egyre többen fogadják el a revízió gondolatát, s a magyar politikában is a kormányprogram részévé vált. A teljes területi revízióra való törekvés azonban nem lehetett reális sem a háború utáni erőviszonyok, külpolitikai helyzet (Nagy- és Kisantant) miatt, sem azért, mert az etnikai elvet ugyanúgy nem vette figyelembe, mint a békeszerződés általában és különösen Magyarországgal szemben. A bel- és külpolitikai lépések nagyon szorosan és elkerülhetetlenül összefonódnak egymással. Magyarországon a belpolitika részét képezte a nemzeti kisebbségek jogainak messzemenő biztosítása, ugyanakkor a külpolitikában egyre nagyobb hangot kapott az elszakított területek visszaszerzésének igénye. Ezeket a tényeket azonban nem szabad úgy értékelni, hogy a politikai vezetés népszerűsítését szolgálták csupán, hogy a nemzetiségi kérdés rendezése országon belül csak rosszhiszemű politikai manipuláció volt a kormány részéről. Az utólagos értékelés könnyű, hiszen ismerjük a végeredményt: a kétes értékű német szövetségben elért átmeneti területgyarapodást, a Felvidék és Észak-Erdély visszatérését, és az árat is, melyet Magyarország mindezért a II. világháború alatt és után Fizetett. A konkrét politikai lépéseket azonban mindig az adott környezetben, adott lehetőségek között és meghatározott fejlettségi színvonalon álló államok, meghatározott képességű vezetői teszik meg. A nemzeti fejlődést, függetlenséget befolyásoló döntések, különösen ha ezek a problémák még a nemzetiségi kérdéssel is terheltek, soha nem egy ország, vagy egy nép akaratán múlnak. Teleki Pál elképzelése szerint a revízió nem más, mint az európai államok államközi együttműködésének új szabályozása és szorosabbá tétele. Egy olyan szervezetet feltételez, melynek bizonyos államfeletti hatalma is van, „mert revíziót az államok szuverenitásának korlátozása nélkül

keresztülvinni nem lehet, legalábbis nem annyi idő alatt, amennyi Európának, ha élni akar rendelkezésére áll.” Európa élni akart, de egy ilyen értelmű rendezés helyett mégis a háború irányába sodródott, ugyanis a nemzetközi viszonyok és az egyes államok belső fejlettsége a 20-as, 30-as években sem eléggé érett egy a hátrányos megkülönböztetéseket felszámoló, a közösségi érdekeket nemzetközi szerződésekkel akár az állami szuverenitás rovására is érvényesítő rendezésre, mely a gazdasági, társadalmi, etnikai viszonyok természetes fejlődését alapul véve törekszik az egyesült Európa megteremtésére. A második világháború során a revíziós politika Magyarország számára látványos eredményeket hozott. Az 1938. október 9-én Komáromban Csehszlovákiával kezdődött tárgyalásokon a magyar fél az 1910. évi népszámlálás adatai szerint megállapított néprajzi határokat vette alapul. 14 150 km2 területre és 1 090 000 lakosra jelentette be igényét, amellyel szemben a csehszlovák fél csak 1840 km2 terület és 105 000 lakos átengedését fogadta volna el. Végül Németország és Olaszország november 2-i bécsi döntőbírósági határozata alapján 12 400 km2 terület és 1 100 000, többségében magyar lakos került vissza Magyarországhoz. Amikor a német– lengyel háború kitört, a Szovjetunió megszállta a Molotov-Ribbentropp paktum értelmében saját érdekszférájába tartozónak ítélt területeket, majd 1940 nyarán Romániától követelte Besszarábia és Bukovina a románok által 1918-ben megszállt részét. Ugyanakkor a szovjet rádió baráti hangon