Trianon-legendák 9789639971288 [PDF]

Zitiervorschau

Trianon-legendák Ablonczy Balázs Jaffa (2010) Címke: Történelem, Ismeretterjesztő, Trianon Történelemttt Ismeretterjesztőttt Trianonttt Trianon a XX. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye, amely mély nyomokat hagyott a magyar történeti tudatban és a politikában. A kötet jó kiindulópont lehet mindazoknak, akik az eseménytörténeten túl kíváncsiak a mélyebb összefüggésekre, és értelmezni kívánják a mai közéletben és publicisztikában is rendszeresen felbukkanó hiedelmeket, spekulációkat, legendákat.

Ablonczy Balázs Trianon-legendák

Tartalom Előszó a második kiadáshoz Előszó A történeti Trianon A politika Trianonja Trianon a társadalomban Összeesküvés-elmélet? Az Apponyi-legendárium Georges Clemenceau magyar menye Trianonok: Kis és Nagy A hajózható patakok balladája Szabadkőművesek Tudatlan szakértők Kisebb geszták Utóéletek Összegzés

Előszó a második kiadáshoz Ennek a könyvnek az első kiadásából csaknem tízezer példány fogyott, ami a történelmi müvek piacán meglehetősen szép eredmény. Ahogy ez ilyen témánál lenni szokott, a fogadtatás korántsem volt elragadtatott. Sokan hivatkoztak rá saját munkáikban és még többen az interneten, a blogok világában. Csóti Csaba és Turbucz Dávid (Limes), Hunyadi Attila (Korunk), Szelke László (Szépirodalmi Figyelő) vagy Vezsenyi Péter (Korall) recenziói bizonyos kifogások mellett inkább pozitív kicsengésűek voltak. Akadt néhány olyan kritikai megjegyzés, amelyből esetleg épülni lehet: ezek a kötet és az alapötletet adó tanulmány egyes kifejezéseit bírálták (igaz, a pontos megjelölésük nélkül), illetve a „területcsonkítás” szó használatát nehezményezték.[1] Volt olyan, akinek kritikai recepciója kimerült abban, hogy a kötet borítóját ízléstelennek tartotta.[2] És persze van a könyvvel szembeni ellenségességnek olyan része, amellyel különösebben nem lehet mit kezdeni: ezek a jobbára névtelenül előadott nézetek politikai indíttatásomra vonatkoznak, esetleges jellemhibáimmal foglalkoznak. [3] De végül is nem volt belőlük sok: eszem ágában sincs sajnáltatni magam. A könyvnek számtalan gratulációt, ismeretlenektől kapott biztatást, metrólépcsőn való átkiabálást köszönhetek, amiért nagyon hálás vagyok. 2010-ben, a könyv megjelenése után meghívtak D.-be, a nyugatmagyarországi kisvárosba, hogy az akkor bevezetett nemzeti összetartozás napján tartsak előadást és rendkívüli történelemórát Trianonról. Az utazás több szempontból is tanulságos volt: szembesülhettem a módosabbnak tartott nyugati régióban a reménytelenséggel, a helyi iskola és a város heroikus küzdelmével a lecsúszás ellen. Két megtartott óra után és a művelődési házban tartott emlékbeszéd előtt az engem amúgy szemérmes kedvességgel fogadó vendéglátóim kézen fogtak azzal, hogy elvisznek és megmutatják a helyi Trianon-emlékművet. Biztattam magam, hogy kulturális antropológus módjára „részt vevő megfigyelést” folytatok,

de igazából kíváncsi is voltam rá. Némi gyaloglás után elértünk egy aprócska parasztházhoz, amelynek udvarában az emlékmű állt, oldalt zászlórúddal. Maga az alkotás a lehető leghagyományosabb trianoni emlékkereszt volt, amilyenből a két világháború között százával állítottak a magyar településeken. A szomszéd ház tűzfalára (amely szintén a ház tulajdonosáé volt) egy hatalmas történelmi Magyarországot festett B., az emlékhely megálmodója: a mű még nem volt készen, a hetvenkét történelmi vármegye címerei csak részben voltak megfestve. Az udvarba való belépésünkkor a bocskaiba öltözött házigazda gyorsan benyomta az udvarra gondosan kihelyezett hifi gombját, és a hangszórókból felcsendült valamelyik „nemzeti” rockegyüttes egyik száma. Jó lett volna megtudni, hogy B. milyen helyet foglal el a település hierarchiájában: mennyiben emlékőrző vagy bárd, mennyire presztízspótlék számára a kiállítóhely, esetleg egyszerű hóbort, netán politikai ismertetőjegy. B. annyit azért elárult, hogy lakhelyén nem talál munkát, és ÉszakOlaszországban, illetve Németországban dolgozik szakmunkásként. „A szlovák társaimmal is nagyon jól megértjük egymást” – mondta mentegetőzve. Majd később hozzátette: „Jönnek hozzám az országból mindenhonnan, már másolják is, de én nem bánom”. A magán-kiállítóhelyből annak közhelyessége és a harmincas évek óta változatlan ikonográfiája ragadott meg: a szélsőjobboldali rockbandától eltekintve ez a kereszt, ez a zászlórúd, ez a kép díszíthette volna bármelyik harmincas évekbeli magyar település közterét is. Elgondolkodtató, hogy ennyire változatlan, betokosodott Trianon emlékezete, és az eltelt öt évben egyre nyilvánvalóbb, hogy ez hosszú időn keresztül így is marad. Nem vitatva el a szenvedéstörténetek megalapozottságát, érdemes feltennünk a kérdést: nem lehetséges, hogy Trianon valami másnak a neve? Vagy legalább: másnak is. A magyar történelem és polgárosodás felemás alakulásának, egyéni és kollektív szenvedések szummumának vagy ezek érzetének? Trianon belehelyezkedés egy határozott körvonalakkal rendelkező hagyományba. Gyáni Gábor négy körülményben fogalmazta meg Trianon mai kultuszának okát: 1. fizikailag is megtapasztalható voltában, 2. a békeszerződés kezdettől fogva élénk és mára ismét feltámadó kommunikatív emlékezetében,

3. abban, hogy a tragikus esemény beilleszthető a magyar történelemről hagyományosan tragikus tónusban előadott mesterelbeszélésbe, ráadásul 4. beilleszthető egy nagyobb, Magyarország és a Nyugat kapcsolatát értelmező viszonyrendszerbe. [4] Ehhez ötödikként (vagy az első pont kiegészítéseként) hozzátehetjük, hogy a határokon túl élő magyarok léte összeköti a jelent és a múltat. Ezért sem várható, hogy ötven, hetven vagy akár száz év elteltével Trianon „hideg emlékezetté” váljon, hasonlatossá a török hódoltság vagy a kiegyezés korszakához. A békeszerződés történetében egymásra rakódik személyes emlékezet, köztörténelem (public history), professzionális történetírás, állami történetpolitika és legendák sora. Ez a körülmény sokszor készteti megtorpanásra a nyugalmat kedvelő történészt, és növeli bizonytalanságát, majd szkepszisét. Ungváry Krisztián szívemből szólt a 95. évforduló kapcsán: Trianonnal az a baj, hogy „nem lehet vele lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni”.[5] Mostanság magam is így érzem. 2015. június

[1] Vörös László: A történelmi Magyarország szétesése és Trianon: Az 1918-1920-as évek megjelenítése a magyar és a szlovák nemzeti történetírásban. Limes, 2011. 1. 18. [2] Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetéről. Limes, 2010. 4. 56. [3] Ezeknek a nézeteknek kiteljesedő panoptikuma a Mi vezeti Ablonczy Balázs és Bárdi Nándor tollát? c. tudósítás szövege és a hozzá érkezett kommentek, http://tortenelemportal.hu/2010/06/trianon-es-a-magyar-tudo(letöltve: 2015. június 20.).

tortenelempor- tal.hu, 2010. június 14. many-ujragondolo-konferencia-szegeden/

[4] Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. Történelmi Szemle, 2012. 3. sz. 369. [5] Gazda Albert: Mi a nyü az a Trianon, és mit kezdjünk vele? cink.hu, 2015. június 5. http://cink.hu/mi-a-nyuaz-a-trianon-es-mit-kezdjunk-vele-l 709243604(letöltve: 2015. június 20.).

Előszó Ez a könyv nem a trianoni békeszerződés történetéről szól. Talán még a területi veszteség mértéke sincs leírva benne. Ha valakit ez érdekel, arra bátorítom: olvassa az irodalomjegyzékben található munkákat. Elsősorban Romsics Ignác és Zeidler Miklós kitűnő könyveit. Munkám kísérlet arra, hogy megértsük: milyen sebeket és milyen gyógymódokat hagyott ránk az elmúlt kilencvenöt év. Mit gondol Trianonról a történetíró, a társadalom és a politika? Miért vannak még mindig velünk legendává nemesedett történetek a békeszerződésről, amelyek sokak számára ma is döbbenetes magyarázó erővel rendelkeznek? Melyek a gyökereik? És melyek a lehetséges magyarázatok? Öt- vagy hatéves lehettem, amikor szüleim elvittek Sárospatakra, ahol a temetőben nagyapám, a református kollégium egykori latingörög szakos tanára nyugszik. Vele sohasem találkoztam: huszonnégy évvel születésem előtt hunyt el. Az egész utazásból két dolog ragadott meg: először is a vonatok. A SzerencsSátoraljaújhely vonalon akkor még gőzmozdony járt. Dermesztő élmény volt, ahogy füstöt és gőzt hányva, csikorogva besiklott az állomás előtti vágányra. Nekem nagyjából fej magasságban volt a lépcső, amire fel kellett volna lépnem. Hideg volt, fústszag és elképzelni sem tudtam, hogyan szádunk föl. Sárospatakon a város akkor siratta a hegyközi kisvasút megszüntetését. Sajnáltam, hogy már nem láthattam. Volt tehát egy nagyon is valós mozdony, valahonnan a történelemből, amelynek már nem sok idő adatott. Meg egy vasút, amely már nem létezett, de amit mindenki látni vélt. Mutogatták a síneket, a váltókat. A másik élményem egy történet volt, amelynek több köze van a könyv témájához: itt hallottam először arról, hogy azért van Sátoraljaújhelynél a határ, mert annak idején a csehek hajózhatónak mondták a Ronyvát. És amikor kijött az antant-bizottság, a „gonosz

cselákok” tüzet gyújtottak a patakparton, pokrócot lengettek fölötte, miközben beépített cinkosuk azt hazudta a jámbor briteknek és franciáknak, hogy amott megy a gőzhajó. Ez az igazságtalanság rettenetesen felháborított, és arra gondoltam: mindenkinek el kell mondani, mi történt, ez egyszerűen nem maradhat így. Így gyűltek össze a legendák: némelyiket egy hosszú vonat- úton hallottam vagy egy végigkibicelt iIlyefalvi kártyapartin. Innen indultam el, amikor 2001-2002-ben megírtam a mostani munkába is beledolgozott tanulmányt a Mítoszok, legendák, tévhitek a XX. századi magyar történelemről című kötetbe.[1] Az elmúlt években is gyűjtöttem azonban az anyagot, további legendákra bukkantam, illetve végre találtam forrásokat olyanokhoz, amelyekre mindig kíváncsi voltam. Ez a kötet tehát nem történelemkönyv, inkább rövid segítség azoknak, akik már szembesültek azzal egy taxi anyósülésén, egy házibuliban (hajnaltájt a konyhában) vagy egy kocsmapultnál, hogy a mellettük ülőtől/állótól érkező „és az szerinted véletlen, hogy Trianonban…?” kezdetű kérdésre egyszerűen nem tudnak mit felelni, és minden ösztönük tiltakozik az ellen, hogy igazságnak fogadják el a hallottakat. Nekik igyekszem írni, ezért is a sok lábjegyzet, hogy igazolni tudjam az állításaimat, ami egy ilyen témában mindennél fontosabb. A trianoni békeszerződés a XX. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye. A magyar közvéleménynek nemcsak anyagi valójában kellett szembenéznie a háborús vereséggel: a menekültek áradatával, a gazdasági összeomlással, Magyar- ország megcsonkításával és az ebből fakadó infrastrukturális gondokkal. Ehhez mérhető szellemi terhet jelentett az idegen megszállással és a békeszerződéssel kapcsolatos megaláztatás, valamint a hozzá vezető út feldolgozása is. „A legborzasztóbb veszteség mindenek között, ami bennünket végzetünkkel való élet-halál harcunkban érhetett, (…) hogy nem hozhattuk haza, nem menthettük ki ebből a pusztulásból (…) a legfőbbet, ami eddig minden megpróbáltatás, minden vereség, gyász és reménytelenség között mienk maradt: az önérzetet és a becsületet”: sokak érzését fogalmazta meg Milotay

István, amikor ezeket a sorokat papírra vetette 1919 szeptemberében.[2] Az önvizsgálat teremthetett azonban maradandó szellemi alkotásokat is: példa erre a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország című kötet, amelyben a legkiválóbb magyar írók és költők adtak számot a veszteségről.[3] Ide sorolható a két világháború közötti időszak magyar önismereti irodalmának jelentős része is, Németh Lászlótól, a Mi a magyar? szerzőin át Joó Tibor történetfilozófusig és Prohászka Lajos bölcselőig. Ezek az írások azonban csak a társadalom bizonyos csoportjaiban hatottak. A magyar lakosság széles rétegeinek viszonyulását Trianonhoz nem ez az önvizsgáló magatartás jellemezte, de nem is jellemezhette. A többség számára nem volt lehetséges árnyalt, minden szempontot mérlegelő közösségi történelmi tudat kialakításakialakulása. Különösen nem segített ebben az eleve egytényezős magyarázatokat kedvelő köz- vélekedés (a felelősök eszerint: „a szabadkőművesek”, a „zsidók”, a „nagybirtokosok”, a „török hódoltság”, a „magyar széthúzás”, a „kommunisták”, a „magyar nemzetiségi politika”, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Horthy Miklós). Azt hihet- nők, hogy az efféle egytényezős magyarázatok a nemzeti múlt kisajátítására inkább fogékony jobboldalon tenyésznek (persze ott is): ezzel szemben a közelmúlt egyik, a médiában is hosszan méltatott sikerszerzője, Csemok Attila közgazdász munkái úgyszólván tökéletes összefoglalásai a baloldali pragmatistatechnokrata bűnbakképzésnek, amelynek ideológiai gyökerei a Kádár-korszakba nyúlnak. Legendaképző mechanizmusait a Történelemtanárok Egyesületének tenyleg.com nevű honlapja is szóvá tette.[4] A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára. A Trianonról szóló történeti diskurzus ezért sok elemében folklorizálódott. Olyan meseszerű elbeszélések születtek, amelyek túlélték az elmúlt nyolcvan-kilencven évet, és ma is befolyásolják, sőt meghatározzák a társadalom nagy részének történeti tudatát.

Ismeretelméleti közhely, hogy egyes dolgok nemlétét nem lehet bizonyítani. Ennek a könyvnek sem ez a feladata. E sorok nem a mindenáron való cáfolat vagy deheroizálás igényével íródtak. Megvizsgálva egyes trianoni legendákat, keletkezésük forrásvidékének feltárása volt a fontosabb. Néha magam is meglepődtem: amikor elérkeztem egy-egy legenda valóságmagvához, és rádöbbentem: tulajdonképpen igaz is lehetne. Természetüknél fogva e legendák gyakran nehezen megfoghatók, szájhagyományként élnek, esetleg emlékiratok, újságok lapjain bukkannak fel. Gondolatmenetemnek szükségképpen lesznek hiányosságai is. Ezekért elnézést kérek. A téma egyik jeles kutatója szerint: „túlságosan sok a metaforikus, metahistorikus okfejtés” Trianon kapcsán.[5] Ehhez máig ható érvénnyel lehet hozzátenni a csaknem hét évtizede, Ravasz László lapjában született gondolatot: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”.[6] Meglehet, néhány kijelentés sarkos lesz és sértő, némely megállapítás személyes és túlzó. Éppen ezért szükségesnek tartom leszögezni: nem vagyok elfogulatlan szemlélő. Családomban mindkét ágon megtalálhatók Trianon kárvallottjai, olyanok, akik odaát maradtak, vagy akiknek el kellett jönniük. Az ő történetük, elbeszéléseik alapvetően befolyásolták a pályaválasztásomat. Mestereim, olvasmányaim, tanulmányaim mellett ennek az áttételes Trianon-élménynek köszönhető, hogy a világ legszubjektívebb mesterségét választottam: történésznek álltam. Köszönöm a Jaffa Kiadó vezetőjének, Rados Richárdnak a noszogatást, a türelmes kiadói hozzáállást, ami nélkül bizonyosan nem született volna meg ez a munka. A kiadó munkatársainak is köszönöm a segítséget: Kürti Juditnak a fotók és illusztrációk felkutatását, Nemes Krisztiánnak a szöveggondozást. Köszönöm a családomnak, elsősorban feleségemnek, Zsófinak a türelmet, gyerekeimnek a megértést (illetve az arra való törekvést),

hogy elfogadták: nem tudok velük lenni, hanem a gépet püfölöm, könyvtárba járok és rég halott emberek emlékével viaskodom. Kedves Olvasó: Isten hozott. Lássunk neki. Bloomington, Indiana, 2010. április

[1] Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a XX. századi magyar történelemről. Budapest, 2002, Osiris, 132-161. A most leírt szöveg egy része megjelent már a Kommentár című folyóiratban (Trianon-problémák. Kommentár, 2007. 4. sz., 57-67.), valamint az origo.hu véleményoldalán, a komment.hu-n (A rózsadombi faktum, komment.hu, 2009. február 25. http://bit. ly/lK3RCc8). Ez a három írás jelen mű terjedelmének kevesebb mint a felét teszi ki. [2] Milotay István: Tíz esztendő. Budapest, 1924, Pallas, 171. [3] Ilyen szempontú elemzést ld. Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001, Osiris. 182-184. (Új és teljesebb kiadás: Pozsony, 2009, Ralligram). A továbbiakban az első kiadásra hivatkozom. [4] Csernok Attila: A komáromi pontonhíd. Budapest, 2008, magánkiadás. És folytatása: A valóság erejével. Budapest, 2009, magánkiadás. E sorok szerzőjének kritikáját a kötetekről: Az utolsó hamisrealista, konzervatorium.blog.hu, 2009. október 12. http://konzervatorium.blog.hu/2009/l0/12/az_utolso_hamisrealista (letöltve: 2015. június 20). Csernok e kötet első kiadása után is folytatta termékeny közírói tevékenységét, hasonló színvonalon: Történelemóra (2013), Elherdált ország (2014). A Mint patak a sziklák közt (2011) című könyvében a fent említett, nagy jó szándékkal is csak 4-5 nyomtatott oldalt kitevő kritika arra érdemesült, hogy Csernok nem kevesebb mint 64 oldalon vitassa állításait – viszonylag korlátozott sikerrel. A TTE kritikáját ld.: Lőrinc László: „Rád ragyog végre a fényteli nap”, tenyleg.com, 2013. április 4. http://bit.ly/lG6QHou (letöltve: 2015. március). [5] Szarka László: A 20. századi Kárpát-medencei államhatárok kialakulásának történeti hátteréről. Limes, 1997.2. 19. [6] Református Élet, 1935. június 8., 1.

A történeti Trianon A magyar történettudomány Trianonnal kapcsolatos adósságainak taglalása gyakorta visszatérő motívuma a korszakkal foglalkozó szerzőknek. Miképpen is állunk ezzel az állítással valójában? Anélkül, hogy a teljes magyarországi Trianon-irodalmat áttekinteném, érdemes megjegyezni, hogy már a két világháború között is készültek olyan feldolgozások, amelyek nem a veszteségre adott reakcióként, hanem egy belső politikai és egy – meglehetősen összetett – nemzetközi folyamat részeként tekintettek a Párizs környéki békékre (ehelyütt elsősorban Horváth Jenő és Gratz Gusztáv munkáira, illetve Francis Deák Egyesült Államokban megjelent, de magyar kormányzati inspirációtól vélhetően nem teljesen független munkáira gondolok). Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, illetve a berendezkedő államszocialista diktatúra ódzkodása a nacionalizmus melegágyának tekintett téma túlzott pertraktálásától (1956 előtt és után eltérő okokból, de más intenzitással) azt eredményezte, hogy a hatalom elhallgatással válaszolt erre a feldolgozatlan és kibeszéletlen témára. (Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a magyar pártvezetés ne tudta volna, mi zajlik a határokon túl: erre részben garancia volt a kádári pártvezetés lekötelezettsége Gheorghiu-Dej Romániája irányában, illetve hogy a hatvanas évek közepéig a magyar pártés államapparátus felső- és középvezetői szintjein szép számmal voltak találhatók olyan káderek, akik mozgalmi tapasztalataikat a határon túli magyar társadalmak baloldali mozgalmaiban szerezték: gondoljunk csak Farkas Mihály vagy Szirmai István esetére). Kassai Géza Trianon és Párizs című munkája (1959) volt az egyik első, amely valamiféle marxista kánonba simuló értelmezést kívánt adni a történtekről. Ez a mű azonban csak bajosan tekinthető szorosabb értelemben vett történeti munkának. L. Nagy Zsuzsa volt az első, aki 1965-ben, levéltári

dokumentumok és nyugati feldolgozások alapján (is) monográfiát szentelt a békeszerződés megszületése körülményeinek (A párizsi békekonferencia és Magyarország). Az ő munkáját azonban – legalábbis a történettudományban – csaknem két évtizedes csend követte, egészen Ormos Mária 1983-ban megjelent Padovától Trianonig című kötetéig. E szűk két évtized azért is kulcsfontosságú a Trianon-értékelésben, mert ebben az időszakban alakultak ki azok a beszédmódok, amelyek a mai napig meghatározóak a Trianonról szóló diskurzusban. A formálódóban lévő népi ellenzék beszédmódja (ebből is elsősorban a referenciaszemélynek számító Illyés Gyula esszéi, írásai, mások – Csoóri Sándor, vagy más regiszterben Köteles Pál és Beke György müvei – mellett) alakította azt a metaforikus, szimbolikus, metatörténeti nyelvet („ötágú síp” stb.), amelynek a jelentősége a hetvenes-nyolcvanas években aligha fölbecsülhető. Főképpen azért, mert lehetőséget adott arra, hogy a magyarországi nyilvánosság erősen korlátozott keretei között szó eshessen a határon túli magyarokról és Trianonról. Ez a napjainkban is tovább élő beszédmód a közép-európai rendszerváltozások és a magyarságot érő új és nagyrészt megválaszolatlan kihívások után alkalmatlan lett egyes kérdések leírására, és megalapozóinál csekélyebb tehetségű használói tollán/száján üressé és károssá vált – de erről később. A rendszerváltozás táján újabb fontos munkákkal gazdagodott a történeti Trianon-irodalom (elsősorban Arday Lajos angol politikát elemző könyvére és a Gerő András szerkesztésében megjelent Sorsdöntések című kötetre gondolok, amely hosszú idő után először közölte a békeszerződés szövegét), és a téma közéletbe emelésében fontos szerepet játszott Raffay Ernő olvasmányos Erdély-könyve is. A Trianon-kérdés újraéledését, nemzetközi kontextusba helyezését segíthette volna Fejtő Ferenc könyvének megjelenése: a kötet forrásanyaga, hangütése (a szabadkőművesek szerepének hangsúlyozása, teljesen megbízhatatlan források hitelesként való elfogadása) azonban pontosan azokat az irracionális elemeket erősítette, amelyeket a hazai radikálisjobboldal azóta is használ. Az 1990-es év másik könyvszenzációja volt Raffay Ernő Trianon titkai című műve, amely azonban újabb mozzanatokat nem adott hozzá a

