Terror a családban 9630940191 [PDF]

Zitiervorschau

EZ A KÖNYV TISZTELETADÁS A BÁNTALMAZOTT ASSZONYOK EMBERFELETTI ERİFESZÍTÉSEI ELİTT. AZOKÉRT ÍRTAM, AKIKNEK TALÁN SEGÍTHETEK, AZOK EMLÉKÉRE, AKIK MÁR NEM OLVASHATJÁK…

MORVAI KRISZTINA TERROR A CSALÁDBAN A FELESÉGBÁNTALMAZÁS ÉS A JOG

KOSSUTH KIADÓ

BORÍTÓFOTÓ: artfoto – KADOSA ZOLTÁN ISBN 963 09 4019 1 FELELİS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA A KÖTETET TÓTH EMESE SZERKESZTETTE MŐSZAKI VEZETİ KUN GÁBOR MŐSZAKI SZERKESZTİ PÁNYI BÉLA TERJEDELME 19,25 (A/5) ÍV A TÖRDELÉS A KOSSUTH KIADÓBAN KÉSZÜLT NYOMTA ÉS KÖTÖTTE A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT. FELELİS VEZETİ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ © DR. MORVAI KRISZTINA 1998 © KOSSUTH KIADÓ 1998

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Könyvemet nem tudtam volna egyedül megírni. Sokan és sokat segítettek, s ezért nagyon hálás vagyok nekik. Valamennyiük megemlítése lehetetlenség; az alábbi felsorolásból kimaradóktól elnézést kérek. Papp Enikı és Petyi Beáta joghallgatók fáradhatatlan, lelkes és szakszerő kutatóasszisztensi munkája felbecsülhetetlen értékő volt számomra. Köszönöm a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságának, a pálhalmai (Mélykút) és a kalocsai börtön munkatársainak, illetve a Csepeli Anyaoltalmazó Ház és az Üdvhadsereg Fény Háza Anyaotthon dolgozóinak, hogy segítséget adtak a mélyinterjúkhoz és a beszélgetésekhez. A bírósági aktákat és határozatokat a Legfelsıbb Bíróság Büntetı Kollégiuma és Emberi Jogi Irodája, irattára, valamint a megyei bíróságok és a Fıvárosi Bíróság büntetı kollégiumainak és irattárainak segítségével tanulmányozhattam. A számszerő (statisztikai jellegő) összefüggések ellenırzésében és áttekintésében dr. Vavró István igazságügyi minisztériumi fıosztályvezetı és Koós Szabolcs egyetemi adjunktus volt segítségemre. Az ELTE Állam és Jogtudományi Karán két éven át mőködött – kísérleti jelleggel – a Bántalmazott Nık és Gyermekeik Jogvédı programja. Köszönöm az ebben részt vett joghallgatóknak, hogy önzetlenül és kiválóan végezték ezt a nehéz munkát, s hogy tapasztalataikat megosztották velem. Külön köszönetem Fischer Juditnak, Spronz Júliának és Udvari Jessicának. Mély szeretettel és hálával köszönöm Társamnak a kézirat felett együtt átvirrasztott éjszakákat, végtelen türelmét és azt, hogy folyamatosan együttgondolkodott, együttérzett velem. Köszönöm hétéves Lili lányomnak, hogy megértette örökös elfoglaltságomat, és köszönöm szüleimnek, hogy a kutatás idıszakában sok terhet levettek a vállamról. A legfontosabb: végtelenül hálás vagyok azoknak az asszonyoknak, akik megosztották velem életük történetét, gondolataikat, fájdalmukat s legmélyebb titkaikat. Szinte kivétel nélkül elmondták: azért vállalkoztak a hosszú és felkavaró beszélgetésekre, hogy ezzel másoknak segíthessenek. Szeretettel és reménnyel gondolok Rájuk és azokra a sorstársaikra is, akik nem szólaltak meg ebben a könyvben.

ELİSZÓ

Könyvem legfontosabb célja a magányosság falainak lebontása. Családi otthonok zárt ajtajai mögé tekintés. Meghívás. Bántalmazott asszonyoktól – sorstársaiknak éppúgy, mint az „ügyeikben” ítélkezı szakembereknek és bármely érdeklıdınek. Nézzünk be oda, ahová nem tudtunk vagy nem akartunk belátni! A zárt ajtók mögé. Meghívóink közül sokan még mindig családon belüli terrorban élnek. Másoknak sikerült elmenekülniük. Vannak, akiknek ez a menekülés idıvel új életet, boldogságot, szerencsét hozott. Sokan elıször anyaotthonba, hajléktalanszállóra vagy más titkos helyre szöktek. Nem kevesen ma is anyaotthonban élnek vagy gyerekeikkel együtt bujdosni kényszerülnek – szerte az országban. Néhányan csak olyan áron menekülhettek, hogy immár ráccsal is zárt ajtók mögé kerültek. Nem volt, aki megvédte volna ıket, ezért magukat védték meg. Az ı jelenlegi fogvatartóik hivatásos börtönırök, akiktıl nem vagy alig tartanak. Elızı fogvatartóik foglalkozása sokféle volt: közgazdász, hivatásos katona, szakmunkás, segédmunkás. Tılük rettegtek. Kegyeleti látogatásokat is teszünk. E találkozásainkban olyanok szólnak hozzánk, akikhez visszafordíthatalanul és megbocsáthatatlanul késın jutunk el. Az ı történetüket már csak az agyonverésükrıl, agyontaposásukról, megfojtásukról, leszúrásukról szóló bírósági aktákból ismerhetjük meg. Részvétnyilvánítók is leszünk. Olyan nıknél, akik azt a szeretett hozzátartozót gyászolják, aki azért halt meg, mert megpróbálta megvédeni ıket. Azt a szülıt siratják, akihez az ırjöngés elıl menekültek, azt a testvért, aki megpróbálta lefogni a szúrásra emelt kezet, azt a nagyobb gyermeket vagy fiatalembert, aki merte kérni vagy követelni, hogy „ne bántsd az anyámat!”. Azt a csecsemıt, óvodást vagy kisiskolást gyászolják, akivel együtt szenvedték végig a kínzást, a kegyetlenséget, a terrort. Vagy azt a magzatot, aki ki sem fejlıdhetett a méhükben – mert kirugdosták, kitaposták onnan. Azt, hogy miért ilyen késın érkezünk, csak mi magunk tudhatjuk. A látogatók. Sokan és sokszor hívtak bennünket a zárt ajtók mögé. Kérték, hogy találkozzunk, hogy beszélgessünk. Hogy segítsünk. Kérték kiáltással, sikollyal, öngyilkossági kísérlettel, rendırségi feljelentéssel vagy ennek látványos visszavonásával… Zokogva, kínosan nevetgélve, a rettegést alkoholba fojtva, színjózanul, könyörögve, követelızve… Kérték, hogy ismerjük meg ıket és azt, hogy hogyan élnek. Hogy ismerjük meg a jelenséget – amelynek nincs neve. Túl sokáig halogattuk… A bántalmazási folyamat megismerhetı. Ennélfogva felismerhetı, megakadályozható, határozott beavatkozással megállítható. Felismerheti a szerelmes nı és kimondhatja – még idejében –, hogy ı nem ilyen szerelmet érdemel. Hogy ilyen „szerelmet” senki nem érdemel. Felismerheti az orvos, a pszichológus és rájöhet, hogy a fájdalomcsillapítók, a nyugtatók nem ígérnek megoldást. Felismerheti a gyermekvédelmi szakember és elismerheti, hogy nem a gyereket, hanem a bántalmazót kell „kiemelni” a családból. Felismerheti a rendır, az ügyész, a bíró. Elfogadhatja, elhiheti, hogy határozott fellépéssel életet menthet. Megismerheti a jelenséget a jogalkotó. Maga mögött hagyhatja azt a meggyızıdését, hogy a jelenség magánügy, amelyhez az államnak, a jognak nincs köze. Felismerheti saját viselkedésének tarthatatlanságát maga a bántalmazó is. Megismerve a folyamatot, azt, hogy honnan és merre tart, elismerheti saját felelısségét és vállalhatja, hogy külsı segítséggel vagy saját belsı tartalékait mozgósítva megváltozik. Büntetıjogász vagyok. Meggyızıdésem, hogy a bőn és az erıszak sokkal több embert fenyeget a családi otthonok falain belül, mint azokon kívül. Ezért került öt évvel ezelıtt

érdeklıdésem középpontjába a jelenség, amelynek nincs neve. A szakirodalomban családon belüli erıszaknak, otthoni erıszaknak, partnerbántalmazásnak nevezik. Úgy gondolom, ezek a kifejezések nem kellıen tükrözik azt a tényt, hogy a házasságon (vagy élettársi kapcsolaton) belüli erıszakos cselekmények, bántalmazások esetében szinte kivétel nélkül férfi az elkövetı és nı a sértett. Ezért nevezem a jelenséget annak, ami: feleségbántalmazásnak.* Nem kívánok állást foglalni abban, hogy a rossz házasságoknak mi az oka, s hogy a kapcsolatok megromlásáért melyik nemet terheli súlyosabb felelısség. Könyvem ugyanis nem „rossz házasságokról” szól, hanem erıszakról, terrorról, bántalmazásról. Ez utóbbiak elszenvedıi szinte kizárólag nık, gyermekek és az ıket támogató családtagok, hozzátartozók. Noha ez a könyv a házastársi, illetve élettársi kapcsolatokon belüli erıszakra összpontosítja a figyelmet, tudnunk kell, hogy más családi kapcsolatokban is jellemzı lehet mindaz, amit a feleségbántalmazás folyamatának elemzésekor tapasztalunk. A féktelen, korlátlan hatalomgyakorlás és uralkodás, a másik ember alárendelt helyzetbe taszítása, gyötrése, sıt verése gyakran elıfordul idıs szülı és felnıtt gyermeke, fiatal szülı (nı vagy férfi) és kisgyermeke, erısebb, uralkodó hajlamú és gyengébb, kiszolgáltatottabb testvér között is. A szülıbántalmazás, a gyermekbántalmazás, illetve a testvérbántalmazás természete szinte teljesen azonos a feleségbántalmazáséval. A könyv kétéves kutatás összefoglalása. A munka hat fı részbıl állt: 1. Több mint hatvan mélyinterjút készítettem bántalmazott nıkkel, gyermekeikkel és más hozzátartozóikkal. Beszélgettem továbbá tizenöt szakemberrel, akik munkájuk során kapcsolatba kerülnek a feleségbántalmazás jelenségével. Vannak közöttük rendırök, ügyészek, bírók, ügyvédek, hivatásos pártfogók, anyaotthonok (nıi menedékházak) és telefonos segélyvonalak munkatársai. Kikértem a feleségbántalmazásról tíz férfi véleményét, akik részben maguk is bántalmazók voltak, részben feszült kapcsolatban éltek, ám képesek voltak arra, hogy a konfliktusmegoldás „békés módját” válasszák. Az interjúk egyrészt saját álláspontomat formálták, másrészt idézet formájában adom közre ıket az egyes fejezetekben. Az egyes szám elsı személyben fogalmazott idézetek tehát az interjúalanyok gondolatait tartalmazzák. 2. Több mint ezer bírósági aktát, ítéletet, illetve a Bírósági Határozatok elnevezéső döntvénytárban közzétett határozatot tanulmányoztam. A vizsgált minta: a) Az 1995-ben az ország összes bíróságán (a Legfelsıbb Bíróságon, illetve a megyei bíróságokon) jogerıre emelkedett ítéletek a következı bőncselekmények miatt indult eljárásokban: – szándékos emberölés (az emberölés minısített esetei és az erıs felindulásban elkövetett emberölés is); – a fenti bőncselekmények kísérlete; – halált okozó testi sértés; – életveszélyt okozó testi sértés és annak kísérlete.

* A feleségbántalmazás kriminológiai fogalmának körébe tartozik a bántalmazóval házasságban élı nı elleni cselekmény a házasság fennállása alatt és a válást követıen is. Feleségbántalmazásnak nevezem – több külföldi szerzıvel összhangban – az elkövetıvel élettársi, illetve életközösséggel nem járó intim kapcsolatban élı nı bántalmazását is (a kapcsolat fennállása alatt, továbbá annak megszakadása után is).

b) A Legfelsıbb Bíróságon 1996-ban jogerıre emelkedett határozatok, befejezett emberölés (alap- és minısített esetek, valamint erıs felindulásban elkövetett emberölés) és halált okozó testi sértés miatt indult ügyekben. c) A Fıvárosi Bíróságon 1995-ben másodfokon jogerıre emelkedett határozatok, a testi sértés alap- és minısített esetei miatt indult ügyekben. d) Az ország különbözı bíróságain jogerıre emelkedett és a Bírósági Határozatokban közzé nem tett határozatok családon belüli bőncselekmények miatt indult eljárásokban (például kiskorú veszélyeztetése, a nemi szabadságot sértı bőncselekmények, kényszerítés, személyi szabadság megsértése). Az e csoportba tartozó határozatokat ad hoc jelleggel győjtöttem. e) A Bírósági Határozatokban az 1978. évi Büntetı Törvénykönyv hatálybalépése óta közzétett döntések. A kötetben a bírósági döntéseket szó szerint idézem, azonban a könnyebb érthetıség kedvéért többnyire rövidített formában. Szintén a könnyebb érthetıség kedvéért a „sértett” és a „vádlott” szavakat helyenként képzelt névvel (keresztnévvel) helyettesítettem. A Bírósági Határozatokban közzétett döntéseket az ott megjelölt számozás feltüntetésével mutatom be (például BH 1994. 522.), míg a közzé nem tett határozatokat (fejezetenként) egyszerő sorszámozással láttam el. Azért nem használom az eredeti hivatalos ügyszámokat, mert azokból kiderülne, hogy az adott határozatot melyik bíróság melyik tanácsa hozta. Néhány bírósági határozattal kapcsolatban éles kritikát fogalmazok meg, s nem tartanám szerencsésnek, ha az érintett bírák ezt személyük elleni támadásnak tekintenék, különös figyelemmel arra, hogy a bíróságok igen sokat segítettek a kutatómunkámban. Az, hogy a bírósági ügyek eredeti számai nem szerepelnek a könyvben, a vádlottak, sértettek és más érintettek személyhez főzıdı jogait (illetve kegyeleti jogait) is védi, így ugyanis nem derül fény arra, hogy az eset melyik megyében történt. A hivatkozások korrektsége ugyanakkor kutatási anyagomból ellenırizhetı. (Természetesen a kutatási etika szabályai is kizárják, hogy olyan forrásra hivatkozzam, amely nem valós.) A szereplık személyhez főzıdı jogainak védelmében mind a mélyinterjúk, mind a bírósági ítéletek ismertetésekor szándékosan megváltoztatott, de azonos jellegő inforrmációval helyettesítettem valamennyi adatot, amelyek alapján az érintett személy felismerhetıvé válna (például név, lakóhely, pontos foglalkozás, dátumok). Ügyeltem azonban arra, hogy e változtatások ne érintsenek az ügy szempontjából lényeges körülményt, ezért amennyiben például a történet egy kis faluban játszódik, a megváltoztatott helységnév is falu, ha a vádlott értelmiségi foglalkozású, a kicserélt adat szerint is az, de esetleg orvos helyett mérnök, tanár helyett közgazdász. 3. Az 1995-ben jogerıre emelkedett és a 2. a) pont alá tartozó bírósági döntések mindegyikét egy-egy, harminchét azonos kérdésbıl álló kérdıíven dolgoztam fel (kutatóasszisztensek segítségével). Mindezeket az adatokat összegezve jutottam el azokhoz a számszerő összefüggésekhez, amelyekbıl következtetni lehet, egyebek mellett, a feleségbántalmazás gyakoriságára, az elızményekben szereplı bántalmazás és a halálesetek összefüggésére, a családon belüli erıszakos bőncselekmények arányára az összes erıszakos bőncselekményen belül. A számszerő kutatási eredmények többsége a tettleges bántalmazásról szóló fejezetben szerepel. 4. Összegyőjtöttem a családon belüli erıszak kezelése szempontjából legjelentısebb magyar jogszabályokat, amelyeket igyekszem a megfelelı helyeken értelemszerően idézni (ide

tartozik például a Rendırségi Törvény, a Büntetı Törvénykönyv egyes szakaszai, a Gyermekvédelmi Törvény). 5. Felkutattam a családon belüli erıszak kezelésével kapcsolatos legfontosabb nemzetközi dokumentumokat, szerzıdéseket, ajánlásokat. Néhány részletük, illetve a belılük levonható következtetések, tanulságok a Nemzetközi kitekintés címő fejezetben szerepelnek. 6. Igyekeztem áttekinteni a téma szempontjából jelentıs (és számomra elérhetı) szakirodalmat. Ennek többsége angol nyelvő, a feleségbántalmazás jelenségérıl ugyanis gyakorlatilag nincs magyar nyelvő szakirodalom. A felhasznált munkákról az egyes fejezetek végén adok számot. Szívbıl remélem, hogy a kötetet bántalmazott asszonyok és hozzátartozóik, a téma iránt egyéb okból érdeklıdık, valamint a kérdéskörrel foglalkozó jogász és más szakemberek egyaránt olvassák majd. Annak érdekében, hogy mondanivalóm a lehetı legtöbb olvasó számára világos és érthetı legyen, igyekeztem kerülni a bonyolult jogi szakkifejezéseket, és ugyanezért bizonyos szakmai összefüggéseket is egyszerősítve írtam le. Amennyiben mégis akadnak olyan részek, amelyek a nem jogász olvasók számára kevésbé világosak, remélem, ez nem veszi el a kedvüket attól, hogy továbblapozva találják meg azt az információt, amiért a könyvet kezükbe vették. A történetek és a jogesetek megdöbbentıek és megrázóak. Nem ígérek „könnyő olvasmányt”. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a részletesen leírt tragédiákat sok száz, sok ezer – ki tudja, hány ember nem olvasta vagy olvassa, hanem megélte és megéli. Magyarországon. Napjainkban. Célom nem a szenzációhajhászás, hanem a figyelemfelkeltés és a változtatás sürgetése. Ehhez kérem az Olvasó segítségét.

ELSİ FEJEZET „Gyötört, ütött, megerıszakolt…” A bántalmazás természetrajza

1. Az erıszak, a családon belüli erıszak és a feleségbántalmazás. Egyre többet hallunk és beszélünk arról, hogy a bőncselekmények száma rohamosan nı, elhatalmasodik és félelmetessé válik körülöttünk az erıszak. Sokszor emlegetjük, hogy „már az utcára sem lehet kimenni”, mert az ember nem érezheti biztonságban magát. Mindeközben gondolunk-e arra, hogy az erıszakos bőncselekmények jelentıs részére nem a nyílt utcán, a sötét parkokban, de nem is bőnbandák egymás közötti leszámolása során, hanem családi otthonok falai között kerül sor? Számon tartjuk-e az erıszak áldozatai, elszenvedıi között azokat, akiknek testi épségét, biztonságérzetét, életét nem az elıttük ismeretlen támadó, hanem saját közeli hozzátartozójuk fenyegeti? Magyarországon minden második, halállal végzıdı erıszakos bőncselekmény „családi ügy”.* A brutálisan agyonvert, agyonszúrt, megfojtott, felgyújtott vagy más módon megölt áldozatok fele nem csupán ismerte, hanem egykor szerette is gyilkosát, hiszen szülıje, gyermeke, testvére, házastársa, élettársa volt. A közhittel ellentétben ezek a cselekmények többségükben nem a családi együttélés okozta feszültség vagy hirtelen felindulás kiszámíthatatlan, elıre láthatatlan következményei. Nem derült égbıl villámcsapásként jelentkezı tragédiák. Ellenkezıleg: általában nagyon is kiszámíthatóak, elıre láthatóak. A hozzátartozó életének kioltását többnyire éveken, sıt évtizedeken át tartó rendszeres és brutális bántalmazássorozat és terror elızi meg. Ennek elszenvedıje a hozzátartozói kapcsolatban kiszolgáltatott személy, elkövetıje pedig a vele szemben korlátlan uralkodásra törekvı, koránál, neménél, testfelépítésénél fogva hatalmi helyzetben lévı bántalmazó. A házastársak (élettársak) közötti bántalmazások mintegy 95 százalékában a férfi az elkövetı és a nı a sértett (áldozat).* 2. A bántalmazás mint folyamat. Az úgynevezett „abúzusok” célzatossága, eldurvulása és megnyilvánulási formái. A szakirodalom a bántalmazás három különbözı fajtáját különíti el: érzelmi bántalmazás (más néven lelki terror), fizikai, azaz tettleges bántalmazás, illetve szexuális bántalmazás. Szaknyelven a bántalmazásokat abúzusoknak is nevezik; a fentiek szerint tehát megkülönböztethetı az érzelmi (pszichológiai vagy emocionális) abúzus, a fizikai, valamint a szexuális abúzus. A kutatások, illetve a tapasztalatok szerint a házasságon belüli bántalmazásoknál az abúzusok egyes fajtái szinte soha nem jelentkeznek különállóan, egymagukban, hanem általában együtt, egymást váltva. Az „asszonyverés” többnyire párosul a folyamatos lelki kínzással és gyakran kiegészül a nemi erıszakkal is. Ezek általában nem egymástól elszigetelt események, hanem egy folyamat részei, amelynek kezdete legtöbbször szinte észrevehetetlen. Ahogy a lelki terrorról szóló fejezetben részletesen elemezni fogom, a leggyakoribb elsı lépés az elszigetelés, az elmagányosítás. Ehhez kapcsolódik és ezt erısíti a partner önbizalmának * A részletes statisztikai adatok a tettleges bántalmazásról szóló fejezetben olvashatók. * Dawn Bradley Berry: The Domestic Violence Sourcebook, Lowell House Los Angeles és Contemporary Books Chicago, 1995. 7 old.

fokozatos gyengítése, aláásása, amely az egyre gyakoribbá váló gúnyolódástól, a bíráló megjegyzések sőrősödésétıl és egyre durvábbá válásától a semmirekellıség éreztetése felé tart. A kritika tárgyát képezı tulajdonságok, szokások szolgálnak „alapjául” az eleinte türelmetlen, ideges, majd fokozatosan durvuló megnyilvánulásoknak. Az ajtócsapkodásokat egyes berendezési tárgyak, késıbb akár a fél lakás összetörése is követheti – ahogyan a leszidást leköpés…, a kiabálásokból pedig hetek vagy hónapok alatt artikulálatlan üvöltés és félelemkeltés lehet. Az elcsattanó pofont elıbb vagy utóbb kitartó, sérülést is okozó ütlegelés válthatja fel. A bántalmazási folyamatra jellemzı tehát az egyre durvábbá válás, az eszkalálódás. A bántalmazó úgy viselkedik, mint aki a „kibírhatatlan” partner miatt egyre kevésbé tud uralkodni magán. Az önuralom elvesztésében nehéz meglátni, észrevenni az uralom kezdetét. A bántalmazási folyamat ugyanis lényegében nem más, mint az egyik ember uralkodása, hatalomgyakorlása a másik ember felett. A házastársi (élettársi, intim kapcsolaton belüli) bántalmazás jelenségére jellemzı a partner akaratának megtörése, önálló gondolatokkal, érzésekkel, vágyakkal rendelkezı felnıtt emberi lény voltának folyamatos háttérbe szorítása, végsı soron tagadása. Ahhoz, hogy a bántalmazó az uralmát gyakorolhassa, rendszeresen bizonyítania kell, hogy a hatalma alatt tartott személy rossz, elviselhetetlen, ezért nevelésre, fegyelmezésre szorul. Meggyızıdése, hogy ez utóbbiakra neki joga van, s partnere „nevelése” érdekében az eszközökben sem kell válogatnia. Már most érdemes megjegyezni, hogy a feleségbántalmazót e meggyızıdésében erısíti az a hagyomány, amely az asszonyt férje tulajdonának tekinti. Véleményem szerint ez a felfogás az egyik oka annak, hogy a „klasszikus” és tipikus házastársi bántalmazási folyamatok túlnyomó többségében a férfi a bántalmazó és a nı az áldozat. A semmirekellıség, a haszontalanság, az elviselhetetlenség érzésének felkeltése az áldozatban azért is igen fontos a bántalmazó számára, mert ezáltal véli bizonyítani, hogy a bántalmazott – ügyetlensége, tehetségtelensége, „hülyesége” miatt – képtelen lenne a bántalmazó nélküli önálló életre. Szomorú tény, hogy a szisztematikus, kitartó manipuláció eredményeképpen az áldozat gyakran mindezt el is hiszi. Az uralkodó másik célja pedig annak bizonyítása, hogy a partner „elviselhetetlensége” miatt kizárólag ı az, aki képes vele élni, s ezért társa neki egyfelıl folyamatos hálával és alávetettséggel, másfelıl az „érthetı és természetes” indulat és brutalitás eltőrésével tartozik. „A verésnél is rosszabbul esett, hogy folyton azt mondogatta, én úgysem lennék képes egyedül élni, nélküle én mindenre alkalmatlan vagyok.” „Mindig azt üvöltötte, hogy én egy senki vagyok, és örüljek, hogy valaki megtőr maga mellett.” Gyakori, hogy a bántalmazó még csak arra sem törekszik, hogy az említett látszatot megteremtse, azaz a nı akaratának megtörését, félelemben tartását vagy megverését a „nevelés” céljával vagy az asszony elviselhetetlenségével igazolja. Vagy eleve úgy indítja a bántalmazási folyamatot, hogy látszatindokot sem keres, vagy pedig akkor vált, amikor az áldozat önbizalmának aláásását már sikerült elérnie. A bántalmazóknak ez a csoportja nem is rossz gyerekként, hanem a tulajdonában lévı tárgyként, illetve valamiféle háziállatként, „asszonyállatként” kezeli a másik felnıtt embert. Lássunk egy megtörtént, és, sajnos, nem egyedülálló példát erre a viselkedésre: „A férjem pontosan úgy bánik velem, mint a kutyánkkal. Ugyanazokat a kifejezéseket is használja velünk, ugyanolyan hangsúllyal. És ugyanúgy nem érdekli, hogy én mit gondolok vagy mit érzek, mint ahogy egy kutyáról sem feltételezi az ember, hogy vannak saját

gondolatai vagy érzései. A párom mindkettınkkel úgy van, hogy az egyik percben simogató és kedves, aztán, ezt megunva, kilöki az ajtón a kutyát vagy engem, amelyikünkkel éppen játszott. Valamelyik nap is egészen normális volt velem, aztán egyszer csak megunt, ingerült lett és kilökött hálóingben a küszöbre. Nagyon fáztam és féltem, kértem, hadd mehessek vissza. Erre kikiabált, hogy »Kinn maradsz!« – pontosan úgy, ahogy a kutyánknak szokta mondani. Aztán egy idı után kinyitotta az ajtót és megengedte, hogy bemenjek. Amikor átfagyva visszamehettem a lakásba, úgy tett, mintha semmi nem történt volna, mintha mindez teljesen normális dolog lenne. Nem érezte, hogy magyarázattal tartozik, ahogy egy kutyának sem magyarázkodik az ember.” A köztudattal ellentétben tehát a feleségbántalmazás általában nem egyszerően feszültségbıl, idegességbıl fakadó, indulati jellegő cselekmény. Az esetek többségében folyamatos, rendszeres és célzatos a bántalmazás és a terror. Célja nem más, mint hogy a bántalmazó az áldozatát uralma alatt tartsa, felette hatalmat gyakoroljon s a folyamatos félelemben tartással, megalázással a bántalmazottat teljes kiszolgáltatottságba és alárendeltségbe taszítsa. E cél az, amelynek eléréséhez nélkülözhetetlen az áldozat akaratának megtörése, önálló emberi lényként létezésének megkérdıjelezése, bizonytalanságban és a bántalmazótól való függésben tartása. Az utóbbi két elem, azaz a bizonytalanságban és a függésben tartás összetartozik. Aki soha nem tudja, hogy mire számíthat, mit hoz a következı pillanat, hogy mikor tesz jót és mikor rosszat, az elıbb vagy utóbb úgy fogja érezni: nyugalma, munkaképessége, alvása, biztonságérzete, testi épsége és végsı soron az egész élete kizárólag a partnertıl, annak kényekedvétıl, engedékenységétıl, „nagyvonalúságától” függ. Pontosan e függıségérzés kialakítása és fenntartása a bántalmazó egyik legfontosabb célja, hiszen ez az uralkodás egyik leghatásosabb eszköze. Ha legalább világos elvárások és szabályok lennének e játszmában, akkor a célba vett partner megpróbálhatna ezekhez igazodni, ezeknek megfelelni, és így számíthatna arra, hogy nyugalomban és biztonságban élhet. Világos szabályok esetén azonban ı maga is irányítója lenne az életének, ami a bántalmazó számára a hatalom részleges elvesztését jelentené. Játékszabályok tehát nem is létezhetnek. Kivéve egyet: mindig, mindenben az uralkodó, a hatalmi helyzetben lévı partner akaratának kell engedelmeskedni. „Sose tudom kiszámítani, hogy mit akar. Úgy érzem, folyton változnak a szabályok. Számtalanszor megvert, mert azt mondta, sokat beszélek, azaz pofázok. Erre elhatároztam, keveset fogok beszelni, hogy ne verjen. Ezek után nekem ugrott, elkezdett fojtogatni és közben azt üvöltözte, hogy mi van, nem tudsz beszélni, megnémultál, te rohadék. Akkor most mit csináljak, beszéljek vagy ne beszéljek? Az lenne jó, ha mindig pont akkor és pont annyit beszélnék, amennyit ı akar hallani. És persze pontosan azt kellene mondanom, amit hallani akar. Ez néha sikerül, de nem mindig tudom kiszámítani, hogy éppen mit akar és mit vár tılem.” Mindezekbıl következıen: a folyamat egyik jellegzetessége, hogy a bántalmazó az asszony életének szinte minden mozzanatát, a legapróbb megnyilvánulásait is ellenırzése és irányítása alatt tartja. „A férjem folyton ezt üvöltözte: »Értsd meg, hogy te még a WC-re sem mehetsz ki, ha én nem akarom!«”

A folyamat során fokozatosan alakul ki, majd állandósul a félelem és a fenyegetettség érzése. Ezzel általában párhuzamosan érlelıdik az a felismerés az áldozatban, hogy ı, azaz a bántalmazott nem képes befolyásolni partnere (férje) kitöréseit. A folyamat kezdetén a legtöbb nı úgy érzi, csak ı lehet az oka annak, hogy az egykor kedves és figyelmes udvarlóból türelmetlen, elégedetlen, csapkodó, törı-zúzó és pofozkodó férj vagy élettárs vált. Megpróbál alkalmazkodni az igényekhez, megpróbál változtatni beszédstílusán, hajviseletén, öltözködésén, munkahelyén, az ételbe tett só mennyiségén… Egyre többet ad fel saját egyéniségébıl, szokásaiból, megjelenésébıl, mindabból, amit valamikor – állítólag – megszeretett benne a társa. Mindabból, ami és aki valaha ı volt. Hiszi és reméli, hogy ezáltal minden visszafordítható: minden olyan szép lesz, mint régen. Hiszi, elhiszi, hogy ı az oka az egyre durvuló megnyilvánulásoknak, s ezért ıneki kell változni, hiszen ı tudja befolyásolni a partner viselkedését. A bántalmazási folyamat egyik legdrámaibb pontja annak felismerése, hogy ez nem így van. Hogy ami történik, az függetlenné vált tıle. Hogy amikor már teljesen feladta önmagát, akkor is lesz ok az üvöltésre, a fenyegetésre, az összeverésre. A feleségbántalmazás folyamatában végigkövethetı a félelem- és a fenyegetettségérzés kialakulása, majd elhatalmasodása. Ez az az elem, amely alapvetıen megkülönbözteti a feleségbántalmazást a kölcsönös veszekedésektıl éppúgy, mint a – kétségtelenül elıforduló – férjterrorizálástól. Az utóbbira, az áldozat vonatkozásában, igaz lehet mindaz, amit a feleségbántalmazási folyamat kezdeteirıl írtam. Az uralkodóként fellépı nı gúnyolja, folyamatosan bírálja, semmirekellıként tünteti fel a társát. Bántja, lelkileg kínozza, akár fel is pofozza. A folyamatos rettegés, a testi épség féltése, az állandósult halálfélelem érzése azonban, a házastársi bántalmazó kapcsolatok közül, szinte kivétel nélkül csak a feleségbántalmazást jellemzi. 3. A bántalmazási folyamat ciklikussága. Nehezíti a bántalmazás folyamatjellegének felismerését az a gyakori jelenség, hogy a lelki terrort, a durvaságot, a tettlegességet idıszakonként elviselhetı, sıt kellemes vagy egyenesen szép napok, hetek váltják fel. Ilyenkor az áldozat úgy érzi, hogy még van remény, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez a jó helyzet állandósuljon. Egyes esetekben derült égbıl villámcsapásként érik az újra közeledı kitörés jelei, máskor ezek szinte észrevétlenek. A családon belüli erıszakról szóló kutatásokban és a szakirodalomban jelentıs volt annak felismerése, hogy ezek a „nászútperiódusok” az esetek mintegy háromnegyedében szerves részét képezik a bántalmazási folyamatnak. A folyamatra tehát, az esetek többségében, a ciklikusság jellemzı. A ciklusok során három, viszonylag jól elhatárolható idıszak ismerhetı fel: a feszültség növekedése, az úgynevezett akut bántalmazási epizód (nagyjelenet) és az enyhülés, kibékülés ideje, a nászútidıszak. A feszültség növekedésének szakaszában a bántalmazó ingerlékenynek, türelmetlennek, irritáltnak tőnik. Egyre több és egyre jelentéktelenebb dolog hozza ki a sodrából. Izzik a levegı körülötte. A partner igyekszik kerülni a súrlódási pontokat, minden olyan helyzetet, amely kirobbanthatja a botrányt. Mindeközben fokozódik a feszültség, amely egyre több – ekkor még viszonylagosan kisebb súlyú – incidensben csúcsosodik ki. Ilyenek lehetnek a szóbeli sértegetések, kiabálások, az idıvel való elszámoltatás szigorodása, esetleg a felpofozás. Sok asszony szerint ez a legnehezebben elviselhetı idıszak, hiszen a „kitörés” ott van a levegıben, de a robbanás idıpontja kiszámíthatatlan. Azokban a kapcsolatokban, ahol a nı már több bántalmazási ciklust végigélt, egyre jobban ismeri a közeledı „vihar” jeleit. Érzései, gondolatai egyre inkább arra összpontosulnak, hogy csak minél kisebb sérüléssel, szenvedéssel, fájdalommal ússza meg azt, ami elıbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik.

„Már a szeme villanásán, a mozdulatain, a hanghordozásán éreztem, hogy közeledik a baj. Ilyenkor igyekeztem a gyerekeket biztonságba helyezni és a késeket meg más veszélyes tárgyakat eldugdosni. Szívem szerint persze a gyerekekkel együtt elmenekültem volna, de egyrészt nem volt hová, másrészt pedig ilyenkor még csak azt sem mondhattam volna, hogy azért menekülünk, mert megint ütött-vágott, hiszen ez még nem következett be, és csak én tudtam elıre, hogy egészen biztosan be fog következni. Csak én ismertem a jeleket. Más biztosan azt mondta volna, hogy nem lehet elrohanni otthonról csupán azért, mert a férjem csúnyán néz rám, vagy kissé idegesebb. Biztos furcsán hangzik, de ezekben az idıszakokban úgy voltam vele, hogy inkább verjen meg most, gyorsan, csak tudjam már, hogy túléltem, és legyünk már túl rajta. Szörnyő érzés volt, hogy tudtam, bántani fog, csak azt nem, vajon öt perc, egy óra, egy nap vagy egy hét múlva. És persze azt sem tudhattam, ezúttal kórházba kerülök-e majd vagy egyenesen a hullaházba, esetleg megúszom egy-két monoklival.” A második szakasz a vihar kitörése, az úgynevezett akut bántalmazási epizód („nagyjelenet”), amelynek kiteljesedése a súlyos tettlegesség, a gyakran kitartó, brutális, sérülést is okozó fizikai bántalmazás, a lakás összetörése, esetleg nemi erıszak. A bántalmazási folyamatnak ebben a szakaszában fordul elı a legtöbb ölési cselekmény is. (Már itt megjegyzem, hogy a végzetes tragédia, az élete kioltása vagy annak megkísérlése szempontjából a nı számára a második legveszélyesebb idıszak az, amikor elhatározza a kapcsolat felszámolását és ezt közli a partnerével, esetleg elköltözik vagy a bántalmazó számára egyértelmővé válik, hogy a már elköltözött nı nem hajlandó a kapcsolat visszaállítására. Nıi elkövetık esetében viszont nem ritka, hogy az ölési cselekményre az akut bántalmazást megelızı idıszakban, a feszültség növekedésének periódusában kerül sor, mégpedig a bizonyosan bekövetkezı súlyos bántalmazástól való félelem miatt, hiszen, ahogy látni fogjuk, a házastársuk életét kioltó, azaz a büntetıügyekben elkövetıként szereplı nık túlnyomó többsége is rendszeresen bántalmazott asszony.) A harmadik szakasz a nászútperiódus, a „mézeshetek idıszaka”. A durva, szinte ırjöngı nagyjelenet(ek) utáni napon vagy napokban a bántalmazó bocsánatot kér, könyörög az asszonynak (és esetleg a gyerekeknek, illetve a nagyjelenet végigszenvedıinek), hogy felejtsék el, ami történt. Napokig, hetekig kifejezetten kedves, figyelmes, úgy viselkedik, mint az udvarlás idején. Az áldozat ettıl a viselkedéstıl teljesen elbizonytalanodik. Nem tudja, mitévı legyen, mit gondoljon. Különösen nehéz helyzetben van, ha a bántalmazó azzal érvel, hogy ez az ı igazi énje, de sajnos az asszony viselkedése úgy kihozta a sodrából, hogy nem tudott uralkodni magán. (Ugyanezek a férfiak általában képesek uralkodni magukon a fınökükkel, jól fizetı ügyfelükkel, esetleg egy rendırrel összetőzésbe kerülve.) Ilyenkor gondolják azt az asszonyok – különösen a házasság elsı éveiben –, hogy csak még csendesebbnek kell lenniük, csak még jobban oda kell figyelniük a leves hıfokára, csak még jobban kell spórolniuk a kosztpénzzel, csak ott kell hagyniuk a munkahelyüket… és nem lesz több verés. A legtöbb esetben e bizakodás csak illúzió. A folyamat nem áll meg, és a nászútidıszak hetei, hónapjai után újra kezdıdik a feszültség növekedése. Ez a folyamat napokig, sıt hónapokig is eltarthat, mielıtt bekövetkezik az újabb brutális tettlegesség, a lakás szétzúzása vagy egyéb „nagyjelenet”. Hangsúlyoznom kell, elıfordulhat, hogy a bántalmazás egyszeri, kivételes eset, valamint az is, hogy a rendszeres bántalmazásban nem ismerhetık fel a ciklikusság jegyei. (Ami történik, az ettıl még bántalmazás!) Gyakori például az is, hogy a három részbıl álló ciklus helyett egyszerő, gyors váltásokat alkalmaz a bántalmazó: egyszer „jó”, majd hirtelen „rossz” lesz, és fordítva. Kísérteties: mintha egy testben két teljesen különbözı ember létezne.

„Mindennek lehordott, üvöltözött, aztán meg hirtelen agyba-fıbe dicsért. Nem tudtam, hogy én vagyok-e ırült vagy ı.” A megismétlıdés elkerülésének legbiztosabb módja az, ha maga az elkövetı jön rá: nincs joga bántalmazni a társát. Amennyiben valóban indulati jellegő a cselekménye, meg kell tanulnia máshogy levezetni a feszültségét. Ha pedig a másik ember feletti hatalomgyakorlás motiválja a viselkedését, akkor ennek tarthatatlanságáról kell meggyızıdnie. A nınek pedig azt kell tudnia, hogy joga van félelem és verés nélkül élni. Célom, hogy ebben a könyvben azt is bizonyítsam: mindkét felismerés kialakításában óriási a társadalom felelıssége. Fontos, hogy az áldozat tisztában legyen vele: amennyiben a bántalmazási ciklus megismétıdik, tehát a kibékülés szép idıszakát újra követi a feszültség növekedése, majd a tettlegesség, akkor nem egyszerően egy indulatos, nehéz emberrel él, hanem bántalmazóval. Az utóbbi esetben gyakorlatilag kizárt, hogy külsı beavatkozás és a bántalmazó saját felelısségének tudatosulása nélkül megállítható, megszüntethetı lenne az elıbb vagy utóbb állandósuló „klasszikus”, tipikus bántalmazási folyamat. Általános tanácsként elmondható, hogy két bántalmazási ciklus lezajlása után nem szabad abban reménykedni, hogy a nı „megfelelı” magatartásával a további brutalitás megelızhetı, sem pedig abban, hogy a férfi „majd megváltozik”. Nem fog megváltozni! Ellenkezıleg: a bántalmazási folyamatra az a jellemzı, hogy egyre durvábbá, egyre brutálisabbá válik, a félelem és a rettegés érzése egyre inkább állandósul, a nászútperiódusok egyre rövidebbek lesznek, illetve el is tőnnek. Igen lényegesnek tartom, hogy a bántalmazás természetrajzával, azaz folyamatjellegével, a lelki terror, a tettleges bántalmazás és a szexuális erıszak összefonódásával, illetve váltakozásával, a jelenség célzatos és tipikusan ciklikus természetével mind az átlagember, mind a családon belüli erıszakkal foglalkozó szakember tisztában legyen. 4. Történetek a bántalmazási folyamat jellegzetességeinek bemutatására. Mielıtt a következı fejezetekben áttérnénk a bántalmazás egyes megnyilvánulási formáinak részletes elemzésére, szeretném három történet segítségével illusztrálni az eddig ismertetett összefüggéseket. Mint a könyvben bemutatott valamennyi eset, az alábbi három is megtörtént, valóságos, csupán a szereplık nevét és adatait változtattam meg. Elsıként ismerkedjünk meg Piroskával. Története szomorú példa a bántalmazás folyamatjellegére, ciklikusságára és fokozatos eldurvulására, valamint a lelki terror, a tettleges bántalmazás és a házasságon belüli nemi erıszak összefonódására. Vallomása azt is világosabbá teszi számunkra, amit a családon belüli erıszakról szóló elméleti fejtegetések oly nehezen tükröznek vissza: ezek az „ügyek” érzelmi viszonyokról, szeretetrıl, ragaszkodásról, hagyományokról, nıi és férfi szerepekrıl is szólnak. Az áldozat döntéseit s ezekkel párhuzamosan a bántalmazás természetrajzát ezek az összetett tényezık is meghatározzák. PIROSKA Piroskát elıször a gyermekkoráról kérdeztem. Elmondta, hogy édesapja felelıtlen ember volt, aki a családot adósságokba sodorta, ezért az édesanyát a szülei választás elé állítottak marad a férj mellett, s akkor a nagyszülık nevelik fel a gyerekeket, vagy elválik, és akkor ı. Az édesanya a férjet választotta, így került Piroska a nagyszülıkhöz. Sokáig nem tudta megbocsátani ezt az anyai döntést, de felnıtt korára közel kerültek egymáshoz. A nagyszülık szeretetteljes, meleg családban nevelték A nagymama Piroska példaképe. Tökéletes asszony volt, tele szeretettel, türelemmel, jósággal. Akármilyen szegényen éltek is, valahogy mindig tele volt náluk a kamra; ügyesen, kevés pénzbıl jó ételeket tudott fızni és

mindig adott másoknak is. Önfeláldozóan gondoskodott a körülötte élıkrıl, gyerekekrıl és felnıttekrıl egyaránt. Senkinek nem akart a terhére lenni. Idıs korában összespórolta a pénzt a saját temetésére, az összeget bekészítette annak a ruhának a zsebébe, amelyben az eltemettetését kérte, és ez a ruha kivasalva lógott a szekrényben. Halála elıtt utolsó kívánsága az volt, hogy ha életében valakit megbántott volna, attól a hozzátartozók kérjenek bocsánatot a nevében. Piroska világéletében ugyanilyen tökéletes asszony szeretett volna lenni. Szép és boldog családra, gyermekekre és meleg otthonra vágyott. Büszke arra, hogy fiai és lánya akkor is ápoltan és jól öltözötten jártak iskolába, óvodába, amikor a brutális, iszákos apával éltek együtt. Nagyfia ekkor is az osztály legjobb tanulója volt. Az asszony három gimnáziumot végzett, akkor egy súlyos betegség miatt abbahagyta tanulmányait. Úgy tervezte, hogy visszamegy az iskolába, de megismerkedett a nála két évvel idısebb Péterrel, aki elsı udvarlója lett, s akihez tizennyolc évesen férjhez ment. Péter szülei alkoholista, durva emberek voltak, fiuk magányos és szomorú felnıtté serdült. A fiatalok „lelkiekben egymásra találtak”, megértették egymást, tervezgették közös életüket, családjukat. Az esküvıig eltelt másfél év alatt szépen alakult a kapcsolat. Péter nem volt iszákos, alkalomszerően ivott egy-egy pohár konyakot, mindössze egyszer rúgott be egy mulatságon. Az elsı pofon a házasságkötés után egy hónappal csattant el. Piroska egy divatos inget vett Péter születésnapjára, aki, meglátva az ajándékot, azt kiabálta, hogy biztos azért erre esett a felesége választása, mert valamelyik fiúja is ilyet hord. A számára harmonikusnak tőnı kapcsolatban a fiatalasszony „mindenre számított, csak erre nem”. A férj térden állva kért bocsánatot, bizonygatva, hogy ami történt, véletlen volt. Piroska úgy gondolta, hogy a féltékenység nem megbocsáthatatlan dolog. Úgy mondták az emberek, hogy aki szeret, az féltékeny is, ezért igyekezett elfelejteni a történteket. A féltékenység Piroska munkatársaival szemben is megmutatkozott. A férj arra kérte az asszonyt, hogy hagyja ott a munkahelyét, ahol egyébként nagyon szeretett dolgozni. Megtette, Péter lelki nyugalma és a házasság megmentése érdekében. Munkahelyet változtatott, de amint kiderült, hogy fınöke férfi, ki kellett lépnie az állásából. Nagyon szégyellte, hogy munkakönyvében nyoma maradt az igen rövid, mindössze néhány napos munkaviszonynak. Ezután bedolgozó lett, otthon végezte a munkáját. Mindketten nagyon örültek az elsı terhességnek, tervezték és várták a gyereket. Péter ekkor olyan munkahelyen dolgozott, ahol egy-egy láda sör is része volt a honoráriumnak. Iszogatott. Az asszony a bedolgozás mellett állatokat is tartott. Nyolc hónapos terhes volt, amikor a tápszállítás napján a férj nem jött haza a megbeszélt idıben, ezért ı egyedül vonszolta be a kaputól a hatalmas zsákokat. Mint utóbb kiderült, a haverok gúnyolni kezdték a hazafelé tartó Pétert azzal, hogy „úgy látszik, jön már a baba, mert az asszony nagyon cipeli a tápot”. Ezen felmérgesedve a férj olyan erıvel lökte el a várandós kismamát, hogy az hasra esett, de szerencsére a magzatnak nem esett baja. A kórházból hazahozott újszülött tiszteletére Péter elfogyasztotta a faluban szokásos örömpálinkát, majd hazatérve ırjöngeni kezdett. A frissen készített fasírtot a falra kente, a levest kiborította. Piroska úgy gondolta, hogy férje talán azért is „van ki idegileg”, mert az anyósékkal kell laknia, s ha ez a helyzet megváltozik, minden rendbe jön majd. Ezért kezdeményezte, hogy építsenek maguknak saját otthont. Pétert behívták katonának. Nagyon szép leveleket írtak egymásnak, tervezgették az építkezést és a család jövıjét. Ugyanakkor a hazalátogatások alkalmával a férj nagyon feszült volt. Elıfordult, hogy ha a baba felsírt, hatalmasat rúgott a kiságyba, s amikor a feleség döbbenten kérdıre vonta, úgy válaszolt, hogy „miért, talán beléd kellett volna rúgnom?” Piroska próbálta megérteni, mennyire fájhat az édesapának, hogy csak ritkán láthatja gyermekét, és nyilván ettıl olyan ideges.

Miután a kisfiú nagyobbacska lett, és az apuka leszerelt, sokat társasjátékozott és focizott gyermekével. Az édesanya úgy gondolta, nagyon jó és fontos, hogy a gyereknek „van apukája”, s ennek érdekében, ennek a helyzetnek a fenntartásáért neki mint nınek és anyának vállalnia kell bizonyos áldozatokat. Piroska egyébként folyton otthon volt, senkivel sem beszélgethetett, hiszen Péter féltékenysége miatt változatlanul csak bedolgozást vállalhatott. Barátnıi nem lehettek, a faluban sem állhatott meg senkivel sem beszélgetni, hiszen az esetleges „tettenérés” is kiváltotta volna Péter haragját. Nem csak férfiakra volt féltékeny, hanem feldühödött azon is, ha Piroska egy asszonnyal beszélt, mert úgy gondolta, vagy „pasasokról tárgyalnak”, vagy azért társalog a felesége, mert jó dolgában már azt sem tudja, mihez kezdjen. Piroska vezette a háztartást, állatokat tenyésztett és a legnagyobb szeretettel nevelte, gondozta a gyereket. Minden erejével azon volt, hogy harmonikus legyen a család élete. Sokszor eszébe jutott az a fájdalom, hogy ıt nem a szülei nevelték fel, s hogy Péternek milyen nehéz volt a gyerekkora. Hitt benne, csak nagyon kell akarni, sok áldozatot kell hozni, és akkor az ı életük, s mindenekelıtt a gyerekük élete szép és boldog lesz. A férj ekkortájt még nem verte ıket, viszont idırıl idıre összetörte a berendezési tárgyakat azzal, hogy „még mindig jobb, mintha a feleségét törné össze”. Pétert ugyanakkor segítıkész embernek ismerték a faluban. Akár éjjel tizenegykor is felkelthették, hogy javítsa meg valakinek az autóját. Piroska a nehéz napokon próbálta emlékeztetni magát Péternek ezekre a jó tulajdonságaira. Nem volt összehasonlítási alapja a férfiakról, „csak amit a filmeken látott”. Fogalma sem volt, hogy általában milyenek a férfiak, csak annyit tudott biztosan, hogy neki mindent meg kell tennie a család egybenmaradásáért. A férj sok-sok mindenen „felidegesítette magát”. Amikor például Piroska valamilyen finomságot akart adni a gyereknek, szalámit, üdítıitalt vagy ropit, azt üvöltötte, hogy „ez meg minek”, és olykor összetörte az egész konyhát. Piroska többnyire nagyon magányosnak érezte magát, de tudta, ha „két szót vált valakivel, legyen az férfi vagy nı, nagy baj lesz”. Férje még azt is rossz néven vette, ha Piroska édesanyja jött hozzájuk látogatóba. İt is gyakran ordenáré szavakkal illette. A feleség úgy gondolta, ha majd a saját ház elkészül, minden jobbá válik, nem kell majd Péternek annyit alkalmazkodnia. Mindig erre gondolt, amikor még hajnali kettıkor is egy-egy újabb és újabb anyagdarabot tett a varrógépbe, hogy minél több pénzt győjtsön a házhoz a bedolgozásból. Sokat gondolkodott azon, miként tudná Pétert megkímélni az építkezéssel kapcsolatos ügyintézés terheitıl, anélkül hogy neki, Piroskának kellene kapcsolatot tartania az építésszel. (Tudta ugyanis, hogy ezt férje úgysem tőrné el.) Nagy könnyebbség volt számára, amikor sikerült egy idıs építész bácsit találni, aki mindig a feleségével dolgozott, ezért Péter elfogadta, hogy ı legyen az építést irányító szakember. A ház alapját Piroska születésnapján rakták le. Ez volt a remény napja az életében. Az OTPkölcsön feltétele volt a második gyermek vállalása. Piroska elıtt egy álomkép lebegett. Ebben az álomképben ott volt a két gyerek, a már megnyugodott házastárs és a szép ház, amelyben együtt élnek. Egy napon a védını rossz hírt közölt: az egyik vérvizsgálat túl magas szintet jelzett, és ez azt jelenthette, hogy fogyatékos lesz a születendı gyerek. Szörnyő félelem fogta el Piroskát, szorongva készült a budapesti ultrahangvizsgálatra. Mélységes fájdalom töltötte el, amikor a férje közölte, hogy nem kíván a klinikára utazni vele. Az ekkor már nagyobbacska fia kísérte el a vizsgálatra. Hihetetlen könnyebbség volt megtudni, hogy a szokatlan vizsgálati eredmény oka ikerterhesség. Az öröm mellé persze némi szorongás is vegyült, hiszen sok szempontból nehéz volt elképzelni az életet három gyerekkel. Piroska még az elırehaladott terhessége mellett is dolgozott az építkezésen, egészen addig, amíg két hónappal a szülés elıtt kórházba utalták. Nagyon-nagyon nehéz volt a szülés, az egyik baba harántfekvéses volt, és az orvosok beszédébıl Piroska olyasmit is kivett, hogy ez

esetleg a másik baba egészségét veszélyeztetheti. Mire megszülettek a gyerekek, rettentı fáradtnak és kimerültnek érezte magát, de nagyon várta, hogy találkozzon a férjével. Az elhúzódó szülés miatt „nehéz volt kikönyörögni, hogy kitolják a folyosóra és beszélgethessenek”. Ezért is volt megdöbbenve és elkeseredve, amikor a férj néhány perc után közömbös arccal azt mondta, hogy most már tolják vissza, mert ı indulni akar hazafelé. Férje szülés utáni viselkedését akkor „értette meg” az asszony, amikor az építkezésen segédkezı egyik szomszédtól megtudta, hogy Péter a két hónap alatt már reggelente részeg volt és Piroskát szidta, hogy „ott mereszti az izéjét a kórházban, miközben ı építkezik”. Úgy tőnt, a legszerencsésebb pillanatban ajánlottak fel a férjnek egy sofıri állást. Piroska biztos volt benne, hogy ez megakadályozza majd az ivásban. Sajnos nem így történt. Ekkorra Piroska már egyáltalán nem hitt az addigi álomképekben, s nem tagadhatta tovább maga elıtt, hogy fél a férjétıl, egyre jobban undorodik tıle. A gyerekeit is feltette, hiszen elıfordult, hogy a férj hazajött, ırjöngött és üvöltött, és az éppen elıtte dolgát végzı kisgyerek alól iszonyatos erıvel kirúgta a bilit. Ekkor már a feleségét is gyakran megverte. Amikor Piroska édesanyja eljött segíteni, ruhában kellett aludnia, mert nem tudta, hogy Péter mikor fogja kihajítani. Amikor elkezdıdött az ırjöngés, az utcára vagy az udvarra menekültek a gyerekekkel, mert ott soha nem ütötte meg ıket Péter. Az állandó félelem és undor miatt Piroskának már semmi kedve nem volt a házasélethez, igyekezett Péter közeledését elhárítani. Egy napon a picik a járókában voltak, a nagyfiút Piroska éppen hazavárta az iskolából. A varrógépen dolgozott, amikor megérkezett Péter és fogdosni kezdte. Piroska kérte, hogy hagyja ıt békén, hiszen a nagygyerek mindjárt hazajön, az ikrek meg pár méterre játszanak a járókában. Ezután a férj fölpofozta, letépte róla a ruhát és a földre leszorítva erıszakkal közösült vele. „Az egész olyan volt, mint azokban a szörnyő filmekben.” Borzalmas volt az is, hogy míg akit az utcán erıszakolnak meg, az legalább segítségért kiálthat, Piroska nem is kiabálhatott, hogy legalább a gyerekek ne ijedjenek meg. Ettıl kezdve a nemi erıszak épp olyan rendszeres volt, mint a verés és a lelki terror. A felnıttek hálószobáját csak egy vékony fal választotta el a gyerekszobától. A nagyfiú valószínőleg mindent tudhatott, igyekezett segíteni édesanyjának, amikor hallotta odaátról, hogy Péter nekiesik Piroskának, átkopogott és valamilyen ürüggyel segítséget kért, például „gyere, anyu, mert sír az egyik pici”. Az asszony nem tudta, hogy mennyit kell elviselnie a család együttmaradása érdekében. Nagyon fájt neki, hogy mindez már az új házban történt, amit olyan sokáig tervezett, és amitıl a változást várta. Nagyon sokat jelentett neki ez az új otthon, minden egyes darabjához, berendezési tárgyához, függönyéhez sok-sok éjszakai munka és tervezés kapcsolódott. Egy napon Piroska határidıs munkája még nem volt készen, ezért nem teljesítette Péternek azt a „parancsát”, hogy azonnal hagyja abba a varrást. A férj erre úgy reagált, hogy belemarkolt Piroska hajába és teljes erejébıl belevágta az asszony fejét a varrógépbe. A két elsı foga letörött és teljesen feldagadt a szája. Amikor a fogászatra ment elsısegélyért, többször rákérdezett az orvos, pontosan hogy is történt a baleset, de Piroska ragaszkodott ahhoz, hogy elesett a lépcsın. Tudta, kicsi a falu, és ha Péter rájön, hogy elárulta ıt, bosszút áll. Ugyanez volt az oka annak, hogy a rendırségre sem ment el. A rendırök igen jó kapcsolatban voltak a falubeli férfiakkal, a helység legkülönbözıbb pontjain futottak össze, beszélgettek, barátkoztak. Naivság lett volna azt hinni, hogy azért, mert valaki rendırként dolgozik, szembeszállna a saját ismerısével, falubelijével. A másik ok, amiért Piroska semmilyen hivatalos helyre nem fordult, az volt, hogy rettegett attól: a férjjel szemben senki nem lépne föl, viszont a három gyermeket elvennék, kiemelnék ebbıl a rossz környezetbıl. Úgy érezte, hogy bármit inkább elvisel, mint ez utóbbit.

Ugyanakkor a helyzet a gyerekek számára is egyre veszélyesebbé vált. Elıfordult, hogy a nagyfiú odaállt az apja elé és azt mondta, „ne bántsd az anyukámat”, mire az apja úgy belerúgott, hogy a gyerek átrepült a szoba másik végébe. Amikor Péter másodszor rúgta szét a telefont úgy, hogy az használhatatlanná vált, Piroska már nem merte kihívni a szerelıket. Az üveges sem hitte el, hogy a törések folyton a gyerekek csintalansága vagy a huzat miatt keletkeznek. Piroska folyamatosan valamiféle csodatévı megoldáson gondolkozott, s közben persze a gyerekek elıtt kínosan igyekezett tartani a kiegyensúlyozottság látszatát és bizonygatni, hogy „a papa gyakran ideges, de majd ha könnyebb lesz az élete, megnyugszik”. Ilyen csodatévı megoldásnak gondolta, hogy kiköltözik a közös hálószobából. Arra számított, ettıl a lépéstıl férje észretér és ráébred, hogy a durvaság és brutalitás csak a teljes elhidegüléshez vezethet. A „mini válás” hatására azonban a helyzet még rosszabb lett. A külön szoba bezárt ajtaja sem jelentett akadályt Péternek, elıfordult, hogy úgy törte rá Piroskára, hogy a katedrálüveg szétrobbant. Egyre különbözıbb módjait találta ki a családtagok megalázásának. A vécét ürülékével és vizeletével rendszeresen összepiszkította, „természetesen” Piroskának kellett takarítani utána. A cipıjét beletörölte a gyerekek fürdılepedıjébe. Feleségét rendszeresen leköpködte. A kamasz fiának azzal dicsekedett, hogy az útszéli prostituáltak „ingyen mennek el vele”. Emiatt Piroska a megerıszakolások során már a súlyos nemi betegségektıl, fertızésektıl is reszketett. Piroska megfogalmazása szerint Péter úgy élt a családban, „mint akinek bármihez joga van”. Feleségét saját tulajdonának tekintette, amit használni lehet, s megunva, a szó szoros értelmében, odébb lehet dobni vagy akár le is lehet köpni. A férj valahogyan szert tett egy pisztolyra s azzal fenyegette Piroskát: „ezzel foglak lelıni, ha olyasmit csinálsz, ami nekem nem tetszik, utána beleteszlek az emésztıbe, és senki nem talál meg”. Közölte, ha Piroska el mer menni, végignézheti, ahogy megöli a gyerekeket, s majd utána fog vele is leszámolni. A nagyfiú ekkor nyolcadik osztályos volt. Piroska nagyon fontosnak gondolta, hogy az általános iskolát ott fejezhesse be, ahova addig járt, ahol ismerték és szerették. Állandóan félt attól, hogy a kisgyerekek az óvodában beszámolnak az otthon történtekrıl, egy napon majd megjelenik a gyámhatóság és elviszi ıket. Azt tudta, hogy Pétert semmilyen körülmények között nem „vinnék el”, hiszen az egész környéken nem volt példa arra, hogy a hatóságok egy brutális férj ellen határozottan felléptek volna „családon belüli ügy” miatt. Arra viszont volt példa, hogy egy válni szándékozó nıt a faluban megölt a férje. A közös otthonban töltött utolsó napon Piroska édesanyja a gyerekekkel játszott a házban, Piroska a konyhában volt, a grillsütı be volt kapcsolva, ı a pultnál dolgozott. Péterre újfent rájött az ırjöngés, ezúttal felkapta a forró grillsütıt, hátulról a felesége nyakához nyomta, úgy, hogy a haja féloldalon teljesen leégett, s a bıre ugyancsak megsérült. Ezután „a nagyobb nyomaték kedvéért” egy késpengét is végighúzott felesége hátán, nem túl mélyen, de úgy, hogy vérezzen. Az üvöltı férfi sorban dobálta ki a tárgyakat az ablakon. A nagymama kirohant a három gyerekkel az udvarra. Ezen a délutánon éppen vízfestékkel játszottak a gyerekek, így mindhárman festékesek voltak, s az otthoni ruhájukat viselték, lábukon papuccsal. Tél volt, kint havazott. Piroska pillanatok alatt megpróbált összeszedni egy-két ruhát, ami csak a keze ügyébe akadt. A nagymama, a három gyerek és Piroska együtt rohantak a vasútállomás felé. Nagy szerencséjükre nemsokára indult a pesti vonat, és az egyik vasúti dolgozó, felmérve a helyzetet, segítségükre volt azzal, hogy valakit elküldött Péterhez és kérte, tartsa föl addig, amíg a vonat el nem megy. A vonaton mind az öten sírtak és nagyon „szégyelltek magukat”. Szedett-vedett ruhákban voltak, a gyerekek festékesen, Piroska szeme alatt kék-zöld monoklik, haja leégve, a kivert

fogakat pedig még mindig nem tudta pótoltatni. Kabátja hátul már átvérzett. Mindenki szörnyülködve nézte ıket. Piroska nem tudta magával vinni a szívgyógyszereit, amiket ekkor mar rendszeresen szedett. Nagyon rosszul érezte magát. Pesten bementek a pályaudvarhoz közeli orvosi ügyeletre, ahol Piroska kérte, írják fel neki a hiányzó gyógyszert. Az orvos alaposan végigmérte a családot, majd közölte, hogy ha van egy ezresük, akkor megteszi ezt a szívességet. Két napig Piroska anyjánál húzódtak meg, ezután a Nık Lapja és a NANE Egyesület segítségével eljutottak egy anyaotthonba. Piroska szerencsésnek tartja magát, mert a három gyerekkel egy icipici, de mégiscsak külön szobát kapott. Ez az anyaotthonokban kivételes helyzetnek számít, hiszen általában több család lakik egy szobában. Természetesen Piroskáék is a többiekkel közösen használják a konyhát, a mellékhelyiségeket. A nagyfiú az általános iskolát a fıvárosban fejezte be. Jelenleg középiskolás, nagyon „jó gyerek”, de édesanyja szerint az élete mégis kettétörött. Menekülésük két éve történt. Azóta élnek a kilenc négyzetméteres anyaotthoni szobácskában, Péter pedig változatlanul a kétszintes otthonban. Piroska a fıvárosban nagyon nehezen tudott munkát találni, igen szőkös körülmények között élnek. Péter egyáltalán nem fizet tartásdíjat. Az asszony arról álmodozik, hogy egyszer talán újra lesz egy saját otthona a gyerekekkel. A válóperi tárgyaláson a bíró éles és határozott hangon hívta fel Piroska figyelmét a gyermekek érdekeire és arra, hogy felelısségteljesebb anyai magatartás lenne, ha visszamenne a gyermekek édesapjához. Elrendelte Péter számára a gyermekek rendszeres láthatását. İk mindhárman sírva tiltakoznak az ellen, hogy édesapjukkal találkozzanak. A bíróság az ítéletében megállapította, hogy Piroska nem jogosult a lakáshasználati jog ellenértékére, mert a közös otthont önként hagyta el. Az asszony az elmúlt két év során körülbelül tizenöt hivatalos szervhez és önkéntes szervezethez fordult. Senki nem tudott segíteni. A következı történet példa annak igazolására, hogy a bántalmazás általában nem indulati cselekmény, hanem egy célzatos folyamat része. Anna férjének célja is az asszony akaratának teljes megtörése, egy másik ember maradéktalan leigázása volt, a korlátlan uralom megszerzése érdekében. Eszköztárában a lelki terror és a tettleges brutalitás együtt szerepelt, s ezekhez járult az alkalmankénti nemi erıszak. Ugyanakkor visszatérıek voltak a nászútperiódusok, amelyek alatt Anna mindent megtett annak érdekében, hogy kimutathassa, ami kívülállók számára talán felfoghatatlan: szereti a férjét. A történet azt is igazolja, hogy a bántalmazási folyamatban az áldozat számára nem feltétlenül a verés a legnehezebben elviselhetı. Az asszony a legválogatottabb testi és lelki kínzásokról számolt be – szinte rezzenéstelen arccal. Akkor sírta el magát, amikor egy látszólag (viszonylagosan) súlytalanabb epizódról adott számot. Neki az volt a legfájóbb, amikor a számára oly szép nászútperiódus véget ért, mégpedig szeretete durva visszautasításával. ANNA „A férjem hivatásos katona volt. Megszállottan tudott beszélni arról, hogyan lehet embereket megkínozni vagy megölni. Olyan volt ez nála, mint másnál valami hobbi vagy szenvedély. Amikor elkapta a hév, akár az éjszaka közepén is felébresztett, hogy hallgassam végig az ezzel kapcsolatos fantáziáit. Ha véletlenül elaludtam közben, akkor felrázott és üvöltözött velem, hogy hallgassam tovább. A módszereket idırıl idıre rajtam is kipróbálta. Tudta például, hogy vizes kézzel a szokványosnál sokkal nagyobb pofont lehet adni. Azelıtt elképzelni sem tudtam volna, hogy egyetlen arcul ütés ilyen iszonyú fájdalmat okozhat. Heteken át zúgott a fülem és fájt a fejem. Máskor hozzányomott a falhoz és a nyakkendıjét addig szorította a nyakamra, amíg nem kezdtem fuldokolni. Élvezte, hogy a kezében van az életem és én szinte palás voltam, hogy az utolsó pillanatban mindig

megkegyelmezett, pedig meg is ölhetett volna. Egy idı után már olyankor is egész testemben reszkettem, amikor egyszerően csak kivett magának egy nyakkendıt a szekrénybıl. Gyakori volt az is, hogy letérdepeltetett és egy zsineggel összekötözte a kezemet, lábamat és egy hurkot képzett a nyakam köré. Így hagyott ott a szobában hosszú idıre. Egyszer csak azt éreztem, hogy fáradok, nem tudtam tartani a kezemet és a lábamat, szorult a hurok a nyakam körül. Iszonyú érzés volt, hogy mindjárt megfojtom saját magamat. De »megmentett«. Hagyományosabb módszerekkel is bántott: ütött, vert, rúgott, ahol ért. Néha meg is erıszakolt. Ezek a szörnyőségek eltartottak egy pár hétig vagy hónapig, de utána mintha mi sem történt volna. Ilyenkor úgy tőnt, megnyugodott, lecsillapodott. Arra gondoltam, hogy talán beteg ember, és ha sok szeretettel és türelemmel vagyok iránta, akkor majd meggyógyul. Én szerelembıl mentem hozzá a férjemhez. Nem akartam feladni azt a vágyamat, hogy szépen, együtt éljük le az életünket. Nem ınélküle akartam élni, hanem fájdalom és félelem nélkül. A kegyetlenkedések utáni idıszakokban mindig tele voltam reményekkel. Ilyenkor kedves volt velem, nem bántott. Boldog voltam és azt szerettem volna, hogy ı is boldog legyen. Igyekeztem mindenben a kedvében járni. A kedvenc ételeit fıztem, szépen megterítettem, lestem a gondolatait. A babgulyást és a palacsintát szerette a legjobban. Egy délelıtt nekiálltam és elkészítettem egy hatalmas fazék gulyást, hozzá vagy negyven palacsintát. Szétválogattam töltelék szerint a túrósat, lekvárosat, kakaósat, külön-külön tányérokra, mert tudtam, hogy nagyon idegesíti, ha nem tudja, melyikben mi van. Megette az elsı tányér levest és nagyon elégedett volt. Azt mondta, hogy »anyukám, ez aztán nagyon finom volt«. A szép idıszakokban mindig anyukámnak szólított, én pedig ıt úgy, hogy apukám. Úgy éreztem, madarat lehet fogatni velem. (Könnyezni kezd…) Mosolyogva biztattam, hogy akkor szedjél még, apukám. (Sír…) Erre, mint a villámcsapás, elborult a tekintete, megváltozott az arca, felemelkedett a székrıl és úgy üvöltötte: »Majd szedek, ha akarok! Te nekem nem mondod meg, hogy mit csináljak, érted?« (Zokogva meséli tovább…) Most is látom magam elıtt, ahogy ráhajolt az asztalra és sodorta le a levesestálat, a szétválogatott palacsintás tányérokat, a virágot, amit odakészítettem… Repült, törött minden, amit olyan sok szeretettel készítettem el neki… Négykézláb szedtem fel, dobáltam ki a maradványokat és közben a saját hajamat téptem, hogy legalább tudjam, mi az, ami annyira fáj…” A nászútidıszak tehát, ahogy jött, úgy el is múlt. A kínzások, kegyetlenkedések folytatódtak, Anna újra félelemben élt. Az egyik bántalmazási nagyjelenet során úgy érezte, hogy ezúttal nem lesz része kegyelemben, és a fojtogatás végzetes lesz. Életében elıször megvédte magát, felkapott egy kést és szúrt. Az ı kapcsolatuk a bántalmazó halálával ért véget. Valószínőleg az ı ügyében ítélkezı bíró is feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket: „Hogyan tőrhette mindezt? Miért nem vált el? Miért nem menekült?” Ahogy azt e könyvben részletesen elemezni fogom, erre a kérdésre léteznek válaszok, amelyek megértéséhez azonban alaposan ismerni kell a bántalmazás természetrajzát, okait, hatásait és az egyes történetek sajátos belsı összefüggéseit. Anna válasza megdöbbentı, de világos: azért nem vált el, mert szerette a férjét. Mert nem nélküle, hanem bántalmazás nélkül akart élni. A mélykúti nıi börtönben beszélgettem vele. A harmadik eset azon kivételes példák közé tartozik, amelyben a bántalmazó még azelıtt került büntetıjogi felelısségrevonásra, hogy megölte volna a feleségét, gyermekét vagy más hozzátartozóját. E történetet a bírósági ítéletben megállapított tényállásból ismerhetjük meg. Noha keveset tudunk meg az elızményekrıl és arról, hogy a vádbeli nap eseményei miként illeszkednek a bántalmazási folyamatba, szinte nagyító alatt látjuk egy akut bántalmazási epizód elemeit, a lelki terror és a tettleges bántalmazás együttesét. Ezen túlmenıen pedig meggyızı

bizonyítékot szerezhetünk arra, hogy e bántalmazási epizódok korántsem hirtelen fellobbanások, indulatkitörések, hanem megfontolt és kitartó kegyetlenkedések, amelyeknek célja az áldozat félelemben tartása. KOVÁCS LÁSZLÓNÉ Kovács László vádlott és Kovács Lászlóné sértett házastársak. Házasságkötésükre 1993-ban került sor, amit követıen Debrecen mellé, a sértett szülıföldjére költöztek. A kettıjük közötti kapcsolat már korábban, ezt megelızıen kezdıdött Budapesten, ahol élettársi kapcsolatban éltek hosszú idın keresztül. Boldognak induló házasságuk hamarosan – a férj állandó követelései miatt – megromlott, zaklatottá vált. 1994. december 18-án Debrecenbe akartak indulni autóval, mikor a gépkocsi villamossági problémák miatt nem indult. Rövidesen a szomszéd segítségével jutottak el a szerelıhöz. Mivel a gépkocsit ott kellett hagyni, gyalog indultak haza a síkos úton. Útközben a sértett, aki a férfiak mögött haladt, elcsúszott, és a jobb csuklója eltörött. Az asszony, annak ellenére, hogy nagy fájdalmai voltak, nem gondolt törésre, így orvoshoz sem fordult a bajával. Az autóért a déli órákban a sértett ment el és vitte haza. Otthon a vádlott, miután már több pohár bort elfogyasztott, felháborodva közölte, hogy nem megy sehová, és egyébként is hagyják békén. A sértett csuklója egyre jobban fájt, ezért úgy döntött, hogy busszal utazik be Debrecenbe a munkahelyére a részére folyósított segély átvétele végett. Fél 15 óra körül érkezett haza, ahol férjét úgy találta, ahogyan hagyta. Továbbra is ivott, dühöngött, dühét pedig ki is mutatta. Feleségét megalázó szavakkal illette, tört-zúzott a lakásban. Leszaggatta a függönyöket, tönkretette a televíziót, rádiót, pohárkészletet és mindent, ami a keze ügyébe került. Mindezek láttán a sértett nagyon megrémült, azonban félelmének nem mert hangot adni. Nem is lett volna rá ideje, hiszen vádlott a gázpisztolyát a homlokára helyezte, majd, a másik kezébe a nagy konyhakést véve, megöléssel fenyegette. Ezt követıen a vádlott a kezében lévı eszközöket letette, majd a sértettet kézzel a heverıre lökte, ököllel hasának bal oldalán megütötte nagy erıvel. A bántalmazást a sértett könyörgésére abbahagyta, majd erıszakkal arra kényszerítette, hogy üljön be az autóba és vigye el édesapja lakására, amely egy környékbeli faluban található. Mindezt azért tette, hogy megölje az idıs embert a lánya szeme láttára. E célból egy húszliteres benzines kannát tett az autóba azzal, hogy majd rágyújtja a házat az idıs emberre. Útközben az ittas állapotban lévı vádlott többször is arra szólította fel a sértettet, hogy álljon meg, mert vizelni szeretne. Egy ilyen alkalmat használt ki a sértett arra, hogy a vádlottól megszabaduljon, s amikor az kiszállt, gázt adva a helyszínrıl eltávozott, haza indult. Hazafelé állapota egyre inkább romlott, s amikor a Táncsics Mihály utca 234. szám alatti szennyvíztelepre ért, attól tartva, hogy elájul, megállt, majd segítséget kért. A rövidesen kiérkezı mentı további ellátás végett a megyei kórházba szállította. A sértett a vádlott bántalmazása következtében a mellkas bal oldali alsókülsı felszínén egyrendbeli nagyerejő tompaerı behatástól származó lépbevérzést szenvedett el. A sérülés gyógytartama nyolc napon túli, a tényleges gyógytartam hat-nyolc hét. A sérülés következtében közvetlen életveszélyes állapot alakult ki, így a sértett életét csak a kellı idıben érkezı szakszerő orvosi beavatkozás mentette meg. A vádlott a sértettıl bocsánatot kért.” (I/1. sz. jogeset) Az egyébként is hátborzongató (bár „fajsúlyában” korántsem ritka) történetet még ijesztıbbé teszi az a tény, hogy a férj a büntetıeljárás során mindössze három napot töltött ırizetben, ezt követıen szabadlábon volt, azaz nyilvánvalóan a közös otthonba tért vissza. Az ítélet meghozatalára a vádbeli cselekmény után másfél évvel került sor, a büntetés felfüggesztett

szabadságvesztés és pénzmellékbüntetés lett. A családon belüli erıszak többi elszenvedıjéhez hasonlóan ennek az asszonynak a további biztonságát sem tudta hatékonyan biztosítani a jog. Felhasznált irodalom: Del Martin: Battered Wives. Pocket Books, New York 1976 Lenore Walker: The Battered Woman. HarperRow, New York 1982 Deborah Lockton és Richard Ward: Domestic Violence, Cavendish Publishing Limited, London/Sydney 1997

MÁSODIK FEJEZET „A lelki terror még rosszabb, mint a verés…” A lelki (érzelmi, pszichológiai) bántalmazás

1. A láthatatlan sebek. A bántalmazott asszonyok többségének véleménye szerint a „lelki terror” elviselése legalább olyan nehéz, mint a verésé. Az „érzelmi bántalmazás” (lelki terror) során az elkövetı úgy okoz fájdalmat, hogy eközben egy ujjal sem nyúl áldozatához. Ehelyett folyamatosan és rendszeresen bírálja, gúnyolja, féltékenységével gyötri, eltiltja a barátaival, a rokonaival tartandó kapcsolattól, fenyegeti, félelemben tartja. Mindennek eredményeként az áldozat megalázottá és magányossá válik, önbizalma megrendül, félelemben, szorongva él. Az esetek jelentıs részében a lelki terror mellett elıfordul (vagy rendszeres) a tettlegesség, illetve a nemi erıszak. Természetesen nincs olyan házasság, amelyben ne fordulna elı olyan vita, veszekedés, összezördülés, amelynek során az egyik fél megbántja a másikat. Ez a jelenség önmagában még nem nevezhetı bántalmazásnak, amelyet rendszeressége, súlyossága és fıleg célzatossága határol el a szokványos együttélési problémáktól vagy akár az egyszerően rossznak nevezhetı házasságtól. A cél a lelki terror esetében is (éppúgy, mint a rendszeres bántalmazás egyéb formáinál) az uralom és a hatalom gyakorlása, a másik ember alávetettségbe taszítása. Az érzelmi bántalmazás (telki terror) jellemzı és leggyakrabban elıforduló megnyilvánulási formái a következık: – elszigetelés, elmagányosítás; – a mozgásszabadság és a cselekvési szabadság korlátozása; – a pénzzel kapcsolatos visszaélés; – folyamatos bírálat, gúnyolódás, sértegetés; – külsı szexuális kapcsolat nyílt és bántó folytatása; – a megalázás nem szóbeli módozatai; – állandó bizonytalanságban tartás; – tárgyak rongálása, állatok bántalmazása; – fenyegetés; – zaklatás a kapcsolat megszakítása (válás) után. A felsorolt magatartásformák részletes elemzése, a példákkal együtt, remélhetıleg segítséget nyújt a lelki terror jelenségének megértéséhez és az „egyszerően rossz” házasságtól történı elhatárolásához. 2. Eltiltás, leválasztás, elszigetelés másoktól (izoláció). A lelki abúzusok egyik csoportjának célja az áldozat elmagányosítása, másoktól, a környezettıl, bármiféle közösségtıl és akár családtagjaitól történı teljes elszigetelése. Ez az izoláció nem más, mint a bántalmazás fı célja elérésének egyik eszköze. Azaz: a bántalmazó azért akarja mindenki mástól elszigetelni a sértettet, hogy az minél inkább függı helyzetbe kerüljön tıle, kiszolgáltatottá váljon neki, és ı ezáltal minél inkább uralkodhasson felette. A cél elérését segíti, hogy a környezettel való kapcsolat megszakadásával, a barátoktól, családtagoktól, munkatársaktól történı „leválasztással” a sértett olyan helyzetbe kerül, hogy realitásérzékét elveszíti, nem kap visszajelzést arról, mi történik vele, könnyebben és észrevétlenebbül sodorható bele a neki szánt szerepbe. Amikorra a bántalmazás olyan fokú

lesz, hogy az asszonynak konkrét segítségre lenne szüksége, az elszigetelés eredményeképpen gyakran már senki nem marad körülötte, akihez fordulhatna. „Érdekes, hogy az ide kerülı asszonyok szinte semmiféle emberi kapcsolattal nem rendelkeznek, erıs rokoni kötıdéseik vagy barátaik többnyire nincsenek. Hosszú éveken át csak a férjük vagy élettársuk, illetve a gyerekeik léteztek számukra” – állapította meg egy anyaotthon (menedékház) vezetıje. Az elmagányosodási folyamat kezdetét nehéz észrevenni, hiszen ami történik, az sokszor és sokban hasonlít arra, amit a romantikus szerelemrıl gondolunk, és amit egy kapcsolat kezdetén természetesnek veszünk. Ha az udvarló kéri újdonsült partnerétıl, hogy minden idejét töltse vele, hogy barátaival, családtagjaival ne találkozzon vagy az addiginál lényegesen kevesebbet találkozzon, nem számít különleges kívánságnak. Természetes, hogy a partner ennek gyakran szívesen és önként eleget tesz. Elıfordul azonban, hogy még a ritkított találkozások is zavarják a másikat, és kezdetét veheti egy olyan folyamat, amely észrevétlenül, de egyenesen elvezet az elszigetelıdéshez. E folyamat elsı lépéseinek egyike a családtagok, illetve a barátok bántó kritizálása, sértegetése, elıször csak a partner elıtt, késıbb gyakran az érintettek elıtt is. A kapcsolat elırehaladtával ez egyre durvább formában jelentkezhet, akár a barátoktól, illetve családtagoktól való eltiltásig is elfajulhat. Az emberi kapcsolatok látszólag „maguktól” is megszőnhetnek, amennyiben családi vagy baráti társaságban a partner (házastárs) olyan módon sértegeti társát, hogy ez a jelenlévık számára zavarba ejtı, esetleg ijesztı. Gyakori, hogy a megszégyenített partner és a jelen lévı barátok vagy családtagok is jobbnak látják, ha megszüntetik a kapcsolatot. A mélyinterjúkban minderrıl így számoltak be az asszonyok: „Akitıl lelki vigaszt kaphattam volna, attól eltiltott. A testvéreimhez nem járhattam. Amikor anyuval találkoztam, mindig üvöltözött és azt mondta, hogy az anyád azért jön ide, hogy teledumálja a fejedet. Sokszor anyu elıtt is jelenetet csinált, így vele is ritkítani kezdtem a találkozásokat. Az volt az érzésem, a férjem azt akarja, hogy egyedül ı létezzen az életemben, és ne legyen senki a világon, akire számíthatnék.” „A legjobb barátnımtıl arra hivatkozva tiltott el, hogy biztos együtt kurválkodunk.” „Megtörtént, hogy hazajött a férjem és ott találta nálunk a nıvéremet, akit baleset ért, és ezért mindkét lába hiányzik. A férjem olyan dühbe gurult attól, hogy nem egyedül vártam ıt, hogy fotelostul feldöntötte a rokkant nıvéremet.” „A legnagyobb öröm az életemben a hároméves unokám. A férjem győlöli, amikor találkozom vele. A szívem megszakad, amikor azt a kicsi lányt rendszeresen úgy emlegeti, hogy »a kis kurva«, mélységes győlölettel a hangjában.” „Miután rendszeresen megszégyenített a barátaink elıtt, például olyanokat mondott, hogy a »Mari állandóan, már elnézést, de így mondta, elbassza a pénzt«, egy idı múlva már nem hívtak bennünket, kimaradtunk a társaságból. Úgy éreztem, ennek ı kifejezetten örült.” Nem csak az ismerısök, barátok, családtagok kritizálása és „leválasztása” tartozik ebbe az eszköztárba, hanem minden olyan, a külvilággal fennálló kapocs, kötıdés megszüntetése, amely a párkapcsolat kizárólagosságát „megzavarná”. Ennek része lehet a partner munkahelyének, munkakörének, illetve kollégáinak gúnyolása, kritizálása, és végsı soron a munkától való eltiltás. „Folyton azt mondogatta, hogy azt a bohóckodást, amit mi csinálunk a kollégáimmal, nem lehet munkának nevezni.”

„Többször kijelentette, hogy a cipım koptatása többe kerül, mint amennyit megkeresek, és semmi értelme, hogy eljárjak dolgozni.” „A férjem sikeres vállalkozó. Egyszerően közölte, ı most már megengedheti magának, hogy a felesége ne dolgozzon, és, úgymond, kivett a munkából. Ettıl kezdve persze mindent úgy kell csinálnom, ahogy ı akarja, hiszen – amire folyton emlékeztet is – ı tart el. Nagyon hiányzik a régi munkám, a kollégáim és az otthonom falain kívüli világ.” Gyakori az a vád, hogy az asszony csak azért jár dolgozni, hogy ott a „micsodáját meressze”, még akkor is, ha jövedelme nélkülözhetetlen a család eltartásához. Elıfordul, hogy már nincs is szükség a munkától való kifejezett eltiltásra, mert a „körülmények alakulása folytán” a célba vett partner elveszíti munkahelyét. Ilyen „körülmények” lehetnek például, hogy a házastárs a munkahelyen rendszeresen botrányt csinál, a partnerét telefonon vagy személyesen zaklatja, a percre pontos elszámoltatás során a feltétlenül szükséges túlmunkától eltiltja. Az sem ritka, hogy az asszony az állandó félelemtıl, szorongástól, fáradságtól és kialvatlanságtól egyszerően munkaképtelenné válik. Az elszigetelést az áldozat gyakran a partner féltékenységével igyekszik saját maga számára megmagyarázni, és az elkövetı is általában erre hivatkozik. Például: nem bírja elviselni, hogy menyasszonya (felesége) férfiakkal dolgozzon együtt, illetve azt sem, hogy a kolléganık esetleg rossz hatással legyenek rá. A „rossz hatás” persze ritkán más, mint maga a kapcsolat a külvilággal és ennek következményeként az, hogy a nı felismerheti: valami nincs rendjén. Az elszigetelés és a „természetes féltékenység” elhatárolását megnehezíti az az elképzelés, amely sokfelé és sokakban ma is él arról, hogy mit jelent társnak, különösen feleségnek lenni. Jó néhányan úgy gondolják, egy rendes asszony kizárólag a férjével, illetıleg a gyermekeivel tart emberi kapcsolatot, másra nem is lehet igénye, és ha bárkivel szóba áll vagy bármiféle más emberi kapcsolatot tart fenn, az szükségszerően a párkapcsolat, illetve a család rovására megy. Az elszigetelés sokszor bagatellizálható azzal a kijelentéssel, hogy „minek egy asszonynak az utcán bárkivel szóba elegyedni, barátnıkkel trécselni, tanulni vagy hobbit találni, az otthonán kívül dolgozni…” Azt, hogy az elszigetelés nem pusztán a féltékenység jele vagy szinonimája, jelzi, hogy a partner számára nem csak a másokkal való kapcsolattartás „zavaró”, hanem bármiféle olyan tevékenység is, amely nem az ı, az uralkodni vágyó társ érdekeit szolgálja. A lelki bántalmazók némelyike számára a közös gyerekekrıl való gondoskodás még elfogadható, mások azonban a gyerekkel töltött idıt és az anya–gyerek kapcsolatot is a legszigorúbb keretek közé kívánják szorítani. Gúny, éles kritika és tilalom céltáblája lehet a legtöbb olyan idıtöltés, amely nem a partnert vagy legalábbis a családot szolgálja. „Nagyon szerettem volna beiratkozni egy angol tanfolyamra. İ erre azt mondta, hogy taníttatott volna a jó édesanyám, és egyáltalán, hogy képzelem, hogy férjes asszonyként majd tanfolyamokra mászkálok. İ persze sosem kéri ki az én véleményemet a programjairól.” „Ha kiültem a kertbe napozni, végigmért és azt kérdezte, hogy ki a fenének napoztatom magamat.” Az olyan otthoni tevékenységre, mint a kézimunka vagy a kötés, gyakran az a reakció, hogy az asszony „jó dolgában már nem tudja, mit csináljon”. Az elszigetelésre törı kritikák, gúnyolódások vagy tilalmak gyakran keltenek az áldozatban bőntudatot, hiszen mindaz, ami történik, sokszor összhangban van a nıkkel kapcsolatos olyanféle elvárásokkal, amelynek való megfelelésre esetleg ıt magát is nevelték. Azaz: ı is úgy gondolja, hogy talán nem helyes a háztartáson kívül dolgoznia, mert ezzel a családtól

veszi el az idıt; talán valóban nem tisztességes dolog az utcán szóba állni egy férfi szomszéddal; talán tényleg rossz fényt vet rá, ha barátnıkkel találkozik, miközben a férje ideges és feszült; talán mégsem kézimunkáznia kellene, hiszen nincs olyan háztartás, amelyben ne akadna mindig tennivaló… Minél hagyományosabb elképzelése van egy asszonynak a nı és a feleség szerepérıl, annál kevésbé képes tudatosan észlelni a teljes elszigetelıdését és elmagányosodását. Minél több lépést tud megtenni akadálytalanul az elszigetelésre törekvı partner, annál biztosabb a „teljes siker”, ami nem más, mint hogy áldozata tökéletesen és reménytelenül magára marad, kitéve a bántalmazó kénye-kedvének. 3. „Se ki – se be.” A mozgásszabadság korlátozása. A lelki terror megnyilvánulásának egy másik formája az asszony mozgásszabadságának, illetve cselekvési szabadságának korlátozása. Ez a jelenségis annak a folyamatnak része, amelynek célja az áldozat feletti minél korlátlanabb hatalom gyakorlása. Az elkövetı úgy hozza kiszolgáltatott helyzetbe áldozatát, hogy önkényesen, saját pillanatnyi kedve szerint határozza meg, az illetı mikor és hol tartózkodhat. „Amikor nem akarta, hogy körülötte legyek, bezavart a hálószobába. Amikor kihívott, akkor viszont ki kellett mennem.” „Szinte észrevétlenül alakult ki az a szokás, hogy nekem szabályosan engedélyt kellett kérnem tıle, ha valahová menni akartam. Mintha börtönben vagy laktanyában éltem volna, vagy mintha gyerek lettem volna. Ha ki akartam menni a sarki boltba kenyérért, udvariasan meg kellett kérdeznem, kimehetek-e, és ı vagy azt válaszolta, hogy kimehetek, vagy azt, hogy nem. Egyik válaszát sem indokolta. Ha rákérdeztem, hogy miért nem, azt úgy fogta fel, hogy provokálom ıt.” A mozgásszabadság korlátozásának egyik szokványos megnyilvánulása a lakásból, a közös otthonból történı kizárás, vagyis annak megakadályozása, hogy az ott lakó partner visszamehessen a saját otthonába. Sok bántalmazott asszonytól hallottam, hogy munka után hazatérve hiába próbált bejutni a lakásba, mert azt házastársa megakadályozta. A lakásból való kizárás még súlyosabb formája az éjszakai kizárás. Elıfordul, hogy a bántalmazó az asszonyt a gyerekekkel együtt egy szál hálóingben löki ki az utcára. Ez természetesen fokozza azt az érzést a bántalmazottban, hogy teljes mértékben kiszolgáltatott és függı helyzetben van bántalmazójától. Az éjszakai kizárás a lakásból különösen megalázó, hiszen ilyenkor a sértettnek valahol menedéket kell találnia, s mivel szinte minden esetben saját szégyeneként éli meg azt, ami történt, bokrokban, istállóban, szeméttárolókban és hasonló helyeken tölti az éjszakát. Mivel rendszerint egy fillér sincs nála, telefonálni sem tud, és gyakorlatilag semmi lehetısége nincs arra, hogy segítséget kapjon. „Volt olyan, hogy úgy éreztem éjszaka a hideg udvaron, most tényleg le fog fagyni a lábam. Majdnem meztelen voltam, amikor kilökött, szégyelltem volna bárhova is bekéredzkedni. Komolyan arra gondoltam, beugrom a kútba, hogy a fázásnak, az életemnek és ennek az egész szörnyőségnek egyszer s mindenkorra vége legyen. De persze a gyerekeimmel ezt nem tehettem volna meg.” A lakásból való kizárás sokszor kapcsolódik össze a megalázásnak azzal a módszerével, hogy a bántalmazó folyamatosan azt hangsúlyozza: a családot ı tartja el, minden az övé, és ezért korlátlanul rendelkezhet a közös otthon felett is, vagyis azt saját akarata szerint ki-be zárhatja,

a családtagokat pedig annak alapján engedi be, hogy ıket pillanatnyilag arra „érdemesnek” találja-e. A közös otthonból való kizárás természetesen jogellenes magatartás: enyhébb megítéléső esetei szabálysértésnek, a súlyosabbak pedig bőncselekménynek minısülnek. Az elıbbi körbe tartozik a nappali elkövetés, amennyiben nem erıszakkal valósul meg, míg az utóbbiba az éjszakai, illetve az erıszakkal vagy fenyegetéssel véghezvitt kizárás. Ugyanezt a szabálysértést vagy bőncselekményt követi el az is, aki a válást követıen, illetve a kapcsolat megszakítása után már nem jogosult a lakás használatára, s ennek ellenére behatol volt társának otthonába vagy onnan felszólításra nem hajlandó távozni. A magánlaksértés szabálysértését a Szabálysértési Törvény (1968. évi törvény a szabálysértésekrıl) a következıképpen határozza meg: 96/A. § (1) Aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre az ott lakónak vagy azzal rendelkezınek akarata ellenére vagy megtévesztéssel bemegy vagy ott bent marad, úgyszintén aki mást akadályoz abban, hogy a lakásába, egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre bemenjen, tízezer forintig terjedı pénzbírsággal sújtható. A magánlaksértés súlyosabb, bőncselekményi alakzata a Büntetı Törvénykönyvben (1978. évi törvény a Büntetı Törvénykönyvrıl) szerepel: 176. § (1) Aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre erıszakkal, fenyegetéssel, hivatalos eljárás színlelésével bemegy vagy ott bent marad, vétséget követ el, és két évig terjedı szabadságvesztéssel, közérdekő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendı. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendı, aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy az ezekhez tartozó bekerített helyre, az ott lakónak vagy azzal rendelkezınek akarata ellenére, vagy megtévesztéssel a) éjjel, b) fegyveresen, c) felfegyverkezve, d) csoportosan bemegy vagy ott bent marad. (3) Az (1) bekezdés szerint büntetendı az is, aki az (1)–(2) bekezdésben meghatározott módon mást megakadályoz abban, hogy a lakásába, egyéb helyiségébe vagy az ezekhez tartozó bekerített helyre bemenjen. (4) A büntetés bőntett miatt három évig terjedı szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt a (2) bekezdésben írt módon követik el. Mind a magánlaksértés bőncselekménye, mind a szabálysértési alakzata miatt a büntetıeljárás magánindítványra indul, azaz abban az esetben kerül sor felelısségrevonásra (megbüntetésre), ha a sértett ezt kifejezetten kéri a hatóságtól. Ilyenkor tehát nem elegendı maga a feljelentés vagy bejelentés, hanem arról is formális nyilatkozatot kell tennie az áldozatnak, hogy kéri a büntetıeljárás megindítását és az elkövetı megbüntetését. Ennek részleteirıl a hatóság köteles felvilágosítani a sértettet, azt azonban fontos tudni, hogy a magánindítvány elıterjesztésére a cselekmény elkövetésétıl számított harminc napon belül van lehetıség és az elıterjesztett magánindítvány nem vonható vissza. A feleségbántalmazás témakörével összefüggésben kiemelkedı jelentıségő ismeret, hogy nem minden, „családon belüli bőncselekmény” miatti eljáráshoz szükséges a magánindítvány.

A magyar jogban a fıszabály az, hogy a hatóságnak hivatalból – a sértett kezdeményezésétıl függetlenül – kell megindítania az eljárást minden olyan esetben, amikor bőncselekmény vagy szabálysértés megtörténtérıl szerez tudomást. (Természetesen ide tartoznak a családon belül elkövetett bőncselekmények vagy szabálysértések is.) Ehhez képest kivételt jelentenek azok az esetek, amikor a felelısségrevonást a Büntetı Tırvénykönyv, illetve a Szabálysértési Törvény magánindítvány elıterjesztéséhez köti. Ilyen kivétel a magánlaksértés is. Lényeges tudni, hogy a sértett akkor is kérheti a rendırség vagy más hatóság segítségét és védelmét, ha az adott cselekmény „magánindítványos” ugyan, de a késıbbiekben a sértett úgy dönt, hogy az elkövetı megbüntetését nem kívánja, tehát nem terjeszt elı magánindítványt. (A rendırség kötelességeirıl a Magánügy-e a feleségbántalmazás? címő fejezetben lesz szó részletesebben.) Ez azt jelenti például, hogy a lakásból kizárt házastárs akkor is kérhet rendıri közremőködést az otthonába történı visszajutáshoz, ha ezt követıen nem kéri büntetıeljárás lefolytatását. A következı jogeset példa arra, hogy a lakásból történı kizárás és a tettleges bántalmazás gyakran jelentkeznek együttesen, illetve egymást felváltva. Azt is igazolva látjuk, hogy a magánlaksértés akkor is megvalósul, ha a lakásból kizárt sértett az elkövetı házastársa vagy élettársa. BH 1994. 60. „A 48 éves vádlott többszörös visszaesı, három ízben volt eddig büntetve, rövidebb tartamú szabadságvesztéseket állt ki, utoljára ittas jármővezetés vétsége miatt. Legutóbbi éveit az alkoholista életvezetés jellemezte. Munkanélküli-segélyt kap. A sértettel 1987 óta élt élettársi kapcsolatban, annak házában. Kapcsolatuk a vádlott italozása miatt több ízben megszakadt. 1991. szeptember 28. napján délután a vádlott ismét ittas volt. A sértett által elébe tett ételt becsmérelte, és ebbıl kifolyóan veszekedés alakult ki közöttük. A vádlott fenyegetızött, tettlegesen lépett fel, ekkor a sértett – a jelen lévı 16 éves fiával és az édesanyjával együtt – eltávozott a házából. A sértett abban bízott, hogy a vádlott majd kijózanodik és lecsendesül. A sértett 23 óra után, azaz már éjjel, a fia kíséretében visszatért a házához. Kérte, a vádlott engedje be ıket, mert le akarnak pihenni, a vádlott azonban minden ajtót bezárt és így megakadályozta azt, hogy a sértett bejuthasson a lakásába. Ismételt kérés ellenére sem engedte be ıt. A sértett ezért máshol volt kénytelen éjszakázni. A vádlott 1991. október 13. napján, ugyancsak ittasan, veszekedés során megverte, ütötte, rugdosta az élettársát, a sértettet, és több, 8 napon belül gyógyuló sérülést okozott. A sértett mindkét cselekmény kapcsán kellı idıben elıterjesztette a magánindítványát. A bíróság a vádlottat magánlaksértés vétségében és könnyő testi sértés vétségében mondta ki bőnösnek.” Ismét hangsúlyozom, hogy a közös lakásból történı kizárás bőncselekmény, illetve szabálysértés, s az ily módon „fegyelmezett” asszony természetesen jogosult arra, hogy a rendırségtıl vagy más hatóságtól segítséget kapjon az otthonába való visszajutáshoz. Ezen túlmenıen a sértett az elkövetı megbüntetését is kérheti. Mindennek azonban a gyakorlatban sok akadálya van, elsısorban a félelem a bántalmazó bosszújától. Ugyancsak a mozgásszabadságot korlátozó megnyilvánulás a bezárás a lakásba vagy annak valamely helyiségébe, esetleg a lakáson kívüli más helyiségbe. Ezekben az esetekben a bántalmazó szinte börtönırként lép fel, aki szabadon rendelkezik a mozgás lehetıségének megadásával vagy megvonásával. A bántalmazó a bezárásra sokszor azt a magyarázatot adja, hogy így akarta megbüntetni a „rosszul viselkedı” asszonyt. (Természetesen ez a magyarázat a bántalmazás minden formájánál megtalálható. Sok férfi hivatkozik arra, hogy feleségét „büntetésbıl”, avagy „nevelı célzattal” fegyelmezi, alázza meg vagy veri.) Ahogyan a

gyereket is szobájába küldik, amikor felesel vagy rosszalkodik, sokan úgy gondolják, hogy ezt egy felnıtt emberrel is meg lehet tenni. Ezzel a bántalmazó az áldozatának (felnıtt) emberi méltóságát és szabadságát kérdıjelezi meg, illetve veszi semmibe. „A lányom egy kis alföldi faluban lakik A párja reggelente rázárja az ajtót, és ı nem léphet ki a házból. Legfeljebb hetente egyszer mehet el kenyérért. Nagyon szeretnék segíteni rajta – de hogyan? A vejem azzal fenyegeti, hogy ha válással próbálkozik, megöli ıt is és a gyerekeket is.” Amennyiben a helyiségbe való bezárás (vagy például erkélyre kizárás) huzamosabb idın át tart, akkor a személyi szabadság megsértésének bőncselekménye valósul meg. A személyi szabadság megsértését jelenti az is, ha az áldozatot lekötözik vagy bármilyen más módon megakadályozzák a szabad mozgásában. Ennek a bőntettnek súlyosabb formáját (minısített esetét) jelenti egyebek mellett az aljas indokból, illetve a sértett sanyargatásával történı elkövetés. Az elıbbi minısítı körülmény állapítható meg például akkor, amikor az elkövetı elıbb tettleg bántalmazza a sértettet, majd bezárja, annak megakadályozására, hogy segítséget kérjen, orvoshoz menjen vagy a bántalmazóval szemben eljárást kezdeményezzen. A sértett sanyargatása akkor valósul meg, ha az áldozat különösen súlyos testi-lelki szenvedéseket él át a cselekmény idején. A Büntetı Törvénykönyv ide vonatkozó paragrafusának ismertetése után mind az aljas indokból, mind a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértésére példajogeseteket mutatok be. Személyi szabadság megsértése 175. § (1) Aki mást személyi szabadságától megfoszt, bőntettet követ el, és három évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (2) A büntetés öt évig terjedı szabadságvesztés, ha a bőncselekményt a) aljas indokból vagy célból b) hivatalos eljárás színlelésével c) a sértett sanyargatásával d) jelentıs érdeksérelmet okozva követik el. (Ez a bőncselekmény „hivatalból üldözendı”, azaz az eljárás megindítását a törvény nem köti magánindítvány elıterjesztéséhez. Ebbıl következik, hogy – például – a feleségét az otthonuk falai között „fogságban tartó”, a házba vagy a lakás valamelyik helyiségébe bezáró férjjel szemben akkor is helye van felelısségrevonásnak és büntetésnek, ha az asszony félelmében nem mer feljelentést tenni, illetve úgy nyilatkozik, hogy nem kéri házastársa megbüntetését. Természetesen ilyenkor is szükséges azonban, hogy a hatóság valahonnan, például a szomszédok vagy a hozzátartozók bejelentése alapján tudomást szerezzen a történtekrıl.) 4. Jogesetek BH 1985. 458. „…Az irányadó tényállás szerint a vádlott azért, hogy az általa okozott sérüléseket más meg ne lássa, és hatósági eljárás ellene ne indulhasson, az édesanyját a lakásba bezárta, és az egyetlen lakáskulcsot magához vette, ily módon meggátolva, hogy a sértett a lakást elhagyja. Tehát a vádlott az általa elkövetett bőncselekmény miatti felelısségrevonás elkerülése céljából valósította meg a cselekményét. E körülményekre figyelemmel a Legfelsıbb Bíróság megállapította, hogy a személyi szabadság megsértésének bőntette a Btk. 175. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint aljas indokból elkövetettnek minısül.”