hívta fel a magyar kormányt, hogy most érvényesítse követeléseit Romániával szemben. Ezzel ellentétben a németek kifejezésre juttatták, hogy nem támogatják Magyarországot a románokkal szemben, mert már eleve számoltak a Szovjetunió elleni háborúval, és szükségük volt a román olajra. Sikertelen magyar–román tárgyalások után ugyan a magyar I. hadsereg felvonult a keleti határon, de a katonai konfliktus elmaradt, ismét német–olasz döntőbírósági határozat született 1940. augusztus 30-án Bécsben. Ennek alapján kapta meg Magyarország Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. Bethlen Béla, Észak-Erdély volt kormánybiztosa a következőket írta a történtekkel kapcsolatban: „Ez a salamoni ítélet természetesen mindkét félnél igen sok keserves csalódást okozott; rengeteg család széjjel lett szakítva, és rengeteg egzisztencia ment tönkre. (…) De nem csak a széjjel szakított családok, hanem a legilletékesebbek körében is nagy csalódást okozott a döntés … egyöntetűen a bécsi döntéstől az 1918. évi őszi demarkációs vonal elismerését várták.” A Jugoszlávia elleni magyar támadás 1941. április 11-én indult meg. A magyar lépés ugyan ellentétben állt a frissen megkötött magyar–jugoszláv barátsági szerződéssel, melynek 2. paragrafusa a területi kérdésekben a

békés megoldás útját is nyitva hagyta, megegyezni azonban már nem volt kivel. A német hadműveletek eredményeképpen a délszláv állam gyakorlatilag már megszűnt létezni. De a katonai lépések sem hozták meg a kívánt eredményt. Egyrészt végleg elkötelezték az országot a német oldalon, súlyos politikai válságot idéztek elő (Teleki Pál öngyilkossága), másrészt annak ellenére, hogy a németek előzetesen kijelentették, Jugoszláviával szemben nincsenek területi igényeik, a Bánság mégis német kézen maradt. Természetesen háborús viszonyok, különösen a háború kimenetelének ismerete nélkül nem voltak alkalmasak a nemzeti sérelmek korrigálására, sőt a kielégítetlen igények, illetve az új veszteségek minden oldalon további túlkapásokkal mélyítették az ellentéteket. A háború vége felé egyre erősebben csengtek vissza Bárdossy László volt magyar kir. külügyminiszternek 1941. április 1-jén a Legfelső Honvédelmi Tanács ülésén megfogalmazott aggodalmai, hogy „angol és amerikai győzelem esetén Magyarország minden addig megszerzett területét elveszítené és Trianonnál is nehezebb helyzetbe jutna.” A II. világháborút követően lényegében már a fegyverszüneti szerződések rögzítették a trianoni határok helyreállítását. A Szovjetunió 1944. szeptember 12-én Romániával aláírt fegyverszüneti egyezményének 19. pontja Erdélyre vonatkozóan tartalmazta, hogy: „A Szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, s egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassák vissza Romániának, s a Szovjet Kormány hozzájárul, hogy ebből a célból a szovjet csapatok Romániával közös katonai hadműveletekben vegyenek részt Németország és Magyarország ellen.” A Magyarországgal 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény pedig az 1937. december 31-i határok helyreállításáról, a Németország elleni harcba való bekapcsolódásról és a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának fizetendő 300 millió dollár értékű jóvátétel fizetéséről rendelkezik. A magyar fegyverszüneti küldöttségnek ugyan reménye sem lehetett a megállapodások tényleges befolyásolására, ugyanakkor