történtekhez, nem tartozott hozzá forrásjegyzék, és a szerző munkásságát erősen sérelmi irányba tolta el. Az elmúlt másfél évtized Trianonnal kapcsolatos teljes irodalmáról bajosan lehet teljes körképet adni. Két szempont érdemel mégis figyelmet: egyrészt született végre egy rövid, olvasmányos, ám tudományosan kellően megalapozott kötet Romsics Ignác tollából, amely közérthetően szól a szerződésről és megszületésének körülményeiről. A tudományos vállalkozások sorában fontos megemlíteni az okmánykiadást, amely Adám Magda főszerkesztése alatt előbb francia, majd (rövidítve) magyar nyelven adja közre a legfontosabb francia diplomáciai dokumentumokat. Ennek a közvéleményre, vagy akárcsak az olvasottabb közvéleményformálókra (például az újságírókra) gyakorolt hatása azonban minimálisnak mondható. A Trianon témaköréhez kapcsolódó irodalom áttekintésében roppant hasznos Szidiropulosz Archimédesz bibliográfiája. Idevéve még Zeidler Miklós monumentális Trianonszöveggyűjteményét, megállapítható, hogy az alapvető segédletek adottak Trianon tanulmányozásához. Ugyancsak Zeidler volt az, aki karcsú (és sajnálatosan alacsony példányszámban megjelent) könyvében új, még feltáratlan területek felé vezette a Trianon-kutatást. Az irredenta kultuszt vizsgáló műve és a revíziós gondolatról írott zsebkönyve egyaránt abba a mentalitás- és társadalomtörténeti irányba visz tovább, ahol a magyar történettudománynak lenne még keresnivalója. Trianon más irányú vizsgálatában (mit jelentett a földrajzban? a mentalitásban? a társadalomban?) fontosnak tartom például Kovács Éva tanulmányait vagy Hajdú Zoltán, Győri Róbert, Bencsik Péter, illetve Kovács Zoltán munkáit is. De jó volna arról is olvasni, hogy mit jelentett például az újonnan létrejött határ? Hogyan zajlott például a csempészet, a határátkelés, a földművelés ezekben a térségekben? Másrészt a kilencvenes évek végétől az új „Trianon-médiu-mok” (internet, film, rádió) felbukkanása átrajzolta a témával intenzíven foglalkozók körét. Ezeken a fórumokon a céhes történetírás jobbára nem tudott, nem akart megjelenni, és megelégedett az időnkénti tévés felbukkanásokkal – ennek hatását ugyan nem szabad

lekicsinyelni, de kérdés, hogy az ilyesfajta szerepléseknek mekkora az akciórádiusza.” A Trianonról való gondolkodásban új minőséget jelez a várpalotai Trianon-mú-zeum 2004-es megnyitása. Ráadásul az elmúlt években a megszámlálhatatlan, Trianonnak szentelt weboldal mellett felbukkantak olyan fórumok is nem függetlenül a témát központinak tartó politikai erők felfutásától –, amelyek a populáris ismeretterjesztés (Nagy Magyarország című magazin, 2009) és a tudományos törekvések (Trianoni Szemle, 2008) oldaláról intéznek támadást a nyolcvanas-kilencvenes évekre kialakult történettudományi konszenzus ellen. Az utóbbi egyáltalán nem baj: időnként nem árt, ha a történészek is számot vetnek magukkal, nézeteikkel és az általuk preferált csatornák hasznosságával. Olykor a bálványdöntögetés is lehet üdvös, bár a fent említett kiadványok olyan irányba indultak el, amelynek politikai hangsúlyai nyilvánvalóak és jobbára olyan elvárásoknak igyekeznek megfelelni, amelyeket teljesen sohasem tudnak majd kielégíteni. A mitizáló-romantizáló történetszemléletnek tett engedményeik előbbutóbb visszaütnek majd. A fenti felsorolásból talán látható, hogy „a történettudósok nem foglalkoznak Trianonnal” kijelentés valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető. A történészek csoportja ugyanis – bár mind ők maguk, mind ellenfeleik szeretnék az ellenkezőjét elhitetni nem valamiféle zárt kasztként létező, maffiás jegyeket felmutató érdekközösség: ugyanúgy a társadalom termékei, mint a fodrászok vagy a méhészek, és képzésük, szemléletük, elfogultságaik, a tapasztalt elvárások ugyanúgy tagolják őket, mint bármely más hivatás művelőit. Hiba lenne ugyanakkor tagadni, hogy a magyar történettudománynak lennének még feladatai Trianon feltárása terén. Az alábbi lista korántsem valamiféle program: töprengés a még elintézetlen problémák felett. 1. A nagyhatalmaknak a Kárpát-medence újrarendezésével kapcsolatos elképzelései közül keveset tudunk Róma 19181921-es szándékairól, bár résztanulmányokkal rendelkezünk. Érdemes lenne látni a határmegállapító bizottságokban egy helyet folyamatosan betöltő hatalom, a japán politika motivációit

is, noha a magyar-japán kapcsolatok korabeli intenzitása miatt döbbenetes újdonságokra már nem lehet számítani. Bár a két háború közötti magyar szovjet kapcsolatok területe lassan feltárul (elsősorban Seres Attila és Kolon-tári Attila cikkei, könyvei révén), a Komintem határon túli magyar kommunista mozgalmakkal kapcsolatos politikája még megírásra vár, csakúgy, mint Moszkva álláspontja az 1920-ban szentesített Duna-medencei helyzetről. A magyar -amerikai kapcsolatok bemutatása és az Egyesült Államok békeelképzelései is megérnének egy (újabb) misét. 2. Bár a mostanság használatos szakirodalom – források híján készpénznek veszi, hogy a Tanácsköztársaság négy hónapja alatt nem folyt érdemi magyar béke-előkészítés, pusztán logikai úton elég nehezen elképzelhető, hogy Kun Béla (illetve formailag Garbai Sándor) kormánya, miközben saját hatalmának legitimálása és az ehhez szükséges külföldi elismerés megszerzése a legfontosabb feladatainak egyike volt, ne készült volna a béketárgyalásokra, amelyek hatalmának egyenes elismerését jelentették volna. 3. Jócskán lehet még finomítani a magyar békeszerződés aláírását közvetlenül megelőző hónapok történetén is: miközben (Ormos Mária, Ádám Magda, Romsics Ignác, valamint neves külföldi történészek sora jóvoltából) régóta feltárt és bemutatott tény a magyar-francia titkos tárgyalások folyamata 1920 tavaszán, pontosan nem tudni, hogy a magyar békedelegáció memorandumai és lobbitevékenysége nyomán lábra kapó brit és olasz ellenkezés miért enyészett el 1920 nyarának elejére. E sorok szerzője néhány évvel ezelőtt megkockáztatott egy hipotézist, amely szerint az 1920. áprilisi, San Remó-i konferencián egyes, a Közel-Keleten (elsősorban a frissen felfedezett moszuli olajmezőkön) kapott engedményekért cserébe a brit delegáció felhagyott az ellenállással, és nem forszírozta tovább a Csallóköz és a Partium egy részének ügyét. Azóta a gondolatmenetet több neves történész is átvette, ami mindenképp hízelgő, de a közvetett bizonyíték mellett – és ez az önkritika helye – egyértelmű forrás még mindig nem került elő ezzel kapcsolatban, s félő, hogy nem is fog. Főként akkor, ha az

ominózus szempontváltás egy tengerparti sétán vagy egy esti whistpartin következett be, amelynek – fájdalom – ritkán van írásos nyoma. 4. A már említett eszme- és társadalomtörténeti aspektus feltárásához elengedhetetlen lenne a menekültek társadalomtörténetének bemutatása. 1918 és 1924 között több mint 400 ezer ember hagyta el az elcsatolt területeket, ám velük kapcsolatban mind a mai napig egy több mint negyedszázaddal ezelőtt, az Egyesült Államokban kiadott feldolgozásra lehet csak támaszkodni. Született néhány érdekes résztanulmány a menekültek integrációjáról, de közéleti súlyukról, politikai opcióikról, egyesületeikről, az emlékezés rítusairól, az általuk követett stratégiákról vagy az esetleges visszatérésekről nem sokat tudunk. 5. Trianonhoz kapcsolódik a két világháború közötti magyar kisebbségtörténet és a revízió ügye. Az 1938 és 1944 közötti terület-visszacsatolásokról rendelkezünk diplomáciaés részben nemzetiségtörténeti munkákkal (ilyen például L. Balogh Béni erdélyi és Sallai Gergely felvidéki visszacsatolásokról írott könyve, A. Sajti Enikő pedig bőven foglalkozott a Bácskával a délvidéki magyarságról szóló monográfiájában), a felvidéki, erdélyi, dél-magyarországi és kárpátaljai területek társadalom- és gazdaságtörténetéről, az állami fejlesztési elképzelésekről, valamint a helyi közösségek megváltozott életéről pedig elsősorban 2009-2010 óta jelennek meg monografikus művek. Természetesen számos érdemes kezdeményezést kihagytam a fenti felsorolásból, s nyilván sok szempont említetlenül is maradt, de a mai magyar közéleti diskurzusban, ahol „a csapból is Trianon folyik” féligazsága csap össze a „tessék történeti munkákat olvasni” lehetetlenségével (ti. egyes fontos munkák még nem készültek el), célszerű továbbgondolni a fenti irányokat.

A politika Trianonja A magyar politikai életben a két világháború között – mint az történésztalálkozókon menetrendszerűen elhangzik, de amelynek hatósugara rendszerint nem ér ki a találkozónak helyet adó teremből nagyjából konszenzus uralkodott a tekintetben, hogy a békeszerződés igazságtalan, és valamiféle revízióra szorul. Ám azt illetően, hogy ez a revízió miképpen következzen be, és lóként: milyen területeket érintsen, a magyar politikai élet már elég megosztott volt. Az etnikai revíziót (a magyar többségű területek visszaszerzését) – durva általánosítással – jobbára a Horthyrendszer politikai ellenfelei (liberálisok, szociáldemokraták) részesítették előnyben, míg az integrális revíziót (minden elveszített terület visszaszerzését) inkább a kormánypártokhoz közeli, jobboldali politikusok és értelmiségiek. Az illegalitásban működő kommunista párt a Komintern V. kongresszusán 1925-ben elfogadott állásfoglaláshoz tartotta magát, amely imperialista békediktátumnak fogta fel a Párizs környéki békéket, és kiállt a népek önrendelkezése (vagyis tulajdonképpen a revízió) mellett. Ennek ellenére a politikai elit java része – még a mértéket egyébként ritkán ismerő Gömbös Gyula is – tisztában volt azzal, hogy minden elveszített terület visszaszerzéséhez nem lehet nagyhatalmi támogatást kapni, és ilyesfajta követeléseket az utódállamok sem tekintenek tárgyalási alapnak, így e tervek aligha megvalósíthatók háborús konfliktus nélkül. A fent említett ambivalencia fennmaradt a részleges terület-visszacsatolások időszakában is: alig találni olyan, a visszacsatolást üdvözlő magyarországi cikket, beszédet, véleményt, amely ne csupán „első lépésként” értékelné az adott terület egy részének visszaszerzését: a Bánság, Dél-Erdély és legalább a keleti Felvidék visszatérését minden megszólaló elvárta. Beszédes tény, hogy a minden magyar közigazgatási hivatalban, a jegyzői lakoktól a miniszterelnökségig megtalálható Közigazgatási helységnévtár 1943. szeptember 1 -jéré keltezett előszava az alábbi mondattal zárult: „Adja az Úristen, hogy a következő kiadás Nagy-Magyarország összes városainak és községeinek adatait közölhesse!”

Ezzel a túláradó optimizmussal, túlzott elvárással élesen szemben áll az 1948 utáni kommunista időszak totális szélcsendje. Kádár János 1975-ös, Helsinkiben elmondott beszéde volt az első olyan hivatalos megnyilvánulás, amely egyáltalán szóba hozta Trianont. A nyolcvanas évek második felében aztán – a rendszerváltás folyamatának előrehaladtával és a rendszer puhulásával a határon túli magyarok ügye az újjászerveződő nyilvánosság egyik témája lett, és ezzel párhuzamosan egyre több tudományos munka foglalkozott Trianon ügyével is. Romsics Gergely egyik fontos tanulmányában bemutatta Trianon szerepét az 1990 és 2002 közötti magyar parlamenti politizálásban. Az általa kidolgozott kategóriarendszer szerint míg a jobboldali pártok egy népi, történeti poétika mentén szóltak Trianonról (a Fidesz adatai csak 1998 után értelmezhetőek, és esetükben hangsúlyosan jelen volt az SZDSZ által következetesen képviselt meghaladó elem is, a paradigmaváltás igénye, az európai dimenzió hangsúlyozása), és a politikai széleken (MIÉP, FKGP) megjelent a Trianont a nemzeti szenvedéstörténetbe integráló, helyenként revíziós indulatokkal telített beszédmód is, addig a szocialistákat állandó ambivalencia jellemezte: megszólalásaikban egyszerre volt jelen a retorizált Trianon-kép, a történeti, a népi és a meghaladó elem, e tekintetben tehát az MSZP-nek nem volt kialakult profilja. 1995 után aztán a meghaladó jelleg vált irányadóvá, ugyanakkor a szocialista képviselők opportunistább hozzáállása végig érzékelhető volt. A rendszerváltás első 12 évét Romsics normálási folyamatként írja le Trianon szempontjából, amely egyúttal konszolidációnak is tekinthető. Ezzel párhuzamosan kialakult az a radikális, sérelmi beszédmód is, amely – ehhez nincs szükség valami nagyon kifínomult empíriára – lassan utat talált a nagyobb nyilvánossághoz és a jobboldali közönséghez. Romsics szempontrendszerét továbbgondolva és az országgyűlés 2002 és 2006 közötti felszólalásaiban tallózva két újdonság érdemel figyelmet: egyrészt - dacára a 2004. december 5-i népszavazás keltette hullámoknak és az élesedő belpolitikai hangulatnak csökkent Trianon emlegetése a Házban, és ezen említések java része is sok esetben csak retorikai fogás. Másrészt (miközben ebben a ciklusban a radikális beszédmód képviselői kiszorultak a parlamentből),

elsősorban másod-, illetve harmadvonalbeli képviselőik felszólalásai révén a Fidesz retorikájában is hangsúlyt kapott a hagyományos sérelmi/szenvedéstörténeti mozzanat, miközben a téma párton belüli gazdái (például Németh Zsolt) kitartottak történetiparadigmaváltó álláspontjuk mellett. E két szempont mellett megjegyzendő, hogy Gyurcsány Ferenc felszólalásaiban kezdettől képviselte az eladdig túlnyomóan az SZDSZ által használt, a történetiséget következetesen elutasító, a hangsúlyt a modernizációra és Trianon meghaladására helyező nézeteket, míg akkori pártjának más tagjai kitartottak korábbi ambivalenciájuk mellett. 2006 és 2010 között ez a csökkenő tendencia folytatódott: alig harminc felszólalás foglalkozott a kérdéskörrel, köztük olyanok is, ahol a békeszerződés emlegetése a tárgyhoz nem tartozó, egyszerű díszítőelem volt (például a kiegészítő agrártámogatások kifizetésével kapcsolatban). A 2010 óta eltelt évek azonban ebben is gyökeres változást hoztak. A Jobbik megjelenésével a Trianont retorikai eszközként, érvként megjelenítő beszédek száma látványosan megugrott a parlamenti politizálásban. Ehhez a tendenciához a kormánytöbbséget alkotó Fidesz KDNP egyes képviselői is csatlakoztak. A témát akárcsak érintőlegesen tárgyaló felszólalások száma több mint hatszorosára, 200 fölé emelkedett, amelynek löbb mint a felét, szám szerint 115-öt, a Jobbik képviselői mondtak el. (A számok nyers számok, a parlamenti jegyzőkönyvek alapján és nem Romsics módszertana alapján számolódtak. Említésük a nagyságrend változásának érzékeltetésére szolgál.) 2010-ben, az új parlament beiktatása után azonnal elfogadott törvény a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította június 4-ét, de a parlamenti megszólalások számának ugrásszerű emelkedése természetesen nem csupán ennek volt köszönhető. A törvénnyel összekötött egyszerűsített honosítás aztán a jelenig húzta a történelmi ívet. A törvény az iskolai vagy közösségi ünnepségek szaporodása mellett magával hozta a Trianon-emlékművek számának látványos gyarapodását is: ezek – néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve (Budaörs, Hatvan) – rendszerint közhelyes, banális és eszközrendszerüket, kifejezésmódjukat tekintve rémisztőén ötlettelen

alkotások. Számukat egy jól értesült oldal 2015 elején 389-re tette az egész Kárpát-medencében.

Trianon a társadalomban Bármilyen is legyen a magyar politika és közélet, hű tükre az ország mentális állapotának, ahogy a politikai elit sem egy másik kontinensről érkezett, hanem egy adott közegben működik. E gondolatmenetet elfogadva talán megkockáztatható, hogy a fenti pártálláspontok és beszédmódok a magyar társadalomban létező politikai akaratképzés lenyomatai. A baloldali-liberális álláspont hűen követi hagyományos értelmiségi holdudvarának véleményét. A Fidesz nyilvánvalóan a jobboldali szavazótábort összetartó egyik ideológiai törzstémának tekinti Trianon és a határon túli magyarok ügyét, még ha a parlamenti politizálásában egy ideig kerülte is az említését, sőt 1990-es kivonulásukat a parlament trianoni megemlékezéséről számosán felróják nekik. Az MSZP ambivalenciája, illetve a baloldali diskurzusban gyakorta felbukkanó „modernizáció” toposza pedig megfeleltethető a párt más, társadalompolitikai kérdésekben elfoglalt álláspontjának. A szocialisták egészen a közelmúltig kerülték a történetpolitikai vitákat. Politikusaik érzékelték az ezzel kapcsolatos szavazói elvárást, a határon túli olcsó munkaerővel kapcsolatos egzisztenciális félelmeket, valamint azt, hogy szavazóikat nem érdeklik a történeti témák, ami egybevág a párt saját, pragmatikus önképével is. Azonban a 2010. áprilisi választásokon az MSZP vereséget szenvedett, és szavazóinak egy nem elhanyagolható részét paradox módon épp a nemzetiesítő témákra fogékony Jobbik vitte el. Azok a kelet-magyarországi szavazópolgárok, akik a Jobbikban egy rendpártra találtak, részben elutasítóak voltak a kettős állampolgárság ügyében: aztán árukapcsolással megkapták az utóbbit is. Az elmúlt időszak azt mutatta, hogy a két tematikát helyi és országos szinten a Jobbik ügyesen egymás mellé helyezte, és szavazóinak nem okoz különösebb nehézséget, hogy a határon túli magyarok jelentette állítólagos egzisztenciális fenyegetést összeillesszék a Trianon-kultusszal. Egy néhány évvel ezelőtt publikált felmérés részeredménye szerint a Trianonnal és a határon túli magyarokkal kapcsolatos ismerethiány a

magyar társadalomban úgyszólván általánosnak mondható, és nem kivétel ez alól a szimbolikus témák felkarolásában jeleskedő jobboldal sem. A felnőtt magyar lakosság kevesebb mint harmada tudja pontosan a trianoni békeszerződés idejét és ismeri a területvesztés mértékét. A fiatalabb korosztályok (nem az államszocializmusban, hanem már az 1990 után szocializálódottak) tudása siralmas: míg például a 40-49 év közöttiek (tehát még a hetvenes-nyolcvanas években érettségizettek) fele tudja e kérdésekre a helyes választ, addig a negyven év alattiaknak már csak negyede. Mindemellett a társadalom ideológiai polarizációjával kapcsolatban is tanulságos adatok bukkannak fel: minél inkább jobboldalinak tartja magát a válaszadó, annál inkább hajlamos eltúlozni az elcsatolás mértékét, és minél inkább baloldali vagy liberális, annál kisebbnek tartja a területveszteséget. Ebből következik az is, hogy éppen a legradikálisabb jobboldaliaknak, a területi revíziót szorgalmazóknak vannak elnagyolt képzeteik az elveszített területekről, és minden bizonnyal igaz ez a politikai spektrum túloldalára is – bár erre az idézett könyv szerzője nem tért ki. Pedig 1990 óta meglehetősen sok szó esett Trianonról a sajtóban és a médiában: ez a fordított arányosság (az elérhető információk tömegének növekedésével csökken a helyes tudás aránya) a jövőre nézve csak aggodalomra ad okot. A fent említett ismerethiány nem elválasztható a magyar társadalomban (főleg a jobboldalon) kialakult „Trianon-biznisz” és a hozzá kapcsolt termékek (könyvek, fdmek, újságok vagy épp a Magyar Sziget Fesztivál) által termelt tudástól, amely a legtöbb esetben torz, egyszerűsítő és legendásító. Az 1990 után tökéletesen megváltozott világban a hetvenes-nyolcvanas évek metaforikus beszédmódja kiüresedett, és ma már számos esetben csak a problémák elfedésében segít. Hogy egy példát említsek: „Magyarország csak önmagával határos” – ez jól hangzik, de mit jelent? Lesz-e ettől magyar egyetem, autonómia, teleház és szórványmentés? Nem.

Elkényeztetett történészi (és tipikusan aufklérista) hozzáállás lenne ez esetben a „helyes tudás” kötelező elsajátításának mindenkire érvényes követelése, különösen úgy, hogy a jelenlegi helyzet kialakulásában a magyar történésztársadalomnak is megvan a maga el nem hanyagolható felelőssége. A fent említett felmérésben a válaszadók egyötöde gondolta úgy: Trianon annak az eredménye, hogy Georges Clemenceau francia miniszterelnök utálta magyar menyét. És a legendák az elmúlt években csak szaporodtak. Sokatmondónak tartom, hogy a legnagyobb médiavisszhangra vergődött, irredentizmussal kacérkodó szervezet, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom is egy közjogi nem-tudásról kapta a nevét: az 1872-73-as közigazgatási reform után a szűkebben (Horvátország nélkül) vett Magyarországnak hatvanhárom vármegyéje volt; Fiume mint corpus separatum, sajátos különállást élvező terület tartozott még közvetlenül Budapest irányítása alá. A magyar társadalom – illetve az a része, amelyik még érdeklődik Trianon iránt – a nem, illetve a rosszul tudás mellett számos múltszemléleti gonddal küszködik. Nemcsak Trianon körülményeivel, de az okaival (például a nagyhatalmi kényszerrel) sincs tisztában, semmiféle tanulságot nem vont le a történtekből, politikai szempontokból ítél meg tényeket (a tény szót ezúttal a „kőkemény adat/faktum” értelmében használom), és még az egyébként tisztán látó értelmiségiek is hajlamosak összekapcsolni Trianon és a határon túli magyarok ügyét. Ez tévút. Ha ezt tesszük, pontosan azt a nacionalista szerb, szlovák, román logikát követjük, amely azért tagad meg jogokat, mert Magyarország 1918 előtt, illetve 1938 és 1944 között így vagy úgy bánt a nemzetiségeivel. Történetiségre hivatkozunk, miközben ha akaratlanul is – csak gyanút keltünk a szándékainkkal kapcsolatban. Ha a történelemnek fontos szerepet szánunk a magyar nemzeti identitás összetartásában – márpedig szánunk, mert Közép-Európában élünk -, akkor olyan polgárokra van szükségünk, akik a történelemmel, ezzel a kényes matériával készségszinten tudnak bánni, és a történelmet történelemnek tekintik.