A fenti jogesetben az áldozat nem az elkövetı házastársa vagy élettársa, hanem az édesanyja volt. (A családon belüli erıszak igen gyakori formája – a feleség- és a gyerekbántalmazáson kívül – az idıs, kiszolgáltatott szülı rendszeres bántalmazása.) Mindazonáltal a cselekmény jogi minısítése ugyanaz lett volna akkor is, ha a sértett a feleség vagy az élettárs. BH. 1981. 96. „…A terhelt, féltékenysége miatt, élettársát meztelenre vetkıztette, lábát és hátracsavart kezét összekötözte, ezután egy megvizezett, összecsavart lepedıvel ütlegelte, zsilettpengével a testét összehasogatta, és nem adott neki ételt és italt. A verést többször megismételte, majd fajtalanság eltőrésére kényszerítette a sértettet. Amikor egy rendıri ellenırzés során rájuk találtak, a sértett már erısen leromlott állapotban volt, bırének víztartalma nagymértékben lecsökkent, vérnyomása igen alacsony volt, és testszerte kékes elszínezıdések voltak rajta. A sérülések körülbelül két hét alatt gyógyultak…” A bíróság rámutatott: „…A terhelt olyan sokirányú testi és lelki szenvedést okozott a sértettnek, amelyek sem a súlyos testi sértés, sem a szemérem elleni tényállásába nem illeszthetık; napokig éheztette, megvonta tıle a vizet, megkötözte, magatehetetlen állapotban tartotta, ami állandó halálfélelmet, az újabb kínzásoktól való rettegést váltott ki a sértettbıl. Mindezek a körülmények büntetıjogi értékelés nélkül maradnának a minısített személyi szabadság megsértésének meg nem állapítása esetén.” Mindkét jogesetben megfigyelhetı a tettleges és a lelki bántalmazás (s a második jogesetben ezen túlmenıen a szexuális erıszak) összefonódása. Az áldozat szabad mozgását úgy is lehet korlátozni, hogy kulcsát, igazolványait, iratait vagy pénzét veszi el a bántalmazó. A személyazonosságot igazoló iratok vagy pénz elvételének célja nem csak az áldozat mindennapos tevékenységének megnehezítése vagy akár lehetetlenné tétele, hanem sok esetben a kapcsolatból való elmenekülés meghiúsítása is. A mozgásszabadság korlátozása mellett a félelem és a függıség érzését erısítette feleségében és gyermekeiben az a családfı, akinek „szokásairól” lánya így számolt be: „Apu néha egyszerően kikapcsolja az áramot. Amikor koromsötét lesz a lakásban, vagy elmegy otthonról, vagy lefekszik és alszik. Amikor megkérdezzük, hogy miért csinálja ezt, azt válaszolja, meg akar minket tanítani arra, hogy micsoda érték az áram, a főtés és mindaz, amit ı biztosít nekünk. Arra hivatkozik, hogy mindezt ı fizeti, ezért ı is dönti el, lesz-e áramunk vagy sem.” A folyamatos, állandó ellenırzés és beszámoltatás, az idıvel percrıl percre elszámoltatás is akadályát képezi annak, hogy a sértettnek bármiféle, a bántalmazótól független élete lehessen. „A legnagyobb félelmem és ellenségem a piros lámpa volt. Amikor a villamoson mentem haza munka után, és a keresztezıdésnél pirosra váltott a lámpa, minden egyes alkalommal összeugrott a gyomrom, és egész testemben reszkettem. Legszívesebben megráztam volna a villamosvezetıt, hogy menjen már, mert el se tudja képzelni, mit fogok én kapni ezért a pár percért. A férjem ugyanis 14 percre számította ki a hazautazásomhoz szükséges idıt, de az ı menésekor végig szabad jelzést kapott a villamos.” 5. A pénz és a megélhetési feltételek elvonása.

A teljes függıségben tartás és közvetve a mozgásszabadság korlátozásának szokványos eszköze a pénzzel kapcsolatos visszaélés. Különösen gyakran találkoztam ezzel a hatalmi eszközzel olyan asszonyok esetében, akik kisgyerekkel otthon voltak és, a helyzetükre elfogadott furcsa kifejezéssel élve, „nem dolgoztak”. (Ez a „nem dolgozás” egyrészt korántsem mindig önkéntes, másrészt nehéz és kimerítı háztartási és gyermekgondozási munka.) A lelki bántalmazás egyéb módszereivel gyakran párosul a pénz visszatartása, „csepegtetése”, az asszonynak arra kényszerítése, hogy napról napra magyarázkodjon arról, miért szükséges a gyermeknek pelenkát, orvosságot, élelmiszert, magának fehérnemőt, akár egy tollat vagy bármi mást megvenni. Tehát az „eltartó” nap mint nap, folyamatosan és megalázó módon emlékezteti „eltartottját” arra, hogy az étkezése, a háztartáshoz szükséges anyagi feltételek biztosítása és tulajdonképpen mind az asszony, mind a gyerekek élete az ı kezében van, s neki joga van arra, hogy az életfeltételeket korlátozza vagy megvonja. Ebben segíti az a közfelfogás, amely a gyermekek gondozását, nevelését és a háztartás vezetését nem tekinti munkának, s ezáltal az önálló jövedelemmel nem rendelkezı nıt a „dolgozó”, azaz pénzkeresı férjén élısködı személynek tünteti fel, aki nem tesz mást, csak napról napra, „ellenszolgáltatás nélkül” pénzt kunyerál. „Úgy csinál, mint aki képtelen kiszámolni, hogy körülbelül mennyibe kerülhet a háztartásunk Minden bevásárlásra külön kell pénzt kérnem és elmagyaráznom, hogy miért van megint szükség egy margarinra, vagy hogy miért veszek gyümölcsöt. Ez mar csak azért is bántó, mert sikeres vállalkozóként ezek neki nem tételek. Volt olyan, hogy megsértıdött valamin és úgy ment el egy hétre, hogy még kenyérre se hagyott pénzt. A két terhességem alatt sajnos eléggé megromlottak a fogaim, fájnak is. Nem merem felvetni, hogy fogorvoshoz kellene mennem, mert ahhoz pénz kell, és akkor megint ott a balhé.” Az az eset sem ritka, hogy a lelki bántalmazás részeként a férfi „agyondolgoztatja”, egyre több és több pénz megkeresésére kényszeríti a társát. Ennek legszélsıségesebb formája a prostitúcióra vagy más szabálysértésre, bőncselekményre kényszerítés. Az elıször egyszerő szőkmarkúságnak, kicsinyességnek tőnı viselkedés a másik ember önálló akaratelhatározását, gondolkodását megbénító ellenırzési vágyat is takarhatja. Erre példa az alábbi eset: „A vılegényemmel az egyetem elvégzése után kezdtünk együtt élni, a nagymamámtól örökölt garzonlakásomban. İ továbbra is tanult, a kandidátusi fokozat megszerzésére készült. Én kezdı mérnökként mindenféle különmunkát elvállaltam, hogy minél könnyebben, jobban éljünk Nagyon szerettem ıt és igyekeztem mindenben a kedvében járni. Fıztem, mostam, elláttam az egész háztartást, hogy nyugodtan tanulhasson. Azt hiszem, a szerelmünk kölcsönös volt. İ is sokat kedveskedett nekem, naponta többször felhívott a munkahelyemen, elém jött, virágot hozott. Abban az idıben nagyon sok szép élményünk volt. Egyetlen hibát vettem észre benne, s ez az volt, hogy rettenetes méregbe tudott gurulni akkor, ha többet költöttem, mint amit ı helyesnek látott. Ezt nem egészen értettem, mert ugyanakkor sok értékes ajándékot vett nekem és önmagával sem volt kicsinyes. De az volt a mániája, hogy én mindent diszkont üzletekben vegyek, a lehetı legszerényebb minıségben és legolcsóbb áron. Többször elıfordult, hogy nem volt idım elcaplatni a város másik végébe, és úgymond, normális üzletben vettem meg, amire szükségünk volt a háztartásban. Egy idı után kialakult az a szokásom, hogy gondosan letéptem az árcédulát a cikkekrıl, nehogy lebukjak és megint üvöltözzön velem. Egy alkalommal hazafelé menet eszembe jutott, hogy elfogyott a fogkrémünk. Bementem a legközelebbi üzletbe és vettem egyet. Sajnos dobozostul letettem a

fürdıszobában a polcra, így rájött, hogy nem a diszkontban vettem. Torka szakadtából kiabált velem és mindennek lehordott, nagyon sírtam. Miután elmúlt a dühe, két álló napig nem szólt hozzam. Nagyon megijedtem és igazságtalannak is éreztem, hogy annak ellenére viselkedik így, hogy a saját jövedelmemet költöm. Utána kibékültünk, igyekeztem alkalmazkodni, ott vásárolni, ahol ı akarta, azt és annyit venni, amit és amennyit ı helyesnek látott. Könyveket például nem vehettem, ha mégis megtettem, azt hazudtam, hogy ajándékba kaptam. Egy alkalommal egy ismerıs szerzı dedikálta az új könyvét. Együtt mentünk el a könyvesboltba. Tíz ajándékkötetet osztottak ki azoknak, akik a legügyesebben és a leggyorsabban tudtak odaférkızni. Nem volt különösebben drága könyv, a tömeg viszont óriási volt, ezért mondtam a vılegényemnek, hogy inkább vegyünk meg egy példányt és azt dedikáltassuk. Elég gátlásos is vagyok, nem szívesen tülekedtem volna, hogy ide tessék adni azt az ingyen könyvet. Elindultam a pénztár felé, hogy fizessek, erre ı megragadta a kabátomat, visszarántott és úgy kiabált velem, hogy mindenki megrémült. A sokadik ilyen alkalom után szakítottam vele. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a viselkedése miatt kiábrándultam belıle és már nem szeretem. Éveken át fenyegetızött, zaklatott, pokollá tette az életemet. Nagy szerencsémre kapott egy állást külföldön, így tudtam végül megszabadulni tıle.” 6. Állandó kritizálás, gúnyolás, sértegetés. Az érzelmi (lelki) abúzus következı jellegzetes megnyilvánulási formája a partner rendszeres, folyamatos bírálása, sértegetése, gúnyolása. Az ilyen magatartás legfontosabb célja, hogy a partner önértékelését csökkentse, rombolja, hosszú távon pedig megsemmisítse. Az alább részletezendı megnyilvánulások középpontjában az áldozat semmirekellıségének, értéktelenségének folyamatos bizonyítása áll. Az érzelmi bántalmazás e formáinak legnagyobb veszélye az, hogy a bántalmazott addig hallja e lealacsonyító kritikákat és szidalmakat, és a bántalmazás sokszor annyira körmönfont és manipulatív, hogy a folyamat végére az áldozat már teljes mértékben azonosul azzal a képpel, amit a bántalmazó alakít ki benne saját magáról. Különösen az elszigeteléssel, elmagányosítással és a bántalmazás más formáinak együttes alkalmazásával sikerül elérni azt az „eredményt”, amely a személyiség összeomlásával, az idegrendszer felırlıdésével jár s gyakran öngyilkosságban, alkohol- vagy kábítószer-függıségben vagy más súlyos tünetekben csúcsosodik ki. Ezek közül a szakirodalom és a nyugati jogrendszerek különös jelentıséget tulajdonítanak az úgynevezett „bántalmazott nık tünetegyüttesének”, amelyrıl a bántalmazás hatásait elemzı fejezetben lesz szó. Az önbizalmat romboló magatartások közül a legszokványosabb a másik bántó, sértı neveken szólítása. Megint csak fontos – mint a bántalmazással kapcsolatosan mindig – a szokványos házassági problémák és a bántalmazás elhatárolása, elkülönítése. Alig-alig akad olyan házasság, ahol az évek során a különösen feszült napokon vagy pillanatokban ne csúszna ki egy-egy sértı szó vagy kifejezés egyik-másik vagy mindkét partner száján. Noha úgy gondolom, hogy a szavaknak sokszor nagyobb súlyuk van, mint azt elhamarkodottan gondoljuk vagy gondolni szeretnénk, ezek az alkalomszerő sértések, bántások nyilván feldolgozhatóak, s egy házasság ezek elıfordulása mellett is lehet jó. Újra hangsúlyoznom kell azt az elhatároló ismérvet, amelynek lényege egyfelıl a magatartás célzatossága (a másik hatalom alatt tartása), másfelıl a sértettre gyakorolt elhúzódó, állandósult és mélységesen negatív hatás. (A semmirekellıség, a kiszolgáltatottság, a megalázottság és a magány érzésének elhatalmasodása és tartóssága.) A lelki bántalmazás során a partner bántó, sértı, lealacsonyító neveken szólítása rendszeres és visszatérı, számos házasságban mindennapos. Sok bántalmazott asszony számol be arról, hogy a bántalmazó kapcsolatban „elveszítette a saját keresztnevét”, mert soha nem szólították

azon. A tipikusan elıforduló megszólítások, gúnynevek egy része nem tőr nyomdafestéket, más részük kifejezetten az áldozatra „szabott”, nem feltétlenül csúnya, de mégis bántó szó. Ilyenek például a partner testalkatára, testi fogyatékosságára vagy a bántalmazó által nem kedvelt tulajdonságára utaló jelzık, amelyek megszólításként szerepelnek. (Lehet „gebe”, „dagadt”, „vaksi”, „analfabéta” vagy bármi más, lényeg az, hogy bántson és fájjon.) A szóbeli sértésekhez tartozik a sértett teljesítményének, mindennapos tevékenységének, munkájának folyamatos, bántó kritizálása. A folyamatosság miatt ezek a megnyilvánulások sem tekinthetık pusztán indulatból, idegességbıl fakadó kiszólásoknak; nagyon is kiszámítottak és szándékoltak. Céljuk annak elhitetése, hogy a partner gyakorlatilag semmit nem képes megfelelıen csinálni, haszontalan, semmirekellı és mindenre alkalmatlan. Alaposan ismerni kell a bántalmazás természetrajzát ahhoz, hogy rájöjjünk: a cél nem más, mint annak elhitetése, hogy az áldozatot senki más nem viselné el, csak a bántalmazó, akinek ezért a bántalmazott folyamatos hálával, alázattal és alárendeltséggel tartozik. Ugyancsak nem lenne képes arra, hogy önállóan élje az életét, hiszen bármibe is fog, azt képtelen megfelelıen végigvinni, s ezért azt kell éreznie, hogy a bántalmazó nélkül elveszett ember lenne. Ugyanakkor nem ritka az olyan eset, hogy a házastárs mások elıtt egyenesen dicsekszik felesége teljesítményével, miközben kívülállók jelenléte nélkül ugyanezt folyamatosan kritizálja. Az ilyen magatartás mozgatórugója többnyire az, hogy a férfi a kívülállók szemében saját eszközének tünteti fel a nıt, akinek teljesítménye ıt magát, azaz a férfit dicséri. „Érdekes volt, hogy engem folyton szinte megállás nélkül szidott, és semmivel nem volt megelégedve, amit csináltam. Ugyanakkor, amikor a haverjai jöttek látogatóba, kifejezetten dicsekedett velem. Pontosabban, talán saját magát dicsérte általam, mert büszkén körbetekintett a tisztaságtól ragyogó rendes otthonunkon és elégedetten közölte a haverokkal: látjátok, így kell az asszonyt nevelni.” „Elıfordult, hogy kocsma után beugrott az ivócimboráival, akiknek felhívta a figyelmét arra, hogy lám, lám, itt mennyit dolgozik az asszony. Úgy tőnt nekem, hogy büszke a fıztömre, a lakás rendjére és a gyerekek gondozottságára. Már majdnem meghatódtam, de ez korai volt, ugyanis ahogy kiléptek az ajtón a barátok, újra kezdıdött az ırjöngés, a szidás és az elégedetlenkedés.” Sokszor halljuk azt, hogy akár a testi erıszakot, akár a lelki terrort a sértett „kiprovokálja”. A bántalmazó kapcsolatokban nehéz lenne provokációról beszélni, ugyanis pontosan az a lényeg, hogy bármit is csinál a partner, az egyszerően nem lehet megfelelı. A sértı kritika általában akkor éri el a célját, ha olyasmirıl szól, ami a másiknak különösen fontos. Nagyon bántó tud lenni például az, amikor egy nıt anyai szerepében kritizálnak folyamatosan, különösen akkor, ha a kritizáló egyáltalán nem vagy minimálisan járul hozzá a gyermek gondozásához, neveléséhez. A provokációról írottak ebben az esetben is értelemszerően alkalmazhatóak: a gyerek vagy túl keveset, vagy túl sokat alszik, vagy túl keveset, vagy túl sokat eszik, s bármit tesz, azért az anya a felelıs. Visszatérı probléma az, hogy ha a gyerek felsír vagy nyőgös, a mama „nem képes elhallgattatni”. Az anyai teljesítmény folyamatos kritizálásának az egyik nagy veszélye – az anyai önbizalom rombolásán túlmenıen –, hogy a nı tehetetlenségében a gyermekével szemben érzi azt az indulatot, amely igazság szerint a bántalmazót illetné. A hagyományos nıi szerepekben való megsértést jelenti a háztartás vezetésének folyamatos kritizálása is. Egy hagyományos felfogásban nevelkedett nınek rendkívül bántó lehet, ha fıztjét „okádéknak” nevezi a társa (ahogy arról az egyik interjúalany beszámolt), nem beszélve arról, ha az elégedetlenség abban is megnyilvánul, hogy az ételt kiborítja, a falra keni

stb. Ez utóbbi megnyilvánulás szorosan összefügg a hatalomgyakorlás azon módszerével, amelynek lényege a bántalmazott számára fontos dolgok (például munkájának eredménye, ez esetben fıztje) megsemmisítése, tönkretétele. A sértés és az önbizalomrombolás irányulhat a megjelenésre, a külsıre, az öltözködésre, a frizurára is. Nehéz megtalálni a kiutat abból a helyzetbıl, amelyben a jól sikerült hajviselet, a sikeres fogyókúra vagy a csinos öltözet tomboló dühöt vált ki a „féltékenység” okán, ugyanakkor ezek hiánya maró gúnyt és súlyos sértegetéseket von maga után. Az önértékelést, önbizalmat rombolja a szeretet megnyilvánulásainak – sokszor teljes – hiánya. A hidegség, a szeretettelenség elıbb-utóbb (különösen akkor, ha az elszigetelés sikeres volt, és már nincsenek szeretetteli emberi kapcsolatok a bántalmazott életében) oda vezethet, hogy az áldozat úgy érzi: ıt nem is lehet szeretni. „Hogy szeretett-e engem? Szerintem a következıket gondolta velem kapcsolatban: birtokolni, meggyötörni, megtörni, kielégülni.” „Amikor a tévében láttam azokat a szép filmeket, ahol a férfi szerette a nıt, meghatódtam. Az ilyesmitıl még akkor is sírtam, amikor már a legfájdalmasabb veréstıl sem. Nagyon fájt arra gondolni, hogy így is lehetne élni, szeretetben. Nekem meg semmi szeretet nem jutott.” Tekintettel arra, hogy a bántalmazási folyamatban az áldozat sokszor úgy gondolja, hogy minden ımiatta, az ı hibájából történik, és egyedül ı tehet a helyzet megváltoztatásáért, képes szánalmasan a bántalmazó kedvében járni, részben lecsillapítandó, részben valamiféle apró szeretetmorzsa reményében. A jelenség természetrajzához tartozik az is, hogy a bántó, sértı, megalázó megnyilvánulásokat – és sokszor a tettleges erıszakot – hosszabb-rövidebb „jó idıszakok”, pozitív megnyilvánulások váltják fel, szakítják meg. Ezek is erısíthetik az áldozatban azt az érzést, hogy ha ı „mindent megtesz”, azaz teljesen és feltétel nélkül aláveti magát a partner akaratának, végül is eléri, hogy a bántalmazó megváltozzon. Sajnos az esetek túlnyomó többségében nem végleges változásról van szó, csupán a szeretet vagy a figyelmesség nagyon is kiszámított, tudatos és alkalomszerő „csepegtetésérıl”, amely része a bántalmazási folyamatnak. Ahogy már láttuk, ezeket az úgynevezett nászútperiódusokat, amelyekre a figyelmesség, kedvesség, ajándékozás a jellemzı, a bántalmazási ciklus következı fázisa követi, amely a feszültség folyamatos és fokozatos újratermelıdésével jellemezhetı. Ezt váltják fel az újabb lelki, esetleges fizikai vagy szexuális bántalmazási epizódok. A nászútperiódus azonban elegendı arra, hogy azt az érzetet keltse a bántalmazottban, a partnere alapvetıen jó ember, szereti ıt, a kapcsolatban megvan a boldogság lehetısége, így nyilván neki, vagyis a bántalmazottnak kell még többet tennie azért, hogy társának kedvében járjon. (Természetesen e változó idıszakokat el kell határolni egyegy, alapvetıen egészséges kapcsolat szokványos hullámzásaitól.) Az önértékelést romboló magatartások között sajátos helyett foglal el a sértett hitének, világnézetének, a világról alkotott képének gúnyolása, kritizálása. A szóbeli sértegetéseknek ez a típusa elsısorban az olyan kapcsolatokban fordul elı, ahol az egyik fél hívı, a másik nem, illetve vallásuk, politikai meggyızıdésük egymástól eltérı. Jellemzı és visszatérı jelenség a bántalmazó kapcsolatokban a sértett társadalmi helyzetének, etnikumának, származásának gúnyolása és az ezzel kapcsolatos megalázás. („Te cigány kurva”, „paraszt lotyó”, „román ribanc”… stb.) Összességében elmondható, hogy a bántalmazó úgy és ott bánt, ahol tud, ahol valamilyen romboló hatást képes kiváltani.

„Egy idı után már szándékosan nem sírtam, amikor gúnyolt. Nem akartam, hogy megtudja, mivel képes a legnagyobb fájdalmat okozni, mert akkor folyton azokat a szavakat mondta volna.” „A legjobban az fájt, amikor azt a kifejezést használta, hogy a kurva anyád. Az édesanyám fiatalon halt meg, valószínőleg nem bírta a szervezete a rengeteg munkát. Cseléd volt, egyedül nevelt engem és az öt testvéremet. Sose felejtem el, hogy egy egész napot kellett mosnia, vasalnia egy tál almáért vagy krumpliért. Amikor a nap végén hozta haza a fizetséget, mindig ragyogott az arca, mert enni tudott adni nekünk. Nagyon szerettem anyámat, és egész életemben fájni fog, hogy olyan keservesen nehéz élete volt. Ezt a férjem pontosan tudta és kifejezetten ezért mondogatta, hogy a kurva anyámat, hiába könyörögtem, hogy csak ezt az egyetlenegy kifejezést ne használja, bármi mást inkább.” „A szavai sokkal jobban tudtak fájni, mint a legkegyetlenebb verés.” A feleségbántalmazás folyamatában nem ritka, hogy a bántalmazó a nıi nemhez tartozása miatt gúnyolja és alázza meg az asszonyt, oly módon, hogy rendszeresen hangsúlyozza a nıi nem értéktelenségét és semmirekellıségét. A megalázás lehetséges változatait felsorolni (de még elképzelni is) lehetetlenség. Nehéz továbbá biztos és pontos határt húzni az indulati jellegő, az együttélésbıl fakadó súrlódások és a lelki bántalmazásként meghatározható megalázás között. Tény, hogy valakit tíz évben egyszer lehet indulatból például leköpni, vagy egy-egy, kivételesen „túlfőtött” alkalommal lehülyézni, de a megalázás „minél kifinomultabb”, azaz minél lealacsonyítóbb formáinak rendszeres megjelenése a kapcsolatban arra utal, hogy nem hirtelen természető emberrel, hanem bántalmazóval van dolgunk. A megalázással kapcsolatban természetesen elfogadhatjuk azt a nézetet, hogy az egyes emberek érzékenysége igen különbözı lehet. Ugyanakkor mégis fontos szempont a „megalázás” és a „nem megalázás” között az, hogy maga a sértett mit gondol az adott magatartásról. Amennyiben kifejezésre juttatja, hogy számára egy adott megszólítás vagy megnyilvánulás bántó, ám ennek ellenére minden a régi mederben folytatódik, akkor az adott megszólítás vagy megnyilvánulás már tudatos bántásnak minısül. Ha például egy nı azt kéri, hogy ne szólítsa ıt a férj „cicababának” vagy „kisanyámnak”, és ı ennek ellenére változatlanul ezeken a neveken illeti, akkor az a nı számára alappal megalázó, még akkor is, ha esetleg egy másik nı kifejezetten megtiszteltetésnek venné ugyanezeket a megszólításokat. 7. Látványos, nyílt megcsalás (külsı szexuális kapcsolat folytatása). Ugyanígy elképzelhetı, hogy valamely házasságban a felek abban állapodának meg, hogy kölcsönösen köthetnek külsı szexuális kapcsolatot és ezt egyikıjük sem találja bántónak vagy megalázónak. Ugyanakkor a lelki terror és a súlyos megalázás egyik tipikus és súlyos formájának tekinthetı a teljesen nyílt vagy alig titkolt külsı szexuális kapcsolat folytatása, abban az esetben, ha a partner számára ez fájó és megalázó. Még egyszer rámutatnék tehát, hogy egyes magatartásformák bizonyos kapcsolatokban teljesen elfogadottak, de ez nem jelent mentséget egy másik kapcsolatban a bántalmazónak arra, hogy ugyanezzel a magatartással mélyen megalázza a saját partnerét, aki e megnyilvánulásokat elfogadhatatlannak tartja. Újra és újra visszatérek arra, hogy a bántalmazás mint jelenség az itt leírt bántalmazásmódok közül általában többnek a viszonylag rendszeres, együttes vagy váltogatott fennállása esetén állapítható meg. Ugyanakkor nem kizárt, hogy a bántalmazás jelenségét megállapíthatónak tartsuk egy megnyilvánulás kizárólagos jelenléte esetén is, ha fennáll a célzatosság és a sértettre gyakorolt hatás. A bántalmazás jelenségének vizsgálata szempontjából igen nagy különbség lehet például megcsalás és megcsalás között. A megcsalás, az elıbb kifejtettek

szerint, tekinthetı elfogadhatónak, tekinthetı a házasság szabályai súlyos megszegésének, amely akár váláshoz is vezethet, de önmagában még nem feltétlenül értékelhetı lelki bántalmazásként. Az utóbbivá – különösen a bántalmazás más megnyilvánulási formáinak párhuzamos fennállása esetén – az teszi, hogy a külsı kapcsolat létesítésének, nyilvános, esetleg a partner elıtt folytatásának a célja a partner megalázása és a szándékos fájdalomokozás. „Apunak, amellett hogy folyton ütött-vágott bennünket, üvöltözött és csapkodott, mindig voltak barátnıi. Ezt egyáltalán nem rejtette véka alá, olykor haza is hozta a hölgyet vagy például megmutatta nekünk, hogy mit kapott tıle ajándékba. Néha egy hétre is elment az illetıhöz. Azt éreztette velünk, hogy mi, a gyerekei és a felesége olyan semmirekellıek vagyunk, hogy ezért kell máshol keresnie a boldogságát.” „Elıfordult, hogy a férjem tört-zúzott a lakásban, aztán jól elvert, majd eltávozott. Félóra múlva visszajött egy hölggyel, akivel látványosan bevonult a hálószobába. Mindezt úgy tette, mintha az otthonunk az ı legénylakása lett volna.” „Mindig voltak barátnıi, akikrıl mesélt is, pedig tudta, mennyire fáj. Természetesnek vette, hogy ezt nekem meg kell értenem. Egyszer az aktuális nıismerısétıl kapott karácsonyi ajándékot is megmutatta nekem.” Azokban a büntetıügyekben, amelyekben bántalmazott nık ölték meg a házastársukat, több ízben tapasztaltam a következı jelenséget. Mivel a bántalmazás kizárólag az otthon négy fala között zajlott, s a férj „kifelé” remek embernek mutatkozott, teljesen lehetetlen volt bizonyítani, hogy az asszony folyamatos brutalitás és megalázás tárgya volt, állandó félelemben élt. Azonban bizonyíték volt arra, hogy a férjnek barátnıje, szeretıje volt, s errıl a feleség tudott. Mi sem egyszerőbb ilyenkor, mint a „gyilkosság” indítóokaként a megcsalt asszony féltékenységét megjelölni. Szinte minden olyan esetben erre kerül sor – s már a nyomozás is ezen a vonalon halad –, amikor az eljáró szakemberek nem hisznek a gyanúsított nınek, illetve nem ismerik a bántalmazás lélektanát és természetét. Ennélfogva nem gondolnak arra, hogy a külsı szexuális kapcsolat nyílt és látványos folytatása igen gyakran egy összetett bántalmazási folyamatnak a lelki terrorhoz kapcsolódó eleme. Az alább idézett bírósági ítéletet megelızı történet lényege a következı volt. A vádlott a karrierjét építgette, egyebek mellett esti tagozaton folytatta fıiskolai tanulmányait, felesége pedig a két gyermeket nevelte és a háztartást vezette. A férj ritkán tartózkodott otthon, közös programjaik nem voltak, az asszony csak a közvetlen lakószomszédokkal tartott fenn kapcsolatot. A férfi elıször elsı, majd késıbb második külsı szerelmi kapcsolatát is bejelentette házastársának, arra kérve ıt, hogy a helyzetet fogadja el és alkalmazkodjon a körülményekhez. Miután a férj barátnıje terhes lett, a kérés még tovább ment s immár arra is irányult, hogy – a házasság fennmaradása mellett – a másik hölgy hozzájuk költözhessen és ott várhassa, majd nevelhesse a gyermekét. Ebbe a feleség már semmilyen körülmények között nem volt hajlandó beleegyezni és elvált a férjtıl. Az utóbbi viszont ahhoz nem járult hozzá, hogy a közös lakást eladva ki-ki önálló otthonhoz jusson, mondván, hogy akkor nem vehetne részt gyermekei nevelésében olyan mértékben, ahogyan szeretne. Így a közös lakás egyik szobájában a férj élt új élettársával és az idıközben megszületett gyermekkel, a másik szobában pedig a volt feleség a két közös gyermekkel. Késıbb a már elvált feleség közeli kapcsolatba került egy férfival, akivel házasságkötést terveztek és szerettek volna valamiféle lakásmegoldást találni, az áldatlan helyzet megszüntetése érdekében. A volt férj az asszony új kapcsolatát rendkívül „rossz néven vette” és gyakorlatilag megtiltotta, majd szigorú feltételekhez kötötte az illetınek a közös lakásban tartózkodását. Egy olyan alkalommal, amikor a volt feleség új partnere a volt férj „utasítása ellenére” mégis az asszony által használt

szobában tartózkodott, a vádlott mindkettıjüket agyonszúrta. (Eredeti szándéka szerint a férfira támadott, azonban elmozdulás, elvetés folytán két közös kisgyermekük édesanyja is halálos sérülést szenvedett.) A bíróság kiválóan foglalta össze az ügy valódi hátterét: „A vádlott, saját állítása szerint, legnagyobb bőnnek a hazudozást tartja. Ezért fedte fel korábbi szexuális kapcsolatát felesége elıtt, aki ettıl – szavaival élve – »lelombozódott«. Ugyancsak ezért mondta el a következı, házasságon kívüli viszonyát is. Lelkiismeretét ily módon tisztara mosva elvárta feleségétıl, hogy szeretıjével barátkozzon meg, vegye tudomásul, hogy hetente egy éjszakát és egy napot nála tölt, majd terhes barátnıjét fogadja be a lakásba. Sıt, sajátos erkölcsi normái szerint, és mert úgy érezte, nem bír hazugságban élni, ezt a helyzetet a gyermekeivel is meg akarta ismertetni és el akarta fogadtatni. Eközben valójában egyszer sem kérdezte meg egyik felet sem, hogy döntéseihez mit szólnak, bár a kialakult helyzetet közös megbeszélés eredményének tüntette fel. Volt feleségét elmarasztalta, amiért terhes barátnıjét nem engedte a lakásba beköltözni. Az általa elképzelt ideális életet – volt feleség, két gyerek, jelenlegi élettárs, közös gyermek egy lakásban – akkor látta veszélyeztetve, amikor a felesége megismerkedett Horvát Tamással. Ezért nem engedte az elsı alkalommal a lakásba, ezért szabta meg ott-tartózkodásának feltételeit. Mindezt azonban úgy magyarázta a bíróságnak, hogy kizárólag a gyermekei érdekében tette. Pedig egyszerően arról volt szó, hogy volt felesége kiutat keresett a lehetetlen állapotból, a vádlott által öntörvényően felállított tilalmakat akarta megszüntetni, a megoldást Horvát Tamás személyében látva. A vádlott ezt érezte, és ezért fordult haraggal Horvát Tamás ellen.” (II/1. sz. jogeset) 8. A megalázás nem szóbeli formái. A megalázásnak vannak félreérthetetlen, nem szóbeli, azaz tettleges megnyilvánulásai. Ilyen a már említett leköpés, az étel kiöntése, az ízetlennek vagy egyébként nem megfelelınek talált étellel való leöntés (a forró étellel történı leöntés azonban már több, mint megalázás, az a tettleges bántalmazás egyik formája, amely a lelki sebeken túlmenıen súlyos sérülésekhez, akár halálhoz is vezethet). Visszatérınek számított a megkérdezett asszonyok körében annak említése, hogy a lelki terror részeként nap mint nap ki kellett tisztítaniuk férjük után a WC-t, az összevizelt fürdıkádat vagy mosdót. „Elég gyakori volt, hogy egyszerően megfogta a hamutartót és a tartalmát a fejemre borította. Nem fájdalmat okozni akart, hiszen olyankor az egész hamutartót vágta a fejemhez, hanem csak megalázni.” A mélységesen megalázó és lealacsonyító cselekmények tárháza a szexualitás. Az ezzel kapcsolatos bántalmazási módokról a következı fejezetben lesz szó. Miközben széles körben elterjedt az a tévhit, hogy a jog egyszerően nem tiltja a feleség sérelmére elkövetett bántalmazást, még annak legdurvább, tettleges formáit sem, a valóságban nincs olyan bőncselekmény, amelynek sértettje – elvileg – ne lehetne az elkövetı házastársa. Más megfogalmazásban: a jog az elkövetı házastársának becsületét, emberi méltóságát is védi. E vonatkozásban nem elsısorban a jogszabályokban, hanem azok alkalmazásában kell keresnünk a hibát. A fentebb felsorolt típusú cselekmények, amelyek az emberi méltóságot sértik, becsületsértésnek minısülnek. A magánlaksértéshez hasonlóan ennek a cselekménynek is létezik enyhébb megítéléső, szabálysértési alakzata és súlyosabb, bőncselekményi formája is.

A becsületsértés szabálysértése (Szabálysértési Törvény) 96/B. § (1) Aki mással szemben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, tízezer forintig terjedı pénzbírsággal sújtható. (2) Becsületsértés miatt szabálysértési eljárásnak csak magánindtiványra van helye. A becsületsértés bőncselekménye (Büntetı Törvénykönyv) 180. § (1) Aki a 179. § esetén kívül* mással szemben a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekő tevékenységével összefüggésben, b) nagy nyilvánosság elıtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedı szabadságvesztéssel, közérdekő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendı. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendı, aki a becsületsértést tettlegesen követi el. (A bőncselekményi alakzat is magánindítványra büntetendı.) Az idézett jogszabály értelmében tehát a becsületsértés szabálysértését követi el például az, aki házastársát „lekurvázza”. A becsületsértés bőncselekménye valósul meg akkor, ha nagy nyilvánosság elıtt (például az asszony munkahelyén, nagyszámú kolléga jelenlétében) használ hasonló kifejezést. A (2) bekezdésben foglalt tettleges elkövetés egyfelıl az olyan tettleges bántalmazást jelenti, amely sérülést nem okoz, másfelıl a másik személy testének megalázó jellegő érintését, leköpését vagy leöntését. Ide tartozik tehát a felpofozás, a kisebb erejő ellökés vagy rúgás, de a hamutartó (vagy az ételes lábas) tartalmának a sértett fejére borítása is. 9. Bizonytalanságban tartás. A bántalmazási folyamat jellegzetes eleme az állandó bizonytalanságban tartás. E magatartásoknál sem szabad megfeledkezni a célra irányultságról: ez esetben arról, hogy a folyamatos bizonytalanságérzés nagymértékben hozzájárul mind a függıséghez, mind pedig a „kiboruláshoz, kikészüléshez”. A lelki bántalmazás egyik lényeges jellemzıje az egyszemélyes döntések, a családra, a közös életre vonatkozó lényeges kérdések megbeszélésének elmulasztása, olyan érzés keltése, hogy „soha nem lehet tudni, a következı percben mi lesz”. „Nagyon nehéz volt pontosan tudni, hogy mi az, amit nem szabad, nehéz volt kiismerni a szabályokat, mert azokat ı állapította meg, úgy, hogy napról napra mások voltak.” „Egyszerően nem lehetett megbeszélni vagy eltervezni vele a családi ügyeket. Minden úgy volt, ahogy ı éppen akkor jónak látta.” Nem ritka a hosszú ideig tartó, teljes hallgatásba burkolózás, amelynek okát csak találgatni lehet: kimerültség, düh, szomorúság vagy elmélyült gondolkodás…? Az, hogy a partner nem * A Büntetı Törvénykönyv 179. §-a a rágalmazás bőncselekményét határozza meg. Eszerint: „Aki valakirıl, más elıtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétséget követ el (…)”

érzi szükségét, hogy magyarázatot adjon a kommunikáció hiányára (akár több napon vagy héten át) – már önmagában is a bizonytalanság érzését keltheti a nıben. Itt is akadnak olyan példák, amelyek határesetnek tekinthetıek, és amelyek jellege attól függ, hogy milyen rendszerességő, milyen súlyú, és az érintettre milyen hatással van az adott magatartás (szokás). Lényeges kérdés továbbá, hogy van-e más olyan rendszeres megnyilvánulás a kapcsolatban, amely (lelki) bántalmazásra utal. Sokféleképpen értelmezhetı például az a helyzet, amikor egy nı semmiféle programot nem tud tervezni, sehová nem tud eljutni, mert „sosem lehet tudni, hogy a férj mit tervez arra az idıpontra”. Az, hogy a házastárs „meglepetésként” színházjegyet hoz arra a délutánra, amelyen a gyerek születésnapi zsúrja van, majd megsértıdik a színházlátogatás visszautasítása miatt, lehet egy szerencsétlen véletlen vagy figyelmetlenség. Amennyiben hasonló eset rendszeresen vagy visszatérıen fordul elı, akkor már nem árt számba venni azt a lehetıséget, hogy itt tulajdonképpen nagyfokú korlátozásról és súlyos bizonytalanságban tartásról, nem pedig meglepetésekrıl és kedvességrıl van szó. Ugyanilyen hatást érhetnek el a magyarázat nélküli eltőnések, amelyek szélsıséges esetben többnapos távolmaradásokat jelentenek, amikor balesetre is gondolhat a partner. A társasági viccelıdések „lementem egy cigarettáért és három nap múlva mentem haza” kezdető történetei mögött többnyire nem a lazaság és könnyedség, hanem a bármire feljogosítottság, a korlátlan hatalom érzése húzódik meg. Miközben a bántalmazó percnyi pontossággal számoltatja el partnerét az idejérıl, ı semmiféle kiszámíthatóságot, elıre láthatóságot nem tart kötelezınek magára nézve. Az éjszaka legkülönbözıbb szakaszaiban történı és teljesen kiszámíthatatlan hazatérés nyilvánvalóvá teszi a függıséget, hiszen az alvás, a pihenés is olyan „jutalommá” válik a nı számára, amely adható vagy megvonható. A bizonytalanság érzésével ilyenkor többnyire együtt jár a folyamatos kimerültség, hiszen a hazatérı férj általában felébreszti az asszonyt. Nem ritka az elızetes bejelentés nélküli késı éjszakai hazatérés után a meleg vacsora, majd a házasélet követelése. Különösen egyes sikeres, „újgazdag” férfi körökben szokásos ezt a viselkedést valamiféle bohémságként, a kemény és sok pénzt hozó munka utáni megérdemelt lazításként feltüntetni, amelyhez egy „rendes nınek” asszisztálnia kell. Amennyiben mégsem ezt teszi, akkor könnyen éri a vád, hogy hálátlan, hisztérikus, és az esetleges tettleges bántalmazást ı maga provokálja ki. A bizonytalanságban tartásnak vannak olyan „krimibe illı” megnyilvánulásai, mint egyes tárgyak eldugása, elrejtése a partner elıl, azt az érzést keltve, hogy az illetı „talán teljesen megbolondult”. Még megrázóbb, amikor a lelki terror része a gyerek elvitele, elızetes bejelentés nélkül, néhány órára vagy akár több napra. Itt sincs másról szó, mint annak kinyilvánításáról, hogy a hatalom gyakorlója bármit megtehet. 10. Tárgyak rongálása, állatok bántalmazása. A fizikai (tettleges) bántalmazáshoz közelít a lelki terrornak az a módja, amely tárgyakra irányuló erıszakban nyilvánul meg. A bántalmazott számára különösen kedves és értékes tárgyak földhöz vágása, megrongálása, megsemmisítése egyrészt azt a félelmet válthatja ki a sértettbıl, hogy ha ilyen elszánt a bántalmazó, akkor „mi következhet még”, másrészt pedig igen nagy fájdalmat okoz magának a kedves tárgynak a megrongálása, illetve az elvesztése. Ide tartozhat például egy olyan munkadarabnak az összetörése vagy elégetése, amelyen a sértett sokat dolgozott, vagy valamilyen kedvenc berendezési tárgy megsemmisítése, esetleg a legkedvesebb ruha összetépése, eladása vagy elajándékozása. Visszatérı jelenség a háziállat rugdosása, bántalmazása.

„Egyszer a kedvenc ruhámban voltam dolgozni, amikor hazamentem, leszakította rólam, darabokra tépkedte és közölte: »ebben nem fogod többet rázni a p……t«.” „Számomra a gyerekek és a festés jelent örömet az életben. Most a két gyerekkel itthon vagyok, az apjuk nem engedi, hogy dolgozzak, mert azt mondja, hogy az én feladatom a család ellátása. Mővészeti szakközépiskolában érettségiztem, nagyon jó érzés, amikor alkothatok valamit. Ezért esténként, amikor ı a barátaival van, festettem. Egy alkalommal, amikor újra megemlítettem neki, hogy szeretném, ha a gyerekek óvodába járhatnának, én pedig állást vállalhatnék, az összes festékemet kiöntötte, az ecseteimet összetörte és a vásznaimat összetépte.” „Gyakori, hogy az ételt, amin órákon át dolgoztam, kiönti vagy a falra keni…” „Rendszeresen rugdosta a kutyánkat.” „A tehénbıl kirugdosta a kisborjút.” „A gyerekek elıtt kitekerte egy nyulunk nyakát.” 11. Fenyegetés. Különösen azokban az esetekben, amikor volt már példa fizikai bántalmazásra a kapcsolatban, elegendı a pusztán erre való utalás vagy az újabb veréssel vagy más bántalmazással kapcsolatos fenyegetés ahhoz, hogy a nı komoly félelmet erezzen. Ily módon az idırıl idıre visszatérı fenyegetés a „fegyelmezés”, azaz a hatalom alatt tartás egyik leghatásosabb eszközévé válik. Nem valósít meg meg tényleges tettleges fizikai bántalmazást (büntetıjogi értelemben) például az, amikor a férfi a nı nyakához szegezi a kést, anélkül hogy ezzel sérülést okozna. Ugyanakkor nem nehéz elképzelni, hogy ezzel lényegesen komolyabb félelmet tud kiváltani, mint egy pofonnal vagy rúgással. Egy idı után, hacsak egyszer is elıfordult már késsel fenyegetés (esetleg támadás), elegendı egy késnek csupán a felemelése és egy ezt kísérı jelentıségteljes tekintet vagy „grimasz” ahhoz, hogy a rettegés elhatalmasodjon az asszonyon. „Rendszeresen azt csinálta, hogy a dohányzóasztalba beállította a nagykést és úgy játszadozott vele. Ez pont elég volt ahhoz, hogy egész testemben remegjek. Nálunk a dohányzóasztal lapja tele van késpengenyomokkal.” „Szerencsére tavaly sikerült elválni a férjemtıl. Most bejárónıként dolgozom. A háziassszonyoméknál a teljes késkészlet egy nagy mágnesen volt elhelyezve a tőzhely felett. Ahányszor ránéztem az éles késekre, szabályosan rosszul lettem. Szédültem és hányingerem volt. Kértem, hogy tartsuk inkább a fiókban ıket, mert nekem szörnyő emlékeim vannak a késekrıl, és nem bírom folyton látni ıket.” Nemcsak hogy sérülésokozás vagy ütés, rúgás nem kell tehát a rettegés ézésének kiváltásához, hanem adott esetben még szavak sem szükségesek. Több asszony számolt be arról, hogy miután egyszer már megérezte a kés pengéjét a nyakán vagy a hátán, elegendı volt azt, hogy a férje szokatlan módon játszadozik a konyhakéssel, például azt a konyhaasztalon élére állítja, vagy egyszerően odahelyezi – s ı máris minden ízében reszketni kezdett. Nagyon gyakori a nı megölésével való fenyegetızés, s ezt „egészíti ki” sok esetben a szeretett hozzátartozó s nem ritkán akár a közös gyermek megölésével való fenyegetés. Ahogy a bíróság elé került ügyek elemzése során látni fogjuk, ezeket a súlyos fenyegetéseket nem szabad komolytalanul kezelni. (Természetesen az érintett nık egyáltalán nem kezelik komolytalanul, hiszen az életük folyamatos rettegésben telik, és kétségük sincs afelıl, hogy a fenyegetést a bántalmazó elıbb-utóbb beválthatja.)

Az alábbi idézet egy bírósági ítéletbıl származik, amelynek tárgya egy asszony életének kioltása volt. A bőncselekményt a nı férje követte el. Az elızmények felsorakoztatása során a bíróság egyebek mellett az alábbiakra mutatott rá: „Többször elıfordult, hogy a sértettet a vádlott bántalmazta, elzárta elıle az élelmet is, olyan is elıfordult, hogy éjszakára kizárta a házból, ilyenkor általában a szomszédok fogadták be a sértettet, mert félt a vádlottól, aki gyakran fenyegette azzal, hogy megöli. A sértetten rendszeresen lehetett látni a véraláfutásokat. Gyakran áthallatszott a vádlott fenyegetızése, ordítozása. »Egyszer úgyis agyoncsaplak, egyszer úgyis megöllek!«” (II/2 .sz. jogeset) Megtette. Az esetek többségében a veréssel vagy megöléssel való fenyegetést vagy mindennapos rendszerességgel, vagy alkalomszerően kiegészíti a „tényleges”, azaz tettleges bántalmazás. Nem kell valakit mindennap megverni ahhoz, hogy a fenyegetéseket ne üres szavaknak tekintse, sıt elıfordulnak olyan esetek, hogy a rendszeres fenyegetést csak igen ritkán vagy egyáltalán nem egészíti ki tettleges bántalmazás. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a lelki terror testi bántalmazás nélkül is képes kifejteni a megcélzott hatást, azaz a bántalmazott folyamatos félelemben és függıségben tartását, a felette való hatalom gyakorlását. A megöléssel vagy súlyos bántalmazással történı fenyegetést a magyar jog nem tekinti bőncselekménynek, de az ilyen magatartás is jogellenes: a veszélyes fenyegetés szabálysértését valósítja meg. Veszélyes fenyegetés szabálysértése (Szabálysértési Törvény) 96. § (1) Aki mást élet vagy testi épség elleni súlyosabb bőncselekmény elkövetésével komolyan megfenyeget, húszezer forintig terjedı pénzbírsággal sújtható. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt az eljárás a rendırség hatáskörébe tartozik. A súlyos fenyegetés bőncselekményt is megvalósíthat abban az esetben, ha a célja az, hogy a megfenyegetettet valaminek a megtételére vagy eltőrésére kényszerítse, s ezzel jelentıs érdeksérelmet okoz. Az, hogy mi tekinthetı jelentıs érdeksérelemnek, a bíróság mérlegelési körébe tartozó kérdés. A kényszerítés elnevezéső bőncselekményt a Büntetı Törvénykönyv a következıképpen határozza meg: Kényszerítés 174. § Aki mást erıszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltőrjön, és ezzel jelentıs érdeksérelmet okoz, amennyiben más bőncselekmény nem valósul meg, bőntettet követ el és három évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (A kényszerítés azon bőncselekmények közé tartozik, amelyek miatt hivatalból indul a büntetıeljárás, a felelısségre vonáshoz tehát akkor sem szükséges magánindítvány, ha a cselekményre családon belül kerül sor.) Gyakori, hogy a bántalmazó hol az asszony vagy más családtag megölésével, hol öngyilkosság elkövetésével fenyegetızik. Az utóbbi módszer hatásos lehet arra, hogy a nı úgy érezze, rajta múlik, az ı felelıssége a férfi (gyermekei édesapja) élete. Amennyiben az életveszélyes fenyegetést olyan konkrét magatartás is kiegészíti, ami már az élet kioltására történı

felkészülést segíti elı (például az öléshez szükséges szerszám vagy méreg beszerzése), megvalósul az emberölés bőntettének elıkészülete. A következı jogesetben a bíróság megállapította a kényszerítés bőntettének kísérletét, mert a férj a bántalmazás elıl elmenekült feleségét öngyilkossággal és a közös gyermekek megölésével fenyegetızve akarta visszakényszeríteni az életközösségbe. A tényállás újabb példa a tettleges és a lelki bántalmazás váltakozására. BH 1995. 257. „…1993. május 17-én a vádlott és felesége – a sértett – a lakásukon tartózkodtak. A kora délutáni órákban a sértett felelısségre vonta a vádlottat a házasságtörése miatt, mire a vádlott a sértettet megütötte, hajánál fogva a földre rántotta, majd többször belerúgott. A sértett a bántalmazástól több zúzott, véraláfutásos sérülést szenvedett el, melyek gyógytartama 8 napon belüli. A sértett joghatályos magánindítványt terjesztett elı. 1993. június 8. napján a vádlott a szüleinek lakásán felkereste a tıle elköltözött sértettet és arra kérte, menjen vele a volt közös lakásukba, hogy a válás részleteit megbeszéljék. A közös lakásban a vádlott kérdıre vonta a sértettet, hogy honnan származik a nyakán látható vörös folt, mire a sértett azt válaszolta, hogy a nagyobbik gyermekük véletlenül megütötte. A vádlott erre dühbe gurult, a feleségét ütlegelni kezdte, eközben a sértett a földre esett úgy, hogy jobb keze a teste alá került, és a kéztı ízülete sérült, valamint a sajkacsontja letört. A bántalmazás következtében ezen felül a sértett több, 8 napon belül gyógyuló bevérzést, zúzódást szenvedett, az eleséskor a jobb kéztı ízületében szalagszakadás, ínhüvelysérv sérülés, valamint a sajkacsont törése keletkezett, melyek közül a szalagszakadás és a sérv tényleges gyógytartama 6 hét, a sajkacsonttörésé pedig 1 év. 1993. július 14-én a vádlott a sértettet ismételten felkereste, és ıt az életközösség helyreállítására kérte. A sértett ezt megtagadta, mire a vádlott magához vette a két közös gyermeküket és azokkal eltávozott. Körülbelül háromnegyed óra múlva a vádlott a sértetthez – a gyermekek nélkül – visszament és azt mondta, ha a felesége nem megy vissza hozzá: »a hajnali harangszó értem és a gyermekekért fog szólni«. Mivel a vádlott néhány nappal korábban öngyilkosságot kísérelt meg, a felesége megijedt és, rendıri segítség igénybevételével, a gyermekeit visszavitte a szülei lakására.” A bíróság a következıképpen indokolta a kényszerítés bőntette kísérletének megállapítását: „A 3. tényálláspontban írtak szerint a vádlott azt a kijelentést tette, ha a sértett nem megy vissza hozzá, a hajnali harangszó érte és a gyerekekért fog szólni. Figyelembe véve azt is, hogy a vádlott néhány nappal korábban késsel kísérelt meg öngyilkosságot, kétségtelen, hogy a gyermekeket is érintı kijelentés olyan komoly hátrány kilátásba helyezésének minısül, amely alkalmas volt arra, hogy a sértettben komoly félelmet keltsen. Az sem vitás, ha valakit akarata ellenére arra kényszerítenek, hogy máshoz visszamenjen, mással együtt éljen, az jelentıs érdeksérelemnek tekintendı. A fenyegetés alkalmazásával a vádlott tényállási elemet valósított meg, így cselekménye kísérleti szakba lépett.” A fenyegetéshez szorosan kapcsolódik a „tettleges ijesztgetés” jelensége, amely gyakran a rémisztı, halálfélelmet okozó autóvezetéssel valósul meg. Ilyenkor a családfı a kocsiban ülı hozzátartozók könyörgése ellenére hatalmas sebességgel száguldozik, két kerékre állítja a jármővet a kanyarban vagy hasonló módon érezteti, hogy a család élete az ı kezében van. Természetesen az ilyen magatartás is büntetendı, a bőncselekmény elnevezése közúti veszélyeztetés.

Közúti veszélyeztetés (Büntetı Törvénykönyv) 186. § (1) Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki, bőntettet követ el, és három évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (…) A családon belüli súlyos fenyegetések között egyre gyakoribb az asszony és a gyermekek fegyverrel történı rémisztgetése. „Arra ébredtem, hogy egy nagy durranást hallok. Bejött a kisfiam és mondta, hogy az apu a radiátorba lövöldözik és ıt is majdnem eltalálta. Borzasztóan megrémültem, el sem tudtam képzelni, hogy nemcsak verekedıs, de még fegyvere is van.” Természetesen a tiltott fegyvertartás is bőncselekmény: Visszaélés lıfegyverrel vagy lıszerrel (Büntetı Törvénykönyv) 263/A. § (1) Aki a) lıfegyvert vagy lıszert engedély nélkül készít, megszerez, tart vagy forgalomba hoz, b) a lıfegyver vagy lıszer készítésére, megszerzésére, tartására vagy kereskedelmére vonatkozó engedély kereteit túllépi, c) engedéllyel tartott lıfegyverét, lıszerét engedéllyel nem rendelkezınek átadja, bőntettet követ el, és egy évtıl öt évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (2) Aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt üzletszerően vagy bőnszövetségben követi el, két évtıl nyolc évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (3) Aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt bőnszervezet tagjaként követi el, öt évtıl tíz évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. A lıfegyverrel, lıszerrel kapcsolatos jogellenes magatartások között olyanok is vannak, amelyek nem bőncselekményt, hanem szabálysértést valósítanak meg. Visszaélés lıfegyverrel vagy lıszerrel (Szabálysértési Törvény) 88. § Aki a) a lıfegyver gyártására, kereskedelmére, javítására és használatára vonatkozó szabályokat megszegi; b) lıfegyverdarabot vagy lıszerelemet engedély nélkül készít, megszerez, tart vagy forgalomba hoz, harmincezer forintig terjedı pénzbírsággal sújtható. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt az eljárás a rendırség hatáskörébe tartozik. (3) Azt a lıfegyverdarabot vagy lıszerelemet, amelyre nézve az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértést elkövették, el kell kobozni. A lakásban, illetve a családtagok környezetében történı lövöldözés azonban más bőncselekményt is megvalósít, akkor is, ha a cél „csupán” az ijesztgetés. Az ilyen magatartás büntetıjogi minısítése foglalkozás körében elkövetett (szándékos) veszélyeztetés, figyelemmel arra, hogy a büntetıtörvény szerint a lıfegyver használatára vonatkozó szabályok foglalkozási szabályoknak minısülnek.

A fenyegetı magatartások nem kizárólag a tettleges bántalmazással vagy megöléssel való fenyegetést jelenthetik, hanem bármi olyasmire irányulhatnak, ami a bántalmazottnak különösen fontos érték. Ez jelentheti a gyerek elvételével, elvitelével (például külföldre szöktetésével) való fenyegetızést éppúgy, mint az önálló jövedelemmel nem rendelkezı nı esetében (például kisgyerekes anya vagy beteg nı) a létfeltételek megvonását. Gyakori az is, hogy a bántalmazó a már lelkileg „kikészített”, meggyötört partnert azzal ijesztgeti, hogy elmegyógyintézetbe juttatja, illetve „elintézi”, hogy rossz idegállapota miatt a gyermek nevelésére alkalmatlannak nyilvánítsák. 12. Zaklatás a kapcsolat megszakítása (válás) után. Összegzı megjegyzések a lelki terror elleni jogi fellépés lehetıségeirıl. A kapcsolat megszakítása után nagyon gyakori, hogy a bántalmazó nem nyugszik bele a történtekbe s a volt partnert folyamatosan zaklatja. Ez jelentheti az állandó követést, a telefonos üldözést, a munkahelyi zavarást, a nı életének megnehezítését, minden lehetséges eszközzel: „Azonban a vádlott nem nyugodott bele abba, hogy a sértett elhagyta, és szinte naponta kereste a vele való találkozást. Az utcán – ha a sértett elment valahová – megleste, beszélni óhajtott vele, rávenni, hogy állítsák vissza a kapcsolatot, amire azonban a sértett nem volt hajlandó. Elıfordult, hogy erıszakoskodott is vele, ezért a sértett már nem mert egyedül otthon maradni, sem pedig a községben bárhová elmenni. Általában egymagában nem is ment sehová, hanem mindig valakinek a társaságában. A sértett nem egy személynek, ismerıseinek, családtagjainak elpanaszolta, hogy fél a vádlottól és nem mer egyedül elindulni hazulról. Általában a szomszédasszony kisérte ıt a faluban, együtt vitték az ı gyermekét, valamint a sértett kistestvérét reggelente az óvodába.” (II/3. sz. jogeset) Ilyen elızmények után gyilkolta meg a vádlott volt szerelmét, aki az általam megismert „asszonyölések” legfiatalabb áldozata volt: 15 évet élt. (Az életét kioltó fiatalember 17 éves volt.) A fejezet utolsó részében következı jogesetek kapcsán látni fogjuk, hogy a zaklatás gyakran torkollik tragédiába. A lelki bántalmazás megnyilvánulási formáinak felsorolása korántsem volt – nem is lehetett – teljes. A lelki terror jelenségének bemutatásán túlmenıen az is célom, hogy bizonyítsam: a jog számos, tettleges bántalmazással nem járó magatartást is tilalmaz és szigorú büntetéssel fenyeget, mégpedig attól függetlenül, hogy családi kapcsolatban vagy azon kívül kerül-e sor rájuk. A hatóságok közömbössége tehát nem magyarázható azzal, hogy az ilyen cselekményekre vonatkozóan „nincsen jogszabály”. Fontos megjegyezni, hogy a törvény a bemutatott bőncselekmények és szabálysértések közül csak egyesek esetében köti magánindítványhoz az eljárás megindítását (például magánlaksértés, becsületsértés), mások azonban hivatalból üldözendıek (például a kényszerítés, a személyes szabadság megsértése vagy a lıfegyverrel visszaélés). A családon belüli erıszakkal összefüggı hatósági kötelezettségekrıl, eljárásokról és szabályokról a Magánügy-e a feleségbántalmazás? címő fejezetben lesz szó részletesebben. E fejezet utolsó részében további három büntetıügyet szeretnék ismertetni. Az elsı elızményei között a fentebb elemzett jelenségek szinte kivétel nélkül megtalálhatóak. Azt is láthatjuk az eset kapcsán, hogyan kapcsolódik a lelki terror a tettleges bántalmazáshoz és a házasságon belüli nemi erıszakhoz.

13. Jogesetek a lelki terror jelenségének bemutatására. „A vádlott és a sértett szerelmi házasságot kötött, egymás számára az elsı komoly kapcsolatot jelentették, 15 és 17 éves korban ismerkedtek meg, különbözı természetük, eltérı hitük mellett, annak ellenére, hogy mindkét család részérıl komolyan ellenezték, Szabóék akadályozni is próbálták az egybekelésüket, kölcsönösen ragaszkodtak egymáshoz. (…) Házasságuk kezdettıl fogva feszültségekkel terhes volt, részben különbözı természetükbıl, eltérı hitükbıl adódóan, meghatározóan a férj hibájából, a túlzott mértékő italozásai s ezzel összefüggı erıszakos megnyilvánulásai miatt. (…) Szabó István az évtizedek óta folytatott italozás ártalmaként súlyos fokú alkoholos személyiségtorzulásban szenvedett, ittas állapotban fizikailag is rosszul érezte magát, ilyenkor a hozzátartozóinak verbálisan (szavakban) és tettlegesen is sérelmeket okozott, különösen a feleségének, ıt testileg-lelkileg gyötörte, de nem tőrt ilyenkor másokat sem, semmilyen élılényt maga körül, többször verekedett a kocsmában, belekötött a járókelıkbe, akik kitértek elıle, a jószágait ütötte-vágta, például a lovát hajszolta, vasvillával verte, a hasas kocát agyonütötte. Ittas állapotban gyakran támadt, esetenként eszközzel is a feleségére, ütlegelte, fenyegette, elıfordult, hogy gyermekeivel kiőzte a lakásból – szomszédokhoz, rokonokhoz kényszerültek menekülni –, megöléssel, megcsonkítással fenyegette, féltékenykedett. (…) Az asszonyt minden férfival gyanúba hozta, akivel szót váltott – a termelıszövetkezetben, nyilvános helyeken, utcán, ha beszélgetett, már féltékenykedett, illetıleg ürügyként használta veszekedésre, verésre. Felnövı közös gyermekükkel is gyanúsította, szomszédnak, rokonnak hangoztatta, hogy »a fiú éli a saját édesanyját«, a kisebbiket »szeplıs pulykának« nevezte, azt emlegette idegeneknek is, a családnak is, hogy nem tıle van. A kislányának például, akit hármójuk közül a legjobban szeretett, akinek megengedte, hogy ıt tegezze, jelentéktelen okból, amiatt, hogy szerinte nem megfelelıen sepregetett, megcibálta, kitépte a haját, Áronnal feljárt a kocsmába italozni, kártyázni, jó hangulatában mindent megengedett neki, a 6. osztályos gyermek szeszes italt fogyasztott, cigarettázott az apjával együtt. A férj, italozásai miatt, a munkáját sem látta el megfelelıen, elıfordult, hogy mint traktoros részegen felborította a gépet, kárt okozott. Az utóbbi években sokszor a felesége dolgozott helyette, amellett hogy otthon ellátta a jószágokat – sertést, lovat, tehenet tartottak – és a háztartási munkát, éjszaka bejárt a termelıszövetkezetbe fejni, míg az ura csordás volt, naponta háromszor ment ki hozzá a legelıre, együtt hajtottak ki, délben, pontos idıre ebédet, italt kellett neki vinnie. A falubeliek az 1000-1200 fıs kis helységben, ahol mindenki ismeri egymást és nagyon sok családban italoznak, kocsmába járnak a férfiak, elítélı véleményüket nem nyilvánították ki a családfıvel szemben, a legkirívóbb esetekben sem, amikor az a szemük láttára dobott kést, vasvillát az udvarukon az asszony felé, aki elıle már kimenekülni sem mert az utcára. Elıfordult, hogy a kocsmában elıttük itatott 2-3 féldecit az általános iskolás fiával – megpofozta volna, ha nem iszik, és senki nem akadályozta, a »ha ı is ivott, igyon a gyerek is« szemlélettel. Ha az asszony bemenekült a falubeliekhez, nem utasították ki, sıt a rokonok figyelmeztették a férjet, hogy ne bántsa, elıfordult, hogy hatósági intézkedést kértek a védelmében. A férfi ellen büntetıeljárás nem indult, mert felesége nem mert feljelentéssel élni, a bosszútól tartva. (…) A férfi józan állapotban, kifelé mindig jó családfınek mutatkozott és kifogástalanul viselkedett ilyenkor a családtagjaival. Beszélgetett, törıdött velük, érezték a szeretetét, fogadkozott, hogy megjavul, hibáztatta magát, elégedetlen volt önmagával, a sorsával, panaszkodott, hogy nem kíván élni, többször kísérelt meg öngyilkosságot, többször felakasztva magát, elıfordult, hogy leszakadt a kötél, máskor levágták – a családja akadályozta meg a szándékát. Részegen, amikor a felesége hangoztatott ilyen szándékot, gúnyosan biztatta, hogy szerezzen ezzel neki örömet. Az asszony ilyen elızmények után,

szándékerısítı hatásra kísérelte meg gyógyszerrel az 1986. évben az öngyilkosságot, valóban véget akart vetni az életének, de orvosi beavatkozással megmentették. A férfi ittas állapotban kigúnyolta felesége érzéseit, hozzátartozói iránti szeretetét, nem értékelte a családjáért, a saját édesanyjáért végzett önfeláldozó munkáját. A férfi az egyik fiát egy heves veszekedés során elzavarta otthonról, addig nem alkoholizáló fiatalember ezt követıen ittas állapotban szenvedett, egy gépkocsi elütötte, elveszítette a bal lábát, amputálni kellett. A férj (édesapa) az ıt is megrendítı tragédia miatti nyomasztó érzéseit hárítva, leplezve, miután környezete, a helybéliek ıt hibáztatták a fia sorsáért, a fia ellenezte, hogy a kórházból hazaszállított fiút a közös otthonukban felesége, azaz az édesanya ápolja és ezt azonnal, kegyetlenül nyilvánítottá ki. A tragédia miatt sújtott hozzátartozóinak kíméletlen, sértı, közömbösséget, teljes érzéketlenséget mutató szavakat mondott, az anya és fia közötti nemi viszonyra utalva. (…) Az asszony 1993-ban egy súlyos tettleges bántalmazás után elhatározásra jutott, rendıri segítséget kért a férje mértéktelen italozása, brutális bánásmódja miatt, az alkoholelvonó kezelés érdekében, majd ügyvédhez fordult, napokon belül kezdeményezte képviselıje útján a házasságuk felbontását. (…) Az asszony a férje fenyegetızéseinek hatására és abban a reményben állt el a válási szándékától és vonta vissza az alkoholelvonó kezelés alapjául szolgáló nyilatkozatát, hogy a kapcsolatuk helyreáll, a férje megváltozik, mérsékli az italfogyasztást – figyelemmel arra is, hogy tartós kórházi ápolásban részesült, mandulamőtétre jegyezték elı, egészségi állapota miatt alkoholtilalom alatt állt –, nem bántalmazza, nem gyötri majd a családját. Az asszony bizakodása alaptalannak bizonyult, a férj nem változtatott életvitelén, mértéktelenül alkoholizált, továbbra is szinte mindennapos ittas állapotában türelmetlen és durva, sértı magatartást tanúsított a családtagjai iránt, különösen feleségével szemben, korlátlan hatalmat gyakorolt felette (felettük). A családban, a férj által közvetlenül okozott sérelmeken túl a gyermekekre, az otthon maradó két kiskorúra továbbra is károsan hatott az édesanyjuknak – az általuk továbbra is szeretett, de kizárólagosan, teljes mértékben felelısnek tartott apjuk által elıidézett – fokozott testi, lelki gyötrelme. Az asszony, rájuk is tekintettel, ideggyengeségébıl adódóan megpróbált minden összeütközést kerülni, tőrt, engedelmeskedett, kedvében járt a férjének, szerette, sajnálta, minden eset után megbocsátott neki. A férfi gúnyolódva fenyegette feleségét – utalva az ideggondozói és a korábbi öngyilkossági kísérlete miatti kórházi kezelésre –, hogy bolondok házába záratja, amiért el akarta ıt vitetni elvonóra. Látta, hogy emiatt a felesége minden alkalommal félt, ideges lett. A férfi megakadályozta, hogy szanatóriumba menjen, igénye szerint orvoshoz járjon, gyógyszert írasson, szedjen – emiatt nem jutott az asszony a vádbeli idıpontot megelızıen nyugtatókhoz. Meghatározta, mikor mehet fodrászhoz, mire költhet, nem engedte például, hogy a gyerekeknek ruhát vegyen, ezért az édesanya titokban a szomszédasszonnyal vásároltatott nekik iskolai alkalmakra, nem dönthetett vele együtt fontos kérdésekben, például a gyerekek továbbtanulásáról. Szexuális téren is eldurvult a férj, igényelte a nemi kapcsolatot, de többnyire ittas állapotban, ellenérzést kiváltva, gyöngédség nélkül, gyanakvással gyötörve, erıszakkal is közösült az asszonnyal – álmából felébresztve, haját cibálva, kitalált neveket sorolva, gyanúsítgatva, mellének levágásával, bántalmazással, megöléssel fenyegetve –, így az asszony számára örömtelen kényszerőség volt a házasélet. Az asszony édesanyja betegeskedett, a férj nem engedte, nem biztosított lehetıséget arra, hogy rendszeresen, egyedül is meglátogassa. Nem csak édesanyjához, a külterületen, tanyán élı anyai nagyszülıjéhez, más rokonokhoz sem engedte, megalázta elıttük a feleségét.

Emlegette, hogy anyósa »nem adott neki annyit, hogy meglátogathassa« – ugyanis a fél ház árát hagyta rájuk a gondozásért, amit már életében eladtak 75 ezer forintért –, ha együtt voltak nála, úriemberként viselkedett, a háta mögött, saját otthonukban a gyermekei elıtt, azaz unokáinak győlölködve szidta, lekurvázta az anyósát, nem felejtve, emlegetve, hogy házasságkötésüket ellenezte. Az asszony édesanyja rövid idıvel, két hónappal a vádbeli nap elıtt meghalt. Az asszony iránt, mély gyászában, a férj nem mutatott együttérzést. A temetés megoldhatatlannak látszó anyagi terhet is jelentett a feleség számára, kölcsönt kellett kérné, míg anyósa temetésérıl közösen gondoskodtak a fél ház árából. Bár a férj megjelent az egyházi szertartáson, kigúnyolta felesége érzéseit, gúnyosan azzal is gyanúsította a mélyen vallásos asszonyt, hogy a pappal is viszonya van. Továbbra is sértı jelzıvel illette és a csak a meghalt anya által használt, becézı megszólítást gúnyolva »kurva anyádat, Mariska« szavakkal szidalmazta. A férfi az utóbbi egy évben szinte soha nem volt józan, a vádbeli napot megelızı este is késın, ittasan ment haza. (…) A vádbeli napon a férj hazaérve, ittassága miatt, miközben felesége lecsót készített neki, elıbb durván szidalmazta és sértegette az asszonyt, azt emlegette, hogy mással van jóban, nem tıle szülte Áront, lekurvázta, elzavarta, hogy takarodjon a gyerekkekkel együtt, és amiért az tiltakozott a gyanúsítgatás ellen és visszaszólt, hogy ugyanannyi joga van a lakáshoz, mint neki, agresszív indulatra gerjedt, felkapta a serpenyıt, a forró lecsóval együtt az asszony felé vágta, majd őzıbe vette az asszonyt az udvaron. Kiabált utána, hogy álljon meg, meg akarta fogni, kergette, a kint lévı gyermekük, Áron elıtt hangosan folytatta a szidalmazását, többek között azzal, hogy »kurva vagy… most is mással baszol, ez sem az én fiam, mert szeplıs…« Az asszony a trágyadombra menekült elıle, oda nem követte, látva, hogy mennyire fél tıle, képes a süppedıs ganéba belemenni, abban állni, ezért ismét kigúnyolta – nevetve szólt neki, hogy feldob egy villát, hányja széjjel –, átmenetileg felhagyott bántalmazási szándékával és eltávozott a lakásról. Az asszony, férje ismétlıdı erıszakos fellépésének hatására, felfokozott idegállapotba került, mely egész nap nyomasztotta. Az öngyilkosság gondolata is felmerült benne, de… sajnálva gyermekeit is, hogy nélküle nem élhetnének, elvetette annak gondolatát, hogy ismét önmaga ellen forduljon, többszöri imádkozással terelte el elkeseredett gondolatait, a háztartási, ház körüli szokásos munkákat elvégezte. A férj este 20 óra tájban ért haza, súlyos fokú alkoholos befolyásoltság állapotában… indulatosan vacsorát követelt. (…) Az asszony, úgy látva, hogy már nem kell neki, befejezte az evést, elvette férjétıl az edényt és visszatette a tőzhelyre. A férfi bedühödött, követelızve szidta, fenyegette az asszonyt, »a kurva anyádat, felálljak?« – szavakkal… Az asszony megijedt férjétıl, menekült elıle a konyhából, a befelé nyíló ajtón át, kiugrott elıle a tornácra és az udvarra futott. A férfi meg akarta fogni, nem tudta elkapni, a zsúfoltan berendezett, szők helyiségben, bizonytalan egyensúlyi állapotában, papucsban megbotlott, a konyha bejáratának küszöbén hasra esve a földre zuhant. A földön hason fekvı helyzetben maradt és folytatta a felesége szidalmazását, durva szavakkal követelte, hogy menjen oda hozzá és segítsen neki. A férfi elıször a feleségének, majd, tudva, hogy a gyerekek is otthon, a közelben tartózkodnak, nekik is kiabált… többek között a következı szavakkal: »…a kurva anyád most is mással baszik, vedd ki ezt alólam, mert agyonütlek…!« A 13 éves kislány engedelmeskedett az apjának… kihúzta alóla a lábtörlıt… nem segített felállni más módon a nagydarab férfinak…

A férfi tovább folytatta a kiabálást, miután már nem volt alatta a lábtörlı, a kislánya magára hagyta, ismét a feleségét szidta, tıle követelt segítséget: »gyere ide, te kurva, húzd ki alólam, Mariska, a kurva anyádat…!« – szavakkal és megpróbált felállni, a fejét, felsı testét emelte. Az asszony a percekig tartó ismétlıdı kiabálásra ment oda a férjéhez – méltányolható okból származó erıs felindulásban, valószínősíthetıen segítı szándékkal indult el a hintától –, és miután a lánya kihúzta már a lábtörlıt, ment kifelé az ólakhoz. Ekkor még nem volt nála eszköz, majd, hallva a további szidalmazást, halott anyjának kegyeletsértı emlegetését, látva férjének emelkedését, hirtelen elemi erejő kóros indulat ragadta el, felkapott a keze ügyébıl egy kapát, odament a néhány lépésre a földön fekvı férjéhez és az 1,5 kg súlyú, 122 cm nyélhosszúságú eszközzel sorozatos ütést mért rá. A férfi az ütlegelés következtében perceken belül a helyszínen az életét vesztette.” (II/4. sz. jogeset) A leírt tragikus büntetıügy végkifejlete úgy alakult, hogy a bántalmazott asszony vált vádlottá, a családját évtizedeken át súlyos lelki terrorban tartó és fizikailag is bántalmazó férj pedig sértetté. Az ügyben eljárt bíróság a joggyakorlatban ritka – s éppen ezért példamutató – részletességgel, alapossággal tárta fel a halált okozó bőncselekmény elızményeit, a büntetés kiszabása szempontjából igen jelentıs összefüggéseket. Sajnos az a gyakoribb eset, hogy a bíróságok a hasonló ügyekben ugyanezt a tényfeltárást szinte teljesen mellızik s az ügy megítélése szempontjából kizárólag a „vádbeli nap” eseményeit tartják jelentısnek, mindössze néhány mondattal utalva a „házasság során elıfordult tettlegességekre”. A bíróság egyébként hosszasan foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy az asszony „miért nem ment el”, miért nem vált el. Noha errıl a kérdéskörrıl – fontossága miatt – e könyvben külön fejezet szól, az alábbi két példával már most szeretnék rámutatni, hogy a lelki terror és a testi bántalmazás a kapcsolat megszakításával többnyire nem szőnik meg, hanem ellenkezıleg, még veszélyesebbé válik. A bántalmazó ugyanis ritkán nyugszik bele, hogy nem az ı akarata érvényesül, így akkor sem, ha a kapcsolat megszakítására az ı akarata ellenére, illetve nem az általa elképzelt módon kerül sor. A szakítás után elkezdıdhet a zaklatásnak, a terrornak egy olyan szakasza, amely nem pusztán „utózöngéje” a bántalmazó kapcsolatnak, hanem annak sokszor horrortörténetbe illı kiteljesedése, tragédiába torkollása. Az alábbi ügyben az élettársi kapcsolatnak az asszony vetett véget. Az anyagi elszámolás azonban nem volt kielégítı a férfi számára, ezért a nı ragaszkodott ahhoz, hogy az ezzel kapcsolatos nézeteltéréseket bíróság elıtt oldják meg. A férfi ebbe nem nyugodott bele, volt élettársát rendszeresen felkereste lakásán és zaklatta. „Az ismételt elzárkózás miatti indulatában a vádlott ütlegelni kezdte Fehérvári Imréné sértettet, aki a szobába menekült elıle. Itt a vádlott utolérte Fehérvári Imrénét, lelökte a szoba heverıjére és a sértett mellkasára térdelve ütlegelte tovább az asszonyt, majd széttörte a fején azt a félliteres üveget, amelybıl elızıleg tömény szeszt ivott, és amely ekkor is nála volt. Fehérvári Imréné a bántalmazás következtében az arcán duzzanatot és apró bevérzéseket, a bal csukló tájon és a jobb könyök tájon hámfosztásokat, agyrázkódást szenvedett el, és eltörött a bal oldali VIII. bordája is. A bordatörés ténylegesen 8 napon túl gyógyult. Ménesfalvi Lajos vádlott ezek után elıvette a zsebébıl a magával vitt zsineget, azzal megkötözte az asszony kezét és lábát, majd a lakás bejárati ajtajával szemben egy fotelbe ültette. Kijelentette a sértettnek »most pedig végignézed, hogy mindened, amid van, elpusztul«. Ezután elkezdte kihordani az asszony házában lévı ingóságokat, berendezési tárgyakat, könyveket, ágynemőt, ruhákat a ház udvarára, a bejárati ajtótól mintegy 3-4 méter távolságra. Itt a holmikat egy kupacba rakta, a kupacot lelocsolta a magával vitt gázolajjal és

meggyújtotta. Az ingóságok égni kezdtek; eközben is többször fordult a vádlott, újabb és újabb holmikat dobálva a tőzbe. Közben olyan kijelentéseket tett a sértettnek, hogy eltöri mindkét lábát, kiszúrja a szemét, és azzal is megfenyegette, hogy ha csak egy hangos szót is szól, akkor megöli a nagykéssel. A sértett hazának konyhájában lévı gázpalack szelepét elvágta és a palackot átvitte a ház egy másik helyiségébe. A vádlott e tevékenysége közben Fehérvári Imrénének sikerült a megkötözött lábait kiszabadítani és elmenekült a házból. A kérése nyomán kiérkezı rendıröket Ménesfavi Lajos, aki ekkor az égı kupacnál egy nyitott gázpalackkal állt, azzal fenyegette meg, hogy ne merjenek bemenni az udvarra, mert felrobbantja a házat. Ebben az idıben a napi munkájának végzése során arra járt Fehérvári János, a sértett fia is. Végül ı tette ártalmatlanná a vádlottat úgy, hogy a házat megkerülve a vádlott mögé lopózott és leütötte. A rendırök csak ezután hatoltak be az udvarra és bilincselték meg a vádlottat, aki a sértett ingóságainak elégetésével Fehérvári Imrénének pontosan meg nem állapítható mértékő, de 200 000 forintot meg nem haladó kárt okozott. A cselekményt követıen Ménesfalvi László továbbra is vagyoni igényeket támasztott Fehérvári Imrénével szemben. A vagyoni vita rendezetlensége miatt arra az elhatározásra jutott, hogy a sértettet megöli. Az elızı pontban írt cselekményét követı hónapokban e cselekménynek a végrehajtásához általa szükségesnek ítélt tárgyakat készített: egyebek mellett egy fapajzsot, a sértett várható védekezése ellen készülve, továbbá egy faállványt, amellyel a sértett menekülését kívánta megakadályozni akként, hogy az állványt a sértett ajtajához erısíti. E célból pontosan kiszámította az állvány méreteit, hogy az úgy illeszkedjék a sértett házának bejárati ajtófélfáihoz, amely illeszkedés – az állvány keresztfájának a bejárati ajtó kilincséhez erısítése után – a befelé nyíló ajtó kinyitását megakadályozza. A sérelmére elkövetett bőncselekményt követıen Fehérvári Imréné sokáig nem mert a saját házában aludni, noha a napjait ott töltötte. Csak 1992. július elsı napjaitól kezdve aludt a saját lakásában. Ménesfalvi László vádlott 1992. július 4-én este magához vette az általa korábban elkészített, fentebb írt tárgyakat, magához vett továbbá egy acélhuzalt, aminek a végére rongyot tekert, ezt a rongyot éghetı folyadékba mártotta, végül magához vett néhány – benzinnel és gázolajjal töltött – mőanyag flakont, egy feszítıvasat és gyufát. Ezekkel felszerelkezve ment oda a sértett házához a késı esti-éjszakai órákban. A ház udvarára behatolva észlelte, hogy az ekkorra már nyugovóra tért sértett felgyújtja a házban a villanyt. Ezért egy darabig megbújt a bokrok alján, arra várva, hogy a sértett ismét elaludjon. Eközben a magával vitt félliteres üvegbıl tömény szeszt iszogatott, ettıl enyhe fokú alkoholos befolyásoltság állapotába került. Amikor a házban elcsendesedett minden, odament Fehérvári Imréné sértett házának bejárati ajtajához és az elızıleg elkészített faállvány keresztfájához odadrótozta a sértett befelé nyíló ajtajának a kilincsét, megakadályozva ezzel az ajtó kinyitását. Ezután Fehérváriné szobájának egyik ablakán a magával vitt feszítıvassal felfeszegette a leeresztett redınyt, kitörte az ablak üvegét és az így keletkezett nyíláson keresztül az ugyancsak magával vitt flakonokból benzint, illetve gázolajat locsolt be a szobába. Ugyanoda ezután égı gyufákat kezdett hajigálni, miközben a felébredt sértettnek azt kiabálta, hogy »ma éjjel meghalsz!« A szoba berendezési tárgyai meggyulladtak. Fehérvári Imréné próbált a házból kimenekülni, a vádlott által elızıleg odadrótozott faállvány miatt azonban a bejárati ajtót nem tudta kinyitni. Ekkorra Ménesfalvi László vádlott is a bejárati ajtóhoz került, a feszítıvassal kitörte az ajtó egyik üvegtábláját és befelé csapkodott a sértett felé. Fehérvári Imréné erre egy hegyes, kampós vasszerszámmal kezdett az ajtón keresztül kifelé szurkálni a vádlott irányába. Eközben folyamatosan kiabált segítségért.

Ménesfalvi László vádlott csapkodása a feszítıvassal 8 napon túl gyógyuló sérülést, orrcsonttörést okozott a sértettnek, Fehérvári Imréné viszont a hegyes, kampós vassal a nyakán, jobb oldalon, valamint mindkét kezén 8 napon belül gyógyuló, szúrt jellegő sebzéseket okozott a vádlottnak. Ezen az éjszakán a sértett házának közelében tartózkodott egy házaspár, munkájuk miatt voltak kénytelenek a szabadban, a gépkocsijukban tölteni az éjszakát. İk figyeltek fel a sértett segítségkiáltásaira és értesítették a falu polgármesterét. A polgármester a helyszínre érve felszólította a vádlottat a cselekménye abbahagyására és a helyszín elhagyására, Ménesfalvi László viszont a polgármesternek azt mondta, hogy menjen el onnan. A polgármester ekkor a szomszédban kért egy kapát és azzal Fehérváriné udvarára visszatérve az égı ház közelében sikerült a kapával szemben feszítıvassal fellépı vádlottat a hátán többször megütni; ennek következtében Ménesfalvi László felületes hámhorzsolásokat szenvedett el. A polgármester és a vádlott hadakozása közben a sértettnek sikerült annyira meglazítani az ajtó torlaszát, hogy az ajtófélfa és az ajtó közötti résen a lába kiférjen. Ezen keresztül kifelé rugdosva sikerült a vádlott által odadrótozott faállványzatot eltávolítani, és így a sértett elmenekülhetett a házból. Egy idı után a vádlott is elhagyta a helyszínt: ahol késıbb a rendırök elfogták. Az idıközben értesített tőzoltók a lakástüzet eloltották. Sem az utóbbi, sem pedig az áprilisi esetben nem állott fenn a lehetısége annak, hogy a vádlott által okozott tőz máshová is átterjedjen; Fehérváriné házának elhelyezkedése, a környezı épületektıl való távolsága ugyanis ezt a lehetıséget kizárta.” (II/5. sz. jogeset) A következı jogesetben a lelki terrort gyakorló férfival való szakítás szintén majdnem a nı életébe került. „A vádlott megismerkedett a sértettel, közöttük rövid idı alatt szoros, a nemi kapcsolatra is kiterjedı baráti viszony alakult ki. A vádlott gyakran az éjszakát is ott töltötte a sértettnél, de igazi élettársi kapcsolat nem jött létre közöttük. A vádlott féltékeny volt, emiatt gyakran vitázott a sértettel, többször meg is szakították a kapcsolatukat, mely késıbb teljesen megromlott. Ennek oka egyrészt a vádlott oktalan féltékenykedése, másrészt gyakori italozása volt. Közöttük sőrősödtek a viták, veszekedések a sértett végleg szakítani akart, a vádlott viszont továbbra is ragaszkodott a sértetthez. Egy alkalommal a vádlott megragadta a sértett nyakát, a sértett újra arra kérte ekkor, hogy hagyja ıt békén, ne látogassa. Egyszer rendırség kihívására is sor került, mert a vádlott a sértett akarata ellenére akart bemenni a lakásba. Ebben az idıben mesélte el a vádlott a sértettnek, hogy a volt felesége nyakát egy alkalommal úgy megszorította, hogy az két napig nem tudott beszélni, és azt is, hogy késıbb a barátnıjének eltörte a bordáját. A sértett ekkor már nagyon félt a vádlottól és egyre arra kérte, hogy ne látogassa. Ugyanakkor megkérte szomszédasszonyát, hogy ha a lakásból oda nem illı zajt hall, értesítse a rendırséget. A vádbeli napon a vádlott ismét elment a sértett lakására, a nı azonban nem engedte be, és a vádlott kérése ellenére nem ment el vele szórakozni sem. A vádlott este 10 után visszament a sértett lakásához, a telefonvezetéket elvágta, majd az erkélyablakot betörte és bemászott a lakásba. A sértett a megcsörrenı telefonra felébredt, meglátta a vádlottat és kifelé igyekezett a lakásból. Eközben a sértett feletti lakásban szórakozók észrevették, hogy egy férfi akar bemászni a sértetthez, s három fiatal leszaladt figyelmeztetni a vádlottat. Ekkor találkoztak a kifelé igyekvı sértettel. Az egyik fiatal megragadta a nıt, s elindultak a lépcsın felfelé, a vádlott utánuk ment, a fiatalt ellökte, a sértettet több alkalommal hátba szúrta, majd maga felé

fordította, s ilyen helyzetben is többször megszúrta, a sértett védekezı kezét is teljesen átszúrta. A vádlott a szúrások közben a sértett megölésére vonatkozó kijelentést tett. A sértett elesett, a vádlott még itt is megszúrta, majd elmenekült. A mentıket és a rendırséget a szomszédasszony értesítette. A vádlott elmenekült a helyszínrıl, elıször öngyilkosságot kísérelt meg, majd néhány napig bujkált a környéken. Elfogásakor késével önmagát megsértette, majd egy rendır térden lıtte. A sérülések összessége szakszerő orvosi ellátás nélkül a sértett halálát eredményezte volna. A vádlott a cselekményt egyenes szándékkal hajtotta végre. (II/6. sz. jogeset) Felhasznált irodalom: Mary Susan Miller: No Visible Wounds – Identifying nonphysical abuse of women by their men, Contemporary Books, Chicago 1995

HARMADIK FEJEZET „Pont olyan volt, mint azokban a szörnyő filmekben, csak én a gyerek miatt nem is sikíthattam…” Nemi erıszak a házasságban, élettársi kapcsolatban 1. Létezik-e nemi erıszak a házasságban? „Hogy milyen az a bizonyos házasságon belüli nemi erıszak, amirıl mostanában olyan sokat beszélnek? Bárki el tudja képzelni, aki filmen látott már olyat, hogy egy parkban, erdıben, a saját lakásán vagy bárhol máshol letepernek és megerıszakolnak egy nıt. Ugyanis a dolog pontosan úgy zajlik, mint bármilyen más nemi erıszak. Megragadják az ember haját, felpofozzák vagy ököllel arcba ütik, esetleg hasba rúgják, vagy egyszerően egy kést szorítanak a torkához. Aztán lerántják a földre vagy egy ágyra, szétfeszítik a combját és beléhatolnak. És a nı sír, mert sajog az egész teste a fájdalomtól, sír, mert száraz és vérzik a hüvelye, és sír, mert úgy érzi, hogy ennél szörnyőbb dolog nem történhetne vele. Közben úgy érzi, hogy talán jobb lenne belehalni. Utána nem tudja, hogyan lehet ezután, ezzel az emlékkel tovább élni. A különbség a filmeken mutatott és a házasságon belüli nemi erıszak között az, hogy mi nem sikíthatunk, mert a gyerekünk felébredhet a szomszéd szobában. Vagy az, hogy az egész közben ott van mellettünk a gyerekünk, félelemtıl eltorzult arccal. Különbség az is, hogy mindezt az teszi velünk, akit egyszer szerettünk, akiben mindenkinél jobban megbíztunk. És persze különbség az is, hogy minderrıl azt állítják, csak mi találjuk ki. Hogy hazudunk. Vagy ha nem, és tényleg létezik ilyen, akkor meg nem olyan nagy ügy… Gondolják ık.” Feltételezem, hogy a házasságon belüli nemi erıszakról szóló vitában véleményüket nyilvánító politikusok, közéleti személyiségek, gyakorló jogászok közül jó néhányan elfelejtették megkérdezni az érintetteket arról, hogy vajon létezik-e nemi erıszak a házasságban. Nem tudakolták meg azt sem, hogy amennyiben létezik, mit él át az, akivel megtörténik. Elmulasztották továbbá tanulmányozni a témában rendelkezésre álló jelentıs külföldi szakirodalmat, nemzetközi egyezményeket s a példaképünkké vált társadalmak jogszabályait és normáit. Ha mindezt megtették volna, nem vetemednének arra, hogy meggyötört, megalázott, brutális férjük által megkínzott asszonyok szemébe vágják, hogy hazugok, hogy manipulálnak, hogy kitalálták az egészet… S nem állítanák, hogy ha mégis megtörtént, hát nem olyan nagy ügy, meg egyébként is, ık maguk tehetnek róla. Nem mosolyognának cinkosán a bőn elkövetıire, nem állítanák a bőnrıl, hogy nem az… 2. Szex vagy erıszak? A házasságon belüli nemi erıszakot sokan úgy képzelik el, hogy egy egyébként harmonikus, de legalábbis normálisnak mondható házasságban egy alkalommal a nı egyszer csak nemet mond férje közeledésére, aki a visszautasítást nehezen fogadja el, és ezért „kissé határozottabban” ad hangot akaratának. A valóság azonban – a megerıszakolt asszonyok vallomásai és az ide vonatkozó kutatások alapján – nem ez. A nemi erıszak a házasságon belüli bántalmazási folyamat szerves része, a folyamatos kínzás és hatalomgyakorlás egyik megnyilvánulása. Olyan házasságokban kerül sor rá, ahol a bántalmazás többi megnyilvánulási formája is jelen van, ahol a lelki terror s gyakran a tettleges erıszak, azaz a verés is mindennaposnak számít.