nem lett volna szabad megjegyzés nélkül hagynia az 1937. december 31-i államhatárok közé való visszavonulásra és a bécsi döntések érvénytelenítésére vonatkozó pontokat. Lett volna lehetőség arra is, hogy a fegyverszüneti küldöttség kifejtse a véleményét a határokon kívül maradt, illetve maradó magyar nemzetiségű lakosság várható sorsával kapcsolatban. A fegyverszünettől a békeszerződés megkötéséig, ugyanúgy, ahogyan az I. világháborút követően, két év telt el, mely most is egyszerre hordozta magában Magyarországon a demokratikus átalakulás ígéretét, de a

nemzetközi viszonyokkal összhangban a diktatúra kialakulásának lehetőségét is. Egyszerre volt terhelt a magyar nemzeti kisebbségeket is sújtó súlyos megtorlásoktól (a Bácskában és a Bánságban súlyos vérengzések a magyar nemzetiségű lakosság körében; a Maniu-gárdisták kegyetlenkedései Erdélyben, melynek eredményeként a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése alapján a román közigazgatásnak el kellett hagynia Észak-Erdélyt; a csehszlovákiai magyar lakosság állampolgárságtól való megfosztása, deportálása, illetve kitelepítése). De egyidejűleg magában hordta a kisebbségi jogok alkotmányos, nemzetközi szerződések és szervezetek általi garantálását. Az 1946. január 31-i alkotmány megerősítette, hogy „a nemzeti kisebbségek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban kulturális fejlődésük és szabad nyelvhasználatuk jogát és védelmét élvezik.” Az 1948. április 13-i román alkotmány 25. szakasza kinyilvánította az anyanyelv használatának jogát az oktatásban, államigazgatásban és az igazságszolgáltatás előtt. Az 1948. május 9-i csehszlovák alkotmány nem foglalkozott a nemzetiségi kérdés megoldásával. A magyar kisebbség sorsában a fordulatot a SZLKP KB szeptemberi határozata hozott, mely visszaadta az állampolgárságot a ki nem telepített magyar lakosságnak. Szavatolt minden olyan állampolgári demokratikus és politikai jogot, amelyet az alkotmány szavatolt a köztársaság állampolgárainak. A nemzetközi szerződések, az ENSZ Alapokmánya és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata tiltja a diszkriminációt, az általános emberi jogok megsértését. Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés lényegében megerősítette a fegyverszüneti egyezményben foglaltakat, minimális változtatással. A kisebbségvédelem azonban nemcsak ebben a szerződésben, hanem általában a nemzetközi jogban is háttérbe szorult, nem kapta meg azt a szerepet, amely a nemzetközi és belpolitikai jelentősége miatt egyaránt megilletné. Ugyanis csak a diszkrimináció megtiltása a kisebbségeket negatív védelemben részesíti. Bebizonyosodott azonban, hogy ez a tiltó védelem nem elegendő, pozitív védelemre van szükség, vagyis az államok konkrét kötelezettségvállalására a nyelvi, kulturális, vallási stb. jogok biztosítása végett. Az első ENSZ-dokumentum, mely tételesen is említést tett a kisebbségek jogairól, az 1966. december 16-án elfogadott állampolgári és politikai jogok nemzetközi paktuma, melynek 27. pontja így fogalmaz: „Azokban az országokban, amelyekben etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek vannak, a kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni, hogy ugyanazon csoport más tagjaival együtt alkalmazzák kultúrájukat, megvallják vallásukat és gyakorolják szertartásaikat, valamint hogy használják anyanyelvüket.”