Összeesküvés-elmélet? Csábító, hogy a Trianonnal kapcsolatos legendákat az oly népszerű „összeesküvés-elmélet” elnevezés alá soroljuk be. Az összeesküvéselméleteknek rossz a sajtója, és jobbára még azok is megpróbálják elhárítani magukról a vádat, hogy ilyesmit terjesztenének, akik valóban gyártanak efféléket. Összeesküvés-elméleteket propagálni, vagy egyáltalán: azt állítani, hogy vannak összeesküvések, manapság nem éppen comme il faut. Nemcsak a tudományosság veti ki magából a bűnöst, hanem rendszerint egy sor más dologgal is meggyanúsítják: politikai fanatizmussal, veszélyes ideológiák terjesztésével; vagy egyszerűen csak futóbolondnak tartják. Tényszerűen akár igaz is lehet, hogy a különböző, nem alátámasztott elméletek hívei inkább a bal- vagy jobboldali autoriter politikai gondolkozás hívei, bár nem feltétlenül. Az is igaz ugyanakkor, hogy a modem összeesküvés-elméletek elsöprő többsége az Egyesült Államokban születik, nem éppen autoriter környezetben. A baloldali Robin Ramsay, az összeesküvésekre („parapolitikára”) specializálódott Lobster Magazine főszerkesztője főleg az amerikai republikánusok környékén lát ilyeneket. Az elméleteket a tömegkultúra is szállítja, a filmipartól (JFK, A Pelikán ügyirat, A keselyű három napja stb.) a könyvpiacig (A Da Vinci-kód). Ezek az elméletek azonban részei az amerikai önképnek: a függetlenségét féltő, önálló egzisztencia meri és vállalja saját véleményét az uralkodó – akár a kormányzat által sugalmazott – világmagyarázatokkal szemben. Nem véletlen, hogy az összeesküvés-elméletek tipológiájába főként a tengerentúlról került be modellként a kormányzatnak vagy egy csoportjának törvénytelen befolyásszerzési kísérlete, amely ellen küzdeni kell. A magyar politikai folklór ezzel szemben egészen a legutóbbi időkig minden függetlenségi hagyománya ellenére – jobbára a külső, titkos szervezetek összeesküvéseit preferálta. Összeesküvések márpedig vannak: a különböző titkosszolgálatok vagy politikai csoportosulások szakmánybán szerveznek ilyeneket ha céljuk nem is a társadalom feletti kontroll megszerzése, hanem egy

kisebb horderejű, akár észrevétlen változás elérése. Ugyanakkor, ha összevetjük az összeesküvés-elméletekről szóló különböző definíciókat „meg nem történt összeesküvés” (Pipes), „szándéktulajdonítás olyasvalaminek, ami inkább véletlenszerű és nem akaratlagos” (Aaronovitch), „egy szervezett csoport titkos és bűnös tevékenysége, amelynek célja a társadalmi világ (vagy annak egy része) feletti illetéktelen kontroll megszerzése vagy megtartása a csoport magánérdekeinek érvényesítése érdekében” (Lakatos) Trianon témakörében a legnagyobb jóakarattal is csak egy, talán két legendát vehetünk összeesküvés-elmélet eredményének. Az, hogy szabadkőművesek döntöttek a Monarchia sorsáról (kint és bent), a klasszikus politikai mítoszok (vagy ha úgy tetszik, az új évezred első évtizedének divatosabb kifejezésével: konspirációs teóriák) közé tartozik. A szabadkőműves összeesküvés képét már Raoul Girardet is számba vette úttörő munkájában. Újabb felbukkanása és tematizációja azt jelzi, hogy visszatérőben vannak bizonyos, két világháború közötti gondolkozási sémák a magyar közvélemény egyes csoportjaiban is. Esetleg összeesküvéselméletnek vehető még a hajózható patakokkal kapcsolatos állítások sora. A többi legenda azonban nélkülözi a definíciók majd’ mindegyikének alapvető kritériumait. Az Apponyi Albert személye köré font regekör inkább a kultuszteremtés attribútumaival rendelkezik; a Georges Clemen-ceau magyar családtagjának tényéből levezetett politikai következtetések jobbára a spekuláció kategóriájába tartoznak, míg a békeszerződés aláírásának helyével kapcsolatos konfúzió valamifajta téves ismeret eredménye. Az antantszakértők szerepének beállítása ugyan gyakorta mutat rokon vonásokat a szabad-kőművesekével, ám az alapmotívum itt valószínűleg inkább a frusztráció. A hamis intézetek, jegyzőkönyvek és beadványok kreálása a revízió forszírozása végett pedig egyszerű csalás. Nagyon fontosnak tartom – s ez talán az egyes fejezetekből is látszik majd , hogy minden legendának van valamiféle ténybeli gyökere. Ezért is igyekeztem nem az agyonkoptatott „mítosz” vagy „összeesküvés” kifejezést használni a címben, mert a legenda, akárcsak a szentek életének bemutatása, nem nélkülözheti a

tényeket vagy a hozzájuk való valamiféle kapcsolódást. Még a legmeglepőbb teóriának is van valami köze a tényékhez: Clemenceau-nak tényleg volt magyar menye, a szabadkőművesek valóban ellenségesek voltak a Monarchiával szemben, és tartottak nemzetközi találkozót 1917 júniusában Párizsban. Róbert Kerner pedig valóban cseh származású volt, és járt 1919 februárjában Kassán. A legtöbb esetben az ezen tényekből kibontott magyarázatok falszifikálhatók ugyan, de a feladat idő- és helyigényes. A Trianonra adott, itt elemzett megoldások mindig egyszerűek, mert egytényezősek és köny-nyen emészthetőek, a cáfolat ugyanakkor mindig időigényesebb, és sok benne az „egyfelől” meg a „másfelől”, ezért aztán unalmasabb is. A legendák tipológiájánál sokkal fontosabbnak tartom, hogy ezek a traumára adott, téves és egyszerűsített magyarázatok a kibeszéletlenség és a túlbeszélés együttes jelei; illetve a KözépEurópában oly gyakori felfelé/másra mutogatás tipikus esetei: „mi nem tehetünk róla, velünk történnek a dolgok, mások intézik a sorsunkat”. A legendák a tehetetlenség magyarázatai, önigazolások és egy nárcisztikus világkép televényei.

Az Apponyi-legendárium A Trianonról szóló valamennyi okfejtés közül ez a problémakör a legbizonytalanabb körvonalú. A legenda főalakja Apponyi Albert, az ekkor már hetvennegyedik évében járó kitűnő szónok, volt miniszter, házelnök, a magyar békedelegáció vezetője. Működésének csúcspontja az 1920. január 16-án, három nyelven (franciául, angolul, olaszul) elmondott beszéde volt, amelyben - így szól a történet – a nyilvánvaló francia rosszindulattal szemben briliánsán képviselte a magyar álláspontot, olyannyira, hogy a brit és az olasz államférfiakat sikerült az elfogadásának irányába hajlítania. Francia ármánykodásra azonban e terveket minden különösebb reflexió nélkül elvetették. Ez a történet ősváltozata, de számtalan egyéb verzióját lehet olvasni a történeti publicisztikákban. Legjellemzőbb talán mégis az, ahogyan az Apponyi életével foglalkozó számos brosúra közül az egyik legkésőbbi foglalkozik vele. A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Szolgálata által szerkesztett Nemzeti Könyvtár sorozatában így összegezték szereplését: „Nem engedtek a békefeltételekből. Hiábavaló volt Apponyi Albert gróf minden szónoki tudása, tárgyi ismerete, meggyőző érvei. Mint a történelemből ismeretes, végül mégiscsak alá kellett írni, változatlanul, az elénk terjesztett béke feltételeit.” Az írás felsorolja az összes toposzt, amellyel jellemezni lehetett a nyugati államférfiak, különösen a franciák elfogultságát. Lényegesen több írói tehetséggel és nagyon olvasmányosan, de hasonló leírást adott Apponyi meghallgatásáról Cseres Tibor is, az 1988-as év egyik legnagyobb könyvsikerében, a Vízaknai csaták című regényben. Mint minden legendateremtési kísérletre, erre is születtek ellentörténetek: számosán kiemelték, hogy Apponyi beszéde minden ízében korszerűtlen volt, alkalmatlan az antant rokonszenvének megnyerésére, sőt egyes feldolgozások szerint Apponyi és Teleki Pál között alapvető ellentét feszült a képviselendő magyar álláspontról. Eszerint Teleki lett volna a hajlékonyabb, a realitásokat jobban figyelembe vevő elgondolás képviselője, míg Apponyi mániákusan ragaszkodott a területi integritás fenntartásához. Ám ha

volt is köztük ellentét, az minden bizonnyal inkább személyes volt: Párizsba menet egy vasúti fülkében utaztak, Teleki pedig híresen rossz alvó volt.

A magyar álláspont kialakítása nem egyetlen ember nevéhez fűződött. A szakértői munkálatokat Teleki Pál gróf már 1918 októberében elindította Bátky Zsigmond, Littke Aurél és Kogutowicz Károly közreműködésével. A hamarosan több tucat térképész, rajzoló és statisztikus bevonásával készülő anyagok gyártása a Károlyi-féle polgári demokratikus kormányzat működése idején is folytatódott – mélyülő viták közepette. A Tanácsköztársaság idejéből nincs értesülésünk érdemi béke-előkészítésről. 1919 augusztusától azonban új lendületet vett a munka, amit tárca nélküli miniszteri státuszban Teleki Pál irányított. Azt követően, hogy 1919 novemberében megalakult a koncentrációs Huszár-kabinet, december l-jén a békekonferencia elnöke, Georges Clemenceau felszólította a magyar kormányt: küldje el megbízottait Párizsba. A meghívással kapcsolatban kétféle álláspont alakult ki a kormánytagok és a delegáció vezetésével megbízott politikusok között. A kérdést tárgyaló minisztertanácson Apponyi, Bethlen István, Somssich József külügy-, Friedrich István hadügyminiszter és mások azt az álláspontot képviselték, hogy nem szabad elutazni Párizsba, mert a világpolitikai kapcsolatok módosulása (az Egyesült Államok kivonulása a békekonferenciáról) és a regionális erőviszonyok változása (Gyenyikin fehérorosz hadseregének 1920 tavaszára várt megerősödése) kiiktatja az antantot az „erőtényezők” közül. Ezzel szemben például Horthy Miklós - akkor még csak a Nemzeti Hadsereg fővezére – a mielőbbi kiutazást szorgalmazta. (Jellemző, hogy a csehszlovák hírszerzés révén a párizsi döntéshozók szinte azonnal értesültek a december 29-i budapesti minisztertanácson elhangzottakról.) December legvégén azonban már maga Apponyi is úgy nyilatkozott, hogy a magyar küldöttségnek el kell utaznia a konferenciára. 1920. január 5-én kelt útra a delegáció, amelynek különvonatához szakértői anyagokat szállító poggyászkocsi is tartozott. A delegáció vezetőjének politikai tekintélye, gyakorlata és – főleg – szónoki tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt: a nála harminchárom évvel fiatalabb Teleki egész egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy vitába bonyolódjon vele. Ami a január 16-i Apponyi-beszédet illeti: valójában egy nyelven (franciául) hangzott el, amelynek egyes fejezeteit az idős politikus röviden összefoglalta angolul, majd a végén néhány mondatot szólt

olaszul. Ez természetesen nem kisebbíti a gróf nyelvtudását vagy szónoki képességeit, mindössze árnyalja a képet. Apponyi némi fensőbbséggel úgy nyilatkozott, hogy tíz perc múltán érezte: az antant vezetői „érvei delejessége alatt állanak”. Még ha így is volt, a szónoklatot aligha lehetne a magyar hatalmi politika érdekében előadott vagy a területi integritásért mondott védőbeszédnek nevezni. A küldöttség vezetője ugyan kiemelte a Kárpát-medence történelmi egységét, és álláspontját gazdasági, természetföldrajzi érvekkel is alátámasztotta, továbbá kifejtette a magyar kultúrfölény mellett szóló érveket, beszéde végén azonban kifejezetten hangsúlyozta, hogy a magyar kormány előre elfogadja egy, az elcsatolt területeken majdan tartandó népszavazás eredményét. Az idézett elemek egyike sem volt ismeretlen az antant államférfiai számára. A csehszlovák delegáció – amelynek vélhetően a legkevesebb alapja volt rá – ugyanúgy élt történelmi típusú érvekkel, mint gazdaságiakkal vagy stratégiaiakkal.” Prága részben erre hivatkozva igényelte, hogy Nyugat-Magyarországon át közvetlen szárazföldi folyosó jöjjön létre Csehszlovákia és Jugoszlávia között.

A kultúrfölény emlegetésének lehetett némi alapja: ez a teória ugyanis a XIX. század imperializmusának egyik állandó kísérője-ként igyekezett erkölcsi igazolást adni a gyarmatosításoknak. Az antant és

a későbbi kisantant diplomatái viszont szembeszegezhették vele azt az érvet, hogy a magyar állam valójában elnyomta a nemzetiségeit. A magyar delegáció megjelenésével kapcsolatban is sok elítélő megjegyzés jelent meg a – főleg baloldali – publicisztikákban, eszerint az archaikus öltözet eleve megerősítette a Magyarországról kialakult előítéleteket: reakciós, archaikus, elnyomó és ázsiai. A fennmaradt fotók szerint viszont a küldöttség tagjai nem viseltek sem dísz-, sem gyászmagyart, sem utazás közben, sem párizsi tartózkodásuk során, sőt a Pesti Napló tudósítása szerint a delegáltak kimondottan egyszerűen voltak öltözve. De talán egyik momentum sem volt igazán perdöntő. A magyar határok kérdése valójában régen, legalább 1919 kora nyara óta lezárt ügynek tűnt. A változtatásra mégis nyílott valamiféle remény. Lloyd George brit miniszterelnök már a januári meghallgatás alkalmával is megértőnek mutatkozott egyes magyar követelésekkel szemben. Kérdéseivel láthatóan igyekezett az etnikai kérdések felé irányítani Apponyit. Nem sokkal később, 1920. február végétől, olasz és brit döntéshozók körében felmerült, hogy a magyar határokat mégis módosítani kellene. A Kormányfők Tanácsának 1920. márciusi, londoni ülésén vetődött fel újra a „magyar kérdés”. Néhány nappal később, egy szövetséges konferencián Lloyd George már egyértelműbben fogalmazott, és álláspontját Francesco Nitti olasz miniszterelnök is támogatta. A brit miniszterelnök kifogásolta, hogy 2 millió 750 ezer magyart akar a békeszerződés idegen uralom alá helyezni, és azt is hozzátette: „nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, Magyarország igényei jogosak, és egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (!), mint egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.” Romsics Ignác könyvében Leopold Amerynek, Lloyd George magyar felmenőkkel is rendelkező államtitkárának hatását valószínűsíti a kérdés felvetése kapcsán. Ha így is volt, figyelmet érdemel az az egyezés, amely a Lloyd George említette „marhacsorda” és az Apponyi januári beszédében felbukkanó „marhanyáj” között mutatkozik. Valószínű tehát, hogy a magyar békedelegáció által január-február folyamán átnyújtott, immár hangsúlyosan etnikai alapon is érvelő memorandumok valamelyike ért el hatást. Akárhogy is történt, a Külügyminiszterek és

Nagykövetek Tanácsa 1920. március 8-án Londonban ismét elővette a magyar határok ügyét. Az éles vitában Philippe Berthelot, a francia külügyminisztérium főtitkára (a minisztérium rangban második tisztviselője) mereven ellenzett bármiféle módosítást, Lord Curzon brit külügyminiszter pedig óvatosan kihátrált főnöke álláspontja mögül. A tárgyalás végén a házigazdák javaslatára született kompromisszum a békeszerződés aláírása előtt már nem adott módot határmódosításra: a szerződés végleges szövegét kísérő levélre tett javaslatot. Az iratban foglaltak szerint a helyszíni határmegállapítás során területi módosításokra is lehetőség lett volna. Ez volt az ún. Millerand-levél, amely ezek szerint brit javaslat volt. Az már csak a nagyhatalmi politika mindenkori eszközeiről árulkodik, hogy egy évvel később, a határmegállapító bizottságok létrejöttekor Franciaország már kizárt bármiféle jelentős határmódosítást, és egy külügyminisztériumi feljegyzés meg is erősítette: a kísérőlevélre csak azért volt szükség, hogy Magyarországnak „megkönnyítsék a szerződés aláírását” – vagyis lenyelessék vele a békát. Ormos Mária szerint a hirtelen brit visszavonulás hátterében az állhatott, hogy Franciaország a világ más területein, jelesül KisAzsiában kompenzálta Nagy-Britanniát. Bár a közvetlen kapcsolat nem bizonyított, legalábbis feltűnő: az 1920. április 25-én aláírt San Remó-i egyezmény, amely a Romániában, Kis-Ázsiában, Oroszországban, Galíciában lévő egykori német kőolaj-érdekeltségek átvételéről és a piacok újrafelosztásáról rendelkezett, feltűnően előnyös volt Nagy-Britannia számára. Különösen annak fényében, hogy azt megelőzően éles viták voltak e kérdésben a két szövetséges között, amelyek éppen a londoni tárgyalások napjaiban tetőztek. A mezopotámiai kőolajkincset végül 75-25%-os arányban osztották meg Nagy-Britannia és Franciaország között (a francia fél előzőleg az 50-50%-os megoszlást erőltette), a francia kormány pedig többek között vállalta, hogy a francia mandátum alá került Szíriában kőolajvezetéket épít Irak felé, és ennek területét átengedi a brit társaságoknak, amelyeknek fizetniük sem kell az áteresztett olajért. Mindezen túl megnyitotta gyarmatait és észak-afrikai területeit (amelyeknek egy része a rendes francia közigazgatásba tagolódott) a

brit-francia kőolaj vállalatok előtt. Az egybeesés azért is elgondolkodtató, mert az olasz diplomácia San Remóban akarta ismét felvetni a magyar határok számára nem megnyugtató módon rendezett kérdését. De ahogy említettem egy korábbi fejezetben: mindez csupán hipotézis, amely igazolásra vár. Bajos tehát a fentiek fényében azt állítani, hogy a nagyhatalmak lesöpörték a magyar delegáció érveit. Meghallgatták őket, de más, számukra akkor súlyosabbnak tűnő stratégiai, gazdasági megfontolások Magyarország ellen szóltak. Ez persze szemernyit sem enyhítette a magyarság traumáját.

Apponyi beszédének aránytalan felnagyítása későbbi korokból származik. Az 1921 után kormányzó Bethlen Istvánnak komoly érdeke fűződött ahhoz, hogy a magyar politika „grand old man”-jét, a legitimizmus egyik vezéralakját már életében emlékművé stilizálja és

kiiktassa a közéletből. Az idős politikus lett Magyarország népszövetségi fődelegátusa. Ahogy maga is keserűen jegyezte meg: „Úgy látszik, olyan vagyok hazámnak, mint az orvosság, amelynek üvegére ez van írva: csak külső használatra.” Apponyiról a harmincas évek végéig tizenegy utcát, három utat és öt teret neveztek el (többek között még életében a mai Ferenciek terét), se szeri, se száma az életét méltató köteteknek, brosúráknak, számtalan város választotta meg díszpolgárának. Hangját a Nemzeti Múzeum lemezre vette, és az életét méltató cikkekből nem hiányzott a Kossuthra való hivatkozás. „Már életében a történelemé volt” – vélte a Pesti Napló cikkírója, „élő katedrális” – tette hozzá az Újság, „úgy élt már itt köztünk, mint egy jelkép” - összegzett a Magyarság. Ám feltehetően a Le Temps cikkírója látta meg legpontosabban a lényeget hosszú nekrológjában: „párt, hívek nélkül; többen tapsoltak neki, mint ahányan követték”, olyan volt, mint „egy százéves tölgy, amely kálváriát szegélyez, egy olyan erdő utolsó maradványaként, amelyet eltüntet az új út és kultúra.” Párizsban, az antant vezetői előtt elmondott beszéde pedig már 1933-ban mitikus jelentőséget kapott: „Törvénybe kell iktatni ezt a beszédet a lex Apponyival együtt. (…) Ha kényszerűségből belekerült a Corpus Jurisba a trianoni békeszerződés, akkor kerüljön most bele a nemzet egységes kívánságának és akaratának megfelelően az ellene szóló legnagyszerűbb tiltakozás is.”

Georges Clemenceau magyar menye Sokszor lehet találkozni azzal a nézettel, hogy Clemenceau azért volt olyan bántó és elutasító a magyar kívánságokkal szemben, mert a magyarokat okolta fia elrontott házasságáért. „A tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma (a Tisza Duna völgyére vágni), amelyről se Kun, se Böhm nem tudott, de a Párizsban elkészített hadfölvonulás szorgalmas térképszakértői és kéznél lévő adatközlői annál többet” – írta erről Illyés Gyula, aki azt is tudni vélte, hogy a magyar feleség és a francia após – kölcsönös sértődöttségből – nem is látták egymást. A francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, szerepét és jelenőségét azonban mérlegelni kell. Az 1841 -ben született Georges Clemenceau – későbbi becenevén a „Tigris” – egy fiatalkori, egyesült államokbeli utazás során ismerte meg Mary Plummert, akit 1869-ben vett feleségül. A házasságból három gyermekük született, két lány és egy fiú: Michel, 1873ban. Clemenceau tizenhat évi házasság után elvált feleségétől, amikor félreérthetetlen helyzetben találta őt szeretőjével. (Meglett volna tehát az oka arra is, hogy utálja az amerikaiakat.) A fiatal Michel Clemenceau a jó nevű párizsi École Monge-ban (ma: Lycée Carnot) járt középiskolába, majd mezőgazdasági tanulmányokat folytatott Svájcban. Ezek után a Pozsony vármegyei Diószegre került, ahol a Kuffner és Gutmann-féle cukorgyárban kezdett dolgozni. A gyár a Mátyusföld, sőt az ország egyik legjobban felszerelt ipari üzeme volt és több száz embert foglalkoztatott. Valószínűleg vagy Diószegen, a cukorgyári alkalmazottak kaszinójában, esetleg a galántai társaskörben találkozhatott egymással a huszonhét éves Michel Clemenceau és az akkor tizennyolc éves Michnay Ida A lutheránus Michnay család gyökerei Árva és Liptó megyébe nyúltak vissza, nemességüket 1655-ben nyerték III. Ferdinánd királytól. Ida

édesapja, Michnay Jenő, Georges Clemenceau apóstársa 1837-ben született a Pozsony vármegyei Modorban, jogi tanulmányokat végzett, egy ideig ügyvédként, majd Somorja főjegyzőjeként ténykedett. Végül vármegyei szolgálatba lépett, és 1877-ben a galántai járásbíróság élére került. Itt vette feleségül a nála 22 évvel fiatalabb Birnbaum Emíliát. Házasságukból hét gyermek született, közülük másodikként Michnay Ida Erzsébet Berta 1882. május 9-én. A korabeli források egybehangzó állítása szerint szerfelett csinos lányért sokan epekedtek a kisvárosban, ám ő a francia mérnököt választotta. Eljegyzésükre 1900 szeptemberében került sor Galántán. Georges Clemenceau első reakciója nem éppen az örömé volt: „És tessék, most Michel eljegyzett egy fiatal magyar lányt, akiknek családját éppenséggel nem veti fel a pénz. Bejelentette távozását is a gyár igazgatójának, és nincsen más ajánlata. Elég fura kezdet egy házaséletnek” – írta Albert öccsének. Az ifjú pár 1901. június 2-án esküdött meg Galántán. A vőlegény, Clemenceau „Mihály Vilmos Benjámin”, az orvostudor foglalkozású Clemenceau „Benjámin György” fia vegyészként és mérnökként jegyeztette be magát az anyakönyvbe, és magát fele-kezeten kívülinek jelentette ki.’ A tanúk ifjabb és idősebb Michnay Lajos voltak. A francia politikus ekkor már kedvezőbben nyilatkozott új menyéről. Augusztus végén, egy Trencsénteplicről keltezett levelében ezt írta: „Michel nagyon jó. A felesége nagyon tetszik”. Az Ida Clemenceau és apósa között fennmaradt levelezés is arra utal, hogy az idős politikus kedvelte menyét: az első világháború első heteiből származó levélváltásaik tiszteletről, sőt gyengédségről tanúskodnak. A házasságból két gyermek született: Georges (19021976) és Pierre (1904-1995). A Clemenceau család tagjai kedvelték Idát: a „megtestesült jóság volt” és a „legszebb nő, akit valaha láttam” – írta róla az egyik unokaöccse, aki különösen szívesen emlékezett Ida néni csodálatos mogyorós süteményeire.”