Nagyon lényeges annak a megértése, hogy a nemi erıszak nem a szexrıl, nem a nemi öröm elérésérıl „szól” elsısorban. Ezzel szemben nem más, mint a terrornak, az uralkodásnak, a kínzásnak az egyik eszköze azon a változatos bántalmazásskálán, amit részben már elemeztünk, de amelynek az összes lehetséges megnyilvánulási formáját még a világ egyetlen kutatója sem tudta felsorolni. Röviden: a nemi erıszak nem szex, hanem erıszak. A „szexuális bántalmazás” fogalmat ezért voltaképpen helytelenül, de jobb híján használjuk azoknak a magatartásformáknak a leírására, amelyek az áldozat nemiségével függnek össze. Elıfordul, hogy a bántalmazó a kínzásnak olyan módjait választja, amelyek erıszak nélkül, a nı beleegyezésével a szexuális örömszerzést szolgálnák. Ugyanakkor már most meg kell jegyezni, hogy a szexuális abúzuson belül is gyakran elıfordulnak olyan brutális, sérülést is okozó cselekmények, amelyek semmilyen körülmények között nem vonhatók a „szex” kategóriájába. Ilyennek tekinthetık azok az esetek, amikor a férfi éles tárgyakat dug fel a nı hüvelyébe, végbelébe, vagy amikor aktus közben fojtogatja vagy üti. A szexuális bántalmazás során a bántalmazó férfi úgy érezheti, hogy a lehetı legteljesebb mértékben sikerül elérnie a célját, hiszen totális uralmat gyakorol a nı fölött, a nı egész testét, lelkét, idegrendszerét birtokolja, uralja, hatalmában tartja. A szó szoros értelmében „kívülbelül” magáévá teszi a nıt. Az erıszakos szexuális cselekmények esetén sikerül elérni azt, hogy az asszony úgy érezze, már semmi nincs, ami az övé: totálisan leigázott, megalázott, emberbıl tárggyá vált. Nincs, ami meg tudná óvni a bántalmazótól, nincs már saját teste, nem maradt saját énje. A bántalmazó férfiak a nemi erıszakot ugyanolyan eszköznek tekintik tehát, mint a lelki terrort vagy a verést. „Hol csak megvert, hol megerıszakolt. Általában ha nappal jött haza részegen, akkor megvert, ha éjjel, akkor megerıszakolt.” „Mindig másként kínzott. Hol késsel kergetett, hol összerugdosott, hol megerıszakolt.” A bántalmazó kielégülését nem a szokványos szexuális izgalom okozza, hanem a nı szenvedésének látványa és saját totális hatalmának érzése. A szexuális kielégülés gyakorta háttérbe is. szorul. „Sokszor egyáltalán nem is akart kielégülni. Úgy végezte bennem a párzó mozgásokat, mintha vert volna…” „Olyankor nem a szexuális jóérzés volt a lényeg neki, hanem az én szenvedésem.” Néhány asszony a megkérdezettek között úgy gondolta, hogy a férje közösülésre irányuló támadása esetén úgy tudja a legjobban megvédeni magát, ha sír, könyörög, összehúzza magát, hiszen – ahogy az ember feltételezné – egy szánalmas benyomást keltı nı egyszerően nem okozhat erotikus izgalmat, és nyilvánvaló, hogy ez esetben a férj szexuális vágya igen gyorsan elmúlik, és legfeljebb csak megveri ıt. Nem ez történt. Pontosan a teljes kiszolgáltatottság, az elesettség látványa az, ami fokozza a folytatásra irányuló vágyat, hiszen a szexuális erıszak lényege pontosan ennek a hatásnak a kiváltása. A szexuális cselekmények és az erıszak, a brutalitás megnyilvánulásainak összeolvadására, egymásra hatására látványos példa, hogy tettleges bántalmazás, tehát verés esetén is gyakran torkollik „közösülésbe”, azaz nemi erıszakba az eredetileg „egyszerő” vagy kitartó verésnek induló bántalmazás. Ez az a helyzet, amit sokan úgy képzelnek – és számos film is ezt sugallja –, hogy egy kiadós verekedés után »édes a kibékülés”. A valóság azonban korántsem ilyen

szép. Az, hogy a közösülés elıtt megvert, megrugdosott nı nem kísérli meg a bántalmazással szembeni további ellenállást, nem tekinthetı a közösülésbe történı beleegyezésnek. A bántalmazott asszonyok jelentıs része megalázóbbnak és fájdalmasabbnak ítélte a nemi erıszakot, mint a verést. Felismerve, hogy a bántalmazás megnyilvánulási formái vagylagosan, felváltva jelentkeznek, sokan és sokszor reménykedtek abban, hogy aznap este megússzák egy veréssel, esetleg törés-zúzással, de nem kerül sor nemi erıszakra. Több asszony elmondta, azt kívánta, inkább ölje meg a férje, mint hogy megerıszakolja. A következı jogeset látványos példa arra, hogy milyen kevés köze van a nemi erıszaknak a szexhez, az erotikához. „Kiss Béláné vádlott az ötéves kislányával, Kiss Annával a szüleinél lakott. Apja italozó életmódot folytatott, nıkapcsolatai voltak, az anyját rendszeresen bántalmazta, ezért az utóbbi idıben a házban valamennyien külön szobában laktak. 1995. augusztus hó 20. napján éjszaka Vass János sértett erısen ittas állapotban ment haza. A feleségét behívta a szobájába, szexuálisan akart vele együtt lenni, de az erre nem volt hajlandó. Másnap, 1995. augusztus 21. napján, miután Vass Jánosné dolgozni ment, 5.45 óra körüli idıben a sértett a lányát, Kiss Béláné vádlottat hívta be a szobájába. Kiss Béláné vádlott még feküdt, hálóingben volt, a sértetten pedig csak alsónadrág. Miután a vádlott bement hozzá, a szoba ajtaját belülrıl beriglizte és közölte a vádlottal, hogy »ha már anyád éjszaka nem jött ki, akkor most rajtad a sor, ha nem, akkor a kislányon«. A vádlott kérte, hogy ne bántsa ıket, mire két karjánál fogva az ágyra lökte azzal, nem érdekli, ha börtönbe is jut, utálja mind a kettıjüket és úgyis megerıszakolja. Eközben félig elfordult, a vádlottnak sikerült az ágyon felülni és az ágy mellé letett svédfogót magához venni, amivel elölrıl a feléje hajló sértett fejére ütött. Ennek következtében a sértett eszméletét vesztve a földre került, a vádlott pedig a svédfogóval a kezében a fürdıszobába menekült, melynek ajtaját, kallantyúval, belülrıl magára zárta. Rövid idı múlva a sértett magához tért, a vádlott keresésére indult. Megnyitotta a fürdıszobaajtót, és mivel zárva találta, gondolta, hogy a vádlott ott van. Elıször rángatta, majd kiszakította, kiabálta, hogy a vádlottat úgyis megöli. Amikor bejutott a helyiségbe, a vádlottnak akart ugrani, aki a svédfogóval elöhıl ismét a fejére ütött, amitıl hasonfekvı helyzetben a földre került. Ezt követıen pedig ebben a helyzetben, ugyancsak a svédfogóval, még legalább 16 alkalommal, közepes, nagy erıvel, hátulról a fejére, fıleg a tarkójára ütött. Az ütlegelést azért hagyta abba, mert eszébe jutott, hogy a kislánya egyedül maradt a szobában. Ekkor a sértett már nem adott életjelet, rövid idın belül a helyszínen elhalálozott. A vádlott, amikor rádöbbent, mit tett, és látta, hogy a sértett vérzik, megpróbálta élesztgetni, majd, a kislányát magához véve, a szomszédba ment. Elmondta, hogy az apja meg akarta erıszakolni, ezért agyonütötte. Kérte, hogy telefonáljanak az anyjának. Miután a rendırség kiérkezett és a vádlott megtudta, hogy a sértett meghalt, epilepsziás rohama lett, amiért kórházba kellett szállítani. A cselekmény elkövetését nagyon megbánta.” (III/1. sz. jogeset) Sokan úgy gondolják, nemi erıszakra általában úgy kerül sor, hogy egy parkban, erdıben vagy a nyílt utcán egy fekete kabátos, bokor vagy kapualj mögül elıugró szatír megtámadja a véletlenül arra sétáló, számára teljesen ismeretlen nıt. Természetesen ilyen eset is elıfordul, de ez az elkövetési mód a legritkább. Ezzel szemben az egymást ismerı felek, többnyire barátok, iskolatársak, kollégák, volt szeretık, élettársak, együtt élı vagy elvált házastársak közötti nemi erıszak a gyakori. A házassági életközösségen belül elkövetett erıszakos közösülést, illetve szemérem elleni erıszakot a magyar Büntetı Törvénykönyv 1997 óta

tekinti bőncselekménynek. Az élettársak közötti nemi erıszak azonban már a nagy port kavart törvénymódosítás elıtt is büntetendı volt. Noha az ilyen ügyekben ritkán került sor feljelentésre és büntetıeljárásra, léteznek ebbe a körbe tartozó jogesetek. Lássunk közülük egyet annak érzékeltetésére, hogyan is történik a valóságban a házastársak vagy élettársak közötti nemi erıszak. „A vádlott és a sértett élettársak voltak. 1993. március 7. napján együtt vidékre utaztak, és a nap folyamán mindketten fogyasztottak szeszes italt, aminek hatására a vádlott egyértelmően ittas lett. A vádlott és a sértett 20 óra tájban felszállt a Budapestre induló személyvonatra, annak másodosztályú kocsijába. (…) A vádlott és a sértett elıbb külön boxokban ültek, majd a vádlott felhívására a sértett átült hozzá a vagon menetirány szerinti jobb oldala közepe táján lévı boxba. Ekkor rajtuk kívül a vonat menetirány szerinti bal oldalán tılük hátrébb egy boxban ült Kovács Mihály tanú, míg a vonat menetirány szerinti jobb oldalán, a közvetlenül a vádlott elıtt lévı boxban ült Gordos Béla tanú. A felszállás, illetve elhelyezkedés után a vádlott a sértettet bántalmazni kezdte, többször pofon vágta, »kurva ribanc, mocskos kurva« szavakkal szidalmazta. Ezt követıen a vádlott kiment a vagonból, majd amikor visszajött, szétnyitotta a nadrágnyílását és az ülı sértett elé állt azzal, hogy »csináld, vedd a szádba«. A sértett szóbeli ellenkezésére a vádlott a sértettet párszor ismét pofon vágta, majd a sértett fejét az elıvett nemi szervéhez erıvel odahúzta és a nemi szervét a sértett szájába tette, de közben azzal fenyegetızött, hogy »büdös kurva, csináld, mert ha nem, kidoblak az ablakon«. Ezután a sértett a vádlott nemi szervével a szájában a fejét le-fel mozgatva kezdte a vádlottat kielégíteni. Idıközben a vonat fékezett, majd újra indult, ekkor a vádlott a szexuális magatartását abbahagyta és ismét ütni kezdte a sértettet. Az ülı sértett fejét az ülés háttámlájába, illetve az ablakkeretbe beleütötte. Ekkor szólította fel a vádlottat magatartása abbahagyására Kovács Mihály tanú. Ezt követıen a sértett a vádlottól külön a két tanú társaságában utazott tovább, míg a vádlottat Kovács Mihály tanú a pályaudvarra érkezést követıen átadta a szolgálatban lévı rendırnek.” (III/2. sz. jogeset) 3. A szexuális bántalmazás megnyilvánulási formái. A szexuális bántalmazás jelensége nem merül ki az erıszakos közösülésben, hanem számos más magatartásformát is magában foglal. Közös bennük, hogy a bántalmazó a kínzásnak olyan módját választja, amely az emberi mivolttal, az emberi méltósággal hagyományosan összefüggı szeméremérzetet, az intim szférák megırzésére való igényt, a saját nemiséggel kapcsolatos döntés szabadságát veszi semmibe. Ez az, amitıl a szexuális bántalmazás különlegesen lealacsonyító, megalázó és embertelen. Nem arról van szó, hogy a verés vagy a lelki terror különbözı formái ne sértenék durván az emberi méltóságot. Ugyanakkor az intim szféra hagyományosan olyan mélységben és mértékben kötıdik a méltósághoz, az emberi szabadsághoz, hogy ennek durva megtámadásával talán az emberi „énnek”, a személyiségnek, az egyén belsı világának a legbensıbb magját tapossa meg a bántalmazó. Ezzel magyarázható, hogy sok nı könnyebben el tudná fogadni az élete kioltását, mint azt, hogy megerıszakolják. Az erıszakos közösülésen túlmenıen szexuális abúzusnak, azaz pszichológiai értelemben nemi erıszaknak minısül minden olyan, a szexualitással kapcsolatos magatartásra kényszerítés, amely a nı számára félelmet keltı, visszataszító, undorító vagy bármely okból

nem kívánatos. A szexuális bántalmazás elemzésekor tehát abból kell kiindulnunk, hogy a házasélet, a szexualitás mindkét fél szabad akaratán kell hogy alapuljon, s csak az olyan magatartás tekinthetı „szexualitásnak”, amely kényszermentes és szabad akaratból történik. A nınek tehát – akár a házasságon belül, akár azon kívül – joga van nemet mondani bármiféle olyan megnyilvánulásra vagy szexuális jellegő közeledésre, amelyet ı nem kíván. Ez az emberi méltóságából és a szabadságából fakadó alapvetı jog, amelyet a házasságkötéssel sem ad fel. Az, hogy a szexualitásban mi tekinthetı „normálisnak”, elfogadhatónak, az kizárólag az érintett felek szabad akaraton nyugvó döntésétıl, belátásától, értékítéletétıl és vágyaitól függ. Az elhatároló ismérv tehát nem más, mint az önkéntes beleegyezés. Ebbıl következıen vannak olyan formái a szexualitásnak, amelyek éppúgy lehetnek örömszerzıek és szépek, mint visszataszítóak és elfogadhatatlanok, kizárólag annak függvényében, hogy a partnerek miként vélekednek az adott magatartásról. A szexuális abúzus, azaz nemi bántalmazás tipikus megnyilvánulása például az orális vagy az anális közösülésre kényszerítés, azaz a hímvesszınek a nı szájába vagy végbelébe helyezése, a nı akarata ellenére. Ezekrıl a magatartásokról, beleegyezés esetén – a fentiekkel összhangban –, nem lehet általánosságban kimondani, hogy „normális” vagy „nem normális”. Egy biztos: az erre való kényszerítés, akár fenyegetéssel, akár tettleges erıszakkal, például lefogással, ütésekkel, lekötözéssel – nem normális, mi több, a bántalmazás egyik legsúlyosabb formájának tekinthetı. E magatartások jellegüknél fogva adott esetben megalázóbbak és fájdalmasabbak lehetnek, mint az erıszakos (hüvelyi) közösülés. Vég nélkül lehetne sorolni azokat a további magatartásokat, amelyek kényszer és fenyegetés esetén nemi bántalmazást valósítanak meg. Gyakori, hogy büntetıjogi értelemben nem valósul meg nemi erıszak, mert nem kerül sor sem fizikai erıszakra, sem pedig – a törvény betője szerinti – „élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetésre”. A nemi erıszak ugyanis a következıt jelenti, büntetıjogi értelemben: Erıszakos közösülés (Büntetı Törvénykönyv) 197. § (1) Aki mást erıszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, vagy más védekezésre, illetıleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel, bőntettet követ el, és két évtıl nyolc évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (2) A büntetés öt évtıl tíz évig terjedı szabadságvesztés, ha a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be, b) a sértett az elkövetı nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll, c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményérıl tudva, többen közösülnek. (3) A büntetés öt évtıl tizenöt évig terjedı szabadságvesztés, ha a tizenkettedik életévét be nem töltött sértett sérelmére elkövetett erıszakos közösülés a (2) bekezdés b) vagy c) pontja szerint is minısül. Szemérem elleni erıszak (Büntetı Törvénykönyv) 198. § (1) Aki mást erıszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra vagy ennek eltőrésére kényszerít, vagy másnak a védekezésre, illetıleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát fajtalanságra használja fel, bőntettet követ el, és két évtıl nyolc évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (2) A büntetés öt évtıl tíz évig terjedı szabadságvesztés, ha a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be,

b) a sértett az elkövetı nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll, c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményérıl tudva, többen fajtalankodnak. (3) A büntetés öt évtıl tizenöt évig terjedı szabadságvesztés, ha a tizenkettedik életévét be nem töltött sértett sérelmére elkövetett szemérem elleni erıszak a (2) bekezdés b) vagy c) pontja szerint is minısül. (A 197. § az erıszakos hüvelyi közösülést bünteti, míg a 198. §-ban szereplı fajtalanság a „nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére alkalmas, súlyosan szeméremsértı”, de a közösülésen kívüli magatartásokat jelenti. Ilyen például a végbélbe történı erıszakos behatolás, vagy a hímvesszınek a nı szájába helyezése, erıszakkal vagy komoly fenyegetéssel.) Mindkét esetben megköveteli a törvény a sértett fizikai ellenállásának megtörésére alkalmas tettleges erıszakot vagy az életet, testi épséget közvetlenül fenyegetı magatartást. Házasságon belüli szexuális abúzusoknál még gyakoribb az az eset, amikor nincs is szükség közvetlen fenyegetésre vagy tettleges erıszakra, hiszen a nı folyamatosan a fenyegetettség légkörében él. Azért „adja oda magát a férjének”, mert aktuális fenyegetés nélkül is tudja, hogy ellenkezı esetben „nagy baj lesz”. Ez az eset büntetıjogi értelemben nem valósít meg nemi erıszakot, azonban szabad beleegyezésen alapuló együttlétnek aligha tekinthetı. Nézzünk egy példát: „Tudtam, hogy ha nemet mondok vagy ellököm magamtól, megint nagy ırjöngést csap és törzúz. Ezt nem tehettem meg a gyerekeimmel, így az ı nyugalmuk érdekében inkább becsuktam a szememet és vártam, hogy túl legyek rajta.” A következı mélyinterjúban leírt események közül egyesek még a büntetıjog mércéje szerint is bőncselekménynek minısülnek, míg mások csupán köznapi értelemben valósítanak meg brutális erıszakot. A történet lényege itt is az, hogy a nı folyamatosan fenyegetés alatt állt, így a házasélettel kapcsolatban egyáltalán nem volt képes szabad döntést hozni. „A házaséletünk semmivé vált, mert az állandó verések mellett egyszerően képtelen voltam már önfeledten szeretni ıt. Undorodtam és győlöltem. De megtettem, mert muszáj volt. És ezek az »élmények« egyre nagyobb és nagyobb undort váltottak ki belılem. Nem tehettem róla, de így volt. Már nem voltam nı, tettem, amit muszáj volt, s még azt is hozzá kellett játszanom, hogy jólesik, mivel ezt is megkövetelte. Ettıl végleg hányingerem volt. Elıfordult, hogy a konyhában kapott el fızés közben és jelmezbe öltöztetett, ami azt jelentette, hogy neccharisnyát, harisnyatartót, hosszú bordó mőkörmöket és egyéb, számomra visszataszító kellékeket kellett viselnem. Én mindenképpen utáltam már az egészet, mert meggyőlöltette velem, hogy nı vagyok. Mindenféle érzések nélkülivé vált a házaséletünk, a férjem csupán kielégítette rajtam a vágyait, én meg a plafont néztem. Az elvárásai nagyok voltak, amik egy normális érzelmi kapcsolatban természetesek, de amikor kell, amikor muszáj, kötelezı, amikor lefogják az embert, ha tiltakozik, pofon ütik, ha valamit nem akar, akkor képzelheti, mennyi élvezet van benne. A gyomrom felfordult, nagyon sokszor. Sírtam, miközben ı »elvégezte a dolgát«, mert erre sokszor egy-két órával azután került sor, hogy igen alaposan elvert. Fájt minden tagom, rögtön utána lelkileg is megalázott, megtiport. Gyakran elıfordult, hogy egyszerően rám szólt: »Készülj!« – és tudtam, hogy ez mit jelent. Beöltözni, szeretkezni! Minderre persze jobb szót is tudnék, csak nem akarok közönséges lenni! Az is elıfordult, mintegy négy alkalommal, hogy a videókamerát beállította az ágyra irányítva, aztán

következett a pornó. Filmen! Inkább kurvának éreztem magam, mint feleségnek és a gyerekeink anyjának.” A szexualitással kapcsolatos (lelki) bántalmazó magatartások közé tartozik a nınek mint szexuális lénynek a folyamatos bírálata, gúnyolása, megalázása. „Amikor túlestem a klimaxon, elkezdett kiszáradt kórónak meg kihőlt katlannak nevezni.” „Nagyon megalázó volt, hogy együttlét közben mindig keresett a testemen néhány pattanást vagy mitesszert és azokat nyomkodta.” „Elıjátékként durva és ordenáré szavakat használt, mert tudta, hogy ezzel nagyon meg tud alázni.” A kapcsolatnak abban az idıszakában, amikor a nı még vágyik az intim együttlétre, mert vonzódik a férjéhez és igényli a szexuális életet, kiváló eszköz a kapcsolat és a társ „rendszabályozására”, hogy a házasélet kizárólag a másik fél igényéhez igazodik Ez a jelenség is többnyire szervesen kapcsolódik a lelki fájdalomokozás egyéb megnyilvánulási formáihoz. „Az elején, amikor még nagyon szerelmes voltam belé, és amikor még legfeljebb szavakkal bántott, nagyon gyakran büntetett azzal, hogy nem volt hajlandó velem lenni. Hónapok teltek el úgy, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzám. Éjszakánként nagyon sokat sírtam, mert hiányzott a közelsége, és attól is féltem, hogy van valakije.” A szexuális bántalmazás, a lelki terror és a „szokványos középosztálybeli házasság” határmezsgyéjén mozog az a jelenség, amelyrıl szintén sok nı számol be, de, hozzáteszem, ugyanakkor igen sokan természetesnek is tartják. Ez pedig a következı: a férj (élettárs, partner), aki sok esetben az „eltartó” is, megköveteli a feleségétıl, hogy folyamatosan és állandóan „szexre kész” állapotban legyen, azaz magas sarkú cipıben, neccharisnyában, mini szoknyában, feszes trikóban, tökéletes frizurával és kisminkelt arccal, a házastárs szexuális izgalmát kiváltó és fokozó módon tartózkodjon a lakásban. Ezt kell tennie nagytakarítás vagy tizenöt személyes gyerekzsúr után éppúgy, mint – a háztartáson kívül dolgozó nı esetén – a munkahelyrıl hazatérve, fızés, mosogatás közben. Nem tudom, mondhatom-e azt, hogy „szerencsés esetben” a nınek már nem is fáj az, hogy nem lehetnek érzései, gondolatai, fáradtsága, szomorúsága…, vagyis hogy nem embernek, hanem Barbie babának, prostituáltnak, esetleg egyszerően szexuális tárgynak tekinti az az ember, akivel él. A szakirodalom a nemi abúzusok csoportjába sorolja a fogamzásgátlás megtiltásával kapcsolatos magatartásokat, illetve a gyermekvállalással összefüggı döntésre való kényszerítést. Ez jelentheti a szándékos és a nı akaratával ellenkezı „teherbe ejtést”, a terhesség megszakításának megakadályozását éppúgy, mint annak ellenkezıjét, azaz a terhesség megszakítására való kényszerítést. Sok olyan asszonnyal találkoztam, akiket férjük eltiltott a tablettaszedéstıl vagy más fogamzásgátló eszköz hasznalatától, és minden különösebb magyarázkodás vagy mentegetızés nélkül többször vagy akár rendszeresen teherbe ejtette ıket. Az asszonyok egy része egymás után szülte meg a gyerekeket, más részük igen mély lelki sérüléseket szerzett a rendszeres terhességmegszakítások során. Egyik sem az ı döntésük volt. Miközben az abortuszkérdést a világon mindenhol a nıi jogok mércéjeként, sarokköveként kezelik, fontos lenne elgondolkodnunk azon, hogy a nem kívánt terhességek jelentıs része nem „véletlen baleset” eredménye, hanem a függıségben tartás, a hatalomgyakorlás nagyon is szándékolt folyamatának egyik eleme. 4. A pornográfia és a nemi erıszak.

A legutóbbi idıkben feltétlenül vizsgálatra szorul a pornográfia szerepe a házasságon belüli (és egyes kutatók szerint minden) nemi erıszakkal kapcsolatban. A pornográfia megengedhetıségérıl régóta folynak viták a világ számos pontján. Véleményem szerint a legnagyobb problémát nem is a pornográfia létezése okozza, hanem annak tartalma. A legtöbb pornófilmet, szexújságot férfiak készítik férfiak számára, a szexualitást úgy ábrázolva, mintha abban az erıszak, a kényszer, a megalázás természetes és elfogadott lenne. A szexfilmek és szexújságok többségében a nık szinte tárgyként szerepelnek. Amikor egy, a pornográfia jogi megítélésérıl szóló elıadásomra készülve – nem kis magyarázkodással és szégyenkezéssel – megvettem egy-két olyan lapot, amely az újságosbódék ablakaiban volt közszemlére téve, döbbenettel tapasztaltam, hogy a „szex” közben lefényképezett nık arca a képek egy részén egyértelmően a fájdalomtól torzult el, sıt a síró nı sem volt kivétel. Az a férfi, aki a tévécsatornákon, videófilmeken és szexújságokban rendszeresen azt az „üzenetet” kapja, hogy a nı lekötözése, megkorbácsolása, zokogása a szex során természetes dolog, minden valószínőség szerint ennek megfelelıen fog saját kapcsolatában is cselekedni. Nem arról van szó persze, hogy ne tudná: szenvedést kelt és megaláz, hanem arról, hogy úgy gondolja, ı ezt férfiként megteheti. Ki tudja, mire gondolhatott, mit érezhetett a következı jogeset egyik fıszereplıje, az a férfi, aki a közös pornófilmnézést követıen a lekötözött feleségét agyonszúrta… S ki tudja, mennyire volt valóban kölcsönös a szándék a „szexuális kísérletezésre”? „A vádlott autóbuszvezetı foglalkozású, felesége óvónı volt. Közös gyermekük középiskolás. Az utóbbi években a házastársak között a kapcsolat megromlott, a vádlott a lakás rendjét kifogásolta, nem egyszer a feleségét tettlegesen is bántalmazta, gyermekük jelenlétében. A nyomott hangulatot tükrözı asszony a munkahelyén zárkózott volt, családi életérıl soha nem beszélt. Munkatársai azonban sejtették, hogy valami nincs rendben. (…) A vádlott megismerkedett egy elvált asszonnyal, akivel szexuális kapcsolatot is létesített, de rövid idı után szakítottak A vádbeli napon azonban a férfi újra felkereste korábbi szeretıjét. …Elmondta, hogy feleségével kapcsolatban betelt a pohár, panaszkodott a fıztjére és az asszonyt arra kérte, hogy hozzá költözhessen, mert nem tud tovább élni a feleségével. Az illetı nem teljesítette a kérést és közölte, hogy másik barátja van. A vádlott 22 óra körül érkezett haza, a bejárati ajtót kulccsal zárta. A sértettel folytatott közös italozást a gyermekük is látta, hiszen közben kiment az illemhelyre és dinnyét is evett. (…) Mivel a megelızı napokban valamelyik tévécsatornán a házaspár egy szexfilmet látott, amelyben a nı kezeinél és lábainál fogva mezítelen helyzetben volt megkötözve, úgy határoztak, hogy ık is megpróbálják ekként a közösülést. A sértett mezítelenre vetkızve a lefekvéshez megvetett kétszemélyes rekamiéra, fejjel a nagyszoba irányába feküdt. A vádlott a szekrénybıl kivett ruhaövvel az asz-szony jobb bokáját a rekamiénak az ablak felıli részéhez rögzítette, a bal bokáját pedig a fekhely háttámla alaplapján keresztül hímzıfonallal rögzítette. Az asszony kezeit az ajtó felıli saroknál lévı görgıkhöz kötötte. A vádlott is meztelenre vetkızött, majd megpróbáltak szeretkezni, de mert a sértett nem tudott megfelelıen mozogni, nemi aktusra nem került sor. A sértett továbbra is lekötött helyzetben maradt. Büntetı bírói bizonyossággal ma már nem állapítható meg, hogy ezután mi történt a házaspár között, de az tény, hogy a vádlott a korábban dinnyeevéshez használt, fekete nyelő, 11 cm nyélhosszúságú és 1,8 cm széles, recézett pengéjő késsel, egyenes szándékkal, közepes erıvel, balról jobbra, elölrıl hátrafelé és alulról fölfelé irányuló szúrással a sértettet a bal mellkasfelén megszúrta.” (III/3. sz. jogeset) Az asszony a szúrás következtében azonnal meghalt.

A fenti ügy felháborító és egyúttal elgondolkodtató példája a „szex” és az erıszak összefonódásának. A kívülállók (rendırök, ügyészek, bírók) számára nem mindig ilyen egyértelmő a szexuális erıszák elhatárolása az elfogadható, „normális” magatartásoktól. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy annak eldöntése, szexuális bántalmazásról vagy szokványos, normális és örömszerzı házaséletrıl van-e szó, annak függvényében lehetséges, hogy egyfelıl az érintett partnerek (s természetesen nem egyedül a férfi) mit gondolnak errıl, másfelıl, hogy a bántalmazási skála más elemei megtalálhatóak-e a kapcsolatban. Folyamatos lelki terror és az esetlegesen azt kiegészítı, alkalomszerő vagy rendszeres verés esetén nagymértékben valószínősíthetı, hogy a szexuális szférában is fennállnak a bántalmazás (azaz a kényszerítés, az akarat megtörése, a hatalomgyakorlás és a megalázás) elemei. Már csak azért is vélelmezhetı ez, mert igen nehéz elképzelni, hogy az egyébként félelemben és rettegésben, kiszolgáltatottságban és alávetettségben élı nı mindezen fájdalmak okozójával felszabadult és örömteli nemi életet lenne képes élni. Azok a tévhitek, amelyek arról szólnak, hogy a nı számára az erıszak, a fenyegetés, a kényszer és a fájdalom szexuális örömet okoz, a legfinomabban szólva is újragondolásra szorulnak. Azt, hogy ezek a tévhitek akár tudományos és szakmai körökben is tovább élhetnek, szoros összefüggésben van azzal, hogy a társadalom semmit nem tesz a feleségbántalmazás visszaszorítása érdekében – ehelyett valamiféle magyarázat kiötlésével menti magát. Mi sem könnyebb és romantikusabb magyarázat, mint az, hogy a nık kifejezetten élvezik az ökölütéseket, hasba rúgásokat, lekötözéseket, korbácsütéseket, a súlyos hüvelysérüléseket, a végbélnyílásuk szétroncsolását, a rettegést és a félelmet. 5. A házasságon belüli nemi erıszak hatása a családban élı gyermekre. Számos asszony fogalmazott így vagy ehhez hasonlóan: „Amikor a gyerek elıtt megerıszakolt, az sokkal jobban fájt, mint bármi más. Szörnyőbb volt, mintha megölt volna…” A gyermekek a következı jogesetben is szemtanúi voltak édesanyjuk rendszeres megerıszakolásának: BH 1994. 174. „A terheltnek a korábbi házasságából két – ma még kiskorú – gyermeke született. A kerületi bíróság 1990. június 27. napján jogerıs ítéletével a terheltet kétrendbeli, kiskorú veszélyeztetésének bőntette és más bőncselekmények miatt halmazati büntetésül 1 év 6 hónapi börtönbüntetésre és közügyektıl kétévi eltiltásra ítélte. Egyúttal a terheltnek az említett gyermekek feletti szülıi felügyeleti jogát megszüntette. A terhelt e büntetésébıl kedvezménnyel szabadult 1990. október 12-én, s ekkor visszaköltözött a korábbi lakásába, ahol a felesége és a két gyermeke is élt. A terhelt és a felesége között rendkívül feszült, ellenséges viszony alakult ki. A terhelt rendszerint belekötött a feleségébe, s ilyenkor durva, trágár szavakkal szidalmazta, nem egy esetben bántalmazta is ıt. Ezeknek az eseményeknek a gyermekek is tanúi voltak. A terhelt felesége nemegyszer arra kényszerült, hogy a gyermekekkel együtt ismerısöknél keressen menedéket. A terhelt a rossz viszony ellenére nem mondott le arról, hogy a házastársi jogait gyakorolja, és többször is kényszerítette a feleségét arra, hogy a gyermekek jelenlétében közösüljön vele. A terhelt ezzel az antiszociális, rendkívül durva viselkedésével súlyosan károsította a gyermekek testi, de fıleg erkölcsi fejlıdését.”

A bírói döntés utolsóként idézett mondatára tekintettel az elsıfokú bíróság megállapította, hogy az apa elkövette a kiskorú veszélyeztetésének bőntettét. A határozat meghozatalának idıpontjában a házasságon belül elkövetett nemi erıszak még nem minısült bőncselekménynek, így a felelısségre vonásra nem az anya (feleség) ellen, hanem a gyermekek ellen elkövetett cselekmény miatt került sor. (A gyermekek jelenlétében véghezvitt nemi erıszak ugyanis maradéktalanul megvalósítja a Büntetı Törvénykönyvben „kiskorú veszélyeztetéseként” tilalmazott tényállást, még akkor is, ha maga a nemi erıszak az adott esetben nem minısült bőncselekménynek.) Az adott jogesetben nem is ez jelentette a problémát, hanem az, hogy a brutális apát ezt megelızıen egy másik ügy kapcsán már eltiltották a szülıi felügyeleti jog gyakorlásától, így – elvben – nem lett volna joga arra, hogy gyermekeivel egy fedél alatt éljen, sıt arra sem, hogy velük kapcsolatot tartson. Márpedig a kiskorú veszélyeztetését a törvény betői szerint csak olyan személy követheti el, aki az adott kiskorú „nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles”. Ebben az ügyben ugyanakkor a másodfokon eljáró bíróság úgy foglalt állást, hogy az apa pontosan azért nem lehet elkövetıje a kiskorú veszélyeztetése bőntettének, mert a gyermekei sérelmére elkövetett magatartása miatt korábban eltiltották a szülıi felügyeleti jog gyakorlásától. A bíróság úgy érvelt, igaz ugyan, hogy az elızı büntetésébıl szabadulva ennek ellenére visszament a családjához, de mivel nemcsak hogy nem volt köteles, de nem is volt jogosult a gyermekek felügyeletére, nevelésére, gondozására, (fogalmilag) nem követhetett el olyan bőncselekményt, amelyet csak az ilyen kötelezettségő személy valósíthat meg. Erre tekintettel felmentették a kiskorú veszélyeztetésének vádja alól. Ez a jogértelmezés oda vezethet, hogy aki már elkövetett olyan súlyú bőncselekményt a gyermeke sérelmére, amely miatt a szülıi felügyeleti jogát meg kellett szüntetni, az a késıbbiekben hasonló bőncselekmény (kiskorú veszélyeztetése) miatt nem lenne felelısségre vonható. Az efféle megközelítés már csak azért is elfogadhatatlan, mert – amint ebbıl az ügybıl is kiderül – vannak olyan szülık, akik a bíróság döntését semmibe véve, akár a rájuk kiszabott börtönbüntetés után is visszatérnek azokhoz a családtagokhoz, akiket az ítélet tılük megvédeni volt hivatott, s tovább folytatják az erıszakosságot, a terrort. Az ügyben hozott másodfokú döntést követıen kialakult képtelen jogi helyzetet utasította el a Fıvárosi Bíróság Büntetı Kollégiuma, amikor FBK 1993/11. szám alatt (tehát még a fenti ítéletnek a Bírósági Határozatokbeli megjelenése elıtt) közzétette, hogy az ilyenféle értelmezéssel nem ért egyet, és továbbra is úgy tekinti, hogy az adott körülmények között a szülıi felügyeleti jogtól eltiltott személy is elkövetheti a kiskorú veszélyeztetésének bőncselekményét. A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás közötti szoros összefüggésrıl a nyolcadik fejezetben lesz szó részletesebben. 6. Mért kell büntetni? Érvek és ellenérvek a házasságon belüli nemi erıszak büntetendıségével kapcsolatban. A nık elleni erıszakkal szembeni fellépés történetében jelentıs állomás a házasságon belüli nemi erıszak büntetendıvé nyilvánítása. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jogszabályi változás a felfogásbeli változással is együtt járjon, vagyis: a társadalom meggyızıdésével találkozzon az a szabály, amely szerint a feleség megerıszakolása súlyos bőn, amely büntetést érdemel. Ezért ítélem fontosnak, hogy a cselekmény tilalmazása melletti, illetve azzal szembeni érveket megismerjük.

A feleség megerıszakolásának büntetıjogi tilalma ellen két „hagyományos” és több „modern” érvet szoktak felhozni.* A hagyományos érvek a következık: A nı a házasságkötéssel elveszíti azt a jogát, hogy testével, szexualitásával maga rendelkezzen, s ennélfogva „nemet mondhasson”, hiszen voltaképpen férje tulajdonává válik s ettıl kezdve a férj gyakorolja a rendelkezés jogát. Ez az érv ma már a társadalom jelentıs részének szemében teljességgel tarthatatlan, de e felfogásnak a jogszabályok is ellentmondanak. Az Alkotmány 66. szakasza kimondja ugyanis, hogy a nemek egymással minden polgári és politikai jog tekintetében egyenlıek, a Családjogi Törvény 23. paragrafusának elsı bekezdése pedig a házastársak jogainak egyenlıségérıl rendelkezik. A második hagyományos érv szerint a házasságkötéskor a nı visszavonhatatlan beleegyezését adja a rendszeres közösüléshez, amely a házastársi kapcsolat természetes része. A „visszavonhatatlan beleegyezés teóriája” – a férj tulajdonjogán alapuló szemlélethez hasonlóan – korszerőtlen és elfogadhatatlan. Annak elismerése mellett, hogy a rendszeres szexuális élet valóban hozzátartozik a legtöbb házaspár életéhez, tudni kell, hogy a szexuális étet és a nemi erıszak fogalma között alapvetı különbség van. E különbségrıl ebben a fejezetben részletesen írtam. A feleségbántalmazás természetét ismerık számára világos: a nemi erıszak – akár házasságon belül, akár azon kívül történik – nem pusztán beleegyezés nélküli közösülés, hanem brutális támadás a nı teste és személyi autonómiája ellen, olyan magatartás, amely súlyos lelki megrázkódtatást és gyakran testi sérülést is okoz. Abszurd és ésszerőtlen azt gondolni, azt vélelmezni, hogy a nı az ilyen durva és megalázó sérelem elszenvedésébe is beleegyezne, amikor házasságot köt. Abban a büntetıeljárásban, amely során az Egyesült Királyság (Anglia) bírósága elsı alkalommal ítélt el egy férfit felesége megerıszakolása miatt, Owen bíró a következı szavakkal fogalmazta meg a különbséget a közösülésbe történı beleegyezés, illetve a nemi erıszakba történı „beleegyezés” között: „Arra kérnek, hogy fogadjam el: a feleség esetében vélelem, illetve ráutaló beleegyezés áll fenn a férjével történı közösülés vonatkozásában. Azt, hogy ezzel egyetértsek, nem is tartom nehéznek Azt azonban nehezen hiszem el, hogy a (bírók alkotta) jog valaha is felhatalmazta volna a férjet arra, hogy veréssel kényszerítse feleségét a közösülésre… Amennyiben ezt a jog mégiscsak lehetıvé tette volna, akkor ez rendkívül szomorú a jogra nézve, illetve a bírákra nézve, akiknek a jog, állítólag, a lelkiismeretükben él…”* A büntetlenség mellett felhozott modern érvek egyike, hogy a házasságon belüli nemi erıszak a családi élet, a magánélet körében történik s e területre az állam nem avatkozhat be a jog eszközeivel. „Az államnak semmi keresnivalója az állampolgár hálószobájában” – hangzatos érv azonban helyes értelmezés szerint csak az olyan magatartásokra vonatkoztatható, amelyek kölcsönös beleegyezésen alapulnak, s amelyek mások jogait szem elıtt tartják. Az erıszak nem tartozik ebbe a körbe. Ellenkezı esetben olyan következtetésre jutnánk, hogy a magánélet területén, így a családi otthonban az állampolgárok szabadon követhetnének el bőncselekményeket. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem kap védelmet a bőnüldözés és az igazságszolgáltatás elıl az, aki például házastársának, más hozzátartozójának, esetleg egy * Errıl a témáról részletesebben: Morvai Krisztina: Van-e az államnak keresnivalója polgára hálószobájában? – A házasságon belüli erıszak és az Alkotmány. Beszélı, 1996. júliusi szám, 37. old. * R. versus R. ügy (1991) 1 All England Law Reports, 747. Idézi: Emberi Jogok Európai Bírósága: Ítélet az S. W. versus Egyesült Királyság ügyben (47/1994/494/576).

ismerısének az életére tör, akkor sem, ha ezt a saját otthonában teszi. Semmi nem indokolja, hogy a nemi erıszakot, amely az egyik legkirívóbb súlyú bőncselekmény, kiemeljük a többi közül, s lehetıvé tegyük, hogy az otthon falai között büntetlenül elkövethetı legyen. Sokan hivatkoznak arra, hogy a házasságon belüli nemi erıszak miatt induló büntetıeljárások veszélybe sodorhatják az érintett házasságokat, s az ilyen cselekmények büntethetısége a családra mint intézményre is károsan hat. Ezzel a „családvédı” érvvel szemben a legkézenfekvıbb ellenérv az, hogy a házasságon belül elkövetett nemi erıszak esetén nem az állam, nem a büntetıjog, hanem a brutális férj sodorja veszélybe a kapcsolatot. Meggyızıdésem szerint a házasság intézményét nemhogy veszélybe sodorná, hanem ellenkezıleg, védi az erıszak tilalma. Helyes és korszerő értelmezés szerint a család intézményének védelméhez az államnak – egyebek mellett – azzal kell hozzájárulnia, hogy a családtagok emberi jogait, méltóságát a legmesszebbmenıkig biztosítja, természetszerőleg a jog eszközeivel is. Ezzel ugyanis az állam sokat tehet azért, hogy a család betöltse társadalmi rendeltetését, vagyis a szeretetnek, a személyiség szabad kibontakozásának, egymás támogatásának és a személyes biztonságnak a közössége legyen, s ne a félelem, a rettegés, a teljes kiszolgáltatottság színtere. A házasságot mint intézményt csak vonzóbbá teheti és a házasságok tartósságát csak elısegítheti, ha a jog azt a szimbolikus üzenetet hordozza, hogy az erıszak és a terror a családban (is) elfogadhatatlan. Gyakran hangoztatott érv, hogy a házasságon belüli nemi erıszak bizonyítása különlegesen nehéz, s így fennáll az a veszély, hogy ártatlan férjek kerülnének büntetıeljárás alá. A Magánügy-e a feleségbántalmazás címő fejezetben részletesen fejtem ki azt az álláspontomat, hogy a házasságon belül elkövetett erıszakos bőncselekmények bizonyítása korántsem nehezebb, mint más bőncselekményeké. A bizonyítás nehézségei azonban – önmagukban – semmilyen körülmények között nem szolgálhatnak alapul arra, hogy kirívó súlyú és veszélyességő cselekményeket a törvény büntetlenül hagyjon. Ellenkezı esetben teljesen kimaradnának a büntetı törvénykönyvekbıl például a korrupciós jellegő bőncselekmények, hiszen ezeknél mind a megvesztegetett személy, mind a vesztegetı alapvetı érdeke a leleplezıdés megelızése; tanúk nincsenek jelen a pénz átadásánál, s tárgyi bizonyítékok is ritkán vannak. Az, hogy egy ártatlan embert valaki bőncselekmény elkövetésével vádoljon, sajnos soha nem zárható ki teljes bizonyossággal. Többek között ennek kivédésére hivatott a büntetı eljárásjog egész garanciarendszere. További biztosítékot jelent, hogy a törvény szigorúan bünteti a hamis vád bőncselekményét és a hamis tanúzást. Összességében azonban az a véleményem, hogy a házasságon belüli nemi erıszak esetében a sértettek feljelentési hajlandósága sokkal kisebb, mint bármely más bőncselekmény esetében, s ennélfogva nem kell attól félnünk, hogy alaptalanul indulnak majd ilyen eljárások. Ellenkezıleg: attól kell tartanunk, hogy egyáltalán nem derül fény a megtörtént és nap mint nap megtörténı esetekre, s a zárt ajtók mögötti brutalitás megakadályozására a jog alkalmatlannak bizonyul. A házasságon belül elkövetett erıszakos bőncselekmények kapcsán általános az a megközelítés, hogy ha nem tetszik a nınek, ami történik, váljon el. Már az errıl szóló fejezet elıtt szeretnék rámutatni arra, hogy ez a szemlélet miért tarthatatlan, és miért nem szolgálhat alapul a nemi erıszak büntetlenül maradására. Az „érv” hátterében az a felfogás áll, hogy a házasságban szolgáltatások és ellenszolgáltatások cserélnek gazdát, és ennek egyik elemeként a nı a testét, a szexuális szolgáltatásait köteles nyújtani a házassággal járó személyes és társadalmi státusért. Ezzel szemben a házastársak egyenlısége elvének és az általános élettapasztalatnak is az felel meg, hogy a házasfelek közösen és folyamatosan hozzák létre és tartják fenn a közös otthont és a családot. Kapcsolatukért, otthonukért, gyermekeikért közös felelısséggel tartoznak. Meglehetısen diszkriminatív tehát az a hozzáállás, mely szerint az a nı, aki egy adott alkalommal vagy egy bizonyos idıszakban nem kíván szexuális életet élni a férjével, „lépjen ki” a közösen létrehozott otthonból, érzelmi és vagyoni közösségbıl,

amennyiben pedig ezt nem teszi, vegye tudomásul, hogy házastársa ütlegeléssel, rúgásokkal, fojtogatással vagy bármely más erıszakos módon is jogosult kikényszeríteni az asszony „szolgáltatását”. Alapvetıen téves feltételezésen alapszik az az érv is, amely szerint a házasságon belüli nemi erıszakot azért nem szükséges büntetni, mert az nem okoz olyan súlyos sérelmet, mint a nemi erıszak általában. A feleség számára az, hogy a férje erıszakolja meg, ugyanolyan vagy még súlyosabb trauma, mint az idegen személy erıszakos támadása. A házastárs ugyanis valamikor szerette azt az embert, akivel összekötötte az életét, akiben megbízott, és akivel a folyamatos érzelmi és emberi közösség reményében kezdett közös életet. A bizalmas kapcsolatra, az összetartozásra tekintettel a házasfelek egymástól jobb és nem rosszabb bánásmódot várhatnak el, mint az idegenektıl. A számára ismeretlen személytıl elszenvedett támadás esetén a nı azt éli meg, hogy különös szerencsétlenség és véletlen eredményeként lett éppen ı a brutalitás áldozata. Ám ha a házastársa erıszakolja meg, nem csak maga az erıszakos aktus okoz lelki és fizikai traumát. Hosszú távra szenved sérülést az emberi kapcsolatokba, a bizalomba vetett hite is. Akit megerıszakoltak, egy szörnyő emlékkel él együtt. Akit a férje erıszakolt meg, az a tettessel. Felhasznált irodalom: Merényi Kálmán: A szexuális erıszak, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1987 Lukács Tibor–Traytler Endre: A nemi erkölcs elleni bőntettek, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1963 Virág György: Szex, valóság, média. In: Kriminológiai és Kriminalisztikai Évkönyv, Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest 1994 Lisa R. Eskow: The Ultimate Weapon? Demythologizing Spousal Rape and Reconceptualizing Its Prosecution, in Stanford Law Review 1996. februári szám 677. old. Susan Estrich: Real Rape, Harvard University Press, Cambridge Massachusetts and London 1987 Richard S. Randall: Freedom and Taboo – Pornography and the Politics of a Self Divided, University of California Press, Berkeley, Los Angeles, London 1989

NEGYEDIK FEJEZET „Pénz olvasva, asszony verve jó?…” Asszonyverés: a tettleges (fizikai) bántalmazás 1. Mit is jelent az „asszonyverés”? Pénz olvasva, asszony verve jó. Mit jelent ez a mondás, ez a „népi bölcsesség”? Kitépett hajcsomókat, eltorzult állkapcsokat, kitört fogakat, szaggató fájdalmat, vérzı orrot. Elrepedt dobhártyát, rémült sikolyt, kitaposott magzatokat. Ökölcsapást, hasba rúgást, megromlott látást, tolókocsit… gyerekek rettegését, harmincévesen a következı nap megélésére vágyást. Véraláfutásokat. Hazugságban élést. Magányosságot. Emberi testek és az emberi méltóság megtaposását. Halálfélelmet és túlontúl sok esetben halált. Pénz olvasva, asszony verve jó. Kinek jó? A gyerekeinek? Az unokáinak? A munkájára számító kollégáinak, ügyfeleinek, betegeinek? Magának a kivert fogú, hasba rúgott, kitépett hajú, meggyötört nınek? Esetleg annak a társadalomnak, amely a „jelenséget” magánügynek nevezi és tétlenül tőri? Vagy a másik ember korlátlan birtokolására vágyó, uralkodóként fellépı zsarnoknak? Annak, aki önuralmának elvesztésére hivatkozva mások felett uralkodik, aki „felindult”, miközben ütlegei, rúgásai, kínzási módszerei aprólékosan kidolgozottak és módszeresen ismétlıdnek? Akinek „pillanatnyi elborulása” hétrıl hétre vagy napról napra visszatér és akár órákig is eltart? Az asszony nem verve jó. Az asszonyverés súlyos bőn. A bántalmazás megnyilvánulási formáinak ismertetésekor utoljára hagytam a tettleges bántalmazást, azaz az abúzusoknak azt a formáját, amelyet sokan – tévesen – a feleségbántalmazás egyetlen „igazi” megnyilvánulásának tekintenek. A bántalmazott asszonyok beszámolóiból tudjuk, hogy sokak számára a folyamatos lelki terror, így különösen a nı semmirekellıségének éreztetése és hangoztatása, valamint az állandó fegyelmezés, továbbá a fenyegetések és a félelemben tartás elviselése nehezebb és fájdalmasabb, mint a verés. Szintén hangsúlyozni kell, hogy a házasságon belüli nemi erıszak az áldozatok többségének rettenetesebb, mint a súlyos sérülésekkel, akár csonttöréssel is járó ütlegelés, rugdosás. Mindazonáltal elkerülhetetlen, hogy a verés, a fizikai bántalmazás jelenségét külön is bemutassam, elemezzem. A „tettleges bántalmazás” fogalom pontosításához tartozik, hogy mind a lelki terrornak, mind a nemi erıszaknak vannak tettleges elemei. A késpengének a megfélemlített áldozat nyakához szorítása vagy a közösülés kikényszerítése érdekében az asszony földre teperése, lábainak szétfeszítése is tettleges magatartás. Egyetlen bántalmazási epizód során is együttesen jelentkezhet a bántalmazásnak az a három fı megnyilvánulási formája (lelki, nemi és tettleges), amelyeket a folyamat természetrajzának ismertetése érdekében külön-külön mutatok be. Az alábbiakban – mindezek elırebocsátása után – egymással felcserélhetıen használom a tettleges (fizikai) bántalmazás, illetve a verés (asszonyverés) fogalmakat. 2. A tettleges bántalmazás leggyakoribb megnyilvánulási formái. A tettleges bántalmazás, fizikai fájdalomokozás megnyilvánulási formái éppúgy nem sorolhatóak fel kivétel nélkül, mint a lelki terror vagy a szexuális abúzus módozatai. A bántalmazok fantáziája, találékonysága szinte kimeríthetetlen ezen a téren is.

A leggyakoribb elkövetési módok: felpofozás (arcul ütés), ellökés (falhoz vagy földhöz csapás), ütlegelés puszta kézzel vagy a legkülönbözıbb eszközökkel (például szíjjal, bottal, dísztárgyakkal), rúgás, erıteljes megszorítás, fojtogatás, szúrt vagy metszett sérülés okozása késsel. Elıfordul a leöntés forró vízzel vagy levessel, de az olyan különösen kegyetlen végrehajtási mód is, mint a sértett felgyújtása. Mind a bíróság elé kerülı ügyekben, mind pedig a feljelentést nem tett asszonyok beszámolóiban visszatérı elkövetési módok a hajcsomók kitépése, nehéz tárgyak hozzávágása a sértett testéhez, a harapás. „Hanyatt lökött és bakancsos lábbal beletaposott a hasamba.” „Nagyon gyakori volt, hogy ököllel ütötte a fejemet. Meggyızıdésem, hogy sok középkorú és idısebb nı azért olyan szédülıs meg fejfájós, és azért is olyan feledékeny, mert már tulajdonképpen szétverték a fejét.” „Seprőnyéllel vert kékre-zöldre…” „Egy bárd lapjával vágott az arcomra meg a fülemre. Azóta sem hallok rendesen. De ha visszakérdeztem, mert nem hallottam, amit mondott, akkor üvöltött, hogy süket vagyok, és azért külön is kaptam.” „Sokszor rugdosta a hasamat és a mellemet. Az egyik szomszédasszonyomat ugyanígy verte a férje, neki le kellett venni a mellét. Azt mondta a faluban, hogy a konténer csúszott rá a mellére, és abból lett a baj, de szerintem más volt az ok. Úgy tudom, hogy a mell nagyon sérülékeny, ezért gondolom, hogy ha folyton rúgják és ütik, abból nagy baj lehet.” „Egy pofon is nagyon tud fájni. Sokszor még fél óra múlva is zúg a fülem tıle. Elıfordult, hogy kaptam egy hatalmas pofont, és elsötétült elıttem a világ.” „Megkóstolta a levest és sótlannak találta. Áthajolt az ebédlıasztalon és lekevert egy akkora pofont, hogy hátrazuhantam és elájultam.” „Nálunk a szurkálás sem volt ritkaság. Több alkalommal húsnyárssal bökött a mellkasomba, máskor meg a kés hegyével a karomba.” „Amikor olyan kedve volt, a karomon oltotta el a cigarettáját.” Azokban a ritka esetekben, amikor a bántalmazó ellen büntetıeljárás indul, a hatóság csak egy-egy pillanatfelvételt képes rögzíteni a bántalmazási folyamatból. Lássunk egy olyan ügyet, amely viszonylag szerencsés végő, hiszen az asszony él és maradandó sérülése sem keletkezett. ,A vádlott 1992. augusztus 16. napján 20 óra körüli idıben a lakásukban fölszólította a feleségét, hogy »takarodj a gyerekkel együtt a lakásból«. Az asszony ruháit elkezdte kiszórni a szekrénybıl, hozzávágott egy vázát, nyakánál megragadva a falhoz szorította, ütlegelte. A dulakodás közben megrúgta. A bántalmazás után kirakta a nagyszobából a kisszobába. Másnap a sértett bement a munkahelyére, de mivel rosszul érezte magát, hazament. Két nappal késıbb a férj, mivel nem találta gyermekét a lakásban, újból bántalmazta a feleségét. A sértett, miután a férjétıl elszenvedett tettlegességek miatti panaszai nem szőntek, orvoshoz fordult. A vizsgalat és az orvosszakértıi vélemény szerint a bal fel- és alkar, továbbá a jobb comb vérbeszőrıdéses sérüléseit, valamint a keresztcsont alsó szakaszának ferde törését szenvedte el. Két héttel az elsı vádpontban megjelölt bántalmazás után, este 23 óra körüli idıpontban ismételten bántalmazta a vádlott a lakásban a feleségét. A sértett a vádlott bántalmazásai és önvédelmi fegyverrel való fenyegetızései miatt elmenekült a lakásból és rendıri segítséget kért Panaszai miatt mentıt hívtak hozzá, amely kórházba szállította. Ez alkalommal a fej és a jobb arcfél, valamint mindkét comb nyolc napon belül gyógyuló sérüléseit szenvedte el. A vádlott három hónappal ezután is bántalmazta a feleségét, ezúttal egy seprőt vágott hozzá, amely a lábán találta el, továbbá üvegeket rugdosott feléje, de azok

nem találták el. Ismét nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett el…” (IV/1. sz. jogeset) A házaspár egyébként válófélben volt (pontosan a rendszeres bántalmazás miatt), de a vádbeli idıben, a per alatt közös lakásukban éltek. A bíróság megállapítása szerint a vádlott a válóper folyamán vált még agresszívabbá a sértett iránt. Ez a történet tehát abba a fejezetbe is kerülhetett volna, amelynek címe: Ha nem tetszik neki, hogy verik, miért nem válik el? Arra, hogy a rendszeres tettleges bántalmazás többnyire nem pillanatnyi és múló indulatból fakad, igazolásul szolgálhat ezeknek a cselekményeknek a kitartó, idıben is elhúzódó folytatása vagy az olyan, szándékoltan a kínzásra irányuló elkövetési módok, mint az égetés (például cigarettával). A fizikai fájdalom, a félelem és a megalázottság érzésén túl a verés súlyos sérülésekhez, maradandó testi károsodásokhoz és fogyatékosságokhoz vezethet és az esetek jelentıs részében vezet is. A bántalmazási folyamatban általában megfigyelhetı, hogy a verések, ütlegelések egyre súlyosabbá, egyre veszélyesebbekké válnak. A kapcsolat vagy a házasság elején elcsattanó pofont, falhoz lökést már azért is komolyan kell venni, mert a folytatás az esetek jelentıs részében ennél brutálisabb lesz. 3. A verés „indoklása”, jelentéktelen dologként feltüntetése (bagatellizálása). Semmiféle erıszakot, így a tettleges erıszak legenyhébbnek tőnı megnyilvánulását sem kell és nem is szabad eltőrni. Fontos, hogy a nı már a legelsı bántalmazást követıen vagy megszakítsa a kapcsolatot, vagy nagyon határozottan közölje, hogy amit a társa tett vele, az számára elfogadhatatlan. Nehezíti a nı helyzetét, hogy a bántalmazó egyrészt indokolni fogja a tettét („megérdemelted”, „kihoztál a sodromból”, „felkaptam a vizet”), másrészt jelentéktelennek fogja feltüntetni, ami történt („ez mindenhol elıfordul”, „egy pofon azért nem a világ vége”, „tudod, hogy mennyire szeretlek”…). A bagatellizálásban, a bántalmazás jelentıségének, súlyának alábecsülésében a bántalmazó a szó szoros értelmében a végsıkig kitarthat. Lássuk, miként vélekedett saját cselekményérıl az a vádlott, aki a rendszeres ütlegelést követıen végül brutálisan agyonverte feleségét, kisgyermeke édesanyját: „Elkövettem ezeket a bőncselekményeket, amelyekkel vádolnak, azonban nem érzem bőnösnek magam, egyáltalán nem akartam megölni a feleségemet, csak felelısségre akartam vonni. Úgy gondoltam, egy-két fülessel elintézem, és kész. Ebben azért érzem bőnösnek magam, mert meghalt.” (IV/2. sz. jogeset) Gyakori, hogy a bántalmazó egyszerően letagadja, amit tett, vagy úgy tesz, mintha semmire sem emlékezne. Szokványos jelenség, hogy egy kiadós verés, a tárgyak összetörése vagy az asszonynak a lakásból való kizárása után a férfi úgy viselkedik, mintha az égvilágon semmi nem történt volna. A bántalmazás bagatellizálása, jelentéktelen semmiségként felfogása egyébként nem csak a bántalmazó jellemzıje, hanem sokszor a hatóságoké is. Ezt bizonyítja, hogy a rendırség a feleségbántalmazást következetesen „családi vitának” nevezi. A következı ítéletrészletben a bíróság egy nı sérelmére elkövetett súlyos bőncselekmény elızményeit így foglalta össze:

„Tahi Károly vádlott 1973 óta él élettársi kapcsolatban Hegyi Katalin sértettel. Házasságukból három gyermek származott. Kapcsolatuk átlagosnak volt mondható, a kialakult nézeteltéréseik során a vádlott a sértettet több esetben megpofozta.” (IV/3. sz. jogeset) Az átlagos kapcsolatban élı vádlott azonban nem tekintette elégségesnek a pofonokat: feleségét késsel életveszélyesen megsebesítette. 4. „Megérdemelted!” – Megérdemelte? Sok nı még ma is abban a hitben nı fel, hogy az asszonyverés természetes, s azt neki el kell viselnie. Ugyanezen okból viszonylag könnyen meggyızhetı arról, hogy a bántalmazást megérdemli. Ez nem így van! A pofont, az erıszakot senki nem érdemli meg. Egy másik ember bántalmazása nem jelentéktelen semmiség, hanem súlyos bőn, s a verés semmilyen körülmények között nem természetes. A nınek tudnia kell, hogy egy kapcsolatban élve, feleségként is megırzi felnıtt emberi mivoltát és méltóságát. Ennélfogva lehetnek a társától eltérı nézetei, más véleménye, megszólalhat vagy hallgathat akkor, amikor a partnere éppen ennek az ellenkezıjét várná tıle. Ha végiggondoljuk, mit is jelent az oly sokszor elhangzó kifejezés, amely szerint „a nı provokálta ki a verést”, megállapíthatjuk, hogy a provokáció többnyire pontosan az elıbbieket jelenti. Vagyis: az a nı „provokál”, aki meg mer szólalni, akinek ellenvéleménye van, aki valamit másként gondol, mint a férje, aki nem bólint rá mindenre. „Káromkodva szidott, hogy nem tudom rendesen beosztani a pénzt, és nincs elégszer hús az asztalon. Én elkezdtem magyarázkodni, érvelni és számolni, hogy bebizonyítsam, annyi pénzbıl, amennyit hazaad, nem lehet ennél jobban gazdálkodni. Ezután lekevert két pofont és azt mondta, nyilván ezt akartam, mert különben nem pofáztam volna.” „A férjem jogász volt egy nagyvállalatnál. Még a házasságunk elején történt, hogy hazajött munka után fáradtan, és elkezdett beszélni arról, hogy mi történt bent aznap. Már nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit mondott, hogy valakinek ilyen vagy olyan okból fegyelmit kellett adni, én meg reagáltam rá azzal, hogy szerintem az adott helyzetben nem volt egészen igazságos a döntése. Erre elvörösödött, megfogta a levesestálat és a fejemhez vágta. Közölte, hogy én ne pofázzak, mert neki éppen elég az, hogy egész nap emberekkel kell foglalkoznia, és nem akar még itthon is hülyeségeket hallgatni. Másnapra lecsillapodott és annyit mondott az esetrıl, hogy máskor igyekezzek ne provokálni ıt.” Visszatérı, hogy a bírósági ítéletekben az alábbihoz hasonló utalást találunk a bántalmazás „okára”: „Többször elıfordult, hogy a vádlott úgy érezte, nem tudja elviselni élettársa fecsegését, idegesítette beszédének tartalma, mely általában a korábbi idık dicséretébıl állt, és ilyenkor bántalmazta.” (IV/4. sz. jogeset) (A rendszeres bántalmazást követıen pedig agyonverte. Így került az ügy a bíróság elé.) A bántalmazó akármit „provokációként” értelmezhet. Úgy gondolja, hogy ha bármi az ı elképzeléseivel, akaratával ellentétesen történik, máris üthet: „A napi pofonok mindenért jöttek! Azért, ha a gyerek elesett a biciklivel, ha megcsípte a darázs, ha neki öt percet várnia kellett, amikor kért valamit… mindenért! Kaptam mindenért, ha verést nem is, de legalább pofont. Ha valamiért szólni mertem, úgy szájon vágott, mint egy

taknyos gyereket. Egyik alkalommal így verte ki az egyik szemfogamat: kérte a nadrágját, s éppen az az egyetlen nem volt kivasalva. Kértem, hogy várjon, befejezem a dolgomat, aztán kivasalom. Ideges lett, közölte, hogy ne merészeljek visszabeszélni, ı nem vár, amit kér, azt azonnal akarja. Durr!!! És repült a vasalókosár is utánam, szerencsére félreugrottam. Egyszer egy vaslábú szék is »jött« utánam, fentrıl, a galériából. Ha eltalált volna, ma már semmi bajom nem lenne…” Mint minden ember, egy feleség is elkövethet hibákat: elfelejthet kenyeret venni, elsózhatja az ételt, elkéshet, elfelejtheti befizetni a villanyszámlát… Lehet fáradt, rosszkedvő vagy ideges… Hiszen ember. Senkinek nem szabad elfelejtenie, hogy nem egy robotgéppel kötötte össze az életét, amelytıl tökéletes, hibátlan mőködést várhatna el, és amelyet, ha meghibásodik, akár földhöz is vághat. Az is elıfordul, hogy valaki súlyosabban hibázik: bánatában vagy örömében leittasodik, flörtöl valakivel, esetleg külsı kapcsolatot is létesít. Felnıtt döntéseiért vállalnia kell a felelısséget (egy nınek nem kevésbé és nem is inkább, mint a hasonló döntéseket hozó férfinak), tudnia kell, hogy az elkövetett hibáknak indulat, fájdalom vagy akár a kapcsolat megszőnése is a következménye lehet. Valószínő, hogy hibáiért, tévedéseiért haragszik is magára. Ugyanakkor nem szabad büntetnie magát a mindezekért való bántalmazás eltőrésével. Nem szabad elhinnie, hogy hibáiért, mulasztásaiért, állapotáért verést érdemelne. Felnıtt emberként az életünk döntésekbıl és tettekbıl áll. Tény, hogy mindezeknek következményei vannak. Az elsózott leves okozhat bosszúságot vagy elnézı mosolyt. A villanyszámla befizetésének elmulasztásáért büntetést kell fizetni, esetleg az áramot is kikapcsolják… Sok kellemetlenséggel járhat egy apró mulasztás is, s ezt a velünk élık is megszenvedik. Megtehetik, hogy nagyvonalúan szemet hunynak a dolog felett, esetleg maguk intézkednek a hiba helyrehozatala érdekében vagy szóban fejezik ki mérgüket és csalódottságukat. A házasságtörés, a hazugság, az alkoholizálás vagy a másik szándékos megalázása a többség számára felháborító; mindannyiunk jogos igénye, hogy hőséges, megbízható, józan élető és bennünket tisztelı társsal éljünk. Nem azért tilos a bántalmazás, mert nem létezik olyan emberi magatartás, amely súlyosan elítélendı, akár nı, akár férfi követi el. A huszadik század végén azonban – legalábbis a világnak ezen a pontján – a döntések és tettek lehetséges és elfogadható következményei közül kikerült a tettleges bántalmazás, a sérülés vagy fizikai fájdalom okozása. Sem az állam nem alkalmazhat efféle büntetéseket, sem az egyik ember a másikkal szemben. Nem csak akkor nem tekinthetı megérdemeltnek valamely magatartásra adott reakció, ha az az adott helyzetben aránytalanul súlyos. Az olyan reakció (következmény), amely önmagában, természeténél fogva elfogadhatatlan, akkor sem lehet „megérdemelt”, ha nem tőnik eltúlzottnak, aránytalanul súlyosnak. Tehát nem csak akkor „nem érdemli meg” a bántalmazást egy ember, ha csupán a levest sózta el vagy rosszkor szólalt meg, hanem ennél jóval elítélendıbb, szándékos rosszcselekedet esetén sem, mivel egy másik ember bántalmazása önmagában, az „okot adó” tettıl függetlenül elfogadhatatlan. „Apu nem rossz ember, csupán szigorú és nem szereti a szemtelenséget. Csak olyankor veri meg anyut vagy minket, ha megérdemeljük. Legutóbb például anyu születésnapja volt, és vártuk anyut, hogy megérkezzen a munkahelyérıl. Másfél órás késéssel jött meg, egy nagy csokor virággal a kezében és egy kicsit becsípve. Mint utóbb kiderült, a kollégái meglepetésként felköszöntötték. Ahogy belépett az ajtón, apu visszakézbıl lekevert neki egy jó nagy pofont. Szerintünk megérdemelte.” (Tizenkét éves kislány.)

A társadalom tagjainak civilizált együttélése, az emberek életminısége és méltósága érdekében el kell fogadni, hogy a fizikai bántalmazás (kivéve a jogos önvédelem esetét) nem megengedett, feltétlenül és kivételt nem tőrıen tilos. Amennyiben ugyanis ez a szabály (tilalom) nem létezne, s ki-ki maga döntené el, hogy a vele kapcsolatba kerülı emberek megérdemlik-e, hogy ütlegelje, felpofozza, megrugdossa ıket, s igenlı válasz esetén így is tehetne, akkor a társadalomban való együtt létezés, minden valószínőség szerint, ellehetetlenülne. Annak ellenırzésére, hogy a fizikai bántalmazás abszolút tilalmáról szóló gondolatmenetem helytálló-e, érdemes áttekinteni néhány példát az elítélendı, kárt okozó, felháborító magatartásokra, és végiggondolni, hogy elkövetıik „megérdemlik-e” a verést. – A szülık alkoholizmusukkal, túlzott szigorúságukkal, rossz nevelési módszereikkel elrontották, tönkretették fiuk (lányuk) gyermekkorát, s ez felnıttként is nagymértékben megnehezíti, megkeseríti az illetı életét. Megérdemli-e az édesanya és az édesapa, hogy felnıtt gyermekük felpofozza, ütlegelje vagy más módon bántalmazza ıket? – A beosztott munkaerı többszöri felszólítás ellenére sem végzi el a vállalat szempontjából igen jelentıs, határidıs munkát. Megérdemli-e, hogy fınöke felpofozza, belerúgjon, ököllel az arcába vágjon? – A háromgyermekes család évtizedek óta győjt családi házuk felépítésére. Az építési vállalkozó mondvacsinált okokkal már majdnem egy éve halogatja a munka befejezését, miközben a család albérletben lakik. Megérdemli-e, hogy a család valamelyik tagja megverje? – A szülı heteken át gyakorolta gyermekével a matematikát. Elégedetten tapasztalta, hogy a csemete kiválóan tudja az anyagot, egyetlen hibát sem ejt. Ugyanakkor fél a feleléstıl, mert úgy érzi, a matematikatanár elfogult vele szemben. A gyermek egyest kap a feleletére. Megérdemli-e a tanár, hogy a szülı a fogadóórán megragadja a ruházatát, majd ıt a falhoz csapja? – Az orvos elmulasztja a szükséges vizsgálatokat és nem ismeri fel a kezdıdı betegséget. Mulasztásának súlyos következményei csak úgy háríthatok el, hogy a beteg több hetes kórházi tartózkodásra kényszerül, s ezért le kell mondania azt a tengerparti luxusutazást, amelyet szerencsejátékon nyert, s amelyet csak ebben az idıben használhatott volna fel. Megérdemli-e az orvos, hogy a páciense belerúgjon? Az ilyen vagy ehhez hasonló helyzetek sajnos nagyon is valóságosak, elképzelhetıek. Nincs olyan ember, aki úgy élné le az életét, hogy a fentiekhez fogható méltánytalan helyzetekbe ne kerülne. Az a kérdés azonban, hogy az ilyen helyzetek okozója megérdemli-e a bántalmazást, civilizált társadalomban értelmezhetetlen. Megérdemelni ugyanis fogalmilag csak olyasmit lehet, ami szankcióként, az adott elítélendı magatartásra adott válaszként elfogadható, megengedhetı. Ezt azonban – ahogy a következı ítéletrészletbıl kiderül – még a büntetıbíróságok sem mindig gondolják így: „Enyhítı körülmény beismerı vallomása és a sértetti közrehatás; nem vitás, elfogadhatatlanul és provokálóan viselkedett a sértett, amely joggal kiválthatta a férje haragját. Persze ez a sértetti magatartás nem jogosította fel a vádlottat arra, hogy olyan durván bántalmazza a sértettet, mint ahogyan az történt, s amely elháríthatatlanul a halálát okozta.” (IV/5. sz. jogeset)

Vagyis: a bíróság szerint a nı megérdemelte, hogy a férj jól elverje (ahogy tette már korábban is), de az agyonverés azért túlzás volt. A provokáló magatartás abban állt, hogy a nı alkoholistává vált. Ki tudja, miért, hiszen a férje – szemben az ı elfogadhatatlan viselkedésével -talpig úriember volt. Házasságuk tartama alatt mindössze a következı bőncselekmények miatt töltötte börtönbüntetéseit: megrontás, háromrendbeli sikkasztás, lopás, bőnpártolás, ittas jármővezetés. S amit az asszony már nem tudott meg: halált okozó testi sértés. A vádlott nem egészen szeplıtelen elıéletére tekintettel az ítélet: négy év. (Sokszor látom magam elıtt azoknak az asszonyoknak az arcát, s összetört, meggyötört, összevagdalt és összeégetett testét, akik éveken, évtizedeken át gyermekeikkel együtt tőrték a brutalitást. Kevesen voltak közöttük, akik hat évnél enyhébb büntetéssel úsztak meg, holott fehér hollónak számított, aki nem volt büntetlen elıélető. Egyikıjük, a „provokált” fenti vádlotthoz hasonlóan, négy évet kapott elsı fokon, figyelemmel arra, hogy férje életét közvetlenül egy sokadik támadás alatt, annak hatására oltotta ki. A másodfokú bíróság hét évre emelte a büntetést, arra hivatkozva, hogy az adott házasságban a nı bántalmazása szokványos, mindennapos dolognak számított, ezért nem volt különösebb „provokációnak” tekinthetı…) A tettleges bántalmazás a sértett alapvetı állampolgári jogait, más megfogalmazásban, emberi jogait is sérti. A Magyar Köztársaság Alkotmánya szerint: 54. § „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytıl senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” 55. § „Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni…” A verés, függetlenül attól, hogy okoz-e (fizikai) sérülést, továbbá attól, hogy négyszemközt vagy mások elıtt kerül rá sor, természeténél fogva sérti az emberi méltóságot és megalázó bánásmódnak minısül. 5. Büntetendı-e az asszonyverés? Egy másik ember tettleges bántalmazása bőncselekmény. A jog nem tesz különbséget verés és verés között azon az alapon, hogy arra a nyílt utcán, a kocsmában vagy a családi otthonban kerül sor. Tévhit tehát, hogy az asszonyverést – a feleség, élettárs vagy barátnı megütését, megrúgását, fojtogatását ne büntetné a jog, illetve kevésbé büntetné, mint más hozzátartozó, ismerıs, ivócimbora vagy az utcán szembejövı ismeretlen áldozat bántalmazását. Ugyanakkor az eseteknek csak elenyészıen kis hányadában indul büntetıeljárás. Ennek több oka van. Az asszony sokszor saját szégyeneként éli meg a történteket, s ezért nem akar feljelentést tenni. Mivel minden oka megvan arra, hogy tartson a bántalmazó bosszújától, a még súlyosabb bántalmazástól, sokszor félelmében sem fordul a hatóságokhoz. Amennyiben ezt mégis megteszi, gyakran éppen a rendırség beszéli le az eljárás kezdeményezésérıl. Ez az oka annak, hogy szinte kizárólag a szúrásos, „komolyabb” késeléses, közvetlen életveszélyes sérülést okozó bántalmazások válnak ismertté. Az ilyen súlyú következménnyel nem járó, „családon belüli” bőncselekmények nem jelennek meg a bőnügyi statisztikákban, így a hivatalos számok még arra sem alkalmasak, hogy iránymutatásul szolgáljanak a feleségbántalmazási cselekmények országos nagyságrendjét illetıen. Véleményem szerint a bőncselekményeknek ebben a körében, a családon belüli

erıszakos cselekményeknél a legnagyobb az úgynevezett látencia, vagyis a rejtett, a hatóságok elıtt ismertté nem váló bőnözés. Tudni kell azonban, hogy a lekicsinylı nagyvonalúsággal „családi vitáknak” nevezett bántalmazásoknak akkor is igen súlyos következményük lehet, ha az elkövetı nem használ eszközt (például kést vagy baltát), hanem puszta kézzel és lábbal bántalmaz. Mielıtt bemutatnám e bántalmazások és a halálesetek közötti összefüggést, nézzünk meg néhány olyan példát, amelyben a sértettnek ilyen módon életveszélyes sérülése vagy maradandó fogyatékossága keletkezett. „Korcsogi István vádlott 1995. április 21-én Békéscsabán, a lakásában küenc óra után megivott körülbelül egy deci konyakot, majd dél körül a feleségével szóváltásba keveredett, amely tettlegességgé fajult. Ennek során a vádlott a feleségét ököllel több esetben testszerte megütötte, megrúgta. A vádlott ütése vagy rúgása a sértett – Korcsogi Istvánné – bal mellkasfalát érte, aminek következtében a bal oldali IV-V. bordák valamelyikének, esetleg mindkettınek a törését szenvedte (a bordákról röntgenfelvétel nem készült, ezért ezt ma már pontosan nem lehet megállapítani). A törött borda vagy bordák a sértett tüdejét megsértették, ennek következtében a sértettnél bal oldali, mellőri levegıgyülem és bır alatti levegıgyülem jött létre. A vádlott bántalmazása a sértettnél közvetett életveszélyt idézett elı. A bántalmazás és a sérülés között okozati összefüggés állapítható meg. Korcsogi Istvánné sértettet a kalocsai kórházban megmőtötték, ennek során elvégezték a mellkas bal oldali úgynevezett alagcsövezését. Ennek hiányában a sértett halála elkerülhetetlenül bekövetkezett volna.” (IV/6. sz. jogeset) „A vádlott és házastársa között éppen a vádlott italozó magatartása miatt többször volt konfliktus, amely egyrészt a közöttük kitört hangos veszekedésben, másrészt a vádlott részérıl megnyilvánuló tettlegességben fejezıdött ki. A vádlott kifogásolható magatartása miatt 1983-ban a házasságot felbontották, azonban a házassági életközösséget a válást követıen ismételten helyreállították. Ennek ellenére a vádlott kifogásolható magatartásában nem következett be változás. 1992. év szeptember 18. napján húsz óra körüli idıben is szóváltás alakult ki a vádlott és a házastársa, Nánási Ferencné sértett között. A szóváltást megelızıen az utcán beszélgetı sértettet a vádlott behívta azzal, hogy megengedte a fürdıvizet és fürödjön meg. A sértett a vádlotti felhívásnak eleget tett, majd az utcáról bement a lakásba. Már a fürdıkádban ült, amikor a vádlott egy törülközıvel, amelyet a nyaka köré csavart, fojtogatni kezdte, azonban a sértettnek sikerült a szorításból kimenekülnie. A szobába szaladt, ott az ıt utolérı vádlott többször megütötte az arcát, illetıleg a lábába is belerúgott, majd háttal neküökte a vaskályhának úgy, hogy a sértett dereka ütıdött a vaskályha élének. A sértett ekkor erıs deréktáji fájdalmat érzett, majd a közelben lévı fotelban megkapaszkodva jutott hozzá a bejárati ajtó kulcsához oly módon, hogy azt a vádlott adta oda neki. Az elıszobában lévı fogasról az otthonkáját magara véve jutott ki a lakásból és kereste fel leányát. A bántalmazás következtében másnap részesült orvosi ellátásban. Nánási Ferencné sértett a fej zúzódását, enyhe fokú agyrázkódást, továbbá az ágyéki IV-V-ös csigolyák bal oldali harántnyúlványainak törését szenvedte el. Az enyhe fokú agyrázkódás és a fej zúzódásos sérülésének gyógytartama 8 napon belüli, míg az ágyéki IV-V-ös csigolyák bal oldali harántnyúlványának törése 8 napon túli gyógytartamú, a tényleges gyógytartam 2 hónap. A sérülések maradandó fogyatékosság – az ágyéki gerinc mozgásbeszőkülése – hátrahagyásával gyógyultak, mely tízszázalékos munkaképesség-csökkenést eredményezett.” (IV/7. sz. jogeset)

„A vádirati tényállás alapja az 1993. június 7-én a vádlott és vele egy lakásban élı, elvált felesége közötti szóváltást követı tettlegesség volt. Ekkor dr. Jakabfai Tibor több ízben megütötte dr. Jakabfai Tiborné fejét, amelynek következtében az az alsó-felsı ajak zúzódását és vérömlenyét, a jobb fali tájék zúzódását és enyhe fokú agyrázkódást szenvedte el. 1993. július 26-ra a sértettnél félheveny, keményburok alatti vérömleny fejlıdött ki, amely pár nappal késıbb jelentıs koponyaőri térszőkületet és kóros ideggyógyászati tüneteket is elıidézett. Csak az életmentı célzattal elvégzett mőtét hatására fejlıdtek vissza ezek a tünetek. A maradandó fogyatékosság kérdésében az igazságügyi orvosszakértı még nem tudott állást foglalni.” (IV/8. sz. jogeset) „A vádlott az ittas állapota, valamint az élettársa szemrehányása miatt felindult állapotba került, álló helyzetben az ágyon ülı sértett felé fordult, és a gumitalpú bır félcipıjének az orrával közepes erıvel élettársa nyaktájékába rúgott. A rúgás következtében a sértett légzése megnehezült, és ezért a szomszédban lakó édesanyjához ment. Az anya észlelte lánya súlyos állapotát, orvosi segítséget kért, amelynek köszönhetıen még a vádbeli napon kórházba került a sértett. A sértett a vádlott rúgásakor a gége zúzódását, a környezı lágyrészek bevérzését s, ennek következtében, a bal oldali gégefél bénulását szenvedte el. Ezen sérülés miatt a sértett azonnal közvetlen életveszélyes állapotba került, melyet az idejekorán érkezı orvosi segítségnyújtás, gyógykezelés hárított el. A sérülés gyógytartama 8 napon belüli, a tényleges gyógytartam hét nap.” (IV/9. sz. jogeset) „A vádlott vitát és lökdösıdést követıen nagy erıvel, több alkalommal arcon ütötte élettársát, aki az arca jobb oldalával az ajtófélfának csapódott és eszméletlenül a padlóra esett. Ezután a vádlott lement a közeli presszóba, ahonnan értesítették a mentıket, akik a sértettet a kórházba szállították, sérüléseit ellátták A sértett a bántalmazás következményeképpen a fej jobb oldalának jobb oldali, keményhártya alatti, vérgyülemmel szövıdött zúzódását és 5 centiméteres repesztett sebzését szenvedte el. Az elszenvedett sérülés büntetıjogi gyógytartama nyolc napon túli, a tényleges gyógytartam negyven nap. A bántalmazás következményeképpen kialakult sérülések közvetlen életveszélyes állapotot jelentettek. A gyors és szakszerő orvosi beavatkozás elmaradása esetén bekövetkezett volna a sértett halála. Figyelemmel az ütés erejére, irányára és helyére, a vádlott tudatának át kellett fogni, hogy a cselekmény következtében életveszélyes sérülés jöhet létre.” (IV/10. sz. jogeset) 6. „Míg a halál tıled el nem választ…” Mivel a halálos eredménnyel nem járó, „családon belüli” bőncselekmények legnagyobb része nem ismert a statisztikák, illetve a hatóságok elıtt, e cselekménycsoport kutatásának legbiztosabb módja a halállal végzıdı cselekmények elemzése. Ezeknél az ügyeknél ugyanis már nem lehet elkerülni a büntetıjogi felelısségre vonást, s így a vizsgált mintában megjelenı számok objektívnek és reálisnak tekinthetık. A következı táblázat és az abból levont következtetések egy nagyszabású kutatás végeredményei. Ennek során kérdıíves módszerrel feldolgoztam a magyar bíróságokon 1995ben jogerıre emelkedett összes olyan büntetıügy ítéletét, amelyben a felelısségre vonás szándékos emberölés (ideértve annak minısített eseteit és az erıs felindulásban elkövetett emberölést is) vagy halált okozó testi sértés miatt történt. Nem csak a „feleségölések” vagy más, családon belüli ölési cselekmények képezték tehát a kutatás alapját, hanem minden olyan

emberölési vagy halált okozó testi sértési ügy, amelyben a jogerıs ítélet 1995-ben született meg. A táblázatból megtudható, miként oszlottak meg ezek az ügyek a tettes, illetve az áldozat neme szerint, továbbá hogy milyen kapcsolat volt az elkövetı és a sértett között. Ez utóbbi vizsgálata során külön csoportba soroltam azokat az ügyeket, ahol a tettes és az áldozata nem ismerték egymást (például az utcai, közterületi vagy egyéb rablógyilkosságok, kéjgyilkosságok), ahol hivatalos vagy munkakapcsolatban álltak egymással (e körbe tartoztak például azok az ügyek, amelyekben az elkövetı az építkezésén dolgozó munkást verte agyon vagy az önkormányzati elıadót szúrta le). A harmadik csoportba a szomszédok, barátok vagy ismerısök egymás elleni cselekményei kerültek, amelyek közül a legjellegzetesebb a kocsmai ivócimbora szóváltást követı agyonverése vagy agyonszúrása. Az ez utáni csoportba azok a tettesek és áldozataik tartoznak, akik egymással rokoni kapcsolatban álltak, kivéve a házastársi vagy élettársi közösséget. (A megölt hozzátartozók jelentıs része vagy az elkövetı idıs szülıje, vagy a szülı felnıtt gyermeke volt.) Ugyanitt szerepelnek azok a hozzátartozók is, akikhez a bántalmazott asszonyok menekültek, illetve akik a védelmükre keltek, és a férj vagy élettárs bosszúból megölte ıket. A hozzátartozók egymás sérelmére elkövetett ölési cselekményeinél alapvetıen kétféle háttér volt a jellemzı: vagy a családját folyamatos terror alatt tartó hozzátartozó (például apa) ölte meg valamelyik családtagot, vagy a rendszeresen bántalmazott, félelemben élı hozzátartozó oltotta ki bántalmazójának életét. A legutolsó kapcsolati kategória a házastárs, volt házastárs, illetve élettárs, volt élettárs. A tipikus elızmény és háttér itt is ugyanaz, mint az egyéb hozzátartozók esetében: vagy a rendszeresen bántalmazó házastárs oltja ki áldozatának életét, vagy az utóbbi fordul – halálfélelmében – a támadója ellen. A legszokványosabb történet nem más, mint hogy a férj éveken át üti-veri a feleségét s a ki tudja, hányadik ütlegelés során agyonveri. A táblázat összeállításával és elemzésével elsısorban az volt a célom, hogy megtudjam, milyen arányban szerepelnek az életet kioltó bőncselekmények között a „családi ügyek”, s ezen belül külön a házastárs-, élettársölések. Választ kerestem arra, hogy melyek a férfiak, és melyek a nık által elkövetett, illetve elszenvedett ölési cselekmények jellegzetességei. A táblázat tartalmazza a felnıttek sérelmére elkövetett, halállal végzıdı, szándékos, élet és testi épség elleni bőncselekmények megoszlását az elkövetı és a sértett neme, illetve az elkövetı és a sértett között az elkövetéskor fennállt kapcsolat alapján. (A Magyar Köztársaság bíróságain 1995-ben jogerıre emelkedett ítéletek alapján.) Tettes–sértett kapcsolata

Férfi tettes Nıi tettes Férfi sértett Nıi sértett

Egymás számára ismeretlenek Hivatalos vagy munkakapcsolat Szomszéd, barát vagy ismerıs Rokon, hozzátartozó, kivéve a házastársi vagy élettársi kapcsolatot

17 5 60 40

1 0 2 3

15 4 52 31

6 1 13 12

Házastárs, volt házastárs, élettárs, volt élettárs Összesen

48

15

15

48

170

21

117

80

(Megjegyzés: 1. Az elkövetık és a sértettek száma egy-egy csoporton belül nem feltétlenül egyezik. Elıfordult, hogy ugyanaz az elkövetı több sértett életét oltotta ki.

2. A vizsgált mintához úgy jutottam, hogy mind a Legfelsıbb Bíróságot,* mind a megyei bíróságokat arra kértem, a tárgyévben az adott ügycsoportokban jogerıre emelkedett ítéletek mindegyikének egy-egy példányát bocsássák rendelkezésemre. Noha a bíróságok figyelmét felhívtam a pontos mintavétel szükségességére, valószínő, hogy – technikai okokból – egyes ítéletek nem kerültek a mintába, ami azonban így is teljes körőnek tekinthetı.) A táblázat alapján megállapítható legfontosabb összefüggések és következtetések a következık: – Míg a tetteseknek mindössze 11 százaléka nı, az áldozatok között a nık aránya 41 százalék. Mind az erıszakos bőnözésrıl alkotott hagyományos, mind pedig a modern szemléletben rögzült kép alapján meglepı, hogy a szándékos bőncselekmény következtében meghalt nık száma nem marad el jelentıs mértékben az ugyanebbe a körbe tartozó férfi áldozatok számától. Ebbıl következıen megállapítható, hogy az (élet és testi épség elleni) erıszakos bőnözés a nıi állampolgárokra is közel olyan veszélyes, mint a férfiakra. – Míg a férfi sértettek száma a vizsgált mintában a férfi elkövetık 69 százaléka (tehát nem egészen háromnegyede), addig a nıi sértettek száma a nıi elkövetık 380 százaléka, azaz majdnem négyszerese. Ezen adat kapcsán újra rá kell mutatni, hogy az erıszakos bőnözés súlyosan „érinti” a nıi állampolgárokat, akik ritkán „veszik ki részüket” a jelenségbıl elkövetıként, annál gyakrabban áldozatként. – Az erıszakos bőncselekmény következtében életüket vesztettek több mint fele „családi ügy” áldozata lett (197 áldozatból 106, azaz 54 százalék). – A bőncselekmény következtében meghalt nık több mint fele a házastársa (volt házastársa) vagy élettársa (volt élettársa) áldozata lett (80 nıi sértettbıl 48, azaz 60 százalék). – Egy nınek másfélszer annyi „esélye” van arra, hogy férje vagy élettársa ölje meg, mint arra, hogy bárki más (48 elkövetı volt férj vagy élettárs, 32 „más”, azaz a férjen, élettárson kívüli személy). Nyolcszor annyi az esélye arra, hogy a férj vagy élettárs ölje meg, mint hogy vadidegen támadó (rablógyilkos, kéjgyilkos stb.). – Magyarországon majdnem minden héten megöl egy nıt a hozzá (formálisan) legközelebb álló vagy legközelebb állt férfi (a kutatásban évi 48 esetet találtam, de a valószínő hibaszázalékra tekintettel ezt a számot további 10 százalékkal lehet növelni). Ez azt jelenti, hogy a háború óta eltelt idıszakban körülbelül 2600 nı halt meg úgy, hogy férje (élettársa) megölte (agyonverte). Ezt a nagyságrendet – többek között – úgy is fel tudjuk mérni, ha elképzeljük, hogy ezek az asszonyok egy közel 5300-5500 lelkes település teljes nıi lakosságát jelentenék. – A feleségük vagy élettársuk által megölt férfiak száma kevesebb mint egyharmada a férj (élettárs) által megölt nıi áldozatoknak (15, illetve 48). – Az összes megölt férfi 13 százaléka halt meg házastársa vagy élettársa „keze által”, többnyire a közös otthonban. Az összes nıi áldozat vonatkozásában ugyanez az arány 60 százalék. Más megfogalmazásban: míg száz megölt férfi közül tizenhármat öl meg a házastársa vagy élettársa (a közös otthonban), addig száz megölt nı közül hatvanat. Ebbıl következıen egy nınek több mint négy és félszer nagyobb esélye van arra, hogy a saját otthonában a házastársa vagy élettársa oltsa ki az életét, mint egy férfinak. Vagyis, más megközelítésben: a magánlakásban, házastársak vagy élettársak között zajló „családi tettlegességbe” való be nem avatkozás a nık számára lényegesen nagyobb veszélyt hordoz, mint a férfiak számára. Ily módon a családi otthonokban zajló tettleges támadásokkal * A legfelsıbb bírósági ügyek összegyőjtéséhez és feldolgozásához a COLPI (Alkotmány és Jogpolitikai Intézet) nyújtott részleges anyagi támogatást.

szembeni hatósági közömbösség mulasztásban megnyilvánuló diszkriminációt valósít meg a nıi és a férfi állampolgárok között. – Mennyire tekinthetı megalapozottnak egy olyan asszony halálfélelme, akit a házastársa (élettársa) tettlegesen bántalmaz? Amennyiben a kapcsolat a nı húszéves korában kezdıdik és hatvanöt éves koráig tart, életének ezen idıszaka alatt körülbelül 1650 sorstársát (azaz bántalmazott nıt) öli meg a férje. Természetesen soha nem lehet elıre tudni, hogy egy adott idıszakban az országban élı összes bántalmazott nı közül kik lesznek azok, akik belehalnak a bántalmazásba. Ugyanakkor az abszolút szám (1650 asszony) nagyon magas. Ebbıl következıen a nı halálfélelme korántsem eltúlzott és „csupán szubjektív”, hanem, ellenkezıleg, objektíve is megalapozott. A táblázatban nem szereplı kutatási eredmények és az azokból levonható következtetések: – Az esetek 77 százalékában a bíróság megállapította, hogy az ölést (agyonverést) megelızıen a férfi már más alkalommal is bántalmazta (tettlegesen) az asszonyt. Ebbıl következıen rendkívül szoros összefüggés áll fenn az „asszonyverés”, azaz a házasságon, illetve élettársi kapcsolaton belüli tettleges bántalmazás és az „asszonyölés”, azaz a nı életének kioltása között. – A férfiak által feleségük vagy élettársuk sérelmére elkövetett, halálos végő erıszakos bőncselekmények 57 százaléka puszta kézzel, eszköz alkalmazása nélkül, azaz agyonveréssel történt. Igen veszélyes tehát az a hatósági hozzáállás, hogy „amíg vér nem folyik, nem megyünk ki” (ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy amíg az elkövetı nem használ eszközt és nem okoz látványos, többnyire szúrt sérülést, a hatóság nem avatkozik be). – Valószínőleg sokakat érdeklı kérdés: milyen gyakori, hány asszonyt érint Magyarországon a feleségbántalmazás? Ezt az adatot igen nehéz megbecsülni, s kutatásom alapján csak körülbelüli becslésre vállalkozhatom. A számítást a következıképpen végeztem el: az elmúlt ötven évben kb. 2600 nı életét oltotta ki a házastársa vagy élettársa. Az ilyen cselekmények leggyakoribb elızménye a (rendszeres) bántalmazás volt. Tegyük fel, hogy minden századik esetben lett a bántalmazási folyamat végeredménye a bántalmazott asszony (erıszakos) halála. Ez azt jelenti, hogy egy generáció felnıtt élete során mintegy 260 ezer (tehát több mint negyedmillió) nıt ért bántalmazás házastársa vagy élettársa által. A Magyarországon házasságban vagy élettársi közösségben élı nık száma körülbelül 2 millió 488 ezer.* Ez utóbbi számot elosztva 260 ezerrel az eredmény 9,6 (nagyságrendileg 10). Ebbıl következıen körülbelül minden tizedik nıt bántalmaz a házastársa vagy élettársa. Hangsúlyoznom kell, hogy ez az adat a jelenség nagyságrendjének meghatározására alkalmas. 7. Jogesetek a tettleges feleségbántalmazás és a halál bekövetkezése közötti szoros kapcsolat igazolására. A feleségbántalmazási cselekmények egy részére olyan körülmények között és olyan módon kerül sor, amelyek nem csupán az alkotmányban „megalázó bánásmódként” meghatározott magatartásnak felelnek meg, hanem az ugyanott kínzásként, kegyetlen, embertelen bánásmódként megnevezett jogsértéseket valósítják meg. Álláspontom szerint e körbe tartozik az alábbi történet, amelyben az elkövetı szinte középkori kínzási módszereket alkalmazott élettársával szemben. Jogerısen hat évi szabadságvesztést kapott. * Magyarországon 1996. január 1. napján 2 487 352 nı élt házastársi vagy élettársi kapcsolatban. A Központi Statisztikai Hivatal telefonos információs szolgáltatásának közlése.

„A vádlott ismeretlen okból több alkalommal megbüntette Pálovits Andreát, ütlegelte, különbözı módszerekkel kínozta, ismeretlen eszközzel a combját, lábszárát sütögette. 1990. június elsı hetében a vádlott több alkalommal, testszerte ütlegelte Pálovits Andreát. 1990. június 6. napján Pálovits Andrea védelmet kért a vádlott apjától, de az elutasította. Pálovits Andrea ezután bezárkózott az emeleti lakásba. A késı esti órákban a vádlott az ajtót kifeszítette, s megöléssel fenyegetve ütlegelte Pálovits Andreát. »Kivágta« ıt a függıfolyosóra, ahol Pálovits Andrea elesett. Utána a vádlott elıl lemenekült a lépcsın az udvarra, de a vádlott visszarángatta, s könyörgése ellenére a lakásban az ütlegelést tovább folytatta. A rendszeres bántalmazásoktól keletkezett sérülések következtében a sértett belázasodott, erıs fájdalmai voltak, sérülései orvosi ellátást igényeltek. A vádlott 1990. június 8. napján fél 12 órakor kötszert kért az I/2. számú lakásban lakó, Mártonyi vezetéknevő szomszédtól, hogy Pálovits Andrea sebeit bekösse. Behívta a szomszédot a lakásba, ahol megmutatta a rossz állapotban, összeverve fekvı Pálovits Andreát, akinek egyik karja feldagadt. A szomszédnak azt mondta, hogy nem engedi orvoshoz, mert »beköpi«. Pálovits Andrea olyan elesett állapotban volt, hogy a szomszéd megkérdezte a vádlottól, mit fog csinálni, ha meghal. A vádlott erre azt válaszolta, hogy az nem érdekli, pusztuljon el. Feltehetıen e beszélgetés hatására, rövid idı múlva, a vádlott hozzátartozói taxival Pálovits Andreát az egyetemi klinika baleseti ambulanciájára vitték. Pálovits Andreát 1990. június 8. napján 13 órakor vették át az ambulancián, ahol sérüléseinek keletkezésére azt adta elı, hogy három napja legurult a lépcsın, egy emeletnyit gurult, karjait, fejét ütötte meg, két napja lázasnak érzi magát. Felvételekor 39,2 fokos láza volt, jobb karján elhalást, bal karján nyílt törést észleltek. Felvételét követıen a jobb karja megmentése céljából sürgısségi mőtétet hajtottak végre. Végül a kart az elhalt részek miatt vállból amputálni kellett, de ennek ellenére Pálovits Andrea életét nem sikerült megmenteni. 1990. június 9. napján 03 óra 40 perckor meghalt. (…) A sértett mindössze huszonhét évet élt. Boncolásakor huszonhat, egymástól elkülöníthetı sérülést találtak rajta, amelyek jóformán az egész testét befedték. A következı részlet az orvosszakértıi véleménybıl származik: Az 1–4., 9., 11., 18. pont alatti vérbeszőrıdések nagy erejő ütéstıl, rúgástól vagy a test tompa felszínő tárgyhoz történı ütıdésétıl keletkeztek. Az 5., 7, 8., 19., 23., 25. pontban szereplı hámhorzsolások tompa felszínő tárggyal történt ütés következtében jöttek létre. A 6. és 20. pontban írt hámkarcolások nagy valószínőséggel hegyes tárggyal való bántalmazás következtében jöttek létre. A 21., 22., 24. pont alatt leírt, repesztett sérülések kis erejő, tompa erıbehatással keletkeztek ütıdés vagy ütés következtében. A 15., 16., 17. és 26. pontban leírt égési sérülések rúdszerő, forró tárggyal történı égetés következtében jöttek létre. A 12. pontban szereplı két sérülés egy erıbehatás következménye. Nagy valószínőséggel a sértett, amikor a vádlott kivágta a függıfolyosóra, ráesett a karjára. A sértett eltávolított jobb karján eredetileg a felkaron és az alkaron is korábbi vérbeszőrıdések voltak Ezek a sebészeti beavatkozást megelızı 1-3 nappal keletkeztek A lágyrészben lévı vérzés és az ahhoz társuló vizenyı vérrögképzıdést okozott. A vérbeszőrıdés elgennyesedett, a gennyesedés folyamatát az érelzáródás gyorsította. A jobb karon lévı gennyesedés, továbbá a bal karon lévı nyílt törés a sértett leromlott állapotában vérmérgezést eredményezett. A többszörös, gennyes sebekhez társult általános vérmérgezés okozta Pálovits Andrea halálát.

Az égési sérülések, a kartörés, a jobb kar gennyesedése olyan erıs fájdalommal járt, hogy ha a vádlott a sértett távozását nem akadályozza meg, Pálovits Andrea orvoshoz ment volna. Az idıben nyújtott orvosi segítség megmenthette volna az életét. (…) A vádlott 1991 szeptemberében, pontosabban meg nem határozható idıpontban Szolnokon, a Dudás büfében, meg nem állapítható módon, megszerezte Dévényi László személyi igazolványát. Az igazolványt meghamisította: saját fényképét ragasztotta bele. Az igazolványt ırizetbevételekor találták meg nála. Pálovits Andrea halála után a vádlott bujkált, Szolnokot is elhagyta, majd visszaköltözött Szolnokra, a Zsolna utca 30. számú házba, az I. emelet 2. számú lakásba. Kis Amáliával létesített élettársi kapcsolatot, akitıl ez idı alatt gyermeke született. Kis Amáliával is durván bánt, bántalmazta, rettegésben tartotta. 1992. június 13. napján 03 órakor a rendırség behatolt a lakásba és a vádlottat ırizetbe vette. A nála talált meghamisított személyi igazolványt lefoglalták. Az eljárás során lefoglalták Pálovits Andrea ruhanemőit, cipıjét, a vádlott fényképezıgépét… stb.” (IV/11. sz. jogeset) A fenti ügyben a bíróság nem látta bizonyíthatónak, hogy a vádlott kívánta volna a sértett halálát vagy e lehetıséggel szemben közömbösen belenyugodott volna a halál lehetıségébe. Ennek hiányában a büntetıjog nem emberölésrıl, hanem halált okozó testi sértésrıl beszél, ami azt jelenti, hogy az elkövetı csupán bántalmazni akarta a sértettet, de annak halálára nem terjedt ki a szándéka. Ilyen esetekben azt mondjuk, hogy a bántalmazás szándékos volt ugyan, de a bekövetkezett halálra nézve csak a gondatlanság áll fenn. A halált okozó testi sértés büntetési tétele kettıtıl nyolc évig terjedı szabadságvesztés, míg az emberölés alapesetéé öttıl tizenöt évig, minısített esetben (például különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés) tíztıl tizenöt évig terjedı vagy életfogytiglani szabadságvesztés. A bírói gyakorlat a puszta kézzel történı bántalmazásból eredı halál esetén többnyire nem emberölést, hanem halált okozó testi sértést állapít meg. Az a tény, hogy az asszonyok életének kioltását kirívóan enyhe büntetésekkel lehet „megúszni”, elsısorban annak köszönhetı, hogy e cselekmények jelentıs részben nem késsel, baltával vagy más eszközzel, hanem eszköz nélküli bántalmazással valósulnak meg, így szinte automatikusan halált okozó testi sértésnek minısülnek. Ez a gyakorlat helytelen és nincs összhangban a büntetı jogszabályokkal, amelyek szerint – ahogy már említettem – nem csak az követi el a szándékos emberölést, aki a halál bekövetkezését kifejezetten kívánja, hanem az is, aki tudja, hogy a bántalmazásba a sértett belehalhat, s a halál beállta vagy elmaradása számára teljességgel közömbös. Szintén a szándékosság fogalma alá tartozik, ha valaki olyan módon bántalmaz, hogy az a halál okozására alkalmas, ezt az illetı tudja is, és bízik ugyan abban, hogy áldozata nem fog meghalni, de ez a bizakodása az adott körülmények között teljesen alaptalan, pontosabban csupán a véletlenre vagy a csodára alapozó. A fenti példa, véleményem szerint, tankönyvbe illı esete az eshetıleges szándékkal megvalósított emberölésnek, azaz annak, amikor az elkövetı nem kívánta ugyan áldozatának halálát, de azzal szemben teljesen közömbös volt. E közömbösségnek hangot is adott, amikor a szomszéd kérdésére azt felelte, hogy „nem érdekel, pusztuljon el”. A már többszörösen büntetett vádlottal szemben az élettársának életét kioltó cselekményért és a személyi igazolvány ellopásával megvalósított bőncselekményért halmazati büntetésként megállapított hat év, álláspontom szerint, méltánytalanul enyhe büntetés volt ezért a rendkívül kegyetlen tettért. A következı jogesetben a bíróság pontosan azt fejtette ki, hogy a kitartó, az életfontosságú szerveket (például a fejet) is érintı bántalmazás akkor is emberölés, ha eszköz nélkül, puszta kézzel történik.

„A kiegészített tényállásból az elkövetés körülményei alapján arra kell következtetni, hogy a vádlott szándéka eshetılegesen a sértett halálára is kiterjedt. A vádlott durva módon, kitartóan, testszerte ököllel ütlegelte és cipıs lábbal rugdosta az erısen ittas sértettet. Többszörös, közepesnél nagyobb erejő rúgások érték a sértett fejét, arcát, tarkótájékát, amelyek súlyos, nagy kiterjedéső agyzúzódást és az egész fejsisak bevérzését eredményezték Ezen felül a sértett mindkét oldalon sorozatos bordatöréseket és további súlyos töréseket; kulcscsonttörést, szegycsonttörést, állkapocscsonttörést szenvedett. A vádlott a bántalmazás következtében mozgásképtelenné váló, majd eszméletlen állapotba kerülı sértettet további sorsa iránti teljes közömbösséggel, az esti órákban gyéren lakott külterületen magára hagyta. A helyszínen azonban kitépett hajcsomókat is találtak, és az elvégzett vizsgálatok kimutatták, hogy a nıi haj a sértettıl származhat. A halott sértettrıl fényképfelvételek készültek, és azokon láthatók a sértett mellett szétgurult kisdinnyék, melyek a vádlott táskájából estek ki. Itt látható a sértett protézise is, mely a bántalmazás közben esett ki a szájából. (IV/12. sz. jogeset) Az igazságügyi orvosszakértı szakvéleménye szerint, miután a sértett az agyzúzódást elszenvedte, mozgásképtelenné vált. A vádlott azzal védekezett, hogy ı mindössze két pofont kevert le az asszonynak. Ahogy már rámutattam, az asszonyverésnek ez a bagatellizálása szokványos jelenség. A bíróság azonban az orvosszakértıi nyilatkozat alapján vonta le azt a következtetést, hogy a sérülések két pofontól nem keletkezhettek. Szám szerint nem lehet meghatározni, mennyi, de igen nagyszámú erıbehatás érte a sértett testét, mely ökölcsapás és rúgás volt. A következı jogesetben szereplı asszonyt a vádlott – ahogy az a hasonló ügyekben megszokott – rendszeresen és kegyetlenül bántalmazta. Az asszony halála is egy ilyen alkalommal, hasba rúgásának eredményeként állott be. (Az ítéletben szereplı kényszergyógyítás szó arra utal, hogy az elítéltnek a börtönben kötelezı alkoholelvonó kezelésben kell részesülnie.) BH 1996. 568. „A megyei bíróság a vádlottat halált okozó testi sértés bőntette miatt 2 év 8 hónapi börtönbüntetésre, a közügyektıl 3 évi eltiltásra ítélte, és elrendelte a kényszergyógyítását. A tényállás lényege a következı. A vádlott 1990 májusában albérlıként a sértett asszonyhoz költözött, vele mintegy másfélkét év múlva élettársi kapcsolatot létesített. Különbözı helyeken vállalt munkát, az utóbbi idıben munkanélküli lett, és havi 5900 forint segélyben részesült. A vádlott ittas állapotban nemegyszer tettlegesen bántalmazta élettársát, a sértettet megpofozta, hajánál fogva húzta be a fürdıszobába, ott a tust a szájába nyomta, csizmával megrugdosta, fojtogatta stb. E bántalmazások olyankor történtek, amikor a sértett kiskorú gyermeke nem tartózkodott otthon, de neki a bántalmazásait elpanaszolta. 1994. december 9-én a vádlott ugyancsak bántalmazta a sértettet. A sértett rosszul lett, ezért a vádlott 19 óra 55 perckor telefonon értesítette az orvosi ügyeletet. Az ügyeletes orvos a helyszínre érkezéskor a sértettet eszméletlen állapotban találta, vérnyomása nem volt mérhetı, pulzusa 30/perc volt. Szájából véres, habos váladék ürült. Állapotát az orvos haldoklónak ítélte meg, a rohammentıvel érkezett mentık ennek ellenére megkísérelték a sértett újraélesztését, de ez eredményre nem vezetett, a sértett halála 20 óra 35 perckor beállt. A sértett halála erıszakos úton, kettıs bélfodorszakadás következtében kialakult hasőri vérzés következtében jött létre. A sérülések és a bekövetkezett halál között egyenes okozati összefüggés áll fenn.

A Legfelsıbb Bíróság egyebek mellett a következıkkel egészítette ki a tényállást. A sértetten észlelt sérüléseket, közöttük a sértett halálát megelızıen körülbelül egy órával keletkezett kettıs bélfodorszakadást a vádlott okozta direkt erıbehatással, nagy valószínőséggel a sértett hasba rúgásával. A bélfodorszakadás mellett a sértett bal oldali combtájéka feletti izomállományban és a has bırében a vizsgált területnek megfelelıen friss, néhány órásra tehetı vérzés és roncsolódás, míg a kültakaró több pontjának megfelelıen idült vérzéses zúzódás keletkezett. A kültakaró sérülése kis erejő, tompa erıbehatásra – ütés, ütıdés –, míg a hasőri sérülés közepes erejő, direkt erıbehatására keletkezett. A bal oldali felkar belsı részen található sérülések megragadási jellegőek.” Pénz olvasva, asszony verve jó…? Felhasznált irodalom: Ann Jones: Next Time She’ll Be Dead – Battering and How To Stop It. Beacon Press, Boston 1994 R. E. Dobash és R. Dobash: Violence Against Wives, Open Books, London 1979 Lenore E. Walker: Terrifying Love – Why Battered Women Kill and How Society Responds, HarperPerennial 1990

ÖTÖDIK FEJEZET „Nem fáj semmim. Csak mindenem…” A bántalmazás hatása az áldozatokra 1. Áldozatok? A terrorban élı nık sorsának megismerése után vegyes érzésekkel használom azt a szót rájuk, hogy „áldozat”. Büntetıjogászként azért ragaszkodom ehhez a kifejezéshez, mert kizárólag ily módon lehet visszatükrözni azt a helyzetet, ami jogi szempontból a valóság: olyan nıkrıl beszélünk, akiknek a sérelmére sorozatban követtek el bőncselekményeket. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne váljon viszonylagossá, ne halványuljon el az az egyenes összefüggés, hogy aki üt, ver, megerıszakol, fenyeget és rettegésben tart, az az elkövetı, aki pedig mindezt elszenvedi, az az áldozat. Ugyanakkor az általam megismert bántalmazott nık jelentıs része korántsem „áldozatként”, tehetetlen bábként éli az életét. Ezek az asszonyok csodával határos akaraterıvel, kitartással, emberfeletti erıfeszítésekkel próbálják végigélni napjaikat, nevelni a gyerekeiket, végezni a munkájukat. Amikor arról hallunk, hogy valaki a nyílt utcán erıszakos bőncselekményt szenvedett el, nyilván azt képzeljük, hogy az illetı együttérzı hozzátartozókkal körülvéve, bekötözött sebekkel, fájdalomcsillapítókkal pihenve próbál felépülni. Azok, akik saját otthonukban, saját családjukban válnak bőncselekmények sértetteivé, egészen más helyzetben vannak. Igen gyakran orvosi segítséget sem kapnak, mert nem tudnak, sıt nem mernek mentıt hívni vagy orvoshoz menni. Ugyanakkor titkolni, tagadni kell a történteket, hiszen ami történt, az a kollégák és mások szemében gyakran nem az elkövetı, hanem az asszony szégyene. „Amikor kék-zöld foltokkal a szemem aktt megjelentem a barátnımnél és levettem a napszemüvegemet, összecsapta a kezét és azt kérdezte: »Uramisten, mit tudtál csinálni, amivel így fölbosszantottad ezt az embert?«” „Nagyon rosszulesett, hogy anyám nem különösebben döbbent meg, hanem valami olyasmit mondott, hogy »ejnye, lányom, hát miért mutatkozol az utcán így kidekorálva? Mit fognak gondolni, milyen asszony vagy? A mi idınkben igyekeztünk elrejteni az ilyesmit.«” „Nagyon fájt, hogy az egyik komoly verés után nem tudtam elmenni a kislányom szülıi értekezletére. Hogy tudtam volna megmagyarázni a kék foltokat? Akkor is és sok más alkalommal is hazudnom kellett. Ez külön is nagyon rossz volt.” Furcsa módon többnyire nem az a kérdés, hogyan lehetett ilyen durva, ilyen brutális a házastárs, hanem az, mit tehetett az áldozat. Ritka az együttérzés és még ritkább a segítség. 2. A „lelki fájdalom”. A bántalmazottság következményei és hatásai sokrétőek, s noha az asszonyok jelentıs része csodálatra méltó erıvel képes tovább élni az életét, a családon belüli fizikai, lelki és sokszor szexuális terror az áldozat életének egészére rányomja a bélyegét. A rendkívül káros hatások közül kiemelném a „három efet”: fájdalom, félelem, fenyegetettségérzés. A fájdalom lelki és fizikai. Amit „lelki fájdalomnak” nevezek, azt az orvostudomány, illetve a pszichológia a legkülönbözıbb elnevezésekkel illeti: a neurotikus tünetképzıdéstıl a depresszióig. Meggyızıdésem szerint korszakváltást jelentene a pszichoterápiában a családon

belüli erıszak és a lelki megbetegedések közötti szoros összefüggés mélyreható elemzése. Nap mint nap keresi föl számtalan bántalmazott nı a körzeti orvosát bizonytalan pszichoszomatikus tünetekkel, amelyek hátterében a folyamatos félelem, rettegés és a reménytelenség áll. „Teljesen tönkrementem az évek során a sok szenvedésben, a sok lelki fájdalomban. Ma már el sem lehet képzelni rólam, hogy valamikor egy szép, egészséges nı voltam. Kihullott a gyönyörő, sőrő hajam, tönkrement a bıröm. Folyton csalánkiütést kapok a feszültségtıl, tele leszek piros foltokkal, viszketek. Állandó gyomorfájásom és hasmenésem van.” „Összevissza ugrál a vérnyomásom, és állandóan szorítást érzek a szívem körül. A torkomban pedig egy furcsa, szorító érzést, néha olyan, mintha megfulladnék. Aludni alig tudok. Folyton vizsgálgatnak, sok gyógyszert szedek, de nem érzem, hogy jobban lennék.” A tünetek felsorolása lehetetlen, de az általam megkérdezett asszonyok, illetve a bírósági akták tanúsága szerint ide tartozik például a rendszeres fejfájás, szorító érzés a torokban, folyamatos fájdalom- és fáradtságérzés a vállakban, nyakban és a hátban. Sokévi bántalmazottság után így foglalta ezt össze egy idısebb asszony: „Tudja, aranyos, valahogy úgy vagyok vele, hogy úgy külön nem fáj semmim. Csak mindenem.” A lelki fájdalom szempontjából talán szerencsésebb helyzetben vannak azok a bántalmazott asszonyok, akik már teljesen kiábrándultak a társukból, érzelmileg elhidegültek tıle, azaz akik már egyáltalán nem szeretik a bántalmazójukat. Kívülállóként bizonyára nehéz elképzelni, de korántsem minden esetben ez a helyzet. A brutalitás, a kegyetlenség, vagyis a féktelen hatalomgyakorlás nem minden esetben eredményezi az elkövetıvel való teljes szembefordulást. Számtalan asszony hosszú évek durva bántalmazása ellenére is szereti a férjét. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem a bántalmazás az, amit szeret. Minden kapcsolatnak története van. Egyik sem úgy kezdıdött, hogy a férfi ütötte, verte, terrorizálta menyasszonyát vagy barátnıjét. (A bántalmazási folyamat kialakulásáról már részletesebben szóltam a bántalmazás természetrajzáról szóló fejezetben.) Aligha akad olyan kapcsolat, amelyet csak és kizárólag a bántalmazás jellemez, és aligha van olyan férfi, akinek ne lenne más, jobb tulajdonsága, mint hogy bántalmazó. A szép pillanatok, az emberi megnyilvánulások ideig-óráig megelızik, háttérbe szorítják a szenvedéseket. Az asszonyok pontosan azért dédelgetik magukban a szép emlékeket, a kölcsönös szeretet megnyilvánulásait, mert nagyon nehezen fogadják el, hogy a szép tervekbıl terror és erıszak lett. A megkérdezett nık így vallottak a brutális férj iránti érzéseikrıl: „Akármit is csinált velem, amikor ránéztem a gyerekeinkre, valamiféle hála öntötte el a szívemet. Nagyon szépek a gyerekeink, és mindig arra gondoltam, ıneki köszönhetem azt, hogy ık a világon vannak.” „Amikor éppen szép napok voltak, akkor nagyon kedves tudott lenni velem. „Meghatódtam attól, hogy nem csúnya neveken szólított, hanem azt mondta nekem, »anyukám«. Olykor még a kávét is behozta az ágyamba. Ilyenkor mindig úgy éreztem, talán mégiscsak szeret engem. Teltek az évek, és én még mindig hittem abban, hogy megváltozik.” „Én azért menteni feleségül a férjemhez, mert nagyon szerelmes voltam bele. Ez az érzés sehogy sem akart elmúlni belılem. Mindig próbáltam mentségeket találni arra, hogy bánt engem. Nem nélküle akartam élni, hanem verés nélkül.”