Magyarország számára a nemzetiségi kérdés nemzetközi szintű rendezése azért lett volna nagyon fontos, mert a trianoni határok visszaállításával továbbra is kisebbségi sorban maradtak a magyarok milliói. Ugyancsak hallatlanul fontos volt a nemzetközi viszonyokhoz való, a nemzeti érdekeket szolgáló alkalmazkodás, a nemzeti fejlődés további útjának meghatározása. Az 1940-es évek végétől azonban a demokratikus átalakulás lehetősége egyre inkább megszűnt és a Szovjetunió körül a szovjet megszállás körülményei között sztálini típusú kommunista diktatúrák jöttek létre. Azt is mondhatnánk, hogy a Szovjetunió körül jött most létre egy új biztonsági „egészségügyi övezet, melynek a Rákosi-diktatúra kiépülésével a szuverenitását vesztett Magyarország is részévé vált. Ebben a rendszerben a nemzeti érdekek képviseletét azonosították a nacionalizmussal, s az ún. proletár internacionalizmus jegyében, melynek fokmérőjéül a Szovjetunióhoz fűződő viszony szolgált, a szovjet modell szolgai másolására tértek át. Az ilyen típusú diktatúráknak a politikai és gazdasági válsága olyan átalakulási folyamatokat indított meg, mely 1956 és 1968 megrázkódtatásain keresztül egészen a mai napig vezetett. A nagyhatalmak közötti viszony is alapvetően megváltozott és megváltoztak általában a nemzetközi viszonyok, csökkentve a nagyhatalmi érdekek egyoldalú érvényesítésének lehetőségét. A demokratizálódás és a gazdasági fejlődés szükséglete eredményezi azt a tendenciát, hogy a világ az integráció felé halad. A különböző társadalmi berendezkedésű államokat egyre több szál és egyre sokoldalúbban köti össze. A nemzetközi szervezetek, szerződések és tanácskozások hosszú sora, különösen a 70-es évektől, legalábbis ezt bizonyítja. Az integrálódásnak természetesen meghatározott feltételei és sajátosságai vannak. Hasonló gazdasági struktúra (mely nem annyira azonos fejlettségi szintet, mint inkább az együttműködés és a fejlődés lehetőségét jelenti) és demokratikus politikai berendezkedés (a döntés joga az érintetteknél és társadalmi kontroll a döntések felett) alapozhatja meg. A nemzetközi viszonyok demokratizálódása és egy-egy állam belső politikai berendezkedésének demokratikus átalakulása egymást erősítő folyamat lehet. Mindenesetre az integrációra való alkalmassághoz messzemenően hozzátartozik az állami szuverenitás teljessége, idegen megszállás és politikai kiszolgáltatottság megszűnése, a nemzeti érdekek szabad érvényesítésének lehetősége. Államon belül az általános demokrácia része és fokmérője is a kisebbségi jogvédelem minősége. A sztálini típusú diktatúra a rendszer jellegéből fakadóan a lehető legerőszakosabban nyúlt a nemzetiségi kérdéshez, az asszimilációs politika legszélsőségesebb eszközeitől sem riadva vissza. Jelenleg ez Romániában a legszembetűnőbb, de az asszimilációra való törekvés kevésbé drasztikus

módszerekkel másutt is tovább folyik. A diszkriminatív gazdaságpolitika, a telepítések először a városi lakosság nagymértékű asszimilációjához vezettek, a jelenlegi településpolitika pedig az alapvető közösségek széttördelésével a falut is veszélyezteti. Mindez párosul a nemzeti nyelv használatának tilalmaival a mindennapi érintkezésben, iskolában, tudományos művek és a sajtótermékek kiadásának, terjesztésének akadályozásával, kulturális intézmények, történelmi emlékművek megsemmisítésével, amit már könnyen azonosíthatunk a kulturális genocídium fogalmával. Az egyesült Európa kialakulásához szervesen tartozik hozzá a politikai stabilitás és a gazdasági felzárkózás mellett például a Szovjetunió és Jugoszlávia nemzetei sorsának tisztázása, a német kérdés megoldása, valamint Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, a magyar kisebbség jövőjének biztosítása. A 20. század végének erőviszonyai talán már nem engedik meg az érdekeltek kizárásával történő döntéseket. Az integrációs elképzelések megvalósulásához pedig már az eddig megkötött érvényben lévő nemzetközi szerződések betartása, illetve érvényesítése is közelebb vihetne. A magyar népnek szembe kell néznie a nemzet nagy kérdéseivel. El kell dönteni végre, mit akarunk az utódállamokban élő magyarsággal, hogyan viszonyulunk sorsához és mit teszünk érte. A szomszédokkal pedig előbb utóbb rendezni kell a létező vitás kérdéseket.