Nem volt ilyen szerencséje a francia politikusnak saját gyermekével. Michel nem az a típusú fiú volt, akire az apák általában vágynak. Egyes híradások szerint már gyermekként is előszeretettel kínozta a csibéket, a kiskacsákat, a nyulakat a család ven-dée-i majorságában,

és az sem használt neki, amikor nagyapja egy zsákban fellógatta a plafonra, hogy lehiggadjon. Hiú volt, kegyetlen és önző. Zürichbe is azért küldték tanulni (ahol egyébként sohasem szerzett végbizonyítványt), hogy felhagyjon rossz szokásaival: sőt a magyarországi útnak is lehettek ilyesfajta vonatkozásai. A magyarországi távoliét azonban nem sokat javított Michel jellemén: hazatérte után zavaros üzleti ügyekbe bonyolódott, amelyek kínosan érintették apját, aki 1906 és 1909 között volt először Franciaország miniszterelnöke. Első alkalommal Georges Clemenceau még kimosta őt egy zűrös hadiszállítási afférból, és visszafizette adósságait. Néhány évvel később azonban nagyon megromlott viszonyuk: Michel üzlettársa csalási ügybe keveredett, amelyben része volt a miniszterelnök fiának is. Kapcsolatuk haragossá vált, és 1910 után négy évig nem is beszéltek egymással. A kibékülésre 1914. augusztus 2-án került sor, amikor Michel Clemenceau a frontra indulás előtt teljes hadi díszben találkozott apjával, és végre megbocsátottak egymásnak. Három héttel később az akkor már 41 éves mérnök futárszolgálat közben súlyosan megsebesült, és a továbbiakban vezérkari szolgálatra osztották be. Házassága Michnay Idával nemsokára válással végződött, méghozzá nem nagyhatalmi sovinizmus, hanem sokkal prózaibb okok miatt. Madame Clemenceau engedett egy fiatalember ostromának, és a félrelépésről a férje is értesült. Michel Clemenceau azonnal elvált két gyermeke anyjától, fiait elvitte tőle, és mindenféle kapcsolatot megszakított vele. Michnay Idát ugyanakkor nem vetette ki a család: fia, Georges gondoskodott róla, illetve ápolónőként dolgozott: ebből tartotta fenn magát. 1938-ban hazalátogatott Magyarországra, és százegy éves korában, a nyolcvanas évek elején hunyt el a Clemenceau család féole-i kastélyában. Michel 1964-ben halt meg: addig még kétszer házasodott. A német megszállás alatt személyes bátorságáról is tanúságot tett: Laval miniszterelnöknél interveniált egy Párizsban kiplakátozott, angolellenessé csonkított Georges Clemenceau-idézet miatt. A Gestapo letartóztatta, és internálták. A háború után egy ideig tagja volt a Negyedik Köztársaság nemzetgyűlésében a Magyar-országgal szimpatizáló képviselők csoportjának. Túl rossz emlékei tehát nem lehettek az országról.

A Clemenceau család magyar kapcsolatai nem maradtak rejtve. Az 1918-as őszirózsás forradalom kormánya nevében Jászi Oszkár Kunffy Lajos festőművész családján át kereste az érintkezést Michel Clemenceau-val, és rajta keresztül apjával. Ugyanakkor a józanabb hangok már 1918 végén arra intettek, hogy a rokonságtól nem kell sokat várni: a nemzetközi politikacsinálás nem családi alapokon nyugszik. Gesztesi Gyula újságíró, a párizsi magyar követség későbbi örökös sajtóattaséja így írt erről 1918 decemberében az Új Nemzedékben’. „Clemenceau menye magyar nő, és maga is járt Magyarországon, de mondanunk sem kell, hogy irántunk való álláspontját szigorúan a francia öncélúság szabta meg és fogja megszabni”. A Clemenceau család történetének nem ez az egyetlen Monarchiabeli vonatkozása. Georges Clemenceau szépreményű, ámbár Ady Endre szerint „elsőrendű amatőr” drámaíró volt, akinek egyik darabját, A boldogság fátyolét 1906 májusában bemutatta a budapesti Nemzeti Színház. Emellett Georges Clemenceau 1891 és 1913 között minden évben fűrdökúrára ment Karlsbadba. (Itt látta őt állítólag távolról Apponyi Albert is.) Sőt, legalább két ízben járt Magyarországon: Michel esküvőjén megjelent Galántán, korábban, 1898 augusztusában pedig Pozsonyba látogatott, hogy találkozzon a fiával. Karlsbadi nyaralóhelyéről élénken figyelte a Monarchia politikai életét. Korábban kereste a kapcsolatot Rudolf trónörökös körével, sőt találkozott is a főherceggel. Clemenceau közvetítője a franciabarát körök – így Kálnoky Gusztáv külügyminiszter – felé Moritz Szeps újságíró, a Neues Wiener Tagblatt tulajdonosa volt. Szeps két lánya közül az egyiknek, Bertának Clemenceau is tette a szépet, míg fivére, Paul elvette feleségül a másikat, Sophie-t. 1886-ban tartották a kézfogót Bécsben, és a későbbi francia miniszterelnök testvére tanújaként szerepelt. Clemenceau ezzel együtt sem kedvelte sógornőjét, és bár kapcsolata a Szeps családdal egészen 1914ig megmaradt, egyre kevesebb reményt táplált az OsztrákMagyar Monarchia szövetségi választásait illetően. Rövid időre testvérével is összeveszett a háború alatt, amikor a IV. Károly-féle béketapogatózások során Berta Szepset küldték Bécsből Svájcba, hogy felvegye a kapcsolatot a francia diplomatákkal, és esetleg találkozzon vele, ám a Tigris nem akarta látni korábbi

rajongott-ját. Berta Szeps-Zuckerkandl több könyvben is megírta kapcsolatát a francia miniszterelnökkel, hosszas, bár erősen kétes hitelességű jegyzőkönyveket közölt apja és Clemenceau, illetve apja és Rudolf trónörökös tárgyalásairól, ugyanakkor érdekes adalékokkal ismertette meg olvasóját a Tigris szokásairól: Rodin, Manet, Monet barátjának Bécsben az első dolga az volt, hogy ellátogasson a Kunsthistorisches Museumba és kiegészítse műtárgygyűjteményét a műkereskedőknél. Clemenceau e kapcsolatok ellenére sem ismerte kellőképpen a térséget: a földrajz mindig untatta. Erre utal legalábbis, hogy egy anekdota szerint a béketárgyalások során arra kérte Berthelot főtitkárt (akit egyébként szintén nem kedvelt), ugyan mutatná meg neki, Lloyd George-nak és Wilson elnöknek a Visztulát a térképen, amelyen sehogy sem tudtak eligazodni. Berthelot megmutatta a folyót, majd emlékeztette az államférfiakat, hogy az atlasz német eredetű, és a Visztulát németül Weichselnek hívják. A magyar politikai elit iránti ellenszenv születése korábbra tehető a francia miniszterelnöknél. 1906 és 1909 között, jóval túl élete delén, Georges Clemenceau a Harmadik Köztársaság miniszterelnöke lett. Magyarországon ebben az időszakban a függetlenségi-ellenzéki hatvanhetes koalíció kormányzott. A dualizmus ellenzékének hatalomra jutása eleinte nagy reményekkel töltötte el a francia külpolitika irányítóit. A nagy reményeket a függetlenségi, alkotmánypárti politikusok sem igyekeztek lelohasztani. Éppen ellenkezőleg. Az 1905-1906-os alkotmányos válság napjaiban a kezdeti francia ellenszenv az újságok lapjain átcsapott szenvedélyes – de alapjaiban továbbra is németellenes töltetű – magyarbarátságba. Francia publicisták, külpolitikai elemzők abban bíztak, hogy a kormányra került ellenzék majd kibékül a monarchia szláv csoportjaival, elsőként a horvátokkal, és együttesen állnak ellen a további német behatolásnak. Kossuth Ferenc, Bánffy Dezső és mások nyilatkozatai mind ezt erősítették meg. De Fontenay vikomt, a budapesti francia főkonzul buzgón magyarbarát jelentéseket küldött Párizsba, amelyek nyilvánvalóan eljutottak a Clemenceau legbensőbb bizalmasának számító Stephen Pichon külügyminiszter asztalára is. Az új magyar kabinet nemzetiségi

politikája, Bosznia annexiója, a magyar agráriusok által szorgalmazott, Szerbia elleni vámháború, a szerbiai francia fegyverrendelések elbuktatása azonban hamar felszámolta ezt a francia szimpátiát. A német befolyásnak a magyarok ekkor már nem lehettek ellensúlyai. A Clemenceau iránti magyar ellenszenv abból is fakadt, hogy a magyar küldöttek a békekonferencián azzal az elnökkel találkoztak, akinek érdes, sokszor kihívó, gúnyos modora éles ellentétben állt az addig általuk megszokott hanggal. Néha még Clemenceau munkatársai is szükségtelenül gorombának vélték főnöküket. Pichon külügyminiszter pedig még nála is rosszindula-túbb volt a magyarokkal szemben. Az 1920 elején megbukott miniszterelnök láthatóan nem aludt nyugtalanul a közép-európai rendezés miatt. A békekonferenciáról szóló emlékiratában kevés szót vesztegetett a térségre, a német kérdés foglalkoztatta. Egyedül Edvard Benes és Paderewski lengyel elnök kapott tőle néhány elismerő szót. Benes „mindenki megbecsülését és bizalmát elnyerte szavai egyenességével és kiemelkedő intelligenciájával”, és ugyancsak ő, Masarykkal együtt, „mértéket mutatott” a győzteseknek „nagy erkölcsi energiájával”. Clemenceau felelőssége vitathatatlan a békeszerződés megalkotásában, mint ahogy elfogultsága is az. Akár kedvelte magyar menyét, akár nem, egész politikai pályáját és emberi habitusát az jellemezte, hogy mindenkor hajlandó volt kezet nyújtani tegnapi politikai ellenségeinek – kivéve talán a német politikusokat. Fia válásának története nem kavart fel benne mély indulatokat. Általa helyesnek tartott elvek és stratégiai megfontolások alapján cselekedett, Franciaország vélt vagy valós érdekeit nézte, nem pedig személyes érzelmeit: a győztes vagy szövetséges hatalmak államférfiaival ugyanígy bánt; Wilsont lenézte, holdkórosnak tartotta, Brátianut megvetette. Érzelmei mégsem akadályozták meg abban, hogy Románia javára cselekedjék. Clemenceau Apponyi Albert beszédének napján alulmaradt azon az előzetes szavazáson, amelyen Poincaré köztársasági elnök utódjelöltjeiről döntöttek a francia nemzetgyűlésben. Az idős

miniszterelnök egy nappal később visszavonta jelöltségét. Január 16i harapós kedve – ha valóban az volt, nem pedig általános mogorvasága nyilvánult meg – inkább ennek a kudarcnak tudható be. Paul Deschanel lett az új elnök, akinek gyors ütemben romló szellemi egészsége miatt néhány hónap múlva le is kellett mondania. Az ekkor hetvenkilenc éves Clemenceau visszavonult a politikai élettől, és 1929-ben bekövetkezett haláláig soha nem is tért vissza. Utódja a miniszterelnöki székben Alexandre Millerand lett.

Trianonok: Kis és Nagy A Magyarország és a Szövetséges és Társult Főhatalmak és Hatalmak közötti, első világháborút lezáró békeszerződést 1920. június 4-én írták alá. Ezzel mindenki egyetért. Azzal kapcsolatban azonban, hogy hol is írták alá a magyar békeszerződést, zavar mutatkozik mind a köztudatban, mind a tudományos vagy népszerűsítő feldolgozások lapjain. Kezdetben úgy tűnt, hogy a bolgárhoz hasonlóan a magyar békeszerződést is Neuillyben írják majd alá. A Trianon-palotát az aláírás helyszíneként csak 1920. május végén említette meg a Quai d’Orsay (a francia külügyminisztérium) a párizsi magyar képviselet vezetőjének. Ezek nyomán kézenfekvőnek tűnik: a trianoni békeszerződést a Trianon-palotában írták alá. Az összefoglalások közül ezt írja például a Pannon Enciklopédia magyar történelmet tárgyaló része is. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy a fejezethez tartozó képen a Kis-Trianon-palota látható, „A ver-sailles-i Trianonpalota” aláírással. A versailles-i kastély hatalmas kertjében két Trianon-palota található. Számos kézikönyv a Kis-Trianon-palotára hivatkozik a békeszerződés tárgyalásakor, sok esetben fényképekkel is bemutatva a szerzők által vélelmezett helyszínt, és ezt teszi némelyik magyar útikönyv is. A jelentős példányszámú, azóta megszűnt História Trianonnal foglalkozó számának címlapján is a Kis-Tri-anon volt látható, és a képaláírás egyértelművé tette, hogy a szerkesztők ezt tekintették az aláírás helyszínének. A KisTrianon épülete felbukkan illusztrációként Koltay Gábor Trianon című dokumentumfdmjében, illetve annak tévésorozat-változatában is. Ugyancsak a kisebbik palota szerepel az Országos Széchényi Könyvtár jeles napokat számba vevő oldalán, az internet számos helyén, könyv- és DVD-borítókon, újságillusztrációkban: vizuális ikonként is rögzítve a szemlélőben a békeszerződés aláírásának helyét. Mindezt annak ellenére, hogy a mértékadó

szakmunkák javarészt a Nagy-Trianon-palotát nevezik meg az aláírás helyeként, sőt némelyik kifejezetten hangsúlyozza ezt. Feltehetően a kompromisszum igényével írták a szerzők az 1995-ben megjelent, vaskos A magyarok krónikájában azt, hogy a magyar békeszerződést „a versailles-i Kis Trianon kastélyt a Nagy Trianon palotával összekötő csarnokban” írták alá. Ám a helyszín ismeretében ez az elképzelés állja meg a legkevésbé a helyét: a Kisés a Nagy-Trianon közötti távolság körülbelül 500 méter, és több természeti, illetve mesterséges akadály (viszonylag jelentős szintkülönbség, egy mélyút, egy franciakért és az 1750-ben épített ún. Francia Pavilon) teszi nehezen hihetővé bármiféle csarnok létét. Az elírás forrása minden jel szerint a Pesti Napló 1920. június 4-i száma, amely úgy tudta, hogy e nem létező folyosón írják alá a szerződést. Nem ez volt az egyetlen téves tájékoztatás a békeszerződés idején. Magyarországon például több helyütt úgy értesültek: a békét délelőtt tízkor írják alá.

A sokak tudatában rögzült Kis-Trianon-verzió elleni legfontosabb érv, hogy a XV. Lajos rendelésére elkezdett, 1768-ban befejezett palotában egyszerűen nincs akkora terem, amely befogadhatta volna

az aláírásra összegyűlt diplomatákat: a magyar delegáció hat tagját, a kíséretükben lévő antanttiszteket, a Főhatalmak és Hatalmak küldötteit, az utódállamok számos diplomatáját, és a megjelent nevesebb személyiségeket: a görög királyt, az udinei herceget, Foch és Pétain marsaik – összesen legalább hetven-nyolcvan embert. Francia újságok híradásai alapján lehet a kérdést a legbiztosabban eldönteni. A legrégebbi francia lap, a jobboldali Le Figaro elégikus hangú tudósításban számolt be az aláírás körülményeiről. Az írásból megtudható, hogy az 1. utászezred adta a díszőrséget, hogy a görög király zsakettet és keménykalapot öltött a nagy alkalomra, hogy az aláírásra kijelölt hatalmas terem távolról sem volt tele, hogy a magyar delegáció délután negyed ötkor hagyta el szállását, a versailles-i Hotel des Réservoirs-t, és hogy Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ pontban délután fél ötkor helyezte el kézjegyét a békeszerződésen. „A fuvallat megszűnt, a park levelei nem susognak tovább (…) azt hihetnők, félnek megzavarni ezen elmélkedésnek szentelt hely mélabújáf ’ – zárta tudósítását a Le Figaro újságírója.” A francia külügyminisztérium félhivatalos lapjának számító Le Temps röviden, de szintén címoldalon számolt be az eseményről, idézve Millerand miniszterelnök beszédét és a budapesti Nemzetgyűlés reakcióit. A L’IIlustration című népszerű hetilap szintén foglalkozott a magyar békeszerződéssel, és fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az esemény véget vetett „10 millió magyar mintegy 20 millió nemzetiségi feletti uralmának”, „felszabadított ötmillió szlovákot, hárommillió jugoszlávot, két és fél millió románt és másokat”. A lap ugyan elismerte, hogy a nyolcmillió lakosra zsugorított Magyarország elveszített bizonyos számú magyar nemzetiségűt is, ez azonban inkább „a végletekig vitt magyar gyarmatosító politikának tudható be, amely ilyen módon próbálta igája alatt tartani a szlávokat és a románokat”. A cikk mellett térkép mutatta be az új magyar határokat. Bár hangvételükben és terjedelmükben különböznek ezek a tudósítások, egyvalami közös bennük: mindegyikük a Nagy-Tria-nonpalotába helyezi az aláírást. Az épületet 1670 és 1687 között építették egyszerű nyári pavilonnak, majd Jules Hardouin-

Man-sart építész tervei alapján 1687-88-ban átépítették: elkészülte után a „Márvány-Trianont” (a palotát külső, languedoci rózsaszín márvány burkolata miatt nevezték így) XIV. Lajos a szeretőjének és későbbi feleségének, Madame de Maintenonnak ajándékozta. Az épületet a francia forradalom alatt feldúlták, I. Napóleon állíttatta helyre, majd 1913-tól állami fogadások színhelyéül szolgált, egészen a legutóbbi időkig. A magyar békeszerződést az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-ben (Cotelle-csamokban) írták alá, erre a helyszínen egyébként apró tábla és némelyik teremőr mentegetőző magyarázata emlékeztet. A terem Jean Cotelle XVII. századi festőművész huszonegy, versailles-i életet megörökítő festményéről kapta a nevét. Etienne Allegrain és Jean-Baptiste Martin műveivel együtt összesen huszonnégy kép ékesíti a termet, ahol öt, 1810-ből származó huszonnégy karos kristálycsillár szórja a fényt. A hatalmas csarnok a Nagy-Trianont és az ún. Trianon-sous-Bois (nagyjából: „Liget felőli Trianon”)-szárnyat köti össze. Ez utóbbi épület helyiségeit csak Jacques Chirac köztársasági elnök nyittatta meg a nagyközönség előtt, 1995-ben.

Az elmúlt években néhány, a trianoni békeszerződés aláírására emlékező aktus csak tovább növelte a helyszínnel kapcsolatos zűrzavart. 2006. június 4-én a magyarországi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), annak egyszemélyes francia-országi csoportja, amelyet Nicolas de Lamberterie, az egyik kisebb jobboldali radikális regionális párt, az

Alsace d’Abord aktivistája alkotott, valamint a Kárpátia nevű rockzenekar tüntetést és koncertet szervezett a versailles-i „Trianonpalota elé”. A felvonuláson a magyarországi szélsőjobboldal olyan prominens alakjai is részt vettek, mint Budaházy György, Pörzse Sándor és Toroczkai László. A 800 1000 fős tömeg, amelynek jelentős része Magyarországról érkezett, először a versailles-i kastély főbejárata előtt gyülekezett, majd erős rendőri biztosítás mellett, angol és magyar jelszavakat skandálva érkezett a kastélykerttől északra fekvő és a Waldorf Astoria-lánchoz tartozó Trianon Palace Versailles nevű szálloda melléképületéhez, ahol az egyik konferenciateremben a Kárpátia zenekar koncertet adott. Ezt a szállodát 1910-ben nyitották meg, és 1919-ben játszott némi szerepet a békekötésben, mert a német békeszerződést itt készítették elő. Ám a magyar békeszerződés aláírásának helyszínétől a rangos hotel legalább egy kilométerre található, a versailles-i kastélykerten kívül. Az eseményről szóló képgalériák, beszámolók, internetre feltöltött videók mégis egytől egyig azt tükrözik, hogy a résztvevők jelentős része meg volt győződve róla: a békeszerződés aláírásául szolgáló épületben járt. „Nemzetünk tragédiájának helyszíne jelenleg Trianon Palace néven luxushotelként üzemel” -jelentette ki a HV1M egyik alelnöke az útról adott interjúban, fokozva ezzel az épület körüli konfúziót. Az amúgy is elég zavaros helymeghatározás a szálloda révén tehát újabbal gazdagodott. Matúz Gábor és Siklósi Beatrix egyébként filmet is forgatott az eseményről, amelynek DVD-verziója kereskedelmi forgalomba is került. A film nem járul hozzá a helyszín tisztázásához, tokján pedig – talán a biztonság kedvéért – mindkét Trianon-pa-lota szerepel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Magyarok Világszövetsége azóta is minden évben megemlékezést szervez Versailles-ban – immár a Nagy-Trianon-palotánál. 2015-ben azonban már nem engedték be csoportosan a résztvevőket a kastélykertbe, sőt a Trianon Palace kerítésére sem tehettek koszorút, mert azt a francia rendőrség nem engedélyezte.