„Szinte valamiféle irigység fogott el, amikor a hároméves gyerekünk a selypítı hangján kimondta azt rövid mondatot, hogy »apu rossz«. Furcsa volt, hogy egy kisgyerek ilyen egyszerően és egyértelmően megfogalmaz valamit, amit én folyton ködösítettem, és amivel én felnıttként nem mertem szembesülni.” Fájdalmasan megható az alábbi vallomás: „Amíg apukám élt, nagyon-nagyon sokat szenvedtünk, anyu, a testvérem és én. A legutolsó években már szinte mindig ırjöngött, tört-zúzott, üvöltve fenyegetızött, gyakran kizárt minket a házból. Félelemben, rettegésben éltünk. Amikor tavaly meghalt, mégis mindnyájan nagyon megrendültünk. A sok fájdalommal, a szégyenünkkel együtt mi mégiscsak egy család voltunk. Gyerekkorunkban apu térdén lovagoltunk Együtt álltunk a karácsonyfa alatt. Együtt örültünk és együtt szenvedtünk. Sokszor eszembe jut, hogy mit kellett volna másként csinálni. Akárhogy is éltünk, nagyon fáj, hogy már nincsen apukám.” A leegyszerősítve „lelki fájdalomnak” nevezett jelenség legbelsı lényege sok bántalmazott asszonynál nem más, mint annak a keserősége, annak a fájdalma, hogy az az ember bánt, akit én szeretek. Hiszik, mert hinni akarják, hogy a bántalmazó szereti ıket, csak éppen indulatos ember, hirtelen haragú, alkoholfüggı… S ki tudja, talán igazuk van abban, hogy a maga módján a bántalmazó szereti a társát, csak ezt a szeretetet kizárólag totális, feltétel nélküli, határokat nem ismerı uralomként és a szeretett személy tárgyiasításaként, alárendeléseként éli meg. Megfogalmazás kérdése, hagy „szeretetnek” nevezhetjük-e azt az érzést, ami egy embert egy olyan tárgyhoz főz, amit kedve szerint megrongálhat, földhöz vághat, összetörhet, leköphet vagy akár simogathat, dédelgethet, bámulhat. Kérdés, hogy szeretet-e az az érzés, amelynek lényege az a biztos tudat, hogy a tárgy az enyém, és azt teszek vele, amit csak akarok. A lelki fájdalom eredménye lehet súlyos depresszió vagy öngyilkossági kísérlet. Találkoztam olyan asszonnyal, aki öt ízben próbált meg önkezével véget vetni az életének. Nem lehet megkerülni a bántalmazással összefüggı nıi alkoholizmus problémájának említését. Annak megállapítását követıen, hogy a bántalmazásba belehalt asszonyok egy része maga is ittas volt az agyonverésekor, igen könnyő azt a következtetést levonni, hogy „azért verték, mert ivott”. Az esetek többségénél az okozati összefüggés fordított: azért ivott, mert verték. Az sem ritka eset, hogy az alkoholista bántalmazó közvetlenül is kényszeríti az asszonyt arra, hogy együtt igyon vele, azaz: akkor veri, ha nem iszik. A következı ügyben a bíróság lelkiismeretesen tárta fel a férje életét kioltó asszony kezdıdı alkoholizmusának elızményeit: „A vádlott az általános iskola három osztályát végezte el. Hatvanéves, büntetlen elıélető. Nyugdíjas, havonta 8640 forint nyugdíjat kap. (Az ítélet 1995-ben született. – A Szerzı megjegyzése.) Vagyona fél ház, eltartásra szoruló kiskorú gyermeke nincs. 1989 óta csigolyamegbetegedésben szenved, ami miatt többször állt kórházi kezelés alatt. A sértettel 1954 novemberében kötöttek házasságot, amelybıl két leánygyermek született. A sértett, miután nyugdíjas lett, az 1990. évtıl elkezdett nagymértékben italozni. Ital hatása alatt durva, agresszív volt. A vádlottat állandóan szidalmazta, többször bántalmazta. A legsúlyosabb eset az volt, amikor egy bárd lapjával arcul ütötte úgy, hogy a dobhártyája is megsérült, az arcán pedig maradandó elváltozás keletkezett. Félt a sértettıl, ezért egyik bántalmazása miatt sem tett feljelentést. Foglalkozott a gondolattal, hogy elválik, de a sértett ezt nem engedte, ezért is fenyegette. A már tőrhetetlen magatartása miatt 1994-ben a vádlott asszony négy hónapra elköltözött otthonról a lányához. A férje azonban itt is zaklatta, kénytelen volt visszaköltözni,

és utána a férfi az italozó, agresszív magatartását tovább folytatta. Nem csak a vádlottal, hanem a lányaival, a többi családtaggal szemben is durva, agresszív volt. Ezért az egyik lánya egyáltalán nem, a másik pedig csak ritkán járt haza. Mivel neki magának állandóan ilyen megnyilvánulásai voltak, az a gondolat is foglalkoztatta, hogy amennyiben ıt fogja támadás érni, miként tud védekezni. Ezért ilyen célból már hoszú ideje a verandán, az egyik ablak alatti mélyedésben egy gesztenyefából készült farudat tartott. Esetenként a feleségét is erıszakosan szeszes itallal kínálta. Részben ezért, részben pedig azért, hogy a férje magatartását jobban el tudja viselni, az utóbbi idıben a vádlott is fogyasztott esetenként szeszes italt, elıfordult, hogy le is részegedett. Kimutatható nála a kezdıdı alkoholizmus, amelynek testi és lelki tünetei megfigyelhetık…” (V/1. sz. jogeset) Az asszony egy újabb támadást követıen a fenti ítéletrészletben említett gesztenyefa rúddal és egy másik tárggyal hátulról agyonütötte a férjét. A jogerıs ítélet: hét év szabadságvesztés. A nık egy része éveken át alkohol vagy más „szer” alkalmazása nélkül szenvedi végig a brutalitást. Igen nagy a száma azoknak, akik a félelmük, szorongásuk csökkentésére rendszeresen szednek – függıséget is okozó – nyugtatókat, vagy fizikai fájdalmuk enyhítésére, kábító hatású fájdalomcsillapítókat. Megint mások az alkoholhoz menekülnek. A rendszeres gyógyszerszedést a társadalom elfogadja, míg az alkoholfogyasztást – elsısorban nıknél – elítéli. S az ítélet gyakran úgy szól: az a nı, aki iszik, megérdemli a verést. 3. A fizikai (testi) fájdalom. Az orvos lehetıségei, feladatai. A lelki fájdalmon túl fontos szólnunk azokról a rettenetes fizikai fájdalmakról, amelyek a tettleges bántalmazás során keletkeznek. A bántalmazott asszonyokkal töltött idı egyik legmegrázóbb tapasztalata számomra az volt, hogy szinte mindnyájan a szó szoros értelmében életük végéig viselik magukon a brutalitás „eredményeit”. Már régebben is feltőnt nekem, hogy milyen sok középkorú, sıt fiatal nınek hiányos a fogazata. Ma már tudom, hogy sok esetben nem a rossz táplálkozás vagy a fogápolás hiánya az ok, hanem a célzott, nagy erejő ökölcsapás. Beszéltem olyan asszonnyal, akinek élete nagy vágya, hogy pótoltathassa kiütött fogait, és így újra tudjon mosolyogni. A bántalmazott asszonyokkal való beszélgetéseim sokszor hosszúra nyúltak. Néhány alkalom tapasztalata után már tudtam: feltétlenül megoldást kell találni arra, hogy szüneteket tartsunk, illetve lábuk feltételével vagy más módon olyan testhelyzetbe kerüljenek az interjúalanyok, hogy komoly fájdalom nélkül kibírják az együtt töltött idıt. A többségük ugyanis olyan mennyiségő és súlyú sérülést szenvedett el a lábán, csípıjén, derekán, gerincén, hogy képtelen ülni. A bántalmazott nık nagy részének kisebb-nagyobb mértékben eltorzult az arca, az orra; az ütések, rúgások következtében állkapcsuk végleg eldeformálódott. Karjukon, lábukon, mellkasukon, de sokszor nyakukon vagy arcukon is gyakran láttam vágott, metszett, szúrt sérülések nyomait. Találkoztam olyan asszonnyal, akinek a karján szinte egyetlen négyzetcentíméternyi bırfelület sem volt ép. Rákérdezésemre kiderült, hogy férjének egyik „specialitása” a törött üvegdarabbal való kínzás volt. Igen nagy a száma azoknak a nıknek, akiknek maradandó fogyatékosságot okozó sérülései keletkeztek. Néhányan dobhártyájuk sérülése miatt egyik fülükre megsüketültek, míg mások a látásukat veszítették el. Nem egy olyan asszonnyal találkoztam, aki a terhesség alatti bántalmazások hatására elvetélt, illetve gyermeke koraszülött lett és meghalt. Az asszony bele is halhat a bántalmazások során elszenvedett sérüléseibe. Sajnos az esetek többségében csak ilyenkor, a bántalmazó férj ellen megkésve lefolytatott büntetıeljárás alatt, a bántalmazott asszony boncolása során derül fény arra, hogy agyonverését megelızıen már

szinte megszámlálhatatlan esetben szenvedett el súlyos sérüléseket. Fájdalmára, szenvedésére akkor bizonyára senki nem figyelt oda. Íme egy rövid részlet egy olyan büntetı ítéletbıl, amelynek tárgya egy nı agyonverése volt: „A vádlottnak azt a tényállítását, hogy elızı napon, tehát szombaton ütlegelte a sértettet és korábban is meg szokta verni, alátámasztja az igazságügyi orvosszakértıi véleményben leírt 19 külsérelmi nyom, melyek közül volt egészen frissnek nevezhetı, így például a szem ínhártyáján és kötıhártyáján lévı bevérzések, valamint az ajkakon, az ajakpír alatti sérülések, továbbá a nyelvcsúcs sérülései. Az azonban már a boncoláskor, 1993. szeptember 22-én, az elhalt sértett testének elırehaladott bomlásos folyamata miatt nem volt megállapítható, hogy ezek a friss sérülések percekkel a halála elıtt vagy félórával, esetleg egy nappal korábban keletkeztek-e. Az bizonyos azonban, hogy ezek a sérülések a halál idıpontjához sokkal közelebbi idıpontból származnak, mint az egész testén látható többnapos, többhetes sérülések, nem beszélve a korábban már gyógyult sorozatbordatörésekrıl, illetve májsérülésekrıl.” (V/2. sz. jogeset) A bántalmazott asszonyok egészen különbözı élettörténetőek, iskolai végzettségőek, korúak, ami közös bennük a bántalmazott voltuk. Sérüléseik okozói is különfélék, ami közös bennük, az az, hogy bántalmazók. Külföldi kutatások szerint nık esetében a családon belüli erıszak az egyik leggyakoribb vagy egyenesen a leggyakoribb oka a sérüléseknek, „baleseteknek”. A sérült nık jelentıs része egyáltalán nem jut el orvoshoz, hiszen a bántalmazó nem engedi. Néhányan részesülnek ugyan baleseti ellátásban, de a sérülés valódi okát nem merik feltárni az orvos, az egészségügyi dolgozó elıtt. Komoly dilemma, melyik lenne a helyes jogi megoldás: kötelezni kellene-e az orvost arra, hogy amennyiben a sérülések hátterében bántalmazást sejt, hivatalból feljelentést tegyen, avagy helyesebb lenne-e, ha az orvosi titoktartás ilyen esetekben is a legteljesebb mértékben érvényesülne. A hivatalból történı kötelezı feljelentés rendszerének elınye az lenne, hogy minden egyes eset a rendırség tudomására jutna és – természetesen abban az esetben, ha hatékony eljárás és fellépés lenne a következmény – remény lenne arra, hogy a bántalmazó ennek hatására felhagy a további hasonló cselekményeivel. Ehhez azonban a családon belüli bőncselekményekkel kapcsolatos jogi, illetve hatósági felfogásunkat alapvetıen kellene megváltoztatni. Ugyanennek a megoldásnak, azaz a kötelezı feljelentésnek a hátránya lenne, hogy a sérültek még kisebb számban jutnának orvosi segítséghez – vagy azért, mert még kevesebb elkövetı „engedné el” áldozatát a rendelıbe vagy kórházba, vagy azért, mert az asszonyok félnének elmenni, tartva a bántalmazó bosszújától. A helyes megoldásnak azt tartanám, ha foglalkozási szabály lenne az egészségügyi dolgozók számára, hogy minden egyes sérülttel négyszemközt, azaz a hozzátartozók nélkül beszéljenek a sérülés körülményeirıl. Természetesen helytelen lenne megszégyeníteni az áldozatot azzal, hogy az egészségügyi dolgozó egyszerően nem fogadja el a beteg által elıadott variációt a sérülés keletkezésére, azonban még ilyen esetekben is, azaz amikor a sérült mindenáron tagadni próbálja a bántalmazás tényét, információt kellene nyújtani szamára a lehetıségeirıl. Külföldi tapasztalatok alapján el tudom képzelni például, hogy egy kis információs füzetet kapnának a baleseti ügyeleten jelentkezık, abban az esetben, ha az orvos bántalmazásra gyanakszik. Ez tartalmazná a rendelkezésre álló telefonos segélyvonalak, „menedékházak” címét, telefonszámait és egyéb olyan adatokat, amelyek hozzásegíthetik a bántalmazott asszonyt, hogy ı maga, saját döntése alapján forduljon segítségért. Helyesen jár el az orvos, ha

mind az asszony, mind az esetlegesen jelenlévı bántalmazó elıtt egyértelmővé teszi, hogy az „asszonyverés” elfogadhatatlan magatartás, súlyos bőn. Különös jelentısége lehet az ilyen nyőt állásfoglalásnak vidéki, zárt közösségek esetében, ahol a családi orvosnak igen nagy tekintélye van. 4. A fenyegetettség és a félelem érzése. A fájdalomokozáson túlmenıen a rendszeres bántalmazás további súlyos hatása a folyamatos fenyegetettségérzés. A bántalmazást folyamat elindulása után a nı azt tapasztalja, hogy az újabb és újabb „epizódok”, „nagyjelenetek”, azaz verések, ırjöngések, a törés-zúzás elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Elıbb-utóbb rá kell jönnie, hogy mindez gyakorlatilag teljesen független az ı magatartásától. A bántalmazó ugyanis mindig talál indokot a terrorizálásra vagy a verésre. A kérdés csak az, hogy éppen mikor várható a soron következı kitörés, továbbá hogy ezúttal miként, milyen sérülésekkel, mennyi fájdalommal sikerül azt átvészelnie. A nı egész szervezete és pszichikuma folyamatos készenléti állapotban van. Ez utóbbi a bántalmazás összes körülményétıl függıen az áldozat egész életét, illetve annak egyes szféráit teljesen meghatározhatja. (Például elképzelhetı, hogy a munkahelyén nyugodt lehet, és a készenléti állapot csak hazaérkezésekor kezdıdik, de az is, hogy telefonon vagy személyesen zaklatva a munkahelyén sincs nyugalma.) A bántalmazott nı félelemben él. Félti az életét, a testi épségét, a gyermekeit, sokszor más hozzátartozóit is. Félti az otthonát (hiszen ki tudja, mikor gyújtja vagy robbantja fel a bántalmazó), félti a tárgyait, félti a munkahelyét (hiszen kérdés, meddig képes ilyen állapotban dolgozni…). A folyamatos fenyegetettségérzés és félelem semmiképpen nem nevezhetı természetes állapotnak. Elıfordulhat, hogy a bántalmazott nı tudata, koncentrációja szinte teljesen beszőkül, s voltaképpen egész életét ez a bizonyos készenléti állapot tölti ki. Az, hogy ez mikor tekinthetı kóros elmeállapotnak, orvosszakértıi kérdés. A külföldi példák azt bizonyítják, hogy a családon belüli erıszakkal kapcsolatos ismeretanyag bıvülésével, a jelenség felszínre kerülésével, az errıl való nyilvános vitákkal párhuzamosan számos szakterület álláspontja is megváltozik, átalakul. Míg régebben a bántalmazásból eredı tüneteket meglehetıs nagyvonalúsággal neurózisnak vagy hisztériának nevezték, ma már lényegesen mélyebbek és alaposabbak az ismeretek. Azokban az országokban, ahol már hosszú évek óta téma a családon belüli erıszak, s ahol tévémősorok, könyvek, újságcikkek sorozata jelenik meg ezzel összefüggésben, szinte elképzelhetetlen, hogy egy orvos vagy pszichológus bagatellizálná a bántalmazás és a testi vagy lelki megbetegedések szoros kapcsolatát. Ennek megfelelıen a szakma szabályai szerint nem helyes egyszerően elfedni a tüneteket nyugtatok adásával, hanem valamilyen formában támogatni kell a bántalmazott asszonyt abban, hogy megszabaduljon az állapotát okozó terrortól. 5. „Bántalmazott nık tünetcsoportja” vagy „fogoly-jelenségcsoport”? A menekülésre nem képes vagy menekülni nem akaró nı helyzetének elemzése. A bántalmazás hatásaira vonatkozó ismereteket jelentıs mértékben és mélységben egészítette ki annak a pszichológiai tünetegyüttesnek az azonosítása, amelyet a szakirodalomban „a bántalmazott nık tünetcsoportjának” neveznek. (Az angol elnevezés: Battered Wives’ Syndrome.) A szindrómát elsıként egy amerikai pszichiáter, Lenore Walker kutatta és írta le, mintegy húsz évvel ezelıtt. A jelenség lényege a következı. A bántalmazott nık szindrómája a lelki megbetegedések (pontosabban rendellenességek) egy nagyobb csoportjába tartozik. Ezt

a rendellenességcsoportot már régebben felfedezték és poszttraumás stresszrendellenességnek (azaz traumát, különleges lelki megrázkódtatást követı stresszrendellenességnek) nevezték el. Az eredeti angol elnevezés posttraumatic stress disorder. Lényege: a szakemberek szerint egyes kiemelkedı súlyú és váratlan megrázkódtatásnak, illetve az ismétlıdı és kiszámíthatatlan bántalmazásnak olyan következményei lehetnek, amelyek a szervezet (illetve „a lélek”) mőködıképességét hosszú távon akadályozzák. Az ilyen helyzeteket átélt embereknél elıfordul, hogy mintegy „leblokkolnak”, teljesen tehetetlennek érzik magukat és úgy gondolhatják, hogy képtelenek a helyzet megváltoztatására. Ha valakit fogságban tartanak és kínoznak, az illetı akkor sem érzi képesnek magát a menekülésre, amikor az ırzıje éppen alszik vagy eltávozik a közelébıl. A jelenséget állatkísérlettel igazolták, illetve illusztrálták. A kísérleti állatot ketrecbe zárták és teljesen kiszámíthatatlan idıközönként fájdalmat okoztak neki (gyenge áram alkalmazásával). Az elsı néhány áramütéskor az állat a ketrec ajtaja felé menekült, azonban amikor rájött, hogy a menekülés reménytelen, a fájdalom pedig – kiszámíthatatlan idıben ugyan, de úgyis bekövetkezik, egyszerően lefeküdt és tehetetlenül várta az elkerülhetetlent. Akkor sem menekült el, amikor a ketrec ajtaja nyitva ált. A kutatók szerint a kísérleti állat „megtanulta a tehetetlenséget”, tapasztalatai azt mutatták számára, hogy a saját magatartásával úgysem változtathat a helyzetén. A jelenségnek ezt a részét el is nevezték tanult tehetetlenségnek. Fogolytáborokban figyelték meg, hogy miután a fogvatartottak rájönnek, megszökni úgysem tudnak, és a kínzás ellen gyakorlatilag semmit nem tehetnek, az adott helyzet keretei között, a fogvatartó „igényeihez”, személyiségéhez alkalmazkodva próbálják csökkenteni a rájuk leselkedı veszélyt és a szenvedésüket. Megpróbálnak tehát a kínzójuk kedvében járni, úgy viselkedni, hogy az tetsszen a „kápónak”. Kedvesek, figyelmesek vele, a szemébe dicsérik, esetleg együtt szidják vele a többi fogvatartottat vagy saját magukat. Mivel a foglyok máshogy nem tudnak menekülni a helyzetükbıl s halálfélelemben élnek, ezzel a fajta alkalmazkodással igyekeznek menteni az életüket, a testi épségüket. Azt teszik tehát, amit az adott helyzetben tenni tudtak az életük védelmében. Ha beleképzeljük magunkat ezekbe a rettenetes helyzetekbe, úgy gondolom, teljesen életszerőnek és ésszerőnek látjuk az ilyen magatartást. Ha megpróbálok megszökni, agyonlınek vagy visszahoznak, különösen akkor, ha mindenki úgy gondolja, hogy a fogolytáborban van a helyem, s bárkihez menekülnék, úgysem fogadna be, sıt feladna. Ha szemen köpöm a kínzómat, ahogy a szívem diktálja, s ahogy az megérdemelné, még jobban megkínoz vagy meg is öl. Ha viszont udvarolok, bókolok neki, akkor esélyem van arra, hogy egy kicsit könnyebb lesz a helyzetem, kevésbé fog bántani, kevésbé fog kínozni. A bántalmazott nık helyzete sokban hasonlít a leírtakhoz. Ennélfogva a helyzetre adott válaszuk is hasonló lehet. Pontosan azért, mert az ilyen esetekben teljesen ésszerőnek és magyarázhatónak tartom azt a reakciót, hogy valaki nem kockáztatja a még brutálisabb verést vagy a halált, fékevezetınek tartom, hogy a bántalmazott nık tanult tehetetlenségét „szindrómaként” (tünetcsoportként) határozzák meg, azt sugallva, hogy ez valamiféle betegség. Már a tanult tehetetlenség kifejezés is félrevezetı. A bántalmazott nık ugyanis általában egyáltalán nem tehetetlenek, ellenkezıleg: aktívak, nagyon is sok mindent próbálnak tenni annak érdekében, hogy a helyzetük megváltozzon. Azáltal válnak „tehetetlenné”, hogy a hatóságok és a társadalom szinte semmi segítséget nem nyújt nekik, s fıképpen azáltal, hogy a bántalmazó nem kényszerül a magatartása megváltoztatására. Meggyızıdésem, hogy a bántalmazott nı magatartásának elemzése helyett a tudomány érdeklıdésének végre a bántalmazó felé (és a jog, a hatóságok közömbössége felé) kellene fordulnia, hiszen a bőnt nem a „tehetetlen” áldozat, hanem a bántalmazó követi el!

Mindazonáltal fontos, hogy a bántalmazott nıvel találkozó szakemberek – éppúgy, mint a hozzátartozók s persze nem utolsósorban a bántalmazott asszonyok értsék, átlássák ezeket az összefüggéseket. Az elmondottak fontosságát a következı történettel szeretném igazolni. Zsuzsa ügyfele volt a Bántalmazott Nık és Gyermekeik Jogvédı Programjának, amely két éven át kísérleti jelleggel mőködött az ELTE jogi karán. A férj rendszeresen és súlyosan bántalmazta Zsuzsát, és ezzel szörnyő szenvedéseket okozott a közös hároméves gyermeknek is. Zsuzsa elıbb önállóan, majd a programba való bekapcsolódását követıen joghallgatók segítségével is minden elképzelhetıt megpróbált annak érdekében, hogy a kapcsolatot megszakítsa. Körülbelül tizenöt különbözı fórumhoz fordult személyesen és levélben. Büntetıeljárást is kezdeményezett a férj ellen. A fiatalasszony egymást követıen hét, illetve három hónapot töltött ideiglenes anyaotthonban a gyermekével, a brutalitás elıl menekülve. (A büntetıeljárás alatt a férj, a szokásnak megfelelıen, szabadlábon védekezhetett.) A bántalmazó, apai jogaira hivatkozva, felkutatta feleségét és gyermekét, a hatóságok kiadták a tartózkodási helyük címét. (Az egyik hatóság, amely ezt megtette, az a válóperes bíróság volt, ahová Zsuzsa a vidéki anyaotthonból elküldte a válókeresetet, amely részletesen tartalmazta az elszenvedett brutalitást mint válóokot!) Miután az asszonyt mind az elsı, mind a második esetben erıszakkal, késsel fenyegetve „hazavitte” a férje, s miután egyetlen hatóság sem adott semmiféle segítséget (a rendırség, az ügyészség és a bíróság például úgy nyilatkozott, hogy „sima súlyos testi sértésért senkit nem lehet letartóztatni”), Zsuzsa a következıket mondta nekem telefonon: „Feladtam. Már az elsı nap hajnali négykor a nyakamhoz tette a kést és diktálta a válókereset visszavonását. Azt kellett írnom, hogy, nagy örömömre, kibékültünk, és újra együtt a család. Ezt a levelet aztán minden hatóságnak el kellett küldenem, akiknek korábban írtam. Amikor bevallottam neki egy segítségkérı levelet, lekevert egy pofont és azt kérdezte, hogy »na, mondjad, kinek panaszkodtál még, te ribanc«. Addig ütött, amíg sorban be nem vallottam az összes helyet, ahová írtam. Szépen együtt elmentünk a postára és feladtuk az ajánlott küldeményeket. Tragikomikus volt, hogy az egyik olyan hatóság a sok közül, amelyik hónapokon át nem válaszolt az eredeti levelemre, nem segített, nem tett semmit, nos, ugyanıtılük pár napon belül jött egy válasz, hogy mennyire örülnek a kibékülésünknek, és milyen állati jó, hogy most már nincs szükség az intézkedésükre. Gondolom, nagyon bölcs dolognak tartották, hogy semmit nem tettek az érdekemben, és azóta is büszkék rá, hogy a trehányságukkal ilyen remekül összehoztak egy családot. Bizonyára fennen hirdetik, hogy nem kell mindenféle hisztérikus nınek bedılni, mert az ilyen libák nem tudják eldönteni, hogy mit akarnak. Szóval most itthon vagyok. Hová menjek? A híd alá a gyerekkel? Ott is megtalál! Ugyanazok a hivatalos szervek, akik a gyereken és rajtam nem segítenek, neki bármikor megmondják, hogy hol rejtızünk Szóval itthon vagyok. Itthon? Furcsa kifejezés. És azt csinálom, amit ı akar. Egyszerre játszom el a hülyét és az elmeápolót. Naponta ötvenszer elmondom, hogy igen, drágám, hát hogyne… Persze, édesem, minden úgy lesz, ahogy te akarod… Persze hogy boldog vagyok veled, hát persze… Nagyon szeretlek… Igen, igen. Nagyon bánom, hogy elszöktem, hogy is tehettem veled ilyet… Igen, tudom, hogy kénytelen voltál párszor jól elverni…. Á, nem, már nem annyira fáj a gerincem, mostanában egyre jobban tudok ülni… Ó, persze, nagyon sajnálta a gyógytornász, hogy lezuhantam a létráról, és azt is hozzátette, hogy milyen helyes férjem van, úgy örült, hogy elkísértél a múltkor… Ó, dehogy, dehogyis csak ı örült neki, én is nagyon örültem….Mindig? Persze, mindig örülök, ha velem vagy, olyan jó, hogy így szeretsz, és sehová nem megyünk egymás nélkül… És így tovább. Hogy lefekszem-e vele? Miért, Ön szerint mi a fenét csinálhatnék? Lefekszem, igen, ha kell, naponta ötször is. Sıt azt is eljátszom, hogy nagyon jó nekem.

Amikor egyet villan a szeme, azonnal ott termek és megsimogatom, ó, drágám, remélem, nem vagy ideges, mondd, mit tegyek, hogy jobb kedved legyen… Mintha egész nap vékony tojáshéjakon járkálnék lábujjhegyen… Csak meg ne reccsenjen a lábam alatt… Naponta százszor idézem fel azt az érzést, amikor a két csigolyám eltörött… meg azt, ahogy bevágta a fejemet a fürdıkád szélébe… Képzeletben újra ott állok, kitéve meztelenül a téli hidegben az ablakpárkányra… hallom az üvöltést, hogy na, ugorj már…, és látom a gyerek eltorzult arcát, hallom a sikítását, »mama, ne…« És látom a tisztelt hatósági közeg unott arcát, a fejcsóválását, hogy igazán együttérez, de semmit nem tehet… És most inkább mosolygok. Inkább játszom, ha kell, egy életen át. Ha ı azt mondja, hogy az ég pepita kockás, akkor azt válaszolom, hogy igen, drágám, hogyne. És próbálom kitalálni, mikor akarja azt, hogy hallgassak. Hogy én még egyszer arról álmodoznék, hogy visszamehessek a szakmámba dolgozni? Ugyan már! Fogoly vagyok. Pedig néha lemehetek egyedül a közértbe, sıt újabban már a barátnımhöz is elenged vagy a gyerekkel a játszótérre. De mégsem tudok megszökni. Hová menjek, merre induljak? Rohanjak el megint reszketve a gyerekkel az ország másik végébe egy anyaotthonba, és éljek két másik családdal egy szobában, egy fillér nélkül, csak azért, hogy utána megint megtaláljon? És ha lehúzok egy félévet vagy akár egy egészet, utána mi lesz? Nagyon hálás vagyok annak a hölgynek, aki a rádióban elmesélte a történetét. Arról az asszonyról beszélek, aki megölte a brutális férjét és most börtönben ül, a három gyerek meg rokonoknál. Iszonyatos! De lehet, hogy ha nem hallgatom végig az elbeszélését, akkor már egy zárkában ülnék vele. Persze kérdés, így mi lesz velem, velünk… Ép esző ember számára, akivel ez nem történt meg, egyszerően felfoghatatlan a helyzet. Még mindig elıjön lázálmaimban, ahogy vert. Izzadtan, rémülten felriadok, és ott fekszik mellettem. Én meg szinte hálás vagyok neki, hogy amióta hazacipelt minket, még nem vert meg. Ami szintén hátborzongató, az az, hogy kifelé ez az ember egy bőbáj. És mi ketten is úgy nézünk ki, mintha a legnagyobb harmóniában élnénk. Ha lát minket valaki az utcán vagy egy étteremben (ugyanis vacsorázni is el szokott vinni, irtó jó dolgom van ám), nos, ha látnak minket, azt gondolhatják, milyen szép, kedves pár. Biztos nagyon boldogok. Néha átvillan az agyamon, hogy amikor egy-egy ilyen szemlélıdı nı vagy férfi szeme elégedetten megpihen rajtunk, odarohanok, belecsimpaszkodom és azt mondom, hogy könyörgöm, segítsen menekülni.” Tanult tehetetlenség? Nos, ha így nevezi a szakirodalom, nevezzük mi is így. De azért lássuk be, hogy Zsuzsa sok minden volt, csak tehetetlen nem. Az égvilágon mindent megpróbált. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a szakemberek azért találtak ki egy „szindrómát” – finoman azt sugallva, hogy az a nı, akit bántalmaznak és nem menekül el, nem normális –, mert a nıt körülvevı világ abnormalitását lehetetlen volt megérteni, feldolgozni, nevet adni neki. Ezek a szakemberek egyébként, élükön Lenore Walkerrel, korántsem voltak nıellenesek. Sıt, a szindróma leírásával segíteni akartak a nıkön, mégpedig, mondjuk ki, azokon a nıkön, akik a fogsághelyzetbıl nem tudtak szabadulni másként, mint a férjük megölése árán. Tekintettel arra, hogy a hagyományos büntetıjog ezt a helyzetet egyáltalán nem tudta és tudja kezelni, s ezeknek az asszonyoknak a cselekményét (amennyiben nem egy aktuális támadás során ölték meg a fogvatartót) nem lehetett jogos védelemnek tekinteni, valahogy meg kellett értetni az esküdtekkel, hogy a nı miért nem ment el, miért nem menekült, ahelyett hogy ölt volna. Így született a „szindróma”. De ne szaladjunk elıre, hiszen Zsuzsa története még nem ért véget. Folytassuk. Ahogy a feleségbántalmazás természetét ismerık sejtik, az „elmeápoló-játékot” nem lehetett a végtelenségig játszani, elérkezett az a nap, amikor Zsuzsa „nem jól választotta meg” a pillanatnyi csillapítási taktikát. Rosszkor szólalt meg, rosszat mondott vagy rosszkor

hallgatott. A férj újra ırjöngeni és verekedni kezdett, és Zsuzsa csak a csodával határos módon tudott elmenekülni. Taxiba ült a gyerekkel és abba az anyaotthonba rohant, ahol egyszer már több hónapot tartózkodott. Rosszat sejtve felhívtam az anyaotthon vezetıjét, aki feldúltan a következıket mondta: „Itt nem maradhat Zsuzsa. Egyrészt kevés a helyünk, másrészt nem hiányzik, hogy megint idejöjjön a férj és fenyegesse a gyerekeket meg az anyukákat. De ami a legfontosabb, azért nem jöhet ide, mert nem elég, hogy visszament a férjéhez, aki ütötte-verte, de még arra is képes, hogy kéz a kézben mászkáljon vele a városban. Így aztán ne csodálkozzon. Láttam ıket az áruházban kézen fogva, sıt Zsuzsa még egy puszit is adott neki és olyan elbővölıen mosolygott arra az emberre, mint aki a világon a legszerelmesebb. No nem. Az anyaotthont nem arra találták ki, hogy egyik nap szerelmesek vagyunk, másik nap meg iderohanunk. Itt nem maradhat.” Az anyaotthon vezetıje ép esző emberek ép esző logikájával gondolkodott. Ez a logika azonban ép ésszel felfogható helyzetek megértésére született. Az, hogy egy nı képtelen menekülni egy brutális bántalmazó elıl, mert ehhez semmiféle segítséget, támogatást nem kap, s a hatóságok szinte visszakergetik a bőnözı karjaiba – nos, az efféle helyzet nem értelmezhetı a szokványos logika szabályai szerint. Mert mit is jelent a szokványos logika? Azt, hogy bizonyos tényekbıl a szokványos élettapasztalat alapján vonok le következtetéseket. Például: látom a szomszédasszonyomat délután négykor a férjével kéz a kézben sétálni az utcán, mosolyognak egymásra, és még egy csók is elcsattan. Ebbıl megállapítom, hogy minden a legnagyobb rendben van közöttük, „jól élnek”. Ezek után negyed ötkor a szomszédasszonyom csenget és azt mondja, hogy segítsek neki elrejtızni a férjétıl, mert retteg tıle. A szokványos logika azt diktálja, hogy a szomszédasszonyom hazudik, manipulál vagy nem normális. A Zsuzsa történetébıl megismert „fogolyjelenség” azonban bizonyítja, hogy a szokványos logika szerinti gondolkodás többnyire nem helytálló olyankor, amikor rendszeresen bántalmazott asszonyok helyzetét akarjuk megérteni. Az általam „fogoly-jelenségcsoportnak” elnevezett összefüggéseket a maguk mélységében és összetettségében kell megérteniük a bántalmazott nık ügyeivel foglalkozó szakembereknek. Különösen fontos ez a büntetıügyekben, illetve más, hatóság elıtt folyó ügyekben a bizonyítási eljárás során. Jellemzı azokra az esetekre, amikor – kivételesen – büntetıeljárás indul a bántalmazó férj ellen, hogy az áldozat egyáltalán nem hajlandó vallomást tenni a kínzója ellen, vagy azt késıbb visszavonja. Mivel a bántalmazó gyakorlatilag mindig szabadlábon védekezik, a bíró többnyire a következıképpen látja a helyzetet. Az elıtte fekvı akta tanúsága szerint a vádlott egy vagy több esetben bántalmazta a feleségét. Ehhez képest a tárgyalásra a vádlott és a sértett együtt érkezik, a folyosón egymás mellett ülnek, beszélgetnek. A kihallgatás során a nı vagy nem tesz tanúvallomást, vagy azt mondja, hogy az egész eset nem történt meg, eredetileg hazudott, esetleg közli, hogy hirtelen eljárt a férje keze, de amúgy nagyon rendes ember, egyszóval kibékültek, minden rendben van, és kéri, hogy ne büntessék meg szegény megtévedt embert. Mivel többnyire (sajnos) nem áll rendelkezésre más bizonyíték, mint a sértett vallomása, a vádlottat felmentik, esetleg nagyon enyhe büntetéssel sújtják. Még bonyolultabb, s ezért a kívülálló számára még nehezebben fogható fel a fogolyjelenségcsoportnak az a megnyilvánulása, amelyben a bántalmazott nı nem csupán eljátssza, hogy elfogadja a helyzetet és „összejátszik” a kínzójával, hanem ténylegesen is szinte azonosul vele. Az ilyen nıket szokta a környezet egyszerően „mazochistának” nevezni. Holott korántsem arról van szó, hogy a nı élvezné a verést, a szenvedést, hanem arról, hogy az alapos, kitartó és ügyes manipuláció eredményeként elfogadja, hogy neki így kell élnie, a bántalmazója tulajdonképpen jó ember, aki jót akar neki, ı viszont tényleg rossz és semmirekellı. A jelenség megértéséhez segítséget nyújt az úgynevezett „Stockholmszindrómával” kapcsolatos kísérlet ismerete.

Svédországban történt, hogy egy bankrablást követıen szociológusok vizsgálták a rablók által túszként fogva tartott alkalmazottakat. A kutatók meglepetten konstatálták, hogy a szörnyő feszültségeket átélt túszok közül sokan még az esemény után is kedvezıen nyilatkoztak a rablókról, védeni próbálták ıket és magyarázatokat kerestek arra, hogy a bőnözık miért is követték el a tettüket, és miért hozták ilyen helyzetbe az áldozatokat. A tudósok megállapították, hogy a túszok olyan mértékben próbáltak alkalmazkodni a helyzethez (annak érdekében, hogy minél kevesebb szenvedéssel ússzak meg), hogy legvégül már maguk is elfogadták: „tulajdonképpen rendesek voltak velük”. Hasonló jelenséget koncentrációs táborokban is megfigyeltek. Az ott fogva tartottakkal kapcsolatban még azzal is kiegészült, bonyolódott a helyzet, hogy fogvatartóik nem csak testi fenyítésekben részesítették ıket, hanem folyamatos agymosásban, lelki terrorban is. Ennek fontos része volt annak bizonyítása, hogy a foglyok „megérdemelték”, hogy bántsák ıket, továbbá a fogvatartók idınkénti kedvezményekkel, apró „jótettekkel” igazolták: ık tulajdonképpen nem is olyan rossz emberek. A bántalmazók agymosási technikái feltőnıen hasonlítanak arra, ahogyan politikai foglyokat, túszokat, koncentrációs vagy hadifogolytáborban élıket kezelnek. Éppen ezért az ott vizsgált jelenségek megdöbbentıen jól alkalmazhatók a bántalmazott nık helyzetének megértésére. Gondoljunk arra, hogy a bántalmazó semmirekellınek, rossz embernek, rossz feleségnek, rossz anyának állítja be az áldozatát, aki megérdemli a verést. A lelki terrort, a kegyetlenkedést idınként figyelmességgel, kedvességgel, nászút periódussal szakítja meg, s ezek hatására sok asszony is hajlamos azt gondolni, hogy a bántalmazó tulajdonképpen jót akar neki, és a szeretetkapcsolat még nem ért véget. (A bántalmazó azonban „kénytelen” néha jól megverni, megfegyelmezni ıt.) Tragikus, de számtalan bántalmazott asszony ilyen módon mintegy azonosul a bántalmazójával. Az eddigiek, remélhetıen, már részleges magyarázattal szolgáltak arra, hogy sok bántalmazott asszony „miért nem megy el”, miért marad a bántalmazó kapcsolatban, illetve ha már megszakította azt, miért tér vissza. A következı fejezetben majd további válaszokat, keresek ugyanerre a kérdésre. 6. A feleségbántalmazás hatásai – férfiszemmel. E rész tartalma bizonyára sokak számára meglepı lesz. Az alábbi idézet szerzıje férfi. A feleségbántalmazásról alkotott véleménye azonban aligha tükrözi a szokványos férfi gondolkodásmódot. John Stoltenberg amerikai író és közéleti személyiség, egyben oszlopos tagja annak az egyre terebélyesedı mozgalomnak, amelynek elnevezése „Új Férfiak”, célja pedig a hagyományos férfiszerep, férfigondolkodás és férfiideál megkérdıjelezése, újragondolása. Programjukban szerepel a nık elleni erıszak, illetve a feleségbántalmazás (valamint az erıszak minden formájának) határozott elutasítása. A John Stoltenberghez hasonló férfiak ereje nem a hozzájuk legközelebb álló nıre mért ökölütésekben, hanem gondolataik, szavaik lenyőgözı hatásában mutatkozik meg. Az alábbiakban egyik beszédének részletét idézem. Így látja egy férfi a feleségbántalmazás hatását az áldozatra: „Amikor egy nıt vernek, nem csak a csontjai törnek el. Amikor egy nı az újabb és újabb bántalmazástól való félelemben él, amikor nem tudja, mi lesz a következı lépés, olyan terrorban él, amelyet a férfinemhez tartozók ritkán tapasztalnak – kivéve talán a bántalmazott gyermekeket és a politikai foglyokat. Amikor az az ember, akiben a nı megbízott, az az ember, akit mindenáron szeretni szeretne, a kínzójává válik, akkor az, amit a nı megél, több mint fájdalom. A bántalmazás a nı szabadság iránti vágyát pusztítja el. A bántalmazás hatására a nı fél attól, hogy önmaga legyen, hogy bármilyen formában követelje a saját jogait. A bántalmazás olyan zavarttá teszi, olyan mértékben megnehezíti számára, hogy valamiféle

logikus kapcsolatot találjon az elszenvedett büntetés és a között, amivel azt kiérdemelte, hogy elveszti hitét a saját elméjének tisztaságában. A bántalmazás hatására elhiszi, hogy nem tudott elég jól szeretni, és így elbukott mint nı, s olyan szégyent él meg amiatt, hogy idáig jutott az élete, hogy egyre inkább valamiféle árnyékba és elszigeteltségbe húzódik vissza. A bántalmazás megtöri a nı törekvését a szabadságra, mert elhiteti vele, hogy a szabadság vágya a saját legnagyobb ellensége, és hiszi, ha saját akaratának bármilyen kifejezését adja, akkor csak még nagyobb bajba kerül, még több bántalmazásban lesz része. Hogy mit tesz a bántalmazás egy nıvel, az nem könnyen fogható fel a legtöbb férfi számára. Társadalmunkban a legtöbb férfinak nincs fogalma arról, mit jelent a szabadságra való személyes vágytól történı megfosztás. E nemzet alkotmányának kétszázadik évfordulóján sokat hallunk a szabadságról. Társadalmunkban a szabadság nem más, mint a fehér bırő férfiak szabadsága. Amirıl keveset lehet hallani, az az, hogy a férfiak nık elleni erıszakossága létrehozott egy szabadságától megfosztott osztályt, a nık olyan osztályát, amely számára a szólásszabadság joga teljesen megfoghatatlan: számukra szabadon beszélni nem más, mint egy férfi féktelen dühének a veszélyét vállalni, egy férfi erıszakosságával szembesülni s elhallgattatni egy férfi által. A bántalmazott nık számára a magánélethez való jog nem létezik, mivel testükkel a bántalmazó azt tesz, amit akar: mind az alvás, mind a szex lidércnyomássá válik a számukra. Az élet, a szabadság és a boldogság elérése semmit nem jelent annak, akit bántalmaznak.” Felhasznált irodalom: Cathryn Jo Rosen: The Battered Woman’s Defense. In: Michael J. Gorr és Sterling Harwood (szerk): Controversies in Criminal Law, Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford 1992 John Stoltenberg: Refusing to Be a Man – Essays on Sex and Justice, A Mereidian Book 1990

HATODIK FEJEZET „Ha nem tetszik neki, hogy verik, miért nem megy el?” 1. Az áldozat a bőnös? A feleségbántalmazással összefüggésben folyamatosan visszatérı kérdés: hogyan tőrheti el egy nı a terrort és a brutalitást, hogyan tud félelemben élni, és ha tényleg annyira szörnyő az élete, miért nem lép ki a kapcsolatból, „miért nem megy el”? Már most hangsúlyozom, meggyızıdésem szerint a bántalmazott nıkkel kapcsolatba kerülı ismerısök, hozzátartozók, társadalmi szervezetek és hatóságok érdeklıdésének középpontjában nem ennek a kérdéssorozatnak kellene állnia. Inkább azon kellene megdöbbennünk és azt kellene kérdésként megfogalmaznunk, hogy miként képes valaki egy másik embert folyamatos rettegésben tartani, ütni, verni, rendszeresen fenyegetni, függıségben tartani, egyszóval: bántalmazni. Azaz ahelyett hogy a bántalmazott, a sértett, az áldozat viselkedése kerülne a figyelem középpontjába, feltétlenül helyesebb és igazságosabb lenne a bántalmazó magatartását bírálni és elutasítani. A bőnt ugyanis nem az áldozat, hanem a bántalmazó követi el. Néhány kivételes helyzettıl eltekintve (például jogos védelem) senki nem jogosult arra, hogy más embert megtámadjon, félelemben tartson. S úgy is megfogalmazhatjuk az állítást, hogy senki nem érdemli meg azt, hogy üssék, verjék, terrorizálják, félelemben tartsák. Az ilyen magatartás nem természetes, nem magyarázható, nem fogadható el és nem is bagatellizálható. Amikor valaki egy másik ember ellen súlyos bőnt követ el, nem azt szoktuk kérdezni, hogy az áldozat mit tett azért, hogy kiérdemelje a szenvedést, sıt azt sem, hogy miért nem kerülte el ı, vagyis az áldozat a neki okozott szenvedést. Ezzel szemben felháborodunk azon, hogy az áldozatnak valaki önmagából kivetkızve, embertelen módon súlyos szenvedést okozott. Így teszünk akkor, amikor arról hallunk vagy olvasunk, hogy bárkit „az utcán” bántalmaztak, kiraboltak, megfenyegettek vagy más módon bántottak. (Az egyetlen kivétel egy olyan bőncselekménycsoport, amelyet érdekes módon szintén nık sérelmére követnek el: a nemi erıszak. Az ilyen eseteknél sokszor hiányzik az együttérzés az áldozattal, ehelyett ıt vádolják, például: nem megfelelıen volt öltözve, túl rövid szoknyát hordott, kihívóan viselkedett…, és ezért kellett elszenvednie egy borzalmas bőncselekményt.) Amikor feleségbántalmazásról értesülünk, gyakori, hogy nem azonosulunk az áldozattal, nem is érzünk együtt vele. Ennek az egyik oka az a bizonyos gyakran elhangzó kérdés, hogy „miért tőri, miért nem megy el”. A közömbösség diktálta másik magyarázat: a nı bizonyára megérdemelte a bántalmazást. Annak hangsúlyozásával, hogy álláspontom szerint senki nem érdemli meg a bántalmazást, szeretnék emlékeztetni arra, hogy a bántalmazási magatartások többsége bőncselekmény, azaz jogellenes cselekmény, és civilizált jogállamban az államnak és a társadalomnak az ilyen cselekményektıl a polgárát nem „érdeme szerint” kell megvédenie. Amikor például leszámolási vitákra kerül sor, és az áldozat súlyosan megsérül, nem lehet megtagadni tıle az orvosi ellátást, továbbá az elkövetı felelısségre vonása és büntetése is megtörténik. A hatóságok nem fognak arra hivatkozni, hogy a leszámolás áldozata valószínőleg nem egészen tiszta üzelmekbe bonyolódott, és ezért „megérdemli”, ami történt vele, s az állam a maga részérıl nem kíván beavatkozni az önbíráskodásba. Azok számára, akik nem tapasztalták közvetlen közekıi a feleségbántalmazást és nem ismerik annak lélektanát, bizonyára tényleg hihetetlennek tőnik, hogy valaki egy ilyen kapcsolatban marad. Ahhoz, hogy ezt a jelenséget, vagyis a bántalmazó kapcsolatban való „bennragadást, bennmaradást” megértsük, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy képesek legyünk saját ítéleteinktıl és elıítéleteinktıl elvonatkoztatni, hallgassuk meg, ismerjük meg

maguknak az érintetteknek a beszámolóit. Meggyızıdésem, csak a bántalmazott nık helyzetét, gondolatait, érzéseit, és ezzel párhuzamosan a bántalmazás természetét megismerve juthatunk abba a helyzetbe, hogy a „miért nem megy el” kérdésre válaszolni tudjunk. (Ez a kérdés valójában nem is kérdés, hanem bírálat, ítélet, annak kijelentése, hogy el kellett volna mennie, s annak feltételezése, hogy el tudott volna menni. Megint csak rámutatnék, hogy a bírálatnak elsısorban a bőn elkövetıjét és nem pedig az áldozatát kellene megcéloznia.) A fejezet utolsó részében olvasható történetekbıl remélhetıen sokak számára „összeáll majd a kép”, világossá válik az, ami annyira érthetetlennek tőnik: miért nem megy el? 2. „Nincs válás, és kész!” Az, hogy a nı elmegy, elmenekül, elköltözik, a kapcsolatot megszakítja, egyáltalán nem szükségszerően jelenti a bántalmazás, a terror befejezıdését. A feleségbántalmazás jelenségének, természetrajzának leírásakor hangsúlyoztam, hogy célra irányult és megfontolt cselekménysorozatról van szó. A bántalmazó célja, hogy áldozatát függıségben tartsa, felette hatalmat gyakoroljon. Ez az elkövetınek fontos. Célja meghiúsulását mi sem bizonyítja jobban számára, mint az, ha az áldozat ellenáll, fellázad, nem fogadja el az uralkodást és a hatalom alatt tartást. Ennek a szembenállásnak, lázadásnak a kiteljesedése a kapcsolatból való kilépés. Számos statisztika és kutatás bizonyítja, hogy a bántalmazás szempontjából a legveszélyesebb idıszak az, amikor a nı bejelenti: nem tőr tovább, elválik, elköltözik. A bántalmazó ilyenkor szembesül azzal, hogy elvesztheti az uralkodás lehetıségét, elvesztheti „alattvalóját”, megszőnhet a függıségben tartás lehetısége. Ez számára – pontosan a bántalmazási folyamat természete miatt – elképzelhetetlen és elfogadhatatlan. Nem akarja és nem engedi, hogy a „póráz elszakadjon”, hogy életének ez a fontos eleme egyszerően megszőnjön. Éppen ezért nem könnyen vagy egyáltalán nem adja fel. Számára az áldozat kívánsága, akarata soha nem számított, miért pont akkor számítana, amikor ez az akarat a kapcsolat felszámolására irányul. Fontos újra és újra emlékeznünk arra, hogy a bántalmazó kapcsolat nem egyszerően rossz kapcsolat. Az egyszerően rossz kapcsolatot, félresiklott, kiüresedett vagy kihőlt házasságot sem könnyő megszakítani, de ott még az a fél is elıbbutóbb felismeri a válás elkerülhetetlenségét, aki még szereti a partnerét. A rossz kapcsolat és a bántalmazó kapcsolat között az egyik alapvetı különbség, hogy az elıbbiben két, többékevésbé szabad akarattal rendelkezı személy van jelen, akiknek ez a bizonyos szabad akarata nem egy irányba mutat, nem egyeztethetı össze. A bántalmazó kapcsolatban akarata csak az egyik félnek van, a másik elképzelései, kívánságai egyszerően figyelmen kívül maradnak, mintha nem is léteznének. A rossz kapcsolatban két ember él egymás mellett, míg a bántalmazó kapcsolatban egy ember és egy másik lény, aki az ı számára mint ember nem létezik. Természetesen a bántalmazási folyamat elırehaladottságától és súlyosságától függıen az áldozat tárgyiasítása lehet teljes vagy (még) nem teljes. Az egyik lényeges szempont tehát a „miért nem megy el” kérdés megválaszolásakor annak felismerése, hogy a bántalmazott áldozat döntési szabadsaga nem hasonlítható össze a nem bántalmazott személyekével. A bántalmazott asszony a bántalmazó eszköze egy cél megvalósításahoz, a bántalmazó, zsarnok életforma zavartalan élvezéséhez, a hatalom folyamatos megéléséhez. Hangsúlyozom: a bántalmazott asszony nem társ, aki dönt a kapcsolatban és a kapcsolatról, hanem eszköz. A bántalmazó férfi számára a hatalom érzése elengedhetetlen, elveszíthetetlen, és ennélfogva, a hatalomgyakorlás eszközének, tárgyának elvesztése is elképzelhetetlen. Összességében tehát azt kell elmondani, hogy a bántalmazó partner az áldozatát zsákmányként tartja szorításában, és ugyanúgy megfosztja ıt a szabad döntés lehetıségétıl a kapcsolat befejezése vonatkozásában, mint a kapcsolat során az élet más kérdéseirıl való

döntésektıl. A nı ezt pontosan érzi és tudja, hogy a kilépés csaknem reménytelen. Egy kívülálló, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen a bántalmazás természetrajza, úgy képzeli, ha a nıt fenyegetik, megalázzák, ütik, verik, ám ezt megelégelve egyszer csak kisétál a kapcsolatból, rögtön egy új minıségő élet, a szabadság várja. Ez azonban hamis elképzelés. A legtöbb bántalmazó ugyanis nem tudja elképzelni és nem is akarja elfogadni a választóvonal meghúzását, így aztán egyáltalán nem tartja tiszteletben annak létezését. A vonalat nem ı húzta, tehát az nem is létezik. A kapcsolatot nem ı szakította meg, tehát a kapcsolat változatlanul fennáll. A hatalmát a nı fölött nem adta fel, tehát e hatalom változatlanul az övé. A bántalmazó kapcsolatban és a bántalmazó kapcsolatról egyaránt a bántalmazó dönt. Ha nem így lenne, akkor nem lenne bántalmazó. Akkor egyszerően „rossz férj” lenne, hőtlen ember lenne, szeretettelen lenne, de nem bántalmazó. Az alapkérdést tehát így lehet feltenni: mitıl és miért lenne más a bántalmazó a nınek a kapcsolatból való kilépése után, mint annak elıtte? Mindezzel a nı tisztában van, hiszen élettapasztalatánál fogva, képzettségétıl és intelligenciájától függetlenül többet tud a bántalmazás és a bántalmazó természetérıl, mint a családon belüli erıszak legkiválóbb kutatói, vagy mint a világ legnagyobb szakértelemmel rendelkezı jogászai, rendırei, pszichológusai. İ az ösztöneivel, a zsigereivel ismeri fel azt, amirıl a szakkönyvek a „bántalmazás természetrajzaként” írnak. Neki ugyanis az életérıl van szó. Tudja és érzi, hogy a bántalmazónál nem „babra”, hanem vérre megy „a játék”. Marad, mert fél. A családon belüli erıszakkal kapcsolatos megtörtént bőnügyekrıl szóló elemzésbıl és az ide vonatkozó statisztikákból megérthetjük, hogy félelme egyáltalán nem megalapozatlan. Elmehet, elválhat, de a bántalmazó nem fogja tiszteletben tartani a döntését, mint ahogy soha nem tartotta tiszteletben a döntéseit. Nem tartotta és nem is tartja tiszteletben áldozatát mint embert. 3. Miért hagyta? Miért nem vált el elıbb? A fentieket elolvasva talán többen felteszik a kérdést, hogy ha nem is egyszerő, sıt talán nem is lehetséges kilépni a már súlyosan elırehaladott és eldurvult bántalmazó kapcsolatból, vajon hogyan engedheti egy nı, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ez már egy lényegesen összetettebb kérdés, de úgy érzem, hogy a válasz (válaszok) megtalálása korántsem lehetetlen. Végkövetkeztetésemet hadd írjam le már a válaszok számbavétele elıtt. Úgy gondolom, a nık bántalmazó kapcsolatokba történı „bekerülésének” és az azokban való bennmaradásának oka a kapcsolat egy bizonyos pontja után a bántalmazótól való – megalapozott – félelem és rettegés, azt megelızıen pedig elsısorban a nıi és férfiszerepekkel kapcsolatos társadalmi felfogások igazságtalan és torz volta, az ezzel kapcsolatos nevelésünk (szocializáció) és a társadalomnak a nıi szereppel kapcsolatos elvárásrendszere, valamint az ennek való megfelelési kényszer. Ezt egészíti ki a hatalmi viszonyoknak és az erıszaknak a társadalomban való széles körő elfogadottsága, a bántalmazott nıknek és gyermekeiknek nyújtott segítség elégtelensége, hiánya. Mielıtt részletesen sorra vennénk a „miért nem megy el” kérdésre adható válaszokat, képzeljük el az alábbi jelenetet: A helyszín: diszkó (falusi táncmulatság vagy más szórakozóhely) A szereplık: a Lány és a Fiú A Fiú: – „Szia. Józsi vagyok és szeretnék megismerkedni veled. Úgy gondolom, hogy most elkezdenék neked udvarolni, szép szerelmes leveleket írni, együtt néznénk a csillagokat és tervezgetnénk a jövınket. Aztán elvennélek feleségül, elkezdenélek terrorizálni, fenyegetni,

rugdosni és rendszeresen megerıszakolni. Te és a gyerekeink folyamatos félelemben és reszketésben élnétek majd. Rendben? A Lány: – Hát persze. A Fiú: – Oké. Akkor kezdjük. Jössz táncolni? A Lány: – Jövök. Az, hogy mindez így elhangozzék vagy megtörténjen, teljességgel elképzelhetetlen. Nincs az a nı, aki úgy kezdene el egy kapcsolatot, hogy elfogadná vagy akár elképzelné azt, hogy bántalmazzák. A kapcsolat kezdetén mindenki szeretetre, melegségre, harmóniára vágyik. Az esetek túlnyomó részében a megismerkedést követıen ez hosszabb-rövidebb ideig így is van. Kedvesség, figyelmesség, virágok, tervek. Az elsı intı jelekre a nı nemigen figyel oda, hiszen honnan is tudná, hogy mi az, amire oda kell figyelni. Az uralkodásra, a birtoklásra, illetve ennek vágyára utaló tünetek könnyen összetéveszthetık mindazzal, amit a szeretet és a vonzódás jeleként is lehet értékelni. Ha a szeretett férfi kifogásolja a partner öltözködését, idıbeosztását, érdeklıdési körét vagy bármi mást, azt „nyilván jó szándékból teszi”, és bizony nem egyik napról a másikra, hanem lépésrıl lépésre, pontról pontra szinte észrevétlenül gyızi meg a nıt arról, hogy valóban ráfér egy alapos változás. A féltékenység úgyszintén a szerelem jeleként értékelhetı. A barátok elhanyagolása, a tanfolyamokról vagy az iskolából való kimaradás, esetleg a munkahely otthagyása akár önkéntes is lehet a mindent elsöprı és mindent betöltı szerelem hatása alatt. Ahhoz, hogy az elszigetelésre törekvés és a hatalomgyakorlás más módjait felismerje és elutasítsa az érintett, mindenekelıtt igen nagy önbizalomra van szükség. Az illetınek el kell hinnie, hogy alapvetıen jó és értékes ember, akit el lehet fogadni, meg lehet szeretni olyannak, amilyen. Ahhoz, hogy egy nı könnyedén elengedjen vagy elküldjön egy olyan lovagot (esetleg ifjú férjet), aki folyamatosan bírálja és megváltoztatni kívánja – ahelyett hogy elfogadná és szeretné (vagy magától állna odébb és keresne számára megfelelıbb partnert), nos, ehhez olyan magabiztosságra, önértékelésre és függetlenségre van szükség, amellyel a nık jelentıs része nem rendelkezik. Sajnos kevés nı hiszi el, hogy az ı életét, személyiségét, megjelenését nem kell egy másik embernek átalakítania, megváltoztatnia ahhoz, hogy szeretni lehessen. Az, hogy ez miért is van így, nyilván nem vezethetı vissza egyetlen okra. Mindazonáltal nem lehet nem észrevenni, milyen széles körben elfogadott az az elképzelés, hogy a nınek a személyiségét folyamatosan külsı igényekhez kell igazítania. A nıknek szóló újságok és könyvek tele vannak olyan tanácsokkal, amelyek arról szónokolnak, arra oktatnak, hogyan alakíthatja át magát egy hölgy, és milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy az általa megszeretett, megkedvelt férfi számára vonzóvá váljon. Érdekes ugyanakkor, hogy ha annyi minden van egy nıben, ami elfogadhatatlan, ami megváltoztatásra vagy „nevelésre szorul”, akkor miért pont ıt választotta az adott férfi. Talán pontosan azért, mert nem egy másik felnıtt emberre, nem társra vágyik, hanem olyasvalakire, akit folyamatosan bírálhat és nevelhet… Minél inkább hisz önmagában, saját értékeiben egy nı, annál kisebb az esélye arra, hogy bántalmazottá váljon. A legnehezebb helyzete azoknak a nıknek van – és arányuk ma sem elenyészı –, akik nıként egyetlen értéküknek az önfeláldozást és a máshoz való alkalmazkodást tartják. İk ugyanis úgy érezhetik, hogy a férfi kívánságainak való folyamatos megfelelés, a partner gondolatainak lesése, kívánságainak feltétel nélküli kielégítése, a saját személyiségnek és az egész nıi életnek a férfi partnerhez történı igazítása jelenti az értéket, sıt magát az életet. „Egy nı legyen alkalmazkodó!” – hangzik gyakorta. „Miért hagyja egy nı, hogy terrorizálják?” – kérdezik az elızı intelem megfogalmazói. Nos, a határ meghúzása nem könnyő feladat. Mire a nı felfedezi, hogy az „alkalmazkodás elvárása”, illetve a „jó szándékú

nevelés” voltaképpen agymosás, lelki terror, bántalmazás, sokszor már megszámlálhatatlan szál köti össze a társával. E szálak legfontosabbika a közös gyermek. „Miért nem megy el, ha bántják?” – kérdezik a bántalmazott nıktıl. „A legrosszabb teljes család is jobb, mint a csonka család!” – hajtogatják ugyanazok. A bántalmazott nı sokszor éveken át pontosan e két tőz között vergıdik: bántják, kínozzák, ugyanakkor arra az esetre, ha elválik, ott lebeg elıtte a „csonka család” rémképe. Megteheti-e, hogy megfosztja gyermekeit az apjuktól? Megteheti-e, hogy kiszakítja ıket a megszokott környezetbıl? Megteheti-e, hogy anyagi bizonytalanságba sodorja ıket? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömegét kell végiggondolnia. A külsı nyomás lényegesen nagyobb a család összetartásának irányába, mint fordítva. A csonka családról szóló rémtörténetek, egyedülálló anyák gyermekeinek kallódásáról szóló rémisztgetések mellett kevés az olyan tájékoztatás, amely a bántalmazás hatásairól szólna, ideértve a gyermekekre gyakorolt hatást is. Érdekes módon számos statisztikát olvashatunk arról, hogy hány csonka családban élı gyermek válik kábítószerélvezıvé vagy fiatalkorú bőnözıvé, de nem hangsúlyozzuk (és a manipuláció eredményeképpen nem is vesszük észre), hogy ha x százalékban egyedülálló anyák gyermekei válnak kisiklott életővé, akkor 100–x százalékban viszont „teljes családban” élık. Kevés sikertörténetet olvashatunk arról, hogy a bántalmazó kapcsolatból kikerült anyák milyen csodálatosan képesek talpraállni és sikeres, boldog gyermekeket nevelni. A valóságban pedig számuk óriási. Már a szóhasználat is elgondolkodtató: „teljesnek” nem az olyan családot nevezzük, amelyben teljes a szeretet, a harmónia és az egymáshoz tartozás, hanem az olyat, amelyben egy anya, egy apa és közös gyermekeik élnek egy fedél alatt. A „teljesség” fogalmát nem zárja ki, hogy az egyik családtag folyamatos félelemben tartja és gyötri a többieket. „Csonkának” nem az olyan családot nevezzük, amelybıl hiányzik a szeretet, a másik megbecsülése, támogatása, hanem azt, amelyikbıl hiányzik az egyik szülı. Az iskolákban, óvodákban közvetített ismeretek még ma is abból indulnak ki, hogy a „normális” (sıt, jóformán az egyedül létezı) családforma az együtt élı apuka, anyuka, gyermekek. Az a gyermek, aki csak az anyukájával, csak az apukájával, esetleg a nagyszülıkkel vagy más rokonnal él (nem is beszélve az örökbe fogadott gyerekekrıl), mind a mai napig „másnak” érezheti magát. Meggyızıdésem szerint nagymértékben megkönnyítené a családon belüli erıszaktól szenvedık döntését, ha a „csonka család” kifejezés és a vele járó megbélyegzés megszőnne, az egyszülıs, illetve a szokványostól eltérı családformák a hagyományossal egyenértékővé válnának. Egy biztos: nem lehet egyszerre követelni valakitıl a család összetartását mindenáron és azt, hogy váljon el, meneküljön, mentse magát és a gyermekét! Kétségtelenül nincs szebb annál, mint a harmóniában, szeretetben együtt élı család, amelyben anyuka, apuka és a gyermekek egyaránt biztonságot, melegséget és támogatást éreznek. Nem a szép vagy még megjavítható családi élet elleni lazítás tehát a cél, hanem az ilyen család és a terrorban, bántalmazásban, félelemben élı család közötti éles különbségtétel, s az utóbbi esetben a kapcsolatot megszakítani szándékozó családtag támogatása. Azt állítani, hogy a családon belüli erıszak elleni fellépés a családok szétzilálására irányul, körülbelül ugyanolyan, mint azt mondani, hogy a jól felszerelt baleseti sebészetek célja a közlekedési balesetek számának növelése. Ahhoz, hogy a bántalmazott nı a kapcsolatot megszakíthassa, segítségre, támogatásra, természetesen jogokra és ezek érvényre juttatására van szükség. A szó szoros értelmében életbe vágóan fontos lenne, hogy a bántalmazás áldozatainak a kapcsolat jövıjét illetı döntés megkönnyítése érdekében, illetve amennyiben a döntésük már megszületett, azt követıen legyen hová fordulniuk tájékoztatásért, segítségért. Ennek érdekében elsısorban a már meglévı intézményrendszerben dolgozók speciális képzését, továbbá az intézmények összefogását kellene megoldani. Amellett, hogy a szakembereknek, a segítı

foglalkozásúaknak együtt kellene mőködniük, világossá kellene tenni, hogy kinek mi a feladata a rendszerben. 4. Hová menjen? A „miért nem megy el” kérdésre választ keresve nem elhanyagolható viszontkérdés, hogy hová menjen. Hová mehet az ember a saját otthonából? Egy válóper és vagyonmegosztási per többnyire évekig húzódik (különösen ha a bántalmazó bosszúból mesterségesen késlelteti az eljárás befejezését), s az olyan ügyek, amelyekben a nı és a gyermekek életveszélyben vannak, illetve menekülésre kényszerültek, jelenleg – sajnálatos módon – nem élveznek soronkívüliséget. Ha akad is olyan hozzátartozó, aki befogadja a családot, a türelem és a vendégszeretet többnyire nem tart hosszú ideig. Különösen így van ez abban á gyakori esetben, amikor a bántalmazó üldözi, zaklatja, megtámadja a feleségét, és ezzel pokollá teszi azok életét is, akik az asszonyt befogadták. Több mélyinterjúban is elhangoztak az alábbihoz hasonló történetek: „Nagyon hálás voltam a lányomnak és a vejemnek, hogy befogadtak. Jó volt náluk lakni és látni, hogy a lányom a rettenetes gyerekkora ellenére boldog házasságban él, és az unokáim is kiegyensúlyozott, vidám gyerekek. Egy hónap múlva azonban pontosan emiatt döntöttem úgy, hogy visszaköltözöm a durva férjemhez. İ ugyanis nap mint nap odajárt a lányomékhoz, ordenáré hangon üvöltözött és fenyegetızött, hogy ha nem megyek vissza, ránk gyújtja a házat. A gyerekek, akik addig nyugalomban éltek, állandóan sírtak és reszkettek, iskolába is alig mertek elmenni. A lányomékat is nagyon feldúlta a dolog. Azt gondoltam, hogy ha már a saját gyerekemnek nem tudtam nyugodt gyermekkort biztosítani, legalább az unokáimét nem forgatom fel.” Természetesen nem a nagymama volt az, aki felforgatta az unokái életét… Az adott körülmények között azonban mégis neki kellett lelkiismeret-furdalást éreznie. Vajon azóta hányan kérdezték meg tıle: ha nem tetszik, hogy verik, miért nem megy el? A menekülés másik lehetıségét az úgynevezett anyaotthonok jelentik. Ahogy az elnevezés is sugallja, ide csak kisgyermekes anyákat vesznek fel, egyedülálló nık – amennyiben albérletre nincs pénzük – kizárólag hajléktalanszállókat vehetnek igénybe. Az anyaotthonok többnyire túlzsúfoltak s – néhány kivételtıl eltekintve – alkalmatlanok arra, hogy ott élve a bántalmazás áldozatai visszakapják megtépázott emberi méltóságukat. Nem megoldott az a komplex támogatás, amely szükséges lenne ahhoz, hogy az anyaotthon ne csupán menedékház, hanem az erıgyőjtés forrása, az új élet alapjainak megteremtéséhez szükséges tájékozódás, ügyintézés és jogérvényesítés elısegítıje lehessen. Ahogy a következı történet is jelzi, a bántalmazott asszonyok nem tájékozottak az anyaotthonok létezésérıl sem: „Amikor a férjem már nem csak engem vert és fenyegetett, hanem azt mondta, hogy még az éjjel megöli a gyerekeket, kihívtam a rendırséget. Szerencsémre kijöttek, de semmit nem tettek. Könyörögtem nekik, hogy ha már ıt nem viszik el, legalább a négy gyerek és én hadd mehessünk velük, akárhová, csak el innen. A rendırırs a pályaudvarnál volt, ott tettek ki bennünket és elbúcsúztak. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Este lett. Szerencsére nálam voltak az irataim és a vasúti igazolványom meg nagyon kevés pénz. Jegyet váltottam a legelsı vonatra, de amikor már javában utaztunk, még mindig nem tudtam, mihez kezdjek. Annyira tanácstalan voltam, és olyannyira csak az volt a lényeg, hogy az életünk biztonságban legyen, hogy két nap és két éjjel vonatokon ültünk A végén már olyan fáradtnak tőntünk, hogy az egyik utas rájött, valami gondunk van. Beszélgetésbe elegyedtünk, és az illetıtıl tudtuk

meg: léteznek anyaotthonok, ahová talán felvennének bennünket. Eljutottunk Budapestre a Dózsa György úti krízisszállóra, majd onnan továbbküldték bennünket. Egy éve élünk anyaotthonban, most már a harmadikban, hiszen elvileg egy helyen csak három hónapig lehet maradni. Ez a legjobb anyaotthon, itt emberszámba vesznek bennünket és nagyon sokat segítenek. Még a lakáshoz jutásban is támogatnak Megpályáztam egy szoba-konyhás szükséglakást a négy gyerekkel, de sajnos nem kaptam meg…” Az anyaotthonok többségében két, három, esetleg több család él egy szobában. Voltam olyan anyaotthonban is, ahol a körülmények egyértelmően és lényegesen rosszabbak voltak, mint egy átlagos börtönben. Sajnos elıfordul, hogy az asszony úgy dönt, a körülmények és a kilátástalanság miatt inkább visszamegy a bántalmazóhoz. E téma lezárásaképp kivételesen nem valamelyik mélyinterjú részletét idézem, hanem saját lányomat, Lilit, akit egy délutánra magammal vittem az egyik anyaotthonba. Az autóban hazafelé nagyon szomorú volt és a következıket mondta: „Mama, miért az anyukák és a gyerekeik élnek itt? Mért nem azok, akik bántották ıket? Miért nem maradhattak ık otthon, és jöttek ide azok, akik mindig durváskodtak velük?” Ezúttal is rácsodálkoztam, hogy a gyerekek milyen hihetetlenül bölcsek tudnak lenni. A Miért nem megy el? fejezet végéhez közeledve hadd tegyem fel én is a kérdést: Miért ı menjen el? Az utolsó részben kövessük néhány olyan nı sorsát, akik elmentek, akik megszakították a kapcsolatukat a bántalmazóval. Mielıtt bemutatnék néhány olyan jogesetet, amelyben a kapcsolatból kilépni szándékozó nık az életüket vagy a testi épségüket adózták ezért a lépésükért, egy mélyinterjút szeretnék idézni. A benne megszólaló Éva története szomorú, de mégsem krimibe illı vagy drámai. Bizonyára sokak számára ismerısnek tőnik, s a Miért nem megy el? fejezet nem lenne teljes nélküle. ÉVA „Hogy miért nem válok el? Visszakérdezek: Mire váljak el? Senkim és semmim nincs a férjemen kívül, aki valóban gyakran megver és szavakkal is sokat bánt, de húsz éve mégiscsak hozzá tartozom. Tizennyolc évesen a poros, eldugott kis falunkból jöttem fel a fıvárosba. Az égvilágon senkit nem ismertem, és fogalmam nem volt a városi életrıl. Mifelénk egészen más szabályok léteztek, más volt az emberek közötti kapcsolat. Itt még közlekedni sem tudtam, a Váci utcát is csak térképpel találtam meg. Fıiskolára jártam, kollégiumban laktam, amikor megismerkedtem a férjemmel. Késıbb azt mondta, azért vett el, mert nagyon jó nı voltam, jó alakú és szép arcú. A párom édesanyjához költöztünk egy külön szobába. Szerettem az anyósomat, közel álltunk egymáshoz lelkileg. Hosszú évekig ápoltam, és nagyon fájt, amikor meghalt. Amíg hármasban éltünk, normálisan viselkedett a férjem, úgy látszik, fegyelmezte magát. Az egyetlen furcsa dolog az volt, hogy nagyon sokat gúnyolódott velem, azon, hogy falusi vagyok, és szegények a szüleim. Elıször akkor vert meg, amikor az édesanyja már nem élt. Azt hittem, nagyon megviselte idegileg a haláleset. De a dolog sajnos nem múlt el, sıt egyre rosszabb lett. Együtt éltünk és élünk a kétszobás lakásban, gyerekünk sajnos nem született. A megspórolt pénzünket a tatarozásra és új bútorokra, háztartási felszerelésekre költöttük Minderre munkahelyi kölcsönt is felvettem. Néha utazgattunk is. Pedagógus voltam és vagyok, nagyon keveset keresek. Úgy alakult a pénzbeosztás, hogy én szerzem be az élelmiszert és a napi dolgokat, a férjem fizetésébıl álljuk a lakás rezsijét. Itt jönnek a problémák A férjem ugyanis azt mondja, elválhatok, ha akarok, mehetek a fenébe. Vihetem magammal a bıröndöt, amivel húsz évvel ezelıtt beköltöztem, nekem semmi közöm az otthonunkhoz, hiszen az a szüleié volt. A többi, közösen megkeresett pénzünk pedig a

beépített konyhabútorban, a mosógépben, tévében és csupa olyan ingóságban van, amit még akkor sem lehetne pénzzé tenni, ha pereskedni kezdenék. Mit tehetnék? Néha, egy-egy verés után sírva azon töprengek, hogy elköltözöm albérletbe. Elıfordult, hogy már címeket is kerestem. Másnap aztán végiggondoltam: költözzem be egy vadidegen fıbérlı szobájába, negyvenévesen? Ne legyen egy saját szekrényem, amibıl reggelente kivehetem a ruháimat, egy hőtıszekrényem, amibe bepakolhatom az ételt? Elképzelem magam, amint reggelente felébredek az albérleti szobában, nincs, akitıl megkérdezhetném, hogy aludt, teljesen egyedül vagyok és leülök az ágyam szélére reggelizni… A fizetésem arra elég, hogy kifizessem a lakbért és még némi ennivalóra. Teljesen magamra maradnék, hiszen minden és mindenki a férjemhez köt. Közösek a barátaink, az ı rokonai lettek az én családom is. Természetesen senki nem sejti, hogy mi folyik köztünk, kifelé normálisnak látszik az életünk. Nyilvánvaló, hogy senki nem értené meg, miért hagytam el azt az embert, akivel leéltem az életemet. Most legalább tudom, mi az, amire számíthatok, tudom például, hogy amikor beteg vagyok, a párom azért behoz egy pohár vizet vagy kihívja az orvost, néha beszélgetünk is, hiszen nem ırjöng állandóan. Munkából hazajövet levehetek egy könyvet a polcról, olvashatok, fızhetek vagy vendégeket hívhatok. Ha elválnék, teljesen bizonytalan lenne számomra a jövı…” Úgy gondolom, végtelenül igazságtalan azt mondani, hogy ezek után a férjnek joga van bántalmazni Évát, csak azért, mert az asszony nem válik el, pedig ha akarná, megtehetné. Sem Évát, sem más nıt nem az marasztal a házasságában, hogy elfogadja: bántalmazzák, verik. Az utolsó részben kövessük néhány olyan nı sorsát, aki elment, aki megszakította a bántalmazóval való kapcsolatot. Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy a szakítás, a válás, a menekülés korántsem mindig vezet életveszélyhez vagy tragédiához. Ahogy a könyv végén szereplı „sikertörténetekbıl” is kiderül, számos asszony élete jóra fordul s valódi értelmet kap a bántalmazó elhagyását követıen. Ugyanakkor tudnunk kell a veszélyekrıl is, és látnunk kell, hogy a bántalmazás nem szőnik meg automatikusan a nı távozásával. Ebbıl (s az alább olvasható jogesetekbıl) következıen a feleségbántalmazás problémájának kezelését felelıtlenség azzal elintézni, hogy „ha nem tetszik neki a bántalmazás, hagyja ott a bántalmazót, váljon el”. 5. Jogesetek. „A vádlott korábban is, de az 1994. évben egyre többet és egyre gyakrabban italozott. Tettleg is bántalmazta a sértettet és megfenyegette, ha elhagyja, megöli. A sértett félelmében a körzeti rendırhöz fordult segítségért, aki megígérte, hogy ha talál megfelelı albérletet, segítséget nyújt az elköltözéshez. 1994 júliusában Kati (a sértett) Kecskemétre költözött albérletbe. Lakásadója munkahelyi fınökének a rokona volt. A sértett gyakran beszélt arról, hogy a vádlott – akit a vılegényeként emlegetett – elviselhetetlenül goromba vele, üti-veri. Errıl a sértett elmondása alapján tudomást szereztek munkatársai is. Katit a munkahelyén szerették, szorgalmas, pedáns, tiszta lány volt. 1994 tavaszától egyre zaklatottabban viselkedett, a munkáját figyelmetlenül látta el, de a helyzet akkor sem változott lényegesen, amikor albérletbe költözött. A vádlott a munkahelye címét ismerte és telefonon zaklatta. 1994. október 18-án a vádlott ismét telefonon hívta munkahelyén a sértettet. Kati ekkor már olyan leromlott idegállapotban volt, hogy közvetlen fınöke az orvosi rendelıbe kísérte, ahol nyugtató injekciót kapott. A délutáni órákban a vádlott megjelent a gyár raktárában, hogy elviszi a sértettet. A munkatársak – látva a sértett félelmét – taxit hívtak és megpróbálták a sértettet a hátsó kijáraton kijuttatni.

A vádlott figyelmét azonban semmi nem kerülte el. Meglátta a sértettet, és ugyancsak taxival, magával vitte. Egy nagykéssel kényszerítette, hogy költözzön vissza hozzá. A sértett háziasszonyához mentek, ahol Kati egy szót sem mert szólni. A vádlott kijelentette, hogy azért jöttek, mert visszaköltözteti magához a sértettet. Ezen a napon az esti órákban a vádlott kivitte a sértettet a közeli erdıbe, ahol egy pulóver ujját a nyakára csavarva fojtogatta. A sértett másnap a munkahelyén közvetlen munkatársa elıtt kijelentette, nagyon fél attól, hogy meghal, mert a vılegénye megfojtja. 1994. október 22-én szombaton a vádlott nagyobb mennyiségő szeszes italt fogyasztott, körülbelül egy liter bort és pár üveg sört a délutáni órákig, amikor is megérkezett az autóbusszal Kati. A vádlottat bántotta, hogy a sértett korábban elhagyta, úgy érezte, a kapcsolatuk már nem biztos. Az esti órákban elhatározták, hogy átmennek a rokonokhoz személygépkocsival. A vádlott lassan hajtott, mert érezte az elfogyasztott ital hatását. Az úton többször megálltak, csókolóztak, a vádlott ivott a borból, majd arra kérte Katit, hogy közösüljön vele. A sértett ebbe beleegyezett (sic!) és levetkızött. A kocsi ülését hátrahajtva megpróbáltak közösülni, de a vádlott ittassága miatt ez sikertelen kísérlet maradt. A vádlott ismét ivott a borból, közben beszélgettek. Kati kijelentette, hogy a holnapi naptól véglegesen elhagyja, többé ne várja. A vádlottat rendkívüli módon lesújtotta a sértett közlése. Kezébe akadt egy 1 méter hosszú, 1 cm széles bırszíj, ami ismeretien körülmények között került a kocsiba. Ezt a bırszíjat a sértett nyakára tekerte és megfojtotta. Az életjelet nem mutató sértettet a gépkocsiból kiemelte és a körülbelül 15 méter távolságra lévı árokszerő mélyedésbe húzta. A holttestet gallyakkal takarta le. A sértett halálát a bırszíjjal való fojtogatás – zsinegelés – okozta. A sérülés és a halál között a közvetlen okozati összefüggés fennáll. A sértett megpróbált védekezni a nyakát ért szorítás ellen, és eközben saját arcát is megkarmolta. A háton keletkezett felületes hámkarcolások akkor jöttek létre, amikor a gépkocsiból a közeli árokba húzta a vádlott…” (VI/1. sz. jogeset) „A huszonegy éves, szakmunkás képzettségő vádlott 1995. július elején ismerkedett meg Máriával, akinek udvarolni kezdett, többször is meglátogatta a lakásán. Kapcsolatuk kezdetben zavartalan volt, késıbb a férfi magatartása miatt viszonyuk megromlott, és ezért a nı szakítani akart a vádlottal. Emiatt a vádlott öngyilkossággal fenyegetızött, amelyet a sértett nem tekintett komolynak. A vádlott hazudozásai miatt augusztus végén a sértett elhatározta, hogy véglegesen megszakítja vele a kapcsolatot, és ezt közölte a lakására érkezı vádlottal. Megbeszélték azt is, hogy 1995. szeptember 5-én a helyi diszkóban találkoznak, ahová a sértett gépkocsival elviszi a vádlott nála maradt személyes holmijait. A késı esti órákban a sértett ismerısei társaságában érkezett meg a diszkóhoz, majd bement a közelben lévı szórakozóhelyre, elıtte találkozott a vádlottal is, aki ıt megvárta, majd, a diszkóban éjfél körül ismét találkozva, a vádlott felkérésére a sértett vele a közelben parkoló személygépkocsihoz ment, hogy annak csomagtartójából kivegyék a vádlott holmijait. A vádlott megkérte a sértettet, hogy a ruhanemőit tartalmazó reklámszatyrot, valamint egy bográcsot és állványát segítse elvinni a közeli lakóházhoz, amely ismerıse tulajdona, és a holmikat ott kívánja elhelyezni. Ezért mindketten a fenti bekerítetten lakóházhoz mentek és, azt megkerülve, a hátsó terasz melletti pinceajtó elıtt a holmikat letették. Ekkor a vádlott a reklámtáskából elıvett egy 8 cm pengehosszúságú, kitolható pengéjő tapétázó kést és az indulni akaró sértett mögé lépve, hátulról átfogta Máriát és a kés pengéjét kihúzva »nem szeretsz már?« kijelentést téve a tapétázó kés élét a sértett nyakán balról jobbra

irányuló mozdulattal, közepest meg nem baladó erıvel meghúzta. Amikor észlelte, hogy a sértett nyaka vérzik, a nyitott pinceajtón át a pincelejáróba belökte, a sértett a lépcsıre kerülve a föléje hajló vádlottat is lerántotta a pincébe, majd felkelve visszaszaladt a közelben lévı diszkóba, ahol ismerısei segítségére siettek. Mentıvel kórházba szállították és életmentı mőtétet hajtottak rajta végre.” (VI/2. sz. jogeset) „Borsa Péter vádlott 1988-ban ismerkedett meg Papp Anita sértettel, akivel 1991-ben élettársi kapcsolatot létesített. Kapcsolatuk nem volt zavartalan, többször volt nézeteltérés közöttük A vádlott féltékenykedett a sértettre, emiatt élettársi viszonyukat a sértett többször megszakította, elköltözött a közös lakásból, majd késıbb újra helyreállították az életközösséget. A vádlott a sértettet több alkalommal tettlegesen is bántalmazta. 1992 tavaszán Papp Anita elköltözött a vádlottól, és ugyanezen év májusában – közelebbrıl meg nem állapítható idıpontban – a vádlott találkozott a sértettel a pomázi vasútállomás 1. számú ırházában, ahol a sértett az ismerıseivel tartózkodott. A vádlott itt arra kérte, hogy menjen ki vele, és beszéljék meg a kapcsolatukat, amit a sértett megtagadott. Végül a vádlott többszöri kérésére kiment az ırházból, mire a vádlott a zsebkését kinyitva, azt élével a sértett nyakához tette és arra kényszerítette, hogy menjen vele. Közben fenyegetı kijelentéseket is tett: amennyiben a sértett ismerısei közelebb mennének, a sértett nyakát elvágja. Így kényszerítette a sértettet, hogy tartson vele, aki a tópartig követte is a vádlottat, és késıbb sem mert onnét eltávozni, mert a vádlott fenyegette ıt. Ily módon a vádlott a sértettet mozgási szabadságában korlátozta. Ezt követıen a kapcsolatuk idılegesen ismét helyreállt. 1993. augusztus 24-én Papp Anita sértett és a vádlott viszonya ismét megromlott, és ennek következtében a sértett elköltözött a vádlott lakásáról. Ugyanezen év augusztus 27-én a vádlott az esti órákban a bálban tartózkodott, ahol ittas állapotban kijelentette az egyik ismerıse elıtt, hogy Anita elköltözött tıle, és ha megtalálja, meg fogja ölni. Az elköltözést követıen a sértett megüzente a vádlottnak, hogy augusztus 31én elmegy a lakására, ott maradt ruháit elszállítani. Az üzenetben megjelölt idıponttól eltérıen egy nappal késıbb, 1993. szeptember 2-án 17 óra tájban érkezett meg a sértett a vádlott lakására, bátyjával és egyik ismerısével. Az említettek a gépkocsiban maradtak, míg a sértett bement a lakásba, ahol a vádlottnak visszaadta a korábban a vádlott által neki ajándékozott jegygyőrőt, és azt is közölte a vádlottal, hogy a kapcsolatot vele véglegesen megszakítja. Ennek okaként a vádlott rossz anyagi helyzetét jelölte meg és arra hivatkozott, hogy a vádlott nem dolgozik, és ı nem akar mellette nyomorogni. Különösebb vita kettejük között nem alakult ki, a sértett összepakolta a ruháit, személyes tárgyait, és több fordulóval kivitte azokat a személygépkocsihoz; majd ismét visszatért a lakásba, hogy az utolsó csomagot is elhozza és ellenırizze, nem maradt-e ott valami. Ezután még a padlásra is felhívta a vádlott a sértettet, ahol egy ruhát kerestek, amit nem találtak meg, majd ezután a sértettel visszamentek a hálószobába, ahol a sértett a szekrénybe is benézett. Eközben a vádlott ismét megkérdezte, hogy miért hagyja el, a sértett pedig megismételte az elıbbi indokait, majd amikor a szekrényajtót betette, a jobb oldalon mellette álló vádlott felé fordult. A vádlott ekkor hirtelen a nadrágja oldalzsebében tartott, mintegy 12-15 cm pengehosszúságú konyhakést elıvette és azzal a sértettet közepest meghaladó erıvel többször megszúrta a jobb mellkasfelén. A sértett a szúrásba belekapott, így a keze és az alkarja is megsérült, majd az elsı szúrást követıen attól hanyatt esett a mögötte lévı ágyra, és akkor a vádlott még egyszer mellkason szúrta, majd a sértettnek sikerült kiszabadulnia, a vádlottat ellökve kirohant a lakásból a gépkocsihoz. A várakozó testvére gépkocsival azonnal kórházba szállította, ahol megmőtötték.

A vádlott ezt követıen a konyhaasztalról felvett egy 7 cm pengehosszúságú zsebkést és önkezével többször mellkason szúrta magát, amelynek következtében 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, és mentıvel szállították kórházba. Papp Anita sértett a jobb mellkasfelen három, szúrva metszett sérülést szenvedett, amelyek közül legalább egy tüdısérülést okozott, és attól jobb oldali lég- és vérmell keletkezett. Sérüléseinek tényleges gyógytartama öt hét, a kórházba szállításakor közvetlen életveszélyes állapotban volt. Nagy valószínőséggel állítható, hogy a sérülés akár önmagában, akár szövıdményeiben halálos lehetett volna. A sértett sérülései közül az elülsı hónaljvonalban, az V. borda magasságában, valamint a III–IV. borda között a szegycsont mellett elszenvedett, szúrva metszett sérülések a mellüregbe hatoltak, és a szúrások a testüreg közepe felé irányultak, közepest meghaladó erıtıl keletkeztek. A bal hónaljárok alatt is egy szúrva metszett sérülés keletkezett, amely a test felszínével párhuzamosan haladt és a mellüregbe nem hatolt. Az erıbehatás a közepes erıt nem haladta meg. A sérülések a sértett különbözı testhelyzetében keletkeztek. A mellüregbe hatoló sérülések – figyelemmel a sérülés anatómiai helyére, valamint az erıbehatás nagyságára és az elkövetés eszközére – alkalmasak voltak élet kioltásra, amelynek bekövetkezési lehetıségét a vádlott tudata átfogta.” (VI/3. sz. jogeset) „A sértett több ízben meg akarta szakítani a kapcsolatot a vádlottal, ezért a fiaihoz költözött a Budapest V., Király utcai lakásba, azonban a vádlott erıszakkal kényszerítette ıt arra, hogy vele maradjon. Az elsıfokú eljárásban feltárt adatok egyértelmően igazolták, hogy a sértettel szembeni vádlotti tettlegesség korábban is rendszeres volt. Nem csak a sértett fiai nyilatkoztak a korábbi, hasonlóan durva vádlotti magatartásról – melynek kapcsán a sértett bordatörést, orrcsonttörést is elszenvedett –, hanem a vádlottal baráti viszonyban álló Kerékgyártó András tanú is. Ez utóbbi tanú tárgyalási nyilatkozata szerint sok esetben ököllel olyan brutalitással bántalmazta a vádlott a feleségét, hogy le kellett ıt fogni, továbbá a sértett állandóan tele volt sérülésekkel, amelyekrıl mindenki tudta a környezetükben, hogy a vádlottól származtak. A fenti adatok birtokában nem tévedett az elsıfokú bíróság a cselekmény elızményeire vonatkozó tényállás megállapításánál sem, és megalapozottan állapította meg tényként azt is, hogy az agresszív természető vádlott volt az, aki erıszakkal kényszerítette a sértettet arra, hogy vele maradjon.” (VI/4. sz. jogeset) Felhasznált irodalom: Linda Gordon: Heroes of Their Own Lives – The politics and History of Family Violence, Virago, London 1989 Szilvási Léna: Csoportmunka egy anyaotthonban. Esély, 1997/1. 59. oldal.