A hajózható patakok balladája A békeszerződés aláírása után kialakult viszonyok még a hideg-fejű szemlélőkben is az átmenetiség, az időlegesség érzetét és reményét keltették. „Annak a felismerése, hogy ez az állapot elviselhetetlen és tarthatatlan, meg kell, hogy jöjjön” – mondta külügyminiszteri bemutatkozó beszédében a békedelegáció egyik vezetője, Teleki Pál. A trianoni határ kijelölésének abszurditásairól közszájon forgó történetek egyike azt meséli el – többféle változatban –, hogy az antant szakértőit/politikusait miképpen vezették félre az utódállamok képviselői. A stratégiai szempontok miatt meghúzott, a legtöbb helyen semmiféle természetes akadályra nem támaszkodó határ a helybéliek értetlenségét és dühét váltotta ki. A Trianonra emlékező publicisztikákban az utódállamok képviselői – legfőképpen a csehek – rendszeresen hamisítókként bukkannak fel, akik alig észrevehető vízfolyásokat hajózható folyóként kívántak bemutatni, hogy elérjék a határ számukra minél kedvezőbb megvonását. E történetek mögött ott bujkált az a hol kimondott, hol elhallgatott vád is, hogy az antanthatalmak kellő tudás híján döntöttek a térség sorsáról. Vajon a csehszlovák kormány valóban hajózható folyónak akart beállítani egyes határvízfolyásokat? A brit, amerikai és francia szakértők (újságírók, történészek, geográfusok) szakmai, személyi hátterének alapos elemzése azt bizonyítja: javarészt elég jól ismerték a Monarchiát és annak problémáit, bár személyes ellenszenvek, politikai vagy ideológiai meggyőződések torzíthatták tisztánlátásukat. A határokat – legalábbis elméletileg – etnikai alapon húzták meg, de stratégiai és hatalmi elvek alapján olyan erősen korrigálták, hogy az eredeti elképzelés szinte teljesen felismerhetetlenné vált. Egybevetve az utódállamok követeléseit és az antant javaslatait, látható, hogy a kialakult határok a két álláspont közötti kompromisszum eredményei voltak. Legtöbbször közvetlen hadiérdek volt a létrehozott új államok számára létfontosságú vasútvonalak biztosítása; de ezt az elképzelést nyilvánvalóan nem lehetett a közvélemény előtt vállalni. Talán ezért is vetődhetett fel oly

sokszor Magyar-országon, hogy a megalkotott, irreálisnak tűnő határokat csak a csalás és a butaság együttese hozhatta létre. A gyermekkorát Balassagyarmaton töltő Eszenyi Lászlónak a kort szuggesztíven megidéző emlékirata úgy tudja, hogy az áradó Ipolyt hajózható folyónak mondták a csehek a békekonferencia során. Egy Trianonnal foglalkozó publicisztikai kötet pedig azt állítja, Masaryk Párizsban az Ipolyról mint hajózható folyóról mutatott fényképeket, és a térképeken a Bodrogba ömlő „Ronyvát is hajózható folyóvá vastagították.” A két világháború közötti időszakban a városi és falusi intelligencia körében közkézen forgó – sőt némely parasztportákon a Bibliával együtt a művelődés alapját jelentő – revíziós album is hasonlóan tudósított a határkijelölésről. Mi a gyökere ezeknek az állításoknak? Masaryk párizsi fényképmutogatásairól nem rendelkezünk információkkal – ez nehéz is lenne, mert a későbbi államfő a békekonferencia idején nem volt Párizsban. Az is bizonyos: a beterjesztett – és valóban vitatható tartalmú – cseh memorandumok egyike sem tartalmazott az Ipoly vagy a Ronyva hajózhatóságára vonatkozó állításokat. Méghozzá egyszerűen azért nem, mert a csehszlovák-magyar határt ennél jóval délebbre képzelték el. Javaslataik értelmében a Szigetköztől – amelynek egy részére szintén igényt tartottak – a Szentendrei-sziget északi csúcsán fekvő Kisorosziig a Duna lett volna a határ, és ez utóbbi település is Csehszlovákiához tartozott volna. A határvonal ezután Püspökhatvantól felkanyarodott Sámsonházáig, innen továbbhaladt délkelet felé, Kisterenyét és Parádsasvárt is a határ túloldalára utalva. Ezt követően északnak fordult Domaházáig, a Bükköt keresztülvágva Miskolc felett néhány kilométerrel érte el a Sajó völgyét, majd a Hernád mentén északkeletnek tartva Boldogkőváralját is Csehszlovákiához csatolta. A határvonal ettől kelet-délkelet felé húzódva a Zempléni-hegység nyúlványain átvágva, a hegység déli lejtőin haladva, Sárospatak és Sátoraljaújhely között félúton érte el a Bodrogot, vagyis terveik szerint maga Sátoraljaújhely is Csehszlovákia részét képezte volna.

Edvard Benes csehszlovák külügyminiszter és Karéi Kramar miniszterelnök Párizsban, a Tízek Tanácsának 1919. február 5i ülésén terjesztette be és indokolta az új állam határjavaslatait. Követeléseiket a mértéktelenség és számtalan esetben a pirulás nélkül előadott hazugság jellemezte. Igényeiket még az antant képviselői is túlzottnak találták, és hosszas vita kezdődött a csehszlovák küldöttség magyar határral kapcsolatos álláspontjáról. Egy ponton vízrajzi szempontokra terelték a szót. Lloyd Geor-ge-nak a szlovákiai folyók hajózhatóságát firtató kérdésére Benes a Vágót hajózhatónak mondta, de csak a feléig. Kramar kormányfő ehhez még hozzáfűzte, hogy az Elba és a Feketetenger közötti vízi út megteremtése után lesznek még hajózható folyók az új államban. Példaként a Morvát hozta fel. A magyar-

csehszlovák határt megállapító szakértői antantbizottság végül 1919. március elejére alakított ki olyan konszenzusos álláspontot, amely többé-kevésbé a maival egyezően húzta meg a határt. Edvard Benes közvetlenül a Tízek Tanácsának az új csehszlovák határokat véglegesen eldöntő értekezlete előtt, 1919. március 21 -én egy memorandumban összegezte az országa számára fontos területi kérdéseket. Ezek közül négyet emelt ki: Teschen kérdését (csehszlovák-lengyel határ), a történelmi Csehország területi egységét, amelynek a legapróbb területi változtatás is kárára lenne (értve ezalatt néhány német többségű terület átengedését Németországnak vagy Ausztriának), valamint az Odera jobb partjának ügyét, amellyel kapcsolatban az ügyben illetékes területi bizottság Lengyelország javára döntött. Negyedikként pedig Szlovákiát említette, közölve: „a Duna számunkra elengedhetetlenül fontos, valamint az Ipoly régiójában lévő vasutak csakúgy, mint az, amely Losoncról Miskolcra visz”. Ekkor még olyan szemlebizottságok sem járták a térséget, amilyenek később a pontos határvonalról döntöttek. Az érintett környékek lakossága azonban nagy, sőt eltúlzott jelentőséget tulajdonított minden tájékozódó látogatásnak. így az 1919. március elején Balassagyarmatra látogató francia főhadnagyot is nagy várakozás fogadta. A tiszt Losoncon sírfeliratokat foto-grafált, majd Huszár Aladár, későbbi főispán vendége volt. A kapott információk alapján vendéglátója arra a következtetésre jutott, hogy „szent ügyünket” nagy igazságszeretettel akarják kezelni Párizsban, sőt „nem sokáig fogunk a csehekkel farkasszemet nézni az Ipoly partján.” Ez így is lett, csak nem egészen úgy, ahogyan Huszár Aladár gondolta. A Tanácsköztársaság Vörös Hadserege által megindított északi hadjárat után a Clemenceau-jegyzék új demarkációs vonalat állapított meg, amely néhány helyen az Ipolytól délre húzódott. Elsősorban azért, mert Párizsban biztosítani akarták Csehszlovákia számára a már említett Csata-Ipolyság-Losonc vasútvonal használatát. Ez a döntés lehetetlen közlekedési és gazdasági helyzetbe hozott néhány Ipoly-völgyi magyar községet. A békeszerződés tartósította ezt az állapotot, így a határ több ponton, Tésa, Bernece (ma Bemecebaráti) és Ipolytarnóc térségében is átlépte az

Ipolyt. A volt Hont vármegyében a magyar fél elsődleges célkitűzése az volt, hogy a határt előretolja a folyóig.A megcsonkított vármegye alispánja határrendészeti okokból északabbra szerette volna tolni a vonalat, mert „az Ipoly egy rendkívül csekély eséssel bíró, összevissza kanyargó és kanyarulataiban önmagába visszatérő, eliszaposodott, lassú folyású, sekély vizű folyóvíz. (…) Nem hogy akadályt, határt képezne; hanem ellenkezőleg, alkatánál és tulajdonságainál fogva alkalmat nyújt a csempészetre, s mintegy kihív arra.” Nem sikerült a módosítás. Az első bécsi döntés után a folyónak e szakasza is visszakerült Magyarországhoz, és megkezdték a szabályozását. Az 1945 utáni ismételt kijelölésnél ez azért jelentett gondot, mert az új meder kialakítása után már nem mindenütt lehetett visszatérni a trianoni határokhoz. A korszak helyi sajtójában, honismereti irodalmában csakúgy, mint a helyi közbeszédben a húszas évek első felében nem szerepelt a hajózható folyó toposza. A sérelmi típusú és egyébként rendkívül erőteljes nyelvezetű kiadványokban sem találunk erre utalást, ahogy a helyi közigazgatás vagy a határmegállapító bizottság dokumentumaiban sem. A kommün idején a városban, Huszár Aladár lakásán rejtőzködött Tormay Cécile írónő, a két világháború közötti időszak egyik ideológiai alapművének számító Bujdosó könyv szerzője. Ő sem említ efféle szóbeszédet a könyvében, pedig máskülönben rögzítette a városka életének rezdüléseit. 1921. január 23-án háromtagú katonai bizottság járt Balassagyarmaton, hogy felmérjék a csehszlovák betörés által okozott károkat. A bizottság vezetője egy angol őrnagy volt, tagja pedig egy cseh és egy magyar katonatiszt. 1921 szeptemberének végén pedig a határmegállapító bizottság látogatta meg a megyét, Carey brit ezredes vezetésével. A bizottság manipulálásáról ekkoriban már nem lehetett szó, akár egyik, akár másik irányban, hiszen a bizottságoknak mindig voltak magyar tagjai is, másfelől viszont a Millerand-féle kísérőlevél ígéretei sem váltak valóra, így a határt csak minimális mértékben módosították a helyszíni szemlék nyomán. (Nógrád vármegyében erre Somoskő térségében volt példa.) A legenda azonban eljutott a fővárosig, mert az első bécsi döntés időszakában a budapesti sajtó felhasználta. Később pedig országos ismertségre tett szert, főleg az emlékirat-irodalom révén: így például Boldizsár Iván Lebegők

című önéletírása is így rögzíti az Ipoly funkcióját az 1938-as visszacsatolás napjaiban. Sátoraljaújhely és a Ronyva-patak esete hasonlóan dokumentálható. A helyi sajtó – legyen szó akár a hajlíthatatlanul legitimista és keresztény Zempléni Újságról, akár a liberális Újhelyi Hírlapról - 1919 és 1927 között nem is említette a hajózható folyó ügyét, pedig ugyancsak sokat foglalkozott a határral. A város életében a Ronyva állandó gondot jelentett. A patak szabályozását már a háború előtt tervbe vették, a hadi események miatt erre azonban nem kerülhetett sor. 1924 tavaszán a szabályozatlan vízfolyás elöntötte a város magyar oldalon lévő, alacsonyabban fekvő részeit, és jelentős anyagi kárt okozott. Mivel a szabályozáshoz a csehszlovák fél hozzájárulása is szükséges volt, vízügyi tárgyalások kezdődtek, amelyek csak nagyon nehézkesen haladtak, amikor pedig végleg megfenekleni látszottak, a magyar fél a genfi Nemzetközi Vízügyi Bizottság elé terjesztette az ügyet. Döntés azonban csak 1928. július 16-án született. Ekkor indulhattak meg az árvíz-mentesítési munkák. Ebben az időben már megindult a szóbeszéd a Ronyva hajózhatóságáról: a Revíziós Liga idegen nyelvű, fényképes brosúrában mutatta be a békeszerződés képtelenségeit: a szétszabdalt majorságokat, utakat, birtokokat. Itt szerepelt két, később gyakran reprodukált fénykép néhány – állítólag a Ronyvában fürdő -gyerekről meg egy kutyáról, amelynek a feje Magyarországon, a farka Csehszlovákiában van, legalábbis a képaláírás szerint. Ugyancsak e kiadvány mutatott be egy hasonló képet, amelyen egy palló volt átvetve a „hajózható folyón”. A történet mégsem itt bukkant fel először. Urmánczy Nándor, az Országos Honvédelmi Párt vezére már egy 1927 végén keletkezett cikkében írt róla. Szerinte Sátoraljaújhelyen érezték leginkább „Trianon hóhérmunkáját. A város egyik vasúti állomása már cseh megszállott területre esik. Egy patak a »határ«. A csehek elhitették a hitvány, felületes entente-politikusokkal, hogy a patak hajózható folyó és országhatárnak való. És a barmok belementek a dologba.” Urmánczy cikkében egy 1922-es választási

nagygyűlésre hivatkozik mint az információ forrására. A politikus ekkor valóban járt a városban, de a mégoly bőséges sajtótudósítás sem tudott arról, hogy a Ronyva hajózhatósága felmerült volna. De nem került elő a kérdés az 1923. januári helyi irredenta népgyűlésen és az 1927. novemberi revíziós nagygyűlésen sem. A fővárosban csak 1927 28-tól állandósultak az utalások a „folyóvá hazudott patakra”. A legenda legszélesebb ismertséghez 1938 őszén jutott, amikor újságcikkek örökítették meg hírét. Sőt, a legenda elért a zempléni városba is. Koleszár Andor helybéli költő veretes sorokban örökítette meg az esetet 1940-ben: „így avanzsált a kis Ronyva,/ Nagy víz már ő, nagy a gondja:/ Lett belőle országhatár,/ Át nem kelhet rajt’ a madár,/ Sem vandál, sem török-tatár.” A helytörténeti munkákban, a sátoraljaújhelyi sajtóban ugyanúgy nem szerepelt a hajózható Ronyva képe, mint Balassagyarmaton, Hont és Nógrád vármegyében az Ipolyé. 1922. február elején a határmegállapító bizottság ugyanúgy járt a városban, mint a másik településen. Hasonlóan tartózkodóak voltak, mint másutt, és nem nyilatkoztak látogatásuk eredményéről. És Zemplén vármegyében is akadt olyan földbirtokos, mint Janko-vich Béla, volt vallás- és közoktatásügyi miniszter Hontban, aki a saját külön útjait egyengette a határmegállapítás során. Jankovich „magán határmódosítást kezdeményezett a csehszlovákokkal, birtokai egyben tartására. A Rothermere-kampány és a Revíziós Liga megalakulásának évében felbukkanó legendák mindezek ellenére tartósaknak, sőt gyorsan terjedőknek bizonyultak. Szegedtől délre is volt olyan időszaki vízfolyás a harmincas évek közepén (a cikkíró „Röszke-ároknak” nevezte), amelyet egyes vélekedések szerint hajózható folyónak állítottak be a szerbek. Holott a jugoszláv-magyar határmegállapítás során a Röszke-árok szóba sem került, mert ott a Kőrös-patak nevű vízfolyás valódi medréről vitáztak. De a hajózhatóság itt sem merült föl.

Valójában mindkét helyszínen, ahol legendák születtek a hajózásra nyilvánvalóan alkalmatlan vízfolyásokról, a határ tényleg vitás volt egy darabig. De nem a folyók, hanem a vasútvonalak miatt. Nógrád és Hont vármegye vonalairól már esett szó, de a sátoraljaújhelyi vasúti delta ugyanilyen fontos volt Csehszlovákia számára. Erre

vezetett ugyanis az egyetlen vasútvonal, amely a szlovák országrészt összekötötte Kárpátaljával. Nem is épült újabb 1938-ig sem, bár a prágai kormány még ekkor is azzal érvelt a bécsi döntés ellen, hogy e vonalon gazdasági kapcsolatainak megerősítését tervezi Romániával. A magyar határtól jó kőhajításnyira húzódó vasútvonalak stratégiai értéke tehát kétséges volt, ez azonban nem akadályozta meg a csehszlovák kormányt a Sátoraljaújhely fejlődését döntően befolyásoló határvonal meghúzásában. Sátoraljaújhely beemelését a revíziós sérelmi kánonba nyilván segítette, hogy a városról szóló irodalom az 1930-as évektől találta meg azt a hangot, amelyen szólni lehetett és illett a veszteségről. 1934-ben országzászlót, 1936-ban pedig ötezres tömeg előtt Magyar Kálváriát avattak fel a város felett magasodó Szár-hegyen. Két évvel később vált teljessé a kompozíció az emlékkápolna felszentelésével, amely tovább erősítette az irredenta nemzetvallás zarándokhelyének képét. Bár a kálvária nem váltotta be a hozzá fűzött turisztikai reményeket, a város emlékezetében tovább élt: 1990 augusztusában újraavatták, és azóta is népszerű turistacélpont.

Szabadkőművesek A modem világ összeesküvés-elméleteihez azok a tézisek állnak a legközelebb, amelyek a szabadkőműves döntéshozókat, szakértőket vagy éppen a belföldi szabadkőműves „aknamunkát” teszik felelőssé Magyarország összeomlásáért. A nem látható, de befolyásos világ, a titkos társaságok léte nagyjából azóta izgatja a modem embert, amióta James Anderson presbiteriánus lelkész 1723-ban összeállította az első szabadkőműves alkotmányt. A XIX-XX. században sokakat érdekelt emellett a jezsuiták, az Opus Dei, a Bilderberg-csoport, a Milner-csoport, a Ku Klux Klán, a Trilateral Commission vagy a Skull and Bones nevű titkos társaság politikai és gazdasági befolyása, tevékenységének valós természete. Mint azt korábban is igyekeztem hangsúlyozni: összeesküvések léteznek. Vannak szervezetek, amelyek napi szinten foglalkoznak ezek előállításával. A fdmek, a könyvek és a populáris kultúra révén ugyanakkor az összeesküvés kulturális mém is lett. Nagyon sok minden, amire rásütik a konspirációs teória bélyegét, valójában nem más, mint gyanú, városi legenda, modern folklór, amelynek ártalmassága egyáltalán nem megjelenésében, hanem az esetleges recepcióban van: ki mennyit hisz el belőle, mennyire tekinti a frissen kapott információt világmagyarázatnak és mennyire elszántan próbálja azt továbbadni. Az elképzelés, hogy a szabadkőművesség döntő szerepet játszott Magyarország felbomlasztásában, természetesen nem új: már az első világháború előtt jelentékeny szabadkőműves-ellenes irodalom létezett, amely elsősorban a katolikus egyházi személyek, illetve a Katholikus Néppárthoz közel álló értelmiségiek (Miklóssy István, Zimándy Ignác) nevéhez fűződött. Amikor 1920-ban a SimonyiSemadam-kormány betiltotta a páholyok működését Magyarországon, e ténynek és a rendszer ideológiai irányultságának köszönhetően hamarosan tovább duzzadt a zsidóságot és a szabadkőműveseket összekapcsoló, illetve őket a forradalmakért, valamint a békeszerződésért felelőssé tevő irodalom. Az így megjelent kiadványok némelyike ideológiai irányultsága ellenére ma

is komoly forrásértéket képvisel (így például Palatínus Józsefé), míg másoké (Somogyi István, Endre László, Huszár Károly) a szimpla politikai pamfletirodalom termékei, elég nyilvánvaló radikális jobboldali vagy szélsőjobboldali kötődéssel. A rendszerváltozás után első ízben a Magyarországi Nagyo-riens kísérelte meg, hogy feltárja Trianon és a szabadkőművesség kapcsolatait egy karcsú kötetben. A benne szereplő írások közül azonban csak Berényi Zsuzsanna Ágnesé (A szabadkőművesség békekísérletei) bír valamelyes forrásértékkel. Az általa leltárt anyagok arra mutatnak, hogy amennyiben volt is valamely késztetés az európai és magyar szabadkőművesek körében a vérontás megállítására, azt semmiképpen sem a fennálló rend aláaknázásával képzelték el. Sőt, Tisza István miniszterelnök egy szabadkőművest küldött Olaszországba 1915-ben, hogy lebeszélje Rómát a hadba lépésről. Részben Berényi adataira támaszkodik, de teljesen más hangot üt meg Takaró Mihály, aki a Trianoni Szemlében rugaszkodott neki a témának: cikkének summázata - amely Somogyi István gyöngyösi ügyvéd és intranzigens KNEP-politikus könyvére, valamint Fejtő Ferenc munkájának némely passzusára épül hogy a bekövetkezett tragédiáért a szabadkőművesség „destruktív része” is felelős, és a mérték feltárása a „becsületes” szabadkőművesek érdeke is. Tőle a fáklyát Raffay Ernő történész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára vette át, aki 2010 óta nem kevesebb mint három könyvben igyekezett bemutatni a szabadkőművesség felelősségét Trianonért. (Két másikban pedig azt, hogy Ady Endrét „megvették” a páholyok.) Tekintettel azonban arra, hogy Magyarország felosztására irányuló szabadkőműves plánumot nem tudott bemutatni, állításaiban a szabadkőművesség destruktivitásának téziséhez tért vissza, és a páholyokat Magyarország tudatos megrogyasztásával vádolta. Raffay müvei és országszerte tartott előadásai valójában az általa olvasott és válogatott szabadkőműves dokumentumok tendenciózus kivonatai, mindenféle társadalomtörténeti háttérismeret és forráskritika nélkül, amelyekhez a szerző aktuálpolitikai vagy pályatársait – rendszerint névtelenül – dehonesztáló megjegyzéseket fűz

Félreértés ne essék: Jászi Oszkár és számos polgári radikális gondolkodó, politikus páholytagsága kétségtelen tény, mint ahogy a keresztény egyházakkal és számos esetben a dualista rendszer establishmentjével való szembenállásuk is. Ugyanakkora 13 ezer páholytag (akiknek többsége teljesen apolitikus, jámbor vidéki polgár volt) nem képviselt, nem képviselhetett olyan erőt, amely felbomlaszthatott egy ötvenmilliós birodalmat. Nem tudunk szabadkőművesek által szervezett sztrájkokról, tüntetésekről, és a birodalom felbomlásához vezető utasításokat (például a piavei offenzíva megindításáról) sem egy nagymester adta ki, hanem az uralkodó, IV. Károly. Hogy a felbomlás után, az őszirózsás forradalom napjaiban, a Nemzeti Tanácsban találunk szép számmal szabadkőműveseket: kétségtelen. Ha azonban megnézzük például Jászi Oszkár, a Martinovics-páholy nagymestere és a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere 1918 végi politikai cselekvési tervét, azt találjuk, hogy még ekkor is makacsul ragaszkodott az integer Magyarország koncepciójához – még ha azt kantonális rendszerben képzelte is el. Azt ugyanakkor senki nem vette számba, hogy Trianon után, az elszakított területeken helyben maradt magyar szabadkőművesek mennyit tettek a kisebbségi magyarság intézményeinek fennmaradásáért. Csak egy példa: aligha megérthető, hogy az 1920 után elenyésző magyar lakossággal bíró Eperjesen miképpen működhetett a magyar elemi iskola a húszas évek második féléig, és Flórián Károly jogakadémiai tanár, a Thökölypáholy alapítója hogyan lehetett 1923 és 1928 között a város polgármestere a masaryki Csehszlovákiában, ha nem feltételezünk valamelyes szabadkőműves szolidaritást. Ha a külső szabadkőműves felbomlasztás hipotézisét vizsgáljuk, szintén hasonló feldolgozatlansággal találkozunk. Ez utóbbi teória esetében két írásra szokás igazolásként hivatkozni: az egyik Fejtő Ferenc könyvének néhány passzusa, a másik pedig a már említett Somogyi István által közölt állítólagos jegyzőkönyv, amely a Szövetséges és Semleges Nemzetek Szabadkőműveseinek 1917. júniusi, párizsi kongresszusán készült. Csakhogy Fejtő is ugyanazt a dokumentumot használta, sőt az iratot közölte is a könyvében. A

radikális jobboldali ügyvéd és a baloldali publicista tehát – hatvan év különbséggel – ugyanarra a forrásra utalt, méghozzá nagyjából ugyanazzal a konklúzióval. Jóllehet az utóbbi szerző eredeti, a szabadkőműves levéltárból kapott dokumentummal dolgozott. Fejtő könyvének problematikusságáról, forráskezeléséről már volt szó (és lesz is), ugyanakkor a nemrég elhunyt esszéistának abban mindenképp igaza van, hogy a döntően antiklerikális, baloldali és világi Harmadik Köztársaságban mély gyökerekkel rendelkező, francia típusú szabadkőművesség mély ellenszenvvel tekintett a túlzottan katolikusnak és reakciósnak tartott Osztrák-Magyar Monarchiára. Kérdés viszont, hogy ezek a szabadkőművesek milyen befolyással rendelkeztek, milyen hatással bírtak a külpolitikai döntéshozatal bonyolult processzusára. A világháború francia miniszterelnökei közül szabadkőműves volt René Viviani, de nem volt az sem Clemenceau, sem Aris-tide Briand, sem Raymond Poincaré köztársasági elnök. Alexandre Millerand pedig miniszterelnöksége kezdetére már kilépett a szervezetből. Stephen Pichon, Clemenceau külügyminisztere ugyan tagja volt a titkos testvériségnek, de őt a francia diplomácia megfigyelői is inkább a miniszterelnök kreatúrájának tartották, valódi mozgástér nélkül A francia Harmadik Köztársaság pártosodási logikájában, politikai kultúrájában mindazonáltal a szabadkőművesség fontos szerepet töltött be: elsősorban a laikus, tehetős vidéki polgárság pártjában, az 1930-as évekig döntő befolyással rendelkező radikálisoknál De vizsgáljuk meg azt a dokumentumot, amelyre többen úgy tekintenek, mint a Monarchia szabadkőműves romba döntésének megdönthetetlen bizonyítékára. A szerzők a szóban forgó szabad-kőműves jegyzőkönyvet jobbára Somogyi átiratában ismertetik, de a szöveget felhasználta, a két világháború közti antiszemita és szabadkőmüves-ellenes irodalom klasszikusa, az integrista katolikus Léon de Poncins (1897-1976) is, akinek müvei 1990 után újra megjelentek Magyarországon. Az ő könyveiből, valamint az 1945 előtti szabadkőműves-ellenes irodalomból merítenek azok a szerzők (Botos László, Drábik János és mások), akik cikkeikben, könyveikben és az interneten publikált anyagaikban népszerűsítik a „háttérhatalmak” konspirációját a trianoni béke-szerződés kapcsán. Drábik szövegeiről fdológiailag

igazolható, hogy Somogyi István, illetve Fejtő Ferenc művét használták forrásként: ugyanúgy helytelenül szerepeltetik például a szabadkőművesek döntéseit állítólag közlő francia lapok nevét. Létezik azonban egy valószínűleg közel egykorú, eredeti nyelvű változata is a jegyzőkönyvnek az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában: a továbbiakban erre hivatkozom Nézzük tehát a konferenciát. A Grand Orient de Francé és a Grande Loge de Francé (a francia szabadkőművesség két külön irányzata) 1917. januári meghívására összegyűlt mintegy három tucat meghívott elég vegyes képet mutatott. Egyes országok páholyai egyáltalán nem képviseltették magukat (főleg a tengerentúliak, nyilván az utazási nehézségek miatt). Mások több országot is képviseltek, megint mások elég meglepő helyek képviseletében jelentek meg: külön képviselete volt Rio Grande dél Sumák (Brazília legdélibb államának), az amerikai Ohio páholyának, és formailag Costa Ricát képviselte három francia, köztük Stephen Pichon, későbbi francia külügyminiszter. A Grand Őri ént vezetője 1913 óta az alkalmat celebráló Georges Comeau, a Clemenceau-hoz közel álló vidéki lapszerkesztő, a Le Petit Ardennais tulajdonosa és lovászati szakíró volt, míg a Grande Loge de France-t Paul Peigné tábornok képviselte, aki nem csupán egy hordozható iránytű feltalálójaként és a vasúti tüzérség atyjaként volt ismert, de egy 1905-ös szabad-kőműves botrány részeseként is, amelynek során kiderült, hogy a rangban alatta állókat vallási meggyőződésük szerint jutalmazta, büntette vagy helyeztette át. A Grand Orient rue Cadet-beli székhelyén megrendezett tanácskozás a rá váró feladatokhoz képest nem vitte túlzásba az ülésezést: június 28-án délután mindössze két óra alatt, másnap kissé hosszabban, ám akkor is csupán néhány órában intézték el a résztvevők a háború utáni nemzetközi rend, egy új transznacionális szervezet és az örök béke dolgát: június 30-án már csak szabadkőműves szertartás volt, amit fogadás, majd díszebéd követett. Az első napon a résztvevők André Lebey (1877-1938) szocialista politikus hosszadalmas elaborátumát hallgatták végig egy új, a háború utáni nemzetközi rendet megalapozó szervezet körvonalairól. Lebey, egy sor francia értelmiségi (így például Paul Valéry) barátja

1908 óta volt szabadkőműves, de csak 1914-ben lett szocialista képviselő, és Somogyi István állításaival szemben egyáltalán nem volt befolyásos a nemzetgyűlésben: 1919-ben már újra sem választották. Mind a politikai, mind a kulturális életben gyorsan marginalizálódott: elhagyta a pártját, majd 1935-ben a Grand Ori-ent de France-t is. A Cicero- és Carlyle-idézetekkel vastagon kibélelt expozéjában (amelyben például Friedrich Naumann Mitteleuropa című könyvét „folyóiratnak” nevezte) egy új, a későbbi Nemzetek Szövetségére hasonlító szervezet felállítása mellett érvelt. A szabadkőművesek számára négy békecélt nevezett meg: Hlzász-Lotaringia visszaszerzését, a három részre szakított Lengyelország egyesítését, Csehország függetlenségét, végül pedig „az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomott nemzetiségeinek egyesítését olyan államokba, amelyeknek formájáról majd népszavazások döntenek”. Ez utóbbi meglehetősen óvatos fogalmazás, és nem sokban különbözik Wilson elnök 1918. januári 14 pontjának egyes céljaitól, amit 1918 őszén a magyar politikai elit döntő többsége boldogan fogadott volna el tárgyalási alapnak. Nyilván olasz nyomásra egy olyan megjegyzés is került a negyedik pont alá, amely Elzász-Lotaringia sorsával egyenlő polcra helyezte Trieszt és Trentino visszacsatolásának kérdését (kivéve tehát azt a népszavazás kötelme alól). A szocialista politikus Lengyelország feltámasztása mellett történelmi érveket hozott fel, csakúgy, mint Csehország függetlensége mellett, és úgy találta, hogy az egyszerre tradicionalista és modem Csehország fővárosa, Prága az általános megbékélés központja lesz Európában. Expozéjából a legtöbb időt Belgiumra fordította. Magyarországról nem esett szó. Lebey javaslatainak tárgyalására a kongresszus bizottságot küldött ki, amelynek jelentését másnap hosszas vita után fogadták el. Az olasz ellenállás a konkrét szláv (elsősorban szerb küldöttek által beterjesztett) javaslatokat lesöpörte, így a záródokumentumban is megmaradt a homályos célozgatás az önrendelkezésre és a népszavazásra. A svájci delegáltak visszautasították, hogy területi kérdésekről nyilatkozzanak. Ezen túlmenően megszavazták, hogy az új, szupranacionális szervezetnek hét évre választott törvényhozása, minden év május 1-jén összeülő kormánya és három évre választott bírósága lesz. Németország sorsát annyiban érintette a dokumentum,

hogy a Hohenzollernek lemondását a béke zálogának mondták. És noha a fővárosról nem sikerült határozni, az új szervezet zászlóját megszavazták (fehér alapon nap, körülötte sárga csillagok), és abban is döntés született, hogy a háborút be kell tiltani. A záródokumentum a megoldandó területi problémák közé felvette Schleswig-Holstein, Isztria, az Adriai-tenger térsége, valamint Örményország kérdését is, végül zárásként üdvözölték Wilson elnök munkáját, és úgy döntöttek, hogy megküldik neki dokumentumaikat. Három és fél órás kimerítő tanácskozás után este hétkor már haza is mentek a résztvevők. A konferencia célját és jelentőségét tévesen bemutató publikációk szerzői Somogyi István nyomán azt állítják: a gyűlés egyaránt döntött Magyarország határairól és a Monarchia felbom-lasztásáról. Mint látjuk, egyikről sem döntött. Bár Csehország elvesztése nyilvánvalóan alapjaiban változtatta volna meg a birodalom berendezkedését, szövegszerűen nem szerepel benne a Monarchia megszüntetése mint végcél. Ugyanezek a szerzők állítják, hogy a határozatot lehozta a Le Temps, „André Tardieu lapja”, valamint az Illustration című hetilap, és térképekkel ábrázolták Magyarország három évvel későbbi felszabdalását. Ám André Tardieu, aki a háború elején valóban a napilap külpolitikai szerkesztője volt, ekkor már nem ott dolgozott: két hónappal a konferencia előtt érkezett az Egyesült Államokba, mint a francia-amerikai kereskedelmi kapcsolatokért felelős főbiztos. A Le Temps nem ejtett szót a szabadkőműves konferenciáról, a konferenciát követő néhány hétben nem közölte a határozatait, és semmiféle térképet nem mutatott be a Monarchia felbomlasztásáról. A háborús papírhiány miatt négy oldalra szűkült tekintélyes lap ebben az időben térképeket csak abban az esetben közölt, ha a hadi helyzetet kellett demonstrálni. Összegezve a problémakört: noha az antantországok szabadkőművesei – azon belül is elsősorban a franciák – ideológiájukban nyilvánvalóan nem rokonszenveztek az ellenséges és katolikus Habsburg-dinasztia birodalmával, azok az állítások, amelyek szabadkőműves összeesküvéssel magyarázzák a Monarchia felbomlását, túlzott jelentőséget tulajdonítanak egy nem kellően adatolt körülménynek, és megfeledkeznek róla, hogy a

népek feletti testvériséget és békét hirdető filantrópia nemzeti szervezetei a háború elején ugyanúgy támogatták saját kormányukat a küzdelemben, ahogy az internacionalizmust hivatalosan képviselő német szociáldemokraták vagy francia szocialisták is megszavazták országuk hadba lépését, a hadikölcsönöket és a rendkívüli intézkedéseket. A nemzeti logika rögvest felülírta a korábbit, amint a páholyok tagjai döntési helyzetbe kényszerültek. Ráadásul maga a szabadkőműves közösség sem volt egységes – még egy országon belül sem. A különböző irányzatok, páholyok, személyek rivalizálása sokban árnyalja ezen társaságok belső viszonyait, döntéseiket és békével kapcsolatos törekvéseiket. Paradox módon épp a magyar szereplés mutatja be a békeszerződés körüli esetlegeses összeesküvések határait. Carroll Quigley (19101977) amerikai történész, a Georgetown University tanára több könyvében is az angolszász világ fontosabb XX. századi eseményeit (a búr háborútól a Brit Nemzetközösség létrehozásáig) egy vagy több titkos társaság müvének tulajdonítja. Quigley müvei még az akadémiai tudományosság körein belül maradnak (Bili Clinton, a Georgetown egykori diákja elnökválasztási kampánya kezdetén például többször hivatkozott rá mint politikai filozófiájának egyik megalapozójára), ám mivel a konspirációs teóriák képviselői nagy kedvvel hivatkoznak rá, a szerző könyveit meglehetős gyanakvás fogadja egyetemi körökben. Az általa felvázolt modell szerint, a Cecil Rhodes és Alfred Milner által 1909-ben létrehozott, hol Roundtablenek (hasonló nevű folyóirattal), hol Milner-csoportnak vagy – óvodának, hol Kiválasztott Társaságnak (Society of the Elect) nevezett kör valamiféle pánangolszász, új világrendben gondolkodott, és igyekezett a háttérből befolyásolni a világ történéseit. Márpedig ennek a csoportnak kiemelkedő tagja volt a részben magyar zsidó felmenőkkel rendelkező brit konzervatív politikus, Leopold Amery (1873-1955), talán az egyetlen Dávid Lloyd George kormányában, aki 1918 októberében még kedvező magyar határok mellett érvelt, és nyitott volt a Londonba 1918 végén, 1919 elején eljutott némely magyar memorandum argumentációjára. Emellett Isaiah Bowman (1878-1950) amerikai földrajztudós, akivel Teleki Pál szoros kapcsolatban állt, és feltehető volt róla a magyar

álláspont valamelyes respektálása, 1921-ben annak a Council of Foreign Relationsnek lett az alapítója, amely a konspirációs teóriák másik kedvelt célpontja; sokan egy világkormány csíráit vagy az új világrend szervezőerejét látják benne. Ám Magyarország megmentéséhez még ez is kevésnek bizonyult. A Monarchia felbomlása alapvetően nagyhatalmi szándék miatt következett be, nem pedig azért, mert néhány testvér összegyűlt a párizsi IX. kerület egyik tanácstermében. A nagyhatalmi döntésnek persze megágyazott az emigráns politikusok ténykedése, az antant propagandája, egyes területek geostratégiai helyzete, a háború utáni biztonsággal kapcsolatos elképzelések vagy egyes értelmiségi körök és gazdasági, politikai vagy világnézeti lobbicsoportok ereje – így talán a szabadkőműveseké is. Aki azonban csak erre az egy tényezőre szűkíti le magyarázatát, és a történelmi Magyarország felbomlását/felosztását kizárólag világnézeti döntésként értelmezi – alighanem tévúton jár.

Tudatlan szakértők Az előző témakörrel lazán összefügg a döntéshozók szakértőinek kérdése, elfogultságaik, tudásuk vizsgálata. A „tudatlanságból fakadt béke” toposza szintén elég erősen él a Trianonról szóló diskurzusban, nem utolsósorban olyan szerzők révén, akik magyar támogatással ténykedtek a két világháború között, mint például Henri Pozzi (róla még lesz szó) vagy Gabriel Gobron.Néhanap hallani arról, hogy a szakértők milyen földrajzi hiányosságokkal küzdöttek, milyen elfogultságaik voltak, vagy hogy titkos feladataik, hátterük még a békekonferencia előtt is titokban maradt. így például Robert Kamev és Jan (néhol Eduard) Karmezin cseh származású amerikai szakértők is újra meg újra felbukkannak a beszámolókban, mint akiknek 1919 februárjában döntő szerepük volt abban, hogy Kassán nem rendeltek el népszavazást, és a város végül Csehszlovákiáé lett. A két szakértőről azt is tudni vélik, hogy friss amerikai állampolgárként érkeztek, és Edvard Benes gyerekkori játszótársai voltak. Szereplésük ősforrása talán Henri Pozzi egyik könyve lehet, ám valószínűbb, hogy maga Pozzi is a Pesti Hírlap Légrády Ottó szerkesztette, többnyelvű irredenta albumán keresztüljutott az információhoz, amely szerepel a trianoni békeszerződésről szóló, egyébként alapos és részletes Wikipédia-szócikkben is. Az azonos forrásra utal az is, hogy más magyarbarát, a revízió mellett elkötelezett szerző is felemlíti az epizódot: ugyanúgy rossz nevekkel, ugyanabban a környezetben. Ilyen nevű szakértőket ugyanis nem ismer a szakirodalom. A személynevekkel legendásan rossz viszonyban lévő Pozzi valószínűleg Róbert J. Kemerre (1887-1956), az amerikai szakértői csapat valóban cseh származású specialistájára gondolhatott: ő azonban már Amerikában született, így nem valószínű, hogy gyermekkorában játszhatott a kis Edvard Benessel. Kemer valóban járt a frissen csehszlovák uralom alá került FelsőMagyarországon 1919 februárjában, sőt a bécsi székhellyel működő Coolidge-misszióhoz tényleg tartozott egy John Karmazin nevű kapitány, aki elkísérhette őt útjára. Kemer 1919. március elején terjesztette fel a Keleti-Felföldön tett látogatásáról szóló jelentést a

misszió vezetőjének, Archibald Coolidge-nak. Ebben kimondottan csehbarát hangvételben szólt a régió etnikai, politikai viszonyairól. Ugyanakkor a népszavazás felvetése nem került szóba, ahogy a misszió vezetőjét sem befolyásolta Kemer véleménye: Archibald Coolidge az új magyar határokról szóló, egy héttel később írott tervében hangsúlyozta, hogy szerinte Kárpátaljának Magyarországnál kell maradnia; ellenezte német többségű területek Csehszlovákiához csatolását, kiállt a magyarszlovák etnikai határ mellett, és úgy vélte, a magyaroknak elég lesz megemészteni Pozsony elvesztését. ítéletünket azonban itt is súlyoznunk kell, miközben ugyanis a brit és amerikai, illetve francia szakértői bizottságok szerepe, hatóköre viszonylag jól feltárt a történetírásban, nagyon keveset lehet tudni például az olasz szakértők valós befolyásáról a történésekre. A párizsi békekonferencia a szakértők apoteózisának konferenciája volt. Míg a sokszor előképnek tekintett bécsi kongresz-szuson a brit delegáció 17 főből állt, Párizsban kétszázan voltak, és 400 főnyi kisegítő személyzet (sofőrök, inasok, altisztek) állt rendelkezésükre. Az Egyesült Államok küldöttsége 1300 főt számlált. Több száz fős volt Franciaország delegációja is. A témában rendelkezésünkre álló szakirodalom ugyanakkor ellentmondásos a tekintetben, hogy a szakértőknek mekkora szerepe volt a döntések meghozásában és a végleges határok kialakításában. Az amerikai béke-előkészítő szakértői bizottság, az Inquiry története ismert és jól feldolgozott, és hasonló mondható el a brit béke-előkészületekről is. Az elmúlt években a francia Comité d’Études történetéről és működéséről is született feldolgozás. Eltérő volt az egyes államokban a békeelőkészület alapkoncepciója is: míg az Egyesült Államokban tudósok,jobbára keleti parti egyetemeken végzett, zömmel tudományos pályájuk elején lévő emberek alkották a szakértői csoportokat, addig Nagy-Britannia számos esetben a diplomatáit használta ezekre a célokra, miközben a háttérben igénybe vette értelmiségiek (szerkesztők és újságírók) szolgálatait is. A francia felkészülés háttere is inkább akadémiai volt, bár jó néhány esetben bukkannak fel azok a publicisták, újságírók, akik a korábbi évtizedekben kulcsszerepet játszottak a szláv kérdés felvetésében és napirenden tartásában a francia nyilvánosságban.

Természetesen a szakértőknek is megvoltak a maguk preferenciái: Róbert Kerner és Charles Seymour, az Inquiry Monarchiával foglalkozó 6 7 fős munkacsoportjának vezető személyiségei például nem értettek egyet a Monarchia jövőjével kapcsolatban, bár a szláv nemzetállamok kialakításának szükségességét mindketten elismerték. Az előbbi inkább szlávbarátnak minősült, míg az utóbbi úgy gondolta: egy erős Monarchia gátja lehet a középeurópai német terjeszkedésnek. A német vagy magyar szimpátia, ha nem is számított kizáró oknak, de kivizsgálást igényelt az amerikai hatóságok részéről. Ugyanakkor például az Inquiry tagjai között számosán voltak olyanok, akik jó magyar kapcsolatokkal rendelkeztek, elsősorban a földrajztudósok, illetve a történészek között: Isaiah Bowman vagy James T. Shotwell, ha nem is számítottak kimondottan magyarbarátnak, ismerték a térség problémáit. Míg azonban az angolszász szakértők jobbára határozott elképzelésekkel érkeztek a békekonferenciára – konkrét területre vonatkozó népszavazási tervekkel, a wilsoni elveknek jobban megfelelő stratégiai határokkal és területi javaslatokkal, valamint a később kialakult határoknál méltányosabb megoldásokkal -, addig a franciák például az Erdély nyugati határára vonatkozó javaslataikban inkább csak általános elveket határoztak meg, nagyobb szabadságot engedve a szakértői anyagot felhasználó politikusoknak és diplomatáknak. A felkészületlenség vádja már csak azért sem lehet igaz, mert például az Inquiry tanulmányainak húsz százaléka, 52 jelentés készült az Osztrák-Magyar Monarchia egyes problémáiról. A francia békedelegáció szakértői anyagai is azt mutatják, hogy ismerték a térséget, az alapvető szakmunkákat és a főbb folyamatokat is, jóllehet leírásukban csaknem minden esetben a Magyarországot és a magyarságot hátrányosabban érintő szemlélet kapott helyet. Ha volt valami, ami miatt panaszkodtak a békekonferencia résztvevői, az inkább az volt, hogy néha meglehetősen ötletszerűen osztották be őket a bizottságokba: a Balkán-szakértő Harold Nicolson például előbb a csehszlovák bizottságban ténykedett, majd a Törökországgal kapcsolatos

tervekkel, illetve az Adriára vonatkozó olasz igényekkel kellett foglalkoznia. Ennek okát maga sem tudta. Ugyanakkor az is igaz, hogy a főként tudósokból álló amerikai szakértők a békekonferencia albizottságaiban jobbára a szövetségeseik diplomatáival kerültek egy csapatba, ami kezdettől egyensúlytalanságot okozott a probléma megközelítése és a gyakorlati intézkedések terén. A saját delegációkon belül is előfordultak egyenlőtlenségek: volt, aki csak a saját delegációtagjainak adott tanácsot, és voltak olyanok, akik ott ültek az egyes területi kérdésekről tárgyaló, többnemzetiségü területi albizottságokban. Utóbbiaknak nyilván nagyobb befolyása volt, mint az előbbieknek. A politikusok sem egyenlően fogadták meg tanácsaikat: Lloyd George brit miniszterelnök például jobban hallgatott a Foreign Office (a külügyminisztérium) munkatársaira, mint a katonákra. Az sem volt mindegy, hogy az illető szakértő mely bizottságok tagja volt: a jóvátétellel vagy Németországgal kapcsolatos, nagyobb jelentőségű bizottságokban a politikusoknak nagyobb szerep jutott, és kevesebb helyet hagytak a szakértői mérlegelésnek. A magyar ügy ebből a szempontból másodlagos jelentőségűnek bizonyult: ráadásul a magyar határokat két különböző területi albizottság (a csehszlovák és a románjugoszláv) tárgyalta, majd terjesztette fel javaslatait a területi bizottsághoz, majd a Tízek Tanácsához (miniszterelnökök és külügyminiszterek). Ez azonban nem jelentette azt – amint ezzel néhány helyen találkozni a történeti irodalomban hogy a magyar területvesztés mértéke csak túl későn bontakozott ki a külön dolgozó bizottsági tagok számára: egyrészt gyakran ugyanazok a tagok ültek az albizottságokban, akik a területi bizottságban is, másrészt a színfalak mögött folyamatos volt az egyeztetés, főleg az angolszász szakértők és diplomaták között. És bár különböző személyi ellentétek miatt egyikük sem volt tagja a békedelegációnak, a békekonferencia idején Párizsban tartózkodott Róbert Seton-Watson és WickhamSteed is, akik a közép-európai rendezés ügyében első vonalbeli szaktekintélynek számítottak Nagy-Britanniában, és átfogó lobbizást folytattak az utódállamok, elsősorban Csehszlovákia érdekében. A velük szorosan együttműködő, románbarátságáról ismert Allén W. A. Leeper befolyásos tagja volt a Területi Bizottságnak.