HETEDIK FEJEZET „Féltem a lányomat, az unokáimat és saját magamat is” A feleségbántalmazás és a családon belüli erıszak más formáinak összefüggései; a feleségbántalmazás veszélyei a kívülállókra 1. Kiket bánt a feleségbántalmazó? A „jelenség, amelynek nincs neve” korántsem csak a bántalmazott feleségeket, nıi élettársakat érinti. Számos bántalmazó az egész családját terrorizálja és veri, ideértve a családban élı gyerekeket (esetleg a már felnıtt gyerekeket), az idıs szülıket, a kiszolgáltatottabb testvért. Célpontjai azok is, akikkel nem él egy fedél alatt, de akik támogatják, segítik, megértik az áldozatait. Különös veszélynek vannak kitéve azok a hozzátartozók, akikhez a sértett a bántalmazás elıl menekül. Számos olyan hozzátartozóval találkoztam, aki folyamatos aggodalomban élt bántalmazott lányáért, édesanyjáért vagy testvéréért. 2. „A lányommal együtt kellett menekülnöm.” A következı történet megrázó példája annak, hogyan határozhatja meg a hozzátartozó életét a feleségbántalmazás. „Ötvenöt éves özvegyasszony vagyok. Könyvelıként dolgozom, a férjem orvos volt. Tipikus polgári, értelmiségi életet éltem egészen addig, amíg ez a rettenetes helyzet elkezdıdött. A sorsomban a fordulópontot a lányom házasságának összeomlása jelentette. Megpróbálom az elején kezdeni. A vejem már az udvarlás idıszakában is furcsán és számomra meglehetısen visszataszítóan viselkedett. Úgy tőnt, hogy valami abnormális birtoklási vágy dolgozik benne. Állandóan féltékenykedett, ellenırizte a lányomat, az idejével percre elszámoltatta, még az élı fába is belekötött… Egyáltalán nem örültem, amikor összekötötték az életüket, de úgy gondoltam, nincs jogom egy felnıtt ember életébe beleavatkozni, még akkor sem, ha az illetı a gyerekeni, és nagyon szeretem. A lányom a házasságuk kezdetén még alig-alig merte megosztani velem a gondjait. Amit én birtoklási vágynak láttam, azt ı a férje felfokozott temperamentumaként és a szerelemmel együtt járó, talán a szokásosnál túlzottabb féltékenységként értékelte. Gondolom, saját magát is nyugtatni és gyızködni próbálta, különösen azután, hogy megszületett a csodálatos, gyönyörő unokám. Eljött azonban az a nap, amikor már nem hitegethettük tovább magunkat. A lányom egy kórház sebészeti osztályáról hívott fel, zokogva. A vejem úgy megverte, hogy napokig a kórházban ápolták. Elmesélte, a férje rettenetes ırjöngést rendezett, egy szál hálóingben kilógatta a negyedik emeleti ablakból, majd ütötte, rúgta, ahol érte. Mindeközben azzal is fenyegetızött, hogy megöli az unokámat. Könyörögtem, hogy a gyerekkel együtt azonnal költözzön hozzám. Nem sokat tudtam az ilyen helyzetekrıl, teljesen meg voltam döbbenve. A mi családunkban, s hogy úgy mondjam, a mi köreinkben efféle soha nem fordult elı. Meggyızıdésem volt, hogy az ilyesmi csak az úgynevezett lumpen embereknél történhet meg. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy hamarosan mi is úgy fogunk élni, mint azok a bizonyos lumpenek. De nem akarok nagyon elıreszaladni a történettel. Nos, a lányom a gyerekkel együtt hozzám költözött. Igen ám, de a vejem már másnap megjelent a lakasomon, ránk törte az ajtót és ott folytatta az ırjöngést. Üvöltött és mindent összetört, ami a keze ügyébe került. A szomszédok utólag elmondták, hogy azt hitték, valami bandita támadott meg bennünket. Évtizedek óta éltünk abban a házban, mindenki tisztelt bennünket, a férjemnek betegei is voltak a lakók között. Nem tudták elképzelni, hogy a

mi otthonunkban ilyen »családi veszekedés« legyen. Bemenekültünk a rendırségre, ahol azt tanácsolták, ne menjünk haza. Ott voltunk egy szál ruhában, fillér nélkül, nem tudtuk, mihez kezdjünk A rádióban hallottunk a NANE Egyesületrıl, ıket hívtuk fel. Elhelyeztek minket egy anyaotthonban. Másnap bementem a munkahelyemre, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Végeztem a munkámat, egyszer csak, mint egy tank, megérkezett a vejem. Üvöltött, ırjöngött, a kollégáimat is fenyegette. Rettenetesen féltem és borzasztóan szégyelltem magamat. Az unokafivéremet hívtam fel, hogy kísérjen vissza az anyaotthonba. İ volt az egyetlen férfi családtag a férjem halála után, nagyon szerettük egymást. Rengeteget segített nekünk az elkövetkezı hónapokban. A vejem ıt is elkezdte hívogatni és fenyegette, hogy megöli, ha beleszól a családi ügyekbe. S ez így volt minden ismerıssel és a kollégáimmal. Rendszeresen hívogatta, zaklatta, fenyegette, ıket. Az emberek eleinte próbáltak segíteni nekünk, aztán annyira féltek, hogy jobbnak látták eltávolodni tılünk. A vejem követelte, hogy beszélhessen a lányommal. A rendırséghez fordultunk, kérdeztük, mit tegyünk Azt ígérték, ha még egyszer megveri a feleségét, ırizetbe veszik. Ekkor már több mint egy hónapja éltünk anyaotthonban, hatan egy szobában. A vejem könyörgıre fogta a dolgot, azt mondta, nagyon hiányzik neki a lányom és az unokám, nem tud nélkülük élni, és nagyon megbánta, amit tett. Az anyaotthonban élı társaink közül többen 6-8 évig, sıt még tovább tőrték, összeszorított foggal a szenvedést, amire elmenekültek. A lányom úgy gondolta, kell adnia még egy esélyt a férjének. S ennél még fontosabb szempont volt, hogy felelısnek érezte magát az ismerısök és a kollégáim folyamatos rettegéséért. Úgy gondolta, hogy nem csak saját magáért, a gyermekéért és értem felelıs, hanem az egész környezetünkért. S persze tudta – pontosabban úgy tudta –, hogy amennyiben netalántán még egyszer bántani meri ıt a férje, úgyis ırizetbe kerül. Hazaköltöztünk, ki-ki a saját lakásába. Naponta beszéltünk telefonon, megnyugtatott, hogy minden rendben van, ne aggódjak. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy esténként a saját fürdıkádamban fürödhettem s végre újra – ha szégyenkezve is – a kollégáim és az ismerısök szemébe nézhettem. A vejem szinte tökéletesen viselkedett, igazi, mély megbánást tanúsított. Egészen a következı nagyjelenetig. Amikor is ütlegelés közben olyan erıvel lökte a lányomat a fürdıkádba, hogy elrepedt egy csigolyája és agyrázkódást is kapott. Az unokám zokogva kiabált, egész testében reszketett. Minden kezdıdött elölrıl. Kórház, menekülés hozzám, a lakásom összetörése, anyaotthon. A lakásomat ezúttal gyakorlatilag porig rombolta. Miszlikre tépte az összes ruhámat, szétverte a berendezést, s ami a legjobban fájt, a személyes emléktárgyaimat is megsemmisítette. Széttépte az édesanyám naplóját, az édesapám leveleit… Nagyon nehéz errıl beszélni. Ne haragudjon, de nem is tudok minden részletet elmondani. A lányomon és az unokámon kívül nem maradt semmim… Persze az a fontos, hogy ık élnek. Egyelıre. A vejem ugyanis még mindig szabadlábon van. Mi összesen öt hónapot töltöttünk anyaotthonban, az ország különbözı pontjain, egyik helyrıl a másikra menekülve, halálfélelemben… Elıfordult, hogy zuhogó esıben álltunk egy újabb anyaotthon bejáratánál, a lányom, a másfél éves unokám és én. Csöngettünk, kinéztek, megkérdezték, hogy van-e nálunk AIDS-vizsgálati lelet, s mivel nem volt, elküldtek minket. Földönfutók lettünk. Megvetés tárgyai. A fınököm emberségének köszönhetı, hogy nem vesztettem el az állásomat. Elvesztettem viszont az unokatestvéremet, aki nem bírta tovább ezt az egészet, szívinfarktust kapott és meghalt. A lányom az egyik vidéki anyaotthonból küldte el a válókeresetet a budapesti bíróságra. A vejem bement és elkérte a felesége tartózkodási helyének címét. A bíróság kiadta neki. Soha nem felejteni el azt az érzést, amikor abban a kis községben gyanútlanul elindultunk a boltba kenyeret venni, és szembe jött velünk a vejem. Kést tartott a lányom oldalához, azzal kényszerítette fel a vonatra, a gyerekkel együtt. Folyik ellene a büntetıeljárás, de szabadlábon van. A lányomtól meg azt kérdezik a tisztelt hatóságok, hogy miért ment vissza ehhez az emberhez. Fel tudja fogni, mit jelent ez az egész? Ahogy mi most

itt beszélgetünk, nem tudom, egyáltalán anya vagyok-e még. Nem tudom, él-e a lányom s holnap is élni fog-e. Pedig hál’ istennek semmiféle halálos betegsége nincs. Csak éppen senki nem védi meg. Az, hogy én egy év leforgása alatt középosztálybeli, jól öltözött, színházba járó, társasági életet élı doktornébıl magányos, lenézett, hajléktalanszállókat megjárt »lumpen« lettem, az ehhez képest teljesen mellékes körülmény. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy ık valahogy megmeneküljenek…” 3. Jogesetek. Az elsı jogesetben szereplı bántalmazó nem „csak” feleségét és gyermekeit, hanem idıs szüleit is rettegésben tartotta. BH 1981. 174. „A járásbíróság a terheltet kiskorú veszélyeztetésénekbőntette és kétrendbeli, könnyő testi sértés vétsége miatt egyévi és két hónapi – börtönben végrehajtandó – szabadságvesztésre, valamint a közügyektıl egyévi eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következı. A terheltet a járásbíróság az 1975. évben ifjúság elleni bőntett miatt öt hónapi, végrehajtásában kétévi, próbaidıre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. A terhelt alkoholista, évek óta nagymértékben fogyaszt szeszes italt, ittas állapotban családjával rendszeresen veszekszik, szüleit, feleségét, az 1974., 1975. és 1978. években született gyermekeit tettlegesen bántalmazza. A terhelt a vádbeli napon este ittas állapotban érkezett haza a lakására, és amikor ittasságát a felesége kifogásolta, veszekedés tört ki közöttük. A terhelt a szobában lévı heverıben megbotlott, legidısebb gyermeke ezen aludt és a földre esett. Ezután a terhelt az arcán és testének különbözı helyein kézzel ütlegelte a gyermeket, aki a bántalmazás következtében nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A veszekedésre a szobában alvó másik két gyermek is felébredt, ezért a terhelt az ötéves és a kétéves gyermekét is megverte. Ezek után a terhelt a gyermekét olyan erıvel dobta le a heverıre, hogy annak szemhéja felrepedt és nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett. A terhelt néhány nappal késıbb éjjel az apját, az anyját és a feleségét a gyermekek elıtt megöléssel fenyegette. A család félelmében az ablakon keresztül menekült ki a lakásból és az éjszakát az udvaron töltötték.” (VII/1. sz. jogeset) A megfélemlített, meggyötört hozzátartozó áldozatból bőnelkövetıvé is válhat. Ennek példája a következı jogeset. „A vádlott édesapját, id. Boldis István sértettet 1971-ben rokkantnyugdíjazták. A korábban is italozó sértett ettıl az idıtıl kezdve csaknem minden nap leittasodott. A saját szılıjében termett borát és a saját maga fızte pálinkát itta otthon, kocsmába nemigen járt. A déli órákra rendszerint elfogyasztott egy liter pálinkát, erre ivott még bort. Az utóbbi 15-20 évben mindennapossá váltak a családjával szembeni agresszív megnyilvánulásai. Nem csupán ordítva szidalmazta nap mint nap a családtagjait, hanem rendszeresen bántalmazta is ıket, nem kímélve a mindkét lábára csaknem teljesen béna vádlottat sem. A családtagok nem tudtak kitérni a száztíz kilós, erıteljes ember elıl. A vádlott testvéreinek családalapítása és elköltözésük után (öccse 1979-ben, húga 1984-ben költözött a faluban saját házba) a vádlott édesanyja, Boldis Istvánné csaknem naponta menekült a gyermekeihez, 1984 után fıként a lányához. Gyakran kényszerült erre a vádlott is. Az utóbbi években jellemzı volt, hogy Boldis Istvánné a napjait rendszerint a lányánál, Guba

Miklósnénál töltötte, és csak aludni ment haza. Sokszor ruhában aludtak, hogy könnyebben tudjanak menekülni otthonról. Id. Boldis István sértett viszont rendszerint a felesége után ment, és ilyenkor a lánya házánál folytatta otthoni magatartását, amely egyébként ismert volt a falubeliek elıtt. A családtagok néha feljelentéssel vagy az egészségügyi hatóság bevonásával is próbálkoztak, ezzel azonban egyrészt nemigen mertek élni, a sértettıl való félelmükben, másrészt ezek sem hoztak eredményt. Az ítélettel elbírált cselekményt másfél hónappal megelızıen a sértett egy vita során ököllel megütötte a vádlottat; egy héttel a cselekmény elıtt késsel támadt a vádlottra, aki a vécébe menekült elıle és, félelmében, öt órán át ki sem mert jönni onnan. A sértett és felesége 1995. február 15-én hajnalban kelt fel; a másnapi disznóvágásra készülıdtek. Id. Boldis István a késeket köszörülte, eközben ordítva szidalmazta a feleségét és célzott arra, hogy a késsel elvágja a torkát. A vádlott erre a kiabálásra ébredt, majd hét óra tájban felkelt és bement a faluba. Hazatérése után Boldis Istvánné elment a lányához, majd a vádlott is távozott otthonról. A sértett egy idı múlva a felesége után ment, erre Boldis Istvánné elindult vele hazafelé. Útközben a sértett egy kerítésnek lökte az asszonyt és a biciklijét is összetörte. Errıl értesült a vádlott is. Id. Boldis István ezt követıen is folytatta a veszekedést. Étellel, pénzzel dobálózott, majd rákiabált a feleségére: »most hátba szúrlak!«, az ıt csitítani igyekvı vádlottnak pedig kijelentette, hogy »takarodj, te tróger, mert megöltek!«. Mindennek hatására Boldis Istvánné a kora délutáni órákban ismét elment a lányához. A sértett az otthon maradt vádlottal veszekedett tovább. Megfenyegette egy késsel, majd olyan kijelentéseket tett, hogy úgysem nyugszik addig, amíg el nem vágja a torkukat, illetve hogy most pontot tesz a dolgok végére. Ezek után a sértett ismét elment a feleségéért, akit azonban – miután az kilépett lánya ajtaján – hátulról ököllel úgy megütött, hogy elesett. Végül egyedül tért haza. Otthon a pincébıl felvitt a lakásba egy olajoskannát azzal, hogy »itt kı kövön nem marad«. Ekkor azonban már annyira ittas volt, hogy a kupakot nem tudta lecsavarni. Ittassága miatt el is szundított a konyhai heverın, de idınként felriadva a vádlott és a felesége megölésére utalva ordítozott. A sértett magatartása miatt hosszú idı óta tartós negatív hangulati állapotban élı vádlott ezalatt végiggondolta a sértett évtizedek óta velük szemben tanúsított agresszivitását; emiatt és a sértett aznapi magatartása miatt erıs indulat fogta el, tudata beszőkült. Ebben az állapotban a két botja segítségével bement a háznak abba a helyiségébe, ahol a szerszámokat is tartották. Felvett egy kalapácsot, amelynek a feje egy kilogrammot nyomott, és azzal visszament a konyhába, ahol apja ittas állapotban aludt. Mindez délután fél háromhárom óra tájban történt. A kalapáccsal öt-nyolc nagy erejő ütést mért id. Boldis István fejére, majd kivett a fiókból egy 29 cm pengehosszúságú, fanyelő konyhakést, és azzal tizenöt-húsz esetben megszúrta a sértettet. A szúrások id. Boldis István arcát, nyaki tájékát érték; egy nagy erejő szúrás a jobb mellkasfélbe hatolt.” (VII/2. sz. jogeset) A következı ügyben a feleségbántalmazó áldozata leányának tizenkilenc éves férje volt. A vádlott rendszeresen bántalmazta feleségét és megöléssel is gyakran fenyegette. Ilyen elızmények után került sor a vádbeli napra, amikor a fiatal vej segíteni próbált anyósának. „1993. április 16-án a vádlott napközben nagyobb mennyiségő szeszes italt fogyasztott és ittas állapotba került. Amikor a vádlott hazaérkezett a közös lakásba, a feleségével veszekedni kezdett, aki emiatt elment otthonról. A délutáni órákban a vádlott felesége hazaérkezett, és

ekkor a vádlott a lakásukban durva szavakkal szidalmazta és megöléssel fenyegette az asszonyt, aki megijedt és a szomszédból telefonon rendıri intézkedést kért. A 21 óra 25 perckor kiérkezı rendırök figyelmeztették a vádlottat és felhívták a figyelmét, hogy ne zavarja környezete nyugalmát. A vádlott ígéretet tett erre, azonban a rendırök távozását követıen ismét a feleségére támadt, aki próbált a támadás elıl kitérni, a kis szobába ment. Ahogy a szobába érkezett és lefeküdt az ágyra, a vádlott berontott, az egyik ülıkét felkapta és felesége felé dobta. Az asszony ennek következtében a bal karján nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Ezt követıen a vádlott a kis asztalt kapta fel, hogy azt a feleségéhez vágja, amit azonban az utóbbinak sikerült kivédenie oly módon, hogy rúgott a vádlott felé, melynek következtében a vádlott homlokán sérülést szenvedett, és felrepedt bıre erısen vérzett. Ettıl a felesége megrémült és segítségért kiáltott, tartva a vádlott további bántalmazásától. Miután segítséget nem kapott, a közelben lakó lányához futott át, ahol elmondta az elızményeket és ismételten rendıri segítséget kért. Ekkor lánya telefonált rendırért és a mentıkért. Amikor a rendırök 22 óra 25 perckor ismételten a helyszínre érkeztek, a vádlottat elıállították a helyi rendırkapitányságon. Eközben a lánya és a veje visszakísérték az asszonyt a lakásába és próbálták nyugtatni. Ezt követıen azonban hamarosan hazaérkezett a rendırségrıl a vádlott. A felesége, a lánya és a veje a kis szobában beszélgettek. Néhány perc elteltével nevezettek a konyhából evıeszköz csörgését hallották, mire a sértett meg is jegyezte, hogy a vádlott most veszi elı a kést. Az ezt követı pillanatban a kis szoba ajtaja bevágódott és megjelent – kezében a bőnjelként lefoglalt disznóölı késsel – a vádlott, miközben ölessel fenyegetızött.” (VII/3. sz. jogeset) Ezt követıen a vádlott agyonszúrta a fiatalembert. Mivel a tizenkilenc éves sértett nem asszony, hanem férfi volt, furcsa azt mondani, hogy egyikévé vált a feleségbántalmazás áldozatainak. Pedig a közvetett áldozatok között férfiakat, nıket és gyermekeket is találunk. Mi több, a hozzátartozók sérelmére elkövetett ölési cselekmények legtöbbjének ugyanez a háttere. Az áldozatok egyike az a nagymama, akinek annyi volt a bőne, hogy befogadta a bántalmazás elıl hozzá menekült lányát, s a veje az utcán, a kisiskolás unokája szeme láttára gyilkolta meg. Akadnak „enyhébb” esetek is: az asszony befogadása miatt megvert szomszédok, folyamatos fenyegetésben élı kollégák. A feleségbántalmazás távolról sem kizárólag a bántalmazott asszonyokat érinti és veszélyezteti. Már csak ez is indokolja, hogy ne „magánügyként”, hanem bőncselekményként és súlyos társadalmi problémaként gondoljunk a jelenségre.

NYOLCADIK FEJEZET „Állandóan attól reszkettem, hogy állami gondozásba veszik a gyerekeimet…” A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás összefüggései 1. Hogyan függ össze a feleség és a gyermek bántalmazása? Mind a családon belüli erıszakkal kapcsolatos ügyek bírósági iratainak tanulmányozása során, mind pedig a mélyinterjúkból egyértelmően kiderült, hogy a gyermekek testi és lelki bántalmazása és a feleségbántalmazás között szinte minden olyan ügyben szoros az összefüggés, ahol a családban gyermek is van. Ez az összefüggés kettıs: egyfelıl igen sok feleségbántalmazó éppúgy veri, kínozza a gyermekét, mint a házastársát, másfelıl azokban az esetekben, ahol ez nem állapítható meg, a gyermek szörnyő szenvedéseket él át azáltal, hogy szem- és fültanúja az anyja verésének, kínzásának, megerıszakolásának. Egy angliai kutatás eredménye szerint a feleségüket (élettársukat) tettlegesen bántalmazó férfiak hetven százaléka a családban élı gyermeket is verte.* A fizikai bántalmazás miatt orvosi kezelésben részesült gyermekek negyvenöt százalékának az édesanyja is tettlegesen bántalmazott asszony volt.** Lássunk rögtön két tipikus példát az összefüggésre: BH 1990. 325. A megállapított tényállás szerint a megelızıen közveszélyes munkakerülés szabálysértése miatt már elzárással sújtott vádlott idült alkoholista. Munkaképes volta ellenére az 1986. évtıl állandó munkaviszonyt nem létesített, és alkalmi munkát is csak esetenként végzett, ám az abból szerzett keresetét nagyrészt italra költötte. A vádlottnak R. R.-val létesített élettársi kapcsolatából négy gyermeke született. A gyermekeket a vádlott és élettársa nevelte, a vádlott azonban – italozó életmódjából fakadóan – a kiskorú gyermekek ellátásáról nem gondoskodott, nevelésükben, ápolásukban nem vett részt. Ittas állapotban többször bántalmazta élettársát és a gyermekeit is, akik ilyenkor a szomszédoknál kerestek menedéket. A rendszeres veszekedések miatt az egyébként is gyengén táplált gyermekek nem tudtak megfelelıen pihenni, tanulni…; állandó rettegésben éltek A vádbeli napon reggel a vádlott és élettársa között ismét veszekedés kezdıdött. Ennek során az ingerült vádlott a kezében levı, hét cm pengehosszúságú késsel – kisebb erejő kaszáló mozdulattal – R. R. hátára csapott. Ennek következtében a nevezett a bal vállának felsı harmadában egy tíz cm hosszú karcolt hámhorzsolást, a bal mellkas hátsó részén pedig 1,5 cm hosszúságú szúrt-metszett sérülést szenvedett. E sérülések nyolc napon belül gyógyultak. A felülbírálatot lefolytatva a Legfelsıbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a megyei bíróság a megalapozott tényállásból okszerően következtetett a vádlott bőnösségére, és nem tévedett a cselekmények jogi minısítésével összefüggıen sem. Nem vitatható ugyanis, hogy a vádlottnak a tényállásban részletezett magatartása a négy kiskorú gyermekének nevelésével, gondozásával kapcsolatos kötelessége olyan súlyos megszegéseként értékelendı, amellyel a kiskorúak testi és szellemi fejlıdését veszélyeztette. E tevılegessége tehát – mint hogy azt négy sértett sérelmére valósította meg – négyrendbeli, a

* Bowker et al (1988), idézi: Maureen O’Hara: Child Protection and Domestic Violence – Changing Policy and Practice, konferencia-elıadás, kiadta: The Press and Publicity Team, Hackney Council, London, 1993. ** Stark és Flitcraft (1988), idézi Maureen O’Hara, supra.

Btk 195. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, kiskorú veszélyeztetése bőntettének megállapítására alkalmas. Helyes jogi álláspontot foglalt el a megyeibíróság az R. R. ellen végrehajtott cselekmény minısítése kapcsán is. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a vita során ingerültté vált vádlott testbántalmazási szándékkal csapott a késsel a sértett hátára, és bár reálisan számolnia kellett azzal, hogy ennek nyomán a sértett súlyos sérülést szenvedhet, mégis e következménybe belenyugodva cselekedett. Eme súlyosabb eredményt átfogó eshetıleges szándékára figyelemmel tehát – függetlenül attól, hogy a szerencsés véletlennek köszönhetıen az adott esetben a sérülés gyógytartama nem haladta meg a nyolc napot – a vádlott a súlyos testi sértés bőntettének kísérlete miatt tartozik büntetıjogi felelısséggel.” (Sajnos nem meglepı, hogy a korábbi, puszta kézzel elkövetett bántalmazások, fenyegetések során nem történt felelısségre vonás, annak ellenére, hogy mind az anya, mind a gyermekek már akkor is súlyos szenvedéseket éltek át. A hatóságok akkor léptek közbe, amikor a bántalmazó már kést ragadott, azaz amikor már „vér folyt”.) BH 1988. 262. „A megyei bíróság a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bőntettének kísérlete és háromrendbeli, kiskorú veszélyeztetésének bőntette miatt halmazati büntetésül – mint többszörös visszaesıt – ötévi szabadságvesztésre ítélte és nyolc évre a közügyektıl eltiltotta, elrendelte továbbá a vádlott kényszergyógyítását. A megállapított tényállás lényege a következı. A korábban különbözı bőncselekmények miatt már többször elítélt és idült alkoholista vádlott házasságából három leánygyermek született. A gyermekeket a vádlott és a felesége a háztartásukban közösen nevelték. A vádlott ittas állapotban többször ok nélkül bántalmazta a gyermekeit. Ütlegelte ıket kézzel, korbáccsal, de beléjük is rugdosott. A Renáta utónevő gyermeket fenyítésként a kutyaólba is bezárta. Ezt meghaladóan a gyermekek jelenlétében a feleségét többször bántalmazta, sıt egy késsel a kezében megöléssel is fenyegette. Továbbmenıen a vádlott – különösen azt követıen, hogy felesége hosszabb idıre kórházba került – nem gondoskodott megfelelıen a gyermekek felügyeletérıl, ellátásáról. A gyermekek tisztátlanul, elhanyagolt külsıvel jártak iskolába. A vádlott ezen magatartásával súlyosan veszélyeztette gyermekei testi, értelmi és erkölcsi fejlıdését. A gyermekek érzelmileg súlyosan kiegyensúlyozatlanná váltak, sıt a két nagyobbik szellemi fejlıdése társaikétól jelentısen elmaradt. Egyik este a vádlott ittas állapotban a hétéves, Renáta utónevő gyermekét – azért, mert az az utasításait megszegte és távollétében cigányokat engedett be a lakásba – egy körülbelül 35 dkg tömegő kalapáccsal kis-közepes erıvel fejbe ütötte. A bántalmazás következtében a gyermek a koponyacsont külsı lemezének benyomódásos törését szenvedte el. A sérülés nem volt életveszélyes, annak tényleges gyógytartama mintegy négy hétre tehetı. A megalapozottan megállapított tényállásból okszerően következtetett a megyei bíróság a vádlott bőnösségére, és helyesen minısítette cselekményeit életveszélyt okozó testi sértés bőntette kísérletének és háromrendbeli, kiskorú veszélyeztetése bőntettének. Helyesen következtetett az elsıfokú bíróság a vádlott által használt eszközbıl, az elkövetés körülményeibıl és módjából, a támadott testtájakból, a bekövetkezett sérülés helyébıl és jellegébıl, a cselekmény motívumából, továbbá a sértett korából és fizikai tulajdonságaiból arra, hogy a vádlott aktuális tudatában felmerült a sértett súlyos életveszélyes megsérülése lehetıségének képzete is, és e következmény lehetıségéhez érzelmileg közömbösen viszonyulva hajtotta végre cselekményét. Tehát szándéka eshetılegesen az életveszélyes

sérülés okozására is kiterjedt. Az ilyen sérülés bekövetkezésének elmaradása a véletlenen múlott.” 2. Családtervezés, terhesség és bántalmazás. A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás közötti igen szoros összefüggés gyakran még a közös gyermek megszületése elıtt elkezdıdik. Miközben szép álmokat, terveket szövünk a családi életrıl, a gyermek varasával és érkezésével kapcsolatos boldogságról, nehéz elképzelni, hogy pontosan ez a helyzet, azaz a kisgyermek megérkezése az a körülmény, amely kiválthatja, súlyosbíthatja, illetve állandósíthatja a bántalmazást. A bántalmazás természetrajzát ismerve talán mégsem olyan meglepı a jelenség: a korlátlan hatalomra vágyó családtag hirtelen egy riválissal szembesül, aki az addig általa birtokolt, neki alárendelt, illetve szerencsésebb esetben egyszerően csak teljes énjével neki élı asszonyt „elveszi” tıle. Az is elıfordul, hogy pontosan a gyermekvárás idıszakában, azaz az „áldottnak” nevezett állapotban kezdıdik el a verés és a terror. Egyes kutatások szerint a terhesség alatti tettleges bántalmazás az egyik leggyakoribb vagy egyenesen a leggyakoribb oka a terhesség alatti rendellenességeknek, vetéléseknek, koraszüléseknek.* Vajon hány olyan jelenet zajlik le nap mint nap a családi otthon zárt ajtaja mögött, amelyrıl egy egyetemista lány a következıképpen számolt be: „Mindennapos volt nálunk a verés, az üvöltözés. Mégis különösen élesen emlékszem egy olyan jelenetre, ami akkor játszódott, amikor anyu a kistestvéremmel volt állapotos. Már nem emlékszem a közvetlen elızményekre, csak arra, hogy ott állt elıttem, nagyon sírt, az arcából és mindenhonnan ömlött a vér, végig a nagy hasán. Ebben az idıszakban is elıfordult, hogy a verések elıl a szeméttárolóba menekültünk és ott töltöttük az éjszakát anyuval.” Elıfordul, hogy már a terhesség elıtt elkezdıdik a bántalmazás, de ennek ellenére még fennáll a szeretet és az összetartozás érzése (vagy illúziója). Gyakori, hogy ezekben az esetekben pontosan a család „teljessé válásától”, a közös gyermekek érkezésétıl várja a nı vagy mindkét fél a problémák megoldódását. A bírálat ilyen esetekben meglehetısen egyszerő: miért kellett egy rossz házasságban gyermeket vállalni? Érdekes megfigyelni, hogy e kérdés feltevésekor is szinte észrevétlenül áttevıdik a felelısség teljes súlya a nıre. Megint csak nem azt kutatja a bíráló, hogy mer brutális lenni a bántalmazó, hanem hogy az asszony miért vállalt gyereket. Ez a kérdésfeltevés az együttérzés látszatát sem ırzi meg azzal a nıvel, aki korántsem valamiféle gonosztettet követett el, hanem azt tette, amirıl az élete kislány kora óta szólt, és amit talán a természet, talán a társadalom „kódolt” testébe és lelkébe: családra, gyermekre vágyott, ezért gyereket szült. İszintén hitte, hogy a „teljes család”, az együtt élı anya, apa és gyermek valóban a boldogság és a nyugalom szigete lesz, és a családi élet nyújtotta öröm majd meglágyítja a „szigorú”, „ideges” férfi szívét is. A terhesség alatti bántalmazás sokszor egyenes folytatása annak az ellenırzésnek és hatalmaskodásnak, amelyet a bántalmazó az asszony reprodukciós (gyermekvállalási és fogamzásgátlási) képessége és lehetısége, szexualitása, illetve egész teste és személyisége felett gyakorol.

* Amaro–Fried–Cabral–Zuckerman: Violence during Pregnancy and Substance Use, American Journal of Public Health, 1990. május, Vol. 80., No. 5., 575. old.

Elıfordul, hogy az „uralkodó” megfosztja a nıt attól, hogy a legkisebb mértékben is ura maradjon annak, ami történik vele. A következı történet tragikus példája ennek a folyamatnak. „A férjem, amellett hogy nagyon sokat bántott, lekurvázott, megalázott, megerıszakolt és ütött-vert, tizennyolc éven át mindennap átkutatta a táskámat és az összes holmimat, hogy meggyızıdjön róla, nem szedek-e tablettát vagy nem használok-e valami más fogamzásgátlót. Ezt ugyanis szigorúan megtiltotta, mondván, akkor mással is lefekhetek. Ugyanakkor persze ı maga nem volt hajlandó vigyázni, így aztán folyton terhes lettem. Tizenhat abortuszon mentem keresztül, és mindegyiknél majd megszakadt a szívem. Három gyereket pedig szabályosan kirúgott belılem. Addig rúgott, amíg koraszülöttként világra nem jöttek. Meghaltak a gyerekeim, és majdnem én is velük haltam. Egy egészséges fiam született, aki már felnıtt, és én még mindig olyan rajongva szeretem és féltem, hogy az már talán nem is normális. Nagyon nehéz volt elmenekülni az apjától, annak ellenére, hogy a fiát is folyton bántotta. Úgy érzem, rettenetesen megtépázott, szétesett ember vagyok. Rendszeresen vannak lidérces álmaim, azt hiszem, ez már mindig így lesz. Az alkoholba menekültem. Nem láttam más kiutat az emlékeim, a fájdalmaim elıl. Aki ezért megvet, annak tudnia kellene, hogy miken mentem át.” 3. A gyermek érkezése és a bántalmazás. Gyakori, hogy az újszülöttel való tényleges együttélés a rendszeres bántalmazás kezdıpontja. (Azért nem használom azt a kifejezést, hogy oka, mert az ok nem az újszülöttben rejlik, hanem a bántalmazóban.) „Teljesen megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy féltékeny arra a pár hetes babára. Hihetetlen, de pontosan úgy viselkedett, mint amikor férfiakra féltékenykedett.” „A kisbaba a kertben a fa alatt volt a kiságyában. Elszörnyedtem, amikor azt láttam, hogy a férjem szilvával dobálja, mintha céltábla lenne. Arról már hallottam, hogy a nagyobb testvér féltékeny az újszülött megérkezésekor, s hogy akár bántani is képes a testvért, de ugyanezt egy felnıtt emberrıl nem feltételeztem volna.” „A szülésig tulajdonképpen minden rendben volt, kivéve néhány féltékenységi jelenetet, amit természetesnek gondoltam, hiszen mindenki azt mondta, hogy az a szerelem jele. Amikor viszont megszületett a gyerek, egyre szörnyőbb lett minden. Kifejezetten féltékeny volt arra a pici babára. Azt mondogatta, hogy minek jöjjön haza, amikor úgyis folyton a gyerekkel foglalkozom. Lökdöste, bántotta a kis csecsemıt, ı lett a bőnbak. Nem tudtam, mit tehetnék, mert szerettem a férjemet, de ugyanakkor a kisbabát is, és tudtam, hogy a gyereket normálisan el kell látnom, szoptatnom, és ez bizony idıigényes feladat. Rövid idı múlva aztán én is megkaptam az elsı pofont, utána a többit, majd az ökölcsapásokat, rúgásokat…” A terhességgel, szüléssel és szoptatással járó fizikai megterhelések, hormonális változások és az anyává válás – társadalmunkban még ma is tabutémaként kezelt – nehézségei sok esetben oda vezetnek, hogy az asszony magatartása, a külvilág szemében, kedvezıtlen irányban változik. Ideális esetben a családalapításhoz szükséges információkhoz tartozna ennek a jelenségnek az ismerete, felismerése és – szükség esetén külsı segítség igénybevételével történı – kezelése. Az alábbi ügyben nem tudhatjuk biztosan, hogy a brutalitás áldozatává vált gyermekágyas asszony szülés utáni depressszióban szenvedett-e, vagy egyszerően önállóbb gondolkodásúvá, határozottabbá vált-e a szülést követıen. Amit biztosan tudunk: társa nem

tőrte el a nı megváltozott magatartását, hanem afölötti felháborodását újszülött gyermeke édesanyjának életét kioltva fejezte ki. „A vádlott és a sértett élettársi kapcsolatban élt együtt. A családi házban lakott még rajtuk kívül a vádlott idıs édesanyja és a vádlott bátyja. A vádlott és a sértett (huszonhét éves fiatalasszony) közös háztartásban élt a vádlott hetvennyolc éves édesanyjával, aki a háztartást vezette. Utóbbi igyekezett mindenben a sértett kedvében járni. A sértett a vádlottal való kapcsolata révén az 1993. évben terhes állapotba került. Mint veszélyeztetett terhes több ízben volt kórházi kezelés alatt. Az együttélés kezdeti szakaszában a vádlott és a sértett kapcsolata megfelelıen harmonikus és kiegyensúlyozott volt. A sértettnek a vádlott édesanyjához való viszonya is kifogástalan volt. A vádlott és a sértett kapcsolatából 1993. november 14. napján fiúgyermek született. A szülést követıen a vádlott és a sértett kapcsolata, illetve a sértett és a vádlott édesanyja közötti viszony megromlott: a sértett nem volt hajlandó a vádlott édesanyjának a fıztjét elfogadni és enni; amikor ennek oka után érdeklıdött a vádlott, a sértett minden esetben kitérı, és több ízben durva választ adott. Kerekes Pál vádlott a sértett fenti, megváltozott magatartására elfogadható indokot nem talált. 1993. december 29. napján a vádlott otthon tartózkodott, mivel aznap nem kellett munkába mennie. A délelıtt folyamán körülbelül fél liter bort fogyasztott. Közben havat lapátolt. A délelıtt folyamán otthon tartózkodott a sértett és a vádlott édesanyja is. A déli órákban az ebédnek szánt halászlevet a sértett az udvaron kiöntötte, azzal a megjegyzéssel, hogy az már nem jó. Ezek után a vádlott nekiállt húslevest enni és megkérdezte a sértettet, hogy nem kér-e belıle. Mire a sértett azt válaszolta: »nem eszek, mert már ettem«. Délután 13 óra utáni idıben a vádlott ismét kiment a lakásból havat lapátolni. Amikor a vádlott a házuk elıtt havat lapátolt, a sértett ugyancsak kijött a családi házból és elhaladt a vádlott mellett. Ekkor a vádlott megkérdezte a sértettıl, hogy hová megy, mire a sértett azt válaszolta, »semmi közöd hozzá«. A vádlott folytatta a hólapátolást, miközben eltörött a lapát nyele. Ezért bement a lakásba azzal a céllal, hogy kést és kalapácsot hozzon a lapát megjavításához. A lakásban tartózkodott ekkor a vádlott idıs édesanyja is, akinek elpanaszolta a vádlott a sértett durva válaszát. A vádlott édesanyja is panaszkodott ekkor a sértettre. Ezután a vádlott kihúzta a konyhaszekrény fiókját, és abból magához vette a bőnjelként lefoglalt konyhakést. Ezt látva a vádlott anyja megjegyezte, »nehogy hülyeséget csinálj«, mire a vádlott azt válaszolta: »nem hülyeség lesz ez«. Ezután a vádlott még magához vett egy kalapácsot is, majd ismét kiment a nadrágszíjába tőzött késsel és kalapáccsal az utcára, hogy a lapátot megjavítva folytassa a hólapátolást. Alighogy a vádlott az utcára kiért, látta, amint a sértett kilép a nıvére lakásából és hazafelé tart. Amikor a sértett a vádlotthoz ért, a vádlott – célozva a sértett utóbbi idıben tanúsított furcsa viselkedésére – megkérdezte a sértettıl, »mikor hagyod abba ezt a hülyeséget«, mire a sértett azt felelte, »soha«. Ekkor az indulatos állapotba került vádlott – miután a törött lapátot és kalapácsot maga mellett ledobta – megfogta a sértettet és belevágta a hóba. A hanyatt fekvı testhelyzetbe esett sértett ekkor megjegyezte, »megırültél«, mire a vádlott azt felelte, »meg«, majd övébıl kikapta a 19 cm pengehosszúságú és 2 cm pengeszélességő konyhakést, és azzal a hanyatt fekvı sértett fölé hajolva egy ízben közepes-nagy erıvel a sértettet mellbe szúrta. (…)

Az elszenvedett sérülések következtében az asszony, közös másfél hónapos gyermekük édesanyja külsı és belsı elvérzés miatt a szúrást követıen egy-két percen belül életét vesztette. A vádlott a szúrás után a kést a sértett mellébıl kihúzta és a sértett teste közelébe helyezte, majd indulatos állapotában bement az egyik szomszédasszony lakásába és ott kijelentette, »hívd a rendırséget, megöltem ezt a szemetet«, mire a meglepıdött asszony rákérdezésére a vádlott azt válaszolta: »Katit«, majd az asszony ismételt faggatására a vádlott megerısítette, hogy megölte a sértettet.” (VIII/1. sz. jogeset) A nıkkel kapcsolatos hagyományos szerepfelfogás része, hogy egy „igazi” feleségben és anyában valamiféle csodálatos képesség él a családban adódó problémák megoldására, a nehézségek kiküszöbölésére s a családtagok testi, lelki jóérzésérıl tökéletesen és egyszemélyben való gondoskodásra. Gyakran még a gyermekgondozással kapcsolatos szakkönyvek, nıi újságok levelezési rovatai is azt sugallják, hogy a nıben meg kell lennie ennek a „varázslatos”, veleszületett képességnek. A gyermek születése körüli idıben, de azon túl is, voltaképpen a családi élet egészében a nı felelısségeként és kötelességeként könyveljük el a család harmóniájának biztosítását. Ez a szemlélet olyan mélyen rögzült a társadalmi tudatban, hogy a legtöbb nı maga is teljesen azonosul e teljesíthetetlen követelményrendszerrel, és saját kudarcaként éli meg, ha a családban valami nincs rendben. Ha tehát az ifjú apa nem olyan felhıtlenül boldog az új családtaggal, mint ahogy azt a reklámfilmek és az olvasmányai sugallják, sıt, durván viselkedik a gyermekkel és az édesanyával, akkor a nı úgy érzi, ıvele van valami komoly baj, saját „fogyatékossága” miatt nem képes arra, hogy tökéletes anya, háziasszony legyen, és a férjét is boldoggá tudja tenni. Nagyon keveset hallunk és beszélünk arról, milyen nehézségekkel, fájdalmakkal járhat az, amire oly sokat és oly nagy várakozással készültünk: az anyává, a „teljes családdá” válás. Pontosan azért, mert kevés a nyílt és ıszinte beszéd, nehéz eldönteni, mi az, amit a családi élet természetes nehézségei és súrlódásai közé sorolhatunk, és mi az, amit már bántalmazásnak kell neveznünk. 4. Bőn-e a „gyerekverés”? Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a mi kultúránkban még mindig elfogadott a testi fenyítés, így nehéz elhatárolni a szigorú gyereknevelést a gyermekbántalmazástól. Hasonlóképpen nehéz elhatárolni az indulatosságot a gyermek célzatos, tárgyiasító bántásától. Hol húzható meg a határ? Korántsem elegendı mértékben ugyan, de az utóbbi években már Magyarországon is fellelhetı az érdeklıdés a gyermekbántalmazás problémaköre iránt. A szakemberek tisztában vannak azzal, hogy a kisgyermekekre a nyílt utcán, a játszótéren vagy más helyen távolról sem leselkedik annyi veszély, mint a saját otthonukban. Miközben egy-egy, nyilvánosságra kerülı ügy kapcsán elborzadunk azon, hogy milyen erıszakosakká, durvákká válnak a fiatalok, gondolunk-e arra, hány és hány gyermek válik – sokszor már csecsemıkorban – az erıszak elszenvedıjévé saját otthonában, a róla gondoskodni, ıt szeretni hivatott felnıttek között. Az alábbi bírósági ítélet kiemelt részének szóhasználata elgondolkodtató. Azt sugallja, hogy elıfordulhat, létezhet olyan eset, amikor egy kétéves gyermek testi bántalmazása „nem indokolatlan”, azaz: indokolt. Ilyen helyzet természetesen nem létezik, s éppen ezért megdöbbentı, hogy a jog alkalmazására és az igazságszolgáltatásra köteles testület ennyire félreérthetı megfogalmazást alkalmaz.

„A vádlott nevelte élettársa, Lovas Anna korábbi kapcsolatából 1992. december 16-án született Lovas Ferenc nevő gyermeket, valamint az 1994. július 28-án született saját gyermekét is. A vádlott ittas állapotban több esetben megfenyegette családját azzal, hogy megöli ıket. Gát József vádlott a nevelésére bízott ifj. Lovas Ferencet 1994 nyarán több alkalommal bántalmazta úgy, hogy a kisgyermeken különbözı sérülések keletkeztek A bántalmazások indokolatlanok voltak (kiemelés a Szerzıtıl), több esetben elıfordult, hogy a vádlott megkötözte a kisgyermek kezét, lábát, vagy azért, hogy rendesen üljön a bilin, vagy azért, hogy ily módon büntesse meg a gyermeket. Elıfordult az is, hogy a vádlott testszerte bántalmazta a kisgyermeket, ilyen esetekben a lakásuk ajtaját belülrıl bezárta, hogy oda más ne mehessen be. A vádlott egy ízben a kiságy fájával ütötte meg a gyermekkorú sértettet. Az ujjszopásról úgy akarta leszoktatni, hogy a gyermek ujját csípıs pirospaprikába mártotta. Az 1994. augusztus 10. megelızı napokban a vádlott ugyancsak tettlegesen bántalmazta a fenti kisgyermeket, aki ennek folytán nyolc napon belül gyógyuló, zúzódásos sérüléseket szenvedett. Lovas Anna törvényes képviselı joghatályos magánindítványt terjesztett elı emiatt a vádlottal szemben. Gát József vádlott 1994. augusztus 10-én nagyobb mennyiségő szeszes italt fogyasztott, és amikor délután 15 óra 30 perc tájban a lakására hazaérkezett, közepes fokú alkoholos befolyásoltság állapotában volt. Ekkor a vádlott szóváltásba keveredett élettársával, Lovas Annával. A hangos szóváltást meghallotta Lovas Anna édesanyja, a szomszédban lakó idıs Lovas Ferencné. Idıközben Lovas Anna a szomszédban lakó szüleihez szaladt. A vádlott utánament és idıs Lovas Ferenc sértett lakásának nyitott fürdıszobaablakán keresztül ismét kiújult a szóváltás a vádlott és élettársa között. Ebbe ekkor már idıs Lovas Ferencné is beavatkozott. Ezen elızmények után Gát József vádlott a magához vett, nyolc cm pengehosszúságú késsel a nyitott fürdıszobaablakon át idıs Lovas Ferenc sértett felé szúrt. A szúrás idıs Lovas Ferenc sértett mellkasát érte, és utóbbi nyolc napon belül gyógyuló szúrt sérülést szenvedetı. Ezt követıen a vádlott belökte az ablakot, és ennek következtében idıs Lovas Ferenc sértett meghátrált, az ablak mögött lévı kádba esett, a kitörött üvegcserepek közé. A sértett az esés következtében a hátán és a jobb karjának felszínén vágott sérüléseket szenvedett az üvegszilánkoktól. A vádlott cselekményét látva idıs Lovas Ferenc tizenöt éves fia, Lovas Péter egy vasdarabot kapott fel, hogy apja védelmére keljen. A vasdarabbal meg is ütötte a vádlottat. Majd amikor már Lovas Péter nem lépett fel támadólag, és a helyszínrıl el akart menni, a vádlott Lovas Pétert is megütötte, aki ennek következtében nyolc napon belül gyógyuló zúzódásos sérülést szenvedett. E bántalmazás miatt is elıterjesztett joghatályos magánindítványt a sértett. Mindezek után Gát József vádlottat 1994. augusztus 10. napján ırizetbe vették, és azóta folyamatosan fogva tartásban van.” (VIII/2. sz. jogeset) Bár az ítéletbıl nem derül ki, valószínősíthetı, a gyermek bántalmazása miatt az édesanya csak azután mert eljárást kezdeményezni, hogy az élettárs a család többi tagját is brutálisan, mégpedig szúrt sérülést okozva megtámadta. Ekkor ugyanis már „vér folyt”, így esélyt láthatott arra, hogy a hatóságok az ügyet kellı komolysággal fogják kezelni, s a bántalmazó „akár” ırizetbe is kerülhet. Rendkívül sajnálatos, hogy a hatóságok – a feleségbántalmazáshoz hasonlóan – a gyermekbántalmazást is hajlamosak „magánügyként” felfogni, s éppúgy, mint a családon belüli erıszak más formáinál, itt is megfigyelhetı a terror jelentıségének csökkentése, az

„indulatosság” bagatellizálása, megértése. Íme egy másik példa, 1992-bıl, a Legfelsıbb Bíróság határozatai közül: BH 1992. 623. A másodfokú bíróság a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bőntette és kiskorú veszélyeztetésének bőntette miatt halmazati büntetésül egy év nyolc hónapi börtönbüntetésre ítélte. A megállapított tényállás lényege a következı. A vádlott ittas állapotban a lakására érkezı sértettet – aki a vádlott élettársának a volt férje – vita közben a kezében lévı, 12,5 cm pengehosszúságú tırkéssel hasba szúrta. A szúrás a bélfodorzati ereket is sértette, és ezáltal a hasüregbe nagy mennyiségő vér ürült. A sértett közvetlenül életveszélyes állapotba került, és az életét csak a szakszerő és gyors orvosi segítség mentette meg. A vádlott 1987 decemberében létesített élettársi kapcsolatot M. J.-nével, és ettıl kezdve közösen nevelték az asszony elızı házasságából született nyolc és fél éves kislányt. A vádlott két év alatt legalább három esetben bántalmazta a kislányt főzfavesszıvel. A bántalmazás során a gyermek testén – hátán és fenekén – nyolc napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek. Az elsı alkalommal azért bántalmazta a vádlott a sértettet, mert az a kisebb testvérét átlökte az üvegen, a második alkalommal azért, mert tanári felügyelet nélkül négy-öt társával a Duna-parton kerékpározott, a harmadik alkalommal pedig azért, mert a sértett az ellenırzı könyvébe bejegyzett érdemjegyeket átjavította. A gyermeknél a pszichoszomatikus megbetegedés jelei, úgynevezett »tic« (ideges köhécselés) jelei voltak kimutathatók, azt azonban egyértelmően megállapítani nem lehetett, hogy a gyermek említett megbetegedése a vádlott vagy a gyermek anyjának a magatartására vezethetı vissza. Az viszont teljes határozottsággal megállapítható, hogy a gyermek betegségének oka a családon belüli komplex ártalom és káros hatás. A gyermek veszélyeztetettsége azonban az utóbbi idıben jelentısen csökkent. A Legfelsıbb Bíróság észlelte, hogy a kiskorú gyermek sérelmére elkövetett cselekmény tényállásának az a része, mely szerint »a bántalmazás során a gyermek testén – hátán és fenekén – nyolc napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek« szükségtelen megállapítás, ugyanis nem bizonyítható az a tény sem, hogy a vádlott a tizenegy éves sértetten bármilyen testi sérülést okozott volna. Az eljárás során egyetlen bizonyíték sem merült fel arra vonatkozóan, hogy a vádlott a gyermekkorú sértettnek bármilyen sérülést okozott. Ezért a Legfelsıbb Bíróság az ítéleti tényállás említett megállapítását a tényállásból mellızte. Tévedett az elsıfokú bíróság, amikor a vádlott bőnösségét a Btk. 195. §-ának (1) bekezdése szerinti, kiskorú veszélyeztetésének bőntettében is megállapította. A kiskorú veszélyeztetésének elkövetési magatartása a kiskorú nevelésének, felügyeletének vagy gondozásának feladatából folyó kötelességek súlyos megsértése. Ebbıl következik, hogy csak a »súlyos« kötelességszegés tényállásszerő, azaz a törvény a kisebb mulasztásokhoz, nevelési hibákhoz nem kíván büntetıjogi következményeket főzni. A Legfelsıbb Bíróság a törvényi tényállás e jelentıs meghatározását szem elıtt tartva vizsgálta az elsıfokú bíróság által megállapított tényállást, mely szerint közel három év alatt öt esetben valósított meg a vádlott felróható magatartást. Ebbıl három esetben került sor a gyermekkorú sértett bántalmazására, de mindhárom esetben a gyermeknek az általános nevelési elvek szerint is igen negatív magatartása motiválta a vádlott cselekményét, mivel belelökte kisebb testvérét az üvegbe, a szüleit megtévesztve, azok engedélye nélkül, felügyelet nélkül kerékpározott a Duna-parton, és önkényesen átjavította az ellenırzı könyvbe beírt érdemjegyeket, így a felelısségre vonás indokolt volt. Ilyen esetben a kiskorú alkalomszerő, testi sértést nem okozó bántalmazása súlyos kötelességszegésnek nem tekinthetı.

Az a tény továbbá, hogy az anya egyszeri bántalmazásánál a kiskorú sértett is jelen volt, önmagában ugyancsak nem tekinthetı súlyos kötelességszegésnek, annál is inkább, mert ez a bántalmazás sem volt más, mint egy arcul ütés, egy karfogás, ellökés, tehát nem egy brutális, hosszan tartó bántalmazást kellett végignéznie a gyermeknek. A kiskorú veszélyeztetésének a törvényi tényállása a veszélyhelyzetet mint eredményt tartalmazza, vagyis e bőncselekmény csak akkor állapítható meg, ha a súlyos kötelességszegés konkrétan veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlıdését, tehát az okozati összefüggés megléte szükséges. A pszichológus szakértı ugyan a sértett gyermeknél pszichomatikus megbetegedés jeleit észlelte, azt azonban egyértelmő bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy ez az eredmény a vádlott magatartásának a következményeként jött létre, így a tevékenység és az eredmény okozati összefüggése nem bizonyított. Nem hagyható figyelmen kívül a veszélyhelyzet kialakulásának vizsgálatánál, hogy a sértett gyermek az életének jelentıs részét egy megromlott házasság körülményei között élte át, és egy válás utáni idıszakban került sor a pszichológiai vizsgálatra. Nem zárható ki tehát, hogy az érzelmi élete már a vádlott tevékenysége elıtt is sérült. E körülmény felderítésére pedig egyáltalán nem került sor, holott a szakértı határozottan úgy nyilatkozott, hogy a gyermek betegségének oka a családon belüli komplex ártalom és kóros hatás. Nem bizonyított tehát az az ítéleti megállapítás, hogy »a vádlott magatartására is visszavezethetıen a sértett érzelmileg sérültté vált, pszichoszomatikus megbetegedés jelei nála kimutathatók«. Végül a kiskorú veszélyeztetésének bőncselekménye megállapításához elengedhetetlenül szükséges, hogy az elkövetı tudata átfogja: a magatartása a kiskorúnak a törvényben felsorolt érdekeit veszélyezteti, és legalább a veszélyhelyzet bekövetkezésébe belenyugodva cselekedjék Az adott esetben a vádlott tudatában nem merülhetett fel, hogy a sértett gyermeknél a terhére rótt magatartással súlyos veszélyhelyzetet idéz elı. Az irányadó tények szerint a vádlott közel három év leforgása alatt három esetben bántalmazta a sértettet és egy esetben a sértett anyját. A kiskorú megfenyítése – bár helytelenül eltúlzott – indokolt volt. Nyilvánvaló, hogy a hosszabb idı alatt megvalósult néhány eset nem alakíthatott ki a vádlottban – de másban sem – olyan képzetet, hogy a sértett érzelmi fejlıdése az említett esetek kapcsán veszélybe kerül. Ez annál is inkább megállapítható, mivel tény, hogy a vádlott a sértett nevelésével törıdött, és igyekezett tıle telhetıen gondoskodni róla. A leírtak alapján leszögezhetı, hogy a törvényi tényállás egyik eleme: a súlyos kötelességszegés hiányzik, és emellett a büntethetıség általános feltételei közül hiányzik az alanyi bőnösség (legalább eshetıleges szándék) és az okozati összefüggés. A Legfelsıbb Bíróság ezért az elsıfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a vádlottat a kiskorú veszélyeztetésének bőntette miatt emelt vád alól – bőncselekmény hiányában – a Büntetıeljárásjogi Törvény 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján felmentette.” Abból a ténybıl, hogy ez a férfi két év leforgása alatt legalább három ízben főzfavesszıvel megverte az akkor kilenc-tíz éves kislányt, a gyermek jelenlétében bántalmazta élettársát, azaz a leány édesanyját, majd késsel életveszélyesen megsebesítette élettársának volt férjét, következtetni lehet a családban uralkodó légkörre s arra, hogy az milyen hatással lehetett a gyermekre. Az, hogy ezt a magatartássorozatot a Legfelsıbb Bíróság nem értékelte a kiskorú sérelmére elkövetett bőncselekményként – aggasztó. (Az aggodalmat némileg csökkentheti, hogy léteznek ezzel ellentétes tartalmú bírósági döntések is.) Külön is figyelemre méltó, hogy a bántalmazást a bíróság szerint a gyermek megérdemelte, az „indokolt” volt. A nevelıapa nyilván nem áll egyedül azzal a felfogásával, hogy a kistestvérét az üvegbe lökı gyereket úgy lehet jobb belátásra, a durvaság mellızésére nevelni,

hogy a példamutatásra hivatott felnıtt ıt főzfavesszıvel megveri. Az azonban, hogy esetleg a bíróság is így gondolja, remélhetıleg nem más, mint az idézett ítélet rosszindulatú fékemagyarázása. A feleségbántalmazással összefüggı gyerekbántalmazást más hatóságok is elnézıen kezelik. Errıl a jelenségrıl több asszony is beszámolt. Lássunk egy példát: „Egy idı után egyszerően nem bírtam tovább nézni és tőrni, hogy nem csak engem bánt durván és kegyetlenül, hanem a bölcsıdés gyerekünket is. Amikor egy alkalommal mésszel öntötte le a kisfiút és aztán ököllel fejbe vágta, úgy döntöttem, nem félek többet a bosszújától és elmegyek a gyámhatóságra. Az elıadó végighallgatta a történetet, aztán a legnagyobb megdöbbenésemre ezt mondta: »Hát igen, sajnos elıfordulnak ilyen ügyek, de az apukának biztosan megvolt rá az oka…«” 5. A családon belüli terror mint életveszélyes folyamat. A következı példában szereplı apa ellen is büntetıeljárás indult, amikor az édesanyja védelmére kelı kamasz fiát úgy ütötte meg, hogy a gyermek agyrázkódást szenvedett. (Az édesanyjukat védeni próbáló gyermekek gyakran sérülnek meg ehhez hasonló helyzetben.) A bíróság akkor felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a brutális apát, aki ennélfogva továbbra is a család körében, otthonában maradhatott. A félelemben élı hozzátartozók védelmére, biztonságára irányuló intézkedés nem történt. A történet tragikus folytatása igazolja azt az állítást, hogy az áldozatok jövıjével, a rájuk leselkedı veszélyekkel szembeni hatósági közömbösség s a további brutalitást hatékonyan megakadályozó intézkedések hiánya emberéleteket követelhet. Az az állam és az a jogrendszer, amely nem védi meg az állampolgárait az otthon falai között ırjöngı „uralkodótól”, passzivitásával, cinikus közömbösségével maga is hozzájárul azokhoz a tragédiákhoz, amelyek már a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabásakor is elıre láthatók. „A vádlott és családjának tagjai közötti kapcsolat igen hosszú ideje megromlott. Ennek oka az volt, hogy Török Ferenc rendszeresen és nagymértékben fogyasztott szeszes italt. A túlzott alkoholfogyasztásra jellemzı diszkrét testi és idegrendszeri tünetek fennállnak nála, alkoholtól való függısége kialakulóban van. Ittas állapotban Török Ferenc agresszívvá vált, nem csak szidalmazta, fenyegette a családját, hanem tettleg is bántalmazta úgy a gyermekeket, mint a feleségét. Egy ilyen alkalommal, 1985-ben az akkor tizenhárom éves Dávid az édesanyja és az ıt ütlegelı vádlott közé állt, a vádlott pedig a gyermeket ütötte meg úgy, hogy az kisebb agyrázkódást szenvedett el. Emiatt – és a gyermekekkel, valamint a feleségével szembeni egyéb magatartása miatt, amely a gyermekek esetében kimutathatóan lelki sérüléseket okozott – a Bíróság megállapította a bőnösségét kétrendbeli, kiskorú veszélyeztetésének a bőntettében, továbbá könnyő testi sértés vétségében, és ezért tíz hónapi, végrehajtásában kétévi próbaidıre felfüggesztett börtönre ítélte 1988. május 16. napján. A vádlott ezután többször indult neki alkoholelvonó kezelésnek, ezeket azonban rendszerint nem fejezte be, így eredménytelenek maradtak Egy idı után ismét mértéktelenül kezdett italozni és nem hagyott fel a család tettleges bántalmazásával sem. Ezeket az eseteket Török Ferencné rendszerint elpanaszolta a szomszédoknak, így Ágai Sándornénak és Bárányos Jánosnénak. A vádlott lánya, Anita nemegyszer kért segítséget is a szomszédoktól az apja tettlegességei miatt.

Az ítélettel elbírált cselekményt megelızıen, 1995 tavaszán bántalmazta a vádlott a feleségét, néhány nappal késıbb pedig a lányát fojtogatta. Ezt megelızıen 1994 ıszén bántalmazta a feleségét, lelökve ıt a lépcsırıl. Az idıközben felnıtt és a vádlottnál immár erısebb fizikumú Török Dávid sértett anyja és húga védelmében mindig fellépett a vádlottal szemben. Ilyen alkalmakkor többször tettlegességre is sor került az apa és fia között. Ebben a folyamatban a vádlott fokozatosan elszigetelıdött a családjától. Török Ferenc azonban ekkor sem változtatott a magatartásán, italozásán. A fiával fennálló kapcsolatát az jellemezte, hogy – összefüggésben a családon belüli elszigetelıdésével – riválist látott benne, ezt feldogozni nem tudta, érzelmileg is a fia ellen fordult. Ittas állapotban egyre többször hangoztatta, hogy megöli a fiát. Különösen a hétvégék jelentettek megpróbáltatást a család számára, miután az utóbbi idıben a vádlott a hétvége nagy részét egy italboltban töltötte, így a családnak mindig számolnia kellett agresszív megnyilvánulásaival. A vádlott 1995. május 25-én – vasárnap – már reggel elment otthonról. A délelıtt folyamán egy italboltban nagy mennyiségő szeszes italt fogyasztott, amitıl súlyos fokú ittas állapotba került. Vérében 3,04–3,24 ezrelék közötti alkoholkoncentráció lehetett, amikor déltájban hazament. Ekkor csak Török Dávid sértett volt otthon, aki a vádlott hazatérésekor az udvari csapnál a kutyát fürdette. Rá is szólt a kutyának füttyentgetı vádlottra, hogy ne hívja az állatot, hiszen fürdeti. A sértett még ezt a tevékenységet folytatta, amikor hazatért a templomból Török Ferencné, és munkahelyérıl, az ABC áruházból a vádlott lánya. İk útközben találkoztak, így együtt érkeztek haza. Török Ferencné a fürdıszobába ment átöltözni, Török Anita pedig a boltból hozott holmikat kezdte kipakolni a háznak a konyhából nyíló fızıfülkéjében. Itt – a fızıfülkében, illetve a konyhában – tartózkodott a súlyos fokban ittas vádlott is, aki a fia megölésére utaló kijelentéseket kezdett kiabálni. Fel is vett egy 16 cm pengehosszúságú, fanyelő konyhakést. Ezt Török Anita megpróbálta elvenni tıle, a vádlott azonban zsebre rakta úgy, hogy annak egy része kilátszott onnan. Eközben továbbra is a fia megölésére utaló kijelentéseket kiabált. Erre a kiabálásra ment be az udvarról a kutyát fürdetı sértett, aki ekkor pólót és rövidnadrágot viselt. Török Anita közölte vele, hogy vigyázzon, mert az apjánál kés van. Török Dávid annyit mondott a vádlottnak, hogy a kést tegye le, amire Török Ferenc – megismételve az ölesre utaló kijelentését – a vele szemben álló fiát a has felsı, bordaív alatti részén nagy erıvel megszúrta. A jobbról, alulról, balra, felfelé irányuló, tíz-tizenkét cm hosszú szúrcsatornát eredményezı szúrás következtében a hasüreg megnyílt, metszett sérülés keletkezett a nyelıcsın, megnyílt a szívburok és a szív jobb kamrájának ürege is. A sérülés nyomán, heveny belsı elvérzés következtében a huszonkét éves Török Dávid sértett meghalt. Életét az azonnal érkezı szakszerő orvosi segítség sem menthette volna meg. A szúrás után a vádlott kiment az udvarra, a csapnál lemosta a kést, majd a disznóólra tette. Ezután az udvari hátsó kapun keresztül átment a szomszédba és ott a telefonnal rendelkezı Veres Lászlót kérte, hogy hívja a mentıket, mert megszúrta a fiát. (…) A cselekmény miatt elızetes letartóztatásba került vádlottal a család minden kapcsolatot megszakított, Török Ferencné megindította a válópert is.” (VIII/2. sz. jogeset) Tanulságos rámutatni, hogy a vádlott büntetlen elıélető, két szakmával rendelkezı, állandó és huzamos munkaviszonyban dolgozó férfi. A bíróság arra is rámutatott, hogy „a vádlottal szemben munkahelyén a munkájával és a magatartásával kapcsolatban nem merült fel kifogás”. Ebbıl következik, hogy – a bántalmazok többségéhez hasonlóan – ez az ember is képes volt féken tartani „indulatosságát” és mérsékelni alkoholfogyasztását ott és akkor, amikor ennek szükségét érezte. Azon tévhit megdöntésére, hogy családon belüli erıszakra

kizárólag „lumpen elemek” között kerül sor, megemlítem, hogy a feleség egy nagyvállalatnál volt titkárságvezetı, a kisebbik gyermek középiskolás, míg az elhunyt nagyobbik gyermek technikus volt. Mindnyájan a család saját tulajdonát képezı házban laktak. A fent idézett ügyben tehát a családja bántalmazásáért már – formális és így hatástalan – büntetésre ítélt apa további tíz éven át kínozta, terrorizálta közvetlen hozzátartozóit. Így azt a fiatalembert is, aki gyerekként a testi épségét, fiatal emberként az életét áldozta azért, hogy szerettei erıszak nélkül élhessenek. 6. A gyermekbántalmazás megnyilvánulási formái (a tettleges, az érzelmi és a szexuális bántalmazás). A kiskorú veszélyeztetésének bőntette. A feleségbántalmazással összefüggı gyerekbántalmazásra is jellemzı, hogy a tettleges bántalmazás és a folyamatos félelemben tartás, lelki terror elemei együttesen, illetve egymást felváltva jelennek meg a történetekben. (Mindezt kiegészítheti a gyermek sérelmére elkövetett szexuális erıszak, illetve visszaélés, ideértve azt az esetet is, amikor a férfi a gyermek jelenlétében erıszakolja meg, illetve kényszeríti a „házasélet” különbözı formáira az anyát.) A kiskorú veszélyeztetésének bőncselekményét – a bírói gyakorlat szerint – akkor is meg kell állapítani, ha az elkövetı egy ujjal sem nyúl a gyermekhez, közvetlenül szavakkal sem bántja, de a gyermek szemtanúja az édesanya (esetleg más hozzátartozó) bántalmazásának. Megrázó belegondolni, hogy naponta hány gyermek szenved el súlyos lelki sérüléseket amiatt, hogy anyját bántják, kínozzák, mégpedig nem egy idegen, hanem a család sorsáért felelısséggel tartozó férj és apa. A következı jogesetben az egész családját rettegésben tartó családfı a gyermekét megfelelıen gondozta, fizikai értelemben ellátta. A bíróság mégis megállapította bőnösségét a kiskorú veszélyeztetésének bőntettében (is), s, mint az ítélet indokolásából kiderül, nem elsısorban azért, mert a másfél éves gyermeket a vádbeli napon durván áthajította a kerítésen, hanem mindazért, aminek a gyermek azt megelızıen szemtanúja volt. „A vádlott 1990 májusa óta nem rendelkezik állandó munkahellyel, azóta alkalmi munkákat vállalt. Évek óta rendszeresen és erısen italozott, az alkalmi munkák során keresett pénzt rendszeresen elitta. Ittasan a vádlott a család nyugalmát felborította, élettársát már ekkor rendszeresen bántalmazta. Emiatt 1989 augusztusában elrendelték a vádlott kötelezı alkoholelvonó kezelését. A kezelés nem járt eredménnyel, mert a vádlott a kezelést követıen már két hónappal ismét italozni kezdett. Az utolsó két évben mértéktelenül ivott, s ilyenkor igen agresszívan viselkedett. Nem csak a lakás berendezési tárgyait törte-zúzta össze, hanem a házastársát is rendszeresen verte. Az asszonynak többször kellett a vádlotti durvaság elıl otthonról elmenekülnie. Ilyenkor vagy a szomszédban, vagy a közelben lakó rokonainál töltötte az éjszakát. Ha lehetıség volt, a gyermekeket is magával vitte, ellenkezı esetben kénytelen volt ıket otthon hagyni. Ilyenkor a vádlott több napig is megfelelıen gondozta a gyerekeit. A vádlottat életmódja miatt a helyi polgármesteri hivatal 1993-ban szóbeli figyelmeztetésben részesítette, ami azonban hatástalan maradt. (A történet már ezen a ponton is igen tanulságos. Miért és mibıl feltételezte a polgármesteri hivatal, hogy a szóbeli figyelmeztetés hatásos, azaz a bántalmazó a magatartását megváltoztatja? A már ebben az idıszakban is több bőncselekményt elkövetı férfival szemben miért nem kezdeményeztek büntetıeljárást, és miért nem gondoskodtak az asszony és a gyermekek biztonságáról, testi épségérıl? Mi történhetett az asszonnyal, aki, bízva a hatóságokban és a jogban, meg merte kockáztatni, hogy hivatalos bejelentést tegyen? Hogyan reagálhatott erre a korlátlan hatalmat gyakorló családfı, miután tapasztalta, hogy a hivatal

úgysem tesz ellene semmit? Vajon a bíróság által vádlotti durvaságként összefoglalt magatartás milyen formát öltött akkor, amikor a bántalmazót a hivatalos bejelentés miatti bosszú is főtötte?) A vádlottnak a házastársával való veszekedései legtöbbször a gyerekek elıtt zajlottak le, hisz a gyermekek szüleikkel laktak, és a szőkös lakás egyetlen szobájában, illetve konyhájában zajló eseményeknek a gyerekek óhatatlanul tanúi voltak. Így a gyerekek akkor is otthon voltak, amikor a vádlott 1994. március 8-án, szintén ittas állapotban (miután a kért bort az asszony a férjének meghozta) a földre rántotta házastársát és egy fokossal megvágta felesége talpát. Ezen sérülés miatt a sértett feljelentést nem tett házastársával szemben, annak ellenére, hogy jobb talpán – nyolc napon belül gyógyuló – tíz cm hosszú, két-három mm széles, éles szélő sebzést, a bal könyökén pedig bevérzéses sérülést szenvedett. 1994. május 7. napján a vádlott ittasan ismét veszekedni kezdett a feleségével, az ételt lekapta az asztalról s azt az udvarra kidobta, majd az asztalt az asszonynak vágta. A vádlott ezt követıen felkapott egy 11 cm hosszúságú, mőanyag nyelő kést, s azzal a házastársára támadt. A késsel való dulakodás közben a vádlott kaszáló mozdulattal több vágást tett a feleségén lévı pulóver elején, anélkül hogy az asszony megsérült volna. A pulóvert a vádlott a sértett testétıl elhúzta a vágás közben. A hangoskodásra felébredt a nagyobbik gyermek, s mialatt a vádlott a gyerekre figyelt, azalatt Falusnénak sikerült kivennie férje kezébıl a kést. (…) 1994. május 8. napján (a szavazás napján) a vádlott már reggel italozni kezdett. A délelıtti órákban végzett alkalmi munkát követıen tizenkét óra után ment haza, ittas állapotban. Felesége is ekkor közeledett lakása felé, miután a szavazatát leadta. A vádlott már az utcán veszekedni kezdett házastársával, majd hazament. Falus Péterné a szomszédjuknál maradt, mivel hazamenni nem mert, tartva a vádlott durvaságától. A vádlott ugyanis otthon, a lakásban a konyhai berendezési tárgyakat összetörte, és azokat az udvarra dobálta. Eközben a másfél éves kislánya is a lakásban tartózkodott, akit a vádlott a szomszédból vitt magával. Falusné unokatestvére, Ormos János, féltve a kislányt apjától, átment Falusékhoz és a leányt a lakásból elhozta, majd ıt Falusné kezébe adta. A vádlott ekkor szintén kijött a lakásból, az utcán tartózkodó felesége kezébıl kikapta a kislányt s megindult vele haza. Amikor a házuk elıtt húzódó, 1,2 m magas drótkerítéshez ért, a mintegy tíz kg súlyú másfél éves leányát félkörös mozdulattal a kerítésen átlendítette oly módon, hogy a gyermek egyik karját fogta. Eközben a vádlott keze is átlendült a kerítésen, majd a kislányt elengedte, aki 1,2 m magasról a földes talajra esett. Az esés szerencsés volta miatt talppal ért földet, így sérülése nem keletkezett. A kislány megijedt a történtektıl és nyomban sírni kezdett. A másfél éves leánynak az 1,2 méterrıl történt földre esése során fennállt annak a lehetısége, hogy súlyos, nyolc napon túl gyógyuló törése, rándulásos sérülése keletkezzen, ami az esés szerencsés módja miatt maradt el. A vádlott ugyanezen a napon ásóval a kezében támadt a feleségére, az ásót a feje fölé emelve akarta Falusnét fejbe ütni. Erre azonban nem került sor, mert Ormos János és Ormos József a vádlott és Falusné közé állva megakadályozta a tettlegességet. Ezt követıen Falusné elment, hogy telefonon a rendırség segítségét kérje. A vádlott ugyanezen a napon – miután Falusné elment telefonálni – elhatározta, hogy a kerítésbe a hálózatról áramot vezet azzal a szándékkal, hogy hazatérı házastársa áramütést szenvedjen, s ennek következtében életét veszítse. A vádlott Barbara nevő gyermekét a házba bevitte, majd a kamra helyiségbıl kihozott egy szigetelt, kétszer 0,5 milliméteres, kéteres rézkábelt. A kábelt az utcai szoba ablakán keresztül az udvarra vezette, s a vezeték mindkét

lecsupaszított erét az ablaktól pár méterre lévı oldalsó kerítésre tekerte. (…) A vezeték másik végét a lakásban lévı konnektorba dugta. Ezt követıen a szomszédjától elkért fázisceruzával ellenırizte, hogy a kerítés áram alá került-e. (…) A vádlott figyelmeztette a szomszédokat, hogy vigyázzanak, mert a kerítésbe áramot vezetett. A vádlott ezt követıen lefeküdt aludni. (…) A történtekrıl a szomszéd élettársa értesítette a rendırséget, egy órán belül a rendırök a helyszínre érkeztek… Az éppen alvó ittas vádlottat a rendırök ébresztették fel, akiknek Falus Péter elmondta, hogy a feleségét akarta az árammal megrázatni.” (VIII/3. sz. jogeset) A bántalmazó férj (és apa) bőnösségét a bíróság az utóbbi bőncselekménye miatt több emberen elkövetett emberölés kísérletében állapította meg. Az eljárás során feltárt további (fentebb ismertetett) cselekményei miatt súlyos testi sértés kísérletéért is felelısségre vonták (a kislány áthajítása a kerítésen), továbbá bőnösnek nyilvánították kiskorú veszélyeztetésének bőntettében is. A Büntetı Törvénykönyv ezt a bőntettet a következıképpen határozza meg. Kiskorú veszélyeztetése 195. § (1) A kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlıdését veszélyezteti, bőntettet követ el, és egy évtıl öt évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı. (2) Ha súlyosabb bőncselekmény nem valósul meg, az (1) bekezdés szerint büntetendı az a nagykorú személy, aki kiskorút bőncselekmény elkövetésére vagy züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik. (3) Bőntett miatt két évtıl nyolc évig terjedı szabadságvesztéssel büntetendı az a nagykorú személy, aki adásvétel útján hozzá került kiskorút bőncselekmény elkövetésére vagy züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik, továbbá az a nagykorú személy, aki az adásvétel útján hozzá került kiskorúval kényszermunkát végeztet. A 195. § (1) bekezdésére figyelemmel a bíróság megállapította, hogy „a vádlott viselkedése, gyakori italozása, ittasan tanúsított sorozatos agresszivitása, feleségének bántalmazása, a lakás berendezési tárgyainak összetörése alkalmas volt arra, hogy a gyerekek értelmi és erkölcsi fejlıdését veszélyeztesse”. A bíróság rámutatott továbbá, hogy – szemben a pszichológus szakértı szakvéleményével – nem csak a nagyobbik gyermek esetében volt megállapítható a harmonikus fejlıdésének a veszélyeztetése. A kisebbik gyermekre, az ı testi fejlıdésére is hátrányosan hatott a vádlotti viselkedésre visszavezethetı megromlott családi légkör. Az édesanya elıadásából kitőnt, hogy a vádlotti elızetes letartóztatás pár hónapja alatt a gyermek öt kilót hízott.” Az ítélet elvi jelentıséggel mutatott rá továbbá, hogy „az a vádlotti védekezés, miszerint, miközben házastársa több napig távol volt, ı a gyermekeket megfelelıen ellátta, a cselekmény megvalósulása szempontjából elhanyagolható körülmény. A vádlott a cselekményt ugyanis nem a gyerekek elleni, hanem az anya elleni agresszivitással valósította meg, ami a gyerekek érzelmi és erkölcsi fejlıdését veszélyeztette. Ezzel a magatartásával a vádlott kétrendbeli, a Büntetı Törvénykönyv 195. paragrafusába ütközı, kiskorú veszélyeztetésének bőntettét valósította meg”. Ez az ítéletrészlet fontos információ azoknak a hatóságoknak, amelyek azt a jogi álláspontot képviselik, hogy „magánügyekbe nem szólhatnak bele”, illetve hogy feleségbántalmazás esetén kizárólag a bántalmazott nı kezdeményezésére, magánindítványára indíthatnak büntetıeljárást. E meggyızıdés téves. Amennyiben a családban kiskorú gyermek van, s a feleségbántalmazás az ı jelenlétében zajlik, maradéktalanul megvalósul a kiskorú

veszélyeztetésének bőntette, amely miatt a hatóságok nem csak jogosultak, de kötelesek is eljárást kezdeményezni. Ugyanakkor nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az eljárás megindítása és lefolytatása kizárólag akkor lehet hatékony, ha a bántalmazott nı és a gyermekek biztonságáról is gondoskodnak. Ennek lehetséges módozatairól a könyv más fejezetében esik szó. A következı ítéletrészlet megrázóan mutatja be a gyermekbántalmazás másik megnyilvánulási formáját, a szexuális visszaélést. Az idézet utolsó mondata szerint – ahogy az a hasonló ügyekben jellemzı – ebben a történetben is összefonódott a gyermekbántalmazás a családon belüli erıszak más formáival. Azt, hogy vajon mit is jelenthetett a család mindennapjaiban a bíróság által elnagyoltan „vitáknak, veszekedéseknek” nevezett jelenség, többé-kevésbé el tudjuk képzelni. „A harmincnégy éves vádlott, valamint felesége és két kiskorú gyermeke egy budapesti lakótelep egy szoba-két félszobás lakásában él. A két gyermeknek külön-külön szobája van, míg a szülık a lakás nagyszobájában alszanak. 1993 karácsonya környékén a vádlott befeküdt Zsuzsa utónevő tizenegy éves gyermeke ágyába, majd a kislányt simogatni kezdte mellénél, fenekénél, valamint nemi szervénél. Ezt követıen arra kérte a gyermeket, hogy a kezével elégítse ki, mely kérésnek a sértett eleget tett. A vádlottnál az ejakuláció be is következett. A vádlott ezt követıen rendszeresen elégíttette így ki magát a gyermekével, a kora reggeli órákban, kihasználva azt, hogy a felesége korán elment dolgozni. A rendszeresség azt jelentette, hogy általában a hét minden napján felkérte erre a gyermeket, de olykor egy-egy cselekmény között hetek is elteltek. Több esetben elıfordult, hogy a vádlott arra kérte meg leánygyermekét, hogy nemi szervét vegye a szájába és ily módon elégítse ıt ki. Ezekben az esetekben is bekövetkezett a vádlottnál az ejakuláció, de nem a gyermek szájába. A gyermek attól való félelmében engedelmeskedett az édesapjának, hogy az esetleg megveri ıt, mivel apja alkoholizáló életmódja miatt napirenden voltak a viták, veszekedések a családban.” (VIII/4. sz. jogeset) 7. Kisgyermekek, akik végignézték édesanyjuk megölését. Lehet-e megrázóbb, szörnyőbb élmény egy gyermek életében, mint végignézni saját édesanyjának megölését? Két év büntetıítéleteinek végigolvasása során több ilyen esettel találkoztam. Mielıtt ezek közül hármat ismertetnék, hadd idézzem fel, milyen kijelentések hangoznak el a bíróságon azoknak az asszonyoknak az ügyeiben, akik sokévi rettenetes megpróbáltatás és bántalmazás után, megelégelve a folyamatos halálfélelmet és gyermekeik szenvedését, megölik bántalmazó férjüket. Többségük akkor ragad kést vagy más fegyvert, amikor gyermekük apja megtámadja ıket. „A bíró azt mondta, igaz, hogy sokat kegyetlenkedett velünk a férjem, de egy emberéletnek mégiscsak nagy az értéke. Hat évet kaptam.” „Amikor megkaptam a hét évet, közölték, hogy az emberi élet kioltása a legsúlyosabb bőn, és messzemenıen figyelembe vették, hogy mennyit szenvedtem az évek során.” „A bíró szinte semmit nem hitt el abból, amit én és a gyerek mondtunk. Tizenegy év fegyházat kaptam. Nem tudom, hogy fogom kibírni.” A következı vádlott négy évet kapott a felesége életének kioltásáért és azért, hogy azt közös gyermekeik szeme láttára tette. „Mégis kinek az élete” – amelyrıl az idézett bírók beszéltek?

„Kovács István büntetlen elıélető, nem állt még bíróság elıtt. (Harmincöt éves, szakképzettséggel, állandó munkaviszonnyal és jövedelemmel rendelkezı budapesti lakos.) A vádlott 1984-ben kötött házasságot Horvát Irénnel, akinek ez volt a harmadik házassága, melybıl 1984. július 15-én Veronika, 1987. március 25-én Ádám nevő gyermekeik születtek. Házasságuk nem sokkal a második gyermek születése után kezdett megromlani, fıleg a vádlott italozása, illetve ilyen állapotban tanúsított durva, goromba viselkedése miatt. Horvát Irén szégyellte szülei elıtt, hogy ez a kapcsolata sem sikerült, ezért egy darabig nem számolt be az otthoni áldatlan állapotokról. A viták gyakran fajultak tettlegességig. Az anya nemegyszer kényszerült menekülésre, fıleg a testvéréhez. 1991-tıl már elviselhetetlenné vált a helyzet, az asszony maga is az italhoz menekült. E miatt azonban nem hanyagolta el a gyerekeket. A kislány iskolai teljesítménye romlott, az iskolában többször rosszul lett, elaludt, ezért egy ágyat rendszeresítettek a számára… 1992 áprilisában az anya a két kisgyermekkel Nagykanizsán élı szüleihez menekült és ott lakott több mint másfél hónapon át. Akkor a vádlott lement a családjáért és addig fogadkozott, könyörgött, amíg a felesége visszament vele. Kovács István több alkalommal durván bántalmazta feleségét, Irént. Egyszer úgy megverte, hogy bordája törött el, ám a sértett azt állította, hogy ablakmosás közben esett le a párkányról… Máskor késsel fenyegette, a szomszédok táviratoztak az édesanyjának, hogy jöjjön a lányáért, mert baj van. A házaspár életében az életközösség helyreállítása után sem következett be javulás. A gyakori hangos vitáknak, verekedéseknek továbbra is szemtanúi voltak a gyermekek, a vádlott ıket is többször elverte. 1992. december 4-én este a vádlott ittasan érkezett haza a munkából. Feleségét is ittas állapotban találta, s amikor észrevette, hogy a felesége nem főtött be és nem is fızött, durva hangon vonta felelısségre. Az e miatt kirobbant vitában testszerte többször megütötte a feleségét, aki eközben el is esett. A gyermekek hiába próbálták csitítani, a vádlott elzavarta, megfenyegette ıket, sıt Veronikát el is verte, feleségét pedig betámogatta a szobába, de ott is tovább bántalmazta. Ezt követıen a feleségét és a gyermekeket is lefektette. Kovács Istvánné az elszenvedett bántalmazás következtében még az éjszaka folyamán meghalt. Halálát a keményburok alatti vérömleny, illetve agyduzzanat következtében kialakult keringési elégtelenség okozta. Mindkét gyermek a megyei önkormányzat gyermek-ideggondozójának kezelése alatt áll 1993. április 21-tıl. A kezelésre a nagymama hordja a gyermekeket. Mindkét gyermek súlyos depressziós állapotban került a gondozóba: Ádám étvágytalan volt, alvászavarokkal, éjszakai bevizelésekkel, indokolatlan indulati kitörésekkel, Veronika gyakran sírt, éjszakánként felriadt, nyugtalan volt. Mindkét gyermek súlyosan sérült érzelmileg, feltehetıen maradandó személyiségfejlıdési következményekkel. Apjukat teljesen elutasítják, hevesen szorongnak a vele való találkozástól.” (V1II/5. sz. jogeset) A másodfokú bíróság a következıkkel egészítette ki, pontosította a tényállást: „A vádlott a fizetését rendszeresen elitta, emiatt a család szőkösen élt. A gyermekekkel csak édesanyjuk foglalkozott, a vádlott nem törıdött velük, elhanyagolta ıket. Mindkét gyermek félt tıle, mert ha ittasan ment haza, ıket is és édesanyjukat is megverte. Az utolsó idıben a két gyerek az édesanyjával lakáson kívül töltötte az éjszakát, mert a veszekedéseket követıen a vádlott kizárta ıket a lakásból. A vádlott a gyermekeivel rendszeresen kiabált, megfélemlítette ıket, családját rettegésben tartotta.

Az apa viselkedése félelmet, szorongást váltott ki a gyerekekbıl, és Ádámból indulatot az apa iránt. A vádlott magatartása miatt Veronika az 1991. év végétıl bizonytalan eredető rosszullét miatt orvosi és kórházi kezelésben is részesült. Az 1992. december 4-én történtek során a gyermekeket is bántalmazta a vádlott. Ádámot pofon ütötte és farba rúgta, Veronikát a hajánál fogva rángatta, a falhoz vágta, majd az ágyba lökte.” A fenti ügyben a vádlott két különbözı bőncselekményt követett el: halált okozó testi sértést (felesége agyonverésével), valamint kiskorú veszélyeztetését (a gyermekeivel szemben tanúsított magatartása miatt), különösen pedig amiatt, hogy az agyonverés a gyermekek jelenlétében történt. (A két cselekményért együttesen kapta a négyéves börtönbüntetést.) A két különbözı bőncselekményért két, egymást követı eljárásban vonták felelısségre a vádlottat, tehát két elsıfokú és két másodfokú ítélet született. A fenti elsı- és másodfokú ítéletrészletek abban az eljárásban keletkeztek, amely a kiskorú veszélyeztetése miatt folyt. A halált okozó testi sértés miatti elsıfokú ítélet, noha lényegesen kevésbé körültekintıen és részletesen tárja fel az elızményeket, tartalmaz néhány további megállapítást. Egyebek mellett a következıket: „December 4. napján délelıtt a sértett panaszkodott Petıfi Péteréknek – a szomszédoknak –, hogy elızı esete a vádlott megverte. Petıfiéknek azt is mondta, hogy fél, mert a vádlott munkahelyén aznap búcsúztató lesz, és ha részegen jön haza, biztosan megöli ıt.” (VIII/6. sz. jogeset) Hihetetlen s mégis igaz, hogy az asszony megérezte, a számtalan korábbi bántalmazást követıen ez lesz az a verés, amelybe belehal. Ezt a jogesetet minden olyan bírónak ismernie kellene, aki azt állítja, hogy a feleségét puszta kézzel, durván bántalmazó férfival szemben azért aránytalan védekezés a kés használata, mert a támadó nem a sértett életére tör, csupán bántalmazni akarja. „Mibıl gondolta, hogy pont most fogja megölni, amikor eddig mindig csak megverte?” – szokták kérdezni a bíróság elé kerülı férjgyilkos asszonyoktól, akik azt állítják, hogy halálfélelmükben szúrtak. Visszatérve az ismertetett jogesetre, a feleség bántalmazását követı órákról az ítéleti tényállás a következıket állapítja meg: „Este húsz órakor a vádlott a gyermekeket megetette, majd az egyik kisgyerekkel lefeküdt a nagyszobában. A másik gyermek abban a szobában aludt, ahol a vádlott a sérült sértettet (azaz a haldokló édesanyát! – kiemelés a Szerzıtıl) az ágyon fekve hagyta. A bántalmazás a két kiskorú gyermek elıtt történt. A vádlott éjjel tizenegy óra után észlelte, hogy a sértett nem él. Átment a szomszédba és Petıfiéktıl a mentıkért telefonált.” Az ítélet arra is kitért, hogy a vádlott az agyonverést megelızı napon szintén bántalmazta a feleségét, aki december harmadikán, tehát a megölése elıtti napon (!) rendırségi feljelentést tett. Mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy a feleség bántalmazása magánügy, amibe a hatóságok „ne szóljanak bele”, legyen örökké emlékezetes a bírósági ítélet következı mondata: „A rendır-fıkapitányság átiratából kitőnıen a sértett a december 3-án ıt ért támadás miatt feljelentest tett. (Az átiratban nyilván tévedésbıl szerepel december 3. helyett december 8-i dátum, akkor a sértett már nem élt.)”

Vajon miként reagált a rendırség a kétgyermekes asszony segítségkérésére? Azt mondták-e, hogy amíg vér nem folyik, nem szólnak bele? Vagy azt, hogy nem kellett volna hozzámenni, asszonyom, akkor most nem verné? Esetleg amúgy jogállamiasan kioktatták, hogy demokratikus országban a rendırség nem avatkozik magánügyekbe? Ezt már sosem tudhatjuk meg. A Legfelsıbb Bíróság megállapította, hogy a halált okozó testi sértés miatt kiszabott három év hat hónapi börtönbüntetés „az adott büntetéskiszabási tényezık figyelembevételével sem eltúlzott mértékőnek, sem aránytalanul enyhe büntetésnek nem tekinthetı. Ez a büntetés szükséges, egyben elégséges a büntetés céljainak az eléréséhez…” Állította ezt ugyanannak a bíróságnak ugyanazon tanácsa, amely egy tízéves gyerekkel szemben indokoltnak találta a háromszori megvesszızést mint büntetést. Egyrendbeli testvérellökésért, egyrendbeli engedély nélküli biciklizésért és egyrendbeli tiltott ellenırzıátjavításért. Az 1995-ben jogerıre emelkedett büntetıítéletek tanúsága szerint nem Veronika és Ádám édesanyja volt az egyetlen asszony, akit gyermeke jelenlétében vert agyon a férje. Még ez alatt a rövid idıszak alatt sem volt kivételes, páratlan eset, ami ebben a családban történt. Csupán ennek bizonyítására álljon itt egy másik példa: „November 21. napján a vádlott enyhén ittas állapotban ment haza. Feleségét – a sértettet –, továbbá kislányát a szomszédban találta, onnan felszólítására rögtön hazamentek. Otthon a vádlott bezárta az ajtót, elıkészített eszközöket – fejszét, partvist, kést –, azt mondta a kislányának: »Na, most elbeszélgetek anyáddal!« Ezután veszekedni kezdett a sértettel: megint nem mosott, nem fızött…, ezzel egyidejőleg folyamatosan ütötte-verte, legalább hat esetben puszta kézzel, közepes erıvel a sértett arcára és fejére csapott, haját tincsenként kicibálta, csizmával megrugdosta, felsı testén lemeztelenítette, felrakta az ágyra a súlyos alkoholos befolyásoltsága asszonyt és tovább akarta ütlegelni. Mindezt a nyolcéves kislánya jelenlétében. Késıbb az ütlegelést a kislány kérésére abbahagyta. Lerántotta a sértettet az ágyról, majd lefeküdt aludni. A sértett még az éjjel meghalt. Másnap a férfi a nyomokat megpróbálta eltüntetni.” (VIII/7. sz. jogeset) A gyakran elhangzó „miért nem vált el?”, „miért tőrte?” kérdésekre megrázó magyarázattal szolgál a következı ítéletben leírt történet. Ebbıl a tragédiából is megbizonyosodhatunk arról, hogy a bántalmazó határtalannak és korlátlannak érzi a számára „tulajdont” jelentı asszony feletti uralmat. Ebben az esetben csupán gyanította, hogy elhagyták, s mivel ezt nem tőrte el, nem bocsátotta meg, gyermeke szeme láttára ölte meg a társat, akirıl úgy gondolta, szembeszállt az akaratával. (A vádlott, illetve sértett kifejezéseket, a könnyebb érthetıség kedvéért, néhány helyen keresztnevekkel helyettesítettem.) „1994. május 12-én nyolc óra elıtti idıpontban – amikor még a vádlott aludt – az asszony a kislányát az óvodába vitte, majd a délelıtt folyamán ismerıseinél tartózkodott. A vádlott nyolc óra után felébredve észlelte, hogy élettársa nincs otthon, és adott helyzetben ezt a tényt is úgy értékelte, miszerint a sértett a szakítási szándékát kívánta kifejezésre juttatni. Zaklatott, nyomott hangulatban kilenc óra körül egy italboltban egy dl vodkát és nagyfröccsöt fogyasztott. A továbbiakban a városban tartózkodott, majd hazamenve, mivel élettársát nem találta, tíz óra körül betért egy vendéglıbe, ahol ugyancsak nagyfröccsöt fogyasztott. Az enyhe-közepes alkoholos befolyásoltság állapotában lévı vádlott tizenegy óra körüli idıben

ismét hazatért és pontosan nem tisztázható szándékkal magához vette az úti holminál összekészített, 23,5 cm hosszúságú tırkését. Éva a lakásáról a kislányáért az óvodába ment és dél után néhány perccel a hatéves gyermekkel lakásuk irányába haladt. A gyógyszertár elıtti járdarészen találkozott össze a vádlott az élettársával és annak kislányával. A vádlott és a sértett között rövid szóváltás keletkezett, és a férfi néhány esetben megütötte Évát. A szóváltás közben dzsekijének belsı zsebébıl elıkapta a korábban magához vett tırkést, és szembıl állva a sértett bal combjába szúrt. Ekkor az asszony menekülni próbált, a gyógyszertár kapubejáratának megfelelı ponton a keresztezıdés irányába futott. A vádlott a tırkés tokját az út menti füves területre dobta, és a sértett után futva, még mielıtt az az úttesten átért volna, hátulról és oldalról több esetben megszúrta. Éva két, arra közlekedı autóstól is segítséget kért, azonban a gépkocsik nem álltak meg. Ekkor az útkeresztezıdés mellett lévı területen füvet szedı tolnai lakos – aki az elızményeket végignézte – arra kérte a vádlottat, hogy a továbbiakban ne bántsa a már több sebbıl is vérzı asszonyt. Miután a vádlott fenyegetıen felé fordult, az idıs korú tanú, anélkül hogy beavatkozott volna, elfutott. A vádlott beérte az asszonyt és a tırkéssel megszúrta a hátán. A szúrás következtében Éva térdre rogyott, majd – valószínősíthetıen a vádlott lökése következtében – hanyatt fekvı helyzetben a földre került. Ekkor a vádlott a sértett mellé guggolt, aki, hallva, hogy kislánya a szemközti oldalon sikítozik, kidabál, arra kérte, »Béla, a kislány elıtt ne!«. Ekkor a vádlott a késsel még legalább két ízben a mellkasán megszúrta a sértettet, aki, bal kezét védekezésül maga elé emelve, csuklóján is sérüléseket szenvedett. Végül is a vádlott a tırkést, két marokra fogva, a bal emlıbimbó alatt a sértett mellkasába vágta. A cselekményt követıen a vádlott, a tırkést a sértett mellkasában hagyva, a helyszínen maradt. Tanúk értesítése nyomán a rövidesen megjelenı rendırök a helyszínen ırizetbe vették. A sértett óvodáskorú kislánya a történteknek csaknem mindvégig szemtanúja volt, majd a gyógyszertár dolgozói vették gondozásukba, amíg nagyanyja érte nem ment.” (VIII/8. sz. jogeset) A bíróság az enyhítı körülmények értékelésekor a következı kijelentést tette: „Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vádlott a cselekményét családi konfliktus talaján kialakult felindult állapotban követte el.” Úgy látszik, nem létezik olyan súlyú bőntett, amelynek megítélését ne tenné enyhébbé, hogy ami történt, „családi ügy”… 8. Amikor a bosszú ára a gyermek élete, testi épsége. A rendszeres és brutális bántalmazások miatt a hatóságokhoz forduló édesanyák többnyire azt tapasztalják, hogy szinte fel sem merül az elkövetı felelısségre vonásának kérdése, ezzel szemben ıket vetik meg, amiért nem szakítják meg a kapcsolatot és nem költöznek el a gyermekekkel együtt. Arra, hogy miért az áldozatoknak, és miért nem a bőnelkövetınek kell távoznia saját otthonából, s hogy a bőn miként maradhat következetesen büntetlenül, nem lehet ésszerő magyarázatot találni. A brutalitásáért soha felelısségre nem vont, a közös otthont – a hatóságok cinkos egyetértésével – birtokló férfi természetesnek veszi, hogy hatalma korlátlan, s a kapcsolatot véglegesen megszakító „asszonyával” továbbra is azt tesz, amit akar. S amennyiben az elhagyása miatti határtalan bosszúvágyát a nı zaklatása, további bántalmazása nem elégíti ki, úgy az ellen fordul, aki a nınek a legfontosabb, a legkedvesebb.