Clive Day, az amerikai békedelegáció egyik Balkán-referense úgy ítélte meg, hogy a területi albizottságoknak, bár formálisan csak javaslattevői jogosítványuk volt, hatalmas szerepük volt a békerendszer létrejöttében, és befolyásuk egyes esetekben nagyobb volt, mint a Tízek Tanácsáé. Bár azt is hozzátette: „lehetetlenség megmondani, hogy a végső rendezésben mi volt a befolyás pontos aránya egyes személyiségeknél és csoportoknál”. A szakértők munkájának hatékonyságára még egy negyedik tényező is hatással volt: a békekonferencia nemcsak az új világrend megalkotásának színhelye volt, hanem egy elképesztően intenzív propaganda-hadjárat és lobbitevékenység terepe is. „Minden középeurópai nemzetnek megvolt a maga szakajtónyi statisztikai és térképtrükkje” – jegyezte meg erről lemondóan az egyik vezető földrajzi szakértő. Ezen a téren Magyarország behozhatatlan hátránnyal indult: a szövetségesek 1919 januárja (a párizsi békekonferencia megnyitása) és 1920 januárja között egyetlen magyar politikust sem engedtek beutazni Franciaországba. A szövetséges hatalmak egyik magyar kormányt sem ismerték el legitimnek, és végül nem hívták meg a békekonferenciára sem Károlyi Mihályt, sem Kun Bélát (bár még ő állt hozzá a legközelebb), sem Friedrich Istvánt. Párizsban egyszerűen nem volt, aki lobbizzon a magyar érdekekért. Az utódállamok nem voltak ilyen rossz helyzetben, és mindent meg is tettek, hogy kapcsolatépítéssel, újságok és újságírók vásárlásával, memorandumokkal, háttérbeszélgetésekkel hajlítsák a maguk irányába a döntéshozókat vagy magukat a szakértőket. A békekonferenciáról egy sor emlékirattal rendelkezünk, a magyar szakirodalomban mégis jobbára Harold Nicolson brit diplomatának, a volt budapesti brit főkonzul fiának utálkozó sorait szokták idézni, amelyekben hevesen kikel „e turáni faj” ellen. Nicolson azonban senkit nem kímélt, a sajátjait sem.

Hogy lássuk, miként tevődött össze ellen- és rokonszenv ugyanazon életpályán, vessünk egy pillantást Emmanuel de Martonne (18731955) földrajztudós életútjára, aki a francia békedelegáció élvonalbeli szakértője volt közép-európai kérdésekben, sőt voltaképpen az egyetlen geográfus, aki tevékenyen részt vett a békekonferencia döntéseiben. A brit geográfusok különböző okokból a döntéshozatal margóján rekedtek, az amerikaiak pedig megmaradtak a szakértői szerepnél, a döntéshozatalban nem vet-tek részt. De Martonne nagyon jól ismerte a Déli-Kárpátok morfológiáját, ebből írta második doktori dolgozatát (az elsőt Havasalföld fizikai földrajzából), gyakran járt Magyarországon, és ismeretség kötötte a magyar földrajz vezető egyéniségeihez. 1906 októberében Orsován a csendőrök kémgyanúsnak találták és lefogták: Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő interveniálása kellett ahhoz, hogy szabadon engedjék. A közegeknek éppen igazuk is lehetett: de Martonne és a francia hadsereg térképészeti szolgálatának, illetve a hírszerzésnek a kapcsolata jóval összetettebb annál, mint amire először gondolhatnánk. De Martonne-nak a konferencia alatt tanúsított elemi erejű románpártisága előtt monográfúsai is kissé értetlenül állnak – mármint azok, akik egyáltalán morfondíroznak ezen a körülményen. Bizonyosnak tűnik ugyanis, hogy Michelet-nek és körének a XIX. századi románság iránti lángolóan romantikus rajongása nem érintette meg a konzervatív, sokszor a gorombaságig komoly geográfust. Paul Vidal de la Blache-nak, a francia földrajzi iskola megteremtőjének vejeként és a Sorbonne tanáraként a francia szakértői bizottság – a főként szlavofil értelmiségiekből álló Comité d’Études – titkára lett, és ebben a minőségében aggódva figyelte amerikai kollégáinak a Monarchia iránt túlságosan megértő, német- és bolgárbarátnak tartott előtanulmányait. Nem értett egyet az amerikai delegáció vezető földrajztudósával, Bowmannel, és inkább kollégáját, D. W. Johnsont igyekezett a francia álláspont felé hajlítani. Az André Tardieu köréhez közeledő földrajzos elkötelezetten támogatta a román területi igényeket, s arra való hivatkozással, hogy az új román államot nem lehet arra kényszeríteni, hogy kelet-nyugati irányú folyóvölgyeken keresztül vezesse észak-déli irányú forgalmát, a minél inkább nyugatra tolt

határok mellett érvelt. A határkijelölés során így lett döntő érv a magyar-román határral párhuzamosan futó Halmi-SzatmámémetiNagykároly-Nagyvárad vasútvonal román kézbe adása. A francia geográfus is elkészítette a maga „vörös térképét” (a magyar delegációét Teleki Pál állította össze), amelyen a román lakosság szerepelt vörös színnel, és bár korábban elsősorban a földfelszín morfológiája foglalkoztatta, kidolgozta egy új etnikai kartográfia körvonalait. Érvelésében döntő hely jutott annak a meglátásnak, amely a néprajzi elvet kiegészíthetőnek, sőt felülírhatónak tekintette a gazdasági vagy közlekedési szempontokkal. Az adott határ által kreált új földfelszíni egység „élhetősége” (viabilité) vált elsődlegessé számára. A működőképes gazdasági egységek létrehozása pedig háttérbe szorította az etnikai elvet. De Martonnenak nagyon rossz véleménye volt a magyar etnikai statisztikáról. Nem győzte hangsúlyozni, hogy a népszámlálás és az abból levont adatok mind a magyarosítás eszközei voltak. S bár ezekkel az adatokkal kellett dolgoznia, igyekezett a lehető legtöbbet lefaragni belőlük: sőt, egyes esetekben a konfabuláció sem állt távol tőle. Óvatosan homályban hagyta a székelyek etnikai hovatartozását, és a „debreceni pusztában” élő, etnikai öntudatra ébredt román csoportokról írt.” 1921-ben büszkén jelentette ki: „aligha lehetett volna jobban csinálni, ebben a gazdasági, földfelszíni, etnikai környezetben, itt, a Duna alsó folyásánál”. Ezzel együtt de Martonne nem minden javaslata vált valóra: Gyula nem lett a román királyság része és a „debreceni puszták elmagyarosodott románjai” sem lettek más állam polgárai. De Martonne-ról utcát neveztek el Kolozsváron, az egyetem díszdoktora lett, és mivel a románosítást szorgalmazta, korábbi magyar ismerőseinek nagy része elfordult tőle. A Comité d’Études mérlege vegyes: Poincaré néha konzultált a tagjaival, de Clemenceau például nem igazán érdeklődött a bizottság munkája iránt. A testület egyik tagja, Charles Benoist „titkosnak, el nem ismertnek és fölöslegesnek” tartotta munkájukat, mert a diplomaták és a politikusok jobbára nem követték az ajánlásaikat. Az amerikai delegáció Közép-Európa-szakér-tője három évtizeddel később valamivel elégikusabb húrokat pengetett. Saját munkájukkal kapcsolatban inkább kérdéseket fogalmazott meg, ugyanakkor

vállalta a béke létrehozásában játszott szerepét és Wilson elnök örökségét is. Azzal a nyilván nem különösebben eredeti megállapítással kell tehát felelnünk az antant képviselőinek tudatlanságáról szóló legendára, hogy a legfőbb döntéshozókat illetően lehet benne valami igazság: Clemenceau-t csak addig érdekelte a földrajz és az egyes vidékek etnikai viszonyai, amíg azoktól Franciaország biztonságát remélte. Lloyd George híres volt a melléfogásairól. Wilson számára ugyan ismeretlenek voltak a földrész (és különösen annak keleti fele) viszonyai, de gyorsan tanult. A tudatlanság viszont bizonyosan nem mondható el a szakértők zöméről: ismerték azokat a területeket, amelyekről döntést hoztak, noha nagyhatalmi érdekek, személyes meggyőződések, hosszabb távú – és később hibásnak bizonyuló – elképzelések alakították véleményüket.

Kisebb geszták Trianonhoz még számos legenda fűződik. Az egyik legmakacsabb és legnehezebben ellenőrizhető történet arról szól, hogy az utódállamok némelyike (főként Románia) kéjnők és/vagy hazafias szellemű bojárlányok szolgálataival igyekezett az antant államférfiak és szakértőit kedvezőbb döntésre hangolni. Ha valóban így történt, működésük kudarcként értékelendő. Mária román királyné – leggyakrabban az ő nevéhez kötik az akciót – valóban ellátogatott 1919 tavaszán Párizsba és Londonba, hogy a nyugati politikusokat megnyerje Románia ügyének. Küldetése azonban az udvarias fogadtatás ellenére sem járt sikerrel: a Bánság megosztását nem sikerült megakadályoznia, és a magyar-román határ kérdésében az illetékes albizottság – hosszas viták után – nem minden román igényt támogatott. Nem került Romániához a Nagykároly-Mátészalka-Csap és a Kötegyán-Békéscsaba-Lökösháza vasútvonal sem. Bizonyos sérelmek érték tehát a románokat a bukaresti titkos szerződéshez képest, amelyeket Brátianu miniszterelnök nem is hagyott szó nélkül, amikor 1919. június elején megismerte a végleges magyar-román határra vonatkozó nyugati döntést. A román fél elégedetlenségét csak növelte, hogy az antanthatalmak kisebbségi szerződés aláírására akarták rábírni Romániát. Ez ellen Brátianu minden eszközzel tiltakozott, és ellenkezése végül a lemondásához vezetett. Alexandru Vaida-Voevod kabinetjét is csak nyugati ultimátum tudta rávenni a dokumentum elfogadására 1919 decemberében A legenda eredete az is lehet, hogy Párizsban a román-görög származású de Noail-les hercegnő avenue Hoche-i szalonja a társasági és irodalmi élet központja volt, ahol számosán megfordultak a kor politikusai közül – így maga Georges Clemenceau is. De a Noaillesszalonban vendégeskedett 1919-ben Ignacy Paderewski lengyel miniszterelnök vagy éppen Maurice Barrés, a francia nacionalizmus bárdja is De Noailles emellett a kor és az irodalomtörténet által is jegyzett költő, valamint Prousttól Francis Jammes-on át Cocteau-ig egy sor művész levelezőpartnere és múzsája is volt.

Adalék a középés kelet-európai vándormotívumok természetrajzához, hogy a nacionalista román publicisztikában a kilencvenes években szintén felbukkantak történetek az „állami hetérákról”, mint akiknek segítségével a magyarok a maguk javára fordították a békeszerződést. A román igények állítólag emiatt nem válhattak valóra, és ezért nem a Tisza lett a határ a két ország között. Jogi természetű és önámító történetek is születtek. Voltak olyan vakhitek, amelyek szerint a békeszerződés huszonöt, ötven, hetven vagy nyolcvan évre szólt. A trianoni békeszerződés természetesen nem tartalmaz sem erre utaló mondatot, sem titkos záradékot. A 19. cikkely ugyan kijelentette: „A Közgyűlés [a Nemzetek Szövetségének genfi fóruma] időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.” De ehhez a nagyvonalúan megfogalmazott ponthoz már 1921-ben sem fűztek nagy reményeket a kommentárokat író magyar jogászok és külügyminisztériumi tisztviselők. Elsősorban azért, mert egy ilyen értelmű határozatot a Nemzetek Szövetsége közgyűlésének egyhangúlag kellett volna meghoznia. Egy ilyen, erősen valószínűtlen döntés után is legfeljebb különösebb jogkövetkezmény nélküli felhívás kibocsátására lett volna felhatalmazása a szervezetnek, amit a felszólított államok nyugodtan figyelmen kívül hagyhattak volna. Felbukkant olyan értékelés is, amely szerint pusztán nemzetközi jogi szempontból – például azért, mert Csehszlovákia nem teljesítette a ruszin autonómiával kapcsolatos kötelezettségeit – a trianoni szerződés elveszítette volna a területre vonatkozó érvényét; ezt azonban a gondolat szerzője is magánvéleménynek tekintette, illetve lehetőségként tüntette fel. A trianoni békeszerződés egyébként valóban hatályon kívül van; a párizsi békeszerződés váltotta fel. És az első világháborút lezáró Párizs környéki békékhez legalább csatoltak kisebbségeket védő dokumentumokat: 1947-ben ilyesmi már fel sem merült. Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal volt vezetője egy 1999-2000 fordulóján, a Demokrata című hetilapban megjelent

cikksorozatában (A szkíták törvénye) azzal érvelt, hogy a trianoni békeszerződésre az elbirtoklás jogi szabályai vonatkoznak, ez pedig a nemzetközi gyakorlat szerint 99 év, ezért a magyar kormányzatnak 2019-ig kell mindent megtenni a trianoni béke rendelkezéseinek felülvizsgálatáért: „ha mondjuk nemzetközi bíróság előtt kül- és belpolitikai egyeztetések után, a politikai és népakarat egységével Magyarország előterjesztené igényét, pl. az elbirtoklás meg nem történtére, a semmisségre, kényszerre, fenyegetésre, a nemzetközi jogi helyzet utólagos jelentős megváltozására (a clausula rebus sic stantibus jogi kategóriájára gondolok), természeti egységességre stb. hivatkozással.” De, mint a fentiekből látható, erre aligha van mód. Az elmúlt időszakban felbukkantak olyan történetek is Trianon revíziójáról, amelyek szerint a magyar kormányzat a hatvanas években vagy 1990 után elmulasztotta, hogy visszacsatoljon számára felkínált területeket. Raffay Ernő volt honvédelmi államtitkárként tett hasonló kijelentései elég ismertek. Ám a közelmúltban Kun Miklós is említést tett arról, hogy 1964-ben Hruscsov felajánlotta Kádárnak: visszacsatolhatja Beregszászt, amit a magyar pártfőtitkár visszautasított.” Ennek az állításnak történeti forrásokkal alátámasztott kifejtése azonban még nem történt meg. A magyar revízió két világháború közötti képviselői számos esetben hivatkoztak arra, hogy az igazságtalan magyar békeszerződésnek külföldön is sok ellenfele van. Ezen személyiségek és gondolataik litániaszerű felsorolását megtaláljuk az internet számos szegletében és különböző kiadványokban is. Forrásuk csaknem minden esetben a Pesti Hírlap revíziós emlékalbuma. Brit, amerikai, olasz, sőt francia politikusok gondolták úgy: a Magyar-országra kényszerített béke állandó feszültségforrást teremtett a Duna völgyében. Ha nézeteik könyv alakban is napvilágot láttak, e politikusok hálás közönségre leltek Magyarországon. Némelyikük, például az angol alsóház népes magyarbarát csoportja, Lord Rothermere, Anatole de Monzie francia szenátor, későbbi miniszter, Benito Mussolini és mások, képviselhettek olyan erőt, amely a külföldi közvélemény figyelmét a magyar kérdésre irányíthatta. Mellettük azonban működött számos olyan publicista, politikus vagy egyszerű kókler is, aki a magyar ügyön valószínűleg csak nyerészkedni akart. Meggazdagodni ugyan

nem lehetett, de a Dísz téri Külügyminisztérium – egyébként lelkiismeretesen és nagy szakértelemmel vezetett – sajtóosztálya által folyósított apanázs sokakat segített ki átmeneti pénzzavarokból. Azegyiklegismertebb figura közöttük Henri Pozzi (1879-1946), akinek a harmincas évek közepén két könyvét is kiadták magyarul, számos kiadásban, méghozzá a korabeli utalások szerint a Revíziós Liga támogatásával. E művek 1990 után aztán újból megjelentek, és Pozzi műveire Fejtő Ferenc is bőségesen hivatkozott. A békeszerződés nyolcvanadik évfordulóján Pozzinak, „a magyar igazság fáradhatatlan harcosának” a budapesti Szabadság téren emlékhelyet is avattak, amelyet azonban a tér rendezése során végül eltávolítottak. Pozzi a róla szóló méltatásokban olvasható állításokkal szemben nem volt diplomata, legalábbis a béketárgyalások idején biztosan nem. Hol Clemenceau bizalmasaként, hol titkos ügynökként, hol katonai rejtjelezőként emlegetik, akik hitelt adnak a szavának. Ezzel szemben a francia Diplomáciai évkönyv 1920-as kiadása egyetlen Pozzit ismert, Jeant, aki követségi titkár volt a prágai francia követségen. A korábban újságíróként, polgármesterként és utazási ügynökként, illetve gépíróként tevékenykedő Henri Pozzi a harmincas években bukkant fel Magyarországon. Először a Quai d’Orsay-nek ajánlkozott, hogy a francia érdekek szolgálatába állítja a Magyarság című lapot. A terv akkor esett kútba, amikor kiderült: az újság legitimista irányultságú. Ezután Pozzi – legalábbis a francia adatok szerint – a „magyar revízión izmus egyik ügynöke” lett, francia személyiségek utazását szervezte Magyarországra, és jóindulatú, de felületességektől és tájékozatlanságoktól hemzsegő cikkeket írt a francia lapokba. Arra, hogy kezdetben Magyarországról pénzelték, az is utal, hogy döntően a balkáni helyzetről szóló könyveinek bolgárbarát és élesen szerbellenes részeihez csak szervetlenül kapcsolódik a magyar tematika: a szerző láthatóan alapvető földrajzi tényekkel sem volt tisztában. Melléfogásait könyve magyar kiadásának fordítói-szerkesztői korrigálták, de például A háború visszatér angol kiadásában gond nélkül szomszédosnak nyilvánította a Muraközt és a Bánságot. Pozzi a francia diplomatáknál azzal próbált hatást elérni, hogy személyesen ismerte Clemenceau-t és Poincarét, mert a Le Temps munkatársa volt tíz évig. Az egyébként magyarbarát, volt budapesti francia követ, Louis de Vienne szerint

Pozzi „politikai kalandor és megbízhatatlan fráter” volt, és a magát előszeretettel titkos ügynöknek feltüntető személyiségtől a harmincas évek második felében nemcsak a magyar diplomaták, hanem a Revíziós Liga is elhatárolta magát. Hozzá hasonlóan számosán ténykedtek magyar sugallatra, gyakran Magyarországról származó anyagiak fejében. Külügyminiszté-riumi díjazást kapott például könyvéért a sokat idézett szerző, Aldo Dami. Sőt, ez utóbbit nem csupán anyagiakkal támogatták: Baranyai Zoltán genfi magyar diplomata és jeles filológus azt jelentette Dami La Hongrie de demain (A holnap Magyarországa) című munkájáról: „Ez a könyv nagyon közel áll hozzám, én iniciáltam, én beszéltem Damival át az egész anyagot, én buzdítottam a II. kiadás szövegének teljes átdolgozására.” Kérdés, mindezek után mennyiben lehetett a könyv Dami saját alkotása. Charles Tisseyre revíziót támogató francia képviselő felesége selyemruhákat és harisnyákat hozhatott be illegálisan Magyarországra, hogy azokat értékesítse. Maga a honatya egy olyan, magyar kisebbségekről szóló könyvért vett fel pénzt, amelyet meg sem írt. A példákat még hosszan lehetne sorolni. Említésük mégsem a deheroizálást szolgálja, csupán azt, hogy különbség tétessék a racionálisan és távlatosan gondolkodó, a magyar határok megvonását elítélő külföldi politikusok, újságírók és azok között, akik anyagi vagy személyes érdekből álltak a magyar ügy mellé.

Utóéletek A legendák tehát velünk élnek, és immár korlátlan lehetőségekhez jutnak az internet jóvoltából. Néhány éve terjedt el lánclevelekben, majd különböző, főleg jobb-, illetve szélsőjobboldali portálokon az a felhívás, amelynek szerzője, bizonyos Ludwig von Láng professzor, az Institutum Pro Hominis Juribus nevű vatikáni intézet nevében 2001 februárjában petíciót intézett Carla del Pontéhez, a Hágai Nemzetközi Törvényszék Főügyészéhez. A petíció felsorolja Magyarország területi és demográfiai veszteségeit, jóvátételi kötelezettségeit, valamint az elszenvedett veszteséget nyersanyagokban, ásványkincsekben és természeti erőforrásokban, majd arra szólítja fel a főügyészt, hogy állítson fel egy 25-30 fős vizsgálóbizottságot (amelynek 10 tagját az intézet delegálná) a területelcsatolás felülvizsgálatára, különös tekintettel arra, hogy „Az 1956-os magyar forradalom idején az Egyesült Nemzetek Szervezetének nem volt lehetősége támogatni a magyar nemzet szabadságharcát. A körülményék megváltoztak. Az ENSZnek most lehetősége nyílik arra, hogy jóvátegye az akkori közömbösségét”. Első olvasásra több dolog is gyanús a szövegben: egyrészt szerzője láthatóan keveri a trianoni és a párizsi békeszerződések rendelkezéseit. A jóvátétel összege, kedvezményezettjei (pl. az 1919es békekonferenciára meg sem hívott Szovjetunió) és pénzneme (dollár) a magyar állam 1947-es kötelezettségeire utal, és a Csehszlovákiából elűzött „csaknem 100 ezer magyar” is valószínűleg az 1945 utáni időszakra vonatkozott. (Csehszlovákiából 1918 után mintegy 147 ezren menekültek Magyarországra). A szerző érthetetlenül hosszan részletezi a Magyarország tengeri kereskedelmét ért károkat, a fiumei kikötő értékeit, a hadihajók színaranyra átszámított értékét: mint kiderült, ezeket az adatokat Juba Ferenc hajóskapitány munkáiból vette át, ami azt a gyanút élesztgette, hogy a kezdeményezés az álcázás ellenére nem teljesen független Magyarországtól. A beadvány indoklása

ráadásul az irredenta albumok és kiadványok kedvenc szerzőit és idézeteit sorolta fel, Henri Pozzitól Lord Newtonig. Kétes volt a dokumentum hangneme és az a tény is, hogy a szóban forgó intézet működésére semmilyen más bizonyíték nem utalt, még kevésbé arra, hogy azt II. János Pál enciklikája hozta volna létre 1984ben. Végül Marinov Iván, a hvg.hu újságírója, az urbanlegends.hu gazdája fejtette meg a rejtvényt: Ludwig von Lang professzor azonos Láng Lajos Svájcban élő magyar emigránssal, aki akkor részesült utoljára valamelyes médiafigyelemben, amikor Kéthly Annától, az 1956-os Nagy Imre-kormány Nyugatra menekült miniszterétől kapott állítólagos felhatalmazására hivatkozva a „szabad magyar exilkormány” nevében megpróbált elismerést kicsikarni a rendszerváltást követő kormányzatoktól. Ezt végül az első Orbán-kor-mánytól kapta meg, egy, a miniszterelnöki titkárságtól érkezett levél formájában. Valószínűleg a Kéthlyre való hivatkozás is kitalált volt, csakúgy, mint a pápai intézet és a petíció ötlete is, ami nagyon sok jóhiszemű, a történelem iránt érzékeny magyar véleményével találkozott. De nem árt tudni: ők átverés áldozatai lettek. Sajátos és a magyar viszonyokat szépen jellemző mozzanat, hogy az összeesküvés-elméletektől (és sok mástól) egyáltalán nem ódzkodó kuruc.info hírportálon egy évvel az urbanlegends.hu leleplezése után Novák Előd, a Jobbik akkori sajtófőnöke is közzétett egy cikket, amelyben „leleplezte” a csalást, és közzétette azokat a dokumentumokat is, amelyek bizonyítják: az egyszemélyes intézetet megalapító pápai enciklika nem más, mint egy francia nyelvű levél II. János Pál aláírásával. A Trianonnal így vagy úgy kapcsolatba hozható állítólagos dokumentumok sora nem zárult le, és vélhetően nem is fog. A fiktív pápai intézetnél nagyobb karriert futott be – bár Trianon problémakörével csak bizonyos pontokon érintkezik – a „rózsadombi paktum” története. A rendszerváltás állítólagos forgatókönyvével kapcsolatos hamisítvány 1992-ben bukkant fel előszőr a sajtóban és az internetnek köszönhetően másodvirágzása eltaposhatatlannak tűnik. A pontokat körítő magyarázat szerint 1989. március 15-én (egy későbbi verzió szerint 1991. március 15-én) egy budai villában a

KGB, a Moszad és a CIA tisztjei, valamint magyar politikusok, illetve közéleti szereplők – köztük: Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula, Paskai László, Pető Iván és Zoltai Gusztáv – aláírtak egy dokumentumot, amely az eljövendő demokratikus változás határköveit jelölte volna ki – állítólag. A dokumentum szerint az alábbiakról egyeztek meg: 1. A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról 2. A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért 3. Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a Szovjetunió és Magyarország között 4. Mindennemű szovjetellenes tevékenység megakadályozása 5. A határok kölcsönös megnyitása a Szovjetunió és Magyarország között 6. A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése 7. A volt kommunista titkosszolgálat, határőrség, rendőrség megvédése az esetleges megtorlástól 8. A volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon 9. Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe 10. Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében 11. Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása 12. A szélsőjobboldali pártok szervezkedésének megakadályozása 13. Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni 14. Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal 15. A románok, jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot 16. Az 1956-os eseményeket mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani, és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik

17. A magyar hadsereget az egyharmadára kell csökkenteni 18. A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősítheti a gazdasági befolyását 19. Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására 20. Magyarország teljesen kártalanítja a magyarországi zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségeiért Mint arra már a korábbi vizsgálódások is rávilágítottak, az állítólagos találkozó jegyzőkönyve az összeesküvés-elméletek számos sajátosságát felmutatja, a 13. és a 15. pont pedig közvetlenül utal a trianoni problémakörre. A pontokat állítólagosán formába öntő gyűlés jellege, helye, ideje, szereplői – 13 fő, 20 pont, Rózsadomb, március 15., zsidók és titkos ügynökök fölös számban – sokban emlékeztet minden modem összeesküvés-elméletek alaptípusára, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve alapmintázatára. Az állítólagos jegyzőkönyvet, mint azt azóta már számosán bebizonyították, a cári titkosrendőrség egyik ügynöke kompilálta össze korábbi antiszemita irományokból, és jelentette meg 1903-ban. A szöveg hihetetlen karriert futott be, és nagyban befolyásolta a XX. századi totálitariánus gondolkodást. Magyar kistestvére, a rózsadombi paktum mind szándékában, mind mondandójában antiszemita iromány. A szereplők nevesítése vélhetően később történt meg, és legalábbis 1993-94-es vagy még későbbi szempontokat követ: erre utal például Boross Péter szerepeltetése, aki 1989-ben még semmiféle politikai szerepet nem játszott.

Már az aláírás helye is beszédes: a Rózsadomb a magyar kollektív tudatalattiban a művészek és a Pestről a két világháború között átköltöző módos, részben zsidó polgárság lakhelyéből (szemben a konzervatív és keresztény-nemzeti Krisztinavárossal és Szentimrevárossal vagy a részben német gyökerű kispolgárság által lakott Vízivárossal) lett a „káderdűlő”, illetve az államszocializmusban nem egyenes úton szerzett gazdagság szinonimája. A hamisítvány gyökereit jóval kevesebben próbálták felfejteni, mint ahányan hitelt adtak neki. Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és washingtoni nagykövet sokáig magányos harcot folytatott a jegyzőkönyv ellen, majd az urbanlegends.hu készített róla összeállítást, illetve e sorok szerzője folytatott nyomozást a kérdésben. Mai tudásunk szerint a rózsadombi paktum első verziója 1992. február 20-án jelent meg az egyesült államokbeli Akronban (Ohio) kiadott Amerikai-Kanadai Magyar Életbon. Az írást Bakos Gyula jegyezte. A cikket hamarosan átvette a nyugati magyar emigráció számos radikális vagy szélsőjobboldali hírlapja – Új Hídfő, Új Világ, Szittyakiirt, Amerikai Magyarság –, és ez utóbbi helyen, Fáy István tollából került bele a szövegbe az a módosítás, amely 1989. március 15-ét tette meg az aláírás napjának. Viszonylag gyorsan, 1992 tavaszán a rendszerváltás utáni magyarországi szélsőjobboldal első jellegadó orgánumában, a Szent Koronában is közölték, s innen indult hosszú karrierjére. Az 1959-ben alapított Amerikai (majd Amerikai-Kanadai) Magyar Élet a publikálás pillanatában már évek óta Dömötör Tibor lelkésznek és az általa alapított Szabad Magyar Református Egyháznak a befolyása alatt állt. Olyannyira, hogy a hetilapot Dömötör lánya, Elisabeth Schmidt szerkesztette, a lap vezércikkeit pedig jobbára maga a lelkész írta – Bakos Gyula álnéven. A két személy azonosságát erősíti az a tény, hogy a lelkész Dömötör Gyula evangélikus tanító és Bakos Zsuzsanna gyermekeként született: vélhetően tehát szülei vezeték- és keresztnevéből gyúrt magának írói álnevet. (Különlegesen szép pillanata volt a lap történetének, amikor Bakos Gyula az egyik cikkében Dömötör Tibort idézte). Az 1929-ben született Dömötör fiatal lelkipásztorként menekült el 1956-ban Magyarországról, és néhány évnyi fizikai munka, majd más

gyülekezetekben való lelkészkedés után 1966-ban került az Ohio állambeli Akron egyik magyar református egyháza élére. Erősen apologetikus életrajzának sablonjai mögül is kisejlik, hogy Dömötör nem mindennapi munkabírással és karizmával rendelkezett. Egyesítette a kisváros két rivalizáló magyar egyházát, mindenféle állami ellenkezéssel dacolva felépítette a Lorántffy Otthont, az amerikai magyarság egyik legnagyobb idősgondozó intézményét, majd megszervezte a Károli Gáspár Lelkészképző Intézetet. 1980-ban megválasztották az Amerikai Magyar Szövetség elnökének, 1983-ban pedig létrehozta saját egyházát, amelynek püspöke lett, és amelynek gyülekezetei alakultak az Egyesült Államok több nagyvárosában, valamint Kanadában és Ausztráliában is. Lapja a kilencvenes évek legelején nem sokban különbözött az emigráció átlagos kiadványaitól, cikkeinek java a vezércikket követően a magyarországi sajtó írásainak egyszerű bemásolásából állt, amelyet az amerikai magyar élet egyes eseményeinek kommentálása követett. A hagyományos antikommunista hangvétel azonban már 1990-91 fordulójától új elemekkel bővült – párhuzamosan a lapgazda rendszerváltozással kapcsolatos kiábrándulásával. Dömötör korábban is publikált szélsőjobboldali fórumokon, ám saját lapjában ezek új elemek voltak. Az AmerikaiKanadai Magyar Élet az elmaradt rendszerváltozásról cikkezett, 1991-től látens, majd egyre kevésbé látens zsidózás is előfordult (később egyenesen dicsérően írt a louisianai kormányzói posztért induló Dávid Duke-ról, az amerikai szélsőjobboldal egyik emblematikus figurájáról), a vezércikkek kifogásolták a területi revízió elmaradását, az „idegen érdekek” szolgálatát, és egyre többet ostorozták az új magyar kormány politikáját. A lap szerint az Antallkabinet érthetetlenül ragaszkodott a területi status quóhoz.” Azok az elemek, amelyek a „paktumban” megjelentek, már mind megtalálhatók voltak Dömötör álnéven írt publicisztikáiban is, amelyeknek legfőbb hazai referenciapontja a már említett Szent Korona, Romhányi László lapja volt. Dömötör több írását átvette a Szent Korona, és cserébe az Amerikai-Kanadai Magyar Élet is helyet adott a budapesti hetilap írásainak. A színházi rendezőként induló, majd a nyolcvanas évek közepén a rendszerváltás egyik mitikus

helyszíneként ismert Jurta Színházat felépíttető Romhányi ekkor már a Magyarok Nemzeti Szövetsége nevű szervezet (amely nem azonos a napjainkban működő Magyarok Szövetsége nevű szervezettel, sem a Balogh Gyula volt kisgazda képviselő vezette Magyar Nemzeti Szövetséggel) elnökeként ténykedett, és ebben a minőségében járt 1991 novemberében, majd 1992 februárjában – a 20 pont első megjelenésének napjaiban – Akronban. Utóbbi alkalommal Bosnyák Imre, a Független Kisgazdapárt VII. kerületi alelnöke, volt nyilaskeresztes aktivista kíséretében tartott előadást egy, a Lorántffy Otthonban rendezett csendőrtalálkozón. A Szent Koronában és az Amerikai-Kanadai Magyar Életben 1991 folyamán folyamatosan jelentek meg azok az írások, amelyek a két lapnak, és főleg vezetőik nézeteinek konvergálására utaltak. Romhányi lapja újraközölte Dömötörnek a revíziót sürgető és a magyar politika meghunyászkodását kárhoztató írását, publikálta az akkor éppen Dömötör elnökölte Amerikai Magyar Szövetség 1946-os állásfoglalását, kárhoztatta az IMF magyar-országi szerepét, kirohant a magyarországi zsidóság kárpótlása ellen. Az 1956-os Forradalmi Emlékbizottság 16 pontja, amelyet 1991 novemberében közölt a lap, már nagyrészt tartalmazta a későbbi „paktum” inverzét: a volt kommunisták felelősségre vonása mellett követelte a vagyonátmentés megállítását és az „igaz magyar történetírást” is. A következő év tavaszán pedig a Szent Koronában megjelennek szabadkőmüves-ellenes cikkek, valamint a Trilateral Commissiont és az Új Világrendet bíráló írások, továbbá olyan gondolatok, amelyek egyértelműen tengerentúli importra utalnak. És a lap természetesen többsször is lehozta a rózsadombi paktum szövegét – másodjára például azért, mert a korábbi közlésből a 10. pont (az igazságszolgáltatás meghagyása a kommunisták kezében) kimaradt. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a rózsadombi paktumot Dömötör Tibor vagy Romhányi László írta: azt azonban igen, hogy mindkettejük lapjában és tollából már korábban megjelent azon elemek összessége, amelyek az állítólagos paktum eszmei mondanivalóját adják. A történet gyökereiről már egyiküket sem lehet megkérdezni: Dömötör Tibor 2000-ben hunyt el, Romhányi László pedig egy halálos végű bűncselekményért kiszabott

börtönbüntetés letöltése és a közéletbe való részleges visszakapcsolódása után 2005-ben halt meg, gyors lefolyású betegségben. A dokumentumot közelebbről megnézve már laikus szemmel is több hiba felfedezhető. Mindenekelőtt az amerikai titkosszolgálatoknak inkább ügynökei vannak, nem pedig tisztjei. Ami a pontokat illeti, noha a szovjet csapatok kétségtelenül elhagyták Magyarországot (1. pont), és a törvényhozás valóban garantálta (nagyon helyesen) a Magyarországon élő nemzetiségek jogait (19. pont), a határ például nem nyílt meg Magyarország és a Szovjetunió között (5. pont), és 1956-nak is számos értelmezése van jelen a közéletben (16. pont). Más pontok inkább az emigráció egyes csoportjainak frusztrációját (14. pont) tükrözik, illetve azt a hagyományos szélsőjobboldali tematikát, amely a kisemmizés, „elcsalás”, gyávaság, kirekesztés fogalmaival operál. (Ennek ellenére a követelések némelyike – az állampárti vezetők felelősségre vonása, a titkosszolgálatok szerepének átvilágítása – adhatott volna alkalmat értelmes vitára.) És nyilván szerepe volt annak is, hogy az 1990 tavaszi Antall-Tölgyessymegegyezés is „paktumként” vonult be a politikai legendáriumba: innen már csak egy lépés volt kész forgatókönyvet alkotni. A pontok többsége tehát inkább csak néhány emigráns személyiség csalódásait, a magyar radikális jobboldal 1991-1992-es napirendjét és a reálpolitikával kapcsolatos görcseit tükrözi, mintsem bármiféle „háttérhatalmak” által megszabott stratégiát. Trianon is jelen van – látensen – ebben a sajátos, megfordított programban (ti. olvasójának azt is sugallja, hogy milyennek kell lennie a „rendes, nemzeti” politizálásnak). Az elmúlt években felfutó radikális jobboldal tökéletesen magáévá tette ezt az ágendát a trianoni határok átalakításának lebegtetésével együtt. A fentebb felsorolt legendakor darabjai pedig legitimációként szolgálnak ennek az új politikának. A Hazánkért 2004-ben – provokációs célzattal – közzétette a paktum második, „liberális-cionista” változatát, amelyet ők maguk „képzelt” dokumentumnak neveztek. Ennek ellenére nagyon sokan komolyan vették, és rohamosan terjed a virtuális térben.

Az állítólagos megállapodás érvényessége kapcsán azt szokták felhozni védelmezői, hogy abból „minden megvalósult”: maga Tóth Judit is ezzel érvelt Jeszenszky Gézával folytatott vitájában. Ez az érvelés egy klasszikus logikai hibára (egész pontosan a modus tollens hibájára) mutat: attól, hogy egyes dolgok a rendszerváltást követően nem, vagy nem úgy következtek be, még nem jelenti azt, hogy maga a rendszerváltás nem történt meg. És attól, hogy egy esemény egy másik után történt (ha történt), nem biztos, hogy amiatt történt. Egyszerűbben és némileg másképpen fogalmazva: a járda nem feltétlenül attól vizes, hogy esett az eső. Lehet, hogy csak arra járt a locsolókocsi.

Összegzés A trianoni békeszerződés mind a mai napig velünk van. Itt kísért, a durván és elvszerütlenül megvont határok, de mindenekelőtt a határon túli magyar kisebbségek helyzete révén, amelytől azonban – ahogy erre utaltam – el kellene választani a történeti Trianon témáját. Itt van hagyatéka a történeti tudatban is. A két világháború közötti időszak gondolati sémái változatlanul erősek. A bevezetőben említett folklorizálódás teljesen természetes sorsa a nagy történelmi eseményeknek. Azonban nem mindegy, hogy ezek az átalakult történetek milyen módon és milyen mértékben határozzák meg a Trianonról szóló közgondolkodást. Kevesen hiszik manapság, hogy különösebb üzenete volna annak, Mátyás király személyéhez milyen mondakör fűződik. Vajon járt-e a király álruhában a nép között? Történeti elemzésekben nem sok tér jut az ilyen szempontoknak. Ellenben az olyan kérdések, mint hogy a csehek hajózhatónak mondtak-e egyes patakokat, a románok nőkkel látták-e el az antantot vagy Georges Clemenceau a menyén akart-e bosszút állni, rendszeresen feltűnnek, nem csupán szóban, hanem az újságok hasábjain is. Ugyanakkor a békeszerződés aláírásának pontos helyét csak kevesen ismerik. Önmagukban akár mulatságosnak is tűnhetnek a fenti legendák, a történeti tudat alkotóelemeként azonban inkább ártanak, mert elterelik a figyelmet Magyarország felbomlásának-felbomlasztásának okairól, és teljességgel kiiktatják az önreflexiót. A kérdéssel foglalkozó művek számos esetben megelégszenek annyival, hogy utalnak a „köztudomásra”, e legendákat pedig beillesztik az általános sérelmi és önsajnálatba forduló diskurzusba. Az ilyen típusú irodalom művelői legtöbbször beérik néhány közhellyé vált idézettel (Francesco Nitti emlékirataival, Emest Hemingway írásával a román tisztek rúzs- és íúzőhaszná-latáról, Lloyd George kijelentéseivel, Joseph Maynard Keynes kritikájával a békeszerződés gazdasági oldalaival kapcsolatban), illetve a már említett szerzőktől származó propagandairatokkal. Ily módon bizonyítva látják a békeszerződés

igazságtalanságát, és a mélyebb elemzésnek, a megértésnek vagy az összefüggések keresésének vágya meg sem érinti őket. Azé a példaszerű, önkritikus megközelítésé például, amelyet Németh László vallott Erdéllyel kapcsolatban 1935-ben, de talán az egész Kárpát-medencére érvényesen: „Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle. (…) Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Magyar Hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk és ma jobban adjuk, mint valaha.” Németh László itt – ez szövegéből is világos – nem a vérrel és vassal történő hódításra gondolt, hanem arra, hogy a magyar kultúra, életforma, együttélési modell - röviden: a magyar szellem – nem volt képes kitölteni a túlságosan tágasnak bizonyult állami kereteket. A magyar állam és a magyar nemzet határai 1918 előtt sem estek egybe. A felelősségek és mulasztások tisztázásával azonban világosabb lehet a trianoni összeomlás mélyebb értelme is. A trianoni döntést nagyhatalmak hozták, egy hibás politikai stratégia mentén, és jelentős részben igazságtalanul. Ahhoz viszont, hogy értékelni tudjuk, néhány szempontot nem árt figyelembe vennünk. Trianon azért következett be, mert az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a háborút. Ezt az egyszerű tényt sokan szem elől szokták téveszteni. A vesztesekkel soha nem bánnak könyörületesen. A Monarchia sokak meglepetésére, némiképp rogyadozva, de a legutolsó pillanatig kitartott a háborúban. És bár a wilsonizmus nyílt és igazságos békét ígért, ennek gyakorlati megvalósítására nem volt tér és akarat. A megcsalatottság érzése ennyiben mindenképpen jogos. A Monarchia megszüntetése nem volt eldöntött a háború elején. Ahogy azt Romsics Ignác könyve is szépen bemutatta, legalább három esemény: IV. Károly különbéke-kísérleteinek nyilvánosságra kerülése, a breszt-litovszki béke és az 1918. májusi spai egyezmény

billentette abba az irányba az antant döntéshozóit, hogy a háború utáni békerendezéskor már ne számoljanak a Monarchiával mint európai nagy-, illetve középhatalommal. Párizsban, Londonban és Washingtonban is úgy látták, hogy túlságos elköteleződése és kiszolgáltatottsága miatt a Habsburgok birodalma már nem lehet hatékony ellensúly Németország kontinentális hegemóniára való törekvésével szemben. Ehelyett kellőképpen kistafírozott középeurópai kisállamok és középhatalmak szoros katonai és gazdasági szövetségében kezdtek el gondolkodni, ami egyszerre vethetett gátat a Kelet felé törekvésnek (Drang nach Osten) és tarthatta blokád alatt a bolsevista Oroszországot. A helyzet leírására szinte kínálja magát a kaktuszbokorba ugró pucér cowboy története („pillanatnyilag jó ötletnek látszott”), de itt és most elég annyit megjegyeznünk, hogy az új helyzet által kreált problémák nagyságrendileg ugyanolyanok maradtak, mint a háború előtt. Sőt, bizonyos értelemben áttekinthetetlenebbé váltak a nagyhatalmak számára. A harmincas évek válsága és a náci Németország térnyerése, majd később a Szovjetunió megjelenése a térségben jól jelezte a konstrukció életképtelen voltát. A trianoni békeszerződés annak a nemzetépítésnek a következménye is, amely a XIX. század első felében indult meg a térségben. Éppen a magyar politikai elit és a kialakulóban lévő modem magyar nemzet volt az, amely az elsők között próbált függetlenedni a birodalomtól 1848^19-ben. E sorok írójának ugyanakkor meggyőződése, hogy nagyhatalmi támogatás nélkül a nemzeti emancipációs mozgalmak önmagukban nem vezettek volna a Monarchia széthullásához, legfeljebb átalakulásához. Az is kétségtelennek tűnik, hogy a Magyarországon élő nemzeti-ségek/nemzetek többsége (talán a ruszinok kivételével) rendelkezett olyan, mégoly parányi intellektuális elittel, amely a kulcsfontosságú pillanatokban a külföld, így a győztesek számára is jól láthatóan megjelenítette azt, hogy nyelvi közössége immár nem kíván Magyarország része lenni. A különböző nemzeti gyűlések 1918 végén-1919 elején, Gyulafehérvártól Turócszentmártonon és Újvidéken át Medgyesig ezt az akaratot demonstrálták, és az ellenükben hallatszó hangok – néhány

szociáldemokratáé vagy magyarbarát regionalista politikusé – nem kaptak tömegtámogatást a maguk közösségén belül. E könyvnek nem témája, de egy gondolat erejéig érdemes kitérni rá: Károlyi Mihály, sőt bizonyos értelemben Kun Béla sem volt oka, inkább következménye a magyar összeomlásnak. Eszmei szimpátiáktól függetlenül, e sorok írójának az a véleménye, hogy Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár a legkevésbé sem volt eszköze, netán mozgatója valamiféle összeesküvésnek, amelyet Magyarország ellen szőttek volna. Békeidőben és demokratikus körülmények között Károlyiból valószínűleg a közepesnél kicsit gyengébben teljesítő, de megkérdőjelezhetetlenül demokratikus kormányfő lett volna. Sem egyéni, sem politikusi képességei nem tették alkal mássá arra, hogy azokban az időkben vezesse az országot. A halála óta eltelt több mint ötven esztendőnek és a forradalom óta lepergett csaknem egy évszázadnak most már lehetőséget kellene adnia arra, hogy sorsában meglássuk az emberi tragédiát is, a rövid szünettel élete végéig tartó száműzetést és a hivatalos Magyarország, illetve a magyar közvélemény egy részének engesztelhetetlen gyűlöletét. Természetesen cselekedhetett volna másként is, de azt is tudnunk kell, hogy későbbi elszánt bírálói (Bethlen István, Apponyi Albert, Teleki Pál) is bizalmat szavaztak neki, legalább 1919 januárjáig. Némelyikük még annál is tovább. A trianoni békeszerződést a párizsi békekonferencia nem büntetésül mérte Magyarországra a kommunista államkísérletért. A trianoni határok a szakértői bizottságokban már 1919. március közepére, a Tanácsköztársaság előtt készen álltak. A trianoni békeszerződés bekövetkeztében kulcsproblémának tartom, hogy Magyarországnak csaknem egy éven keresztül nem volt képviselete a párizsi békekonferencián. Ez természetesen az antant hibája és felelőssége. A konferencia legfontosabb döntéseit 1919 tavaszán már meghozták. Aláírták a német, az osztrák, a bolgár békeszerződést. Az Egyesült Államok kivonult a konferenciáról, a delegációk zöme is hazautazott. Törökország más eset volt, és ezt a korszak magyar politikusai is tudták: nem lehetett visszautasítani az aláírást és ellenállni. „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt

írni, mert éhenvész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem” – írta Teleki Pál mesterének 1920 tavaszán a békeszerződés aláírása mögötti motivációról. Túl sok mindent kellett volna felforgatni ahhoz, hogy Magyarországnak legalább részleges igazságot szolgáltassanak: győzött a kényelmesség, a friss status quo megőrzésének szándéka. A magyar kérdés jó esetben is ötöd- vagy hatodrangú probléma volt a békekonferencián, nagyjából Németország, a Nemzetek Szövetsége létrehozása, az orosz kérdés, a mandátumok kérdése és az Oszmán Birodalom felbomlása mögött, de talán még Olaszország igényei és a realitások összehangolása is megelőzte. Ez sem jóleső tény, de kilencvenöt év elteltével praktikusabb tudomásul venni. Trianon egész kérdése persze messzebb és másfelé mutat: 1920. június 4. a magyar önkép és a magyar identitás megbomlásának mitikus dátuma. Hogy magunk mögött hagyjuk, és történelemként tekintsünk rá, sok mindennek változnia kellene. Hogy túllépjünk rajta. Hogy elvégezzük az oly szükséges gyászmunkát. Lehet, hogy önkéntes fogadalmat kéne tennünk: soha többet nem beszélünk róla. Lehet, hogy meg kell változtatni a közoktatást, és többet kell beszélni róla. Talán tanítani kéne a szomszéd országok nyelveit a középiskolákban. Esetleg egyoldalú gesztusokat tenni a szomszéd országok felé. Keményebb, érdekérvényesítő magyar külpolitikát folytatni. Vagy emlékeztetni mindenkit Európában a velünk történt igazságtalanságra. Nehéz a válasz. Mindenesetre a mi dolgunk, senki másé.