„1993 májusától a vádlott és G.-né között a kapcsolat fokozatosan megromlott, mert a vádlott féltékenykedett és élettársát több esetben tettlegesen is bántalmazta. E miatt G.-né az élettársi kapcsolat megszakításáról döntött, majd egy újabb bántalmazást követıen 1993. október 10én leányaival egy általa már korábban ismert személyhez költözött. A vádlott ezután közös ügyeik rendezése érdekében többször fenyegetı tartalmú üzeneteket küldött volt élettársának azzal, hogy beszélni szeretne vele, azonban az asszony a közeledését elhárította. Mivel a felhívások nem jártak eredménnyel, a vádlott 1993. október 15-én reggel hét óra tájban, munkába menet helyett kerékpárral a lakásáról a volt élettársához indult. Ekkor egy reklámtáskában magával vitte az általa korábban vásárolt nagymérető, 25 cm pengehosszúságú kését. A vádlott volt élettársa új lakóhelyének közelében összetalálkozott az élettárs kiskorú gyermekével, a kilencéves kislány sértettel, aki gyermekkorú társaival együtt az autóbusz megállója felé tartott, hogy az iskolába utazzon. Amikor a vádlott meglátta ıket, leszállt a kerékpárról, odament a kislányhoz, megkérdezte tıle, hogy anyja otthon tartózkodik-e, majd felszólította, hogy az iskolatáskáját adja át társainak, ezután, a sértett kezét megragadva, vele a kerékpárját maga mellett tolva az asszony lakására indult. Amikor a házhoz értek, közeledésüket az udvaron tartózkodó B. S. észlelte, és értesítésére a volt élettárs is kiment a ház elé. Itt, miután látták, hogy a vádlott a kislányt is magánál tartja, mindketten kérték arra, hogy engedje el. A vádlott ezt nem teljesítette és azt követelte, hogy volt élettársa menjen oda hozzá. G.-né azonban a kérést elutasította és B. S.-sel a kislány kiszabadítása érdekében a vádlott közelébe ment. Ekkor a vádlott a kerékpár kormányán lévı reklámtáskából kivette a magával hozott kést, azt a gyermekkorú sértett nyakához nyomta és közben olyan kijelentést tett a hozzá közeledıknek, hogy ha közelebb jönnek, elvágja a kislány nyakát. Eközben a kiabálásra a közelebb lakók közül többen is a helyszínre érkeztek, és közülük O. L. is közeledni próbált a vádlotthoz, hogy ıt leszerelje. Erre a vádlott, a fenti fenyegetı kijelentést megismételve, a kést a sértett nyakához tartotta, majd a jelenlévık nagy száma miatt, és mert a kérésére G.-né nem ment oda hozzá, az ekkor már síró és kiabáló sértettet egyik kezével magához szorítva, a másikban pedig a kést mindvégig magánál tartva a mezı irányában eltávozott a helyszínrıl, kerékpárját is hátrahagyva. B. S. telefonon értesítette a rendırséget a történtekrıl. A vádlott ezután a mezın keresztül, külterületi utakon saját lakásába vitte túszként a sértettet, az utcára nyíló szobába ment vele. Itt a sértett játszani kezdett, a vádlott pedig ez idı alatt arra várt, hogy G.-né nála meg fog jelenni, ám, miután közel két órán keresztül erre hiába várakozott, volt élettársa nem érkezett meg, egyre idegesebb és ingerültebb lett. Eközben a községbe érkezı rendırök nyomkeresı kutyákat is alkalmazva különbözı helyeken keresték a vádlottat és a sértettet, eredménytelenül. Fél tíz körül A. B. rendırırmester a feljebbvalója utasítására a gépkocsijával ellenırzés végett megjelent a vádlott lakásánál. Amikor az ablaknál figyelı vádlott meglátta a rendırautót, felindultsága fokozódott amiatt, hogy nem az általa várt élettársa érkezett hozzá, és emiatt bosszúból a gyermekkorú sértettre támadt és ıt a nála lévı késsel testének több helyén megszúrta, majd közepest meghaladó erıvel a sértett bal mellkasába három esetben beleszúrta a kést, ezután a haldokló sértettet hátulról is megszúrta, végül pedig közepest meghaladó erıbehatással a sértett nyakát jobb oldalon elvágta. Ennek következtében a kilencéves kislány a helyszínen meghalt. Ezután a vádlott a lakásból kiment és közölte az odaérkezı rendırrel, a sértettet megölte, majd megbilincselve a kapitányságra elıállították. A gyermekkorú sértetten összesen tizenhárom, külsérehni nyommal járó sérülés keletkezett. A vádlott kóros elmeállapotban, így elmebetegségben, tudatzavarban, gyengeelméjőségben vagy kóros mértékő szellemi leépülésben és a beszámíthatóságát érintı személyiségzavarban

nem szenved és nem szenvedett a cselekmény elkövetésekor sem. Az elmemegfigyelés során enyhe organikus károsodottság jegyeit is mutató személyiségzavar volt megállapítható nála, amely az elmebetegség szintjét nem éri el, azt meg sem közelíti, és cselekménye vonatkozásában beszámíthatóságára kihatással nincs. Ennek folytán a vádlott képes volt cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek felismerésére és az annak megfelelı magatartás tanúsítására. A megyei bíróság bizonyítékként értékelte a vádlott beismerı vallomásán és a számos tanúvallomáson kívül a tárgyaláson kihallgatott rendır tanúvallomását, aki a vádlottat ténylegesen elfogta és megbilincselte, és akinek a vádlott beismerte, hogy a kiskorú sértettet megölte, elvágta a nyakát. A hivatkozott tanú vallomásából az is egyértelmően megállapítható, hogy a vádlott élettársa iránt érzett bosszútól motiválva követte el a cselekményét, amikor közvetlenül az ölési cselekmény után a tanú elıtt a volt élettársára tett sértı kijelentéseket: »a rohadt kurva most majd megtudja«.” (VIII/9. sz. jogeset) Úgy gondolom, ha ez a történet néhány gyermekvédelmi (gyámhatósági szakembert, rendırt vagy bírót megingat abban a hitében, hogy a brutálisan meggyötört, halálfélelemben élı anyáknak elegendı annyit mondani, hogy „váljanak el”, s szükségtelen felelısségre vonni a magát korlátlan hatalommal felruházó bántalmazót… akkor érdemes volt megírni ezt a könyvet. A következı történethez elöljáróban annyit: az, hogy a feleségbántalmazó férfi a gyermekeit tettlegesen nem bántja, nem jelenti azt, hogy akkor sem fordulna a legkiszolgáltatottabb, legvédtelenebb családtag ellen, amikor eredeti célpontja, a tulajdonaként birtokolt felesége rászánja magát, hogy elhagyja bántalmazóját. Ez az a lépés ugyanis, amely számára felfoghatatlan, megbocsáthatatlan, s amelyet képes bármiféle eszközzel megtorolni. „A vádlott 1992. május 19-én egész nap italozott, nagy mennyiségő szeszes italt fogyasztott és ittas állapotba került. Részben a vádlott italozása, részben más – pontosan meg nem állapítható – okból ebben az idıben a vádlott és az élettársa között veszekedés alakult ki. Mind a veszekedés, mind a vádlott italozása másnap is folytatódott. Ezen a napon a vádlott délután tizennyolc óra körüli idıben érkezett a lakására, és a veszekedés folytatódott az élettárssal. Ennek hatására T. F.-né a lakásból a házasságából származó négy kiskorú gyermekkel együtt eltávozott, szándéka az volt, hogy a késıbbiek folyamán a vádlottal fennállott élettársi kapcsolatából született, T. I. nevő gyermekét is elviszi. Ezért a gyermek ruháit, pelenkáit is magával vitte. Miután a vádlott és a gyermek a lakásban egyedül maradt, a vádlott lefeküdt és elaludt. Késıbb a vádlott a gyermek erıs sírására ébredt. Ezt követıen – még mindig a korábban elfogyasztott ital hatása miatti állapotban – megkísérelte a gyermeket tisztába tenni, majd egy három deciliteres mőanyag cumisüvegbıl megetetni. A gyermek az ételt nem fogadta el és tovább sírt. Ekkor a vádlott a bal karjában tartott gyermeket a jobb kezében lévı, grízzel teli cumisüveggel bántalmazni kezdte. A gyermek fejét a cumisüveggel többször megütötte. Az ütések elsısorban a gyermek bal arcfelét, a szemét és a fejét érték. A bántalmazás hatására a gyermek még erıteljesebben sírt, a vádlott ekkor a gyermeket az ágyra dobta és kiment az udvarra. Kevés idı múlva a lakásba visszatért, a gyermek még ekkor is sírt, ezért a vádlott a gyermek fejét kézzel többször megütötte. A bántalmazást követıen a gyermek már aluszékony volt, az éjszakát a vádlott a gyermekkel egy szobában töltötte, majd reggel észlelte, hogy a cselekménye következtében a gyermek fején vérbeszőrıdés, daganat és elszínezıdés keletkezett. Mindezek ellenére a gyermek orvosi ellátása érdekében nem intézkedett, és a gyermek egész nap ellátatlan volt. 1992. május 21-én délután a vádlottat meglátogatta édesanyja, neki a vádlott azt adta elı, hogy a gyermek feje a gyermekágy rácsai

közé szorult, és kérte, lássa el a gyermeket. Ugyanezen a napon tizennyolc óra körüli idıben a lakásba érkezett a vádlott testvére is, aki a gyermek állapotát látva értesítette az orvost, akinek intézkedésére a gyermeket kórházba szállították. A vádlott ezen alkalommal is azt adta elı, hogy a gyermek vagy leesett, vagy az anyja – T. F.-né – verte meg. A vádlott bántalmazása következtében a hat hónapos T. I. sértett agyzúzódást, az arc bal oldalának és a fej lágy részeinek nagyfokú zúzódását, a bal szemfenéken a szem ideghártyájának nagy kiterjedéső bevérzését szenvedte el. Az agyséfülés következtében a kórházi ápolás során többször jelentkezett a központi periodikus görcsrohamokkal, tudatzavarral járó állapota, mely a sérülések, illetve az agyzúzódás következménye. Az elszenvedett sérülések nyolc napon túl, szövıdménymentes gyógyulás esetén kilencven nap alatt gyógyulóak. A sérülések közvetlenül életveszélyesek voltak, mert a központi idegrendszer, az agy szövetének súlyos sérülése, zúzódása következett be. A sérülést a gyermek fejére tompa tárggyal, közepes erıvel mért, többszöri erıbehatással lehetett létrehozni. Az agyi sérülés következtében igen nagy a valószínősége annak, hogy maradandó károsodás és súlyos egészségromlás is kialakul. A kórházi ápolás során több, nagy görcsrohamokkal és tudatzavarral járó, sérüléses eredető roham jelentkezett. A késıbbiekben a gyermek agymőködésének, pszichés fejlıdésének súlyos zavaraiban megmutatkozó és fıként a központi idegrendszer periodikus görcsrohamaival és tudatzavarral jellemezhetı idült megbetegedés, epilepszia alakulhat ki. Az esetleg kialakuló maradandó fogyatékosság, illetve súlyos egészségromlás megállapítása jelenleg még nem lehetséges, erre csak a késıbbiekben kerülhet sor.” (VIII/10. 9. Meg tudja-e védeni az anya a gyermekét? Mind az általános erkölcsi felfogás, mind a jog elvárja az édesanyától, hogy a gyermekét minden körülmények között képes legyen megvédeni a bántalmazástól. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a nınek erre korántsem mindig van lehetısége. A feleségüket és gyermeküket egyaránt bántalmazó férfiak az esetek jelentıs részében fizikailag is megakadályozzák, hogy a sérült gyermek orvoshoz kerülhessen, hiszen ez egyet jelenthetne a „lebukásukkal”. Mind a rendırséggel vagy más hatósággal, mind a sérülés ellátására hivatott orvossal történı kapcsolatfelvétel esetére bosszút helyeznek kilátásba, amely lehet a gyermek vagy az asszony még súlyosabb bántalmazása, esetleg megölése. Tekintettel arra, hogy az áldozatok biztonságáról a jog szinte egyáltalán nem gondoskodik, a még súlyosabb bántalmazástól való félelem teljes mértékben megalapozott. A következı büntetıügybıl megismert apa magatartása híven tükrözi a feleség- és gyerekbántalmazó férfiak szokványos viselkedését azokban a helyzetekben, amikor az édesanya segíteni kíván brutálisan megvert gyermekén. Korántsem szokványos viszont, hogy az ilyen ügyek kapcsán büntetıeljárás is indul az elkövetı ellen. BH 1990. 43. A vádlott és a sértett házasságából származó gyermek megszületése után a vádlott és felesége között mind gyakoribbá váltak a tettlegességig fajuló veszekedések. Ennek fı oka a vádlott italozó életmódja volt. A vádbeli napon a vádlott ittas állapotban lefeküdt, majd igen felindult azon, hogy a gyermeke felébredt és átment a szülık szobájába. Ezért elıbb nadrágszíjjal megverte, majd késıbb, amikor a fiú ismét bejött, ruhájánál fogva felemelte és lendítı mozdulattal a szoba ajtaja felé dobta. Ezután a vádlott az asszonyt kézzel több ízben, késıbb nadrágszíjjal is ütlegelte, mert így akarta megakadályozni, hogy az anya a gyermekét orvoshoz vigye. A cselekmény véghezvitelekor a két és fél éves életkorban lévı gyermek a bántalmazás következtében – feje

a küszöbhöz csapódott – a bal oldali falcsont négy cm hosszúságú, vonalas csonttörését szenvedte el, ami közvetett életveszéllyel járt. Az ütésektıl a házastársa bal arcfelén és az orrháton duzzadásos, a bal alsó szemhéján bevérzéses sérülések keletkeztek, amelyek gyógytartama a nyolc napot nem hakdta meg. A sértett joghatályos magánindítványt terjesztett elı.” A bíróság elvi jelentıséggel mutatott rá, hogy a vádlottnak az asszony sérelmére könnyő testi sértést megvalósító cselekménye aljas indokból elkövetettnek minısül (s így súlyosabban büntetendı), mivel a gyermekkorú sérelmére elkövetett bántalmazás után az orvosi segítséget igénybe venni akaró feleségét ebben megakadályozta. A szőkszavú határozatból sajnos nem tudhatjuk meg, hogyan sikerült az asszonynak – a kisgyerekkel együtt – elmenekülnie az orvoshoz, s ezek után miként került sor az eljárás megindulására, illetve a gyermek és édesanyja biztonságát milyen módon tudták biztosítani a hatóságok. A családon belüli erıszakos támadások során az áldozatok közül sokan akkor szenvednek komoly sérülést vagy veszítik életüket, amikor hozzátartozójukat próbálják védeni (többnyire az anyák gyermeküket vagy a gyermekek anyjukat). A közbeavatkozó sérülése vagy halála ezekben a helyzetekben alapvetıen két okból következik be: vagy azért, mert a bántalmazó feldühödik azon, hogy brutalitásába valaki be mer avatkozni, s emiatt szándékosan változtatja meg eredeti célját és fordul a beavatkozó ellen, vagy pedig célt téveszt és mintegy véletlenül üti, szúrja meg azt, aki eredeti áldozatának védelmére kelt. A következı ügyben szintén az édesanya próbálta megvédeni gyermekét. „Kovács Márton vádlottnak 1967-ben Molnár Margittal kötött házasságából öt gyermeke származott, Zsuzsa és Mária már családot alapítottak. A vádlott és házastársa között az életközösség a vádlott italozása és agresszív, tettlegességben is megnyilvánuló magatartása miatt 1993 nyarán megszakadt. Molnár Margit a három kiskorú gyermekkel Zsuzsa utónevő lányához költözött. Kovács Márton, a vádlott itt gyakran felkereste feleségét, beszélgettek, de az életközösséget nem állították vissza. 1994. augusztus 25. napján Kovács Márton vádlott délelıtt, majd egy óra körül is találkozott a feleségével. Délelıtt nézeteltérés nem volt, a második találkozás során azonban a vádlott indulatos, mérges lett. Ennek az volt az elızménye, hogy leányának élettársa, Szabó Péter a veszekedés során az élettársának azt a kijelentést tette, a vádlott feleségét, Molnár Margitot viszi magával Budapestre. Ekkor a vádlott eltávozott, az italboltba ment, ahol a délelıtt már elfogyasztott fél dl pálinka után további négy üveg sört ivott meg. Ezt követıen öt óra körül ismét megjelent a felesége tartózkodási helyén, ahol veszekedést kezdeményezett Molnár Margittal. Ennek oka a Szabó Péter és a felesége közötti vélt kapcsolat volt. A lakásból a vádlottat fia, ifj. Kovács Márton kivezette, ennek során a közepes fokú ittas állapotban lévı vádlott a feleségére és gyermekeire fenyegetı kijelentéseket tett, nevezetteket megöléssel fenyegette, kijelentette azt is, hogy »vérben fogtok úszni«. Kovács Márton vádlott ezután a közelben lévı lakására távozott, ahol magához vett egy ásót és egy keskeny, egypengéjő, egyélő szúrókést, melynek pengehosszúsága 19,5 cm, nyélhosszúsága pedig 13 cm volt. A kést a ruházatába rejtette, kezében az ásóval pedig visszament a feleségéhez, ahol az utcán ismételten kiabálni, fenyegetızni kezdett. Molnár Margit a fenyegetızésekre nem reagált, a tizenöt éves Kovács Zsolt azonban visszabeszélt az apjának Kovács Márton vádlott verekedni hívta a fiát, aki a kihívást – azzal, hogy az apja leteszi az ásót – elfogadta. Miután Kovács Márton vádlott eldobta az ásót, Zsolt utónevő gyermeke elindult felé, s ekkor a vádlott elıvette az elrejtett kést, mire a fia hátrálni kezdett. Kovács Mártonné Molnár Margit a fia védelmében a fia és a férje közé lépett, ekkor a vádlott elkapta a felsı testén csupán pólót

viselı felesége bal kezét, kissé magához húzta, majd közepes erıvel a hát bal oldalán a talpsíktól 108 centiméterre megszúrta. A sértett a szúrás után még néhány percig élt, halálának közvetlen oka heveny belsı elvérzés volt.” (VIII/11. sz. jogeset) A tıle már elköltözött feleségének agyonszúrását a férj „szerelemféltéssel” indokolta. Ezzel kapcsolatban a bíróság helyesen mutatott rá a következıkre: „Miként azt az ítéleti tényállás is helyesen tartalmazza, a vádlott és felesége között a házastársi kapcsolat 1993-ban megszakadt. Az életközösség megszőnése a vádlott felróható magatartására vezethetı vissza. Mivel a házastársi kapcsolat már nem létezett, és a sértett félreérthetetlen módon – elköltözésével – kifejezésre juttatta azon szándékát, hogy a vádlottal a házastársi kapcsolatot nem kívánja helyreállítani, szerelemféltésre a vádlott alappal nem hivatkozhatott. Az adott körülmények folytán az ilyen érzés a részérıl semmilyen méltányolható körülményt nem tartalmazott, és ennek hiányában javára enyhítıként sem vehetı figyelembe.” Már több ízben említettem, hogy akadnak édesanyák, akik gyermekük védelmében, illetve a gyermek bántalmazása feletti felháborodásukban maguk válnak bőnelkövetıvé. „A bíróság az ügyben a következı tényállást állapította meg: A vádlott magyar állampolgár, általános iskolát végzett, büntetlen elıélető, fıállású anya, aki a háztartásában neveli négy kiskorú gyermekét, akik egy–tizenkét éves életkorúak. A vádlott házastársa az utóbbi idıben rendszeresen fogyasztott szeszes italt, ittas állapotban agresszív, durva viselkedéső. 1995. április 24. napján este is ittasan érkezett haza a sértett, aki házastársával ittas állapotban veszekedett, majd cipıjét a babakocsiban lévı legkisebb gyerekhez vágta. Ezt követıen a másik gyermeket a földre lökte. Amikor ezért a vádlott figyelmeztette, ıt és az anyját is szidalmazni kezdte. Közben dühöngve szaggatta le magáról a ruhát. A férje magatartása miatt felindulva és felháborodva a konyhaszekrény fiókjából kivette a vádlott a kenyérvágó kést és azzal a férjéhez lépett, a kést közepes erıvel a hasába szúrta. A férfi életveszélyes sérülést szenvedett.” (VIII/12. sz. jogeset) A kalocsai nıi börtönben beszélgettem egy másik olyan asszonnyal, akit a férje ellen elkövetett bőncselekmény miatt ítélt el a bíróság. İt a következı gondolatok segítették a hatéves büntetés túlélésében: „Nagyon-nagyon szeretem a gyerekeimet, de a végén már nem bántam volna, ha állami gondozásba veszik ıket. Legalább biztonságban lettek volna. De, érdekes módon, ezt sem sikerült elintézni. Olyannyira számítani lehetett a tragikus végkifejletre, hogy már tízéves korától tudatosan tanítottam a lányomat a háztartás vezetésére és a kisöccsének a nevelésére. Azt sem rejtettem véka alá, hogy miért ilyen fontos ez nekem. Megmondtam neki, sajnos bármikor elıfordulhat, hogy az apja agyonver engem, és akkor ıneki kell gondoskodnia saját magáról és a testvérérıl. Fordítva történt. Én döftem a férjembe egy kést, amikor már nem bírtam tovább a verést és azt a fenyegetést, hogy a gerendára fogja kötözni sorban a gyerekeket, az anyámat, elevenen felboncolja ıket, és nekem ezt végig kell néznem. Egy szó mint száz, én kerültem börtönbe. Nyugodt vagyok, mert a gyerekeim biztonságban vannak, és a nagylányom tényleg ragyogóan ellátja magát és a kicsit a nagymama segítségével. Tudtam, hogy a gyerekeim

elıbb-utóbb árvák lesznek, ebben nincsen semmi meglepetés. A meglepetés az, hogy én éltem túl, és a férjem halt meg.” Ez az asszony is megfogalmazta azt, amit szinte kivétel nélkül valamennyi sorstársa: „Amikor a bíró kihirdette az ítéletet, azt mondta, erre a helyzetre azért lett volna más megoldás is, mint megölni a férjemet. Két éve töltöm a büntetésemet és két éve gondolkodom, vajon mire célozhatott a bíró úr. Azt ugyanis bizonyítani tudtam, hogy én mindent, ami számomra elképzelhetı volt, megpróbáltam. Rendırség, gyámhatóság, önkormányzat, bíróság. Már nagyon bánom, hogy nem kérdeztem rá: mi is lett volna az a bizonyos megoldás.” Egy másik elítélt asszony, aki harmincöt évesen, háromgyerekes anyaként, felsıfokú végzettséggel tölti szintén hatéves büntetését brutális, a gyermekeit is súlyosan bántalmazó férjének agyonlövése miatt, a következıképpen fogalmazott: „Pörgessem vissza az idıt, képzeljem magam újra abba a helyzetbe és mondjam meg, hogy most lınék-e… Jó, megpróbálom. Azt mondom, nem. Nem lınék. Helyette elmennék azokhoz a hatóságokhoz, akik engem most bőnözıvé nyilvánítottak. Odavinném a gyerekeimet is és azt mondanám, hogy addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondják, mit csináljak, hová menjek, hogyan meneküljünk…” Mi is az, amirıl ezek az asszonyok beszélnek? Arról, hogy senki nem akadt, aki segített volna nekik. Segíteni? Nem ez a megfelelı szó. Senki nem alkalmazta a jogot. Senki nem akadt, aki értük ragaszkodott volna úgy a törvény betőjéhez, mint ellenük. Számos hatósághoz fordultak, és nem az „átkosban”, hanem a rendszerváltás után. Akkortájt, amikor az Alkotmánybíróság egyetlen határozatában harmincnégyszer írta le azt a szót, hogy jogállam. 10. Mit tesznek a hatóságok a bántalmazott nık és gyermekeik védelme érdekében? Amikor a rendszeresen, súlyosan bántalmazott anyák segítséget, jogi és fizikai védelmet kérnek, követelnek maguknak és félelemben, rettegésben élı gyerekeiknek, többnyire legfeljebb azt az „ígéretet” kapják, hogy ha sokat követelıznek, majd állami gondozásba kerülnek a gyerekeik. A hatóság nem a bőnelkövetıt, a veszély forrását akarja „kiemelni a környezetébıl”, hanem a veszélyeztetett gyermeket. A megtépázott, agyongyötört, rettegésben élı nık életének egyedüli értelmét. Nem emlékszem, hogy a megkérdezett asszonyok között lett volna olyan, aki ne így vagy hasonlóan fogalmazott volna: „Állandóan reszkettem, hogy elveszik tılem a gyerekeimet. Egyértelmővé tették számomra: ezen kívül más segítséget nem tudnak adni nekem.” Az alábbi ügyben öt gyermeket szakítottak el az édesanyjuktól, aki, minden valószínőség szerint, tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy felnevelje ıket. Mivel az ı élete, az ı biztonsága senkinek nem volt fontos, nem élhette meg még azt sem, hogy legalább az unokái felcseperedését közelrıl kísérhesse figyelemmel. „A vádlott és a sértett 1980 óta éltek együtt. Röviddel házasságkötésüket követıen a vádlott italozni kezdett. Anyagi helyzetük egyre romlott. Gyakorivá váltak a mindennapos veszekedések. A vádlott ittas állapotában éveken át rendszeresen bántalmazta a feleséget, aki

több esetben ismerıseihez, rokonaihoz menekült. (A házasságukból származó öt kiskorú gyermeket is a vádlatt italozása és agresszivitása miatt helyezték el intézetben – kiemelés a szerzıtıl.) A vádbeli esetet megelızıen legutóbb 1994. február 1-jén, illetıleg február 22-én bántalmazta súlyosan a vádlott a sértettet, amikor is fojtogatta, haját tépte, nyakát ütötte, február 22-én lefejelte, aminek következtében körülbelül négy hét alatt gyógyuló orrcsonttörést, az orr zúzódását, a szemhéjak és a kötıhártyák bevérzését szenvedte el. (…) A vádbeli napon este nyolc óra után ment haza, majd, elızetes szóváltást követıen, lakásuk konyhájában több esetben kézzel és egy 43·3,5 centiméteres fadarabbal úgy megütötte a sértettet, hogy az a bántalmazás következtében a helyszínen életét vesztette. A sértett halálának közvetlen oka a nyak leszorítása miatt rövid idın belül bekövetkezett fulladás volt. A sértettet minimálisan huszonöt, többségében közepes vagy nagy erejő, tompa, közel egy idıben bekövetkezett erıbehatás érhette. A sértetten huszonnyolc külsérelmi nyom keletkezett, a jobb váll, a jobb lapocka, a jobb felkar, a jobb könyökcsúcs, a jobb külsı szemzug, fülkagyló melletti rész, jobb szemöldök, fejtetı, hajas fejbır, homlok, orrgyök, orrhát, bal szemöldök, bal fülkagyló, az arc, felsı ajkak, alsó ajkak, a jobb állkapocs, az áll alatti tájék, a gége tájéka, bal váll, hónaljárok, mellkas, bal comb, jobb comb, jobb térdkalács sérüléseinek folytán. A bántalmazás folytán az asszony a következıket szenvedte el: jobb felsı 1. és 3. fog kitörése, orrcsonttörés, kétoldali állkapocstörés, pajzsporc többszörös törése, kiterjedt lágyrészbevérzések a fejsisakban, az arcon, nyakon, a sávos hártyákon, pontszerő bevérzés, szívtágulat, testszerte folyékony vér, kisfokú vérbelehelés, ráncos tokú lép, a szeméremtájékon a bır alatti zsírszövetben bevérzés. A tanúk a vádlottnak a sértetthez, illetve családjához való viszonyáról, magatartásáról, italozásáról nyilatkoztak. Egyezıen adták elı, hogy a vádlott rendszeresen és súlyosan bántalmazta a feleségét, aki félt tıle, félt attól, hogy egyszer a vádlott bántalmazásába bele fog halni. Ajtay Z. tanú is megerısítette más tanúknak a vádlott magatartásával, jellemével kapcsolatos elıadását, azzal kiegészítve, hogy a vádlott a feleségét még a munkahelyén is fenyegette, zaklatta. Egy másik tanú elmondta, hogy a sértettet jó természetőnek ismerte meg, aki fél a férjétıl, így ı többször elbújtatta.” (VIII/12. sz. jogeset) A következı történet – mondjuk így – „happy end”-del végzıdik. Egy intézetbe került gyermek és az édesanyja újra együtt s végre nyugatomban élhetnek. Ennek ára azonban egy másik, a családon kívülálló ember élete volt. A veszélyeztetı börtönbe kerülésével a veszély elhárult, így a gyermek hazakerülhetett. Ez a példa igen jól igazolja, hogy a bántalmazó eltávolításával a veszélyeztettség is megszőnik. Nem a „családi légkör” tehát a veszélyeztetettség forrása, nem is „a szülık”, hanem a bántalmazó, illetve a bántalmazó tettei. A bántalmazok egy nagy csoportja kizárólag a feleségére és a gyermekeire veszélyes. İk azok, akik agresszivitásukat, „indulataikat” a családi otthon falain kívül mérsékelni tudják. A következı jogeset vádlottja nem ebbe a csoportba tartozott: agresszivitása kívülállókat is veszélyeztetett. Azt, hogy valamilyen szinten azért ı is tudta szabályozni az indulatait, jelzi, hogy nem a fınökét, nem is a sarki rendırt támadta meg és bántalmazta, hanem hajléktalan beosztottját, munkását. „A vádlottat lakókörnyezetében összeférhetetlen, agresszív embernek ismerik, aki családjának tagjaival, elsısorban a feleségével szemben durva, goromba magatartást tanúsít. (A vádlott magatartása miatt felesége intézeti beutalást kért a gyámhatóságtól, kiskorú gyermekének elhelyezést nyert, aki csak a vádlott elızetes letartóztatásba helyezése után tért vissza a családi házba – kiemelés a szerzıtıl.) A vádlott több alkalommal végeztetett ház körüli munkát a hajléktalanok szállásán élı sértettel. A vádbeli napon is ilyen munkavégzésre került sor. Nap közben a sértett szeszes italt

fogyasztott, majd a vádlott háza elıtt el is aludt. Estefelé becsengetett a vádlotthoz (aki szintén ivott napközben). A vádlott kinyitotta a kaput, majd szóváltás közben a sértettet ököllel erıteljesen három ízben is arcul ütötte. Az utolsó ütés következtében a sértett a betonozott járdára esett hanyatt, majd mozdulatlanul elfeküdt. Ezt követıen a vádlott az ajtót bezárta és a lakásába ment. A cselekményeket egy környéken lakó személy észlelte, s értesítette a mentıket és a rendırséget. A történtekre több személy felfigyelt, akik a vádlott háza elıtt tartózkodtak, amikor a vádlott egy légpisztollyal az emberek csoportja felé lövést adott le. Késıbb rendırök hatoltak be a házba.” (VIII/13. sz. jogeset) „Milyen anya az, aki intézetbe adja a gyerekét?” – szokták kérdezni sokan. „Milyen anya az, aki nem hajlandó intézetbe adni a gyerekét akkor, ha tudja, hogy az életveszélyben van?” – szokták kérdezni ugyanık. A fenti ügyben szereplı édesanyának nyilvánvalóan nem szabad döntése volt az elszakadás a gyermekétıl. A hatóságok, úgy tőnik, nem tudtak más megoldást javasolni a szó szerint életveszélyes apával szemben. Ahhoz, hogy az anya és gyermeke újra együtt lehessen, egy embernek meg kellett halnia. Valóban meg kellett halnia? A fejezet következı részében megkísérlem vázolni, hogy, véleményem szerint, milyen szemlélet lehetne hatékony a gyermekvédelmi hatóságok részérıl a feleségbántalmazással összefüggı, összefonódó gyermekbántalmazási ügyekben, különös figyelemmel a gyermekvédelmi törvény rendelkezéseke. Több mélyinterjúból is kiderült, hogy e hatóságoknak (pontosabban nyilván közülük egyeseknek) újra kellene gondolniuk a veszélyeztetettség fogalmával kapcsolatos felfogásukat. Több bántalmazott asszony számolt be az alábbiakhoz hasonló tapasztalatokról: „Persze hogy mindenki tudta, mi folyik otthon nálunk. Látták a kék foltjaimat, hallották az üvöltést. Igen, az óvodában is tudtak róla, hogyan élnek a gyerekek, és az önkormányzati hatóságok is tudták. De mivel nagyon szépen, tisztán tartottam a gyerekeket, mindig friss ruhában, megfésülve járattam ıket, az égvilágon senki nem szólt semmit. Amikor panaszkodtam, segítséget kértem, akkor se nagyon hitték, hogy olyan szörnyő a helyzet. Mintha az otthoni brutalitást szinte természetesnek vették volna. Tapasztalataim szerint azt a gyereket tekintik veszélyeztetettnek, aki nem tiszta vagy rendezett külsejő. Leginkább a külsıségek alapján ítélkeznek.” Az 1997-ben hatály balépett Gyermekvédelmi Törvény a következıképpen határozza meg a veszélyeztetettség fogalmát: 5. § n) „olyan magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlıdését gátalja vagy akadályozza”. Az e fejezetben elemzett téma szempontjából a következıkre kell rámutatni, a veszélyeztetettség fogalmával összefüggésben: – Végre meg kellene tanulnunk különbséget tenni a veszélyeztetettség különbözı formái között. El kell határolni a gondatlan (vagy szándékos, de testi-érzelmi bántalmazással nem járó) elhanyagolástól azt az esetet, amikor a veszélyeztetettség forrása kizárólag a család szegénysége, és a veszélyeztetettség összes többi formája elkülönítendı a bántalmazástól. – Ez utóbbi eset egészen másfajta beavatkozást igényel, mint a többi. Bántalmazás esetén azonnali intézkedésre van szükség, amelynek elsıdleges és aktuális célja nem a gyermek testi tisztaságának, jólfésültségének, jobb tanulmányi eredményének elérése, s nem is a nem

bántalmazó szülı feletti ellenırzés gyakorlása, hanem a gyermek (és a hozzá ragaszkodó, ıt nem bántalmazó szülı) életének, testi épségének hatékony védelme. – Számos kutatás bizonyítja, a gyermek rendszeres és/vagy súlyos tettleges bántalmazása esetén valószínősíthetı, hogy az anya is bántalmazott. – A gyermekvédelmi munkának ez utóbbi tényre is figyelemmel kell lennie, hiszen a gyermek mindenek felett álló érdekével az áll összhangban, hogy mind az ı, mind a többi családtag bántalmazása megszőnjön. – Ugyanakkor tény, hogy a gyermek érzelmi, erkölcsi bántalmazása akkor is megvalósul, ha ıt (közvetlenül) nem bántalmazzák, de tanúja az anyja (esetleg más családtag) bántalmazásának. Ebbıl következıen ez utóbbi bántalmazás elhárítása is a gyermekvédelem feladatai közé tartozik, hiszen a gyermek veszélyeztetettsége csakis az anya (vagy más hozzátartozó) bántalmazásának teljes megszüntetésével érhet véget. – A súlyos, végzetes kimenetelő erıszakos bőncselekmények és az ezek elızményeként rendszeresen elıforduló bántalmazás szorosan összefüggenek. A tettleges bántalmazást, továbbá a megöléssel vagy más súlyos tettel való fenyegetést komolyan kell venni: a veszélyeztetettség legsúlyosabb esetének kell tekinteni. – A gyermekvédelemben dolgozó szakembernek mélységében kell ismernie a családon belüli erıszak természetrajzát. Tudnia kell, mi tekintendı lelki, tettleges vagy szexuális bántalmazásnak, illetve hogy e megnyilvánulások egymással összefonódva, sokszor egymást felváltva jelentkeznek. Ismernie kell a bántalmazás tipikusan ciklikus természetét, vagyis tudnia kell, hogy a brutális kitöréseket olykor szebb idıszakok válthatják fel, de ez utóbbiból nem következik, hogy a bántalmazás, így a veszélyeztetettség véget ért volna. – A bántalmazásból eredı veszélyeztetettség esetén az elsıdleges szempont a gyermek és a nem bántalmazó szülı életének, testi épségének haladéktalan és hatékony védelme. Minden más védı-óvó intézkedést csak ennek alárendelten szabad alkalmazni. Hatékonynak az olyan intézkedés tekinthetı, amely egyfelıl határozottan elítéli, a brutalitás abbahagyására kényszeríti a bántalmazót (büntetıeljárás kezdeményezésével, illetve kilátásba helyezésével, a szülıi felügyeleti jog megszüntetésének lehetıségét is felvetve), másfelıl gondoskodik a nem bántalmazó szülı és a gyermek fizikai biztonságáról (anyaotthoni elhelyezés, rendkívüli segély, albérleti hozzájárulás felajánlásával, segélyvonalakról, azonnali menekülési lehetıségekrıl adott felvilágosítással és a hatóság iránti bizalom erısítésével). A megfelelı gyermekvédelmi intézkedés megválasztásához nélkülözhetetlen annak tisztázása, hogy miben is áll a veszélyeztetı (esetünkben bántalmazó) magatartás, és azt ki tanúsítja, kivel szemben. Egyszer s mindenkorra fel kell számolni azt a szemléletet, amely „feszült légkört”, „gyakori tettlegességet”, „szülıi felelıtlenséget”, „veszélyeztetı környezetet”, „rendszeres családi veszekedéseket” emleget, ahelyett hogy megnevezné, pontosan mi történt, mindazt ki cselekedte, kinek a sérelmére. A „feszült légkör”, a „családi veszekedések” kifejezések a büntetıbíróságon nyerik el valódi jelentésüket: az anya fejének ütlegelése ököllel, dobhártyájának megrepesztése, fogainak kiverése, a lakás berendezésének összetörése és a család kiirtásával való fenyegetés, a gyermek fejének a falba vágása… Sajnos a veszélyeztetett gyermek ügye többnyire akkor kerül büntetıbíróság elé, amikor már valaki meghalt, tolókocsiba került, megvakult… A szülık magatartását nem szabad egységes egészként kezelni, úgy tekinteni, mintha az egyik oldalon a veszélyeztetett gyermek állna, a másik oldalon pedig a veszélyeztetı „szülık”. Igenis meg kell vizsgálni, melyik szülı mely magatartása az, amely a gyermeket veszélyezteti. Ennek tisztázása nélkül ugyanis nem lehet megválasztani azt az intézkedést, amely

hatékonyan garantálná a gyermek és a bántalmazott szülı (!) testi épségének, életének védelmét mint azonnali célt, és lehetetlen elérni a veszélyeztetettség megszüntetését – mint hosszú távú célt. Azokat a rendszerszemlélető elméleteket, amelyek a veszélyeztetettség (így esetünkben a bántalmazás) okát a család komplex mőködési zavaraiban keresik, s amelyek a családot mint egészet vizsgálják, bizonyára sok szakember sikeresen alkalmazza a munkájában. Büntetıjogászként egyetlen fenntartásom van az ilyen szemlélettel: életveszélyes. Addig, amíg nem világos, hogy a családon belül ki kit bántalmaz, s amíg a bántalmazó arra nem kényszerül, hogy tarthatatlan magatartásával felhagyjon, s míg a bántalmazott családtagok fizikai biztonsága nem garantált, meggyızıdésem szerint nem szabad elmosni, elkenni, elhallgatni a jogellenes magatartásért való személyes felelısség kérdését. A hatékony gyermekvédelmi munka középpontjában a veszélyeztetettség okának pontos feltárása áll. Kizárólag az ok pontos megjelölését, megfogalmazását követıen van lehetıség arra, hogy a veszélyeztetettség megszüntethetı legyen. Ezt a munkát a Gyermekvédelmi Törvény a gyermekjóléti szolgáltatás feladatává teszi, egyebek mellett azzal, hogy kimondja a veszélyeztetettséget elıidézı okok feltárásának kötelezettségét és azt, hogy ezek megoldására javaslatot kell készíteni [39. § (2) bekezdés b) pont]. A gyermek helyzetének „tüneti szintő leírása”, környezettanulmány készítése csak eleme a gyemekvédelmi munkának, de a gyermek helyzetének, a veszélyeztetés tüneteinek legaprólékosabb feltárása sem pótolja a veszélyeztetettség okának pontos feltárását. A védıóvó intézkedés meghatározása elıtt nélkülözhetetlen lenne a válaszadás a következı kérdésekre: – a veszélyeztetettség mely formája áll fenn a kiskorú esetében (például lelki abúzus); – miben áll a veszélyeztetı magatartás (például az anya rendszeres tettleges bántalmazása a kiskorú jelenlétében, a család kiirtásával való fenyegetés, a lakás berendezési tárgyainak szándékos megrongálása). Helyes, ha a szakember néhány konkrét esetet is dokumentál (például az anya fojtogatása, rugdosása a gyermek elıtt, egy késıbbi idıpontban a televíziókészülék szétverése baltával, majd a vacsora falhoz vágása…); – ki tanúsítja a veszélyeztetı magatartást (például a kiskorú édesapja, nevelıapja); – milyen hatással van a gyermekre a veszélyeztetı magatartás (például a gyermek rosszul alszik, fáradt, állandóan szomorú, néha agresszív megnyilvánulásai vannak, tanulmányi eredménye sokat romlott, csavarog). E hatásokat is helyes konkrét eseményekhez kötni, amennyiben lehetséges (például: a február 20-i, 27-i, illetve a március 7-i esemény során a gyermek annyira félt, hogy bepisilt, február 28-án reggel elhatározta, hogy soha többé nem megy haza, az iskola helyett egy játékterembe indult, a napját ott töltötte, rendırök vitték haza…). Mivel a fenti példában az apa felelısségére, bántalmazó magatartására utaló tények szerepelnek, folytassuk a hipotetikus példát ugyanezen család másik tagjának, az anya magatartásának, felelısségének elemzésével. (Javaslom, hogy a gyámhatósági elıadó, a rendır vagy más, gyermekvédelemben dolgozó szakemberek rendszeresen alkalmazzák ezt a módszert.) Helyes, ha az ügy vizsgálója arra kényszeríti saját magát, hogy ízekre szedje az esetet, s általános kijelentések helyett („a szülık isznak”) külön-külön elemezze a szülık konkrét tettekben megnyilvánuló magatartását. Ilyen módszerrel megdönthetı vagy megerısíthetı az az alapvetıen hamis vélelem, hogy „mindkét szülı veszélyezteti a gyermeket”. Ez az elemzés elsısorban ahhoz szükséges, hogy a segítı (illetve hatósági személy) állást foglalhasson a következı alapkérdésekben:

– a két szülı közül valamelyik veszélyezteti-e olyan mértékben a gyermeket (illetve a másik szülıt s ezáltal a gyermek lelki egészségét is), hogy azonnali biztonsági intézkedésre van szükség; – melyik az a szülı a szülıpárosból, aki a gyermeket nem bántalmazza, aki többnyire maga is bántalmazott. Álláspontom szerint ide tartozik az olyan szülı is, aki a jelenlegi körülmények között veszélyezteti ugyan a gyermeket, de minimális mértékben, s e veszélyeztetı magatartás kétségtelenül a saját kilátástalan helyzetével, adott esetben a saját bántalmazottságával van szoros összefüggésben. Ide tartozik az olyan anya, aki a rendszeres, folyamatos bántalmazása miatt maga is az alkoholhoz menekült, aki saját erıforrásainak kimerülése miatt képtelen megfelelıen gondozni a gyermeket és ellátni a háztartást (ami egyébként a szülık közös feladata), vagy aki a gyermekkel azért feszült és türelmetlen, mert a családban – a másik szülı bántalmazó magatartása miatt – a terror légköre uralkodik. Hangsúlyoznom kell, hogy számtalan bántalmazott asszonnyal találkoztam, aki a terror légkörében is messzemenı felelısséggel, türelmes szeretettel, emberfeletti erıvel nevelte a gyermekeit. Mindez igaz lehet arra az anyára is, akinek a gyermekei neveléséhez támogatásra, védelemre s a bántalmazótól való teljes elszakadásra lenne szüksége. Sajnálatos módon a Gyermekvédelmi Törvény nem mondja ki egyértelmően, hogy a gyermek nem választható el attól a szülıtıl, aki ıt nem veszélyezteti, s nem fogalmazza meg egyértelmően, hogy amennyiben van „nem bántalmazó szülı”, akkor a hatóságok kötelessége a nem bántalmazó szülı és a gyermek közötti kapcsolat támogatása, minden lehetséges eszközzel. Ahogy nem szabad a gyermeket kizárólag anyagi okokból elválasztani a családjától, nem lenne szabad olyan okból sem, hogy a szülık egyike bántalmazó. Ilyenkor nem a gyermeket, hanem a bántalmazó szülıt kellene kiemelni a családból, illetve ıt kellene minden lehetséges eszközzel magatartásának megváltoztatására kényszeríteni. Álláspontom szerint a törvényben szereplı alábbi gyermeki jogok helyes értelmezésével, az egyes szakaszok közötti összefüggés feltárásával arra következtethetünk, hogy a törvényhozó szándéka is ez volt, bár szándékát elmulasztotta határozottan és külön passzusban megfogalmazni. Gyermeki jogok (Gyermekvédelmi Törvény) 6. § (1) A gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlıdését, jólétét biztosító saját családi környezetében történı nevelkedéshez. (2) A gyermeknek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon a saját családjában történı nevelkedéséhez, személyiségének kibontakoztatásához, a fejlıdését veszélyeztetı helyzet elhárításához, a társadalomba való beilleszkedéséhez, valamint önálló életvitelének megteremtéséhez. (5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erıszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. 7. § (1) A gyermek szüleitıl vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. 8. § (1) A gyermeknek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és ahhoz, hogy tájékoztatást kapjon jogairól, jogai érvényesítésének lehetıségeimi, továbbá ahhoz, hogy a személyét és vagyonát érintı minden kérdésben közvetlenül vagy más módon meghallgassák, és véleményét korára, egészségi állapotára és fejlettségi szintjére tekintettel figyelembe vegyék.

Alig találkoztam olyan esettel, ahol a hatóságok ne tették volna felelıssé mindkét szülıt a gyermek veszélyeztetéséért – akkor is, ha az anya a gyermeket nem bántalmazta, s a veszélyeztetettség egyedüli forrása az édesanya bántalmazásának, illetve az apai féktelen ırjöngésnek, a lakás összetörésének és más, a gyermek és az anya számára egyaránt félelmet keltı magatartásnak a végigszenvedése volt. Azt, hogy az anya az apai bántalmazástól „nem védi meg” gyermekét, illetve nem képes megakadályozni, hogy a kiskorú az anya bántalmazásának tanúja legyen, súlyos hiba a veszélyeztetés önálló formájának tekinteni. Az efféle megközelítés egyfelıl méltánytalan, igazságtalan és leginkább a hatóságok mulasztásainak az anya felelısségeként való feltüntetését célozza. Másfelıl helytelen, mert a nem bántalmazó anyát elrettenti attól, hogy a gyermekvédelmi hatósághoz, illetve a gyermekjóléti szolgálathoz forduljon gyermeke és a maga védelmében. Miért tartom méltánytalannak, ha a gyermek hatékony megvédését mulasztásban megnyilvánuló veszélyeztetésnek tekintjük az anya részérıl? Alapvetıen két okból. Egyrészt azért, mert az anyát körülvevı társadalom, illetve intézményrendszer pontosan a fordított irányban gyakorol nyomást az asszonyra. Felelısnek tekinti a család összetartásáért, a „csonka család” rémképével fenyegeti, jogszabályokra is hivatkozva gyızködi arról, hogy a gyermeknek igenis szüksége van az apával való folyamatos kapcsolattartásra (akkor is, ha a gyermek a találkozásokat halálfélelemmel éli meg), majd ugyanettıl az anyától kérdezi, miért nem védi meg a gyereket az apától és a romboló környezettıl. Másfelıl pedig a nem bántalmazó anya (pontosan a „veszélyeztetı szülık” felelısségének teljes összemosása miatt) minimális támogatást kap a bántalmazó kapcsolat felszámolásához, a meneküléshez, a kapcsolatból való kilépéshez. Sosem szabad elfelejteni, hogy a bántalmazott nı folyamatos félelemben, rettegésben él, s a bántalmazás lényege nem más, mint hogy saját akaratnyilvánítási lehetıségétıl megfosztják. Éppen ezért van szüksége a gyermekvédelmi szakemberek részérıl bizalomra, támogatásra és információra. Lássunk néhány példát arra, miként reagálnak a hatóságok a bántalmazott asszonyok kitörési kísérleteire, mit tesznek akkor, ha az anya ténylegesen védeni próbálja gyermekét (és saját magát) a bántalmazótól. „Amikor bemenekültem a rendırségre a gyerekekkel együtt és segítséget kértem, úgy fogták föl, hogy tulajdonképpen elraboltam a gyerekeimet a férjemtıl. Kioktattak arról, ilyet nem tehetek, és azonnal menjek vissza.” „Nagyon nehéz volt biztonságos helyre menekülni. Elıfordult, hogy az éjszaka közepén elrohantam a gyerekekkel a rendırségre, de az ügyeletes nem engedett be. Erre leültünk az épület lépcsıjén és vártunk reggelig. Természetesen a rendırök megint csak hazaküldtek minket, de legalább túléltük az éjszakát.” „Hónapokon át terveztem, hogyan fogunk elmenekülni. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy az anyaotthonban, amely százötven kilométerre van a lakásunktól, végre nyugodtan hajthattuk álomra a fejünket Amikor a férjem utánunk jött, és a szó szoros értelmében hazarángatott minket, nem akartam elhinni, hogy a gyámhatóság adta ki a címünket. Kiderült, így történt. Arra hivatkoztak, hogy az apának jogában áll látni a gyerekeit. Csak tudnám, hogy nekünk vajon mire van jogunk, mert errıl még senki nem beszélt.” S egy példa arra, hogyan „támogatott” egy bántalmazott nıt és gyermekeit a gyámhatóság 1995-ben:* * Részlet a Spronz Júlia joghallgató által készített esettanulmányból.

Sz: 9607/5/95 Tárgy: Horvát–Kis kiskorúak védı-óvó ügye Kiskorú Horvát János (született: Budapest XIII., 1994. 11. 15., anyja neve: Szabó Ilona), Kis József (született: Budapest, 1991. 01. 30., anyja neve: Szabó Ilona) Budapest XI., Borongós utca 19. fsz. 17. szám alatti állandó bejelentett lakosok védı-óvó ügyében indult eljárást megszüntetem. A határozat ellen az érdekeltek a kézhezvételtıl számított 15 napon belül illetékmentes fellebbezéssel élhetnek, melyet a Fıvárosi Közigazgatási Hivatal vezetıjének kell címezni és a Népjóléti Iroda gyámhatósági csoportjánál kell benyújtani. Indoklás Nevezett gyermekek védı-óvó ügye 1990 júniusában indult védınıi bejelentésre. Ebben a védını arról tájékoztatott, hogy az anya a gyermeket nem látja el, a kicsit a szomszédok etetik, az anya és élettársa a lakásból késı estig kizárja Jánost. A nevelıapát a védını, az orvos alkoholos állapotban találta otthon. Hasonló indokokkal a szomszédok is a gyámhatósághoz fordultak segítségért. Az idézésen megjelent anya elmondta, hogy férje a házasságkötésük után változott meg és kezdett el italozni. A gyermeket és ıt magát is gyakran bántalmazza. Az óvodai vélemény szerint az anya az óvoda kéréseit, tanácsait nem értette meg, a gondozottságra is volt panasz. A gyermek a nevelıapa durva viselkedésének állandó szem- és fültanúja. A nevelıapa idézésre megjelent és elmondta, hogy nem fogyaszt alkoholt, nem veri a családját, vállalta, hogy szakorvosi vizsgálaton önként megjelenik. Környezettanulmány során (1991. március) a gyermek nem volt óvodában, a kérdésre, hogy miért nem, a szülık nem válaszoltak. A férj elıtt az anya azt mondta, hogy a gondok megszőntek, a férj már nem italozik, de a kolléganık úgy gondolták, hogy az anya valamitıl fél. Aznap voltak kint az óvónık is, akik elmondták, hogy a gyerek nem jár óvodába, pedig az iskolai beíratás ideje is lejárt, a nevelıapa baltával fenyegeti az anyát és a gyereket is. Kis Sándor nevelıapáról az alkoholgondozó véleménye az volt, hogy problémája meghaladja az alkoholfüggıséget, és a megbeszélt idıpontra nem ment vissza. A következı védınıi vélemény is az elızıeket erısítette meg. Az anya 1992 júniusában felkereste a védınıt azzal, hogy férje, Kis Sándor közös gyermeküket, Józsefet egy vita után felkapta és elvitte magával. Az anya is megjelent a gyámhatóságon és elmondta, hogy a férje sokszor bántalmazta ıt és a nagyobb gyereket is. Ekkor az anya már megindította a válókeresetet. A következı idézésre megjelent anya elmondta, férje visszaköltözött a lakásba a kicsivel együtt, és ígéretet tett, hogy nem fogja bántalmazni sem az anyát, sem a gyerekeket. Elmondta, alkoholt sem fogyaszt olyan mértékben, mint azelıtt, így a békítı tárgyaláson kibékült vele. A nagyobb gyermek iskolájából kapott értesítés szerint a gyermek másodszor járja az elsı osztályt, ennek az is az oka, hogy a családi körülmények nem megfelelıek. A gyermek ruházata elhanyagolt, kétes tisztaságú volt. Társaival szemben durva, agresszív a gyerek. A védınıi, gyermekorvosi vélemény szerint József fejlıdése kielégítı, az anya a védınıt is arról tájékoztatta, hogy férje magatartása megváltozott. A védını a látogatásai alkalmával is úgy érezte, hogy a családi viszály konszolidálódott. Az iskolai vélemény miatt az anyát beidéztem a gyámhatóságra, ı elmondta, hogy nem érti az iskolát, ı ugyanis hetente tiszta ruhát ad a gyerekre. Az anyát a gyámhatóság figyelmeztetésben részesítette (sic!). Az apa, Kis Sándor is megjelent az idézésre és elmondta, hogy nem fogyaszt rendszeresen alkoholt, rendırségi ügye nincsen folyamatban. Csak az iskolát okolta azért, hogy a gyerek az elsı osztályban

megbukott. Az apát figyelmeztette a gyámhatóság, hogy magatartásán változtasson. Ezt ı nem volt hajlandó aláírni. Az anya 1993 októberében közölte, hogy a férje megint fogyasztott alkoholt, de két hete ismét nem iszik. Az anya elmondta, hogy többször el akart már válni, de a férje legutoljára is visszarángatta a lakásba. Mivel a gondok nem oldódtak meg, és a gyermaekek helyzete nem változott, ezért az anyát, az apát és a nagyobb gyermeket beutaltam a kerületi nevelési tanácsadóba. Közben érkezett egy újabb iskolai vélemény (1993 októberében), amelyben a következıkrıl téjákoztattak: otthon nem gyakorolnak a gyermekkel, pedig képességei alapján jobb eredményt érhetne el. A gyermek ápoltsága változó. Az anya ekkor megint terhes volt, és az iskola aggódott, hogy a kicsi megszületésével János helyzete csak rosszabbodni fog a családban. Az új védınıi vélemény szerint a lakás elhanyagolt, nem tisztán tartott, a kisgyerek jól fejtett. Az 1994-es év elején az anya nıvére fordult a gyámhatósághoz, melyben a segítségünket kérte. Véleménye szerint Kis Sándor az anyát nem engedi ki a lakásból, fenyegeti, veri az állapotos asszonyt. Környezettanulmány során csak a három gyermeket találtuk otthon, a legnagyobb elmondta, hogy a szülık vásárolni mentek és nemsokára hazaérnek. A gyerek elmondta még, hogy az apa nem szokta bántani ıket. János nem volt iskolában, de azért nem, mert nem íratták vissza, A szomszédok elmondták, hogy a szülık italoznak, veszekednek, az apa bántalmazza az anyát, valamint többször elıfordult, hogy a három kicsit egyedül hagyták otthon. Ez 1994. március 16-án történt. A következı környezettanuknány során, 1994. március 24-én Jánost még mindig nem íratták be az iskolába, és a kicsivel sem voltak óvodában. A gyermekek ideiglenes hatályú beutalása nem volt indokolt. Az anya átköltözött az édesanyjához a három gyerekkel Mizsefalvára, és májusban a segítségünket kérte, hogy a lakásból elhozhasson ruhanemőket. A Mizsefalvai Polgármesteri Hivatalt kerestem meg, hogy az anyát hallgassák ki, vajon a válókeresetet benyújtotta-e, valamint kértem, hogy végezzenek környezettanuhnányt az anya tartózkodási helyén. Az anya a válópert 1994. június 6-án indította meg. A környezettanulmány szerint az anya a gyermekeivel az édesanyjánál lakik, egy háromszobás családi házban, melynek tisztasága, felszereltsége kifogástalan. A Nevelési Tanácsadó válasza 1994 októberében érkezett meg a családról. Ebben leírták, hogy az anya nem tudta betartani a megbeszélt idıpontokat, általában késıbb érkezett. Ezt sőrő bocsánatkérésekkel próbálta ellensúlyozni. A gyerek súlyosan szorongó gyermek benyomását keltette, a felajánlott segítségre készségesen reagált, de máskor nem jelent meg. A pszichológus véleménye is az volt, hogy az anya csak akkor tud változtatni, ha megszakítja a férjével a kapcsolatot. Józsefrıl a helyi óvoda a következı véleményt adta: nehezen illeszkedett be az óvodai közösségbe, labilis, kiegyensúlyozatlan, sokszor agresszív volt, késıbb megnyugodott, alkalmazkodott, társaival jó kapcsolatot alakított ki. Családlátogatás során rendezett, tiszta körülményeket találtak, a nagymama segítséget nyújt az anyának a három gyermek neveléséhez. A gyereket szeretettel, gondoskodással veszik körül. A gyerek rendszeresen jár óvodába, mindig tiszta és ápolt. Az anya kapcsolata rendszeres az óvodával. Jánosról az iskola következıket írta: az anya a nagymamával együtt kereste fel az iskolát, beíratás után rövid idın belül beszerezték a szükséges felszereléseket, tankönyveket. A gyerek az elsı padból sem látta rendesen a táblát, de az anya rövid idın belül elvitte szemorvoshoz, azóta szemüveget visel. Munkája rendezettebb, tisztább, szebb lett. Ez még 1994-ben történt. A gyerek egy ideig ismét a budapesti Kossuth utcai iskolába járt, majd visszakerült Mizsefalvára. Amikor visszakerült, kiderült, hogy nem járt a budapesti iskolába. Visszakerülése után tanulmányi eredménye fokozatosan javult. Sokat dolgozott, szívesen végzett plusz feladatokat. Társaival hamar megbarátkozott, a társai is befogadták. A közös

programokban szívesen vett részt. Az anya rendszeresen érdeklıdik a gyerek iránt az iskolában, szülıi értekezleteken is rendszeresen megjelenik Az osztályfınök véleménye szerint az anya türelemmel, szeretettel neveli a három gyermeket. A legkisebb gyerekrıl azért nem esett szó, mivel ıt már nem veszélyezteti az apa. Az anya megindította a válópert, s mivel a gyermekeivel el is költözött Mizsefalvára, a veszélyeztetés megszőnt. A legnagyobb gyermek tanulmányi eredménye javult, és mind a három gyermek megfelelıen ellátott, s mivel a védı-óvó intézkedésre okot adó körülmények megszőntek, az eljárást megszüntettem. A határozat a többször módosított, az 1957. évi IV. törvény 14. §. (2) bekezdése rendelkezésén alapul. Budapest, 1995. augusztus 16. A Jegyzı megbízásából *** A gyámhatóság láthatóan ugyanolyan jelentıséget tulajdonított a gyermekek (és az anya) nem megfelelı ruházatának, mint annak, hogy 24 négyzetméteres lakásban az alkoholista apa veri és baltával fenyegeti feleségét (terhessége idején is) és a gyerekeket, az anyát a lakásba bezárja, valamint hogy az anya – a környezettanulmányt készítı szakember véleménye szerint is – fél a bántalmazótól. Az, hogy a két szülı magatartásának felróhatóságát egyforma súlyúnak ítéli, abból is egyértelmő, hogy egészen pontosan ugyanazt a szankciót alkalmazta az apával, mint az anyával szemben: figyelmeztetést. Az, hogy a történet jól végzıdött, nagy szerencse. Különösen azt figyelembe véve, hogy a gyámhatóság három éven át volt professzionalista kerékkötıje a bántalmazott anya kétségbeesett kitörési kísérleteinek. Ahogy a következı esettanulmányból kitőnik, a házassági bontópereket és gyermekelhelyezési ügyeket tárgyaló bíróságok némelyikén sem jobb a helyzet. Gyakori, hogy a bírók szinte semmit nem tudnak a családon belüli erıszak jelenségérıl, a bántalmazás jelentıségét alulértékelik s a gyermek érdekében állónak a család mindenáron való együttmaradását tekintik. Ahogy már a történet elején megtudjuk, a joggyakorlat megszorítóan értelmezi azt az elvet, hogy a gyermeket ténylegesen gondozó szülı kötelessége a gyermek rendszeres kapcsolattartásának biztosítása a másik szülıvel. Ez abban az esetben is elvárás, amikor az életközösség megszakítására pontosan azért került sor, mert az egyik szülı súlyosan bántalmazta a gyermeket és terrorban tartotta a családot. Az ügy fıszereplıi nem mások, mint az e könyv elsı fejezetében megismert Piroska és három gyermeke, akik az ott részletesen leírt „családfıi” brutalitás elıl menekültek anyaotthonba. Piroska válóperi tárgyalásáról és az azt megelızı kényszerő láthatásról Fischer Judit negyedéves joghallgató számolt be esettanulmányában. Ebbıl következik néhány részlet. „A kapcsolattartás kérdése sok problémát vetett fel, hiszen a gyerekek, láthatóan, féltek apjuktól, és nehéz volt ıket rábeszélni akár egy levél megírására is. Péter is csak néhány látogatás és fenyegetı telefonhívás erejéig próbált kapcsolatot teremteni családjával. Azonban a Családjogi Törvény értelmében a szülıi felügyeleti jogot a két szülı, a bíróság eltérı tartalmú határozatának meghozataláig, közösen gyakorolja, és ennek kapcsán egyenlı jogok illetik meg ıket (Csjt. 72. §). Van a Családjogi Törvénynek néhány rendelkezése, amely adott esetben ennek ellentmondani látszik. A törvény 1. § (2) bekezdésében foglalt alapelv a következıképpen rendelkezik: »E törvény alkalmazása során mindenkor a kiskorú gyermek

érdekére figyelemmel, jogait biztosítva kell eljárni.« Ez az elv tükrözıdik vissza a törvény 71. § (1) bekezdésében is, mely szerint: »A szülıi felügyeletet a kiskorú gyermek érdekeinek megfelelıen kell gyakorolni. A szülıknek biztosítaniuk kell, hogy az ítélıképessége birtokában lévı gyermekük az ıt érintı döntések elıkészítése során véleményt nyilváníthasson. A gyermek véleményét – korára, érettségére figyelemmel – tekintetbe kell venni.« Az ügyvédnı tanácsára – a törvény rendelkezéseinek való megfelelés végett – december 13án a VIII. kerületi Családsegítı Központban találkoztunk Péterrel. A gyerekek nem akartak eljönni, elég nehéz volt megmagyarázni nekik, miért kell ott lenniük a találkozón, amikor még csak nem is az édesapjuk akarja látni ıket. A találkozó megszervezése felvetett még egy problémát, amely szintén megnehezíti a törvény rendelkezéseinek alkalmazását. A Népszínház utcai CSSK csak szívességbıl engedte meg, hogy a család ott találkozzon, mivel az ilyen találkozók lebonyolítására semmilyen más hely, lehetıség nem biztosított. Piroska és a gyerekek biztonsága érdekében nagyon fontos volt, hogy Péter ne ismerje tartózkodási helyüket. Szükség lenne ilyen helyek biztosítására, a nık és a gyerekek védelmének érdekében. A találkozó délután háromra volt megbeszélve, Péter majdnem egy órát késett. A gyerekek láthatóan féltek, nem akarták Piroskát – aki maga is nagyon ideges volt – kiengedni a szobából. Amikor a férj megérkezett, odaadta a gyerekeknek azokat a játékokat, amiket a házból elhozott, valamint három kindertojást karácsonyi ajándékképp. Bár nem akart elıttünk beszélni, Piroska kérte, hogy maradjunk a szobában. Péter elmondta, hogy mennyire hiányoznak neki, megmutatta a gyerekek fényképeit, amit mindig magánál hord. Piroskával durván beszélt, fenyegetızött, de azt mondta, hogy ı még megbocsátana, ha most visszamennének hozzá. Piroska erre azt mondta, szeretne elválni, amibe Péter ekkor beleegyezett. A gyerekekkel nem tudott beszélgetni, odahívta magához az ikreket. Gáborka az ölébe ült – késıbb azt mondta, csak azért tette, hogy apja ne bántsa az anyját. Sári nem ment oda hozzá, csak anyja mögé bújt. Amikor Péter megkérdezte, hogy szereti-e, azt válaszolta: »nem, mert mindig részeg vagy«. A tizenöt éves Pistin látszott a legjobban, mennyire fél, csak igennel és nemmel válaszolt, bármit kérdezett az apja, a kétórás találkozó alatt alig szólalt meg. Péter – a hétéves gyerekei elıtt – fıleg szexuális életérıl, barátnıirıl beszélt, Piroskát szidta, hogy biztosan azért néz ki olyan jól, mert férjhez akar menni, és ezért is sietteti a válást. Fenyegetızött, hogy ha akarja, meg tudja szerezni a lakcímüket. (Erre azóta sem került sor.) Piroska figyelmeztette, ne kövesse ıket, és azzal váltak el, hogy januárban újra találkoznak. Mikor hazamentek, a gyerekek közölték, hogy nem akarnak többet az apjukkal találkozni. A találkozót követı héten érkezett meg az illetékes bíróságtól a felhívás a hiánypótlásra, mivel a bontókeresetet beadó ügyvédnı nem csatolta sem a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát, sem a házassági anyakönyvi kivonatot. Piroska ezeket pótolta, és 1997. február 19én megérkezett az idézés a bontóper elsı tárgyalására. A Péterrel való januári találkozóra nem került sor, mivel a gyerekek tiltakoztak ellene, és apjuk sem kereste velük a kapcsolatot. Mikor a bontóperre szóló idézést kézhez kapta, ismét meglátogatta Piroska édesanyját és megfenyegette mind ıt, mind Piroskát. Az elsı tárgyalást 1997. március 12-ére tőzték ki, amikor is elkísértük Piroskát, és az anyaotthonból egy szociális munkás is velünk jött. Az ügyvédnı egyéb elfoglaltságai miatt nem jött el a tárgyalásra. Péterrel a tárgyalóterem elıterében találkoztunk, ahol folyamatosan Piroskát fenyegette, azt mondta, sajnálja, hogy nem hozta el a pisztolyát. A tárgyalás kezdetén a bírónı figyelmeztette a feleket, hogy kérhetnek zárt tárgyalást – Polgári Perrendtartás 284. § (1) –, az alperes ezt kérte is, késıbb azonban mégis hozzájárult, hogy jelen legyünk a tárgyaláson. Piroska közös megegyezéssel történı válást javasolt, így a bírónı azt mondta,

hogy keresetváltoztatás folytán el tehet tekinteni az eredeti kereset indoklásától, amely a kérelem alapjául a bántalmazás tényét jelölte meg. Ezt követıen a bírónı – a felek békítése keretében – megpróbálta meggyızni Piroskát, hogy térjen vissza a férjéhez, illetve javasolta a közös lakáshasználatot. Ezt a felperes elutasította. Az alperes azt mondta, még lát lehetıséget a házastársi életközösség helyreállítására, valamint úgy nyilatkozott, hogy felesége eltiltja tıle a gyerekeket. Mikor a felperes említette, hogy a férje azzal fenyegetızik, hogy elviszi tıle a gyerekeket, a bírónı azt válaszolta, hogy a férjnek erre minden joga meg tett volna, és a »jogalkalmazás nem szájhagyomány útján terjed«. A felperes kérte továbbá a gyerekek nála történı ideiglenes elhelyezését, amit a bíróság azzal utasított el, hogy ilyen tartalmú ideiglenes intézkedés meghozatalára csak akkor van lehetıség, ha a gyerek közvetlen életveszélyben van. A Polgári Perrendtartás 156. § (1) bekezdése így rendelkezik: »A bíróság kérelemre ideiglenes intézkedéssel elrendelheti a kereseti kérelemben (viszontkeresetben), illetve az ideiglenes intézkedés iránti keretemben foglaltak teljesítését, ha ez közvetlenül fenyegetı, kár elhárítása vagy a jogvitára okot adó állapot változatlan fenntartása, illetve a kérelmezı különös méltánylást érdemlı jogvédelme ériekében szükséges, és az intézkedéssel okozott hátrány nem haladja meg az intézkedéssel elérhetı elınyöket. A bíróság az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosítékadáshoz kötheti. A kérelmet megalapozó tényeket valószínősíteni kell.« A rendelkezés elsı fordulata alapján valóban helytáll a bíróság indoklása, azonban – véleményem szerint – a tények kellı ismerete esetén méltányosság alapján helye lehetett volna az ideiglenes intézkedés meghozatalának. Piroska két nappal késıbb beadta az írásbeli kérelmet a tárgyalás folytatására, ekkor volt pontosan egy éve, hogy a gyerekeivel el kellett menekülnie otthonról. Pisti, a legnagyobb gyermek az elsı tárgyalást követıen levelet fogalmazott a bírónınek, amelyben leírta, hogy miért nem akarnak találkozni édesapjukkal a gyerekek, és kérte a bírónıt, hogy ezt a döntésénél vegye figyelembe. A Gyermekvédelmi Törvény 8. § (1) bekezdése így rendelkezik: »A gyermeknek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és ahhoz, hogy tájékoztatást kapjon jogai érvényesítésének lehetıségeirıl, továbbá ahhoz, hogy a személyét és vagyonát érintı minden kérdésben közvetlenül vagy más módon meghallgassák és véleményét korára, egészségi állapotára és fejlettségi szintjére tekintettel figyelembe vegyék.« Ahogy már az elsı fejezetben beszámoltam róla, a bíróság kizárólagos lakáshasználati jogot biztosított Péternek, elrendelte a gyermekek rendszeres kapcsolattartását apjukkal, s kötelezte ıt gyermektartásdíj fizetésére. Az utóbbinak nem sok foganatja volt, ugyanis ık hárman ez idáig egyetlen fillér tartásdíjat sem kaptak. Péter viszont háborítatlanul él a kétszintes, közös tulajdonú családi házban, Piroskáék pedig egy anyaotthon kilenc négyzetméteres szobájában. Tekintettel arra, hogy Péter a ház OTP-részletét nem fizeti, a volt közös otthont, minden valószínőség szerint, hamarosan elárverezik.” Végezetül egy olyan asszony mondja el a történetét, akinek meglepıen kedvezı tapasztalatai voltak az ügyében eljáró szakemberekrıl, hatóságokról. A beszámolót érdemes összevetni a fentiekben ismertetett ügyekkel, s talán nem árt végiggondolni, mit is jelent ez a közhellyé vált szó: szemléletváltás. „Amikor elmenekültünk az anyaotthonba, a férjem bement a rendırségre és bejelentette, hogy eltőntünk. Közölte azt is, hogy én nagyon veszélyes, valószínőleg elmebeteg vagyok, és tartani kell attól, hogy valami szörnyőséget teszek a gyerekeimmel. Ezek után a fényképünk bejárta az egész országot, mindenhol kerestettek bennünket. Nagy szerencsémre egy olyan nıi nyomozóhoz került az ügy (vagyis az eltőnésünk ügye), aki nıi ésszel gondolkodott. Sejtette, hogy ha egy nı a két gyerekével nyomtalanul eltőnik a saját otthonából, mindent maga mögött hagyva, akkor annak körülbelül mi lehet az oka. A rendırnı vette a fáradságot és különbözı

embereket hallgatott meg a környezetünkbıl. Hamarosan összeállt benne a kép, hogy az életünk valóban veszélyben van, de nem azért, mert én elmebeteg lennék, hanem azért, mert a férjem egy mindenre elszánt, brutális ember. Hivatalból megtudta, hogy az ország egyik anyaotthonában vagyunk. Ezután a címünket titkosíttatta úgy, hogy az semmilyen adatbázisban nem volt hozzáférhetı. Én ennek a rendırnınek köszönhetem, hogy ki tudtam szabadulni a szörnyő házasságomból, és hogy most biztonságban vagyunk. Hihetetlennek tőnt a szerencsesorozatom, mert a válóperes bírónı is csodálatos ember volt, aki nagyon jól tudta és érezte, mi is a háttere ennek az ügynek. A tárgyaláson közölte a férjemmel, hogy addig és kizárólag addig van joga a gyermekek láthatására, amíg színjózanon viszi el és hozza vissza ıket. Részletesen kifejtette, hogy mit és miért nem tehet a férjem, ha azt akarja, hogy ne vonják meg tıle a kapcsolattartás jogát. Elmondta a bírónı, hogy sem a gyerekeket, sem engem nem bánthat, sem tettlegesen, sem pedig lelki terrorral, zaklatással. Lehet, hogy az ilyen bírónıkre szokták mondani, hogy elfogult és nıpárti? Annyit mondhatok róla, hogy a rendırnı után ı volt a második olyan ember, aki azt éreztette a férjemmel: nekünk, azaz a gyerekeknek és nekem is vannak jogaink, nem csak neki. Meg kell még említenem az ügyvédemet. Végtelenül tisztességes ember. Férfi létére azonnal megértette a helyzetünket. Nagy együttérzéssel és emberségesen vitte az ügyet, minimális munkadíjért. Az volt a benyomásom, hogy igen kiváló ügyvéd, aki más jellegő ügyekbıl szert tud tenni annyi jövedelemre, hogy egyszer-egyszer segíthessen a szegényebb rászorulóknak. Nem tudom, minek köszönhetem a kivételes szerencsémet. Igaz, hogy a gyerekekkel anyaotthonban lakom, a férjem pedig a saját lakásunkban, de már jogerısen elváltunk. A volt férjem abszolút normálisan viselkedik. A gyerekekkel rendezett a kapcsolata. Ha minden jól megy, sikerül békességben elrendeznünk a vagyonmegosztást. A bírónı szavai varázslatként hatottak a férjem viselkedésére. Hálát érzek a nyomozónı, a bírónı és az ügyvéd úr iránt. Ha ık nem állnának a hivatásuk magaslatán, akkor lehet, hogy én ma már nem mondhattam volna el a történetünket.” A fejezet legvégén hadd idézzek még egy passzust a Gyermekvédelmi Törvénybıl: 2. § (1) A gyermekek védelmét ellátó helyi önkormányzatok, gyámhivatalok, bíróságok, rendırség, ügyészség, más szervezetek és személyek e törvény alkalmazása során a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembe véve, törvényben elismert jogaikat biztosítva járnak el. Felhasznált irodalom: Dawn Bradley Berry: The Domestic Violence Sourcebook. Lowell House, Los Angeles, Contemporary Books, Chicago 1995 Kerezsi Klára: A védtelen gyermek (Erıszak és elhanyagolás a családban), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1995 Cseres Judit: Erıszak a családban, Rendészeti Szemle 1994. június 11–20. old. Herczog Mária: Gyermekvédelem kérdıjelekkel, Pont Kiadó 1998 Judith Herman és Lisa Hirschman: Father–Daughter Incest, in: Elizabeth Abel és Emily K. Abel (szerk.): The Signs Reader – Women, Gender & Scholarship, The University of Chicago Press, Chicago and London 1983 Linda Gordon: Heroes of Their Own Lives (The Politics and History of Family Violence), Virago Press, London 1989

KILENCEDIK FEJEZET „A rendırségnek most az a jelszava, hogy szolgálunk és védünk. Arra lennék kíváncsi, hogy kit…” Avagy: magánügy-e a feleségbántalmazás? 1. A közömbösség „igazolása”: magánügyekbe nem szólunk bele. A társadalmi közfelfogás a feleségbántalmazás áldozatával való együttérzést, a neki nyújtandó segítséget és támogatást általában azzal hárítja el, hogy a házasságon belüli erıszakot és terrort magánügynek minısíti. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy az a nı, aki nincs megelégedve a sorsával, minden további nélkül változtathat azon, így akár ki is léphet a bántalmazó kapcsolatból. Ebbıl a meggyızıdésbıl egyenesen következik, hogy a házasságon belüli bántalmazáshoz a társadalomnak, a jognak, az államnak semmi köze nincs. Figyelmet érdemel ebben az összefüggésben a magánszféra és a közszféra sokszor teljesen önkényes elkülönítése. Ez a mesterséges elhatárolás a nık jogai szempontjából az egyik legproblematikusabb kérdéskör. Ahogy már utaltam rá, minden kutatási adat azt támasztja alá, hogy a nı számára a saját otthona nyújtja a legvalószínőbb helyszínt bőncselekmény sértettévé válásához, ahol a legvalószínőbb elkövetı nem az idegen támadó, hanem a férj vagy az élettárs. Ugyanakkor azonban a hagyományos szerepfelfogásból adódóan a nıt a köztudat és közfelfogás a magánélethez (magánszférához), míg a férfit a közszférához kapcsolja. Az egyik megközelítés az, hogy a nı biológiai meghatározottságánál és anyaszerepénél fogva a családhoz, az otthonhoz kötıdik, márpedig pontosan e szférák azok, amelyeknek a hagyományos-liberális felfogás szerint az állami beavatkozástól védetteknek kell maradniuk. A nık elleni erıszakkal kapcsolatban ennélfogva az az államok hagyományos – és a liberális szemlélettel is összhangban álló – attitődje, hogy ez a jelenség, konkrétan a feleségbántalmazás a magánélet része. Ezen argumentáció alapján, amely a világ számos részén mára már alapvetı változáson ment át, az állam a családon belüli erıszakot magánügynek tekintette és sem a megelızésre, sem a beavatkozásra nem fordított gondot. Arról, hogy ez a megközelítés miért igazságtalan, méltánytalan és megalapozatlan, már írtam a Miért nem megy el? címő fejezetben. Az alábbiakban azt szeretném elemezni, hogy a családon belüli erıszakkal, a feleségbántalmazással kívülállóként kapcsolatba kerülı személyek, szakemberek és hatóságok mit tesznek és mit tehetnének a bántalmazás megszüntetése, a bántalmazott nı (és sok esetben gyermekei) áldatlan helyzetének megkönnyítésére. Hangsúlyozom, hogy e személyek és hatóságok hatékony és megfelelı fellépésének elıfeltétele a családon belüli erıszak jelenségének és természetrajzának alapos ismerete, ezen túlmenıen pedig a sértettekkel szembeni elıítéletek félretétele. Más megfogalmazásban: nem alkalmas a családon belüli erıszak áldozataival, illetve résztvevıivel való foglalkozásra, sem pedig az ilyen ügyekben történı döntéshozatalra az olyan szakember, aki nem érti, hogy a bántalmazott nı „miért nem megy el”, vagy pedig aki netalán úgy gondolja, hogy akit vernek, az „meg is érdemli”. A sértettekkel végzett színvonalas munka alapfeltétele annak felismerése és elismerése, hogy a bántalmazott nı nem élvezi, nem kívánja és nem érdemli meg az erıszakot és a terrort. Az erıszak ugyanis semmilyen körülmények között nem elfogadható eszköz és „megoldás” egy civilizált társadalomban. (Természetesen eltekintve az olyan esetektıl, amelyben maga a jog ad felhatalmazást az erıszak alkalmazására, például a jogos védelem eseteiben.) Az erıszak elfogadásával, a jelenséggel szembeni közömbösséggel, azt „üzenik” a hatóságok, a

szakemberek és végsı soron az egész társadalom, hogy a jelenséget elfogadhatónak tartják, azzal szemben nem kívánnak fellépni. A be nem avatkozás, a „nem tevés” nem más, mint az erıszak alkalmazójával való cinkosság és ennélfogva egy jogellenes jelenségnek a jogszerőség látszatával történı felruházása. 2. A rendırség szerepe. Ebben a körben különösen fontos és jelentıs a rendırség szerepe. Az állampolgárok életét és testi épségét, személyes szabadságát és más, a jog által védett értékeinek védelmét a rendırségnek kötelessége ellátni. A jog nem tesz különbséget verés és verés között azon az alapon, hogy arra a nyílt utcán, a kocsmában vagy pedig a családi otthonban kerül sor. Újra meg újra hangsúlyozandó az, ami a statisztikákból kiderül: a nıi állampolgárok esetében az élet és testi épség elleni bőncselekmények áldozatává válásra a legnagyobb esély a saját otthonukban van, s a legvalószínőbb elkövetı a férj vagy az élettárs. Ilyen körülmények között elfogadhatatlan az az állítás, hogy a családi otthonban, illetve a családi köteléken belül elkövetett erıszakos cselekményeknél nincs helye hatósági (rendırségi) beavatkozásnak. Ez a szemlélet egyet jelent az állampolgárok egy csoportjával (a nıkkel, de rajtuk kívül a gyermekekkel és más kiszolgáltatott családtagokkal) kapcsolatos hatósági (állami) kötelezettségek intézményes megvonásával. Az a kijelentés, miszerint az államnak, a jognak és így a rendırségnek „nincs keresnivalója” a magánéletben, a családban, illetve a családi otthonban – teljességgel tarthatatlan. A magánlakás, a magánélet sérthetetlenségének jogállami elvei nem értelmezhetıek úgy, hogy az otthon négy fala között szabadon és büntetlenül lehet bőncselekményeket elkövetni. Nincs egy érvényes jogrendszer a családi kapcsolatokon, az otthonon „kívülre” és egy másik, ettıl független ezeken „belülre”. A jog által tiltott magatartások pontosan ugyanazok a családi életen kívül, mint azon belül. Tévedésen alapul tehát az a szállóige, hogy a rendırség azért nem avatkozik be a családban elkövetett erıszakos cselekményekbe, mert „a jog nem tiltja” ezeket a magatartásokat. A törvény nem úgy fogalmaz, hogy a testi sértés, a bántalmazás bőncselekmény, kivéve ha azt feleség vagy hozzátartozó sérelmére követik el. Az utóbbi fél mondatot azonban sajnálatos módon oly sokszor teszik hozzá gondolatban az erıszak tilalmáról szóló passzusokhoz, hogy már-már a jogászokban is úgy rögzül, mintha maga a jog tenne különbséget verés és verés között. Amikor azt állítjuk, hogy a rendırség vagy más hatóság illetéktelenül avatkozna be az állampolgárok magánéletébe, amennyiben a családon belüli bőncselekményeket komolyan venné, akkor fel kell tennünk a kérdést: kinek a magánéletét, kinek a szabadságát védi a jog? A bántalmazó szempontjából ugyanis kétségtelenül igaz, hogy ı a saját szabadsága részeként fogja fel a félelemben tartáshoz, a lelki terrorhoz és a tettleges bántalmazáshoz való jogot. Ily módon tehát az ı szabadságát kétségtelenül korlátozza az erıszakos magatartásával szembeni következetes hatósági fellépés. A bántalmazott családtag azonban nem szabad döntéseként, szabadsága részeként fogja fel a bántalmazást. Az ı szabadsága akkor érvényesülhetne, ha az állam, a jog és a hatóságok megvédenék ıt a brutalitástól. Egy furcsa szójátékkal úgy fogalmazhatnánk, hogy a „magánéletbe” való be nem avatkozással a hatóság (tehát az állam) voltaképpen a sértett nı magánéletébe avatkozik be. Úgy tesz a hatóság, mintha jogában állna állást foglalni arról, hogy mit kell a nınek eltőrnie, elviselnie. Döntést hoz olyan helyzetekrıl, amelyekrıl a törvényhozó egyértelmően és világosan döntött: bántalmazni tilos. Annak a tévhitnek, hogy a rendırség bőncselekmény esetén sem léphet be egy magánlakásba, természetesen semmiféle reális alapja nincs. Ha valaki például lopásból származó dolgokat rejteget a lakásán vagy esetleg egy nála ideiglenesen (például hivatalos

ügyben tartózkodó) személyt, esetleg egy vendégségbe érkezett barátot bántalmaz, mi sem természetesebb annál, mint hogy a rendırség megjelenhet a helyszínen. A magánlakáshoz való jog nem értelmezhetı úgy, hogy a magánlakásban más életét vagy testi épségét szabadon lehetne fenyegetni vagy sérteni. A „magánéletben az államnak nincs keresnivalója” elv hamisságát mi sem igazolja jobban, mint hogy az otthon négy fala közötti emberölés, azaz gyilkosság esetén a rendırség természetesen ugyanúgy lefolytatja a nyomozást, a bíróság pedig meghozza az ítéletet, mintha a cselekményre a nyílt utcán került volna sor. El tudjuk képzelni, hogy a feleségét a családi otthonban agyonverı férjjel szemben ne lehetne büntetıeljárást indítani azon az alapon, hogy ami történt, az magánügy, illetıleg a magánlakás sérthetetlenségének elve alapján a rendırség nem léphet be a tett helyszínére, ott nem tarthat szemlét, nem rögzíthet nyomokat? A magánlakásba való hatósági behatolásnak, a házkutatásnak egy jogállamban természetesen nagyon fontos garanciális szabályai vannak. Az, hogy egy családi otthonba ne lehessen e garanciák szem elıtt tartása nélkül belépnie a rendırségnek, nagyban szolgálja a tisztességes állampolgár érdekeit is. Nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne, ha egy állampolgár azt tapasztalná: anélkül, hogy vele szemben bőncselekmény alapos gyanúja merülne fel, otthonát feltörhetik, nyugalmát megzavarhatják. Különösen érzékenyek vagyunk a magánlakás sérthetetlenségével összefüggı garanciális szabályokra egy olyan országban, ahol a történelem elrettentı példák sokaságával szolgált arra, hogy miként lehet visszaélni az állami, rendırségi hatalommal az állampolgár szabadságának kárára. Ugyanakkor azonban világosan kell látnunk, hogy a családon belüli bőncselekményeknél nem errıl van szó. Amennyiben a rendırséget olyan személy hívja ki egy magánlakásba, akinek az élete, testi épsége közvetlen veszélyben van, illetve olyasvalaki (például szomszéd), aki hitelt érdemlıen valószínősíti, hogy a magánlakásban erıszakos bőncselekmény elkövetése van folyamatban, illetıleg az közvetlenül fenyeget, akkor a rendırségnek nem csak joga, hanem kötelessége is a helyszínre kiszállás és szükség esetén a behatolás a magánlakásba. A magánlakás ugyanis ezekben az esetekben nem más, mint bőncselekmény elkövetésének a színhelye; a bőncselekmény folytatásának megelızéséhez, a sértett állampolgár testi épségének megvédéséhez és a büntetıeljárás lefolytatásához nélkülözhetetlen, hogy az eseményekbe a rendırség beavatkozzon. Azért kell tehát behatolnia a magánlakásba, mert ott bőncselekmény elkövetése van folyamatban, illetıleg a sértett (avagy a szem-, esetleg fültanúk) nyilatkozatából bőncselekményre, az élet vagy testi épség sérelmére vagy annak közvetlen veszélyére lehet következtetni. Ezekben az esetekben a „magánéletbe” való beavatkozás megtagadása egyet jelent a sértett állampolgár élete, testi épsége védelmének megtagadásával. Az állam ezáltal megszegi azt a kötelességét, hogy a tudomására jutott bőncselekmény folytatását megakadályozza, polgára személyes szabadságát és testi épségét megvédje, vagyis az állam, a hatóság maga szegi meg a jogszabályt. Nem a magánéletbe való beavatkozás hiánya, a magánlakás tiszteletben tartása van ilyenkor összhangban a jogállamiság elvével, hanem a jog következetes érvényre juttatása, azaz a sértett megvédése és az elkövetıvel szembeni jogszerő fellépés. Ki ne hallotta volna már azt a szlogent, hogy a rendırség „addig nem megy ki, amíg vér nem folyik”, illetve hogy a hatóság „családi ügyekbe nem avatkozik be”. Az esetek jelentıs részében, úgy tőnik, ezek a közszájon forgó elképzelések megalapozottak. Igen gyakori, hogy a rendırség egyáltalán nem megy ki a családon belül elkövetett bőncselekményekkel kapcsolatos hívásokhoz, kivéve ha a keletkezett sérülések életveszélyesek (azaz már „vér folyik”), illetıleg amikor a beavatkozásra már csak az elkövetı büntetıjogi felelısségre vonása érdekében van szükség, ugyanis a sértett a bántalmazásba belehalt. A bántalmazott nınek akkor is ritkán nyújtanak segítséget, ha ık maguk keresik fel a rendırséget. Szinte nem

is akadt olyan asszony az interjúalanyok között, aki ne panaszkodott volna a rendıri közömbösségre: „Egy ízben a férjem az udvarban disznóölı késsel fenyegetızött és mindezt négy rendır a kerítésen kívülrıl nézte, anélkül hogy bármit tettek volna.” „A rendırök azt mondták, hogy semmit nem tehetnek, mert nincs rá jogszabály, és magánügyekbe nem avatkozhatnak be.” „Azt mondták, hogy a családi vitákhoz a rendırségnek nincs köze. Biztosítottam ıket arról, hogy ez sokkal több, mint egyszerő családi vita, nap mint nap agyba-fıbe ver, a gyerekekkel együtt halálfélelemben élünk Amellett, még ha családi ügy is, a családnak én is tagja vagyok, és azt szeretném, ha segítenének. Semmivel nem tudtam meggyızni ıket.” „A rendırök betartották az ígéretüket, mert amikor vér folyt, tényleg nagyon gyorsan jöttek. Amikor újra fojtogatni kezdett a férjem, és én megszúrtam, hihetetlen gyorsasággal értek ki és olyan gyorsan vettek ırizetbe, hogy a gyerekeimtıl sem tudtam elbúcsúzni. Már jó ismerısök voltunk az urakkal, többször találkoztam velük a rendırségen, amikor segítséget kértem. Kérdeztem is tılük: ez most nem családi ügynek számít?” „Gondolom, ha szólnék a rendıröknek, hogy egy úr megvert, és ezt komolyan is vennék, nagyon mérgesek lennének rám, ha nem tettem hozzá, hogy az illetı úr valamikor a férjem volt. Ez esetben ugyanis még mindig családi ügyként kezelnék a dolgot, pedig már tavaly elváltunk.” „Szerintem a rendırök tudják, hogy az asszony voltaképpen életveszélyben van, és persze azt is: egyáltalán nem ritka, hogy egy idı után agyonverik vagy nyomorékká verik. S persze az is szörnyő tragédia, amikor az asszony védekezik és megszúrja vagy valamilyen szerszámmal megüti a férjét, és így a férj hal meg. Nálunk az utóbbi történt, ezért vagyok most börtönben. De merem állítani, teljesen a véletlenen múlott, hogy én kerülök-e a sírba vagy ı. Elıbb vagy utóbb agyonvert volna, vagy engem, vagy a gyerekemet. Amikor ırizetbe vettek, a rendır gúnyosan megjegyezte: úgy látszik, most már rendszert csinálunk abból, hogy a házaspárból az asszony maradjon életben.” A saját társasházunkban folyt „családon belüli vita” kapcsán személyesen is meggyızıdhettem arról, hogy a rendırség nem kezeli súlyuknak megfelelıen az ilyen cselekményeket, pontosabban: a segélyhívásra valóban nem jönnek ki. Betelefonáltam a kapitányságra és közöltem, hogy a mélyföldszinti ablakon át magam láttam, a szomszédom a felesége hasába rúgott és a gyermekeit is üti-veri, ahol éri. Felvették a bejelentést és közölték, hogy járırt küldenek a helyszínre. Ez körülbelül hat hónapja történt, azóta a járır nem érkezett meg. (A szomszédasszonyom anyaotthonba menekült a gyerekekkel.) Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a bántalmazott nık többsége számára a „jogállam” és a „demokrácia” semmit nem jelent, s némi nosztalgiával emlegetik a rendszerváltás elıtti idıket: „Az a tapasztalatom, hogy a Kádár-korszakban gyakrabban elvitték a rendırök azokat a férfiakat, akik otthon ırjöngtek és verték az asszonyt. Csoda persze így sem történt, de legalább három napig bent tartották, addig kicsit felépültünk és lélegzethez jutottunk Szabadulva pedig a férj egy ideig normálisabban viselkedett.” A feleségbántalmazással kapcsolatos rendırségi hozzáállásban alapvetı változásra lenne szükség. Ennek egyik eleme annak felismerése lehetne, hogy szoros összefüggés van a hatóság számára kisebb súlyúnak, jelentéktelenebbnek tőnı „családi tettlegességek” és a késıbbiekben bekövetkezı, igen súlyos, életveszélyt vagy halált okozó cselekmények között.

Az erıszak ugyanis az idı elırehaladtával egyre súlyosabb formákat ölt, eszkalálódik. A folyamat súlyosodása egyebek mellett pontosan a hatóságok, a rendırség – és közvetve az egész társadalom – közömbösségével függ össze. Amennyiben ugyanis a bántalmazó azt tapasztalja, hogy brutalitásában senki nem akadályozza meg, hogy a jog – a „magánélet” védelmének elve alapján – ıt és nem a bántalmazott sértettet védi, akkor ezen felbátorodva akadálytalanul fogja egyre súlyosabb formákban és egyre gyakrabban alkalmazni az erıszakot. Bántalmaz, mert bántalmazhat. Több asszony számolt be az alábbihoz hasonló tapasztalatokról: „Amikor a rendırök kijöttek és az égvilágon semmit nem csináltak, a férjem szinte diadalittas volt. Úgy érezte, ez az ı gyızelme.” „Amikor végre egyszer kijött a rendırség, utólag azt gondoltam, hogy inkább ne jöttek volna. Nem csináltak semmit, még csak le sem szidták. A férjem fölényes és gúnyos mosollyal nézett rám, majd közölte, le fog szoktatni arról, hogy mások elıtt teregessem a család szennyesét. Úgy megvert, mint azelıtt még soha.” Kívülállóként többnyire azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „a nı az, aki eltőri az erıszakot”. Szembe kellene néznünk azzal a ténnyel, hogy a nı nem tőri el az erıszakot, szenved tıle, és mint mindannyian, ı is szeretne rettegés és brutalitás nélkül élni. Mi, azaz a társadalom, a hatóságok, a jogalkalmazók vagyunk azok, akik eltőrjük az erıszakot, akik közömbösségünkkel – még ha ezt ki is kérjük magunknak – cinkosságot vállalunk a bántalmazóval. Természetesnek vesszük és vállunkat rántjuk akkor, amikor rendszeres, brutális terrorról haljunk vagy tudunk, s csak azt hajtogatjuk, „miért nem megy el a nı?” Észre kell venni az összefüggést a hatóságok közömbössége, a feleségbántalmazás „magánügyként” kezelése és a bántalmazott nık tehetetlensége, változtatásra képtelen helyzete között. Ismét szeretném hangsúlyozni: cinikus, elfogadhatatlan és a jogállamisággal összeegyeztethetetlen hozzáállásnak tartom, hogy az ilyen cselekmények esetében nem az elkövetıt, hanem az áldozatot hibáztatjuk. A bántalmazott nı képtelen véget vetni a tarthatatlan helyzetnek, ha úgy érzi, hogy voltaképpen teljesen egyedül van egy egész világgal szemben. Az egyik oldalon áll ı (és az esetek többségében gyermekei), a másik oldalon pedig a környezet, a hatóságok, a rendırség, az állam és a jog. Újra és újra rácsodálkozom, hogyan és miért állhat mindenki egy képzeletbeli választóvonal másik oldalán. Hogyan vállalhatunk ilyen könnyed természetességgel és észrevétlenséggel közösséget az elkövetıvel, a brutális bántalmazóval, és hagyhatjuk magára az áldozatot? 3. A rendırség dilemmái a családon belüli erıszakos bőncselekmények esetén. Nem állítom, hogy a rendırség azért nem lép fel hatékonyan a családon belül elkövetett bőncselekményekkel szemben, mert a rendırség vezetıi vagy dolgozói nem szeretik a hivatásukat vagy nem elkötelezett hívei a jogrendnek. Megkísérlem végiggondolni azokat a tényezıket, amelyek oda hathatnak, hogy a rendırök a feleségbántalmazással kapcsolatban – látszólag vagy ténylegesen – közömbösek maradnak. A magánélet, a magánlakás sérthetetlenségével kapcsolatos aggályokról már szóltam. Úgy vélem, a legfontosabb feladat annak egyértelmő tisztázása, hogy a magánlakásban zajló, illetve ott valószínősíthetıen zajló vagy fenyegetı, élet vagy testi épség elleni bőncselekmény gyanúja esetén a rendırség milyen feltételekkel szállhat ki a helyszínre és hatolhat be a lakásba. Amint azt már kifejtettem, a rendıri beavatkozásnak nincs alkotmányos akadálya, ellenkezıleg, annak hiánya vethet fel alkotmányos aggályokat, hiszen a mulasztással sérti meg a rendırség a sértettnek a testi épséghez és személyes szabadsághoz való jogát. A családon

belüli erıszakos bőncselekmények megelızése érdekében nélkülözhetetlen lenne ennek az alapkérdésnek az egyértelmő tisztázása s a rendırnek olyan helyzetbe juttatása, hogy egyértelmő elképzelése lehessen hivatásbeli kötelességeirıl az ilyen cselekmény megtörténtekor. A határozott rendıri fellépést akadályozó tévhitek között szerepel az a jogi okfejtés, amely szerint a hozzátartozók egymás sérelmére elkövetett bőncselekményei kizárólag magánindítványra, azaz a sértettnek az elkövetı megbüntetésére irányuló határozott, formális kérése esetén van lehetıség. Teljes jogi és gyakorlati képtelenség az efféle bőncselekmények helyszínére való kiszállást azzal elhárítani, hogy nincs meg a fellépéshez szükséges joghatályos magánindítvány. Elıször is, e cselekményeknek csak egy bizonyos köre az, amely magánindítványra, tehát nem hivatalból üldözendı. Amikor családon belüli erıszakos cselekményrıl szóló bejelentés érkezik a rendırségre, az esetek többségében még nem lehet tudni, pontosan milyen bőncselekmény az, amely megvalósult, illetve amelynek megvalósulása fenyeget. A tettleges cselekmények közül a sérüléssel nem járó pofonütés vagy más hasonló cselekmény tettleges becsületsértésnek minısül és ezek esetén, a nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel járó könnyő testi sértéshez hasonlóan, valóban magánindítványhoz kötött a büntetıeljárás megindítása. A bejelentéskor (feljelentéskor) azonban többnyire még nem lehet tudni, milyen sérülés keletkezett, illetve milyen sérülés bekövetkezése fenyeget. Gyakran elıfordul, hogy e tettleges magatartások során súlyosabb sérülés is bekövetkezik, illetve a cselekmény jellege olyan, hogy az súlyosabb eredmény megvalósítására is alkalmas. Ezekben az esetekben már súlyos testi sértésnek minısül a magatartás, illetıleg, amennyiben a keletkezett sérülés nyolc napon belül gyógyul ugyan, azonban az elkövetı ennél súlyosabb sérülés bekövetkezését is kívánja, illetve abba belenyugodott, s maga az elkövetési magatartás erre alkalmas is volt, akkor súlyos testi sértés (esetleg életveszélyt okozó testi sértés vagy emberölés) kísérletének minısül a magatartás. A családon belüli tettleges cselekmények jellege olyan, hogy a bejelentéskor minderrıl gyakorlatilag lehetetlen ítélni, vagyis a cselekményrıl tudomást szerzı rendır nincs abban a helyzetben, hogy a cselekmény büntetıjogi minısítését kétséget kizáróan maga végezhetné el. A feleségbántalmazás gyakran jár olyan magatartásokkal, amelyek nem testi épség elleni, azaz nem testi sérülést okozó cselekmények, hanem büntetıjogilag másként minısülı s többnyire hivatalból üldözendı bőncselekmények. Ezek között kiemelkedı helyet foglal el a kiskorú veszélyeztetésének bőntette, amely akkor is megvalósul, amikor az elkövetı a gyermeket nem, hanem kizárólag a jelen lévı anyát (esetleg más hozzátartozót) bántalmazza. A gyermekben ugyanis az ilyen magatartások látványa és tapasztalása olyan félelmet és szorongást vált ki, amely érzelmi (és gyakran értelmi, esetleg fizikai) fejlıdésére is igen súlyos veszéllyel jár. Amikor tehát gyermek is jelen van a feleségbántalmazásnál, minden további megfontolás nélkül állítható, hogy hivatalból üldözendı (tehát nem magánindítványos) cselekmény valósul meg. Ilyen esetekben tehát a rendırségnek még akkor is kötelessége lenne kiszállni a helyszínre és beavatkozni, ha a magánindítványos cselekményeknél ez a kötelessége nem állna fönn. (Ahogy a továbbiakban kifejtem, a magánindítványos cselekményeknél is jogszerőtlen a sértett állampolgárnak nyújtandó rendıri segítség megtagadása.) A feleségbántalmazást megvalósító cselekmények között számos másfajta is akad, amely hivatalból üldözendı. Ilyen például a kényszerítés vagy a személyes szabadság megsértése. Összefoglalva tehát elmondható: a rendıri beavatkozás megtagadása nem védhetı azon az alapon, hogy a családon belüli bőncselekmények általában magánindítvány alapján üldözendıek. Tegyük fel, a bejelentést (feljelentést) rögzítı rendır minden kétséget kizáróan meg tudja állapítani, hogy az adott esetben magánindítványra üldözendı cselekményrıl van szó. Meggyızıdésem ugyan, hogy ilyen helyzet szinte elképzelhetetlen, de az elméleti fejtegetés

kedvéért hadd mondjam példaként, hogy a rendır pontosan tudja (a telefonvonal végén vagy a körzeti megbízotti irodában ülve), a bántalmazással keletkezett sérülés nyolc napon belül gyógyul, és a cselekmény nem is volt alkalmas ennél súlyosabb sérülés okozására. Azaz képzeljük el azt a helyzetet, hogy bizonyosan „csupán” könnyő testi sértés valósult meg, és kizárható a súlyos testi sértés kísérletekénti, illetve más bőncselekménykénti minısítés. Ez esetben mondhatja-e jogszerően a rendır, hogy nem küld járırt, illetve nyomozót a helyszínre, a rendırség nem avatkozik be a „családon belüli vitába”? Más megfogalmazásban: magára hagyhatja-e a támadást, a bőncselekményt éppen elszenvedett vagy elszenvedı sértettet a hatóság – arra hivatkozva, hogy a cselekmény magánindítványra üldözendı? Álláspontom szerint a válasz határozott és egyértelmő nem. Az eseménysornak ebben a szakában a sértett egyfelıl nincs még abban helyzetben, hogy magánindítványt tudott volna elıterjeszteni, másfelıl életének, testi épségének további veszélyeztetésétıl tartva teljesen jogosan igényli a rendırség védelmét, függetlenül attól, hogy a késıbbiekben kíván-e majd magánindítványt elıterjeszteni. A magánindítvány elıterjesztése ugyanis nem az állampolgár testi épsége megvédésének, a további támadás megakadályozásának feltétele, hanem annak, hogy az adott elkövetıvel szemben az adott cselekmény miatt büntetıjogi felelısségre vonást lehessen alkalmazni. A rendırségnek nem csak ez utóbbi a feladata, hanem az adott elkövetı késıbbi felelısségre vonásának esetleges akadályaitól teljesen függetlenül a megtámadott állampolgár életének, testi épségének védelme is. A magyar jogban nem vonható büntetıjogilag felelısségre a tizennégy év alatti gyermek. Ebbıl azonban nem következik, hogy ha egy jól fejlett, kisportolt, esetleg felfegyverkezett kiskorú az utcán megtámad valakit, akkor a rendırnek ne kellene közbeavatkoznia a sértett védelmében. Képtelen helyzet lenne és a rendırségnek a feladataival is ellentétben állna, ha ilyenkor, az elkövetı korának megállapítása után, a rendır hagyná, hogy a bántalmazás tovább folytatódjon, pusztán azért, mert a büntetıjogi felelısségre vonásnak törvényes akadálya áll fenn. Ugyanez a helyzet a magánindítvány hiánya esetén is. A támadás során, illetve közvetlenül azt követıen a megtámadott sértett még egyáltalán nem tudott elıterjeszteni magánindítványt. Ez a büntethetıségi feltétel tehát nem áll rendelkezésre, azonban a sértett élete vagy testi épsége ettıl a formális szabálytól függetlenül veszélyben lehet. Erre tekintettel tehát igenis közbe kell avatkozni, a sértett állampolgárt meg kell védeni. Elıfordulhat, hogy a bántalmazott asszony úgy dönt, az elkövetett könnyő testi sértés vagy tettleges becsületsértés miatt nem kíván magánindítványt elıterjeszteni. Magához a döntéshozatalhoz azonban olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy a további támadás közvetlen veszélye már ne álljon fenn, és élete, testi épsége biztonságban legyen. Ehhez, egyebek mellett, szükség van arra, hogy sérüléseit szakszerően ellássák, s hogy legalább egy rövid idıre biztonságban érezhesse magát. Számos rendır számtalan esetben tapasztalhatta, hogy a bántalmazott asszonyok nem terjesztenek elı magánindítványt a sérelmükre elkövetett bőncselekménnyel kapcsolatosan. Ez a visszatérı jelenség nyilvánvalóan „kedvét szegi” még azoknak a rendıröknek is, akik úgy vélik, hogy szükséges lenne a családon belüli erıszakos cselekményekkel szembeni határozottabb fellépés. Ugyanakkor egy ördögi körnek lehetünk a szemtanúi, ugyanis amíg a hatóságok nem biztosítják a nı számára, hogy a támadást követıen biztonságos helyre, helyzetbe kerülhessen, lehetıségeit végiggondolhassa, azaz ha azt tapasztalja, hogy támadás esetén senki nincs a segítségére, akkor joggal érezheti úgy, hogy a brutális férfi a késıbbiekben is akadálytalanul ütheti, verheti. Az asszony tisztában van vele: amennyiben kezdeményezi a férj vagy élettárs büntetıjogi felelısségre vonását (s közben továbbra is egy fedél alatt él vele, az egyes bántalmazási epizódok során pedig teljesen magára marad), a magánindítvány elıterjesztése csak fokozná a szabad kezet kapott elkövetı elszántságát.

Ugyanezen okokból találkozunk – visszatérıen – azzal a jelenséggel, hogy a bántalmazott nı megpróbálja visszavonni a feljelentését, megváltoztatni tanúvallomását, és sokszor ı maga kéri a hatóságot (a rendırséget, illetve az eljárás késıbbi szakaszában az ügyészséget), hogy tekintsenek el a bántalmazó felelısségre vonásától. Arra, hogy a vallomásmegváltoztatás (illetve a vallomás megtagadásának) hátterében (gyakran) milyen tényezık húzódnak meg, példa ez az interjúrészlet: „A férjem másokkal szemben is eléggé agresszívan viselkedett. Ennek folytán végre eljárást indítottak ellene, és akkor felelısségre vonták a karom eltörése miatt is. Szívesen tettem vallomást, hiszen szerettem volna, ha megbüntetik, hátha okul belıle. Persze könnyen voltam bátor, mert ırizetben tartották. Szépen, részletesen elmondtam mindent. Igen ám, de amire a bíróságra került az ügy, kiengedték. Én nem tudtam hová menni a gyerekekkel, borzasztó volt, hogy újra félnünk kellett. Kerek perec kijelentette, ha a bíróság elıtt nem vonok vissza mindent, akkor agyonver. Közölte, hogy kár ügyeskednem, mert mindenképpen legfeljebb csak felfüggesztett büntetést kap, ha meg lecsukják, késıbb megtalál, akárhová is menekülök. Úgy kellett beszélnem a tárgyaláson, hogy a férjem közben pár méterrel mögöttem ült. Nagyon reménykedtem benne, hogy a bírónak van annyi élettapasztalata, hogy észreveszi, hazudok, és arra is rájön, miért. Elmondtam, hogy a rendırségen nem mondtam igazat, voltaképpen nem is vert meg a férjem, hanem leestem a létráról, és úgy tört el a karom. Közben épp olyan kétségbeesetten néztem a bíróra, mint ahogy éreztem magam. Próbáltam neki az arcommal leadni valamiféle jeleket, mivel szavakkal nem vallhattam a valódi helyzetrıl. Sajnos a jelzéseimbıl semmit nem fogott, ehelyett leszidott, a férjemet pedig felmentette.” Érthetı, hogy a lelkiismeretesen és szabályosan eljáró rendır minden efféle esetet olyan kudarcként él meg, amely igazolni látszik azt a feltevést, hogy „családi ügyekbe nem érdemes beavatkozni”. Amikor azt tapasztalja a rendır, hogy egy nı változtat korábbi nyilatkozatain, nyilvánvalóan elsısorban arra fog gondolni, a sértett „nem tudja eldönteni, valójában mit is akar”, és emiatt sem ı, sem más bántalmazott asszonyok nem „méltóak” arra, hogy rendıri segítséget kapjanak. Az adott körülmények között azt lehet mondani: érthetı ez a rendıri gondolkodásmód. Olyan alapvetı szemléletváltásra lenne szükség a feleségbántalmazás, és tágabb értelemben a családon belüli erıszakos bőncselekmények kezelésében, amely korántsem kizárólag a rendırség feladata, s amely alkalmas lenne a sértetteket támogató, segítı s a családon belüli erıszakot a maga összefüggésrendszerében megközelítı eszköztár megteremtésére. A szemléletváltáshoz vezetı legelsı lépcsıfok az lenne, hogy a családon belüli bántalmazást annak tekintenénk, ami: bőncselekménynek. A legszélesebb körben kellene egyetértésre jutnunk abban, hogy e bőncselekményeket a társadalom éppúgy nem magánügyként értékeli, mint más erıszakos cselekményeket sem. Ebbıl következne, hogy a feleségbántalmazással szemben következetesen és határozottan kellene fellépni, nem csupán azért, mert ez a sértett érdeke (ide értve a családban élı gyermekeket is), hanem azért is, mert az erıszak, a brutalitás a tágabb közösség számára is elfogadhatatlan. Az alapvetı szemléletváltásból következne, hogy a rendırség dolgozói speciális képzést kapnának a családon belüli erıszak jelenségérıl és annak hatékony kezelésérıl. A helyszínre hívott rendır a hatóság felelısségének érezné a sértett biztonságba helyezését és informálását arról, hogy milyen lehetıségei vannak az adott helyzetben. Külön fogok szólni az elkövetıvel szembeni büntetıeljárás megindításáról, illetıleg a letartóztatásról. Ezen túlmenı lehetıség, illetve szükségszerőség, hogy akár az eljáró rendır, akár más, erre képzett segítı személy

felvilágosítsa a sértettet a jogairól és arról, hogy ı maga és gyermekei hogyan, hol kerülhetnek biztonságba. Annak a jelenségnek a visszaszorítására, amelynek lényege a bántalmazott asszony részérıl a büntetıeljárás visszautasítása (illetve a terhelı vallomás visszavonása), a leghatékonyabb eszköz a sértett segítése, támogatása. 4. A családon belüli erıszakos bőncselekmények nyomozása. A rendırség látszólagos vagy tényleges közömbösségének másik okaként azt szokták megjelölni, hogy a családon belüli erıszakos cselekményeket igen nehéz bizonyítani. Különösen így van ez akkor, ha a sértett megtagadja a vallomástételt, illetıleg nem mőködik együtt a hatóságokkal. Ennek okait már megkíséreltem elemezni. Fontos azonban szem elıtt tartani, hogy ezeknek a cselekményeknek a bizonyítására nem a sértetti vallomás az egyetlen lehetséges eszköz. Amennyiben az eljáró rendır (nyomozó) úgy száll ki a helyszínre, mint ahogy azt más, nem családon belüli bőncselekmény esetén teszi, akkor az esetek többségében azzal szembesül, hogy a sértett szavain kívül számos, az eljárás során jól felhasználható bizonyíték áll rendelkezésre. Ilyenek egyebek mellett a sértetten jól látható sérülések, amelyekrıl akár látlelet, akár fényképfelvétel készíthetı, illetve készíttethetı, a sértett elszaggatott, gyakran vérrel szennyezett ruházata, amely tárgyi bizonyítékként lefoglalható – csakúgy, mint a lakásban összetört tárgyak (például hamutartó, dísztárgyak), esetleg kitépett hajcsomók. A betört ablaküvegrıl, szétroncsolt ajtóról is készíthetı fénykép, éppúgy, mint más, nem családon belüli bőncselekmények nyomozásánál. Általánosságban elmondható, hogy egy családi otthonban elkövetett bőncselekményre vonatkozóan annyi bizonyíték áll rendelkezésre, amennyit a jól képzett és gyakorlott helyszínelı rendır hajlandó észrevenni. Abból következıen, hogy a helyszínen valószínősíthetıen bőncselekmény történt, az erre utaló bizonyítékokat a rendır éppúgy összegyőjtheti, mint bármely más helyszínen. A családon belüli erıszakos bőncselekményekrıl szóló külföldi szakirodalom „mőhibának” tekinti, ha a rendır a bizonyítékok összegyőjtésekor kizárólag a sértett nyilatkozataira és útmutatásaira hagyatkozik. Különösen igaz ez, ha a gyanúsított (elkövetı) még jelen van a helyszínen, és a rendır azt várja el a sértettıl, hogy bántalmazója jelenlétében számoljon be a történtekrıl, majd mutasson rá a tárgyi bizonyítási eszközökre. Nem szabad elfelejteni: a sértett pontosan tudja, hogy letartóztatás hiányában a rendırök távozása után újra kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A helyszínelı, a családon belüli erıszakos bőncselekmény miatt kihívott rendır akkor jár el helyesen, ha a sértettet az elkövetıtıl (gyanúsítottól) külön, lehetıleg egy másik helyiségben, esetleg a rendırség hivatali helyiségében hallgatja meg. Ezen túlmenıen pedig, ahogy már rámutattam, a tárgyi bizonyítási eszközöket is úgy kell összegyőjtenie, mintha már eleve tudná, hogy a sértett vallomása nem áll majd rendelkezésre a bizonyítási eljárásban. Nem csak szakemberként, de laikusként is logikusan gondolhatunk arra, hogy azokban az ügyekben, amikor a sértett a bántalmazás következtében meghal, ugyancsak úgy kell lefolytatni a nyomozást, hogy az áldozat vallomása nem áll a hatóság rendelkezésére. Senki nem állíthatja, hogy ez lehetetlen feladat, hiszen szinte nap mint nap kerül sor efféle ügyekben nyomozásra és sikeres bizonyításra. Megvan tehát a lehetıség ugyanerre akkor is, amikor a sértett él, de félelmében vagy más okból nem kíván vallomást tenni. A hivatását szeretı és munkáját komolyan vevı rendır számára – úgy gondolom – a fenti összefüggés nem csak technikai értelemben jelenthet segítséget. Nem csak a technikai értelemben vett bizonyítékgyőjtéshez szükséges, hogy arra gondoljon, miként nyomozna ugyanebben az ügyben, ha a sértett meghalt volna. A sziszifuszinak és feleslegesnek gondolt nyomozati munkához erıt adhat, ha számításba veszi, talán mire legközelebb ugyanerre a

helyszínre hívják, nem kizárt, hogy már ténylegesen is emberölési (vagy halált okozó testi sértési) ügyben nyomoz majd. A családon belüli erıszakos bőncselekmények területén dolgozó rendırnek soha nem szabad szem elıl tévesztenie azt a szoros összefüggést, amely kimutatható a viszonylag enyhébb megítéléső (de rendszeressé váló és egyre súlyosbodó) bántalmazási cselekmények és az ölési cselekmények között. Tudnia kell, hogy a válasz nélkül maradó enyhébb megítéléső bőncselekményt igen gyakran súlyosabb követi, és nem lehet tudni, hogy a folyamatban lévı ügyek sértettei közül ki lesz az, akinek a rendıri közömbösség a késıbbiekben az életébe kerülhet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bántalmazó felelısségét a rendırre kellene hárítani. Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy a határozott fellépés hiánya – a rendır erre irányuló szándéka nélkül is – egyet jelent a bántalmazó bátorításával, míg a szakszerő és határozott rendıri munka életet menthet. 5. A Rendırségi Törvény és a Rendırség Szolgálati Szabályzata. Az elızı fejezetekben igyekeztem bizonyítani, hogy a feleségbántalmazás fogalma alá számos olyan magatartás tartozik, amely bőncselekményt vagy szabálysértést valósít meg, ezért büntetendı. Az alábbiakban a Rendırségi Törvény és a Rendırség Szolgálati Szabályzata azon rendelkezéseit idézem, amelyek bizonyítják, hogy a családon belüli erıszakkal szembeni fellépésre a rendırségnek nemcsak joga van, hanem az a kötelessége is. Úgy gondolom, fontos tudnunk, hogy állampolgárként milyen esetekben, mit van jogunk elvárni a rendırségtıl. 1994. évi XXXIV. törvény a Rendırségrıl 2. § (1) A Rendırség védelmet nyújt az életet, a testi épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegetı vagy sértı cselekménnyel szemben, felvilágosítást és segítséget ad a rászorulónak. A Rendırség tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait. 13. § (1) A rendır jogkörében eljárva köteles intézkedni vagy intézkedést kezdeményezni, ha olyan tényt vagy körülményt észlel, illetıleg hoznak tudomására, amely rendıri beavatkozást igényel. Ez a kötelezettség a rendırt halaszthatatlan esetben szolgálatan kívül is terheli, feltéve hogy az intézkedés szükségességének idıpontjában intézkedésre alkalmas állapotban van. (2) A rendır köteles a törvény rendelkezésének megfelelıen, részrehajlás nélkül intézkedni. 17. § (1) A Rendırség a jeladatának ellátása során a testi épséghez, a személyes szabadsághoz, a magánlakás, a magántitok és a levéltitok sérthetetlenségéhez, a személyes adatokhoz, valamint a tulajdonhoz főzıdı jogokat a törvényben foglaltak szerint korlátozhatja. 24. § (1) A rendır köteles a feladatkörébe tartozó segítséget, illetıleg a hozzáfordulónak a tıle elvárható felvilágosítást megadni. (2) A magánérdekek védelme e törvény alapján csak akkor tartozik a Rendırség hatáskörébe, ha a törvényes védelem az adott körülmények között más módon nem biztostiható, vagy ha a rendıri segítség nélkül a jog érvényesíthetısége meghiúsulna vagy számottevıen megnehezülne. (3) A segítségnyújtás csak halaszthatatlan szolgálati érdekbıl tagadható meg, közvetlen életveszély esetén csak akkor, ha a segítségnyújtás miatt több ember élete kerülne közvetlen veszélybe. 33. § (1) A rendır a további intézkedés megtétele céljából elfogja és az illetékes hatóság elé állítja azt, a) akit szándékos bőncselekmény elkövetésen tetten értek; 38. § (1) A Rendırség az elıállított személyt 24 óra idıtartamra jogosult közbiztonsági ırizetbe venni, ha az ırizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az ırizetbe vett

személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. Az ırizet idıtartamába az elıállítás ideje beszámít. 39. § (1) A rendır magánlakásba bebocsátás vagy hatósági határozat nélkül nem léphet be, illetve nem hatolhat be, kivéve a) segélyhívás esetén vagy öngyilkosság megakadályozása céljából; b) bőncselekmény elkövetésének megakadályozása, megszakítása, vagy a bőncselekmény elkövetıjének vagy gyanúsítottjának elfogadása és elıállítása céljából; c) közveszély, továbbá az életet vagy testi épséget fenyegetı közvetlen veszély elhárítása, illetıleg az ilyen veszélyben lévık kimentése érdekében; h) a szabálysértést felszólítás ellenére folytató személy elıállítása céljából. 42. § (1) A Rendırség a rendıri intézkedéssel összefüggésben az intézkedéssel érintett személyrıl, a környezetrıl, illetıleg a rendıri intézkedés szempontjából lényeges körülményrıl, tárgyról kép- és hangfelvételt készíthet. A Rendırség által készített kép- és hangfelvétel csak az esemény helyszínén elkövetett bőncselekmény vagy szabálysértés miatt kezdeményezett eljárás során használható fel. 43. § A rendır a feladata ellátása során jogosult megtiltani, illetıleg megakadályozni, hogy valamely bőncselekmény, szabálysértés, baleset, egyéb esemény helyszínét megváltoztassák. 47. § A rendır – intézkedése során – az ellenszegülés megtörésére testi erıvel cselekvésre vagy a cselekvés abbahagyására kényszerítést (testi kényszert) alkalmazhat. 3/1995. (III. 1.) BM rendelet a Rendırség Szolgálati Szabályzatáról 6. § (1) Bőncselekmény vagy szabálysértés észlelése, valamint a közrendet, a polgárok személyét vagy javait fenyegetı veszélyhelyzet esetén a rendırt intézkedési kötelezettség terheli [Rtv. 13. § (1) bek.]. 10. § A rendır a hozzá fordulóknak – az államtitok és a szolgálati titok megırzése mellett – a szükséges felvilágosítást megadja. 11. § (1) A rendırt titoktartási kötelezettség terheli a szolgálata során tudomására jutott államtitok, szolgálati titok, üzleti és magántitok megırzése érdekében. (4) Üzleti és magántitok esetében annak birtokosa adhat felmentést a titoktartási kötelezettség alól. 12. § (1) A rendır az általa észlelt vagy tudomására jutott és hivatalból üldözendı bőncselekményrıl – ha az elkövetı ismert, annak megjelölésével – feljelentést tesz. (2) A szándékos bőncselekmény elkövetésének helyszínén a tetten ért vagy menekülı tettest el kell fogni. Ha erre nincs mód, haladéktalanul intézkedni kell az elfogásra, és szükség esetén a helyszín biztosítására. (3) A rendır magánindítványra büntethetı bőncselekmény észlelése esetén a feljelentés megtételére jogosult kérésére megadja a szükséges felvilágosítást. 13. § (1) A rendır szabálysértés észlelése esetén figyelmeztet, a helyszínen bírságol vagy feljelentést tesz. (2) A figyelmeztetés az a rendıri intézkedés, melynek során a rendır szabálysértés észlelése, vagy más jogellenes cselekmény megelızése végett vagy ilyen eredményre vezetı magatartás megszüntetése érdekében természetes személyt a tevékenysége abbahagyására szólít fel, és felhívja, hogy a jövıben tartózkodjon e magatartás tanúsításától. 15. § (1) A rendır az általa észlelt szabálysértésekrıl az ismert elkövetı adatainak feltüntetésével feljelentést tesz, ha a szabálysértés miatt helyszíni bírság nem szabható ki, továbbá ha helyszíni bírságolással vagy figyelmeztetéssel a törvényes cél nem érhetı el, valamint, ha az elkövetı a szabálysértés elkövetését nem ismeri el, illetve a kiszabott helyszíni bírság megfizetését vagy a felajánlott postai befizetılap átvételét megtagadja. Ez utóbbi körülményekre a feljelentésben utalni kell.

(2) A rendır által tett feljelentést a rendıri szerv vezetıje felülvizsgálja, és az elbírálásra jogosult szabálysértési hatósághoz továbbítja. (3) Ha a feljelentést olyan csekély súlyú szabálysértés miatt tették, amely miatt az eljárás lefolytatása nem indokolt, a rendıri szerv vezetıje az elkövetıt a figyelmeztetés törvényi feltételeinek fennállása esetén írásban figyelmeztetheti (Sztv. 20. §). 17. § (1) A helyszínbiztosítás az a rendıri tevékenység, amelyet a rendır bőncselekmény vagy egyéb esemény helyszínén, a helyszíni szemle elıtt, annak során, szükség esetén azt követıen a helyszín ırzésére, lezárására, a nyomok biztosítására foganatosít. (2) A helyszínt biztosító rendır köteles: a) elsısegélyben részesíteni vagy részesíttetni azokat, akik az esemény során megsérültek vagy megbetegedtek, illetve más ok miatt segítségre szorulnak; b) a szándékos bőncselekmény elkövetésén tetten ért elkövetıt elfogni, az eseményben érintetteket, az eseményt észlelıket feltartóztatni; c) nyomon üldözés lehetısége esetén az üldözést késedelem nélkül teljesíteni; a) tanúkat visszatartani, és az illetéktelen személyeket a helyszínrıl eltávolítani; e) a helyszínt körülhatárolni, eredeti állapotában megırizni; f) a közrendet zavaró cselekményeket, forgalmi torlódásokat megszüntetni; g) az eseményt azonnal jelenteni közvetlen parancsnokának; h) feljegyezni, hogy a sérültet milyen rendszámú mentı gépkocsival hova szállították el; i) a helyszínre megérkezı szemlebizottság vezetıjének jelentést tenni. (3) A helyszínrıl való bevonulása után a rendır írásban jelenti: a) kinek a felhívására vagy utasítására, mikor érkezett a helyszínre; b) kiket talált a helyszínen; c) milyen volt a helyszín állapota; d) milyen intézkedéseket tett; e) változásokat eszközöltek-e a helyszínen, ha igen, kik és miért, továbbá milyen nyomokat rögzített. 22. § (1) Az önmaga vagy mások életét, testi épségét, vagyonát veszélyeztetı állapotban lévı személyt a rendır intézkedésekor megakadályozza abban, hogy kárt vagy sérülést okozzon, ennek érdekében a rendır szükség esetén kényszerítı eszközt alkalmazhat. 36. § (1) A rendır a szándékos bőncselekmény elkövetésén tetten ért személyt a tettenérés helye szerinti, szükség esetén a legközelebbi rendıri szervhez állítja elı. 40. § (1) A pártfogó felügyelet alatt álló személlyel szemben, az elıírt szabályok megsértése miatt foganatosított rendıri intézkedésrıl a hely, idı és körülmények megjelölésével a felügyeletet elrendelı bíróságot értesíteni kell. (2) Elıállítás akkor foganatosítható, ha a pártfogó felügyelet alatt álló az 1979. évi 11. tvr. 97. § (2) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározott magatartási szabályokat szegett meg. 42. § Az elıállítás az elıállított személy szabadon bocsátásáig vagy ırizetbe vételéig, illetıleg elızetes letartóztatásáig, de legfeljebb az Rtv. 33. § (3) bekezdésében meghatározott ideig tart. 107. § (1) A rendır kötelessége, hogy a szolgálat ellátásához, az esküben vállalt kötelezettségének teljesítéséhez szükséges szakmai képzettséget, általános mőveltséget és fizikai erınlétet megszerezze és fenntartsa; ehhez a munkáltató segítséget nyújt. 6. A bántalmazott asszony kapcsolata a hatóságokkal. Természetesen nem a rendırség az egyetlen olyan hatóság, amellyel a bántalmazott asszonyok – kálváriájuk során – kapcsolatba kerülnek.

Meghatározó a gyermekvédelmi és más önkormányzati szervek szerepe, az ügyészséggel és a bírósággal, számos további hivatallal való találkozás is. A hatóságokon kívül jelentıs az ügyvédek, illetve a jogvédı szervek, továbbá az önkéntes szervezetek, csoportok szerepe is. Kísérteties hasonlóság fedezhetı fel a bántalmazás során végigélt élmények és a bántalmazó kapcsolatból való menekülési, kitörési kísérlet során átélt tapasztalatok között. A külvilággal, a hatóságokkal, a hivatalos és nem hivatalos szervekkel kialakuló kapcsolatban folytatódik az elmagányosodás folyamata, megerısödik a semmirekellıség érzése, és változatlanul fennáll az áldozat bőnbakká nyilvánítása, a brutális bántalmazás bagatellizálása, jelentıségének csökkentése. A bántalmazott nı pontosan tudja, hogy miken ment keresztül. Ugyanakkor a rendırségen és sokszor más hatóságnál is azt tapasztalja, hogy az ı (és gyermekei) kínzását „családi veszekedésnek” nevezik és magánügynek nyilvánítják. A bántalmazó kapcsolatban élve helyzetérıl alappal gondolja, hogy az érthetetlen, felfoghatatlan. Kapcsolatba lépve a hatóságokkal azt kell kérdeznie magától: miként lehetséges, hogy mindenrıl tudnak és mégsem tesznek semmit? Mi lehet erre a magyarázat? Ez a helyzet sem kevésbé érthetetlen és felfoghatatlan. A bántalmazóval való kapcsolatában úgy érzi, magára maradt, egyedül van a fájdalmával és a szégyenével. Az egyik oldalon áll ı és a másik oldalon az egész világ. Mindazok, akik nem tudják, hogy mi történik vele nap mint nap. A hatóságokkal találkozva: az egyik oldalon áll ı, a másik oldalon az egész világ: a rendırség, az ügyészség, a bíróság, a gyámhatóság, a segítı szervezetek… Mindazok, akik tudják, hogy mi történik (vagy mi történt) vele nap mint nap. A bántalmazó azt mondta: egy verés nem a világ. A hatóság azt mondja: nekünk komoly ügyekkel kell foglalkoznunk. A bántalmazó azt mondja: azt csinálok veled, amit akarok. Az én tulajdonom vagy. A hatóság azt mondja: ami a házasságban történik, magánügy. Vagyis a bántalmazó azt tesz a feleségével, amit akar. És a hatóság is azt tesz a bántalmazó feleségével, amit akar. A bántalmazó kidobja a feleségét az utcára azzal, hogy otthon nincs keresnivalója. A hatóság kitessékeli az utcára azzal, hogy nincs hatásköre az ügyben. A bántalmazó azt mondja, hogy megérdemelte a verést, mert ehetetlent fızött. A hatóság fürkészı szemekkel nézi végig, és az iránt érdeklıdik, vajon rendesen ellátta-e a háztartást. S esetleg azt is közli, hogy nem kellett volna a férjhez hozzámennie. Vagyis: amit kap, azt megérdemli. A bántalmazó folyamatosan bizonytalanságban tartotta, az életet kiszámíthatatlanná tette. A hatóság bizonytalanságban tartja: nem közli, hogy mik az ide vonatkozó jogszabályok, mi az egyik, és mi a másik hivatal feladata. A bántalmazás ciklikus természető: a verést jobb, kellemesebb, elviselhetıbb idıszakok váltották fel, majd kezdıdött újra feszültség, a félelem. A menekülést követıen jön a nagy csalódás: senki nem segít. Majd elérkezik a Csodajogász, a Csodaügyintézı, a Csodaszervezet. Megcsillan a remény, talán minden jóra fordul. Talán lesz lakás, lesz segítség… Majd jön az újabb csalódás; a Csodaember, a Csodacsapat sem tudott segíteni. A bántalmazott nı fél és szorong. A kapcsolat fennálllása alatt a bántalmazótól, utána, a bántalmazó brutalitásán kívül már az újabb és újabb rossz hírektıl is. A bántalmazott nı reménykedik: egyszer majd csak megváltozik, meggyógyul a férj, majd csak elmúlik ez a szörnyőség, és újra érthetıvé, elviselhetıvé válik a világ. A kapcsolatból menekülve, szabadulva reménykedik, hogy egyszer végre megértik. Egyáltalán: hogy elhiszik. Hogy komolyan veszik. Hogy az egyik hivatalnok majd hirtelen a homlokához csap és azt mondja: „Uramisten, most értettem meg. Magát éveken át brutálisan bántották, kínozták, félelemben tartották! És ezek után ön él anyaotthonban a gyerekeivel, a kínzója pedig a közös otthonukban. Most, azonnal intézkedem.”

A bántalmazott nı úgy érzi: ı felesleges nyőg, teher. Nincs helye ezen a világon. Senkinek nem fontos. A hatóságokkal való kapcsolatában ugyanezt érzi. A bántalmazó „elvesztette a türelmét”, amikor az asszony rosszkor szólalt meg vagy rosszat mondott. A hatóság, az ügyintézı, az ügyvéd elveszti a türelmét, amikor a bántalmazott nı már megint telefonálni merészel. És már megint rosszat kérdez: például azt, hogy hol aludjon aznap. 7. Jogesetek. A hatósági közömbösség „nyomai” többnyire olyan bírósági ítéletekben jelennek meg, amelyek tárgya egy élet kioltása. A meggyötört, rendszeresen bántalmazott nı elkeseredett próbálkozásai rövid, tömör közlésekben foglalhatók össze. „A családi konfliktusok több ízben a rendırség beavatkozását is szükségessé tették, a rendırségi intézkedések figyelmeztetéssel fejezıdtek be.” (IX/1. sz. jogeset) „A vádlott bántalmazta Veres Andrásné sértettet, akinek többször keletkezett kisebb sérülése. A bántalmazások során körülbelül 3-4 alkalommal a sértett a rendırséget is segítségül hívta, akik megjelentek a lakásban, de konkrét intézkedésre nem került sor.” (IX/2. sz. jogeset) A következı ügyben sértettként szereplı asszony büntetıeljárást kezdeményezett a bántalmazó férje ellen. A vádlott szabadlábon védekezett. A büntetıügy bírósági tárgyalásának napján fojtotta meg a feleségét. „Koós Ágnes sértett tizenkilenc évvel volt fiatalabb a terheltnél. Elıbb Gyulán éltek, ahol kapcsolatukra a rokonok közelsége rossz hatással volt. Hogy tılük távolabb kerüljenek, egy közeli faluban vásároltak házat, amelyhez gazdálkodásra alkalmas terület tartozott. A sértett szamára ez az életforma idegen volt, és az öt gyerek mellett a vádlott elvárásait nem tudta teljesíteni. Kapcsolatuk 1983-1984-ben romlott meg annyira, hogy ettıl kezdve többször külön éltek. A terhelt italozni kezdett, elıfordult, hogy megverte a sértettet, a gyerekekállami gondozásba kerültek. A házat eladták. 1991-ben a MÁV-tól, ahol mindketten dolgoztak, a családi szállón kaptak egy lakást, ahová együtt költöztek be. A gyerekek állami gondozásának megszüntetésekor kapott pénzbıl és hitelbıl házat vásároltak, amelyet lakhatóvá tenni, berendezni már nem tudtak. Az év végén a vádlott munkanélküli lett. Miután az együttélésük ismét megszakadt, hajléktalanná vált. A gyerekek intézetben nevelkedtek, de édesanyjuk továbbra is törıdött velük. A terhelt is ragaszkodik gyermekeihez. Az 1992 szeptemberéig terjedı idıben többször visszament volt közös otthonukba, utóbb azonban a sértett akarata ellenére. 1991. november 12-én Koós Ágnes önbíráskodás vétsége miatt feljelentést tett a terhelt ellen. A tárgyalást 1992. november 14-re tőzte ki a Pesti Központi Kerületi Bíróság. Csornai Miklós vádlott amiatt utazott az elkövetés helyszínére, már napokkal elıbb, november 6-án, hogy a hétvégén az intézetbıl hazaérkezı gyermekeivel együtt legyen. Ebben az idıben Csornai Ferenc, a legidısebb gyerek már az édesanyjával lakott. A pénzhiány, az italozás, a vádlott nem kívánt ott tartózkodása, a várható büntetés miatt többször összevesztek Koós Ágnes hétfı reggeltıl kedd délutánig dolgozott. Hazatérése után hosszasan veszekedtek. 1992. november 14-én Csornai Ferenc korán reggel dolgozni ment, a vádlott és felesége egyedül maradt a lakásban. A terhelt ideges volt a tárgyalás miatt. Miközben készülıdtek és a sértett öltözni kezdett, veszekedtek, a házasélettel kapcsolatban is vitatkoztak Koós Ágnes azt

mondta a terheltnek, »pusztulj innen«, aki erre olyan dühös lett, hogy szembıl két kézzel megragadta a nyakát és legfeljebb közepes erıvel megszorította. A sértett a nyaka megragadása után pillanatok alatt meghalt. A vádlott egy mőanyag övet is tekert a nyakára, nem állapítható meg, mikor, milyen körülmények között. Ezután betette a ruhásszekrénybe, rácsukta az ajtót, a lakásból eltávozott, egy másik városba utazott. Koós Ágnes holttestét 1992. november 15-én késı este a fia fedezte fel.” (IX/S.sz. jogeset) 8. A fejezet epilógusa, avagy: képek a jövıbıl. A helyszín: Magyarország, Kisváros Az idıpont: 2000 tavasza, késı este Kisváros rendırkapitányságán cseng a telefon. Az ügyeletes végighallgatja a hívót, megköszöni a bejelentést, majd rádión a következıket mondja járır kollégáinak: „Súlyos bőncselekményrıl érkezett bejelentés az Újvilág utcából. A 10. számú házban Nagylegény Géza bántalmazza, ütlegeli, rugdalja a feleségét. Azonnal menjetek a helyszínre.” Néhány perc múlva rendırautó áll meg az Újvilág utca 10. számú ház elıtt. A két rendır gyors léptekkel megy a házba. A nézelıdı szomszédok meggyızıdése, hogy valami súlyos dolog történhetett. A bejelentést tevı szomszédasszony kellemesen meglepıdve gondolja magában: „Úgy látszik, manapság nem várják meg, amíg vér folyik. Vajon az én életem hogy alakult volna, ha idıben segítenek?” Az egyik rendır hozzálép: – Ön tette a bejelentést? – Igen. – Mit látott? – Nagylegényné sikítva próbált kirohanni a házból, a férj utána. Ütötte, rúgta az asszonyt, ahol érte, és visszarángatta a lakásba. A gyerekek nagyon sírtak. – Legyen nyugodt, asszonyom, önt semmiféle bántódás nem érheti a bejelentése miatt. Amennyiben Nagylegény úr fenyegetné, azonnal forduljon a rendırséghez. Most gyorsan kell intézkednünk, de adok Önnek egy füzetet a tanúk jogairól, kérem, olvassa el.” A helyszín: Kisváros, Búfelejtı kocsma Idıpont: 2000. április 10. – Hallottátok, hogy megint bezártak valakit, mert megverte az asszonyt? – Ne is mondd. Micsoda hely lett ebbıl a Kisvárosból. Az ember már a saját feleségét sem ruházhatja meg. – De nem ám! Akkora cécót csinálnak belıle, a törvényt emlegetik meg a jogot… – Még a Józsi rendır is velük van, pedig ı rendes volt régebben. Állítólag valami fejtágítóra járt az összes rendır, meg a gyámügyesek, az önkormányzatosok, mindenki ott volt. Elmagyarázták nekik, hogy bőnt kell csinálni abból, ha az embernek a saját házában eljár a keze. – Nem tisztelik már az ember magánügyeit sem. Teljesen a feje tetejére állt a világ. – Én már lassan egy sört se merek meginni, nehogy otthon felkapjam a vizet, aztán még bajba kerüljek. – Nem tudom, hová vezet ez a nagy jogállam. Lassan már csak régi szép emlék lesz, amikor az ember a saját házában azt csinált, amit akart. Felhasznált irodalom: Andrew Clapham: Human Rights in the Private Sphere. Clarendon Press, Oxford 1993

Susan S. M. Edwards: Policing „Domestic” Violence – Women, the Law and the State. Sage Publications, London, Newbury Park, New Delhi 1989 Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete, Akadémiai Kiadó, Budapest 1992 Raymond I. Parnas: Criminal Justice Resposes To Domestic Violence, in: Lloyd E. Ohlin és Frank J. Remington (szerk): Discretion in Criminal Justice – The Tension Between Individualization and Uniformity, State University of New York Press 1993

TIZEDIK FEJEZET „Miért is verné a Herceg Hófehérkét?…” A bántalmazás okai, a nemi szerepek és a családon belüli erıszak A bántalmazó 1. Elméletek a feleségbántalmazás okairól. A családon belüli erıszak kutatói különbözı magyarázatokat találtak a jelenség okaira, gyökereire. Mielıtt az okokkal kapcsolatos saját álláspontomat részletesebben kifejteném, a szakirodalomban fellelhetı legfontosabb teóriákat ismertetem. a) A jelenség okát az egyénben rejlı sajátos pszichológiai tulajdonságokra visszavezetı kutatók álláspontja szerint a feleségbántalmazás gyökere a bántalmazó valamiféle lelki rendellenessége. Ez lehet lelki (illetve elme-) betegség, betegséget nem jelentı olyan személyiségjegyek összessége, amelyek valószínősítik, hogy valakibıl bántalmazó válik, kommunikációs probléma (azaz nehézség a gondolatok, az érzések kifejezése terén), illetve a gyermekkorban a saját családi környezetben megtanult viselkedésminták. Ez az elméletcsoport a családon belüli erıszakot olyan devianciának (a „normálistól eltérı” magatartásnak) tekinti, amely nem társadalmi tömegjelenség, hanem csupán az egyének egy kis, elszigetelt csoportját érinti. Éppen ebben rejlik a teória legnagyobb hibája: tagadja azt, illetve nem ad magyarázatot arra, hogy a jelenség igen nagy számú családban létezik, s a társadalom jelentıs része (a hatóságok is) közömbösen szemléli az erıszaknak ezt a formáját. Nem elemzi továbbá, hogy miért kifejezetten férfiakra jellemzı ez a „betegség”, és miért szinte kizárólag nık az áldozatok. Háttérbe szorítja tehát a családban és a társadalomban kétségtelenül jelen lévı hatalmi viszonyokat, és a „betegséget”, a „pszichológiai rendellenességet” ettıl mesterségesen elszakítva vizsgálja. Egyébiránt a tényeknek sem felel meg, hogy a bántalmazók betegként lehetnének diagnosztizálhatok, illetve hogy azonosítható lenne a személyiségjegyeknek egy olyan csoportja, amely kifejezetten a feleségbántalmazókra jellemzı. Ellenkezıleg: a bántalmazók jelentıs része munkaképes, a társadalmi normákat hajlandó tiszteletben tartani és azokat a feleségén kívül mindenki mással szemben betartani. Kétségtelenül vannak olyan feleségbántalmazók, akik mással szemben is agresszívan viselkednek, azonban azt, hogy a szomszédokkal vagy az ivócimborákkal durvák, nem szokták betegségnek tartani. Ebbıl is látszik, hogy a feleségbántalmazást patologizáló, betegségként, az egyén pszichológiai rendellenességeként feltüntetı magyarázatok kiemelik az erıszakos bőncselekmények körébıl az elkövetıvel szoros kapcsolatban élı nı sérelmére elkövetett bántalmazást, és azt „másnak” s voltaképpen (pontosan a betegségjelleg miatt) megbocsáthatóbbnak tekintik, mint a feleségen, élettárson kívüli személyek megverését, terrorizálását. A feleségbántalmazók személyiségjegyei és élettörténete sokféleséget mutatnak. Ami közös mindannyiukban: valamiért úgy érzik, megtehetik, hogy feleségüket vagy élettársukat verjék, terrorizálják, megerıszakolják. Amennyiben léteznek olyan személyiségjegyek (például az önbizalom alacsony szintje), amelyek nagyszámú bántalmazó férfiban megtalálhatóak, ezeknek szerepük lehet a segítség, tanácsadás vagy terápia meghatározásában. E személyiségjegyek azonban magát a jelenséget nem magyarázzák meg. Nincs ugyanis olyan pszichológiai jellegzetesség, amely meggyızı magyarázatul szolgálna arra, hogy valaki miként jut el a másoknak való szándékos és rendszeres fájdalomokozásig, miközben a

szenvedést nem a fınökének, az ügyfelének vagy az orvosának, hanem a hozzá formálisan legközelebb álló nınek okozza. Miért neki? S az esetek többségében miért kizárólag neki? Ugyanez áll a kommunikációs nehézségekkel kapcsolatos magyarázatokra is. Mért a feleség, az élettárs felé kell erıszakkal, bántalmazással „kommunikálni” az érzéseket és a gondolatokat? Hogyan képes áthidalni a kommunikációs nehézségeit ugyanaz a férfi a munkahelyén, a hatósági ügyintézés vagy orvosi kezelés során? A családon belüli erıszak jelenségének egyik jelentıs kutatója szerint a kizárólag az egyénben rejlı okokra nem több mint az esetek 2-3 százaléka vezethetı vissza. Az elmélet hibája, álláspontom szerint, az is, hogy amennyiben elfogadjuk: a feleségbántalmazás betegség, illetve bizonyos személyiségjegyekbıl egyenesen következı magatartás, akkor azt is elfogadjuk, hogy a bántalmazó a saját akaratától teljesen független okok miatt erıszakoskodik és terrorizál. Ebbıl következıen magatartásáért nem felelıs és azon változtatni sem tud, illetve csak abban az esetben tud, ha meggyógyul, ez utóbbi pedig esetleges tényezı. Az egyéni pszichológiai problémák elméletének kritikusai szerint tehát a teória elfogadhatatlan, mert a jelenséget társadalmi összefüggésrendszerébıl, a hatalmi viszonyok közül mesterségesen kiszakítva vizsgálja. Ugyanez a kritika éri azokat, akik a feleségbántalmazást kizárólag a gyermekkorban tanult viselkedésminta következményeként fogják fel. Ezt az elméletet a szakirodalomban bántalmazási kör teóriának nevezik, utalva arra, hogy azok, akik gyermekként tapasztalták, amint apjuk bántalmazta anyjukat, felnıttként maguk is feleségbántalmazókká válnak. A bírálatok számbavétele elıtt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a kutatások ténylegesen igazolnak ilyen összefüggést. Arról, hogy milyen gyakori az asszonyverés mintakénti megtanulása, különbözı kutatási eredmények születtek. A vita tárgya tehát nem az, hogy a gyermekkorban tapasztaltak befolyásolják-e a felnıttkori viselkedést, hanem az, hogy önmagában a tanult magatartásminta megmagyarázza-e a jelenséget, illetve tekinthetı-e a feleségbántalmazás okának. A válasz egyértelmően nemleges, a következık miatt. Az a gyermek, aki látja és tapasztalja az édesanyja bántalmazását, épp úgy rögzítheti, hogy az ilyen magatartás rossz és elfogadhatatlan, mint ennek ellenkezıjét. A tény, hogy az apa rendszeresen és hosszú évekig bántalmazhatta az anyát (s hogy ezt a magatartást a gyermek megtanulta), leginkább annak a következménye, hogy a bántalmazóval szemben senki nem lépett fel, a környezet és a hatóságok eltőrték, hogy a család terrorban éljen. Ennélfogva a megtanult magatartás is azért következhetett be, mert a jelenséget a társadalom elfogadta, természetesnek vette, az áldozatokat pedig segítség nélkül hagyta. Nyilvánvalóan nem tanulta volna meg a feleségbántalmazást a felnıtté váló gyermek, ha azt látja, hogy az ilyen magatartás felháborodást vált ki, a bántalmazást pedig felelısségre vonás követi. Az, hogy a gyermekként tapasztalt feleségbántalmazás mintaként szolgál a majdani felnıtt számára, egy okkal több arra, hogy a jelenséget komolyan vegyük és ne tőrjük el. A gyermeket azonban nemcsak ezért, azaz nem csak „jövendı felnıtt minıségében” kell megvédeni a szörnyő élményektıl, hanem elsısorban azért, mert joga van az erıszakmentes, kiegyensúlyozott gyermekkorhoz. (S természetesen az anyának is joga van, joga lenne az erıszakmentes élethez és az emberi méltósághoz.) A bántalmazási kör elmélete tehát nem szolgál magyarázatul a jelenség okára, hiszen egyegy család egymást követı generációit a társadalomtól, a környezettıl idegen vákuumban szemléli s úgy tekinti, mintha a feleségbántalmazás jelenségét egyszer valaki megteremtette volna, s az azóta is szinte automatikusan és más egyéb tényezıktıl függetlenül „öröklıdne”. A betegségelmélethez hasonlóan ez a teória is odahat, hogy a bántalmazónak voltaképpen nem is kell felelısséget éreznie a tettéért, hiszen „nehéz gyermekkora volt”, és a brutalitásra mások

tanították. Úgyszintén vétlennek tünteti fel a társadalmat, hiszen mit is lehet tenni, ha egyszer ez a jelenség apáról fiúra öröklıdik. b) A család mőködészavarainak elmélete a családot egységes egészként szemléli, amelyben az erıszak jelensége nem más, mint a családtagok kapcsolati problémáinak tünete. Ebbıl következıen – a teória szerint – nem a bántalmazásra kell reagálni és nem a bántalmazót kell felelısségre vonni, illetve magatartásának megváltoztatására, az erıszak megszüntetésére kényszeríteni, hanem a család egészét kell „kezelni”. Tekintettel arra, hogy széles körben elfogadott az a családi szereposztás, amelyben a nı feladata a család nyugalmának biztosítása, az otthon melegének fenntartása és a folyamatos áldozathozatal, az elmélettıl nem idegen, hogy az áldozatot tegye felelıssé saját bántalmazásáért. A család együttes kezelése, a bántalmazás családterápiával történı „gyógyítása”, amellett hogy elmossa a határokat az erıszak és annak elszenvedése között, gyakran kifejezetten életveszélyes is. A terápia során ugyanis együtt van és egymással együttmőködni kényszerül a félelemben és fenyegetettségben élı áldozat azzal, aki ıt félelemben tartja és fenyegeti. Az egyik fél ennélfogva kifejezetten az erı pozíciójában van a másikkal szemben. E megközelítésbıl adódik, hogy a család mőködési zavarainak feltárására irányuló törekvések mögött eltörpül a helyzet veszélyességének, a bántalmazott személy kiszolgáltatottságának realitása, s így nincs lehetıség arra, hogy az illetı a testi épsége és az élete védelmében megkapja a szükséges segítséget és támogatást. Természetesen lehetséges, hogy az adott családban ténylegesen komoly problémák, mőködési zavarok lépnek fel, amelyekre azonban senkinek sincs joga erıszakkal válaszolni. Ez ugyanis attól függetlenül bőn, hogy a családot egységes rendszerként fogjuk-e fel vagy sem. A család mőködési zavaraira a bántalmazó olyan választ ad, hogy bántalmaz, fenyeget, terrorizál. Ez az ı választása, amiért neki és nem a többi családtagnak kell felelnie. Amennyiben a bántalmazó felismeri és elfogadja, hogy magatartásán változtatnia kell, és az áldozat is úgy dönt (illetve az áldozatok úgy döntenek), ebben a folyamatban szabad akaratukból részt vesznek, akkor könnyen elképzelhetı, hogy ez a megközelítés majdan sikerre vezet. Ennek azonban elıfeltétele, hogy a bántalmazott családtagok személyes biztonsága biztosított legyen, s hogy félelemtıl mentesen, valóban szabadon vegyenek részt a folyamatban. Más megfogalmazásban: a család egészének együttes kezelésére, a család mőködési zavarainak feltárására s esetleges orvoslására csak azt követıen kerülhet sor, hogy a bántalmazó belsı meggyızıdésévé vált az erıszak tarthatatlansága, az áldozat pedig már annyira megerısödött (ha kell, hatósági támogatással), s biztonsága oly mértékben garantált (például a bántalmazó ideiglenes elköltözésével), hogy valóban szabad akaratából, egyenlı félként vesz részt a közös terápiás munkában. Ami az oksági összefüggést illeti: a család mőködési zavarai nem tekinthetık a feleségbántalmazás okának, hiszen a vizsgált jelenség nem a rossz házasság, a boldogtalan családi élet, hanem a brutalitás, az erıszak. c) A szegénységet, a munkanélküliséget, a stresszt vagy az alkoholt, illetve más körülményeket felelıssé tevı elméletek olyan (külsı) tényezıket tekintenek a feleségbántalmazás okának, amelyek, más kutatók álláspontja szerint, csak közreható tényezıkként értékelhetıek. d) A legmeggyızıbbnek azokat az elméleteket tartom, amelyek az emberek egyes csoportjai közötti hatalmi viszonyokat teszik felelıssé a családon belüli erıszakért. Álláspontjuk szerint hiba lenne megkerülni azt a kérdést, hogy a házasságon belüli rendszeres és súlyos bántalmazásoknál miért szinte kizárólag férfiak az elkövetık, és nık az áldozatok. A választ

abban látják, hogy a nık a társadalomban a férfiakhoz képest alárendelt helyzetben vannak, s a férfi hatalomgyakorlása, uralkodása a nı fölött széles körben elfogadott társadalmi jelenség. 2. A hatalmi viszonyok és a bántalmazás (erıszak) összefonódása. Számos férfi is tapasztalja azt a sajnálatos tényt, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévı személy feletti hatalomgyakorlás szoros kapcsolatban áll az erıszak jelenségével. Az ı esetükben a hatalmi viszonyokból fakadó erıszak, brutalitás elszenvedésének színtere többnyire nem a család, hanem a katonaság, a börtön, a háborús fogság. Az emberek közötti kapcsolatokat a laktanyában éppúgy nem az egyenrangúság, a másik méltóságának tisztelete, az együttmőködés, hanem az alá-fölérendeltség, az erı kultusza jellemzi, mint a bántalmazó családban. Néhány „öreg katona” ugyanazért bántalmazza az újoncot, amiért a brutális férj a feleséget: mert úgy érzi, hogy ezt megteheti, hiszen neki az áldozat alárendeltje, és az ı uralma, hatalma korlátlan felette. Saját pozícióját úgy tudja erısíteni, saját hatalmasságát úgy tudja bizonyítani, ha mást nála gyengébbnek és kiszolgáltatottabbnak tüntet fel. Ennek legbiztosabb módja, ha lelki terrort alkalmaz, illetve tettlegesen bántalmaz. Az elfogadott normák szerint az elismerés, a közösségben (illetve a családban) elfoglalt központi szerep zsinórmértéke az erı felmutatása, amit mi sem igazol jobban, mint mások félelme. Meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – s éppúgy meg kell mutatni, hogy ki az úr a zárkában vagy a körleten. Ezek az intézmények, illetve élethelyzetek a külvilág ellenırzése elıl éppúgy elzártak, mint a család. A kiszolgáltatott helyzetben lévı katona vagy fogoly éppoly nehezen jut segítséghez, mint a bántalmazott nı. Amikor egy katonaviselt férfi azt kérdezi, miért nem „lép valamit” az az asszony, akit a férje bánt és terrorizál, az illetınek vissza kellene gondolnia arra, mit tett ı akkor, amikor huszadszor is felmosatták vele a folyosót, kitisztíttatták a WC-t… Fordult-e a parancsnokhoz, a katonai ügyészhez, kérte-e, hogy helyezzék el másik alakulatnál, mivel a helyzete tarthatatlan? S ha nem, miért nem, hiszen – legalábbis elvben – meglett volna rá a lehetısége. A helyzettel, a hatalommal való visszaélés természete rendkívüli hasonlóságot mutat a családon belüli erıszak és a totális intézményeken belüli erıszak összevetésekor. Ahogy a következı jogesetbıl kiderül, még az erıszak megnyilvánulási formái is azonosak, s megfigyelhetı a tettleges bántalmazás, a lelki terror és a szexuális visszaélés összefonódása is. A hat vádlott közül három fogdaıri szolgálatot teljesített, a többiek a fogdafenyítését töltı sértett zárkatársai voltak. BH 1994. 522. „(…) A sértett a vádlottakhoz képest, a szolgálatban töltött idıt tekintve elsı idıszakos volt, azaz újonc katonának számított. A sértett 1993. június 1-jén ezdte meg a tíznapos fogdafenyítésének a töltését. A vádlottakat – mint öregkatonákat – ingerelte, hogy a sértett visszabeszélt, az utasításukat nem akarta végrehajtani, kritikai észrevételei voltak. Ezért az elsırendő és a másodrendő vádlott június 2-án, 4-én és 6-án különbözı idıpontokban bántalmazta a sértettet. Az ütések általában a sértett hátát és a vállrészét érték A bántalmazás a sértettnél fájdalomérzetet váltott ki, és az ütések nyoma meglátszott a bırén. Június 5-én 15 óra körüli idıben az ötödrendő vádlott arra utasította a sértettet, hogy a zárka sarkában lévı székre üljön. A sértett ezt megtagadta, mire a vádlott a bakancsos lábával ıt egy esetben farba rúgta. Június 6-án reggel 9 óra körüli idıben az ötödrendő és a hatodrendő vádlott arra utasította a sértettet, hogy ventilátor módjára, széttárt karokkal forogjon körülöttük és ezáltal hőtse ıket. A sértett az utasítást végrehajtotta, de mivel azt mondta a vádlottaknak, hogy »hülyék«, ezért ıt az ötödrendő vádlott legalább öt esetben bakancsos lábbal vese-, illetve fartájékon rúgta,

míg a hatodrendő vádlott néhány esetben ököllel ütötte meg. Június 6-án a másodrendő vádlott és az ugyancsak ırszolgálatban levı L. D. honvéd a fogda folyosóján a radiátorból a vizet szándékosan a folyosóra engedte ki, melyet a sértettnek kellett feltakarítania. (…) (Egy késıbbi alkalommal) a délutáni órákban a harmadrendő vádlott a sértettet – mert a vádlottat »kopasz gyökérnek« nevezte és az anyját szidta – a falhoz nyomva, a nyakánál fogva megemelte, majd két esetben közepes erıvel ököllel jobb vállon ütötte. Tizenhat óra körüli idıben a fogdába ment az elsı- és a másodrendő vádlott. A másodrendő vádlott egy cigarettát és három csikket adott át a sértettnek, akit arra utasított, hogy ütemre szívja el. A vádlottak tudták, hogy a sértett nem dohányzik. A sértett az utasítást végrehajtotta, miközben a cigarettázástól köhögni kezdett. A cigarettázás közben az elsırendő vagy a másodrendő vádlott egy égı cigarettával a sértett hátán, a jobb lapocka felett 0,8·0,8 centiméteres égési sérülést idézett elı. Ezután a másodrendő vádlott a sértettnek átadott egy szexújságot, és ıt arra utasította, hogy elıttük önkielégítést végezzen. A sértett ez ellen tiltakozott, és a kapott utasítást nem akarta végrehajtani. Az elsı-, a másod- és a harmadrendő vádlott veréssel fenyegette a sértettet, ha az utasítást nem hajtja végre. A sértett a fenyegetés hatására elkezdte az önkielégítést, de mivel a hímvesszı merevedése nem következett be, arra kérte a vádlottakat, hogy rövid idıre egyedül lehessen a zárkában. A hímvesszı megmerevedése után a sértett kijött a zárkából és az önkielégítést tovább folytatta a vádlottak elıtt, amelynek hatására a sértettnél bekövetkezett a magömlés. A cselekményt végignézte a negyedrendő, az ötödrendő és a hatodrendő vádlott. Ezután a harmadrendő vádlott arra utasította a sértettet, hogy gázálarcban száz guggolást hajtson végre. A vádlott a sértettet egy zárkába kísérte, ahol néhány guggolás után a sértett kijelentette, hogy azt nem bírja tovább csinálni, majd a guggolást abbahagyta. Idıközben az elsırendő vádlott bevizelt az egyik zárkába, amelyet a sértettnek kellett kitakarítania. Késıbb a negyedrendő vádlott kickboxrúgással elıször bakancsos lábbal, majd mezítláb legalább nyolc-tíz esetben vese-, illetve gerinctájékon rúgta a sértettet olyan erıvel, hogy a sértett a rúgások következtében szinte minden esetben elesett. Ezután az ötöd- és a hatodrendő vádlott külön-külön legalább három-négy esetben megrúgta, illetve ököllel megütötte a sértett felsı testrészét. E bántalmazás után a sértett sírva fakadt és közölte zárkatársaival, hogy másnap kérni fogja egy másik fogdába történı áthelyezését. Ekkor a sértett sérüléseire a negyedrendő vádlott egy nedves ruhával borogatást tett. (…)” A hatalommal való visszaélés példái – ahogy láttuk – a külvilágtól elzárt intézményekben tőnnek a legkirívóbbaknak (ideértve a családot is!). Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy „finomabb” formákban a hétköznapi élet számos más színterén és helyzetében is jelen van az önkényes hatalmaskodás és a vele szemben álló kiszolgáltatottság, alávetettség. A szülı–gyerek, tanár–diák, fınök–beosztott, hatóság–ügyfél viszonyt gyakran jellemzi az egyik oldalon a bármire feljogosítottság, míg a másikon a védtelenség érzése. Miközben az emberi kapcsolatban erısebb pozícióban lévı személy többnyire arra hivatkozik, hogy az adott helyzetben (például a munkahelyen) szükség van a vezetésre, az irányításra, az általa gyakorolt módszerek: a megalázás, a félelemben tartás, a fenyegetés… stb. – gyakran túlzottak. Úgy gondolom, amíg életünk természetes része, hogy beosztottként, ügyfélként teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, s amíg a demokráciát nem a mindennapokban, hanem csak a nagypolitikában követeljük, nehezen vesszük észre az irányítás (szerencsésebb esetben az együttmőködés) és a függıségben tartás, alávetés közötti különbséget. Mindez szükségszerően érinti a családon belüli viszonyokat is, hiszen az utóbbiak szinte „leképezik” mindazt, ami a társadalomban történik. 3. A nemi szerepek és az erıszak.

Sokan vallják, hogy a feleségbántalmazás okairól nem lehet általánosságban beszélni, hiszen „minden eset más”, és az egyén pszichológiai tulajdonságaitól függ, hogy bántalmazóvá, bántalmazottá válik-e. Annak fenntartása mellett, hogy az egyénben rejlı okok és összefüggések feltárása is bizonyára fontos és hasznos lehet, én magam úgy gondolom, hogy elsırendő fontosságú a társadalmi összefüggésekben rejlı okok vizsgalata. Ezek egy részét fentebb már érintettem. Most azt kísérlem meg bemutatni, hogyan függnek össze egymással a hatalmi viszonyok, a nemi szerepek és az erıszak, ezen belül is a nık elleni erıszak, különös tekintettel a feleségbántalmazásra. A kisgyerekkori szocializáció során igen fontosnak tartjuk, hogy a gyermekeket megfelelıen felkészítsük késıbbi nıi, illetve férfi szerepükre. Miközben általánosnak tekinthetı az a nézet, hogy a nemek közötti különbségek velünk születettek, az is tény: a nevelés óriási szerepet játszik abban, ahogy a gyerek nıvé vagy férfivá válik. A kisgyerekek spontán játékát és a felnıttek reakcióit, figyelmeztetéseit, utasításait elfogulatlanul figyelve azt tapasztalhatjuk, hogy a „férfi tulajdonságokat” és „nıi tulajdonságokat” nagymértékben mi, felnıttek programozzuk a gyerekekbe a legkülönbözıbb módokon. Egyfelıl, a már említettek szerint, játékaikat irányítva, másfelıl saját példánkkal, azaz a gyerek környezetében élı felnıtt nık, illetve férfiak sajátos viselkedésmintáival. Gondoljunk csak azokra az egyszerő példákra, amikor kisfiúknak azt mondjuk, hogy „csak nem fogsz fiú létedre sírni”, vagy kislányunknak, hogy „egy kislány nem verekszik”. Ezek a figyelmeztetések komoly és hosszú távon ható tartalmúak. A kisfiú megtanulja belıle, hogy egy férfinak ne legyenek érzései, ne mutassa ki a fájdalmát, „legyen kemény”. A kislány pedig ne azért ne legyen erıszakos, mert az erıszak alapvetıen és mindentıl függetlenül rossz és elfogadhatatlan, hanem azért, mert egy nıhöz nem illik. A játékok kiválasztásánál ügyelünk arra, hogy a kislányok babákat, babaápoló szereket, kiskonyhát és edényeket, kissöprőt és kislapátot kapjanak. Ha fiútestvér kezd el játszani ugyanezekkel a tárgyakkal, netalán ugyanolyan szenvedéllyel, mint a nıvére, akkor gyorsan elvesszük tıle, nehogy „nıiessé” váljon, netalán valami „ferde hajlama” alakuljon ki. Gyorsan kezébe adjuk a versenyautót, az erıs és bátor katonát vagy a Superman figurát, esetleg egy puskát. Figyeljük meg a klasszikus mesék nıi és férfi szereplıik közvetítette mintákat. Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipıke és társaik végtelenül szerény, alázatos, önfeláldozó, házias teremtések, akik szomorú sorsukban (amit természetesen nem egy brutális férfi, hanem egy gonosz nı okoz) éjt nappallá téve szorgalmasan végzik a házimunkát, gondoskodnak a törpékrıl vagy másokról, közben álmodoznak arról, hogy egyszer csak eljön a Herceg, akivel elsı látásra egymásba szeretnek, és aki majd kimenti ıket abból a rossz helyzetbıl, amelybıl saját erejük segítségével úgysem tudnának kitörni. A nıi mesefigurák fı célja egybeesik azzal, amit a játék baba fürdetése, a kissöprővel való söprögetés sugall: a leány-, az anya- és a feleségszerepre készül. Gondoskodónak, mindig kedvesnek és bájosnak kell lennie, olyannak, mint amilyen majd ideális feleségként lesz. Az iskolai tankönyvekben ábrázolt fızı anyuka és tévét nézı apuka fölött nyomtalanul múlnak el a társadalom változásai, ugyanazt az elvárást sugározzák a férfiról és a nırıl, mint évtizedekkel ezelıtt. Természetesen a férfinemre is igen korlátozóan hatnak ezek a sztereotip elvárások. Miközben a nınek olyan szépnek kell lennie, mint egy Barbie babának, és olyan gondosnak, mint Hófehérkének, a férfi legyen olyan sikeres és legyızhetetlen, mint Superman, Batman vagy a világot járó és szerencsét próbáló vándor. A felnıttkori tapasztalatok tovább erısítik a nemi szerepekkel kapcsolatos elképzeléseket. A televízió komoly felnıtt mősorait bekapcsolva a szellemi erıfeszítésektıl és az ország iránti felelısség súlyától görnyedı, gyöngyözı homlokú, sötét öltönyös urak töltik meg a parlament

padsorait vagy ülik körül a vitamősor kerekasztalát. A mősorszünetekben jókedvő, kiegyensúlyozott és gyönyörő nıket látunk a reklámokban, mindig két szerep valamelyikében: vagy kihívó és szexis bombázóként, vagy családjáról gondoskodó, odaadó édesanyaként. Mindkét szerepet kitörı lelkesedéssel vállalják a jelenetekben, hol annak örülve, hogy mosogatni lehet, hol a kiváló mosószerrel eltávolított foltnak, hol a baba száraz popsijának, hol pedig a legújabb szárnyasbetétnek… Ezek a mélyen rögzült és folyamatosan sulykolt nemi szerepek szoros összefüggésben állnak a bántalmazás jelenségével. Az a nı, aki úgy gondolja, hogy a folyamatos áldozathozatal a legfontosabb asszonyi érték, nehezen fogja észrevenni a bántalmazási folyamat kezdetét, s arról is nehezen lesz meggyızhetı, hogy nem kell bármilyen áldozatot meghoznia a család összetartásáért. Az a férfi pedig, akit arra neveltek, hogy folyamatosan az erejét és a határozottságát kell mutatnia, nehezen hiszi el, hogy mindezzel nem taposhatja meg egy másik felnıtt ember méltóságát. 4. Kibıl lesz bántalmazó? Történetek – férfiakról. A szakirodalom ez idáig nem állapított meg semmiféle olyan speciális tulajdonságot, amely összefüggésben lenne azzal a ténnyel, hogy egy férfi bántalmazóvá válik. A feleségüket fizikai, lelki és szexuális terror alatt tartó férfiak között városi fizikai munkások, falusi parasztemberek éppúgy megtalálhatók, mint katonák, rendırök vagy orvosok, jogászok, mérnökök. Az iskolai végzettséggel tehát nincsen szoros össze függésben a bántalmazás „szokása”. Noha kétségtelenül magasabb a száma az ismertté vált, családon belüli bőncselekmények elkövetıi között az alkoholfogyasztóknak, mint a nem alkoholistáknak, nagyon fontos felismerni, hogy az alkohol nem okozója az erıszaknak. A bántalmazók között vannak teljesen józan életvitelőek, alkalmi alkoholfogyasztók, rendszeresen italozók és súlyos alkoholisták is. Az utóbbiak között egyesek kizárólag akkor bántalmaznak, amikor ittasak, ugyanakkor nagy számban elıfordulnak olyanok is, akik józanul éppúgy terrorizálják és verik a családjukat, mint részegen. Annak felismerése, hogy az alkohol önmagában nem okozója az erıszaknak, fontos abból a szempontból, hogy önmagában az alkoholról való leszokás vagy leszoktatás nem szükségszerően vezet az erıszakról való leszokáshoz. Az utóbbi legfontosabb eleme annak felismerése, hogy az erıszak elfogadhatatlan, és hogy maga a bántalmazó kíván azzal egyszer s mindenkorra felhagyni. Külföldi kutatások azt támasztják alá, hogy az alkoholproblémával küzdı bántalmazó esetében egymással párhuzamosan kell kezelni az alkoholfüggıséget és az erıszakosságot. Ismét csak hangsúlyozni kell, hogy egyik beavatkozás sem lesz sikeres anélkül, hogy maga a bántalmazó kívánna e magatartásával és szokásával felhagyni. Sajnálatos módon a feleségbántalmazás jelensége generációról generációra „újratermelıdik”. Azoknak a férfiaknak, akik ma bántalmazzák a feleségüket, igen nagy csoportja gyerekkorában maga is elszenvedıje volt a bántalmazásnak, illetve szem- és fültanúja az édesanyjával szembeni erıszaknak. (Megjegyzendı, hogy ez nem szükségszerő automatizmus. Ezt fentebb már igyekeztem igazolni.) Úgy gondolom, a következı történet sajnos szokványosnak tekinthetı. GYURI „Már az apám is ebben nıtt fel. A nagypapám kikötötte a nagymamámat a gémeskúthoz, mint egy kutyát. Nálunk az volt a hagyomány a családban, hogy a férfi az úr a háznál. Valahogy úgy gondolom, a kemény élet, a kemény munka megkeményítette az összes felmenım szívét

és lelkét. Már a nagypapáméknál is és apáméknál is az volt a jelszó, hogy »én vagyok a férfi, én dolgozom, én keresem a pénzt, így azt csinálok, amit akarok«. Furcsa, hogy ugyanakkor az asszonyok háztartási munkája és a gyerekek nevelése sohasem számított munkának. Szóval arra hivatkozva, hogy ı az úr a háznál, a nagyapám folyton megalázta és verte a nagymamát, az apám meg ugyanezt tette az anyámmal. Apám bennünket is vert, volt, hogy félig agyonvert szíjjal vagy bottal. Anyu védett bennünket, de attól apám még jobban felbıszült, megverte anyut, és bennünket még jobban. Állandóan féltünk, reszkettünk. Néha anyuval az ablakon át menekültünk, mert apu késsel fenyegetızött, hogy leszúr minket. De az is nagyon fájó volt, amikor éppen nem vert minket, csak éppen látványosan elvonult több napra egyik vagy másik barátnıjéhez. Azt mondta, azért van szüksége az ilyesmikre, mert a családjával nincs megelégedve, és mellettünk örömtelen az élete. Borzasztó volt azt érezni, hogy ennyire rosszak vagyunk. Anyunak csodával határos módon sikerült elválnia apámtól. Az elköltözése után még sokáig fenyegette, többször meg is támadta, de a végén mégis csak sikerült a válás. Furcsa, akkor is és ma is, felnıtt fejjel nem tudom egyértelmően utálni és elutasítani az apámat. A szörnyőségek ellenére is sok mindent kaptam tıle. Vannak szép emlékeim is, például amikor motorozni tanított. Olyannyira nem volt egyértelmő ez a kapcsolat, hogy a válás után még át is költöztem hozzá. Ezt persze utólag szégyellem, de be kell hogy lássam, az átköltözésben nagy szerepe volt apu csábításának, annak, hogy főt, fát ígért, saját motortól kezdve minden luxust. Anyu meg persze semmit sem tudott ígérni. Nagyon nehéz szembesülnöm azzal, hogy én is folytattam a családi hagyományt. Olyan ez, mint valami szörnyő örökletes betegség, ami ellen semmit nem lehet tenni, legalábbis én azt hittem, hogy semmit nem lehet tenni. Nagyon-nagyon nehéz errıl beszélni: hosszú éveken át én is vertem a feleségemet. Többször akkora pofont adtam neki, hogy elájult. İ ugyanis lényegesen gyengébb testalkatú, mint én. Hogy mit éreztem, amikor ütöttem? Azért ütöttem, mert győlöltem, ugyanis úgy éreztem olyankor, hogy semmibe nem vesz engem. Amikor visszabeszélt, elborult az agyam, mert úgy éreztem, hogy nincs elıtte tekintélyem. Nehezen tudtam elviselni, hogy nem félt tılem. Így, utólag visszagondolva, azt hiszem, nyers voltam még, nem fogtam fel, hogy lettek volna más lehetıségeim, hogy mást is tehettem volna, mint a verést. A nagy változást egy olyan eset hozta, amikor nem a feleségemet vertem, hanem a gyereket. Megjegyzem, ez nem gyakran fordult elı. Egy napon szörnyő, elkeseredett dühöt éreztem a gyerekem iránt, mint utólag kiderült, tulajdonképpen egy félreértés miatt. Alkoholszagot éreztem a szobában, és azt gondoltam, ez a kicsi tízéves gyerek olyan buta volt, hogy meghúzott egy üveget a bárszekrénybıl. Tehetetlen dühömben és ijedtemben nekiestem és ütöttem, ahol értem. Egyszer csak ránéztem az arcára, és végigfutott rajtam a borzongás és a döbbenet. Míg élek, nem fogom elfelejteni a rettegést és a félelmet a saját gyerekem arcán. Mintha magamat láttam volna harminc évvel korábban. Olyan iszonyatos érzés volt, hogy ez megtörténhetett, hogy én képes voltam ugyanazt tenni, mint az apám… ott, helyben elkezdtem zokogni. Elhatároztam, többet nem fogok ilyet tenni. Se a gyerekemmel, se a feleségemmel. Nem tehetem meg, hogy félelmet keltsek azokban, akiket szeretek. Olyan mélyen rögzült bennem mindaz, amiket gyerekkoromban láttam és tanultam, hogy tisztában voltam vele, nagyon nehéz lesz megszabadulni a megszokott beidegzıdésektıl. Nagyon furcsa belegondolni, hogy egy gyerek végigéli ezt az egész borzalmat, és aztán, felnıve, ahelyett hogy mindent egészen másképp csinálna, pontosan olyanná válik, mint az apja, a nagyapja, a dédapja… De valahogy azt hittem, ez a természetes, maga az élet ilyen.

Abban a pillanatban, mikor a gyerekem szenvedı arcát megláttam, amikor találkozott a tekintetünk, akkor hasított belém, hogy a kört egyszer meg kell szakítani, hogy ebbıl a rettenetes betegségbıl ki kell gyógyulni… hogy ez nem mehet így generációról generációra. Ekkor kezdtem el küzdısportokkal foglalkozni. A sport alkalmas az indulataim, a felesleges energiám levezetésére, miközben az önfegyelmet is gyakorlom. Jóval kulturáltabbnak és emberibbnek tartom ezt a módszert, mint azt, hogy valaki a nála gyengébbeket püfölje.” A következı férfi interjúalany egyetlen nıt sem vert meg életében. Érdekes, hogy az asszonyverést kifejezetten „férfiatlan” dolognak találja, annak ellenére, hogy jelenlegi kapcsolatában is súlyos problémákkal küzd. PÉTER „Orvos vagyok. Régóta élek házasságban, és, szégyellem bevallani, van egy barátnım is. A kapcsolat néhány éve kezdıdött. Lenyőgözött ez a nı, teljesen a hatása alá kerültem, meg voltam ırülve érte, s ez jórészt még a mai napig is így van. Ezt ı pontosan tudja és rettentı jól ki is használja. Volt egy pár olyan jelenet a történetünkben, ami engem teljesen kikészített. Elmesélek kettıt. Elıször is, elrepültünk egy napra Milánóba. Imádja a szép ruhákat, én meg az olasz divatot, így elhatároztam, hogy bevásárolok neki. Mit mondjak, nem voltam szőkmarkú. Egész nap jártuk a legszebb belvárosi szalonokat, megvettem neki a legelegánsabb darabokat. Szenzációsan nézett ki bennük és nagyon örült nekik. Egy méregdrága étteremben ebédeltünk, én eközben is végig ıt bámultam, annyira vonzó volt a rajta lévı új ruhában, hogy alig vártam, hogy hazaérjünk és legalább egy rövid pásztorórára felugorhassak hozzá. Körülbelül egy fél lakás árát költöttem rá Olaszországban. Este landolt a gépünk Ferihegyen, beültünk a kocsimba, és hozzá indultunk Ahogy kivettem az új ruhákkal teli bıröndöt a csomagtartóból, ı egy hővös csókot nyomott az arcomra és azt mondta: »Köszi. Szia.« Én ránéztem és kértem, hadd menjek fel. Azt válaszolta, hogy most nincs kedve, és elindult a kapu felé. Éreztem, amint ment fel a pumpa az agyamban. A másik jelenet egy olyan alkalommal játszódott, amikor fent voltam nála. Szeretkeztünk, nagyon jó volt, mint mindig. Utána megitta az egész üveg francia pezsgıt, amit vittem neki, ettıl becsípett. Kitört belıle a hisztérikus zokogás és azt mondta, értsem meg, ı nem szeret engem és soha nem is szeretett. Igaz, hogy utólag bocsánatot kért és magyarázkodott, de én akkor és ott tudtam: beigazolódott a félelmem, valóban csak az anyagi támogatásom kell neki. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy más férfiak mit tettek volna ezekben a helyzetekben. De talán mégsem nekem kell szégyellnem magam, ha azt mondom: én azokat mélyen megvetem és férfiatlanoknak tartom. Hogy miért? Mert képtelenek arra az önfegyelemre és higgadtságra, ami, az én felfogásom szerint, a férfiasság legfontosabb része. Én is híve vagyok a kemény, férfias stílusnak, csak számomra a keménység nem azt jelenti, hogy az ember félig agyonveri a nála gyengébb nıt. A keménység az, ha valaki a legszörnyőbb helyzetben is képes tízig számolni, mély levegıket venni és megırizni az emberségét. Engem senki és semmi nem tud arra kényszerítem, hogy állattá váljak. Ugyanis ember vagyok. Férfiember. Úgy gondolom, hogy azokban, akik ütik-verik a nıket, legbelül egy bizonytalan, éretlen kisfiú lakik. Egy felnıtt ember szabadon dönthet. Miért választ olyan nıt, aki annyira idegesíti, kiborítja, hogy képes kivetkızni emberi mivoltából? Ha pedig csalódott, rosszul választott, miért nem szakít – méltósággal? Úgy, ahogy egy férfihoz illik. Miért nem képes higgadtan felmérni a saját lehetıségeit?” A Gyurihoz és Péterhez hasonló gondolkodású férfiak a világ számos országában részt vesznek olyan csoportokban, amelyek célja, hogy a bántalmazó férfiak magatartásán a meggyızés erejével változtassanak. A családjukban agresszívan viselkedı férfiak számára

ugyanis a változáshoz fontos, hogy megismerjék viselkedésük mozgatórugóit és „kitanuljanak” az általuk kizárólagosnak képzelt férfiszerepbıl. Ebben a folyamatban igen nagy szerepe lehet azoknak a férfiaknak, akik már leszoktak a bántalmazásról, illetve akik elutasítják a bántalmazást és képesek hatni más férfiakra. Az ilyen csoportok a feleségbántalmazók számára részben önkéntesek, részben a bőncselekményükért kiszabott büntetés részét képezik. Hatékonyságuk általánosan elismert, feltétlenül érdemes lenne elgondolkodni magyarországi bevezetésük lehetıségén. 5. A bántalmazás rizikófaktorai. Noha hangsúlyoztam, hogy egyetlen okkal sem lehet egyenes okozati összefüggésbe hozni a feleségbántalmazást, érdemes áttekinteni a szakirodalomban felsorolt azon tényezıket, amelyek nem oknak ugyan, de rizikófaktornak, illetve jelzésnek minısülnek (elsısorban a partner számára) a bántalmazóvá válás szempontjából. – Erıszakos családban nıtt fel a partner, ahol az erıszak normális viselkedésnek számított. – Hajlamos erıszakot alkalmazni a problémák megoldására (ennek jelzése lehet, ha már többször volt büntetve erıszakos bőncselekmény miatt, ha a viszonylag kisebb kellemetlenségekre is rendkívül erıteljesen reagál, ha tárgyakat tör össze vagy rongál meg, amikor mérges, ha állatokkal gonosz módon viselkedik). – Alkoholt vagy kábítószert fogyaszt. – Csekély az önbizalma, amit gyakran próbál kemény fellépéssel leplezni. – Gyakran féltékenykedik, nem csak férfiakra, hanem barátokra és családtagokra is. – Macho viselkedés jellemzi: úgy érzi, minden döntést neki kell meghoznia, közli, hogy pontosan mi a nı szerepe és feladata, és mi a férfié. Régimódi elképzelései vannak a férfiak és nık szerepérıl, s úgy gondolja, a nık másodosztályú állampolgárok. Elvárja a nıtıl, hogy kövesse a tanácsait, utasításait, és mérgessé válik, ha ez nem így történik, illetve ha a nı nem tudja kitalálni, hogy pontosan mit kíván, mit akar, mire gondol. – Megbántja a hozzá közel álló nıt (illetve más nıket is) oly módon, hogy gúnyneveket használ, megalázza és bőntudatot próbál kelteni. – Megpróbálja elszigetelni partnerét másoktól úgy, hogy megszabja, kivel találkozhat és beszélhet, ellenırzi, hogy mit csinál, hová megy, gyakran még azt is, hogy mit olvas. Minden lépését figyelemmel tartja és azt akarja, hogy minden percben a társával lehessen. (Természetesen fontos megjegyezni, amint e könyvnek az érzelmi bántalmazásról szóló fejezetében már kifejtettem, hogy ugyanezek a jelek lehetnek a romantikus és szenvedélyes szerelem megnyilvánulásai is. Ugyanakkor az elszigetelés és a folyamatos ellenırzés alatt tartás érzete feltétlenül intı jelzés, különösen ha az itt felsoroltak közül több is ráillik az udvarlóra.) – Gyakran hozza zavarba partnerét, illetve okoz neki félelmet a nézésével, a dühével, más tetteivel, gesztusaival. Elıfordul, hogy megrongálja a nı valamelyik tárgyát, esetleg bántja a háziállatot. Szeret veszélyes fegyverekkel játszadozni, esetleg fenyegetızik is azzal, hogy ezeket fogja használni az olyanokkal szemben, akik valami rosszat tesznek ellene. Minden nı tekintse intı jelnek, ha azon veszi észre magát: folyamatosan az jár a fejében, miként tudná megelızni a partnere újabb feldühödését. – „Jó bácsi, rossz bácsi taktika”: mintha egy emberben két különbözı személy lakozna. A szélsıséges kedvesség és a szélsıséges agresszivitás, lelki kegyetlenkedés váltakozik a viselkedésében.

– Kényszert és fenyegetéseket alkalmaz. Például: bántani vagy elhagyni fogja a partnerét, illetve öngyilkos lesz, ha a partner elhagyja. Mindig azt érezteti, hogy a társának kellene megváltoznia ahhoz, hogy ı ne legyen folyton mérges. – „Keményen” bánik a kiválasztott nıvel és fizikailag is kényszeríti arra, hogy olyasmit tegyen meg, amit a másik nem szeretne. – Gyakran tagadja a saját tetteit, illetve azok súlyát minimalizálja, a partner aggodalmát nem veszi komolyan, és folyamatosan a másikat hibáztatja a saját viselkedése miatt. – Anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe hozza partnerét, azáltal hogy akadályozza a meglévı állása megtartásában, illetve abban, hogy új állást találjon. A közös háztartásban ı kezeli a pénzt, és a partnernek kérnie kell, ha valamire szükség van. (Itt is megtévesztı az a gyakori helyzet, amikor egy életközösség kezdetén a férfi a szerelem nevében gyızi meg a partnerét arról, hogy a munkába járás feleslegesen vonná el a figyelmét és az idejét a kapcsolattól, és ezzel fájdalmat okozna a férfinak. Ezért a férfipartner hajlandó „meghozni azt az áldozatot”, hogy az asszonyt „kiveszi a munkából”. Sajnos az többnyire csak évekkel késıbb derül ki, valóban a nı szabad döntése volt-e az, hogy felhagy a munkával, vagy manipuláció eredménye és az elszigetelés elsı lépéseinek egyike. Újra azt javasolnám, a nı figyelje a saját érzéseit. Ezen túlmenıen pedig legyen figyelemmel a feleségbántalmazást megelızı egyéb rizikófaktorok esetleges fennállására.) 6. A bántalmazás okai és a bántalmazó magatartás megváltoztatása. A feleségbántalmazás jelenségével összefüggı kérdéskörök egyik legfontosabbika az, hogy „leszokhat-e” a bántalmazó a felesége terrorizálásáról, félelemben tartásáról, ütlegelésérıl. S amennyiben igen – hogyan lehet ezt elérni? Büntetéssel? Terápiával? Nos, valószínőleg egyikkel sem. A bántalmazásról való leszokás sikerrel kecsegtetı útja az, ha a férfinak valódi belsı meggyızıdésévé válik, hogy magatartása tarthatatlan, s nem gyakorolhat hatalmat, nem uralkodhat a házastársa, élettársa, barátnıje fölött. A büntetés (bármilyen súlyos is) önmagában nem vezet el ehhez a felismeréshez. Elmondható, különösen a hazai börtönviszonyok ismeretében, hogy a szabadságvesztés jó eséllyel teszi még agresszívebbé az elítéltet. Az olyan „terápia” pedig, amely a feleségbántalmazást betegségnek tekinti, és csupán az elkövetı személyiségében rejlı okokra vezeti vissza, szintén nem lehet sikeres. Véleményem szerint a hatékony fellépés két szakaszból áll. Elıször is, a társadalomnak, a hatóságoknak, a jognak éreztetnie kell az elkövetıvel, hogy a magatartását nem fogadja, nem tőri el. Ezért a bántalmazást jogellenes cselekményként kell kezelni és joghátrányt kell alkalmazni – ami lehet szabadságelvonással járó vagy azzal nem járó büntetés. A hatósági eljárásnak elsısorban arra kell irányulnia, hogy felkeltse az elkövetı felelısségérzetét. Ezt követıen a bántalmazót (a büntetés mellett) támogatni kell a változásban. A nyugati országokban ennek bevált módja olyan foglalkozássorozatok tartása, amelyek során a bántalmazók szakemberek segítségével szembesülnek magatartásuk mozgatórugóival, amelyek között fontos szerepet játszik a nı alacsonyabbrendőségének, alárendeltségének képzete és saját erıfitogtatásuk igénye. A korábbi fejezetben már idézett John Stoltenberg a bántalmazó férfiaknak szervezett (a büntetéssel együtt, illetve önkéntesen is igénybe vehetı) foglalkozássorozat megnyitó elıadásában a csoportokat vezetı szakembereknek egymással összefüggésben beszélt a hagyományos férfiszereprıl, a bántalmazásról és a bántalmazó magatartás megváltoztatásának jelentıségérıl. Lássunk néhány részletet ebbıl a beszédbıl: „Bizonyos férfiak megtanulnak egy szörnyő üzenetet: ahhoz, hogy igazi férfi legyél, le kell gyıznöd egy nı szabadságvágyát. Meg kell semmisítened a magánéletetekben, abban a

szférában, amelyrıl azt tanultad, hogy a saját tulajdonod, amelyrıl azt tanultad, hogy a te részed, hozzád tartozik, a te otthonod, a te kastélyod, ahol a partnered szabadságvágya egyenlı a te szabadságod hiányával, s ahol a te szabadságod egyenlı az ı szabadságának csorbításával: »Mi vagy te, valami papucsférj? Mutasd meg neki, hogy ki itt a fınök!« Az alkotmány kétszázadik évfordulóján emlékezzünk arra, hogy nık millióinak a hangját hallgattatják el, fojtják el félelemkeltéssel és erıszakkal… Önök vállalták azt a feladatot, hogy azokkal a férfiakkal dolgoznak, akik ilyen vagy olyan módon próbálták megtörni a nık vágyát a szabadságra. A feladatuk önöket, bizonyos értelemben, szabadságharcosokká teszi. A meggyızés, a nevelés, a tanácsadás és a jó példa erejét használhatják annak érdekében, hogy egy adott férfi felfogja a saját felelısséget abban, amit tesz. Önök azok közé tartoznak, akik sziklaszilárdan hiszik, hogy ezt a felelısséget nem csak el kell ismerni, hanem el is lehet ismerni.” Felhasznált irodalom: Richard Collier: Masculinity, Law and the Family, Routledge, London és New York 1995 Tony Haddad (szerk.): Men and Masculinities, Canadian Scholars’ Press Inc, Toronto 1993 John Stoltenberg: Refusing To Be a Man – Essays on Sex and Justice, Meridian (Penguin Group), New York 1989 Ruth Busch és Neville Robertson: „Ain’t no mountain high enough (to keep me from getting to you)”: An analysis of the Hamilton Abuse Intervention Pilot Project. In: Julie Stubbs (szerk.): Women, Male Violence and the Law, The Institute of Criminology Monograph Series No 6., Sydney 1994

TIZENEGYEDIK FEJEZET „Vajon mindenhol így van ez…?” Nemzetközi kitekintés 1. A feleségbántalmazás problémája és a nemzetközi szervezetek. Magyarországon az állam és annak szervei tudomást sem vesznek a családon belüli erıszak – mint rendkívül súlyos társadalmi probléma – létezésérıl. A soha véget nem érınek tőnı hallgatásból arra lehet következtetni, a magyar állam nem tekinti feladatának, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon. Éppen ezért meglepı szembesülni azzal, hogy a legjelentısebb nemzetközi (illetve európai) szervezetek, egyebek mellett az ENSZ, az Európai Unió és az Európa Tanács, már több mint tíz éve rendszeresen és folyamatosan napirendjükön tartják a feleségbántalmazás problémáját. Több tucat ajánlás, egyezmény, deklaráció született ebben a kérdéskörben. Ami valamennyiben közös, többek között az, hogy a feleségbántalmazást az emberi jogok durva megsértésének tartják, ennélfogva megelızését, kezelését, az elkövetık elleni fellépést és a sértettek támogatását az államok kötelezettségének tekintik. Az alábbiakban csupán betekintést szeretnék nyújtani e nemzetközi egyezményekbe: az ENSZ, az Európai Unió és az Európa Tanács egy-egy, ide vonatkozó dokumentumából mutatok be részleteket. Úgy gondolom, az idézett szemelvények is elegendıek arra, hogy világossá tegyék „a civilizált nemzetek közösségének” üzenetét az államokhoz. Az idézetek arra is alkalmasak, hogy fel tudjuk mérni a nemzetközi elvárások és a magyar valós helyzet között tátongó hatalmas őrt. 2. Az ENSZ közgyőlésének határozata a nık elleni erıszak megszüntetésérıl szóló nyilatkozat elfogadásáról. Az 1993-ban hozott határozat Preambuluma megállapítja, hogy a nıkkel szembeni diszkrimináció valamennyi formájának felszámolásáról szóló egyezmény (CEDAW rövidítéső dokumentum, amelyhez Magyarország is csatlakozott, és így az a belsı jog részévé vált) hatékony megvalósítása hozzázájárul a nık elleni erıszak megszüntetéséhez. Ez az újabb dokumentum, amely kifejezetten a nık elleni erıszak megszüntetésérıl szól, erısíti és kiegészíti e folyamatot. A „nık elleni erıszak” fogalmának meghatározásakor rámutat, hogy ide tartozik egyebek mellett a családon belüli tettleges, lelki és szexuális erıszak is. Az ENSZ felhívja az államokat, hogy ítéljék el a nık elleni erıszakot és ne hivatkozzanak semmiféle szokásra, hagyományra vagy vallási megfontolásra annak érdekében, hogy a jelenség megszüntetésére vonatkozó kötelezettségüket megkerüljék. Az államok „tanúsítsanak kiemelkedı szorgalmat a nık elleni erıszakot megvalósító cselekmények megelızése, nyomozása és a nemzeti törvényekkel összhangban történı megbüntetése érdekében, akár az állam, akár magánszemélyek követik el azokat.” „Fejlesszenek ki büntetı, polgári, munkajogi és igazgatási szankciókat a nemzeti törvényhozásaikban, annak érdekében, hogy megbüntessék, illetve jóvátegyék azoknak a nıknek a sérelmét, akik erıszakot szenvedtek el. Az erıszakot elszenvedett nık számára biztosítani kell az igazságszolgáltatás gépezetéhez történı hozzáférést, továbbá, a nemzeti jogszabályokkal összhangban, az igazságos és hatékony jóvátételt a szenvedéseikért. Az államok kötelessége, hogy ennek során tájékoztassák az érintett nıt a jogairól.” 3. Európai Unió

Az akkor még Európai Közösségeknek nevezett társulás Parlamentje már több mint tíz éve, 1986-ban határozatot fogadott el a nık elleni erıszakkal szembeni fellépésrıl. Az Unió fıvárosában, Brüsszelben 1991 tavaszán rendezték meg az európai miniszterek elsı konferenciáját a nık elleni fizikai és szexuális erıszakról. A konferencia záródokumentuma nem hagy kétséget afelıl, hogy a tizenhat részt vevı ország határozott lépéseket kíván tenni a jelenség visszaszorítására. A következı részleteket olvasva reménykedjünk abban, hogy „Európához csatlakozásunk” azt is jelenti, az itt megfogalmazott követelményeknek Magyarország is maradéktalanul eleget kíván tenni. A törvényhozás feladataival kapcsolatban az európai miniszterek rámutattak, hogy „a nık elleni fizikai vagy szexuális erıszak, akár házassági kapcsolaton belül, akár azon kívül – bőncselekmény”. Elvi szinten fogalmazták meg: „A büntetıjognak a házasságon belül elkövetett fizikai és szexuális erıszakot… éppen olyan szigorúan kell büntetnie, mint a házasságon kívül elkövetett hasonló cselekményeket.” Az igazságszolgáltatás és a rendırség feladatait elemezve rámutattak: „Bármely olyan esetben, amikor egy nı ellen erıszakos cselekményt követnek el, a sértettet bátorítani kell, hogy az esetet jelentse a rendırségnek és mőködjön együtt a nyomozás során. A megfelelı segítséget és támogatást azonban ettıl függetlenül is meg kell kapnia. (…) A rendırségnek az ilyen jellegő ügyekben kettıs feladata van: egyfelıl az elkövetı elfogása és vele szemben az eljárás lefolytatása, másfelıl annak biztosítása, hogy az áldozat azonnali támogatást és a megfelelı segítıszervezetekkel kapcsolatos felvilágosítást, tanácsot kapjon… A nık elleni erıszakkal kapcsolatos problémákat be kell építeni a rendırök alap- és továbbképzésébe… Irányelveket és ajánlásokat kell meghatározni a rendırség számára a következı területeken: a nıi sértettek felvilágosítása jogaikról és a nekik járó támogatási formákról, a bizonyítékként felhasználható orvosi vizsgálat lehetıségérıl és a rendelkezésre álló támogató és segítı szolgáltatásokról (például a fizikai és szexuális erıszak áldozatává vált nık számára rendszeresített információs dossziék segítségével) (…) Amennyiben az áldozat szívesebben beszélne nıi rendırrel, minden erıfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy nı vezesse a nyomozást, illetve ı adjon felvilágosítást… Ez az egyike annak a számos oknak, amely miatt bátorítani kell, hogy nık is válasszák a rendıri hivatást… Az áldozatnak jogot kell biztosítani a megfelelı jogsegélyszolgálatra és segítségre, amikor a bőncselekménnyel kapcsolatban bizonyítékot kell szolgáltatnia… A bíróságoknak gyors döntéssel meg kell teremteniük annak a lehetıségét, hogy a nık és a gyermekek visszatérhessenek az otthonukba. Ezzel párhuzamosan bírósági határozattal kell elrendelni a bántalmazó eltávolítását a közös otthonból, ha kell, a végrehajtásra hivatott hatóságok közremőködésével.” A sértetteknek nyújtott támogatással kapcsolatban a záródokumentum követelményként fogalmazza meg, hogy „veszélyhelyzetben azonnal segítséget kell nyújtani”. Rámutat továbbá, hogy „a nıi menedékházak/anyaotthonok és minden más olyan segítségforma létrehozásához és fenntartásához, amely a bántalmazott nıket és gyermekeiket segíti, megfelelı és folyamatos támogatást kell nyújtani. A hatóságok kötelessége, hogy megfelelı figyelmet fordítsanak a partnerkapcsolatokban bántalmazott áldozatoknak a lakásmegoldás, a munkavállalás, a képzés, illetve szakképzés területén. Az áldozatok speciális szükségleteinek kielégítése érdekében az összes érintett szervezetnek (például a rendırségnek és a bíróságoknak) össze kell fogniuk és együtt kell mőködniük. Meg kell oldani az összes érintett szakember képzését és szakismereteik bıvítését.” A nık elleni erıszak megelızéséhez szükséges feladatok közé sorolták az oktatás olyan tartalmú bıvítését, amely magában foglalja a nemek egyenjogúságának elvét, illetve a konfliktusmegoldás békés eszközeinek tanítását. Kiemelték a felvilágosító kampányok szükségességét, továbbá a média szerepét. Hangsúlyozták, hogy a rendırök és más

szakemberek képzése során fel kell használni azokat az ismereteket, amelyek arra vonatkoznak, miként lehet elkerülni a bántalmazó cselekmény megismétlıdését. A záródokumentum utolsó része a nık elleni erıszak jelenségét elemzı tudományos kutatások jelentıségét emelte ki. 4. Európa Tanács Míg az Európai Unióba történı belépésre, ez idı szerint, még csak készülıdünk, az Európa Tanácsnak már hosszú évek óta tagja Magyarország. E szervezet ajánlásai, illetve a tagállamok közötti megállapodások más formái ezért a magyar állam számára is irányadóak. Ezek egyike a Miniszterek Bizottságának 1985. évi 4. sz. ajánlása a családon belüli erıszakkal kapcsolatosan. Az Ajánlás – egyebek mellett – a következı állami feladatokat fogalmazza meg: – „Fel kell hívni a közvélemény figyelmét a családon belüli erıszak nagyságrendjére, komolyságára és jellegzetességeke, annak érdekében, hogy az ezzel kapcsolatos intézkedésekhez elnyerjék (a lakosság) támogatását; – szolgáltatásokat kell létrehozni a családon belüli erıszak áldozatainak biztonsága érdekében, ideértve a menedékházakat, a tanácsadást, a lelki támogatást és az utókezelést (rehabilitációt); – a családon belüli erıszak elkövetıi számára rehabilitációs programokat kell kialakítani; – valamint az olyan családoknak, amelyekben szexuális erıszakra, illetve vérfertızésre került sor, támogató szolgáltatásokat kell nyújtani.” Az Európa Tanács felhívta a tagállamokat, hogy jelentsék a szervezet számára a családon belüli, illetve a nemi erıszakra vonatkozó adatokat, így a jelenség nagyságrendjét az adott országban, valamint azokat a megelızı, büntetı és jogorvoslási intézkedéseket, amelyeket megtettek. Az ajánlás felszólítja a tagállamokat, hogy hozzanak meg minden olyan jogi és egyéb intézkedést, amely szükséges ahhoz, hogy hatékonyan védjék a nıket az erıszaknak attól a formáitól, amelyek e nemet érintik. A dokumentum számos ilyen intézkedést nevez meg, s a nem jogi jellegő intézkedések közé sorolja egyebek mellett a közvélemény tájékoztatását, a nevelési programokat, amelyek célja a férfi és a nıi szerepekkel kapcsolatos felfogás megváltoztatása. Az Európa Tanács most ismertetett állásfoglalása közel másfél évtizede született. Ideje lenne komolyan venni! Felhasznált irodalom: Rebecca J. Cook (szerk.): Human Rights of Women – National and International Perspectives, University of Pennsylvania Press, Philadelphia 1994

TIZENKETTEDIK FEJEZET „Ez a mostani hallgatás nem tarthat sokáig” Mit tehetünk a feleségbántalmazás ellen? 1. Az állam és a jog feladatainak áttekintése. Bizonyára eddig is sokak számára világos volt, és, remélhetıleg, ebben a könyvben sikerült további bizonyítékokat felsorakoztatnom arra, hogy a feleségbántalmazás tragikus társadalmi jelenség. Felmérni sem tudjuk, hány nı és gyermek életét mételyezi meg, teszi tönkre a családon belüli erıszak. Olyan jelenség ez, amelyrıl sokan és sokat tudunk, de hosszú ideig mégsem beszéltünk róla nyíltan. A feleségbántalmazás „természetes” része a társadalom életének. Úgy tőnik, mintha öröktıl fogva létezne, szükségszerő lenne és felszámolására nem lenne mód. Az asszonyverés része a status quónak, a fennálló helyzetnek, s a természetesnek hitt „fennálló helyzet” megváltoztatása mindig is teljesíthetetlennek tőnı feladat volt. Nem is túl régen a világ számos pontján „természetes” volt a rabszolgaság intézménye. Úgy tőnt, öröktıl fogva létezik és örökké kell tartania. Nyilvánvalóan a társadalom jelentıs része semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy az emberek egy része szabad és mások rabszolgák. Sokan úgy gondolhatták, mindez így van jól, és miért is kellene változtatni azon, amit megszoktunk. Mégis akadtak olyanok, akik a fennálló helyzetet nem tekintették természetesnek, akik fellázadtak, akik követelték a változást. S a „fennálló helyzet” megváltozott. A történelembıl számos más példát is hozhatunk arra, hogy a „fennálló helyzetben” teljes természetességgel jogfosztottnak gondolt és tekintett csoportok jogokat szereztek. A nık történelmében mérföldkövet jelent annak a felismerése és elismerése, hogy a társadalom több mint felét kitevı állampolgároknak joguk van arra, hagy biztonságban és félelem nélkül éljenek. A feleségbántalmazás elleni fellépés elsı eleme ez utóbbi felismerés. Nincs remény változásra addig, amíg ez a felfogás nem válik általánossá a társadalomban. Jogfilozófusok régóta vitatkoznak azon, hogy a jognak milyen értékeket, milyen szemléletet kell tükröznie: az-e a feladata, hogy mintegy visszatükrözze a társadalom meglévı értékrendjét, vagy pedig a társadalom felfogása elıtt járjon, utat mutatva annak. Úgy vélem, a családon belüli erıszak jelenségével összefüggésben a jognak az utóbbi feladatra kell vállalkoznia. Mind a jogalkotásnak, mind a jogalkalmazásnak az egyenlı méltóság elvébıl kell kiindulnia, és akár a társadalom többségének felfogásával szemben is, áttörést kell elérni e tragikus jelenséggel kapcsolatos szemléletmódban. Az emberi jogoknak és az alkotmányban biztosított alapvetı állampolgári jogoknak ugyanis az a sajátosságuk, hogy a közakarattól, a többségi szemlélettıl függetlenül is érvényre kell jutniuk. Egyszerőbb megfogalmazásban: ha száz állampolgárból kilencvenkilenc úgy is gondolja, hogy „pénz olvasva, asszony verve jó” – az államnak akkor is kötelessége, hogy ezzel a közfelfogással szemben biztosítsa és érvényre juttassa a nıi állampolgárok jogát a bántalmazás nélküli életre. Ez következik ugyanis a személyes szabadsághoz és az emberi méltósághoz való emberi jogból és abból az alkotmányos szabályból, hogy e jogok minden állampolgárt megilletnek. A fentiekbıl következıen az állam mint közhatalom és a jogrendszer feladata a feleségbántalmazás elleni küzdelemben elsıdlegesen az érintett nık (és gyermekek, valamint más hozzátartozók) biztonsághoz való jogának következetes biztosítása. Ebben a kérdésben sem népszavazásra, sem közvélemény-kutatásra nincs szükség, az emberi jogok ugyanis az állampolgárokat akkor is megilletik, ha a közfelfogás e jogokat ellenzi vagy feleslegesnek tartja.

A jogrendszer átalakításával kapcsolatban a két legsürgetıbb feladatnak tartom egyfelıl olyan jogi megoldás kidolgozását, amellyel a bántalmazott sértett testi épsége és élete a leghatékonyabban védelmezhetı, mégpedig olyan bírói rendelkezéssel, amely azonnali hatállyal megtiltja a bántalmazónak a magatartása folytatását, szükség esetén úgy is, hogy a saját otthonából vagy akár egy adott településrıl kitiltja az illetıt. A változtatás másik lényegi része a büntetıjogi és szabálysértési szankciórendszer átalakítása úgy, hogy a feleségbántalmazással szemben hatékony büntetés, illetve intézkedés legyen foganatosítható. Rendkívül sürgetı a családon belüli erıszakkal összefüggı területeken dolgozó szakemberek képzésének biztosítása. A jogalkalmazókat, rendıröket, szabálysértési elıadókat, családvédelmi szakembereket, egészségügyi dolgozókat, pedagógusokat, szociális munkásokat haladéktalanul fel kell világosítani a családon belüli erıszak jellemzıirıl, hatásairól, veszélyeirıl, és az egyes szakmák képviselıivel együtt ki kell dolgozni az áldozatok támogatásának és segítésének lehetséges módjait. Nincs olyan ember, aki ne tehetne a családon belüli erıszak ellen! Fontos, hogy egyre többen legyenek, akik – meggyızıdve a jelenség katasztrofális jellegérıl – elutasítják, megvetik az „asszonyverést”. Szívbıl remélem, hogy néhány éven belül egy magára valamit is adó közszereplı nem tehet majd tréfás, bagatellizáló és egyéb negatív megjegyzéseket a nık elleni erıszakkal, illetve a családon belüli erıszakkal kapcsolatban. Tisztában lesz vele ugyanis, hogy az egy magát civilizáltnak valló emberhez méltatlan, és egy európai országban elfogadhatatlan. Talán eljutunk odáig, hogy e súlyos bőncselekmények áldozatainak nem kell úgy érezniük: egyedül vannak egy egész világgal szemben. A világ ugyanis megváltozhat, s többségbe kerülhetnek azok, akik az áldozattal és nem a bőnelkövetıvel vállalnak szolidaritást. 2. Politika, politikusok, közjogi méltóságok. Szép és látványos gesztus, amikor állami vezetık egy ország nevében kérnek bocsánatot az emberek egy-egy csoportjától, akik komoly szenvedéseket éltek át valamely tett vagy mulasztás miatt, amelyet állami szinten vagy az állam közremőködésével követtek el velük szemben. Idıszerő lenne, hogy egy bátor politikus kiálljon az ország elé s megtegye ugyanezt, azoknak címezve, akik éveken, évtizedeken át szenvedtek saját otthonaikban a brutalitástól és a terrortól. Szenvedtek úgy, hogy az állam szervei minderrıl tudtak és semmit nem vagy nagyon keveset tettek azért, hogy a tömeges mérető kegyetlenséget megakadályozzák, a jogszabályokat betartsák és betartassák. A bocsánatkérés jelentısen hozzájárulhatna ahhoz, hogy az áldozatok visszakapják megtaposott emberi méltóságukat. E szimbolikus lépés természetesen akkor lenne igazán hatásos, ha az azonnali változtatás ígéretéhez és igényéhez kapcsolódna. Meggyızıdésem szerint népszerő pártprogram is lehetne a családon belüli erıszak megelızésének és kezelésének ígérete. Kívánatos lenne továbbá, ha a köztársasági elnök méltányosan kezelné azokat a kegyelmi kérvényeket, amelyek bántalmazott asszonyoktól, illetve a családon belüli erıszak más áldozataitól, az ıket védı hozzátartozóktól származnak. Legtöbben a saját életük védelmében, gyermekeik vagy más hozzátartozójuk védelmében öltek embert. Megvédtek magukat, gyermeküket, édesanyjukat, testvérüket…, mert senki nem akadt, aki megvédte volna ıket. Az ombudsman átfogó vizsgálatai között indokoltan kaphatna helyet a családon belüli erıszakkal összefüggı hatósági, állami feladatok teljesítése (illetve nem teljesítése) körüli visszásságok feltárása. 3. A rendırség.

A rendırségnek a jelenség visszaszorításában és felszámolásában játszott szerepérıl már részletesen szóltam. Hadd ismételjem meg: a családon belüli bántalmazás bőncselekmény, az azt elszenvedı állampolgároknak joguk van a védelemre és a biztonságra, s mindennek biztosítása a rendırség feladatai közé tartozik. Természetesen szükséges a folyamatos kapcsolattartás, a más szervekkel, állami, önkormányzati és önkéntes segítı szervezetekkel; más megfogalmazásban a komplex megközelítés. A rendırségnek tudnia kell, hogy a családon belüli erıszak kategóriájába tartozó cselekmények rendkívül veszélyesek, s a bőnismétlés valószínősége óriási. Bizonyos esetekben elengedhetetlen az elkövetı ırizetbe vétele és a büntetıeljárás megindítása. Az elsıdleges szempontnak mindenkor a sértettek biztonságát kell tekinteni. Amennyiben a „családi veszekedéshez”, azaz családon belüli bántalmazáshoz hívott rendır nem látja lehetségesnek az elkövetı ırizetbe vételét, addig is, amíg – remélhetıen – átfogó újragondolásra és újraszabályozásra nem kerül sor, tegye meg, hogy legalább két telefonszámot átad a sértettnek: a Menedék Alapítvány diszpécserszolgálata a nap huszonnégy órájában ad tájékoztatást az anyaotthoni, illetve más átmeneti szálláson lévı férıhelyekrıl, a NANE Egyesület segélyvonalán pedig lelki támogatást és praktikus tanácsokat kaphat a bántalmazott asszony. Ideális esetben a rendırnek abban is segítséget kellene nyújtania, hogy a bántalmazott sértettek minél elıbb biztonságos helyre jussanak (amennyiben a gyanúsított ırizetbe vétele nem lehetséges). Az viszont a rendırségnek már most is törvényen alapuló kötelessége, hogy a sérült áldozatot elsısegélyben részesítse, illetve gondoskodjon arról, hogy az illetı orvosi ellátást kapjon. Hosszú távon elengedhetetlen a rendırök képzése a családon belüli erıszak természetrajza, okai, megnyilvánulási formái témakörében. A képzést részben intenzív tréningeken, részben a rendıröket képzı szakiskolák és fıiskolák tananyagába való beépítéssel lehetne megvalósítani. 4. Az igazságszolgáltatás és a bőnmegelızés. A bírák, ügyészek és ügyvédek ismeretanyagának bıvítése – a családon belüli erıszakkal kapcsolatosan – szintén elengedhetetlen. A legfontosabb jogszabályi változtatásnak a nemzetközi gyakorlatnak megfelelı „távoltartási rendelkezés”, illetve az ideiglenes kitiltás bevezetését tartom, amelynek lényege, hogy a (rendszeres) bántalmazás tényének (sürgıs, peren kívüli) valószínősítését követıen a bíró a valószínősített elkövetı mozgásszabadságát korlátozó intézkedést hoz, amellyel a közös otthonból, az egész településrıl vagy annak egy részérıl kitiltja. Hasonló határozattal megtilthatja, hogy a gyanúsított (illetve kvázi gyanúsított) az általa korábban bántalmazott családtagjait megközelítse, illetve zaklassa. E rendelkezés ereje többek között abban áll, hogy megszegése esetére a gyanúsított azonnali ırizetbe vétele rendelhetı el. Tisztában vagyok azzal, hogy e lehetıség bevezetése sok szempontból idegen a jogi gondolkodásunktól, hiszen adott esetben a magántulajdonhoz, a magánlakás használatához való jogot korlátozza. Ez azonban nem öncélúan, hanem a sértettek életének és testi épségének védelme érdekében történik s határozott ideig (például a vagyonközösséget megszüntetı jogerıs határozatig vagy a jogerıs büntetıbírósági ítéletig) tart. (A nyugati országok gyakorlata változó abban, hogy polgári, büntetı vagy családjogi bíróság jár-e el ezekben az ügyekben.) Az emberi jogi megfontolások számbavételekor arra is gondolni kell, hogy emberi jogai a bántalmazott nınek és gyermekeinek is vannak, és semmi nem indokolja, hogy („bírói határozat nélkül”, azaz menekülve, földönfutóvá válva) nekik kelljen elhagyniuk a közös otthont, a munkahelyet, a gyerekeknek az iskolát és a megszokott környezetet. Feltétlenül helyesebb, hogy ha az a

személy kényszerül erre, akinek bántalmazó magatartása gyorsított, de garanciákkal körülbástyázott bírói eljárásban megállapítható vagy valószínősíthetı. A joggyakorlatban igen fontosnak tartom, hogy a jelenleginél szélesebb körben nyíljon lehetıség az ideiglenes gyermekelhelyezésre azon esetekben, ahol a kiskorút veszélyeztetı magatartás a jogerıs ítélet elıtt bizonyítható vagy valószínősíthetı. A bántalmazás megállapítása, illetve a gyermek „elrejtésének” veszélye esetére helyesnek látnám a felügyelet melletti kapcsolattartás bevezetésének lehetıségét. Ugyanígy szükséges lenne a bántalmazott családtagok kizárólagos lakáshasználati jogának ideiglenes intézkedéssel történı elrendelése akkor, ha a rendszeres bántalmazás ténye már az eljárás korai szakaszában valószínősíthetı. A lakáshasználattal kapcsolatos ügydöntı határozat meghozatalakor is a jelenleginél nagyobb súllyal kellene figyelembe venni a tényállásban szereplı bántalmazó magatartást, szem elıtt tartva azt a tényt, hogy a bántalmazóval közös lakáshasználat a családtagok számára életveszélyes lehet. A bírónak tisztában kell lennie azzal, hogy a bántalmazott családtagok kiszolgáltatott helyzetben vannak, a házasság mielıbbi felbontása érdekében gyakran olyan egyezség megkötésére is készek, amelyek mind a bántalmazott fél, mind a gyermekek számára rendkívül hátrányosak. Az ilyen egyezségek jóváhagyása a bíróságok részérıl súlyos hiba. Az ügyészi és a büntetıbírói gyakorlatban elengedhetetlennek tartom annak tudomásulvételét, hogy az évszázadokon át rögzült elképzelésekkel szemben a családon belüli erıszak, az esetek többségében, nem indulati jellegő cselekményt jelent, hanem olyan magatartást, amelyre a rendszeresség és a kiemelkedıen nagyarányú bőnismétlés a jellemzı. Az eljárás lefolytatásakor, illetve a büntetés és intézkedés megválasztásakor szem elıtt kell tartani, hogy a sértett az esetek jelentıs részében továbbra is veszélyben van, s a veszély a családban élı kiskorú gyermekre is kiterjed (akkor is, ha az adott esetben ez nem képezi a vád tárgyát). Tudomásul kell venni továbbá, hogy a sértettıl mindaddig nem várható terhelı vallomás megtétele, illetve annak fenntartása, ameddig az életét, testi épségét veszélyben érzi és a bántalmazó bosszújától kell tartania. Kifejezetten helytelennek tartom azt a gyakorlatot, amely a családon belül elkövetett bőncselekmények esetén szinte soha nem alkalmazza az elızetes letartóztatás lehetıségét. Úgy gondolom, ez a gyakorlat egyenesen következik az elızetes fogvatartás szerepével kapcsolatos számos félreértésbıl. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy szinte minden esetben sor kerül a hosszú tartamú elızetes letartóztatásra abban az esetben, amikor a rendszeresen bántalmazott sértettet a terhelt „már megölte”, s szinte soha akkor, ha a sértett még él. Tragikus módon az elıbbi esetben a sértettre már nem leselkedik veszély, az utóbbiban viszont annál inkább. Igen fontos lenne a büntetések és intézkedések olyan szemlélető alkalmazása, amely a bőnismétlés elkerülését és a sértett védelmét helyezi elıtérbe. A pártfogó felügyelık szerepének kiteljesítése ennek egyik alapvetı eleme lehetne. Helyes lenne, ha a bíró olyan pártfogói szabályokat határozna meg, amelyek a családon belüli erıszak természetét figyelembe véve hatékonyan akadályoznák meg a bőnismétlést és szolgálnák a sértettek védelmét. Például: az elítélt köteles tartózkodni a családja bántalmazásától és zaklatásától – amit a pártfogó a sértettekkel való folyamatos kapcsolattartás révén ellenırizhetne. Hangsúlyoznom kell az ügyvédek szerepének jelentıségét. A bántalmazott asszonyok és gyerekek többsége teljesen jogfosztott, s részben azért sem képes jogainak érvényesítésére, mert nincs pénze ügyvédre. Számos országban szép hagyomány, hogy az ügyvédek erkölcsi és szakmai kötelességüknek érzik, hogy alkalomszerően (például évente egy-két ügyben) ingyenesen vagy minimális munkadíjért adjanak segítséget az arra rászorulóknak. Ez az úgynevezett „pro bono” munka Magyarországon még nem szokásos, de égetı szükség lenne rá. Amennyiben van olyan ügyvéd, aki vállalna ilyen feladatot (bántalmazott nık és gyermekeik számára), tanácsolom, hogy ezt a szándékát a NANE Egyesületnél jelezze.

Feltétlenül szükséges lenne a bőnmegelızés fogalmának olyan tartalmú értelmezése, amely a családon belüli erıszakot is „bőnnek”, bőncselekménynek tekinti, s az annak megelızésére irányuló stratégiákat a bőnmegelızési tevékenység szerves részeként fogja fel. 5. A tömegtájékoztatás, valamint a mővészet lehetıségei a jelenség visszaszorításában. Az iskolai nevelés szerepe. Külföldi tapasztalatok igazolják, hogy a média sokat tehet a családon belüli erıszak ellen. Ennek legfontosabb eszköze a téma folyamatos, rendszeres és reális bemutatása. Ugyanakkor a nyugati országokban igen sikeresnek bizonyultak a sajtó-, illetve televíziós kampányok is. Egyes televíziós csatornák például „családon belüli erıszak elleni”, illetve „nık elleni erıszak elleni” napokat vagy hetet tartanak, s ennek során estérıl estére a témával kapcsolatos játékfilmeket vetítenek, amelyeket stúdióbeszélgetések, dokumentumfilmek követnek, s folyamatosan hangzanak el a témakörrel kapcsolatos információk is, ideértve a legfontosabb segítıszervezetek, segélyvonalak bemutatását. Angliában nagy szerepet kapott a jelenség „beszédtémává válásában” az, hogy az egyik népszerő tévéfilmsorozat („szappanopera”) egy epizódja a családon belüli erıszakot is a szereplık életének részeként mutatta be. Több sláger is született, amely a feleségbántalmazás elszenvedésének fájdalmát zenésítette meg, s a mővészet más ágai is törekednek arra, a maguk eszközeivel láttassák e sokakat érintı tragédiát… Nem hangsúlyozható eléggé az iskolai, sıt még az ennél is korábbi nevelés szerepe. Ennek részévé kell tenni az erıszak elutasítását, és ezzel összefüggésben a konfliktusok békés eszközökkel történı feloldásának tanítását. Véleményem szerint ehhez kell járulnia az emberek egyenlı méltóságát s ezen belül a nemek egyenjogúságát alapul vevı szemléletnek. 6. Az egészségügyben dolgozók és a szociális munkások. A bántalmazás során megsérült nıkkel találkozó orvosok feladatairól már szóltam A feleségbántalmazás hatásai az áldozatokra címő fejezetben. Az egészségügyi szakembereknek is tisztában kell lenniük a nık elleni erıszak sajnálatos gyakoriságával, s azzal, hogy az érintett asszonyok a szakszerő orvosi ellátáson kívül bizalmas légkört és megértést is igényelnek. A terhesség alatti bántalmazásokra felfigyelı egyes külföldi szakmai szervezetek ma már azt ajánlják, hogy a terhesgondozás során az orvos (vagy védını) akkor is teremtsen lehetıséget az állapotos asszonnyal történı négyszemközti beszélgetésre, ha a leendı apa ragaszkodik ahhoz, hogy ı is végig jelen lehessen a nagy eseményt elıkészítı találkozásokon. Felfigyeltek ugyanis arra, hogy a modern szemlélető, az apát is partnerként bevonó szülésre felkészítés és gondozás sajnálatos „mellékhatása”, hogy miközben ez az üdvözlendı jelenség a párok többsége számára kedvezı változást hozott, a terhességük során bántalmazott nık számára megnehezítette, sıt lehetetlenné tette, hogy sajátos (de nem kivételes) problémájukról beszélhessenek kezelıorvosukkal, védınıjükkel. Nem ritkán fordult elı ugyanis olyan eset, hogy miközben a szakemberek örömmel fogadták a férj állandóan jelenlétét, utólag kiderült: az ıszinte érdeklıdésnek tőnı magatartás nem volt más, mint annak ellenırzése, hogy az asszony nem ad-e számot az otthon történtekrıl, s a rendelıben valóban azt füllenti-e, hogy sérülései baleset folytán keletkeztek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden édesapára lehetséges feleségbántalmazóként kellene tekinteni, hanem azt, hogy az orvosnak vagy más egészségügyi dolgozónak tisztában kell lennie azzal, hogy ilyen jelenség létezik, és olyan légkört kell teremtenie, amelyben a várandós asszony (illetve a sebészeten vagy a családi orvosnál a sérült nı) érzi, szükség esetén azt is elmondhatja, ami a jelenséget nem ismerık számára hihetetlen vagy meghökkentı. A sokszor

névtelen, a titkukat fel nem fedı asszonyok számára nagy segítség lehet, ha az orvosi rendelıkben észrevétlenül felkaphatnak egy-egy olyan szórólapot, amely a legszükségesebb telefonszámokat s a bántalmazással összefüggı egyéb ismereteket tartalmazza.* Az egészségügyben dolgozó szakemberek között kiemelkedı még a gyermekorvosok szerepe a segítségnyújtásban. Fontos, hogy világosan lássák a feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás közötti szoros összefüggést és azt, hogy a gyermekre milyen veszélyt jelent a családon belüli erıszak. Helyes, ha a gyermekorvosi rendelıkben kéznél van a problémával foglalkozó segítı szervezetek, illetve anyaotthonok telefonszáma. Amennyiben ez a lista a faliújságon is olvasható, az anya nem csak könnyebben jut információhoz, hanem azt is érezheti, hogy az adott rendelıben az otthoni bántalmazás nem tabutéma, így képes lesz könnyebben megnyílni. Amennyiben az orvos úgy értékeli, hogy a gyermek (és az anya) akut krízishelyzetben, súlyos veszélyben van, érdemes számba venni azt a lehetıséget, hogy az amúgy is tervezett kivizsgálás, mandulamőtét vagy szanatóriumi kezelés elıbbre hozatalával a veszélyeztetett gyermek (lehetıleg édesanyjával együtt) biztonságos helyre kerüljön… A szociális munkások és a gyermekvédelemben dolgozók szinte nap mint nap találkoznak a családon belüli erıszak áldozataival. A szemléletváltás szükségességérıl már esett szó A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás összefüggései címő fejezetben. Amit azonban nem lehet elégszer ismételni: a legfontosabb szempontnak a kliens testi épségének és életének védelmét kell tekinteni, a bántalmazásról szóló beszámolókat pedig nem szabad megkérdıjelezni vagy bagatellizálni s olyan légkört kell teremteni, hogy a kliens bizalma erısödjön a szakember iránt. 7. Mit tehet az „átlagember”? A társadalom általános felfogása a feleségbántalmazásról alapos változásra szorul. Fontos lenne megérteni, hogy ez a jelenség felmérhetetlen tömegő nı, gyermek és férfi (a feleségbántalmazó által szintén terrorizált hozzátartozó) életét, mindennapjait keseríti meg. Sokan közülük egészségüket, testi épségüket, munkaképességüket kénytelenek feláldozni valamiért, amirıl mindnyájan tudunk, s ami ellen szinte semmit nem teszünk. Semmi nem lehet olyan hatásos a jelenség visszaszorítására, mint az, ha minél többen minél határozottabban ítélik el a családon belüli erıszakot. Ehhez fontos elsı lépéseket jelent saját elképzeléseink, a belénk ivódott elıítéletek újragondolása. Próbáljunk saját családunkban, baráti körünkben, munkahelyünkön beszélgetéseket kezdeményezni a témáról. Mondjuk ki és vállaljuk, hogy a brutalitást és a terrort éppúgy elfogadhatatlannak tartjuk a családi otthonok falai között, mint azokon kívül. Bármilyen zavarba ejtı és népszerőtlen lesz is elıször, utasítsuk vissza azokat a vicceket, megjegyzéseket, amelyek a nık elleni erıszakot humoros jelenségként, amolyan tréfás társasági témaként tüntetik fel. Hangsúlyozom, ez egyáltalán nem lesz könnyő, sıt kifejezetten bátorságot igénylı feladat. Képzeljük el például, hogy kávészünetben néhány kolléga beszélget. Egyikıjük elmesél egy viccet vagy történetet, ami úgy kezdıdik, hogy X. Y. hazament és jól megverte a feleségét. Ön az egyetlen, aki nem nevet, hanem így reagál: „Sajnálom, én ezen képtelen vagyok nevetni. Semmi humorosat nem találok abban, hogy valaki veri a feleségét…” Nyilván furcsán néznek majd önre, és némi feszültség is kialakul, amit akár úgy is fel lehet oldani, hogy a témával kapcsolatban komoly beszélgetést kezdeményez, például: „Szerintetek miért természetes, hogy valaki megverheti a feleségét?”

* Ilyen szórólapok az NANE Egyesülettıl rendelhetık.

Néhány ilyen eset után valószínőleg elfogadottá válik majd az ön környezetében, hogy az asszonyveréssel kapcsolatos tréfálkozás nem elfogadható társalgási téma. Talán többen el is gondolkodnak azon, vajon miért nem az… Sokat és sokszor halljuk, hogy a rendszerváltás óta demokrácia van Magyarországon. Egyebek mellett ez azt is jelenti, hogy az úgynevezett „egyszerő ember” is elmondhatja a véleményét és számonkérheti a hatalom gyakorlóin, hogy mit, miért és hogyan tesznek. Kérem, ragadjon tollat, fogalmazzon meg egy rövid levelet arról, hogy önt aggasztja a családon belüli erıszak tömeges volta és az, hogy ezzel kapcsolatban a hatóságok szinte semmit nem tesznek. A levelet küldje el az országgyőlési képviselıjének, a helyi önkormányzat képviselıtestületének és a polgármesternek, valamint a helyi rendırkapitánynak. (A címzettek köre természetesen tovább bıvíthetı.) A levél (például) így hangozhat: Tisztelt Polgármester Úr (Asszony)! Több újságcikkben olvastam és a lakókörnyezetemben magam is tapasztalom, hogy mind országosan, mind pedig a mi városunkban (kerületünkben, községünkben) aggasztó méreteket ölt az a jelenség, amit mostanában úgy neveznek: családon belüli erıszak. Nık, gyerekek, idıs emberek és más kiszolgáltatott családtagok élete állandó rettegésben telik, mivel a saját otthonukban rendszeresen bántalmazzák, fenyegetik ıket. Úgy vélem, ezzel a jelenséggel szemben sokkal határozottabban kellene fellépni és (egyebek mellett) módot kellene találni az érintett áldozatok segítésére, támogatására és legfıképpen biztonságos elhelyezésükre. A közömbösség veszélyei közül hadd emeljek ki két adatot: Magyarországon minden héten megöl (agyonver) egy nıt a házastársa vagy az élettársa, a családon belüli erıszak következtében meghaltak száma pedig meghaladja azokét, akiket idegen támadó vagy bármely, a saját családján kívüli személy ölt meg. Kérem, szíveskedjék tájékoztatni arról, hogy a mi önkormányzatunk mit tesz a családon belüli erıszak visszaszorítása és megelızése érdekében. Különösképp a következıkre lennék kíváncsi: Hová fordulhatnak, kitıl kaphatnak segítséget az érintett áldozatok? Mőködik-e a városunkban anyaotthon vagy egyéb menedékház, ahová az erıszak elıl menekülni lehet? Mit tesz városunk rendırsége az úgynevezett „családi ügyekkel” kapcsolatos bejelentések esetén? Kaptak-e olyan speciális képzést városunk gyermekvédelmi szakemberei, orvosai, védınıi, rendırei, amely megfelelıen felkészítette ıket arra, hogy efféle ügyekkel foglalkozzanak? Amennyiben nem, terveznek-e ilyen jellegő képzéseket? Arra is kérem a Polgármester Urat (Asszonyt), hogy nyilvános beszédei és a városi újságnak adott interjúi során, lehetıség szerint, nyilatkozzon e témával kapcsolatban. Várom szíves válaszát és tájékoztatását! (Tisztelettel, aláírás) *** Amennyiben több hatósághoz érkezik ilyen tartalmú levél, elıbb-utóbb világossá válik: a polgárok intézkedéseket várnak a családon belüli erıszak megelızésére és megfékezére. Mit tehet még az az „átlagember”, aki ellenzi a teljes közömbösséget? Közvetlen segítséget is nyújthat a rászoruló áldozatoknak, például a következı módokon. Amennyiben úgy látja vagy úgy tudja, hogy a közvetlen környezetében is él olyan asszony, akit az otthonában bántalmaznak, beszélgessen vele. Teremtse meg a lehetıséget arra, hogy az

illetı megnyílhasson. Ne várja, hogy magától fog beszélni, de ne is szegezze neki a kérdést. Inkább finoman közelítsen. Például: „Nagyon szomorúnak és idegesnek látlak mostanában. Szívesen segítenék neked. Ha van kedved, üljünk le beszélgetni.” Vagy: „Olvastam egy megdöbbentı újságcikket (könyvet) arról, milyen sok nı szenved az otthoni veréstıl és terrortól. Szerintem nagyon fontos lenne segíteni nekik…” Esetleg: „Hallottál már a NANE Egyesületrıl? Ez egy telefonos segélyvonal, ahová bántalmazott nık és gyerekek fordulhatnak. Segítenek, ha menekülni kell, jogászt vagy más szakembert keresnek a rászorulóknak, de akkor is hívni lehet ıket, ha az asszony csupán a lelkét szeretné kiönteni valakinek. Nem ártana, ha minden nı ismerné a telefonszámukat, soha nem lehet tudni, mikor lesz rá majd szüksége egy barátnınek vagy rokonnak. Te is írd fel magadnak…” Lehet, hogy nem azonnal, de hetek vagy akár hónapok múlva fog megnyílni ön elıtt a bántalmazott asszony. Ha egyáltalán nem fog beszélni a problémájáról, akkor is fontos volt számára, amit ön tett, hiszen éreztette vele, hogy a környezetében nem mindenkinek közömbös a sorsa, és akad, akihez szükség esetén fordulhat. Mindez bátorítást jelenthet számára a változtatás felé indulva. Amennyiben sor kerül beszélgetésre, megértéssel és figyelemmel hallgassa végig mindazt, amit a bántalmazott el szeretne mondani. Szánjon idıt a beszélgetésre, legyen türelmes. Értse meg, milyen nehezen szánhatta rá magát az asszony, hogy megossza valakivel a fájdalmát. Fejezze ki együttérzését az áldozattal és ítélje el a bántalmazót. Ajánlja fel, hogy máskor is rendelkezésére áll, ha beszélgetni kíván. Az önnel való kapcsolat nagyon fontos lehet a számára ahhoz, hogy végiggondolhassa, mit tegyen. Ne döntsön helyette, de támogassa abban, hogy olyan döntést hozzon, amit ı helyesnek lát. Ne erıltesse tehát: „most, azonnal el kell válnod” – hiszen egy efféle döntés meghozatalához idıre és még sok egyébre van szükség. Mondhatja is neki: „Teljesen természetes, hogy zavartnak és bizonytalannak érzed magad…” A segítségnyújtás másik lehetséges módja, hogy anyagi és más lehetıségeinek függvényében támogatást nyújt azoknak az asszonyoknak, akik szeretnének elmenekülni otthonról, illetve akik már elmenekültek, de komoly nehézségekkel találják szemben magukat az új életük kezdetén. Nyugaton jól bevált az úgynevezett „biztonságos házak” rendszere, amelynek lényege, hogy magánszemélyek lakhatási lehetıségeket ajánlanak fel a bántalmazás elıl menekülı nıknek és gyermekeiknek. Ez jelentheti azt, hogy ön egy ismerıs bántalmazott családot fogad az otthonába, de jelentheti azt is, hogy valamelyik segítı szervezetnek felajánlja: hosszabb vagy rövidebb idıtartamra vállalja, hogy olyasvalakit fogad be, akit önnek „kiközvetítenek”. A segítségnyújtásnak számos egyéb formája is létezik. Ezek közül a legfontosabbnak a személyre szóló, támogató jellegő segítséget gondolom. Mit is értek alatta? Tény, hogy nagyon szép gesztus, ha valaki egy anyaotthonnak használt nıi vagy gyerekruhákat, gyerekjátékokat, esetleg pénzbeli segítséget ajánl fel. Ezekre is nagy szükség van. Amiben szintén hiányt szenvednek az ott élı asszonyok és gyerekek, az az a pénzben aligha kifejezhetı emberi kapcsolat, amely visszaadhatja megtépázott önbizalmukat, méltóságukat, és megsokszorozhatja erejüket. Például olyan formában, hogy a segítséget ajánló megkeresi valamelyik anyaotthont vagy segítı szervezetet, és kéri, felajánlja, hogy hozzák össze ıt, illetve az ı családját egy anyaotthonban élı családdal. A kapcsolat felvételét követıen megismerkednének, és amennyiben rokonszenvesek egymás számára, kezdetét veheti a rendszeres találkozás. Ennek során elképzelhetı egy-egy közös program szervezése a két család számára, meghívás egy vasárnapi ebédre vagy az ünnepekre. Ismerek olyan családot, ahol vállalták, hogy hetente egy alkalommal két gyereket elhoznak az anyaotthonból és a saját gyerekeikkel együtt zongorázni tanítják ıket. A zongoraórát követıen a gyerekek együtt játszanak, s utána visszakísérik ıket. Akad olyan család, amely a nyaralóját ajánlja fel két hétre; mások azt vállalják, hogy segítenek az ügyintézésben, lakás- vagy álláskeresésben. A

támogatás e formáinak lényege az az érzés, hogy a bántalmazás elıl menekülı nı és gyermekei fontosak valakinek, s lehet ıket is szeretni és tisztelni. Meggyızıdésem, hogy e kapcsolatok kölcsönösen elınyösek is lehetnek: az ön gyermekének életében, gondolatvilágának alakulásában fontos szerepet kaphat, ha azt tapasztalja: léteznek nálunk kiszolgáltatottabb helyzetben élık is. Akár magánszemélyek, akár vállalkozások részérıl szép és nagyvonalú lépés, ha anyagi segítséget ajánlanak fel az anyaotthonban élı nıknek és gyermekeiknek. Ez esetben is úgy gondolom, hogy hasznosabb, ha a segítség személyre szóló, mintha „egy nagy kalapba” kerül. Az, hogy az anyaotthonban élı nık és gyermekek emberi körülmények között éljenek, természetesen fontos. De ugyanennyire hangsúlyos törekvés, hogy a menedékház mint tartózkodási hely valóban ideiglenes legyen, és a családok támogatást kapjanak új életük kezdetén. Ezen a téren a legkülönbözıbb segítési fonnák képzelhetıek el. Ha például egy bántalmazott nı a gyermekeivel anyaotthonban lakik és úgy dönt, hogy elválik a bántalmazótól, a legsürgetıbb feladat a válóper és a vagyonmegosztás minél gyorsabb lebonyolítása. Sajnos igen szők körő az ingyenes vagy elérhetı árú jogi képviselet lehetısége. Ha például egy ügyvéd felajánlja egy családnak, hogy ingyenesen ellátja a válóperben a jogi képviseletet, s valaki más (egy magánszemély vagy vállalkozás) felajánlja, hogy a per lebonyolításának idejére albérletet fizet az asszonynak és a gyerekeknek, akkor az adott körülményekhez képest szinte ideális helyzet alakulhat ki. (Legalábbis azokban az esetekben, amikor van olyan közös vagyon, amelynek megosztása révén a nı és a gyerekek a per végére lakáshoz juthatnak.) Olykor sajnos a kilátások nem ilyen kedvezıek. A könyvben Piroska néven szereplı asszony és három gyermeke feje felıl például, úgy tőnik, elárverezik a kétszintes házat, amelyben két esztendeje a bántalmazó férj lakik, s nem csak tartásdíjat, hanem OTP-törlesztést sem fizet. A ház megvétele iránt érdeklıdıket elkergeti, Piroska azonban semmit nem tehet, hiszen a kizárólagos lakáshasználatra a férjet jogosította fel a bíróság. Nos, ez a helyzet (több másik mellett) képtelennek tőnik, s mégis igaz. Az ehhez hasonló esetekben reményt csak az emberek segítıkészsége adhat… A segítség, a támogatás az egészen nagyszabásútól a szerényig terjedhet. Segítség az is, ha valakinek karácsony délután eszébe jut, hogy a saját városában vagy kerületében számos meggyötört, megfélemlített nı és gyermek tömegszálláson (anyaotthonban, menedékházban) tölti az ünnepet. Egy tálca sütemény és egy rövid levélke is segíthet. Tekintettel arra, hogy az anyaotthonok címe – biztonsági okokból – titkos, azt ajánlom, amennyiben szívesen vállalná a fentebb részletezett segítségnyújtási formák valamelyikét, jelentkezzen a NANE Egyesületnél.

TIZENHARMADIK FEJEZET „Mit tegyek, merre induljak, hogyan meneküljek?” Tanácsok bántalmazott nıknek 1. Ha még nem döntötte el, mit tegyen. Egyes bántalmazott nık, legalábbis egyelıre, nem akarják, hogy a bántalmazóval való kapcsolatuk véget érjen. Ne felejtse el, az ön életérıl van szó, s az, hogy mit kíván tenni, egyedül az ön döntése. A társának akkor sincs joga bántalmazni önt, ha úgy dönt, hogy – bármilyen oknál fogva – nem kívánja felszámolni a kapcsolatot. Sem a bántalmazó, sem a hatóságok nem értelmezhetik a maradását akként, hogy beleegyezik a verésbe, a kínzásba. Akkor is joga van a segítségre, támogatásra és a helyzetével kapcsolatos szakszerő tájékoztatásra, ha még nem döntötte el, mit tesz. De hogyan is tudná felszámolni az életének egy meghatározó részét addig, amíg nem tudja, mi vár önre: hol fog lakni, mibıl fog megélni, mi várható az esetleges válás, illetve gyermekelhelyezés során. Ugyanakkor jó, ha a problémájával nem marad teljesen egyedül. Akár baráthoz, akár szakemberhez vagy segítıszervezethez fordul, olyan személyt vagy csoportot válasszon, ahol valódi támogatást érez, s nem ítélkeznek ön felett, nem sürgetik a döntését és nem is határoznak ön helyett. Javaslom, írjon egy listát, amelyben felsorolja a kapcsolatban maradás, illetve a kapcsolat felszámolásának elınyeit és hátrányait. Gondolja végig, hogyan tudná ellensúlyozni a felsorolt hátrányokat. Például: félek a magánytól. De voltaképpen nem magányos-e most is? Igazi társa-e az a partner, aki bántalmazza önt? A legtöbb bántalmazási folyamatban vannak szünetek, szebb idıszakok, a már említett nászútperiódusok. Amikor visszatekint az elmúlt évekre/hónapokra, nem azt látja-e, hogy ezeket új és újabb bántalmazások követték? A bántalmazó sok esetben elválasztja, elszigeteli partnerét a rokonoktól, barátoktól. Lehetségese ismét felvennie a kapcsolatot azokkal, akikkel pontosan a bántalmazó miatt nem találkozhatott? Miért ne köthetne új ismeretségeket, barátságokat is? A terrortól megszabadulva a gyermekével is türelmesebb lesz, a megújult összetartozásuk is csökkentheti a magányosság érzetét. „Nem fogok tudni megélni, éhezünk majd a gyerekekkel…” Amellett, hogy végiggondolja, milyen munkalehetısége, jövedelemforrása lehetne a kapcsolat felszámolása után, azt is vegye számításba, hogy több állami (önkormányzati) támogatási forma igénybevételére is lehetıség van. Ilyenek például a rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, a fıállású anyaság intézménye. Tájékozódjon ezekrıl a Függelékben felsorolt szervezetek valamelyikénél. A legjobb megoldásnak azt tartom, ha elıre egyeztetett idıpontban találkozik egy szakemberrel, akivel közösen ki tudják számolni, hogy konkrétan az ön esetében mennyi és milyen támogatási forrásokra számíthatna. Ilyen lehetıséget kínál például a Menhely Alapítvány vagy a Nıvonal. A „menjek vagy maradjak?” kérdésre adható feleletek, érvek-ellenérvek sorának végiggondolása türelmet, idıt és körültekintést igénylı feladat. 2. Ha úgy gondolja, hogy a társának segítségre van szüksége a változáshoz. Sok asszony úgy véli, még megmenthetı lenne a kapcsolat, csak segítségre volna szükség ahhoz, hogy a házasság újra „mőködıképes” legyen. Bármilyen nehéz és fájdalmas is elfogadnia: a társán mindaddig nem lehet segíteni, amíg ı maga nem kíván megváltozni. Ezt a felismerést segítheti egy olyan hozzátartozó vagy barát, akinek a bántalmazó elıtt tekintélye van, akinek hallgat a szavára.

A leszokás az alkoholról – amellett hogy igen nagy elszántságot követelı, emberfeletti feladat – nem jelenti automatikusan azt, hogy az alkoholista az erıszakról is leszokik majd. Mindenesetre az elsı lépés lehet a változás irányába az a felismerés, hogy szükséges a leszokás az ivásról. Amennyiben férje vagy élettársa ezt komolyan szeretné, ön pedig segíteni kíván neki, javaslom, keressék fel a Névtelen Alkoholisták elnevezéső csoportot, amelyben gyógyult alkoholisták segítenek, támogatnak „ivókat” a (végleges) kijózanodás nehéz útján. Ez a segítı szervezet külön támogató csoportot hozott létre az alkoholbetegek hozzátartozóinak, akik egyfelıl erıt és támogatást, másfelıl tanácsokat kapnak ahhoz, hogy társak legyenek ebben a nehéz életszakaszban. A csoportok mőködése rendkívül hatékonynak bizonyult: a Névtelen Alkoholisták kilencvenezer csoportjának világszerte mintegy kétmillió tagja van, száznegyvenegy országban. Mára már nem csak Budapesten, de Magyarország számos más pontján is alakultak csoportjaik. Így elképzelhetı, hogy az önök lakóhelyének közelében is. A csoportokról és munkájukról a Függelékben szereplı telefonszámon lehet érdeklıdni. Szintén alkoholbetegeknek és hozzátartozóiknak adnak támogatást és tanácsot a Félúton Alapítvány munkatársai. Telefonon bejelentkezve idıpontot kell egyeztetni, s személyes, bizalmas beszélgetés során közösen lehet eltervezni, hogy az adott alkoholbeteg esetében a kiutakat hogyan és merre célszerő keresni. Amennyiben társa felismerte magatartásának tarthatatlanságát és szeretne megváltozni, de úgy érzi, hogy ehhez pszichoterápiás segítségre van szüksége, forduljanak a területileg illetékes ideggondozóhoz vagy családi orvosukhoz, aki tanácsot adhat a megfelelı szakember megtalálásához. Hangsúlyozom azonban, a segítı szándékot, a kapcsolat fenntartásának és megjavításának igényét megelızi az ön és gyermekei biztonságának szükségessége. Elképzelhetı, hogy ennek érdekében az életközösséget (legalábbis ideiglenesen) meg kell szakítani és határozottan ki kell tartani amellett, hogy közös életük kizárólag akkor folytatható, ha társa leszokik a bántalmazásról és az alkoholról. Amennyiben a bántalmazás következtében (vagy más okból) önnek is alkoholproblémája van (esetleg a bántalmazó nem is iszik, ön azonban rászokott az alkoholra), szintén azt ajánlom, hogy keresse fel a Névtelen Alkoholistákat vagy a Félúton Alapítványt. (A Névtelen Alkoholistáknak számos országban vannak kifejezetten nıi csoportjai, elképzelhetı, hogy mire ez a könyv megjelenik, Magyarországon is. A családon belüli erıszakkal összefüggı nıi alkoholizmus sajátosságai miatt feltétlenül indokolt lenne a nemek szerinti „elkülönülés”.) Saját alkoholproblémájának (esetleg kábítószer- vagy drogfüggıségének) megszüntetése azért is igen fontos, mert „kijózanodva”, megerısödve jobb esélyekkel néz az új életkezdés elébe. Akár úgy dönt, hogy a társa mellett marad, de késztetni és kényszeríteni fogja ıt a magatartásának megváltoztatására, akár úgy, hogy megszakítja a kapcsolatot, önbizalomra, hitre és erıre lesz szüksége. Mindazonáltal addig is, amíg sikerül megszabadulnia a káros szenvedélyeitıl, tudnia kell: senki, így az alkoholista vagy kábítószerfüggı nı sem „érdemli meg”, hogy bántalmazzák! A kábítószer-függıségben (illetve gyógyszerfüggıségben) szenvedık elıtt nyitva álló intézményekrıl és lehetıségekrıl egyebek mellett a Drog-Stop telefonos segélyvonal munkatársai tudnak felvilágosítást adni. 3. A kapcsolat felszámolása. A menekülés. Elérkezhet az a nap, amikor úgy érzi, nem bírja tovább. Az ideális megoldás természetesen az lenne, ha nem önnek kellene elhagynia az otthonát, de az esetek többségében mégis erre kényszerül. Magyarországon ma a bántalmazó kapcsolatból, az erıszak elıl menekülı nınek

rendkívül nehéz és fájdalmas a helyzete. Remélem, az alábbi lista némi segítséget jelenthet annak végiggondolásához, hogy mik a lehetıségei, teendıi, hová fordulhat, merre indulhat. Amennyiben a kapcsolata megszakítását, illetve a menekülést fontolgatja, az alábbiakat javaslom: – Szerezzen információkat, győjtse össze mindazoknak a szakembereknek, önkéntes szervezeteknek, hatóságoknak a telefonszámait, akik a segítségére lehetnek. (A magyarországi szervezetek közül néhánynak a címét, telefonszámát megtalálja a Függelékben. – Próbáljon találni egy vagy több olyan családtagot, barátot, kollégát, akiknek elmesélheti, hogyan él otthon. Olyasvalakit válasszon, akiben maradéktalanul megbízhat, és aki tiszteli, szereti önt. Amennyiben bizalmasa olyan véleménnyel van az erıszakról, hogy azt egy nınek el kell fogadnia, vagy hogy azt ön megérdemelte, akkor az illetı sajnos rossz választás volt. A kiválasztott bizalmas barát vagy rokon érzelmi támaszt és gyakorlati segítséget is adhat a szakításhoz, illetve a meneküléshez. Ez utóbbinál figyelemmel kell lenni arra, hogy a bántalmazók sajnos nem riadnak vissza a feleségük, illetve partnerük segítségére sietı személyek megtámadásától sem. Ne felejtsük el, hogy a bántalmazó életében rendkívüli sokkot jelenthet, ha bárki ıvele szemben kívánja érvényesíteni a saját akaratát. Hívja fel a rendelkezésre álló telefonos segélyvonalat és ossza meg problémáját az ott dolgozó munkatárssal. Fontos, hogy tisztában legyen vele: a segélyvonalon dolgozókat titoktartási kötelezettség köti, amit elmond, azt bizalmasan kezelik, a nevét nem is kell elárulnia. (A NANE segélyvonalát ajánlhatom. Munkájukról bıvebben a Függelékben olvashat.) – Bántalmazó kapcsolatban élni rendkívüli terhet jelent az ember testének, lelkének, idegrendszerének. A legnehezebb talán az, hogy mire a bántalmazott nı eljut odáig, hogy véget akar vetni a kapcsolatnak, gyakran már jártányi ereje sem marad az ehhez megteendı lépésekre. Ahogy már hangsúlyoztam, igazságosan és méltányosan soha nem azt kellene kérdeznünk, hogy „miért nem megy el az asszony”, hanem azt, hogy miért nem hagyja abba a félelemkeltést, a verést, a terrorban tartást, az erıszakot a bántalmazó. Gondolja végig: van-e lehetıség arra, hogy férjét (élettársát) – esetleg egy elıtte tekintéllyel rendelkezı rokon vagy barát bevonásával – meggyızze arról, hogy a kapcsolat véglegesen tönkrement, és ezért el kell válniuk. Erre a legmegfelelıbb alkalom az úgynevezett nászútidıszakok alatt adódhat, amikor a bántalmazó engedékenyebb, „normálisabb” hangulatban van. Olyan megoldásról is hallottam már, hogy az asszony a gyerekekkel elıbb elköltözött és utána levélben vagy telefonon kereste meg volt társát és közölte szakítási szándékát. Az is elıfordult, hogy a bántalmazó kedvezıbben reagált, mint ahogy azt az asszony elképzelte. Mindenesetre – amennyiben ezt a megoldást választja – helyesebb, ha ezek után nem tartózkodik vele kettesben, hanem a válás részleteit például ügyvédi irodában, illetve ezt megelızıen telefonon vagy levélváltással egyeztetik. Tartózkodási helyének telefonszámát vagy címét azonban ne adja meg! Az ilyen esetekben nehézséget szokott okozni, hogy a bántalmazó ragaszkodik a gyermeke láthatásához. Felmerülhet a kérdés: egyáltalán joga van-e önnek a gyerekekkel együtt eltőnni, elmenekülni, megfosztani az apát attól, amire elvben joga van: a gyerekeivel való kapcsolattartástól. Erre vonatkozóan nincs egyértelmő jogi álláspont. A véleményem a következı: az élet és a testi épség védelme fontosabb érdek, mint bármi más. Amennyiben úgy érzi, hogy ön, a gyermekei vagy mindnyájan olyan veszélyhelyzetben vannak, hogy menekülniük, rejtızködniük kell, akkor ez kényszerhelyzet, amelyben a biztonság az elsıdleges. Amennyiben a gyermekkel szemben is brutális volt az apa, akkor a helyzet egyértelmő: önnek jogi kötelezettsége is van arra, hogy a gyermekét megvédje. Ugyanakkor tudnia kell, hogy a hatóságok sajnos még ma is

fontosabbnak tekintik az apa jogát a kapcsolattartáshoz, mint a biztonság szempontját. Ezért amennyiben ismerik a menekülésben lévı nı és gyermek tartózkodási helyét, akkor azt az apának (többnyire) kiadják. Teszik ezt azért, mert a helyzet jogilag nem rendezett, s úgy gondolják, ez az a megoldás, amibıl nem lehet probléma. (S az igazsághoz tartozik, hogy az apa gyakran a hatóságokat is fenyegeti.) Ön viszont megteheti, hogy a hatóságoknak nem adja meg a címét, a segélyeket, juttatásokat más címre vagy a bankszámlájára kéri. A késıbbiekben azonban bizonyítania kell, hogy azért hagyta el az otthonát és vonta meg a láthatási jogot, mert ellenkezı esetben életveszélyben lett(ek) volna. – A bántalmazás bizonyítása nehéz feladat. Az egyik lehetıség a látlelet(ek) készíttetése. A látleletet a sérülését ellátó orvos köteles kiállítani, ennek illetéke 2000 Ft, de amennyiben nincs pénze, ingyen is el lehet készíttetni a dokumentumot, amit aztán a késıbbiekben, az esetleges hatósági eljárás során a rendırség vagy bíróság kérésére kiadnak. – Nézzen utána, milyen szálláslehetısége lenne abban az esetben, ha azonnal menekülnie kellene. Mit tud tenni, hová mehet akkor, ha újra veszélyben érzi saját vagy gyermekei testi épségét? (Azt, hogy mikor szükséges elmenekülnie, ön érzi a legjobban. Hallgasson az ösztöneire, s ha úgy érzi, veszélyben van, induljon!) Van-e olyan rokon vagy barát, akihez menekülhet? Esetleg akad-e a környéken olyan panzió vagy más szálláslehetıség, ahová elérhet? Hol van a legközelebbi anyaotthon, nıi menedékház? Talán érdemes már a menekülés elıtt elmenni és megnézni egy menedékházat. Érdemes kipróbálni, hogyan lehet odajutni, hol van a bejárat… stb. Az éjszaka közepén, rettegve mindez nyilván sokkal nehezebb lesz, a helyismeret ellenben segíthet. Az anyaotthoni férıhelyekrıl és más elhelyezési lehetıségekrıl munkaidıben a legközelebbi családsegítı központban érdeklıdhet, amelynek címét a telefonkönyvbıl, illetve az önkormányzat ügyfélszolgálatától tudhatja meg. Az átmeneti szálláslehetıségekrıl éjjel-nappal felvilágosítást kérhet a Menhely Alapítvány Diszpécser Központjánál. Hasonló segítségre számíthat a NANE telefonos segélyvonalán (este 6 és 10 óra között) vagy az SOS Krízisvonalon (este 5 és reggel 9 óra között). (Az utóbbi szervezet krízisszállót is üzemeltet, ide azonban legfeljebb egy hétre vesznek fel valakit, s csak akkor, ha ezt követıen lehetıséget látnak arra, hogy a befogadott meg tudja oldani a krízishelyzetét és a lakásproblémáját. Az SOS szervezetet tehát akkor ajánlhatom, ha van annyi jövedelme, hogy képes lesz majdan albérletet keresni, de az adott pillanatban erre nincs lehetısége, ám rövid ideig biztonságos szállásra van szüksége.) – Sajnos mindössze egy olyan intézmény van, amely az ország bármely pontjáról köteles fogadni az utcára került nıket és gyermekeket. Ez a Dózsa György út 152. szám alatti krízisszálló, amely Budapesten, a XIII. kerületben van. A hármas (kék) metróval közelíthetı meg, a Dózsa György úti megállónál kell leszállni, onnan gyalog néhány perc. A portán kell jelentkezni (szükség esetén csengetni, közölni, hogy az anyaotthonba, illetve, amennyiben egyedülálló, a nıi krízisszállóra jött), onnan az ügyeleteshez irányítják. Akkor is felveszik, ha egyetlen fillér sincs Önnél! Ennek az intézménynek az anyaotthoni része biztonságosnak tekinthetı, illetéktelen személy nem juthat be. Készüljön fel arra, hogy a körülmények lehangolóak, de legalább biztonságban érezheti magát. Egy éjszakát mindenképpen itt tölthet (a gyermekeivel együtt), ezt követıen szociális munkással beszélheti meg a további terveket s a késıbbi elhelyezésük kérdését. Az ország számos más pontján is van anyaotthon, elképzelhetı, hogy nem kell a fıvárosba utaznia, de a férıhelyekrıl elızetesen tájékozódjon a családsegítı központnál, a NANE Egyesületnél vagy a Menhely Alapítványnál. A budapesti Dózsa György úti szállót a Fıvárosi Szociális Központ és Intézményei (FSZKI) tartja fenn. Itt szintén érdeklıdhet egyéb anyaotthoni férıhelyekrıl is. Telefonszámuk: 329-14-74 vagy 329-14-75.

– Léteznek úgynevezett nappali melegedık, ahol adott a mosakodási és a mosási lehetıség. Amennyiben az éjszakát kénytelen volt a szabad ég alatt tölteni, itt legalább nappal meghúzódhat. Ezek címeirıl is a Menhely Alapítványnál kaphat felvilágosítást. – Nappali melegedı található például a következı címen: Budapest VIII., Práter utca 29/b. – A menekülésre történı felkészülés során állítson össze egy táskát, amelyben összekészíti a legszükségesebb holmikat magának és gyermekeinek, például egy váltás ruhát, fehérnemőt, tisztálkodó felszerelést, valamennyi pénzt, orvosi papírokat, állandóan szedett gyógyszerekbıl tartalékot, fontos hivatalos okmányokat, minden olyasmit, amire szüksége lehet vészhelyzetben. Amennyiben úgy dönt majd, hogy megindítja a válópert, szükség lesz a házassági anyakönyvi kivonatra, illetve a gyermekek születési anyakönyvi kivonatára, esetleg ezek másolatára. Fontos, hogy ha van kedvezményes vasúti igazolványa, az is legyen önnél, mert szükség lehet rá a menekülésnél. Mivel egy ilyen táska fellelése komoly veszélyt jelenthet, ne hagyja otthon, hanem kérjen meg egy barátot vagy hozzátartozót az ırzésére. Amennyiben bizalmasa nincs, helyezze el táskát a helyi pályaudvaron vagy buszmegállóban egy csomagmegırzıben. (A saját lakásában legbiztonságosabban a gyerekholmik között rejtheti el.) Amennyiben a személyi igazolványát vagy más fontos okmányát nem tudta magával vinni a menekülés során, beszerzésükben segítségére lesz a Menhely Alapítvány. – Néhány szakember javasolja az önvédelmi sportok tanulását. Tény, hogy az efféle képzés hozzájárulhat az önbizalom megerısödéséhez éppúgy, mint a bántalmazó kapcsolatból szabadulva a fizikai és lelki felépüléshez. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy sok esetben a támadással szembeni aktív védekezés fokozottabb agressziót vált ki a bántalmazóból. Ezen túlmenıen pedig számtalan nı pszichológiai értelemben akkor is megbénul a férfi ırjöngésének a hatása alatt, ha fizikailag képes lenne az önvédelemre. A ma érvényes jogszabályok értelmében a házastárssal, illetve hozzátartozóval szemben úgynevezett kitérési kötelezettség áll fenn, ezért önnek – elvileg – menekülnie kell, ha férje, élettársa megtámadja. Természetesen erre sokszor nincs, pontosabban ritkán van lehetıség. Hová menekülhetne az ember például a konyha sarkába szorítva, egy szorongató kézzel a nyakán? Ajánlom, hogy a legfenyegetıbb helyzetekben is próbálja fejben tartani: a védekezésképpen használt bármely eszközzel lehetıleg ne életfontosságú szervre célozzon, hanem támadójának végtagjára. A nıi önvédelmi tanfolyamokról a Nık Házában adnak felvilágosítást. – Vegye fel a kapcsolatot egy ügyvéddel, illetve más, az önt érintı kérdésekben jártas jogász szakemberrel. Amennyiben jogi kérdései vannak (például a válóperrel, a házastársi vagy az élettársi vagyonközösség megszüntetésével vagy a gyermek láthatásával kapcsolatban), fontos, hogy ezt jogásszal beszélje meg. Sajnos találkoztam olyan asszonnyal, aki tíz konkrét jogi problémával kereste fel egy segítı szervezet tanácsadó szolgálatát s kérdéseire azt a választ kapta, hogy „legyen türelmesebb és megértıbb az élettársával, akkor majd biztos nem fogja verni”. Mint kiderült, az illetı nem jogász volt, hanem jó szándékú, de teljesen képzetlen önkéntes. Egyes szervezeteknek saját jogászuk van, mások ajánlani tudnak ügyvédet. Olyan szervezet is létezik, amelyik kifejezetten nık és gyermekek jogi védelmével foglalkozik (Nıi és Gyermek Jogvédı Iroda). A Nıvonal, a NANE, a Menhely Alapítvány és a Nık Háza szintén segítségére lesz abban, hogy megfelelı jogi tájékoztatást, illetve jogi képviseletet kapjon. – Beszéljen a gyermekeivel arról, amiben élnek. A gyermekek az esetek többségében tisztában vannak azzal, hogy otthon súlyos és nyomasztó problémák között élnek, még akkor is, ha az ön tudomása szerint soha nem voltak közvetlen szem- vagy fültanúi az erıszaknak. A legfontosabb feladat a gyermekek bőntudatának csillapítása. Ennek érdekében hangsúlyozza, hogy ami történik, az nem az ı hibájuk. Ha úgy érzi, hogy a helyzete

rettenetesen nehéz, ezért kevés ideje, türelme és energiája marad a gyerekére, kérjen segítséget. Nem szégyen, ellenkezıleg: a felelısségteljes anyai gondolkodás jele, ha valaki felismeri, hogy az erıtartalékai kimerültek, az idegrendszere elfáradt, s a gyermeknek szüksége van arra, hogy egy szeretı nagyszülıtıl, keresztmamától vagy baráti családtól, esetleg szakembertıl is erıt kapjon. Segítségükre lehet a legközelebbi családsegítı központ, illetve a Kék Vonal telefonos segélyszolgálat, amely krízishelyzetben lévı gyermekek lelki problémáival kapcsolatos tanácsadásra specializálódott. – Készítsen részletes menekülési tervet saját maga és a gyerekek számára. Legyen kéznél azoknak a telefonszámoknak a listája, amelyeket veszély esetén fel tud hívni, s itt szerepeljen azoknak a menedékházaknak vagy azoknak az ismerısöknek a száma és címe, ahová, akikhez menekülhetnek. Pánikhelyzetben az ember azokat a telefonszámokat is elfelejtheti, amelyeket egyébként fejbıl tud, így valamennyi számot jegyezze fel! A listán szerepeljen a rendırség és a mentık telefonszáma is! Lehet, hogy olyasvalakire is szüksége lesz, aki hirtelen kölcsön tud adni valamennyi pénzt. A tapasztalatok szerint sokat segíthet, ha nyit egy olyan bankszámlát, amelyre segítıkész ismerısei akkor is tudnak pénzt utalni, ha ön történetesen az ország másik végébe volt kénytelen menekülni. Ügyeljen arra, hogy a bankszámla számából ne derüljön ki a tartózkodási helye, vagyis ne ott nyissa a bankszámlát, ahol ideiglenesen laknak. Legjobb, ha ezt még a menekülés elıtt teszi meg. A pénzintézetnél érdeklıdjön, van-e olyan megoldás, hogy a pénzösszeg már átutalása pillanatában megjelenjen az ön számláján. Értesítse munkahelyét, illetve az esetleges segélyeit kifizetı intézményeket, hogy járandóságait erre a számlára utalják. A menekülése végiggondolásakor vegye számításba, sajnos sok asszony azért kénytelen visszatérni bántalmazójához, mert anyagilag kiszolgáltatott, enni sincs pénze. Ha módja nyílik, győjtsön pénzt a menekülés elıtt. – Kezdjen el gondolkodni azon, milyen lesz az élete, amikor függetlenné válik. Amennyiben most nincsen munkahelye, nézzen utána, hol és milyen munkát tudna találni. Amennyiben dolgozik a háztartáson kívül, kérdés, hogy megfelelı-e a mostani munkahelye. Térképezze fel az esetleges átképzési, továbbképzési lehetıségeket, különbözı tanfolyamokat. Nem könnyő feladat, de próbálja meg feltárni a lehetı legtöbb lehetıséget arra, hogy képes legyen megélni a bántalmazó nélkül. A képzési programokon kívül ilyen lehetıséget jelenthet, ha gyermekmegırzést vállal, esetleg házaknál takarítást vagy fızést; amennyiben idegen nyelvet beszél vagy ért a gépíráshoz/szövegszerkesztéshez, bármely más pénzkereseti lehetıséghez, ezeket is vegye számításba. Kérje meg bizalmas ismerıseit, hogy ık is adjanak tanácsot, illetve érdeklıdjenek. (Ideális lenne, ha belátható idın belül a bántalmazó kapcsolatból sikeresen kikerült nık létrehoznának egy érdekszövetséget, segítı csoportot, amelyben a már megerısödött, önállósult nık nyújtanának segítséget, lelki támogatást, esetleg ideiglenes munkalehetıséget azoknak a sorstársaiknak, akik az út elején járnak.) Nézzen utána, hogy kézimunkáit, varrást stb. hol lehetne értékesíteni, van-e valahol bedolgozási lehetıség, amit talán még anyaotthonban vagy más ideiglenes szálláson is végezhet. Amennyiben most van állása és fél, hogy el fogja veszíteni, próbáljon meg – szükség esetén – fınökével együtt valamiféle tervet kidolgozni arra, hogy egy esetleges hosszabb menekülés (kényszertávollét) esetén is megmaradjon a munkaviszonya. A munkavállalással kapcsolatban tanácsot kaphat a Nık Házában, illetve, amennyiben képesnek érzi magát arra, hogy saját vállalkozásba fogjon, a Seed Alapítványnál. – Tisztában kell lennie azzal, hogy elmenekülni, az otthonát elhagyni nehéz, sıt borzalmas lehet. Valamiért azonban mégis érzi, hogy ezt kell tennie. Próbáljon újra és újra emlékezni arra, mi minden esett meg önnel az elmúlt idıkben. Ne felejtse: minden héten legalább egy nı meghal olyan bántalmazó férfi keze által, aki azt állítja vagy állította, hogy szereti ıt. S

azt kell kérnem, gondoljon egy-egy percre azokra az asszonyokra is, akik Kalocsán vagy az ország más börtöneiben töltenek hosszú éveket. – Készítsen össze néhány olyan személyes tárgyat, amely érzelmileg fontos önnek: családi fényképek, gyerekrajzok stb. A bántalmazó, felismerve, hogy elhagyták, gyakran törnizúzni kezd a lakásban. Néhány pótolhatatlan tárgy feltétlenül legyen önnél. – Senkinek ne árulja el, mire készül, illetve hová fog menni, kivéve azokat, akikben tökéletesen megbízik. Lehetıleg ne hagyjon nyomot a készülıdéssel kapcsolatban. (Természetesen minderre nincs szükség akkor, ha nem érzi veszélyben magát, illetve ha úgy gondolja, hogy a kapcsolat felszámolása békés úton, a férjével vagy élettársával együttmőködve is elintézhetı. Ez esetben azonban valószínőleg nem kellene a menekülést fontolgatnia.) – Kezdje el számolni, pontosan mennyi pénzt költ havonta (élelmiszerre, közlekedésre, óvodára vagy napközire stb.). Így reálisabb terveket tud készíteni arra nézve, mennyi pénzre lesz szüksége, és ezt miként tudja elıteremteni. – Amennyire lehetıségei engedik, próbáljon új, életerıt adó elemeket találni az életében. Hívjon fel egy régi barátnıt, üljön be egy kávéra vele, ebédszünetben nézegessen kirakatokat vagy menjen el egy könyvesboltba, esetleg üljön le egy parkban. Csak úgy tud kikerülni a bántalmazó kapcsolatból, ha lépésrıl lépésre, fokról fokra erıt győjt. – Próbáljon meg valamennyi pénzt összespórolni a meneküléshez. Mindig legyen önnél fémpénz telefonálásra, esetleg telefonkártya, illetve annyi pénz, hogy éjszaka szükség esetén taxival menekülhessen az elıre eltervezett biztonságos helyre. – Amennyiben lehetısége van rá, csatlakozzon egy önsegítı csoporthoz, amelyben bántalmazott nık nyújtanak lelki és gyakorlati támogatást egymás számára. Ilyen önsegítı csoportokról felvilágosítást kérhet a Nık Házában. – Ismerje meg a kirobbanni készülı erıszak jeleit. Ez más és más lehet az egyes bántalmazó férfiak esetében. Fontos, hogy e jeleket fölismerve ne érje teljesen váratlanul az újabb támadás. A jelek között lehetnek: több alkohol fogyasztása, még több és még rendszeresebb veszekedés és „belekötés” mindenbe, a hanghordozás megváltozása. Ezek néha napokkal, máskor órákkal vagy percekkel elızik meg a soron következı támadást. Jegyezze meg, esetleg írja le e megfigyelt jeleket. Amennyiben ismeri az úgynevezett bántalmazási ciklus fázisait, nagyobb biztonságban érezheti magát, jobban ki tudja számítani, mi következik. – Amikor újra észreveszi ezeket a fenyegetı jeleket, próbáljon kimenekülni a lakásból. Lehetıség szerint ismerıshöz, baráthoz vagy bizalmas rokonhoz menjen. Amennyiben erre nincs mód, nézzen más ideiglenes szálláshely után (például anyaotthon, krízisszálló). Próbáljon legalább pár napig a biztonságos helyen maradni. – Amennyiben van saját autója, esetleg kerékpárja, próbáljon olyan helyzetet teremtem, hogy a jármővét mindig könnyen meg tudja közelíteni, azzal könnyen el tudjon indulni. Nagyon szerencsés helyzet (természetesen a körülményekhez képest), ha akad olyan bizalmas és segítıkész szomszéd, akivel meg lehet állapodni valamiféle jelzırendszerben. Például egy konyharuha kiakasztása a konyhaablakba jelentheti azt, hogy azonnali segítségre van szükségük. (Azt a sajnálatos tényt, hogy a rendırség kihívása ma Magyarországon meglehetısen ritkán eredményes ilyen esetekben, már részletesen érintettük a könyv más fejezeteiben. Amennyiben a rendırség a hívásra nem hajlandó kijönni, panaszt tehet a helyi rendırkapitánynál vagy az Országos Rendır-fıkapitányságon.) – Próbáljon minden éles eszközt és szerszámot (például késeket, ollókat) a lehetı legnehezebben elérhetı helyre tenni. A nehéz, súlyos tárgyakat próbálja meg észrevétlenül eltüntetni, kicserélni. – Készüljön fel arra a lehetıségre, hogy áram nélkül marad a lakás, miközben ön veszélyben érzi saját magát vagy a gyerekeket. (Tudjuk, hogy egyes bántalmazóknak kifejezett

„specialitása” a villanyáram kikapcsolása.) Erre az esetre dugjon el valahová egy elemlámpát, és ha lehetısége van, gyakorolja, sötétben hogyan tud kimenekülni a házból. – Ne viseljen a bántalmazója közelében sálat, selyemkendıt, vastag nyakláncot, semmi olyasmit, ami alkalmas arra, hogy fojtogassa vele. – Nagyon jó, ha tud autót vezetni, illetve ha megpróbál jogosítványt szerezni. Amennyiben van otthon autó, próbálja idınként ellenırizni, képes-e elindítani és biztonságosan közlekedni vele. – Amennyiben lehetısége van rá, tartson fıpróbát a menekülés elıtt. Ne mondja meg a bántalmazónak, hogy el fog távozni. Ne feledje, ennek bejelentése az egyik legveszélyesebb idıszaka a családon belüli erıszaknak. Ha a bántalmazó megtudja, hogy el akarja hagyni, illetve egyáltalán azt, hogy az ı engedélye nélkül el akar menni, elképzelhetı, hogy minden addiginál brutálisabban fog támadni. Lehetıség szerint meneküljön olyankor, amikor a partnere távol van. Esetleg találjon ki valamilyen „mentséget” a távozásra, például valamiért át kell ugrania a szomszédba, az üzletbe stb. – Ha a bántalmazás fıleg éjszaka szokott kezdıdni, tudatosan alakítson ki olyan szokásokat, amelyek majd alibit szolgáltatnak az esetleg szükséges meneküléshez. Ha a városban laknak, és van kutyájuk, hordja le a kutyát éjszakánként sétálni azzal, hogy ez önnek is jót tesz, esetleg késı esténként vigye le a szemetet. – A szükséges telefonszámok és némi készpénz mindig legyen önnél egy olyan tárcában, amit a meneküléskor könnyen magához vehet. (Ezt a gyerekholmik között rejtheti el). – Amikor már ajtón kívül van, menjen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud. (Természetesen akkor, ha jó eséllyel elér a legközelebbi biztonságos helyig, mielıtt a bántalmazó utolérné önt.) Ha tud, menjen autóval, biciklivel, városban fogjon taxit. – Tervezze el, hogy fogja a gyerekeit magával vinni. Sok asszony úgy gondolja, ha a bántalmazó férj addig soha nem bántotta a gyerekeket, akkor késıbb sem fogja, semmilyen körülmények között. Ezért elıfordul, hogy saját életük vagy testi épségük mentése érdekében (fıleg az éjszaka közepén) a gyerekeket hátrahagyva menekülnek, abban a biztos tudatban, hogy a kicsiknek nem történhet bajuk, és hogy nemsokára újra látják majd egymást. Sajnos elıfordul azonban, hogy a gyermekét addig soha nem bántalmazó férfi pontosan azért fordul a kicsik ellen, mert tehetetlen dühöt érez amiatt, hogy „valódi célpontja” nincs a közelében, mert „önkényesen eltávozott”. – A gyerekekkel együtt menekülni szinte lehetetlen vállalkozásnak tőnhet. Különösen így van ez faluhelyen, ahol esetleg igen messze van a legközelebbi biztonságos hely, illetve olyasféle hely, ahová a menekülı családtagokat befogadnák. A nyugati kis tájékoztató füzetek és brosúrák azt tanácsolják a bántalmazott nıknek, nagyobb gyermekeiket tanítsák meg arra, miként tudnak szükség esetén rendırt hívni. Megállapodhatnak például egy jelben, illetve abban, hogy amint a verés vagy a törés-zúzás elkezdıdik, a gyerek induljon telefonálni. Megint csak kénytelen vagyok elismerni, ez a tanács Magyarországon – a már többször kifejtett okok miatt – e pillanatban még nem tekinthetı különösebben hasznosnak. Ugyanakkor fontos a gyerekek felkészítése a menekülésre, és hasznos lehet azt is megtanítani nekik, hogyan tudják megkönnyíteni a menekülést. (Természetesen mindezt a gyerek korától és a lehetıségektıl függıen: például segítı hozzátartozó, szomszéd hívása, kistestvér gyors felöltöztetése, kerékpár elıvétele, a nem túl magas ablakon való kimászás gyakorlása stb.) – Amennyiben kisbabája van, s úgy érzi, azonnal menekülnie kell, füllentse azt, hogy gyereksírást hall, s próbálja a kisbabát az ágyából kivéve egy takaróval együtt ölbe venni és olyan gyorsan távozni, hogy a bántalmazó ne tudja felmérni, mi is történt. Nagyon fontos, hogy a menekülés lehetıségeit elıre felmérje, tudja, merre indulhat el, hol van az elsı biztonságos hely, hová tud fordulni stb. (Sarokba szorítva érezném magam, ha valamelyik

olvasó most azt kérdezné: mit tegyen, ha újra kezdıdik a bántalmazás és az ırjöngés, de semmi reális lehetıség nincs arra, hogy belátható idın belül biztonságos helyre kerüljön… A jogos védelem lehetıségét a törvény nem zárja el a házasságban élı nı elıl. Az általam olvasott bírósági akták tapasztalata alapján azonban azt állítom, hogy ez a jog igen korlátozottan érvényesül. Ismétlem: akármilyen rémült, akármilyen feldúlt az újabb bántalmazás miatt, próbáljon úgy védekezni, hogy a körülményekhez képest a legkisebb sérülést okozza!) – Ha az események olyan gyorsan történnek, hogy a gyermekek nélkül kell menekülnie, próbáljon minél gyorsabban visszamenni értük. Megint csak nehéz ugyanazt a tanácsot adnom, amit a nyugati tájékoztató könyvek adnak: tudniillik hogy meneküljön el, majd térjen vissza a lehetı legrövidebb idın belül egy rendırrel. A nyugati tanácsadó könyvek ugyanis – a már részletezettek szerint – abból indulnak ki, hogy a feleségbántalmazás bőncselekmény, és ezért a rendırség az ilyen cselekményekkel szemben határozottan fellép. Reménykedjünk abban, hogy belátható idın belül felelısséggel tanácsolhatom a menekülı bántalmazott nıknek ugyanazt, amit nyugati kollégáim. Fontos, hogy a gyerekek tudják, ön nem hagyta el ıket. Akár egy aktuális támadás elıli menekülésre, akár a kapcsolat felszámolására történı felkészülés kimondhatatlanul nehéz dolog. Fontos, hogy lelkierejét győjtögesse és ırizze. Álljon itt néhány mondat, amelynek ismételgetése, olvasgatása segítséget nyújthat a nehéz percekben: „Minden nınek – éppúgy, mint minden férfinak – joga van félelem és verés nélkül élni. Nekem is jogom van ehhez.” „Nem lesz jobb a helyzet, nem változnak meg. Félelemben élni nem élet”. (Idézet egy asszonytól, akinek sikerült elmenekülnie.) Remélem, Önnek is erıt adnak majd a könyv végén olvasható „sikertörténetek”.

UTÓSZÓ Sikertörténetek „új életet élı” asszonyokról Igen nehéz feladat tudományosan elemezni emberek tönkretételének, kikészítésének, gyötrésének folyamatát. Nehéz bizonyítani egy olyan jelenség összefüggéseit, amely a bizonytalanságban tartásra épül. Logikát találni abban, ami felfoghatatlan. Higgadtan keresni az összefüggéseket, azonosságokat a megrázó tragédiák között. Törvényszerőségeket találni az emberi törvények semmibevételében. Nevet adni a jelenségnek, amelyet ismerünk és soha meg nem neveztünk. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni az összefüggéseket, az azonosságokat, a törvényszerőségeket. Véletlenek sorozataként felfogni az ezerszer, tízezerszer ismétlıdıt. Ha így teszünk, akkor jogot formálunk arra, hogy mossuk kezeinket. A „véletlent” ugyanis nem lehet befolyásolni, nem lehet megelızni, a „véletlen” áldozatát nem lehet megvédeni. A „véletlen” áldozata pedig magányosnak érzi magát – miközben sorstársai megszámlálhatatlanul sokan vannak. Büntetıjogászként kevés sikertörténetet hallok. Ez a tény talán az egész könyv hangulatát meghatározta. Szeretném azonban, ha az is világos lenne: létezik kiút a családon belüli terrorból. A legszebb kiút bizonyára az lenne, ha minden bántalmazó magába nézne, elgondolkodna és egyszer csak azt mondaná: mától kezdve velem egyenrangú, felnıtt emberként fogom tisztelni a társamat. S persze ettıl fogva ennek megfelelıen is viselkedne. Az esetek többségében azonban ez csak álom. A valóság pedig: a feleségbántalmazás akkor szőnik meg, ha a nı képes kilépni a számára poklot jelentı kapcsolatból. Ehhez rengeteg erıre, nagy önbizalomra, támogatásra és sok szerencsére van szükség. Az utolsó közös találkozásaink során hallgassunk meg négy olyan asszonyt, akiknek sikerült verés és rettegés nélküli új életet kezdeniük. Mindnyájuknak könnyebb lett volna akkor, ha a jog – kellı idıben – melléjük áll. Az elsı mélyinterjút néhány évvel ezelıtt Franciaországban készítettem. Ott éltem és dolgoztam, s így módom volt részt venni egy ismeretterjesztı elıadáson, amelynek témája a gyerekek idegennyelv-tanulása volt. Elıadóként egy kedves mosolya, jó megjelenéső középkorú nı lépett a pulpitusra. A következı szavakkal mutatkozott be. „Személyesen is jól ismerem a »kétnyelvő« gyermekek problémáit. Nekem három gyerekem van, akik Angliában születtek s hosszú évekig ott is éltünk. Mivel az egyetemi professzor foglalkozású édesapjuk brutalitása elıl menekülnünk kellett, visszatértünk a hazámba, Franciaországba…” Ugyanezek a mondatok Magyarországon zavarba ejtı személyeskedésnek minısülnének. Számomra mégis élmény volt, hogy egy magabiztos, erıt és értelmet sugárzó asszony ilyen ıszinte természetességgel tudott utalni arra, ami általában a legféltettebb titkok közé tartozik. Az elıadást követıen megkérdeztem tıle, mi késztette arra, hogy ilyen nyílt legyen a számára vadidegen közönséggel. Ekkor mesélte el a történetét. ANNIE „Annak idején rettenetes kínokat álltunk ki a gyerekeimmel együtt. Ütött-vert minket az apjuk, rettegésben teltek az éveink. Mégsem volt kis megpróbáltatás rászánni magam, hogy három kicsivel új életet kezdjek. Sosem fogom elfelejteni a megszámlálhatatlan átvirrasztott éjszakát, amikor azon gyötrıdtem, mit tegyek Mi lesz velünk, ha itt maradunk, és mi vár ránk, ha elmegyünk? Azt tudtam, hogy mindezt a férjemmel nem lehet kulturáltan megbeszélni, hiszen világossá tette: ha olyat lépek, ami neki nem tetszik, nagyon meg fogom bánni. Krimibe illı körülmények között menekültünk. Tudtam, olyan helyre kell mennünk, ahol nem talál meg bennünket. Egy számomra is ismeretlen francia kisvárosban telepedtünk le. Mindent

újra kellett kezdenem, iszonyú nehézségeim voltak. Szociális segélyekbıl éltünk, állásom nem volt. Albérletet a város legolcsóbb kerületében tudtam fizetni, s ez nem volt más, mint a piros lámpás negyed. Többször elıfordult, hogy késı este még nem tudtam, másnap mit adok enni a gyerekeknek Bizony, ott álltam az ablakban, néztem a testüket áruló nıket és azon gondolkodtam, vajon hányan vannak, akik hasonló elızmények után jutottak ide. Lidércnyomásként ment át az agyamon, hogy amikor már nem marad más, mint a gyerekeim állami gondozásba vétele, akkor kénytelen leszek én is… Arra is gondoltam, talán felelıtlen voltam. Megfordult a fejemben, hogy vissza kellene mennünk a férjemhez, mert még a verés is jobb, mint az éhezés és a fázás. Ez persze nem így van, és szerencsére nem is így történt. Egy nap papírt és ceruzát vettem a kezembe s összeírtam az összes olyan rokont és ismerıst, akirıl úgy gondoltam, hogy ebben a helyzetben segíteni tudna. A lista összeállítása nem volt könnyő, hiszen több mint tíz évig nem éltem a saját országomban, s a férjem nem engedte, hogy ez alatt az idı alatt bárkivel tartsam a kapcsolatot. Erıltettem az agyamat és a gimnáziumi osztálytársaktól a gyerekkori barátokon át az egykori szomszédokig mindenkit összeírtam. Az országos tudakozótól megkérdeztem a telefonszámokat és sorban felhívtam, akit csak tudtam. Ezek voltak azok az évek, amikor a nık elleni erıszak problémájáról Amerika és Anglia után végre Franciaországban is elkezdtek újságcikkeket, tévémősorokat készíteni. Ezért aztán, akiket felhívtam, többé-kevésbé tisztában voltak azzal, mi is az, ami elıl menekülnöm kellett, s milyen helyzetben vagyok. Volt, aki pénzt ajánlott fel, volt, aki használt gyerekruhákat s olyan is akadt, aki munkalehetıséget nyújtott, angol–francia fordítási feladatot kínált. Huszonnégy óra leforgása alatt már egészen máshogy láttam a világot. Csodálatos volt, hogy már nem csak a napi túlélés lebegett elıttem, hanem hosszú távú terveim is voltak. Egy évvel késıbb ott tartottam, hogy elvégezhettem az egyetemen az utolsó évet, amit annak idején a házasságunk miatt nem fejeztem be. Szerencsémre egy oktatóm felfigyelt a szorgalmamra és a tanulmányi munkámra. Tanársegédi állást kínáltak az angol tanszéken, amit természetesen elfogadtam. Ma már kandidátus vagyok, a kutatási területem a külföldön élı gyerekek kétnyelvő gondolkodása. Nos, így kerültem ide. És hogy végre a kérdésére is válaszoljak egyrészt azért mondom el minden egyes elıadásom elején, hogy bántalmazott nı voltam, hogy ezzel is bizonyítsam: ilyen igenis létezik, nıket és gyerekeket brutálisan bántanak, s errıl az embereknek tudniuk kell. Azt is érzékeltetni akarom, hogy ez nem a nı szégyene, hanem a bántalmazóé és azé a társadalomé, amelyik eltőri. Bárki elıtt nyíltan kijelentem, hogy a saját otthonomban bántottak, megaláztak a gyerekeimmel együtt. Megint hangsúlyozom: nem szégyellem kimondani, ez ugyanis nem az én szégyenem. Azt a tévhitet is meg akarom dönteni, hogy e jelenség, az asszony verés csak iskolázatlan, lumpen emberek között létezik. S persze azt is a személyes példámmal akarom bizonyítani, hogy van kiút. Hacsak minden harmadik elıadásomon ott ül egyetlen olyan asszony, aki hasonló helyzetben van, mint én voltam hat évvel ezelıtt, akkor hozzá kell járulnom, hogy a példámból erıt merítsen. Az ıszinteségemmel arra is biztatom, hogy ha akar, keressen meg az elıadás után. Tudnia kell, hogy nincs egyedül!” Annie nem az egyetlen olyan asszony, aki a bántalmazó kapcsolatból kilépve, amellett hogy új életet kezdett, segíteni szeretne azoknak, akik most élnek családi terrorban. A segítı szándék és a szolidaritás érzése mindegyik további történetbıl „kicseng”. A következı Piroskáé. İt már szinte ismerısként üdvözölhetjük, többször is szerepelt a korábbi fejezetekben. Sok nehézséget kellett leküzdenie az elmúlt két év során, talán többekben fel is merült: nem bánta meg, hogy elmenekült? A válasz – legalábbis számomra – egyértelmő a szavaiból. PIROSKA

„Már a második karácsonyt töltöttük a három gyerekemmel az anyaotthonban. A kilenc négyzetméteres szoba nagy részét a szekrény és az emeletes ágyak foglalják el, így csak egy icipici fát tudtam venni, amit az asztal tetejére állítottunk. Amikor meggyújtottuk a gyertyákat és énekelni kezdtünk, potyogtak a könnyeim. Nem akartam a gyerekeim elıtt zokogni, ezért kimentem a zuhanyozóba és ott tört ki belılem az elkeseredés. Az járt a fejemben, hogy milyen anya vagyok én, aki ennyit képes biztosítani a gyerekeinek… Aztán hirtelen elém villant egy kép az emlékeim közül: egy régebbi karácsony, amelyen sokkal szebb, nagyobb fenyıfánk volt, s amelyen az ünnepi asztal a tágas nappaliban volt megterítve. Csakhogy a nagy fenyıfa dılni is nagy robajjal tudott: a férjem mérgében felrúgta, csörömpölve törtek össze a díszek s borultak az odakészített ajándékok Ez az emlékkép adott erıt ahhoz, hogy felszárítsam a könnyeimet és visszamenjek a gyerekek közé, felszeletelni a beiglit, amit a tucatmagammal együtt használt konyhában sütöttem meg. Arra gondoltam, valahogy meg kell tudnom változtatni a saját szemléletemet: nem azt kell mondanom, hogy ez a második karácsony, amit hajléktalanként, anyaotthonban töltünk, hanem azt, hogy ez a második olyan karácsony, amit biztonságban élünk meg. Igen, én ezt tudtam nyújtani a gyerekeimnek De tılem mindez legalább annyi erıt és bátorságot kívánt, mint egy szerencsésebb anyától az, hogy luxuskörülményeket teremt a szeretteinek. Elmúlt a karácsony, jött az újév, a fogadalmak ideje. Nem voltam szerény az önmagamnak tett ígéretekben: úgy döntöttem, idén addig megyek, addig kilincselek, addig bizonygatom a helyzetünk tarthatatlanságát, amíg nem jutunk újra saját otthonhoz. De ez csak az egyik fogadalom volt; a másik az, hogy tanulni fogok és bebizonyítom: egy volt anyaotthonos is képes arra, hogy színvonalas, emberhez méltó életet teremtsen magának és a gyerekeinek. Megtudtam, hogy a félbehagyott gimnáziumot egy év alatt befejezhetem, munka mellett. Tisztában vagyok azzal, hogy ez három gyerekkel, egy fillér tartásdíj nélkül nem lesz könnyő. De ha volt erım éjszakákon át a varrógépen dolgozni, akkor arra is lesz, hogy harmincöt évesen a házi feladaton dolgozzam. Majd segít a nagyfiam! A végsı célom az, hogy szociális munkás legyek és bántalmazott anyáknak segítsek. Minden tılem telhetı támogatást meg szeretnék adni a sorstársaimnak ahhoz, hogy ne kelljen visszamenniük a brutális apákhoz. Még egy fontos dolgot el szeretnék mondani, ami apróságnak tőnik, de számomra nagy örömhír: sikerült pótoltatni az elöl kivert fogaimat. Összespóroltunk egy kis pénzt a fogorvosra, a gyerekek is azt mondták, hogy inkább legyen kevesebb a zsebpénzük. Hat év után elıször tudok végre mosolyogni! Igazán felszabadult persze akkor lesz majd ez a mosoly, amikor a saját otthonunkban fogunk élni. De tudom, hogy hamarosan az is eljön majd!” Szívbıl remélem, hogy Piroska terve sikerül, s választott hivatása segítségével csodálatra méltó erejébıl átad majd azoknak, akik az út elején járnak. A következıként megszólaló Noémi azon asszonyok közé tartozik, akiknek nem sikerült elmenekülniük. Amikorra a legelsı újságcikkek megjelentek a családon belüli erıszakról, s amikorra a NANE Egyesület megalakult, ı már elızetes letartóztatásban volt. Az ı számára, hét évvel ezelıtt még nem volt segítség. A rendırséget hiába hívta, telefonos segélyvonalak, bántalmazott nıket segítı szervezetek nem léteztek, a rokonok, ismerısök pedig nem akarták veszélybe sodorni magukat. Egy estén, amely még rettenetesebb, még félelmetesebb volt, mint a többi, amelyen úgy érezte, hogy a bizonytalanság a gyerekei életébe kerülhet, elıvette az otthon tartott önvédelmi fegyvert és lıtt. Szemben azokkal a férfiakkal, akik hosszú évek rendszeres brutalitását követıen embertelen kínokat okozva agyonverik, agyonrúgják a feleségüket, és mindezt két és fél, három évvel ússzak meg, Noémi ítélete hat év szabadságvesztés lett. NOÉMI

„Számos újságcikk, rádiómősor és három kegyelmi kérvény után kiszabadultam a börtönbıl. Sokat köszönhetek azoknak, akik ismeretlenül is kiálltak mellettem, segítettek. A rádiómősorokba rengeteg hallgató telefonált azzal, hogy szerintük nem gyilkos vagyok, hanem egy olyan anya, aki halálfélelemben élt, akinek senki nem segített, akinek nem volt hová menekülnie – hiszen abban az idıben még anyaotthonok sem léteztek –, akit nem védtek meg mások, és aki ezért kényszerült megvédeni magát és a gyerekeit. Úgy tudom, néhányan, bár sosem találkoztak velem, levelet írtak a köztársasági elnök úrnak, kegyelmet kérve nekem. Szeretném megköszönni ezeknek az ismeretlen férfiaknak és nıknek, amit értem tettek. Itthon vagyok, végre naponta láthatom a gyerekeimet, s végre nem egy zárkában ébredek fel reggelente. S persze nem is úgy ébredek, hogy nem tudom, megélem-e a nap végét. Annak ellenére, hogy az elsı házasságomban – a kezdeti szép idıszaktól eltekintve – csak fájdalomban és rettegésben volt részem, nem vesztettem el a hitemet az emberi kapcsolatokban. Újra férjhez mentem és most megbecsülésben, szeretetben élek. Olyan szerencsém volt, amelyrıl álmodni sem mertem. Amikor az elızetes letartóztatásból kiengedtek, úgy döntöttem, nem várom tétlenül a börtönbe szóló behívót, hanem rendbe hozom a lakást, hogy legalább egy szép otthont hagyjak magam után. A vállalkozó, aki a tatarozást végezte, néhány hét alatt megismerte a nem mindennapi történetemet. Megszerettük egymást, és egy napon megkérte a kezemet. Örökbe fogadta a két fiamat s együtt nevelte ıket a közös pici babánkkal, amíg én a börtönben voltam. Segítségére volt egy csodálatos asszony, egy volt kolléganım, aki mellettünk állt a bajban. Nem mondom, hogy problémáktól mentes volt ez az idıszak, de túl vagyunk rajta. Együtt él a család, és boldogok vagyunk. Örülök, hogy nem adtam fel azt a vágyamat, hogy egy szép kapcsolatban éljek. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, sokat változtam az elmúlt tíz év alatt. Romantikus, rajongó, a családi életért bármit feláldozó nıbıl reálisan gondolkodó asszonnyá váltam. A szeretet és az összetartozás ma is nagyon fontos számomra, de úgy vélem, egy nınek nem szabad bármilyen áldozatot meghoznia a férjéért. Én már jól ismerem a családon belüli terror elsı jeleit. Ha ezt valaha az életemben még egyszer tapasztalnám, azonnal elválnék. Ezt könnyebb kimondani, mint megtenni – nálam jobban kevesen tudják. Éppen ezért határoztam el, hogy nem próbálom mindenáron elfelejteni a rettenetes éveket, hanem igyekszem felhasználni a tapasztalataimat arra, hogy másoknak segítsek Egyetlen nınek sem lenne szabad börtönbe kerülnie azért, hogy megmenthesse az életét. Az ilyen tragédiákat meg kell elızni azzal, hogy a bántalmazott asszonyok számára még idejében megadjuk azt a támogatást és segítséget, ami szükséges ahhoz, hogy biztonságban élhessenek Az nem választási lehetıség, hogy vagy az én életem, vagy az övé. A nıi börtön, ahol én is »ültem«, tele van félig agyonvert nıkkel. Nem emberölés miatt tölti mindegyikıjük a büntetését, némelyeknek a férjük ultimátumot adott: »Elmész és pénzt hozol haza! Nem érdekel, hogy lopsz, rabolsz vagy strichelsz, addig nem jössz haza, amíg üres a zsebed! Ha mégis megpróbálod, ne hidd, hogy marad egy ép csontod!« Nem állítom, hogy minden, börtönbüntetését töltı nı teljesen vétlen. Mégis, érdekes lenne, ha egyszer alaposan megvizsgálnak, hogy az elítélt nık ügyeinek mi is a pontos háttere, mik az elızmények, volt-e szerepe a múltjukban az erıszaknak, miként lehetett volna megelızni, hogy a gyerekeik mellıl a rács mögé kerüljenek. Mindehhez persze én nem értek. De talán találok más munkalehetıséget, ami ezzel a problémával kapcsolatos. Mivel az érettségi után felsıfokú vendéglátó-ipari képesítést szereztem és sokáig egy motel vezetıje voltam, a leginkább egy anyaotthon munkatársa lennék. Egyelıre nem valószínő, hogy ez megvalósítható. A munkaadók nem kapkodnak azokért, akiknek az erkölcsi bizonyítványában ez áll: elítélve ekkor és ekkor hat évre, emberölésért. Néha keserően belegondolok, hogy azoknak a férfiaknak, akik esténként hazamennek és agyba-fıbe verik a családjukat, nincs ilyenfajta problémájuk. Nekik tiszta az erkölcsijük… No mindegy, most inkább arra kell gondolnom, hogy véget ért a lidércnyomás. Legalábbis számomra és a gyerekeim számára. De

hogy hányan élnek úgy, ahogyan mi éltünk évekig – ki tudja?… Hány nıt és gyereket ütnek ebben az országban, most, ezekben a percekben, ahogy itt beszélgetünk? Valamit tenni kellene. Nagyon jó, hogy végre megjelenik egy könyv errıl a témáról. Az az igazság, hogy már én is megírtam az életem regényét. Szívesen ki is adnám, talán lenne, akit érdekel…” Ez utóbbiban biztos vagyok. Az utolsóként megszólaló asszony Zsuzsa, aki hosszú és keserves évek és embert próbáló menekülés után végre újra nyugalomban él. Tele van csodálatos tervekkel, derős és bizakodó. ZSUZSA „Elıször el sem hittem, hogy vége a rettegésnek, a borzalomnak. Közel egy évig bujkáltunk, menekültünk az édesanyámmal és a kisfiámmal. Nincs olyan anyaotthona az országnak, amelyikben ne jártunk volna. A férjem ellen folyt a büntetıeljárás, de nem tudott olyat tenni ellenünk, amiért ırizetbe vették volna. Eltörte a csigolyáimat, meztelenül kiállított az ablakba, késsel megsértette a nyakamat, összetörte az anyukám lakását. S persze szabadlábon védekezett, mert mindezt nem találták elég oknak az elızetes letartóztatásra, és természetes volt, hogy az áldozatoknak kell földönfutókká válniuk. Hogy hogyan került végre rács mögé? Szörnyő errıl beszélni. Az én megkönnyebbülésem ugyanis egy másik fiatal nı lelki összeomlásába került. A kedves férjem felháborodott amiatt, hogy nem talál minket, el mertünk menekülni, s hogy a gyermekvédelmisek sem tudták, hol tartózkodunk – rettenetes ırjöngésbe kezdett. Ennek része volt, hogy berontott egy belvárosi üzletbe, az eladónı nyakának szegezett egy kést (gondolom, úgy, amint nekem szokta) és a napi bevétel átadására kényszerítette. Mivel manapság igen nagy a közfelháborodás az erıszak elharapózása miatt, a rendırség nagy erıvel kezdett nyomozni és meg is találta az általam oly jól ismert tettest. Mivel ezúttal nem a saját családtagjait terrorizálta a saját otthonában, letartóztatták. Tekintettel arra, hogy külföldi állampolgár, elrendelték kiutasítását is az országból. Néhány napig fel sem tudtam fogni, hogy szabadok vagyunk. Változatlanul szörnyő álmaim voltak, és verejtékezve, remegve néztem körül, amikor éjszakánként felriadtam. Az utcán is úgy sétáltam, hogy a szemem sarkából folyamatosan figyeltem, nem követ-e. De szerencsére nem kellett több egy pár napnál ahhoz, hogy rájöjjek: ennek vége. Egyszer s mindenkorra. Tudom, ezek nagy szavak, de mintha az egész világ újjászületett volna körülöttem. Élvezem, hogy süt a nap, gyönyörőnek látom a várost… A gyerekemmel való kapcsolatom is egészen más. Már nem vagyok idegbeteg, képes vagyok türelemmel és derősen foglalkozni vele. Egyszer sírtam el magam: amikor rájöttem, hogy két év tulajdonképpen kimaradt számomra az anyaság örömeibıl. De megígértem magamnak, hogy ezt pótolni fogjuk. Sokat sétálunk, nevetünk, játszunk. Találtam egy jó állást, anyagilag is rendezıdni fog a helyzetünk. Tartásdíjra reményem sincs, az édesanyám a történtek miatt elveszítette az állását, így csak magamra számíthatok. Sebaj! Erıs és egészséges vagyok, úgy érzem, semmi sem lehetetlen a számomra! Olyannyira nem, hogy nagyon komoly terveim vannak. Bármi történik is, én jogász leszek! Huszonnyolc éves vagyok, egy érettségim van, így a tervem bizony nagyszabású. De már be is mentem az egyetemre érdeklıdni a felvételirıl, elkértem a szükséges papírokat. Jólesett, hogy a hölgy, akivel beszéltem, nem nézett ırültnek azért, mert egyedülálló anyaként esti tagozaton joghallgató szeretnék lenni. Ellenkezıleg, nagyon is biztatott. Furcsa, még mindig csodálkozom, amikor egy jó emberrel találkozom… Szóval jogász szeretnék lenni és olyan nık ügyeire specializálódni, akik hasonló helyzetben vannak, mint egykor mi. Be akarom bizonyítani, hogy nekik is vannak jogaik! Úgy vélem, tapasztalatom által olyan szemlélettel végezném ezt a munkát, ami egyelıre ismeretlen a jogászvilágban, s amelyre rengeteg asszonynak szüksége lenne. De addig is: minden lehetséges alkalmat meg fogok ragadni arra, hogy tiltakozzam a hatóságok közömbössége

ellen, s hogy a nyilvánosság elé vigyem a bántalmazott nık és gyermekek ügyét. Ez a mostani hallgatás nem tarthat sokáig. Remélem, sok »harcostársam« akad majd. Hiszem: ha a meggyötört, megalázott, rendszeresen bántalmazott nık összefognának, akár a hegyeket is meg tudnánk mozgatni. Mi ugyanis nem gyenge és elesett, hanem erıs és kitartó emberek vagyunk Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az egyszerő, de számunkra nagyon fontos tény: ÉLÜNK!” Nem tudnám szebb és meggyızıbb gondolatokkal befejezni ezt a könyvet, mint Zsuzsa szavai. Búcsúzásképp kívánok hitet és erıt. A bántalmazott nıknek és hozzátartozóiknak, a rettegés nélküli, új élethez, a kívülállóknak pedig ahhoz, hogy a túlélık mellé állva, velük együtt küzdjenek a családon belüli erıszak ellen. Budapest, 1998. március

FÜGGELÉK Az alábbiakban néhány fontos intézmény, telefonos segélyvonal és segítıszervezet telefonszámát olvashatja, amelyekre – a bántalmazó kapcsolat felszámolása, új életének kialakítása, illetve egyelıre csak lehetıségeinek felmérése során – szüksége lehet. Csupán ıszintén remélni tudom, garantálni azonban nem, hogy kapcsolatfelvétel esetén ezen szervezetek valamelyikénél megkapja, megtalálja azt a segítséget és támogatást, amelyre oly nagy szüksége van. Valamennyi intézménynél olyan munkatársak dolgoznak, akik vállalták, hogy (szakemberként vagy képzett önkéntesként) életüket vagy idejük egy részét az önhöz hasonló problémákkal küzdık helyzetének megváltoztatására, jobbítására szentelik. Hozzájuk fordulva nem szívességet kér, hanem igénybe veszi azt a segítı szolgáltatást, amelyet e szervezetek kínálnak, illetve amelyre e szervezetek egy részének törvényen alapuló kötelezettsége van. Önnek joga van az emberséges bánásmódhoz és mindahhoz a felvilágosításhoz és támogatáshoz, amely az adott intézmény tevékenységének keretei közé tartozik. Fontos, hogy elıre eldöntse, megfogalmazza és már az elsı beszélgetéskor tisztázza: mi is az, amit kér. Amennyiben a kiválasztott szervezet nem tud segítséget adni, kérje, hogy ajánljanak más olyan intézményt, amely az adott kérdéskörre szakosodott. Észrevételeit érdemes közölni a segítı szervezet (intézmény, hivatal) vezetıjével vagy fenntartójával: amennyiben elégedett volt azzal, amit nyújtottak önnek, s ezt egy levél formájában megfogalmazza, hozzásegítheti a szervezetet ahhoz, hogy munkájukhoz több anyagi és erkölcsi támogatást kapjanak. Természetesen a bíráló észrevételeknek is fontos szerepük van: oda hathatnak, hogy a késıbbi sorstársainak színvonalasabb szolgáltatásban, jobb bánásmódban lesz részük. Nem szabad elfelejteni, hogy a családon belüli erıszak jelenségének valódi természete, a bántalmazott nık és gyermekek érzései és problémái Magyarországon ma még a szakemberek egy része számára is ismeretlen területet jelentenek. Ezzel összefüggésben az is nagyon fontos, hogy bármely szervezethez is fordul, csak akkor folytassa velük a kapcsolatot, ha úgy érzi, „jó helyen van”, igyekeznek együttérezni és együttmőködni önnel. Amennyiben egy adott szakember vagy önkéntes számára ez ma még nem is világos, önnek tudnia kell: a testi épségének és életének biztonsága minden más szempontot megelızı fontosságú. a) Krízishelyzetben (például meneküléskor) hívható számok – NANE (Nık a Nıkért Együtt az Erıszak Ellen Egyesület) Telefon: 267-49-00 (mindennap 18–22 óráig, de üzenet máskor is hagyható) A telefonos segélyvonal képzett önkéntesei lelki támogatást és gyakorlati információt adnak a hozzájuk fordulóknak. Hívhatja ıket, ha arra vágyik, hogy valaki megértse és meghallgassa a fájdalmát, de akkor is, ha szeretné tudni, melyik anyaotthonban (menedékházban) van hely, hol van a legközelebbi baleseti ügyelet, hogyan lehet látleletet vetetni stb. Amennyiben kéri, visszahívják önt. – Menhely Alapítvány Diszpécserszolgálata Telefon: 13841-86 Éjjel-nappal felvilágosítást adnak átmeneti szálláslehetıségekrıl, anyaotthoni és egyéb férıhelyekrıl, nappali melegedıkrıl, az átmeneti hajléktalansággal összefüggı más problémákról. – Újpesti Családsegítı Központ (ÚJCSAKİ) Telefon: 169-06-02, 180-65-74, éjjel: 180-60-29 Bár elsısorban újpesti lakosoknak nyújtanak segítı szolgáltatásokat, krízishelyzetben másoktól is fogadnak hívásokat. Munkaidı után, sıt éjszaka ügyeletet tartanak: szálláslehetıségekrıl is tudnak felvilágosítást nyújtani.

– SOS Krízisalapítvány Telefon: 242-15-99 Saját krízisotthont is fenntartanak, ahová csak szigorú feltételekkel lehet bekerülni, de felvilágosítást tudnak adni más átmeneti szálláslehetıségekrıl, szolgáltatásokról is. – Magyar Vöröskereszt A Budapesti Központi Ügyfélszolgálatnál (Budapest V., Arany János utca 31., telefon: 33139-50) a vidéki Vöröskereszt-irodák címét és telefonszámait is meg tudják adni. A Szociális Információs Szolgálat címe: Budapest VII., Damjanich utca 50. Telefon: 322-86-67. Ügyfélszolgálataikon (Budapesten az Arany János utca 31. szám alatt, kerületi irodáikban, továbbá az ország számos pontján megtalálható Vöröskereszt-irodákban) felvilágosítást tudnak adni a krízishelyzetben szükséges tudnivalókról, így arról is, mit tehet, hová fordulhat a bántalmazás elıl menekülı nı és gyermek. Átmeneti szállókat, anyaotthonokat tartanak fenn, a férıhelyekrıl naprakész felvilágosítást adnak. Szociális Információs Szolgálatuk is támogatást, segítséget nyújt a rászorulóknak. – Települési önkormányzatok Az 1993. évi III. törvény 7. § (1) bekezdése értelmében az ország bármely önkormányzata (hatáskörére és illetékességére való tekintet nélkül) köteles átmeneti segélyt, szállást és étkezést biztosítani az arra rászorulónak, amennyiben az illetı élete vagy testi épsége veszélyben van. Szükség esetén tehát, amennyiben a bántalmazás elıl azonnal menekülnie kell, s pénze, étkezési lehetısége és szállása sincs, bármely önkormányzathoz fordulhat! Az önkormányzat akkor is köteles segítséget nyújtani, ha az ön lakóhelye nem az adott településen van, hanem esetleg az ország attól távol esı pontján. (Lásd bıvebben a szociális problémákkal összefüggı segítı szervezetek ismertetésénél.) – Mentık Telefon: 104 – Rendırség Telefon: 107 – Tőzoltóság Telefon: 105 b) Jogsegélyszolgálatok – Nıi és Gyermekjogi Jogvédı Program Irodája Telefon: 320-90-44, 320-22-00/133 mellék Az Iroda klasszikus jogvédı tevékenységet folytat: felvilágosítást és tanácsot ad, ügyvédi képviseletet nyújt. Az itt dolgozó ügyvédek munkáját – a nık és gyeremekek jogaiban jártas – tekintélyes szakmai testület is segíti. A vállalt ügyeket az eljáró ügyvédek választják ki a szakmai testület által meghatározott szempontrendszernek megfelelıen. Az ügyvédi munkadíj összege a hozzájuk forduló nı anyagi helyzetéhez igazodik, szükség esetén a jogi tanácsadás, illetve képviselet ingyenes. A bemutatkozó levelük szerint a céljuk, hogy „az emberi jogoknak a nıi és gyermekjogi területén az érdekérvényesítés elısegítésével, a felvilágosítás és tanácsadás megszervezésével és a gyakorlati munkából leszőrt jogi és más jellegő szakmai, tudományos tapasztalatoknak a társadalmi nyilvánosság rendelkezésére bocsátásával elısegítsék az emberi jogok fokozottabb érvényesülését”. – Nık Háza Telefon: 209-23-27 Hetente egy alkalommal ingyenes ügyvédi tanácsadást nyújtanak.

– Munkaügyi Minisztérium Egyenlı Esélyek Titkársága Telefon: 312-20-08 Jogsegélyszolgálat telefonon heti egy alkalommal (jelenleg hétfınként 17-18 óra között). – Nıvonal Telefon: 266-90-07 A nık jogi problémáiban jártas szakembereket tudnak ajánlani. – HAJSZOLT Egyesület (Hajléktalan Szolgálatok Tagjainak Országos Egyesülete) Telefon: 261-77-04 (az Egyesület telefonszáma), illetve 322-78-11 vagy 322-06-23 (a Terézvárosi Családsegítı Szolgálat telefonszáma) A HAJSZOLT Egyesület ingyenes jogsegélyszolgálatot tart fenn a budapesti anyaotthonok és családos szállók lakói számára. Itt tehát azokat az ügyfeleket fogadják, akik anyaotthonban (menedékházban) tartózkodnak. – Családsegítı szolgálatok (Az ön lakóhelyéhez legközelebbi családsegítı központ telefonszámáról és címérıl a helyi önkormányzat tud felvilágosítást adni, de ugyanezekrıl az adatokról az SOS Krízisalapítvány Válaszvonalán is érdeklıdhet, a 240-32-66 telefonszámon. Az utóbbi segítıszolgálat számítógépes adatbázisán megtalálható az ország összes családsegítı központja.) A családsegítı szolgálatok legtöbbje – számos más szolgáltatás mellett – ingyenes jogi tanácsadást biztosít a rászorulóknak a családi problémákkal, így például a bántalmazással összefüggı jogi kérdésekrıl. c) Szociális problémák; felvilágosítás állami, önkormányzati és egyéb segélyekrıl, támogatási formákról – Települési önkormányzatok A lakóhelye szerint illetékes önkormányzat köteles felvilágosítást adni az ön (illetve családja, gyermeke) által igénybe vehetı összes segélyezési és támogatási formáról. Ez utóbbiakat, illetve igénybevételük feltételeit a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény határozza meg. E törvény 7. § (1) bekezdése szerint: „A települési önkormányzat, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére, köteles az arra rászorulónak átmeneti segélyt, étkezést, illetve szállást biztosítani, ha ennek hiánya a rászorulónak az életét, testi épségét veszélyezteti.” Ez azt jelenti, hogy amennyiben ön (egyedül vagy gyermekével együtt) a bántalmazás elıl úgy kényszerül menekülni, hogy szállása, étkezési lehetısége és pénze nincs, s a testi épsége vagy az élete veszélyben van, az ország bármely önkormányzata köteles segítséget nyújtani. Az idézett jogszabályból következıen tehát az ország bármelyik pontjára is kerül, felkeresheti az adott település önkormányzatát és segítséget kérhet. Amennyiben ezt nem kapja meg, (türelmesen) hívja fel az eljáró ügyintézı, esetleg felettese figyelmét az idézett jogszabályra. – Nıvonal (Hétfın, szerdán és pénteken 16–19 óráig) Az ön által igénybe vehetı szociális segélyezési, támogatási formákról, intézményekrıl telefonon adnak tájékoztatást. – SOS Krízis Alapítvány Válaszvonala Telefon: 240-32-66 Az ön által igénybe vehetı szociális segélyezési, támogatási formákról, intézményekrıl (a Nıvonalhoz hasonlóan) telefonon adnak tájékoztatást. – Családsegítık (lásd fentebb: családsegítı szolgálatok)

A családsegítı szolgálatok a különbözı támogatási formákról is tájékoztatást adnak, illetve – szükség esetén – az ön problémájában jártas más szakemberhez vagy szervezethez irányítják. – Magyar Vöröskereszt Szociális Információs Szolgálata Budapest VII., Damjanich utca 50. Telefon: 322-86-67 (A Magyar Vöröskeresztnek Budapesten kívül számos más településen is vannak irodái.) Felvilágosítást nyújtanak a Vöröskereszt keretében kapható és az ezen kívüli támogatási formákról is. d) A munkanélküliséggel kapcsolatos kérdések, munkakeresés, átképzés, vállalkozás indítása A munkanélküliek helyzetével, a részükre nyújtott támogatási formákkal, az átképzésük lehetıségével, vállalkozóvá válásuk elısegítésével kapcsolatos legfontosabb jogszabály A foglalkoztatás elısegítésérıl és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény. Amennyiben önt érintik ezek a kérdések, érdemes alaposan áttanulmányozni a törvény rendelkezéseit. – Fıvárosi és megyei munkaügyi központok Telefon: 303-07-20 (a Fıvárosi Munkaügyi Központ ügyfélszolgálatának telefonszáma. A megyei munkaügyi központok telefonszámát keresse a helyi telefonkönyben, illetve érdeklıdjön az önkormányzatnál.) Felvilágosítást nyújtanak a munkanélküliként történı nyilvántartás feltételeirıl, a munkanélküliek támogatásának formáiról, képzési és átképzési lehetıségekrıl, munkalehetıségekrıl, a vállalkozóvá válásról. Bármilyen, munkavállalással kapcsolatos kérdése van (akkor is, ha ön nem munkanélküli, de új munkahelyet vagy új szakmát szeretne, esetleg munkajogi problémája van), keresse fel a lakóhelyéhez legközelebb esı munkaügyi központot. Egy tájékozódó beszélgetés vagy akár a hirdetıtábla böngészése is komoly segítséget jelenthet a bántalmazótól függetlenné válás, az ön új élete feltételeinek feltérképezésében. A munkaügyi központok szolgáltatásai szerteágazóak: a fıvárosban például, egyebek mellett, a következı szolgáltatásokat nyújtják: – álláskeresık klubja (különbözı képzéseket, programokat tartanak az álláskeresés „fortélyairól”: 1097 Bp. IX., Gyáli út 33/35. Telefon: 280-63-35) – információs iroda hajléktalanok számára (olyan álláslehetıségeket is kínálnak, amelyek szállást is nyújtanak, címük: 1089 Bp. VIII., Baross utca 126. Telefon: 333-83-06) – Foglalkozási Információs Tanácsadó (naprakész tájékoztatást nyújtanak a fıvárosi álláslehetıségekrıl, munkakereséssel, képzéssel kapcsolatos tanácsot adnak, címük: 1039 Bp., Heltai J. tér 7., Telefon: 243-81-70) – kerületi kirendeltségeiken segítséget nyújtanak az ön iskolai végzettségének, tapasztalatainak és lehetıségeinek megfelelı munkahely megtalálásához, illetve az ön továbbképzéséhez, átképzéséhez. – SEED Kisvállalkozás-fejlesztési Alapítvány Telefon: 212-21-79, 31649-87, 315-01-95 Amennyiben alkalmasnak érzi magát arra, hogy önálló vállalkozásba kezdjen, s ehhez szeretne tanácsot, információt, képzést kapni, keresse fel ezt az alapítványt. Célcsoportjaik közé tartoznak a nıi vállalkozók. Alapfokú képzéseiken a vállalkozás indításával kapcsolatos ismereteket nyújtanak, segítséget adnak az üzleti terv elkészítéséhez. Együttmőködnek a Nık Világbankjának Magyarországi Egyesületével, amely – egyebek mellett – most tervezi egy olyan mikrohitel-rendszer kiépítését, amely majd lehetıséget teremt nıi vállalkozók számára kis összegő hitelek felvételére.

– Nık Háza Telefon: 209-23-27 Hetente egy alkalommal személyes tanácsadást tartanak munkát keresı nık számára. – Fıvárosi Közhasznú Foglalkoztatási Szolgálat Kht. Telefon: 215-46-50, cím: Bp. IX., Üllıi út 49. Munkaközvetítés fıvárosi lakosoknak. Bármilyen iskolai végzettségő személynek (az általános iskolát el nem végzettıl az egyetemi diplomásig) segítenek állást keresni. Elsısorban regisztrált munkanélküliekkel foglalkoznak, de más is fordulhat hozzájuk. – Munkaügyi Minisztérium Egyenlı Esélyek Titkársága (Telefon: 312-20-08, cím: 1051 Bp. V., Roosevelt tér 7–8.) Tájékoztató füzeteket állítottak össze a nık álláskeresésével, munkavállalásával összefüggı kérdésekrıl. Ezekhez a minisztérium portáján juthat hozzá. Jogsegély-szolgálatukon (a fenti telefonszámon) a munkavállalással, illetve a munkajoggal összefüggı kérdésekre is válaszolnak, hétfınként 17–18 óra között. Amennyiben munkalehetıséget keres, illetve szakképzési, átképzési lehetıségek iránt érdeklıdik, fontos, hogy rendszeresen figyelje a hirdetési újságokat, illetve az újságok hirdetési rovatait, esetleg ön adjon fel hirdetést. e) Gyermekek lelki, jogi és egyéb problémái A gyermekek jogaira vonatkozó legfontosabb jogszabály a Gyermekek Védelmérıl és a Gyámügyi Igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, amely egyebek mellett az otthoni bántalmazás megelızésével és kezelésével összefüggı állami feladatokról, az egyes pénzbeni és egyéb ellátási formákról, a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerének felépítésérıl, az önkormányzatok és más szervek feladatairól tartalmaz rendelkezéseket. – Gyermekvédelmi hatóságok (A lakóhelyén, illetve tartózkodási helyén mőködı önkormányzatoknál.) A gyermekek védelmét biztosító hatósági feladatköröket a helyi önkormányzat képviselıtestülete, a települési önkormányzat jegyzıje, valamint a városi (fıvárosi kerületi), a megyei vagy fıvárosi gyámhivatalok látják el. A képviselıtestület hatáskörébe tartozik egyebek mellett a rendszeres és a rendkívüli gyermekvédelmi támogatás folyósítása és a természetben nyújtott ellátások (például tankönyv- és tanszerellátási támogatás, iskolai étkezés térítésének díjkedvezménye) biztosítása, míg a gyámhivatal feladata a kötelezett által nem fizetett gyermektartásdíj megelılegezése, amennyiben ennek jogszabályi feltételei fennállnak. Az egyes ellátási formák igénybevételének feltételeirıl és módjáról a hatóság köteles felvilágosítást adni. – Gyermekjóléti szolgálat, családsegítı szolgálat (A települési önkormányzat mőködteti, így az egyes önkormányzatok tudnak felvilágosítást adni a címekrıl és telefonszámokról.) Feladatuk egyebek mellett a gyermekek érdekében nyújtható támogatási formákról történı tájékoztatás és a támogatásokhoz való hozzájutás segítése, pszichológiai, nevelési, mentálhigiénés tanácsadás, hivatalos ügyek intézésének segítése. A törvény a gyermekjóléti szolgálat kötelezettségévé teszi a gyermek veszélyeztetettségének megelızése érdekében a veszélyeztetettséget elıidézı okok feltárását és az ezek megoldására történı javaslat készítését. Ezzel összefüggésben – szükség esetén – össze kell hangolnia tevékenységét a rendırséggel, az ügyészséggel, a bírósággal, a társadalmi szervezetekkel, alapítványokkal és más szervekkel. Feladataikközé nem csak amegelızés tartozik, hanem a már kialakult veszélyeztetettség megszüntetése érdekében szükséges lépések megtétele is.

– Kék vonal Telefon: 210-33-49 (munkanapokon 8–21 óráig, hétvégén és ünnepnapokon 15–19 óráig) A problémákkal küszködı, veszélyben lévı gyerekek és fiatalok ingyenes telefonos segélyvonala. Otthoni bántalmazás esetén a gyermek mellett álló, ıt támogató szülı (és természetesen a gyermek) bevonásával igyekeznek felmérni, együtt végiggondolni a kiutat. – Országos Gyermekvédı Liga Telefon: 351-70-84, cím: 1074 Bp. VII., Hársfa utca 43. Elsısorban mentálhigiénés, pszichológiai munkára szakosodtak. Személyes találkozás során állapodnak meg az ıket felkeresı gyermekekkel és szülıkkel arról, hogy milyen segítı szakember, mely formában mőködhetne együtt velük. f) Szexuális erıszakot elszenvedettek támogatása – ESZTER Ambulancia Telefon: 166-98-72 Pszichoterápiás segítség szexuális erıszakot elszenvedett felnıtteknek és gyermekeknek g) Bántalmazott nık lelki és gyakorlati támogatása – NANE (lásd fentebb) – Nık Háza (lásd fentebb) Hetente egy alkalommal tanácsadást tartanak bántalmazott nık, valamint gyermeküket egyedül nevelı anyák számára. Idıszakonként önsegítı csoportokat is szerveznek hasonló helyzetben lévı nık számára. – Telefonos Lelki Elsısegélyszolgálat Telefon: 212-10-27 (éjjel és nappal hívható) h) Szenvedélybetegségek (alkohol-, kábítószer-függıség) – Névtelen Alkoholisták Telefon: 352-19-47 Önsegítı, támogató csoportok a végleges kijózanodásra vágyó alkoholistáknak. Az alkoholbetegek családtagjai számára is vannak csoportjaik. – Félúton Alapítvány Telefon: 368-07-41 Az Alapítvány 1994-ben szervezıdött alkoholbetegek bentlakásos és járóbeteg formában történı lelki gondozására, a józanság elérésének tanítására. Elızetes bejelentkezés alapján személyes találkozáson adnak tájékoztatást és tanácsot a hozzájuk fordulóknak. – Drog Stop Telefon: 267-33-44 Telefonos segélyvonal: tájékoztatás és tanácsadás a kábítószer- vagy gyógyszerfüggıséggel kapcsolatos kérdésekrıl, drogambulanciákról stb. i) Önvédelem – Honvéd Küzdıcentrum, Budapest Telefon: 06-20415-622 Nıi önvédelmi tanfolyamokat indítanak. (Természetesen számos más helyen is indul hasonló képzés, az érdeklıdıknek érdemes figyelni az újságok hirdetéseit.) – BRFK Vagyonvédelmi Tanácsadó Szolgálat Telefon: 302-79-39 Amennyiben már nem lakik együtt a bántalmazóval, de fél az esetleges támadásától vagy bármely más okból nem érzi biztonságban magát és szeretne szakszerő tanácsot kapni az

otthona (és saját maga) védelméhez, például a megfelelı biztonsági zárak, jelzırendszerek stb. kiválasztásához, ide fordulhat. Amennyiben ön nem budapesti, a megyei rendırkapitányságon érdeklıdhet arról, hol van a lakóhelyéhez legközelebbi vagyonvédelmi tanácsadó szolgalat. – MATÁV – „Rosszakaratú Telefonhívások Azonosítása” (Az illetékes telefonközpontoknál.) Amennyiben a menekülést (szakítást, válást) követıen is félelemben él, mert zaklatják, kérheti, hogy az önhöz érkezı telefonhívásokat figyeljék és értesítsék arról, hogy milyen telefonszámokról kapott hívásokat.